ELŐSZÓ 
Gyötrelmes,  ugyanakkor  csodálatos  a  kor,  amelyben  élünk.  A  vízöntő  kora  olyan  kesztyűt  dob  a  harmadik 
évezred embere elé, amelynek kihívását – egyénenként és kollektíven – valamennyiünknek fel kell vennünk. 
Nem  kevesebbről  van  itt  szó,  mint  a  Föld  –  e   lélegző,  élő  organizmus  –   megőrzéséről  vagy 
megsemmisüléséről,  s  ezzel  együtt  büszke,  de  megtépázott  fajunk,   a  homo  sapiens  túléléséről.  Előttünk 
egyetlen  generáció  sem  élt  még  ekkora  változásokat  ilyen rövid idő alatt, soha nem billegett még az emberi 
lét  ilyen  vékony  kötélen,  ekkora  mélységek  felett.  ­ Mi lesz velünk? Az öröknek hitt világuralom illuziójából a 
semmibe  süllyedt  Atlantisz   sorsa  vár  ránk  is?  Vagy  a   yégveszedelem  ostorcsapásaitól  felébred  végre 
évezredes  zsibbadtságából   a  szuverén  emberi  lélek,  s   a  kín  sötétségéből  sikerül  kiizzadnunk  a 
legmagasabb  tudás fényes gyöngyszemeit? Eltűnünk nyomtalanul a kozmosz örökmozgó malmaiban? Vagy 
megszületik  végre  a  vízöntő  korának  embere,  a  homo  noeticus?  Ennyi  a  tét – s szorongatóan kevés az idő 
a döntésre. 
Zajlik  a  csendes  forradalom  az  emberi  elmékben,  emelkedik  a  kollektív  emberi  tudatszint.  Úgy  tűnik, 
valahol  lényünk  mélyén  egyre  többen  érezzük  a  végső  kihívást,  s  végső  lehetőséget.  De  olyan  messzire 
vándoroltunk  a  tudás  forrásától,  lelkünk  igazi  otthonától,  oly  fölényesen  dobtuk  el  régi  korok  kipróbált 
irányjelzőit,  úgy  megszédültünk   a  fizikai  világ  előttünk  megnyíló  csodáitól,  hogy  nem  vesszük  észre:  a 
legalsó  lépcsőn  próbálunk  fészket  rakni   a  csúcs  helyett!  De  még  van  remény.  Bölcs  tanítók,  szelíd 
üzenethozók  dolgoznak  velünk  itt  a  fizikai  síkon   éppúgy,  mint  magasabb  dimenziókban.  Ébresztenek, 
vezetnek, tanítanak. Hatalmas harc folyik magasabb szinteken az emberiség jövójéért. 
Azt mondják, amikor a tanítvány kész, a mester mindig megjelenik. 
E  sorok  írója  1991.  augusztusában  tért haza Magyarországra, 22 év – munkában  és tanulásban eltöltött – 
távollét után. 
A  szálak,  amelyek  hazahúztak  már  születésem  előtt  rajta   feszültek  az  élet  szövőszékén.  Megadatott 
nekem az a kiváltság, hogy gyermekkoromtól felfogtam, éreztem tanítómestereim jelenlétét. 
Még   Amerikában,  a  hazakészülődés  izgalmai  közepette  jelzést  kaptam,  hogy  Magyarországon  fel  kell 
kutatnom  egy  látnoki  bölcsességű  ezoterikus   mester  eddig  feltáratlan  életművét.  Igazi  kutatásra  azonban 
nem  volt  szükség.  A  Párkák   gyorsabban szőtték sorsomnak ezt a szálát, mintsem gondoltam volna. Alig két 
hete   voltam  itthon,  amikor  meghívást  kaptam  egy  magányosan  élő,  idős  hölgytől.  Sinai   Magda,  Wictor 
Charon  özvegye  régen  várt  ismerősként  fogadott   életünk  első  találkozóján.  Elmondta:  a  Vízöntőkori 
újjászületés  című  könyv  szerzőjében  felismerte  a  tanítványt,  akire  Wictor  Charon  halála  előtt  életműve 
gondozását  bízta.  A  Vízöntőkori  újjászületést  én  írtam.  Megrendülten  –  de  cseppet   sem  hitetlenkedve  – 
hallgattam  a  mester  utolsó  hangfelvételén  azt  a  néhány  mondatot,  amely  16  év  távlatából  jelezte: 
Amerikából  érkezik  a  majdani  szellemi  örökös,  aki  a  hagyaték  sajtó   alárendezésére  hivatott.  Imígyen  a  kör  
bezárult: mester és tanítvány egymásra talált. 
Számomra  megtiszteltetés  és  kitüntetés,  hogy  elősegíthetem  Wictor  Charon  hihetetlenül  gazdag, 
változatos,  látnoki  tehetségről  és  elhivatottságról  tanúskodó  könyveinek  eljuttatását  az  ezoterikus tanítások 
iránt   nyitott  olvasókhoz.  A  találkozás  első  percétől  nyilvánvaló  volt  számomra,  hogy  kincset  találtam,  olyan 
kincset,  amelynek  létezéséről  a  mester  feleségén  és  testvérén,  Szepes   Márián  kívül  csupán  volt  
tanítványainak   szűk  csoportja  tudott.  Azonnal  éreztem,  hogy  ezeknek  a  könyveknek  eljött  az  idejük,  a 
bennük foglalt tudás létfontosságú a ma embere számára. 
Wictor   Charon,  az  Alkonyi  Bárka  Hajósa  mágus  volt  a  szó  igazi  értelmében.  Művei  a  harmadik  évezred 
emberéhez  szólnak,  s  íme  elérkezett  a   pillanat,  amikor  fel  kell  törni  a  pecsétet,  s  a  váró,  értő  vagy  csupán 

1 
vágyó  embersokaság  kezébe   tenni  azt,  amire  soha  nem  volt  égetőbb  szükség:  a  benső  út  térképét,  a 
szuverén emberi lélek ajtajának kulcsait. 
Kevés  embernek  adatik  meg,  hogy  egy  fizikai életet  az önátadás fényében élhessen le – méghozzá teljes 
harmóniában.  Wictor  Charon  feleségének  –  akit  a  mester  művei  nélkülözhetetlen  inspirátorának nevezett – 
ez  a  kiváltság  megadatott.  Abban,  hogy  ezek  a  kötetek a több évtizedes bezártság után életre kelhetnek  az 
ő érdeme szinte akkora, mint magáé az alkotóé. 
Munkatársaimmal  együtt  a  tanítványok  alázatával  és  tiszteletével  gondozzuk  ezt  az  életműsorozatot. 
Ennek  első  kötetét,   Az  ember  két  életét,  azzal  az  örömmel  és  szeretettel  nyújtjuk  át  Önöknek,  amellyel 
dolgoztunk rajta. 
1992. február 
Bistey Zsuzsa 

 
 
Tartalomjegyzék: 
 
ELŐSZÓ 
AZ EMBER KÉT ÉLETE 
AZ ÁLOM ÉS A HALÁL 
AZ ASZTRÁLSÍK 
AZ ASZTRÁLTEST 
HOGYAN ÉRINTKEZHETÜNK AZ ELHALTAKKAL? 
A MEMÓRIA TELJESÍTŐKÉPESSÉGE 
A LÉLEK FILOGENETIKUS FEJLŐDÉSE 
EMLÉKEZÉS ELŐZŐ ÉLETEKRE 
ELŐKÉSZÜLETBEN 
Wictor Charon: A MISZTIKUS ÚT (Charon könyvek 2.) 
Wictor Charon: TAVASZPONTKERTI MESÉK (Charon könyvek 3.) 
könyv hátsó borítója: 
 

   

2 
AZ EMBER KÉT ÉLETE 
A  lélek  továbbélésének  problémájával  foglalkozó  írások  rendesen  azzal  a  kérdéssel  kezdik 
fejtegetéseiket,  hogy  mi  lesz  a  halál  után.  Feltételezik  és  kifejezésre  is  juttatják,  hogy  valami  gyökeres 
változás  megy  végbe   a  halállal,  aminek  következtében  teljesen  idegen,  ismeretlen,  sőt  legtöbbször 
félelmetes helyzetbe kerülünk. ­ 
A  vallások  és  a tudomány csak két véglet  közt engednek számunkra választást. Ezek: a  mennyországban 
vagy  a  pokolban  való  továbbélés,  melyet  még  a  purgatórium  fikciójával  is  megtoldanak   –,  a  másik  pedig  a 
teljes megsemmisülés gondolata, amely nem kevésbé naiv és cseppet sem vonzó. 
Filozófiai  munkák  éppúgy,  mint  a  vallási  és természettudományi értékelések általában megegyeznek abban 
az  egy  pontban,  hogy  a  halál  állapota valami egészen különleges változás, amelyről senkinek sincs és nem 
is  lehet  tapasztalata,  mert  hiszen  aki  egyszer  átlépte  a  túlvilág  kapuját,  az többé nem jöhet vissza,  s akár a  
megsemmisülést  fogadjuk  el,  akár a  vallási hitben keresünk előle menedéket, semmilyen biztos  támpontunk 
nincsen   arra  nézve,  hogy   mi  következik.   Ezt  a  két  alapvető  nézetet  sokféleképpen  kifejezhetjük  vallási, 
tudományos  vagy  okkult  terminológiában,  de  a  lényege,  amelyet  fent  vázoltunk,  ugyanaz  marad.  Melyik 
állapot lehet igaz a kettő közül? Vajon egy harmadik alternatíva is lenne? Vagy még negyedik, 
ötödik  is?  A  relativitás   elméletének   korában   minden  csak  viszonylagosan  igaz,  ha  a  tényeket  más  és  más 
szempontból nézzük. 
A  továbbélés  problémáját  is  szemlélhetjük  igen  sokféle  pszichikai  koordinátából  kiindulva, s az eredmény 
ennek megfelelően tűnik előttünk pozitívnak Vagy negatívnak. 
A  következőkben   olyan  szempontból  fogjuk  vizsgálni  a  kérdést,  amely  az  eddigi  nézetek  egyikével  sem 
azonos.  Ennek  szempontjából  nézve,  a gordiuszi csomó  kettévágható minden  különösebb  nehézség nélkül, 
s a túlvilág koncepciója egészen más színeket mutat. 
Az a szempont, amelyről beszélünk, a hermetikus* filozófia  titkos tradíciója, amely mindmáig rejtett maradt 
különlegessége  miatt,  s  szokatlan  egyszerűsége  szinte  láthatatlanná  tette  a  mindenáron  bonyolult 
rendszerek   után  kutató  lélektan  előtt.  A  hermetikus  tanítások  szerint  ugyanis  a  halál  nem  jelent   lényeges 
változást  életünkben,  s  a  bekövetkező  átalakulás  régóta  ismert  területre  viszi  a  transzcendentális  alanyt. 
Éppen  ellenkezőleg,  mint  a  népies  felfogások,  azt  állítja,  hogy  a  lélek  a  halálban  nem  kerül  különleges 
helyre,  és  a  megsemmisülés  martaléka  sem   lesz,  hanem  olyan   világba  lép   át,  ahol   azelőtt  is mindennapos 
vendég volt. 
Mindennapos  vendég!  Igen,  ez  a  kifejezés  a  legmegfelelőbb,  mert  a   hermetika  (A   hermetikus  filozófia 
megteremtője  Hermész  Triszmegisztosz,  az  ezotéria  atyja,  az analógiák tanának mestere, a hármas – testi,  
asztrális,  mentális  –   értelem  kulcsának  őre.  Triszmegisztosz  jelentése:  háromszorosan  a  legnagyobb) 
nyíltan  kimondja,  hogy  a  lélek  a  születés  alkalmával  sem  hagyja  el  egyetlen  pillanatra  sem  eredeti 
tartózkodási  helyét,  hanem  az  emberi  tudat  tökéletlenségénél  fogva,  időnkénti  kábulatban  –  amely   a  lélek 
szempontjából  biológiai tevékenység – megfeledkezik valódi rendeltetéséről, s egy számára idegen világban 
folytat átmeneti tevékenységet. 
Az ezoterikus tan hagyományai erre nézve a következők: 
Az  ember  egyidejűleg  él  két  világban,  a  fizikai  és  a  szellemi  síkon:  nappal,  amikor  az  élettani  funkciók 
uralma  alatt   a  feltudat  ideaköre  érvényesül,  elfelejtjük  másik  életünket,  éjjel  azonban  a  paraszimpatikus 
idegrendszer  veszi  át  a  szervezet  kormányzását,   s  énünk  visszatér  a  pszichikai  síkra,  hogy  ott  régi 
sziderikus életét folytassa. 

3 
 Az  ébredéssel  –  biológiai  beidegzés   következtében  –  minden  emlék  kizáródik,  s  már  nem  emlékszünk 
arra,  ami  mindössze  két­három  órával  előbb  történt,  pedig  az   ember  igazi  élete  ezen  az  álomvilágon  túli 
síkon  játszódik  le;   onnan  jött  születés  előtt,  és  oda  tér  vissza,  ha  majd földi pályafutása véget ért. A túlvilág  
mindenütt  jelen  van,  s  térbeli  meghatározással  megközelíteni  nem  lehet.  A  fizikai  világ  és  túlvilág  közötti 
különbség  mindössze  szemléleti,  vagyis  abból  adódik,  hogy   az  eseményeket  milyen   szögből  nézzük.  Amit 
léleknek  nevezünk,  most  is  állandóan  ott  van,  ahol  a  születése  előtt  volt,  de  a  fizikai  síkon,  feltudatunk 
megvilágításában  úgy  tűnik  fel  előttünk,  mintha  az  agyban volna a székhelye, s az anyagi tárgyak lennének 
a valóság abszolút hordozói. 
Ezzel  szemben  a  helyzet  az,  hogy  a  dolgok  ilyen  beállítása  puszta  optikai  csalódás,  mert  az  elementáris 
világnak  semmivel  sincs  több  realitása,  mint  a  pszichikumnak.  A  csalódás  alanya  a  lélek  másodlagos 
képviselője:  a  főtudat.  Az  altudat  azonban,  mint  a  lélek  nagyobb  kiterjedésű  rezidenciája,  sohasem  ejthető 
ebbe  a  tévedésbe.  A  feltudatot   éppúgy,  mint  a   testet,  a  lélek  építi  magának  a  fizikai   világban  való  gyors 
tájékozódás  céljára.  Ennek  az  eszköznek  hatás  köre  kizárólag  az  időben  van  és  pusztán azt foghatja meg, 
amit egyes időpontokra korlátozhat. 
Feltudatunk  koncentratív  és  észlelet  szűkítő  mechanizmusok  összessége,  amely  a  dolgokat  csak  a  tér 
bizonyos  pontjain,  egymásutánjuk  rendjében  tudja  világossá  tenni. Ezt a képességét azonban azon az  áron 
nyeri, hogy az univerzális látás szintetikus élményeit felcseréli a részleges látás analitikus észrevételeivel. 
Természetes,  hogy  a  pszichikai  energia  kis  térre  való  sűrítése  fokozottabb  világot  gyújt  az  éppen  
szemlélet  tárgyát  képező  objektum  speciális  viszonylataiban.  De  mert  ez  a  látás  az  univerzális  szemlélet 
korlátozása,  a  megragadott  tárgynak  csak  szűk  körű  jellemzését  adhatja.  Másrészt  a   feltudat  analitikus 
szemüvegén  át  vizsgált  objektum  sokat  mutat  a  dolgok  relatív  összefüggéseiből,  de majdnem  semmit azok 
abszolút hátteréből és származásából. 
Itt  van  a  pszichikai   és  a  logikai  szemlélet  gyökeres  különbsége.  A  lélek  nem  oksági,  hanem  szintetikus 
felfogóképességgel rendelkezik, míg az intellektus oksági és analitikus látással. 
Mindkét  módszernek  megvan  az  előnye  és  sajátos  területe.  Egyik  sem  alkalmazható  a  másik  helyett.  Az 
intellektus  –  a  feltudat   kialakulása  –  éppen  annak  a  körülménynek  köszönheti  létét,  hogy  az  altudat  nem 
alkalmas a fizikai sík folyton változó jelenségeinek azonosítására. ­ 
Feltudatunk  nélkül  képtelenek  volnánk  az  elénk  táruló  lehetőségek   közt  eligazodni.  A  külvilág 
eseményeiben  csakis  oksági  szempontok  szerint  tarthatunk  rendet.  Egészen  más lesz persze a helyzet, ha 
az  oksági  működések  orgánumát,  a  feltudatot  olyan  terület  felé  fordítjuk,  ahol a nem­oksági orgánum volna 
hivatott  döntéseket  hozni.  Ekkor   minden  ítéletnek  szükségképpen  tévessé  kell  lennie,   mert  a  lélek  területe 
kívül áll téren és időn, és rá nézve nem érvényesek az oksági törvények. 
Ha  a  látási  módokat  szemüveghez  hasonlítjuk,  akkor  a  feltudat  olyan  színszűrőhöz  hasonlítható,  amely 
minden  körülmények  között  az  üveg   színét  mutatja,  akár  megfelel  az  a  valóságnak,   akár  nem.  A  színes 
üveg  ebben   az  esetben a kauzalitás (ok­okozati összefüggések rendszere), melyen keresztül nézve minden 
jelenség  számára  okot  kell  keresnünk,  holott  a  jelenségek  egy  csoportjának  már nincs és nem is lehet oka.  
Ezeken  a  területeken   a  másik látást alkalmazva, vagyis a pszichével  figyelve, feltárul előttünk a dolgok igazi 
lényege. Nem okokat fogunk találni, hanem az objektum mibenlétét fogjuk közvetlen közelből átélni. 
Tehát az eddig mondottakat összegezve állapítsuk meg: a  hermetikus tanok szerint az ember két életet él; 
egyik  a  fizikai  élet,  amelynek  szemléletére   annak  speciális  szerve,  a feltudat alkalmas; a másik a pszichikai 
élet, amelynek érzékelésére ugyancsak megfelelő szervvel rendelkezik az altudat formájában. 
Amit  túlvilágnak  neveznek,  nem  más,  mint  az  asztrálsík,  ahová  a  lélek  visszavonul,  mihelyt  a  fizikai  test 
fenntartásának fáradozásai után a kapcsolat – akár időszakosan, akár végleg – megszakad. 

