Nadia Hashimi

KÖVEK ÉS GYÖNGYÖK
 A mű eredeti címe:
The Pearl That Broke Its Shell
© Nadia Hashimi, 2014
A Marsh Agency engedélyével
A fordítás a William Morrow/HarperCollins
2014-es kiadása alapján készült
Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2016

A történetben szereplő személyek

és események, az abban leírt párbeszédek
a képzelet művei.
Bármilyen hasonlatosság akár élő,
akár holt személyhez teljességgel a véletlen műve.
Fordította: Dési András György
Szerkesztette: Brassai-Sipos András
Korrektor: Keszthelyi-Kiss Judit
Borítóterv: Sigmond Viktória
A szöveg kulturális vonatkozásainak
ellenőrzésében
és a nevek átírásában közreműködött
dr. Janbaz Janan és Fehér Tamás

Kiadta az Animus Kiadó 2016-ban

A Central Médiacsoport tagja
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
www.animus.hu
info@animus.hu
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és
Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Tipográfia, ebook: Scriptor Kft.
 „Tenger könyörög a gyöngynek, héjából törne ki”
Dzselál Ed-Dín Muhammad Rúmí, XIII. századi perzsa költő
Mind csókra vágyunk… című misztikus verséből
 1. *

Rahíma
Sahlá már a rozsdás szélű, világoszöld vas kertkapu előtt állt, és
leste, hogy jövünk-e végre. Amikor Parvín meg én befordultunk a
sarkon, rögtön láttam, hogy nagy kő esik le a szívéről. Nem
késhettünk el megint.
Parvín felém pillantott, és még sietősebbre fogtuk. A futás túl
feltűnő lett volna, nem akartuk, hogy megbámuljanak, de azért
megtettük, ami tőlünk telt. Gumitalpak csattogtak az úton, kis
porfelhőket kavartak maguk mögött. A szoknyám széle a bokám
körül lengett, a fejkendőmet átáztatták az izzadságcseppek.
Gondolom, Parvínnál ugyanez volt a helyzet.
Franc beléjük! Miattuk történt az egész. Azok a szemtelenül
vigyorgó, rongyos nadrágos fiúk! Nem először késtünk miattuk.
Kék, lila, mélyvörös ajtók mellett futottunk el – sok színes
négyszög a szürke falakban.
Sahlá türelmetlenül integetett felénk.
– Siessetek! – suttogta dühösen.
Lihegve lopakodtunk utána. A kapu fémesen csattant a keretben.
– Parvín! Ez meg mire volt jó?
– Bocsánat, bocsánat! Nem gondoltam, hogy ilyen hangos lesz.
Sahlá a szemét forgatta, és én utánoztam. Parvín mögött mindig
nagy zajjal csapódtak az ajtók.
– Mi tartott ilyen sokáig? Nem a pékség mögötti utcán jöttetek?
– Nem lehetett, Sahlá! Pont ott vártak!
 A piac körüli, hosszabb úton jöttünk, hogy elkerüljük a pékséget,
ahol a fiúk ácsorogtak. A hátuk görbe volt, a szemük ide-oda járt: a
városkánkat, ezt a kékeszöld dzsungelt lesték.
A laza focimeccseken kívül ez volt az iskolás fiúk kedvenc sportja:
a lányokat bámulták. Az utcán lógtak, és arra vártak, hogy vége
legyen a tanításnak. Ha kiszúrtak valakit, aki kilépett az iskolakapun,
és óvatlanul elindult valamerre, akkor az autók és a gyalogosok
között cikázva a nyomába eredtek, és ezzel jelezték igényüket
kiszemelt áldozatukra: „Ő az enyém – hirdették ki a társaiknak –,
más nem járhat a sarkában többé.” Ma a tizenkét éves nővérem,
Sahlá került a kéretlen figyelem középpontjába.
A fiúk azt hitték, jólesik az üldözősdi. Pedig a lányok utálták, mert
mindenki azonnal rájuk fogta, hogy ők keresték a népszerűséget. De
hát a fiúknak sajnos kevés más szórakozása akadt.
– Sahlá, hol van Rohíla? – suttogtam. A szívem hevesen vert,
miközben lábujjhegyen osontunk a ház hátsó része mögött.
– Ételt vitt a szomszédéknak. Mádar-dzsán padlizsánt főzött nekik.
Azt hiszem, meghalt valaki.
Meghalt? Összeszorult a gyomrom, de inkább arra figyeltem, hogy
le ne maradjak Sahlá mögött.
– És Mádar-dzsán merre van? – Parvín is idegesen suttogott.
– Lefekteti a babát – fordult felénk Sahlá. – Úgyhogy, ha nem
akarjátok, hogy megtudja, mikor jöttetek haza, ne csapjatok zajt.
De pont, amikor, kimondta ezt, Parvín meg én mozdulatlanná
dermedtünk. Sahlá csodálkozva nézett tágra nyílt szemünkbe,
azután sarkon fordult, és meglátta, hogy Mádar-dzsán éppen
mögötte áll. Kijött a hátsó ajtón, és a kis, betonozott udvaron
várakozott.
– Anyátok nagyon jól tudja, lányok, mikor értetek haza, és azt is
tisztán látja, hogy a nővéretek milyen példát mutat! – a karját
keresztbe fonta, és egyáltalán nem tűnt nyugodtnak.
Sahlá szégyenkezve lehajtotta a fejét, és Parvín is kerülni próbálta
Mádar-dzsán tekintetét.
 – Hol voltatok?
Annyira szerettem volna bevallani neki az igazat!
Egy srác, aki olyan szerencsés, hogy biciklije is volt, követte
Sahlát. Megelőzött minket, azután lemaradt, és újra elénk
kanyarodott. A nővérem nem vett róla tudomást, és amikor
odasúgtam neki, hogy a fiú őt nézi, úgy pisszegett rám, mintha én
tehetnék az egészről. A harmadik körnél a hódoló túl közel került
hozzánk.
Kikerült minket, azután újra felénk hajtott. Jó gyorsan közeledett a
földúton, és közvetlenül előttünk fékezett. Sahlá továbbra sem nézett
fel, és igyekezett dühösnek látszani.
– Parvín, vigyázz!
Mielőtt még félre tudtam volna lökni, a felénk száguldó bicikli első
kereke ráhajtott egy fém konzervdobozra, amitől vadul kacsázni
kezdett, azután kifarolt, hogy el ne gázoljon egy kóbor kutyát.
Egyenesen nekünk jött. A fiú összehúzta a szemét, eltátotta a száját,
és megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát. Alaposan oldalba
vágta a testvéremet, és egy szárított gyümölcsöket árusító bolt
lépcsőjére zuhant.
– Jaj, istenem! – kiáltott fel Parvín izgatottan. – Nézzétek! Elesett!
– Komolyan megsérült? – Sahlá olyan rémülten kapta a szája elé
a kezét, mintha sosem látott volna még ilyen tragikus balesetet.
– Parvín, a szoknyád! – Sahlá ijedt arcáról Parvín szoknyájára
ugrott a szemem. Az éles drótdarabok, amik összetartották az ócska
járgány küllőit, végigszakították a vadonatúj iskolai egyenruhát.
Parvín azonnal sírva fakadt. Mind tudtuk, ha Mádar-dzsán
elmeséli apánknak az esetet, otthon fog tartani minket, és nem
enged iskolába. Megtörtént már ilyen régebben is.
– Miért hallgattok, ha kérdezek tőletek valamit? Nincs semmi
mondanivalótok? Késve jöttök haza, és úgy néztek ki, mintha kóbor
kutyák kergettek volna végig az utcán titeket!
Sahlá épp elégszer kiállt már értünk, de most őszintén
elkeseredettnek tűnt, Parvín pedig, aki mindig tele volt indulattal,
csak zavartan toporgott. Csodálkozva hallottam meg a saját
hangomat – sejtelmem sem volt, mit fogok mondani.
– Mádar-dzsán, nem mi tehetünk róla! Egy biciklis fiú a hibás.
Nem vettünk róla tudomást, de ő nem hagyott békén minket, pedig
még kiabáltam is vele!
Parvín nem tudta visszafojtani a nevetését, de Mádar-dzsán
szigorú tekintetétől rögtön elnémult.
– A közeletekbe ment? – fordult Sahlához.
– Jaj, dehogy, Mádar-dzsán! Szerintem, jó pár méterrel mögöttünk
jött. És egy szót se szólt.
Mádar-dzsán felsóhajtott, és végigsimított a homlokán.
– Rendben. Befelé, és lássatok neki a leckéteknek. Majd
meglátjuk, apátok mit szól ehhez.
– El akarod mondani neki? – rémültem meg.
– Hát persze, hogy elmondom neki – csapott a hátamra, ahogy a
ház felé indulva elmentem mellette. – Szerinted nem mesélünk el
mindent az apátoknak?
Miközben a leckénket írtuk, végig arról susmorogtunk, hogy mit
szól majd Pádár-dzsán, ha hazajön. Parvínnak már volt is pár ötlete.
– Szerintem mondjuk azt neki, hogy a tanáraink már hallották,
milyenek ezek a fiúk, úgyhogy mindenképpen megkapják a magukét,
és nem fognak minket piszkálni többé – javasolta izgatottan.
– Parvín, ez rossz ötlet. Mi lesz, ha Mádar Khánum Bedhurit is
megkérdezi? – Sahlá mindig a józan észt képviselte köztünk.
– Jó, akkor mondjuk azt, hogy a fiú bocsánatot kért, és megígérte,
hogy soha többé nem bánt bennünket. Vagy, hogy ezentúl más
utcán megyünk iskolába.
– Rendben, de te mondod el neki. Én már úgyis unom, hogy
folyton helyettetek beszélek.
– Parvín meg sem fog szólalni. Ő csak akkor járatja a száját, ha
senki sem figyel – szóltam közbe.
– Nagyon vicces, Rahíma. Te talán olyan bátor vagy? Akkor
hősködj, amikor Pádár-dzsán hazaér – fintorgott a kisebbik nővérem.
 Elismerem, mire szemtől szembe kerültem apámmal, már nem én
voltam a világ legbátrabb kilencévese. Összeszorítottam a számat,
és inkább megtartottam magamnak, ami a fejemben járt. De ezt ő is
pontosan látta. Végül úgy döntött, hogy megint kivesz minket az
iskolából.
Kérleltük, könyörögtünk, hogy ne kelljen otthon maradnunk. Az
egyik tanárunk, Mádar-dzsán gyerekkori barátja még el is jött
hozzánk, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni a szüleinket.
Korábban megtörtént már, hogy apánk engedett, de most
megmakacsolta magát. Szerette volna, hogy iskolába járjunk, de
nem tudta, miképpen gondoskodjon a biztonságunkról. Hogy néz az
ki, hogy a környékbeli fiúk mindenki szeme láttára kergetőznek a
lányaival? Rettenetes.
– Ha lenne egy fiam, ez nem fordulhatna elő! Az isten verje meg!
Miért van ez a ház lányokkal tele? Nem is egy, nem is kettő, hanem
rögtön öt! – kiabálta, míg anyánk beletemetkezett a házimunkába.
Érezte, ő a hibás, hisz csalódást okozott az urának, aki az utóbbi
időben a szokásosnál is zaklatottabb volt. Egyúttal persze ránk
parancsolt, hogy hallgassunk, és legyünk tisztelettudóak. Azt
mondta, túl sok rossz történt Pádár-dzsánnal, attól lett ilyen indulatos
ember. Azt is mondta, hogy ha jól viseljük magunkat, akkor
nemsokára visszaváltozik olyanná, amilyennek megismertük. De
egyre nehezebb lett felidézni azt az időt, amikor Pádár-dzsán még
nem volt örökké dühös és hangos.
Ha már otthon maradtunk, az én dolgom lett a bevásárlás. A
nővéreim nem mehettek ki az utcára, hiszen idősebbek voltak, valaki
esetleg megbámulhatta volna őket. Rólam a fiúk egyelőre nem
vettek tudomást, nem voltam veszélyben.
Kétnaponként néhány bankjegyet gyömöszöltem a zsebembe,
amelyet Mádar-dzsán varrt a ruhám elejére. A keskeny utcákon
harminc perc alatt kiértem a piacra, és rögtön minden csodálatosnak
tűnt. A boltok pezsegtek az élettől, bár a nők másképpen néztek ki,
mint pár évvel korábban. Néhányan kék csadort viseltek, a többieken
bokáig érő szoknya és egyszerű fejkendő volt. A férfiak mind
ugyanúgy öltöztek, mint az apám: bő nadrágjuk fölé hosszú, bő inget
húztak, olyan fakót, mint körülöttünk az egész világ. A kisfiúk kerek
tükördarabokkal és aranyozott hímzéssel díszített fejfedőt hordtak.
Mire a piacra értem, a cipőm csupa piszok lett, és én a szám elé
húztam a kendőmet, hogy ne érezzem a porfelhőt, amit az autók
vertek fel. Úgy tűnt, mintha a kékes-barnás táj bele akarna olvadni a
városunk fölötti égbe.
Még csak két hete nem jártunk iskolába, de a kereskedők már
megjegyezték, ki vagyok. Nem sok kilencéves lány masírozott
elszánt léptekkel boltról boltra. Sokszor láttam, hogyan alkudoznak a
szüleim, gondoltam, ez nekem is menni fog. Vitába szálltam a
pékkel, aki kétszer annyit kért tőlem, mint amennyit régebben az
anyámtól. Azután összevesztem a kereskedővel, aki megpróbálta
bebeszélni nekem, hogy a liszt, amit kértem tőle, külföldi és ezért
drágább. Én erre azt feleltem, hogy ugyanezt a lisztet meg tudom
venni az utca végén Mirvaisz agától is, és nevetségesnek neveztem
az árat. A fogait csikorgatta, és olyasmiket morgott a bajsza alatt,
ami nem való egy gyerek fülének, azután mégis a szatyromba
pakolta a lisztet meg a többi árut.
Mádar-dzsán örült, hogy segítek vásárolni. Épp elég gondja volt
Szitárával, aki akkoriban tette meg az első lépéseit. Amíg ő és Sahlá
a ház körüli feladatokat végezte, port törölt, söpört, és a vacsorát
főzte, Parvínnak kellett a kisebbik húgunkra vigyáznia.
Délutánonként anyánk a füzeteinkkel és a könyveinkkel asztalhoz
ültetett minket, hogy megcsináljuk a leckét, amit ő adott nekünk.
Sahlának lassan és nehezen teltek a napok. Hiányoztak neki a
barátai, beszélgetni szeretett volna a tanáraival. Okos volt, kiváló
megérzésekkel. Nem ő volt a legjobb az osztályban, de általában
annyira elbűvölte a nevelőit, hogy azok a legjobb diákok közé
sorolták. Átlagosan nézett ki, de mindig nagy gondot fordított a
megjelenésére. Amióta valaki azt mondta neki, hogy hosszabb lesz
a haja, ha minden este legalább öt percig fésüli, egy alkalmat sem
hagyott ki. Azt hiszem, az ő arcát szokták kellemesnek nevezni,
vagyis nem volt sem szép, sem emlékezetes, viszont a
személyisége különlegessé tette. Aki ránézett, biztosan
elmosolyodott. Udvarias volt, és rendes, az iskola kedvence. Úgy
tudott nézni, hogy aki előtte állt, az fontosnak érezte magát. A
rokonokkal és ismerősökkel is komolyan beszélt, minden
családtagunk hogyléte felől külön érdeklődött, és Mádar-dzsán
nagyon büszke volt rá.
– És Farzána-dzsánnal mi újság? Már nagyon régen nem láttam!
Kérlek, mondd el neki, hogy kérdezősködtem utána! – a nagymamák
helyeslően bólogattak, és megdicsérték anyánkat, mert ilyen kiváló
lányt nevelt.
Parvín már egész más történet: ő gyönyörűnek született. Az írisze
nem azzal a sárbarna színnel villogott, mint a miénk, az ő szemében
a mogyoróbarna és a szürke keveredett, de úgy, hogy aki
belenézett, az elfelejtette, mit is akart mondani. A haja
természetesen ragyogó hosszú hullámokban keretezte az arcát;
semmi kétség, még a távoli rokonokat beleszámítva is ő volt a
család legszebb tagja.
A jólneveltségnek viszont nyoma sem akadt benne. Ha Mádar-
dzsán barátai meglátogattak minket, Parvín elbújt egy sarokban, és
egy asztalterítőt hajtogatott össze újra meg újra. De még ennél is
szívesebben szökött ki a házból, mielőtt a társaság bement a
szobába. Nem volt annál nagyobb megkönnyebbülés számára, mint
amikor sikerült megúsznia a hagyományos, három csókkal járó
üdvözlést. A kérdésekre pedig olyan kurtán válaszolt, amennyire
csak tudott, miközben le sem vette a szemét a legközelebbi
menekülő útvonalról.
– Parvín, nem hallod? Khálá Lejluma kérdezett tőled valamit!
Volnál olyan kedves, és megfordulnál? Nem pont most kell
meglocsolni azokat a virágokat!
De amennyi jó modor hiányzott belőle, legalább annyi művészi
tehetséget kapott kárpótlásul. Mesterien bánt a ceruzával és
papírral, a kezében csodákat művelt a grafit. Ráncos arcok, egy
sebesült kutya, egy ház, ami már olyan romos, hogy nem érdemes
felújítani. Tehetsége volt hozzá, hogy észrevétesse az emberrel azt,
amit saját magától akkor sem látott meg, ha meredten nézte.
Néhány perc alatt felvázolt egy mesterművet, de órákra volt
szüksége ahhoz, hogy elmosogasson.
– Parvín nem ebből a világból való – mondogatta Mádar-dzsán. –
Más, mint mi vagyunk.
– Na, és mire megy vele? Ebben a világban kell majd boldogulnia,
egyről a kettőre jutnia – torkolta le erre mindig Pádár-dzsán, de a
rajzok neki is tetszettek: az ágya mellett egy nagy halom állt belőlük,
mely időről időre leborult.
Volt még egy baj a kisebbik nővéremmel: rossz csípővel született.
Valaki azt mondta Mádar-dzsánnak, hogy a terhessége idején túl
sokat fekhetett az oldalán. Attól fogva, hogy Parvín megtanult
mászni, nyilvánvalóvá vált, hogy valami nincs rendben. Nagyon
lassan kezdett járni, és még ma is sántít. Öt- vagy hatéves lehetett,
amikor anyánk orvoshoz vitte, de azt mondták, elkésett vele.
És aztán jöttem én. Engem sokkal kevésbé bántott, hogy nem
mehetünk iskolába, mint a testvéreimet. Gondolom, azért, mert így
lehetségessé vált, hogy egyedül vágjak neki új kalandoknak, anélkül,
hogy a nővéreim folyton büntetéssel fenyegetnének, és
ragaszkodnának hozzá, hogy megfogjam a kezüket, mielőtt
átmegyünk az út túloldalára. Végre szabad voltam – még a két
nővéremnél is szabadabb.
Mádar-dzsánnak segítségre volt szüksége, és Pádár-dzsánra egy
ideje már egyáltalán nem lehetett számítani. Ha anyánk megkérte,
hogy hazafelé jövet hozzon valamit a piacról, biztosan elfelejtette,
azután átkozódott, amiért üres a kamra. Ha viszont anyánk maga
indult vásárolni, az még jobban feldühítette. Mádar-dzsán néha a
szomszédokat kérte meg, hogy vegyenek neki ezt-azt, de nem
szívesen tette. Tudta, hogy már sugdolóznak apánkról, furcsállják,
ahogy fel-alá sétál a kis utcánkban, és magában gesztikulál, mintha
a madaraknak magyarázna valamit. A testvéreim meg én is
csodálkoztunk rajta, de Mádar-dzsán azt mondta, hogy apánknak
egy különleges gyógyszert kell szednie, és amiatt művel néha
érthetetlen dolgokat.
Nem bírtam ki, otthon mindig elmeséltem a világban átélt
kalandjaimat: Sahlát jobban bosszantottam vele, mint Parvínt, aki
békésen elvolt a ceruzájával és a papírjaival.
– Azt hiszem, holnap hozok pirított csicseriborsót a piacról. Van
egy kis pénzem. Ha akarod, veszek neked is, Sahlá.
Ő felsóhajtott, és az egyik csípőjéről a másikra ültette Szitárát.
Olyan volt, mint egy fiatal, lestrapált anya.
– Hagyd, nem fontos. Csak intézd, amit kell, Rahíma. Szerintem,
össze-vissza csavarogsz, és fogadnék, hogy nem sietsz haza.
– Egyáltalán nem csavargok. Megyek, és csinálom, amit Mádar-
dzsán rám bíz. De ahogy gondolod. Na, szia.
Igazából nem akartam, hogy a testvéreim irigykedjenek rám, csak
a szabad mozgáshoz való, frissen szerzett jogomat ünnepeltem, a
lehetőséget, hogy ellenőrzés nélkül járhattam boltról boltra. Ha
kicsivel több tapintat szorul belém, biztos másképp próbálok hangot
adni a boldogságomnak. Másrészt, azt hiszem, Khálá Saima is a
nagy szám miatt figyelt fel rám. Ki tudja, talán volt egy felsőbb, titkos
célja a kíméletlenségemnek.
Khálá Saima az anyám nővére volt. Mádar-dzsán közelebb állt
hozzá, mint bárki más a családjában, így aztán mi is sokszor
találkoztunk vele. Ha nem lett volna természetes a jelenléte, talán
megrémülünk tőle: ferde gerinccel született, de olyan görbén, hogy
úgy nézett ki, mintha kígyó kanyarogna a hátában. A nagyszüleink
azt remélték, hamarabb találnak neki udvarlót, mint hogy
nyilvánvalóvá váljék a baj, de nem kellett senkinek. Ha családok
mentek hozzájuk látogatóba, mindig anyám vagy Khálá Zeba, a
kishúguk után érdeklődtek, de a púpos, felemás vállú Khálá Saimára
egyikük sem volt kíváncsi.
 Ő meg hamar megértette, hogy senkinek nem fog megakadni rajta
a szeme, és úgy döntött, inkább nem is törődik azzal, hogy néz ki.
Hagyta a szemöldökét összenőni, nem tépkedte ki az állából
előmeredő néhány szőrszálat, és folyton ugyanabban a színtelen,
vastag ruhában járt.
Főképp az unokahúgaira és -öccseire pazarolta az energiáit, meg
egyre vénülő nagyszüleimről gondoskodott. Khálá Saima mindent
ellenőrzött: figyelt rá, hogy jól teljesítsünk az iskolában, legyen
rendes téli ruhánk, és ne legyen tetű a hajunkban. Ő pótolt mindent,
amikor a szüleink kevésnek bizonyultak, és egyúttal egyike volt azon
keveseknek, akik elviselték Pádár-dzsánt.
De ahhoz jól kellett ismerni Khálá Saimát, hogy megértse őt az
ember. Úgy értem, hogy igazán megértse. Aki nem látta, hogy a
szíve csupa jó szándékkal van tele, azt megtéveszthette a mogorva
stílusa, az éles nyelve meg az, ahogy bizalmatlanul figyelte a hozzá
beszélőt. De aki tudta, hogyan bántak vele egész életében a
rokonok és az idegenek, az semmin sem lepődött meg.
Hozzánk, lányokhoz mindig kedves volt, és általában cukorkával
teli zsebbel érkezett. Pádár-dzsán erre gúnyosan azt mondta, hogy a
sógornőjében egyetlen édes van: a zsebe. A nővéreim és én
türelmet tettetve vártuk, hogy megzörrenjen a csokoládépapír.
Most éppen akkor toppant be, amikor hazaérkeztem a piacról,
pont jókor ahhoz, hogy megkaphassam a saját édességadagomat.
– Saima, az igaz istenre mondom, elkényezted ezeket a lányokat!
Nem is tudom, hol szerzel ennyi cukorkát ezekben a nehéz időkben!
Nem lehetnek olcsók.
– Ha nem a tiéd a szamár, ne lovagolj rajta! – vágott vissza a
vendég. Még ez is a különleges tulajdonságai közé tartozott: más is
ismerte a régi afgán közmondásokat, de ő megnémult volna
nélkülük, és ettől a vele való beszélgetés olyan kanyargóssá vált,
mint a gerince. – Ne szólj bele, és hagyjuk, hogy nyugodtan
befejezzék a leckéjüket.
 – Már készen vagyunk a leckénkkel, Khálá Saima-dzsán – szólt
közbe Sahlá. – Egész délelőtt azt csináltuk.
– Egész délelőtt? Ma nem mentetek iskolába? – húzta fel a
szemöldökét.
– Nem, Khálá Saima. Már nem járunk iskolába – Sahlá ártatlanul
tágra nyitotta a szemét, bár pontosan tudta, mivel lehet a
legkönnyebben feltüzelni a nagynénénket.
– Ezt meg hogy értsem? Raísza! Miért nem járnak a lányok
iskolába?
Mádar-dzsán, aki addig a teás üsttel babrált, vonakodva nézett fel.
– Újra ki kellett vennem őket.
– Allah szent nevére, most vajon milyen nevetséges indokot
találtatok ki, hogy eltilthassátok szegénykéimet a tanulástól? Talán
megugatta valamelyiket egy kutya az utcán?
– Szerinted én nem szeretném őket iskolába járatni? Csak az a
baj, hogy a város tele van butasággal. Tudod, milyenek a fiúk. Meg
persze az apjuk nem örül, ha eljárnak itthonról, és a környékbeli
kamaszok pimaszkodnak velük. Nem is hibáztatom. Csak egy éve,
hogy a lányoknak egyáltalán szabad az utcára menniük. Talán még
nem kellett volna ezt megengedni.
– Korai? Inkább késői! Régóta iskolába kellene járniuk! Gondold
csak el, mennyi mindenről maradtak le, és mire végre utolérnék a
többieket, megint itthon fogod őket, hogy a padlót sikálják? Mindig
lesznek idióták, akik összevissza beszélnek, és a szemüket
meresztik, igazán elhiheted nekem. Ha emiatt tartod őket a négy fal
között, akkor nem vagy jobb a táliboknál, akik bezáratták az iskolát.
Sahlá és Parvín összenézett.
– És akkor szerinted mit csináljak? Árif unokatestvére, Haszíb azt
mondta, hogy…
– Haszíb? Az az idióta, akibe annyi ész szorult, mint egy orosz
tankba? Haszíbra hallgatsz, amikor a saját lányaid sorsáról döntesz?
Húgom, ennél többet néztem ki belőled.
 Mádar-dzsán dühösen fújt egy nagyot, és a halántékát
masszírozta.
– Akkor várd meg, míg Árif hazaér, és magyarázd el neki magad,
hogy szerinted mit kellene csinálnunk.
– Mondtam olyasmit, hogy elmegyek? – kérdezte Khálá Saima
nyugodtan. Egy párnát gyűrt hajlott háta mögé, és nekidőlt a falnak.
Felkészültünk a legrosszabbra. Pádár-dzsán utálta, ha Khálá
Saima belebeszél a családi ügyeinkbe, és általában hozzá hasonló
keresetlenséggel vágott vissza neki.
– Te is bolond vagy, ha azt hiszed, hogy jobb a lányoknak ebben a
házban rohadniuk, mint az iskolában okosodniuk – kezdte a
nagynéném.
– Te sem jártál iskolába, látod, mégis mi lett belőled – viccelt erre
Pádár-dzsán.
– Több eszem van, mint neked, mérnök-száhib! – ez már
keményebb volt. Pádár-dzsán a középiskola után szeretett volna
egyetemre menni, hogy mérnök legyen belőle, de nem voltak elég
jók a jegyei. Helyette egy féléven át általános tárgyakat hallgatott,
azután kimaradt, és dolgozni kezdett. Most régi elektronikus
készülékeket javítgatott a műhelyében. Jól értett a mesterségéhez,
de még mindig sok keserűséggel gondolt derékba tört karrierjére. Az
afgánok nagyon sokra tartják a mérnököket.
– Fenébe veled, Saima! Takarodj a házamból! Ők az én lányaim,
nem egy nyomorék fogja megmondani, hogy mit csináljak velük!
– Pedig ennek a nyomoréknak van egy ötlete, ami megoldaná a
problémát. A nyavalyás kis büszkeséged sem csorbulna, és a lányok
mégis újra kiszabadulnának itthonról.
– Felejtsd el. És takarodj innen, hogy ne kelljen az ocsmány képed
bámulnom. Raísza! Hol a pokolba marad a vacsorám?
– Mi az ötleted? – vetette magát közbe Mádar-dzsán őszinte
kíváncsisággal. Végtelenül tisztelte a nővérét, akinek általában
tényleg igaza volt. Gyorsan bevitt egy tál ételt, és a férje elé
helyezte, aki faarccal bámult kifelé az ablakon.
 – Raísza, emlékszel arra a történetre, amit a nagyanyánk mesélt
nekünk? Emlékszel Bibi Sekíbára?
– Igen, de hogy segít az a lányokon?
– Az lett belőle, amire a családjának szüksége volt. Azután az lett
belőle, amire az uralkodójának volt szüksége.
– Az uralkodójának? – gúnyolódott Pádár-dzsán. – Ahányszor
kinyitod a csúf szádat, annyiszor valami bolondság jön ki rajta.
– Szerinted nálunk is lehetséges volna?
– A lányoknak fiútestvér kell!
Mádar-dzsán félrefordította a fejét, és csalódottan sóhajtott. Sahlá
világra jötte óta fájt neki, hogy nem sikerült fiút szülnie, nem
számított rá, hogy megint, mindenki előtt ezt dörgölik az orra alá.
Nem nézett Pádár-dzsán szemébe.
– Ezt akartad olyan nagyon elmondani?! Hogy kéne egy fiú?
Szerinted én nem tudom? Ha a húgod rendesebb asszony volna,
akkor talán született volna már egy fiam.
– Ne kotyogj folyton közbe, hadd fejezem be.
De nem fejezte be. Még csak most kezdett hozzá. Aznap éjjel
Khálá Saima belekezdett egy mesébe, amely az üknagyanyámról,
Sekíbáról szólt. Egy mesébe, amelyet sem a testvéreim, sem én
nem hallottunk addig soha. Egy mesébe, amely örökre
megváltoztatta az életemet.
 2.

Sekíba
Sekíba.
Lányom, a neved azt jelenti, ajándék. Allah ajándéka vagy.
Ki tudta volna megjósolni, hogy Sekíba neve valósággá válik:
ajándék lesz, amelyet kézről kézre adnak. A XX. század fordulóján
született Afganisztánban, amelyet Oroszország és Nagy-Britannia is
vágyakozva figyelt. Mindketten felváltva ígérték, hogy majd
megvédik a határokat, amelyek előtt éppen felsorakoztak
vérszomjas hadseregeik.
Meghúzták hát az Afganisztán és India közti határvonalat, majd
időről időre újrarajzolták, mintha addig csak valami piszkozat készült
volna. Az emberek egy ideig az egyik, azután a másik ország
polgárai voltak, a hazájuk úgy változott, akár a széljárás. Nagy-
Britannia és a nagy Oroszország számára Afganisztán csak egy
játszma terepe, a Közép-Ázsia ellenőrzéséért folytatott küzdelem
része volt. De a játék lassacskán a végéhez közeledett, mert a
helybéliek egyre elszántabban tiltakoztak a külső irányítás ellen. Az
afgánok mellkasa büszkén dagadt, amikor arról beszéltek, hogy
mindent túlélnek, pedig apránként elvették tőlük az ország jó pár
részét – a határok úgy zsugorodtak össze, mint az esőn felejtett
gyapjúpulóver. Északi vidéke, például Szamarkand és Bokhara az
Orosz Birodalom része lett, délről el-elmartak belőle, és a nyugati
szélét is egyre beljebb tolták.
Ha jobban megnézzük, Sekíba maga volt Afganisztán. Már
kisgyerekkorától kezdve tragédia és rosszindulat kínozta, míg végül
csak töredékévé vált annak az embernek, akivé lennie kellett volna.
Ha legalább szép marad, ha jó lett volna az embernek rajta
pihentetnie a szemét! Akkor az apja talán reménykedhetett volna
abban, hogy amikor eljön az ideje, megfelelő házasságot szervez
számára. Akkor az emberek tekintetébe talán egy csöpp kedvesség
is került volna.
De Sekíba faluja nem tűrte, hogy valaki különbözzön tőlük.
Kabulba egy hét lovaglás árán, egy folyón és három hegyen
keresztül lehetett eljutni. A legtöbben az egész életüket a saját
vidékükön, a hegyekkel körülölelt zöld mezőkön töltötték, és a klánok
központjait összekötő földutakat rótták. Az otthonuk egy völgyben
bújt meg, a sötét földet egy közeli folyó táplálta, és a körülöttük
magasodó csúcsok egyszerre sugározták a bezártság és a
családiasság érzését. A falu néhány tucat klánból állt, melyek tagjai
nemzedékek óta ismerték egymást. A legtöbben rokonok is voltak
valahogyan, és ha nem akadt más dolguk, pletykálkodással foglalták
el magukat.
Sekíba szülei másod-unokatestvérek voltak, házasságukat a férfi
anyja szervezte meg. Családjuk a legtöbb családhoz hasonlóan a
földből élt. Minden generáció apróbb részekre osztotta a birtokát,
hogy ha valamelyikük úgy dönt, elhagyja a közös otthont, kaphasson
egy akkora telket, amelyre felépítheti az új házát. Hősünk apja,
Iszmail Bárdári legfiatalabb fiúként született. A bátyjai hamarabb
nősültek nála, feleségeikkel és gyerekeikkel volt tele mindegyik
szoba.
Amikor megértette, hogy neki és ifjú menyasszonyának, Safíkának
nem maradt hely, fogta a szerszámait, és munkához látott. A
szerencse is mellé állt, mert a szántókon, amiket az apja hagyott rá,
olyan termékeny volt a föld, hogy mindig elég gabona nőtt rajta. De
tudta, azért van ez így, mert a testvérei közül ő dolgozik a
legkeményebben, és az apjuk gondoskodni akart róla, hogy valaki
kihozza a földből, ami benne rejlik. Sok éhes szájat kellett jóllakatnia,
és a jó hozammal némi ráadásbevételre is szert tett a faluban. A
többiekből azonban hiányoztak Iszmail ösztönei. Benne tehetség
lapult. Megérezte, melyik időjárás jó az ültetéshez, mikor és
hányszor kell kaszálni, és pontosan mennyi vízre van szükség
ahhoz, hogy szépen sarjadjon a vetés. A testvérei utálták az apjuk
kedvencét, és inkább a közös házban maradtak. Ő viszont sárból
meg kőből falat emelt a kis birodalma köré, hogy megvédje a
külvilágtól – rendes afgán otthon nem is képzelhető el enélkül.
Iszmail bevezette remegő feleségét az új hajlékba, amelyet a
testvérei birtokával szomszédos földecske vett körül. Ha a
fiatalasszony kiment az ajtó elé, látta, amikor a sógornői
vendégségbe indultak hozzájuk, csadorjuk apró kék pontokként
világítottak a fakó tájban. Ha a nők közeledtek, ő besietett, és elbújt:
szégyellte, hogy hasában már növekszik az első gyereke. Az új
rokonai unalmasnak és félénknek találták, és ahogy telt-múlt az idő,
már sem ő, sem a gyereke nem érdekelte őket. Ha beszélgettek
vele, nagyokat ásítottak közben, ha meg máshol volt dolga, a férje
fejét próbálták telebeszélni. Ha Sekíba apja olyan lett volna, mint a
legtöbb férfi, talán hallgat rájuk, és maga mellé vesz egy második
feleséget. De Iszmail Bárdárit más fából faragták, nem törődött az
anyja meg a nővérei véleményével, és kitartott egyetlen asszonya
mellett.
A klánnal csak Sekíba testvérein, Taríkon és Muníszon keresztül
tartották a kapcsolatot. Safíka nagyon vigyázott Sekíbára és a
húgára, Ákelára, akit Bülbülnek becéztek, mert lágy, dallamos
beszéde Iszmailt a környéken fészkelő madarakra emlékeztette.
Tarík és Munísz sokat jártak az apjuk és a nagyapjuk háza között,
ruhákat, zöldséget és híreket szállítottak ide-oda. A nagyszüleik
szerették a fiúkat, úgy tekintettek rájuk mint örököseikre. Iszmail
anyja, Bobo Sáhgul azt mondogatta, hogy Safíka egyetlen haszna
ez a két gyerek. A fiúk sok gonoszságot hallgattak végig, de volt
annyi eszük, hogy nem mesélték el senkinek. Sekíba és Ákela nem
is sejtette, mennyire nem szereti őket az apjuk családja, hiszen
mindig az anyjuk közelében maradtak. Talán túl közel is.
 A nagyobbik lány még csak csámpás kis kétéves volt, amikor egy
szempillantás alatt megváltozott az élete. Felriadt a déli
szunyókálásból, és elindult, hogy megkeresse az anyját. A konyha
felől főzés ismerős zaját hallotta, hát elindult arra, és megbotlott a
tűzhelyben. A kis lába beleakadt a ruhája aljába, és ahogy
megpróbált megkapaszkodni, magára rántott egy tál forró olajat. Az
anyja késve kapott oda, az olaj kiömlött, és Sekíba angyali arcát
hólyagos, torz hússá égette.
Safíka zokogva mosta a lánya arcát hideg vízzel, de már hiába. A
gyógyulás hónapokig tartott, és bár az anyja szorgosan tisztogatta a
hegeket, a kenőcs, amit a helyi patikus kevert ki, nem használt. A
sérült bőr nehezen gyógyult, és egyre jobban fájt. Sekíba majd
beleőrült a viszketésbe, az anyja kénytelen volt ruhába kötni a
kislány kezét, főleg akkor, amikor az elfeketült, holt bőrdarabokat
csipkedte le. Olyan magas láz kínozta a kicsit, hogy egész testében
reszketett, és az anyja nem tehetett más, mint hogy előre-hátra
hajlongva imádkozott mellette, és kegyelemért könyörgött Allahnak.
Amikor híre ment a balesetnek, Bobo Sáhgul meglátogatta őket.
Safíka mindennél jobban vágyott rá, hogy anyósa valami bölcs
tanáccsal lássa el, de hiába. Mielőtt elment volna, csak annyit
mondott neki, vigyázzon jobban a gyerekeire, és köszönetet rebegett
azért, hogy nem a fiúkat érte baj.
Sekíba a csodával határos módon újabb ajándékot kapott Allahtól:
életben maradt. Az arca gyógyult, de ő maga már sosem lett a régi.
Mintha kettévágták volna. Ha mosolygott, csak a fél szája mozdult,
ha sírt, csak a fél arca szomorodott el. De még ennél is rosszabb
volt, ahogy a közelében más emberek arca megváltozott. Aki jobb
oldalról látta meg először, az rámosolygott, de ahogy a bal fele, az
orrán túli rész is a szeme elé került, elkomorodott. Mindenki a saját
csúfságára emlékeztette Sekíbát. Volt, aki ijedten hátrálni kezdett, és
a szája elé kapta a kezét. A bátrabbak tágra nyílt szemmel közelebb
hajoltak, hogy jobban megnézzék maguknak. Az utca túloldalán
megálltak a dolguk után sietők, és felé mutogattak.
 Ott van. Láttad? Ott megy a félarcú lány. Nem meséltem még,
mennyire rémisztően néz ki? Isten a tudója, milyen bűnt követtek el,
hogy ezt érdemeljék.
Még a nagynénikéi és nagybácsikái is a fejüket rázták és a
nyelvükkel csettintgettek a láttán, mintha minden alkalommal újra
csalódnának benne, és elszomorodnának tőle. Az unokatestvérei
gúnyneveket aggattak rá. Sólaarcnak nevezték, mert a bőre a
darabos, puha rizspempőre hasonlított, és babalúnak, vagyis
szörnynek csúfolták. Ezt a nevet utálta mind közül a legjobban, mert
ő is félt a babalútól, a lénytől, ami éjszakánként az összes afgán
gyereket ijesztgette.
Safíka megpróbálta úgy intézni, hogy a lánya ne hallja, mit
mondanak rá, ne lássa, ahogy bámulják, de Sekíba önbecsülését –
amit úgyse tartottak sokra az emberek – már nem tudta
megmenteni. Pedig, ha észrevette, hogy látogatók közelednek a
házhoz, vagy ha nagy ritkán ők mentek be a faluba, csadorba
burkolta a kicsit.
Ne felejtsd el, hogy a Sekíba azt jelenti, ajándék. Te a mi
ajándékunk vagy, lányom. Semmi szükség rá, hogy mindenki téged
bámuljon.
A gyermek tudta, hogy borzasztóan torz, és már azért is hálásnak
kell lennie, ha a legközelebbi rokonai nem taszítják el maguktól.
Nyaranként fuldoklott a forró csadorban, de legalább biztonságban
érezte magát benne. Nem volt boldog, és örült, hogy otthon
maradhat, ahol senki sem látja. Így ritkábban bántották. A szülei még
jobban eltávolodtak a családjuktól, ők meg egyre jobban lenézték az
emberkerülő Safíkát.
Tarík és Munísz viszont tele volt energiával, és mivel csak egy év
különbség volt köztük, úgy néztek ki, mint az ikrek. Az egyikük
nyolcéves lehetett, a másik kilenc, amikor már az apjuknak
segítettek a földeken, és ügyeket intéztek a faluban. Általában
tudomást sem vettek az „elátkozott húgukkal” kapcsolatos
megjegyzésekről, bár Tarík néha visszavágott, ha ilyet hallott.
Egyszer Munísz sebekkel tele, piszkos arccal ért haza. A környékbeli
fiúk valami olyat mondtak félarcú testvérére, amit már nem bírt
elviselni. Pádár-dzsán elment a támadók szüleihez, hogy
megbeszélje velük az ügyet, és nem szidta le a fiait.
A mindig mosolygó Ákela bülbülhangján gyerekdalokat énekelt az
anyjának és a nővérének, hogy felvidítsa őket, míg azok a ház körüli
munkával voltak elfoglalva. Jól megvoltak magukban. Nem lettek
gazdagok, de semmiben nem szenvedtek hiányt, és elkerülte őket a
magány.
1903-ban kolerajárvány tizedelte meg Afganisztánt. A gyerekek
alig néhány óra leforgása alatt anyjuk gyenge karjában száradtak ki
és haltak meg. Sekíba családjának mégsem volt más választása,
mint hogy a faluban kanyargó fertőzött patak vizét igya. Először
Munísz került sorra, azután a többiek. A betegség gyorsan jött, és
senkit sem kímélt. Elviselhetetlen volt a bűz, Sekíbát
megdermesztette a döbbenet. Végig kellett néznie, ahogy a testvérei
arca egypár nap alatt vékonyra fogy és holtsápadtra vált. Ákela is
elcsöndesedett, a dalaiból csupán gyenge nyögdécselés maradt.
Safíka őrjöngött, Iszmail némán ingatta a fejét. A család közös
házából híre jött, hogy Sekíba két nagybátyjának meghalt egy-egy
fia.
Felkészültek rá, hogy hamarosan az ő hasuk is görcsölni kezd.
Idegesen ápolták egymást, le nem vették a szemüket a másikról,
figyelték, kivel mit művel a kór. Sekíba nézte, ahogy az apja átöleli a
hajladozva imádkozó anyját. Ákela bőre elszürkült, Tarík szeme
beesett, Munísz meg sem moccant, és hallgatott.
Tizenhárom éves volt, amikor segített a szüleinek lemosni és a
halottaknak járó, hagyományos fehér ruhába öltöztetni Taríkot,
Muníszt és Ákelát, a dalos madarat. Sekíba halkan szipogott, és
tudta, örökké kísérteni fogja az emlék, amikor gyászoló apjával
együtt sírt ás kamasz bátyjai és az édes kishúga számára, aki alig
múlt tízéves. A nagylány és a szülei életben maradtak.
 Hosszú évek után először meglátogatta őket a klán. Sekíba
figyelte az érkező és távozó nagybátyjait meg a feleségeiket, akik a
kötelező részvétlátogatás után sietősen folytatták útjukat a
következő gyászoló ház felé. Ki sem kellett mondaniuk, mindenki
úgyis tudta, hogy nem azért szánják Sekíba szüleit, mert
elvesztették három gyereküket, hanem mert sajnálják, hogy Allah a
nyomorék lányukat óvta meg az egyik fiú helyett. Szerencsére
Sekíbát addigra megdermesztette a bánat.
Sok ezren haltak meg abban az évben. A család veszteségei
csupán apró rovátkák voltak…
Egy héttel a három gyerek temetése után, amikor senki nem
figyelte, Safíka suttogni kezdett magában. Arra kérte Taríkot, hogy
segítsen neki behozni a vizesvödröket. Rászólt Muníszra, hogy egye
meg a vacsoráját, különben nem fog olyan szép nagyra nőni, mint a
bátyja. Úgy mozgatta ujjait a takarón, mintha Ákela haját fonná be.
Rászokott, hogy mozdulatlanul üldögéljen, és egyenként tépdesse
a hajszálait, egészen addig, míg teljesen megkopaszodott, és
hajával együtt a szemöldöke meg a szempillái is eltűntek. Amikor
nem volt már mit tépkednie, akkor a karjáról és a lábszáráról kezdte
lekaparni a bőrt. Evett, de néha a torkán akadt a falat, amit elfelejtett
megrágni. A suttogás hangosabbá vált, és Sekíba meg az apja
igyekezett úgy tenni, mintha semmit sem hallana. Néha fülelt, azután
azzal az örömmel kacagott fel, ami rég eltűnt a házból. Sekíba
lassanként az anyja anyja lett, ügyelt rá, hogy mosakodjék, és ha
közeledett az éjszaka, rászólt, hogy le kell feküdnie.
Egy évvel később, kousz szomorú hónapjában Safíka úgy döntött,
nem ébred fel többé álmából. Senki nem lepődött meg rajta.
Iszmail fogta a felesége két kezét, és arra gondolt, milyen fáradtak
lehetnek a sok mosástól. Sekíba az anyjáéhoz szorította az arcát, és
látta, hogy a szeme már nem fénytelen és bánatos. Mádar-dzsán
úgy halt meg, hogy Isten arcát nézte, gondolta magában a kislány.
Semmi más nem lophatta vissza ilyen gyorsan a tekintetébe a
békességet.
 A ház megkönnyebbülten felsóhajtott. Sekíba még egyszer,
utoljára megmosdatta az anyját, ügyelt rá, hogy a kopasz feje is
tiszta legyen, és tudomásul vette, hogy a szemérméről is kitépkedett
minden egyes szőrszálat. A bánat súlya felemelkedett a halottról, a
teste meghökkentően könnyűvé vált.
Másnap Sekíba és az apja ismét kinn volt a mezőn, hogy újra
felnyissa a földet. A család többi tagját nem is értesítették. A férfi a
sírhalom fölött felolvasott egy imát, egymásra néztek a lányával, és
csendben azon tűnődtek, melyikük követi hamarabb a többieket.
Ketten maradtak. Egyszer betoppant egy rokon, hogy egy közelgő
esküvőről értesítse őket, így a család mégis hírt kapott az új
özvegyről. Napokon belül megérkeztek a keselyűk, részvétüket
nyilvánították, de előbb még odasúgták a gyászoló férfinak, hogy
végre itt a lehetőség, új életet kezdhet egy új feleséggel.
Megemlítettek néhány falubeli családot, amelynek volt megfelelő
lánya, a legtöbbjük alig néhány évvel lehetett idősebb Sekíbánál, de
a férfi olyan bánatos és olyan fáradt volt, hogy senkinek sem sikerült
rábeszélnie az új házasságra.
Sekíba úgy vált felnőtté, hogy csupán az apjához fordulhatott,
csak az ő kevés szava, magányos szeme maradt neki. Éjjel-nappal
mellette dolgozott. Minél szorgosabb volt, Iszmail annál könnyebben
felejthette el, hogy lánya van. Kezdett úgy tekinteni rá, mint egy fiúra,
néha meg is botlott a nyelve, és valamelyik halott fia nevén
szólította. A falu pletykálni kezdett róluk. Hogyan élhet kettesben egy
apa és a lánya? A rokonszenv gyanakvássá változott, és ők még
inkább elhidegültek a világtól. A rokonság igyekezett úgy tenni,
mintha nem volna közük hozzájuk, és a falut sem érdekelte sokáig a
bánatos öregember meg a sebhelyes lány-fiú.
Ahogy teltek az évek, Iszmail bebeszélte magának, hogy igazából
sosem volt felesége, és csak egy gyereke született. Amiről nem
akart tudni, arról nem vett tudomást. Ő volt az egyetlen, aki nem
látta, milyen sebhelyek borítják a gyereke arcát, és sosem jutott
eszébe, hogy egy fiatal nőnek nők tanácsára is szüksége lehet.
 A havi vérzés idején úgy tett, mintha nem érezné a szagot, amit a
mocskos rongyok árasztottak, miután Sekíba kétszobás kis
otthonukban amúgy szennyesen egy halom tűzifa alá rejtette őket.
Ha hallotta, hogy sír, azt gondolta, megfázott.
Mindennap magával vitte a lány-fiút a kis darab földre, amit
megművelt. Sekíba kapált, állatokat vágott le, és fát aprított,
elvégzett minden munkát, amit egy széles vállú fiú elvégzett volna,
ha ráparancsol az apja.
Iszmail neki köszönhette, hogy továbbra is elhiheti, apa és fia él
együtt. Sekíba megerősödött, hogy az apjának ne kelljen kételkednie
benne: minden munkát képes elvégezni a földeken. A karján, a
vállán dagadtak az izmok.
Teltek az évek. A lány arcvonásai eldurvultak, a tenyerén, a talpán
vastag és kemény lett a bőr, a férfi háta meggörbült, a látása
gyengült, a teste nehézkessé vált. Voltak napok, amikor Sekíba
egyedül végzett el minden feladatot a házban és a földeken.
Bárki más magányosnak érezte volna ezt a társtalan életet, de őt
nem zavarta. A környékbeli gyerekek – akár csak a szüleik –
gúnyolták, és mutogattak rá, ha látták. A külseje mindenütt riadalmat
keltett, csak otthon nem.
Akit egyszer-kétszer utolért már a gyász, az felkészülhet az újabb
bánatra is. A sors szívesen jár ismerős utakon. Sekíba apja egyre
erőtlenebb lett, berekedt, nehezen lélegzett. Egy nap a lány a sárból
és kőből emelt fal mellől nézte végig, ahogy az öreg a mellkasához
kap, tesz két lépést, és a kezében sarlót szorítva összeesik.
Sekíba tizennyolc éves volt, de jól tudta, mit kell tennie. Apja testét
egy nagy szövetdarabon visszahúzta a házba. Néhány lépésenként
megállt, hogy igazítson a fogásán, és letörölje a könnyeket, amelyek
az arca jobb oldalán csorogtak végig. A bal arca rezzenetlen maradt.
A nappaliban fektette le, leült mellé, és napfelkeltéig ismételgette a
Koránból azt a négy vagy öt verset, amit a szülei tanítottak meg neki.
Reggel nekilátott a szertartásnak – rövid élete alatt sokszor megtette
már ugyanezt. Levetkőztette az apját, és vigyázott, hogy a
szemérmét eltakarja egy ronggyal. A rituális fürdetést férfinak kellett
volna elvégeznie, de nem volt kihez fordulnia. Inkább hívta ki Allah
haragját, mint hogy hitvány emberek segítségét kérje.
Megfürdette, míg a férfiasságára öntötte a vizet, elfordult, és
csukott szemmel öltöztette fel a merev testet, úgy ahogy egyszer
régen az anyja meg ő a húgával is csinálták. Újra kivonszolta apját a
szabad ég alá, és utoljára nyitotta fel a régi halmot, teljessé tette a
családi sírt. Az ajkába harapott, és azon gondolkodott, ne ásson-e
saját magának is gödröt, hisz ha rá kerül a sor, nem lesz már senki,
aki megtehetné helyette. Fáradt volt ahhoz, hogy tovább dolgozzon,
elmondott néhány imát, és nézte, ahogy apja eltűnik a rögök alatt –
ahogy a húga, a két bátyja, az anyja is eltűnt egyszer.
Visszasétált az üres házba, és csendesen üldögélt – félt, dühös
volt, és mozdulatlan.
Magára maradt.
 3.

Rahíma
– Nem mi lennénk az elsők. Történt már ilyen.
– Elhiszed, amit a bolond Saima a csodálatos nagyanyádról
mesélt?
– Nem az én nagyanyám volt. Hanem…
– Nem érdekel. Megfájdul a fejem attól a nőtől.
– Árif-dzsán, szerintem, okosabban tennénk, ha elgondolkodnánk
ezen. Talán mindenkinek jobb lenne…
– És mi lenne jobb benne? Mi lesz azokkal, akikkel megcsinálják?
Néhány év múlva úgyis vissza kell változniuk. Vagyis nem változik
tőle semmi.
– De Árif-dzsán, segíteni tudna nekünk ez a lány. Járhatna boltba.
Elkísérhetné a nővéreit az iskolába.
– Csinálj, amit akarsz. Én elmegyek itthonról.
Alig pár méternyire mindannyiunk közös hálószobájától, a bejárat
melletti helyiségben álltam és hallgatóztam. A konyhánk a nagy
szoba túloldaláról nyílt, csupán néhány fazék meg egy gázégő állt
benne. A házunk tágas volt, a nagyapám akkoriban építette, amikor
még jobban ment a családnak. A falak azóta lecsupaszodtak,
megrepedeztek, az egész nem különbözött a szomszédjaink
otthonaitól.
Hallottam, hogy Pádár-dzsán nyújtózik egyet, és felállni készül,
úgyhogy lábujjhegyen kiosontam a szobából. Mezítláb nem csaptam
zajt a szőnyegen. Amikor már biztos voltam benne, hogy elment,
visszalopakodtam a nagyobbik szobába, ahol addigra csak anyám
üldögélt a gondolataiba merülve.
– Mádar-dzsán!
– Mi? Ja. Igen, baccsem, mi kéne?
– Miről beszélgettél Pádár-dzsánnal?
Rám nézett, és az ajkába harapott.
– Ülj le – mondta halkan. Törökülésbe telepedtem, ügyeltem rá,
hogy a szoknyám eltakarja a térdem és lábszáram. – Emlékszel a
történetre, amit Khálá Saima mesélt tegnap éjjel?
– Az ük-ük-ük…
– Néha rosszabb vagy, mint az apád. Igen, róla. Talán itt az ideje,
hogy a kedvedért mi is változtassunk valamit. Talán az volna a
legjobb, ha a fia lennél Pádár-dzsánnak.
– A fia?
– Nem bonyolult, és gyakran csinálják mások is, Rahíma-dzsán.
Képzeld el, apád hogy örülne! Te meg annyi mindent megtehetnél,
ami a nővéreidnek meg a húgaidnak tilos – jól tudta, mivel keltheti fel
az érdeklődésemet. Oldalra hajtottam a fejem, és vártam, hogy
folytassa.
– Más ruhát meg új nevet kapnál. Ahányszor csak szükségünk
volna valamire a boltból, te szaladnál el. Úgy járhatnál iskolába,
hogy nem kell félned a piszkálódó fiúktól. Játszhatnál velük. Hogy
hangzik?
Mint egy álom! Az utcabeli srácokra gondoltam. Dzsamílra,
Fahímra, Basirra. Eszembe jutott, hogy odakint focizhatnék, mint ők,
és hatalmasra kerekedett a szemem.
Mádar-dzsán számára persze egészen más volt a lényeg. Neki az
üres éléskamránk járt a fejében, meg Pádár-dzsán, akire lassanként
rá sem lehetett ismerni. Örülhettünk, ha néha talált valami alkalmi
munkát, és egy kis pénz állt a házhoz. Nagy ritkán összeszedte
magát annyira, hogy meg tudott szerelni egy-egy régi motort:
amennyit abból keresett, az rögtön elment a gyógyszereire meg a mi
ruhánkra és ételünkre. Minél többet töprengett rajta, annál
egyértelműbb volt Mádar-dzsán számára, hogy kétségbeejtő a
helyzetünk.
– Gyere, ne is húzzuk tovább az időt. Apád egyre több…
gyógyszert szed mostanában. Khálá Saimának igaza van. Ha nem
teszünk valamit, megnézhetjük magunkat.
Mi, lányok mindig attól féltünk, hogy ha megbetegszünk, be kell
vennünk ugyanazt a gyógyszert, amit apánk is szed. Furcsa
dolgokat művelt tőle, és nevetségesen viselkedett: sokszor csak
feküdni és aludni akart, néha meg összevissza beszélt, és később
már nem is emlékezett arra, amit mondott. De ha nem vette be a
gyógyszert, az még rosszabb volt.
Olyankor majdnem mindent összetört a házban. A tálak és a
poharak csak azért úszták meg, mert lusta volt hozzá, hogy kiszedje
őket a szekrényből. Amit elért, azt a falhoz vágta, és szilánkokra
törte. A kerámiavázát. Az üvegtálat, amit Mádar-dzsán kapott
egyszer ajándékba. Mind a Pádár-dzsán fejében zajló háború
áldozatává vált.
Éveken át harcolt a mudzsahedekkel, orosz katonákra lövöldözött,
akik cserébe rakétákkal bombázták a városunkat. Amikor a
szovjetek végre visszamenekültek összeomló országukba, Pádár-
dzsán hazajött, és imádkozott, hogy az élet térjen vissza a szokásos
medrébe, bár arra már alig emlékezett bárki, milyen lehetett az. Ez
történt 1989-ben.
Hazatért a szüleihez. Az öregek nehezen ismerték fel benne a
tizenhét éves fiút, aki egyszer régen Isten és a haza nevében puskát
vetett a vállára, és elment otthonról. Gyorsan feleséget szerveztek
neki, hiszen huszonnégy évesen alapos lemaradásban volt, és azt
remélték, hogy egy asszony és egy gyerek segíthet neki visszatérni
a hétköznapokba. De Pádár-dzsán nem volt más, mint az egész
ország: rég elfelejtette, milyenek a hétköznapok.
Mádar-dzsán épp elmúlt tizennyolc, amikor összeházasodtak.
Gondolom, az első éjszaka előtt legalább olyan rémült volt, mint én,
amikor rám került a sor. Néha felmerül bennem a kérdés, hogy miért
nem figyelmeztetett előre, de talán nem való a nőknek ilyesmiről
beszélgetni.
Az ország új kezdetre készült, és a szüleim is. Először a nővérem,
Sahlá érkezett, őt Parvín követte, majd én. Utánam Rohíla és Szitára
jött. Mindig egy év volt közöttünk, olyan gyorsan születtünk egymás
után, hogy amikor megtanultunk járni, már csak az anyánk tudott
megkülönböztetni minket egymástól. De Pádár-dzsán nem olyan
feleségre vágyott, aki évente szüli neki a lányokat. A nagyanyám
még csalódottabb lehetett, hiszen ő tiszteletre méltó módon öt fiút és
csak egy lányt szült.
Amikor kivonultak az oroszok, az egész országban nagy baj
támadt, és a mi házunk sem volt szerencsésebb a többinél. Az afgán
harcosok egymás ellen fordították a puskáikat és az ágyúikat, Pádár-
dzsán pedig megpróbálta megtalálni a helyét az új otthonában. Apja
ács volt, eleinte mellette dolgozott, de ha egy férfi csak pusztítani
tanult, nehezen érez rá az alkotásra. Minden hangos zajra
összerezzent. A nyugtalanság végül visszasodorta régi
parancsnokához, Abdul Khalíkhoz.
A hadurak lettek Afganisztán új arisztokratái. Aki hűséget fogadott
egy helyi hatalmasságnak, az jobb életre számíthatott. Pénzt
kereshetett ott, ahol egyébként senkinek nem volt semmije. Pádár-
dzsán újra megolajozta és a vállára vette a géppisztolyát, azután
elment harcolni, ezúttal Abdul Khalík nevében. Néha meglátogatott
minket. Amikor először hazajött, és megtudta, hogy a felesége
megint lányt szült neki, újra elment, és kétszer akkora dühvel vetette
bele magát a harcba.
Mádar-dzsán magára maradt a lányokkal, és csak a gonosz
sógoraitól kérhetett segítséget. A háború összehozta a klánokat, mi
is a család birtokán éltünk. Két nagybátyám meghalt a harcok során,
az egyik nagybátyám felesége belehalt a hatodik szülésébe. Az
özvegy két hónap múlva újranősült, de addig az árvákról az anyám
és a többi nagynéni gondoskodott. Egy nagy családnak kellett volna
éreznünk magunkat. Jól is bánhattunk volna egymással, de túl sok
harag gyűlt fel mindenkiben. Sok volt az indulat, sok volt a
féltékenység. Folyt – mint az egész országban – a polgárháború.
Mádar-dzsán rokonai néhány kilométerre laktak tőlünk, de akár a
Hindukus-hegység túloldalán is élhettek volna. Odaadták a lányukat
Pádár-dzsánnak, és többé nem akartak beleavatkozni az új
családjával való viszonyaiba. Egyedül Mádar-dzsán nyomorék
nővére, Saima gondolkodott másképpen.
A nyomorékságra nem volt bocsánat, így Khálá Saima
megacélozta magát, hogy észre se vegye, amikor bámulják,
gúnyolják vagy bántják. Legalább tíz évvel idősebb volt a húgánál,
és csupa olyat mesélt nekünk, amikről mindenki más hallgatott.
Beszélt a háborúról meg a mindent maguk alá gyűrő, kegyetlen
hadurakról, akik a legszégyenletesebb módon támadnak a nőkre.
Mádar-dzsán általában könyörgő tekintettel próbálta elhallgattatni,
hiszen még kicsik voltunk, és nem a nagynénénknek kellett
megvigasztalnia minket, amikor éjszakánként felriadtunk. Khálá
Saima néha teljesen megfeledkezett a korunkról, és olyasmivel
traktált bennünket, amitől tágra nyílt szemmel, mereven ültünk egy
helyben, és már a saját apánktól is rettegtünk.
Amikor Pádár-dzsán hazajött, meglapultunk. A hangulata gyorsan
váltott kitörő vidámságból dühöngésre, és sosem lehetett előre tudni,
hol tart éppen, amikor betoppan.
Mádar-dzsán egyedül érezte magát, és örült a nővére
látogatásainak, még akkor is, ha az anyósa tiltakozott ellene. A
nagyanyám mindig pontosan jelentette a fiának, hányszor jött el
hozzánk Khálá Saima, amíg ő messze járt. Rosszallóan
csettintgetett a nyelvével, és buzgón élesztgette a fia haragját: be
akarta bizonyítani a menyének, hogy akkor is ő marad a ház ura, ha
az a ház vagy ötvenméternyire áll a főépülettől.
Mindenki hatalomra vágyott, pedig azt nem volt könnyű
megszerezni. Talán csak Abdul Khalík hadúr lehetett biztos a saját
erejében. Ő és a milíciája kiszorította a riválisait, és ellenőrzést
szerzett a városunk meg a környékbeli városok fölött. Kabultól
északra éltünk, akkor már négy éve nem dúltak felénk harcok, de
úgy tudtuk, a fővárost ostromolják. A hírek hallatán mindenki
aggodalmasan csóválta a fejét. Az otthonaink közül jó néhányat
golyónyomok csúfítottak el, vagy rég romhalmazzá váltak, talán ideje
volt, hogy a kabuli kiváltságosok is megértsék, min mentünk
keresztül.
Nehéz idők jártak. Alig tudom elképzelni, mi mindent láthatott az
apám már kamaszkorától kezdve. Ahogy sok más férfinak is, a
„gyógyszer”, amelyről Mádar-dzsán beszélt, segített neki, hogy
minden borzalomra érzéketlenné tegye magát. Az agyát ködbe
burkolta az ópium, amiből Abdul Khalík mindig eleget halmozott fel –
az emberei számára a kábulat éppen annyira nélkülözhetetlen volt a
háborúhoz, mint a hátukon lógó fegyver.
Mádar-dzsán belefáradt apánk viselkedésébe, de nem volt mit
tennie. Gondoskodott rólunk, és amikor Khálá Saima a születésem
után egy olyan főzetet kínált neki, amitől nem szül majd több
gyereket, megitta. Nem tudom, milyen gyógyszer lehetett az, de hat
éven át hatott. Amikor aztán Mádar-dzsán újra megérezte, hogy a
hasán megfeszül a bőr, imádkozott és imádkozott, és mindent
megtett, amit Khálá Saima tanácsolt neki. Mindhiába. Csalódottan és
szorongva fogadta a húgunkat, és rettegve várta a napot, amikor
Pádár-dzsán hazatér, és megtudja, hogy még egy lánya született.
Azután jöttek a tálibok. Ők is csak egy polgárháborús párt voltak,
de megerősödtek, és az egész országra kiterjesztették az uralmukat.
A mi életünket akkor kezdték befolyásolni, amikor nem járhattunk
többé iskolába, elfüggönyözték az ablakokat, és betiltották a zenét.
Mádar-dzsán sóhajtozva végezte a napi teendőit; az új szabályok
igazából nem érintették.
Amikor híre ment, hogy a városunkat elfoglalták a tálibok, Abdul
Khalík hazahozta az embereit, hogy szembeszálljon velük, és
megvédje hadúri becsületét. Jöttek a robbanások, a sírás, a
temetések hetei, azután diadalmasan hazatértek a férfiak. A város
újra a miénk lett.
 Pádár-dzsán néhány hónapra otthon maradt. A bátyjainál
vendégeskedett, az apjának segített az üzlet újraindításában, és
még a szomszédok házainak újjáépítésén is dolgozgatott. Minden
rendben ment egész addig, míg egy fiú nem kopogtatott az ajtónkon.
Üzenetet hozott. Másnap reggel Pádár-dzsán megolajozta a
géppisztolyát, fejébe nyomta kerek pakolját, és indult újra háborúzni.
Időnként hazajött, de a hangulatváltásai minden alkalommal
rosszabbak lettek. Sosem láttuk két-három napnál tovább, és még
kicsik voltunk hozzá, hogy megértsük, miféle haragot cipel magával.
Nem volt már ugyanaz az ember. Egy-egy ilyen látogatás után még
a nagyanyám, Bibi-dzsán is sírva fakadt, és azt mondta, még egy fiát
elvette tőle a háború.
Sziddik unokatestvérem a nagyapánktól hallotta a legújabb hírt.
– Amrika. Ők bizony! Jönnek, és a tálibokat bombázzák. Nekik
vannak a legnagyobb ágyúik, a legnagyobb rakétáik! A katonáik meg
bivalyerősek.
– Eddig miért nem jött ez az Amrika? – kérdezte Sahlá. Már
majdnem tizenkét éves volt, és elég okos hozzá, hogy a kérdései
mindenkiben tiszteletet ébresszenek.
Sziddik még csak tíz múlt, de egy nála kétszer idősebb fiú
magabiztosságával rendelkezett. Az apja évekkel korábban meghalt,
és ő nagyapánk védenceként nőtt fel. Ő volt az úr a házban.
– Mert a tálibok bombázták Amrikát, úgyhogy most mérgesek
lettek, és visszabombázzák őket.
A nagyapánk éppen belépett az udvarba, és meghallotta, miről
beszélünk.
– Sziddik-dzsán, miket beszélsz itt az unokahúgaidnak?
– Épp Amrikát magyarázom nekik, Boba-dzsán. Hogy rakétákat
lőnek a tálibokra.
– Pádár-dzsán – kérdezte Sahlá kedvesen –, sok házat
leromboltak a tálibok Amrikában?
– Nem, baccsem. Csak egyetlenegyet, ők mégis feldühödtek, és
idáig üldözték a támadókat.
 – Egyetlen ház miatt?
– Igen.
Elnémultunk. Ez jó hírnek tűnt. Egy nagy, erős ország jött a
segítségünkre! A népünk talált egy szövetségest a tálibok ellen!
De Boba-dzsán látta Sahlá szemén, hogy nem ért valamit, és azt
is tudta, mi az. Hogyan lehetséges, hogy Amrikát így feldühítette
egyetlen ház veszte? A tálibok idején nekünk a fél országunk dőlt
romba. Mind ugyanarra gondoltunk.
Milyen kár, hogy Amrikát az nem dühítette!
 4.

Sekíba
Sekíba úgy dolgozott tovább a földeken, mintha még mellette lenne
az apja. Megetette a csirkéket és a szamarat, kikalapálta a kicsorbult
ekevasat. A ház csendes volt, és komor. Néha nagyon nehezen
viselte a némaságot, olyankor a munka zajával próbálta elűzni a
gondolatait, vagy a falon gubbasztó madarakhoz beszélt. Máskor
elégedettséggel, szinte boldogsággal töltötte el, hogy nincs
szüksége senkire. Remélte, hogy anyjának is tetszenek azok az
apró virágok, amiket Ákela sírjára ültetett, míg a bülbülmadár dalát
hallgatta.
Volt, ami nem ment könnyen. Az apja nélkül Sekíbának nem
maradt kapcsolata a faluval és mindazzal, ami onnan származott.
Takarékoskodott a főzőolajjal és a földekről behordott terménnyel,
hogy ne kelljen éheznie. A ház és a fal közé kis árkot ásott, azután
krumplit vermelt el benne télire. Amikor babot szedett, alig evett
belőle, a nagy részét megszárította, hogy eltehesse későbbre.
Az időérzéke összezavarodott, és úgy tűnt neki, hogy az apja
halála miatt a szokásosnál hamarabb érkezett a tél. Nem mintha lett
volna rá oka, hogy érdekelje, melyik évben, melyik hónapban jár. A
nap felkelt és lenyugodott, ő pedig tette a dolgát, és csak nagy ritkán
gondolkodott el a jövőjén. Meddig élhet így? Többször eszébe jutott,
hogy véget vet mindennek. Egyszer szorosan befogta az orrát, és
összeszorította a száját. Érezte, ahogy a mellkasa egyre jobban
feszül, míg végül vett egy nagy levegőt, és a gyengeségét átkozva
folytatta a munkát.
 Az is újra az eszébe jutott, hogy az apjáé mellett megássa a saját
sírgödrét, és belefekszik. Talán Gábriel, a sötét angyal meglátja, és a
családja után viszi. Szerette volna tudni, viszontlátja-e a szüleit.
Azért imádkozott, hogy ha újra találkoznak, az az anyja legyen ott,
aki énekelve főzött nekik, és ne az a kopasz, tompa tekintetű, akit
eltemetett.
Beköszöntött a tél, és Sekíba nagy nehezen eléldegélt abból, amit
ősszel sikerült begyűjtenie. Ha egyszer-egyszer összeszedte az
erejét, levetkőzött és megmosakodott, látta, hogy egyre jobban
kiállnak a bordái. Amikor a kemény földre feküdt, a testvérei ruháit
tette a csípőcsontja alá. Elgyengült, a haja töredezetté vált és
megkopott. Rágás közben gyakran felszakadt az ínye, de ő nem
érezte a vér ízét.
Ahogy közeledett a tavasz, Sekíba izgatottan várta a nap melegét,
és a rá váró munkát. De a tavasszal együtt egy vendég is érkezett,
az első jele annak, hogy a lány nem élhet majd mindig így.
Éppen a csirkéket etette, amikor egy kisfiút látott meg a távolban,
a nagyapja háza felől jött. Nem tudta, ki az, de bement a szobába,
és felvette a csadorját. Fel-alá járkált, és időről időre kilesett az
ajtón, hogy lássa, még mindig a ház felé tart-e a fiú. Oda tartott, és
nemsokára már az is látszott, hogy nem lehet több hét- vagy
nyolcévesnél. Sekíba hitetlenkedve nézte, milyen egészséges, és
azon tűnődött, vajon mit esznek a nagy házban. Örült, hogy a kék
szövet elrejti a testét.
– Szalááááám – kiáltott a fiú, amikor elég közel ért. – Hamed
vagyok! Kedves nagybátyám, beszélnünk kell!
Hamed? Ki az a Hamed? Sekíba nem lepődött meg azon, hogy
nem ismeri; valószínűleg sok unokaöccse született, amióta nincs
kapcsolatban a rokonságával. Nem tudta, mit válaszoljon. Vagy
jobban tenné, ha hallgatna? Mivel kerülheti el a további
kíváncsiskodást?
– Szaláááám! Hamed vagyok! Kedves…
Sekíba belefojtotta a szót.
 – A nagybátyád nincs itthon. Most nem tudsz beszélni vele.
Egy ideig nem érkezett válasz. Vajon felkészítették rá Hamedet?
El tudta képzelni, milyen beszélgetés lehetett az.
„Légy óvatos! A nagybátyádnak van egy lánya, egy szörny.
Ránézni is borzasztó, ne ijedj meg, ha találkoztok. Bolond, és néha
értelmetlenségeket beszél.”
Sekíba a falra tapasztotta a fülét, szerette volna tudni, hogy
Hamed ott van-e még, vagy már elindult visszafelé.
– Te ki vagy?
Sekíba nem tudta, mit feleljen.
– Azt kérdem, ki vagy?
– Én… én…
– A nagybátyám lánya vagy? Sekíba?
– Igen.
– Hol a nagybátyám? Üzenetet hoztam neki.
– Nincs itt.
– Akkor hol van?
A mező szélén. Láttad ott azt a fát? Azt, amelyiken nem terem
alma, hanem kopaszok maradtak az ágai. Hát, ott fekszik. Elsétáltál
mellette és az anyám, a húgom meg a két bátyám mellett. Ha
mondani szeretnél nekik valamit, elmondhatod, amikor hazafelé
tartasz oda, ahol a sok étel vár.
De Sekíba nem mondta ki hangosan, ami a fejében járt. Ennyi
józanság még maradt benne.
– Azt kérdem, hol van?
– Elment.
– És mikor jön vissza?
– Nem tudom.
– Akkor mondd meg neki, hogy Bobo Sáhgul látni akarja. Jöjjön át
a nagy házba!
Bobo Sáhgul Sekíba apai nagyanyja volt, akkor találkoztak
utoljára, amikor még nem vitte el a kolera a családját. Az
öregasszony azért látogatta meg őket, hogy egy falubeli lányról, egy
barátjuk lányáról meséljen a fiának. Rá akarta beszélni, hogy fogadja
el második feleségül, és esetleg költözzön vissza vele a közös
házba, míg az első feleségét itt hagyhatná. Sekíba emlékezett rá,
ahogy az anyja lehajtott fejjel, némán hallgatta a beszélgetést.
– Mondd meg Bobo Sáhgulnak, hogy… hogy most nincs itt.
Kerülgette az igazságot.
– De elmondod majd neki, amit mondtam?
– Elmondom.
Hallgatta a távolodó lépteket, de a biztonság kedvéért még egy
órát várt, mire újra előjött a házból. Nem volt nagyon okos, de azt
azért tudta, hogy a nagyanyja idővel újabb hírnököt küld majd.
Három hónap telt el.
Egyszer szántáshoz készülődve éppen befogta a szamarat az
igába, amikor két férfit látott a háza felé gyalogolni. Berohant, és
ijedten magára húzta a csadort. A szíve rémülten dörömbölt, várta,
hogy odaérjenek. A fülét a falhoz nyomta, hogy meghallja a lépteik
zaját.
– Abdullah! Gyere ki, beszélnünk kell! A testvéreid vagyunk!
Az apja testvérei? Bobo Sáhgul nem tréfált. Sekíba
kétségbeesetten próbált valami hihetőt kitalálni.
– Nincs itthon az apám!
– Elég már a bolondozásból, Abdullah! Tudjuk, hogy benn lapulsz!
Túl gyáva vagy te ahhoz, hogy elmenj otthonról. Gyere ki, vagy
betörjük az ajtót, és beléd rázunk egy kis józan eszet.
– Kérem, higgyétek el, az apám nincs itthon! – hallotta, hogy
remeg a hangja. Vajon valóban rátörnek? Nem volna nehéz dolguk,
az ajtó az első érintésre beszakad.
– Kutya vagy, Abdullah! Miért bújsz a lányod háta mögé? Vigyázz
az ajtóból, te lány, mert bemegyünk!
 5.

Rahíma
Mádar-dzsán apám ollójával és borotvájával a kezében a ház mögé
vezetett. Ijedten leültem, a testvéreim távolabbról néztek. Anyám
lófarokba fogta a hajam, elsuttogott egy imát, és lassan nyírni
kezdett. Sahlá csodálkozott, Rohíla jól mulatott, Parvín pedig egy
percig figyelt csak, azután visszaszaladt a házba papírért és a
ceruzáiért. Amikor visszajött, hátat fordított nekem, és vadul rajzolni
kezdett.
Mádar-dzsán csak vágott és igazított, még a fülemet is
előrehajlította, hogy helye legyen az ollónak. Elöl megszabadított a
hosszabb tincseimtől, hogy a homlokom teljesen kilátsszon. A földet
beborította a hajam. Lesöpörte a vállamról a lehullott szálakat,
belefújt a nyakamba, és leporolta a hátamat. A tarkómat
szemérmetlenül csupasznak éreztem, ideges izgalommal vihogtam.
Egyedül Sahlá vette észre azt a magányos könnycseppet, ami
Mádar-dzsán arcán végigfutott.
A következő feladat a felöltöztetésem volt, Mádar-dzsán a
nagybátyám feleségétől kért inget és nadrágot. Az unokatestvérem
kinőtte őket, ahogy előtte a bátyja és a másik unokatestvérem is.
Beküldött a házba, hogy ott öltözzem át, míg ő és a húgaim az
udvarban összesöpörték a lánykori hajamat.
Bebújtattam a nadrágba az egyik lábamat, azután a másikat is. A
szárak szűkebbek és súlyosabbak voltak, mint a hosszú bugyogóé,
amit a ruhám alatt szoktam viselni. A derekamnál összehúztam a
madzagot, és megcsomóztam. Kibújtam a ruhámból, azután
gépiesen a copfomhoz nyúltam, hogy megigazítsam… de eszembe
jutott, hogy nincs copfom. Végigsimítottam a fejemen,
megtapogattam a kefefrizurám.
Lenéztem, csontos térdeim kidudorodtak a szövetből.
Összefontam a mellem előtt a karom, és felszegtem a fejem, ahogy
Sziddik unokatestvéremtől láttam. Rúgtam egyet, mintha labda volna
előttem. Ennyi az egész? Máris fiúvá váltam?
Khálá Saima jutott eszembe, azon gondolkodtam, mit mondana,
ha így látna. Mosolyogna? Komolyan gondolta, amikor azt javasolta,
hogy csináljanak belőlem fiút? Azt mesélte az ük-üknagyanyánkról,
hogy férfiként dolgozott a földeken, hogy fiává lett az apjának.
Vártam, mikor folytatja már a történetet, mikor érünk oda, amikor ez
a réges-régi rokonunk teljesen fiúvá alakul. Khálá Saima azt ígérte,
valamelyik nap átjön, hogy tovább meséljen. Egyre türelmetlenebb
lettem.
Lesimítottam az ingem, és visszamentem a többiekhez, hogy
megtudjam, elégedett-e velem az anyám.
– Nohát, milyen csinos fiú lettél! – mondta. Még én is megéreztem
a hangjában az ideges bizonytalanságot.
– Biztosan, Mádar-dzsán? Nem nézek ki furán?
Sahlá a szája elé kapta a kezét, amikor meglátott.
– Ó, édes istenem! Tisztára olyan vagy, mint egy fiú! Mádar-dzsán,
rá sem lehet ismerni!
Anyánk bólintott.
– Nem kell többé a gubancokkal bajlódnod! – irigykedett Rohíla.
Fájdalmas reggeli kötelességünk volt, hogy kikeféljük a hajunkból a
csomókat. Ő mindig kis madárfészkekkel a fején ébredt, amelyekkel
a hajkefével felfegyverkezett Mádar-dzsán küzdött meg, míg ő
rimánkodva szabadulni próbált.
– Baccsem, mostantól Rahím vagy, nem Rahíma – kedveskedett
anyám. Harmincéves volt, de a szeme fáradtabbnak tűnt a koránál.
– Rahím! Ezentúl tényleg Rahím lesz?
 – Igen, mostantól ő a bátyátok, Rahím. Felejtsétek el Rahímát,
köszöntsétek a fiútestvéreteket. Megtennétek, lányok? Többet ki se
ejtsétek a szátokon Rahíma nevét, ez nagyon fontos. Mindenkinek a
bátyátokról beszéljetek.
– Csak hogy el ne felejtsük, hogy nézett ki, Parvín lerajzolta
Rahímát. – Rohíla Mádar-dzsán kezébe nyomta a rajzot, ami az új
frizurámmal egyszerre készült. Nagyon hasonlított rám, a régi,
hosszú hajú, ártatlan szemű rám. Mádar-dzsán megnézte a képet,
és suttogott valamit, amit nem értettünk. Összehajtotta a lapot, és az
asztalra tette.
– Ennyi az egész? Nem kell más? Mostantól fiú? – kételkedett
Sahlá.
– Nem kell más – felelte halkan Mádar-dzsán. – Így mennek a
dolgok. Mindenki meg fogja érteni, majd meglátjátok – tudta, hogy a
nővéreimet lesz a legnehezebb meggyőznie, mások – tanárok,
nagynénik, nagybácsik, szomszédok – fenntartás nélkül fogadják
majd az új családtagot. Nem én voltam az egyetlen baccsa pós,
előfordult ez másutt is, ahol fiúra vágytak. Mádar-dzsán már attól a
naptól félt, amikor vissza kell majd változtatniuk, de arra csak akkor
kerülhet sor, ha fiatal nő válik belőlem. Addig még eltelik néhány év.
– Húha – Parvín jött vissza az udvarba, hogy megnézze a
fejleményeket.
– Ezzel meg is vagyunk. Fiú lett belőle.
– Nem, még nem – jelentette ki Parvín nyugodtan. – Még nem fiú.
– Hogy érted? – kérdezte Rohíla.
– Még át kell sétálnia a szivárvány alatt.
– Szivárvány alatt?
– Miről beszélsz?
– Jaj, istenem, Parvín – mosolyodott el óvatosan Mádar-dzsán –
Nem is emlékszem, mikor tanítottam neked ezt a verset. Honnan
ismered?
Parvín megrántotta a vállát. Nem lepődtünk meg: ő általában arra
sem emlékezett, hogy reggelizett-e, néha viszont olyan dolgokat
tudott, amitől mindenki eltátotta a száját.
– Miről beszél? – nem tudtam eldönteni, hogy Parvín igazat mond-
e, vagy már megint a nagy fantáziája bújt elő belőle.
– Egy régi versről. Talán el sem tudom már mondani végig, de
arról szól, hogy mi történik azzal, aki átsétál a szivárvány alatt.
– Miért, mi történik? – figyelt fel Rohíla.
– Egy legenda szerint a lányok fiúvá, a fiúk lánnyá változnak.
– Mi? Ez igaz? Tényleg van ilyen?
Most összezavarodtam. Én nem mentem át szivárvány alatt. Sőt,
ami azt illeti, még soha nem is láttam szivárványt. Akkor nem is
változtam át igazán?
– Mondd el a verset, Mádar-dzsán! Tudom, hogy tudod! „Aki
boldog, mindig játszik…” – biztatta Parvín.
Anyánk felsóhajtott, és bement a szobába, mi meg követtük. Leült,
hátát a falnak támasztotta, felnézett a plafonra, összeszedte a
gondolatait. A kendője a vállára hullott. Köré ültünk, és vártunk.
Afszána szí-szána – kezdte. – Egyszer volt, mindig volt.
Azután énekelni kezdett.

Aki boldog, mindig játszik,

Színek között bújócskázik.
Kergeti a papírsárkányt,
És keresi a szivárványt.
Hisz a színek összeérnek,
Mindük köszön testvérének,
S mi, kik csupán szolgák vagyunk,
Átsétálhatunk alattuk.

Rusztem íja lányból fiút,

fiúból meg lányt varázsol.
Míg a felhők kiszáradnak,
S játékunkra unnak százszor.
Köd ölel át újra minket,
Visszavéve színeinket…
 6.

Sekíba
Sekíba hátát a hűvös falnak döntve ült. Éjszaka volt, csend borult a
házra. Mindenfelől hortyogás hallatszott, az egyik hangosabb, a
másik halkabb. A hold halvány fényénél ki tudta venni az üstöket és
tálakat, amiket ő mosott el, és halmozott a sarokba, hogy helyet
csináljon a pokrócának. Ahogy a legtöbb éjjel, az ő szeme akkor nyílt
tágra, amikor mindenki másé lecsukódott, és ilyenkor mindig azon
törte a fejét, hogy mit tehetett volna másképpen.
Azon a napon a nagybátyjai nem tágítottak, és rátörték az ajtót.
Most, hogy újra a nagyanyja közelében élt, már nem hibáztatta őket
a makacsságukért: valószínűleg nem akarták, hogy Bobo Sáhgul
megharagudjon rájuk. Akkor is éppen elég rémisztő teremtés, amikor
elégedett.
A nagybácsik hamar rájöttek, hogy valami történt az apjával. A ház
rothadástól és magánytól bűzlött. Sekíba már jó ideje nem söpört fel,
és a sarokba gyűjtötte a krumplihéjat – ahhoz sem volt kedve, hogy
kivigye. Idővel megszokta a szagot, és nem csak a házét. Olyan
fásult volt, hogy régóta nem mosta ki a ruháját, és a tél nagy részét
egy pokróc alatt gubbasztva töltötte; a saját teste sem érdekelte. A
napfény és a meleg ugyan újra meghozta a kedvét a mosakodáshoz,
de azt, amivé változott, nem lehetett lesikálni róla. A hajában tetvek
raktak fészket, és még hónapokig nem sikerült kikefélni őket.
Miközben az apját keresték, már sejtették, hogy nincs ott. Sekíba
remegett, és elbújt előlük, de úgy, hogy azért észrevegye, ha
közelítenek felé. A férfiak nem látták a lányt, mégis érezték a
félelem, az izzadság, a vér szagát. Újra az apja után kiáltottak, de
már hangosabban, dühösebben.
Így hagyta el a házát Sekíba. A nagybátyjai egy kiáltást hallottak,
és látták, hogy egy kék kísértet ugrik elő a fal mögül. A falat még az
apja építette, hogy megvédje a családját. Újabb kiáltás, és amikor az
a kísértet a földre zuhant, kezek ragadták meg.
Sápadt volt, és sovány. A nagybátyjai egy pillanatra azt hitték, egy
dzsinnel, egy szellemmel állnak szemben. Élő ember nem nézhet ki
úgy, ahogy ő kinézett.
Ijesztően könnyű volt átfogni a csuklóját. Küzdött, menekülni
próbált, de a férfiak erősebbek voltak nála. Szorosan tartották, ő
pedig feladta a harcot, hagyta, hogy pokrócba tekerjék, és
visszavigyék a közös családi házba – nagyjából ugyanúgy, ahogy ő
cipelte az apját a sírjához.
Amikor elmentek a fa mellett, amely alá a családját temette,
Sekíba felnyögött, és mondani akart valamit. Szerette volna
felemelni a fejét, hogy megnézhesse a kis földhányásokat.
Mádar. Pádár. Tarík. Munísz. Bülbül.
Nem látta, hogy a nagybátyjai összenéznek, és egyszerre
döbbennek rá: az egész család halott, még a testvérük, Iszmail is.
Nem látta, hogy a nyelvükbe harapnak, a könnyeikkel küszködnek,
és azt morogják, nekik kellett volna megmosniuk a bátyjuk testét,
nekik kellett volna földet szórniuk a sírgödörbe. Csak Sekíba maradt
életben – épp az, akinek nem kellett volna. Próbálták kitalálni, mióta
élhetett ez a lány egyedül, és hitetlenkedve értették meg, mennyire
szégyenletes helyzet volt ez. Egy lány egymagában! Milyen rossz
hírét keltené a családnak, ha ez elterjedne a környéken!
Amikor bementek a házba, hogy szóljanak Bobo Sáhgulnak, a
lányt kinn az udvaron tették le. A fürge öregasszony néhány perc
múlva már ott állt fölötte, és véreres szemével vizsgálta az unokát,
akire semmi szüksége nem volt.
– Parancsoljatok rá a feleségeitekre, hogy mosdassák meg! Ne
felejtsétek el előre figyelmeztetni őket, hogy ha az arcába néznek,
felfordulhat a gyomruk. Azután etessék meg. Ha a falu elé akarunk
még állni valaha, akkor kezdenünk kell vele valamit. Isten büntesse
meg, amiért az apját, a fiamat, távol tartotta tőlünk. Még arról sem
értesített, amikor eltávozott e világról! Ezért fizetni fog.
És Bobo Sáhgul állta a szavát. A férje két évvel korábban meghalt,
így nagy örömére elfoglalhatta a családfő helyét. Nem a lába miatt
volt szüksége botra, azzal uralkodott a fiai feleségei fölött.
Kiérdemelte, hogy büszkén, felemelt fejjel járhasson, hiszen hat fiút
és két lányt adott a férjének, és most rajta volt a sor, hogy olyan
vaskézzel uralkodjon a család fölött, amilyet valaha ő is elviselt.
Sekíba tűrte, hogy levetkőztessék és megfürdessék, könnyebb
volt, mint ellenállni. A legfiatalabb feleségeknek jutott a feladat, hogy
megszelídítsék a fenevadat, amivé a sógornőjük vált. Sok vödör
vizet hoztak, a haját kifésülhetetlennek ítélték, és rövidre vágták.
Átkozták a bűzért, ami minden testnyílásából áradt. Ételt tettek a
szájába, és valaki az állkapcsát kezdte mozgatni, hogy újra
megtanítsa rágni.
Csupán néhány napra volt szüksége, hogy a lelke visszatérjen a
testébe. Már hallotta, mit beszélnek körülötte, és észrevette, hogy
nem fáj a hasa az éhségtől. Ujjaival a fejéhez ért, és érezte, kendő
fedi sörtésre nyírt, kesze-kusza haját.
Úgy nézhetek ki, mint valamelyik unokafivérem – gondolta
magában.
A bőre reszelős volt, és kivörösödött a brutális mosdatástól, meg
jó pár sebhely is maradt rajta: a nagynénjei durva rongyokkal
dörzsölték le testéről a rátapadt koszréteget. A sok éhezés után
nehezen gyógyult. Éjszakánként egy pokrócon aludt a szűk
konyhában, gyakran arra ébredt, hogy belerúg egy üstbe. Reggel
átvitték a sok szoba valamelyikébe, hogy míg a feleségek reggelit
készítenek, ne legyen útban senkinek.
Unom már emelgetni. Majd Hamída segít. Nekem fáj a hátam.
Ugyanezt mondod mindennap! A hátad, a hátad! Biztos nem a sok
munkától! Mit művelt veled az urad? Mondd meg neki, hogy bánjon
veled szelídebben.
Vihogás.
Ne a szád járjon, inkább fogd meg a karját. Fúj. Ma nyűgös
vagyok, nem bírok az arcába nézni.
Jó, de a te szobádba tesszük. Az én szobám még mindig szaglik a
tegnapitól. Nem tudom elviselni.
Sekíba hagyta, hogy mozgassák, tűrte, hogy sértegessék.
Legalább nem kérték rá, hogy részt vegyen ebben az életben. De
meddig lesz ez így? Bobo Sáhgulnak más tervei voltak.
A család közös házának csöpp konyhájában együtt főzött az
összes feleség. Nap közben mindenki a nagy családi szobában ült,
ott játszottak a gyerekek, ott zajlottak a közös étkezések. Ezt négy
vagy öt másik helyiség vette körül, mindegyik Bobo Sáhgul egy-egy
fiáé. A családok együtt aludtak, csak a családfőnek jutott saját, külön
szoba.
Sekíba az egyik nagybátyja helyén feküdt, amikor Bobo Sáhgul a
bordái közé döfött a botjával.
– Talpra, szemtelen lány! Elég már ebből a bolondságból! Vagy
egy hete heversz itt. Ebben a házban nem tűrjük ezt a viselkedést.
Csak az isten tudja, anyád micsoda őrültségeket engedett meg
neked.
Sekíba összerándult. Gyógyulásának megvolt az a hátránya, hogy
már érzett fájdalmat. Másodszorra a bot a lábát érte. Az oldalára
fordult, és megpróbált elhúzódni a nagyanyja közeléből. A feje
kótyagos volt a sok alvástól.
– Szemtelen és lusta! Pont, mint az anyja!
Nem volt hova bújni előle. Sekíba felült, és sikerült a szemét a
nagyanyja felé fordítania.
– Halljam! Nem akarsz valamit mondani? Tiszteletlen és hálátlan
vagy! Megfürdettünk és etetünk, te meg csak arra vagy képes, hogy
ülj és bámulj, mint egy bolond?
– Szalám – kezdte Sekíba ijedten.
 – Egyenesen ülj, és figyelj a lábadra! Lehet, hogy nem tudsz róla,
de lány vagy, és úgy is kell viselkedned! – Bobo Sáhgul botjával az
unokája karjára csapott. Ő megremegett, és amennyire tőle telt,
igyekezett kiegyenesíteni a hátát. A nagyanyja közel hajolt hozzá,
Sekíba látta a mély ráncait, sárgás szemfehérjét.
– Mondd el, mi történt a fiammal! – minden szótagot egy adag nyál
kísért.
A fiad? A fiad? – gondolta Sekíba, akinek hirtelen kitisztult a feje,
és pontosan tudta, mit akar. – A fiad az apám. Te mikor láttad
utoljára? Mikor vetted a fáradságot, hogy ételt vagy olajat küldj neki?
Láthattad kinn a földeken. Láthattad, hogy minden mozdulat fáj neki.
Akkor nem érdekelt? Egyedül az számított, hogy feleséget tukmálj
rá, és a család becsületét védelmezd.
– Az apám volt… – a többit megtartotta magának.
– Az apád? Az biztos boldoggá tette! Élhetett volna rendesen.
Gondoskodhatott volna róla egy új feleség, szülhetett volna neki
fiúkat, akik a családot erősítik, és a földeken dolgoznak. De te
mindent elkövettél, hogy elzárd előlünk, csapdában tartsd, mert
olyan borzasztó rémség vagy, hogy miattad senki nem akart sem a
te, sem az ő közelébe menni! Először az anyád, aztán te! Megölted
a fiam!
A bot most a földön ülő szegycsontjába fúródott.
– Hol van? Mit csináltál vele?
– Az anyámmal van. A testvéreimmel. Mind ott fekszenek, és rám
várnak.
Bobo Sáhgult csak még jobban felbőszítette ez a nyugalom.
Sejtette, hogy a fiát a tudta nélkül temették el. A szeme összeszűkült
a dühtől.
– Rád várnak? Remélem, Isten helyesnek látja, hogy hamar
eljöjjön az időd – sziszegte.
Bár úgy lenne – gondolta Sekíba.
– Zarmina! Gyere ide ezért a lányért! Ezentúl ő segít neked a
házimunkában. Ideje kiérdemelnie, hogy befogadtuk. Elég bánatot
okozott már a családnak, most megpróbálhat valamit helyrehozni
belőle.
Zarmina Sekíba legidősebb nagybátyjának volt a felesége. Az
ereje egy öszvéréhez volt hasonló, és az arca is. Sekíba feltételezte,
hogy ő sikálta vörösre a bőrét.
– Ó, végre nem kell tovább arra várnunk, hogy csináljon valamit! –
lépett be Zarmina a szobába, miközben egy rongyba törölte a kezét.
– Legfőbb ideje. A lustáknak Isten nem veszi hasznát. Állj fel,
takarodj a konyhába! Máris nekiláthatsz a krumplihámozásnak. Lesz
munkád elég.
Ezzel új szakasz kezdődött Sekíba életében. A kemény munka
nem volt újdonság számára, éppen eleget emelt, cipelt és sikált már.
A legundorítóbb feladatokat bízták rá, és ő vita nélkül végezte el
mindet. Bobo Sáhgul azt akarta, hogy fizessen meg az apja
haláláért, ezt mindennap el is mondta, ráadásul néha a fia nevét
kiabálta. Még sírt és jajgatott is nagy gyászában.
– Túl fiatalon vették el tőlem! Hogyan hagyhatta magára szegény
anyját? Hogy történhetett ilyen a mi családunkban! Talán nem
imádkozunk eleget? Talán nem engedelmeskedünk Isten
parancsainak? Jaj, drága gyerekem! Hogy történhetett veled ilyen?
A menyei körülülték, kérlelték, legyen erős, és azzal vigasztalták,
hogy ha már a saját közvetlen családja nem törődött a fiával, Allah
majd a gondját viseli. Legyezgették, és azt mondogatták,
belebetegszik a gyászba. De Bobo Sáhgul könnyek nélküli sírása
épp olyan hirtelen fejeződött be, mint ahogy elkezdődött. Sekíba fel
sem nézett, folytatta az éppen rábízott szőnyeg súrolását.
Veled meg mi történt? Hallottuk, hogy tüzesképűnek gúnyolnak.
Talán meggyújtottad az arcod?
Az unokatestvérei folyton ilyen kérdésekkel zaklatták. Sekíba
általában megpróbált tudomást sem venni róluk. Néha mások
feleltek helyette.
Nem hallgatott az anyjára, és így járt. Megértetted, amit mondok?
Ezért figyelj mindig rám, és akkor a te arcod nem lesz ilyen csúnya.
 Így vált Sekíba hasznossá: vele ijesztgették a gyerekeket a ház
körül.
Most nézd meg, mit csináltál! Feltakarítod azonnal, vagy Sekíba
mellett alszol ma éjjel!
Sosem volt vége.
Isten megbüntette Sekíbát! Ezért nincs sem anyja, sem apja.
Eredj, mosakodj meg az imához, vagy Isten rád is sort kerít.
 7.

Rahím
Mádar-dzsán néhány hétig otthon tartott, azt akarta, hogy mielőtt a
házunkon kívül is kipróbálom a fiús életet, hozzászokjam kicsit.
Rászólt a testvéreimre, amikor Rahímának szólítottak, és a fiatalabb
unokatestvéreimet sem kímélte, akik még sosem találkoztak baccsa
póssal. Mindegyik izgatottan szaladt haza a hírrel az anyjukhoz, akik
erre csak gúnyosan elmosolyodtak. Ők mind legalább két fiút hoztak
a világra a férjüknek, hogy legyen, aki továbbviszi a család nevét.
Nem szorultak rá arra, hogy a lányukból baccsa póst csináljanak.
De Mádar-dzsán nem vett tudomást róluk, tette a dolgát. Bibi-
dzsán viszont utálta, hogy a család egyik tagja rászorul a baccsa
pós hagyományára.
– Fiú kell a házba, Khálá-dzsán.
– Hm. Jobb lenne, ha szülnél egyet, mint mindenki más.
Mádar-dzsán ezredszerre sem mondta ki, ami kikívánkozott
belőle.
Pádár-dzsán talán észre sem vette a változást. Néhány napig nem
volt otthon, és kimerülten érkezett haza. Leült a szobában, egy
borítékból apró galacsinokat vett elő. Az ujjai között gyúrogatta őket,
majd az egészet beleszórta egy üres cigarettahüvelybe, és
rágyújtott. Szinte beborította az arca körül kavargó sűrű, édes füst.
Akkor is mozdulatlanul ült, amikor a nővéreim és én bementünk a
házba. Gyorsan elé álltunk, és fejünket lehajtva köszöntöttük.
Ránk nézett, nagyot szívott a cigarettájából. Gyanakvóan figyelt
minket a füstön át, feltűnt neki, hogy valami megváltozott a három
nagylánya körül.
– Szóval megtette végül – összesen ennyit fűzött hozzá az
esethez.
Khálá Saima legalább azt mondta, amire anyánknak szüksége
volt.
– Mi mást tehettél volna, Raísza? A férjed félig-meddig
beszámíthatatlan és semmire sem jó. A lányokat nem küldheted
iskolába, de még a piacra sem, mert folyton attól félsz, hogy bajuk
esik. A sógoraidat lefoglalja, hogy egymásról beszélgessenek,
úgyhogy ők sem segítenek. Ez az egyetlen lehetőséged. Arról nem
is beszélve, hogy ő is jobban jár így, majd meglátod. Mihez kezdhet
egy lány egy ilyen világban, hát nincs igazam? Rahím hálás lesz
azért, amit tettél érte.
– De a sógoraim…
– Ne törődj velük! Aki nem tud örülni egy almának, az egy
almáskertnek sem tud. Csinálhatsz bármit, elégedetlenek lesznek
veled. Minél hamarabb rájössz erre, annál jobban jársz.

Az első, fiúként elvégzendő feladatom rögtön nagyon izgalmas volt.

Olajért és lisztért küldtek a piacra. Mádar-dzsán a kezembe nyomott
néhány bankjegyet, és idegesen figyelte, ahogy végigsétálok az
utcán. A nővéreim a szoknyája mellől leselkedtek, én vissza-
visszanéztem, vidáman integettem nekik, és mindkettőnkkel
próbáltam elhitetni, hogy sikerülni fog, amit rám bízott.
Az utca két oldalán végig boltok álltak. Rézedények. Babaruhák.
Rizs- és babhalmok. A bejáratok előtt színes zászlók libegtek, az
épületek két szintből álltak, felül erkéllyel: a férfiak ott üldögéltek, és
figyelték a szomszédság jövés-menését. Egy férfi sem sietett, a nők
viszont céltudatosan és szerényen lépkedtek.
Bementem az első boltba, amit felismertem. Az ajtaja fölött nagy
tábla hirdette a friss árut.
– Mennyibe kerül egy kiló liszt, aga-száhib? – kérdeztem, és
ügyeltem rá, hogy kihúzzam magam. Igazából nem mertem a boltos
szemébe nézni, a háta mögötti polcon sorba állított bádogedények
között vándorolt ide-oda a pillantásom.
– Tizenötezer afgáni – felelte anélkül, hogy valóban figyelemre
méltatott volna. Nemrég egy kiló liszt csak negyven afgáni volt, de a
pénz elértéktelenedett, és mindenkinek zsákokban állt otthon.
Az ajkamba haraptam. Ez a duplája volt annak, amit nemrég az
anyámtól kért, pedig ő azt is sokallotta. Nem lepődtem meg. Már
kétszer jártam itt, amikor anyám nagy nehezen elengedett a piacra,
és mindig legalább a felére tudtam alkudni az eredeti árat.
– Túl sok az, aga-száhib, még egy király sem tudná kifizetni. Mit
szólna hatezer afgánihoz?
– Bolondnak nézel, kisfiú?
– Nem, uram – büszke voltam, hogy fiúnak szólított. – De úgy
tudom, hogy Karím agánál is van bőven eladó liszt, és ő sokkal
kevesebbet kér érte. Nem akartam elmenni odáig, de hát…
– Tízezer afgáni, és befejeztük.
– Aga-száhib, csak egy kilóra van szükségem. Nyolcezernél nem
fizetek többet.
– Csak az időmet vesztegeted, fiam! – csattant fel, pedig tudtam,
hogy semmi dolga. A körmét piszkálta, amikor beléptem hozzá.
– Fizetek tizenkétezer afgánit, de egy kiló lisztet és egy liter olajat
kérek.
– Egy liter olajat? Elmentek…
– Nem vagyok bolond, aga-száhib – kényszerítettem magam,
hogy fiúsan a szemébe nézzek. Egy pillanatra megdermedt,
összeszorította a száját. Alaposan végigmért, éreztem, hogy kicsire
töpörödöm a tekintetétől. Talán túl messzire mentem.
Hirtelen elnevette magát.
– Igazi nagyokos vagy, mi? – vigyorgott rám. – Kinek a fia is vagy?
A hátamban feszülő izmok ellazultak. Észrevette, hogy baccsa pós
vagyok, de úgy történt, ahogy Mádar-dzsán megjósolta: az emberek
elfogadtak.
– Árif fia vagyok. A földek túloldaláról, a patakon túlról.
 – Rendben van, fiam. Tessék, vidd az olajat meg a lisztet, és futás,
mielőtt visszatér a józan eszem.
Gyorsan leszámoltam elé a bankjegyeket, fogtam a zsákmányt, és
siettem haza, hogy megmutassam Mádar-dzsánnak. Amikor
eszembe jutott, hogy többé nem kell nyugodtnak és illedelmesnek
látszanom, gyaloglásból futásra váltottam. Amikor lehagytam egy
öreget, vele külön próbát tettem. Egyenesen belenéztem a vén,
kancsal szemébe, és láttam, hogy nem háborítja fel a
magabiztosságom. Izgalmamban egyre gyorsabban szaladtam, de
senki nem bámult meg. A lábam felszabadult, rohantam végig az
utcán, a térdemet nem verdeste a szoknya, és nem féltem a szigorú
tekintetektől. Fiatalember voltam, miért ne futottam volna mindenki
szeme láttára.
Mádar-dzsán rám mosolygott, amikor látta, hogy lihegek és
vigyorgok. Letettem elé az árut, és büszkén mutattam a sok pénzt,
amit szintén hazahoztam.
– Lám csak, lám. Úgy tűnik, a fiam jobban alkuszik, mint az anyja
– örült.
Kezdtem megérteni, miért volt szüksége otthon egy fiúra. Azok a
feladatok, amiket apámra hagyott, hónapok óta vártak a sorukra.
Most rám bízhatta őket.
Amikor szétjött a húgom cipője, és a gumitalp akkorára nyílt, mint
egy tátott száj, én vittem el az utca végén dolgozó öregemberhez. A
jobb kezén csak három ujj volt, de még a legrosszabb állapotban
lévő cipőt is meg tudta javítani. Kenyeret hoztam a péktől,
elüldöztem a kóbor kutyákat. Amikor apám hazajött és meglátott,
nagyot nevetett.
– Baccsem, kérd meg a nővéred, hogy hozzon nekem egy pohár
teát! És enni is akarok – beletúrt a hajamba, lustán a szoba sarkába
sétált, és elnyúlt a földön. A feje nagyot puffant a párnán.
Egy pillanatra összezavart. Miért nem tőlem kér inni- és ennivalót?
De amikor átmentem a konyhába, hirtelen megértettem. Rohílát
láttam meg először.
 – Hé, Rohíla, Pádár-dzsán teát kér, és ennivalót! A szobában vár.
– És? Te nem tudsz adni neki? Van még zöldséges korma az
üstben.
– Nem tőlem kérte. Azt mondta, szóljak a nővéremnek, aki te
vagy. Én különben is elmegyek. Ne várakoztasd meg, éhesnek
látszik – szóltam rá vidáman. Rohíla elég csúnyán nézett rám a szép
barna szemével, de nekilátott, hogy melegítsen apánknak egy tál
kormát. Dühös volt rám, és az egyik felem érezte is, hogy nem szép
így cukkolnom, de annyi új élmény ért, amit ki akartam élvezni.
Elhessegettem a leselkedő lelkiismeret-furdalást, és visszamentem
az utcára, hogy ellenőrizzem, felbukkant-e egy kóbor kutya, amit
boldogan elkergethetnék.
Egy hónappal később folytatódott az iskola, és én újra félni
kezdtem. Mádar-dzsán másodszor is levágta a hajam, és
megpróbált felkészíteni arra, ami vár.
– Idén a fiúk osztálytermében leszel. Figyelj a tanárodra, és csak a
tanulás legyen fontos! – leckéztetett, és igyekezett úgy tenni, mintha
máskor is beszélgettünk volna már így. – Ne feledd, hogy Munír
unokatestvéred is ugyanoda jár. Senki, sem a tanár, sem a diákok,
senki sem fog megkérdezni… semmiről. Csak annyit tarts észben,
hogy az apád most döntött úgy, hogy iskolába küld. A fiúk közé
tartozol, és… és… figyelj oda, mit mond a tanárod.
Azt értettem, hogy minden megváltozik. Családon belül vagy akár
a piacig tartó úton bevált Khálá Saima terve, de az iskola mégis a
játék végső nagy próbája lesz, és éreztem, anyám feszültséggel van
tele. A nővéreim meg majd felrobbantak. Pádár-dzsán úgy döntött,
hogy nekik otthon kell maradniuk, még akkor is, ha én
kísérgethettem volna őket.
Munír és én együtt indultunk útnak. Nem ő volt a legeszesebb
unokatestvérem, és mert az anyja nem szerette, ha másokkal tölti az
időt, ritkán találkoztam vele. Valószínűleg ez volt a szerencsém. Elég
volt egyszer elmondanom neki, hogy én a Rahím nevű
unokatestvére vagyok, mindig is az voltam, és a fejéből már törlődött
is Rahíma. Megkönnyebbülten felsóhajtottam: attól nem kellett
félnem, hogy véletlenül elárulja a titkom.
– Szalám, moallim-száhib – mondtam.
A tanárunk morgott valami köszönésfélét, és felénk biccentett,
amikor beléptünk a terembe. Izzadt tenyeremet a nadrágomba
töröltem.
Éreztem, ahogy kíváncsi szeme a tarkómra tapad, de talán csak a
képzeletem játszott velem. Körülnéztem a teremben, és szorosan
Munír mögött maradtam, bár azt megállapítottam, hogy a többi fiú
nem nagyon vesz rólam tudomást. A fejemet azért továbbra sem
emeltem fel, és iparkodtam a terem vége felé, ahol Munír meg én
három másik fiúval osztoztunk egy hosszú padon.
– Moallim-száhib nagyon szigorú. Tavaly négyen azért kaptak
rossz jegyet, mert a körmük nem volt elég tiszta.
– Tényleg? – súgta a másik padtársam. – Akkor az idén néha
húzd ki az ujjad az orrodból.
– Fiúk! Üljetek egyenesen, és figyeljetek! – jött az utasítás elölről.
Tanárunk kerekded férfi volt, csillogó, kopasz feje búbját őszes haj
keretezte. Jól ápolt bajsza színe ritkuló hajához hasonlított. –
Kezdjétek azzal, hogy leírjátok a neveteket. Aztán meglátjuk, hogy
mit tanultatok tavaly, már ha tanultatok valamit egyáltalán.
Hamar megértettem, hogy a férfi tanárok épp olyan harapósak,
mint a nők. Az osztály nem különbözött nagyon a lányokétól, bár a
fiúk többet sugdolóztak és kiabáltak egymással. Gondosan leírtam a
nevem, azután a szemem sarkából figyeltem az unokatestvérem
küszködését. Ügyetlenül kapcsolta össze a betűket, és egy
felesleges pont Mutírt csinált a Munírból. Gondolkodtam rajta, hogy
közbeavatkozzam-e, de még mielőtt odasúghattam volna neki
valamit, a tanár mérgesen ránk nézett. Körbesétálta a termet,
minden nevet ellenőrzött, volt, akinél a fejét csóválta, máshol csak
mordult egyet. Ritkán látszott elégedettnek.
A hátam mögül nézte meg a munkámat, hallottam, ahogy az
orrlyukán keresztül fütyülve veszi a levegőt. A pocakja árnyékot
vetett a papíromra. Egy szót sem szólt, és ebből azt a következtetést
vontam le, hogy nem keltettem benne túlzott felháborodást. Munír
füzetét látva viszont nagyot nyögött.
– Hogy hívnak? – háborodott fel.
– M… M… Munír. A rokon ijedten a tanárra pislogott, azután
gyorsan újra lesütötte a szemét.
– Munír – hangsúlyozta a másik drámaian. – Ha holnap úgy jössz
ide, hogy akár egy apró hibát is ejtesz a nevedben, visszaküldelek
az előző osztályba. Megértetted?
– Igen, moallim-száhib – suttogta Munír lángba borult arccal.
Vagyis a fiúk sem okosabbak a lányoknál – állapítottam meg
magamban.
A tanítás befejeztével új osztálytársaimat jobban érdekelte, hogy
kirohanjanak a szabadba, és egy labdát kezdjenek rugdalni, mint
hogy arról érdeklődjenek, ki vagyok és honnan jöttem. Munír meg én
két másik fiúval, Asraffal és Abdullahhal sétáltunk haza. A
közelünkben laktak, a házuk fél kilométernyire állt a miénktől. Munírt
és a többi unokatestvéremet ismerték, de én most találkoztam velük
először.
– Mit mondtál, hogy hívnak? – kérdezte a világosbarna hajú, kerek
szemű Asraf. Ő volt kettejük közül az alacsonyabb. Elég csinosnak
tűnt ahhoz, hogy elgondolkodjam rajta, vajon a nadrágja alatt nem
lány-e ő is, mint én.
– Rahím vagyok.
– Igen, Rahím. Az unokatestvérem – magyarázta Munír. A tanár
fenyegetése megrázta, de kinn a szabad levegőn már fellélegzett.
– Abdullah, te találkoztál már valaha Rahímmal?
Abdullah a fejét rázta. A haja sötétebb, egyébként meg karcsúbb
és békésebb volt, mint a szomszédja.
– Soha. Jól focizol, Rahím?
Láttam, hogy összenéznek, és megvontam a vállam.
– Szerintem, nagyon jól focizik – védett meg Munír. Meglepett a
válasza. – Fogadnék, hogy jobb nálatok.
 Munírra sandítottam, szerettem volna kitalálni, hogy csapdába
akar-e csalni.
– Tényleg? – vigyorodott el Abdullah. – Nálam nem kell jobbnak
lennie, elég, ha Szaid Dzsavánnál meg a barátainál ügyesebb.
Valószínűleg ott vannak az utcánkban, és már játszanak… ha be
akarnátok szállni.
– Naná! Focizzunk! – Munír sietni kezdett, és elindult azon az
utcán, amelyik a házunktól távolabb, a helybeliek által kialakított
pályára vezetett. Igazából egy elhagyott mellékutca volt, olyan
keskeny, hogy egy autó már nem fért volna el benne. Általában ott
gyűltek össze azok a fiúk, akik játszani akartak.
– Munír, nem kéne inkább…
– Gyere már, Rahím. Csak egy kicsit! Jó lesz! – csapott szelíden a
vállamra Abdullah.
Azt hiszem, rosszabb is lehettem volna. Egyedül futni tudtam, és
abban szerencsére elég ügyesnek bizonyultam. A fiúknak fel sem
tűnt, hogy egyszer sem rúgtam a labdába, és nem kiabáltam, hogy
passzoljanak nekem. Föl-le rohangáltam az utcácskában, vállam a
telek szélén álló agyagfalat súrolta. Folyton arra készültem, hogy
megjelenik az apám vagy az anyám, és dühösen hazacibál.
Élveztem az arcomon a szelet. Élveztem, ahogy megnyúlik a
lábam, miközben megpróbálom utolérni a többieket, próbálom
megelőzni őket. A karom szabadon lengett az oldalam mellett.
– Ide, ide! Passzolj!
– Ne engedd át, utána!
Közeledtem a labdához. Hat láb rúgta egyszerre, mindenki más
irányba terelte volna. Belevetettem magam a küzdelembe. Éreztem,
a talpam a bőrhöz ér. Rúgtam egy nagyot, a labda Abdullah felé
szállt. A sarkával levette, és továbbította a szemben álló kapu felé.
Futott.
Egyre növekvő izgalommal eredtem utána. Jó érzés volt a
csapatban játszani, még a lábunk körül kavargó por sem bántott.
Jó volt fiúnak lenni.
 8.

