Ricardo Lázaro, a legendás költő katona, Saint Pierre forradalmi vezetője fogságba esett az

egyik támadás során. Ám még sikerült megmentenie Lara Clavel öccsét, és a szép nő azzal az
elhatározással érkezett meg a szigetre, hogy kiszabadítja öccse megmentőjét. Lara tudta,
hogy csak akkor sikerülhet a tervük, ha meggyőzi fogvatartójukat arról, hogy Ricardo bele-
szeretett. Amikor szemtől szembe találta magát a forradalmi vezérrel, rájött, hogy minden
porcikája kívánja, szereti a férfit. Ricardo mindent megtett, hogy megvédje ezt a szőke an-
gyalt a szenvedésétől, de a körülmények úgy hozták, hogy ez elkerülhetetlenné vált. Nagy
szüksége volt ekkor messze földön híres erejére, ami nélkül nem élhette volna túl a tíz évig
tartó polgárháborút. Lara szemének tüze ráébresztette, hogy a forradalom mit vett el tőle –
szeretetet, gyengédséget, kötődést. Ricardo azt vallotta, hogy vannak dolgok, amikért érde-
mes harcolni. Vajon Lara meg tudja győzni arról, hogy a szerelem és a boldogság az, amiért
a legtöbbet érdemes küzdeni?

Iris Johansen

Kedves vadember
 Budapest, 1995

A mű eredeti címe:
Iris Johansen: Tender Savage
Bantam Books, New York, 1990
© Iris Johansen

Fordította: Wenszky Nóra

Hungarian translation: Wenszky Nóra, 1995

ETO: 894.511-31
ISBN: 963 7931 90 2
ISSN: 0865-204 X
 3.
– Nagyon veszélyes lesz, Miss Clavel – figyelmeztette Paco. – Nem akarok önnek hazud-
ni. Megerőszakolhatják, megkínozhatják, akár meg is ölhetik.
Lara Clavel megpróbálta elrejteni félelmét Paco Renalto aggódó pillantása elől. Az alatt a
rövid idő alatt, amit a tábornok sátrában töltött, megtanulta, hogy Paco nem csupán egy fur-
fangos törpére emlékeztető katona, hanem sokkal több annál. Éles, gyors eszű férfit ismert
meg benne. Ez persze csöppet sem volt meglepő. Hiszen ha egyszerűen furfangos lett volna,
nem lehetne most Ricardo Lázaro legmagasabb beosztású embere. Lara mosolyt erőltetett az
arcára.
– Jobb lenne, ha nem ecsetelné részletesen, mi történhet velem. Már így is eléggé be va-
gyok gyulladva.
– Muszáj felhívnom a figyelmét mindenre. Ricardo sem engedné magát ilyen embert pró-
báló küldetésre anélkül, hogy ne tájékoztatná az önre leselkedő veszélyekről. Tudnia kell,
mibe kerülhet a bátorsága és makacssága. Enélkül nem engedhetem az útjára.
– Még akkor sem, ha az a feladatom, hogy kiszabadítsam hatalmas forradalmuk vezetőjét?
– kérdezett vissza Lara szándékolt könnyedséggel.
– Nem, még akkor sem. – Paco Renalto váratlanul szélesen elmosolyodott. – Nem választ-
hat anélkül, hogy ne ismerné a tényeket. Erről szól az egész forradalmunk. Ricardo nem kö-
szönné meg, hogy csak azért eltekintettem a forradalom alapelvétől, hogy megmenthessem az
ő életét.
– Nem? Ezt meglehetősen nehéz elhinnem. Az önvédelem a természet alaptörvénye.
– De néhány ügyért érdemes meghalni – felelte Paco elgondolkodva. – És néhány embe-
rért is. Bármikor feláldoznám az életem Ricardo Lázaroért.
Csakúgy, mint még a forradalmárok ezrei ezen az istenverte karibi szigetecskén, gondolta
idegesen Lara. Úgy tűnt, hogy Ricardo Lázaro egyszerűen hipnotizál mindenkit, aki csak a
közelébe kerül. Lázaro nem csupán nagyszerű stratéga volt, hanem az egyik legnagyobb hatá-
sú katonai vezető is, aki már kilenc éve vívja háborúját Saint Pierre szigetén a katonai junta
ellen. Ezt a szabadságharcot a kezdetek óta élénk figyelemmel követte a világsajtó. Ritkán
tűnik fel a történelem színpadán ilyen karizmatikus egyéniség, mint Ricardo Lázaro. Öt évvel
ezelőtt sikerült a szigetről kicsempésznie könyvének, A választás jogának kéziratát. A könyv
megjelent az Egyesült Államokban, és világszerte a legkeresettebb könyvek egyike lett. Nem
csak a könyv – és a forradalom – eszméi keltettek érdeklődést az olvasókban, hanem az író
költői stílusa is sok embert megragadott. Ricardo Lázaro: költő és katona, népének lángosz-
lopa. Hogy lehetne egy ilyen embernek ellenállni? Lara azonban azt kívánta, hogy bárcsak
öccse, Brett, ne találkozott volna ezzel a milliók által csodált férfival. Ám találkoztak, és
Brett azonnal Ricardo bűvkörébe került. Lara mélyen Paco szemébe nézett.
– Azt mondja, meghalna Ricardo Lázaroért. Mégis arra figyelmeztet, hogy az életembe ke-
rülhet, ha elindulok.
– Maga nem közénk tartozik. Maga egy amerikai, és egy fél órája azt mondta, hogy nem
érez vonzalmat a forradalmunkért. – Paco hátradőlt kempingszékében. – Azóta együtt vagyok

3
Ricardóval, amióta egy padba ültünk le az egyetemen. Közelebb állt hozzám, mintha a testvé-
rem lenne.
Brett még csak hat hónapot töltött el a forradalmárok között, és mégis ugyanilyen hűségről
tett tanúbizonyságot. Ez a hűség most egy barbadosi kórház tolókocsijába láncolja.
– Ahhoz nem kell Ricardo Lázaro csodálójának lennem, hogy segítsek kiszabadítani a bör-
tönből. Nemrég említette, hogy az, hogy nem vagyok Saint Pierre állampolgára, csak a ja-
vamra válhat. A junta titkosrendőrségének nincsenek rólam adatai, nincs meg nekik az útle-
velem száma, sem az ujjlenyomatom.
– Igaz – mondta Paco, és a messzeségbe bámult. – Elláthatnánk hamis iratokkal, hogy
megfelelő áldozatnak tűnjön Jurado számára.
– Jurado?
– Emilio Jurado kapitány a titkosrendőrség vezetője a Kolostorban. Ugye hallott már a Ko-
lostorról?
– Hogyne. – A világon mindenki ismerte a Kolostort, a katonai junta titkos börtönét. Haj-
danán békés szerzetesek laktak a rideg falak között. Most a világ legszörnyűbb politikai bör-
töne rejtőzött a falak mögött. Számos emberi jogi szervezet tiltakozott már az ellen a bánás-
mód ellen, ami a Kolostorban általános volt.
– Ott tartják fogva Ricardót. Már öt hónapja.
Lara megremegett, és szorosabbra markolta a szék karfáját. Gondolhatta volna, hogy ilyen
fontos foglyot, mint Lázaro, csak azon a pokoli helyen tarthatnak fogva. Jézus Isten, hogy
lehet, hogy most itt ül egy katonai támaszpont közepén, és megpróbálja rábeszélni Paco
Renaltót, hogy engedje őt oda, a Kolostorba? Lara nem érezte magát olyannak, mint azok az
izmos gerilla asszonyok, akiket a táborban látott. Még a háború gondolatától is irtózott.
– Csodálom, hogy Lázaro még életben van, ha már öt hónapja fogva tartják ott.
– Az első néhány hét után abbahagyták a kínzását. Rájöttek, hogy nem fog megtörni, és
nem akarták azzal mártírrá tenni, hogy megölik – mondta Paco, és megfeszült az ajka. – De
abban még mindig reménykednek, hogy sikerül lerombolni az őt övező mítoszt azzal, ha arra
kényszerítik, hogy eláruljon bennünket. Jurado az utóbbi hónapban más irányból próbálta
megközelíteni.
Milyen ember lehet az, aki képes heteken át állni a vallatást, ami borzalmasabb, mint a
spanyol inkvizíció börtöneinek legborzalmasabbika?
– Honnan tudja mindezt?
– Van egy emberünk a Kolostorban, Jurado egyik tisztje. Nem sikerült bejuttatnunk a cel-
lába, de Jurado irodájában dolgozik, így néha van beleszólása a dolgokba. – Paco az asztalán
heverő papírokra nézett. – Miért szeretne segíteni nekünk, Miss Clavel?
– Lara – javította ki a nő. – És már megmondtam, miért.
Paco bólintott.
– Nagyon jól ismerem az öccsét. Igen bátor ember.
– Ő egy idealista őrült, aki belekerült Lázaro bűvkörébe.
– Csakúgy, mint maguk mindnyájan – mondta Lara haragosan. – Látja, mi történt vele?
– És maga nem idealista?
– Természetesen nem. Olyan makacs vagyok, mint egy öszvér. Egyetlen oka van annak,
hogy itt vagyok: tudom, hogy amint az öcsém felépül, kiugrik a tolószékből, és a Kolostorhoz
rohan, hogy kiszabadítsa Lázarót onnan. Az orvosok szerint még hat hónap pihenésre lenne

4
szüksége, de ő nem fog hat hónapig otthon ülni, és gyógytornára járni. Ha nem szabadítom ki
Lázarót, mielőtt kiengedik a kórházból, a mankóival fog a Kolostor kapuján kopogtatni.
– Ez az egyetlen indítéka?
Lara egy pillanatig gondolkozott, majd kényszeredetten beismerte:
– Tartozom Ricardo Lázarónak. Az öcsémtől tudom, hogy az önök rettenthetetlen vezére
akkor esett fogságba, amikor Brett bekerített egységének segítségére sietett embereivel.
– Ez igaz – mosolyodott el Paco. – De Ricardo aznap éjjel rengeteg amerikai életét mentet-
te meg, és azoknak a családoknak a tagjai nem jöttek ide lélekszakadva, hogy megmentsék őt
a börtöntől.
– Én nem maradok senkinek sem az adósa. – Paco szemébe nézett. – Felhasznál egy akci-
óban vagy sem?
Paco hosszan nézte;
– Nem örülök neki.
– De megteszi?
– Igen. – Paco arcáról lehervadt a mosoly, – A forradalom megtorpant Ricardo nélkül.
Szükségünk van arra, hogy bejuttassunk valakit hozzá, és az informátoraink szerint egy nő-
nek sokkal nagyobb esélyei vannak. – Megvonta a vállát. – Nem örülök neki, ezt nem győ-
zöm hangsúlyozni. Nem szívesen engedem oda. De Saint Pierre jövője érdekében sok olyan
döntést kell hoznunk, ami nem kellemes.
– Saint Pierre érdekében vagy Ricardo Lázaro érdekében?
– Ricardo Lázaro maga Saint Pierre. – Egy pillanatra Paco Renalto arcán is ugyanaz a fény
ragyogott, amit Lara Brett arcán annyiszor látott. – Megérti majd, amikor találkoznak.
– Ha előtte nem ölnek meg – mondta Lara viccelődve.
Paco nem mosolygott.
– Csak vicceltem.
– Tudom. Nagyon fél, és ezt megpróbálja tréfával elütni.
– Nem félek. Csak… – Nem folytatta. – De, talán egy kicsit mégis.
– Nincs semmi baj azzal, ha valaki fél – mondta Paco, és megfogta Lara kezét. – Mindent
megteszünk a védelme érdekében. Ha ez vigasztalja, Ricardóért minden kockázatot érdemes
vállalni.
Lara megnedvesítette kiszáradt ajkát a nyelvével.
– Nem vagyok benne biztos, hogy bárki megéri ezt a kockázatot. Nem is tudom, miért va-
gyok itt. Brett örökölte a család összes bátorságát. Én egyáltalán nem kaptam belőle.
– Nem? – kérdezett vissza kíváncsian Paco. – Nem lehetett könnyű bejutni egy ilyen hábo-
rú dúlta országba, és még nehezebb lehetett olyan valakit találnia, aki hozzám elvezeti. Talán
mégiscsak bátrabb, mint gondolná.
Lara megrázta a fejét.
– Csak azt teszem, amit tennem kell. Ehhez nem kell bátorság. – Kihúzta magát. – Most
pedig mondja el, mit kell tennem azért, hogy Ricardo Lázaro kiszabaduljon a börtönből.
– Nem fog tetszeni magának – mondta józanul Paco. – És teljesen egyedül kell végigcsi-
nálnia. Ha megmondja Ricardónak, mit tervezünk, nem fogja hagyni, hogy…
– Édes istenem, csak nem elveszi Ricardótól a választás szabadságát? – kérdezte halvány
gúnnyal a hangjában Lara.

5
 – De igen. Átkozni is fog engem érte. – Gondterhelten ingatta a fejét. – De nincs más vá-
lasztásunk. Szükségünk van rá.
– Akkor most már térjünk a tárgyra. Mondja el, hogy hozhatom ki az istenüket a Kolostor-
ból…
– Ricardo nem… – Nem folytatta a gondolatot. – Ricardót tapasztalni kell. Meglátja maga
is.
Ehhez nem fért kétség. Ha minden Paco tervei szerint történik, sokkal többet is meglát
majd Ricardo Lázaróból, mint amennyit szeretne.

A nő mezítláb volt.
Ricardo Lázaro szorítása megkeményedett a börtönablak rácsán. Jurado az irodájából lé-
pett ki, és maga előtt terelgette a nőt. Már majdnem dél volt. Az udvar fekete kövezete na-
gyon égethette a nő apró lábait. Miért nem adott neki ez a vadállat cipőt?
Már túl régóta van itt. Miért is aggódik a nő cipője miatt, amikor az hamarosan úgyis sok-
kal nagyobb fájdalmaknak lesz kitéve? Jurado sosem részesített senkit semmiben a kegyet-
lenségén kívül. Kivéve, ha valami fontosat akart megtudni.
A nő alig volt több, mint egy gyerek. Alacsony volt, vékony csontú, és aranyló, szőke haja
volt. Jurado emberei minden bizonnyal az ágyából rángatták ki, mert csak egy egészen vé-
kony, hálóinghez hasonlító ruhadarab volt rajta.
A vékony ruhácska alatt nem volt rajta semmi.
És már nem is volt gyerek.
Ahogy közelebb értek a cella ablakához, Ricardo megpillantotta a nő telt keblét. Még a
mellbimbói is látszottak a lenge gézruhácska alatt. Érezte, hogy a vére hevesen az altestébe
áramlik. Becsukta a szemét, hogy ne lássa tovább a nőt. Megundorodott magától, és egyre
hevesebben szorította a rácsot, hogy le tudja küzdeni magában az önkéntelenül feltörő vágyat.
Hiszen ő egy gondolkodó lény, nem pedig egy állat, akit csak az ösztönei hajtanak. Csak
együttérzésnek és sajnálatnak lenne szabad felébrednie benne a szegény nő láttán.
Kinyitotta a szemét. Még mindig kívánta.
Ez az egész nő aranyból van. A bőre aranylóan mézszínű volt, és egészségesen fénylett.
Ruganyos léptekkel haladt az udvaron, amitől az inge lazán himbálózott, és felfedte sötét
szeméremszőrzetét. Ricardo nem tudta levenni a szemét arról a kis háromszögről. A teste
egyre inkább megfeszült, már szinte sajgott. Jurado már az épület ajtajában volt. A nő néhány
lépésnyire állt Ricardótól az udvaron. Látta, hogy megremeg, ahogy kinyílik a cellákhoz ve-
zető folyosó ajtaja. Nagyon félt.
Hirtelen az emésztő vágy mellé egy másik, ugyanolyan kínzó vágy is társult. Ricardo úgy
érezte, mindenképpen meg kell védelmeznie a nőt attól, ami emögött az ajtó mögött vár rá.
Jurado belökte a nőt, és becsukta maguk mögött az ajtót.
Ricardo a fogait csikorgatta dühében. Nyugalom. Ez a hosszú bezártság minden érzelmét
felnagyította. Nem engedheti, hogy ennyire átjárják az érzelmek. Ha hagyja, Juradóé a győze-
lem. Nem lett volna érdemes túlélni a testi kínzást, ha a lélektani ütközetet elveszti a börtön-
parancsnokkal szemben.
Hirtelen meghallotta a csizmák kopogását a folyosón, és önkéntelenül összerándult. A bör-
tönnek ebben a részében nem volt más fogoly. És ezeket a lépéseket túlontúl is jól ismerte.

6
Az itt töltött hetek alatt megtanulta felismerni ezeket a lépteket, megtanulta, hogy lehet kibír-
ni azt a pillanatot, amikor egyszer csak kinyílik a cellaajtó. Jurado hozzá hozza a nőt.
Kitalálhatta volna Jurado gondolatát. De ez a nő nem volt olyan buja, mint akiket a bör-
tönparancsnok választani szokott számára. Ám amikor felidézte magában a törékeny testet,
megint fellobbant benne a vágy. Tudta, hogy Jurado ezt rögtön észrevenné rajta, ha elfordul-
na az ablaktól, amikor belép.
– Hoztam neked valamit, Lázaro – mondta Jurado, ahogy kinyitotta a cella ajtaját, és be-
lökte rajta a nőt. – Egy csinos kis virágot, hogy elűzze az unalmadat. Fordulj meg, és nézd
meg.
Ricardo gerince megfeszült, de nem mozdult. Annyira éberek voltak az érzékszervei, hogy
hallotta a nő gyors, madárszerű lélegzését, és elkapta finom illatát. Nagy erőfeszítésébe ke-
rült, hogy érzelmeit kendőzve szólaljon meg.
– Már megint, Jurado? Azt hittem, már feladod. Vagy szerinted a három a szerencsés
szám?
– Á, ez a harmadik, ez más. Beismerem, hogy eddig tévedtem. Gondolhattam volna, hogy
az a két kurva nem nyeri meg a tetszésedet. Bár arra számítottam, hogy a tehetségük feledteti
veled társadalmi helyze…
– Csak vesztegeted az idődet. Nincs szükségem nőre.
– Dehogynem. – Jurado minden bizonnyal közelebb lökhette hozzá a nőt, mert most erő-
sebben érezte az illatát. – Bár a híveid azt terjesztik rólad, hogy emberfeletti képességeid
vannak, és mindig tudsz uralkodni magadon, mégiscsak férfi vagy. Nagyon is az vagy. Tu-
dom az alkalmazottaimtól, hogy hetente többször is szükséged van nőre. – Aztán halkan hoz-
zátette: – Ne feledd, már több, mint öt hónapja vagy itt, Lázaro.
– Észre sem vettem. Így repül az idő? – mondta szarkasztikusan. – Te mondjuk gondos-
kodtál róla, hogy a Kolostorban töltött minden percem nagyon szórakoztató legyen.
– Meg kell tudnunk, hol van a fegyverraktárotok – vonta meg a vállát Jurado. – Nem gon-
doltuk, hogy a kínzástól megtörsz, de meg kellett próbálnunk.
– És minden pillanatát nagyon élvezted, gondolom.
– Természetesen. Nyolc éven keresztül nem tudtunk elfogni. Mire végre elkaptunk, már
rengeteg feszültség gyülemlett fel bennem. A frusztráció nagyon kellemetlen dolog, nem,
Lázaro? És a szexuális frusztráció mindennél borzalmasabb. Fordulj még, és nézz rá. Tiszta,
csinos és úgy csillog a haja, mint az arany.
Ricardo elengedte az ablak rácsát. Lassan megfordult, de csak a börtönparancsnokra né-
zett.
– Minden bizonnyal ugyanabban a bordélyban találtad, ahol a másik kettőt.
– Nem, ez egy fogoly, csakúgy mint te. – Jurado megérintette a nő aranyhaját. – Lara
Albertnek hívják. A reptéren kaptuk el, több ezer dollárnyi pénzt vitt magával a mi valutánk-
ban. Azt állítja, hogy nem tudta, hogy a mi pénzünk sehol nem érvényes Saint Pierre-en kí-
vül. – Majd angolul így folytatta: – Köszönj szépen az úrnak, Lara.
A nő nem szólalt meg.
Jurado ismét angolul szólalt meg.
– Nem akarod üdvözölni a forradalom nagy vezérét? Micsoda udvariatlanság! – kisimítot-
ta a hajfürtöket Lara arcából. – Lázaro, egy kis illemre is taníthatnád.

7
 Ricardót féktelen düh öntötte el, amikor Jurado megérintette a nő arcát. Mi lehet ez? Meg-
próbálta gondosan leplezni felindultságát.
– Nem lenne jó, ha összerúgnád a port az Egyesült Államokkal. Engedd szabadon.
– Sokáig fontolgattuk, hogy elengedjük, mielőtt megvilágosodott előttem, milyen nagy
hasznunkra válhat. Amíg megszületik a végleges döntés, idehozzuk a Kolostorba. – Jurado
elmosolyodott. – Egyszerű titkárnő, és az útlevelébe nem jelölt meg legközelebbi hozzátarto-
zót. Senki nem tudja, hogy letartóztattuk. Elég kicsi a diplomáciai konfliktus kockázata.
– De mi szükségetek van bármily kicsi kockázatra?
Jurado meg sem hallotta a kérdést.
– Természetesen teljesen rendelkezésedre áll. Azt csinálhatsz vele, amit akarsz. Attól fé-
lek, angolul kell vele beszélned, mert alig ért valamicskét spanyolul. – Elhalkult a hangja, és
Ricardo szemébe nézett. – Még szűz. Nem meglepő ez a mai világban? Az orvosok is nagyon
meglepődtek, amikor ma reggel megvizsgálták. Meglepődtek, és felizgatta őket a dolog. A
férfiak mindig szeretnek elsők lenni. Alig tudtam visszatartani őket. De az egyik tiszt figyel-
meztetett, hogy veled kapcsolatban értékes lehet a számunkra. Rögtön láttam, mennyire igaza
van.
– Nem, nincs igaza.
Jurado megrázta a fejét.
– Szereted az amerikaiakat, és igazi lovag vagy. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen férfi ellen-
állhatatlan vonzalmat érez egy tehetetlen szűz lány iránt. Miért nem nézel rá? Olyan kedves
kislány. Finom csontú, szép mellű és a bőre… – Jurado felsóhajtott. – Esküszöm, Lázaro, iri-
gyellek. Nem látod, hogy már remeg azokért a gyönyörökért, amiket tőled kaphat?
Ricardo még mindig nem nézett a nőre.
– Ha remeg, az a félelemtől van. És még sosem találtam egy nő félelmét izgatónak. Vidd
innen.
– Ó, nem. Itt fog maradni veled – mondta Jurado. – Együtt fogtok enni, beszélgetni fogtok,
és az ágyadat is meg fogjátok osztani. Mindig nagyon izgató dolog a partner közelsége. – Ri-
cardo altestére pillantott. – Főleg akkor, ha az ember olyan állapotban van, mint te. Látom, a
kicsike felizgatott.
A szemét. Ricardo érezte, hogy a harag végre csökkenti vágyát.
– A kurváid is felizgattak. Természetes emberi reakció. – Gúnyosan elmosolyodott. – De
megtanultam uralkodni a testemen. Nem áll szándékomban, hogy olyan fegyvert adjak a ke-
zedbe, amit ellenem fordítasz. Most rögtön feladhatod, Jurado.
Jurado megfordult, és az ajtóhoz lépett.
– Majd meglátjuk. Adok rá időt, hogy meggondolhasd magad. – Egy pillanatra megállt, és
visszanézett a válla fölött. – De be kell ismernem, egy kicsit türelmetlen vagyok. Ha belátha-
tó időn belül nem engedelmeskedsz a természet törvényeinek, átadom őt az őröknek, hadd
élvezkedjenek rajta. – Elmosolyodott, ahogy meglátta Ricardo arcának fájdalmas rándulását.
– Látod, Lázaro, ismerlek én téged. Sajnos idealista vagy, a gyengék és ártatlanok védelme-
zője. Hát tessék, itt egy ártatlan lány, akit egyszerre védelmezhetsz és élvezhetsz. Kívánhat-
nál ennél többet? – Larára pillantott. – Drágám, a csoportos megerőszakolás nem valami kel-
lemes. Jobban tennéd, ha nagyon vonzóvá tennéd magad a nagy szabadsághős előtt. –
Becsapta maga mögött az ajtót. A zárban elfordult a kulcs, majd az őr is távozott.

8
 Ricardo visszafordult az ablakhoz, és vakon kibámult az udvarra. Nem volt szüksége erre.
Megragadta az ablak rácsát, és megfeszítette az izmait. Úgy érezte, valamit össze kell törnie,
szét kell rombolnia. Tehetetlennek érezte magát, mint egy kamasz, aki először ismerkedik a
szerelmi vágy hullámaival.
Lassan elengedte az ablak rácsát. Nem segítene semmit, ha most itt az erejét fitogtatná:
csak megijesztené vele ezt a szegény nőt. Pedig Jurado már biztos megpróbálta megpuhítani.
– Nyugodjon meg – mondta. – Nem fogom bántani. – Jurado éppen ekkor lépett ki az ud-
varra. Ricardo elképzelte, milyen szép látvány lenne, ha egyszer csak egy kézigránát a leve-
gőbe repítené az alacsony kis figurát. – És magától értetődik, hogy a junta büszkesége egy kis
pihenőt biztosított a maga számára azzal, hogy ide küldte.
– Úgy látom, azzal nem biztat, hogy nem lesz mit félnem ezután a kis pihenő után.
A nő hangja mély volt, és hangyányit remegett. Ez a kimondhatatlanul női hangszín újra
felizgatta – csakúgy, mint az, amikor először pillantotta meg az udvaron. Összerándultak a
hasizmai. Csak a szokásos testi reakció, nyugtatta magát. A szexnek semmi köze az érzelme-
ihez és a gondolataihoz. Egy ember, akinek elég erős az akaratereje és elég intelligens, még a
legősibb vágy sürgetésének is ellen tud állni.
– Nem hiszek a hazugságban. Jurado azt tesz magával, amit akar. Ő a Kolostor főnöke, és
rendszeresen használja a tömeges megerőszakolást vallatási eszközként. – Ricardo szándéko-
san semleges hangot ütött meg. – Nem tudom megakadályozni, hogy bántsa, de arra megta-
níthatom, hogy kevésbé érezze a fájdalmat. Van egy kis időnk, és eleget tanulhat ez alatt ah-
hoz, hogy…
– Az egy mikrofon?
Ricardo követte a nő tekintetét. Az egyik polcon álló fekete fémtárgyra nézett.
– Igen. A Kolostor még ahhoz nem elég fejlett, hogy kamerával figyeltesse a rabokat. De
Jurado szereti, ha sosem érzem úgy, hogy egyedül vagyok. – Felemelte a hangját. – Ugye,
Jurado?
– Ez borzalmas. – Éles volt Lara hangja. – Itt minden nagyon undorító. Hogy tehetik ezt
velem? Félek és dühös vagyok. Nem vagyok kurva, hogy… – nem folytatta a mondatot. – És
most azt mondja, hogy hallhatnak minket, mialatt – egészen hisztérikus, sipító lett a hangja. –
Nem fogom. Nem! – Átrohant a szobán, és megragadta a vizeskancsót. Felkapta és hozzávág-
ta a mikrofonhoz. A kancsó összetört, leverte és eláztatta a mikrofont, ami élettelenül zuhant
a padlóra.
– Ennek nem lesz jó vége – mondta kedvesen Ricardo. – Hoznak helyette másikat.
– Ez az egyetlen lehallgatókészülék?
– Igen. Nem igazán védelmi szempontokat szolgál. Jurado csak idegesíteni akart vele.
– Magnó?
– Nincs.
– Mennyi időnk van? – kérdezte suttogva a nő. Már egyáltalán nem látszott idegesnek. Ri-
cardo tekintete megkeményedett.
– Jurado öt percen belül itt lesz. Talán még hamarabb.
– És az őrök?
– Jurado nélkül csak akkor intézkednek, ha meg akarnék szökni. Tudják, hogy Jurado sze-
reti maga intézni az ügyeit.
A nő odarohant hozzá, és gyorsan ezt suttogta:

9
 – Paco Renalto.
Ricardo idegesen ismételte:
– Paco?
– Ő küldött, hogy mondjam meg, holnapután megtámadják a Kolostort. Azt akarja, hogy
készüljön fel.
– Készüljek fel? Már öt hónapja fel vagyok készülve. – Ricardo előtt megcsillant egy hal-
vány reménysugár, de aztán gyorsan elkomorodott. – Azt várja, hogy higgyek magának?
Jurado beteszi az ágyamba, és higgyem el, hogy Pacónak dolgozik? – Megrázta a fejét. –
Nem valószínű.
– Hinnie kell nekem. Nincs sok időnk. – Lara megnedvesítette az ajkát, és ezt suttogta: –
Renalto azt mondta, hogy említsem meg a katakombákat.
Ricardo automatikusan befogta a nő száját.
– Csönd legyen!
Lara elfordította a fejét.
– Nem mondok róla többet. Azt sem tudom, mit jelent. Renalto azt mondta, hogy ez le-
gyen a jelszó.
Ricardo gondolatai szélsebesen forogtak. A Kolostort régebben többször is megtámadták,
de az utóbbi néhány évben erre nem került sor. Most már elektromos kerítéssel vették körül
az épületet, és megsokszorozták az őrök számát. Ha még be is jutnának az udvarra, újabb
problémákkal kellene szembenézniük. A Kolostor egy egyemeletes, U alakú épület volt. A
cellák a bal szárnyban voltak. Megrázta a fejét.
– A cellákat túl keményen őrzik. Egy géppuskaállás van kialakítva Jurado irodája felett,
ami pont ide van irányítva. Hogy akar…
– Honnan tudjam? – Lara gyorsan lesütötte a szemét. – Csak azért küldött, hogy figyel-
meztessem.
– És ki maga tulajdonképpen?
– Az nem számít. Azért jöttem, hogy segítsek. – Idegesen felnevetett. – Bár pillanatnyilag
nem is tudom, miért. Nem gondoltam, amikor Saint Pierre szigetére jöttem, hogy a szűz áldo-
zat szerepét kell játszanom. Nem az én stílusom. Mindig is nagyon gyakorlatias és racionális
ember voltam. – Felkapta a fejét, amikor meghallotta, hogy lépések közelednek a folyosón. –
Jönnek. Adtak magának papírt meg ceruzát?
A férfi megrázta a fejét.
– Akkor beszélhetünk csak szabadon, amikor zuhanyozni visznek bennünket. Egyik tiszt
sem beszél angolul, csak Jurado. De nem lehet tudni, ő mikor hallgat bele a beszélgetésünk-
be.
– Zuhanyozni? Az mikor van? Mindegy, nincs több időnk. – Odarohant az ágyhoz, és a
falhoz fordulva összekuporodott az ágyon, mint egy magzat.
Jurado szeme szikrázott a haragtól, amikor az összegömbölyödött nőre pillantott.
– Elkeserít a viselkedésed. – Odalépett az ágyhoz, megragadta Lara karját, és felhúzta. –
Nincs olyan férfi, aki szeretné a hisztit. Szedd össze magad:
– Nem akarok itt lenni – nyavalygott Lara. – Nem bírok együtt lenni vele. Nem tudom, mit
csináljak. Nem lehetne…
Jurado pofonja nagyot csattant az arcán. Lara fájdalmasan felkiáltott, ahogy hátracsuklott a
feje az ütéstől.

10
 – Elég lesz már, Jurado – mondta Ricardo, és ökölbe szorított kézzel közelebb lépett a bör-
tönparancsnokhoz. – Nem látod, hogy túlságosan meg van ijedve ahhoz, hogy tudja, mit csi-
nál?
– Akkor meg kell tanulnia. – Ellépett az ágytól. A harag eltűnt az arcáról, ahogy Ricardo
arckifejezését megpillantotta. Egyetértően bólintott. – Jól megy a dolog. Már most meg aka-
rod védelmezni, pedig még alig ismered. Mit fogsz érezni azután, hogy szeretkezel is vele? –
A mikrofon felé intett, amit éppen az egyik őr vizsgálgatott. – Mennyi idő alatt lehet megcsi-
nálni?
– Ki kell cserélni. Le kell szerelnem ezt, aztán el kell mennem a raktárba egy újért. –
Megvonta a vállát. – Talán egy óra alatt.
– Akkor csináljátok meg. Az a gyanúm, hogy nagyon erotikus hangokat fogunk hallani a
következő néhány napban. – Jurado visszanézett Ricardóra. – Megfoglak, Lázaro.
Ricardo nem bízott eléggé magában ahhoz, hogy megszólaljon. Akkor sem lett volna sza-
bad megszólalnia, amikor Jurado megütötte a nőt. De akkor a harag és a féltés elhomályosí-
totta a gondolatait. Féltés? Hidegség futott át rajta.
– Semmit nem jelent nekem – mondta semleges hangon. – Azt teszel vele, amit akarsz.
– Fogok is – ígérte Jurado, és az ajtóhoz lépett. – De veled is, te forradalmár.
Lara nem szólalt meg, amíg az őr le nem szerelte a mikrofont, és ki nem lépett a cellából.
– Mi ez az egész? – kérdezte a tábori ágyon ülve, ölbe tett kézzel. Ricardónak csak a hátát
látta – érezte, hogy a férfi szándékosan távol akarja tartani magát tőle. – Renalto elmondta,
miből gondolja, hogy Jurado egy cellába tesz magával, de nem értem. Miért akarja Jurado,
hogy… – Megállt és újra kezdte. – Úgy értem, én pont azt gondolnám, hogy a junta nem en-
gedi meg a raboknak a…
– Szexet? – Ricardo most a nő felé fordult. Lara ugyanazt a megrázó érzést érezte, ami ak-
kor kerítette hatalmába, amikor belépett ebbe a cellába. Ricardo Lázaro nem olyan volt, ami-
lyennek várta. Látott már róla fényképeket az újságban, de a fényképek csak tökéletes voná-
sairól, csillogó fekete hajáról árulkodtak. De a képeken nem jelent meg az az izzó életerő, az
az erő, ami a férfi tekintetéből sugárzott. Ricardo haja a válláig ért, és a megfakult katonai ing
volt rajta. Körülbelül 180 centi magas volt, és a teste vékony volt, de izmos. – A szex csak
eszköz Jurado számára. Azt gondolja, hogy megszeretem azt a nőt, akivel megosztom az
ágyamat. Olyan fegyvert akar, amit jól használhat ellenem.
– Hogyan?
– Kínzással. Jurado nem tudta kiszedni belőlem kínzással azt, amit akart. Most úgy akar
legyőzni, hogy valaki más fájdalmát használja fel ellenem. Gyakran kínozzák itt az ember
családját a szeme láttára, hogy megtörjön. – Keserűen elmosolyodott. – Én nem követném a
tanácsát, hogy tetszeni akarjon nekem. Nagyon fájdalmasan végződhet.
– Rosszabbul, mint a megerőszakolás?
– Valószínűleg az lesz az első – mondta halkan Ricardo. – Persze úgy, hogy nekem végig
kell néznem. Ehhez az kell, hogy Jurado meg legyen arról győződve, hogy maga jelent ne-
kem valamit.
Lara megremegett.
– Úgy érzem magam, mintha egy darab hús lennék a hentesboltban. – Milyen anya táplálta
vajon az ilyen embereket, akik egyszerű bábukként kezelik a többi embert? – Pedig nem va-
gyok sem egy darab marhahús, sem pedig utcalány. Nem akarom, hogy úgy kezeljenek, mint

11
bármelyiket. Mindent megteszek azért, hogy ne találjon vonzónak, még akkor is, ha eunuchot
kell csinálnom magából.
A férfi kemény arcán lassú, édes mosoly jelent meg.
– Micsoda határozottság. Bár jobban örülnék, ha annyira nem lelkesedne azért, hogy meg-
fosszon attól a bizonyos testrészemtől. – Odament a nőhöz. – Megsérült az arca – mondta
gyengéden, és megcirógatta. Lara testében szétáradt a forróság az érintés nyomán. – Máris
fájdalmat okoztam. Bocsáss meg, Lara.
Jurado azt mondta, hogy Ricardo nagyon férfias férfi. Valóban, a férfiasság ott lángolt a
tekintetében. Megduzzadt az ajka, pirosság terült el az arcán, és szinte hallani lehetett a szív-
verését. Lara alig bírta levenni a tekintetét erről a vágytól duzzadó férfitestről. A hangja még
saját magának is furcsán csengett.
– Már… nem fáj.
– Nem? – kérdezte Ricardo, miközben tovább simogatta a sérült arcot. Összefonódott a te-
kintetük. Hirtelen úgy érezte, nincs elég levegő a cellában. Lara sem kapott levegőt, de nem
tudta elkapni a tekintetét. Úgy érezte, mintha pillanatokon belül kitörne a vihar.
– Akkor jó – mondta Ricardo, és elvette a kezét. – Nagyon szeretnélek megóvni minden
fajdalomtól Lara, de nem tudlak. Nem árulhatom el – mélyet sóhajtott. – Ha baj lesz, nem
hagyhatom, hogy a fájdalmad megérintse a lelkemet.
– Tudom. – Végre sikerült máshová néznie. – És nem áll szándékomban olyan helyzetbe
sodorni magam, hogy az a dagadt disznó bánthasson. Lehet, hogy Paco Renalto meg a hadse-
reg fanatikusokból áll, de nem akarok mártír lenni.
Ricardo arcáról eltűnt a komolyság, és félig mosolyogva így szólt:
– Akkor azt hiszem, a lehető legrosszabb helyre jöttél. Mi a fészkes fenét keresel itt?
– Tartoztam neked. – Ricardo nem vette le róla a tekintetét. Lara megvonta a vállát, és
folytatta. – Az öcsém Brett Clavel. Annak az egységnek volt a vezetője, amit…
– Ismerem Brettet – szakította félbe Ricardo.
– Nem voltam biztos benne, hogy emlékezni fogsz rá. – Lara a fal felé fordította a tekinte-
tét. – Rengeteg amerikai jött ide, hogy harcoljon érted.
– Nem értem, hanem Saint Pierre-ért – javította ki. – És a választás jogáért.
Lara keze ökölbe szorult.
– Nem, miattad – mondta mérgesen. – Te vagy a mindenük. Azt hiszed, Brett otthagyta
volna a főiskolát és idejött volna harcolni Paco Renaltóért? Brett azt hiszi, hogy te még a ví-
zen is tudsz járni. A rohadt életbe, meg is halhatott volna.
– Megvetsz engem – állapította meg Ricardo.
– Bretten kívül soha nem volt senkim és semmim. Nem hagyom, hogy meghaljon, vagy
megnyomorodjék csak azért, mert megszédült tőled. Nem tartozik ide.
– De te sem.
– Jönnöm kellett. Megmentetted az életét.
Ricardo kényszeredetten elmosolyodott.
– Engem hibáztatsz azért, hogy ilyen helyzetbe került a testvéred.
– Ez volt az egyetlen módja annak, hogy… – mély lélegzetet vett. – Azt hiszem, azért jöt-
tem, hogy kicsikarjak belőled egy ígéretet.
– Attól félek, pillanatnyilag nem vagyok olyan helyzetben, hogy ígéreteket tehessek.