4 
 Az  előbb  azt   mondtuk,  hogy  a  lélek  a  test  halála  után  olyan  területre  vonul  vissza,  ahol  azelőtt  is 
mindennapos  vendég  volt.  Ez  annyit  jelent,  hogy  az   ember  egész  életében  minden  nap  bizonyos időt tölt a 
„túlvilágon”,  s  kizárólag  a  feltudat  emlékezetszűkítő  funkciójának  tulajdonítható,  ha  erre  mégsem 
emlékszünk. 
Mindenekelőtt  az  alvás  az  az  időszak,  amelyben  a  lélek  a  túlvilágon tartózkodik.  Különös, hogy az ember 
életének  jókora  részét  alvással  tölti,  s  mégis  naponta  átlag  nyolc  órai  álom  után  felébredve,  néhány 
szegényes  képnél  többre  nem  emlékszik  –,  azok  is  a  megelőző  nap  eseményeinek,  vagy  élettani 
folyamatoknak  belső   kivetülései.  Pedig   az  egészséges  egyén  egész  éjjel  úgyszólván  szünet  nélkül 
„álmodik”;  rengeteg  kép  vonul  el  előtte,  illetve  ő  maga  majdnem  annyi  időn   keresztül  tevékenykedik  egy 
magasabb síkon, mint földi életében. 
Az  altudat  a  felébredés  után  is  megőrzi  álmainkat,  s  hipnotikus  befolyás  alatt,  mikor  a  feltudat  korlátozó 
mechanizmusa  ki  van kapcsolva, meglepően  hosszú élménysorozatok kerülnek felszínre annál az embernél 
is,  aki  előzőleg  azt   állítja,  hogy  aznap   nem  álmodott  semmit.  A  valóság  az,  hogy  még  az  is,  aki  csak 
két­három  jelentéktelen  képet  tud   emlékezetébe  idézni  éjszakai  útjáról,  hipnotikus  parancsnak  alávetve, 
terjedelmes  beszámolót  tud  adni  arról,  ami  az  éjszaka  „álmában”  vele  történt.  Sorra  kerülnek  felszínre  a 
legszínesebb  képek,   élmények,  emóciók.  Az  érzelmeknek,  indulatoknak,  s  az  azokat  kiváltó  személyeknek 
egész  univerzuma  tárul  elénk,  az  események  –  melyek  túlnyomó  többsége  ismeretlen,  labilis  miliőben 
játszódik  le  –  idegenszerűek,  semmi  közük  sincs  a  feltudati  én  fizikai  világához.  A  kísérletképpen 
megismételtetett   altudati  utazás  több  ízben  is  visszavezet  ugyanabba  a  régióba  és  ugyanazok  az  arcok  és 
helyek visszatérnek, mintha az altudati birodalomnak éppen akkora állandósága volna, mint a fizikai síknak! 
Noha  ezek  a  kísérletek  a  tudatalatti  világnak  csak  felületét  érintik,  a  szorosan  vett  biológiai  régión  mégis 
túlmennek  és  a  túlvilág  határvonalán  fekvő  asztrális  birodalomban  annak  első  tartományait  jelentik.  Most 
már  hozzátehetjük  fejtegetéseinkhez:  a  két   világban  egyidejűleg  élő  lélek  éppoly  valóságosan  megfogható 
életet  folytat  odaát  a  pszichikai  síkon,  mint  a  fizikai  síkon,  elementáris  testébe  zárva.  A   transzcendentális 
alanynak  odaát  is  van  szeme,  éppúgy  mint  idelent;  egy  meghatározott  régióban  lakik,  mint  itt  abban  az 
országban,   ahol  született;  barátai,  hozzátartozói,  testvérei  vannak,  akik  nemritkán  szintén  ideát  élnek,  s  az 
éjszaka idejét használják arra, hogy második életüket rendszeresen továbbvezessék az asztrálsíkon. 
Az  asztrálsík,  másnéven  a  túlvilág  sokkal  nagyobb,  mint  a  Föld.  Egészen  más  fölépítésű.  Szilárd  határai 
hiányoznak,  de   az  egyes  szféráiban  élő  individuumok  képzeletvilága  ugyanolyan  szilárd  kulisszákat 
varázsol köréjük, mint amilyen a Föld országa és városa, ahol élnek. 
Itt  mindenki  olyan  környezetben  találja  magát,  amilyenben  élt,   vagy  ha  még  mindig  a  fizikai  síkon 
tartózkodik és csak álmában jár erre, olyanban, amilyet kíván magának. 
Ezt  a  kettős  életet  leginkább  azzal  lehetne  érzékeltetni,  ha  elgondoljuk,  hogy  –  mondjuk  –  az énhasadás  
egy  különleges  esete  folytán  valakinek  két  teste  lenne:  az  egyik  Európában,  mondjuk  Párizsban,  a  másik 
pedig  valahol  a  Föld  túloldalán,  Ázsiában.  A  két  földrajzi  koordináta  szerint,  amikor  Párizsban  nappal  van,  
Ázsiában  éppen  éjszaka  lesz  és  megfordítva.  Mármost  a  két  test  felváltva  él  és  alszik:  mikor  a  francia  test 
talpon  van,  s  az  egyén  hétköznapi  tevékenységét  folytatja  Monsieur  Dupont  név  alatt,  a  másik  test, 
amelynek  Ázsiában  Sri  Sankara   a  neve,   alszik;  viszont  M.  Dupont  álomra  térése  után  Sri  Sankara azonnal 
életre  kel  és  megkezdi  munkáját,  mint  valamelyik  indiai  templom  brahmanja.  Ez  a példa – bármilyen furcsa 
–  megfelel   a  valóságnak:  mert  a  lélek   is,  mint  a  fenti  feltételezett  skizofrén,  két  életet  él,  két  egymástól 
elhatárolt birodalomban, s a két egyéniségfelváltva cserélgeti egymást a fizikai és az asztrálsíkon. 
Ebben  a   kettősségben van a magyarázata sok lelki problémának, amely az ember pszichikai életével függ 
össze.  Miután  senki  sem  egyformán erős fizikai és asztrális mivoltában, az egyéniség alapkaraktere szerint, 
vagy  inkább  a  fizikai  vagy  inkább  az  asztrálsík lakója. Aki asztrális énjében erősebb, az nem találja helyét  a 

5 
Földön.  Állandóan  tudatalatti  visszaemlékezések  gyötrik,  s  alig  várja  az   időt,  hogy  újra  odaát  legyen,  igazi  
elemében.  Vannak  akik  párjukat,  élettársukat  nem  találják.  Hiába  jön  eléjük   akárki, képtelenek megnősülni, 
vagy  férjhez  menni.  Altudatukban   valami  nagyszerűre,  összehasonlíthatatlanra  emlékeznek,  ami  azonban  
nem   erről  a  világról  való,  s  így  azt  itt  hiába  keresnék.  Ezek  magukkal  hozzák  odaátról  a  tökéletes  szellemi 
partner  alakjának képét, s nem tudnak megalkudnia szürke valósággal,  amely a fizikai síkon körülveszi őket. 
Mivel  ilyen  esetben  majdnem  mindig  együtt  élnek  ideáljukkal  az  asztrálsíkon,  a  fizikai  síkon  egyedül 
maradnak. 
Hasonló  körülmények  gyötrik  a  legtöbb  művészt.  A  soha  nem  látott  elképzelések  hajszolása,  az 
elérhetetlen  utáni  sóvárgás,  a  színek,  hangok,  formák  és  élmények  objektiválódása,  ami  a   művészi  munka 
lényege,  mind  az  asztrális  sík  leplezett  emlékeinek  földi  nyelvre  való  fordítása.  Csak a  művész lelke sokkal 
mélyebben  gyökerezik  az  asztrálsíkban,  mint  a  többi  emberé,  s  innen  örök  elégedetlensége  a  fennálló 
viszonyokkal, partnereivel és önmagával. 
Aki  képes  visszaemlékezni  az  álomvilág  színpompás  finomságaira,  az  árnyalatok  és  hangulatok 
megfoghatatlan  gazdagságára,  az  tudja  azt  is,  hogy  ezeket  szinte  lehetetlen  maradéktalanul  áthozni.  Amit 
tehát  az  asztrálsík  hivatásos  tolmácsa,  a  művész  nyújt,  az  csak  tökéletlen  fordítása  az  eredetinek, 
bármennyire tehetséges művész legyen is az illető máskülönben. 

AZ ÁLOM ÉS A HALÁL 
Ezért nem lehet igazi alkotóte hetség sohasem elégedett az alkotásával. 
A  másik  embertípus  ezekkel  szemben   a  gyakorlati  ember,  aki  szívvel­lélekkel  a  Földön  él,  itt  érzi  jól 
magát,  s az asztrálsík  csak zavaros álmokformájában jelentkezik számára. Azért ő is – nem kevésbé, mint a 
másik – két életet él, csak a láthatatlan világban vitt életéről a fizikai síkra nem dereng át semmi. 
A  hermetikus  hagyomány  azt  tanítja,  hogy  a  halál  nem  valamely  különleges  állapot,  hanem  a 
mindennapos  mély  alvás  ikertestvére.  Az  alvást  már  régóta  összehasonlítják   a  halállal,  mindössze  annyi 
különbséget téve, amennyi az álmodás és az álomtalan mély alvás között van. 
A  valóságban  azonban  még  ekkora  eltérés  sincs.  A  halál  nem hasonítható az álomtalan alváshoz, mert a 
haldokló  képzelete  sokkal erősebben dolgozik, mint az álmodóé, és földi élete utolsó perceiben már nincsen 
teljesen   jelen,   hanem  túloldali  egyénisége  személyes  jellemvonásait  ölti  fel,  hogy  annál  könnyebben 
léphessen át a másik életébe. 
Ezért  a  haldoklók  már   nem  ismerik  fel  hozzátartozóikat.  Idegen   és  a  helyszínen  tartózkodók  számára 
ismeretlen  személyekhez  beszélnek,   sokszor  megismétlik,  amit  azok  nekik  mondanak.  A  szöveg  pedig 
legtöbbször az, hogy „eljöttek érte”. 
Ez  nem  pusztán  az  agónia  hatása,   hanem  a  másik  élet  körének   behatolása  a  fizikai  síkra.  A  haldoklót 
csakugyan  barátok,  társak  és  rokonok  várják  odaát.  Akik  eljönnek  érte,  ugyanazok, akikkel az asztrál síkon 
minden  nap   együtt  élt,  de  most,  hogy  véglegesen  átteszi lakását arra a vidékre, az ottani  kolónia idősebbjei 
eljönnek megkönnyíteni költözködését. 
A  haláltusa,   vagy  az  itt  maradó  hozzátartozóktól  való  elszakadás  könnyebb,  ha  az  illető   számára  a  hely, 
ahova  kerül  nem  ismeretlen.  A nagy szellemek agóniája ezért rövid, távozásuk békésen elégedett. A távozó 
barátok  köréből  más  barátok   körébe  lép  át,  teste  szenvedései  pedig  hamar  véget  érnek.  Öntudatlanság 
vagy  teljesen  álomtalan  alvás  csak igen ritkán fordul elő –, ha a haldokló súlyos kór kimerítő küzdelmei után 
van.  Rendszerint  azonban  a  halál  abban  az  állapotban  köszönt  be,  amelyben  minden  nap  élénk  álmodás  
közepette tartózkodunk. 

6 
 Az  ilyenkor  felmerülő  képek  még   színesebbek,  élénkebbek,  egész  életünket   magunk  előtt  látjuk.  Rég  
elfelejtett  jelenetek  merülnek  fel  lelki  szemünk  előtt,  s  most  világosan emlékezünk rá, hogy azok valamelyik 
elmúlt  életünk  részei.   Egyidejűleg  az  asztrálsíkról  ismert  társak  csatlakoznak  hozzánk,  felvilágosításokat 
adnak, dolgunkra hívnak, de mi még nem mehetünk, mert a fizikai síkkal még nem végeztünk. 
Később  a  test  és  az  asztráltest  közötti  kapcsolat   egészen  megszakad,  ami   olyan  érzés,   mintha  egy 
túlfeszített,  fájós ideg  valamilyen kábítószer hatására beszüntetné működését. Hirtelen  megkönnyebbülés, a 
fizikai  érzékek  eltompulása,  majd  kihunyása  következik  be,  amit  olyanfajta  extázis  követ,  ami  keleti 
narkotikumok  (a  peyote  gyökér)  élvezete  után,  vagy  étermámorban   szokott  beállni.  A  tudat  csodálatosan 
tiszta,  látásunk  minden  oldalra  kiterjedő,  egyszeriben  elvész  az  idő  és  tér  szemléletének  formája.  A dolgok 
többé  nem  okozati  és  időbeli  sorrendben  jelennek  meg  előttünk,  hanem  keverten  –,  a   múlt  összeolvad   a 
jelennel;  lehetetlenség  megkülönböztetni,  mi  volt  előbb  és  mi  utóbb.  Egészen  bizonytalan  a  tér  érzékelése 
is,  és  –  ami  a  legfurcsább  –  úgy  tűnik,  hogyha  bármilyen  helyre  gondolunk,  vagy  ilyesmi  csak  felmerül  is 
bennük,  rögtön  ott  találjuk  magunkat.  Különös  formájú  tárgyak  úsznak  keresztül  látóterünkön;  életformák, 
melyeknek  a  legbizarabb  alakjuk  van, jönnek felénk, belénk hatolnak, átmennek rajtunk, s közben kellemes, 
vagy  kellemetlen  érzetet  okoznak.  Érdekes  figurák,  színes  geometriai  ábrák  villannak  fel  és  szétpattannak; 
látunk  élőlényeket  a  leglehetetlenebb  összetételekben,  kétfejű  állatokat,  sokkarú  szörnyetegeket,  amint 
zöldes  színben  tekergőznek,  s  egy  idő  múlva  elhomályosulnak.  A  formáknak  semmi  állandóságuk  nincs!  A 
látható  tárgyak  túlnyomó   része  néha  úgy kezdődik,  mintha  valami mértani forma akarna lenni, majd átalakul 
görbe,   vonagló  sugárnyalábokká,  hogy  a  következő  pillanatban  helyt   adjon  egy  soha  nem  látott  démoni 
ábrázatnak. 
Ezeknek  a  közelléte  rossz  érzést,  taszítást  vált  ki,  s  ahogy   védekezésre  gondolunk,  máris  távolodni 
kezdenek.  Ilyen  és  ehhez  hasonló   élmények  sorozata  után,  amelyeknek  mélyebb  jelentőségük  van,  végül 
lecsillapodik  a  furcsa  emelkedettség  érzete  és  elfoglaljuk  helyünket   az  asztrálsíkon,  ahol  egy  ideig  csak 
megszakításokkal voltunk jelen. 
Most  mi  is  az  állandó  lakók  közé  kerülünk.  Itt  világossá   lesz  előttünk,  hogy  az  asztrálsíkon  két  nagy 
csoport lakik – a másféleképpen organizált lények tömegén kívül. 
Az  első  csoport  azokból  áll,  akik  a   már  említett  kettős  egzisztenciát  folytatják  időszakos  kábulatokkal, 
amelyet  itt  is  álomnak  neveznek;   a  többiek  azok,  akik  állandóan  ezen  a   síkon   tartózkodnak,   anélkül,  hogy 
munkájukat félbe kellene szakítaniuk. 
Némi meditáció után – azok előtt, akiket ez érdekel – feldereng a kettős állapot célja. 
Úgy  látszik,  bizonyos  ideák  gyakorlati  kipróbálása  a  cél,  ami  miatt  a  legtöbb  inkubáció  történik.  Ez  még 
távolabbi  misztériumok  felé  vezet,  amelyeket   azonban  most   nem  kívánunk  részletezni.  Itt  csak  annyit 
szükséges  tudnunk,  hogy  az  inkarnációk  mozgató  eleme  bizonyos  —  egészen  furcsa  –  szimbólumok 
megtestesülése.  Az  itt  élő  individuumok  egyénisége  ezen  a  síkon  színes  és  különös  érzéseket  keltő, 
plasztikus  jelképek  formájában  vetítődik  elénk,  mihelyt  társunk  közelébe  kerülünk,  s  ezek  között  olyanok  is 
vannak,  amelyek  diszharmonikusak,  ellenszenvet  árasztanak.   Ha  egy  ilyen  diszharmonikusnak  tűnő 
szimbólumot  huzamosabban  szemlélünk,  egyszerre  apró   képekké  alakul  át,  illetve  láttára  képek  jutnak 
eszünkbe,  amelyek  ellenszenvesek,  visszataszító  eseményeket  ábrázolnak;   gyilkosság,  erőszaktétel, 
rablás,  csataképek  merülnek  fel  belső  látóterünkben,  s  megpillantásuknál  ösztönösen  tudjuk,  hogy  az 
események főszereplője az lesz, akinek aurájából kisugároztak. 