Sekíba
Nem sokkal később már majdnem minden házimunkát Sekíbának
kellett elvégeznie. Miután felépült, a nagybátyjai feleségei hamar
rájöttek, hogy ügyes, és azt is megcsinálja, amihez két asszony
erejére volna szükség. Kettő helyett három vödör vízzel
egyensúlyozott, és be tudta cipelni a kemencéhez a tűzifát. A
többiek nem akartak lustának látszani a családfő előtt, de amikor
Bobo Sáhgul nem figyelt, boldogan sugdolóztak.
Erős, mint egy férfi, mégis női munkát végez. Kell ennél jobb a ház
körül? Most legalább megtudjuk, milyen érzés úgy élni, mint Bobo
Sáhgul!
Sekíba hallotta, mit beszélnek, de neki a természetéből fakadt a
munka. Rég rájött, hogy hamarabb nyugszik le a nap, ha elfoglalja
magát – bármilyen nehéz is legyen, amit éppen rábíznak. Estére
megfájdult a háta, de az arca semmit sem árult el. Nem akart a
többieknek örömet okozni azzal, hogy sikerült kifárasztaniuk, és
verést sem akart kapni, amiért nem teljesítette az összes feladatot.
Ebben a házban sok bot állt készen arra, hogy megtanítsa: a
hanyagságra nincs mentség.
Khálá Zarmina, Káká Freidún felesége volt a legrosszabb. Vastag
keze meglepő erővel csapott oda, pedig azt mondogatta, a
nehezebb munkához már túl öreg és fáradt. Türelmetlen volt, és
valószínűleg arra készült, hogy átvegye Bobo Sáhgul helyét, ha
Allah végre úgy dönt, hogy magához szólítja a gonosz öregasszonyt.
Ez még a családfőnek is feltűnt, keresztüllátott a hazug
hízelkedésen, de elviselte, bár néha a többiek előtt hordta le
vetélytársnőjét, hogy emlékeztesse, hol a helye.
Khálá Szamína volt messze a legbékésebb. Őt Bobo Sáhgul
legfiatalabb élő fia, Káká Zelmai hozta a házhoz. Egy hétbe telt, míg
Sekíba rájött, hogy Szamína csak a sógornői jelenlétében szidja le
vagy üti meg. Amikor ő emelte rá a kezét, Sekíbának nem kellett
megfeszítenie az izmait, Szamína nem ütött nagyobbat, mint amikor
egy legyet hessegetett el.
Nem akar gyengének tűnni – gondolta Sekíba. – De én már
tudom, hogy az.
Az árva nem szólt senkihez, nem nézett senki szemébe, és
elvégezte a rábízott munkát. Nem próbált beszélgetni, bár a ház
többi lakójának kiváló témául szolgált. Néhány héttel a nyár
beköszönte előtt éppen a padlót súrolta, amikor Bobo Sáhgul
félbeszakította. Káká Freidún karba font kézzel állt mellette.
Sekíba ösztönösen az arca elé húzta a kendőjét, és közelebb
húzódott a falhoz.
– Ha befejezted a padlót, kimész a mezőre, és segítesz a
nagybátyáidnak az aratásban! Biztosan örülni fogsz a friss
levegőnek, és állítólag értesz az efféléhez.
– De még meg kell csinálnom a…
– Akkor csináld gyorsan, és eredj. Ideje, hogy segíts előteremteni
az ételt, amitől úgy kikerekedett az arcod.
Káká Freidún egyetértően mosolygott. Az ötlet tőle származott.
Látta, hogy Iszmail földjéről olyan termést takarítottak be, ami senki
másnak nem sikerült a nagy aszályban. Eszébe jutott, hogy a bátyja
lánya talán örökölt valamit apja földművelő ösztöneiből. És akkor
miért ne használják őket? A házimunkára volt ott épp elég asszony.
Az anyja rögtön egyetértett vele, a családnak nagy szüksége volt a
jó termésre: sok szájat kellett etetni, és hosszú idő után először
adósságaik voltak.
Sekíba bólintott, sejtette, hogy az új feladat nem jelenti azt, hogy
megszabadulna a régiektől, csak a munkanapjai nyúlnak meg. Khálá
Zarminát igencsak feldühítette a terv, de Bobo Sáhgullal nem mert
ellenkezni.
– Benn a házban több munka van! Bobo Sáhgul már elfelejtette,
mit jelent a konyha meg a takarítás! Egy egész halom varrni és
stoppolni való ruhát hagytam ott Sekíba-e-sólának, de ha a földeken
tölti a napot, akkor arra nem jut ideje. Ezentúl korábban kell kelnie,
ha az ebédet rendben meg akarja főzni.
A család hamar megszokta a gúnynevet. Afganisztánban az
ember egyenlő a testi hibáival, és a faluban senkit sem kíméltek:
Mariam-e-lang gyerekkora óta bicegett, Szabúr-e-jek diszta fél
kézzel született, ha nem hallgatsz apádra, a tiéd is leesik, mint az
övé – fenyegették anyák a gyereküket. Dzsausán-e-szijáh, a sötét
bőre miatt kapta a nevét, Basir-e-kúr, a vak a harmincas évei táján
szinte teljesen elveszítette a látását, és utálta a gyerekeket, akik
kinevették, ahogy botladozik. Tudta, hogy ahányszor nekimegy a
falnak, a szülők a gyerekeikkel együtt vigyorognak.
Sekíba gyorsan feltörölte a padlót, szorosra kötötte álla alatt a
kendőt, és kisietett a mezőre. A sógorai éppen a külső falnak
támaszkodva pihentek, a teát itták, amit Hamíd unokatestvére vitt ki
nekik. Sekíba ment, hogy megnézze, hol tartanak.
A háznak erről az oldaláról látta a régi otthonát. A közös épülethez
képest aprónak tűnt.
Hát, ilyen volt, amikor minket néztek.
Látta, hogy a földön új szerszámok állnak, az apja dolgait áthozták
erre a parcellára. A házat kiürítették. Régi bútoraik nagy halomban
álltak a fal mellett, amelyet az apja épített.
Elveszik az otthonomat. A földünket akarják.
Sekíba végre megértette, miért lett Bobo Sáhgulnak olyan hosszú
idő után egyszer csak szüksége a legkisebb fiára. Az apja a család
legtermékenyebb földjét művelte, hát el akarták venni tőle. A terület
fontosabb volt számukra, mint a termésből való részesedés, amit
időről időre eddig is megkaptak. Az egészet akarták. Most már nem
állt senki az útjukba, elvehették az otthonát.
 Sekíba azt hitte, nem fog érezni semmit, de titokban megtelt
indulattal. Amikor mindent kihordtak a házból, és a szemétre
hajítottak, ő senkinek sem jutott az eszébe. Azt a keveset is
eltakarították, ami az anyja, az apja, a testvérei után megmaradt,
hogy helyet csináljanak valami újnak. Beköltözik oda valaki? Sekíba
rájött, a lelke mélyén még mindig abban reménykedik, hogy egyszer
visszamehet, és ott fog élni mindenkitől függetlenül, egyedül, ahogy
régen. De tudta, hogy ez nem történhet meg.
Keresett egy vödröt, és kisétált a mezőre. Bőven volt mit
begyűjteni. A hagyma hosszú, sárga levelei azt mutatták, hogy a
vetemény már vagy három hete kiszáradt.
Ezeket miért nem szedték ki? – csodálkozott Sekíba, és lehajolt,
hogy közelebbről is megvizsgálja a helyzetet.
– Hé, Freidún! Nézd már, mit művel! Szólj rá, hogy ne nyúljon a
hagymához, az még nem jó. Ez az agyatlan tönkretesz minket –
kiabálta Káká Sírága, a társaság legsoványabb és leglustább tagja.
A levelek széttöredeztek az ujjai között. Lejjebb nyúlt, és kihúzott
egy gumót a földből.
Majdnem elkéstünk, ezek hamarosan elrothadnak. Már értem,
miért ilyen az ételeitek íze. Isten tudja, mit művelhettetek a többi
növénnyel.
Káká Freidún odasétált, és megnézte a három hagymát, ami már
a vödrébe került. Sekíba nem fordult felé. A férfi mordult valamit,
azután arrébb baktatott.
– Nem mondtad meg neki? – kiabált Sírága.
– Elég már – torkolta le Freidún. – Érettek azok.
Sírága a bátyjára nézett, és talán elszégyellte magát. A férfiak
visszacammogtak a földre, és kurta utasításokat vakkantottak
egymás felé. Nem mentek Sekíba közelébe, de a szemük sarkából
figyelték, mit csinál. Ő fürgén lépkedett a sorok között, érdes ujjaival
végigsimította a növények szárát, és épp csak annyi erővel, amennyi
szükséges, újabb gumókat húzott ki a földből. Csak akkor állt meg,
amikor meg kellett igazítania a kendőjét.
 Mire az egyik résszel végzett, már ereszkedni kezdett a nap,
elérkezett a vacsorafőzés ideje. Visszasietett a konyhába, és
szomorúan, de meglepődés nélkül tapasztalta, hogy senki sem
kezdett helyette neki a munkának. Gyorsan tüzet gyújtott, és vizet
tett fel forrni. Khálá Zarmina arra sétált, és belesett a félhomályos
helyiségbe.
– Á, szóval itt vagy! Éppen fel akartam tenni a rizst, de látom, már
nekiláttál. Akkor hagylak, dolgozz csak. Remélem, rendesen kezet
mostál előbb. Mocskos vagy.
Sekíba kivárta, amíg Zarmina eltávolodik, és csak akkor sóhajtott
egy nagyot. Azt kívánta, bár meghalt volna a saját otthona hideg
kövén, mielőtt a nagybátyjai rátaláltak.

A dzsuma éppen véget ért, a férfiak hazaérkeztek a város kis

mecsetjéből.
– Gyerekek, kifelé! A nagyanyátokkal van beszélnivalónk! –
reccsent a kicsikre Káká Freidún. Sekíba látta, hogy az unokaöccsei
kisietnek a középső szobából. Káká Sírága őt nézte, és mintha törte
volna a fejét valamin, azután a testvérei nyomába eredt.
Sekíba leszedte a szárítókötélről a tiszta ruhát, és úgy tett, mintha
a konyhába vinné a halmot. De nem ment el odáig, leült a földre, és
ott kezdett hajtogatni, ahonnan még hallhatta a nagybátyjai hangját.
– Ki kell fizetnünk az adósságunkat, Azizulláh egyre
türelmetlenebb. Azt mondja, már éppen eleget várt.
– Hm. Mennyit akar pontosan?
– Amikor két hete beszéltem vele a faluban, azt mondta, feleség
kell a fiának. Tőlünk akar egy lányt.
– Ezt mondta?
– Hát, azt mondta, hogy rendeznünk kell az adósságot. És hogy
azért gondol rá egyre többet, mert feleséget keres a fiának.
– Értem – Bobo Sáhgul hangja éles volt, és tárgyilagos. – Hány
éves az a fiú?
– Tíz.
 – Akkor ráér még.
– Igen, de már most meg akarja szervezni.
Bobo Sáhgul elgondolkodva kopogtatta a földet a botjával.
– Akkor egyezzünk meg vele.
– Zalmai, a te lányaid megfelelő korúak. Talán közülük válasszunk.
Az idősebbet. Ő most nyolc, ugye? – Káká Freidún hangját senkiével
sem lehetett összekeverni.
– Sírága lánya is ugyanannyi. A te lányod meg egyidős Azizulláh
fiával. Ő is illik hozzá, és megoldaná az adósság kérdését.
– Freidúnnak mindünknél több lánya van. Jó volna közülük
odaadni egyet…
– Szerintem nincs szükség egyik lányra sem.
Csönd támadt, az összes fiú arra várt, hogy Bobo Sáhgul
megmagyarázza, mire gondol.
– Sekíbát ajánljuk fel.
Én nem tartozom a lányok közé.
– Sekíba-e-sóla? Viccel, anyám? Ha csak ránéz, rögtön kétszer
annyit követel majd, mint amennyivel tartozunk. Ha Sekíbát ajánljuk
neki, azzal biztosan halálra sértjük!
Sekíba becsukta a szemét, és a falhoz szorította a tarkóját.
Lányom, a neved azt jelenti, ajándék. Allah ajándéka vagy.
– Zalmai, beszélj Azizulláhhal, és mondd meg neki, hogy a fia még
túl fiatal. Isten adja, hogy ő és az apja is hosszú életű legyen, adjon
nekik bőven időt, hogy megfelelő feleséget találjanak. Mondd meg
neki, hogy most jobban járnak, ha olyasvalakit kapnak, aki segít
nekik a ház körül. Magyarázd el, hogy egy elégedett feleség több fiút
szül. És ígérd oda Sekíbát.
– És ha nemet mond?
– Nem fog. Mindenképpen meséld el, hogy milyen erős ez a lány.
A háta olyan, mint egy férfié, ellátja az egész háztartást. Nem főz
rosszul, és most, hogy megneveltük, már csöndes is. Tedd hozzá,
hogy kegyes tett befogadni egy árvát, és Allah megjutalmazza érte.
Olyan lesz, mint egy ingyen kapott második feleség.
 – És mi lesz a munkával, amit eddig ő végzett el nálunk? Azt kire
bízzuk?
– Ugyanazokra a lusta asszonyokra, akik azelőtt dolgoztak rátok,
hogy Sekíba idekerült – torkolta le a fiait Bobo Sáhgul. –
Elkényeztetitek a feleségeiteket. Rászoktak a heverészésre és a
teázgatásra, a sok locsogástól már megfájdul a fülem. Jót fog tenni
nekik, ha újból dolgozniuk kell. Ez egy család otthona, nem a királyi
palota.
A testvérek morgolódtak. Nem hittek benne, hogy Azizulláh
elfogadja az ajánlatukat. Persze jobb megpróbálni, mint azon vitázni,
hogy kinek a lányát adják neki feleségül.
– A feleségeiteknek még ne mondjatok semmit. Felesleges volna
felhergelni őket. Először beszéljetek Azizulláhhal.
Sekíba felállt a földről, kisietett a konyhába, nehogy a nagybátyjai
meglássák. Nem tehetett róla, de hálás volt, hogy a szülei nem éltek
már, és nem hallhatták ezt a beszélgetést. Egy könnycsepp bújt ki a
jobb szeméből.
Ez a baj az ajándékokkal, Mádar-dzsán. Mindig
továbbajándékozzák őket.
 9.

Sekíba
Azizulláh elfogadta az ajánlatot, és Sekíba-e-sóla összepakolta két
ruháját.
– Csak szégyent ne hozz a családunkra! – Bobo Sáhgul nem túl
ünnepélyesen búcsúzott el tőle.
Sekíba olyat tett, amire nem hitte, hogy valaha képes lesz.
Felemelte a kendőjét, és leköpte a nagyanyja ráncos lábát. Egy
nyálgömb megtapadt a boton.
– Az apámnak igaza volt, amikor elmenekült innen!
Az öregasszony úgy meglepődött, hogy elfelejtette becsukni a
száját, az unokája pedig sarkon fordult, és elindult a nagybátyja felé,
aki azt a feladatot kapta, hogy kísérje új otthonába.
Sejtette, mi következik, de nem bánta.
Azt is tudta, hogy Khálá Zarmina figyeli őt. És mosolyog.
Kétszer csapott le a vállára a bot, mielőtt Káká Zalmai felemelte a
kezét, hogy véget vessen a bosszúnak.
– Elég ebből, Mádar-dzsán. Ha megnyomorítod, nem vihetem el
ezt a korcsot Azizulláhhoz. Az arca épp elég ronda már. Ha
meglátja, hogy járni sem tud rendesen, biztosan visszaküldi. Majd
Allah megbünteti a szemtelenségéért.
Sekíba kihúzta magát, nem ingott meg. Nem tudta, mi vár rá, de
abban biztos volt, hogy ide nem jöhet vissza többet. Ezt az ajtót
bezárta maga mögött.
– Te nyomorult! Allah bölcs volt, amikor megjelölte a képed, hogy
mindenki messziről lássa, milyen vagy! Te szörnyeteg! Hálátlan
vagy, mint a gonosz anyád! Nem gondolkoztál el még rajta, hogy
miért került a föld alá az egész családod? Miattad! Meg vagy
átkozva!
Sekíba érezte, hogy valami növekszik benne. Lassan megfordult,
és újra félrehúzta a kendőt az arca elől.
– Igen, meg vagyok! – vigyorgott, és mutatóujját a másikra
szegezte. – Allah legyen a tanúm, hogy te vagy az az átok,
nagyanyám! Démonok kísértsék az álmod, törjenek össze a
csontjaid, ahogy lépsz, legyen fájdalmas és csúf az utolsó leheleted!
Bobo Sáhgul levegő után kapkodott, a szemében félelem csillant.
Az unokája fenyegető arcába nézett, és idegesen hátrébb lépett.
Káká Zalmai visszakézből pofon vágta a lányt. Még a bal arcának
elhalt idegei is belezsibbadtak az ütésbe.
Okos – gondolta ő, miközben próbálta visszanyerni az
egyensúlyát –, ott nem hagy nyomot.
A férfi szorosan megragadta a karját, és magával rángatta.
– Elmegyünk, Mádar-dzsán, jövök, ha megszabadultam ettől a
szörnyszülöttől. Szamína, segíts anyámnak visszamenni a házba.
Sekíba könnyedén követte sietősen nekilóduló nagybátyját. Két
lépéssel mögötte haladt, és a fejében újra meg újra lejátszotta az
előző jelenetet. Tényleg így történt? Igazán kimondta volna ezeket a
szavakat? A kendő alatt féloldalas mosolyra húzódott a szája.
Némán tették meg az Azizulláh házáig tartó négy kilométert. Káká
Zalmai néha visszanézett, és morgott valamit, de Sekíba nem
értette. Keresztülgyalogoltak a falun, amit a lány kisgyerekkorában
látott utoljára. A boltok nagyjából változatlannak tűntek, alig jártak
páran az utcákon: kék csadorok követték a bő nadrágba és hosszú
ingbe öltözött férfiakat.
Miközben a családi birtoktól távolodtak, Sekíba azon gondolkodott,
vajon helyesen cselekedett-e. Mi lesz, ha újra magára marad? Mihez
kezd majd? De tudta, azt fogja tenni, amit hónapokkal azelőtt
eltervezett.
 Valahogyan hazajutok a saját földünkre, és a családom mellé
temetkezem – nyugtatta meg magát.
Azizulláh háza nagy volt az övékhez képest. És amikor kiderült,
hogy csupán a családfő, a felesége és négy gyerekük él ott, Sekíba
igazán elcsodálkozott. Az új gazdája apja, a falusi viszonyokhoz
képest viszonylag jómódú férfi hagyta rájuk a házat. Azóta Azizulláh
kereskedésből élt. Megvett és továbbadott bármit, ami fontos lehetett
valakinek, de szükség szerint csereberélt vagy pénzt is kölcsönzött.
Mindenkit ismert a faluban, és ami ennél is lényegesebb, mindenki
ismerte őt. Két testvére is katonaként szolgált, és ez az egész
családjának segítséget jelentett.
Maga a házigazda jött elő, hogy kinyissa nekik a külső kaput.
A férfiak kezet ráztak, és semmitmondó témákról kezdtek
beszélgetni. Sekíba a nagybátyja mögött állt, láthatatlannak érezte
magát.
Azizulláh nagydarab ember volt, ránézésre a harmincas éveiben
járhatott. Göndör szőrrel borított barna báránybőr kucsmát viselt,
amely biztosan ült a fején. A szeme sötét volt, arcát sűrű, de
gondosan nyírt szakáll keretezte. A ruhája és a keze is tisztának
látszott.
Nem úgy néz ki, mint aki sokat dolgozik – gondolta Sekíba.
– Gyere be hozzám, kérlek Zalmai-dzsán. Igyál meg velem egy
csésze teát.
Káká Zalmai elfogadta a meghívást, és vendéglátójával együtt
beljebb sétált. Sekíba lemaradt, nem volt biztos benne, mit kellene
tennie, míg a nagybátyja hátra nem pillantott rá. Akkor belépett az új
otthonába. A férfiak a szobába mentek, ő úgy gondolta, jobban teszi,
ha kinn marad. A hátát a falnak vetette, most kezdett a válla igazán
sajogni ott, ahol nemrég az érte. A kendő mögött újra elmosolyodott.
Majd húsz perc telt el, mire a nagybátyja őt is behívta a szobába.
– Ez itt Sekíba, Azizulláh-dzsán. Meglátod majd, hogy úgy igaz,
ahogy mondtuk: keményen dolgozik, és sok hasznát veheted a ház
körül. Biztos vagyok benne, hogy örömödet leled majd benne.
 – Zalmai-dzsán, sok éve élünk ebben a faluban, Sekíba-e-sólát
sem lehetett eltitkolni. Már azelőtt hallottam a sebhelyeiről, hogy a
bátyád szóba hozta. Pontosan tudni akarom, mit hozok a házamba.
Szólj a húgodnak, hogy mutassa meg az arcát.
Káká Zalmai Sekíba felé pillantott, és bólintott, csak a szemével
figyelmeztette, hogy ne próbáljon ellenkezni. Ő erre vett egy mély
lélegzetet, félrehúzta a csadorját, és felkészült a legrosszabbra.
A férfi lassan reagált. Először csak a jobb arcát látta, a kiálló
arccsontot meg a bőrt, amely finomságában és színében is a
tojáshéjra hasonlított. A lány sötét írisze és természetes ívelésű
szemöldöke meglepte Azizulláhot. A hírhedt szörnyűség félig
gyönyörű volt.
De ahogy Sekíba elfordította az arcát, a bal fele is szem elé került.
Szándékosan lassan mozgott, sejtette, mi következik. Még az is az
eszébe jutott, hogy ha új gazdája annyira rémisztőnek találja, talán
visszaküldi a nagyanyja házába. Alig mert levegőt venni, nem tudta
biztosan, mit kívánjon.
Azizulláh összevonta szemöldökét.
– Szép. De végül is, mindegy. Nem érdekes, hogy milyen az arca.
Nem érdekes?
– Más betegsége nincs? Tud beszélni?
– Nincs, Azizulláh-dzsán. Az arcát leszámítva egészséges.
Beszél, de csak annyit, hogy ne zavarjon. Feltűnés nélkül része lesz
a háztartásodnak.
A férfi a szakállát simogatta. Egy pillanatra eltűnődött, azután
meghozta a végső döntést.
– Hát, legyen.
– Nagyon örülök, hogy így gondolod, Azizulláh-dzsán. Nyitott
szellem vagy, Isten adjon neked hosszú életet.
– És neked is, barátom.
– Akkor hát, el is indulok. Bízom benne, hogy ezzel leróttam a
családunk tartozását. És ne feledd, anyám a legmelegebb
barátsággal köszönt téged és a feleséged.
 Káká Zalmai olyan kedvesen beszélt, Sekíba már el sem tudta
róla képzelni, hogy a családja tagja.
– Ha a lány úgy dolgozik, ahogy ígérted, akkor nincs több
adósságotok.
Úgy dolgozott. Eleinte csak azért, mert félt, hogy visszaküldik
korábbi otthonába, de hamarosan rájött, hogy egyébként is sokkal
jobb dolga van. Miután Zalmai elment, Azizulláh beszólította a
szobába a feleségét, Mardzsánt.
– Ez itt Sekíba. Mutasd meg neki, mit kell majd a ház körül
csinálnia, hogy minél hamarabb nekiláthasson a munkának. A
családja azt mondja, jól takarít, és erős. Lássuk, igaz-e.
Mardzsán alaposan megnézte Sekíbát, és amikor arcára esett a
tekintete, összerándult. Jószívű asszony volt, rögtön megsajnálta.
– Allahra, szegény lány, ez borzasztó! – kiáltott fel, és lisztes kezét
a szoknyájába törölte. Azután gyorsan összeszedte magát. – Gyere,
megmutatok mindent. Éppen dagasztottam, de azzal már készen
vagyok. Kövess.
Mardzsán a húszas évei vége felé járhatott. Sekíba úgy számolta,
hogy körülbelül olyan idősen szülhette az első gyerekét, amennyi ő
most.
– Ez a hálószobánk. Ez pedig itt a konyha – mutatott a
fiatalasszony balra egy ajtóra. Sekíba belépett, és körülnézett. – Jaj,
istenem, milyen csípőd van neked? Hogy fogsz kipréselni magadból
egy gyereket?
Mardzsán dereka sokkal bőségesebb volt, valószínűleg a család
minden új tagjának érkezésekor került hozzá pár centi. Ez a
megjegyzés mégis meglepte Sekíbát. Soha senkiben nem merült fel,
hogy ő gyereket szülhetne – még viccből sem mondtak ilyet. Arca
jobb felét forróság öntötte el, és lehajtotta a fejét.
– Zavarba hoztalak? De édes! Akkor menjünk tovább. Sok munkát
elvégezhetnénk, míg csak állunk itt és beszélgetünk.
Sorra vették az összes ház körüli feladatot, de Mardzsán
szavaiban nyoma sem volt annak a gőgös keserűségnek, ami
Sekíba családjában olyan természetesen hangzott. Szolgának
adták, Sekíba mégis úgy érezte, hogy az élete egészen más lesz,
mint eddig. Azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog.
Azizulláhnak és Mardzsánnak négy gyereke született, Sekíba a
legkisebbel ismerkedett össze először. Manídzsa kétéves volt, lágy,
fekete tincsek vették körül piros arcát. A szemét vastagon feketére
festették, és ettől a szemfehérje még ragyogóbbnak látszott.
Manídzsa nem tágított az anyja mellől, kis ujjaival a szoknyájába
kapaszkodott, miközben ijedten vizsgálta a jövevényt. Sekíba magát
és Ákelát látta, amint ugyanígy ölelik az anyjukat. A két nő leült, és
együtt formáztak hosszúkás, vékony oválisokat a tésztából. Később
majd elviszik a pékhez, hogy friss kenyeret süttessenek belőle.
A legidősebb gyerek, Faríd tíz múlt, berohant a konyhába, és még
mielőtt az anyja elkergethette volna, és mielőtt felfoghatta volna,
milyen az idegen nő arca, felkapott egy darab kenyeret. Sekíba
megpróbálta kitalálni, hogy ha nem őt küldik ide, akkor melyik
unokahúgát jelölték volna ki a fiú menyasszonyául. Nem volt könnyű.
Azután jött a nyolcéves Harísz és a hétéves Dzsavád. Siettek a
bátyjuk után, talán fel sem tűnt nekik, hogy áll valaki az anyjuk
mellett a konyhában. Tele voltak energiával, de az apjuk jelenlétében
megdermedtek. Amikor nem volt férfi a közelben, veszekedtek meg
lökdösődtek, vagy összefogtak a bátyjuk ellen.
A gyerekekből éppen azt váltotta ki Sekíba torz arca, mint a
szüleikből. Ahogy az első meglepetésen és néhány merész
kérdésen túljutottak, többet tudomást sem vettek róla.
Két hét sem telt el, és Sekíba otthon érezte magát az új házban. A
fiúk saját öccseire, Taríkra és Muníszra emlékeztették, Manídzsa
fekete, göndör haja olyan volt, mint Ákeláé. De a hasonlóság inkább
örömteli volt, nem fájdalmas. Majdnem, mintha az újjászületett
testvérei között élne.
Nagy szívességet tettél, nagyanyám! Életedben először voltál
rendes hozzám.
 Épp úgy, ahogy Bobo Sáhguléknál történt, nemsokára itt is
egyedül Sekíba végezte a legtöbb ház körüli teendőt. Mosta a ruhát,
sikálta a padlót, vizet hozott a kútról, főzött, ahogy régen. Mégis
minden könnyebb volt, hiszen csak hat emberről kellett
gondoskodnia. Érezte, hogy Mardzsán elégedettebb a munkájával,
mint amennyire kimutatja. És mert a felesége nem panaszkodott az
új szolgára, Azizulláh oda sem figyelt rá.
De amikor a család összes tagja lefeküdt és elaludt, Sekíba
szemére nem jött álom: itt is olyan idegen volt, mint mindenütt. Nem
először kavarodott fel és változott meg az élete, és ő ismét
alkalmazkodott az új helyzethez. Hozzászokott, hogy egyetlen
családnak sem teljesen a tagja, egyetlen házban sem lehet igazán
otthon. Ezek a falak megvédik, amíg sikálja őket, de úgy, hogy
kiserken a vér a kezéből.
Hiszen ő volt Sekíba, az ajándék, amit épp olyan könnyű
továbbajándékozni, mint elfogadni.
 10.

Rahím
Khálá Saima elmesélte, hogyan alkalmazkodott Bibi Sekíba az
életében beálló változásokhoz. Most nekem is alkalmazkodnom
kellett. Meg kellett tanulnom fiúkkal beszélgetni. A közös foci, a
közös rohanás, vállal, könyökkel való ütközés csak a kezdet volt, az
iskolából hazafelé jövet szóba állni velük már egészen más.
Abdullah és Asraf hátba vágtak, és néha barátságosan fojtogattak
egy kicsit. Én esetlenül mosolyogtam, és reméltem, nem látszik,
milyen kényelmetlenül érzem magam. Az ösztöneim igazából azt
diktálták, hogy ugorjak hátra, fussak el, és soha többé ne nézzek a
szemükbe.
Az anyám csodálkozott, amikor hamarabb értem haza, mint Munír.
– Mi ez a sietség? – kérdezte, miközben nedves kezét beletörölte
egy rongyba.
– Semmi különös – feleltem bizonytalanul, és letörtem egy kenyér
sarkát.
– Rahím!
– Bocsánat, éhes vagyok.
Mádar-dzsán az ajkába harapott, és folytatta a krumpliszeletelést,
de a szája körül ott maradt egy mosoly nyoma.
– Figyelj ide, Rahím-dzsán. Miért nem játszol odakinn a fiúkkal?
Ők így szokták… érted, amit mondok?
Ha a lányból fiúvá alakulásom került szóba, Mádar-dzsán mindig
nagy kitérőket tett. Azt hiszem, félt, hogy ha kimondja az igazat,
akkor nem tudja magát becsapni többé.
 – Igen, csak néha nincs kedvem. Folyton… lökdösődnek.
– Aki lökdös, lökd vissza.
Meglepett, amit mondott, de az arca komoly maradt. Fiúk és
lányok között tilos volt az érintés, most meg itt ül az anyám, és pont
az ellenkezőjét ajánlja. Elhatároztam, hogy keményebb leszek.
Pádár-dzsán már három napja otthon aludt, és mindenki úgy
érezte, hogy nem bírja sokáig. Minden hang, minden szag zavarta,
és káromkodásra meg pofozkodásra késztette – már ha nem volt
hozzá lusta. A nap nagy részében a szobában ült, és a cigarettáját
szívta. A fejünk megfájdult a szagtól, és Mádar-dzsán igyekezett
minket a lehető legtovább az udvaron tartani. Szitárát pokrócba
pólyálta, és Sahlára bízta, míg ő odabenn egyedül főzött. Néha a
nagybátyáim is felbukkantak, dohányoztak, a háborúról, a
szomszédokról és a tálibokról beszélgettek, de egyikük sem szívott
annyi cigarettát, mint az apám.
– Mit gondolsz, milyen volna, ha Káká Dzsamál volna az apánk? –
kérdezte az egyik nap Rohíla. Ő és Sahlá épp a ruhát szedték össze
a szárítókötélről. Sahlá megdermedt.
– Rohíla!
– Mi van?
– Hogy kérdezhetsz ilyet?
Fél füllel hallgattam őket, de igazából az előttem fekvő kavicsokra
figyeltem. Elpöcköltem egyet, de sosem találtam el, amit célba
vettem. Fújtam egyet. Asraf sokkal jobban dobott nálam.
– Csak arra figyelj, hogy odataláljon, ahova szeretnéd – mondta
Abdullah. – Ne a követ nézd! A célra összpontosíts!
Amikor megfogta a kezem, beállította az ujjaimat, és a kisujjamat
alulra hajlította, hogy ne legyen útban, megdermedtem. Mégiscsak
fiú volt, én meg lány, és még mindig nem tudtam biztosan, mit szólna
anyám, ha látna minket. Még ez is rendben lett volna?
Abdullah nem tévedett. Attól kezdve, hogy oda néztem, ahova a
kavicsoknak érkezniük kellett, minden jobban sikerült. A kis kövek
összekoccantak, és kilökték egymást a körből. Már legyőztem volna
Abdullahot is. Jó, őt talán nem, de Asrafot biztosan. Egyre jobban
céloztam.
– Csak kérdeztem, Sahlá. Nem kell rögtön felrobbannod.
Egy fenyegető pillantás volt a válasz.
– Ez nem csak egy kérdés. Ha az volna, akkor olyankor is
feltehetnéd, amikor Pádár-dzsán hallja. Mindegy, Káká Dzsamál
tiszta bolondnak tűnik. Még amikor nevet, akkor is. Nem láttad, hogy
mozog a szemöldöke? – Sahlá félredöntötte a fejét, nagy
igyekezettel összehúzta a szemöldökét, és az arcát a húga arcához
tolta – aki erre elnevette magát.
– Az ember nem kérhet másik apát – szólt közbe Parvín. Rohíla
kuncogása elcsendesedett, és inkább arra figyelt, amit a másik
nővére akart mondani.
– Az mindent összekavarna.
Felültem. A bal oldalam egészen elzsibbadt attól, hogy egy
darabig nem mozdultam.
– Miről beszélsz, Parvín? – kérdeztem.
– Olyan nincs, hogy Káká Dzsamál lesz az apád, de semmi más
nem változik meg. Hisz az azt jelentené, hogy Khálá Rogul az
anyánk, és Szabúr meg Munír a bátyánk.
Parvín volt Pádár-dzsán kedvence – legalább is, ha muszáj lett
volna választania. Mire ő született, apánk már lemondott róla, hogy
valaha fia lehet, így aztán nem is bánkódott annyira az új lány miatt.
És Parvín viselkedése meg a rajzai is jó hatással voltak rá. Talán
ezért bocsátott meg neki könnyebben, mint a többieknek. De az is
lehet, hogy fordítva volt.
– Mindegy, hagyjátok ezt abba, mielőtt valaki meghall titeket –
figyelmeztetett minket Sahlá. De aztán Szitára sírva fakadt,
kapálózni kezdett a pólyában, és a legidősebb nővérem szakértő
mozdulattal magához ölelte. Sahlá már majdnem felnőtt volt, a teste
kezdett nőiessé válni. Furamód Rohíla vagy két lépéssel előtte járt.
Mádar-dzsán másfél évvel ezelőtt, amikor a melle szemtelenül
kezdett átnyomódni a ruhán, melltartót adott rá.
 Egyszer, csak úgy kíváncsiságból felpróbáltam, amikor Rohíla
véletlenül ott felejtette a mosószobában. Mádar-dzsán megpofozta
már ezért az illetlenségért, ő mégis újra megfeledkezett róla.
Kiterítettem magam elé, hátha megértem, mire valók a pántok.
Átdugtam rajtuk a kezem, és megpróbáltam összekapcsolni őket.
Ügyetlenül, vakon tapogatóztam a hátam mögött. Néhány perc
múlva feladtam, és lenéztem a szövetzsebekre, amik üresen
fityegtek fiús mellkasom előtt.
Kinyomtam a mellem, megpróbáltam megtölteni az apró
bugyrokat, azután rájöttem, hogy nem érdekel az egész. Én inkább
kényelmesen törökülésbe helyezkedtem a földön, míg a testvéreim
nővé váltak.
Aznap este kopogtattak, és én mentem ajtót nyitni. Pádár-dzsán a
nagy szobában feküdt, a teste beleremegett a horkolásba. Néha
olyan hangos volt, hogy Rohíla felnevetett, és ilyenkor Sahlá keze
ösztönösen a húga szájára szorult. Parvín, testvérei magatartásában
csalódva, csóválta a fejét, anyánk pedig egyforma szigorral nézett
mindkét lányra. Sahlá kerekre nyitott szemmel mutatta, mennyire
ártatlan.
Egy férfi állt a kapuban. Felismertem az apám egyik barátját.
Mogorva volt, a bőre meg olyan, mint nálunk a frissen vakolt fal.
– Szalám, Káká-dzsán.
– Menj, hívd ki apádat – szólt rám köszönés helyett.
Bólintottam, visszaszaladtam a házba. Sóhajtottam egy nagyot,
mielőtt megböktem Pádár-dzsán vállát. Egyre hangosabban és
hangosabban szólongattam, míg végre a horkolás ritmusa megtört,
és ő feltápászkodott, hogy megdörgölje véreres szemét.
– Mi az istent akarsz?
– Bocsáss meg, Pádár-dzsán. Káká jött hozzád.
Lassan kiélesedett a tekintete. Megvakarta az orrát.
– Rendben, baccsem. Eridj, hozd ide a sarumat – a fia voltam,
fontos ügyben már fel szabadott ébresztenem. Láttam, hogy Sahlá
arcára kiül a csodálkozás. Neki is feltűnt a változás.
 Kimentem az udvarra, hogy meghallgassam, miről beszélnek. A
kapuban álltak, én kicsit távolabb ültem le, úgy, hogy a vendég ne
vegyen észre.
– Abdul Khalík mindenkit hívat. Reggel találkozunk és indulunk.
Innen északra bombáznak, és ha nem kergetjük el őket, területeket
szerezhetnek. Sok szó van mostanában arról a vidékről, úgy tűnik,
az amerikaiak küldenek nekünk fegyvert, vagy mit.
– Az amerikaiak? Honnan veszed? – kérdezte Pádár-dzsán, és a
hátát a kapufélfának döntötte. Hiába hívta, a vendég nem akart
bejönni.
– Abdul Khalík a múlt héten találkozott egy emberükkel. Nem
akarják, hogy az ellenségeik erre terjeszkedjenek. Még mindig azt az
arabot keresik. Nem tudom, miért olyan lényeges nekik, de legalább
segítenek.
– Mikor indulunk?
– Napkeltekor. A sziklánál találkozunk, a keleti úton.

Pádár-dzsán már két hónapja távol volt, de ezúttal úgy éreztem, jó

oka van rá. Büszke voltam rá, hogy az amerikai óriás szövetségese,
pedig a nagyapám szerint ebből semmi jó nem sülhet ki. Nem
értettem miért, de ő nem bízott az amerikaiakban.
Egy nap, amikor hazaértem, Khálá Saima ült a szobánkban. Az
átváltoztatásom óta csak egyszer találkoztunk, még az iskolakezdet
előtt.
– Hát itt vagy! Majd beleőszültem, annyit kellett várni rád, Rahím-
dzsán – jó erősen megnyomta az új nevemet.
– Szalám, Khálá Saima! – örültem neki, de idegesen vártam, mit
szól majd hozzám.
– Gyere, ülj mellém, és meséld pontosan el, mi újság veled.
Látom, anyádnak nem sikerült a nővéreidet is visszaküldenie az
iskolába, pedig a tervünkkel mindenki, még a kótyagos apád is
elégedett lehetett volna – a szeme sarkából Mádar-dzsánt leste, aki
csak sóhajtott, és a bal mellére húzta Szitárát. Úgy tűnt, máris elege
van ebből a beszélgetésből.
– Iskolába járok, és a moallim-száhib jó jegyeket ad, igaz, Mádar-
dzsán? – Azt akartam, hogy Khálá Saima elégedett legyen velem,
hiszen ő vívta ki az új jogaimat.
– Tényleg jók az eredményei – egy óvatos mosoly. Sahlá és
Parvín a közelünkben ült, az ujjaik fürgén mozogtak a lencse közt,
hogy kiválogassák az apró kavicsokat. Sahlá kétszer annyin volt túl,
mint Parvín, aki különféle alakú kupacokba rendezgette a szemeket.
Rohíla megfázott, és a szomszéd szobában aludt.
– Sajnálom, hogy nem jöttem hamarabb megnézni, mi a helyzet
errefelé. Nem voltam igazán jól. Utálatos, hogy ilyenkor nem
csinálhatom azt, amit akarok.
– Most már jobban érzed magad, Khálá-dzsán? – kérdezte Sahlá
udvariasan.
– Igen, baccsem, de meddig? A csontjaim fáradtak és sajognak, a
por meg akkora volt a múlt hónapban, hogy minden egyes
lélegzetvételtől újabb köhögőroham tört rám. Néha úgy csaholtam,
hogy azt hittem, kiköpöm a tüdőmet.
Khálá Saima érzékletesen tudott magyarázni.
– Mindegy, az öregek nem érdekesek. Ugye tudod, mennyivel
szerencsésebb vagy a nővéreidnél?
– Saima! Megmondtam már, ha megnyugszanak a dolgok, a
lányok újra járhatnak majd iskolába.
– Megnyugszanak? Szerinted meg fog itt nyugodni bármi? Ebben
a házban vagy ebben az egész országban? És hogy látod, mikor
kerül rá sor, mert nekem úgy rémlik, hogy ezek a gyerekek egész
életükben rakétatűzben éltek! Az isten szerelmére, nem emlékszem
olyan napra, hogy ne lett volna háború.
– Ezt én is tudom, Saima-dzsán, de azt hiszem, az én helyzetemet
nem érted. Ha az apjuk megtiltja, hogy…
– Az apjuk nyaljon szart.
– Saima!
 Sahlá és Parvín kővé dermedt. Ez még Khálá Saimától is sok volt.
– Mindig csak véded! Nyisd ki a szemed, Raísza! Nem látod,
milyen ember?
– Milyen? A férjem! – kiabálta Mádar-dzsán olyan hangosan,
ahogy még sosem hallottuk. – És ezt neked is értened kell! Kérlek!
Szerinted, nem tudom mindenkinél jobban, mi ő és mi nem? Mit
csináljak?
– A férjed egy féleszű. Ezért aggaszt, hogy a lányok a közelében
vannak. Akivel eszel, olyan leszel. Aki üst mellé ül, bekormozódik.
– Saima, könyörgök!
Khálá Saima sóhajtott egy nagyot, és megenyhült.
– Rendben. Értelek, persze. De miatta járok ide, és kérdezgetlek
folyton ezekről a lányokról. Valakinek szembe kell szállnia vele.
– De kinek, ha nem…
– Pontosan – bólintott elégedetten a nagynénénk, és újra felém
fordult. Sahlá és Parvín visszatértek a házimunkájukhoz, de úgy
felzaklatta őket Mádar-dzsán kiabálása, hogy nem tudtak
visszazökkenni az eddigi ritmusba. – Mesélj, kezded megszokni?
Nincs baj a fiúkkal?
– Nem, nincs baj, Khálá-dzsán. Fociztam velük, és szerintem jobb
vagyok Munírnál.
– És senki nem mondott neked semmi rosszat?
– Nem.
– Nagyszerű. És hogyan segítesz az anyádnak?
– Rahím jár helyettem a piacra. Neki mindent olcsóbban adnak,
mint nekem.
– Azt is mondd el, Mádar-dzsán, hogy dolgoztam Barakzai agánál,
és adott egy kis pénzt.
– Épp most akartam, Rahím. Tudod, Barakzai agának van az a kis
boltja a faluban. Segítség kellett neki apróbb feladatokhoz, és
megkértem Rahímot, kérdezze meg, el tud-e ő is végezni közülük
valamit. Barakzai agának nagyon rossz a szeme, már alig lát.
 – Dolgozol, fiam! Ez ám a jó hír! – csapta össze a kezét Khálá
Saima.
– Aha, és összevissza járkálok a városban, és senki sem piszkál.
Azt csinálok, amit akarok! Még Pádár barátjával, Abdul Khalíkkal is
találkoztam tegnap.
Mádar-dzsán kővé dermedve nézett rá.
– Kivel?
– Abdul Khalíkkal – ismételtem kissé halkabban. Khálá Saima
legalább olyan dühös volt, mint az anyám. Nem értettem, mit
rontottam el.
– Mondott neked valamit?
– Nem túl sokat. Vett valami finomságot, és azt mondta, hogy
ügyes vagyok – Mádar-dzsán újra Khálá Saimára sandított, aki a
fejét rázta.
– Raísza, az nem olyan ember, akivel a gyerekeidnek
barátkozniuk kellene. Még Rahímnak sem!
– Tartsd magad távol attól az alaktól, Rahím! – figyelmeztetett
komoly szemmel Mádar-dzsán. – Megértetted, amit mondtam?
Bólintottam. Csak a nővéreim izegtek-mozogtak a ránk ereszkedő
csendben.
– Khálá Saima, mesélsz még Bibi Sekíbáról? – kérdezte Parvín.
– Bibi Sekíbáról? Kíváncsiak vagytok rá? Lássuk csak,
emlékszem-e még, hol hagytam abba.
A nagynénénk éppen hátradőlt, becsukta a szemét, és nekikészült
a folytatásnak, amikor hallottuk, hogy nyílik az ajtó. A nagyanyám
ritka vendég volt nálunk, de Pádár-dzsán hosszú távollétei alatt az
öregasszony úgy érezte, néha ránk kell néznie, főleg, amikor Khálá
Saimát látta besántikálni a kapun.
Anyám nővére tisztelettel, de kimérten és minden kedvesség
nélkül fogadta az új vendéget. A nagyanyám viszont nem érezte úgy,
hogy a jelenlétében jobbnak kellene mutatnia magát, mint amilyen
valójában.
 – Szalám – mondta, amikor belépett. Anyám felugrott, és ezzel
felriasztotta Szitárát, aki már majdnem elaludt. Megigazította a
ruháját, hogy az ajtóban üdvözölje az anyósát.
Khálá Saima lassan tápászkodott fel.
– Szalám, Khálá-dzsán. Hogy szolgál az egészséged? Remélem,
jól vagy! – szinte őszintének hangzott. A nővéreim meg én kezet
csókoltunk neki, azután leült az anyánkkal és a nővérével szemben,
míg Sahlá a konyhából egy csésze teát hozott.
– Hát, újra itt vagy, Saima-dzsán! Kedves tőled, hogy ilyen hamar
visszanéztél hozzánk!
Túl sokat vagy itt – hallottam a nagyanyám hangjában. Khálá
Saima nem válaszolt.
– Nem hallottál valamit Árif-dzsánról? Nem jött hír a
hazatérésükről?
Mádar-dzsán megrázta a fejét.
– Nem, Khálá-dzsán, semmi. Imádkozom érte, hogy minél
hamarabb megjöjjön.
– Addig is, beszéltem Mursal-dzsánnal, és a családja
beleegyezett, hogy a lányuk összeházasodjon Obaiddal.
Obaid az apánk öccse volt. Mindannyian meglepődtünk.
– Obaid-dzsánnal? Nahát, nem is gondoltam…
– Igen. Úgyhogy fel kell készülnünk a menyasszony érkezésére.
Két hónap múlva lesz a nikáh, insallah. Áldás lesz ez az egész
családnak. Egy második feleség több gyereket és nagyobb családot
jelent.
– Öt gyerekük van, nám-e-khodá – vetette közbe halkan Mádar-
dzsán.
– Igen, de csak két fiuk, pedig ők hozzák az áldást. Obaid többet
akar. Jobb, ha sok fia van az embernek, mintha valamelyik lányát
változtatja át. Mindegy, csak szóltam. Fatima talán meglátogat majd,
hogy segíts helyet csinálni az új asszonynak. Ez jó hír, és mind
együtt ünneplünk majd!
 – Így van, Khálá-dzsán, jó hírt hoztál – Mádar-dzsán hangja
kedves maradt, Khálá Saima mégis összehúzott szemmel figyelte a
beszélgetést.
– Remélem, hamarosan kapunk még ilyen jó híreket – bólintott rá
a nagyanyám, azzal felállt, és az ajtóhoz sétált. – Mára ennyi.
Saima-dzsán, add át üdvözletemet a családodnak, ha kérhetem.
Gondolom, hamarosan indulsz te is, későre jár.
– Kedves vagy, Khálá-dzsán. Olyan sok kedvességgel fogadtok itt,
hogy nehéz elmennem.
A két öreg szeme találkozott, és láttam, hogy nagynéném háta
megfeszül. Nem örült az esküvő hírének.
– Gyertek, lányok, mesélek még egy kicsit Bibi Sekíbáról.
Elmondom, milyen könnyen kerül egy nő az egyik helyről a másikra,
a régi otthonából egy újba. Ami egyszer megtörtént, az megtörténhet
másodszor és harmadszor is.
 11.

Sekíba
Azizulláh a nagy szobában ült testvérével Háfizulláhhal. Még ketten
voltak velük, de az ő nevüket Sekíba nem ismerte, és soha nem is
látta őket korábban. Fehér turbánt, hosszú, halványkék inget és
nadrágot viseltek. Háfizulláh barna mellényt vett a bő ingére, a
zsebéből imafüzér kandikált ki.
– Sekíba, Pádár-dzsán húsz perc múlva enni akar – mondta
Harísz. – Azt mondta, nemsokára menniük kell, szóval ne késlekedj.
A lány idegesen bólintott, tudta, hogy a rizs nem készül el addigra
teljesen. Öntött még egy kis olajat a fazékba, remélte, hogy ettől
gyorsabban megpuhulnak a szemek.
Harísz odabújt hozzá, és megpróbált elemelni egy darab húst a
Sekíbához legközelebbi üstből. Erre ő ösztönösen odakapott, és
megragadta a fiú csuklóját.
– Jól tudod, mi a rend, Harísz. Majd ha a férfiak már ettek – szelíd
volt, de határozott. Haríszt szerette a legjobban az itteni gyerekek
közül, mert ő néha odaült mellé, amikor ráunt a testvéreire. Nem
bánta. Sőt, inkább élvezte a fecsegését és a tanáráról szóló
történeteket.
– Csak egyet! – könyörgött a fiú.
– Ha te kapsz egyet, a testvéreid is kérnek, amikor meglátják,
hogy az ujjaidat törölgeted.
– Nem, esküszöm! Nem mondom el nekik! Tisztára nyalom a
kezem, mielőtt újra kimegyek hozzájuk! – Harísz máris az alkudozás
mestere volt.
 – Jó, rendben. De csak egyet…
Mire Sekíba befejezte volna a mondatot, a fiú már ki is kapta a
legnagyobb falatot.
– Harísz!
Bárányzsírtól csillogó száj mosolygott rá. Milyen szerencsés, hogy
olyan házban élhet, ahol futja bárányra. Sekíba felsóhajtott, és úgy
tett, mintha mérges volna.
– Egyébként miről beszélgetnek odabenn? – kérdezte.
– Nem tudod? Jön a sah!
– A sah? Milyen sah?
– Milyen, hát Habibulláh sah, természetesen!
– Ó! – Sekíbának fogalma sem volt róla, ki az a Habibulláh. Sok
év telt el azóta, hogy az apja egy kis érdeklődést mutatott bármi
iránt, ami a falakon kívül történt. – Idejön?
– Ide? Megőrültél? Kafka Háfizulláh házába megy.
Azizulláh bátyjának sikerült az uralkodó közelébe férkőznie, és
összebarátkoznia vele. Helyi főnök lett belőle, és a fővárosba, a
kabuli hatóságoknak küldött jelentéseket. Évek óta királyi küldött
volt, és gyakran felutazott a palotába, hogy az ottani tanácsadókkal
találkozzon. Igyekezett kivívni a sah figyelmét, mert azt remélte, a
tartomány malikja lehet. Ezzel a címmel már egész szép hatalom járt
volna, így aztán Háfizulláh, ha tehette, bensőséges vacsorákra hívott
meg, és árasztott el kedvességével bárkit, aki némi befolyással
rendelkezett.
Azizulláhnak nem volt türelme a magas szintű kapcsolatok
építgetéséhez, de élvezte azokat az előnyöket, amelyek egy jó
helyzetbe került testvér segítségével neki is jutottak. A falubeliek
azért mutattak tiszteletet iránta, mert remélték, hogy így a bátyjától
kérhetnek majd szívességet. Így szivárgott le a befolyás az
uralkodótól egészen a legjelentéktelenebb vidéki otthonig.
Sekíbának persze sejtelme sem volt az efféle diplomáciai
finomságokról, de őt is elbűvölte, hogy esetleg ellátogat hozzájuk az
ország ura. Lovakat, pompás ruhákat meg délceg testőröket képzelt
a sah oldalára.
Megigazította a kendőjét, és friss teát töltött csészékbe, remélte,
hogy néhány percre feledtetheti a vendégekkel az éhségüket. Fejét
lehajtva bevitt egy tálcát a nagy szobába, amennyire tudott,
igyekezett láthatatlan maradni.
– Nagy megtiszteltetés ez! És a lehetőség, amire rég várok,
köszönet érte Allahnak! Sok szívességet fogadtam el, és
gondoskodtam róla, hogy megfelelő lakomát tálalhassak aznap este.
Kurabáni lesz, kecskét vágunk a sah tiszteletére. Nem
takarékoskodom semmivel.
– Hogy fogod ezt kifizetni? Hányan jönnek vele? Biztos legalább
egy tucat kényes gyomrot kell megtömnöd.
– Semmi sincsen ingyen, és ezt a lehetőséget nem hagyhatom
kihasználatlanul. Sarífulláh épp elég régóta a tartomány malikja.
Csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy éppen az ország túlsó
felére utazott egy unokatestvére temetésére.
– Csodálatos szerencséd van! – nevetett Azizulláh. – Annak az
unokatestvérnek viszont nincs.
– Ne is gondolj rá, drága testvérem. Most az a lényeg, hogy a
családunk végre esélyt kap, hogy előrelépjen. Apánk is örült volna,
ha láthatja ezt, hogy Allah bocsásson meg neki, és tartsa békében.
Ha malik lesz belőlem, miénk az egész tartomány! Képzeld csak el,
micsoda élet várna ránk!
– Biztosan nagyszerű malik válna belőled. És úgy hallom, a
faluban sokan elégedetlenek Sarífulláh döntéseivel.
– Gerinctelen ember az! Ha nem volna mifelénk évszakról
évszakra biztosan jó a termés, Kabul rég meg is feledkezett volna a
tartományunkról. Sarífulláh nem tesz értünk semmit. Amikor Sobráni
aga és Hamídi aga a folyó menti földről vitázott, az ő eszement
ötlete az volt, hogy felezzék el.
Miközben összegyűjtötte az üres teáscsészéket, és közelebb tette
a férfiakhoz a mogyorós tálat, Sekíba mindenre figyelt.
 – Most sem Sobráni, sem Hamídi nem becsüli semmire,
mindketten egyformán elégedetlenek vele. Hamídinek kellett volna
ítélnie a földet, a követelése alapos volt, a családja pedig
befolyásosabb. Jobb lett volna Hamídi teljes támogatását elnyernie,
és akkor most csak Sobráni haragudna rá.
Támadhatatlan logika. Sekíba csendben kilopózott a szobából.
Már hozzászokott Háfizulláh lelkes szónoklataihoz, és valamiképpen
szórakoztatónak is találta őket. Egyúttal hálás volt érte, hogy Allah
nem az ő házába költöztette, mert biztosra vette, hogy otthon
szigorú és durva.
Hallotta, hogy amikor kilépett a szobából, Háfizulláh hangja
megváltozott. Megállt és fülelt.
– Mi a véleményed az új szolgálóról? Sekíba-e-sóla bír-e a
házimunkával?
– Nagyjából – felelte a gazdája. – Mardzsán nem nagyon
panaszkodik rá.
– Hm. Az a család biztosan megkönnyebbült, amikor sikerült
túladnia rajta. Azt hallottam, Bobo Sáhgulnak összetört a szíve a fia
halála miatt. Még az unokáját sem viselte el a házában, mert az
folyton a saját fiára emlékeztette.
– Akkor te többet tudsz nálam. Ez a lány nem beszél a családjáról.
Igazából, másról sem beszél. Ennyi esze azért van.
– Legalább a feleségednek nem kell aggódnia, hogy magad mellé
emeled második asszonynak – viccelt Háfizulláh, és az oldalát
csapkodta jókedvében.
– Nem házasságra való. De erős, és úgy dolgozik, mint egy férfi.
Néha meg is feledkezünk róla, hogy igazából lány. Csodálatos az
ereje. Pár napja láttam, ahogy három vödör vizet hoz be, de
egyenesen jár, mintha nem is kellene megerőltetnie magát. A
nagybátyjai azt mesélték, hogy az apjával kettesben művelték a
földjüket.
– Hasznosabb egy öszvérnél. Jól van. És mi történt az apjával?
Emlékszem, akkoriban találkoztam vele utoljára, amikor a gyerekeit
elvitte a kolerajárvány. Borzasztóan nézett ki. Túl érzékeny volt az az
ember.
– A bátyjaitól azt hallottam, hogy már hónapok óta rosszul érezte
magát. Freidún agától pedig azt, hogy amikor érezte, közeleg az
ideje, gondoskodott róla, hogy a lánya Bobo Sáhgulhoz kerüljön, a
földjét meg az állatait pedig szétosztotta a testvérei között.
Sekíba szeme tágra nyílt.
Hazugság! Az apámnak eszébe sem jutott ilyesmi!
A felesége halála után soha többé nem találkozott a testvéreivel.
Sekíba azon töprengett, hogy Káká Freidún találta-e ki ezt a
történetet, vagy az anyja. A család mindenre lecsapott, ami Sekíba
apja után maradt.
Az a föld nekem járna. A nagyapám adta az apámnak, és ő
megtagadta a családját. Az az én földem!
Sekíba nagyon szerette volna tudni, mi állt a végrendeletben,
amelyen a nagyapja, az apja, néhány távoli rokon meg egy falubéli
öreg aláírása bizonyította a birtokátadást. A nagybátyjai biztos ez
után kutattak, amikor az összes bútorukat a ház elé szórták.
– Sekíba! Mit keresel te itt?
Az edények megzörrentek a kezében. Úgy belemerült a
hallgatózásba, hogy észre sem vette, Mardzsán közeledik a háta
mögött. A gazdaasszonya nem értette, miért merevedett
sóbálvánnyá a nagy szobától néhány méterre.
– Én… csak… csáj – morogta Sekíba, és gyorsan a konyha felé
indult. Lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a könnyeit.
Kömény és fokhagyma illata töltötte be a helyiséget. Azizulláh és a
testvérei együtt ettek, nagy darabokat törtek a lepényből,
felszedegették a rizs és a hús utolsó darabjait is. Sekíba nem volt
benne biztos, hogy hagynak-e egyáltalán a család többi tagjának. A
hús még ebben a háztartásban is ritkaságszámba ment, és úgy tűnt,
a férfiak egy ültő helyükben megeszik a heti adagot.
Miközben szárazra törölte az edényeket, egészen máshol jártak a
gondolatai. Mi lenne, ha megpróbálná visszakövetelni a földjét? Az
ötlet majdnem megnevettette. Elképzelhetetlen. Egy fiatal nő vissza
akarja szerezni az apja birtokát a nagybátyjaitól. Mi történne, ha a
helyi bíró elé vinné az ügyet? Mit mondana? Valószínűleg kirúgná.
Bolondnak nevezné. Talán visszaparancsolná a családjához.
És ha nem? És ha meghallgatná? Ha egyetértene vele? Talán ő is
úgy gondolná, hogy joga van az örökségéhez.
Mardzsán is ott volt vele a konyhában, rizst válogatott, apró
kavicsokat keresett a szemek között.
– Khánum Mardzsán – kezdte a lány óvatosan.
– Igen? – a gazdája abbahagyta a munkát, és felnézett. Sekíba
ritkán szólalt meg; ha mégis, arra érdemes volt figyelni.
– Mi történik egy lánnyal, ha az apja… ha az apjának volt
valamennyi földje… ha nem…
Mardzsán lebiggyesztette az ajkát, és félrehajtotta a fejét.
Megérezte, milyen kérdés rejtőzhet a dadogás mögött.
– Sekíba-dzsán, értelmetlenségeken töröd a fejed. Az apád
birtoka a családjáé lesz, mert a fiútestvéreid mind meghaltak, Allah
legyen velük könyörületes – a válasz nyers volt, de igaz: teljesen
mindegy, hogy jog szerint kinek mi jár. Ez a nyíltság viszont Sekíbát
is felbátorította.
– És én? Talán nem vagyok a földek jogos örököse? Én is az
apám gyereke vagyok!
– A lánya vagy, nem a fia. Igen, a törvény szerint te is
megkaphatnád egy részét annak, amit a fiú örökölne, de a
valóságban a nő semmit sem követelhet. A nagybátyáid, az apád
testvérei valószínűleg már mindent a sajátjuknak tekintenek.
Sekíba dühösen fújt egy nagyot.
– Nevetséges vagy, kedvesem. És vajon mihez kezdenél azzal a
földdarabbal? Először is, most itt élsz. Itt a helyed. Másrészt nincs
férjed, és egy nő nem élhet egyedül a mezőn. A gondolat is
nevetséges.
Hónapokig éltem ott egyedül. És nem voltam nevetséges. Úgy
éreztem, otthon vagyok.
 De az asszonya nem tudott azokról az időkről, ő meg nem merte
elmondani neki, tudta, hogy erről senkinek nem beszélhet. Jobb, ha
a falu nem kap új tápot a pletykáihoz.
– És ha fiú volnék? – kérdezte inkább, mert nem akarta ilyen
könnyen feladni.
– Ha fiú volnál, megörökölnéd a földet. De nem vagy az, és nem is
lehetsz, és a te életed már itt, nálunk folytatódik. Az ilyen
kérdésekből csak annyi hasznod származhat, hogy mindenkit
magadra haragítasz. Elég! – Mardzsán le akarta zárni ezt a témát. A
férjének biztos nem tetszene, ha meghallaná, miről beszélgetnek.
Mardzsán kezdett örülni, hogy Sekíba ilyen ritkán szólal meg.
Hiszen mindig is az apám lány-fia voltam! Apám alig vette észre,
hogy lány vagyok. Mindig minden férfimunkát elvégeztem, és senki
sem fog feleségül venni, hát akkor hol a különbség? Melyik részem
lány?
Sekíbát elfogta a düh.
Mindig magányos voltam. Nincs szükségem senkire.
Azizulláh családja viszonylag kedves volt vele, ő mégis nyugtalan
maradt. Újra rátört a családja iránt érzett harag.
Nem mehet ez így tovább. Ki kell találnom, hogyan élhetem a
magam életét.
 12.

Rahím
Sokáig nem értettem meg, hogy mit tanulhatok Bibi Sekíba
történetéből. Ő saját maga akart dönteni az életéről, én pedig a saját
életem értelmét akartam megkeresni.
Kíváncsi vagyok, meddig maradhattam volna még fiú, ha Mádar-
dzsán nem lát meg aznap. A legtöbb baccsa pós lányt az első
vérzése után visszaváltoztatják, de nekem anyám engedte, hogy
folytassam a játékot: fiúruhában véreztem. A nagyanyám
figyelmeztette, hogy hibázik, ő pedig azt ígérte, csak egy hónap
haladékot ad. De túl hasznos voltam számára, a nővéreim számára,
az egész család számára. Nem mondhatott le arról, aki mindent
elvégez az apám helyett. Én is szívesen fociztam és taekwondóztam
Abdullahhal meg a fiúkkal.
Nem volt otthon erős paprikánk, apám viszont a fűszeres ételeket
szerette. Az az erős paprika változtatott meg mindent.
Abdullah, Asraf, Munír és én végiggyalogoltunk az utcácskánkon.
Voltak napok, amikor lustán sétáltunk, máskor üvöltve futottunk
versenyt egy üres konzervdobozig, egy vénasszonyig vagy a kék
ajtós házig. A fiúk most elkísértek egy darabon, hogy azután majd a
saját, a miénknél kisebb, de ugyanolyan ócska házuk felé
kanyarodjanak. A környékünkön senki sem éhezett, de kétszer is
meggondolta, mielőtt valami maradékot a kóbor kutyáknak dobott.
Akkor már évek óta így éltünk.
Abdullah és én közel álltunk egymáshoz. A baráti csapaton belül is
erősebb kapocs kötött össze minket. Valami több. Én átkaroltam a
vállát, ő nekem dőlt, és Asraffal viccelődött. Baccsa pós voltam, de
túl hosszú ideje: mint egy vendég, aki elfelejt hazamenni.
Rászoktam, hogy szorosan a mellem köré tekerek egy
szövetdarabot, nem akartam, hogy a fiúk észrevegyék, vagy
megjegyzést tegyenek rá. Már az is elég furcsa volt, hogy az én
hangom nem kezdett el úgy változni, ahogy az övék.
Asraf kezdte. Felrúgott magasra, bár nem olyan magasra, mint
hitte. Próbáltuk megmondani neki, hogy a derekunkig sem ért el, de
ő meg volt róla győződve, hogy a lábfeje az arcunkig emelkedett.
Munír a fejét rázta. Unta már, hogy Asraf rajta gyakorol.
Rajongtunk a harcművészetekért. Láttunk néhány képes újságot,
amelyekben különféle pózokban, a fejük felé emelt lábbal, kinyújtott
karral feszítettek a harcosok. Rájuk akartunk hasonlítani, lapozgattuk
az újságot, és igyekeztünk leutánozni a mozdulataikat. Mindannyian
sokat bunyóztunk. Nem csináltuk komolyan, és habozás nélkül,
bármikor belekezdtünk.
Néha horzsolásokkal mentem haza, és egyszer kificamítottam a
bokám, amikor Asraf felém rúgott, én pedig megpróbáltam elhajolni.
Egy héten át sántikálva jártam iskolába, anyámnak meg azt
mondtam, hogy belebotlottam egy kődarabba. Tudtam, hogy nem
árulhatom el neki az igazat.
De megérte. Megérte azért a pillanatért, amikor Abdullah végül
sarokba szorított, vagy a hátam mögé csavarta a karom, és a
tarkómon éreztem a leheletét. Valahol titokban csodálatos volt
ennyire közel kerülnöm hozzá. A vállam majd kiugrott a helyéről,
mégsem akartam, hogy elengedjen. Hátranyúltam, elkaptam a másik
karját, megszorítottam a kamaszos izmait. Amikor elég közel voltam
hozzá, hogy érezzem a szagát, az izzadt nyakát, úgy tűnt,
veszélyesen és izgalmasan élek. Gyakran én kezdtem a verekedést,
és nem volt rá más okom, csak az, hogy élveztem a helyzetet.
Akkor is épp bunyóztunk, amikor Mádar-dzsán, kezében egy
csokor erőspaprikával, a csador két sarkát szorosan összefogva
kilépett a szomszéd házból. Abdullah éppen elgáncsolt, én
elveszítettem az egyensúlyomat és elestem. Felnéztem, a barátom
csinos vigyorát láttam. Diadalmasan a hátamra ült, és jóízűen
nevetett.
– Rahím!
Anyám hangja éles volt, és rémült. A szemem sarkából érzékeltem
fakó vörös ruháját, és összeszorult a gyomrom.
Biztosan Abdullah is észrevette, hogy megváltozik az arcom.
Felugrott, az anyámra nézett: az ő arca is azt jelezte, hogy baj van.
A kezét nyújtotta, fel akart segíteni.
– Nem kell – morogtam. Feltápászkodtam, leporoltam a térdem,
és igyekeztem elkerülni anyám vádló tekintetét.
– Szalám, Khálá-dzsán – szólalt meg Abdullah. Erről Asrafnak és
Munírnak is eszébe jutott, mit kíván az illem, és ők is köszöntek. De
anyám mérgesen elfordult, és bement az udvarunkra.
– Mi baj van? Anyád dühös valamiért.
– Á, semmi. Csak mindig szid, ha mocskos ruhában megyek haza.
Túl sok a mosnivalója.
Abdullah gyanakodott. Jól tudta, hogy néz egy dühös anya, és
érezte, itt valami másról van szó.
Nem akartam hazamenni, pedig tudtam, hogy Mádar-dzsán
haragszik rám, és azzal, hogy halogatom a találkozást, csak rontok a
helyzetemen.
Hátat fordítottam Abdullahnak, mert éreztem, hogy elpirulok.
Anyám valami olyasmit látott meg, amit senki más nem vett észre. Ő
a lányát látta, amint egy fiú az utca közepén leszorítja. Kevés ennél
szégyenletesebb látvány van.
Valami roppant a szandálom alatt. Az erős paprikára léptem rá,
amit Mádar-dzsán a kapunk előtt dobott el. Amit tudtam,
összeszedtem belőle, és bementem.
– Mádar-dzsán, megmosdom vacsora előtt – kiabáltam be.
Láttam, hogy a konyhában áll, ki akartam tapogatni, milyen
hangulatban van, mielőtt a szemébe nézek.
Nem válaszolt, ez csak rosszat jelenthetett.
 Remegni kezdett a kezem.
Igaz, tudnom kellett volna. Még ha fiúnak öltöztem is, nem lett
volna szabad engednem, hogy idáig fajuljon a helyzet. A
nagynénéim vagy a nagybátyáim is megláthattak volna, sőt lehet,
hogy meg is láttak. Valószínűleg nem vettem volna észre, míg
Abdullahhal huzakodtam.
Azon tanakodtam, beárul-e Pádár-dzsánnak. Akkor nekem végem.
Még a lehetőségtől is halálra rémültem. A paprikát a nagy szoba
asztalán hagytam, és ahogy mondtam, mosakodni mentem.
Próbáltam kitalálni, hogyan tudnám kimagyarázni a helyzetet. Az
arcom még vizes volt, amikor a konyhába léptem.
– Mádar-dzsán?
– Hm?
– Mádar-dzsán, mit csinálsz? – a hangom halk volt, és ijedt.
– Vacsorát. Ha már eléggé szégyenbe hoztad magad kinn az
utcán, akkor mehetsz, írd meg a leckéd.
Helyben vagyunk. Kicsit meg is könnyebbültem attól, hogy
kimondta. Így legalább elkezdhettem védekezni.
– Mádar-dzsán, csak játszottunk.
Anyám felnézett a fazékból, amiben addig kevergetett valamit. A
szeme keskenyre szűkült, a szája körül megfeszültek a ráncok.
– Rahím, okosabb vagy te ennél. Eddig azt hittem.
– Mádar-dzsán…
– Egy szót sem akarok hallani. Később beszélünk. Most vacsorát
kell készítenem az apádnak, vagy rögtön itt a következő katasztrófa.
Visszamentem a kisebbik szobába, és egy darabig a házi
feladataimmal bajmolódtam. Azután felmerült bennem, hogy
Barakzai agának segítségre lehet szüksége délután, és úgy is
jobbnak láttam eltűnni otthonról, míg anyám mérge lecsillapodik.
Egész estig volt tennivalóm, és amikor hazaértem, azzal kellett
szembesülnöm, hogy Mádar-dzsán nem tett nekem félre a
vacsorából.
Látta, hogy az üres fazekat nézem.
 – Van még egy kis leves. Kenyérrel megeheted.
– De Mádar-dzsán, ebben csak hagyma és víz van. Hús nem
maradt?
– Mindet megettük. Majd legközelebb.
A hasam fájdalmasat kordult. Hirtelen elfogott a méreg.
– Valamit azért félretehettetek volna! Hát így bánsz velem? Azt
akarod, hogy éhesen aludjak el?
– Bár tudnám, mire vagy éhes! – suttogta.
Ekkor jött be a szemét dörgölve Pádár-dzsán.
– Mi ez a kiabálás? – kérdezte. – Mi folyik itt, baccsem?
Anyámra pillantottam, és gondolkodás nélkül válaszoltam.
– Egy darab húst sem rakott félre nekem! Azt akarja, hogy
hagymalevest és kenyeret vacsorázzak. Barakzai aga boltjában
dolgoztam, és amikor hazajövök, nem kapok vacsorát!
A nagyobb hatás kedvéért az asztalra dobtam a fizetésem. A
bankjegyek szétterültek.
– Raísza, igaz ez? Nincs mit ennie a fiamnak?
– A fiad… a fiad… – mérgelődött Mádar-dzsán, miközben próbált
valami elfogadható magyarázatot találni a büntetésemre. Azt nem
volt szíve elárulni, hogy igazából mi történt, mert akkor nagyon
rosszul jártam volna. Ahhoz viszont nem volt elég gyors vagy ravasz,
hogy ott helyben kitaláljon valami mást. Tudtam, mi lesz ebből, és
azonnal azt kívántam, bárcsak visszaszívhatnám, amit mondtam.
Láttam, hogy apám arca elvörösödik a dühtől. A fejét leszegte, a
vállát felhúzta. Idegesen gesztikulálni kezdett.
– Éhes a fiam! Nézd mennyi pénzt hozott haza! És még így sem
találsz neki valami ennivalót? Milyen anya vagy te?
Egy csattanás: visszakézből pofonvágta anyámat. Ő
megtántorodott. Összeugrott a gyomrom.
– Pádár!
– Keríts neki valami ennivalót, vagy te nem kapsz egy hónapig
enni! – vakkantotta, és újra ütött. Anyám szája szélén egy vércsepp
jelent meg. Az arca elé kapta a kezét, és elfordult. Amikor apám rám
nézett, remegni kezdtem. Láttam, hogy a ház túlsó vége felől Sahlá
és Rohíla leselkedik.
– Eredj, baccsem, menj át a nagyanyádhoz, és kérdd meg, hogy
adjon enned. És mindenképp meséld el neki, mit művelt ez a nő.
Nem mintha akkora meglepetés volna.
Bólintottam, és lopva anyámra néztem. Örültem, hogy nem néz
vissza rám.
Aznap éjjel Bibi Sekíba járt a fejemben. Szerettem
összehasonlítani magam vele, szívesen elképzeltem, hogy éppen
olyan bátor, erős és különleges vagyok, mint ő, de a legőszintébb
pillanataimban tudtam, hogy ez nem igaz.
 13.

Sekíba
Egy ideig érlelte magában az ötletet, mielőtt úgy döntött, hogy valóra
váltja. A Mardzsánnal folytatott beszélgetés elbátortalaníthatta volna,
de ő csak annyit jegyzett meg belőle, hogy hivatalosan joga van apja
földjének egy darabjára.
Minden éjjel ébren feküdt az ágyában, és a végrendeleten törte a
fejét. Csak egy darab papír néhány aláírással, és mégis mekkora
súlya van! Vajon hova tette az apja? Sekíba lehunyta a szemét, és
hazaképzelte magát. Hallotta, ahogy a kapu az elrozsdált retesznek
ütődik, látta a szobában az apja helyét, a hideg éjszakákra
odakészített, összehajtogatott takarókat. Látta anyja konyhai székét,
a bátyja rendben feltornyozott meleg ruháit egy polcon.
Biztosan egy könyvben van – gondolta. Mivel csak ő takarított, a
ház minden sarkocskáját ismerte. A polc jutott eszébe, és az, hogy
az anyja halála után soha többé nem törölte le róla a port. Pádár az
évek során három vagy négy könyvet gyűjtött össze, és azokat ott
tartotta.
Amikor végre megértette, majdnem felpofozta magát, annyira
egyértelmű volt a megoldás.
De honnan tudjuk, Pádár-dzsán?
A Koránban mindenre ott a válasz, baccsem.
Az apja mindannyiukat megtanította olvasni: a Koránnal kezdték,
és a többi könyvével folytatták. Szerette nézni, ahogy az apja
végigvezeti bütykös ujját a sorokon. A testvérei falubeli kalandjaikról
néha hazavittek egy-egy újságot, és a gyerekek felváltva merültek el
bennük, gyakorolták, hogyan lehet értelmet találni a szavakban.
Nem volt könnyű, de Pádár-dzsán türelmesen hagyta, hogy
hibázzanak, ha elakadtak, a hátuk mögül a papírra lesett, és segített
megtalálni a mondatok jelentését.
A Koránban van – értette meg. Mekkora esélye volt annak, hogy a
nagybátyjai nem akadtak még rá? Kevés, bár az is előfordulhat,
hogy a fafejű férfiak nem is keresték. Valószínűleg fel sem merült
bennük, hogy Sekíbának eszébe juthat kikérni az örökségét.
Ettől kezdve azon törte a fejét, hogy hazamegy – ez önmagában
sem kis vállalkozás.
És ha megtalálja a végrendeletet, mihez kezd vele? Nyilván nem
mutathatja meg a nagybátyjainak, azzal hogy beszéljék meg
nyugodtan. Nem, el kell vinnie azt a papírt egy hivatalnokhoz, a helyi
bíróhoz, hogy megmagyarázhassa, miről van szó.
Épp, ahogy Azizulláh és a testvére beszélgetéséből kiderült: ha
ketten nem értenek egyet, akkor egy hivatali ember simíthatja el
közöttük az ellentmondást. De Sekíba terve ettől csak még
bonyolultabbá vált. Hogyan talál majd megfelelő segítséget?
És hogyan jut el ezekre a helyekre? Ehhez egy napig távol kell
lennie a háztól, és nem volt benne biztos, hogy Mardzsán elengedi-e
egyedül. A beszélgetésük után nehezen tudta elképzelni, hogy a
háziasszonya támogatni fogja. Vagyis ki kell találnia valami
hazugságot.
Két napon át próbálgatta magában, hogy mit fog kérdezni, mire
végül odament a gazdájához. Megköszörülte a torkát.
– Szalám, Khánum Mardzsán – remélte, hogy nyugodtnak tűnik a
hangja.
– Szalám, Sekíba – Mardzsán éppen Harísznak kötött pulóvert,
alig nézett fel a villámgyorsan összeérő, szétváló, újra meg újra
kereszteződő tűkről.
– Kérni szeretnék valamit, Khánum Mardzsán.
– Micsodát?
 – Elmehetek egy napra, hogy meglátogassam a családomat?
Hónapok óta nem láttam őket, és jólesne, ha odamehetnék. Jövő
héten kezdődik az Eid, tudom, sok dolgunk lesz itthon, szóval, talán
ez a hét alkalmasabb volna – a háta mögött összekulcsolta a két
kezét, hogy ne látsszon, mennyire remegnek.
Mardzsán abbahagyta a munkát, és az ölébe ejtette a kötőtűket.
Meglepettnek látszott.
– A családodat? De lányom, amióta idejöttél, egyetlenegyszer sem
említetted őket. Már kezdtem azt hinni, hogy jéghideg vagy, és nincs
benned semmi szeretet irántuk. Hogy lehet, hogy most meg
látogatóba szeretnél menni?
– Nagyon hiányoznak – remélte, hogy őszintének hangzik, amit
mond. – Csak úgy gondoltam, nem való rögtön az első napjaimban
ilyen kéréssel előállnom.
– És most?
– Hát, már itt vagyok néhány hónapja, és jön az ünnep…
tiszteletből meglátogatnám a nagyanyámat – Sekíba nem tudta,
hogy a mindent látó Allah nagyot nevet-e a hazugságon, vagy örök
kárhozatra ítéli őt.
– A nagyanyádat? – Mardzsán mélyet sóhajtott, és a halántékát
kezdte masszírozni. Sekíba már a legrosszabbra készült. – Sok
dolgunk van az ünnep előtt. Süteményt sütünk, sokat kell főznünk, a
ház sem maradhat piszkos… – sorolta az előttük álló feladatokat. –
De azt hiszem, rendes, hogy meg akarod látogatni Bobo Sáhgult.
Végül is, a nagyanyád. Beszélek Azizulláhhal, elmondom neki, mit
kérsz.
Sekíba igyekezett elnyomni a mosolyát.
– Nagyon köszönöm, Khánum Mardzsán – hajtott fejet. – Igazán
hálás vagyok érte.
Sekíba időnként rácsodálkozott, milyen fájdalmasan naiv is ő. És
erre rögtön másnap újra rá kellett jönnie. Egy krumplihalom mögött
ült a konyha földjén. Amikor Mardzsán odament hozzá, abbahagyta
a pucolást.
 – Azizulláh egyetért… hé, te lány, mi baj veled? – Ahogy meglátta
Sekíbát, megdermedt. Csípőre vágta a kezét, és szigorúan nézte.
– Mi? Mi történt, Khánum Mardzsán? – Sekíba az előtte
magasodó halmot nézte, és azon gondolkodott, hogy most meg
mivel bántotta meg az asszonyát.
– Így ül egy lány? – kérdezte Mardzsán dühösen, és a szolgálója
szétterpesztett lábára mutatott. Sekíba a falnak támaszkodott, a
krumplit két felhúzott térde közé, a szoknyájába pakolta.
– Isten nevére kérlek, legyen benned egy kis szemérem! Szedd
magad rendbe, mielőtt a gyerekek meglátnak! Téged soha nem
tanítottak meg rá, hogyan kell ülni?
Sekíba felállt, megigazította a szoknyáját, maga alá húzta a lábát,
és felnézett Khánum Mardzsánra. Remélte, hogy most már
elégedett.
– Így már jobb. Hallottam, hogy az apád mellett fiú lett belőled, de
nem gondoltam volna, hogy ilyen messze merészkedtél.
– Igenis, Khánum Mardzsán – Sekíba érezte, hogy tűzvörös az
arca.
– No, hol is tartottam? Ja, igen. Azizulláh szerint engednünk kell,
hogy az ünnep előtt tiszteletedet tegyed a nagyanyádnál.
Elkísérheted, amikor most pénteken bemegy a faluba, a dzsumára.
Azizulláh oda akarja vinni?
– Khánum Mardzsán, hálásan köszönöm, de nem akarok
nehézségeket okozni a férjednek. Odatalálok egyedül is, miattam kár
kerülnie.
Mardzsán hitetlenkedve nézte, Sekíba mindig újra meg tudta lepni.
Ügyes lány, jól dolgozik, de a józan ész meghökkentő mértékben
hiányzik belőle.
– Azt hiszed, hagyunk egyedül csámborogni a faluban? Teljesen
elment az eszed?
Sekíba nem válaszolt, a gondolatai sebesen kergetőztek.
– Elvisz, ahogy kérted, és ő is meglátogatja veled a családodat,
bár a nagybátyáid ünnepek idején általában úgyis benéznek
hozzánk. Azután haza is kísér. Nem vagy te kóbor kutya, hogy
magadban csatangolj az utcán.
Még amikor az apjával élt, azelőtt, hogy a nagybátyjai magukkal
vitték volna, Sekíba épp eleget dolgozott egyedül. Eszébe sem jutott,
hogy kísérőre szorulna. Pánik szorította össze a mellkasát. Erre a
fordulatra nem számított.
– Nem… nem akartam gondot okozni.
– Ha nem akartál gondot okozni, akkor miért kértél ilyesmit? –
Mardzsán dühösen kisétált. Sekíba különös ötletei az idegeire
mentek.
Volt min gondolkodnia. Esetleg mondhatná Mardzsánnak, hogy
már nem is akar menni. Mardzsán csodálkozna, de talán ráhagyná.
Vagy, ha már ott vannak, engedélyt kérhet, hogy elhozzon valamit az
apja régi házából. És hogyan viszi el a végrendeletet a malikhoz, a
helyi bíróhoz?
Talán majd egy következő napon. De ha valamikor máskor újra el
is engedik, akkor sem úszhatja meg a kísérőt. És sejtelme sem volt
róla, merre keresné a malikot.
Ezen még gondolkodnia kell. Egyszerre egy problémát oldjunk
meg – nyugtatta magát.
Eljött a dzsuma ideje, és Sekíba összeszedte az erejét. Minden
önuralmára szüksége lesz, amikor viszontlátja a rokonait, különösen
a nagyanyját. De ha meg akarja szerezni a végrendeletet, ez az
egyetlen lehetősége.
Már kora reggel készen állt, nehogy megvárakoztassa a férfit.
Azizulláh csak bólintott, amikor meglátta a csadorba öltözött,
lehajtott fejű Sekíbát a kapuban álldogálni.
– Szalám – köszönt halkan a lány.
– Menjünk – felelte a férfi, kinyitotta a kaput, és előresietett.
A mecset felé menet egy szót sem szóltak egymáshoz. Sekíba
néhány lépéssel lemaradva haladt a gazdája mögött, és nagyon
figyelt, igyekezett pontosan megjegyezni, merre járnak. Széles,
poros úton gyalogoltak, kétoldalt magas fák kornyadoztak, talán
kétholdanként egy-egy ház állt. Az épületeket mindenütt kétméteres
agyagfalak vették körül. Sekíba az udvarokban messziről is
felismerte a zöldséget, krumplit, répát, hagymát. Száraz időszak volt,
a növények csak kínlódtak, ami azt jelentette, hogy valószínűleg a
családok is kínlódtak.
A falu központja a mecsetből, három boltocskából és a pékségből
állt. A szerény, tejüveg kirakatokon kézzel írt táblák lógtak. A péknek
még igazi boltja sem volt, egy másik fal árnyékába húzódott, és
forró, aranyszínű, kerek kenyereket emelt ki a földbe ásott tandori
kemencéjéből. A nyitott, kör alakú mélyedésből szálló illattól Sekíba
szájában összefutott a nyál. Két asszony várta, hogy kisüljön a
naanja, neki meg eszébe jutott az a nap, amikor a nagybátyja kísérte
Azizulláhhoz, hogy így fizesse meg a tartozását.
Sekíba, az ajándék – gondolta szomorúan.
Azizulláh egy negyed kilométerrel a mecseten túl, egy kis házba
vezette őt, és bekopogott az ajtón.
– Szalám, Fazizulláh-dzsán – köszönt a mellén keresztbe tett
karral.
– Azizulláh aga, öröm téged látni! A dzsumára igyekszel?
– Hát persze. De nagy szívességet szeretnék kérni tőled. Ez itt a
szolgám, akit az ima után elvinnék meglátogatni a családját, de
addig volna olyan kedves a feleséged, és vigyázna rá? Nem akarom
kinn hagyni az utcán.
– Hát persze. Hallottam, hogy befogadtad Bobo Sáhgul unokáját,
a félarcút. Az udvarban ellehet. Nem volna jó egy dologtalan lányt a
piacon hagyni.
Sekíbának adtak egy sámlit a budi előtt, így a falnak támaszthatta
a fejét. A bűz szinte elviselhetetlen volt, de nem mert arrébb menni,
nem akarta feldühíteni láthatatlanul maradó házigazdáját. Sem az
asszonnyal, sem a gyerekeivel nem találkozott, de hallotta, ahogy a
házban lármáznak. Sírás. Nevetés. Szaladgálás. Egy család hangjai.
Most elmehetnék – gondolta. – Mi lenne, ha egyszerűen kinyitnám
a kaput, és kisétálnék? Innen már hazatalálok. Megkeresném a
végrendeletet, és talán vissza is érnék az ima végére.
De Azizulláh esetleg hamarabb ér ide, mint ő. Vagy a házbeli
asszonynak tűnik fel, hogy az udvaron ülő csador eltűnt, és beárulja
a férfiaknak. És azután? Sekíba leginkább azért nem akarta magára
haragítani a gazdáját, nehogy visszazavarják az előző otthonába.
Annál semmi sem lehet rosszabb. Semmi, amit már ismert.
Megjött Azizulláh, és megköszönte a barátjának, hogy a lány nála
várakozhatott. Odabiccentett neki, és már újra a földúton
gyalogoltak, ezúttal Bobo Sáhgul háza felé. Amikor megérkeztek,
Hamíd nyitotta ki a kaput.
– Szalám – köszöntötte őket.
– Szalám, baccsem. Apád merre van? Hát a nagybátyáid? Nem
láttam őket a dzsumán. Talán nem mentek el?
– Nem, száhib. Nem, de hallanod kellett volna, hogyan szidta őket
Bobo-dzsán a lustaságuk miatt – Hamíd sosem tudott titkot tartani.
Azizulláh nevetett.
– Isten bocsássa meg nekik, még ha Bobo-dzsán nem is. Szólj
odabent, hogy Káká Azizulláh és az unokahúguk jött látogatóba.
Hamíd az udvarba vezette őket, beszaladt a házba, és olyan
hangerővel jelentette be az érkezésüket, hogy az a molla imára hívó
ázánjával vetekedett.
– Bobo dzsáááááááán! Bobaaaaaaa! Káká Azizulláh visszahozta
Sekíbát!
Sekíba még jobban megrémült, és Azizulláhra nézett. Igazán
látogatóba hozta, vagy itt is akarja hagyni? Lehet, hogy Mardzsán
panaszkodott rá? Azzal volt a baj, ahogy ült? Vagy a furcsa
kérdéseivel? Majd megfulladt a csador alatt, még a tenyere is
megizzadt.
De a gazdája figyelmét egy virágzó bokor kötötte le, a szirmokat
vizsgálta, és ügyet sem vetett a kiáltozásra.
Káká Freidún jelent meg az ajtónyílásban, nyugtalannak látszott.
– Azizulláh aga! Isten hozott! Nagy öröm, hogy látunk téged! –
nyújtotta üdvözlésre a karját. A férfiak megölelték, és szokás szerint
futólag arcon csókolták egymást. – Hogy vagy? Hogy van a
családod?
– Mindannyian jól vagyunk, köszönöm. És te? Imádkozom érte,
hogy Bobo Sáhgul egészsége is jó legyen.
– Csak a korral és rendetlen gyerekekkel járó szokásos fájdalmak
– viccelt Káká Freidún, és ellenségesen felém pillantott. Azt hiszi,
valami rosszat tettem, máris szeretne megbüntetni.
– Áldás a családodon, hogy ebben a korban ilyen jó egészségben
van. Én még mindig gyászolom az anyámat, pedig, isten nyugossza
lelkét, már két éve elment.
– Allah bocsásson meg neki, és vigye a mennyei paradicsomba –
visszhangozta Freidún. – Gyere be, kérlek, igyál meg velünk egy
csésze teát.
A ház felé indultak, Sekíba néhány méterrel mögöttük várt. Egyik
lábáról a másikra állt, nem tudta, mit kellene tennie. A családja
udvarában sem vetette le a csadorját, úgy érezte, jobb, ha egyelőre
eltakarja magát.
– Jó ideje nem találkoztunk, Azizulláh-dzsán. Remélem, otthon is
minden rendben.
Freidún ezt inkább kérdésnek szánta, szerette volna megérteni, mi
járatban van a vendége.
– Minden rendben. És veletek? A család? A föld? Lesz rendes
termés?
– Csak amennyi eső nélkül várható. Nem jó ez a szárazság, de
annyi csak terem majd, amivel megleszünk.
– Az egész városban mindenki ugyanerre panaszkodik. És hol van
Bobo Sáhgul? Pihen?
– Ima után leheveredett kicsit. Vele akarsz beszélni? – Freidún
újból aggódni kezdett.
Káká Zalmai és Káká Sírága is kijött az udvarra, az arcukon
ugyanaz a kifejezés ült, mint a bátyjukén. Megölelték a vendéget, és
barátságosan beszélgetni kezdtek vele.
 A mögötte várakozó nőt a nagybátyjai szokás szerint figyelemre
sem méltatták. Sekíba tudta, hogy neki a hátsó ajtón kellene
bemennie, hogy megkeresse az asszonyokat, de nem volt hozzá sok
kedve.
– Sekíba az áldozati ünnep előtt meg akarta látogatni a családját.
Mindannyian nagyon hiányoztok neki, és köszönteni akart titeket,
legfőképpen pedig Bobo Sáhgult.
A rokonai nem tudták leplezni a meghökkenésüket. Végül nagy
nehezen Káká Freidún bólintott rá.
– Értem, és nem vagyok meglepve. Bobo Sáhgult mindegyik
unokája nagyon szereti.
Ez azt hiszi, megbántam, hogy elmentem innen. Még a
feleségénél is butább.
– A nagyanyja hamarosan felébred, és biztosan örülni fog, hogy itt
találja.
Sekíba csalódottan az ajkába harapott.
– Ha már eljöttél idáig, mindenképpen igyál meg velünk egy
csésze teát, kedves barátom. Bobo Sáhgul meg hadd élvezze ki azt
az időt az unokájával – fecsegett Freidún. Zalmai és Sírága kínosan
mosolygott.
Sekíba bábnak érezte magát, aminek a karját és lábát a
nagybátyja mozgatja. De mi mást tehetne? Eddig minden lépését az
a vágy vezette, hogy kiszabaduljon ebből a házból. Ha Azizulláh
szemtelenségen kapja, azt kockáztatja, hogy itt kell maradnia.
A lábai engedelmesen a ház hátsó ajtajához vitték. Elsétált Khálá
Szamína fia, Asraf mellett, aki egy tálcán gőzölgő teáscsészéket
meg kis tálkában mazsolát és mogyorót vitt. Úgy izgult, hogy a
csészék össze-összekoccantak.
Sekíba az ajtó túloldalán megállt. Tényleg menjen oda a
nagyanyjához? Vajon ellenőrzik, mit csinál? Leengedte a kendőjét a
fejéről.
Khálá Szamína lépett be. Vékony volt, apróbb termetű, mint a
többi nő a házban.
 – Szalám, Sekíba – köszönt halkan. – Tudja, hogy itt vagy. Vár.
– Szalám – felelt a vendég.
– Sekíba…
Megfordult, a nagynénje a homlokát vakarta, közelebb lépett
Sekíbához, és suttogóra fogta a hangját.
– Kérlek, ne… tudod, milyen harapós az öregasszony. Ne adj neki
alkalmat… más nem is mulattatja csak…
Sekíba némán bólintott, egy hang sem jött ki a száján.
Összeszorult a torka, ritkán hallotta, hogy bárki kedvesen szólna
hozzá.
– Köszönöm, Khálá Szamína.
Szamína egy pillanatra lehunyta a szemét, és bólintott, azután már
vissza is tért a dolgához a konyhába.
Sekíba megtett még néhány métert Bobo Sáhgul szobája felé; a
fátyolszerű függönyön keresztül látta, hogy a nagyanyja botjával a
kezében, könyökölve ül egy széken.
Tudja, hogy itt vagyok. Nincs más választásom.
Félrehúzta a függönyt, és szeme rögtön a nagyanyja jeges
pillantásával találkozott.
– Lám, lám. Valaki úgy döntött, hogy újra megzavarja a
nyugalmunkat.
– Szalám – Sekíba elhatározta, hogy megfogadja Szamína
tanácsát, és igyekszik nem felbosszantani az öregasszonyt.
– Szalááááám – gúnyolódott Bobo Sáhgul. – Ostoba lány! Hogy
merészelsz idejönni? Hogy merészeled betenni ide a lábad?
Sekíba megkeményítette magát. Rosszabbat is elviselt már. Csak
annyi volt a dolga, hogy kibírja, és ne vágjon vissza.
El kell jutnom a házamba, hogy megszerezzem a végrendeletet.
Ne feledd, miért jöttél ide! Ne hagyd, hogy a boszorkány elterelje a
figyelmed!
– Eid Mubarak, Bobo-dzsán.
– Mintha látni akartalak volna! – fordult el dühösen az öreg. – Egy
olyan tiszteletlen teremtésnek, mint amilyen te vagy, nincs ünnep.
Hálátlan voltál a nagyanyáddal, aki befogadott azután, hogy elvetted
tőle a fiát! – dühösen felemelkedett.
– Az apám bölcs ember volt, aki tudta, mire van szüksége.
Sekíba sejtette, mi következik, de a szeme sem rebbent.
Bobo Sáhgul botjával a hátára csapott.
Erőtlenebb, mint néhány hónapja volt – vette észre Sekíba.
– Hogy szolgál az egészséged, Bobo-dzsán? Isten mentsen tőle,
gyengének látszol.
Még egy ütés, most már erősebb.
– Te átkozott! Kifelé a házamból!
– Ahogy kívánod – Sekíba megfordult, és magasra emelt fejjel
sétált ki. Nem szólt többet, és ez mindennél jobban bosszantotta
Bobo Sáhgult.
A konyhánál megállt. Kíváncsi volt, Khálá Szamína hallotta-e a
beszélgetést.
– Kedvesem, van benned valami, ami azonnal felbosszantja az
öregasszonyt.
Tehát hallotta.
– Khálá Szamína, szeretnék elhozni ezt-azt az apám házából.
Nem fog soká tartani. – Sekíba a nagy szoba felé fordult, hallotta,
hogy bent nevetnek a férfiak.
Szamína megrázta a fejét.
– Tedd, amit tenned kell, nem vagy gyerek. De ne feledd, hogy
sokan keserítenék meg szívesen az életed. Rajtad múlik, hogyan
védekezel ellenük.
Sekíba bólintott, azon gondolkodott, melyikük az ártatlanabb.
– Nem fog soká tartani – ígérte, a fejére húzta a csadort, és a
hátsó ajtó felé indult.
Gyorsan átvágott a mezőn, közben félpercenként hátrasandított,
hogy nem követi-e valaki. Húszméternyi gyaloglás után futásnak
eredt, remélte, senki nem veszi észre. Az apja háza kisebbnek
látszott, mint amilyenre emlékezett. Ahogy a rozsdás kapuhoz ért,
gyorsabban kezdett dobogni a szíve.
 Egy pillanatra úgy látta, az apja áll odakinn, az eget kémleli, és a
keze fejével végigtörli a homlokát. Hallotta, ahogy az anyja a
kistestvéreit szólítja. Látta Ákela madárarcocskáját az ablakban,
ahogy a mezőn dolgozó apját figyeli.
Kellett volna, hogy legyen szó arra, amit érez, arra, ahogy a
gyomra vágyakozva összeszorul, mert arra a helyre érkezett vissza,
amely mindennél fontosabb volt számára, azok közé, akik annyira
hiányoztak neki, mint nekik ő. Édesen kezdődő, keserűen végződő
érzés volt ez, hiszen azonnal rá kellett döbbennie, hogy csupán a
hamvai veszik körül azoknak a tökéletes, hamar múló időknek.
Még senki nem vette birtokba a házat, de látszott, hogy valaki már
elkezdte rendbe hozni. A falon futó repedéseket agyaggal
tapasztották be. Odakint újra lapot szögeztek a kettétört asztalra.
Bentről elvitték a két nagy széket és a takarókat, amiket azért terített
ki, hogy elhitesse magával, a szülei és a testvérei még mindig a
házban alszanak vele.
Sekíba szerette volna tudni, hogy vajon melyik keselyű vetett
szemet a házra, de gyorsan elhessegette a gondolatot. A Koránt
kellett megtalálnia. Az apja könyveihez nem nyúltak, még mindig ott
sorakoztak a göcsörtös polcon, Pádár-dzsán alvóhelye fölött.
Kinézett az ablakon, félt, hogy meghallja a nagybátyjai mérges
kiáltását.
Kitörölt egy könnycseppet a szeméből, és felállt egy sámlira, hogy
elérje a legfelső polcot. Felnyúlt, és vakon körbetapogatott.
Ez az.
A sarkánál fogva maga felé húzott egy szövetdarabot, és a könyv
közelebb csúszott hozzá. Két kézzel megragadta, és lelépett a
földre. A Koránt ezüsttel hímzett, vékony, smaragdzöld anyagba
burkolták. Ez volt az anyja diszmolja, esküvői ajándéka. Sekíba
leporolta a könyvet, azután, ahogy a szüleitől tanulta, megcsókolta,
majd a bal és a jobb szeméhez érintette.
Miért tartjuk a Koránt olyan magasan, Mádar-dzsán? Így nagyon
nehéz elérni!
 Mert a Korán fölött már semmi sincs. Így mutatjuk meg a
tiszteletet, amit Allah szavai iránt érzünk.
Sekíba széthajtogatta a borítót, és kinyitotta az első oldalt.
Tarík. Munísz. Sekíba. Ákela.
Pádár-dzsán minden név mellé ceruzával odaírta a születés évét
és hónapját.
Sekíba végigpörgette a töredezett szélű lapokat. A könyv a
második szúránál nyílt ki; felismerte a sort, amit apja gyakran idézett
neki. Ahogy végigvezette az ujját a betűkön, hallotta az ismerős
hangot.
Ez azt jelenti, hogy sok mindent fontosnak tartunk ezen a világon,
de a Paradicsomban sokkal több vár ránk.
Egy papírdarab akadt a kezébe. Elsárgult pergamen, két
oszlopban díszesen formázott aláírásokkal. Felismerte a nagyapja
nevét. Megtalálta a végrendeletet!
Most, hogy a kezében tartotta, amiért jött, kiélesedtek az érzékei.
Gyorsan körülnézett, és visszadugta a lapot a Koránba. Vissza
kellett mennie, mielőtt még dühösebbek lesznek rá. Újra ráhajtotta a
fedélre anyja diszmolját, és a csomagot tiszteletlenül a ruhája alá
dugta.
Isten bocsássa meg nekem – gondolta.
Amikor kilépett a rozsdás bejárati ajtón, Káká Sírágát látta meg a
nagy ház előtt.
Lusta – jutott eszébe. – A többiek már utánam jöttek volna.
Az ajtóban találkoztak.
– Mi dolgod volt abban a házban? – támadt rá rögtön a férfi.
– Imádkoztam. – Sekíba elsietett mellette, és visszatért a nagy
szobába, remélte, hogy már a gazdája is indulni szeretne.
– Te meg hol voltál? Bobo Sáhgul azt mondta, rövid, de kellemes
volt a beszélgetésetek. – Azizulláh felhörpintett még egy utolsó korty
teát. – Indulunk. Éppen elég időtöket raboltuk el.
– A veled töltött idő hasznosan töltött idő – felelte Zalmai
udvariasan, míg gyanakodva méregette az unokahúgát.
 Sírága némán rábólintott, hogy lássák, egyetért. Nem volt olyan jó
társalgó, mint a testvérei.
– Igazán kedvesek vagytok. Kérem, adjátok át üdvözletemet a
családotok többi tagjának. A jövő héten az Eid imáin biztosan
találkozunk.
– Hát persze.
– Mindenképpen.
Azizulláh nyomában Sekíba keresztülsétált az udvaron, és kilépett
az utcára. A nagybátyjai figyelték, ahogy távolodnak, és izgatottan
sugdolóztak.
Jól hazudnak – gondolta Sekíba, és fogadni mert volna, hogy a
rokonai rettentően szeretnék tudni, miért látogatta meg őket.
 14.

Rahím
– Hát persze, hogy többször is megütötte! Minek kellett ilyeneket
mondanod? Tudod, milyen! – Sahlá a száraz ruhát hajtogatta az
udvaron, a szeme ide-oda járt a lepedők és Szitára között, aki egy
kaviccsal köröket rajzolt a porba.
– Nem akartam. Én csak… Úgy értettem, hogy…
– Gondolkozz, mielőtt megszólalsz! Anya ma reggel mozdítani
sem tudta a karját. Isten tudja, mit kapott.
Utáltam magamat. Előző este engedelmeskedtem apámnak,
elmentem a nagyanyámhoz, és reméltem, hogy nem bántja tovább
Mádar-dzsánt, de persze, bántotta. Amíg meg nem kapta a
gyógyszerét, nem csillapodott a dühe. Nem akartam, hogy Sahlá
tovább mondja, milyen rettentő dolgok történtek itthon, de mégis
hallanom kellett. Tudnom kellett.
– Mindent tönkreteszel nekünk. Nem gondolkodsz. Annyira
belejöttél a fiúságba, hogy teljesen elfelejtetted, mi történhet egy
lánnyal. Most mind megfizetünk az önző hülyeségeidért.
– Ehhez nektek semmi közötök. Anyára dühös, ne féltsd már
annyira magad.
Sahlá majdnem sírt.
– Azt hiszed, ebből csak Mádar-dzsánnak jut? Szerinted nála
minden véget ér? Hát nem. Amit csinálsz, az mindannyiunkra hat.
– Miről beszélsz?
– Te nem tudod, mik vagyunk? Mind doktórhá-jé-dzsavánok
vagyunk! Én, Parvín, még te is, Rahím. Még te is!
 Nagyon dühös volt rám, még soha nem láttam ilyennek. Szitára
felnézett, megérezte a közöttünk gyűlő feszültséget.
– Többször is megütötte. Parvín és én nem mertünk odanézni, de
hallottuk. Azt ordította hörögve: „Nem elég, hogy rossz feleség vagy,
most kiderült, hogy rossz anya is.”
Elképzeltem anyámat, ahogy a férje előtt görnyed, miközben az
apám dühtől kivörösödött szeme majd kiugrik a helyéből.
– Anyánk valószínűleg a földre zuhant, mert a vállát fájlalja
nagyon. Nem tudom. Megpróbálta megnyugtatni apánkat, de…
tudod, milyen néha. Végül anya mondott neki valamit, amitől leállt.
– Mit mondott? – kérdeztem halkan.
– Azt, hogy mindannyiunkról ő gondoskodik. Hogy a ház doktórhá-
jé-dzsavánnal van tele, és az nem egyszerű. Apánk hirtelen
elnémult. Azután elkezdett fel-alá járkálni, és kijelentette, ennyi fiatal
nőnek nem helyes egy házban élnie.
– Mi nem helyes?
– Te nem hallottad még, mit mondanak mások? Hogy nem való
doktórhá-jé-dzsavánt tartani az otthonodban.
– Miért, mit kellene csinálni vele? – éreztem, hogy ebből valami
rossz fog kisülni.
– Szerinted mit? Hát férjhez kell adnia minket. Most ezt vette a
fejébe. És mindez azért, mert te nem tudod, hogy mit szabad és mit
nem. Azt hiszed, hogy ha reggelenként nadrágot húzol, és leszorítod
a melledet, akkor már senkit nem érdekel, hogyan viselkedsz. De
nem vagy már gyerek! Az emberek már nem tesznek úgy, mintha fiú
volnál! Nem vagy más, mint én meg Parvín.
– Szerinted férjhez akar adni minket?
– Fogalmam sincs, mit akar. A botrány után elment, és azóta nem
jött haza. Isten tudja, merre jár.
Parvín egy adag frissen mosott lepedőt hozott ki a házból, és
elkezdte kiteríteni őket. Nem érte fel könnyen a szárítókötelet. A
legtöbb lepedőt messziről átlendítette a kifeszített madzagon, azután
a sarkuknál fogva lehúzkodta őket. Sahlá nem segített neki,
mozdulatlanul bámulta a húgát. Amikor Parvín végzett, a kezéből
ernyőt formázva felnézett, és elégedetten mormogott valamit az orra
alatt.
Eszembe jutott egy beszélgetés, amit véletlenül kihallgattam
egyszer. Khálá Saima és az anyám azt hitte, mindenki alszik a
házban, de nekem éppen nem jött álom a szememre.
– Ezért fontos, hogy a lányok iskolába menjenek, Raísza!
Különben semmijük sem lesz. Légy okos. Nézz rá, és gondolj bele,
mi történhet Parvínnal.
– Tudom, tudom. Őt jobban féltem, mint a többieket.
– Meg is van rá az okod. Én sem kellettem senkinek, pedig Mádar-
dzsán mindent megpróbált. Minden barátjával beszélt, és rengeteget
imádkozott. És nézz rám, már ráncos az arcom, de egyedül élek.
Nincs gyerekem. Hálás lehetek, hogy a férjed, az a barom, ilyen
sokat van távol. Legalább idejöhetek a lányaidhoz.
– Nagyon szeretnek téged, Saima. Imádják a történeteidet. Te
vagy a kedvenc rokonuk.
– Jó lányok ők. De ne csapd be magad. Még mielőtt észbe kapnál,
megjelennek a komoly udvarlók. Kivéve Parvínt. Örülhetsz, ha
megkéri valaki.
– Gyönyörű lány.
– Persze! A sül is selymesnek érzi a kölyke hátát, amikor
visszafelé simogatja. Te az anyja vagy. Parvín-e-lang. Az ő, és nem
más. Allah legyen a tanúm, úgy szeretem, mint te, de az emberek
kigúnyolják, és jobb, ha nem fordítod el a szemed, és te is belátod.
Ahogy én világéletemben Saima-e-kúp voltam: Púpos Saima.
Viszont ha iskolába jár, legalább onnan kap valamit. Legalább képes
lesz elolvasni egy könyvet. Legalább lesz rá egy kis esélye, hogy
többet ismerjen a világból, mint ez a négy fal meg az apja
ópiumának a szaga.
– Jó feleség lesz belőle. És jó anya. Különleges lány. Úgy rajzol,
mintha Isten vezetné a kezét. Néha azt hiszem, hogy még most is
úgy beszélget az angyalokkal, ahogy csecsemőkorában.
 – A férfiaknak nem különleges lány kell. Tudod jól.
Legalább annyira nem tudtam elképzelni Parvínt családanyaként,
mint magamat vagy a többi testvéremet. Lassacskán
elszenderedtem, és sok száz zöld fátyolos lánnyal álmodtam, akik a
város északi szélén lévő hegyet mászták meg. A csúcsra vezető utat
smaragdfolyam jelezte, de aki feljutott, mind le is zuhant: kitárta a
karját, mintha szárnya lenne, és tudná, hogyan kell repülni.
Nem hihettem, hogy egy háromszobás házban sokáig
elkerülhetem az anyámat. Szembe kellett néznem a feldagadt
szájával meg a szomorú arcával, és reméltem, látja rajtam a
megbánást.
– Mádar-dzsán… Bocsánat… bocsánat, Mádar-dzsán.
– Semmi baj, baccsem. Az egész legalább annyira az én hibám,
mint a tiéd. Veled is mit csináltam… már rég véget kellett volna
vetnem neki.
– De nem akarom, hogy…
– Nemsokára úgyis minden megváltozik. Sajnos ezt már nem én
döntöm el. Meglátjuk, milyen naszíbot, milyen sorsot tartogat
számotokra az Isten. Apátok meggondolatlanul kapkod, és
valószínűleg az sem segít, hogy a nagyanyátok telebeszéli a fejét.
– De mit akar? – kérdeztem rémülten. Megkönnyebbültem, hogy
anyám nem mérges rám. Az oldalán feküdt, mellette a kishúgom.
Nagy volt a kísértés, hogy melléjük bújjak.
– A férfiak kiismerhetetlenek – felelte fáradt, lemondó hangon. –
Csak Isten a tudója, mihez kezd most.
 15.