12
 – De ha kiszabadulsz, akkor megteheted. – Felnézett a férfira. – Azt szeretném, hogy ígérd
meg, hogy amikor Brett visszajön Saint Pierre-re, akkor elküldöd.
Ricardo elmosolyodott.
– Az embernek önmagának kell döntéseket hoznia.
– Neki nem. Mit számít neked, hogy egy katonával több vagy kevesebb?
– Egy katonával több, az semmi. De egy emberrel több, az minden. Nem fogok beleavat-
kozni az öcséd életébe. Neki kell meghoznia a saját döntéseit.
– A jog, hogy választhass – mosolyodott el keserűen Lara. – Szarok a filozófiádra. Az az
egy érdekel, hogy az öcsém biztonságban legyen.
– Én az összes testvéremet biztonságban akarom tudni. Biztonságban, az otthonukban, tá-
vol a fegyverek zajától. Talán egy napon sikerül. – Leült a nő mellé az ágyra. – Lara, nem
ígérhetem meg ezt neked.
Micsoda önfejű, makacs ember! Pedig az arcán a keménységnek semmi jele nem mutatko-
zott. Csak szomorúnak, elbátortalanodottnak nézett ki, és Lara érezte, hogy kezd megenyhül-
ni a férfi irányában. Pedig nem szabad megenyhülnie. Meg kell győznie, hogy a szavát adja.
– Akkor addig kell noszogatnom téged, amíg meg nem ígéred.
Ricardo elmosolyodott.
– Még sosem láttam olyan nőt, aki ennyire ragaszkodna az akaratához. Mindig ilyen hatá-
rozott vagy?
Lara gyorsan, keményen bólintott.
– Az ember csak akkor jut egyről a kettőre, ha kitűz maga elé egy célt, és nem enged belő-
le.
– Semmi kétség nem fér hozzá, hogy ezt hosszú évek tapasztalata mondatja veled. Hány
éves vagy, Lara?
Lara felkapta a vizet Ricardo pimasz hangsúlyán.
– Idősebb vagyok, mint amennyinek kinézek. Azért néznek mindig fiatalnak, mert kicsi
vagyok.
– Hány éves vagy?
– Huszonegy.
Ricardo magában eleresztett egy káromkodást.
– És Paco ideküldött?
– Brett öt perccel fiatalabb, mint én. Neked sem okozott gondot, hogy felvedd abba az is-
tenverte hadseregbe. Miért kellett volna Renaltónak húzódoznia attól, hogy engem alkalmaz-
zon?
– A seregben legalább van esélye az embernek. A Kolostor az más.
Lara nagyot nyelt. A haragja elszállt, ahogy a félelem erőt vett rajta.
– Renalto szerint van esélyünk a menekülésre.
– Talán. – Ricardo kutakodva nézett a nő arcába. – Hogy a pokolba nem állított meg sen-
ki? Nincs családod?
Lara megrázta a fejét.
– A szüleim elváltak, és az anyu meghalt, amikor tizenkét évesek voltunk. Az apámat nem
érdekelték a gyerekei, és meglépett a világ végére rögtön a temetés után. Brett és én az elkö-
vetkező négy évet intézetben töltöttük. – Megvonta a vállát. – Mit számít a családi hátterem?

13
Mindenképpen eljöttem volna. A nőknek nincs joga a szabad választáshoz a te bátor, új vilá-
godban?
– De igen. – Ricardo elhúzta a száját. – De a férfiaknak is joguk van hozzá, hogy úgy hatá-
rozzanak, hogy megvédik őket.
Lara meglepetten ránézett, majd kitört belőle a kacagás.
– Mi ez? Valami új, liberális szexizmus?
– Azt sosem állítottam, hogy az életfilozófiám ellentétben áll az alapvető emberi vágyak-
kal és ösztönökkel.
Lara hitetlenkedve megrázta a fejét. A férfi nem csak makacs, de még képes arra is, hogy
teljesen lefegyverezze.
– Azt hiszem, amíg ki nem jutunk innen, addig a túlélési ösztönre kell minden figyelmün-
ket fordítani.
Ricardo összevonta a szemöldökét.
– Nem fér a fejembe, hogy Paco miért küldött ide csak azért, hogy figyelmeztess.
Lara arcáról lehervadt a mosoly, és elfordította a tekintetét.
– Azt akarta, hogy készülj föl.
– Túl nagy kockázat a számodra. – Felállt, és ismét az ablakhoz lépett. – Istenem, két nap
nagy idő.
– Ha arra gondolsz, hogy már öt hónapja itt vagy, két nap semmiség.
– De az elmúlt öt hónapban nem voltam összezárva egy kétszer három méteres cellában
egy félig meztelen nővel – mondta feszülten. – Jurado nem hülye. Nagyon jól tudja, hogy fel
vagyok húzva.
Lara érezte, hogy egész testében elvörösödik. Szinte lángolt a bőre. Érezte, megfeszül a
melle, és megkeményednek a mellbimbói.
– Nézd, sajnálom. – Ricardo hangja mély volt és kimért. – Nem kell félned tőlem. Nem
foglak bántani. Csak arról van szó, hogy nagyon… kívánatosnak talállak. Ha segítesz, kibír-
juk ezt a két napot.
– Segíteni fogok – mondta remegő hangon a nő. – Nehéz helyzetben vagyok, és semmi
okot nem látok arra, hogy miért kellene többnek lennünk, mint barátoknak.
– Tényleg? – nevetett fel Ricardo. – A fény sebességével tudtodra adhatnám, ha… – Nem
folytatta tovább, de amikor legközelebb megszólalt, látszott, hogy uralkodik az érzelmein. –
Igazad van. Nincs semmi okunk rá. – Szünetet tartott. – Az őr most már bármelyik pillanat-
ban itt lehet. Nagyon figyelj. A beszélgetésünk csak általános témáról folyhat. Soha, egyetlen
nevet vagy helyet ne említs. Ne ellenkezz az őrökkel: tedd, amit mondanak. Félnek Juradótól,
de ha az ember felhúzza őket, nem rettennek vissza egy-két rúgástól. Rendben?
Lara bólintott.
– Nem teszek semmit, ami csökkentené az esélyeinket. Én is legalább annyira szeretnék
kiszabadulni innen, mint
Felemelte a tekintetét, és a lányra mosolygott.
– Komoly kislánynak nézel ki. – Eltűnt a mosoly az arcáról, amikor a tekintete a nő telt
kebleire tévedt. – Majdnem.
Lara szeme tágra nyílt a csodálkozástól. A férfi pillantásától úgy érezte, hogy a combjai
között valami meleg, édes bizsergés veszi kezdetét. Mi van vele? A férfi minden szavára,
minden mozdulatára válaszolt a teste.

14
 – Jobb lenne… ha nem bámulnál így rám. Kellemetlenül érzem magam tőle.
– Amióta beléptél a cellába, azóta próbálok nem rád nézni – mondta mély hangon. – Ez az
átkozott pokolfészek nem valami nagy, és ahányszor felnézek – az ajtóra pillantott –, jön az
őr.
Lara is hallotta a lépteket és megkönnyebbült. Legalább az a mikrofon valamiféle falat
emel kettőjük közé. Ricardo egyre nagyobb hatással volt a testére és a lelkére, aminek nem
nagyon örült.
– Igen – mondta Ricardo kedvesen.
Lara kérdően nézett rá.
A férfi a szemébe nézett, és mindent tudóan elmosolyodott.
– Egy darabig segíteni fog, de nem sokáig. Csak magunkra számíthatunk, querida1.
Honnan tudta, hogy mire gondol? Larában egy pillanatra felmerült, hogy talán mégiscsak
igazak a Ricardo Lázaróról szóló legendák. De aztán elvetette ezt a lehetőséget. Egyszerűen
csak jól tudott olvasni az emberek arcából és mozdulataiból. Brett is mindig azt mondta, hogy
minden érzelme az arcára van írva.
– Már elég régóta csak magamra számíthatok – mondta csendesen Lara.
– Én is. – Ricardo hangjába kimerültség és magányosság vegyült. – De azt hiszem, most
minden erőmet latba kell vetnem.
Mielőtt Lara válaszolni tudott volna, az ajtóban fordult a kulcs, és belépett az őr az új mik-
rofonnal.

1
drágám

15
 2.
Az őrnek több mint egy órájába került, hogy felszerelje az új mikrofont. Ez alatt az idő
alatt Lara némán ült az ágyon, és minden izma megfeszült az idegességtől. Borzalmasan me-
leg volt. Úgy érezte, hogy a fehérre meszelt falak úgy árasztják magukból a meleget, mintha
sütőben ülnének. Érezte, hogy a tarkóján csorog az izzadság. Hogy bírhatta ki ezt Ricardo öt
hónapon keresztül?
A szeme sarkából a férfira nézett. Úgy tűnt, a meleg egyáltalán nem zavarja. Még nem is
izzadt. Mozdulatlanul ült az ablak alatt a földön, felhúzott térdekkel. Feszülten figyelte az őr
mozdulatait. Úgy tűnt, teljesen leköti ez a tevékenység.
Lara tekintete fel-alá járkált a cellában. Nem volt valami sok látnivaló. A cella most is
olyan csupasz és barátságtalan volt, mint azokban az években lehetett, amikor a Kolostorban
még szerzetesek laktak. A tábori ágyon egy aprócska párna, egy vékony, koszos matrac, és
egy durva vászonból készült lepedő volt. A szemben lévő fal mellett állt a mosdóállvány, egy
rozsdás kék lavórral. Az ablak rácsai közt beözönlő napfény csíkokat rajzolt a köves padlóra.
Semmilyen személyes tárgyat nem látott. Egyetlen könyv vagy ruhadarab sem volt a szobá-
ban, ami elvonhatná a fogoly figyelmét. Ricardo említette, hogy papírt és ceruzát sem kapott.
– Hogy lehet ezt itt kibírni? – kérdezte hirtelen.
Ricardo ráemelte a tekintetét.
– Ez luxuslakosztály ahhoz a helyhez képest, ahol először tartottak fogva. Jurado szerint
most kényelemben élek. Minden este levisznek a fürdőszobába, és lezuhanyozhatok. Hetente
kétszer kimoshatom a ruháimat. Naponta egyszer kapok enni. Mit kérhetne az ember ennél
többet?
– De itt nem lehet semmit csinálni.
Ricardo elmosolyodott.
– De a gondolkodást nem tilthatják meg. Hadjáratokat tervezek, és edzem a memóriám.
Még verseket is írok.
– A költő katona – mondta Lara.
Ricardo grimaszolt.
– Ezt szajkózza a rádió.
– A rádió és a tévé imád téged – bólintott Lara.
– A reklám csak segíti a forradalmat. Vannak barátaim az Egyesült Államokban, meg Eu-
rópában, akik tesznek róla, hogy az egész világ tudja, mi folyik itt. Meg lennél lepve, ha tud-
nád, hogy most milyen kevés ország szállít fegyvereket a juntának, mióta a televízió olyan
helyekre is felhívja a figyelmet, mint például a Kolostor. Két éve itt minden cella tömve volt.
Mostanra Jurado már csak a kedvenc rabjait tartja itt, a saját szórakoztatására.
– Így hagyod, hogy a támogatóid kihasználjanak.
– Megéri. – Egy időre elhallgatott. – Amikor egyetemista voltam, költő akartam lenni.
Úgy képzeltem, semmi mást nem fogok csinálni egész életemben, csak gyönyörű verseket
írok, amelyek megrázzák a világot.

16
 – Az emberek azt beszélik, hogy a könyved megrázta a világot.
– Az emberek, de nem te.
– Nem olvastam a könyved. Nem az én világom.
– Milyen a te világod, Lara?
– Én sosem akartam megváltani a világot. Csak azt szeretném, ha lenne valami, ami az
enyém, amire támaszkodhatok. Majd egyszer egy kisvárosban fogok élni, egy tó partján, lesz
néhány közeli barátom, meg egy csomó kutyám. – A padlóra nézett. – Én sosem kezdenék
forradalmat.
– Azt hiszem, nincs igazad.
Lara felkapta a fejét. Ricardo arcán halvány mosoly ült.
– Nem a legnagyobb lázadók alkotják egy forradalom gerincét, hanem a csendes tömeg.
Ha a fa kész lángra lobbanni, akkor elég egy apró szikra ahhoz, hogy begyújtsa.
– És szerinted én lennék a szikra?
Ricardo elgondolkodva nézett a nőre.
– Azt hiszem, hogy egy olyan nő, aki ilyen helyzetbe hozza magát, mint te, olyan tüzes,
hogy akár egy egész országot is lángra tudna lobbantani.
Lara nagyot nyelt, és az őrre nézett, aki szemmel láthatóan a munka végéhez közeledett.
– Mindjárt elkészül. Mostantól vigyáznunk kell a nyelvünkre.
– Semmit nem mondtunk, amit Jurado ne hallhatott volna.
Lara meglepetten vette észre, hogy Ricardónak igaza van. A beszélgetésük baráti volt,
majdnem semleges, és mégis úgy érezte, mintha minden szónak különös fontossága lett vol-
na.
– Most mit fogunk csinálni?
– Várunk.
Lara lassan a fehér falnak támasztotta a hátát.
– Én nem igazán tudok fejben verset írni, az emlékezőtehetségem pedig pocsék. Beszél-
gethetnénk?
Ricardo megint az őrre nézett.
– Ha nem kell közben rád néznem, akkor igen. Hol a pokolba szerezted ezt a ruhát?
Lara teste megint fellángolt.
– A rendelőben adták, miután… megvizsgáltak.
– Ja igen, a vizsgálat. – Ricardo keze ökölbeszorult. – Bántottak?
– Nem, de azért nem volt minden szabályszerű – nevetett fel Lara idegesen. – Megijesztet-
tek.
Az őr visszatette a mikrofont a polcra, és bekapcsolta. Aztán anélkül, hogy egy pillantást
vetett volna a két rabra, sarkon fordult, és kiment a cellából.
Lara elégedetten nézett a kis fekete tárgyra. Hirtelen úgy érezte, levetkőztették, megfosz-
tották az önállóságától.
– Ne foglalkozz vele – mondta Ricardo. – Attól, hogy lehallgatnak az életedbe, még nem
leszel kevesebb. – Hirtelen csillogni kezdett a szeme. – Ellenkezőleg. Először kell érned egy
bizonyos szintet ahhoz, hogy ilyen alakok, mint ez a Jurado, megpróbáljon ezzel a módszerrel
tehetetlenné tenni.

17
 Ez volt a második alkalom, hogy Ricardo minden nehézség nélkül kitalálta, mi jár a fejé-
ben. De most ez nem zavarta, inkább hálát érzett iránta. Úgy érezte, hogy az, hogy Jurado
hallgatózik, egyáltalán nem fontos, csak a börtönparancsnok aljasságát mutatja.
– Te érted el ezt a szintet – mondta Lara. – Én csak társulok hozzád.
– Társulsz? – nevetett fel Ricardo. – Jurado is pontosan ezt tervezi. Nem is tudtam, hogy
egyetértesz vele.
Lara elvörösödött, amikor megértette Ricardo viccét. Úgy érezte, amióta ebben a cellában
van, semmi mást nem tesz, csak elpirul.
– Tudod, hogy nem…
– Tudom – szakította félbe Ricardo, és eltűnt az arcáról a mosoly. – Bocs, de az anyám
részben ír származású. Néha felébred bennem a szenvedélyes kelta vér. – A mikrofonra né-
zett. – Nagyon is jól tudom, hogy nem akarsz itt lenni, és én sem akarom, hogy itt legyél.
Ricardo azt akarta, hogy Jurado megértse, nincs közöttük egyáltalán semmi. Meg akarta
védeni. Lara tudta, hogy erről van szó, mégis, szinte fájtak a férfi szavai.
– Örülök, hogy megértjük egymást – mondta.
– Igen. – Ricardo gondterhelten hátradöntötte a fejét, és becsukta a szemét. – Kétségtelen,
hogy megértjük egymást.

Szürkületkor két őr lépett be, hogy elvigye őket a folyosó végén lévő fürdőszobába zuha-
nyozni. Az egyik az a bajuszos őr volt, aki kicserélte a mikrofont, a másik pedig egy magas,
csúnya, sasorrú férfi. Ricardo suttogva megszólalt, amikor elérték a fürdőszobát.
– Ne félj, nem lesz semmi baj. Ne vegyél tudomást róluk. Parancsuk van, hogy nem érhet-
nek hozzád.
– Hogy érted… – Nem tudta befejezni á mondatot. A magasabbik őr kinyitotta az ajtót, és
belökte a vécébe. Ricardo nem jött be utána, csak az őr. Rögtön megértette, mit akart Ricardo
mondani.
Miután elvégezte a dolgát, a kárörvendően mosolygó őr kinyitotta az ajtót és intett, hogy
kövesse. Ahogy elhaladt az őr mellett, a férfi obszcénul megsimogatta. Lara szinte repült a
zuhanyozóba. Legszívesebben behúzott volna egyet az undorító őrnek. Olyan szélsőségesen
tehetetlen helyzetbe akarta hozni, mint amilyenben ő volt. Azt kívánta, hogy…
A zuhanyfülke szemmel láthatóan egy ember számára készült, és az az egy ember már el is
foglalta.
Lara megnedvesítette az ajkát a nyelvével, amikor megpillantotta a zuhany alatt álló, mez-
telen Ricardót. Aranybarna volt a bőre, és nagyon izmos volt. A mellkasa háromszög alakban
szőrös volt, a szőrzet a köldökénél elvékonyodott, aztán pedig körülölelte férfiasságát. Gyor-
san a férfi arcára nézett.
– Nem számítottam… erre.
Ricardo elmosolyodott.
– Miért nem? Jurado megmondta, hogy mindent együtt fogunk csinálni.
Az őr kiáltott valamit spanyolul, és közelebb lökte Larát a zuhanyfülkéhez.
– Azt mondta, hogy vetkőzz le, és gyere be a zuhany alá. Tedd, amit mondott. – Ricardo
elfordult, és a zuhanyrózsa felé fordította az arcát. – Mindjárt vége lesz. Lara azt hitte, hogy
nem lehet már megalázóbbat kitalálni, ami a vécében történt, de tévedett. Mély levegőt vett,

18
levette a vékony ingecskét, és a földre dobta. Berohant a zuhany alá, hogy elkerülje az őrök
tapogató kezeit. A pillantásukat úgysem tudta elkerülni. Belépett a hideg víz alá, és hátat for-
dított az őröknek. Elkeseredetten Ricardo arcára nézett.
– Utálom. Utálom őket. – Érezte, hogy könnyek folynak arcán. Nem tudta, hogy most dü-
hében, zavarában, vagy félelmében sír. – Szeretnék…
– Csss, tudom – mondta Ricardo, de nem nézett rá. – Gondolj valami másra.
Lara a férfi mellkasára nézett, és mélyet sóhajtott. Most vette csak észre, hogy a férfi bőre
tele van apró karcolásokkal.
– Mit…
– Jégcsákány. Ez Jurado egyik kevésbé kifinomult módszere. – Masszírozni kezdte Lara
haját a szappannal. – Bár jobban szereti az áramütéseket.
Lara hányingert érzett.
– Nagyon sajnálom.
– Miért? Már túl vagyok rajta.
Lehet, hogy már a kínzásnak vége, de Lara kételkedett benne, hogy az emléket ki lehet tö-
rölni Ricardo fejéből.
– Szégyellem magam. Itt sírok, mint egy hülye, csak azért, mert bámulnak. Miközben te…
– Csönd – mondta kedvesen a férfi, és tovább masszírozta a fejbőrét. – A legkifinomultabb
megaláztatások fájnak a legjobban. Bár be kell ismernem, hogy míg ott ültem, vezetékekkel a
testemen, nem osztottam ezt a nézetet. – Úgy fordult, hogy a víz kimoshassa Lara hajából a
szappant. Aztán megfordította, hogy háttal álljon neki. – Azt mondtad, szeretnél kutyákat.
Milyen kutyát akarsz?
– Kuvaszokat. Nagy, szőrös kuvaszokat. Azoknak külön személyisége van. – Hallotta,
hogy az őrök röhögnek, de nem nézett rájuk. – Nem bírom. Mikor mehetünk már ki innen?
– Hamarosan megunják – suttogta Ricardo. – Vagy annyira felizgulnak, hogy elkapnak
egy, a börtön szolgálatában álló putát2. – Kicsit arrébb állította Larát, hogy beférjen rendesen
a vízsugár alá. – Gyerekkoromban egy nagy labradorom volt. Mindenhová együtt jártunk.
– Nekem sosem volt állatom. Akartam egyet, amikor kikerültünk az intézetből, de mind-
ketten főiskolára mentünk, így nem lett belőle semmi.
– Milyen főiskolára jártál?
– Jogra. Ügyvéd szeretnék lenni. Mindig is… Még mindig engem néznek?
– Igen – mondta mély hangon Ricardo. – És engem. – Hátrébb lépett. – Jurado nagyon
elégedett lesz a jelentésükkel.
Lara teste megfeszült, amikor ráébredt, mire gondol a férfi.
– Pedig azt hittem, a hideg zuhany jó…
– Öt hónap után nem használ semmit. Úgy érzem, hogy mikor hozzám ér egy vízcsepp,
rögtön gőzzé válik. Te viszont tiszta libabőr vagy. El tudod képzelni, mennyire szeretnélek
megérinteni?
– Hogy hívták a kutyádat?
– Nem emlékszem rá. – Elkeseredetten felnevetett. – Semmire sem emlékszem.
Most már Lara sem érezte hidegnek a vizet. Alig érezte már az őrök kíváncsi pillantását.
Ricardo nem ért hozzá, de érezte, hogy csak néhány centiméter választja el a testüket. Milyen

2
prostituált

19
csodálatosan néz ki a hosszú, fekete haja, a vékony, de izmos teste és a napbarnított bőre. Mi-
ről is beszélgettek? Ja, a kutyákról. Milyen hülye egy téma!
– Nem jó kutyát tartani nagyvárosban – mondta nagy nehezen. – Nincs elég hely nekik a
futkározáshoz.
– Mi nem városban laktunk. A családomnak volt egy farmja a sziget egyik csücskében.
Van egy anyajegy a derekadon.
– Tényleg? Nem is tudtam.
– Nagyon aprócska. – Ricardo olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett hallani a hangját. –
Pont ott, ahol olyan édesen kezd kigömbölyödni a feneked. – Elcsendesedett egy pillanatra. –
A víz mintha kifényesítené a testedet, csillog a bőröd mindenütt.
Lara érezte, hogy megtelnek a keblei. Felgyorsult a lélegzése, és összeszorult a gyomra.
Hirtelen nevetést hallott, és az őrök pergő beszéde ütötte meg a fülét.
– Mit mondanak?
Ricardo egy darabig nem válaszolt, majd rekedten megszólalt.
– Azt mondják, hogy készen állsz. Hogy magamévá kellene tennem, mint ahogy egy cső-
dör magáévá teszi a kancát. Hogy szét kellene tárnod a lábad, nekem meg mélyen beléd kel-
lene hatolnom. Hogy hülye vagyok, ha tovább várok.
Édes istenem, gondolta Lara, tényleg készen állok. Hogy lehet, hogy ilyen hevesen reagál-
jon a férfi közelségére ilyen körülmények között? Amikor megszólalt, furcsán fojtott volt a
hangja.
– Ez nem én vagyok. Nem akarom. Ki kell mennünk innen.
Hallotta maga mögött a férfi szaggatott lélegzését.
– Nagyon is igazad van. Én megyek ki először és felöltözöm. Addig maradj itt, amíg nem
szólok neked. Túlságosan el lesznek foglalva azzal, hogy engem cseszegetnek, így nem fog-
nak bántani.
Lara érezte, hogy egyszerre minden kihűl körülötte. Ricardo már nem volt mellette. Be-
csukta a szemét és felnyújtózott. Megpróbálta becsukni a fülét is, hogy ne hallja az őrök rö-
högését.
– Lara.
Felemelte a fejét és összefonta a kezét a mellkasa előtt.
– Lara, most.
Megfordult és kirohant a zuhany alól. Ricardo néhány lépésnyire állt tőle, a lenge ingecs-
kével a kezében. Lara megpróbálta figyelmen kívül hagyni az őröket, csak Ricardo arcát ku-
tatta kétségbeesetten.
A férfi rámosolygott, vigasztalóan és gyengéden. Feladta rá a vékony ruhácskát. Nem
mintha sokat takart volna. Egészen rátapadt nedves testére.
– Jól van, nagyon jól csináltad. Nagyon bátor voltál, querida. – Ricardo lágyan kisimította
a haját az arcából, aztán pedig kicsavarta belőle a vizet. Lara eközben érezte, hogy a férfi di-
csérő szavai valami furcsa büszkeséggel töltik el. Mintha kitüntetést kapott volna a tetteiért.
Ricardo halkan megszólalt: – Most már vége.
Tényleg vége? Talán a megaláztatásnak igen. De valami más pontosan most kezdődött el.
Ha ne is testileg, de lelkileg egyesültek ott a zuhany alatt. Az, hogy együtt alázták meg őket,
együtt ébredt fel bennük a vágy, és együtt kellett azt megtagadniuk maguktól, olyan szoros

20
köteléket vont köréjük, amiről Lara még álmodni sem mert volna. Még sosem érzett ilyen
erős kötődést senki iránt. Úgy érezte, nem tudja a szemét levenni Ricardóról.
– Nem lenne szabad megérintened, ugye? – suttogta.
– Nem. Így nem. – Elengedte a nő haját. – A vággyal nincs semmi baj. De a gyengédség…
– Hirtelen elfordult. – Nem, nem lett volna szabad ezt tennem. – Kinyújtotta a kezét. – Gyere
velem. Maradj nagyon közel hozzám, és siess. – Megkeményedett az ajka. – Nagyon gyorsan
vissza kell jutnunk a cellába. Nem hinném, hogy most el bírnám viselni, ha megérintenének.
Lara a férfi kezébe csúsztatta a kezét. Ricardo megszorította.
Erő.
Biztonság.
Kötődés.

A cella ajtaja becsukódott mögöttük, és így már nem hallották az őrök megjegyzéseit. A
cellában már sötét volt, csak a hold világított be a rácsok között.
Lara csak homályosan tudta kivenni a sötétben a férfi alakját. Ricardo odalépett az ablak-
hoz, háttal a nőnek. Kinyújtotta a kezét és erőszakosan megrángatta a rácsot, mintha csak ki
akarná szakítani a helyéből.
– Köszönöm – mondta csendesen Lara.
– Mit? – kérdezett vissza Ricardo. – Hogy nem erőszakoltalak meg az őrök szeme láttára?
Még azért annyira nem sikerült elállatiasodnom.
– Nagyon kedves voltál hozzám. Segítettél nekem.
– Pedig nem a személyednek szólt. Nem érdekelsz. Nem érdekelhetsz.
Lara mozdulatlanul állt a cella közepén és a férfi gerincét nézte. Ricardo lehajtotta a fejét,
és az ablakmélyedésre támasztotta a homlokát. Ez a mozdulat kimerültséget sugallt, és ez
bántotta Larát.
– Tudom, hogy nem nekem szólt, de megkönnyítetted számomra azt a szörnyű helyzetet
és…
– Feküdj le – mondta fojtott hangon a férfi.
Lara tétován állt a szoba közepén. Nem akart lefeküdni. Oda akart menni a férfihoz és meg
akarta vigasztalni. Nagyon magányosnak tűnt.
– Gyerünk – sürgette Ricardo.
– Te hol fogsz aludni?
– A padlón. Hozzászoktam. Bárhol tudok aludni.
Lara lassan megindult az ágy felé.
– De tiéd lesz a párna.
Ricardo elengedte a rácsot és a nő felé fordult.
– Nincs szükségem…
– Tiéd lesz a párna – ismételte Lara makacsul, és odadobta neki a párnát. – Egy ilyen nap
után azt hiszem, kaktuszágyon is tudnék aludni.
– Ezt ne mondd túl hangosan. Jurado képes elvinni az ágyat, és kaktuszokat behozatni ide.
Lara kinyújtózott az ágyon és becsukta a szemét. A nappali forróság eltűnt, és az ablakon
befújó hűvös széltől megremegett.
– Ugye Saint Pierre szigetén nincsenek kaktuszok?

21
 – Jurado repülővel hozatna néhányat – mondta Ricardo. – Miért reszketsz?
– Honnan tu… – nem folytatta. Lassan hozzá kell szoknia, hogy Ricardo olvas a gondola-
taiban, és mindent észrevesz. – Vizes a ruhám. Nem vártam meg, míg megszáradok.
A férfi egy pillanatig hallgatott.
– Emlékszem. – Lara mozgolódást hallott. – Vedd le.
– Mi?
– Nem szabad megbetegedned ebben a pokolfészekben. Az én ingem száraz. Vedd fel ma
éjszakára.
– És te nem fogsz megfázni?
– Én nem törődök a hideggel. – Odadobta az inget. – Vedd fel.
Lara eleinte tétovázott. Aztán felült és levette a nedves ruhát. Ricardónak igaza volt: nem
szabad megbetegednie, amikor így is elég veszély fenyegeti. Felvette az inget és állig be-
gombolta. Még mindig meleg volt az ing Ricardo testétől, és szappan- meg izzadságszaga
volt.
– Hogyhogy nem törődsz a hideggel?
– Vannak rá módszerek, hogy az ember kizárja a külvilágot. Koncentráció az egész.
Lara kiterítette a vizes ruháját a földre, és megint kinyújtózott az ágyon.
– Olyan, mint a jóga?
– Olyasmi. Jóga, meg önhipnózis. Megvan a saját módszerem rá.
Tehát így élhette túl a kínzást.
– Mindent ki tudsz zárni?
Csönd.
– Nem, nem mindent.
Megint furcsán felforrósodott a levegő. Lara ugyanazt a szédülős, meleg izgalmat érezte,
mint a zuhany alatt, amikor tudta, hogy Ricardo kívánja. Őrület. Nem normális dolog, hogy
így érez Ricardo Lázaro iránt. Hiszen a férfi élete gyökeres ellentéte volt annak, amit ő szere-
tett volna.
– Az isten szerelmére, aludj már.
A nő hallotta, hogy Ricardo gyorsabban veszi a levegőt, mint eddig, hallotta, mennyire fe-
szült a hangja. Becsukta a szemét, de így még rosszabb volt. Így az összes többi érzékszerve
élesebb lett, mindent jobban érzékelt. Azt mondogatta magának, hogy csak az ing illatát érzi,
nem a férfiét. Másfél méter választotta el őket, így lehetetlenség, hogy érezze Ricardo testme-
legét.
– Nagyszerű ötlet. Jó éjt, Ricardo.
Ricardo leült az ablak alá a földre és felhúzta a térdét.
– Buenos noches3, Lara.
Olyan gyengéden mondta ki a nevét, hogy szinte muzsika volt a nő számára. Lara össze-
gömbölyödött és megpróbált nem a férfira gondolni. Micsoda érzékenység és micsoda erő! A
költő katona.
Nem szabad hagynia, hogy Ricardo ekkora hatással legyen rá. Csak egyetlen dolog miatt
jött ide, hogy segítsen neki kiszabadulni, és megígértesse vele, hogy Brettet nem veszi vissza
a hadseregbe. Nem szabad hagynia, hogy érzelmeket és vágyakat ébresszen benne. Csak azért

3
Jó éjszakát

22
van ez az egész, mert ennyire össze vannak zárva. Csak ezért reagál ilyen szokatlanul rá.
Nem akarta, hogy ez a találkozás az érzelmeit is megzavarja. Nem számított rá, hogy ilyen
rövid idő alatt is kialakulhat kettőjük között egy kapocs. De azt nem lehet tagadni, hogy meg-
történt.
Megpróbálta ellazítani az izmait és mély levegőket venni. Minden rendben lesz. Csak a
következő két napot kell kibírnia, és aztán mehet vissza abba a világba, amit szeret és megért.
Csak negyvennyolc órát kell kibírnia.

A nő még mindig nem aludt.

Ricardo szinte érezte Lara feszültségét, és egyre keményebben szorította össze a kezeit.
Lara csak azért jött, hogy segítsen neki. Ő pedig nem egy vadállat, aki engedelmeskedik az
ösztöneinek.
De annyira kívánja.
Pedig Lara szinte még gyerek. Egy bátor gyerek, aki merészen belépett abba a világba,
aminek a borzalmairól fogalma sem lehet.
A gerincének hullámzó vonulata, ahogy eléri nedves, kimondhatatlanul nőiesen gömbö-
lyödő fenekét…
Egy nőnek is joga van kiválasztania a szeretőjét, és Larának nem hagytak választást.
Nem fogja elutasítani. Lehet, hogy először tiltakozna, de nem olyan nehéz ráébreszteni egy
nőt, hogy mennyire kész van már a szeretkezésre.
Csábítás? Akkor meg hol van az életfilozófia? A csábítás ugyanúgy megfosztaná Larát
szabad akaratától, mint az erőszak.
Mindene sajgott. Meg akarta érinteni, be akart hatolni a combjai közé, és hallani akarta,
amikor Lara felkiált a gyönyörűségtől.
És ezzel Jurado győzne. A kezében lennének.
Paco holnapután támad. Jurado addigra nem lehet biztos abban, hogy elég erős kötődés
alakult ki közöttük. Addig nem fog tenni semmit.
Úristen! Annyira eluralkodott volna már rajta a gonoszság, hogy hagyná Larát szenvedni,
ha esetleg Jurado mégis hamarabb sort kerít a kínzásra?
Nem!
Összeszorította a fogát és beleharapott az ajkába. Érezte, hogy kiserken a vére.
Csak a következő két napot kell kibírnia.

– Elvágtad a szádat – mondta Lara, és a férfi alsó ajkát vizsgálgatta. – Ezt eddig észre sem
vettem.
– Semmiség. – Ricardo bekapta az utolsó falat dinnyét is, ami a tányérján volt. – Edd meg,
ami a tányérodon van. Ma nem kapsz többet enni.
– Nem vagyok éhes. – A cellában újra elviselhetetlenül meleg volt, alig lehetett levegőt
kapni. Eltolta magától a tányért. – Nem valami magas a fehérjetartalma.
– Olcsóbb, ha gyümölcsöt szednek az őserdőben. Általában hetente egyszer kapok húst. –
Ricardo összeszedte a tányérokat és az ajtó mellé tette őket. – De az elég is.
– Mit csinálunk ma egész nap?

23
 – Amit mindennap csinálni szoktam. – Ezzel nekilátott fekvőtámaszozni. – Először is tor-
na.
Lara az ágyról figyelte. Még mindig rajta volt a férfi inge, így jól megfigyelhette Ricardo
izmait. Végtelennek tűnő ideig tornázott.
– Ezt mindennap csinálod?
– Naponta többször is. A tornától vér megy az agyamba, és éberebb leszek. Az eltunyulás
az egyik legnagyobb veszedelem ilyen helyzetben. – Ricardo teste izzadságtól csillogott, de a
lélegzésén nem lehetett észrevenni a fáradtságot. Mikor végre befejezte, mosolyogva hátra-
dőlt és így szólt: – Most te jössz.
– Kösz, nem kérek belőle. Én jobban szeretek hetente kétszer vagy háromszor elmenni az
egyetemi uszodába.
– Gondolhattam volna, hogy úszol. Az úszók izmai finomabbak. – Szemügyre vette Lara
vádliját és meztelen combját. – Kecsesebbek.
Az utolsó szó súlyosabb volt, mint a többi. Lara csak nagy nehezen tudta megállni, hogy le
ne rántsa magáról a férfi ingét. De aztán győzött a józan ész. Lehajolt és felvette a földről a
vékony ruhát, amit tegnap terített ki száradni.
– Most már megszáradt. Ha becsukod a szemed egy pillanatra, akkor visszaadom az inge-
det.
Ricardo szófogadóan becsukta a szemét, és a kőfalnak támasztotta a fejét.
– Nem aludtál valami jól az éjszaka.
– Nem – válaszolta Lara, miközben kigombolta az inget. – Honnan tudod?
– Én sem aludtam valami jól.
Lara felvette a ruhát és megigazította a derekánál.
– Azt mondtad, nem zavar, ha a földön kell aludnod.
– Azt hiszem, tévedtem.
– Most már kinyithatod a szemed.
Ricardo kinyitotta a szemét és rámosolygott.
– Azt hiszem, az ingemben jobban tetszel.
Lara szándékosan nem nézett a szemébe. Lehajolt az ingért, és odadobta a férfinak.
– Egyikünknek sincs valami nagy ruhatára. Nem adhatod nekem az inged. – Leült az ágyra
és beletúrt a hajába.
– Gondolom, hajkeféd sincs.
Ricardo megrázta a fejét.
– Mondjuk nem is feltételeztem. Milyen furcsa, hogy az ember természetesnek veszi, hogy
van hajkeféje, és nem is gondol bele, hogy… – észrevette, hogy Ricardo nézi. – Miért nézel
így rám?
– Hogy? – kérdezte a férfi, és a padlóra szegezte a tekintetét. – Csak néztelek.
Lara végignézett magán. Ráébredt, hogy mivel felemelte a kezét, hogy megfésülködjön, a
ruhája egészen a testéhez tapadt. Gyorsan leengedte a kezét, és sietve megpróbált valami té-
mát váltani. – Nem veszed föl az ingedet?
– Még nem – mondta a férfi, és felnézett a padlóról. – Még érződik rajta az illatod.
Lara teste megrázkódott, és egy pillanatra elakadt a lélegzete. Ricardo megint a padlóra
nézett, és egyik kezével megragadta az inget.
– Játsszunk szójátékokat! – javasolta.