AZ ASZTRÁLSÍK 
A  halál  olyan  állapot,  amely  semmiben  sem  különbözik  a  mély,  de  színes  álmokkal  teli  alvástól;  a  tudat 

7 
működése  éppen  ilyen   és  az  egész  környezetnek  irreális  jellege  van.  A  kulisszák  valószínűtlensége   és 
labilitása:  talán  ez  az,  ami   a  leginkább  jellemző  az  egész  helyzetre.  Az  egyetlen  realitás  az  individuum 
öntudata,  amely  minden  ellenkező  beállítással   szemben,  teljes  épségben  megmarad,  és az egyetlen biztos 
támpontot  nyújtja   ennek  a  síknak  szünet  nélkül  szétfolyó  világában.  Már  mondottuk,  hogy  itt  minden 
folyamatos  változásban  van,  mégpedig  sokkal  gyorsabban,  mint  amihez  a  fizikai  síkon  hozzá  voltunk 
szokva.  A  tárgyak   szemlélet  közben  is  átmehetnek  valami  egészen  más  formába;  a  legcsekélyebb  kétely 
mibenlétük felől már kihat összetételükre és azonnal megváltoztatja azt. 
Megpillantunk  egy  állati  formát,  s  mikor  közeledünk  hozzá,  hogy  jobban  szemügyre  vegyük,  átváltozik 
valami  szabálytalan  geometriai  idommá,  amely   azonban  szintén  mozog;  még  tüzetesebb  vizsgálódás  alatt 
harmadik formát is ölt, de ez sem maradandó. 
Úgy  látszik,  hogy  semminek  sem  lehet  megállapítani  az   azonosságát!  Ez  azért  van  így,  mert  az 
asztrálsíkon nem érvényesek az oksági kapcsolatok, márpedig az azonosság elve ezek függvénye. 
A  hermetikus  tanítás  szerint  az  asztrálsík  anyaga  teljesen  formátlan,  plazmaszerű  állag,  azonban 
rendkívül  érzékeny  a  forma   alkotó  ideákkal  szemben  és  rögtön  kész  a  feléje  vetített  gondolat  struktúráját 
felölteni. 
Olyan anyag tehát, amely puha viaszként formálható a képzelet működése által. 

Aki  újoncként  jön  erre  a  síkra,  elmúlt  életének  emlékképeivel  terhes,  s azokat öntudatlanu lis kivetíti az őt 
körülvevő  asztrálplazmára,  s  az  asztrális  anyag  azonnal  engedelmesen  felveszi a feléje sugárzott képzetek 
formáját.  A  jövevény  látni   véli   otthonát,   hazáját,  barátait,  sorra  jelennek  meg  előtte  ismerősei,  Beszélni  is 
próbál  velük,  de azok nem válaszolnak —, mert az egész csak káprázat, amit képzelete varázsol eléje. Ha a 
megjelenő  barát,  vagy  hozzátartozó  már  régen  halott,  akkor  néha  előfordul,  hogy  annak transzcendentális” 
alanyával  találkozik,  s  ez  válaszol  neki,  elvezeti  valahová,  vagy  különböző  felvilágosításokat  ad.  Ilyesmi 
azonban  inkább  akkor  fordul  elő,   amikor   a  halált  követő  rövidebb­hosszabb  időszak  zűrzavara  már  elült,  s 
az asztrálsík újszülöttje megtalálja útját a másik világban folytatott életéhez. 

Tény  az,  hogy  az  egész   fizikai  síkon  való  tartózkodás  alatt,  vagyis  a  földi  életben  az  egyén  felváltva 
tevékenykedik  fenn  és  lenn,  de  a  végleges  átköltözéskor  rövid  időre  egy  nagy  kozmikus  misztérium 
szféráján  kell  áthaladnia.  Ez csakis a két élet közti állapotban lehetséges és minden  formaöltés kezdetén és 
végén újból megtörténik. 

A  sajátságos  helyzetet,  amelybe  a  lélek  ilyenkor  kerül,  a  tibeti  misztika  „Bardo”­nak  nevezi.  Ez  olyan 
átmeneti állapotot jelent, amelyben a szellemnek módja nyílik, hogy áttekintse eddigi életei konzekvenciáit, s 
ha arra érett, kilépjen az újjászületések körforgásából. 

* érzékelésen túli 

A  Bardo  állapotában  mindenki  előtt  elvonulnak  elmúlt  életei,  valamennyi  jó  és  rossz  élménye; 
megjelennek ideáljai, s kinyílnak azok a kapuk, amelyek eljövendő inkarnációk felé vezetnek. 

Ha  a  lélekben  bármiféle  kívánság  él  akár  túlvilági,  akár  mennyei  gyönyörök  után,  akár  kiéletlen 
szenvedélyeit óhajtja egy további földi életben kiélni, erre most alkalma nyílik. 

A  közvetlenül  a  halálra  következő  állapot  nyitott   kozmikus  ajtói  mindenkit  abba  a helyzetbe juttatnak, ami 
kívánságainak megfelel. 

8 
 Az  éterikus  finomságokat  kereső  művész  az  asztrálsík akadályoztatás nélküli anyagában megtalálja azt a 
közeget,  amelyre   egész  életében  hiába  vágyakozott.  A  sziderikus  –  más  néven éteri – plazma megtestesíti 
minden  gondolatát,  s  a  kompozícióban  szín  és élet van –, nagyon is sok élet, még több, mint amit elképzelt! 
Most  csak  a  művész   alkotóképességén  múlik,  mit  hoz  létre  ebből  a  nagyszerű  matériából  és  ha  a formába 
öltöztetett elképzelések sora végül mégsem nyeri meg tetszését, a hibát önmagában fogja keresni. 

Ezen  a  fokozaton  ugyanazzal  a  problémával  találja   magát  szemben,  mint   magasabb  világok  teremtő 
lényei:  a   kozmikus  titánok,  akik  saját  teremtésük  tökéletlenségének   szemléletéből  következtettek  végül  is 
szellemük  tökéletlenségére.  Ez  már  a  fejlődés  útjára tereli őket, s egy idő  múlva abbahagyván a káprázattal 
való  játékot,  megindulnak  magasabb  világok  létformái  felé,  ahol  az  ideának  nem  szükséges  anyagi  formát 
öltenie, hogy mibenlétét közvetlenül lehessen tapasztalni. 

Aki  a   Bardo  állapotába  éretlenül  kerül  –  és  ilyenek   az  öngyilkosok  és  a  háborúban  elesettek  –,  az 
legtöbbször  a  földi  élet  azonnali  folytatását  választja.  Alighogy  kitárul  az  új,  előnyösebb  inkarnáció 
megragadásának  lehetősége,  az   erőszakos  véget  ért  egyén  azonnal   fejest  ugrik  az  újra  kezdődő  színjáték  
forgatagába, s rendszerint nem telik el néhány hétnél több idő a haláltól az újraszületésig. 

Ha  ennek  nincs valami speciális karmikus akadálya, a transzcendens alany azonnal megragadja a legelső 

kínálkozó  alkalmat, hogy életét valamivel jobb körülmények között, de egyébként ugyanott folytassa, ahol az  
félbemaradt. 

Más  a  helyzet  azoknál,  akik  valamely  súlyos  katasztrófa  után,  erőszakos  cselekmény  folytán  jutnak  át  a 
túlsó  partra.  Ezek  öntudatuk  megvilágosodása  után  nem  fognak  azonnal  az  első  lehetőségen  kapni,  hogy 
újra  bajba  kerüljenek  –  ugyanolyanba,  amilyenben  már voltak –, hanem az egész földi létformával szemben 
gyanakvással  eltelve,  valami  jobbat   keresnek  majd,  s  azt  szellemi  környezetük  segítségével  hamarosan 
meg  is  találják  az  asztrál síkon. Ezek azok az egyedek, akik hosszabb időt fognak tölteni  a túloldali világban 
–  pihenve,  elmélkedve  és  tanulmányokat  folytatva.  Őket  nem  lesz  könnyű  rábírni,   hogy  nyugalmi 
állapotukból  –  amely  évezredekig   is  eltarthat  –  kimozduljanak,  s  valami  aktív  munkába  kezdjenek 
továbbfejlődésük érdekében. 

A  gonosztevők  és   a  bűnözők  az  asztrálsík  óceánjában  földi  létük  tükörképével  találkoznak.  Minden 
elkövetett  negatívum,  másoknak  okozott  szenvedés  átélőivé  válnak,  méghozzá  úgy,  hogy  ebben  az 
időszakban  csak  a  felismerés  lehetősége  adatik  meg,  a  bűnök  jóvátétele  már  csak  a  következő 
inkarnációban  lehetséges.  A  köztes  lét  első,  legnehezebb  állomásának  élményéből  szűrődött  le  a 
dogmatikus vallások purgatórium és pokol analógiája. 

A  vétkes  inkarnációinak  sora  hosszú  időre  megszakad,  s  gyakran  világkorszakokat  kell  kivárnia,  mielőtt 
újra  megszülethetne, hogy valamit jóvátehessen abból, amit vétett. Erre csak akkor kerül  sor, mikor a lélek a 
megfelelő kozmikus energiák egybegyűjtésével ismét kész a leszületésre és a vezeklésre. 

Ha  ezzel  szemben  az  okkult  világban  képzett  individuum  kerül  át,  az  hamar  felismeri  az  elébe  táruló 
képek  káprázatjellegét,  s  a  kinyíló  ajtók  közül  a  magasabb  világok  felé  mutató  szimbólumok  tájékoztatását 
fogja követni. 

9 
 Mert  érdekes  körülmény,  hogy  a  Bardo  révületében  felmerülő  lehetőségekben   áramló  szimbólumok 
elárulják  az  alternatíva  karakterét.  Ez  sokféle  módon  juthat  kifejezésre,  de  legkönnyebben  úgy  fogható  fel, 
ha  elképzeljük,  hogy  itt  minden  esemény  vagy  történés,  ami  bizonyos  irányban  felhívást  jelent,  egyúttal 
jelkép  is.  Az  asztrálsík  objektumai  nem  csak  tárgyak,  hanem  univerzális  szimbólumok.  Valamit  elmondani, 
vagy  asztrális  nyelven  kifejezni  annyi,  mint  szimbólumokat  elképzelni  és  azokat  kivetíteni.  Az  asztrálsík 
nyelve jelképes, Ott minden tárgy embléma” és minden cselekvés kozmikus tendenciák ábrázolása. 

Minden  kép,  ami  felmerülhet  és  kívánságot  hozhat,  kozmikus  tendenciák  emblémája,  amely  az  egész 
processzus  származását,  lefolyását  és  konzekvenciáját tartalmazza. Magában az elképzelésben benne van 
tehát  –  igaz,  hogy  asztrális  szimbólumok  formájában  –  annak  elkerülhetetlen  következménye,  s  ezt  a 
következményt  ezer  kísérő  ábra   kiabálja,  ordítja,  csakhogy  a  vágyakozás   bilincseibe  zárt  individuum  nem 
képes  elolvasni  ezeket  a  figyelmeztetéseket,  s  vakon  nyúl  a  kívánatosnak  tetsző  tárgy  felé.  A  képek, 
amelyeket  a  Bardóban  látunk,  hemzsegnek  az asztrális feliratoktól. Élő, mozgó, színes jelképek vonulnak el 
a cselekmény látóterében. A szimbólumok néha magán a tárgyon kívül is kipattannak valahonnan, 

* jelkép 

s  ugyanazt  a  lényeget  négy­öt  forma  is  megtestesíti  egyszerre.  De  ezeket  a  szimbólumokat   el  kell  tudni 
olvasni,  hogy megérthessük, mit mondanak. A túloldal nyelve jelképes, szavai élő formák, a képeket  pedig a  
fizikai síkon már megtanulhatja az, akinek arra kedve és hajlama van. 

Az  ősi  szimbólumnyelv  ugyanaz,  mint  az  álomból  jól  ismert  jelképkódex,  s  amit  az  egyiptomi  hieroglifák 
rendszere  testesít  meg.  Aki  a   Földön  idegen  országba  utazik,  jól  teszi,  ha  előbb  elsajátítja  annak  az 
országnak  nyelvét,  ahová készül, nehogy az első időkben kézzel­lábbal legyen kénytelen magát megértetni. 
Az  asztrálsík  nyelvének  kulcsszavai,  a  nagy  kozmikus  szimbólumok   már  régóta  birtokában  vannak  a 
hermetikus  iskola  beavatottjainak,  s  azok  az  ezoterikus  tudomány  pszichoanalitikai  írásaiban  is  kezdenek 
ismertté válni. 

Vannak  könyvek,   amelyekből  az  okkult  szimbológiát  meg lehet tanulni. Ilyen útbaigazítást  nyújt egy másik 

munkám: A misztikus út Szimbológia című fejezete is. 

Ehelyütt  elég  annyit  megjegyezni,  hogy  az  okkult  tréningre   fordított  idő  az  asztrálsíkon  kifizetődik!  A 
felmerülő  képek  többsége  már  ismert,  s  a  még  újszerű  formák  jelentősége  is  könnyen  kiderül  a  szerves 
formák  tendenciájából,  az  erővonalak  irányából,  a  színekből,  s  végül  furcsán  rokonszenves  vagy 
ellenszenves emanációiból*, ami iránt itt az individuumok nagyon érzékenyek. 

* kisugárzás, kiáramlás 

AZ ASZTRÁLTEST 
Az  emberi  test   hermetikus  szempontból  három  részre  osztható.  Egy  fizikai,  azaz  elementáris,  egy 
asztrális,  azaz  érzelmi  és  egy  mentális,  illetve  szellemi  részre.  Mindhárom  rész  külön  dimenziót  képez  az 
élmények  és  szellemi  jelenségek  elraktározására,  s  külön  anyagi,  félanyagi  és  pszichikai  burokkal 
rendelkezik.  A  fizikai  test  az,  amit  az  anatómiából  ismerünk.  Ennek  még  más,  a  normális  élettan  által 

10 
kevéssé  ismert  okkult  működései  is  vannak,  s  testetlen  tevékenysége  az  asztrálsíkra  is  átnyúlik.  A  fizikai 
testet  az  asztráltesttel  az  éterikus  test  köti  össze,  amely  az  elementáris   test  pontos  mása.  Ez  nem 
tévesztendő  össze  az  aurával,  ami  nem  más,  mint   a  szervezet  élettani  működésének  kisugárzása.  Aurája  
mindhárom buroknak van. 

Az  asztráltest  a lélek közvetlen megnyilvánulása a félanyagi síkon, vagyis a tulajdonképpeni túlvilágon. Ez 

nem a legmagasabb hely, hanem az a dimenzió, ahova az ember halála után legelőször kerül. 

A  test  halála  után az  asztráltest tölti be azt a szerepet, amit azelőtt a fizikai test. Efölött most már csak egy 

lepel  van,  a  mentális  test  burka,  amely  már  teljesen  mentes  anyagi  vonatkozásoktól,  s  benne  a  psziché 
eredeti mivoltában nyilatkozik meg. 

Bizonyos  irányzatok  –  így  pl.  az  egyiptomi  és  modern  filozófiai  rendszer  –  a  hármas  felosztás  helyett 
hétszeres   beosztást  alkalmaznak,  de  ez  csak  komplikálja  a  dolgokat  és  félreértésekre  ad  alkalmat.  Ez  a 
hermetikus  hagyományok  szerint  nem  szükséges,  mert  a  hármas  beosztás teljesen megfelel a valóságnak. 
A  hetes  rendszer  onnan  származik,  hogy  az  egyiptomi  ezoterikusok  az  egyes  síkok  átmeneteit  is   külön 
felsorolták,  s  utódaik  reális  különbségnek  vették  ezt  a  módszertani  megkülönböztetést.  A  legtovább  ebben 
az  irányban  a  teozófia  megy,  s  a  hét  síkon még hét osztályt  is felvesz. Ez már azért sem helytálló törekvés, 
mert  éppígy  huszonnégy,  vagy  negyven  síkra  is  fel  lehetne  osztani  az  árnyalati  eltéréseket,  s  akkor  a 
szisztéma  még  nagyobb  „finomságokat”  fejezne  ki.  A   valóság  az,  hogy  a  hetes princípiumbeosztás éppúgy 
nem   fejezheti  ki  a  három  sík  minden  jelenségének   végtelen  sokaságát,  mint   a  hermetikus  kategóriák.  A 
reálisan  létező  síkok  száma  megszámlálhatatlan,  minden  egyéni  szín  egy  újabb  dimenzió   alapja,  sa  hét  
bolygóból eredő csoportosítás a fennálló változatok számát meg sem közelíti. 

Tehát  ha  a  beláthatatlan  gazdagságú  szellemi  területek  valóságszerű  ábrázolása  úgysem  lehetséges, 
akkor  sokkal  célszerűbb  az  anyagnak  nagy általánosságban való rendezése, ehhez pedig legmegfelelőbb a 
hermetikus  hármas   felosztás.  Tudjuk,   hogy  mindhárom  síkon  az  alosztályok  és  rétegződések 
megszámlálhatatlan  gazdagsága  van  jelen,  de  ezeket  nem  szükséges  bonyolultabb  rendszerbe  sűríteni, 
mint  amilyet  a  hermetika  megad.  A  hármas  síknak  igen  fontos  karakterbeli  eltérései  vannak.  Mint  ahogy  a 
Földön  nincs  két  egyforma  egyéniség,  úgy  az  asztrálsík  sem  egyforma  minden  individuumnál.  Az  egyén 
önmagában  hordozza  asztrálisát  és  az  individuálisan  színezett  étertestből  sincs  két  egyforma  felépítésű.  A 
kategorizálási  kísérletek  megbuknak, mert a régiók egymásra következésében sem  lehet törvényszerűséget 
felfedezni. 

Az  egyetlen   sorrend,  ami  minden  körülmények  között  fennáll  az,  hogy  a  fizikai  sík  fölött  az  asztrálsík, 
efölött pedig a mentálsík következik. 

Személyes  élményeink,  érzelmeink  nyoma,  elmúlt  életeink  emléke,  lelki  fejlettségünk  mai  állapota,  az 
öröm és bánat érzékelésének képessége, valamint a fájdalom és élvezet felfogószerve az asztráltest. 

Itt  lokalizálható mindaz, ami az egyéni lét mulandó elemeit adja. Mert  bár az asztráltest túléli a test halálát, 

s  a  tartalomban  folyton  bővülve,  végigkíséri  birtokosát  több  inkarnáción  keresztül,  mégis   ez  a  szerv  sem 
halhatatlan,  hanem  félanyagi  állaga  bizonyos  körülmények  között  éppúgy  alá  van  vetve  a  mulandóságnak, 

11 
mint durvább mintája: a fizikai test. 

