„Tőled még a gatyám is táncra akar perdülni”– így beszélnek a

leselejtezett istenek Lukával, aki lehetetlennek tűnő feladatra vállalkozik:

ki akarja menteni apját a halál karmai közül. Hosszú útján látása
perifériáján – akár egy számítógépes játékban – mindig ott van, hány élete
van még, és hány szintet teljesített, de szerencsére mindig akadnak
segítőtársai, például a vidri Inzultáná és az ő vidrái vagy a Ropogtat nevű
mókus, aki segít megértenie a kiszuperált istenek mondandóját.

Rushdie e művével egy régi ígéretet teljesít: Milan nevű kisebbik fia
mindig azt kérdezte tőle, mikor ír neki is egy könyvet, mint Zafarnak, a
nagyobbnak, aki a Hárún és a Mesék Tengere című művet kapta apjától. És
mivel a szerző úgy gondolta – joggal –, hogy a gyereknek tett ígéretet soha
nem szabad megszegni, megírta a Hárún folytatását.
 Salman Rushdie

Luka és az Élet Tüze

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2013
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Salman Rushdie: Luka and the Fire of Life

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent:

Az éjfél gyermekei
Fúriadüh
Grimusz
A Mór utolsó sóhaja
Hárún és a Mesék Tengere
Sálímár bohóc
Szégyen
A firenzei varázslónő
Joseph Anton

Copyright © 2010, Salman Rushdie

Hungarian translation © Greskovits Endre, 2013
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2013

ISBN 978 963 254 512 7

 TARTALOM

1 A borzasztó dolog, mely a gyönyörű, csillagos éjszakán történt

2 Senkapi
3 Az Idő Folyamának bal partja
4 A vidri Inzultáná
5 A Három Tüzes Fánkhoz vezető út
6 Egyenesen a Mágia Szívébe
7 Az Élet Tüze
8 Verseny az Idővel
M ágia minden talpalat,
I tt, ott és lenn, a föld alatt
L átszatvilág, mi hívogat.
A bűvből valót egy tehet:
N em más, mint a szeretet.
 1
A borzasztó dolog, mely a gyönyörű,
csillagos éjszakán történt
Élt egyszer Kahání városában, Alifbé országában egy Luka nevű fiú,
akinek volt két állata, egy Kutya nevű medve és egy Medve nevű kutya,
ami azt jelentette, hogy valahányszor azt kiáltotta, „Kutya!", a medve
barátságosan odacammogott hozzá a hátsó lábán, és amikor azt
rikkantotta, „Medve!", a kutya ugrált felé farkcsóválva. Kutya, a
barnamedve, néha mogorva és morgós tudott lenni, de ügyes táncos volt,
hátsó lábaira emelkedve járta finoman és kecsesen a keringőt, a polkát, a
rumbát, a wah-watusit és a twistet, valamint a közelebbi táncokat, a
kopogós bhángrát, a pörgős ghúmart (amihez bő, tükrökkel kirakott
szoknyát viselt), a szpao és a thang-ta nevű harci táncot meg a déli
pávatáncot. Medve, a kutya, csokoládészínű labrador volt, szelíd,
barátságos állat, bár néha kissé ingerlékeny és ideges; ő egyáltalán nem
tudott táncolni, mert – ahogy mondani szokták – négyballábas volt, de
esetlenségét abszolút hallása ellensúlyozta, úgyhogy a vihart is túlzengte,
teli torokból üvöltötte a mindenkori legnépszerűbb dalokat, és sosem
vétette el a hangot. Medve, a kutya, és Kutya, a medve, hamarosan többet
jelentett Lukának egyszerű kedvencnél. Legjobb szövetségesei és
leghűségesebb védelmezői lettek, s olyan ádázul oltalmazták, hogy amikor
a fiú közelében voltak, senki nem is álmodott arról, hogy belekössön
Lukába, még a legvisszataszítóbb osztálytársa, Patszar sem, aki általában
féktelenül viselkedett.
Luka a következőképp szerzett ily szokatlan társakat. Egy szép napon,
amikor tizenkét éves volt, megjött a cirkusz a városba – méghozzá nem
akármilyen cirkusz, hanem maga a NATŰK, a Nagy Tűzkarikák, egész
Alifbé legnevezetesebb cirkusza, amely „a Nevezetes és Szenzációs
Tűzattrakciót mutatja be". Luka tehát rettentően elkeseredett, amikor apja,
a mesemondó Rásid Kalifa azt mondta, hogy nem mennek el az előadásra.
 – Rossz az állatoknak – magyarázta Rásid. – A NATŰK-nek valaha
lehettek fényes napjai, de manapság már messze van a kegyelmi
állapottól.
Az oroszlánnak szuvas a foga, mondta Rásid Lukának, a tigris vak, az
elefántok éhesek, és az egész állatsereglet helyzete egyszerűen
nyomorúságos. A Nagy Tűzkarikák idomára a rettentő és hatalmas Ág
kapitány, más néven Láng Nagymester. Az állatok annyira félnek az ostora
csattanásától, hogy a fogfájós oroszlán és a vak tigris továbbra is
karikákon ugrál át és lapít, a sovány elefántok pedig még mindig
vastagbőrű piramist alkotnak, nehogy feldühítsék, mert Ág olyan ember,
aki gyorsan méregbe gurul, és lassan neveti el magát. És amikor szivarozó
fejét az oroszlán tátott szájába dugja, ő fél leharapni, nehogy a fej a
tulajdon hasában ölje meg.
Rásid, aki szokás szerint egyik élénk színű (most cinóbervörös) nyári
ingét és kedvenc, ütött-kopott szalmakalapját viselte, éppen hazakísérte
Lukát az iskolából, és hallgatta, mi történt Lukával napközben. Luka
elfelejtette Dél-Amerika csücskének nevét, és „Hawaii"-t írt be a
földrajzdolgozatba. Emlékezett azonban hazája első elnökének nevére, és
helyesen is írta le a történelemdolgozatban. Patszar fejbe vágta a
hokiütőjével tornaórán. Viszont ő két gólt szerzett a meccsen, és legyőzték
az ellenség csapatát. És végre megtanulta, hogyan kell fütyülni, mert
sikerült a megfelelő hangot előcsalnia magából. Voltak tehát pluszok és
mínuszok. Mindent összevéve nem rossz nap; de nagyon fontos napnak
készült, mert ezen a napon látták, hogy a cirkuszi menet sátrat verni
igyekszik a nagy Szilszilá partján. A Szilszilá az a széles, lusta, csúnya,
sárszínű folyó, amely nem messze az otthonuktól átszeli a várost. A
kalitkájukban kókadozó kakaduk és az utcán végighullámzó szomorú
dromedárok látványa facsarta Luka nemes, fiatal szívét. De a
legszomorúbb, gondolta, az a ketrec, amelyből egy mogorva kutya és egy
komor medve bámul szerencsétlenül mindenfelé. A menet legvégén Ág
kapitány haladt kalózosan metsző, fekete szemmel és barbárosan
zabolátlan szakállal. Luka hirtelen feldühödött (pedig olyan fiú volt, aki
lassan gurul méregbe, és gyorsan neveti el magát). Amikor Láng
Nagymester közvetlenül elébe ért, Luka ráordított, ahogy a torkán kifért:
– Ne engedelmeskedjenek az állatai a parancsainak, és a tüzes karikái
gyújtsák fel a hülye sátrát!
 Na most az úgy történt, hogy amikor Luka dühösen kiáltott, az azon
ritka pillanatok egyike volt, amikor valamely megmagyarázhatatlan
véletlen folytán a világegyetem összes hangja egyszerre némul el, az autók
nem dudálnak, a robogók nem köhécselnek, a madarak nem rikácsolnak a
fákon, mindenki egyszerre hallgat el, s e mágikus csendben Luka hangja
olyan tisztán hallatszott, mint a puskalövés, szavai pedig terjedtek, míg be
nem töltötték az eget, sőt talán még az egyesek szerint a világot irányító
Párkák láthatatlan otthonához is utat találtak. Ág kapitány összerándult,
mintha valaki pofon vágta volna, majd egyenesen Luka szemébe bámult
oly lángoló gyűlölettel, hogy a fiú alatt szinte összecsuklott a lába. Aztán a
világ visszatért a szokásos lármájához, a cirkuszos menet továbbhaladt, és
Luka meg Rásid hazament ebédelni. Ám Luka szavai még mindig ott
függtek a levegőben, s titkos művüket végezték.
Aznap este bemondták a híradóban, hogy a NATŰK cirkusz állatai
megdöbbentő módon egyöntetűen megtagadták a fellépést. A zsúfolt
sátorban a beöltözött bohócok és a civil ruhás nézők nagy csodálkozására
példátlan daccal fellázadtak uruk ellen. Láng Nagymester ott állt a három
Nagy Tűzkarika központi porondján, parancsokat üvöltött és az ostorát
pattogtatta, de amikor látta, hogy az összes állat lépést tartva, nyugodtan
és lassan megindul felé, mintha egy hadsereg katonái volnának, majd
minden irányból bekerítik, amíg ki nem alakul a harag állati köre, a
bátorság elszállt belőle, ő térdre rogyott, sírt, jajgatott, és az életéért
könyörgött. A közönség pfujolt és gyümölcsöt meg párnákat, majd
keményebb dolgokat, például köveket, diót és telefonkönyveket hajigált
be. Ág sarkon fordult és menekült. Az állatok szétváltak és átengedték, ő
meg csak futott, és bömbölt, mint egy csecsemő.
Ez volt az első bámulatos dolog. A második aznap éjjel történt. Zaj
támadt éjfél körül, mintha milliárd vagy milliárdszor milliárd őszi levél
ropogna és zörögne, olyan zaj, mely a Szilszilá partján fölállított sátortól
Luka hálószobájáig terjedt, és fölébresztette a fiút. Amikor kinézett az
ablakon, látta, hogy a nagy sátor kigyulladt, s fényesen ég a folyóparti
mezőn. A Nagy Tűzkarikák lángolt; és ez nem káprázat volt.
Luka átka megfogant.
A harmadik bámulatos dolog másnap reggel következett be. Egy kutya,
kinek nyakörvén a „Medve" felirat állt, és egy medve, kinek nyakörvén a
„Kutya" felirat állt, felbukkant Luka ajtajánál – később Luka eltűnődött,
hogyan is találhattak oda –, és Kutya, a medve buzgón forogni meg
lépegetni kezdett, Medve, a kutya pedig talpalávaló dallamot vonított.
Luka, az apja, Rásid Kalifa, az anyja, Szoraja, és a bátyja, Hárún a ház
ajtajához gyűlt, hogy nézzék, a szomszédos verandáról viszont Onítá
kisasszony ezt kiabálta:
– Vigyázat! Amikor az állatok énekelnek és táncolnak, valami
boszorkányság van készülőben!
De Szoraja Kalifa csak nevetett.
– Az állatok a szabadságukat ünneplik – mondta.
Ekkor Rásid komoly arcot vágott, és elmesélte a feleségének Luka átkát.
– Én úgy látom – vélekedett ha itt valaki boszorkányságot művelt, akkor
az a mi kis Lukánk volt, és ezek a derék állatok azért jöttek, hogy
megköszönjék neki.
A többi cirkuszi állat beszökött a vadonba, és sose látták többé őket, de
a kutya és a medve szemlátomást itt akart maradni. Még az eleségüket is
elhozták. A medve egy vödör hallal jött, a kutya pedig egy kis kabátot
viselt, amelynek a zsebe tele volt csonttal.
– Végül is miért ne? – kiáltott fel Rásid Kalifa vidáman. – A
mesemondásaimhoz elkél egy kis segítség. Semmi sem kelti úgy fel a
közönség figyelmét, mint egy kutya és egy medve énekes-táncos száma.
Ezt tehát eldöntötték, de aznap Luka bátyja, Hárún mondta ki az utolsó
szót.
– Tudtam, hogy ez nemsokára bekövetkezik. Elérted azt a kort, amikor e
család tagjai átlépik a mágikus világ határát. Most a te kalandod
következik... igen, végre eljött!... és határozottan úgy tűnik, mintha most
valamit elkezdtél volna. De légy óvatos. Az átok veszélyes fegyver. Én
soha nem voltam képes semmire, ami ennyire... hm... sötét volt.
„Az én saját kalandom", gondolta Luka álmélkodva, és a bátyja
mosolygott, mert pontosan tudott Luka Titkos Irigységéről, ami valójában
Egyáltalán Nem Oly Titkos. Amikor Hárún annyi idős volt, mint most
Luka, elutazott a Föld második holdjára, ahol rímekben beszélő halakkal
meg egy lótuszgyökerekből szőtt kertésszel barátkozott össze, és segített
legyőzni a kultusz gonosz nagymesterét, Khatam Sudot, aki magát a
Mesék Tengerét próbálta megsemmisíteni. Luka legnagyobb kalandjai
viszont mostanáig az iskolai Nagy Játszótéri Háborúkban estek meg,
amelyek során ő vezette híres győzelemre bandáját, a Galaktikaközi
Pingvincsapatot a Császári Fenség Hadsereggel szemben, amelyet gyűlölt
riválisa, Ádi Patszar, más néven Vörös Seggű parancsnokolt, amikor is egy
vakmerő légitámadással, viszketőporral megtöltött papírrepülőgépek
bevetésével diadalmaskodott. Rendkívül megnyugtató volt a látvány,
amikor Patszar a játszótéri tóba ugrott, hogy az egész testét ellepő
viszketést csillapítsa; Luka azonban tudta, hogy Hárún teljesítményéhez
képest ez egyáltalán nem sok. Hárún a maga részéről tudott róla, hogy
Luka igazi kalandra vágyik, lehetőleg olyanra, amelyben vannak
valószínűtlen lények, más bolygókra (vagy legalább holdakra) tett
utazások és 1áN1szM-ek, vagyis Egyáltalán Nem Egyszerű Módszerek.
Ám mostanáig mindig megpróbálta csillapítani Luka vágyait.
– Vigyázz, hogy mit kívánsz – mondta Lukának, aki így válaszolt:
– Őszintén szólva könnyen lehet, hogy ez a legbosszantóbb dolog, amit
valaha mondtál.
Általában azonban a két fivér, Hárún és Luka ritkán veszekedett, sőt
valójában szokatlanul jól kijöttek egymással. A tizennyolc év
korkülönbség könnyen elnyelte a legtöbb problémát, amely fivérek között
néha felmerül, mindazokat a kis bosszúságokat, amelyek miatt a báty
véletlenül beleveri a gyerek fejét egy kőfalba, vagy tévedésből az arcára
tesz egy párnát álmában, vagy meggyőzi az öccsét arról, milyen remek
ötlet a nagyfiú cipőjét édes, ragacsos mangólével megtölteni, vagy a
nagyfiú barátnőjét egy másik barátnő nevén szólítani, majd úgy tenni,
mintha ez csak szerencsétlen nyelvbotlás lett volna. Úgyhogy semmi
ilyesmi nem történt. Ehelyett Hárún sok hasznos dologra tanította öccsét,
például kickboxra, a krikett szabályaira, meg hogy melyik zene menő és
melyik nem; Luka tehát bonyodalmaktól mentesen csodálta bátyját, és úgy
gondolta, hogy olyan, mint egy nagy medve – egy kicsit Kutyára, a
medvére hasonlít – vagy esetleg egy kényelmes, bozótos hegy, a csúcs
közelében széles vigyorral. Luka először a születésével lepte meg az
embereket, mert bátyja, Hárún már tizennyolc éves volt, amikor anyja,
Szoraja negyvenegy éves korában egy második, szép kisfiúnak adott életet.
Férje, Rásid nem talált szavakat, és ezért, ahogy az lenni szokott, túl sok
szót keresett. A kórházban fölvette újszülött fiát, szelíden dédelgette a
karjában, és esztelen kérdésekkel szórta meg.
– Ki hitte volna? Honnan jöttél, kissrác? Hogy kerültél ide? Mit tudsz
felhozni a mentségedre? Mi a neved? Mi leszel, ha nagy leszel? Mit
szeretnél?
Szorajához is volt kérdése:
– A te korodban – álmélkodott kopaszodó fejét ingatva – mit jelent egy
ilyen csoda? – Rásid ötvenéves volt, amikor Luka megérkezett, de abban a
pillanatban úgy beszélt, mint minden fiatal, zöldfülű apa, akit megdöbbent
a felelősség, sőt egy kicsit meg is ijed tőle.
Szoraja visszavette a csecsemőt, és megnyugtatta az apát.
– Luka a neve – mondta –, és a csoda azt jelenti, hogy láthatóan világra
hoztunk egy fickót, aki vissza tudja fordítani magát az Időt, hogy rossz
irányba menjen, és mi megfiatalodjunk.
Szoraja tudta, miről beszél. Ahogy Luka cseperedett, úgy látszottak a
szülei fiatalabbnak. Amikor például a kis Luka először felült, szülei
képtelenek voltak nyugton ülni. Amikor mászni kezdett, ők úgy ugráltak,
mint az izgatott nyulak. Amikor járt, szökdécseltek örömükben. És amikor
első ízben megszólalt, nos, az ember azt hitte volna, hogy az egész
legendás Szavak Zuhataga ömlik ki Rásid száján, és soha nem fog elállni a
fia hatalmas teljesítményéről zengő áradat.
A Szavak Zuhataga egyébként a Mesék Tengeréből ömlik le a
Bölcsesség Tavába, amelynek vizét a Napok Hajnala világítja meg, és
amelyből az Idő Folyama ered. A Bölcsesség Tava, mint köztudott, a
Tudás Hegyének árnyékában fekszik, s e hegy csúcsán ég az Élet Tüze. E
fontos információt, mely a Mágikus Világ elhelyezkedéséről – és
valójában létezéséről – szól, évezredeken át titkolták és őrizték rejtélyes,
álcázott ünneprontók, akik Álimoknak, azaz Tudósoknak nevezték
magukat. A titok azonban már kitudódott. Rásid Kalifa tette
hozzáférhetővé a nagyközönségnek sok híres meséjében. Kaháníban tehát
mindenki pontosan tudta, hogy a mi nem mágikus világunkkal
párhuzamosan létezik egy Mágikus Világ is, és ebből a Valóságból erednek
a fehér mágia, a fekete mágia, az álmok, a lidércnyomások, a mesék, a
hazugságok, a sárkányok, a tündérek, a kék szakállú dzsinnek, a
mechanikus gondolatolvasó madarak, az elrejtett kincsek, a zene, a
képzelet, a remény, a félelem, az örök élet adománya, a halál angyala, a
szeretet angyala, a folytonossági hiányok, a viccek, a szép eszmények, az
ocsmány eszmények, a hepiendek, valójában szinte minden, ami érdekes
lehet egyáltalán. Az Alimok, akik úgy képzelték, hogy a Tudás az övék, és
túl becses ahhoz, hogy másokkal megosszák, valószínűleg gyűlölték Rásid
Kalifát azért, mert előhúzta a tarsolyából a titok e macskáját.
Ám még nem jött el az ideje – de végül majd eljön –, hogy a
Macskákról beszéljünk. Mindenekelőtt el kell mesélnünk azt a borzasztó
dolgot, amely a gyönyörű, csillagos éjszakán történt.
Luka balkezesen nőtt fel, és gyakran látta úgy, hogy nem ő működik
rossz irányban, hanem a világ. Az ajtógombok rossz felé forognak, a
csavarok ragaszkodnak hozzá, hogy az óra járásának irányába csavarják be
őket, a gitárokat fejjel lefelé húrozzák, és a legtöbb nyelv írása ügyetlenül
balról jobbra halad, kivéve egyet, amelyet ő furcsamód nem sajátított el. A
fazekaskorongok fonákul forognak, a dervisek jobban pörögnének a
fordított irányba, és mennyivel szebb meg ésszerűbb lenne a világ,
gondolta Luka, ha a nap nyugaton kelne, és keleten nyugodna. Amikor
arról álmodott, milyen lenne az élet abban a Fordított Dimenzióban, az
alternatív, balkezes Fordítva Bolygón, ahol ő nem szokatlan lenne, hanem
normális, néha elszomorodott. Bátyja, Hárún jobbkezes volt, mint
mindenki más, és ebből következően neki minden könnyebben ment, ami
nem tűnt tisztességes dolognak. Szoraja azt mondta Lukának, ne búsuljon.
– Te sokféle tehetséggel megáldott gyermek vagy – folytatta –, és lehet,
hogy igazad van, amikor azt hiszed, hogy a bal oldali irány a jobb, és hogy
amit mi, többiek csinálunk, az nem a jobb, hanem a rosszabb. Vigyen
téged a kezed oda, ahová akar. Csak legyen dolga, ennyi az egész. Menj
folyvást balra, de ne piszmogj; ne hagyd, hogy balul süljön el a dolog.
Miután Lukának a Nagy Tűzkarikák cirkuszra szórt átka oly látványosan
megfogant, Hárún gyakorta figyelmeztette ijedt hangon, hogy a
balkezessége a benne fortyogó sötét erők jele lehet.
– Csak vigyázz – mondta Hárún –, ne menj végig a Bal Kéz Felőli Úton.
– A Bal Kéz Felőli Út nyilván a Fekete Mágiához vezet, ám mivel
Lukának a leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy még ha akarna is,
miképp térhetne erre az Útra, elengedte a füle mellett bátyja
figyelmeztetését, mint olyasfajta dolgot, amilyennel Hárún néha ugratja,
mert nem érti, hogy Luka nem szereti, ha ugratják.
Lukát, talán mert arról álmodozott, hogy egy Balkezes Dimenzióba
költözik, vagy mert apja hivatásos mesemondó volt, esetleg bátyja, Hárún
nagy kalandja miatt, vagy talán semmi más okból, csak azért, mert olyan
volt, amilyen, úgy nőtt fel, hogy élénken érdekelték a más valóságok, és
fogékony is volt ezekre. Az iskolában olyan meggyőző színész lett belőle,
hogy amikor megszemélyesített egy púpost, egy császárt, egy nőt vagy egy
istent, mindenki, aki az előadását nézte, meg volt győződve róla, hogy a
kis fickó valamiképp ideiglenesen púpot növesztett, trónra lépett, nemet
változtatott vagy isteni lény lett. És amikor rajzolt és festett, apja meséi,
amelyek például az elefántfejű, minden valaha megtörtént dologra
emlékező Memóriamadarakról, az Idő Folyamában úszó Kórhalakról, az
Elveszett Gyermekkor Földjéről vagy a Senki Által Nem Lakott Helyről
szóltak, gyönyörű, képzelet szőtte, élénk színű életre keltek.
Matematikából és kémiából sajnos nem volt ennyire jó. Ez nem tetszett
anyjának, aki – bár úgy énekelt, mint egy angyal – mindig józan,
gyakorlatias típus volt; apja azonban titokban örvendezett, mert Rásid
Kalifa szemében a matematika ugyanolyan rejtélyes volt, mint a kínaiak,
és kétszer annyira érdektelen; és gyerekkorában Rásid megbukott a
kémiavizsgán, mert tömény kénsavval öntötte le a dolgozatát, és úgy adta
be, hogy teli volt lyukkal.
Luka szerencséjére olyan korban élt, amikor szinte végtelen számú
párhuzamos valóságot árultak játékként. Mint minden ismerőse, ő is úgy
nőtt fel, hogy betolakodó űrhajóflottákat semmisített meg, kis vízvezeték-
szerelő volt, aki számos pattogó, égő, csavarodó, buborékoló szint
megtétele után megmentett egy kényeskedő királykisasszonyt egy szörny
várkastélyából, méretváltoztató sündisznóvá, utcai harcossá meg
rocksztárrá alakult át, és rettenthetetlenül állta a sarat kámzsás
köpenyében, miközben egy vastag szarvú és vörös-fekete arcú, démoni
alak ugrált körülötte, s dupla végű fénykarddal csapkodott a feje felé. Mint
minden ismerőse, ő is képzeletbeli közösségekhez csatlakozott a
kibertérben, elektroklubokhoz, amelyekben fölvette például egy
Galaktikaközi Pingvin identitását, akit a Beatles egyik tagjáról neveztek
el, vagy később egy teljesen kitalált repülő lényét, akinek a magasságát,
hajszínét, sőt a nemét is ő választhatta és alakíthatta kedvére. Mint minden
ismerősének, Lukának is nagy készlete volt zsebre vágható
párhuzamosvalóság-dobozokból, és szabadideje java részét azzal töltötte,
hogy elhagyta a tulajdon világát, és belépett az e dobozokban található
gazdag, színes, zenés, emberpróbáló univerzumokba, amelyekben a halál
átmeneti volt (amíg túl sok hibát nem követett el ahhoz, hogy végleges
legyen), az életet pedig meg lehetett nyerni, takarékoskodni lehetett vele,
vagy csodálatos módon egyszerűen meg lehetett kapni, ha az ember
történetesen a megfelelő téglába verte a fejét, a megfelelő gombát ette
meg, vagy a megfelelő varázsvízesésen kelt át, és annyi életet lehetett
felhalmozni, amennyi csak az ember képességétől és jó szerencséjétől telt.
Luka szobájában egy kis televízió mellett állt legbecsesebb tulajdona,
mind közül a legvarázslatosabb doboz, amely a leggazdagabb,
legbonyolultabb utazásokat tette lehetővé az űrbe és időbe, a több élet és
az átmeneti halál zónájába: az ő új multi-univerzuma. És ahogy az
iskolaudvaron átváltozott a hatalmas Luka tábornokká, a Császári Fenség
Hadsereg legyőzőjévé, a rettegett LL, azaz Luka Légierő parancsnokává,
amelynek papírrepülői viszketőporbombákat hordoztak, úgy a matematika
és a kémia világából a Multi-univerzum Zónába átlépve otthon érezte
magát, egészen másképpen otthon, mint ahogy az otthonában érezte otthon
magát, de akkor is otthon; és – lelkében legalábbis – Szuper-Lukává, a
Játékok nagymesterévé vált.
Megint csak apja, Rásid Kalifa bátorította Lukát, és komikusan
ügyetlenül, de megpróbált részt venni a kalandjaiban. Szoraja megvetően
érdektelen volt, és lévén józan asszony, aki nem bízott a technikában,
amiatt aggódott, hogy a különböző varázsdobozok láthatatlan nyalábokat
és sugarakat bocsátanak ki, amelyek tönkreteszik szeretett fia elméjét.
Rásid félvállról vette ezeket az aggodalmakat, amitől Szoraja még jobban
aggódott.
– Semmi sugár! Semmi nyaláb! – kiáltotta Rásid. – De nézd meg,
milyen szépen fejlődik a szem-kéz koordinációja, és problémákat is
megold, rejtvényeket fejt meg, akadályokat küzd le, különböző nehézségi
szinteket teljesít, hogy rendkívüli készségeket sajátítson el.
– Ezek hasznavehetetlen készségek – vágott vissza Szoraja. – A valódi
világban nincsenek szintek, csak nehézségek vannak. Ha gondatlanságból
hibázik a játékban, kap újabb lehetőséget. Ha gondatlanságból hibázik a
kémiadolgozatban, elégtelent kap. Az élet nehezebb a videojátékoknál. Ezt
kell neki tudnia, és ha már itt tartunk, neked is.
Rásid nem adta fel.
– Nézd meg, hogy mozog a keze a gombokon – mondta. – Ezekben a
világokban a balkezesség nem akadályozza. Bámulatos, hogy szinte
kétkezes.
 Szoraja bosszúsan horkant fel.
– Láttad a kézírását? – kérdezte. – Abban segítenek a sündisznói meg a
vízvezeték-szerelői? A „pípjei" meg a „pújai" átsegítik az iskolán?
Micsoda nevek! Mintha valaki a vécére készülne vagy mi. Meg amin
játszik...
Rásid békülékenyen elmosolyodott.
– Konzol a neve – szólalt meg, de Szoraja sarkon fordult és elsétált, fél
kezével a feje fölött integetve.
– Ne beszélj nekem ilyesmikről – szólt hátra legfennköltebb hangján. –
Erről én nem konzol-tálok.
Nem meglepő, hogy Rásid Kalifa használhatatlan volt a multi-
univerzumban. Egész életében könnyed stílusban beszélt, de a keze
őszintén szólva mindig tehertételt jelentett neki. Ügyetlen volt, esetlen, és
minden kiesett belőle. Ahogy mondani szokták, két balkeze volt.
Hatvankét esztendeje során számtalan dolgot leejtett, még többet
összetört, ügyetlenkedett mindazzal, amit nem sikerült leejtenie vagy
összetörnie, és összemaszatolt mindent, amit írt. Nagyjában-egészében
minden volt, csak nem ügyes. Ha megpróbált egy szöget beverni a falba,
az egyik ujja mindig útban volt, és Rásid mindig csecsemősen viselte a
fájdalmat. Úgyhogy valahányszor fölajánlotta a segítségét Szorajának, ő –
kissé szívtelenül – megkérte, hogy legyen szíves, tartsa távol magát.
Másfelől viszont Luka emlékezett az időre, amikor az apja keze
ténylegesen megelevenedett.
Ez igaz volt. Luka pár éves korában apja két keze önálló életet, sőt
lelket kapott. Nevük is volt. Senkisem (a jobb kéz) és Badarság (a bal)
felettébb engedelmes volt, és azt tették, amit Rásid tenni akart velük,
például hadonásztak, amikor valamit hangsúlyozni akart (mert szeretett
sokat beszélni), vagy rendszeres időközönként ételt tettek a szájába (mert
szeretett sokat enni). Még Rásidnak azt a részét is hajlandók voltak
megmosni, amit ő sejhajnak nevezett, ami tényleg rendkívül engedelmes
dolognak számított. Ám mint Luka hamar megtudta, csiklandozó
hajlammal is bírtak, különösen amikor ő valahol a közelükben volt. Néha,
amikor a jobb kéz megcsiklandozta Lukát, ő könyörgött:
– Hagyd abba, kérlek, hagyd abba.
Mire apja így felelt:
– Nem én vagyok. Igazából Senkisem csiklandoz.
 Aztán amikor a bal kéz is csatlakozott, Luka harsányan kacagva
tiltakozott:
– Te vagy az, te csiklandozol.
Mire apja így felelt:
– Tudod, mit? Ez Badarság.
Mostanában azonban Rásid két keze lelassult, és mintha visszaváltoztak
volna puszta kezekké. Valójában Rásid többi része is lelassult. Lassabban
járt, mint azelőtt (bár sohasem járt gyorsan), lassabban evett (bár nem
nagyon sokkal), és – ami a legaggasztóbb – lassabban beszélt (pedig
mindig nagyon-nagyon gyorsan járt a szája). Lassabban mosolyodott el,
mint régen, és néha, Luka úgy képzelte, mintha a gondolatok is lelassultak
volna apja fejében. Mintha az általa mondott mesék is lassabban haladtak
volna, mint egykoron, és ez rosszat tett az üzletnek. „Ha ilyen tempóban
lassul – mondta magában Luka riadtan –, akkor nemsokára csikorogva
leáll." A teljesen leállt apa képe, aki beragad egy mondatba, egy
mozdulatba, egy lépésbe, ijesztő volt; de úgy tűnt, ebbe az irányba
tartanak a dolgok, hacsak valamivel nem lehet visszagyorsítani Rásid
Kalifát. Luka tehát gondolkodni kezdett, hogy miképpen lehet egy apát
felgyorsítani; hol a pedál, amit meg kell nyomni ahhoz, hogy a lassuló
tempó helyreálljon? Ám mielőtt megoldhatta volna a problémát,
megtörtént a borzasztó dolog a gyönyörű, csillagos éjszakán.
Egy hónappal és egy nappal azután, hogy Kutya, a medve, és Medve, a
kutya megérkezett Kalifáék házához, a Kahání városa, a Szilszilá folyó és
a mögötte lévő tenger fölött ívelő ég csodálatosképpen tele volt
csillagokkal, s olyannyira ragyogott a csillagoktól, hogy még a mordhalak
is feljöttek a víz mélyéről egy csodálkozó pillantásra, és akaratuk ellenére
elmosolyodtak (és ha láttak már életükben a meglepetéstől mosolygó
mordhalat, akkor tudják, hogy nem valami szép látvány). A galaktika
vastag csíkja mintegy varázsütésre fellángolt a tiszta, éjszakai égen, és
mindenkiben felidézte, milyenek voltak a dolgok a régi időkben, mielőtt
az emberek beszennyezték a levegőt, és elrejtették az eget a szemük elől.
A városi szmog miatt olyannyira szokatlan volt a Tejút látványa, hogy az
emberek házról házra jártak, és megmondták a szomszédaiknak, hogy
jöjjenek ki az utcára, és nézzék. Mindenki kitódult a házából, és ott állt
felemelt állal, mintha az egész környék arra várna, hogy csiklandozzák
meg, és Luka futólag fontolóra vette, hogy főcsiklandnok lesz, de aztán
jobb ötlete támadt.
A csillagok mintha táncoltak volna odafönn, lenyűgöző és bonyolult
alakzatokban keringtek, mint a teljes pompába öltözött nők a menyegzőn,
fehérben, zöldben és pirosban ragyogó nők gyémánttal, smaragddal és
rubinnal, sugárzó nők az égben táncolva, tüzes ékkövektől gyöngyözve. És
a csillagok tánca tükröződött a város utcáin; az emberek tamburinokkal
meg dobokkal jöttek elő, és ünnepeltek, mintha valakinek a születésnapja
lenne. Medve és Kutya is ünnepelt vonítva és ugrálva, s Hárún meg Luka
meg Szoraja meg a szomszédasszonyuk, Onítá kisasszony is táncolt. Csak
Rásid nem csatlakozott a mulatsághoz. Ült a verandán, figyelt, és senki,
még Luka sem tudta talpra állítani.
– Nehéznek érzem magam – mondta. – A lábam mintha szeneszsák
lenne, a karom meg tuskó. Nyilván a gravitáció nőtt meg valahogy
körülöttem, mert egyfolytában a föld felé húz. – Szoraja azt mondta,
egyszerűen csak lusta, és egy idő után Luka is otthagyta apját, aki egy arra
járó árustól vásárolt banánt evett, és visszaszaladt a csillagok karneválja
alá.
A nagy égi előadás késő éjszakáig folytatódott, és amíg tartott, valami
jó dolog előjelének, egy váratlanul beköszöntő jó korszak kezdetének tűnt.
Luka azonban elég hamar ráébredt, hogy semmi ilyesmiről nincs szó.
Lehet, hogy valójában valamiféle búcsú, egy utolsó hurrá, mert ezen az
éjszakán Rásid Kalifa, Kahání legendás mesemondója mosolygó arccal,
kezében banánnal, csillogó homlokkal elaludt, és nem ébredt föl másnap
reggel. Egyre csak aludt halkan horkolva, ajkán édes mosollyal. Aludt
egész délelőtt, aztán egész délután, aztán a következő éjszakán, és ez így
folyt tovább reggelről reggelre, délutánról délutánra, éjszakáról éjszakára.
Senki sem tudta felébreszteni.
Eleinte Szoraja abban a hitben, hogy csak nagyon fáradt, mindenkit
csendre intett, és mindenkinek azt mondta, hogy ne zavarja. De nemsokára
aggódni kezdett, és maga próbálta meg fölébreszteni. Először szelíden
beszélt hozzá, szerető szavakat mormolt. Aztán a homlokát simogatta,
megcsókolta az arcát, és egy kis dalt énekelt. Végül egyre
türelmetlenebbül megcsiklandozta a talpát, erősen megrázta a vállát, és
végső megoldásként teli torokból a fülébe ordított. Rásid helyeslő morgást
hallatott, és kicsit szélesebben mosolygott, de nem ébredt fel.
 Szoraja leült az ágya mellé, a padlóra, és a kezébe temette az arcát.
– Mit csináljak? – jajongta. – Mindig álmodozó volt, és most úgy
gondolta, hogy az álmait választja helyettem.
A lapok hamar neszét vették Rásid állapotának, és az újságírók ott
szimatoltak meg füleltek a környéken, hogy hozzájussanak a sztorihoz.
Szoraja elhessegette a fotósokat, de a sztorit így is megírták. NEM
LOCSOG TOVÁBB BLABLA-SAH, ordították kissé kegyetlenül a címek.
BLABLA-SAHBÓL CSIPKERÓZSI-SAH LETT.
Amikor Luka látta anyját a könnyek, apját pedig a Nagy Alvás
fogságában, úgy érezte, mintha vége lenne a világnak, vagy legalábbis a
java részének. Egész életében azzal próbálkozott, hogy kora reggel,
mielőtt szülei felébrednének, belopózik a hálószobájukba, és meglepi őket,
de mindig felébredtek, mielőtt ő az ágyhoz ért volna. Ám Rásid most nem
ébredt fel, és Szoraja tényleg nem konzol-tált senkivel, Luka pedig tudta,
hogy ennek a szónak a valóságban semmi köze nincs a játékokhoz, bár e
pillanatban azt kívánta, bár lenne a valóság valamely más, képzeletbeli
változatában, ahol megnyomhatná a Kilépés gombot, hogy visszatérjen a
saját életébe. De nem látott Kilépés gombot. Otthon volt, bár az otthont
hirtelen nagyon különös és ijesztő helynek érezte, ahol nincs nevetés, és
ami a legborzalmasabb: nincs Rásid. Úgy érezte, mintha valami lehetetlen
dolog lehetségessé vált volna, valami elgondolhatatlan elgondolhatóvá, és
ő ennek a rettenetes dolognak nem akart nevet adni.
Orvosok érkeztek, és Szoraja bevezette őket a szobába, amelyben Rásid
aludt, majd becsukta az ajtót. Hárúnt beengedték, de Lukának Onítá
kisasszonnyal kellett maradnia, amit utált, mert Onítá túl sok édességet
adott neki, és magához húzta a fejét, úgyhogy ő elveszett az asszony
keblében, mint utazó egy ismeretlen völgyben, amely olcsó parfümtől
szaglik. Egy kis idő múlva Hárún átjött hozzá.
– Azt mondják, nem tudják, mi van vele – mondta Lukának. – Csak
alszik, és nem tudják, miért. Infúziót adnak neki, mert nem eszik, nem
iszik, úgyhogy táplálni kell. De ha nem ébred fel...
– Fel fog ébredni! – kiáltotta Luka. – Minden percben felébredhet!
– Ha nem ébred fel – mondta Hárún, és Luka észrevette, hogy Hárún
keze ökölbe szorul, meg a hangjában is volt valamiféle ökölbe szorulás –,
akkor az izmai elsorvadnak, meg az egész teste is, és akkor...
 – Akkor semmi – vágott közbe Luka indulatosan. – Csak pihen, ennyi az
egész. Lelassult, nehéznek érezte magát, és pihennie kell. Egész életében
gondoskodott rólunk, hogy őszinte legyek, és most joga van egy kis
pihenésre, nem igaz, Onítá néni?
– De, Luka – felelte Onítá kisasszony –, igaz, drágám, ebben szinte
teljesen biztos vagyok. – És egy könnycsepp gördült le az arcán.
Aztán rosszabbra fordultak a dolgok.
Luka aznap éjjel ébren feküdt az ágyában, túl rémült és boldogtalan
volt, hogy aludni tudjon. Medve, a kutya is az ágyon szuszogott, morgott
és elmerült kutyás álmában, Kutya, a medve pedig mozdulatlanul hevert a
padlóra terített gyékényen. De Luka nem aludt. Az éjszakai ég odakinn
már nem volt tiszta, hanem alacsonyan függtek a felhők, mintha az ég a
homlokát ráncolná, a távolból pedig mennydörgés hallatszott, akár valami
mérges óriás hangja. Ekkor Luka csapkodó szárnyak zaját hallotta a
közelből, mire kiugrott az ágyból, az ablakhoz rohant, kidugta a fejét, és a
nyakát tekergette, hogy fölnézzen az égre.
Hét keselyű repült felé, nyakukon fodor, mint európai nemeseknek a
régi festményeken, vagy mint a cirkuszi bohócoknak. Csúfak voltak,
büdösek és gonoszok. A legnagyobb, legcsúnyább, legbüdösebb és
leggonoszabb keselyű letelepedett Luka ablakpárkányára, közvetlenül
mellé, mintha régi barátok lennének, a másik hat pedig kartávolságon
kívül lebegett. Medve, a kutya felébredt, és morogva meg vicsorogva az
ablakhoz szaladt; Kutya, a medve egy pillanattal később pattant fel, és
Luka fölé tornyosult, mintha ott és akkor darabokra akarná szaggatni a
keselyűt.
– Várjatok – mondta nekik Luka, mert látott valamit, amit meg kellett
vizsgálnia. A Keselyűfőnök nyakfodrán kis zacskó lógott. Luka odanyúlt;
a keselyű nem mozdult. A zacskóban papírtekercs volt, a papírtekercsen
pedig Ág kapitány üzenete.
„Szörnyű, sötét szavú gyermek – állt a levélben –, undorító
boszorkányfiú, tán azt képzelted, hogy semmivel nem viszonzom, amit
ellenem elkövettél? Azt hitted, hitvány varázslóifjonc, hogy nem tudok
súlyosabban ártani neked, mint amilyen súlyosan te ártottál nekem? Oly
hiú, oly ostoba vagy, te gyenge, apró átokszóró, hogy azt hitted, te vagy az
egyetlen boszorkánymester a városban? Ha nem tudod irányítani az átkot,
ó, te tehetetlen, törpe rontó, akkor az visszatér, és pofon vág. Vagy ez
alkalommal, e talán még alkalmasabb bosszú esetében letaglóz valakit,
akit szeretsz."
Luka reszketni kezdett, holott meleg volt az éjszaka. Ez lenne az
igazság? A cirkuszigazgatóra szórt izzó átkára válasz az apját sújtó altató
átok? Mely esetben, gondolta Luka rettegve, ő tehet a Nagy Alvásról. Még
Kutya, a medve, és Medve, a kutya érkezése sem kárpótolja apja
elvesztéséért. Másfelől viszont apja lassulását már jóval a táncoló
csillagok éjszakája előtt észrevette, úgyhogy ez a levél talán csak ocsmány
hazugság. Mindenesetre nem hagyhatja, hogy a Keselyűfőnök lássa a
remegését, úgyhogy erős, határozott hangon, amilyennel az iskolai
darabokban beszélt, így szólt:
– Hogy őszinte legyek, utálom a keselyűket, és nem csodálkozom, hogy
csak ti maradtatok hűek ahhoz a szörnyű Ág kapitányhoz. Különben is
micsoda ötlet, hogy egy keselyű fellépjen a cirkuszban! Csak azt
bizonyítja, hogy miféle fickó a kapitány. Ezenkívül – tette hozzá Luka,
miközben darabokra tépte a levelet a keselyű cinikus csőre előtt – ez egy
alávaló ember levele, aki megpróbálja azt állítani, hogy meg tudja
betegíteni az apámat. Nyilvánvaló, hogy senkit nem tud megbetegíteni, de
mindenkit feldühít. – Majd minden bátorságát összeszedve elhessentette a
nagy madarat a párkányról, és becsukta az ablakot.
A keselyűk kavarogva elszálltak, Luka pedig remegve az ágyára roskadt.
Kutyája és medvéje böködte az orrával, de nem tudták megvigasztalni.
Rásid aludt, és Luka nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ő maga –
és egyedül ő – idézte az átkot a családjára.
Álmatlan éjszakája után Luka hajnalban kelt, és belopózott a szülei
hálószobájába, ahogy a boldogabb időkben oly gyakran tette. Ott feküdt
apja alva, karjába csövek futottak, hogy táplálják, és egy monitoron
szaggatott zöld vonalként látszott a szívverése. Az igazat megvallva Rásid
nem látszott elátkozottnak, de még szomorúnak sem. Inkább... boldognak,
mintha arról álmodna, hogy míg alszik, táncol a csillagokkal, velük él az
égen, és mosolyog. Ám a látszat nem minden, Luka ennyit már tudott; a
világ nem mindig olyan, amilyennek látszik. Szoraja a padlón aludt ülve,
hátával a falnak dőlt. Egyik szülő sem ébredt föl, ahogy annak idején
mindig, amikor Luka feléjük lopakodott. Ez lehangoló volt. Luka
vánszorogva elindult a szobája felé. Az ablakon át látta, hogy az ég kezd
világosodni. A hajnal állítólag felvidítja az embereket, de Luka semmi
vidámra nem tudott gondolni. Az ablakhoz lépett, be akarta húzni a
függönyt, hogy legalább sötétben feküdjön és pihenjen egy kicsit, ám
ekkor észrevette a rendkívüli dolgot.
Egy férfi állt a Kalifa-ház mellett húzódó utcácskában, ismerős,
cinóbervörös inget meg felismerhetően ütött-kopott szalmakalapot viselt,
és leplezetlenül figyelte a házat. Luka éppen ki akart kiáltani, sőt talán
még Medvét meg Kutyát is ki akarta küldeni, hogy kergessék el az
idegent, amikor a férfi felszegte a fejét, és egyenesen Luka szemébe
nézett.
Rásid Kalifa! Az apja áll odakinn, és nem szól, de szemlátomást ébren
van!
De ha Rásid odakinn van az utcán, akkor ki alszik az ágyában? És ha
Rásid az ágyában alszik, akkor hogyan lehet odakinn? Luka szédült, és az
agyának fogalma sem volt, mit gondoljon; lába azonban nekieredt.
Medvéjével és kutyájával a nyomában Luka lélekszakadva rohant oda,
ahol apja várt rá. Mezítláb süvített le a földszintre, kicsit megbotlott,
jobbra lépett, furcsán elszédült egy pillanatra, aztán visszanyerte az
egyensúlyát, és kiszáguldott a bejárati ajtón. Csodálatos, gondolta Luka.
Rásid Kalifa felébredt, és valahogy kiosont sétálni. Minden rendben lesz.
 2
Senkapi
Lukának, miközben kirohant az ajtón Kutyával és Medvével, a
legkülönösebb érzése támadt: mintha átléptek volna egy láthatatlan határt;
mintha egy titkos szint nyílt volna ki, és ők áthaladtak volna a kapun, mely
lehetővé teszi, hogy felfedezzék. Kicsit reszketett, és a medve meg a kutya
is reszketett, bár nem volt hideg a hajnal. Furcsa színekbe öltözött a világ,
az ég túl kék volt, a föld túl barna, a ház rózsaszínűbb és zöldebb, mint
rendesen... és apja nem az apja volt, hacsak Rásid Kalifa nem vált részben
áttetszővé. Ez a Rásid Kalifa pontosan úgy festett, mint a híres Blabla-sah;
a szalmakalapját meg a cinóbervörös nyári ingét viselte, és amikor sétált
meg beszélt, nyilvánvaló volt, hogy a hangja Rásid hangja, s ahogy
mozgott, az is pontos mása volt az eredetinek; ám ezen a Rásid Kalifán át
lehetett látni, nem tisztán, csak homályosan, mintha félig valóságos, félig
a fény játéka volna. Amikor a hajnal az első hangjait suttogta odafenn, az
égen, az alak áttetszősége még nyilvánvalóbb lett. Lukával forgott a világ.
Történt valami az apjával? Ez az átlátszó apa valamiféle... valamiféle...
– Valamiféle kísértet vagy? – kérdezte erőtlen hangon. – Határozottan
különös és meglepő vagy, hogy finoman fogalmazzak.
– Fehér lepedőt viselek? Láncokat csörgetek? Kísértetiesnek látsz? –
kérdezte a fantom elutasítón. – Ijesztő vagyok? Jó, erre ne válaszolj. Az az
igazság, hogy kísértetek vagy szellemek nincsenek, ezért én sem vagyok
az. És hadd jegyezzem meg, hogy én most ugyanúgy meg vagyok lepve,
mint te.
Medve szőre égnek állt, Kutya pedig zavartan csóválta a fejét, mintha
éppen most derengett volna fel előtte valami.
– Te miért vagy meglepve? – kérdezte Luka, és megpróbált
magabiztosnak látszani. – Végül is nem te vagy az, aki rajtam lát át.
Az átlátszó Rásid Kalifa közelebb lépett, és Lukának kényszerítenie
kellett magát, nehogy elszaladjon.
 – Nem miattad vagyok itt – mondta az átlátszó Rásid. – Úgyhogy, hmm,
szokatlan, hogy átléptél, amikor makkegészséges vagy. És a kutyád meg a
medvéd is, ha már itt tartunk. Az egész dolog szerfelett rendellenes. A
Határt nem lehetne ilyen könnyen semmibe venni.
– Hogy érted ezt? – tudakolta Luka. – Milyen Határt? Ki miatt vagy itt?
– Abban a pillanatban, hogy föltette a kérdést, már tudta is a választ, és
ettől az első kérdés kiesett a fejéből. – Á – mondta. – Á. Akkor az apám...
– Még nem – mondta az átlátszó Rásid. – De én türelmes típus vagyok.
– Menjen innen – mondta Luka. – Maga nemkívánatos személy itt,
uram... különben mi is a neve?
Az átlátszó Rásid barátságosan rámosolygott, de valahogy ez a mosoly
mégsem volt teljesen barátságos.
– Én – magyarázta kedves hangon, ami valahogy mégsem volt egészen
kedves –, én az apád halá...
– Ne mondja ki ezt a szót! – kiáltotta Luka.
– Azt szeretném elmondani, ha szabad folytatnom – erősködött a fantom
–, hogy mindenki halá...
– Ne mondja ki! – ordította Luka.
– ...más – mondta a fantom. – Nincs két egyforma. Minden élőlény
különbözik az összes többitől; az életük egyedien és egyénien kezdődik,
egyénien és egyedien folytatódik, és ebből következően a végén
mindenkinek megvan a maga egyedi és egyéni halá...
– Ne! – üvöltötte Luka.
– ...és én vagyok az apádé, vagy nemsokára leszek, és akkor már nem
látsz át rajtam, mert akkor én leszek a valódi, ő pedig, sajnálom, hogy ezt
kell mondanom, már egyáltalán nem lesz.
– Senkisem fogja elvinni az apámat – kiáltotta Luka. – Még maga sem,
uram... akárhogy hívják is... az ijesztő meséivel.
– Senkisem – mondta az átlátszó Rásid. – Igen, szólíthatsz így. Az
vagyok. Senkisem fogja elvinni az apádat: ez pontosan így van, és én
vagyok a szóban forgó Senkisem. Én vagyok a te, mondhatni, Senkapid.
– Badarság – mondta Luka.
– Nem, nem – javította ki az átlátszó Rásid. – Attól tartok, Badarság
ebben nem vesz részt. Rá fogsz jönni, hogy én Badartalanság típusú fickó
vagyok.
 Luka leült a ház lépcsőjére, és a fejét fogta. Senkapi. Értette, amit az
átlátszó Rásid mondott. Miközben apja gyengül, a fantom Rásid egyre
erősebb lesz, és a végén csak ez a Senkapi lesz, apa meg nem. De egy
dologban biztos volt: nem áll készen arra, hogy apja nélkül boldoguljon.
Erre sosem fog készen állni. E tudat bizonyossága egyre nőtt benne, és
erőt adott neki. Csak egyetlen dolgot tehet, mondta magában. Ezt a
Senkapit meg kell állítani, és ki kell találnia valamit, hogy megállítsa.
– Hogy őszinte legyek – mondta Senkapi –, és hogy minden titkomat
felfedjem, meg kell ismételnem, hogy te máris elértél valami rendkívülit...
a vonal átlépésére gondolok... úgyhogy talán további rendkívüli dolgokra
vagy képes. Lehet, hogy még azt is véghez tudod vinni, amit éppen most
álmodsz meg; lehet... haha!... hogy sikerül véghezvinned az
elpusztításomat. Egy ellenfél! Mily örvendetes! Mily határozottan... bájos.
Annyira izgatott vagyok.
Luka felnézett.
– Hogy érti azt pontosan, hogy „a vonal átlépése"? – kérdezte.
– Itt, ahol vagy, nem ott van, ahol voltál – magyarázta Senkapi
segítőkészen. – Ez, mindez, amit látsz, nem az, amit eddig láttál. Ez az
utca nem az az utca, ez a ház nem az a ház, és ez a papa, mint már
elmagyaráztam, nem az. Ha az egész világod fél lépést tenne jobbra, akkor
beleütközne ebbe a világba. Ha fél lépést tenne balra... hát, ebbe most ne
menjünk bele. Nem látod, hogy mennyivel élénkebb színű itt minden, mint
otthon volt? Ez, tudod... tényleg mondanom se kéne... ez a Mágia Világa.
Luka emlékezett rá, hogy megbotlott az ajtóban, és hogy futó, de erős
szédülést érzett. Akkor lépte volna át a vonalat? És jobbra vagy balra
botlott vajon? Nyilván jobbra, ugye? Ez tehát nyilván a Jobb Kéz Felőli
Út, nem? De ez-e a legjobb Út? Neki, a balkezesnek, nem balra kellett
volna botlania?... Ráébredt, hogy fogalma sincs, mire gondol. Miért van
egyáltalán akármilyen Úton ahelyett, hogy a ház előtti utcán lenne? Hová
vezethet egy ilyen Út, és gondolnia kell-e rá egyáltalán, hogy végigmenjen
rajta? Nem arra kellene-e gondolnia inkább, hogy megszabaduljon ettől az
ijesztő Senkapitól, és visszatérjen szobája biztonságába? Ez a sok beszéd a
Mágiáról túl sok volt neki.
Luka persze mindent tudott a Mágia Világáról. Úgy nőtt fel, hogy
apjától mindennap hallott róla, és hitt benne, még térképeket is rajzolt és
képeket is festett róla – a Bölcsesség Tavába ömlő Szavak Zuhatagáról, a
Tudás Hegyéről, az Élet Tüzéről, mindenről; de nem úgy hitt benne, ahogy
az ebédlőasztalokban, az utcákban vagy a gyomorrontásokban. Ez nem
volt valóságos úgy, ahogy a szeretet, a boldogtalanság vagy a félelem.
Csak úgy volt valóságos, ahogy a mesék valóságosak, amíg az ember
olvassa őket, a délibábok, amíg túl közel nem ér hozzájuk az ember, vagy
az álmok, amíg álmodja őket.
– Akkor ez álom? – tűnődött, mire az átlátszó Rásid, aki Senkapinak
nevezte magát, lassan és elgondolkodva bólintott.
– Ez minden bizonnyal megmagyarázná a helyzetet – felelte nyájasan. –
De vesd alá próbának. Ha valóban álom, akkor a kutyád meg a medvéd
talán nem lesz többé néma állat. Tudod, ismerem a titkos vágyadat.
Szeretnéd, ha tudnának beszélni, ugye? Ha a te nyelveden beszélnének
hozzád, és elmondanák a történetüket. Biztos vagyok benne, hogy
rendkívül érdekes történetük van.
– Ezt honnan tudja? – kérdezte Luka meghökkenve, és ismét
megszületett a válasz a fejében, amint elhangzott a kérdés. – Á. Azért
tudja, mert apám tudja. Beszéltem egyszer erről az apámnak, és azt
mondta, kitalál egy mesét egy beszélő kutyáról meg medvéről.
– Úgy ám – mondta Senkapi nyugodtan. – Minden, ami apád volt, amit
tudott, tett és mondott, lassan átáramlik belém. De nem szabad
elhappolnom a beszélgetést – folytatta. – Azt hiszem, a barátaid arra
várnak, hogy rájuk figyelj.
Luka körülnézett, és döbbenten látta, hogy Medve, a kutya a hátsó
lábára állt, és a torkát köszörüli, mint a tenorista az operában. Aztán dalra
fakadt – ezúttal nem ugatva, vonítva és csaholva, hanem tiszta, érthető
szavakkal. Enyhén idegen akcentussal énekelt, ezt Luka észrevette, mintha
külföldről érkezett látogató lenne, de a szavakat tisztán ejtette, bár a mese,
amiről szóltak, zavarba ejtő volt.
Barak vagyok, népem Ebemberek
Halhatatlan, ősi népe,
Varázshéjatojásból lettünk,
Daloltunk, harcoltunk, szerettünk,
S nem ért minket utol halál.