24
 – Szójátékokat?
Ricardo kihúzta magát.
– Ez legalább lefoglal bennünket. Eltereli a gondolatainkat. – Összevonta a szemöldökét. –
Barkochbázni fogunk. Gondoltam. Kérdezz.
Lara remélte, hogy Ricardo nem arra gondolt, amire ő.
Ricardo arcáról eltűnt a komorság. Csibészesen elmosolyodott és némán ingatta a fejét.
Már megint kitalálta, mire gondolt. De ettől a fejingatástól mintha sokkal vidámabb lett volna
a világ. Lara leült az ágyra és visszamosolygott rá.
– Élőlény?

25
 26.
– Csaltál – mondta Lara, és vádlón nézett Ricardóra. – Mindenki úgy gondol a bálnára,
hogy az hal.
– Pedig emlős állat – mosolyodott el Ricardo. – Nem jól kérdeztél. Ne hibáztass azért,
mert halnak hitted a bálnát. Mi a fenét tanítottak neked azon a főiskolán?
– A bálna a tengerben úszik. Miért kellene azt gondolnom, hogy… – megállt, és elnevette
magát. – Jézusom, milyen hülye hiba volt. Rendben, megfogtál.
– Éppen ideje volt, hogy beismerd. Még sosem láttam ilyen makacs nőt, mint te.
– Nem szeretek veszíteni.
– Ez nyilvánvaló. – Elgondolkodva nézett a nőre. – És nem is nagyon szoktál veszíteni. Jól
vág az eszed. Azt hiszem, ma döntetlen lett.
Lara bólintott.
– De én győztem volna, ha nem jut eszedbe az a nyavalyás bálna.
Egyre hosszasabban sütött be a nap a cellába. Lara meglepetten vette észre, hogy már késő
délután lehet. Szinte repült az idő. Rengeteg szójátékot játszottak, míg végül visszatértek a
barkochbához. Annyira belejött a játékba, hogy teljesen elfelejtette hol is van, és milyen ve-
szélyek leselkednek rá.
Ricardo elfeledtette vele. Az elmúlt órákban egészen új oldaláról ismerhette meg a férfit.
A humora megnevettette, az esze csodálatra késztette, a lelkesedése pedig kimozdította de-
pressziós hangulatából.
– Hogy csinálod? – kérdezte váratlanul. – Hogy csinálod, hogy nem hagyod, hogy zavar-
jon az, hogy itt vagy? Még csak egy napja vagyok ebben a cellában, de már megőrültem vol-
na, ha nem segítettél volna rajtam.
– Mindig vannak apró örömök, amik elvonják az ember figyelmét. Ha nem segítettem vol-
na neked, akkor magadtól jöttél volna rá.
– Én ebben nem lennék olyan biztos.
– Én meg biztos vagyok benne.
– Miért?
Ricardo vidáman elmosolyodott.
– Mert nem szeretsz veszíteni.
Lara is elnevette magát.
– Ezt ugye nem tagadhatom? De ez nem az a fajta… – nem folytatta, amikor meghallotta a
közeledő lépések zaját. Megfeszült a teste, és az ajtóra nézett.
– Nyugalom – mondta Ricardo, és felült. – Lehet, hogy semmi az egész.
– Vagy valami. Élőlény?
– Ügyes – mondta tisztelettel Ricardo. – A nevetés mindig meg fog védeni a vesztéstől,
Lara.
Kulcsot tettek a zárba.
– Megpróbálom ezt nem elfelejteni. Bár azt hiszem, elég… – Jurado lépett be a cellába,
két őr kíséretében.
– Igen, élőlény – mondta határozottan Ricardo.

26
 Lara elnevette magát, pedig érezte, hogy a félelem szorongatja a torkát.
– Nagyon vicces – mondta Jurado, és végignézett a két foglyon. – Úgy látom, az egész na-
potok nagyon vicces volt.
– Ha nem akartad, hogy szórakozzunk, miért nem csatlakoztál hozzánk ahelyett, hogy
hallgatóztál? – kérdezte Ricardo, és kinyújtotta a lábát. – Ha valaki meglát téged, rögtön el-
megy a kedve a szórakozástól.
– Nem azért hoztam ide neked ezt a nőt, hogy gyerekjátékokat játsszatok – monda Jurado
féktelen dühvel a hangjában. – Olyanok voltatok, mint két susmorgó kisgyerek.
– Sajnálom – vonta meg a vállát Ricardo. – Talán úgy gondolok rá, mint egy gyerekre.
Most nem kell mást tenned, mint megvárnod, hátha megváltoztatom a véleményemet.
– És lesz hozzá türelmem? – kérdezte Jurado, és megszorította Lara csuklóját. – Nem sze-
retek várni. – Felrántotta a nőt. – Tegnap este a zuhanyozóban nem úgy gondoltál rá, mint
egy gyerekre. Az őreimnek van szeme.
Ricardo minden izma megfeszült, ahogy Lara ijedt arcára nézett.
– Rám haragszol, nem rá. Engedd el.
– Ó, arról szó sem lehet. Azt hiszem, rá kell hogy ébresszelek, kinek a kezében van itt a
hatalom. – Az ajtó felé húzta Larát. – Az őrök nem úgy gondolnak rá, mint egy gyerekre.
– Ne! – kiáltotta Ricardo és felpattant. Az arca nyugodt volt, de az izmai eszelős táncot
jártak. Nagy erőfeszítésébe került, míg megnyugodott. – Jó. Beismerem, hogy kívánatosnak
tartom. Elég ennyi, Jurado?
– Természetesen nem. Ettől még velem jön.
Lara már úgy remegett, mint egy nyárfalevél. Jurado ismét az ajtó felé rántotta. Nem fo-
gok sírni, mondta magának. Ez az egész csak azért volt, hogy megtörjék Ricardót, és Jurado
azt akarja, hogy sírjon és könyörögjön.
– Azt akarod, hogy térden állva könyörögjek? – kérdezte rekedten Ricardo. – Rendben,
megteszem. Neki nincs semmi köze a háborúnkhoz. Ne bántsd, Jurado.
– Semmi légy szíves vagy kérlek? – gúnyolódott Jurado.
– Kérlek – mondta Ricardo összeszorított fogakkal.
– Ez nem elég. Hagyok neked időt arra, hogy eldöntsd, mennyire becsülöd ezt a nőt.
– Mit akarsz csinálni vele?
– Találd ki – mondta Jurado gonoszul csillogó szemmel. – Ismersz. Mit gondolsz, mit te-
szek vele?
– Jurado, rohadj meg. Ne merd…
Az ajtó becsapódott és Jurado a folyosóra terelte Larát.

A nap utolsó sugarai világították meg a cellát, amikor három óra elmúltával Jurado vissza-
hozta Larát.
Ricardo rögtön Lara arcára nézett, de Jurado nem hagyta, hogy szóhoz jusson. Odalökte
hozzá a lányt.
– Hiányzott, Lázaro?
Ricardo nem vette le a szemét Lara arcáról.
– Úgy néz ki, mint akivel rosszul bántunk? – Jurado térdre kényszerítette a nőt Ricardo lá-
bainál. – Nekünk úgy tűnt, hogy elég vonzóvá tettük – mondta, és megérintette Lara selymes

27
haját. – Megfürdettük, beillatosítottuk, és addig fésültük a haját, amíg csillogni nem kezdett.
Ennél több figyelmességet még az Egyesült Államok legjobb szépségszalonjában sem kapha-
tott volna. És mindezt érted, Lázaro.
– Tényleg ezt tették veled? – kérdezte kétségbeesetten Ricardo. – Szólalj meg, Lara.
Lara bólintott.
– De elég volt. – Megrázkódott. – Rám tették a kezüket.
Jurado elkezdte kigombolni a gombokat Lara ingecskéjén.
– Nem értékelte igazán a törődésünket. Nem tudja, milyen engedékeny voltam vele szem-
ben, ugye, Lázaro? – Széttárta a nő ruháját, hogy kivillanjon a melle. – De tudod, mennyivel
rosszabb is történhetett volna. Ugye milyen szép mellei vannak? Nem akarod megérinteni?
– Nem.
– Szerintem akarod – mosolyodott el Jurado. – Ha te nem érinted meg, akkor majd meg
fogom én. Szeretnéd látni, hogy átölelem?
– Jurado, egy szép napon megöllek.
– Milyen erőszakos vagy. – Jurado arcáról eltűnt a mosoly. – Érintsd meg.
Ricardo mozdulatlanul állt és Larát nézte. Jurado hangja olyan volt, mint egy korbács.
– Érintsd meg. Öleld át.
Ricardo letérdelt Lara elé.
– Sajnálom – suttogta. – Istenem, mennyire sajnálom.
– Tudom – súgta vissza könnyes szemmel. – Nincs semmi baj.
Ricardo nem vette le a tekintetét Lara szeméről, ahogy lassan becsúsztatta a kezét az inge
alá, és megfogta a mellét.
Lara becsukta a szemét és remegve felsóhajtott, ahogy Ricardo tenyere megérintette. Azt
hitte, ki fogja rázni a hideg a borzalomtól, de Ricardo érintése nem is hasonlított az őrökére.
Gyengéd volt és kedves.
– Látom, tetszik – mondta elégedetten Jurado. – Tudtam, hogy tetszeni fog.
– Fogd be a pofád, Jurado – mondta dühösen Ricardo. – Megkapod, amit akarsz.
– Ez még kevés. Úgy néz ki, mint egy érzéki kis angyalka, akinek aranyból van a haja.
Hogy állhatja meg egy férfi, hogy ne vigye az ágyába? Azt hiszem, tőlem is nagy teljesít-
mény volt, hogy ellenálltam.
– Tűnj el, és hagyd őt békén. Nem bántottad már eleget?
– Hamarosan kettesben hagylak benneteket. Nincs finom illata?
– De – felelte rekedten Ricardo.
– A melle nagyon szép. Milyen érzés megfogni?
Ricardo nem válaszolt.
– Nem kell választ adnod. Látom magam is. Lázaro, ez az öt hónap betett neked. – Lara
hallotta, hogy Jurado az ajtó felé indul. – Most itt hagylak benneteket. Élvezzétek a helyzetet.
– Az ajtóban megtorpant. – Ma éjszaka élvezni fogod, Lázaro. Nekem nem elég gyors ez a
tempó. Éjfélig kapsz haladékot. Ha nem elég élénk és lelkes, akkor viszem az őrök közé.
Lara kinyitotta a szemét, amikor Jurado mögött becsapódott az ajtó. Ricardo arca sokkal
sápadtabb volt, mint eddig bármikor.
– Tényleg nincs semmi bajod? – kérdezte aggódva.
Lara bólintott.

28
 – Nem volt valami kellemes, de lehet, hogy Juradónak igaza van. Rosszabb is történhetett
volna. – Lenézett Ricardo kezére, ami még mindig a mellén nyugodott. Megremegett, amikor
észrevette, mennyivel sötétebb a férfi bőre az övénél. Elöntötte az arcát a pír, és megkemé-
nyedett a mellbimbója.
Ricardo követte a nő pillantását, és egy pillanatig megkövülten bámulta a mellét, majd las-
san kihúzta a kezét az ing alól. Lara melle fázott Ricardo kézmelege nélkül. Gyorsan így
szólt:
– Köszönöm, hogy megpróbáltad visszatartani őket. Nem lehetett valami könnyű azzal a
vadállattal alkudozni.
– A büszkeség semmit sem jelent, amikor… – elkezdte begombolni Lara ingét. – Ennél
sokkal többet is megtettem volna érted.
Ricardo keze remegett. Lara felnézett rá.
– Tényleg jól vagyok. Nem kell miattam aggódnod.
– Aggódni? – Megfogta Lara arcát. – El tudod képzelni, mit éreztem, míg itt vártam rád
tehetetlenül? Míg nem tudtam, mit tesznek veled?
Lara idegesen a mikrofonra nézett.
– Légy óvatos. Jurado mindjárt visszatér az irodájába.
– Még van egy vagy két percünk. Nem érted? Túl késő, az isten verje meg. Megfogott.
Lara bólintott.
– Tudom, hogy megfogott.
– És be kell ismernem, hogy az egyik felem örül, hogy megtehetem azt, amit akarok. –
Hangja szenvedésről tanúskodott. – Milyen ember vagyok én?
– Nagyon is emberi. – Lara megpróbált nyugodt maradni. – Rendben van, Ricardo. Tud-
tam, hogy ez megtörténhet, ha idejövök.
– Tudtad? – Meggyötört arccal nézett a nőre, majd a füléhez hajolva suttogni kezdett. –
Holnap reggelig kell távol tartanunk legalább. A szex semmit nem jelent Jurado számára, és
elég nehezen tudja elhinni, hogy ezzel nem mindenki van így. Biztos akar adni nekem néhány
napot, hogy jobban kötődjek hozzád, miután… – elgondolkodva megsimogatta a nő arcát. –
De ezek után minden gyengédségre keselyűként csapna le. Nagyon óvatosnak kell lennünk.
Érted?
– Értem. – De Ricardo nem értette, és Lara remegve gondolt arra a pillanatra, amikor meg
kell értenie. Leült a sarkára és ránézett. – Azt hiszem, nincs sok választásunk.
Ricardo megrázta a fejét.
– Jurado nem blöfföl. Azért vitt el téged három órára, hogy biztos lehessen benne, hogy az
ő elvárásainak megfelelően cselekszem. Hogy tudjam, nincs több esélyem.
– Azt hiszem, akkor azt kell tennünk, amit ő akar.
Ricardo káromkodott egyet. Lara elvörösödött.
– Ha meg tudod tenni. Gondolom, rendelésre szeretkezni nem olyan egyszerű dolog.
– Ó, hogyne tudnám – nevetett fel keserűen Ricardo. – Higgy nekem, meg tudom tenni.
Annyira fel vagyok húzva, hogy meg tudtam volna tenni Jurado szeme láttára. És ez a vadál-
lat ezt nagyon is jól tudta.
Lara is tudta. Még csukott szemmel is érezte a férfi testéből sugárzó olthatatlan vágyat. A
férfi vágyát és a sajátját.
– Akkor neked nem lesz nehéz…

29
 – De neked nehéz lesz – szakította félbe Ricardo. – A fenébe is, hiszen szűz vagy. Mi van,
ha bántalak?
Lara reszketve elmosolyodott.
– Nem hinném, hogy te annyira tudnál bántani, mint Jurado őrei.
– Nagy perspektíva – mormolta Ricardo. – Nem lenne szabad, hogy ez történjen veled.
Miért nem tudok tenni valamit?
Lara érezte, mennyire szenved a férfi, és szerette volna megvigasztalni.
– Ne kínozd magad tovább. Nem rombolod le ezzel az életemet. A szüzesség napjainkban
nem jelent semmit. Csak eddig valahogy nem volt időm elveszíteni.
– Ez nem „semmi” annak a férfinak, aki… – mélyet sóhajtott. – Megpróbálom megköny-
nyíteni neked.
Lara a szemébe nézett.
– Most?
Ricardo megrázta a fejét.
– Nem kell sietni. Éjfélig még van időnk. Nem akarok azonnal produkálni. Ki fogjuk ta-
lálni, hogy mit kell tenni, hogy ne veszítsük el a játszmát. – Váratlanul elmosolyodott. – Ígérj
meg valamit. Azt akarom, hogy feledkezz el a mikrofonról, Juradóról és arról, hogy hol va-
gyunk.
Lara megvadulva nézett vissza rá.
– Hogy tehetném ezt meg?
– Koncentrálj. Már egyszer elfeledkeztél róla, amikor délután játszottunk. – Komolyan a
nő szemébe nézett. – Nem akarom, hogy úgy emlékezz rá, mint egy szörnyűségre – elhalkult
a hangja. – Tedd meg a kedvemért, por favor4.
Lara nem tudta elkapni a tekintetét. Ricardo hirtelen megváltozott: már nem az a csendes,
nyugodt férfi volt, akit megismert, amikor belépett a cellába. Mintha csak lekapta volna va-
lamiről a leplet, amit eddig nem mutatott meg. Most az az ember állt előtte, aki emberek ezre-
it állította maga mögé egyetlen pillantásával, egyetlen mondatával. Úgy érezte, bekerült Ri-
cardo bűvkörébe.
– Mit akarsz, mit tegyek?
– Képzeld el.
A lenyugvó nap rózsásra festette az eget, és ebben a rózsaszín fényben a cella is barátságo-
sabbnak tűnt. Ricardo vonásai már nem látszottak tisztán a halvány fényben, de lángoló, feke-
te tekintete szinte égette Larát. Még ki lehetett venni arcának körvonalait, és húsos, vágytól
duzzadó ajkát. Milyen szép férfi!
– Mit képzeljek el?
– Azt, hogy a szeretőd vagyok. – Gyengéden kisimított a lány arcából egy hajtincset. – És
hogy nincs háború, nincs forradalom. Egy olyan világban vagyunk, ahol az az egyetlen prob-
léma, hogy a haragos apák meg akarják védelmezni a lányaikat az ifjaktól, akik el akarják
ragadni őket. – Puhán megcsókolta az orrát. – Menj, ülj le az ágyra, querida.
Lara felállt és álmodozva az ágyhoz lépett. Az utolsó nappali fények a cellának ezt a részét
nem világították meg, és tudta, hogy Ricardo valószínűleg csak egy hatalmas árnyat lát belő-
le. Letérdelt az ágyra és ránézett a halovány fényben ülő férfira.

4
légy szíves

30
 – És te elraboltál engem haragos apámtól?
Ricardo bólintott.
– Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak, tudtam, hogy meg kell kapnom téged. Az
apád a szomszéd farm tulajdonosa, és minden nap láttalak, ahogy kilovagoltál és aranyhajad
csillogott a napfényben. Az elmúlt héten minden egyes nap végignéztem, ahogy kilovagolsz
apád piros tetős casajától5 a mezőre, és vártam, hogy mikor érsz el a tó partjára, ami apád
farmját elválasztja az enyémtől. – Elhalkult a hangja. – Tudtam, hogy tisztességesen kellene
udvarolnom, de ma délután leszálltai a lóról a tó partján, és rám néztél. Ettől a pillantástól
mindent elfelejtettem. Azt hiszem, te is mindent elfelejtettél.
– Igen – suttogta Lara. – Még sosem éreztem így.
– Mit éreztél, querida?
Lara nem válaszolt.
– Mondd el. Próbálj meg tettetni. Képzeld el…
Lara megrettent attól, hogy túlságosan beleélje magát ebbe a képzelgésbe. Ennek ellenére
válaszolt a kérdésre, amin ő maga is meglepődött.
– Azt éreztem, hogy a részem vagy, az a részem, aminek létezéséről eddig nem is tudtam.
– Akkor jól tettem, hogy megvesztegettem a szolgálót, hogy engedjen be ma éjjel a háló-
szobádba.
– Ott vagyunk?
– Téged is minden bizonnyal elszédített a szerelem – mondta kedvesen Ricardo. – Nem
ismered fel a díszrácsot az ablakodon, amit apád tettetett oda, hogy távol tartsa az udvarlói-
dat? Vagy a levélzöld perzsaszőnyeget, amin ülök?
Lara szinte látta a szőnyeget.
– De miért ülsz a földön?
– Hol ülhetne máshol egy udvarló, mint szíve hölgyének lábánál? – Mély hangon így foly-
tatta: – És még nem merlek megérinteni.
– Miért nem?
– Biztos akarok lenni abban, hogy te is annyira kívánsz engem, mint amennyire én kíván-
lak téged. – Elkezdte kigombolni az ingét. – Te még nem ismered a szenvedélyt, és óvatosnak
kell lennem, nehogy fájdalmat okozzak neked.
– És mégis belopóztál apám házába, hogy elvedd a leányságom?
– Mint Rómeó tette Júliával. Az apád azt hiszi, hogy túl vad vagyok az ő kedves lányához.
– És az vagy?
Ricardo levette az ingét. Aranybarna bőre fényesen csillogott.
– Igen.
Lara mély levegőt vett és végignézett a férfin. Ricardo fekete haja a vállára omlott, az iz-
mai erőtől duzzadtak. Vadnak és féktelennek nézett ki, egyáltalán nem olyan volt, mint az az
ember, akit megismert.
– Akkor miért hagyjam, hogy elcsábíts?
Ricardo felállt és kigombolta a nadrágját.
– Mert te nem az a szelíd, kedves lány vagy, akinek az apád gondol. De nem is az, akinek
gondolod magad.

5
ház

31
 – Pedig én ismerem magam legjobban.
Ricardo gyorsan vetkőzött.
– Akkor miért nem vagy megbotránkozva, hogy levetkőztem előtted? – Meztelenül a nő
felé fordult. – Tetszem neked, Lara?
– Igen – mondta Lara és megköszörülte a torkát. Elnehezedett a melle, amikor arra gon-
dolt, milyen kellemes és izgató volt Ricardo érintése.
– Szeretnéd tudni, milyennek talállak téged? – kérdezte mozdulatlanul állva Ricardo. – De
azt hiszem, tudod. Hiszen ma délután is tudtad, amikor levettelek kis paripádról és hozzád
dörgölőztem, mint egy vágytól felhevült oroszlán. Még mindig hallom azokat a nyávogássze-
rű hangokat, amiket akkor hallattál.
– Nem emlékszem, hogy ilyesmit tettem volna.
– Akkor emlékeztetnem kell rá. – Odaállt a nő elé. – Azt hajtogattad egyfolytában: „Ricar-
do, querido. Szeretlek.” Hozzám bújtál és átöleltük egymást. Akkor és ott akartalak magamé-
vá tenni.
Lara megremegett és felforrósodott a combjai köze.
– És miért nem tetted?
Ricardo lassan simogatni kezdte Lara arcát.
– Mert te a szívem hölgye vagy, nem pedig a kurvám. Neked szaténlepedő és orgonaillatú
szoba dukál. El akartalak vinni a saját farmomra, de féltél apád haragjától. Így inkább én jöt-
tem el hozzád. – Most már a nyakát cirógatta. – És mindennap el fogok jönni hozzád.
Lara megkövülten felnézett a férfira. Tényleg érezte az orgonaillatot, gondolta tehetetle-
nül. És ez a férfi a szeretője, aki minden kockázatot vállalt, hogy emlékezetessé tegye számá-
ra ezt az éjszakát. Ezt suttogta:
– Miért?
– Mert minket egymásnak teremtett a sors. – Ricardo finoman benyúlt a nő inge alá. Meg-
remegett a keze. – Te hozzám tartozol. – Hüvelykujjával megérintette a nő mellbimbóját. La-
ra úgy érezte, mintha lángra lobbant volna. – És én hozzád tartozom.
Ricardo elvette a kezét és lehajolt, hogy finoman, édesen megcsókolja.
– Vegyük le a ruhád, Lara. A szerelmesek között nem lehetnek határok. Ugye?
– Igazad van. – Lara álmatagon térdelt az ágyon, miközben Ricardo levette róla a vékony
ruhát. Most már majdnem egészen besötétedett. Ricardo az ágyra térdelt és nekitámasztotta
Lara hátát a falnak. Majd lassan széttárta a lábát, és megmarkolta legrejtettebb testrészét.
Odahajolt hozzá és újból megcsókolta.
A nyelvével feltérképezte a száját, miközben a keze kíváncsian fedezte fel Lara bozontját.
Lara felnyögött az érzések kavalkádjától, Ricardo felemelte a fejét és rámosolygott.
– Igen, ez az én vad szeretőm. – Az ujjai egyre mélyebbre hatoltak. Lara hozzádörgölőzött.
Ricardo lélegzése felgyorsult. – Kívánj, Lara.
Lara tényleg kívánta. Tűzben égett a teste. Összeharapdálta az ajkát, hogy nehogy kicsúsz-
szanak a száján a gyönyör kiáltásai. Úgy érezte, mintha átszakadt volna benne egy gát, és
minden, ami feltornyosult mögötte, Ricardo felé rohanna.
– Ricardo, ez… – egyre gyorsabban vette a levegőt, amikor Ricardo fölé térdelt. – Igen,
igen.
– Most? – suttogta Ricardo. – Querida, lehet, hogy fájni fog. Igaza van az apádnak. Túl
vad vagyok hozzád.

32
 – Nem, nem vagy az. – Lara megmarkolta a férfi vállát, mintha attól félne, hogy az ott
hagyja. – Kívánlak, Ricardo.
– Kívánsz? – suttogta a férfi, és egészen közel hajolt hozzá. – Akkor légy az enyém, Lara.
Egy lökéssel behatolt Lara testébe, és a kiáltását az ajkaival némította el. Aztán megállt,
hogy Lara ismerkedjen az érzéssel.
Hihetetlen élmény volt. Teljesség, forróság, éhség.
Felemelte a fejét és lenézett a nőre. Mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt, az arcvoná-
sait a vágy egészen megváltoztatta.
– Ha fáj, szólj, hogy hagyjam abba. Én azt nem érezhetem.
Lara megrázta a fejét. Nem talált szavakat.
Ricardo mélyet sóhajtott. És akkor elkezdett mozogni, először lassan, aztán egyre inkább
szabadjára engedte a vadságát. Lara üdvözölte a vihart, előre-hátra csuklott a feje, miközben
Ricardo megfogta a fenekét, és minden egyes lökésnél felemelte.
Lara tudta, hogy nyög és sikítozik, de nem tudta abbahagyni. Nem tudott mást tenni, mint
hogy válaszolt a vad ritmusú lökésekre. Csodálatos érzések kerítették hatalmukba, de még
többet akart.
– Most, querida – suttogta Ricardo. – Hagyd, hogy megtörténjen!
Lara becsukta a szemét. Egyre fokozódott az ütem. Magas fű, szaténlepedők, orgona és a
sötétben közeledő szeretője.
A szeretője…
Egyszer csak megszűnt körülötte a világ, megfeszült a teste és úgy érezte, minden ezernyi,
gyönyörűen csillogó darabra törik.
– Ricardo!
Ricardo torkából ősi kiáltás hangzott fel, majd vonaglani kezdett a teste a gyönyörtől. Rá-
borult a lányra, hevesen dobogott a szíve és szaggatottan vette a levegőt. Ösztönösen átölelte
a nőt, és beletemette az arcát Lara vállába.
A szeretője…
– Jó – suttogta Lara. – Most már jó.
– Igen? – kérdezte halvány elkeseredéssel a hangjában Ricardo. – Akkor miért nem tudok
lemászni rólad? Itt akarok maradni és… – Megfeszítette az izmait. – Édes istenem, itt akarok
maradni. Erre vártam attól a pillanattól fogva, amikor először megláttalak.
– Amikor kis paripámon lovagoltam feléd – mondta álmodozva Lara. Nem, ez nem igaz,
ez csak Ricardo tündérmeséje volt. Amikor megszólalt, rekedtes volt a hangja. – Tudod, hogy
majdnem elhittem?
– Én is. – Megsimogatta Lara halántékát. – Jó volt neked, querida?
– Igen. Több, mint jó. Csodálatos.
– Akkor mutathatok mást is? – kérdezte és megcsókolta a vállát. – Nem tudok betelni ve-
led. Ígérem, hogy te is akarni fogod.
Máris akarta, legnagyobb meglepetésére. Talán mégiscsak olyan vad, mint amilyennek Ri-
cardo nevezte. Nem, az csak az álombeli nő volt – egy nő, akinek az otthona egy piros tetejű,
fehér falú casa.
De az a melegség, ami megremegtette a testét, már nem képzelődés volt. Szorosan átölelte
Ricardo vállát, és a derekára kulcsolta a lábát.
– Gyere és mutasd meg!

33
 Jurado és az őrök éjfél körül jöttek Laráért, és csak annyi időt hagytak neki, hogy magára
kapja a ruháját. Ricardo felpattant az ágyról.
– Rohadj meg, Jurado. Azt mondtad, hogy…
– Nyugodj meg, Lázaro – szakította félbe Jurado. – Nem fogom bántani… még. Nagyon
élveztem a műsorotokat, és nagyon elégedett vagyok a teljesítményeddel. Viszont várok még
egy kicsit, hogy ne legyen már számodra visszaút. Csak meg kell győződnünk róla, hogy nem
csupán színjátékot hallottunk tőletek. Meg kell vizsgálnunk.
– Az isten szerelmére, nem szükséges ezt megtennetek. Már nem…
Az ajtó becsapódott. Magára maradt. Mennyire félhet most Lara.
Ettől a gondolattól felfordult a gyomra. Nem bírta elviselni azt a gondolatot, hogy Lara
egyedül van, fél. És azok a dagadt disznók fogdossák.
Úgy érezte, meg kell ölnie valakit.
Az ablakhoz lépett. Larát az orvosi szoba felé vezették az őrök.
Tehetetlenségében majdnem kettészakadt. Érezte, hogy forró könnyek mossák az arcát.

Lara a karjaiba rohant, amint kinyílt a cella ajtaja.

– Vissza akarok menni – zokogta. – Ricardo… Ricardo szorosan átölelte. ,
– Jézusom, te jéghideg vagy.
– Fázom. Úgy érzem, sosem fogok felmelegedni. Hideg fémből volt az asztal, és egy csu-
pasz villanykörte világított a fejem felett. – Hevesen megszorította a férfit. – Undorító volt.
Undorítóbb, mint először.
– Csss, tudom.
– Minden undorító volt. Úgy éreztem, hogy szemetet lélegzek be. Vissza akarok menni.
Ricardo felkapta és odavitte az ágyhoz. Lara még mindig reszketett a hidegtől.
– Vissza az Egyesült Államokba?
– Nem. – Becsukódott a szeme. – Miért akarnék oda visszamenni? A farmra akarok visz-
szamenni.
Ricardo meglepetten megtorpant. Lara majdnem sokkos állapotban volt, ami nem volt
meglepő azok után, ami történt vele.
– Nem mehetsz… – nem folytatta. Mára eleget találkozott már Lara az undorító valóság-
gal. Egy kis fantáziálás nem árthat. Leült vele az ágyra, és ringatni kezdte. – Lara, újra itt va-
gyunk a farmon.
Lara könnyűnek és nőiesnek érezte magát Ricardo karjaiban, és egy pillanatra újra fellob-
bant benne a most már ismerős vágy. Bár legkevésbé most szexre volt szüksége. Csak mene-
külni akart a mocsokból. Szerette volna biztonságban érezni magát, szeretett volna szabad
lenni.
– Milyen magas a fű itt a tó mellett – suttogta.
– A ciprusfához kötöttük ki a lovainkat – kezdte a mesét Ricardo, és simogatni kezdte Lara
haját. – Ma egy kosár ennivalót hoztál magaddal. Nevetsz, és azt mondod, hogy ne terítsem a
piros kockás terítőt a hangyabolyra. Fehér tündérrózsák ringatóznak a tavon, a labrador pedig
a tó partján egy mókust üldöz.
– Igen, emlékszem a labradorra. Nem is mondtad, hogy hívják.

34
 – Jamie-nek. – Ricardo a nő halántékának nyomta az ajkát. Érezte, hogy elárasztja a gyen-
gédség. – Jamie-nek hívják, és nagyon szeret téged.
– Tényleg? – Lara még közelebb húzódott a férfihoz. Egy pillanatig gondolkozott, majd
megszólalt: – Biztos azt hiszed, hogy nem vagyok normális. Tudom, hogy nem igaz az egész,
Ricardo. De azt szeretném, ha egy kicsit igaz lenne. Igaznak kell lennie.
– Akkor igaz. Igaz az egész. Csukd be a szemed, látni fogod. – Finoman becsukta a nő
szemét. – A nap melengeti az arcodat és ettől elálmosodsz. Betakarlak, hogy szundikálhass
egy kicsit, mielőtt visszamegyünk a farmra.
– Az apám elkap minket, ha visszaviszel.
– Dehogy, hát nem emlékszel? A mi farmunkra. Már megesküdtünk. Két héttel ezelőtt a
falusi kápolnában. Hozzám tartozol.

Lara lassan, békésen ébredezett. Kinyitotta a szemét és Ricardót látta maga előtt. A férfi
elmosolyodott.
– Jó reggelt.
– Jó reggelt.
Napfény szűrődött a cellába, és megcsillant Ricardo fekete haján. Milyen különös megelé-
gedettséget érez, ha ránéz a férfira! Mintha már ezredszer ébrednének fel így, együtt.
– Hány óra lehet?
Ricardo az ablakon beszűrődő napfényre nézett.
– Olyan nyolc óra körül lehet.
Nyolc óra. Az éjszakai megrázkódtatások után nem számított rá, hogy ilyen sokáig alszik.
Nincs már sok ideje.
Lara gyorsan felült, letette a lábát a hűvös kőre és idegesen beletúrt a hajába. Mennyire
fél! Mi lesz, ha valami nem jól sikerül?
– Mi a baj? – kérdezte. Ricardo összehúzott szemekkel.
– Mi baj lehetne? – mondta gyengéden Lara. – Hiszen szeretsz.
Ricardo a mikrofonra szegezte a tekintetét.
– Lara, csak tetettem.
– Nem – mondta Lara. – Tudom, hogy szeretsz. Hányszor suttogtad a fülembe az éjszaka?
– Lara, mi a fenét csinálsz?
– Ha szeretsz, nem hagyhatod, hogy bántsanak. – Hisztérikusan felkiáltott. – El kell mon-
danod nekik, amit tudsz. Nem hagyhatod, hogy megint hozzámérjenek. Nekem ehhez az
egészhez semmi közöm.
Ricardo felült, és elsápadt.
– Semmit nem mondtam neked az elmúlt éjszaka, amit ne lehetett volna egy bánatos gye-
reknek mondani.
– Hazudsz – kiáltott fel Lara. – Miért hazudsz nekem? Azt mondtad, hogy ez kettőnk titka,
hogy szeretsz, és hogy örökké szeretni fogsz. Nem akarom, hogy bántsanak. Mondd meg ne-
kik.
Ricardo kétségbeesetten újra a mikrofonra nézett.
– Nem hazudok. Jó kis dugás volt, már szükségem volt rá. Semmit nem jelentesz nekem.
Egyáltalán semmit.

35
 – Ricardo – mondta, és megpróbálta megremegtetni a hangját. Nem kellett nagyon eről-
ködnie: egész testében remegett. – Felmérgesítettelek. Ne haragudj rám. Csak mondd el ne-
kik, amit hallani akarnak, hogy eleresszenek engem. .
Ricardo felpattant és az ablakhoz lépett. Elkáromkodta magát.
– Jurado jön. Isten az atyám, jön. Mi a jó büdös fenét csináltál?
Lara leült az ágyra, és megpróbálta elnyomni az egyre inkább elhatalmasodó félelmet. A
kitervelt akció elindult: most már eső után köpönyeg.
– Amit tennem kellett.
Ricardo odarohant a mikrofonhoz és földhöz vágta.
– A fenébe, mi a szart értesz ezalatt?
Lara a szemébe nézett, és halkan így szólt:
– Nem akartam veszíteni, és ez volt az egyetlen lehetséges mód, hogy nyerhessek. Igazad
volt. Renalto nem tudott volna kiszabadítani a cellából, de a vallatószoba Jurado irodája mel-
lett van. Onnan ki tud vinni bennünket. Azt mondta, ez az egyetlen lehetséges megoldás.
Ricardo hitetlenkedve nézett rá.
– Édes istenem, tudod, mit fognak tenni veled?
– Nem lesz rá idejük. Renalto bármelyik pillanatban megérkezhet.
– A fenébe is, miért nem mondtad el, mit tervezel?
– Renalto azt mondta, hogy nem engednéd…
A cella ajtaja kivágódott. Lara gyorsan becsukta a szemét és sírást tettetett.
– Nem megfelelő társ ő neked, Lázaro – mondta undorral Jurado. – Túl gyenge. Nézd,
hogy nyöszörög és sír, pedig alig értünk hozzá.
– Igazad van – felelte gyorsan Ricardo – nem jelent semmit nekem. Sőt még annyit sem.
– Talán – mondta Jurado –, de mindannyian tudjuk, milyen vonzalmat érzel a tehetetlenek
iránt. Talán mégis jelent számodra valamit. Megnézzük, hátha sikerül valamit kicsiholnunk
belőled. – Odalépett az ágyhoz és megragadta Lara haját. – Hagyd abba ezt a nyöszörgést.
Idegesít.
Lara kinyitotta a szemét, és Jurado kerek arcába nézett.
– Kérem, ne bántson. Ne hagyd, Ricardo, hogy megint hozzám nyúljanak!
– Nincs benne bátorság – mondta undorral Jurado, és elengedte a nő haját. Kimasírozott a
cellából. – Hozzátok mindkettőt. Azt hiszem, először megkorbácsoljuk a kicsikét.
Lara tekintete Ricardóra szaladt. A férfi nem nézett rá, és az arca semmilyen érzelmet nem
árult el, amikor kilökték az őrök az ajtón.

