MAGYAR ADORJÁN

A CSODASZARVAS
A CSODASZARVAS

Előszó
Az ős-szarvas
A csodaszarvas
A szarvasálarcos ember
Hunor és Magor
A Bőségszaru
A csodaszarvas rege
A rege bevezető része
A rege régibb alakja
Magyar Miklós Története
Magyarázatok
Hunor Magor gyermekkora
Hunor és Magor ifjúkora
Magor és Hunor nősülése
Zárszó

2
ELŐSZÓ

3
Költőink, íróink, néprajztudósaink sokmindent írtak már
nemzeti ősregénk Csodaszarvasáról, de ennek mivolta
felől senki még eddig tisztába jönni nem tudott;  mitöbb,
mindabból amit eddig róla írtak az is kitûnik, hogy e re-
gebeli csodaállat igazi mivolta felől mindeddig senkinek
még csak sejtelme sem volt.
E homály főoka pedig az, hogy nemzetünket ma általá-
ban nem tartják, a valóságnak megfelelőleg, mai hazája,
azaz Magyarország legrégibb őslakosságának és Európa
legrégibb mûvelt népének, hanem körülbelül egy ezred-
évvel ezelőtt a Kárpátok Medencéjébe költözött ázsiai,
nomád, mûveletlen keveréknépnek, amely mai mûveltsé-
ge elemeit és ezek között mondáit, meséit, regéit is, itt,
az őt környező, de tőle merőben idegen népektől vette
át.  Ennélfogva, aki monda és mesekutatással komolyan
foglalkozott is, rendesen vagy nem gondolt, vagy nem
mert arra gondolni, hogy mondáink, meséink régi sajá-
tunk volnának és hogy ami ezekben a környező népekéi-
re hasonlít, azt nem mi vettük tőlük, hanem igenis azok
tőlünk.  Ez okból az esetleg tudományos kutatás tárgyá-
vá tett mai monda vagy mese ősalakját nem a nálunk
meglévő változatok, hanem a más népeknél meglévők
alapján akarták helyreállítani.
Így pedig majdnem mindig teljesen megfordított tükör-
képet látván, nem tudtak eligazodni, vagyis mivel a leg-
több mesét, mondát ősrégi idők óta a bennünket kör-
nyező népek tőlünk vették át, avagy kialakulásuk után
tőlünk örökölték, de ezeket idővel a maguk viszonyaihoz
és észjárásához alkalmazván, eredeti alakjukból kiforgat-
ták, ez oka annak is, hogy nemzetünk eredetmondáját
sem merték sajátunknak tartani, mert hiszen ehhez
többé-kevesbé hasonlók más népeknél is vannak;  pél-
dául a rómaiak eredetmondája, azaz a Hunor és Magor-
nak megfelelő Romulusz és Rémusz testvérpárról szóló

4
monda, vagy Heraklésznek a kerinai aranyagancsú szar-
vast üzéséről szóló hitrege.  Ezért hát Csodaszarvasunk
igazi mivoltát sem tudták soha megállapítani.
E dolog tisztázása tehát jelen könyvem tárgya.

Zelenika, 1948-1955.
Magyar Adorján

5
6
 Az ős-szarvas

Európa őskorában itt a maiakon kívül még számos más,

ma kihalt szarvasfaj is élt, amelyek között voltak a mai-
akhoz képest óriástermetűek is, aminthogy az őskorban
még sok más olyan állatfaj is élt, amelyek mai állatfajok-
hoz bár hasonlítanak de ezeknél sokkal nagyobbak vol-
tak.  Például a mammut is a mai elefántnál jóval na-
gyobb volt, ugyanúgy az őskor barlangi medvéje és bar-
langi oroszlánja is nagyobb volt a mai medvénél, illetve
oroszlánnál.
Amint azonban ez állatok némelyikének fennmaradott
csontjai bizonyítják, fejük a testhez viszonyítva, a mai
szarvasok, lovak, medvék, oroszlánok fejénél nagyobb
volt, vagyis tehát esetleg agyvelejük is, testnagyságuk-
hoz arányítva, nagyobb lehetvén, értelmük is a maiaké-
nál magasabb fokú is lehetett.  Mivel pedig ez ősállatok
a maiaknál sok esetben kevésbé voltak specializálódva,
ennélfogva egész testalkatuk még emberszerűbb volt,
vagyis például ragadozó karmaik, ujjaik, fogaik, állakap-
csuk még nem voltak annyira átalakulva mint a mai ra-
gadozó állatokéi s így végtagjaik, fejük, arcrészeik is az
emberéihez a mai állatokéinál jobban hasonlítottak.  Más
szóval :  ez állatok és az ember közütt még a külömbség
sokkal kisebb volt mint a mai állatok és az ember kö-
zött.  Ma is élnek azonban állatfajok amelyek az emberé-
7
hez hasonló testalkatukat nagymértékben megőrizték. 
Ezek a majmok és félmajmok és utóbbiak között például
az úgynevezett nyulánklóri, amely bár macskánál nem
nagyobb és bár fejalkata más de viszont teslalkatában az
emberhez valósággal megdöbbentően hasonlít.  (Lásd:
Brehm: „Tierleben (:Állatélet:)” Schlanklori.)

Igaz ugyan hogy voltak mindez alól kivételek is, mert hi-
szen éltek az őskorban a maiaknál sokkal kisebb vala-
mint sokkal specializálódottabb állatfajok is, utóbbiak kö-
zül például a kardfogú tigrig, amelynek szemfogai a mai-
akénál sokkal nagyobbak voltak, mégis ezeket inkább ki-
vételeknek tekinthetjük.  Az eocen-kor emlősei a maiak-
8
nál átlag nagyobhak voltak;  az pedig már eléggé megál-
lapított tény, hogy a ma élő összes emlősök egy a mai
majmokhoz, félmajmokhoz és az emberhez közelálló
lényből kellett túlspecializálódás utján kialakuljanak.  En-
nek egyik legvilágosabb bizonyítéka peldául az, hogy az
ős-lófajoknak eleintén még mindnégy lábukon rendes öt
ujjuk volt öt körömmel.  Ezek csak utóbb fejlődtek vissza
hárommá, három patával, majd csak eggyé, egy patával,
mint amilyenek a mai lovak lábai;  ami által lábaik gyors
futásra lettek kiválóan alkalmasakká de másra hasznave-
hetetlenekké;  vagyis túlspecializálódtak.  Ugyanis, ha
akár az eb, a disznó vagy elefánt végtagjait vesszük
szemügyre, megállapíthatjuk hogy ez állatoknak is vala-
mikor ép oly rendes ötujjú végtagjaik kellett hogy legye-
nek mint amilyenek ma az ember kezei.  A természettu-
dósok pedig be is bizonyították, hogy mindezen állatok
ősei valamikor az emberhez jobban hasonlítottak mint a
ma élők.  Vagyis :  mindazon állatok amelyek megélhe-
tésüket nem elsősorban is ésszel, gondolkodással —
azaz tehát agyvelejükkel — igyekeztek biztosítani, mint
az ember, hanem gyors futással, fára mászással, röpü-
léssel, rettentő karmokkal és fogakkal stb., azok észbeli
képességek és gondolkodás tekintetéhen vagy elmarad-
tak vagy visszafejlődtek, lévén hogy a Természet törvé-
nyei szerint mindaz amit keveset vagy soha nem haszná-
lunk, fejlődésében elmarad sőt elkorcsosul, visszafejlő-
dik.  Ezzel szemben, mivel az ember megélhetését első-
sorhan is eszével biztosította, ezért csak agyveleje fejlő-
dött mindinkább ki, ellenben teste semely része sem in-
dult túlspecializálódásnak, vagyis teste a kezdetleges
emlősökéhez — amelyektől az összes többi emlősállatok
származtak — leginkább hasonlít ma is, bár bizonyos
nem túlságos specializálódásoktól, mint például lábfejeit
illetőleg, ő sem maradhatott mentes.

9
Mindez áll tehát okvetlen az őskor szarvasaira vonatko-
zólag is, vagyis :  azok szellemi képességei, arcalakja a
mai szarvasokéinál emberibb kellett hogy legyen.  Hogy
pedig ez valóban így is volt, ennek a néprajzi tudomány
szolgáltatja is némi bizonyítékát.  Tudjuk ugyanis szám-
talan példából, hogy a mesék sokszor képtelennek, „me-
sebelinek” látszó indítéka (motívuma) rendesen vagy
csak túlzott, átalakított, vagypedig csak már elfeledett
de egykor létezett valóságon alapul.  Hiszen hogy csak a
legismertebb példát hozzuk föl :  a sárkányokat mindad-
dig mesebeli, képzeletbeli, a valóságban sohasem léte-
zett állatoknak tartotta a tudomány, amíg a legújabb kor
ásatásaival előkerült dinoszauruszcsontok meg nem
győztek arról, hogy a sárkányok nem csak valóban létez-
tek, de hogy ezek utolsó példányait az ember még lát-
hatta is, sőt a pterodaktiluszcsontok még arról is meg-
győztek, hogy repülni tudó szárnyas sárkányok is létez-
tek, épúgy tehát mint a mesékben.  Valamint tudjuk ma
már azt is, hogy az ősember még ilyeneket is láthatott
és velük bizonyára, mint veszedelmes ragadozókkal, fé-
lelmetes harcokat is vívhatott.

10
Ámde csak a magyar népmesékben van a sárkányoknak
emberi értelme, akik emberekként beszélnek, kardjuk,
buzogányuk is van;  ami lehát annak emlékezetét is
fönntartja, hogy az űshüllók, azaz a sárkányok között
némileg emberalakúak és a közönséges állatoknál sokkal
magasabb fokú éttelemmel bírók is léteztek.  Annyit min-
denesetre máris tudunk, hogy számos dinoszauruszfaj
embermódjára két lábon járt, valamint hogy első végtag-
jaik az emberéhez hasonló, bár erős karmokkal ellátott
kezekben végződtek.
A népmesék az állatoknak, a magyar népmesék pedig
különösen a „táltos lónak” emberi értelmet és beszélőké-
pességet tulajdonítanak.  A Nagy Sándorról szóló mon-
dák szerint e hős lova a Bukefalosz nevet viselte, ami
„bikafejű”-t jelent.  Elmondatik pedig e lóról, hogy szar-
vai voltak, mint a bikának és hogy beszélni tudott.
Együgyű mese, alaptalan képzelet lett volna ez is ?
Nem !
Először is figyeljük meg, hogy a szarvasok, szarvas-
marha- és lófélék fogazata, nyelve az emberéhez meny-
nyire hasonlítanak, sőt ez állatok némely fajának még aj-
kai is, mint például a lovakéi, mily mozgékonyak, akár-
csak az emberéi.  Ez állatoknak tehát emberi szavak ej-
tésére föltétlen alkalmas szájuk van, sőt tudjuk hogy
madárfélék (papagály, seregély, szajkó stb.) erre sokkal
kevesbbé alkalmas szájalkattal is képesek emberi szavak
kiejtésére.  Ha tehát a szóban volt emlősöknek fejlettebb
agyveleje, értelme és agyvelejüknek többé-kevésbbé fej-
lett beszélőközpontja is volna, úgy természetesen embe-
ri szavakat is képesek volnának kiejteni.  Hiszen bár az
állatok beszélőközpontja az emberénél összehasunlítha-
tatlanul fejletlenebb, de tudjuk hogy mégis külünböző ál-
latok, de főkép a majmok, igen sok külünféle hangadás-
ra képesek, amelyekkel nem csak saját érzemeiket, mint
félelmet, haragot, örömöt, szeretetet stb, tudnak kifejez-
11
ni, de társaikat veszélyre figyelmeztetni, hívni vagy ijesz-
teni is tudják, amely hangadások tehát kétségtelenül a
beszéd kezdő alapját képezik és bizonyos hogy az embe-
ri beszéd is ilyen hangadásokkal kezdődött.

Dél-Afrikában ma is él vadon egy antilopfajta, amely

alakra és gyorsaságra a lóhoz teljesen hasonló, sőt még
a lóéval egyező sörénye és hosszúszőrű farka is van és
miként a ló, lovaglásra is alkalmas, de természetesen
hasított patájú, feje pedig vadtekintetű, busa bikafő és a
bikáéhoz hasonló hegyes szarvai is vannak.  Ez az állat a
gnu, amely pedig még arról is nevezetes, hogy emberi
szavakat tud ejteni, amint azt egyik regényében Jókai
Mór is említi.
E szavak hangzása onyo vagy nonyo, navend és belem,
amelyeket többnyire egymásután szokott ejteni, úgy-
hogy Brehm szerint, aki ez állatot részletesen leírja
(Brehm: „Tierleben”), e szavakat, illetve ezek első kette-
jét, a búrok (boerok) nyelvükből (hollandi) „Nonjo na-
vend” = „Kisasszony jóestét”-nek értelmezik.  Igaz, hogy
12
a gnu ma csak Dél-Afrika pusztáin nyargalászik, az ottani
zebrafélék társaságában, de elfogadhatjuk hogy régeb-
ben ugyanúgy el volt terjedve mint a zebra, illetve hogy
Núbia, Etiópia és a Szomáli Félsziget is hazája volt. 
Eszerint pedig annál valószínűbb, hogy Nagy Sándor, aki
hiszen Egyiptomot is meghódította volt, gnut is szerez-
hetett, amelyet aztán lovaglásra használt.  Ugyhogy
Nagy Sándor lova Bukefalosz nevét, valamint azt is,
hogy e lónak a monda szerint szarvai voltak és hogy (mi-
ként a magyar mesék táltos lovai) beszélni is tudott,
egyszeriben nem fogjuk többé képtelenségnek, hanem
csak elfeledett valóságon alapulónak tartani.

Ezzel szemben egyáltalán nem akarom azt állítani, mint-

ha népmeséink táltos lovai is csak gnufélék emlékezetét
tartanák fönn, hanem ellenkezőleg azt vélem, hogy az
őskori lófélék (hipparion-félék) között is voltak olyanok
amelyeknek fejlettebb agyvelejük lévén, értelmesebbek
is voltak és agyvelejük beszélőközpontja sem lévén any-
nyira visszafejlődve mint a mai lovaké, valóhan tudtak
még emberi szavakat ejteni s gazdájukkal, miként a ma-
gyar mesékben, értelmes szavakat váltani, sőt ha