Barak vagyok, és az Ebemberek

 Élnek már vagy ezer éve,
Étkem volt gyöngy, mátkám emberi hölgy,
Uralmam alatt az anyaföld,
S zengtem angyalok fennkölt dalát.

Ez az ének, mit az Ebemberek

Dalltak át ezer esztendőn,
De lesújtott ránk egy kínai átok,
Korcsok lettünk, kivert, kóbor kutyákok,
S az Ebbirodalom ma csak homokhalom,
Hol ugatás szól, nem dalos vigalom,
Négy lábon jártunk, nem kettőn.
S ma is így: négyen, nem kettőn.

Ezután Kutya, a medve következett, aki szintén a hátsó lábára állt, és

összekulcsolta a mancsát, mint egy iskolás a szavalóversenyen. Majd
megszólalt tiszta, emberi hangon, amely feltűnően emlékeztetett Luka
bátyjáéra, Hárúnéra, és Luka majdnem hanyatt esett, amikor meghallotta.
Senkapi kinyújtott karjával megóvta ettől, pontosan úgy, mintha ő lenne az
igazi Rásid Kalifa.
– Ó, hatalmas, apró termetű szabadítóm – mondta a medve fennkölten,
de Luka úgy látta, kicsit bizonytalanul is –, ó, páratlan átkokat szóró
gyermek, tudd meg, hogy én nem voltam mindig olyan, amilyennek most
látsz, hanem az uralkodója egy... hmm... sűrű erdős, szikrázó havú északi
földnek, amely körkörös hegyvonulat mögött rejtőzött. Nevem akkor nem
„Kutya" volt, hanem... öö... Arthasásztra, Qáf fejedelme. Azon a hideg,
gyönyörű helyen táncoltunk, hogy melegedjünk, és a táncunk legendává
vált, mert miközben topogtunk és ugráltunk, forgásunk ragyogása a
körülöttünk lévő levegőből ezüst- meg aranyszálakat szőtt, s ez lett a
kincsünk meg a dicsőségünk is. A forgásban és pörgésben leltük
örömünket, a forgástól és pörgéstől elevenedtünk meg, s arany földünk
csodák vidéke lett, öltözékünk pedig ragyogott, mint a nap.
Hangja megerősödött, mintha egyre bizonyosabb lenne a mesében,
amelyet mond.
– Virágoztunk tehát – folytatta –, de kiváltottuk a szomszédaink
irigységét is, és egyikük, a hatalmas, madárfejű boszorkányfejedelem, akit
úgy hívtak, hogy... – akadt el megint Kutya, a medve – ...hm... öö... á, igen,
Bulbul Dév, a Kelet Óriáskirálya, aki úgy énekelt, mint a fülemüle, de úgy
táncolt, mint egy mamlasz, ő irigykedett a legjobban. Megtámadott
bennünket az óriáshadával, a... a... Harminc Madárral, a foltos testű,
csőrös szörnyekkel, mi pedig, a táncoló aranynép, túl ártatlanok és
kedvesek voltunk ahhoz, hogy ellenálljunk. De makacs népség is voltunk,
és nem árultuk el a tánc titkait. Igen, igen! – kiáltotta izgatottan, és
gyorsan végigmondta a történetet. – Amikor a Madáróriások ráébredtek,
hogy nem fogjuk megtanítani őket, miképp kell a levegőből aranyat szőni,
és az életünk árán is megvédjük nagy titkunkat, olyan borzalmasan rémítő
szárnyverdesést, csapkodást, vijjogást és károgást rendeztek, hogy világos
volt: Fekete Mágiáról van szó. Qáf népét pillanatok alatt összezúzta az
Óriások sikítása, porladni kezdtek, elvesztették emberi alakjukat, és néma
állatokká, szamarakká, selyemmajmokká, hangyászokká meg, igen,
medvékké változtak, miközben Bulbul Dév ezt kiabálta: „Most próbáljátok
meg az aranytáncotokat járni, bolondok! Most ropjátok az ezüstdzsigget!
Amit nem akartatok átadni, azt örökre elvesztettétek az emberi
formátokkal együtt. Silány, csúf állatok maradtok, hacsak... haha!... el nem
lopjátok az Élet Tüzét, hogy felszabaduljatok!" Amivel persze azt akarta
mondani, hogy örökre csapdába estünk, mert az Élet Tüze csupán mese, és
még a mesében is lehetetlen ellopni. Úgyhogy medve lettem, táncoló
medve, igen, de soha többé aranytáncos!... és medveként addig jártam a
világot, amíg Ág kapitány el nem fogott a cirkuszába, és így, kis gazdám,
rád nem találtam.
Pontosan olyasféle történet volt ez, amilyet Hárún mesélt volna, túlzó
mese a nagy Mesék Tengeréből. De amikor véget ért, Lukát a csalódás erős
érzése kerítette hatalmába.
– Szóval mind a ketten emberek vagytok? – kérdezte sajnálkozva. –
Igazából nem a medvém meg a kutyám vagytok, hanem elvarázsolt
fejedelmek kutya- meg medveruhában? És nem „Kutyának" meg
„Medvének" kellene szólítanom benneteket, hanem „Artha-akárminek" és
„Baraknak"? Itt vagyok én, aki betegre aggódja magát az apja miatt, és
akkor aggódnom kellene amiatt is, hogy miképp térítselek vissza
benneteket, fiúk, az igazi énetekhez? Remélem, jól tudjátok, hogy csak
tizenkét éves vagyok.
A medve visszaereszkedett négy lábra.
 – Semmi baj – mondta. – Amíg medvealakban vagyok, továbbra is
szólíthatsz „Kutyának".
– És amíg én kutya vagyok – mondta a kutya –, addig szólíthatsz
„Medvének". De igaz, hogy amíg itt vagyunk a Mágia Világában, addig
szeretnénk valami módot találni arra, hogy megtörjük a bennünket sújtó
rontást.
Senkapi összecsapta a kezét.
– Remek – kiáltotta. – Kutatás! Nagyon szeretem a kutatást. És itt van
nekünk egy három-az-egyben! Mert te is kutatóúton vagy, ugye, fiatal
barátom? Hát persze – folytatta, mielőtt Luka egy szót szólhatott volna. –
Meg akarod menteni az apádat, hát persze. Azt akarod, hogy a te utált
Senkapid eltűnjön, apád pedig megint önmaga legyen. El akarsz pusztítani,
ugye, fiatal barátom? Meg akarsz ölni, és nem tudod, hogyan. Illetve
mégis tudod. Tudod a Valódi vagy Mágikus Világ egyetlen dolgának a
nevét, amely meg tudja tenni, amire vágysz. És még ha elfelejtetted is, mi
az, barátod, a beszélő medve épp most juttatta eszedbe.
– Az Élet Tüzére gondol – mondta Luka. – Arra gondol, ugye? Az Élet
Tüzére, ami a Tudás Hegyének tetején ég.
– Bingó! Telibe találtad! Pont a közepét! – kiáltotta Senkapi. – A
Tornyosuló Pokol, a Harmadfokú Égés, a Spontán Gyulladás, a Lángok
Lángja. Ó, igen. – Valósággal szökdécselt örömében, csosszant egyet puha
cipőjében, és zsonglőrködött szalmakalapjával. Lukának el kellett
ismernie, hogy ez a kis tánc pontosan olyasféle, amilyet Rásid Kalifa jár,
amikor kissé túl elégedett önmagával. De furcsább, amikor az ember átlát
a táncoson.
– De ez csak egy történet – mondta Luka erőtlenül.
– Csak egy történet? – visszhangozta Senkapi, és hangjában őszinte
borzadály csengett. – Csak egy mese? Nyilván rosszul hallok. Te kis
hátulgombolós, te biztosan nem tehettél ilyen ostoba megjegyzést. Végül
is te magad egy kis Csepp vagy a Fogalmak Óceánjából, egy rövid
Kottyanás a Blabla-sahtól. Neked kell a legjobban tudnod, hogy az Ember
Mesemondó Állat, és hogy a mesék az identitása, az értelme és az éltető
eleme. Mondanak meséket a patkányok? Kergetnek délibábot a delfinek?
Ele-fantáziálnak az elefántok? Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy nem.
Egyedül az ember tüzét táplálják könyvek.
 – De akkor is, az Élet Tüze... csak egy tündérmese – erősködött együtt
Kutya, a medve, és Medve, a kutya.
Senkapi méltatlankodva húzta ki magát.
– Úgy festek én – kérdezte –, mint egy tündér? Talán egy manóra
hasonlítok? Fátyolszárny nő ki a lapockámból? Látjátok csak a nyomát is
tündérpornak? Elárulom nektek, hogy az Élet Tüze ugyanolyan valóságos,
mint én vagyok, és hogy csak ez a Kiolthatatlan Tűz teszi meg azt, amire
mindannyian vágytok. A medvét Emberré változtatja, a kutyát Ebemberré,
és az lesz az Én Végem is! Luka! Te kis gyilkos! Felcsillan a szemed már a
gondolatra is! Mily izgalmas! Gyilkosok között vagyok! Akkor mire
várunk? Elkezdjük? Menjünk! Tiktak! Nincs veszteni való idő!
Ekkor Luka úgy érezte, mintha valaki finoman csiklandozná a talpát.
Aztán az ezüstnap a horizont fölé emelkedett, és valami példátlan dolog
kezdett történni a környékkel, amely nem Luka igazi környéke volt, vagy
legalábbis nem egészen. Először is miért ezüstszínű a nap? És miért
minden túl élénk színű, túl szagos, túl hangos? A sarkon álló árus
targoncáján is úgy festettek az édességek, mintha furcsa ízük lenne. Az,
hogy Luka egyáltalán látja az árus targoncáját, szintén a különös helyzet
része volt, mert a targonca mindig a kereszteződésben állt, és éppen nem
lehetett látni a házuktól, most mégis itt van az orra előtt, rajta azok a
furcsa színű, furcsa ízű édességek, és furcsa színű, furcsán zümmögő
legyek zümmögnek furcsán körös-körül. Hogy lehetséges ez? – tűnődött
Luka. Végül is egy lépést sem tett, és az árus ott alszik a targonca alatt,
úgyhogy nyilván a targonca sem mozdult; és hogy jött ide a kereszteződés,
hm, illetve hogy került ő a kereszteződéshez?
Gondolkodnia kellett. Eszébe jutott az aranyszabály, amit egyik tanára, a
pipás és nagyítós, az éghajlathoz képest mindig túl melegen öltözködő
Sherlock úr tanított neki: zárd ki a lehetetlent, és ami marad, bármily
valószínűtlen is, az az igazság. „De – gondolta Luka – mit tegyek, ha csak
a lehetetlen marad, ha a lehetetlen az egyetlen magyarázat?" Sherlock úr
aranyszabályának szellemében válaszolt a tulajdon kérdésére. „Akkor
nyilván a lehetetlen az igazság." Lenézett csiklandós lábára. Igaz! A föld
tovacsúszott csupasz talpa alatt, és közben finoman csiklandozta. Máris
messze maga mögött hagyta az utcai árust.
Kutyára és Medvére nézett, akik kezdtek úgy viselkedni, mintha
jégpályán lennének korcsolya nélkül, csúszkáltak és siklottak a mozgó
úton, s közben hangosan, meglepetten tiltakoztak. Luka Senkapihoz
fordult.
– Maga csinálja ezt, ugye? – vádolta, mire Senkapi elkerekítette a
szemét, széttárta a karját, és ártatlanul így felelt:
– Hogyan? Már bocsánat! Valami probléma van? Azt hittem, sietünk.
A legrosszabb – vagy talán a legjobb – az volt Senkapiban, hogy mindig
pontosan úgy viselkedett, mint Rásid Kalifa. Ugyanolyan arcokat vágott és
kézmozdulatokat tett, ugyanúgy nevetett, és még ártatlanságot is színlelt,
amikor nagyon jól tudta, hogy nem ártatlan, ahogy Rásid tettette magát,
amikor ügyetlenkedett, tévedett vagy egy különleges meglepetést
tervezett. Hangja Rásid hangja volt, rengő pocakja Rásid hasa, és kezdte
Lukát még azzal a kényeztető szeretettel is kezelni, ami tökéletesen
Rásidra vallott. Luka egész életében tudta, hogy anyja szabja meg a
törvényt, és vele kell óvatosan bármi, Rásid pedig, őszintén szólva, egy
kicsit puha. Lehetséges, hogy Rásid jelleme átlopózott az ő leendő
végzetébe, Senkapiba? Ezért tűnne úgy, hogy ez az ijesztő anti-Rásid
valójában segíteni próbál Lukának?
– Jó, állítsa meg a világot – parancsolta Luka Senkapinak. – Van néhány
dolog, amit tökéletesen tisztáznunk kell, mielőtt bárki bárhová magával
menne.
Mintha a magasból és a messzeségből egy csikorogva megálló gépezet
hangját hallotta volna, a talpán már nem érezte a csiklandozást, és Kutya
meg Medve sem csúszkált tovább. Máris szép távolságra jutottak hazulról,
és véletlenül (vagy nem véletlenül) többé-kevésbé pontosan ugyanazon a
helyen álltak, ahol Luka állt aznap, amikor rákiáltott Ág kapitányra,
miközben Rásiddal a ketrecbe zárt cirkuszi állatok szomorú vonulását
figyelte. A város ébredezett. Füst szállt fel az út menti étkezdékből, ahol
erős, édes, tejes teát főztek. Néhány korán kelő boltos felhúzta a redőnyt, s
hosszú, szűk barlangok tárultak fel, teli szövettel, élelemmel és pirulákkal.
Egy hosszú botos rendőr ásított, miközben tovasétált sötétkék
rövidnadrágjában. Még tehenek aludtak a járdán, ahogy emberek is, de
máris biciklik és robogók népesítették be az utcát. Egy zsúfolásig megtelt
busz embereket szállított az ipari negyedbe, ahol azelőtt a
szomorúsággyárak álltak. A dolgok megváltoztak Kaháníban, és már nem
a szomorúság volt a fő exportcikke, mint Luka bátyja, Hárún
fiatalkorában. A mordhal iránt csökkent a kereslet, az emberek már jobban
szerették a távolabbi, jobb ízű termékeket, a déli vigyorgó angolnát, az
északi reményszarvas húsát és egyre inkább a mindenfelé sorra nyíló Víg
Gyümölcsöskert üzletek vegetáriánus és húsételeit. Az emberek jól
akarták érezni magukat még akkor is, ha nem volt sok minden, ami miatt
jól érezhetik magukat, úgyhogy a szomorúsággyárakat bezárták, és
átalakították Búfelejtő nevű, hatalmas plázákká, ahová mindenki táncolni,
vásárolni, tettetni és felejteni járt. Luka azonban nem volt önámító
hangulatban. Ő válaszokat akart.
– Elég a porhintésből – mondta határozottan. – Egyenes válaszokat
kérek egyenes kérdésekre. – Küszködnie kellett, hogy féken tartsa a
hangját, de sikerült, és leküzdötte a rettenetes érzéseket, amelyek egész
testét elárasztották. – Először is – kiáltotta –, ki küldte magát? Honnan
jött? Hol... – Luka elhallgatott, mert a kérdés ijesztő volt. – ...amikor a...
munkáját... elvégezte... ha elvégezte, illetve... nem lesz így... de ha
elvégezné... hová készül innen?
– Ez először, másodszor és harmadszor, hogy pontos legyek – mondta
Senkapi, miközben Luka rémült döbbenetére egy kóbor tehén egyenesen
átsétált rajta, aztán ment a dolgára –, de ne csűrjük-csavarjuk. – Ekkor
egy hosszú, néma pillanatig erősen gondolkodott. – Ismered – kérdezte
végül – a Bummot?
– A Nagy Bummot? – kérdezte Luka. – Vagy valami másik Bummot,
amiről nem tudok?
– Csak egy Bumm volt – mondta Senkapi –, úgyhogy a Nagy jelző
felesleges és értelmetlen. A Bumm csak akkor lenne Nagy, ha történt volna
legalább még egy Kis vagy Közepes, sőt Nagyobb Bumm, amivel
összehasonlíthatnánk, és amitől megkülönböztethetnénk.
Luka nem akarta vitára pazarolni az időt.
– Igen, hallottam róla – felelte.
– Akkor mondd meg – folytatta Senkapi –, hogy mi volt a Bumm előtt.
Na most ez egyike volt azoknak az Óriási Kérdéseknek, amelyeket Luka
gyakran próbált megválaszolni, de nem igazán sikerült neki. „Tényleg,
miből lett a Bumm? – kérdezte magában. – És hogyan lehetett mindenből
Bumm, ha előtte nem volt semmi?" Belefájdult a feje, ha a Bummra
gondolt, ezért aztán persze nem gondolt rá nagyon gyakran.
– Tudom, mit kellene válaszolnom – mondta. – Ez a válasz a „Semmi"
lenne, de hogy őszinte legyek, ezt nem igazán értem. De különben – tette
hozzá olyan szigorúan, ahogy csak telt tőle – ennek semmi köze a szóban
forgó témához.
Senkapi az ujját ingatta az orra előtt.
– Ellenkezőleg, ifjú leendő gyilkos – mondta –, csak ennek van köze
hozzá. Mert ha az egész univerzum egyszerűen ki tud robbanni a
Semmiből, és aztán Van, akkor nem lehet ennek az ellenkezője is igaz?
Hogy a berobban és Nincs ugyanúgy lehetséges, mint a kirobban és a Van?
Hogy minden emberi lény, például Bonaparte Napóleon, a nagy Akbar,
Angelina Jolie vagy apád egyszerűen visszatérhet a Semmibe, amikor...
végük? Valamiféle Kis, vagyis személyes Nem-Bumm révén?
– Nem-Bumm? – ismételte Luka némiképp zavartan.
– Pontosan – mondta Senkapi. – Nem terjeszkedés, hanem bezárulás.
– Azt mondja – kérdezte Luka egyre növekvő méreggel –, hogy apám
éppen berobbanni készül a Semmibe? Ezt akarja mondani?
Senkapi nem válaszolt.
– Akkor mi van azután, hogy mégha... – szólalt meg Luka, majd
elhallgatott, a fejére ütött, és átfogalmazta a kérdést. – Mi van a
Paradicsommal?
Senkapi nem szólt.
– Azt akarja mondani, hogy nem létezik? – tudakolta Luka. – Mert ha
ezt akarja mondani, ismerek ebben a városban egy csomó embert, aki
heves vitába szállna ezzel.
Senkapi száját egy szó sem hagyta el.
– Hirtelen nagyon csendes lett – mondta Luka haragosan. – Talán nem is
tud annyi mindenre válaszolni, amennyinek a tudását színleli. Talán nem is
olyan nagyokos, mint hiszi.
– Ne törődj vele – mondta Kutya, a medve furcsán fivéri modorban. –
Most már tényleg haza kellene menned.
– Anyád aggódni fog – mondta Medve, a kutya.
Luka még mindig nem szokott hozzá az állatok újonnan támadt
beszédkészségéhez.
– Választ akarok, mielőtt megyek – mondta makacsul.
Senkapi lassan bólintott, mintha egy láthatatlan lénnyel folytatott
beszélgetése épp most ért volna véget.
– Ennyit elmondhatok – szólalt meg. – Amikor a munkám elvégeztem,
amikor magamba szívtam apád... de mindegy is, mit fogok magamba
szívni – tette hozzá sietősen, amikor látta Luka arckifejezését –, akkor...
igen, én magam!... berobbanok. Magamba zuhanok, és egyszerűen
megszűnök Van lenni.
Luka elképedt.
– Maga? Maga fog meghalni?
– Nincs leszek – javította ki Senkapi. – Ez a szakkifejezés. És mivel a
harmadik kérdésedet válaszoltam meg először, hozzá kell tennem, hogy
először is senki sem küldött, hanem valaki értem küldött, és másodszor
nem valahonnan jöttem, hanem valakitől. És ha elgondolkodsz ezen egy
pillanatig, akkor tudni fogod, hogy ki ez a két valaki, különösen mert ezek
ketten egy és ugyanazok, és én a kiköpött mása vagyok Mindkettőnek,
akik csak Egyek.
Az ezüstnap felragyogott keleten. Kutya és Medve izgatottnak látszott.
Határozottan itt volt az ideje, hogy Luka otthon készüljön az iskolába.
Szoraja magánkívül lesz az aggodalomtól. Talán elküldte Hárúnt, hogy
kutassa át a környező utcákat. Amikor Luka reggelire hazaér, tizenkilenc
különböző bajban lesz. De Luka nem gondolt sem a reggelire, sem az
iskolára. Ez nem a zabpehely, Patszar vagy a földrajz ideje volt. Olyan
dolgokon gondolkodott, amikre szinte még sosem gondolt életében. Az
Életen és a Ha... a Nem-Életen gondolkodott. Még mindig nem bírta ezt a
másik, tökéletlen szót.
– És az Élet Tüze meg tudja menteni apámat – mondta.
– Ha el tudod lopni neki – felelte Senkapi –, akkor igen, kétségtelenül.
– És visszaadja Kutyának meg Medvének is az igazi életét.
– Vissza.
– És akkor mi lesz magával? Ha sikerül?
Senkapi nem válaszolt.
– Nem kell berobbannia, ugye? Nem lesz Nincs.
– Így van – mondta Senkapi. – Még nem jön el az időm.
– Úgyhogy elmegy.
– El – mondta Senkapi.
– Elmegy, és soha nem jön vissza.
– A „soha" túl nagy szó – mondta Senkapi.
– Jó... de sokáig nem jön majd vissza.
Senkapi egyetértően fejet hajtott.
– Nagyon-nagyon sokáig – erősködött Luka.
 Senkapi az ajkát biggyesztette, és megadóan széttárta a karját.
– Nagyon-nagyon-nagyon...
– Ne kísértsd a szerencsédet – mondta Senkapi élesen.
– Ezért akar segíteni nekünk, ugye? – következtetett Luka. – Nem akar
berobbanni. Menteni akarja a bőrét.
– Nekem nincs bőröm – mondta Senkapi.
– Én nem bízom benne – mondta Medve, a kutya.
– Nem tetszik nekem – mondta Kutya, a medve.
– Egy szavát se hiszem el – mondta Medve, a kutya.
– Egy pillanatig se hiszem, hogy egyszerűen elmegy – mondta Kutya, a
medve.
– Ez valami trükk – mondta Medve, a kutya.
– Csapda – mondta Kutya, a medve.
– Kelepce – mondta Medve, a kutya.
– Nyilván kelepce – mondta Kutya, a medve.
– Kérdezd meg – mondta Medve, a kutya.
Senkapi levette a szalmakalapját, megvakarta kopasz fejét, lesütötte a
szemét, és sóhajtott.
– Igen – mondta. – Kelepce.

Tulajdonképpen két kelepce volt. Senkapi szerint az első, hogy a Mágia

Világának egész története során még senkinek sem sikerült ellopnia az Élet
Tüzét, amelyet oly sokféle dolog óv, hogy Senkapi szerint arra sincs elég
idő, hogy az egytizedüket felsorolja. A veszedelmek száma szinte
végtelen, a kockázatok szédítőek, és csak a legvakmerőbb kalandorban
vetődik fel pusztán a gondolata is annak, hogy megkíséreljen egy ilyen
bravúrt.
– Soha nem kísérelték meg? – kérdezte Luka.
– Sikerrel soha – felelte Senkapi.
– Mi történt azokkal, akik megpróbálták? – tudakolta Luka.
Senkapi mogorván nézett.
– Ne akard megtudni – mondta.
– Jó – mondta Luka –, de mi a második kelepce?
Sötétség telepedett le – nem mindenhová, csak Lukára, Kutyára,
Medvére és furcsa társukra. Mintha felhő takarta volna el a napot,
csakhogy a nap még mindig ott ragyogott a keleti égen. Senkapi is
sötétedni látszott. A hőmérséklet csökkent. A nappali zajok elhaltak.
Végül Senkapi mély, vontatott hangon megszólalt.
– Valakinek meg kell halnia – mondta.
Luka egyszerre volt dühös, zavart és rémült.
– Hogy érti ezt? – üvöltötte. – Miféle kelepce ez?
– Amikor egy magamfajtát megidéznek – mondta Senkapi –, akkor egy
élőnek az életével kell fizetnie ezért. Sajnálom, de ez a szabály.
– Ez hülye szabály, hogy őszinte legyek – mondta Luka olyan
határozottan, ahogy csak tudta, bár a gyomra háborgott. – Ki hozott ilyen
hülye szabályt?
– Ki hozta a gravitáció, a mozgás vagy a termodinamika törvényeit? –
kérdezte Senkapi. – Lehet, hogy tudod, ki fedezte fel őket, de az nem
ugyanaz, ugye? Ki találta fel az időt, a szerelmet vagy a zenét? Bizonyos
dolgok egyszerűen csak Vannak a saját Elveik szerint, és te semmit nem
tehetsz ellenük, ahogy én sem.
A négyüket körülölelő sötétség lassan-lassan eloszlott, és az ezüstnap
fénye az arcukra hullt. Luka rémülten vette észre, hogy Senkapi már nem
olyan átlátszó, mint eddig volt; ami csak azt jelenthette, hogy Rásid Kalifa
gyengül Álmában. Ennyi elég volt. Nincs már idejük a fecsegésre.
– Megmutatja a Hegyhez vezető utat? – kérdezte Luka Senkapit, akinek
olyan vigyorra húzódott a szája, amely egyáltalán nem volt mókás, aztán
bólintott. – Jó – mondta Luka. – Akkor menjünk.
 3
Az Idő Folyamának bal partja
A Szilszilá folyó Luka véleménye szerint nem volt szép. Lehet, hogy elég
csinosan indul valahol fenn, a hegyekben, csillogó, ficánkoló patakként,
amely sima köveken rohan át, de idelent, a parti síkon meghízik, lusta
lesz, és piszkos. Ide-oda löttyen széles, kanyargó ívekben, és főképp
halványbarna színt ölt, kivéve ott, ahol zöldnek és nyálkásnak látszik,
aztán meg itt-ott bíborszínű olajfoltok borítják a felszínét, és időnként
döglött tehenek úsznak benne ki, a tengerre. Veszélyes folyó is, mert
különböző sebességgel folyik; váratlanul felgyorsul és elsodorja a
csónakot, aztán meg megfogja az embert valami lassan forgó örvény, és ő
órákig ott marad, hasztalan kiabál segítségért. Álnok zátonyok vannak
benne, amelyeken megfeneklik az ember, vagy víz alatti sziklák, amelyek
elsüllyesztenek nagy hajót, kompot vagy bárkát is. A sötét mélységekben,
képzelte Luka, szinte minden élőlény csúf, tisztátalan és nyálkás, és a
mocskos vízben bizonyosan semmi olyan nincs, amit érdemes kifogni
éteknek. Ha az ember beleesik a Szilszilába, akkor állítólag kórházba
viszik megtisztítani, és tetanuszoltást is kap.
Az egyetlen jó dolog a folyóban az, hogy a több ezer év során a Bándnak
nevezett magas töltést emelte magának mindkét parton, úgyhogy rejtve
marad az ember szeme elől, hacsak föl nem mászik ennek a gátnak a
tetejére, ahonnan lenéz a tovahömpölygő cseppfolyós kígyóra, és érzi
ocsmány szagát. A Bándnak hála a folyó sosem önt ki, még az esős
évszakban sem, amikor szintje egyre csak emelkedik, úgyhogy a várost
megkíméli attól a lidércnyomástól, hogy névtelen, nyálkás szörnyekkel és
döglött barmokkal teli barna, zöld és bíbor víz zúduljon végig utcáin.
A Szilszilá dolgozó folyó; gabonát, pamutot, fát és tüzelőt szállít
vidékről a városon át a tengerhez, de a hajósok, akik a rakományt kezelik a
hosszú, lapos dereglyéken, híresek cudar természetükről; durván
beszélnek, félrelökik az embert a járdán, és Rásid Kalifa azt szokta
mondani, hogy a Folyó Vénje átkozta meg őket, miatta lettek
veszedelmesek és rosszak, mint maga a folyó. Kahání polgárai
lehetőségeikhez képest megpróbálnak nem tudomást venni a folyóról, de
most Luka azon kapta magát, hogy pontosan a bal, azaz a déli Bándon áll,
és azon tűnődött, miképp került ide úgy, hogy egyetlen izmát sem
mozdította. Kutya, a medve, és Medve, a kutya közvetlenül mellette állt
ugyanolyan zavartan, mint ő, és persze ott volt Senkapi is a titokzatos
vigyorával, amely pontosan úgy festett, mint Rásid Kalifa vigyora, de nem
az volt.
– Mit keresünk itt? – kérdezte Luka.
– A szavad parancs nekem – mondta Senkapi, és összefonta karját a
mellkasán. – „Menjünk", mondtad, úgyhogy jöttünk. Tádámm!
– Mintha valami dzsinn lenne valami lámpásból – horkant fel Kutya, a
medve, Hárún erős hangján. – Mintha nem tudnánk, hogy az igazi
csodalámpa Aladdin hercegé meg Badr al-Budúr hercegnőé, és ezért nincs
itt.
– Hm – mondta Medve, a kutya, aki halk szavú, gyakorlatias típus volt
–, pontosan hány kívánságot teljesít? És mindenki kívánhat?
– Ő nem dzsinn – mondta Kutya, a medve medvésen. – Senki nem
dörzsölt meg semmit.
Luka még mindig zavarban volt.
– Egyáltalán mi értelme, hogy eljöttünk a Büdös folyóhoz? – kérdezte. –
Ez csak beleömlik a tengerbe, úgyhogy őszintén szólva nem lenne
hasznunkra még akkor sem, ha nem a Büdös volna, de az.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Senkapi. – Nem akarsz felmászni a
Bánd tetejére, hogy körülnézz?
Luka tehát felmászott, és Kutya meg Medve is vele mászott, Senkapi
pedig már valahogy a tetőn várta őket, mire odaértek, és olyan hűvösnek
látszott, mint a jégkockás kóla. De Lukát most nem érdekelte, hogyan
jutott fel Senkapi a Bánd tetejére, mert olyasvalamit nézett, ami szó
szerint nem volt e világi. A folyó, ahol a büdös Szilszilának kellett volna
folynia, teljesen más folyó volt.
Az új folyó csillogott az ezüstnap fényében, csillogott, mint a pénz,
mint az ég felé fordított millió tükör, mint az új remény. És amikor Luka
belenézett a vízbe, s ott ezer meg ezer meg ezer meg még egy különböző
áramlatot látott, amelyek összefolytak, egymásba fonódtak, belefolytak
egymásba és kifolytak egymásból, miközben ezer meg ezer meg ezer meg
még egy különböző áramlattá változtak, hirtelen megértette, mit lát.
Ugyanazt az elvarázsolt vizet látta, amelyet bátyja, Hárún a
Mesefolyamok Óceánjában tizennyolc évvel ezelőtt, és ez a Szavak
Zuhatagán át ömlött le a Mesék Tengeréből a Bölcsesség Tavába, hogy
találkozzék vele. Ez tehát az – annak kell lennie –, aminek Rásid Kalifa
nevezte: maga az Idő Folyama, és most mindennek a története ott folyik az
ő szeme előtt, csillogó, vegyülő, sokszínű meseáramokká változva. Luka
véletlenül tett egy lépést jobbra, és belépett egy olyan Világba, amely nem
az övé, és ebben a Világban nincs Büdös folyó, csak ez a csodálatos víz
helyette.
Abba az irányba nézett, amerre a folyam folyt, de köd támadt a
horizonton, és elhomályosította a látványt. „Nem látom a jövőt, és ez
helyesnek tűnik", gondolta Luka, és megfordult, hogy a másik irányba
nézzen, amerre jó volt a kilátás, csaknem addig, amíg ellátott, de tudta,
hogy a köd ott is ott van; elfelejtett valamennyit a saját múltjából, és nem
tudott nagyon sokat az univerzuméról. Előtte a Jelen folyt ragyogón,
delejezőn, és ő olyan elmerülten bámulta, hogy nem látta a Folyó Vénjét,
amíg a hosszú szakállú fickó közvetlenül eléje nem ért, kezében egy
Terminátorral, egy hatalmas, tudományos-fantasztikus lőfegyverrel, és az
arcába nem lőtt.
BUUUMMM!
Érdekes, gondolta Luka, miközben millió fényes darabban repült a
levegőbe, hogy még mindig tud gondolkodni. Nem hitte volna, hogy az
ember még azután is képes gondolkodni, hogy egy óriási, tudományos-
fantasztikus lőfegyver éppen darabjaira szakítja. És most a millió fényes
darab valahogy egy kis kupacba gyűlt, miközben Medve, a kutya, és
Kutya, a medve felüvöltött kínjában, aztán a millió darab összeállt apró,
fényes, cuppogó hangokat hallatva, majd – pukk! – ott állt ő megint
egyben, megint önnön maga a Bándon Senkapi mellett, akit mulattatott a
dolog, és a Folyó Vénje sehol sem látszott.
– Szerencsédre – mondta Senkapi elgondolkodva – adtam neked néhány
életet az induláshoz. Gyűjthetnél még néhányat, mielőtt visszajön, és
kitalálhatnád azt is, mihez kezdj vele. Ádáz természetű vénember, de ki
lehet cselezni. Tudod, hogy megy ez.
És Luka rájött, hogy tényleg tudja. Körülnézett. Kutya, a medve, és
Medve, a kutya máris munkához látott. Medve felásta az egész környéket,
és lehetett is csontokat találni mindenfelé, apró, ropogós, egy-egy életet
érő csontokat, amelyeket Medve összeroppantott és egy szempillantás
alatt lenyelt, és nagyobb csontokat, amelyeket ki kellett húzni a földből, és
jócskán össze kellett rágni: ezek tíz-száz életet értek egyenként. Közben
Kutya, a medve már elindult a Bándot szegélyező fák közé, hogy
megkeresse az ágak közt rejtező, száz életet érő méhkasokat, s jártában-
keltében agyoncsapott és felfalt számos aranyszínű, egy életet érő méhet.
Életek voltak mindenhol mindenben, kőnek, zöldségnek, bokornak,
rovarnak, eldobott nyalókapálcikának vagy üdítőspalacknak álcázva; az
ember előtt átrohanó nyúl lehetett élet, ahogy az orra előtt szálló, szélfútta
toll is. A könnyen talált, könnyen gyűjtött életek voltak e világ aprópénzei,
és ha az ember elvesztett is néhányat, nem számított; mindig akadt még
belőlük.
Luka vadászni kezdett. A kedvenc trükkjeit alkalmazta. Ha fatönkökbe
rúgott és bokrokat rázott meg, mindig sikerrel járt. Ha felugrott és két
lábbal érkezett a földre, attól lehulltak az életek a fákról, sőt még az üres
légből is zuhogtak, mint az eső. Az a legjobb, fedezte föl Luka, ha megüti
a sajátos, kerek aljú, kuglibábuszerű lényeket, akik dologtalanul ugráltak a
magas Parton, a Bánd tetején futó elegáns, árnyas sétányon. Ezek a lények
nem estek el, amikor az ember beléjük rúgott, hanem hevesen imbolyogtak
ide-oda, vihogtak és sikongattak örömükben, és valamiféle mámorban
kiabálták: „még! még!", miközben a Luka kereste életek fényes bogárként
bújtak elő belőlük. (Amikor a Pofozóbábuk kifogytak az életbogarakból,
szomorúan így szóltak: „elég, elég", lehorgasztották kis fejüket, és
szégyenkezve odább ugráltak.)
Amikor a Luka találta életek földet értek a Bándon, apró aranykerekek
alakját öltötték, és azonnal kezdtek elgurulni, Lukának pedig le kellett
vadásznia őket vigyázva, nehogy leessen a Partról az Idő Vizébe. Nagy
marokkal ragadta meg az életeket, és betömte őket a zsebébe, mire kis
csendüléssel feloszlottak, és Luka részévé váltak; ekkor vette észre a
látásában bekövetkezett változást. Valahogy egy apró, háromjegyű
számláló költözött látótere bal felső sarkába; ugyanott volt, akármerre
nézett, és akármilyen erősen dörgölte a szemét; a számok egyre
növekedtek, amikor ő lenyelte vagy magába szívta a sok életet, és eközben
– ebben biztos volt – halk, surrogó hangot hallattak. Úgy vette észre, elég
könnyen el tudja fogadni ezt az új jelenséget. Jegyeznie kell az eredményt,
mert ha kifogy az életekből, hát, akkor a játék véget ér, és talán az a másik
élet is, az igazi, amire szüksége lesz akkor, amikor visszatér a valódi
világba, ahol az igazi apja alszik, és kétségbeesve vár a segítségére.
315 életet gyűjtött (a képernyő bal felső sarkában lévő háromjegyű
számláló miatt úgy gondolta, hogy az összegyűjthető életek száma
valószínűleg 999), amikor a Folyó Vénje a Terminátorával a kezében
megint fölment a Partra. Luka riadtan nézett körül, hogy hová bújhatna,
egyszersmind kétségbeesve próbálta felidézni, mit is mondott apja a
Vénről, aki – úgy tűnik – végül is nem csupán Rásid Kalifa kitalációja –
különben azért lenne itt, a Mágia Világában, mert Rásid Kalifa kiagyalta.
Lukának eszébe jutott, hogyan mondta apja a mesét:

„Folyó Vénje: szakálla akár folyó hulláma

Hömpölyög le, földig ér.
Áll ő a parton, és fegyvert markol,
A legkomiszabb Vén, ki él."
És valóban itt áll ez a Vén a hosszú, fehér folyószakállával meg a
rettentő lőfegyverével, miután a folyóból fölmászott a Bándra. Luka
minden tőle telhetőt elkövetett, hogy felidézze, mit mondott még Blabla-
sah e rosszindulatú folyódémonról. Olyasmit, hogy kérdéseket kell
föltenni a Vénnek. Nem, találós kérdéseket, ez az! Rásid imádja a találós
kérdéseket; napról napra, éjszakáról éjszakára, évről évre találós
kérdésekkel gyötörte Lukát, amíg ő elég jó lett ahhoz, hogy
visszagyötörje. Rásid esténként kedvenc süppedős foteljában ült, és Luka
az ölébe ugrott, bár Szoraja korholta és intette őket, hogy a fotel nem bírja
el együttes súlyukat. Luka nem törődött vele, ő ott akart ülni, és a fotel
nem szakadt le, legalábbis eddig, és az a sok találóskérdés-fejtés végső
soron kapóra jött később.
Igen! A Folyó Vénje találóskérdés-fejtő, ezt mondta róla Rásid; rabja a
találós kérdéseknek, ahogy a szerencsejátékosok a szerencsejátékoknak és
az iszákosok az italnak, és így kell legyőzni. Csak az a probléma, hogy
miképp lehet eléggé megközelíteni, amikor ott a kezében az a Terminátor,
és úgy fest, mint aki eltökélte magát, hogy kapásból lőjön.
Luka hajlongott erre-arra, de a Vén egyre közelebb ért, és bár előbb
Medve, a kutya, majd Kutya, a medve megpróbált közéjük állni, néhány
BUUUMMM darabokra szakította és arra kényszerítette őket, hogy
várjanak, amíg a testük összeáll; aztán egy pillanat múlva Luka is
felrobbant, és ismét át kellett esnie az egész dolgon: millió fényes darabra
szakadt, majd összeállt, miközben azokat a kis cuppogó hangokat hallatta,
s megkönnyebbült, hogy egy élet elvesztése még nem a halál. Aztán újra
életeket gyűjtött, de ezúttal megjegyezte, hol van az a pontja a Bándnak,
ahol a Vén fölbukkant, mielőtt a Partra szökkent; és amikor hatszáz életnél
tartott, nem gyűjtött tovább, hanem elhelyezkedett és várt.
Amint a Vén feje a szeme elé került, Luka torkaszakadtából felkiáltott:
– Fejtsd-meg-fejtsd-meg-feejtsd!
Ami, ezt a Rásiddal töltött estéiből tudta, a hagyományos módja egy
találóskérdés-fejtő csatába hívásának. A Folyó Vénje megtorpant, aztán
széles, ocsmány mosoly terült szét az arcán.
– Ki szólít? – kérdezte károgó-kotkodáló hangon. – Ki hiszi, hogy
lehengerelheti a Ratselmeistert, a Roi des Enigmes-et, a Pahélijón ká
Pádsáh-t, a Találós Kérdések Urát?... tudod, mit kockáztatsz?... tisztában
vagy a fogadás tétjével?... a tétek magasak! magasabbak nem is
lehetnek!... nézz magadra, senki vagy, még gyerek; még azt se tudom,
egyáltalán szembe akarok-e szállni veled... nem, nem szállok szembe, nem
vagy rá méltó... hát jó, ha ragaszkodsz hozzá... és ha veszítesz, gyermek,
akkor minden életed az enyém... érted?... minden életed az enyém. A végső
Leszámolás. Itt, a kezdetnél vár rád a Vég.
Luka pedig ezt mondhatta volna válaszképpen, de nem mondta, mert
inkább úgy döntött, csendben marad: „Te meg azt nem tudod, te szörnyű
Vén, hogy az én apám a Találóskérdés-király, és ő megtanított mindenre,
amit tud. Továbbá azt sem tudod, hogy találóskérdés-csatáink órákon és
napokon és heteken és hónapokon és éveken át folytak, és ezért akkora
készletem van kemény fejtörőkből, hogy az sosem fogy ki. És
mindenekelőtt azt nem tudod, hogy valami fontosat találtam ki,
nevezetesen azt, hogy ez a Világ, amiben vagyok, ez a Mágia Világa, nem
csupán valamely régi Mágikus Világ, hanem az, amit apám teremtett. Ezért
ez az ő Mágikus Világa, és senki másé. Minden benne lévőnek ismerem a
titkát, köztük, te szörnyű Vén, a tiédet is."
Fennhangon pedig ezt mondta:
– És ha te veszítesz, te Vén, akkor magaddal kell Leszámolnod, de
nemcsak ideiglenesen, hanem egyszer s mindenkorra.
 Hogy nevetett a Vén! Hahotázott, amíg ki nem csordult a könnye,
nemcsak a szeméből, hanem az orrából is. Fogta az oldalát, ide-oda ugrált,
és hosszú, fehér szakálla csattogott a szélben, mint az ostor.
– Ez jó – mondta végül levegő után kapkodva. – Ha én veszítek. Ez
megfizethetetlen. Kezdjük.
De Lukát nem lehetett ilyen könnyen lóvá tenni. A találóskérdés-fejtők
szélhámosok is, ennyit tudott, és az embernek le kell szögeznie a dolgokat,
mielőtt csatába indulna, különben a másik később kibújna a megállapodás
alól.
– És ha veszítesz, azt teszed, amit mondtam – erősködött.
A Folyó Vénje durcás arcot vágott.
– Igen, igen, igen – felelte. – Ha veszítek, Önleszámolok.
Önfelszámolok. Bekövetkezik a Leszámolás Önmagammal Általam.
Hihihi. Darabokra robbantom magam.
– Végleg – mondta Luka határozottan. – Egyszer s mindenkorra.
A Vén elkomolyodott, és arca rútul elszíneződött.
– Legyen – mordult fel. – Igen. Végső Leszámolás, ha veszítek;
egyszóval: Végleszámolás! De mindjárt meglátod, gyermek, hogy nem én
vagyok, aki elveszti majd az összes életét.
Medve és Kutya izgatott volt, de Luka meg a Vén már kerülgette
egymást, méregették egymást, és a Vén szólalt meg először kemény, mohó
hangon, a szót a foga közt szűrve, amellyel mintha fel akarta volna falni a
kis Luka életét.
– Mi az, ami körbe-körbe megy a fán, de soha nem hatol bele?
– A fa kérge – felelte Luka azonnal, és visszavágott: – Egy lábon áll,
szíve a fejében.
– Káposzta – mondta kurtán a Vén. – Mi az, amit megtarthatsz, miután
odaadtad másnak?
– A szavam. Van egy kis házam, és egyedül élek benne. Se ajtaja, se
ablaka, hogy kimenjek, át kell törnöm a falat.
– Tojás. Hogy nevezed a halat, aminek füle van?
– Hall. Mi a tengeri szörny eledele?
– Hajó, ha jó. Miért fél a négyes?
– Mert utána ötölés-hatolás következik. Mi az, ami évmilliók óta itt van,
mégsem öregebb soha egy hónapnál?
 – A hold. Amikor nem tudod, mi az, akkor valami, amikor tudod, akkor
semmi.
– Ez könnyű – mondta Luka kifogyva a lélegzetből. – Találós kérdés.
Egyre gyorsabban köröztek, és a találós kérdések egyre nagyobb
sebességgel jöttek. Luka tudta, hogy ez még csak a kezdet; nemsokára a
számrejtvények meg a meserejtvények következnek. A neheze még
hátravan. Nem volt benne biztos, hogy bírja-e az iramot, ezért az a lényeg,
ne hagyja, hogy a Vén diktálja a tempót és a verseny menetét. Ideje
kijátszania a dzsókert.
Megállt a körözésben, és a legádázabb arckifejezését vette fel.
– Mi az – kérdezte – ami reggel négy lábon jár, délben kettőn és este
hármon?
A Folyó Vénje is megállt a körözésben, s első ízben gyengült el a hangja
és remegtek a tagjai.
– Miben mesterkedsz – kérdezte erőtlenül. – Ez a világ leghíresebb
találós kérdése.
– Igen, ez – felelte Luka –, de húzod az időt. Válaszolj.
– Négy láb, két láb, három láb – mondta a Folyó Vénje. – Ezt mindenki
ismeri. Fíah! Ez a Legrégebbi a Könyvben.
(– A Szfinx néven ismert szörny – mondta annak idején Rásid Kalifa
Lukának – Théba városa mellett ült, és minden utazót próbára tett, hogy
oldja meg a találós kérdését. Ha nem sikerült, megölte őket. Aztán egy nap
jött egy hős, és tudta a választ.
– És akkor mit csinált a Szfinx? – kérdezte Luka az apjától.
– Elpusztította magát -felelte Rásid.
– És mi volt a találós kérdés megfejtése? – kérdezte Luka.
De Rásid Kalifának be kellett vallania, hogy függetlenül attól, hányszor
hallotta a nyavalyás történetet, soha nem sikerült megjegyeznie a találós
kérdés megoldását.
– Úgyhogy az az öreg Szfinx – mondta, de nem nagyon bánatosan –
biztosan felfalt volna.)
– Gyerünk – mondta Luka a Folyó Vénjének. – Lejárt az időd.
A Folyó Vénje rémülten nézett körül.
– Egyszerűen szétlőhetnélek – mondta.
Luka a fejét csóválta.
 – Tudod, hogy ezt nem teheted meg – mondta. – Már nem. Többé nem. –
Ekkor Luka hagyta, hogy arckifejezése kicsit álmodozóra váltson. –
Apámnak se jutott eszébe soha a válasz – mondta. – És ez az én apám
Mágikus Világa, úgyhogy te vagy az ő Találóskérdés-fejtője. Ezért nem
tudhatod, mire nem emlékezett. És most te meg a Szfinx ugyanabban a
sorsban osztoztok.
– Végleszámolás – mondta a Folyó Vénje halkan. – Igen. Ez így van jól.
– Aztán minden hűhó és érzelem nélkül fölemelte a Terminátort,
maximális értékre tette a számlálót, magára fogta a fegyvert, és tüzelt.
– A válasz az ember – mondta Luka az üres légbe, miközben a Vén apró,
fényes darabjai elszálltak a semmibe –, aki négykézláb jár kiskorában,
egyenesen felnőttként, és botra támaszkodik, amikor megöregszik. Ez a
válasz: az ember. Ezt mindenki tudja.
A Kapuőr távozása után azonnal feltárult a Kapu. Bougainvilleával
övezett kapuboltozat jelent meg varázslatosan a Bánd szélén, és mögötte
Luka elegáns lépcsősort látott, amely levezetett a folyóhoz. Aranygomb
volt a kapu bal oszlopán.
– Én megnyomnám a helyedben – javasolta Senkapi.
– Miért? – kérdezte Luka. – Ez olyan, mintha megnyomnám a csengőt,
hogy beengedjenek?
Senkapi a fejét rázta.
– Nem – mondta türelmesen. – Ezzel mented az eredményedet, és
amikor legközelebb életet veszítesz, nem kell visszajönnöd ide, hogy
megint megküzdj a Folyó Vénjével. Lehet, hogy legközelebb nem dőlne be
a kis trükködnek.
Luka kicsit bután érezve magát megnyomta a gombot, mire rövid
válaszzene szólalt meg, a boltozatot övező virágok nagyobbak és
színesebbek lettek, és Luka látómezejében új számláló jelent meg, ezúttal
a jobb fölső sarokban, egyjegyű számláló, amely azt mutatta: „1". Azon
tűnődött, hány szintet kell leküzdenie, de a Mentés gomb körüli butasága
miatt úgy gondolta, ez nem a megfelelő pillanat, hogy megkérdezze.
Senkapi levezette a fiút, a kutyát és a medvét a Bándról az Idő
Folyamának bal partjára. Pofozóbábuk ugráltak az utazók előtt abban a
reményben, hogy megrúgják őket – „hopsz! hopsz! hopsz!", sikoltozták
boldog várakozással, de mindenki másfelé figyelt. Medve és Kutya új
hangjának legharsányabb regiszterében beszélt, félig izgatottan, félig
megrettenve attól, hogyan harcolt és győzött Luka a Folyó Vénje ellen, s
annyi hogy meg mint meg hű meg há volt a csevegésükben, hogy Luka
szóhoz sem jutott. Különben is kimerült.
– Le kell ülnöm – mondta, és a lába összecsuklott alatta. Nagyot puffant
a folyóparti homokban, amely kis aranyfelhőben fölemelkedett, és gyorsan
apró, szárnyas, lángszerű lénnyé vált.
– Táplálj, és élek – mondta hevesen. – Adj vizet, és meghalok.
A válasz nyilvánvaló volt.
– Tűz – mondta Luka halkan, mire a Tűzbogár izgatott lett.
– Ne mondd ezt! – zümmögte. – Ha torkod szakadtából tüzet ordítasz,
valaki mindjárt rohan egy fecskendővel. Az én ízlésemnek különben is túl
sok a víz errefelé. Ideje menni.
– Várj egy percet – mondta Luka, fáradtsága ellenére izgatottan. – Talán
téged kereslek. Annyira szép a fényed – tette hozzá, mert arra gondolt, egy
kis hízelgés nem árthat. -Te... ez... lehet, hogy te... hordozod... az Élet
Tüzét?
– Erről ne szólj – mondta Senkapi gyorsan, de későn.
– Honnan tudsz az Élet Tüzéről? – érdeklődött a Tűzbogár bosszúsan.
Aztán rosszallását Senkapira zúdította. – És ön, uram, önnek tudomásom
szerint valahol egészen másutt kellene lennie, és valami egészen mással
kéne foglalkoznia.
– Mint látod – mondta Senkapi Lukának –, a Tűzbogarak vérmérséklete,
hm, kissé heves. Mindazonáltal tényleg ellátnak egy kisebb, hasznos
feladatot, mert meleget sugároznak, ahová csak mennek.
A Tűzbogár erre fellobbant.
– Szeretné tudni, mi piszkál engem? – kérdezte méltatlankodva. – Hogy
senki se szereti a tüzet. Hja, persze, jól van az a helyén, mondják, szépen
ragyog egy szobában, de szemmel kell tartani, ha netán elszabadulna, és
távozás előtt mindig el kell oltani. Mindegy, hogy mekkora szükség van
rá; néhány erdőtűz, alkalmanként egy vulkánkitörés, és máris oda a
reputációnk. A víz viszont!... hah!... hogy a víz mennyi dicséretet kap.
Árvizek, esők, csőtörések nem számítanak. A víz mindenki kedvence. És
amikor az Élet Forrásának nevezik!... áh!... hát, ettől darabjaimra hullok. –
A Tűzbogár futólag mérges, sercegő szikrák felhőjévé alakult, aztán
összeállt. – Az Élet Forrása – sziszegte. – Micsoda ötlet. Az élet nem egy
csöpp. Az élet láng. Mit képzelsz, miből áll a nap? Esőcseppekből? Nem
hinném. Az élet nem nedves, fiatalember. Az élet ég.
– Most már mennünk kell – vetette közbe Senkapi, és tovatessékelte
Lukát, Medvét és Kutyát a folyóparton. A Tűzbogárhoz udvariasan így
szólt: – Isten veled, fel a fejjel.
– Ne olyan gyorsan – lobogta a Tűzbogár. – Érzem, hogy valami
parázslik itt a felszín alatt. Valaki itt, nevezetesen ez az egyén – mutatott
kis lángujjal Lukára –, mondott valamit egy bizonyos Tűzről, amelynek
már a léte is Titok, valaki más pedig, nevezetesen én, tudni szeretné, hogy
ez a másik Valaki honnan tud erről, és ennek a Valakinek mik a tervei.
Senkapi Luka és a Bogár közé állt.
– Elég, te Gyatra Gyulladás – mondta szigorú hangon. El innen! Sülj,
míg fel nem sülsz! – Levette a szalmakalapját, és meglengette a
lobbanékony rovar felé.
A Tűzbogár sértetten fellángolt.
– Ne tréfálj velem – kiáltotta. – Nem tudod, hogy a Tűzzel játszol? –
Aztán fényes felhővé vált, kissé megpörkölte Luka szemöldökét, és eltűnt.
– Hát, ez nem könnyíti meg a dolgokat – mondta Senkapi. – Csak az
hiányzik nekünk, hogy ez a nyavalyás Bogár kiadja a Tűzjelzést.
– A Tűzjelzést? – kérdezte Luka.
Senkapi a fejét csóválta.
– Ha megtudják, hogy jössz, neked annyi, az biztos.
– Nem jó – mondta Luka, és olyan csüggedtnek látszott, hogy Senkapi
átölelte.
– A jó hír az, hogy a Tűzbogarak nem élnek soká – vigasztalta a
legénykét. – Fényesen lángolnak, de fiatalon kiégnek. És elszállnak a
széllel. Erre, arra; ilyen a természetük. Semmi céltudatosság. Úgyhogy
nem nagyon valószínű, hogy eljut a riasztásig. – Senkapi hangja most
elakadt.
– Kinek a riasztásáig? – erősködött Luka.
– Az erőkéig, amiket nem szabad riasztani – felelte Senkapi. – A
tűzokádó szörnyekéig és a tűzgyújtó őrültekéig, akik a folyó felső
folyásánál várnak. Akiket ki kell kerülnöd vagy el kell pusztítanod.
– Á – mondta Luka keserűen. – Ennyi az egész? Azt hittem, úgy érti,
hogy valami súlyos probléma lehet.
 Az Idő Folyama, amely némán hömpölygött tova, amikor Luka először
megpillantotta, most nyüzsgött az élettől. Mindenféle különös lény úszott
benne és bukkant fel a víz alól – különösek voltak, de Luka ismerte őket
apja történeteiből: hosszú, kövér, vak, fehéres Férgek, akik – mint Senkapi
emlékeztette – képesek lyukakat fúrni magának az Időnek a szövetén,
lebukni a Jelen felszíne alá, hogy aztán a Múlt vagy a Jövő egy
lehetetlenül távoli pontján merüljenek fel, azokban a ködfátylas zónákban,
amelyekbe Luka tekintete nem tudott behatolni; és sápatag, halálos
Kórhalak, akik az elhunytak életvonalaiból táplálkoznak.
A parton mellényt viselő nyúl futott, és aggódva nézett egy órát.
Mindkét part különböző pontjain sötétkék brit rendőrségi telefonfülke tűnt
fel és el, amelyből időnként zavartnak látszó, csavarhúzót szorongató férfi
bújt elő. Egy csapat törpebandita tűnt el éppen az ég egy résében.
– Időutazók – mondta Senkapi enyhe undorral a hangjában. –
Mostanában mindenütt ott vannak.
A folyó közepén – a rajtuk ülő férfiak és nők nagy dühére – mindenféle
bizarr szerkentyű körözött hiábavalóan: némelyek denevérszerű
szárnyakkal, amelyek nem repültek, mások óriási fémgépezetekkel,
amelyek egy régi svájci óra belsejére hasonlítottak.
– Időgépet nem olyan könnyű építeni, mint az emberek hiszik –
magyarázta Senkapi. – Ennek következtében sok vakmerő leendő
felfedező egyszerűen fennakad az Időben. Amellett az Idő és a Tér különös
kapcsolata miatt azok, akiknek sikerül az időugrás, néha térugranak is, és
– vált sötéten rosszallóvá a hangja – olyan helyekre lyukadnak ki, ahová
egyszerűen nem tartoznak. Amott van például – mondta, amikor egy
DeLorean sportkocsi dübörgött elő a semmiből – az az őrült amerikai
professzor, aki mintha nem tudna veszteg maradni, és azt kell mondanom,
hogy a Jövőből gyilkos robotok seregeit küldik a Múlt megváltoztatására.
Ott, a bargadfa alatt – emelte föl a hüvelykujját, hogy megmutassa, melyik
fára gondol – egy bizonyos Hank Morgan alszik a connecticuti
Hartfordból, akit egy nap véletlenül Arthur király udvarába telepítettek, és
ott is maradt, amíg Merlin varázsló el nem altatta ezerháromszáz évre.
Úgy volt, hogy a saját korában ébred majd fel, de nézd meg a lusta fickót!
Még mindig ott hortyog, és elmulasztotta a Kilépést. A jó ég tudja, hogyan
jut majd haza.
 Luka észrevette, hogy Senkapi már nem olyan áttetsző, mint egy
kicsivel előbb volt, s azt is, hogy egyre inkább úgy beszél és viselkedik,
mint a bőbeszédű Rásid Kalifa, akinek a feje mindig teli volt mindenféle
badarsággal.
– Zúgó patakként az idő – dúdolta halkan – sodorja el fiát... – Ez
megtette a magáét. Lukának már csak ez hiányzott. Mintha nem volna elég
rossz már az is, hogy ez a... ez a pokoli lény lassan egyre jobban
feltöltődik az ő szeretett apjával, ami persze azt jelenti, hogy az otthoni
ágyában alvó Rásid Kalifa egyre üresebb; és ahogy Senkapi Rásidsága
gyarapodott, úgy nőtt Lukában is a ragaszkodás, sőt a szeretet a férfi
irányában; de most a furcsa entitás, aki apja cinóbervörös nyári ingét és
szalmakalapját viselte, még rá is zendített Rásid elviselhetetlen
énekhangján, az ismert világ második legrosszabb énekhangján, mert az
első a gapi Bátcsít királykisasszony legendásan hamis hangja. És micsoda
dalt választott! – Mint álom, messze repül ő...
– Csak fecséreljük az Időt – szakította félbe Luka mérgesen Senkapit. –
Ahelyett, hogy ezt a hülye himnuszt énekli, mi lenne, ha javasolna valami
módot, hogy elutazzunk a Múlt Ködébe, és megtaláljuk, amit keresünk...
vagyis az Idő Hajnalát, a Bölcsesség Tavát, a Tudás Hegyét és a...
– Csitt – mondta egyszerre Medve, a kutya, és Kutya, a medve. – Ne
mondd ki.
Luka fülig elvörösödött, amiért csaknem hibázott.
– Tudja, mire gondolok – fejezte be sokkal kevésbé parancsolón, mint
ahogy szándékában állt.
– Hmm – mondta Senkapi elgondolkodva. – Miért nem megyünk
például azzal a hihetetlenül erősnek látszó, úttalan utakra való, vízen járó,
tankerejű, sőt valószínűleg sugárhajtású, nyolckerekű, lapos aljú
kétéltűvel, ami amott horgonyoz annál a kis mólónál?
– Az egy perce még nem volt ott – mondta Kutya, a medve.
– Nem tudom, hogy csinálta – mondta Medve, a kutya –, de nem tetszik
a kinézete.
Luka tudta, nem engedheti meg magának, hogy odafigyeljen barátai
aggodalmaira, és a hatalmas jármű felé masírozott, amelynek neve vastag
betűvel ott állt a farán: Argó. Apja Senkapi sűrűsödésével halványult, és
ennek következtében a kutatás minden eddiginél sürgetőbb lett. Luka feje
teli volt kérdésekkel, amelyekre nem tudta a választ, nehéz kérdésekkel
magának az Időnek a természetéről. Ha az Idő Folyó, amely örökké halad
– és itt is van, itt az Idő Folyama! –, az vajon azt jelenti-e, hogy a Múlt
mindig ott lesz, és már a Jövő is létezik? Igaz, hogy nem látja őket, mert
párába burkolóznak – ami lehet felhő, köd vagy füst is –, de nyilván ott
kell lenniük, különben hogyan létezhetne a Folyó? Ha viszont az Idő úgy
halad, mint egy Folyó, akkor a Múlt már biztosan elfolyt, mely esetben
hogyan tud ő visszamenni bele, hogy megtalálja az Élet Tüzét, amely a
Tudás Hegyén lobog, amely a Bölcsesség Tavában áll, amelyet a Napok
Hajnala világít meg? És ha a Múlt már elfolyt, akkor mi van a Folyó
forrásánál? És ha a Jövő már létezik, akkor talán nem is számít, hogy mit
tesz ő, Luka ezután, mert akárhogy próbálkozik is, hogy megmentse apja
életét, Rásid Kalifa sorsa talán már eldöntetett. De ha a Jövőt részben
alakíthatják a cselekedetei, akkor vajon attól függően, hogy mit tesz,
megváltoztatja-e a Folyó a folyását? Mi lesz a benne lévő
meseáramokkal? Más meséket mondanak majd? És melyik az igaz: a)
hogy az emberek csinálták a történelmet, és az Idő Folyama a Mágia
Világában rögzítette a tetteiket; vagy b) hogy a Folyó csinálta a
történelmet, és a Valódi Világ emberei csak gyalogok az örök játékban?
Melyik Világ valódibb? Ki parancsol végül? Hja, és még egy kérdés, talán
mind közül a legsúlyosabb: hogyan fogja irányítani az Argót? Tizenkét
éves fiú ő, aki sosem vezetett autót, és nem állt motorcsónak
kormányánál; Kutyának és Medvének nem tudja hasznát venni, Senkapi
pedig elnyúlt a fedélzeten, arcára borította a szalmakalapját, és lehunyta a
szemét.
„Hát jó – gondolta Luka sötéten —, mennyire lehet nehéz?" A hajóhíd
szerkezeteit bámulta. Itt ez a kapcsoló valószínűleg kiereszti a kerekeket,
amikor az Argó szárazföldön van, vagy behúzza, amikor vízhez ér; ez a
gomb egészen nyilvánvalóan zöldet jelez az induláshoz, ez meg itt
mellette magától értődőn pirosat a megálláshoz; ezt a kart valószínűleg
előre kell nyomnia, hogy előre menjen, és talán még tovább azért, hogy
gyorsabban; ez a kerék végzi a kormányzást; és erre a sok számlálóra meg
mutatóra valószínűleg egyszerűen nem kell figyelnie.
– Mindenki kapaszkodjon – jelentette ki. – Indulás.
Ekkor valami olyan gyorsan történt, hogy Luka nem tudta biztosan, mi
és hogyan, de egy pillanat múlva a sugárhajtású kétéltű át- meg átpördült a
nagy víz közepén, aztán mindannyian a vízbe estek, egy örvény szívta őket
lefelé, és Lukának csak arra volt ideje, hogy eltűnődjön, vajon felfalja-e
mindjárt egy Kórhal vagy egyéb víziszörny, aztán elvesztette az
eszméletét, és egy pillanat múlva megint a kis mólón volt, éppen
bemászott az Argóba, és azt gondolta: „mennyire lehet nehéz?" – és az
egyetlen nyoma annak, hogy valami történt, az volt, hogy látómezejének
bal felső sarkában a számláló egy élettel kevesebbet mutatott: 998-at.
Senkapi megint az Argó fedélzetén hortyogott, és Luka felkiáltott:
– Segítene egy kicsit?
De Senkapi nem mozdult, és Luka megértette, hogy ezt neki magának
kell kitalálnia. Talán azok a számlálók meg mutatók fontosabbak, mint
hitte.
A második kísérletre sikerült nem felfordítania az Argót, de nem jutott
messzire, mert beindult az örvény, és körbe-körbe pörgette a hajót.
– Mi történik? – kiáltotta Luka, mire Senkapi felemelte a
szalmakalapot, és így felelt:
– Valószínűleg a Limányok. – De mik azok a Limányok? Az Argó egyre
gyorsabban pörgött, és egy perc múlva megint beszippantja az örvény.
Senkapi felült. – Hmm – mondta. – Igen. A Limányok határozottan a
közelben vannak. – Lenézett a vízbe, tölcsért formált a kezéből, és ezt
ordította: – Nelson! Duane! Fisher! Elég a játékból! Gyötörjetek valaki
mást! – Ám ekkor az Argó lemerült a víz alá, aztán megint az
eszméletvesztés következett, majd a móló, és a számláló 997-et mutatott.
– Halak – mondta Senkapi kurtán. – Limányhalak. Apró, gyors zsiványok.
Örvényeket kavarnak, ez a kedvenc szórakozásuk.
– És mit kell tenni velük? – érdeklődött Luka.
– Ki kell találnod – mondta Senkapi hogyan sikerül visszatérniük az
embereknek a Múltba.
– Gondolom... emlékezni kell rá? – találgatott Luka. – Hogy nem
felejtjük el?
– Nagyon jó – mondta Senkapi. – És ki az, aki soha nem felejt?
– Az elefánt – mondta Luka, és ekkor tekintete két képtelen, kacsaszerű
testű és nagy, elefántfejű lényre tévedt, akik az Argótól nem messze
ringatóztak a vízen. – És – mondta lassan, amikor felidézte – itt, a Mágia
Világában az Elefántkacsa sem.
– Telitalálat – felelte Senkapi. – Az Elefántkacsák azzal töltik az
életüket, hogy az Idő Folyamából isznak; senkinek a memóriája nem olyan
jó, mint az övék. És ha fölfelé akarsz utazni a Folyón, a Memória az
üzemanyag, amire szükséged van. A sugárhajtásnak az égvilágon semmi
haszna.
– Egészen az Élet Tüzéig el tudnak vinni? – kérdezte Luka.
– Nem – mondta Senkapi. – A Memória csak egy darabon visz, és nem
tovább. De a jó Memória messzire visz.
Nehéz lesz, ébredt rá Luka, ha úgy kell utaznia az Elefántkacsákon,
ahogy bátyja, Hárún utazott valaha egy nagy, telepatikus, gépi búbos
bankán; abban sem volt biztos például, hogy Medve és Kutya kitart-e
majd.
– Bocsánat, Elefántkacsák – kiáltotta –, lennétek szívesek segíteni
nekünk?
– Kitűnő modor – mondta a két Elefántkacsa közül a nagyobb. – Ez
mindig nagyon sokat számít. – Mély, fenséges hangja volt; nyilván
Elefántgácsér, gondolta Luka.
– Tudod, mi nem tudunk repülni – mondta a Gácsér társa női hangon. –
Arra ne kérj bennünket, hogy elrepüljünk veled valahová. Túl nehéz a
fejünk.
– Nyilván mert annyi mindenre emlékeztek – mondta Luka, mire az
Elefánttojó agyara hegyével tollászkodott.
– Hízeleg is – mondta. – Igazi kis sármőr.
– Kétségkívül azt szeretnéd, hogy vontassunk a folyón felfelé – mondta
az Elefántgácsér.
– Nem kell úgy meglepődnöd – mondta az Elefánttojó. – Tudod,
követjük a híreket. Próbálunk lépést tartani.
– Valószínűleg jó dolog, hogy ahová tartasz, ott nem törődnek a Jelennel
– tette hozzá az Elefántgácsér. – Odafönt csak az Örökkévalóság érdekli
őket. Ezért talán segítségedre lehet a meglepetés ereje.
– És ha szabad megjegyeznem – mondta az Elefánttojó –, minden
segítségre szükséged lesz.
Kisvártatva a két Elefántkacsát befogták az Argó elé, és ők finoman
húzni kezdték a Folyón felfelé.
– Mi lesz a Limányokkal? – kíváncsiskodott Luka.
– Á – mondta az Elefántgácsér –, egyetlen Limányhal se mer
kukoricázni velünk. Ez a dolgok természetes rendje ellen lenne. Tudod, a
dolgoknak van természetes rendjük.
 Társa vihogott.
– Úgy érti – magyarázta Lukának –, hogy mi Limányhalat eszünk
reggelire.
– És ebédre meg vacsorára – mondta az Elefántgácsér. – Úgyhogy nagy
ívben kitérnek előlünk. Na most: hová is akarsz menni?... Ne, ne mondd
meg!... Hja, igen, most már emlékszem.
 4
A vidri Inzultáná
Az Idő Köde egyre közeledett, amikor az Argó elhaladt egy furcsa,
szomorú vidék mellett, amely a Folyó jobb partján feküdt. Területét a
folyami utazók elől magas szögesdrót kerítéssel zárták el, és amikor Luka
végül megpillantott egy ijesztő határátkelőhelyet, amelynek magas
oszlopain reflektorok világítottak, és őrtornyaiban napszemüveges, erős,
katonai távcsövekkel és automata fegyverekkel felszerelt őrök álltak,
megdöbbent a hatalmas felirattól: ÖN AZ ÉN RESPEKTORÁTUSÁNAK
HATÁRÁN ÁLL. VIGYÁZZON A MODORÁRA.
– Miféle hely ez? – kérdezte Senkapit. – Nekem nem tűnik nagyon
Mágikusnak.
Senkapi arcán az ismerős derű és gúny kifejezése jelent meg.
– Sajnálattal közlöm, hogy a Mágia Világa nem immúnis a
Fertőzésekkel szemben – mondta. – És ezt a részét nemrégiben
elárasztották a Patkányok.
– Patkányok? – kiáltotta Luka riadtan, és most már rájött, hogy mi a baj
ezekkel a posztokkal meg határőrökkel. Egyáltalán nem emberek, hanem
óriási rágcsálók! Kutya, a medve mérgesen morgott, és Medve, a kutya,
aki vajszívű lélek volt, zaklatottnak látszott.
– Gyerünk tovább – javasolta csendesen, de Luka csak a fejét rázta.
– Nem tudom, ki hogy van vele, de én farkaséhes vagyok – mondta. –
Patkányok ide, Patkányok oda, partra kell szállnunk, mert
mindannyiunknak ennünk kell valamit. Magát kivéve – tette hozzá
Senkapinak.
Senkapi vállat vont, ahogy Rásid Kalifa szokta, mosolygott, ahogy
Rásid Kalifa, és így felelt:
– Hát, ha muszáj, akkor muszáj. Van már egy ideje, hogy átjöttem az S-
kerítésen. – Látta, hogy Luka a homlokát ráncolja, ezért megmagyarázta: –
Ezen a szögesdrót szerkentyűn. Az S-kerítés körbefogja az Én
Respektorátusát... ez adja a helynek, mondhatni, az Én-képét... és a tábla
figyelmeztetése szerint sok jelenlegi lakos tényleg komolyan veszi a
Sértést.
– Nem akarunk bárdolatlanok lenni – mondta Luka. – Mi csak ebédet
szeretnénk.
A négy utazó belépett a határátkelőn, és az Argót az Elefántgácsér meg
az Elefánttojó gondjaira bízták, akik azzal ütötték el az időt, hogy
Limányhalat meg egyéb falatokat fogtak maguknak. A határátkelőnél
fémrácsos pult mögött nagy, szürke, egyenruhás Patkány ült: egy
Határőrpatkány.
– Papírokat – mondta vinnyogó patkányhangon.
– Nincsenek papírjaink – felelte őszintén Luka.
A Határőrpatkány visító és visongó dühbe gurult.
– Képtelenség! – kiáltotta végül. – Mindenkinek van valamilyen papírja.
Fordítsa ki a zsebeit. – Mire Luka kiürítette a zsebeit, és az üveggolyók,
cserekártyák, gumigyűrűk meg kenyérhéjdarabkák, három, papírba
csomagolt cukorka és két kicsi papírrepülő szokásos zűrzavarát találta. –
Sose hallottam még ilyen bárdolatlanságot – csattant fel a Határőrpatkány.
– Először azt mondja, hogy nincsenek papírjai. Aztán kiderül, hogy vannak
papírjai. Szerencséje, hogy megértő fajta vagyok. Adja át a papírjait, és
legyen hálás, hogy ilyen jó kedvemben talál.
Senkapi oldalba bökte Lukát, aki sajnálkozva átadta a cserekártyákat, a
repülőket meg az átlátszó papírba csomagolt narancsízű cukorkákat.
- Ez jó lesz? – kérdezte.
- Csak mert elnéző fajta vagyok – felelte a Határőrpatkány, miközben
gondosan a zsebébe süllyesztette a tárgyakat. Kinyitotta a rácsot, és
átengedte az utazókat a másik oldalra. – Csak egy figyelmeztetés –
mondta. – Mi itt, a Respektorátusban elvárjuk a látogatóktól, hogy
rendesen viseljék magukat. Nagyon érzékeny a bőrünk. Ha megszórnak
bennünket, vérzünk, de aztán maguk kétszeresen fognak vérezni: világos?
– Tökéletesen – felelte Luka udvariasan.
– Tökéletesen mi? – visította a Határőrpatkány.
– Tökéletesen, uram – válaszolta Senkapi. – Ne aggódjon, uram. A
leghatározottabban vigyázni fogunk, hogy á-t mondunk vagy b-t. Uram.
– És mi van az ábécé többi betűjével? – kérdezte a Határőrpatkány. –
Akkor is tehetnek egy csomó kárt, ha sosem használják az á-t meg a b-t.
 – A többi betűvel is vigyázni fogunk – mondta Luka, és gyorsan
hozzátette: – Uram.
– Van maguk közt nőnemű? – érdeklődött váratlanul a Határőrpatkány. –
Ez a kutya szuka? Ez a medve... medvenő? Medvina? Medvica?
– Még hogy medvina – mondta Kutya, a medve. – Ez most engem sért.
– És engem – mondta Medve, a kutya. – Nem mintha bajom lenne a
szukákkal.
– Arcátlanság! – sikította a Határőrpatkány. Ha azt mondják, meg
vannak sértve, az nekem halálos inzultus. És ha halálosan inzultálnak
egyetlen Patkányt, akkor azzal minden Patkányt súlyosan megsértenek. És
az összes Patkány súlyos megsértése csőbenjáró bűn, amelynek
büntetése...
– Bocsánatot kérünk, uram – mondta Senkapi gyorsan. – Most már
mehetünk?
– Hát jó – mondta a Határőrpatkány lecsillapodva. – De ügyeljenek a
viselkedésükre. Nem szeretném, ha a Respekto-Rágcsálókért kellene
küldetnem. – Lukának már a nevük se tetszett.
Átmentek a határátkelőn, és egy szürke utcán találták magukat: a házak,
a függönyök, a Patkányok és emberek viselte ruhák (igen, emberek is
vannak, látta megkönnyebbülten Luka) mind szürkék voltak. A Patkányok
is, az emberek pedig szürkésen sápadtak. Odafenn szürke felhőkön
szűrődött át a közömbös napfény.
– Egy ideje már kialakult itt valami Színprobléma – mondta Senkapi. –
Azok a Patkányok, akik utálták a sárga színt a... hm... a sajtossága miatt,
szembekerültek azokkal a Patkányokkal, akiknek a piros szín nem tetszett
a vérhez való hasonlósága miatt. Végül az ezeket vagy azokat bántó
minden színt betiltott a Pattanács... ez a parlament, bár erre senki sem
szavaz, csak ő szavaz önmagára, és alapvetően azt teszi, amit a Főpatkány
mond.
– És ki választja a Főpatkányt? – kérdezte Luka.
– Ő választja magát – felelte Senkapi. – Valójában újra meg újra
megválasztja magát, többé-kevésbé mindennap, mert nagyon szereti ezt a
tevékenységet. Főpattogás néven ismerik.
– A főpattogás jó szó erre – mondta Kutya, a medve egy horkantással,
mire több arra járó Patkány is gyorsan körülnézett.
– Vigyázz – figyelmeztette Senkapi. – Errefelé mindenki keresi a bajt.
 Luka éppen ekkor pillantott meg egy óriásplakátot, amelyen egy
életnagyságúnál sokkal nagyobb fekete-fehér portré volt, és ez nem
lehetett más, csak a Főpatkány személyesen.
– Te jó ég – mondta, mert felötlött benne a gondolat, hogy ha a
Főpatkány valaha emberi lénnyé változna... illetve ha a Főpatkány
szörnyű, tizenkét éves kahání iskolás fiúként születne újjá... akkor
pontosan úgy nézne ki... szóval, tényleg pontosan ugyanúgy, mint... –
Patszar – suttogta Luka. – De ez lehetetlen.
Medve, a kutya is a plakátot bámulta.
– Értem, mire gondolsz – mondta. – Reméljük, hogy nem ő az
ellenséged a Mágikus Világban is.
Itt egy hely, ahol enni lehet! Az ajtó fölötti táblán ez állt: RÁGCSÁLÓ,
ami sajnos nem csupán szóvicc volt. Luka benézett az ablakon, és
megnyugodva látta, hogy a szakácsok meg a felszolgálók emberek, bár sok
vendég Patkány. De azért aggódott. Hogyan fizet ő majd a barátaival:
– Ne izgulj – mondta Senkapi. – A Mágia Világában nincs pénz.
Luka megkönnyebbült.
– De akkor hogyan vásárolnak, hm, valamit? Hogyan működnek a
dolgok? Ez nagyon furcsa.
Senkapi Rásid Kalifa módjára vállat vont.
– Ez – felelte a maga rejtélyes stílusában – 1áN1szM.
Az izgalom hulláma szaladt végig Luka testén.
– Tudom, mi az – mondta. – A bátyám elmesélte. Neki is voltak ilyenek
az utazásán.
– Az Egyáltalán Nem Egyszerű Módszerek – mondta Senkapi kissé túl
fensőbbségesen, miközben belépett a Rágcsálóba – az Élet Titkának
szívében vannak. Mindenütt, a Valódi Világban ugyanúgy, mint a
Mágikusban. Sehol semmi nem működhet nélkülük. Ne légy olyan
izgatott, professzor. Úgy festesz, mintha most fedezted volna föl az
elektromosságot, Kínát vagy a Pitagorasz-tételt.
– Néha – felelte Luka – egyértelmű, hogy maga nem az apám.

Az étel meglepően ízletes volt, és Luka, Kutya meg Medve túl jól és túl
gyorsan evett. Tudatában voltak azonban, hogy az összes Patkány merőn
figyeli őket, különösen ellenségesen bámulnak Medvére, a kutyára, és
Kutyára, a medvére, és ez kínosan érintette őket. Sok sugdolózást hallottak
a többi asztal felől, amiről Luka úgy gondolta, hogy patkányul folyik, és
végül az egyik Patkány, egy keskeny szemű, gyanakvó, szürke képit viselő
lény a hátsó lábára állt, és odament hozzájuk. Szemlátomást a barátai
jelölték ki a jövevények vallatójának.
– Ssszóval, isssmeretlenek – mondta az Inkvizítorpatkány a közepébe
vágva –, megkérdezhetem, hogy mit gondolnak Én nagy
Ressspektorátusáról?
– Én, Én, uram, Én, Én, uram – mondták kórusban a Rágcsáló Patkányai.
– Mi imádjuk a hazánkat – mondta az Inkvizítorpatkány hűvösen. – És
maguk? Maguk is imádják a hazánkat?
– Nagyon szép – felelte Luka óvatosan –, és kitűnő az étel.
Az Inkvizítor az állát vakarta.
– Miért nem vagyok teljesen meggyőzve? – kérdezte, mintha magában
beszélne. – Miért gyanítom, hogy valami sértő rejlik a felszínes
bájolgásuk mögött?
– Mennünk kell – mondta Luka sietősen, és felállt. – Örülök, hogy
találkoztunk...
Ám az Inkvizítor kinyújtotta karmos karját, és megragadta Luka vállát.
– Hisznek benne, hogy kettő meg kettő, az öt?
Luka habozott, nem tudta, mit válaszoljon – mire nagy meglepetésére az
Inkvizítor felugrott az asztalra, amelyről mindenfelé tányérok meg
poharak repültek szét, és hangos, sziszegő, dallamtalan énekre fakadt:
Hissszed-e, hogy kettő meg kettő, az öt?
Hogy a világ laposss maradvány?
Hogy főnökünk a legnagyobb az élők között?
Ressspektálod-e a Patkányt?
Ó, ressspektálod-e a Patkányt?

Ha azt mondom, egyenessst állva minden pang,

Ha állítom, hogy a fehér fekete,
Ha ssszerintem a visssítás a legssszebb hang,
Jogom ressspektálod-e?
Mondd, jogom ressspektálod-e?
Vallod-e, hogy nincs nálam jobb sssemmi?
 Tetssszik-e rajtam a kacatgány?
Ne kérdezd már, hogy mi, miért ésss mennyi!
Ressspektálod-e a Patkányt?
Ugye, ugye, ugye, ugye,
Ugye, ressspektálod a Patkányt?
Mire a Rágcsáló Patkányai a hátsó lábukra emelkedtek, karmaikat a
mellkasukra tették, úgy énekelték a kórust:
Én, Én, uram,
Én, Én, uram,
Mind zúgjuk: Én, Én, Én.
Ne élj gyanúperrel, ne mondj több érvet,
Mert minden perfekt, ha megvan a Ressspekt,
Mind zúgjuk: Én, Én, Én.