A korbács végigvágódott Lara hátán. A gerince megfeszült. A bőrbilincsek megszorították

a kezét, ahogy megfeszült a teste. Az ötödik vagy hatodik ütés lehetett?

– Nos, Lázaro?
Ricardo semleges hangon szólalt meg.
– Azt csinálsz vele, amit akarsz. Semmit nem jelent nekem.
A korbács megint lesújtott.
Hol lehet Renalto?
A korbács megint lesújtott.

36
 – Semmit nem jelent nekem.
Hányszor mondta már ezt? Lara úgy érezte, hogy ezek a szavak beleégnek a bőrébe, vala-
hányszor lesújt a korbács.
Már nem látott semmit. Forró könnyek potyogtak a szeméből, és minden elhomályosult a
szobában.
– Abba is hagyhatnátok. Miért beszélnék? Ez csak egy nő, akit élveztem néhány órán ke-
resztül.
A korbács megint lesújtott.
Már alig érzékelt a bőre. Talán egy idő után már semmit nem fog érezni.
A szoba egyre sötétebb lett. Géppuska ropogása… Kiáltások.
Tényleg hallotta őket vagy csak képzelődik? Valaki kiszabadította a bőrbilincsekből. Ezt
nem kellett volna, hiszen nem tud megállni a saját lábán.
Összecsuklott.
– Lara…
Ricardo hangja volt, de valahogy furcsán, rekedten szólt.
Megpróbálta felemelni a fejét, hogy ránézhessen.
Túl nehéz volt. Úgy érezte, eltörik a nyaka, ha megmozdítja a fejét.
Mindegy. Úgysem látta volna, mert minden olyan sötét lett hirtelen.
Előrebukott, és elnyelte a sötétség.

37
 38.
Cseppkövek.
Bézs-, barack- és krémszínű cseppkövek lógtak a magas plafonról, mint hatalmas jégcsap-
ok.
– Meglehetősen megrázó lehet erre a látványra felébredni. A katakombákban van.
Lara a hang irányába nézett, és megpillantotta Paco Renaltót. Ráébredt, hogy egy szalma-
zsákon fekszik a padlón. Renalto a földön ült mellette törökülésben.
– A katakombákban? – Megvadulva körülnézett. Egy apró szobácskában volt – már ha egy
cseppkőbarlang termét szobának lehet nevezni. A falra három petróleumlámpát szereltek. A
szobában nem volt semmilyen berendezési tárgy, csak az a szalmazsák, amelyen feküdt. Tud-
ta, hogy valami miatt emlékeznie kellene a katakombákra… Ja, ez volt a jelszó, amivel iga-
zolnia kellett magát a Kolostorban! Hirtelen minden eszébe jutott. Ricardo, a Kolostor, a kor-
bács.
– A katakombák egy egész hegység alatt húzódnak. Tulajdonképpen ez egy összefüggő
barlangrendszer. Ez a lőszerraktár és a főhadiszállás – mondta gyorsan Paco, majd elsötéte-
dett a tekintete. – Hogy érzi magát?
– Szarul – suttogta Lara. – Ricardo?
– Biztonságban van. Ő hozta ide magát.
– Elkésett.
– Tudom. – Paco elkeseredett arcot vágott. – Hosszabb ideig tartott a kinti őröktől meg-
szabadulni, meg elvágni a vezetékeket, mint gondoltuk. Nagyon sajnálom, Lara.
Lara megpróbált elmosolyodni.
– Azt hiszem, nem volt mit tenni.
– Maga sokkal jobb szívű, mint Ricardo. Úgy támadt rám, mint egy őrült. Nagyon bátor
volt, pequeña6.
Lara megrázta a fejét.
– Halálra voltam rémülve.
– De Ricardo azt mondta, hogy még fel sem jajdult, amikor Jurado megkorbácsoltatta.
– Miért kellett volna ennyi örömöt okoznom neki? Tudtam, hogy attól nem hagyná abba,
és csak nehezítettem volna a helyzetet mind Ricardo, mind a magam számára. – Megmozdult
és fájdalmasan összerándult. – Mennyire bántottak?
– Nem okoztak maradandó sérülést. De néhány napig meglehetősen kényelmetlenül fogja
érezni magát. Ricardo azonnal bekötöztette a sebeit, amint megérkeztünk a katakombákba.
– Jurado?
– Sajnos, még mindig él – mondta szomorúan. – Kisurrant a vallatószobából, amikor tá-
madtunk. Nem volt időnk megkeresni. Minél előbb el akartuk hozni magukat onnan.
– Mikor kelhetek fel?
– Amikor elég erősnek érzi magát hozzá.
Lara óvatosan felkönyökölt. Hasító fájdalmat érzett a gerince mentén. Megszédült.

6
kicsikém

38
 – Azt hiszem… még várok vele.
– Gondoltam. – Paco felemelt a földről egy bádogbögrét. – Ezt igya meg.
Lara elvette tőle a bögrét, és kétkedve a tejszerű folyadékra nézett.
– Mi ez?
– Altató. Nagyon gyorsan hat. Mire felébred, sokkal jobban fogja érezni magát.
– Erre iszom. – Felemelte a bögrét és kiürítette. A folyadéknak valami gyümölcsre emlé-
keztető íze volt. Visszaadta Pacónak az edényt és visszafeküdt a hasára. – Hol van Ricardo?
– A főhadiszálláson. Most tervezik a hadjáratot.
Lara nagyot ásított.
– Máris?
– Talán ez lesz a háború utolsó hadjárata. Csak Ricardóra vártunk, hogy legyen vezérünk.
Még több háború, még több erőszak, és Ricardo ott lesz a sűrűjében. Hideg hányingert ér-
zett. Nem volt már elég neki a forradalomból? Hirtelen eszébe jutott Ricardo arckifejezése,
amikor kivezették őket a cellából.
– Haragszik rám.
– Haragszik mindkettőnkre. Mondtam, hogy így lesz. – Paco felállt. – De nagyon ügyes
volt, Lara.
– Tényleg? – Lara úgy érezte, menthetetlenül elalszik. – Olyan volt, mint egy rossz álom.
Olyan tehetetlennek éreztem magam.

Amikor Lara legközelebb felébredt, egyedül volt. Nem tudta eldönteni, mennyit alhatott.
Még mindig nagy lánggal égtek a petróleumlámpák. Tudta, hogy olyan mélyen aludt, hogy
azt sem vette volna észre, ha valaki tízszer bejön utántölteni őket.
Lassan, óvatosan felült. Megkönnyebbült. Még mindig nehezére esett a mozgás, de már
nem szédült. Ledobta magáról a takarót, és fel akart állni.
– Várjon. Segítek.
Egy nyolcéves forma, göndör hajú kisfiú jelent meg a „szoba” ajtajában, és felé sietett.
Ugyanabban a fakózöld egyenruhában volt, mint a többi katona. Csak egy kicsit nagy volt
neki. Gondterhelten összevonta a szemöldökét, ahogy felsegítette az ágyról.
– Nem szabad túl gyorsan mozognia, mert kinyílhatnak a sebei. És akkor Ricardo nagyon
mérges lesz rám.
– Hát te ki vagy?
– Manuel Delguero vagyok. Én fogok magára vigyázni.
Olyan komolysággal mondta ezeket a szavakat, hogy Lara elmosolyodott.
– Tényleg?
Manuel bólintott.
– Nagy tisztesség. Ricardo azt mondta, hogy egy szép napon az emberek legendákat fog-
nak mesélni arról, milyen bátran ment a Kolostorba, hogy megmentse Ricardót.
Lara meglepetten pislogott.
– Ezt kétleném.
Manuel erősen összeráncolta a homlokát.
– Ricardo mondta.
Nyilvánvaló volt, hogy amit Ricardo mond, az maga a törvény Manuel számára.

39
 – És mit csinálsz itt?
– Mondtam: vigyázok magára.
– Nem úgy értettem. Egyáltalán mit keresel itt a katakombákban? Hol vannak a szüleid?
– Meghaltak – felelte semleges hangon. – Mindenki meghalt. A junta emberei ölték meg
őket, és Ricardo ide hozott, hogy élhessek.
– Sajnálom.
– Ó, nem emlékszem rájuk. Akkor még csecsemő voltam.
Most sem vagy sokkal több, gondolta Lara.
– És itt laktál a katakombákban?
A fiú bólintott.
– Egy ideig Mariánál laktam a közeli faluban, de három évvel ezelőtt Ricardo elküldte
hozzánk Pacót, hogy hozzon bennünket ide. Maria a doktornak segít. – Hangja megtelt büsz-
keséggel. – Én pedig Ricardónak segítek. Azt mondta, szüksége van rám.
– Nem volt jobb a faluban élni, mint itt?
Manuel hitetlenkedve nézett rá. .
– Katona vagyok. A forradalomnak szüksége van rám. Ricardónak szüksége volt rám.
– Értem. – Nem értette. Nem értette azt a világot, amelyben a fiatalok, mint Brett, tolóko-
csiba kerültek, és kisgyerekek katonák lettek. – Nos, nekem is szükségem van a segítségedre.
Koszos vagyok, és ez a ruha, ami rajtam van, csupa rongy. Megfürödhetek valahol, és kap-
hatnék tiszta ruhát?
Manuel lelkesen bólintott.
– Ezért vagyok itt, hogy vigyázzak magára, és kielégítsem az igényeit.
Lara fájdalmasan elfintorodott.
– Így legalább nem kell puskával járnod. – A fiúhoz lépett, a hideg kőtől megrázkódott. –
Cipő. Tudnál nekem valami cipőt keríteni?
– Bízzon csak mindent rám, señorita7! – Bátran búcsút intett. – Minden kívánságát teljesí-
tem.
Igaza lett. A föld alatti tavacska, ahová elvezette, jéghideg volt ugyan, de kristálytiszta.
Segített neki leszedni a kötést a hátáról, hozott neki sampont, szappant, törülközőket, mosdó-
kesztyűt, és illedelmesen hátat fordított, amíg fürdött. Amikor Lara kijött a vízből, zöld kato-
nai gyakorlót talált az egyik kövön, két pár zoknit, csizmát és egy inget. Minden ragyogóan
tiszta volt. Úgy gondolta, túlságosan merész lett volna, ha bugyit is szeretett volna. Majdnem
olyan bő volt rá minden ruhadarab, mint a kisfiúra. Felgöngyölte az ing ujját, a csizmát pedig
kitömte a felesleges pár zoknival, hogy ne essen le róla.
– Nem lett volna szabad felvennie az inget – mondta Manuel rosszallóan, amikor megfor-
dult. – Ricardo azt mondta, meg akarja nézni a sebeit.
– Nem szükséges. Nagyon szépen gyógyulnak.
– Ricardo azt mondta, meg akarja nézni – ismételte Manuel makacsul. – Megyek, idehí-
vom.
– Biztosan elfelejtette már, hogy ezt mondta – mondta Lara. – A háborúval van most el-
foglalva.
– Ricardo nem felejt.

7
kisasszony

40
 – Bizonyos helyzetekben mindenki elfelejt dolgokat.
Manuel megrázta a fejét.
– Ricardo nem. – Sarkon fordult és elment.
Még egy tisztelő, gondolta Lara gondterhelten, és fésülködni kezdett. Hogy csinálhatja?
Ez költői kérdés volt. Nagyon is jól tudta, hogyan csinálja. Már kapott ízelítőt Ricardo ka-
rizmatikus egyéniségéből a Kolostorban. Személyiségének erejével és jól formált szavaival
olyan világot teremtett, amiben csak szépség és szeretet létezett. Egy ilyen ember nem csak
szíveket, akár hegyeket is meg tud mozgatni.
De az az ország, amit a képzeletében teremtett, a valóságban nem létezett. Az együtt töltött
órák szépsége nem volt más, mint délibáb. Fizikailag olyan közel kerültek egymáshoz – nem
önszántukból –, hogy ez a közelség egy időre eltüntette különbözőségüket. Most, hogy már-
megszabadultak a börtönből, Lara egészen bizonyos volt benne, hogy ugyanolyan józanul tud
majd Ricardóra nézni, ugyanolyan jól tudja majd használni az eszét, mint amikor megérkezett
Saint Pierre szigetére. Az a magány, az a hiány, amit akkor érzett, amikor felébredt, csak a
Kolostorban történt borzalmak utóhatása volt.
– Hogy vagy? – kérdezte Ricardo a háta mögül.
Lara kezében megállt a fésű, és a szíve megremegett. Mély levegőt vett, és nem fordult
meg. Tovább fésülte a haját.
– Megmondtam Manuelnek, hogy jól érzem magam. Nem volt rá semmi szükség, hogy
magad is meggyőződj erről.
– De nem voltál velem mindig teljesen őszinte.
– Soha nem hazudtam neked.
– Nem kell mindig hazudni ahhoz, hogy becsapj valakit. – Kemény, határozott volt a
hangja. – Manipuláltál. Paco nagyon is tisztában volt vele, hogy nem engedném, hogy vállald
ezt a kockázatot csak azért, hogy megments engem.
– Nem terv szerint jöttek össze a dolgok. Előbb kellett volna megérkeznie a felmentő se-
regnek – mondta könnyedén. – Minden bizonnyal egy karcolás sem esett volna rajtam, ha
minden terv szerint történik.
– A háborúban mindig minden máshogy jön össze. És ezt Paco nagyon jól tudja, ha te nem
is vagy vele tisztában.
– Renaltót nem kell hibáztatnod. Figyelmeztetett, hogy veszélyes lesz.
– Veszélyes? Istenem, halálra is korbácsolhattak volna, vagy tízen megerőszakolhattak
volna, mielőtt odaérnek. Nem tudod, milyen kevés időbe kerül… Fordulj meg és nézz rám, a
szentségit!
Lara nem akart ránézni. A hangjában lévő harag annyira bántotta, hogy nem akarta hozzá
még a tekintetét is látni. De előbb-utóbb rá kell néznie. Óvatosan lerakta maga mellé a fésűt,
felállt és megfordult.
Egészen más volt. Nem csak abban különbözött az eddigi Ricardótól, hogy tiszta egyenru-
hában volt, és jó néhány centit levágtak a hajából. A túlszárnyalhatatlan erő, amit a börtön
meglehetősen elnyomott benne, most minden porcikájából sugárzott. Lara úgy érezte, ha ki-
nyújtaná a kezét, megfoghatná a férfi erejét. Ricardo arcára emelte a tekintetét és megreme-
gett. Pont olyan kemény volt az arca, mint amilyen a hangja. A szeme haragos villámokat
szórt, az ajka elkeskenyedett. Lara gyorsan a férfi ingét kezdte nézegetni.

41
 – Ne foglalkozzunk azzal, mi történhetett volna, ha… Semmi olyan nem történt, ami meg-
fordíthatatlan.
– Úgy látom, ebben sem egyezik a véleményünk. Ha jól emlékszem, elvettem a szüzessé-
gedet. Szerintem azt már nem lehet visszaszerezni.
– Ezt megtárgyaltuk már előtte. Nem tudom, miért kell erről újra beszélnünk. – Megvonta,
a vállát. – Nem fontos. Előbb-utóbb megtörtént volna.
– De nem egy börtöncellában.
– Nem számított. Nagyon… kedves voltál velem.
– Kedves? – meredt rá hitetlenkedve Ricardo. – Megpróbáltam a dolgot elviselhetővé ten-
ni a számodra, de kedves az egyáltalán nem voltam. Úgy ittalak be, mint egy halálra szomjaz-
tatott férfi a sivatag forró homokján.
Lara halványan elmosolyodott.
– Az én emlékeim szerint gondoskodtál róla, hogy én is legalább olyan szomjas legyek,
mint te. – Kihúzta magát és Ricardo szemébe nézett. – És igazándiból nem is azért vagy mér-
ges, hogy… azt kellett tennünk. Az nem tetszik, hogy kicseleztelek, hogy Jurado levitessen
minket a vallatószobába.
Ricardo bólintott.
– Pontosan erről van szó. Nem hagytál nekem választási lehetőséget.
– És azzal, hogy ezt megtagadtam tőled, sikerült kiszabadulnunk a börtönből.
– Részedről meglehetősen nagy áldozatok árán. És nem volt módom rá, hogy eldöntsem,
el akarom-e fogadni ezt az áldozatot. Rám kényszerítetted.
– Elfogadtad volna?
Ricardo egy ideig nem válaszolt.
– Nem – mondta végül halkan.
– Renalto is azt mondta, hogy ezt mondanád.
Ricardo odalépett hozzá és megragadta a vállát.
– Azt én döntöm el, hogy mit ér meg a szabadságom, a fenébe is.
– Vagy az életed?
– Vagy az életem.
– Úgy látom, nem vagy valami hálás. – Megpróbálta lerázni magáról a férfi kezét. – Len-
nél szíves elengedni? Fáj. Az egyik korbácsütés a vállamat érhette.
Ricardo olyan hirtelen engedte el, hogy majdnem felbukott.
– Istenem, bocsáss meg – mondta rekedten. – El is felejtettem egy pillanatra. – Benyúlt a
zsebébe és elővett egy kis üveget. – Fordulj meg és vedd le az ingedet.
Lara nem mozdult. Ricardo elhúzta a száját.
– Kicsit késő már szégyenlősnek lenni. Minden egyes porcikáját ismerem a testednek, még
azt az apró anyajegyet is a derekadnál.
Lara teste ismerősen megremegett, mikor eszébe jutott, hogyan fedezte fel Ricardo azt az
anyajegyet. Kedvesen a fülébe mormolta a szavakat, mialatt ketten álltak az egyszemélyes
zuhany alatt.
– Most mások a körülmények,
– Igen, ezt nem is tagadhatom. – Kinyújtotta a kezét, és elkezdte kigombolni Lara ingét. A
nő mély levegőt vett, ahogy a férfi kézfeje véletlenül megérintette a mellét. Ricardo a szemé-
be nézett, és egy pillanatig nem mozdult. Aztán gyorsan kigombolta az utolsó gombot is. – Ez

42
egy egészen új helyzet. – Megfordította Larát, hogy a föld alatti forrás felé nézzen. – Ejtsd le
az inged a derekadig. – Lara engedelmeskedett. Hallotta, hogy Ricardo kinyitja az üveget. –
Most már sokkal több szabad döntést kell hoznunk.
– Nem értek veled egyet. Ami a cellában történt, annak semmi köze nem volt…
– Már nem kell bekötözni a sebeidet, de mindennap be kell kennem a hátad ezzel a krém-
mel fürdés után. – Óvatosan kenegette a sebes hátat. – A katakombák nedvesek, és ez nem a
világ legtisztább helye.
– Azt mondtam, nem értek egyet veled – ismételte makacsul. – Miért nem hallgatsz meg?
– Mert tudom, mit akarsz mondani, és nem szeretném hallani. Ricardo letérdelt és a nő de-
rekát kenegette. Ezt mormolta: – Az a vadállat véresre vert, de máris bevarasodott a seb.
– Azt akarom mondani, hogy most újra ott tartunk, ahol akkor tartottunk, amikor először
beléptem a cellába – mondta Lara. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni azt a kellemes, mele-
gen bizsergető érzést, ami lassan a hatalmába kerítette. – És józanul kell szemlélnünk azt, ami
kettőnk között történt.
– Nagyon is tisztán látom, mi történt közöttünk. Kimondhatatlanul kristálytisztán lát az
ember mindent, amikor a szeme láttára korbácsolnak halálra egy nőt. El tudod képzelni, mit
éreztem, amíg vertek? Egy fikarcnyi érzelmet sem árulhattam el, mert akkor csak még dühö-
sebben ütött volna Jurado.
– Minden bizonnyal nagyon nehéz dolgod volt.
– Úgy éreztem, pillanatok alatt darabokra hullok. – Annyira elhalkult a hangja, hogy alig
lehetett érteni a szavait. – Meg akartam ölni őket, és el akartalak vinni egy olyan helyre, ahol
soha senki nem fog bántani többé. – A farmra. A magas, zöld fűbe, a tó mellé, ahol csak tün-
dérrózsák ringatóznak csendesen. – Így aztán ne várd azt tőlem, hogy hálás legyek azért,
hogy miattad ilyen pokoli élményben volt részem. Inkább ott rohadtam volna meg a börtön
falai között, mint hogy ezt végignézzem. – Váratlanul megcsókolta Lara derekát.
– Soha többé, Lara – suttogta.
Lara nem kapott levegőt. Hirtelen elgyöngült a térde, alig tudott állva maradni.
– Én választottam. – Gyorsan visszavette magára az inget, és remegő ujjakkal gombolkoz-
ni kezdett. – És nem érted tettem. Brettért tettem. – Lara megfordult. Ricardo még mindig
mögötte térdelt. Ez a testhelyzet egyáltalán nem csökkentette erejét. Lara úgy érezte, ha Ri-
cardo hason csúszna előtte, akkor is ugyanaz az erő sugározna belőle. – És ő az, akiről be-
szélnünk kell.
– Brettről? – Ricardo megrázta a fejét. – Mondtam, hogy nem hozhatok döntést helyette.
– De igen. – Lara keze ökölbe szorult. – Nehogy elkezdd nekem most magyarázni azt a
rohadt életfilozófiádat. Nem érdekel. Ha számít neked valamit az, amit érted a Kolostorban
tettem, akkor megígéred.
Ricardo összerándult.
– Nagyon makacs vagy.
– Szeretném az öcsémet biztonságban tudni. Ígérd meg.
– Nem tehetem.
Lara hitetlenkedve nézett rá.
– Nincs még elég tágra nyílt szemű kisgyerek a hadseregedben? Nincs elég Manuel? Ne-
ked Brett is kell?
Ricardo elsápadt.

43
 – Manuel nem harcol. Mit gondolsz, mi vagyok én?
– A Tündérkirály, akitől az emberek csodát várnak, és követik. De a csoda elmarad. Miért
nem hagytad, hogy ott maradjon a faluban?
– Maria üzent, hogy a titkosrendőrség gyanítja, hogy Manuelt nála helyeztem el. Részle-
tezzem, hogy mi történt volna Manuellel és Mariával, ha nem hozom őket ide?
Lara megrázta a fejét.
– Nem, azt hiszem, értem, miért kellett idehoznod őket. – A férfi szemébe nézett. – De en-
nek semmi köze Bretthez. – Betűrte az ingét a gyakorlóba. – Mondd, hogy mit kell tennem
azért, hogy megmentsem attól, hogy meghaljon a ti istenverte háborútokban?
– Lehet, hogy vége lesz az egésznek, mielőtt visszajön.
– És lehet, hogy nem. Már kilenc éve tart.
– Nem akadályozhatom meg szabad választásában. Azért indítottam a forradalmat, hogy
ezt az elvet érvényesítsem. – Feltartotta a kezét, amikor Lara szóra nyitotta a száját. – De be-
tehetem egy olyan egységbe, ami nem igazán vesz részt az akciókban. – Szünetet tartott. – És
ígérhetem, hogy az életem árán is védelmezni fogom, ha tényleg visszatér.
Lara nem ezt akarta hallani, de lehet, hogy ennyi is elegendő lesz Brett biztonságához.
– És ezt megígéred?
– Igen – válaszolta Ricardo Lara szemébe nézve. – Ha te is teszel nekem egy ígéretet.
Lara kíváncsian nézett rá.
– Dönts úgy, hogy velem maradsz.
– Hogy veled maradok?
Ricardo mosolyra húzta a száját.
– Azt hiszed, nem tudom, hogy legszívesebben ebben a pillanatban visszarohannál az
Egyesült Államokba, és elfelejtenéd Saint Pierre-t, meg azt, hogy én egyáltalán létezem?
Nem hagyhatom, Lara, hogy ezt tedd.
Lara meglepetten nézett rá.
– Miért nem?
Ricardo a szemébe nézett.
– Mert szeretlek.
Larában meglepetés és egy olyan érzelem kavargott, amit nem mert megnevezni.
– Az nem lehet.
– De igen.
Lara hevesen megrázta a fejét.
– Csak az, hogy olyan közel voltunk egymáshoz, és olyan helyzetben…
– Szeretlek. – Ricardo felemelkedett a földről. – Nagyon jól ismerem magam és az érzel-
meimet. Először csak vágyat éreztem irántad, és ösztönösen meg akartalak védelmezni. De
valami egészen más lett belőle később.
– Én nem szeretlek – suttogta Lara. – Nem foglak szeretni.
Ricardo bólintott.
– Tudom. Szöges ellentétben áll az életformánk. De ez nem számít. Megtanultam, hogy
kapjam meg azt, amit megkaphatok. – Megvonta a vállát. – A pokolba is, szerencsém lesz, ha
túlélem a következő néhány hónapot. Szeretnék valamit, ami csak az enyém, mielőtt megha-
lok.
Hogy Ricardo meghaljon? Fájdalom hasított a szívébe.

44
 – Ez nem sportszerű. Ez érzelmi zsarolás.
– Nem állt szándékomban. Csak szeretném, ha értenéd, miről is van szó. – Közelebb lépett
hozzá, és halkan így szólt: – Nagy támadásra készülünk a hónap vége felé. Ezt az egy hóna-
pot kérem tőled.
– Azt akarod, hogy itt maradjak a katakombákban?
– Ez a legbiztonságosabb hely a számodra. – Megfogta a nő arcát. – Vigyázni fogok rád.
Megígérem, hogy nem esik bántódásod, ha velem maradsz. – Gyengéden beletúrt a hajába. –
Kérlek, querida, nem fogod megbánni.
Ricardónak nincs igaza: meg fogja bánni. Lara érezte, hogy egyre inkább pánikba esik.
Még csak két napja ismerik egymást, de ezalatt Ricardónak sikerült olyan heves érzelmeket
kiváltania benne, mint a sajnálat, a csodálat és a vágy. Hogy lehet a Tündérkirály ellen har-
colni?
– Nem maradhatok. Csak a szexről van szó. – Gyorsan hátralépett. – Ez nem szerelem.
Egy pillanatra mintha fájdalom suhant volna át Ricardo arcán. De aztán újra megkemé-
nyedett.
– Ha ezt akarod gondolni. – Némán nézett rá. – De itt fogsz maradni, Lara.
Lara hitetlenkedve nézett rá.
– Kényszerítenél, hogy maradjak?
Ricardo ajka megrándult.
– Mondtam, hogy egy csomó új döntést kell hoznunk. Ez annak a következménye, hogy
eljöttél a Kolostorba, hogy megments. – Szünetet tartott. – Aznap éjszaka többször szeretkez-
tünk. Honnan tudhatnád, hogy nem vársz gyereket?
Ezt nem lehet tudni, és Lara nagyon megrémült ettől az eshetőségtől.
– Nem valószínű.
– Egyikünk sem tudhatja, nem azt választom-e, hogy elmész az én gyerekemmel a szíved
alatt.
– A te gyerekeddel? Az én gyerekem lenne!
– A mi gyerekünk. – Keserédes mosoly ült ki az arcára. – És ha tényleg gyereket vársz,
akkor még rengeteg új döntést kell meghoznunk. Szeretném ezeket a döntéseket együtt meg-
hozni. Itt maradsz, amíg meg nem tudjuk, mi a helyzet.
Lara hitetlenkedve felnevetett.
– Szóval ezért akarod, hogy maradjak. Talán a nagy szabadságharcos utódát hordom a
méhemben.
– Nem! – Ricardo mély lélegzetet vett, és nyugodtabban így folytatta: – Azt hiszem, azt
gondolsz, amit akarsz. Tudnom kellett volna, hogy megpróbálsz falakat emelni közénk.
– Nem akarok falakat emelni, a falak léteznek.
– Nem érted meg, hogy tudnom kell? Minden, amim volt, elpusztult. Nem bírnám elviselni
még a gondolatát sem, hogy téged is elpusztítsalak.
– Egy gyerek nem pusztítana el.
– De bántana. Nem akarlak bántani többé, Lara. Nem tudnám többé elviselni.
Annyira meghatott volt a hangja, hogy egy pillanatra Lara megsajnálta. Ha engedelmeske-
dik az érzelmeinek, akkor elveszítheti a csatát.
– Bántani nem akarsz, és közben fenyegetsz?
Ricardo ajka megkeményedett.

45
 – Igen.
– Mivel fenyegetsz?
Ricardo tétovázott.
– Üzenhetek Brettnek, hogy szükségem van rá.
Lara szeme kikerekedett.
– Te vadállat. Még mindig tolószékben van.
Ricardo keserűen elmosolyodott.
– De azt hiszed, hogy én valami varázsló vagyok. Csak csettintenem kell, és ő ugrik.
– Nem is tud ugrani. A rohadék forradalmad majdnem megnyomorította. De igen, jönne,
ha csettintenél neki.
– Akkor ne kényszerítsél rá. Hadd maradjon Barbadoson, biztonságban.
– Igazad van, lehet, hogy nem élsz tovább, mint pár hónap. Én magam fogok végezni vele.
– Számítottam rá, hogy mérges leszel.
– Akkor beváltak a számításaid. Remélem, azt nem várod el tőlem, hogy az ágyadba is be-
ugorjak.
Ricardo megrázta a fejét.
– Kívánlak, Lara, de ezt neked kell eldöntened.
– Elegem van már ebből, hogy mi kinek a döntése, és mi kinek a szabad választása. Azt
hiszem, most például nincs választásom.
– Mindig van választásunk – mondta Ricardo. – Például megölhetnél, ahogy mondtad.
Lara vérben forgó szemmel nézett rá. Úgy tűnt, Ricardo komolyan beszél.
– És aztán a követőid szétmarcangolnak egy pillanat alatt.
– Paco megpróbálna megvédeni.
– Ha nem ő maga ölne meg engem. Szinte szerelmes beléd.
– Igaz – vonta meg a vállát Ricardo. – De szeret téged is, és lehet, hogy ezzel a döntésed-
del véget vetnél a forradalomnak egy csapásra.
– Te meg vagy őrülve.
– Csak azt akartam szemléltetni, hogy vannak még lehetőségek előtted.
– De olyan nincs, ami tetszene. Én nem vagyok gyilkos. Nem tudná… – nem fejezte be a
mondatot. Megrázta a fejét. – Találok majd más módot arra, hogy győzzek.
– Egy pillanatra ki is ment a fejemből, hogy nem szeretsz veszíteni. – Valami mosolyféle
ült ki az arcára. – De én sem akarok veszíteni. Csak szeretnélek téged és a gyermekemet
megvédeni. – Elfordult. – Beküldöm hozzád Manuelt. Körbe fog vezetni a katakombákban,
és bemutat a tisztjeimnek. Megpróbálunk neked annyi kényelmet biztosítani, amennyit csak
lehet. A következő napokban nagyon elfoglalt leszek, de majd megpróbálom magam vacsora
idejére szabaddá tenni.
– Látni sem akarlak.
Ricardo a válla fölött visszanézett.
– De én akarlak látni – mondta gyengéden. – Csak veled akarok lenni. Ne félj, egyetlen
szót sem kell hozzám szólnod.
Ricardo eltűnt, mire válaszra nyithatta volna a száját. Lara mozdulatlanul állt, kavarogtak
benne az érzelmek. Harag. Mérges és ideges, és annak a belső fájdalomnak semmi köze nem
volt a sajnálathoz és ahhoz a kötődéshez, ami kettőjük közt formálódott az elmúlt napokban.
Csak haragot érezhet a férfi iránt, semmi mást.

46
 Csak haragot érezhet.

A katakombák egy hatalmas barlangrendszerből állottak. Olyasmi termek láncolata volt,

mint amilyenben Lara visszanyerte eszméletét. Úgy tűnt, hogy ezt a hatalmas területet szinte
elárasztják Ricardo emberei. Mialatt körbejárták Manuellel a termeket, rengeteg tiszttel talál-
koztak, és mindenki mérhetetlenül udvarias volt vele, amikor a kisfiú bemutatta. Az egész
barlang szinte vibrált, mozgott.
– Hogy lehet az, hogy nem tévedtek el? – kérdezte Lara, miután Manuel egy végtelennek
tetsző folyosón vezette keresztül. – Azt hiszem, legjobb lenne, ha legközelebb adnál egy ma-
rék mákot, ha te nem tudsz velem jönni.
Manuel meglepve nézett vissza rá.
– Mákot?
– Tudod, mint a mesében.
Manuel még mindig nem tudta, miről van szó. Lara ráébredt, hogy Manuel nem ismeri a
mesét. Szegény gyerek, nem valami sok tündérmesét hallhatott életében.
– Nem érdekes, majd később elmesélem. Végeztünk a városnézéssel?
– Majdnem – mondta Manuel, és meggyorsította a lépteit. – Találkoznia kell Salazar dok-
torral. Az a terem rendelője.
– A rendelője?
– Ő így nevezi. Tele van szalmazsákokkal, meg van benne egy asztal, amit műtétekhez
használ.
Lara megrázkódott.
– Mintha a sötét középkorban lennénk.
– Csak ez van – mondta Manuel. – És a doktort nagy tisztelet övezi. Jelen volt Ricardo
születésénél.
– Ő a nagy forradalmár udvari orvosa?
Manuel arca gondterhelt lett.
– Nem értem. Megmentette Ricardo életét, mégis úgy beszél róla, mintha nem szeretné.
– Ne foglalkozz ezzel – mondta kedvesen Lara. – Amit a te Ricardód iránt érzek, az egy
kicsit bonyolult. Nagyon felmérgesített.
– Hogy lehet az? Mindenki szereti Ricardo Lázarót!
– Nekem is ezt mondták, de néha nem értek egyet…
– Ó, Señorita Clavel, sokkal jobban néz ki, mint amikor legutóbb láttam – mondta a ma-
gas, katonai egyenruhába öltözött férfi, aki a folyosó végén bukkant fel. Őszülő haja és a
szeme körüli szarkalábak arról árulkodtak, hogy hatvan felé közeledhet. – Dr. Juan Salazar
vagyok. Én láttam el a sebeit, amikor Ricardo két napja idehozta.
– Nagyon jó munkát végezhetett – mondta Lara, és melegen visszamosolygott a férfira. –
Most már alig érzem a sebeket.
– Mindig jó munkát végzek – csillant fel az orvos szeme. – Csak a Természet Anyácska,
meg a betegeim mondanak csődöt néha, én sosem.
Lara elnevette magát és belépett a „rendelőbe”. Harminc vagy negyven szalmazsák volt a
földön, szabályos rendben, de csak négy ágy volt foglalt. Tisztaság uralkodott itt, pedig az
ember ezt nem várta volna egy cseppkőbarlangban.

47
 – Manuel azt mondta, hogy ez a rendelője.
A doktor megvonta a vállát.
– Minden tőlem telhetőt megteszek. Ami ugyan nem sok. Csak összeöltöm őket, és elkül-
döm Barbadosra.
– Most nem tűnik valami elfoglaltnak.
– Hála istennek – mosolyodott el. – Éppen két támadás között vagyunk, de pont elég dol-
gunk lesz, ha Ricardo megkezdi a következő offenzívát.
Lara nagyon ügyelt, hogy a pillantása semmit ne áruljon el.
– Ez hamarosan bekövetkezik?
– Valószínűleg. Ricardo nem sokat vár, hamar belevág a dolgokba.
Larát egy pillanatra félelem kerítette hatalmába, de aztán megnyugtatta magát. Mosolyt
erőltetett az arcára.
– Akkor az jó hír, hogy én már teljesen felépültem.
Az orvos bólintott.
– De egyelőre ne erőltesse meg magát. A lelki stressz legalább akkora károkat okozhat,
mint a testi fájdalom.
– Nem lesz semmi baj. Tehetnék valamit, hogy segítsek? Nem ülhetek naphosszat tétlenül.
Salazar elmosolyodott.
– Ricardo azt mondta, hogy amint elkezdi jobban érezni magát, ezt fogja kérdezni.
– Valóban? – vonta össze a szemöldökét Lara. – Úgy tűnik, meg van győződve róla, hogy
nagyon jól ismer engem.
– Ami úgy látom meglehetősen feldühíti – mondta dr. Salazar. – De ne haragudjon rá
ezért. Ricardo nagyon jól ismeri az embereket. Mondjuk ebben a felelősségteljes pozícióban
rá volt kényszerítve, hogy az arcizmok rezdüléséből is olvasni tudjon. Szinte olvas az embe-
rek gondolataiban.
– Észrevettem.
– Nem szereti Ricardót – mondta szomorúan Manuel.
Salazar elnevette magát.
– Akkor ez jót fog tenni annak a csirkefogónak. Kihívásra van szüksége. – Lara szemébe
nézett. – Ricardo azt mondta, egy ideig még velünk marad.
– Úgy tűnik, nincs más választásom.
Salazar nem reagált erre a megállapításra.
– Segítségre mindig szükségem van.
Lara váratlanul összevonta a szemöldökét.
– De meg kell tanítania mindenre. Semmilyen nővéri tapasztalatom nincs.
– Abból most eleget fog kapni – mondta szomorúan Salazar. – Két képzett nővérem van,
de ők éjjel-nappal talpon vannak. Ha meg tudja tenni, amire megkérik, akkor az nagy segítség
lenne számunkra.
– Megpróbálhatom – mondta Lara. – Mikor kezdjek?
– Amíg nem lesz teljesen egészséges, addig nem. Ricardo agyonverne, ha most megdol-
goztatnám.
– Eddig nem úgy tűnt, hogy fél tőle.
– Nem, Ricardótól mint embertől nem félek. De Ricardo, a tábornok, az egészen más tész-
ta.