13
eszünkbe jut hogy az állatok ösztöne a legtöbb esetben
valóban csalhatatlan, akkor még azt is elfogadhatjuk,
hogy miként a magyar mesékben, gazdájuknak hasznos
tanácsokat adni is tudtak.A magyar bölény szó, amely
régen bölön-, belény-, belénd-nek is hangzott, szerintem
kétségtelenül elsősorban is hangutánzó szó, amely az il-
lető állat hangadását utánozza, amely tehát szintén be-
lem, belém, bölöm hangzású kellett hogy legyen, vagyis
bömhölés volt, amely utóbbi magyar szó szintén hang-
utánzó és ma is főkép a bika hangjára vonatkoztatjuk,
holott a mai bika szava helyesen csak bőgésnek mond-
ható, vagyis tulajdonképen bőő-, búú-, vagy múúnak
hangzik, mivel bőgésekor ez már sem nyelvét, sem ajka-
it nem mozgatja.  Meg kell pedig jegyeznem, hogy bö-
lény szavunkat mai irodalmi nyelvünk a latinul bison, né-
metül Wisent-nek nevezett sötétbarna, feketés, bozontos
szőrű állatra tévesen alkalmazza, mivel ez sem bömbölni
sem bőgni nem tud, hanem miként a bivalynak, csak re-
kedt, messzire nem hallatszó hangja van, amely in-
kább bozz-, buzz- vagy buss-nak hangzik.  Holott népha-
gyományaink szerint a bölénynek messzire hallható, ha-
talmas bömbölő hangja volt, ami abban is kifejeződik,
hogy a ma is bölömbíká-nak nevezett madár, csőrét a
vízbe dugva és így a vizet bugyborékoltatva, ad le hatal-
mas és igen messzire hangzó, mély bömbölő hangot. 
Vagyis bizonyos tehát, hogy úgy bölény mint böm-
böl szavaink eredetileg nem a bison-ra hanem a fehér
színű, rövidszőrű és hatalmasan bömbölő hangú őstulok-
ra, azaz, a latinul urus, németül Ur- vagy Auerochs-nak
nevezett állatra vonatkozott (amely tehát bömbölésekor
az m hangnál ajkait, az l hangnál pedig nyelvét mozgat-
ta) míg a bison vagy Wisent neve, amint ez kimutatható,
ősnyelvünkben bözön, bözönd, büzön, bozond, bü-
zönd alaku volt, amely ősszavainkból a fönti latin és né-
met szavak is származtak.
14
Ha pedig a föntebb elmondottakat a lóra és a szarvas
közeli rokomára, a gnura nézve így megsejtettük vagy
elfogadtuk, akkor semmi sem gátol abban, hogy az ős-
kori szarvasfélékre vonatkozólag is ugyanezt föltételez-
zük, illetve hogy a Csodaszarvast azaz a Csodaszarvasról
szóló rege alapjául szolgált óriástermetű ős-szarvast is
valóban még emberi vagy az emberit megközelítő érte-
lemmel és beszélőképességgel bíró, sőt az embernél tö-
kéletesebb ösztönű s így tehát az embernél némelykor
bölcsebb lénynek tartsuk.
A nemzetünk eredéteről szóló ősregénkben a Csodaszar-
vas azon vezető állatként szerepel, amely a magyarok és
hunok ősapáit, Magyart és Hunort, egy gázlón át, jövő-
beli boldogságuk helyére, egy gyönyörű, paradicsomi
szigetre, az ottani tündéri leányokhoz vezéreli, akik közül
a legszebb kettővel azután két családot alapítván, tőlük
a magyarok és hunok nemzetségei származnak.
Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóirat 1927. év-
folyamában megjelent „A Csodaszaroas mondája” című
cikkében azt is kimutatja, hogy a szarvas vezetőállatként
számos más nép meséiben és mondáiban is szerepel, sőt
hogy épen legközelebbi rokonnépünk, a vogulok, mon-
dáiban is egy jávorzarvas két vadászt vezet jövőbeli
megtelepedésre és nemzetségalapítása helyére.  Bár e
monda szerint csak az egyik vadász marad ott és alapít
nemzetséget, de e mondaindíték más népeknéli összes
változatai közül mégis ez hasonlít a mi ősmondánkhoz a
legjobban.  Mivel pedig a vogulok nemrégen még a Kő-
korszakban éltek, vagyis kőkorszakbeli műveltségük volt,
ez azt bizonytíja, hogy e monda is ősidőkből származik,
mert ha újabb időkből való volna, akkor magyar és vogul
változata nem hasonlíthatna egymásra annyira, mivel a
magyar nép és a ma Szibéria legészakibb részén lakó vo-
gul nép egymással sok ezredév óta nem lehetett érintke-
zésben.  Ha viszont a két egymással annyira egyező
15
monda változatai más népeknél is megvannak, de sokkal
eltérőbb alakban, úgy ebből termeszetszerűleg azt kell
következtetnünk, hogy ezen más változatok épen elté-
rőbb voltuk miatt, csak újabb keletkezésűek lehetnek,
vagyis hogy a más népek e mondát a mi őseinktől kellett
örököljék ugyan, de átalakították.
Meg kell azonban fejtenünk még azt is, hogy a szarvas,
illetve a Csodaszarvas, miért szerepelt őseinknél vezető
állatként ?
Magától értetődő dolog az, hogy a népek hitregéiben
(mithoszaiban) és mondáiban azon állat szerepelt legin-
kább, amely életükben is a legtöbbet szerepelt, vagy há-
ziállatuk is volt és amelynek náluk kultusza is fejlődött
ki.  Ha tehát nálunk a nemzet eredetéről szóló hitregé-
ben a szarvasnak van oly fontos szerepe, ez azt jelenti,
hogy őseink életében is, éspedig épen a legrégibb idők-
ben, kellett ez állatnak igen fontos szerepének lennie. 
Amely föltevést igazolja is az, hogy rokonnépeinknél egy
szarvasfaj, az iramszarvas, ma is háziállat, amelynek te-
jét, húsát, bőrét [?];  agancsait pedig szerszámkészítés-
re használják, de használják ez állatot lovaglásra, teher-
hordásra és szekér vagy szánvonásra is.  Némely rokon-
népünk megélhetése, mint például a lappoké, az iram-
szarvas nélkül el sem képzelhető.  Tudjuk pedig azt is,
hogy igen régen, még mielőtt a szarvas ősnépeinknél
teljesen háziállattá lett volna, azon törzseink, amelyek
földműveléssel kevessé foglalkoztak, a szarvasok szaba-
don elő nyájait csak követték.  Nyáron, amidőn a szar-
vasnyájak a hegyi legelőket keresték föl, ők is utánuk
mentek és ott éltek, majd télen, amikor fönt mindent hó
borított és a szarvasok is a völgyek, lapályok legelőire
ereszkedtek alá, az emberek is ide követték őkct, vala-
mint a szarvasok nyomdokaiban járva, keltek át folyóvi-
zek gázlóin vagy keresték föl, szomjukat oltani, a forrá-
sokat.  Így keletkeztek idővel az eredetileg egyhelyben
16
élt néptörzsekhől az állattenyésztő, nomád népek, ami-
lyenek a mai lappok is.  Világos tehát, hogy egy ilyen
nép hitregéiben, mondáiban a szarvas vezető  állatként
kellett szerepeljen.  Ez állapotot tünteti föl Csodaszarva-
sunk, illetve az erről szóló regénk ma ismert alakja; 
amely azonban nem a legrégibb.  Voltak ugyanie e regé-
nek más, régibb alakjai is, amelyekről később szólani is
fogunk.
Így alakultak ki a legősibb, földművelő, tulajdonképeni
magyar törzsből a belőle kivált magyari törzsek is, de
amelyek a kun, kazár, székely, jász, stb., neveket is vi-
selték.  Ezek pedig aztán nem is mindig maradtak szar-
vaskövetők és utóbb szarvastenyésztők, hanem vidékek
és éghajlat szerint juh-, kecske- vagy nagyszarvas-
marha-tenyésztők lettek, illetve régebben vándorlásaik-
ban ezen állatok nyájait követték.
E vándorló és állattenyésztő kor tehát, amint mondottuk
nem volt a legrégibb, és nagy tévedésben vannak mind-
azok akik ősemberre gondolva, ezt csak állatbőrbe öltö-
zött, vadászó, hűsevő, vérengző lénynek tudják elképzel-
ni, holott mindez csak a Jégkorszak alatt jött létre, ami-
kor a rettentő nehéz életviszonyok nyomorúságaiban az
emberiség nagy része állatok öldösésére és húsevésre,
sőt emberevésre is kényszerülvén, elvadult.  Így kelet-
keztek a barlanglakó neandertaloid emberfajok, amelyek
tehát nem eredeti ősfajok, hanem elzülött-, elvadult-, el-
állatiasodottak.
Régebben, a mesés Aranykor idejében, vagyis a Jégkor-
szak előtt, az emberi nem keletkezése végtelenül hosz-
szú, valószinűleg több millió évig tartó ideje alatt, amikor
a Földön még örök tavasz volt, az első ősemberek, egy
jól körülzárt,elszigetelt területen éltek, amelyen ragado-
zó állatok nem voltak, húsevést, öldösést nem ismerve,
csak gyümülcsökből, magvakhól, mézből és a szelid, ak-
kor még vándorolni nem kényszerült állatok tejéből táp-
17
lálkozva éltek és fejlődtek magas testi és szellemi színvo-
nalra.  Hogy ez így volt, ezt nem csak az ember egész
testalkata, mely a ragadozásra nem alkalmas, és nö-
vényevő fogaza bizonyítják, de bizonyítják ezt a mi, a
csallóközi „tündérországbeli”, egykori boldog életünkről
szóló regéink, valamint a világ népei mondái is.  Tény
pedig, hogy az ember közelebbi rokonai, a majmok is,
mind növény- és gyümölcsevők.  A mondák szerint pedig
az első emberek ártatlan és boldog életet éltek, harcot,
öldöklést nem ismertek és csak gyümölccsel, magvakkal,
tejjel és mézzel táplálkoztak, testüket pedig csak a fák
leveleiből és füvekből készült ruhával födték, nem pedig
állatbőrökkel, ahogyan azt a mai tudósok képzelik.  Az
emberiség eredeti ártatlan és boldog életéről valamint
falevélruhájáról, későbbi küzdelmes életéről és állatbőr-
ruhájáról szól a Biblia is, de ugyanezeket tükrözi vissza a
görögök hiperboreus-mondái is.
Ki tudjuk pedig mutatni, hogy nálunk a szarvas már ezen
legrégibb ősidőkben is szerepelt vezető állattként.
Számos állatfaj, kezdve a halaktól egészen az emlősökig
a párosodás idejére bizonyos helyeket keres föl, millió
évek óta mindig ugyan azokat és a párosodás, amely
csak bizonyos időszakokban történik, csakis ezen helye-
ken megy végbe.Ilyen helyeik a szarvasoknak is mindig
voltak és vannak most is, ott ahol ez állatok természetes
életmódjuk szerint még élhetnek zavartalanul.  Amint
pedig a mondákból kitűnik, ezen helyek rendesen folyók,
tavak vagy tenger szigetei voltak, ahová a szarvasok
kora tavasszal, a vízen átúszva, vagypedig gázlókon átlá-
bolva, érkeztek ;  mindig előbb a nőstények és csak va-
lamivel később a hímek.  De tudjuk azt is, hogy a nemi
vágy régen az embernél is csak tavasszal, ugyanakkor
tehát amikor a szarvasoknál, ébredett, és hogy így van
ez például Ausztrália őslakóinál ma is.  Sőt még mi is azt
tartjuk hogy „tavasz a szerelem ideje”.
18
Nos, ősmondánk nem azt beszéli-e hogy ősatyáinkat,
Hunort és Magort, a Csodaszarvas vezette s ez mutatta
meg nekik a gázlót, amelyen át, a szarvast követve,
gyönyürű szigetre találtak, ahol táncot lejtő leányokra
akadtak és ezekközül a legszebb kettőt elragadva és fe-
leségül véve, a szigeten boldogságban éltek és a magya-
rok és hunok nemzetségeit alapították ?  Mit jelentsen
tehát mindez ?  Azt, hogy tavasszal, azaz a tavaszi nap-
éjegyenlőség idején, amidőn az ősember nemi ösztöne is
ébredett, a szarvasokkal együtt, amely állatokkal, amint
láttuk, egész életük egyébként is össze volt kötve,
ugyanazon szigetekre gyűltek, szintén előbb a nők —
mert hiszen a mondánk állítja, hogy a két ifjú a leányo-
kat már ott talája — és utóbb a férfiak, vagy a szarvaso-
kat a gázlón követve, vagypedig, mélyebb vizeknél, azok
hátán, szarvaikba kapaszkodva, úszva, vagy későbbi
időkben szarvasok bőréből való tömlők segítségével, vé-
gül pedig tutajon, csolnakon.  Vagyis:  a szarvas tehát
még ebben is, vagyis a nászban és ennek helyére való
átkelésükben is őseink vezetőállataként szerepelt.
A szarvasfélék párosodásuk idején igen buja természetü-
ek.  Több természettudós leírja, hogy a nemi aktust
számtalanszor ismételik, annyira, hogy ettől a hímek
egészen elgyöngülnek.  Kétségtelen tehát hogy a szige-
tekre velük együtt gyülekező emberekre ennek látása
erős erotikus hatással volt.  Szokás még ma is a szarvast
mindenféle sikamlós dolgokkal kapcsolatba hozni.  (Lás-
sad erre vonatkozólag Menzel Adolf német rajzoló- és
festőművész némely művét.)  Azon körülmény pedig,
hogy a nőstények, illetve a nők gyűltek előbb a nász-
helyre, azon következtetést engedi meg, hogy a nemi
vágy is ezekben ébredett előbb.  Ismeretes, hogy a férfi-
nál a nemi élet hosszabb teljes szünetelése után, még
akkor is ha a vágy már megvan, az erectio nehezebben
és csak izgató előzmények segítségével következhet be. 
19
Ezt látszanak jelképezni, a mi népmeséinkben még elég
világosan, a görög Szeléné és Endimion hitregében már
nagyon elhomályosultan, azon indítékok, amelyekben az
alvó férfit szerelmes nő ébresztgeti, de sokáig (harmad-
napig) sikertelenül.  A mi népmeséinkben ez indíték gyü-
nyörű költői alakban van meg az Árgyirus és Tündér Ilo-
na — valamint a Leányszínű Bálint és Gyöngyszínű Ilona
típusúakban.
Meglepő egyezés az is, hogy úgy a szarvasünő, mint a
nő, sőt a tehén viselési ideje is körülbelöl 9 hónap.  Ha
tehát a párosodás kora tavasszal, azaz a tavaszi napéj-
egyenlőség idejében történt, akkor úgy a szarvasoknál
mint az embereknél is, a születés ideje, kilenc hónapra,
vagyis épen a téli napfordulóra, azaz Karácsony ünnepé-
re kellett essen, amely hiszen még ma is gyermekszüle-
tés örömünnepe, amely őseinknél a Napisten születése
napja is volt, azaz az év végén elöregedett és meghaló,
az emberektől búcsút vevő és éjfél után visszatérő, újjá-
születő Napisten szent éjszakája.  Ez a mai december
21.-ről 22.-re virradó éjszaka, amelytől kezdve a téli
hosszú éjszakák ismét rövidülni, a nappalok pedig hosz-
szabbodni kezdenek, illetve a Nap égi pályáján ismét
emelkedni kezd, míg a nyári napfordulókor eléri delelőjét
(a zenitet), azaz teljes fénye és dicsősége ünnepét.
De Karácsony, azaz a téli napforduló volt a régi rómaiak-
nál is a „dies natalis Dei invicti Soli”, vagyis „a győzhe-
tetlen Napisten születése napja”, amelyet a keresztény-
ség a népek emlékezetéből eltörölni meg sem kísérelhe-
tett s ezért Jézus születése napját téve e napra, átvette
illetve magának hódította s amelyet aztán naptárújításá-
val Gergely pápának sikerült kissé eltolnia, vagyis a de-
cember 24-.ről 25.-re virradó éjszakára áttennie, hogy a
régi Napisten születéséveli azonos voltát elhomályosít-
hassa és a népekkel feledtesse, vagyis hogy feledtesse
azt, miszerint a valóságban a téli napfordulókor mégis
20
csak a Napisten születése napja, de nem a keresztény-
ség Jézusáé van.  Ugyanez okból helyezte át az év végét
és az újesztendőt is a téli napforduló éjszakájáról, vagyis
a mai december 21-22-ről december 31-január 1.-re. 
De úgy a mi ősvallásunkban mint a többi európai népe-
kében — akik hiszen kereszténységelőtti műveltségük
alapjait ősnépeinktől örökölték — bár a téli napforduló
éjszakáján éjfélkor a Napisten születését ünnepelték, de
éjfél előtt, vagyis az óesztendő végén az öreg, fehérha-
jú, fehér szakállú Napistent bírcsúztatták, aki egyúttal a
megszemélyesített Óesztendő is volt.  Az evvel kapcso-
latban lévő karácsonyelőtti és évvégi szokásokat, játéko-
kat eltörölni szintén lehetetlen lévén, a keresztény egy-
ház úgy segített a dolgon, hogy az öreget Szent Miklós
myrai püspökkel azonosítva, napját Karácsony előttre
tette ugyan, de nehogy a téli napfordulóvali összefüggé-
se és az Öreg Napistenneli azonos volta észrevehető le-
gyen, még néhány nappal korábbra, vagyis december
6.-ra helyezte, amely nap így a mai kereszténység „Mi-
kulás napjá”-vá lett, amelyen a fehérhajú, fehérszakállú
öreg ugyan még szerepel, aki téli napfordulati szerepel-
tetéséről a kereszténnyé lett népeket az egyház nem bír-
ta leszoktatni, de az öreg Napistenneli azonos voltát fe-
ledtetnie mégis teljesen sikerült már.  Mivel azonban a
népek az új, keresztény, naptár szerinti évvégét sem
tudták elképzelni egy fehérhajú és fehérszakállú öreg
Óesztendő nélkül, ezért utóbb az egyház kénytelen volt
ide is egy ilyen öreget tenni és ez a mai Szent Szilvesz-
ter, akit a népszokások az év végén szintén szerepeltet-
nek.
Tudjuk mármost, hogy a tulajdonképeni magyar törzsbe-
li őseink a szarvast tehát több okból is vezető állatuknak
és eszerint mintegy szent állatuknak is tekintették, de
megsejtettük azt is, hogy ősidőkben ez nem a mai ha-
nem az őskori óriástermetű szarvasfajták valamelyike
21
volt, amely a maiaknál sokkal magasabb szellemi képes-
ségekkel is bírt.  Megsejtettük azt is, hogy épen a mai
emlősállatoké[nál] e nagyobb szellemi képességei miatt
és még emberibb szájalkata miatt, nem csak a gnu által
ejtett „onye navend bele” szavakat kellett hogy ejteni
tudja, hanem ennél bizonyára sokkal többet is.  Megsej-
tettük, hogy mivel az igazi bölény (urus, Auerochs)
is belem, bölöm hangzásúan bömbölt, amiből azonban
az következik, hogy a szarvas és szarvasmarhafélék ős-
időkben mégis főkép belem vagy bölöm alaku hangadá-
sokat szoktak volt hallatni, kiáltani, illetve hogy tehát a
vezetőállatként szerepelt óriásszarvas hangja is főkép ez
volt.  Mivel pedig a b és v hangok egymással hangzásbe-
li rokonságban vannak, annyira hogy távolabbról a kettőt
fülünk meg sem tudja külömböztetni, így azt is föltéte-
lezhetjük, hogy az ősszarvas ezen belem kiáltását őse-
ink velem-nek értelmezték, sőt azt is, hogy kiáltása való-
ban velem is volt.
Márpedig ezen kiáltott „Velem!” szó valóban fölszólítás
arra hogy a kiáltót kövessük !  Vagyis tehát íme, őseink
Csodaszarvasa még azért is vezető állat volt, mert hiszen
kiáltásával őket magaután hívta, hívogatta !
Ha mármost ez állatnak ezenfelől még emberi vagy az
emberit megközelítő értelmességet tulajdonítunk, akkor
még azt is föltételezhetjük, hogy ez állat őseinknek,
akikkel hiszen együtt élt, sokszor, ha kellett, tudatosan
is mondhatta e szót és sokszor őket tudatosan is vezet-
hette.
Miután az eddigieket elmondottuk, le kell mármost ír-
nunk azt is, hogy őseink szent szarvasának milyen volt
alakja, külseje, megjelenése.
Említettük, hogy a Csodaszarvas valamely a mai szarva-
soknál sokkal nagyobb ős-szarvasfaj volt.  A mai népi
magyar csodaszarvasénekekből (amelyeket Sebestyén
Gyula „Regős énekek” című könyvébe gyűjtött össze) a
22
szarvas nagytestű volta említése már kiveszett ugyan, de
Berze Nagy János az „Ethnographia” folyóirat 1927. év-
folymában közölt „A Csodaszarvas mondája” című cikké-
ben a mi csodaszarvasmondánk összes ismertebb külföl-
di és idegennyelvű változatait, azaz származékait is is-
mertetvén, említi (70. oldal) például, hogy „Chlodvig kéri
Istent, hogy a megáradt Vien folyón mutasson neki gáz-
lót.  Ezt csodálatos nagyságú szarvasünő mutatja meg
neki.  Egy bizánci mondában Nikephorosz császár járha-
tatlan erdőben hatalmas szarvast üldöz, ezt egy később
építendő monostor oltára helyén leteríti.”  Továbbá emlí-
ti „Szent Meinulf legendáját, amelyben a Krisztussal azo-
nos igen nagy testű hímszarvas az alapítandó templom
főoltárának helyét jelöli ki.” (73. oldal)  Ez utóbbi legen-
dában a szarvas csak „nagy testű”, de egy kaukázusi le-
gendában már „oly nagy testű, hogy szarva a felhőkben
vész el.” (153. oldal)
Berze Nagy János számos adatot sorol föl, amelyek sze-
rint keresztény templom vagy kolostor alapítása helyét
szarvas vagy más állat jelöli meg.  De hogy ez mennyire
nem keresztény eredetű dolog, bizonyítja egyrészt az,
hogy az isteni akarat vagy ítélet megnyilvánulása, sőt
sokszor végrehajtója is, valamely állat, amely vagy a mi
őseinknél vagy valamely rokonnépünknél nagyobb szere-
pet játszott, például a voguloknál a medve, mai népme-
séinkben pedig például a „vasfejű farkas”.  Bizonyítja ezt
a mi csodaszarvasregénk maga is, valamint hogy ugyan-
ez — amint látni fogjuk — igen régen, a kereszténység
keletkezése előtti időben, Itáliában is megvolt, ahol pe-
dig az etruszkok, szikulok, szamniták és szabinok fajunk-
beli népek voltak, amelyek csak utóbb árjásodtak el
nyelvileg.  Krohn Gyula („A finnugor népek pogány isten-
tisztelete”.  Budapest.  Magyar Tudományos Akadémia
kiadása, 1908.) könyve 35. oldalán olvashatjuk, hogy ha
új áldozókertet (ami ősvallásunk régibb idejében és né-
23
mely rokonnépünknél napjainkig is ugyanazon szerepet
töltötte be mint később a templomok) kellett alapítani,
akkor „a sámán csikóra kapott, amelyen addig még senki
sem ült és kengyel és zahola nélkül az erdő felé lova-
golt.  Ahol a csikó utoljára megállapodott, ott csináltak
áldozókertet.”  A sámánnak azonban gondja volt rá,
hogy e hely ne legyen nagyon messze a falutól.
Eredetileg természetesen az isteni akaratot képviselő ál-
laton senki sem ülhetett, illetve senki sem befolyásolhat-
ta hogy a helyet hol jelölje ki.  Ezen befolyásolás csak
később jöhetett szokásba, azon céllal, hogy a hely ne le-
gyen túl messze.  A nem befolyásolandást azonban még
jelzi az, hogy sem kengyel sem zabola az állaton nem
volt szabad hogy legyen és így vezetni határozottabban
mégse lehessen.  Ősibb alakot tüntetnek föl Krohn Gyula
ezen, a votyákokról (egyik oroszországi rokonnépünk)
szóló alábbi sorai (86. oldal):
„Egy bika egyszer eliramodott a kualától (templomszerű
pogány szent ház, amely előtt az istenek tiszteletére
szánt állatokat áldozták föl) és az áldozóknak a szertar-
tást félbehagyva, utána kellett indulniok, hogy vissza te-
reljék.  A hely ahol a bikát végre elfogták, oly alkalmas
fekvésűnek látszott, hogy az egész kualát oda helyezték
át.”
Vagyis tehát a bika itten még teljesen szabadon, minden
befolyás nélkül fejezhette ki az isteni akaratot.  Márpedig
szinte szóról szóra egyezik ezekkel az itáliai Alba Longa
városának a római kor előtti alapításáról szóló mondája,
amelyet Berze Nagy János is említ :  „Aeneasnak isteni
jóslat tudtul adja, hogy az általa alapítandó város he-
lyét valamely négylábú állat fogja kijelölni.  Mikor egy-
szer az áldozat helyén egy fehér színű és nagy testű
anyadisznót le akar szúrni, ez kezeiből kisiklik és egy
dombra fut, ahol 30 malacot ellik.”  E helyen alapítja az-
tán Aeneas Alba Longa városát.  Ezen hagyományokban
24
tehát a mi mondánk nemzetalapítása helyett város,
templom vagy kolostor alapításáról van szó, de minden-
esetre alapításról, ami helyet az isteni akaratot kifejező
állat jelöli ki.  Régen pedig a nemzet és város fogalmak
sokszor egymással azonosultak is, mert léteztek város-
államok, illetve város-nemzetek, amilyenek például Tró-
ja, Aténé, Spárta, Velence, Genua stb. voltak.  Mivel pe-
dig a városalapítás régen sokszor templom építésével
kezdődött, így tehát a közvetlen összefüggés itt is meg-
van.  Értjük itt természetesen még kereszténység előtti
templomok építését, amelyek köré azután a település
történt.  Ennek nyoma számtalan magyar községben ma
is látható még, és ami a magyar községekre ma is jel-
lemző még;  hogy a templom pontosan a helység köze-
pén van.  Föltűnő még az Alba Longáról szóló mondában
az is, hogy az állat szintén nagytestű-nek mondatik, ha-
bár itt már nem szarvasról hanem disznóról van szó; 
ami azonban a dolgon nem változtat, egyrészt mert vol-
tak az őskorban igen nagytestű, disznószerű állatok is
(amilyenek még ma is az orrszarvúak és a tapírok), más-
részt mert amint a tulajdonképeni magyar törzs legfőbb
szent állata a szarvas volt, úgy például a besenyők egyik
főbb szent állata volt a disznó;  márpedig Róma és Alba
Longa közelében éltek a szabinok, akik épen besenyő
eredetűek voltak.  Meg kell még jegyeznünk azt is, hogy
a Róma alapításáról szóló mondának az Alba Longa ala-
pításáról szóló csak mintegy bekezdő része s hogy ennek
folytatása Romulusz és Rémusz ikertestvérekről szól,
majd nőrablással folytatódik, amiben pontosan egyezik a
mi nemzetalapításról szóló mondánkkal, amelyben meg
Hunor és Magor ikertestvérekről van szó, s amelyben a
nemzetalapítást szintén nőrablás előzi meg, úgyhogy a
két monda mindezen egyezéseit véletlennek tulajdoníta-
nunk nem lehet, annál kevésbbé, hogy hiszen az ókor-
ban, amint már említettük, a városalapítás gyakran nem-
25
zetés államalapítással volt azonos.  Vagyis az elmondot-
tak alapján kénytelenek vagyunk Róma alapításmondáját
is a mi ősnépeink Itáliába költözött törzsei hagyatékának
tekinteni.
Sebestyén Gyula „Regős énekek” című könyvében közli a
népünknél még fönnmaradott összes csodaszarvasének-
töredékeket, valamint a népköltésünkben meglévő és a
csodaszarvasmondával összefüggő maradványokat,
amelyen például a „Júlia szép leány”-ról szóló székely
nép ének is.  Ezen regős énekekben a Csodaszarvas kül-
sejét illetőleg még azon következetesen ismétlődő sza-
vakat is találjuk, hogy „ezer ága-boga” van.  Ez tehát
mindenesetre azt jelenti, hogy itt nem holmi fiatal, fejlet-
len, kevés ágú szarvakkal bíró állatra, hanem teljesen ki-
fejlett, hatalmas agancsúra kell gondolnunk.  Hogypedig
szarvasbikáról és nem ünőről van szó, azt alább látni
fogjuk, de csupán az, hogy vannak szarvai, holott a mai
közönséges szarvas ünőjének nincsenek, ez még semmit
sem jelent, mert tudjuk, hogy vannak, és bizonyára az
őskorban is voltak szarvasfajok, amelyek ünője is agan-
csos volt.  Ilyenképen a ma is háziállatul is szolgáló
iramszarvas, valamint tudjuk hogy több kecske és juhfé-
le nőstényének, valamint a tehénnek is vannak, habár a
hímekénél gyengébb szarvaik.
Az „ágas-bogas” jelző azonban a mai szarvasok agancsa-
ira már nem illik teljesen, mert ezek ágasak ugyan, de
nem bogosak is, vagyis e jelző szerintem még egy olyan
ősszarvasfajról származott le egészen a mai nyelvhasz-
nálatig, amely fajnak szarvai valóban bogosak is voltak,
vagyis rajtuk gömbölyded dudorok is voltak.  Ez „ágas-
bogas” jelzőt népünk még különösen a cserfára, tölgyfá-
ra, vagy ahogy még nevezi, a makkfára, használja,
amely fa sajátsága pedig, hogy magasabb korában való-
ban minden szabály nélkül erre-arra hajló, ágazó szám-
talan ágan kívül még, különösen törzse alsóbb részein,
26
de itt-ott felsőbb részei vastagabb ágain is, gömbölyded,
kisebb-nagyobb dudorai vannak.

a .) Amai szarvas agancsa.  b.) A föltételezett ős-szarvasfaj

ágas-bogas agancsa.  c.) A cserfa jellegzetes ágasbogassága,
d.) A szarvasbogár feje.  e,f,g.)
Kecske és zergefélék dudoros szarvai.
Ezeket szokta népünk régebben levágni és kérgüktől
megtisztítva, belsejüket kivájva, belőlük félgömbalakú
csészéket készíteni.  Vagyis tehát az „ágas-bogas” jelző
a cserfára valóban talál.  Ismerjük a szarvasbogár nevű
rovart, amelynek nagy állkapcsai a szarvas agancsaira
valóban meglepően hasonlítanak.  Ezeket is, ha több
águk volna, joggal nevezhetnők ágasbogasoknak, mert
ágaikon kívül tényleg egész sor bogocskájuk is van; 
mégis, mivel águk kevés, úgy érezzük, hogy rájuk az
ágas-bogas jelző túlzott.  Ugyanebből azonban az is kö-
vetkezik, hogy az „ezer ága-boga” szavak, habár az
„ezer” kétségtelenül költői túlzás, mégis csak olyan állat-
ra vonatkozhattak amelynek igen sok ága volt, helyeseb-
ben :  sok ágú-bogú agancsai voltak.
27
Az elmondottak alapján tehát én azt következtetem,
hogy a Csodaszarvas oly ős-szarvasfaj volt, amelynek
ágain kívül még bogai is voltak.  A mai szarvasok szarva-
in is vannak ugyan „gyöngyök”-nek nevezett apró dudo-
rok de ezek oly kicsinyek, hogy a „bogas” jelzőt nem
idézhették elő, vagyis a Csodaszarvas agancsai olyanok
kellett legyenek amilyeneknek azt a föntebbi rajzon b.)
alatt tüntettük föl.  Ha a rajz szarvasagancsait, kecske-
és zergeszarvait megfigyeljük és egymással összehason-
lítjuk, megállapíthatjuk, hogy a szarvasagancsok ágai tu-
lajdonképen a kecske- és zergeszarvak fölső szélén lévő
dudorok nagyobbfokú kifejlődései.  De meg kell még ál-
lapítanunk azon érdekes tényt is, hogy a szarvas agan-
csai, a cserfa ágai és a szarvasbogár állkapcsai, azaz
„szarvai”, formaritmusa egymással csodálatosan egye-
ző.  Tény pedig, hogy a szarvasbogár a cserfákon él. 
Tápláléka főkép az ezek sérüléseiből kiméllő édes méz-
ga, míg az állat pajorja az idősebb cserfák korhadó fa-
anyagát eszi és abban él.  Ugyszintén a szarvasok is fő-
kép a cserfaerdőket kedvelik mivel ezek lombja a legked-
vesebb eledelük.  A dunántúli magyarság népi művésze-
tében faragásokon, mindenféle díszítményeken pedig a
szarvast többnyire cserfalomb-díszek között ábrázolva
látjuk.
Az egymással ilyen összefüggésben lévő állatok, növé-
nyek és természeti tárgyak formaritmusának egyezése a
természetnek ma nem ismert törvényein alapszik, ame-
lyeket azonban őseink, illetve ezek táltosai, ismertek és
ez volt egyiklegfontosabb tudományuk, amelynek igen
sok gyakorlati hasznát vették, valamint részben ezen, de
főkép a formák és hangok egymásnak való megfelelésén
alapultak őseink ható varázsigéi és énekei is.  E tudo-
mány kulcsára tanulmányaim rávezettek és tudom hogy
ha az ebbeli tanulmányokat a megfelelő szükséges esz-
közökkel tovább folytathatnók, úgy ezen egész megbe-
28
csülhetetlen tudománynak ismét birtokába juthatnánk. 
Az ehhez alapul szolgálható megállapításaim ismerteté-
sére azonban egész külön könyvecskét kellene megír-
nom.  Mindez a második világháborúban elveszett „Az
ősvallás” című nagy kéziratomban meg volt írva. 1*  Ezen-
kívül azonban mindezt olaszországi száműzetésem alatt
a lehető legrövidebben összefoglalva, egy teljesen rovás-
betűkkel írott kéziratos könyvbe foglalva megírtam,
amely könyvet Aquila városában Albano Giovanni dr or-
vosnak őrizetére bíztam, 1945-ben.
A ma, csontmaradványokból, legismertebb ős-szarvas-
fajnak azonban lapátos szarvai voltak, mint a mai jávor-

szarvasnak és részben a dámszarvasnak is;  itt azonban

megjegyezem, bár e dolog kimutatása nem tartozik ide s
ennek kifejtésére is igen sokmindent kellene megírnom,
hogy a lapátos-szarvú szarvasfélék főkép jász őstörzse-
ink szent állatai voltak, bár szerepeltek a palócoknál is,
de hogy a magyar törzsek szarvasa egy valóban  ágas és
bogas agancsú szarvas kellett hogy legyen.  Hogy az ős-
korban egymástól menyire eltérő alakú szarvakkal bíró

1
*A kézirat Pethő Tibor dr. törvényszéki tanácselnöknél volt, Alsó
Gödön, Budapest mellett, de az orosz megszállás idején, úgy ezen
ismerősömnek mint a kéziratnak nyoma veszett, bár állítólag Pethő
átadta volt Makkay Zoltán könyvkiadónak, aki azonban külföldre
menekült és holléte ismeretlen.
29
szarvasfajok léteztek, erre nézve összehasonlításul álljon
itt e rajz.