Az  asztrálsíkon  való tartózkodásnak alapfeltétele a sziderikus test. Két olyan eset van azonban, amikor az 

asztráltest elöregszik, s a lassú feloszlás útjára lép. 

Ha  a  közeg  tulajdonosa  már  annyira  mélyen   süllyedt  a  durva  matériába,  hogy  nem  remélhető  önkéntes 
felemelkedése,  s  ennek  jele  az  asztráltest  állati  eltorzulása  a  benne  felhalmozódó  bestiális  emlékek   és 
ösztönök  folytán,  a  psziché  lekapcsolja  magáról  a  sziderikus   testet,  s  azt  önálló  élettel   ruházza  fel.  A  lélek 
ezáltal  megszabadul   az  elmúlt  életekben  elkövetett  bűnök  közvetlen  tanújától,  s  új  asztráltestet  épít 
magának,  hogy  zavartalanul  léphessen  a  jó   irányba  vezető  ösvényre. Ez azért szükséges, mert egy ponton 
a  démoni  múlt  már  áttörhetetlen  akadályt  képez  a  haladás  előtt,  s  a  bénító  ideogrammoktól*,  amelyek  az 
asztrális  krónikákban  fel  vannak   jegyezve,  ha  rövid   időre  is,  de  meg  kell   szabadulni  ahhoz,  hogy  a  nagy 
fordulat, a morális átlényegülés munkája megtörténhessék. 

* bevésett idea 

Mikor  ez  megtörtént,  a  lélek  újra  szembetalálkozik  a  közben  önálló  démoni  életet  élő  asztráltesttel,  s 
minthogy annak teremtője volt, neki is kell teremtményét lebontania, 

Ez  roppant  nehéz  feladat  és  nem  mindig  jár  azonnali  sikerrel.  Az  asztráltest  önálló  lénnyé  fejlődve, 
valóságos  szörnyeteggé  válik,  amely  az  individuum  vitális  energiáiból  lett,  s  ezért  az  éterhullámokon 
keresztül  azzal  mindig  összeköttetésben  marad.  Mihelyt  a  jó  útra  lépő  ezoterikus  gyakorlatokkal  kezdene 
foglalkozni,  szembetalálja  magát  a  Medúza­főhöz  hasonlatos  khimérával,   amelynek  éppen  őrá  nézve 
rettenetes hatása van. 

Az  elmúlt  létforma  e  démonát  az  okkult  tradíciók  nyelvén  „küszöbốr”­nek  nevezik,  mivel  ezzel  a  szörnyű 
lárvával mindenkinek meg kell küzdenie, aki az asztrálsíkra lép magasabb tanulmányok céljából. 

A  küszöb  őrének  külső  formája  azoknak  a  bűnöknek  szimbolikus  megtestesülése,  amelyek  az  egyén 
előző  életeiben   karmaképző  cselekményekhez vezettek.  Nincs két egyforma Medúza­fő, de mindenkinek az 
lesz  a  legvisszataszítóbb,  amelyik  saját  tetteit   tükrözi  vissza.  A  khiméra  megpillantása  a  tapasztalat szerint 
bénító  rémülettel  jár.  Akinek  még  nincs  elegendő gyakorlata az asztrális szimbólumok olvasásához, a feléje 
közeledő  szörnytegben  nehezen  fogja  felismerni  előző  inkarnációi  hűséges  kísérőjét:  pl.  a  vérszomjas 
katonaideált, a kapzsi aranyvadászt, a kéjsóvár majmot s a többi tulajdonság élethű megszemélyesítőjét. 

Pedig  a  most  oly  rémületesnek  tűnő  monstrum valamikor  a legszebb, s legkívánatosabb színekbe öltözve 

vezérelte  életünket  a  biztos  romlás  felé.  Ez  az  a  pont,  ahol  az  egykori  gyilkosnak  saját  személyével 
szemben  kell  éreznie   a  démon  kegyetlenségét,  hogy  elborzadjon  annak  rosszindulatától. Ugyanígy utálatot  
ébreszt  a  kapzsiság  és  kéjsóvárság  undorító,  nyálkás  hüllő formájú állata. És a bennünket kereső, hozzánk 
igyekvő  rémalakot  nem  szabad  elküldeni  –  nem  szabad  előle  megfutamodni,   hanem  úrrá  kell  fölötte 
lennünk.  A  küszöb  őrzője   megtorpan  és  erőtlenné  válik,  ha  saját teremtője felismeri  mibenlétét és kimondja 
a halálos ítéletet felette. 

Ezt  a  folyamatot  nevezték  Egyiptomban  az  alvilági  szörnyek  „megnevezésének”.  Az  ezoretikus 
szimbológiában,  illetve  a   kozmikus  grafológiában  képzett  tanuló  hamar  azonosítani  fogja  a  khiméra 

12 
természetét,  és  ha  ez  megtörtént,  bátran  szembeszállhat  a  szörnyeteggel.  Az  most  –  éppúgy  mint  az 
egyiptomi  Amenti  démonai  az  alvilági  utazást  végző  beavatott  elől  –  menekülni  szeretne  útjából,  de  addig 
nem   távozhat,  míg  ki  nem   mondták  fölötte  a  mágikus  ítéletet,  amely   halálos  csapást  jelent   létére.  Az 
elszabadult  asztrális  ettől  kezdve  oszlásnak  indul,  s  a  félanyagi  világ   elementáris  erői  lassan  felszívják 
állagát.  Az  asztráldémon  megsemmisülésével  az  őt  tápláló  energiák  visszaszállnak  a  fizikai  síkon  létező 
emberhez,  aki  ezzel  a  megnövekedett  energiával  hatalmas  lépéseket  tehet  a  mentálsík felé. Az okkult úton 
haladó egyének között csak kevés olyan személyiség van, akinek ilyen élménye ne lett volna. 

A  szellem  fejlődése  néhány  életturnus  leforgása  alatt  odáig  fokozódik,  hogy  az  asztrálsík élménytartalma 
többé  nem  elégíti  ki  az  individuumot.  Ilyenkor  ugyancsak  kettéhasad  az én, és az asztráltestből kivá}ó lélek 
–  pusztán  mentális  testébe  burkolva   –  elhagyja  sűrűbb,  sziderikus  leplét.  Az   asztráltest  most  még  mindig 
rendelkezik  élettel,  s  mintegy  a  szellemi  ősforrás  másolataként,  magában  tartja  az  eltávozott  entitás 
személyes sajátságait. 

Emlékezik  az  összes  megelőző  életre,  amelyeket  együtt  látott  az  egóval;  fennmaradnak  benne  az 
elmondott  szövegek,  hangok,   színek,  érzések,  de  kezdeményezőképessége,  integritása  elvész.  Az  egész 
már  csak  olyan,  mintha  régen  leforgatott  filmet  vetítenének,  vagy  mechanikus  úton  sokszorosított 
hanglemezt  tennének  a  zenegép  korongjára.  Ami valaha az isteni egó fejlődésének útján történt, az  negatív 
kópiában lerakódik az asztráltestben, a pozitív példány pedig a lélekkel együtt távozik. 

A  szellemi  irányítástól  megfosztott  asztráltestet  a   hermetikus  hagyomány  „lárvának”,  lélek  nélküli 

buroknak  nevezi.  Ezeket   meg  lehet  idézni,  beszédre  lehet  bírni,  s  az  általuk  kinyilatkoztatott  közlemények 
híven tükrözik vissza egykori viselőjük karakterét. 

A  legnagyobb  meglepetéssel  fogjuk  bennük  felismerni  ismerősünket,  elhalt  hozzátartozónkat.  Közelebbi 

megtekintés,  illetve  huzamosabb  érintkezés  után  azonban  valami  gépies  lesz  beszédükben,  felvilágosítást 
mindig  csak  a  múltra  adnak,  s   egyéniségükön  semmi  fejlődés  nyoma  sem  látszik.  Néha  mágikus 
képességekkel  is   rendelkezik  a  transzcendentális alanytól nemrég elszakadt asztrális hasonmás, jövendölni 
képes  közeli  eseményeket,  misztikus  feladatokat  hajthat  végre  stb.  Ez  azonban  ritka  eset.  Legtöbbször  
azonnal észre lehet venni, hogy a jelentkező körül valami nincs rendben. 

A  feketemágia  és  a  nekromancia*  főleg  ilyen  lárvákkal  dolgozik  sötét  praktikáiban.  Az  eltávozott  lárvái 
igen  sokáig  megmaradnak  az  asztrálsíkon.  A  felbomlasztásukon dolgozó kozmikus erők csak lassan végzik 
munkájukat.  Még   évszázadok  múltán  is   felidézhetők,  de  a  megjelenő  diaplazma**  már  nem  azonos  a 
halhatatlan énnel, amely egykor ezt a formát éltette. 

* halottidézés ** az anyag kivetített előképe 

A  mágikus  rítusban  megidézett  asztrállárvák  hosszabb  idő  múltán   már  nem  rendelkeznek  a 
transzcendentális  alany  eredeti  tudásával,  mert  a  szünet  nélkül  működő  újraszervező  princípium  lassan 
elszívja  életerejüket,  s  emlékezet  táruk  egész   sora  átmegy  az  Akasha  krónika  birtokába,  ahonnan  rajtuk 
keresztül már nem lehet többé az emlékeket felidézni. 

A  mentális  testtel  eltávozott  ego  ezalatt  nagy  változáson  megy  át.  Mindazok   az  elemek,  amelyek  valaha 

13 
anyagi  formákhoz  kötötték,  s  élénk  emóciói  alapját  képezték,  ideogrammatikus  konzekvenciákká  alakulnak 
át,  s  a  lélek  összetételében  csak  most  válik  igazán  éterivé.  Az  anyagi  és  félanyagi  világhoz nem köti  többé 
semmi  kapocs.  Az  alacsonyabb  síkok  mozgatóerői  csak  mint  szimbolikus  tendenciák  jelennek  meg  előtte. 
Közvetlen  ösztönzést  vagy  ingert  nem  érez,  hogy  valami  formát  megragadjon,  vagy egy kedvezőnek látszó  
cselekményt  végrehajtson.  Mindaz,  ami  egy  embert,  vagy  egy  asztrálsík­lakót  vonz  és  tevékenységre 
késztet,   nála  nem  vált   ki  egyéb  reakciót,  minthogy  felismerni  törekszik  az  akció  erővonalaiban  kifejezésre 
jutó  magasabb  szellemi  tendenciát.  Az  egész  cselekmény,  az  evolúció  és  involúció*  folyamata  az  érzelmi 
ingadozásokkal,  s  a  végletek  egymásba  átcsapásával  egyetemben,  pusztán  megrövidült  eszmei  tartalmak 
szimbolikus ábrájaként érzékelhető a mentálsík lakója előtt. 

Nemis   látja  az  időben  lejátszódó  esemény  részleteit,  hanem  a  magasabb  sík  optikája  azonnal  a 
kezdeményezés  konzekvenciáját  vetíti  elébe.  A  mentálsík  nem  csak  a  tárgyak  mibenléte,  hanem  azok 
eredete  és  végcélja  tekintetében  is  felvilágosítást  nyújt,  vagyis  az  ideát  teljes  terjedelmében  szemlélhetjük 
rajta. 

* hanyatlás, alámerülés, anyagba öltözés 

A  Földön  egy  tárgy  mindig  az  időben  van  jelen,  de  nem  látjuk,  mi  volt   és  mi  lesz   belőle.  Ha  az  idő 
dimenzióját  elvonnánk  szemléletünk  objektumáról,  az  elénk  táruló  valóság  egészen  más  képet  mutatna, 
mint  amit  megszoktunk.  Mi  az  ideáknak csak  egymásutánjait ismerjük, de egymás mellett  valóságukat nem. 
Ha  pl.  az  ember  születését  és  életét  az  asztrálsíkon  szemléljük,  a  folyamat  egy  sokszínű,  indulatokkal  és 
érzelmekkel  megrakott  plazmagombolyag  szédítő  gyorsaságú  kibontakozását  mutatja,  amelynek  egyetlen 
célja,  hogy  szappanbuborék  sebességével  tovatűnő  teste  részére  minél  több  örömet  és   élvezetet 
biztosítson,  s  mennél   teljesebben   elkerülje  a  fájdalmakat  és  a  fáradtságot.  Ebbéli  igyekezetében  a 
legrövidebb  utat  ragadja  meg,  lehetőleg  a  legkisebb  erőkifejtéssel,  hogy  annál   több  erő  maradjon  a 
megkívánt tárgy élvezetére. 

Ugyanaz  a  folyamat  a   mentális  síkon  már  csak   ideaszinten  marad  meg,  amennyiben  az  itt   születő  lény 
most  végzetes  tendenciákkal  megrakott  erőgócnak  tűnik,  amely  a  benne  összesűrített  potenciális  erőket 
dinamikai  formákká  fogja  átalakítani,  hogy  egyrészt  fölösleges  elektromos  töltésétől  megszabaduljon, 
másrészt, hogy a döntő részét képező mozgatóidea gyakorlati mibenlétéről meggyőződjék. 

Az  egész  élet  szimbólumok  és  hiperkozmikus   formulák  sugárzó  összessége.  Miután  itt  nincs  eltérés  a 
múlt,  jelen  és  jövő  között,  az  egész  transzcendentális  filogenezis  meztelenül  áll  a  szemlélő  tekintete  előtt. 
Ami  még  a  jövőben  fog  cselekmény  által  formát  ölteni,   annak  eredménye  máris  készen  áll,  s  emblémában 
jut  kifejezésre  az elgondolással egyidejűleg. Ennek következtében ezen a síkon nem is lehet szó akcióról és 
reakcióról   a  szó  földi  vagy  asztrális  értelmében.  A  mentálsík  lakója  számára  a  földi   ember  érzelemvilága 
olyannyira  idegen,  hogy  azok,  akik  itttartózkodásuk  előtt  nem  voltak  maguk  is  emberek,  nem  képesek  azt 
megérteni. 

Normális  körülmények  között  a  földi  és   asztrális  régiók  fullasztó  sűrűségébe   burkolt   ember  és  az 
asztrállény sem képes a magasabb mentális lény tudattartalmát áttekinteni. 

Azért  mondjuk,  hogy  normális  körülmények  köżött,  mert  vannak  lehetőségek  arra,  hogy  magasabb 

14 
szellemi  állapotok  átélése  útján  fogalmat  alkossunk  magunknak  az  asztrálsíkon  túli  világok  pszichikai 
Szervezetéről. 

HOGYAN ÉRINTKEZHETÜNK AZ ELHALTAKKAL? 
A  magasabb  síkokkal  való  érintkezés  háromféle  módon  lehetséges.  Először  az  ősi mágikus nekromancia 
halottidéző  szertartásain  keresztül,   mikor  az  elhunyt  lárvája  az  áldozati  tűzpárájában  jelenik   meg, 
másodszor  pszichikai  közvetítő  személy,  illetve  médium  útján,  harmadszor   közvetlen  lelki  átéléssel,  az 
asztrálsík mentális behangolása útján. 

A  három  módszert  egy­egy  külön  tudomány  ismerteti:  az  elsőt  a  ceremoniális  mágia,  a  másodikat  a  
szellemtan, a harmadikat az ezoterikus misztika. 

A  tapasztalat  szerint  az  utóbbi  a  legmeggyőzőbb  és  legtökéletesebb  módszer,  de  alkalmazása  bizonyos 
előtanulmányokat, szellemi tréninget követel. 

A  ceremoniális  mágia  lárvákat  idéz;  ez  –  amint  láttuk  –  nem  célravezető,  mivel  nem  a  transzcendentális 
személyiséget  kapjuk  meg,  hanem  csak  félanyagi  burkát,  s  az  általa  nyert  felvilágosítások  a  múltra 
vonatkozó közlemények kivételével megbízhatatlanok. 

Aki  barátainak  és  hozzátartozóinak  jelenlegi  valóságos  helyzetéről  kíván  megtudni  dolgokat,   az  ezen  az 
úton nem fog hozzájutni semmi érdemlegeshez. 

A  szellemtani  változat  idegen  közvetítő  igénybevételével  viszont  túl   nagy  hiszékenységet  követel.  A 
jelentkező  személyiség  többnyire  nem  azonos  a  keresett  személlyel  és  még frappáns válaszok esetében is 
fennmarad  a  lehetősége,  hogy  ravasz  csalás  áldozatai  lettünk,  vagy az elhunytnak csupán lárvájával állunk 
szemben. 

Általában  azzal  szemben,  amit  másodkézből  kapunk,  mindig  ajánlatos  és  jogosult  az  óvatosság,  mert  a 
nagyon  is befolyásolható médiumoknál sohasem lehet tudni, kiáll az asztrális leadó másik oldalán. Közvetett  
forrásból  származó   elbeszélés  éppen  ezért  sohasem  hathat  az  élmény  erejével,  legalábbis  erős 
intellektusnál  nem.  Azért   legcélszerűbb,  ha  a  transzcendentális   érdeklődésű  egyén  saját  maga  törekszik 
összeköttetésbe  lépni  a  felsőbb  világokkal.  Ennek  lehetősége  mindenki  számára  fennáll,  csak 
előkészületeket igényel. 

Mint  ahogy  senki  sem   lesz egyik napról  a másikra valamilyen tudomány mestere  — még a mesterségeket 

is  évekig  kell  tanulni  —,  úgy  a  szellemi  érintkezés  tana  is  előtanulmányokat  kíván  attól,  aki  a  láthatatlan 
világban  otthonosan  akar  mozogni.  Annak  a  módszernek,  amely  ehhez  vezet,  s  ami  által  a  magasabb 
pszichikai   képességek  kifejleszthetők,  természetesen  semmi  köze  sincs  a  népszerű  spiritizmushoz.  Amiről 
itt  szó  van,  az  a   primitív  szellemtannak  pontosan  az  ellenkezője!  A  médiumizmus  alapját  az  a  gondolat 
vezérli,  hogy  a  szellemi  érintkezésre  várakozó  eszköznek  passzívan  át  kell  adnia  magát  a  szellemvilág 
befolyásának. 