48
 – Holnap reggel visszajövök – mondta határozottan Lara.
– Mondom, hogy Ricardo agyon… – Salazar nem folytatta, amikor meglátta Lara elszánt
arcát. Elnevette magát. – Rendben van. Miért is ne? De magának kell megvívnia vele a har-
cot. Én túl öreg vagyok ehhez.
– Nagy örömmel – mondta kimérten Lara. – Harcolni mindig szívesen megyek. Viszontlá-
tásra, dr. Salazar. – Sarkon fordult. – Menjünk, Manuel. Vezess haza, légy szíves.
Manuel bólintott.
– És el kell készítenem a szobáját.
– Elkészítened?
– Ricardo azt mondta, hogy nagyon kényelmessé kell tennem a lakosztályát.
Lara visszanézett a rendelő berendezésére.
– Úgy látom, hogy a katakombákban a kényelem nem igazán megoldható.
– Én megoldom – mondta Manuel. – Bízzon bennem.

49
 50.
Manuel nagy lelkesedéssel és alkotókedvvel látott munkához. Estére az aprócska terem
teljesen átalakult. Két óra alatt sikerült egy gumimatracot kerítenie, hozott tiszta takarót és
lepedőt. Ezután még három szalmazsákot, két vizeskancsót és nyolc papírkötésű könyvet is
hozott. Az elkövetkezendő négy óra során még rengeteg luxuscikk érkezett Lara „lakosztá-
lyába”. Volt, amit Manuel hozott, volt amit egy-egy katona. A katonák mind szégyenlősen
elmosolyodtak, letették szerzeményüket és szó nélkül távoztak. Lara végül is nem bírta to-
vább ezt az áradatot.
– Elég – mondta szigorúan Manuelnek, aki éppen egy pisztolyt és egy rádió adó-vevőt tett
le a sarokban tornyosuló kupac tetejére. – Honnan szerzed ezeket, Manuel?
– Van, amit a raktárból, van, amit a katonáktól – mondta büszkén Manuel. – Ne aggódjon.
Ezek közül semmit sem loptam. Mindenki azt szeretné, ha mindene meglenne. Csak kérnem
kellett és adták.
– Mi a fészkes fenét fogok én csinálni egy pisztollyal meg egy adó-vevővel?
– Puskája mindenkinek van – mondta elgondolkodva Manuel, aztán földerült az arca. – Az
adó-vevővel pedig tud beszélgetni Ricardóval, amikor a főhadiszálláson van.
Lara megrázta a fejét.
– Nincs ennyi mindenre szükségem.
Manuel elkeseredett arcot vágott.
– Nem jól csináltam?
– Túl jól végzed a dolgod – mondta kedvesen Lara. – Nagyon szépen köszönök mindent,
de most már ennyi elég.
– De még nem is hoztam magának kártyát.
– Azt hiszem, a katonáknak sokkal nagyobb szükségük van a kártyára, mint nekem.
Manuel makacsul megrázta a fejét.
– Ricardo azt mondta, hogy mindent…
– Ennyi elég – mondta Lara határozottan, és gyorsan témát váltott. – Viszont nagyon éhes
vagyok már. Mikor vacsorázunk?
Manuel rögtön elfeledkezett a kártyáról.
– A katonák az ebédlőben esznek, de maguk Ricardóval itt fognak vacsorázni.
– Én is tudok a katonákkal enni. Biztos vagyok benne, hogy…
– Manuel, a hölgy éhes – mondta Ricardo a kis terem bejáratánál. – Futás, hozz nekünk
valami ennivalót.
Manuel készségesen bólintott.
– Rögtön hozom. – Mielőtt kirohant volna az ajtón, még visszafordult. – Ricardo, beszélj a
fejével. Nem akarja a kártyát.
Ricardo le sem vette a szemét Lara arcáról.
– Majd beszélek vele.
Manuel eltűnt az ajtóban.
Lara a távolba nézett.
– Manuel nagyon elszánt.

50
 – Igen. És sokkal jobb anyagbeszerző, mint gondoltam. Ennél nagyobb luxust itt a kata-
kombákban nem is lehetne elképzelni.
– Minden bizonnyal nagyon jól meg tud győzni mindenkit. – A terem egyik sarkába ment,
ahol szalmazsákokból és takarókból Manuel fotelt készített. – És meglepően jól beszél ango-
lul.
– A doktor úr érdeme. Angolórákat ad, amikor a munkája engedi. A forradalom után na-
gyon szorosak lesznek a kapcsolataink az Egyesült Államokkal. Minél többen beszélnek an-
golul, annál jobb.
– Szimpatikusnak tartom dr. Salazart.
– Szimpatikusnak találod a doktort, Pacót, Manuelt – sorolta fel Ricardo. – Úgy tűnik, én
vagyok az egyetlen fekete bárány.
– És az is maradsz – mondta Lara, és a szemébe nézett. – Nem szeretem, ha megzsarolnak.
– Én sem szeretem a zsarolást. – Leült a nővel szemben. – De most szükség van rá, Lara.
– Szerinted.
– Szerintem. Ez az egyetlen dolog, amiben évek óta bízhatok. Ez volt az egyetlen célrave-
zető módszer. Most nem változtathatom meg a taktikám.
Ricardo csendben ült a földön, ugyanabban a pozícióban, amiben a börtönben ült az ablak
alatt: hátát a falnak vetve felhúzta a térdét, és összekulcsolta rajta a kezét. Ugyanaz az erő és
hatalom, ugyanaz az érzékiség sugárzott belőle, mint ott. A férfi nem tett semmit, hogy fel-
keltse benne a vágyat, ám egyszer csak ott volt a vágy, ott lebegett kettőjük között. Lara szíve
hangosan dobogott, a mellbimbója felágaskodott. Ismét a távolba nézett, és megpróbálta ken-
dőzni érzelmeit.
– Megmondtam, hogy nem akarlak látni.
– Esélyt kell adnod számomra.
– Hogy megint ágyba vihess? – kérdezte haragosan.
Ricardo olyan sokáig nem válaszolt, hogy Lara ráemelte a tekintetét. Az arca nem árult el
semmit, de érezte, hogy az előző mondattal sikerült megbántania. De nem számít. Mégis
számított. Lara is szinte érezte a férfi fájdalmát.
– Igen, megint szeretnék szeretkezni veled. – Érzelmekkel teli volt a hangja. – Annyira kí-
vánlak, hogy az már fáj. Egyfolytában arra gondolok, hogy milyen szoros és forró voltál, és
én hogy mozogtam benned. És azok a hangok, amikor végre…
– Nem akarom hallani – mondta Lara és elvörösödött. – Vége.
Ricardo megrázta a fejét.
– Nem, nincs vége. Ha vége lenne, akkor nem ülnék itt, és nem kívánnálak, és te sem kí-
vánnál engem.
Lara nem akart hazudni.
– Te voltál az első szeretőm. Természetesen, még mindig kíváncsi vagyok… – Nem fejez-
te be a mondatot. – De nem fog megtörténni.
– Szerintem meg igen. Remélem, igen. – Fájdalmasan elmosolyodott. – De ha nem fog
megtörténni, akkor sem lesz ez számomra elvesztegetett idő, Lara. Tudod, hogy miért? '
Lara nem válaszolt.
– Mert nem csak a szexről van szó. Nem tudod, hogy majdnem annyira élveztem a börtön-
ben azt, hogy láthatom az arcod, miközben szójátékokat játszunk, mint azt, hogy szeretke-
zünk?

51
 Lara hitetlenkedve meredt rá. Ricardo elnevette magát.
– Pedig igaz. Remélem, nem kerülte el a figyelmedet a „majdnem” szócska. A gyönyör
nem volt olyan heves és robbanásszerű, de… felmelegítette a szívemet.
Lara nagyon is értette, mire gondol a férfi. Neki sokkal inkább ezzel a kellemesen bizser-
gető melegséggel kellett megküzdenie, mint a vággyal.
– Tehát nyerek azzal, ha egyszerűen veled vagyok – mondta Lara.
Ricardo arcáról lefagyott a mosoly.
– Szerintem, ha hagyod magad, akkor is nyersz. Rengeteg akadályt leküzdöttünk már ott a
cellában.
– Nem fogom hagyni magam. Nem hagyhatom, hogy bármilyen érzelmet érezzék irántad,
Ricardo.
A férfi izmai megfeszültek. .
– Amiatt az álmod miatt, hogy lesz egy takaros kis házad, meg rengeteg kutyád? Hogy
minden a helyén lesz az életedben? Az én életem viszont egyáltalán nem takaros, és semmi
sincs benne a helyén. Kétleném, hogy valaha is rendben lesz az életem.
– Pontosan ezt akarom megértetni veled. Különbözőek vagyunk.
Ricardo szótlanul megrázta a fejét.
– De azok vagyunk – bizonygatta Lara.
– De csak azért, mert te különböző akarsz lenni. Mindig választhatsz új életformát!
Ricardo elmosolyodott.
– Ez talált. Igazad van. Nem vagyok sportszerű. Én is választhatnám azt, hogy kiszállok a
forradalomból, és veled megyek a kisvárosodba. Szerinted ezt kellene tennem?
Larát megkavarta a kérdés.
– Nem.
– Miért nem?
Lara ösztönösen válaszolt az előbb, és most végig kell gondolnia, hogy miért mondta ezt.
– Mert te magad vagy a forradalom. Mert a hited miatt vagy az, aki vagy, amiatt cselekszel
úgy, ahogy cselekszel.
– Téged is a hited hozott a Kolostorba.
– Azért, hogy megmentsem Brett életét, és minél távolabb vigyem tőled.
– Egészen biztos vagy benne? – Ricardo elgondolkodva összekulcsolt ujjaira nézett. –
Nem lehetett volna ugyanezt a célt elérni sokkal kevésbé veszélyes módszerekkel is?
– Nem láttam rá más módot.
– Gondolkozz csak. – Lara szemébe nézett. – Nem hiszem, hogy te az az ember vagy, aki-
nek hiszed magad.
– Ezt már egyszer mondtad. – Lara megrázta a fejét. – És nincs igazad.
– Talán – ismerte be Ricardo. – De azért gondolkozz el rajta.
Már így is egy csomó dolgon kell elgondolkodnia. A teste önkéntelenül is hevesen reagált
Ricardóra – ugyanúgy, mint az első találkozásukkor. Valami kiutat kell ebből a helyzetből
találnia, hiszen nem akar több csatát veszíteni a férfival szemben.
– Ha még egyszer idejössz, nem fogok hozzád szólni. – Elkeseredettségében megremegett
a hangja. – Fel is adhatod a próbálkozást.
– Akkor is eljövök – mondta Ricardo határozottsággal, és hangyányi szomorúsággal a
hangjában. – És nem adom fel.

52
 Ricardo elköltötte a vacsorát, amit Manuel hozott nekik, és elment. Másnap és harmadnap
ugyancsak eljött.
Lara megpróbált érzéketlenül csendben maradni, de Ricardo tudomást sem vett hidegségé-
ről. Nem a forradalomról és a harcokról beszélt, hanem a háború előtti időszakról. Élénk ké-
pet festett azokról az évekről, amit a farmon töltött, aztán pedig az egyetemi éveiről beszélt.
Larát nagyon érdekelte ez a beszámoló – pedig mindent megtett érte, hogy Ricardo ne tudja
bevonni a társalgásba. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy kérdezgetni kezdi a férfit.
– Sosem beszélsz a szüleidről – mondta. – Jóban voltatok?
– Az anyámmal nem – vonta meg a vállát Ricardo. – Szeretett a farm háziasszonya lenni,
de az anyaság valahogy nem ment neki igazán. Nem igazán hibáztathatom érte. Olyan vad
gyerek voltam, amilyet csak el lehet képzelni. De az apámmal nagyon jól megértettük egy-
mást. Jó, egyszerű ember volt, mindig határozott véleménye volt mindenről. És nem rejtette,
véka alá a nézeteit, amikor a junta hatalomra került. Tudnia kellett volna – felemelte a kávéját
és beleszürcsölt. – Csodáltam.
– Meghalt a forradalomban?
– Előtte. Amikor még egyetemista voltam. A junta bevitette őket a Kolostorba, a farmot
pedig elkobozták. – Belenézett a csészéjébe. – A szemem láttára lőtték őket agyon.
Lara összerándult.
– Édes istenem – suttogta.
– Az egyetemen a junta ellen agitáltam. Meg akarták mutatni, mi fog velem történni, ha
folytatom. Így elvittek a Kolostorba…
– Ne beszélj róla – szakította félbe gyorsan Lara. – Nem kell elmondanod.
Ricardo megrázta a fejét.
– Azt akarom, hogy tudd. Ez is része az életemnek. – Szorosabbra fogta a csészét a kezé-
ben. – A junta nagyon bután oldotta meg a dolgot. Tizenkilenc éves voltam. Annyit kellett
volna tenniük, hogy megígérik, hogy életben hagyják őket, ha abbahagyom az agitációt. Na-
gyon szerettem az apámat.
Lara nagyot nyelt.
– Nem hagytak neked választási lehetőséget.
– Példát akartak statuálni. Meg sem akartak hallgatni. Lelőtték őket és azt parancsolták,
hogy oszlassam fel a csoportunkat, különben ugyanaz fog történni velem és a barátaimmal. –
Szomorúan elmosolyodott. – Amint mondottam, nagyon bután oldották meg a dolgot. Engem
is meg kellett volna ölniük.
– Nem! – kiáltott fel Lara ösztönösen. Vajon hányszor volt Ricardo közel a halálhoz életé-
ben? Amíg ő békésen élte saját életét, Ricardo fizikai és lelki megpróbáltatások szörnyű soro-
zatán ment keresztül.
– Olyan voltam, mint egy őrült. Dühös voltam… és bűntudatom volt.
– Bűntudatod?
– Azt mondták, hogy én öltem meg őket. Hogy az én buzdító beszédeim küldték őket a ha-
lálba. Egy ideig hittem nekik. – Letette a csészéjét a földre. – De aztán rájöttem, hogy amúgy
is megölték volna őket. Az apám nagyon fontos ember volt, és legalább annyira gyűlölte a
juntát, mint én.
– Így elkezdted a forradalmat.

53
 – A forradalmat nem lehet elkezdeni. Ez egy láncreakció. Egyszer csak felrobban, és a
robbanások a forradalom végéig követik egymást.
– És te adod hozzá a nitroglicerint.
– Azt hiszed, én szeretem ezt? – kérdezte haragosan Ricardo. – Azt hiszed, én nem töltöt-
tem volna szívesebben mással a fiatalságomat, mint háborúzással? Harmincéves vagyok, és
még csak öldöklést láttam a világból. – Mélyet sóhajtott. – Néhány dologért érdemes harcol-
ni, de már belefáradtam.
– De azért folytatod.
– Te is folytatnád, ha valami fenyegetné az öcsédet.
– Ő az én családom. Rajta kívül nincs senkim és semmim.
– Nekem Saint Pierre a családom, és azokon kívül, akik harcolnak érte, nincsen senkim. –
A nő szemébe nézett. – Nagyon szereted az öcsédet?
Lara bólintott.
– Ikrek vagyunk, és néha úgy érzem, hogy teljesen egyek vagyunk. Persze azért vannak
közöttünk különbségek, de a fontos dolgokban mindig egyetértünk.
Ricardo elmosolyodott.
– Kivéve abban, hogy engem hogy ítéltek meg.
– Igen. Kivéve ebben.
Csend nehezedett rájuk, mielőtt Ricardo megszólalt volna.
– Juan Salazar mondta, hogy ma dolgoztál a rendelőben.
– Nem azért, hogy a forradalmat támogassam – mondta gyorsan Lara. – Nem bírom elvi-
selni a semmittevést.
– Ne tételezd fel rólam, hogy azt hiszem, átálltál a mi oldalunkra – mondta Ricardo hal-
kan. – Csak azt szeretném, ha nem éreznéd ezt az egészet tehernek. Mostanában jól alszol?
– Igen – mondta Lara, és elhúzta a száját. – Amennyire cseppkövek alatt fekve lehetséges.
Néha úgy érzem, lezuhan az egyik és felnyársal.
– Ilyen érzésem már nekem is volt. – Ricardo felállt. – De nem voltak rémálmaid arról,
ami a börtönben történt veled? Nem jön rád hirtelen depresszió, nem ráz ki néha a hideg?
Lara megrázta a fejét.
– Dr. Salazar is ugyanezt kérdezte. Az igazat megvallva, egy kicsit sértőnek érzem, hogy
ilyen gyengének tartotok.
Ricardo elmosolyodott.
– Ne félj, nem folytatom a kérdezősködést. Csak mindketten tudjuk, hogy néha sokkal na-
gyobb a lelki sérülés, mint a testi.
– Úgy tűnik, te sokkal szörnyűbb helyzeteket is átéltél, mint én.
– Igaz, szép gyűjteményem van a szörnyűségekből. – Eltűnt a mosoly az arcáról. – Ha
esetleg problémáid vannak, azonnal szóljál.
– Majd megoldom magam.
Ricardo csendesen eleresztett egy káromkodást.
– Miért oldanád meg magad? Ami veled történt, az az én felelősségem.
– A fenéket. Szabad akaratomból jöttem ide a te kis trópusi paradicsomodba. Ha most el
akarod játszani, hogy te vagy Atlasz, és az egész szigetet a válladon hordod, ám legyen. De
engem hagyj ki belőle. Tudok én magamra vigyázni, köszönöm.

54
 – Rendben – mosolyodott el Ricardo. – Nem foglak a vállamon hordozni. Különben sem a
vállam az a testrészem, amit a legközelebb akarok tudni hozzád. – Mosolya hihetetlenül érzé-
kivé vált, és a hangja is duruzsoló lett. – Tudod, hogy szeretnélek hordozni? Úgy, hogy köz-
ben mélyen benned vagyok, és a lábaddal átkulcsolod a derekamat.
Lara felemelte a tekintetét. Felforrósodott a teste. Az elmúlt órában az érzelmek széles
skáláját érezte Ricardo iránt, a mély együttérzéstől kezdve a feneketlen utálatig. Meg volt
győződve róla, hogy a testi reakcióit sikerült kordában tartania, de rá kellett ébrednie, hogy
eddig Ricardo volt az, aki szándékosan hideg maradt iránta.
– Igen – mondta Ricardo Lara szemébe nézve. – Még mindig érzem a vágyat, és nem mú-
lik el. Minden este rád gondolok, mielőtt elalszom. És te?
Lara megnyalta az ajkát.
– Nem. Nem engedhetem meg magamnak.
– Nekem is fáj, de nem tudlak kitörölni a gondolataimból. Minden gondolatomban jelen
vagy.
– Ricardo, hasztalanul ostromolsz.
– Emlékszel, mit mondtál az öcsédről, hogy néha úgy érzed, ketten teljesen egyek vagy-
tok? Lara, mi ketten is olyanok vagyunk. Néha olyan közel érzem magam hozzád, hogy ol-
vasni tudok a gondolataidban.
Lara idegesen felnevetett.
– Észrevettem. De mindenki tudja, hogy te valami varázsló vagy, vagy gondolatolvasó.
Ennek semmi köze kettőnkhöz. Nekem fogalmam sincs arról, hogy te mit gondolsz.
– Tudhatnád, ha akarnád – folytatta Ricardo a győzködést. – Nézz rám, Lara. Min gondol-
kozom?
Fájdalom. Vágy. Gyengédség. Szerelem.
Nem, nem szerelem. Nem szeretheti. Lara gyorsan elkapta a tekintetét.
– Nem tudom, és nem is akarom tudni. Nem fogom hagyni, hogy belém szuggeráld, amit
akarsz. Túl jó vagy ebben az istenverte hipnózisban.
– Ez nem hipnózis. – Szünetet tartott, majd egyszerűen azt mondta: – Ez szerelem, Lara.
– Nem! Nem kérek belőle. Nem foglak szeretni.
– Talán nem. – Megsimogatta Lara arcát. – De abban nem tudsz megakadályozni, hogy én
szeresselek, querida.
– Nem látod, milyen logikátlan vagy? Nem vagyunk egyformák. Még csak nem is hasonlít
az életünk.
– De kívánjuk egymást. Szeretjük egymást.
– Nem.
Ricardo maga mellé ejtette a kezét és elfordult.
– Jó éjt, Lara.
– Miért nem akarsz rám hallgatni?
Ricardo válasz nélkül kilépett a teremből.
Lara még mindig érezte a férfi kezének melegét. Hirtelen rátört a magány. Ugyanaz a ma-
gány volt, amit tegnap meg tegnapelőtt érzett, amikor Ricardo elment. Ennyire függőségbe
került volna Ricardótól? Félelem hasított belé. Egész nap, amikor dr. Salazar rendelőjében
dolgozott, furcsa izgalommal várta, mi fog történni este, amikor Ricardo megérkezik. Nem
ismerte be magának általában az érzelmeit, de most már nem tagadhatta őket tovább. A Ri-

55
cardóval töltött órák alkották a nap csúcspontját, és valami furcsa nyugalmat, elégedettséget
érzett, ha Ricardóval volt.
Bárcsak a vágy lenne.
De Ricardo meg sem kísérelte felizgatni, a mai távozása előtti percig. Eddig Lara azzal
biztatta önmagát, hogy csupán együttérzés lakozott a szívében Ricardo iránt, aki annyi ször-
nyűségen keresztülment. Persze emellett csodálta az eszét és hazaszeretetét. De amikor együtt
voltak, akkor valami finom melegség árasztotta el.
Egyre fontosabb lett neki Ricardo.
Holnap este nagyon észnél kell lennie.

Ricardo nem jött másnap este.

Manuel csendesen szolgálta fel neki a vacsorát, nem említette sem Ricardót, sem a hiá-
nyát.
Lara sem akart Ricardóról beszélni. Örülnie kellene, hogy ma este nem jött. Minden este
fel kellett vérteznie magát a találkozásra. Ma legalább nem lesz miért aggódnia. Pedig aggó-
dott.
Már megette a vacsora felét, amikor hirtelen megtörte a csendet:
– Hol van? – kérdezte Manueltől.
A gyerek elkerülte a tekintetét.
– Vegyen egy kis dinnyét. Ma este nagyon ízletes dinnyét szereztem.
– Hol van Ricardo, Manuel?
A fiú felállt.
– Hozom a kávéját.
– Nem kérek kávét. Tudni akarom, hogy hol van Ricardo ma éjszaka.
Manuel tétovázott, gondterhelt lett az arca.
– Azt mondta, ne mondjam meg.
– Miért ne?
Manuel megvonta a vállát és kiment.
Egy másik nő.
Lara megmerevedett, ahogy belehasított a gondolat. Jurado azt mondta, Ricardo nagyon
férfias. Most, hogy visszatért az emberek közé, természetesen ki akarja elégíteni szexuális
étvágyát. Számos buja nőt látott a katonák között, és tudta, hogy Ricardónak csak csettintenie
kellene nekik. Nem kellene ilyen fájdalmat, ilyen szomorúságot éreznie. Ricardo Lázaro nem
tartozik hozzá, nem kellene ezt az őrjítő féltékenységet éreznie.
Pedig féltékenység volt a javából. Vad volt… és őrjítő.
Az a gondolat, hogy Ricardo egy másik nő combjai között mozog, feldühítette. Meg akarta
ölni…
– Señorita. Jöjjön gyorsan! – kiáltotta Manuel az ajtóból. – Dr. Salazarnak szüksége van
magára!
Lara felpattant.
– Mi a baj?
– Jönnek a sebesültek.
Lara futva indult a rendelő felé.

56
 – A sebesültek?
– Az offenzívából – kiáltotta Manuel, és ő is futásnak eredt a rendelő felé. – Rengeteg ha-
lott, rengeteg sebesült. Siessen! – kiáltotta a válla fölött.
– Milyen offenzíva? Manuel…
De Manuel már eltűnt a kanyarban. Lara lélekszakadva rohant utána, és a szíve őrült iram-
ban vert. Sebesültek. Halottak. Ricardo!
A hatalmas terem visszhangzott a sebesültek kiáltásaitól, és dr. Salazar határozott utasítá-
saitól. Legalább harminc szalmazsákon sebesültek feküdtek. A két nővér szédületes iramban
dolgozott. Betegtől betegig rohantak, hol bekötöttek egy infúziót, hol szorítókötést készítet-
tek.
– Lara. Rendben – pillantott rá dr. Salazar, miközben éppen injekciót adott az egyik sé-
rültnek. – Menjen, mosakodjon be, és segítsen Mariának meg Luznak. Nagyon sok munkájuk
lesz ma éjjel.
– Mi történt? – kérdezte Lara, miközben nekilátott kezet mosni.
– Megtámadták a Kolostort. Örömmel értesíthetem, hogy Jurado kapitány már nincs ve-
lünk. – Dr. Salazar a katona véres ingujját vágta le. – Paco azt mondja, hogy a Kolostorból
egy lángoló máglya maradt.
Paco?
– És mi van Ricardóval?
– Ő vezette a támadást.
– És jól van?
– Valószínűleg.
– Hogy érti azt, hogy „valószínűleg”? – Lara pánikba esett. – Biztonságban van?
– Még nem láttam. Paco elveszítette szem elől az első roham után. Most visszament, hogy
megkeresse.
– Hogy veszíthették el szem elől? – ragadta meg a doktor karját Lara. – Ő a vezérük. Hogy
lehet…
– Nem gondolja, hogy én is nagyon szeretném őt viszontlátni? De itt emberek haldokla-
nak, és nem mehetek el megkeresni őt. Pacóra kell hagyatkoznom – tette hozzá türelmetlenül.
– Most menjen dolgozni.
Lara sarkon fordult és szédülő fejjel a két nővér felé indult. Ricardo vezette a támadást.
Lelki szemei előtt látta a géppuskát a Kolostor tetején, amint halálos lövedékeket köp magá-
ból. Több mint harmincan feküdtek itt sebesülten. Ha Ricardo vezette a támadást, nem őt ta-
lálják el először?
Szerencsém lesz, ha túlélem a következő néhány hónapot. Lara szíve megremegett, ahogy
eszébe jutottak Ricardo szavai.
Szeretnék valamit, ami csak az enyém…
Sírni akart, át akarta kutatni a katakombákat Ricardóért. De egyiket sem tehette. Ő is csak
Pacóban bízhat. Hiszen itt szükség van a munkájára.
Megállt Maria mellett és csendesen megszólalt:
– Mit segíthetek?

57
 Lara nyolc órán keresztül megállás nélkül dolgozott, anélkül hogy tudta volna, él-e Ricar-
do. A hajnali órákban, amikor már éppen befejezték a munkát, felnézett, miközben egy fiatal
katonát mosdatott. Ricardo az ajtóban állt és dr. Salazarral beszélgetett.
Larát átjárta az öröm. Hirtelen megszédült.
Ricardo él!
Ricardo fekete haja kócos volt, az arca kormos, és úgy tűnt, nagyon kimerült, de él!
Biztosan megérezte magán Lara pillantását, mert ránézett. Elakadt a szava, csak nézett.
Lara tudta, hogy el kellene fordulnia. Túl sok mindent elárult a tekintete. Úgy érezte, min-
den az arcára van írva.
Ekkor Ricardo rámosolygott, széles, lélegzetelállító mosollyal. Lara pedig önkéntelenül is,
boldogan visszamosolygott.
Lara nem tudta elfordítani a fejét, nem tudta elkapni a tekintetét. Nem is próbálta kendőzni
az örömét. A megkönnyebbülés minden félelmét elnyomta.
Ricardo él.
A férfi még egy ideig állt és mosolygott. Aztán mondott valamit dr. Salazarnak, és kiment
a rendelőből.

58
 6.
Lara tíz órát aludt megszakítás nélkül a végigdolgozott éjszaka után.
Ricardo törökülésben ült az ágya mellett, amikor felébredt.
Larát boldogság töltötte el, és álmosan a férfira mosolygott.
– Sokkal tisztábbnak tűnsz, mint amikor utoljára láttalak – suttogta. – Az arcod tiszta ko-
rom volt.
– Megfürödtem – mondta, és felvonta az egyik szemöldökét. – Az igazat megvallva, ez
meglehetős rendszerességgel előfordul.
– Nekem is egy fürdőre van szükségem – ásított Lara és felült. – Túl fáradt voltam, hogy
bármit csináljak tegnap, amikor kijöttem a rendelőből.
– Láttam, hogy teljesen kimerült vagy – mondta Ricardo és megsimogatta az arcát. – És
azt hiszem, valami mást is láttam.
– Tényleg? – Lara ösztönösen hátrébb húzódott. – Nem tudom, mit…
– Ne építsd fel újra a falakat. – Melegen elmosolyodott. Lara úgy érezte, szinte elolvad. –
Túl késő már.
– Nagyon… örültem, hogy élsz.
– Én is. Abban a pillanatban jobban örültem az életemnek, mint addig bármikor.
Lara megrázta a fejét.
– Ne csináld ezt. Ne siettess. Olyan gyorsan történik itt minden. Fogalmam sincs, mit ér-
zek. Gondolkoznom kell.
– Siettetnem kell téged. Megpróbálom megerősíteni az állásaimat, mielőtt meggondolnád
magad.
Lara a távolba nézett.
– Miért támadtátok meg a Kolostort? Azt mondtad, már csak néhány embert tartanak ott
fogva.
– Az a néhány pont elég volt. A következő támadás során lehet, hogy miénk lesz a teljes
győzelem. Jurado első tette az lett volna, hogy kivégzi a foglyokat. El akartam tüntetni a föld
színéről azt a helyet és Juradót. – Forró kezével megsimogatta Lara nyakát. Ki akartam töröl-
ni az életedből, mintha nem is létezett volna.
– Az, hogy megölsz valakit, nem törli ki az emlékeket.
– Tudom. De többé már nem kell attól félned, hogy újra hozzád ér. A múltadból nem tud-
tam kitörölni, de a jövődből igen. – Megfogta Lara kezét és felállította. – Fürödj meg és egyél
valamit. Holnap találkozunk.
– Holnap? – Lara hangjában kendőzetlen szomorúság hallatszott. – Hová mész?
– Sehová. Azt mondtad, túl gyors az iram. Csak időt hagyok neked. Szabadabban tudsz
gondolkozni, ha nem látsz. – Lara szemébe nézett. – Természetesen, ha nincs szükséged az
időre és a távolságra, tudod, hol találsz.
Lara csak most jött rá, hogy fogalma sincs, hol keresse Ricardót. Még sosem volt Ricardo
„lakásában”.

59
 – Semmit nem tudok arról, hogy hol vagy és mit csinálsz akkor, amikor nem vagy velem.
– Lara összevonta a szemöldökét. – És még azt sem mondtad el, hogy támadást indítasz a Ko-
lostor ellen.
– Nem voltam biztos benne, hogy érdekelne. – Az ajtó felé fordította Larát, és kedvesen
megpaskolta a fenekét. – És nagyon örülök, hogy végre felébredt benned az érdeklődés.
Lara rájött, hogy nem mer Ricardóra nézni. Pedig semmi oka nem lenne rá, hogy szégyen-
lős legyen azzal az emberrel, akivel már egyszer mindent megosztott.
– Érdekel – mondta, és a válla fölött hátrapillantott. – Igazat mondasz? Csak időt akarsz
hagyni nekem? Ma éjszaka nem lesz újabb támadás?
Ricardo arca ellágyult.
– Nem megyek sehová. Ígérem, hogy holnap visszajövök.
Lara megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Akkor jó. – Nagy nehezen elmosolyodott. – Nagyon szeretném elfelejteni ezeket a táma-
dásokat meg a sebesülteket. Nem vagyok valami jó nővérnek, és kiráz a hideg, ha arra gondo-
lok, hogy még egy borzalmas éjszakát kell a rendelőben eltöltenem.
Ricardo hangja nagyon kedvesen csengett.
– Juan azt mondta, nagyon jól dolgoztál.
– Kétségbe volt esve. Még egy orangutánt is szívesen alkalmazott volna, ha az tartani tud
egy infúziós üveget.
Ricardo elnevette magát.
– Lehet. De akkor is nagyon sokat könnyítettél a munkáján. – Megállt egy pillanatra. – És
az enyémen is. Minden tiltakozásod ellenére sokat segítesz nekünk. Úgy szeretném, ha eljut-
nánk odáig, hogy végre adhatnánk neked valamit. Adnom kell neked valamit, Lara.
Lara úgy érezte, hogy a férfi pillantása melegségbe bugyolálja. Elégedettnek érezte magát.
– El kell mennem… fürödni.
Lara sarkon fordult és szinte visszarepült a „szobájába”.

A föld alatti forrás által táplált kis tavacska hideg volt, mint mindig. Ám Lara fejében any-
nyira kavarogtak a gondolatok, hogy alig vette észre, milyen hideg a víz.
Nem szeretheti.
De amikor az jutott eszébe, hogy elveszítheti a férfit, akkor borzalmas magány tört rá, és
úgy érezte, a szíve kiszakad a helyéből.
Becsukta a szemét, és megízlelte a Ricardótól kapott öröm emlékének édességét.
Tehát az biztos, hogy érez valamit Ricardo iránt. Nem feltétlenül szerelmet. A Kolostor-
ban valóban nagyon közel kerültek egymáshoz. Szex volt és bajtársiasság, nem szerelem.
Természetes módon együtt érzett egy olyan férfival, aki mindig veszedelemben él. Természe-
tes, hogy segíteni szeretne neki úgy, ahogy tud.
Lara kétségbeesetten fedezte fel, hogy ez az okfejtés még önmagának is hazugnak tűnik.
Miért nem ismeri már be végre magának, hogy Ricardo egy szexis, csodálatos férfi, és ő pe-
dig hatalmas vágyat érez iránta? Mivel Ricardo is vágyik rá, nem az lenne a logikus, ha meg-
próbálnák kielégíteni ezt a feneketlen vágyat? Semmi rossz nem származhat abból, ha meg-
adja Ricardónak azt, amit kér. Hiszen csak néhány napot töltenek még együtt.

60
 Kilépett a medencéből és törölközni kezdett. Úgy döntött, hogy megkeresi Manuelt és
megkéri, vezesse el Ricardóhoz, mielőtt elveszíti a bátorságát. Mindent világosan el fog ma-
gyarázni Ricardónak, hogy nehogy félreértés legyen közöttük. Az ingéért nyúlt. Közben
eszébe jutott az a hatalmas öröm, amit akkor érzett, amikor megpillantotta Ricardót a támadás
után a rendelő bejáratánál. Micsoda megkönnyebbülés volt! Az örömbe csak megkönnyebbü-
lés vegyült, semmi más.
Lara nagyon remélte, hogy nem hazudik önmagának.