A népmesék gyakran beszélnek, úgy nálunk mint más

népeknél hatlábú lovakról, valamint vogul rokonnépünk
föntemlített hitregéjében is „hat kezű-lábú” jávorszarvas-
ról van szó.  Ezt már több tudós is annak elhomályosult,
zavart emlékezetének vette, hogy az őskor lovai lábának
még három-három, illetve szarvasainak talán még négy-
négy ujja volt a mai egy-egy, illetve kettő-kettő helyett. 
A legföltűnőbb azonhan az, hogy a vogulok a szarvasok
első lábait következetesen kezeknek nevezik.  Említettük
hogy az őskorban némely emlősnek fej- és arcidomaiban
még emberibb megjelenése volt mint a maiaknak, vagyis
ezek az emberhez és majmokhoz a maiaknál jobban ha-
sonlítottak.  Így pedig természetes dolog, hogy lábfejeik,
illetve „kezeik” ujjai sem voltak anyira vissza fejlődve
mint ma, illetve a velük való járásra alkalmazkodva,
vagyis ezek is még emberibbek voltak.
Fáy Elek „A magyarok őshona” (Budapest 1910.) című
könyve 189. oldalán Roscher W.H. („Ausführliches Lexi-
kon der griechischen und römischen Mythologie. Leipzig
1884.) nyomán írja, a Mén nevű kis-ázsiai holdistenről,
amelyet későbba görögök is tiszteltek, hogy ez még a
késő római császári érmeken is rendszerint lovon ülve
ábrázoltatik.  Azonban lova első lábai vagy emberi lábak
vagy épen emberi kezek, amelyek egyike egy kígyós pál-
cát tart.
A ló — farok helyett — szintén kígyóban (a termékenyí-
tés szimbólumában) végződik.  Mindezek tehát — írja
Fáy — arra vallanak, hogy voltaképen a ló tekintendő az
istenségnek, amelyben pedig az istenség neve útján a
magyar mén (csődör) ismerhető föl.
Meg kellene állapítanunk azt is, hogy őseink ezen szent
szarvasa szőre milyen volt ?
30
Mivel ők benne — amint alább majd kitűnik, — az Ég,
éspedig főkép az éjszakai csillagos Ég jelképét látták,
ebből azt következtetem, hogy színe fekete, mégpedig
azon bizonyos hideg, kékesfekete színű volt, amilyen a
fekete haj is néha lenni szokott, de lehetett csak fekete
is.  Az állat két oldalát azonban kis fehér foltok tarkítot-
ták, amelyek meg a Csillagok jelképei lettek, mint ahogy
azt számos régi magyar, szarvast ábrázoló hímzésen föl-
tüntetve látjuk és amilyen foltocskái a ma élő indiai ak-
szisz-szarvasnak is vannak.  Ez utóbbit ugyan fiatal korá-
ban mindig ilyen foltocskák tarkítják, amelyek később
azonban rendesen eltűnnek;  van rá eset mégis, hogy ha
elhomályosodva is bár, de megmaradnak a kifejlett álla-
ton is.  1945-ben a római állatkertben láttam két telje-
sen felnőtt és számos ágú agancsos hímszarvast ame-
lyek két oldalán, különösen testük hátsó részén és fönt a
hátgerinc közelében, a fehér foltok még tisztán kivehe-
tők voltak.  Azon körülmény hogy a mai, közönséges vö-
rös szarvasnak e foltjai fiatal korában megvannak és ké-
sőbb eltűnnek, az ontogenezis törvényei szerint azt bizo-
nyítja, hogy e szarvasfaj őseinek felnőtt korában is vol-
tak ilyen foltjai, de ezek későbbi korokban a felnőtt szar-
vasoknál valamely okból mindinkább eltűntek, úgyhogy
meglétük ma ritkaságot képez.  Az ok szerintem a követ-
kező volt :
Ma is mindazon állatok, amelyek hímjei párjukat nem ve-
télytársukkali véres vagy halálos küzdelemmel, hanem
csak udvarlással hódítják meg, mint például a páva és a
paradicsommadár, rendkívül szép és díszes külsejűek,
míg azon állatfajok amelyek hímjei nőstényükért egy-
másközött véres harcokat vívnak, szépségüket, mint fö-
löslegessé váló valamit, elveszítik.  Eszerint tehát a szar-
vasok is, ameddig értelmesebbek, emberibbek voltak,
nőstényeiket is udvarlással, ésszel és díszes, szép külse-
jükkel szerezték meg, kevesbbé kiváló vetélytársak elől
31
azokat elódítván;  ami szellemi képességeiket és megje-
lenésük szépségét a nemzedékeken át folyvást növelte. 
Mihelyt azonban valamely állatfajnál mindent a durva
erőszak és véres harc döntött el, akkor a szellemi kiváló-
ság és a testi szépség is veszendő lett.  Tökéletesen így
kellett ez legyen — és így van ma is — az embernél is,
amelynek szellemi képességei és testi szépsége azon,
már említett boldog Aranykorban kellett kifejlődjenek és
érjenek el legmagasabb tökélyt, amelyben az emberek
között mindennemű vérengzés ismeretlen volt, holott az-
óta majdnem mindenben hanyatlott.

A fönti mikénéi (a Görög Félsziget görögök előtti ősmű-

veltsége idejéből való) szarvasábrázolatok azt bizony-
tíják, hogy akkoriban, 5-6000 évvel ezelőtt, nem csak a
dámszarvasnak hanem az ágasszarvasoknak is voltak
foltocskái és úgylehet ez ábrázolatok épen a mi ősszar-
vasunkat tüntetik föl.  Ez ábrázolatok továbbá még azt is
32
igazolják, hogy ugyanezen szarvas nőstényeinek is vol-
tak szarvai, míg a rajzon bemutatott és magyar szarvas-
ábrázolat, nem csak azt bizonyítja hogy a régi magyarok,
vagy legalábbis a magyar hagyomány az ágas-szarvast
(tehát nem a lapátosagancsú dámszarvast) is még fol-
tocskásnak ismerte, hanem azt is, hogy e foltocskás
szarvasfaj háziállatuk is volt, amit a szarvas nyakán lát-
ható karikás nyakravaló tanusít, amely bizonyára az állat
megkötésére szolgált.
Számos ilyen foltocskás szarvasokat ábrázoló magyar
hímzésminta birtokában voltam, de mindezek elveszett
nagy kéziratomban voltak és azzal együtt elvesztek.
Őseink szent szarvasa külsejére vonatkozólag csak azt
akarom még megemlíteni, hogy szerintem, amint ezt ké-
sőbb megokolva fogjuk látni, homlokán a többinél vala-
mivel nagyobb, szügyén pedig egy mégnagyobb fehér
foltja kellett hogy legyen, hogy fülei belseje is fehér volt,
valamint, hogy hasa és lábai belső oldala is fehér volt,
de úgy hogy e fehérség a lábak külső oldalára is, a szé-
leken keskeny sávként kiterjedett, míg lent a csűdöknél
már a külső oldal is egészen fehér volt, egészen a patá-
kig.  Ez ugyanígy van némely mai gazella- és antilopfaj-
tánál is, habár ezeknél a sötét szín nem fekete hanem
barna.  Igen szépen látjuk ezt még az indiai úgynevezett
szarvasantilopnál is, amelynek szanszkrit neve mirga. 
(Lássad: Brehm: „Tierleben” (Állatélet) Hirschziegenanti-
lope).  A lábak ilyen színezettsége hozza létre azon je-
lenséget, amelyet az állat gyors futásakor észlelhetünk,
hogy, mintha „lába a földet sem érné”.  Ez tehát nem
csupán költői mondás hanem annyiban a valóságon
alapszik, hogy az állat és ennek lábai gyors mozgásakor
a szem csak a nagyobb felületet — amely sötét színű —
képes észlelni, míg a keskeny fehér felületeket és így a
csűdök kis fehér felületeit is — amely utóbbiak pedig az
állat futásakor épen a leggyorsabb mozgást végezik — a
33
szem nem képes követni s így ezek a szemlélő számára
valóban eltűnnek, amiértis tényleg úgy látszik mintha fu-
tás közben az állat lábai nem érintenék a földet.
Végül még arról kell szólanom, hogy a számos szarvas-
regében emlegetett „fehér szarvas” ősmagyar mitológi-
ánkban csak a szóban lévő ős-szarvasunk nőstényére
vonatkozott, mivel szerintem, míg a hím fekete volt, ad-
dig nősténye fehér vagy világos-szürke színű kellett hogy
legyen.  Ősmagyar mitológiánkat elég jól ismervén már,
én ugyanis a dolgot így rekonstruálom :
Az Ég, azaz az Őserő (ős-
energia), vagyis megsze-
mélyesítve: az ősteremtő
Nagy Atyaisten egyik főbb
jelképe volt a  hím Csoda-
szarvas, amelyet fekete szí-
nűnek de tiszta fehér fol-
tokkal tarkítva ábrázoltak. 
Ezzel szemben a fehér szar-
vasünő (amelyet tehát vagy
egészen fehérnek, vagy szürkésfehérnek, de ezt is tisz-
tafehér foltocskákkal ábrázolták:  a Tejűt (amelyet né-
pünk többek között még Fehérköznek és Fehérútnak is
nevez) jelképe volt.  A Tejút (őseink szerint a Nap anyja)
pedig az Ős-Anyaistennőben személyesíttetett meg,
vagyis a Világtápláló Ős-Anyaistennőben (aki azonos volt
a görög-római mitológia Hera Junójával) és Nagyboldog-
asszonynak is nevezték (míg a Földistennő neve csak
Boldogasszony volt).  E két főistenség fiának tekintették
a Napot vagyis a Napistent, akit a magyar törzsnél az
Aranyszarvas jelképezett, amelyet a természetben sárgá-
nak, az ábrázolatokon és a regékben pedig sima arany-
színűnek, foltocskák nélkül, kell képzelnünk, de jelképez-
hette a Napistent az olyan vörös színű szarvas is, mint
amilyen színű a mai közönséges szarvas, mivel a fölkelő
34
Nap (vagyis a fiatal Napisten) is vörös színű.  Hogypedig
e három állat ily különböző színű volta mennyire nem a
természettel ellenkező képtelenség, azt ismét az előbb
említett, Indiában ma is élő mirga nevű szarvasantilop
bizonyítja, amelyről Brehm is elmondja, hogy hímje sö-
tétbarna, nősténye izabellaszürke, míg a fiatal állatok vö-
rös színűek.  Mitöbb, Brehm még azt is említi („Tierle-
ben” III. kötet, 337 oldal) hogy ez állat az indiai mitoló-
giáhan igen nagy szerepet játszik, ami szerintem — mi-
vel e mitológia a turáni fajú dravidaféle népektől mara-
dott az oda később bevándorlott árja hindukra — onnan
származik, hogy ez állat épen színeiben némileg hasonlí-
tott az óriásszarvaséira s így ez utóbbi eltűnésével, he-
lyette a mirgát kezdték tisztelni.
Mindezekhez még csak azt tehetjük hozzá, hogy miután
népmeséink itt-ott „zöld disznót” meg „kék juhot” is em-
legetnek (lássad: Benedek Elek: „Magyar mese- és mon-
davilág” „Fadöntő meséje”), én ebből azt következtetem,
hogy magyar törzsbeli őseink, természetesen tisztán
csak költői képzeletből és a jelképes értelem kedvéért, a
Földistennőt, a Föld zöld növényzete miatt, zöld szarvas-
ünővel is szoktak volt jelképezni, míg a víztisztelő bese-
nyő törzseink Földünk lényegének a vizet tartván, és
mert szent színeik a piros-fekete-kék voltak (a magyaro-
ké a piros-fehér-zöld), A Földistennőt, azaz szerintük a
Vízistennőt, világoskék emsedisznóval is ábrázolhatták,
bár a besenyők más szent állatai a bözön, a halak és a
polip- vagy szépiafélék (tintahalak) voltak.  Megjegyez-
zük még hogy míg a világoskék színűnek képzelt állat a
Föld- illetve a Vízistennő jelképe volt, addig a nagy Égis-
tent jelképező állat mindig sötétkék színűnek, vagy feke-
tének képzeltetett.

35
 A csodaszarvas
Leírtuk hogy milyen lehetett azon ősszarvasfaj természe-
tes külseje, amely a Csodaszarvas őseink képzelete által
megalkotott regebeli képe alapjául szolgált.  Most tehát
magát ezen regebeli, képzeletbeli Csodaszarvast kell
még leírnunk.

Azt már elmondottuk, hogy Csodaszarvasunk színe, mi-

vel a csillagos Eget jelképezte, fekete vagy sötétkék volt,
fehér foltocskákkal tarkítva, amelyek a Csillagokat jelké-
36
pezték.  Őseink ezeket Csodaszarvasábrázolataikon csil-
lagalakúakra stilizálni szokták is volt.
Süt szavunk a tűz szavunknak csak megfordított kiejtése
lévén (az egytagú szavak megfordítása ősnyelvünkben
pontosan meghatározható törvények szerint igazodott,
de ami ismertetése nem tartozik ide) és az egyipto-
mi Szutek Napisten nevével valamint a mai árja nyel-
vek szüd, szud = dél (világtájra vonatkozólag) szavával
így egyezvén, ez velünk azt sejteti, hogy cso-
da vagy csuda szavunknak eredetileg fényesség, ragyo-
gás értelme kellett hogy legyen.  A Csodaszarvasra vo-
natkozó összes regősének-maradványok, ezek népkölté-
sünkben egyebütt meglévő töredékei, valamint csoda-
szarvasregénk más népeknél föltalálható és nálunk kü-
lönfélekép eltorzított maradványai közül azonban egy
sem enged arra következtetni, hogy valamikor maga a
Csodaszarvas képzeltetett volna fényesnek vagy ragyo-
gónak, hanem mindig csak arra, hogy rajta volt valami
ami fényes, ragyogó volt.  A görög mondák kerinai szar-
vasának agancsai voltak aranyból, patái ezüstből valók. 
Az Eusztakiusz- és Hubertusz féle elkeresztényesített
mondákban pedig az állat szarvai között van fényes, ra-
gyogó feszület.  A magyar változatok összességéből, be-
leszámítva a „Júlia szép leány” éneket is, valamint a ma-
gyarokkal egyező bolgár változatokból is, pedig az tűnik
ki, hogy a csodaállat szarvai között, azaz a homloka fö-
lött, a piros, fölkelő Napot hozza, hogy szarvai hegyein,
valamint szőrén, azaz teste két oldalán is Csillagok ra-
gyognak, de a magyar változatok szerint ezen Csillagok,
kivéve talán a testen levőket, gyújtatlan gyulladó és ol-
tatlan elalvó gyertyákat mondatnak.  Hogypedig a Csilla-
gok valóban az Ég minden este gyújtatlan kigyulladó és
minden reggel oltatlan kialvó mécsesei, ahhoz magyará-
zat fölösleges; eltekintve attól, hogy hiszen a bolgár ko-
leda-ének, amely a magyar énekekhez annyira hasonlít,
37
a szarvakon nem gyertyákat hanem tényleg Csillagokat
említ.  A Csodaszarvas homlokán van a Hajnalcsillag,
amely a többinél nagyobb, szügyén pedig a Hold ezüstös
vagy gyöngyházkorongja.  Sebestyén Gy. „A regősök” cí-
mű könyvében (Budapest 1902. 210. old.) írja :  „A bol-
gár koleda-énekek vizsgálatánál bennünket leginkább az
lephet meg, hogy a bennük előforduló Csodaszarvas sza-
kasztott mása a vasvármegyei teljesebb énekek Csoda-
szarvasának.  A Nap mindig ott van a homlokán, a Hold
a szügyén, a Csillagok pedig agancsán”.  Ez egyezés va-
lóban sehol másutt ennyire nincsen meg;  bennünket
azonban nagyon mégsem lep meg, mert hiszen a bolgá-
rok fajrokonaink és csak a kereszténység fölvételével
szlávosodtak nyelvileg el.  Romlás a bolgár ének Csoda-
szarvasa külseje leírásában csak annyiban van, hogy a
Hajnalcsillag hiányozik és ehelyett homlokán a Nap áll,
holott homlokán a Hajnalcsillag kellene hogy legyen, a
Nap pedig két szarva között.  Így látjuk a Napot számta-
lan egyiptomi ábrázolaton is, csakhogy itt az állat bika
vagy kos;  ami természetes, mert Afrikában szarvas nem
lévén, az ott feledésbe ment.  Hogy azonban a Csoda-
szarvas homlokán mennyire kétségtelenül a Hajnalcsillag
kellene álljon, bebizonyíthatjuk a következőkkel :

A német Stern = csillag szó teljesen egy-ezik a né-

met Stirn = homlok szóval.  Hogy ez nem véletlen, kitű-
nik abból, hogy a magyar csillag, tájszólásos csellag, szó
meg ugyanígy egyezik a szerb-horvát cselo = homlok
szóval;  márpedig hogy az átvevők csakis ezen szlávok
38
lehettek, kétségtelenné teszi az, hogy a magyar csil-
log szó csillag igénkből képződött.  Hogypedig ezen csil-
log igénk mily ősrégi szavunk, bizonyítják a
következők :  A kelet-belső-afrikai oromo vagy galla
nyelvben csialinku, csalinku = csillog, ragyog, fénylik,
villog, az olasz-oromo szótárban splendere, risplendere,
brillare, lampeggiare olasz szavakkal fordítva, míg magát
az oromo szót a szótár olaszos helyesírással így írja le: 
cialiaku. (Ettora Viterbo: Grammatica e dizionario della
lingua oromonica [galla] I. kötet (galla-olasz) 27. oldal
Milano, 1892. Manuali Hoepli.)  A galla nép ugyanis saját
hagyományai szerint ősrégi időkben, valószínűleg még
az ismert egyiptomi műveltség kora előtt, vándorolt Ázsi-
ából Afrikába.  Ma fajilag erősen el van szerecsenesedve,
de nyelve tisztán ragozó voltát és szókincsét annyira
megőrizte, hogy ma is közelebb áll a magyarhoz mint a
török nyelv.  Ma a kamita nyelvek közé sorolják, amelyek
tudvalevőleg nem afrikai eredetűek és utóvető (suffigá-
ló) azaz ragozó szerkezetűek, vagyis tulajdonképen a tu-
ráni nyelvcsaládba tartoznak.
A „Júlia szép leány” című székely énekben a Csodaszar-
vas helyett szereplő bárány, azaz kos (oroszul ma is ba-
ran = kos), amelynek szőrén a Csillagok, két szarva kö-
zött a Nap van, szintén a fényös Csillagot a homlokán
hozza.
A fönti homlok-csillag szóegyezések tehát már nyomra
vezetnek, de e dolog közelebbi magyarázata, megfejtése
az, hogy úgy a szarvasoknak, mint a szarvasmarhafélék-
nek, valamint a lovaknak is, homlokán mindig van egy
csillagra emlékeztető szőrörvény, amely a sötétebb színű
állatoknál gyakran még fehér színű is, és amelyet né-
pünk valóban nevez is „csillag”-nak, vagy ha a fehér folt
nagyobb, akkor „hold”-nak is.  Népmeséink pedig szintén
tudnak olyan lovakról, amelyek homlokán fényes csillag
vagy hold van.
39
A német Stern = csillag szóval azonosítanunk kell az an-
gol Star, latin-olasz stella és görög aszter = csillag sza-
vakat is.  De honnan származnak hát mindezek ?  Ha
tudjuk, hogy a Csodaszarvas homlokán ragyogó
Csillag :  a Hajnalcsillag, akkor e kérdésre is könnyen
megfelelhetünk.  Hiszen tudjuk hogy a Hajnalcsillag, az
Ég legragyogóbb Csillaga :  a Vénusz bolygó, vagyis
hogy Vénusz Istennő Csillaga a Hajnalcsillag volt, vala-
mint tudjuk azt is hogy Vénusz a szerelem és a nőiség
istennőjeként tiszteltetett.  Márpedig Vénusz Istennő
neve a mi elő-ázsiai ős-rokonnépeinknél Istár és Asztar-
te volt;  vagyis e név adja meg az árja Stern, star, asz-
ter, Stella szavak magyarázatát, illetve így látjuk meg,
hogy ezek nem árja eredetűek;  azt pedig, hogy Istár Is-
tennő Elő-Ázsiában szintén a nőiség és a szerelem isten-
nője volt, azt a történelemtudósok és mitológusok
amúgy is tudják.  Ezek után még csak ez Istennő neve
értelmét kell megmagyaráznunk :  Az is, ise, asz szavak-
nak a régi magyarban és a rokonnyelvekben ős értelmük
van, viszont a tár, ter, szónak több rokonnépünk nyelvé-
ben meg, nő az értelme.  Úgyszintén oroszországi rokon-
népeink nyelvében meg nő az értelme.  Úgyszintén
oroszországi rokonnépeink nyelvében ma is tuga-
ter és tehter = lány;  ami egyúttal a német Tochter =
lány és Schwester, szerb-horvát sestra = nővér szavak
ősnyelvünkbőli származását is kétségtelenné teszi.  (Ves-
sed össze: finn Ilmatár: a Legistenno, Ilpotár: északi Is-
tennő, Kalevatár: Kaleva családjából való nő, Szineter: a
vászon kékfestését megszemélyesítő nő, Szüöjeter:
rosszindulatú tündér.)  Az elmondottak nagyobb igazolá-
sa kedvéért fölhozzuk még, hogy ezen Is-tár Istennővel
szemben állott az Is-ten név, amely pedig a hímistenség
neve volt.  Ősnyelvünkben ugyanis az űr és lap nőnemű
dolgoknak fogattak föl, aminthogy a tár, tárul ige űrt, ki-
tárulást, befogadni képes valamit jelentett, míg tér, te-
40
rül szavaink lapos valamit, térséget.  Ezekkel szemben
viszont a tesz igénk, amelynek régen ten alakja is volt
(innen a turáni nyelvekben tenno, tanju, tana = fejede-
lem, hatalmas férfi), aktív, hímségi cselekedetet jelen-
tett, vagyis a tárul, tart, terül passzív értelmű igék érte-
lembeli ellentétét fejezte ki.
Érdekes adat szempontunkból még az is, hogy ezen bol-
gár énekekben, amint Sebestyén említi, még az is mon-
datik, hogy „szőke szarvas”, ami látszólag értelmetlen-
ség, de amit azonnal megértünk ha eszünkbe jut, hogy a
délszláv nyelvekben a plavo szó egyaránt jelent sző-
két valamint kéket is.  Itt tehát a mi kék vagy kékesfeke-
te, az Eget jelképező Csodaszarvasunkról volt szó; 
vagyis a „szőke” értelmezés csak későbbi félreértésen
alapszik, amikor a szarvas kék volta okát már feledték
volt.  Sőt nem lehetetlen az sem, hogy a félreértés csak
az ének lejegyzője, vagy épen csak a fordító hibája. 
Említettük pedig, hogy népmeséinkben is van szó „kék
juhról”.
Világosan látjuk mármost mindezek után, hogy a Csoda-
szarvas az Ég, a Mindenség jelképe s hogy ezért kék és
ezért viseli magán a Napot, a Holdat, a Csillagokat.  Miu-
tán pedig őseink fölfogása szerint az Ég és az Ég Nagy
Istene egymással azonosak, eszerint a Csodaszarvas te-
hát a főistenség jelképe is volt.
Eszünkbe kell jusson az is, hogy a delejtű feltalálása
előtt a Nap, Hold, de főkép a Csillagok állása szerint való
tájékozódás minden népnél általános volt és hogy éjsza-
ka a legbiztosabb tájékoztató az északi Sarkcsillag volt. 
Ha tehát a Csodaszarvas az Ég jelképe volt úgy ő ezért
is volt vezető.
De hogy a Csodaszarvas az Ég jelképe, ez ma sehol
máshol a világon olyan tisztán kifejezve már nincsen
mint a magyar és a bolgár énekekben.  Másutt az égites-
teket, amelyek rajta kellene hogy legyenek, már minde-
41
nütt fénylő keresztek, feszületek helyettesítik.  Ilyen el-
keresztényesítés nálunk is előfordul ugyan például abban
is, hogy a Csillagokat jelentő gyújtatlan gyulladó és ol-
tatlan elalvó ezer gyertya helyett „gyújtatva gyulladó és
oltatva elalvó ezer misegyertya” mondatik;  aminek
azonban értelmetlensége és erőltetett hamisítás volta ki-
rívó, mert hiszen mi köze a Csodaszarvasnak és a Csoda-
szarvas ezer ágabogának a keresztény miséhez ?! 
Avagy mi értelme van azt emlegetni, hogy a misegyer-
tyák gyújtatva gyulladnak, oltatva alusznak, mikor hiszen
ez máskép úgysem történhet !  Holott a még ma is álta-
lánosabb ősi szöveg szerint a „gyújtatlan gyulladó és ol-
tatlan elalvó gyertyák”-nak gyönyörű költői, jelképes ér-
telmük van.  Sőt még az sem az egykori regősök mond-
vacsinált kitalálása, hogy a csillagok, azaz a gyertyák a
szarvas agancsai hegyein égnek, mivel a szarvasagan-
csokat régen, vagy nekik állványt készítve és asztalra té-
ve, vagypedig a mennyezetről aláfüggően gyertyatartó-
ul, azaz népünk nyelvén „gyertyaágasul”, ősrégi idők óta
használták.  Az ilyen ágasokon pedig a gyertyák mindig
az egyes agancságak hegyein voltak, amelyekre rézből
való tartók voltak alkalmazva.  Múzeumokban, régi kas-
télyokban ilyen, szarvasagancspárból való csillárokat ma
is akárhányat láthatunk még.
Sebestyén Gyula is elmondja, hogy keleti és északi ro-
konnépeink az égi Csodaszarvast szintén ismerik, vala-
mint hogy a mongoloknál előfordul, bizonyos ünnepi já-
tékoknál használt olyan szarvasálarc, amelynek agancsai
hegyein stilizált lángocskák ábrázolvák.  Ami pedig a
gyertyát magát illeti, ez viaszból és faggyúból már a leg-
régibb ősidők óta használatos volt és téves azon véle-
mény, hogy gyertya, székely tájszólásban gyortya, ide-
genből átvett szavunk volna.  Igaz ugyan hogy e szó a
görög kerosz, olasz cero, német Kerze szavakhoz hason-
lít és hogy e szavaknak eredetileg viasz és faggyú értel-
42
mük volt (például latin-olasz cera = viasz), de minde
szavak ősnyelvünkbeli eredete kimutatható, ám nem
akarom e könyvet végtelen nyelvészeti fejtegetések által
unalmassá tenni;  csupán a következőket mondom még
el:
Ugyanezen cer-, ker- szótőből képződött a latin-
olasz cervus, cervo (utóbbit olvassad csemo-nak) = szar-
vas szó is.  Márpedig e szavak egyeznek a mi cser (cser-
fa, cserefa) szavunkkal is;  láttuk pedig, hogy a cser és
szarvas között milyen élettani és formaritmusbeli össze-
függés van.  De a latin-olasz quercus, quercia (olv. kver-
kusz, kvercsa) = cser szavak is csak a cser szó elváltozá-
sai.  Mi több :  a magyar szarvas szó tiszta magyar vol-
tában igazán nem kételkedhetünk, hiszen ez tulajdon-
képpen nem más mint ez állat legföltűnőbb sajátságának
kifejezése :  szarvas = föltűnően nagy szarvakkal bíró. 
Márpedig a latin-olasz cervus, cervo = szarvas sem más
mint szarvas szavunk alig kissé elváltozott alakja.  Azt
pedig a tudósok is észre vették már, hogy a Heraklész
által üldözött regebeli szarvas „kerinai” azaz „KERINI-
TISZ” elnevezése csak későbbi, téves értelmezés útján
lett „kerinai”-nak értelmezve, mert hiszen a kerinitisz szó
épúgy mint a vele rokon latin cornutus szó is magyarul =
szarvas, azaz szarvakkal bíró !  Látjuk tehát hogy akár-
hogyan forgatjuk is a dolgot:  a cser-viasz-szarvas-gyer-
tya-szarv-fényesség összefüggésre minden oldalról újra
és újra rá kell bukkannunk.  De csak akkor vesszük ezt
észre, ha a magyar nyelvet és hagyományt tekintjük ős-
alapnak — aminthogy enélkül senki még észre nem is
vette.
Ha a szarvas agancsát szemügyre vesszük, látjuk hogy
annak minden egyes ága, hegye felé fehérebb mint má-
sutt és bár igen kemény de fénye a viasz- vagy faggyú-
gyertya fényére emlékeztet, vagyis ha egy ilyen ág he-
gyére csillagot képzelünk, ez már magában is a gyertyát
43
juttatja eszünkbe.  De mi még azt is megtudjuk monda-
ni, hogy a Napnak a Csodaszarvas szarvai között ke-
reszttel vagy feszülettel való fölcserélésére az eszmét
közvetlenül mi adta meg.  Egyrészt mindenesetre az is,
hogy hiszen Jézus is a Nagy Isten fia, épúgy, mint ahogy
őseink szerint is a Napisten a Nagy Égisten fia
volt és így tehát a Nap Jézussal azonosítható
volt.  Ezért a keresztény térítők akik azon régi
időkben, a térítések korában, mindezt még igen
jól tudták, és tudván azt is, hogy a gyönyörű
költőiségű csodaszarvasregét teljesen kiírtani
úgysem lesz lehetséges, a Napistent tehát ez
esetben is, mint másutt, Jézussal igyekeztek
helyettesíteni, ami azonban nem mindenütt si-
került, mint például nálunk és a bolgároknál
sem teljesen.  De van a Napnak a feszületteli,
illetve keresztteli fölcserélésnek még egy másik, közvet-
lenebb oka is :  az hogy az avaroknál, akik tűztisztelők
voltak, Barapa vagy Barisa Nap- és Tűzistennek és a tűz-
nek jelképei ezen jelek voltak.  Az egyenlőszárú kereszt
a tűz jele volt, a körbe foglalt ilyen kereszt pedig a Napé,
vagyis ez a Napban székelő tüzet is jelentette.  Az ava-
roknál ezen kereszt azon két egymáshoz dörzsölt fada-
rab ábrázolása volt, amelynek segítségével az ősök a
legrégibb időkben tüzet gyújtottak, amire, az avar tör-
zsek egyik ősrégi, sok ezer éves hitregéje szerint, a Nap-
isten, aki náluk egyúttal Tűzisten is volt, gyermekeit az
embereket azért tanította volt meg, hogy a tél hidegsé-
gében és sötétségében melegedhessenek és világossá-
guk legyen. Ezt azonban a Tűzisten, édesapja a Nagy
Úristen tilalma ellenére tette volt, aki azért nem akarta,
hogy az emberek a tüzet megismerjék, mert nem elég
okosak ahhoz, hogy a tűz által okozott sok bajt is elke-
rülni tudják, meg azért is mert a tüzet megismervén, az
érceket megolvasztani és rettentő fegyverek készítését is
44
megtanulják, úgyhogy ezek által több szenvedést okoz-
nak majd egymásnak mint okozott volt a tél.  E szófoga-
datlanságáért azonban fiát Úristen azzal büntette meg,
hogy őt az Alvilágban egy egész télen át két egymásra
keresztbe tett fadarabra kötözte.  Ezért azóta a kereszt a
fájdalom és szenvedés, valamint a bűnhődés jelképe is
lett.  De a kereszt a tűz jelképe is lévén, ezt az avarok a
napkorongba is ábrázolni szokták volt, úgy ahogy azt
föntebb mutattuk be, mivel minden földi tűz a Napból
származott erő megnyilvánulása, vagyis tehát minden
földi tűz is tulajdonképen a Napból származott.  E ke-
resztes napkorongot pedig az avarok az Égistent jelképe-
ző szent állat, a Csodaszarvas, valamint a náluk ezt
többnyire helyettesítő őskori óriáskos (amely némileg a
mai majdnem ökörnagyságú belső-ázsiai argali-koshoz is
hasonlított, de egyenes és kötélmódjára csavart szarvai
voltak) szarvai közé is odaábrázolták.  Ezen keresztes
napkorongot alakították tehát a Hubertusz-mondában
keresztény keresztté, de természetesen napkorong nél-
kül, majd feszületté is, amelyet aztán a szarvas szarvai
közé képzettek.  Magát a gyönyörű csodaszarvasregét
azonban (amelynek teljes rekonstrukcióját alább fogjuk
megkísérelni, amely a magyar nemzet eredetéről szólott
volt) legszebb részeitől megfosztva és ellaposítva, a Hu-
bertusz-féle ájtatoskodó de értelmetlen mondákat csinál-
ták belőle.  Tény az is, hogy az őskereszténység a ke-
resztet vallásos jelképként még nem ismerte, aminthogy
ez az őskeresztény katakombákban és régibb keresztény
templomokban még teljesen hiányzik.  Tény, hogy ez
csak az avarok kora után válott általános keresztény jel-
képpé, vagyis ezt a keresztények tulajdonképen csak az
avarokat utánozva kezdték így használni.  Tény az is,
hogy a „kereszténység” ezen magyar neve is csak külön-
leges magyar csinálmány, mert más nyelvekben nem a
kereszt nevéből, hanem Jézus görög eredetű Krisz-
45
tus nevéből származott, amelynek értelme „fölkent”, és
tehát „krisztian”-nak hangzik és „krisztuskövető” az ér-
telme.
Az avar hatástól nem érintett
abesziniai kereszténység a ke-
resztet vallásos jelképként ma
sem használja, illetve ezt csak
legújabb európai hatás következtében kezdi alkalmazni. 
Viszont a kálvinista protestáns egyház pedig utóbb, a ke-
resztkultusz „pogány” eredetét fölismervén, ezt ismét el-
törölte és a keresztet vallásos jelképként ma sem hasz-
nálja.
_____________