Sekíba
Sekíbának most már a következő akadállyal kellett megküzdenie. El
akarta vinni a végrendeletet a helyi malikhoz, de nem tudta,
Azizulláh megengedi-e. Talán igen. A férfiak, végül is,
kiismerhetetlenek.
Végül úgy döntött, nem kockáztat, és nem kér engedélyt, de ez
egyúttal azt is jelentette, hogy neki magának kell kitalálnia, hogy
juthat el a malikhoz. A gazdája és a bátyja, Háfizulláh egy
beszélgetését kihallgatva megtudta a nevét, de arról sejtelme sem
volt, merre keresse. És ha tudná, hogy menne oda? Erre miféle
kifogást talál?
– Hogy telt a látogatás a rokonaidnál? – kérdezte Mardzsán.
– Kellemesen – felelte Sekíba. Éppen könyékig merült a forró,
szappanos vízbe, mert a gyerekek ruháját mosta.
– És hogy van Bobo Sáhgul? Hogy szolgál az egészsége?
– Jól van – mondta erre. – Sajnos – tette hozzá gondolatban.
– És a többiek? Mindenkivel találkoztál? Az összes
nagybátyáddal?
– Ott volt Káká Zalmai, Sírága és Freidún. A másik két
nagybátyám még mindig messze jár a hadsereggel.
Mardzsán egy ujját a szája előtt tartva álldogált mellette, valamin
nagyon törte a fejét. Sekíba szándékosan nem nézett a szemébe.
– Tudod, a múlt héten a hammámban véletlenül találkoztam
Zarmina-dzsánnal, a nagybátyád feleségével. Azt mondta,
csodálkozik, hogy az Eid előtt meg szeretnéd látogatni a családodat.
 Sekíba nyakában megfeszültek az izmok.
– Azt is mondta, hogy apád halála után nem szoktad meg könnyen
Bobo Sáhgul háztartását.
Khálá Zarmina, mit akarsz?
– Haragudtál, amiért ide küldtek?
Sekíba megrázta a fejét.
– Remélem is, hogy nem. Ehhez a megállapodáshoz mindenki
hozzájárult. Ugye ebben a házban nem akarsz úgy viselkedni, mint
ott?
Sekíba úgy érezte, mintha tűz gyulladna a hasában.
– Ez a hely egészen más – mondta keserűen.
– Helyes. Jegyezd meg, hogy nem fogadom el a tiszteletlen
magatartást. Nem engedem, hogy a gyerekeim eltanulják… ezeket a
dolgokat.
Sekíba engedelmesen bólintott, de Mardzsán továbbra is
kényelmetlenül érezte magát a közelében. Lehet, hogy Khálá
Zarmina ennél többet is mondott neki.
Csendben elkészítette a család vacsoráját. Szerette hallgatni,
ahogy a gyerekek civódnak a közelében. A ricsajon át is megütötte a
fülét, ahogy Mardzsán közli a férjével, később meg szeretne beszélni
vele valamit.
Tudta, hogy róla lesz szó.
Éjszaka meghallotta Mardzsán lágy nyögéseit, és sejtette, hogy
Azizulláh éppen magáévá teszi a feleségét. Ezt megtanulta a
nagyanyja házában: konyhai hálóhelyén néha ugyanilyen
nyögdécselés és zihálás szivárgott át a fal túloldaláról. Ilyenkor Káká
Zalmait elégedetten jött ki a szobájából, Szamína viszont kerülte
Sekíba tekintetét, és próbálta a gyerekeivel elfoglalni magát. Amikor
a kicsik messzebb játszottak, az asszonyok gyakran viccelődtek
ezzel, nem bánták, hogy Sekíba hallja őket.
– Több mint egy hete dolgozol azon a kardigánon, Zarmina! Mikor
fejezed már be?
 – Én úgy hallom, hogy éjnek évadján vagy a legszorgalmasabb,
Nargisz!
Nevetés és annak a hangja, ahogy valakit hátba veregetnek.
Sekíba nagyon fülelt, az asszonyok között ritka összhang kíváncsivá
tette.
Nargisz vihogott, és habozás nélkül visszavágott.
– Mahtub-gul a nagy melleitől azt sem látja, mi történik odalenn.
Újabb nevetés. Szamína Sekíba felé lesett, úgy tűnt, zavarja a
fiatalabb nő jelenléte. Zarmina észrevette, és felemelte a
teáscsészéjét.
– Miatta nem kell aggódnod, Szamína kedves. Ne felejtsd el, az
apja fia volt, ráfér, hogy megtanulja, hogy megy ez a nőknél.
Képzeld, ha nem tudtad volna, mi vár rád a nászéjszakádon!
Jobban jár, ha felkészül.
Szamína azonnal visszavágott.
– Attól csak rosszabb lesz, ha az ember előre tudja.
Ez a mondat azóta is gyakran Sekíba eszébe jutott. Mi lehet
abban olyan rossz? Legyen az bármi, a nagynénjei beszélgetéséből
az derült ki, hogy rettentő, de elviselhető. Végül is, nevettek rajta.
Mardzsán sóhajai és nyögései nem lepték meg. Az történt, ami férj
és feleség között történni szokott, az, amitől teherbe esik az
asszony. Ennyit már Sekíba is kikövetkeztetett.
Amikor a nyögdécselés elhalkult, Sekíba beszélgetés foszlányait
hallotta. A falhoz szorította a fülét.
– Zarmina mondta el, hogy mit művelt?
– Igen, és hogy miket mondott. Most már értem, miért akart Bobo
Sáhgul mindenáron megszabadulni tőle. Nem akarta, hogy ez a lány
a házában legyen.
– Sosem bíztam bennük. Főleg Freidúnban nem. Nagyra tartják
magukat, pedig a negyedét sem érik az apjuknak. Az anyjuk jól teszi,
ha rövidre fogja a gyeplőt.
– De mit csináljunk Sekíba-e-sólával? Igaz, hogy rendesen végzi a
munkáját, de félek, hogy egyszer ugyanúgy ellenünk fordul, mint a
nagyanyja ellen. Mi lesz, ha a mi családunkat is megátkozza?
Megátkozza a családot?
– Hm. Érdekes.
– Zamina azt is mondta, hogy hiába végezte férfimódra a ház
körüli munkát, egy vad nő szelleme bujkált benne. Nem akarok
botrányt vagy pletykát a házunk körül.
– És akkor mit csináljunk szerinted?
– Vissza kellene küldened.
– Küldjem vissza?
– Igen! A saját családod érdekében. Vidd vissza, és mondd meg a
nagybátyjainak, hogy másképp kell rendezniük az adósságukat.
Nem fogadhatjuk be ezt a lányt.
– Értem.
Mardzsán elég okos volt hozzá, hogy olyankor hozza szóba a
témát, amikor Azizulláh fáradt és nyugodt.
– De azt ne mondd meg nekik, hogy miért viszed vissza. Zarmina
a lelkemre kötötte, hogy nem árulom el senkinek.
– Biztos voltam benne.
Kis csend állt be. Sekíba úgy érezte, elárulták, és azon töprengett,
miért lepi meg egyáltalán mindaz, amivel a nagynénje vádolja.
De mit akar? Azt szeretné, hogy legyek újra ott? De miért?
– Nehéz lesz segítség nélkül, de ez a lány nem tetszik nekem.
Nem tudom Zarmina szavait kiverni a fejemből.
Sekíbának eszébe jutott, milyen zavarban volt Mardzsán
mostanában, és majdnem elnevette magát. Egy darabig szinte örült
is neki, hogy így meg tud ijeszteni valakit.
– Ha visszaviszem, azzal megbántom a családjukat, és az nem
volna jó. Ahogy a földjeik kinéznek, szerintem hamarosan újra
bekopognak, és pénzt kérnek kölcsön. Egyikük sem tudja, hogy kell
bánni a növényekkel. De van egy másik ötletem – mondta végül
Azizulláh.
– Micsoda?
 – Te csak törődj a gyerekekkel, és tartsd rendben a házat.
Megmondtam, hogy bízd rám, nem?
Mardzsán nagy lehetősége véget ért, Azizulláh újra kezdett
türelmetlenné válni.
– Beszélek Háfizulláhhal, találunk rá megoldást, hogy
megszabaduljunk a lánytól, ha annyira zavar. És közben még a
helyzetünket is bebiztosítjuk a faluban. Változások jönnek, és
Háfizulláh szeretné sokra vinni.
A következő néhány napon Sekíba nyitva tartotta a szemét és a
fülét, jeleket keresett, amelyekből rájöhet, mit tervez a gazdája. És
közben egyre jobban félt.
Azokat az asszonyokat, akik bajt és botrányt hoztak egy házba,
sehol nem fogadták be, ennyit még egy magafajta naiv lány is tudott.
Most már az életét kellett féltenie.
Megpróbálta Mardzsánnál kipuhatolni, hányadán állnak.
– Khánum Mardzsán – szólította meg halkan, amikor a másik
éppen harisnyákat stoppolt. Sekíba hangjára riadtan összerándult. –
Jaj, bocsáss meg, nem akartalak megijeszteni. Csak a vacsorát
szeretném előkészíteni.
– Sekíba! – Mardzsán összefonta a karját a melle előtt, és a fejét
rázta. – Miért jársz lopakodva? Jó, csináld meg a vacsorát. Azizulláh
éhes lesz, amikor hazaér.
Sekíba habozott egy pillanatig, mielőtt rászánta magát, de végül
kimondta.
– Khánum Mardzsán, kérdezhetek valamit?
A másik várakozóan felnézett.
– Amikor… amikor Khálá Zarminával beszéltél, mit mondott?
Mármint, rólam.
Mardzsán visszafordult a harisnyákhoz, és csak a szeme sarkából
nézett fel Sekíbára.
– Nem mindegy?
– Csak szeretném tudni.
– Azt mondta, ellenkezel.
 – Ellenkezem? Kivel?
– Talán nem tudod?
– Nem ellenkeztem ott senkivel. Megtettem mindent, amit
parancsoltak.
– Éppen most is ellenkezel, nem?
– Nem – makacskodott. Mindenáron meg szerette volna védeni az
igazát. – Nem ellenkezem! De bármit mondott is rólam, az nem igaz.
– Sekíba! Halkabban! Ne azon törd a fejed, hogy ki mit mondott
rólad, törődj a munkáddal.
Nem tudta, mit tegyen. Visszavonult a konyhába, hogy nekilásson
a vacsorafőzésnek. Dühös volt, és elkeseredett, de nem mutathatta
ki.
Két nappal később Azizulláh a bátyjával érkezett haza. A nagy
szobában ültek, rizst és padlizsánt ebédeltek. Sekíba
kétségbeesetten próbált ürügyet találni, hogy az ajtó közelében
tegyen-vegyen, szerette volna hallani, miről beszélnek.
– Harminc ember utazik vele. Intézkedtem, hogy készítsék elő a
helyet. Most nem takarékoskodhatunk.
– Tetszeni fog nekik az otthonod, bátyám. Sokkal inkább, mint
ahogy a mi egyszerű házunk tetszene. Elég ételed van aznapra?
– Igen. Bőven kértem segítséget mindenkitől, és olyan vacsorát
főzetek, amit még a sah is emlegetni fog. Többe kerül, mint
gondoltam, de azt hiszem, ez a nagy lehetőség. El ne feledd:
mindkettőnknek – Háfizulláh nagyon magabiztosnak tűnt.
– Én mindenképpen ott leszek, és ha meglátom a lehetőséget, élni
fogok vele – buzgólkodott Azizulláh. – És van még valami, amit fel
akarok ajánlani a sahnak.
– Tényleg? Mi az? – Háfizulláh szája még félig tele volt.
– Egy szolgát szeretnék ajándékozni Habibulláhnak.
Sekíba szíve szaporábban kezdett verni.
– Szolgát? Milyen szolgát?
– Nincs olyan sok, hogy válogathassak – kuncogott Azizulláh.
– Sekíba-e-sólára gondolsz?
 – Igen, rá.
– Hát, ebben nem vagyok biztos. Szerinted bölcs döntés ilyen
félig-meddig ajándékot tukmálni a sahra? Még fel is dühítheted vele.
– Keményen dolgozik, a legnagyobb úr is hasznát veheti. Nem
lehet valahogy értékesebbnek feltűntetni?
Sekíba, az érték. Sekíba, az ajándék.
Amikor így beszéltek róla, jelentéktelennek és kicserélhetőnek
érezte magát. Nem először.
– Hadd gondolkozzam. Talán lehet. Végül is nem kell, hogy lássa
az arcát… a palotában csak találnak neki munkát. Ha jobban
belegondolok, nemrég beszélgettem egy tábornokkal. Ismered
Homajún tábornokot, ugye?
– Azt a semmire se jó, pénzéhes bolondot? Igen. Mi dolgod van
vele?
– Lehet, hogy pénzéhes bolond, de valószínűleg hamarosan
előléptetik, úgyhogy vigyázz, mit beszélsz róla. Jobb, ha a barátod,
mint az ellenséged. Azt mesélte, őt bízták meg azoknak a
katonáknak a toborzásával, akik Habibulláh sah háremét őrzik. A
sah nem akarja, hogy férfiak vigyázzanak a feleségeire, ezért
összegyűjtöttek egy csapat nőt, akik férfiruhában élnek. Így nem kell
attól félnie, hogy az őrök visszaélnek a helyzetükkel.
– Zseniális megoldás! Bátyám, ez a lány tökéletes erre a munkára.
Mardzsán azt mondja, úgy jár, úgy lélegzik, mint egy férfi.
– Akkor megszervezzük – jelentette ki Háfizulláh. – Beszélek a
tábornokkal, hogy a kíséret tudjon az ajándékról, mielőtt a sah elé
vezeted. Történelmi jelentőségű eset, hogy a falunkban pihen meg,
és te teszed emlékezetessé. Biztos vagyok benne, hogy kamatostul
kapod vissza.
Sekíba eleget hallott. Remegett a lába, és forgott körülötte a világ,
hát inkább visszament a konyhába.
A sah? A palota?
Nem is értette ezeket a szavakat.
Félarcú Sekíba. A lány-fiú, aki úgy jár, mint egy férfi.
 Rég tudta, és most újra szembe kellett néznie vele: ő semmiben
sem teljes.
 16.

Rahím
Khálá Saima élvezte, ha kielégítetlen marad a kíváncsiságunk.
Legalább annyira szerettem volna tudni, mi fog történni Bibi
Sekíbával, mint hogy mi fog történni velünk. Úgy tűnt, mindannyian
elhagyjuk az otthonunkat.
A következő hetekben Pádár-dzsán még többször maradt távol,
mint addig. Amikor hazajött, a szokásosnál is haragosabban
vakkantotta oda nekünk utasításait, még Parvín éneklése is
feldühítette, pedig azt máskor nagyon élvezte titokban. Mádar-dzsán
igyekezett kész vacsorával és csendes otthonnal megbékíteni, de
apánk úgyis mindig talált valamit, ami miatt méregbe gurult.
Én egyre több időt töltöttem Barakzai aga boltjában, mert meg
akartam úszni, hogy a fiúknak is el kelljen mondanom, mi készül.
Féltem, hogy anyám visszaváltoztat lánnyá, és nem tudtam, mit szól
majd ehhez Abdullah és Asraf. Utáltam, hogy nem találkozhatok
velük, főleg Abdullah hiányzott, mégis bujkáltam előlük.
Éjszakánként ébren feküdtem, Abdullahra gondoltam, és arra a
napra, amikor Mádar-dzsán rajtakapott minket verekedés közben.
Addig a pillanatig, míg anyám rám nem kiáltott, minden csupa
izgalom volt, megbizsergetett, amikor felidéztem Abdullah arcát az
enyém fölött, a hosszú lábát, ahogy átkulcsolja, és maga alá gyűri a
derekam, a kezét, ahogy a csuklómat szorítja. És a mosolyát.
Elpirultam a sötétben.
Igyekeztem jóvátenni, amit csináltam. Megpróbáltam elterelni
anyámról Pádár-dzsán figyelmét, aki még kiabált is velem emiatt.
Bár attól kezdve, hogy baccsa pós lettem, nem kellett házimunkát
végeznem, amikor megláttam, hogy Mádar-dzsán krumplit pucol,
mos, vagy a szőnyegeket porolja, segítettem neki.
Sahlá alig szólt hozzám. Még mindig dühös volt, és érezte, hogy
közeleg a baj. Az apja mellett, amikor teát vagy ételt vitt neki,
elcsendesedett, és gyorsan újra kimenekült a szobából. Pádár-
dzsánnak ideje sem volt rá, hogy felfogja, a közelében járt az egyik
fiatal nő, akit ő zárt el a világ elől.
A nagyanyám egyre gyakrabban vendégeskedett nálunk. A
lázadás új hulláma felkeltette a kíváncsiságát, és mindent a saját
szemével akart látni. Mádar-dzsán olyan udvarias volt vele,
amennyire csak bírt.
– Szólj a fiamnak, hogy beszélni akarok vele. Miután hazajött,
mindenképpen küldd át hozzám.
– Természetesen. Miről akarsz beszélni vele?
– Semmi közöd hozzá. Te csak add át az üzenetemet.
Mádar-dzsán jól tudta, miről lesz szó. A férjének ezúttal talán több
kedve lesz egy másik feleséget hozni a házhoz.
Hallgatóztam, amikor Pádár-dzsán átment az anyjához. Úgy
tettem, mintha a labdával játszanék, kicsit mindig arrébb rúgtam,
egészen addig, míg eljutottam a nagyanyám nagy szobája elé. Az ő
erőszakos hangja tisztán kihallatszott. Apám csak mormogott néha,
az ő szavait nem volt olyan könnyű kivenni.
– Baccsem, itt az idő. Bőven adtál neki lehetőséget, hogy szüljön
egy fiút, de nem volt rá képes. Hozzunk neked egy második
feleséget, hogy végre igazi családod lehessen.
– És hova fogom tenni? Az összes lánynak egy közös szobája
van, és annyi. Nincs pénzem, hogy hozzáépítsek a házhoz, vagy
másikat vegyek a városban. Új feleséget bármikor találok. A hely
meg a pénz már nehezebb ügy.
– És Abdul Khalík? Nem ígérte meg, hogy segít, ha kell?
Pádár-dzsán megrázta a fejét.
– Fegyver és muníció sincs elég. Neki sincs felesleges pénze.
 – Ugyan! Persze, hogy van! Tudom, mivel foglalkozik. Eleget
hallok a városban a lovairól, az asszonyairól meg a rengeteg
gyerekéről. Van ott bőven minden!
– Mádar! Vigyázz, mit beszélsz! Nagy hatalmú ember, amikor más
összevissza karattyol, te hallgass. Megértetted?
– Nem én kezdem az ilyen beszédeket, de sok mindent hallani
róla, csak ezt akartam mondani – nagyanyámat bosszantotta, hogy a
fia ilyen gorombán fojtja bele a szót.
– Mindegy, az a lényeg, hogy hamarosan változtatok otthon ezt-
azt, és akkor pénz dolgában is jobban állok majd. Ideje, hogy
megszabaduljak néhány lánytól.
– És azt meg hogy akarod csinálni?
– Te csak figyelj Raíszára, amíg én távol vagyok, a többit bízd
rám.
Sahlá és Mádar-dzsán nem tévedett. Pádár-dzsán arra készült,
hogy alaposan felkavarja az életünket.
Tizenegy nappal később Abdul Khalík és hét másik férfi jelent meg
a házunknál. Két fekete terepjáróval érkeztek, a kerekek nagy
porfelhőket vertek az utcánkban. Amikor Abdullah meglátta az
autókat, rögtön tudta, ki érkezett. Mifelénk a legtöbb ember gyalog
jár.
Az unokatestvérem, Munír nyitotta ki a kaput, és mutatott a
házunk felé. Még az apám sem tudta, hogy jönnek. Munír tátott
szájjal nézte, ahogy Abdul Khalík és a kísérete végigvonul az
udvaron. Két férfinak fekete fegyver lógott a vállán. A főnök testes
férfi volt, a szeme körüli ráncokból és a szakállába vegyülő ősz
szálakból ítélve a negyvenes évei vége felé járhatott. Fehér turbánt
és bő nadrágja fölött világos, hosszú inget viselt. Szürke mellénye
zsebéből antenna állt ki: még egy jele annak, hogy nem akárki. A
városban neki volt először mobiltelefonja. Egyáltalán, a telefon is
kevesek kiváltsága volt.
Ha látogatók érkeztek, általában egy férfi nyitotta ki a kaput; de
senki nem állított be csak úgy, hiszen a ház körüli asszonyok kendő
nélkül lehettek az udvarban. De vagy Munír butasága vagy Abdul
Khalík határozottsága megváltoztatta a szokást. Ő és az emberei
már az udvarban jártak, és alaposan megnéztek mindent. Amikor
megláttam őket, rögtön felismertem, ki jött hozzánk: ismerős volt a
piacról. Berohantam, hogy figyelmeztessem anyámat, és kiküldjem
apámat, hadd üdvözölje a barátját.
– Pádár-dzsán, Abdul Khalík van itt egy csomó emberrel!
Apám felült, félrelökte az újságját.
– Mit beszélsz? Hol van?
– Itt kinn az udvarban. Hét ember jött vele. Fegyveresek.
Apám homlokán összefutottak a ráncok. A szokásosnál jóval
gyorsabban ugrott talpra.
– Szólj anyádnak, hogy készítsen valamit a vendégeknek –
mondta, és kisietett, hogy köszöntse a hadurat.
Mádar-dzsán hallott minket, és zavartan állt a konyhában. A
hálószobánk felé nézett, ahol Sahlá és Rohíla épp Szitárát próbálta
elaltatni. Parvín anyánk lábánál ült, és hagymát pucolt. Ő volt
köztünk az egyetlen, akinek ilyenkor egyáltalán nem kezdett
könnyezni a szeme.
– Biztos többet akar nekik adni, mint forró teát – jósolta anélkül,
hogy felnézett volna.
Mádar-dzsán úgy nézett le rá, mintha jóslatot hallana. Az ajkába
harapott, és elővett néhány csészét.
– Ezeket vidd be, Rahím-dzsán – parancsolt rám idegesen.
Megfogtam a tálcát, és igyekeztem, hogy ne remegjen a kezem.
Amikor beléptem, éreztem, hogy az összes szem rám szegeződik,
de még a beszélgetés is elnémult hirtelen. A férfiak elnyújtóztak,
Abdul Khalík a párnára telepedett apámmal szemben, hátradőlt, az
ujjai közt imafüzért morzsolgatott. Mindkét oldalán csupa ősz
szakállú, idősebb férfiak ültek. A fegyveresek helyezkedtek a
legközelebb az ajtóhoz. Nem néztem az arcukba, és igyekeztem a
géppisztolyokat is elkerülni a pillantásommal. Letérdeltem, és
mindenki elé tettem egy csészét, azután olyan gyorsan, ahogy csak
tudtam, kihátráltam. A szomszéd helyiségből füleltem, mit beszélnek.
Mádar-dzsán mellettem hallgatózott.
– Árif-dzsán, azért jöttem el hozzád, hogy egy fontos és becses
ügyet beszéljek meg veled. Ezért hoztam magammal a
tanácsadóimat meg a családom néhány tagját, akikkel már
találkoztál korábban. Nyilván felismered a nagybátyám fiát, az
apámat és a nagybátyámat. Sok éve harcolsz mellettem, tisztellek
érte. Férfiak vagyunk, mindannyian tudjuk, hogy a kultúránknak
megvannak a maga hagyományai.
– A látogatásod megtisztel, száhib, és büszke vagyok, hogy a
parancsnokságod alatt harcolhattam. Hála neked, fontos dolgokat
tettünk a népünkért – még soha nem hallottam Pádár-dzsánt
bárkivel így beszélni. Abdul Khalík közelében elszállt a bátorsága. –
És megtisztel, hogy a családod is veled jött az én szerény
otthonomba. Legkedvesebb nagybátyák, köszönöm, hogy ilyen
sokat utaztatok azért, hogy az én vendégeim lehessetek.
A többiek bólintottak, jelezve, hogy tetszenek nekik az apám
közhelyei. Abdul Khalík apja megköszörülte a torkát, és megszólalt.
A hangja reszelős volt, és egy kicsit selypített.
– A fiam nagyra tart téged, és a városban tisztelettel emlegetik a
családod. Régről ismerem az apádat is, Árif-dzsán. Jó ember. Ezért
hiszem, hogy most is mindent meg tudunk beszélni szemtől
szemben. Tudod, a fiam büszke rá, hogy jó muszlim. És Allah szerint
az az egyik feladatunk, hogy családot teremtsünk, és gondoskodjunk
az asszonyainkról és gyerekeinkről.
Hallottam, ahogy ver a szívem. Mádar-dzsán mögöttem állt, egyik
kezét a vállamon tartotta, a másikkal eltakarta a száját, mintha attól
félne, hogy máskülönben felsikít.
– Természetesen, öreg – Pádár hangja elcsuklott, nem tudta, mit
mondjon. Abdul Khalík vette át a szót.
– Nemrég eljöttél hozzám, hogy panaszkodj. Azt mondtad, sok
fiatal nő él a házadban, de nincs elég pénzed, hogy eltartsd őket.
Végiggondoltam a helyzetedet, és azért jöttem, hogy felajánljam a
segítségemet.
Az öreg Abdul Khalíkra nézett. Hadd beszéljek én – mondta a
pillantása.
– Azt kell végiggondolnunk, hogy mivel jár mindenki jól. Ebben az
esetben neked van egy lányod, akit a fiam azzal akar megtisztelni,
hogy feleségül veszi. A klánunk nagy, és mindenki becsüli, hiszen
tudod. A lányod jól járna azzal, hogy a családunk tagja lesz, és a
köztünk lévő kapocs megerősödése is ok az ünneplésre.
Természetesen, így te is jobban tudnál gondoskodni a családodról.
– A lányomat?
– Igen. Ha végiggondolod, biztos azonnal rájössz, hogy ez a
legokosabb megoldás.
– De még a legidősebb is…
– Nem a legidősebbért jöttünk, Árif-dzsán. A középső lányodról
beszélek. A baccsa pósról. A fiam őiránta érdeklődik.
– A baccsa pós…
– Igen. És ne csodálkozz. Jóval tovább tartottad így, mint bárki
számította volna. Ezzel megsérted a hagyományt.
Megfordultam, az anyámra néztem, az arcomból kiszaladt a vér.
Pádár hallgatott. Tudtam, hogy azon gondolkodik, honnan tudhat
rólam Abdul Khalík, de hát, a hírek messze szállnak. Emlékszem,
hogy nézett rám a piacon, azután elmosolyodott, és bólintott egyet,
amikor a mellette álló odahajolt, és valamit a fülébe súgott.
Anyám átölelt, az ujjai szorosan a vállamra kulcsolódtak. A fejét
rázta, azt akarta, hogy a férje nemet mondjon ennek az embernek,
és imádkozott, hogy közben ne sértse meg sem őt, sem a
fegyvereseit.
– Tisztellek, uram… csak… csak hát ő baccsa pós… és van két
nagyobb lányom. Idősebbek nála. És, ahogy te is mondtad, minket a
hagyomány éltet, és általában a fiatalabb lányt nem adják oda, míg a
legidősebb… nem hiszem…
 Hosszú csend állt be, amit végül Abdul Khalík apja tört meg.
Lassan és határozottan beszélt.
– Igazad van. Nem lenne rendes, ha úgy adnád oda a középső
lányod kezét, hogy a két másik még nem ment férjhez.
Egy pillanatra fellélegeztem. De csak egy pillanatra.
– De ezt könnyen megoldhatjuk. Itt van velünk két
unokatestvérem, Abdul Saríf és az öccse, Abdul Haidar. Ők is
feleséget keresnek. Mindannyian elvehetik egy-egy lányodat. Erős
emberek, egészségesek, és a lányaid, akik már fiatal nők, vagyis
nem tarthatod őket otthon tétlenül, nem fognak mellettük semmiben
hiányt szenvedni. Ezek a férfiak megbecsülést hoznak a házadra, és
segítenek a gondjaidon.
– Abdul Khalík, kedves rokonok, tudjátok, mennyire tisztellek
titeket, de… de ez az ügy… a hagyomány azt diktálja, hogy
beszéljem meg a családommal, ahogy ti is. Ezt nem dönthetem el az
apám és a családunk többi ősz tagjának távollétében.
Abdul Khalík apja egyetértően bólintott.
– Megértelek. Semmi baj. Egy hét múlva visszajövünk. Kérlek,
addigra hívd ide az apádat és a többi öreget, hogy velük is
beszélhessünk.
Lehet, hogy ez kérésnek hangzott, de Pádár-dzsán tudta, hogy
igazából parancs. Ezeknek az embereknek nem lehet nemet
mondani.
Ahogy az utolsó ember kitette a lábát az ajtón, Mádar-dzsán
odarohant az apámhoz.
– Árif, mit fogsz most csinálni? A lányok még túl fiatalok!
– Nem a te dolgod, hogy mit fogok csinálni. Az én lányaim, azt
csinálom velük, ami jó nekik. Te úgysem tudsz semmit tenni értük.
– Árif, könyörgök! Rahím még csak tizenhárom éves!
– Abdul Khalíknak igaza van! Már nem lehet tovább baccsa pós!
Fiatal nő, és szégyen, ha az ő korában kinn járkál az utcán meg
Barakzai aga boltjában ücsörög. A tisztesség eszedbe sem jut, mi?
Tudod te, milyen rossz fényt vet ez a családom nevére?
 Mádar-dzsán nem tudta, mit feleljen. Ha az apám megtudná…
– Azt hiszed, tudsz valami jobbat a családnak? Nincs pénz,
Raísza! Egyedül csak magadra gondolsz, pedig láttad már, mi
történik azokkal a lányokkal, akik túl soká maradnak az apjuk
házában. Beszélni kezdenek róluk. Botrány lesz. Vagy rosszabb! Mit
csinálsz, ha jön valami bandita, és erővel viszi el az egyiket? Ez az
ember, ez a család viszont jólétet jelent a lányunknak. És tiszteletre
méltó életet.
Mádar-dzsán szeretett volna visszavágni, mégis hallgatott. Sok
igazság volt abban, amit a férje mondott. Amennyit ő hazahozott,
abból anyánk alig tudott ennünk adni. Pádár-dzsán testvérei sem
voltak jobb helyzetben, a két özvegyről és a gyerekeikről már nem is
beszélve.
– Talán megkérhetem a nővérem, Saimát, hogy legyen itt, amikor
újra jönnek. Neki lesznek jó érvei.
– Khánum, ha az az arcátlan nő azon a napon beteszi a lábát a
házba, akkor esküszöm, hogy kivágom a nyelvét, és a púpjával
együtt kirugdosom az utcára!
Mádar-dzsán rémülten hallgatta, hogy beszél a férje Khálá
Saimáról.
– Abdul Khalík nagy hatalmú ember, és sokat tud segíteni a
családunknak. Ezt az ügyet én fogom megbeszélni az apámmal. Te
azzal foglalkozz, hogy helyrehozd, amit elrontottál. Ideje Rahímot
visszacsinálni.
Anyám erre nem tudott mit felelni. A férje félt Abdul Khalíktól, és
abból, amit kihallgattunk, az is valószínűnek tűnt, hogy eredetileg ő
ültette el a gondolatot a parancsnoka fejében. Visszagondoltam arra,
amit Sahlá mesélt a veszekedésükről.
Apám épp ezt akarja – értettem meg. – Ő akar mindünket férjhez
adni.
Végigfutott a hideg a hátamon. Ekkor értettem meg, amit anyánk
már rég tudott. A férfiak azt tehetnek a nőkkel, amit akarnak. Amit
Pádár mozgásba hozott, azt mi nem tudjuk megállítani.
 17.

Sekíba
Habibulláh sah 1901-ben foglalta el trónt. Sekíba akkor volt tizenegy
éves, két évvel később jött a kolerajárvány, amelynek a családja és a
fél falu is áldozatul esett. Nem tudott semmit az uralkodóról: falusi
lány volt, akinek fogalma sincs, milyen a palota vagy az élet
Kabulban.
Amikor véletlenül kihallgatta Háfizulláh tervét, halálra rémült.
Semmi oka nem volt rá, hogy azt higgye, fenn az udvarban jobb élet
várja. Minél hatalmasabb valaki, annál több bajt hozhat. Egész éjjel
csak üldögélt a matracán, riadtan nézte a sötét szobát, és néha
kitapogatta a takaró alatt, hogy megvan-e még a végrendelet.
El kell mennem a malikhoz. Nincs más esélyem.
Nem tudta, mikor kerül sor a sah látogatására, de sejtette, hogy
hamar. Nem volt mit veszítenie, így aztán tervet készített. Egyik
hajnalban a ruhája alá dugta a végrendeletet, és kilopózott a
szobájából. Az ázán szólt éppen, imára hívta a falu lakóit. Még
emlékezett rá, milyen út vezet Azizulláh házától a központig, ott volt
néhány bolt, remélte, hogy valaki meg tudja mondani neki, merre
találja a malik házát.
Hallotta a gazdája horkolását, ahogy elosont a szobája előtt.
Szerencsére ritkán kelt fel a reggeli imára, azt mondta, később,
délután bepótolja. Még a gyerekek is aludtak.
A fejére húzta a csadorját, és óvatosan kinyitotta a nehéz kaput.
Kilépett az udvarból. Egy pillanatra megállt, fülelt, hogy hall-e dühös
lépteket a háta mögül, de amikor semmi sem történt, vett egy nagy
levegőt, elmondott egy gyors imát, és nekivágott a keskeny
földútnak.
Sietősen gyalogolt, és nem nézett hátra, nehogy gyanút
ébresszen valakiben. Senki nem járt kinn, a két utcán álldogáló
szamár pedig még csak el sem bődült, amikor meglátta.
Sarífulláh aga, a malik. Sekíba remélte, hogy talál vakit, aki képes
és hajlandó segíteni neki. Fejben már ezerszer megfogalmazta a
kérelmét. Szerette volna tudni, hogy az anyja mit szólna a tervéhez.
Mire a falu belsejébe ért, már ragyogó világos volt az ég. Elsétált
egy öttagú család mellett, az anya és a gyerekek kicsit lemaradva
követték az apát, valószínűleg rokonlátogatóba indultak.
Csodálkozva nézték őt az út túloldaláról, de nem szóltak. Amikor
végre eltűntek a szeme elől, Sekíba megkönnyebbülten felsóhajtott.
Néhány pillanattal később két férfi lépett ki egy házból.
Összesúgtak, amikor meglátták. A fiatalabbik a fejét csóválva
mutogatott felé, amire az öregebbik csak bólogatott, miközben a
taszbíhja gyöngyeit morzsolgatta.
– Khánum, te ki vagy? – kiáltott neki oda.
Sekíba lesütötte a szemét, és megállt.
– Khánum, hova mész egyedül? Hogy hívnak?
Sekíba habozott, hogy megkérdezze-e tőlük, ismerik-e a malik-
száhibot, de nem mert közelebb menni hozzájuk.
– Khánum, ez nem helyes. Akárki vagy, nem lenne szabad
egyedül járkálnod – mérgelődött a férfi. – Melyik családból vagy?
Sekíbának nem volt ideje végiggondolni, mit válaszoljon.
– Azizulláh aga házából jövök – mondta riadtan.
– Azizulláh aga? De te nem Khánum Mardzsán vagy! Akkor meg
ki? – csodálkozott az öreg.
– Khánum Mardzsán nem érzi jól magát – hazudta Sekíba. –
Elküldtek, hogy hozzak gyógyszert.
– Gyógyszerért küldtek? Nevetséges! – fordult a fiatal a társához.
– Azizulláh a jó barátom, el sem tudom képzelni, mi ütött bele.
 – Tényleg nagyon különös – rázta a másik a fejét. Azután döntött.
– Gyere mögöttünk, mi is a központba megyünk. Később majd
megbeszélem ezt a gazdáddal.
Sekíba bólintott, és körülbelül öt méterről követte őket, de most
már kétszeresen halálra volt rémülve. Mardzsán már biztosan
észrevette, hogy nincs otthon, és nyilván szólt Azizulláhnak is. Vajon
a keresésére indulnak? Bár úgy tűnt, hogy a két férfi elhitte a
meséjét, később biztosan beszámolnak róla a barátjuknak. Igaz,
Azizulláh úgyis meg akar szabadulni tőle, de lehet, hogy valami
rosszabbra is képes, ha Sekíba felbosszantja, és szégyent hoz rá.
Elvezették a falu fűszereséhez, aki egyúttal a helyi patikus is volt.
Az öregebbel együtt lépett a boltba.
– Szalám, Faizullah-dzsán!
– Va alajkum asz-szalám, Munír-dzsán. Hogy vagy?
Vagyis Munír akar beárulni Azizulláhnak.
Kicsit udvariaskodtak egymással, mielőtt Sekíbára terelődött volna
a szó.
– Azizulláh azért küldte ezt a lányt, hogy gyógyszert vigyen a
feleségének. Egyedül sétált az utcán, amikor összeakadtam vele. El
tudod ezt képzelni? Az az ember megőrült – csóválta Faizullah a
fejét.
– Semmi kétség, a sah látogatása összezavarja a fejét. Két nap
múlva érkezik, de fogadnék, hogy a bátyja már megállás nélkül
ugráltatja.
Két nap múlva?
– Mi a baj, tehát?
Sekíba véletlenszerűen igent vagy nemet intett a fejével, ahogy a
kereskedő a lehetséges tüneteket sorolta. Egy kis üvegcse ízesített
fűszerrel a kezében távozott, és Faizullah felírta, mit vitt el.
Azizulláh meg fog ölni – jutott Sekíba eszébe. Most túl messzire
ment.
– Elnézést kérek, száhib – mondta, amikor kiléptek a boltból. Már
nem lett volna érdemes meghátrálni. – A malik-száhibhoz kell
elvinnem egy iratot.
– Mi? Milyen iratot?
– Nekem azt mondták, azt csak malik-száhibnak árulhatom el.
A fiatalabb férfi megbántódott.
– Pádár, ez nevetséges! – háborgott.
– Tényleg az! – helyeselt az apja. Sekíba idegesen várt.
De megmutatták neki, merre van a malik-száhib háza, ami –
Sekíba azért imádkozott, hogy így legyen – a központban állt.
Viszont már kezdett elegük lenni a lányból, ezért úgy döntöttek,
hagyják, hogy egyedül boldoguljon. Azizulláh majd elrendezi a
felfordulást, amit csinált.
Amikor odaért, egy fiatal fiú nyitotta ki a kertkaput, Sekíba neki
mondta el, hogy a malik-száhibbal szeretne beszélni. A fiú szájtátva
nézte, azután visszafutott az udvarba. Egy perc múlva egy ősz
szakállú, csodálkozó férfi került elő. A félig nyitott kapu mögül lesett
kifelé.
– Kérem, mélyen tisztelt malik-száhib, nagyon fontos kéréssel
jöttem hozzád.
– Te? Ki vagy, és mit keresel itt? Nincs veled senki?
– Nincs, száhib. De van egy papírom, amit meg kell mutatnom
neked.
– Hogy hívnak? Ki a férjed?
– Nincs férjem.
– Ki az apád? – Még mindig nem nyitotta ki teljesen az ajtót, nem
akarta behívni az udvarba ezt a furcsa, magányos nőt.
– Száhib, a papírt az apám írta. Iszmail Bárdári volt a neve.
– Iszmail? Iszmail Bárdári?
– Igen, uram.
– Te a lánya vagy? Te vagy az, akinek…
– Igen, én vagyok. Kérlek, száhib, itt van nálam apám
végrendelete a földjeiről.
Ezt egy levegőre mondta végig. És akkor meghallotta a nevét.
– Sekíba!
 Alig ismerte fel Azizulláh hangját. Hátraperdült, és látta, hogy a
férfi a malik-száhib háza felé siet. A bíró kitárta az ajtót, Sekíba
visszafordult felé, és hadarni kezdett. A gazdája száz méterre
járhatott, de ő gyorsan és elszántan beszélt.
– Szépen kérlek, száhib. Itt van nálam apám végrendelete, ami a
földjéről szól, és én vagyok az egyetlen élő gyereke. Ki akarom kérni
az örökségem. Az a föld nekem jár, és a nagybátyáimnak nincs
joguk, hogy elvegyék tőlem.
A malik szeme tágra nyílt.
– Mit akarsz? Azizulláh-dzsán, hogy Allah adjon neked hosszú
életet! – kiáltott fel.
A dühös hang nem sok jót ígért, Sekíba mégis előhúzta a papírt a
csadorja alól.
– Az én földem, jogom van hozzá. Kérlek, száhib, nézd meg, és
meglátod…
A malik-száhib elvette a végrendeletet, és rápillantott, de a szeme
már a gyorsan közeledő Azizulláhot kereste.
– Könyörgök, malik-száhib, semmim és senkim nincs ezen kívül.
Az a föld az egyetlen…
Tarkón vágták. Sekíba megtántorodott.
– Az isten verjen meg, te lány! – A következő ütéstől Sekíba
elveszítette az egyensúlyát, és elesett. Felhúzott térddel feküdt a
földön, a kezét ösztönösen csadorba burkolt arca elé emelte.
Felnézett a felháborodott malik-száhibra.
– Azizulláh-dzsán, mi van ezzel a lánnyal?
– Malik-száhib, azok az átkozott Bárdári testvérek ezt adták
nekem, hogy kifizessék a tartozásukat, de még életemben nem
csaptak be ennyire! – kiabálta a gazdája, és a lányra mutatott. –
Etettük, és fedél volt a feje fölött, erre tessék, most mire vetemedett!
– Egy rúgás az oldalába. Sekíba felnyögött.
– Mit művelsz? Miféle lány szökik meg otthonról? Nincs benned
szégyenérzet?
– És mi ez a végrendelet, amiről beszélt? – kérdezte a malik.
 – Miféle végrendelet?
– Azért jött, hogy visszakövetelje az apja földjét.
– Követelje? Hát nincs határa a bolondságának? – Még egy
nagyot rúgott Sekíbába, akiben a fájdalom haraggá változott.
– Azért jöttem, hogy kérjem, ami jogosan az enyém! Az apám
lánya vagyok, és az a föld nekem jár! Az apám sose adta volna
helyettem a testvéreinek! Sosem tett volna ilyet!
– Az egész család bolond! – kiabálta Azizulláh, és
felháborodásában az ég felé emelte a két kezét.
A malik nagyot sóhajtott, és látszott, mennyire elkedvetlenítik a
történtek.
– Lányom, te egyáltalán nem tudod, mit diktál a hagyomány –
mondta, és darabokra tépte a végrendeletet.
 18.

Rahím
A hagyomány Bibi Sekíba ideje óta sem veszítette el a fontosságát.
Otthon egész héten mindenkinek pattanásig feszültek az idegei.
Mádar-dzsán keze remegett. Leejtette a villát, kiesett a kezéből az
étel, máshol járt a feje, és félt. Rajtakaptam, ahogy engem meg a
nővéreimet néz. Sahlá a fejét ingatta, Parvín meg csupa olyasmit
mondott, amitől anyám sírva fakadt.
– A galambok elég szomorúnak látszanak. Mintha elrepültek volna
a barátaik, és most nincs kivel beszélgetniük – felnézett a papírjából.
Öt madarat rajzolt, mindegyik más irányba indult.
Anyám csak egy pillantást vetett a lapra, a szája elé kapta a kezét,
és ment, hogy még egyszer megpróbáljon beszélni Pádár-dzsánnal.
Nemsokára kiabálást és üvegcsörömpölést hallottunk, azután
remegő ajakkal visszajött hozzánk, kezében a szemétlapát púposan
meg volt pakolva cserepekkel.
Apám üzent a nagyapámnak, és elhívta a házba az összes
nagybátyámat. Káká Haszíb Dzsamállal és Faríd Boba-dzsánnal
együtt jelent meg, mind ünnepélyes arcot vágtak. Kíváncsi lettem
volna, Pádár-dzsán mit mondott nekik.
Abdul Khalík családja ígéret szerint visszatért a megadott
délutánon. A nővéreim és én az ablakhoz állítottuk Szitárát, hogy
közvetítse, mit lát.
– Jó sok ember – mondta.
Mádar-dzsán is mellettünk maradt, a beszélgetést a család
öregjeire bízta. Elbújt az ajtófélfa mögé, és a nyakát nyújtogatva
leselkedett. Az elmúlt napokban sokszor megpróbált szót érteni
apánkkal, de hiába. Pádár-dzsán nem volt kíváncsi rá.
– Köszönöm, aga-száhib, hogy a fiaiddal együtt eljöttél, és veled is
megbeszélhetjük ezt a fontos ügyet. A családunk nagyon komolyan
veszi a házasságot, és a legjobb szándékkal érkeztünk hozzátok.
Nincs előrébb való a becsületnél és a családnál. Sok éve ismerjük
egymást. Apáink itt születtek, és ugyanabba a földbe vannak
eltemetve. Szinte rokonok vagyunk – kezdte Abdul Khalík apja.
– Igen-igen tisztelem a családodat, és mindig is tiszteltem –
válaszolt egyszerűen a nagyapám. A beszéd a kérő dolga volt.
– Épp ezért vagyunk most itt. Azt hisszük, az unokád nagyszerű
asszonya lesz a fiamnak, Abdul Khalíknak, akit mindenki tisztel
ebben a faluban, és nagyra tartja, mert évek óta védi az itteni
embereket és házakat.
– A helybéliek hálával tartoznak neki. A fiad nagyon bátor.
– Akkor biztosan te is úgy gondolod, hogy becsületes férje lehet
az unokádnak.
– Hát… – kezdte lassan Boba-dzsán. Apám szeme idegesen
rászegeződött, remélte, hogy tartja magát ahhoz, amit elpróbáltak. –
A legnagyobb tisztelettel, Aga-Khalík… vannak fenntartásaink,
amiket, úgy tudom, a fiam, Árif a múlt héten már elmondott neked.
Hiszen Rahímról beszélsz. Te is tudod, hogy túl soká volt baccsa
pós, és ideje visszafordítani azzá, amivé Allah teremtette. De van két
nővére, és ilyenkor szokás szerint…
– Értem, és már beszéltünk is a másik két unokádról. Itt a két
unokaöcsém, Abdul Saríf és Abdul Haidar. Mindketten meg volnának
tisztelve, ha feleségül vehetnék a nővéreket. Még jobb lesz így, mert
ezzel is erősödik a családjaink közötti kötelék.
– Hm – Boba-dzsán megfontolta az ajánlatot. A legidősebb fiára,
Farídra nézett, aki felhúzta a szemöldökét. Apám megköszörülte a
torkát.
– Valószínűleg tudjátok, hogy a második lányom sántán született.
Biceg.
 – Nem baj. Úgysem ő lesz az első feleség. Sánta asszonyok is
szülnek fiút. Még jobban örülhetsz, nem lenne könnyű férjhez adnod.
– Hát, nem.
Ha egy csapásra három lányát tudná kiházasítani, azzal nagy
teher kerülne le apám gyenge válláról. Míg ő eljátszott a gondolattal,
Faríd nagybátyám szólalt meg.
– Abdul Khalík kán, száhib, megtisztelsz minket az ajánlatoddal,
de… de az én családomban is élnek hagyományok. Nem akarlak
megbántani ezzel, de van valami, ami generációk óta öröklődik
köztünk…
– Tisztelem a hagyományt. Mi az? – Hallottam, hogy idegesség
bujkál a vendég hangjában. Kezdte elveszíteni a türelmét, már az
sem tetszett neki, hogy másodszor is ide kellett jönnie. Az előző
feleségét jóval kisebb felhajtással szerezte.
– A mi családunkban nagy árat kérnek a menyasszonyért, és
szégyellem ugyan, hogy egy magadfajta különleges férfival pénzről
beszélek, de ezt a részletet sem akarom a szőnyeg alá söpörni.
Generációk óta így van ez, és az őseink szokásai…
Apám nyilván nagyon izgult. A menyasszony ára volt az a kritikus
rész, amit ő és a testvérei alaposan megbeszéltek előzőleg.
Le tudtam olvasni anyám arcáról, hogy a nagybátyám hazudik. A
falon keresztül próbáltuk kitalálni, hogy Abdul Khalík elhiszi-e a
mesét.
– Mi az?
– Hogy érted?
– Mennyi a menyasszony ára?
– Mondtam, szégyellem, hogy erről kell veled beszélnem, de az ár
borsos. Pontosan… tízezer afgáni – mondta ki végül. Anyám és én
alig kaptunk levegőt, amikor meghallottuk. Ez elképesztő sok pénz!
– Tízezer afgáni? Értem – felelte a kérő, és az egyik
fegyvereséhez fordult. – Gafúr!
Gafúr felállt, és kiment az ajtón. A szobában mindenki hallgatott,
míg vissza nem jött. Abdul Khalík már unta az udvariaskodást.
 Gafúr egy nagy, fekete, zsinórral összehúzott szájú zsákot tett
apám lába elé.
– Ez annyi – mondta egyszerűen Abdul Khalík. – Bőven fedezi
mindhárom lányod árát. Természetesen, ha a családunk tagja leszel,
megosztjuk veled az északon fekvő földjeink termését is. Az talán
érdekes lehet számodra – tudtam, hogy az ópium említésére apám
minden másról megfeledkezik. Anyám a fejét rázta.
Faríd odahajolt, kioldotta a zsák száját, és belekukucskált.
Izgatott, tágra nyílt szemmel nézett fel az apámra és a nagyapámra.
Abdul Khalík is látta az arcára kiülő kifejezést. A markában voltak.
– Most már csak a nikáh időpontját kell kijelölnünk, ugye ti is így
gondoljátok?
– Én… én azt hiszem… Abdul Khalík, száhib, és a lakodalom? Az
ünneplés? – Általában erre is sor került: volt vendégsereg, étel,
zene.
– Az nem olyan fontos. Az unokatestvéreim meg én már mind
házasodtunk korábban. Az számít, hogy minden szabályosan, a
molla jelenlétében történjen. El fogom hozni a barátomat, Hádzsi-
száhibot – kezével a zsák felé intett. – Most, hogy ezt a kérdést is
tisztáztuk, biztosan egyetértetek velem abban, hogy a nikáh a
leglényegesebb.
Az apám, a nagyapám, a nagybátyáim mind hallgattak. Az
anyámnak és nekem a torkunkban dobogott a szívünk, mert tudtuk,
hogy Abdul Khalík ajánlatának nem tudnak ellenállni – több pénzhez
jutottak, mint amit a családunk valaha látott, és ráadásul a
folyamatos ópiumellátás ígéretét kapták. A kezembe temettem az
arcom, és a falhoz nyomtam a homlokom.
Kicsusszantam Mádar-dzsán öleléséből, holtra dermedt anyámat
magára hagytam. Három lány. Nem védett meg, hogy fiúvá
változtattak. Sőt, igazából ez terelt a hadúr szeme elé, aki most ezért
követelte a kezem. Alig voltam még kamasz, és hozzá kellett
mennem egy őszülő katonához, aki zsákszámra hordta magával a
bankjegyeket, és a fegyveres szolgái kötötték helyette az üzletet.
 A nővéreim addigra arrébb mentek, leültek egymás mellé a földre,
és csendben várták, hogy véget érjen a délután. Amikor a szemükbe
néztem, már sírtam.
– Mi van? – súgta Sahlá. – Mi történt?
– Borzasztó, Sahlá! – zokogtam. – Sajnálom, annyira sajnálom!
Rettenetes!
– Mi van? Mit mondtak?
– Azt… pont azt, amit sejtettél… túl sokat… túl sok pénzt adtak
Pádárnak.
Alig tudtam kimondani a szavakat, Sahlá mégis megértett. A
szeme megtelt könnyel, az ajka megfeszült, azután hátat fordított
nekem. Engem hibáztatott.
– Isten segítsen rajtunk – nyögte.
Abdullah jutott eszembe, azon törtem a fejem, vajon mit gondol
majd, amikor hirtelen eltűnök. Arra vágytam, hogy kóbor kutyákat
kergethessek vele, és focizzunk az utca végén. Vajon mit szól, ha
megtudja, hogy férjhez megyek?
Aznap éjjel Abdul Khalíkkal álmodtam. Eljött értem, kezében egy
bottal fölém hajolt, és nevetett. A karomnál fogva ráncigált. Erős volt,
nem tudtam kiszabadítani magam. Az utcák üresen tátongtak, de
ahogy elhaladtunk a házak előtt, egyenként kinyílt az összes kapu.
Az anyám. Khálá Saima. Sahlá. Bibi Sekíba. Abdullah. Mindenki a
küszöbön állt, és a fejét ingatva figyelte, ahogy elsétálok előttük. Az
arcukba néztem, bánatosnak tűntek.
– Miért nem segítetek? – sírtam. – Nem látjátok, mi történik?
Könyörgök, csináljatok valamit! Mádar-dzsán! Khálá Saima! Bibi-
dzsán! Bocsáss meg, Sahlá, bocsáss meg!
– Allah úgy döntött, ez legyen a sorsod – mondták egymás után. –
Ez a te naszíbod, Rahíma.
 19.

Rahíma
Abdul Khalík kán okos ember volt. Jól felfegyverzett, okos ember.
Tudta, kinek mire van szüksége. Apám sosem látott még annyi
pénzt, és ha választania kellett volna az ópium és az étel között,
még akkor is az ópiumot választja, ha napok óta éhezik. Minden
másban gyorsan megegyeztek, a lányai úgysem voltak jók semmire.
Fiatalok voltunk, de nem túl fiatalok. Sahlá tizenöt, Parvín
tizennégy, én tizenhárom. Kinyílni készülő virágok voltunk. Ideje volt,
hogy új otthonba kerüljünk, épp úgy, mint Bibi Sekíba.
Apám bejött a szobánkba, és ráparancsolt anyámra, hogy
csináljon sirínít, valami édeset, amivel megkínálhatja a vendégeket,
hogy ezzel mutassuk: a család elfogadja az ajánlatot. Nem volt
otthon sok minden, úgyhogy Mádar-dzsán egy kis tálba
kristálycukrot öntött, és bár a könnyei átnedvesítették, apám ezt tette
Abdul Khalík apja elé. A férfiak megölelték egymást, gratuláltak. Mi,
lányok az anyánkhoz bújtunk, egymás közelségében kerestünk
vigaszt.
Abdul Saríf szigorúnak látszó, a harmincas éveiben járó férfi volt,
a bátyja, Abdul Haidar néhány évvel lehetett idősebb. Abdul Sarífnak
volt már egy felesége, de szívesen vitt haza egy másodikat, főleg, ha
az unokatestvére fizeti ki az árát. Abdul Haidarnak már két felesége
volt, Parvín a harmadik lesz.
– Két hét múlva gyertek vissza a nikáhra – mondta Pádár-dzsán, a
szeme ide-oda járt a vendégei és a földön fekvő zsák között.

Sahlá annyira dühös volt, hogy négy napig nem szólt hozzám.
 Megpróbáltam beszélni vele, de rám se nézett.
– Miért kellett így feldühítened Pádárt? Nem akarok elmenni azzal
az emberrel! Parvín sem akar! Jó volt nekünk így! Hagyj békén.
Menj, szórakozz a barátoddal.
Megdöbbentem. De a nővéremnek igaza volt. Én juttattam
mindezt idáig, mert nem gondoltam a többiekre. Azt akartam, hogy
hagyjanak verekedni meg iskolába járni Abdullahhal, hogy
érezhessem a karját a vállamon. Én voltam a hibás.
– Bocsánat, Sahlá, ne haragudj! Nem akartam, hogy ez legyen
belőle! Hidd el, kérlek!
Sahlá megdörzsölte az arcát, kifújta az orrát.
Parvín lebiggyesztett szájjal figyelt minket.
– A madarak egyenként elszállnak – mondta halkan. A bal lábát
maga alá húzta, a jobbat előrenyújtotta. Vajon hogyan bánik majd a
férje egy sánta feleséggel? Láttam Sahlá szemén, hogy neki is
ugyanez jutott az eszébe.
Sahlá engem okolt. Ha én nem bosszantom fel Pádár-dzsánt,
akkor anyánk nem keveredik vele veszekedésbe, és minket nem
ígérnek el Abdul Khalík családjának.
Nem voltam benne biztos, hogy másképpen is történhetett volna
mindez. Vajon egy apró különbség megváltoztatta volna az
események sorát, és végül egészen máshova jutunk? Mondjuk, ha
nem hagyom Abdullahnak, az édes, izmos Abdullahnak, hogy az
anyám szeme láttára maga alá gyűrjön az utcán, akkor nem is
kezdünk veszekedni. Akkor a családdal vacsorázom. Apám elszívja
szokásos, ócska ópiumadagját, és eszébe sem jut, hogy arra
panaszkodjon Abdul Khalíknak, ki kell házasítania a lányait.
Talán maradhattam volna fiú, futkározhattam volna az
iskolatársaim oldalán, grimaszolhattam volna a moallim-száhib háta
mögött, és apám összeborzolta volna a hajam, amikor elmegyek
mellette. Mintha örülne annak, hogy még a ház körül vagyok.
De nem ez volt a naszíbom.
 Minden Allah kezében van, lányok. Istennek terve van veletek.
Ami a naszíb, az fog történni veletek.
Azt hittem, Allah úgy akarja, hogy mi válasszunk magunknak
naszíbot.
Apám szigorúan ellenőrizte, ahogy anyám vonakodva elkészít
három kosár sirínít. Egy cukorkúpot és a Barakzai aga boltjából
hozott cukorkákat letakarta azzal a tülldarabbal, amit az értünk
kapott pénz egy részéből vett. A legszebb ruhájából kis darabokat
vágott ki, és a szélüket egyszer régen ajándékba kapott
hímzőfonállal szegte körbe. Minden kosárra jutott egy ezekből
készült, nagy, négyzet alakú fátyol. Ez a diszmol, ami legalább olyan
fontos, mint maga az édesség. Apám elégedetten bólintott, de
anyám nem nézett rá. Figyeltem őket, és azon töprengtem, vajon mi
is így leszünk-e a férjeinkkel, vagy ők olyanok lesznek inkább, mint
Káká Dzsamíl, aki sosem emelte fel a hangját, és a felesége többet
mosolygott, mint bármelyik másik asszony a családunkban.
El sem tudtam képzelni, miért különböznek a többiektől.
Pádárnak alig tűnt fel, mi zajlik a házban. Azt sem vette észre,
hogy Mádar-dzsán nem mellette alszik, hanem átköltözött a mi
szobánkba. Lefoglalta, hogy a bankjegyeket számolgassa, és
naponta legalább kétszer ópiumot szívjon. Abdul Khalík betartotta az
ígéretét, és apám kiélvezte, ami az üzletből jutott neki.
– Csirkét hoztam haza, Raísza! Anyámnak mindenképpen küldj
belőle, és ne csak a csontokat, hallod? És ha olyan száraz meg
kemény lesz a hús, mint a múltkor, akkor véged.
Amióta elmentek a kérők, anyám alig evett néhány falatot, és a
szeme alatt egyre nagyobbak lettek a karikák. Apámmal alázatos
volt, félt tőle meg attól, hogy a megmaradt lányait is elveszíti.
Közben még engem is vissza kellett változtatnia. Megkaptam
Parvín egyik ruháját és egy kendőt, hogy eltakarjam a fiús hajam. A
nadrágomat és az ingemet a nagybátyám feleségének ajándékozta,
neki fiai voltak.
 – Rahíma vagy. Lány vagy, viselkedj is úgy. Ügyelj rá, hogyan
jársz, és hogyan ülsz. Ne nézz az emberek, a férfiak szemébe, és
mindig beszélj halkan – úgy tűnt, mintha akarna még mondani
valamit, de elcsuklott a hangja.
Apám úgy nézett rám, mintha még sosem látott volna. Már nem a
fia voltam, hanem valaki, akiről inkább nem is vett tudomást. Végül
is, már úgysem soká leszek az övé.
Próbáltam Sahlá közelében maradni, ételt vittem neki, segítettem
a ráeső házimunka elvégzésében. Nagyon bántott, ami történt, és
szerettem volna, ha tudja, mennyire sajnálom, hogy én löktem őt
Abdul Saríf karjai közé. Amikor megpróbáltam ezt elmondani neki,
csak kibámult az ablakon. De túl kedves teremtés volt ahhoz, hogy
hosszú ideig mérges maradjon. És nem is értünk rá.
– Talán meglátogathatlak majd. Hiszen ugyanannak a családnak a
tagjai leszünk. Talán olyan lesz, mint itt, és mindennap találkozunk –
te, én és Parvín.
– Remélem, Sahlá.
A nővérem kerek szeme kétellyel volt tele. Most vettem észre,
mennyire hasonlít anyánkra, és muszáj volt odabújnom hozzá. Jobb
volt, amikor összeért a vállunk.
– Sahlá!
– Igen?
– Szerinted… szerinted borzasztó lesz? – olyan halkan
kérdeztem, hogy Mádar-dzsán és Parvín se hallja meg.
Sahlá rám nézett, azután lesütötte a szemét. Nem válaszolt.
Khálá Saima is eljött. A városban hallotta a pletykát, hogy Abdul
Khalík meg a családja kétszer is meglátogatott minket. Hamar rájött,
hogy apánk töri valamiben a fejét. Ökölbe szorult a keze, amikor
anyám szipogva elmesélte neki, hogy a három legidősebb lánya egy
hét múlva férjhez megy.
– Hát, tényleg megcsinálta. Biztos vagyok benne, hogy ő jól járt.
– Mit tehettem volna, Saima, amikor csupa ősz ember ült a
szobában? És Árif, az apjuk. Hogy tudtam volna megakadályozni?
 – Minden férfi a saját szakállának a királya – csóválta a fejét. –
Próbáltál a lelkére beszélni?
Mádar-dzsán csak ránézett a nővérére, és Khálá Saima már
bólintott is. Értett mindent.
– Szamarak tanácsa. Az volt itt nálatok. Nézd szegény lányokat!
– Saima! Mit tehettem volna? Nyilván Allah döntött így a sorsukról.
– Hagyjál már ezzel! Mindenki a naszíbot hibáztatja azért, amit
nem tud megoldani.
Elgondolkoztam rajta, hogy vajon igaza van-e Khálá Saimának.
– Ha olyan sokat tudsz, áruld el azt is, te mit csináltál volna! –
kiabálta kétségbeesetten anyánk.
– Ragaszkodtam volna hozzá, hogy én is ott legyek. És
megmondtam volna Abdul Khalík családjának, hogy a lányok még
fiatalok a házassághoz.
– Sokra mentél volna vele! Tudod, kiről van szó? Nem valami
környékbeli paraszt, hanem Abdul Khalík kán, a hadúr! A testőrei
géppisztollyal jöttek. És Árif beleegyezett. Őszintén azt hiszed, hogy
hallgattak volna rám?!
– Te vagy az anyjuk.
– Semmi több – szomorkodott Mádar-dzsán. Suttogóra fogta,
valószínűleg azt hitte, most egyikünk sem hallja. – Csak egy ötletem
van.
– Micsoda?
Mádar-dzsán lehajtotta a fejét, és még halkabban folytatta.
– Ha valaki meghal a családban, akkor legalább egy évig nem
lehet esküvő.
– Halál? Raísza, miről beszélsz?
– Előfordul az ilyesmi. Te is, én is hallottunk ilyen történeteket.
Emlékszel Manízsára, aki a falu túlsó végén lakott?
– Raísza, neked elment az eszed! Gondold végig, mit beszélsz!
Azt hiszed, ha felgyújtod magad, az megold valamit? Szerinted,
árvának jobb lenni, mint feleségnek? És a kicsikre nem gondolsz? Mi
lenne velük az anyjuk nélkül? Az isten szerelmére, nézd meg a
sógoraidat! Két özvegy sógorod van, nem? Nyugodj bele, ők már
kinézték a kislányaidat maguknak!
Olyan hangosan vert a szívem, biztos voltam benne, hogy
meghallják.
– Semmi más nem jut eszembe, Saima.
– Ki kell találnod, hogy mivel lehet őket elküldeni. Rá kell venned
Árifot, hogy nemet mondjon!
– Mondani könnyű! Gyere el a nikáhra, hozd magaddal a nagy
szádat, és meglátjuk, mit érsz el vele.
– El is jövök! Ne hidd, hogy nem.
Mádar-dzsán fáradtnak tűnt. A falnak támasztotta a fejét, és
becsukta a szemét – tegnap óta még sötétebbek lettek alatta a
karikák.
Körülálltuk Khálá Saimát.
– Lányok, mesélek még egy kicsit Bibi Sekíbáról. Nem jó érzés
erre gondolni, de az ő története a ti történetetek – sóhajtott
szomorúan. – Azt hiszem, mind magunkkal cipeljük az őseink
történetét. Hol is hagytuk abba?
 20.

Sekíba
Két nap telt el, mire Sekíba lábra tudott állni. A szája felszakadt, a
lábát és hátát horzsolások borították, a bordái minden lélegzetvételt
egy döféssel tettek emlékezetessé.
Nem az volt a naszíbja, hogy visszakövetelje az apja földjét.
Ehelyett Azizulláh hazarángatta, és egy órán át verte. Ahányszor
lelassultak az ütései, lihegve azt kiabálta, hogy ez a némber
megalázta őt. Újra erőt gyűjtött, és az ökölcsapásai jobbra-balra
dobálták az áldozatát.
Mardzsán fejcsóválva nézte őket az ajtóból. Egyik kezével
eltakarta a szemét, és amikor már így sem bírta, hátat fordított, és
elment. De Sekíba ezt már nem látta, rég hagyta, hogy a gondolatai
messze szálljanak.
A gazdaasszonya naponta háromszor vitt neki teát és kenyeret.
Feltámogatta Sekíbát, apró, nedves kenyérfalatokat tömött a
szájába, és teát csöpögtetett utánuk. Gyógykenőccsel dörzsölte be a
hátát meg a felhasadt száját.
– Buta kislány. Mondtam, hogy ne hozakodj elő ilyesmivel. Most
nézd, mit műveltél magaddal – súgta neki újra és újra.
Sekíba azt kívánta, bár Azizulláh megölte volna. Nem is értette,
miért nem tette. Nem látta a férfit, de hallotta a hangját. Rossz
kedvében volt, a gyerekei is elkerülték.
– Holnapra állítsd talpra. Nincs kifogás!
– Gyenge, de meglátom, mit tehet…
 – Gyenge? Ha olyan gyenge, hogyan tudott keresztülgyalogolni a
városon, Munír meg a fia nyomában? Miért a malik kapujában kellett
rátalálnom? Álnok egy nőszemély ez, és minél hamarabb
megszabadulunk tőle, annál jobb. Nem érdekel, mit hazudik, még
ma keljen fel!
Sekíba mindent hallott, és megértette, miről van szó. Másnap
érkezik Habibulláh sah, és meglátogatja Háfizulláhot. Eljött az a nap,
amikor őt újra elajándékozzák.
Azizulláh kora reggel elment otthonról, és Mardzsán vagy egy
órán át rosszkedvűen fújtatott, mielőtt odament Sekíbához.
– Gyere, ideje megmosakodnod. – Bár fele olyan magas, és
kétszer olyan széles volt, mint Sekíba, talpra állította a beteget, a
mosószobába vezette, és hagyta, hogy ott újra a földre csússzon. –
Te bolond lány, most még több dolgom van miattad. Isten tudja,
meddig fognak megtűrni a palotában, ha ott is ilyen őrültségeket
művelsz.
– Csak azt akartam, ami jár. A helyemben te ugyanezt csináltad
volna – felelte Sekíba határozottan.
– Én biztos nem! Azt hiszed, talán te vagy az egyetlen lány, aki
földet örökölhetett volna? Az én bátyáim is megosztoztak az
örökségünkön, és nekem egy négyzetcentit sem adtak belőle. Ilyen
a világ. Elfogadod, vagy véged, ennyire egyszerű.
– Akkor haljak meg.
– Talán így lesz, de nem ma. Vetkőzz le, mosdj meg rendesen!
Azizulláh sokkal jobb hangulatban ért haza este.
– Micsoda nap! Háfizulláh ügyesebb volt, mint valaha. Még sosem
láttam ennyi ételt. A főtanácsosokkal is találkoztam! Rendes
emberek, nagy befolyással. Ez a látogatás sok jót hoz a
családunknak és a városnak. Alaposan megmutattuk magunkat a
sahnak, biztosan emlékezni fog rá, hogyan láttuk vendégül.
– A sahhal is beszéltél?
– Hát persze! Micsoda kérdés ez? Bölcs ember – az rögtön
meglátszik rajta. Hajnalban indul, azt hiszem, a lányt ma este, a
vacsoránál kell átadnom, hogy mindenki lássa, micsoda ajándékot
adunk. Háfizulláh emlékezetessé teszi magát, de mi is! Hozd
Sekíbát! Nem akarok itt ülni és veled fecsegni, még vacsora előtt
vissza kell érnem.
– A lány kész van – Mardzsán ment, hogy odavigye. Szolgálóját a
hideg falnak lapulva, maga alá húzott lábbal találta. – Kelj fel,
Sekíba! Itt az idő.
Ő üres tekintettel nézett Mardzsánra. Kis idő múlva felállt, nem
törődött a bordáiba nyilalló fájdalommal. A gazdája a könyökénél
fogva átvezette a nagy szobába, de az ajtó előtt még megálltak egy
pillanatra.
– Figyelj ide, Sekíba. Nincs se anyád, se apád, se testvéred vagy
nagybátyád, aki gyámolítson. Engedelmeskedj az úr szavának,
hagyd, hogy ő gondoskodjon rólad. Húzd vissza a fejed a felhők
közül, és fogd fel, hol a helyed ebben a világban.
– Nincs nekem helyem ebben a világban, Khánum Mardzsán.
Mardzsán hátán végigfutott a hideg. Sekíba érzelmek nélkül,
eltökélten beszélt, ő meg nem tudta eldönteni, hogy ez a féleszű
lány teljesen megbolondult-e. Zarmina szavai visszhangoztak a
fejében, úgyhogy inkább nem válaszolt. Ha Sekíba tombolni akar, ne
rajta töltse ki a mérgét.
Azizulláh már az udvarra vezető ajtóban állt, kék-zöld mellényt vett
hosszú, bő inge fölé. Az arca és a hangja is szigorú volt.
– Ha van egy csöpp esze ennek a lánynak, ma este nem
engedetlenkedik. És ha egy egész kicsit is sántítani merészel, hát
mindkét lábát levágom.
Ez egyértelmű volt. Mardzsán szófogadóan hallgatott, és Sekíba
kezébe nyomta a kendőjét. Ő betakarta a fejét, és mindenbe
beletörődve eredt a gazdája nyomába.

A horzsolásai, a sebei minden lépésbe belesajdultak. De nem

maradt le, fáradt volt hozzá, hogy újabb büntetést kockáztasson.
Húsz perc múlva egy házhoz értek, amely előtt lovak és fegyveres
katonák álltak. A lovak mind magasak és izmosak, vidáman
legyeztek a farkukkal. De Sekíba szeme azon akadt meg, amit
mögöttük vett észre: életében először látott hintót. Négy nagy kerék,
párnás ülés, és mutatós díszítés oldalt.
A sah – jutott eszébe.
A főkapun keresztül jutottak az udvarra, amely legalább kétszer
akkora volt, mint Azizulláhé. Sekíba nem tudta megállni, hogy körül
ne nézzen. Padokat és szép, lila virágú bokrokat látott, odabentről
hangos nevetés hallatszott.
Megkerülték a házat, a konyhaajtóhoz mentek.
– Maradj itt kinn. Viselkedj, vagy a katonákkal veretek beléd józan
eszet.
Azizulláh a nagy szobában csatlakozott a társasághoz. Sekíba
lehunyta a szemét, és megpróbálta kihallgatni, miről beszélnek.
Egészen besötétedett, mire olyasmi ütötte meg a fülét, ami rá
vonatkozott.
– Reggel indulunk vissza Kabulba. Hosszú út áll előttünk, de
remélem, éjszakára visszaérünk.
– Amír-száhib, te és a kiváló tábornokaid megtiszteltétek
látogatásotokkal szerény falunkat. Reméljük, sokszor ellátogatsz
még hozzánk.
– Az útépítési tervem egyszerűbbé teszi majd az utazást. Abban is
bízom, hogy a falutok jobban ki tudja majd venni a részét a
mezőgazdaság fejlesztéséből. Egy egész csapat mérnök méri fel a
jelenlegi állapotokat.
– Ha bármiben segíteni tudunk, állunk szolgálatodra. Én itt
születtem és nevelkedtem, ahogy a drága öcsém, Azizulláh is. A
helybéliek tisztelnek minket, és bármire van szükséged, mi szívesen
képviselünk.
– Ezt már elmondtad, Háfizulláh-száhib. Értékelem a buzgalmad –
a hang nyers volt, és Sekíba egy kis türelmetlenséget is kihallott
belőle.
 – Bízom benne, tábornok-száhib. És remélem, elfogadod öcsém
Amír-száhibnak szánt ajándékát. Csak egy kicsiség.
– Igen, mondta már. A szolga reggel a kíséretünkkel lovagolhat
majd, jön velünk a palotába.
– Nagyszerű. Kérlek, tábornok-száhib, holnap hosszú út vár rád,
szükséged lesz az erődre. Vegyél még az édességből…

Amikor Háfizulláh felesége kiment az udvarra, Sekíbát egy padra

roskadva találta. Az asszony a szorongástól és a fáradtságtól ráncos
arcú, apró nő volt. Elsősorban az ő dolga lehetett az uralkodó
látogatására való felkészülés. Elégedetlenül csettintett a nyelvével.
– Irgalmas Allah! Gyere velem, te lány, megmutatom, hol tudsz
holnap reggelig lepihenni. – Egy sötét szobába vezette, ahol csak
két halkan szuszogó, összegömbölyödve alvó apró alakot tudott
kivenni. Háfizulláh lányai voltak, de Sekíba még sosem látta őket.
Kora reggel a házigazda első felesége ébresztette. Amikor Sekíba
megérezte a vállán a kezét, azonnal felült.
– Ébredj. Mindjárt indulnak.
Sekíba fülelt. Lovak, beszélgető férfiak hangját hallotta odakintről.
Felkelt, megtapogatta a ruhája alá rejtett Koránt, és kiment a
szabadba, hogy elvigyék az új otthonába.
 21.

Rahíma
Abdul Khalík családja alig fért el a mi kis házunkban. Ragaszkodtak
hozzá, hogy mindhárom nikáht egyszerre tartsuk meg, és még a
családfő anyját, egy ősz hajú, lefelé görbülő szájú, összehúzott
szemű asszonyt is magukkal hozták. Szüksége lett volna egy botra,
de nem akarta használni, inkább a menye karjára támaszkodva
közlekedett. Hádzsi-száhib, a molla is velük jött. Amikor Khálá Saima
meghallotta a nevét, rögtön gúnyolódni kezdett.
– Hádzsi-száhib? Ha ő hádzsi, akkor én pari vagyok! – mondta,
pedig senki nem nevezte volna mennyei angyalnak. Hádzsi az lett,
aki elzarándokolt Mekkába, Allah házába. Khálá Saima viszont úgy
hallotta, hogy Hádzsi-száhib azután adta magának ezt a címet,
miután elment egy mecsetbe, a városunktól északra, de mert Abdul
Khalík jó barátja volt, senki nem kételkedett nyilvánosan a szavában.
A két férfi most is bizalmasan beszélgetett az udvarunkon.
Sahlá lehorgasztott fejjel könyörgött síró anyánknak, hogy ne adja
oda. Mádar-dzsán teste rázkódott, alig jött ki a hang a torkán. Sahlá
több volt neki, mint egy gyerek, ő volt a legjobb barátja. Együtt
dolgoztak, együtt gondozták a kishúgaimat, közös volt minden
gondolatuk.
De Parvín is különleges volt anyám számára. A lelke mélyén még
mindig a nővérének abba a jóslatába kapaszkodott, hogy ezt a lányt
senki nem akarja majd feleségül venni. Sokszor vigasztalta magát
azzal, hogy az ő dalolászó, rajzoló lánya mindig vele marad.
 És én. Én sokat segítettem neki. Merész voltam, örökké bajt
kevertem… néhány évig baccsa pósként éltem. Tudom, hogy sosem
volt benne biztos, jó döntést hozott-e. Ha kicsit több eszem lett
volna, megmondom neki, hogy ennél jobbat senki nem tett még
velem, és azt sem tartom magamban, hogy arra vágyom, örökre
baccsa pós maradhassak.
A vendégeink azért jöttek el, hogy kikérjék a három
menyasszonyt. Mi meg azt akartuk hallani, mit válaszol majd Khálá
Saima. Ő volt az egyetlen, aki a mi érdekeinket képviselte, és most
elfoglalta a nagyapám és Abdul Khalík anyja közötti, stratégiai
fontosságú pozíciót. Senki nem tudta, mit keres nálunk. Pádár-dzsán
dühösen morgott, amikor meglátta, de a vendégei előtt nem akart
jelenetet rendezni.
Hádzsi-száhib először imádkozni kezdett. Még Mádar-dzsán is a
füle mellé emelte a két kezét, és meghajtotta a fejét a többiekkel.
Biztos voltam benne, hogy mindenki másért imádkozik. Kíváncsi
lettem volna, Allah hogy tesz rendet a kívánságok között.
– Kezdjük a duával, az imával. Biszmilláh ir-rahman ir-rahím…
Mindenki vele visszhangozta. Hádzsi-száhib, a molla folytatta a
szúrát.
– Já muszabbib al-aszbabi já mufattih al-abvábi já man hajszu má
duí já adzsába…
Alig fejezte be a mondatot, amikor Khálá Saima közbevágott.
– Já muszabbib al-aszbábi já mufattih al-abvábi já man hajszu má
duí já adzsába…
Mindenki elhallgatott, csend borult a szobára.
– Khánum, miért szakítod félbe Hádzsi-száhibot?
– A molla-száhib rosszul olvassa a szúrát. Azt kellene olvasnia,
„okok okozója”, de ehelyett azt olvasta „csontok okozója”,
gondoltam, tudni akar róla, ha ilyen példátlan hibát vét, ugye,
Hádzsi-száhib?
A molla megköszörülte a torkát, és megpróbálta onnan folytatni,
ahol abbahagyta. Nagyon igyekezett, mégis ugyanúgy,
ugyanazokkal a nyelvbotlásokkal olvasta a Koránt.
– Já muszabbib al-aszbábi já mufattih al-abvábi já man hajszu má
duí já adzsába…
Khálá Saima újra kijavította.
– Aszbábi, molla-száhib – szólt rá olyan hangon, mint egy ideges
tanár. Most már nem lehetett nem meghallani.
Azt hittem, Pádár-dzsán megteszi, amivel fenyegetőzött, és
kivágja Khálá Saima nyelvét. Komolyan féltettem a nagynénémet.
– Saima-dzsán, mutass tiszteletet a mi nagyra becsült mollánk
iránt – szólt rá Boba-dzsán.
– Teljes szívemből tisztelem – vágott vissza ő. – És legalább
annyira tisztelem a Koránt, ahogy gondolom, mindannyian. Hiába
imádkoznánk, ha hibásan mondjuk.
A molla még egyet sóhajtott, és újra a torkát köszörülte.
– Já muszabbib al-aszbábi já mufattih al-abvábi já man hajszu má
duí já adzsába…
– Ez már jobb – szakította félbe hangosan Khálá Saima. Éreztem
a hangján, hogy elégedett.
Hallottuk, ahogy a férfiak a szomszéd szobában hozzálátnak a
nikához. Pádár-dzsán elmondta a teljes nevét, az apja nevét és a
nagyapja nevét, hogy mindez bekerüljön a házassági szerződésbe.
Mi a szomszéd szobában szorosan körbefogtuk anyánkat, aki
olyan halkan beszélt, hogy alig hallottuk.
– Lányok, azért imádkoztam, hogy ne jöjjön el ilyen hamar ez a
nap, de most már sem én, sem Khálá Saima nem tudunk értetek
tenni semmit. Úgy látszik, Isten így akarja. Nem volt rá sok időm,
hogy felkészítselek titeket, de már fiatal nők vagytok – maga is alig
hitte el, amit mond. – A férjeiteknek elvárásai lesznek. Egy
asszonynak kötelességei vannak a férjével szemben. Eleinte nem
lesz könnyű, de… de idővel majd megtanuljátok, hogyan… hogyan
viseljétek el mindazt, amit Allah teremtett számunkra.
Sírva fakadt, és mi mind vele sírtunk. Nem akartam tudni, miről
beszél, de nagyon rosszul hangzott.
 – Ne sírjatok, lányok. Ez mind a sorsunk része. A lányok férjhez
mennek, és új családjuk lesz. Ilyen az élet. Én is így kerültem az
apátok házába.
– Néha majd hazajöhetek, Mádar-dzsán? – kérdezte Parvín, aki
eddig, látva anyánk állapotát, igyekezett erősnek látszani.
Mádar-dzsán hosszan, elszorult torokkal fújta ki a levegőt.
– A férjed majd azt szeretné, hogy otthon légy vele, de remélem,
jószívű ember, és időről időre elhoz ide, hogy találkozhass anyáddal
és húgaiddal.
Ennél többet nem ígérhetett. Parvín meg én anyánk két oldalán
ültünk, ő a hajunkat simogatta. Én a térdén tartottam a kezem. Sahlá
előttünk kuporgott, Mádar-dzsán ölébe hajtotta a fejét. Rohíla és
Szitára ijedten nézett minket, Rohíla legfeljebb annyit értett, hogy
valami rossz fog történni.
– Lányok, egy dolgot el kell még mondanom. Ott lesz a többi
feleség is. Legyetek kedvesek hozzájuk, és én majd imádkozom,
hogy ők is kedvesek legyenek hozzátok. Az idősebb asszonyok
gyakran féltékenyek a fiatalabbakra, vigyázzatok, mennyire bíztok
meg bennük. Csak magatokra számítsatok. Egyetek, menjetek
fürdőbe, imádkozzatok, és tegyétek, amit a férjetek akar. Meg az
anyósotok. Fontos, hogy ők mindketten elégedettek legyenek
veletek.
A szomszéd szobából valaki átkiáltott.
– Hozzátok a legidősebb lányt! A férje, Abdul Saríf várja.
Legyenek áldottak a lépteik, melyeket férjként és feleségként
tesznek! Köszöntsük mindkét családot.
– Sahlá! – apám hangjából hiányzott az ünnepélyesség.
A nővérem letörölte a könnyeit, és bátran a fejére húzta a
csadorját. Megcsókolta anyám arcát és kezét, azután hozzánk
fordult. Megöleltem, éreztem a leheletét a fülemen.
– Sahlá… – csak ennyit tudtam kinyögni.
Parvín következett. Ragaszkodtak a hagyományhoz, elölről
kezdték a következő szerződést, az összes kérdést újra feltették a
férfiaknak, és leírták ugyanazokat a neveket.
– Aga-száhib – szólt közbe Khálá Saima újra. – Allah sánta lábat
adott az unokahúgomnak, és nálam senki nem tudja jobban, milyen
nehéz a nyomorék élete. Ennek a lánynak az lenne a legjobb, ha
kapna még egy kis időt, hogy iskolába járjon, tanulja meg, hogyan
boldogulhat ezzel a testtel, és csak azután lenne belőle asszony.
Abdul Khalík apját meghökkentette a váratlan tiltakozás, de
mindenki más is meglepődött a szobában.
– Ezt már alaposan megtárgyaltuk, és az unokaöcsém igen
nagylelkűen elfogadta őt; így a lány egy sokak által tisztelt férfi
felesége lehet. Az iskolában nem fog meggyógyulni a béna lába, a te
púpod sem egyenesedett ki tőle. Folytassuk.
Folytatódott a nikáh.
– Hozzátok a lányt! Allah áldása erre a nikáhra és Abdul Khalíkra,
aki lehetővé tette. Isten adjon sok évet, Abdul Haidar, amiért
beleegyeztél, hogy a próféta – béke legyen vele – hagyománya
szerint veszel magad mellé feleséget. Ráadásul bénát, nemes lélek
vagy, Abdul Haidar. Nagy megkönnyebbülés lehet ez a családodnak,
Árif-dzsán.
Mádar-dzsán homlokon csókolta Parvínt, és olyan lassan állt fel,
mintha visszahúzná a föld. Parvín is feltápászkodott, és amennyire
tudta, kiegyenesítette a bal lábát. Anyám olyasmiket súgott a lánya
fülébe, amikhez semmi kedve sem volt.
– Parvín-dzsán, kedvesem, az új otthonodban ne feledkezz meg a
kötelességeidről. Ott nem lesz majd idő, hogy rajzolgass meg
énekelgess magadban. Gúnyolódnak majd a lábad miatt, és tudom,
nem ők lesznek az elsők, de te ne törődj velük, kislányom.
– Aga-száhib, ne várakoztasd ezt a férfit, hozd az új asszonyt! –
rendelkezett a molla.
– Hozzátok ide! – Apám hangja hangos volt, és hideg, próbálta a
kezében tartani az események irányítását. Ha Khálá Saima
viselkedése nem lett volna elég, most Mádar-dzsán késlekedése
mutatta gyengének a molla és Abdul Khalík családja előtt.
 – Drága kicsi gyerekem, ne felejtsd el, amit mondtam neked. Allah
óvjon – súgta anyám, és letörölte Parvín könnyeit, azután a sajátjait.
Megigazította a lánya csadorját, és segített neki, hogy szorosan
összefoghassa az álla alatt. Végül megfordította, és elindította a
folyosón, a nagyobbik szoba felé, ahol a felesége lesz egy férfinak,
aki olyan öreg, mint az apja.
Már csak én maradtam ott Rohílával és Szitárával. Láttam, hogy
Parvín próbál úgy tenni, mintha nem bicegne, gondosan emeli a bal
lábát, pedig máskor a földön húzza. Az unokatestvéreink és a
szomszéd gyerekek sokat bántották emiatt. Abban a néhány
hónapban, amíg iskolába járt, az osztálytársai sem kímélték, és a
tanára – mintha a járás és az olvasás összefüggenének –
kételkedett benne, hogy alkalmas-e a tanulásra. Tudtuk, hogy
milyenek vele, és vérzett miatta a szívünk.
– Rahím, hova megy Parvín? – kérdezte Szitára, aki még mindig a
baccsa pós nevemen szólított.
– Rahíma – szólt rá Rohíla. Üres szeme az ajtóra tapadt, mintha
így akarná Parvínt kényszeríteni, hogy visszaforduljon.
– Rahíma, hova megy Parvín? – makacskodott Szitára.
– El… elmegy, hogy egy új családdal éljen. – Azt a szót, hogy
házasság vagy férj képtelen voltam a nővérem nevével egy
mondatban kimondani. Furcsán hangzott volna, mint amikor egy
kislány az anyja cipőjében parádézik.
Tudtam, hogy anyám az ajtó mögül figyeli Parvínt. Ahogy a
násznép távolodott, a hangok is elhalkultak velük. Az ablakhoz
mentem, hogy utoljára lássam a nővéremet. A lába miatt
alacsonyabbnak tűnt a többi tizennégy évesnél, és feleakkora volt,
mint a férje. Eszembe jutott, milyen lesz neki, ha kettesben
maradnak, és összeborzongtam.
– Mikor jön vissza?
Nem tudtam, mit mondjak a kicsiknek. Mádar-dzsán fáradtan
lépett be a szobába. Rám került a sor. Khálá Saima nem tudott
megvédeni minket Abdul Khalík családjától. Tudtam, velem is
ugyanaz fog történni, de még reménykedtem a csodában.
Bár elmondhatnám, hogy legalább az anyám kedvéért olyan
erősnek mutattam magam, mint Sahlá vagy Parvín! Bár tehettem
volna valamit! Végül is éveken át fiúként éltem, a fiúknak pedig meg
kell védeniük magukat és a családjukat. Azt hittem, többet érek egy
közönséges lánynál, hisz baccsa pós voltam! Az utcabeli
barátaimmal küzdősportokat gyakoroltunk, nem gyengülhettem el.
Az apámnak kellett kitépnie az anyám karjából. Zokogtam, a
csador leesett a fejemről, és felfedte a nevetségesen rövid hajam.
Abdul Khalík családja felháborodva figyelt. Ez rossz előjel volt. Az
apám ujjai szorosan rákulcsolódtak a karomra. Észre sem vettem,
csak később láttam a véraláfutásokat.
Próbáltam kiszakítani magam a szorításából, rugdostam,
rángattam magam, de most nem a fiúkkal játszottam háborúsdit.
Apám erősebb volt, mint Abdullah.
Csak annyit értünk el, hogy szégyent hoztunk apámra. Anyám sírt,
keze erőtlenül ökölbe szorult, Khálá Saima újra felbátorodott, és azt
kiabálta, hogy ez az egész úgy rossz, ahogy van. Nem hagyta abba,
míg apám nem adott neki egy akkor pofont, hogy hanyatt esett. A
vendégeink csak nézték, és arra gondoltak, megérdemelte. Apám
helyreállította a szemükben a tekintélyét.
Hiába küzdöttem, csak megnehezítettem anyám dolgát. És Khálá
Saimáét.
Apám végül átadott a kérőmnek. Anyósom kritikus szemmel
méregetett, sok munkája lesz velem, mire megnevel, gondolta.
Abdul Khalík, az új férjem gúnyosan mosolyogva nézte, hogy
nyüszítek apám súlyos keze alatt. Mintha élvezte volna, amit lát.
Ez volt az esküvőm.
 22.

Sekíba
– Kezdjük a lényeggel. Alaposan meg kell fürdened.
Sekíba egy erős testalkatú, rövidre vágott, fekete hajú nő előtt állt.
Húsz év körülinek látszott. Bő bugyogót és gombos blúzt viselt,
egyedül a hangjából derült ki, hogy nem férfi. Amióta Kabult
meglátta, Sekíba egyik meglepetésből a másikba esett.
Sosem hitte volna, hogy létezik ilyen hely. Az összes otthoni ház
és bolt elfért volna egyetlen szegletében. Mindenütt volt valami
néznivaló: üzletek, kifeszített ponyvák, színes ajtók, amerre nézett.
Az utcák labirintusában rengeteg ember sétált, akik mind feléjük
fordulva, magasra emelt kézzel üdvözölték az elhaladó uralkodót és
kíséretét.
De Sekíba akkor tátotta el igazán a száját, amikor az uralkodói
szálláshelyre értek. A kaput kőoszlopok tartották, és hosszú
oszlopsorok vezettek befelé is. A főbejárat túloldalán széles út haladt
át egy lenyűgöző méretű torony lábai alatt. Sekíba nyújtogatta a
nyakát, hogy jól meg tudja nézni.
Ez egészen az égig ér!
A palota lenyűgöző épület volt, nagyobb és több ablakos, mint
bármi, amit addig valaha is látott. A homlokzatát ragyogóra csiszolt
faragványok és ívek díszítették, a sétányokat, még a torony alatt
átvágó fedett sétautat is bokrok és jól ápolt növények szegélyezték.
Minden sarkon katonák strázsáltak. Sekíba a bejáratnál pillantotta
meg először a sahot, a Kabulig tartó úton a karaván élén haladt a
csodálatos kocsiban, ami korábban Háfizulláh háza előtt várakozott.
Érkezésük után Sekíbát másfelé irányították, de egy pillanatra azért
látta, ahogy új gazdája belép a kapun.
Ő hát a sah – gondolta.
Sűrű szakállú, pocakos férfi volt. Rojtos váll-lappal díszített katonai
egyenruhát viselt, bal mellén számtalan érdemérem sorakozott, jobb
válláról széles, sárga selyemszalag haladt a bal csípője felé, és
eltakart néhány csillagot. A hasa közepét csíkos öv fogta át, azon
medálos csat ült biztosan. Egy csúcsos báránybőr kucsma legalább
tíz centit adott hozzá a magassághoz. Az őrök vigyázzállásban
fogadták.
Sekíba remélte, hogy még ezen a hatalmas helyen is találkozhat
majd vele egyszer.
– Gyere utánam.
Egy katona elvezette a sarkon túlra, a palota mögé, ahol az út
hatalmas szinte végtelen, zöld kertté nyílt ki. Sekíba csak bámult. Kis
tavakat, virágzó bokrokat, gyümölcsfákat látott mindenfelé. Egy
utacskán kisebb kőházhoz jutottak, ami azért jóval nagyobb volt
Azizulláh otthonánál. A katona bekopogott, és egy őr ajtót nyitott.
– Vedd át. Ő is őr lesz. Hozd rendbe. – Egy bólintás volt a válasz,
de az ajtó nem tárult ki, míg a katona hátat nem fordított.
– Gyere! – Egy nő! Sekíba lába a földbe gyökerezett.
– Mondom, hogy gyere! Mit ácsorogsz ott?
Összeszedte magát, és átlépte a küszöböt. A padlóra dobált
párnákon három nő ült, mindegyikük idősebb volt Sekíbánál. Amikor
belépett, elhallgattak. A helyiségben még négy őr állt. Vajon ők sem
férfiak?
– Hadd nézzelek – egy kéz leemelte Sekíba csadorját. – Lám,
lám, ez ám az arc. Gondolom, emiatt küldtek ide. Hölgyek, íme, az új
őrötök.

Sekíba megrökönyödve vette tudomásul, hogy a házban minden őr

férfiruhába öltözött nő. Úgy tűnt, ötük közül Gafúr a parancsnok.
Esteledett, és ő rögtön észrevette a Sekíba arcára kiülő fáradtságot.
Hagyta, hogy lepihenjen, és azt mondta, elég, ha másnap reggel lát
munkához. Sekíba hosszú idő után először aludt nyugodtan. Csupa
férfinak öltözött nő vette körül.
Hajnalban kezdődött az átalakulás. Új parancsnoka a fürdőbe
vezette, és levágta sűrű, loboncos haját. Ráparancsolt, hogy
tisztálkodjon meg, és adott neki egy rend ruhát, épp olyat, amilyet ő
maga is viselt. Sekíba csodálkozva nézte a nadrágot, alig hitte, hogy
ilyenben kell majd járkálnia. Először az egyik lábát dugta bele,
azután a másikat, majd a derekánál összegombolta. Fűzős alsóruhát
kapott, ami apró mellét laposan a bordáihoz préselte. Felvette az
inget is, begombolkozott, és már csak a nehéz csizmák voltak hátra.
Amikor elkészült, végigfuttatta ujjait rövidre vágott haján.
Tett két lépést, és megfordult. Úgy érezte, elszabadulnak a lábai,
de amikor lenézett, és az ágyékára esett a pillantása, elpirult.
Végigtapogatta a fenekét, és borzadva gondolta arra, hogy a combja
formája egészen láthatóvá válik a nadrágban. Eddig még csak
szoknyát és csadort viselő nőket látott, akiknek a testét sok-sok
szövet rejtette el.
Mégis, volt valami az új ruhában, amitől szabadabbnak érezte
magát. Felemelte először az egyik, azután a másik lábát, és a
bátyjaira gondolt, arra, hogy milyen boldogan szaladgálnának bő
nadrágjukban a mezőn.
Gafúr értette őt.
– Eleinte furcsa lesz, de hamar megszokod majd. Idővel
kényelmessé válik az egyenruha.
– Mit védünk?
A másik nevetett.
– Neked semmit nem mondtak el? Mi őrizzük Habibulláh sah
asszonyait.
– A feleségeit?
– Nem igazán. Az asszonyait. Vannak, akikkel csak az idejét tölti,
akiket magáévá tesz, ha olyan a hangulata. – Sekíbán valószínűleg
látszott, hogy össze van zavarodva. – A férfiak nem csak a
feleségeikkel hálnak, kislány. A feleség néha kevés.
Ezt nem értette, de egyelőre nem akart túl sokat kérdezősködni.
A parancsnoka elgondolkodva nézte őt.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte. A másik ösztönösen lesütötte
a szemét.
– Megégtem gyerekkoromban.
– És hol a családod?
– A falum egynapnyira van innen. A szüleim meghaltak. A
testvéreim is.
Gafúr a homlokát ráncolta.
– Nincs más rokonod?
– A tartozásuk fejében elajándékoztak. Az új gazdám adott oda a
sahnak.
– Most akkor közénk tartozol. Isten hozott, Sekíba. De itt Sekíb
vagy, érted? Bemutatlak a többieknek.

A sah háremének eddig négy őre volt. Sekíb azon kapta magát,
hogy úgy bámulja őket, ahogy az ő arcát bámulták mások. Nem is ok
nélkül. Gafúrt igazából Guldzsánnak hívták, ő vezette a csapatot,
nemcsak azért, mert ő volt a legmagasabb és a leghangosabb,
hanem mert ő élt itt a legrégebben. Ő volt a legelégedettebb a
helyével, és büszkén végezte a munkáját. Az arca sima volt, de a
felső ajkát keretező pelyhek és a sűrű szemöldöke miatt úgy nézett
ki, mint egy fontos állásától boldog fiatalember. Egy közeli faluból,
szerény körülmények közül származott, egy tehénért cserébe került
a palotába.
Egy délután, amikor az anyja a kisebbekkel volt elfoglalva,
odalépett hozzá az apja, és rászólt, hogy hagyja abba a hímzést.
Megyünk, meglátogatjuk a nagyanyádat – mondta Gafúrnak, aki
nem értette, hogy a testvéreit miért nem viszik magukkal, de vállat
vont, és engedelmeskedett. Vagy két kilométert gyalogoltak, azután
az apja átadta egy szürke inges, szürke nadrágos férfinak, és
szigorúan ráparancsolt, hogy engedelmeskedjen az ismeretlen
embernek. Azzal megfordult, hogy hazagyalogoljon a családjához.
Amikor a lány megértette, hogy soha nem látja többet az anyját és a
testvéreit, sírt és kiabált. A palotába érve látta, hogy egy őr egy
tehenet vezet oda a szürke nadrágoshoz. Szép tehén volt, nem tűnt
betegnek, nyilván elég hozzá, hogy kielégítse a családja
szükségleteit. Rögtön mindent megértett, és csak azt szerette volna
tudni, hogy a szülei együtt tervelték-e ki, amit tettek. Megátkozta az
apját a hazugságáért, és rettegett, mert sejtette, hogy idegenek
kezében mi lehet a sorsa egy félig felnőtt lánynak.
De nem telt sok időbe, és megbocsátotta, hogy eladták. Nagyon
hiányzott neki az anyja és a testvérei, de a palota falai között még
egy szolgának is könnyebb volt az élete, mint a régi otthonában.
Kevesebbet verték, többet ehetett, és még egy kis hatalomra is szert
tett.
A sah szerette a háremhölgyei körében tölteni az időt, de úgy
tartotta, hogy a kísértésnek egy férfi sem tud ellenállni. Ki vigyázzon
akkor rájuk? Hónapokon át tépelődött, ez a kérdés legalább olyan
bonyolult volt, mint a Kurram-völgyi törzsi viták megoldása. Amikor
egyik tanácsadója felvetette, hogy bízza a feladatot férfiruhába
öltöztetett nőkre, uralkodója megjutalmazta a zseniális ötletért, és
rábízta, hogy a lehető leggyorsabban kerítsen lányokat hozzá.
Gafúr élvezte a palotabeli élet nyújtotta örömöket. Egyedül arról
kellett lemondania hozzá, hogy nő legyen, de ezt egy kicsit sem
sajnálta. Vele együtt két másik lányt is vettek, de ők csak két vagy
három hónapig bírták. Az egyik összeveszett egy háremhölggyel, a
másik, egy Benafsa nevű, olyan szép volt, hogy rögtön megtetszett a
sahnak, aki úgy döntött, hogy inkább őt is őrizni kell. A lány újra
megnöveszthette a haját, hogy elfoglalja új helyét: az ágyasok
egyike lett.
Azután egy testvérpár érkezett. Karíma a Kabír, Khától pedig a
Kászim nevet kapta. Ezúttal az uralkodó megbízottai bölcsebben
jártak el, olyanokat választottak, akik elég magasak ahhoz, hogy
férfinak nézzék őket, és elég csúnyák ahhoz, hogy ne akadjon meg
rajtuk a sah szeme. Kabír és Kászim még két lánytestvért hagyott
otthon. Az anyjuk zokogva vallotta be nekik, hogy mind a négyüknek
nem tudnak enni adni, és az apjuk megszervezte, hogy a palotába
vigyék őket, ahol jobb élet vár rájuk. A lányok könnyek között
engedelmeskedtek, tették, amit a szüleik parancsoltak, és kéz a
kézben mentek el otthonról.
Kabír két évvel volt idősebb, és vigyázott a húgára. Kezdeti
félelme hamar elmúlt, és nemsokára második lett a rangsorban.
Szembeszállt Gafúr akaratával, nem engedte, hogy teljesen rájuk
telepedjen. Kászim csendesebb természet volt, neki jobban
hiányzott a családja. Néhány centiméterrel magasabb volt a
nővérénél, de görnyedten járt. Gafúrnak jó néhányszor hátba kellett
vágnia, míg megtanult úgy állni, ahogy egy őrtől elvárható.
Tarík, a csapat legfrissebb tagja más volt, mint a többiek. A
feladatait rendesen ellátta, de arról álmodozott, hogy a sah
észreveszi őt, és a szeretői közé emeli. Ő volt a legalacsonyabb
közöttük, az arca kerekded, a haja dióbarna, amiről egyszer azt
hallotta, hogy egy férfi sem tudna neki ellenállni. Azt nem árulta el, ki
kedveskedett neki így, de nem hagyta, hogy a férfias egyenruha
rontsa az esélyeit. Ügyelt rá, hogy a csípője szépen rengjen járás
közben, és ha közeledett a sah, kifestette a szemét. A hárem összes
lakója közül Benafsára vigyázott a legszívesebben, rokonságot
érzett az egykori őrrel, aki elcsábította az ország urát.
Gafúr és Kabír gúnyosan mosolygott, ha Tarík szóba került, de
elfogadta, hogy társukat néha elragadják az álmai. Minden őrnek
megvolt a maga módszere, hogy kibírja ezt az életet.
Gafúr tisztes távolból megmutatta Sekíbának a sah néhány
ágyasát, az asszonyokat, akiknek az a dolga, hogy boldoggá tegyék
uralkodójukat. Benafsa volt köztük a legfiatalabb, és pontosan tudta,
miért kedveli Tarík jobban a többieknél, de a tapasztalatairól nem
volt hajlandó beszámolni. Ha Tarík kíváncsiskodni próbált, ő csak a
fejét rázta és a szoknyáját igazgatta. A bőre világos volt, zöld íriszét
apró foltok díszítették. Nem csoda, hogy a sah szeme megakadt
rajta: most, hogy Halima arcán kezdett kiütközni a kor, ő volt a
legszebb.
Halima, a legidősebb szerető az évek során két lányt szült
Habibulláhnak. Az egyik most volt kettő, a másik négyéves, és
meghökkentően hasonlítottak az anyjukra. Halima a hajukat
fésülgette, és vágyakozva sóhajtozott. Észrevette, hogy az uralkodó
egyre ritkábban szólítja magához, és nem tudta, mi lesz vele és a
gyerekeivel. Kedves és anyás természete volt, a társnői közti vitákat
is igyekezett elsimítani.
Benazír volt a legsötétebb bőrű. Ébenfekete szeme ezekben a
napokban gyorsan megtelt könnyel. Gyereket várt, és nagyon félt. A
hasa csak nemrégiben kezdett nőni, de már hetek óta rosszul érezte
magát, egyszerre csak pár kanál rizst tudott megenni. Folyton a falat
bámulta, és összerezzent, amikor Halima a vállára tette a kezét.
Sakina és Fatima vígabbak voltak, és kevésbé szépek. Fatima fiút
szült, ami a többiek fölé emelte. Barátságos volt, de a jó természetű
Halimával ellentétben általában minden hárembeli veszekedés nála
és a barátnőjénél kezdődött. Sakina Benafsát szívből utálta, mert a
csábító érkezésével az ő rangja alacsonyabb lett, és a jövevény
tudta is, szükség esetén hogyan emlékeztesse erre. Sekíb
igyekezett távol tartani magát a két barátnőtől, ösztönösen érezte,
hogy ők teszik majd a leggonoszabb megjegyzéseket az arcára.
Vannak mások is, tudta meg, akikkel majd legközelebb találkozik.
A hárem élete viszonylag egyszerűen telt. Sekíb megrökönyödve
hallgatta, mivel foglalkoznak az itt élők. És, ami a még fontosabb,
mivel nem foglalkoznak. Nem főznek, nem hordanak vödörszám
vizet a kútról, nem gondoskodnak állatokról, és nem töltenek órákat
zöldségek hámozásával.
– Akkor ki végzi a házimunkát? – kérdezte Gafúrtól, miközben azt
nézték, ahogy Sakina és Benazír az arcát pirosítja, és összepréselt
cseresznyével színezi az ajkát.
 – Arra is van ember. A palotában mindenkinek megvan a maga
dolga. Az őröknek, a szolgáknak, az asszonyoknak, nekünk. Mind
elvégezzük a feladatunkat az Argban. – Gafúr a jobb bokáját a bal
térdén nyugtatva ült. Jól érezte magát a férfiszerepben.
– Mi az az Arg?
– Arg-e-Sáhí. Tényleg nem tudod, mit jelent? – Gafúr az egykor
tudatlanok büszkeségével nevetett. – Hát ez az Arg-e-Sáhí, a királyi
palota! Az Arg az új otthonod, Sekíb-dzsán!
 23.

Rahíma
– Vesd le a csadort!
A fal felé fordultam, és magam alá húztam a lábam. A szoba elég
kicsi volt ahhoz, hogy pontosan halljak minden egyes, reszelős
lélegzetet.
Abdul Khalík csípőre tett kézzel állt a küszöbön. Hátralestem.
Ebből a szögből meghökkentően nagynak tűnt. Becsukta maga
mögött az ajtót, és tett két lépést felém.
– Azt mondtam, vesd le a csadort!
Lehajtottam a fejem, és igyekeztem nyugodtan venni a levegőt.
Azért imádkoztam, hogy ma is feldühödjön, és hagyjon faképnél,
ahogy az előző nap.
– Nem tűröm ezt a szemtelenséget! Tegnap rád hagytam. Azt a
napot ajándékba kaptad tőlem, hogy lásd, tudok kedves is lenni. Ma
viszont másképp lesz. A férjed házában vagy, az én házamban,
csináld, amit egy feleségnek kell! Még ma este a szobámba kell
jönnöd.
Abdul Khalík harmadik feleségének a lakrészébe költöztettek be,
én a negyedik voltam. A többiek a ház egymással összekapcsolt,
külön szárnyaiban laktak. Már majdnem sötét volt, mire odaértünk,
úgyhogy nem láttam sokat. Bibi Gulalaj, a férjem anyja ragaszkodott
hozzá, hogy az autó felé menet engem használjon bot helyett. Öreg
volt, én meg túl udvarias hozzá, hogy visszautasítsam, bár a
kérdéseire csak egy-két szavas feleleteket adtam. Fel akart mérni.
Egy folyosó végi kis szobába vezetett, ezt szánták nekem, mondta.
Az ajtóm mellől modern fürdőszoba nyílt, még sosem láttam ilyet.
Folyóvíz és vécé is volt benne.
A hármas számú feleséget Sáhnáznak hívták, épp csak
megpillantottam, mielőtt a helyemre tereltek. Amikor
szembetalálkoztunk, elfordult, és arrébb ment, nem érdekelte a
bemutatkozás.
– Ő Sáhnáz. Majd reggel összeismerkedtek, amikor mindent
megmutogatunk.
A szobában egy sarokba dobott matrac, egy párna és egy kis
asztal volt az összes bútor.
– Estére kapsz egy tányér ételt. Holnaptól pedig te is itthon
érezheted magad – biztatott az anyósom.
Ezt nem volt könnyű elhinnem.
Amikor Abdul Khalík először lépett be a szobámba, majdnem
felsikoltottam, és a sarokba bújtam. A keze fejével letörölte a zsírt a
szájáról: éppen befejezte a vacsorát; az én tányérom érintetlenül állt.
– Nem ettél? Nem éhes az asszonykám? – vihogott.
Nem feleltem.
Mellém guggolt, és két ujjával felemelte az államat. Durva érintése
volt. Nem néztem rá. Lehúzta a hajamról a kendőt, és megérintette a
tarkómat.
– Holnap – ígérte, és kisétált. Reszkettem a rémülettől.
Leszállt az este, mégsem tudtam elaludni. Csak hánykolódtam a
matracon, figyeltem, nem hallok-e lépteket, egy kéz neszét a
kilincsen, kopogtatást. Az anyámra, a nővéreimre gondoltam, azon
töprengtem, vajon közel van-e Sahlá és Parvín. Imádkoztam, hogy
ők is itt legyenek valahol a házban, és másnap reggel meg azután
minden reggel láthassam őket. Kíváncsi voltam, mit mondhatott
Rohíla Szitárának, aki napról napra több olyan kérdést tett fel, amire
nem tudtuk a választ. Azt kívántam, hogy Khálá Saima lábánál
feküdhessek, és Bibi Sekíba történetének folytatását hallgathassam.
De mindennél jobban vágytam arra, hogy újra az iskolában
lehessek, a moallim-száhib éppen a hátát mutassa felénk, és
Abdullah meg én összenézzünk, jelezve mennyire unatkozunk,
rugdossuk egymást a pad alatt, és fordítsuk úgy a füzetünket, hogy a
másik rögtön lássa a helyes megoldást.
Mindenütt szívesen lettem volna, kivéve ezt a helyet.
Amikor már nem tudtam tovább visszatartani, résnyire nyitottam
az ajtót. Kilestem, láttam, hogy üres a folyosó, úgyhogy óvatosan
átlopóztam a mosdóba. Kifelé jövet Sáhnáz pont elcsípett.
– Jó reggelt – mondta egyszerűen. Néhány évvel idősebb lehetett
Sahlánál, az arcán ugyanaz a közöny ült, ami a hangjában csengett.
Sovány volt, talán tíz centivel magasabb nálam. Csípőjén egy
legfeljebb hat hónapos kisbabát tartott.
– Szalám – feleltem óvatosan. Tudtam, ki ő, és eszembe jutott
anyám figyelmeztetése.
– Téged Rahímának hívnak?
Bólintottam.
– Jól van, Rahíma. Bibi Gulalaj megkért, hogy mutassak meg
neked mindent. Elindulunk? Már eleget bujkáltál a szobádban.
Igazából nem érdekeltem Sáhnázt, de rábíztak egy feladatot, és –
ahogy Mádar-dzsán mondta – engedelmeskedett az anyósa, az
anyósunk utasításának.
– Én már három éve itt élek, és azt mondták, más nem fog ezen a
részen lakni. Ez a szoba az enyém meg a gyerekeimé. Ez a konyha.
Az a közös nagy szobánk. Az a folyosó a többi szárnyba vezet, a
jobb részekhez. Gondolom, te is fogsz főzni és takarítani. Látod,
nekem elég sok dolgom van.
Elhallgatott, figyelmesen rám nézett.
– A hajad. Miért van ilyen rövidre vágva?
– Baccsa pós vagyok. Úgy értem, voltam.
– Még sosem láttam baccsa póst. Miért csináltak belőled fiút?
– Az anyám csupa lányt szült, az apám meg fiút akart.
– És felöltöztettek fiúnak? És úgy mentél ki az utcára?
A hangja több kíváncsiságot árult el, mint undort, ettől
felbátorodtam, és megpróbáltam beszélgetni vele. Valami Sahlára
emlékezetett benne, és azt máris sejtettem, hogy nagyon nagy
szükségem lesz itt egy szövetségesre.
– Igen. Iskolába is jártam. Anyám rám bízott mindenféle
elintéznivalót. Még dolgoztam is, és pénzt kerestem. Megtanultam
elektromos készülékeket szerelni – vágtam fel. Ez több volt annál,
mint amit Barakzai agánál igazából csináltam, de Sáhnáz úgysem
értené a különbséget.
– Arra ne számíts, hogy itt is te leszel az imádott kisfiú.
Amikor ezt kimondta, rájöttem, hogy titokban tényleg erre vágyom.
– Ki lakik még a házban? – kérdeztem, és reméltem, hogy nem
látszik rajtam a csalódás. A gyerek sírva fakadt, kis kezével az anyja
arca felé kapkodott.
Sáhnáz bevitt a nagy szobába, és szoptatni kezdte a babát.
– Három külön szárny van, mindegyik feleségnek egy. Legalább
is, így volt, míg te meg nem érkeztél. Az első feleséget Badrijának
hívják, az övé a legnagyobb hely, neki az emeleten van a
hálószobája. A második Dzsamíla. Ő is a ház tágasabb részében
lakik, de az alsó szinten. Abdul Khalík szobája is fenn van, fogod
látni eleget, abban biztos vagyok.
A mondat végéről nem vettem tudomást, nem mertem
belegondolni, hogy mit jelent. Ha csak eszembe jutott, ahogy
hozzám ért, reszketni kezdtem.
– És Bibi Gulalaj hol lakik?
– A szomszéd házban, de elég gyakran átjön, rajta tartja a szemét
a legidősebb fia ügyein. Főleg, mióta Abdul Khalík olyan sokszor
elmegy itthonról. Vigyázz vele, erőskezű asszony.
– És a többiek?
– Milyen többiek?
– Hát, az unokatestvérei, Abdul Saríf és Abdul Haidar –
kétségbeesve imádkoztam, hogy ők is a szomszédaink legyenek.
– Ja, hallottam, mi történt. Szóval, igaz? Szafija néha mindent
összekever. Most azt mesélte, hogy még két testvéred is férjhez
ment. Az egyikük sánta, ugye? Hihetetlen, hogy sikerült túladni rajta.
Hát, Abdul Saríf a hegy túloldalán él, talán négy kilométernyire
innen. Abdul Haidar pedig annak a falnak a túloldalán. Gyakran
átjön, mert ő Abdul Khalík jobbkeze.
Tehát Parvín közel van! Csak egy fal választ el minket! Tudni
szerettem volna, mit csinál éppen, és vajon ő sejti-e már, hogy csak
néhány méterre vagyunk egymástól. Sahlá. Sahlát messzire vitték.
– És Abdul Saríf eljön ide néha?
– Igen, de nem olyan gyakran, mint a testvére. Viszont, ha arra
gondolsz, hogy találkozhatsz a nővéreiddel, akkor ne nagyon
reménykedj. Egyikük sem szokta magával hozni a feleségeit, ebben
a családban a nők nem sokat utaznak. Szokj hozzá ezekhez a
falakhoz! Rajtuk kívül mást nem fogsz látni.
Sáhnáz megunta a társaságomat, és elment, hogy lefektesse a
babát. Két gyereke volt, egy kétéves fiú, és ez, akit a kezében tartott,
egy öt hónapos lány.
Hetekkel később tudtam meg, hogy Abdul Khalík egy déli faluból
hozta őt el, miután az embereivel sikeresen kikergették onnan a
tálibokat. A falu megmenekült, de Abdul Khalík és a társai úgy
érezték, megérdemlik, hogy elvegyék, amit megkívántak.
Fosztogattak, és a nőkkel erőszakoskodtak. Nem volt senki, aki
megvédje az ártatlanokat: a helybéli férfiak rég eltűntek a
háborúban. A katonák felpakolták, ami megtetszett nekik, és a
parancsnok esetében ez Sáhnáz volt. A nikáh óta nem látta a
családját.
Rosszabbul is járhatott volna, mondta, ő legalább feleség lett. Sok
asszonyt egyszerűen megerőszakoltak, azután ott hagytak a
családjával: annál semmi sem szörnyűbb.
Gyakran eszembe jutott Sáhnáz faluja, mert tudtam, hogy az
apám is biztosan részt vett ezekben a harcokban. Vajon a többiekkel
együtt fosztogatott? Reméltem, hogy nem.
– El is kezdhetsz takarítani – mondta Sáhnáz, neki meg kellett
fürdetnie a fiát. Megkerestem a seprűt, és nekiláttam a munkának.
Úgy csináltam, ahogy a nővéreimtől láttam, de nem ment valami jól.
Vártam, hogy jön majd valaki, és felvált, de Sáhnáz eltűnt, úgyhogy
inkább bementem a szobámba szomorkodni. Hiányzott a régi
életem.
Az este gyorsan eljött újra, és Bibi Gulalaj is megjelent, hogy
velünk vacsorázzon a nagy szoba földjén kiterített abroszon. Sáhnáz
párolt húst és rizst főzött, én pedig ügyeltem rá, hogy magam alá
húzzam a lábam, és nőiesen üljek. Éreztem, hogy az anyósom
figyel. Segítettem Sáhnáznak leszedni és elmosogatni, azután
visszamentem a matracomra. Bibi Gulalaj a nagy szobában ült egy
csésze teával, és nézte, ahogy az unokája egy fakanállal játszik.
Füleltem, mikor megy el, de maradt. Kinyílt az ajtóm.
– A férjed kéret. Úgy menj hozzá mint a legújabb felesége.
Sáhnáz megmutatja az utat – szólt rám az anyósom.
Nem álltam fel, erre hozzám lépett, és a fülemnél fogva húzott fel.
– Nem hallottad talán, amit mondtam? Többször akarod hallani?
Göcsörtös ujjai alatt égett a fülem. Nagyot kiáltottam, és
feltápászkodtam. Sáhnáz a folyosón várt, kicsit mulattatta, ami
történik.
A ház központi része felé indultunk. Ha kevésbé lettem volna
ideges, biztosan jobban körülnézek, így csak arra emlékszem, hogy
feltűnt, milyen széles a folyosó, és milyen magasan van a tető. Sok
ajtó mellett haladtunk el. Nem láttam még ekkora házat.
Sáhnáz egy ajtóra mutatott, és azt mondta, kopogjak be. Mielőtt
még bármit kérdezhettem volna tőle, megfordult, és lesietett a
lépcsőn. Utánafutottam, megragadtam a karját.
– Sáhnáz, kérlek, hadd menjek vissza veled!
Kiszabadította magát a szorításomból, dühösen nézett rám.
– Hagyj békén – sziszegte. – A férjed az új feleségét kérte. Nagy
hibát követsz el, ha megvárakoztatod. Ennél jobb tanácsot nem
adhatok.
– Könyörgök, Sáhnáz-dzsán! Úgy félek! – Pánikba estem. Nem
akartam egyedül maradni, a sötét szobámra és a vékony
matracomra vágytam. Úgy éreztem, rossz helyen vagyok, még a női
ruhát is utáltam: természetellenesnek, esetlennek éreztem. Baccsa
pós vagyok! Olyan, mint Bibi Sekíba, a palotaőr!
– Megőrültél? Menj be, vagy megbánod! Olyan büntetést kapsz,
amilyet most el sem tudsz képzelni!
Elment, ott hagyott a folyosón. Kétségbeesetten kerestem a kiutat,
pedig nem volt.
A férjem nyilván meghallott minket. Amikor a szobája ajtaja kinyílt,
zihálva hátraugrottam, de neki ettől csak jobb kedve lett. Odaintett
magához. Nem tudtam, mit tegyek, viszont Sáhnáz fenyegetése is
halálra ijesztett, úgyhogy végül engedelmeskedtem.
Későbbi látogatásaim során vettem észre, hogy Abdul Khalík
hálószobája olyan, amilyennek egy palotát képzeltem. A matraca
egy legalább egy méter magas fadobogón feküdt, a sarokban plüss
karosszék állt, a földet egy gyönyörűen szőtt, mélyvörös szőnyeg
borította. Két ablaka az udvarra nyílt, ahol három fegyveres őrködött.
De amikor először beléptem hozzá, még úgy meg voltam ijedve,
hogy csak őt magát láttam. Már kényelembe helyezkedhetett az
ágyán, most visszaült rá, és a párnáinak támaszkodott.
– Vesd le a csadort! – parancsolt rám.
A földet néztem, nem mozdultam. Amikor Mádar-dzsán adta rám,
a legszívesebben letéptem volna magamról, de most, hogy Abdul
Khalík bámult úgy, ahogy bámult, ragaszkodtam hozzá. Csak a
szemem sarkából láttam kíváncsi és dühös arcát.
– Figyelj – hajolt előre. Nem volt rajta turbán, láttam, hogy a haja
ugyanúgy őszül, mint a szakálla. Drapp gyapjúköntöst és nadrágot
viselt, a lábát kinyújtotta. Csak az ágya mellett álló lámpa világította
meg a szobát. – Lehet, hogy nem tanítottak meg rá, mit jelent
feleségnek lenni. Amilyen nők vannak a családodban, ezen sem
lepődnék meg. Akkor majd én elmagyarázom, hogyan vannak a
dolgok. Én vagyok a férjed, ez az otthonod. Ha kérek tőled valamit,
azt gyorsan teljesíted, cserébe nyugodtan élhetsz, és büszke lehetsz
rá, hogy Abdul Khalík felesége vagy.
 Ismét közelebb intett magához. Legyűrtem a rám törő hányingert,
és tettem felé két lépést. Karnyújtásnyira álltam tőle, megfeszültek
az izmaim.
Maga felé fordította az arcomat. Olyan közel hajolt, hogy meg
tudtam volna számolni a ráncokat az arcán, külön-külön láttam a
szemöldökében minden egyes szálat. Igyekeztem nem felnézni rá.
– Megértetted, amit mondtam?
Bólintottam. A testőrei és a fegyvereik jártak az eszemben. Halálra
voltam rémülve.
– Jól van. Akkor engedelmeskedj, és vesd le a csadort.
Le tudta volna venni ő is. Amikor később visszagondoltam erre a
percre, megértettem, hogy ő maga is meg tudott volna tenni
mindent, amire kényszerített, de neki más volt a célja. Nekem kellett
egyenként levetnem az összes ruhadarabomat. Először a csadort,
azután a harisnyámat, azután a bugyimat… mindent. Egyre jobban
reszkettem. Amikor kibújtam a bugyimból, sírva fakadtam, de ez őt
egyáltalán nem zavarta. Megalázva, gyengén, kiszolgáltatottan
álltam előtte, a kezemmel próbáltam eltakarni magamból annyit,
amennyit tudtam.
Helyeslően bólintott, az ajka nedvesen csillogott az izgalomtól.
– Többé nem vagy baccsa pós. Ma éjjel megmutatom neked, hogy
nő vagy, nem kisfiú.
 24.