– Ez egyszerűen zagyvaság! – A szavak előtörtek Lukából, mielőtt még

megállíthatta volna őket. A Patkányok megdermedtek különböző
helyzetükben, aztán lassan-lassan mindannyian Luka felé fordultak villogó
szemmel és vicsorító fogsorral. „Ez nem jó", gondolta Luka, Medve és
Kutya pedig közelebb húzódott hozzá, készen arra, hogy harcoljanak az
életükért. Ez egyszer még Senkapi is zavartnak látszott. A Patkányok
szembenéztek Lukával, és lassan, Patlépésről Patlépésre körülvették.
– Zagyvassság, azt mondja – álmélkodott az Inkvizítorpatkány. – De ez
történetesen a mi Himnussszunk. Gondoljátok, rágcsálótársaim, hogy ez az
ifjú gazfickó vigyázott a Modorára? Vagy... hmmm... Fekete Pontot
érdemel?
– Fekete Pontot! – visították egyszerre a Patkányok, és szörnyű
karmaikat mutogatták. És az Élet Tüzét kereső Luka Kalifa története talán
akkor és ott, a Rágcsálóban véget ért volna, és lehet, hogy Kutya, a medve,
és Medve, a kutya is elvész, bár minden bizonnyal harcba szálltak volna,
és sok Patkányt magukkal visznek; és akkor Senkapi visszatért volna
Kaháníba, hogy megvárja, amíg teljesen feltöltődik Rásid Kalifa életével...
és mily szomorú lett volna ez az egész! Ehelyett azonban kiáltás harsant
az utcán, és hatalmas mennyiségben hullott az égből a piros trutymó meg
valami tojásfehérjének látszó dolog, majd ezeket rohadó zöldségek zápora
követte, mire minden Patkány teljesen elfeledkezett Lukáról meg az ő
„zagyvaság!" kiáltásáról, és kirohantak az utcára ezt üvöltözve: „a
Vidrák", vagy egyszerűbben: „megint ő!", mert az Én Respektorátusát
megtámadták a magasból, és légi századai élén fel és le, balra és jobbra
suhanva, egyenes tartással és rettenthetetlenül híres varázsszőnyegén, a
Résamon, vagyis Bölcs Salamon Zöld Selyem Varázsszőnyegén, ott állt a
rettegett, a legendás, a bősz, a mesés vidri Inzultáná, és egy nagy
teljesítményű megafonba vérfagyasztó csatakiáltását ordította:
– Köpünk mi rád, Respektorát!
– Mi folyik itt? – üvöltötte Luka Senkapinak az erősödő lármában,
miközben a négy utazó kimenekült a Rágcsálóból, nehogy az általuk
megsértett Patkányok visszatérjenek, és végezzenek velük. Odakinn, az
utcán teljes volt a felfordulás meg a zűrzavar, és piros trutymó, tojás meg
zöldség zuhogott fentről. Egy pékség ponyvája alatt kerestek menedéket, a
kirakatban állott kenyér és szürke cukormázas, gusztustalan külsejű
sütemények.
– Abban az irányban, azokon a hegyeken túl – üvöltött vissza Senkapi,
és egy hósipkás vonulatra mutatott az északi láthatáron –, ott fekszik Vidr
szokatlan vidéke, amelyet tiszta vizek öveznek, s amelynek lakói, a
Vidrák, mindenféle mértéktelenségre hajlamosak. Túl sokat beszélnek, túl
sokat esznek, túl sokat isznak, túl sokat alusznak, túl sokat úsznak, túl sok
bételdiót rágnak, és kétségkívül a világ legfaragatlanabb teremtményei.
Ám ez esélyegyenlőséget teremtő udvariatlanság; a Vidrák
megkülönböztetés nélkül szólják le egymást, minek következtében oly
vastag bőrt növesztettek, hogy senkit se érdekel, mit mond a másik. Vidor
hely, mindenki folyton nevet, miközben a világ legdurvább neveivel illetik
egymást. Az a hölgy odafenn a Szultáná, a Királynőjük, de mivel ő
valamennyiük közt a legeszesebb és legélesebb nyelvű szidalmazó,
mindenki „Inzultánának" nevezi. Az ő ötlete volt, hogy csatát vívjanak a
Respektorátussal, mert ő senkit és senkit nem respektál. Vidret akár
„Diszrespektorátusnak" is nevezhetnéd, mert kétségkívül a
tiszteletlenséget művelik a legjobban... Nézd csak! – hagyta abba a
Királynőt bámulva. – Hát nem káprázatos, amikor dühös?
Luka felnézett a trutymó, tojás és zöldségek zuhatagába. A
Vidrakirálynő nem állat volt, hanem zöld szemű lány zöld-arany
köpenyben, tűzvörös haja hullámzott a szélben, és nem lehetett több
tizenhat-tizenhét évesnél.
 – Milyen fiatal – mondta Luka csodálkozva.
Senkapi Rásid Kalifa módjára vigyorgott.
– A fiatalok jobban ki tudnak osztani valakit, és jobban is fogadják,
mint az öregek – mondta. – Meg tudnak bocsátani, és tudnak felejteni. Az
én koromban lévők... hát, néha neheztelnek.
Luka a homlokát ráncolta.
– A maga korában? – kérdezte. – Én azt hittem...
Senkapi izgatottnak látszott.
– Úgy értettem, apád korában. Az ő korában persze. Nyelvbotlás volt.
Ez nagyon megijesztette Lukát. Észrevette, hogy Senkapi szinte már
nem is áttetsző. Kevesebb az idő, mint remélte.
– Köpünk mi rád, Respektorát! – kiáltotta ismét az Inzultáná, és
kiáltásától még sűrűbben szakadt a vörös eső. Még vagy ötven
varázsszőnyeg rendeződött csatasorba az Inzultáná körül a Respektorátus
utcái fölött, mind finoman csapkodott a szélben, és mindegyiken egy
magas, jó erőben lévő, bételdiórágó Vidra állt, aki hosszú, vörös
bétellésugarakat köpködött a Respektorátusra, ezek a megvetés
skarlátszínű foltjaival borították be a szürke házakat, szürke utcákat és
szürke lakosságot. A Vidrák hatalmas mennyiségben hajigálták a záptojást
is, és a kén-dioxid bűze betöltötte a levegőt. A záptojások után pedig a
rohadó zöldségek jöttek. Valóban igazi ostrom volt ez, de a legjobban az
„Én Himnuszának" az a változata fájt, amely az Inzultáná megafonjából
zúdult a Respektorátusra. Az Inzultáná magas, tiszta hangon énekelt, olyan
hangon, amelyet Luka különösen ismerősnek talált, de egyelőre nem
értette, miért.
Kettő meg kettő, az négy, nem öt.
A világ gömbölyű, s nem maradvány.
Főnökötök a legkisebb az élők között.
Mi nem respektáljuk a Patkányt!
Ó, mi nem respektáljuk a Patkányt!
Csati! Puff! Platty! Borzasztó, mocskos jelenet játszódott. A megdobált
Patkányok felugráltak az utcákon, és karmaikkal hasztalan hadonásztak a
fejük fölött, mert az Inzultáná és csapatai messze a magasban voltak, s
nem tudták elérni őket.
 És fejtetőn állva minden pang,
És a fehér nem fekete,
És a visítás hátborzongató hang,
Nem, jogod nem respektáljuk, beste, te,
Jogod nem respektáljuk, beste, te.
– El kell tűnnünk! – ordította Luka, és kirohant az utcára. De a
határátkelő, amely mögött az Argó kikötött, távolabb volt, és Luka alig tett
meg tíz métert, már bétellé meg záptojások borították, és egy rohadt
paradicsom toccsant a fején. Azt is észrevette, hogy a látómezeje bal fölső
sarkában lévő életszámláló minden légicsapással eggyel kisebb számot
mutat. Éppen elhatározta, hogy akkor is továbbszalad, amikor Senkapi
elkapta a gallérjánál, és visszahúzta a ponyva alá.
– Buta fiú – mondta, de nem barátságtalanul. – Bátor, de buta. Ez az
ötlet nem fog működni. Azonkívül most, hogy a legnehezebb utat
választottad, nem akarod menteni az eddigi teljesítményedet?
– Hol a mentési pont? – kérdezte Luka, miközben a mocskot törölgette a
szeméből, és megpróbálta kiszedni a paradicsomot a hajából.
Senkapi mutatta.
– Ott – mondta is.
Luka arra nézett, amerre Senkapi ujja mutatott, s a valaha látott
legnagyobb és legbőszebb rágcsálók falanxát pillantotta meg, amely
futólépésben, állig fegyverben érkezett, s Patapultjaival dühödten
lövöldözött az égbe. Ők voltak természetesen a Respekto-Rágcsálók, a
Respektorátus legrettegettebb katonái, és mögöttük – „hátulról vezetve,
ami elárulja, hogy miféle Patkány", gondolta Luka – maga a Főpatkány,
aki pontosan úgy néz ki... „hát, ez most már mindegy", mondta magában
Luka. És némi távolságra e közeledő sereg mögött ott állt a Pattanács
szürke épülete, szürke kupolájának tetején pedig ott csillogott a
napfényben ennek a szürke világnak az egyetlen aranyszínű tárgya, egy kis
Gömb.
– Ez az? – kiáltotta Luka. – Olyan magasan? Hogy jutok fel oda valaha?
– Nem mondtam, hogy könnyű lesz – felelte Senkapi. – De még mindig
maradt kilencszázkilenc életed.
Odafent az égben a Vidrák megvető könnyedséggel kerülgették a
Respekto-Rágcsálók lövedékeit, és miközben balra meg jobbra, magasra
meg alacsonyra repültek ide-oda imbolyogva, együtt énekelték:
Éjjéjn,
Éjjéjn,
Mind nyögjük: éjjéjjéjn.
Bolondok vagytok és szájhősök,
Agyatokat ülik a gőzök.
Respekt? Ez nem lehet komoly!
Károsak vagytok, mint a moly!
Kinevetünk: éjjéjjéjn.
– Hát jó – mondta Luka –, unom ezt a helyet. Ha azt a gombot kell ott
megnyomnom, akkor jobb lesz, ha máris felmegyek. – És mielőtt választ
várt volna, amilyen gyorsan csak tudott, nekiiramodott a háború dúlta
utcákon.
A feladat szinte lehetetlennek bizonyult még úgy is, hogy Medve és
Kutya a segítségére sietett. A Vidrák rohama valamiféle csúcspontra ért, és
Luka ijesztően sok életet vesztett. A Respekto-Rágcsálók kerülgetése is
kemény dolog volt, bár ők nem igazán vele foglalkoztak; páncélos
lövegeik és motorkerékpárjaik folyton elütötték rohanás közben.
Szemlátomást egyedül a Főpatkány figyelt Lukára, mintha valami
személyes oka lenne rá, hogy az utazó előrejutása aggassza; és azon ritka
alkalmakkor, amikor Lukának sikerült kikerülnie az égből zuhogó életfaló
esőt és a Respekto-Rágcsálók erőit is, a Főpatkány mindig eltrafálta. És
valahányszor elütötte egy páncélozott autó, eltalálták az égből vagy
kinyírta a Főpatkány, akit egyre csak egy igazi patkánytestbe szorult
iskolai Patszarnak képzelt, elvesztett egy életet, és azon kapta magát, hogy
a kezdőponton áll, úgyhogy sehová sem jutott, rengeteg életet veszített, és
eközben teljesen ellepte a záptojás, a rohadt paradicsom meg a bétellé.
Hosszú, reménytelenül hosszú ideig állt zihálva, bőrig ázva, bűzölögve és
már csak 616 élettel a ponyva alatt, és így panaszkodott Senkapinak:
– Ez nagyon nehéz. És különben is miért olyan agresszívak ezek a
Vidrák? Miért nem tudnak egyszerűen élni és élni hagyni?
– Lehet, hogy tudnának – felelte Senkapi –, ha a Respektorátus nem
terjeszkedne olyan gyorsan. Ezek a rettenetes Respekto-Rágcsálók messze
a határon túlra kalandoznak, és megpróbálnak mindenkit térdre
kényszeríteni. Ha a dolgok így mennek tovább, a Mágia egész Világát az a
veszély fenyegeti, hogy megfojtja a túlzott respektus.
– Az is lehet – zihálta Luka –, de hogy őszinte legyek, amikor az ember
elszenvedi a támadást, nehéz együtt éreznie. És nézze, milyen állapotban
van a kutyám meg a medvém. Azt hiszem, pillanatnyilag ők se nagyon
szeretik a Vidrákat.
– Néha – töprengett Senkapi, szinte mintha magában beszélne – az a
megoldás, hogy a probléma felé rohanunk, nem pedig el előle.
– Éppen felé próbálok rohanni... – szólalt meg Luka, de aztán
elhallgatott. – Á – mondta. – Értem, hogy mit mond. Nem az aranylabda.
Nem az a probléma, ugye?
– Jelenleg nem – bólintott rá Senkapi.
Luka felsandított az égre. Ott van az Inzultáná, a Vidrák
Tündérkirálynője, az egek ura, Salamon király Szőnyegén. Tizenhat-
tizenhét évesnek látszik, de igazából valószínűleg több ezer éves, gondolta
a fiú, mint a mágikus lények.
– Mi a neve? – tűnődött.
Senkapi úgy látszott elégedettnek, ahogy Rásid Kalifa, amikor Luka jól
teljesített matematikából.
– Pontosan – mondta. – Ha tudod egy mágikus lény nevét, akkor
hatalmad lesz fölötte, bizony! Ha tudod a nevét, hívhatod, és neki jönnie
kell. Sajnos több tucat néven ismerik, és lehet, hogy egyik sem az igazi.
Tartsd titokban a nevedet, ezt tanácsolom. Mert ha a Mágikus Világban
ismerik a neved, ki tudja, mit művelnek vele.
– Akkor maga tudja a nevét – mondta Luka türelmetlenül vagy továbbra
is titkolni akarja, hogy nem tudja?
– Au, ez talált – mondta Senkapi bágyadtan, miközben a kalapjával
legyezte magát. – Micsoda éles kis nyelv! Jó Vidra lenne belőled. Ami azt
illeti – folytatta sietősen, mert látta, hogy Luka megint nyitja a száját –,
leszűkítettem. Sok gondolkodás és elemzés után eljutottam fél tucatig. A
hat legjobbig. Egész biztos vagyok benne, hogy ezek közül az egyik az
igazi.
– Az „egész biztos" nem valami meggyőző – mondta Luka.
– Nem volt még lehetőségem kipróbálni őket – felelte Senkapi
méltatlankodva. – De próbáld ki most, és akkor egyszer s mindenkorra
elintézzük a dolgot.
 Luka tehát egyenként kimondta a neveket, amelyeket Senkapi megadott
neki.
– Bilkísz! Mákidá! Sába! Kandaka! Nicaula! – A varázsszőnyegen álló
nő fütyült mindegyikre. Az elszontyolodott Senkapi ajánlott még néhány
nevet, ám egyre kisebb meggyőződéssel. Luka ezeket is kipróbálta. –
Meroe! Nana! Hm... mit mondott?
– Chalchiuhtlicue – felelte Senkapi bizonytalanul.
– Chalchi... – kezdte Luka, aztán elhallgatott.
– ...uhtlicue – folytatta Senkapi.
– Chalchiuhtlicue – üvöltötte Luka diadalmasan.
– Azt jelenti: a jádeszoknyás nő – magyarázta Senkapi.
– Nem érdekel, mit jelent – mondta Luka –, mert nincs hatása, úgyhogy
nyilván nem ez a neve.
Luka egy pillanatra szörnyen elszomorodott. Sose jut ki ebből a
zűrzavarból, sose találja meg az Élet Tüzét, hogy megmentse az apját.
Most csak ez az apja van, apjának e különös változata, Senkapi, és már ő
se lesz sokáig. Elveszti az apját és apjának végzetes mását; ideje, hogy
hozzászokjon ehhez a borzalomhoz. Más nem maradt neki, csak az anyja
és az ő gyönyörű hangja...
– Tudom az Inzultáná nevét – mondta hirtelen, és a ponyva árnyékából
kilépve hangosan, tisztán kiáltotta: – Szoraja!
Megállt az Idő. A bétellé lefelé tartó sugarai, a rohadt paradicsomok, a
záptojáslövedékek megdermedtek repülés közben; a Patkányok
megbénultak, mintha önmaguk fotográfiái lennének; az égben a Vidrák
harci pózban álltak mozdulatlanul a varázsszőnyegeiken, amelyek mintha
kővé változtak volna, nem csapkodtak tovább a szélben; még Medve,
Kutya és Senkapi is merev volt, mint a viaszbábu. Ebben az időtlen
univerzumban mindössze két ember mozgott; a másik, aki Salamon király
Szőnyegével leszáguldott és közvetlenül előtte megállt, az éles eszű és
kissé ijesztő vidri Inzultáná. Csakhogy Luka nem félt tőle. Ez itt apja
Mágikus Világa, ezért várható volt, hogy ez az ifjú Királynő, e világnak a
legfontosabb női alakja ugyanazt a nevet viselje, mint Luka anyja, aki az ő
és apja világának legfontosabb nője.
– Szólítottál – mondta a lány. – Kitaláltad a nevem, ami megállította az
Időt, úgyhogy itt vagyok. Mit akarsz?
 Vannak az életben pillanatok – nem elegen, de előfordulnak –, amikor
még a kisfiúk is megtalálják a pontosan megfelelő szavakat a pontosan
megfelelő időpontban; amikor mint valami ajándék, a megfelelő gondolat
ötlik fel az emberben pontosan akkor, amikor a legnagyobb szüksége van
rá. Ez Lukának egy ilyen pillanat volt. Azon kapta magát, hogy ezt mondja
Vidr nagy uralkodójának, pedig nem is tudta pontosan, hogy hol találta a
fejében e szavakat:
– Azt hiszem, segíthetünk egymásnak, Szoraja Inzultáná. Van valami,
amiben sürgősen szükségem van a segítségedre, cserébe viszont van egy
ötletem, amellyel megnyerheted ezt a háborút.
Szoraja előrehajolt.
– Csak mondd meg, mit akarsz tőlem – parancsolta a maga durva, vidrás
módján, mire Luka, akinek máskor forgó nyelve most megbénult, a
Pattanács kupolájának tetején nyugvó aranylabdára mutatott. – Igen, értem
– mondta a vidri Szoraja –, és utána, ifiúr, nyilván vissza óhajtasz térni a
Folyóhoz, hogy utadra indulj. – Luka némán bólintott, és még csak meg
sem lepődött, hogy az Inzultáná mennyit tud. – Ez semmi – mondta a lány,
és intett Lukának, hogy szálljon fel a varázsszőnyegre, kedvesebb
természetről árulkodva, mint amilyenre éles szavai utaltak.
Egy pillanat múlva elindult a szőnyeg, és Luka egyensúlyát vesztve
elterült a hátán; a következő pillanatban már az aranylabdánál voltak, ahol
Luka fel tudott állni, hogy rácsapjon, majd elégedetten hallotta az
elmentett szint dingjét, és látóterének jobb felső sarkában az egyjegyű
szám 2-esre váltott. Aztán visszatértek a földre Senkapi, Kutya és Medve
mellé, akik még mindig az időbe dermedve álltak, és Szoraja így szólt:
– Most te jössz. Vagy csak a szájad volt nagy? A magadfajta fiúk... csak
a nagy duma, de semmi vér a pucájukban, ahogy mondani szokták.
– Viszketőpor – mondta Luka megadóan, és arra gondolt, hogy ez nem
tűnik valami lenyűgöző ötletnek. De az Inzultáná most már feszülten
figyelt, úgyhogy Luka folytatta, s félénken és meglehetős kínban mesélt a
tulajdon harci történetéről meg a Nagy Játszótéri Háborúkban a Császári
Fenség Hadsereg fölött aratott győzelméről. Szoraja olyan benyomást
keltett, mint aki csüng minden szaván, és amikor Luka befejezte, ő halkan,
elismerőn Rittyentett.
– Viszketőporbombák – mondta inkább magában. – Miért nem
gondoltunk mi erre soha? Akár működhet is. A Patkányok utálják a
viszketést! Működnie kell. Igen! Működni fog! – Luka meghökkenésére és
titkos örömére a lány előrehajolt és háromszor megcsókolta, előbb a bal
arcán, aztán a jobbon, aztán megint a balon. – Köszönöm – mondta. –
Álltad a szavad.
Azt rebesgették Salamon király Varázsszőnyegéről, hogy bármely
számú embert képes szállítani, legyen akármilyen nagy is az a szám,
bármely súlyt elbír, akármekkora is az a súly, és óriási méretűre megnő,
akár hatvan mérföld hosszúra és hatvan mérföld szélesre is. Amikor az
időjárás miatt árnyékra van szükség, madársereg gyűlik össze
napernyőként fölötte, és a szél egy szempillantás alatt oda fújja, ahová
menni akar. De ezek csak történetek, és amit Luka ezután látott, azt a
tutajdon szemével látta: Szoraja Inzultáná szélesre tárta a karját, és
parancsára feltámadt a szél. Aztán egész egyszerűen eltűnt, és alig
kilencven másodperccel később előbukkant; ám ezúttal sokkal nagyobb
volt a szőnyeg, és rajta szó szerint több tízezer kis papírrepülő. Vidr
uralkodója szemlátomást igen gyorsan tudott elvégeztetni dolgokat.
Felbukkanása után egy pillanattal a papírrepülők felszálltak, és
szétosztották magukat az Inzultáná légierejének tagjai közt, akik még
mindig az időbe dermedten álltak, akárcsak minden más, ameddig Luka
ellátott. Az egész érzékelhető világban csak ő, az Inzultáná és a
papírrepülők armadája mozgott. Meg Salamon király zöld-arany
Szőnyege, amely terhének lerakása után egy nagyobbacska szobaszőnyeg
méretére zsugorodott.
– Hogy csináltad ezt? – kérdezte Luka, majd hozzátette: – Mindegy. –
Mert máris tudta a választ. – Tudom. Egy 1áN1szM-mel, és a
viszketőporbombákat szupersebességű 1áN1szG-k készítették. Egyáltalán
Nem Egyszerű Gépek.
– Hajlandó vagyok fogadni rá – mondta az Inzultáná –, hogy ezt nem az
iskolában tanultad.
A patkányok sok mindentől érzik úgy, hogy vakarózniuk kell, és nincs
boldogtalanabb egy viszkető rágcsálónál. A patkányokon paraziták élnek –
tetvek, atkák és bolhák –, és ezek az apró rovarok a patkányok
szőrszálainak tövéhez rakják le petéiket, amitől ők viszketnek. A
patkányok nehéz életet élnek piszkos helyeken, ahol sérüléseket szereznek,
és a sérülések elfertőződnek, fájnak és viszketnek. A patkányszőr hullik,
és ettől viszket a bőrük. A bőrük kiszárad és pikkelyesedik, amitől szintén
viszketnek. A patkányok mindenféle szemetet megesznek, úgyhogy
ételallergiától szenvednek, és az egyik dologból túl sokat esznek, a
másikból meg túl keveset, és mindettől megint csak őrülten viszketnek. A
patkányok ekcémától és ótvartól szenvednek, s varasodó sebeiket meg
kiütéseiket muszáj vakarniuk még akkor is, ha ez csak ront a dolgokon. És
mindaz, amit a patkányokról általában mondanak, még inkább igaz a
Respektorátus óriási Patkányaira, Én híresen érzékeny lakóira. És
bármilyen viszketősek voltak is a Respektorátus rágcsálói a múltban, soha
nem tapasztaltak még ahhoz hasonló viszketést, amilyet a Vidrakirálynő és
az ő légiereje szabadított rájuk.
– Mielőtt megszüntetem a dermedtséget – utasította az Inzultáná Lukát
–, vidd a barátaidat fedél alá, és várjatok, amíg nem szólok, hogy
biztonságban kijöhettek. – Luka észrevette, hogy a lány hanghordozása
teljesen megváltozott; nyoma sem maradt benne az élességnek. Valójában
határozottan barátságos volt, sőt gyengéd.
Luka úgy tett, ahogy az Inzultáná mondta, betuszkolta kis társaságát a
szürke pékségbe, aztán az ablaktáblához préselődtek; így ő, Kutya, Medve
és Senkapi látott egy keveset abból a hatalmas pusztításból, ami
következett. Az Inzultáná parancsolón intett, mire a Respektorátus
kiolvadt dermedtségéből. Luka nézte, ahogy a Vidrák lecsapnak a város
utcáira, és elindítják varázslatos papírrepülőiket, amelyek mintha
Patkánykereső vezérlőszerkezettel lettek volna ellátva, mert üldözték a
Patkányokat, akárhová mentek, házakba vagy házakon kívülre, takarók alá
vagy tetőkre, s a támadás nemsokára sikerrel járt, és menekülésre késztette
a Patkányokat. A bétellé, a záptojás meg a rohadt zöldség sértésnek
megtette, de a viszketőpor a Patkányok érzelmeit kezdte ki, tönkretette a
ruhájukat, és még jobban bűzlöttek tőle, mint addig. Luka látta, hogy a
legocsmányabb külsejű Óriáspatkányok – Én tükrös napszemüveget viselő,
állig felfegyverzett, szuperocsmány Respekto-Rágcsálói – körbe-körbe
rohangálnak és visítanak, ahogy a papírrepülők üldözik őket, és
viszketőport zúdítanak a fejükre meg a nyakukba. Látta, hogy tépik
magukat hosszú, dühös karmokkal, és nagy darabokat szakítanak ki a
tulajdon testükből, ahogy megpróbálnak véget vetni a viszketésnek. A
levegőben a Patkányok sikolyai hallatszottak egyre hangosabban, olyan
hangosan, hogy Lukának be kellett fognia a fülét, mert szinte lehetetlen
volt elviselni.
– Ha ez a por az, aminek gondolom – mondta végül Senkapi csodálkozó
hangon –, ha valóban, mint hiszem, a halálos ázsiai Khudzslí növényből
készült, és kétségkívül az alifbéi hatalmas erejű, bár ritka Gudgudí virág
őrült magvával keverték... és ha az Inzultáná hozzáadta a német Émelyítő
Undorcsont vagyis a Mágikus Ótvarbab anyagát, az egyiptomi Démoni
Abraxas spóráit, a perui Kacsukacsut és az afrikai Halálos Pipipi forgóit,
akkor talán a Mágikus Világ Patkányfertőzésének végét látjuk. A
képletben, amelyet hitem szerint az Inzultáná alkalmazott, az az érdekes,
hogy az emberek immúnisak ezekre az okkult porokra; csak rágcsálókra
hatnak. Igen, megkért, hogy keress menedéket, de ez csak
elővigyázatossági intézkedés volt a kutya meg a medve érdekében; és
mindenekelőtt, feltételezem, hogy megvédjen bennünket a Patkányok
utolsó és végzetes őrjöngésétől.
A Patkányok valóban kivetkőztek magukból. A szürke pékség ablakából
Luka tanúja volt növekvő tébolyuknak és haláltusájuknak. A
Respektorátus érzékeny bőrű urai szó szerint cafatokra vakarták,
ténylegesen szétmarcangolták magukat, amíg már nem maradt más
belőlük, csak rühes irha és szürke, ocsmány hús foszlányai. A Patkányok
visítása borzalmas csúcspontra ért, s ekkor lassan minden megnyugodott,
és beállt a csend. Luka a legvégén magát a Főpatkányt látta, aki rohant
végig az utcán az Idő Folyama felé, közben csapkodta magát, az utca
végén pedig vérfagyasztó sikollyal belevetette magát a Folyóba, és mivel
ő volt a Mágia Világában az egyetlen Patkány, aki nem tudott úszni, mert
mindig túl lusta és elkényeztetett volt ahhoz, hogy vegye a fáradságot és
megtanuljon, belefulladt az Örök Áramlásba.
És ezzel vége volt.
A Respektorátus nem-Patkány lakosai lassan-lassan előjöttek
otthonaikból, megértették, hogy megpróbáltatásuk véget ért, aztán nagy
boldogságban rohantak a kerítésekhez, amelyek a Respektorátust a
Mágikus Világtól elválasztották, ledöntötték őket, és börtönfaluk törött
darabjait örökre szétszórták. És ha akadtak is Patkányok, amelyek túlélték
a Nagy Viszketőpor-bombázást, soha többé nem lehetett látni őket, mert
visszamásztak a világ repedéseit betöltő sötétségbe, ahol a Patkányok
helye van.
 A vidri Szoraja akkor szállt le zöld-arany szőnyegével a szürke pékség
elé, amikor Luka és társai megjelentek.
– Luka Kalifa – mondta, és Luka még csak meg sem kérdezte, honnan
tudja a nevét –, nagy szolgálatot tettél a Mágia Világának. Nem kérsz még
valamit cserébe? Kitaláltad a nevem; ezzel önmagában kiérdemelted
legalább a hagyományos három kívánságot, és még csak egyet használtál
el. De a Viszketőporbombák ötlete! Ki tudja, mi ezért a megfelelő
jutalom? Találd hát ki a legnagyobb, legfontosabb kívánságot, amivel elő
tudsz állni, és én meglátom, hogy a segítségedre lehetek-e.
Erre Luka, mielőtt Senkapi megakadályozhatta volna, nagyon gyorsan
beszélni kezdett, hogy elmondja ennek a bámulatos fiatal lánynak, akinek
ugyanaz a neve, mint az ő anyjának, pontosan miért is van itt, a Mágia
Világában, mit szeretne tenni és miért. A rövid szónoklat végére a vidri
Szultáné szeme elkerekedett, és a szájához emelte a kezét.
– Büszkeségemben talán túl korán beszéltem – mondta, és árnyalatnyi
megilletődés vegyült a hangjába. – Lehet, hogy olyasmit kérsz tőlem, amit
nem tudok megadni.
Ám ekkor pajkosan elvigyorodott, és úgy tapsikolt, mint egy gyerek.
– Ellopni az Élet Tüzét, amit még soha nem tettek meg a Mágikus Világ
egész története során! Hiszen ez lenne Minden Idők legélvezetesebben
Tiszteletlen Tette! Égbekiáltó lenne, és gyönyörű. Egyszóval tökéletesen
vidri és vidor dolog volna, és ezért minden igaz Vidra kötelessége, hogy
segítsen benne. A VLE, a Vidralégierő harcosainak vissza kell térniük
Vidrbe, de Luka Kalifa, Tűz Tolvaja, én, a Vidrák Királynője, mindent, ami
hatalmamban áll, elkövetek azért, hogy segítsek neked, és elkövethesd
legrettenetesebb... és legnemesebb és legveszedelmesebb és határozottan
legélvezetesebb Bűntettedet!
– Elég sietős a dolgom – mondta Luka bátran –, neked meg itt ez a
szupergyors szőnyeged. Van valami mód arra, hogy átrohanj velem az
összes többi szinten, és egyenesen elvigyél a Tűzhöz, ahol lennem kell, és
aztán visszamenjünk oda, ahonnan elindultam?
– A Folyó hosszú és álnok – mondta Szoraja Inzultáná, és
elgondolkodva bólogatott. – És még át kell jutnod az Idő Ködén is, ahol
nem látsz semmit, aztán ott a Nagy Pangás, ahol a Folyó mocsárrá
változik, és te mozdulni se tudsz, meg a Kikerülhetetlen Örvény, ahol az
idő körbe-körbe forog, és nincs menekvés, meg a Trillió- és Egy felé
Ágazó Út, ahol a Folyóból labirintus lesz... biztosan eltévedsz abban a vízi
útvesztőben, és sosem találod meg az egyetlen áramlatot, amely az Idő
folyamatos Útja. De legyen – mondta olyan hangon, mely arról árulkodott
Lukának, hogy a lány meghozta a döntést –, csatlakozom hozzád utadon.
Ott van legalább ez a négy stádium... minek is nevezted őket?
„szintnek"?... négy szint, amin segíthetlek átugorni. De azután úgy kell
elfogadnunk a dolgokat, ahogy jönnek.
– Miért nem tudsz végig elvinni? – bökte ki Luka nagyon csalódottan.
– Azért, édes Lukám – felelte a vidri Inzultáná mert ez a selyem
varázsszőnyeg, amelyet oly régen maga Salamon király adott nekem, sok
csodás dologra képes, de a Nagy Tűzkarikákon nem tud átrepülni.
 5
A Három Tüzes Fánkhoz vezető út
Ha az ember még nem repült varázsszőnyegen, valószínűleg nem tud a
tengeri betegségről. A repülő szőnyeg lassú, ringó, hullámszerű mozgást
végez, ahogy siklik a levegőben, nem egészen úgy, mintha léghullámokon
úszna, hanem inkább úgy, mintha maga a szőnyeg válna valamiféle
selymes levegővé, amely fölemeli és elviszi az embert oda, ahová menni
akar. Szomorú, de igaz, hogy az ember gyomra az efféle utazást
kellemetlennek találhatja, legalábbis egy darabig. És ha az ember sosem
repült még varázsszőnyegen úgy, hogy ott van a társaságában egy ideges,
beszélő medve, egy még idegesebb, beszélő kutya és egy Elefánttojó meg
egy Elefántgácsér, akik repülésmentes életük első repülésén vesznek részt,
nem is szólva egy természetfeletti lényről, aki úgy fest, viselkedik és
beszél, mint az ember tulajdon apja, valamint egy ősöreg Királynő, aki
úgy fest, viselkedik és beszél, mint egy tizenhét éves lány, ráadásul egy
Argó nevű, nagy, kétéltű jármű, akkor el kell képzelnie azt a zavart, ami a
zöld-arany Résam szőnyegen uralkodott, amikor elindult, hogy megkezdje
útját az Idő Köde felé. A repülő szőnyeg jelentősen megnőtt, hogy
befogadja összes utasát és rakományát, és ez csak súlyosbította a repülés
hullámzását.
Meg kell hagyni, kaotikus és zajos helyszín volt. Jajongás, üvöltés,
nyöszörgés és morgás hallatszott, meg az a tülkölő hang, amit az elefántok
(és kacsák) adnak ki, amikor bajban vannak. Kutya, a medve azt
mondogatta, hogy ha a medvéket repülésre szánták volna, akkor
szárnyakat kapnak, és azt is megemlítette, hogy amikor a medvék
szőnyegen ülnek, akkor a kiterített medvebőr jut az eszükbe, de főleg a
repülő dolog jelenti a problémát; Medve, a kutya pedig idegesen és
megállás nélkül locsogott, miközben ide-oda gurult a szőnyegen, és a
monológja valahogy így hangzott: le fogok esni, nem? Le fogok, ne
hagyjatok leesni, le fogok esni? le fogok, tudom, le fogok esni, bármelyik
másodpercben leesem; de a szőnyeg valójában gondosan fölfelé görbült,
valahányszor valamelyik utasa túl közel billent a széléhez, és épségben
visszahelyezte középre, vagy legalábbis arrafelé.
Ami az Elefántkacsákat illeti, ők egyre azt kérdezték egymástól, hogy
egyáltalán miért is vannak ott. A Respektorátus elhagyásának izgalmában
valahogy felkerültek a szőnyegre az Argóval együtt, de nem emlékeztek
rá, hogy valaki megkérdezte volna őket, valójában jönni akarnak-e.
– És ha nem emlékszünk rá, akkor nem történt meg – mondta az
Elefántgácsér. Úgy érezték, elrabolták, bepalizták, elhurcolták őket egy
olyan utazásra, amelynek semmi köze hozzájuk, és valószínűleg rendkívül
veszedelmes is, és igen, ők is úgy gondolták, hogy leesnek a szőnyegről.
Szoraja Inzultáná persze nyíltan becsmérelte őket, mert ilyen volt a
természete, elmondta őket csecsemőnek, kislánynak, mamlasznak és nem
kacsának, hanem libának; azt mondta, gyáva nyulak és nyámnyilák,
anyámasszony katonái és spenóthuszárok, tejbetökök, betojiak és majrésok
(ezt a kifejezést Luka nem ismerte, bár úgy gondolta, valószínűleg ki tudja
találni, mit jelent). A csirke hangját utánozta, hogy mutassa, mennyire
gyávák, és a legrosszabb az volt, amikor megvetően cincogott, ami azt
jelentette, hogy kisegérnek tartja őket.
Senkapi természetesen gond nélkül utazott a repülő szőnyegen,
fesztelenül és tökéletes magabiztossággal állt az Inzultáná mellett, és
emiatt Luka eltökélte magát, hogy a lehető leghamarabb elsajátítja a
szőnyegen a „matrózjárást". Ez egy idő után sikerült is, és már nem esett
el; újabb idő után a négy állat is megvetette tizenkét lábát, aztán végül
abbamaradt a jajongás meg nyöszörgés, a dolgok elrendeződtek, és senki
nem volt tengeri beteg.
Luka, amint fel tudott állni és megtartotta az egyensúlyát a repülő
szőnyegen, észrevette, hogy egyre jobban fázik. A szőnyeg egyre
magasabban és gyorsabban repült, és Luka foga vacogni kezdett. Szoraja
Inzultánát szemlátomást nem zavarta a hideg, pedig könnyű öltözéket
viselt, amely mintha pókhálóból és pillangószárnyból készült volna, és
Senkapit sem, aki Rásid Kalifa rövid ujjú, cinóbervörös nyári ingében állt
mellette, és egészen közömbösnek tűnt. Kutya, a medve jól megvolt a
vastag bundájában, és az Elefántgácsért meg az Elefánttojót melegen
tartották puha tollaik, de Medve, a kutya didergett, és Luka tényleg egyre
jobban fázott. „Ki hitte volna – mélázott –, hogy a repülés ennyi gyakorlati
problémával jár?" Az Inzultáná persze elmondta őt is mindennek, amikor
látta, hogy halálra fagy.
– Gondolom – gúnyolódott –, azt vártad, hogy ezen a repülő szőnyegen
központi fűtés meg ilyesmik vannak. Ez viszont, drágám, nem a puhányok
helyiérdekű, süppedős-bolyhos szőnyege. Ez itt, jobb, ha tudod, antik
darab.
Amikor azonban Szoraja befejezte Luka ugratását, összecsapta a
tenyerét, mire azonnal kinyílt egy vén tölgyfa láda – amelyet Luka e
pillanatig nem vett észre, holott nyilván végig ott állt a repülő szőnyegen
–, és két, látszólag vékony kendő röppent elő belőle. Az egyik Luka kezébe
szállt, a másik Medvét borította be. Amikor Luka magára terítette a
kendőt, azonnal úgy érezte, mintha valahová a trópusokra került volna –
szinte túl meleg is volt, Luka szinte kívánta, hogy legyen egy kicsit
hűvösebb.
– Egyesek semmivel sincsenek megelégedve – mondta az Inzultáná a
gondolataiban olvasva, és elfordult, hogy elrejtse gyengéd vigyorát.
Luka most, hogy melegbe és egyensúlyba került, be tudta fogadni a
gyönyörű látványt, mely elébe tárult. A repülő szőnyeg az Idő Folyamának
folyását követte. A Mágia Világa terült el a Folyó mindkét partján, és
Luka, a mesemondó fia, kezdett ráismerni a helyekre, amelyekről oly
sokat hallott apja meséiben. A tájat városok pöttyözték, s Luka növekvő
izgalommal és dobogó szívvel ismerte fel mindet, Khvábot, az Álmok
Városát, Ummíd Nagart, a Remény Városát, Zamurradot, a
Smaragdvárost, és Bádalgarht, az Erődvárost, amely egy Felhőre épült.
Kelet felé, a távolban, a horizont előtt magasodtak az Elveszett
Gyermekkor Földjének kék hegyei, nyugaton a Fölfedezetlen Ország
feküdt, és ott – amott – a Hely, Ahol Senki Sem Él. Luka borzong– va
pillantotta meg a Játékok Házának és a Tükrök Csarnokának őrült
formáját, mellettük Gulisztán meg Bosztán paradicsomi kertjeit, és a
legizgalmasabbat mind közül, a Képzeletbeli Lények Országát, a nagy
Perisztánt, ahol a perik, azaz a tündérek vívnak végeérhetetlen harcot a dév
vagy bhút néven ismert rosszindulatú óriásokkal. „Bárcsak ne sietnék
ennyire", gondolta Luka, mert erről a világról vélte mindig úgy, hogy még
jobb, mint az övé, és ezt a világot rajzolta-festette egész életében.
Most, hogy a levegőben volt, és az egészet be tudta fogni, azt is látta,
hogy milyen hatalmas a Mágia Világa, és milyen szédületesen hosszú az
Idő Folyama; megértette, hogy soha nem lenne képes eljutni oda, ahová
menni akar, ha az Elefántkacsák Memóriáját használná üzemanyagként és
húzóerejüket sebességként. Most azonban Salamon király Varázsszőnyege
nagy iramban viszi őt a célja felé, és bár tudta, hogy veszedelmek várnak
rá, mámoros érzés kerítette hatalmába, mert hála a vidri Inzultánának, a
lehetetlen egy kicsit lehetségesebbnek tűnik. Aztán megpillantotta az Idő
Ködét.
Eleinte nem volt több fehér, homályos tömegnél a horizonton, de valódi
terjedelme látható lett, ahogy a szőnyeg száguldott felé. Úgy nyúlt
horizonttól horizontig, akár a világon át húzódó puha fal, amely
áthömpölyög a Folyón és elnyeli, elborítja a varázslatos tájat és felfalja az
eget. Minden pillanatban betöltheti Luka egész látóterét, aztán nem marad
semmi a Mágikus Világból, csak ez a nyúlós köd. Luka érezte, hogy
elszivárog belőle az optimizmus meg az izgalom, és hideg, rossz érzés
kúszik a gyomorszájába. Érezte Szoraja kezét a vállán, de ez nem
nyugtatta meg.
– Elértük a Memória határait – jelentette be Senkapi. – Eddig tudtak
volna elhozni a te vegyestál-barátaid.
Az Elefántkacsák igen bosszúsnak látszottak.
– Nem vagyunk hozzászokva – mondta az Elefánttojó hatalmas
méltósággal –, hogy éttermi fogásnak nevezzenek bennünket.
(Ez az igazi Senkapi-beszéd, ébredt rá Luka, azé a lényé, akit nem
szeret, és valóban minden oka megvan rá, hogy ne szeresse. Apja sohase
mondana ilyet.)
– Amellett – mondta az Elefántgácsér –, hadd emlékeztessünk
benneteket a régi intésre, amely arra vonatkozik, hogy mit kell tennetek,
amikor eléritek egy mégoly elefántszerű Memória Határait.
– Mit kell tennünk? – kérdezte Luka.
– Bukjatok le kacsaként – felelte az Elefánttojó.
Amint ezt kimondta, lövedékek serege repült ki az Idő Ködéből, és a
szőnyegnek gyors kitérőt kellett tennie, lesüllyedt, fölemelkedett és
jobbra-balra kanyarodott. (Az állatok meg Luka megint elvesztették az
egyensúlyukat, és ismét volt sok dülöngélés ide-oda meg egy sor medvés,
kutyás és kacsaelefántos tiltakozás.) A lövedékek, úgy tűnik, ugyanabból
az anyagból voltak, mint maga a Köd: nagy, ágyúgolyó méretű, fehér
Ködgolyók.
 – Tényleg akkora kárt tehetnek bennünk, ha ködből vannak? – kérdezte
Luka. – Mi történik, ha az egyik eltalálja az embert?
Senkapi a fejét csóválta.
– Ne becsüld alá az Idő Fegyvereit – mondta. – Ha egy Ködgolyó eltalál,
azonnal törli az egész memóriádat. Nem emlékszel majd az életedre, az
anyanyelvedre, sőt még arra sem, hogy ki vagy. Üres burok leszel, aminek
semmi haszna, és nincs tovább.
Ez elnémította Lukát. Ha egy Ködgolyó ezt teszi, gondolta, akkor mi
lesz, ha behatolnak magába az Idő Ködébe? Esélyük sem lesz. Nyilván
megőrült, amikor azt hitte, hogy áttörheti a Mágikus Világ minden
védvonalát, és elérheti az Idő Szívét. Ő még gyerek, és a maga elé állított
feladat messze meghaladja a képességeit. Ha folytatja, az azt jelenti, hogy
nem csupán önmagát pusztítja el, hanem a barátait is. Ezt nem teheti meg;
másfelől viszont nem hagyhatja abba, mert ha abbahagyná, lemondana az
apjához fűzött reményről, bármily halvány remény legyen is az.
– Ne aggódj annyira – mondta a vidri Szoraja, félbeszakítva gyötrelmes
gondolatait. – Nem vagy védtelen. Bízz Bölcs Salamon király nagy
Varázsszőnyegében.
Luka kedve javult, de csak egy kicsit.
– Tudja valaki, hogy jövünk? – tűnődött. – Ezért lőtték ki a golyókat?
– Nem feltétlenül – válaszolta Senkapi. – Azt hiszem, beindítottunk egy
automatikus védőrendszert azzal, hogy ilyen közel jöttünk az Idő Ködéhez.
Végül is, ifjú Luka, azon vagyunk, hogy megszegjük a Történelem
Szabályait. Amikor belépünk a Ködbe, magunk mögött hagyjuk az Élő
Emlékezet világát, és az Örökkévalóság felé haladunk; azaz – folytatta,
mert látta Luka arcán a zavart, amelyet el kell oszlatnia – a titkos zóna
felé, ahol az órák nem ketyegnek, és az Idő mozdulatlanul áll.
Egyikünknek sem kellene ott lennie. Hadd fogalmazzak így: amikor
valamiféle baci lép be a szervezetedbe, amikor járni-kelni kezd a
testedben, és rosszul leszel tőle, akkor a tested Antitesteket küld, hogy
harcoljanak vele, amíg el nem pusztítják, és te ettől kezded jobban érezni
magad. Ez esetben, attól tartok, mi vagyunk a bacik, úgyhogy számítanunk
kell... ellenállásra.
Amikor Luka még csak hatéves volt, képeket látott a televízióban a
Jupiter bolygóról, s ezeket egy olyan apró, távirányítású űrszonda küldte a
Földre, amely lassan zuhant annak a nagy gázóriásnak a felszíne felé. A
szonda nap mint nap közelebb került hozzá, és a bolygó egyre nagyobb
lett. A képeken tisztán látszott a Jupiter gázainak lassú mozgása, ahogy
szín- és mozgásrétegeket alkottak, sávokba és örvényekbe rendeződtek, és
persze kialakították a két híres foltot, a hatalmast és a kisebbet. Végül a
szondát behúzta a bolygó gravitációs ereje, és örökre eltűnt, Luka
képzelete szerint egy halk gluttyanással, lassú, cuppanó hanggal, és azután
nem látszott több kép a Jupiterről a televízióban. Amikor a Résam
varázsszőnyeg az Idő Ködéhez közelített, Luka látta, hogy ennek a felszíne
is tele van mozgással, akár a Jupiteré. A Köd is hömpölygött és kavargott,
tele volt bonyolult mintákkal és színekkel is – ahogy Luka egyre közelebb
ért, látta, hogy a fehérség sok finom tónusra vált. „Mi vagyunk a szonda –
gondolta –, nem távirányítású, hanem ember vezette, de bármely
másodpercben bekövetkezhet egy gluttyanás, és akkor annyi. Vége az
adásnak."
A Köd ott volt előtte mindent beborítón és vakítón, aztán a repülő
szőnyeg mindenféle hang nélkül behatolt a fehérségbe, de az Idő Köde
egyiküket sem érintette, mert a szőnyegnek is voltak védelmi
mechanizmusai, és valamiféle láthatatlan pajzsot emelt maga köré, olyan
erőteret, amely nyilván elég szilárd volt ahhoz, hogy kordában tartsa a
Ködöt. Az utazók e buborék biztonságában, pont ahogy Szoraja megígérte
– bízz a szőnyegben, mondta –, megkezdték az Átkelést.
– Te jó ég – kiáltotta az Elefánttojó –, a Feledésbe tartunk. Milyen
szörnyű dolog ilyet kívánni egy Memóriamadártól.
Mintha vak lennék, gondolta Luka, csak lehet, hogy a vakság teli van
színekkel meg formákkal, ragyogással meg sötétséggel, pöttyökkel és
villanásokkal, ami végül is olyan, amilyennek a dolgok az ember szemhéja
mögött látszanak, valahányszor lehunyja a szemét. Tudta, hogy a siketség
megtölti az ember fülét zörejekkel meg mindenféle zúgó, csöngő hanggal,
úgyhogy a vakság talán ugyanilyen haszontalan módon tölti meg az ember
szemét. Ez a vakság azonban más; abszolútnak tűnik. Eszébe jutott, hogy
Senkapi megkérdezte tőle: „mi volt a Bumm előtt?", és ráébredt, hogy ez a
fehérség, ez a tökéletes hiány lehet a válasz. Még helynek se lehet nevezni.
Olyan, mint akkor volt, amikor nem volt hely, ahol lenni lehetett. Most
már tudta, mire gondolnak az emberek, amikor arról beszélnek, hogy
elvesznek dolgok az Idő Ködében. Amikor azt mondják, hogy ez csak
szókép, de ez a Köd nem csupán szó. Itt volt már akkor is, amikor még
egyáltalán nem léteztek szavak.
Ám a fehérség nem volt ugyanolyan, mint az üresség; mozgott, aktív
volt, kavargott a szőnyeg körül, mint a semmiből készült leves.
Semmileves. A szőnyeg repült, amilyen gyorsan csak tudott, és nagyon-
nagyon gyors volt, de mozdulatlannak látszott. A buborékban nem fújt
szél, és a buborék körül nem lehetett látni semmit, ami a mozgás érzetét
keltette volna. Valószínűleg ugyanilyen érzés lenne, gondolta Luka, ha a
szőnyeg megállna a Köd közepén, és ők örökre ottrekednének. És abban a
pillanatban, amikor erre gondolt, ezt is kezdte érezni. Hogy egyáltalán
nem mozognak. Itt, ebben az Idő előtti időben lebegnek elfeledve és
elveszve. Hogyan is nevezte az Elefánttojó ezt a helyet? Feledés. A teljes
felejtés, a semmi, a nemlét helye. A pokol tornáca, mondják a hívők. A
Menny és Pokol közti hely.
Luka egyedül érezte magát. Természetesen nem volt egyedül, mindenki
ott állt, de borzasztóan magányosnak érezte magát. Az anyját akarta,
hiányzott a bátyja, szerette volna, ha apja nem alszik el. A szobáját akarta,
a barátait, az utcáját, a környékét, az iskoláját. Azt akarta, hogy élete
visszatérjen a régi kerékvágásba. Az Idő Köde ott kígyózott a szőnyeg
körül, és ő ujjakat képzelt bele a fehérségbe, hosszú, indaszerű ujjakat,
amelyek rákulcsolódnak, megpróbálják elkapni és kiüríteni. Egyedül az
Idő Ködében (még ha valójában nem volt is egyedül) azon kezdett tűnődni,
hogy mi a csudát művelt. Megszegte a gyermekkor első szabályát – ne állj
szóba idegenekkel –, sőt hagyta, hogy egy idegen elvigye a biztonságból a
legkevésbé biztonságos helyre, amit életében látott. Úgyhogy ostoba volt,
és valószínűleg megfizet majd az ostobaságáért. És különben is ki ez az
idegen? Azt mondta, hogy nem küldték, hanem hívták. Mintha egy
haldokló – és igen, itt, az Idő Ködében Luka végre ki tudta ejteni ezt a
szót, még ha csak gondolatai magányában is –, mintha haldokló apja hívta
volna a tulajdon halálát. Nem tudta biztosan, hogy ezt elhiszi-e vagy sem.
Micsoda hülyeség volt nekivágni a sötétségnek – a fehérségnek – egy
olyan emberrel – lénnyel! –, akinek nem hisz teljesen, és akiben nem bízik
egészen. Lukát mindig értelmes fiúnak tartották, de ő most mindenestül
cáfolta ezt az elméletet. Ő a legkevésbé értelmes fiú, akit ismer.
Ránézett a kutyájára meg a medvéjére. Egyikük sem szólt, de látta a
szemükben, hogy őket is nagy magányérzet fojtogatja. Mintha a történet,
amit elmeséltek, amikor elsajátították a beszéd képességét, az életük
története elillant volna tőlük. Talán sose voltak azok az emberek, talán
csak álmot láttak, köznapi álmot arról, hogy nemesek voltak; vagy nem
mindenki arról álmodik, hogy fejedelem? E történetek igazsága elillant
tőlük ebben a fehér, fehér ürességben, és megint csak állatok voltak, akik
egy bizonytalan végzet felé tartanak.
Aztán hirtelen változott valami. A fehérség ritkult. Már nem minden és
mindenhol volt, hanem inkább megannyi tömött felhő az égen, ahogy egy
repülő száguld rajtuk keresztül, és valami látszott elöl – igen!, egy nyílás
–, és megint érezték az elfeledett sebességet, ahogy a szőnyeg rakétaként
süvít a fény felé, amely most már közel volt, egyre közelebb, és végül –
hussss – kiértek a ragyogó napsütésbe. A Résamon mindenki a maga
módján ujjongott, és Luka, amikor megtapintotta az arcát, meglepődve
érezte, hogy nedves a könnyektől. Az immár ismerős dinget hallotta, és
látótere jobb fölső sarkában 3-asra váltott a számláló. A sok izgalom
közepette még csak nem is látta a mentési pontot, de akkor hogyan?
– Nem figyeltél – mondta Szoraja. – Semmi baj. Elmentettem helyetted.
Luka lenézett, és a Nagy Pangást látta. Az Idő Ködének ezen az oldalán
a Folyó óriási Mocsárrá változott, amely minden irányban elterpeszkedett,
ameddig a szem ellátott.
– Gyönyörű – mondta.
– Gyönyörű – felelte Szoraja –, ha a szépséget keresed. Odalenn ritka
aligátorokat, hatalmas harkályokat, illatos ciprusokat és húsevő
harmatfüvet találsz. De elveszted az irányt és magadat is, mert a Nagy
Pangás természete olyan, hogy minden arra kódorgót foglyul ejt, mert
álmos lustaságot ültet belé, vágyat, hogy örökre ott maradjon, hogy
elfeledje igazi célját meg a régi életét, és egyszerűen csak lefeküdjön egy
fa alá pihenni. A Pangás illatai is kivételesek, de egyáltalán nem
ártalmatlanok. Ha belélegzed azt a szépséget, csak elégedetten mosolyogsz
majd, lefekszel a fűbe... és örökre a Mocsár foglya maradsz.
– Hála az égnek, hogy vagy te meg a repülő szőnyeged – mondta Luka
hálásan. – Életem legszerencsésebb napja volt, amikor találkoztam veled.
– Vagy a legszerencsétlenebb – mondta a vidri Szoraja. – Mert én csak
annyit tehetek, hogy egyre közelebb viszlek a legnagyobb
veszedelmekhez, amikkel valaha szembe kell nézned.
Ez kellemes gondolat volt.
 – Ne csapjon be – tette hozzá az Inzultáná – az arany Mentés gomb. Ott,
rögtön a Pangás szélén, de ha lemegyünk, hogy megnyomjuk,
belélegezzük azt a jóéjszakát-illatot, elalszunk, és akkor végünk. Különben
sincs rá szükség. Amikor az Elágazó Utak végén elvégezzük a mentést,
automatikusan a korábbi szinteket is mentjük.
A mentési pontok átugrása nyugtalanította Lukát, mert ha valamely
oknál fogva életet veszít, akkor vajon megint át kell-e majd kelnie a Nagy
Pangáson?
– Amiatt ne izgulj – mondta Szoraja. – Inkább emiatt. – Egyenesen
előremutatott. A távolban Luka megpillantotta egy alacsony, lapos
felhőképződmény peremét, amely mintha lassan forgott volna körbe-
karikába. – Az alatt van a Kikerülhetetlen Örvény – mondta Szoraja. –
Hallottál már az El Niñóról?
Luka a homlokát ráncolta.
– Az a meleg pont az óceánban, ugye?
A vidri Inzultáná elégedettnek látszott.
– A Csendes-óceánban – mondta. – Óriási, akkora, mint Amríká, és hét-
nyolc évenként felbukkan, hogy tönkretegye az időjárást.
Luka ezt tudta, vagy legalábbis eszébe jutott most, hogy hallotta.
– Mi köze annak hozzánk? – kérdezte. – Nem vagyunk közel a Csendes-
óceánhoz.
Szoraja megint előremutatott.
– Ez – mondta – az El Tiempo. Ez is akkora, mint Amríká, ez is hét-
nyolc évenként bukkan fel közvetlenül az Örvény fölött, és olyankor
rettenetes dolgokat művel az Idővel. Ha beleesel az Örvénybe, ahol az Idő
körbeforog, örökre ott ragadsz, de ha az El Tiempo kap el, akkor a dolgok
kicsit őrült irányt vesznek.
– De túl magasan vagyunk ahhoz, hogy csapdába ejtsen, nem? –
kérdezte aggódva Luka.
– Reménykedjünk benne – felelte Szoraja királynő. Aztán figyelmet kért
mindenkitől. – Hogy elkerüljük az El Tiempo-jelenség kiszámíthatatlan,
ideiglenes torzító hatásait – jelentette be a lehető legkisebb méretűre
csökkentem a szőnyeget, de úgy hogy elférjünk rajta mi is, meg persze az
Argó is, bár az elég nagy. Amellett a maximális magasságba viszem föl a
szőnyeget, és reaktiválom a pajzsot, hogy ne fázzatok, és legyen elég
levegő is. – Ez komolyan hangzott. Mindenki a szőnyeg közepére gyűlt, és
a szélek közeledtek hozzájuk. Az erőtér működésbe lépett, és Szoraja
hozzátette: – El kell mondanom, hogy most utoljára tudom használni a
pajzsot, különben nem lesz hozzá ereje, hogy visszahozzon bennünket. –
Luka meg akarta kérdezni, hol van a szőnyeg energiaforrása, és hogyan
lehet feltölteni, de Szoraja arckifejezéséből úgy ítélte meg, hogy ez nem a
megfelelő alkalom a kíváncsiskodásra. Az Inzultáná a közeledő El
Tiempóra szegezte a tekintetét, amely alatt ott volt a Kikerülhetetlen
Örvény. És a szőnyeg most emelkedni kezdett.
A Kármán-vonal, a földi atmoszféra széle – egyszerűen fogalmazva – az
a vonal, amely fölött nincs elég levegő ahhoz, hogy fenntartson egy repülő
szőnyeget. Ez világunk igazi határa, amely fölött az űr van, s amely
durván száz kilométerrel húzódik a tengerszint felett. Ez azon
hasznavehetetlen tények közé tartozott, amelyek megragadtak Luka
memóriájában, mert felettébb érdekelték az intergalaktikus könyvek,
videojátékok és tudományos-fantasztikus filmek, és te jó ég, gondolta,
kiderül, hogy végső soron mégsem annyira hasznavehetetlenek, mert most
úgy látszott, oda tartanak. Egyre feljebb szállt a Résam, az ég elfeketült,
ragyogni kezdtek a csillagok, és bár védte őket a szőnyeg erőtere,
mindannyian érezték a Végtelen hidegét, s az űr kietlen üressége egyszer
csak már egyáltalán nem tűnt annyira izgalmasnak.
Miközben emelkedtek, messze-messze alattuk – talán már hatvan
kilométerrel alattuk – forgott a Kikerülhetetlen Örvény, amely hurkokat
hozott létre az Időben, és fölötte az álnok El Tiempo; de jóllehet olyan
messze kerültek a veszélytől, amilyen messze csak lehetséges, még
mindig nagy bajban voltak, mert miközben emelkedtek, messze-messze
alattuk – talán már hatvan kilométerrel alattuk – forgott a Kikerülhetetlen
Örvény, amely hurkokat hozott létre az Időben, és fölötte az álnok El
Tiempo; de jóllehet olyan messze kerültek a veszélytől, amilyen messze
csak lehetséges, még mindig nagy bajban voltak, mert miközben
emelkedtek, messze-messze alattuk – talán már hatvan kilométerrel
alattuk – forgott a Kikerülhetetlen Örvény, amely hurkokat hozott létre az
Időben, és fölötte az álnok El Tiempo; de jóllehet olyan messze kerültek a
veszélytől, amilyen messze csak lehetséges, még mindig nagy bajban
voltak, mert miközben emelkedtek, messze-messze alattuk – talán már
hatvan kilométerrel alattuk – forgott a Kikerülhetetlen Örvény, amely
hurkokat hozott létre az Időben, és fölötte az álnok El Tiempo; de jóllehet
olyan messze kerültek a veszélytől, amilyen messze csak lehetséges, még
mindig nagy bajban voltak, mert miközben emelkedtek, messze-messze
alattuk... és ekkor a szőnyeg kiszakadt az ideiglenes örvényből oly
rándulással, amely még Senkapit is feldöntötte.
Csak Szoraja állt továbbra is egyenesen.
– Ez a probléma megoldva – mondta, de már nem látszott tizenhét
évesnek, Luka ezt észrevette, talán száztizenhét vagy ezertizenhét évesnek
látszott, ő viszont percről percre fiatalabbnak, és Medve, a kutya, kölyök
volt, Kutya, a medve pedig roskatagnak és törékenynek tűnt. Még Senkapi
is ősz szakállat növesztett, amely a térdéig ért. Ha ez így megy tovább,
ébredt rá Luka, elfelejthetik az Élet Tüzét, mert az El Tiempo itt és most
legyőzi őket... akármikor legyen is a most az összekutyult évek e
zónájában.
Ám Salamon király Szőnyege ismét felnőtt a feladathoz. Egyre tovább
emelkedett, egyre magasabbra, és ellenállt az odalenti ideiglenes csapdák
vonzásának. És hosszú, aggasztó idő után eljött a pillanat, amelyben Luka
szinte reménykedni sem mert, amikor a Résam elszakadt az El Tiempo
sötét, láthatatlan kötelékeitől.
– Szabadok vagyunk – kiáltotta Szoraja, és arca ismét gyönyörű, fiatal
arc volt, Medve már nem látszott kölyöknek, Kutya pedig erősnek és
egészségesnek tűnt. Útjuk zenitjén voltak, éppen a Kármán-vonal alatt, és
Luka valamiféle elbűvölt rémülettel bámult bele az űr végtelenébe,
miközben arra gondolt, hogy talán mégis jobban szeret a biztos talajon
állni. Aztán nemsokára a szőnyeg ereszkedni kezdett, és az El Tiempo meg
az Örvény elmaradt mögöttük. Semmiképp sem lehetett elérni a mentési
pontot, akármerre volt is. A kockázatok tehát növekedtek. Ha Luka a
következő szint végén valamely okból nem tudja megnyomni az arany
gombot, akkor arra kényszerül, hogy elölről kezdje ezt, és a szőnyeg
pajzsának előnye nélkül esélye sem lesz. De ily kishitű gondolatokra most
nincs idő. Várja a Trillió- és Egyfelé Ágazó Út.
Az Idő Folyamának felső folyásához közeledtek. A széles, lusta alsó
Folyó mögöttük maradt, és az álnok középső szakasz is. Ahogy egyre
közelebb kerültek a Folyó Bölcsesség tavi forrásához, a Folyó
megcsappant, és még szűkebb mederbe szorult. Kétségtelen így volt; de
most számtalan más patak is volt körülötte, amelyek egymásból és
egymásba folytak, és fölülről úgy tűntek, mintha kényes, folyékony
falikárpit miriád mintáját alkotnák. Melyik az Élet Folyója?
– Én mindet ugyanolyannak látom – vallotta be Luka.
Szorajának is megvolt a maga vallomása.
– Ebben a szintben vagyok a legbizonytalanabb – mondta kissé
szégyenkezve. – De ne aggódj! Elviszlek oda! Ez Vidraígéret!
Luka elborzadt.
– Úgy érted, amikor azt mondtad, hogy segítesz átugrani négy szintet,
nem voltál biztos az utolsóban? És még a haladásunkat se mentettük el,
úgyhogy ha ezt elrontod, akkor végünk, és újra meg kell csinálnunk az
utolsó kettőt?...
Az Inzultáná nem szokott a bírálathoz, és tűzpirosra váltott az arcszíne;
ő meg Luka akkor és ott összeveszett volna, ha nem vonják el a
figyelmüket hangos harákolások. De harákolások hallatszottak, és ők
morcosan elfordultak egymástól, hogy lássák, mi folyik.
– Bocsánat – harákolt az Elefánttojó –, de nem siklottatok el valami
fontos fölött?
– Vagy valaki fölött – mondta az Elefántgácsér. – Illetve két valaki
fölött.
– Fölöttünk – tisztázta az Elefánttojó.
– Kik vagyunk mi? – tudakolta az Elefántgácsér. – Szalondíszek vagy
talán a Mágia Világának híres Memóriamadarai?
– Éttermi fogások – folytatta az Elefánttojó, miközben Senkapira
tekintett –, vagy talán akik egész életüket azzal töltötték, hogy úsznak az
Idő Folyamában, és Limányokra vadásznak az Idő Folyamában...
– ...isznak az Idő Folyamából, olvasnak az Idő Folyamából...
– ...és mindent összevetve úgy ismerik az Idő Folyamát, mintha az
anyjuk lenne... mert valamiképpen az is, mivel egész életünkben táplált
bennünket... és mindenképpen jobban ismerjük, mint holmi Inzultáná
Vidrből, ami még csak a Folyó mellett sincs.
– Ami azt jelenti – következtetett az Elefántgácsér diadalmasan –, hogy
ha mi nem tudjuk megkülönböztetni a Folyót ettől a Trillió Utánzattól,
akkor, drágáim, senki sem tudja.
– Na tessék – mondta Szoraja Lukának, arcátlanul learatva a dicsőséget.
– Mondtam, hogy mindent megoldok, és megoldás itt is lesz.
 Luka úgy döntött, hogy nem szól vissza. Végül is ez Szoraja repülő
szőnyege.
Az elefántormány rendkívüli szerv. Mérföldekről megérzi a vizet.
Megérzi a veszélyt, meg tudja állapítani, hogy a közelgő idegenek
barátok-e vagy ellenségek, és a félelmet is érzi. És nagyon sajátos
szagokat is megérez nagy távolságból: a családtagok és barátok szagát,
meg persze az otthon édes illatát.
– Vigyél le minket – mondta az Elefántgácsér, és az ismét tágasabb
méretűre bővült szőnyeg leszállt a vízi utak labirintusa felé. A két
Elefántkacsa magasra emelt ormánnyal állt elöl, s ormányuk vége lefelé
görbült. Luka figyelte, ahogy a két vég egyszerre rándul: balra, jobbra és
megint balra. Mintha egymással táncolnának az ormányok, gondolta. De
csakugyan ki tudják-e szagolni az Idő Folyamát, amikor oly sok más és
kétségtelenül zavaró vízszag veszi őket körül?
Míg az Elefántkacsák ormánya táncolt, a fülük is keményen dolgozott,
mereven elállt a fejüktől, és hallgatta a Folyó suttogását. A víz sose néma,
amikor mozgásban van. A csermelyek csacsognak, a patakok mormognak,
és egy nagyobb, lassúbb folyó mélyebb, bonyolultabb dolgokat mond. A
nagy folyamok alacsony frekvencián beszélnek, túl alacsonyan, hogy az
emberi fül meghallja, még a kutyafülek sem veszik ki a szavát; az Idő
Folyama pedig mind közül a legalacsonyabb frekvencián mondta meséit,
és csak az elefántfül hallhatta dalait. Az elefántkacsák azonban lehunyták
szemüket. Az elefántszem kicsi, száraz, és egyáltalán nem lát nagyon
messzire. A látásnak nem volt haszna az Idő Folyamának keresésekor.
Múlt az idő. A repülő szőnyeg lassan ide-oda hullámozva szállt a
Trillió- és Egyfelé Ágazó Út fölött. A nap süllyedt a nyugati égbolton.
Mindenki éhes és szomjas volt, amíg Szoraja mágikus tölgyfa ládájából
elő nem került egy sereg étel és ital. „Szerencsénk van, hogy az
Elefántkacsáknak madárétvágyuk van, nem pedig elefántfalánkságuk –
gondolta Luka –, mert az elefántok folyton esznek, és talán még ezt a
bámulatos ládát is kiürítenék." A délutáni árnyak megnyúltak a tájon. Az
Elefántkacsák nem szóltak. Luka a fény gyérülésével egyre kevésbé
reménykedett. Talán így végződik az utazás, hogy minden reménye belefúl
a vízi útvesztőbe. Talán így...
– Arra! – kiáltotta az Elefánttojó, és az Elefántgácsér megerősítette:
– Igen, arra, vagy három mérföldnyire.
 Luka odarohant közéjük. Ormányukat most egyenesen maguk elé
nyújtották, mutatták vele az utat. A szőnyeg leereszkedett az Elágazó Utak
fölé, és felgyorsult. Fák, bokrok és folyók suhantak el sebesen alattuk.
Aztán az Elefánttojó egyszer csak felkiáltott:
– Állj! – Megérkeztek.
Sötétedett, és Luka nem látta, mi a különleges ebben a folyóban, de hőn
remélte, hogy a Memóriamadaraknak igazuk van.
– Le – mondta az Elefántgácsér. – Meg kell érintenünk, csak hogy
biztosak legyünk.
A szőnyeg egyre lejjebb süllyedt, míg már a víz felszíne fölött lebegett.
Az Elefánttojó bedugta ormánya végét a folyóba, aztán diadalmasan
fölemelte a fejét.
– Biztos! – kiáltotta, és boldog rikkantással mindkét Elefántkacsa
leugrott a repülő szőnyegről az Idő újra fölfedezett Folyamába.
– Otthon! – kurjantották. – Semmi kétség! Ez az a hely!
Nagy sugarakban fröcskölték egymásra a Folyó vizét, aztán erőt vettek
magukon. Az Idő Folyama megérdemli, hogy óvatosan bánjanak vele.
Nem játék.
– Bizonyos – mondta az Elefántgácsér. – Száz százalék. – Kissé
megbiccentette a fejét. Medve, a kutya, aki büszke volt a saját orrára,
álmélkodott és egy kicsit szégyellte is, hogy ő nem tudta megtalálni az
utat. Kutya, a medve szintén álmélkodott és feszengett, s mogorván
megtagadta a Memóriamadaraktól a gratulációt. Senkapi mintha elmerült
volna a gondolataiban, és szintén nem szólt semmit. – Köszönöm,
hölgyek, fiúk, átlagos orrú állatok és furcsa, természetfeletti lények, akik
őszintén szólva kissé hátborzongatók – mondta az Elefántgácsér csípősen.
– Köszönet mindnyájatoknak. Nem kell tapsolnotok.