Őstörzseink közül mindegyiknek, magyaroknak, szeme-

réknek, besenyőknek, kunoknak stb., megvolt a maguk
szócsoportja, amely egyrészt az illető törzs nevével, de
annak vallási és filozófiai fölfogásával és elveivel is ösz-
szefüggésben volt.  Minden törzs a maga szócsoportjába
tartozó szavakkal szokta volt a saját vallási és bölcseleti
fölfogása körébe tartozó dolgokat megnevezni, bár a tör-
zsek teljes különválása és szétvándorlása előtt természe-
tesen a más törzsek szócsoportjaibeli szavakat is értet-
ték.
A szarvas szavunk például az állat szemere és szarmata
törzseinkbeli neve volt, míg a magyar törzseknél — mivel
ezek szócsoportja alapját a mag szó képezte — a
neve ágos, ágas volt, vagyis olyan hangokból állott,
amelyek a mag szócsoportban vannak meg.  Például a
kunok azonban ugyanezen ágos szót ákos nak ejtették,
azért mert ők a lágy g hang helyett mindig inkább k han-
got ejtettek, lévén szócsoportjuk alapszavai a kun és
kút.

46
Ezen ágos vagy ágas szó az ág szóból származik, amely
tehát olyan mag szócsoportbeli szó amelyből az egyik
mássalhangzó hiányzik.  Agancs szavunk is ide sorolha-
tó, habár ezt ma nyelvújításbeli műszónak tartják.  Tény
azonban hogy számos nyelvújításkorinak vélt szóról
utóbb kiderült, hogy azokat Kazinczyék csak a régi
nyelvből újították föl.  Annyi bizonyos, hogy e szavunk is
az ág és akad szavaink közös ág vagy ák szótövéből
származik. Népünk a szarvasnak már említett szokásos
jelzőjeként az ágas-bogas szót ma is használja, amelyet
a szarvason kívül még különösen a tölgy- és cserfára al-
kalmazza.  Az ősi ág vagy ák szóból képződött az aggat,
helyesebben akgat, akaszt, és akad is.  Bizonyítják ezt az
ó-görög agkülosz, agkalisz, agkisztón szavak, amelynek
értelme horog, kampós, akadás.  Hogy a  faág és a kar 
(emberi kar) egymással összehasonlíttatott, mondanunk
sem kellene, hiszen népünk a kart és az ágat úgy élőfán
mint olyan tárgyakon amelynek „karjai” vannak, például
a lámpacsillárokon, ma is összehasonlítja.  Még az afrikai
oromo nyelvben is harka egyaránt jelent faágat és em-
beri kart.  Olaszul pedig például „braccio del fiume” = a
folyó ága, de „braccio” = kar.  Néprajztudósaink jól is-
merik azon „ágas”-nak nevezett fogasféléket is, amelye-
ket népünk fiatalabb fácskákból, ezek ágcsonkjait meg-
hagyva, ma is készít.  Ugyanilyeneket, mesterségesen
beillesztett ágakkal szintén készítenek.  Ilyen ágas azon-
ban régen szarvasagancsból is készült, amilyeneket régi
kastélyokban, vadászlakokban még szintén láthatunk. 
Ugyanígy fiatal fenyőfából és szarvasagancsból készült
régen — amint már említettük — csillár is, valamint ké-
szült ilyen fából de mesterséges ágakkal is, amelyek
neve „gyertyaágas” volt.  Igen szépeket mutat be Malo-
nyai „A magyar nép művészete” című könyveiben.  Az
ilyen ágasfélék német neve Armleuchter = karcsillár.

47
 Az ember legelső föld-
művelő szerszáma is
egyszer kampós ág
volt; miután azonban
ez nem volt elég erős,
szokták volt a rajzon
látható módon kötés-
sel is megerősíteni, sőt
a régi Egyiptomban,
ahol erdők nem voltak és ezért kampós ágakat sem volt
könnyű találni, ilyen földművelő szerszámot, amint ezt
ábrázolatokról láthatjuk, darabokból állították össze, de
a letörés ellen szintén kötésekkel erősítve meg.  Föltűnő
ez alaknak az   betűveli hasonlósága, ami minket
azért érdekel különösen, mert a magyar rovásírás a be-
tűje is ilyen :   és mert e szerszám ős magyar
neve ág, ák, aga volt.
Mivel a fából való ilyen kampó nem csak könnyen törött,
de hamar el is kopott, ezért készítették azt az igen ke-
mény szarvasagancshól is.  Ez lett aztán őseinknél a
földművelés szent jelképe :  az aga, amely szent volt
azért is mert a szent szarvas agancsából készült és azért
is mert őseink tanítása szerint ez volt minden jónak kút-
forrása és az áldott, békés, termékeny munkát is jelké-
pezte, ami az emberiség megélhetését biztosítja.  Ezért
úgy az aga valamint a szarvasagancs maga is, szent jel-
képek lettek, amely utóbbinak aztán magyar törzsbeli
őseinknek díszítőművészetében is, különfélekép stilizál-
va, szerepe volt.
A legrégibb fa-ekék is olyan alakúak voltak amilyeneknek
e rajzon ábrázolva látjuk.  Eredetileg ezt az emberek
maguk húzták, aminek emlékezete több magyar mondá-
ban is fönnmaradt, amelyekben emberek által húzott
ekéről van szó.  Később azonban az ekét természetesen
csak állatokkal vonatták, mikor ugyanis az embereknek
48
már háziállataik is voltak.  Utóbb aztán az ekék hegyét,
hogy oly hamar el ne kopjon, kovakőből, rézből, majd
vasból is készítették, nyílhegyalakúra, amelynek szin-
tén ék, eke volt a neve.  Mai ék és eke szavaink is csak
félhangos és kunos kiejtései az aga szónak.  Az aga szó-
nak felhangos kiejtését ma is megtaláljuk a né-
met Egge = boronáló szóban.  Hogy e szó a boronálóra
is átment, ennek oka az hogy e szerszámot régen több
egymáshoz kötött szarvasagancsból készítették, holott
ma fából, de vashegyekkel, vagy egészen vasból is ké-
szül.
Említettük, hogy a magyar törzs szócsoportja alapját
a mag szó képezte.  E szócsoport tehát csupa olyan szó-
ból állott, amelyek mássalhangzói az m (néha az n is) és
a g vagy gy (néha h vagy d is), vagypedig ezek közül
csak egy is, voltak.  De a szavak mindig csak egytagúak
voltak;  például: mag, meggy, gom, gyom, ag, eg stb. 
Ősnyelvünkben a mai névelő mindig a szó végén volt; 
ezért például gumó, gümő, meggye ugyanaz volt mintha
azt mondanók, hogy a gum, a güm, a meggy.  Utóbb
alakult ki azután mostani az névelőnk őse, de még min-
dig a szó végére téve és többnyire sz mássalhangzóval,
így gumoz vagy gumosz.  Ez maradott azután meg né-
mely nyelvben, mint a görögben, latinban, szóvégzés ké-
pében, amikoris már elhomályosult igazi értelme (articu-
lus volta).
Föntebb mondottuk már, hogy „Csodaszarvas” tulajdon-
képen „fényes” vagy „ragyogó szarvast” jelent valamint
kimutattuk mindezeknek az Éggel és tűzzel való össze-
függését is.  Nos pedig a magyarban nem az ág (fa ága)
szóval azonos alakú Ég (mennyég) szó jelent-e égést,
azaz tehát tüzet is ?  Nem a legtöbb nép ősvallása sze-
rint az Ég-e a tűz és világosság ősfészke ?  Nem megle-
petve értjük-e meg ezekután a latin ignum, szláv og-
any tűz szavakat és az indiai mitológia Agni tűzistene ne-
49
vét ?  Valamint ha tudjuk hogy a nagy Ég-Istent a ma-
gyar Úr-nak is nevezi, nem kell-e elcsodálkoznunk azon,
hogy a latinban is urere = égni és Urania, Uranosz az Ég
megszemélyesítői ?  Csak véletlen egyezések-e mindezek
?  Nem !  Mert hiszen még a törökben is aga = úr és
apa, ami az indiai Ogni-t, a magyar ég igét, Ég főnevet
és az említett ősmagyar ágos = szarvas szót juttatja
eszünkbe, amely utóbbi a Csodaszarvas neve is volt. 
Régi világegyetem-ábrázolatokon azt látjuk, hogy még
néhány századdal ezelőtt is az emberek, valamely régi
hagyomány alapján, meg voltak arról győződve, hogy a
Föld légkörén és a felhőkön túl egy nagy tűzkör vagy
tűzréteg következik.  Münster Sebastian egy 1550-ből
származó ábrázolatán is föltüntetve látjuk ezen tűzréte-
get, amelyen túl, illetve amely fölött, ábrázolja csak a
bolygókat és Csillagokat.  Ugyanezen tűzkört látjuk szí-
nezett képen ábrázolva Cellarius 1600-ból származó
„harmonia Macrocosmica” című munkájában, amely ké-
pen a Föld légköre és a Hold pályája között tünteti e kört
föl stilizált lángokkal ábrázolva.  (Lássad: A műveltség
könyvtára: A világegyetem. — Az „Athenaeum” kiadása,
Budapest 1906. — 494. oldal után következő színes táb-
la.)  Még csak néhány évvel ezelőtt is a tudósok lemoso-
lyogták volna (valamint le is mosolyogták a régiek emlí-
tett ábrázolatait), ha valaki az ég igénk és Ég főnevünk
alapján égi tűzre következtetett volna.  Holott íme, a
legújabb tudományos megállapítások szerint (1948.) az
egész tudományos világ legnagyobb meglepetésére, be-
bizonyult hogy, habár a hőmérséklet kisebb magassá-
gokban fölfelé fokozatosan csökken, de az igen nagy
magasságokban (vagyis a 80 kilométeres magasságon
túl) rohamosan emelkedik, úgyhogy 120 kilométer ma-
gasságban már a +335° Celsiust éri el és hogy még ma-
gasabban valószínűleg tovább emelkedik.  Íme tehát egy
újabb példája az elveszett művemben is fölhozott ada-
50
toknak, amelyek azt bizonyítják, hogy őseinknek igen ré-
gen egy a mai emberiség műveltségét meghaladó nagy
szellemi műveltségének kellett lennie, amelynek nyomait
mindenfelé észrevehetjük még, de amely nem volt mű-
szaki, hanem tisztán szellemi, illetve ismereteit, tudását
nem műszaki eszközökkel hanem tisztán szellemi úton
szerezte volt.
A görög nyelvben aga = csodálatos, csodás, age = cso-
dálat, megbámulás, agetosz = fenséges, csodás, agla =
fényesség, ragyogás, fenségesség, aksziosz, akszion =
érdemes, tisztelet, a latinban augusztus = fenséges, fen-
költ, szent, tiszteletre méltó.  Mindezen jelzők pedig a vi-
lág minden népénél elsősorban is a legfőbb istenség jel-
zői, sőt annak neveiként is szerepelnek, amely legfőbb
istenség pedig vagy a fényességes Égben lakónak vagy
egyenesen ezzel azonosnak tekintetik, sőt az Ég szó
vagy „az Ég” mondás alatt a magyarban egyenesen az
Istent értjük ma is.  Ugyanígy van ez a törökben és szu-
mirban is, ahol Tengir, Tengiz, Dengirra, Dingir egyaránt
jelent Istent és Eget.  Az Ég és az Isten az ami valóban
mindenek fölött magas, magasztos, fenséges, csodálatra
és tiszteletre méltó.  Ne feledjük azonban azt sem, hogy
a szarvasról is kiemeli úgy Brehm mint mindenki aki va-
laha élő hímszarvast látott, annak fenséges, fennkölt, le-
bilincselő megjelenését, magatartását.  Brehm szavaival:
stattlich, edel; stolze haltung, anstandsvoll.  Hát még
milyenek lehettek az őskori, óriástermetű és óriási
aggancsokkal bíró szarvasok !  És milyen gyönyörű,
fennséges a kép, amelyet szemeink elé képzelhetünk, ha
egy ilyen állat aggancsai közé odagondoljuk az aranyo-
san vagy vörösen ragyogó, sugárzó napkorongot, hom-
lokára a nagy Hajnalcsillagot (Vénusz) szügyére az ezüs-
tös vagy gyöngyházfényű Holdat, agancsai hegyeire és
szőrére kétoldalt a hol fölgyulladó s hol elalvó Csillagok
sokaságát !  És ha ezen fenséges jelenség egyúttal az Ég
51
jelképe is, akkor azonnal érteni fogjuk azt, hogy miután
az Ég és Isten őseink fölfogása szerint egymással azono-
sak, a Csodaszarvas tehát a főistennek szimbóluma is,
akit hiszen ábrázolni valóban nem, csak jelképezni le-
het.  Eredetregénkben Magyar, a magyarok hitregei ős-
apja egyúttal a magyarok nemzeti istensége is:  a Nap,
akinek a görögöknél Heraklész felel meg;  tudjuk pedig,
hogy a görög mondák szerint Heraklészt szintén egy
Csodaszarvas, amelynek aranyaggancsa, ezüstpatái van-
nak, vezeti az Isztrosz, azaz a Duna országába, vagyis
Magyarország földére, ahol Artemisz Istennővel szere-
lemben egyesül és a szkítákat, azaz tehát őseinket nem-
zi, holott tudjuk hogy a mi mondánk szerint meg a Cso-
daszarvas vezeti Magor atyánkat egy gyönyörű szigetre
(a néphagyományokból rekonstruálhatólag a Csallóköz-
be, ahol tavasszal, a gyöngyvirág nyílásakor, Gyöngyvi-
rágkoszorús Selyemaranyhajú Tündér Ilonával, a Föld-
és Légistennővel egyesül, aki a Magyar Napisten neje-
ként násza után a Magyar Ilona nevet veszi föl.), ahol
szintén családi boldogságra talál és a magyarokat nem-
zi.  Márpedig tudjuk azt is, hogy Heraklész az Égei Ten-
ger görögelőtti őslakóinál, valamint Elő-Ázsiában is szél-
tére neveztetett Makar és Magar néven is, úgyhogy Ma-
gyar Napistenünknek Heraklésszeli azonos voltában nem
kételkedhetünk.  Heraklesz kultusza a fönti nevek alatt
különösen az Égei Tenger szigetein volt elterjedve, any-
nyira, hogy e szigeteket róla s a magát tőle származtató
népről „Makarok Szigeteinek” és „Makaria”-nak nevez-
ték.  (Lássad: Movers: „Die Phönicier” és Fáy Elek: „A
magyarok őshona” Budapest 1910.)
A görög agatósz = jó szó is mintha csak a Csodaszarvas
és az Égisten egyik neve volna, azaz Ag-ata = Ag-apa. 
Hogypedig az Ég Nagy Istene a jó fogalmával valóban
össze is függött, be is bizonyíthatjuk :  Előszöris a ma-
gyar nép, beszédében, az Istent ma is általánosan neve-
52
zi Jó-Istennek;  valamint az olasz „Dio buono” és a né-
met „Du guter Gott” is elég általános szólások.  Továbbá
különböző rokonnépeinknél az égi főisten neve Jumo,
Jumala, Jomali (jó szavunkat némely vidéken népünk jú-
nak ma is ejti), amivel közvetlenül összehasonlíthatjuk
az itáliai Jupiter égi főisten ezen nevét, amely ismét nem
más mint jó-apa, mert a piter szó csak a latin pater =
apa változata, épúgy mint a görög pator is.  Hogypedig
ezen pit-er, pat-er, pat-or szavak és a Pét-er, és régi
magyar Pet-úr személynevek egymással azonosak és
hogy valamennyi a besenyő — más néven szabir, sza-
bar, szibir és szabin — törzsünktől származik, amelynél
az atya jelentésű volt, de egyúttal a Napistennek — aki
náluk a halászat istenségeként is tiszteltetett — neve is
volt, ezt itt ismét csak azért nem mutathatom ki mert ez
jelen tárgyunkhoz egyáltalán nem tartozik és ez ismét
csak száraz szószármaztatások segítségével lehetséges.
Roscher W.H. („Ausfügrliches Lexikon der griechischen
und römischen Mythologie”. Leipzig 1884. II. 622. old.)
még azt is kimutatja, hogy a római Jupiter névnek volt
egy Jovis alakú nominativus (azaz nem csak genitivus)
változata is és hogy — némelyek szerint — épen a Jo-
vis a régibb alak.
De a zsidók Jahve vagy Jehova istennevét, amelynek
Renan szerint még Jo és Jah alakjai is voltak (Renan
Ernest: „Geschichte des Volkes Izrael,” Berlin 1894. I.
kötet 102. oldal), amelyeket Movers F. („Die Phönizier”,
Bonn 1941.) és mások is a kaldeai Jao főisten nevéből
származtatják, amely névről pedig Movers még azt is ki-
mutatja hogy jó értelmű volt (I. kötet 539 és 265 oldal)
de természetesen annélkül hogy a magyar nyelvet is-
merné és jó szavunkról tudomása volna.
Az említett Jao pedig nem más mint a jó szavunk palóc
és jász (azaz pelazg és filiszteusú kiejtése), de amelynek
régen jóvó, javó = jót cselekvő, jót tevő azaz józó alak-
53
jai is voltak, amit ma javit, javul, java szavaink is bizo-
nyítanak, amelyekben a v hang, miként a latin Jovis-ban,
szintén megvan.  Viszont a zsidó Jahve vagy Jehova ne-
vekben a h csak a zsidó h-betoldásos kiejtés eredménye.
Ha pedig mégis még valaki kételkedne abban hogy ezen
hímistenségnek neve a mi jó szavunk származéka, annak
fölhozhatjuk hogy hiszen Jupiter felesége, azaz a főis-
tennő neve meg Juno volt, amelyben nem világosan
a jó-nő, jó-anya értelmet ismerhetjük föl, annyival is biz-
tosabban, hogy hiszen Juno egyik megnyílvánulásában
meg a Bona Dea nevet is viselte, amely név értelme szó-
szerint Jó-Istennő.  Mi több, ha tudjuk, hogy görög-
római főisten náluk gyakran bika képében jelenik meg,
úgy mint a mi ősmagyar főistenünk a Csodaszarvas ké-
pében jelenik meg, és ha tudjuk hogy Hera Junot még
tehén képében is szokták volt megjelentetni sőt tehénnél
ábrázolni is, akkor a mi ünő (=tehén, szarvastehén) sza-
vunkat a Juno névvel annál is inkább azonosíthatjuk,
hogy jó szavunkat régen nem csak jú-nak ejtettük, ha-
nem j nélkül is ú, ó, ű alakban, úgyhogy a görög mitoló-
gia Jo vagy Io nevű tehene nevében ugyanúgy mint a la-
tin ovis, oláh oi, szláv ovca = juh, birka szavakban, vala-
mint a magyar juh, azaz helyesebben jú és széke-
lyes jó = juh, birka szavainkban is jó szavunk változatai-
ra, származékaira kell ismernünk.
Nyelvünkben régebben és némely szónál ma is a hosszú
magánhangzóval való végződés esetén a továbbképzés
egy v hang közbeékelésével történt, így :  jó — javak,
javít, javaim;  szó — szavak, szavalni;  szú — szuvas, kő
— köves stb.  Ez pedig szintén azt bizonyítja, hogy a Je-
hova, Jahve, Jovis nevek a mi ősnyelvünkből származ-
tak.  Láttuk, hogy Jupiter azaz Jó-apa mellett ott volt a
rómaiaknál Bona Dea = Jó Istennő, aminthogy a latin-
ban tényleg bonus és bona = jó.  Miért van akkor az,
hogy a latinban bonus = jó, de juvare = jót tenni, javára
54
lenni ?  Napnál világosabb, hogy ezen latin szó nem
származhatott a latin bonus = jó szóból, hanem csakis a
mi jó szavunk jú változatából, a közbeékelt v hanggal. 
Vagyis világos tehát, hogy a latinok ezen juvare szavukat
olyan nyelvből kellett vegyék amelyben a jú(=jó) sza-
vunk megvolt és amely azt szintén közbeékelt v hanggal
képezte tovább;  ami kétségtelenné teszi azt, hogy Itáli-
ában valamikor magyari népek is éltek.
Avagy ha mindez a kételkedőket még mindig nem győz-
né meg eléggé, úgy hozzá tehetjük, hogy mind ennek
pontos germán fordítása is megvan a germán nyel-
vek Gud, God, Gott = Isten és gud, god, gut = jó sza-
vakban.
Kimutattuk tehát, hogy számos főisten- azaz Égistennév
létezett amelynek értelme, tulajdonképpeni jelentése jó
volt és hogy e nevek részben a mi ősnyelvünkből szár-
maznak vagypedig abból fordíttattak le.  Eszerint pedig
meg okoltnak tekinthetjük azon állításunkat is, hogy a
görög agatosz = jó szó viszont a mi Nagy Jó Istenünk
szent jelképe a Csodaszarvas Ág-ota, Ág-ata, Ág-atya
nevéből kellett hogy származzon.
Ezek után még csak azt kell kimutatnunk, hogy őseink a
főistent miért nevezték Jó Istennek, illetve hogy mi ok-
ból tartották a jóságot annyira jellemző tulajdonságának,
hogy egyik nevét egyenesen a jó szóból képezték ?
Mai fölfogásunk szerint a szigort és a jóságot csak nehe-
zen tudjuk egymással azonosítani, illetve a jóságot in-
kább az engedékenységgel, könnyen való megbocsátás-
sal érezzük összeegyeztethetőnek.  Ez ha talán helyes is
amikor egyenrangú társak egymáshoz való viszonyáról
van szó, de nem helyes akkor ha sorsintéző, igazgató,
ítélő felsőbbségről van szó.  Ez utóbbi eset áll pedig a
Nagy Istennel is, akit a mindenek fölött való Nagy Tör-
vénynek is neveztek, vagyis aki tulajdonképpen maga a
Természet törvénye, illetve ennek megszemélyesítése,
55
aki szigorúan és kérlelhetetlenül ítél.  Mai népi fölfogá-
sunk szerint ez inkább félelmetes mint jóságos valami,
amely fölfogás meg is nyilvánul abban, hogy népünk
szerint „Isten meglátogatta” annyit tesz hogy „megbűn-
hődött” vagyis gonosz tettéért baj érte.  Eszerint Isten
látogatását félelmes, nem kívánatos valaminek tekintik. 
Mégis, részemről azt tartom, hogy ez csak későbbi, bizo-
nyos fokú erkölcsi hanyatlás után bekövetkezett fölfogás
lehet.  Az eredeti fölfogás az kellett hogy legyen, hogy
minden bajnak, minden szenvedésünknek előidézői csak
mi magunk vagyunk, vagyis hogy ezeket bűnös vagy
balga tetteinkkel idézzük magunkra természetes követ-
kezményként.  Vagyis: Isten látogatását csak annak kell
félnie aki bűnt vagy hibát követett el.  Ez kellett hogy le-
gyen az eredeti fölfogás, amely logikus is, míg a későbbi
csak eltévelyedés, amely részben a kereszténység fölvé-
tele által keletkezhetett, mivel az az ősvallás bölcseletét
elhomályosította.  Az isteni igazság azaz tulajdonképen a
Természet Törvénye abszolut igazságosan büntet és ju-
talmaz;  hajszálnyival sem többet sem kevesebbet mint
ki amennyit érdemel, de úgy e jutalom mint e büntetés,
vagyis az emelkedés vagy süllyedés, soha egy hajszál-
nyival sem tér el a helyestől, vagyis a természetestől. 
Mindkettő pedig múlhatatlanul bizonyos és elmaradha-
tatlan, épen ezért mert hiszen a Természet örök törvé-
nyei szerint következik be.
Ha ezen ítélő igazság csak hajszálnyira is eltérne az ab-
szolut pontosságtól, vagyis csak egy csekélységgel is
többet vagy kevesebbet büntetne vagy jutalmazna mint
amennyi jár, akkor máris nem volna tökéletes, akkor
máris hibás volna;  ami természettudományi szempont-
ból is képtelenség;  keresztény szempontból pedig nem
volna „isteni” merthiszen ami isteni az csak hibátlan és
tökéletes lehet.  Ha az elkövetett hibát az abszolut igaz-
ságosnál kevesebbet büntetne, akkor máris újabb bűn
56
elkövetését könnyítené meg, vagyis tehát súlyos hibát
követne el.  A logika szerint pedig :
igazságos = részrehajlatlan, tökéletes, hibátlan = jó
igazságtalan = részrehajló, tökéletlen, hibás = rossz
A jó pedig a logika szerint csak jót okozhat, eredmé-
nyezhet, a rossz pedig rosszat.
Íme tehát: az abszolut igazságot büntetést és szigorúsá-
got csak látszólag teszi kegyetlenséggé az emberek hely-
telen fölfogása, mert a valóságban ez az igazi jó.  És
lám, őseink egykor már ezt is megállapították volt és ez
okból nevezték főistenüket, vagyis a Mindenség Törvé-
nyét, Jó-nak is.
Ősnépeink hitregéiket, később nagyobb eseményeket is,
az Ég Csillagaiban, csillagképeiben mintegy illusztrálni
szokták volt.  E szokás aztán átöröklődött a görögökre és
rómaiakra is.  Innen származnak a mai csillagászat csil-
lagképei, amelyek ugyanis túlnyomólag a görög-római
mitológia illusztrációi, de amelyek nagyrésze még a mi
ősnépeinktől származik, ugyanúgy mint a görög-római
mitológia maga is;  csakhogy a görögök és rómaiak a
hitregék mélyebb, jelképes értelmét már nem ismervén,
ezeken sok zavartkeltő és romlást okozó változtatást
eszközöltek.
A hitregéknek, mondáknak csillagképekbeni illusztrálása
tulajdonképeni magyar őstörzsünknél is megvolt, sőt
csillagképekkel kapcsolatos regéket, meséket népünk ma
is ismer.  Magyar népi csillagképeink pedig ma is telje-
sen önállóak, a nemzetközi csillagászat görög-római csil-
lagképekkel nem azonosak és habár behatóbb tanulmá-
nyozás után némi összefüggéseket itt-ott fölfedezünk is,
ámde épen a behatóbb tanulmányozás győz meg arról,
hogy a miénk a régebbi, vagyis hogy az átvevők nem mi
hanem a görögök és rómaiak voltak.  Ennek bizonyításá-
ra itt csak egy adatot hozunk föl :