Rahíma
Már a gondolatától is undorodtam. Utáltam, ha hozzám ér. Gyűlöltem
a leheletét, a bajszát, a bütykös lábát. De nem volt menekvés, ha
úgy tartotta kedve, hivatott, és nekem azt kellett tennem, amit ő
akart. Szerencsére ritkán volt néhány percnél hosszabb ideig
szüksége rám. Talán jobb lett volna, ha Mádar-dzsán pontosan
elmondja, mire számítsak, bár akkor valószínűleg soha nem tudtak
volna rávenni a nikáhra.
Úgy láttam, Sáhnáz másnap sajnálkozva néz rám. Ő nyilván tudta,
milyen ez. Amikor találkozott a szemünk, elpirultam.
Belülről sajogtam, mint a nyers hús. Amikor belepisiltem az
elegáns, nyugati vécébe, majdnem elsírtam magam.
Sáhnáz megkért, csináljak ebédet a családnak, hogy ő addig a
gyerekekkel foglalkozhasson. Bementem a konyhába, és szemlét
tartottam a polcon álló zöldségek felett, szinte hálás voltam érte,
hogy az új feladat eltereli a gondolataimat arról, amin
keresztülmentem. Egy bádogdobozban lisztet, egy másikban cukrot
találtam. Anyámra gondoltam, és nagyot sóhajtottam. Attól kezdve,
hogy fiút csináltak belőlem, nem kellett ilyesmivel foglalkoznom,
fogalmam sem volt a főzésről, a legegyszerűbb ételt sem tudtam
elkészíteni. Ha az apám meglátta volna a fiát a konyhában
buzgólkodni, valószínűleg szétveri mérgében a házat.
Megpróbáltam felidézni az ételeket, amiket anyám és Sahlá főzött.
Még Parvín is meg tudott csinálni egy normális fogást, bár ő több
időt töltött azzal, hogy izgalmas formára faragta a krumplit, mint
amennyit a hámozásukra áldozott.
Nekiláttam egy krumpliragunak. Feltettem a vizet forrni, ahogy az
anyámtól láttam. Megpróbáltam a tűzhelyre figyelni, de a szemem
mindig az udvarra nyíló ablakra tévedt. Egy csapat fiú focizott
odakinn, ketten közülük majdnem egyidősek lehettek velem.
Kiabáltak, viccelődtek, nekem meg vadul kalapált a szívem: köztük
akartam lenni, nem egy vaslábas fölé hajolva, az ujjamra ragadt
krumplihéjjal.
Tudni szerettem volna, kik ezek a srácok. Azt rögtön láttam, hogy
a játékban nem volnának komoly ellenfelek. Ügyetlenül rugdalóztak,
alig találták el a labdát.
– Rahíma! Hogy ülsz ott? Az isten szerelmére, nem szégyelled
magad?
Sáhnáz hangja riasztott fel a gondolataimból. Összerántottam a
térdem, magam alá húztam a lábam. Úgy ültem, mint amikor egy fiú
napozik. Fájdalom hasított a csípőmbe.
– Bocsánat, én csak…
– Legyen benned szemérem!
Lehorgasztottam a fejem, újra elpirultam, és átkoztam magam.
Hála istennek, hogy anyám nem látta ezt. Annyiszor figyelmeztetett,
hogy az új otthonomban viselkedjem jól nevelt lányként, de hát
évekig fiú voltam. Sok mindent el kellett felejtenem.
Az anyósom is velünk ebédelt. Egy kisfiú, talán az egyik unokája
vállába kapaszkodva bicegett be. Kezet csókoltam neki, és valami
üdvözlésfélét motyogtam, ahogy Sáhnáz. Engem meglepett, hogy
beállított, de Sáhnázt egy kicsit sem. Amikor tanácsot kértem tőle,
nem sokat segített.
– Velem is ugyanezt csinálta – súgta. – Látni akarja, jó feleség
vagy-e. Menj, teríts meg, tálalj. Ülj mellé.
Ő bement a nagy szobába, és kedvesen megszólította a
vendéget.
 – Khálá-dzsán, ha megengeded, megyek, megetetem a kicsit.
Sajnálom, hogy nem maradhatok veled, de az új menyed főzött
ebédet.
Sáhnáz tanácsa szerint azonnal be akartam vinni az ételt, és
közben eszembe jutott, hogy éppen anyósunk érkezése előtt etette
meg a gyerekeit. Mindegy, hamar megfeledkeztem róla, amikor a
krumplit kihalásztam a fazékból. Az anyám főztje egészen másképp
nézett ki. Remegő kézzel tálaltam, míg Bibi Gulalaj az imagyöngyeit
babrálta, és árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat. Amikor
elé tettem a krumpliraguval és rizzsel teli tálat, megszólalt.
– Jó lett volna először egy csésze tea. Úgy tűnik, nagyon szeretnél
túlesni rajtam.
– Hát… bocsánat. Hozhatok egy csésze…
– Igen. Kezdjük a teával. Egy vendéget azzal kínálunk meg
először.
Felálltam, visszamentem a konyhába, vizet forraltam. Az üstbe
szórtam a tealeveleket, és átkutattam az egész konyhát, míg végre
találtam egy csészét.
– Kardamomot tettél bele?
Felsóhajtottam.
– Nem, Khálá-dzsán, sajnálom. Azt elfelejtettem.
– Tea kardamom nélkül? – csalódottan ingatta a fejét, és hátradőlt.
– Lehet, hogy a ti családotok úgy issza a teát, de általában
mindenki…
– Az anyám is mindig tett bele.
Összehúzta a szemét, nem örült, hogy a szavába vágtam.
– Azt mondtam, hogy általában mindenki fűszeres teát iszik.
Legközelebb figyelj jobban.
Némán bólintottam, míg ő lassan kortyolgatta az ízetlen italt. A
szemén látszott a csalódottság. Én a krumpliról szálló gőzt figyeltem.
– Rendben. Akkor végre megkóstolhatjuk a főztödet.
Egy kis rizst kanalaztam a tányérjára. Nagy csomókba ragadt
össze, de a krumpli viszonylag jól nézett ki. Abban bíztam, hogy Bibi
Gulalaj az öreg szemével nem veszi észre, mit kapott, de két falat
után már elégedetlenül rázta a fejét.
– Ez kihűlt. Az étel nem jó hidegen. És a rizsszemeket jobban
szeretem, mint a -csomókat. Meddig főzted?
– Nem… nem tudom…
– Túl sokáig. Túl sokáig. A krumpli viszont még kemény – nagyot
sóhajtott. – Sáhnáz, Sáhnáz, gyere ki!
Sáhnáz előjött, a szemét kíváncsian tágra nyitotta.
– Igen, Khálá-dzsán?
– Ez a lány nem tud főzni! Megkóstoltad, amit csinált? Borzasztó!
– Nem, Khálá-dzsán, nem kóstoltam meg. Mindenképpen ő akart
ebédet készíteni, és én hagytam. Tudod, hogy egyébként boldogan
főznék neked…
Kezdtem rájönni, hogy a társnőm nem olyan jó szándékú, mint
gondoltam. Kerülte a tekintetem. Kedvem lett volna behúzni egyet
neki, de igyekeztem nyugodt maradni.
– Ez nem igaz! Ő mondta, hogy ez az én feladatom! És a baba is
nemrég kapott enni! Ezt direkt csináltad!
– Rahíma, pont ettől a modortól féltem. Faragatlan kölyök vagy,
aki nem való a fiamhoz, de ha már elvett, meg kell nevelnünk téged.
Jól figyelj rám. Viselkedj úgy, ahogy egy rendes fiatalasszonyhoz
illik, és tanuld meg, mi a dolgod. Azt a felfordulást, amit az apád
házában csináltál, itt biztosan nem fogjuk eltűrni. Most elmegyek, de
figyelni fogom, mit művelsz.
Feltápászkodott, és az udvar felé bicegett. Egy szót se szólt
többet, csak hagyta, hogy becsapódjon mögötte az ajtó.
Sáhnáz hátravetette a haját, és elégedett mosollyal a szobájába
vonult. Ügyesen csapdába csalt.
Mádar-dzsán, igazad volt! És ez valószínűleg csak a kezdet.
De még aznap megmondtam neki a véleményem.
– Ezt mire volt jó?
– Micsoda?
 – Szólhattál volna előre. És még hazudtál is neki. Rám kentél
mindent.
– Miről beszélsz? Nem hazudtam!
Eszembe jutott Khálá Saima egyik kedvenc mondása: „A hazug
feledékeny.”
– Ne lázadozz, Rahíma, hamar belejössz majd. Isten a tudója,
hogy én is milyen gyorsan tanultam.
Csupa ellentmondás volt ez a lány. Dühös volt rám, mert, nem
elég, hogy a legkisebb házrészt kapta, még osztoznia is kellett
velem. A másik két feleség több gyereket szült, és a velük való
házasságot Bibi Gulalaj szervezte, őt meg engem viszont Abdul
Khalík saját maga választott, és ez nem tetszett az anyósunknak.
Sáhnáz az egyik nap sértődött volt, másnap pedig mellém ült
beszélgetni, mintha régi barátnők volnánk. Láttam, hogy nagyon
magányos: legalább annyira hiányoztak neki a testvérei, mint nekem
az enyémek.
– Tudod, miért nem szeret?– kérdezte egyszer.
– Mert rossz feleség vagyok?
– Nem – vihogott. – Bár az sem segít. Utál, mert azt akarta, hogy
Abdul Khalík a bátyja lányát vegye negyedik feleségül. És ő helyette
téged hozott ide.
– Miért nem vette el az unokahúgát?
– Úgy volt, hogy elveszi. Vagy legalább is ezt hallottam a
többiektől. De néhány héttel ezelőtt valami megváltozott, és ő
kimentette magát a nagybátyja családjánál. Azután egy hét múlva
hallottuk, hogy valaki mással szervezi a nikáht. Veled. Bibi Gulalaj
testvére nagyon csalódott volt, mert a lányának más udvarlói is
akadtak volna.
Tudtam, hogy nem szabad elhinnem, amit Sáhnáz mond, de én is
egyedül éreztem magam. Egész nap szinte csak vele találkoztam. A
fia hamar megkedvelt, így aztán az időm nagy részét azzal töltöttem,
hogy focizni tanítottam Marúfot. Sáhnáz gyanakodva nézett minket,
mintha valami rosszra készülnék.
 És tényleg úgy tűnt, hogy bármit csinálok, az rossz. Rosszul
ültem, rosszul főztem, rosszul takarítottam. Pedig én csak vissza
szerettem volna menni az iskolába meg a családomhoz és a
barátaimhoz. Nevetségesnek éreztem magam szoknyában meg a
melltartóban, amit anyám a nikáh előtt vásárolt. Újra le akartam
lapítani a mellem. És gyakran meg is tettem. Egy hosszú
szövetdarabot a mellkasom köré tekertem, és szorosan
összetűztem, hogy ne látsszam igazi nőnek.
Az anyósom rendszeresen ellenőrzött. Ha a ház nem volt
megfelelően tiszta, a fülemet ráncigálta, felsikáltatta velem a padlót,
és figyelte, hogyan ügyetlenkedem. Sáhnáz mindent rám kent, és
Bibi Gulalaj boldogan hitt neki.
Abdul Khalík sem hagyott békén. Legalább olyan elszántan
próbált belőlem rendes feleséget faragni, mint az anyja. Utáltam,
amikor az arcomban, a nyakamon éreztem a leheletét. A fogai
sárgák voltak, a szakálla az arcomat dörzsölte. Néha elhúzódtam
tőle, próbáltam úgy kibújni a fogásából, mint a karatésok a
magazinokban. De minél többet kapálóztam, annál erőszakosabb
lett. Az arcára kiülő mosoly volt a legrosszabb. Mintha élvezné, hogy
harcolnia kell. De mit csodálkoztam ezen? Végül is katona volt.
Minden alkalommal mocskosnak és gyengének éreztem magam.
Gyűlöltem, hogy amikor maga alá gyűr, elhagy az erőm. Törvény
szerint a felesége voltam, és ez mindent megváltoztatott, nem volt
jogom tiltakozni. Láttam az arcán, hogy bármit teszek, csak rosszul
járhatok.
Sok éjszaka telt el úgy, hogy az oldalamon fekve,
összegömbölyödve sírtam csendesen, és vártam a reggelt, mert
akkor a mellettem horkoló férfi kinyújtózik végre, és én
visszamehetek a szobámba.
 25.

Rahíma
– Kóstold meg! Érzed? Teljesen ízetlen. Meg kell sóznod kicsit. Egy
kevés sótól minden jobb lesz.
Sáhnáz újra megkeverte a fazék tartalmát, a paradicsom sercegett
a forró olajban. Néhány egyszerű étel elkészítését magyarázta el.
Nem volt könnyű, de arra rájöttem, hogy szereti, ha dicsérik, és én
dicsértem is. Jobb volt, mint veszekedni.
– Látod a különbséget? Elég, ha hozzáérsz a krumplihoz, és
kiderül. Már puha. Érted? Megfőtt. Istenem, hihetetlen, hogy még
ennyit sem tudsz. Biztos nagyon elkényeztettek otthon. Remélem, a
nővéreid nem ekkora mamlaszok.
Őket egyáltalán nem féltettem, Sahlá és Parvín majdnem olyan jól
főzött, mint Mádar-dzsán. Mégis belesajdult a szívem, amikor szóba
kerültek. Már vagy két hete elvittek otthonról, és el sem tudtam
képzelni, mihez kezd anyánk nélkülünk. Apámmal nem volt ilyen
nehéz dolgom, nyilvánvalóan elégedett mosollyal, jól megtömött
gyomorral heverészett a nagy szobában, miközben mámorító
füstfelhő gomolygott körülötte.
– Sáhnáz, hogy találkozhatnék a nővéreimmel? Annyira
hiányoznak! Parvín egészen közel van. Meglátogathatom?
– Ezt ne tőlem kérdezd. Kérdezd a férjed. Vagy az anyósod –
javasolta. Nem voltam biztos benne, hogy komolyan gondolja-e,
vagy csak újabb csapdába csal.
Az anyósom majdnem minden délután megjelent nálunk.
Érkezésem harmadik napján, a ház tágasabb részébe rendeltek, de
ezúttal a férjem első felesége hivatott. A szennyes ruhával kellett
elbánnom. Badrija Bibi Gulalaj másod-unokatestvéreként, vagyis a
kedvenceként került a házba, és Abdul Khalík is jól bánt vele, hiszen
jó feleség volt, és a rokoni kapcsolatot is tisztelni kellett. De ahogy a
családfő egyre fiatalabb feleségeket hozott haza, egyre ritkábban
engedte az ágyába, és ezen sokat vitatkoztak, bár nem értettem,
miért.
Badrija kicsit sem volt szép. A pofazacskója lelógott, a szája fölött
két szemölcs éktelenkedett, pont úgy, mint a tā betű pontjai, és az
arca legalább olyan dagadt volt, mint a dereka. De nem szorult rá,
hogy jól nézzen ki. Már a harmincas éveiben járt, nehézkesen
mozgott, a csípőjét öt fiú és két lány születése szélesítette meg,
büszke lehetett a teljesítményére. Bibi Gulalaj imádta a tőle való
unokáit, és a többi feleségnek dicsekedett velük. Ezzel növelte az
asszonyok közötti feszültséget, vagyis érdekesebbé tette az életét.
– Figyelj rá, hogy jól dolgozzon, Badrija, mert sokat kell még
tanulnia ennek a lánynak! Ne feledd, baccsa pós volt. Elhiszed?
Baccsa pós az ő korában! Nem csoda, hogy fogalma sincs róla,
hogyan tartja magát egy igazi nő. Nézd, hogy jár, nézd a haját meg a
körmeit! Az anyja szégyellhetné magát miatta.
Abdul Khalík nagyon megbántotta Badriját, amikor negyedik
feleséget hozott haza, de hát, hadúr volt, és ez még egyszerűbb
háztartásokban sem volt szokatlan, úgyhogy ő jó feleséghez illően
tartotta a száját. Egyébként sem volt oka panaszra. Övé volt a ház
legszebb része, ő volt a legjobban megbecsült asszony, az, akivel
Abdul Khalík megbeszélte az ügyeit, és ő gondoskodott róla, hogy
ezekről mindenki értesüljön.
Az életünknek megvolt a maga szokásos ritmusa. A feleségek a
gyerekeikkel törődtek, Abdul Khalík az ügyeit intézte, akármit is
jelentsen az. Egy ideje szüneteltek a fegyveres összecsapások, de ő
és a testőrei majdnem mindennap beültek a három hatalmas fekete
terepjáróba, és nagy porfelleget verve elrobogtak. Ha gyalog ment, a
kísérete körbevette, a parancsaira rábólintottak, a nőkhöz nem
szóltak. A férfiak együtt ettek, Abdul Khalík házvezetőnői szolgálták
ki őket. Ilyenkor az étkezőszobában, egy szőnyegekkel borított,
párnákkal és vánkosokkal körberakott helyiségben gyűltek össze,
ahol a férfiak féloldalra támaszkodva heverésztek, az ujjukat
nyalogatták, és teát kortyoltak, miközben megbeszélték a napi
ügyeket. Amikor végeztek, a nők és a gyerekek megehették a
maradékot. A szolgálóknak a harmadik körből jutott, ők csak
remélhették, hogy aznap elég csúszott ki az őket megelőző mohó
ujjak közül.
A nők sosem hagyták el az udvart. A gyerekek, ahogy testvéreknél
ez szokás, kisebb csoportokban játszottak és veszekedtek. A
féltestvérek többnyire jól kijöttek egymással, de a közös focizást
gyakran vita szakította félbe, és olyankor az első feleség gyerekei a
második feleség gyerekeivel fordultak szembe. Ugyanez volt igaz a
lányokra is, akik egy szempillantás alatt egymásnak tudtak ugrani.
Badrijának nem okozott problémát, hogy munkát kellett nekem
adnia. Másnak sem. Ugyan sok segítségük volt, a nőknek különös
örömet jelentett, ha rám bízhatták a legalantasabb feladatokat, főleg,
ha azután ügyetlennek is bizonyultam. Igyekeztem a tőlem telhető
legjobban sikálni a padlót, mosni a pelenkát vagy tisztítani a
nyugatias vécét. A nap végére égett a kezem, és nem vágytam
másra, csak hogy letehessem a fejem, de általában nem volt ilyen
szerencsém. Abdul Khalík többnyire a hálószobájába hivatott, hogy
megismételjük, amit az előző éjszaka csináltunk. Meg az azelőttin.
Minden lépés úgy égetett belülről, mintha üvegszilánkokat dugtak
volna a bugyimba. Néha felriadtam az éjszaka közepén, mert
eszembe jutott, ami történt, és már nem tudtam újra elaludni.
Összeszorítottam a combom, felhúztam a térdem, és imádkoztam,
hogy unjon már rám. Azt kívántam, hogy minél hamarabb érkezzen
meg a havi vérzésem, de mert alig hat hónappal korábban jött meg
először, még nem számíthattam rá rendszeresen.
Egyetlen menekülésem volt: megtanultam másra gondolni, míg
vele voltam. Becsuktam a szemem vagy egy foltot bámultam a falon,
és álmodoztam, mint amikor ismerős formákat keres az ember egy
felhőben.
Napközben a külső falat figyeltem, reméltem, hogy valamiképpen
egy pillanatra megláthatom a nővérem. Azért imádkoztam, hogy
Parvín egyszer csak bicegjen át a mi udvarunkba, lepjen meg a
látogatásával, egy rajzával, egy mosolyával. Az volt a legrosszabb,
amikor az járt a fejemben, hogy az ő napjai hogyan telhetnek.
Reméltem, neki nem kell végigcsinálnia mindazt, amit nekem.
Parvín lába nehezen, ügyetlenül mozgott, és ez általában
senkinek nem tetszett. Ha az őt körülvevő emberek kicsit is
hasonlítanak az itteniekre, akkor biztosan sok büntetést kap –
gondoltam. Engem elég sokat pofoztak, amikor egy-egy rám bízott
feladatot nem jól teljesítettem.
Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy a nővérem ott van a fal
túloldalán. Látni akartam. Látni akartam végre valakit, aki ismer
engem, és szeret. Végül nem bírtam tovább, összeszedtem a
bátorságomat, és amikor észrevettem, hogy Bibi Gulalaj
keresztülmegy az udvaron, a nyomába eredtem.
– Khálá-dzsán! Khálá-dzsán! – futottam utána lihegve.
Az anyósom megfordult, és máris elégedetlen volt velem. Amikor
utolértem, nem pazarolta az idejét, rögtön arcul csapott.
– Micsoda stílus ez, hogy futkározol és kiabálsz? Istenem!
Fogalmad sincs a jó modorról! Nem tanultál semmit, amióta itt vagy?
Az arcom elzsibbadt, de már nyitottam a szám, hogy megpróbáljak
úgy bocsánatot kérni, ahogy neki tetszik.
– Bocsáss meg, Khálá-dzsán, de beszélni szeretnék veled, mielőtt
elmész. Jó reggelt, hogy érzed magad? – kérdeztem, nem mintha
érdekelt volna, csak hogy megmutassam, szorult belém illem.
– Azért rohantál keresztül az udvaron, mint egy veszett kutya,
hogy ezt megtudd?
Nem volt könnyű a kedvére tenni.
– Kérdezni szeretnék valamit, Khálá-dzsán. Nagyon hiányoznak a
nővéreim, már hetek óta nem láttam egyiküket sem, meg mást sem
a családomból. Lehetséges volna, hogy legalább Parvínt
meglátogassam? A szomszédban lakik, és…
– Nem azért hoztak ide, hogy a nővéreddel játszogass, és őt is
elvond a munkájától. Épp elég baj, hogy képtelen vagy rendesen
elvégezni bármit, amire megkérünk. Most már ez a családod. Verj ki
a fejedből minden mást, eridj, és törődj a munkáddal. A sánta
testvéred úgysem nagy segítség odaát, legalább ne ronts a
helyzetén.
– De szépen kérlek, Khálá-dzsán! Csak egy pár percre.
Megígérem, hogy mindent rendesen megcsinálok. Ma reggel már
felmostam a követ, és kiporoltam a szőnyegeket. Még neki is tudnék
ott segíteni bármiben, amit…
Jött a következő pofon. Hátraléptem, és éreztem, hogy a szemem
elhomályosodik a könnyektől. Mindig újra meglepett, mekkora erő
van még ezekben a ráncos ujjakban.
– Tanuld meg elsőre meghallani, amit mondok.
Hátat fordított, és fejét csóválva kiment az udvarból.
Nem kellett volna meglepődnöm, mégis elcsodálkoztam. A
nővérem méterekre élt tőlem, de akár az ország túlsó felébe is
vihették volna. Bibi Gulalaj szavai csak még kíváncsibbá tettek,
egyre jobban szerettem volna tudni, hogyan boldogul a rossz
lábával. Imádkoztam, hogy a többi feleség szánja meg. Legalább
egyvalaki legyen rendes vele.
Itt egyetlen ember akadt, aki őszinte kedvességgel fordult felém:
Abdul Khalík második felesége, Dzsamíla. Először Badrija és
Sáhnáz is elég barátságosnak mutatkozott, de egy fél nap alatt
kiderült, hogy igazából mit gondolnak rólam. Badrija a nagy, emeleti
fészkéből mindenkit lenézett, legfőképpen engem, a fiatal későn
jövőt.
– Pont ilyen volt velem is – mondta Sáhnáz, amikor az egyik nap
sírva mentem be a szobámba. – Nem könnyű ám a legidősebb
feleségnek lenni.
 – Miért nem? Megvan mindene! A legjobb szakácsa, a legjobb
szolgái, a legszebb szobái!
– Nem erről van szó. Abdul Khalík nem akarja őt. Amióta veled
van elfoglalva, már egyáltalán nem hívatja. Velem is így volt, és
Badrija utált is érte. Engem gyűlölt miatta.
– De… de én nem akarom, hogy hívasson. Boldog volnék, ha
tudomást sem venne rólam. Mit csinált, hogy ne hívják többé?
Sáhnáz nevetett, a szeme ragyogott a jókedvtől.
– Egyszerű. Megöregedett. Észrevetted, hogy Abdul Khalík nem
eszi meg az előző napi ételt? A férfiak a frisset szeretik, egyenesen
a tűzhelyről – félrehajtotta a fejét, és ravaszul elmosolyodott.
Aznap azért fohászkodtam Allahhoz, hogy öregítsen meg annyira,
mint Badriját. Sáhnáz gyűlölte, amikor Abdul Khalík hívatta, de azt
sem szerette jobban, amikor látta, hogy én megyek a férje szobája
felé. Földhöz vágta a fazekakat, ha kérdeztem tőle valamit,
megsértődött, és rám csapta az ajtót, azután másnap a szokásosnál
is több házimunkával halmozott el, még akkor is, ha közben üzentek,
hogy Badrija szobáit is takarítsam ki.
Egyedül Dzsamíla különbözött tőlük. Ő volt a második feleség, és
ezért ő kapta a második legjobb helyet a házban. A földszinten
lakott, a Badrijához vezető lépcső mellett. A családja hálája jeléül
ajándékozta Abdul Khalíknak. Senki nem tudta biztosan, miért voltak
hálásak – csupa bizonytalanságot mondtak, ha ez szóba került –, de
ő elégedettnek tűnt a megállapodással. Három fiút szült, és két lányt,
megtette, amit a férje várt tőle, és ezzel teljesítette a szerződés
ráeső részét.
Dzsamíla harmincévesen szebb volt, mint Badrija vagy akár
Sáhnáz, aki pedig legalább tíz évvel fiatalabb lehetett nála. Ha
megszólalt, a szemében kedvesség és humor csillogott. Anyám
figyelmeztetése bölcs tanács volt a többi feleség esetében, de
amikor Dzsamílával találkoztam, rögtön tudtam, hogy benne
megbízhatok.
 Vele ismerkedtem meg a legutoljára. Badrijától jöttem le éppen,
amikor rám akadt.
– Nyilván te vagy Rahíma! Még annál is fiatalabbnak látszol, mint
amit Badrija mondott.
– Nem vagyok olyan fiatal – tiltakoztam. Fáradt voltam, izzadt, és
semmi kedvem nem volt hozzá, hogy még valaki megjegyzéseket
tegyen rám. – De te ki vagy?
– Látom, jól kezdődik az itteni életed – mosolygott rám kedvesen.
Ettől a választól elszégyelltem magam. – Dzsamíla vagyok, a
háznak ebben a részében lakom a gyerekeimmel. A fiam, Kaihán
veled lehet egyidős, a lányom, Lejla szintén. Találkoztál már velük?
Megráztam a fejem. Még senkit nem láttam, aki velem volna
egyidős. Kíváncsi lettem rá, hogy vajon Lejla olyan kedves-e, mint az
anyja.
– Lejla! – kiáltotta. – Lejla-dzsán, mit csinálsz?
– Zarlast összepiszkolta a ruháját, Mádar-dzsán, átöltöztetem.
– Gyere ide egy pillanatra, dzsánem, és hozd Zarlastot magaddal.
Be akarok neked mutatni valakit.
Lépteket hallottam. Lejla tényleg hozzám hasonló korú volt, talán
néhány évvel fiatalabb nálam, de a megszokott mozdulattal a
csípőjén tartott baba idősebbnek mutatta. Az anyjára hasonlított, a
szeme és a haja fekete, mint az éjszaka, amit a zöld ruha és
fejkendő csak még jobban kiemelt. Kíváncsian nézett rám. Zarlast
egyéves lehetett. Ahogy megláttam őket, Sahlá és Szitára jutott
eszembe. Kiskorában a húgom legalább annyi időt töltött a nővére
ölében, mint az anyáméban.
– Hát, ő Rahíma-dzsán – mondta Dzsamíla, miközben átvette a
babát a lányától. – Emlékszel a nikáhra, amiről a múlt héten
hallottunk? Ő az apád új felesége.
Lejla csodálkozva nézett rám.
– Te vagy az?
Némán álltam, képtelen voltam vállalni a címet, amit amúgy is
nehezen viseltem.
 – Bizony, ő az, úgyhogy sokat fogunk vele találkozni.
– De miért ilyen rövid a hajad? Fiús.
Éreztem, hogy elpirulok, és elfordultam. Nem voltam biztos benne,
mennyit kellene elmondanom neki, talán nem helyes mindenkinek
bevallanom, hogy baccsa pós voltam.
– Így… így hordtam, amikor iskolába mentem – böktem ki végül,
és reméltem, hogy ez a magyarázat elég lesz nekik; de leginkább
azt akartam, hogy Lejla tudja, jártam iskolába.
– Iskolába? – kiáltott fel. – Így jártál iskolába? Mádar-dzsán,
Kaihánra hasonlít, nem?
– Baccsa pós voltál, ugye? – kérdezte Dzsamíla. – Hallottam. Bibi
Gulalaj említette a nikáh előtt. A gyerekeim még sosem láttak ilyet,
de emlékszem, a szomszédunk unokahúgával is megcsinálták.
Mármint, amíg tízéves nem lett. Akkor visszaváltoztatták lánnyá.
– Mi az a baccsa pós?
– Lejla-dzsán, később majd elmagyarázom. Most csak szerettem
volna, hogy ismerkedj össze Rahímával. Ő itt Zarlast, a legkisebb
gyerekem.
Megpróbáltam nem túl feltűnően bámulni Lejlát, aki eszembe
juttatta, hogy mennyire hiányoznak a testvéreim. Közben újabb
hangos lépteket hallottam közeledni a folyosón.
– Kaihán, Hasmat! Ne futkározzatok idebenn! Fiúk, remegnek
tőletek a falak! – Dzsamíla úgy érezte, ezt meg kell magyaráznia –:
Hasmat körülbelül egyidős a fiammal. Ő Badrija gyereke.
Amikor megláttam Hasmatot, rögtön görcsbe rándult a gyomrom.
A fiú Dzsamíláról rám nézett, és vigyorgott.
– Te meg ki vagy? – kérdezte gorombán. A nyelvét minden szónál
kidugta a fogai között, és ettől nyálasan selypített. Rémlett, hogy
láttam már ezt a fiút korábban, néhányszor talán együtt fociztunk az
iskolánktól pár tömbnyire az utcán. Nem jutottam szóhoz, nem
tudtam eldönteni, hogy ő felismert-e engem.
– Ő Rahíma, az apád új felesége – ismételte el Dzsamíla.
Elfordultam, és a földet bámultam, nem akartam ránézni. A második
feleséget meglepte a szerénységem, főleg azután, ahogy az elmúlt
percekben beszéltem vele.
– Ja, igen, hallottam rólad. De… hé, te nem… te nem Abdullah
barátja vagy igazából?
Nem tudtam, mit feleljek. Nyugtalanul pillantottam az idősebb
asszonyra, féltem, hogy különösnek találja, amit hall. Az én
koromban nem helyes, ha egy lányra úgy emlékeznek, hogy
„Abdullah barátja”. Dzsamíla közben a lányára nézett, aki mostanra
végképp összezavarodott.
– Most ne ezzel törődj, Hasmat – segített ki ösztönösen. – Ő az
apád felesége, ezért tisztelned kell. Senki nem akar mást hallani
tőled.
Még mindig a földet bámultam, és már pontosan emlékeztem,
miért olyan ismerős ez a srác. Ő volt az, aki mindig lökdösődve,
vadul vetette magát a labda után, a száját nyitva felejtette, és
bárkibe belevájta piszkos körmeit, aki az útjába állt. Csak azért
voltak barátai, mert a fiúk féltek nem barátkozni Abdul Khalík fiával,
egyébként igyekeztünk messzire kerülni őt és a csapatát. Vagy egy
éve nem láttam már.
– Te lány vagy? – kiáltott fel. – Milyen lány? De te vagy az, nem?
Ezért nem felelsz?
– Hasmat! Ne akard, hogy szóljak anyádnak!
– Nahát! Még rövid hajad is van meg minden! Fura egy feleség
vagy te! Abdullahhal meg a barátaival rohangásztál az utcán. Most
már értem, miért nem tudtatok soha gólt rúgni – minél izgatottabban
beszélt, annál többet köpködött közben. Az arcom elé húztam a
kendőm, megpróbáltam fedezékbe bújni a nyálözön elől.
– Hasmat! Azt mondtam, elég!
– Lehet, hogy Abdullah is lány! Vagy mind azok vagytok! –
nevetett.
Később, amikor már nem volt a közelben, sok okos válasz
eszembe jutott, de akkor szó nélkül elfutottam. A mosóruhák még a
kezemben voltak, a szemem tele könnyel. Minél messzebb akartam
kerülni Hasmattól, aki olyannak ismert, amilyen még mindig lenni
szerettem volna – fiúnak és szabadnak. Rossz volt, hogy itt él,
sejtettem, hogy mindig felemlegeti majd a közös múltunkat.
Ahányszor csak rám néz, nevetni fog a lányon, aki valaha fiú volt.
Mire a szobámba értem, és bevágtam magam mögött az ajtót, már
azon járt a fejem, hogy vajon látom-e még Abdullahot. El tudtam
képzelni, mit mondana, ha most találkoznánk, és úgy éreztem,
megszakad a szívem. Nem akartam, hogy Abdullah lányként, Abdul
Khalík feleségeként, Hasmat mostohaanyjaként lásson viszont.
A kezembe temettem az arcom, és keservesen sírtam.
 26.

Rahíma
Ahányszor Parvín eszembe jutott, majd beleőrültem. Hónapok teltek
el, és a legkisebb jelét sem adta senki, hogy elengednének hozzá.
Pontosan tudtam, hol van, sőt, még hallgatózni is megpróbáltam a
két udvart elválasztó falnál, mert reméltem, meghallom a hangját,
vagy kihallgathatok valakit, aki róla beszél. Nem volt sok időm
ilyesmire, ha Bibi Gulalaj meglátott, rögtön lecsapott rám, és
megparancsolta, hogy végezzek el valami munkát, amihez senki
másnak nem volt kedve. Ezekben a napokban egyre többször járt
bottal: ezt a változást legalább annyira köszönhettük a velem
kapcsolatos nevelői hevületének, mint a bizonytalan járásának.
A következő kísérlet előtt vártam egy hónapot. Nem volt könnyű
összeszednem a bátorságomat, hogy kitaláljam, miképpen juthatnék
a falon túlra. Amikor végre rászántam magam a következő kalandra,
olyan korán keltem, mintha mosnom kellene. Fogtam a vödröt, és a
tőlem telhető legnagyobb nyugalommal keresztülsétáltam az
udvaron. Kiszáradt torokkal mértem fel a terepet: néhány szolgáló
már talpon volt, de egyikük sem figyelt rám. A férjem hajnalban
elment valahova, és még jó néhány óráig nem vártuk haza. Egyre
közelebb játszottam magam a nagykapuhoz. A tenyerem izzadni
kezdett.
Ne habozz – biztattam magamat, és résnyire nyitottam a kaput.
Vártam, de semmit sem hallottam. Senkinek nem tűnt fel, mit
csinálok.
 Az udvarról egy széles földútra jutottam, amit az esküvőm napján
láttam utoljára. A jobbra álló körülkerített nagy házban élt Parvín.
Kivettem a vödörből a csadoromat, és magamra húztam. Gyorsan a
szomszéd házhoz sétáltam, és megpróbáltam belökni a kaput, de az
meg sem moccant.
Halkan bekopogtam. Arra számítottam, hogy a napnak ebben a
szakában csak szolgálók lehetnek arrafelé. Ha valamelyiküket
sikerül rávennem, hogy engedjen be, akkor már biztosan
megtalálom a nővéremet. Vártam egy percet, de senki nem jött oda.
Újra próbálkoztam, most már kicsit hangosabban.
Mire harmadszor kopogtam, már izzadságcsöppek gördültek végig
a tarkómon. Lépteket és valami morgást hallottam bentről,
hátrahőköltem, és kinyílt a kapu.
– Asz-szalám-alajkum – köszönt rám udvariasan egy
öregasszony. Viseltes ruhájából arra következtettem, hogy a ház
körül dolgozó cselédek egyike lehet. A válla fölött próbáltam belesni
az udvarra, ő összehúzta a szemét, és gyanakodva méregetett.
– Bocsáss meg, de nem tudom, ki vagy. Kihez jöttél?
Megköszörültem a torkom, reméltem, nem hagy cserben a
hangom.
– Va alajkum asz-szalám! Khánum Parvín húga vagyok, azért
jöttem, hogy meglátogassam.
– Ó, Khánum Parvín? A húga? Isten hozott, isten hozott… de
egyedül jöttél? – értetlenkedett. Mögém nézett, alig hitte, hogy kísérő
nélkül érkeztem.
– Úgy volt, hogy az anyósom, Bibi Gulalaj elkísér, és itt is lenne,
ha nem fájdul meg a háta. Le kellett pihennie. De azt mondta,
menjek csak nélküle – próbáltam nyugodt hangon beszélni. – Itt a
húgom? Csak néhány percre jöttem hozzá.
Az asszony zavarban volt. Valóban szokatlan lehetett, hogy Abdul
Khalík egyik felesége egyedül jelenik meg náluk, de kinek jutott
volna eszébe, hogy egy fiatal lány ilyeneket hazudik? Végül úgy
döntött, hogy Abdul Khalík feleségével nem kellemetlenkedhet, és
szélesre tárta a kaput.
– Azt hiszem, még a szobájában van. Odavezetlek.
Az udvar kisebb volt, mint Abdul Khalíké, de hasonló elrendezésű.
A szememmel Parvínt kerestem, alig hittem, hogy eljutottam idáig!
Elmentünk néhány gyerek mellett, nem lehettek idősebbek hat-,
hétévesnél, ők megbámultak, de a saját játékaik jobban lefoglalták
őket, mint hogy egy ismeretlen, csadorba burkolt nő tartósan lekösse
a figyelmüket.
– Ki van veled, Rabía-dzsán? – egyszerre torpantam meg az
asszonnyal, akit ezek szerint Rabiának hívtak.
– Jó reggelt, Khánum Lejluma. Ő Khánum Parvín húga, a
szomszédból jött látogatóba.
– Egyedül? Abdul Khalík új felesége vagy? – Lejluma összehúzott
szemöldöke bosszúságról árulkodott.
– Igen – feleltem. Igyekeztem magabiztosnak látszani.
– Tudja bárki, hogy itt vagy?
– Hát persze – vágtam rá. – Rabía-dzsánnak is mondtam már, úgy
volt, hogy Bibi Gulalajjal jövök át, de megfájdult a háta. Csak
benézek a nővéremhez, nagyon régen nem láttam már.
– De hát… nem hiszem, hogy…
– Nagyon örülök, hogy megismertelek! Sokat hallottam a
szomszédos rokonságról, de még senkivel nem találkoztam. Kik
azok a gyerekek, akiket az udvarban láttam? Nagyon édesek, az
isten áldja meg őket.
Lejlumát lefegyverezte az udvariasságom, ami úgy hangzott,
mintha Sahlá szólalna meg belőlem, nekem nem szokott ilyesmi az
eszembe jutni.
– Azok bizony, köszönöm. Valóban kár, hogy nem találkoztunk
korábban. Akkor, menj csak, de ne tartsd fel soká a nővéredet, sok
dolga van.
– Természetesen, hagyni fogom dolgozni – olyan kedves voltam,
amennyire csak telt tőlem.
 Rabía felsóhajtott, és sietve elindult, nem szívesen hagyta félbe
ilyen hosszú időre a saját munkáját. Végigmentünk egy rövid
folyosón, befordultunk egy sarkon, és megláttam Parvínt.
Háttal volt nekünk, de rögtön megismertem a sántikálásról. Egy
vödröt cipelt; a víz ide-oda csapódott és ki-kiloccsant,
tócsanyomokat hagyva mindenütt.
– Parvín! – kiáltottam, és odafutottam hozzá. Ő csodálkozva
megfordult, és a földre ejtette a vödröt – láttam, hogy az
asszonyság, aki idevezetett, a fejét csóválva nézi az ügyetlenségét.
– Rahíma? Rahíma! Mit keresel itt? – kérdezte, és miközben
átöleltem sovány testét, máris könnyek gyűltek a szemébe.
– Látogatóba jöttem hozzád. Nagyon hiányzol! – a kísérőmhöz
fordultam volna, de ő már el is sietett. – Menjünk be valahova.
Beszélni akarok veled kicsit, mielőtt vissza kell mennem.
Parvín bólintott, és bevezetett a szobájába, egy szűk,
négyszögletes, ablaktalan helyiségbe. Még annál is kisebb volt, mint
ahol én aludtam. Becsuktuk magunk mögött az ajtót, és ő egy nagy
sóhajjal a matracára telepedett. Fáradtnak látszott.
– Parvín, már nagyon régóta szerettelek volna meglátogatni, de
nem engedtek át! Folyton csak dolgoztatnak, és már iszonyúan
belefáradtam. Padlót súrolok, mosok, és… – elfúlt a hangom.
Rájöttem, hogy valószínűleg pont az történik vele is, mint velem.
Önzőség éppen neki panaszkodnom.
– Tudom, Rahíma. Itt is borzasztó – súgta. – Mindennap
imádkozom, hogy történjen már valami, és hazamehessek. Hiányzik
Mádar-dzsán, Sahlá és a lányok. Még Pádár-dzsán is hiányzik.
Először tiltakozni akartam, de furcsa módon nekem is hiányzott az
apánk, még akkor is, ha őt hibáztattam mindazért, ami velünk
történik.
– Mesélj, milyen ott, Rahíma! Engedtek átjönni?
– Kiszöktem, Parvín. Sokszor kértem, hogy jöhessek, de Bibi
Gulalaj nem engedett. Úgyhogy ma egyszerűen átjöttem. A
szolgálónak azt mondtam, hogy megengedték.
 – Jaj, ne! Mi lesz, ha észreveszik, hogy nem vagy ott? Mit fognak
veled csinálni?
Ez már nekem is eszembe jutott, és reméltem, hogy ki tudom majd
magyarázni magam.
– Kerültem már néhányszor bajba. Legutóbb Bibi Gulalaj azzal
fenyegetett, hogy visszaküld a szüleimhez. Remélem, ha megtudja,
mit csináltam ma, meg is teszi. Haza akarok menni. Utálok itt élni.
– Szerinted tényleg hazaküldenek? – Parvín nem hitt nekem.
Megváltozott. Az arca lefogyott, és kiütéses lett, a szemében
kialudtak a fények.
– Nem tudom, de már nagyon akartam veled találkozni…
Gondoltam, megér egy próbát– tettem hozzá mosolyogva.
– Bár engem is hazaküldenének – mondta vágyakozva.
– Jó neked itt? Kedvesek veled?
– Inkább otthon szeretnék lenni. Emlékszel a madarakra, amik az
udvarunk fölött repkedtek? Emlékszel, Sahlá milyen dühös volt,
amikor lekakálták a frissen mosott ruhát – egy nap kétszer? Az olyan
vicces volt! – Elnézett mellettem, valami olyasmit keresett, ami már
régen nem létezett.
– Szoktál még rajzolni? Rajzoltál valami újat? Hiányzik, hogy nem
látom a műveidet.
Megrázta a fejét.
– Túl sok a dolgom, és senkinek nem akarok itt csalódást okozni.
Sok házimunkát bíznak rám. De mindegy, kedvem sincs a rajzhoz.
Ez nem volt jellemző rá. Megfogtam a kezét, nem tudtam, mit
mondjak. Sok kérdésem volt, de a válaszok csak fájdalmat okoztak
volna mindkettőnknek. Az arcát néztem, ő zavartan rám mosolygott.
Rohíláról és Szitáráról beszélt, történeteket mesélt róluk, mintha
csak néhány napja találkoztak volna. Kíváncsi lettem volna a férjére.
Nem tudtam, neki is el kell-e tűrnie mindazt, amit nekem.
– Khálá Saima azt mondja, hogy Rohíla talán már iskolába jár.
Hát, nem csodás? Élvezni fogja.
 – Láttad Khálá Saimát? Találkoztál vele? – egy pillanatra azt
hittem, Parvín teljesen megbolondult.
– Igen, eljött ide. Talán két hete. Csak a kapunál beszélhettünk
nagyon röviden, azután elment. Rólad is kérdezett, de mondtam
neki, hogy nem láttalak.
– Idegyalogolt? Hozzám miért nem jött át?
– Megpróbálta.
Hát, persze. Nem engedték a közelembe. Valószínűleg nem
akarták, hogy elmondjam neki, mi mindent kell elviselnem.
– Mit mesélt még?
– Azt, hogy Pádár-dzsán nem változott, de jobb a kedve, mert
több gyógyszert tud venni. Mádar-dzsán meg a kislányok jól vannak.
Tényleg nem sokáig beszéltünk. Jó lett volna, ha maradhat, és
mesél még. Nagyon szerettem a Bibi Sekíbá-s történeteit, te nem?
Mostanában sokszor eszembe jutnak.
Én is többet gondoltam akkoriban Bibi Sekíbára, mint az
természetes. Szerettem volna tudni, hogy mit csinálna a helyemben.
Vagy én mit csináltam volna az ő helyében. Vagy, hogy volt-e
köztünk különbség egyáltalán.
– Parvín, lehet, hogy meg kell szöknünk! – vágtam közbe. – Úgy,
ahogy ma kilopóztam. Egyszerűen elmehetnénk!
Ha tudtam volna, mi vár ránk, biztosan meg is teszem. Még aznap
este nekivágok vele együtt. Akkor legalább egy kis esélyünk lett
volna.
– Rahíma, te folyton bajt keversz. Én jól elvagyok itt. Sokat
dolgozom, de az nem olyan rettentő. Mádar-dzsán azt mondta,
tegyük meg, amit kérnek tőlünk, és én megteszem. Ha ilyesmivel
próbálkozol, azzal csak még rosszabb lesz minden.
Összeszorult a torkom, nem volt jó éppen tőle hallanom ezt.
Kifordult önmagából, de megértettem, hogy lehetetlen megszöknünk,
főleg neki. A rossz lábával nem jutott volna messzire.
A folyosóról hangok hallatszottak.
– Hol van? Ki engedte be ide?
 – Egyedül jött? Bibi Gulalaj tud erről?
Lépteket hallottam, és már tudtam, hogy hamarabb lejárt az időm,
mint hittem volna. Meg sem fordultam, nem érdekelt, ki jött utánam.
Amikor kivágódott az ajtó, arcon csókoltam a nővéremet, és
megszorítottam a kezét.
– Ne haragudj, Parvín, ne haragudj semmiért – mondtam. – Nem
vagyok messze tőled, ezt ne felejtsd el, jó? Itt vagyok a közelben.
Őt néztem, miközben talpra ráncigáltak. A hangzavar közepette is
furcsán békésnek látszott.
– A madarak egyenként elszállnak – mondta halkan, és nézte,
ahogy másodszor is elszakítanak tőle.
 27.

Rahíma
Bibi Gulalaj majd felrobbant a méregtől.
Valaki meglátott, ahogy kimentem a kapun. A hír hamar eljutott
Badrijához, aki – valószínűleg örömmel – jelentette Bibi Gulalajnak.
Nem számít sokat, ettől csak jobban utáltam őket. Badrija
gonoszabb volt, mint elsőre hittem. Imádkoztam, hogy egy nap
bosszút állhassak rajta. Nem csoda, hogy Hasmat is ilyen
elviselhetetlen lett.
A rám váró büntetést én akartam. Szinte kértem. Minden ütés,
minden átok után azt reméltem, hogy az anyósom végre kimondja:
elege van, visszaküld az anyámhoz. A karommal védtem a fejem, és
vártam, hogy meghallom, amit a múltkor ígért. Nem mondta ki,
nekem kellett megkérdeznem.
– Ha ilyen rettenetes vagyok, miért nem küldesz haza?
Megállt. Abban a pillanatban megértettem, hogy ezzel sem
segítettem magamon. Megtudta, hogy erre vágyom, hát
semmiképpen sem fogja megszerezni nekem ezt az örömet, még ha
ezzel az egész város előtt szégyenbe hozta volna is a családomat
meg engem. Akkor döntötte el végképp, hogy maga tanítja rendre
ezt a bosszantó, új feleséget. A tervem visszafelé sült el, de legalább
láttam Parvínt, vagy, ami maradt belőle. Az új élete átformálta
különleges és finom természetét. Nem felejtettem el, hogy ez
részben az én hibám, hiszen miattam kezdődött az egész, a baccsa
pós miatt, és amiatt, hogy az anyámmal veszekedtem. A bűn másik
fele apám ópiumgőzös lelkét nyomta.
 És Sahlá? Szerettem volna megkérdezni tőle, hogy ő is engem
okol-e még. A nikáh napján megbocsátott, de nem tudtam, most
hogyan gondol rám. Talán jobb sorsa van, mint Parvínnak és nekem.
Ő könnyen megszerettette magát, rá mindig mindenki mosolygott.
Elképzelhetetlen volt, hogy valaki rosszul bánjon vele.
Bibi Gulalaj örökre meggyűlölt, attól a naptól kezdve minden
energiáját kizárólag arra összpontosította, hogy elviselhetetlenné
tegye számomra az életet. A férjem megkapta tőlem, amit akart, azt
csinálhatta velem, amire vágyott, a napjaim fennmaradó részét
átengedte az anyjának. Amióta valami külföldiekkel kezdett
gyümölcsöző üzleti kapcsolatba, túl elfoglalt volt ahhoz, hogy
törődjön a részletekkel. A környéken egyre nőtt a hatalma és a
befolyása, és ezzel együtt az otthoni agresszivitása és önzősége is.
Négy felesége egyformán félt az öklétől.
Még valami aggasztott ezekben a napokban. Két héten át minden
reggel émelygő gyomorral ébredtem. Az érzés rémülettel töltött el,
és végül Dzsamílával közöltem bizalmasan a hírt, aki csak rám
nézett, és sóhajtott.
– Mutasd magad– mondta, és a két kezébe fogta az arcomat. Ide-
oda forgatta a fejem, a szemem és a bőröm tanulmányozta. Amikor
feszülő mellemhez ért, ijedten felkiáltottam.
– Igen, úgy néz ki, hogy igaz. Anya leszel, Rahíma-dzsán.
Szelíden mondta, mégis megrémisztett. Erre nem voltam
felkészülve.
– Mi? Honnan tudod?
– Rahíma-dzsán mennyi idő telt el az utolsó havibajod óta?
Ahogy belegondoltam, nem is tudtam felidézni, mikor véreztem
legutóbb. Olyan rendszertelenül jött, hogy sosem tudtam
megjegyezni. Megvontam a vállam.
– Úgy néz ki, hogy terhes vagy. A hányinger el fog múlni,
meglátod, de készülj sok más változásra.
Megszédültem. Dzsamíla megfogta a karom, és egy székre
ültetett az udvaron.
 – Semmi baj, doktór-dzsán – mondta. – Minden nővel ugyanúgy
történik ez. Mindannyiunkkal. És jobb is lesz tőle, majd meglátod. A
férjed és az anyósod örülni fog. A feleségnek az a kötelessége, hogy
gyereket szüljön.
Parvín nem teljesítette a kötelességét, talán ezért bántották annyit.
Vajon, ha Bibi Gulalaj megtudja, megenyhül kicsit?
– Ne mondd el senkinek! – kérleltem. Nem akartam, hogy
másképpen nézzenek rám, szégyelltem magam.
– Te is hallgass róla. Úgy illendő, hogy ilyesmiről nem beszélünk.
Légy csendes, végezd a munkád, minden másról majd Allah
gondoskodik. Ha ő úgy akarja, kilenc hónap és kilenc nap múlva
meglátod a gyermeked. Isten adjon hozzá jó egészséget – súgta.
Fogalmam sem volt róla, mi vár rám. Dzsamíla vigasztalni próbált,
de láttam, hogy aggódik értem. Bölcsen eltitkolta előlem az ijesztő
részleteket, azt, amit még a házassága előtt látott. A nagybátyja két
korombeli lányt vett el. Amikor az egyikük gyereket szült, három
napig vérzett, végül kiszáradtak az erei, nem maradt nedvesség a
testében. Nem volt, aki szoptathatná a gyerekét, így az tíz nap
múlva követte az anyját. A második feleség túlélte a szülést, de a
gyerek szinte kettészakította éretlen testét, és egy lukat hagyott
maga után. A férjét taszította az anya lábán folyamatosan csöpögő
vizelet, ezért tisztátalannak nevezte, és visszaküldte a családjához,
hogy náluk bújjon el, viselje a szégyenét. Kockázatos volt túl fiatalon
anyává lenni, de Dzsamíla nem akart ezzel ijesztgetni.
Megfogadtam a tanácsát, de Sáhnáznak hamar feltűnt, hogy
mennyire undorodom az ételszagtól.
– Terhes vagy! – nevetett gőgösen. – Most igazán megtanulod,
milyen nehéz az élet!
Néha még Bibi Gulalajnál is jobban utáltam. Ő persze rögtön
továbbadta az újságot Badrijának, mert tudta, hogy az első feleség
ettől csak még ellenségesebb lesz velem. Ha fiút szülök Abdul
Khalík háztartásának, attól kezdve sem a férjem, sem az anyósom
nem bánhat velem úgy, mint az utolsó szolgával. Én nem bíztam
nagy változásban, mert Bibi Gulalaj úgy nézett rám, ahogy az ember
a lába előtt vonyító, bolhás kutyára néz.
De mindig érheti az embert meglepetés: egy hónappal később
megengedték, hogy valaki meglátogasson. Nem vagyok benne
biztos, annak köszönhettem-e a kegyet, hogy az anyósom már tudta,
gyereket várok. Egy nap, a legnagyobb meghökkenésemre Khálá
Saimát láttam meg az udvarunkon, amint gyanakodva nézelődik.
Parvín úgy állt mögötte, akár a visszafogottság szobra: a csadorját
szorosan összefogta az álla alatt, a szemét lesütötte. Eldobtam a
nagy halom szennyes ruhát, amit éppen cipeltem, és odarohantam
hozzájuk. Nagyon jó volt újra látni az arcukat, bár közben azért
imádkoztam, hogy ők ne vegyék észre, az enyém mennyire
megváltozott. Nem akartam elmondani nekik a nagy újságot.
Szorosan fogtam Parvín kezét, Khálá Saima viszont semmiképp
nem engedte, hogy megcsókoljam az övét. A vállamnál fogva
megragadott, és alaposan megnézett magának, felmérte az elmúlt
hónapok okozta változásokat.
A kikerekedett arcom és telt mellem láttán csak a fejét rázta, és
sokat tudóan sóhajtozott. Három hónapos terhes voltam. Egyáltalán
nem lepődött meg.
– Jól érzed magad? – kérdezte, én meg csak bólintottam, és
többet nem beszéltünk erről a témáról. Hálás voltam érte.
Miután örömmel megállapította, hogy kapok enni és egészséges
vagyok, félrevont, hogy egy kicsit hármasban tudjunk beszélgetni.
Rengeteget akartam kérdezni tőle, hiszen egyedül ő kapcsolt a
múltamhoz.
Első találkozásunk keserédesre sikerült, vagy ha édesen
keserűnek neveznénk, az jobban mutatná az érzéseink sorrendjét.
Boldoggá tett, hogy látom őket, de tudtam, milyen iszonyúan fog
fájni, amikor elmennek. Olyan közel bújtunk Parvínnal a
nagynénénkhez, amennyire csak tudtunk.
– Hogy van Mádar-dzsán? Miért nem jött veled?
 – Jól van, de tudod, milyen. Otthon elvan rendesen, de apátok
olyan régóta hatalmaskodik fölötte, hogy néha teljesen elfelejti, neki
is lehetnek vágyai.
– És Rohíla meg Szitára? – vágott közbe Parvín. – Kérdezgetnek
rólunk?
– Hát persze, hogy kérdezgetnek! A húgaitok. Ezen az sem
változtat, hogy máshol éltek. Ne higgyétek el a sok butaságot,
amikor azt mondják, hogy a lányok mások tartozékai. Ugyan! A
lányok is a családhoz tartoznak, és kész. Van egy anyátok, vannak
húgaitok, és ez örökre így is marad – nem érdekel, hogy ki vett
éppen feleségül.
Bólogattunk, de sietve körüllestünk, nehogy valaki meghallja ezt a
beszédet. Elég jól ismertem Khálá Saimát ahhoz, hogy tudjam,
dühös megjegyzései bajba sodornának minket.
– De miért nem jött veled Mádar-dzsán? Egészséges? Hiányzunk
neki?
– Természetesen hiányoztok neki! Ő… jól van, higgyétek el.
Nagyon felkavarta, hogy elmentetek. De annyira, hogy elkezdte
szedni az apátok gyógyszereit.
– Mit csinál?
– Néha rosszul alakulnak a dolgok. Figyeljetek, lányok, ha nagy a
baj, mindenki felejteni próbál. Menekülni. És nem mindig könnyű
rátalálni a helyes irányra. Apátok számára az a rohadt gyógyszer lett
a menekülés, és most az anyátok is rászokott. Csak idő kérdése
volt. Ott hevert a keze ügyében, nap mint nap.
Feldühödtem. Mádar-dzsán éppen olyan lesz, mint az apánk!
Láttam magam előtt, ahogy tompa tekintettel horkol a matracon, míg
Rohíla a kicsire vigyáz.
– Mi lett a pénzzel? Mihez kezdtek vele? – kérdeztem keserűen.
– Elosztották. Persze az apátok vette el a nagyobb részét, de a
testvéreinek és a nagyapátoknak is adott belőle. Zsíros ételeket
zabáltak, felvágtak a faluban, azt hitték, ettől majd másképp néznek
rájuk. Isten tudja, mi mindenre költött belőle. Azt tudom, hogy
anyátok egy ujjal se nyúlt ahhoz a pénzhez.
– Na, és Sahlá? Róla hallottál valamit?
– Nem. Apátokat kérdeztem róla, mert ő mindenkinél szorosabb
kapcsolatban van azzal a családdal, de csak annyit mondott, hogy
megvan. Ő sem találkozott vele. Szegénykém nagyon messze került
tőlünk. Ti legalább itt vagytok egymásnak.
– De Khálá Saima, én sem találkozhatok soha Parvínnal! Nagyon
közel van, de akár a világ túlsó felén is lehetne.
– Igen? Hát, akkor gyakrabban kell erre jönnöm, hogy legalább mi
lássuk egymást. És hogy bánnak veletek itt? Parvín?
– Megvagyok, Khálá-dzsán. Nem bánnak velem rosszul – felelte
olyan kedvesen, hogy az teljesen hihetetlen volt.
Khálá Saima összehúzta a szemét.
– És az anyósod? Ver? Eleget kapsz enni?
– Kedves hozzám, Khálá Saima. Megmutatja, mit hogyan kell
csinálnom, és sokat ehetek. Legtöbbször úgysem vagyok éhes.
A nagynénénk hozzám fordult, nem volt benne biztos, mire vélje
Parvín válaszát.
– Én is jól vagyok, Khálá-dzsán. Az anyósom, Bibi Gulalaj megvert
néhányszor, de már rájöttem, hogyan kell a kedvében járnom. Meg
amilyen öreg boszorkány, úgysem tud erősen ütni – ösztönösen
lehalkítottam a hangom, Bibi Gulalaj mindig ott bukkant fel, ahol a
legkevésbé várták.
– Tényleg boszorkány – sziszegte Khálá Saima. – Micsoda
emberek azok, akik ilyen fiatal lányokat akarnak!
– Nénikém, megígéred, hogy gyakran jössz? Nagyon hiányzol! –
tört ki belőlem. Parvín egyetértően bólintott.
– Természetesen. Olyan gyakran jövök, amilyen gyakran ez az
átkozott hátam engedi. Valakinek vigyáznia kell rátok, lányok. Lehet,
hogy Abdul Khalík a falu legnagyobb embere, de attól még nektek is
van családotok. Szeretném, ha ezt az itteniek is megértenék.
 A mindennapjainkat nem változtathatta meg, mégis nagyon
megkönnyebbültem a szavaitól, a jelenlététől.
– És mesélsz majd Bibi Sekíbáról? – kérdeztem.
– Hohó, erre vissza kell szoknunk! Nem jó egy történetet
befejezetlenül hagyni.
Ettől kezdve időnként felbukkant Abdul Khalík udvarában, hozta
magával Parvínt, és hármasban üldögéltünk meg beszélgettünk egy
kicsit. Kitartó volt, elérte, amit akart, én meg hálás voltam Istennek
érte. E ritka alkalmakkor láthattam a nővéremet. A szívem
mindannyiszor majd beleszakadt, és majdnem azt kívántam, bár ne
találkoztunk volna. Törékeny, színtelen arcán nevetséges, halvány
mosoly derengett fel a láttunkra. Gyűlöltem a férje többi feleségét
azért, amit művelnek vele.
Pedig ő sosem panaszkodott. Sosem mondta el, hogyan él
valójában.
Azt hiszem, a maga módján ő volt köztünk a legbátrabb. Végül
csak az én szelíd és félénk nővérem tett valamit. Ő volt az egyetlen,
aki meg merte mutatni mindenkinek, hogy elviselhetetlen ez az élet.
Ahogy Khálá Saima mondta: mindenki felejteni próbál. Vagy
menekülni.
 28.

Sekíb
A következő néhány hét azzal telt, hogy Sekíb Gafúr segítségével
megismerje az új otthonát.
Az Arg fejedelmi épület volt, és Gafúr már minden sarkát ismerte.
Abdurrahman emír építtette, amikor Sekíb még kisgyerek volt. A
birtokot körülvevő vastag falakat és a négy sarkán magasodó négy
bástyát vizesárok övezte. Mindegyik bástya tetején egy-egy ágyú
célzott a távolba. Az erődöt bástyafalak hálózták be, és mindenütt
őrök álltak.
– Az az épület ott, keletre a Szalám Khána. Ott fogadja urunk a
látogatóit. A mögötte látszó néhány kisebb házban a családjával
vagy a legfontosabb tanácsadóival tölti az idejét. Ott alszanak a
katonák, és rengeteg fegyvert is őriznek odabent.
Továbbsétáltak, az őrök elfordították róluk a tekintetüket, de
titokban kíváncsian lesték a mozgásukat. A két nő keresztülvágott a
tarka parkon, és átsétált a palotakert nyugati oldalára.
– És az ott micsoda? – mutatott Sekíb egy nagyobb építményre,
akkorára, hogy a palota falainak túloldaláról is észre lehetett venni.
Gyönyörű látvány volt, tekintélyes megjelenésű, és csak egy rövid
sétaút választotta el az Argtól.
– Az a Dilkhósa-kastély.
– Csodásan néz ki.
– Az. Belülről olyan mesés, hogy megolvad tőle az ember szíve.
Festmények, szobrok, aranyvázák mindenütt. El sem tudsz képzelni
annyi szépséget egy helyen.
 – Te voltál benn?
– Hát, igazából bent még nem… de ezt hallottam – Gafúr hangja
nagyon magabiztosan csengett.
– És hol lakik a sah?
– Sokat utazik, ha itt van, akkor az az épület ott az övé meg az
első feleségéé.
– A feleségéé? Nők is bemehetnek?
– Isten ments! Ez meg miféle bolond kérdés? A hárembeliek a
háremben is maradnak, ott a helyük. Sétálgathatnak az udvaron,
megvan a maguk fürdője, amit akkor használnak, amikor akarnak,
de attól még nem válnak a sah feleségévé!
– Vagyis a sah jár át a hárembe.
– A hárembe egy férfi sem léphet be, kivéve őt. Részben ez az
oka annak, hogy mi őrködünk a katonák helyett. Meg az, hogy a sah
tudja, a férfi azért férfi, mert egy nő közelében megbízhatatlanná
válik, és ez még a saját asszonyaira is igaz.
Sekíb kora reggel, Gafúrral együtt hagyta el a szállásukat. Az
asszonyok még aludtak, a többi őr éppen öltözködött, hogy
kezdhesse a szolgálatot.
– Hányan vannak a háremben? – Gafúr csak öt vagy hat nőt
mutatott az előző este, de az épület nagy volt, és sokszobás. Sekíb
feltételezte, hogy többen lehetnek.
– Hányan? Összesen huszonkilencen.
– Huszonkilencen?
– Igen. Huszonkilencen. Persze, ha Benazírt még közéjük
számítod – nevetett. – Nőni kezdett a hasa, a sah most nem nagyon
fog tudomást venni róla. Nem törődik vele, amíg túl nem esik rajta.
– Min esik túl?
– Vagy kin. Amíg meg nem születik a gyereke.
– Ó. És a gyerekeik az anyjukkal élnek a házban?
– Hogy másképp? Nem láttad Halima mellett a kicsiket?
– Hol találta ezt a sok asszonyt? Úgy értem, a háremhölgyeket.
 – Ahogy engem is. És téged. Sok család örül, ha megszabadulhat
a lányaitól. Sok a rászoruló család. Különben is, ő a sah. Elveszi,
amit akar.
– És a gyerekek? Velük csinál valamit?
– Biztos, de nem tudom – Gafúr suttogóra fogta. – Maga a sah
anyja is rabszolga volt. Nagyon jól tudja, hogy bármelyik gyerek
magasra juthat, nem csak az, amelyik az első feleségtől született.
Feltámadt a szél, és Sekíb megérezte, hogy a feneke is védve
van: el fog tartani egy darabig, amíg megszokja, hogy nadrágot visel.
Gafúr már teljesen otthonosan mozgott a katonaruhában.
– Fáj? – kérdezte mellékesen.
Sekíb sejtette, mire gondol, de úgy tett, mintha nem értené.
– Micsoda?
– Az arcod. Fáj?
– Nem – egyenesen előrenézett. Nem véletlenül került séta
közben a társa bal oldalára, az ő szép arca oldalára. Fejkendő nélkül
nem tudta elfedni a sérülését, legalább igyekezett úgy intézni, hogy
mindenki azt lássa belőle, amilyennek lennie kéne.
– Akkor jó.
Sekíb örült, hogy ez a beszélgetés itt véget ért.
Mire visszaértek, a nők felébredtek, és a hárem élettel telt meg.
Annyi új ember volt mindenfelé, hogy Sekíb ösztönösen a fejkendője
után nyúlt, és ha lett volna mivel, szívesen eltakarta volna az arcát.
Az előcsarnokon túl mindenütt nők üldögéltek négyes-ötös
csoportokban. Ketten vagy hárman kisgyerekeket etettek, egy a
sarokban szoptatott. Akadtak a harmincas éveikben lévők, és
néhányan Sekíbbel lehettek egyidősek, voltak köztük karcsúak és
voltak teltek, de az új őrre senki sem figyelt. Gafúr és ő besétált egy
kőpadlós, nagy terembe, amelynek a közepén egy széles medence
volt. Három nő üldögélt a mellig érő vízben, a hangjuk visszhangot
vert a falakon.
– Ez a fürdőhelyiség – magyarázta a vezetője, és elégedetten
figyelte, micsoda meghökkenést vált ki Sekíbből a látvány:
egyszerűen eltátotta a száját, Gafúr pedig kuncogott. A csarnok
magas volt, és tágas, a második szintjéről erkély nyúlt a medence
fölé. Buján zöldellő növények élvezték a sűrű párát. A vízben ülők
egy pillanatra az érkezőkre néztek, azután folytatták a beszélgetést.
Ők továbbmentek.
– Ezek az ágyasok szobái. Akinek gyereke van, az saját helyet
kap, a többiek osztoznak. Körülbelül fél óra múlva a palotából
átküldik az ebédet. Azért vannak ott női szolgák, hogy átjöhessenek
ide, de néha segítünk nekik étkezés után összeszedni a tányérokat.
– Mi dolgunk van még? – Sekíb azt sem tudta, merre nézzen.
– Mindent szemmel tartunk. A legfontosabb a távozók és érkezők
ellenőrzése. A mi tudtunk és engedélyünk nélkül nem léphet be
senki, és nem távozhat senki. Néha megtörténik, főleg, ha új itt
valaki, hogy el akar menni sétálni. A mi felelősségünk, hogy ne
történhessen ilyesmi. És a nők néha segítséget kérnek tőlünk. Más
dolgunk igazából nincs. Ahogy mondtam, a palotában mindenkinek
megvan a maga feladata. A miénk ez.
A nagy közös helyiségben erősödött és izgatottabbá vált a
hangzavar. Gafúr a fülét hegyezte.
– Menjünk, nézzük meg, miért ilyen jó kedvűek ma reggel. Ez a
ricsaj azt jelzi, hogy történt valami.
Gafúr nem tévedett. Amánulláh, a sah fia visszatért a palotába.
 29.

Sekíb
– Miért ilyen izgatottak a sah fia miatt?
– Miért? Te talán nem hallottál Amánulláhról? Szegénykém! Még
nagyon sokat kell tanulnod.
Sekíb úgy gondolta, hogy a társnője túl fenn hordja az orrát. Tíz
másodpercen át bizonytalankodott, azután oda lukadt ki, hogy
egyelőre nem száll vitába vele.
– Akkor taníts. Miért ez a nagy felhajtás?
– Ő a trónörökös! Vagy hát, mindenki biztos benne, hogy ő lesz a
sah utódja. Ő Kabul kormányzója, a hadsereg és a kincstár vezetője.
– Mi az a kincstár? – Sekíb még sosem hallotta ezt a szót.
– Jaj, biztosan tudod! Egy részleg a hadseregben. Ők intézik az
ételt és az egyenruhát. És… és néha a lovakról is gondoskodnak. –
Gafúr néha annyit izgett-mozgott beszéd közben, hogy Sekíb úgy
érezte, nem biztos abban, amit mond. – De az a legfontosabb
Amánulláhban, hogy nincs még felesége. Pedig már elérte a
szükséges kort, és az apja keresi neki a megfelelő jelöltet. Az lesz
ám a szerencsés lány!
– Mikor házasodik?
– A sah még nem döntötte el. De a háremben mindenki rajong
érte. Udvarias és jóképű, csinosabb, mint az apja. A palotabeli
szolgálónők mindig nagyon kedvesek vele, arra vágynak, hogy az
apja helyett inkább az ő ágyasai lehessenek.
– Van saját háreme?
– Nincs. Először valószínűleg az esküvő jön.
 Amánulláh két hónapig volt távol. A vitatott brit–afgán határon járt,
fáradt volt, és kerülte a szokásos palotabeli fényűzést: Sekíb aznap
nem nézhette meg magának, de két nappal később legalább az
apját láthatta.
Amánulláh valószínűleg jó híreket hozott a háborús területről.
Sekíb a fürdőcsarnok sarkában az egyik lábáról a másikra állt, és
azon tűnődött, vajon meddig fog itt maradni. Az élet kényelmesnek
tűnt, bőven kapott rizst, zöldséget és édes süteményt. Éjszaka
takaró melegítette, a körülötte lévő férfi-nők nem bántották, Sekíbet
mégis nyugtalanság kínozta. Kíváncsi volt, mit szólna az apja és az
anyja, ha meghallaná, hogy a királyi palotában él. Kíváncsi volt, mit
szólnának ahhoz, hogy férfiruhát visel. Az apja valószínűleg észre
sem venné a különbséget. Életében sosem fiúként vagy lányként
tekintett rá. Sekíbet még mindig elfutotta a méreg, ha eszébe jutott
az apja földje. Az ő földje. A végrendelet száraz levélként a malik
udvarának földjére hulló foszlányai jobban fájtak neki, mint Azizulláh
ütései.
Húzd vissza a fejed a felhők közül, és fogd fel, hol a helyed ebben
a világban – mondta egyszer Khánum Mardzsán. A palotában
mindenkinek megvan a maga feladata – hallotta Gafúrtól.
Sekíb tudni akarta, mi az ő feladata ebben a világban. Valami azt
súgta neki, hogy nem a palotabeli szolgálat. Sem az, hogy ő legyen
az az unoka, akit senki sem akar. Bármilyen kényelmes is itt, az ő
sorsa máshol van. A szíve mélyén sejtette, hogy csak akkor találja
meg élete igazi célját, ha tesz is érte.
Ha nem a saját sorsa alakulásával van elfoglalva, biztosan
hamarabb észreveszi a sahot. Fogalma sem volt, mióta állhat az
uralkodó az erkélyen. Még az sem tűnt fel neki, hogy a medencében
üldögélő nők hangos nevetése elhallgatott, és mindannyian némán
ültek tovább.
– Őr!
Sekíb összerezzent a férfihang hallatán. Felnézett, és megismerte
a hintó utasát. A szíve vadul kalapált. Vajon látszott rajta, hogy a
gondolatai máshol járnak? Ijedtében máris mentegetőzni kezdett
volna.
– Őr! Gyere ide!
Sekíb kihúzta magát, meghajtotta a fejét, és felsietett az erkélyre
vezető keskeny lépcsőn. A sah észrevétlenül, egy hátsó feljáraton
érkezett. Egyenruhát viselt, de hajadonfőtt maradt. A korlátra
támaszkodott, kényelmes érdeklődéssel szemlélte a fürdőző nőket.
Sekíb nem szólt, de nem emelte fel a fejét.
Élethosszig tartó idő múlt el, mire a sah megszólalt.
– Hozd ide Sakinát.
– Hozzam ide?
A sah dühösen megfordult. Nem szokott hozzá, hogy beszélni
hallja az őröket. Szigorúan Sekíb arcába nézet, ő ösztönösen oldalra
fordult.
– Új vagy itt? – kérdezte végül a sah.
– Igen, uram.
– Hm. Mondd meg Sakinának, hogy hívatom. Majd ő mutatja
neked az utat.
Sekíb bólintott, és lesietett a lépcsőn. A nők hallották lenn a sah
hangját, és várták, hogy az őr odaérjen. Ismerték uralkodójuk
szokásait, tudták, hogy a magaslesről mustrálja őket. Sekíbnek még
sok mindent meg kellett tanulnia. A nők nem mertek felpillantani,
csak egymást nézték, és fojtott hangon beszéltek.
Megállt a víz mellett, és Sakinára mutatott. A háremhölgy sűrű
fekete haját pánt fogta hátra, fehér vállán nedvesség gyöngyei ültek.
– Téged hívat – szólt rá szelíden Sekíb.
A megszólított szégyellősen mosolyogott.
– Megint engem? Istenem, azt hittem, mostanra már elege lesz
belőlem – elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a medencében ülő
társai tisztán hallják.
Sekíb látta, hogy néhányan dühösen pillantanak a kiválasztott felé,
másoknak megfeszül a szája. Benafsa zöld szeme Sakina fenekére
szegeződött.
 – A férfiak néha majd megvesznek a kaimakért. Máskor beérik
savanyú tejjel – Benafsa hangja hűvös és nyugodt maradt. A többiek
igyekeztek elrejteni a nevetésüket. Benafsa visszamerült a vízbe,
hosszú, sötét haja szétterült a felszínen. Pillanatnyilag ő volt a
kaimak, a hárem legédesebb darabja.
Sakina megfordult, gyilkos pillantást vetett a gúnyolódó felé.
Kilépett a vízből, a törülközője után nyúlt, meztelen teste köré
csavarta, és szárazra törölte magát. Csak ezután lépett Sekíb mellé.
Néhány nő csak most vette észre az új őr arcát.
– Allah, kegyelmezz. Nézd csak! Úgy látom, Benafsa után, nagyon
vigyáznak, hogy az új őr el ne csábítsa a sahot.
– Kegyelmes Allah! El sem tudom képzelni…
Sakina várakozva pillantott rá, nem is figyelt a hátuk mögötti
duruzsolásra.
– Azt mondta… azt mondta, hogy te majd mutatod nekem az utat
– nyögte ki végre Sekíb.
A másik felhúzta a szemöldökét.
– Igen, tudom az utat.
Az őr hallotta, miket mondanak a medencében.
– Olyan, mint a halím, nem?
Felsóhajtott. Nem először hasonlították az arcát a gabonával
kevert pulykahúshoz, amit olyan ragacsosra főznek, hogy a
kisgyerekek kanállal tudják enni.
– Az arca?
– Igazad van! Borzasztó!
– Fenébe, tudod, mennyire szeretem a halímot. Most aztán
elrontottad a reggelimet.
Halk nevetgélés kísérte őket. Sekíb új csúfneve körbejárt, és
mindenki megjegyezte.
Sakina ment előre, az őre követte végig egy hátsó folyosón, és fel
egy súlyos ajtóban végződő lépcsőn. Sakina itt megállt és
hátrafordult.
 – Te bekopogsz, ha válaszolnak, kinyitod, azután visszafordulsz,
és elmész. Ennél tovább nem jöhetsz.
Sekíb bólintott, és azt tette, amit a háremhölgy mondott. Amikor
odabentről a sah valami érthetetlent kiáltott, ő olyan szélesre nyitotta
az ajtót, hogy a törülközőjét maga köré fogó, lehajtott fejű Sakina
éppen beférjen. Azután becsukta, és várt még egy pillanatig. Halk
beszélgetést hallott, meg egy nevetést. Sekíbnek eszébe jutott, hogy
a lányt csupán egy vászondarab takarta, és elpirult. Azután megijedt,
hogy rajtakapják, amint az ajtó előtt hallgatózik, és lesietett a
lépcsőn.
Ezzel befejeződött a kiképzése. Megértette, hogy a sah akkor és
azzal tölti az idejét, amikor és akivel akarja. Gyakran jött, de nem
maradt sokáig. Volt háremhölgy, akit jobban kedvelt a többieknél,
volt, akiről általában tudomást sem vett, de azért nem kergette el.
Annak a kilenc asszonynak, aki fiút szült neki, mindenkinél jobb
dolga volt. Ők gyönyörűen hímzett ruhákat, különleges gyümölcsöket
kaptak, és felemelt fejjel jártak. Tehetséges méhüknek köszönhetően
biztosabb helyük volt, mint a társaiknak. Fatima viszont nem tartozott
közéjük, mert neki három fia is meghalt egy hónapos kora előtt. Még
a lányt szülő nőknél is nagyobb csalódást okozott uralkodójának,
vele nem kivételeztek, míg nem szül fiút, aki elég sokáig él ahhoz,
hogy legalább az első lépéseit megtegye.
A következő hónapokban Sekíb csak figyelt és tanult. Megfigyelte
a palota működését, a nők egymás közti viselkedését, a sah
szokásait. Erősebb volt a többi őrnél, és fokozatosan átvállalta
azokat a feladatokat, amelyekkel a társai nehezen boldogultak.
Könnyedén becipelte a vízzel teli, nehéz vödröket, szívesen karjába
kapta a gyerekeket, akik elaludtak az udvaron. Torz arcának
köszönhetően senki nem tartotta a versenytársának.
De egy pillanatra sem feledkezett meg a saját helyzetéről. A sah
ágyasai legalább tartoztak valakihez; legalább gondoskodtak róluk,
vigyáztak rájuk. A kislányok anyjuk arcába nézhettek, hozzájuk
bújhattak. Micsoda érzés lehet az!
 De mi lesz az őrökkel?
Tervre volt szüksége. Addig is ügyelt rá, hogy eleget tegyen a
kötelességeinek, hogy Gafúr és a palota elégedett legyen vele.
Azizulláhra és a nagyanyjára gondolt, nem akart újabb büntetéseket.
Ahol több a hatalom, ott jobb az étel, de szigorúbb a rend.

A hárem udvarában állt, amikor meglátta őt. Kedélyesen sétált egy

nyírott szakállú, gyapjú fejfedős férfi oldalán. Sekíb látta már
korábban, azt mondták róla, Amánulláh barátja, a neve Bárán aga.
Jó lett volna tudni, miről beszélgetnek. Már ötödször pillantotta meg,
de csak most lett világos, miért kavarta fel az udvart az érkezése
híre.
Amánulláh, a sah fia valóban nehezen felejthető jelenség volt.
Erősnek látszott, bár Sekíbnél csak néhány centivel lehetett
magasabb, és körülbelül egykorú vele. Járás közben széles vállai
magabiztosságról árulkodtak: természetes merészség sugárzott
belőle, amelyet kedves, okos szemek enyhítettek.
Sekíb visszaváltozott Sekíbává.
Amikor először pillantotta meg a herceget, ösztönösen
megpróbálta elrejteni a bal arcát, és lesütötte a szemét. A harmadik
alkalommal azonban rájött, kihasználhatja, hogy most férfi, és más
taktikát választott. Nyugodtan megbámulta Amánulláhot, aki nem
bánta, észre sem vette, mennyire figyelik, Sekíbnek meg legalább
volt miről álmodoznia az apja földjei helyett. Meg a halott családja
helyett.
A két férfi a palotakert felé tartott. Sekíb végigsimított a haján meg
az arcán, szerette volna tudni, mit gondol róla a herceg. Azt nem
felejtette el, hogy az egyik fele gyönyörű, erre mindig emlékeztették
azok, akik csak ennyit láttak belőle.
Mindig attól félt, hogyha egyszer gyerekei lesznek, azok is
megrémülnek a torz arcától, de a hárembeli apróságok szerették,
bizalommal fordultak felé, és boldogan nevetgéltek, amikor
megcsiklandozta őket. Talán a sajátjai sem viselkednek majd
másképp. Talán olyannak látják majd, amilyennek az anyja is látta:
hibátlannak és szeretetre méltónak.
És akkor Sekíb rájött, hogyan változtathatná meg a sorsát.
Hogyan vethetne véget annak, hogy idegenek kézről kézre járó
ajándéka legyen. Tartoznia kell valakihez, egy férfihoz. Ha fiai
volnának, azzal pecsét kerülne a sorsára. Fiúk anyját már nem
ajándékozgathatják tovább úgy, mint egy háziállatot.
Amánulláh megtorpant. Beszélgetőtársa egy bokorra mutatott,
amelynek a virágai ezen a héten nyíltak ki. A herceg lehajolt, és
olyan figyelemmel érintette meg a leveleket, amelyet Sekíb nem várt
volna a hadsereg parancsnokától. És a kincstárétól, bármi legyen is
az igazából.
Kihúzta magát, a jobb arcát fordította a beszélgetők felé. Azt
akarta, hogy a herceg forduljon meg, nézzen rá, lássa meg őt. Tett
néhány lépést előre, remélte, hogy a mozdulatra odakapja a szemét.
Amánulláh felállt, és mintha Sekíb gondolatai zsinórón húzták volna
a maguk irányába, megfordult.
Sekíb szíve a torkában dobogott. Megdermedt, csak a szeme
sarkából lesett a férfiak irányába, nem tudta, mit tegyen. Óvatosan
elmosolyodott, könnyedén meghajtotta a fejét, csak annyira, hogy
észrevehető legyen, de ő még lássa, mi történik.
A herceg arckifejezése nem változott, visszafordult a barátjához,
és beszélni kezdett. Vajon róla volt szó? Ebből a távolságból meg
lehet őt egyáltalán különböztetni a többi őrtől? Még az is
előfordulhat, hogy a sah is említést tett neki a legújabb nő-férfiról.
Sekíb nem tudta leküzdeni a mosolyát, visszafordult a ház felé.
Nem akarta, hogy bárki rajtakapja, amint a bokrok és virágok
útvesztőjében sétáló, gondolataiba merült Amánulláhot és barátját
bámulja. Beleharapott az alsó ajkába, kihúzta magát.
A fejében lassan, bizonytalanul alakot öltött egy merész gondolat.
 30.

Rahíma
Évszakok jöttek-mentek, eltelt két év, és attól féltem, elfelejtem
anyám arcát. A húgaimat valószínűleg már nem ismertem volna
meg, ha véletlenül összetalálkozunk. Khálá Saima mesélt róluk, de
többnyire rossz híreket hozott. Az igazat szépítve mondta el, de úgy
érezte, jogunk van tudni, mi történik. Mádar-dzsán ugyanúgy a
kábítószer rabja lett, mint apánk. Bár a nagyanyám néha besegített,
Rohílának és Szitárának általában saját magáról kellett
gondoskodnia. Cserébe Mádar-dzsán többet dolgozott a közös
családi gazdaságban, de ettől csak tovább romlott a sógornőivel
való, egyébként sem túl jó viszonya. Amikor Pádár-dzsánnak éppen
tiszta volt a feje, elviselhetetlenné tette számára az életet. Mindent
összevetve, ahogy a nagynénénk mondta óvatosan, ekkoriban nem
volt sem túl jó feleség, sem túl jó anya.
Az egyik felem hálás volt azért, hogy nem maradtam ott, nem
kellett végignéznem, mi történik az anyámmal, de közben azt a
gondolatot sem tudtam kiverni a fejemből, hogy ha
visszaküldenének, minden megváltozna. És ha már egyszer az
eszembe jutott, napokig képes voltam a lehetséges folytatásról
álmodozni. Végül mindig ugyanoda lukadtam ki. Hogyan alakult
volna az életünk, ha nem leszek baccsa pós? Azt hiszem, a
családom akkor kezdett szétesni. És ebből természetesen
következett az a kérdés, hogy vajon Sahlá és Parvín is így gondolja-
e, és még mindig haragszanak-e rám.
 Bibi Sekíba új terveire is nagyon kíváncsi lettem volna. A
körülöttem lévő falak úgy fojtogattak, hogy el sem tudtam képzelni, ő
miből meríthetett reményt.
Lassacskán megismertem az új otthonom ritmusát, és
megtaláltam benne a saját helyem. Az újhold sokszor kikerekedett
és újra elfogyott, mire rájöttem, hogyan tehetem könnyebbé az
életemet, bár a Bibi Gulalaj és köztem lévő viszony nem változott.
Dzsahángír, a fiam elmúlt tíz hónapos, és egy igazi kis csoda vált
belőle. A terhesség nehéz volt, a szülésbe majdnem belehaltam.
Sosem láttam még annyi vért. Ahogy Sáhnáznak, nekem is
Dzsamíla segédkezett, mert Abdul Khalík nem szerette, ha a
feleségei kórházba mennek, és a környékünkön nem élt bába. A
férjem felesége vágta el a köldökzsinórt, míg én kimerülten és
kábultan feküdtem. Még sosem éreztem magam ennyire gyengének.
Dzsamíla a hasamat dörzsölte, és lisztből, olajból, cukorból meg
dióból főzött sűrű masszával etetett. Halványan emlékszem rá, hogy
imádkozott is fölöttem, valami olyasmit mondogatott maga elé, hogy
ne legyen ugyanaz a sorsom, mint a nagybátyja feleségeinek. Talán
az ő imái mentettek meg.
Egy héten át, amíg talpra álltam, ő és Sáhnáz gondoskodott az
újszülöttről. Még Bibi Gulalaj is békén hagyott egy időre. Legalább
fiút szültem, mondta. Végre jól csináltam valamit.
Az első Dzsahángírt Abdullah, Asraf és én találtuk ki, ha mi nem
vagyunk, ő sem létezik. Dzsahángír erős és nagy hatalmú, aki nem
fél senkitől. Kiváló sportoló, a legkeményebb harcos és az ország
legokosabb embere. A neve azt jelenti, hogy világhódító. Mind
Dzsahángír akartunk lenni, hogy bármit megtehessünk.
Folyton ezzel viccelődtünk. Amikor Abdullah panaszkodott, hogy
nem tudja megtanulni a legújabb karatemozdulatot, amit látott
valahol, azt válaszoltuk neki, Dzsahángír nem adná fel ilyen
könnyen. Ha képtelen voltam foci közben kapura rúgni a labdát,
odaképzeltem Dzsahángírt a pályára. Asraf akkor lett Dzsahángír,
amikor a piacon alkudozott egy kereskedővel, és úgy érezte, csak
vele sikerülhet jó árat kiharcolnia.
A terhességem alatt nem gondolkoztam néven, úgy éreztem, egy
gyereknek a világra jöttekor ugyanolyan természetes tartozéka a
neve, mint a két keze és lába. Annyira féltem a szüléstől, hogy a név
nem tűnt fontosnak. De Dzsamíla közbeszólt.
Szükséged van egy névre, aminek jelentenie is kell valamit –
figyelmeztetett.
Mire lemosta rólam a vért, már tudtam, hogy hívják a fiamat.
Beletelt néhány hétbe, mire hozzászoktam. Mindig hálás leszek
Dzsamílának a segítségéért. Sáhnáz tizenkilenc éves volt akkor, de
már tapasztalt anya, és ő sem bírta ki némán: elhalmozott
tanácsokkal, hogyan etessem, fürdessem, tartsam ezt a kis
emberkét.
Beleszerettem. Dzsahángír volt a megváltás számomra, az arcába
menekültem. Okot adott, hogy felkeljek reggel, és reménykedve
várjam a következő napot.
Khálá Saima hosszú hónapokra elmaradt, pedig ez nem volt
jellemző rá. Féltem, hogy talán beteg, de nem kaptam hírt róla. Csak
vártam és reménykedtem, hogy előbb vagy utóbb újra beállít. Jó
ideje Parvínt sem láttam. Mindkettejüknek meg szerettem volna
mutatni Dzsahángírt, aki már elkezdett tapsikolni, és az asztallábba
kapaszkodva próbált felállni. Szerettem volna, ha a nagynénje látja,
mi mindent tud már.
Elhatároztam, nem húzom tovább az időt, és mindenképpen
megpróbálok átmenni Parvínhoz. Cserébe azért, hogy fiút szültem a
családnak, kicsit több szabadságot kaptam. Abdul Khalík egy
külföldit hozott a házba, üzleti ügyekről tárgyaltak, és a vendéglátás
sok munkával járt. Tudtam, hamarosan nekem is be kell állnom a
szakács meg a szolgálók mellé segíteni. A következő napra
terveztem a látogatást.
A déli ima után éppen dagasztani kezdtem a gombóchoz való
tésztát, amikor Bibi Gulalaj jött be a konyhába. Vártam, hogy rám
szóljon valamiért, amit rosszul csinálok, de zavartnak tűnt, mintha
mondani akarna valamit.
– Most mit csinálsz?
– Mindjárt kinyújtom a tésztát az asákhoz, Khálá-dzsán. Már
kitakarítottam a nagy szobát, készen van a mai estére.
– Igen, igen… azt hiszem, jó lesz így. Folytasd csak, amit
elkezdtél.
A viselkedése zavarba ejtett.
– Minden rendben van?
– Igen, minden. Miért? Miért kérdezed?
– Nincs semmi oka, csak úgy… csak kérdeztem – és már a
tésztára figyeltem, mert kezdett megkeményedni, ideje volt, hogy
elnyújtott kis karikákat vágjak ki, azután különféle hagymákkal batyut
formázzak belőlük.
– Rendben – mondta Bibi Gulalaj, és kiment.
Ekkor vált először gyanússá, hogy baj van. Bármilyen ember volt
is az anyósom, próbálta összeszedni az erejét, hogy elmondja. Két
órával később visszajött, ezúttal Dzsamílát is magával hozta.
Dzsahángír a lábunk körül mászkált a konyhában. A sütő környékét
elbarikádoztam előle, nem felejtettem el, hogyan forrázta le magát
gyerekkorában Bibi Sekíba. Nem akartam, hogy az én fiam is meg
legyen jelölve, megtanultam Parvíntól, milyen nehéz a nyomorék
élete.
Dzsahángír nyafogott, és a szoknyám szélét ráncigálta. Éhes volt,
de még a vendégek érkezése előtt be akartam fejezni az asákot. Fél
szemmel rá figyeltem, de Dzsamíla arca megijesztett.
– Rahíma, éhes az unokám! Sáhnáz majd megeteti – mondta Bibi
Gulalaj. Majdnem annyira zavarban volt, mint én.
– Már kész vagyok, Khálá-dzsán, csinálok neki valamit – feleltem
idegesen. – Dzsamíla, mondd már, baj van?
– Jaj, Rahíma-dzsán, borzasztó dolog történt. Nem is tudom, hogy
mondjam el, olyan szörnyű.
Mádar-dzsán! Azonnal ő jutott eszembe.
 – Mi az, Dzsamíla! Ki vele!
– A nővéred! Parvínt kórházba vitték, nagyon csúnyán megsérült.
Parvín?
– Melyik kórházba? És hogy sérült meg? – felugrottam, és
magamhoz öleltem Dzsahángírt.
– Csak annyit tudok, amennyit Bibi Gulalajtól hallottam.
Az anyósom dühösen elfordult:
– Gyerünk, mondd már el neki!
– Azt mondják, felgyújtotta magát ma reggel.
Ettől kezdve nem emlékszem semmire, amit mondtak. Letettem a
földre a fiam, és bezáródtam a külvilág elől. Parvín meg akarta ölni
magát. Csak a meggyőződés nélküli mosolyát láttam magam előtt, a
fülemben visszhangzott, ahogy zavartan bizonygatja, hogy minden
rendben van, mindenki jól bánik vele. Miért nem mentem át hozzá
már reggel?
A történet csak sokkal később állt össze. Dzsamíla a szobájába
vitt, hogy feküdjem le. Dzsahángírra az idősebb lánya vigyázott, míg
ő mellettem maradt. Újra és újra azt kérdeztem, mi történt, és ő
engedelmesen elmondta, amit tudott. Parvín hajnalban, amikor a
legtöbb asszony és gyerek reggelizett, lelocsolta magát főzőolajjal. A
férje, Abdul Haidar, addigra elment otthonról.
Tuba, a második feleség mesélte el később a részleteket. Volt,
amit csak akkor értettem meg, és volt, ami még bizonytalanabbá
vált, de az tény, hogy a nővérem egy friss véraláfutással az arcán
kezdte a napot.
Tuba azt mondta, eszébe sem jutott, hogy Parvín ilyet csinálna
magával, tettét nem jelezte előre semmi, nem volt figyelmeztetés.
Nem szólt senkihez, sőt, előző este még rá is mosolygott. Szerettem
volna a szemébe mondani, hogy hazudik. Ismertem azt az üres
mosolyt, amiről beszélt. Szerettem volna azt kiabálni neki, hogy vak
és buta, de a nyelvemet megbénította a lelkiismeret-furdalás. Ha a
saját húga sem figyelt fel a bujkáló jelekre, mit várhattam a
feleségtársaitól? Mit várhattam a férjétől?
 A sikoltásokra figyeltek fel. Az udvar közepén gyújtotta meg a
gyufát, ott találtak rá. Egy takaróval próbálták eloltani a lángokat, ő a
földre zuhant, nagy volt a zűrzavar, mindenki kiabált és segíteni
próbált. Parvín elvesztette az eszméletét. Visszavitték a házba, és le
akarták vetkőztetni, hogy megtisztítsák a sebeit, de túl sok volt
belőlük. Csak vitáztak és vitáztak, nem tudták eldönteni, mi a
teendő, míg végül valaki kimondta, hogy kórházba kell vitetni.
A legközelebbi kórház egyáltalán nem volt közel. A férje dühösen
jött haza, hogy intézkedjen.
Valamiképpen üzentek a szüleimnek is. Mádar-dzsán biztosan
majd megőrült az aggodalomtól, de valószínűleg még Pádár-dzsán
is odavolt. Habozás nélkül eladott minket egy zsák pénzért, de a
művészi hajlamú lányát jobban szerette a többieknél. Khálá Saima
éppen nálunk üldögélt, amikor megérkezett a hír, és azonnal elindult
hozzám. Vele akartam lenni, pedig féltem, hogyan őt is megviseli,
ami történt.
Kérlek, ne tedd még nehezebbé ezt, Khálá Saima!
De ő volt a hangunk. Ő mondta ki, amit a többiek nem mertek.
Szükségem volt rá. Este érkezett, kifulladva, könnyes szemmel.
– Jaj, drágám, hallottam, mi történt. Iszonyatos! El sem tudom
hinni. Szegény gyerek!
Szorosan magához ölelt, éreztem, ahogy a kulcscsontja az
arcomba nyomódik. Sosem vettem észre, mennyire sovány.
– Miért csinálta ezt, Khálá Saima? Épp ma akartam meglátogatni,
csak nem volt időm. Hogy tehetett ilyet?
Beleremegtem, ha arra gondoltam, milyen kínokat állhatott ki,
milyen rettentően fájhatott neki.
– A nőkkel néha úgy bánnak, hogy az már sok. Túl nagyot rúgnak
beléjük, ők meg nem találnak kiutat. Talán azt hitte, egyedül így
menekülhet meg. Szegény unokahúgom!
Mindenkinek szüksége van kiútra. Khálá Saimának igaza volt.
– Mit mondott? – erőszakoskodott a nagynéném. – Mondd el, mit
mondott, amikor elvitték a kórházba.
 Tuba csak a fejét rázta. Ijesztő jelenet volt: az égő hús szaga, a
fájdalmas hörgés, a hisztéria. Nem akarta elárulni, milyen rémisztő
volt az egész.
– Nem mondott semmit? Elájult?
– Nagyon… nagyon csöndesen feküdt, de öntudatánál volt.
Beszéltem hozzá – magyarázta a szomszéd. – Hallotta, amit
mondtam, csak nem felelt semmire.
– Elképesztő fájdalmai lehettek. Allah kímélje meg szegény lányt!
– A kórházban biztosan kap gyógyszereket, Saima-dzsán. Allah
nagy, és rá is vigyáz – vigasztalt minket Tuba.
Kedvem lett volna leköpni. Álszent! Megpróbálta elhitetni velünk,
hogy nincs is akkora baj, nem is olyan elviselhetetlenek Parvín
fájdalmai. Hogy abban a düledező, romos kórházban, ami már eleve
egynapi autóútra volt, majd gyorsan meggyógyítják. Hogy Allah, aki
hagyta, hogy ez megtörténjen, utólag majd mindent helyrehoz. Épp
olyan hazugság volt ez, mint amikor Parvín úgy tett, mintha minden
rendben volna. Hiányzott az életünkből az őszinteség.
Khálá Saimának nekieredtek a könnyei, és ezzel csak rontott a
helyzeten. Belefájdult a fejem a jajveszékelésébe.
– Ti pusztítottátok el! – zokogta. – Ha meghal, e család kezén
szárad a vére. Megértetted? Egy fiatal lány vére tapad a kezetekhez!
Az asszonyok hallgattak. Tuba a szájába harapott, hogy el ne sírja
magát. Vajon őszinte lesz hozzám valaha?
Egyetlen kérdést tettem fel neki.
Fátyolos szemmel azt válaszolta, hogy Isten hatalmas, és az
egész család imádkozik Parvínért, aki a kórház felé tart, úgyhogy ne
adjuk fel a reményt.
Hinni akartam neki. El akartam hinni, hogy Parvín meggyógyulhat.
De Tuba szeme elárulta, hogy nem ez a nővérem naszíbja.
 31.

Rahíma
Parvínnak elege lett a hazugságból.
Tíz nap haldoklás után végre békére talált.
A testét hazahozták, és a helyi temetőben földelték el. A
családunkból az apám, az anyám, néhány nagybátyám és a
nagyapám jött el.
Az esküvőnk óta először az al-fátiha közben láttam viszont az
anyámat. Ha az én életem nyugodtabb lett volna, akkor el sem
hiszem, mennyire megváltozott.
– Rahíma! Rahíma, kislányom, jaj, istenem! Elhiszed ezt? Allah
elvette a lányom, a kincsem! Parvín! Olyan fiatal volt! Jaj, Rahíma-
dzsán, köszönöm Istennek, hogy te legalább a közelében voltál.
Anyám haja ritka és száraz volt, selypen, nyálasan beszélt.
Hiányzott elöl néhány foga. A bőre megereszkedett és
megöregedett.
– Mádar-dzsán! – szorosan megöleltem, és meglepett, hogy
hasonló érzés fogott el, mint amikor Khálá Saima húzott magához. –
Mádar-dzsán, annyira hiányoztál!
– Te is nekem, kislányom! Mindannyian hiányoztok! Ő a fiad? Isten
áldja az unokámat!
– Dzsahángírnak hívják, Mádar-dzsán. Bárcsak… bárcsak
jöhetnél hozzánk néha látogatóba. Nagyon édes.
A fiam mosolygott, megmutatta két alsó fogát. Azt hittem, anyám
utánanyúl, és felkapja, de nem mozdult. Remegő kézzel
megsimogatta a kicsi arcát, azután másfelé fordult. Dzsahángírt
legalább annyira elszomorította, hogy az anyám nem kíváncsi rá,
mint engem.
– Akartam jönni hozzád, Rahíma-dzsán, főleg, amikor az
unokámról hallottam. De tudod, nem könnyen szabadulok el
otthonról, és a férjed nem is lakik közel. Két gyereket nevelek még,
hát nem ment.
Nem tudtam, mit válaszolhatnék neki. Khálá Saimának vajon miért
nem laktunk messzire? A húgaimat meg hozhatná magával, vagy ha
akarná, ráhagyhatná őket egy nagybátyám feleségére. Anyám
gyengébb volt, mint gondoltam.
Mi nők a temetés idején sorban ültünk: a bánat és a könnyek fala
lettünk. A falubeli asszonyok eljöttek, hogy leróják kegyeletüket, és
odasúgják mindannyiunknak ugyanazokat az ájtatos szavakat.
Néhányan sírtak is, nem tudom, miért. Azelőtt sokan kinevették
közülük Parvínt, amikor látták, ahogy a többi gyereket próbálja
utolérni, Parvín-e-langnak gúnyolták, és a fülünk hallatára köszönték
meg Istennek, hogy az ő gyerekük nem béna. Szegénykém, kicsinek
és hibásnak érezte magát a közelükben. Most meg úgy tettek,
mintha osztoznának a fájdalmunkban. Megvetettem őket a
kétszínűségükért.
Imádkoztunk. Asszonyok sorai hajlongtak előttünk az ima
ritmusára, az ősz hajúak a fejüket ingatva fújták az orrukat. A kor
meglágyította a szívüket, hiszen egy lépéssel közelebb voltak a
halálhoz, mint a többiek. Az elmúlt tíz napban nekem elfogytak a
könnyeim. Csak ültem csendben, és üres tekintettel bámultam az
előttem felbukkanó arcokat. Mádar-dzsán odanyúlt, és megfogta a
kezem.
A jobb oldalamon Rohíla és Szitára ült. Mekkorát tévedtem,
amikor azt hittem, hogy már nem ismerném fel őket! Magasabbak
lettek, és érettebbek, de az arcuk nem változott: ártatlan angyalnak
láttam őket. Rohíla belém kapaszkodott, és el sem engedett többet.
– Rahíma, ez igaz? Parvín tényleg meghalt? Mádar-dzsán azt
mondta, de nem hiszem el.
 – Bár ne volna igaz! – Már megtanultam, hogy a tettetésből csak
baj származik. – Hogy vagy, Rohíla? Milyen otthon?
– Nem jöhetsz el néha hozzánk? Nélkületek olyan magányos
vagyok.
Hittem neki, mert ugyanazt a magányt éreztem én is. Valószínűleg
mindannyian éreztük, a világ különféle sarkaiba vetve, falakkal
elválasztva.
– Vigyázol Szitárára?
– Igen – bólogatott. Eszembe jutott, hogy éppen annyi idős,
amennyi én voltam, amikor férjhez adtak. Néztem, és azon
gondolkodtam, vajon én is ennyire fiatalnak látszottam-e. A melle
éppen domborodni kezdett. A vállát előreejtette, a mellkasát
behúzta. Ismertem ezt a tartást: nem érezte jól magát a változó
testében. Kíváncsi lettem volna, Mádar-dzsán vett-e már neki
melltartót.
Szitára majdnem kilencéves volt, és jobban ragaszkodott
Rohílához, mint az anyjához. Velem kapcsolatban bizonytalannak
tűnt, igazából nem bízott senki másban, mint a testvérében, aki
neveli őt.
– Rohíla, Mádar-dzsán hogy van? – súgtam. Tudtam, hogy fátiha
közben akkor sem úszom meg a szigorú tekinteteket, ha egészen
halkak maradunk, de nekem ez volt az egyetlen alkalmam, amikor
kikérdezhettem a húgaimat. És amit eddig láttam, az megijesztett.
Rohíla vállat vont, és anyánkra pillantott.
– Általában pont úgy fekszik, mint Pádár-dzsán. Sokat sír, főleg,
amikor Khálá Saima meglátogatja, de ettől Saima csak még
haragosabb lesz.
A nagynénénk meghallotta a nevét, és felénk pillantott. Azt hittem,
ő is rendre akar minket utasítani, de nem. Egyáltalán nem érdekelték
az illemszabályok.
– Jársz iskolába?
– Néha. Attól függ, Pádár-dzsán mit mond éppen. Amikor anyánk
is beveszi Pádár-dzsán gyógyszerét, otthon kell maradnom, hogy
kitakarítsak, talpra állítsam és felöltöztessem. Ha Bibi-dzsán
meglátja úgy, ahogy van, abból mindig őrült veszekedés támad.
Szitára a földet bámulta, de láttam, hogy a mi sugdolózásunkra
figyel. Félénk lett, nagyon különbözött már attól a kíváncsi kislánytól,
akit otthon hagytam. Hátrafordultam: Mádar-dzsán a könnyeit
törölgette, dühösen mormolt valamit, és izgatottan fészkelődött.
Kiálló arccsontját és az élettelen szemét néztem. Egyszerre volt
bánatos és teljesen üres. Épp úgy rászokott a kábítószerre, mint
apánk.
Mádar-dzsán, mi lett belőled?!
Ha arra gondoltam, mi vár a húgaimra, összeszorult a gyomrom.
Istenhez imádkoztam, hogy soká tartsa meg Khálá Saimát a
közelükben. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy hamarosan
ők is az ópium rabjai lehetnek.
A helyzet rosszabb volt, mint amit a nagynénénk szomorú
beszámolói alapján próbáltam elhitetni magammal.
– Rahíma, Sahlá miért nincs itt?
Neki nem engedték meg, hogy eljöjjön. Nemrég szülte meg a
második gyerekét, és az ő állapotában nem lett volna illő elhagynia
az otthonát. Szerettem volna tudni, hogyan fogadta a hírt egyedül,
mindannyiunktól messzire.
Mindenki részvétét nyilvánította. Végigmondták az imákat. Az
asszonyok újra kérték Allahtól, hogy enyhítse a szenvedéseinket,
könyörögtek, hogy Parvín leljen az égben helyet az angyalok között,
és közben magukban azt gondolták, jól járt, amikor véget vetett
gyermektelen, nyomorék életének. Azt kívántam, hogy mind
tűnjenek el, és csak az anyámmal meg a húgaimmal tölthessem ezt
az értékes kis időt.
De a szertartás gyorsan véget ért. Újra otthon voltam, és sehol
sem találtam vigaszt. Mádar-dzsán állapota nem javult, Rohíla lett a
családfő. Hogy történhetett ez velünk? A testvéreim közül egyedül
én élvezhettem ki valamennyire a gyerekkort, és azt is csak azért,
mert baccsa pós lettem. Dzsahángírra néztem, és hálát adtam
Istennek, hogy fiút csinált belőle. A szája vidám mosolyra húzódott, a
szempillája olyan hosszú volt, hogy úgy éreztem, össze fog
kócolódni. Neki legalább jobbak voltak az esélyei.
Egyedül akartam lenni, de a ház körül erre alig akadt
lehetőségem. Elmondták a fátihát, véget ért a gyász, hát elvárták,
hogy térjek vissza a szokásos munkához, Bibi Gulalaj is ugyanúgy
bánt velem, mint addig, vagy talán még rosszabbul. Azt hiszem,
bebeszélte magának, hogy Parvín öngyilkossága a családja ellen
kitervelt támadás volt. A nővéremet nem vonhatta felelősségre, így
aztán engem okolt a bánatért, amit a rokonságnak kellett
elszenvednie.
Semmiről és senkiről nem vettem tudomást. Elvégeztem a
dolgomat, sokszor úgy, hogy Dzsahángír ott játszott vagy aludt a
közelben. Vágyakozva néztem, és megesküdtem, hogy jobb leszek
hozzá, mint az én anyám a testvéreimhez. Szerencsére Abdul
Khalíknak nem okozott gondot, hogy etesse vagy öltöztesse a
családját, és Dzsahángír épp annyira volt a fia, mint a házbeli többi.
Járhat majd iskolába, és kiélvezheti mindazt az előnyt, ami egy
hadúr örökösének jár.
Meglepő és megnyugtató volt látni, hogy az apja mennyire szereti.
A lányaival nem volt barátságos, de a fiait mindig maga mellett
tartotta, az idősebbek még néhány megbeszélésén is részt vehettek.
A kisebbek inkább ijedten szétszaladtak, amikor hazajött, féltek,
hogy leszidja őket, mert túl sok időt töltenek játékkal. Síró
csecsemőkhöz nem volt türelme, de álmukban szívesen nézte őket.
Az én fiammal másképp viselkedett: néha rajtakaptam, ahogy az
arcát simogatja, vagy a fülébe sugdos. Úgy rajongott érte, mint én.
Csak nevetett, ha Dzsahángír kiöntött valamit, és amikor kimondta,
hogy „baba”, úgy dagadt a melle a büszkeségtől, mintha életében
nem hallotta volna ezt a szót. Alvó fiának egyenletes lélegzése még
a legrosszabb hangulatában is megnyugtatta. Örültem, hogy
Dzsahángír a kedvence, bár tudtam, hogy én sosem leszek az. De
legalább a fiam biztonságban volt.
 Az idősebbek, a fiam bátyjai egyszerre féltek az apjuktól, és
tisztelték. Versengtek a figyelméért, és keresték, mivel okozhatnának
neki örömet – vagy legalább mivel ne bosszantsák fel. Az idősebb
fiúk kihúzták magukat, és szúrákat mondtak a Koránból, a kisebbek
odahozták a saruját, ha kérte. Büszke volt mindegyikre. Mosolygott
rájuk, de ennél nem is tett sokkal többet.
Egyre több időt töltött külföldiekkel és a közeli tanácsadóival, új
terveket szőttek. A feleségek idegesek voltak, pedig csak Badrija
tudta, mi készül. De ha Abdul Khalík sorsa rosszra fordul, az nekünk
sem lesz jó. Amikor Badriját kérdezgettük, ő makacsul elhessegetett
minket.
– Ne törődjetek semmivel! Feszült, mert újratárgyalja, amiben
megegyezett már ezekkel az emberekkel. Túl bonyolult ez ahhoz,
hogy elmagyarázzam nektek. – Nem akarta megosztani velünk a
tudást, ami megkülönböztette tőlünk. Abdul Khalík az első
feleségével megvitatta a problémáit, de egyébként távol tartotta
magát tőle, ritkán hívta az ágyába. A házban mindenkinek megvolt a
maga szerepe, és neki ez jutott.
Csakhogy a falak vékonyak voltak, és én az időm nagy részét a
ház szebbik szárnyában töltöttem. Hallottam ezt-azt, amikor a férjem
és az emberei összeültek a nagy szobában.
– Van még öt szabad helyük a tartományban. A mi körzetünk
helyét is be kell tölteni. Akad néhány nagy hatalmú ember, aki
ugyanezt akarja, és szembefordulhat veled, de egy női jelölt biztos
befutó. A bolond szabályok miatt, amiket hoztak, egy nő nyilván
megkapná a mandátumot.
– Nem tetszik az ötlet. Miért kellene nőt tennünk egy férfi helyére?
És ami ennél is rosszabb, azt kéred, hogy a feleségem üljön a
székembe? Mióta szokás, hogy egy nő végezze el egy férfi
munkáját?
– Teljesen értelek, száhib. És hidd el, nekem sem tetszik jobban,
mint neked, de ezek a szabályok. Én csak azt javaslom, hogy
használjuk ki a rendszert, és ne veszítsük el a terület fölötti
ellenőrzésünket. Hamarosan kezdődnek a választások. Tervre van
szükségünk.
– Pusztuljon el, aki ezeket a szégyenletes törvényeket kiagyalta!
Azt állítják, hogy női képviselőkre van szükségünk? Semmi dolguk
ott! Ki fog akkor a gyerekeinkre vigyázni?
A tanácsadók nem válaszoltak. Hallottam, ahogy a férjem
dühösen fel-alá járkál. Amit mindebből megértettem, az alaposan
meglepett. Ezek szerint, azt szeretnék, hogy Abdul Khalík egyik
felesége induljon a közelgő parlamenti választásokon? Vajon a
férjünk megfontol egyáltalán egy ilyen javaslatot? Mi feleségek az
udvarról is ritkán mentünk ki, hogy engedné meg, hogy
valamelyikünk idegenekkel érintkezzen?
A faliórára néztem. Dzsahángír majd háromnegyed órája aludt,
hamarosan felébred. Khálá Saima azt ígérte, hogy meglátogat.
Holnap lesz negyven napja, hogy Parvín meghalt.
– Én csak elmondok egy véleményt, száhib. Tudom, hogy nem
rokonszenves, de lehet, hogy nincs jobb lehetőségünk. Nem
szeretném elszalasztani az alkalmat, hogy befolyásolni tudjuk a
kormányt. A szerződéseiddel már így is elég jó helyzetben vagy.
Az ajtó alól füst szivárgott, sűrű, fanyar ópiumszagot éreztem. A
régi otthonomat juttatta az eszembe, ahogy apám a szobában alszik,
míg anyám a ruháinkat foltozza.
– Igaz – szólt közbe egy másik hang. – Senki nem tudja garantálni
ugyanazt a biztonságot, amit te, főleg a hídnál. Azok a külföldiek
nyilván nem akarják a saját katonáikat őrségbe küldeni. Szükségük
van ránk. Ez a csővezeték nem kis terv. Évek óta beszélnek róla, és
úgy tűnik, most tényleg megépítik.
– Így van. Sok pénzt költöttek rá. Ez a terület a te birtokod, száhib.
Nagy kár volna akár egy kis része fölött is elveszítened az
ellenőrzést – a hang megfontolt és óvatos volt.
– Ezt jól tudom! – dühödött fel Abdul Khalík. – Szerintetek nem
tudom én is? Ne azt mondjátok, amit már úgyis tudok!
 Sejtettem, mi következik, és nem akartam a közelben lenni.
Felkaptam a fiam, és visszasiettem a saját szobámba, hogy ott
várjam Khálá Saimát. Reméltem, hogy ő majd eltereli a figyelmem a
világról. És hogy tovább mesél Bibi Sekíba rejtélyes tervéről.
 32.