A Mágia Világában az éjszaka elevenebb lehet a nappalnál, attól

függően, hogy hol van az ember. Perisztánban, a Képzeletbeli Lények
Országában az az éjszaka, amikor az óriások, a bhútok rendszerint
lopakodva próbálják elrabolni az alvó periket. Az Álmok Városában,
Khvábban az éjszaka az az időszak, amikor minden lakos álma életre kel
és lejátszódik az utcákon – a szerelmi ügyek, veszekedések, szörnyek,
borzalmak, örömök mind ott tolonganak a sötét sikátorokban, és az ember
álma néha az éjszaka végére beleszökken valaki más fejébe, akinek az
álma zavarba ejtő és meglepő módon az illető fejében köt ki. Vidrben
pedig, ahogy Szoraja mesélte Lukának, mindenki a legocsmányabbul,
legvadabbul és legkiszámíthatatlanabbul viselkedik a napnyugta és hajnal
közti órákban. A Vidrák túl sokat esznek, túl sokat isznak, ellopják a
legjobb barátjuk autóját, sértegetik a nagymamájukat, és kövekkel
dobálják Vidr Első Királyának, az ő ősének bronzarcát, akinek lovas
szobra a palota kapujánál áll.
– Rossz magaviseletű nép vagyunk, az igaz – sóhajtott fel –, de arany a
szívünk.
A Trillió- és Egyfelé Ágazó Út vidékén azonban kísértetiesen csöndes
volt az éj. Nem repültek denevérek a hold előtt, nem csillogtak ezüstös
manók a bokrok mögött, nem lopakodtak vad gorgók arra várva, hogy az
óvatlan utazót kővé változtassák. A csönd, a süket hallgatás szinte
félelmetes volt. Nem ciripeltek tücskök, nem harsantak távoli hangok a víz
felett, nem portyáztak éjszakai állatok. Szoraja, aki látta, hogy Lukát kissé
elbátortalanítja a csend, megpróbált egy kis normalitást csempészni a
helyszínre.
– Segíts összehajtani ezt a szőnyeget! – utasította, és jó vidramódra
hozzátette: – Persze ha nem vagy túl ügyetlen vagy faragatlan.
Rátették az Argót a Folyóra, és beszálltak. A Memóriamadaraknak nem
kellett vontatniuk a hajót – a Résam repülő szőnyeg ezt könnyedén
elvégezte. De még egy varázsszőnyeg is méltányol néhány órás pihenést,
és Szoraja az Argó fedélzetén eltette Résamot éjszakára. Luka megfogta a
puha selyem két sarkát, és követte az Inzultáná utasításait, majd
álmélkodva látta, hogy a szőnyeg egyre tovább hajtogatja magát, mintha
csak hajtogató levegőből készült volna. Végül akkora négyzetre hajtogatta
össze magát, hogy már nem volt nagyobb és vastagabb egy zsebkendőnél,
és vele együtt eltűnt az összes varázslatos bútor is.
– Tessék – mondta Szoraja, és zsebre tette a szőnyeget. – Köszönöm,
Luka. – Aztán emlékeztetve magát az előbbiekre hozzátette: – Nem
mintha nagyon sok hasznodat vettem volna.
Az állatok már aludtak. Senkapi, aki sosem aludt, úgy viselkedett,
mintha nagyon emberi módon lenne kimerült – csendben pihent, üldögélt
az Argó orrában, átfogta a lábát, és szalmakalapos fejét a térdére hajtotta.
Luka ráébredt, hogy apja állapota nyilván javult kissé, mert Senkapi most
kicsit áttetszőbbnek tűnt. „Talán ezért fáradt – gondolta Luka. – Minél
erősebb az apám, annál gyengébb Senkapi."
Luka tudta, hiba lenne, ha túl sok reményt fűzne e boldog
visszaforduláshoz. Hallott már róla, hogy a beteg emberek néha
félrevezető kis „javuláson" esnek át, mielőtt belezuhannának a... a végbe...
Ő is nagyon fáradtnak érezte magát, de nem engedhette meg magának az
alvást.
– Tovább kell mennünk – mondta Szorajának. – Miért viselkedik
mindenki úgy, mintha lenne fecsérelni való időnk?
A csillagok fent voltak, és megint táncoltak, mint azon az éjszakán,
amikor Rásid elaludt, Luka pedig nem tudta, hogy ez jó jel-e, de attól
tartott, hogy rossz.
– Menjünk – esdekelt. De Szoraja odalépett hozzá és megölelte úgy,
hogy az egyáltalán nem volt bántó, majd egy pillanattal később Luka már
mélyen aludt a karjában.
Korán ébredt, jóval hajnal előtt, de nem ő nyitotta ki elsőnek a szemét.
A Memóriamadarak meg az állatok még aludtak, de Senkapi föl s alá
járkált aggódó tekintettel (ez jó jel vagy rossz? – tűnődött Luka). Szoraja a
horizont felé bámult, és ha Luka nem tudja, hogy rettenthetetlen, azt hitte
volna, hogy fél. Odalépett mellé, és legnagyobb meglepetésére az
Inzultáná megfogta és megszorította a kezét.
– Mi a baj? – kérdezte Luka, mire ő hevesen megrázta a fejét, és először
nem válaszolt.
Aztán halkan így szólt:
– Nem lett volna szabad, hogy idehozzalak. Ez nem neked való hely.
Luka türelmetlenül válaszolt:
– Semmi baj. Már itt vagyunk. Tovább kell mennünk, és meg kell
találnunk a mentési pontot.
– És aztán? – kérdezte Szoraja.
– Aztán – hebegte Luka –, aztán azt tesszük, ami sorra kerül.
– Mondtam, hogy a szőnyeg nem tud átjutni a Nagy Tűzkarikákon –
mondta Szoraja. – Pedig a Mágia Szíve és minden, amit keresel, azok
mögött van. Hasznavehetetlen. Szerencsénk van, hogy eddig eljutottunk.
Vissza kell vinnem téged.
– Ezek a Tűzkarikák... – szólalt meg Luka.
 – Ne kérdezd – felelte Szoraja. – Hatalmasok és áthatolhatatlanok, ennyi
az egész. A Nagymester gondoskodik róla.
– És amikor azt mondod, hogy a Nagymester...
– Egyszerűen lehetetlen – tört ki az Inzultáná, és igazi könnyek
csillogtak a szemében. – Sajnálom. Nem lehet megcsinálni.
Senkapi sokáig hallgatott, de most közbeszólt.
– Ha ez így van – mondta akkor a fiúnak valószínűleg magának kell
kitalálnia. Azonkívül még mindig van hatszáztizenöt élete, plusz még egy,
amihez nyilván ragaszkodnia kell. És a kutyájának meg a medvéjének is.
Szoraja kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de Luka lótni-futni kezdett
az Argón.
– Ébredjetek! Ébredjetek! – ordibálta, és az állatok morgolódva
ébredeztek. Szorajához fordult, és határozottan így szólt: – A mentési
ponthoz. Kérlek.
Az Inzultáná megadón bólintott.
– Legyen, ahogy akarod – mondta, és elővette a zsebéből a repülő
szőnyeget.
Acélgyűrű van a szőnyeg minden sarkán, vette észre Luka (de este még
nem voltak ott, amikor a Résam összehajtogatta magát?), és az Argót most
kötelekkel e gyűrűkhöz kapcsolták. Az Elefánttojó és az Elefántgácsér
felváltva ült a szőnyegen és vezette át a csalfa vizek labirintusán, az Idő
igazi Folyama mentén. És bár a szőnyeg gyorsan röpült, hosszú volt az út,
és Luka megkönnyebbült, amikor végre megpillantotta a mentési pont
aranylabdáját, amely úgy himbálózott, mint egy kis bója. A
Memóriamadarak kalauzolásának elismeréseképp megkérte őket, hogy
üssenek rá a labdára, mire az Elefánttojó beugrott a Folyóba, és a fejével
megbökte az aranygömböt. A Luka látómezejének jobb felső sarkában
lévő szám gyorsan 3-ról 4-re, 5-re, majd 6-ra váltott; de ő nem figyelt,
mert abban a pillanatban, amikor az Elefánttojó ráütött a mentési pontra,
az egész világ is megváltozott.
Minden elsötétült, de nem jött az éj. Valamiféle mesterséges, fekete,
mágikus sötétség volt ez, amelyet ijesztésre szántak. Aztán közvetlenül
előttük a sötétségből előbukkant egy hatalmas tűzgolyó, amely fülsiketítő
bömböléssel emelkedett föl az égbe, hogy ott óriási lángfalat alkosson.
– Végigmegy a Mágia Szíve körül – suttogta Szoraja. – Innen most az
elejét látni. Ez az első Karika. – Aztán egy második és harmadik bömbölés
hallatszott, mindegyik hangosabb az előzőnél, és két újabb hatalmas
lángkarika jelent meg, a második nagyobb az elsőnél és a harmadik
nagyobb a másodiknál, úgyhogy föl-le tudtak mozogni az első körül, és
hárman áthatolhatatlan tripla gátat alkottak, mint három óriási tüzes fánk
az égben. A tűz eleinte vörösesnarancs színe gyorsan fakult, míg a karikák
szinte fehérré nem lettek. – A legforróbb tűz a világon – mondta Szoraja
Lukának. – Fehér izzás. Most már érted, amit mondani akartam?
Luka értette. Ha ezek az égő fánkok körülveszik a Mágia Szívét – a
Szavak Zuhatagát, a Bölcsesség Tavát, a Tudás Hegyét, mindent –, akkor a
keresés reménytelen.
– Ez a tűz – mondta reményvesztve –, a tűz, amiből a Karikák vannak,
ez nem ugyanaz a tűz, mint az Élet Tüze... vagy az?
Senkapi a fejét rázta.
– Nem – mondta. – Ez a közönséges tűz, ami hamuvá változtat mindent,
amihez ér. Az Élet Tüze az egyetlen láng, ami teremt... ami nem pusztít,
hanem helyreállít.
Luka nem talált szavakat. Az Argó fedélzetén állt a sötétben, és a
lánglepleket bámulta. Medve, a kutya, és Kutya, a medve némán odaállt a
két oldalára. Aztán váratlanul mindketten elnevették magukat.
– Hahaha! – ugatta Medve, a kutya, majd levetette magát, a hátára
fordult, és a lábait lengette. – Hahahahaha!
Kutya, a medve pedig táncra perdült a fedélzeten, amitől az Argó
riasztóan billegett ide-oda.
– Hohó! – bömbölte. – Ha nem láttam volna, nem hinném el. Ennyi
hűhó után... ennyi az egész?
Szoraja zavarba jött, és még Senkapi is hökkentnek látszott.
– Mi a csudát műveltek, ostoba bestiák? – érdeklődött a vidri Inzultáná.
Medve, a kutya feltápászkodott, és levegő után kapkodott a nagy nevetés
után.
– De figyeljetek – kiáltotta. – Ez Neszta, semmi más. Ez csak egy nagy,
böhöm, túlméretezett Neszta, ennyi hűhó után.
– Miről beszélsz? – kérdezte Szoraja. – Nincs is ott senki!
– Neszta – vihogott Kutya, a medve. – Láng Nagymester Nevezetes és
Szenzációs Tűzattrakciója. Ne-Sz-T-a, Neszta! Így neveztük a cirkuszban.
Szóval, mindezek mögött Ág kapitány áll! Tudhattuk volna.
– Ti ismeritek a Nagymestert? – tátotta el a száját Szoraja.
 – Nagymester, bah! – felelte Medve, a kutya. – Szélhámos volt a Valódi
Világban, és szélhámos itt is. Ezek a fantasztikus védőgyűrűk, amiktől úgy
félsz, egyáltalán nem védőgyűrűk.
– Neszta egy illúzió – magyarázta Kutya, a medve. – Füst és tükrök!
Mágikus trükk. Valójában egyáltalán nincs ott.
– Megmutatjuk – mondta Medve, a kutya. – Tudjuk, hogyan működik.
Tegyél minket partra, és mi egyszer s mindenkorra véget vetünk ennek a
butaságnak.
Senkapi figyelmeztetőn fölemelte a kezét.
– Biztosak vagytok benne – kérdezte –, hogy a cirkuszotok Ág kapitánya
ugyanaz, mint a Mágikus Világ Láng Nagymestere? Honnan tudhatjátok
biztosan, hogy ezek a Nagy Tűzkarikák nem igaziak, még ha a cirkuszi
illúzió hamis volt is?
– Nézzetek föl – mondta Luka élesen. – Ezek honnan kerültek ide?
Fejük fölött az égen az óriási lángoktól félelmetesen megvilágítva hét
keselyű körözött, nyakukon fodor, mint európai nemeseknek a régi
festményeken, vagy mint a cirkuszi bohócoknak.
Ez ismét nevetésre késztette Medvét, a kutyát és Kutyát, a medvét.
– Haha! – kacagott Kutya, a medve, és kiugrott a partra az Argóról. – A
vén Ág csőrös cimborái most rontották el a trükkjét, mert átrepültek rajta!
– Haha! – bólintott rá Medve, a kutya. – Mindenki figyeljen!
Mindketten egyenesen a Nagy Tűzkarikákhoz szaladtak, és eltűntek a
lángok közt.
Szoraja felsikított, Luka pedig a szája elé kapta a kezét; aztán a Karikák
egy villanással eltűntek, a fény megváltozott, Medve és Kutya futva jött
vissza, Luka látómezejének jobb felső sarkában a számláló 7-re váltott, és
felbukkant előttük a Mágia Szíve, amelyet a Napok Hajnala világított meg.
A Mágia Szíve – és Ág kapitány, aki egy tűzokádó sárkányon ült.
 6
Egyenesen a Mágia Szívébe
– Ez is illúzió? – kérdezte Luka merészen Ág kapitánytól. – Ez is egy
undok mágikus trükk?
Ág kapitány valami olyasmivel válaszolt, amit talán mosolygásnak
szánt, de valamiféle vicsorgás lett belőle.
– A Biztonság – mondta – nem Illúzió. A Biztonság minden Világ
Alapja. Ó, jaj! Azokat, akik a Biztonság területén dolgoznak, gyakorta
félreértik, rendszeresen ócsárolják és sokszor semmibe veszik azok,
akiknek az épségét és értékeit védjük, mi mégis tovább küzdünk. A
Biztonság Fenntartása, ifjú barátocskám, Hálátlan Hivatás, ezt tudatom
veled; a Biztonság mégis Fenntartandó. Nem, a Biztonság nem Ámítás.
Teher, és rám méretett. Szerencsére nem egyedül dolgozom; és egy hű
Tűzbogár... – Luka látta, hogy kis, árulkodó láng lebeg Ág vállánál – ...aki
sietve, minden akadályt és zavart legyőzve hírt hoz nekem arról, hogy a
tolvajok úton vannak, egy ilyen Bogár nem lóvátétel vagy
szemfényvesztés gyümölcse. Egy ilyen Bogár az Erény Gyermeke. És
Hárpia Sárkány sem valami bűvészmutatvány eredménye... mint
nemsokára meglátod.
Hajas és haragos ember volt ez az Ág, akinek hennával festett tincsei
úgy álltak el a fejétől, mint dühödt, narancsszínű kígyók; állszőrzetes
ember is, akinek rozsdavörös szakálla úgy meredt minden irányba, mint a
rosszkedvű nap sugarai; szemöldökös ember, akinek mérges, skarlátszín
pamacsai fölfelé és kifelé kunkorodtak a fenyegető fekete szem fölött; és
fülszőrös ember is hosszú, merev, karmazsin fülszőrcsomókkal, amelyek
kifelé tekeredtek mindkét húsos hallószervéből. Vérvörös szőr sarjadt elő
Ág inggallérja meg a kalózkabát ujja alól, és Luka elképzelte, hogy a
kapitány egész testét bőséges növényzet borítja, mintha a test olyan föld
lenne, amelynek egyetlen termése a szőr. Szoraja, aki szintén lángvörös
hajú lény volt, azt suttogta Luka jobb fülébe, hogy talán e Nagymester
bőséges bozontja miatt van rossz hírük a vörös hajúaknak.
 A szőr volt Ág látható haragja. Luka látta abból, ahogy hullámzott,
ahogy ökölként rázta magát feléje. De miért ilyen dühös a kapitány?
Persze ott volt az a kis ügy, amikor Luka az átkával elpusztította a
cirkuszát, ez világos; de először is most kiderült, hogy az a cirkusz
mellékes dolog volt, a Mágia Szíve Kapuőrének Valódi Világ-beli
játszótere, másodszor pedig ez a szőr már nagyon-nagyon régóta nőtt,
úgyhogy Ág kapitány nyilván dühös volt egész életében, vagy ha
véletlenül halhatatlan, akkor haragos már az Idő kezdete óta.
– Az eredeti neve Menoitiosz – suttogta Senkapi Luka bal fülébe –, és ő
volt valaha a Düh Titánja, amíg az Istenek Királya türelmét nem vesztette
a zsémbessége miatt, majd megölte egy villámmal, és behajította az
alvilágba. Végül visszatérhetett ebbe az alacsony állásba... most nem más,
mint ajtónálló... úgyhogy itt van, és sajnálattal kell közölnöm, hogy
cudarabb a kedve, mint valaha.
A hét keselyű elhelyezkedett a levegőben Ág és a sárkány fölött, mint
ételre váró vendégek a lakomán. Ág azonban egy pillanatig játékos
kedvében volt.
– Más helyeken, például a Valódi Világban – mondta a sárkány hátáról,
mintha csak magában beszélne, miközben elnézett a távolba, és
elgondolkodó arcot öltött – az olyan borzalmas lényeket, mint a Jeti, a
Nagyláb, a Kibírhatatlanul Kellemetlen Gyerek, én szívesebben nevezem
térbeli szörnynek. Vannak, de ezen kívül semmi, változtathatatlanok, ezért
mindig ugyanolyanok. Ellenben itt, ahol semmi keresnivalótok, és ahol
rövidesen nem lesztek többé, a mi szörnyeink időbeli szörnyek is; azaz
lehetnek egyik szörny a másik után. Hárpiát itt valójában Dzsaldíbadalnak
hívják, és Mágikus Kaméleon: igazi átváltozóművész az öreg Dzsaldí, ha
az akar lenni, de jobbára csak egy lusta semmirekellő. Mutasd meg nekik,
Hárpia, miért is ne? Végül is nem kell sietnünk, hogy sárkánytűzön főzzük
őket. A keselyűk még várhatnak az ebéddel.
Hárpia, a sárkány – vagy helyesebben Dzsaldíbadal, az Átváltozó –
olyan hangot adott, ami nagyon hasonlított egy fáradt kígyósóhajra, aztán
borzasztó kelletlenséggel átalakult először óriási fémkocává, majd egymás
után hatalmas, bozontos, skorpiófarkú bestiává, Utálatos Karbunkulussá
(tükrös lénnyé, amelynek gyémánt csillogott a fejében), jókora
anyateknőssé és végül morcos beletörődéssel vissza, sárkánnyá.
 – Gratulálok, Hárpia – mondta Ág kapitány gúnyosan, fekete szeme
csillogott, bozontos szakálla pedig úgy lobogott az arca körül, mint egy
gonosz gyufa vörös lángja. – Kitűnő bemutató volt. És most, lusta bestia,
láss hozzá, és süsd meg ezeket a tolvajokat elevenen, mielőtt kijövök a
sodromból.
– Ha húgaim segítnének, s feloldanák a rossz varázst – vágott vissza
Hárpia meglehetős kedvességgel a hangjában és meglepő rímekben –, nem
lennének gaz beszédek, s megint a Pokol várna, lásd.
– Kik a húgai? Hol vannak? – sziszegte Luka Senkapinak; de ekkor
Hárpia tüzet fújt az Argóra, és az egész világ lángokban állt.
„Fura ügy ez az életvesztés – gondolta Luka. – Éreznem kéne valamit,
de nem érzek." Aztán észrevette, hogy a látóterének bal felső sarkában
lévő számláló ötven élettel mutat kevesebbet. „Gyorsan kell
gondolkodnom – ébredt rá –, különben itt fogynak el az esélyeim."
Ugyanarra a helyre került, ahol az előbb volt, és Medve meg Kutya is. A
Mágia Világának lakói sértetlenek voltak, bár Szoraja hangosan
sopánkodott.
– Ha le akarnék sülni – mondta –, kiülnék a napra. Kérlek, fordítsd
másfelé azt a lángszórót.
Senkapi a szalmakalapját vizsgálgatta, amely kissé megperzselődött.
– Ez nem jó – morogta. – Szeretem ezt a kalapot.
BLLLÖÖÖRRR! Újabb sárkánytűz, újabb ötven elvesztett élet.
– Jaj, az ég szerelmére – kiáltotta Szoraja. – Hát nem tudod, hogy a
varázsszőnyegek kényes anyagból készülnek?
Az Elefántkacsák rendkívül feldúltak voltak.
– A Memória kényes virág – panaszolta az Elefántgácsér. – Nem viseli
jól a hőt.
A dolgok gyorsan válságosra fordultak.
– Hárpia húgait – mormolta Senkapi – jégtömbökbe fagyasztották az
Álimok arrafelé, Sniffelheim Jégországában, hogy Hárpia
engedelmeskedjen Ág parancsainak.
BLLLÖÖÖRRR! „Százötven élet elment pillanatok alatt, és csak
négyszázhatvanöt maradt", gondolta Luka, miután ismét összeállt; és
amikor ezúttal körülnézett, Szoraja és a varázsszőnyeg teljesen eltűnt.
„Elhagyott minket – gondolta. – Ami azt jelenti, hogy végünk."
Ekkor Kutya, a medve föltett Dzsaldíbadalnak egy kérdést.
 – Boldog vagy? – tudakolta, mire a szörny csodálkozva nézett.
– Miféle kérdés ez? – kérdezett vissza Hárpia, zavarában megfeledkezve
a rímelésről. – Éppen azon vagyok, hogy halálra égesselek benneteket, és
akkor te ezt kérdezed tőlem? Mit számít az neked? Tegyük fel, hogy
boldog vagyok; akkor te is boldog vagy? És ha nem vagyok boldog, akkor
együtt érzel velem?
– Például – erősködött Kutya, a medve – kapsz eleget enni? Mert látom,
hogy a bordáid kitüremkednek a pikkelyeid alatt.
– Azok nem a bordáim – felelte Hárpia hamis tekintettel. – Azok
valószínűleg azok az emberek, akiket legutóbb felfaltam.
– Tudtam – mondta Kutya, a medve. – Éheztet, ahogy a cirkuszi
állatoknak sem adott eleget enni. Egy csontos sárkány szomorúbb látvány
még egy vézna elefántnál is.
– Miért pocsékolod az időt? – mennydörögte Ág kapitány Hárpia hátán.
– Rajta, készítsd ki őket.
– Mi a Valódi Világban fellázadtunk ellene – mondta Medve, a kutya –,
és nem tudott semmit tenni ellene, úgyhogy azon a helyen az jelentette
neki a véget.
– Főzd meg őket! – üvöltötte Ág kapitány. – Grillező, süsd meg, fújd le,
perzseld meg őket! Medvekolbászt vacsorára! Kutyaszeletet! Fiúpofát!
Főzd meg őket, és együnk!
– A húgaim – mondta Hárpia gyászosan Medvének, a kutyának. – Amíg
fogságban vannak, nincs választásom, azt kell tennem, amit mond.
– Mindig van választásod – mondta Kutya, a medve.
– Azonkívül – hallatszott egy hang az égből – talán ezeket a húgokat
keresed?
Az Argó fedélzetén mindenki fölfelé nézett; és ott, magasan a fejük
fölött állt a vidri Szoraja királynő Salamon király Varázsszőnyegén, a
Résamon, amely elég nagyra nőtt ahhoz, hogy három hatalmas, reszkető
szörnyet szállítson, akik kiszabadultak jégbörtönükből, de túlságosan
átfagytak, hogy repüljenek, túl rosszul érezték magukat, hogy
átváltozzanak, de éltek és szabadok voltak.
– Bahut-Szárá, Badló-Badló, Gjárá-Dzsinn! – kiáltotta Hárpia
örvendezve. A három megmentett Átváltozó erőtlen, de boldog
nyögésekkel válaszolt. Ág kapitány határozottan rémültnek látszott Hárpia
hátán.
 – M-mindenki őrizze meg a nyugalmát – mondta kissé dadogva. – Hadd
emlékeztessek mindenkit, hogy én csak parancsot teljesítettem, hogy az
Álimok, a Tűz Őrei tették e derék hölgyeket jégre, és engem arra
utasítottak, hogy működjem együtt veled, Hárpia, és őrizzük a Szív
Kapuját. Azt is értsék meg, hogy a Biztonság szigorú gazda, aki miatt
kemény döntéseket kell hozni, és ennek következtében megtörténhet, hogy
ártatlanok szenvednek a nagyobb jó érdekében. Hárpia, te ezt érted, ugye?
– Csak a barátaim szólíthatnak Hárpiának – mondta Hárpia, és finom kis
rándulással levetette Ág kapitányt a hátáról. Ág éppen Hárpia füstölgő orra
alatt puffant. – És te nem vagy a barátom – tette hozzá –, úgyhogy szólíts
Dzsaldíbadalnak. És sajnálattal közlöm, hogy nem, nem értem.
Ág kapitány felállt, hogy szembenézzen a sorsával. Tényleg úgy festett,
mint egy nyomorult kalóz, csupa szőr és semmi fegyver.
– Utolsó szó? – kérdezte Dzsaldíbadal kedvesen.
Ág kapitány az öklét rázta.
– Visszatérek! – bömbölte.
Dzsaldíbadal pikkelyes fejét csóválta.
– Nem – mondta –, attól tartok, nem. – Aztán hatalmas lángot okádott,
amely beburkolta Ág kapitányt, és amikor a láng kihunyt, már nem volt
kapitány, csak egy apró, dühösnek látszó hamuhalom. – Valójában persze –
tette hozzá, amint Ág úgymond kidőlt, és keselyűcsapata elrepült a távoli
égbe, hogy sose lehessen látni őket többé – ott vannak a Szív Hatalmai,
amelyek életre kelthetik, ha úgy határoznak. De nincs itt sok barátja, és azt
hiszem, valószínűleg eljátszotta az utolsó lehetőségét. – Erősen ráfújt az
orra alatt lévő kis hamukupacra, amely szétszóródott a négy világtáj felé.
– És most, fiatalúr – mondta egyenesen Lukára nézve –, és Kutya úr meg
Medve úr, hogyan lehetek a segítségetekre?
A varázsszőnyegen ülő húgai próbaképpen csapkodtak a szárnyukkal.
– Mi is segítünk nektek – mondta Badló-Badló, az Átváltozó, és Bahut-
Szárá meg Gjárá-Dzsinn jóváhagyón bólintott.
Szoraja Inzultáná összecsapta a tenyerét örömében.
– Ez még jobb – ujjongott. – Már egy egész hadseregünk van.
A nagy lelkesedésben senki nem vette észre, hogy egy kis Tűzbogár
elrepült tőlük, ahogy a szárnya bírta, egyenesen a Mágia Szívébe, s úgy
suhant, ahogy a futótűz a kedvező szélben.
 Senkapi furcsán viselkedik, gondolta Luka. Izeg-mozog, folyton a
szalmakalapja megperzselt karimájánál vakarózik. Ingerültnek látszik, föl
s alá járkál, dörzsölgeti a tenyerét, és rövid szavakban beszél, ha
egyáltalán megszólal. Néha szinte áttetsző, máskor szinte szilárd, úgyhogy
Rásid Kalifa otthon, Kaháníban nyilván az életéért küzd, és a küzdelem
talán rosszul hat Senkapi kedélyére. De Luka másra is gyanakodni kezdett.
Talán Senkapi csak viccelt vele, csak a tulajdon vacak mulatsága miatt
játszott vele. Ki tudja, miféle elferdült humorérzéke van egy ilyen
lénynek? Talán egyáltalán nem számított rá, hogy Luka ilyen messzire jut,
és valójában nem tetszik neki a gondolat, hogy most maga az Élet Tüze
felé repülnek. Talán nem volt őszinte, és nem akarja, hogy a keresés
folytatódjék. Alaposan kell figyelnie, gondolta Luka, nehogy Senkapi az
utolsó pillanatban mindent elrontson. Úgy néz ki, jár és beszél, mint
Blabla-sah, de ettől még nem Luka apja. Talán Medvének és Kutyának van
igaza: Senkapiban jottányit se lehet bízni. Vagy talán valami vita dúl
benne, talán az átvett Rásidság harcban áll a halállénnyel, amely az
átvételt csinálta. Talán mindig ilyen a haldoklás: vita élet és halál közt.
„Hogy ki nyeri meg a vitát, az a jövő kérdése – gondolta Luka. – Most
pedig nem szabad úgy gondolnom rá többé, mint a papámra."
Szoraja varázsszőnyege megint a levegőben volt, miután rövid időre
leszállt, hogy fölvegye az összes utazót és persze az Argót is. Dzsaldí,
Szárá, Badló és Dzsinn, a négy Átváltozó, sárkányformában repült zárt
alakzatban a Résam mellett, a szőnyeg négy oldalán, védve a lehetséges
támadás ellen. Luka lenézett és látta maga alatt az Idő Folyamát, amely a
(még mindig messzi és ezért nem látható) Szív Szívénél elhelyezkedő
távoli és láthatatlan Bölcsesség Tavából folyt – bele a hatalmas Körkörös
Tenger Körébe, majd ki belőle, amelynek fenekén, Luka ezt tudta, az óriási
Fenéklakó Féreg alszik, aki úgy fekszik egész testével a Kör körül, hogy a
feje beleharaphat a farkába. A Körön kívül, e pillanatban közvetlenül a
szőnyeg alatt terültek el a Rossz Magaviseletű Istenek jókora területei –
mely istenekben már senki sem hitt, csak az emberek által valaha mesélt
történetekben léteztek.
– Már semmi hatalmuk a Valódi Világban – mondta annak idején Rásid
Kalifa a kedvenc süppedős foteljában, Lukával az ölében –, úgyhogy már
régen mindannyian a Mágia Világában vannak, az ősi északi istenek, a
görög és római istenek, a dél-amerikai istenek és a sumér meg egyiptomi
istenek is. Azzal töltik az idejüket, a végtelen, időtlen idejüket, hogy úgy
tesznek, mintha még mindig isteniek volnának, játsszák az összes régi
játékukat, újra és újra megvívják ősi háborúikat, és megpróbálnak
elfeledkezni arról, hogy manapság senki se nagyon törődik velük, sőt még
a nevükre sem emlékeznek.
– Ez elég szomorú – mondta Luka az apjának. – Hogy őszinte legyek, a
Mágia Szíve olyan, mint a bukott szuperhősök menhelye.
– Ezt azért nekik ne mondd – felelte Rásid Kalifa –, mert mind
pompásan, fiatalosan, fényesen és... hmm, tökéletesen festenek. Ha az
ember isteni vagy akár volt isteni, annak megvannak az előnyei. És a
Mágikus Világban még mindig használni tudják a szuperhatalmukat. Csak
a Valódi Világban hatástalanok már a mennykőcsapásaik meg a bűbájaik.
– Szörnyű lehet nekik – mondta Luka – hogy olyan sokáig imádták és
bálványozták őket, aztán egyszerűen megszabadultak tőlük, mint a tavalyi,
divatjamúlt ruháktól.
– Különösen a mexikói azték istenségeknek – mondta Rásid az ijesztő
hangján. – Mert ők hozzászoktak, hogy emberáldozatokat kapnak; élő
emberek torkát vágták el, és a vérük az istenek kőkelyhébe folyt. És most
nincs vér, amit ezek az elavult istenek innának. Hallottál a vámpírokról? A
legtöbbjük vérszomjas, hosszú fogú, meg nem halt azték isten.
Huitzilopochtli! Tezcatlipoca! Tlahuizcalpantecuhtli! Macuilcoz-
cacuauhtli! Itztlacoliuhqui-Ixquimilli...
– Állj, állj – könyörgött Luka. – Nem csoda, hogy az emberek már nem
imádják őket. Senki sem tudja kiejteni a nevüket.
– Vagy lehet, hogy mind annyira rosszul viselkedett – mondta Rásid.
Ez felkeltette Luka figyelmét. A rossz magaviseletű isteneket furcsa
elképzelni. Az isteneknek nem példát kellene-e mutatniuk azoknak,
akiknek az istenei?
– A hajdani korokban nem – mondta Rásid. – Ezek a hajdani, ma
állástalan istenek rendszerint ugyanolyan rosszul viselkedtek, mint az
emberek, vagy tulajdonképpen még rosszabbul, mert istenek lévén
nagyobb méretekben viselkedhettek rosszabbul. Önzők voltak, gorombák,
tolakodók, hiúk, rosszindulatúak, erőszakosak, bosszúállók, buják,
torkosak, mohók, lusták, csalárdak meg ostobák, és mindezt túlzásba
vitték, mert szuperhatalmuk volt. Amikor mohók voltak, el tudtak nyelni
egy várost, és amikor dühösek, meg tudták fojtani a világot. Amikor az
emberek ügyeibe avatkoztak, szíveket törtek, nőket raboltak és háborúkat
indítottak. Amikor lusták voltak, ezer évig aludtak, és amikor a kis
trükkjeiket alkalmazták, az emberek szenvedtek és meghaltak. Néha az
egyik isten még meg is ölt egy másikat, mert ismerte a gyenge pontját, és
megtámadta, ahogy a farkas esik áldozata torkának.
– Talán jó is, hogy eltűntek – mondta Luka –, de ettől a Mágia Szíve
nyilván sajátos hely lett.
– Semmi sem sajátosabb a világegyetemben – felelte Rásid.
– És mi van azokkal az istenekkel, akikben még mindig hisznek az
emberek? – kérdezte Luka. – Ők is a Mágia Szívében vannak?
– Te jó ég, dehogy – mondta Rásid Kalifa. – Ők még mindig itt vannak
velünk.
Rásid emléke elhalványult, és Luka azon kapta magát, hogy képzelet
szülte táj fölött repül, amely tele van törött oszlopokkal és szobrokkal,
mesebeli és legendás teremtményekkel, akik futkároznak és szállnak
közöttük. Ott – amott! – két hatalmas, törzs nélküli kőláb,
Ozymandiasnak, az Urak Urának maradványai. Itt esetlenül egy jókora,
durva bestia, szfinxszerű, csak hím és foltos, egy hiénatestű férfi és az
ocsmány röhögése, amely az elragadtatott, romboló hangjával elpusztít
minden házat, templomot, dombot vagy fát, ami az útjába kerül. És ott! –
igen, pont ott! – maga a Szfinx! Igen, biztosan az! A Nőfejű Oroszlán!
Amint megállítja az idegeneket, és ragaszkodik hozzá, hogy beszélgessen
velük...
– Nagy kár – mondta Szoraja. – Folyton ugyanazt a találós kérdést teszi
fel mindenkinek, de senki sem veszi a fáradságot, hogy válaszoljon, mert
már mindenki ismeri. Tényleg valami új műsor kellene neki.
Gigantikus tojás sétált alattuk hosszú, tojássárgája színű lábon. Szárnyas
unikornis repült tova. Furcsa, háromrészes lény – krokodil, oroszlán és
víziló – igyekezett a Körkörös Tenger felé. Egy kutyaformájú, apró isten
látványa felizgatta Medvét.
– Ez Xolotl – figyelmeztette Szoraja. – Tartsd magad távol tőle. Ő a
balszerencse istene.
Ez nagy csalódást okozott Medvének, a kutyának.
– Miért kell a Balszerencsének kutyának lennie? – panaszolta. -A Valódi
Világban egy hűséges kutya jó szerencsét jelent a gazdájának. Nem csoda,
hogy ezeknek a balszerencseisteneknek végük.
 Luka nem bírta magában tartani a megjegyzést, miszerint a Mágia Szíve
némiképp elhanyagoltnak tűnik. Az egyiptomiak piramisai porladnak, és
az északi negyedben egy óriási kőrisfa kidőlt, három hatalmas gyökere az
ég felé nyújtózkodik. És ha azok a rétek arrafelé valóban az elíziumi
mezők, ahol a nagy hősök lelke él örökké, miért olyan barna a fű?
– Ezek a helyek tényleg rossz állapotban vannak – mondta Luka, mire
Szoraja szomorúan bólintott.
– A Mágia eltűnik a világegyetemből – mondta. – Nem kellünk már,
legalábbis mind ezt hiszitek a Nagy Definícióitokkal meg a csekély
kilátásaitokkal. Egy nap majd arra ébredtek, hogy eltűntünk, és akkor
rájöttök, milyen az élet a Mágiának akár az elképzelése nélkül. De az Idő
megy tovább, és semmit az égvilágon nem tehetünk ellene. Szeretnétek –
kérdezte felderülve – megnézni a Szépségek Csatáját? Azt hiszem, ilyen
tájban van.
A szőnyeg elindult egy nagy pavilon felé, amelyet hét aranyszínű
hagymakupola koronázott, s mindegyik csillogott a reggeli napfényben.
– De nem kellene távol maradnunk ezektől az istenektől meg
istennőktől? – vetette ellene Luka. – Biztosan nem akarjuk, hogy lássanak,
hogy megtudják, megjöttünk. Végül is tolvajok vagyunk.
– Nem látnak benneteket – felelte Szoraja. – Ha a Valódi Világból
vagytok, akkor vakok a létezésetekre. Nem léteztek számukra, ahogy ők
sem léteznek már a ti számotokra. Egyenesen odamehettek bármennyi
istenhez vagy istennőhöz, azt mondhatjátok nekik, hogy „huhu",
megcsíphetitek az orrukat, és ők úgy tesznek majd, mintha nem történt
volna semmi, vagy mintha csak egy légy zavarta volna meg őket. Ami a
környékről való olyan személyeket illeti, mint jómagam, velünk nem
törődnek. Nem szerepelünk a történeteikben, ezért úgy gondolják, nem
számítunk. Hülyeség tőlük, de ők ilyenek.
„Akkor ez valamiféle kísértetváros – gondolta Luka –, és ezek az
állítólagos mindenhatók valamiféle alvajárók vagy önmaguk árnyai.
Olyan, mint egy mitológiai élménypark, nevezhetnénk Istenföldének, csak
bennünket kivéve nincsenek látogatók, mi meg azért jöttünk, hogy
elcsenjük az egyik legbecsesebb tulajdonukat." Megkérdezte Szoraját:
– De ha nem látnak minket, akkor ugye, könnyű lesz ellopni az Élet
Tüzét? Mely esetben nem kellene sietnünk és ellopnunk?
 – A Szív Szívében, amely a Körkörös Tengerben van, ahol a Bölcsesség
Tava fürdik az Örök Hajnalban – mondta Szoraja –, nagyon mások a
dolgok. Ott már egy sincs ezekből a gügye, alvajáró, kirúgott istenekből.
Az az Álimok, a Három Dzsó Országa, akik az Idő egészét őrzik. Ők a Tűz
Legfőbb Őrei, és semmi sem kerüli el a figyelmüket.
– A Három Dzsó?
– Dzsó-Huá, Dzsó-Hai és Dzsó-Aégá – felelte Szoraja immár suttogva. –
Ami Volt, Ami Van és Ami Lesz. A Múlt, a Jelen és a Jövő. Minden Tudás
Birtokosai. Az Álimok: az Idő Háromsága.
Az arany hagymakupolák most közvetlenül alattuk csillogtak, de Luka
csak az Élet Tüzére tudott gondolni.
– Akkor hogyan jutunk el a Dzsók mellett? – suttogta vissza Szorajának,
aki egy vállvonással és bánatos mosollyal széttárta a karját.
– Tudod már az elejétől fogva – mondta –, hogy soha senkinek nem
sikerült még. De van valaki, aki általában errefelé ólálkodik, ő talán a
segítségünkre lehet. Általában rejtőzködik, de itt lehet a legkönnyebben
megtalálni. Szereti nézni, amikor a Szépségek csatáznak.
Leszállt a repülő szőnyeggel egy jókora rododendronbozót mögött, ami
elég nagy volt ahhoz, hogy elrejtse az Argót.
– Kevés mágikus lény érinti meg a rododendront – mondta Lukának –,
mert mérgezőnek hiszik. Ha volnának Jetik a környéken, felfalnák persze,
de ez nem az Utálatos Havasi Ember otthona, és az Argó itt biztonságban
lesz egy darabig.
Azzal összehajtotta a szőnyeget, zsebre tette, és a hagymakupolás épület
felé indult. A négy Átváltozó fémkocává alakult át, és jócskán
csörömpölve baktattak Szoraja, Senkapi, Luka, a Memóriamadarak,
Medve, a kutya, és Kutya, a medve mellett a Csatapavilon felé, amelyből
hangos, dühödt lárma hallatszott: az istennők harcának hangjai.
– Mekkora bárgyúság – mondta Szoraja. – Amiatt harcolnak, hogy
melyikük a legszebb, mintha számítana. A szépségistennők a
legrosszabbak. Több ezer év óta hízelegnek nekik és kényeztetik őket,
halandók és halhatatlanok áldozzák fel az életüket értük, és ennek
következtében hihetetlen, hogy mi mindenre érzik magukat feljogosítva.
Csakis a legjobb felel meg nekik, és ha másé, akkor mi van? Biztosra
veszik, hogy jobban megérdemlik, mint a tulajdonosa, legyen az akár
ékszer, akár palota, akár ember. De most itt vannak hatalmuk temetőjében,
és a szépségük miatt már nem indulnak el hadihajók, és emberek sem
halnak bele a szerelembe, úgyhogy nem maradt más, mint hogy
harcoljanak egymással egy vacak koronáért, egy címért, ami nem jelent
semmit: mind közül a legszebb.
„De hát az te vagy... te vagy mind közül a legszebb – szerette volna
mondani Luka. – Nézd, hogyan repdes vörös hajad a szélben, és akkor ott a
szemed, az arcod tökéletessége, és én még azt is élvezem, amikor
sértegeted az embereket, és nem szeretem, amikor szomorúnak hallatszol."
Sajnos túl félénk volt ahhoz, hogy fennhangon kiejtsen ilyen zavarba ejtő
szavakat, és ekkor nagy éljenzés tört ki, egyre hangosabb lett, úgyhogy
Szoraja különben sem hallana semmit.
A pavilonban nyüzsgő tömeg a fantasztikus, mesebeli és legendás
lények olyan gyülekezete volt, amely néhány nappal ezelőtt még
bámulatba ejtette volna Lukát, de most szinte számított rájuk. „Nézd csak,
itt vannak a faunok... szarvval, kecskefüllel meg kecskepatával... és büszke
kentaurok toporzékolnak – gondolta, s meglepődött, hogy mennyire nem
érzi meglepőnek a Mágia Világát. – És szárnyas emberek... lehet, hogy
angyalok?... angyalok néznék a nők harcát?... ez nem hangzik jól. És
feltehetően az összes többi szurkoló különböző istenbandák alacsonyabb
rendjeiből való, az istenek szolgái, gyerekei és állatai eljöttek a délelőtti
mulatságra."
Épp ekkor repült ki az első istennő a csetepatéból. A levegőben
bukfencezett, pont Luka feje fölött, közben sikoltozott dühében, és
púderezett, gésaszerű szépségből ocsmány, hosszú fogú banyává változott,
majd vissza gésává. A harci csarnok ajtajának ütközött, és eltűnt.
– Azt hiszem, ez a Kisimodzsin nevű, japán raszecu volt – mondta
Senkapi az istennői harcok szakértőjeként. (A csata közelsége
szemlátomást javította a kedélyét.) – A raszecu valójában inkább démon,
mint istennő, mint az iménti átalakulásából is láthattátok. Ebben a
társaságban, úgy tűnik, kilóg az osztályából; számítani lehetett rá, hogy őt
ütik ki elsőnek.
Amikor Kisimodzsin távozott a pavilonból, Luka még hallotta fejhangú
átkát.
– Hasadjon szét a fejed hétfelé, mint a bazsalikom virága.
– Ez az úgynevezett ardzsaka-átok – magyarázta Senkapi Lukának. – A