A hatalmas izmos katona, aki Ricardo lakosztálya előtt állt, kihúzta magát, amikor Manuel
és Lara megjelent a folyosón. Lara tétován megtorpant.
– Ne féljen – suttogta Manuel, és bátorítóan meglökte egy kicsit. – Nem fogja bántani ma-
gát. Minden katona tudja, ki maga.
– Valóban? – Ha ez így van, akkor a katonák nagy előnyben vannak vele szemben. Hiszen
lassan már azt sem tudta eldönteni, hogy fiú-e vagy lány. Az a döntés, amit körülbelül fél
órával ezelőtt hozott, most enyhén szólva őrültségnek tűnt. Manuel biztatóan bólintott.
– Mindenki tudja, hogy maga Ricardóhoz tartozik. Az őr át fogja engedni.
– Én nem tartozom… – Félbeszakította a mondatot, és az őr felé lépett. – Jössz?
Manuel nem válaszolt. Lara hátranézett. A kisfiú már nem volt sehol.
A hatalmas katona vidáman elmosolyodott, és szó nélkül átengedte.
Ricardo „lakosztálya” meglehetősen aszketikusnak tűnt. Ricardo félig ült, félig feküdt a
távoli fal mellé helyezett szalmazsákon, és derékig be volt takarva.
Meztelen volt.
Lara megtorpant és levegő után kapkodva bámult a férfira. Ricardo teste vékony volt, iz-
mos és kemény. De a tekintetében nyoma sem volt a keménységnek. Lara szíve olyan hango-
san vert, hogy úgy érezte, visszhangzik a barlang tőle. Nagyot nyelt, majd nagy nehezen
megszólalt:
– Szia.
Ricardo melegen, biztatóan elmosolyodott és kinyújtotta feléje a kezét.
– Szia, querida.
Nem lesz semmi baj. Ricardo nem volt idegen. Ez az a Ricardo volt, akit a cellában ismert
meg, aki egy csodálatos világot épített fel neki a semmiből. Egy világot, amiben nem volt he-
lye a fájdalomnak, a félelemnek, az aljasságnak. Közelebb lépett.
– Úgy tűnik, vártál.
– Nem vártalak… csak reméltem, hogy eljössz. – Ricardo sötét szeme vidáman csillogott,
miközben Lara mellé térdelt. – Nem mertem biztosra venni a dolgot. Az az utolsó reggel a
börtönben bizonyítja, hogy te elég váratlan dolgokra is képes vagy. – Finoman megérintette
Lara alsó ajkát. – De gondoltam, mindenesetre nem árt, ha felkészülök.
Lara ajka vadul lüktetett a férfi ujjai alatt. Remegve felsóhajtott.
– Ez tiszta őrület. Fogalmam sincs; mit keresek én itt tulajdonképpen.
– De én tudom – mondta Ricardo, és elkezdte kigombolni Lara ingét. – Hadd mutassam
meg.
Lara a bejárat felé pillantott.
– Mi van, ha…

61
 – Senki nem fog bejönni. Azt a parancsot adtam Pedrónak, hogy senkit ne engedjen be,
csak téged. – Széthajtotta az inget, és egy hosszú percig csak nézett. – Tökéletes – mondta,
majd megragadta Lara vállát. – Feszült vagy. Engedd el magad, lazíts. Jól cselekszel. Meg
fogod látni, milyen jól. – Masszírozni kezdte Lara feszült vállát, és közben nyelvével finoman
cirógatni kezdte a mellét. – Istenem, mennyire vártam már ezt a pillanatot.
Lara felsóhajtott, amikor Ricardo bekapta a mellbimbóját, és finoman szívogatni kezdte.
Végtelenül erotikus volt Ricardo minden mozdulata. Lara hátizma megfeszült, és ösztönösen
közelebb húzódott a férfihoz. Ricardo ekkor finoman harapdálni kezdte, és Lara felsikoltott a
gyönyörtől, ami lassan birtokba vette egész testét.
– Mennyire szeretem hallani, amikor… – Ricardo ujjai sürgetően Lara öve körül tevé-
kenykedtek. – Gyorsan, olyan sokáig vártunk már.
Lara halványan emlékezett rá, hogy először beszélni akart Ricardóval.
– Azt akartam mondani… Ricardo, hogy ez nem…
Elhallgatott, amikor a férfi keze végre becsúszott a nadrágjába, végigsimította a hasát, és
megragadta legtitkosabb testrészét. Aztán az ujjai őrjítő táncba kezdtek, miközben még min-
dig a mellét csókolgatta. Később. Majd később beszélnek. Most csak egyetlen cél lebegett a
szeme előtt: hogy mielőbb ismét Ricardóé lehessen.
– Szerelmem, vedd le a ruhát – mondta lázas pillantással Ricardo. – Látni akarlak. Meg
akarlak…
Lara villámsebesen dobálta le a ruhákat magáról. Ugyanolyan vadul kívánta a férfi pillan-
tását, érintését, testét, mint amilyen hevesen Ricardo vágyott rá már napok óta.
– Igyekszem – mondta remegve, miközben Ricardo ritmikusan simogatta. – De nem… –
nekifeszítette magát a férfi kezének. Hátravetette a fejét, becsukta a szemét, de az utolsó szót
még sikerült kinyögnie: – vársz.
– Nem tudok várni. Túl szoros vagy… – Ricardo mellkasa egyre gyorsabb ütemben emel-
kedett és süllyedt. Egyszer csak ledobta magáról a takarót. – A pokolba a zokniddal.
Az ölébe emelte a nőt, és egy határozott mozdulattal belehatolt. Lara feje hátracsuklott, a
haja a hátát súrolta.
Érezte magában Ricardo hatalmas férfiasságát. Sikítani akart, lihegni és mozogni.
De Ricardo szorosan fogta a csípőjét, és moccanni sem engedte. Egészen szorosan össze-
tapadt a testük. Lara úgy érezte, ennél közelebb már nem lehetnének egymáshoz. Érezte,
hogy Ricardo fanszőrzete csiklandozza a combját, hogy a melle elnehezül, és hogy a torkában
érlelődik egy kiáltás. Azt érezte, hogy összetartoznak. Kinyitotta a szemét és elvarázsoltan a
férfi szemébe nézett.
– Ricardo.
Határtalan gyönyör és öröm tükröződött a férfi arcán.
– Olyan jó, hogy szinte fáj – suttogta. – Egymásnak teremtett bennünket a sors. Nem ér-
zed?
És ekkor elkezdett mozogni. Nem eresztette el Lara derekát, hanem őt is ide-oda mozgatta
az ölében. Egyre fokozták az iramot, egyre mélyebbek lettek a lökések, egyre intenzívebb lett
a gyönyör.
Lara érezte, hogy a feszültség egyre nő, lázas iramban közelednek valami csodálatos felé.
Eleredt a könnye.

62
 Ricardo megfogta a mellét és megszorította. Közben a csípője egy pillanatra sem nyugo-
dott, egyre gyorsabban dobálta lovasát.
– Most, Lara – mondta, és ő is becsukta a szemét. A lökések ütemét már nem lehetett to-
vább fokozni. – Most!
Lara felsikoltott, ahogy a robbanásszerű kielégülés megrázta a testét. Annyira megsemmi-
sítő volt a feloldás, hogy csak halványan hallotta Ricardo mély kiáltását, és alig érezte karjá-
nak szorítását. Teljesen elerőtlenedve dőlt a férfira.
– Enyém… – suttogta halkan a fülébe Ricardo. Cirógatni kezdte az arcát. – Most már hoz-
zám tartozol, querida.
Larát pánik kerítette hatalmába. Valamit mondania kell. Nem hagyhatja, hogy Ricardo azt
gondolja, hogy… Megpróbált nyugodtan lélegezni, és felült.
– Nem, nem erről van szó. – Remegett a hangja. Nagy nehezen Ricardóra nézett. – Nem
szeretlek, Ricardo.
– Lara, szeretsz engem – mondta csendesen.
A nő megrázta a fejét.
– Igaz, nem vagy közömbös számomra. Érdekel a sorsod. De nem szeretlek.
Ricardo arcáról az öröm utolsó szikrája is eltűnt. Leemelte magáról a nőt, és maga mellé
ültette. Amikor megszólalt, a hangja is olyan szenvtelen volt, mint az arckifejezése.
– Akkor esetleg megkérdezhetném, hogy miért döntöttél úgy, hogy megajándékozol a tes-
teddel ma éjszaka? Te nem olyan nő vagy, aki pusztán a szexért belemenne egy ilyen dolog-
ba.
Larát kirázta a hideg. Betakarózott.
– Egyedül voltál. Akartál valamit, ami csak a tiéd.
– Nem csak egy éjszakai kalandra volt szükségem – mondta kegyetlenül Ricardo. – Nem
erről beszéltem neked.
– Boldoggá akartalak tenni. – Lara idegesen beletúrt a hajába. – Ó, nem is tudom. Csak
nem akartam, hogy egyedül légy, amikor… – Nem fejezte be a mondatot.
– Amikor bármikor megölhetnek? – Ricardo felült és nekitámaszkodott a barlang falának.
– Szóval megsajnáltál, és gondoltad, dobsz nekem egy csontot.
– Nem, nem erről van szó.
– Hanem miről? Kíváncsian hallgatlak.
– Úgy éreztem… – Megnedvesítette az ajkát. – Miért mászol bele ennyire a lelkembe?
Miért nem tudod elfogadni azt, ami történt anélkül, hogy szétboncolnád?
– Mert sokkal többet akarok, mint amennyit te adni akarsz nekem. – Ricardo rettenetesen
haragos volt. – Nem akarom a sajnálatodat. A szerelmedet akarom.
Lara tehetetlenül nézett Ricardóra, a szeme könnyektől csillogott. Ricardo arca megeny-
hült, és apró mosoly jelent meg rajta.
– Azt mondtam, adni szeretnék neked valamit, de nyilvánvalóan nem vagy felkészülve ar-
ra, hogy elfogadd az ajánlatomat. Hülye lennék, ha nem fogadnám el azt, amit te ajánlasz ne-
kem. Úgy látom, készen állsz arra, hogy megoszd velem az ágyam addig, amíg vissza nem
küldelek Barbadosra.
Lara szótlanul bólintott.
– Akkor ezt az ajándékot elfogadom. – Megrándult az ajka. – Micsoda ember lennék, ha
nem fogadnám el az adományokat. Főleg ilyen tetszetős csomagolásban.

63
 Lara végre ráébredt, hogy megsértette a férfit. Pedig soha nem akarta Ricardót bántani.
Már így is elég tragikus volt az élete, nem hiányzott még neki ez a fádalom. Hirtelen úgy
érezte, oda kell bújnia a férfihoz, simogatni kell, és el kell neki mondani, hogy…
Mit mondana neki? Már így is rengeteg mindent elárult, és minden egyes együtt töltött
percből többet kell feladnia önmagából.
– Ne légy már ennyire megrémülve – mondta Ricardo. – Ígéretet tettél nekem. Most nem
hátrálhatsz meg.
Lara mosolyt erőltetett az arcára.
– Nem hátrálok meg. Miért is lennék megijedve? – A falra meredt, és magához szorította a
takarót. – Nem szeretlek, Ricardo.
– Nem? Szerintem szeretsz, csak nem mered beismerni. Az, ha belém szeretsz, felborítaná
az egész életedet, azt a takaros rendet, amit elképzeltél magadnak. Ez persze megrémít. Azt
hiszed, hogy én…
– Ricardo, nem szeretlek – szakította félbe Lara elkeseredetten. – Miért nem hiszel ne-
kem?
– Nem hihetek neked. Túlságosan fájna.
Lara érezte, hogy ismét megtelik a szeme könnyel.
– A fenébe is, ez nem ér. Én egy szóval sem kértem ezt.
– Tudom. – Ricardo magához ölelte. – Szegény kisbabám. – Átölelte és ringatni kezdte. –
Ezt kapja az ember, amikor kilép az otthona melegéből a hideg valóságba.
Lara számára a valóság nem is tűnt olyan hidegnek a férfi karjaiban. Ricardo ölelésében
nyoma sem volt a hidegnek vagy a magánynak. Álomittasan arra gondolt, hogy el kellene hú-
zódnia. De most még eggyé váltabbnak érezte magukat, mint akkor, amikor a testük valóban
egyesült. Ricardo ajka a halántékát cirógatta.
– Ne félj. Megmelegítelek. Nem hagyom, hogy bántódásod essék.
– Ilyen ígéretet nem lehet megtartani. Mindenki a saját életéért felelős – suttogta Lara. –
Én viselem a saját terheimet.
– Akkor nem, ha szerelemről van szó. Olyankor a felelősség öröm, nem pedig teher.
Már megint szerelem. Lara kezdte kényelmetlenül érezni magát.
– Nem akarok beszélni a…
– Csss, rendben van. – Újra ringatni kezdte. – Nem fogunk beszélni róla. Csak tudd, hogy
van, és arra vár, hogy te is készen legyél rá. Rendben?
Nincs rendben, gondolta Lara. Ricardo nem fogadta el, hogy ő nem akarja szeretni. Lehet,
hogy sosem fogja elfogadni. Mi lesz, ha még ennél is jobban fogja bántani a férfit?
– Már megint aggódsz – mondta Ricardo és felemelte Lara állát, hogy a szemébe nézhes-
sen. – Mondom, hogy rendben van. Mindent el tudok viselni, bármi történjék is velem.
Ricardo nagyon makacs volt, de ugyanakkor tényleg szinte olvasott a gondolataiban és az
érzelmeiben. Lara torka fájdalmasan összeszorult.
– Biztosan?
– Biztosan. – Ricardo finoman ízlelgetni kezdte az ajkát. – De a kérdés inkább az, hogy
vajon te is mindent el tudsz-e viselni, ami veled történik.
Lara idegesen összerándult.
– Mire gondolsz?

64
 – Semmi rosszra. Csak a mai éjszakát teljesen ki akarom használni. – Ricardo keze lecsú-
szott Lara álláról. Arrébb tolta a takarót, amivel a nő eltakarta a mellét. – Nem akartam foly-
tatni a szexuális nevelésed, mialatt Jurado hallgatózik a másik szobában és nyalogatja a szája
szélét. – Lehajtotta a fejét, és megérintette Lara mellét az ajkával.
– Van egy csomó olyan pozíció, amihez elkerülhetetlen a beszéd.
Lara nagyon megkönnyebbült, amikor felfedezte, hogy Ricardo testi és nem lelki megpró-
báltatásról beszélt. Felébredt benne a vágy. A vágytól nem félt, inkább biztonságot nyújtott
neki. Elmosolyodott.
– Mindig jó tanuló voltam.
– Csodálatos – mondta Ricardo és félredobta a takarót. Hasra fordította Larát és masszí-
rozni kezdte a fenekét. – Hiszek neked. – Óvatosan ráfeküdt és hozzádörgölőzött, hogy Lara
mindent érezzen – testének forróságát, illatát, a szőre finom csiklandozását, és testének ke-
ménységét. – Mit szólnál, ha mélyreható vizsgálatokat kezdenénk?

– Kint voltál – nyitotta ki a szemét Lara álmosan, amikor Ricardo becsúszott mellé a taka-
ró alá. A férfi haja csillogott a petróleumlámpák fényében. Ricardo fel volt öltözve. – Azt hit-
tem, a főhadiszálláson vagy Pacóval.
– Honnan tudod, hogy kint voltam? – kérdezte Ricardo és megcsókolta Lara halántékát.
Felkönyökölt, hogy a nő szemébe nézhessen.
– Szél- és levélszagod van – mondta Lara nagyokat szippantva az illatból. – Csodálatos.
Sokkal jobb, mint a katakombák nedves szaga.
Ricardo elkomorodott.
– Nem tetszik az élet itt a katakombákban?
– Néha. Imádom a napsütést. – Hirtelen elkomolyodott. – Miért mentél ki? Újabb táma-
dás?
– Nem, szó sincs róla. Lementem San Estebanba. Ez egy falu, nyolc kilométernyire innen.
– Hirtelen csibészes lett a tekintete. – Egy nőnél voltam.
– Most féltékennyé akarsz tenni? – mosolyodott el Lara. – Az utóbbi időben annyi időt töl-
töttünk el az ágyadban, hogy nem hinném, hogy kiegészítésért még ennyit kellene gyalogol-
nod. Meg neked sem lehet ekkora étvágyad.
– Látom, nem olvasod a rólam szóló cikkeket. Azt terjesztik, hogy én vagyok a Superman.
– És az vagy?
– Nem. Csak egy ember. – Lehajolt és megcsókolta Lara torkát. – Kivéve, ha veled va-
gyok. Veled óriásnak érzem magam.
Lara nagyot nyelt, mielőtt szóhoz jutott volna.
– Valóban? – Beletúrt Ricardo hajába. – Ez tetszik.
A férfi felemelte a fejét.
– Nem kérdezed meg, hogy kihez mentem?
– Minek, ha úgyis elmondod?
– Rosa Sardonánál voltam – mondta és felült. – Ő San Esteban polgármesterének a felesé-
ge. Csodálatos asszony, remek ízlése van.
– Ennek örülök.
Ricardo felsóhajtott.

65
 – Nem viselkedsz úgy, ahogy egy nőnek kellene. Nem is vagy féltékeny, de még kíváncsi
sem.
Lara felült, és a vállára terítette a takarót. Még sosem látta ilyennek Ricardót. Egészen kis-
fiús volt, sugárzott belőle a csibészség. Lara elmosolyodott.
– Rendben, kíváncsi vagyok. Miért mentél el ahhoz a kedves Señora8 Sardonához, akinek
oly remek az ízlése?
– Mert hoztam neked valamit tőle – mondta Ricardo, és felemelt az ágy mellől egy papír-
zacskót. – Nekem nem biztonságos boltba mennem, de a Sardona család az én oldalamon áll,
így gondoltam, nem bánod, ha… – Odadobta neki a zacskót. – Nyisd ki.
Lara lassan megfogta a zacskót és kinyitotta. Bekukucskált. Sárga bársony. Fényes, mint a
nap, puha, mint az éjszaka.
Belenyúlt a zacskóba, és egy varázslatos, citromsárga köntöst húzott elő. Megbabonázva
nézte a ruhadarabot.
– Állj fel.
Felállt, és a szürke takaró a földre hullott.
– Gyönyörű – suttogta Ricardo, és megcsókolta a mellét. – Puhább, mint a bársony.
– Miért hoztad ezt, ennyi veszedelem árán?
Ricardo megfogta a köntöst, Lara pedig belecsúsztatta a karját a hatalmas, széles ruhaujj-
ba.
– Mert tudtam, milyen gyönyörűen fog csillogni rajta a hajad. Napfény a napfényen. –
Megkötötte a köntös övét és kiszabadította Lara haját a gallér alól. – Most úgy nézel ki, mint
egy hercegnő.
– Miért, Ricardo? – kérdezte újra.
Ricardo arcáról lehervadt a mosoly.
– Mert akartam neked adni valamit. Isten a megmondhatója, megérdemled. Itt tartalak egy
sötét barlangban, távol a napsütéstől. Az étel borzalmas, semmi érdekes vagy csillogó nincs
az életedben. Tudom, hogy egy használt köntös nem jelent sokat, de reméltem…
– Gyönyörű. – Lara visszapislogta a könnyeit. – És azt senki nem mondhatja, hogy te nem
vagy érdekes. – Megérintette a köntös puha bársonyát. – Nagyon tetszik.
– Igazán? – kérdezte különös hangon Ricardo. – Ez az első ajándék, ami tíz év óta adtam
bárkinek is. Az anyukám nagyon szeretett ajándékot kapni, gondoltam, hátha te is szeretsz.
– Szeretek. – Megpördült a sarkán, és a köntös úgy pörgött körülötte, mint egy bő szok-
nya. – Egészen hercegnőnek érzem magam ebben. Otthon Brett egyik öreg pólójában alszom.
Azt hiszem, én nem vagyok olyan elegáns, mint Señora Sardona.
– Csodálatosan nézel ki. – Elkapta a nő kezét és gyors csókot nyomott a homlokára. –
Hoztam neked valami mást is. – Belenyúlt a zacskóba és kihúzott belőle egy üveg bort, meg
két poharat. – Az ünnepségre hoztam.
– Ünnepségre?
– Az egyhetes évfordulónkra. – Átnyújtott neki egy poharat, teletöltötte, majd a saját poha-
rába is öntött. – Legyen még ezernyi, meg még egy – emelte fel a poharát. – Ez úgy hangzott,
mintha Seherezádé lennék, nem?
Lara öntudatlanul is megfeszült.

8
asszony

66
 – Az nagyon hosszú idő. Ha jól emlékszem, abban a mesében ezeregy éjszakáról volt szó,
nem pedig hétről.
– Nagyon mohó vagyok. – Letette az üveget a földre. – Most ülj le és idd meg a borodat. –
Maga mellé húzta a nőt és átölelte. – És ha nagyon jó leszel, akkor mondok neked egy mesét.
Lara kényelmesen elhelyezkedett.
– Milyen mesét?
– Amilyet akarsz. Kaptam tőled egy hetet, cserébe mindent meg kell adnom neked, amit
csak akarsz. – Egy ideig gondolkozott. – Lehet, hogy nem is mesét mondok, hanem egy ver-
set.
– Olyat, amit te írtál?
Ricardo megrázta a fejét.
– Az én verseim túl sötétek. Mindig is szerettem Robert Louis Stevensont, a skót írót. A
műveiben van valami életerő, valami nagy igazság. – Halkan nekikezdett a versnek:

Drága, meleg, igaz lény,

Szikra szemű tünemény,
Izzó acél, nyílhegy csúcsa.
A nagy Alkotó nekem gyúrta.

Kegyes, bátor, szilaj láng,

Úgy él, mint a kék-katáng,
Nem töri szél, sem halál,
A Mester ereje hatja át.

Lara egy hosszú pillanatig nem szólt egy szót sem.

– Ezt még sosem hallottam. Gyönyörű.
– Több annál. Ez te magad vagy. – Mielőtt Lara válaszolhatott volna, folytatta: – Bele sem
kóstoltál a borodba. Rosa szerint pedig az egyik legjobb évjárat. – Elhúzta a száját. – Nem
mintha meg tudnám ítélni. Olyan régen nem kóstoltam jó bort. Nem tudom értékelni a kü-
lönbséget. Emlékszem, a farmon anyám… – Megállt és az ajkához emelte a poharat. –
Igyunk a jobb borokra és a jobb időkre, a jövőre.
– Talán a jövő év más lesz. Azt mondtad, lehet, hogy a következő lesz a háború utolsó
hadjárata. – Lara belekóstolt a borba. Testes, jó zamatú, illatos bor volt. – Talán jövő
ilyenkorra már nem lesz háború, és hazamehetsz a farmodra.
Ricardo megrázta a fejét.
– Nem tudom, hazamehetek-e.
– Hogy érted ezt?
– Amióta felnőttem, katona voltam. Semmi máshoz nem értek. Egyszer csak leteszem a
fegyvert és új életet kezdek? Nehéz elképzelni.
– Úgy beszélsz, mintha szeretnél katona lenni.
– Gyűlölöm a háborút. – Belenézett a borba. – De katona vagyok, és nem tudom, mi más
tudnék lenni.
– Szerettél a farmon élni?

67
 – Igen. Sosem lettem volna olyan jó farmer, mint az apám, de azért szerettem a kinti mun-
kákat. – Szünetet tartott. – Meg a békességet. Szerettem a nyugalmat, meg a békességet.
– Akkor miért ne mehetnél vissza?
– Túl sokat láttam már. Kisfiú koromban naplementéről meg tengerekről írtam verseket.
Most már csak embereket látok, semmi mást.
– Ezt nem értem.
– Most nem a tengert látom, hanem a szennyezett vizeket, nem a hegyeket, hanem a bá-
nyákat, nem az eget, hanem a füstfelhőket. Csak a bajt látom, nem pedig a szépséget. – Meg-
csókolta Lara fülét. – Istenem, mennyire szeretnék oda visszamenni!
– Nem hiszem, hogy hagyni fognak. Dr. Salazar szerint téged akarnak elnöknek.
– Talán.
– Ebben nincs talán. – Lara újból belekortyolt az italába. – Nagyon jól tudod, mit éreznek
irántad az emberek. Te egy legenda vagy.
– Elegem van abból, hogy legenda legyek. – Ricardo megszorította a poharát. – Lehet,
hogy inkább elfutok abba a bizonyos kisvárosba veled, és elfeledem, hogy Saint Pierre léte-
zett.
– Ezt nem teheted. – Lara nem nézett Ricardo szemébe. – Paco egyszer azt mondta nekem,
hogy te magad vagy Saint Pierre.
– Nagyszerű – nevette el magát keserűen Ricardo. – Most már nem csak legenda vagyok,
hanem egy egész ország.
Lara hátravetette a fejét és ránézett. Ma éjjel Ricardo nagyon furcsa volt: egyszer kisfiúsan
vidám, aztán pedig elkeseredett. Eddig mindig végtelenül határozott és felnőtt volt. Most pe-
dig egy sokkal emberibb, sokkal sérülékenyebb Ricardo Lázaro állt előtte. Larán erőt vett a
gyengédség. Nem szabad így éreznie. Minden nappal egyre közelebb kerültek egymáshoz,
minden éjszaka egyre szenvedélyesebb lett az ölelésük. Mi lesz ennek a vége? Szándékosan
könnyed hangsúllyal ezt mondta:
– Paco mondta, nem én. Szerintem meglehetősen kényelmetlen lehet hősnek lenni. Én nem
kérnék belőle.
– Tudom – mondta keserűen Ricardo. – Te csak a városkádat akarod, a kutyákat, meg a
tavat.
– Igen, ezt akarom. – De ha valóban ezt akarja, akkor miért tűnik most ez a vágyálom
olyan távolinak? A valóság csak itt létezik, a katakombákban, Pacóval, Manuellel, dr.
Salazarral és Ricardóval… mindig csak Ricardóval.
– Megittad a borodat?
– Igen.
Ricardo elvette tőle a poharat és letette az egyik lapos kőre.
– Ideje ágyba bújni.
– Vége az ünneplésnek?
Ricardo felállt és felhúzta maga mellé Larát is.
– Ó, nem – mondta, és kioldotta az övet. – Az ünnepség csak most kezdődik, querida.

68
 69.
– Ricardo, várj. Nem kapok levegőt – mondta nevetve Lara, miközben alig tudott lépést
tartani Ricardóval, aki a folyosók végtelen láncolatán vezette keresztül. – Hová megyünk?
– Majd meglátod – mondta titokzatosan mosolyogva Ricardo. – Meglepetés.
– Megint? Úgy látom, nagyon szeretsz ünnepelni.
– Tegnap este az egyhetes évfordulónkat ünnepeltük.
– És ma?
– Ma van a második hét első napja. Úgy gondoltam, rögtön ünnepléssel kell kezdenünk. –
Bekanyarodott a folyosón. – És kint!
Napfény!
Lara megtorpant a nagy délelőtti fény láttán. Hunyorgott a szokatlan fényességtől. Úgy
érezte, kitárul a lelke. Eddig a pillanatig nem is volt tudatában, mennyire hiányzott neki a
napfény.
– Kimegyünk?
Ricardo úgy nézett Larára, mintha be akarná inni minden arcvonását.
– Azt mondtad, hiányzik.
– Igen. De biztonságos?
– Egy rövid időre. – A kijárat felé húzta. – Néhány percre. Azt mondják, a Kolostorra mért
támadás óta megszaporodtak az orvlövészek itt a hegyekben.
Lara a barlang bejáratát takaró bokor mögött állt, és a napba nézett. Vidáman belélegezte a
friss, hegyi levegőt.
– Csodálatos.
– Úgy nézel ki, mint aki beszívja a napot – nevette el magát Ricardo. – Úgy tűnik, ez job-
ban tetszik neked, mint a bársonyköntös.
Lara élvezte az illatokat: a harmat, a föld és az őserdőben nyíló orchideák illatát.
– Sokkal jobban a fejembe száll, mint a tegnapi bor. – Aggódva a férfira nézett. – Biztos
vagy benne, hogy egészen biztonságos ez a számodra?
Ricardo bólintott és kézen fogta.
– Paco három őrszemet küldött a tóhoz. Ha jelét látják annak, hogy orvlövész közeleg, ri-
asztanak.
– Tó?
Ricardo elmosolyodott.
– Nem tudok neked városkát vagy kutyát hozni, de tó az itt is van. – Beléptek az őserdőbe.
– Ötpercnyire van innen.
A tó kéksége megszédítette Larát. Az őserdő közepén, a dombok között olyan volt, mint
egy kis ékszer.
– A víz sokkal melegebb, mint a katakomba forrása. Akarsz egyet úszni?
– Úszhatunk?
Ricardo elmosolyodott.
– Te úszhatsz. Én majd leülök ide a kőre és nézlek.

69
 – Te nem akarsz úszni? Hogy bírod ki? – Lara már le is vette a csizmáját és a zokniját. –
Igazi napfény és hívogató víz.
Ricardo leült a mohos kőre.
– Ne vedd le az inged. Az őrszemeknek nem adunk ingyen látványosságot.
Lara körülnézett és levette a nadrágját.
– Nem látom őket.
– Nem szabad látnod őket. De hidd el, ott vannak.
Lara a tó felé rohant, az inge lobogott a szélben. Fejest ugrott a vízbe, és amikor kibukott,
mellúszással át akarta úszni az apró tavacskát. A víz kellemesen hűs volt, simogatta a bőrét.
– Ne menj túl messze! – kiáltott utána Ricardo.
Lara kelletlenül megfordult és visszafelé kezdett úszni.
– Ezt örökké tudnám csinálni – kiáltotta lelkesen vissza. – Ó, Ricardo, köszönöm.
Ricardo arca beborult.
– Neked könnyű kedvezni.
– Hogy érted ezt? Saját tavam van, napsütés, orchideák a fákon. – Megpróbálta letenni a
lábát. Sikerült. Felállt. Megrázta nedves loboncát. – Szeretem.
– Azt látom – mondta Ricardo, és a nőt csodálta.
Ricardo gyönyörű volt.
Lara állt a vállig érő vízben és nézte. A férfi felhúzott térddel ült, mint oly gyakran máskor
is. Egyszerre volt a határozott, magabiztos férfi, akit a cellában ismert meg; a kisfiús, sérülé-
keny szerető múlt éjjelről; a költő katona. Hirtelen úgy érezte, Ricardo minden, amit csak az
élettől kaphat.
Édes istenem, szeretem.
– Lara? – Ricardo minden izma megfeszült, amikor meglátta a nő arcát.
Micsoda pillanat erre a felismerésre – nyakig áll a hideg vízben, Ricardo többméternyire ül
tőle a parton. Lara megpróbált minél gyorsabban partot érni.
Mire kiért, a férfi felállt és segítőén lenyújtotta hozzá a kezét. Lara kimászott és mellé állt.
A vizes ing rátapadt a testére, de nem fázott. Ricardo megfogta az arcát és a szemébe nézett.
– Igen? – suttogta a férfi,
Lara nem jutott szóhoz. Csak nézett és csodálkozott, hogy hogy juthatott el ide. Ricardo
arca örömtől csillogott és lassan lehajolt a nőhöz.
– Querida, azt…
Egy nagy csattanás!
Ricardo megtántorodott.
A bal vállán vörös vérfolt volt és…
– Feküdj! – kiáltotta, belökte Larát a közeli bokorba, és ráugrott.
Egy lövés volt!
Ricardót meglőtték! Vérzett.
Lara annyira pánikba esett, hogy alig kapott levegőt. Lassan rájött, hogy mi történt. Egy
orvlövész volt az egyik fán.
– Engedj el. Megsérültél.
– Maradj nyugton. – Lara mozdulni sem tudott, Ricardo szinte a földre szögezte.
Újabb lövések.

70
 Lara nem tudta eldönteni, honnan jöttek a lövések, és kire céloztak. Ricardo befedte egész
testét. Egy dolgot tudott: hogy Ricardo testében golyó van.
– Nem! – mondta, és valahogy sikerült kicsusszannia a férfi alól. Feltérdelt. Azt rögtön lát-
ta, hogy valószínűleg csak egy golyó találta el a férfit, de hogy a seb milyen súlyos lehet, ar-
ról fogalma sem volt. – Vissza kell mennünk a barlangba.
– Várj! – kiáltotta Ricardo, és megfogta a vállát, hogy ne tudjon felállni. – Az is lehet,
hogy többen vannak.
– Nem érdekel. – Lara arcán csorogtak a könnyek. – A rohadt életbe, mindjárt elvérzel!
– Nem hinném, hogy ért artériát, és a golyó kiment a másik oldalon – mondta Ricardo, és
hirtelen elsápadt. – Átment a vállamon.
Lara alig hallotta a szavait, miközben gyorsan gombolni kezdte az ingét.
– Nem lett volna szabad kijönnünk a katakombákból. Nem lett volna szabad hagynom,
hogy…
– Ricardo! – Paco állt mellettük, majdnem olyan sápadtan, mint Ricardo. – A fenébe is,
mondtam, hogy veszélyes. – Letérdelt mellé a földre. – Komoly?
– Semmiség – Ricardo eltolta magától Lara kezét és felállt. – Megvannak?
Paco bólintott.
– Magányos orvlövész. Menjünk vissza, hogy Juan ki tudja tisztítani a sebet. – Felsegítette
Ricardót és átölelte a derekát. – Dios9, de egy hülye vagy. A legkeresettebb ember vagy Saint
Pierre szigetén, és akkor neked úszni kell menni. – Megrázta a fejét. – Fényes nappal.
Ricardo nem úszott, gondolta Lara. Kint ült a parton és őrizte őt, mert tudta, milyen nagy a
kockázat.
– Fogd be a szád, Paco – mondta idegesen Ricardo. – Nem kell részletezned mekkora hü-
lye vagyok. A lehető leghatékonyabban adták tudtomra néhány perccel ezelőtt. – Nem nézett
Larára, miközben hagyta, hogy Paco végigvezesse a keskeny ösvényen. – Öltözz fel, Lara.
Leküldök valakit érted. Maradj, itt, amíg érted nem jönnek.
– De veled akarok menni.
Ricardo nem válaszolt, és a két férfi eltűnt az őserdőben. Lara haragosan bámult utánuk.
Elszigeteltnek és rettenetesen magányosnak érezte magát.

Lara gyorsan felöltözött, de néhány percet várnia kellett, míg megérkezett az őrszem, és
visszavezette a katakombákba. Mire elérkezett a rendelőbe, Paco nem volt sehol, Salazar ép-
pen befejezte Ricardo kötözését, Manuel éppen akkor nyújtott át neki egy tiszta inget.
– Jól vagy? – rohant oda hozzá Lara. – Jól van, Juan?
Juan Salazar bólintott.
– Igen. A válla néhány napig még nehezen fog mozogni, de alig érte meg bekötözni.
– Úgy vérzett – Lara megrázkódott és megállt Ricardo előtt. – Biztos benne?
– Sokkal komolyabb sérüléseim is voltak már. – Ricardo furcsán mozogva felvette az inget
és elkezdte begombolni. – De egyet sem érdemeltem meg jobban.
– Senki nem érdemli meg, hogy meglőjék. Várj, segítek. – Lara odanyúlt, hogy segítsen
neki begombolkozni.
– Nem! – Ricardo hátrébb lépett. – Nincs szükségem segítségre. Jól vagyok.

9
Istenem

71
 – Néhány perce lőttek meg. Ez nem jó. Az istenit, segíteni akarok.
Egy pillanatra mintha valami felvillant volna Ricardo szenvtelen arcán.
– Tudom. – Lenézett a gombokra és folytatta a gombolkozást. – Menj be a szobádba. Be-
szélnem kell Pacóval az orvlövészről. Majd bemegyek hozzád, ha vele végeztem.
Elbocsátották. Ezt a Ricardót nem ismerte. Úgy beszélt vele, mint bármelyik katonájával.
Ez a férfi határozott volt, parancsoló és távolságtartó.
Lara tétovázott. Érezte, hogy dr. Salazar kényelmetlenül érzi magát és kérdően figyeli
őket, de azért megkérdezte:
– Ricardo, mi a baj?
– Semmi. – Ezzel sarkon fordult és elment.
Lara az orvoshoz fordult.
– Biztos benne, hogy nem esett komoly baja? Ilyennek még sosem láttam.
– Most látta először Ricardót, a tábornokot. Mondtam, hogy nagyon megváltozik ilyenkor.
– Igen. – Lara az ajtó felé fordult. Minden rendben lesz, biztatta önmagát. Ilyen helyzetben
nem várható el Ricardótól, hogy normálisan viselkedjen. Hiszen meglőtték. Minden bizony-
nyal, mire Pacóval megbeszélik a dolgot, lehiggad és újra a régi lesz.

Ricardo ugyanolyan volt akkor is, amikor két órával később meglátogatta – távolságtartó,
kimért és határozott.
– Paco kihallgatta az orvlövészt. Úgy tűnik, a katakombákat még nem fedezte fel az ellen-
ség.
– Akkor jó. – Lara idegesen összefonta az ujját és a falnak támasztotta a hátát. – És a junta
fog helyette küldeni valakit, ha nem tesz jelentést?
– Minden bizonnyal. De egy-két napon belül nem. Van elég időnk arra, hogy kimenekít-
sünk téged.
Lara megmerevedett.
– Mi?
– Mondtam Pacónak, hogy hívjon rádión egy helikoptert, amivel elvihetünk Barbadosra.
Lara hitetlenkedve nézett rá.
– A helikopter sötétedés után érkezik. Pakolj össze.
– Miért? – suttogta Lara.
– Ez a legjobb megoldás.
Lara felpattant.
– Hogy érted ezt? Ki a fenének ez a legjobb, és miért úgy beszélsz velem, mint egy isten-
verte robot?
– Nem úgy beszélek veled, mint egy robot. Úgy viselkedek, mint egy felelőssége tudatá-
ban lévő tábornok. – Megrándult a szája. – Végre. Nem csodálom, hogy rám sem ismersz.
Semmi mást nem láttál belőlem eddig, mint mérhetetlen önzést. A józan eszem helyett a tes-
temre hallgattam. Öt hónap börtön után azt hittem, ez megbocsátható valakinek, aki egy for-
radalmat vezet, de nem…
– Szex? Azt akarod mondani, hogy ez neked nem volt több egy-két jó dugásnál? – Meg-
rázta a fejét. – Nem hiszem el.
– Miért nem? Te magad mondtad, hogy csak ennyiről van szó.