Sekíb
Sekíb a megfelelő pillanatra várt. Már tudta, kire van szüksége:
Mahbúbára, a háremhölgyre, aki négy fiút szült urának, csak éppen
nehéz volt vele bizalmas beszélgetésbe kezdeni.
Először is ki akarta deríteni Mahbúba titkát. Hogy lehet, hogy
négyszer szült fiút, míg más nőknek folyton csak lányokat sikerül
világra hozniuk? Valószínűleg okosabban csinált valamit, hogy
egyetlen lány sem növekedett a méhében.
A legkisebb fia egy-, a legidősebb hétéves volt. Amikor végül is a
közelükbe merészkedett, Mahbúba éppen a picit fürdette. A
szemével törülközőt keresett, míg a nagyobbak elszaladtak játszani.
– Köszönöm! Azt hittem, itt van mellettem – mondta, amikor Sekíb
egy közeli polcról odavitt neki egy lepedőt. Mahbúba húsos dereka
minden terhességgel szélesebb lett. Megfogta Szabúr kezét, és
szárazra törölte.
– Szívesen – felelt Sekíb. Ügyelt rá, hogy a sah ágyasaival mindig
csendesen segítőkész legyen. Általában nem is beszélgetett velük,
de most kényszerítette magát, hogy elmondja a begyakorolt
mondatokat.
– Édes fiaid vannak.
– Hála Allahnak, igazi áldások – sóhajtott fel Mahbúba. A baba
megpróbált kibújni anyja keze alól, a szemével a bátyjait kereste.
– A többieknek főleg lányai vannak. Szerencsés vagy.
– Van, akit fiúkkal áld a sors, mások kénytelenek lányokkal beérni.
– Boldoggá tetted a sahot.
 Mahbúbának most tűnt fel, hogy van valami furcsa ebben a
beszélgetésben. Megfordult, és megnézte, ki áll mögötte egyáltalán.
– Ja, te. Hogy hívnak?
– Sekíb vagyok – egyenesen Mahbúbára nézett. Az elmúlt
hetekben egészen megszokta a háremhölgyek közelségét. A nők
inkább egymással voltak elfoglalva, nem figyeltek az égett arcú nő-
férfi őrre. Sekíbnek már nem hiányzott a kendő, amit az arca elé
húzhatna. Sőt, felszabadítónak érezte, hogy zsebre tett kézzel,
napsütötte arccal járkálhat.
– Igen. Sekíb. Hadd kérdezzek tőled valamit. Mi az igazi neved,
kedvesem? A lány neved?
– Sekíbának hívnak – felelte zavartan. Nem számított ilyen
kérdésre.
– Okos. Fogadnék, hogy Gafúr találta ezt ki. Te és a többiek jól
kijöttök vele? Néha nagyon bosszantó tud lenni.
– Igen – Sekíb egyre jobban elbizonytalanodott.
– Nevetséges, hogy ezt az egyenruhát kell viselnetek. Mintha
bárki megfeledkezne róla, hogy nem vagytok férfiak. Mintha
szükségünk volna őrökre. Inkább több szolgálóra volna szükségünk,
hogy segítsenek a gyerekek körül. De az meg sértené a sah
biztonságérzetét.
– Van, aki elfelejti.
– Elfelejti, hogy nők vagytok? Tényleg azt hiszed? – Mahbúba a
kisfiával küzdött, hogy ráadhassa a ruhát. Az tiltakozott,
végigkarmolta az anyja arcát. Erre ő megfordította, és a térdei közé
szorította a kicsit, aki beletörődő fintorral nézett fel rá.
– Hogy lehet… hogy sikerül mindig fiút szülnöd?
– Mi?
– Szeretném tudni, hogy sikerült mindig fiút szülnöd. Mit csinálsz?
Mahbúba pajkosan kacagott.
– A legelején kezdjem? Férfiruhát hordasz, de a férfiakról nem
sokat tudsz, mi?
Sekíb elpirult.
 – Úgy értettem… nem az érdekel. Csak azt kérdeztem…
másoknak lánya lesz. Neked hogy sikerül mindig fiút szülnöd? –
dadogta.
– Azt hiszed, te vagy az első, aki megkérdezi? A legtöbb asszony
ebben a házban már szeretett volna tanácsot kapni tőlem. Több
gyereket szültem a sahnak, mint bárki – Mahbúbának kellett néhány
perc, hogy eldalolja saját győzelmi indulóját. Sekíb türelmesen várt.
– Fiút fiú után kapott tőlem, és semmi mást! Ezért néz rám úgy, hogy
a szeme lángol, a szíve meg tisztelettel van teli. Okos lány-fiú vagy
te. Tudod, mire van szüksége egy férfinak, hogy elégedett legyen.
Sekíb nehezen kapott levegőt a fürdő sűrű párájában. Nem volt
benne biztos, hogy Mahbúba valaha elárulja neki a titkát. Lehet,
hogy kár volt segítséget várni tőle.
– De mondd csak, miért érdekel ez? Most férfi vagy, nem? Vissza
fognak csinálni nővé? Férjhez adnak?
Sekíb megrázta a fejét.
– Gondoltam, hogy nem. Akkor minek kérdezgetsz olyasmit,
amihez úgysem lesz közöd soha? Valaki más küldött? Ki volt az?
Sokria? Figyelem, milyen szemmel néz a fiaimra. Neki öt lánya van,
képzeld csak el! Megkapja a magáét az a boszorkány, ha még egy
pillantást vet rájuk.
– Nem, nem, senki sem küldött – rémült meg Sekíb. Nem akart
veszekedést szítani a hárem lakói közt. Ha rájönnek, hogy tőle indult
a baj, azzal sokat ront a helyzetén.
– Farída? Neki is az ördög bujkál a szemében… nem bízom
benne. Ne próbáld a többiek helyett elvégezni a piszkos munkát! – A
kisfiú végre kiszabadította magát. Mahbúba sóhajtott: a gyerek egyik
lábán nem volt harisnya.
– Bocsáss meg, senki nem küldött. Csak kíváncsi lettem, ennyi az
egész.
– Megkívánt egy férfi?
– Hát… nem… csak – Sekíb már szerette volna befejezni a
beszélgetést.
 – Csak viccelek. Elárulok néhány titkot, ha megígéred… –
Mahbúba elhallgatott, és színpadiasan körülnézett. Suttogva
folytatta. – Ha megígéred, hogy nem adod őket tovább senki
másnak. Ha egy nap egy férfi alatt találod magad, és kedved van
hozzá, használd, azután szülj neki fiút.
Sekíb Mahbúba mellé guggolt, égett a füle.
Olyasmiket hallott, amiket el sem tudott volna képzelni. És
képtelen lett volna valaha fennhangon kimondani.
De jól megjegyezte őket, és remélte, egyszer még a hasznukat
látja. A hold alakja, egy sárga virágú növény magja, egy makulátlan
alma leve. Ezek egyszerűek. Csak a többi, a többi, amit a férfival
kell… Sekíb nem volt benne biztos, hogy Mahbúba nem járatja-e a
bolondját vele. De a szemében nem látszott hamisság, és nyugodt
hangon beszélt, ami azt sejtette, hogy mindennapi, természetes
dolgokat sorol. Neki talán azok voltak, de Sekíbnek semmiképp.
Tényleg megengedték mindezt a sahnak az asszonyok? Halimáról
semmiképp sem tudta elképzelni. Azután Sakina jutott eszébe, aki
szinte csupaszon sétált az uralkodói hálószobához, és tettetett
szeméremmel várta, hogy ő bekopogjon. Talán mégis igaz.
A gondolatai mindig, újra meg újra visszatértek Amánullához,
Kabul kormányzójához. Eszébe jutott a járása, magabiztos léptei, az
ujjai, ahogy könnyedén, mégis tisztelettel megérint egy nyíló virágot.
Szerette volna tudni, milyen a közelében lenni, a bőrén érezni a
leheletét, amely nedves és forró, mint a hárem fürdőjének levegője.
Elképzelte a saját kezét, ahogy végigjárja a férfi szépen nyírt
szakállának körvonalát, és érezte a fedetlen kebléhez nyomódó
kitüntetéseket.
Megrázta a fejét, remélte, nem látszik az arcán, hogy mire gondol.
Éjszaka Sekíbék az ágyasok hálóterme mellett aludtak, és
felváltva álltak őrséget. Ezen az éjjelen ő volt soros. Kabul mindig
szeles, de ő nem bánta, szorosan maga köré húzta a kabátját, és a
kezét dörzsölgette. Az első szolgálatban töltött estéje jutott eszébe,
amikor folyamatosan ugrásra készen figyelt. Félt, hogy valaki mögé
lopózik, és rajtakapja, amint elalszik. Reggelig vagy fél tucatszor
rántotta elő a fegyverét, egy vastag botot, de csak a tótól messze
vándorolt varangyos békákat tudta elijeszteni. Majdnem összeesett,
amikor Gafúr reggel megkérdezte, hogy telt az éjszaka.
– Miért van ennyi zaj a sötétben? Békák és gyíkok és köhécselő
meg járkáló katonák! Azt mondtad, csak álldogáljak a csendes
éjszakában, és várjam ki a reggelt. Egyáltalán nem volt csendes az
éjszaka!
Gafúr hatalmasat nevetett. Két katona odafordult, helytelenítően
nézték őket, nem tetszett nekik, hogy egy nő, még ha nő-férfi is,
ilyen hangos.
– Zavarba hoztak a békák? Hát, falusi kislány, nem hittem volna,
hogy néhány apró nesz így rád ijeszt!
Sekíb kicsit zavarba jött.
– Nem a békákkal volt baj, inkább a katonákkal. Hangoskodtak, és
nem láttam őket. Attól féltem…
– Ne törődj velük! Legközelebb könnyebb lesz. Hozzá fogsz
szokni az éjszakai szolgálathoz. Egyszer talán még jobban is fogod
szeretni, mint a nappalit.
Gafúr nem tévedett, bár ezt a felfedezést Sekíb megtartotta
magának. A következő néhány hónapban hozzászokott a sötétben
való üldögéléshez, a sah rezidenciája felől odalátszó derengéshez,
és a néhány olajlámpáshoz, amely éppen annyi fényt adott, hogy az
árnyékok megelevenedjenek és megmozduljanak körülöttük. Sekíb
csak mosolygott, amikor állatra hasonlítottak, és hangosan nevetett,
amikor az egyik a nagyanyja alakját vette fel.
Amikor nem tudott aludni, Tarík is csatlakozott hozzá. Már
többször a sah közelébe jutott, de az még rá sem pillantott soha.
Lassacskán feladta a reményt, hogy – ahogy mondta – ő lesz az a
rózsa a kertben, amelyiket leszakítanak.
Ingerülten rágta a körmét, dörzsölgette a homlokát, Sekíb
mégsem bánta, hogy vele van.
– Gafúr már megint horkol.
 Sekíb bólintott.
– Olyan, mintha egy kehes ló mellett aludnék. Elviselhetetlen.
Nem tudom, a többiek hogy bírják ki.
– Reggel úgyis letagadja.
Tarík mosolygott.
– Történt bármi érdekes az Argban?
– Eddig semmi. – A kertek már elcsendesedtek, de a palota
megjósolhatatlan maradt, néha a legváratlanabb időpontokban
támadt mozgolódás. Előfordult, hogy a sah az éjszaka közepén
kívánt meg egy ágyast.
Az őrök hallgattak. Tarík sóhajtott. Valami járt a fejében.
– Boldog vagy itt? – kérdezte.
– Boldog? Hogy érted?
– Úgy értem, boldog vagy-e? Elégedett vagy ezzel az itteni
élettel? – Volt már rosszabb.
– Nem hiányzik a családod?
– Annyira hiányoznak, amennyire én nekik.
Tarík nem tudta mire vélni Sekíb válaszát, de annyit azért
megérzett, hogy hiába várna további magyarázatra. A haját kezdte
húzogatni, hogy legalább a szemöldökéig leérjenek a fürtjei.
– Szerinted, meddig leszünk még itt?
– Nem tudom.
– Néha elgondolkodom.
– Min?
– Azon, hogy mit terveznek velünk. Meddig tartanak itt? Férjhez
akarok menni. Gyerekeket akarok, és egy otthont. Valahol máshol
akarok élni, te talán nem?
Tarík ugyan férfiruhát viselt, mégis nő maradt. Ragaszkodott a
saját álmaihoz.
– Nem is tudom. Kényelmes így.
Tarík hatalmasat sóhajtott.
– Kényelmes, de nem lehet összesen ennyi az élet. Lányként is
boldog voltam.
 Egy becsapódó ajtó szakította félbe a panaszkodást. Az őrök
megdermedtek, és a zaj forrását keresték. Meresztették a szemüket
a sötétben, figyeltek, közelednek-e léptek.
– Hol volt…
– Cssss – pisszegett Sekíb.
A hárem oldalajtajától egy árny vált el. Egy alak a palota felé futott.
– Szerinted ez a sah?
Sekíb szerint nem ő volt. Habibulláh soha sem használta az
oldalajtót. És miért lopózna el az őrök mellett?
– Ki van ott? – kiáltotta Sekíb, és szorosan megmarkolta a botját.
Az alak gyorsabbra fogta, és elhaladt egy sárgásan derengő
lámpás alatt. A széles válla meg a nadrágja formája annyit elárult,
hogy férfi az illető. Férfi a háremben?
– Ez furcsa. Maradj itt. Körülnézek odabent – mondta Sekíb.
De a hárem békésnek tűnt, még egy kis horkolás sem hallatszott.
A betolakodónak akkor is jönnie kellett valahonnan. Sekíb várt, fülelt,
hogy hall-e valami mozgást, azután lábujjhegyen keresztülosont a
bejárati csarnokon.
Átment a fürdőn, ellenőrizte a csarnok túloldalát, és
visszalopózott. Valami mozdult elöl. Belebámult a sötétbe, amelyből
egy árny bontakozott ki, és lassan felé fordult.
– Találtál valamit?
Tarík volt az.
Sekíb sóhajtott, a fejét rázta. Újra kimentek, és körülnéztek az
udvarban, átvágtak a kerten, elmentek egészen a palotáig, de
semmi sem mozdult.
Valaki meglátogatta a sah egyik ágyasát. Ki olyan vakmerő, hogy
a tiltott területre lépjen? És melyik háremhölgy engedte a
szobájába?
Sekíb és Tarík némán ült, ugyanazon a gondolaton rágódtak. Ha a
palotában megtudják ezt, az őröket teszik felelőssé.
 33.

Sekíb
Az éjszaka hátralévő részében már nem láttak és nem hallottak
semmi különöset. Napfelkeltekor újra katonák járkáltak, szolgák
siettek mindenfelé. A sah valószínűleg vendéget várt.
Hajnalban Sekíb és Tarík visszatért a hálókörletébe. Gafúr ébren
volt, a feje fölé emelt karral nyújtózkodva ásított. A többiek a
szemüket dörgölték.
– Tarík, te már felébredtél? Vagy nem is aludtál? – csodálkozott a
parancsnok.
– Valami történt az éjszaka – mondta halkan Sekíb. – Valami,
amiről mindannyiótóknak tudnia kell.
Ritkán beszélt, most mindenki azonnal odafigyelt rá.
– Láttuk, hogy valaki kimegy a hárem oldalajtaján, aminek zárva
kellett volna lennie. Férfinak tűnt. Elfutott a palota felé, a sötétben
nem láttuk az arcát.
– Biztosan a sah volt az. Tudod, néha fura időpontokban tör rá a
vágy.
Tarík a fejét rázta.
– Hidd el, nem a sah volt. Felismerném az alakját. Ez soványabb
volt, és magasabb. És egy király nem titokban érkezik vagy távozik.
Akkor jön és megy, amikor neki tetszik, késő éjjel is. Valaki más járt
itt.
Gafúr és Kabír előrehajolt: ők csak most értették meg, miről van
szó. Kászim a testvére aggódó arcába nézett.
– Volt valaki ébren? Bent láttatok valamit? – kérdezte Kabír.
 – Semmit. Körbejártam az előcsarnokot, nem hallottam, nem
láttam semmit. Akárki engedte be azt a férfit, nem csapott zajt –
Sekíb komoly és lényegre törő maradt.
– Hát persze – bólintott Gafúr. – És ha ez egyszer megtörtént,
akkor valószínűleg kétszer meg háromszor is megtörtént már. Őrök,
komoly a baj. Ha a sah megtudja, hogy valaki ellopakodhat
mellettünk, és titokban bejár a háremébe, kezdhetjük mondani az
utolsó imánkat.
– Szóljunk valakinek a palotából? – kérdezte idegesen Kászim.
– Ne, semmiképp se! – rémült meg Gafúr. – Magunknak kell
kiderítenünk, amit lehet, mielőtt nagy bajba kerülünk.
Kabír és Tarík egyetértően bólintott. Sekíb némán állt. Most már
Gafúrnak kellett döntenie.
– Először is egyenként, bizalmasan beszélünk az ágyasokkal,
hátha valamelyikük tud valami fontosat.
– Azt hiszed, hogy aki beengedte, elmondja nekünk? –
csodálkozott Kászim.
– Nem, ő biztosan nem. Természetesen. De ha ez tényleg így
zajlik egy ideje, valaki hallhatott valamit, és lefogadnám, hogy
hajlandó lesz elárulni. Tudjátok, milyenek ezek a nők. Csak az
alkalomra várnak, hogy széttépjék egymást.
– Inkább az a furcsa, hogy eddig nem történt ilyesmi – tette hozzá
Tarík.
– Meg kellett történnie. Túl sok a nő ebben a házban, csak idő
kérdése volt, hogy baj legyen belőle. – Gafúr határozottan beszélt,
mintha már hónapok óta készült volna erre a pillanatra. Sekíb és
Tarík ledőlt egy kicsit. A többiek elfoglalták az őrhelyüket, és úgy
mozogtak, hogy Tarík helyén is fel-feltűnjenek, hadd pihentesse
néhány óráig kivörösödött szemét. A helyzet fellelkesítette Gafúrt. Az
arca komoly volt, a hangja parancsoló. Úgy adott utasításokat,
mintha a katonáit vezető tábornok lenne.
Kharim és Kászim össze-összenéztek a háta mögött, de
ráhagytak mindent.
 Sekíb nem tudott elaludni. Attól a pillanattól fogva, hogy meglátta
azt az árnyat, rossz érzés kerítette hatalmába: megsejtette, hogy
nagy baj leselkedik rájuk. Az oldalán feküdt, a kőfal repedéseit és
réseit nézte. Nem otthon volt. Még csak Azizulláh házában sem. Ez
a királyi palota. Nagyobb ember nagyobb bajt hoz.
Végül mégis csak elszenderedett. Délután felkelt és felöltözött,
Kabírt a fürdőben találta meg. Öt nő lubickolt a vízben. Sekíb
felnézett, de az erkély üres volt.
– Van valami újság?
Kabír megrázta a fejét.
– Gafúr azt mondja, gyanít valamit, de még senki nem mondott
semmi hasznosat. Parisát és Benazírt kérdezgettem, hogy hallottak-
e szokatlan zajokat tegnap éjjel, de azt mondták, nem. Az anyákkal
próbálkoztunk eddig, mert a kicsik biztosan felébrednének, ha valaki
bejön a sötétben.
Sekíb rábólintott. Ez értelmesen hangzott.
– Igazából az volna a legjobb, ha nem csinálnánk túl nagy
felhajtást, mert végül még valaki elmondja a sahnak, mire vagyunk
kíváncsiak – sóhajtott nagyot Kabír. – Túl sokféleképpen kerülhetünk
bajba.
– Hát, igen. Mindig kell egy bűnbak – helyeselt Sekíb. Még maga
előtt látta Bobo Sáhgul felé meredő görbe ujját és táskás, gyűlölettel
teli szemét.
A következő héten sem jutottak a titkos látogató nyomára.
Egyetlen bizonyíték volt rá, hogy Sekíb és Tarík nem csak
képzelődött: hogy újra megtörtént. Öt nappal később, másodszor is
rajtakapták a férfit, amint elhagyja a házat. Kászim volt éppen
szolgálatban, és az ő leírása megegyezett az előző tanúkéval.
– Utánamentél? Láttad az arcát? – förmedt rá Gafúr.
– Nem… csak annyit láttam…
– Egy helyben álltál? Mi nyomozunk, és te meg sem moccansz?
Szépen őrzöd a háremet! – dühében az ég felé lendítette a karját.
– Nagyon gyors volt. Nem tudtam, mit kellene…
 – Mindegy. Rendben van. Nincs értelme üldözőbe venni.
Valószínűleg sejti már, hogy láttuk, és ezek szerint, nem érdekli.
Csak arra ügyel, hogy a palotabeliek ne kapják el. Tudja, hogy mi
nem tehetünk semmit – nyugtalankodott Kabír.
– Miről beszélsz? Ha Kászim kicsit bátrabb lett volna, akkor…
– Akkor vedd át az őrségét, és eredj a nyomába magad! – kiabálta
Kabír. Már ráunt a parancsnoka szemrehányásaira. Gafúr
összeszorította a száját, és nem válaszolt.
A vita átszivárgott a hárembe, befészkelte magát az őrök közé. A
csapat tagjai egyre jobban féltek, és ez próbára tette formálódó
barátságukat.
A férfi körülbelül hetente egyszer érkezett. Gafúr azt mondta, hogy
ha ő van éjszaka szolgálatban, akkor sosem jön, de a többiek ezt
kételkedve fogadták. Valószínűbbnek tartották, hogy a parancsnokuk
egyszerűen elfordul ilyenkor, mert neki sem volt kedve a
szuroksötétben az ismeretlen nyomába eredni. Jobb volna a nők
felől rátalálni a bűnösre, és az ő oldalukról véget vetni az egésznek.
Közben Sekíb nem feledkezett meg a saját tervéről sem. Két okból
kezdett beszélgetni az ágyasokkal: arról kérdezgette őket, hogy
hallottak-e éjszaka furcsa zajokat, és közben szerét ejtette annak is,
hogy a saját családjára terelje a beszélgetést.
Óvatosan, félve mesélte a rokonsága történetét, a fiúkat, akiket
anyja és nagynénjei és a nagyanyja szültek.
A mi családunkban a nők fiúkat szülnek. Én voltam az egyetlen
lány.
Csodálkozva néztek rá. Senki nem értette, miért mond el nekik
ennyi mindent ez a torz arcú őr, de udvariasan bólogattak, azután
mással kezdtek foglalkozni. Vagy szigorúan elhessentették. Sekíb
azonban nem adta fel.
Valami azt súgta neki, hogy nincs sok ideje.
 34.

Rahíma
– Borzasztóan nézett ki, Khálá-dzsán – mondtam. – Soha nem
hittem volna, hogy így kell látnom az anyámat. Sahlá biztos sírva
fakadt volna.
Az is eszembe jutott persze, hogy valószínűleg Sahlá is
megváltozott. Egyikünk sem volt már ugyanaz, mint három évvel
korábban. Neki két gyereke született – amikor Sáhnázra néztem,
mindig ő jutott eszembe. Jó lett volna tudni, hogyan bánik vele az új
családja. Imádkoztam, hogy jobb dolga legyen, mint Parvínnak volt.
– Rohíla okos lány. Remélem, járhat iskolába – sóhajtott Khálá-
dzsán. – Én csak ennyit kívántam nektek. Egy kis műveltséget, amit
egész életetekben magatokkal vihettek.
– Nekem mi hasznom vált belőle? – kérdeztem keserűen. –
Néhány évet kijártam, és semmit nem változtat azon, ahol most
vagyok.
– Majd idősebb korodban meglátod. Ha nagyon kicsit is, de segít.
Nézz rám, én örülhetek, hogy olvasni tudok. Az már egy gyertya a
sötét szobában: amit nem tudok, azt saját magam megtanulhatom.
Könnyebb bolonddá tenni valakit, aki nem tudja, merre mennyi.
Nem hittem neki, de hallgattam. Továbbra sem értettem, mi
haszna a tudásnak. Khálá Saima volt a testvérei közül az egyetlen,
aki eljutott a nyolcadik osztályig, hiszen őt senki nem kérte feleségül.
Néha elolvasott egy könyvet vagy egy újságot, de ezt leszámítva
nem lett jobb neki. A nővéreimen és rajtam sem tudott segíteni.
 – Az anyád jobban lesz – ígérte, mert félreértette az arcomról
leolvasható kételkedést. – Tudod, mit szoktak mondani az emberi
lélekről? Keményebb egy kőnél, és lágyabb egy virágsziromnál.
– Biztosan.
– Az anyád védekezik. Védi a lelkét, az apád gyógyszerével a lágy
szirmot teszi kőkeménnyé, mert másképp nem maradna életben.
Neked is ezt kell tenned, persze másképpen. Csak ne feledd el,
hogy te is részben szirom, részben kő vagy.
Sóhajtott.
– Az az átkozott szer! Most, hogy Abdul Khalík az apád dámádja,
annyit kap belőle, amennyit akar. Túl sok volt otthon, anyád sem
tudott ellenállni neki.
– Jól jártak azzal, hogy eladtak – több cinizmus volt a hangomban,
mint amennyit szerettem volna. Anyámat néha áldozatnak, máskor
inkább apám bűntársának éreztem. Akárhogy is, a húgaim
szenvedtek miatta. Dzsahángírra néztem, és magamban
megesküdtem, hogy soha nem teszek vele hasonlót.
– Hibáztathatod, de semmi értelme. Nem sejtheted, ő mit élt át. A
hangyabolyban árvíznek hiszik a harmatot.
– De te is ezt mondtad! Te mondtad neki, hogy nem lenne szabad
odaadnia minket. Emlékszem, hogy veszekedtetek.
Khálá Saima szomorúan elfordította a fejét.
– Még szép, hogy mondtam! És ő meg is próbált tiltakozni. Próbált
beszélni az apád fejével, de…
– Tudom, milyen.
Khálá Saima hangja elcsuklott, az emlékek őt is felkavarták.
Inkább másról kezdett beszélni.
– Milyen veled mostanában Abdul Khalík?
– Úgy lefoglalják a saját ügyei, hogy alig látjuk.
– Jó. Milyen ügyei vannak?
Vállat vontam.
– Nem tudom biztosan, de nemrég hallottam, amikor a
tanácsadóival meg a katonáival beszélgetett. Valami olyasmiről volt
szó, hogy az ő emberei megtehetik azt, ami a külföldieknek tilos.
– Vagy amit nem akarnak. Ezek a más országbeliek idejönnek, jó
magasról ledobálnak néhány bombát, és közben a tegnapi
ellenségeikkel barátkoznak. A te urad szép kis alak: hirtelen a
nyugatiak szövetségese lett. Senki nem kérdi, mit csinált az elmúlt
néhány évben.
– Miért, mit csinált?
Khálá Saima összeszorította a száját.
– A te férjed, Rahíma, azt hittem, mostanra már rájössz erre-arra.
Szerinted, hogy lett ilyen gazdag és nagy hatalmú? A saját népe
fájdalma árán, hát úgy. Váltságdíjból, rablásból, gyilkosságból, hogy
azután kimosakodjon, és elég csinosnak mutassa magát a
nyugatiaknak, akik nem tudnak a múltjáról, vagy legalább úgy
tesznek. Nem csak ő ilyen, és biztos vannak rosszabbak is nála. Túl
fiatal vagy hozzá, hogy tudd, mi történt, és otthon senki sem beszélt
róla, hiszen az apád alatta harcolt – Khálá Saima óvatosan suttogott.
Eszembe jutott, hogyan lett Sáhnáz Abdul Khalík felesége – úgy
rabolták el otthonról, mintha egy ékszer vagy egy ezüsttálca lett
volna.
– Tudnod kell ezekről, Rahíma, ha már ebben a házban élsz.
Méghozzá a feleségeként. De soha ne beszélj róluk, még a többi
asszonnyal sem. Érted?
Bólintottam. Nem kellett figyelmeztetnie, megtanultam már, milyen
könnyen teremnek itt az árulók.
– A tanácsadói azt mondták neki, hogy az egyik feleségét indítania
kellene a parlamenti választásokon – jutott eszembe, mit is
hallottam. – Furcsa ötlet.
– A választásokon? A ravasz rókák!
– Komolyan rá akarják beszélni. Az nagy változás lenne neki,
nem? Képzeld csak el, ha egy felesége képviselő volna!
– Pokolba a nagy változással! Átverés az egész. Hoztak egy
szabályt, hogy egy bizonyos számú helyet nőknek kell kapniuk. Még
az alkotmányba is bevették, mert másképp a nőknek szava sem
lehetne. De ő a feleségét akarja odarakni, hogy pontosan
megmondhassa neki, mit szavazzon, kivel beszéljen. Olyan lenne,
mintha Abdul Khalík maga lenne képviselő – keserűen és
indulatosan beszélt.
Eddig ez eszembe sem jutott, de most már kezdtem érteni, miről
van szó. Ez megmagyarázta, hogy a férjem miért nem utasította el
azonnal az ötletet. Ahogy a tanácsadója is mondta, talán ez volt az
egyetlen lehetőség, hogy megtartsa az uralmát a környék fölött.
– Mondta, hogy melyik feleségét akarja indítani?
– Nem. Én is ezen gondolkodtam.
– Talán Badriját.
– Miért pont őt?
– Mert Dzsamíla túl szép. Őt nem engedi férfiak szeme elé. Te
meg Sáhnáz viszont nagyon fiatalok vagytok.
Igaza volt.
A következő hetekben Badriját kicsinosították, és felkészítették a
választásra. Abdul Khalík több időt töltött vele zárt ajtók mögött. Nem
tudtuk, miről beszélnek, és Badrija sem árult el semmit, vagy
legalább is úgy tett, mintha tartani akarná a száját.
– Nehéz választás lesz – mondta komolykodva. Látszott rajta,
nagyon különlegesnek érzi magát attól, hogy feladatot kapott. –
Megbeszéltük, hogy végre bejelentjük. Nyilvánosságra hozzuk a
nevem.
– Mit kell majd csinálnod, ha ott leszel a parlamentben? – kérdezte
Sáhnáz. Meleg délután volt, a gyerekek mind az udvaron játszottak.
Abdul Khalík két napra elutazott, Bibi Gulalaj pedig ágyban maradt,
hogy kiheverjen egy megfázást, ami, ahogy mondta, háromszor is
majdnem végzett vele. A ház végre vehetett egy nagy levegőt.
– Butus! Nem tudod, mivel foglalkozik a parlament? Szerencse,
hogy én indulok, és nem te.
Láttam, hogy Dzsamíla elfojt egy mosolyt. Mind éreztük, hogy
Badrija sem biztos benne, mi a válasz.
 – Jó sokat kell dolgoznia annak, aki helyet kap a Dzsirgában.
Szavazni kell, meg döntéseket hozni… – tett egy bizonytalan
kézmozdulatot, mintha túl bonyolult lenne elmagyarázni.
Sáhnáz magasra húzta a szemöldökét.
– De el leszel takarva, ugye?
– Természetesen! Csadorban leszek.
– És ha bejutsz a parlamentbe, akkor mit csinálsz? Főleg férfiak
vannak ott, nem? Velük is találkozni fogsz?
– Igen. Választott képviselő leszek. Meg kell majd beszélnünk a
szavazást, meg mindenféle ügyeket.
– Mikor lesz a választás?
– Két hónap múlva. De addig még rengeteg a tennivalónk –
Badrija felsóhajtott, mintha akkor értette volna csak meg, mekkora
feladat áll előtte. Megszokta a házon belüli helyzetét, és
ragaszkodott hozzá, hogy több figyelmet kapjon, mint a másik három
feleség. Pedig nem mindenfajta figyelem jó.
Talán egy héttel a beszélgetésünk után egy reggel felkeltem,
összekötöttem a hajam, és belebújtam a munkaruhámba. A tyúkólat
kellett kitakarítanom. A szagtól mindig felfordult a gyomrom, vittem
magammal egy kis szövetdarabot, hogy az orrom és a szám elé
kössem.
Kisétáltam, és az udvar végébe mentem. A csirkék korán
ébredtek, és izgatott kotkodácsolással fogadtak. A levegőben
szállongó tollaktól rám tört a köhögés, de a helyére húztam az
álarcomat, és vettem egy nagy levegőt.
Mielőtt még nekiláthattam volna a seprésnek, a tyúkok veszett
ricsajozásba és csapkodásba kezdtek, mintha valami nagyon
felizgatta volna őket. Megfordultam, és megláttam Badriját a ház
mögött. A bal karját a ruhája alá dugta, és bicegett kicsit, amiről
rögtön Parvín jutott eszembe.
Ő nem vett észre engem, megállt a száradó ruháknál, és
megpróbált lehúzni a kötélről egy csadort meg egy szoknyát.
Háromszor is próbálkoznia kellett, mire sikerült elkapnia a szélüket,
mert ahányszor megpróbálta, a mozdulat félúton megbicsaklott, és ő
vad sziszegés közepette újra leengedte a kezét. Nem értettem, mi
történt, de örültem, hogy találtam egy ürügyet, amely eltérít a
munkámtól.
– Badrija-dzsán! Szobh-bakhair!
Összerezzent, hátrafordult, és meglepett képet vágott.
– Jaj, Rahíma! Igen, szobh-bakhair. Neked is jó reggelt! Mit
csinálsz ott hátul?
A karját még mindig esetlenül maga mellett lógatta.
– Ki kell takarítanom a tyúkólat – magyaráztam. – Fáj a karod? Mi
történt?
Badrija arcán furcsa grimasz jelent meg.
– Semmiség – felelte nem túl nagy meggyőződéssel. Ahogy újra a
szárítókötél felé fordult, a nyakán, a kulcscsontja körül egy
véraláfutást pillantottam meg. Már mondani akartam valamit, de
észbe kaptam. Igyekezett úgy mozogni, mintha minden rendben
volna, ám az arca elárulta.
– Folytasd csak, amit csináltál, Rahíma. Nem érek rá beszélgetni
– kiáltotta oda elutasítóan. Visszatértem a csirkékhez, de a vállam
fölött hátralesve láttam, hogy tényleg sántít. Hasmat az ajtóban
várta, és segített neki. Észrevette, hogy nézem őket, és láttam rajta,
milyen dühös. Egy ideje elkerültem, rájöttem, jobb, ha nem állok
szóba a velem egyidős vagy kicsit idősebb fiúkkal, még akkor sem,
ha a rokonaim. És semmi kedvem nem volt megint Abdullahról
beszélgetni vele, aki már rég olyan távol került tőlem, mintha én
találtam volna ki magamnak.
Délután elmentem Dzsamílához. A fiam általában velem volt, míg
a ház körüli munkámat végeztem, de a tyúkólba nem akartam
magammal vinni. Megszokta a második feleség társaságát, és mivel
Dzsamíla gyerekei már felnőttek, ő is élvezte, ha egy kicsi van
körülötte. Bár Sáhnáz közelében éltem, minden etetéssel vagy
fürdetéssel kapcsolatos kérdéssel Dzsamílához fordultam – benne
bíztam a legjobban. Még egy kardigánt és sapkát is kötött a fiamnak,
hogy ne fázzon télen.
– Ugye nem okozott túl sok gondot? – kérdeztem, pedig sejtettem,
mi lesz a válasz.
– Napról napra édesebb! Holnap már sor kerülhet az eszpand
szertartásra, hogy megóvjuk a szemmel veréstől. Észre sem veszed,
és megállás nélkül beszélni fog. Már próbálgatja.
– Láttad ma Badriját? – nagyon meg szerettem volna beszélni
valakivel, amit észrevettem.
– Nem. Miért keresed? – teába tunkolt kenyérdarabokat dugott
éppen Dzsahángír nagyra tátott szájába.
– Láttam reggel a ház mögött az udvaron. Úgy tűnt, fáj a karja, és
sántít.
– Hm. Őt nem kérdezted? – csóválta Dzsamíla a fejét.
– Próbáltam, de lerázott.
– Túl sokat akart – sóhajtott Dzsamíla. – Egy férfinak szüksége
van rá, hogy érezze, végül is ő az úr a házban. Főleg egy olyan
férfinak, mint Abdul Khalík kán.
– Miről beszélsz?
– Tudod, hogy nem ment bele könnyen ebbe az egész
választásosdiba. Közzé kellett tenni a felesége nevét a környéken,
hogy az emberek tudjanak rá szavazni. Beszéltek róla. Elterjedt,
hogy a nagy hatalmú Abdul Khalík asszonya kikerül az otthoni falak
közül, és be akar jutni a parlamentbe – ez minden férfit
felbosszantana.
Erre egyedül is rájöhettem volna. Butának éreztem magam.
– Hallottam tegnap éjjel.
– Mi történt?
– Figyelmeztette, hogy ne váljon olyan nővé, aki nagy zajt csap,
és mindenkivel szóba áll. Ha Badrija elfelejtette volna, ki döntött úgy,
hogy indulhat a választáson, és kinek köszönheti az egészet, hát
emlékeztette rá. Szerintem meghallotta, ahogy szegénykém
másokkal beszél erről. És neki nem ilyen feleség kell. Nem tudom,
milyen választ kaphatott, de az éjjel keményen kifejtette a
véleményét. Úgy hallottam, nagyon durva volt.
Hiába bosszantott Badrija önelégültsége, most mégis
megsajnáltam. Mind ismertük Abdul Khalík súlyos tenyerét. Kíváncsi
voltam, vajon Badrija megbánta-e, hogy őt jelölték ki a
képviselőségre.
– De azért folytatják? Úgy értem, indulnak a választásokon?
– Azt hiszem. Abdul Khalík hatalmat akar. Így messzebbre ér majd
el a keze. Nem fogja feladni a tervét, még akkor sem, ha rá kell írni a
szavazócédulára Badrija nevét, és tudja, hogy a feleségének néha
távol kell majd maradnia a háztól. Biztosan töri már a fejét azon,
hogy miképp tarthatja rövid pórázon.
Abdul Khalík valóban keményen megleckéztette az első feleségét.
Szegény nem vágott fel többet a közelgő választásokkal. Férj,
asszony meg a tanácsadók időről időre összeültek, néha el is
csíptem a beszélgetéseikből ezt-azt. Úgy vettem ki, hogy nem állnak
jól az ügyeik. A tanácsadók sem voltak biztosak, hogy Badrija
bekerül-e a Dzsirgába, pedig Abdul Khalíknak megvoltak a
módszerei, ha meg akart győzni valakit.
A férjem megszokta, hogy az történik, amit ő akar. Ha képviselőt
akar faragni a feleségéből, akkor képviselő is lesz belőle.
 35.

Rahíma
Abdul Khalík és Badrija gyakran utazott Kabulba. A férfi utálta, a
felesége azt állította, élvezi, de mi láttuk rajta, hogy nem mond
igazat. A családfő mindig feszülten készült az útra, és még rosszabb
hangulatban ért haza.
A helyi hírek szerint, elsősorban a női szavazóknak köszönhetően,
Badrija megnyerte a választásokat. Nekem és a férjem másik két
felesége számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy valami, ami
annyira fontosnak hangzik, mint a parlament, engedi, hogy a nők is
szavazzanak. Khálá Saima újra meglátogatott. A családomról és Bibi
Sekíbáról kérdezgettem, ő meg Badrijáról és Abdul Khalíkról
kíváncsiskodott. Lassacskán megszabadultam a naivitásomtól,
kezdtem érteni, milyen ember felesége lettem, és hogy rettenetes
bűnök száradnak a lelkén. Ráadásul Dzsahángír, a fiam egyre
jobban hasonlított az apjára, és ez rémülettel töltött el. Néha attól
féltem, hogy ha tényleg olyan lesz, mint ő, nem tudom majd szeretni.
Ha mérges lett, vagy csalódott valamiben, és próbáltam
megbékíteni, ismerősnek tűnt a dühe. De persze a hangulatváltásait
nem lehetett összehasonlítani az apjáéval, és máskülönben
szeretettel teli, kedves fiú volt, aki sokszor dugta az arcát az
enyémhez, és olyankor úgy paskolgatta a fejemet, mintha egyszerre
lennék a szülője és a gyereke.
Úgy tűnt, Khálá Saima ezen a napon nehezebben kapott levegőt.
Talán a por, talán a romló egészsége vagy az aggodalmam volt az
oka. Rajta kívül nem maradt más rokonom, és előre féltem azoktól
az időktől, amikor a látogatásai nélkül kell majd kibírnom. Önzésből
imádkoztam a jó egészségéért.
– Pontosan megmondja neki, mire szavazzon. Nincs más
választása, teljesíti a parancsot.
– Látnod kéne, milyen kimerülten szokott hazaérkezni Kabulból.
Nagyon elfárad – bólogattam.
– Pedig, ha akarná, nyilván volna rá lehetőség, hogy önállóan
döntsön. A férje nem mehet utána a parlamentbe. Attól kezdve, hogy
Badrija bent ül egy ülésen, már nem lehet befolyásolni.
– Biztos vagyok benne, hogy talált rá megoldást, és minden
apróságról tud, ami odabenn zajlik. – Kinyitottam Dzsahángír kis
kezét, és elvettem tőle a kavicsokat, amiket talált. Sokat figyelte,
ahogy az idősebb mostohatestvérei játszanak, és olyan akar lenni,
mint ők. Kerek szeme felragyogott, amikor meglátta a csapatot, a
szája széles mosolyra húzódott, és magához húzta, azután feléjük
fordította az arcomat, hogy én is azt nézzem, amit ő lát.
– Igen, baccsem, látom. Ha majd megnősz, te is ilyen nagy és
erős leszel, csak várj.
Néha megpróbáltam elképzelni, milyen lesz tíz év múlva, de
igazából mindig csak olyan édes tipegőként jelent meg előttem,
amilyen éppen volt. Ha magamat képzeltem el tíz évvel később, az
meg halálra rémisztett. A kezem már bőrkeményedéses és bütykös
volt, éjszakánként sajgott a hátam, részben azért, mert kilenc
hónapon át hordtam Dzsahángírt, részben mert örökké a mosás
meg a padlósikálás miatt görnyedeztem. Beleöregedtem ebbe a
házba, ebbe az életbe. Talán ezt látta meg Parvín is, a jövőt. Talán
elviselhetetlenül csúnya volt a látvány.
Mindenkinek szüksége van kiútra.
– Esetleg vele mehetnél Kabulba – gondolkodott el Khálá Saima.
Olyan erős köhögés tört rá, hogy az egész teste beleremegett.
Megfogtam a kezét, és közelebb toltam hozzá egy pohár vizet.
– Köszönöm, doktór-dzsán. Ugyan! Csak a por zavar ma jobban,
mint máskor.
 Reméltem, hogy tényleg csak erről van szó.
– Mindegy, hol is tartottam? Igen, miért nem kérdezed meg, hogy
elmehetsz-e vele Kabulba?
– És mit csináljak Kabulban, Khálá-dzsán?
– Ki tudja? – felelte bizonytalanul. – De sok mindent látnál.
Tanulnál. Látnád, hogy élnek ott az emberek, látnád a házakat, és
hogy mit csinál a parlament. Nagy lehetőség volna.
Vonzott az ötlet. Jó lenne látni Kabult, a nagyvárost. Csak Bibi
Sekíba történeteiből tudtam róla egy keveset, vártam is nagyon,
hogy Khálá Saima folytassa végre a mesét.
Olyan volt, mintha olvasna a gondolataimban.
– Tudom, hogy szereted, amikor Bibi Sekíbáról beszélek. És ő
Kabulban lakott. Más ott az élet.
– Te sem jártál ott soha, ugye?
– Nézz rám, Rahíma! Örülök, ha a beteg csontjaimmal idáig
eljutok. Amikor fiatalabb voltam, akkor – ellágyult a hangja –
álmodoztam egy kabuli útról. Arra vágytam, hogy egy hintó gördüljön
végig az utcán, vegyen fel, és meg se álljon velem az elnöki
palotáig, a boltokig, a széles utcákig meg a repülőtérig. Mindent látni
akartam, amiről olvastam.
Számára ez volt a kiút, értettem meg. Ahova a teste nem vihette
el, oda a képzelet segítette.
– Lehet, hogy te is mehetnél – vetettem fel. Olyan vágyakozva
beszélt, hogy inkább neki kívántam az utazást.
– Felettem eljárt az idő. De gondolj bele: Badrija állandóan jön-
megy, könnyen magával vihetne. Ígérd meg neki, hogy majd
segítesz.
– Segítek? Egy helyen van szüksége a segítségemre, méghozzá
itt: mosni, sikálni, vasalni, sőt, néha a hátát masszírozni… hosszú a
lista.
– Ismerem ezt a típust. Közben talán olvasni sem tud. Nem is
értem, hogy boldogul a parlamentben. Mondd meg neki, hogy te
tudsz írni és olvasni: sokkal hasznosabb is lehetnél a számára.
 Ez igaz volt. Badrija sosem tanult meg olvasni. Egyszer láttam,
hogy Hasmat silabizálta a levelet, amit a családjától kapott: ő mohón
figyelt, miközben a fia a betűket bogarászta. De nem volt egyedül,
mifelénk a legtöbb nő írástudatlan maradt. A nővéreim meg én csak
Khálá Saima makacsságának köszönhettük, hogy iskolába jártunk.
Rohíla és Szitára talán már nem ilyen szerencsés – hisz Mádar-
dzsán visszahúzódott önmagába, Khálá Saima egészsége pedig
megroppant.
– Nem tud olvasni sem ő, sem Sáhnáz. Dzsamíla egy kicsit, azt
hiszem.
– Na, ugye – diadalmaskodott a nagynéném. Előrehajolt,
összeszorított ajkai között sziszegve szívta be a levegőt.
– Beszélj vele, légy kedves. Jót tenne neked, ha látnád azokat a
helyeket, amiket Bibi Sekíba is.
Bibi Sekíba nevének az említésétől, megjött a kedvem. A kettős
életét, azt hogy kipróbálta, milyen férfinak lenni, én is
megtapasztaltam. Most már azokat a helyeket is látni szerettem
volna, amiket ő látott, de még ennél is többre vágytam. Nem akartam
gyalog lenni a sakktáblán, egyik kézből a másikba kerülni. Többre
vágytam. Formálni akartam a naszíbomat, nem csak elfogadni, amit
kapok. De nem voltam benne biztos, hogy ez lehetséges-e – anyám
mindig azt mondta, kizárt.
– Khálá Saima, szerinted az ember megváltoztathatja a naszíbját?
Csodálkozva rám nézet.
– Mondd csak, honnan tudod egyáltalán, a tiéd micsoda?
Erre nem tudtam válaszolni.
– Nem tudom. Mádar-dzsán azt mondta, az én sorsom az, hogy
Abdul Khalík felesége legyek, Sahláé hogy Abdul Sarífé, Parvíné
hogy Abdul Haidaré.
– És a mai reggel? Mit ettél?
– Egy darab kenyeret teával.
– Odavitte neked valaki azt a kenyeret?
 – Nem – nevetnem kellett, annyira lehetetlennek tűnt a gondolat,
hogy valaki valamit odavigyen nekem. – Természetesen nem.
Magamnak törtem.
– Talán ezen a reggelen az volt a naszíbod, hogy egyáltalán ne
reggelizz. És azután mi történt?
– Megváltoztattam?
– Talán. Vagy mindig is az volt a sorsod, hogy kenyeret egyél, és
teát igyál hozzá. Talán ott a naszíb, és arra vár, hogy te
megteremtsd.
– Nem szentségtörő ilyet mondani? Hogy megváltoztatjuk a
naszíbot, amit Allahtól kaptunk?
– Rahíma, pontosan tudod, mennyire szeretem Allahot. Tudod,
hogy naponta ötször, tiszta szívemből hajlongok előtte. De áruld el,
hogy azok az emberek, akik így beszélnek, vajon egyenesen Allahtól
kérdezték meg, mi az igazi naszíb?
Aznap egész éjjel azon gondolkodtam, amit a nagynénémtől
hallottam. Dzsahángír lágyan lélegzett, mellém bújt, kis karját a
nyakam köré fonta.
Parvínnak vajon az volt a sorsa, hogy szenesre égett bőrrel haljon
meg? Vagy elszalasztott egy alkalmat, amikor valamit
megváltoztathatott volna? Hogy az igazi naszíbját élje? Mádar-dzsán
naszíbja az, hogy ópiummámorban heverjen, míg Rohíla és Szitára
magukról gondoskodnak, és magukat védik meg apám
dühkitöréseitől?
Összezavarodtam. Egy nagy sóhajjal megigazítottam a takarót a
fiam vállán. Az ujjammal kitapogattam a száját. Álmában megrándult
kicsit, a szája sarka felfelé húzódott. Visszamosolyogtam rá a
sötétben.
Nem ismertem sem a saját sorsomat, sem a fiamét. De aznap éjjel
elhatároztam, hogy mindent elkövetek, ami erőmből telik, és a lehető
legjobb naszíbot teremtem meg. Mindkettőnk számára. Nem fogok
elszalasztani egy lehetőséget sem.
 Khálá Saima elbeszélése szerint Bibi Sekíba is kereste a
pillanatot, amikor formálhatja a sorsát. Én, az ük-ükunokája nem
maradhatok le mögötte.
 36.

Sekíb
Sekíb szíve vadul kalapált, és kiszáradt a szája: Amánulláh ismét a
kertben sétált. A lány a helyén állt, csak vállmagas cserjék
választották el őket. A trónörökös újból a barátjával, azzal az
idősebb férfival beszélgetett, akit könnyű volt felismerni a
gyapjúsapkájáról. A két férfi leült egy padra, és Sekíb tenyere rögtön
izzadni kezdett.
Ez a naszíb: éppen akkor járkálnak itt, amikor én vagyok
őrségben!
– Sokféle szándékot kell számításba vennünk. Apádnak óvatosan
kell eljárnia. Egerek vagyunk az elefántok között, de ha okosan
mozdulunk, megmenekülhetünk a nagy lábak alól.
– Az a baj, hogy a határainkon belül és a határoknál is
nyugtalanság van. Ha nem figyelünk eléggé, elfogy az erőnk.
– Igaz. De ezek összefüggenek. Az önmagában biztosan álló
ország akkor is erős, ha mások mohón lesik. És azok, akik lesnek
ránk, tudják, a házon belüli bajok könnyű prédává tesznek.
– A hadseregünk gyenge az övékhez képest.
– De az akaratunk nem!
Sekíb tiszteletet hallott ki Amánulláh hangjából. Bízott ebben a
férfiban.
A herceg elgondolkozva sóhajtott.
Sekíb egyre nyugtalanabb lett. Lépett egyet jobbra, kettőt balra,
hogy észrevegyék.
 – A népünk nagyon keveset tud arról, mi zajlik a határainkon túl.
Igazából arról is alig van fogalmuk, ami egy tartománnyal, egy
faluval arrébb történik – magyarázta a tanácsadó.
Sekíb visszatartotta a lélegzetét. Szerette volna tudni, hogy
Amánulláh látja-e, hogy ő van ott. Háttal állt a beszélgetőknek, de a
fejét kissé elfordította, hogy a jobb arcát mutassa feléjük – már, ha
egyáltalán odanéznek.
A férfiak felálltak, és elindultak vissza a palota felé. Sekíb nem
tudott ellenállni a kísértésnek, és amikor elég közel voltak,
odafordult, hogy megtudja, milyen színű Amánulláh szeme. Derékból
mozdult egy kicsit, és csak óvatosan leselkedett.
A férfi visszanézett, és biccentett.
Rám nézett! Köszöntött! Látott!
Sekíb szaporán vette a levegőt. Vagy egy óra eltelt, mire eszébe
jutott, hogy Bárán aga is ugyanúgy bólintott felé. Az egyenruhája
nadrágjába törölte izzadt tenyerét. Kapcsolatba került a herceggel! A
férfi látta őt, és ráköszönt, anélkül, hogy irtózat vagy undor jelent
volna meg az arcán. Hát lehetséges ez? Megeshet, hogy Amánulláh
nem törődik a torzságával?
Ez a délután megsokszorozta az energiáit. Újabb kapcsolatra
vágyott a palotával, bárkivel, aki nem a háremben lakik. Az őrök
elszigetelve éltek, Sekíbnek alaposan végig kellett gondolnia a
helyzetét. Szabadabb volt, mint az ágyasok, korlátozás nélkül
közlekedhetett a palotakerten belül, és szóba állhatott a szolgákkal
is, akik naponta szállították számukra az ennivalót.
Kabír jött, hogy leváltsa.
– Vacsorázz meg. Hamarosan elviszik a maradékot.
– Nem vagyok éhes. Inkább járok egyet.
– Ahogy akarod. Csak tartsd nyitva a szemed. Hetek teltek el, és
még mindig nem sejtjük, ki járt odabenn.
A háremhölgyektől semmit sem tudtak meg. Minden őr
gyanakodott valakire, de a válaszok, amiket kaptak, értetlenkedők és
használhatatlanok voltak.
 Sekíb keresztülvágott a kerten, elsétált a szobrok, a tó és két
csendesen beszélgető, őt figyelő katona mellett. A hatalmas és
mindenki elől elzárt Dilkhósa-kastély közelébe jutott. Be szeretett
volna lesni, de semmi dolga nem volt ott, a képzeletére kellett bíznia,
hogy mit látna.
Talán galambok fészkelnek benn, kecses, fehér szárnyú madarak,
melyek langyos, a kastélyban sütött kenyéren élnek, és áldást
turbékolnak az uralkodónak. Vagy hegyekben áll az étel, a
szakácsok olyan finomságokat sütnek, melyek még a sah és
felesége tányérját is csiklandozzák.
Kabulban és a palotában minden egészen más volt. Sekíb csupa
olyasmivel találkozott, amiről korábban nem is hallott, amiről a szülei
sem álmodtak soha. Vajon a palotabelieknek vannak olyan fontosak
a falujabeliek, mint az itteni ügyeik? Miért az oroszok miatt
izgatottak, akárkik is legyenek ők, amikor a falvakban víz sincs?
Úgy elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre Bárán agát,
aki nagy papírokkal a kezében ült egy padon.
– Asz-szalám-alajkum – köszönt rá kedvesen a férfi.
Sekíb sarkon fordult. Amikor rájött, ki az, meghökkent, és gyorsan
irányt váltott, hogy a jobb arcát fordítsa felé.
– Va… va alajkum asz-szalám – suttogta.
A férfi visszafordult a papírjaihoz, és elmélyülten tovább olvasott.
Sekíb lépett egyet, hogy elmenjen, de rájött, hogy ritka lehetőség
nyílt előtte. Tessék, egy kapcsolat, ami a palotához vezet, egy
ember, aki közel áll Amánulláhhoz. Most nem választották el őket
falak, nem zavarta őket senki. Ha a hangja engedelmeskedne neki,
beszélhetne vele.
– Én… én a hárem őre vagyok – nyögte ki nagy nehezen.
Bárán felnézett, barna szemében meglepetés tükröződött.
– Igen, emlékszem. Láttunk ma már arrafelé, az udvarban. Fontos
feladatod van a palotában.
A palotában mindenkinek megvan a maga feladata.
– Igen. És úgy látom, neked is.
 – Attól függ, kitől kérded – kuncogott a másik.
– Mivel foglalkozol?
– Hogy mivel foglalkozom? Hát, talán azt mondhatnánk,
tanácsadó vagyok. Az egyik vezírt segítem. Egy segéd segédje
vagyok.
A palotabeliek mindig rejtvényekben beszélnek? – csodálkozott
Sekíb, mert az Amánulláhhal váltott korábbi szavai jutottak eszébe.
– Katona vagy? – kérdezte. Már nem remegett a hangja. A férfi
tartása, hangja, szavai azt sugallták, hogy nem kell félnie tőle.
– Nem vagyok. Mellettük állok, de az még nem tesz katonává.
– Semmit nem tudok Kabulról.
– Falusi vagy. Nem meglepő.
A hangja leereszkedő volt, de Sekíb úgy döntött, nem vesz róla
tudomást.
– Hogy hívnak?
Nem válaszolt rögtön, de végül kimondta.
– Sekíb.
– Sekíb. Értem. És a szüleid hogy neveztek el?
– Sekíbának.
– Sekíba-dzsán, az én nevem Bárán aga, és örülök, hogy
megismertelek. A közelben él a családod?
– Nincs családom – hamarabb kimondta, mint hogy végiggondolta
volna a szavait. De ez volt az igazság, Bobo Sáhgul és a nagybátyjai
nem fukarkodtak a bizonyítékokkal.
– Sajnálattal hallom.
Sekíbnek hirtelen eszébe jutott a terve. Ha meg akarja változtatni
a naszíbját, egy ilyen lehetőséget nem szalaszthat el. Megpróbált
visszakozni.
– Úgy értem, van családom, de most itt élek, őket meg sosem
látom. De sok testvérem volt. Egyetlen lány voltam a sok fiú között.
A nagynénéim mind fiúkat szültek, a nagyanyám szintén.
Bárán aga arca megmerevedett, egy pillanatra elnézett a távolba.
– A férjeik biztosan hálásak – fordult vissza végül.
 – Azok voltak – egyik lábáról a másikra állt, úgy érezte, a nyelve
megdagad a hazugságoktól. A férfi kíváncsian nézte, Sekíb nem
tudta, érzi-e a hangján, hogy nem mond igazat.
– Boldog vagy itt?
– Igen… többnyire – Sekíb habozott. Nem tudta biztosan, mennyit
mondhat még. – Gyönyörű ez a hely.
– Az. Kabulban vagy, a királyi palotában, Afganisztán szívében. E
falak között történelmet írnak.
Gyönyörűen beszél – gondolta, de az arca nem árult el semmit.
– A sah fia… – a nevét nem merte kiejteni – fontos ember?
– Az, és mégsem az.
– Az lehetetlen.
– Miért volna lehetetlen? – csodálkozott Bárán.
– Mert vagy az egyik, vagy a másik. Mindkettő nem lehet.
A férfi újra elnevette magát.
– Ha nem hiszel az ellentmondásokban, akkor nem készültél még
fel a palotabeli életre. E hely az otthona mindannak, ami az, és
mégsem az.
Két katona gyalogolt el a közelükben, és kíváncsian nézték őket.
Sekíb látta, hogy az egyik odasúg valamit a társának. Gyorsan
elfordult Bárán agától, és kihúzta magát.
– Vissza kell mennem a hárembe.
Esetlen és neveletlen lány, gondolta Bárán, de furamód mégis
érdekes. Elgondolkodott rajta, vajon hogy szerezte az arcát elcsúfító
sebhelyet, és mennyi volt igaz abból, amit mondott.
 37.

Rahíma
Badrija meglepődött.
– Csak azért mondom, mert úgy tűnik, zavar. Egész nap furcsán
tartod a hátad. Jobb volna, ha hagynád, hogy megmasszírozzam.
– Igazad van, biztosan jólesne. Van egy kis olajam. Várj,
lefekszem. – Nem vesztegette az időt, visszament az ágyához, az
oldalára feküdt, és a hátát felém fordítva kinyújtózott. A ruháját
egész a nyakáig felhúzta, és a válla fölött hátrasandított, hogy
ellenőrizze, becsuktam-e magam mögött az ajtót. Az ujjaim
belemélyesztettem az állati zsírral teli bádogdobozba, és nekiláttam,
hogy a masszát belegyúrjam a hátába. A dereka körül laza hurkákba
gyűlt a bőr.
– Húúúú, júúúú – nyögte. Nem győzött meg. Általában csak
olyankor panaszkodott a fájós hátára, amikor valami tennivaló akadt
a ház körül. Máskor szívesen dörgölte az orrunk alá, hogy fürgébb
Dzsamílánál, de még Sáhnáznál is, akik mindketten fiatalabbak nála.
Ez is a benne rejlő ellentmondások közé tartozott.
Akkor is műsorozott, amikor nem volt rá szükség.
– Jaj, de ügyes vagy! Nem is tudod, mi az a fájdalom. Ha szülsz
még néhány gyereket, majd rájössz. A hátam, a térdem, még a
nyakam is! Reggeltől estig minden testrészem sajog. A Kabulig
vezető út pedig hosszú és göröngyös. Mire a városba érünk, az
izmaim úgy bemerevednek, hogy alig tudom kinyújtani a lábam.
Erősebben dögönyöztem, mert tudtam, hogy szereti, ha figyelnek
rá. Viszont szóba hozta Kabult, és ezzel alkalmat teremtett, hogy
előhozakodjam Khálá Saima ötletével.
– Hamarosan vissza kell utaznod?
– Talán úgy három hét múlva összeül a parlament. Van egy pár
törvény, amiről szavaznunk kell, és néhány témát meg kell vitatnunk.
De ezeket te úgysem érted.
A masszázs ellazította. Úrrá lett rajta régi szokása, és elkezdett
felvágni a különleges helyzetével. Ennek köszönhette, hogy Abdul
Khalík kékre-zöldre verte még mielőtt elfoglalhatta volna a helyét a
Dzsirgában.
– Biztosan nagyon sokat kell dolgoznod ott.
– De sokat ám! Nagy felelősség. Az ide-oda utazás pedig nagyon
fárasztó. Nem könnyű.
– Kimerült lehetsz – rossz érzés volt olyasmit mondanom, amit
egyáltalán nem gondoltam komolyan.
Ha dolgozni kellett a ház körül, Badrija általában a kisujját sem
mozdította, a gyerekei pedig szinte már felnőttek. Abban a
kevésben, ami az ő feladata volt, sokan segítettek neki. Ha úgy örült
annak, hogy beválasztották a parlamentbe, akkor a kabuli utazások
sem bánthatták túlságosan.
– Nagyon, nagyon fáradt vagyok. Ott erősebben – intett a háta
alsó része felé.
Igyekeztem nem megsértődni. Az ujjaim már görcsöltek, én mégis
keményen odanyomtam a tenyerem, ahova mutatott. Szükségem
volt a segítségére, hogy megvalósuljon a terv, ami lassacskán alakot
öltött a fejemben. A mag, amit Khálá Saima ültetett el, szárba
szökkent.
– Az jutott eszembe, hogy esetleg segíthetnék neked Kabulban.
– Te? Te akarsz nekem segíteni? – ellenkezett rögtön.
Megcsikordultak a fogaim. – Túl fiatal vagy, szinte még gyerek!
Semmit nem tudsz a Dzsirgáról meg arról, ami ott folyik. Egy ország
irányítása nem játék.
Már nagyon régen leszoktam a játékról. És, ahogy Khálá Saima
elmagyarázta, Badrijának is hiányzott a tapasztalata és a tudása
ahhoz, hogy ott dolgozzon. Csak azért került oda, mert Abdul Khalík
így akarta.
– Gondoltam, az apróbb dolgokban segíthetnék neked, papírokat
tölthetnék ki, vagy átolvasnám a kabuli újságokat…
Badrijában egy pillanatra benn rekedt a levegő. Éreztem, hogy a
kezem alatt megfeszül a teste.
– Te… te tényleg csinálnál ilyesmit? Tudsz olvasni?
– Természetesen.
– És írni is?
– Igen.
– De elég jól? Nem csak egy pár betűt?
– Az iskolában jó jegyem volt írásból és olvasásból. Jobb, mint
bárki másnak az osztályban – mondtam, és máris felkavartak a régi
emlékek.
– Még meggondolom. Sok dolgom van, jól jönne egy kis
segítség… de nem tudom, Abdul Khalík mit szólna hozzá. Tudod,
hogy nem szereti, ha elmegyünk itthonról. Velem kivételt tett – nem
tudta sokáig visszafogni a nagyképűségét.
– Veled más, mint velünk. Az lenne a legjobb, ha te magyaráznád
el neki, hogy neked lenne könnyebb így. Hiszen nyilvánvalóan téged
szeret a legjobban.
Tetszett neki az érvelésem. Egy pillanatra még azt is elfelejtette,
milyen gyakran hív magához Abdul Khalík, hogy velem töltse az
éjszakát. És ha nem lettek volna elég rosszak az ilyen éjszakák,
mindig vártak rám a következő reggelek, és velük Badrija
keserűsége. Egyszer a sarujával vert el, mert eltörtem egy tányért,
pedig látta, hogy a fia lökte ki a kezemből. És folyton beárult az
anyósomnak, akit kivételes örömmel töltött el, ha megduplázhatta a
büntetéseimet.
– És a fiad? Dzsahángír még elég kicsi. Itt hagynád? Ez nem fog
tetszeni Bibi Gulalajnak.
Komolyan vette a javaslatomat! Pedig még én sem gondoltam
végig rendesen, úgyhogy lassan beszéltem, és közben találtam ki a
részleteket.
– Talán magammal vihetném. Rendes gyerek, nem hiszem, hogy
zavarna. Kabulban egyszerre tudnék rá vigyázni és neked segíteni –
gyorsan elhallgattam, mielőtt Bibi Gulalajról mondanék valamit. Ő
úgyis mindent utált, amit én csináltam.
– Nem vagyok benne biztos, hogy Abdul Khalík örülne, ha a fia
Kabulba utazgat – kételkedett, én azonban éreztem egy rést, hát
beljebb nyomultam.
– Azért hozd neki szóba. Kérlek. Azt hiszem, hasznomat vennéd.
– De miért? Neked mi ebben a jó? – hátrafordult, hogy lássa az
arcom. A szeme összeszűkült. A vállát kezdtem gyömöszölni, hogy
eltereljem a figyelmét.
– Az… az, hogy neked túl sok a dolgod, és az jutott eszembe…
hát, mindig is látni akartam Kabult. Gondoltam, ez most egy jó
lehetőség. Ahogy mondtad is, Abdul Khalík kivételezik veled, vagyis,
ha te beszéled meg vele, és elmagyaráznád, mi mindenben
segíthetnék… talán belemenne.
Becsukta a szemét, nagyot fújt, és hagyta, hogy tovább gyúrjam a
vállát. Tetszett neki az ötlet. Most már csak a férjünket kellett
megdolgoznia.
Reméltem, Badrija is lesz olyan meggyőző, mint én.
De valahányszor a válaszról kérdeztem volna, lerázott. Vagy nem
volt alkalma feltenni a kérdést, vagy kiment a fejéből, vagy rossz
hangulatban találta a férjünket, és azért nem hozakodott vele elő.
Közeledett a következő kabuli út. Hiába győztem meg, ahhoz már
gyáva volt, hogy tegyen is érte. Néhány nappal azután, hogy szóba
hoztam Kabult, megkért, olvassak neki fel ezt-azt, amit a ház körül
találtunk. Gondolom, vizsgáztatott. Nem mintha tudott volna
ellenőrizni, de úgy láttam, elhitte, hogy számomra jelentenek valamit
a betűk.
Amikor már csak két nap volt hátra az utazásig, Badrija végre
megkérdezte Abdul Khalíkot. Később úgy mesélte el, hogy a férjünk
nem lelkesült fel az ötlettől, de sok hízelgéssel sikerült rávennie,
hogy igent mondjon. Amikor bevittem a szobájába a frissen vasalt
ruháit, újra szóba hoztam az ügyet.
– Félre ne érts, egyáltalán nem lelkesedett az ötletedért. Pont
azok miatt, amiket én is mondtam. Azt hittem, még én sem tudom
rábeszélni, de végül sikerült. Szóval, ezt megkaptad. Megvan, amire
vágytál. Vasárnap indulunk, hogy a hétfői ülésen már ott lehessünk.
De ajánlom, tedd magad nagyon hasznossá, vagy megbánom, hogy
ennyit fáradoztam a kedvedért.
– Nem fogod megbánni, majd meglátod! Nagyon köszönöm!
Gyorsan összepakolok magamnak és Dzsahángírnak.
– Csak magadnak – felelte, és hátat fordított, a ruhákat, amiket
hoztam, egyenesen egy sportszatyorba pakolta. – Dzsahángírnak ne
csomagolj.
– Miért nem? – kérdeztem összezavarodva.
– Ő nem jön. Abdul Khalík azt mondta, túl kicsi még az úthoz.
Majd Dzsamíla vigyáz rá, amíg ott vagyunk.
Ideges lettem. Még sosem voltam távol a fiamtól, majd meghasadt
a szívem, ha arra gondoltam, hogy itt kell hagynom. Makacskodjam?
Maradjak inkább itthon?
– Jaj, nem tudom… Ezt mondta? Biztosan?
– Hogy biztosan-e? Szerinted, félre lehet érteni, amit Abdul Khalík
mond? Amit ő parancsol, az mindig nagyon egyértelmű, Rahíma.
Csak néhány ruhát hozz, Dzsahángír pedig jól ellesz Dzsamílával.
Tudod, hogy szeretik egymást.
Még mindig nem nyugodtam meg.
– Mennyi időre megyünk?
– Rahíma, hagyd már az idétlen kérdéseket. A parlament
ülésszaka mindig négy hónapig tart. Eddig azért jöttem-mentem,
mert előkészítettem dolgokat, és vannak szünetek.
– Milyen szünetek?
– Amik arra valók, hogy elmenjünk azokra a területekre, amelyeket
képviselünk. Hogy találkozzunk az emberekkel, és tudjuk, milyen
gondjaik vannak.
 – De te sosem találkozol senkivel.
– Mit gondolsz, Abdul Khalík hagyná, hogy a városban járkáljak,
és boldog-boldogtalannal beszélgessek? Őszintén szólva, úgysem
az számít. Senki nem ellenőriz, és nem hiszem, hogy a többiek
valaha is elmennének a választókerületükbe. Minek? Szerintem a
környéken mindenkinek ugyanazok a bajai vannak, mint nekünk.
– Miért, nekünk mik a bajaink?
Badrija kezdett ideges lenni.
– Úgy látom, nincs elég dolgod a ház körül! Egész nap azon törted
a fejed, hogy milyen hülyeséget kérdezhetsz tőlem? Kabulban nem
beszélgethetsz senkivel, de lehet, hogy mások látnak majd, szóval, a
szebbik ruháidat hozd. Ne ezt az ócska kéket, ami folyton rajtad van.
Az ócska kéket már olyan régóta hordtam, hogy – Sáhnáz mondta
ezt valamelyik nap – kis híján keresztül lehetett látni az anyagán.
Szégyelltem magam miatta, de nem volt szívem megszabadulni tőle.
A világoskék szín a farmernadrágot juttatta eszembe, amit néhány
hónapig olyan boldogan viseltem. Farmer! Abban fiúként, szabadon
futkároztam a környéken, egymást átölelve sétálgattunk a legjobb
barátommal, és kötényt adtam a focikapusnak. Az a kopott kék volt a
szabadságom zászlaja, bár ezt senki más nem tudta rajtam kívül.
– Mikor lesz az első szünet? – kezdtem számolgatni.
– Mondjuk, két hét múlva. Akkor hazajöhetünk egy rövid pihenőre,
azután megyünk újra Kabulba… így lesz.
– Két hét? Húha. Két hét? Nem is tudom, azt hiszem…
– Mit hiszel? A te ötleted volt az egész, most már ne kezdj
gyerekeskedni.
Nagyon szeretné, hogy menjek vele – értettem meg, és majdnem
elmosolyodtam. – Szüksége van rám.
Olyan érzés volt ez, mintha adura találtam volna a kártyapakliban.
A teljes igazságot csak jóval később értettem meg. Badrija, mint
minden másik képviselő, pénzt kapott, hogy felvehessen maga mellé
egy asszisztenst, egy sofőrt és egy testőrt. Eddig Abdul Khalík tette
zsebre ezt az összeget meg a fizetését is, hiszen úgyis a felesége
mellé adta az egyik sofőrjét és testőrét. Mivel az adminisztratív
feladatok közül semmit sem tudott egyedül elvégezni, az összes
képviselő közül Badrija kért segítséget a legtöbbször a parlament
elnökének hivatalától. Már kezdték nagyon unni, ezért
figyelmeztették, hogy a lehető leghamarabb keressen maga mellé
segítséget, vagy visszaveszik az erre kiutalt összeget.
Csak fenyegetésnek szánták, de látták, mekkora szüksége volna a
támogatásra.
Amikor az első elutazásomra készültem, minderről még semmit
sem sejtettem. Arról meg pláne fogalmam sem volt, hogy a legtöbb
képviselő éppen úgy ravaszkodik, ahogy Abdul Khalík és Badrija:
úgy tűnt, Kabulban senki nem ellenőrzi, mi lesz a pénzzel. Vagy az
ígéretekkel.
Most elsősorban az érdekelt, hogy sikerült a tervem. Biztos voltam
benne, hogy Dzsamíla rendes lesz a fiammal. Talán végül
Dzsahángír és én is jól járunk az utazással. Bármi új jobb lesz, mint
mindenki szolgálójának lenni a házban.
– Igaz – bólintottam, és az járt a fejemben, hogy keresztúthoz
érkeztem, és Kabulban vár az én naszíbom.
 38.

Sekíb
Amikor Sekíb a palotába érkezett, örökké lesütött szemmel járt, még
nők előtt sem merte felemelni a fejét. Túl sok időt töltött lefátyolozva,
és élt olyan házakban, ahol senki nem akarta sem hallani, sem látni.
Amikor először jött szembe vele egy katona, a szíve majdnem
kiugrott a helyéről, mert a férfi valami alig érthető köszönést morgott
oda neki. Másodszor egy kertésszel akadt össze. Még egy óra
múlva is remegett a keze, és képtelen volt túltenni magát azon, hogy
ha mélységes zavarban is, de odalesett a férfira.
Nehezen tudta elképzelni, hogy találkozzon egy idegennel,
egyenesen ránézzen, és megszólaljon. Az ösztönei inkább
menekülést parancsoltak volna. De ahogy múltak a napok, és a lába
egyre otthonosabban érezte magát a nadrágban, fokozatosan
hozzászokott a futó tekintetekhez. Kényszerítette magát, hogy szóba
elegyedjen őrökkel, és odafigyeljen, ha azok egymással
beszélgetnek.
Néha olyanokkal is találkozott, akik nem a palota körül, hanem
bent az épületben dolgoztak. Egy kicsivel mindig könnyebben
kezdett velük beszélgetni, és valahogy mindig sikerült szóba hoznia
a családjában születő sok-sok fiút. Nem csinálta ügyesen, de emiatt
nem zavartatta magát.
Már egy éve élt a királyi palota közelében. Minden egyes ágyasról
többet tudott, mint azt valaha lehetségesnek képzelte volna. Látta a
gyerekeiket – az ország urának gyerekeit –, ahogy megteszik az
első lépéseiket, leírják az első szavaikat. A palotabeliek szerint
Habibulláh jó uralkodó volt, sok utat építtetett mindenfelé az
országban, és katonai akadémiát meg más iskolákat alapított.
Megesett, hogy hetekre elutazott, és néha egy új ágyassal, alig
érett, őzikeszemű, riadt lánnyal tért haza. Sekíb azt is mindig
végignézte, ahogy az új szerzemények megállíthatatlanul zokognak,
azután a helyüket keresik, és végül beilleszkednek a hárem életébe.
A palotában mindenkinek megvan a maga szerepe.
Egy-egy háremhölgy érkezését a régiek mindig ajakbiggyesztve
fogadták, és azonnal újraértékelték a saját helyzetüket. Sakina
nagyszájúskodott, pikáns tanácsokat osztogatott, de ha a sah egy
friss arc kedvéért elhanyagolta, napokig meg sem szólalt.
Benazír lányt szült, Mezsgánnak nevezte el, és ahogy Halima
tanácsolta, feketére festette a szemét.
Fatima egyre sápadtabb lett az elmúlt hetekben. A fia elmúlt
egyéves, de az ideje nagy részét Halima karjában töltötte, mert az
anyjának nem volt elég ereje hozzá. A betegségének nem adtak
nevet, de a hárem orvosa, egy Mrs. Brown nevű brit nő gyakran
meglátogatta. Kabulban csak férfi orvosok éltek, csakhogy a sah
velük szemben is bizalmatlan volt. Külföldről hozatta Mrs. Brownt,
egy kedves, de határozott asszonyt, aki tudásával és viselkedésével
is megfelelt az uralkodó elvárásainak. A palotában lakott, és néha
hazautazott Angliába. Mrs. Brown (Khánum Béroven, ahogy a
betegei szólították) kétnaponként Fatima mellére illesztette a
sztetoszkópját, kezével a hasát nyomkodta, elgondolkodva nézte a
betegét, és igen gondterheltnek látszott.
Bár veszekedtek is bőven, a hárem egy nagy család volt. Az
idősebbek a fiatalabbak anyjává váltak, a fiatalabbak pedig úgy
versengtek egymással, mint a testvérek, akiknek csak egy közös
játékszer jutott. Habibulláh sah akkor látogatta meg őket, amikor neki
tetszett, néha nappal bukkant fel, máskor az éjszaka közepén. Nem
csapott nagy felhajtást, de nem is csinált titkot az érkezéséből.
Ellentétben azzal a másik férfival.
 A másik látogató, akárki volt, ritkán jött. Az őrök már éppen azt
hitték volna, hogy ráunt a szeretőjére, amikor újra felbukkant – és
mindig a sötétség leple alatt. Valószínűleg nemcsak azt sejtette már,
hogy észrevették, hanem arra is rájött, hogy senki nem elég bátor
hozzá, hogy megállítsa. Nem tudták, ki ő, de ahhoz nem fért kétség,
hogy vakmerően megtagadja a királyát, elköveti ellene a lehető
legnagyobb bűnt, és azután nyugodtan visszatér a palotába, hogy
megpihenjen.
Sekíb el sem tudta képzelni, ki lehet ennyire pimasz. És miért.
Amánulláh többet tartózkodott a fővárosban, amikor az apja
nekivágott az országnak, hogy ellenőrizze az utakat, amelyeknek
megépítésére parancsot adott. Időről időre felbukkant a hárem előtti
kertben, lehajolt, és megpaskolta a féltestvérei hátát, összeborzolta
a hajukat, és visszarúgott egy elgurult labdát. Sekíb nézte,
vágyakozott és reménykedett, miközben a szíve összevissza vert. A
herceg megismerte, és könnyedén rámosolyogott, vagy udvariasan
biccentett felé. Mintha titokban kezet ráznánk – gondolta Sekíb.
Valószínűleg kicsit idősebbnek látszom nála, de még nem vagyok
túlkoros a házassághoz. Fiatal vagyok, és erős. Remélem, a többiek
beszéltek neki rólam, hogy a kertészeknek segítek ültetni, a kicsiket
ölbe kapom, ha elálmosodnak, és tálcán viszem az ételt a hölgyek
szobájába. A hátam van olyan izmos, mint bármelyik katonáé, a
karom kemény és az eszem a helyén. Jussak eszedbe, Amánulláh-
dzsán, egy olyan férfinak, mint te, biztosan nem okoznék csalódást.
Nem Sekíb volt az egyetlen, aki sokat gondolt Amánulláh
naszíbjára.
Habibulláh sah egyre gyakrabban hozta szóba, hogy a fiának
nősülnie kellene. Csupán néhány esélyest látott – a vezírek vagy a
legközelebbi tanácsadói lányait. Azt mondogatta – ahogy Sekíb
kihallgatta egy nap, amikor az ő lakosztálya előtt állt őrt a háremben
–: „Nem kényszeríthetem semmire. Az én fiam magának fog
választani. Különbözik a testvéreitől, és mindenkinél jobban hasonlít
rám. Sok más szempontból pedig kicsit sem olyan, mint én. Néha
nem is tudom, mit gondolnék róla, ha más fia volna.”
Sekíb érezte, hogy ketyeg az óra, Amánulláh hamarosan választ.
Egyre makacsabbul folytatta ügyetlen kísérleteit. Bárkivel találkozott,
talált ürügyet, hogy megszólítsa, és arra terelje a beszélgetést, hogy
az ő családjukban szinte mindig fiút szülnek az asszonyok.
Megint Bárán agával együtt látta: egy Dilkhósa-kastélybeli
megbeszélésről visszatérőben sétáltak keresztül a kerten. Sekíb
zsebre vágta a kezét, és körüllesett. Már könnyedén váltogatta a
nemét, csak akkor bosszantotta a lelapított melle és elrejtett idomai,
amikor Amánulláh közelébe került. Libabőrös lett, ha meglátta, és
remélte, hogy valamit a herceg is megérez ebből.
A férfiak megálltak a padnál. Bárán aga leszakított egy rózsát,
megszagolta, és a kabátja zsebére tűzte. Sekíb nem volt közel, de
lassan, minden feltűnés nélkül feléjük araszolt, úgy tett, mintha a
lugast ellenőrizné, amely mellett elhaladt.
A padon ülők mindebből semmit sem láttak, mert a levelek
eltakarták a kilátást, nem tudták, hogy egy nő-férfi áll a közelükben,
hallgatózik és vágyakozik.
– Tehát döntöttél?
– Készen állok, Bárán aga. Azt hiszem, ideje, hogy feleséget
válasszak. Ha nyomot akarok hagyni magam után, akkor családot
kell alapítanom. Olyan nőt kívánok magam mellé, aki okos, és
akinek épp olyan fontos Kabul, mint nekem. Nincs bennem kétség.
Erős nő, sok nehézséget élt meg, sokan fordultak ellene, és ő mégis
emelt fővel jár. Ha látom az arcát, egyértelműnek érzem, hogy
mindannak köszönhetően, amit átélt, finom és figyelmes.
Sekíb megdermedt.
Az arcát? Talán az én arcomról beszél? Igen, sokan fordultak
ellenem. Szinte mindenki! És keményen fogok dolgozni Kabulért.
Bármit megtennék érte. Nem mozdult, nehogy kiderüljön, hogy ott
van.
 Talán Bárán aga beszélt neki róla? Talán elmondta azokat az
apróságokat, amiket Sekíb mesélt magáról, talán e pillanatban is
tudják, hogy ott áll, és hallja őket?
– Apád mit fog szólni? Úgy értem, a felmenőihez.
– Akárhogy is, apámnak és ennek a kastélynak köszönhetem,
hogy ismerem.
Sekíb szeme tágra nyílt. Ez is igaz: a sah hozta ide, miatta
ismerheti őt a herceg. Kihúzta magát, igyekezett máris úgy
viselkedni, ahogy egy udvarhölgyhöz illik.
– Ma este megint beszélek vele. Már szóba hoztam korábban, de
akkor nem hitte el, hogy komolyan gondolom.
Bárán mélyet sóhajtott.
Sekíb nem árult el semmit a társainak, de azok észrevették, hogy
megváltozott, és gyakran összenéztek a háta mögött. Gafúrnak
háromszor kellett megismételnie egy mondatot, mire ő észrevette,
hogy hozzá beszél. Kabírnak és Kászimnak feltűnt, hogy alig nyúl az
ételhez, és amikor ott hagyta a tálcáját, elosztották egymás között a
maradékot. Tarík megpróbálta elmesélni neki, hogy arról álmodozik,
anya lesz, de Sekíb csak bólogatott meg a fejét rázta, míg Tarík rá
nem jött, hogy ezzel az erővel akár a galambokkal is beszélgethetne.
Két nap telt el így. Éjszakánként Sekíb a falat bámulta, Amánulláh
arcát képzelte maga elé, és arról ábrándozott, hogy egy palotabeli
ember érkezik hozzá a herceg üzenetével. Hol fog lakni? A haját
biztosan megnöveszti. Festi majd magát, mint néha egyes
háremhölgyek szokták. Egy a palotába látogató brit nő rúzst és
púdert hozott nekik, és megmutogatta, hogyan csinosíthatják
magukat, hogyan adhatnak vonzóbb színt az arcuknak. Sekíbben az
is rögtön felmerült, hogy a púder teljesen el is rejtheti az égési
sebeit.
A következő éjjelen ő volt őrségben. A hárem előtt állt, a palotát
nézte, és azt kívánta, bár élne még az anyja. Alig vette észre, hogy
odabent jövés-menés és nagy zajongás kezdődik. Mire észbe
kapott, Halima már kijött.
 – Fatima rosszul van! Hívnunk kell az orvost!
Fatima állapota váratlanul súlyosra fordult, és ezzel Sekíb
naszíbja is irányt váltott.
 39.

Rahíma
Az út göröngyös volt, és nekem minden zökkenőbe belesajdult az
oldalam. Badrija a szeme sarkából figyelt, és nem lepődött meg. Az
előző éjjel Abdul Khalík magához hivatott. Csendben léptem a
szobájába, bár nem voltam már új asszony, a férjemmel töltött
éjszakák még mindig taszítottak. Kényszerítenem kellett magam,
hogy másra gondoljak, a rám váró házimunkára vagy az iskolára,
amikor a moallim parancsára fennhangon kellett szavalnunk a
szorzótáblát.
Miután teljesítettem asszonyi kötelességemet, vártam, hogy
meghalljam a férjem hortyogását: ez azt jelezte, hogy
összeszedhetem magam, és visszalopózhatok a szobámba. De ez
az éjjel másképp zajlott.
Badrija és én a következő reggel indultunk volna Kabulba – én
legelőször. Izgultam, de szorongtam is, hiszen itt kellett hagynom
Dzsahángírt. Abdul Khalík egyenletes lélegzése azt jelezte, hogy a
férjem nyugodt, de nem alszik. Gondoltam, teszek egy próbát.
– Kérdezni szeretnék valamit – kezdtem óvatosan. Kerestem
azokat a szavakat, amelyektől nem dühödik fel rögtön. Úgy látszott,
meglepi, hogy megszólalok.
– Holnap… mert segíteni fogok Badrija-dzsánnak… reméltem,
hogy Dzsahángír is jöhet velem, hogy…
– Majd Dzsamíla vigyáz rá.
– De nem akarok gondot okozni neki. A saját gyerekeiről is
gondoskodnia kell.
 – Semmi baja nem lesz a fiadnak.
– Én figyelnék rá, hogy jól egyen. Néha olyan válogatós… – túl
sokat beszéltem.
– Akkor ne menj el! – dühödött fel Abdul Khalík. – Eleve őrült ötlet
volt! Most meg a nyavalygásodat is hallgatnom kell! Nem tudsz hálás
lenni!
Felkelt, félrelökte a lepedőinket, kitakart engem is.
– Ne haragudj… – próbáltam elejét venni egyre fokozódó
haragjának.
De elkéstem. A következő harminc percben megbántam, hogy
beszélni próbáltam vele, és megértettem, hogy a férjem jól ért az
emberekhez. Tudja, kit mivel lehet rávenni arra, amit ő akar, hogyan
dühítheti fel, szomoríthatja el vagy ijesztheti meg őket. Rájöttem,
hogy valószínűleg ez tette sikeressé – akármi is volt, amit csinált.
Eljött a reggel, megcsókoltam az alvó fiamat, és egy párnára
fektettem Dzsamíla szobájában. Megsimogattam az arcát, és
néztem, ahogy álmában finoman elmosolyodik.
Dzsamíla egy szót se szólt, amikor meglátott. Az arcom kezdett
mélyvörösre váltani, a véraláfutás egy tenyér alakját vette fel.
– Jól meglesz itt, Rahíma-dzsán – biztatott kedvesen. – Mindig
magam mellett fektetem majd le, és a te takaróddal alszik. Rólad
fogunk beszélgetni, úgy várjuk, hogy hazajöjj. Örülni fogsz, hogy
elmentél, majd meglátod.
Hálás voltam neki, és tudtam, hogy a fiam szereti őt is, meg a
gyerekeit is. Akkor is rossz volt elhagyni Dzsahángírt.
Két hét – gondoltam. – Két hét múlva hazajövünk az első
szünetre. Nem olyan sok az, ugye?
Még egyszer megsimogattam a fiam fekete fürtjeit, és adtam neki
egy utolsó puszit. Az oldalára fordult, gyönyörű szája kinyílt kicsit,
épp csak annyira, hogy láthassam a fogacskáit.
– Semmi baj, Rahíma-dzsán. Neki is jó lesz, neked is jó lesz –
vigasztalt Dzsamíla. Óvatosan ölelt meg, tudta, hogy az a
véraláfutás nem lehet egyedül.
 Kivitte a táskám a kocsihoz. Bibi Gulalaj és Badrija kinn vártak,
sőt, Hasmat is ott álldogált. Végigmért, és őszintétlenül mosolygott
rám.
– Jó reggelt – harsogta.
– Jó reggelt – feleltem halkan. Még mindig Dzsahángír arcocskája
járt a fejemben, semmi kedvem nem volt Hasmat örök
gúnyolódásához. – Szalám, Khálá-dzsán.
Az anyósom úgy tett, mintha nem hallotta volna, hogy köszöntem.
– Látom, boldogan indulsz! Nem tudom, hogy vagy képes itt
hagyni egy ilyen kis fiút, hogy inkább olyasmivel foglalkozz, ami nem
a te dolgod. A fiam nagyon kedves, hogy megengedi, iparkodj, tedd
magad hasznossá, segíts sokat Badrija-dzsánnak.
– Pontosan! – visszhangozta Badrija.
– Nem hinném, hogy több haszna lesz, mint amennyi bajt okoz –
morogta Bibi Gulalaj.
Hasmat nevetett.
– Jó, mi, hogy Mádar-dzsánnal mehetsz Kabulba! Fogadnék, hogy
az összes osztálytársad irigyelne, ha tudná, hova utazol – vigyorgott.
Dühös tekintetem nem tűnt fel sem Bibi Gulalajnak, sem
Badrijának. Hasmat sosem mulasztotta el a lehetőséget, hogy szóba
hozza baccsa pósként töltött napjaimat és az osztálytársaimat.
Régebben az apja füle hallatára próbálkozott, de az egyszer-egyszer
olyan dühkitörést eredményezett, hogy a vihar őt magát is elsodorta.
Volt valami egykori fiúsításomban, ami annak idején felcsigázta
Abdul Khalík érdeklődését, de ma már azt sem tudta elviselni, ha
emlékeztették rá, hogy az iskolában egy fiú mellett ültem.
A testőrök bepakolták a táskáinkat a csomagtartóba.
Beburkolóztunk a csadorunkba, és bemásztunk a hátsó ülésre.
Ne szólj az őrökhöz. Arra vannak, hogy vigyázzanak rád, de ha
bármivel próbálkozol… biztosíthatlak róla, hogy megbánod. És
vannak embereim Kabulban. Mindenről tudni fogok, amit csinálsz.
Ha bármi módon szégyent hozol rám, esküszöm, hogy azt kívánod
majd, bár soha se utaztál volna el!
 Egyértelmű volt. Hálás lehettem érte, hogy Dzsahángír túl kicsi
még, és nem nehezítette meg a helyzetem. Abdul Khalík indulatos
természete keményen, gyorsan és sokszor minden előzetes
figyelmeztetés nélkül csapott le. Arra kértem Dzsamílát, hogy
ügyeljen rá: a fiam ne kerüljön az apja szeme elé, amíg nem vagyok
ott, hogy megvédjem.
Ezek a gondolatok forogtak újra és újra a fejemben, míg végül a
hepehupás út elringatott a hátsó ülésen. Badrijának sem volt kedve
beszélgetni. Az ablaknak támasztotta a fejét, és halkan horkolni
kezdett.
Nem tudnám megmondani, hány óra telt el, mire újra épületek
kerültek a szemünk elé. Házakat, autókat, lovakat láttunk: felültem,
és kíváncsian nézelődni kezdtem. Egy kívülről tükröződő ablakokkal
felszerelt Jeepben utaztunk, így bátran szemügyre vehettem Kabul
népét. Bibi Sekíba jutott eszembe, és az ő első benyomása a
fővárosról – ahogy Khálá Saima elmesélte.
Én is tágra nyitottam a szemem, engem is lenyűgözött a látvány,
de másképpen, mint őt. Soha nem láttam még ilyen sok autót és
embert egy helyen. Mintha a város minden lakójának lett volna
autója! És az a rengeteg bolt! Az utcák egzotikus árukkal és sokféle
étellel voltak tele. Pékségek, szabóságok, még egy borbély is!
Minden nagyon más volt, mint otthon. Bár Sahlá is ott lehetett volna
velem, hogy lássa mindezt! Vagy a fiúk! Mennyi helyre
elcsavaroghattunk volna, ha itt növünk fel!
– Kabul… Kabul csodálatos! – kiáltottam fel. Úgy tűnt, Badriját
mulattatja a lelkesedésem.
– Hát persze, hogy az! Nagyon változatos hely, de nem lesz rá
időnk, hogy mindent megmutogassak – láttam, hogy az első ülésen
Marúf és Hasszán összenéz. Nem tűnt valószínűnek, hogy Badrija
látott volna bármit a városból. Dzsamílának panaszkodott egyszer,
hogy mindig a testőrök szállítják a szállásáról a parlament épületébe
és vissza.
 – Már majdnem ott vagyunk. Egy olyan vendégházban szállunk
meg, amit néhány európai vezet.
Egy fasoron haladtunk végig, amikor megláttam az épületet.
Kőoszlopos kapu zárta el a világtól. A főbejárat mögötti széles utat
is oszlopok szegélyezték, távolabb egy palota állt. A feléje vezető
sétaút különös módon egy torony alatt haladt át. Nyújtogattam a
nyakam, hogy mindent jobban meg tudjak nézni.
Ez a torony az égig ér! – gondoltam.
A palota homlokzatát faragványok és ívek díszítették; bár kopottak
és töredezettek voltak, egykor fenségesek lehettek. Egy nő sétált a
kerítéshez, az arca elé húzott zöld-sárga kendő az orráig fedte, és a
vállára borult. Amikor elhajtottunk mellette, felénk fordította az arcát,
egyenesen az autó színezett ablakára nézett, és a szeme találkozott
az enyémmel, mintha keresztüllátott volna a tükrön, mintha éppen
engem keresett volna. Furcsa, de nem tartottam furcsának.
– Mi ez az épület? – kérdeztem, pedig már tudtam a választ.
– Az Arg-e-Sáhí, az elnöki palota.
– Bibi Sekíba… – suttogtam. Beleborsózott a hátam, amikor
elképzeltem, mit érezhetett az ük-üknagyanyám, amikor először
meglátta ezt a kaput, és mindazt, ami mögötte várta. Khálá Saima,
szokása szerint nem fejezte be a történetet. El sem tudtam képzelni,
hogyan folytatódott az élete. Legalább annyira kíváncsi voltam rá,
hogy mi lett vele, mint arra, hogy mi lesz velem.
– Isten kegyelmére, mit motyogsz?
Nem válaszoltam: a palotát néztem, ahonnan annyi mindent
örököltem.
Mi történt itt veled? – töprengtem.
Marúf balra kanyarodott, azután jobbra és újra balra.
Végiglavírozott a zsúfolt utcákon, és közben folyamatosan
káromkodott. Tankokat és terepszínű egyenruhás, sisakos katonákat
láttam mindenfelé. Nem afgánok voltak, hanem külföldiek, akikről
Badrija mesélt. Az oldalukon akkora fegyver lógott, mint a férjem
testőreinek. Gyerekek álltak előttük kíváncsian, a katonák
nevetgéltek és beszélgettek velük.
– Ezek amerikaiak? – kérdeztem.
– Mindenfelől jöttek. Van köztük amerikai, a többi meg európai
vagy micsoda – egy bal oldali épületre mutatott. – Megjöttünk.
– Mindig itt szállsz meg?
– Igen. Szép hely. Majd meglátod.
Badrija nem hazudott. Egy kis utcában egy fémkapunál
lelassítottunk, és magunk mögött hagytuk az utcai ricsajt.
– Vedd fel a csadort! – suttogta Badrija.
Kapkodva eltakartam magam. Egy kék egyenruhás kapuőr mellé
érve a sofőrünk lehúzta az ablakát, Abdul Khalík nevét mondta.
Először azt hittem, kezet ráznak, de azután rájöttem, Hasszán tartott
valamit az ujjai között, amit a másik a zsebébe csúsztatott.
Pénz.
Badrijára sandítottam, de ő vagy nem vette észre, mi történt, vagy
nem érdekelte.
Hasszán kinyitotta a kaput, és Marúf rákanyarodott egy köríves
felhajtóra, ami a legnagyobb épülethez vezetett, nagyobbhoz mint,
amit valaha láttam. Három emelet magas volt, hosszú ablaksorokkal:
mintha száz szeme volna a falnak. A kétajtós üvegajtót oszlopok
keretezték.
– Itt vannak a gyűlések?
– Nem, te bolond. A parlament a parlament épületében ülésezik. –
Túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy bosszantson a
nagyképűsége.
Elegáns előcsarnokba vezettek minket, amelynek a távolabbi
végén egy pult állt. Egy frissen vasalt inget, szűk nadrágot viselő férfi
terpeszkedett mögötte, éppen telefonon beszélt, de biccentett,
amikor meglátta a testőrünket és a sofőrt. Letette a kagylót, és
várakozóan ránk nézett. Badrija mögé álltam, nehogy valami
illetlenséget kövessek el. Kintről három nő sétált be, farmernadrágot,
fölötte csinos tunikát viseltek. A fejkendőjüket lazán kötötték meg,
finoman ívelt szemöldökükre hajtincsek lógtak. De a cipőjük volt a
legfeltűnőbb: mindegyik fekete bőrből készült, és magas sarkuk
felverte a helyiség csöndjét.
Hálás voltam, hogy a csador elfedte a mi kopott, rosszul szabott
ruhánkat. Hirtelen durvának és esetlennek éreztem magam,
próbáltam úgy állni, hogy ne lássák a lábamat: de a nők elmerülten
csacsogtak egymással, észre sem vettek minket.
Abdul Khalík testőrei és a pult mögött álló férfi közti beszélgetés
eltartott még egy darabig, és újabb kézfogással ért véget. Az idegen
idegesen körüllesett, mielőtt jó néhány bankjegy került át a kezébe,
onnan meg gyorsan a zsebébe. Ellenőrizte, hogy figyeli-e valaki – de
senki nem törődött vele.
A harmadik emeletre vezettek, ahol egy szobában két ágy és egy
nyugati vécével felszerelt fürdőszoba várt minket. Az ablakunk a
szálloda háta mögötti udvarra nyílt, egy csöpp, kikövezett területre,
amelyet virágok és bokrok vettek körül. Egy fa árnyékában galambok
hűsöltek.
Mint a palotakert, ahol Bibi Sekíba őrködött valaha – gondoltam.
– El sem hiszem, milyen szép helyen laksz! Nem csoda, hogy
szeretsz Kabulba jönni!
– Ne szokj hozzá – felelte Badrija, miközben kinyitotta a táskáját,
és előhúzott belőle egy kardigánt.
– Miért ne?
– Mert hamarosan áttesznek minket egy lakásba. Abdul Khalík
csak átmenetileg választotta ezt a szállást. Már keres valami mást,
ahol magunk lehetünk, és csak a testőreivel találkozunk.
– És megvan már az a hely?
– Honnan a pokolból tudnám? – Leült az ágyra, és levette a
szandálját. Sárga bőrkeményedések csúfították el a lábfejét.
Megdörzsölte a talpát, és felsóhajtott. – Tudom, miért csinálod ezt,
Rahíma. Ne nézz bolondnak.
Ránéztem, de nem válaszoltam. Gondoltam, az a legjobb, ha
hagyom, hogy megmagyarázza.
 – Amíg segítesz abban, amiben kell, olvasol és írsz nekem a
gyűlések előtt, nem nagyon bánom. Csak ne várj túl sokat Kabultól.
Igaza volt. A testőreink nem szóltak hozzánk, de öt méternél
messzebb sosem távolodtak el tőlünk. Többnyire kétajtónyira, a
harmadik emeleti kis társalgóban üldögéltek. Utálatos érzés volt,
hogy Abdul Khalík folyamatosan ellenőriz minket, de Dzsamíla azt
mesélte, a parlament tagjait, és főleg a nőket súlyos fenyegetések
érték, így aztán volt valami megnyugtató is abban, hogy a férjem
hűséges emberei vigyáznak ránk ebben az ismeretlen, zsúfolt
városban. Velük biztonságban éreztem magam.
A következő nap kezdődött a munka. Az őrök reggel elfuvaroztak
minket a parlamentbe: amíg oda nem értünk, csadort viseltünk. Ott
Badrija levette a sajátját, és rám szólt, hogy tegyem, amit ő. Néztem,
mit szólnak a kísérőink. Elfordultak, de a szemük sarkából figyelték,
ahogy belépünk az oszlopsorral díszített, hosszan elnyúló,
tekintélyes épületbe.
Nők és férfiak, mindenféle vidékről való emberek jártak ki-be.
Néhány férfi lobogó kaftánt és alatta nadrágot viselt, ahogy a mi
környékünkön szokás, fejükön turbánt hordtak, melynek egyik vége
a vállukra lógott. De a nőktől leesett az állam. Volt, aki úgy öltözött,
mint mi: egyszerű, bokáig érő ruhában, alatta bő nadrágban járt,
mások viszont blúzt és szoknyát vettek fel, sőt, volt, akin zakót és
szűk nadrágot láttam.
Ahogy közelebb kerültünk hozzájuk, már azt is észrevettem, hogy
páran kirúzsozták magukat, és akadtak, akik feketére festették a
szemüket. Nem tudtam elképzelni, mit szólhat hozzá a férjük, hogy
fedetlenül, festett arccal mutatkoznak idegenek előtt.
Egy biztonsági ponthoz értünk. Négy egyenruhás állt a
bejáratánál, két férfi és két nő. A tömeg három sorra oszlott. Badrija
megfogta a könyököm, és elhúzott a várakozók mellett. Egy
pillanatra megállt, amikor odaértünk a férfitársaihoz hasonló
khakiszínű egyenruhát és hosszú szoknyát viselő biztonsági őrhöz.
 Egy női őr. Mint Bibi Sekíba – jutott rögtön az eszembe. Nem
bírtam megállni, alaposan megbámultam, és azon töprengtem, vajon
hasonlít-e arra a nőre, akiről olyan sokat történetet hallottam.
Badrija halkan köszönt, és odaintegetett neki. Ő biccentett, és
visszafordult az előtte állóhoz. Behúzta egy leválasztott rekeszbe.
– Mit csinálnak?
– Ők a biztonságiak. Fegyvert keresnek. Ott a fal mögött a nőket
motozzák: igazából semmit nem szabad sem behoznunk, sem
kivinnünk.
– És nekünk nem kell itt keresztülmennünk?
– Kellene, de én nem fogok. Az őrök ismernek. És valójában a
parlament egy tagja sem megy át. Végül is képviselők vagyunk!
Nevetséges volna, ha végigtapogatnának minket, ahányszor
bejövünk ide. Nem tudnám viselni!
Nem szóltam, de tudtam, hogy ha ráparancsolnának, szó nélkül
engedelmeskedne.
Badrija udvariasan rámosolygott néhány ismerősére. Két hosszú
ruhát és kendőt viselő barátságos nő jött oda hozzánk.
– Badrija-dzsán! Jó, hogy újra látunk! Hogy vagy? És hogy van a
családod? – Egyforma magasak és egyforma testalkatúak voltak,
még az arcuk is hasonlított, de legalább tíz év korkülönbség lehetett
köztük, az idősebbet ráncai és ősz hajszálai árulták el.
Átölelték egymás vállát, összedugták az arcukat, és belecsókoltak
a levegőbe. Női üdvözlés.
– Szufia-dzsán, kandem, szalám!
Meghökkenten hallottam, hogy Badrija ilyen túlcsorduló
kedvességgel köszön valakinek.
– Hála legyen istennek, mindenki jól van. És a te családod? És te,
Hamída-dzsán, hogy vagy?
– Köszönöm, megvagyok. Felkészültél a következő nehéz időkre?
– felelte Hamída. Az arca egyszerű volt, festetlen és komoly.
– Fel. Mit gondoltok, mikor kezdünk?
 – Azt mondták, egy fél óra múlva – mondta Szufia, és a bejárat
felé nézett. Ő volt az idősebbik. A szemében megnyugtató
szelídséget láttam. – De azt hiszem, nincs még itt elég ember.
Inkább egy óra lesz az. Vagy kettő. Tudod, hogy megy ez.
Badrija udvariasan bólintott, és nem felelt.
Nem tudja, mit mondhatna nekik – jöttem rá.
– És kit hoztál magaddal? A lányodat?
Hamída és Szufia várakozással, mosolyogva néztek rám. Én
Badriját lestem, és szerettem volna elmenekülni. Nem tetszett, hogy
az anyámnak hiszik, és neki sem tetszett, bár más okból.
– Ő? Nem, nem a lányom. A férjem felesége.
– A férjed felesége? Ó – Hamída mosolya kihűlt, valami nem
tetszett neki.
– Azért hoztad, hogy megmutasd neki a parlamentet? – próbálta
Szufia elterelni a figyelmünket Hamída reakciójáról.
– Igen, illetve… ő maga akarta látni, hogy mit csinálok. Mit
csinálunk. Úgyhogy alkalmaztam mint az asszisztensemet.
– Ő lesz az asszisztensed, nahát! Hogy hívnak?
– Rahíma. Örülök, hogy megismerkedtünk.
– És mi is örülünk – Szufiának láthatóan tetszett az
udvariasságom. – Szerintem, nagyon jól tetted, hogy eljöttél
megnézni a parlamentet. Eljössz majd a… ööö… Badrija-dzsánnal,
és beülsz a Dzsirga ülésére? Fontos, hogy minél több nő ismerje a
politikát.
Badrija bólintott, de kezdte kellemetlenül érezni magát.
– Mindketten eljöhetnétek ma este az Oktatási Központba. Az ülés
után.
Badrija a fejét rázta.
– Nem, nem tudunk. Majd máskor.
– Miért nem, Badrija-dzsán? Van ott egy tanár, aki nagyon sokat
segít nekünk. Ma számítógépekkel fogunk dolgozni. Nem könnyű,
kell egy kis idő, mire az ember rájön, hogyan működnek. Hasznos
volna neked is.
 – Tudom jól, láttam már komputert. Nem olyan bonyolult az –
felelte Badrija, idegesen ide-oda nézve. Amit az én arcomon láttak,
az nyilvánvalóan megerősítette Hamídát és Szufiát abban, hogy a
kolléganőjük egyáltalán nem ismeri a komputereket, de Hamída úgy
tett, mintha nem volna egyértelmű a hazugság.
– Mit tanítanak még ott? – kérdeztem. Nagyon régen kimaradtam
az iskolából, a tanulás lehetősége felébresztette és izgatta azt a
részemet, ami Abdul Khalík házában olyan mélyre került.
– Nagyon sok mindent – örült meg Szufia a kíváncsiságomnak. –
Angolt, a számítógépek kezelését, a parlament működését…
– Ez egy iskola? Bárki beiratkozhat?
Hamída bólogatott.
– Csak a parlament női tagjainak tartják fenn, de mint asszisztens
eljöhetsz. Egy külföldi szervezet működteti, és mindig az ülésnap
végén nyitják ki. Próbáld meggyőzni Badrija-dzsánt, hogy ő is tartson
veled. Túl sok itt a semmittevő, fontos, hogy többet akarjunk.
– Bocsássatok meg, még körbe akarom vinni Rahíma-dzsánt az
épületben, mielőtt be kell ülnöm – vágott közbe Badrija, és
határozottan megfogta a könyökömet. Elege volt ebből a
beszélgetésből.
A nyomába eredtem, de nagyon örültem, hogy szóba került a
tanulás. Kezdtem úgy érezni, hogy valami tényleg megváltozhat.
 40.