57
Az Orion az Ég legnagyobb csillagképe.  A görög-római
mitológiában Orion igen szép arcú de óriástermetű ifjú-
ként szerepel, vagyis óriás.  Csakhogy e szó sem a gö-
rögben sem a latinban nincsen meg.  Az Orion csillagké-
pet kilenc igen fényes csillag képezi.  Népmeséinkben
pedig szerepel egy Kilenc nevű nagyerejű óriás, aki töb-
bekközött arról nevezetes, hogy a tejet igen szereti, ami-
ből rengeteg sokat iszik meg.  Úgyszintén előfordul nép-
meséinkben egy másik óriás is, aki a király tejkútját min-
den éjjel kiissza, amiért a király igen haragszik és a ki-
rálynak sikerül is az óriást elfogatnia és bezáratnia, bár
utóbb ez megszökik.  Viszont a Kilenc nevűről az is el-
mondatik, hogy igen szép lévén, a királykisasszony belé-
szeret.  Ezért a király nagyon haragszik, de rettentő ere-
je miatt fél is Kilenctől;  bántani nem meri, hanem olyan
nehéz feladatok teljesítésére küldi, amelyek miatt Kilenc
halálát remélheti.  Ez azonban mind teljesíti és végül a
királykisasszonyt feleségül is kapja.  Ugyanígy a görög
hitrege szerint Orionba Éosz (a Hajnal) lesz szerelmes,
amiért Artemisz haragszik meg annyira az óriásra hogy
lenyilazza.  Mindez pedig arra mutat, hogy népmeséink e
két óriása nem csak Orionnal azonos, de úgy ezek mint
Orion is tulajdonképen Heraklésszel is azonosak, vagyis
a mi Magor Napistenünkkel is, vagyis hogy itt egy hitre-
gének csillagokbani illusztrálásával van dolgunk.
Az Orion, azaz a Kilenc, csillagképe — amelyet népünk
még „Kaszáscsillagnak” is nevez — a Tejút egyik a látha-
tárra eső végén van, ami annak magyarázata, hogy nép-
meséink említett óriásai a „tejpatakot” vagy a „tejkutat”
isszák ki és hogy Kilenc a tejet annyira szereti.  (A mese
szerint nagy erejét épen a sok tejtől kapta.)  Mindez
azonban ez óriásokat Heraklesszel is azonosítja, akinek
szintén nehéz föladatokat kell teljesítenie és aki Héra
emlőjét szopta, míg Héra aludt, de akit ő, mikor ezt ész-
revette, emlőjéről elrántott és a Tejút azon tejből kelet-
58
kezett, amely akkor kicsordult.  Héra pedig azonos a mi
Nagy Ősanyagistennőnkkel, azaz a Napisten anyjával,
aki hiszen a Tejút megszemélyesítése volt;  más
szóval :  a Tejút azon sok tej amelyet az említett óriások
isznak és amelytől nagy erejüket kapták.  Orion, Kilenc,
Heraklész tehát azonosak a mi Napistenünkkel, azaz Ma-
gyarral;  de azonosak még Fehérlófia nevű mesebeli hő-
sünkkel is, akit a Fehér Ló háromszor hét esztendeig
szoptatott, amitől rettentő erejűvé lett.  Ez utóbbi mese,
mivel benne a kanca a Nagy Anyaistennő jelképe, vala-
mely kun, kabar vagy szarmata törzsünktől kellett szár-
mazzon.  Őstörzseink ugyanis ugyanezen regének némi-
leg más-más alakot adtak, majd a regéket árja és sémita
népek is átvevén, azokat méginkább elváltoztatták, any-
nyira hogy csak mélyrehatóbb tanulmányozásuk után
vesszük észre közös őseredetű voltukat.
Megjegyezzük, hogy őseink fölfogásában a fényesség,
világosság, ragyogás és a szépség összefüggöttek, mivel
pedig az Orion csillagképe kilenc igen fényes Csillagból
áll, ez is oka annak hogy Orion és Kilenc igen szépeknek
mondatnak.  Csakhogy mivel e hősök eredetileg Napiste-
nek voltak, a Nap pedig igen fényes, ők szépeknek már
azért is mondattak.  Azon körülmény pedig, hogy az Ori-
on nálunk „Kaszásnak” is mondatik, őt Szép Miklós nevű
mesehősünkkel is azonosítja, aki pedig szintén a Napis-
ten volt, akiről a mesében még az is mondatik, hogy a
„Selyemrétet” kaszálja.  E „Selyemrét” azonos a görögök
mitikus Nizai Mezejével.  Jelképes értelmét itt nem fejte-
getjük, mert jelen tárgyunkhoz nem tartozó dolog, csak
azt jegyezzük meg röviden hogy nemi vonatkozású.
Mint az elmodottakkal kapcsolatban lévő érdekes dolgot,
megemlítjük még, hogy régi magyar szűrökön, farkas-
bőr- és párducbőrkacagányokon rendesen kilenc Csilla-
got, Holdat és Napot látunk kihímezve vagy ezüst- és
aranylemezből képezve és fölvarrva.  Ez pedig közvetlen
59
összefügg a görög hitregék „égisz” nevű palástjával,
amely a hitregék szerint kecskebőrből való és amelyet ha
az Istenek megráznak, belőle villám csapkod és menny-
dörgés hallatszik.  Mi más ez tehát mint „az Ég palástja”,
amelyről a magyar mondás is szól a szegény vándorral
kapcsolatban így :  „Kopasz föld a derékalja, Csillagos Ég
takarója.”  Ámde az ógörög egisz szót csak a ma-
gyar Ég szó fejti meg, valamint az aigosz = kecske és a
magyar gida, gedő = kis kecske szót.
Mindenesetre látjuk tehát, hogy a görög Orion név a
mi óriás szavunkból származott.  Óriás szavunkat pedig
kezdő h hanggal a hóri-horgas kifejezésünkben is fölis-
merjük, amely igen nagy de hajlotthátú (horgas) embert
jelent.
Említettük hogy őseink hitregéiket a csillagképekben
szokták volt illusztrálni.  Ugyanezt megtaláljuk rokonné-
peinknél is, éspedig épen nemzeti eredetmondánk válto-
zatait a csillagképekbe helyezve :  Eredetmondánk tud-
valevőleg, röviden elmondva ez :  Ménrót fejedelem két
ikertestvér fia :  Hunor és Magor, vadászaton a Csoda-
szarvasra akadnak, űzőbe veszik, elérni nem bírják, de
ez egy folyóvízen átgázolva, gyönyörű szép szigetre csal-
ja őket, ahol eltűnik, ahol azonban az ifjak a berekben
táncoló leányokra, azaz tündérekre akadnak és ezek kö-
zül a legszebb kettőt elragadva, feleségükké teszik és
velük a hunok és magyarok nemzetségeit alapítják.  Utó-
daik a szigetben boldogan élnek, míg a túlszaporodás
őket a világba való szétvándorlásra nem kényszeríti.  —
Ez eredetmondánknak ugyan nem legrégibb alakja, mert
a legrégibben csak egy férfi, azaz a Napisten halad a
Csodaszarvas nyomában, éspedig még nem vadászként,
hanem csupán a szarvas által vezettetve;  a folyóvízen
pedig a szarvas hátán, annak aggancsaiba kapaszkodva,
úszva kel át és a szigeten Tündér Ilona Földistennőre ta-
lálván, az emberiség, azaz ősregénk szerint a magyar-
60
ság, apjává lesz.  Hogy azonban a vadászati változat is
mily ősrégi, épen az bizonyítja, hogy tőlünk talán 3-4 ez-
redévvel ezelőtt elszakadott rokonnépeinknél is már
megvan.
Sebestyén Gyula („A regősök.” Budapest, 1902. 109.
old.) írja Klementz Dimitrij, szentpétervári tudós nyo-
mán, hogy a burjátok az Orion táján egy olyan csillagké-
pet ismernek, amelyben egy megsebesített szarvas ro-
han a nyomában járó vadász előtt.  Nagy meglepeté-
sünkre ugyane csillagmagyarázatot a lappok is ismerik.
A. Schiefner M.A. Castrén finn mitológiájának pótlékában
említi, hogy szerintük az Orion (régebben “Kalla par-
neh”), egy hatalmas vadász volt, aki íjjával a szomszé-
dos csillagkép (Cassiopeia) jávorszarvasaira vadászott. 
Pápay Józsefnek meg az osztjákoknál volt alkalma e
szép csillagmondát följegyeznie :  „a Göncölszekérrel
azonos Jávorcsillagzatot a regebeli ember a Hótalpas
Úton (Tejút) üldözi.  Nyilai hullócsillagoknak látszanak,
ahol pedig elejti, föltűnik a Göncölszekér.”  E változat
szerintem nem csak teljes, de igen jól megőrizte az ere-
deti alakot is, ha ugyanis eltekintünk attól, hogy már va-
dászatról van szó :  A szarvas a Göncölszekér, a Tejút a
„hótalpas út” vagyis az arra járt hótalpas emberek után
maradott nyom, a vadász pedig az Orion.
Legközelebb áll azonban a magyar eredetmondához az
északi osztjákok azon mondája (Berze Nagy János : 
Ethnographia folyóirat, 1927. évfolyam „A Csodaszarvas
mondája” 72. old.) amely szerint a jávorszarvast két va-
dász üldözi.  Ezek közül az egyiknek sikerül azt messze
vidéken elejtenie.  A másik odaér és ott marad, az Ob
folyó forrásvidékén és ott nemzetséget alapít.  Közben
elmondatik az is, hogy a második az első által hagyott
nyomot követve akad az első által elejtett szarvasra.  Az
első azonban a hús egyrészét magával vivén már távo-
zott;  csak a második marad ott. — E monda, részletei-
61
ben bármennyire eltorzult is már, mégis a legteljesebb
és a magyarhoz a legközelebb álló.  Legnagyobb eltorzu-
lása az hogy a szarvasnak már elejtése is bekövetkezik; 
amely eltorzulásnak azonban vadászatból élő népeknél
idővel természetszerűleg mindenütt be kellett következ-
nie, holott hússal nem élő népnél, amilyen eredetileg a
tulajdonképeni magyar törzs volt, e mondának csak
olyan alakja keletkezhetett, amelyben a szarvas csak ve-
zető állat, de nem lesz zsákmánnyá.  A magyar eredet-
monda mai közismert alakjában a testvérpár már vadász
ugyan és a szarvast üldözőbe veszi, de elejtése nem kö-
vetkezik be, mert ez, miután az ifjakat rendeltetésük he-
lyére csalta, eltűnik.  A Heraklesz-monda e tekintetben
már valamivel régibb változatot tartott fönn, mert Herak-
lész nem határozottan vadász-ember és a kerinai szar-
vast nem is vadász szándékból üldözi hanem csak azért
hogy elevenen elfogja.  Itt viszont az alapítás indítéka
(motívuma) hiányzik, habár Heraklészről a görög mon-
dák tudják azt, hogy ő a szittyák (szkíták) ősapja.  Ellen-
ben a máig a dunántúli magyar nép ajkán fönnmaradott
csodaszarvas-énektöredékekben, bár a nemzetalapítás
indítéka már itt is elhomályosult, de azért a szarvas még
nem elejteni való vad;  leterítéséről nincsen is szó, ha-
nem Isten küldötteként szerepel.  Ha pedig mi tudjuk
hogy eredetileg a Csodaszarvas magának Istennek jelké-
pe vagy megtestesülése, akkor azonnal észrevesszük
hogy itt az elkeresztényesedés dacára is, ősrégi indíték-
kal van dolgunk, vagyis hogy itt az írott krónikák magyar
eredetmondájának alapul szolgált hagyománynak régibb
mondaváltozata töredékével van dolgunk, olyan változat-
tal tehát, amelyben a szarvas még nem vadászni való
vad.
Föntebb az alapítás indítékával (mellékes, hogy nemzet,
város vagy templom alapításáról van-e szó) kapcsolat-
ban azért mondottuk hogy ez a magyar énekekben csak
62
„elhomályosult” és nem „elveszett” mert hiszen világos
nyoma maradott meg máig is abban, hogy a regösök a
Csodaszarvasról szóló ének után „összeregölik” a páro-
kat, vagyis a legényeknek leányt, a leányoknak legényt
regölnek, azaz bűvölnek, ami nagyjából a következőkép
történik :  Az énekesek a regölés éjszakája előtt már elő-
re, de többé-kevésbbé titokban kitudakolják, hogy me-
lyik legénynek, illetve leánynak kihez hajlik a szíve, eset-
leg hogy szüleik gyermeküket kivel szeretnék összepáro-
sítani, vagypedig egyszerűen maguk gondolják meg,
hogy mely legények és mely leányok volnának egymás-
hoz valók ?  A regölés éjszakáján aztán körülbelül ilyen,
illetve ilyen értelmű énekkel regölik őket össze :

Emitt vagyon szép legény,

Aki neve Balog István.
Amott vagyon szép leány,
Aki neve Kádár Anna.
Bele szeressen, belependeredjen,
Meg ne menekedjen !
Haj regö rejtem, haj regö rejtem !

Ezután ami eddig esetleg titok volt, nyilvános lesz, és

mindenki meg van győződve, hogy az éneknek bűvös,
ható ereje van és az egymásnak regöltek egymáséi lesz-
nek;  ami rendesen be is következik.  Régen az összere-
gölés bizo nyára a tavaszi napéjegyenlőségkor ment
végbe, az egykori Nászünnep alkalmával, amikoris a
Csodaszarvasnak öltözött regös bűvölte így egymásnak a
párokat.  Miután azonban a tavaszi regölést, annak nemi
vonatkozásai miatt a keresztény egyházak annyira üldöz-
ték, hogy az teljesen ki is veszett, ezért a fiatalokat egy-
másnak bűvölő ezen énekmaradványt a téli napfordulati
regölésbe vitték át.  Az énektöredék a mai dunántúli fal-
vakban helységek és vidékek szerint kissé más-más
63
ugyan, de lényegében mindig olyan mint a fönti alak.  Az
utolsó bűvölő szavak értelme pedig ez :  Haj ének !  Bű-
völöm !
Az is későbbi, de azért talán még mindig 10-20 ezer év-
vel ezelőtti fejlemény, hogy a csodaállat két testvért ve-
zet.  Ugyanez van meg a római eredetmondában is Ro-
molusz és Rémusz személyeiben, amely mondában
azonban a vezető állat nem szarvas hanem disznó s ez
nem Romuluszt és Remuszt vezeti hanem ezek elődjét
és nem is nemzet- hanem városalapításra, míg a nem-
zetalapítás itt csak az egyik testvéré, épúgy mint az oszt-
ják mondában, ahol szintén csak az egyik vadász alapít
nemzetet.  Világos tehát hogy mindezen mondaváltoza-
tok egy közös ősmondára vezetendők vissza, amely talán
50 vagy 100 ezer évvel ezelőtt élt és az ezredévek folya-
mán hol ilyen hol amolyan elváltozásokon, átalakuláso-
kon, eltorzulásokon ment körösztül, vagy különböző be-
toldásokat is kapott.
A két testvérről szóló változat keletkezése ideje az lehe-
tett amidőn a Napistent már két megnyílvánulásában
kezdték tisztelni :  Hunorban, mint a Napból áradó erő
romboló hatalmas megszemélyesítésében és Magorban,
mint a Napból áradó erő alkotó és termékenyítő képes-
sége megszemélyesítésében.  Hunor ivadékai a zord,
harcias hunok, Magyaré vagy Magoré a békés, munkás,
földművelő magyarok.  Bár nem lehetetlen, hogy a két
testvérről szóló monda-indíték is ősrégi és a kettő közül
az egyik a Hold megszemélyesítése volt, amely ősidők-
ben még tüzes és fényes, a Naphoz hasonló, volt, de
amely sokkal kisebb tömege miatt hamarább hűlt ki, hol-
ott a Nap akkor még kevésbé volt ragyogó mint ma,
mert nagy tömege miatt kitüzesedése igen lassan követ-
kezett be.
Mégis számos népmese és monda arra utal, hogy erede-
tileg e mondánkban a Csodaszarvast csak egy személy,
64
az ifjú Napisten követi, majd pedig a vízhez érve, a szar-
vas hátán, annak agancsaiban kapaszkodva, úszik át a
Boldogság Szigetére, azaz a Csallóközbe, ahol Tündér
Ilona Földistennővel az embereket, azaz a magyarokat
(ősnyelvünkben magyar = ember) nemzi.  A Csodaszar-
vas pedig tulajdonképen maga az Ég lévén, és egyúttal a
Nagy Égisten — a Napisten atyja — költői megszemélye-
sítése is, ennélfogva a Csodaszarvas (a Nagy Isten) itt
tulajdonképen saját fiát vezéreli, viszi a szigetre, amely
pedig a Végtelenség Tengerében úszó Földet is jelképe-
zi, azaz Tündér Ilonát magát.  Ha mármost tudjuk hogy
kazár, székely és jász törzseinknél a szarvas helyett kos
szerepelt, akkor megértjük hogy szumir ékiratban sze-
replő „a Mennyei Óceán Kosa” tulajdonképen azonos a
Csodaszarvassal, vagyis ez is az Ég megszemélyesítése,
de azon a szumirokkal szomszédos kisszi vagy kasszi ne-
vű nép szimbolikája szerint, amely a szumir földet is egy
időben meghódította volt és amely bizonyára kazár ere-
detű volt.  Érteni fogjuk hogy ezen mennyei kos azonos
a székelyek „Júlia szép leány” énekében szerepelő azon
„bárány”-nyal, amely hátán a leányt az Égbe viszi, ahon-
nan érette lejött.  Habár a bárány szó mai nyelvünkben
egészen fiatal, még fejletlen állatot jelent;  világos azon-
ban, hogy mai bárány lányt vinni nem volna képes;  mi-
több, még mai felnőtt kos sem bírná ezt.  Ámde mivel az
orosz nyelvben ma is bárán = kos, ebből azt következ-
tethetjük hogy valamikor ez a mi nyelvünkben is így
volt.  Belső-Ázsiában pedig él az igen nagytermetű ar-
gali-juh, amelynek kosa majdnem bikanagyságú.  Elkép-
zelhetjük, hogy az őskorban éltek olyan óriástermetű
juhfélék is, amelyek kosa az embert, miként mai ló,
könnyen elbírta.  Továbbá :  ha tudjuk, hogy török és
palóc őstörzseinknél szarvas helyett meg bika szerepelt,
és „Júlia szép leány” régi énekünket is ismerjük, akkor
azonnal tisztában leszünk azon görög monda eredetével
65
is, amelyben Zeusz Égisten (a görögök főistene) bika ké-
pében viszi át a tengeren az Európa nevű nőt.
Tudjuk pedig, hogy őseinknél a  tenger szó még tengiz,
dengirra, dingir stb. változatokban is meglévén, egy-
aránt jelentett Eget, tengert és Istent;  vagyis jelentette
tehát azon „Mennyei Óceánt” is.  Sőt tudván hogy a bika
neve ősnyelvünkben még  úr (és kezdő  t hanggal túr) is
volt, amely nevéből aztán a latin  urus, ger-
mán  Auer szavak származtak és amelyek a ma kihalt
óriás termetű őstulok (az igazi bölény) nevei voltak és
hogy  Úr még a Nagy Égisten neve is (míg kez-
dő  t  hanggal Túr, Tór meg a Napistené), akkor egyszer-
re azzal is tisztában leszünk, hogy a görögök is a mon-
dát átvették ugyan, de benne a neveket összetévesztet-
ték, mert hiszen kétségtelen hogy  Úr-opa, azaz pelazg
(palóc) kiejtéssel  Eur-opa, vagyis Bika-apa nem a nő,
hanem az őt vivő bika, vagyis Zeusz, az Ős-Atyaisten,
neve volt, míg ennek neje, az Ős-Anyaistennő, a Végte-
lenségben meglévő ősanyag megszemélyesítése
neve Úr-anya, azaz Urania kellett hogy legyen, ami aztán
a görögöknél Aphrodité egyik neve lett és „mennyei”-nek
értelmeztetett.  Tény pedig, hogy már őseinknél is az
Ősanyagot megszemélyesítő Ős-anyaistennő (Nagybol-
dogasszony) és a Föld- és Légistennő (Boldogasszony)
kultuszai mint anya és leányáé, teljesen egymásbafoly-
tak.  Tény az is, hogy
a Göncölszekér csillag-
zatát igen könnyen te-
kinthetjük futó vagy
fekvő szarvasnak is,
ha néhány a közelé-
ben meglévő Csillagot
még hozzáveszünk,
úgy ahogyan azt az
alábbi rajz tünteti föl. 
66
Igen fontos egyezés a magyar és az ugor csodaszarvas-
regék között — ami azonban tudósaink eddig figyelmen
kívül hagytak — az, hogy ezeknek a csillagképekkeli ösz-
szefüggése még megvan, vagy ez legalábbis még észre-
vehető.  Nincsen ez meg az írott magyar krónikákban,
de a népi csodaszarvasénekekben még határozottan
megmondva, hogy a Csodaszarvas az Égen kerekedő
felhők közül tűnik elő, valamint megmondva az is hogy
az Égen egy folyóvíz is van, emellett tóállás (így nevezi
népünk az árvizek után a folyók mentén visszamaradó
tócsákat, azaz tószerű állóvizeket) van, amelyből apró
(fiatal) sás sarjadozik, vagypedig mellette van zöld pá-
zsit, amelyen legelészik a Csodaszarvas.