Nos,  a  hermetikus módszer viszont tanítványaitól az állandó aktivitást és szellemi éberséget  követeli meg. 

15 
A  kritika  és   az akarat rövid  periódusok kivételével, amelyek a mentális rádió beállítására szükségesek, soha 
sem  kapcsolható  ki.  Világos,  hogy  csak  ezen  az  úton  érhetünk  el  reális  kapcsolódást  szupranormális 
régiókkal, különben nem válogathatnánk meg, ki látogasson el házunkba! 

Egyáltalán  nem  áll  az  a  hiedelem,  hogy  a  szellemi  megnyilatkozásokat  passzívan  be  kell  várni,   s 
megelégedni azzal, ami magától adódik. 

A  hermetikus  tanítás  lehetővé  kívánja  tenni,  hogy ehelyett mi magunk keressük  fel azokat a régiókat,  ahol 

az  elhunytak  tartózkodnak,  s   a  velük  való  indirekt  érintkezésben  szemtől  szembe  szerezhessük  meg  a 
bennünket érdeklő felvilágosításokat. 

A  magasabb  világok  felnyitására a hermetika kétféle gyakorlatot ír elő. Egyik az álomélet tudatossá tétele, 

a másik az irányított meditáció vagy a jógialvás. 

Az  álomélet   tudatossá  tétele  éppúgy,  mint  a  meditáció,  gyakorlatok  egész  sorával  jár.  Különösen  az 
utóbbi,  a  jógameditáció  igényel  huzamosabb praxist. A később ismertetendő – alapjában véve nem nehéz – 
gyakorlatok  néhány  havi  kultiválása  után  rátérhetünk  a  mentális  rádió  speciális   használatára,   azaz 
meghatározott helyeket s személyeket kereshetünk fel. 

Mielőtt  a  praktikus  részletek  sorra  kerülnének,  tisztáznunk  kell,  miről  is  lesz  itt  szó  tulajdonképpen. 
Mindenek   előtt  az  alvás  és  álom  jelentőségéről  fogunk  tárgyalni,  mert  az  általános  hit,  hogy  az  alvás 
pusztán  biológiai  folyamat,  amely  az  ébrenlét  alatt  felgyülemlett  bomlástermékek  eltávolítására  és 
erőgyűjtésre  szolgál  –  nem  felel  meg  a  valóságnak.  Az  alvás  egyszerre  biológiai  és  pszichikai  folyamat, 
amelynek  nem  kevésbé  jelentős  szerepe  van  a  két  világ  energiáinak  csereforgalmában,  mint  az  ismert 
biológiai  funkciók   kiegyensúlyozásában.  Az  alvás  –  mélysége  és  azon  rétegek  szerint,  amelyekben  a   lélek 
alvás  közben  mozog  –  három  periódusra  oszlik,  Az  álom  kezdetén  a  pszichikai  alany  az 
éterikus­elementáris  síkon  keresztülhaladva,  az   asztrálsík legalsó zónájába teszi át tevékenysége színterét. 
Itt  felmerülnek  a  mindennapi  élettel  kapcsolatos  emlékek.  Fennálló  testi  fogyatékosságok,  lappangó  
betegségi  hajlamok  vagy  a  gyomor  túlterheltsége  szimbolikus  képekben  nyer  kifejezést,  és  ezekre  a 
képekre  aztán  később  rendesen  vissza  is  emlékszünk.  Sőt  mondhatni,  hogy  legtöbbször  az  ember  másra 
nem  is emlékszik vissza álmából,  mint ezekre. Mikor azután a szellem elhagyja a középső elementáris síkot, 
s  az  alacsonyabb  asztrális  régiót   is  túlhaladja,  az  univerzális  szimbólumok  szférájába  kerül;  itt  már 
magasabb  kozmikus   vonatkozások  is  előfordulnak,  érzelmi  tartalmakkal,  színes,  történelmi  események 
filmszerű  ábrázolásaival  és  sok  más  megmagyarázhatatlan  misztériummal  keveredve.  A  jelenetek, 
élőlények  és  képek   olyan   szokatlanok,  s  annyira  nem  hasonlítanak  az   elemi   világunkban  előforduló 
jelenségekhez, hogy az emlékezetnek már csak ezért is nehezére esik áthozataluk s megtartásuk. 

Ez  az  a  zóna,  ahonnan  a  nagy  próféták   és  látnokok  apokaliptikus  képei  származnak.  A  plasztikus 
emblémák  sokszor  a  Föld  történelmének  bekövetkező  változásaira  utalnak,  gyakran  azonban  nem  a  fizikai 
síkon  lejátszódó  eseményekre  vonatkoznak,  hanem  magasabb  szellemi  tendenciák  hiperkozmikus 
kivetülései. 

A  látomások  zuhatagszerűen  vonulnak   el  az  utazó  látóterében,  s  az  összes  érzékfeletti  dimenziók 

16 
ideatartalma vegyül egymással bennünk. 

Ezután  az  individuum  szellemi  érdeklődése és tehetsége szerint, elágazik az út. A gondolat sebességével 

repülő  vándor   vagy   a  bevezetésben  említett  asztrális  világállam  valamelyik  tartományába  érkezik  el,  ahol  
azonnal  felveszi  állampolgári  tevékenységét  azáltal,  hogy  felébred  ottani  testében,  vagy  pedig  a 
felsőbbrendű mentális sík anyagtalan szférájába kerül, mint az adeptusok” és gondolkodók. 

* beavatott 

A  mentális  síkról  csak   a  legritkábban   sikerül  áthozni  emlékképeket,  mert  azokhoz   a  felsőbb 
szimbólumalgebra  ismerete  szükséges.  A  legsikerültebb  kísérlet,  amelyet  az  emberi  szellem  a  mentálsík 
tudattartalmainak  és  nyelvének  áthozatalára  tett, az egyiptomi hieroglifák háromértelmű rendszere volt. Kár, 
hogy  kulcsai  a  nagyobb  tömegek  számára  már  elvesztek,  s  csak  kevés   beavatott  rendelkezik  azzal  a 
koncentratív képességgel, hogy értelmüket mindhárom síkra nézve le tudja vezetni. 

Azokban  az   időkben,  mikor  az  emberiség  ősei,  az  atlantiszi  mágusok  megszövegezték  az  első 
hieroglifákat,  könnyebb  volt  az  ember  helyzete,  mert  a  mentális  látás  szerve:  a   Harmadik  Szem  még 
működött,  s  a  metafizikai  vonatkozásokat  egyetlen  szintetikus  pillantással  áttekintette.  Az  újabb  korszak 
emberénél,  a  homo  sapiensnél,  már   nincs  meg  ez  a  szerv. Csökevényes utódját, a tobozmirigyet stimulatív 
gyakorlatokkal  kell  annyira  újraéleszteni,  hogy  legalább  a  belső  intuitív  látásra  képessé  váljék.  Mivel  ez 
elérhető, nekünk nincs is szükségünk többre. 

Az  őshieroglifák  írásmódja  ugyanazokkal  a   szimbólumokkal  dolgozik,  mint  az  asztrálsík  középső  zónája,  
ami  viszont  a  prófétikus  álomszimbólumokkal  egyenlő.  Itt  ütközik  ki  leginkább   az  álomsík  és  a  fizikai  sík 
közötti  különbség,  mivel  a  sziderikus  emblémák  plasztikusak, élénk és folytonos változásban vannak, míg a 
földi  hieroglifa  lerögzítése  után  többé  már  nem  mozdul  meg.  Az  írás  és  a  hieroglifa  tehát  az  igazi  első 
szellemírás tökéletlen utánzása csak. A magasabb dimenziókban látható szimbólumok élnek és lelkük van! 

Amit  itt  látunk,  az  nem  pusztán  eszmék  és  fizikai  erővonalak   grafikus  rögzítése,  hanem  éppúgy,  mint  a 
Földön szorgoskodó milliónyi állat, eleven és lelkes természeti szimbólum. 

Éles,  megszakítás  nélküli  óhajtásunk  mágnesként  fogja  odavonzani  a  kívánt  személyiséget,  amennyiben 
az még egyáltalán az asztrálsíkon tartózkodik, s időközben nem inkarnálódott. 

A  megidézés  processzusa  gyakran  heteket  vesz  igénybe.  Annál,  aki  azelőtt  ilyesmivel  nem  foglalkozott, 
előkészítő  időre  van  szükség,  hogy  a  túlpartjelenségeihez  hozzászokhasson  és  megtanulja,  miként  leheta 
tudatból  a  hétköznapi  életzavaró  momentumait  kikapcsolni.  Mertazidézés   sikere  ettől  függ.  Mivel  az 
asztrálvilág  mindenütt  jelen  van,  s  az  elválasztó  fal  mindössze  a  tudat  másirányú  beállítása,  az  
összeköttetés  azonnal  létrehozható,  mihelyt  a  tudatküszöb  fókuszát  a  főtudat  felől  a  tudalatti  irányába 
eltoljuk. 

Ezt  az  átállítást  a  gyakorlott  tanuló  egyetlen  „gombnyomással”  elintézi,  a  kezdőnek  azonban  komoly 
szellemi  munkájába  kerül.  De  feltesszük,  hogy  ezen  kezdeti  nehézségen  is  túljutott  valaki,  s  lélekrádióját 
tetszés  szerint  tudja  a   kívánt  hullámhosszra  hangolni.  Ekkor  a  megidézett  földi  formájának  utánképzett 
alakjában  fog  pszichikai  látóterünkben  megjelenni,  vagy  pedig  a  hangját  halljuk,  amint  kérdéseket  tesz   fel 

17 
hozzánk, hogy mit kívánunk tőle, s kérdéseinkre válaszol anélkül, hogy látnánk. 

Ez  attól  függ,  milyen  adottságokkal  rendelkezünk.  Ha  tehetségünk  van a képszerű látásra, a  személyiség 
okvetlenül plasztikus formában tűnik majd fel, s a jelenség mindenképpen a valóság színezetével bír. 

Ha  ellenben  csak  auditív  szféránk  fejlett,  a  jelenségnek  csupán  csak  hangja  lesz  hallható.  A  szövegeket, 
illetve  a  feltett  kérdésekre  kapott  válaszokat  fejünkben  belül  egy  hang  súgja,  vagy  mondja.  Ilyenkor  a 
leghelyesebb,  ha  azonnal  leírjuk,  amit  hallottunk. A  megidézett entitás belépése pszichikai terünk körzetébe  
sajátos jelenléti érzettel jár, ami nem téveszthető össze más érzésekkel. 

Szenzitív  egyének  gyakran  beszélnek  arról,  hogy  ismeretlen  helyre  belépve  vagy  lakásukban  üldögélve, 
néha  az  a  furcsa  érzésük  támad,  mintha  rajtuk  kívül  még  valaki  tartózkodnék a szobában, holott a helyiség 
különben  teljesen  üres.  Ennek  az  eléggé  gyakori  jelenségnek  az  a  magyarázata,   hogy  az  individuum 
auráján idegen szellemi egységek vonulnak keresztül. 

Az átvonulás alkalmával tapasztalt szimpátia vagy antipátia jelzi ezeknek a lényeknek a természetét. 

Abból,   hogy  az  érzés  vonzással  vagy  taszítással  van­e  megtöltve,  s  ennek  következtében  szívesen 
maradunk­e  jelen,  vagy  inkább  távoznánk  a  helyszínről,  következtethetünk  a  jelenlévő  asztrállény 
karakterére. Ez a körülmény segít a halottidézés során a megidézett szellemének azonosításában. 

A keresett metafizikai egyéniség felkelti a régi otthonosság érzetét. 

Érezni,  tudni  lehet,  hogy  csakugyan  ő  az,  s  nem  valami  káprázat;  míg  ha  csak  egy  lárva   –  minthogy  az 
eredeti  már  más  világba  költözött  –,  egy  pillanatra  sem  szabadulunk a rossz érzésektől, s nem találjuk meg 
benne többé régi barátunkat. 

Más  szóval:  a  vonzás­taszítás  és  a  szimpátia­antipátia  minden  szellemi  jelenség  biztos  próbaköve.  Azok 
az  emberek,  akiknek  valami  igen  kedves  családtagjuk  idő  előtt   elhalt,  néha  valóságos  mágikus  kultuszt 
űznek az elhunyt személyéből. 

Érintetlenül  hagyják  szobáját,   ruháit,  könyveit,  az   asztalnál  egy  személlyel  többre  terítenek,  mint  ahány 
személy  fizikailag  jelen  van,  s  a  beszéd  folytonosan  az  eltávozott   személye  körül  forog,  miközben  szünet 
nélkül vágyakoznak utána. 

Ez  nem  más,  mint  halottidézés!  Az  elhunyt  ilyenkor  egyetlen  pillanatra  sem  távozik  körünkből,  attól 
kezdve, hogy testét levetette. Nem is tehetné meg, mert a siratók az asztrálsíkon is utána mennek. 

Figyeljük  meg  az  ilyen  emberek  álmait.  Mondassuk  el   velük,  mit  láttak.  Az   álmok  túlnyomó  része  az 
elhunyttal  áll  összefüggésben.  Valami  sajátos,   idegenszerű  helyen,  vagy  régi  lakásokban  mindig  vele 
vannak,  különféle  szimbolikus  cselekedeteket   végeznek,  utasításokat  kapnak;  de  a  szimbolikus  akciót 
rendesen  nem  értik,  s  a  szövegek  homályosak.  Az  elhunyt  nem  tud  kilépni  hozzátartozói  köréből,  míg  a 
fizikai  megszokás  a  sebeket  kissé  be  nem  gyógyította.  Sok  esetet  ismerünk  azonban,  amikor  az  elhalt 
fiatalkorú  gyermek  ugyanannál  az  anyánál  újra  megszületik,  vagy  pedig  a  környezetben  ragadja  meg   az 
alkalmat, hogy fizikai testében visszatérjen. 

A  másodszor  inkarnálódó  mindenben  pontos  mása  lesz  az  elsőnek,  úgyhogy  érezni  lehet  ugyanannak  a 

18 
metapszichikai elvnek azonosságát. 

Ez  néha  még  akkor  is  előfordul,  ha  az  apa  időközben  szintén  meghal,  s  az  anya  hosszabb  idő  után  szül 
újra.   A  gyermek  mégis  az  első  férjnek  szült  gyerekre  hasonlít,  s  egyénisége,  amely  később  kibontakozik, 
ugyanolyan, mint az első, nagyon megsiratott gyermeké. 

Az  ilyen  erőszakos  megidézés  persze  nem  mindig  előnyös.  A  Földről  való  távozásnak  megvan  a 
magasabb  oka,  jobb  volna  a  speciális  karmája  útján  járó  egyéniséget  nem  meggátolni  szellemi  fejlődése 
útjának követésében. 

A  nekromancia  mágikus  folyamata  visszatartja  a  megidézett  lényt  a  reá  nézve előnyös továbbhaladástól. 

A  túlzásba  vitt  halottkultusz  nem  tesz  jót  annak,  aki  felé  irányul,  mert  a   Föld  aurájához  köti  a 
transzcendentális  szubjektum  pszichikai  erőinek  egy  jelentékeny  részét.   Ugyanis  a  halottidézés  egy 
kevéssé  ismert  törvénye  kimondja,  hogy  a   távozó lélek mindaddig nem hagyhatja el teljesen az elementáris 
síkot,  ameddig  valaki  kívánkozással  gondol  rá.  A  két  egyén  közötti   asztrális  és  mentális  kapcsolat 
vasláncnál  erősebben   köti  a  szellemi  társakat,  s  az  egyik  csak  a  másik  felszabadulása  után  lehet  igazán 
szabad.  Ez  lenne  a  mágikus  halottidézés  módszere.  Sokkal  természetesebb  és  kevésbé  erőszakos  a 
pszichikai   kiszállás  eljárása,  amely  nem  idézi  meg  az  elhaltat,  hanem  a  saját  asztráltestében  dimenzió 
átkapcsolást létesítve látogatja meg az eltávozottat annak tartózkodási helyén. 

Itt  is  szükséges  a  pszichikai  hullámhossz,  de  most  csak  azért,  hogy  iránytűként  szolgáljon.  Ez  csak 
hosszabb  lelki  tréning  után  hajtható  végre  sikeresen.  A  kiszállás  misztikus  művelet,  melynek  előkészületei 
ugyanazok  mint  a  halottidézés  rítusáé.  Ebben  is  vissza  kell  vonulnunk egy jól elzárható helyre, ahol egykori 
társunk  valamiféle  emléktárgyát  tesszük  magunk  elé  – ha van a birtokunkban ruhadarab, amelyet ő hordott,  
akkor azt testünkre öltjük –, s végrehajtjuk a mágikus kiszállás folyamatát. 

Az  az  állapot,  amelybe  most  kerülünk,  azonos  az  extázis  révületében  tapasztalt  asztrális 
felemelkedettséggel.  Már  áloméletünk  iskoláztatásának  és   tudatossá  tételének  utolsó  stádiumában 
birtokunkba  jut  az  a  képesség,  hogy  főtudatunk  kikapcsolása  nélkül  léphessünk  az  asztrálsíkra,  azaz  a 
túlvilágra. 

Ez  pedig  azért   fontos,   mert  így  mi  választjuk  ki  a  helyet,  ahová  menni  szándékozunk,  s  a  másik  parton 
elterülő végtelen birodalom régióiból pontosan a nekünk tetsző kerületet tudjuk kiválasztani. 

Az asztrális utazás motorja a kívánság, iránytűje a keresett személyiség képe, hajtóereje az akarat. 