Sekíb
Sekíbnek a földbe gyökerezett a lába.
– Mit állsz ott? Orvos kell, gyorsan menj Khánum Bérovenért! –
integetett idegesen Halima. Sekíb bólintott, megfordult, de újból
megtorpant, mert rájött, hogy csak úgy hívhatja az orvost, ha az
éjszaka közepén egyenesen besétál a palotába. Visszafordult az
őrök szállása felé, és a közös hálóhelyükre futott.
– Gafúr! Gafúr, ébredj! Fatimának orvos kell! Rosszul lett,
segítségre van szüksége.
Gafúr, a tökéletes testőr, azonnal felugrott, és átvette a
parancsnokságot.
– Rosszul lett? Baj van?
– Azt hiszem. Nem láttam.
– Mi? Nem is nézted meg, mi van vele? Mit gondoltál… mindegy!
Kabír, ébresztő. Eridj, nézd meg, hogy van Fatima. Kászimot vidd
magaddal. Addig én átmegyek a palotába, hívom az orvost.
– Én mit csináljak? – kérdezte Sekíb.
– Semmit. Az menni fog, remélem. – Gafúr dühös volt. Félretolta,
és kapkodva belebújt az egyenruhájába. Izgatottan becsatolta az
övét, és még egy utolsó, mérges pillantást vetett Sekíbre.
Ha a palotabeliek felébrednek, ott kell állnom őrségben –
gondolta, és visszament a helyére, az épület elé. Nemsokára Kabír
és Kászim sietett el a közelben, és beléptek a hárembe. Tarík, aki
nem szeretett egyedül lenni, követte őket; a hűvös éjszakai levegőn
keresztbe fonta a karját a melle előtt. Amikor elment az őr előtt,
elnyomott egy félmosolyt.
Sekíb egy helyben toporgott. Látta a felé vetett pillantásaikat,
észrevette, milyen távolságtartók a társai. Ugyanúgy néznek rá, mint
Khánum Mardzsán: kis szánalommal, barátság nélkül.
Magam vagyok – gondolta Sekíb. – Nem változott semmi. Fel-alá
kezdett járkálni, elment egész az oldalbejáratig, hogy mindenki
láthassa, milyen elszántan őrzi a háremet.
Gafúr és Béroven doktor lépett ki a sötétből. Sekíb magasra
emelte a lámpását, és látta, hogy, Khánum Béroven egy fekete
táskát hoz magával. Két férfi követte őket, akiket azért küldtek, hogy
figyeljenek, és vigyenek hírt a palotába. Sekíb éppen elindult, hogy
visszamenjen a főbejárathoz, amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó.
Mielőtt megfordulhatott volna, félrelökték, elég durván ahhoz, hogy
elveszítse az egyensúlyát. A térdére és kezére esett, és egy gyorsan
távolodó férfi hátát látta.
Utánakiáltott, de hamar visszafogta magát. A palota felől Gafúrék
közeledtek. Nem vették észre a támadóját, és azt sem, ahogy eltűnt
a bokrok között, úgyhogy inkább tartotta a száját, és feltápászkodott.
A főbejáratnál akarta fogadni őket.
– A többiek benn vannak Khánum Fatimával – jelentette, amikor
odaértek. – Én addig őrködöm.
Szándékosan elég hangosan beszélt, hogy a hátrébb álló férfiak is
hallják. Ők kicsit távolabb álltak meg, a kezüket dörgölve csendesen
beszélgettek, míg a nők beléptek az épületbe.
– Menjek veletek?
Gafúr még csak nem is lassított.
– Csinálj, amit akarsz – szólt vissza az előcsarnokból.
Sekíb bement utánuk. A folyosókat lámpások világították meg, és
a kis csapat azonnal Fatima szobája felé indult. A beteg egy apró
helyiségben lakott a ház hátulsó részében.
A szűk folyosón Nabila meg néhány társnője toporgott idegesen,
és alig hallhatóan beszélgettek; odabenn, a zsúfolt szobában is
körbe álltak a nők. Sakina a matrac végén ült, és az ölében tartotta
Fatima fejét, akinek az arca még a lámpások borostyánsárga
fényében is holtsápadtnak látszott.
Béroven doktor a beteg mellé térdelt, kinyitotta a táskáját. A kezét
a homlokára tette, és a darit nehezen törve nedves ruhát kért.
Halima szolgálatkészen elsietett. A doktornő két ujjal megfogta
Fatima csuklóját, a homlokát ráncokba húzta, a száját
összeszorította. Elővette a sztetoszkópját, és fejét oldalra hajtva
figyelmesen hallgatózott. Amióta az orvos megérkezett, a szobában
felhangosodott a beszélgetés, ám ő dühösen felnézett, és az ajtóra
mutatott.
– Csend! Aki beszélgetni akar, menjen ki! – Nem értettek angolul,
hirtelen mégis mind elnémultak.
Fatima homlokán úgy bújtak elő egymás után az
izzadságcseppek, mint a harcra készülő katonák. Halkan
nyögdécselt, és félrefordította a fejét, mire a kisfia sírva fakadt, és az
inge ujját kezdte ráncigálni. Benazír felkapta a csöppséget, és
valamit a fülébe súgott, amitől az elcsendesedett, de a szája
továbbra is szomorúan lefelé görbült.
– Lázas. Meg kell fürdetnünk hideg vízben. Asszonyok!
Segítsetek, vigyük át a fürdőbe!
Mindenki meghökkenve nézett Béroven doktorra, nem értették, mit
akar. Ő idővel megtanult néhány dari szót, de most kevésnek érezte
a tudományát. Dühösen felsóhajtott, és széles gesztusokkal
magyarázta el Sakinának és Nabilának, hogy emeljék meg Fatimát,
azután az ajtóra bökött. Ők bólintottak, Kabír és Kászim is odaugrott,
hogy segítsen. Végtagjainál fogva kicipelték Fatimát a folyosóra,
miközben az orvos a fürdő felé mutogatott.
– Áb, Áb – kiabálta.
– Azt akarja, hogy vigyük a fürdőbe! – értette meg Kászim.
Végigsiettek a folyosón, a doktornő egy sekély medencére mutatott,
és ráparancsolt a nőkre, hogy fektessék Fatimát a vízbe.
 – Le kell nyomnunk a lázát – mormogta, de inkább csak magának.
– Nagyon forró.
Fatima teste összerándult, ahogy megérezte a vizet, de Kászim ott
volt, a hónaljánál fogva tartotta szegényt, hogy a feje le ne merüljön.
A beteg kicsit magához tért, és Khánum Béroven felé fordult.
– Olyan gyengének érzem magam – motyogta.
Az orvos bólintott. Erre magától is rájött.
– Mi történik? – a bejárat felől egy férfi hangját hallották. A nők
meghökkenve fordultak arra, Gafúr Sekíbot hívta segítségül.
– Menj oda, mondd meg nekik, hogy láza van, és a doktor próbálja
megszüntetni. Siess!
Sekíb bólintott, és az ajtóhoz futott. A két férfi a küszöbön
várakozott, már kezdték elveszíteni a türelmüket.
– Láza van. A vízben próbálják gyógyítani. Nagyon gyenge.
– Meg fog gyógyulni?
– Ennél többet nem tudok. Béroven doktor majd elmondja a többit.
A férfiak elégedetlenek voltak a válasszal, de nem tudtak többet
kideríteni.
Mire Sekíb visszaért a medencéhez, Fatimát már kiemelték a
szárazra.
– Fektessétek le! – mutatott az orvos a legközelebbi ajtó felé, alig
pár méternyire tőlük. Az Benafsa szobája volt, az ajtaja csukva.
– Khánum Benafsa, nyisd ki, kérlek – szólt be Gafúr. Kétszer is
kopogott, másodszorra hangosabban, de nem jött válasz. – Khánum
Benafsa!
– Hagyjatok, kérlek, alszom! – hallották végül. A nők meglepve
néztek össze.
– Khánum Benafsa, kérlek, ez most nagyon fontos. Khánum
Fatima…
– Isten irgalmára, nyisd már ki! – dühödött fel Sakina, és belökte
az ajtót. Benafsa meghökkenten nézte a küszöbén fekvő, sápadt
Fatimát. Elpirult, és egy köntöst húzott a hálóruhájára. Valakinek volt
végre annyi esze, hogy melegebb, száraz ruhát hozzon a betegnek,
elkezdték lehúzni róla a vizes hálóköpenyt. Sakina értetlenül nézett a
szoba gazdájára.
– Neked meg mi bajod? Hallottál minket, nem? Rosszul van!
Benafsa beharapta az alsó ajkát, és a szemét dörgölte.
– Aludtam, és semmit sem hallottam.
– Jól alhatsz, ha… – kezdte Sakina, de félbehagyta a mondatot. –
Hát az meg mi?
Egy tucat szempár követte a mutatóujját.
A földön, az ajtó mögött egy szürke gyapjúsapka feküdt. Egy férfi
ruhadarab.
Benafsa szája kinyílt, és olyan sápadt lett, mint Fatima.
– Ez egy férfisapka!
Nem tudott megszólalni. A nők összenéztek, csak lassan fogták
fel, mit jelent ez.
Benafsa próbálta összeszedni magát.
– Ez a… ez a mi drága Habibulláhunk tulajdona… ugyan már,
Sakina, mire célzol?
– Te vagy az, ugye? Az őrök mostanában állandóan furcsa zajok
meg gyanús események után érdeklődnek! Te utánad nyomoztak!
Hol van Gafúr? Hol van Kabír? Ide! – Sakina felkapta a bizonyítékot,
és elszántan a magasba emelte. – Ezt kerestétek? Benafsának
szeretője van!
– Sakina, te senki! Vigyázz, mit beszélsz, vagy megbánod! Nem
tartozom neked elszámolással! Pont neked, aki… aki… – a szeme
körbejárt a szobában, szövetségest keresett. De túl gőgös volt
ahhoz, hogy igazi barátai legyenek. Könyörögve nézett Taríkra, ám
az őr elfordította a szemét, fogalma sem volt, mit kellene tennie.
Benafsa nem fejezte be a mondatot. A szemébe könnyek gyűltek,
a szavai cserbenhagyták: akárhova nézett, csupa ellenséges
tekintetbe ütközött. Csak Béroven doktor ügyelt még mindig
Fatimára, akit előbb a hideg víz, most meg a botrány kavart fel.
Felkönyökölt, és a többiekkel együtt, gyulladt szemmel figyelte az
eseményeket.
 Sakina meghallotta Benafsa hangjában a pánikot, és lecsapott.
– Ha ez tényleg Habibulláhé, akkor odavihetjük neki, és
megkérdezhetjük róla, ugye? Nincs is ennél egyszerűbb – mondta
mézesmázosan. A társnője orra alá dugta a sapkát, azután
odadobta Gafúrnak. Ő legalább olyan zaklatottan nézte, mint
Benafsa. Összezavarodott, mert sejtette, hogy semmi jó nem
származhat abból, ha valaki rossz híreket visz a palotába.
Benafsa megtört.
– Sakina, húgaim – sírt és körbenézett. – Ugye nem hiszitek…
kérlek, ne mondjatok rólam ilyesmit Habibulláhnak. Olyanokat fog
gondolni… azt fogja… könyörgök! Sose voltam rossz hozzátok!
Gondolkozzatok, mielőtt bármi őrültséget csináltok!
– Őrültséget? Szerinted ki csinál itt őrültségeket?
– Khánum-ha, kérlek! Hallgass – a doktornak elege lett a
könnyekből és a kiabálásból. A beteg még figyelmet kívánt.
– Nem tudom, min veszekedtek, de egész biztosan várhat.
– Sakina, gondoljuk ezt végig – Halima igyekezett nyugodtnak
mutatni magát. – Hagyjuk a veszekedést, és figyeljünk Fatima-
dzsánra. Ezt meg később megbeszéljük. Most fontosabb, hogy
Khánum Bérovennek mire van szüksége.
Sekíb nézte őket, de a füle már kikapcsolt. Látta az ideges
pillantásokat, a felhevült beszédet, a dühös arcokat. Mindenki
feszülten járkált, vagy forró teát ivott. Gyerekek jöttek be, de újra
kiküldték őket. Benafsa zöld szemét könnyek homályosították el.
Sajnálta magát, és gyűlölte Sakinát.
Sekíb észrevett valamit, amit rajta kívül senki más. A sah
ágyasainak papucsai egy magányos rózsaszirmon tapostak.
Sekíb pontosan tudta, kit fogadott Benafsa az ágyába.
 41.

Sekíb
Fatima egyre jobban lett, Benafsa pedig egyre rosszabbul.
A hárem izgalommal telt meg. Időről időre kiüzentek az ajtó előtt
várakozó férfiaknak, de a bűnösről még nem beszéltek. Csak idő
kérdése volt. Órák kérdése. Az érzékenyebb nők visszamentek a
szobájukba, mert tudták, a palota, a sah nem fogja könnyedén venni
a törvényszegést. Társuk halálos hibát vétett, és ők nem tudják
megmenteni.
A hírt senki nem akarta megvinni, féltek, hogy még az is rosszul
jár, aki távolról keveredik bele az ügybe.
– Könyörüljetek! Kérlek titeket, könyörüljetek – zokogott Benafsa
egy sarokban. Térdre borulva, homlokával a földön esedezett.
Az őrök és néhány ágyas a szobája előtt várt, Fatimát már
visszavitték a saját matracára. Béroven doktor mellette maradt.
– Ez valamelyik őr dolga – jelentette ki Sakina. – Ti feleltek azért,
ami a háremben történik. A ti kötelességetek, hogy jelentsétek, ha
előfordul ilyesmi.
– És ha nem mondanánk el? – kérdezte ijedten Nabila. – A mai
este után biztosan nem követ el több bűnt. Szerintem már eleget
szenvedett.
– Te el mernéd ezt titkolni a sah elől? És ha valahogy mégis
rájön? Akkor minket fog hibáztatni! – támadt rá Sakina. – Én nem
teszem kockára az életem!
Néhányan egyetértően bólogattak. Mi van, ha a kinn várakozó
férfiak igazából mindent hallottak, és jelentést tesznek a sahnak? Ha
menteni akarják a bőrüket, a háremnek kell először rámutatnia a
bűnösre.
– Khánum Sakina, lehet, hogy a sah nem volna annyira haragos,
ha olyan valakitől tudná meg, akit szeret. És mert te fedezted fel azt
a sapkát, biztos meg is jutalmaz, ha elmondod neki, és véget vetsz
ennek a szégyennek – próbálkozott Gafúr.
Meggyőző – gondolta Sekíb. – Bobo Sáhgul vére is lehetne
benne.
– Úgy beszélsz, mintha egy napja laknál a palotában. Nagyon jól
tudod, hogy a jelentéstétel a ti dolgotok. Mi, a hárem lakói, nem
keveredhetünk bele. Nem fogok semmit letagadni kedves
Habibulláhom előtt, de nem is fogok odamasírozni a trónterembe,
hogy világgá kürtöljem, ami történt.
Gafúr a szája szélét rágta, és Kabírra nézett. Ő megrázta a fejét,
nem volt mit mondania. Az őrök főnöke egyre idegesebb lett, tudta,
hogy a palotabeliekkel való közvetlen kapcsolattartás az ő feladata,
a felelősség az ő vállát nyomja. Meg is jutalmazhatják szolgálataiért,
vagy keményen megbüntethetik. Egy apró biccentéssel jelezte a
társainak, hogy kövessék az előcsarnokba. Gyorsan kilesett, látta,
hogy a két férfi az udvar távolabbi részén, háttal nekik várakozik.
– Kabír, oda kéne mennetek hozzájuk Kászimmal, hogy szóljatok,
közvetlenül a királlyal akartok beszélni. Csak rosszabb lesz, ha az
üzenet túl sok emberen keresztül jut el hozzá.
– A legnagyobb tisztelettel, Gafúr-dzsán – felelte arcátlanul Kabír
–, mindig is te voltál a parancsnokunk, és ez szerintem nem olyan,
mint egy éjszakai szolgálat, amit csak úgy kioszthatsz valakinek.
Egyikünk sem merészelne a te dolgodba avatkozni.
– És mi sem – tette hozzá Tarík, és Sekíb mellé lépett. Úgy érezte,
neki is kell most egy pár.
Gafúr haragosan fújt egyet.
– Rendben. Rendben! Gyávák vagytok. Megyek, beszélek velük
én – a szeme kevesebb magabiztosságról árulkodott, mint a szavai.
Jó pár percig fel-alá járkált, míg végül a kilincsre tette a kezét.
 Kabír az ajtóra tapasztotta a fülét, de hiába, odakint fojtott hangon
zajlott a beszélgetés. Az őrök össze-összenéztek, fel-alá járkáltak,
és nagyokat sóhajtottak. A fáradtságtól és a bizonytalanságtól volt
zavaros a szemük. Amikor tíz perccel később Kabír résnyire nyitotta
az ajtót, az udvar már üres volt. Gafúrt magukkal vitték a palotába.
Egy óra telt el nagy nehezen, mire a parancsnok visszatért.
Kászim és Kabír már félálomban támaszkodott az előcsarnok
falának. Tarík az ajtó mellett ült, mintha arra készülne, hogy szükség
esetén elmenekülhessen, és idegesen dobolt a lábával. Karikás
szeme majd lecsukódott. Sekíb a testvérekkel szemben, a fal mellett
kuporgott, fájt a gyomra. A felgyűlő feszültség sosem jelentett semmi
jót, sejtette, hogy ő sem fog sértetlenül kikerülni a közelgő viharból.
Amikor Gafúr visszaérkezett, idegesen körülnézett, és először a
friss hírek után érdeklődött.
– Fatima hogy van? – kérdezte halkan, míg szemét körbejártatta a
szobán, anélkül, hogy bárkire igazán figyelt volna.
– Kicsit jobban. Ivott egy kis cukros teát, és mondott pár szót.
Most alszik. Béroven doktor néhány perccel ezelőtt ment el. Talán
még találkozhattatok is az ösvényen – Tarík hangja legalább olyan
fáradt volt, mint a tekintete.
– Jól van.
– Nem mondod el, mi történt? – türelmetlenkedett Kabír.
– Beszéltem ezzel a két emberrel az udvarban, és ők elvittek
Ferúz agához, a sah legközelebbi tanácsosához. A sahot magát
nem akarták zavarni. Mindent elmondtam neki, és ő persze nagyon
dühös lett. Értesítette Habibulláhot.
– És? Mi lesz most? – kérdezte Kászim.
– A sah haragszik. Sekíbbel akar beszélni.
Sekíb egyáltalán nem lepődött meg.
– Miről akarnak velem beszélni? – kérdezte nyugodtan.
Nyugalmától Gafúr csak még idegesebb lett, a többieket nézte, hogy
ők mit szólnak.
Ez csinált valamit!
 – Honnan kéne azt nekem tudnom? – kérdezte dacosan. – Azt
kérdezték tőlem, hogy ki volt ma éjszaka szolgálatban, és én
megmondtam nekik. Most megyek, megnézem, Khánum Fatima jól
van-e. Kinn vár egy katona, Sekíb, ő felkísér a palotába. Biztosan
nem lesz komoly.
Sekíb viszont biztos volt benne, hogy az lesz.
De nem felelt, a rövidre vágott hajat figyelte Gafúr tarkóján,
miközben az őrök vezetője elsietett a folyosón, és a lehető
leggyorsabban igyekezett messze kerülni tőle.
A többiek is végignézték a társuk menekülését, azután
visszafordultak Sekíbhez. Ő egy szó nélkül felállt, és az ajtóhoz
ment. Ahogy Gafúr ígérte, egy katona állt odakinn. A gyerekképű,
egyenruhás férfi idegesen várakozott a csípős hajnali levegőn.
Némán intett neki, hogy kövesse, és csak egyszer fordult vissza,
hogy egy pillantást vessen az arcára. A palota nehéz, szépen
faragott kapujáig kísérte, ami furamód még most is hívogatónak
látszott. Beléptek. A hosszú folyosó falát bonyolult minták díszítették,
az aranyozott kőlapokon gazdagon hímzett karosszékek álltak
mindenfelé. Sekíb alig figyelt minderre.
– Ez az a szoba – szólalt meg végül a katona, és óvatosan csak
annyira nyitotta ki az ajtót, hogy Sekíb éppen beférjen rajta. Ő kinn
maradt, és hálásnak tűnt, hogy a saját feladata itt véget ért.
Sekíb vigyázott, hogy egyenes háttal, határozott tekintettel lépje át
a küszöböt. A fáradtság a józan eszét és a látását is eltompította.
Habibulláh sah egy faragott fa íróasztal mögött járkált, ujjaival a
szakállát fésülgette. Tőle balra két nyugtalan férfi ült. Egymás
ellentétei voltak. Az egyik széles és alacsony, a másik magas és
vékony. Ha Sekíb kevésbé riadt, talán észre is veszi, milyen
nevetségesen néznek ki egymás mellett. A két férfi szigorú arccal
nézett a szobába lépőre.
– Te! – kiáltott rá a sah. Megtorpant, megpördült, hosszú kék
köpenye a lábának csapódott.
 – Asz-szalám-alajkum, felség – mondta halkan, lehajtott fejjel,
lesütött szemmel.
– Asz-szalám-alajkum, mi? Mintha semmi sem történt volna?
Tudod, mit jelentenek ezek a szavak, te idióta?
– Bocsánatodat kérem, mélyen tisztelt uram. Nem akartam
tiszteletlenül…
– Ne beszélj velem ilyen leereszkedően, te őr! Azért vagy itt, hogy
válaszolj, ha kérdeznek, hogy megmagyarázd, miért tetted, amit
tettél… vagy miért nem csináltál semmit, pontosabban. Te álltál
őrségben ma éjjel, amikor egy férfi kijátszotta az éberséged, és
bejutott a háremembe!
Sekíb fejében egy párbeszéd rémlett fel. Elképzelte, hogy nem is
olyan sok idővel ezelőtt Gafúr állt ugyanebben a szobában, és a
lusta őrről magyarázott, aki hagyta, hogy férfi hatoljon be a sah
szentélyébe, és az uralkodó saját asszonyaival mulattassa magát.
– Kegyes uram, én őrködtem ma éjjel, de nem láttam senkit
bemenni.
– Nem láttál senkit bemenni? De valaki azért mégis bement, vagy
nem? – Az uralkodó arcszíne vörös szőnyegei színével vetekedett. A
homlokát egy lüktető, kék ér szelte át, mint egy villám. Nagy
lendülettel a székébe vetette magát, és várakozással nézett a
tanácsosaira.
– Őr, elmenni láttál valakit az este? – állt fel a soványabbik férfi.
Sekíbnek nem volt sok ideje, hogy megfontolja a választ.
– Nem, uram.
– És bemenni sem láttál senkit?
– Nem, uram.
– Ilyen őrök vigyáznak a hárememre! – robbant ki a sahból.
Öklével hatalmasat csapott az asztalra. – Ezzel az erővel
szamarakra is bízhattuk volna a felügyeletet.
– Őr, magyarázd meg jóságos uradnak, mi történt ma éjjel. Egy
férfi járt a háremben? – dörrent rá a sovány.
 Sekíb a helyes válaszon törte a fejét, a keze remegett.
Megmoccanni is félt. Felváltva kiabáltak felé kérdéseket.
– Felelj!
– Én… én nem láttam…
– Ne arról beszélj, amit nem láttál. Azt mondd el, ami történt!
– Egy sapkát találtunk az egyik szobában – Sekíb nem volt benne
biztos, hogyan kellene ezt a részt jól megfogalmaznia. Kényes ügy
volt, egyetlen rossz szó is veszélyes lehetett. Kihallgatói várták, hogy
folytassa. – Nem volt ott senki, csak… csak ebből gondoltuk, hogy
valaki… egy személy ott járhatott. Kérdeztük, de…
– Kinek a szobájában voltatok? – kérdezte a sah szigorúan. Most
lassan, megfontoltan beszélt.
– Khánum… Khánum Benafsa szobájában – felelte anélkül, hogy
felemelte volna a tekintetét a márványpadlóról. Az a nő szégyent
hozott rájuk a romlottságával, neki mégis rossz érzés volt beárulni.
Eszébe jutott, ahogy szegény a háremben, kétségbeesetten, izzadt
arccal könyörgött.
Miért csináltad ezt? Miért csináltad ezt velünk?
– Benafsa – Habibulláh elfordult, kinézett az ablakon, amelynek
két oldalán nehéz, mélyvörös kárpitok lógtak. – Az a boszorkány.
– Korábban láttál valakit? Valakit, aki kijött vagy bement a
hárembe?
Gafúr, mit mondtál nekik?
– Én… én nem.
– Most először hallottál ilyenről?
– Igen, uram.
A három férfi elgondolkodott. Sekíb még egyenletes légzésüket is
hallotta.
– Úgy gondolod, hogy ez csak egyszer fordult elő?
– Hát… azt hiszem.
– Ugye, te őrködtél ma éjjel?
– Én, uram.
 – Hazudsz! Másképp hallottuk. Gafúr már elmondta, hogy
korábban is láttad a férfit. És ma éjszakáig nem árultad el senkinek –
kiabálta a tömzsi.
– Tisztelettel, aga-száhib, nem láttam…
– Hazudsz!
Gafúr, te gazember! Az oroszlánok elé vetettél!
Mostantól minden egyértelmű volt. Az ő szava állt szemben az
őrség parancsnokáéval, és a férfiak az utóbbinak hittek. Sekíb már
nem mellékszereplő volt.
– Tudtál arról, amit Benafsa művel? Ő kért meg rá, hogy takargasd
a bűnét?
– Nem, uram! Nem tudtam…
– És a férfi? Ő kicsoda? Megvesztegetett?
– Kérlek, kegyelmes uram, semmi közöm…
A sah alig figyelt a válaszaira, egyedül az érdekelte, hogy rá
milyen fényt vet, ami történt.
– Egyet jegyezz meg, őr! Egy ilyen bűn nem marad büntetés
nélkül. Bemocskolódott a nevem. Elég egy pillantást vetni az
arcodra, hogy mindenki tudja: átkozott vagy. Zárassátok el! És
Benafsát is! Megmutatjuk, mit jár annak, aki ellenem fordul.
 42.

Sekíb
– Miért csináltad?
– Úgysem értenéd.
A helyiség sötét volt, és rothadó hústól bűzlött. A szag a
kolerajárványt, a gyászt, a magányt juttatta Sekíb eszébe.
Benafsa arca megváltozott. A különbség meghökkentő volt: a
hárem legszemkápráztatóbb lakójának arca alig nyolc óra alatt
elszürkült. A haja csomós, zöld szeme véreres és alázatos.
A sah egyik kedvenc ágyasa volt, minden mérték szerint pompás
körülmények között élt, válogatott az ételek és ruhák között. Hogy
vehette mindezt magától értetődőnek?
Egy óra telt el némán. Sekíb Bárán agáról akart kérdezősködni,
biztosra vette, hogy ő a bűnös. A sapka. A rózsaszirom. De miért?
Amánulláh tanácsadója? Hogy követhet el bűnt a barátja családja
ellen, főleg, ha annak az apja Afganisztán leghatalmasabb embere?
– Sajnálom, hogy idekerültél.
Sekíb felemelte a fejét.
– Én is.
Amánulláh jutott az eszébe. Mit gondol majd, amikor az éjszakai
események híre a fülébe jut? Mekkorát fog csalódni benne! A
palotabéliek szerint rossz őr volt, hogy gondolhatta akkor, hogy jó
feleség lesz? Benafsa mindent tönkretett. Undorodva és szánakozva
nézte a lányt. Meg Gafúr, az a villás nyelvű vipera: csapdába csalta
a társát, hogy saját magát mentse. Saját maga kibújt persze a
bajból. A gyáva.
 A nedves helyiséget nem ismerte, de egyébként minden ismerős
volt. Nem először mutattak dühös ujjak vádlón Sekíbre.
A sah parancsára vezették ide – végig a folyosókon, keresztül a
konyhán, be egy kis szobába, ahol a szakácsok valaha savanyított
húst és zöldséget raktároztak. Hús és föld szaga töltött be mindent,
Sekíb becsukta a szemét, és az apja házába képzelte magát.
Gondolatban odarepült a csupasz falak közé, látta a bátyja ingét egy
székre dobva, tudta, hogy a testvére mindjárt odaszalad érte. A húga
amulettje az asztalon feküdt. Apja a sarokban ült, a taszbíh
gyöngyeit morzsolta, és közben kinézett az ablakon, a szürke
házából a parlagon hagyott földre.
Sekíb felállt, fel-alá kezdett járkálni. Nem volt sok helye, de egy kis
fény beszűrődött, és sárga derengéssel vette körbe az ajtót. A sah
parancsára egy külföldi cég már bevezette az áramot a palotába.
Afganisztán olajlámpások fényénél hunyorgott, de az uralkodó
otthona ragyogott, jelzőfényként mutatta az utat az egész országnak.
Úgy kell lennie, ahogy a sah akarja. Biztos rettentően kínozza,
hogy legkedvesebb Benafsája egy másik férfi kedvére tett. Szép
lány, azt hiszem. Ha nem dugja ki a fogát, amikor mosolyog. Ha
kivillantja a fogait, azok olyanok, mint amikor a zsúfolt tyúkketrecben
egymásra másznak a kiscsirkék.
Benafsa a két térde közé lógatta a fejét. Sekíb azt sem tudta,
alszik-e, vagy ébren van.
– Szerinted mit csinálnak velünk? – kérdezte halkan.
Benafsa egy hatalmas sóhaj kíséretében felhúzta és visszaejtette
a vállát.
– Szerinted meddig tartanak itt minket?
Benafsa felnézett. A szeméből tompa belenyugvás tükröződött.
– Te tényleg nem tudod?
Sekíb a fejét rázta.
– A házasságtörő büntetése a szangszár. Meg fognak kövezni.
 43.

Rahíma
Soha nem láttam még akkora helyiséget, mint a nagy ülésterem.
Több száz képviselő fért el benne. A székeiket hosszan elnyúló, az
egyik faltól a másikig tartó sorokba rendezték, bőrrel vonták be, és
végtelenül kígyózó asztalokat helyeztek eléjük. Mindenki előtt
mikrofon állt, meg egy palack víz.
Badrijának a terem hátsó részében jutott hely, Hamída és Szufia
két sorral előttünk, középen ült. A terem legelején, szemben a
többiekkel egy szépen nyírt bajszú, őszülő hajú ember trónolt.
Figyelt, időről időre bólintott.
Kicsinek éreztem magam a sok férfi között. Néhányan a férjemmel
lehettek egyidősek, ősz szakálluk majd a mellükig ért, a fiatalabbak
közül sokan borotválták az arcukat, és másképp öltöztek, mint a mi
környékünkön szokás: nadrágot, gombos inget, zakót hordtak.
Az első héten, az egyik ebédszünetben Hamída megkérdezte, mit
gondolok eddig. Idegesen válaszoltam, nem akartam, hogy butának
vagy tájékozatlannak tartson.
– Ők honnan jöttek? – kérdeztem, mert meglepett egy hangsúly,
ami megütötte a fülemet.
– Hogy érted? – csodálkozott, és arra fordult, ahova mutattam.
– Hát, még sosem láttam férfiakat ilyen ruhában… olyanban – a
fejemmel intettem arra, ahol egy férfi barna nadrágban és fehér
ingére vett katonai mellényben álldogált.
– Ez kabuli szokás, Rahíma-dzsán. A parlamentben az ország
minden sarkából való ember találkozik.
 – Találkozik? – dohogott Szufia. – Ez inkább az a hely, ahol
elválnak.
Hamída nevetett. Egy férfi felénk fordult, és rosszalló pillantást
vetett rá. A fejét csóválva odahajolt a mellette ülőhöz, és súgott neki
valamit, nyilván a helytelenítő véleményét osztotta meg vele.
Az ülés folytatódott, én meg igyekeztem úgy körülnézni, hogy ne
legyen feltűnő. Badrija felkapott egy tollat, és egy üres papír fölé
tartotta, mintha az előadót hallgatná. Játszotta a szerepét.
– Hölgyeim és uraim, az elnöki kabinet kérdésének megvitatását
kezdjük el. Az elnök hét embert jelölt. A parlament feladata, hogy
elfogadja vagy elutasítsa a jelöléseket.
– Badrija, az elnököt is látni fogjuk? – súgtam. Alig hittem, hogy
találkozhatok az ország legnagyobb hatalmú emberével.
– Dehogyis, te bolond! Ez a parlament. Ő végzi a maga munkáját
és mi is a magunkét. Miért jönne ide?
– A jelöltek személyéről egyenként folytatunk vitát. Kérem,
mindannyian tegyék fel a kérdéseiket. El kell döntenünk, hogy
alkalmasak-e a feladatukra, és hozzájárulnak-e majd ahhoz, hogy a
helyes irányba haladjon az ország. Az első jelölt Asrafulláh Favzáli,
aki az igazságügy miniszteri poszt várományosa.
Az ülés vezetője beszélt Favzáli eddigi feladatairól a saját
tartományában és a rendőrség kiképzése során végzett munkájáról.
Hallottam, hogy egy tőlem nem messze ülő nő dühösen
morgolódik. Minél tovább dicsérte a jelölt erényeit az előadó, ő annál
elégedetlenebbnek tűnt, nyugtalanul mocorgott a helyén, és a
tollával kopácsolt az asztalon.
A következő jelöltben sem találta több örömét. Felemelte a kezét,
hogy jelezze, szólni kíván, de az ülés levezetője nem vett róla
tudomást. Ő viszont egyre vadabbul integetett.
– Már bocsánat, de mondani szeretnék valamit erről a jelöltről –
hajolt végre előre a mikrofonjához. – Elnézést kérek!
– Khánum, lejárt az idő, a jelöltről való vita mára véget ért. Ideje
befejeznünk az ülést. Köszönöm a megjelenést, kérem, a holnapi
szavazáson mindenképpen vegyenek részt. Az ülést bezárom.
– Hát persze! Isten ments, hogy tényleg vitázzunk a jelöltekről –
sziszegte a nő.
– Ő kicsoda? – kérdeztem Badriját.
– Jaj, ő Zamarud Barakati. Bajkeverő, ne állj vele szóba – hajolt
közelebb hozzám Badrija. – Jobb távol maradni ettől a fajtától.
– De miért?
– Született kellemetlenkedő. Láttad, ma is mit művelt? Folyton
belebeszél mindenbe, örülhet, hogy nem ítélték még szangszárra.
Megkövezés. Összerázkódtam, Bibi Sekíba jutott az eszembe.
Én úgy láttam, Zamarud nem csinált semmi olyat, amit sok más
képviselő ne tett volna meg. Ugyanúgy a magasba emelte a kezét,
és szólásra jelentkezett, mint a férfiak. Azt azért észrevettem, hogy
jó páran nem szeretik, sokan mérgelődnek, és legyintgetnek
türelmetlenül, amikor ő kér figyelmet.
– Túlságosan ránk akarja erőltetni, amit gondol. Arra vágyik, hogy
folyton őt hallgassuk – már az ellenőrző pont mellett sétáltunk el. A
sofőrünk meglátta, hogy jövünk, és sietett, hogy beindítsa az autót. A
testőr már mellette állt. Zamarud dühösen megelőzött minket, a saját
testőrei alig tudtak lépést tartani vele.
Khálá Saimára emlékeztetett; nem ismertem senki mást, aki a
családján kívül is szembe mert szállni a férfiakkal. Próbáltam
kitalálni, mit szólna Khálá Saima Zamarudhoz. Elképzeltem
kettejüket egy szobában, és ettől mosolyognom kellett. Fel tudnák
lázítani az egész parlamentet.
De még csak a bevezetőt láttam, hiszen a Dzsirga személyiségek
és világképek robbanásra kész keveréke volt. Sok nő is ült a
bőrszékeken, de közülük kevesen szólaltak fel. Zamarudból pedig
csak egy volt.
Másnap folytatódott a kormány tagjainak jelölése, és Zamarud
egyre jobban felhergelte magát. Amikor szót kapott, viharos
beszédet tartott, megkérdőjelezte a jelöltek szándékait és
őszinteségét. Arra célozgatott, hogy szerinte nem a képességeik,
hanem egészen más okok juttatták őket a pozíciójuk közelébe,
hiszen az egyik az elnök sógora, a másik meg a gyerekkori barátja
volt. A sokféleséget is hiányolta, mindannyian ugyanabból az afgán
törzsből valók voltak, pedig, ahogy Zamarud magyarázta, ha nem
képviselik az ország összes színét, akkor az szét fog esni.
Megint.
Ezen a napon rám tört, hogy mennyire hiányzik a fiam. Ha
lehunytam a szemem, magam előtt láttam kerek arcát,
mandulavágású szemét. Talán éppen sétálni indul, miközben az
egyik kezével szorosan Dzsamíla ujjaiba kapaszkodik. A hangjára
vágytam, hallani akartam, ahogy vékony hangon azt kiabálja, „máda”
– még nem pörgött elég jól a nyelve ahhoz, hogy ki tudja mondani:
„mádar”.
Zamarud hangjára riadtam fel az álmodozásomból.
– Elkerülhetetlen, hogy az országunk jövőjén gondolkozzunk! Mi,
afgánok túlságosan szolgálatkészek lettünk, szinte mindenkinek
engedjük, hogy hatalomhoz és befolyáshoz jusson. Gondoljuk meg
alaposan, mielőtt döntünk.
– Khánum, azt hiszem, bölcsen tennéd, ha megfontolnád, mit
beszélsz. Sokan vannak itt, és te nem gondolsz…
– Nem gondolok? Rengeteget gondolkozom ezen! Te és a többiek
is jobban tennétek, ha végre gondolkodni kezdenétek! Én most
azonnal elmondom az őszinte véleményemet!
Badrija rám nézett. A düh hullámai futottak végig a termen, a
férfiak felháborodva összehajoltak, egymásnak panaszkodtak.
Hamída és Szufia is feszülten figyelte Zamarudot.
– Én úgy látom, hogy az eddig bemutatott jelöltek mind olyan
emberek, akik együttműködtek az országunk közelmúltjának
leggonoszabb szereplőivel. A zsebükben lévő pénz forrása a
kábítószer, a szövetségeseik hadurak és zsoldosok. Polgártársaik
vére tapad a kezükhöz. Más jelöltek pedig a magas tisztséget
szerzett rokonaik segítségét élvezik!
 Nyilvánvalóan az elnök sógorára gondolt, aki Kabul és más
városok, Dubaj, Párizs, London között utazgatott. Sikeres kereskedő
lett, a családja luxuséletet élt, de mindenki tudta, hogy a jövedelme
nagy része nem a vállalkozásaiból származik.
– Vigyáznunk kell, kiket juttatunk ezekbe a fontos pozíciókba!
Azok legyenek ott, akiknek szeretett Afganisztánunk védelme és
fejlődése a fontos. Az elmúlt évtizedekben éppen eleget
szenvedtünk idegenek miatt. A népünk megérdemli, hogy jó
szándékú tagjai kezében legyen a hatalom. Tudni szeretném, és
nem csak én, hogy lehetséges az, hogy a jelöltjeink közül néhányan
vagyonokat halmoztak fel, míg az emberek nagy része éhezik.
Hogyan élhetnek fényűzően, amikor egyszerű üzletemberek? Mind
tudjuk, mi a válasz. Tudjuk, hogy a gazdagságuk igazi forrásáról
hallgatnak, és mi sem beszélünk róla nyíltan. Megvesztegetés.
Rokoni kapcsolatok. Kábítószer. És éppen ezek teszik tönkre az
országunkat.
Mindenki egyszerre beszélt a teremben. Zamarud nem hagyta
abba, egyre hangosabban mondta a magáét.
– Ehhez nem adom a nevem! Nem hagyom jóvá ilyen emberek
megválasztását, hogy testvérek és unokatestvérek tegyék el az
asztal alatt, azt, ami igazából az országunkat illeti. Itt akarunk ülni
csendben, és hagyjuk, hogy a népünk vérét szívják? Hogy
kormányzati szerződéseken hízzanak?
– Elég ebből! – kiabálta valaki, és egyre többen ismételték utána.
– Hallgattassátok el!
Zamarudot nem zavarták meg a közbeszólók, még hangosabban
folytatta.
– Ebben a teremben mindenki, minden férfi és minden nő, aki jóvá
meri hagyni ezeket a jelöléseket, osztozni fog a felelősségen.
Néhány szerencséshez ömlik az a pénz, ami az afgán embereket,
Afganisztánt illeti! És miért? Mert mindenki szeretné megtömni a
zsebét! Tudják magukról, akikre gondolok. Idejönnek, úgy tesznek,
mintha a tartományukért dolgoznának, de közben kizárólag a saját
zsebüket képviselik.
– Mit gondol magáról ez a nő?!
– Nem hallgatom egy szajha hazugságait!
A kiabálás egyre dühösebbé vált. Hamída és Szufia sem ült
messze Zamarudtól, most odamentek hozzá, és visszahúzták a
székére. Szufia a fülébe suttogott valamit, miközben Hamída a
kezével eltakarta a mikrofont. Mi elég közel voltunk ahhoz, hogy így
is halljuk őt.
– Nem hagyom magam elhallgattatni! Elég ebből az ostobaságból!
Ha én befogom a számat, melyiktek fog helyettem beszélni?
Nevezzetek, aminek akartok, de tudjátok, hogy igazat mondok, és ti
mind átkozottak lesztek azért, amibe most belementek. Ez bűn! Ez
bűn!
Két férfi lépett hozzájuk, hogy megmondják neki a véleményüket.
Vadul gesztikuláltak néhány centire az arcától. A belőlük áradó
agressziótól az én testemben is megfeszültek az izmok. Le
szerettem volna csendesíteni Zamarudot, de ehelyett dermedten és
riadtan ültem a helyemen. Imádkoztam, hogy ne legyen nagy baj.
Már mindenki talpon volt, és vitatkozott. Egy csapat férfi a terem
sarkában gyűlt össze, Zamarud felé mutogattak, és hangosan
méltatlankodtak. Hamídához és Szufiához két másik nő csatlakozott,
hogy megpróbálják megnyugtatni az egyre harciasabb szónokot. De
mások is felugráltak, kíváncsian vagy élvezettel figyelték a
küzdelmet.
A teremben tartózkodó minden nőhöz hasonlóan én is féltettem őt.
Soha nem láttam még nőt ilyen bátran, ilyen egyértelműen, ennyi
férfi előtt kiállni az igazáért! Minden, amit eddig tapasztaltam
életemben, azt súgta, hogy Zamarud nem jut el ép bőrrel az ajtóig.
– De kellemetlen – zsörtölődött lesunyt fejjel Badrija. Mi nem
mozdultunk a székünkről. – Minket ebbe nem rángathatnak bele,
megértetted? Maradj, ahol vagy! Ahogy megnyugszik a helyzet,
elmegyünk!
 Bólintottam. Nem lett volna jó, ha Abdul Khalík fülébe jut, hogy
belekeveredtünk egy dühödt szócsatába, ami a parlament
legbátrabb nőtagja és az ajtó mellett összegyűlt férfiak között tört ki.
Mindannyian a férjemre hasonlítottak: idősebbek voltak, hátuk
mögött egy-egy félelmetes választókerülettel – egytől egyig hadurak.
Amikor elcsendesedett a terem, Hamída odajött hozzánk.
– Hihetetlen! – mondta. – Milyen vadak ezek az emberek!
Badrija udvariasan bólintott, nem akarta elmondani a véleményét.
– Persze ő is túl vakmerő, az biztos. Úgy értem, egy buldózer. De
igaza van. Főleg, ami Kajúmit illeti. Van néhány barátja a Védelmi
Minisztériumban, és ők neki juttatnak minden szerződést, ami
keresztülmegy a kezükön. Mintha szüksége lenne még pénzre.
Tudod, milyen autója van? Milyen háza?
– Nem tudom – ismertem be. Amikor ezek a nők felbukkantak,
Badrija olyan szűkszavú lett, majdnem el is felejtettem, hogy ott van.
A hallgatás nem volt rá jellemző, de nagyon félt, hogy a felelőtlen
beszélgetésünkből valami Abdul Khalík fülébe jut.
– Akkor elmondom, hogy Kabul egyik legszebb épületében lakik.
Lebontatott egy régi, romos épületet Sahr-é-nauban, és felhúzatott
magának egy kétszintes kis kastélyt. Tudod, milyen drága az a
környék? Ott afgánok nem vásárolnak, egy telek minimum félmillió
amerikai dollár. Minimum!
Félmillió dollár? – megszédültem az összeg hallatán.
– Félmillió?
– Bizony, ahogy mondom! Mindenre képes, hogy megszerezze,
amit akar. Mindenre. Nemrég még a tálibok szövetségese volt,
kifosztottak egy várost, az ott lakóktól mindenüket elvették.
Gyújtogattak, sorba állították és kivégezték a férfiakat. Aki túlélte, az
annak is örülhetett, ha a ruhája megmaradt, amit viselt. Bűnös
ember!
– És őt akarják beszavazni? – Ha ezt mindenki tudta, akkor a
többiek miért nem háborodnak fel jobban?
 – Őt. Így megy ez. Az isten szerelmére, a parlament egyharmada
hadúr! Ők lőtték a rakétákat, ők vezették a mészárlásokat – és most
itt ülnek. Rendbe akarják hozni, amit tönkretettek. Szinte nevetséges
– a fejét rázta. – Ha még egy kicsit gondolkozom ezen az egészen,
beleőrülök. Mint Zamarud.
Ha bárki más vagyok, talán jobban meglepődöm. De Abdul Khalík
felesége voltam, a tartományunk legrettegettebb férfijáé. És nem
kételkedtem benne, hogy a negyedét sem tudom mindannak, amit
elkövetett a háború alatt. Igazából még mindig nem értettem, mit
csinál, amikor a testőreivel és az automata fegyvereivel elmegy
otthonról. Lehet, hogy őt is jelölni kellene valami kormánytisztségre.
– Mit tehet az ember? A politikai élet tele van ilyen alakokkal. De
az biztos, hogy arra a korrupt mészárosra nem szavazok. Szufia
beszélt más nőkkel, ők is el fogják utasítani.
– Ha ilyen sokan vannak ellene, akkor nincs esélye, ugye? –
láttam, hogy Badrija kínosan vigyorog: túl sokat kérdeztem.
– Nagyon jók az esélyei. A hadurak megegyeznek, szövetségeket
kötnek, megvédik az érdekeiket.
Kíváncsi lettem volna, hogy Hamída ismeri-e Abdul Khalík nevét.
Nem voltam benne biztos, milyen messzire jutott el a híre. Otthon
nagy hatalma volt, és még nagyobbra vágyott. Badrija képviselősége
is egy lépés volt ebbe az irányba.
– Hamída-dzsán, iszunk egy csésze teát a büfében, ha nem
bánod – szólt közbe Badrija. Ez a beszélgetés érzékenyen érintette.
A hangja hideg volt. – Hozzunk neked valamit?
– Nem, köszönöm. Megyek, megnézem, Szufia mire jutott. Az ülés
talán úgy harminc perc múlva folytatódik.
Aznap este a hotelban megkérdeztem a szobatársamat, mit
gondol Zamarud vádjairól.
– Igazat mondott? Tényleg ilyen sok a korrupt politikus?
– Ne törődj te az ilyesmivel. Semmi közöd hozzá.
Ez feldühített. Elég valószínű, hogy Szufia nem értett volna egyet
vele.
 – De neked van, nem? Holnap döntened kell a jelöltekről.
Mellettük szavazol?
– Természetesen.
– Miért?
– Miért? Mert rájuk fogok szavazni. Inkább azt az űrlapot töltsd ki!
A házelnöki hivatal egész héten nyaggat miatta.
– Már majdnem készen van – sóhajtottam. El sem tudtam
képzelni, korábban hogy boldogult Badrija Kabulban. A saját nevét is
alig tudta lekaparni. – De hogyan döntesz a szavazatodról?
– Döntök, és kész. Ismerem a kérdéseket, és válaszolok.
Visszagondoltam a nap felfokozott hangulatú pillanataira,
Zamarud elszánt tekintetére.
– Van férje?
– Kinek? Zamarudnak? – kuncogott. – Állítólag van, de képzelem,
micsoda egy kisegér lehet! Láttál már ilyen arcátlan nőt?
– Hát, nem fél senkitől.
– Pedig jobban tenné. Több fenyegetést kap, mint bármelyik másik
asszony a parlamentben. Azután, amit ma művelt, nem is lep meg.
Nincs benne szégyenérzet.
– Téged is fenyegettek már? Hamída azt mondta, a legtöbb nőt
nem kímélik. A családja könyörgött, hogy ne induljon újra a
választáson, de ő ragaszkodott hozzá.
– Ő a másik nőstényöszvér! Engem nem fenyegetnek, mert
tudom, mit csinálok. A saját dolgaimmal törődöm, és azzal
foglalkozom, amivel kell. Nem azért jöttem ide, hogy szégyent
hozzak magamra vagy a férjemre.
Rémisztő volt arra gondolni, hogy Abdul Khalík mit művelne
Zamaruddal. Az egyébként nem tűnt fel eddig, hogy Badrijának saját
dolgai is volnának a parlamentben. Az ösztöneim azt súgták, hogy
inkább a férjünkhöz van közük.
– Azon az űrlapon azt kérdik, hogy te is akarsz-e utazni más
országok parlamentjeibe. Hogy tanuljunk. Európában. Azt mondják,
a házelnök nagyon ajánlja, hogy minden képviselő tanulmányozza
más parlamentek működését.
Amióta Kabulba kerültem, még nagyobb, még hihetetlenebb
helyekről hallottam: például Európáról. Szerettem volna tudni, hogy
néz ki. Végül is, ha idáig eljutottunk, lehet, hogy Európába is
elutazunk? Az egzotikus név hallatán Badrija legalább olyan
kíváncsian kapta fel a fejét, mint én.
– Európába? Tényleg? – Ahogy kimondta, már érezte is, milyen
nevetségesen hangzik. – Felejtsd el! Nem érdekel. Hagyd a csodába
azt az átkozott papírt, fáradt vagyok. Reggel majd befejezed.
Lefekszem.
 44.

Rahíma
– Most tehát döntsünk Asrafulláh Favzáli jelöltről. Kérem, emeljék fel
a tárcsáikat a szavazataikkal.
Minden képviselőnek két kis jelzőtáblája volt, egy piros és egy
zöld, ezzel tudták leadni az igen vagy a nem szavazatukat. Ez volt
az ülésszak első döntése, Badrija idegesnek látszott.
– Szavazni fogsz rá? – suttogtam.
– Csssss – pisszegett le, szemével a termet pásztázta. A tárcsák
a magasba emelkedtek. Badrija a zöldet fogta meg, és félig
felemelte… még mindig bizonytalankodott.
Követtem a szemét, és észrevettem valakit, aki az első sorban ült,
és felőlünk nézve csak az oldala látszott. Erős testalkatú, nagy
szakállú, éles arcvonású férfinak tűnt, szürke turbánja úgy ült a
fején, mint egy összecsavarodva pihenő kígyó. Zöld tárcsát tartott a
kezében.
Láttam, hogy felénk néz, és finoman biccent Badrijának, aki
azonnal a magasba lendítette a saját zöld jelét, és továbbra is
előrefigyelt. Nem értettem. Nem ismertem ezt az embert, de úgy
tűnt, Badrija igen.
– Badrija, mit csinálsz. És ki az ott?
– Fogd be a szád! Te csak jegyzetelj, vagy csináld, amit csinálsz.
– De minket néz.
– Azt mondtam, fogd be a szád!
Hát karba tettem a kezem, hallgattam, és figyeltem. Így telt el a
nap. Ahányszor a házelnök szavazásra szólított fel, Badrija kivárta,
míg ez az ember dönt, és hiba nélkül leutánozta. Zöld, zöld, piros,
zöld, piros, piros. A férfi minden alkalommal felénk lesett, és
önelégült mosollyal nyugtázta engedelmességünket.
A két ismerősünk is figyelte Badrija tárcsáit, szemmel láthatóan
nem értették, mit akar. Szufia súgott valamit Hamídának, aki vállat
vont.
Kajúmi. Eljött a pillanat, amikor az ő kormányzati tisztségéről
kellett dönteni. Hamídát és Szufiát néztem: miközben a ház a
szavazásra készült, ők egyre izgatottabbnak tűntek. A termen halk
moraj futott végig, Kabul legtöbbet vitatott személyiségének sorsáról
volt szó. Még fel sem emelkedtek a szavazótáblák, már
mindenhonnan elégedetlen hangok hallatszottak.
– Hölgyeim és uraim, kérem, most szavazzanak. Emeljék magasra
a táblájukat, hogy lássuk.
A férfi a zöld tárcsát emelte fel.
Szinte szuggeráltam Badriját. Érezte magán a tekintetem, de nem
nézett rám.
A két ismerősünk a piros tárcsát mutatta fel, ahogy körülöttük
mindenki. Itt-ott akadt néhány zöld, többnyire férfiak kezében.
A moraj mindig felhangosodott, amikor egy újabb zöld tárcsa
lendült a magasba.
Badrija lehajtott fejjel választotta ki a jelzőtárcsáját. Kinyitottam a
számat, hogy mondjak valamit.
Zöld.
– Badrija! Mit csinálsz! Nem hallottad, miket mondtak róla? Miért
szavazol rá?
– Kérlek, Rahíma, ne szólj bele!
Hamída és Szufia elégedetlenül mustráltak minket, azután
elfordultak, és összesúgtak.
– De Hamída azt mondta…
– Ha nem tudsz lakatot tenni a szádra, akkor menj ki! Kifelé innen!
– hördült fel. – Nincs rád szükségem.
 Rábámultam. Nem volt hova mennem, tovább ültem mellette, és
csak magamban füstölögtem, bár semmi jogom nem volt hozzá. A
helyében talán én is ugyanezt tettem volna. Utánoztam volna a távoli
sarokban ülő titokzatos idegent. Abdul Khalík. Ő hozta ebbe a
helyzetbe. Annak az embernek biztosan köze van a szerződéshez,
amit meg akarnak kötni. Éppen úgy, ahogy Hamída mondta.
Egyedül az lepett meg, hogy a férjem befolyása ilyen messzire ért,
egészen a kabuli parlament nagyterméig. Meg odáig, ahonnan az a
lent ülő férfi származott.
Hamída csalódott arccal nézett fel ránk.
De az is lehet, hogy ha én lennék képviselő, nem így viselkednék.
Talán inkább Hamídára hasonlítanék. Vagy Szufiára. Vagy akár
Zamarudra. Talán nem ülnék nyugodtan a helyemen, és saját
meggyőződésem szerint döntenék.
Tudom, több esély van rá, hogy nem. Nem lenne könnyű
hazamenni Abdul Khalíkhoz, miután szembeszegültem az
utasításaival. Főleg ilyen fontos ügyben.
Az ülést bezárták, Badrija sietősen felállt, mindent bedobált a
táskájába, és már indult is lefelé, keresztül az előcsarnokon, még
csak hátra se fordult, hogy ellenőrizze, követem-e.
A biztonsági pont körül futottunk bele a két ismerősünkbe. Még
egy udvarias mosolyt sem engedélyeztek maguknak, Badrija
szavazata nyilvánvalóan súlyos csalódást okozott nekik. Már
értették, hogy a döntéseit külső erők irányítják: vele is az a baj, ami
az egész országgal.
– Jó, hogy vége – mondta Szufia minden érzelem nélkül.
– Igen, szerintem is – bólintott Badrija higgadtan.
– Érdekes nap volt – igazította meg a kendőjét Hamída.
Hallgattam őket, és kedvem lett volna közbekiabálni, hogy én nem
ezt akartam. Hogy én nem Kajúmira szavaztam volna. Még akkor is,
ha igazából attól féltem, hogy megtettem volna. Kezdtem megérteni,
hogy a világvárosias Kabul, legalább is ebben, nem különbözik a
távoli kisvárostól, ahonnan származom: a legtöbb döntésünk
egyáltalán nem volt döntés. Finoman szólva is csak ránk erőltettek
egy választ vagy az ellenkezőjét. Jó lett volna tudni, hogy a többi
képviselőnővel mi a helyzet. Hátradőltem az autóban, és azt
kívántam, bár otthon lehetnék Dzsahángírrel. Most valószínűleg
éppen szundikál, a szája félig nyitva, a szemhéja meg-megrándul a
mögötte zajló ártatlan álmoktól. Hála legyen istennek, hogy
Dzsamíla vigyáz rá!
Badrija a túloldalon szállt be, közel csúszott hozzám, és akkora
pofont adott, hogy nekiestem az ajtónak.
– Rahíma, ha még egyszer ellenkezni mersz azzal, amit csinálok,
esküszöm, megyek egyenesen Abdul Khalíkhoz, és megmondom
neki, hogy a buta szádat járatod a nagyteremben. Majd meglátjuk,
hogy akkor is olyan beszédes leszel-e. Tanuld meg visszafogni
magad, te szuka!
Marúf a visszapillantó tükörből figyelt. Először meglepődött, aztán
inkább vigyorgott. Jól szórakozott rajtunk. Az arcom fájt, de nem
válaszoltam. Túl kellett élnem a hátralévő napokat, és a testőreink
mulatságává sem akartam válni.
Másnap reggel újra keresztülvágtuk magunkat a külföldi katonák
csoportjain, és visszatértünk az ülésterembe. Elkéstünk – persze
Badrija miatt. De ezen a napon nem kellett szavazni, csak vita folyt:
számára teljesen érdektelen, még akkor is, ha kötelező volt
megjelennie.
Nem szóltam hozzá, ha kérdezett röviden válaszoltam, egyébként
kitértem az útjából. Már nem voltam olyan biztos benne, hogy egy
kabuli utazásért megéri elviselni a kellemetlen természetét. Otthon
kiállhatatlan volt, itt még rosszabb. Itt én voltam az egyetlen, akin
levezethette az indulatait, és őt is egyre jobban nyomasztotta, hogy
esetleg elronthat valamit a férje tervében.
Jegyzeteltem neki, kitöltöttem a kérdőívet, amit egy nemzetközi
szervezet küldött, hogy javítani próbálja a parlament működését, és
már mentünk is ebédelni. Igyekeztem Hamída és Szufia közelébe
kerülni, Badrija vonakodva követett a tálcájával.
 – Hogy vagytok? – kérdezte Hamída. Másképpen néztek ránk, az
előző nap mindent megváltoztatott.
– Köszönjük, jól, remélem, ti is – udvariaskodott Badrija. Nem
mintha ezzel javított volna a hangulaton.
– Még mindig meg vagyok lepve a tegnapiak miatt. Azt hittük, több
jelölést sikerül megakadályoznunk. De úgy látszik, a naszíb mást
akart.
Naszíb. Vajon Szufia tényleg hitt benne? De ha hitt, akkor minek
szavaz egyáltalán?
– Talán így van – helyeselt Badrija.
Azon gondolkodtam, mit mondhatnék, amiből megértik, hogy az ő
oldalukon állok, és mégsem hergelem fel Badriját.
– Az emberek néha okoznak meglepetéseket, nem? Talán így is
minden rendben lesz.
– Egy optimista… ritkaság errefelé.
Semmi okom nem volt rá, hogy kételkedjem abban, amit Kajúmi
gonoszságáról mondtak. A bizakodásom üres szavakból állt, amiket
azért mondtam, hogy semlegesnek tűnjek. Barátságos akartam lenni
velük. Függetlennek és boldognak láttam őket – én csak
fiúkoromban kóstoltam bele ezekbe az érzésekbe.
– Ma este elmegyünk Szufiával az Oktatási Központba. Nem
akarsz velünk jönni?
– Köszönöm, de nem lehet, este az unokatestvéreimet látogatom
meg. Több mint két éve nem találkoztunk – hárította a meghívást
Badrija.
Csodálkozva néztem rá. Igazat mond? Láthatta, mi játszódik le a
fejemben, úgyhogy folytatta.
– Az anyám unokatestvére itt él Kabulban, nagyon régen nem
láttam, és hát, egyre öregebb. Ragaszkodnak hozzá, hogy
meglátogassam őket. A folyó túloldalán laknak, a női kórház
közelében.
– Hát, ha oda kell mennetek ma este, akkor talán máskor…
Badrija meglepődött.
 – Mi? Jaj, nem. Egyedül megyek. Az én rokonom, tudjátok –
kereste a szavakat, amelyekkel lerázhat. – És Rahíma-dzsán
egyébként is mondta már, hogy nem akar jönni.
Rám néztek, hogy helyeselek-e.
– Annyit mondtad már, hogy milyen kedves emberek. Talán mégis
veled kellene tartanom.
Badrija nem tudta, mit feleljen.
– Igazán? Jönni szeretnél? Biztos vagy benne? – csodálkozott. A
szemével próbált rávenni, hogy azt mondjam, amit vár tőlem.
– Nem – feleltem. – Tudod, mit? Igazából meggondoltam magam.
Te csak menj egyedül, látogasd meg a nagynénédet és az
unokatestvéreidet. Én talán inkább megnézem azt az Oktatási
Központot. Jó lenne tudni, mi van ott. Tanulhatnék valamit, míg itt
vagyunk.
Hamída megörült:
– Nagyszerű ötlet! Ezt fogjuk csinálni. Míg Badrija meglátogatja a
nagynénjét, mi megnézzük az Oktatási Központot. Az ülésszak vége
után rögtön találkozunk, és egyenesen odamegyünk. Jó lesz ez így?
Igent mondtam, és boldog voltam, hogy megkaptam, amit
akartam, még az sem zavart, hogy Badrija is. Az ülésnap végén
elváltunk egymástól, én Hamída meg Szufia nyomába szegődtem,
míg Marúf és a testőr Badrijával tartott. Senki nem kísérgetett, és
ettől nagyon szabadnak éreztem magam. A büfében vettünk valamit
vacsorára, és szatyorban vittük magunkkal.
– Mindig tartanak órákat? Ez olyan, mint egy iskola? – izgultam.
Egyre jobban tetszett a gondolat, hogy újra a padba ülhetek, még
akkor is, ha az óráknak nem lesz folytatása.
– Mindenféle tanfolyam van ott. Nem hallottad, amikor Szufia
angolul beszélt valakivel? Mit gondolsz, hol tanulta meg ilyen szépen
azt, hogy „Hello, how are you?” – nevetett Hamída.
Fogalmam sem volt róla, mi az, amit mondott, de tetszett, hogy
angolul tanulnak. És még annál is jobban érdekeltek a
számítógépek. A parlament könyvtárában láttam párat, és meg
akartam tanulni használni őket. A könyvtár egy kis helyiség volt a
pincében három polccal – közülük kettő üres. Szegényesnek
látszott, de a könyvtárosnő mindent elkövetett, hogy politikáról,
jogról, történelemről szóló szakmunkákkal bővítse a gyűjteményt.
Elég volt néhány kötetbe belelapoznom, hogy megértsem, bőven
van mit tanulnom. A kormányzás nem csak jelzőtárcsák
emelgetéséből áll.
A számítógépek rögtön felkeltették a figyelmemet. Három állt ott,
de azt mondták, több is érkezik majd. Mindhármat az ülésteremből
ismerős férfiak használták. Próbáltam nem bámulni a hátuk mögül,
de tudni akartam, mit néznek azokon a képernyőkön. Kilestem,
ahogy lassan, óvatosan gombokat nyomogatnak, és ezzel a
titokzatos módszerrel rakosgatják össze a szavakat.
A két nő egy apró, újonnan épített, kis ablakos épületbe vitt,
amelynek az ajtaja felett angol és dari nyelven írt cégtábla díszelgett.
Nők Oktatási Központja – olvastam.
– Ide tényleg csak nők járhatnak? – csodálkoztam. – Férfiakat be
sem engednek?
– Nem. Pont olyan ez, mint a hammám – nevetett Szufia. – Hála
istennek, valaki végül komolyan vette, hogy minket is képezni kell.
Tudod, Rahíma-dzsán, a tanárokat és a számítógépeket nemzetközi
szervezetek küldik. Minden a rendelkezésünkre áll, nekünk csak
használnunk kell őket.
– Sok nő jár ide a parlamentből?
– Alig egy pár – mérgelődött Hamída. – A legtöbb ottani nőnek
fogalma sincs, hogy mit csinál igazán. Sokáig én sem tudtam, de ez
már a második ciklusom, és lassacskán megértettem, milyen sokat
kell tanulnunk, hogy a parlament valóban hasznossá váljon. Olyanok
vagyunk, mint a csecsemők, akik most tanulnak meg mászni.
Egy kép futott át a szemem előtt: Dzsahángír – a térde piszkos és
sebes a sok négykézlábazástól –, ahogy a tenyere izgatottan csattog
a földön. Hiányzott a fiam.
Szufia megértette, mi jár a fejemben.
 – Vannak gyerekeid?
– Egy fiam – bólintottam.
– Mióta vagy férjnél?
– Majdnem három éve.
– Tényleg? Hány éves voltál akkor?
– Tizenhárom – feleltem halkan, de még mindig a kisfiamra
gondoltam. Jó lett volna tudni, mit csinál éppen.
– Badrija korából ítélve, a férjed jóval idősebb lehet nálad –
Hamída egy pillanatra megállt, mielőtt kinyitotta a központ ajtaját.
Bólintottam. Láttam rajtuk, hogy mindketten nagyon kíváncsiak, és
szeretnék, ha ez nem látszana rajtuk.
– Mivel foglalkozik a férjed?
Nem tudtam, mit feleljek. Alig volt elképzelésem róla, hogy mit
csinál, és azt még kevésbé tudtam, hogyan úszhatnám meg, hogy
körülírjam.
– Nem tudom – mondtam inkább. Elpirultam, amikor láttam, hogy
néznek rám.
– Hogyhogy nem tudod? Hogy lehet azt nem tudni?
– Nem kérdeztem.
– Nem kérdezted meg tőle? De hát együtt éltek! Csak van valami
fogalmad róla.
Ez a kíváncsiskodás nem volt olyan ártatlan, mint amilyennek
először látszott. Valószínűleg Badrija furcsa szavazási szokásai
keltették fel az érdeklődésüket. De ha eljár a szám, abból később
nekem lehet bajom.
– Van egy kevés földje. És biztonsági szolgálata külföldieknek,
embereknek, akik építeni akarnak valamit a tartományunkban. Nem
ismerem a részleteket, nem avatkozom az üzleti ügyeibe.
– Értem – Szufia olyan hangon válaszolt, hogy úgy éreztem,
mindent elárultam neki. Inkább hallgatnom kellett volna.
– Beszélgettél Badrijával a jelöltekről, akikre szavazott? – Hamída
megpróbált úgy tenni, mintha alig érdekelné a válasz.
 – Nem – ráztam a fejem, és a kilincs után nyúltam. Véget kellett
vetnem ennek a beszélgetésnek. – Nem nagyon szoktunk a
parlamentről beszélgetni. Csak annyi a dolgom, hogy a papírokkal
segítsek neki, meg elolvassam a nyomtatványokat.
– Nem tud olvasni?
Az első találkozásunk óta őszintén nagyon rokonszenvesnek
találtam ezt a két nőt. De most túl sok kényes kérdést feszegettek,
és kezdtem nagyon rosszul érezni magam a társaságukban. Biztos
voltam benne, hogy ezért egyszer még megfizetek.
– Menjünk inkább, alig várom, hogy lássam, mi van odabent.
Engedelmesen előrementek, és én követtem őket. Benn egy
amerikai nő ült egy számítógépnél, az ujjai szélsebesen mozogtak a
billentyűk fölött. Felnézett, és szélesen ránk mosolygott: azon a
héten mi voltunk az első látogatói.
Odajött hozzánk, megölelt mindhármunkat. Szufia, aki egyre
magabiztosabban beszélt angolul, kipróbálta, amit tud, megkérdezte
tőle, hogy van, és hogy érzi magát a családja.
– Miért nincs itt senki más? – suttogtam.
– Nem érdekli őket. Beülnek a gyűlésre, azután hazamennek.
Senki nem akar semmi újat tanulni. Azt hiszik, tudják, mit csinálnak,
pedig sosem csináltak ilyet korábban. Szakértőnek születtek! –
nevetett Hamída.
Társnőim bemutattak Ms. Franklinnek, és elmagyarázták, hogy
egy másik képviselő asszisztense vagyok. Úgy látszott, mintha
nagyon örülne, hogy felkerestem. Bámultam a világos barna haját, a
kendője alól kibukkanó lágy fürtöket. A harmincas éveiben járhatott,
de a szeme ragyogása azt sugallta, hogy még sosem volt igazán
bánatos.
Ha ez igaz, akkor nagyon szerencsés lehet – gondoltam.
– Szalám-alajkum, Rahíma-dzsán – mondta, de olyan ügyetlenül
ejtette ki a szavakat, hogy nevetnem kellett. – Chotour asztén?
– Köszönöm, jól – feleltem, és Hamídára néztem. Még sosem
beszélgettem amerikaival. Lenyűgöző volt hallani, hogy a mi
nyelvünkön szólal meg. Úgy tűnt, Hamída tudja, mit érzek.
– Jól tud dariul, igaz? – nevetett. – Nos, kedves tanárnő, mit tud
ma mutatni nekünk?
Legalább két órát töltöttünk ott, míg Ms. Franklin türelmesen
elmutogatta a komputerhasználat alapjait, ide-oda vezetgette az
egeret az asztalon, irányította a képernyőn sikló nyilacskát. Egészen
felvillanyozódtam, baccsa pós napjaim óta nem éreztem ilyenfajta
izgalmat. Ó, ha egyszer kezelni tudnám ezt a gépet! Ha úgy tudnék
dolgozni, mint ez a Ms. Franklin! Ha olyan sokat tudnék, hogy
másokat is taníthassak!
Kiválasztottnak éreztem magam – ritka pillanat volt ez a
számomra. Talán még Hasmat sem látott soha életében
számítógépet, és főleg nem kapott személyre szabott segítséget a
használatához. Jó lett volna látni az arcát, amikor megtudja, hogy
mivel foglalkozom Kabulban.
De sötétedni kezdett, és nekünk mennünk kellett. A társnőim
megígérték Badrijának, hogy az egyikük a saját sofőrével és
testőrével visszakísér a szállodánkba. Indulás előtt megöleltem Ms.
Franklint, amitől hangosan felnevetett, kék szemében kedvesség
csillogott.
– Nagyon szeretnék visszajönni, nagyon tetszik, ami itt van!
Bár ezzel az érzéssel ért volna véget a nap!
Szufia keze már a kilincsen volt, amikor hatalmas robbanást
hallottunk. Mindannyian a földre vetettük magunkat, a lehető
legtávolabb az ablakoktól. Idegesen néztünk egymásra.
– Mi volt ez?
– Nem tudom. Nem lehetett messze. De nem olyan hangja volt,
mint egy rakétának.
Háborús nemzedék voltunk, jól ismertük a robbanásokat. Kivéve
Ms. Franklint, aki sápadtan remegett. Hamída átkarolta, próbálta
megnyugtatni, Szufia pedig az én kezem szorította meg. Nem
hallottunk újabb gyanús zajt, így kis várakozás után Szufia óvatosan
felállt, és az ajtóhoz osont. Az emberek az utcán kiabáltak, és egy
irányba mutogattak. A sofőr és a testőr odafutott hozzánk. Nagyon
meg voltak ijedve.
– Mi ez, mi történt? – kérdezte Szufia.
– Valami bomba! Úgy tűnik, hogy éppen a parlament épületénél
robbant. Utánanézünk.
Az ablakhoz gyűltünk, a gyalogosok arcáról igyekeztünk leolvasni
valamit. Hamída kikiáltott az utcára.
– Mi történt? Bomba robbant?
Odakint káosz volt, vagy senki nem hallotta őt, vagy senkinek nem
volt kedve válaszolni.
A kíváncsiság legyőzte az óvatosságunkat, és kilopakodtunk az
utcára. Féltem. Az apám és a férjem is sok harcban vett részt, de a
háború mindig legalább egy falunyi távolságra folyt tőlünk. Azt sem
tudtam, Badrija merre lehet.
Közben visszajött a sofőr, eleinte szóhoz sem jutott, úgy lihegett. A
testőrünk is nagyon kíváncsi volt már, tudni akarta, mi a helyzet.
– A parlamenttől két háztömbnyire robbant. Autóba rejtett
pokolgép volt. Úgy tűnik, Zamarudot akarták megölni.
Összeszorult a gyomrom. Láttam magam előtt, ahogy kiviharzik a
palamentből, eszembe jutottak a gyűlölködő tekintetek, amivel
néhány férfi utánafordult. Még a nők egy része is helytelenítően
csóválta a fejét, amikor elment mellettük. Az emberek úgy érezték,
hogy tilos területre tévedt, és a mi világunkban ezért súlyos büntetés
jár. Mindig is az járt.
– Zamarud! A vádaskodó beszéde után nem vagyok meglepve.
Jól van?
– Nem tudom. Valaki azt mondta, meghalt. Elvitték. Nem láttam ott
sem őt, sem a testőreit. Jobban tesszük, ha minél hamarabb
elmegyünk innen.
 45.

Rahíma
Amikor a kabuli események híre eljutott Abdul Khalíkhoz, ő utasította
a sofőrjét és a testőrét, hogy vigyenek minket haza.
Nem tudtam kiheverni a sokkot. Badrijával együtt meghúzódtunk a
szobánkban, féltünk, hogy az ismeretlen tettesek más
képviselőnőket is célba vesznek, és vagy százféle változatban
végighallgattuk a testőrünktől meg a szálloda személyzetétől az
előző napi tragédia történetét.
Meghalt. Él, de elveszítette a fél lábát. Haja szála sem görbült, de
elpusztult három arra sétáló kisgyerek. A tálibok voltak. Egy hadúr
volt. Az amerikaiak voltak.
Nem tudtam, mit gondoljak. Badrija tiszta szívből hitt az összes
változatban, egészen addig, míg a következőt el nem mesélte valaki.
Szédültem, Zamarudért imádkoztam, és közben tiszteltem, amiért a
szemtelenségével az egész parlamentet fel tudta hergelni. Amikor a
sofőrünk szólt végre, hogy kész a kocsi, indulhatunk,
megkönnyebbültem. Magamhoz akartam végre ölelni Dzsahángírt.
Elképzeltem, hogy fog nevetni és visongani a kisfiam, amikor
meglát, hogyan fut majd felém. Alig bírtam kivárni, hogy lássam, és
azért könyörögtem, hogy ne gyűlöljön meg, amiért magára hagytam.
Szégyelltem, hogy ilyesmi jut eszembe, de attól féltem, olyan
vagyok, mint az anyám. Én nem akartam a gyerekemet magára
hagyni, és engedni, hogy egyedül nőjön fel. Kinyitottam a kis
táskám, ellenőriztem, megvan-e az új golyóstollam és az a néhány
üres lap, amit a parlament épületéből hoztam. Elképzeltem, hogy fog
örülni nekik Dzsahángír, és máris boldog voltam.
Csak miatta vártam, hogy visszaérjünk. Otthon egyenesen
Dzsamíla szobájába siettem, és a nevét kiabáltam. Amikor
meghallotta a hangom, mozdulatlanná dermedt, azután felhőtlenül
mosolyogva, csillogó szemmel totyogott oda hozzám.
– Má-da! Má-da!
Majd elolvadtam tőle.
– Kint labdázzunk! Má-da!
Nem vesztegette az idejét, azonnal játszani hívott.
Rámosolyogtam, és azt kívántam, bár együtt focizhatnánk az
udvaron, ahol ő ide-oda szokta gurítani a testvérei labdáját. Még
elég közel voltam a gyerekkorhoz, vonzott a játék. De nem sokkal
korábban csirkét öltek Abdul Khalík vacsoravendégeinek, és mert
közel volt az étkezés ideje, segítenem kellett kopasztani és belezni.
– Ne haragudj, baccsem, remélem, később mehetek veled
labdázni. Most dolgoznom kell. Talán a testvéred szívesen játszik
veled.
Titokban abban bíztam, hogy a kabuli munkám miatt másképp
bánnak majd velem otthon, de ez a vágy gyorsan semmivé foszlott.
Bibi Gulalaj már másnap beállított, hogy ellenőrizze, a városban
eltöltött idő elfeledtette-e velem azt, amit eddig belém vert.
– Az Kabulban volt, ez meg itt van. Ebben a házban elég, ha arra
emlékszel, hogy én ki vagyok! Itt nincsenek ülések meg papírok,
amikkel szöszmötölhetsz! Eredj, mosd meg az arcod. Mocskosnak
tűnsz. Szégyen!
Sóhajtottam, és már indultam is, mielőtt még rosszabb hangulatba
lovallja magát miattam.
Igyekeztem a szobámban maradni. Az első éjszaka a férjem
társaságában kivételesen rosszul sikerült, ő szokatlanul erőszakos
volt, és nem akartam újra a szeme elé kerülni. Nem tudtam, ezek
után vissza fog-e minket engedni Kabulba. Fogalmam sem volt róla,
hogy Zamarud él-e, vagy meghalt.
 Valami készült a házunkban. Nem tudtam, mi lehet az, de
Dzsamíla ideges volt, és semmire nem tudott odafigyelni.
Udvariasan viselkedett Bibi Gulalajjal, de kerülte. Az anyósom pedig
megkülönböztetett figyelemmel ellenőrizte a lakrészünket.
Amikor Dzsamílát kérdeztem, csak mosolygott, és másra terelte a
szót. Sáhnáz megbántódhatott amiatt, hogy elmehettem Kabulba, és
távolságtartó, sőt, ellenséges lett velem, őt hiába is kérdeztem volna.
Dzsamíla kisebbik fiával üzentem Khálá Saimának, hogy újra
itthon vagyok. Már nagyon szerettem volna látni. Azelőtt csak
hallgatója voltam, most a történeteiért cserébe nekem is volt mit
mesélnem. El akartam neki mondani mindent Zamarudról és a
robbantásról, Hamídáról, Szufiáról és a központról. De eltelt egy hét,
és Khálá Saima nem mutatkozott. Kérdeztem Dzsamílát, hogy
hallott-e valamit a nagynénémről, de nem tudott semmit. Még egy
hét, és még mindig semmi.
Aggódtam, szorongtam, de nem tudtam mit tenni. Kezdtem
megérezni a különbséget az otthonom és Kabul között. A
függetlenség íze vagy legalább a lehetősége vonzott a fővárosba.
Három hét telt el így. Badrija és én Abdul Khalík döntésére
vártunk. Hajlott rá, hogy visszaengedjen minket, hogy az ülésszak
hátralévő három hónapját a fővárosban töltsük. De nem mondott
semmit Badrijának, pedig csak tőle tudhattam, amit tudtam, velem
egyáltalán nem beszélt ilyesmiről. Ebből a szempontból inkább a
lányaként, mint a feleségeként kezelt, és én örültem neki, hogy nem
kell vele beszélgetnem.
Badrija végül Bibi Gulalajtól kérdezte meg, hogy mi a helyzet. Az
anyósom a nagy szoba falának dőlt, kendőjét az ölébe engedte, és
suttogva válaszolt. Amikor megálltam az ajtóban, mindketten ijedten
fordultak felém.
– Menj már, tisztítsd ki a szőnyegeket. És kivételesen dolgozz
rendesen! Nehogy piszkosak maradjanak! – parancsolt rám Bibi
Gulalaj.
Elmentem az ajtóból, de csak annyira, hogy ne lássanak.
 – Ez mikor derült ki? – kérdezte Badrija, amikor azt hitte, már nem
hallhatom.
– Rögtön azután, hogy elmentetek. Ismeri a nő bátyját. Bár soha
nem fogadta volna be ezt a kis rongyot! Nem tudom, mit akart
Rahímával. Ócska egy család.
– Igaz. Sosem értettem, minek neki egy baccsa pós. De Khálá-
dzsán, szerinted, most miért akar megszabadulni tőle? Ő itt a
legfiatalabb, és valamiért csak kellett neki.
– Nem tudom, de így lesz. Azt hiszem, már rájött, hogy hibázott,
és rendbe akarja hozni. Feleségül fogja venni azt a másikat.
– De attól akár megtarthatná ezt itt.
– A fiamnak a Hadísz szent! Az egész faluban, az egész
tartományban tisztelik őt, példát vesznek róla, és ő úgy él, ahogy a
Próféta parancsolta. És a Próféta – béke legyen vele – azt mondta,
hogy egy férfinak ne legyen egyszerre négynél több felesége.
Úgyhogy most útban van a baccsa pós.
Kiszáradt a torkom. Mit akar a férjem? Egy ötödik feleséget?
– Áldassék a neve. Tiszteletre méltó, hogy a fiad ilyen őszintén
odaadó hívő.
Bibi Gulalaj hümmögve bólogatott.
– De Rahímának erről egy szót se! Enélkül is kezelhetetlen.
Semmi szükség rá, hogy ő vagy az eszement nagynénje, Saima,
botrányozzon. Semmi közük ehhez.
– Én nem szólok neki, de úgyis hamar megtudja.
Gyerekek futottak végig a folyosón, és míg a lépteik zaja elnyomta
az enyémeket, arrébb lopóztam.
Beszélnem kellett Dzsamílával. Vajon Abdul Khalík tényleg meg
akar szabadulni tőlem? De hogyan?
– Micsoda? Mit hallottál? – csodálkozott.
Elismételtem neki a beszélgetést, ő pedig nagyon figyelt.
– Ennél többet én sem tudok. Bibi Gulalaj csak az ő kis
kedvencének, Badrijának mond el mindent. Mi csak akkor tudjuk
meg, amikor már megtörténik. Isten óvjon minket – ha Abdul Khalík
tényleg megteszi, az katasztrófa.
– De ha nem akar öt feleséget? Dzsamíla-dzsán, ha meg akar
szabadulni tőlem… megteheti?
– Megteheti… – kezdte Dzsamíla, de meggondolta magát, és
lenyelte a mondat végét. – Nem tudom, Rahíma-dzsán. Tényleg
nem tudom.
Nem mondtuk ki, bár mind sejtettük, mi az igazság. Ha a férjem új
feleségre vágyik, és mégsem akarja átlépni a törvényes korlátot, az
csak úgy lehetséges, ha valamelyikünket elzavar, és Bibi Gulalaj
nem hagyott kétséget afelől, hogy engem szívesen feláldoz. Régen
azért imádkoztam, hogy küldjön vissza a szüleimhez, de ez most azt
jelentené, hogy elválasztanak a fiamtól. Dzsamíla egyszer mesélt
egy lányról, akinek vissza kellett költöznie az apja házába, mert a
férje szerint nem volt jó feleség. A család viszont nem vállalta a
szégyent, és nem fogadta be a lányt. Senki sem tudja, mi történt
vele.
Négy hét telt el a hazatérésünk óta. Dzsahángír bejött a
szobácskánkba, ahol a szakadt ruhámat javítottam, azt a kéket, amit
Badrija nem engedett Kabulban hordanom. Amióta láttam, hogy
öltöznek a képviselőnők, meg is értettem, miért. De a ruha még
egészen jó állapotban volt, és nem tudtam, mikor juthatok új
szövethez.
A kisfiam a nevemet kiabálta. Felnéztem, és meglepve láttam,
hogy Khálá Saima biceg néhány lépéssel mögötte. Még sosem jött
be a háznak ebbe a részébe.
– Khálá-dzsán! Szalám, Khálá Saima-dzsán, hát itt vagy! Már úgy
aggódtam miattad! – ugrottam fel örömömben.
Ő belekapaszkodott az ajtókeretbe, előrehajolt, és várt, hogy
lélegzethez jusson.
– Szalám… szalám, doktór-dzsán! A görcs álljon Abdul Khalíkba,
miért kellett ilyen messzire építenie a házát? – lihegte, míg én kezet
csókoltam neki. Szinte hallottam, ahogy a levegő fütyülve áramlik a
tüdejébe. Gyorsan körülnéztem a folyosón, hogy lássam,
meghallhatta-e valaki az átkozódását.
– Sajnálom, Khálá Saima-dzsán. Bár én is elmehetnék hozzád!
– Mindegy, hagyjuk. Amíg a lábam engedi, eljövök. De most hadd
üljek le, ki kell pihennem magam. Biztos van mit mesélned az
utazásodról. És miért nem mentek már vissza, mi az ördögöt
kerestek még mindig itt?
Elmeséltem neki mindent, a szállodát, a testőröket, az épületeket,
a külföldi katonákat. Azután sorra került a bomba, és a hirtelen
hazautazásunk.
– Ezt hallottam a rádióban. Az átkozottak! Nem viselik el, ha egy
nőnek véleménye van.
– Szerinted ki csinálta?
– Talán számít? Lehet, hogy nem tudják, ki rakta oda a
pokolgépet, de azt mind tudjuk, miért. Mert nő. Nem akarják, hogy
hangja legyen. A legkevésbé egy újabb nyomorékra van szüksége
ennek az országnak. És mégis megkaptuk.
– Nem halt meg? Mi van vele?
– Te nem tudod?
– Nagyon sok mindent beszéltek, mikor eljöttünk. Itt meg senkit
sem érdekel eléggé, nem érdeklődnek utána. Abdul Khalík persze
biztos tudja, de…
– De tőle nem kérdezed meg.
Megráztam a fejem.
– Úgy tudják, hogy pont az autója mellett robbant a bomba. Az
egyik testőre meghalt, ő viszont életben maradt. Azt mondták,
megégett a lába, más baja nem történt.
– Vissza fog menni a parlamentbe?
– Az a célja.
Ezt elhittem. Zamarudot nem lehetett könnyen megijeszteni.
Szerettem volna jobban hasonlítani rá: jó lett volna ilyen elszántnak
és bátornak lenni.
 Lehetek is – gondoltam. Baccsa pós koromban nem hiányzott
belőlem a magabiztosság. Amikor a fiúkkal jártam az utcákat, nem
féltem semmitől. Ha azt mondták volna, teremtsek földhöz egy
felnőtt férfit, megtettem volna. Akkoriban úgy éreztem, mindenre
képes vagyok.
Most meg remegtem a férjem és az anyósom előtt. Megváltoztam,
elvesztettem a határozottságomat. A ruha, amit viseltem, lett a
valóság, eltakarta azt az önfejű, bátor fiút, aki lehettem volna.
Nevetségesnek éreztem magam, amiért le akarom tagadni, hogy ki
vagyok igazából. Utáltam magam.
Khálá Saima olvasott a gondolataimban.
– Nem fél a veszélytől, és lehet, hogy teljesen hibbant, de
legalább azt csinálja, ami fontos neki. És fogadnék, hogy később
sem bánja meg. Fogadnék, hogy nem adja fel. Néha csak így érheti
el az ember, amit akar. Vagy így lehet azzá, akivé lennie kell.
Khálá Saimának nem volt párja. Mindenki más úgy gondolta,
őrültség volt Zamarudnak kimondania, amit mondott, és még
nagyobb őrültség volt szándékosan megsértenie annyi férfit.
Óvatosan, halkan elmeséltem Khálá Saimának, hogy Abdul Khalík
új feleségre vágyik, és hogy Badrija és Bibi Gulalaj mit beszélt rólam.
Nem válaszolt, de éreztem, hogy megijedt. Féltett.
– Azt nem mondták, mikor?
A fejemet ráztam.
– Édes istenem, Rahíma! Ez nem jó hír.
Ettől nem lettem nyugodtabb.
– Ki kell találnunk valamit. Ne beszélj erről senkivel. Ne feledd, a
falban egerek élnek, és az egereknek is füle van.
Bólintottam, igyekeztem visszatartani a könnyeimet. Azt reméltem,
Khálá Saima valami mást mond. Hogy ez csak buta pletyka. Hogy
Abdul Khalík feleségeként biztonságban vagyok.
– Néha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az ember hiszi. Biztos
tudni szeretnéd, mi történt Bibi Sekíbával. Folytassam onnét, ahol
abbahagytam?
 Csak félig figyeltem az ük-üknagyanyám történetére. Máshol járt a
fejem.
Ki kellett találnom valamit. Talán sikerülni fog. Mit számított, hogy
már női ruhát hordtam? Mennyi hasznát láttam annak, hogy már
nem szorítottam laposra a mellem? Az akartam lenni, aki azelőtt
voltam. Zamarud nem tűrte, hogy bárki az útjába álljon. Női ruhát
viselt, férje volt, mégis indult a választáson, hogy a Dzsirga tagja
lehessen. És miután megszerezte a helyét, úgy dolgozott, ahogy egy
képviselőnek kell.
Őt nem tartotta vissza a szoknya, csak engem. Még mindig azt
hittem, jobban érezném magam, ha férfiinget hordhatnék, és
büszkén járhatnék az utcán. Ha felvehetném a régi ruháim… sokkal
többre lennék képes. Zamarud biztosan tiltakozna, de nekem a női
ruha mást jelentett, mint neki. Valamit, amit nem én választottam.
A ruha, a férj, az anyós. Bár mindegyiktől megszabadulhattam
volna!
 46.

Sekíb
Sekíb kislánykorában hallott egy asszonyról, akit egy közeli faluban
megkövezésre ítéltek. Az egész környék róla beszélt.
A vállig földbe ásott nőt rengeteg kíváncsiskodó vette körül.
Amikor eljött az idő, a férje dobta el az első követ, és pont homlokon
találta a feleségét. A sort mások folytatták, míg az elítélt bűnös feje
le nem csuklott – megbűnhődött.
Sekíb a nagybátyja feleségétől hallotta, mi történt. Alig kapott
levegőt, amikor megtudta, hogy létezik ilyen büntetés. Éppen rizst
válogatott, és a szemek a tál mellé peregtek az ujjai közül. Egy kis
rizsdomb nőtt mellette a földön.
– Mit követett el?
A nagybátyjai feleségei döbbenten abbahagyták a beszélgetést,
és mind rábámultak. Gyakran megfeledkeztek róla, hogy ő is
közöttük ül.
Bobo Sáhgul feldühödött, amikor meglátta az elpazarolt rizst.
– Tönkretette az apja életét, és csak fájdalmat okozott az egész
családjának! Ő is rossz gyerek volt! – vágta oda gorombán. – Figyelj
oda, mit csinálsz, te kerge!
Sekíba igyekezett gyorsan összeszedni magát, és megpróbált
jobban vigyázni. Bobo Sáhgul fenyegetően kopogtatta a földet a
botjával.
Szangszár? Elképzelte Benafsát félig eltemetve, látta maga előtt a
felé repülő köveket, és jeges rémület futott végig az erein.
 Nem kérdezett többet. A szobára csend ereszkedett, csak a két
üres gyomor korgása hallatszott.
Két napot töltöttek el étlen-szomjan. Az ajtó egyszer sem nyílt ki,
bár Sekíb sejtette, hogy a túloldalán emberek járnak, megállnak,
fülelnek, majd továbbmennek. A küszöb fölötti résben csizmák talpa
bukkant fel: ebből tudták, hogy katonák őrzik őket.
A harmadik napon kinyílt az ajtó. Egy tiszt nézett le a földön
összekucorodva fekvő két nőre. Sekíb nagy nehezen felállt, Benafsa
alig mozdult.
– Őr! Khánum Benafsa!
Sekíb leporolta a nadrágját, és kihúzta magát.
– Amit kegyes urunk ellen elkövettetek, az megbocsáthatatlan, és
büntetést érdemel. Holnap délután mindkettőtöket megköveznek.
Sekíb levegő után kapkodott, hitetlenkedve nyitotta tágra a
szemét.
– De uram, én…
– Nem mondtam, hogy beszélj. Elég szégyent hoztál már
magadra, vagy nem?
Határozottan megfordult, és becsapta maga mögött az ajtót. Sekíb
hallotta, amint ráparancsol egy katonára, hogy zárja be. Lánc
csörrent, kulcs fordult, a két nő magára maradt a sorsával.
Benafsa halkan felnyögött. Ő tudta előre.
– Mind a kettőnket megköveznek?! – hitetlenkedett Sekíb alig
nyíló szájjal. – Engem is? Én nem csináltam semmit.
Benafsa karjával a feje alatt feküdt, a falat nézte. Ő rég tudta, mi
vár rá. Miért hagyta, hogy így legyen?
– A te hibád! Miattad fognak halálra kövezni! – Sekíb a társa mellé
térdelt, és megragadta a vállát. – Csak miattad!
Benafsa alig hallhatóan felnyögött.
– Allah a tanúm, sajnálom, hogy itt vagy – mondta végül halk és
könnyes, beletörődő hangon. Sekíb elengedte, és csak bámult rá.
– Miért? Tudtad, mit csinálnak majd veled. Miért tetted? Hogy
tehettél ilyesmit a sah saját palotájában?
 – Úgysem értenéd – mondta már másodszor.
– Tényleg nem értem, hogy lehettél ennyire buta!
– Aki nem szeretett még, az képtelen felfogni – suttogta Benafsa.
Lecsukódott a szeme, és énekelni kezdett valamit, amit Sekíb még
sosem hallott. De megjegyezte, mert amikor a háremhölgy
elhallgatott, a vers még sokáig ott visszhangzott a fejében, és mindig
új jelentést kapott.
Meghalnál egy csókért? Szenvednél boldogan?
Ha megérint a szellem, a szíved megfogan.
Tenger könyörög a gyöngynek, héjából törne ki.
Azt nem súgja meg, hogyan.
A Holdat hívd az éjjel, ha vágyad isteni.
S add magad neki.
A bánatos soroktól elfacsarodott Sekíb szíve. Nem ismert ilyen
szerelmet, és semmit sem tudott gyöngyökről vagy kagylóhéjról,
legfeljebb annyit, hogy az egyik rejti a másikat. Mindkét foglyon
érthetetlen nyugalom vett erőt. Benafsa, mert már megtapasztalta az
igazi szerelmet, Sekíb, mert még soha nem volt része benne.
Lassan teltek az órák.
A nappalból éjszaka lett, és az éjszakából reggel. Az utolsó
reggel.
Talán így kell lennie. Talán így találkozhatok végül a családommal,
és szabadulhatok meg ettől a szomorú élettől. Talán úgysem vár már
semmi rám ezen a világon.
Sekíb érzései állandóan változtak, düh, félelem és belenyugvás
között hánykolódott. Benafsa néha bocsánatkérő szavakat súgott
neki, de inkább imádkozott. A két keze között tartotta a fejét, és a
bűneit sorolta, azt mormolta, nincs más isten, csak Allah.
– Allah-u-akbar – suttogta ütemesen. – Allah-u-akbar.
Kintről beszélgetés foszlányai szűrődtek be. Sekíb nem értette, mit
mondanak, csak egy-egy szót csípett el.
Ringyók. Kövezés. Megérdemlik.
 Ringyók? Sekíb így tudta meg, hogy visszaváltozott nővé. És épp
olyan bűnös, mint a közelében heverő másik.
Voltam fiú is, lány is, de lányként végeznek ki. Lányként, aki
férfiruhában követte el bűnét.
Kövezés. Ma. Nem.
Nem? Mi nem?
Sekíba nagyon figyelt.
Sah. Bocsánat. Ajándék.
Amikor azt hallotta, „ajándék”, Sekíba már sejtette, hogy vele
történik valami. Feszült figyelemmel hallgatózott, de alig értett
valamit a kinti beszélgetésből.
Kinyílt az ajtó. Ugyanaz a tiszt lépett be hozzájuk szigorú arccal.
– Khánum Benafsa, készülj. Te pedig – nézett undorodva
Sekíbára. – Te végignézed a kövezést, és utána megkapod a saját
büntetésed. Aztán pedig férjet kapsz. Köszönd Allahnak, hogy
kegyelemben részesülsz, pedig nem érdemled meg.
A helyiségre újra homály borult, a láncok a helyükre kerültek.
Sekíba szíve vadul kalapált.
Nem köveznek meg! Férjet kapok? Az hogy lehet?
Benafsa ránézett, a szája sarka halvány mosolyra húzódott.
– Allah-u-akbar – suttogta. Meghallgatták a halálra ítélt imáját.
Sekíba keze remegett. Vajon Amánulláh az? Biztosan ő avatkozott
közbe. De miért választja most, amikor árulással vádolják? Most,
amikor méltatlanná vált rá, hogy feleség legyen?
Mindenki Amánulláh nemes természetét emlegette. Talán átlátott a
hazugságokon, talán rövid beszélgetéseik során észrevett benne
valamit, ami azt súgta neki, hogy ez az őr több mint egy nő-férfi, és
többre is érdemes. Hiszen éppen ezt mondta a barátjának, Bárán
agának is!
Sekíba arcán könnyek folytak végig. Nem tehetett mást, várnia
kellett, de az órák kínos lassúsággal teltek. Szinte fájt a közös
zárkában töltött idő, Benafsából csak fátyolos szem és megtört lélek
maradt. Odamászott hozzá, és mellékuporodott.
 – Khánum Benafsa – mondta alig hallhatóan. – Imádkozom érted.
Benafsa Sekíba felé fordította a szemét. Üres tekintetében hála
jelent meg.
– Nem értem, miért tetted… de azt akarom…
– Beteljesítettem a sorsom – Benafsát hirtelen nyugalom szállta
meg. – Nem tettem semmi mást.
Amikor érte jöttek, Sekíba fogta a kezét. Két katona talpra
rángatta, másik kettő Sekíba vállát ragadta meg. Amikor Benafsára
kék csadort dobtak, és a csuklóit összekötözték, el kellett, hogy
engedje. A halálraítélt visszanézett rá, sírva fakadt, és hosszan,
egyre hangosabban zokogott, miközben végigvezették őket a
folyosókon.
– Hallgass, kurva! – dörrent rá az egyik katona, és visszakézből
arcon csapta. Előtte persze megbizonyosodott róla, hogy senki nem
látja őket. Attól, hogy kivégezni vitték a foglyukat, az még a sah
ágyasa maradt.
Benafsa arca kivörösödött. Hangosan imádkozni kezdett.
– Allah-u-akbar. Allah-u-akbar. Allah-u…
Durván megrázták a boldogtalant, újra rászóltak, de nem hagyta
abba.
Keresztülgyalogoltak a palotán, és egy hátsó ajtón át kiléptek a
kertbe. A délutáni nap majd megvakította őket. Sekíba a hárem felé
nézett, és látta, hogy arcuk elé kendőt húzva mindannyian ott várnak
az épület előtt. Halimát felismerte, a vállát zokogás rázta. Sakina
Nabilába karolva állt a többiek között.
A te műved – gondolta keserűen Sekíba.
Gafúr, Kabír, Kászim és Tarík az ágyasok előtt állt, ünnepélyes
arccal figyelték a menetet. Még ilyen messziről is látszott, hogy Tarík
remeg. Gafúr nem nézett rájuk, hátrafordult, és Kabírnak mondott
valamit.
Gyáva! Még rám sem mersz nézni.
– Allah-u-akbar. Allah-u-akbar…
 Mindenütt katonák őrködtek. A palota környéke csendes volt, a
sok némán figyelő ember kísérteties látványt nyújtott. Csak Benafsa
imája visszhangzott a fák között, már nem is lépett, hanem
vonszolták, a lába éppen hogy érte a talajt. Az ágyasok eltűntek a
távolban. Sekíba hallotta, hogy valaki sír, a többiek vigasztalják, de
hiába. Nabila – gondolta.
– Ne sirasd a bűnösöket! – rivallta egy hang.
Sekíba odafordult, és egy tábornokot látott meg, de ebből a
távolságból nem tudta megállapítani, hogy egyike volt-e azoknak,
akik értük mentek átmeneti cellájukba. A tábornok mindkét oldalán
három-három szálfaegyenes katona sorakozott.
Sekíba talán százszor is keresztülsétált már a palota kertjén, de
még sosem érezte ilyen hatalmasnak. Mintha vánszorognának.
– Allah-u-akbar. Allah-u-akbar. Allah-u…
Sekíba is ismételni kezdte az imát. Alig lehetett hallani, a torka úgy
ki volt száradva, hogy minden szó égette.
Amikor közelebb értek a tábornokhoz, ő jelt adott az embereinek,
akik a szökőkút mellett, a palota legtávolabbi széléhez vonultak.
Ünnepélyesen meneteltek egy füves rész felé, ahol még több
egyenruhás várakozott félkörben. Sekíba szíve majdnem megállt. A
katonák egy sor gyümölcsfa elé mély gödröt ástak, maguk elé két
kőhalmot hordtak, mindegyikben öklömnyi kövek. A kupac a térdükig
ért.
Sekíba imája felhangosodott, és Benafsával együtt ismételte a
szavakat. Könnyek ízét érezte a szájában. A palota túlsó végéhez
értek, magas falak takarták őket a kíváncsiskodók elől. A
kivégzőosztag Benafsától talán öt méterre sorakozott fel. Habibulláh
sah lépett ki az épületből, és megállt a tábornoka mellett.
Összesúgtak, mindketten a nőket nézték.
Az uralkodó mondott valamit, a másik rábólintott, és amikor a
halálraítéltet a félkör közepére vezették, odasétált hozzá. Sekíba
minden szót hallott.
 – Mondd csak, Khánum Benafsa, hajlandó vagy elárulni a férfi
nevét, akit a szobádba engedtél?
Benafsa felnézett, egyenesen vallatója szemébe.
– Allah-u-akbar.
– Kegyelmet kaphatnál, ha megmondanád, ki az.
– Allah-u-akbar.
A tábornok dühösen fújt egyet, és a fejét rázva hátranézett a
sahra. Az bólintott, arcán harag és csalódottság keveredett.
– Hát, legyen. Khánum Benafsa, bűneidet szeretett iszlámunk
legnagyobb tudósai vizsgálták meg, és most országunk törvényei
szerint halálra kövezünk azért a szörnyű tettért, amit elkövettél – a
két őrre nézett, és a gödörre mutatott. Azok karon ragadták, és a
verembe eresztették a háremhölgyet, aki felsikoltott, azután a
lábával rugdalózva keresett támasztékot. Kék csadorja úgy
csapkodott ide-oda, mint a palota szökőkútjából kifogott aranyhal.
Sekíba tett felé egy lépést, de azonnal karon ragadták.
Habibulláhot nézte. A férfi karba font kézzel, látszólagos
nyugalommal figyelt, és magában mormolt valamit. Amikor
meghallotta Benafsa hangját, megrázta a fejét, lesütötte a szemét,
és távozott. Nem várta meg a kivégzést.
A katonák földet lapátoltak az elítélt köré, és mellig beásták. Ő
hiába rángatta magát, túl mélyen volt, teste mellé szorított kezének
sem vette hasznát. Ahogy nőtt körülötte a földhalom, egyre
kevesebbet mozgott, és egyre hangosabban jajgatott. Sekíba
behunyta a szemét, de nem tudott elbújni: mindent betöltött a
zokogás.
– Allah-u-akbar. Allah-u-akbar. Allah-u…
És akkor egy éles kiáltás. Sekíba rémülten nézett fel. Egy vékony,
sötét csík jelent meg a csador szemnyílása fölött. Benafsa mellett
három kő feküdt.
Elkezdődött.
A katonák egymás után lehajoltak, választottak egy követ a
halomból, mondtak valamit, és megdobták az egykori háremhölgyet,
aki csak melltől felfelé létezett már.
Allah legyen hozzád kegyelmes, Khánum Benafsa!
Ahányszor eltalálta egy kő, megrándult a teste. A katonák sorba
álltak, felvettek egy követ, eldobták, azután a félkör távolabbi végére
mentek. Tíz perc alatt talán száz kő is elrepült, az elítélt hangja
elhalkult, teste előredőlt, a csadorját egy tucat helyen mocskos, sötét
körökben itatta át a vér. Mindenhova jutott belőle, már a föld is csupa
vörös volt körülötte, két kő feltépte a kék szövetet, előbukkant a
sebzett bőr.
Sekíba ezt már nem bírta elviselni, és elfordult. Egy sor
kíváncsiskodó katona mögött meglátta a sok kék csadort. Nekik
azért kellett végignézniük ezt a szörnyűséget, hogy okuljanak a
példából. Mindannyian halálra rémültek, és amennyire engedték
nekik, igyekeztek másfelé nézni.
Az egyik kő a másik után repült, az egyik sikoly a másikat követte,
míg végül Benafsa elnémult, és nem mozdult többé. A tábornok
felemelte a kezét. A kivégzés sikeresen véget ért.
 47.

Sekíba
Míg a saját büntetését kapta, Sekíba szeme előtt újra és újra
Benafsa élettelen teste jelent meg. Száz ütésre ítélték, melyet hiba
nélkül rótt ki rá egy katona, akit a tábornok ellenőrzött. Sekíba
csuklóját ugyanúgy megkötözték, mint Benafsáét, le kellett térdelnie,
az őrök mögötte sorakoztak.
Az arcát minden ütésre újra görcsbe rántotta a fájdalom, de egy
hangot sem adott ki.
A háta sajgott, forró volt, és csupa vér. A katona, törvény szerint,
egy könyvet tartott a hóna alatt, hogy ne sújthasson le teljes erőből.
Hangosan számolták az ütéseket, a századik után eloldozták a lányt,
és ő az oldalára zuhant. A férfiak egy szó nélkül magára hagyták.
Elájult. Vizet érzett az ajkán. Gyógykenőcsöt kentek a hátára. A
brit asszony a fejét rázta, és felháborodott hangokat adott ki,
majdnem úgy, mintha afgán volna, és morgott hozzá valamit, amit
senki sem értett.
Sekíba szorosan csukva tartotta a szemét, hogy ne kelljen
szembenéznie a borzalommal, de az nem tűnt el, mintha a
szemhéjára égették volna a képeket. Amikor végül felnézett,
Béroven doktort látta, aki éppen egy nedves rongyot csavart ki, és
óvatosan próbálta felmérni a beteg állapotát.
– Fajd? – kérdezte erős brit akcentussal, olyan esetlenül képezve
a hangokat, hogy a szó érthetetlen maradt. Kétszer is meg kellett
ismételnie, mire Sekíba megértette, hogy azt kérdezte, fáj-e.
 Megrázta a fejét, és körülnézett. Még mindig a bokánál
összehúzott, buggyos nadrágja volt rajta. A szoba sarkában, egy
széken fejkendő lógott: tehát a hárem egyik szobájában fekszik. A
falon túlról női hangok hallatszottak. Megint eszébe jutott, hogyan
könyörgött Benafsa kegyelemért és megbocsátásért a társnőinek,
akiket csak az érdekelt, hogy a saját bőrüket mentsék.
Kinyílt az ajtó, Halima kukucskált be.
– Bejöhetek? – kérdezte riadtan a doktornőtől, aki, úgy látszik,
megértette a kérdést, mert bólintott, és egy kézmozdulattal beljebb
invitálta a látogatót.
– Hogy érzed magad?
– Jobban – smirglinek érezte a torkát.
– Örülök – térdelt Sekíba mellé. – Borzalmas napok. Sosem láttam
még ilyet.
Sekíbának nem volt mit felelnie. A másik nagyokat sóhajtott, és
könnyes szemével lopva a doktornő felé lesett.
– Tarík is itt van kinn. Látni akar, de nagyon fél. Nem baj, ha bejön
egy kicsit?
Sekíba bólintott. Eszébe jutott, hogy amikor elfordult, hogy ne
lássa Benafsa kivégzését, Tarík félelemtől tágra nyílt száját és
szemét pillantotta meg, a lába előtt saját hányadéka.
Halima lágyan megérintette Sekíba homlokát, mielőtt felállt és
némán kiment. Ő meg azt kívánta, bár visszajönne, és a haját
simogatná, a kezét szorítaná, mint egy anya.
De helyette Tarík viharzott be, és leült a beteg mellé. A keze
ugyanúgy remegett, mint a hangja.
– Jaj, Allah kegyelmezz! Hogy érzed magad? Nagyon fáj? Mit
műveltek veled?
– Megbüntettek.
– Hogyan?
– Száz botütéssel.
Tarík halálra rémült, amikor végignézett a barátnője testén.
 – Ez borzasztó! Jaj, Sekíb! Megmondták, hogy téged miért
büntetnek?
– Mert nem jól őrködtem.
– Allah, kegyelmezz, hát akkor mi pont olyan bűnösök voltunk –
suttogta olyan halkan, mintha félne, hogy meghallják a palotában.
– De csak én voltam szolgálatban aznap éjjel. Ezt Gafúr rögtön
elmondta nekik.
– Gafúr… Sose gondoltam volna, hogy ilyen… úgy értem, azt
tudom, hogy csak saját magára gondol, de azt nem hittem volna,
hogy képes megtenni…
– Ilyenek az emberek. Ő sem különbözik a többiektől.
Sekíbának eszébe jutott, hogy Benafsa mindenkitől különbözött. A
tábornok bocsánatot ígért neki egy férfi nevéért cserébe. Lehet, hogy
az ajánlat nem volt őszinte, de őt a kegyelem lehetősége egy
pillanatra sem rendítette meg. Nem árulta el, ki volt a csábítója.
Vajon miért? Miért védte így Bárán agát?
– Azt mondta, csak beszélni akarnak veled. És nem tudta, hogy
meg fognak büntetni.
Sekíba nem felejtette el Gafúr zavart tekintetét azon az éjjelen és
a megkövezés napján.
– Neked mit mondtak? Benafsa… szégyent hozott a palotára.
Akkor sem hittem volna… hogy ilyesmi megtörténhet… Azt hittem,
Kabulban, a palotában már másképp mennek a dolgok!
– Ilyen sértést egy férfi sem viselne el. A sah szégyellte volna
magát, ha enyhébb büntetést is elfogad.
– És velünk, őrökkel mi lesz?
– Nem tudom.
– És veled? Visszaküldenek a családodhoz?
Sekíbának eszébe jutott, hogy nem véletlenül kímélték meg az
életét – férjhez fog menni. Elképzelte Amánulláh arcát. Vajon tényleg
ő lesz az? Ő mentette meg a kivégzéstől, hogy a feleségévé tegye?
Vagy az ágyasává? Még a földön összegömbölyödve, csupa seb,
gyógyító főzetektől ragacsos háttal is arra vágyott, hogy otthona
legyen… saját otthona és gyereke. Apró tenyerek feltétel nélküli,
odaadó érintését akarta érezni.
– Nem tudom, hova küldenek – mondta végül, mert nem volt
kedve szóba hozni a házasságot, amíg ennyire keveset tud róla. Ha
Gafúr fülébe jut, még közbelép, és elrontja, ami talán jó lehetne.
– Jaj, de borzasztó! Úgy sajnálom! Sajnálom, hogy téged
hibáztatnak. Az egész hárem halálra rémült, mindenki attól fél, mást
is megbüntethetnek, csak hogy ránk ijesszenek, vagy mert azt
hiszik, többen is belekeveredtek…
Sekíb érezte, hogy Tarík fárasztja. Megkérte, menjen el, hadd
pihenjen. A látogatója csalódottnak tűnt, de engedelmesen bólintott,
és magára hagyta. Az egyenruhája esetlenül lógott rajta, kevésbé
volt férfi, mint valaha.
Sekíba éppen elszenderedett volna, amikor Tarík újra berontott
hozzá.
– Sekíb! – kiabálta izgatottan.
– Kérlek, Tarík! Aludni szeretnék egy kicsit…
– Tudom, és ne haragudj, de a palotából küldtek üzenetet. És
kérték, hogy adjam át neked: két nap múlva készen kell állnod!
Sekíba meghökkent. Tarík elpirult, és zavartan elmosolyodott.
– Azt mondták, férjhez adnak!
 48.

Rahíma
Eljött Eid ünnepe. Öt hét telt el a Zamarud elleni merénylet óta.
Badrija egymás után kapta a leveleket a parlament elnökétől, aki
azzal fenyegette, hogy ha nem tér vissza azonnal a munkájához,
megfosztják a pozíciójától. Abdul Khalík döntött: az ünnep után
indulhatunk.
Dzsamíla magyarázta el, miről van szó.
– Egy külföldi céggel kötött üzletet. Tudod, azokkal a nyugatiakkal,
akikkel mostanában olyan sokat találkozik. Pénzt akar kapni tőlük
azért, mert ügyel a biztonságukra. És a parlamentben nemsokára
arról szavaznak, hogy az a cég megépítheti-e a csővezetékét a
tartományunkban. Ha nem építkezhetnek, akkor biztonsági
szolgálatra sem lesz szükségük.
– Ezért küldi Badriját a parlamentbe? Hogy szavazzon a csőre?
– Igen. És hogy minden tisztségbe a megfelelő ember kerüljön.
Olyan, aki megadja neki, amire szüksége van.
Most már az összes eddigi szavazatot értettem. Abdul Khalík
nyilván ráparancsolt a feleségére, hogy figyelje a barátja jelzéseit.
Badrija igyekezett elhitetni velünk, hogy számít valamit, pedig
igazából csak egy bábu. Semmiben sem hasonlít Hamídára és
Szufiára, nem csoda, hogy nem érzi magát jól a közelükben.
Örültem, hogy visszautazunk, bár éreztem, hogy most még
nehezebb lesz elbúcsúznom Dzsahángírtől, hiszen már tudtam,
mennyire fog hiányozni. Mégsem mertem megkérdezni, hogy
magammal vihetem-e.
 Az Eid első napján a négy feleség együtt ment át a szomszédba,
Bibi Gulalaj házába, hogy köszöntsük anyósunkat, ahogy illik.
Azután hazamentünk, és készültünk a legrosszabbra. Három napon
át egymásnak adták a kilincset a vendégek. Három napot töltöttem a
konyhában a szakáccsal és a szolgálólánnyal, edényt szárítgattam,
tálakat töltöttem tele dióval és mazsolával, teát szolgáltam fel.
Badriját és Dzsamílát behívták, hogy üljön a vendégek mellé, engem
egyszer sem. Pedig még Sáhnáz is előkerült időnként, hogy a
hozzánk érkező asszonyokkal beszélgessen.
Ha a férjem tényleg újra akar nősülni, akkor nem is várhattam
jobbat. Tudtam, hogy a családom semmiképp sem fogadna vissza,
ez elvi kérdés. A nagybátyáim nem viselnének el a házban egy
kidobott, becsületét vesztett asszonyt.
Ha nagyobb volna a ház, Abdul Khalík az összes feleségét
megtarthatná. Nem tudtuk, mire készül, mindannyian szorongva
számolgattuk a lehetőségeinket. Bibi Gulalaj és a fia feltűnően
hallgatag volt.
– Rahíma! Rahíma-dzsán, gyere kicsit! Nézd, ki jött hozzád
látogatóba!
A szoknyámba töröltem a kezem, és kisiettem, reméltem, Khálá
Saima vár rám. De legnagyobb megdöbbenésemre, a nővérem,
Sahlá állt előttem. Egy kisfiú kezét fogta, és egy másikat, talán négy
hónaposat tartott a karjában.
Szélesen mosolygott rám, én meg némán bámultam. Az arca, a
csípője kikerekedett, már nem volt kamasz. Boldognak tűnt.
– Rahíma, kedvesem! – elengedte a fia kezét, és tett felém két
lépést. El se hittem, hogy ennyi idő után újra látom. Leírhatatlanul jó
érzés volt, hogy átölelt és megsimogatott. A könnyei és a könnyeim
összekeveredtek az arcomon.
– De jó, hogy végre látlak! – súgta. – Bocsáss meg, Rahíma, nem
tudtam jönni, nem voltam itt veled, amikor… amikor minden
megtörtént.
 Mindig nagyon hiányzott, de a legjobban akkor, amikor Parvín
eldobta magától az élét. Attól, hogy itt volt, újra felszakadt a seb.
– Itt akartam lenni! Jönni akartam, de olyan közel volt már ez a
kicsi… – mutatott a karjában tartott lánykára.
Megsimogattam a babát, a bőre olyan finom puha volt, mint az
anyjáé.
– Értem, Sahlá. Jó lett volna, ha itt tudsz lenni… borzasztó volt.
– Allah kegyelmezzen neki, gondolom, hogy az volt. Szegény
Parvín, el sem tudom képzelni, min ment keresztül.
Bibi Gulalaj gyanakodva, elégedetlenül figyelt minket a szoba
sarkából. Körülnéztem, láttam, hogy más vendégek is érkeztek,
akiket még nem is üdvözöltem. Gyors csókot váltottam a nővérem
anyósával és két sógornőjével. Sahlá letelepedett az egyik vánkosra,
a lányát az ölében tartotta, a fia melléjük bújt. Én is odaültem. Bibi
Gulalaj le sem vette rólam a szemét.
– Jaj, Sahlá, gyönyörűek a gyerekeid! Nekem is…
– Rahíma! – mordult rám Bibi Gulalaj. – Nem gondolod, hogy
udvariasabb volna, ha teával kínálnád a vendégeinket, mielőtt a
locsogásoddal kezded untatni őket?
Belepirultam a szégyenbe és a dühbe. Legalább öt Eid telt már el,
és ez az első, hogy a nővérem el tudott jönni hozzánk látogatóba. A
rossz emlékű esküvőnk óta nem láttam. Észrevettem, hogy Sahlát
meglepi, ahogy Bibi Gulalaj szól hozzám.
Dzsamíla lépett közbe.
– Hagyd, majd én, Khálá-dzsán. Ha már Rahíma drága nővére
eljött hozzánk, jó volna, ha együtt tölthetnének egy kis időt.
Imádtam, amiért megért és segít. Csészékben teát hozott, és
körbeadott egy dióval és faeperrel teli tálat. A többiek barátságosan
fecsegtek, Sahlá meg csak fogta a kezemet. A fia, Soib
szégyenlősen rám mosolygott, a húga a csöpp karjával kapálózott,
és le sem vette a szemét az anyjáról.
– Soib, mondtad Khálá-dzsánnak, hogy szalám?
– Szalám – vágta rá gyorsan a kisfiú, és anyja háta mögé bújt.
 – Nagyon félénk – mosolygott Sahlá.
– Meg szeretném mutatni neked a fiam! – nevettem vissza rájuk,
kifutottam a folyosóra, és Dzsahángír után kiabáltam. A szobában
üldögélő többi nő nevetségesnek tartott minket. Mindenkinek van
gyereke! Nem értették, miért csapunk körülöttük ekkora felhajtást.
Halk lépteket hallottam Dzsamíla szobája felől. Míg én Kabulban
voltam, a fiam egészen odaszokott, amikor nem volt velem, mindig
tudtam, hol keressem.
– Gyere, baccsem, gyere, ismerkedj meg Khálá-dzsánnal! –
integettem neki. A fiam kíváncsi volt, megfogta a kezem, és bejött
velem a nagy szobába.
– Jaj, de édes, nám-e-khodá! – nevetett Sahlá, Istent dicsérve, és
fújt hármat, hogy megóvja a szemmel veréstől. – Az arca a tiéd.
– Tényleg úgy látod? – boldog voltam, hogy ezt mondja.
– Teljesen. És Mádar-dzsán haja. Nézd csak ezeket a
göndörkéket a tarkóján!
Anyánk említése mindkettőnkben szomorú emlékeket ébresztett.
– Találkoztatok mostanában? – kérdeztem óvatosan.
Sahlá a fejét rázta. A földtől fekete lábfejemet tanulmányoztam.
Érzékenyek voltunk erre a témára, és én nem akartam mindent
elmondani, amit Mádar-dzsán egyre romló állapotáról hallottam.
Árulásnak éreztem volna, főleg, amikor ez a sok nő körülöttünk ül.
Közben mégis ki szerettem volna önteni neki a szívem, jó lett volna a
húgainkról beszélni, akik akkor is csak magukra számíthatnak,
amikor mindkét szülőjük otthon van. Jó lett volna azt hallani, hogy
majd ő észre téríti Mádar-dzsánt, nem számít, hogy Khálá Saimának
sem sikerült. De egyelőre mindent magamban tartottam.
– És a kislányod is nagyon édes! Hogy hívják?
Odanyújtottam neki a kezem, ő pedig hosszú, vékony ujjaival
szorosan belém kapaszkodott.
Sahlá lehalkította a hangját, és körülnézett, nem figyel-e valaki
ránk.
– Parvínnak neveztem el – súgta.
 Most, hogy jobban megnéztem, láttam, hogy Sahlá lányának őzike
szeme és rózsaszín, telt ajka épp olyan, mint a húgunké volt.
Összeszorult a torkom, a nővérem halványan mosolygott.
– Parvín?
– Igen. Az anyósom igazából Rimát akart, de megkértem, hadd
válasszak én nevet, és megengedte.
Csak bámultam az unokahúgom arcát. Minél tovább néztem,
annál könnyebben felfedeztem benne Parvínt. Azután a saját
anyósom jutott eszembe. Csak azért hagyta rám, hogy én adjak
nevet a fiamnak, mert a férjem is beleegyezett. Ha ő nemet mond,
Bibi Gulalaj biztos nem járul hozzá.
– Csodálatos, hogy megengedte.
– Az. Nem volt könnyű meggyőzni, mert félt, hogy
szerencsétlenséget hoz, tudod, egy sántáról elnevezni egy gyereket.
Hála istennek, ez még azelőtt volt… úgy értem, ha azután születik,
nem tudtam volna rávenni őket. Túl sok baj tapadt ehhez a névhez.
Bánatosan nézte a lánya arcát.
– Azután, hogy történt, ami történt, elkezdték mégis Rimának
szólítani. Én is alig tudtam rávenni magam, hogy kimondjam a nevét.
De most, ha csak ketten vagyunk, megint Parvínnak hívom. Jobban
érzem magam tőle. Furcsa, nem? Ugyanazt a nevet mondjuk, de
más bajt hall ki belőle, én meg boldogságot.
Pontosan értettem, mire gondol.
Ha bárki más jön vendégségbe, már rég újra a konyhában kellett
volna dolgoznom. De a nővérem ült mellettem, és minden
lehetséges másodpercet vele akartam tölteni. Dzsamíla újratöltötte a
csészéket, körbeadta a süteményes tálcát, és udvariasan
beszélgetett mindenkivel. Szemmel tartotta Bibi Gulalajt, és
ahányszor úgy érezte, meg akar szólítani, gyorsan kérdezett tőle
valamit, vagy elterelte rólam a figyelmét. Amikor találkozott a
szemünk, némán megköszöntem, amit tesz. Rám mosolygott.
– Nagyon jól nézel ki! – ujjongtam. És komolyan is gondoltam.
Sahlá érettebb lett, de egyébként nem változott. És elégedettnek
tűnt! Még azt is észrevettem, hogy egyszer-kétszer őszintén
összemosolygott a sógornőjével. Az anyósa halk szavú asszony volt,
kicsit sem hasonlított Bibi Gulalajra. A hatvanas éveiben járhatott, a
kendője alól ősz tincsek kukucskáltak ki. Őszinte aggodalommal az
arcán hallgatta végig, ahogy Dzsamíla az anyánk betegségéről
mesélt neki.
– Tényleg minden rendben? – súgtam, amikor már mindenki
másra figyelt a szobában. – Boldog vagy?
– Nagyon hiányzol, Rahíma! Mindenki hiányzik. Nagyon-nagyon
szeretném látni Rohílát és Szitárát. Jó volna tudni mekkorák már, és
mit csinálnak egész nap. De ezt leszámítva boldog vagyok.
Elmosolyodtam. Hittem neki.
– És te?
Dzsahángír Soib inge ujját ráncigálta, szeretett volna kimenni vele
a folyosóra játszani. Soib vállat vont, és követte.
– Én? – éreztem, hogy Bibi Gulalaj tekintete a tarkómba fúródik.
Bólintottam. A nővérem túl jól ismert, az arcáról eltűnt a jókedv.
– Jól van, ennek nagyon örülök – bólintott, és értettem, hogy pont
az ellenkezőjére gondol.
– Voltam Kabulban. Hallottál róla?
– Hallottam valamit, de…
Elmeséltem neki Badriját és az ő képviselői helyét a Dzsirgában,
meg azt, ahogy az asszisztense lettem. Részletesen beszámoltam a
nagyvárosról, ahol semmi sem olyan, mint itt, mégis minden ismerős
Khálá Saima meséiből. Büszke voltam, mert Sahlá lenyűgözve
hallgatott.
Bárcsak megállíthattam volna az időt! Örökre ott maradtam volna
a nővérem mellett, míg ártatlan gyerekeink a közelben játszanak, mi
meg egymásba kapaszkodva gyászoljuk a halott testvérünket, az
anyánkat, aki már sosem lesz olyan, mint volt, és a húgainkat, akiket
el kellett hagynunk.
– Ugye találkozol néha Khálá Saimával?
 – Meglátogat, amikor tud. Egyre nehezebben jár, de ha nem jön,
akkor nagyon hiányzik.
– És szokott még Bibi Sekíbáról mesélni? – Észrevette, hogy a kis
Parvín szeme mindjárt lecsukódik, és ringatni kezdte magát, épp
úgy, ahogy én ringattam Dzsahángírt. Csodás, hogy a lányokban
milyen gyorsan életre kel az anyaság ösztöne.
– Szokott. Imádom hallgatni. Elrepít messzire… a múltba.
Sahlá sóhajtott. Neki legalább annyira hiányzott a múltunk, mint
nekem.
– Értelek, Rahíma-dzsán. De változnak az idők. Minden változik. A
madarak egyenként elszállnak.
 49.