Szerintem a helyesebb, eredetibb szöveg az, amely a föl-

sarjadozó sásról beszél és amelyszerint a szarvas tehát
vízben gázolva legelészik. — Az Égi Folyóvíz :  a Tejút, a
„tóállás” pedig a Vízöntő csillagképe, vagyis a Vízitáj. 
Mivel ősidőkben elődeink még szabad képzeletük szerint
alakították a csillagképeket és hozták azokat kapcsolatba
valamely mondával, regével vagy eseménnyel, ezért, ha-
bár láttuk hogy a Göncölszekeret is nevezték volt Szar-
vasnak, így viszont előfordulhatott, hogy egészen más
csillagképet képzeltek annak.  És íme a szumiroknál a
mai Capricornus csillagkép helyén még egy félig hal, fé-
lig szarvasalakú szörny áll, amely tehát alakilag a mai
Capricornusszal egyezik ugyan, csakhogy utóbbi kecske-
feje helyett szarvasfeje van.  Hogypedig ez állatnak mi-
ért van halfarka, azt Sebestyén Gyula fejtette meg töké-
letesen :  Azért mert e csillagkép belenyúlik a Vízöntő
vagy Vízitáj csillagképébe, illetve mert ez állat félig víz-
ben van.  Csakhogy kétségtelen miszerint az ilyen fele-
más állat csak későbbi, műveltségi kor költői képzelete
terméke lehet.  Az eredeti mondaalakot ebben is nálunk
találjuk meg, mert a mi mondánk szerint rendes alakú
67
szarvasról van még szó, de amely vízben gázol, azért is
mert a tóállásból sarjadó sásocskát legelészi és azért is
mert gázlón át vezeti Hunort és Magort a szigetre.  Emlí-
tettük volt, hogy őseink hitregéiket az Égen szoktak volt
csillagképekben illusztrálni és íme az egész regebeli jele-
net a görög-római műveltségen át még a mai nemzetkö-
zi csillagképekbe is átöröklődött, mert ezek között, éspe-
dig épen az Állatkör (Zodiacus) csillagképeiben megvan
egymásmellett a három kép, úgy ahogy azt az alábbi raj-
zokon látjuk :  a Vízöntő, amely őseinknél még a Tóállás
vagy Vízitáj volt;  a Capricornus, amely a Csodaszarvas
volt és a Nyilas, amely a szarvast követő vagy rá vadá-
szó hős, vagy a testvérpár volt.
Látjuk a rajzokon a
halfarkú kecskét (a
szumirok halfarkú
szarvasa) amely be-
lenyúlik a Vízöntő
csillagképébe.  Hogy-
pedig itt valóban a
mi ősregénk csilla-
gokbeli, bár elválto-
zott és összezavart,
képeivel van dol-
gunk, egészen két-
ségtelenné teszi az, hogy ugyancsak az Állatkör képei
között még a Szűz és az Ikrek is ott vannak. 
  Hogy minő okokból, elváltozásokból, torzulásokból kép-
ződött azután az ezredéveken át és annyi nép hagyomá-
nyain körösztül a többi, mai állatkörbeli csillagkép, azt
egyenlőre nem tudom, de kétségtelennek tartom, hogy
idővel ezt is mind ki fogjuk nyomozhatni.  Viszont azt
hogy a mai európai árja népek ezen csillagképei arány-
lag későn alakulhattak ki mai formájukban, illetve akkor
amikor valamennyi őstörzsünknél a szarvast követő vagy
68
azon ülő hős, vagy hősök, már a szarvast elejteni akaró,
nyilazó vadászokká alakultak át, azt épen azon tény bi-
zonyítja, hogy az illető csillagképekben már nyilas szere-
pel.  Ha pedig igaznak bizonyul Sebestyén Gyula azon ál-
lítása, hogy az Állatkör csillagképei kialakulásában a pra-
ecessio is szerepet játszott, akkor ősműlveltségünk korá-
ra és korszakaira nézve is elég biztos meghatározások
fognak lehetségesekké válani.  Erre vonatkozólag Sebes-
tyén föntemlített művében többekközött így ír :  „Mivel a
nap a zodiacus (Állatkör) 360 fokra osztott körét egy év
leforgása alatt nem futja be egészen, hanem rajta 50
1/4"-cel hátramarad, a zodiacus csillagképei ezen hátra-
maradás következtében nyugat felé előrehaladnak.
Ez előrehaladás (praecessio) oly lassan történik, hogy az
egész körforgás körül belül 26.000 éven át megy végbe. 
Mivel e nagy időegységből (az úgynevezett platói évből)
a csillagképek egyikére körülbelül 2000-2200 esztendő
esik (tropicus), a csillagképek szerepében bizonyos kro-
nológiai támpont van.  Iensen a támpontot fölhasználva
azon eredményre jutott, hogy a babiloniak a Bika csillag-
képét és ellenlábasát, a Skorpiót, akkor figyelték meg,
midőn a Nap a tavaszi napéjegyenlőség (aequinoctium)
alkalmával a Bika csillagképébe lépett.  Ezzel egyidőben
kellett továbbá megfigyelniök azt is, hogy a Nap a nyári
napforduló (solstitium) alkalmával az Oroszlán, a téli
napforduló alkalmával pedig a Vízitáj és Capricornus csil-
lagképébe jutott.”  Ezek szerint tehát a mi Csodaszarvas-
mondánk, amely őseinknél hiszen a tavaszi nászünnep-
pel függött össze (vagyis a család- illetve nemzetalapí-
tással) olyan időpontban kellett keletkezzen amelyben a
tavaszi napéjegyenlőségkor a Nap a Capricornus vagy
Vízitáj csillagképében állott (Megjegyezzük újból hogy
még a szumirok idejében is a Capricornus helyében szar-
vas szerepelt);  csak az volna még a kérdés, hogy egy
vagy két vagy még több platói évvel kell-e visszamen-
69
nünk, amit alapos tanulmányok révén a jövőben meg fo-
gunk tudni állapítani.  Nehézséget csak az okoz, hogy
őseinknél a vízben gázoló Csodaszarvas nem csak a ta-
vaszi napéjegyenlőségkor és az ekkor végbemenő Nász-
ünnepkor (amelynek napja egyúttal a Napisten hitrege-
beli násza napja is) amikor a Napisten a szarvas hátán a
vízen átkelve érkezik a Boldogság Szigetére és amikor
arca az állat szarvai között látszik, szerepel, hanem pon-
tosan kilenc hónappal később is, Karácsonykor, vagyis a
Gyermekszületés, illetve a Napisten halála és újjászületé-
se éjszakáján is szerepelt, amikor meg a Napisten böl-
csője ring a Csodaszarvas agancsai között.  Ma a szar-
vasöltözetű ember és az ezzel kapcsolatos szarvaséne-
kek ideje Karácsony éjszakája.  Viszont hogy ez a tavaszi
Nászünneppel is összefüggött, ezt az bizonyítja, hogy
ugyanezen csodaszarvasos regösök ma is egymásnak re-
gölik azaz bűvölik az ifjakat és leányokat.  Egészen bizo-
nyosnak tarthatjuk tehát hogy a szerelemre kényszerítő,
szerelmet bűvölő énekeket eredetileg a Csodaszarvas, il-
letve ennek álarcosa nem is karácsonykor hanem a tava-
szi napéjegyenlőség Nászünnepekor énekelte, de amely
ünnep a keresztény befolyás által, annak nemi vonatko-
zásai miatt elhomályosult és ma csak „Virágvasárnap” és
a „majális” tavaszi ünnepekben maradtak csekély nyo-
maik holott a Karácsonyt a kereszténység is, bár átala-
kítva, de átvette, és a Napisten születése helyébe Jézus
születését tette.
Ősrégi időkben a magyar törzsből váltak ki a kun, kazár,
besenyő, jász stb. törzseink, amelyek azonban annak
emlékezetéül, hogy a magyar őstörzsből származtak, sa-
ját nevükön fölül a magyari nevet is mind viselték.  E ki-
válott törzsek egyike volt a kabar is (más nevein kaber,
heber, habur, kabil, kabul) amely mindinkább kecskete-
nyésztéssel kezdett foglalkozni, lakóhelyeiül a hegyes vi-
dékeket kedvelte és szimbolikájában a kecskének jutott
70
ugyanazon szerep mint a magyarokéban a szarvasnak. 
Ha tehát ki tudnók nyomozni hogy a rómaiak halfarkú,
kecskealakú csillagképe honnan származott, úgy bizo-
nyosan azt állapít-hatnók meg, hogy ez valamely ősrégi
kabar törzsünktől ered.  Talán az Asszíria szomszédságá-
ban létezett Habur ország és néptől, vagy talán Ciprus
szigetéről, ahol régen, jóval a görög műveltség kora
előtt, egy rézművességgel foglalkozó és kecsketenyésztő
kabár törzsünk szintén élt, amely törzs műveltsége nyo-
mai még a rómaiak korában is megvoltak, sőt az egész
Földközi-tenger vidéki műveltségben, éspedig különösen
a rézművességben, továbbá az úgynevezett mohamedán
építészeti- és díszítő-ízlésben, de ezenkívül még az orosz
építőízlésben is, ma is, mindenfelé élnek még.  Bizonysá-
gul itt csak azt említjük meg, hogy a réz, kabár neve
több árja nyelvben megmaradt, például a latin cuprum,
német Kupfer és az első szótag megfordításával a
szerb bakar, holott az egytagú szavak megfordítása a mi
ősnyelvünk tulajdonsága volt és nyomai mai nyelvünk-
ben is megvannak (köp-pök, buga-gubó, csavar-facsar),
holott az árja nyelvekben ez ismeretlen.
Ugyancsak a kabár törzseknél a kecskén kívül szerepe
volt még a lónak is, éspedig főkép a vörös-, azaz rézszí-
nűnek, amely a ló legáltalánosabb színe.  És íme a gö-
rög-római mitológiában megtaláljuk a hyppokastokat is,
vagyis a halfarkú lovakat, amelyek a szóban volt halfar-
kú kecskével teljesen azonos alakúak.
Bár ez ma rég feledésbe ment, de őseinknél az ilyen hal-
farkú képzeletbeli lények a hullámok költői jelképei is
voltak.  Ugyancsak a hullámok jelképei voltak szemere,
szarmata és palóc törzseinknél a halfarkú leányok is, aki-
ket a görög-római mitológiában szintén megtalálunk, de
akik a mi regéinkben sellő vagy vízilány név alatt szere-
pelnek és a dunántúli népi faragványokon ábrázolva is
előfordulnak.  Hogy e leányok és állatok eredetileg való-
71
ban csak a hullámok jelképei, megszemélyesítései vagyis
költői képzelet alkotásai voltak, kitűnik a következőkből: 
A balatonvidéki nép a hullámokat ma is „kecskék”-nek
nevezi.  Például: „A Balaton kecskézik” = „A Balaton hul-
lámzik” és hogy egy több változatban is élő balatonvidéki
monda szól a Balatonba rohanó fehér kecskék nyájáról,
amelyek tehát a fehéren habzó, tarajos hullámokat je-
lentik.  Viszont nyelvünkben a hab, habok szónak hul-
lám, hullámok értelme is van.  Innen származik haboz-
ni igénk is, amelynek értelme ide-oda ingadozni, inogni,
azaz mintegy hullámzani.  Továbbá az olasz nyelvben
mai is cavallone = hullám, míg cavolla (olv. kavallo) =
ló. Úgy az olasz-latin capra, capella = kecske, capro, ca-
per = bakkecske, mint a latin-olasz caballus, cavallo =
ló, a legtisztább kabár szavak, de már tévesen alkalmaz-
va, mivel a kabár szócsoport szerint a kab, keb, köb sza-
vak nőnemű jelentésűek;  hímnemű jelentésűek, ellen-
ben ennek megfordított alakjai a bak, bek vagy bik, ha-
bár az er = hím jelentésű szó a kab alakúak után téve
azoknak hímségi jelentést is adhat, — de nem adhatja
ezt az el, al.  Viszont az er szó = hím, férfi jelentése is a
mi ősnyelvünkből származik, aminthogy a törökben ma
is er = hím, férfi.  Ellenben helyesen mondja a magyar
nyelv kabala-nak, a szerb nyelv kobila-nak kizárólag a ló
nőstényét.
Népmeséinkben ma is előforduló, igen szép költői indíték
az, hogy a Vörös Tenger innenső partján elnyeríti magát
a mén olyan erősen mint a mennydörgés, amit a túlsó
parton legelésző vad ménes meghall, belemegy a ten-
gerbe és átússza azt.  Itt a mennydörgés valóban a ló
nyerítésével van jelezve, ami a vihar kezdetét jelenti;  az
úszó ménes kancái — itt is tehát nőnemű állatok — pe-
dig a habzó, viharzó tenger sörényes hullámait, épúgy
mint a dunántúli regében a Balatonba rohanó és beleve-
sző kecskenyáj.  Ehhez a rege egyik változata még azt is
72
hozzáteszi, hogy valahányszor a Balaton hullámzik, vi-
harzik, meglátszanak rajta a kecskék.  Más változat sze-
rint a Balaton habjai által sokszor kivetett kecskeköröm
alakú őskori kagylók, a „kecskekörmök”, e beleveszett
nyájtól származnak.
Népi csillagos egünkön Toroczkai-Wigand Ede szerint
(„Öreg Csillagok” Budapest, 1916.) nem ugyan a halfar-
kú kecske helyén, hanem közvetlen emellett van a Sel-
lő csillagképe.  Márpedig sellőnek nevezi a magyar nyelv
a halfarkú vízilányokat, de sellő a neve a folyók, patakok
olyan helyeinek is, ahol a víz gyorsabb folyású és állandó
hullámzásban van.  A sell, sall igetövünknek pedig való-
ban van hullámzik, ide-oda inog értelme is, amit világo-
san tanusít sallang, sallangó szavunk, valamint a szal-
lag is.  Sallangoknak nevezték a régi magyar lószerszám
hosszú, vékony szíjjacskákból készült azon csüngő része-
it, amelyek a ló minden mozdulatakor, járása-futásakor
ide-oda hullámozva, azaz sallongva, a ló testéről a le-
gyeket távoltartották.  Hogy szallag szavunk szintén a
sallong vagy sallang igével azonos eredetű, ahhoz köze-
lebbi magyarázat fölösleges is.  Mindenesetre igen föltű-
nő, hogy e Sellő csillagképünk oly közel van a római hal-
farkú kecske csillagképéhez.  Talán alaposabb nyomozás
még kideríthetné, hogy csak hibás följegyzés okozta az
eltolódást és hogy e Sellő a Kecskehallal eredetileg azo-
nos volt.
Mai népi csillagképeink közül a Csodaszarvas és eredet-
mondánk feledésbe ment ugyan, de hogy egykor meg-
volt, több nyom bizonyítja.  Például a Kis Göncöl rúdja
folyatatásában lévő ilyen alakú kis csillagkép amelyet né-
pünk Szarvasnyom vagy Szarvasnyomdoka néven ne-
vez.  De ugyanezt bizonyítja a „Tündérek tánca” is,
amely azon táncot jelenti amelyben, körbefogódzva a le-
ányok a szigeten az érkezendő ifjakat várták nászuk ün-
nepekor.
73
 A szarvasálarcos ember

Említettük, hogy őse-

ink jelképes szertar-
tásaiban a Csoda-
szarvas szerepét egy
szarvasálarcos ember
játszotta.  Hogy e
szarvasálarc mily ős-
régi, arra nézve áll-
jon itt az alábbi, a tu-
dósok előtt már elég-
gé ismert, a Kőkor-
szakból ránk mara-
dott ábrázolat.  Ezen
az álruha annak ősré-
gi, ha talán nem is a
legrégibb, alakját lát-
juk föltüntetve, ame-
lyet még igazi szar-
vasbőr képez, a fejre
tett igazi szarvasko-
ponyával, amelyen a
szarvak is rajta van-
nak, de amely az em-
ber arcát — amint
74
ezt az ábrázolaton látjuk — szabadon hagyja.  Igaz
ugyan, hogy itt az ábrázolat szerint nem foltocskás szar-
vas bőrét látjuk, hanem olyat amelyen sötét színű hosz-
szanti csíkok vannak, bár úgylehet hogy ezek csak az ál-
latbőrre vagy az ember bőrére festvék, mert a csíkok a
lábakon is folytatódnak, holott, amint ez az ábrázolatból
igen világosan kitűnik, a lábakat az állatbőr már nem bo-
rítja, mert ezek tisztán emberi lábakat mutatnak. 
Egyébként az alak szakállas arca is nemi része is világo-
san mutatja, hogy az alak nem igazi szarvast hanem
szarvasnak öltözött férfit ábrázol.  Ám azt is ki kell emel-
nünk (ami megokolja, hogy itt miért nem a foltosszar-
vast hanem valamely más szarvasfélét látunk), hogy a
mi ősműveltségünk és ebben a Csodaszarvas szereplése
is vagy még a Jégkorszak előtt keletkezett, vagypedig ha
ez alatt is, de oly helyen ahol Jégkorszak nem volt, mint
például a Magyar Medencében, 2* amint ezt a geológusok
megállapították, és aminek oka az lehetett, hogy régen e
terület olyannyira vulkánikus volt, hogy itt a Föld önme-
lege akadályozta meg az eljegesedést és amely vulká-
nosság maradványa a számos dunántúli, ma kialudott
tűzhányó, valamint a budavidéki mai forróvízforrások.
Márpedig ezen ábrázolat a Jégkorszak alatt barlangok-
ban lakó emberektől maradott ránk, amely emberek
vagy a mi ősnépeink a Jégkorszak ideje alatt, az akkori
küzdelmes életben elvadult szakadékai voltak, vagypedig
olyanok akik őstörzseinktől merőben idegenek voltak
ugyan, de tőlük egyes műveltségi elemeket átvettek
volt.  Ezen népek életterén azonban a foltos szarvas
nem élvén, ezt nem ismerték.  Vagyis valószínű, hogy ez
állatfaj csak enyhe éghajlatú tájakon élt.