72
 – De az azelőtt volt, hogy… – Nem folytatta. Ez azelőtt volt, hogy rájött, Ricardo élete ér-
telme. Hogy szerelmes bele. Miért kellene abból, hogy ő szereti, annak következnie, hogy
Ricardo viszontszereti őt? A világon kevés dolog szimmetrikus. – Azt mondtad, szeretsz.
– Tévedtem. A hálát és a vágyat összetévesztettem valamivel. – Megvonta a vállát. – Ki-
lenc év őrületen mentem keresztül: azt hiszem, valami normális, valódi dologra vágytam.
Lara úgy érezte, minden egyes szó a szívébe nyilall.
– Megtudhatnám, hogy mi a fene okozta ezt a hirtelen változást? Ezt a hirtelen felelősség-
teljességet?
– Egy golyó a vállban nagyon jól emlékezteti az embert a kötelességére. Egy-két centivel
arrébb az életembe is kerülhetett volna.
Lara összerándult, amikor eszébe jutott a seb.
– Igen.
– És bár közel sem vagyok meggyőződve róla, hogy olyan fontos vagyok a forradalomnak,
mint Paco gondolja, minden bizonnyal visszavetné a forradalom lendületét a halálom. Főleg
most, hogy egyre közelebb vagyunk a győzelemhez. – Megrázta a fejét. Megvetette önmagát.
– És mindazt, amit kilenc év alatt elértem, kockára tettem csak azért, hogy napozhass egy ki-
csit.
– Nem hagytam volna, ha tudtam volna, milyen veszélyekkel jár. – Lara alig tudott meg-
szólalni. Nem fog sírni. Nem fogja hagyni, hogy Ricardo lássa a fájdalmát.
– Megtörtént. – Ricardo a falra bámult. – Egyél valamit, mielőtt elindulsz. Hosszú az út.
Evés. Evésről beszél?
– És nem feledkeztél meg valamiről?
– Nem hinném.
– Mi van akkor, ha gyereket várok? Nem azért ragaszkodtál hozzá, hogy itt maradjak?
Ricardo arca megrándult.
– Természetesen érdekel a dolog – mondta semleges hangon. – Remélem, értesítesz, ha ez
a helyzet.
– Dehogy foglak. – A düh egy pillanatra elhomályosította a fájdalmát. – Mondtam már ne-
ked, hogy az én gyerekem lesz. Nem fogok iderohanni és felajánlani neked a szabad válasz-
tást, hogy döntsd el, kell-e a gyerek. Köszönöm, ebből nem kérek.
– Az én felelősségem az, hogy gondoskodjak…
– A pokolba a felelősségeddel! Már a tököm tele van vele, hogy… – Nem folytatta. Ez
nem lehet igaz. Annyira biztos volt magában a tónál. Felnézett, és ezt mondta:
– Hazudsz. Nem csak szex volt. Tudom.
– Nem, igazad volt. Ez csak egy álom volt, de itt az ideje, hogy felébredjünk. – Szomorká-
san elmosolyodott. – Meg nosztalgia volt. Te nagyon különleges nő vagy, és. a békére emlé-
keztettél. Lara, egy gyönyörű emléket hoztál vissza. Köszönöm.
Amikor Larának eszébe jutott az előző éjszaka, Ricardo szavai igaznak tűntek. Miért is
nem jött rá hamarabb, hogy szereti? Akkor talán sikerült volna a múltba vágyását valami
mássá alakítania. Most már túl késő volt.
– Szívesen – mondta kimért hangon. – Szívesen máskor is.
– A helikopter egy tisztáson fog leszállni, nem messze a katakombáktól. Elküldöm érted
Pacót az indulás előtt egy órával. – Tétovázott. – Rengeteget adtál már eddig is nekünk. De
van még egy kérésem. Manuel. Elvinnéd magaddal? Amikor elkezdődik a nagy hadjárat, nem

73
lesz itt sem biztonságban. Ígérem, hogy a háború végeztével elhozom tőled, és kifizetem a
barbadosi tartózkodásának költségeit…
– Persze hogy elviszem magammal – mondta nyersen Lara. – De a pénzedből nem kérek.
Ricardo sarkon fordult és elindult.
– Viszontlátásra, Lara.
– Várj.
Ricardo a válla fölött visszanézett.
– Mondd ki – mondta Lara elkeseredetten. – Hallanom kell. Nézz a szemembe és mondd
ki, hogy nem szeretsz.
Ricardo egy hosszú percig nem szólt. Aztán a nő felé fordult, és mélyen a szemébe nézett.
Minden szót tisztán kimondva így szólt:
– Nem szeretlek téged, Lara.
Lara becsukta a szemét. Elárasztotta a fájdalom.
Hallotta, hogy Ricardo motyog valamit, és elmegy a folyosón.

A bézs és piros színű helikopter egy ideig egy helyben szitált a tisztás fölött, majd leszállt.
Manuel odarohant, Lara és Paco lassabban követték. Paco összevonta a szemöldökét.
– Nem tetszik, hogy így távozik közülünk. Lara a helikoptert nézte.
– Ricardónak igaza volt, nincs itt keresnivalóm.
– Most már közénk tartozik. Ricardónak elment az esze.
– Teljesen józannak tűnik.
Elérték a helikoptert. Paco kinyitotta az ajtót, Manuel bemászott rajta.
– Bocsásson meg neki, Lara – mondta kedvesen.
– Bocsásson meg neki maga. A maga barátja.
– És magának mit jelent Ricardo?
– Nekem? Egy epizód az életemből. – Megpróbált rámosolyogni. – Ez olyan kaland, ami
most véget ért.
Paco megrázta a fejét.
– Ne legyen szomorú. Nem a maga hibája. – Lara előredőlt, és megpuszilta a férfit. – Vi-
szontlátásra, Paco. Vigyázzon magára.
– Vigyázzon magára – mondta Paco is, és felsegítette a helikopterre. Fényesen csillogott a
szeme a helikopter fényeiben. – Vaya con dios10, Lara.
Paco becsapta az ajtót és elfutott. Lara hallotta, hogy Manuel valamit mormol a hátsó ülé-
sen. Hátranézett a kisfiúra: az könnyáztatta szemmel nézett Pacóra.
– Nem tart sokáig – mondta Lara. – Hamarosan hazajöhetsz, Manuel. .
– Tudom – mondta rekedten Manuel, és megtörölgette a szemét. – Katona vagyok, és egy
katona azt teszi, amit parancsolnak neki. Nem sírok. Csak a por belement a szemembe.
– Értem – mondta Lara. Ő is érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Az ablakon át
Pacóra nézett. Csak néhány héttel ezelőtt lépett be Paco sátrába, de ezalatt a néhány hét alatt
fejre állt benne a világ.
A pilóta megnyomott egy gombot. Felbőgött a motor, és a következő pillanatban már az
erdő fölött szálltak, Barbados felé.

10
Isten önnel

74
 Amikor másnap délután Lara belépett Brett kórházi szobájába, az öccse éppen az ablaknál
ült a tolószékben. Amint megpillantotta a testvérét, megkönnyebbült. Ettől egy kicsit jobb
kedvre derült. Brett jó színben volt és sokkal erősebbnek tűnt, mint alig egy hónapja, amikor
utoljára találkoztak.
– Ki kéne törnöm a nyakad – mondta Brett, amikor megpuszilták egymást. – Majdnem
megőrültem, amikor megkaptam az üzenetedet azután, hogy elmentél Saint Pierre-re. Nem
volt ott semmi dolgod.
– Miattad tettem. – Lara leült a székre az ablak mellett. – Jól nézel ki. Tanulsz már járni?
– Egy hete. – Brett elhúzta a száját. – Nem lehetett ilyen nehéz járni tanulni akkor, amikor
gyerek voltam. Az ember azt gondolná, hogy felnőtt fejjel könnyebb.
– Sikerülni fog.
– Elég a biztató szavakból. Mi történt Saint Pierre szigetén?
– Semmi különös. Lázaro kiszabadult.
– Tudom. Hallottam, hogy kiszabadult a Kolostorból. Részt vettél benne?
– Egy kicsit. – Gyorsan témát váltott. – Mikor jöhetsz haza?
– Az orvos azt mondta, hogy szeretné, ha Barbadoson maradnék, amíg az első terápiát be
nem fejezzük. – Felnézett a nővérére. – De Lara, én nem megyek vissza az Egyesült Álla-
mokba.
Lara keze ökölbe szorult.
– Saint Pierre-re?
Brett bólintott.
– Igen, találtam ott valamit.
Lara szomorkásan elmosolyodott.
– A Tündérkirályt.
– Nagyszerű ember.
– Igen. – Elkerülte az öccse pillantását. – Azt is tudod, hogy valószínűleg vége lesz a há-
borúnak, mire lábra tudsz állni? Paco szerint a következő hadjárattal végleges győzelmet
aratnak.
– Akkor is visszamegyek. – Brett megfogta Lara kezét. – Gyere velem, Lara. Saint Pierre-
en új világ fog születni.
Lara megrázta a fejét.
– Te, meg Lázaro vagytok a nagy országépítők. Én inkább az vagyok, aki otthon ül a tűz-
nél, és a zászlót varrogatja.
– Paco szerint nem.
Lara csodálkozva ránézett.
– Paco?
– Rádión üzenetet küldött, amikor elhagytad Saint Pierre-t, Ricardo parancsaival. – Elmo-
solyodott. – Nagyon fontos dolgot csinálhattál odalent. Paco szerint nemzeti hősnő vagy.
– Túloz.
– Ricardo azt üzente, hogy az egyetlen kötelességem az újabb parancsig az, hogy vigyáz-
zak rád.
Lara elvörösödött.
– Nagyon jól tudok magamra vigyázni. Hogy kaptad meg az üzenetet?

75
 – Ricardónak elég sok embere van itt Barbadoson. Ők intézik az utánpótlást, meg küldik
az üzeneteket.
– Azt is mondta Paco, hogy Manuelt is magammal hoztam?
Brett bólintott.
– Csodálkozom, hogy eljött. Teljesen meg van őrülve Ricardóért.
– Még csak kilencéves, de azt hiszi magáról, hogy katona. Engedelmeskedik a parancsok-
nak. Ugyanazzal a háborúmániával van megfertőzve, mint ti mindannyian. – Megrázta a fejét.
– Kezdem azt gondolni, hogy a férfiak egyáltalán nem normálisak. Főleg te, kedves öcsém.
– Mindig is így gondoltad – szorította meg a kezét Brett. – És sosem engedted meg önma-
gadnak, hogy ráébredj, ugyanolyan vagy, mint én. Te is megőrülsz könnyen.
Lara megrázta a fejét.
– Nincs igazad. Én a csendes, nyugodt életet szeretem.
– Nincs igazam? Tényleg azért mentél el Saint Pierre-re, mert meg akartad akadályozni,
hogy visszamenjek, vagy azért, mert féltékeny voltál?
Lara értetlenül, bámult az öccsére.
– Féltékeny?
– Gyerekkorunk óta tudunk olvasni egymás gondolataiban. Rengeteget beszéltem neked
Ricardo Lázaróról és Saint Pierre szigetéről. Nem arról volt szó, hogy látni akartad a saját
szemeddel, mit találtam ott?
– Nem. Nem igaz. Én nem… – Nem folytatta. Ricardo és Paco is azt mondta, hogy nem
ismeri eléggé önmagát. Fénysebességgel szokta meg a katakombai életet. Lehet, hogy évek
óta csak áltatja magát?
– Gondolkozz el azon, hogy visszatérsz-e velem oda. Nem akarlak elveszíteni. – Kinyitot-
ta az éjjeliszekrény ajtaját és kihúzott egy fiókot. – Megtennél valamit a kedvemért?
– Mit?
– Olvasd el ezt. – Elővett egy vékony könyvet és átnyújtotta neki.
A választás joga, írta Ricardo Lázaro. Lara automatikusan összerándult.
– Nem.
– Kérlek – ismételte Brett.
– Nem lenne jó, Brett. Nem mehetek oda vissza. Engem nem vár ott semmi.
– Olvasd el a könyvet.
Lara vakon elvette a könyvet, és belehajította fonott táskájába.
– Mennem kell. Kivettem egy aprócska lakást nem messze a kórháztól. Manuel vár. – El-
mosolyodott. – El kell mennünk vásárolni. Egyikünknek sincs ruhája. A katonai egyenruha
ide valahogy nem való.
– Hogy állsz anyagilag?
– Elég jól. A te kórházi számlád miatt majd később fog fájni a fejem.
– Ricardo majd kifizeti. A forradalom most már jól áll anyagilag. Az összes kórházi szám-
lát az amerikai meg európai támogatói állják.
– Ezt jó tudni – mondta Lara, felállt és csókot nyomott az öccse fejére. – Holnap megint
bejövök.
– Késő délután gyere. Délelőtt van a tornaóra, és utána két órán keresztül mindenkire csak
vicsorítani tudok.
– El tudom viselni azt is.

76
 Brett büszkén nézett a nővérére. *
– Igen, ebben biztos vagyok. Sokkal keményebb vagy, mint egy hónapja.
– Lehet. – Lara az ajtó felé indult. – Holnap találkozunk.
– Ígérd meg, hogy elolvasod a könyvet.
– Istenem, milyen makacs vagy. – Elkeseredetten az öccsére nézett. – Rendben, elolvasom
azt a rohadt könyvet.
– Hamarosan?
Lara felsóhajtott.
– Hamarosan.
Brett elvigyorodott.
– És elmondod, miért mondja Paco azt, hogy nemzeti hősnő vagy?
– Egyszer talán elmondom.
– Hát az ember egyszer veszít, egyszer nyer.
Igen. Lara úgy érezte, hogy többet vesztett Saint Pierre szigetén, mint amennyit nyert.
A kórházi szoba súlyos ajtaja becsukódott mögötte.

Két héttel később Ricardo Lázaro átfogó támadást indított a junta ellen. Négy nap múlva a
junta összes épsége visszavonulást hirdetett, és rá két napra a palaciot11 is elfoglalták.
A palacio erkélyéről Ricardo bejelentette, hogy a junta megadta magát, és hogy megala-
kult a Saint Pierre-i Köztársaság. Kitűzte a húsz év óta első szabad választásokat a szigeten.
Három hét múlva Ricardo Lázaro lett az ifjú köztársaság első elnöke. Brett vágyakozva
nézett föl az újságból.
– Hű, de szeretnék ott lenni a beiktatáson.
– Talán ott leszel – mondta Lara. – Most már mankóval tudsz menni. Biztos vagyok ben-
ne, hogy a meghívottak listáján az elsők között lesz a neved.
– De a tiéd is – nevette el magát Brett. – Paco nem merné a nemzeti hősnőt kihagyni a ce-
remóniából.
Lara megrázta a fejét.
– Én nem leszek meghívva.
– Biztos vagyok benne, hogy meghívnak. És nem szeretnél ott lenni a beiktatási bálon, a
krémek krémjével? Az újság szerint a világ összes jelentős embere meg lesz híva.
– Akkor nagyon jól ellesznek ők nélkülem – mondta Lara. – Most már megyek. Háromra
fodrászhoz kell mennem.
– Elolvastad már a könyvet?
Brett minden egyes alkalommal megkérdezte ezt, és a válasz mindig ugyanaz volt: „Még
nem.” Lara feltartotta a kezét, mikor Brett szóra nyitotta a száját.
– Hamarosan.
Brett bólintott.
– Hogy van Manuel?
– Köszönöm jól, de már nagyon szeretne hazamenni. Azt hittem, hogy élvezni fogja a mo-
ziba járást meg a tévét, de tévedtem. Csak lógatja az orrát. – Megrázta a fejét. – Nem tud már
gyerek lenni.

11
palota

77
 – Ricardo hamarosan érte fog küldeni.
– Igen. Nagyon fog hiányozni.
– Menj, különben elkésel. – Mivel Lara nem pattant föl azonnal, Brett furcsán ránézett. –
Nem vagy valami lelkes. Nem akarsz elmenni?
Lara nem tudta igazán, mit érez, és hazudott Brettnek. Összevissza kavarogtak az érzel-
mei. Egyik pillanatban félt, a másikban izgatott volt.
– De igen – mosolyodott el. – Igazad van, mennem kell.

78
 79.
– Még hét hónap. Júniusra meglesz – mondta mosolyogva dr. Cambrian. – Nagyon jó
egészségben van, normális szülés lesz.
– Egész biztos benne? – Lara megnedvesítette az ajkát. – Június.
– Igen. Vasat írok fel, és a következő hónapban újra szeretném látni.
– Lehet, hogy nem leszek itt a következő hónapban már. Vissza szeretnék menni az Egye-
sült Államokba.
– Nincs férjnél? – kérdezte a doktornő. – Nem jó ilyenkor egyedül lenni. Vannak barátai
az Egyesült Államokban?
– Igen – mondta Lara és felállt. – Nem lesz semmi baj. Nagyon köszönöm, dr. Cambrian,
nagyon kedves volt. Ha a következő hónapban még itt leszek, feltétlenül eljövök.
Néhány perc múlva Lara már az utcán volt és hazafelé tartott.
Egy gyerek. Mit fog kezdeni egy gyerekkel? Még dolgozni sem kezdett el. Most aztán ne-
kiláthat állást keresni, dadát találni a gyerek mellé, két emberre keresni…
Egy gyerek.
Hirtelen áthatotta az öröm. Szinte megszédült tőle. Egy csodát hordoz a testében, egy gye-
reket, akit szerethet. Minden probléma elszállt, amikor ráébredt, mekkora ajándékot kapott. A
nehézségeket majd megoldja. Erős, egészséges és elég okos hozzá, hogy ezt megtegye. Mitől
lett az előbb olyan ideges?
Manuel egy székbe kuporodva olvasott, amikor hazaért. Ittlétük első hetében felfedezte a
helyi könyvtárat, és azóta könyvekkel megrakodva mászkált. Farmer volt rajta, póló meg tor-
nacipő. Szokatlanul állt rajta ez a viselet. A ruhák a fiatalok számára készültek, Manuel tekin-
tete öreg volt.
– Jól van az öccse?
– Nagyon jól. – Lara ledobta a táskáját az ágyra. – Minden olyan csodálatos.
Manuel elmosolyodott.
– Ennek örülök. – Tétovázott egy kicsit. – Dr. Cambrian szerint is jól van?
Lara a fiúra nézett.
– Honnan tudtad, hogy ma orvosnál voltam?
– Láttam a nevét, meg a telefonszámát a telefon mellett. Nagyon aggódtam.
– Ó, semmiség az egész. Csak vitaminokat írt fel, hogy jobban érezzem magam.
Manuel letette az asztalra a könyvet, és a nőre nézett.
– Boldognak látszik.
– Igen – mondta Lara és odaszaladt a kisfiúhoz, hogy megölelje. – Boldog vagyok, egész-
séges vagyok és úgy gondolom, hogy ünnepelnünk kell. Menjünk el vacsorázni. Van itt az
utcában egy kis étterem. Nagyon finom illatok jöttek belőle.
– Ez jól hangzik – mondta komolyan a kisfiú. – De ezeket a könyveket vissza kell vinnem
a könyvtárba. – Felállt és összegyűjtötte az asztalon heverő könyveket. Két órán belül itt va-
gyok. – Az ajtóhoz lépett. – Pihenjen le addig.
Amint az ajtó becsukódott utána, Lara megrázta a fejét. Vajon Manuel le tudja vetkőzni
valaha ezt a felelősségtudatot? Egy átlagos gyerek nem aggódna, ha egy napot késne a köny-

79
vekkel. Manuel képes volt a könyvet félbehagyni azért, hogy nehogy kicsússzon a határidő-
ből. Egyre inkább megszerette a kisfiút az együtt töltött hetek alatt. Nagyon fog hiányozni
neki, ha Ricardo visszaviteti.
De hamarosan lesz saját gyermeke.
Nemcsak a sajátja, hanem Ricardóé is.
Lehervadt az arcáról a mosoly, amikor rájött, hogy az öröme nagyrészt abból táplálkozott,
hogy Ricardo a gyerek apja. Pedig azt hitte, sikerült végre kigyógyulnia Ricardóból. De va-
lami édes melegség öntötte el, amikor arra gondolt, hogy most már mindig egy kicsit vele
lesz Ricardo.
A gyerek részben Ricardóé lesz, de csak genetikailag. Néhány hét múlva visszatér hazájá-
ba, és Ricardo Lázaro teljesen eltűnik az életéből. Mit fog mondani a gyereknek az apjáról,
amikor ő maga is csak alig ismeri? Csak a foglyot meg a szeretőt ismeri. Arról a férfiról, akit
a világ ismer, csak nagyon keveset tudott.
Felállt és odalépett a szekrényhez. Ricardo könyve még mindig abban a fonott táskában
volt, amibe akkor rakta. Megfogta a vékonyka kötetet, és leült vele a kanapéra. Kinyitotta a
könyvet az első oldalon.
Két óra múlva becsukta a könyvet, és letámasztotta a fejét a kanapé párnáira. Sírás fojto-
gatta, de mégis örült a szíve.
Tévedett. A gyerek nem csak a génjeit kapta Ricardótól, hanem ezt a könyvet is. Olvasás
közben a férfi iránt érzett haragja és keserűsége elillant. A könyvet önsajnálat nélkül írta, de
mégis magány és szenvedés tükröződött minden szóból.
A könyv egyrészt írójának különleges képességeiről tanúskodott, másrészt végtelen haza-
szeretetéről. Még akkor is, ha Ricardo nem tudja szeretni őt, érdemes a szeretetére. Ricardo
egyszer azt mondta, hogy olyan verseket akar írni, ami megrázza a világot. Ezek a sorok tel-
jesen felbolygatták Lara lelkét. Most már értette, miért ment Brett Saint Pierre szigetére har-
colni.
– Itt vagyok – mondta Manuel és berontott a lakásba. – Mehetünk. Mi a baj?
– Semmi.
– Sírt. – Manuel kutakodva nézte Lara arcát. – Miért? – Ekkor megpillantotta a könyv
címlapját és bólintott. – Ó, akkor rendben van.
– Igen?
– Nem kell szégyenkeznie. Még a katonák is sírtak, amikor elolvasták Ricardo könyvét –
mondta tényszerűen Manuel. – Megijesztett. Azt hittem, beteg. – Elvette a könyvet a nő ke-
zéből és letette az asztalra. – Most mehetünk vacsorázni. Aztán meg jöjjünk haza, hogy kipi-
henhesse magát.
Lara felvonta a szemöldökét.
– Miért szeretnéd annyira, hogy pihenjek? Mondtam, hogy jól vagyok.
– Szeretném, mert – Manuel rámosolygott – nem ment volna orvoshoz, ha teljesen jól len-
ne. – Megfogta Lara kezét, és felhúzta. – Induljunk. Éhes vagyok.

Lara mély álomból ébredt. Egy hang…

Álmosan kinyitotta a szemét, és egy sötét arcot látott maga fölött. A rémület teljesen feléb-
resztette. Sikítani akart, de egy kéz befogta a száját.

80
 – Csss, nyugodjon meg. Én vagyok az, Paco.
– Paco! – kiáltott fel meglepetten Lara, miután sikerült kihúznia magát a férfi keze alól. –
Halálra rémített. – Felkapcsolta az ágy melletti kislámpát. A lámpa fényében meglátta a fur-
csa, de mégis ismerős arcot. Az arc ugyan ismerős volt, a tekintet is, de hiányzott a megszo-
kott fakózöld katonai ruha. Most sötétzöld, frissen vasalt egyenruha volt rajta, a kabátján ki-
tüntetések gyülekeztek.
– Nagyon elegáns. Mit keres itt az éjszaka közepén? – Mielőtt Paco válaszolni tudott vol-
na, Lara rákérdezett: – Manuelért jött?
– Igen.
Lara felült és összehúzta a hálóingét.
– Ettől féltem. – Az ébresztőórára nézett. – Jézusom, hajnali három óra van. Nem lehetett
volna reggelig várni? Fel kell ébresztenem.
– Manuel fent van, fel is van öltözve. Ő eresztett be minket a lakásba.
– Minek?
– Néhány emberem a nappaliban vár. – Szünetet tartott. – Testőrök.
Lara kényelmetlenül kezdte érezni magát.
– Azt hittem, a háborúnak vége. Testőrökkel kell járnia?
– Nekem nem.
Lara összevonta a szemöldökét.
– Manuelnek talán?
– Nem. Magának.
– Nekem? – Lara kiugrott az ágyból. – Mi a fészkes fenéről beszél?
– Ricardo küldött, hogy vigyem vissza magát Saint Pierre szigetére.
Lara úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna.
– Tessék?
– Látni akarja.
Larát elárasztotta a reménység, de megpróbálta elnyomni.
– Ezt elég nehezen tudom elhinni. Hiszen elküldött.
– Azóta megváltoztak a dolgok.
– Köztünk nem.
– De – mondta halkan Paco. – Ricardo tudja, hogy gyereket vár.
Lara gyomra ismét összeszorult.
– Hogy tudhatná, én is csak két napja tudom. Hogyan?
– Manuel.
Lara értetlenkedve nézett rá. Paco megvonta a vállát.
– Manuel azt a parancsot kapta Ricardótól, hogy vigyázza minden lépését, és tegyen ne-
künk rendszeresen jelentést. Megadtam Manuelnek az itteni emberünk nevét és címét. Ami-
kor rájött, hogy orvoshoz ment, szólt ennek az embernek. Ő felhívta a doktornőt és megtudta,
hogy nőgyógyász.
– Ez nem lehet igaz. Azt akarja mondani, hogy Manuel kémkedett utánam? – Remegve
felnevetett. – Még csak kilencéves.
– Ricardo azt mondta Manuelnek, hogy vigyázzon magára, így a kisfiúnak is könnyebb
volt itt lennie. Hiszen volt feladata. Túl sokáig volt ő már katona ahhoz, hogy…

81
 – Elegem volt ebből. Manuel nem is katona. Egyszerűen csak egy kis… Miért is vitatko-
zom magával? – Felvette a köntösét, ami az ágy mellett feküdt. – Ez az egész egy őrültség.
Csinálok kávét maguknak, mielőtt elviszik Manuelt.
Paco megrázta a fejét.
– Velünk kell jönnie.
– Dehogy megyek – fordult a férfi felé haragosan. – Ennek a gyereknek semmi köze Ri-
cardóhoz. Két héten belül hazamegyek az Államokba, és akkor teljesen kitörlődik Ricardo
Lázaro az életemből.
– Nem értett meg egészen, Lara – mondta acélosan Paco. – Parancsot kaptam rá, hogy vi-
gyem vissza. Meg kell tennem.
Lara meglepetten nézett vissza rá.
– Erőszakról beszél?
Paco nem válaszolt.
– Édes istenem, képes lenne elrabolni engem?
– Egy repülőgép vár…
– És mi van, ha tiltakozom. Nem fél, hogy megsérti a nagy forradalmár gyermekét?
– Gondunk lenne rá, hogy ne sérüljön meg. – Paco elkeseredettnek látszott. Kényelmetle-
nül érezte magát. – Manuel azt mondta, örül a gyereknek. Nem hinném, hogy kockáztatná az
elvesztését.
– Nem, istenemre mondom, nem hagynám, hogy bármi történjék. – Megtorpant. – Tényleg
meg fogják tenni?
– Összecsomagoltatom a ruháit, míg felöltözik.
– Ezt nem hiszem el.
– Csak beszélni szeretne magával, Lara.
– Én viszont nem akarok beszélni vele. – Átfogta a vállát, mert rázta a hideg. Nem akart
Ricardóval találkozni. Nem akarta, hogy újra felbolygassa az érzelmeit. Az elmúlt két napban
nagyon szépen kigondolta, milyen lesz az élete – Ricardo nélkül. – Már mindent kibeszél-
tünk, amiről beszélnünk kellett.
– Az ő gyereke.
– Az én gyerekem.
– Akkor jöjjön velünk, és mondja meg neki.
– Megteszem. – A fürdőszoba felé indult. – Mivel úgy tűnik, nem hagy más választási le-
hetőséget. Elolvastam Ricardo könyvét. Úgy látom, nem annak a szellemében éli az életét.
– Azt hiszem, most ő is úgy érzi, nincs más választása.
– Egyszer azt mondta nekem, hogy mindig van másik út. Én is felajánlok neki egyet-
kettőt, de nem fognak tetszeni neki. – A válla fölött visszanézett Pacóra. – És mi lesz Brett-
tel? Nem hagyhatom magára a kórházban szó nélkül.
– Brettet természetesen értesítjük.
– De a gyerekről egy szót se.
Paco megrázta a fejét.
– Azt fogom mondani neki, hogy nagyon jó okunk volt arra, hogy visszahívjuk magát
Saint Pierre szigetére.
– Hívni? – Lara bevágta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

82
 Egy hatalmas fekete limuzin állt meg a repülőtéren, mikor a kis gép nem sokkal dél előtt
landolt. Az autón a fiatal Saint Pierre-i Köztársaság zöld-fehér-vörös zászlója lobogott.
Paco a sofőr melletti első ülésre ült, Manuel és Lara pedig hátulra. A repülőút alatt Manuel
Paco mellett ült, és nem nézett Larára. Most, a limuzinban is Paco tarkójára szegezte a tekin-
tetét. Sötét szeme szomorúan csillogott.
– Haragszik rám – mondta végül Larának.
– Miért ne haragudnék? Azt hittem, barátok vagyunk.
– Barátok vagyunk. De Ricardo…
– A Tündérkirály – fejezte be Lara idegesen. – Ne is törődj vele. Nem haragszom rád iga-
zán. Tudnom kellett volna, hogy nem várhatok hűséget Ricardo…
– Én hűséges vagyok magához – mondta Manuel mérgesen. – Nem érti. Ricardo azt mond-
ta, védelmeznem kell magát.
– Magamtól?
– Ricardóhoz tartozik – mondta makacsul Manuel. – Ő tudja, mi magának a legjobb.
– Manuel, kisfiam, túl sokáig éltél a katakombákban. Én vagyok az egyetlen, aki igazán
tudja, mi a jó nekem.
A limuzin kihajtott a reptérről. Lara megpillantotta a fellobogózott palaciót a távoli dom-
bok egyikén. Önkéntelenül görcsbe rándult a gyomra, amikor belegondolt, mekkora csatát
kell még vívnia.
Egy aprócska kéz kúszott a kezébe.
– Ne féljen – mondta Manuel. – Paco azt mondja, nem haragszik magára.
– De én haragszom rá.
Manuel elgondolkozott, majd kibökte:
– A kisbaba miatt volt. Azért tettem.
– Mi?
– Nagyon rossz dolgok történnek a kisbabákkal, ha nem védik meg őket.
Ki tudná ezt jobban, mint Manuel? – gondolta szomorúan Lara. Elszállt a kisfiú ellen ér-
zett haragja, és megszorította a kis kezet.
– Vigyázni fogok a kisbabámra.
– Ricardo jobban tud rá vigyázni. Ricardo rám is vigyázott. Néha félek, és akkor szüksé-
gem van… Akkor Ricardo elűzi a félelmeimet.
Manuelnek nagyon nehezére esett beismerni, hogy néha fél. Azért tette, hogy bocsánatot
kérjen Larától. Lara kedvesen megsimogatta a fejét.
– Ne félj, akármi történjék is, nem te leszel a hibás benne.
A limuzin elhaladt a boltíves kapu alatt, átment a hatalmas, kövezett udvaron, és megállt a
palacio előtt. Két egyenruhás őr rögtön ott termett és kinyitotta az ajtókat. Paco szállt ki elő-
ször, majd a lépcsőn megvárta Larát és Manuelt.
– Ricardo a szobájában várja magukat – mondta Paco, megfogta Lara könyökét és beve-
zette az előtérbe. – Elnézését kéri, hogy nem tudta a reptéren fogadni, de most nem mehet ki
anélkül az utcára, hogy az emberek a nyakába ne ugranának. Nem akart nagy felhajtást a ma-
ga érkezésénél.
– Miért nem? Nem hinném, hogy bárki feltételezné egy ilyen nagy emberről, hogy képes
elrabolni valakit. – Lara körülnézett a freskókkal díszített hatalmas előtérben. – Ez úgy néz
ki, mint egy bazilika. Templom a nagy forradalmárnak?

83
 Paco elengedte a füle mellett Lara megjegyzését.
– Holnap lesz a beiktatás. Addig valami ruhát kell kerítenünk maguknak a ceremóniára.
– Olyan egyenruhát, mint a tied? – kérdezte lelkesen Manuel.
– Majd meglátjuk – mondta Paco, és elengedte Lara karját, amikor elértek egy hatalmas aj-
tóhoz, amit két katona őrzött. – Gondolom, elmegyünk a szabóhoz és meglátjuk, mit tud hol-
napra elkészíteni. – Intett az őröknek, akik azonnal kinyitották az ajtót. – Mi majd később be-
szélünk Ricardóval, rendben? – kérdezte Manueltől.
Manuel Larára pillantott és bólintott.
– Majd később.
Lara a feszültségtől alig tudott mozogni.
– Ricardo azt teszi, amit helyesnek talál – mondta halkan Paco Larának, majd kézen fogta
Manuelt és megfordultak.
Lara alig hallotta a szavait, miközben belépett a szobába.
Ricardo a szoba túlsó végében lévő franciaerkélynél állt. Csillogott rajta a napfény. A sö-
tétzöld egyenruha nem rejtette el vállának feszültségét.
Lara csak nézte és váratlanul ugyanaz a feneketlen, furcsa érzés kerítette hatalmába, mint
amikor ott állt a hideg vízben, és nézte Ricardót a parton. Egy nappal azelőtt, hogy utoljára
látták egymást. Azt hitte, lerendezte magában a múltat. Mégsem. Nem akarta ezt érezni. Nem
akarta, hogy szerelmes legyen Ricardóba. Kétségbeesetten kereste azt a haragot és gyűlöletet,
amit az ide vezető úton érzett. Odalépett a férfi elé.
– Egy gyereket használtál arra, hogy kémkedjen utánam. Ez gyűlöletes cselekedet volt,
Ricardo.
– Igen, gyűlöletes – mondta csendesen Ricardo. – De nem volt más megoldás. Nem szóltál
volna nekem a gyerekről.
– Nem – Lara a szemébe nézett. – Nagyon is igazad van. Nem szóltam volna. Amikor el-
váltunk, mondtam, hogy nem fogok iderohanni hozzád a hírrel.
– Rohanni? – Megrándult a szája, és lehajtotta a fejét. – Tudtam, hogy meg kell kötöznöm
ahhoz, hogy elfogadd a segítségemet.
– Így elküldted Pacót meg az izomagyú barátaidat, hogy hozzanak vissza.
– Ők nem az izomagyú barátaim. Ők a te testőreid. Biztonságban akartalak tudni.
– Nem tudtam ellenállni a meghívásodnak – mondta Lara, és megkeményedett az ajka. –
Itt vagyok. Mondd el, amit mondani akarsz, aztán pedig küldj vissza Barbadosra.
– Nem küldhetlek vissza Barbadosra. Az én gyerekemet hordod a szíved alatt.
Lara szeme hitetlenkedve tágra nyílt.
– Szóval azt várod tőlem, hogy itt maradjak és hagyjam, hogy gondoskodjál rólam? Nem
hinném, hogy házasságról beszélünk.
– Nem.
Lara ezt a választ várta, mégis fájdalmasan vágott belé a szó. Nehezére esett kendőzni fáj-
dalmát.
– Én sem így gondoltam. – Lara az ablakhoz lépett és kinézett az udvarra. – Akkor mit ja-
vasolsz? – Úgy tett, mintha gondolkodna. – Mondjuk, hozzá akarsz adni az egyik tisztedhez,
hogy mindig figyelemmel kísérhesd az utódod fejlődését?
– Nem – mondta rekedten Ricardo.

84
 – Ennek örülök – mondta gunyorosan Lara. – Legalább nem kell csalódnom benned. Ez az
ötlet nem lett volna valami eredeti, és te a különleges megoldások híve vagy. Ez a megoldás a
múlt századot idézte volna, te pedig a jövő embere vagy, aki új világot teremt…
– Elég! – kiáltott fel Ricardo. A szemében szenvedés tükröződött, az arca fájdalmasan el-
torzult. – Ezt nem bírom tovább hallgatni.
– Miért nem? Minden, amit elmondtam, igaz volt. Mire gondoltál? Talán inkább el
presidente12 titkos szeretője legyek, és egy rakás fattyú kapaszkodjon a szoknyámba?
– Nem, nem maradhatsz itt Saint Pierre-en.
– Igazad lehet. Észrevettem, hogy elég hamar megunod az embert. Meglehetősen kínos
lenne, ha itt lennék a közelben, mindenki szeme láttára…
Ricardo befogta Lara száját. Remegett a keze. A hangja is.
– Mondtam, hogy nem bírom, szétszakítasz. Tudom, hogy minden pillanatban bántalak.
De nem bírom ezt tovább elviselni. Ez sokkal rosszabb, mint Jurado éles kis jégcsákánya, ami
csak szabdalta, szabdalta… – Elvette a kezét Lara szájáról, és megfogta a vállát. – Istenem,
menynyire vágytam rá, hogy megérintselek. Tudod, milyen sokszor eszembe jutott, milyen
az, amikor alattam mozogsz, hogy milyen a bőröd, az illatod… – Becsukta a szemét egy pil-
lanatra. Majd hirtelen kinyitotta, és hátrébb lépett. – Bocsáss meg. Ezt nem akartam.
Lara csodálkozva bámult rá és fellobbant benne a vágy halvány szikrája. Valami nem
stimmelt. Vagy minden a helyén van?
– Akkor miért tetted?
– Nem tudtam megállni. – Megállt, aztán nyersen így folytatta: – Mi másért? A szex
megint felütötte a fejét. Mindig nagyon hevesen reagáltunk egymás közelségére.
Ricardo hazudik. A szemében valóban vágy tükröződött, de amellett még ott bujkált vala-
mi. Larában egyre magasabbra csapott a remény lángja.
Ellépett az ablaktól és leült egy kipárnázott székbe. Óvatosnak kell lennie, a remény láng-
ját könnyű elfújni.
– Rendben van, hallgatlak. Miért vagyok itt?
– Két ok miatt. Az egyik az, hogy meg kell egyeznünk a gyerek sorsáról.
– És a másik?
– Azért, hogy átvedd a kitüntetésedet.
Lara meglepetten pislogott.
– Azért, hogy teherbe estem?
Ricardo arcán feltűnt az első mosoly.
– Remélem, a fogantatás nem volt olyan szörnyű. – Lefagyott az arcáról a mosoly. – Bá-
torságért. Még mindig megvannak a korbácsolás nyomai a hátadon?
– Már alig látszanak. – Megrázta a fejét, hogy a rossz emlék eltávozzon. Ricardo szavai
teljesen készületlenül érték. – Azért hozattál ide, hogy kitüntessél?
– Megérdemled. Holnap, a beiktatási bálon kapod meg. Saint Pierre Bátorsági Szalagrend-
je.
– Nem akarok kitüntetést.
– Akkor is megkapod – mondta makacsul Ricardo. – Adtál nekünk. Most mi adunk neked.
Lara halványan elmosolyodott.