Sekíba
Sekíbának csupán annyit mondtak, hogy két nap múlva sor kerül a
nikáhra. A hír gyorsan elterjedt a gyászoló háremben, és a nők
összegyűltek, hogy felkészítsék a menyasszonyt.
– De ki a férfi? Milyen szerencsés vagy! Bölcs uralkodónk egy férj
számára kímélte meg az életedet. Ez ám a megtiszteltetés!
Ezek a hangok voltak kevesebben. Sekíba a suttogást is hallotta,
márpedig az inkább dühös és hitetlenkedő volt. Akadt, aki szerint
összejátszott Benafsával, és őt is halálra kellett volna kövezni.
Láttad, milyen kényelmesen elhelyezkedett Benafsa szobájában?
Mintha mindig is az övé lett volna! Fogadnék, ő csempészte be a
szeretőt. Biztos vagyok benne. Időnként hallottam éjszaka a lépteit,
és sejtettem… sőt tudtam, hogy tilosban jár. Gondolom, vak
emberhez adják hozzá. Különben nem viselné el az arca látványát.
Milyen gyorsan ellene fordultak! Milyen gyorsan megfeledkeztek
róla, hogy a karjában tartotta a gyerekeiket, forró vizet hordott a
fürdővizükbe, és még a vállukat is masszírozta, ha arra kérték.
Közben mindig Sekíba-e-halím maradt számukra, összekacsintottak
a háta mögött, amikor forró tálban felszolgálta a reggelijüket, amit a
palotából hoztak át.
Sekíba-e-halím különlegességet tálal fel!
Lehet, hogy a másik arcára is öntenie kellene egy tányérral – nézd
már, pont olyan színű a mai étel, mint az arca! Ez a szakács egy
zseni!
 Azért akadtak néhányan, például Halima és Benazír, akik szánták
szegényt, és tudták, hogy segítségre van szüksége.
– Ki a férfi? – kérdezte Halima, miközben olajat fésült Sekíba fakó,
rövid hajába.
– Nem tudom, Khánum Halima. Nekem senki nem árulta el.
– Talán egy inas a palotából. Lehet, hogy ott fogsz ezentúl
dolgozni? – töprengett Benazír. – Annak örülnél?
– Azt hiszem – próbált uralkodni az érzésein Sekíba. Egyáltalán
nem erre vágyott, de senkivel nem merte megosztani a titkát. Ő
Amánulláhra várt – nem egy inasra!
– Kicsit furcsa, hogy neked nem mondanak semmit – töprengett
Halima. A baj és Sekíba elválaszthatatlanok voltak egymástól, nehéz
volt elképzelni, hogy akár egy házasság is révbe juttatja.
– Tudod, sok minden jár együtt egy házassággal. Itt éltél a
háremben, sejted, mi történik férfi és nő között. A férjed elvárja majd,
hogy teljesítsd asszonyi kötelességed. Ne okozz neki csalódást.
Sekíba gombócot érzett a gyomrában. Eddig nem nagyon
gondolkozott azon, mi fog történni a férje és közte. Eszébe jutott a
sah hálóterméből kiszűrődő nyöszörgés és sóhajtozás. Eszébe
jutott, amit Mahbúba mesélt neki, és úgy érezte, valami a lába között
görcsbe rándul a szorongástól.
– Először fáj – folytatta Halima.
– Nagyon fáj! – kontrázott Benazír.
– Azután egyre könnyebb lesz. És Allah talán megáld egy
gyerekkel.
Benazír mosolyogva Mezsgánra nézet, aki néhány méterre tőlük
szendergett.
– Azt mesélted, hogy a te családodban a nők mindig fiút szülnek.
Ha te is, akkor boldoggá teszed a férjed. Főleg, ha ez lesz az első
gyereke.
– Komolyan azt hiszed, hogy első feleség lesz? – csodálkozott
Benazír.
 – Minden megtörténhet – Halima ránézett Sekíbára, és az elmúlt
néhány nap jutott az eszébe.
Aznap délután még egy szenzáció kavarta fel a háremet. Nabila
szaladt be a fürdőcsarnokba, Sekíba az ajtón keresztül hallotta a
hangját.
– Hallottátok, mi történt? Eljegyzés lesz! Amánulláh hercegnek
eljegyzése lesz! Végre asszonyt választott magának!
A két hírt senki sem kapcsolta össze, kivéve Sekíbát, aki lehunyta
a szemét, és szorongó szívvel imádkozott.
Két nappal azután, hogy Tarík beállított a nagy újsággal, ahogy
ígérték, egy katona érkezett a hárembe. Gafúr a kapu előtt állt, és
beszólt a házba Sekíbáért. A szörnyű éjjel óta nem beszéltek
egymással.
– Sekíba! – kiabálta minden ünnepélyesség nélkül. – Jöttek érted
a palotából.
Ő ezt az éjjelt is Benafsa szobájában töltötte, és az előtte álló
napot próbálta elképzelni. A háta még csupa seb volt, az oldalán
feküdt. Az ajtót bámulta, lelki szemei előtt Bárán aga lopózott be a
szobába, hogy titokban magáévá tegye a sah ágyasát. Miért nem
árulta el Benafsa a szeretője nevét?
Sekíba lassan felállt, lesimogatta a szoknyáját, igyekezett Taríkot
nem felébreszteni. Katonai egyenruhában képzelte el Amánulláhot,
élére vasalt nadrágban, tökéletesen álló kucsmában. Szégyenkezett
a saját öltözete miatt. Felvette a kendőjét, és átkötötte az álla alatt.
Tarík felébredt, és félálomban vakarózott, de amikor eszébe jutott, mi
történik, talpra ugrott. Átölelte Sekíba nyakát, és szorosan magához
húzta: a mozdulat meglepte a távozót.
– Hát itt az idő? Minden jót kívánok, drága húgom! Allah áldja meg
a lépteket, amik várnak rád, és hozzon boldogságot az egész
életedre! – Tarík szeme könnybe lábadt. – Ne felejts el néha értem is
imádkozni. Könyörögj, hogy én is ilyen szerencsés legyek.
– Azt fogom kérni, hogy még szerencsésebb légy!
 A palotát nem várakoztathatta meg, nem volt rá idő, hogy
Halimától vagy Benazírtól is elbúcsúzzon, a bejáratnál posztoló
Gafúr mellett pedig egyszerűen elsétált.
– Hogy vagy, Sekíba-dzsán? Remélem, jobban érzed magad. Úgy
hallottam, súlyos büntetést kaptál – a parancsnoka kényelmetlenül
érezte magát, inkább a várakozó katonát nézte, mint Sekíbát.
– Megkaptak áldozatul, és bűnbak lett belőlem. Mi mást tehettek
volna?
– Biztosan azt hitték…
– Azt hitték, amit te mondtál nekik – mondta Sekíba nyugodtan.
– Én semmit… de mindegy. Gratulálok.
– Én meg neked.
– Nekem?
– Persze. Az ember nem mindennap menekül épp bőrrel a tűzből.
– Várj csak! Én nem…
Valami arra késztette Sekíbát, hogy visszaforduljon, és egyenesen
Gafúr arcába nézzen. Belefáradt már abba, hogy elhallgassa a
véleményét.
– Van valami, amit nem tudsz rólam, Gafúr – haragos tekintetével
fogva tartotta a másik szemét. – Tudni akarod, miért üldözött el a
családom? Hát azért, mert átkot hordok magamon, és akik
körülvettek, mind túl korán kerültek a sírba. És most a tiszta ég alatt,
a sátán füle hallatára megátkozlak. Százszorosan szenvedj minden
egyes botütésért. Emlékezz a szavaimra, te kígyó, meg fogod kapni,
amit megérdemelsz.
Gafúr teste megfeszült a gyűlölettől, de az arca elsápadt. Az ajka
szétnyílt, hang mégsem jött ki rajta. Sekíba elégedetten megfordult,
és ment tovább a várakozó katona felé.
A kastély keleti szárnyában egy kis szobába vezették. Az a két
férfi ült ott, aki alig néhány napja kikérdezte. Az alacsony az
égimeszelőre nézett, várta, hogy ő kezdjen beszélni.
Amánulláh is idejön? Lehet, hogy már ma látom? Tényleg meglesz
kettőnk nikáhja?
 – Szalám – mondta lehajtott fejjel, ijedten. A ruháját, a fejkendőjét
igazgatta, szerette volna, ha minden tökéletesen áll rajta. A férfiak
intettek neki, hogy üljön le a velük szemben álló székbe. Amíg az
egyik beszélt, a másik helyeslően bólogatott, és a társa szavait
ismételgette.
– Szerencsés lány vagy.
– De még milyen szerencsés!
Sekíba nem nézett fel.
– Kegyelmet kaptál, bár nem érdemled meg. Légy nagyon hálás!
– Nagyon hálás…
– Valaki beleegyezett, hogy feleségül vesz, pedig feltehetően
senki sem hitte, hogy egyszer asszony leszel. De most lehetőséget
kapsz, hogy megváltsd magad. Próbálj tisztességes életet élni,
teljesítsd a kötelességeid, ahogy szent Koránunk parancsolja. Képes
vagy rá?
– A szent könyv szeretetére neveltek, uram. Semmit nem akarok
jobban, mint tisztességesen élni.
Az alacsony férfi csodálkozva nézett rá. Talán tiszteletlenebb
válaszra készült.
– Örömmel hallom. Gondolhatod, a palotát sújtó tragédia után
szeretett Habibulláh urunk látni sem akar téged. De áldását adta a
férjhezmeneteledre.
Sekíbának vadul dörömbölt a szíve. Azt még mindig nem árulták
el, ki veszi el. Minden szó után arra várt, hogy a következő a
jövendőbelije neve lesz, az az édes név: Amánulláh!
– A jövendőbelid a szomszéd szobában vár a mollával. Most írja
alá a házassági szerződéseteket.
Kinyílt az ajtó, és egy harmadik férfi lépett be. Odabiccentett a
karosszékben ülőknek, akik erre visszafordultak a lányhoz.
– Beleegyezett, hogy háromszor jól hallhatóan kimondja a
szándékát. Most rajtad a sor. Mi majd beszélünk a nevedben.
Készen állsz rá, hogy egy életre elfogadd férjedül Bárán agát?
 Sekíba már akkor bólogatott, amikor még ki sem mondták a nevet.
Amikor meghallotta, kiről van szó, még mindig bólogatott, és el
kellett telnie néhány másodpercnek, míg felfogta, kiről van szó.
– Bárán a…
– Egyszerűen igennel vagy nemmel válaszolj. Készen állsz rá,
hogy elfogadd férjedül Bárán agát? Azt hadd tegyem hozzá, hogy
még annál is nagyobb bolond lennél, mint amekkorának
megismertünk, ha egyáltalán elgondolkoznál az igenen kívül bármi
más válaszon.
Sekíba némán ült. Várakozóan néztek rá, neki meg a fejében
egymást kergették a gondolatok.
Mi történik? Miért akar engem Bárán aga? Bárán aga? Benafsa
titkos szeretője? Ennek így nincs semmi értelme.
Sekíba arcában meg-megrándult egy ideg.
– Igen vagy nem? – most már hangosabb, türelmetlenebb volt a
kérdés.
– Tán bolond vagy? Mondd, hogy igen, hogy a molla lezárhassa a
nikáht. Jó, akkor beszéljünk helyette. Semmi kedvem várni.
– Rendben, ezek szerint megegyeztünk. Nem mondott nemet.
Tudasd a mollával – a köpcös felállt, és átment a szomszéd
szobába.
De mi van Amánulláhhal? Akkor ő kit vesz el? Hogyan
hihettem…?
Sekíbának eszébe jutott a kertben kihallgatott beszélgetés.
Fojtogatta a düh. Talán tényleg olyan bolond, mint ahogy mások
mondják.
Egy papírt tettek elé, ő megfogta a tollat, amit már tintába mártva
felé nyújtottak, és egy vonalra írta a nevét. Kábult volt, de
megértette, hogy nincs más választása. Látta, hogy a palota
mindenkivel egyforma könnyen bánik el.
A folyosóra vezették, és rászóltak, hogy vegye fel a kendőjét.
Engedelmeskedett, éppen, amikor Bárán aga lépett ki egy közeli
szobából. Feléjük nézett. Az arca komorabb volt, mint ahogy Sekíba
emlékezett: a szeme karikás és szomorú.
Odabólintott a feleségének, azután végigsétált a folyosón, egy ajtó
felé. Ő követte. Hallotta, hogy a háta mögött a sah sovány és kövér
tanácsadója is megkönnyebbülten felsóhajt. Bárán agával együtt
hagyta el a palotát. A nikáht aláírták, a szerződés érvényes és
kötelező volt. Sekíba Bárán aga felesége lett.
 50.

Rahíma
Rövid találkozásunk után csak még jobban hiányzott Sahlá. És
Parvín. Az autó a Kabulba vezető földúton zötykölődött, én meg a
nővéreimre gondoltam. Úgy tűnt, hogy Sahlával jól bánnak, az
anyósa kedvesebbnek, barátságosabbnak látszott Bibi Gulalajnál. Ő
még a múlt éjjel is végighúzott a hátamon a botjával, miközben a
folyosót söprögettem. Amikor elestem, akkor meg a térdemre vágott
rá. Nem tetszett neki, ahogy védekezésül összehúztam magam,
mondta. Szégyen!
Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni az ülésen, mert a háttámla
éppen a lapockám alatti sebet dörzsölte. Nagyokat nyögtem, Badrija
pedig igyekezett nem meghallani – és én hálás voltam érte. Nem
akartam előtte sírni.
De Sahlá látogatása óta folyton ugyanazon törtem a fejem. Akkor
jutott először eszembe, amikor a nővéreimmel együtt elhagytuk
apám házát. Sahlá Parvínnak nevezte a lányát. Teljes szívemből
szerettem a kisebbik nővéremet, de én is úgy gondoltam, hogy egy
sánta neve bajt hozhat a kicsire. Nem voltam benne biztos, hogy a
saját gyerekemet el merném-e nevezni így.
Vagy Saimának. Reméltem, a nagynéném sosem fogja megtudni,
szégyelltem is magam miatta, de egyikük nevét sem adnám
senkinek.
Majd belehaltam a szülésbe. Azóta folyton imádkoztam, hogy ne
legyek újra terhes, és ez egyszer Allah meghallgatott. De a testem
mostanra visszanyerte a régi erejét, és a rossz emlékek gyorsan
elhalványultak. Újabb gyerekre vágytam. Nem tudtam biztosan, miért
nem esem teherbe, de feltételeztem, hogy Allahnak pontos terve van
velem. Talán a jövő hónapban. Butaság volt, és értelmetlen is, de
imádkoztam, hogy a következő gyerekem lány legyen.
Milyen nevet adnék neki? Raísza? Az anyám neve. Kizárt. Ezt
nem szégyelltem bevallani. Elég volt hozzá a kábultan csillogó,
füsttől kivörösödött szemére meg a tehetetlenül várakozó Rohíla és
Szitára tekintetére gondolnom. Nem, az anyám neve biztosan nem
jó. De nem tudtam úgy gondolni rá, hogy ne hiányozzon közben,
hogy ne hiányozzon, ahogy a nikáh napján magához ölelt.
Zamarud? Talán, de inkább az sem. Túl sokan utálták, de annyira,
hogy meg is akarták ölni. És ha egyszer megpróbálták, akkor biztos
újra próbálkoznak majd, és ki tudja, egyszer sikerülhet a gyilkosság.
És akkor a lányom egy meggyilkolt parlamenti képviselő nevét fogja
viselni. Nem jó, ez sem jó.
Hamída vagy Szufia? Ez már jobb. Mindkettejüket szerettem,
Hamídát kicsit jobban, mert ő beszélte rá Badriját, hogy engedjen el,
hadd nézzek körül a parlamentben, hadd lássak többet a világból.
De alig ismertem őket…
Sekíba? Ez az! Ezt a nevet választanám. Az én Bibi ükanyámét. A
nőét, aki kettős életet élt, mint én: férfiruhában járt, egy férfi
munkáját végezte, és a saját erejéből gondoskodott magáról. Így
hívnám a lányomat, ha volna. Ha.
– Nem fogok folyton veled foglalkozni amiatt, ami Zamaruddal
történt. Vigyázz magadra! – zsörtölődött Badrija. Már Kabul zsúfolt
utcáin jártunk. Csodálkozva fordultam felé, nem voltam benne biztos,
mit akar ezzel mondani.
– Részemről rendben. Nem hiszem, hogy azelőtt annyit kellett
foglalkoznod velem – feleltem nyugodtan, és már nem tudtam
visszaszívni. Badrija szeme tágra nyílt.
– Te szemtelen kis… – nem tudta, hogyan fejezze be, úgyhogy
visszakézből megpofozott. A szemem könnybe lábadt, az orrom
sajgott. Azért fohászkodtam, hogy ne vérezzem össze a frissen
mosott ruhámat.
– Ne merj így beszélni velem, te kis senki! Tartsd észben, hogy
csak nekem köszönheted, hogy itt vagy, és akkor gondolom meg
magam, amikor akarom.
Visszanyeltem, ami a nyelvemen volt, és inkább kinéztem az
ablakon.
Újra bejelentkeztünk a régi szobánkba. A lakás, amit a férjünk vett,
alapos felújításra szorult, mielőtt odaköltözhettünk volna. A
kísérőinket bízta meg, hogy keressenek helyi munkásokat, akik
felújítanak mindent, és zsalukat szerelnek fel. Nem akarta, hogy a
szomszédok vagy bárki más megpillantsák a feleségeit.
Badrija rögtön hozzáfogott a kipakoláshoz, a ruháit beakasztgatta
a szekrénybe.
Én viszont megláttam valamit, amitől leesett az állam. Egy
televízió állt a szobánkban! Legutóbb nem volt itt, és Badrija sem
említette, hogy valaha lett volna. Bekapcsoltam; a szobatársam
persze kíváncsian figyelt.
Kopogtattak. Badrijára néztem.
– Ne állj ott, mint egy elmebeteg. Tudd meg, ki az!
Az a férfi volt, akinél az érkezésünk után bejelentkeztünk. A
sofőrünk állt mögötte karba font kézzel.
– Bocsáss meg, Khánum-ha, elnézésedet kérem, amiért így rád
török, de valamiről megfeledkeztünk. Megengeded, hogy bejöjjek? –
hátranézett Marúfra, aki bólintott. Oldalra léptem, a fejkendőmet
továbbra is az arcom előtt tartottam: nem akartam, hogy a férjem
embere otthon valami rosszat jelentsen a viselkedésemről. A férfi
bejött, kikapcsolta a tévét, kihúzta a konnektorból, felnyalábolta, és
az ajtóhoz cipelte. Talán harminc másodpercig láttam egy mezőn
éneklő nőt, akinek az afgán népviseletére varrt kis tükrökben
tükröződött a Nap.
Bezárult az ajtó. Abdul Khalíknak volt tévéje; a saját szobájában
tartotta, az antennáját kivezetette a háztetőre, de mi nem nézhettük
a műsort. Egyszer voltam olyan vakmerő, hogy bekapcsoljam, rajta
is kapott, amint a gombokat nyomkodtam. Azt hittem, nincs otthon.
Berontott a szobába, és olyan dühösen ragadt nyakon, hogy alig
kaptam levegőt.
– Mit művelsz te itt? Ha még egyszer meglátlak tévét nézni,
kitépem a szemed a helyéről!
Amikor megkérdeztem Khálá Saimát, hogy neki van-e otthon
televíziója, megmagyarázta a férjem haragját.
– Sok mindennek nevezhetjük a férjed, de butának biztos nem.
Tudja, mit miért csinál. Nem akarja, hogy lásd, hogyan élnek a nők,
és mi történik az országban. Ezeknek a csatornáknak már annyiféle
műsora van, még női énekest meg női műsorvezetőt is bőven
találhatsz bennük. Még férfiak is felszólalnak a nők érdekében. El
tudod ezt képzelni? És azt, hogy mit éreznél, ha nap mint nap látnál
ilyen asszonyokat? Neki az az érdeke, hogy bekötve tartsa a
szemed.
A szálloda igazgatója elfelejtette, hogy érkeztünk, és gyorsan,
utólag kellett kijavítania a hibát. Megint rácsodálkozhattam, hogy
még a távolból is milyen rövid pórázon tart minket a férjem, és ez
feldühített. Úgy éreztem, élve temettek el, napról napra mélyebbre
kerülök a gödörben, és már alig látom a napvilágot.
A Dzsirga legalább egy kis változatosságot jelentett, és örültem,
hogy újra találkozom Hamídával és Szufiával. Öleléssel üdvözöltek
minket, és a gyerekeinkről kérdezősködtek. Boldogan vettem észre,
hogy velem kedvesebbek, mint Badrijával. Szerettem, hogy
szeretnek.
A Zamarud elleni támadás sok más női képviselőt is megijesztett.
Hamída azt mesélte, ketten is úgy döntöttek, hogy nem jönnek
vissza. Zamarud súlyosan megsebesült, a sebei elfertőződtek,
kórházban fekszik, valószínűtlen, hogy életben marad.
Az ülésszak imával indult. Badrija mellett ültem, lehajtottuk a
fejünket, kezünket az arcunk mellé emeltük. Azután a napot
kérdőívek kitöltésével, dokumentumok felolvasásával töltöttem.
Badrija egyszer-egyszer rám mordult, amikor túl lassan olvastam, de
nem válaszoltam neki. Így egyszerűbb volt. Az ülések után és a
szünetekben Hamídával és Szufiával tartottam, akik elég
tapintatosak voltak hozzá, hogy ne kérdezzék meg, miért nem
maradok a feleségtársammal. A parlament épületében a férjem
bérencei nem figyelték, merre járok. Itt lazább volt a póráz.
Az ülések után Badrija mindig azonnal visszasietett a hotelba. Őt
nem érdekelték az Oktatási Központ tanfolyamai, engem viszont
igen. A testőreink szerencsére fontosabbnak tartották, hogy az első
feleségre vigyázzanak, nem zavarta őket, ha beszálltam Hamída
autójába, megelégedtek azzal, hogy az ő testőre és sofőre vigyáz
rám is.
Az Oktatási Központ szokás szerint üresen állt, míg mi meg nem
érkeztünk.
Ms. Franklin örömmel köszöntött minket. Nem értettem, hogy lehet
valaki mindig ennyire jókedvű.
Felváltva kaptunk különféle leckéket. Egyik nap az angol alapjait
tanultuk, a következőn megint a számítógéppel foglalkoztunk, az
internetezést vagy a gépírást próbálgattuk. Boldog voltam, hogy
újból iskolás lehetek, visszavágytam az igazi osztálytermembe, ahol
velem egykorú fiúkkal tanulhattam, viccelődhettem és focizhattam.
Ms. Franklin büszke volt a fejlődésünkre. Azt mondta, mesélt
rólunk a szüleinek, elmondta nekik, milyen lelkesen dolgozunk, és
bár nők vagyunk, mennyire szeretnénk szerepet vállalni a politikai
életben. Élveztem a dicséretet, rég volt benne részem.
Amikor egyszer, úgy az óránk harmincadik percében kinyílt az
ajtó, mind meglepődtünk. Rajtunk kívül ritka volt itt a vendég.
Egy magas, vékony, a negyvenes éveiben járó nő lépett be, és
bizonytalanul körülnézett.
– Jó napot, jöjjön be – köszönt rá Ms. Franklin.
A jövevény lábszárig érő fekete kabátot vett a lila tunikája és
nadrágja fölé. Lófarkát lila fejkendő takarta.
– Szalám – felelte. – Maga Ms. Franklin?
 Fakhirának hívták, és furcsa helyzetbe hozta a tanárunkat. Egy női
szálláson dolgozott itt Kabulban, és szeretett volna idejárni. Ms.
Franklin zavarban volt: az alapítványt, amely a központot
működtette, kifejezetten női képviselők számára hozták létre. A
tanfolyamok nem voltak nyilvánosak, mert elvben legfeljebb egy
tucat tanítvány fért be a terembe. De hát úgysem jött soha senki.
Ms. Franklin törte egy kicsit a fejét, azután azt tette, amit én is
tettem volna: beljebb invitálta az érdeklődőt. Valahogy nem olyan
volt, akit könnyű elküldeni.
Az óra végén Hamída a szállásról érdeklődött. Ő és Szufia is
hallott már női szállóról, de még egyet sem látott. Én nem is
sejtettem, hogy létezik ilyesmi.
– A nővéremet megölte a férje. Úgy éreztem, tennem kell valamit,
és akkoriban találtam rá erre a helyre. Egy Amerikában élő afgán nő
alapította: adományokat gyűjtött, a saját pénzét is beleadta, és
felépítette ezt a helyet. Ide-oda utazik a két ország között, és van
már néhány emberünk, aki felügyeli a szállást.
– És a férjed nem haragszik, hogy ezzel foglalkozol? – kérdezte
Szufia kedvesen.
– Nem, sőt igazából nagyon támogat. Kedves ember. Azután, ami
a nővéremmel történt, tudta, hogy beleőrülök, ha csak otthon ülök és
szomorkodom. Öt gyerekem van, akad dolgom bőven, de erre is
szükségem van. És azt akarom, hogy a gyerekeim is lássák, mindig
lehet tenni valamit.
Fakhira sokat mesélt a szállóról és a lányokról, akik odamennek.
Mesélt egy Murvari nevű lakójukról, aki csak tizenöt éves, és két
hete érkezett, sebekkel tele, kétségbeesetten. Nyolcéves korában
adták hozzá egy hatvan körüli, vidéki emberhez, aki minden
elképzelhető módon bántotta. Az orra görbe maradt, miután a férje
kétszer is eltörte. Amikor ráunt, elvitte a környező falvakba, és ottani
férfiaknak árulta. A lány egyszer már megpróbált elszökni, de akkor
a férje elkapta, levágta az egyik fülét, és a másiknál fogva
hazaráncigálta.
 Hat hónappal később Murvari újra úgy érezte, nem éli túl, ha
maradnia kell. Ha a kínzója megöli, még azzal is jobban jár. Úgyhogy
megszökött.
Kabulba jött, rátalált a női szállásra, és most ott él, próbálja
összeszedni magát. Éjszakánként még mindig sikoltva riad fel.
Fakhira meghívott minket, hogy látogassuk meg a munkahelyén.
Nagyszerű lenne, mondta, ha a parlament támogatna egy ilyen
intézményt. Talán munkát is ajánlhatna az ott élőknek.
Hamída és Szufia őszintén elborzadt, miközben Fakhira történeteit
hallgatta, és én is dermedten figyeltem. Túl sok minden hangzott
ismerősen.
Látod? Murvari is meg tudott szökni – hallottam magamban Khálá
Saima hangját. – Akkor te miért nem tudsz?
 51.

Rahíma
– Ezt olvasd fel!
Badrija széthajtogatta az asztalon az egyik kabuli hetilapot, és
rámutatott azokra a hasábokra, amelyek felkeltették az érdeklődését.
Még csak egy bekezdést olvastam a déli tartományokban
tapasztalható szárazságról, amikor félbeszakított.
– Hagyjuk. Kit érdekel? Arról akarok tudni, ami itt történik. Ezt
olvasd! – egy másik cikkre bökött a következő oldalon.
Felsóhajtottam, és épp nekikészülődtem a jövő hónapban nyíló új
bankfiókról szóló résznek, amikor újra belém fojtották a szót.
Kopogtattak.
– Otthonról hívnak telefonon! Gyere le az előcsarnokba! –
Hasszán volt, a testőrünk.
– Ilyenkor? – mérgelődött Badrija. – Mintha nem lett volna elég
hosszú ez a nap!
Az előbb hozattuk fel a hotel konyhájából a vacsorát. Imádtam az
itteni ételeket, részben azért, mert nem nekem kellett főznöm és
mosogatnom. Meg a tányérokat szerettem szép virágmintáik miatt. A
köményes krumpliragu illatától összefutott a nyál a számban. Amikor
Badrija mérgesen kitrappolt, törtem magamnak egy darab kenyeret,
és beletunkoltam az ételbe. Élveztem a szám szélére tapadó zsír
ízét. Neki nem lesz jobb, ha én is hideget eszem, döntöttem el.
Badrija néhány perc múlva ért vissza.
– Finom a korma – jelentettem, amikor besétált, csak utána vettem
észre, hogy holtsápadt.
 – Jaj… jól vagy?
Rám nézett, kicsit kinyitotta a száját. A szeme ide-oda járt.
– Badrija-dzsán, mi történt? Ki telefonált?
A szája elé kapta a kezét. Itt nagy baj volt.
– Badrija-dzsán, rosszul vagy?
Hirtelen valami átlendült benne. Kihúzta magát, és úrrá lett az
arcvonásain.
– Abdul Khalík hívott. Dzsahángír miatt.
A fiam említésére összerándult a gyomrom.
– Nincs jól – óvatosan kereste a szavakat. – Nincs jól. Úgy tűnik,
azóta nagybeteg, hogy eljöttünk.
– Azóta, hogy eljöttünk? Eddig miért nem hívtak?
– Nem tudom, Rahíma-dzsán. Nem tudom… Haza fog vitetni
minket.
– Most rögtön menni akarok!
– Igen, megyünk. Marúf hozza az autót.
Azonnal otthon akartam lenni, és látni akartam a fiam. Amikor
legutóbb beteg volt, két napot töltött a karomban. Minden imát
elmondtam, amit tudtam, izzadt homlokából kisimogattam a haját, és
a vacogó ajkát figyeltem, míg végül enyhült a láza. Biztos voltam
benne, hogy sokat sír utánam, és nagyon rossz érzés volt most távol
lennem tőle.
Néhány perc alatt összepakoltunk, Badrija is meglepően gyors
volt. Negyven perc múlva Abdul Khalík terepjárója már a Kabulból
kivezető főúton száguldott tankok és nyugati katonák között: kíváncsi
szemmel méregettek minket a napszemüvegük mögül. Marúf
mondott rájuk valami csúnyát a mellette ülő Hasszánnak.
Badrija furcsán viselkedett. Dzsahángír, mint a ház körüli összes
gyerek, túlesett már néhány lázon és betegségen. Oldalra néztem:
szorgosan hajtogatott és rakott rendbe különféle papírokat.
Papírokat, amiket el sem tudott olvasni.
– De mit mondott? Elvitték orvoshoz? Evett valami rosszat?
 – Nem tudom, kedvesem. Rossz volt a vonal, és különben is,
ismered Abdul Khalíkot. Nem túl bőbeszédű.
Nehezen teltek az órák. Megpróbáltam aludni, arra vágytam, hogy
amikor legközelebb kinyitom a szemem, már otthon találjam magam,
és Dzsahángír fusson a kapuhoz, hogy köszöntsön. Éjfél előtt nem
érünk haza. Reméltem, hogy Dzsamíla főz abból a gyógyteából, amit
legutóbb is csinált. Reméltem, hogy a többi gyerek békén hagyja.
Már majdnem elszunyókáltam, amikor felderengett bennem, hogy
mi olyan furcsa abban, amit Badrija mondott. Nem az, hogy
Dzsahángír beteg. Nem a szavak, valami más.
Aggodalom? Idegesség? Fáradtság?
Inkább szánalom.
„Nem tudom, Rahíma-dzsán.”
Még sosem szólított meg ilyen kedvesen.
Kiszáradt a szám. Elkezdtem imádkozni.
 52.

Sekíba
A hazavezető úton Sekíba és Bárán aga egy szót sem szólt
egymáshoz. Sekíba a férje mellett ült a kocsi bakján, és mereven
maga elé nézett, míg Bárán aga szakértően kormányozta végig a
lovat árusok és gyalogosok között Kabul zsúfolt utcáin. Csak
egyszer pillantott új felesége felé, de az arcáról nem lehetett
leolvasni, mit gondol.
Bekanyarodott egy keskeny utcába, ahol olyan sűrűn álltak
egymás mellett a házak, hogy egy kisgyerek is könnyedén
átdobhatott volna egy almát a szomszédba. Sekíba a falujára
gondolt, ahol az épületeket több kilométernyi szántóföld választotta
el.
Bárán aga otthona az utca közepe felé állt, világoskék színe
elütött az összes többitől. Sekíba hirtelen halálra rémült a
gondolattól, hogy hamarosan magára marad ezzel a férfival a kék
falak mögött. Felmerült benne, hogy elszalad, és örökre eltűnik
Kabul útvesztőjében, de hamar az eszébe jutott, ahogy Azizulláh
egyszer régen hazaráncigálta a malik-száhib ajtajából, és inkább
lemondott a tervről.
A férfi kinyitotta az ajtót, belépett, és ő követte. Az udvar kicsi volt,
kisebb, mint otthon a házak, de rendben volt tartva, színes virágok
díszítették, a falról kalitka lógott, benne három apró kanári. Beljebb
mentek.
Egy húsz év körüli lány nézett fel a hímzéséből. Nem lepődött
meg.
 – Gulnaz, ő Sekíba. Mutasd meg neki, kérlek, a szobáját. Nincs
semmije, egyelőre adj neki egy vagy két ruhát a tieid közül.
Gulnaz felállt, az előtte álló kék köpenyt nézte. Bárán aga kiment,
nem érdekelte, hogy a két nő mit kezd egymással.
– Vedd le a csadort! Nevetséges, hogy itt benn is hordod – a
hangsúlyból Sekíba megértette, hogy Gulnaz az új férje első
felesége, és nem örül a jövetelének. Kibújt a csadorból, de ügyelt rá,
hogy a jobb arcát fordítsa a másik felé.
– Hallottam, hogy Sekíba-e-halímnak csúfolnak. Mutasd az arcod.
Sekíba megfordult, és határozottan Gulnaz szemébe nézett.
Kellett néhány másodperc, míg mindketten felmérték a másikat. Az
első feleség nagyon szép volt, de nem olyan szemkápráztató, mint
Benafsa. Mandulaszeme fölött kecsesen ívelt a szemöldöke, a haja
lágynak és sűrűnek látszott, laza fürtjei a vállára lógtak.
– Értem – rándult össze az arca. – Hát akkor, gyere. Megmutatom
a szobádat.
A ház elrendezése ugyanolyan volt, mint Bobo Sáhgulé. A nagy
szobából egy kis konyhába lehetett jutni. A főfolyosóról három szoba
nyílt, ezeket Sekíba nem nézhette meg. A legutolsó, egy ablaktalan,
kétszer három méteres helyiség lett az övé. A fal mellett vékony
matrac hevert, egy kis kerek asztalon lámpás állt.
– Később hozok neked ruhát. Egyelőre maradj itt. Egy darabig
még nem vacsorázunk. Mára már megfőztem, holnap kezdhetsz
segíteni.
– Khánum Gulnaz, én…
– Ne szólíts így. Nem helyes. Szólíts csak a nevemen. Most már
te is feleség vagy, és ha valaki meghallaná, csodálkozna.
– Bocsánat.
– Figyelmeztetlek, nekem ez az otthonom. Úgy csinálok mindent,
ahogy nekem tetszik, ne próbálj semmin változtatni. Itt leszel, mert ő
azt akarja, de ez még nem jelenti azt, hogy kedved szerint…
– Én nem is akartam…
 – Helyes. Ha érted, akkor nem lesz baj. Azt kértem, hogy lakj
külön házban, de arra egyelőre nincs hely. Itt kell maradnod.
Gulnaz alig volt idősebb az új asszonynál, de olyan leereszkedő
határozottsággal beszélt, hogy Sekíba már úgy érezte, valamelyik
nagybátyja felesége osztja ki éppen. Gulnaznak persze semmi oka
nem volt, hogy kedves legyen vele, de legalább segíthetne
megérteni, mi történt.
– Ne haragudj, kérdezhetek tőled valamit, Gulnaz-dzsán? Meg
tudod mondani, miért vagyok itt?
– Mi? Ezt hogy érted?
– Azt mondtad, ő azt akarja, hogy itt legyek. De miért?
– Nem is sejted?
– Nem.
Gulnaz fejcsóválva kiment, Sekíbát magára hagyta a kétségeivel.
Aznap éjjel egyszer még visszatért: elment a szoba előtt, és
beszólt, hogy ha Sekíba éhes, van maradék a konyhában. Ő
kifejezéstelen arccal nézte az ajtót, és még csak nem is válaszolt.
Rettentően elveszettnek érezte magát. Ráadásul újra nő lett. A
ruhája kényelmetlen volt, és nehéz; már el is felejtette, hogyan kell
rendesen a helyére kötni egy kendőt. Az egyenruháját Benafsa
szobájában hagyta, de a fűzőjét magával vitte. Nem tudta elviselni,
ahogy a melle ring, pedig a fűző újra felsértette a hátán a sebeket.
Sejtelme sem volt, milyen lesz az élete Benafsa szeretőjének
második feleségeként, a mellett az ember mellett, aki a legcsúfabb
módon elárulta az urát. És ő hogyan keveredett bele ebbe az őrült
helyzetbe?
Idegesen fülelt, hogy Bárán aga közeledik-e a szobájához. A sah
szokásait figyelve megtanulta, hogy a férfiak az éjjel vagy a nappal
legváratlanabb óráiban éheznek rá a nőkre. Úgy érezte, nincs
felkészülve rá, hogy a zárt ajtó mögött kettesben maradjon vele.
Csak valamikor hajnal felé szenderedett el.
– Kelj fel, enned kell! Nem mintha igazán érdekelne, mit csinálsz,
de nem akarom, hogy engem hibáztassanak, ha belebetegszel a
koplalásba. Úgy látom, egyébként sem vagy jól. Tessék, itt egy ruha.
Ennél többet tőlem nem kapsz. Ha egy másikra is szükséged van,
majd a férjed vesz szövetet hozzá.
Sekíba felült, megdörzsölte a szemét. Gulnaz egy tányéron
kenyeret és vajat meg egy bögre fekete teát tett mellé a földre.
– És ha a házon osztoznunk kell, akkor a munkán is osztozunk.
Nem lustálkodhatsz egész nap.
– Bocsáss meg, nem tudtam, hogy ilyen késő van…
Gulnaz nem várt magyarázatot, kiment, mielőtt Sekíba
befejezhette volna a mondatot, meg sem próbálta barátságosnak
mutatni magát. Az új feleség zavartan felkelt, megkereste a
mosdószobát. Nyár volt, a hűvös víz jólesett, különösen a gyógyuló
sebeinek. Nem tudta, milyen nyomot hagytak az ütések a hátán. Újra
Gafúrt átkozta, pedig nem ő volt az egyetlen, akit hibáztathatott
volna. Igazából Bárán aga és Benafsa tehetett arról, ami történt.
Mintha megvadult elefántok közé keveredett volna.
Nem örülnek itt nekem. A felesége vagyok, de csak az egyik.
Semmi sem igazi körülöttem. Miért jó ez Bárán agának?
Elindult, hogy megkeresse Gulnazt, és hasznossá tegye magát.
Pont úgy, mint amikor Mardzsán házába érkezett. Vagy még
régebben Bobo Sáhguléba. A konyhát üresen találta, az asztalon
egy halom nyers krumpli hevert. Óvatosan továbbment a folyosón,
körülnézett új otthonában. Szép ház volt, a falak simák és
egyenletesek, a nagy szoba földjét finom mintázatú, kézi csomózású
szőnyegek borították. A túloldalt faragott karfájú, bojtos kanapé állt,
és egy szék, ami az előző nap fel sem tűnt neki. A falon bekeretezett
kalligráfiák lógtak; Allah neve kecsesen ívelt vonalakból, vesszőkből
és pontokból állt össze.
Sekíba visszament a konyhába, és alaposabban szemügyre vette.
A szekrényekben tányérok és csészék, lejjebb üstök és serpenyők
sorakoztak. Talált egy kést, és leült krumplit hámozni.
Megkönnyebbült, hogy végre csinálhat valamit. Amikor Gulnaz bejött
az udvarról, úgy tett, mintha észre sem venné őt, és némán eltűnt a
szobájában.
Nincs gyerekük – értette meg Sekíba. Ezért különbözött ez a ház
a többitől. Sem izgatott futkosás, sem vékony hangú kiáltozás vagy
sírás sem hallatszott. Kettesben éltek, távol Bárán aga családjának
más tagjaitól.
Egy ekkora házban nem lehet elbújni, Gulnaz azonban továbbra
sem vett róla tudomást, kivéve, amikor a háztartással kapcsolatban
adott utasításokat. Elöl hagyott egy kupac piszkos ruhát, és közölte,
hogy Ászif – ez volt Bárán aga első neve – kéri reggelre az ingeit.
Nem ettek együtt. Ha a férfi éppen otthon volt, egy asztalnál étkezett
az első feleségével, de Sekíba elfoglalta magát a ház körüli
teendőkkel, és meg sem próbált odaülni hozzájuk. Nem is hívták. A
szobájába vitt magának ennivalót, vagy éppen csak bekapott valamit
a konyhában.
Ászif sem szólt hozzá egy nap néhány szónál többet, ha
találkoztak, lesütött szemmel köszöntötte, új felesége pedig mormolt
valamit válaszképpen. Gulnazzal másképpen bánt, elmesélte neki,
mi újság Kabulban, és kivel találkozott napközben. Figyelt és
kérdezett, néha még nevettek is együtt. Sekíba megpróbálta
elképzelni, milyenek voltak a házasságuk első napjai. Vajon Ászif
olyan távolságtartó volt azzal az asszonnyal, mint most vele? Fog
valaha vele is beszélgetni?
A hallgatás rossz volt, de Sekíba jobban félt attól, hogy a férje
megszólítja. Azon a napon, amikor a kastélyban váltottak néhány
szót, kedves, nemes embernek tűnt. De ami azóta kiderült róla, az
beárnyékolta az első benyomást.
Négy éjszaka telt el, mielőtt a férfi bement hozzá. Sekíba már
éppen kezdte azt hinni, hogy csak háztartási segítségnek hozták ide,
amikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó. Késő volt, a szemhéja már
elnehezült az álmosságtól. A sötétben ki tudta venni a férfi
körvonalait. Egy pillanatig csak állt, és nézte őt. Sekíba szorosan
becsukta a szemét, alvást tettetett, és azért könyörgött magában,
hogy a férje forduljon meg, és menjen ki. Olyan hangosan vert a
szíve, hogy biztos volt benne, éjszakai látogatója is hallja. De az
becsukta maga mögött az ajtót, és beljebb jött. Sekíba alig mert
levegőt venni.
Ászif háttal neki leült a matrac mellé a földre. Lehajtotta a fejét.
– Rosszul alakultak a dolgok – kezdte halkan –, sajnálom.
Sekíba nem válaszolt.
– Jó asszony volt, és nem azt érdemelte, amit tettek vele. Nem
akartam… nem hittem, hogy idáig fajulnak az események. De
azután, hogy kiderült, már nem segíthettem rajta. Bolond voltam,
hogy nem törődtem vele. Mert mi történhet? De aztán mégis
megtörtént – elcsuklott a hangja. – Ő figyelmeztetett, én meg csak
legyintettem… mégis megmentette az életem. Nélküle nem ülnék
most itt, ezt pontosan tudom.
A rossz lelkiismeret lázongott benne. Bárán aga nem
magyarázkodott, feltételezte, hogy Sekíba tud a titkos viszonyról.
Talán azt hitte, Benafsa elárulta neki, ki ő, vagy azt, hogy új felesége
felismerte, amikor azon az éjszakán elsietett mellette. Sekíba nem
tudta, minek köszönheti a vallomást, de nagyon figyelt.
– Gulnaz nem örül. Egy darabig nehéz lesz így, de idővel minden
elsimul.
Azután, anélkül, hogy Sekíba egy szót szólt volna, Ászif, a férje
kisétált a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót.
 53.

Rahíma
Koromsötétben érkeztünk haza. Még soha nem éreztem ekkora
megkönnyebbülést a kapunk láttán. Marúf helyet keresett, közben
Hasszánra nézett, és sóhajtott egyet. Badrija a hazaút utolsó
órájában annyit fészkelődött az ülésben, hogy azt hittem, mindjárt
kiesik a kocsiból. Nem törődtem a csadorral, még szinte meg sem
álltunk, már kiugrottam, és futottam. Odabentről fény szűrődött ki.
Amikor benyitottam, Dzsamíla sietett kifelé. Az arca mindent
elárult.
– Dzsamíla!
– Jaj, Rahíma-dzsán! Allah segítsen minket! Te szegény, fiatal
anya! – szinte kiabált, azután elhallgatott, és én minden szavától
egyre jobban megrémültem.
– Dzsamíla, hol a fiam? Hol van Dzsahángír? Jól van? –
megragadtam a karját, és félretoltam, siettem volna a szobája felé.
Sáhnáz is előbukkant valahonnan, a csadorját szorosan összefogta
az állánál. Lehorgasztotta a fejét, nem akart rám nézni. A földbe
gyökerezett a lábam. Remegett a szája széle.
– Miért vagytok mind itt? Ki vigyáz a fiamra? Hol van?
Dzsamíla hozzám ugrott, elkapott, mielőtt a szobájába mehettem
volna. Addigra Badrija is utolért.
Dzsamíla szorosan átölelt, a mellére húzta a fejem.
– Rahíma-dzsán, Rahíma-dzsán, Isten úgy döntött, hogy magához
veszi a fiad! Elvitte a kisfiad, szegénykém. Isten adjon szegény
drága kisfiúnak békességet.
 Jéggé dermedtem. Hát ezt láttam Badrija arcán. Ránéztem, de
ugyanúgy, mint Sáhnáz, ő is elfordította könnyáztatta szemét.
Valaki sírt. Valaki jajveszékelt: ne, ne, ne, ne! És a fiam nevét
emlegette.
Én voltam az.
Ez nem lehet igaz. Ez nem lehet valóság. Körülnéztem, azt
gondoltam, mindenki megőrült, aki itt él.
Abdul Khalík jött be, a szeme vörös, a szája összeszorítva. Rám
pillantott, a fejét rázta, a válla szaporán emelkedett és süllyedt. Bibi
Gulalaj állt mögötte, és egy zsebkendőbe zokogott.
– Miért? Miért hagytál itt egy beteg gyereket? Az anyjának mellette
lett volna a helye! – kiabálta.
A férjemre néztem, ez volt életünk első, közös, bizalmas pillanata.
Mintha senki más nem létezett volna rajtunk kívül.
– Igaz… Igaz, Rahíma. Igaz, amit Dzsahángírról, a kisfiúnkról
mondanak, igaz! Imádott fiúnk nincs többé.
Abdul Khalík eltakarta a szemét, mielőtt felnézett volna. Vett egy
nagy levegőt, és kikiabált valakinek, hogy hozza már az imasapkáját.
A hangja elcsuklott, az én szívem pedig összeszorult, mintha
kiszippantották volna a levegőt a házból.
 54.

Rahíma
Nem is tudom, mi történt ezután. Suttogás, sírás, átkozódás,
imádkozás. Mind egyszerre, azután külön-külön. Összemosódtak
előttem a hangok és az arcok. Látni akarom a fiam – sikoltottam. –
Látni akarom Dzsahángírt!
Valaki egy poharat emelt a számhoz.
A többi gyerek is ott volt a szobában, az idősebbek komolyan
vigyáztak a kicsikre, próbálták lecsendesíteni őket.
Abdul Khalík házában még nem történt ilyen tragédia. Sok baj ért
már életemben, le kellett mondanom az apámról és az anyámról,
elszakítottak a családomtól, és elveszítettem a nővéremet, de azt
nem hittem volna, hogy Isten ilyen csapást mérhet rám.
Dzsamíla szobájába vezettek. A kisfiam. Csöpp arca sápadtnak
látszott, a szája elszürkült. Térdre rogytam, fejemet a mellére
hajtottam, dióbarna haját, kerek arcát simogattam. Úgy beszéltem
hozzá, mintha csak ketten lennénk a négy fal között, minta csak mi
léteznénk az egész világon. Meg akartam vigasztalni, és újra életet
lehelni az apró testbe. Az anyja voltam. Én adtam neki életet, ha
beteg volt, én gyógyítottam meg. Miért lenne most másképp?
Amikor egy kéz megérintette a könyököm, felugrottam.
– Hagyjatok minket! Meg kell gyógyítanom a fiam! Ha a nevét
suttogom, mindig felébred. Majd meglátjátok, mindjárt ásít egyet,
megdörzsöli a szemét, és csodálkozva körülnéz. Azt fogja mondani,
hogy hiányoztam neki, és ne menjek többet el.
De voltak szabályok, hagyományok, amiket be kellett tartani.
 Az egy kézből kettő lett, azután négy. Amikor már erősebbnek
érezték magukat nálam, a szoba elhátrált előlem. Kikerültem a
folyosóra. A földön feküdtem, magamon kívül voltam. A kezek
felszívódtak, semmivé váltak.
Elég ebből – súgták ismerős hangok. Undorodtam tőlük.
Bibi Gulalaj is ott állt, és mindenkinél hangosabban zokogott.
Miért? Drága Allah, milyen édes fiú volt! Túl fiatal, túl fiatal ahhoz,
hogy elvedd! Még úgy él bennem az arca, mintha most is itt lenne.
Nem hiszem el! Nem akarom elhinni! Szegény fiam! Miért pont veled
történik ilyen borzalom, istenfélő fiam! Te oroszlán a férfiak között!
Jaj, ha előre tudtam volna, többet tehettem volna érte! Mivé
nevelhettem volna!
Gyűlöltem.
Elkábultam. Napok teltek el imával. Az összes szükséges imát
elmondták fölötte, sok idegen ember jött, hogy részvétét nyilvánítsa.
Alig vettem észre belőle valamit, csak a saját családom hiánya tűnt
fel. Az anyám, az apám. Nem hallották az unokájukért mondott
fátihát. Nem az apám vitte a fiamat a sírhoz, nem ő dobta az első
göröngyöt. Fájt, pedig mindegy volt. Dzsahángír úgysem ismerte
őket.
Khálá Saima és Sahlá megérkezett. A nagynéném és a nővérem
mellettem ült, amikor előre-hátra hajladoztam, és ők is vörösre sírták
a szemüket. Valaki a szüleimről kérdezte Khálá Saimát, kíváncsi
volt, számíthatunk-e rájuk. Sahlá nem szólt, a földet bámulta.
Hallottam, hogy a férjem az apámat szidja. Nemcsak mint rokont
bántották meg, hanem mint egykori parancsnokot is. Ami tisztelet
szokás szerint járt az apósnak, most elveszett. Nem bántam.
– Jaj, istenem, Rahíma-dzsán – súgta a fülembe Sahlá –, nem
hiszem, hogy ez megtörténhetett. Tele volt fénnyel!
Lehunytam a szemem.
Khálá Saima soványabbnak tűnt, mint amikor a legutóbb
találkoztunk, de most nem tudtam ezen gondolkodni. Szomorúan és
dühösen árulta el, hogy a gyógyszer minden jót kilúgozott a
szüleimből, már azt sem lehet eldönteni, melyikük rosszabb a
másiknál. A könnyeit nyeldeste, és bénán lógó kezemet szorította.
– Alig tudják rávenni magukat, hogy felkeljenek vagy
megmozduljanak – mesélte.
– Sokat vagy ott? – érdeklődtem fakó hangon.
Bólintott. Aggódott Rohíláért és Szitáráért. Legutóbb említette,
hogy kérőkről rebesgetnek. Vigyázni akart, hogy a húgaimat egy
bódult pillanatban ne adják oda akárkinek.
A nagynénéim és nagybátyáim is tiszteletüket tették, sőt, a
nagyszüleim is. Megcsókoltam a kezüket. Sírtak, és ügyetlen
kifogásokat kerestek apáméknak. Ők jobban szégyellték magukat
miattuk, mint bárki más.
Nem is ismertétek! – akartam kiáltani. – Nem tudjátok, milyen
édes gyerek volt.
Nem vártam sokat a nagyszüleimtől, az esküvőnk óta kevés közük
volt hozzám vagy a nővéreimhez. Ahogy mondani szokás: házasság
után a lányok már nem tartoznak ahhoz a családhoz, amelyben
nevelkedtek. Főleg, ha még csak félig nevelték fel őket. De Mádar-
dzsán egyszer régen egészen más volt.
– Nagyon rossz állapotban van? – kérdeztem Khálá Saimát.
– Nagyon, doktór-dzsán – hagyta rám. – A húgaid, Rohíla és
Szitára szerettek volna itt lenni veled ma, de a nagyanyád úgy
gondolta, az anyjuk nélkül nem illendő látogatóba menniük. Velem
persze nem engedték el őket. Rohíla sírt, amikor meghallotta. El
akart bújni a csadorom alá, hogy titokban mégis jöjjön. Szitára
nagyon visszahúzódó, de erős lány. Egyszer büszkék lesztek a
húgaitokra.
Biztos voltam benne, hogy igaza van. Meg kellett tanulniuk apa és
anya nélkül felnőni, elhagyatva éltek, mint az én kisfiam.
– Magammal kellett volna vinnem, Khálá Saima. El kellett volna
vinnem Kabulba. Mellettem nem betegedett volna meg. Vagy ha
mégis, kórházba vihettem volna. Ott vannak a legjobb kórházak, sok
orvosuk van. Még külföldiek is.
 – A férjed úgysem engedte volna el. Maga mellett tartja a fiait,
tudod jól, kedvesem.
– Akkor nekem is itt kellett volna maradnom. Mi értelme volt
Kabulba mennem?
Khálá Saima nem válaszolt. Mindketten emlékeztünk rá, hogy az ő
ötlete volt az utazás.
A fiamat a családi sírhelyen temették el, a házunktól fél
kilométerre. Szent föld volt az Abdul Khalík rokonsága számára.
A férjem megváltozott, elcsendesedett. Tudtam, hogy ő is
fájdalmas sebet kapott.
– Dzsahángír már az őseivel van. Ők és Allah vigyáznak rá. A
sorsa a mi sorsunk – mondta nekem Abdul Khalík, amikor a férfiak
hazajöttek a szertartásról.
Naszíb. Vajon tényleg ez volt Dzsahángír sorsa, és ilyen fiatalon
kellett elmennie? Az én sorsom pedig az volt, hogy ne nőjön
magasabbra nálam a gyerekem, ne lássam őt iskolába járni, az apja
oldalán dolgozni?
Abdul Khalík megkérte Dzsamílát, hogy vigyázzon rám. Láttam,
hogy félrevonja, és vált vele néhány szót. Engem néztek. Badrija
viszont egy héttel a temetés után, óvatosan megkérdezte, mikor
mehetne vissza Kabulba. Még be sem fejezte a mondatot, amikor a
férjem tenyere már csattant az arcán.
Becsuktam a szemem, és azt kívántam, hogy mindenki tűnjön el.
Még én is.
A férjem barátai és családtagjai péntekenként összegyűltek nálunk
a khatmra. Mindenki olvasott egyet a Korán harminc részéből.
Amikor befejezték, imádkoztak. Hallottam a hangjukat a nagy
szobából, és magamban velük imádkoztam, reméltem, ettől jobb
lesz a fiamnak. Nekem nem lett jobb.
Khálá Saima gyakrabban jött hozzánk, mint korábban, pedig egyre
nehezebben járt. Aggódott értem. Lefogytam, lógott rajtam a ruha,
alig ismertem fel azt, aki a tükörből visszanézett rám. A szemem
alatt karikák nőttek, az arcomon kiütések virítottak. Láttam, hogy
Dzsamíla és Khálá Saima is félt.
Abdul Khalík többnyire békén hagyott. Nem sokat szólt hozzám. A
testőrei lábujjhegyen jártak körülötte. A barátai lehalkították a
hangjukat, ha látták, és igyekeztek elkerülni. Egy hadúr nem
mutathatja ki az érzéseit, de mindenki tudta, mennyire bánkódik.
Még Bibi Gulalajjal is kurtán beszélt.
A fejemet sötét, üres szobának éreztem, a belsőm fájdalmasan
kongott. Hiányzott a fiam arca, mosolya, a kezembe kapaszkodó
apró ujjai. Azt hittem, biztonságban van. Túlélte a csecsemőkort,
megtanult járni, beszélni, szólni, ha éhes, vagy ha örül valaminek.
Dzsahángír! Éles kés volt ez a név. Gyógyír volt ez a név.
Négy hét telt el, mire fel tudtam tenni az egyetlen kérdést, ami
még maradt.
– Dzsamíla-dzsán.
Dzsamíla azonnal abbahagyta, amit csinált, elszokott a
hangomtól.
– Igen?
– Mi történt vele?
Egy pillanatig némán állt, elgondolkozott. Azután leült mellém a
vánkosra, maga alá húzta a lábát, lesimogatta a szoknyáját. A
kezemre tette a kezét.
– Rahíma-dzsán, a fiad megbetegedett. Nagyon gyorsan történt.
Nagyon gyorsan – a gondolatai visszaszálltak arra a napra. – Abdul
Khalík azonnal hívta Badriját.
– De mi történt pontosan? – makacskodtam.
Rajtam kívül Dzsamílának volt a legerősebb lelkiismeret-furdalása.
Rábíztam Dzsahángírt, és ő nem védte meg. Rettentően érezte
magát, nem tudta, mennyit volna helyes elmondania, és mit kellene
elhallgatnia. Végül sok mindent elmesélt, bár maradtak részletek,
amiktől megkímélt.
Lázzal kezdődött. Tetőtől talpig forró volt a teste, nagyon forró.
Dzsamíla legyezgette, fürdővel hűtötte. Azután jött a hasmenés.
Megnézték, de nem találtak férget a székletében. Amikor
panaszkodni kezdett, hogy fáj a gyomra, Dzsamíla szólt Abdul
Khalíknak, aki a remegő kis test láttán rögtön hívta az anyját. Bibi
Gulalaj munkához látott, fokhagymás, gyógyfüves levest főzött, hogy
elűzze a bacilusokat. De a kisfiú nem gyógyult, egyre rosszabbul lett.
A negyedik napon, Dzsahángír hasa vörös kiütésekkel lett tele.
Dzsamíla nedves rongyokkal próbálta hűsíteni a homlokát, kis
kortyokban itatta. Amikor a fiú abbahagyta a nyafogást, és a
hasfájásra sem panaszkodott többé, azt hitték, meggyógyult.
Remélték, hogy csupán néhány nap pihenésre van még szüksége,
és mire mi hazaérünk, épp olyan egészséges lesz, mint mindig.
Mindketten sírtunk. Dzsamíla kétszer-háromszor félbeszakította a
történetet, hogy összeszedje magát, azután kérdőn rám nézett. Én
intettem, hogy folytassa. Mindent tudnom kellett.
Délután Dzsamíla észrevette, hogy Dzsahángír nincs magánál. Ha
a nevén szólították, nem válaszolt, néha magában motyogott, és
megpróbált elhessegetni az arca elől valamit, ami nem volt ott.
Szólongatták. Dzsahángírnak homályos lett a szeme. Ő Abdul
Khalíkhoz futott, aki éppen akkor ért vissza a testőreivel egy
kétnapos útról. Sosem látta még a férjünket így megzavarodni,
mesélte. Csak egy pillantást vetett a fiára, és kirohant, az őröket és a
sofőrét hívta. Visszajött, a karjába kapta a kis beteget, miközben
rákiáltott Dzsamílára, hogy hozzon vizet és kenyeret az útra, és
indulnak a kórházba. Ő egy pillanat múlva már a kapuban állt, és a
porfelhőt nézte, amit Abdul Khalík fekete terepjárója hagyott maga
után.
Abba akarta hagyni. Most én fogtam meg az ő kezét. Láttam, rajta,
hogy kínlódik, de végül sóhajtott egyet, és folytatta, szeretett volna
gyorsan túlesni a legrosszabbon.
Másnap jöttek vissza, szomorú, dühös arccal. Dzsamíla eléjük
futott, Abdul Khalík ránézett, és megrázta a fejét.
– Sírt – mesélte. – Még sosem láttam ilyennek. Nem gondoltam
volna… az orvos sem tudott segíteni. Dzsahángír nagyon legyengült
addigra, és valami rettenetes fertőzés alakult ki a gyomrában.
Borzasztó. Valami átvette benne a hatalmat. Amikor az orvos
megvizsgálta, már kőkeményre püffedt a hasa. Reggelig a
kórházban tartották, kapott gyógyszert, de az sem használt. Azt
hiszem… azt hiszem, ez volt a naszíbja – újra eleredtek a könnyei. –
Rahíma-dzsán, sajnálom. Nem tudom, hogyan lett ilyen gyorsan
ennyire beteg. Egy ideig úgy hittük, jobban van. Engedte, hogy
megsimogassam a hasát, én meg azt hittem, az segít.
– Miért nem vitte hamarabb orvoshoz? – tudtam, hogy ez
rosszulesik Dzsamílának, de nem érdekelt. Tudni akartam, mit
lehetett volna másképp csinálni. Tudni akartam, kit hibáztathatok.
– Abdul Khalík? Akarta. Mielőtt elment a tanácskozására.
– És akkor miért nem vitte?
Dzsamíla kétségbeesetten rázta a fejét.
– Rahíma-dzsán, ami történt, megtörtént. Ezek a kérdések már
nem segítenek. Éppen elég, ha emlékszel rá, és imádkozol a
békességéért.
– Belefáradtam az imádkozásba! Tudni akarom! Mi történt,
Dzsamíla? – erőszakoskodtam. Valamit el akart hallgatni.
– Abdul Khalík már korábban elvitte volna Dzsahángírt a
kórházba, de… de Bibi Gulalaj nem engedte.
– Mi? De mi oka volt rá?
– Azt hitte… azt hitte, hogy ő meg tudja gyógyítani a gyógyteájával
és -levesével.
Mintha egy kést forgattak volna meg a szívemben. Bibi Gulalaj
meg akarta menteni! Majdnem felnevettem. A főzetei még soha nem
használtak senkinek.
Ő állt a fiam és az orvos közé. A férjem vitte volna!
– Tényleg akarta – ismételte Dzsamíla, aki kitalálta, mi jár a
fejemben.
Új gyűlölet ébredt bennem az anyósom iránt. Miatta nem
gyógyították meg Dzsahángírt. Mennyit kiabált és panaszkodott,
hogy a távol maradó anya a hibás. Most már értettem, miért. Mindig
is büszke volt a gyógynövényeire, azt állította, hogy erős főzeteivel
minden bajt képes elhárítani. A család kinevette. Dicsőségre vágyott,
ő akart lenni a nagyanya, aki közbelép, és meggyógyítja az unokáját,
míg a fiú gonosz anyja Kabulban szórakozik.
Még egy kérdés. Ettől is féltem, mert tudtam, hogy nincs rá jó
válasz. De nyomasztott.
– Dzsamíla-dzsán – kezdtem, de elcsuklott a hangom.
– Igen, dzsanem? – kérdezte kedvesen.
Egy szakadékba néztem most bele.
– Dzsamíla-dzsán… a fiam… hívogatott?
Dzsamílának hat gyereke volt, akiket szívből szeretett, és rajtuk
kívül kettőt már azelőtt magához szólított Allah, hogy megnézhette
volna őket. Most magához ölelt, és homlokon csókolt. Értette, mi
zajlik bennem.
– Kedvesem, mádar-ak – „anyácska” súgta nekem, pedig már
nem voltam anya. – Melyik gyerek ne szólongatná az anyját? Mi jobb
lehet az anyai ölelésnél? Tudom, hogy álmában érezte is, érezte
maga körül a karodat, dzsanem.
– De nem voltam itt! – zokogtam. – Nem öleltem meg, nem
töröltem le a könnyeit, nem kapott tőlem búcsúzóul egy csókot. Még
olyan kicsi volt! Hogy félhetett!
– Igen, Rahíma-dzsán, de nem volt egyedül. Egy anyát nem lehet
pótolni, de az apja legalább mellette állt. Az apja megölelte. És tudod
jól, Abdul Khalík nagyon szerette a fiát.
Még hetek kellettek hozzá, hogy ez a beszélgetés meghozza a
nyugalmamat. Elraktároztam a szavakat arra az időre, amikor a
szívem már elég békés hozzá, hogy elhiggyem, a fiam érezte az
ölelésem. Hogy az utolsó pillanataiban az apja szeretettel szorította
magához. Hogy nem érezte magát olyan rettenetesen egyedül, mint
én ezekben a pillanatokban.
 55.

Sekíba
Amikor Ászif kiment a szobájából, megkönnyebbülten felsóhajtott,
hálás volt, hogy a férfi nem érintette meg. Legalábbis egyelőre.
Nyilvánvalóan furdalta a lelkiismeret, és Sekíba hallott valamit a
hangjában, amivel nagyon rég nem találkozott. Az csengett ki a
szavaiból, hogy Benafsa fontos volt számára. Talán tényleg az első
benyomás a legfontosabb – persze még alig ismerte a férjét, de úgy
tűnt, hogy van szíve.
Sekíba az éjszaka hátralevő részét azzal töltötte, hogy újra- és
újramondta magában a matraca mellett elhangzott szavakat,
próbálta megérteni, hogyan lett belőle asszony.
A kivégzést nem tudta megakadályozni. De legalább engem
megmentett. Vajon miképpen vetette fel a cserét a sahnak? Vajon
mit tud minderről Gulnaz?
Nem értette, hogy a sah miért állt rá az alkura. És ezen kívül is
maradt még jó pár megválaszolatlan kérdés. Hogyan ismerte meg
Bárán aga a szeretőjét? Az ágyasok sosem hagyhatták el a
háremet, nem járkálhattak ki a kertbe. Igaz, Benafsa őr volt, még
mielőtt megakadt rajta az uralkodó szeme, valószínűleg akkor
találkoztak először.
És Benafsa beengedte magához? Szándékosan?
Úgysem értenéd – szegény csak ennyit mondott. Nem tévedett.
A kanárik vígan csicseregtek. Három sárga énekesmadár
hangoskodott egy faágon lógó fehér kalitkában. Főleg reggel
daloltak vidáman, dallamosan. Sekíba megállt, és hallgatta őket,
próbálta megérteni a trilláikat, azután felsöpörte a szobákat, és
egyenként kiporolta az összes szőnyeget.
Két hét telt el, a hátán már hegedtek a sebek. A bőre viszketett, és
egyre kevésbé égett, ebből tudta, hogy gyógyul. A jobb napokat jobb
éjszakák követték. Megismerte a ház hétköznapjait, és megtanult
alkalmazkodni hozzájuk, hogy ne zavarjon senkit. Azt már tudta,
hogy egyetlen férfinál sem hiheti magát állandó lakónak, még ha
feleség lett is.
Ászif kezdett kicsit gyakrabban szólni hozzá, de beszélgetéseik
rövidek és udvariasak maradtak. A férfi alig figyelt rá, csak futólag
nézett a szemébe. Gulnaz gyanakodva figyelte, mi történik köztük,
és elégedettnek tűnt azzal, hogy a második feleség nem egyenlő
vele. Kezdte inkább házvezetőnek tekinteni a jövevényt, mint
versenytársnak.
Sekíba az ablakból látta, ahogy az egyik kanári a társa fejét
csipkedi. A harmadik próbált minél távolabb húzódni. Kopp, kopp,
kopp. Szerettek volna elrepülni, de egy szárnycsapással átjutottak a
kalitkájuk túlsó végébe. Rabok. Három csicsergő kanári a rács
mögött.
Amikor Ászif aznap este hazajött, Sekíba résnyire nyitotta az
ajtaját, hogy hallja, miről beszélget az első feleségével.
– Három hónap múlva esküvő lesz. A palotában hatalmas
ünnepséget terveznek.
– Hány embert akarnak meghívni?
– Sokat. Kabul összes fontos családját. A menyasszony szülei is
köztiszteletnek örvendenek, nagy hatalmú emberek. Nem
választhattak volna jobban Amánulláhnak.
– Mi is a neve? A nagynénjét, Akilah Tarzit ismerem, időről időre
találkozunk a piacon, és jó barátja Sohaila unokahúgomnak. Akilah-
dzsán mindig nagyon szépen beszél erről a lányról. Amikor
Szíriában éltek, iskolába is járt. Biztosan jó királyné válik belőle.
– Amánulláh és Szoraja Tarzi nagyszerű uralkodópár lesz, bár úgy
tudom, Habibulláh nem elégedett vele, hogy a fia Tarzi aga lányát
veszi el.
– De miért?
– Tarzi megírja, amit gondol, és az nem mindig egyezik azzal, amit
Habibulláh gondol. Szerinte a sah többet is tehetne Afganisztán
modernizálásáért, és Európára kellene tekintenünk, tőlük kellene
tanulnunk.
– De hát mi más nép vagyunk. Miért kellene egy muszlim
országnak hozzájuk hasonlítania?
– Mert ők haladnak, mi meg nem. Habibulláh építtetett néhány
utat, de ennél alig tett többet. Tarzi tudományt akar, művelődést – és
nem csak vallásosat. Amánulláh hallgat rá.
– De ő nem sah.
– Majd lesz. Nem hinném, hogy bármelyik testvére trónra lépne.
Amánulláhot kiskora óta erre nevelik, jobb sah lesz, mint az apja, aki
a napjai nagy részét fürjvadászattal tölti, és ide-oda lovagol az
országban, hogy tapsoljanak neki.
Gulnaz felsóhajtott. A férje nem szerette az uralkodót, és ő félt,
hogy ennek híre kél. Ha pedig így lesz, Ászif nem számíthat
kegyelemre. Az asszony nem volt biztos benne, hogy igaz-e a
gyanúja, hiszen a férje nem beszélt róla, de egy ideje megrendült az
udvarnál a helyzete. A pletykák egy megkövezésről és a sah egyik
ágyasáról szóltak. Gulnaz nem kérdezte a férjét, nem akart többet
tudni.
Ászif látta, hogy a felesége elfordul, és tudta, mi bántja.
– Mindegy, a saját munkám éppen eléggé lefoglal, nem tudok
Amánulláh tanácsadója is lenni – a maga módján így tudatta a
feleségével, hogy nem akar visszatérni a hárem közelébe.
Gulnaz az ajtót nézte, maga elé képzelte a folyosót, és a túlsó
végén, a legtávolabbi szobában megbúvó sebhelyes arcú nőt, a férje
másik feleségét. Azon tűnődött, vajon megtörténik-e, amit a férje
eltervezett, vagy még egy meddő asszonnyal laknak egy fedél alatt.
Sekíba minden szóra nagyon figyelt. Tehát Amánulláh feleségül
veszi Tarzi aga lányát. Ezt már kikövetkeztette, amikor a nikáht
emlegették. Csak ámult a saját ostobaságán.
Hogyan is venne észre? Senki vagyok. Se apám, se anyám, se
családi nevem. Félig vagyok nő, fél arcom van. Mekkora butaság
volt reménykednem!
Sekíba megvárta, hogy Ászif kimenjen a nagy szobából, és csak
azután lopakodott át a konyhába. A spenót és a rizs, amit korábban
készített, már kihűlt, de neki úgy is jó volt. Egy darab kenyeret is
felkapott, és visszasietett a matracára. Olyan halkan mozgott, hogy
Gulnaz is alig hallotta meg.
Éjszaka Sekíba felriadt. Ászif újra a szobájában volt. Az ajtó nyitva
maradt mögötte, talán nem tudta eldönteni, maradjon-e, vagy
kimenjen. Sekíba szíve vadul kalapált. Imádkozott, hogy a férfi csak
beszélgetni jöjjön. Nem moccant.
Ászif végül becsukta az ajtót, Sekíba pedig szorosan behunyta a
szemét, remélte, így megvédheti magát. A férfi ismét háttal neki ült
le, a lány érezte a jelenlétét. Mit akarhat?
Ászif felsóhajtott, és felé fordult.
– Sekíba – suttogta –, a feleségem vagy. Teljesítened kell a
kötelességedet.
Ő nem válaszolt. A férfi hangja rekedt és mély volt, más, mint
szokott. A lány a takaróját szorította, de tudta, nincs joga ellenállni. A
feleségnek az a dolga, hogy maga mellé fogadja az emberét, még
akkor is, ha retteg tőle. Egyre szaporábban lélegzett. Ászif odahajolt,
és lehúzta róla a pokrócot. Most már ki kellett nyitnia a szemét: látta,
hogy a másik őt nézi, a hálóköntösét, a vékony fehér vásznat, ami
könnyen megadta magát. A férje kioldozta a nadrágkötőjét, a lány
köntösét pedig a csípője fölé húzta. Sekíba a matracnak szorította a
hátát, szeretett volna eltűnni benne. Elborították a rémület hullámai:
ismét becsukta a szemét, összeszorította a fogát, és Ászif felesége
lett.
 56.

Sekíba
Voltaképpen megkönnyebbült. Most már tudta, mire számítson. A
férfi rendszertelenül és mindig rövid időre látogatta meg, amikor
pedig végzett a nyögdécseléssel és szuszogással, rögtön ki is ment,
hogy a nagy szobában üldögéljen inkább. Megesett, hogy
Gulnazhoz tért vissza, ilyenkor másnap reggel Sekíba igyekezett
elkerülni az első feleséget, szégyellte magát, és úgy érezte,
megsértette őt.
A vérzés volt az egyetlen átmeneti mentsége. Olyankor mélyen
elpirulva belesuttoghatta a sötétbe: „Bocsáss meg nekem, de bajom
van.”
A férfi azonnal megértette, és némileg megkönnyebbülve faképnél
hagyta. De egy éjjel másképp történt. Sekíba két napja vérzett.
– Most… most bajom van… – suttogta, és összeszorította a
combját. Bárán aga mégsem ment ki, hanem leült, ismét háttal neki,
a térdére könyökölve.
– Ez így nem jó. Miért van megint vérzésed? Vagy hazudsz?
Sekíbát meglepték a vádló szavak.
– Nem, miért hazudnék… erről…?
– És mi van azzal, amit mondtál? Annyira bizonygattad, hogy a te
családodban minden nő fiút szül! Már öt hónapja itt élsz, és még
mindig semmi?
Sekíbának újra rá kellett jönnie, milyen buta! Hát ezért hozta el őt
Ászif a palotából! Gulnaznak nem lett gyereke: a férfi nem Sekíbát
akarta, hanem fiúkat.
 – Nem csaptalak be. Bátyáim voltak…
– Ne tréfálkozz velem! Hogy lehet ez? Ki akartak végezni, érted?
Felfogod, hogy mitől menekültél meg?
Senki sem fogta fel jobban Sekíbánál. Elég közelről nézte végig,
ahogy a vér átitatja Benafsa csadorját, és beivódik körülötte a földbe.
Pontosan tudta, mi várt rá.
– Felfogom.
– Igazán? Biztosan? Mit mondanak majd az emberek? Két
felesége van, és egy fia sincs? Nem érted, mekkora szégyen ez? – a
férfi belesápadt a dühbe. A vékony falakon keresztül Gulnaz is
hallotta a kiabálást, és tudta, hogy bár csak Sekíbának jut a
haragból, az mindkettejüknek szól.
– Te háremőr! Talán férfi szerettél lenni? Talán ez a baj? Annyira jó
volt neked férfiruhában, hogy most nem vagy hajlandó nő lenni? De
mi vagy? Hogy nem férfi, az biztos! De nő sem! Akkor semmi vagy!
Ehhez mit szólsz? Hiába büszkélkedtél!
– Én… én… – Sekíba nem tudta, mit mondhatna.
– Miért etetlek és ruházlak? Ez a hála? Ki kellene dobnom téged
az utcára! Vagy visszaküldelek a palotába, hogy csinálják veled, amit
akartak! Te átkozott arcú! Átok rád!
Sekíba összehúzta magát, felkészült az ütésre, de az nem jött.
Míg ő a matraca sarkában kuporgott, a férje kiviharzott a szobából,
és becsapta maga mögött az ajtót. Egy pillanat múlva kint üveg tört
össze, azután hangosan bevágódott a fémkapu. Sekíba torka
összeszorult: sajnos egyetértett dühöngő férjével.
Se férfi, se nő. Semmi vagyok.
Nem sokkal később Gulnaz óvakodott be hozzá. A nyíló ajtó
mögött a hold ezüstje világította meg a folyosó kövezetét. A két
feleség azt nézte, míg Ászif kiabálása ott visszhangzott még a
házban. Most először beszélgettek.
– Már egy éve vagyok a felesége, és nem tudtam neki gyereket
szülni. Beleszédülnél, ha csak sejtenéd, mennyi gyógynövényt
tettem már mozsárba, ahogy a nagyanyám tanított. Imádkoztam a
dzsámiban, és alamizsnát adtam a szegényeknek. Semmi. Hónapról
hónapra megjön a vérzésem, ahogy neked. Azt hitte, veled más
lesz, de most kezdek arra gyanakodni, hogy Allah őt átkozta meg, és
nem számít, melyik asszonyt választja, vagy hányat visz az ágyába,
az ő naszíbja nem egy fiú. És azzal, hogy most súlyos bűnök
nyomasztják, talán még inkább megmérgezte a sorsát.
Gulnaz most először célzott rá, hogy Ászifnak köze lehet a
palotabeli botrányhoz. Sekíba nem tudta eldönteni, mennyit sejthet.
– Te a hárem őre voltál. Ennyit azért elmondott nekem. Férfiként
éltél. Rövid hajjal, büszke léptekkel, leszorított mellel talán
boldogabb voltál. Őszinte leszek, én is szívesen megpróbálnám azt
az életet. Jó lenne tudni, milyen szabadon járni az utcán, anélkül,
hogy mindenki felháborodottan nézne. Nem hiányzik?
Sekíba, a nő-férfi már nagyon sokat gondolkodott ezen.
– Jó érzés volt. De hordj nadrágot vagy szoknyát, igazából semmi
sem változik. Amikor fontos lett volna, éppen olyan gyenge
maradtam, mint bármelyik másik asszony – úgy döntött, a
botütésekről nem mesél. – És most itt vagyok.
Gulnaz így is megsejtette, mire gondol a társnője.
– Borzasztó lehetett, amit csináltak veled.
Sekíba hátán megfeszültek az izmok. A három legmélyebb seb
még nem gyógyult be, minden fürdésnél érezte, hogy ott vannak, bár
azt nem tudta, hány forradás csúfítja el a bőrét. Gulnaz nagyot
sóhajtott.
– Ászif nagyon haragos volt. Nem mondott sokat, de egy feleség
úgyis megsejti, mi jár a férje fejében. Végül akkor értettem meg
igazán, mi ez a nagy indulat benne, amikor a nővére beszélt nekem
arról a nőről. Azt akarta, hogy tudjam, nem vagyok olyan fontos az
öccsének.
„Arról a nőről.” Sekíba a szeme sarkából Gulnazt leste, de nem
tudott semmit leolvasni az arcáról. Benafsáról beszélt.
– Régről ismerte. Egy senki volt. Koldusszegény családban
született, két nővére volt, és az apja nagyon balszerencsésnek
tartotta magát. Az a lány olyan volt, mint a többi falusi cafka,
legfeljebb annyi szerencsével, hogy a férjem nagybátyjának a
közelében lakott. Nem tudom, hogyan, de Ászif látta őt egyszer-
kétszer. Elvette volna, de az apja nem engedte, nem tetszett neki a
család, nem tartotta őket a fiához méltónak. Ő viszont nem adta fel,
győzködte a rokonságát, és már majdnem teljesült a vágya, amikor a
lány apja a palotába küldte a gyerekét, hogy eggyel kevesebb szájat
kelljen etetnie otthon. Ászif dühöngött, de a hárem falai mögött nem
érhette el a szerelmét, hát hagyta, hogy valaki mást válasszanak
neki. Így házasodtunk össze.
Sekíba nagyon figyelt. Gulnaz igazából nem is neki mesélt.
– A férfiak nem bírják, ha megtagadnak tőlük valamit. Még akkor
sem, ha a sah teszi. Nekem nem mondja el, mi történt, de tudom,
hogy valami biztosan. És borzasztó lehetett, mert olyan vörös
szemmel jött haza, hogy azt hittem, vért fog könnyezni. Napokig nem
evett, nem aludt, és meg sem szólalt.
Sekíba a falat nézte. Nem volt kedve elmondani, amit tudott, és
remélte, Gulnaz sem fog kérdezősködni.
– Azután egy nap, nem sokkal azelőtt, hogy téged idehozott,
hazajött, és úgy nézett ki, mintha a sátánnal találkozott volna. A
tekintete sötét és komor volt, csak ült, a falat bámulta, közben
olyanokat suttogott, hogy most meglakol a bűneiért, és kegyelemért
könyörgött. Azt mondta, hogy egy második feleséget vesz a házhoz,
mert én nem tudtam neki fiút szülni. Nem volt mit mondanom neki,
amikor az arcába néztem, nem ismertem rá. A családja már
hónapok óta győzködte, de addig nem akart engedelmeskedni.
Először azt hittem… hát, amikor szóba került az új feleség, még nem
tudtam, van-e olyan bolond, hogy azt higgye, idehozhatja a
szeretőjét, de aztán… te jöttél.
Sekíba lesütötte a szemét. Szédült. Benafsa nem árulta el a
csábítóját. Annyira szerette, hogy az élete árán is megvédte. Hogyan
szerethet egy nő ennyire valakit?
 Ászif Benafsa miatt mentette meg az életét. Sekíba őszinte hálát
érzett.
 57.

Rahíma
Kislány voltam, de elmúlt.
Baccsa pós voltam, de elmúlt.
Lány voltam, de elmúlt.
Anya voltam, de elmúlt.
Mindig, amikor kezdtem megtanulni, hogyan éljek, megváltoztak a
dolgok. Én változtam meg. És ez az utolsó változás volt a
legborzasztóbb.
– Rahíma-dzsán, jegyezd meg, hogy minden életben vannak
hatalmas viharok. Jönnek, és mindent felforgatnak. Az embernek
mégis talpra kell állnia, mert nem tudja, mikor csap le a következő.
Abdul Khalík távolságtartóbb lett, Bibi Gulalaj viszont egyre
többször szólt bele az életünkbe, ő gondoskodott róla, hogy minden
úgy történjen, ahogy elvárják. Rendesen kellett gyászolnunk,
különben megszólnak a szomszédok. Résnyire szűkült szemmel
ellenőrizte a csadorom színét, a ruhámat és az arckifejezésemet.
Ha elgondolkoztam, és rajtakapott, rám szólt, hogy ne bámuljak.
Rám szólt, hogy dolgozzam rendesen. Nem fekhetek örökké, hiszen
a kőpadlók megmaradtak, valakinek fel kell súrolni őket, a szennyes
ruhát meg ki kell mosni. Nekem is jó lesz, ha visszatérek a
megszokott feladataimhoz.
Egy gyászoló anyának negyven napot kellene kapnia a siratásra –
vélekedtek titokban a látogatóink. De Bibi Gulalaj, tartományunk
legnagyobb hatalmú férfijának anyja tudta, hogy aggodalmukat a
félelem szüli, nem a tisztelet, és nem zavartatta magát.
 Khálá Saima időnként még mindig összeszedte az erejét, hogy
eljöjjön hozzám. Ahányszor elment, attól féltem, már képtelen lesz
hazáig gyalogolni, és attól, hogy nem tud újra eljönni. Szükségem
volt rá. Magányos voltam ebben a zsúfolt házban. Valami járt a
fejemben, valami, amit sem magamnak, sem Dzsamílának nem
vallottam be, mert még én is tele voltam bizonytalansággal.
– Khálá-dzsán, szerinted mit képzelnek rólunk a kabuliak?
– Miről beszélsz, Rahíma?
– Kabul nagyon más, Bibi Sekíba megmondta előre. Elképesztően
sok az autó, sok az ember, sok a plakát. Mindig nagy a zaj.
– És akkor mi van? – úgy láttam, Khálá Saima aggódik, hogy
megőrültem.
– Jó lenne tudni, mit gondolnak rólunk az ottaniak. Vannak nagy
házaik, bankjaik, taxijaik, szállodáik. Az egész világról utaznak oda
emberek, a vállalkozók új épületeket építenek. Szépségszalonok és
éttermek is vannak. Meg kórházak.
– Biztos sok szépet láttál, míg utaztatok. Lehet, hogy nem is
meséltél még el mindent! – mosolygott gyengéden.
– Lehet. Meg a parlament… néha magam sem hiszem el, hogy
olyan sok ember össze tud gyűlni egy fedél alatt. És vitáznak, de
még a nők is. Időnként olyasmiről van szó, ami itt, messze vidéken
egész életében nem jutna eszébe senkinek.
– Rahíma-dzsán, mit akarsz mondani? Történt valami Kabulban?
– Sok minden történt. Nagyon más hely, mint ez.
Khálá Saima elgondolkodott.
– És az jó?
Csodálkozva néztem rá. Bármi, ami más, mint ez itt, csak jó lehet.
– De van még valami – mondtam szorongva.
– Mi az?
Elfordultam, a szemem megtelt könnyel.
– Értem.
Tudtam, hogy tényleg érti. Khálá Saima jobban ismert, mint bárki a
világon.
 – Hát, akkor ezen érdemes elgondolkodnod – mélyet sóhajtott, a
fejét csóválta.
És én gondolkodtam is. Olyasmi járt a fejemben, amit nem mertem
elmondani senkinek.
Ha valaki közel érzi a halált, annak nincs veszítenivalója. Az
olyasmit is gondolhat, mondhat, tehet, amit más nem. Khálá Saima
és én is így voltunk: ő az egészsége miatt, én meg azért, mert
reggelenként nem volt miért kinyitnom a szememet. Beszélgetni
kezdtünk, de szavak nélkül meg rossz szavakkal, meg mindentudó
pillantásokkal. Nehéz lett volna leírni, mi jár a fejünkben, de érdemes
volt végiggondolni.
Mert, ahogy Khálá Saima mondogatta, mindenkinek szüksége van
kiútra.
 58.

Sekíba
Két hosszú év telt el, mire Sekíba megfizette Ászifnak a tartozását.
Ő és Gulnaz vezették a háztartást, és elviselték a férjük
dühkitöréseit, amikor rátört a csalódottság. Olyankor átkozódott,
szidta és ütötte őket. Sok mindent földhöz vágott, kétszer az ablakot
is betörte. A javíttatásuk árától újabb dührohamot kapott.
A feszültség összehozta a két nőt. Közös volt a férjük, közös a
szégyenük, közös a büntetésük. Veszekedtek is: Sekíba gyűlölte
Gulnaz leereszkedő modorát és fűszertelen főztjét, ő viszont
színtelennek és egyszerűnek, ráadásul rossz beszélgetőtársnak
találta Sekíbát. Mégis igyekeztek a legjobbat kihozni a helyzetből.
Amikor Gulnaz elfordult, Sekíba megfűszerezte az ételét, Gulnaz
pedig eleget beszélt ahhoz, hogy pótolja a férje unalmas második
feleségét.
Amikor az első feleség hasa nőni kezdett, néhány hónap törékeny
béke állt be közöttük. A kismama Sekíbának szólt először, amikor
rájött, hogy késik a vérzése. Nem tudták eldönteni, megtörtént-e a
csoda, de azután Gulnaz reggelenként hányt is, és a társnője, aki a
háremben sokat tanult, már biztos volt benne: gyerek érkezik
közéjük. Ászifnak nem szóltak, ilyen kényes kérdéseket nem lett
volna illedelmes egy férfival megbeszélni, de amikor ő is észrevette
a felesége megváltozott alakját, elégedetten mosolygott, és
sötétedés után megújult buzgalommal látogatta Sekíba szobáját.
Esténként együtt evett a feleségeivel. Időről időre hármasban
vacsoráztak. Sekíba vigyázott, ne tartson túl sokszor velük, úgy
érezte, most, hogy terhes nő van a házban, a férje még nagyobb
kudarcnak tarthatja az ő terméktelenségét, mint azelőtt.
De Ászif boldogan készült első gyereke születésére. Egy darabig
még a családja sem győzködte, hogy vigyen haza egy újabb
feleséget. Gulnaz és Sekíba tudta, hogy a férfi már elgondolkozott
az ötleten, csak nem volt elég pénze a harmadik esküvőre és a
harmadik asszonyra.
Közeledett a Ramadán, azután el is múlt. Gulnaznak nem kellett
böjtölnie, és ahogy nőtt a hasa, egyre jobban ragyogott a
boldogságtól. Az arca kikerekedett, fújtatva vette a levegőt, és már
attól lihegni kezdett, ha a szobából átment a konyhába. Sekíba sok
várandós nőt látott már, de egyikük sem viselte a terhét ennyire
nehezen. Hamar észrevette, hogy társnője igazából csak akkor liheg
és sóhajtozik, amikor ő is hallhatja.
Ahogy kezdődtek a fájdalmak, Sekíba sietett a négyháznyira lakó
bábáért. Gulnaz összeharapta a száját, és nagyon szenvedett: az
arcáról eltűnt a diadalmas mosoly. Ászif hazajött, és amikor
meghallotta a vajúdónak utasításokat osztó bába hangját, újra
elsietett. Órák teltek el.
Végül megszületett a baba, épp azelőtt, hogy az ideges családfő
hazatért az elcsendesedett házba. A bába udvariasan mosolygott,
gratulált a férfinak, a fejére borította a kendőjét, és már ment is. Ászif
bólintott, és Gulnaz hálószobájába indult. Sekíba úgy tett, mintha
nem hallaná, hogy jön, figyelmét teljesen a tűzhely felé fordította.
Lisztet öntött a forró olajba, és keverte, míg be nem sűrűsödött: littit
készített cukorral és dióval, hogy legyen Gulnaznak teje, és
gyógyuljon a méhe. Sekíba várt és fülelt.
– Ennyi idő után ezt kapom? Egy lányt? Hogy lehet ez?
Gulnaz halkan válaszolt, Sekíba nem hallotta, mit.
– Hát sosem ér véget a megaláztatásom? – dühöngött a férfi. A
baba sírni kezdett.
Még egy újszülött is érzi, ha nem kell senkinek – gondolta Sekíba.
Ászif bejött, és kiabálni kezdett vele, hogy adjon ennie.
 – És ajánlom, hogy meleg legyen! – harsogta. – Épp elég
csalódás ért ma.
A férfi a nagy szobában aludt el, a horkolása a folyosón
visszhangzott. Sekíba lábujjhegyen átment a kisebbik szobába.
Gulnaz az oldalán feküdt, ügyetlenül próbálta megszoptatni a lányát.
Sekíba felültette, és megmutatta neki, hogyan emelje megdagadt
mellére a babát. A rózsaszín kis száj lassan kinyílt, és összezárult az
anyja mellbimbóján. Rögtön észrevette, milyen furcsán néz rá
Gulnaz.
– Egy háznyi nőre és gyerekre vigyáztam. Sok újszülött körül
segítettem.
– Hát, én meg nem. Bár élne még az anyám, minden egészen
más volna!
Sekíba felsóhajtott. Bár élne még az anyám!
– Mi lesz a neve?
– Sábnám. Hajnali harmat.
– Gyönyörű. Főztem neked littit. Most zacsa vagy. A meleg ételtől
gyorsabban gyógyulsz.
A meleg és hideg ételt nem a hőmérsékletük különbözteti meg,
hanem hogy megvan-e bennük egy titokzatos belső minőség. A dió
és a datolya meleg. Az ecet és a narancs hideg. Az ízületi fájdalmak
vagy a szülés kihűtik a testet, és ezért ilyenkor a meleg étel tesz jót.
Gulnaz örömmel nyúlt a tál után. A vajúdás órái után sápadt,
fáradt és éhes volt. Bekanalazta a levest, csak egyszer pihent meg
egy kicsit, akkor hálával pillantott Sekíbára.
– Örülök, hogy itt vagy, Sekíba.
Ő megdermedt. Nem szoktak ilyeneket mondani egymásnak, és
most zavarba is jött. Nem felelt, a karjába vette a babát.
– Azt hittem, fiú lesz, olyan soká vártunk rá. És Isten végül lányt
adott – sóhajtott az anya.
– Ászif mérges.
– Azt mondta, az én hibám. Meg sem akarta fogni. Túlságosan
haragos volt hozzá.
 – Lesz még gyereked. Szültél egyet, kinyílt az ajtó. Isten ad
másikat is.
– Talán. Azt akarja, hogy Benafsának hívjuk.
Sekíba meghökkent, de Gulnaz arca nyugodt maradt.
– Gondold el! Benafsának akarja nevezni a lányomat! Megőrült.
– Mit feleltél?
– Azt, hogy még sosem ellenkeztem semmivel, amit ő akar, de ezt
nem engedem meg.
– És?
Gulnaz arcát a hirtelen rátörő fájdalom torzította el. Sekíba
ösztönösen a vállára tette a kezét, és közel hajolt hozzá.
– Mi baj?
– Megmondta előre, hogy fájni fog.
– Micsoda?
– A méhem. A bába figyelmeztetett, hogy a méhem haragos lesz,
és keresi majd a babát, aki benne lakott.
– És most haragos?
– Úgy érzem. Úgy szorongat, mint Ászif keze.
Egy perc múlva alább hagyott a görcs, és Gulnaz visszatért az
előző témához.
– Nem örült. Kirohant. Azt kiabálta, hogy a Benafsa nagyon jó név
egy lánynak de szerintem akkor sem.
És ha ezt meghallják a palotában, az gyanúba keverheti –
gondolta Sekíba. Örült, hogy Ászif vágya nem fog teljesülni.
– Megmosom alaposabban. Még véres a feje.
Gulnaz gyengén mosolygott, és lehunyta a szemét, hálás volt,
hogy pihenhet kicsit.
Sábnám első éve két anyával telt. Gulnaz és Sekíba felváltva
fürdette, etette, ringatta. Sekíba tartotta a fejét, míg Gulnaz feketére
festette a szemét, és egy hónappal később megint, amikor kopaszra
borotválták, hogy sűrűsödjön a haja.
Sekíba kínálta körbe a teát és diót, amikor Ászif családja
látogatóba érkezett. Ezek a napok arra emlékeztették mindkét
feleséget, milyen szerencsések, hogy nem a Bárán család birtokán
élnek. Ászif anyja meg sem próbálta titkolni, mennyire undorodik
Sekíbától.
Ő akarta először rábeszélni a fiát, hogy válasszon második
feleséget a terméktelen első mellé, de egyáltalán nem egy ilyen torz,
meddő lényre gondolt. Az unokáját magához ölelte, de a szeme
közben nyugtalanul körbejárt: bizonyítékot keresett rá, hogy ezek a
nők képtelenek rendben tartani a fia otthonát. Különleges tehetsége
volt hozzá, hogy a rossz véleményét is dicséretnek állítsa be.
– Csakhogy látszik, milyen színű a szőnyeged! Úgy tűnik, valaki
végre időt szakított rá, hogy kiporolja, ugye? Legutóbb, amikor
hazamentem innen, ki kellett mosnom a ruhámat.
Egyik feleség sem válaszolt. Felesleges lett volna olajat önteniük a
tűzre.
– Gulnaz-dzsán nagyon finom süteményt küldtél át a napokban.
Örülök, hogy megpróbálsz sütni.
– Sekíba keményen dolgozott, nem akarom elvenni a dicsőségét.
A rózsavizes sütemény az ő érdeme, ő is küldte át – Gulnaz úgy tett,
mintha észre sem vette volna a rejtett gúnyt.
– Ja, értem, már csodálkoztam is, hogy ennyi idő után miért pont
most kezdesz valami finomat készíteni az uradnak. Sekíba-dzsán, a
sütemény jobb ízű volt, mint az, amit Khánum Ferdoz évente
egyszer szétoszt a rokonai meg a szomszédai között.
– Núse-dzsan, Khálá-dzsán – hajtott fejet szerényen Sekíba, és
újratöltötte az anyósa teáscsészéjét. – Vegyél belőle bátran.
– Fogok is, talán. Ritkán fordul elő, hogy az arúszom finomat süt –
meglebbentette a szoknyáját, hogy egy nagy adag morzsát a frissen
tisztított szőnyegre szórjon.
– Ki tudja, Mádar-dzsán, talán csak mi nem kóstolhatjuk
gyakrabban – nevetett fel erre Paríszá, Ászif legidősebb nővére, aki
gyakran elkísérte az anyját látogatásaira, és addig magára hagyta
négy gyerekét.
 Ászif anyja erre csak mosolygott. A száját ívbe húzta, felső ajkára
árnyékot vetettek a fölötte növő sötét szőrszálak. Sekíba kinyitotta a
teás üstöt, és bár még majdnem tele volt, kisietett a konyhába, hogy
újratöltse.
Mindkét feleség felsóhajtott, amikor az anyósuk és a legidősebb
lánya végre elköszönt. Sekíba kiporolta a szőnyegből a morzsát, a
nagyobb darabokat a kanárik kapták meg. A madarak izgatottan
csipogtak és fütyörésztek, a kalitka egyik végéből a másikba
repültek, és várakozva figyelték az adományozót.
Kettőn közülük kopasz foltokat tépett az erőszakos harmadik,
mégis mindhárman elégedettnek tűntek. Óvatosan lesték Sekíba
kezét, miközben apránként közelebb szökdécseltek hozzá, hogy
jobban megnézhessék maguknak. Az egyik ujját bedugta a rácson,
és intett vele. A madarak azonnal a kalitka túlsó végébe menekültek,
halálra rémültek az otthonukra törő ellenségtől.
Sekíba kihúzta az ujját, és a három kanári megnyugodva
leengedte a szárnyát, szinkópás csiripelésükből eltűnt a félelem.
 59.

Sekíba
Sekíba rögtön tudta, miről van szó. Könnyen azonosította a jeleket,
mégis megdöbbent tőlük. Egy darab nyers gyömbért rágcsált, és
megpróbált nem tudomást venni a gyomrából induló, hányingert
keltő mozgolódásról.
Anya leszek. Saját gyerekem lesz. Hát lehetséges ez?
Az élete örökre megváltozik. Nem ingadozhat többet a nemek
között, mint egy szélfútta papírsárkány. Nem kötheti le többet a
mellét, hogy elrejtse az alakját. Már nem csaphat be senkit.
Nézte, ahogy Sábnám az anyja ruhájának ujját ráncigálva
igyekszik felállni. Egy hónappal korábban tanult meg négykézláb
mászni, de már rá is unt. Gyönyörű kislány lett belőle. A haja és a
szempillája koromfekete volt, és göndör, arca bájosan kerek. A
kedvessége még az apja csalódását is enyhíteni tudta, de Ászif így
is csak akkor mosolygott rá, amikor azt hitte, hogy senki sem látja.
Engedte, hogy a kicsi az ölébe másszon, és az arca után kapkodjon,
de csak addig, míg lépéseket nem hallott.
– Gyere, vidd már el a lányod! Az agyamra megy – kiáltotta
ilyenkor.
– Sábnám, hagyd békén apádat – felelte erre Gulnaz, és felkapta
a boldog babát az apja öléből.
De Sekíba kileste, ahogy a férje a lánya arcát simogatja, és
mosolyogva figyeli a kicsi ügyetlen tapsikolását. Amikor a baba egyik
lábfejével a kezében a hátán fekve ügyetlenkedett, már hangosan
nevetett.
 – Mégis mindig haragudni fog rá – sóhajtozott Gulnaz.
– Ez a lányok sorsa. Egy lány nem tartozik igazán a szüleihez. Ő
másoké – bólogatott Sekíba, és közben arra gondolt, Gulnaz
bölcsebb is lehetne az ilyen ügyekben.
Egy darabig megpróbálta titkolni az állapotát a másik feleség előtt,
hogy ne legyen irigy. A rendszeressé váló rosszullét idejére
meghúzta magát a mosószobában. Edényeket lökött le, hogy ne
hallják meg, amikor hány, pedig Gulnazt úgy lefoglalta Sábnám,
hogy nem is volt szükség ekkora óvatosságra.
Ászifnak sem tűnt fel semmi. Sábnám születése után, a
csalódottság átmenetileg lehűtötte a kedvét. Ritkábban nyitotta rá az
ajtót Sekíbára, és a felesége szívből hálás volt ezért. Neki semmi jó
nem volt ebben az izzadt nyögdécselésben, utálta, ahogy a férje
erőszakkal félrefordítja a fejét, mintha a sebhelyes arca még a
sötétben is elrontaná az örömét. De három hónap múltával a férfi
újult erővel látott munkához.
Most Ászif látogatásai még jobban taszították. Hirtelen olyan
szaga lett a férjének, hogy felkavarodott tőle a gyomra. Amíg csak
tudta, visszatartotta a lélegzetét, és próbált ritkán, nagy levegőket
venni, amit Ászif félreértett, és a közelgő kielégülés jelének hitt.
Megállt, csodálkozva nézte a feleségét.
– Szóval, te élvezed ezt? Szép kis műsort csinálsz! – mondta, de
mosolygott hozzá.
Azt persze egészen addig nem vette észre, hogy nő a felesége
hasa, míg már hat vérzés maradt el. Egy este kíváncsian nézegette
Sekíbát, amikor az a vacsora végeztével fáradtan a falnak
támaszkodott. Gulnaz kötött, Sábnám mellette aludt. Sekíba
ösztönösen megpróbálta csomóba gyűrni a ruháját a hasa előtt, de
Ászif szemét már nem tudta becsapni.
– Talán mégis reménykedhet ez a ház. Remélem, nem ismételjük
meg a régi hibákat!
Sekíba elvörösödött. Gulnaz arca épp annyira rándult meg, hogy a
társnője észrevegye a benne gyűlő feszültséget. Az első feleség két
hónappal korábban kertelés nélkül megkérdezte tőle, terhes-e, mert
feltűnt neki, hogy Sekíba milyen óvatosan tartja távol a hasától
Sábnám rugdalózó lábát. Amikor egy bólintást kapott válaszul,
bizonytalanul elmosolyodott. Tudta, mit jelentene, ha a férjük végre
megkapná, amire úgy vágyik.
Ászif felnevetett: furcsa hang volt ez egy ennyi indulattal teli
helyiségben.
– Most meglátjuk, Sekíba mire képes!
Kicsivel később, amikor kettesben maradtak, Gulnaz – míg a
tisztára mosott üstöket törölgette – halkan beszélni kezdett.
– A férjünk nagyon megváltozott. Hinnéd, hogy néhány évvel
ezelőtt még sétálni ment velem esténként? Ugyanez az ember! Az
elmúlt két évben megkeseredett. Nem tudom, mi lesz belőle, ha még
egy lányt kap. Most már nincs mit tenni, ugye?
Sekíba ébren töltötte az éjszakát, és ugyanezen törte a fejét.
Sorra vette magában az összes fortélyt, amit Mahbúba tanított neki,
de mindegyikhez túl késő volt. Valaki a csirkemáj erős hatásáról
beszélt neki, ő másnap ment is a piacra, hogy annyit vegyen,
amennyit csak talál. Egyetlen imát sem mulasztott el, nyitott
tenyérrel, nem lanyhuló elszántsággal suttogott a plafon felé.
Kegyes Allah, könyörgök, add meg Ászifnak a fiút, akire vágyik.
Kapja meg, amit kíván, hogy békében élhessünk ezzel az örömtelen
emberrel.
Hogy vajon a csirkemáj segített-e, vagy az ima, esetleg
egyszerűen így akarta az Isten, nem tudni, de Sekíbának fia
született.
Ászif magasra emelt fejjel, arcán önelégült mosollyal fogadta
látogatóba érkező rokonait. Sekíba nem bánta, nem figyelt rá.
Elbűvölte a tíz ujj, a tökéletes formájú halványpiros szájacska és a
kis áll, ami a mellén szendergett. Újra és újra tetőtől talpig
átvizsgálta a fiát, és mindent rendben talált: egy része sem volt sem
hibás, sem csonka.
 – Sah lesz a neve! Az én fiam király a férfiak között! Igazi király,
nem olyan, mint az a gyáva, aki előtt most hajlongunk! – választott
nevet Ászif. Sekíba érezte, hogy harag szülte a döntést. A férje fogai
még mostanában is akkorát csikordultak, amikor Habibulláh került
szóba, hogy attól a felesége hátán is végigfutott a hideg. Nyugtalanul
kevergette magának a littit. Gulnaz megpróbált főzni neki egy
fazékkal, de csak sűrű füsttel töltötte meg a házat, és bekormozta a
konyha fehér falát.
Sekíbának nem tetszett ez a név, szíve szerint az apja után
Iszmailnak nevezte volna a gyerekét, de tudta, hogy ebben a
csatában nem lenne olyan sikeres, mint Gulnaz. Hát Sah lett a fiú,
akinek a hatodik napon imával és halvával ünnepelték a születését.
Ahogy telt az idő, Sekíba félni kezdett. Túl sokan simogatták meg
a hátát vagy ölelték meg szívből, túl sok kosár édességet küldtek
neki ajándékba. Attól tartott, hogy egy féltékeny rosszakaró
megátkozza a szerencséjüket. Míg szívének királya békésen aludt, ő
rutafű magját égette, és a bölcső felé fújta a füstöt, hogy elűzze a
démonokat.
A szemmel verés nem az egyetlen veszély volt. Sekíba nem
felejtette el, mit hogyan csinált Béroven doktor a palotában, és ő is
mindent kifőzött forró vízben, ami a baba közelébe került. Nemcsak
a ruháit, de még az átokűző amulettet is, amit a kis takaróra tűzött.
Vörösre sikálta a mellét, mielőtt szopni engedte a fiát. A félelme
megsokszorozódott, amikor Ászif egyik nap felzaklatva ért haza.
– Mi az? – kérdezte rögtön. – Valami baj történt?
A férje viszonylag kedves volt vele ezekben a napokban, még
beszélgettek is, amit az első feleség keserűen hallgatott a saját
szobájából.
– Az az átkozott betegség megint bejár minden falut. Már Kabulba
is eljutott.
– Milyen betegség? – rémült meg Sekíba. Sah még csak
háromhetes volt. Ösztönösen magához húzta az alvó gyereket.
 – Kolera. Valószínűleg nem hallottál még róla, de szörnyű kór.
Isten óvja azt a házat, amelyikre lesújt. Úgy hallottam, hogy a
fővárosban már húsz család is megbetegedett. Az orvosok
tehetetlenek.
Sekíba mindenkinél jobban ismerte a betegség erejét. Az egész
teste megfeszült.
– Nem hagyhatjuk, hogy a gyerek megbetegedjen – mondta
remegő hangon. Halálra rémült.
– Ennyit én is tudtok. Vigyázz rá, és ne vidd ki a házból. Te vagy
az anyja, a te dolgod, hogy megvédd!
Sekíbának a faluja jutott eszébe, és az a szörnyű hónap, amikor
végig kellett néznie, amint a testvérei elfonnyadnak a házuk egyik
áporodott szagú szögletében. Az anyjára gondolt, akinek halott
gyerekei láttán megszakadt a szíve. Sekíba elszántan felforralt és
kimosott mindent.
Kérlek, Istenem, ne engedd, hogy baja essék a kisfiamnak!
Semmit és senkit nem szerettem még ennyire. Könyörgök, ne vedd
el tőlem!
Amikor a járvány véget ért, Sekíba újabb veszélyektől riadt meg.
Nem engedte a gyerekét a konyha közelébe, és megpróbálta
mindentől távol tartani, ami üvegből készült. Párnákkal vette körül,
és egy percre sem vette le róla a szemét. Az hamar kiderült, hogy
nem bízik Gulnazban. Mi lesz, ha a kicsi a lábát töri, és sántítani fog
egy életen át? Vagy ha elesik, és kiveri a szemét? Nem bánta, hogy
nevetnek rajta, vagy gúnyolják, tökéletes életet akart a fiának.
– Ha nem vetted volna észre, az elmúlt évben egész jól
megvédtem Sábnámot minden rá leselkedő veszélytől. Szerintem
nyugodtan a kezembe vehetek egy babát. Mi bajod van? Mit
gondolsz, mit csinálok vele? Kiejtem az ablakon?
– Én csak… én csak nyugtalan vagyok. Ne haragudj rám, kérlek.
Nagyon féltem, ennyi az egész – Sekíba gyorsan elfordult, hogy ne
kelljen látnia, milyen dühös rá Gulnaz.
 Sah megváltoztatta a ház szokásait, még a féltestvére sem
élhetett úgy, mint addig. Amikor Sábnám Sekíba felé totyogott,
Gulnaz elkapta, és nem engedte oda; ha észrevette, hogy olyasmit
eszik, amit a másik feleség főzött, a lánya elé tartotta a kezét, hogy
köpje ki. De csak olyankor, amikor Sekíba éppen arra nézett.
Sekíbának ez rosszulesett. Szerette a kislányt annyira, amennyire
csak képes volt szeretni egy gyereket, aki nem az övé. Sábnám két
anyával nőtt fel, és nem értette, most miért tiltják az egyiktől.
Gyanakodva nézett Sahra, mintha sejtené, hogy ő zavarta meg a
ház békéjét.
Ászif csak rontott a helyzeten. Gulnaz már nem vacsorázott velük,
általában arra hivatkozott, hogy Sábnámnak evésre vagy alvásra
van szüksége. Ászif, aki éppen a fia negyvenedik napját ünnepelte
büszkén, nem vette észre, hogy az első felesége már vagy egy hete
alig jött elő a szobájából. És ha nagy ritkán szólt hozzá, azzal sem a
békülést segítette.
– Sokat vártam, de érdemes volt! Nézd a fiamat! Nézd milyen
egészséges az arca színe! A fiam egy oroszlán!
Az ilyen mondatok hallatán Gulnaz nagy nehezen türtőztette
magát, visszamenekült a szobájába, és hálás volt, hogy a lánya még
nem fogja fel, milyen elfogult az apja.
– Nám-e-khodá! Óvja az ég a gonosz tekintetektől – mormolta
idegesen Sekíba, és gyorsan a körmére nézett: ez is egy új
babonája volt, az egyik nagybátyja feleségétől tanulta, de arra már
nem emlékezett, hogy melyiktől.
Gulnaz alig bírta ki nevetés nélkül. Annyi talizmánnal, imával és
eszpandfüsttel vette körül Sahot az anyja, hogy a szemmel verésnek
nem voltak túl jók az esélyei. Ám egyszer az jutott eszébe, hogy
Sekíba talán pont tőle fél. Gyorsan végiggondolta a lehetőséget, és
oda jutott, hogy ez sem lehetetlen: emiatt próbálja őt távol tartani az
édes kis fiacskájától! A békesség kedvéért azonnal megadta magát:
attól kezdve bókokkal halmozta el a család legfiatalabb tagját, és
szándékosan nem ejtette ki közben a száján Isten nevét.
 Milyen szépen kikerekedett az arca! Milyen gyorsan megtanult
átfordulni! Hamarabb fog járni, mint hinnéd, Sekíba-dzsán. Nagyon
szépen szopik! Nagyobb és erősebb lesz, mint az apja. És nézd,
milyen figyelmes, nagy a szeme!
Sekíba ébersége mégsem lanyhult. Mindent lekopogott, örökké
magokat égetett, és egyre többet imádkozott. Még a bókoktól is félt,
igyekezett azonnal elvenni a súlyukat.
Ugyan, csak ma ilyen, tegnap alig szopott. Nem hinném, hogy
hízott az elmúlt pár héten. Olyan könnyűnek érzem, amikor
felemelem. Nem látod, milyen cingár a lába? Amennyit eszik,
megtörténhet, hogy alacsony és dongalábú lesz.
Parázs alatt izzott a harag: Sekíba lassacskán megértette, miért
beszél így a feleségtársa, és sértetten fordítani próbált a játszmán.
Amikor az udvarban napoztatták a gyerekeiket, miközben Sekíba
teregetett, Gulnaz pedig a virágokat locsolta, ő kezdett rá:
– Nézd csak Sábnámot! Úgy jár, mintha évek óta csinálná!
Fogadnék, ezekkel az izmos lábakkal Kabul végéig el tudna
szaladni.
Sekíba figyelte, ahogy Gulnaz szája résnyire nyílik, a szeme
csodálkozással telik meg. Érthetetlenül motyogott valamit
válaszképpen.
– Pipi, pipi – hívogatta Sábnám a kanárikat.
– Igen, kicsim, ott a pipi – hagyta rá Gulnaz, anélkül, hogy
hátrafordult volna.
– Pipi! Pipi!
A két anya végre odanézett, és látta, hogy csak két madár verdes
a kalitkában. Gulnaz félrehajtott fejjel csodálkozott.
– Hol a harmadik? Hogy tudott ki… – ahogy közelebb ért, benne
rekedt a folytatás. – Jaj, ne!
– Mi baj? – Gulnaz rémült arcát látva Sekíba is odament.
– Elpusztult.
Az egyik madár élettelenül hevert a kalitka alján. Két társa
összebújva gubbasztott fölötte, és halkan csipogott. Egyik nő sem
szólalt meg. Tudták, hogy ez rossz ómen.
Pont olyanok vagyunk, mint Ászif anyja – sóhajtott Sekíba. – A
szavak késsé válnak a szánkban, és előbb-utóbb biztosan lesújtanak
valakire.
 60.