2
*Annie Franc-Harrar. Die kultur von Alt Europa, 314-319 oldal, Ber-
lin – Schönberg 1932.
75
Sebestyén Gyula „A regösök” című könyvében bemutatja
a mongolok „cam” nevű táncában előforduló szarvasálar-
cos alakot, amellyel együtt még egy bikaálarcos is ábrá-
zolva, amely pedig a mi egykori „Bözön Biká”-nkkal azo-
nos.  Megemlíti Sebestyén, hogy ilyenek a tibetiek újévi
ünnepségein szintén szerepelnek.  Azon körülmény,
hogy a szarvasálarcos ember táncol is, azt sejtteti, hogy
itt már nem őseredeti szertartással van dolgunk, mert
tudván hogy ez valamikor magát a főistent jelképezte, a
táncolást ennek méltóságán alulinak érezzük, bár ellen-
vethető, hogy a tánc ősidőkben époly szent valaminek
tarthatott mint ma a vallásos éneklés.  A Sebestyén által
bemutatott szarvasjelmez ruháját már igen szép, művé-
szi palást képezi, amely állatbőrre már egyáltalán nem
emlékeztet, de teljes, az ember arcát és fejét is befödő
szarvasfeje is van, agancsokkal.  Azt már tudjuk, hogy
az egykori újév egyúttal Karácsony is volt, vagyis a Nap-
isten évvégi halála és újévi újjászületése napja, illetve
éjszakája, egyaránt.
Ezen tibeti és mongol szarvasálarcokkal csodálatosan
egyező kelet-magyarországi magyar regös-szarvasálar-
cokat mutat be Sebestyén Gyula Szamosújvárról, ame-
lyeknek majdnem tökéletesen ugyanolyan, bár kevésbé
művészi palástja van mint a mongolokénak.  Hasonló re-
gös-szarvasálarcot mutat be magyarországi oláhoktól is,
amelyek fejéről azonban már hiányzanak az agancsok,
és már nem is szarvasnak hanem „turka”-nak nevezik és
bikának, kecskének, sőt nyúlnak is tartják.  Meg kell je-
gyeznünk, hogy a régi magyar szokásokat, népviselete-
ket a bevándorló de teljesen műveletlen oláhok (és
ugyanúgy a magyarságot környező más nemzetiségek
is) átvettek azok teljességében és az énekeket oláhra
fordítva, de természetesen rajtuk sokat rontva és keresz-
tényesítve.  Mégis e népszokásból és az énekekből, el-
maradottságukban sokat, máig is fönntartottak még,
76
amikor a sokkal műveltebb magyarok, a Nyugat hatásá-
nak engedve, sok minden ősiséget rég feledtek már.  Áll
ez annyira, hogy például a mai erdélyi oláh népviselet
nem egyéb mint a 200-300 év előtti ottani magyarság
népviselete, amelynek tökéletes mása még 100-200 év-
vel ezelőtt is a Dunántúl, a Balaton vidékén is megvolt,
amely vidék magyarsága az oláhokat hírből sem ismeri,
és amely időkben az oláhság még Erdély lakosságának is
csak számot alig tevő kisebbségét tette.  Mégis e visele-
tet már oláhnak tartják az erdélyi magyarok is.  1908-
ban hallottam kalotaszegi magyaroktól az erdélyi oláh
népviseletre vonatkozó e jellegzetes adatot :  „Ruháinkat
egy-két évig viseljük ünneplőnek, aztán egy-két évig
munkában, mindennapinak;  aztán eladjuk a havasi olá-
hoknak.”
A kecskét azonban, mint regös-népszokásbeli állatot a
németek is ismerik Ausztriában.  Hogy ez a kabár tör-
zsünktől származó zodiacusi Capricornusszal, azaz a hal-
farkú kecske csillagképével függ össze, azt mi már ért-
jük.  Viszont a szarvasálarcos ember mellett régebben
mindig szerepelt még egy bikaálarcos is, amely meg a
Bika állatkori (zodiacusi) csillagképet jelentette.  Innen
származik a mai oláh és lengyel turka és tur (=bika) el-
nevezés, amelyet az oláhok ma — a bikaálarcos alak fe-
ledésbemenésével — a szarvasálarcosra helytelenül al-
kalmaznak.  A lengyeleknél viszont a bikaálarcos is meg-
van.
Vagyis Magyarország Keletén és Erdélyben a bikaálarc
veszett ki teljesen és csak a szarvas maradott meg, de él
máigis a bikaálarc „turka” neve;  viszont a Dunántúlon
meg a szarvasálarc tűnt el teljesen, holott a Csodaszar-
vasról szóló énekek töredékei napjainkig fönnmaradtak,
sőt ennek külseje és még a szarvai hegyén égő gyertyák
is leírvák;  azon megjegyzés pedig, hogy e gyertyák
„gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak, még akkor is
77
világosan bizonyítaná, hogy ezek a Csillagok jelképei, ha
nem tudnók is, hogy e Csodaszarvas a Csillagos Ég jel-
képe és a bolgár regösénekek nem mondanák is, hogy a
szarvas szarvain a Csillagok vannak.
Ugyancsak a Dunántúl is a bikaálarcos ember itt-ott még
megvan, holott az énekekből a bika, az egykori Bözön
Bika, már hiányzik, mert az énekekben előforduló „nagy
rőt ökör” inkább az ezen ünnep alkalmával bemutatott
bikaáldozattal függ össze, vagyis a régi magyar „ökörsü-
tés”-sel.
A keresztény egyház naptárváltoztatásai miatt, amint Se-
bestyén is mondja, igen nagy zavarok keletkeztek a nép-
szokásban, sőt az ország legnagyobb részében ez telje-
sen ki is pusztult, habár a különböző vidékeken és né-
peknél fönnmaradott töredékek összegezése segítségé-
vel az ősalakot mégis rekonstruálhatjuk, éspedig a nép-
rajzi tudomány által előírt eljárás szerint, amely eljárás
úgy a népszokások mint a népviseletek, népművészet
stb. kutatásánál is alkalmazható.  Az eljárás lényegileg a
következő :  Ha például egy régi népdal vagy népszokás
több század vagy több ezredév előtti ősalakját akarjuk
rekonstruálni, akkor előszöris lelkiismeretes pontosság-
gal, minden szépítés vagy javítgatás nélkül, föl kell gyűj-
tenünk ennek, úgy nálunk mint bármely népnél, még a
legtávolabbinál is megtalálható változatait, a leggondo-
sabban följegyezve még a leglényegtelenebbeknek lát-
szó részleteket is.  Idővel ugyanis az ősalakon különböző
okok miatt, különböző időkben és népeknél, itt is ott is
elváltozások, romlások, de nem mindenütt ugyanazok,
keletkeztek.  Emitt az eredeti ősalak egyik része, másutt
más része maradt meg változatlanul.  Emitt ilyen, másutt
amolyan elváltozás, romlás állott be.  Emitt ilyen, másutt
amolyan betoldás eszközöltetett.  Mármost, ha lehetőleg
az összes meglévő változatokat fölgyűjtöttük és vala-
mennyi gondosan áttanulmányozva, összehasonlítjuk,
78
akkor megállapíthatjuk, hogy a több helyen, sőt egymás-
sal nem érintkező népcsoportoknál vagy vidékeken, elő-
forduló alakok és indítékok (motívumok) régiek, ősere-
detiek kell hogy legyenek, míg a csak egy helyen vagy
csak egymással érintkezésben lévő vidékeken előforduló
alakok és indítékok későbbi romlások, betoldások folytán
keletkeztek.  Így szinte matematikai pontossággal követ-
keztethetjük ki az eredeti ősalakot.  Az eljárás természe-
tesen csak elméletileg ily egyszerű, míg a gyakorlatban
még sok mellékkörülmény is figyelembe veendő, de e
mellékkörülmények gyakorlott és éles ítélőképességű
néprajztudóst (ethnographust) meg nem téveszthetik,
zavarba nem hozzák, illetve teljes biztonsággal fog kö-
vetkeztetni tudni.  Hiszen előfordulhat azon kivétel is,
hogy épen valamely legősrégibb indíték csak épen
egyetlenegy helyen maradott meg, míg másutt már min-
denütt kiveszett.  Ámde egy ily ősrégi indíték régi voltát
annyi más mellékkörülmény szokta tanusítani, hogy efe-
lől kétségben nem maradhatunk, ha a néprajzi tudo-
mányban csak valamennyire is jártasak vagyunk.  Az
ilyen rekonstruáló munkát azonban a mi néprajztudósa-
ink számára főkép a magyarság ázsiai eredete elmélete,
azaz tévtana, tette lehetetlenné, illetve e tévtan sugges-
tiója vezette félre, hozta mindig újra zavarba őket.  Nép-
rajztudósnak azonban mindenekelőtt mindennemű elő-
ítélettől és suggestiótól föl kell magát szabadítania és a
tények előtt nem szabad szemet húnynia, mire a téves
tanítások téves voltát azonnal meg fogja tudni állapítani
és azokat könnyen mellőzni is fogja.  Hogy az említett
néprajzi eljárásra vonatkozólag csak néhány példát hoz-
zak föl:
Az említett kelet-magyarországi regős-szarvasálarcok
egyik sajátsága az, hogy a szarvasfő nem üres, és ezért
azt viselője nem fejére veszi, hanem feje fölött tartja,
hogypedig a palást alól kiláthasson, szemei számára az
79
álruha nyakán vagy mellén vannak nyílások.  Mivel pedig
ez így megvan Galíciában, az ottani lengyeleknél is, ez
azt bizonyítja, hogy nem valami újabb és helyi kitalálás-
sal van dolgunk, hanem régi, hagyományos alakkal. 
Közbejátszó mellékkörülmény: Mivel másutt fönnmara-
dott hagyomány szerint a Csodaszarvas óriásterme-
tű volt és mivel tudjuk hogy az ős-szarvas a mai szarva-
soknál valóban sokkal nagyobb volt, ebben tehát mellék-
bizonyítékát is leltük annak, hogy a fönti módon óriáster-
metet utánozó csodaszarvasálarc nem újabb találmány,
hanem igen régi dolog lehet.
Más példa:  Ugyancsak a kelet-magyarországi szarvasál-
arcok egyik sajátsága az, hogy alsó állkapcsuk mozgat-
ható s az álarc viselője egy madzagot húzogatva — mi-
közben a verses szövegeket énekeli — az álarc száját
úgy járatja mintha az beszélne, illetve énekelne.  Hogy
ez sem itteni újabb találmány, bizonyítja az hogy meg-
van például Alsó-Ausztriában is (Lássad ábrázolatát és
leírását Sebestyén említett könyvébeni, ahol azon-
ban Geiss, Goass = kecske a neve (vagyis valamely ka-
bar törzsünktől származik) és valóban kecskét is ábrá-
zol;  csakhogy itt már nem is álarc, hanem nyéllel, sőt
néha már lábakkal is ellátott báb, amelyet az énekes
csak magaelőtt tart, de a báb száját a zsinórnál fogva já-
ratja, mintha az énekelne.  Ugyanilyen regösbábot 1908-
ban én is láttam, de Erdélyben, a Brassó melletti, ma
oláh, de régen magyar lakosságú Zernest és Ó-Tohán
falvakban, amelyekben a családnevek még ma is magya-
rok.  Ennek fején már nem volt fölismerhető hogy mely
állatot ábrázol;  nyele oly hosszú volt hogy az énekes azt
magaelőtt a földre támasztva tartotta.  Ami azonban
szempontunkból fontos az hogy tetején két gyertya
égett.
A dunántúli magyar regösök csodaszarvasénekei között
előfordul ma is olyan amelyben a Csodaszarvas első sze-
80
mélyben énekel önmagáról, elmondván hogy rajta a
Nap, Hold és Csillagok ragyognak és hogy szarvai ezer
ágú-bogúak.  (Ilyen például a Dozmát községből való
változat.)  Holott itt, a Dunántúl, a szarvasálarcos em-
bernek ma már nyoma sincsen.  Itt tehát elveszett maga
az alak, de viszont megmaradott annak éneke, éspedig
első személyben beszélten, ami meglepően okolja meg a
szarvasálarc szája mozgatható voltát, mert első személy-
ben való regös éneklés másutt már nincsen meg.  Ellen-
ben az első személyben való éneklés az osztják és vogul
epikai költeményekben elég megszokott dolog, ahol
ugyanis az istenségek vagy hősök viselt dolgaikat, harca-
ikat ők maguk, első személyben szólva mondják el, ami
némely tudóst azon következtetésre indította, hogy ez az
epikai költemények egykori, legrégibb formája kellett
hogy legyen.  Tény, hogy az osztjákok és vogulok, ami-
kor őket az oroszok néhány száz évvel ezelőtt fölfedez-
ték, még a Kőkorszakban éltek, illetve csak kő-, csont-
és faszerszámaik voltak, amiből az következik, hogy mű-
veltségük is kőkorszakbeli, vagyis tehát ősrégi formákat
fönntartó, volt.
Harmadik példa:  A dunántúli regösök énekeikben emle-
getik, hogy köpenyük zabszalmából való.  Nos, az emlí-
tett ausztriai kecske-alakok testét borító palást gyakran
szalmából készül és hogy ez régen csakis így készült, és-
pedig zabszalmából, bizonyítja ezen kecskék általános
Habergeiss, Habergoass = zabkecske neve.  Régen szal-
mából valóban készült is suba, köpeny, amely meleget is
tartott, de eső ellen bárminő mai vízhatlan köpenynél tö-
kéletesebben védett, mivel a sok függőleges szalmaszá-
lon a víz ugyanolyan tökéletesen futott le mint a házak
szalmatetejéről.  Ilyen szalmasubát a japáni földműve-
sek, valamint dél-amerikai indián törzsek az ottani heves
esők időszakában ma is viselnek, mivel semmibe sem
kerülnek, de céljuknak kitűnően megfelelnek.  (A ljublja-
81
nai Néprajzi Múzeumban ma is látható egy ilyen szalma-
köpeny.  Fényképét lássad a „Muzeji” című horvát folyó-
iratban (Zagreb, 1955.)  Szlovénia még az avarok idejé-
ben is „Hunnia” volt.  A mai szlovének nagyrésze elszlá-
vosított magyar.)
Ám a magyar regösök éne-
keikben még azt is emlege-
tik, hogy nadrágjuk nyírfa-
kéreg-, bocskoruk pedig
nyír- vagy cserfakéregből
való, sőt azt is, hogy tökhéj-
ból való a kalapjuk.  Való
igaz, hogy régen puhárafő-
zött nyírfakéregből nadrág-
féle, nyír- vagy hársfakéreg-
ből bocskor, száraz tökhéj-
ból pedig igen könnyű de
nap és eső ellen tökéletesen
védő sapka- és kalapféle is készült, sőt különösen a ma-
gyar és a kabár törzseknél ősidőkben a tökhéjból való
sapka igen általános viselet volt;  oroszországi rokonné-
peinknél a nyír- vagy hársfakéregből való bocskor még
napjainkig is megvan.
Ha tehát a Csodaszarvas helyett szerepelő Habergeiss
subája zabszalmából készült és ez annyira jellegzetes va-
laminek tartotta, hogy ez még nevében is kifejezésre ju-
tott, akkor egészen bizonyosra vehetjük, hogy az ősi,
földművelő magyar törzs Csodaszarvasa is eredetileg
zab- vagy más gabonaféle szalmájából készült subát vi-
selt, lévén a szalma minden földművelő népnél mindenki
kezeügyében lévő dolog.  Bizonyíték azonban ezenkívül
az, amit már említettünk, hogy a magyar regösök, bár
ilyet már nem viselnek, ma is azt éneklik, hogy nyírfaké-
reg bocskoruk, zabszalma köpenyük van.  De közvetlen
bizonyítékot találunk még a finn Kalevalában is (XIII.
82
ének) amelyben Lemminkäjnen (a Napisten szerelemis-
tenkénti megnyilvánulása), hogy egy leányt feleségül
kaphasson, hisz szarvasát kell elevenen elfogja, amelyet
azonban az alvilági lények úgy alkottak meg, hogy szar-
vait fűzfavillából, többi részeit pedig fűből, fából, faké-
regből készítették.  Világos tehát, hogy itt is ugyanazon
motívummal van dolgunk, amelyet, bár elhomályosultan,
de a Heraklesz-mondában is láttunk, amely szerint He-
raklesznek a szarvast elevenen kell elfogadnia, de amely
őt egy mondaváltozat szerint Artemiszhez csalja, akivel
szerelmi viszonyt köt, úgyszintén a vogul valamint a ma-
gyar rege szarvasűzése is azzal végződik, hogy a hős nő-
vel találkozik, akivel szerelemben egyesül.  De világos
tehát az is, hogy itt a fából, fűből, fakéregből alkotott
szarvas alatt eredetileg a szarvast játszó álarcosra gon-
doltak, amelynek subája valamikor fűből vagy szalmából,
bocskorai fakéregből, szarvai pedig villás faágakból ké-
szültek.  Vagyis a Kalevala azon érthetetlen és látszólag
képtelen sorait, amelyek szerint az üldözött szarvas ilyen
anyagokból áll, a magyar regös ének magyarázza, fejti
meg tökéletesen azáltal, hogy velünk megtudatja azt,
hogy a Csodaszarvast képviselő regős ember álöltözete
készült valamikor ilyen anyagokból.  Hozzájárul azonban
a megfejtéshez a német Hafergeiss és a némely mai nép
szalmából készülő subája is, vagyis megtudtuk tehát
hogy ősidőkben a Csodaszarvast képviselő álarcos ember
köpenye, subája nem szövetből, hanem szalmából vagy
fűből készült volt, bocskorai nyír- vagy hársfakéregből,
szarvai meg faágakból.  De megállapíthatjuk tehát még
azt is, hogy a valóságos szarvasbőrből való szarvasálarc,
még ha a kőkorszakban volt is már meg, mégsem a leg-
ősibb, mert a növényi anyagokból való még ezt is meg-
előzte.  A Kő- és Jégkorszak előtti „boldog Aranykor” ide-
jében ugyanis, amikor az ember a húsevést és öldöklést
még nem ismerte, akkor az állatbőrökből készülő ruhák
83
is előtte még ismeretlenek voltak.  Az ilyen ruha csak a
későbbi vadászó és húsevő, vérengző korban keletkezett
dolog.  Ugyanezt bizonyítják a mi, a csallóközi boldog
őskorunkról szóló valamint más népek hasonló regéi is,
valamint ezekkel egybevágóan mondja a Biblia is, hogy
az emberek eleintén csak gyümölcsökkel és magvakkal
táplálkoztak, első ruhájuk pedig falevelekből való volt és
hogy az állatbőrből való ruhát és húsevést csak később,
a Földi Paradicsomból való kiűzetésük után, vagyis a
Csallóközből való kivándorlás után, kezdték megismerni.
Ez tehát az én módszerem, amely teljesen a néprajzi tu-
domány elvein alapszik, amelyet kutatásaimban követek
és amely szerint az ősmúltnak a jelenben folytatódó szá-
lai segítségével a legrégibb őskorokba is biztosan ítélő
szemmel tekinthetünk vissza és amelynek segítségével
nem csak a későbbi korok tévedéseit, de ezek minden
szándékos hamisítását is csalhatatlan biztonsággal kü-
szöbölhetjük ki.  Vagyis, amint ez esetben is láttuk: ha
az elszigetelten álló, látszólag teljesen értelmetlen ada-
tokat, más adatokkal vetjük össze, akkor a gyakorlott
néprajztudós szemei előtt az értelmetlenség egyszerre
megszűnik és olyan dolgok megfejtése, megismerése vá-
lik lehetővé, amelyek létezéséről sejtelmünk sem volt
vagy amelyeket örökre elveszettnek hittünk.  Viszont az
elszigetelten álló se sehol semmivel kapcsolatban nem
lévő dolgokról még kérlelhetetlen biztonsággal tűnik ki
későbbi betoldott vagy hamisított voltuk.  Ez a néprajzi
tudomány által kezünkbe adott azon hűvös eszköz amely
képesít bennünket a nemzetek, népek és az emberiség
ősrégi múltja olyan titkait is újra megismernünk ame-
lyekhez máskép soha hozzá nem férhettünk volna,
amely eszköz előtt minden hazugság, történelemhamisí-
tás, ami akár századokig is igazságként volt elfogadva,
összeomlik, semmivé válik.

84
Habár megállapítottuk tehát, hogy a csodaszarvas-álar-
cos ember jelmeze őseredetileg szalmasuba volt és hogy
e jelmez más részei is hasonló növényi anyagokból ké-
szültek, valamint láttuk hogy a vadászó és húsevő kor
beálltával ezt igazi szarvasbőrpalást váltotta föl, de le
akarom még tőlem telhetőleg írni azt is, hogy milyenné
fejlődött e jelmez egykori magas ősműveltségünk idején,
amire szintén az említett módszer segítségével jöttem
rá.  Egész eljárásom, összehasonlításaim a részletekig le-
írnom túl hosszadalmas és céltalan is volna, amiért tehát
inkább csak az eredményt adom:
Mindenekelőtt a jelmez két alapalakját kell megkülön-
böztetnünk.  Egyet olyat amelynél a szarvasálarc valósá-
gos álarc, amelyet az ember arcára vagy fejére vesz és
az álarc szemein néz ki belőle, és egy olyat amelyet az
ember nyélnél fogva feje fölött tart és a jelmez nyak-
vagy mellrészén lévő nyílásokon át néz ki belőle.  Ez
utóbbi esetben a szarvasalak az emberi alaknál jóval na-
gyobb, vagyis óriásnak látszik.  Ekkor a palást elöl ter-
mészetesen nem nyitott, az ember alulról bújik bele, a
játék alatt pedig nem használhatja kezeit.[32]
Már az ősi szalmasubára is alkalmaztak volt nyírfakéreg-
ből kivágott csillagokat, amelyek a Csodaszarvas fehér
foltocskáit illetve az égi Csillagokat jelentették.  Idővel
azonban a szalmasuba, állatbőr vagy bőrsuba helyébe
szövetből készült palást került, amely, hogy az Eget jel-
képezze, fekete vagy sötétkék volt és mind díszesebb
lett.  Készült bársonyból, selyemből is, aminek nyoma a
mongol, a tibeti, a kelet- és dél-kelet-magyarországi, Se-
bestyén és mások által képekben is bemutatott, csoda-
szarvas jelmezekben máig fönnmaradott.  E palástra az-
után ezüst- és aranylemezből képezett, vagy színes szö-

3
2Azért sem mert egyik kezével a nyelet tartja a másikkal a száj zsi-
nórját húzogatja.
85
vetből való, vagypedig hímzett Csillagokat, esetleg üstö-
köset is, alkalmaztak.  Ezek legtöbbje mindig ezüstös
vagy fehér kellett hogy legyen de volt közöttük néhány
különböző színű is, aminthogy némely Csillagnak valóban
pirosas, kékes vagy sárgás fénye van.  E Csillagok a vál-
lakon sűrűn voltak egymás mellett, lefelé ellenben ritkul-
tak, ami így szebb is volt, de azt is kifejezte, hogy az
Égen a valóságban is, magasan, a Tejút két oldalán sű-
rűn vannak, ettől távolodva pedig mind ritkábban.  Azon
jelmezek palástja, amelyek feje nem nyélen hanem az
ember fején volt, azoké elől nyitott és a nyak alatt ösz-
szekapcsolható volt, és pedig az egyik oldalon horog, a
másikon láncocska segítségével, úgyhogy a horog vagy
kapocs a láncocska valamely szemébe volt akasztható s
így a palást elől szorosabban vagy kevésbé szorosan
volt, tetszés szerint össszecsukható.  A horog és láncocs-
ka fölvarrási pontját egy-egy (összesen tehát kettő) le-
gyezőalakú tengeri kagyló födte és erősítette, de lehetett
ezek helyén két díszes korong azaz boglár is, úgy mint a
mai szűr vagy mint a díszmagyar köpenye kösöntyűjén.
Nyakába akasztva zsinóron vagy vékony láncon fényes
ezüst korongot, azaz tükröt, vagypedig kerek, tengeri
gyöngyházkagylót viselt, ami a Hold jelképe volt.  A pa-
lást alatt ruhája fehér volt, ami elől a palást alól kilát-
szódván, a szarvas fehér hasát, illetve a Tejutat is jelké-
pezte.  A fából készült szarvasfő is fekete vagy sötétkék
bársonnyal volt bevonva, szemei gyöngyházból valók, fü-
lei pedig belöl fehérek voltak.  Homlokán a többinél na-
gyobb ezüstcsillagot viselt;  ez volt a Hajnalcsillag (Vé-
nusz).  Az igazi vagy fából való agancsok is mindig olyan
színűre voltak festve amilyen a szarvasfő és a palást
volt, de hegyeik fehérek voltak és ezek mindegyikén kis
gyertyaköpű volt, csöpögés elleni tányérkával.  A szer-
tartások vagy játékok alatt ezen köpűcskékben égő gyer-
tyák voltak. 
86
A Karácsony éjszakáján végbemenő szertartáskor az
agancsokról aranyozott diók, almák, édességek is csün-
göttek és ezenkívül kétfelől egy-egy csengettyű is volt,
vagypedig kisebb kolompok, amelyek az alak minden
mozdulatánál csilingeltek, szólottak.  Ez onnan szárma-
zott, hogy régen, amidőn a szarvas még háziállat volt, a
csöngőt vagy kolompot többnyire nem nyakába hanem
agancsára szokták volt akasztani.  A Csodaszarvasnak a
tavaszi Nászünnepen való szereplésekor azonban szarva-
iról a diók s a többi, hiányoztak és csak a csengettyűk
voltak rajtuk.
Az egész jelmez leg-
érdekesebb része
volt azonban az
agancsokról függő
„piros, fölkelő Nap”. 
Ezt a két szarv kö-
zött kifeszített réz-
sodronyról vagy réz-
rudacskáról alácsün-
gő piros hólyaglám-
pa (lampion) jelké-
pezte, selyemből
vagy valamely más
átlátszó szövetből,
vagypedig pirosra
festett állati hólyag-
ból képezve, jelké-
pezte ez egyúttal az
újjászületett Napis-
tenke függő-bölcső-
jét is.  Ha benne két
egymásmellé erősí-
tett gyertya égett,
hogy erősebben vilá-
87
gítson, akkor e két gyertya egymásba olvadó lángja az
egy közös bölcsőben fekvő Hunor és Magor ikertestvér-
párt jelentette.  A lámpát tartó rudacskára egyik oldalon
kék, a másikon fekete zsinór volt fölcsavarva s ezek a
két kígyót, a Hidegséget és Sötétséget, vagyis a Nap el-
lenségeit, jelképezték, amelyek őt már bölcsőjében akar-
ják megölni, amelyeket a fekete Kalán, vagy besenyő
néven Iszonya, a Halál Istennője, vagyis a végtelen,
mindent elnyelni akaró Világűr, a sötét és hideg Végte-
lenség, a nagy Semmiség küldi, hogy az Életet megsem-
misítse — és amely egykor, ha majd a Nap kihült, a mi
világunkban győzni is fog.  Most azonban a még bölcső-
jében lévő, újjászületett Napistenke, aki már itt is félel-
mes erejű, megöli a kígyókat, mert hiszen azon pillanat-
ban amelyben a Nap világítani s melegíteni kezd :  a Sö-
tétség és Hidegség már enyészik.  A Napistenke e győ-
zelmét pedig az is kifejezi, hogy a két zsinór csak a lám-
pa tetején lévő nyílásig érhet, de bele nem, mert akkor a
gyertyák lángja elpörköli.  Világosan fölismerhetjük mind
ebben a Heraklészről és ikertestvéréről szóló azon mon-
dát, amely szerint a bölcsőjükben kúszni akaró két kí-
gyót a már itt is nagyerejű Heraklész megfojtja.  Hogy-
pedig a görögök e regét is, mint annyi mást, a mi őse-
inktől örökölték, bizonyítják a vogul naphimnuszok, ame-
lyek szerint a Napistenke már bölcsőjében is oly hatal-
mas erejű, hogy ha csak megmozgatja jobbkezét :  a
Föld reng; ha balkezét mozgatja meg :  a tenger fölvi-
harzik.  De fölismerjük ezekben a lernai Hydra legyőzeté-
se mondája eredetét is, amely szerint Heraklész és társa
tűzzel égetik el a Hydra leütött de újra kinőni akaró feje-
it.  Látjuk tehát ezekből is, hogy a görög mondák, ame-
lyeket ők habár a mi őseinktől örököltek, de igazi értel-
müket már nem ismerték, a föntebb ismertetett néprajzi
eljárásunk útján miként magyarázódnak meg.  Sőt íme : 
miként a gyertya amely a zsinórok végét égeti meg, a
88
Hydra fejei tűzzel való megégetése gondolata eredetét
fejti meg, ugyanígy megfejthetjük azon gondolatot is,
hogy Heraklesz a bölcsőjébe kúszni akaró kígyókat meg-
fojtja.  Ugyanis, bár régen többféle függőbölcső is volt —
amelyek tehát nem talpakon állottak a földön, hanem
függöttek, mindezek előnye az volt, hogy nesztelenül
ringottak, hogy ringásba hozva, e mozgásukat sokáig
megtartották és hogy magasabban lévén, a benne fekvő
csecsemő inkább volt biztonságban.  Ám ha két a földbe
szúrt karóról vagy fa ágáról függöttek is, de épen az ide
is fölkúszni tudó kígyók elől nem voltak biztosítva !  Ez
tehát annak egyik oka, hogy a rege épen kígyókról szól,
mert a mezei munkát végező anyák, hogy kicsinyeiket
állatok vagy nagyobb gyermekek által való bántalmazá-
sok ellen biztosítsák, épen az említett módon akasztották
föl a függőbölcsőket vagy a batyukat, amelyekbe csecse-
mőiket fektették, sőt régen a házakban, valamint például
a kirgizeknél, tatároknál, mongoloknál a mennyezetről
függő bölcsők napjainkig is használatban vannak.  De a
kígyók által megtámadott és azokat fojtogató gyermek
eszméjét az egykori — kisdedükért mindig aggódó és ez-
zel elméjüket állandóan foglalkoztató — anyák gondola-
taiba még közvetlenebbül is idézte, szülte az, hogy a
bölcsőben fekvő kisded kezecskéivel a kötelet amelyről a
bölcső függött, markolászni szokta volt.