A  kiszállás  alkalmával  beálló   extázis  jelzi  az  asztrálsíkra  való  belépés  állapotát.  Ezt  mindig  behunyt 
szemmel  várjuk be, s induláskor azt a szuggesztiót adjuk altudatunknak, hogy barátunk tartózkodási helyére 
vezessen  bennünket.  Most  azokon  a  szférákon  fogunk  áthaladni,  amelyek  mindennapos  kirándulásainkból  
jól  ismertek  előttünk.  A  középső  zónán  való  áthaladás  után  azonban  csak  akkor  érkezünk  másik  életünk 
színterére,  ha   az,  akit  keresünk,  itt  tartózkodik.  A  pszichikai  kalauz  éppen  arra  a  helyre  vezet  bennünket, 
ahol  volt   társunkat  megtalálhatjuk.  Igen  gyakran  elég  belépni  a  középső  birodalomba,  s  a  másik  életből 
ismert  barátok  segítségünkre  sietnek.  Ha  az  utazás  célját  képező  transzcendentális  alany  már  nem 
tartózkodik  az  aszrálsíkon,  ezt a mindenütt jelenlevő missziós adeptusok közvetítése révén hamarosan meg 

19 
fogjuk tudni. 

A MEMÓRIA TELJESÍTŐKÉPESSÉGE 
Az  ember  nem  egyszer  él  a  Földön,  hanem  több  egymásra  következő  inkarnációban  tér  vissza,  hogy  
karmikus adósságát letörleszthesse és végül kiléphessen az újraszületések körforgásából. 

Életeink  emléke  az  egyes  inkarnációk  végén  potenciális  hajlammá  változik  és  pszichikai  tendenciák 
formájában megy át az asztráltesttel a következő testet öltésbe. ­ 

Rendes   körülmények  között tehát nem emlékszünk megelőző életünk körülményeire, mert az események, 

amelyek  valaha  lényeges  részét  képezték  fejlődésünknek,  ma  már  más  halmazállapotban  vannak  jelen 
agysejtjeinkben,  s  azok  képszerű  felidézése  az  emlékezet  által  csak  a  potenciális  engrammok* 
transzformálása útján volna lehetséges. 

Mikor  a  tapasztalatlan  laikus  megkérdezi,  miért  nem  emlékszünk  arra,  hogy  már  többször   éltünk,  ezzel a 
biológiai folyamatok ismeretének hiányáról tesz tanúbizonyságot. 

Mert  a  kérdés  azt  feltételezi,  hogy  amennyiben  csakugyan  éltünk  volna,  úgy   okvetlenül   emlékeznünk  is 
kellene  rá,   ha  pedig  mégsem  emlékszünk,  ez  azért van, mert nem éltünk többször, hanem a mostani létünk 
az élet abszolút kezdete számunkra a Földön. 

* belsőleg feljegyzett, rögzített élmény 

Ez  már  csak  azért  sem  helytálló  felfogás, mert a fizikai világban való  életünk legelső alapfeltétele éppen a 

felejtés  képessége  és  a  földi  események  változásai közötti tájékozódást az a lehetőség adja  meg, hogy egy  
időben  csak  a  tények  egy  körülhatárolt  csoportját  tartjuk  agyunkban,  minden  mást elfelejtünk. A tanulás, az 
iskoláztatás,  az  összes  gyakorlati  tudományok  elsajátítása  azon  alapszik,  hogy  a  megszerzett  anyagot 
asszimiláljuk,  s  használat  közben  kizárólag  az  éppen   szükséges  részlet  kerül  főtudatunk  reflektorának 
fényébe. 

Ha  emlékezetünk  egész  anyaga  mindig   tudatunkat  terhelné,  megoldhatatlanná   válnék  a  felgyülemlett 
adathalmaz  célszerű  elrendezése,  s  képtelenek  lennénk  magunkat  bármire  is  elhatározni.  Sok  egyformán 
erős impulzus jelenléte cselekvés­képtelenségre vezet. 

Bármiféle  tanulás  akkor  válik  hasznossá,  s  a  benne rejlő gyakorlati értékek akkor bontakoznak ki, mikor a 

felszedés  körüli  lényegtelen  részleteket  már  elfelejtettük,  s  az  anyag  annyira  asszimilálódott 
agysejtjeinkben, hogy teljesen automatikussá vált. 

Az  ábécét  is  valamikor  megtanultuk,  s  elfelejtettük  a  körülményeket:  hogyan.  De  olvasni  tudunk.  A 
zongorista  éveken  át  gyakorolja  a  skálázást,  s   végül  behunyt  szemmel  is  lejátszik  nehéz  technikájú 
futamokat  anélkül,  hogy  a  részletek  tudatossá  válnának  benne.   Bármiféle  művészetet  vagy  mesterséget 
veszünk  szemügyre,   mindnek  van   egy  kezdeti  szakasza,  ahol  a  technikai  részletek  automatikussá  tétele  a 
fő  cél.  Az  emberi  lélekfejlődése  útján   is  a  kezdeti  stádium  életformáinak  technikai  körülményeit  hasonló 
törvényszerűség vezeti abból a célból, hogy a jelentéktelen részletek kiküszöbölhetők legyenek. 

20 
 Pszichikai  szempontból,  mégpedig  a  transzcendentális  pszichológia  szempontjából  a  lélek 
éretlenségét  lecsiszoló,  robusztus,  emocionális  változásokkal  járó  inkarnációk  számítanak  ilyen  technikai 
részleteknek.  Akinek  vagy  érzelmi   vagy  erkölcsi  szférája  fogyatékos,  nem üti meg a transzcendentális etika 
mértékét, az szellemileg éretlen arra, hogy magasabb világok lakója legyen. 

Az  ilyen  egyéniségnek  sokszor  kell  élnie  a  Földön,  s   az  egymásra  következő  születések  útvesztőjében 
különféle  ideálok  követése  útján  számtalan  csalódáson  keresztül  fog   odáig elérni, hogy születései előtt már 
nem kapa kellemetlen tapasztalok felé vezető életforma után. 

Az  újraszületés  előtt  álló  individuum  először  mohón  megragadja  az  olyan  lehetőségeket,  amelyek  sok 
fizikai gyönyört, testi élvezeteket s akadálytalan kiélést biztosítanak primitív, animális szenvedélyei számára. 
Majd  amikor  ezzel  betelt,  vagy  a  rossz  eredmények  kissé  kijózanították,  ésszerűbben  kezd   gondolkodni. 
Már  nem  keresi azt, ami nagyon tetszetős és aminek  kevés akadálya  van, mert  rájön, hogy az ilyesminek túl 
nagy ára van, s amennyi gyönyört vásárolt, azzal egyenlő mértékű fájdalommal kell érte megfizetnie. 

Olykor  a  vásár  még  rosszabb,  mert  a  rövid  ideig  tartó,  pillangóként  tovaröppenő  gondtalan  órák 
következménye  képpen  évekig  tartó  gyötrelmet,  majd  amikor  attól   erőszakos  eszközökkel  akarna 
szabadulni,  inkarnációs  karmát  kénytelen  elszenvedni.  Saját  kárán  tanulja   meg,  hogy  a  színpadon,  ahová 
vágyai  vonzzák,  rajta  kívül  más   szereplők  is  vannak  és  senkit  sem  lehet  félretolni,  vagy  megrövidíteni.  A 
szenvedélyek  hálójába  bonyolódott  lélek  egyik  csapdából  a  másikba  esik,  bűnökbe  keveredik, 
évszázadokon  át  vezekel  értük,  s  mindent  folyton  újra  kezd,  míg  rá  nem  jön,  mi  a  földi  tartózkodás  helyes 
moráljának  mértéke.  Mert  a  fejlődés  spirál  vonalban  felfelé  haladó,  állandóan  visszatérő  kör,  amely  addig 
hoz  hasonló  helyzeteket  az  individuum  elé,  amíg  a  múltban  elkövetett  tévedésen   okulva  megtanulja, 
miképpen   lehet  a  szakadékot  elkerülni.  Ez  ugyanaz  a  folyamat,  amely  a  zeneművész  ujjaival  százszor  
megismételt  futam  részleteket   végül  teljes  tisztaságban  hozza  ki.  A  hangsorban  eleinte  tízszer  is csinálunk 
hibát,  mert a darab nehéz és szokatlan. De ha a nehéz részleteket folyton ismételjük, s közben megfeszítjük 
figyelmünket  a  végén  nem  követünk   el  több  hibát.  Most  már  behunyt  szemmel,  vagy  újságot  olvasva  is 
eljátsszuk azt, amit azelőtt megfeszített figyelemmel sem tudtunk. 

Mert  a  gyakorlás,  az  ismétlés  folyamatában  a  tevékenység  automatikussá  válik,  s  most  már  semmi 
nehézséget  nem  okoz.  Ugyanígy  a  testet  öltések  állandóan  olyan  körülmények  közé  vezetnek  bennünket,  
amelyekben egyéniségünk gyenge oldalai kínos események gyújtópontjába kerülnek. 

Ezt  mi  magunk  hozzuk  létre  azáltal,  hogy  éppen  a  diszharmonikus  tulajdonságok  ösztönöznek 
ellenállhatatlanul  a  féktelen  kiélésre,  s  a  szenvedély  motorja  az  emberben  meglévő  határtalan  uralomra 
törekvés, 

Miután  így   az  összeütközés  a  kortársakkal  elkerülhetetlen,  akárhová  kerül  az  individuum,  megteremti 
ellenzékét  és  saját  túlzásainak  áldozata  lesz.  Később  eltűnnek  a  robusztus  indulatok,  s  a  megelőző  élet  
tapasztalata az emlék képek transzformálódása után morális tartalékká változik át. 

Az  indulatokkal  terhelt  egyén  ezután  már  ellenszenvet fog érezni, ha gyilkosságra gondol. Bármennyire is 

gyűlöli   valaki  az  ellenségeit,  ha  az  ölés  borzalmát  saját  bőrén  érezte,  nem  fogja  másnak   kívánni  azt,  amit 
magának  nem  óhajt.  Az  orgyilkos,  a  késelő  irtózik  majd  a  vér  látásától,  s  nem  szereti  a   vesztőhelyre 

21 
emlékeztető dolgokat. 

Mindenek   előtt  azon  a  területen  lesznek  gátlásai,   amelyen  rossz  tapasztalatokat   szerzett,  illetve  ahol  – 
pszichoanalitikai kifejezéssel élve – a lelki traumákat elszenvedte. 

Az  ember  működési  zavarainak  elemzése  is  sok  esetben   születés  előtti  élményekre  vezethető  vissza.  A 
mélypszichológia  retrospektív  analízise  azonban  sokkal  messzebbre  vezet,  mint  a  születés  előtti  méhen 
belüli  impressziókjelensége.  Az   analízis  a  magasabb  elemzés  hermetikus  módszerével  felszínre   hozhatja 
elmúlt életek emlékezetét, s a lezárt fejezetek újra olvashatók lesznek. 

Ezt  az  új  módszert  később  részletezni  fogjuk.  Értekezésünknek  éppen  ez  a  fő  célja.  Mielőtt  azonban 
gyakorlati  kérdéseket  tárgyalnánk,  néhány  megállapítást   kell  tennünk.  Ezek  közül   a  legfontosabb  az,  hogy 
bár  a  múlt  emlékezete  csak  potenciális  formában  van  jelen,  a  hermetikus  analízis  megfigyelése  szerint  az 
emlékek  transzformációja  mégis  lehetséges.  Ugyanaz  a  szerv,  amely  a  születést  lezáró  aktusban  az 
ideogrammokat energetikai konfigurációkká  alakítja át, mais jelen van, és a  testhétköznapi életében ennek a 
folyamatnak ellenkezőjét gyakorolja. 

Tehát  van  egy  szerv,  amely  emlékeket  hajlamokká  alakít  át,  s   ugyanaz  a  szerv  visszafelé  is  működik: 
hajlamokat emlékekké képes átalakítani. 

Amikor  valamely  régmúlt  eseményre  akarunk  visszaemlékezni,  a  mentális  kondenzátornak  ezt  a 

működését  vesszük  igénybe.  A  pszichoanalízis  elmélete  szerint  a  betegség  okozóvá  változott  trauma  a 
páciens   idegrendszerében  kimutatható  gátló  működésként  érvényesül.   Mégis  a  mélypszichológiai  analízis 
kitartó munkával felszínre hozza a lappangó emléket. 

A  már  energetikai  elemmé  alakult  patogén  csíra  a  mentális  kondenzátor  közvetítésével 

visszatranszformálődik képpé és a beteg lelki szeme előtt megvilágosodik a kórokozó élmény. 

A  lelki  transzformátor  ezek  szerint  a  legrégibb  pszichikai  szférák  engrammjait is képes újraéleszteni.  Erre 

a  tulajdonságra  épít  a  hermetikus  inkarnációanalízis,  mikor  a  fenti  módszert  a  születés  előtti  időkre 
kiterjeszti. 

Az  ezoterikus  pszichoanalízis  tételei  szerint  az  emberi  emlékezet  végtelen  és   mérhetetlenül  többet 
tartalmaz annál, amit benne első felületes szemléletre megpillantunk. 

Az  ember  kozmikus  múltja,  a  faji  emlékezés  története,  az  élet  folyamata  alatt  észlelt  sokmillió  benyomás 
mikrokozmikus  másolata  s  saját  szellemi  fejlődése  végtelen  hosszúságú  panorámája  mind  benne  van  az 
agykéreg engrammjaiban. 

Ami  nem  található  meg  az  engrammokban,  az   rekonstruálható  a  szervi  működések  speciális 
dinamikájából.  Az  egyéni  ellenszenvek,  működési   zavarok  és  vonzalmak  a   bennük  kifejezésre  jutó 
energetikai jelleg szerint transzformálhatók a velük összefüggő, s őket létrehozó okok képévé. 

A LÉLEK FILOGENETIKUS FEJLŐDÉSE 
Az  individuális  múlt  emléke  a  filogenetikus  fejlődés  stádiumaiban  mutatkozik  meg.  A  Häckelféle 

22 
biogenetikai  törvény  a  lélek  életében  is  érvényesül,  s  nem  kizárólag  a  méhen  belüli  fejlődés   korlátai  között 
hat,  hanem  számos  prenatális  inkarnációra  vezethető  vissza.  Ahogy  a  test  életének  szakaszai  Häckel­féle 
fejlődési  elvben  jutnak  kifejezésre,  ugyanúgy  a  psziché  evolúcióját  is  teljesen  hasonló  szabály  irányítja.  A 
fizikai  organizmusnak  éppúgy  megvan  a  speciális halhatatlansági elmélete, mint a  lélek továbbélésének. Az  
organizmus  a  sejtek  emlékezetében  és  a  csírasejtek  elnyűhetetlen  vitalitásában  menti  át  a  fajta 
tapasztalatát,  míg  a  lélek  az  asztráltestben  viszi  tovább  fizikai  élményei  emlékét. A test, ahogyan  azt látjuk, 
nem  egységes,  hanem  két alapvető szubsztancia összetétele. Eredete mindkettőnek  közös; őslétük formája 
a  szellem,  de  az  egyik  magasabb  éterikus  régiókból  tart  az  anyag  felé,  a  másik  az  ásványi­növényi 
fokozatsűrűségből igyekszik a szublimálódás, az átszellemiesülés felé. 

A  hermetikus  antropológia  szerint  az  ember  teste  anyagba  süllyedt  monádoknak*,  fizikokémiai  és 
zoológiai  elementáloknak.**  közös  munkája,  amelyek  csatlakoznak  az   inkarnálódásra  készülő 
transzcendentális  alanyhoz,  s  annak  irányítását  használják  fel  egy  lelkes   építmény  létrehozására.  A 
monádok  és  elementálok  önmagukban   képtelenek  nagyobb  fizikai  egységet  felépíteni;  ezt  csak a szervező 
princípium  magasabb  irányítása  alatt  tudják  sikerrel  végrehajtani.  Mint  a  hermetikus  filozófia  tanítja,  az 
ember mostani szervezete öt történelem előtti világkép szintézise. 

Az  organizmus  egy  elektromos,  egy  kémiai,  egy  ásványi,  egy  botanikai,  egy  zoológiai   világkép megelőző 
korszakait foglalja magában. 

Egy­egy  ilyen  világkép  egy­egy  eon***  jellemzője   volt,  s  csak  akkor  adott  helyt  a  következő  korszaknak, 
mikor  alkalmatlansága  már  gyakorlatilag  kiderült.  A  felsorolt  öt  világkép  nem  bizonyult  maradandónak. 
Mindegyik  magában  hordozta  dekadenciája  okát,  s  amikor  a  magasabb,  javított  életforma   megszületett,  az 
átörökítette  azt,  ami  az  előzőben   használható  volt.  Az  őstörténelem  előtti  időszak  biológiai  tapasztalata  a 
fogamzás   és  születés  misztériumában  ma  is  lejátszódik  minden  egyes  inkarnáció  előtt.  Az  embrió 
végigmegy  a  faji  fejlődés  családfájának  állomásain.  Sorban  érinti  a  halak,  kétéltűek,  hüllők,  madarak,  
emlősök  s  az  ember  fejlődési  állomásait.  Most   ahhoz  az  átalakuláshoz,  amely  évszázezredeket  igényelt, 
mindössze néhány hét szükséges. Ugyanilyen a lélek fejlődése, amely hasonló szakaszokat mutat. 

* isteni rendező elv ** anyagi rendezőelv *** korszak 

A  filogenetikus fejlődési törvény – amint mondottuk  – a testet alkotó elementálok evolúciójánaktétele.  
Ezzel  párhuzamosan  azonban  szellemi  fejlődés  is  folyik,   s  ennek  szakaszait ugyancsak fel lehet  fedezni az 
individuum  életében.  Itt  egy  különbség  mindenesetre  van  a  két  folyamat  között.  Míg  a  test  filogenetikus 
átalakulása a születés aktusával lezáródik, addig a pszichogenezis a születés után is folytatódik. ­ 

A  méhen  belüli  életben  a  lélekhiperkozmikus  állapoton  megy  át,  s  a  kozmosz  ősformái:  a  csillagködök, 
napok, bolygók életét ismétli meg gyorsított formában. ­ 

Az  anyaméhben  az  anyag  születésének  csodája  játszódik le. A kilenc hónapos terhesség időszaka  alatt a 

kozmikus  energiák  koncentrálódása  folyik  a  magban,  s  a  felsőbbrendű  én  a  makrokozmikus  titánvilág 
birodalmâban tartózkodik. 