Sekíba
Attól kezdve, hogy Ászif több szeretettel fordult a második felesége
felé, a két nő között kihűlt a barátság. Sekíba imádkozott, hogy
Gulnaz szüljön még egy gyereket, egy fiút, és egyenlítse ki a köztük
lévő különbséget, de teltek a hónapok, azután az évek, és a
feleségtársa nem esett újra teherbe. A két nő megtanulta, hogy ne
bántsa a másikat, és hiba nélkül működjön a háztartás – körülbelül
úgy, mint Sekíba érkezésekor: két keserű, gyanakvó asszony
osztozott a szobákon.
Sah és Sábnám között viszont igazi barátság szövődött. Mire Sah
egyéves lett, boldogan kergetőzött a féltestvérével, aki kacagva
menekült előle, és egy kisgyerek gátlástalan kíváncsiságával
bámulta az öccsét. Sábnám még az anyjánál is szebb lett, tökéletes
fürtjeit lófarokba fogták, elöl pedig hagyták, hogy eltakarja a
homlokát. Az arca telt volt, és rózsás, a szeme mandulavágású,
dióbarna színű. Szülei legjobb tulajdonságai egyesültek benne:
derűs alaptermészete új színt hozott a házba.
Sah, ahogy Gulnaz tréfásan jósolta, erősebbre és magasabbra
nőtt, mint a kortársai. Barna haja épp csak egy kicsit volt hullámos, a
mosolyától minden szív ellágyult. Bár az anyáik ellenségeskedtek,
ők ketten tökéletes testvérré cseperedtek.

1919 februárjában Sábnám öt-, Sah négyéves volt. Majdnem fagyott.

Kabultól sok száz kilométerre valaki kis híján tönkretette az országot.
Gulnaz és Sekíba a ház körüli tennivalóival foglalkozott, amikor
feltűnt nekik, hogy az utcáról izgatott zajongás hallatszik. Emberek
kiabáltak, ajtók csapódtak. Sekíba beküldte a gyerekeket az
udvarról, és kinyitotta a kaput. Döbbent arcú, szenvedélyesen
gesztikuláló férfiak siettek az utcán, és vadul kiabáltak.
– Nem igaz! A bátyám katona! Fogalmuk sincs, ki volt az!
– Mi lesz most?
– Nem tudom, de jobban tesszük, ha hazamegyünk, és ott várjuk
ki, míg kiderül!
Sekíba becsapta a kaput, és nekidőlt, a hideg vas
végigbizsergette a gerincét. Mi történhetett?
Gulnaz a belső ajtónál várt rá. A két kanári, akit a téli hónapokra
bevittek a házba, hangosan csiripelt, az utcai izgalom rájuk is
átragadt.
– Mi az? Mi történt?
– Nem tudja senki. De azt mondják, jobb otthon maradni. Valami
készülődik.
– Ászif hol van?
– Isten tudja.
A férjük négy órával később ért haza. Az asszonyok addigra
bezárták az ajtókat, behúzták a zsalukat. Féltek, bár nem tudták,
mitől. A férfi arca szorongásról árulkodott, a homlokán még a
hidegben is izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Mi történt? Mi ez az egész? – Gulnaz az ajtóban fogadta az urát.
– A sah! Meggyilkolták Habibulláhot! – jelentette be Ászif halkan,
és hatalmasat sóhajtott mellé. Levetette a kalapját és a sálját.
– Allah! – Gulnaz a szája elé kapta a kezét.
– Az egész város forrong. Éppen a Külügyminisztériumban voltam,
amikor megjött a hír. Szokása szerint valami vadászkiránduláson
volt, és lelőtték. Egy ideig megpróbálták titokban tartani, de nem
sikerült. Ilyesmit nem lehet sokáig letagadni! Először azt hittük, csak
pletyka – Kabulban olyan gyorsan születnek az álhírek –, de úgy
tűnik, igaz. A hadsereget riadókészültségbe helyezték, Amánullahért
futárt küldtek. Hála istennek, már meg is érkezett.
 – A sah… – Sekíba nem hitt a fülének. Nem tudta rávenni magát,
hogy egy mondatba foglalja a fia nevét, és azt a szót: „halott”.
– Talán nem hallottad, amit eddig mondtam? Igen, Habibulláh
halott! Meggyilkolták az átkozottat.
A feleségei összerezzentek. Ászif nem törődött vele, hogy halottról
nem illendő így beszélni.
– Hogy történhetett ilyesmi? És hol? A palotában?
– Nem, Dzsalálábádban. Legalább két nappal ezelőtt – ennyi kell,
hogy ideérjen a hír. Hihetetlen, hogy megtörténhetett.
– És most mi lesz? – kérdezte Gulnaz, miközben Sekíba a fia
fejére tette a kezét. Sah éppen belépett a szobába, és aggódva
nézte apját. Fogalma sem volt róla, mit jelent a „halott” szó, de azt
megérezte, hogy valami nincs rendjén.
– Nem tudom. Amánulláh talán elfoglalja a trónt. Joga van hozzá.
De senki sem biztos benne. Ha ez egy államcsíny kezdete, akkor a
gyilkosoknak szembe kell szállniuk a hadsereggel. Hisz a katonák
Amánulláh felesküdött hívei.
– Allah kegyelmezzen nekünk, ez nagy bajt hozhat Kabulra!
– Kivárjuk és meglátjuk. A gyerekeket tartsátok benn a házban, a
szátokat meg tartsátok csukva. Nem most kell a híreket megvitatni a
szomszédsággal. Legyetek okosak.
Sekíba elfordult, hogy a férje ne lássa az arcát. Nehéz volt ezeket
a bölcsességeket egy olyan férfitól elfogadni, aki betört a sah
háremébe, és miatta halt szörnyű halált Benafsa. Akkor hová tűnt az
óvatossága?
Mégis engedelmeskedtek, és Ászif másnap reggel idegesen
visszatért a munkájához a Mezőgazdasági Minisztériumban. Az
utcák elnéptelenedtek, a pánik úrrá lett a fővároson. Ászif
elővigyázatosságból rengeteg ételt raktározott el otthon. A gyilkosok
kilétéről még mindig nem tudtak semmit, és bár senki nem indult
meg a palota felé, a hadsereg a biztonság kedvéért mégis
riadókészültségben maradt.
 Ászif akkor már majd egy éve nem látta Amánulláh barátját, de
most találkozni akart vele valahogyan. Ki akarta fejezni a részvétét,
és biztosítani akarta őt a hűségéről – hiszen minden valószínűség
szerint apja után ő lesz Afganisztán ura. Halálos feszültségben indult
a palotába.
A trónörökös dühös volt, és szomorú, mesélte később Ászif a
feleségeinek. A sah az öccse, Naszrulláh társaságában vadászott,
és Dzsalálábádból olyan hírek érkeztek, hogy őt kiáltották ki
Habibulláh utódjának. Ez feldühítette Amánulláhot, de a testvére,
Inájatulláh a sah sok másik fiával együtt a nagybátyjukat támogatta.
Amánulláh a sah első feleségétől született, és tudta, hogy az apja
őt szánta a trónra. A hadsereg és a kincstár vezetőjeként ő volt
abban a helyzetben, hogy magához ragadja az ország irányítását,
és kabuli szállásán királlyá nevezte ki magát.
Sekíba maga elé képzelte a férfit: a szíve fájdalommal telt meg,
nemes arcába új ráncokat vésett a bánat. Igazságos és bölcs
uralkodó lesz. Az asszony belepirult, amikor eszébe jutott öt évvel
korábbi butasága, már nevetségesnek tűnt, hogy elhitte, egy ilyen
ember vágyhat rá.
De nincs okom panaszra. Egy magas minisztériumi pozícióban
dolgozó férfi felesége lettem, aki gondoskodik a ruhámról és a
betevőmről, vigyáz a gyerekeire, nem ver, ráadásul Kabul elegáns
negyedében van a háza. Mi többet kérhetnék Allahtól?
Ászif óvatosan egyre közelebb dolgozta magát Amánulláhhoz, és
az új sah e nehéz napokban örömmel fogadta barátja tanácsait. Meg
akarta bosszulni apja halálát. Többen is voltak, akikre a gyanú
árnyéka vetült, köztük saját nagybátyjára, Naszrulláhra, aki, azt
beszélték, egy könnyet sem ejtett a szörnyű gyilkosság után.
Amánulláh közhírré tette, hogy megkeresi a merénylőt, és
változásokat hoz országába. Reformokkal biztatott, megtiltotta a
rabszolgaságot, fizetésemelést ígért a hadseregnek, és folytatódó
barátságot fogadott Indiának.
 Nem olyan, mint az apja. Jobb ember nála – gondolta Sekíba,
amikor hírét vette a bejelentéseknek. – Isten óvjon, Amánulláh sah!
Áprilisra a vizsgálóbizottság végzett a Habibulláh
meggyilkolásával kapcsolatos nyomozással. Amánulláh a palota
pincebörtönébe záratta a nagybátyját, Naszrulláhot és egy tucat
társát. Ászif kitartott a barátja mellett akkor is, amikor a palota
vérontásra készült.
Az új uralkodónak sok új tanácsosa volt, és Kabul felkészült a
változásokra. Sekíba és Gulnaz megnyugodott, amikor kiderült, hogy
a halott sah kedvenc fián kívül már senki nem vágyik a trónra. A
hatalom viszonylag békésen került a kezébe, és mindenki izgatottan
várta, hogy az ifjú és bátor férfiú beváltsa az ígéreteit. Sekíba
boldogan simogatta a fia haját, mert úgy érezte, Amánulláh Sah
kedvéért teszi egy jobb országgá Afganisztánt.
A palotához fűződő viszonyuk újra erősebbé vált, és gyakran
látták vendégül Amánulláh más tanácsosait is. Gulnaz teával és
dióval kínálta látogatóikat, amit a konyha fedezékében Sekíba
készített el. Kihallgatták, miről beszélgetnek a férfiak, és büszkék
voltak, hogy elsőként értesülhetnek a jelentős politikai
eseményekről. A környék többi feleségéhez képest sokkal többet
tudtak, és Gulnaz, aki jó viszonyt ápolt az utcabeli asszonyokkal,
beszélgetés közben örömmel vágott fel az ismereteivel.
Gondoskodott róla, hogy mindenki megtudja, milyen kiváló
kapcsolataik vannak. Egy olyan városban, mint Kabul, nem volt
fontosabb a kapcsolatoknál, és ezek bőven kárpótolták a
pluszmunkáért, amivel Ászif sok vendége járt.
Csak azt sajnálták mindketten, hogy a férfiak nem beszélnek
eleget Amánulláh feleségéről, Szorajáról. Mert az, amit hallottak róla,
lenyűgözte őket. Azt mesélték, művelt és gyönyörű nő. Szíriában
született, és sok nyelven beszél. Amánulláh mindenhova magával
vitte, és a tanácsát kérte. Többet szerettek volna hallani a titokzatos
királynéról, de a terefere többnyire inkább a sah újabb terveiről szólt,
hiszen a trónra lépésekor nagy változásokat ígért.
 – Mit gondolsz, mennyit vállal fel Tarzi masrútájából?
– Ha engem kérdezel, szerintem minden reformra igent fog
mondani – felelte Ászif. – Többre tartja az apósa világát, mint a saját
apjáét, hogy Allah adjon neki nyugalmat a Paradicsomban.
Gulnaz csodálkozó pillantást vetett Sekíba felé. Ezek szerint a
férjük végre megtanulta, hogy amikor szükséges, tisztelettel
beszéljen Habibulláhról.
– Bolond vagy, mint maga Tarzi! Ez itt Afganisztán, nem Európa!
Nem vagyunk olyanok, mint az ottaniak, nem is kell olyannak
lennünk. Jobb lenne, ha a magunk országára figyelnénk, ahelyett
hogy folyton másokat lesünk.
– Miért baj, ha tanulunk más országoktól? – kérdezte valaki.
– Az attól függ, mit tanulunk.
– Mi történt a bátyjával, Inájatulláhhal?
– Ő és még néhány testvére hűséget esküdött Amánulláhnak.
Holnap engedi ki őket a börtönből. De a nagybátyja marad. Túl sok a
kétség vele kapcsolatban. Egyelőre láncon tartják.
– Ez viszont sok embert feldühít. Nem érzik igazságosnak.
– Majd elfelejtik, amikor látják, mi mindenre képes a sahunk.
Hamarosan elfelejtik Naszrulláh nevét.
Májusban Amánulláh megtette, amit Ászif sok évvel korábban
tanácsolt neki, éppen akkor, amikor Sekíb, az őr kihallgatta őket a
kertben. Az új sah megmutatta az erejét, és katonákat küldött India
északi részébe. Elege lett a brit dominanciából, és tartotta magát
apósa elképzeléseihez.
– Já marg, Já isztiklál! – Az utcát tüntetők özönlötték el, és azt
kiabálták: „Halál vagy szabadság!” Gulnaz és Sekíba ijedten
hallgatták őket, és remélték, hogy senkinek nem esik bántódása.
Amánulláhhal az élén az ország belesodródott a harmadik brit–
afgán háborúba. Kabulban egyre nőtt az izgalom, az egész város a
harcokról beszélt. A hadsereg kicsi volt, de elszánt. A Bárán-házban
mindenre felkészültek: ha Afganisztán alul marad, biztosan új
uralkodó jön, és senki sem tudta, az mit jelentene.
 – Vége van – lépett be az ajtón három hónappal később Ászif.
– Vége? – ismételte a kérdést Sekíba, bár ez a szokása nagyon
bosszantotta a férjét. Ahogy kimondta, ez neki is eszébe jutott, de
már későn. Sah szaladt be a szobába, hogy köszöntse apját.
– Igen, ezt mondtam! Hadd lássam, a fiam! Sah, jó hírem van!
Vége a háborúnak! Kivívtuk a függetlenségünket Angliától!
 61.

Rahíma
Negyven nap telt el azóta, hogy Dzsahángír utoljára lélegzetet vett,
és a házra még mindig csend borult. De eljött a gyász utolsó napja.
– Ma jár le a negyven nap – emlékeztetett minket Bibi Gulalaj. –
Látogatók jöhetnek, hogy velünk vagy Abdul Khalíkkal
imádkozzanak. Vigyázzatok a szátokra.
Sáhnáz dacosan hallgatott, és ment, hogy megfürdesse a kicsiket.
Továbbra is került engem, és szigorúan ügyelt rá, hogy a gyerekei ne
jöjjenek a közelembe. A halott gyerek anyja ijesztő. Talán átok ül
rajta. Vagy elfogja a féltékenység, mert a többieké élnek, az ő fia
pedig nem.
Negyven nap. Nem tudtam, mi olyan különleges a negyvenben.
Másképp kellene éreznem magam, mint egy nappal korábban?
Tudnom kellene elfelejteni, mi történt egy bő hónappal azelőtt? Mi,
afgánok az életet és a halált is negyvennapos ciklusokban mérjük,
mintha ennyi időre volna szükségünk, hogy elhiggyük, megtörtént,
ami történt. Dzsahángír születését negyven nappal azután
ünnepeltük meg, hogy a világra jött, mert nem lehettünk benne
biztosak, velünk marad-e. És most a halála után is negyven napon át
imádkoztam egyedül és másokkal.
– Elmúlt negyven nap, Rahíma – mondta Badrija.
– És holnap negyvenegy – vágtam vissza. – Semmi nem lesz más
tőle!
Valami mégis megváltozott. Abdul Khalík negyven napon át
visszahúzódott, a részvétüket nyilvánítani érkező férfiak között ült,
velük imádkozott. Alig nézett rám. Ha másképpen éltünk volna, talán
odamegyek hozzá, és megkérdezem, hogyan teltek a fiúnk utolsó
pillanatai, vagy ő hogyan érzi magát. Hálás voltam érte, hogy
mindvégig Dzsahángír mellett maradt, de semmi több. Nem akartam,
hogy bármi közöm legyen hozzá – és ez az érzés egyre erősödött
bennem.
A negyvenegyedik napon a ház megkönnyebbülten fellélegzett.
Badrija és a gyerekei nem beszéltek többet fojtott hangon.
Dzsahángír megkapta a neki járó, illően hosszú tiszteletet.
Abdul Khalík aznap éjjel magához hivatott, és én kelletlen, lassú
léptekkel indultam a szobája felé. Amikor beléptem hozzá, az
ablaknál állt, háttal nekem. Tudtam, hogy be kellene csuknom
magam mögött az ajtót, mégsem tettem. Reméltem, nem kell
maradnom.
– Csukd be az ajtót – mondta, anélkül, hogy megfordult volna. A
hangja kemény volt, figyelmeztetés bujkált benne.
Engedelmeskedtem.
– Gyere közelebb.
Sikítani akartam. Minél messzebb akartam rohanni a szakállából
áradó szag, a durva kéz, a gőgös pillantás elől.
Hát nem szenvedtem még eleget? – akartam kiabálni.
Megfordult, rám nézett, és rögtön meglátta rajtam a vonakodást.
Felém lépett, már karnyújtásnyira volt tőlem. Sóhajtottam, és
lehajtottam a fejem, a földre szögeztem a pillantásomat. Akkora
pofont kaptam, hogy majdnem elestem.
– Egy feleségem sem nézhet így rám! Hogy merészeled?
A fájdalomtól csupa könny lett a szemem. Még nem múlt el a
dühe, megragadta a karom, és erősen szorította. Azt hittem, eltörnek
a csontjaim.
– Én nem… bocsáss meg… nem akartam…
A földre lökött. A jobb térdem koppant oda először.
– Te senki! Semmire sem vagy jó, amióta csak idehoztalak! Nincs
belőled hasznom! Vesztegetem rád az időm meg a pénzem! Nézz
magadra! Bolond voltam, hogy idevettelek. Azokra kellett volna
hallgatnom, akik le akartak beszélni, de megszántam az apádat! Az
a patkány meg becsapott, elhitette velem, hogy a lányaiból jó feleség
lehet. Nézd, mi lett a vége! Az egyik rosszabb, mint a másik!
Dührohamot kapott. Nem mondott és nem tett semmi olyat, amit
ne hallottam és ne éreztem volna már, de ezúttal sokkal több
gonoszság volt benne. Még egyszer megütött – meg kellett
kapaszkodnom az ágyban, hogy talpon maradjak.
– Egy baccsa pós. Sejthettem volna! Még most sem érted, mit
jelent nőnek lenni!
Éreztem, hogy vér csöpög a számból, és rájöttem, tudnom kellett
volna előre, mi vár rám. Próbáltam felkészülni arra, ami következik.
Az ütésre, ami összezúz.
Azt nem tudom, igaz volt-e, amit kiabált, de semmiképp sem
akartam hallani.
– Ha lehetséges ez egyáltalán, hát rosszabb anya voltál, mint
feleség! A fiam jobbat érdemelt. Ha jobb anyja lett volna, még most
is élne!
Megadtam magam, és engedtem, hogy elborítson a fájdalom. Jött
a legnagyobb ütés. A földre kuporodtam, a kezemet a fejem fölé
emeltem, úgy görnyedtem össze, mintha imádkoznék. A következő
szavait már alig értettem a saját zokogásomtól.
– Fiú akartál lenni? Arra vágysz? Azt akarod?
A bordáim.
– Anyám sem tudott nőt faragni belőled. Lehet, hogy inkább vissza
kellene változnod, ha az olyan jó neked.
Nem láttam, mikor került a kezébe kés. Talán a párnája alól vagy a
zsebéből rántotta elő. Abdul Khalík megragadta a hajamat, és annál
fogva cibált fel a földről. Amikor a fejem előrebukott, ő felrántotta.
Iszonyúan fájt a fejbőröm. És amikor hajtincseket láttam meg a
földön, megértettem, mit csinál. Próbáltam kitépni magam a kezéből,
könyörögtem, hogy hagyjon, de meg sem hallott. El akart taposni.
Szét akarta tépni azt, ami amúgy is rég darabjaira hullt bennem.
 A földön egyre szaporodtak a hajcsomók. Arrébb próbáltam
mászni, de erősen tartott, úgy éreztem, hogy a fejbőröm elválik a
koponyámtól. Sikítottam.
– Hagyd abba! – könyörögtem. – Nem érted…
Egy késsel kaszabolta a hajam, azzal a tőrrel, amit mindig az
övébe tűzött, amikor ő és az őrei üzleti ügyben jártak. A penge nem
volt éles, újra és újra rá kellett csapnia ugyanarra a feszesen tartott
tincsre.
– Egy gyerek! Egyetlen gyereket szültél, és még arra sem voltál
képes vigyázni! – forgott a gyomrom.
Egyetlen gyerek. Egyetlen gyerek.
Azt akartam, vessen véget a szenvedésemnek, büntessen meg
úgy, ahogy – szívből hittem – megérdemeltem. Arra vágytam,
tüntesse el az éjjel-nappal a fejemben járó sötét gondolatokat. Bár
megtette volna!
Az ágya szélén ült, a lihegése alább hagyott. Nem volt meg benne
a kitartás, hogy befejezze a büntetésemet.
Összegömbölyödve feküdtem az ágy lábánál. A jelre vártam.
– Kifelé! – sziszegte. – Látni sem bírlak.
Az ajtóhoz másztam, a székbe kapaszkodva húztam talpra
magam. Ahogy kiléptem, a folyosó felől futó lábak dobbanását
hallottam. Egyik kezemet lüktető hasamra szorítottam, a másikkal a
falnak támaszkodtam, próbáltam aprókat lépni.
Egyetlen gyerek…
A szobámban várakoztam. Nem fájt annyira, mint fájhatott volna,
talán, mert olyan messze jártak a gondolataim. Csak hajnalban
kezdődött el a vérzés. Tudtam, hogy jönni fog.
Friss könnyeket hullattam egy újabb veszteség miatt.
Lehet, hogy miattam halt meg Abdul Khalík egyik gyereke. De ő
most ölte meg a másikat.
 62.

Rahíma
– Akarsz jönni, vagy nem?
Sóhajtottam, a lábfejemet néztem. Fájt a talpam, de ahhoz sem
volt erőm, hogy megdörzsöljem.
– Ahogy gondolod. Ha már nincs hozzá kedved, könnyen szerzek
új asszisztenst. A házelnöki hivatalban segítenek. Más is könnyen
elvégzi, amit te.
Ő így próbált kedves lenni.
– Nekem meg mindegy.
Ez nem volt igaz, és ezt mindketten tudtuk.
– Rendben, csak ne feledd, hogy gyorsan el kell döntened, mert
három nap múlva indulok vissza Kabulba, és ha mégis jönnél, akkor
azt meg kell mondanunk Abdul Khalíknak.
Badrija rászokott a segítségemre. Ha ott voltam vele, könnyebben
követte az ülés eseményeit, hiszen elolvastam neki az összes
körlevelet, kitöltöttem, azután leadtam az összes dokumentumot, és
felolvastam neki az újságok főcímeit, hogy tudja, miről van szó a
Dzsirga ülésein. Végre kezdte úgy érezni, hogy valóban résztvevője
a folyamatnak, mintha tényleg olyan nő lenne, akit az egész
tartománynak tisztelnie kell az ország kormányzásában játszott
szerepéért. Mintha tényleg tenne valamit a választóiért.
Úgy tett, mintha nem is létezne az az ismeretlen férfi, aki helyette
döntötte el, hogy a piros vagy a zöld táblácskát emelje fel
szavazáskor. Becsapta saját magát, azt gondolta, képviselőnő lett
belőle, és ennél többre nem is volt szüksége.
 Örültem volna, ha végre elhallgat, és magamra hagy, de tudtam,
döntenem kell.
Szökés. Kiutat kell találnom.
Csak egyszer voltam a temetőben Dzsahángír sírjánál, két
hónappal azután, hogy hazajöttem Kabulból, és már csak a fiam
kihűlt, elszürkült testét láthattam. Abdul Khalík végül megengedte,
hogy a sofőrje és Bibi Gulalaj felügyelete mellett odamenjek. A
babona szerint, a halottak meztelenül látják az élőt, ezért nem
tartotta illendőnek, hogy a felesége egy temetőben sétálgasson. Én
nem hittem ebben a mesében, de ha igaz, az sem érdekelt volna.
Látni akartam, hol nyugszik a fiam. Visszaéltem Dzsamíla
szeretetével, és rávettem, hogy kérje meg helyettem a férjünket.
Nem tudom, milyen bűvös szavakat használt, de megkaptam az
engedélyt.
Az anyósom és én Dzsahángír sírkövénél álltunk. Bibi Gulalaj
zokogása betöltötte az üres temetőt, olyan hangosan gyászolt, mint
két hónappal korábban. Én hallgattam. Már nem maradtak
könnyeim.
– Jaj, te édes, ártatlan gyerek! Ó jaj, hogy ennyi idő jutott neked,
hogy ez volt a naszíbod! Édes istenem, olyan kicsi volt még az
unokám, miért vitted el?
Alig hittem, amit láttam. Ez a kis halom föld lett belőle? Ennyi
maradt az én mosolygós, kíváncsi fiacskámból?
Ennyi maradt. És minél tovább álltam ott, annál inkább a szívemig
hatolt Bibi Gulalaj jajveszékelése. Ki akartam ásni a sírt, puszta
kézzel kapartam volna a földet, hogy megérinthessem a kezét, hogy
érezzem, ahogy a tenyere a tenyeremhez ér. Mellé akartam bújni,
hogy megmelegítsem, és a fülébe súghassam: nincs egyedül, nem
kell félnie.
– Mihez kezdünk most? Mivel érdemeltük ki ezt a csapást! Látom
magam előtt a mosolyát, és meghasad belé a szívem!
Sírni kezdtem. Először csendesen, azután egyre hangosabban és
hangosabban, míg végre, a saját gyászán túl Bibi Gulalaj is
meghallott.
Megfordult, fagyosan nézett rám.
– Százszor megmondtam, ügyelj rá, hogy viselkedsz! Szégyenbe
hozod a családunkat!
Megpróbáltam visszafojtani a feltörő zokogást. A mellkasom
megfeszült az igyekezettől.
– Ez bűn! Bűn, hogy így feltűnősködsz. Ne csinálj itt jelenetet, ez
tiszteletlen a halottal szemben, és méghozzá mások szeme láttára!
Nem volt ott senki, csak mi. Marúf hátrébb, a terepjárónak
támaszkodva állt, várta, hogy induljunk haza. Visszanyeltem a
bánatomat, és felnéztem az égre: három szürkésbarna, vörösbegyű
pinty repült el fölöttünk. Tettek három kört, lejjebb ereszkedtek,
azután leszálltak úgy tízméternyire tőlünk egy faágra. Fütyörésztek,
csipogtak, és olyan elszántan bólogattak felém, mintha mondani
akarnának valamit.
Bibi Gulalaj kenyérmorzsát szedett ki a ruhája zsebéből, és
Dzsahángír sírjára szórta. Még egyszer a zsebébe markolt, ezt az
adagot a tőlünk bal oldali síron terítette szét. Jobb felé kihagyott
egyet, és az eggyel távolabbi sírkőre potyogtatta a morzsát.
– Sehr-aga-dzsán – sóhajtott. – Találj örök otthonra a
Paradicsomban!
Ez Abdul Khalík nagyapjának a neve volt. Annyi történetet
hallottam már a rettenthetetlen katonáról, hogy néha úgy tűnt,
ismerem, pedig több mint egy évtizede meghalt.
A pintyek észrevették a morzsát, újra szárnyra kaptak, kecsesen
leszálltak elénk, és szedegetni kezdték a frissen talált zsákmányt.
Bibi Gulalaj a maradékot a távolabbi halmokra potyogtatta, csak a
közvetlenül Dzsahángír sírjától jobbra esőt hagyta ki most is.
– Egyetek csak, egyetek – mondta szomorúan. – Csipegessetek,
és imádkozzatok az unokámért. És a szeretett apósomért, isten
nyugosztalja, Allah tartsa közel magához.
A pintyek bólogattak, a morzsát szedegették, és hálásan
fütyörésztek. Mintha csak játszanának, apró fejük kérőn mozgott fel-
le.
Megnéztem az Abdul Khalík nagyapja, Sehr aga melletti sírkövet.
Itt csak a férjem családtagjai feküdtek, nem értettem, Bibi Gulalaj
erre miért nem szórt morzsát.
– Ide kit temettek? – kérdeztem. Ritkán kezdeményeztem
beszélgetést az anyósommal, de bántott a rám ereszkedő magány,
és ő legalább odacsábította az imádkozó pintyeket a fiam sírjára.
Dzsahángírnak is nagyon tetszettek volna az apró csőrű kismadarak.
Láttam magam előtt, ahogy a finom madárlépteket, a
szárnycsapkodást, a büszkén dülledő begyeket utánozza.
– Oda? – mutatott a sírra utálkozva. – Oda Abdul Khalík
nagyanyját, Sehr aga feleségét temették. Az anyósomat.
Valami furcsa érzés jelent meg az arcán, olyasmi, amit eddig
sosem láttam rajta.
– Nem szórtál rá morzsát.
Bibi Gulalaj dühösen bámulta a földet. Egy pillanatra
elgondolkodott, és csak azután válaszolt.
– Ki nem állhattuk egymást Abdul Khalík nagyanyjával. Rettentő
asszony volt, senki sem szerette – magyarázta, és nem nézett
közben rám. – Amíg élt, tisztelettel bántam vele, de nem fogom
azzal vesztegetni az időmet, hogy imádkozzam a lelkéért.
Bibi Gulalaj még sosem beszélt az anyósáról, és olyat sem
hallottam tőle, hogy a férje családjának bármelyik tagjáról rosszat
mondott volna. Meglepett, mennyi gyűlölet van a hangjában, pedig
máskor ez volt nála a természetes.
– Mikor halt meg?
– Tíz éve – intett Marúfnak, hogy indulunk. A férfi kinyitotta a hátsó
ajtót, és a kormány mögé ült.
– Olyan gonosz volt, hogy nincs hozzá hasonló. Rettentő dolgokat
mondott rólam a férjemnek. Egyik sem volt igaz, persze, csak fel
akarta hergelni ellenem.
A fiam sírjához kuporodtam, lehunytam a szemem, és elmondtam
egy utolsó imát. Siettem, épp csak elhadartam gondolatban az arab
szavakat, féltem, hogy beráncigálnak a kocsiba, mielőtt a végére
érek. De Bibi Gulalaj megállt, mintha rám várna.
Megcsókoltam a földet, míg a pintyek helyeslően csiripeltek, és
biztonságos távolságból figyeltek.
– Bocsáss meg, Dzsahángír – suttogtam, az arcomat az a
méternyi föld hűtötte, ami elválasztott a fiamtól. – Bocsáss meg,
hogy nem vigyáztam rád jobban. Allah vigyázzon rád örökké.
Felálltam, sóhajtottam egy nagyot, a szemem könnyekkel telt meg.
Beszálltunk a kocsiba, és éreztem, hogy Bibi Gulalaj gondolatai még
mindig az anyósa körül járnak.
– Pokollá tette az életem – mondta ki végül. – Mindent megtettem,
amit kért. Főztem, takarítottam, úgy gondoskodtam a fiáról, ahogy
egyetlen másik asszony sem. Ha vendégek jöttek, vagy csak
megkívánt valamit, az egész család az én főztömet ette. De soha
semmivel nem volt elégedett, kígyót-békát kiabált rám.
Hallgattam, de kezdtem kicsit más fényben látni ezt a gonosz
öregasszonyt. És életemben először úgy éreztem, van bennünk
valami közös. Érdekes.
– Mi történt vele?
– Hogy mi történt vele? Mi történik mindenkivel? Meghalt – a
hangja gúnyos volt, és feszült. – Egyik éjjel nem érezte jól magát.
Megkért, hogy masszírozzam a lábát, és én megtettem. Bekentem
zsírral a száraz lábfejét, és olyan soká nyomkodtam, hogy azt
hittem, soha többé nem leszek képes kinyújtani az ujjaimat. Másnap
reggel jött, hogy ellenőrizze a levest, amit főztem. Sehr-aga-dzsán,
isten nyugtassa lelkét, harminc vendéget hívott. Az anyósom nem
tágított mellőlem, úgy leselkedett a hátam mögül, ahogy a börtönőr
nézi a fegyenceket, és szidott, hogy túl soká készül el az ebéd, vagy
valami ehhez hasonló. Nem nézett ki jól. Emlékszem rá, mintha
tegnap történt volna. Sápadt, sárgás volt az arcszíne, és izzadt a
homloka. Tél közepén jártunk, úgyhogy furcsának is találtam. De
mielőtt mondhattam volna valamit, belekapaszkodott a karomba, a
feje félrecsuklott, a földre zuhant, és levert egy tál frissen pucolt
hagymát.
Csak néztem Bibi Gulalajt. Az ablak felé fordult, pedig a por, amit
a kerekek felvertek, mindent eltakart előlünk. Nem is hozzám
beszélt, a fejében újraéledt a régi történet.
– Odahívtam mindenkit. Micsoda nap volt! Így halt meg: utolsó
leheletéig gyűlölte, amit csinálok. Ilyen keményszívű asszony volt.
Más körülmények között talán azt mondtam volna neki, hogy
megértem, és tudom, mit érez. De a csoda hamar véget ért.
– Nem tudod, milyen szerencsés vagy – jutott hirtelen eszébe,
hogy ki ül mellette.
Ez volt az egyetlen alkalom, amikor meglátogattam a fiam sírját.
Tudtam, Abdul Khalík nem szereti, ha a temetőbe járok.
És igazából, én sem voltam biztos benne, elég erős vagyok-e
hozzá, hogy újra odamenjek. Nem volt könnyű. Aznap és a
rákövetkező éjszaka egy percet sem aludtam, azon gondolkodtam,
nem fulladozik-e Dzsahángír ott, ahol van. Sáhnáz a vékony falon
keresztül meghallotta, hogy sírok, és dühösen felnyögött. Képtelen
voltam másra gondolni, csak a kisfiamra.
Amikor Badrija újra megkérdezte, hogy vissza akarok-e menni
vele Kabulba, töprengetem még egy kicsit, és végül olyan döntésre
jutottam, amivel, úgy gondoltam, Khálá Saima is elégedett volna.
Mardosta a szívemet a lelkiismeret-furdalás, amiért újra magára
hagyom Dzsahángírt, de összepakoltam a táskám.
A temetőre gondoltam, az egyszerű és a faragott sírkövek sorára.
Volt köztük öreg, volt köztük új. A pintyek figyeltek minket, amíg el
nem mentünk. Amikor elhajtottunk, láttam, ahogy kicsit még
csiripelnek egymásnak, azután egyik a másik után elrepül.
 63.

Rahíma
Nem tudtam a munkámra figyelni. A parlamenti szónoklatok közepén
azon kaptam magam, hogy fogalmam sincs, miről van szó. A
gondolataim elkalandoztak, elképzeltem, ahogy legutoljára fürdettem
a fiam, vagy ahogy a kedvencét, halvát dugtam a szájába.
Badrija látta rajtam mindezt, de a dühét részvét enyhítette.
Többnyire. Ő maga sem figyelt a beszédekre, az idejét általában
azzal töltötte, hogy úgy tett, mintha az előtte fekvő papírokat
tanulmányozná, és közben a körülötte ülőket leste.
Engedékenyebb is lett, mint azelőtt, ami nem jelentett sokat,
kivéve, hogy egyre több időt tölthettem Hamída és Szufia
társaságában, és kevesebbet vele meg a testőreinkkel. A két nő
továbbra is nagyon kedves volt hozzám. Amikor Badrija először
nélkülem jött vissza a fővárosba, sokat kérdezősködtek utánam. Ő
egy ideig bizonytalan kifogásokkal hárította el a kíváncsiskodásukat,
végül elmesélte, mi történt Dzsahángírral.
Nem hittem, hogy ennyi vigaszt merítek majd Szufia ölelő karjából.
Hamída elmesélte, hogyan veszítette el egy fertőzés miatt a
hároméves kisfiát. Neki és a férjének nem volt elég pénze, hogy
időben gyógyszert szerezzenek.
Mosolyt erőltettem az arcomra, és bólogattam; örültem, hogy
megértenek, de nem akartam arról beszélni, ami történt. Túl
zavarosak voltak az érzéseim, és túl sokat furdalt a lelkiismeret,
amiért magára hagytam a fiam.
 A lakás, amit Abdul Khalík felújíttatott, még mindig nem készült el,
úgyhogy továbbra is a hotelban laktunk. A kínjaim nem enyhültek, a
napi tennivalóimon csak keresztüllebegtem, néha nem is értettem,
miért csinálom egyáltalán, amit csinálok. Azt hiszem, a férjemtől való
félelem tartott mozgásban. És az, hogy fogalmam sem volt, mi mást
tehetnék.
Badrija időnként célozgatott a családban felmerült új
lehetőségekre. Nem akart nekem elárulni semmit, de nem volt más a
közelében, és nehezen tartotta magában, amit tudott.
– Egy szót se szabadna szólnom, én csak azért hallottam, mert az
első feleségének mindent elmond – az egyik kezét a saját
fontosságának jeleként a mellére tette –: van egy Khától nevű lány.
Állítólag gyönyörű. Abdul Khalík régóta ismeri a bátyját, aki
tiszteletre méltó ember. Együtt harcoltak, de mostanra sok pénzzel
tartozik a férjünknek. Ő persze kedves a régi bajtárssal meg a
családjával, még ételt is küldött nekik, amikor kiderült, hogy nincs
kenyerük.
– De mi lesz a… a többi feleséggel? – nem akartam, hogy Badrija
rájöjjön, kihallgattam, amikor Bibi Gulalajjal beszélgetett.
– A többiekkel? Semmi. Mi lenne velünk? – csodálkozott
álságosan, de közben teljesen lefoglalta egy zsírfolt, amit a ruhájából
próbált kidörzsölni. – Ma nem mész a barátaiddal abba a buta
iskolába?
Ennél többet nem árult el, nem avatott bele abba, hogy a férjem
hogyan akarja betartani a Hadísz parancsait. Nem állt érdekében,
hogy figyelmeztessen.
Nem értettem, miért lettek hirtelen ennyire fontosak a vallási
szabályok. Abdul Khalík nem az a fajta férfi volt, aki hagyja, hogy
beleszóljanak a döntéseibe. Ha öt vagy akár húsz feleségre vágyna,
akkor annyi lenne neki.
Kabul egét mindennap egymillió kipufogócsőből áradó sűrű, fekete
füst sötétítette el. Badrija vadul köhögött. Megkérdeztem – de csak
azért, mert ha elmulasztom, később a szememre hányja –, hogy
van-e kedve velünk tartani az Oktatási Központba. Úgyis mindig
nemet mondott.
– Nem pazarlom az időmet azokra a túlbuzgókra.
Marúf és a Hasszán vele maradt, hiszen ő volt kettőnk közül a
fontosabbik, és mert mindig arra hivatkozott, hogy esetleg
meglátogatja az unokatestvérét a város egy távoli kerületében.
Amennyire tudom, sosem hagyta el a szobánkat. Nem véletlenül.
Tudta, hogy a rólunk szóló hírek gyorsan hazajutnak, és kiválóan
működött az életösztöne.
Én az estéimet a központban töltöttem, ahol Ms. Franklin
megtanított mindenfélére. Lassacskán kezdtem kiismerni magam a
komputerprogramok között. Gyakorlásképpen leveleket gépeltem a
testvéreimnek, Sahlának, Rohílának és Szitárának – azután persze
sosem küldtem el őket. Fakhira, a szálláson dolgozó asszony is
benézett időnként, és sokat mesélt a férjük elől menekülő, új életre
vágyó lányokról. A leányotthont az Egyesült Államokból érkező
adományokból tartották fenn, de idővel nyilvánvalóvá vált, hogy azért
szeretné elnyerni Hamída és Szufia rokonszenvét, mert a
parlamenttől is támogatást akar. Meg kellett volna mondani neki,
hogy nincs esélye. Még én, a jelentéktelen asszisztens is tudtam,
kizárt, hogy a Dzsirga pénzt szánjon egy otthonról szökött nőket
gyámolító intézményre. Sőt, többször is hallottam, amikor a férfiak
azt mondogatják egymás között, hogy a szállók igazából egyszerű
kuplerájok. Nem hiszem, hogy igazuk lett volna, de sokan hittek
nekik.
A téli szünet előtt még négy hét volt hátra az ülésszakból. Négy
hetem maradt, hogy iskolába járjak, négy hetem maradt, hogy Ms.
Franklin biztatóan vállon veregessen, négy hét Hamídára és
Szufiára – azután jön a főzés és takarítás.
Jó lett volna tudni, mi újság Khálá Saimával! Amíg még járt
hozzám, minden alkalommal rosszabbul nézett ki. Betegen született,
de túlélte Parvínt és Dzsahángírt. Az ő haláluk megtanított rá, hogy
bármi megtörténhet, és a halál mindannyiunkhoz közelebb van, mint
hinni szeretnénk.
– Öregasszony vagyok – mondta Khálá Saima, mielőtt Kabulba
indultam volna. – Sokszor becsaptam Azrael angyalt, de el fog jönni,
nem is olyan sokára, és viszi magával az utolsó leheletem.
– Khálá-dzsán, ne mondj ilyeneket – tiltakoztam.
– Miért? Addig akartam élni, amíg vigyáznom kellett rátok,
lányokra, amíg tanítanom kellett titeket. Semmi más nem számított.
De nem menekülhetek meg örökké. Mint a történet arról a férfiról…
biztosan meséltem már.
– Nem, Khálá-dzsán. Mindig csak Bibi Sekíbáról meséltél.
– Remélem, tanultál belőle valamit. Végül is, a leszármazottja
vagy. Sose feledd el, hogy Bibi Sekíba volt az ük-üknagyanyád, a
sah háremének őre… Doktór-em, kedvesem, nem vagyok
egészséges. De butus kislány sem vagyok. Békében távozom majd,
ha tudom, hogy minden történettől, amit elmondtam, okosabb és
bátrabb lettél. Ne feledd, honnan származol. Bibi Sekíba története
nem tündérmese, az ereidben az ő vére is ott kering, és erősebbé
teszi a lelked. Mindig magasra emelt fejjel járj. Egy valaki
leszármazottja vagy, nem egy senkié – levegő után kapkodott,
azután hosszan, kétségbeesetten köhögött. Eltelt egy-két perc, mire
újra össze tudta szedni magát, hogy folytassa. – Rohílának és
Szitárának is megpróbáltam elmondani ugyanezt. De Rohíla
nemsokára férjhez megy, és azt hiszem, jobb dolga lesz. A családja
értelmesnek látszik. Szitára egyedül marad a szüleiddel, úgy kell
megvédenie magát. Nem sokat tudok tenni érte. Bárcsak
megkérhetnélek, hogy vigyázz rá, de rosszabb, mintha egy hegység
állna köztetek. Ezek a falak nem engednek könnyen. Úgyhogy
magadra vigyázz. Minden szenvedés tanított valamit és nyitottá tett
valamire, ami még előtted áll. Ne feledd, Allah azt mondta: „Indulj,
hogy megáldhassalak.”
Kerestem a szavakat, hogy megnyugtassam Khálá Saimát: értem,
mit mond, és büszke vagyok Bibi Sekíbára, aki járt a sah
palotájában, és a háremét őrizte. Lehet, hogy az életem nagy részét
egy isten háta mögötti kisvárosban töltöttem el, mégis Afganisztán
legnagyobbjaihoz kapcsolódtam általa.
De én soha nem találom a szükséges szavakat. Csak ültem
némán, és pontosan láttam, hogy a nagynéném lassacskán elfogy.
Már nem az az ember volt, akire emlékeztem. Egész felnőttéletét
arra áldozta, hogy tanítsa vagy legalább megóvja a testvéreimet és
engem.
Ezúttal sem tévedett: hiába szerettem volna tenni valamit a
többiekért, ha Abdul Khalík falai magasak és a póráza rövid. Csak
imádkozni tudtam értük.
Badrija az ágyon feküdt. A napot panaszkodással töltötte, mert
Abdul Khalík Kabulban vásárolt háza nem akart elkészülni. Ráunt
már a szállodára, arra, hogy az előcsarnokban férfiak bámulják,
ahogy jövünk-megyünk. Elegem volt a nyafogásából, gondoltam,
elmegyek sétálni.
Felvettem a kendőmet, és kinyitottam az ajtót. Badrija felnézett, a
fejét csóválta, és a fal felé fordult. Tudtam, nem örül, hogy
otthagyom, szüksége volt a hallgatóságra, én viszont úgy éreztem,
megfojt az a szűk szoba. Kimentem.
Jobbra a lépcső az előcsarnokba vezetett, balról, úgy tíz méterről
Marúf és Hasszán hangját hallottam. Marúf hátát láttam is, egy
fémszéken ült. Kedvem lett volna egyenesen az utca felé
kanyarodni, de tudtam, ha előzetes bejelentés és kísérő nélkül
próbálok elindulni, akkor szigorúan megbüntetnek.
Elindultam feléjük, és már hallottam is, miről beszélgetnek.
– Tényleg ezt mondtad neki? – kérdezte éppen Hasszán.
– Bizony. Mi mást mondhattam volna?
– Isten óvja azt a lányt. És a főnök?
– Tudod, milyen. Könnyen begurul. Sejtelmem sincs, mik a tervei a
lánnyal, de nekem nem volt más választásom. Különben is, a te
hibád, te árultad el neki, milyen sok időt tölt azzal a két
boszorkánnyal. Tudhattad volna, hogy felhúzza magát, ha kiderül,
nem őrizzük folyton. Lehet, hogy te csak a sofőr vagy, de én az őr
vagyok. Elfelejtetted?
– Te mit csináltál volna? Telefonált, és a nő nem volt itt. Badrijával
is beszélni akart. Ha én nem vallom be, hogy elkujtorgott, akkor a
tehén árulja el. És ha úgy érzi, hogy megpróbálok eltitkolni előle
valamit, nekem annyi.
– Hát, tény. Remélem, azért megértette, Rahíma úgy ment el,
hogy mi nem is tudtunk róla. Nem akarok arra hazaérkezni, hogy
ránk is dühös.
– Csak ne mondj mást, mint eddig. Anélkül lépett le, hogy nekünk
szólt volna előtte, és ahhoz a két istenverte nőhöz ment. El fogja
hinni, nem tartja sokra a feleségét. Hallottad, mit tervez vele. Már
nem érdekli. Kezdetben izgalmasnak találta, de az elmúlt.
Emlékszel, amikor meglátta a piacon?
Marúf felröhögött.
– Úgy nézett ki, mint aki rögtön haza akarja cipelni onnan, és csak
utólag üzen a szüleinek, meg küld pár afgánit.
– Egyszerűbb lett volna. A családja nagyon kínos volt. Azok a
senkik olyan felhajtást csináltak, mintha álruhás királyok vagy mik
lennének.
– És arra emlékszel, milyen képet vágtál, amikor a főnök
megállított minket, hogy megbámulhassa? Te meg azt hitted, te
barom, hogy tényleg fiú!
– Te is! – védekezett Marúf. – Fiúnak látszott. Honnan a pokolból
tudhattam volna, hogy valami érdekesebbet rejteget a nadrágjában?
– Neked nyilván jobban bejött volna, ha fiú – vihogott Hasszán. –
Hogy tetszik az új frizurája? Megjön tőle az étvágyad?
Olyan lassan és halkan hátráltam vissza, ahogy csak tudtam. A
gondolataim vadul kergetőztek.
Ezek szerint feljelentettek a férjemnél. Már attól is remegni
kezdtem, ahogy beszéltek rólam, és alig értettem, amit hallottam, de
végül rájöttem, mi az igazi lényeg: nem vagyok biztonságban.
 Visszalopakodtam a szobánkhoz. Miközben elfordítottam az ajtó
gombját, a folyosót figyeltem, de az őreink nem vettek észre.
Odabenn egyenesen a mosdóba siettem. Nem mertem Badrijára
nézni, tudtam, hogy rá nem számíthatok. De már úgyis aludt.
A férjem erőszakos ember volt, és a tizedét sem láttam még
annak, amire képes. A háború, a fegyverek, a hatalom volt az ő
világa, tiszteletet és engedelmességet várt el mindenkitől, Marúfék
pedig elárulták neki, hogy nem fogadtam szót. Biztosan dühöng.
Ráadásul újra házasodni készül, és nem akar öt feleséget. Ez így
együtt túl ijesztően hangzott.
A szálláson élő egyik nőre gondoltam. Engedetlen volt, és a férje
levágta a fülét. Nem kételkedtem benne, hogy Abdul Khalík is képes
volna rá. A falnak dőltem, a szívem hangosan kalapált a félelemtől.
Gyorsan ki kellett találnom valamit.
Úgy terveztük, három nap múlva indulunk haza.
 64.

Sekíba
Sah lába vadul dobogott a földúton. Az volt a dolga, hogy
hazakísérje a húgát az iskolából, de attól még nyugodtan versenyt is
futhatott vele a házuk ajtajáig. Lihegve megfordult, és látta, hogy
Sábnám próbálja utolérni. A kislány arca kipirult a méregtől.
– Miért rohansz mindig? Nem tudtad, hogy szoknyában sokkal
nehezebb futni? Mádar-dzsán nagyon mérges lesz, ha meglátja,
hogy ott hagysz az utcán!
– Nem tehetek róla, gyorsabb vagyok nálad! Már rég otthon
lehetnék, csak folyton bevárlak.
Mindennap ugyanígy vitatkoztak. Civódtak, de szerették egymást,
észre sem vették, hogy az anyáik igazából haragszanak egymásra.
Sábnám rég úgy döntött, hogy nem vesz tudomást az anyjáról,
amikor megpróbálja visszatartani, és boldogan üldögélt Sekíba
közelében. Míg a második anyja mosott, ő megállás nélkül
kérdezgette mindenről – a lovaktól a kenyérsütésig. Sah pedig, aki
apjának köszönhetően bármit megtehetett, imádta Gulnazt kínozni:
kihúzta a szálat a kötéséből, azután elrohant. De ha elnevette
magát, senki nem tudott rá tovább haragudni.
Ászif szeretett volna még gyerekeket, de Gulnaz és Sekíba
felváltva bizonyította, hogy hiába: amikor az egyiknek véget ért a
havibaja, a másiknak elkezdődött. A férjük néha azt gondolta, csak
arra a két évre vette le róla valaki az átkot. Vagy talán a nők
csináltak valamit… de rég ráunt a dühöngésre. Az anyja nem adta
fel a reményt, még egy héttel a halála előtt is azt dörgölte a fia orra
alá, hogy Allah több mint két asszonyt szánt minden férfinak.
– És hova tenném azt az új feleséget, Mádar-dzsán? Az én kis
házamban nincs több szoba, és épp elég teher nekem, hogy ezeket
etetnem kell.
– Házasodj meg, és Allah majd gondoskodik rólad – biztatta az
anyja, de a szeme már alig nyílt ki a fáradtságtól.
Bár a tanács nem tűnt túl logikusnak, a fiának még sokszor az
eszébe jutott, amikor a Külügyminisztériumba ment, vagy hazafelé
sétált éppen. Az Amánulláhhal ápolt barátságnak köszönhetően két
évvel korábban áthelyezték a Mezőgazdasági Minisztériumból, és itt
egy magasabb rangú vezír mellett dolgozhatott.

Amikor Khalil aga a feleségével vendégségbe ment hozzájuk, az

ajtóban Sah fogadta őket. A térde csupa piszok volt, mert a
kertjükben álló fán megpróbált magasabbra mászni a második ágnál.
A látogató és a felesége mosolyogva nézte a kisfiút, aki a saját
gyerekükre emlékeztette őket.
– Szép estét, édes fiam! Itthon van-e az apád? Beszélni szeretnék
vele.
– Igen, itthon van! Gyertek be! Az anyám éppen vacsorát készít.
Maradjatok, legyetek a vendégeink! – a kisfiú széles mosollyal
utánozta az apját. Khalil aga felesége nem bírta ki nevetés nélkül.
– Nagyon kedves vagy! De nem akarunk nehézséget okozni
anyádnak, barátom – udvariaskodott játékosan a vendég, éppen,
amikor Ászif az udvarra lépett.
– Khalil aga, örülök, hogy látlak!
– Én is neked, Bárán aga. Bocsáss meg, hogy ebben az órában
zavarlak, de holnap nem leszek benn az irodában, és el akartam
hozni neked ezeket a papírokat.
– Kérlek szépen, gyertek beljebb!
– A fiad kiváló házigazda, és már behívott minket, de a feleségem
és én rokonokat látogattunk meg, és hazafelé tartunk. Nem akarunk
zavarni.
Ászif persze erősködött, és Sekíba hamar teát és szárított epret
tálalt. Gulnaznak fájt a feje, ő a szobájában maradt, így Sekíba
kénytelen volt Ászif és a vendégek mellé ülni. Bemutatták Khalil aga
feleségének, Mahnáznak, és az asszonyok a nagy szoba sarkába
telepedtek, míg a férfiak kicsit arrébb beszélgettek. Sekíba oldalra
fordította a fejét: ha új emberrel találkozott, mindig így csinálta.
– A fiad nagyon aranyos, nám-e-khodá! – mondta Mahnáz. Sekíba
meghajolt, jólesett neki a kedvesség. A mellette ülő asszony
barnásszürke, bokáig érő ruhát viselt, bő ujját gombok fogták össze
a csuklójánál. Elegáns volt, így kellett kinéznie annak, akit a
palotában is gyakran vendégül látnak.
– Allah adjon neked jó egészséget, köszönöm – felelte, nem akart
valami rosszat megidézni azzal, hogy túlságosan büszke Sahra.
– Vannak rokonaid Kabulban?
– Nem, egy távoli faluból származom.
– Én is. Ez a város igazán meglepett először. Nagyon különbözik
attól, ahol felnőttem. – Mahnáz fiatal volt, legfeljebb huszonnégy
éves, az arca kedves és barátságos. – Hol születtél?
– Kala-e-Bulbulnak hívják, valószínűleg sosem hallottál róla –
harminchat éves elmúlt, de még sosem jutott eszébe, hogy a faluját
az ott fészkelő sok száz énekesmadárról nevezhették el. De most
felrémlett benne az örökké daloló kishúga, felderengett előtte Ákela
csengő hangja és szeplős arca. Mint általában az emlékek, ez a kép
is egyszerre volt elmosódott és élő.
Mahnáznak majd leesett az álla. Megfogta Sekíba kezét.
– Kala-e-Bulbul? Tényleg onnan jöttél? Én is!
Sekíba halálra rémült. Egyáltalán nem bánta, hogy semmilyen
kapcsolata nem maradt a családjával. Ászifra nézett, látta, hogy a
férfiak elmerülten beszélgetnek. A férjének sosem jutott eszébe,
hogy a családjáról kérdezze, és ő nem akarta, hogy most megtudjon
bármit.
 – Fiatalon kerültem el onnan, és alig emlékszem valakire –
mondta halkan.
– Micsoda érdekes véletlen! Mi a családod neve?
– Bárdári vagyok.
– Bárdári? A földjük a pásztor hegyétől északra fekszik, ugye? Jaj,
istenem! A nagybátyám Bárdáriék szomszédja volt, én meg sok időt
töltöttem nála, úgyhogy ismerem őket. Mi sem laktunk messze tőlük.
Khánum Zarmina vagy Khánum Szamína a rokonod? Hogyan? A
lányaik és én egymás haját fontuk be, és együtt énekeltünk a
pataknál, ami a nagybátyám háza mögött folyik.
– Tényleg? Ők a nagybátyáim feleségei.
– Nahát! Akkor az unokatestvéreiddel játszottam kislánykoromban!
Gyakran írsz nekik? Az én leveleim olyan lassan érnek haza! Neked
is nehezen működik a posta?
– Amióta Kabulba kerültem, nem tartom a kapcsolatot a
családommal – felelte bizonytalanul Sekíba.
– Igazán? Megértelek. Én két évvel ezelőtt voltam otthon, a
bátyám esküvőjére mentem haza. A falu semmit sem változott. De…
Sekíba-dzsán, a nagyanyádról mennyit tudsz? – Mahnáz
tisztelettudóan lehalkította a hangját.
– A nagyanyám? Mi van vele?
Mahnáz udvariasan lehajtotta a fejét, azután felnézett Sekíbára,
és megfogta mindkét kezét.
– Két nappal az esküvő után halt meg. Mindenki nagyon sajnálta.
Nem ismertem, de úgy hallottam, igen erős asszony volt, és az
egész falu csodálta, hogy milyen hosszú élet jutott neki.
Sekíba meghökkent. A lelke mélyén úgy gondolta, a nagyanyja
sosem fog meghalni, örökké él majd a saját keserű levében. Azután
eszébe jutott, hogy a vendég választ vár tőle.
– Nahát, nem hallottam róla. Nyugodjon békében a
Paradicsomban – dadogta zavartan, és ő is lehajtotta a fejét.
– Sajnálom, hogy tőlem tudtad meg a rossz hírt, pont most, amikor
először találkozunk! De gonosz vagyok!
 – A nagyanyám, ahogy te is mondtad, sokkal tovább élt, mint bárki
hitte volna. Az élet ilyen, és mindünkre ugyanaz a vég vár –
igyekezett udvarias maradni, bár nem volt könnyű.
– Igen, igen, áldja őt az isten. Biztos jó ember volt, ha ilyen sokáig
élhetett.
Nem ismerted – gondolta Sekíba.
– Mahnáz-dzsán – kezdte zavartan Sekíba. Nem tudta, hogyan
kérdezze meg azt, amire igazán kíváncsi volt –, arról hallottál
esetleg, hogy a földeken mi a helyzet? Az apám földje… az apám
földje régen mindig nagyon szép termést hozott. Sokszor eszembe
jut…
– Melyik volt az?
– A nagyanyám háza mögött. Egy sor magas fa választotta el a
többitől.
– Jaj, tudom! Hát… – látszott, nem szívesen válaszol. – Úgy
hallottam, hogy volt valami… valami vita arról a területről. Amikor
otthon jártam, Freidún-dzsán és Zarmina-dzsán élt ott, de azt
tervezték, hogy kettéosztják.
Mahnáz túl udvarias volt ahhoz, hogy kimondja az igazat, de
Sekíba így is értette. A nagybátyjai nyilván összevesztek a földön. El
tudta képzelni, hogy Káká Freidún azt állítja, neki van joga rá, hiszen
ő a legidősebb, a dölyfös Khálá Zarmina pedig mindenkit megpróbál
kisemmizni, hogy saját háza lehessen. A mohóság szakította szét a
családot, és aprózta el a földet.
– De amikor arra jártam, nem volt jó termés. Az esküvőn az egyik
unokahúgod azt mondta, hogy úgy hiszik, meg van átkozva az a
föld.
Sekíba elmosolyodott. Mahnáz csodálkozott rajta, de mindegy,
már nem tudta visszacsinálni. Szinte hallotta a nagyanyja recsegő
hangját, amint azt kiabálja a fiainak, hogy Sekíba megátkozta a
földjüket, és halálra ítélte a vetést.
– És milyen volt az esküvő? Gratulálok a családodnak –
udvariaskodott Sekíba. Nem akart többet hallani a rokonairól.
 Mahnáz megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Csodálatos volt minden, a tánc, a zene, az étel! Nagyon
vidáman telt az egész, és én olyan rég nem láttam az otthon
maradottakat! Jól éreztem magam.
– Örülök. És boldog életet kívánok az ifjú házasoknak.
– Igazából majdnem le kellett fújni az egészet.
– Miért?
– Hát, a menyasszony családja sok pénzt kért a lányért, az apám
meg azt mondta, hogy ez túlzás, főleg mert Amánulláh sah
törvényben tiltotta meg a nővásárlást. A lány apja viszont úgy érezte,
nem tisztelik eléggé… azután végül megalkudtak egy kisebb
összegben. Valójában megértem őket. Ingyen odaadni egy lányt?
Mintha nem érne semmit? Én biztos sokat értem! – nevetett.
Sekíba udvarias arcot vágott, bár inkább másfelé nézett.
– Igazad van, Amánulláh törvényei értelmetlennek tűnnek egy
olyan faluban, mint a miénk. Kabul nagyon más. Kala-e-Bulbulban
valószínűleg senki nem hallott még az itteni angol és német
iskolákról.
– Az biztos, Sekíba-dzsán! A mi környékünkön alig néhány lány
járt iskolába. Azt hallottad, hogy Szoraja két nap múlva beszédet
tart?
– Nem.
– Nagyszerű lesz, alig várom, hogy halljam, mit mond. Pedig
aggódom érte. Az emberek nehezen fogadnak el ilyen gyorsan ilyen
sok változást. Nem jössz velem? Elmehetünk együtt, és
meghallgatjuk a királynét.
Sekíba meghökkent. Szoraja királyné? Olyan sokat gondolt már
rá, hogy valóban csodálatos lenne szemtől szemben látni végre ezt
a különleges, bátor nőt. De ő sosem vett részt nyilvános
eseményeken.
– Nem tudok… illetve, dolgom van…
– Ugyan már, nem tart soká! Olyan jó volna látni! – nevetett
izgatottan a vendég, azután a férfiakhoz fordult, akik úgy elmerültek
a komoly beszélgetésben, hogy meg sem kóstolták a teájukat. –
Bocsáss meg, tisztelt Bárán aga!
Ászif meghökkenve fordult felé.
– Igen, Khánum?
– Holnapután elrabolhatom a feleségedet?
Elrabolni a feleséged? Kíváncsi vagyok, mit válaszol!– gondolta
Sekíba. Amánulláh és Szoraja neve újra eszébe juttatta a palotában
történteket. És Benafsát.
– Elrabolod…
– Igen. Nagyon szeretném meghallgatni a beszédet, és keresek
valakit, aki velem jönne. Nem fog soká tartani. Még az édes kis Sah-
dzsánt is magunkkal vihetjük!
– Fontos beszéd lesz. Minél jobban megismerik, annál jobban
fogják tisztelni a királynét Afganisztánban – tette hozzá Khalil aga.
– Te ott leszel? – fordult hozzá Ászif. Sekíba csak nézte, hogyan
osztják be mások az idejét.
– Természetesen.
– Hát, akkor…
– Nagyszerű! Remélem, nem haragszol, ha a feleséged egy kicsit
megszökik tőled – bólintott Mahnáz elégedetten. Ászif remélte, hogy
nem veszik észre, milyen dühös.
 65.

Sekíba
– Azt mondták, egy óra körül kezdi. Nemsokára! Nézd ezt a tömeget!
Milyen sok ember gyűlt össze a sah és a felesége kedvéért!
Sekíba szorosan fogta Sah kezét, és közben a színpadot figyelte,
Amánulláhot szerette volna megpillantani végre. Azon gondolkodott,
milyen lehet most. Évek óta nem látta.
Buta vagy – korholta magát. – Nézd ezt a zsúfolt teret! Elhitted,
hogy alkalmas vagy erre, érdemes vagy rá, hogy felmenj a
színpadra, és ennyi ember előtt beszélj?
Sekíba megigazította a fátylát, és lehajolt, hogy adjon Sahnak egy
marék mogyorót. Ő maga az elmúlt néhány héten nem nagyon evett,
és még a pörkölt magvak füstös illatát is kellemetlennek érezte,
pedig az ilyesmi régen sosem zavarta.
A kis Sahot lefoglalta a számtalan arc, a kocsiról zöldséget áruló
ember, az anyjuk kezébe kapaszkodó gyerekek. Azt sem bánta,
hogy már több mint egy órája egy helyben állnak, és nem vette
észre, milyen sokan bámulják meg az anyja arcát. Sekíba igyekezett
a fátylát a bal oldalán tartani, nem akarta, hogy a fia szégyenkezzen
miatta.
Gulnaz és Sábnám otthon maradt. Gulnaz nem örült, hogy Sekíbát
Khali aga felesége a házon kívülre hívta, és amióta értesült róla,
sértett hallgatásba burkolózott. Azzal vigasztalta magát, hogy Ászif
elégedett lesz vele, ha otthon marad ahelyett, hogy szégyentelenül a
kabuli tömegben sétálgatna.
 A színpadot katonák vették körül, hogy a tömeg ne kerülhessen túl
közel. Az ácsolat közepén aranyhímzésű, középen keresztbe tett
kardokat mintázó világoskék selyemmel letakart emelvény állt. A
katonákat nézve Sekíbának megint eszébe jutott Arg, az őrség és a
hárem. Mintha száz év telt volna el azóta, hogy rövid hajjal,
nadrágban járkált a palotakertben. A fiára nézett, maholnap
fiatalember lesz belőle; kíváncsi volt, mit szólna, ha ilyen
maskarában látná az anyját.
Nem értené. Csak egy lány tudná elképzelni, milyen érzés volt
átlépni ezt a határt, kipróbálni a másik nem szabadságát. Futólag
végigsimította a hasát. Sahra nézett, és tudta, ez a mostani más
lesz. Érezte.
Mahnáz a kezével árnyékolta a szemét.
– Te láttad már valaha? – kérdezte.
Sekíba megrázta a fejét.
– Uralkodói! Nem tudom másképp leírni. Látnod kéne, milyen
ruhákat visel! Egyenesen Európából hozatja őket. A férjem azt
meséli, hogy még a gyerekei is európai ruhában járnak.
– A férjed nekik dolgozik?
– Igen, a sah kalligráfusa, és ha ő távol van, a királyné
tanácsadója. Hamarosan el is kíséri őket egy útjukra.
– Sokat vannak távol, ugye?
Mahnáz bólintott, az arcán bánat suhant át.
– Igen, de szerencsére az anyósom és a családja közel él
hozzánk. Másképp nagyon magányos lennék.
– Hogy szervezték meg a házasságodat? Ha egyszer a férjed
családja kabuli…
– Tényleg kabuliak. Egyszer Dzsalálábád felé menet átutaztak a
városon. Útba estünk, és néhány napra megpihentek nálunk. Az ő
apja és az én apám megismerkedtek egymással, és megegyeztek a
házasságban. Addig csak egyszer láttam, akkor is rövid ideig.
Nagyon váratlan volt.
– És azóta Kabulban élsz?
 – Főleg – közelebb hajolt, hogy bizalmasan mondhasson valamit.
– A férjemnek, hogy úgy mondjam, más volt a véleménye valamiről,
mint az egyik kormányhivatalnoknak. Azok nehéz idők voltak!
Elvették mindenünket, a bútorainkat, a házunkat, az ékszereimet.
Másfél évre vidékre kellett költöznünk, míg utánunk nem üzentek,
hogy hazatérhetünk. A gyerekek nagyon rosszul érezték ott
magukat. Jó volt visszajönni.
– Ez borzasztóan hangzik – helyeselt Sekíba. De sokkal
rosszabbul is bánhattak volna veletek – tette hozzá magában.
– Az is volt. De hát, így megy ez. Ha magadra haragítasz egy
nagy hatalmú embert, akkor ne lepődj meg, ha mindent elveszítesz.
Remélem, nem történik velünk még egyszer ilyen – felsóhajtott. – De
ki tudja! Hisz az, hogy a férfiak mit fogadnak el, és mi ellen lázadnak,
az gyakrabban változik, mint a hold.
Sekíba helyeselt.
– Ott vannak! – Mahnáz látta meg először, ahogy Amánulláh és
Szoraja a színpadra lép. Két oldalukon katonák sorakoztak
ünnepélyesen, és tábornokok kísérték őket. A pár mosolyogva
integetett azoknak az ismerőseinek, akiket a közelükben álló
előkelőségek között fedeztek fel.
Először egy öltönyös ember szólalt meg. Miután bemutatkozott,
Amánulláh sah közelmúltbeli európai útjáról beszélt. Afganisztán az
újjászületés korát éli – harsogta –, és egy ilyen erős akaratú, jövőbe
tekintő király vezetésével nagyra fog nőni. Addig folytatta, míg egy
tábornok megelégelte, és a fülébe súgott valamit, erre az öltönyös
váratlanul véget vetett a szónoklatának.
– A nemes Amánulláh sah – jelentette be, és lelépett az
emelvényről. Két karját színpadiasan kitárta, hogy így üdvözölje az
uralkodót.
– Asz-szalám-alajkum és köszönöm! Örülök, hogy itt lehetek, és
szólhatok hozzátok!
Sekíba szája alig észrevehető félmosolyra húzódott. A sah még
méltóságteljesebb volt, mint amilyenre emlékezett. Olajzöld
uniformisát kitüntetések és csillagok díszítették, derekát bőröv
szorította. A tartása olyan erőt és magabiztosságot sugárzott, hogy
azt a tömeg is megérezte.
Sekíba körülnézett: minden szem a színpadra szegeződött,
mindenki kíváncsi izgalommal figyelt.
Jó kezekben vagyunk – gondolhatták az emberek.
Sekíba is megpróbált figyelni, de elkóboroltak a gondolatai. Le
sem vette a szemét Amánulláhról, a tekintetével próbálta
kényszeríteni, hogy ránézzen, és szerette volna tudni, vajon
emlékszik-e még rá, a hárem sebhelyes arcú őrére. Azt akarta, hogy
újra nézze őt az a kedves szempár. A hasában valami megmozdult,
és ő nem lepődött meg: Amánulláh közelsége nagyon felkavarta.
Mahnáz időnként odapillantott rá, és egyetértően bólintott. Sekíba
érezte, hogy a sah valami fontos témáról beszélhet, de alig figyelt.
Sah a kezét rángatta, erre ő szórakozottan egy kis mazsolát vett elő.
A kisfiú unta a beszédet, gyorsan a szájába tömte, amit kapott.
Szoraja is fellépett a szónoki emelvényre. Vékony, lila, a
kosztümjéhez illő fejkendőt viselt. Derékban szűkített blézerét olyan
bross fogta össze, melyen megcsillant a nap, hozzá középhosszú,
egyenes szabású szoknyát hordott. Fekete, zárt, pántos, nem túl
magas sarkú cipője szemkápráztatóan szép volt.
Hát, ez az a nő, akit okosnak, határozottnak és erősnek nevezett.
Tényleg emelt fővel jár. Miért ne tenné? Uralkodó az imádott
Amánulláh oldalán.
A királyné egyszer csak a kendőjéhez nyúlt, és lehúzta a fejéről.
Sekíba szája tátva maradt a csodálkozástól. Meghökkenve látta,
hogy a sah elégedett arccal tapsol.
Mahnáz is boldogan mosolygott. A tömegben volt, aki kiabálni,
volt, aki ujjongani kezdett.
– Hát nem csodás? – lelkendezett a fiatalabbik nő.
– Mi volt ez… Miért csinálta?
– Nem figyelsz? A sah épp most mondta, hogy a vallás nem írja
elő a csadort! A felesége nem hord többé kendőt!
 – De… hogy lehet…
– Új nap virrad Kabulra! Nem örülsz, hogy elhoztalak magammal?
Amánulláh mondott még pár szót, és a felesége végig ott állt
mellette. A sah köznevelési miniszternek nevezte ki, és az afgán nép
királynőjének szólította, majd átadta neki a helyét. Sekíba lenézett
Sahra, azután újra a színpad felé fordult. Nem számított ennyi
izgalomra.
Szoraja legalább olyan ékesszólóan és magabiztosan szónokolt,
mint a férje. Sekíba megszégyenülten hallgatta, ahogy a
függetlenség fontosságáról beszél.
– Azt hiszitek, hogy nemzetünk a kezdetektől fogva csak a férfiak
szolgálatát igényli? A nőknek is van feladata, és ez a nemzet és az
iszlám alapítása óta így van. Az elődeink példájából kell
megtanulnunk, hogy a közös fejlődéshez mindenkinek hozzá kell
tennie a magáét, és ez csak tudással felvértezve sikerülhet.
Mindannyiunknak meg kell próbálnunk a lehető legtöbbet tanulni,
hogy azután a tudásunkat, a korai iszlám asszonyainak a
szellemében a társadalom szolgálatába állíthassuk.
– Nahát! Képzeld, hogy így tudsz beszélni egy ekkora tömeg előtt!
Kivételes nő. Az otthoniak elájulnának, ha látnák, nem? – nevetett
Mahnáz.
Sekíba a nagybátyjaira gondolt. Ők nyilván gúnyosan
mosolyognának, ha ilyen mondatokat hallanának, azután faképnél
hagynák a szónokot. Egy nő? Aki azt mondja a feleségeiknek, hogy
tanuljanak?
Fárasztó nap volt. Sekíba halványan sejtette, hogy ez a délután
megváltoztat valamit, bár még nem tudta, mit.
Okos nő! – morfondírozott magában. – Olyan nő, aki nekem adta
volna az apám földjét. Ráparancsolt volna a nagyanyámra, hogy
iskolába küldjön, ne a mezőre.
Sekíba fejében vadul kergették egymást a gondolatok.
Tudta, hogy Szoraja változásokról szóló beszéde igazából nem
neki szól.
 Az én történetem már véget ér – sóhajtott. Jobb élete volt, mint
amire valaha számíthatott; kiutat talált egy sokkal rosszabb
naszíbból.
Valami mégis megváltozott benne. Meglátott egy halvány
reménysugarat, bizonytalanul bár, de megérezte, hogy a nő, akit
Amánulláh helyette választott, jobbá teheti a világot.
Eszébe jutott, milyen verést kapott, amikor elvitte a malik-
száhibhoz a végrendeletet. Felrémlettek előtte a Benafsa felé repülő
első kövek, és a háremhölgy véres arca.
Néha talán meg kell szegni a szabályokat. Néha, ha az ember
nagyon akar valamit, kockáztatnia kell.
Sahnak jó élete lesz, ezt tudta. Egy jó kapcsolatokkal rendelkező
ember fia megkap minden lehetőséget. Hálás volt ezért Istennek.
De Allah adjon esélyt a lányaimnak is, ha lányokkal áld meg
egyáltalán, hogy megtegyék, ami a királyné szerint lehetséges!
Adjon nekik Allah bátorságot, ha szabályszegőnek nevezik őket,
védje őket, ha valami jobbra törekednek, és juttasson nekik
lehetőséget, hogy bebizonyítsák, többet érdemelnek!
Az élet nehéz. Elveszítünk apákat, testvéreket, anyákat; dalokat
és darabokat magunkból. A bot ártatlan hátakra sújt le, az
érdemtelent tisztelik, és túl sok a magány. Bolond lennék, ha azért
imádkoznék, hogy minden rossz elkerülje a gyermekeim. Ha az
ember túl sokat kér, könnyen csalódik. De hadd könyörögjek olyan
apróságokért, mint a termékeny föld, az anyai szeretet, egy gyerek
mosolya – olyan életért, amelyben több a jó, mint a keserűség.
 66.

Rahíma
Minden erőmmel igyekeztem összpontosítani, megőrizni a lelki
nyugalmamat. Senki nem jöhetett rá, hogy ilyen sokat tudok a férjem
terveiről. Egyébként fogalmam sem volt, hogy mit tegyek, vagy kihez
forduljak segítségért. Őszintén szólva úgy éreztem, nincs kihez
menekülnöm.
A következő nap csak ültem Badrija mellett a tanácsteremben, és
egyáltalán nem figyeltem az útfelújítások költségeiről szóló vitára,
amelynek minden résztvevője tudta, hogy a döntést úgyis az elnök
hozza meg. És hogy már rég döntött is.
Erre az estére Ms. Franklinnek az volt a terve, hogy az
internetezést gyakoroljuk. Azt mondta, az legalább olyan fontos, mint
írni és olvasni tanulni, mert az internet a mi kiutunk a világba. Hát,
kiútra tényleg nagy szükségem volt.
Míg körülöttem folyt a haszontalan vita, a fejemben sokkal vadabb
vihar dúlt. Menjek Hamídával és Szufiával az Oktatási Központba,
vagy maradjak otthon Badrijával és az őrökkel?
A tenyerem izzadt, a vállam begörcsölt. Féltem, hogy véget ér a
napi tanácskozás, és döntenem kell.
Nem mindegy? – gondoltam. – A férjem úgyis azt gondolja, hogy
folyton elszökdösöm a szállásunkról. Ennél rosszabb már nem lehet.
Talán elhiszi, ha azt mondom, hogy az emberei engedtek el, és
Badrija is beleegyezett. És hogy nem csináltam semmi olyat az
Oktatási Központban, ami nem való, vagy szégyent hozna rá.
Ez kizárt.
 Egyre jobban féltem.
Már a parlament előtt jártunk. Az utca túloldalán három nyugati
katona álldogált. A falnak támaszkodtak, és egy csapat kisfiúval
beszélgettek. Dzsahángír is köztük lehetne – gondoltam –, ha
megengedték volna, hogy elhozzam magammal. Mit csinálnának a
katonák, ha odafutnék hozzájuk? Végül is azért küldték ide őket,
hogy segítsenek.
Már a parkoló szélén jártam, amikor meghallottam Hamída
hangját. A szívem hevesen dobogott. Mit tanácsolna most Khálá
Saima?
– Jössz velünk? Ms. Franklin számít rád!
Badrijára néztem. Felhúzott szemöldökkel jelezte, nem érti, miből
gondolom, hogy érdekli, hova megyek. Megállás nélkül ment tovább
a néhány méternyire várakozó autónkhoz. Láttam, hogy Marúf
odasúg valamit Hasszánnak, aki bólint, és halkan válaszol neki.
Nekem már biztosan végem – gondoltam, vettem egy nagy
levegőt, és eldöntöttem, hogy nem megyek haza. Nem is tudom,
mire számítottam.
– Elmegyek… elmegyek velük. A sofőrjük majd kitesz otthon,
amikor ők is hazamennek. Rendben?
Badrija meg sem fordult, csak vállat vont. Nyilván nem akarta
hangosan kimondani a választ, hogy majd ezzel védekezhessen a
férjünk előtt. Beszállt az autóba, és az hamar beleolvadt a Kabul
utcáit mindig zsúfolásig töltő forgalomba. Megkönnyebbültem, de
holtra is rémültem.
Menet közben Hamída mondott valamit, ám a gondolataim a
férjem körül jártak. Kétszer is azt hittem, hogy ott helyben elhányom
magam. Kéttömbnyire a parlamenttől Szufia várt. Kiszálltunk, a
testőreik néhány méterrel lemaradva követtek minket, a sofőrök az
autóban maradtak. Az örökös dugóban autóval lassabban értünk
volna az Oktatási Központba, mint gyalog.
– Valami baj van, Rahíma-dzsán? Nagyon csendes vagy ma.
Minden rendben? – kérdezte Szufia. Először nem akartam beavatni
őket, de nem bírtam ki, és mindent elmeséltem nekik. Olyan
feltartóztatatlanul tört fel belőlem a férjem, Bibi Gulalaj és
Dzsahángír története, mint ahogy a Kabul folyó vize kanyarog a
kövek között.
Lassan mentünk, nem akartuk, hogy az őröknek feltűnjön valami.
Amit elmondtam, nem tartozott rájuk.
Hamarabb válaszoltam a kérdéseikre, minthogy feltehették volna
őket. A szüleimmel kezdtem és azzal, ahogyan megszabadultak
tőlünk, hogy azután eltűnjenek egy ópiumfelhő mögött. Parvínnal
folytattam, aki a saját poklából lángok közé menekült, azután
következett Szitára, aki Rohíla házassága után magára maradt, és a
szobája sarkában kuporogva retteg a sorstól, amit apánk választ
majd neki. Persze Khálá Saima is sorra került, az egyetlen rokon, aki
annyi éven át megmaradt nekem, akiből a ferde gerince apránként
préseli ki az életet.
A fiam. Ez volt a legnehezebb rész. De kimondtam, amit kellett, és
azután nem tértem vissza rá. A seb még túl friss volt ahhoz, hogy
hosszan meséljek róla, és jobban fájt, mint a meg nem született
gyerekem elvesztése.
Próbáltam úrrá lenni a remegő hangomon. Végül azt is elmondtam
nekik, amit nemrég hallgattam ki: hogy a férjem új feleséget akar, de
úgy, hogy ne sértse meg a törvényeket, amiket eddig semmire sem
becsült. Azt nem kellett külön elmagyaráznom, mitől félek. Tudták jól.
Hallgattak, nem csodálkoztak. Csak megerősítettem őket abban,
amit már régóta gyanítottak: hogy az én történetem is beleillik a többi
közé. Nem az enyém az első ilyen eset.
Összetörve, meggyötörve nem bántam már, mi mindent árulok el,
és mit gondolnak rólam, vagy mit szólna Abdul Khalík, ha tudná,
mire vetemedtem. Elegem volt. Mindig Khálá Saima szomorú
tekintete járt a fejemben, hisz ő bízott benne egyedül, hogy az
unokahúgai többre viszik nála. De Bibi Sekíba, a férfi-nő is eszembe
jutott – a története lassacskán összefonódott az enyémmel.
 – Édes istenem, micsoda nehéz helyzetben vagy, Rahíma-dzsán!
Nem is tudom, mit mondjak – gyötrődött mellettem Hamída. Az
Oktatási Központ ajtaja előtt álltunk, Ms. Franklin mosolyogva invitált
minket befelé.
– Kell hogy legyen valami… biztosan van megoldás – Hamída
hangjában nem volt sok meggyőződés.
– Ne álljunk itt túl soká – súgta Szufia komolyan. – Majd benn
megbeszéljük. Gyertek, asszonyok.
Hagytam, hogy Szufia a hátamra tegye a kezét, és beljebb
kormányozzon, miközben azon gondolkodtam, amit Khálá Saima
mondott, amikor egyszer elmeséltem neki a szállóbeli lány
történetét, aki megszökött a férje elől, de amikor megtalálták,
büntetésből újra nagyon megverték.
– Szegény lány. Csepegett az eresz, hát kiszaladt az esőbe.
 67.

Rahíma
– Nem érzem jól magam – mondtam. Reméltem, hihetően hangzik.
Badrija fújt egyet, és színpadiasan csípőre tette a kezét.
– Most meg mit találtál ki? Talán azt várod, hogy egyedül menjek
az ülésre? És szerinted, hogy fogom kitölteni a mára ígért
szavazólapokat?
– Sajnálnom, de nagyon fáj a gyomrom, valami rosszat ehettem
tegnap este. Tényleg rosszul vagyok – két kezemet összefontam a
hasam előtt, és előregörnyedtem. – Nem akarok feltűnést kelteni,
pont, amikor melletted ülök. Bármikor rohannom kellhet…
– Elég ebből! Nem akarom hallani. Szép kis segítség vagy! Semmi
hasznod! – gesztikulált hevesen. Felkapta a táskáját, és kiviharzott.
Vártam egy fél percet, azután az ajtóhoz lopóztam, és
rátapasztottam a fülem.
– Rahíma nem jön? – hallottam Hasszán vastag hangját.
– Nem, azt mondja, nincs jól. Hagyjuk itthon! Ha azt hiszitek, hogy
vele maradok, tévedtek. A házelnök szóvá fogja tenni, ha még egy
ülést kihagyok.
– Ez a lány csak a bajnak van – morgott Marúf.
– Menj te, én meg maradok vele – ajánlotta kelletlenül Hasszán. –
Nincs kedvem hozzá, hogy Abdul Khalík megtudja, magára hagytuk
a szállodában.
– Legyen.
A szék fémlába megcsikordult a földön. Hasszán a folyosó végén,
a megszokott őrhelyén maradt. Olyan ideges voltam, hogy alig
kaptam levegőt.
Sóhajtottam egy nagyot, és visszamentem az ágyamhoz, hogy
előhúzzam alóla a táskám. Feltúrtam az egészet, mire megtaláltam
azt a ruhát, amit kerestem. Hála istennek, magammal hoztam, pedig
nem hittem volna, hogy viselni fogom. Felvettem, és beleborzongtam
az izgalomba. Badrija táskáját is átkutattam az ollóért, amit a
varrófelszerelései között tartott, és a fürdőszobába siettem, hogy a
tükör előtt befejezzem a férjem művét. Nyisz, nyisz, nyisz. Nem
sikerült egyformára, de Abdul Khalík teljesítményénél azért jobb volt.
Belebújtam a szandálomba, és egy pillanatig a táskámon
gondolkodtam. Hátulról nézve lebuktathat. Úgy döntöttem, itt
hagyom, és leültem, hogy kivárjam, míg nyugodtabban ver a szívem.
Legalább öt percig rettegve hallgatóztam az ajtónál, hogy végre
meggyőzzem magam: senki sem közeledik, és főleg nem Hasszán.
Nem dobbant férfiláb, nem fújtatott reszelős tüdő, a börtönőröm
valószínűleg kiment, hogy rágyújtson.
Lassan, óvatosan megfogtam az ajtó gombját. Elfordítottam, és
közben tovább hegyeztem a fülem.
Kikukucskáltam a résen, és amikor biztosan nem láttam senkit,
szélesebbre nyitottam az ajtót. És még szélesebbre, amikor
összeszedtem hozzá a bátorságomat, hogy kilépjek a folyosóra.
Odalestem, ahol általában az őreink ültek.
Hasszán háta. Vettem egy nagy levegőt, és jobbra fordultam, a
lépcső felé. Olyan halkan csuktam be magam mögött az ajtót,
amennyire csak tudtam. Lábujjhegyen osontam el a szobánk és a
lépcsőház között sorakozó négy ajtó előtt. Csak arra figyeltem, hogy
Hasszán megmozdul-e, így aztán az egyik szandálom beleakadt a
szőnyegbe, megbotlottam, és a szomszédos ajtó gombjába kellett
kapaszkodnom, hogy el ne essem.
Máris megcsikordult a szék fémlába. Visszatartottam a
lélegzetem.
– Hé!
 Megdermedtem, de nem fordultam vissza. Biztos voltam benne,
hogy még messziről is látszik, mennyire reszketek.
– Nézz a lábad alá, esetlen kölyök! – kiabálta Hasszán.
Bólintottam, és elmélyített hangon, de alig hallhatóan motyogtam
valamit.
– Gyerekek rohangásznak egy szállodában…! – még hallottam,
ahogy felháborodottan dünnyög valamit, miközben folytattam utam a
lépcső felé. Minden lépés után vártam; vártam a pillanatot, amikor
rájön, hogy a fiú, akit látott, az igazából lány Hasmat vadonatúj
ruhájában, amelyen a nadrág szára még be sincs szegve.
Voltam, és azután nem voltam. Rahíma voltam, azután
megszűntem.
Lesütött szemmel mentem keresztül az előcsarnokon. A férfi, aki
általában a pult mögött álldogált, nem volt a helyén. Siettem.
Kinyitottam az ajtót, a napfény a szemembe vágott. Pislogva
emeltem fel a fejem. Amikor a szandálom végre megérintette az
aszfaltozatlan utat, körülnéztem, hogy biztos lehessek benne: nem
látok ismerőst, és engem sem ismert fel senki. Egy fürge veréb
éppen átköltözött egy ágról a másikra, és közben olyan komolyan
csiripelt, mint a Dzsahángír sírján üldögélő madarak. Imádkozz
értem is – gondoltam.

Rahím bekanyarodott, azután újra másik utcába fordult, egyre

távolodott a hoteltól meg a parlament épületétől. Rahím, a baccsa
pós, feszülten várta, hogy valaki kiabálni kezdjen mögötte, kereste a
jelet, amiből kiderül, hogy észrevették, és mindjárt visszaráncigálják
Abdul Khalík házába, ahol a büntetése várja.
A lába úgy remegett, hogy azt hitte, összeesik. Búvóhelyet
keresett.
 68.

Rahíma
Taxik dudáltak. Amikor egy forgalmas kereszteződésen igyekeztem
átvergődni, az egyik olyan közel húzott el mellettem, hogy
végigsúrolta az oldalamat. Átkoztam magam, amiért pont ott, annyi
autó között próbáltam átjutni a túloldalra. Úgy éreztem, egymillió
szem figyel, és bármelyiknek feltűnhet, hogy valami nincs rendjén
ezzel a kamasz fiúval. Nem látszottam rémültnek, mintha éppen
szöknék valami elől? Nem vették észre, hogy a mellem úgy
domborodik, mint egy lányé?
Megpróbáltam egy fejkendővel lekötni a mellem, de most már
nehezebben ment, mint néhány évvel korábban. A gyerekszüléstől
megváltozott az alakom, nem volt olyan könnyű eltakarni.
– Hé, baccsa! Figyelj már, hova lépsz! – kiabált egy férfi a
sofőrülésről. A szája sarkából cigaretta lógott, dühösen rázta felém
az öklét.
Nem álltam meg, csak bocsánatkérően felemeltem a kezem, és
magamban hálásan megállapítottam, hogy rendben van az álruhám.
Visszabújtam egy másik személyiségbe, amelyben még akkor is
otthonosan éreztem magam, amikor éppen majd belehaltam a
félelembe.
A szandálom csattogott a földúton, a lábam szabadon mozgott a
nadrágban, hosszú, bő ingem eltakarta nőies fenekemet.
Majdnem tizenegy óra volt, amikor kiléptem a szálloda kapuján.
Úgy éreztem, egy éve történt, pedig húsz-harminc percnél nem
telhetett el több. Egy busz pöfögött el a közelemben, egy csapat
ember előtt lelassított, és valami buta dallamot dudált. Talán ez volt
az én járatom. A fejemet forgatva kerestem, felbukkannak-e az
üldözőim, és hirtelen a maradék erő is kiszaladt a lábamból.
Fél háztömbnyire tőlem egy fekete terepjáró lelassított, és felém
kanyarodott.
A zsúfolt utcán is úgy éreztem magam, mint akit közszemlére
állítottak, és biztos voltam benne, hogy megláttak. Ha viszont
mégsem, akkor hiba lenne futásnak erednem, hisz attól csak
feltűnőbbé válok.
A sofőr lassan leengedte a tükrös ablakot, és én rémülten
felnyögtem.
Nem volt ismerős az arca. Nem Abdul Khalík autója volt.
Próbáltam gyorsan összeszedni magam, átnyomakodtam az
emberek között, és odaértem a tömeghez, amely egyszerre akart
felvergődni a kék-fehér buszra.
– Ez megy Wazir-Akbar Khánhoz?
Senki sem figyelt rám.
– Kérem, ez a busz megy Wazir-Akbar Khánhoz? – ismételtem
meg hangosabban a kérdést. Próbáltam elmélyíteni a hangom, hogy
férfiasabb legyen.
Valaki idegesen megfordult. Gombos inget és szövetnadrágot
viselt, a kezében aktatáskát tartott.
– Hát persze! Ha arra jössz, iparkodj! – mondta. Egy másik
emberrel egyszerre próbált felpréselődni a buszra, mindketten azt
remélték, hogy találnak még egy csöpp helyet maguknak.
Nem volt könnyű, de én is feljutottam a túlzsúfolt járműre.
Körülnéztem, egyetlen nőt sem láttam. Belepirultam, hogy ilyen sok
férfi áll ennyire közel hozzám. A karomat a mellem elé emeltem, és
megdermedtem, amikor a nagyot lendülő busz hozzám nyomott egy
testet. A nyakamat nyújtogatva leselkedtem a hátak és karok között,
reméltem, felismerem majd, hol kell leszállnom.
A buszmegálló mellett végig üzleteket látsz majd. Egy elektronikai
bolt és egy fűszeres között lesz egy szépségszalon. Gyakran áll
ellőtte egy hosszú szakállú, félkarú koldus.
Sokáig tartott, míg odaértünk. Izzadságcsöppek szaladtak végig a
tarkómon. Csak akkor kezdtem megnyugodni kicsit, amikor a busz
nagy nehezen messzire jutott a szállodától és Abdul Khalík
testőrétől.
Azt beszéltük meg, hogy tizenkettőre érkezem. Korábban akartam
indulni, de Badrija lassan készülődött, és ezzel az egész tervet
összezavarta.
A Wazir-Akbar Khán a város északi felében lévő kerület volt,
kertváros, ahol sok követség működött, és sok külföldi lakott. Az
utcák szélesebbek voltak, mint Kabulnak abban a részében, amit
már ismertem, kétszintes házak szegélyezték őket.
A busz lassított.
Wazir-Akbar Khán szépségszalonja – olvastam egy cégtáblán.
Ez lesz az! – gondoltam, és nagy nehezen keresztülfurakodtam a
tömegen, hogy leszálljak, mielőtt a busz folytatja útját.
Nem láttam ismerőst, és nem figyelt gyanakodva senki.
Végignéztem a boltokat, reméltem, ott lesz, amit keresek. Az egyik
üzlet előtt sok doboz mosópor meg százfajta háztartási felszerelés
hevert, láttam hentest és mindenféle mást, csak azt nem, amit
szerettem volna.
Átmentem a következő utcába, de ott csak házakat találtam,
méghozzá olyan szépeket, hogy az Abdul Khalíké elbújhatott volna
mellettük. Mind új volt, és modern, de most nem értem rá
gyönyörködni. Teltek a percek, és féltem, hogy lemaradok az
egyetlen lehetőségemről.
Összeszedtem a bátorságomat, és egy oktávval mélyebbre
szorítva a hangom, megkérdeztem valakit.
– Aga-száhib… Aga…
– Az isten áldjon meg, fiam, nem tudok adni, nincs pénzem! –
felelte a megszólított, és sietett tovább.
Kerestem valaki mást.
 Egy nő jött arra. Oda akartam menni hozzá, de bennem szorult a
szó, amikor megláttam mellette a kisfiát. Három- vagy négyéves
lehetett, engedelmesen fogta az anyja kezét. Egy mellettük elhaladó
autóra mutatott, és felnézett, hogy vajon az anyja észrevette-e. Az
bólintott, és felelt valamit, amitől a kicsi vidáman felnevetett.
Dzsahángír jutott eszembe, és elnehezült a szívem.
Eltűntek, mielőtt magamhoz tértem volna. Továbbindultam,
próbáltam megszabadulni a könnyeimtől. Megálltam egy kirakat
előtt, amelyet egy óra díszített – engem viszont halálra rémített.
Egy óra! A pulzusom száguldani kezdett. Ha elkésem, minden
hiába volt. Mindent kockára tettem, és nem nyerek semmit! Mi lesz
velem?
És akkor az óra mellett a kirakat keretébe tűzött reklámfeliratot
vettem észre.
Keresd fel Sekíba Szépségszalonját! Szárái Sáhzáda. Esküvőre
és más ünnepre is!
Ez az! – gondoltam. – Sekíba!
A bolt neve új erőt adott. Mintha valaki megfogta volna a kezem,
hogy a megfelelő irányba fordítson. Újra elolvastam a papírdarabot
Szárái Sáhzáda. Biztos voltam benne, hogy nemrég láttam egy
táblát ezzel az utcanévvel, és elindultam visszafelé. Kétszer balra
kanyarodtam, és már ott is voltam újra: tiszta, aszfaltozott járda és
fasor tette igazán kellemessé. Néhány perc elég volt, hogy
megtaláljam az elektromoskészülék-árus melletti szépségszalont. A
túloldalán lévő bolt előtt nagy ládákban álltak a zöldségek és
gyümölcsök.
Sekíba Szépségszalonja.
Pont, ahogy elmagyarázták. És vele szemben egy teaház.
Istenem, segíts, hogy időben érkezzem!
A jövő-menő autókat kerülgetve átkeltem az utcán, és belestem a
kirakaton. Vettem egy nagy levegőt, és reméltem, hogy a bent
társalgók nem veszik majd észre, mennyire zaklatott vagyok. A
kilincs megnyikordult a kezem alatt.
 Ott ült az, akit kerestem. Szürke-lila fejkendője alól néhány tincs
kukucskált ki. Az ajtót figyelte, és legalább olyan feldúlt volt, mint én.
Amikor felismert, a szája elé kapta a kezét. Felállt.
Keresztülsiettem az asztalok között, melyeknél angolul beszélő
afgánok és kardamomillatú zöld teát kortyolgató külföldiek ültek.
– Hát sikerült! – súgta, amikor odaértem hozzá.
– Igen, Ms. Franklin – feleltem, és lerogytam egy székre.
 69.

Rahíma
Kilenc nap telt el, mire találkoztam Hamídával és Szufiával. Nem
jöttek el hozzám, mert féltek, hogy a nyomomra vezethetik az engem
keresőket. Hamída elsírta magát, amikor meglátott, Szufia pedig
diadalmasan felkiáltott, és boldogan magához ölelt.
Ms. Franklin és én a teaházból egyenesen a szállásra mentünk.
Ez nem az volt, amelyikről hallottunk már, hanem egy másik, még
távolabb a parlamenttől, a főváros nyugati szélén.
A hely egyszerre volt szomorú és felemelő. Olyan történetek
gyűltek itt össze, amelyek halálra rémisztettek, és olyan sebekről
hallottam, amelyek sosem fognak begyógyulni.
Megismerkedtem egy nővel, aki három gyerekével élt ott. Amikor a
sógorai megtudták, hogy a férje meghalt, gyilkossággal vádolták.
Börtönbe akarták záratni, hát úgy döntött, inkább szökik, minthogy
elveszítse a két lányát és a fiát.
Egy másik asszony hirtelen haragú férje elől menekült, aki a nő
húgával kezdett ki. Egy éjszaka lábujjhegyen kiosont horkoló ura
mellől, és két napot, két éjszakát gyalogolt, míg egy rendőrőrsre ért.
És egy velem egykorú lány. Elmesélte az életét, és én
megkönnyebbülten felsóhajtottam: „Hát, nem vagyok egyedül!”
Tizenkét éves korában hozzáadták egy nála ötször idősebb férfihoz.
A családja fehér ruhát húzott rá, és elvitte a mulatságba, az éjszaka
végén pedig nélküle mentek haza. Négy évvel később szökött el a
sógorai elől, akik rabszolgaként bántak vele.
 Én még nem álltam készen rá, hogy elmondjam nekik a
történetemet. Még ott, egy afgán szőnyegekkel díszített,
köményszagú, világos szobában is úgy éreztem, hogy a férjem
utolérhet. Ha tudná, merre keressen, már másnap megjelenne. Ez a
gondolat néha akkora erővel tört rám, hogy enni sem tudtam miatta.
Hamída és Szufia csak egyszer látogatott meg. Hiányoztak, de
nem vártam tőlük többet, tudtam, a ház messze van, és nekik
megvan a saját életük és a saját feladatuk. Ha gyakori vendéggé
válnak, az rosszfajta figyelmet szülhet, és mindannyiunkat veszélybe
sodor. Mindig szeretettel és mély hálával fogok emlékezni rájuk, nem
felejtem el, hogy Ms. Franklin és ők eszelték ki a tervet, amelynek
segítségével megszabadultam a naszíbtól, amely akkor várt volna
rám, ha engedelmesen hazautazom.
Arra már nem terjedt ki a terv, hogy Badrijával mi lesz. Hamída és
Szufia a szökésem utáni napon látták őt: dühösnek tűnt, és
gyanakvónak, mesélték, de amikor eltűnésem hírének hallatán
meglepetést tettettek, hitt nekik. Biztos voltam benne, hogy Abdul
Khalík soha többé nem engedi vissza Kabulba, és rossz volt
rágondolni, mit művelt vele, amikor nélkülem érkezett meg a fekete
autó. Nem volt jó hozzám, de a férjem haragját nem kívántam
senkinek.
A szálláson végre volt időm, hogy leüljek, és végiggondoljam
mindazt, ami történt. Elszégyelltem magam, amikor eszembe jutott,
hogy egyszer azt vágtam Khálá Saima fejéhez, hogy a tanulás soha,
semmit nem segített nekem.
Nem volt igazam.
Azért jöhettem Kabulba Badrijával, mert tudtam olvasni. Azért
lehettem az asszisztense, mert többet tudtam nála, és ezért nem
féltem elkísérni Hamídát és Szufiát az Oktatási Központba. Az a
néhány iskolában töltött év tette lehetővé, hogy elolvassam a
kirakatba tűzött hirdetést, és megtaláljam az utcát, ahol Ms. Franklin
szorongva várt rám, hogy segítsen továbbszöknöm.
 Bocsáss meg, Khálá-dzsán! Ne haragudj rám, amiért sosem
köszöntem meg neked, hogy harcoltál értem, hogy annyi mindenre
megtanítottál, hogy meséltél, és hogy neked köszönhetem a
menekülésemet!
Egyedül az fájt, hogy Khálá Saimának nem tudtam üzenni: sikerült
a szökés, és biztonságban vagyok! Reméltem, nem hiszi, hogy
Abdul Khalík megölt. Azért fohászkodtam, hogy ne látogasson meg
a régi házban, mert ott csak a dühöngő férjemet találta volna. Végül
kikönyörögtem Ms. Franklintől, hogy írhassak neki.

A levelet Khálá Saimának címezték, a másodunokahúga küldte, és

semmi másról nem volt benne szó, csak a friss levegő illatáról, a
madarak boldogító daláról meg a reményről, hogy a családjuk előbb-
utóbb találkozhat.
Nem tudom, és soha nem is fogom megtudni, hogy Khálá Saima
olvasta-e a levelem. Az is lehet, hogy két nappal később a húga,
Khálá Zeba találta meg a kezében. Khálá Zeba számára úgysem
jelentett semmit, hiszen nem járt iskolába, nem ismerte a betűket, és
éppen eléggé lefoglalta, hogy neki kellett megtalálnia kihűlt,
mozdulatlan nővérét. De két hét múlva, amikor az élet visszatért a
rendes kerékvágásba, és a madarak teli torokból imádkoztak Khálá
Saima sírján, megkérte a férjét, hogy olvassa fel neki.
Nem értette, melyik unokatestvére írhatott a nyomorék testvérének
olyan semmiségekről, mint a madarak meg a napsütés.
A levél alján ez a név állt: Bibi Sekíba.
 Az idegen szavak magyarázata

Afszána szí-szána
Szó szerint: egy történet, harminc történet – hagyományos mesekezdés
Afganisztánban.
Al-Fátiha
Szertartás a temetés után, a Korán közös olvasása a halott lelki üdvéért.
Allah-u-akbar
Számos élethelyzetben használt arab kifejezés, amely a napi imáknak is része: Isten
a leghatalmasabb!
Arg-e-Sáhi
Királyi palota.
Arúsz
Fársziul: meny.
Asák
Hagymával, húsos paradicsomszósszal főzött, mentás joghurttal tálalt tésztaétel.
Elsősorban ünnepeken és más különleges alkalmakkor főzik.
Asz-szalám-alajkum
Arab, de sok más nyelvben is elterjedt köszöntés. Jelentése: Béke legyen veled!
Áb
Víz dari nyelven.
Ázán
A müezzin imára hívó éneke.
Babalú
Rém, boszorkány, rossz szellem, amivel a gyerekeket ijesztgetik Afganisztánban.
Baccsa pós
Afganisztánban és Pakisztánban azok a családok, ahol csupa lány születik, néha az
egyik gyereküket fiúnak nevelik. A szokás a 19. században alakult ki, és még ma is
létezik.
Baccsem
Dari nyelven: gyerekem, fiam.
Basir-e-kúr
Vak Basir.
Biszmilláh ir-rahman ir-rahím
A Korán első mondata: „Allah, a Felettébb Könyörületes és Irgalmas nevében.” Ennek
rövidítése a Biszmilláh, aminek a jelentése: „Isten nevében!”
Chotour asztén?
Hogy van? dari nyelven.
Csáj
Tea (többnyire fahéjjal, szegfűszeggel, kardamommal ízesítve).
Dámád
Eredetileg egy ottomán hercegnő férje, mára egyszerűen: vej.
Dari
A perzsa nyelv Afganisztánban beszélt, keleti változata, az ország hivatalos nyelve,
és a nemzetiségek közötti közvetítő nyelv is.
Diszmol
Gazdagon hímzett kendő, melyet a lány szülei adnak ajándékba a kézfogón, ezzel
jelzik, hogy elfogadták a vőlegény és családja ajánlatát. Az új családtag érkezésének
szimbóluma.
Doktór-dzsán
Kedves doktor.
Doktórhá-jé-dzsaván
Fiatal lányok, eladósorban lévő lányok dari nyelven.
Duá
Ima. Az ima az iszlám öt pillérének egyike, közvetlen kapcsolat Allah és a hívő között.
„S imádkozz értük! Az imád megnyugvás lesz a számukra” (Korán 9:103)
Dzsámi
Arab eredetű szó, jelentése: mecset.
Dzsanem
Kedveskedő megszólítás, fárszi és török nyelven is használják.
Dzsánem
Kedveskedő megszólítás. A jelentése kb. „életem”, „kedvesem”.
Dzsausán-e-szijáh
Fekete Dzsausán.
Dzsirga
Törzsi vezetők hagyományos gyűlése Afganisztánban és Pakisztánban, amely az
iszlám tanításait követve, megegyezéses alapon dönt. Ma az afgán nemzetgyűlést
nevezik így.
Dzsuma
Pénteki közös ima.
Eid Mubarak
„Áldott Eid ünnepet!” – hagyományos köszöntés mindkét Eid ünnepen: a Ramadán
végén vagy az Ábrahám áldozathozatalára való emlékezéskor.
Eszpand
Szíriai rutafű (Peganum harmala) magját faszénen égetik, a füstjét a gyerekre fújják,
és közben egy versikét mondanak, hogy ezzel megóvják a szemmel veréstől és más
ártó varázslatoktól.
Hadísz
 A Mohamedtől származó, de a Koránból kimaradt, szájhagyomány útján fennmaradt
mondások gyűjteménye, így az iszlám szabályait is tartalmazza.
Hádzsi-száhib
A név azt jelzi, hogy viselője részt vett a mekkai zarándoklaton.
Halím
Birka-, marha- vagy baromfihúsból, valamint lencséből, árpából és búzacsírából
készülő, hosszan, lassan kavargatva pépes állagúra főzött étel, amely az egész
Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Pakisztánban és Indiában is népszerű.
Halva
Ázsiában és a Közel-Keleten egyaránt népszerű, ragacsos édesség, amely szezám-
vagy napraforgómagból készül.
Hammám
Fürdő. A muszlim hívők mindegyikének rituális kötelessége a mosakodás, és a fürdő
azon kevés nyilvános hely egyike, ahova nők is ellátogathatnak – természetesen a
férfiaktól elválasztva.
Insallah
A Koránból származó arab kifejezés: „Ha Isten is úgy akarja.”
Já marg, Já isztiklál!
Halál vagy szabadság! Ezt kiáltozta 1919 májusában a lelkes tömeg, amikor az Idgah
mecsetben Amánullah király bejelentette a harmadik brit–afgán háború kitörését.
Já muszabbib al-aszbábi já mufattih al-abvábi já man hajszu má duí já adzsába…
Ó, okok okozója, ó, kapuk kinyitója…
Kaimak
Sűrű, édesített tejszín.
Khálá
Anyai nagynéni megszólítása, fárszi nyelven.
Khánum
Nő megszólítása: hölgy dari nyelven. Khánum-ha: hölgyek.
Khatm
Szó szerinti jelentése: „utolsó”. A Korán végigolvasása; örömteli és szomorú
események során is sor kerülhet rá, gyász idején általában a halál utáni 3. és 40.
napon zajlik.
Korma
Fűszeres szószban párolt hús- vagy zöldségétel. Korianderrel, köménnyel ízesítik.
Pakisztántól Törökországig Ázsia szinte minden részében népszerű.
Kousz
Az év kilencedik hónapja, november 21-22-től december 20-21-ig tart.
Kurabáni
Állatáldozat, a mekkai zarándoklat idején, Ábrahám áldozathozatalára való
emlékezés.
Litti
 Nagyon édes afgán leves. Gyakran adják szoptatós anyáknak és betegeknek.
Mádar-dzsán
Édesanyám. Anya megszólítása fárszi – perzsa – nyelven.
Malik
Eredetileg arabul királyt jelent, de pastu nyelven falusi elöljárót, bírót, adószedőt
értenek alatta.
Mariam-e-lang
Sánta Mariam.
Masrúta
Mahmud Tarzi újságíró, későbbi külügyminiszter alkotmányjogi reformterve, az
alkotmányos monarchia alapjairól szóló elképzelés a 20. század eleji Afganisztánban.
Szó szerinti jelentése: alkotmányjog.
Moallim-száhib
Tanár úr. A tanár megszólítása fárszi nyelven.
Molla
Muszlim hagyományban és hittudományban járatos vallási elöljáró, pap.
Mudzsahed
A dzsihádban az iszlám – gyakran fegyveres – védelmében részt vevő muszlim.
Naan
Négyszögletes, lapos, a sütő falára tapasztva elkészített kenyér.
Nám-e-khodá
A khodá Isten neve perzsául. Ezzel a kifejezéssel védenek a szemmel veréstől és
más ártó varázslástól.
Naszíb
Arab eredetű szó, eredetileg részesedést, az életből kapott részt, itt sorsot jelent.
Nikáh
Esküvői szertartás és eskü.
Núse-dzsan
Fársziul: fogyaszd egészséggel.
Pádár-dzsán
Édesapám. Apa megszólítása fárszi – perzsa – nyelven.
Pakol
Afganisztánban használatos, hagyományos, kerek, többnyire drapp gyapjúsapka.
Pari
Tündér.
Parvín-e-lang
Sánta Parvín.
Ramadán
Az iszlám holdnaptár 9. hónapja, ilyenkor a vallásos muszlimok napkeltétől
napnyugtáig böjtölnek. Az Európában használt Gergely-naptárhoz képest
 folyamatosan változik az évbeli elhelyezkedése.
Rusztem íja
A szivárvány tradicionális megnevezése.
Sah
Dari nyelven: király.
Saima-e-kúp
Púpos Saima.
Siríní
Egy tálca édesség, amit a hagyományos afgán eljegyzésen a menyasszony apja
vagy bátyja ad át a vőlegény apjának. Ezzel válik véglegessé a házasságról való
megegyezés.
Sóla
Túlfőzött, ragacsos rizs, gyakran babbal vagy darált hússal tálalják. A Sekíba-e-sóla
gúnynév jelentése: Sólaarcú Sekíba.
Szabúr-e-jek diszta
Félkarú Szabúr.
Száhib
Hindi eredetű szó, jelentése úr, főtisztviselő. Indiában a gyarmati időkben az európai
ember megszólítása volt.
Szalám
A muszlim világban mindenütt elterjedt köszönés. Jelentése: béke.
Szalám Khána
Szó szerint: békeház, igazából fogadóterem a királyi palotában.
Szangszár
Megkövezés.
Szobh-bakhair
Jó reggelt!
Szúra
Fejezet a Koránban. A szent könyv összesen 114 szúrából áll.
Tā
Arab betű.
Tálibán
Eredeti jelentése, „vallási tanokat tanulók”, ma már a vallási előírásokat szigorúan
betartó és betartató, többnyire pastu nacionalista mozgalom Afganisztánban.
Taszbíh
Imafüzér, olvasó. Általában 33 vagy 99 gyöngyből áll – az imádkozás
számontartására használják, mint a rózsafüzért.
Va alajkum asz-szalám!
Köszönési forma, az asz-szalám-alajkumra adott válasz.
Wazir-Akbar Khan
 Elegáns lakónegyed Kabul északi részén, amely egy 19. századi hadvezérről, az első
brit–afgán háború fontos harcosáról kapta a nevét.
Zacsa
Kismama, perzsa nyelven.
 Table of Contents
Impresszum
1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
20.
21.
22.
23.
24.
25.
26.
27.
28.
29.
30.
31.
32.
33.
34.
35.
36.
37.
38.
39.
40.
41.
42.
43.
44.
45.
46.
47.
48.
49.
50.
51.
52.
53.
54.
55.
56.
57.
58.
59.
60.
61.
62.
63.
64.
65.
66.
67.
68.
69.
Az idegen szavak magyarázata