Valódi Világban rettenetes, de e félelmetes nőstények ellen szánalmasan
hatástalan.
Luka nem sokat látott a harcból, de egyik társát se kérte volna meg
szívesen, hogy emelje föl. A tömeg feje fölött mennykőcsapkodást látott,
és hangos robbanások villantak a küzdőtérben. Nagy pillangófelhőket és
madárrajokat látott, amelyek láthatóan szintén egymással harcoltak.
– Van egy kis harc Mylitta, a sumér holdistennő, meg Xochiquetzal, az
azték vámpíristennő közt – jelentette Senkapi. – Nem tetszik nekik, hogy
mindkettejüknek madár- és pillangókísérete van... a szépségistennők
mindig egyedülállóak akarnak lenni!... úgyhogy általában rögtön
egymásnak esnek, és a szárnyas barátaik is. A két hölgy rendszerint kiüti
egymást, meghagyják a pályát a főszereplő lányoknak.
A római szerelemistennőt, Venust korán eltávolították, és ő, miközben
kitántorgott a csarnokból, visszaillesztette két levágott karját.
– A rómaiakat nem tartják sokra itt, a Mágia Szívében – ordította
Senkapi a ricsajban. – Először is hajléktalanok. Híveik sose találtak ki
nekik Olümposzt vagy Valhallát, úgyhogy őszintén szólva úgy kóborolnak
errefelé, mint a csavargók. Azonkívül mindenki tudja, hogy csak a
görögök másolatai, és ki akar másodrendű felújítást nézni, amikor az
eredeti filmet is nézheti ingyen?
Luka azt kiabálta, hogy nem tudta, van isteni gáncsoskodó sorrend is.
– És akkor ki áll a tetején? – rikkantotta. – A volt istenek melyik csapata
a Főisteneké?
– Megmondom, kik vágnak fel a legjobban – üvöltötte Senkapi. – Az
egyiptomiak, az biztos. És ezekben a csatákban gyakran az ő lányuk,
Hathor végez az élen.
Ez alkalommal azonban a ciprusi görög Aphrodité volt az utolsó állva
maradt istennő. Miután a babiloni Istár és a valkűrök úrnője, Freya
eszméletlenre verte egymást a sárbirkózó ringben, a fogadók kedvence, a
tehénfülű Hathor – hasonlóan alakváltoztató, mint Dzsaldí meg a húgai,
csak sokkal hatalmasabb, aki felhővé és kővé is tudta változtatni magát –
elkövette azt a hibát, hogy rövid időre fügefává változott, ami lehetővé
tette Aphroditénak, hogy kivágja. Úgyhogy a csata végén Aphrodité lépett
a nagy Tükörhöz, a Szépség Legfőbb Bírájához, és feltette a híres kérdést:
tükröm, tükröm, mondd meg nékem és így tovább; Aphrodité kapta meg a
tükör elismerését: te vagy a legszebb, ahogy szokás.
 – Hát – mondta Senkapi ez jó edzés, és holnap megint mind itt lesznek.
Nem sok mindent lehet csinálni errefelé. Nem tudnak otthon ülni, hogy
tévét nézzenek, és edzőterembe se járhatnak.
A győztes Aphrodité átment a tömegen, és szívélyesen, bár kissé
gépiesen integetett. Egyszer alig néhány méterre volt Lukától, aki látta,
hogy a tekintete furcsán üveges, és a végtelenbe mered. „Nem csoda, hogy
nem látja a valóságot – gondolta. – Csak önmagát látja."
Körülnézett Szoraja után, de ő eltűnt.
– Valószínűleg unatkozott – mondta Senkapi. – Odakint megtaláljuk.
Amikor kiléptek a Harci Csarnokból, megmutatta a közönség néhány
érdekes tagját Lukának. Az asszír Humbaba meztelen, pikkelyes óriás volt
szarvakkal és oroszlánmancsokkal. Farka élő kígyót formázott apró,
cikázó, villás nyelvvel.
– És fütyije is van – jegyezte meg Luka örvendezve. – Ez már valami,
egy fütyis kígyó, ilyet még soha nem láttam.
És nem sokkal e vadonatúj látvány mögött néhány közép-ázsiai
Boramez állt, akik kisbáránynak látszottak, csakhogy a lábuk két
különböző, hosszú, húsos gyökérből volt, édesburgonyából és
paszternákból. „Báránysült és zöldség – gondolta Luka. – Nyam! Ezekből
a lényekből igazi, tápláló étel lehetne." Több háromfejű troli is állt a
tömegben, meg sok csalódott valkűr, akik abban reménykedtek, hogy az ő
lányuk, Freya lesz majd a győztes.
– Na, nem baj – mondogatták egymásnak a maguk dallamos, nyugodt,
jóindulatú északi módján –, hol-nap is lesz nap.
Szoraja a rododendronbokrok előtt várakozott ártatlan képpel, ami olyan
szokatlan volt tőle, hogy Luka azonnal gyanút fogott: valamit forral.
– Mi folyik itt? – kérdezte, aztán taktikát változtatott. – Mindegy –
folytatta. – Csak pocsékoljuk az időt. Induljunk el, jó?
– Egyszer volt, hol nem volt – mondta Szoraja álmodozva –, volt egy
karaoke nevű indián törzs. Nem volt Tüzük, ezért szomorkodtak, fáztak, és
soha egyetlen hangot sem énekeltek.
– Ez most nem a mesék ideje – mondta Luka, de Szoraja nem vett
tudomást róla, és folytatta.
– A Tüzet egy Ekoarak nevű, istenszerű lény teremtette – mondta
ugyanazon az álmodozó, dallamos hangon, amelyről Lukának el kellett
ismernie, hogy gyönyörű, pontosan olyan, mint az anyja hangja, amelyet
megnyugtató volt hallgatni –, de ő elrejtette egy zenélődobozba, és rábízta
két öreg boszorkányra azzal az utasítással, hogy semmiképpen nem
adhatják oda a karaokéknak...
– Remélem, kisül ebből valami – vágott közbe Luka kicsit gorombán, de
az Inzultáná csak elmosolyodott, mert végső soron így beszéltek a Vidrák
is.
– Kojot határozott úgy, hogy ellopja a Tüzet – mondta. Medve, a kutya a
fülét hegyezte.
– Ez a történet egy hős prérifarkasról szól? – kérdezte reménykedve.
Szoraja róla sem vett tudomást.
– Maga mellé vette az Oroszlánt, a Nagymedvét, a Kismedvét, a
Farkast, a Mókust és a Békát, hogy segítsenek neki. Elhelyezkedtek a
boszorkányok sátra meg a karaoke falu közt, és vártak. Kojot azt mondta
az egyik karaoke indiánnak, hogy menjen el a boszorkányokhoz, és
támadja meg a sátrukat. Amikor ő így tett, azok előjöttek a seprűjükkel, és
utánaszaladtak, hogy elkergessék. Kojot berohant, orrával kinyitotta a
dobozt, ellopta az égő zsarátnokot, és menekült. Amikor a boszorkányok
látták, hogy rohan a Tűzzel, megfeledkeztek az indiánról, és inkább
Kojotot üldözték. Kojot suhant, mint a szél, és amikor elfáradt, átadta az
égő fát az Oroszlánnak, aki egészen a Nagymedvéig szaladt, aki viszont a
Kismedvéhez és így tovább. Végül a Béka lenyelte a Tüzet, és lemerült a
folyó vizébe, ahová a boszorkányok nem tudták követni, aztán kiugrott a
folyó túlpartján, és kiköpte a Tüzet a karaoke falu száraz fájára, amely
ropogva égett, és a lángok magasra nyújtóztak az ég felé, mire mindenki
ujjongott. Az indián nemsokára visszatért, miután bement a boszorkányok
sátrába (miközben ők Kojotot üldözték), ellopta az egész zenélődobozt, s
azután a karaoke faluban meleg lett, és mindenki folyton énekelt, mert a
varázslatos zenélődoboz egyre csak játszotta a népszerű dalokat.
– Jó... ó... ó – mondta Luka kétkedőn. – Ez elég szép történet, de...
Kojot elősomfordált a rododendronbokrok közül, vadnak meg
nyugatinak látszott, és késznek mindenre. Buenos días, kölyök, mondta
laza, ereszkedő hanghordozással. Barátnőm, az Inzultáná említette, hogy
tán segítségre lenne szükséged. Ha engem kérdezel, azt hiszem, minden
segítségre szükséged van, amit csak meg tudsz szerezni. Magabiztos,
farkasos kacajt hallatott. Figyelj, Tűztolvaj. Nálam senkinek nincs több
tapasztalata a tűztolvajlás vonalán, kivéve tán egyetlen egyént – nagy
egyén volt ő is –, de az után, ami legutóbb történt vele, ő nem elérhető.
Nem bír segíteni. Gondolom, elszállt a mersze.
– Mi történt vele? – kérdezte Luka, de nem igazán akarta tudni.
Elkapták, mondta Kojot nyersen. Kikötötték egy sziklához azt a nagy
embert. Sí, senor. Kifeszítették a könyörtelenek könyörületére bízva. Egész
nap Sas marcangolta a máját, ami aztán a 3-Dzs varázslatával minden
éjjel begyógyult és újranőtt, úgyhogy Sas zabálhatja az idők végezetéig.
Még valamit?
– Nem, köszönöm – felelte Luka, nem először gondolva arra, hogy egyre
bizonytalanabbnak érzi magát. Ám sokkal bátrabb hangot ütött meg, és
folytatta. – De hogy őszinte legyek, gyanakszom. Eddig mindenki azt
mondta, hogy a Tüzet még soha nem lopták el a Mágia Világának egész
története során. És most azt mondod, Kojot, hogy te elloptad, és hogy az a
veterán is ellopta, akiről beszélsz. Akkor mi az igazság? Mindenki
hazudott nekem egész idő alatt, és valójában könnyebb ellopni a Tüzet,
mint ahogy bárki elismerte?
Szoraja így válaszolt:
– Jobban el kellett volna magyaráznunk neked a dolgokat. Senkapinak
kellett volna megtennie rögtön az elején, és nekem is. Igazad van, ha
megbántva érzed magad. Szóval, az igazság a következő. A Mágia Világa
sok formát ölt különböző időkben meg helyeken, és sok különböző neve is
van. Megváltoztatja a helyét, elrendezését és törvényeit, ahogy a Valódi
Világ története korról korra halad. Igaz, hogy a Tűztolvajoknak több
alkalommal és helyen sikerült megkaparintaniuk az Istenek Tüzét. De
senki nem járt sikerrel, mióta a Mágia Szíve felöltötte jelenlegi alakját és
formáját ezen a helyen, ebben az időben, itt és most. Ez az igazság. Az
Alimok mindig itt voltak... végső soron nincs menekvés a Múlt, Jelen és
Jövő elől, ugye?... de a dolgok intézését sokáig a korabeli istenekre
hagyták, azokra a volt istenekre, akiket itt látsz, azokra az ügyetlen
istenségekre, akik nem mindig végeztek nagyon jó munkát. Most az
Alimok maguk vették át az ügyek felügyeletét. Mindent átszerveztek. Az
Élet Tüzét hermetikus védelemmel látták el. A Három Dzsó mindent tud.
Dzsó-Huá még a legapróbb részletét is ismeri a Múltnak, Dzsó-Hai még a
legapróbb eseményét is látja a Jelennek, és Dzsó-Áégá meg tudja jósolni a
Jövőt. Senkinek sem sikerült ellopnia a Tüzet, mióta ők átvették a
parancsnokságot.
 – Ó – mondta Luka, aki szörnyen csalódottnak érezte magát, mert annak
gondolata, hogy Senkapi, Szoraja és mindenki más elhallgatta előle a
sikeres Tűztolvajokat, rövid időre reménnyel töltötte el. Ha Kojot meg
tudta csinálni, gondolta még az imént, akkor ő is meg tudja. De a
kérészéletű optimizmus sercegve kihunyt, mint az alaposan lelocsolt tűz,
amikor Szoraja elmagyarázta az igazságot. Megadón visszafordult
Kojothoz. – Miféle segítségre gondolsz? – kérdezte.
Ez a gyönyörű hölgy itt nagyon kedves hozzád, én meg adósa vagyok a
régi kedvességeiért, mondta Kojot, miközben valamit rágcsált. Azt
mondja, tán át tudnálak vezetni a belső vidéken, amit tán meg tudnék tenni.
Azt mondja, tán szükséged lesz valakire, aki csinál egy carrera de
distracciónt. Egy elterelő futást. Azt mondja, nézzem meg, össze tudom-e
szedni a régi bandát, és meg tudom-e csinálni azt az elterelést, amíg te
végrehajtod az őrült kísérletedet. Azt akarja, hogy vonjam el a 3-Dzs
figyelmét, amíg te a dicsőségért futsz.
Ekkor Szoraja mondott valamit, ami minden reményt kiszívott Lukából.
– Oda nem tudlak bevinni – mondta. – Az Alimok országába. Ha
meglátják, hogy Bölcs Salamon Varázsszőnyege belép a légterükbe, és ha
észreveszik őt – bólintott Senkapi felé utálkozó arckifejezéssel –,
márpedig hidd el, hogy észreveszik, akkor azonnal vége a játéknak; bajt
szimatolnak majd, minden erejükkel nekünk támadnak, és én nem vagyok
elég erős ahhoz, hogy nagyon sokáig visszatartsam őket. Ezért akartam
megtalálni Kojotot. Azt szeretném, hogy legyen terved.
– Én veled megyek – mondta Medve, a kutya hűségesen.
– Én is – mondta Kutya, a medve rekedtes, fivéri hangon. – Valakinek
vigyáznia kell rád.
A Memóriamadarak félszegen álltak egyik úszóhártyás lábukról a
másikra.
– A tűzlopás nem igazán nekünk való – mondta az Elefánttojó. – Mi
csak emlékszünk a dolgokra, ennyi az egész. Csak emlékezők vagyunk.
Az Elefántgácsér otrombán hozzátette:
– Mindig emlékezni fogunk rád.
Az Elefánttojó dühös pillantást vetett rá.
– Úgy érti – mondta keményen oldalba bökve társát hogy Szorajával
fogunk várni a visszatérésedre.
Az Elefántgácsér hümmögött.
 – Nyilván – mondta. – Nyilván rosszul mondtam. Nyilván várni fogunk.
Nyilván ezt akartam mondani.
Senkapi leguggolt, hogy Luka szemébe nézhessen.
– Szorajának igaza van – mondta, és zavarba ejtette Lukát azzal, hogy
Rásid Kalifa legkomolyabb és legkedvesebb hangján beszélt. – Én nem
mehetek veled. Oda nem.
– Van itt még valami, amit el kellett volna mondaniuk nekem – felelte
Luka mérgesen. – Mindkettejüknek. Hogy fogom ezt megcsinálni maguk
nélkül?
Dzsaldíbadal, az Átváltozó határozottan így szólt:
– Mi még itt vagyunk neked.
Hárpia húgai most már teljesen összeszedték magukat a jeges
megpróbáltatás után, és lelkesen bólogattak, amitől malacfülük fémesen
csörrenve verődött a fejükhöz.
– Mi a Szív teremtményei vagyunk – mondta Badló-Badló. Luka
legalábbis azt gondolta, Badló szólt, hiszen a sok Átváltozás miatt nehéz
volt megjegyezni, hogy a négy nővér közül melyik melyik.
– Így van – mondta talán Bahut-Szárá. – A három Dzsó ránk nem fog
gyanakodni.
– Köszönöm – felelte Luka hálásan –, de talán visszaváltozhatnátok
sárkányokká. A sárkányok hasznosabbak lehetnek a fémdisznóknál, ha
megtámadnak bennünket.
A négyszeres átalakulás gyorsan lezajlott, és Luka örömmel látta, hogy
az Átváltozók színe is különböző lett, ami megkönnyítette az
azonosításukat: Hárpia (Dzsaldí) vörös sárkány volt, Badló zöld, Szárá
kék, Gjárá-Dzsinn pedig, négyük közül a legnagyobb, aki tizenegy
átalakulást tudott végrehajtani, aranyszínű.
– Akkor ez rendben – mondta Luka. – Medve, Kutya, Dzsaldí, Szárá,
Badló, Dzsinn és én. Heten egyenesen a Szív Szívébe.
– Szólíts Hárpiának – mondta Hárpia. – Most már barátok vagyunk. És
különben sem szerettem soha az igazi nevemet.
Kojot kiköpte az ebédje maradékát, és megköszörülte a torkát. Nem
felejtettél el valamit, chico? Vagy szándékosan sértesz meg nyilvánosan az
ajánlatom elutasításával annak ellenére, hogy nagylelkű és tisztességes is?
Valamint a tudatlanságod és az én különleges szakértelmem ellenére?
 Luka őszintén nem tudta, mit válaszoljon. Ez a Kojot Szoraja barátja,
úgyhogy megbízható, vélte Luka, de tényleg szükség van rá? Talán az a
legjobb, ha csak beosonnak anélkül, hogy bármely irányba, sőt a rosszba
elvonnák az Alimok figyelmét?
– Egy dolgot mondjon meg – rontott rá Senkapira, akit egyre kevésbé
szeretett. – Hány szinten kell még átjutnom? Van ez az egy számjegyű
számlálóm itt fönn, jobbra, az heten áll...
– A hét kitűnő – felelte Senkapi. – A hét tényleg lenyűgöző. De nem
teljesíted a nyolcas szintet, ha nem sikerül ellopnod az Élet Tüzét...
– Ami, hogy világosan beszéljünk, soha nem fog menni... legalábbis a
Mágikus Világ jelenlegi alakjában nem – vetette közbe Luka haragosan. –
A jelenleg hatályban lévő Játékszabályok szerint.
– És a kilences szint a leghosszabb meg a legnehezebb mind közül –
tette hozzá Senkapi. – Abban kell visszajutnod az induláshoz, és
visszaugranod a Valódi Világba anélkül, hogy elkapnának. És mellesleg a
Mágia egész Világa fegyverrel fog üldözni. Az a kilences szint.
– Csodás. Kösz szépen – mondta Luka.
– Szívesen – felelte Senkapi hűvös, kemény hangon. – Úgy tűnik,
emlékeztetnem kell rá, hogy ez a te ötleted volt. Határozottan emlékszem,
hogy ezt mondtad: „menjünk". Vagy talán tévedek? – Ez egyáltalán nem
Luka apjának hangja volt. Hanem egy olyan lényé, aki el akarja szívni
apjától az életet. Luka minden eddiginél erősebben gyanította, az egész
kaland csak arra szolgál, hogy Senkapi elüsse az időt, mielőtt az igazi
munkáját elvégzi. Csak valami tennivaló kell neki.
– Nem – mondta Luka. – Nem téved.
Ekkor hangos lármát hallott.
Hangos, hangos, HANGOS lármát.
Valójában, ha „hangosnak" nevezzük e lármát, az olyan, mintha a
cunamit csupán nagy hullámnak neveznénk. Ahhoz, hogy leírjuk, milyen
hangos ez a hangosság, gondolta Luka, akkor azt kellene például
mondanunk, hogyha a Himalája kő és jég helyett hangokból állna, akkor ez
a lárma lenne a Mount Everest; vagy ha nem is az Everest, akkor
határozottan az egyik nyolcezres csúcs. Luka megtanulta Rásid Kalifától,
aki a legkevésbé hegymászó az emberek közül, viszont szereti a jó
felsorolásokat, hogy tizennégy nyolcezres csúcs van a Földön: csökkenő
sorrendben az Everest, a K2, a Kancsendzönga, a Lhoce, a Makalu, a Cso-
Oju, a Dhaulagiri, a Manaszlu, a Nangá Parbat, az Annapúrna, a Gásábrum
I, a Broad Peak, a Gásábrum II és a gyönyörű Sisapangma. Nem lenne
ilyen könnyű felsorolni a tizennégy leghangosabb lármát, gondolta Luka,
de egészen biztosan tudta, hogy ez az első háromban volna. A
Kancsendzönga szintjén legalább.
A lárma egyre szólt, tovább és tovább, Luka meg befogta a fülét. A
Mágia Szívében mindenhol pokoli ricsaj tört ki. Tömegek rohantak
minden irányba, szárnyas lények emelkedtek a levegőbe, úszók ugrottak a
vízbe, lovasok pattantak lovukra. Általános mozgósítás, gondolta Luka,
aztán egy szempillantás alatt megértette a lárma okát. Mindenkit
fegyverbe szólítottak.
Megváltozott a játék, muchacho, szaladt oda Kojot, hogy Luka fülébe
üvöltsön. Most kell a segítség, itt az idő. Ezt a lármát senki sem hallatta
errefelé több száz éve. Ez a Nagy Lárma. A Tűzriadó.
„Nyilván a Tűzbogár riadóztatott – ébredt rá Luka hirtelen, és utálta
magát, amiért megfeledkezett a kis, árulkodó lángról, a Mágia Világának
legapróbb, de úgy tűnik, az egyik legveszedelmesebb biztonsági őréről. –
Ág kapitány vállánál lebegett, aztán eltűnt. Nem figyeltünk rá, és most
megfizetjük a nemtörődömség árát."
Végre-valahára elhallgatott a Tűzriadó szirénája, de a körülöttük zajló
hisztérikus tevékenység, ha lehet, még lázasabb lett. Szoraja bevonszolta
Lukát a rododendronbokrok mögé.
– Amikor megszólal a Tűzriadó, az két dolgot jelent – mondta. – Azt,
hogy az Álimok tudják, valaki megpróbálja ellopni az Élet Tüzét. És azt,
hogy a Mágia Szívének minden lakója képes látni a betolakodókat a riadó
lefújásáig, ami nem történik meg addig, amíg a tolvajt el nem kapják.
– Úgy érted, hogy engem most mindenki lát? – kérdezte rémülten Luka.
– És Medvét is meg Kutyát is?
Amikor ezt meghallották, a kutya és a medve is rohant, hogy elbújjon a
rododendronok mögött. Szoraja bólintott.
– Igen – mondta. – Itt csak egyet lehet tenni. Le kell mondanod a
tervedről, fel kell ülnöd a Résamra, és én olyan magasra szállok, amilyen
magasra csak tudok, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok, aztán
megpróbállak visszavinni a kezdőpontra, mielőtt rád találnak, mert ha
elkapnak, lehet, hogy a helyszínen Véglegszüntetnek mindhármatokat, s
még csak magyarázatot sem kérnek, hogy miért vagytok itt, és az okát sem
mondják meg a drasztikus intézkedéseiknek. Vagy bíróság elé állítanak, és
aztán Véglegszüntetnek. Az útnak vége, Luka Kalifa. Ideje hazamenni.
Luka hallgatott egy hosszú pillanatig. Aztán csak ennyit mondott:
– Nem.
Szoraja a tenyerével a homlokára csapott.
– Most meg felesel velem. Azt mondja, „nem". Áruld el a pompás
terved, te nagy hős. Nem, nem! Hadd találjam ki! Szembeszállsz a Mágia
Szívének összes istenével meg szörnyével egy kutya, egy medve és négy
sárkány társaságában, mert ennyi az egész támadóerőtök; és ellopjátok azt,
amit még soha nem loptak el, amit senki sem próbált meg több száz éve
ellopni, aztán hazamentek? Hogyan? Itt kellene vámom, hogy elvigyelek
benneteket, ugye? Persze, mindenképp. Akkor gyerünk. Ez a mesteri terv
úgy néz ki, mint ami határozottan működni fog.
– Majdnem igazad van – mondta Luka. – De elfelejted, hogy
segítségemre lesz Kojot elterelő futása is.
Várj, chico, mondta Kojot riadtan. Várj egy percet. Nem mondtam, hogy
megváltozott a játék? Ez az ajánlat már nem él.
– Figyelj – mondta Luka. – Mit csinálnak a tolvajok, amikor megszólal
a Tűzriadó?
Mentik az irhájukat. Senki se csinálta már több száz éve, de akkor azt
csinálták. Hasztalan. Még az öreg Titánt is elkapták, és kikötötték egy
sziklához, ahol egy öreg keselyű kezdte marcangolni...
– Sas – mondta Luka. – Azt mondtad, sas volt.
Megoszlanak a vélemények a madár fajtáját illetően. De a marcangolás
felől nincs kétség.
– Szóval – mondta Luka elszántan –, a futásnak semmi haszna, hacsak
nem váratlan irányba fut az ember. És most, hogy a Tűzriadó megszólalt,
melyik az az irány, amire senki se számít, hogy arra menekülünk?
Senkapi válaszolt Luka kérdésére.
– Az Élet Tüze felé – mondta. – A Szív Szívébe. A veszély felé. Igazad
van.
– Akkor – mondta Luka – arra fogunk menni.
 7
Az Élet Tüze
Az egész Mágikus Világban Vörös Riasztás volt. Sakálfejű egyiptomi
istenségek, kegyetlen skorpió- és jaguáremberek, óriási, egyszemű,
emberevő küklopszok, furulyázó kentaurok, akiknek muzsikája az
idegeneket sziklahasadékokba csalja, ahol örökre fogságba esnek, aranyból
és ékkövekből álló asszír kincsnimfák, akiknek értékes teste mérgezett
hálóba csábítja a tolvajokat, végzetes karmú griffmadarak, repülésre
képtelen baziliszkuszok, akik halálos szemükkel minden irányba
bámulnak, felhőlovon az égben lovagló valkűrök, bikafejű minotauruszok,
csúszómászó kígyónők és hatalmas rukhok – nagyobbak annál, amely a
tengerész Szindbádot a fészkébe vitte – a Tűzriadóra válaszul rohamra
indultak földön és levegőben, s vadásztak, csak vadásztak. A Körkörös
Tengerben, miután megszólalt a Riadó, sellők emelkedtek ki a vizekből
sziréndalaikat énekelve, hogy birodalmukba csábítsák az ocsmány
betolakodókat. Hatalmas, szigetméretű lények – leviatánok, szaratánok és
óriási ráják – lebegtek mozdulatlanul a Tenger felszínén; ha egy
betolakodónak meg kell pihennie az egyik bestia hátán, akkor az lebukik
és megfojtja, vagy átfordul, feltárja roppant száját meg éles,
háromszögletű fogait, és harapásnyi falatokban lenyeli a birtokháborítót.
A legszömyűbb pedig mind közül a gigantikus Fenéklakó Féreg volt, aki
vakon és bömbölve merült föl a Tenger általában néma mélyéből,
dühödten, hogy elpusztítsa a himpelléreket, akik megszólaltatták a
Tűzriadót, és megzavarták kétezer éves álmát.
E káoszban jelentek meg teljes fenségükben a Tűzistenek, hogy
megvédjék Iktüzsnavot, a Szív Szívébe vezető Egyetlen Hidat, a
szivárványt, amely átível az elválasztó Tenger felett, és lehetővé teszi,
hogy a kiváltságos kevesek belépjenek az Álimok földjére. Amateraszu, a
japán napistennő előbukkant a barlangból, ahol két ezredéven át duzzogott,
miután összeveszett fivérével, a viharistennel, a Kuszanagi nevű
varázskardot tartotta a kezében, és a napsugarak úgy röppentek ki a
fejéből, mint a dárdák. Mellette Kagucucsi, a lángoló gyermek, akinek
tüzes születésébe belehalt anyja, az isteni Izanami. És Surtr a maga tüzes
kardjával, könyökénél pedig társnője, Sinmara, aki szintén végzetes
tűzkardot fogott. És az ír Bel. És a polinéziai Mahuika a maga
lángkörmeivel. És a sánta Héphaisztosz, az olümposzi kovács, sápadt
római másával, Vulcanusszal az oldalán. És az inka Inti, az Emberarcú
Nap, meg az azték Tonatiuh, a vérre szomjazó, az Ötödik Világ korábbi
Ura, akinek kedvére annak idején évente húszezer embert áldoztak fel. És
óriási oszlopként mind fölé tornyosult az egyiptomi sólyomfejű Ré, aki
szúrósan éles madárszemével a leendő tolvajokat kutatta, vállán a Bennu
madár, a kócsag, amely az egyiptomi főnix volt, kezében harcra készen
hatalmas fegyverei, az uadzsetek, a napkorongok. E nagyszerű
kolosszusok őrizték a Hidat, s felhős homlokkal és gyilkos tekintettel
várakoztak.
A Mágia Szívének lakói szabadon rohangáltak a Hídon mindkét
irányban, s vadásztak, csak vadásztak; az űzött behatolók, gondolta Luka,
szemlátomást nem tudnak észrevétlen elhaladni Ré sólyomszeme előtt.
Lukának, aki társaival a rododendronbokrok mögött lapult, az az érzése
támadt, hogy a bozót összehúzódik, sorvad, és egyre alkalmatlanabb
menedéknek. Szíve túl gyorsan vert. A dolgok határozottan ijesztővé
váltak.
– Ezekben a volt istenekben az a jó – mondta Szoraja vigasztalón hogy
mind ragaszkodnak a régi történeteikhez. A Tűzbogár biztosan pontosan
jelent az Álimoknak: egy fiú, egy kutya, egy medve, mondja majd, de
amikor a Tűzriadó megszólal, itt mindenki szükségképpen a Szokásos
Gyanúsítottakat veszi üldözőbe.
– Kik a Szokásos Gyanúsítottak? – tudakolta Luka. Rájött, hogy suttog,
és azt szeretné, ha Szoraja is halkítana a hangján.
– Azok, akik akkor és ott voltak Tűztolvajok, amikor és ahol ezek az
istenek voltak az istenek – felelte Szoraja fölényesen legyintve. – Tudod.
Vagy – tette hozzá visszatérve régi, inzultánái habitusához – lehet, hogy
túlságosan tudatlan vagy. Lehet, hogy apád nem tanított meg annyira,
amennyire kellett volna. Lehet, hogy maga se tudta. – Aztán, amikor látta
Luka arckifejezését, lágyított a hangján, és megenyhült. – Az algonkin
indiánok Nyulat vették rá, hogy lopja el nekik a Tüzet – mondta –, és
Kojotról már tudsz. Hód és az Alakváltoztató Nanabozho ugyanezt tette
más törzseknél. Oposszum sikertelenül próbálkozott, de aztán Pók
nagyanyó agyagedényben lopta el a Tüzet a cserokiknak, amiről eszembe
jut – hallgatott el egy pillanatra –, hogy erre szükséged lesz.
Kis agyagedényt tartott a kezében. Luka belenézett. Vagy fél tucat,
fekete vetőburgonyának látszó dolog hevert gallyakból készített ágyon.
– Ez – mondta Szoraja – az egyik híres vidri Veder, és benne ott van
néhány híres Vergonya. Amint az Élet Tüze megérinti őket, ragyogóan
égnek majd, és nem lehet könnyen eloltani a tüzüket. – A fiú nyakába
akasztotta az edényt tartó bőrszíjat. – Hol is tartottam? – Gondolkodott
egy percig, aztán folytatta. – Á, igen. Maui, illetve neked Maui-tikitiki-a-
Taranga, ellopta a Tüzet Mahuika tűzistennő körmeiről, és a
polinéziaiaknak adta. Ő biztosan Mauira figyel majd. És így tovább.
Elmulasztottad megemlíteni az Első Tolvajt, mondta Kojot. A
legvénebbet és legnagyobbat. A Hegy Királyát. Mindannyiunk példaképét.
Aki az egész emberiségnek lopott.
– Prométheusz titán – mondta Szoraja – különös módon a fivére volt a
barátodnak, a néhai, meg nem siratott Ág kapitánynak. Nem mintha valaha
kijöttek volna egymással. Valójában ki nem állhatták egymást. Mindegy:
hárommillió-négyszázezer évvel ezelőtt csakugyan az Öregfiú volt az első
Tűztolvaj. De az után, ami akkor történt vele, a keresők valószínűleg nem
számítanak rá, hogy az öreg srác megkísérel még egy Tűzmenetet.
– Elszállt a mersze – emlékezett vissza Luka.
Nem volt helyes, mondta Kojot. Nem illendő, hogy megszégyenítsük a
nagyokat. De mióta Héraklész lelőtte a sast, az Öregfiú elég csendesen él.
– Vagy a keselyűt – mondta Luka.
Vagy a keselyűt. Egyikünk se volt ott akkor, hogy igazolja, az Öregfiú
meg nem sokat beszél mostanában.
– A másik jó dolog ebben a rohangálásban – mormolta Szoraja Luka
fülébe –, hogy könnyebben megközelíthetitek a Hidat, ha ti is rohangáltok,
és úgy néztek ki, mintha keresnétek magatokat.
Engem fognak keresni, meg a társaimat, mondta Kojot. Legjobb lesz, ha
különválunk. A levegő hajlamos kellemesen felmelegedni körülöttem. De
keressetek meg, ha futnom kell, és akkor ti is tegyetek meg mindent, ami
tőletek telik, és fussatok a dicsőségért. Azzal minden további nélkül
elügetett.
 Luka hirtelen ráébredt, hogy Senkapi eltűnt. Egy perce még ott volt,
figyelt, babrált a szalmakalapjával, aztán pakk, sehol se lehetett látni.
„Nagyon szeretném tudni, miben sántikál – gondolta Luka. – Nem nagyon
tetszik, hogy így eltűnt." Szoraja a vállára tette a kezét.
– Jobban boldogulsz nélküle – mondta.
Ekkor Hárpiának, a vörös sárkánynak eszébe jutott valami, és Luka
megfeledkezett Senkapiról.
– Egyszer régen húgunk, Gjárá-Dzsinn segített a Lovak Királyának,
hogy megszökjön Sniffelheimből – mondta a vörös sárkány aranyszínű
testvére felé bólintva. – Igen! A hatalmas Fürgét, azt a gigantikus, fehér,
nyolclábú paripát. ...minden kanyarban két lába volt, hogy úgy mondjam...
önkényesen, igazságtalanul bebörtönözték oda az Álimok, ahogy a
húgaimat is, amíg Szoraja királynő ki nem szabadította őket a hathatós
varázslatával. A Három Dzsó eldöntötte, hogy az Időben sehol nincs helye
egy nyolclábú csodalónak. Csak így: eldöntötték vita nélkül, mint a
zsarnokok; tekintet nélkül bárki érzéseire, még a Fürgéire is. Kegyetlenek,
féktelenek és önfejűek tudnak lenni, ha akarnak, hiába nevezik magukat
büszkén a Három Megváltoztathatatlan Igazságnak! Mindegy, Dzsinn volt
az, aki kiszabadította Fürgét a sárkánytüzével... az ő lehelete forróbb, mint
az enyém, Badlóé vagy Száráé, és elég forrónak bizonyult ahhoz, hogy
megolvassza az Örök Jeget, amit a miénk nem tudott. A Lovak Királya
cserébe pompás ajándékot adott neki: azt, hogy amikor nagyon nagy
szüksége lesz rá, egyetlenegyszer átváltozhat magának Fürgének a pontos
másává. Egyetlen isten sem meri megmotozni Fürgét, a Lovak Királyát,
amikor átkel az Iktüzsnavon. Mindegyikőtöket odakötözzük két láb közé,
téged, Luka, a kutyádat meg a medvédet, és még neked is marad egy pár
láb, Szoraja királynő, ha szeretnél...
– Nem – mondta Szoraja szomorúan. – Attól tartok, a vidri Inzultáná
még Salamon király összehajtott Varázsszőnyegével sem segíthet neked,
Luka. Túl régen vagyok túl goromba ezekkel a hideg, nagyképű, kemény,
engesztelhetetlen, romboló öreg Dzsókkal, és nincs Idejük számomra.
Rosszabb lenne neked, ha melletted állnék. Soha többé nem lépek be a
Szív Szívébe, ez az igazság. Nem óhajtok Sniffelheimben, egy Jégtáblában
kikötni. De várni foglak, és elrepítelek a biztonságba, ha, illetve amikor
visszatérsz abban a kis vidri Vederben lángoló Vergonyákkal.
 – Megtennéd értem? – kérdezte Luka az arany sárkánytól. –
Felhasználnád ezt az egyszeri Átváltozást csak azért, hogy segíts
győzelmet aratnom? Nem is tudom, hogyan háláljam meg.
– Mindent Szoraja királynőnek köszönhetünk – felelte Gjárá-Dzsinn. –
Neki kell hálásnak lenned.
„Ki hitte volna – mondta magában Luka bánatosan –, hogy én, Luka
Kalifa, aki csak tizenkét éves vagyok, át fogok kelni a nagy Iktüzsnavon,
az egész Mágikus Világ legszebb hídján, amely csakis szivárványból épült,
és amelyet a nyugati szél, minden szelek legszelídebbje fúj, amely lágyan
magának Zefír istennek az ajkáról kél; mégis az egyetlen, amit láthatok és
érezhetek, egy óriási ló combjának szúrós szőre. Ki hitte volna, hogy
odakinn a Láthatatlan Világ legnagyobb nevei vannak, a valaha imádott,
valaha mindenható Istenségekéi, akikkel felnőttem, akikről minden este
hallgattam apám végtelen meséit, a Kuszanagi kardról, a volt istenekről,
Tonatiuhról, Vulcanusról, Surtrról és Beiről; a Bennu madárról és Ré
istenről; mégsem vethetek még csak egy pillantást sem rájuk, és nem
hagyhatom, hogy ők megpillantsanak engem. Ki hitte volna, hogy én,
Luka, belépek majd a Tökéletes Illatok Kertjébe, amely körülveszi a
Bölcsesség Tavát, és a legfinomabb illatú hely az egész Létezésben, más
szagot mégsem érezhetek, csak egy lóét."
Olyan hangokat hallott, amilyeneket még soha életében:
sólyomrikoltást, kígyósziszegést, oroszlánbömbölést, naplángolást, s
ezeket minden képzeletet felülmúlón és szinte elviselhetetlenül
fölerősítették az istenek harci kiáltásai. Az átváltozó Gjárá-Dzsinn
válaszképpen a Lovak Királyának alakjában nyihogott, nyerített,
toporzékolt a nyolc lábával, és a lábai közt rejtőző behatolók remegve
lapultak. Luka nem szívesen képzelte el, hogyan érzi magát Medve és
Kutya. Egy ló lábai közé sem kutyának, sem medvének nem jó beszorulni.
Ez nyilván némi büszkeségvesztéssel is jár, és Lukát zavarta, hogy ő
okozta a szégyenérzetüket. Tudta azt is, hogy nagy veszedelembe vezeti
őket, de ki kell rekesztenie a fejéből ezt a gondolatot, ha sikerrel szeretné
megtenni azt, amit meg kell tennie. „Kihasználom a szeretetüket meg a
hűségüket – gondolta. – Úgy látszik, nincs olyan, hogy tisztán jó
cselekedet, tökéletesen helyes tett. Ez a feladat, amibe pedig a
legeslegjobb okból vágtam bele, még ez is együtt jár olyan döntésekkel,
amelyek nem annyira »jók«, sőt talán még »helytelenek« is."
 Lelki szemével megint látta Szoraja királynő és a Memóriamadarak
arcát, amikor elbúcsúzott tőlük. Szemüket könnyek párásították, és ő
tudta, hogy azért, mert attól félnek, sosem látják többé. Ezt a gondolatot is
ki kell rekesztenie a fejéből. Be fogja bizonyítani, hogy mindannyian
tévedtek. Ha valamit még sohasem csináltak, az csak azt jelenti, hogy a
dolog még mindig vár arra, aki végre tudja hajtani. „Nézd csak, hogy
beszűkültem – gondolta. – Egyetlen végzetes dologgá váltam. Nyílvessző
vagyok, amely a cél felé suhan. Semmi sem téríthet le választott
pályámról."
Valahol fölötte az égben Hárpia, Badló és Szárá repült alakzatban,
sárkánymegtestesülésben. Most már nincs visszaút. Ők heten bűnnel a
szívükben léptek be az Álimok belső szentélyébe. Az alattuk elterülő táj
csodáktól hemzsegett, de nem volt idejük a látnivalókra. Luka egész
életében, mióta Rásid Kalifa mesélni kezdett neki, a Szavak Zuhatagán
tűnődött, amely a földre a Mesék Tengeréből ömlik le, amely viszont a
világ fölött, a láthatatlan második holdon hullámzik. Hogyan festhet az az
űrből aláhulló vízesés? Nyilván gyönyörű látvány. Biztosan
robbanásszerűen zúdul bele a Bölcsesség Tavába. Rásid azonban mindig
azt mondta, hogy a Bölcsesség Tava nyugodt és mozdulatlan, mert a
Bölcsesség még a legnagyobb Szótolongást is zavartalanul el tudja nyelni.
Ott, a Tónál mindig hajnalodik. Az Első Fény hosszú, halvány ujjai
csendesen nyugszanak a víz felszínén, és az ezüstnap kukucskál a
horizontról, de nem kel föl. Az Időt ellenőrző Álimok úgy döntöttek, hogy
a nap örökké a Kezdetén él. Amikor lehunyta a szemét, látta az egészet,
figyelte és hallgatta apja hangját, ahogy leírta a tájat, de most, hogy
tényleg itt volt, nagy csalódást érzett, amiért nem vethet rá egy pillantást.
És hol van Senkapi? „Még mindig Seholsem látható", gondolta Luka,
aki minden eltelő perccel biztosabb volt benne, hogy az elveszett fantom
rosszban sántikál, akárhol legyen is. „Szembe kell szállnom vele még a
vége előtt – gondolta –, és az nem lesz könnyű, de ha azt hiszi, hogy harc
nélkül lemondok a papámról, nagyon meg fog lepődni." Aztán mintha egy
hatalmas ököl sújtott volna le rá, beléhasított a világ legrosszabb
gondolata. „Ha Senkapi azért távozott el, mert Rásid Kalifa már... már...
végleg... mielőtt Luka megmenthette volna... szintén eltávozott? Ha az
apját elnyelő fantom azért tűnt el, mert elérte célját? Akkor az egész hiába
volt?" Luka remegni kezdett a gondolatra, szeme könnybe lábadt meg
szúrt, és fájdalma nagy, reszkető hullámokban ömlött végig rajta.
Ám ekkor valami történt. Luka észrevette, hogy valami megváltozik
benne. Úgy érezte, mintha a tulajdon természeténél valami hatalmasabb
dolog venné át az uralmat fölötte, az övénél valamilyen erősebb akarat,
amely nem hajlandó elfogadni a legrosszabbat. Nem, Rásid élete nem ért
véget. Nem érhetett, ezért nem ért. A Lukáénál erősebb akarat elutasította
ezt a lehetőséget. És azt sem engedte meg Lukának, hogy feladja, hogy
meghátráljon a veszély láttán vagy megrettenjen a borzalomtól. Ez az őt
megragadó új hatalom adja neki az erőt és a bátorságot, ha meg akarja
tenni, amit meg kell tennie. Úgy érezte, mintha ez nem ő maga lenne,
hanem valami külső dolog, ugyanakkor tudta, hogy belőle ered, hogy a
tulajdon ereje, a tulajdon eltökéltsége, a vereségnek való tulajdon
ellenszegülése, a tulajdon erős akarata. Erre is felkészítette Rásid Kalifa
mesemondása, Blabla-sah megannyi története a fiatal hősökről, akik újabb
forrásokat találnak önmagukban a szörnyű csapások nyomán. „Nem
ismerjük a válaszokat azokra a nagy kérdésekre, hogy kik vagyunk és mire
vagyunk képesek – szerette mondogatni Rásid amíg nekünk nem szegezik
e kérdéseket. Akkor és csak akkor tudjuk meg, hogy megválaszolhatjuk-e
őket vagy sem."
Rásid meséin túl pedig ott volt Luka bátyjának, Hárúnnak a példája is,
aki valaha a Mesék Tengerén rátalált egy ilyen válaszra. „Bárcsak itt lenne
a bátyám, hogy segítsen – gondolta Luka –, de nincs, tényleg nincs, hiába
beszél Kutya, a medve az ő hangján, és próbál gondoskodni rólam.
Úgyhogy azt fogom tenni, amit ő tenne. Nem fogok veszíteni."