Mikor  a  születés  véget  vet  a  terhességnek,  az  egyéni  lélek  kilép  a  megismerhetetlen  ősvilágból,  és  ami 

23 
eddig csak idea volt, valósággá lesz. 

Most  már  nem   a  kozmoszformáit  utánozza,  hanem  saját  születés  előtti  inkarnációi  történetét  pergeti  le  
egészen  a  szexuális  érettség  koráig.  Az  újszülött egészen a pubertás koráig megelőző inkarnációk fejlődési 
fokozatait  ismétli.  A  gyerekkorban  és  a   rákövetkező  serdülő  időszakban  sorra  keresztülmegy  azokon  a 
jellegzetes  szakaszokon,  amelyek  előző  életei  fordulópontjait  képezték.  Újra felmerülnek benne mindazok a 
hibák,  amelyek  egykor  elbuktatták,  s  amelyeket  végül  legyőzött.   A  gyermek   és  az  ifjú  érdeklődése  a 
valamikori ember egymásra következő életeinek fejlődési irányát követi. 

A  tanulmányok,  a  tehetségek, az érzelmi élmények menete, szóval a karakter kialakulása pontosan a múlt 
mikrokozmikus  változata.  Ami  valaha  egy  egész  életet  vett  igénybe,  az  most  múló  szeszély,  rövid  kaland 
formájában  érvényesül.  Egy  gyorsan növekvő gyermek lelki életének megfigyelése és a benne felszínre jutó 
változások  elemzése  révén,  már  meglehetősen  nagy  határozottsággal  lehet  körvonalazni  az  előttünk  álló 
személyiség  asztrális  karakterét.  Abból,  hogy  valakit   mi  érdekel,  s  milyen  balesetek,  csalódások  érik   a 
pubertás  korától  az  érettség  időpontjáig,  következtetést  lehet  levonni  az  illető  előző  életeire.  Sok  embernél  
hat­hét  inkarnációra  is  lehet  következtetni  ezen  az  alapon.  Az  inkarnáció­grafológia  szerint  a  gyermek 
hétéves  korától,  a   pubertáson  át  a  nemi  érettség  végéig,  azaz  körülbelül  huszonegy  éves  korig,  a  lélek 
középkora  jut  kifejezésre.  Ezután  a  huszonnyolcadik  évig  még  nyomon  követhető  az  újkorba való átmenet, 
de itt a változások mindinkább összeolvadnak a jelenkorral. 

A  7.,  14.,   21.  és  28.  év  képezi  a  lelki  fejlődés   kardinális  pontjait.  Ezeken  az  állomásokon  a   karakter 
változik.  Az  érdeklődés,  szellemi  tevékenység  és   érettség  határvonala  egybeesik  a  test  sejtjeinek 
hétévenkénti teljes kicserélődésével. : 

Mikor  valamit  feltűnően  gyorsan  megtanulunk  –  amikor  bizonyos  irányban  meglepő  tehetségek 
bontakoznak  ki  —  tulajdonképpen  tudatalatti  emlékeink  merülnek  fel,  s  döntő  adalékként  járulnak  hozzá 
fizikai képességeink növekedéséhez. 

A  tehetség  általában  nem  más,  mint  öntudatlan  emlékezés.  Azt  a  mesterséget,  amelyet  most  szokatlan 
hamar   elsajátítottunk,  s  feltűnőügyességgel  kezelünk,  már  nem  először  gyakoroljuk. Jónéhányszor tanultuk 
azt   a  múltban,  s  a  potenciális  energiáknak  csakfel  kell  ébredniük,   hogy  a mentális kondenzátor átalakítsa s 
mozgosítsa azokat. 

A  lángész  és  a  tehetség  közötti   különbség  mindössze  annyi,  hogy  a  lángelme  az  ő   sajátos  működési 
területén  már  többször  tevékenykedett,  míg  a  tehetségesetében  a  tudatban  felmerülő  intuitív  meglátások 
tömege a rendes szellemi munka folyamatát átugorva, készen érkezik az agyba. 

A  lángelme  nem  is  gondolkodik.  Ötletei,  amelyek  valójában  évezredes  tanulmányok  összesített 
eredményei,  előkészület  nélkül,  pillanatok  alatt  pattannak  elő!  A  maga  témakörére   koncentrált  elme  a  tűz 
fellobbanásához  hasonlóan,  villámszerűen  ragadja  meg  tárgyát.  Olyan  raktárakba  nyúl  bele,   amelyek  nem 
ebből  az  életből   valók.  A  nyelvtehetség  hihetetlenül  rövid  idő  alatt  tanulja  meg  mindazokat  a  nyelveket, 
amelyeket előző életben beszélt. 

A  színművésznő,   aki  meglepő  hűséggel  alakítja  a  királynő  szerepét,  s  a  legellentétesebb  karaktereket 

24 
játszi  könnyedséggel  testesíti  meg,  már  átélte  mindazokat  a  formákat,  amelyekben  mosta  legnagyobb 
sikereit aratja. 

Az  őrület,  a  nagyzási  mánia,  a  paranoia  és  a  többi  kórforma  igen  gyakran  nem  más,  mint  előző  életek 
diszharmonikus  komplexusainak  ismétlése.  A  lélek  karmikus  ballépései  következtében  automatikus 
klauzurát  hoz  létre  a  soron  következő  testet  öltés  számára.  Tudatosan  alkalmazott  korlátozásnak  veti  alá 
magát,  hogy  a  múlt  bűneit  többé  ne  követhesse  el,  vagy  azokat  levezekelhesse,  de  új  körülmények  között 
megint  csak  úrrá  lesz  rajta  régi  egyénisége,  s  a  parancsoló  szenvedély  visszafojtását  eltűrni  képtelen 
asztrális én az őrületben keres menedéket jelenlegi sorsának sivársága ellen. 

Aki  megelőző  életében  király  vagy  más  nagyúr  volt,  az  most  igen  nehéznek  fogja  találni,  hogy 
cselédsorban  szülessék   meg,  de  mivel  a  fejlődés  útja  ezen  az  állomáson  vezet  keresztül,  kénytelen 
elfogadni a kínálkozó lehetőséget. 

Addig  nem juthatunk tovább,  amíg saját tapasztalataiból meg nem ismeri azok életét, akik fölött uralkodott, 

s  akiket  kihasznált,  elnyomott,  megkínoztatott.  Azonban   a  cselédsor  egy  volt  király  számára  néha  mégis 
elviselhetetlen,  s  az  altudati  én,  az  egykori  király  kitör  börtönéből,  lerázza  a  gyenge  feltudat  korlátját,  s 
létrejön a cezarománia... 

Általában minden őrületnek van olyan formája is, amelyet tévesen sorolnak az elmebajok közé. 

A  legtöbb  mánia  karmikus  bűnök  vezeklése   közben  robban  ki.  Igen  érdekes  tanulmány  a   törvényszéki 
orvostan elmekórtani könyveinek olvasása. 

EMLÉKEZÉS ELŐZŐ ÉLETEKRE 
Elmúlt  inkarnációk  potenciális  ideogrammjait  a  hermetikus  lélektan  ezoterikus  elemzésének  segítségével 
új  életre  kelthetjük.  Az  eltemetett   emlékek  akadálytalanul  felszínre  hozhatók,  ha  a  mélypszichológia  titkos 
gyakorlataiban  jártasságra  teszünk  szert.  Ehhez  azonban  mindenképpen  egy  tapasztalt  intuitív  tudással 
rendelkező terapeuta jelenléte szükséges. 

A  mélypszichológiai  jártasság  megszerzése  a  múltban  olyan  egyéneknek  sikerült  csak,  akik  a 

lélekkultúrának legalább annyi időt szenteltek, mint a külső élet síkon való tevékenységnek. 

Az  előző  inkarnációk  feltudatba  juttatása  leginkább  Indiában  volt  speciális  kultusz  tárgya.  Itt  –  mint  
Tibetben  is  – az emberek nagy többségének érdeklődése transzcendens irányú, s az újszülött már szinte az 
anyatejjel  szívja  magába  az  okkult  tudományok  iránti  érdeklődést.  Tibetben  külön  vallási  szekta:  a 
tulkulámák szektája épült a visszaemlékezés hagyományára. ­ 

Tudvalevő  dolog,   hogy  ennek  a  szektának  tagja  csak  olyan  láma  lehet,  aki  előző  életeire  pontosan 
visszaemlékezik,  s  ennek  frappáns  bizonyítékát  adja.  Az hogy Tibetben nagyszámú kolostorban tulkulámák 
sokasága  él,  rácáfol  arra,  hogy  a  visszaemlékezés  attól  függ,  mennyi  időt  fordítanak  a  képesség  meg 
szerzésére.  De  Indiában is már  a legrégibb idők óta ismeretes és használatban van a lappangó  emlékképek 
transzformálásának  ezoterikus  gyakorlata.  Az  erre   vonatkozó  titkos  utasítások  az  Upanisádok  és  a 

25 
jógaszutrák  alkotórészei.  A  nagy  vallás  alapítók:  Buddha,  Kapila,  Krisma  és  mások  megvilágosodásuk 
folyamatának  döntő  momentumában  kozmikus  létük  megelőző  állomásait  mind  egyformán  áttekintik; 
visszaemlékeznek  a  létesülés  körforgásában  foglyul  ejtett  szellem  vergődésére,  s  a  különböző  inkarnációk 
szenvedéseinek  tanulsága  hatalmas  szózat  formájában  lát  napvilágot. Buddha a szenvedés négy nemének 
igazságát  látja  meg  az  életsorozatok  panorámájában,  Kapila  az  élet  és  a  világlélek  anyagba  öltözésének 
színjátékát  vezeti  le  belőle.  A  cél  a  konzekvenciák  levonása  a  jövendő  magatartásra  nézve.  Az   eszköz 
mindenütt ugyanaz. 

A  megvilágosodást  megelőző  időszakban  a  hermetikus  lélektan  búvára  –  tradicionális  utasításokat 

követve   –  hónapokon,  éveken   keresztül  tartó   gyakorlatokban  kifejleszti  a   visszatekintés  képességét,  a 
felsőbb  rendű  én  Ariadné  fonalán  leszáll  a   kozmikus  múlt  alvilágába  és  felszínre  hozza  a  lélek  életének 
misztikus emlékeit. ­ 

Ebben  a   folyamatban  válik  előtte   világossá  előző  életeinek  sora.  A  nagy  visszaemlékezés,  illetve  az 
alvilágba  való  leszállás  nem  irányul  az  individuális  létezés  egyéni  részleteinek  felderítésére.  A  jógi 
magasabb  célokat  követ:  ő  a  kozmikus múltat fürkészi, s az ősvilág teremtőinek mibenlétét akarja közvetlen 
átélésben megismerni. ­ 

Az  előző  inkarnációk  annak  az  útnak   mentén  találhatók,  amerre  a  tanuló  halad,  aki  megváltozott  
tudatállapotából  visszatérve  ezekről  az   inkarnációkról  be  is  tud  számolni.  A  buddhizmus  és  a   tibeti   jóga 
számos  praktikus  példát  és   kitűnő  vezérfonalat  hagyott  hátra,  amelyek egészen részletesen leírják, hogyan 
kell  az altudatba való visszatekintés műveletét tökélyre vinni, aminek következtében végre lehull szemünkről  
a múltat takaró lepel, s felvilágosítást kapunk mindarról, ami bennünket ennél a problémánál érdekelhet. 

Alább  következő  fejtegetéseinkben  elsősorban  a  tibeti  Tantrákat  vesszük  figyelembe,  amelyek  

kidolgozottságuknál  és  tudományos  metodikájuknál  fogva az európai gondolkodáshoz a legközelebb állnak.  
Lássuk hát, milyen gyakorlatokat kell végeznie annak, aki emlékezni szeretne előző léteire! 

Legelső  követelmény  a  szellem  visszatekintő  képességének  kifejlesztése.  E   célból  a  tibeti  tankönyvek 

éppúgy,  mint  a  hermetikus  vezérfonalak,  a  jelenlegi  élet  elmúlt   eseményeinek  rendszerbe  foglalását  írják 
elő. 

Ez  úgy  történik,  hogy  meditálóhelyünkön  elmélkedésbe  bocsátkozva  megkíséreljük  életünk  fontosabb 
eseményeit világos képekben rögzíteni. 

Eleinte  csak  a  főbb  pontokat  ragadjuk  meg,  s  azokat  tüzetes  analízisnek  vetjük  alá.  Minden  részletet 
tisztán  elképzelünk.  Ha  valahol  folytonossági  hiány mutatkozik az emlékezésben, megállunk  és éppen ezt a 
pontot  kutatjuk  tovább.  Előfordul,  hogy memóriánk  megmakacsolja magát, és semmi erőfeszítésre sem lesz 
hajlandó  visszaadni  a  kívánt  részletet.  Ilyenkor  ne  hagyjuk  abba  a  szemlélődést,  hanem  nap  nap  után 
térjünk  vissza  erre  a  pontra,   azzal  a  szilárd  elhatározással,  hogy  a  hiányzó  részletre  vissza  akarunk 
emlékezni. 

A  gyakorlat  szüneteltetése  alatt  altudatunknak  azt  a  parancsot  adjuk,  hogy másnapig kutassa fel a fontos 

adatot.  Egy  idő  múlva  az  esemény  minden  előkészület  nélkül,  spontán  beugrik  tudatunkba.  Az  altudatnak 

26 
ugyanis   megvan  a  maga  speciális  autonómiája,  amelynek  segítségével  a  feltudati  működéstől  függetlenül 
képes dolgozni, s éppen ezen alapszik az okkult iskoláztatás lehetősége, 

Az  első  gyakorlatnak  csak  az  a  célja,  hogy  életünk  élményanyagát   nagyjából  átvizsgálja  és  ezáltal   a 
visszahatolás gépezetét működésbe helyezze. 

A  vizsgálódás  folyamatában  feldolgozzuk  mindazokat  az  elemeket,  amelyek  lényegesek,  beleértve  a 

tanulás, felvilágosodás, pubertás, első szerelem, házasság, karrier, előbbre jutás, lakásváltozás tényeit. 

Szellemi  érésünk   fordulópontjaitól  kiindulva, turnusokban fogjuk fel az elmúlt korszakokat, s  azokat valami 

fontosabb  eseménytől  egy  másik jelentős változásig vesszük szemügyre. Ugyanazt  az eseményt  ötvenszer, 
ha  kell,  százszor  is  átvizsgáljuk,  s  egyre több rég elfelejtett részlet fog  eszünkbe jutni. Mert  a legcsekélyebb  
mozdulat  is  fel   van  jegyezve  agyunkban,  csak  a  rárakódott  salakot   kell  róla  elhordani,  hogy  életre 
kelhessen.  A  salak  elhordásának  szerepét  a  mindennapos  emlékezettorna  tölti  be.  Az  emlékezet,  az 
izmokhoz hasonlóan, annál hosszabb és erősebb lesz, minél többet gyakoroltatják. 

Ez a tréning lassanként csodálatos élességet kölcsönöz memóriánknak, s a legtávolabbi történések kísérő 
jellegzetességeit  is  felszínre  tudja  hozni.  Az  emlékezés rendes körülmények között is azon alapszik, hogy a 
főtudat  parancsot  ad  valamely  régebbi  élmény  előhívására,  s  a  kívánt  részlet  némi  gondolkodás  után 
eszünkbe jut. 

Mi  történik   a  gondolkodás  alatt?  Az  altudat  autónom  felügyelő  közege  átkutatja  a  porlepte  engramm 
raktárat,  s  a  megfeleló  ideogrammot  előhúzza  valahonnan.  Ez  a  folyamat  annyi   ideig   tart,  ameddig  az 
altudati kutatás, 

Megesik,  hogy  az  élmény  már  valamilyen  átalakulást  szenvedett.  Ilyenkor  a tudatalatti mérnök  a mentális 
kondenzátor segítségével juttatja az ideogrammot a főtudat küszöbére. 

Rég  elfelejtett   események,  amelyekre  nagyon  szeretnénk  visszaemlékezni,  s  nem  sikerül,  gyakran  akkor 
jutnak  eszünkbe,  mikor  már  régen  nem  foglalkozunk  a  dologgal.  Ennek  az  a  magyarázata,  hogy  az altudat 
az  egyszer  feladott  meghívásnak  a  főtudat  tudomása  nélkül  is  eleget  tesz,  és  addig  nem  nyugszik,  míg   a 
birtokában  lévő  adatot  valamiképpen   elő  nem  kerítette.  Minden  beteljesületlen  óhajtás  a 
szuggesztiókényszerével  hat  az  altudatra,  amelytől  az  csak  annak  teljesítése  után   tud  szabadulni.  Ezt  a 
mágikus  működést  vesszük  igénybe  a   visszatekintési  gyakorlatoknál,  s  ezért   térünk  vissza  mindig 
ugyanarra a homályos pontra, alkalmat adva a tudatalatti levéltárosnak a keresett kézirat előkerítésére. 

Mikor  a  visszahatolás  előkészítő  stádiumain  már  túljutottunk  –  ami  körülbelül  két  hónap  után  szokott 
bekövetkezni –, rátérünk a tulajdonképpeni hermetikus gyakorlat beidegzésére. Ennek többféle módja. 

A  különböző  ezoterikus  iskoláknak  más  beosztású,  de  egészen  azonos  jellegű  gyakorlatai  vannak. Mi az 
alábbi módszerrel értünk el leggyorsabban eredményt: 

A  második  stádium  olyan  kategóriák  kialakítását  írja  elő,  amelyekben  elmúlt  életünk  eseményei  ciklikus 
periódusokban szerepelnek. 

Most  nem  helyszínek   és  időbeli  fordulatok,  hanem  a  lélek  tulajdonságainak  regiszterei   szerint 

27 
csoportosítjuk az eseményeket. 