12
az elnök

85
 – Pedig nem is olyan régen tudtam meg, hogy kaptam már egy ajándékot. Júniusban érke-
zik.
Ricardo arca elsötétült.
– Az nem ajándék, teher.
Lara megrázta a fejét, s halkan megismételte:
– Ajándék.
Összefonódott a tekintetük. Hirtelen bársonyos közvetlenség fogta körül őket. Ricardo el-
kapta a tekintetét és reszelős hangon így szólt:
– Nagyon örülök, hogy így látod a helyzetet, de attól még maradnak problémák.
– Olyan nincs, amit ne tudnék megoldani.
– A segítségemmel. Szeretném biztosítani neked és a gyereknek, hogy soha többé ne le-
gyen gondotok. – Feltartotta a kezét, amikor Lara közbe akart vágni. – És kirendelek mellétek
egy őrt. Ne félj, nagyon észrevétlen lesz.
– Őriztetni akarsz engem. Minek engem őrizni?
– Még mindig vannak ellenségeim. Ha engem nem kaphatnak meg, majd megpróbálkoz-
nak azokkal az emberekkel, akik fontosak számomra. Bár azt természetesen titokban fogjuk
tartani, hogy mi szere… közel álltunk egymáshoz, nyugodtabb lennék, ha vigyázna rád vala-
ki.
Elgondolkozva nézett a férfira.
– Valóban?
– Igen. – Ricardo a háta mögött összekulcsolta a kezét és járkálni kezdett. – Elmondom,
mi a tervem. Holnap este megkapod a kitüntetést. Természetesen vigyázunk, nehogy valaki
megtudja, hogy mi nem csak barátok voltunk.
– Természetesen.
– Másnap reggel Paco visszavisz téged az Egyesült Államokba, és kerestek egy házat ott,
ahol akarod.
– Egy tó mellett – mormolta Lara.
– Ha azt szeretnéd, akkor ott. – Ricardo összevonta a szemöldökét. – Tudom, hogy a kis-
városokat szereted, de mindenképpen az orvoshoz közel kell letelepedned.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy Paco talál olyan helyet, ami megfelel az igényeim-
nek. Szerinted egy megfelelő kutyát is ki tud választani nekem?
– Kinevetsz.
– Legalább már nem akarom lehúzni a kitüntetésedet a vécében.
– Elfogadod?
Lara felállt.
– Igen, azt hiszem, elfogadom a Bátorsági Szalagrendet.
– És a házat, meg a…
– Azt majd később megbeszéljük. Meggondolom. Most elmehetek a szobámba? – Körül-
pillantott a királyian berendezett szobában. – Gondolom, nem szeretnéd, ha itt maradnék.
Valami megcsillant Ricardo szemében.
– Itt maradnál, ha megkérnélek rá?
– Dehogy maradnék. Nem szeretnék beleszólni ezekbe a nagyszerűen kidolgozott, fino-
man kimunkált tervekbe, amiket itt szövögetsz. Látlak még a beiktatási bál előtt?
– Nem hinném, hogy bölcs lenne.

86
 – Oppá! – mondta Lara, és csettintett az ujjával. – Majd elfelejtettem, hogy most diszkré-
ciós játékot játszunk!
Ricardo szeme összeszűkült.
– Miért nem vagy már mérges?
– A megértés elmossa a haragot. – Csillogóan elmosolyodott. – Csak el kellett magyaráz-
nod, mi az álláspontod.
– És ésszerűen fogsz viselkedni?
– Nagyon ésszerűen. Mit kell viselnem a bálon?
– Csináltattam neked egy ruhát.
Lara szeme kikerekedett.
– Akkor ezt már nagyon régóta tervezgetheted.
– Amióta elfoglaltuk a palaciót – Halvány mosoly jelent meg az arcán. – Akkor is vissza-
hoztalak volna, ha nem vagy terhes. Saint Pierre tartozik neked, és mi nem szeretünk senki-
nek sem az adósa maradni. Remélem, elégedett leszel a ruhával.
Lara felvonta a szemöldökét.
– Jó lesz rám?
– Igen. A szabónak odaadtam a sárga köntöst, amit itt hagytál. Ha kicsit ki kell belőle en-
gedni, az itteni varrónő meg tudja csinálni. – Szünetet tartott. – Nagyon szép voltál abban a
köntösben.
– Señora Sardona csodás levetett köntöse. Szerettem azt a köntöst. Remélem, visszakérted
a szabótól.
Ricardo megrázta a fejét.
– Nem gondoltam, hogy szükséged lenne még rá.
– Egy nőnek mindig szüksége lehet egy köntösre. – Elnyomott egy ásítást. – Meg tudja
nekem az egyik délceg őröd mutatni, melyik a szobám? Paco hajnali háromkor vert ki az
ágyból, és manapság rengeteget alszom.
– Igen. – Amint Lara az ajtó felé fordult, Ricardo közelebb lépett hozzá. – De majd én
megmutatom.
– Ó, ne fáradj – mondta Lara, és az ajtónál termett. – Nem szeretném, ha azt hinnék, nem
csupán barátok vagyunk.

Kilibegett a folyosóra, és becsukta maga mögött a hatalmas ajtót.

– Látni akart? – kérdezte Paco, amikor kinyitotta az ajtaját a kopogásra.
Lara bólintott, és beengedte a férfit.
– Szeretnék néhány kérdést feltenni.
Paco arca gondterhelt lett.
– Nem tudom, tudok-e rájuk válaszolni.
– Az isten szerelmére, Paco, annyi mindenen keresztülmentünk együtt, ne most zárkózzon
be előttem. Válaszokra van szükségem.
Paco nem válaszolt. A padlót nézte. Lara mély levegőt vett, aztán kibökte:
– Ricardo szeret engem?
– Honnan tudhatnám?
Lara látta, hogy harapófogóval kell kihúznia Pacóból minden egyes szót.

87
 – Beszélt rólam?
– Nem.
Lara elkeseredett.
– Soha?
– Csak akkor, amikor azt mondta, hogy meg kell védenünk magát.
– Miért küldött el?
Paco nem válaszolt.
– Aznap, amikor az orvlövész meglőtte, egy szemvillanás alatt megváltozott irányomban.
Biztosan mondott magának valamit, miközben visszamentek a katakombákba.
– Nem. – Paco végre felemelte a fejét, és kelletlenül ránézett a nőre. – De Juannak mon-
dott valamit, miközben bekötözte.
Lara visszatartotta a lélegzetét.
– Azt mondta: „A golyó keresztülment a vállamon. Ha két centivel arrébb talál el, szét-
loccsantotta volna Lara agyát.”
Lara ezt gyanította, ezt remélte. Nagyot sóhajtott.
– Köszönöm, Paco.
A férfi megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy jót tenne vele. Nem fogja beismerni és nem fogja megváltoztatni az
elhatározását. Túl sok barátja és családtagja halt már meg a szeme előtt. Magát nem fogja
kockára tenni. – Gyengéden megérintette Lara arcát. – Sajnálom, Lara.
– Én nem. Most már van fegyver a kezemben. Eddig nem volt semmi kapaszkodóm. Még
azt sem tudtam igazán, hogy csatát kell vívnom.
– Sok szerencsét – mondta Paco és megfordult. – Remélem megnyeri a csatáját.
– Nem tudom, miért is ne nyerném meg – mosolyodott el Lara. – Nem hallotta még? Én
egy valódi, kitüntetett hősnő vagyok. A hősnőknek áll a világ.

88
 89.
Lara borzalmasan ideges volt.
Kisimította a selyemből készült báli ruhájának bő szoknyáját, és megpróbált egyenletesen
lélegezni. Az rendben van, hogy nagyon magabiztosan és határozottan beszélt Pacóval, de
most, hogy eljött a cselekvés órája, az önbizalma kezdett elpárologni. Az, hogy most itt állt és
várta, hogy átvehesse azt a francos kitüntetést, egyáltalán nem vidította fel.
– Nagyon szép ma – lépett oda hozzá Paco. – A televíziós kameráknak lesz mit mutatniuk.
– A ruha miatt van. – A szögletes nyakú, rózsaszín selyemből készült ruha, amit aranyló
gyöngyök díszítettek, egészen szokatlan viselet volt számára. – Úgy érzem magam, mint La-
dy Di.
– Ne mondjon ilyet. Maga a köztársaság hősnője. Nem a királyságé!
– Nem kell nekem ez az elismerés. Nem szólhatna Ricardónak, hogy nem akarom ezt a ki-
tüntetést?
Paco megrázta a fejét.
– Már beleegyezett, hogy elfogadja. Néhány perc múlva már túl lesz rajta. Amikor meg-
hallja a nevét, a kísérőjével felmegy az emelvényre, ahol Ricardo áll, és…
– A kísérőm? Az eddigi két kitüntetettnek nem volt kísérője.
– De maga nő.
– Azt hiszem, szükség lenne itt egy feminista szervezetre.
– Ricardo úgy gondolta, talán ideges lesz.
– Ki, én? – Lara megremegett. – Halálra vagyok rémülve.
Paco elmosolyodott.
– Akkor igaza volt.
– Elég fárasztó szokása Ricardónak, hogy igaza van… legalábbis néha. Maga lesz a kísé-
rőm?
– Nem. Ricardo valaki mást bízott meg ezzel a feladattal. Nekem le kell mennem fogadni
egy későn érkező vendéget.
– Ha nem maga lesz, én inkább egyedül megyek fel.
Paco megrázta a fejét,
– Nagyon kellemesen fogja érezni magát a kísérője társaságában. – Kinyílt a bálterem ajta-
ja. – Itt is van.
Az ajtóban Manuel állt, sötétzöld katonai egyenruhában. A cipője is úgy csillogott, mint a
szeme.
– Nem bánja? – kérdezte Manuel bátran Larát. – Nagyon nagy tisztesség lenne a számom-
ra, ha én lehetnék a kísérője.
Ezt Ricardo találta ki. Tudta, hogy Lara ideges lett, és azt az egyetlen embert küldte hozzá
segítségül, aki elűzheti a félelmeit. Erezte, elszáll belőle a feszültség. Meghajolt a kisfiú előtt
és belekarolt.
– Nagy tisztesség számomra, hogy elfogadhatom az ajánlatod.

89
 A kitüntetés egy zöld-fehér-vörös szalag volt, aranyszínű medállal. Ricardo a nyakába
akasztotta a medált, és hátrébb lépett. A háttérben vakuk villantak és kamerák csattogtak.
– Saint Pierre kormánya megköszöni a segítséget, és ezt a medált tisztelete jeléül adomá-
nyozza önnek – mondta Ricardo feszült, hivatalos hangon. Elmaradt az a kedves, meleg mo-
soly is, amit az előző két kitüntetett kapott.
Lara hallotta, hogy gyenge taps csattan. Gyorsan lelépett az emelvényről, hogy elvegyül-
jön a tömegben. Ricardo azonnal elfordult, és minden bizonnyal valami jelt adott, mert a ze-
nekar újra játszani kezdett. A díjak átadásának vége volt.
– Nagyon ügyes volt – mondta komolyan Manuel. – Attól féltem, rá fog lépni a ruha uszá-
lyára.
– Örülök, hogy erre nem hívtad fel a figyelmemet előtte. Akkor biztosan belegabalyodtam
volna. – Körülötte mindenki vidáman, elegánsan beszélgetett. Néhány tétova mosolyt kapott.
Automatikusan visszamosolygott mindenkire, de ki akart innen kerülni minél előbb. – Szaba-
duljunk ki innen…
– Micsoda nyaklánc! Egy kicsit furcsa ezzel a dögös ruhával, de ne is törődj vele!
– Brett! – kiáltotta Lara meglepetten, és hátrafordult. Az öccse ült mögötte. A tolószéket
Paco tolta. – Ő érkezett későn. Mondtam, hogy megmondom neki, hogy jó oka van arra, hogy
visszajöjjön Saint Pierre-re.
Lara megölelte az öccsét.
– Jól vagy? Nem volt az út túl nagy megpróbáltatás?
Brett fintorgott.
– Az utazás jó volt. Nagyon kedvesen bántak velem az öltözékem miatt – mondta a szmo-
kingjára mutatva. – Remélem, értékeled, hogy ekkora áldozatot hoztam azért, hogy megnéz-
zem, hogy kapod meg ezt a kafa kis medált.
– Nagyon örülök neki – mondta Lara, és nagyot nyelt a meghatottságtól. Nem kellett volna
megkapnom. Te érdemelnéd meg.
– Én majd a katonai ünnepségen kapom meg az enyémet jövő héten. Ez a csill-vill buli,
ide katonák nem jönnek.
– Jövő héten? Nem mész vissza Barbadosra?
– Mondtam, hogy vissza akarok térni ide. Paco talált nekem egy szabad ágyat a kórházban.
Végül is… – Megvonta a vállát. – Ki tudja?
– Brett, számodra itt mindig van hely – mondta Paco. – Amint felépülsz, megkeressük a
helyedet.
– Paco azt mondta, hogy holnap indulsz vissza az Egyesült Államokba – mosolygott Brett
a nővérére. – Nem valami szép tőled, hogy pont akkor húzod el a csíkot, amikor én megérke-
zem. Miért nem maradsz itt egy kicsit, hogy segíts szegény, szerencsétlen öcsédén?
– Lehet, hogy ez lesz – mondta Lara, és Pacóra mosolygott. – Ez lenne a testvéri köteles-
ségem, ugye, Paco?
– Én úgy értettem, hogy nagyon fontos, hogy mielőbb elhagyja az országot – mondta Paco
semleges hangon.
– Valóban? – Lara az öccse tolószéke mögé lépett. – Menjen, Paco, biztosan rengeteg dol-
ga van. Manuellel átvisszük Brettet a büféhez, hogy megkóstoljuk azokat a hívogató kis rá-
kocskákat.
– Lara – mondta Paco, mintha figyelmeztetni akarná.

90
 Lara tudomást sem vett a figyelmeztetésről, és elindultak a büfé irányába.

Teljesen elfeledkezett róla, hogy Ricardo ajtajában őrök állnak. Miért is nem Pedro az
egyik, aki a katakombákban őrizte Ricardót? Akkor könnyebb dolga lenne.
Megállt, meghúzta sárga bársonyköntösének övét, és odalépett az ajtóhoz.
– Buenas tardes13.
A két őr illedelmesen biccentett.
Eddig minden rendben. Lara elmosolyodott, és a kilincs felé nyúlt a keze.
A két puska rögtön fenyegetően elzárta az útját. Nem volt jó lépés. Lara bocsánatkérően
mosolygott és bekopogott az ajtón.
– Nyugodjanak meg, nem akarom meggyilkolni. Csak szeretnék…
Az ajtó kinyílt. Ricardo ott állt előtte. Levette már a kabátot és a nyakkendőt, fehér ingben,
az egyenruha nadrágjában és csizmában volt. Megmerevedett.
– Mi a fészkes fenét keresel itt?
– Megpróbáltam elkerülni, hogy ezek az urak agyonlőjenek – mondta, és az őrökre muta-
tott. – Talán jobb lett volna, ha rajtam van a kitüntetésem is.
– Sokkal, de sokkal diszkrétebb lett volna, mint ez a köntös – mondta rekedten Ricardo,
ahogy végigmérte. – Az istenit, mindent elrontasz.
– Beengedsz végre, vagy itt fogunk veszekedni az…
Ricardo karon ragadta, és berántotta a lakosztályába, mielőtt befejezhette volna a monda-
tot. Megragadta a nő vállát.
– El sem tudom hinni, hogy ezt tetted. A palacio még mindig hemzseg a riporterektől. Ha
valaki meglátott, holnap reggel az összes pletykalapban benne lehet.
– Az őrök láttak.
– Vélük nem lesz semmi baj. Ők nem fognak beszélni, különben…
– Kivágatod a nyelvüket? – mondta Lara haragosan. – Még csak most iktattak be, de máris
ugyanolyan diktatúra van körülötted, mint a junta idején volt.
– Az én embereim hűségesek hozzám. Nem kell őket megfenyegetnem.
– De valószínűleg megtennéd. Nagyon félelmetesen nézel ki most. Azt hiszem, most az
érzelmeid vezérelnek. – Elmosolyodott. – Én, személy szerint ezt csak támogatni tudom. –
Odalépett Ricardóhoz, és elkezdte kigombolni az ingét. – Már torkig vagyok azzal a messze
földön híres önuralmaddal. Akadályoz.
Ricardo rámeredt Lara kezére.
– Mit csinálsz? – kérdezte komoran.
– Nem látod? Levetkőztetlek. – Összevonta a szemöldökét. – És ezek az apró gombok po-
koliak. Ha szeretnéd esetleg a szívességet viszonozni, neked nem lesz ilyen problémád. A
köntös alatt nincs rajtam semmi.
– Tudom. – Ricardo megbabonázva bámulta Lara mellét. Önkéntelenül megnyalta az aj-
kát. – Mit akarsz velem tenni?
– El akarlak csábítani téged. – A férfi altestére pillantott. – És így szemre, nem is megy
rosszul. – Végre kigombolta az inget. Beletúrt a férfi mellszőrzetébe.
Ricardo megrázkódott. Lara odahajolt hozzá, és nyalogatni kezdte aprócska mellbimbóját.

13
Jó estét!

91
 – Istenem – sóhajtott fel Ricardo. Megragadta Lara vállát, és maga felé húzta. Aztán meg-
keményedett a karja, és eltolta magától a nőt. – Nem.
– De igen. – Lara nagyot nyelt. Remélte, hogy nem lesz ilyen nehéz. Fogalma sem volt,
hogy kell elcsábítani egy férfit. Eddigi találkozásaik során mindketten vágytak a másikra, és
egyenlően kivették a részüket egymás elcsábításából. – Te is akarod. Én is akarom. Hadd le-
gyen!
– Nem hagyhatom, hogy megtörténjen. Nem ösztönös állat vagyok, hanem gondolkodó
emberi lény. Felelősséggel tartozom a cselekedeteimért. – Ökölbe szorult a keze. – Miért
vagy itt?
– Mert utálok veszíteni.
– Ha itt maradsz, az a legbiztosabb módja annak, hogy veszíts.
Akkor mindenképpen veszíteni fog, ha csak itt állnak és veszekszenek. Jobb lesz, ha a tes-
tét nyeri meg magának először.
– Nem értek egyet veled. – Odalépett a férfihoz és hozzábújt. Ricardo mély levegőt vett, és
megrázkódott.
Lara nem tudta, meddig bírja még cérnával. Már ő is kezdett remegni. Ricardo túl közel
volt hozzá. És túl sok idő telt el. Érezte, hogy az egész teste felforrósodik.
– Úgy döntöttem, szeretnék el presidente titkos szeretője lenni, és elfogadom a rakás tör-
vénytelen gyereket is. – Ricardo mellkasához dörgölte az arcát. – Kapok majd még egy kitün-
tetést, ha ikreket szülök? Elég nagy rá a valószínűség.
– Hagy abba a tréfálkozást. Nem tehe… – Megakadt benne a szó, ahogy Lara keze egyre
lejjebb kúszott a hasán. – Lara, légy észnél.
– Nem lehetek észnél – mormolta Ricardo hasába. – Szeretlek.
A férfi megmerevedett.
– Soha nem hagytad, hogy kimondjam, de azt hiszem, észrevetted ott a tónál.
Ricardo mély levegőt vett.
– És mit kellene tennem ezzel?
– Most szeretkezned kell velem, hogy ne érezzem úgy magam, mint egy hülye bohóc, mi-
közben életem legfontosabb vallomását mondom ki.
– Nem mondhatom, hogy szeret…
– Azt mondtam, szeretkezzünk – mondta Lara haragosan, könnyes szemmel. – Nincs
szükségem a szavakra. Csak a mai éjszakát kérem. Egy éjszakát, az istenért. Olyan hatalmas
kérés ez?
Ricardo először tétovázott, majd szélesen elmosolyodott.
– Akkor megadom neked azt, amit kérsz – mondta, és felkapta Larát. Bevitte a hálószobá-
ba. – Ma éjszaka nem fogsz veszíteni, querida. – Lefektette a nőt a hatalmas ágyra, és lehúzta
az ingét. – De én sem – mondta, és mellé feküdt.

– Hogy szerezted meg a köntöst? – kérdezte Ricardo, és puha csókot nyomott Lara arcára.
– Odaadtam a szabónak.
– Bementem érte a városba. – Felkönyökölt és Ricardóra nézett. – Gondoltam, minden
csábító energiámra szükségem lesz, ha rá akarom venni a nagy felszabadítót, hogy vigyen az
ágyába. – Elmosolyodott. – Könnyebb volt, mint gondoltam.

92
 Ricardo megmerevedett.
– Nem volt olyan könnyű. És csak egy éjszakát ígértem.
– Hazudtam. Az egészet akarom. Mindent.
– Nem kaphatjuk meg.
– Hogyne kaphatnánk meg? Csak esélyt kell rá adnod.
– Már megkaptuk ezt az egy esélyt. Holnap reggel elmész haza Pacóval.
– Megyek a fenét.
Ricardo a szemébe nézett.
– A mai éjszaka nem jelentett semmit. Nem akarom, hogy a szeretőm légy, és nem szeret-
lek, Lara.
Ricardo arca őszinte volt, a szavai őszintén csengtek, és egy pillanatra Lara hitt neki. De
aztán eszébe jutott a hang, amikor Jurado korbácsa ütötte:
Semmit nem jelent nekem.
Juradónak is hazudott, most neki hazudik, és az ok ugyanaz. Tényleg mesterien el tudja
rejteni az érzelmeit. És most is majdnem becsapta, mint akkor, amikor a tónál úszott. De most
nem fogja hagyni, hogy ilyen könnyen elűzze.
Még mindig nem nyerte meg a csatát. De már eleget nyert. Előrehajolt, és megcsókolta
Ricardo száját.
– Jól van – suttogta. – Ne félj, nem foglak rákényszeríteni arra, hogy kimondd, hogy érde-
kellek. – Megfogta a férfi kezét, és csókolgatni kezdte a tenyerét. – De azt nem tudnád leg-
alább mondani, hogy szeretsz szeretkezni velem? – A mellére helyezte Ricardo kezét. – Hogy
a női hiúságomat egy kicsit megnyugtasd?
Ricardo ránézett, tekintetében érzelmek sokasága kavargott. Gyengéden megérintette Lara
arcát.
– Ó, igen. – Hirtelen a hátára fordította Larát, ráfeküdt, és egy mozdulattal magáévá tette.
Az arcán fájdalmas gyönyör tükröződött. – Kétségtelen, hogy ezt nagyon szeretem.

– Lara.
Lara kinyitotta a szemét. Paco nézett vele szembe. Úgy látszik, ez lesz lassan a szokása,
gondolta álmosan. De most nem volt sötét, mint barbadosi lakásában. Az erős reggeli nap be-
özönlött az ablakon. Ricardo ablakán. Mit keres Paco Ricardo hálószobájában?
– Lara, ébredjen.
Lara a mellette lévő párnára nézett. Üres volt. Ricardo fejének nyoma ott volt, de a férfi
nem volt sehol. Ettől teljesen felébredt, és felült.
– Hol van?
– Elment. – Paco gyorsan megfogta a takarót, és betakarta Lara meztelen keblét. Lara en-
gedelmesen megfogta a takarót, és a férfi arcába nézett. – Hajnalban bejött hozzám, aztán rö-
videsen elhagyta a palaciót.
– Hová ment?
– Összecsomagoltattam a bőröndjeit. Ricardo azt szeretné, ha elhagyná a szigetet, mire ő
visszatér.
A harc teljes erőbedobással folytatódik.

93
 – Akkor jobb lesz, ha hosszú távollétre készül. Száműzetésből kell majd irányítania az or-
szágot. Nem megyek el. – Beletúrt a hajába. Alig tudta visszatartani a könnyeit. – A fenébe
is, akkor kellett volna beszélnem a fejével, amikor a kezemben volt. Honnan tudhattam volna,
hogy megszökik, amikor… – Kiugrott az ágyból, és maga mögé tekerte a takarót. – Hol a
köntösöm? Ki kell jutnom innen valahogy. – Meglátta a köntöst a földön. Felkapta, és a für-
dőszoba felé indult. – Paco, legyen szíves hozassa ide a ruháimat a szobámból.
– Ricardo azt szeretné, ha senki nem tudná meg, hogy maga itt van a lakosztályában.
– Akkor legyen szíves, hozza le őket maga, míg lezuhanyozom. Utána kell mennem.
Paco megrázta a fejét.
– Ricardo a vezérkari főnököm, és az országunk elnöke. Parancsot kaptam rá, hogy kísér-
jem el magát az Egyesült Államokba.
– A fenébe, Ricardo a barátja is, nem? – Visszanézett a válla fölött. – Nem engedhetem
most el. Tudja, hogy milyen erős. Nem hagyhatok neki esélyt arra, hogy újra felépítse a fala-
kat, amiket tegnap sikerült lerombolnom. – Suttogva így folytatta: – Kérem, ne vigyen el,
Paco.
Paco tétovázott, majd szomorúan felsóhajtott.
– Minden bizonnyal haditörvényszék elé állíttat parancsmegtagadásért.
– Dehogy fogja. A tárgyalás miatt én is előtérbe kerülnék, és pont ezt akarja elkerülni.
Paco elmosolyodott.
– Igaz.
Lara a fürdőszoba ajtajából visszafordult.
– Hol van?
– Hazament.
– Haza? Azt hittem, most itt lakik.
Paco megrázta a fejét.
– Ricardónak az otthon mindig a farm volt. A kormány hivatalosan visszaadta neki a far-
mot.
– Hol van?
– Olyan száz-százhúsz kilométernyire délre.
– Elvinne oda?
– Miért is ne? Ennél nagyobb bajba már nem sodorhatom magam.
– Köszönöm, Paco.
– De nada14. – Elgondolkozott. – Ez az utolsó esélye, Lara. Ezek után többet nem mond-
hatok ellent Ricardónak. Egészen biztos benne, hogy megpróbálja? Még sosem láttam ennél
határozottabbnak.
– Már zsugorodik, mint az Ózban a gonosz boszorkány – mondta Lara, és idegesen az aj-
kába harapott. – Istenem, remélem, már zsugorodik. Az a rohadt önkontroll… Miért olyan
erős?
– Csak az ereje tartotta életben az elmúlt tíz évben.
– Tudom. Tudom. Mindent tudok. – Kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. – A Tündérkirály, El
Grande Libertador15, a legenda.

14
Nincs mit
15
A Nagy Felszabadító

94
 95.
A fehérre meszelt, piros tetejű casa ablakait rács védte a felső szinten.
Nem ismered fel a díszrácsot az ablakodon, amit apád tétetett oda, hogy távol tartsa az
udvarlóidat?
Ricardo a saját otthonát írta le, hogy akkor éjszaka megvigasztalja.
– Pontosan olyan – suttogta Lara.
– Mi? – kérdezte Paco. Elhaladt a casa mellett, majd a pajta mellett leparkolt egy Merce-
des mellé.
– Nem érdekes.
Paco a megroggyant casára nézett.
– A ház elég elhagyatottnak néz ki.
– Nem hinném, hogy a házban van. – Lara kiugrott a dzsipből. – Hol van a tó?
– Olyan ötszáz méternyire innen, ott a dombnál – mondta, és egy domb felé mutatott. –
Elvigyem oda?
Lara megrázta a fejét.
– Nem, gondolkodásra van szükségem.
Paco kiszállt, és nekitámaszkodott a motorháznak.
– Akkor itt megvárom.
Paco nem bízott benne, hogy Lara sikerrel jár. Arra készült, hogy egy összetört asszonyt
kell hazavinnie. Ezt Lara is érezte. Remélte, hogy nem lesz igaza.
Bólintott, majd elindult a domb felé. Meg sem lepődött rajta, hogy egész testében remeg.
Jobban félt, mint akkor, amikor Jurado Ricardo Lázaro cellája felé hurcolta a Kolostor udva-
rán.
Ricardo farmja ugyanolyan gyönyörű volt, mint amilyennek leírta. Minden buja és zöld
volt: a dombok, a hegyek, a völgyek. Békés.
Felért a domb tetejére. Kitárult előtte a világ – és a tó ott feküdt a domb aljában. Ricardo a
tó partján állt és a tündérrózsákat bámulta.
Fehér tündérrózsák ringatóznak a tavon, a labrador pedig a tó partján egy mókust üldöz.
Ricardón sötét nadrág volt, és fehér vászoning. Lara meglepve fedezte fel, hogy ez az első
alkalom, hogy nem egyenruhában látja a férfit. Így kevésbé szigorúnak tűnt, sérülékenyebb-
nek. Sérülékenynek… és magányosnak.
Lara elindult a dombon lefelé.
Ricardo megérezhette a jelenlétét, mert felkapta a fejét és hátranézett. Lara látta, hogy Ri-
cardo megmerevedik, amikor megpillantja. Magában gyors imát mormolt.
– Ugyanolyan – kiáltotta Lara. – Pont ilyennek képzeltem. A casa, a rácsok, a tó. Csak a
nagy labrador hiányzik.
– Jamie meghalt. Mindenki meghalt.
Istenem, már most elrontottam. Nem akarta azokra emlékeztetni, akiket elveszített.
– Hogy jöttél ide?
– Paco elhozott. Azt mondta, valószínűleg megölöd ezért. – Megállt Ricardo előtt. –
Mondtam neki, hogy majd megvédem.

95
 Ricardo szinte kővé merevedett, az arca sem árult el semmit.
– És ki fog megvédeni téged tőlem? Reméltem, hogy megérted a célzást, Lara. Vége.
– Ismersz. Olyan makacs vagyok, mint egy öszvér. Nem veszem a célzásokat.
– Hogy mondhatnám egyszerűbben? Nem akarlak; nem akarom a gyerekedet; nem aka-
rom…
– Fogd be a szád – mondta Lara, és ökölbe szorította a kezét. Könnyek csordultak le az ar-
cán. – Már elégszer hallottam ezt a marhaságot. Szeretsz. Tudom, az isten verje meg. – Lara
nagyon remélte, hogy nem téved. – Szeretsz és kívánsz.
Ricardo nem szólalt meg. Olyan volt, mint egy bevehetetlen vár.
Zsugorodj. Kérlek, zsugorodj.
Lara egy lépéssel közelebb ment hozzá.
– Annyira hülye vagy. Nem tudod, milyen nagyszerű lenne együtt? Szeretjük egymást,
gyerekünk lesz. Azt akartad, hogy valaki tartozzon hozzád. Most tessék, itt van minden, amit
kaphatsz. Beletaláltál a céltábla közepébe. – Becsukta a szemét. – Nem jó ez a szó. Nem talá-
lom a megfelelő szavakat. Nem akartalak háborúra meg lövöldözésre emlékeztetni. Tudom,
ettől borultál ki akkor, amikor meglőtt az orvlövész.
– Majdnem megölt téged – mondta Ricardo rekedten.
Lara szeme kinyílt. Újabb reménysugár. Ricardo arca semmit sem változott, de a hangja
fájdalmasan csengett.
– Rád célzott. A te válladat találta el. Ellöktelek én magamtól egyszer is azért, mert ez
máskor is megtörténhet? Annál azért sokkal önzőbb vagyok. Minden boldogságot megraga-
dok, amit tudok. A közeledben leszek, és vigyázok, hogy semmi se bánthasson téged…
– Néha a rossz dolgokat nem lehet távol tartani. Néha, akármilyen elővigyázatos is az em-
ber, megtörténik a rossz.
– Akkor pedig szembe kell néznünk vele.
Ricardo megrázta a fejét.
Lara pánikba esett. Patakként ömlöttek a könnyek a szeméből.
– Ne ingasd nekem itt a fejed. Szeretsz. Mondd ki. – Megragadta a férfi vállát és megrázta.
– Bántasz, a fenébe is. Mondd ki.
Ricardo megérintette Lara könnyes arcát.
– Istenem – mondta alig hallhatóan. – Nem érted? Nem mondhatom ki. Nem hagyhatom,
hogy bármi történjék veled.
– Nem értek semmit. Nem vagyok sem az anyád, sem az apád; nem vagyok az elveszített
barátod; nem vagyok a kutyád, Jamie. Én én vagyok! És én ezt választom. – Megint megrázta
a férfit. – Azt hirdeted, hogy mindenkinek szabad választása van. Tőlem pedig el akarod ven-
ni azt a jogot, hogy életem legfontosabb kérdésében dönthessék. Na, ezt nem hagyom neked.
– Kérlek, hagyd abba a sírást… Bánt.
– Mit gondolsz, nekem nem fáj? Vérzik a szívem. – A férfi szemébe nézett. – Megpróbál-
tam a kitartást, a csábítást, a józan érveket, de egyik sem jut el hozzád, úgy látom. Nagyon jól
tudom, hogy nem szabadna ennyire felizgatnom magam. A gyerekünknek biztosan baromi
rossz természete lesz, és…
– Olyan makacs lesz, mint az anyja – mondta Ricardo fátyolos hangon.
– Makacsnak kell lennem. Nem hallgatsz meg. De nem megyek el. Hallod? Megint a Ko-
lostorba kell zárnod, hogy távol tartsál magadtól.

96
 – Porig égettem a Kolostort.
– Ja, elfelejtettem. Akkor mezítláb követlek a nagy hasammal, és lerombolom a rólad ke-
ringő mítoszokat.
– Szarok a mítoszokra.
– De Saint Pierre az érdekel. Csak az érdekel. – Megrángatta a férfi vállát. – Nem, azért az
én sorsommal is törődsz. Ezt tudom. Zsugorodj, a pokolba már, zsugorodj!
– Zsugorodjak?
– Mint a gonosz boszorka az Ózban. Legyél erős mással. Harcolj valaki mással. Én veled
vagyok.
– Ha abbahagynád a rángatást, hagynál szóhoz jutni és rám néznél, akkor látnád, hogy már
összezsugorodtam.
Lara megfagyott.
– Összezsugorodtál? – Felnézett a férfira. Ricardo mosolygott, és szemében ott csillogott a
jól ismert gyengédség. – Összezsugorodtál!
Ricardo gyengéden köré fonta a karját, és magához szorította.
– Mit tehetnék? Nem hagyhatom, hogy mezítláb rohangálj terhesen az utcákon. Ezzel
megsérteném mind Paco, mind Manuel értékrendjét.
– Ne viccelj – mondta Lara és hozzádörgölőzött. – Nem érzem magam biztonságban.
Gyengédségre és vigasztalásra van szükségem,
– Szeretlek, Lara – mondta, és elcsuklott a hangja. –Túlságosan szeretlek.
– Szerelemben nincs túlságosan.
– El kellene engednem téged.
– Elengedni? Azt hittem, elég világossá tettem neked, hogy el kellene venned az útleve-
lem, le kellene kötöznöd, és be kellene záratnod a határokat, nehogy elmenjek. – Larában
szétáradt a boldogság. Úgy érezte, megrészegedett a megkönnyebbüléstől és az örömtől. – Itt
fogok kísérteni.
– Milyen makacs vagy!
– Utálok veszíteni. Belebetegedtem volna, ha ezt a csatát te nyered.
– Nem hinném. Így nem lesz neked az, amit akarsz az élettől. – Eltolta magától a nőt. –
Nem lesz kisváros, nem lesz tó, nem lesz…
– Kutyám az lehet – mondta Lara könnyedén. – Veszek magamnak egy hatalmas kuvaszt,
ékszeres nyakörvet teszek rá, és a gazdagok között fogok járkálni vele.
– Komolyan beszélek. Még ezt sem tudom neked adni – mutatott a környékre. – Az én la-
kásom a palacio, és neked is ott kell élned. Ha külön élnénk, nem tudnék olyan biztonságot
nyújtani neked meg a gyereknek, mint amilyennel elégedett lennék.
Lara grimaszolt.
– Miért van olyan érzésem, hogy még a hálószobánk is tele lesz testőrökkel?
Ricardo váratlanul elmosolyodott.
– Ott talán nem. De mindenütt máshol. – Lehervadt az arcáról a mosoly. – Rettenetesen fé-
lek attól, hogy meghalsz. Nem akarlak elveszíteni.
– Nem, nem fogsz elveszíteni, és én sem foglak elveszíteni téged. És ami a házat illeti… –
Megvonta a vállát. – Az várhat.
Ricardo megcsókolta.
– Igen, az várhat.

97
 – És amikor úgy érzem, hogy el kell jönnöm a palacióból, akkor csak odabújok hozzád,
mint a cellában, és mesélsz nekem a farmról. És elképzelhetjük… Talán a képzelet amúgy is
jobb a valóságnál.
– De nekünk nem – mondta Ricardo. – Mostantól nem. – Finoman megérintette a nő
szempilláját. – Kék-katáng.
– Az a vers, amit elmondtál – emlékezett Lara. – Megdagadt a szemem, és úgy szipogok,
mint egy kisgyerek. Nem tudom, hogy hasonlíthatnék én ilyenkor a vers hősnőjére.
– Van még egy versszaka.
Lara hátravetette a fejét és kíváncsian ránézett.
– Miért nem mondtad el akkor?
– Akkor még nem voltál hajlandó kimondani, hogy szeretsz. Attól féltem, elijesztelek vele.
Lara elnevette magát, ahogy felidézte az elmúlt két nap kétségbeesett üldözését;
– Az nagyon régen lehetett. Minden megváltozott azóta. Hogy leomlottak a falak azóta!
– Összezsugorodtam – javította ki Ricardo.
Lara bólintott.
– Összezsugorodtál. Mi az utolsó versszak?
Ricardo elmosolyodott, és szerelmes tekintettel elmondta az utolsó versszakot is.

Társam, felem, kedvesem,

Őrzőm, hű szerelmesem,
Szíve tele, lelke tárva,
A Teremtő nekem szánta16.

16
Robert L. Stevenson versét fordította Wenszky Ágnes

98
 Kiadja a Planétás Kiadói és Kereskedelmi Kft.
Budapest, 1396 Pf. 473
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft.
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt.
A nyomdai megrendelés törzsszáma: 6242.66-14-2
Készült Debrecenben, az 1995. évben
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Műszaki szerkesztő Gács Marianna
A borító a B&B Kft. munkája
Megjelent 7 (A/5) ív terjedelemben
–––––
182-p
–––––

99