– Az Álimok eltökélten haladnak útjukon, és nem szeretik azokat, akik

megpróbálják felborítani a hajót – mondta egy este Rásid Kalifa az álmos
Lukának. – Elképzelésük az Időről szigorú és hajlíthatatlan: tegnap, aztán
ma, aztán holnap, tik, tak, tik. Olyanok, mint a robotok, akik az eltűnő
másodpercek ütemére masíroznak. Ami Volt, Dzsó-Huá, a Múltban él; Ami
Van, Dzsó-Hai, egyszerűen most; és Ami Jön, Dzsó-Áégá, olyan helyen
lakik, ahová mi nem mehetünk. Idejük börtön, ők a rabok, a másodpercek
és percek pedig a falak.
– Az álmok az Álimok ellenségei, mert az álmokban az Idő Törvényei
eltűnnek. Mi tudjuk... ugye, tudjuk, Luka?... hogy az Álimok Törvényei nem
árulják el az igazságot az Időről. Érzéseink ideje nem ugyanaz, mint az
órák ideje. Tudjuk, hogy amikor lelkesen csinálunk valamit, az Idő
felgyorsul, és amikor unatkozunk, lelassul. Tudjuk, hogy a nagy izgalom és
várakozás pillanataiban, ezekben a csodálatos pillanatokban meg tud állni
az Idő.
– Álmaink a valódi igazságok... a fantáziánk, szívünk tudása. Tudjuk,
hogy az Idő nem óra, hanem Folyam, és hogy rossz irányba is folyhat, hogy
a világ inkább gyorsabban, mint lassabban haladhat visszafelé, és hogy
oldalra is ugorhat, amitől minden egy pillanat alatt megváltozik. Tudjuk,
hogy az Idő Folyama hurkot vethet, csavarodhat és visszavihet bennünket
a tegnapba vagy előre, a holnaputánba.
– Vannak a világon helyek, ahol soha semmi nem történik, és az Idő
minden mozgást beszüntet. Vannak köztünk olyanok, akik egész életükben
tizenhét évesek, és soha nem nőnek fel. Mások szerencsétlen vén
nyomorultak, talán hatvan-hetven évesek attól a naptól fogva, hogy
megszülettek.
– Tudjuk, hogy amikor szerelmesek leszünk, az Idő megszűnik létezni, s
azt is tudjuk, hogy az Idő ismételheti magát, és az ember leragadhat egy
napnál egész életére.
– Tudjuk, hogy az Idő nem csupán Önmaga, hanem a Mozgás és a Tér
megjelenése is. Képzelj el két fiút, mondjuk, téged meg a kis Patszart, akik
tökéletesen egymáshoz igazított karórát viselnek, és hogy mindkettő
pontosan jár. Most képzeld el, hogy az a lusta, csibész Patszar ugyanazon
a helyen ül, mondjuk, éppen itt, száz éven át, miközben te megállás nélkül
szaladsz az iskolába meg vissza, újra meg újra, szintén száz évig. Ennek a
száz évnek a végén mind a kettőtök karórája ugyanolyan pontosan járna,
de a te órád hat-hét másodperccel kevesebbet mutatna az övénél.
– Vannak köztünk olyanok, akik megtanulják, hogy tökéletesen a
pillanatnak éljenek. Az ilyen emberek számára eltűnik a Múlt, és a Jövő
elveszti értelmét. Csak a Jelen van, ami azt jelenti, hogy a három Álim
közül kettő felesleges. Aztán vannak olyanok, akiket foglyul ejtenek a
tegnapok, egy elveszett szerelem emléke, a gyerekkori otthon vagy egy
szörnyű bűntett. Mások pedig csak a szebb holnapért élnek; nekik a Múlt
szűnik meg létezni.
– Én azzal töltöttem az életem, hogy elmagyaráztam az embereknek, ez
az igazság az Időről, és hogy az Álimok órái hazudnak. Úgyhogy az Álimok
természetesen halálos ellenségeim, ami így van jól, mert valójában én is az
ő halálos ellenségük vagyok.
Az átváltozó Gjárá-Dzsinn abbahagyta a vágtát, lépésre váltott, aztán
megállt és változni kezdett. Az óriási, nyolclábú ló kisebb lett; szőrét
sima, fényes felület váltotta fel; a lószag elenyészett, és Luka orrlyukát a
disznóól sokkal kellemetlenebb szaga töltötte meg. Végül a nyolc lábból
négy lett, úgyhogy Luka, Medve és Kutya kicsusszant a kötelékekből, és a
most már közel lévő, kétségtelenül köves talajra huppant. Gjárá-Dzsinn
Lovak Királyává való egyszeri átalakulása véget ért, és megint bádogkoca
lett belőle. De Luka rá se hederített erre a drámai Változásra, mert tátott
szájjal bámulta a szívbe markoló látványt, amiért ilyen messzire eljött. A
Tudás Hegyének hatalmas tömbje előtt állt, amelynek lábát mindössze
néhány méterre tőle maga a világos, tiszta, áttetsző vizű Bölcsesség Tava
nyaldosta a Napok Hajnalának sápadt, ezüstös, reggeli ragyogássá sosem
váló fényében. Mint mindig, most is hűvös árnyékok nyújtóztak becézve
és simogatón a vízen. Hátborzongató táj volt, egyszerre kísértetjárta és
kísértő, és a légbe könnyedén bele lehetett képzelni egy csilingelő,
kristályos melódiát: a legendás Szférák Zenéjét, amely a Világ
születésekor szólt.
Blabla-sah leírása a Tóról és lakóiról, amit Luka olyan gyakran hallott,
hogy kívülről fújta, meghökkentően pontosnak bizonyult. Kis ravaszhalak
csillogó rajai, továbbá ragyogó színű eszegek és lassúbb, mélyvízi
tokoshalak látszottak a felszín alatt. A víz fölött alacsonyan szálltak a
halászmadarak, a nagy, pelikáncsőrű szkolárok és a kopasz, szakállas,
hosszú csőrű gurúk. A bölcsellő nevű tavi növény hosszú indái
lengedeztek a mélyben, és Luka felismerte a Tó kis szigetcsoportjait is, a
Teóriákat a valószínűtlenül buja növényzettel, a filozófok kusza erdeit és
elefántcsonttornyait meg a kopár Faktumokat. A távolban ott zúgott, amit
Luka már régóta vágyott látni, a Szavak Zuhataga, a csodák csodája, a
nagy vízesés, amely a felhők közül hull alá, és összeköti a Mágia Világát a
Mesék Nagy Tengerének Holdjával.
Faképnél hagyták az üldözőket, és úgy érkeztek meg a Tudás hírhedt
Déli Falához, hogy nem kapták el őket, de Luka előtt sokkal félelmetesebb
akadály tornyosult, mint képzelte: a Hegy csupasz sziklatömbje, a csipkés,
fekete kőfal, amelyen egyetlen növénynek sem sikerül megkapaszkodnia.
„Ha egy növénynek se megy, akkor nekem hogyan menne? – tűnődött Luka
kétségbeesve. – Különben is miféle hegy ez?"
Ismerte a választ. Ez a Mágikus Hegy, és tudja, hogyan védje meg
magát.
– A Tudás gyönyörűség, de aknamező is egyben; felszabadulás is,
csapda is – mondta annak idején Rásid. – A Tudáshoz vezető út módosul
és változik a Világ változásaival és módosulásaival. Egyik nap nyitva van,
és mindenki hozzáfér, a másikon zárva, és őrzik. Egyesek úgy szökkennek
föl erre a Hegyre, mintha füves domb lenne a parkban. Másoknak
leküzdhetetlen Falat jelent.
Luka a feje búbját vakarta ugyanúgy, ahogy apja szerette vakarni. „Azt
hiszem, én a mások közé tartozom – gondolta –, mert ez itt nem hasonlít
semmilyen füves dombra, amit életemben láttam." Igazság szerint úgy
tűnt, a Hegyet komoly hegymászó felszerelés nélkül lehetetlen
megmászni, a megfelelő gyakorlatról nem is beszélve, és Luka
mindkettőnek híján volt. Valahol fölötte, ennek a kővilágnak a tetején az
Élet Tüze lobog egy templomban, és ő semmi módon nem tudhatja meg,
hol lehet az a barlang, és hogyan találhatja meg. Legfontosabb tanácsadói
már nincsenek mellette. A vidri Szoraja királynő nem kelt át a
Szivárványhídon, és a sokkal megbízhatatlanabb (bár félelmetesen
tájékozott) Senkapi szemlátomást úgy döntött – valamely okból, de nem,
abból nem! –, hogy megvonja tőle a támogatását.
– Emlékeztetnélek – szólalt meg Hárpia szelíd hangon –, hogy még
mindig van segítséged, és hogy ennek a segítségnek, ha megjegyezhetem,
van szárnya.
Hárpia, Badló és Szárá még mindig sárkányalakban volt, és gyorsan
Dzsinn is sárkányosította magát.
– Négy sebes sárkánnyal a szolgálatodban elég hamar oda tudsz érni a
Tűztemplomhoz – mondta Hárpia. – Különösen ha ez a négy gyors sárkány
véletlenül tudja is, hol áll a csúcson a Templom.
– Hozzávetőleg tudja – mondta Badló szerényebben.
– Legalábbis úgy hisszük – mondta Szárá, és ez egyáltalán nem hangzott
meggyőzőnek.
– Mindenesetre – tette hozzá Dzsinn segítőkészen mielőtt elindulunk,
valószínűleg jó lenne, ha megnyomnád... azt.
Az egy ezüstgomb volt a Déli Fal kövébe ágyazva.
 – Úgy néz ki, mint egy mentési pont – mondta Luka –, de miért nem
arany, hanem ezüst?
– Az aranygomb a Templomban van – felelte Hárpia. – De legalább
elmentheted az eddig megtett utadat. És légy óvatos. Mostantól fogva
minden hibád száz életbe kerül.
Ez riasztó, gondolta Luka, miközben megnyomta az ezüstgombot.
Szinte nem marad hibalehetőség. Négyszázhatvanöt élettel legfeljebb
négyszer foghat mellé. Amellett, bár Hárpia ajánlata, hogy fölrepíti őt a
céljához, minden bizonnyal nagylelkű és praktikus is, Lukának eszébe
jutottak apja szavai a Tudás Hegyéről:
– Ha fel akarsz jutni a Hegy csúcsára, hogy megtaláld az Élet Tüzét, a
végső mászást egyedül kell végrehajtanod. A Tudás Magasát csak úgy éred
el, ha megszerzed a jogot ehhez. Bele kell fektetned a kemény munkát.
Csalással nem juthatsz fel a Tetőre.
Valamit még mondott utána, és Luka emlékezett, hogy úgy gondolta, ez
az utolsó rész az igazán fontos, de nem bírta felidézni. „Ez a baj azzal –
gondolta –, ha ezt az egész dolgot este mesélik, amikor az ember már
holtfáradt, és elalszik rajta."
– Nagyon szépen köszönöm – mondta Luka Hárpiának –, de azt hiszem,
ezt a rejtvényt nekem kell megoldanom, és magamnak kell följutnom oda.
Hogy felrepüljek a hátadon... hát, az egyszerűen nem lenne jobb.
Valamely okból ez a gondolat, hogy nem jobb, megragadt a fejében. Újra
és újra visszajöttek a szavak, mintha gondolatai megakadtak volna, mint
egy összekaristolt lemez, vagy valamiféle hurokba szorultak volna. Nem
jobb. Nem jobb. Mi az, ami nem jobb? Igen, rosszabb, ezt mondanák a
legtöbben, de lehet még...
– Bal – mondta fennhangon. – Ez a válasz. Jobbra mentem, és
belezuhantam a Mágia Világába. Lehet, hogy most, ha valamiképp balra
megyek, megtalálom az utat.
Lukának eszébe jutott bátyja, Hárún sok ugrató figyelmeztetése még
otthon, Kaháníban, amelyet ebben a pillanatban tényleg nagyon távolinak
érzett. Csak vigyázz, ne menj végig a Bal Kéz Felőli Úton. Ezt mondta
Hárún. „De én nem szeretem, ha ugratnak – emlékeztette magát Luka –,
úgyhogy talán az ellenkezőjét kellene tennem annak, amit mondott. Igen!
Most az egyszer nem hallgatok a bátyám tanácsára, mert a Jobb-
gondolkodásúak soha nem értik meg igazán, milyen Balra lenni, és hogy a
rejtett Út pontosan az az Út, amely elvisz engem oda, ahová mennem
kell."
Végső soron anyja, Szoraja az ő oldalán állna. Lehet, hogy igazad van,
amikor azt hiszed, hogy a bal oldali irány a jobb, és hogy amit mi, többiek
csinálunk, az nem a jobb, hanem a rosszabb. Ezt mondta anyja, és ez
bőven elegendő neki.
– Veled megyek – mondta Medve, a kutya hűségesen.
– Én is – mondta Kutya, a medve kevésbé lelkesen.
Ekkor Lukának eszébe jutott az igazán fontos rész abból, amit Rásid
Kalifa a Hegyről mondott:
– A Tudáshegy megmászásához tudnod kell, ki vagy.
Luka, az álmos, elalvás előtti Luka otthon, messze és régen, nem nagyon
értette.
– Nem mindenki tudja? – kérdezte. – Szóval, én egyszerűen én vagyok,
nem? Te meg te.
Rásid megsimogatta a haját, ami mindig megnyugtatta és elaltatta
Lukát.
– Az emberek mindenfélét hisznek magukról, ami nem igaz – mondta. –
Azt hiszik, tehetségesek, pedig nem azok, azt hiszik, erősek, pedig
valójában csak erőszakosak; azt hiszik, jók, pedig rosszak. Az emberek
folyton bolondítják magukat, és nem tudják, hogy bolondok.
– De én akkor is én vagyok... ennyi az egész – mondta Luka, majd
álomba szenderült.
– Ott van! Ott a Tűztolvaj! Ott megy!
– Ez Kojot! Égő parázs van a fogai közt!
– Nézzétek, ahogy megy! Cikcakkban fut!
– Állítsátok meg!
– Jaj, sose kapják el!
– Állítsátok meg Kojotot!
– Mint az ágas-bogas villám!
– Állj meg, tolvaj! Állítsátok meg a Tűztolvajt!
Luka felriadt merengéséből, s látta, hogy Kojot a Tudáshegy árnyékából
lángoló tűzzel a szájában bukkan elő, és rohan a Hegy túlsó oldala felé
olyan gyorsan, ahogy Luka el sem tudta volna képzelni egy prérifarkasról.
A Szivárványhídtól ellenkező irányba tartott a köves talajon, üldözőit
szándékosan elterelve Luka lehetséges menekülési útjától, be a Vad
Pocsékba, amely a Tavon túl feküdt. Félsivatagos terület volt ez, amelynek
másik, pontosabb neve Időpocsék, hatalmas, sivár föld, amelyet már régen
elborított a burjánzó Lazsafű. E gyorsan terjedő gyom, amelyet azelőtt
nem ismertek a Mágikus Világban, először megfojtott és elpusztított
minden más növényi életet – még a legszívósabb kaktuszokat is –, aztán
furcsa módon önpusztításba kezdett, mintha fogalma sem lenne, mihez
kezdjen magával, és nem is igazán vágyna rá, hogy kitalálja. Csak hevert
fásultan a talajon, amíg el nem fonnyadt, maga után hagyva ezt a sárga
pusztaságot, amelyet régóta halott lények koponyái pöttyöztek. Kígyók
siklottak elő a sziklák alól, ölyvek köröztek odafenn, s köztudott volt,
hogy az istenek, akik fényűzéshez meg bőséghez szoktak, nem szívesen
lépnek be ebbe a zónába, ahol – mondta Rásid Kalifa Lukának – a levegő
lassan mozdul, a szél mindenféle irányérzék nélkül fúj, és van valami
benne, ami nemtörődömséget, lustaságot és alvást idéz elő. A Tűzriadó
szavára csak néhány őristen volt hajlandó követni Kojotot a Pocsékba, s
úgy tűnt, lassabban, bizonytalanabbul és céltalanabbul üldözik a menekülő
állatot, mint kellene. Kojot azonban mintha immúnis lett volna a lég
ragályos letargiájára. „A Vad Pocsék a természetes közege – gondolta
Luka. – Jól megdolgoztatja majd ezeket az isteneket a pénzükért." És az
általa választott úton Kojot szakaszonként elhelyezte az Oroszlánt, a
Nagymedvét, a Kismedvét, a Farkast, a Mókust meg a Békát. Vajon hat-e
rájuk az Időpocsék, tűnődött Luka, vagy Kojot fölfedezett rá egy
ellenszert? Nem fontos. Az elterelő futás megkezdődött.
Hallotta Kojot hangját a fejében: tegyetek meg mindent, ami tőletek
telik, és fussatok a dicsőségért. Körülötte ott voltak az izgatott sárkányok,
az ugató kutya meg a bömbölő medve, és Hárpia így szólt:
– Most vagy soha, ifjú Luka, és ha nem találod a Balra vezető utat,
ahogy te mondod, akkor hagyd, hogy fölrepítsünk oda, és próbálj
szerencsét. Indulj! Ez az Igazság pillanata!
– Kik azok a szörnyek, akik Kojotot üldözik? – tudakolta Luka.
– Ha nem cselekszel gyorsan – ötölt-hatolt Hárpia rémülten –,
nemsokára téged fognak üldözni. Szaturnusz ott ugyanolyan vad és
kegyetlen, mint mindegyik halhatatlan. Igaz is, ő gyerekeket eszik. A
sajátjait is felfalta. Az a szakállas fickó a rajta tekergő kígyóval Zurván, a
perzsa időisten... ne kívánd, hogy az a kígyó harapó távolságba kerüljön!
Ott megy Dagda, nézd, a vad ír fickó a hatalmas bottal! Meg Xiuhtecuhtli
is, bár ő általában csak éjjel kószál. És Ling-pao Tien-cun... ezúttal még őt
is kihozták az Ökörnyál könyvtárból! Úgy látszik, tényleg meg akarják
állítani a Tűztolvajt, és amikor rájönnek, hogy a Kojot szájában lévő tűz
hamis... hogy csak tűz és nem az Élet Tüze... akkor tudni fogják, hogy ő
csak elterelt, és minden dühükkel az igazi Tűztolvaj után vetik magukat.
Úgyhogy ha tudod, miképp mássz fel erre a Hegyre a saját erődből, jó ötlet
lenne, ha hozzálátnál.
Luka gyorsan megértette, hogy határozottan nem ugyanaz, ha valamit
elhatároz, vagy ha valóban meg is teszi. Tényleg fogalma sem volt róla,
pontosan hogyan kellene megtennie azt a kis botlást balra, amitől
átkerülne a Fordított Dimenzióba, amelyben az egész világ, benne a Mágia
Világa is átalakulna Fordítva Bolygóvá, a balkezesek otthonává, a Föld
Bolygó balog változatává. Megpróbált esni, ugrani és gurulni balra;
megkísérelte, hogy hasra essen a saját lábában; megkérte Medvét és
Kutyát, hogy lökjék föl; végül lehunyt szemmel megpróbálta azt érezni,
hogy a Bal Világ meglöki a bal vállát, s ő akkor visszalökve áteshetne a
láthatatlan határon, és eljuthatna oda, ahol lennie kell. Egyik sem
működött. Sok esése erősen megviselte, megütötte a vállát meg a csípőjét,
és beverte meg felsértette a bal lábát.
– Legyőz – ismerte be már-már kétségbeesetten.
– A Bal Kéz Felőli Útban az a lényeg – mondta Hárpia szelíden –, hogy
el kell hinned: ott lesz.
A Tűzriadó diadalmas füttye éppen ekkor jelentette be a Tűztolvaj
elfogását, ám ezt két szenvedő fütty követte, ami azt jelentette, hogy a
vadászat folytatódik. Hárpia, amint az első füttyöt meghallotta, elzúgott,
hogy megvizsgálja a helyzetet, és visszatérve beszámolt róla, hogy miután
az elterelő tűz átkerült Kojottól az Oroszlánhoz, majd végigment az egész
futócsapaton, míg odaért a Békához, a hős kétéltű lenyelte, és beugrott a
Körkörös Tengerbe; ezután a feldühödött Fenéklakó Féreg véget vetett a
carrera de distracciónnak azzal, hogy egyetlen mohó falással felzabálta
Békát. Négy másodperc múlva Fenéklakó kiköpte a nyállal borított Békát,
és torkaszakadtából azt üvöltötte az egész Mágikus Világnak, hogy ez a
Tűztolvaj Közönséges Csaló.
– Most mind erre tartanak – lihegte Hárpia és hogy őszinte legyek,
veszettül begurultak, szóval ha nem hagyod, hogy elrepítsünk innen, akkor
legalább fuss. Fuss az életedért.
„Igen, valószínűleg futnom kéne – gondolta Luka. – Végső soron akkor
is futottam, amikor először megbotlottam, és megtettem azt a mágikus
lépést jobbra." Nehéz dolog biztosan ismerni a Mágikus Fizikát; az
általános fizika is elég nehéz. De mit is mondott Rásid? „Az Idő nem
csupán Önmaga, hanem a Mozgás és a Tér megjelenése is." Ez a lényeg,
nem? „Szóval, hmm, öö – gondolta Luka –, ha I-re hat M és T, akkor, áá,
ebből az következik... nem?... hogy T, azaz a Tér, amely magában foglalja
a Jobbkezes és Balkezes Dimenzió közti Teret is, nyilván... valószínűleg,
ugye?... I és M, vagyis az Idő és a Mozgás megjelenése is. Vagy, grrr,
pontosan fogalmazva nem mindegy, hogy mennyi idő kell az embernek a
mozgáshoz, más szóval, hogy milyen gyorsan fut."
Remegni kezdett a föld.
– Földrengés? – kiáltotta Luka.
– Nem – felelte Hárpia szomorúan. – Annál sokkal rosszabb. Ez több
száz dühös isten sebes mozgásának hangja. Négy sárkánynál sokkal több
kell, hogy megállítsa ezt a tömeget.
Kutya, a medve hirtelen elszánással előrelépett.
– Menj – mondta Lukának. – Indulj ebben a percben. Húzz el, bhág
dzsáó, lódulj, eredj. Menj és tedd meg. Medve meg én jó darabig fel
tudjuk tartani őket.
– Hogyan? – kérdezte Hárpia kétkedőn.
– Azzal, amit a legjobban csinálunk – felelte Kutya, a medve. – Készen
állsz, Medve?
– Készen – mondta Medve, a kutya.
Luka tudta, hogy nincs idő megbeszélni a dolgot. Balra fordult, bal
vállát megdöntötte kicsit, előrelépett a bal lábával, és vágtatva nekiindult,
mintha az élete függne tőle. Ami tényleg úgy is volt.
Rohant, hátra se nézett. A mögötte már így is hangos lármát, ahogy
közeledett, egyre hangosabbnak és fülsiketítőbbnek hallotta, mintha ezer
sugárhajtómű zúgna a dobhártyája mellett; érezte, hogy talpa alatt a már
így is rengő föld úgy rázkódik, mintha leküzdhetetlen rémület lenne úrrá
rajta; látta, hogy fölötte elsötétül az ég, és fehér villámok csapnak le a
fekete felhőkből. „Rendben, ezek az istenek most műsoroznak – mondta
magában, hogy ne szálljon el a mersze –, de ne feledd, ők már senkinek
meg semminek sem az istenei. Csupán cirkuszi állatok vagy állatkerti,
ketrecbe zárt lények." Egy kevésbé magabiztos hang azonban ezt suttogta
a jobb fülébe: „Lehet, hogy így van, de még az állatkertben sem szabad
beugranod az oroszlánok barlangjába." Elhessegette ezt a gondolatot,
leszegte a fejét, és gyorsabban futott. A Bal Kéz Felőli Útban az a lényeg,
hogy el kell hinned: ott lesz. Aztán hirtelen mintha elcsitult volna a lárma,
a föld már nem rázkódott, és ő úgy érezte, mintha már nem futna, hanem
nagy sebességgel repülne, és ekkor megpillantotta a mélységet.
– A Tudás Hegye mögött – mondta annak idején Rásid Kalifa –, ha
nagyon balszerencsés vagy, rátalálsz az Időtlen Idő nevű Feneketlen
Katlanra. Ami, jut eszembe, kancsal rímpár. De ha belezuhansz abba a
kancsalul rímelő Katlanba, majd nem a kancsalítás gyötör, hanem a
feneketlen gödör.

Közben a volt istenek dübörgő csordája megérkezett a Tudáshegyhez, és

találkozott Ág kapitány Nagy Tűzkarikák nevű, néhai cirkuszának két
legragyogóbb csillagával, akik tapasztalt művészhez illő nyugalommal
várták őket, és udvariasan intettek a publikumnak, hogy helyezkedjen el.
Medve, az éneklő kutya, és Kutya, a táncoló medve felvette az alapállást,
mögöttük a háttérvokál, az Átváltozók, az óriási fémkocák kvartettje. A
látvány elég szokatlan volt ahhoz, hogy megállítsa útjukon a kiszuperált
istenségeket. Ré, a Legfőbb Lény, fölemelte a kezét, és a régi istenek, az
egyiptomiak, asszírok, vikingek, görögök, rómaiak, aztékok, inkák meg a
többiek ügyetlenül megtorpantak zörögve, csikorogva, egymásnak ütközve
és szitkozódva. A küklopszok véletlenül egymás szemébe könyököltek, a
tűzistenek lángoló kardja megpörkölte a kincsnimfák haját, a baziliszkusz
rábámult egy griffre, és véletlenül kővé változtatta. Leghangosabban a
szépségistennők, Aphrodité, a tehénfülű Hathor meg a többiek
panaszkodtak. Úgy tűnt, az alacsonyabb rangú természetfölötti lények
kihasználják a halhatatlanok tolongását, és véletlenül-készakarva
megmarkolják a szépségek fenekét. És miért éppen a minotauruszok
léptek a szép hölgyek lábára? Nem, a szépségeknek nem tetszett, hogy a
rivális mitológiák kígyófejű istenségei benéztek a tógájuk alá. Egy kis
helyet, kérem, követelték, egy kis tiszteletet. És különben is csitt,
sziszegték. Itt előadóművészek vannak, és kezdeni szeretnének.
–
– Ez meg mi a csuda? – kérdezte Medve, a kutya.
 – Hieroglifákban beszél – felelte Hárpia –, és azt mondja: „de aztán jó
legyen".
– Táncolj – dörmögte Medve, a kutya Kutyának, a medvének. – De úgy,
ahogy még sose táncoltál.
– Te meg énekelj – morogta Kutya, a medve Medvének, a kutyának. –
Úgy, mintha az életed függne tőle.
– Ami tényleg úgy is van – mondta kórusban Hárpia, Szárá, Badló és
Dzsinn.
– És ha már itt tartunk, a miénk is – tette hozzá Hárpia. – De semmi
kényszer. Kéz- és lábtörést.
Kutya, a medve tehát táncra perdült, először járt egy puha talpú
csoszogóst, majd egy ritmusos kopogóst, aztán egy afrikai gumicsizmást.
Amint bemelegedett, broadwayi stílusra váltott, és utolsónak előadta a
mindig nagy tapsot arató karibi juha-táncot, a leglendületesebb
sztepptáncot mind közül. A közönség megőrült tőle. Ott fogta meg őket,
ahol csak akarta; ahogy az ő lába szteppelt, úgy szteppelt a volt istenek
lába is; ahogy a keze tapsolt, úgy tapsolt a kiselejtezett istenek keze is; és
amikor a juba-forgást csinálta, nos, ezek az ódon relikviák rájöttek, hogy
még mindig megy nekik a bugi! Ré, a Legfőbb Lény, a többiekkel együtt
tapsolt.

Gjárá-Dzsinn fordított:
– Azt mondja: „tőled még a gatyám is táncra akar perdülni".
Kutya, a medve a fejét csóválta csodálkozva.
– De hiszen nem is hord gatyát – mutatott rá.
– Csak azt a kis ágyékkötőfélét, ami nem túl sokat takar – bólogatott
Medve, a kutya –, de ne okoskodjunk.
– Te jössz – mondta Kutya, a medve Medvének, a kutyának.
Mire a kutya visszamormolt:
– Próbáljunk egy kis szembehízelgést. Végtére is ezeket a népeket már
jó ideje senki se imádta rendesen.
Aztán megköszörülte a torkát, és üvöltő dalra zendített, Babilon,
Egyiptom, Asgard, Görögország és Róma isteneinek egy sor mézesmázos
ódát énekelt, amelyeket nem kimondottan áhítatos dalokból rögtönzött:
„Istár, te vagy a sztár", „Gyönyörű ez a Frey", „Dicshimnuszok szállnak a
nílusi Memphiszbe" és így tovább. Úgy tűnt, az előadás remekül halad, és
amikor belevágott a nagy fináléba, a fémkocák ú-ú-úztak meg kongtak
mögötte.
– Sok szép isten – énekelte Medve, a kutya, és a Kongók kórusa felelt:
– Ú (kong), ú (kong), ú (kong).
– A kilences szinten – énekelte Medve, a kutya.
– Ú (kong), ú (kong), ú (kong).
Sok hatalmas isten,
Dicsérlek benneteket!
Bámullak benneteket!
Csak dicsérlek benneteket,
Mert szépek vagytok, istenek...

Ú (kong), ú (kong), ú (kong),

Édes istenek...
Ú (kong), ú (kong), ú (kong).

Ó, istenek...

Medvét dühödt bömbölés és aranyfényű lángolás akasztotta meg. Ré, a

Legfőbb Lény megtörte a zene varázsát, haragos izzással az égbe
emelkedett, és puskagolyóként kilőtt a Tudáshegy csúcsa felé. Az összes
többi isten utánarepült, mintha a világtörténelem legnagyszerűbb
tűzijátékát rendeznék. Medve, a kutya kétségbeesettnek látszott.
– Elhagyott a közönségem – mondta szomorúan.
Kutya, a medve vigasztalta.
– Nem miattad. Valami történt odafenn – mondta. – Lehet, hogy valami
jó. Reménykedjünk, hogy elég időt nyertünk az ifjú Lukának.
Hatalmas, fehér, nyolclábú ló vágtatott feléjük, és mérgesen horkantott.
– Talán menjünk és nézzük meg, sikerült-e – mondta. – Ezt úgy értem,
hogy mindketten le vagytok tartóztatva. – Az igazi Fürge, a Lovak Királya
szemlátomást egyáltalán nem örült a találkozásnak. – Ami téged illet meg
a nővéreidet – mondta Gjárá-Dzsinnek és a többi Átváltozónak –, ti is
tekintsétek magatokat fogolynak. Később majd eldöntjük, mi legyen
veletek, de emlékeztetlek rá benneteket, hogy az árulás nem épp apróbb
kihágás.
Amikor Luka megpillantotta maga előtt az Időtlen Idő kancsalul rímelő
mélységét, nem lassított, mert most végre már érezte bal vállán a
kísérteties nyomást, ami azt súgta, hogy a Balkezes Dimenzió itt van,
közvetlenül mellette, úgyhogy még gyorsabban rohant, aztán a mélység
legszélén balra vetette magát...
...és belezuhant a Feneketlen Katlanba, majd miközben repült át a
feketeségen, millió csillogó darabra szakadt. Amikor magához tért, a
számlálója százzal kevesebb életet mutatott, és ő megint a mélység szélén
rohant; újra belevetette magát balra abba a lágy nyomású térségbe; ismét
belezuhant a feketeségbe, és szétesett.
Harmadszor pedig megint ugyanez történt. Ezúttal, amikor csillogó
darabjai visszarendeződtek, és látta, hogy összesen háromszáz élet
párolgott el csupán ebben a pár pillanatban, és mindössze 165 maradt,
kijött a sodrából. „Őszintén szólva ez szánalmas, Luka Kalifa – korholta
magát. – Ha most, hogy eddig eljutottál, nem tudsz komoly lenni, akkor
megérdemled a rád váró Végleszámolást."
Éppen ekkor egy vörös mókus szaladt át az úton jobbról balra, a
mélység legszélén, és egyszerűen eltűnt a semmiben. „Te jó ég – gondolta
Luka –, még azt se tudom, vannak-e balkezes... ballábas?... mókusok, de
ha vannak, akkor ez biztosan közülük való volt, és bámulatos, milyen
könnyedén, erőlködés nélkül szökkent rá a Balkezes útra. Nyilvánvaló, ha
valaki tényleg és igazán hisz benne, hogy ott van, akkor a legkisebb
nehézség nélkül rászaladhat, valahányszor szükségét érzi." Azzal Luka
Kalifa a mókus példáját követve egyszerűen balra fordult, tett egy lépést,
és még csak botlania sem kellett, belépett a Mágikus Világ balkezes
változatába...
...amelyben a Hegy egészen más volt! Tulajdonképpen már nem is Hegy,
hanem lankás, zöld domb, amelyet tölgyek, szilfák, platánok, nyárfák és
virágzó bokrok tarkítottak, amelyek körül méhek zümmögtek, kolibrik
búgtak és pacsirták trilláztak dallamosan, a búbos bankák pedig
hercegként parádéztak a fűben; és csinos kis ösvény vezetett mellette
balra, amely úgy festett, mint ami elviheti Lukát egészen a csúcsig.
„Mindig tudtam, hogy a Balkezes Világgal sokkal könnyebben
boldogulok majd, mint a Jobbkezessel, ha megtalálom az odavezető utat –
gondolta Luka boldogan. – Fogadok, ha lenne itt egy ajtógomb, az balra
fordulna. Úgy látszik, hogy még maga a Tudás se olyan hatalmas,
félelmetes Hegy, ha a világ úgy van elrendezve, hogy a változatosság
kedvéért nekünk, balkezeseknek essen kézre."
A vörös mókus egy alacsony fatönkön várta, és makkot majszolt.
– Szoraja királynő üdvözletét küldi – mondta szertartásosan
meghajolva. – Ropogtat a nevem. Úgy bizony. Őfelsége az Inzultáná úgy
gondolta, talán jól jönne egy kis útmutatás.
– Úgy látszik, mindenütt vannak barátai – csodálkozott Luka.
– Mi, vörös hajúak szeretünk összetartani – mondta Ropogtat örömtől
dagadva. – És némelyikünk (nem akarok hencegni, de így van) már régen
Tiszteletbeli Vidra... úgy bizony!... és tagja a szigorúan bizalmas vidri
Listának, az Inzultáná titkos tartalékosztagának... alvó ügynök, ha úgy
tetszik, aki a titkos Vidrágyban lapul, és a hét mind a 168 órájában a hölgy
rendelkezésére áll a személyes vidri Vonalon, ha neki esetleg szüksége
lenne rá, hogy mozgósítsa. De bármennyire szeretnék csevegni ezekről a
Vidrügyekről, úgy vélem, te valamiféle rohanásban vagy. Úgyhogy –
folytatta gyorsan, mert észrevette, hogy Luka szóra nyitotta a száját, és
ezért megint be kellett csuknia – Vidorjunk föl erre az úgynevezett
Hegyre, amíg megtehetjük.
Luka szinte felszökdécselt a dombra, akkora volt az elszántsága meg az
öröme. Sikerült Balra ugrania a Nehézség Hegyéről a Könnyedség
Dombjára, és az Élet Tüze karnyújtásnyira került tőle. Nemsokára rohan
haza, amilyen gyorsan csak tud, hogy beletöltse a Tüzet apja szájába, és
akkor Rásid Kalifa biztosan felébred, és új meséket mesél, és anyja,
Szoraja énekelni fog...
– De azt tudod – kérdezte Ropogtat, a mókus –, hogy őrök is lesznek?
– Őrök? – Luka megtorpant az úton, és szinte sikoltotta a szót, mert
valahogy nem számított rá, hogy további akadályokba ütközik... itt, a
Balkezes Dimenzióban, itt biztosan nem! Úgy ömlött ki belőle a
boldogság, mint sebből a vér.
– Ugye, nem gondolod, hogy az Élet Tüzét őrizetlenül hagyják? –
kérdezte Ropogtat szigorúan, mintha egy kissé nehéz felfogású diákot
oktatna.
– Ebben a Mágikus Világban is vannak Tűzistenek? – kérdezte Luka, és
olyan ostobának érezte magát, hogy tényleg elvörösödött. – Hát, igen,
gondolom, lenniük kell... de nincsenek éppen mindannyian máshol, hogy a
Szivárvány-hidat őrizzék, vagy keressenek... hát, például engem?
– A Tűzisteneken kívül – felelte Ropogtat –, Tűzőrök is vannak. Úgy
bizony.
Mostanában, magyarázta a mókus, az Élet Tüzének őrzését a halott
vallások, más néven mitológiák leghatalmasabb Őrszellemei végzik. Az öt
kijelölt őr, egyik kegyetlenebb, mint a másik, a foltos Kerberosz,
Görögország ötvenfejű kutyája és az Alvilág volt őre; Anzu, a sumér
démon, akinek oroszlánfeje meg -mancsa és saskarma meg -szárnya van; a
viking óriás, Mimir lecsapott, de még mindig élő feje, amely oly régóta
őrzi a Tüzet, hogy belenőtt magába a Tudáshegybe; Fafnir, a
szupersárkány, aki akkora, mint a négy Átváltozó együtt, és százszor
erősebb náluk; valamint Argosz Panoptész, a százszemű pásztor, aki
mindent látott, és semmit nem vétett el.
– Á – mondta Luka, és haragudott magára. – Igen, erre számítanom
kellett volna. Szóval, mert te mindent tudsz, meg tudod mondani, hogyan
kerüljem meg ezt a kis csapatot?
– Fortély – felelte Ropogtat. – Van neked olyan? Mert ebből jókora adag
ajánlatos. Hermész például valaha úgy csapta be Argoszt, hogy
altatódalokat énekelt neki, amíg mind a száz szeme lecsukódott és elaludt.
Úgy bizony. Hogy ellopd az Élet Tüzét, fortélyos, körmönfont, álnok,
cseles, furán csavaros típusnak kell lenned. Véletlenül ilyen típusú vagy?
– Nem – mondta Luka vigasztalanul, és leült a füves lankára. –
Sajnálom, de nem.
Miközben beszélt, az ég elsötétült; fekete és villámló viharfelhők
sűrűsödtek a feje fölött.

– „Ez esetben – fordította a kis Ropogtat a félelemtől vacogó foga közt

szűrve – lehet, hogy kicsit keménynek találod majd ezt az utolsó lépést."
Miközben az istenek lódarázsrajként zúgtak a Tudáshegy csúcsa felé, A
Tűzriadó a Tűztolvaj elfogásának jelét fújta a Mágia Szívének. Medve, a
kutya és Kutya, a medve, akit a Lókirály a hátán vitt a hegytetőre, hallotta
a sziréna diadalmas hangját, és gyászos hangulatba süppedt. Hárpia és
húgai mellettük repültek igencsak behúzott farokkal.
 – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de vége a komédiának – mondta
Hárpia Medvének és Kutyának, megerősítve félelmeiket. – Ideje, hogy
kifizessük a cechet.
Ebben a pillanatban az egész istenraj élesen balra fordult – és Medve
meg Kutya nagy ámulatára áttörtek magán a kék égen, mintha papírból
lenne, és berepültek egy másik égbe, amely tele volt viharfelhővel. A
Lókirály és foglyai követték a rajt a gigantikus résen át a Balkezes
Világba, és Medve meg Kutya első ízben pillantotta meg a Tudáshegy
másféle változatát, amelyről mindketten azonnal úgy gondolták, hogy a
legszebb zöld domb a világon, hiába sötét és fenyegető az ég, hiába
reménytelen a pillanat. A Tudás csúcsán virágos rét terült el, amelyet szép,
dús lombú kőrisfa koronázott. A fát szépsége ellenére azonban a Félelem
Fájának nevezték, s ágai alatt ott állt Luka Kalifa egy vörös mókussal a
vállán meg a vidri Vederrel a nyakában, foglyul ejtője, Anzu, az
oroszlánfejű és sastestű sumér mennykődémon által őrizve, aki úgy festett,
mintha csak most sikerült volna visszatartania magát attól, hogy rettenetes
karmaival darabokra tépje a fiút. A többi négy Őr – a sokfejű Kerberosz,
Mimir, a testnélküli fej, Fafnir, a szupersárkány, és a százszemű Argosz
Panoptész – dühösen szintén készenlétben állt. A nagy fa mellett pedig egy
kicsiny, karcsú oszlopos márványtemplom, alig nagyobb egy kerti
bódénál. A Templomban fény ragyogott szinte ijesztő erősséggel, s
megtöltötte a Templom környékét meleggel, sugárzással és sistergő
energiával még a kudarc, fogság és küszöbönálló ítélet e fenyegető
órájában is; a Templom oszlopos bejárata fölött pedig aranygomb állt, e
lehetetlen végső szint mentési pontja.
– Ez az Élet Tüzének ragyogása – morogta csendesen Kutya, a medve
Medvének, a kutyának. – Milyen egyszerű lakhelye van egy ily nagyszerű
utazás végén; és milyen közel kerültünk hozzá, és milyen szomorú, hogy
nem...
Medve, a kutya élesen közbevágott:
– Ne mondd ezt – vakkantotta. – Nincs még vége. – De lelke mélyén az
ellenkezőjét hitte.
A tárgyalás megkezdődött.
– mennydörögte Ré, a Legfőbb Lény, aki átvette az
események irányítását.
 – Maat! – mennydörögte vissza az istenek tömege... azaz mennydörögte,
üvöltötte, csiripelte vagy sziszegte attól függően, hogy melyik istenről
volt szó.

– Szétzúzták Maatot, és helyre kell állítani! – visszhangozta az isteni

sokadalom.

– Tétessék ezért Maat!

– Mi az a Maat? – kérdezte Luka Ropogtattól a mókustól.
– Hm – felelte Ropogtat, miközben felvonta a szemöldökét és tanárosan
mozgatta a bajszát. – Utalás az Univerzum isteni muzsikájára... úgy
bizony!... a Világ szerkezetére és az Idő természetére, minden Erők
legalapvetőbbikére, amelyet megbolygatni bűn...
– Röviden? – kérdezte Luka.
– Hm – felelte Ropogtat kissé csalódottan. – Nos hát, röviden, Ré arra
gondol, hogy megbontották a rendet, és igazságot kell tenni.
Luka hirtelen rájött, hogy rendkívül bosszúsnak érzi magát. Hogy
merészeli ez az ósdi banda elítélni őt? Kik ezek, hogy megmondják, ő nem
próbálhatja megmenteni az apja életét? Ebben a pillanatban vette észre,
hogy társai megérkeznek a helyszínre, és a látvány, hogy kedves kutyáját,
medvéjét és a négy hű Átváltozót letartóztatták, csak növelte haragját.
Mennyire pofátlanok ezek a természetfeletti nyugdíjasok, gondolta. Meg
kell mutatnia nekik, merre hány méter.

– Ezt mind le kell fordítanom? – kérdezte Ropogtat vonakodva.

– Igen – erősködött Luka.
 – Szerencséd – mondta Ropogtat halk sóhajjal – hogy kitűnő a
memóriám, és szolgálatkész is vagyok. De nem fog tetszeni. „A Valódi
Világ tagjainak – kezdte – egyszer s mindenkorra meg kell mutatnunk,
hogy nem használhatják az Élet Tüzét. Az nem élesztheti fel a Holtakat,
mert ők már beléptek a Halottak Könyvébe, és nem Lények többé, hanem
csupán szavak. Ám a Haldoklóknak új életet ad, az egészségeseknek pedig
nagyon hosszút, sőt halhatatlanságot is, ami egyedül az isteneké. Az Élet
Tüze nem léphet be a Valódi Világ területére, mégis itt áll egy Tűztolvaj,
aki pontosan azt tervezi, hogy átvigye a tiltott határon. Példát kell
statuálnunk."
– Hja, vagy úgy? – kérdezte Luka. Saját készítésű tűz gyúlt a
mellkasában, és lángolt ki a szeméből. A Senkapi eltűnése utáni furcsa
belső késztetés megint föltámadt, és eltöltötte a kellő erővel.
„Történetesen – ébredt rá – pontosan tudom, mit mondjak."
Aztán olyan hangosan kiáltott az összegyűlt egykori isteneknek, hogy ők
nem bömböltek, sziszegtek, csiripeltek, nyerítettek és hallatták a
megszokott furcsa hangjaikat, hanem elnémultak és figyeltek.
– Most rajtam a sor, hogy beszéljek – ordította Luka az összegyűlt
Természetfeletti Lényeknek –, és higgyetek nekem, sok mondandóm van
erről az egész marhaságról, ezért jobban teszitek, ha alaposan és nagyon
figyeltek, mert a ti jövőtök ugyanúgy függ ettől, mint az enyém. Tudjátok,
én tudok valamit erről a Mágikus Világról, amit ti nem... ez nem a ti
Világotok! Még az Álimoké sem, akárkik legyenek is, akárhol lapuljanak
is e pillanatban. Ez apám Világa! Biztos vagyok benne, hogy vannak egyéb
Mágikus Világok is, amiket mások álmodtak meg, Csodaországok,
Narniák, Középföldék, miegymás... és nem tudom, lehet, hogy vannak
olyan Világok is, amelyek maguk álmodták meg magukat, azt hiszem, ez
lehetséges, és nem fogok vitatkozni veletek, ha azt mondjátok, igen... de
ez, istenek és istennők, óriások és denevérek, szörnyek és nyálkás lények,
Rásid Kalifa, a jól ismert Fogalmak Óceánja, a legendás Blabla-sah
Világa. Kezdettől a végig; az egyes szinttől a kilencesig és vissza;
szőröstül-bőröstül; tokkal és vonóval az övé. Ő rakta így össze, ő adott
neki formát meg törvényeket, ő hozott ide benneteket, hogy
benépesítsétek, mert egész életében tanult, gondolkozott és álmodozott
rólatok. Ez a Világ azért ilyen, mert akár Jobbkezes, akár Balkezes, akár
Senkisem Világa, akár Badarság Világa, ez a Világ van a fejében! És én
azért tudok róla... valószínűleg ezért tudtam jobbra botlani, balra lépni és
idejutni... mert életem minden napján hallottam róla, esti mesékben,
reggeli sagákban és ebédlőasztali történetekben, lódításokban, amelyeket
publikumok hallgattak Kahání városában és Alifbé országában, és kis
titkok formájában is, amelyeket csak az én fülembe suttogott. Úgyhogy
bizonyos értelemben ez most már az én Világom is. És az az igazság, hogy
ha nem viszem el neki az Élet Tüzét, míg nem késő, nem ő lesz az
egyetlen, akinek véget ér az élete. Itt is minden el fog tűnni; nem tudom,
mi lesz belőletek pontosan, de biztosan nem élhettek többé ebben a
kényelmes Világban, ahol tovább színlelhetitek, hogy számítotok, pedig
valójában mindenki fütyül rátok. A legrosszabb esetben pedig mind
teljesen eltűntök... puff... mintha sose lettetek volna, mert legyünk
őszinték, Rásid Kalifán kívül hányan törődnek azzal manapság, hogy
tovább szőjék a történeteteket? Hányan tudnak ma már a Tűzben élő
Szalamandráról vagy a Squonkról, aki annyira szomorkodik a rútsága
miatt, hogy felolvad a tulajdon könnyeiben? Ébredjetek fel a kávé illatára,
veteránok! Kihaltatok! Elhunytatok! Megszűntetek létezni mint istenek és
csodalények! Azt mondjátok, az Élet Tüze nem léphet be a Valódi
Világba? Erre én azt mondom, hogy ha nem ér oda sürgősen a Valódi Világ
egy bizonyos tagjához, akkor nektek annyi. Az aranytojásotokat megsütik,
a varázsludatokat megfőzik.
– Hűha – suttogta a fülébe Ropogtat, a mókus. – Most aztán fölkeltetted
a figyelmüket.
A kiszuperált istenek egész serege döbbent némaságba dermedt. Luka a
Félelem Fája alatt tudta, nem hagyhatja, hogy bármi megtörje a varázst.
Azonkívül még bőséggel volt mondandója.
– Megmondjam, kik vagytok most!? – üvöltötte. – De előbb inkább
emlékeztetlek rá benneteket, hogy kik nem vagytok. Nem igazán vagytok
az istenei senkinek és semminek többé. Nincs már hatalmatok élet és
halál, megváltás és kárhozat fölött. Nem tudtok bikává változni, és nem
tudjátok foglyul ejteni a földi lányokat, nem tudtok beavatkozni
háborúkba, és nem tudjátok játszani a többi játékot, amit annak idején
játszottatok. Nézzétek meg magatokat! A valódi Hatalom helyett
Szépségversenyetek van. Ez elég gyenge dolog, hogy őszinte legyek.
Hallgassatok rám: csak a Mesék révén juthattok ki a Valódi Világba és
tehettek szert megint némi hatalomra. Ha a meséteket jól mondják, az
emberek hisznek bennetek; nem úgy, ahogy annak idején hittek, nem
imádattal, hanem ahogy az emberek hisznek a mesékben... boldogan,
izgatottan, arra vágyva, hogy ne legyen végük. Halhatatlanságot akartok?
Azt már csak apám és a hozzá hasonlók tudják megadni nektek. Apám el
tudja feledtetni az emberekkel, hogy mindent elfeledtek rólatok, és akkor
megint rajongani kezdenek értetek, érdekli majd őket, hogy miben
mesterkedtek, és azt kívánják, ne legyen végetek. És ti meg akartok
állítani engem? Könyörögnötök kellene, hogy fejezzem be, amiért
idejöttem. Segítenetek kellene. Bele kéne raknotok a Tüzet a vidri
Vedrembe, hogy meggyújtsa a Vergonyákat, aztán haza kéne kísérnetek.
Hogy ki vagyok én? Luka Kalifa. Az egyetlen esélyetek.
Élete legnagyszerűbb szónoklata volt ez a legfontosabb színpadon,
amelyre valaha a lábát tette; a benne rejlő összes készséget és szenvedélyt
beleadta, az igaz – de magával ragadta-e a közönségét? „Talán igen –
gondolta aggódva –, talán nem."
Medve, a kutya és Kutya, a medve, aki még mindig a Lókirály hátán ült,
támogatón ilyeneket ordibált:
– Jól megmondtad nekik!
Az istenek hallgatása azonban olyan feszült, olyan nyomasztó lett, hogy
végül még Medve is tartotta a száját. A borzasztó csend egyre sűrűsödött,
mint a köd, és a sötét ég egyre sötétült, míg végül Luka nem látott más
fényt, csak a Tűztemplom ragyogását, és e pislákoló sugárzásban óriás
árnyak lassú mozgását látta maga körül, árnyakét, amelyek mintha
összezárultak volna a Félelem Fája és a fiú körül, aki ott állt egy sumér
mennykődémon őrizetében. Az árnyak egyre közeledtek, átalakultak
egyetlen óriási ököllé, amely összezárult Lukán, hogy bármelyik percben
úgy préselhesse ki az életet belőle, mint vizet a szivacsból. „Akkor ennyi –
gondolta Luka. – A szónoklatom nem hatott, nem vették be, úgyhogy az
egésznek itt a vége." Azt kívánta, bárcsak még egyszer megölelhetné a
kutyáját meg a medvéjét. Azt kívánta, bárcsak itt lennének a szerettei,
hogy fogják a kezét. Azt kívánta, bárcsak kikívánhatná magát ebből a
slamasztikából. Azt kívánta...
A Tudás Hegye hevesen rázkódni kezdett, mintha valami láthatatlan
kolosszus ugrálna fel s alá a lejtőin. A Félelem Fájának törzse a tetejétől
az aljáig széthasadt, és a Fa roncsként zuhant a földre, összezúzódó ágai
alig kerülték el Lukát meg a mennykődémont. Az egyik lehulló ág eltalálta
Mimirt, a Fejet, aki sebesülten felsikoltott. Az istenek és szörnyek
soraiból a kín, megrökönyödés és félelem kiáltásai hallatszottak. Ekkor
következett a legrettentőbb esemény. Voltak nagyon rövid,
töredékmásodpercnyi pillanatok, amikor minden teljesen eltűnt, és Luka,
Medve meg Kutya – a Valódi Világból érkezett három látogató – ott
lebegett egy ijesztő, színtelen, hangtalan, mozdulatlan, törvénytelen,
mindentelen hiányban. Aztán visszatért a Mágikus Világ, de mindenben és
mindenkiben szörnyű gondolat derengett föl: a Mágia Világa bajban van.
Legmélyebb alapjai remegnek, földrajzi elrendezése bizonytalanná válik,
maga a léte kezd szaggatott, ki-bekapcsoló rendszerré válni. Mi van, ha a
„kikapcsolt" pillanatok egyre hosszabbak lesznek? Mi van, ha tovább
tartanak majd a „bekapcsolt" pillanatoknál? Mi van, ha a „bekapcsolt"
pillanatok, a Világ létezésének időszakai töredékmásodpercekre
csökkennek vagy teljesen eltűnnek? Mi van, ha minden, amit a Tűztolvaj
elmondott, a rideg valóság, amelyben eddig nem hittek, mert elleplezték
régi isteni dicsőségük és maradék büszkeségük rongyaival? Vajon ez a
csupasz, kendőzetlen igazság? Hogy életük hozzá van kötve egy beteg és
haldokló ember fogyatkozó életerejéhez? E kérdések gyötörték a Mágikus
Világ minden lakóját, de Luka rémült, rohanó gondolatai közt egyszerűbb
és rettenetesebb kérdés fogalmazódott meg.
Vajon Rásid Kalifa a halálán van?
Anzu, a mennykődémon térdre vetette magát, és halk, szomorú,
nyomorúságos hangon könyörgött Lukának:

Ropogtat úgy megijedt, hogy remegett a hangja, miközben a sumért

fordította.
– „Ments meg bennünket, uram! Kérlek, uram, nem szeretnénk csupán
tündérmesék lenni. Azt szeretnénk, hogy megint imádjanak bennünket!
Szeretnénk, ha... isteniek lennénk."
„Uram, mi? – gondolta Luka. – Ilyen hangnemváltást még életemben
nem hallottam." Remény hullámzott végig a testén, harcolt a
kétségbeesésével; összegyűjtötte minden erejét, hogy utolsó rohamra
induljon, és az ily módon nyert összes erejével így szólt:
– Tetszik, nem tetszik, ez van. Ennél jobb ajánlatot nem fogtok kapni.
 A sötétség nem sűrűsödött tovább körülötte; az istenek haragja
elbizonytalanodott; félelmük legyűrte, ezért darabokra tört és végleg
eloszlott, hogy páni rémület vegye át a helyét. A düh felhői szétváltak,
visszatért a napvilág, és mindenki látta, hogy az égen a rés, amelyen az
istenraj bezúdult, tízszer akkorára nőtt, mint előtte volt; hogy igazi
repedések futnak végig az égen horizonttól horizontig; és hogy a
mitológiai alakok serege maga is romlásnak indul – öregedik, repedezik,
halványul, gyengül, csökken és elveszti életképességét. Aphrodité, Hathor,
Venus és a többi szépségistennő ránézett keze meg karja ráncos bőrére, és
felsikoltott:
– Törjetek össze minden tükröt!
A hatalmas, sólyomfejű egyiptomi Legfőbb Istenség pedig térdre
rogyott, mint az imént Anzu, s teste már porladni kezdett, akár egy ősi
emlékmű; majd az összes többi isten is követte Ré példáját – legalábbis
azok, akiknek volt térdük. Ré, a Legfőbb Lény halk, tisztelettudó, rémült
hangon így szólt:

– Mit mond? – kérdezte Luka Ropogtattól, aki ugrándozott a vállán, és

hangosan visított.
– Azt mondja, elfogadják... mármint az ajánlatodat – visította Ropogtat
olyan hangon, amely egyszerre volt megkönnyebbült és riadt. – Elviheted
a Tüzet. Siess! Mire vársz még? Mentsd meg apádat! Ments meg
mindannyiunkat! Ne állj úgy ott! Mozdulj!
Árnyak suhantak át az égen a fejük felett.
– Na, nézzenek oda! – szólalt meg a vidri Inzultáná üdvözlő hangja. –
Gondoltam, hű Vidralégierőmet kudarcra ítélt, de hősies támadásra
vezetem, hogy kiszabadítsak egy tehetetlen, de furcsán szeretetre méltó
fiatalembert, mert meggondolatlanságod ellenére és mindent számba véve
nem bírtalak a sorsodra hagyni úgy, hogy csak Ropogtat, az én
Tiszteletbeli Vidrám képviseljen engem; de látom... igen nagy
meglepetésemre, hiszen nagyon esztelen fiú vagy... hogy elég jól
elboldogultál magad is.
Az ismét felhőtlen, bár foszló égen a Tudás Hegye fölött ott lebegett az
egész VLE a varázsszőnyegein, rajtuk rohadt zöldségek és viszketőporos
papírrepülők halmai, élükön pedig Szoraja királynő a Résamon, Bölcs
Salamon király Varázsszőnyegén Kojottal, az elterelő futóval meg az
Elefántkacsákkal.
– Mi is jöttünk! – kiáltották le. – Nem csak emlékezni akarunk a
dolgokra! Csinálni is akarjuk őket!
És állt ott még egy nagyon öreg és valószínűtlen méretű idegen férfi is
anyaszült meztelen és összevissza szabdalt hassal.
Lukának nem volt ideje, hogy mindenkinek válaszoljon, hogy
megkérdezze, ki a pucér idegen, vagy megölelje Medvét és Kutyát, akik
leugrottak a Lókirály hátáról, és odarohantak mellé.
– A Tűzhöz kell jutnom – kiáltotta. – Minden másodperc számít.
Medve, a kutya azonnal reagált, és nyaktörő sebességgel berohant a Tűz
Templomába, majd néhány másodperccel később fogai közt egy égő
fahasábbal tért vissza, amely a legragyogóbb, legvidámabb, legcsábítóbb,
legreménykeltőbb lánggal égett, amit Luka életében látott; Kutya, a medve
pedig fölmászott a Tűztemplom oszlopára, és amilyen erősen csak tudott,
rácsapott mancsával a bejárat fölötti aranygömbre. Luka hallotta a
sokatmondó kis dinget, látta, hogy a látótere jobb fölső sarkában 8-asra
ugrik a számláló, kikapta az égő fát Medve szájából, és beledugta a vidri
Vederbe, mire a kis Vergonyák ugyanolyan szívmelengető, derűs
vidámsággal kezdtek égni, mint a hasáb.
– Gyerünk! – kiáltotta Luka, és visszaakasztotta a nyakába a Vedret.
Melege megnyugtató volt; Szoraja pedig leereszkedett, hogy Luka, Medve
és Kutya felugorhasson Salamon király Szőnyegére.
– Nincs ennél gyorsabb szállítási mód az egész Mágikus Világban –
rikoltotta. – Búcsúzzatok el, és induljunk utunkra.
Ekkor Hárpia, a húgai és Ropogtat, a mókus ezt ordították:
– Arra nincs idő! Isten veletek! Sok szerencsét! Menjetek!
Elindultak. Szoraja szőnyege átszáguldott az ég résén.
– Itt jöttél a Jobbkezes Világból, úgyhogy erre is kell visszamenned –
mondta Lukának.
A Vidralégierő követte őket, de Salamon király Szőnyege a legnagyobb
sebességével repült, ezért a többiek nemsokára lemaradtak.
– Ne aggódj – mondta Szoraja a legeltökéltebben vidám hangján. –
Idejében visszaviszlek. Végül is kiderült, hogy a papádon kívül az egész
Világunkat is megmentetted.
 8
Verseny az Idővel
Zuhant az ég. Átrepültek az égen nyíló résen, s a menny egyes részei
leestek és darabokra zúzódtak a Mágia Szívén. Luka (aki megint Szoraja
varázspokrócában lelt melegre) nem érezte a szelet a védőbuborékban,
amelyet Szoraja vont a varázsszőnyeg köré, de hatásait látta az odalenti
világban. Egész fák szakadtak ki gyökerestül, és repültek a levegőben,
mintha óriási pitypangok lennének; erős, bőrszárnyú sárkányok
hánykolódtak erre meg arra, mint gyerekjátékok; és az Ökörnyálég, a
Mágia Szívének legsérülékenyebb területe, mely ötvenöt csillogó háló
rétegéből állt, cafatokra szakadt. A „Nagy Tiszta Birodalom", Ling-pao
Tien-cun legendás könyvtára, amely több ezer éve ott volt az Ökörnyálban,
nem létezett többé. Ősi kötetei szerteszét szálltak, szakadt oldalaik
szárnyként csapkodtak.
– Fúj a Változás Szele – kiáltotta az Elefántgácsér, mire az Elefánttojó
így kesergett:
– A mi kis tudásunk mit se számít a ma elpusztuló bölcsességhez
képest.
Luka szinte nem is hallotta, mit mondanak, mert olyan visítás támadt a
szélben, amely... hm... elevennek tűnt. Az égnek álló szőrű Kojot
magyarázta el, hogy elszabadultak a Szélsikoltók, és amikor ők sikoltozni
kezdenek, az egész teremtés felfeslik a varratok mentén. Luka úgy
gondolta, nem szeretné megkérdezni, hogy kik vagy mik azok a
Szélsikoltók.
Luka Kojottal, az Elefántkacsákkal, Medvével, a kutyával és Kutyával, a
medvével feszülten ült a varázsszőnyeg elején, és figyelte, ahogy a
kavargó Világ elsuhan alattuk. Mögöttük, a szőnyeg közepén Szoraja állt
lehunyt szemmel és kitárt karral, olyan sebességre kényszerítve a
Résamot, amilyet eddig még sosem ért el; mögötte pedig, kezét Szoraja
vállán nyugtatva, hogy átadja neki az erejét, a hatalmas, meztelen
öregember térdelt, akivel Luka még soha nem találkozott. Ez ő, sziszegte
Kojot Luka fülébe. Az Öregfiú. Az első és legnagyobb. Hallott a
menekülésedről, és eljött, hogy segítsen. Az Öregfiú. Ennyi idő után. Ez
remek dolog, kölyök. Mindannyiunkat megtisztel vele.
Kirepültek a Mágia Szívéből, és alattuk megjelentek az Elágazó Utak,
vizei forrtak és a levegőbe szöktek, folyadékfalakat alkottak, majd
visszazuhantak az árba.
– Szóval, ez a kilences szint – hallotta Luka a saját hangját, mire
Szoraja zordan válaszolt:
– Nem, ez a Világ Vége.
A Kikerülhetetlen Örvény meg az El Tiempo időcsapdája egyre
gyorsabban forgott, egyre erősebben szívták be szájukon az anyagot, és
Szorajának veszedelmesen magasra kellett vinnie a varázsszőnyeget,
kilencvenkilenc kilométerre a föld felszíne fölé, mindössze egy
kilométerre a Kármán-vonal alá, de még mindig volt egy pillanat, amikor
Szorajának veszedelmesen magasra kellett vinnie a varázsszőnyeget,
kilencvenkilenc kilométerre a föld felszíne fölé, mindössze egy
kilométerre a Kármán-vonal alá, de még mindig volt egy pillanat, amikor
Szorajának veszedelmesen magasra kellett vinnie a varázsszőnyeget,
kilencvenkilenc kilométerre a föld felszíne fölé, mindössze egy
kilométerre a Kármán-vonal alá, de még mindig volt egy pillanat, amikor
Szorajának veszedelmesen magasra kellett vinnie a varázsszőnyeget,
kilencvenkilenc kilométerre a föld felszíne fölé, mindössze egy
kilométerre a Kármán-vonal alá, de még mindig volt egy pillanat,
amikor... Majdnem csapdába estek, aztán kiszabadultak, és parittyából
kilőtt rakétaként repültek egy olyan irányba, amelyet Szoraja nem tudott
ellenőrizni. A varázsszőnyeg csak forgott körbe, mint egy érme, és utasai
egymásba kapaszkodtak, hogy mentsék drága életüket. Luka nem vette
észre a Nagy Pangást odalenn, aztán máris az Idők Ködébe kerültek. Az
Idők Köde is bajban volt: nagy lyukak és rések jelentek meg a szürkeség
azelőtt áthatolhatatlan falán. A Ködben a szőnyeg még mindig pörgött, és
a Memóriamadarak sírtak a Feledéstől való félelmükben, Kojot üvöltött,
és a dolgok elviselhetetlenné váltak volna, ha az „Öregfiú", Prométheusz
titán nem ugrik talpra, és nem szólal meg első ízben a Hatalom szavaival.
– Khuló! – bömbölte a semmi kavargó ködébe. – Nem azért szöktem
meg Zeusz Madarától, hogy egy ködben pusztuljak el! Dafá hó! Takarodj,
ocsmány Függöny, engedj utunkra. – Mire a varázsszőnyeg egyszer csak
kibukkant a Ködből, és Luka látta, hol vannak.
Nem volt örömteli látvány. Messze eltávolodtak a Folyótól. Most az
Álmok Városa volt alattuk, és ahogy Szoraja azzal küszködött, hogy a
megfelelő irányba kormányozza a varázsszőnyeget, Luka látta, hogy az
Álomváros tornyai kártyavárként dőlnek össze, házai tetőtlen romokban
hevernek, és látta azt is, hogy sok hajléktalanná vált Álom, amely csak
behúzott függöny mögött, kényelmes sötétségben virul, kitántorog a
fényes utcára, és elsorvad a napvilágon. Rémálmok vágtattak vakon a
Város útjain, és csak néhány lakos látszott sértetlennek; ám még ezek is
bizonytalanul kószáltak, nem törődtek az őket körülvevő káosszal, mintha
a tulajdon világukban élnének. „Ezek nyilván az Ábrándok", gondolta
Luka.
A Mágia Világának összeomlása megrémítette, mert ez csak azt
jelenthette, hogy Rásid Kalifa élete csúszik lefelé utolsó lejtőjén, és ezért
Luka, miközben elborzadva nézte, hogy az Elveszett Gyermekkor
Földjének szántói és gazdaságai porladnak, miközben látta, hogy
erdőtüzek füstje emelkedik föl a Kékemlékű Dombokról, miközben tanúja
volt, hogyan omlik össze a Remény Városa, mindössze arra tudott
gondolni: „Csak érjek vissza idejében, kérlek, nehogy elkéssem, csak érjek
vissza idejében."
Aztán látta, hogy Bádalgarh Felhőerődje nagy sebességgel feléjük tart,
hatalmas sáncai érintetlenek, a Felhő, amelyen áll, forr és bugyborékol,
mint önmaga felgyorsult filmje, és elszoruló szívvel értette meg, hogy
még mindig vár rá a végső csata. Bal kezével a nyakában lógó vidri Vedret
szorította, és melegéből merített egy kis erőt. Négykézláb mászott hátra
Szorajához – lehetetlen volt járni azon a hullámzó, süvítő, szél rángatta
szőnyegen –, és bár máris tudta a választ, megkérdezte:
– Ki a parancsnoka annak az Erődnek? Ártani akarnak nekünk?
Szoraja arca és teste pattanásig feszült.
– Bárcsak ne hagytuk volna le a Vidralégierőt – mondta szinte magában.
– De mindegy, úgyse vennénk sok hasznát egy ilyen ellenséggel szemben.
– Aztán szomorúan Lukához fordult, és válaszolt neki. – A szívem
legmélyén tudtam, hogy ez lesz – mondta. – Nem tudtam, hol, hogyan és
mikor, de tudtam, hogy nem maradnak a háttérben. Ezek az Álimok,
Luka... a Tűz Őrei, az Idő Urai. Dzsó-Huá, Dzsó-Hai, Dzsó-Áégá. Ennél
keményebb Háromságot sose látsz majd. És ahogy gyanítottam, van velük
egy áruló és köpönyegforgató is. Nézd, ott, az oromzaton. Az a
cinóbervörös ing. Az az ütött-kopott szalmakalap. Ott a gazember a
leghalálosabb ellenségeid sorai közt.
Igen, Senkapi volt az, de immár nem áttetsző jelenésként, hanem olyan
szilárdan, mint bármely ember. Düh és gyötrelem birkózott egymással
Luka szívében, de ő mindkettőt elfojtotta. Ehhez a helyzethez hideg elme
kellett. Bádalgarh Erődvárosa támadt rájuk, és ahogy közeledett, úgy nőtt.
A Felhő, amelyen állt, szétterjedt Bölcs Salamon király Varázsszőnyege
körül, és ahogy bekerítette őket, úgy az Erőd hosszabbodó falai is. Égi
börtönbe kerültek, ébredt rá Luka, és bár fölöttük tiszta volt a levegő,
biztosan tudta, hogy valami láthatatlan akadály állná el útjukat, ha
menekülni próbálnának. Az Idő foglyai lettek, s a varázsszőnyeg épp ott
fékezett le az oromzat előtt, ahol a Luka által eddig Senkapi néven ismert
lény állt, és megvetően nézett le rájuk.
– Nézz rám – mondta. – Mint látod, máris elkéstél.
Luka ekkor nehezen uralkodott magán, de sikerült visszakiáltania:
– Ez nem igaz, különben már nem lenne itt, ugye? Ha az igazat mondta
arról, hogy mi történik, ha elvégezte a dolgát, akkor már megtette volna a
Bumm ellentétét, akkor... hogy is mondta?... már nem Van lenne, és azt
mondta, azt nem akarja megtenni...
– Nincs lennék – javította ki Senkapi. – Már ismerned kellene a
terminológiát. Hja, és amikor azt mondtam, hogy ezt nem akarom
megtenni? Hazudtam. Miért ne akarná egy lény megtenni azt a dolgot,
amire teremtették? Ha táncra született, táncol. Ha dalra született, nem
ücsörög befogott szájjal. És ha azért jött létre, hogy felfalja egy ember
életét, akkor elvégzi a munkáját, és miután elvégezte, a Nemlét a
legnagyobb siker, a tökéletesen kielégítő csúcspont. Igen! Az eksztázis.
– Őszintén szólva ez úgy hangzik, mintha szerelmes lenne a halálba –
mondta Luka, de aztán megértette, mit jelent, amit mondott.
– Úgy van – mondta Senkapi. – Most már felfogtad. Bevallom, hogy
bizonyos mértékben önimádó vagyok. És ez nem szép tulajdonság,
készséggel elismerem. De ismétlem: eksztázis. Még inkább igaz ez egy
ilyen esetben. Meg kell mondanom, apád minden erejével küzdött
ellenem. Elismerésem. Nyilván úgy érzi, súlyos okai varrnak, hogy életben
maradjon, és talán te vagy az egyik ilyen ok. De már a torkán van a kezem.
És igazad van: amikor azt mondtam, elkéstél, megint hazudtam. Nézd.
Fölemelte a jobb kezét, és Luka látta, hogy a középső ujjának a fele
hiányzik.
– Mindössze ennyi élet maradt benne – mondta Senkapi. – És míg
beszélünk, ő ürül, én meg telek. Ki tudja? Talán még itt leszel, hogy tanúja
légy a nagy eseménynek. Bizonyosan elfelejtheted, hogy idejében hazaérsz
és megmented, hiába van ott az Élet Tüze abban a vidri Vederben a
nyakadon. Igaz is, gratulálok, hogy ilyen messzire eljutottál. Nyolcas
szint! Micsoda teljesítmény. De most, ezt ne feledjük, az Idő nekem
dolgozik.
– Nincs mese, kiderült, hogy maga ocsmány alak – mondta Luka. –
Milyen ostoba voltam, hogy hagytam magam becsapni.
Senkapi fagyosan felkacagott.
– De ha nem jössz velem, akkor semmi sincs ebből a mulatságból –
mondta. – Sokkal élvezetesebbé tetted a várakozást. Ezt tényleg meg kell
köszönnöm neked.
– Ez az egész csak játék volt magának – üvöltötte Luka, de Senkapi
megfenyegette a fél ujjával.
– Nem, nem – mondta feddőn. – Sosem csak játék. Élet-halál kérdése.
Kutya, a medve felállt a hátsó lábára, és ezt dörmögte:
– Nem bírom tovább ezt a fickót. Hadd támadjak rá.
De Kutya nem ért fel Senkapiig, aki a mellvéden állt, és odavezető út
sem látszott. Ekkor mély-mély hangján megszólalt a Titán, maga a
sebhelyes Öregfiú.
– Hagyjátok rám – mondta, és felállt a Szoraja melletti térdelő
helyzetéből; emelkedett, emelkedett, emelkedett. Amikor egy titán teljes
méretére egyenesedik, megremeg az Univerzum. (Az Univerzum még a
tekintetét is megpróbálja elfordítani, mert amikor így megnő a
meztelenség, akkor sokkal, de sokkal nagyobb az átlagos méretű
meztelenségnél, és nehéz figyelmen kívül hagyni.) Az Öregfiú bácsikája
egyszer, nagyon régen fölegyenesedett így, és elpusztította magát az eget.
Azután a görög isteneknek a Tizenkét Titán ellen vívott csatája
megrengette a földet, amikor a kolosszusok harcoltak és elestek. Az
Öregfiú, annak a háborúnak a veteránja és hőse, aki megvetette a ruhákat,
ahogy a görög hősök és az ókoriak szokták, fölemelkedett és olyan nagyra
nőtt, hogy Szorajának sietve a maximális méretére kellett növelnie a
varázsszőnyeget, különben valamennyiüket lelökte volna az Öregfiú
növekvő lába. Luka örömmel látta a Senkapi arcán megjelenő félelmet,
amikor a Titán kinyújtotta hatalmas bal kezét, majd megragadta és
szorosan markolta vele Senkapit.
– Eressz el – visította Senkapi. Embertelennek hallatszik a hangja,
gondolta Luka, lidércesnek, démoninak és e pillanatban sikoltva
rettegőnek is. – Engedj – visította Senkapi.
– Térj jobb belátásra!
Az Öregfiú stadion méretű vigyorra húzta száját.
– Térnék én, de ez a bal kezem – mondta –, és tudod, mi, balkezesek,
összetartunk.
Azzal visszahúzta a kezét, amennyire csak tudta, szorításában a
rúgkapáló és visító Senkapival, majd felhajította azt a rettenetes, álnok,
életszívó lényt messze-messze az égbe, aki csak üvöltött végig az
atmoszféra határáig, aztán a Kármán-vonalon is túl, ahol a világ véget ér,
és az űr sötétje megkezdődik.
– Még mindig csapdában vagyunk – mutatott rá zsémbesen Kutya, a
medve, mert kissé háttérbe szorítva érezte magát a titáni erőfeszítés
mellett. Aztán túl hangosan és túl kihívóan hozzátette: – Különben is hol
vannak ezek az Álimok? Mutassák meg magukat, hacsak nem félnek
túlságosan, hogy szembenézzenek velünk.
– Vigyázz, mit kívánsz – mondta gyorsan Szoraja, de már későn.

– Nem tudjuk – mondta Rásid Kalifa –, hogy az Álimoknak van-e

tényleges fizikai megjelenésük. Talán van testük, talán egyszerűen fel
tudnak venni testi alakot, amikor szükségük van rá, máskor pedig testetlen
entitások, akik kitöltik az űrt... mert az Idő végül is mindenütt ott van;
nincs olyan, ahol ne lenne Tegnap, ahol ne a Mában élnének, ahol ne lenne
remény a szebb Holnapra. Mindegy, az Álimok híresek arról, hogy
egyáltalán nem szívesen jelennek meg nyilvánosan, jobban szeretnek
csendben, a színfalak mögött működni. Amikor megpillantják őket, mindig
kámzsás köntösbe rejtőznek, mint a szerzetesek. Soha senki nem látta még
az arcukat, és mindenki fél a megjelenésüktől... kivéve néhány gyereket...
– Néhány gyereket – mondta fennhangon Luka, amikor ez eszébe jutott
–, akik a puszta megszületésükkel dacolni tudnak az Idő hatalmával, és
valamennyiünket megfiatalítanak. – Anyja mondta először ezt vagy
valami ilyesmit... onnan tudta, hogy anyja fontosnak tartotta ezt
elmondani neki... de a gondolat nemsokára átkerült Rásid fantasztikus
történeteinek kimeríthetetlen tárházába.
– Igen – ismerte el Lukának szégyentelen vigyorral –, ezt a mamádtól
loptam. Ne feledd: ha tolvaj lesz belőled, mindig a jó cuccokat lopd el.
„Hát – gondolta Luka, az Élet Tüzének Tolvaja –, a tanácsod szerint
cselekedtem, papa, nézd csak, mit loptam, és lásd, hová kerültem miatta."

A Bádalgarh Felhőerődjének mellvédjén álló három kámzsás alak se

nagy, se tekintélyes nem volt. Arcuk láthatatlan, karjuk keresztbe fonva,
mintha csecsemőt dajkálnának. Nem szóltak, de nem is kellett nekik.
Szoraja arckifejezéséből, Kojot ijedt nyüszítéséből – Madre de Dios, ha
éppen nem egy szőnyegen állnék az égben, megkockáztatnám a menekülést
– és az Elefántkacsák reszketéséből – „jó, lehet, hogy mi nem is akarunk
semmit csinálni! Lehet, hogy csak élni akarunk, és emlékezni, mert az a
dolgunk!" – világos volt, hogy puszta felbukkanásuk rémületbe ejti a
Mágikus Világ népét. Még az őszülő Öregfiú, maga a nagy Titán is
idegesen mocorgott. Luka tudta, hogy mindannyian rettegve gondolnak
Sniffelheimre, arra, hogy örökre szilárd jégtömbökbe zárják őket. Vagy a
májevő madarak miatt aggódnak. „Hmm – gondolta úgy tűnik, Mágikus
Barátainknak nem sok hasznát vesszük ebben a helyzetben. A Valódi Világ
csapatára marad, hogy ezt megoldja valahogy."
Ekkor az Álimok egyszerre megszólaltak, három halk, túlvilági hang,
amelyek tripla hidegsége acélosnak hallatszott, mint három legyőzhetetlen
kard. Még a bátor Szoraja is meghunyászkodott.
– Sose hittem volna, hogy kénytelen leszek hallani az Idő Hangjait –
kiáltotta, és befogta a fülét. – Jaj, jaj! Elviselhetetlen! Nem bírom! – És
kínlódva térdre rogyott. A többi mágikus lény hasonlóképpen lesújtva és
láthatóan gyötrődve vonaglott a varázsszőnyegen, kivéve az Öregfiút, aki
nyilván nagyon jól tűrte a fájdalmat azok után, hogy egy örökkévalóságon
át Zeusz májzabáló Madarának volt kiszolgáltatva. Kutya, a medve
azonban közömbösnek tűnt, Medve, a kutya pedig, akinek felborzolódott a
szőre, dühös vicsorgással villantotta meg fogait.
– Elvontatok a Szövőszékünktől – mondták a halk kardszavúak. – Mi
hárman a Szövők vagyunk, és a Napok Szövőszékén szőjük az Idő Fonalát,
az egész Leendőt a Lét szövetévé, az egész Tudást a Tudott anyagává, az
egész Cselekvést a Megcselekedett öltözékévé. Most elvontatok bennünket
a Szövőszékünktől, és összekuszálódtak a dolgok. A kuszaság bosszant
bennünket. A bosszúság is bosszant bennünket. Ezért duplán bosszúsak
vagyunk. – Majd rövid hallgatás után: – Adjátok vissza, amit loptatok, és
akkor talán megkíméljük az életeteket.
– Nézzék meg, mi történik maguk körül – kiabált vissza Luka. – Nem
látják? Ennek az egész Világnak a szerencsétlenségét? Nem akarják
megmenteni? Ezt próbálom én, és maguknak csak annyit kell tenniük,
hogy elállnak az utamból, és hagynak hazatérni...
– Nekünk nem fontos, hogy ez a Világ él-e, hal-e – jött a válasz.
Luka megdöbbent.
– Nem törődnek vele? – kérdezte hitetlenkedve.
– A részvét nem a mi dolgunk – felelték az Álimok. – A korok szívtelenül
múlnak, akár akarják ezt az emberek, akár nem. Mindennek el kell múlnia.
Csak maga az Idő marad. Ha ennek a Világnak vége, egy másik következik.
A boldogság, barátság, szeretet, szenvedés, fájdalom tünékeny illúziók,
mint árnyak a falon. A másodpercek percek felé vonulnak előre, a percek
napok felé, a napok évek felé, érzelem nélkül. Nincs „törődés”. Csak e
tudás Bölcsesség. Csupán e bölcsesség Tudás.
A másodpercek csakugyan vonultak előre, és otthon, Kaháníban Rásid
Kalifa élete egyre fogyatkozott. „Az Álimok az én halálos ellenségeim",
mondta annak idején, és ez így is volt. Lukát elöntötte az indulat, és
dühödt kiáltás szakadt ki belőle.
– Akkor elátkozlak benneteket, ahogy Ág kapitányt is elátkoztam! –
ordította a három Dzsónak. – Ő ketrecbe zárta az állatait, és kegyetlenül
bánt velük, maguk meg pontosan ugyanolyanok, hogy őszinte legyek. Azt
hiszik, hogy mindenki a maguk ketrecében van, ezért semmibe vesznek
minket, gyötörnek bennünket, azt csináltatják velünk, amit akarnak, és
semmivel nem törődnek, csak magukkal. Elátkozom mind a hármukat!
Különben is, mik maguk? Dzsó-Huá, a Múlt már oda, és soha nem tér
vissza, és ha tovább él is, csak az emlékeinkben... és persze az
Elefántkacsák emlékeiben... és semmi esetre sem áll ott ennek a
Felhőerődnek a mellvédjén a hülye kámzsájában. Ami magát illeti, Dzsó-
Hai, a Jelen aligha létezik, ezt még egy magam korú fiú is tudja. Eltűnik a
múltban, valahányszor pislogok egyet, és semmi, ami ennyire... hm...
átmeneti, nem uralkodhat fölöttem. Dzsó-Áégá pedig? A Jövő? Várjunk
csak. A Jövő álom, és senki nem tudja, mi lesz belőle. Az egyetlen biztos
dolog az, hogy mi... Medve, Kutya, a családom, a barátaim és... mi tesszük
azzá, ami: jóvá vagy rosszá, boldoggá vagy szomorúvá, arra meg biztosan
nincs szükségünk, hogy maguk mondják meg, mi az. Az Idő nem csapda,
szélhámosok. Csak az út, amin megyek, és most tényleg sürgős a dolgom,
úgyhogy el az utamból. Túl régen retteg már mindenki maguktól.
Szabaduljon hát meg mindenki a félelmétől, és... és... a változatosság
kedvéért kerüljenek maguk a jégre. Most már ne zaklassanak tovább. Én...
én fütyülök magukra.
Hát, tessék. Dacolt az Idő hatalmával, ahogy annak idején anyja (és
később apja is) mondta, és az egészet azzal zárta le, hogy a nemrég
elsajátított fütyülési képességét alkalmazta. Tényleg nem valami erős
fegyver. De érdekes – ugye? –, hogy az Álimokat megakasztotta útjukon a
füttye, összedugták a fejüket, és csak motyogtak meg mormoltak – Luka
úgy látta – tehetetlenül. Lehetséges ez? Lehet, hogy nem bírnak mihez
kezdeni Luka Kalifa híres Átokerejével? Lehet, hogy tudják, ő azon
gyermekek közé tartozik, akik nem esnek áldozatul az Időnek? Ha ez
Rásid Kalifa Mágikus Világa, akkor az Álimok is az ő teremtményei, és
ezért alá vannak vetve a törvényeinek? Luka nagy elszántsággal, ahogy
egy varázsló varázsol, teleszívta a tüdejét levegővel, és minden erejével
füttyentett.
Ebben a pillanatban Bádalgarh őket körülvevő Felhőerődje
megremegett, mint az olcsó színpadi díszlet, és a varázsszőnyeg foglyai
döbbenten nézték, ahogy a légi börtön csipkézett falának nagy darabjai
megrepednek és lezuhannak.
– Kívülről támadják! – kiáltotta Luka, mire a varázsszőnyegen mindenki
ujjongani kezdett, az Álimok pedig eltűntek, hogy szembenézzenek a
váratlan támadással.
– Mi ez? – kérdezte Szoraja, aki összegyűjtötte erejét, és rendkívül
zavartnak látszott az iménti gyengesége miatt. – A Vidralégierő? Ha az,
akkor attól tartok, öngyilkos küldetésre vállalkoztak.
A meztelen Titán a fejét rázta, és lassan vigyor jelent meg hatalmas
arcán.
– Ezek nem a Vidrák – mondta. – Ez isteni háborodás.
 – Hát, alapjában véve egyetértünk abban, hogy az istenek háborodottak
– mondták az Elefántkacsák –, de nem kell ilyen gorombán beszélni róluk.
– Úgy értem – sóhajtott az Öregfiú –, hogy az istenek fellázadtak
felháborodásukban.
És csakugyan. Amikor Luka később visszatekintett ezekre az
eseményekre, sosem tudta biztosan, hogy vajon az Istenek Lázadását az ő
Félelem Fája alatt elmondott beszéde váltotta-e ki, amikor arról próbálta
meggyőzni az elfeledett isteneket, hogy életben maradásuk az apjáétól
függ; vagy az Átka idézte elő, amelynek az volt a célja, hogy kiszakítsa a
két Világ, a Valódi meg a Mágikus ügyeit az Álimok szorításából; vagy a
nyugalmazott halhatatlanok úgy döntöttek, hogy ami sok, az sok, és Luka
meg a barátai csak jókor voltak ott ahhoz, hogy tanúi legyenek a
következményeknek. Bármi volt is az ok, a Mágia Szívének volt-isteni
darázsraja átrepült az ég hasadékán, és dühödten szállt alá Bádalgarh
Felhőerődjére. Bászt, az egyiptomi macskaistennő, Adad, az akkád
viharisten, Kung-Kung, a kínai vízisten, akinek olyan erős a feje, hogy
megrepesztette vele a Menny Pillérét, Nüksz, a görög éjistennő, a vad
skandináv Fenris farkas, Quetzalcoatl, a mexikói tollaskígyó, valamint
különböző démonok, valkűrök, ráksaszák és koboldok bukkantak fel a
nagy fickók – Ré, Zeusz, Tlaloc, Odin, Anzu, Vulcanus meg a többi –
mellett, égették a Felhőerődöt, szökőárat zúdítottak a falára, villámokkal
bombázták, fejjel nekirohantak, Aphrodité és a többi szépségistennő pedig
hangosan panaszolta, hogy az Idő mekkora pusztítást vitt végbe az
arcbőrükön, az alakjukon meg a hajukon.
Ha van erőtér, amely a Felhőerődöt védi, akkor is túl sok lett volna neki
a Mágia Ostroma1. És miközben a régi istenek egyesített ereje lerombolta
az Álimok erődítményét, s hangos, különös, vinnyogó, nyávogó hang
hallatszott, Luka odaordított Szorajának:
– Itt a lehetőség!
Mire a varázsszőnyeg fölemelkedett az égbe, és sebesen tovaszállt
utasaival.
Nem volt könnyű a menekülés. Az Álimok még ellenálltak; napjuk
leáldozott, de még mindig akadtak hű szolgáik. Szoraja épp csak elindult a
Bánd, a Szilszilá folyó partja felé, ahol Lukának majd vissza kell ugrania a
Valódi Világba, amikor egy csapat különös, féllábú madár, a legendás Sang
Jangok, a kínai Esőhozó Madarak támadták meg felülről a
varázsszőnyeget. A Sang Jangok egész folyókat vittek a csőrükben, és
rázúdították őket a Résamra, hogy kioltsák a Luka nyakában függő vidri
Vederben égő Tüzet. A szőnyeg ide-oda billent és lefelé süllyedt a ráömlő
víz súlya alatt; ám ekkor megmutatta rendkívüli öngyógyító képességét,
kiegyenesítette magát, és továbbrepült. Az Esőhozó Madarak támadása
folytatódott; ötször, hatszor, hétszer zúdult le az ár az égből, és a szőnyeg
utasai elestek, egymásnak ütköztek, s veszedelmesen közel gurultak a
szőnyeg széléhez. A védőbuborék szilárd maradt. A Sang Jangok
vízkészlete végül kifogyott, és ők rosszkedvűen elszálltak.
– Igen, jó, hogy ennek a támadásnak ellenálltunk, de még nincs vége a
bajnak – figyelmeztette Szoraja az ujjongó Lukát. – Az Álimok még egy
kétségbeesett erőfeszítést tettek annak megakadályozására, hogy az Élet
Tüze átkerüljön a Valódi Világba. Hallottad azt a rettenetes,
nyomorúságos, nyávogó hangot a levegőben, amikor elhagytuk a
Felhőerődöt? Azzal játszották ki az Álimok az utolsó kártyájukat.
Sajnálattal közlöm, hogy az a hang a Hívás volt, amely elszabadítja a
végzetes Esőmacskákat.
Az Esőmacskák – mert itt az ideje, hogy végre macskás ügyekről
beszéljünk! – nemsokára hullani kezdtek az égből. Nagy Macskák voltak,
esőtigrisek és esőoroszlánok, esőjaguárok és esőgepárdok, mindenféle
foltú és csíkú Vízmacskafélék. Magából az esőből öltöttek testet, az
Álimok elővarázsolta esőből, és kardfogú Vadmacskákká változtak. Úgy
estek, ahogy a macskák, hajlékonyan, félelem nélkül, és amikor a
varázsszőnyeg láthatatlan biztonsági buborékához értek, belevájták a
karmaikat, úgy kapaszkodtak. Nemsokára Esőmacskák voltak mindenütt a
buborékon, száz-, majd ezerszám, karmaik hosszúak és erősek, amelyekkel
vadul és kártékonyan hasogatták a buborékot.
– Attól félek, áttörnek a pajzson – kiáltotta Szoraja –, és túl sokan
vannak, hogy harcoljunk velük.
– Nem, nincsenek! Gyertek le ide, Gyáva Macskák! Mindjárt
megmutatjuk, merre hány méter!
Medve, a kutya bátran ugatott a karmoló, hasogató Esőmacskákra, az
Öregfiú pedig arra készült, hogy ismét teljes méretére nő, de Luka tudta,
hogy mindez csak üres virtus. Több ezer vadul elővarázsolt macskaféle
biztosan lebírja még a nagy Titánt is, és hiába küzd Medve meg Kutya (sőt
még talán Kojot is) minden erejével, és kétségtelen, hogy Szorajának még
jócskán vannak trükkök a tarsolyában, ilyen egyenlőtlen feltételekkel nem
lehetséges a győzelem. „Valahányszor azt hiszem, hogy sikerült – gondolta
Luka újabb lehetetlen akadály kerül az utamba." Megfogta és
megszorította Szoraja kezét.
– Már csak százhatvanöt életem maradt, és nem hiszem, hogy annyi elég
lesz ehhez az utolsó próbához – mondta. – Úgyhogy ha itt vesztünk, csak
szeretnék neked köszönetet mondani, mert a te segítséged nélkül feleilyen
messze nem jutottam volna.
A vidri Inzultáná is megszorította az ő kezét, hátranézett, és szélesen
elmosolyodott.
– Még nem kell velem érzelgősködnöd, buta fiú – mondta –, mert te
nem csak ellenségből szerzel sokat magadnak, hiszen úgy tűnik, sosem
vagy híján ezeknek. Nézz magad mögé. Néhány elég erős barátod is van.
Bölcs Salamon király Varázsszőnyege mögött hatalmas felhők
tornyosultak, de ahogy Szoraja vígan rámutatott, ezek nem közönséges
felhők voltak. Hanem a Mágikus Világ összegyűlt Szélistenei.
– És a felbukkanásuk – mondta nyugtatóan – azt jelenti: az istenek
végképp elszánták magukat arra, hogy hazavigyenek, és megtehesd, amit
meg kell tenned.
Luka most észrevette a Szélistenek arcát a felhőkben, a felhőarcokat,
amelyek kikerekedett képpel fújtak teljes erejükkel.
– Három kínai Szélisten van itt – mondta Szoraja nagyon izgatottan –,
Csi-po, Feng-po és Pan-gu! És nézd azt a csapat repülő Széloroszlánt, a
Fong-si-jéket a tajvani Kinmen-szigetekről. A kínaiak általában nem
beszélnek velük, sőt még azt sem ismerik el, hogy léteznek... de itt
vannak, együtt dolgoznak! Tényleg bámulatos, hogy mindenki egyesült
mögötted! A japán Fudzsin is eljött, pedig ő soha nem megy sehová. Nézz
oda, ott az összes amerikai isten, az irokéz Ga-Oh, a sziú Taté, amott meg
az ádáz cseroki Szélisten, Oonawieh Unggi! Szóval, a sziúk meg a
cserokik sosem voltak szövetségesek, és most még az irokézekkel is
összeálltak... te jó ég! És még a kaliforniai csumas törzs Csup Szélistene is
abbahagyta a napfürdőzést és eljött; ő általában túl lusta ahhoz, hogy akár
egy könnyű szellőt fújjon. És az afrikaiak is itt vannak... az ott Janszan, a
joruba Szélistennő! Közép- és Dél-Amerikából pedig a niquiran indiánok
Ecalchotja, a maja Pauahtuns, a zuni indiánok Unáhsintéje, a karibi
Guabancex... annyira öregek ők, hogy én már komolyan azt gondoltam,
kifogyott belőlük a szusz, de mintha még bőséggel maradt volna bennük!
Amott a szamoai kövér Fa'atiu, ott meg az Andamán-szigeteki pufók
Buluga, Ara Tiotio, a polinéziai Tornádóisten meg a hawaii Paka. És Aisz,
az örmény Széldémon, Vila, a szláv istennő, meg a norvég szárnyas óriás,
Hraesvelg, aki a szárnya puszta csapkodásával kelt szeleket, és a koreai
istennő, Jondung Halmoni... ő jobban fúj, ha rizslepényt töm a szájába,
micsoda mohóság!... és Mbon Burmából meg Enlil...
– Állj, kérlek, állj – esdekelt Luka. – Nem számít, hogy hívják őket...
bőven elég, amit csinálnak.
A következőt csinálták: elfújták az Esőmacskákat. Az Esőmacskák
hangos üvöltéssel és nyávogással elengedték a varázsszőnyeget körülvevő
buborékot, és elrepültek a semmibe, hanyatt-homlok a szakadt ég
mélységeibe. Mindenkiből nagy, boldog kiáltás tört elő a Résamon, aztán a
Szélistenek igazán belelendültek, és a szőnyeg a legbámulatosabb
sebességgel szállt tova. Szoraja minden ügyességével se tudta volna még
feleilyen gyorsan sem repíteni. Alattuk a Mágikus Világ és fölöttük az ég
is elmosódott. Luka csak magát a szőnyeget látta, meg mögötte a
Szélisteneket, akik hazafelé fújták. „Csak érjek vissza idejében – gondolta
megint erősen. – Kérlek, nehogy elkéssem, csak érjek vissza idejében."
A szél elállt, a szőnyeg leszállt, a Szélistenek eltűntek, és Luka hazaért:
nem a Szilszilá partjára, ahogy számított rá, hanem a tulajdon utcájába a
tulajdon háza előtt, pontosan arra a helyre, ahol először hallotta Kutyát és
Medvét beszélni, ahol először találkozott Senkapival, és ahonnan elindult
nagy kalandjára. A világ színei még mindig furcsák voltak, az ég túl kék, a
föld túl barna, a ház sokkal rózsaszínűbb és zöldebb, mint máskor; és az is
szokatlan volt, hogy egy varázsszőnyeg parkol itt, rajta a Mágikus Világ
Szultánája, egy Titán, egy Kojot meg két Elefántkacsa, s szemlátomást
mindegyikük zavarban.
– Az az igazság, hogy mi nem vagyunk jó helyen itt, a Határon – mondta
Szoraja, amikor Luka, Kutya, a medve és Medve, a kutya lelépett a
Résamról a poros utcára. – Úgyhogy mivel neked menned kell, menj
gyorsan, hogy mi is távozhassunk. Menj ahhoz a másik Szorajához, aki
ebben a házban lakik, és amikor beleteszed azt a vidri Vergonyát apád
szájába, ne feledd, hogy a vidri Inzultáná adta neked; és ha majd
fiatalemberré cseperedsz, gondolj néha erre az Inzultánára, ha nem
felejted el teljesen.
– Sosem felejtelek el – mondta Luka de kérlek, föltehetnék egy utolsó
kérdést: meg tudom fogni a vidri Vergonyát puszta kézzel? És ha a papám
szájába teszem, nem égeti őt agyon?
– Az Élet Tüze nem sebzi meg azokat, akikhez hozzáér – felelte a vidri
Szoraja. – Sőt meggyógyítja a sebeket. Nem fogod túl forrónak találni azt
az izzó zöldséget. És apádnak is csak használni fog. Igaz is, hat vidri
Vergonya van abban a Vederben – fejezte be –, mindegyikőtöknek egy, ha
úgy gondolod.
– Akkor Isten veled – mondta Luka, majd az Öregfiúhoz fordult, és
hozzátette: – És azt akartam mondani, hogy sajnálom, ami Ág kapitánnyal
történt, mert végül is a fivéred volt.
Az Öregfiú vállat vont.
– Nincs mit sajnálnod – felelte. – Különben se kedveltem soha.
Ekkor Szoraja Inzultáná minden további hűhó nélkül fölemelte a karját,
Bölcs Salamon király Varázsszőnyege pedig az égbe emelkedett, és halk
búcsúhussanással eltűnt.
Luka a bejárati ajtóra nézett, és a küszöbön a nap első fényében
megcsillanó nagy aranygömböt látott: a kilences szint végének mentési
pontját, annak a „játéknak" a végét, amely egyáltalán nem játék volt,
hanem – ahogy Senkapi mondta – élet-halál kérdése.
– Gyerünk – kiáltotta Kutyának és Medvének –, menjünk haza.
A mentési pont felé rohant, és amikor odaért, megbotlott, ahogy
gondolta, hogy megbotlik majd; miközben ügyetlenül jobbra dőlt, sikerült
megrúgnia bal lábával a pontot; utoljára hallotta a sokatmondó dinget,
amely nyugtázta teljesítményét; látta, hogy minden szám eltűnik a
látómezejéből; egy pillanatra furcsán elszédült; aztán visszanyerte
egyensúlyát, és látta, hogy az aranygömb is eltűnt, a világ színei pedig
visszafakultak rendes állapotukba. Megértette, hogy maga mögött hagyta a
Mágia Világát, és megint ott van, ahol lennie kell. „És mintha pontosan
annyi idő lenne, mint amikor elmentem – tűnődött. – Úgyhogy ez az egész
meg sem történt, eltekintve persze attól, hogy megtörtént." A vidri Veder
még mindig ott lógott a nyakában, érezte mellkasán a melegét. Mély
lélegzetet vett, és amilyen gyorsan csak tudott, beszaladt a házba, majd fel
a lépcsőn, s vele tartott Medve, a kutya, meg Kutya, a medve is.
 Az otthon édes illata fogadta: anyja parfümje, a konyha ezeregy titka, a
tiszta lepedők frissessége, a felgyülemlett illatai mindannak, ami e falak
közt történt életében, és azok a régebbi, rejtélyesebb szagok, amelyek már
a születése előtt is ott lebegtek a levegőben. A lépcső tetején pedig ott állt
a bátyja, Hárún, arcán furcsa kifejezéssel.
– Jártál valahol, ugye? – kérdezte Hárún. – Mesterkedsz valamiben.
Látom az arcodon.
Luka elrohant mellette, és odavetette:
– Most nincs időm elmagyarázni, hogy őszinte legyek.
Mire Hárún megfordult, és utánaszaladt.
– Tudtam – mondta. – Megvolt a kalandod! Na, gyerünk, ki vele!
Egyébként meg mi lóg a nyakadban?
Luka válasz nélkül továbbrohant, és Medve, a kutya meg Kutya, a
medve is elsuhant Hárún mellett, amikor Luka berontott apja
hálószobájába. Ők is a kaland részesei voltak, és nem akarták elmulasztani
a zárójelenetet.
Rásid Kalifa az ágyában feküdt, nyitott szájjal aludt éppen úgy, ahogy
Luka legutóbb látta, a csövek még mindig a karjában, és az ágy mellett
álló monitor mutatta, hogy még ver a szíve, de nagyon-nagyon gyengén.
Ám boldognak látszott, még mindig boldognak, mintha egy olyan
történetet hallgatna, amelyet imád. Az ágy mellett Luka anyja, Szoraja
állt, ujjai az ajkán, és Luka megértette abban a pillanatban, amikor
berohant a szobába és megpillantotta, hogy anyja éppen megcsókolja az
ujját, s aztán Rásid szájához érinti, mert búcsúzik tőle.
– Mi a csudát művelsz, hogy így berohansz ide, mint egy őrült? –
kiáltotta Szoraja, és ekkor Medve, a kutya, Kutya, a medve és Hárún is
berontott. – Álljatok meg mind – parancsolta. – Mi ez? Játszótér? Cirkusz?
Mi?
– Kérlek, mama – könyörgött Luka –, nincs idő, hogy
megmagyarázzam... kérlek, csak hadd tegyem, amit tennem kell. – Azzal
anélkül, hogy megvárta volna anyja válaszát, beletett egy Élet Tüzétől izzó
vidri Vergonyát apja nyitott szájába, ahol az nagy ámulatára azonnal
elolvadt. Luka meredten nézte, ahogy apró tűznyelvek buknak le Rásid
torkán; aztán eltűntek, egy pillanatig semmi sem történt, és Luka szíve
elszorult.
 – Á – lamentált az anyja –, mi a csudát műveltél, te buta fiú?... – De
aztán a feddő szavak elhaltak az ajkán, mert ő és a szobában mindenki
látta, hogy visszatér a szín Rásid arcába; majd az egészség ragyogása
terjedt szét a bőrén, szinte mintha kínjában elpirulna; és az ágy mellett
álló monitor határozott, rendszeres szívverésre váltott.
Rásid keze megmozdult. Jobb kezével váratlanul kinyúlt, és
csiklandozni kezdte Lukát, Szoraja pedig ennek láttán eltátotta a száját,
részben a csoda felett érzett örömében, részben pedig ijedtségében.
– Ne csiklandozz, papa – mondta Luka boldogan, mire Rásid Kalifa
lehunyt szemmel így szólt:
– Nem én csiklandozlak... hanem Senkisem. – Aztán az oldalára fordult,
hogy a bal kezével is megtámadja Lukát.
– Te vagy az, te csiklandozol – nevetett Luka, mire Rásid Kalifa a
szemét kinyitva és széles vigyorral, ártatlanul megkérdezte:
– Én? Csiklandozlak? Nem, nem. Az Badarság.
Rásid felült, nyújtózott, ásított, és vicces, kíváncsi pillantást vetett
Lukára.
– Felettébb különöset álmodtam rólad – mondta. – Lássuk csak,
emlékszem-e rá. Kalandra indultál a Mágia Világába, azt hiszem, az volt,
és az egész hely szétesett. Hmm, és voltak Elefántkacsák, Respekto-
Rágcsálók meg egy igazi, hamisítatlan Repülő Szőnyeg, aztán még egy kis
dolog: Tűztolvaj lettél, és elloptad az Élet Tüzét. Kis Luka, nem tudsz
véletlenül valamit erről az álomról? Van annak valami halvány esélye,
hogy kitöltöd a hézagokat?
– Talán igen, talán nem – felelte Luka bátortalanul –, de neked már
tudnod kell ezt, papa, mert, hogy őszinte legyek, mintha egész idő alatt ott
lettél volna velem, tanácsokat adtál meg helyettesítettél, és nélküled
elvesztem volna.
– Akkor már ketten vagyunk – mondta Blabla-sah –, mert én is
elvesztem volna, ha nincs ez a kis hőstetted, az biztos. Vagy nem is olyan
kicsi hőstetted. Vagy szuperkolosszális ultrahőstetted. Nem mintha azt
szeretném, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség vagy ilyesmi. Az Élet Tüze.
De tényleg. Micsoda teljesítmény. Hmm, hmm. Vidri Vergonyák, mi? És
lehet, hogy az a dolog, ami a nyakadban lóg, az egy igazi vidri Veder?
– Nem tudom, miről beszéltek – mondta Szoraja Kalifa elégedetten –,
de jó hallani, hogy megint a régi sületlenségek hangzanak el ebben a
házban.
Ezzel azonban még nem ért véget a történet. Luka épp abban a biztos
tudatban pihent, hogy munkájával végre elkészült, amikor kellemetlen,
bugyborékoló hangot hallott apja hálószobájának egyik sarkából, és nagy
rémületére ott állt egy Lény, akiről azt hitte, hogy utoljára látja, amikor az
Öregfiú kihajította a végtelen űrbe. Már nem viselt cinóbervörös nyári
inget és szalmakalapot; színtelen volt és arctalan, mert Rásid Kalifa
visszatért önmagába, és bár ez az alávaló haláldolog nyilván megpróbált
valamiféle emberi alakot ölteni magára, csak torz, ocsmány és ragacsos
külsőt sikerült, mintha ragasztó lenne.
– Nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen – sziszegte. – Tudod, miért.
Valakinek meg kell halnia. Már az elején mondtam, hogy van egy kelepce,
és annyi. Ha egyszer létrejöttem, nem távozom addig, amíg el nem nyelek
egy életet. Nincs vita, érted? Valakinek meg kell halnia.
– Menj el – ordította Luka. – Vesztettél. Apám már jól van. Csak
bugyborékold el magad oda, ahová mész.
Rásid, Szoraja és Hárún csodálkozva nézett rá.
– Kivel beszélsz? – kérdezte Hárún. – Abban a sarokban nincs semmi.
De Medve, a kutya és Kutya, a medve jól látta a Lényt, és mielőtt Luka
megszólalhatott volna, Medve közbevágott:
– Mi lenne – kérdezte a Lénytől –, ha egy halhatatlan lemondana a
Halhatatlanságáról?
– Miért ugat így Medve? – kérdezte Szoraja zavartan. – Nem értem, mi
folyik itt.
– Emlékszel? – kérdezte Medve sürgetőn Lukát. – Barak vagyok, és az
Ebemberek / Élnek már vagy ezer éve? Egy kínai átok kutyává változtatott.
Neked nem nagyon tetszett, amikor meséltem, mert azt akartad, hogy a te
kutyád legyek, és semmi más. Hát, most én is csak az akarok lenni. Ezer
év után. Pokolba a múlttal! És ki akar még ezer évig élni? Elég volt az
egészből! Csak Medve, a kutyád akarok lenni.
– Ez túl nagy áldozat – mondta Luka, akit megrendített kutyája hűsége
és önzetlen bátorsága. – Ezt nem kívánhatom tőled.
– Nem kérlek rá, hogy kívánd – felelte Medve, a kutya.
– Ez a kutya lármásabb, mint azelőtt – mondta Rásid. – Luka, nem
tudnád lecsendesíteni?
 – Egy Halhatatlanság – mondta mohón a Lény a sarokban. – Mmm!
Igen, igen! Elnyelni egy Halhatatlanságot! Kiszívni a halhatatlanból, hogy
feltöltődjem, és otthagyni a halhatatlant halandó alakban! Hát, igen. Az
tényleg nagyon kellemes lenne.
– Ejnye – mondta hirtelen Kutya, a medve. – Valamit be kell vallanom.
– Ebben a pillanatban, gondolta Luka, Kutya egyáltalán nem medvésnek,
hanem inkább nyuszisnak látszik. – Emlékszel arra a történetre, amit
meséltem... hogy fejedelem voltam, aki aranyat sző a levegőből? Meg
Bulbul Dévre, a madárfejű óriásra és a többire?
– Persze hogy emlékszem – felelte Luka.
– Nézd, férjuram, most a medve dörmög, és a fiú a medvével beszél –
mondta Szoraja kétségbeesve. – Ezeket az állatokat... és a fiadat is...
tényleg egyre lehetetlenebb féken tartani.
– Nem volt igaz – ismerte el Kutya, a medve, szégyenében lehajtva a
fejét. – Az egyetlen, amit a levegőből szőttem, az a história volt, amivel
kötöttem az ebet a karóhoz... vagy a medvét a karóhoz, talán ezt kéne
mondanom. Csak arra gondoltam, kellene egy jó történetet mesélnem.
Arra gondoltam akkor, hogy ezt várod tőlem, különösen miután Medve
elénekelte azt a dalt magáról. Elhatároztam, hogy jó színben tüntetem fel
magam. Nem lett volna szabad. Sajnálom.
– Ne aggódj – mondta Luka. – Ez egy mesemondó háza. Mostanra már
tudnod kell, hogy az milyen. Folyton mindenki történeteket agyal ki.
– Akkor ez rendben is van – mondta Medve, a kutya. – Csak egyikünk
mondhat le a halhatatlanságról, és az én vagyok.
Azzal anélkül, hogy megvárta volna a vita folytatását, abba a sarokba
rohant, ahol a Lény kucorgott, majd ugrott; Luka látta, hogy a Lény
rettenetes szájféléjét hihetetlenül nagyra tátja, és azt is látta, hogy ez a
száj elnyeli Medvét; aztán előbukkant, és ugyanúgy festett, csak másként,
s a Lény is Medve-forma lett: Senkapi helyett Semedve.
– Ó – kiáltotta a Lény. – Ó, eksztázis, eksztázis! – Aztán valamiféle
visszavillanás következett, mintha a fényt beszívta volna egy pont
ahelyett, hogy kirobbant volna belőle, és a Medvelény berobbant,
vummpppfff, majd nem volt ott többé.
– Vuff – szólalt meg Medve, a kutya, és a farkát csóválta.
– Hogy érted azt, hogy vuff? – kérdezte Luka. – Elvitte a macska a
nyelved?
 – Brumm – mondta Kutya, a medve.
– Á – értette meg Luka. – A mágikus rész most tényleg véget ért, ugye?
És mostantól fogva csak a rendes kutyám meg a rendes medvém vagytok,
én pedig csak a rendes én.
– Vuff – mondta Medve, a kutya, majd rávetette magát Lukára, és
megnyalta az arcát. Luka szorosan átölelte.
– Azután, amit az imént tettél – mondta –, soha nem hagyom, hogy
valaki azt gondolja, a kutyák balszerencsét hoznak, mert mindannyiunknak
szerencsés nap volt, amikor a kutyám lettél.
– Elmondaná valaki, hogy mi folyik itt? – kérdezte Szoraja erőtlenül.
– Semmi baj, mama – felelte Luka, és olyan erősen megölelte, ahogy
csak tudta. – Nyugodj meg. Az élet végre visszatért a rendes medrébe.
– A te medredben semmi se rendes – válaszolta anyja, és puszit nyomott
a feje búbjára. – Rendes meder? Tudjuk, hogy ebben a családban nem
létezik ilyesmi.
Azon a hűs estén a Kalifa házának lapos tetején vacsoraasztalt állítottak
fel a csillagok alatt – igen, megint előbukkantak a csillagok! –, és lakomát
ettek, amely lassan sült húsokból és gyorsan sült zöldségekből,
savanyúságból és édességből, hideg gránátalmaléból és teából, de ritkább
ételekből is állt: boldogságlevesből, fűszeres lelkesedésből és
megkönnyebbülés-jégkrémből. Az asztal közepén a kis vidri Vederben ott
lapult a maradék öt vidri Vergonya, amelyek halványan izzottak az Élet
Tüzétől.
– Szóval, ez a másik Szoraja, akit úgy megszerettél – mondta Szoraja
Kalifa Lukának épphogy negédesen –, azt mondta, hogy ha egy egészséges
ember eszik egyet ezekből, akkor hosszú életű lesz, sőt talán még örökké
is fog élni?
Luka a fejét rázta.
– Nem, mama – felelte –, ezt nem a vidri Inzultáná mondta. Hanem Ré,
a Legfőbb Lény.
Annak ellenére, hogy életét a legendás Blabla-sah mellett töltötte,
Szoraja Kalifa sosem szerette nagyon ezt a fantáziavilágot, amit most már
nemcsak mesemondó férjétől, hanem a két fiától is el kellett tűrnie. Ezen
az estén azonban igazi erőfeszítést tett.
– És ez a Ré... – szólalt meg, de Luka fejezte be a mondatot helyette.
 –...ezt nekem mondta hieroglifául, amit egy Ropogtat nevű, beszélő
mókus fordított le.
– Na, mindegy is – adta fel Szoraja. – Minden jó, ha jó a vége, és ami
ezeket az úgynevezett „vidri Vergonyákat" illeti, egyszerűen berakom őket
a kamrába, aztán majd eldöntjük, mihez kezdjünk velük.
Luka épp azon tűnődött, milyen lenne, ha ő, a bátyja, az anyja meg az
apja örökké élhetne. A gondolatot inkább ijesztőnek találta, mint
izgalmasnak. Talán a kutyájának, Medvének igaza volt, és jobb lenne a
Halhatatlanság, sőt annak a valószínűsége nélkül élni. Igen – talán jobb
lenne, ha Szoraja eldugná a vidri Vergonyákat valahová, hogy az összes
Kalifa lassan megfeledkezzék a létezésükről; aztán talán ők, a Vederben
lapuló Vergonyák is ráunnának végül, hogy arra várjanak, majd megeszik
őket, és a Határon át visszacsusszannának a Mágia Világába, a Valódi
Világ pedig megint Valódi lenne, az élet meg csak élet, és az bőven elég is
lenne.
Az éjszakai égen hemzsegtek a csillagok.
– Mint tudjuk – mondta Rásid Kalifa –, a csillagok néha táncra
perdülnek, és olyankor minden megtörténhet. De vannak éjszakák, amikor
jó látni, hogy minden a szokásos helyén van, és akkor mindannyian
pihenhetünk.
– Az én lábam már pihent eleget – mondta Szoraja. – A csillagok talán
nem táncolnak, de mi biztosan fogunk.
Tapsolt, mire Kutya, a medve hirtelen a hátsó lábára állt, és ropni kezdte
az afrikai gumicsizmást, Medve, a kutya pedig felugrott és vonítva
rázendített egy népszerű dalra, aztán a Kalifa család is talpra szökkent, vad
táncba kezdett, és csatlakozott a kutya dalához. Mi pedig most itt hagyjuk
őket, a megmentett apát, a szerető anyát, a bátyot és a fiút, aki hazatért
nagy kalandjából a szerencsés kutyájával meg a fivéri medvéjével együtt,
fenn a tetőn egy hűs éjszakán, a mozdulatlan, örök csillagok alatt, hadd
énekeljenek és táncoljanak.
Notes

[←1]
Vagy hogy teljes nevén nevezzük: az Álimok diktatúrájának megdöntése a Mágikus Világ
Szívének lakói által, és ennek felváltása az Idővel kialakított ésszerűbb kapcsolattal,
lehetővé téve az Álomidőt, a Késést, a Bizonytalanságot, a Halogatást, a Vonakodást és az
Öregedés Széles körű Utálatát.