Ehhez  tudnivaló,  hogy  a  psziché,  valamint  a  szellem  is  szemlélhető  individuális  tulajdonságok 
szemszögéből.  Ha  ilyen  szempontból  nézzük,  akkor  az  egyéniség  felosztható  egy  érzelmi, egy értelmi, egy  
akarati és egy lelki, azaz intuitív zónára. 

Még   alaposabb  a  hermetikus  asztrozófia  beosztása,  amely  a  bolygók  pszichológiája  szerint  különíti  el  a 
jelenségeket.  Ehhez  képest  minden  léleknek  megvan  a  hét  bolygónak  megfelelő  szerve,  minthogy 
születésénél  –  magasabb  szempontból  –  az  összes  kozmikus  erőforrásnak  szerepe  volt,  s  abba 
éterhullámok útján a hét legfontosabb bolygó is elhelyezte elementáris sajátosságait. 

Az  a  felismerés,  hogy  minden  szublunáris  születés  a  hét  szomszéd  bolygó   titánjának  befolyásával 
történik,  tulajdonképpen  szimbóluma  annak  a  titkos  tanításnak,  amely  a  lélek  egyéni  felépítését  hét 
kozmikus  erőnek mennyiségtani kombinálódásával magyarázza, s amely szerint a bolygók csak fizikai leadó  
állomásai a hasonló nevű intelligenciáknak. 

Mint  ilyenek,  a   születés  alkalmával   minden  más  forrásnál  erősebben  irányítják  a  mögöttük  álló 
transzcendentális  elemet,  s  ezen  keresztül  aspektusaik  az  újszülött   világra  jöttekor  komoly  tényezővé 
válnak.  Ennyit  szükséges  volt  elmondani,  hogy  a  hermetikus   meditáció  retrospekciós  kártyáinak 
jelentőségével tisztában legyünk. 

Leghelyesebb,  ha  az  asztrozófiai bolygórendszer érzelmi, értelmi és többi kategóriái  szerint elmúlt életünk 

eseményeit  lélektani  csoportokra  osztjuk.  E  célból  hét  kartonlapot  készítünk,  amelyekre   ráírjuk  a  bolygók 
nevét, szimbólumát és alá néhány szóval a bolygó karakterét. 

A kartonlap körülbelül 10 cm hosszú és 6 cm széles legyen, s így nézzen ki: 

A  kártyákat  úgy  használjuk,  hogy  meditáció  közben  magunk  elé  teszünk  belőle  egyet,  s   annak 
gyűjtőfogalma  alatt  mindazt  átgondoljuk,  amiben  ilyen   szempontból  valaha  is  részünk  volt. Mikor a hét főbb 
osztályon  átmentünk  már,  megállunk  az  emlékezet  határvonalán,  s  azt  a  parancsot  adjuk  altudatunknak, 
hogy nyújtson felvilágosítást arra nézve, ami ezen a határon túl van. 

A  megadott  minták  lehetnek  másképpen  is  beosztva,   s  a  rájuk  jegyzett  kulcsszavak  a  bolygók 
jellegzetességét  bővebb,  vagy  találóbb  jelzőben  tartalmazhatják.  A  lényeg  az,  hogy  a  bennük  kifejezésre 
jutó elementáris idea fonalán a múlt legrejtettebb zugait is felkutathassuk hasonló élmények után. 

A  kártyák  segítségével  a  tanuló  a   fizikai  síkon  saját  földi  múltját,  az  asztrálsíkon  előző  életeit  és  a 
szellemvilágot, a mentális síkon pedig jövőjét és a halhatatlan ideák birodalmát ismerheti meg. 

28 
  

Többféle módon lehetséges tehát a meditáció kártyák elkészítése. 

Egyiptomban,  ahol  először  használtak  ilyen  segédeszközöket,  elefántcsontra  vagy  alabástrom 

lapokra vésték a meditációs glifákat.* 

Európában  a  kabbalisták  és  a  rózsakeresztesek  rézlapra,  aranyra  vagy   pergamentre  készítették  el  a 
némiképpen  megváltoztatott  ábrákat.  A  hermetikus  gyakorlat  kartonlap  használatát  is  megengedi.   Azok 
számára,  akik  az  asztrológia  ideológiájában  nem  járatosak,  a  szférikus  kulcsok  készítését  még  jobban  le 
lehet  egyszerűsíteni  azáltal,  hogy   a  lapra  a  bolygószimbólum  mellé  csak  egy­két  szót  írunk.  Ebben  az 
esetben legalább tizenkét kártyát készítünk a legfontosabb fogalom csoportok kulcsszavaival. 

   

29 
 Mintául szolgálhat az alábbi sorozat: 

De  lehet   ennél  több  kártya  is.  Az  egyenként  életre  hívott,  illetve  hozzájuk  rögzített  élménytartalmak 
idővel  az  altudati  élet  tárgymutatójává  válnak,  s  rajtuk   keresztül  a  múlt  bármelyik  korszakát  villámgyorsan 
felüthetjük. 

Kitűnő  az  ugyancsak  hermetikus  eredetű  Tarot  kártyák  rendszere.  Ezt  éppúgy  használhatjuk,  mint  az 
előbb  ismertetett  lapokat.  A  meditáció  kártyákat  hónapokig  váltogathatjuk,  s  ismeretüket  egyre  inkább 
kifinomíthatjuk. 

Későbbi  gyakorlatoknál  éppen  csak  egy  pillantást  vetünk  a  magunk  elé  helyezett   lapra  –  mintegy  a 
mentális  rádió  hullámhosszának  beállítása  képpen  –,  azután  behunyjuk  szemünket,  és  elmerülünk  belső 
világunk  szemléletében.  Ezen  a  fokozaton  bontakozik   ki  teljességgel   az  irányított  meditáció  előnye.  Most 
már  elég  lesz  egy  kulcsszimbóliumot   vagy   vezérszót  előtérbe  állítani,  hogy  azonnal  rajzani  kezdjenek  a 
képek.  Egy  ponton  a  mostani  élet  emlékei  különös  színezetű,  ódon  környezetű  jeleneteknek  adnak  helyt, 
amelyek eleinte homályosak és bizonytalanok, majd fokozatosan kivilágosodnak. 

Ugyanazokat   a  régiókat  érintjük,  amelyeket  előzőleg   a  nekromancia  fejezetében  vázoltunk.  Fokozatosan 

hozzászokunk  az  asztrálsík  szemléletéhez,  s  az  inkarnációkat elválasztó fátyol észrevétlenül bomlik széjjel. 
­ 

Az  elmúlt  életeket   kivetítő  mentális   transzformátor  sajátságos,  semmi  máshoz  nem  hasonlítható 
színjátékban  dobja  elénk  a  lélek  őskorának  szimbólumait.  Meg  lehet ismerni, hogy az  élmény nem jelenlegi 
életünkből  származik,  mert  sem  az  álmokkal,  sem  közelebbi  múltunk  rendes  ideogrammjaival  nem  egyező 
mélységű  élményekről  van  szó.  A  születés  előtti képekre a következő sajátságok jellemzők: a látomás rikító 
színekben  pompázik,  s  a  régebbi  inkarnációkból  áthozott  emlékek  szinte  lázas  élénkséggel  tűnnek  elő  s 
elhomályosítják a jelen bizonytalan képzeteit. 

Ez  annál  inkább  meglepő,  mivel  azt  lehetne  hinni,  hogy  igen  régi eseményekről lévén  szó, azok porosak, 
sötétek lesznek. De nem így van! 

30 
 Éppen  a   régebbi  emlékek  élesebbek.  Öreg  korunkban  is  csak  a korai  gyermekkor benyomásai maradnak 
meg   teljes  világossággal,  férfikorunk  szenvedéseit,  problémáit  elfelejtjük.  A  legtöbb  neofita  előző  élete 
szenvedélyesebb,  robosztusabb  ütemű,  mint  a  mostani;  a  szellem  ifjúkorában kapott benyomások még sok 
ezer év múltán is energetikai impulzust képeznek. 

De  ettől  eltekintve,  az  irányított  meditációban  a  főtudat  és  az  altudat  erőinek  egyesített  reflektora  olyan 
fényt  vet  a  mentális  transzformátor   által  levetített  élőképre,  amilyet   a  normális  emlékezés  folyamatában  a 
közönséges  asszociációs  tevékenység  sohasem  kap.  Ha   a  rendes  intellektuális  munka  100  voltos 
feszültség  mellett  történik,  akkor  az  irányított  meditáció   a  sokhónapos  előtréning  után  10  000  volt 
feszültségnek  felel  meg.  A  mindennapi  élet  mindössze  néhány  gyertya  fényerőnyi világosságot engedélyez  
a  belvilág  képei  számára  –,  az  irányított  meditáció  ellenben  sokezer  gyertya   fényével  világítja  meg  a  belső  
kozmosz éjszakáját. 

Az  inkarnációs  kép  sorozatok  tehát  rendkívül  világosak,  élesek  és  határozottak.  A  tiszta  érzékelés 
fokozatát  mindenki  elérheti,  aki  elég  türelmes,  hogy  a  visszatekintés  gyakorlatát  addig  folytassa,  míg  a 
mentális  kondenzátor  elkezdi  feldolgozni  a  potenciális  élmény  csírákat.  Felejthetetlen  pillanat,  amikor  a 
bizonytalan és homályos gondolat sorok után egyszerre csak kipattan az első transzcendens látomás. 

Olyan ez, mintha a szivárvány minden színében tündöklő rakétát gyújtanánk meg fejünkön belül. 

A  képek  az  égszínkék,  a  sötétkék,  az  izzóvörös  és  a  rózsaszín  minden  árnyalatában  ragyognak, 
legalábbis ezeket a színeket véljük legerősebben észlelni, s a színtér mintha égne! 

Mi  magunk  is  benne  vagyunk,  más  ruhában,  de  mégis   oly  ismerős környezetben! S régi, otthonos alakok  
mozognak  körülöttünk!  A  helyet  határozottan  fel  lehet  ismerni,  s  utólag  ellenőrizhető  a  látomásban  nyert 
adatok  helyessége.  Ezt  mindenki  maga  végzi  el,  mivel  az  utánajárás   a  kísérletező   legfőbb  bizonyítéka. 
Franciaországban  De  Rochas  hipnotikus  kísérleteket  folytatott  médiumokkal,  s  ezek  során  a 
transzcendentális  alanyt  visszavezette  előbbi  inkarnációiba.  A  páciensek hipnotikus parancsot kaptak, hogy 
hatoljanak  át  altudatuk   záróvonalán  és  hozzák  felszínre  az  ott  lappangó  emlékeket.  Az  altudat  végre  is 
hajtotta  a  parancsot,  s  a  jelenlévők  ámuló  szeme  előtt  kitárultak  az  individuum  halhatatlan  életeinek  ködbe 
vesző stációi. 

Egymás  után  változott  a  fiatal  leány  öregaszonnyá,  érett  nővé,   gyermekké;  majd még  messzebb hatolva, 
férfi  hangon  kezdett  beszélni,  öregemberes  tulajdonságokat  vett  fel,  különös  élményeket  mondott  el,   s 
tovább fiatalodva, a retrográd evolúció folyamatában újabb születések színterére vezette a hallgatókat. 

A  kísérlet  alatt  kapott  születésbeli,  névbeli  adatokat  ellenőrizték  és  mindenben  a  valósággal 
megegyezőnek találták azokat. 

A  Vízöntő  korszak  előestéjén  újra  szabadok  azok  a  titkos  tanítások,  amelyek  az  érzékfeletti  világgal  való 
kapcsolat  átjáróit  őrizték,  s  minden   kutató  elme  részére  mód  nyílik  közvetlen  tapasztal  szerzésére,  saját 
belső világa mélyebb megismerésére. 

31 
 

   

32 
 ELŐKÉSZÜLETBEN 

Wictor Charon: A MISZTIKUS ÚT (Charon könyvek 2.) 
„Az  emberiség  figyelmének  el  kell  fordulnia  a  gépektől  és  az  élettelen  anyagtól,  s  az  emberi  lélekre  kell 
irányulnia,  azokra  a  szerves  és  szellemi  folyamatokra,  amelyek  megteremtették  a  gépeket   s  Newton   és 
Einstein  világegyetemét.  A  tudomány  addig  redukálta  az  anyagot,  míg  eljutott  az  anyagot  szervező 
intelligens életerőig: a Szellemig. S ezen a ponton megtörtént a találkozás a tudomány és az ősi hagyomány 
között. 

A  misztikus  út  az  önmagát  kereső  ember  útja  befelé,  önmagába,  a  mágikus,  teremtő,  sors   formáló  erők 
forrásához,  amelyek  felszabadítása  fényesebbé  teszi  a  világot,  s  megváltja  benne  az  egyént”  –  írja  W.  
Charon könyve bevezetőjében. 

A  misztikus út e belső útkeresés módszertani kézikönyve. Koncentrációs, meditációs gyakorlatokra tanít, a 
betűk,  alapvető  formák  szimbólumainak  feltárásával  világnézet  formáló összefüggések meglátásához segít. 
Fontos mű azok számára, akik mélyebb önismeretre törekszenek. 

Wictor Charon: TAVASZPONTKERTI MESÉK (Charon könyvek 3.) 
Hogyan   szólhatunk  az  emberi  lélek  legmélyebb  rejtelmeiről,  a  világmindenség  nagy  összefüggéseiről 
gyerek  nyelven?  A  lehető  legkönnyebben,  hiszen  a  gyerekek  ártatlan  tisztaságukban  a  lélek  mélységeinek 
ösztönös  ismerői.  Tavaszpontkert  az  örök  fiatalság  városa,  ahol   csak  gyerekek  és  állatok  élnek,  derűs 
mesevilágban.   Mindannyian  egy­egy  tulajdonság  megtestesítői,  szimbolikus  alakok  —  mint  a  mese  hősök  
általában.  S  miközben  a  könyv   soha  meg  nem  öregedő  –  vagyis  lélekben  örökifjú  –  gyerek  hősei  különös 
kalandjaikat  élik,  észrevétlenül  tanítanak  örök  bölcsességeket.  W.  Charon  varázslatos  színes  képekkel 
illusztrált, ezoterikus gyerek meséi felejthetetlen élményt nyújtanak gyereknek, felnőttnek egyaránt. 

A Charon­sorozat könyveit előjegyzésben már most megrendelheti az alábbi címen. 

VÍZÖNTŐ KIADÓ ÉS OKTATÓ KFT. 1132 Budapest Csanády u. 24. Tel.: 149–9323 

Az  Egészségforrás  Alapítvány  Szelíd  Gyógymód.  Támaszadó  Szolgálata  hétfőtől  péntekig   9  és  15  óra 
között  fogad  jelentkezéseket alábbi szolgáltatásaira: Orvosi szakrendelés  természetgyógyász módszerekkel 
kiegészítve;  Egyéni  tanácsadás  daganatos  betegeknek  és  családtagjaiknak:  pszichoterápia,  diéta,  életmód 
váltás; Önsegítő csoport foglalkozások: 

—  Simonton  tréning  daganatos  betegeknek  –  hipno­relaxációs   önismereti  csoportok  –  ismeretterjesztő 

tréning a regresszív 

és reinkarnáció hipnózis témakörében – transzperszonális személyiségfeljesztő tréning — családterápiás 
csoportok   –  főzőtanfolyam  méregtelenítő  kúrákhoz  Szakmai  továbbképző  tanfolyamok  orvosok, 
pszichológusok számára: 

–  Simonton  technika  —  regresszív  hipnoterápia  –  holisztikus  gyógyítás.  Jelentkezés:  1132  Budapest, 

33 
Csanády u. 24. Tel.: 149­9323, 129­5498   

34 
 120,– Ft 

könyv hátsó borítója: 
Ébrenlét  és  álom,  tudat   és  tudattalan,  élet  és   halál   –  a  mindannyiunkat  leginkább  izgató  kérdés,  a   földi 
életen  túli  létezés  titkait  kutatja  e  könyvében   Wictor  Charon.  Egyszerű  módszereket,  technikákat  ismertet  
meg tudatunk eddig feltáratlan régióinak felderítésére, a halál megszelidítésére. 

„A  lélek  a  halálban  nem  kerül  különleges  helyre,  és  a  megsemmisülés  martaléka  sem lesz, hanem olyan 
világba  lép  át,  ahol  azelőttis  mindennapos  vendég  volt”   –  az  álmok  világába.  S  ha  olyan helyre térünk meg 
végül,  ahol  mindennapos  vendégként  megannyiszor  jártunk  –  egycsapásra  oldódik   a  megsemmisüléstől 
való örök félelem. . . 

Wictor   Charon  –  Szepes  Mária  testvérbátyja,  akivel  együtt  szívták  magukba  az  írónő  műveiből  már  
megismert  varázslatos   szellemvilág  légkörét  –  most  e  szellemvilág  új  dimenzióba  nyújt  betekintést.  Aze 
kötettelbeindított   Charon  életmúsorozat  gondozója,  Bistey  Zsuzsa   22  év  távollét  után  tért  vissza  hazájába. 
„Még  Amerikában,  a  hazakészülődés  izgalmai  közepette  jelzést  kaptam,  hogy  Magyarországon  fel  kell 
kutatnom  egy  látnoki  bölcsességű  ezoterikus   mester eddig feltáratlan életművét” – írja  az Előszóban. Bistey 
Zsuzsa  alig  két  hete  volt  itthon,  amikor  meghívást  kapott  W.  Charon  özvegyétől,  aki  felismerte  benne  azt a 
tanítványt,  akit  a  Mester  halála  előtt  szellemi  hagyatéka  majdani  gondozójaként  megjelölt.  A  Sors 
kétirányból  rendezte  el  tehát,  hogy  a  szellemi  hagyaték  gondozója,  s  a   majd  két  évtizede  kiadatlanul  
szunnyadó életmű egymásra találjon, így Wictor Charon művei végre eljuthassanak az olvasókhoz. 

35