89
 Hunor és Magor –Ilona és Temise
Az elmondottak folyamán kitűnt, hogy én regebeli ős-
atyánkat Magort vagy Magyart a görög mitológia Herak-
lészével tartom azonosnak, akit a görögök is a szittya
(skitha) népek mítikus ősatyjával mondottak.  Mivel pe-
dig ez eredetmondánkra, azaz csodaszarvasregénkre vo-
natkozó dolog, és hogy Heraklész és Magyar Napisten
egymással való azonos volta felől az olvasót jobban
meggyőzzem, mondok el itt egyet-mást ez istenségünk-
ről, valamint ikertestvéréről Hunorról is és hozom az
alábbi néhány idézetet, végül pedig Ilonáról és ikertest-
véréről Temise- vagy Temeséről, Hunor és Magor rege-
beli feleségeikről is szólandok.
Bonfini krónikás 1690-ben írja, hogy amidőn Árpád a
magyar honból meghozott föld, fű és víz jelképeket népe
előtt bemutatta :  „Mars pater” és „parens Hercules” Is-
tenek nevét említette.  Tudjuk hogy a latinban a pater
és parens szavak értelme :  „atya, ősatya”, sőt „szerző,
föltaláló, alapító” is.  Íme tehát a had és az erő Istenét
őseink eszerint ősatya- és nemzet szerzője-, alapítója-
ként tisztelték.  Hogypedig Mars, a Had-Isten vagy Had-
úr, mennyire azonos Hunorral, kimutathatjuk.
Ugyancsak Bonfini írja :  „Marti ac Herculi progenitori”...
Nem betűszerint annyi-e ez mint „Hunor és Magor ős-
atyáknak”...-?

90
Alább pedig, amikor Bonfini Szent István ellen e vádoló
szavakat adja Koppány vezér szájába, nem világosan a
nemzet és haza Istenei neveztetnek-e meg :  „Marten,
Herculem, patriosque deos quorum numinibus res unga-
rica adolevarat, aboleri jussit.”
Ha tehát a különböző krónikások hol Hunort és Magort,
hol pedig Marsot és Herkulest mondják a nemzet ősatyá-
inak és Isteneinek, nem világosan látnunk kell-e ebből,
hogy néhány századdal ezelőtt, azaz a mai, önkényesen,
éspedig főkép nem magyarok vagy álmagyarok által föl-
állított elméletek keletkezése előtt, köztudatunk ezen
mondái vagy hitregéi személyeket még egészen közön-
ségesen azonosította egymással, annyira, hogy latin szö-
vegekben Hunor és Magor helyett egész egyszerűen
Marsot és Herkulest lehetett írni, amin senki fönn nem
akadott, épúgy mint azon sem, hogy az akkori latin nyel-
vű okiratokban székely helyett siculus, jász helyett pe-
dig filisteus állott, mert hiszen azon időkben még minden
valamire való műveltségű magyar tudta, hogy az itáliai
siculi vagy sicheli (szikulok vagy szikelek) a mi székelye-
ink, a filiszteusok pedig a mi jászaink igen régi időkben
kivándorlott törzsei voltak.  S ha a krónikások a két
törzsatyát egyúttal a nemzet isteneinek is mondották,
nem világos-e akkor, hogy például a „Magyarok Istene”
sem más, mint Magyar Napistenünk, azaz Heraklesz, akit
az elő-ázsiai ősturáni népek, valamint a föníciaiak és az
Égei Tenger szigetei lakói, még elgörögösödésük után is,
egészen közönségesen neveztek Makar és Magar néven
is;  ikertestvérét Ifikleszt pedig Kom- és Kaun-nak;  aki-
ben meg Hunorra, a kunok és hunok istenségére és re-
gebeli ősapjára ismerünk.
Nem szinte hihetetlen-e tehát, hogy mindezt ma köztu-
datunk feledte, illetve hogy krónikásaink, valamint szá-
mos más külföldi író és történelmi nyom, valamint szám-
talan hazai okirat világos beszédét érteni már nem akar-
91
tuk, mindezt elhallgatjuk, a nemzetünk nyílt vagy alatto-
mos ellenségei mondvacsinált, kiokosodott, téves vagy
hazug elméletei kedvéért, akik őseinket önmagunk és a
világ szemében erővel műveletlen ázsiai nomádoknak
akarják föltüntetni, azért hogy a magyar haza szent föl-
déhez való jogunkat tőlünk elvitassák.
Ezután még azt kell kifejtenem, hogy úgy Hunor mint
Magor a Nap, illetve a Napból a Földre áradó erő meg-
személyesítése, — amint ezt már föntebb is egyszer szó-
vá tettük, de amit itt jobban ki fogunk fejteni.  Hogy ők
ketten ugyanazon Napistennek csak két különböző meg-
nyilvánulása voltak, abban is kifejeződött, hogy ikertest-
véreknek mondatták.  Hunor (más néven Kún, Kam, Ka-
nor, Kámor, Hadúr, Hader) a Napból származó erő rom-
boló hatalma megszemélyesítése volt, Magor pedig
ugyanezen erő alkotó, termékenyítő hatalmát jelentette. 
Ezért a hun vagy kun törzsek mind harcias katonanem-
zetek voltak, akik magukról azt tartották, hogy ők a
Nagy Égisten, azaz az örök Természet Törvénye büntető,
megtorló hatalmát is képviselik, akiket ő mindig ott je-
lentet meg, ahol rombolásra, pusztításra, megtorlásra
van szükség, amiértis Hunort, valamint önmagukat is, a
Nagy Isten ostorának, büntető korbácsának, pörölyének
(kalapács), kardjának vagy nyilainak tartották.  A ma-
gyarok ellenben eredetileg mind békés földművelő népek
voltak és ősidőkben főkép gyümölcstermeléssel foglal-
koztak, majd gabonatermeléssel is, habár ez utóbbi már
inkább a nőelvi szemere törzs főfoglalkozása lett.
Hunor és a kún törzsek vallásos alapjelképe az ék volt,
ami a behatoló és romboló, öldöklő fegyverek lényege,
ellenben Magor és a magyar törzsek jelképe a gömb, il-
letve a mag és gyümölcs, az alkotás, termékenyítés e
szimbólumai voltak.  Magor szent állata volt elsősorban a
szarvas, de szent állataik voltak a magvakat terjesztő
madarak, továbbá a hímport és megtermékenyülést köz-
92
vetítő bogarak és legyecskék, pillangók is, különösen a
gömbölyded alakúak, amilyen a katicabogár is, amely
szent volt azért is mert a levéltetveket pusztítja, úgy-
hogy nélküle számos növény termelése egyáltalán lehe-
tetlen volna.  Magyar Napisten szent szarvasát azonban
nem ábrázolták kéknek, mint a Csodaszarvast, hanem
egészen síma aranyszínűnek és a Csodaszarvas fiának
tekintették, a napkorongot pedig nem szarvai közé, ha-
nem feje mögé ábrázolták volt, ugyanúgy mintahogy ezt
Hunor és Magor feje mögé is oda szokták ábrázolni né-
ha.  Ugyanezt látjuk később a görögök Heliosz Napistene
és az etruszkok Uzil (Uzir vagy Ozir) Napistene feje mö-
gött is.  Ezt vette azután át a kereszténység is, eleintén
csak Jézust ábrázolva így, majd az összes szenteket is. 
De megvan ugyanez mindenfelé Ázsiában a Buddhát áb-
rázoló képek és szobrok feje mögött is, mivel ott is
mindaz ami azelőtt a Napisten kultuszához tartozott,
Buddhára lőn átvíve.
Voltak azonban fehér- és fekete-kunok is és a hegyes ék
Hunor jelképe inkább csak a fehér-kunoknál volt, akik fe-
hér színű, kékkel díszített ruhát és magas, hegyes süve-
get viseltek, szent állatuk pedig a fehér színű és hegyes-
pofájú komondorkutya, valamint a farkas, főképen pedig
a ritkán előforduló fehér farkas volt.  A fekete-kunok
azonban, amilyenek Atilla hunjai is voltak, fekete vagy
sötétbarna ruhában jártak, amelyen piros díszítmények
voltak, süvegük teteje lecsapott, szent állatuk pedig a
fekete vagy fekete-barna, tompapofájú bulldogkutya
volt.  Vallásos jelképük pedig a lecsapott hegyű, tompa
ék volt.
A hegyes ék ugyanis a behatoló, szétvető fegyverek lé-
nyege, amilyenek a nyíl, a szúró fegyverek mind, a kard
és a kés.  A lecsapott ék ellenben a roncsolva, zúzva
romboló és ölő fegyverekre, amilyen a buzogány, a bun-
kó, a harcipöröly, a parittya, a hurok, a korbács, a tűz és
93
a méreg, vonatkozik.  Mivel az ezek által okozott sérülé-
sek sokkal veszedelmesebbek, gyógyíthatatlanabbak,
helyrehozhatatlanabbak, mint a hegyes vagy éles fegy-
verek által okozottak, ezért a fekete-kunok azt tartották,
hogy Hunor rombolóelvét ezek jobban képviselik.  Ez
volt oka annak, hogy a fekete kunok nagy mesterei vol-
tak a tüzes, gyújtó és a mérgezett nyilaknak és más a
fönti elven alapuló fegyvereknek.
Ősnyelvünkben a főistenség nevei rendesen csak két
hangból álló szavak voltak, például :  Ős, Is, Ég, Egy,
Ok, Ük, At, Jó, Él, Il, stb., amelyekhez azután egy szóvé-
gi magánhangzó vagy valamely hozzátett más szó is já-
rulhatott, például így :  Is-ten, At-a, Is-e, Ok-un, Ug-er,
Üg-ek, Él-ő, El-even, stb., amelyekből azután a Napisten
neve úgy képeztetett, hogy még egy mássalhangzó ada-
tott hozzájuk, de természetesen csak az eredeti, két
hangból álló, nevekhez, amelyek így tehát háromhangú
szavakká lettek, vagyis olyanokká, amelyekben két más-
salhangzó, és közepén egy magánhangzó volt; 
például :  Had, Har, Par, Mag, Gyúl, Dél, stb., amelyek-
hez aztán szintén tétetett oda szóvégi magánhangzó,
vagypedig valamely más szó vagy rag;  például Had-úr,
Har-opa, Bar-ata, Mag-or, Kos-ota vagy Har-ú, Del-i,
Gyul-a stb., amely szóvégi magánhangzó ősnyelvünkben
ugyanazon szerepet töltötte be mint mai nyelvünkben a
névelő;  vagyis például Gyul-a vagy Gyulasz annyit jelen-
tett mint :  a Gyul vagy az Gyul.  A ragozó nyelvek szel-
lemének a névelőnek a szó végére tevése jobban meg is
felel mint nyelvünk mai szokása, amiszerint a névelő a
szó előtt áll.  A névelő előretevése a nemragozó, azaz
elővető (prefigáló) nyelvekben általános, amilyenek pél-
dául a germánnyelvek is, de a mi ősnyelveink által erő-
sebben befolyásolt nyelvekben, például a bolgárbán,
oláhban, albánban, szintén a szó végén áll.  Nálunk a
névelőt a szó elé tenni az avarok kezdték volt, de ezek is
94
már sok ezredévvel ezelőtt, mert ez így volt már a hiksz-
oszok idejében is, akik egy avar törzs voltak, és akik
vagy négyezer évvel ezelőtt Egyiptomot meghódítva, ezt
több mint ötszáz évig egy hét óriási kerületű gyűrűsánc
közepén állott városból, amelynek neve is Avar volt, kor-
mányozták.  Megvolt azonban ősnyelvünkben úgy az
egymagánhangzós névelő (a, u vagy e), de a szó végén,
mint az egymagánhangzós egymássalhangzós (az, uz,
asz, usz, esz, isz) névelő is, de régen ez is a szó végén
állott.  Innen származik a görög, latin és litván nyelvek -
osz, -uzs, -asz, -esz, -isz szóvégzése, aminek névelő vol-
ta csak később homályosodott el.
Abban, hogy a Napisten neve az Ősisten nevéből egy
mássalhangzó hozzátevésével képeztetett, logika is van,
mert természetes az, hogy az ősistenség, az őskezdet
neve egyszerűbb szó, a fiú-istené pedig, aki későbben
keletkezett valaminek vagy valakinek tartatott: összetet-
tebb, több hangból álló volt.  Fölemlitem itt azon csodá-
latos törvényszerűséget, amelyet őstörzseink különböző
Napisten- és ősistenségnevei között észlelhetünk :  Pél-
dául a tulajdonképeni magyar törzs az égi ősistenséget
többek között Egynek is nevezte, amely szóhoz, ha
az m hangot hozzátesszük a Megy, illetve Magy szót
kapjuk, amely pedig a magyar nemzeti istenség — azaz
a Napisten vagy Fiúisten — neve is, vagyis :  Magy-ar
vagy ahogy még nevezték :  Megy-er; márpedig a ma-
gyar törzs, mint gyümölcstermelő ősnép a Napis-
tent gömbbel, azaz a növényi mag és gyümölcs jelképé-
vel is szimbolizálta;  a Napisten legszentebb, jelképes
gyümölcsfája pedig náluk a meggyfa volt.  Más törzsek-
nél Ős és Ősistenség, Hős a Napisten;  Él az Ősisten, Del
(Deli, Dalia, mert ősnyelvünkben dél, deli = fény, fé-
nyes) a Napisten.  Viszont nőelvi és víztisztelő besenyő
törzseinknél az ősistenség (náluk ez is nőiség) neve Isz
vagy csak Sz lévén, az egy v vagy b hanggal megtoldva,
95
a náluk a Napisten helyett tisztelt :  Visz, Víz, Biz vagy
Besz Istennő, vagyis a Víz-anya (Bisz-enyő, Bes-enyő)
nevét adja.  Vagy például a palócoknál is Él vagy Ál volt
az Ősisten Bél, Bál, Balopa, Balisa, Balasa, vagy Pál, Pe-
lopa volt a Napisten neve.  Hogy azután e dolgok mögött
még mi minden rejlik, arra itt azért nem térhetünk ki,
mert ez tárgyunktól túlságosan eltérítene.
A föntiekhez hasonló módon képeztetett a kunoknál a
főistenség At, Ata, Atya nevéből a Napisten Hat, Had
vagy Hadúr neve.  Régi költőink tehát tulajdonképen
csak annyiban tévedtek, hogy e név alatt őseink főisten-
ségét értették, holott ez csupán a Napisten egyik kun
neve volt, akit a tulajdonképeni magyarok „Magyarok Is-
tenének” is neveztek.  Hogypedig ez nem a főisten volt,
azt már elég régen megállapították tudósaink (Kandra
Kabos :  „Magyar mitologia.”  Barna F.:  „ősvallásunk fő-
istenei.”)  Őseinknél a külön törzsi, vagy nemzeti isten-
ség mindig a Nap (kivéve a nőelvieket, akiknél ez a Föld,
vagy a Víz), a harcoló, daliás, deli, ragyogó, szép, ifjú és
erőteljes védő, pártfogó, a népet gondozó és ápoló, sze-
rető Fiú-Isten, akit ősvallásukat megőrzött rokonnépeink
ma is tisztelnek, de aki fölött ott van atyja, a komoly,
ősz férfialakkal jelképezett Öreg Isten, valahol a magas-
ságban trónolva, akitől fia, a Napisten tanácsot kér, aki-
nek szót fogad.  Valóban, ha logikusan gondolkozunk —
ősvallásunk pedig, mint a Természet vallása, vagyis az
abszolut valóságok józan vallása, mindig logikus —, ak-
kor azt kell következtetnünk, hogy az ős Ok, a Minden-
ség, a Mindenekfölöttvaló nem lehet Hadisten, mert ő
nem harcolhat.  Hiszen mivel, kivel harcolhatna ?  Mikor
ő :  minden !  Amikor rajta kívül semmi sincsen, mikor ő
a Mindenség.  Mikor ő az Isten, akivel semmi sem ellen-
kezhet, mert hiszen minden ami történik, azt ő teszi.  Mi-
kor ő az Egy, akiben minden összpontosul és akitől min-
den ered.  Ezért képzelték őt úgy ősnépeink, valamint a
96
mai rokonnépeink is (például a vogulok) sőt még a pró-
fétai vallású népek is mindmáig :  a legfölső magasság-
ban trónuson, azaz széken ülve, mivelhogy az ülés, tró-
nolás a nyugalmat és egyúttal a mindenekfölöttvalóságot
fejezi ki, ami a harcot tehát kizárja.
Másképen van ez a Napistennel.  Ez igenis harcol éret-
tünk a mindenfelől reátörő, megsemmisülést hozni, min-
dent elnyelni akaró Sötétséggel és Hidegséggel.  Ő ki-
áradó sugaraival űzi, veri ezeket vissza szüntelenül és fá-
radhatatlanul;  küzdvén, miként küzd családjáért a sze-
rető édesatya.
Tudván pedig, hogy őseink fölfogása és hitregéi szerint a
Földön életet keltő erő széke a Nap, illetve hogy az ener-
gia megszemélyesítője Magyar Napisten: kinek nem fog
eszébe jutni, hogy a görög-római mitológiában is Herak-
lész-Herkules a férfierő, azaz a hímerő, a hímség Istene
és tulajdonképen szintén Napisten.  Hiszen a görög-
római mitológia zűrzavaros világában és elhomályosult
volta dacára is, könnyen megállapítható és minden mito-
lógus tudja is, hogy Heraklész eredetileg csak a Nap
megszemélyesítése, de nem, amint később képzelték,
valóban létezett személy, volt.  Helyesebben szólva : 
hogy Heraklész a Napot mint hatalmas energia- azaz
erőforrást, jelképezte.  Kinek nem kell hogy eszébe jus-
son azon tény, hogy a görögöknél Heraklész, a rómaiak-
nál Herkules, a föniciaiaknál Arkal vagy Erkel, az etrusz-
koknál Erkola (Fáy Elek :  „A magyarok őshona”, 174.
old) néven nevezett Isten :  az erő Istene, akit hatalmas
izmokkal bíró, nagy erejű, diadalmasan harcoló, küzdő
férfinak ábrázoltak és fogtak föl.  Nem kényszerülünk-e
pedig arra gondolni, hogy a föntemlített her, ar, er kez-
detű nevekben tulajdonképen a magyar erő szó er töve
rejlik, amely er a törökben pedig férfi, hím értelemmel
szintén megvan.  Mi több, ha tudjuk, hogy régi nyel-
vünkben kolló, kalló, kallovó, kallava bot, rúd, dorong ér-
97
telemmel bírt;  ha tudjuk hogy e szó származékai az árja
nyelvekbe is átmentek, amennyiben a szerb-horvátban
is kolac = bot, karó, a latinban columna = oszlop, cla-
va = dorong;  ha tudjuk hogy Herkulest fegyverként
mindig hatalmas bunkósbottal ábrázolták;  ha tudjuk
hogy a mi mitológiánk Herkulesét, Toldi Miklóst, népünk
ma is csak hatalmas doronggal, de sohasem karddal har-
colónak képzeli, és tudván hogy a rúd, dorong úgy a mi
őseinknél, mint más népek szimbolikájában is mindig a
hímség, a fallusz, azaz a hímtag jelképe volt, akkor
azonnal észre kell azt is vennünk, hogy maga Herkules is
tulajdonképen a hímtagnak, azaz a botnak, dorongnak
megszemélyesítéseként is fogatott föl, vagyis a legyőz-
hetetlen férfierő megszemélyesítéseként, amely minde-
nütt, minden akadályt diadalmasan legyőzve, életet te-
remt.  Ezek szerint tehát az említett Ar-kal, Er-kel, Har-
kol névalakok értelme is egyúttal botférfi, dorong-ember,
bot-hím, mert nyelvünkben régebben, a ragozó nyelvek
szellemének megfelelőbben, a jelző a jelzett után követ-
kezett, vagyis például Nagybecskerek városunk neve ér-
telme „nagy kerek vár”, a dunántúli Hegymagas értelme
„magas-hegy” volt.  Az említett er vagy ar szót pedig
nemzeti istenségünk Moger, Magor vagy Magyar nevé-
ben is föltaláljuk.
Az egyiptomiak a diadalmas hős és harcos Napistent
Heru, Har, Haru (Horus) neveken nevezték, amelyekben
a harc szavunkra is ismerhetünk és amely az er szónak
csak hehezetes kiejtése és amelyet még a görög he-
rosz = hős, vitéz szóval is összehasonlíthatunk.
Említettük, hogy, míg a kún törzsek harciasak voltak, a
magyar törzsek ellenben főkép földműveléssel foglalkoz-
tak, — amit történelmi nyomok is bizonyítanak, amelye-
ket eddig vagy szándékosan figyelmen kívül volt szokás
hagyni, illetve elhallgatni, vagypedig azokat senki meg
nem értette.  Ilyen adat például az is, hogy Szvatopluk,
98
a szlávok fejedelme, Árpád magyarjai jöttét hallva : 
igen megőrült, mert azt hitte, hogy ezek békés földmű-
velők, akik földét művelni fogják.  Bonfiniusz nem írja-e
(Rer.Ung.Dec.I.Lib.IX.), hogy „Suathes ratus nil sibi
commodius accidere, ab Ungaris, quam Rusticam Gen-
tem esse opinabantur, instantissime postulari.”  És a Ké-
pes Krónikában nem szintén ez áll-e :  „Haec audiens
Zwatopolug, gavisus est gaudio magno. Putabat enim il-
los esse Rusticos, et venire, utteram eius colerent.”  Mit
jelent vajon mindez ?  Szerintem semmi esetre sem azt,
amit eddig magyarázni szerettek, hogy Szvatopluk tudat-
lan gyermekként be hagyta magát csapni, hanem azt,
hogy az akkori időkben még köztudomású volt,
hogy :  magyar, magor, és a kezdő m hang nélküli ugor,
uger, uber vagy ungár szavak földművelő-t, földnépét je-
lentenek, amit Szvatopluk annál inkább tudhatott, hogy
hiszen a mai Morvaországban akkoriban és az általa bir-
tokolt magyar országrészekben nagy számmal éltek ősla-
kos ugorok (ungarok vagyis magyarok), akik mind békés
földművelők voltak.  Szvatopluk csak azt nem tudta,
hogy az Árpád vezérlete alatt érkező magyarok már nem
voltak ilyenek, hanem, hogy keleti vándorlásaik alatt
harcias, török népekkel érintkezvén :  a fegyverforgatást
is megtanulták és pedig az ő szláv harcosainál sokkal ke-
ményebben.  Másrészt azonkívül, hogy Árpád népe kö-
zött tényleg volt egy a Megyer vagy Megere, azaz Ma-
gyar nevet viselő törzs is, ki fogom azt is mutatni tudni,
hogy összes őstörzseink a „magyari” nevet összefoglaló,
szent, hitregei ősnévként mindnyájan is viselték — min-
tahogy székelyeink, jászaink, palócaink, saját törzsnevü-
kön fölül a magyar nevet ma is mind viselik —, emlékéül
annak, hogy mindnyájan az ősi, szent magyar törzsből
származnak, azaz hogy mindnyájan a Nap és Föld, azaz
a Napisten és Földistennő gyermekei, amely nevet a
honfoglaló törzsek bizonyára még különösen hangoztat-
99
tak is, mert hiszen ez volt a legszentebb jogcím :  a Ma-
gyar Napisten és Magyar Ilona ősi, szent földét, azaz
Magyarországot, az összes törzsek ez áldott és tem-
ékeny őshazáját, amelyen egykor, réges-régen, az
Aranykor mesés ősidejében, valamennyien együtt para-
dicsomi boldogságban éltek, azaz tehát az ősi, szent
örökség földét joggal elfoglalni és birtokba venni.  Sze-
rintem ez volt tehát azon mondai és hitregei (mythoszi)
alap, amelyet Anonimusz az őslakó „parasztság” (azaz a
földművelő magyarság) „álmodozó és csacska énekei”-
nek minősített és tudomásul venni nem akart, egyrészt
azok „pogány” hitregei mivolta miatt, másrészt azért,
mert mindezt a árpádházi királyok amúgy sem szívesen
hallgatták, mert az új, keresztény-nyugati fölfogás sze-
rint, az hogy ősük, Árpád, tulajdonképen majdnem min-
den komolyabb harc nélkül jutott Magyarország birtoká-
ba a hadidicsőséget erősen csökkentette.  Márpedig
épen Anonimusz írásából világosan kitűnik, hogy az or-
szág igazi lakossága a „parasztság” és „föld népe” nagy
tömege volt, akik nemzetségét nem említi, de akiken kí-
vül szerinte voltak itt még szlávok, oláhok stb., akik csak
a nép fölött uralkodtak és azt bizonyára erősen adóztat-
ták és sanyargatták, de maguk földműveléssel nem fog-
lalkoztak, csak némi állattenyésztéssel, de főkép hadako-
zással és a földművelő nép adóztatásával.  Világos tehát,
hogy e nép magyarok jöttét hallva, nemhogy zsarnokai
kedvéért ezek ellen harcolt volna, de ezek jöttének örült
és így az országban uralkodó idegen fejedelmek, a nép
tömege velük nem tartván, a hódítóknak komolyan el-
lentállani nemigen bírtak.  Árpád és harcosai pedig bizo-
nyára hangoztatták is, hírdették is, hogy ők testvéreiket
jöttek fölszabadítani, az adót idegen országokra, de nem
saját népükre, nem Magyar Napisten fiaira fogják kivetni
s a szabadságot, régi boldogságot hozzák vissza, hogy
Magyarországra és a magyarokra velük visszatér a bol-
100
dog Aranyidő kora, mint amikor Magyar Napisten király-
ként és Selyemaranyhajú Tündér Ilona királynőként ural-
kodtak Magyarország földén.  Semmi okunk sincsen pe-
dig föltételeznünk, hogy Magyarországra az első fejedel-
mek alatt ne következett volna igen boldog idő, mert hi-
szen tudjuk, hogy az ország igazságosan és békésen lón
fölosztva, hogy a vérszerződés pontjait elfogadók, példá-
ul a székelyek, mindenben a hódítókkal egyenjogúakká
és egyenlően szabadokká lettek.  Tudjuk, hogy a magya-
roknak ezután majdnem egész Európa adózott és a tör-
ténelemben semmi nyoma annak, hogy a Szent István
előtti időkben Magyarországon valami belső viszálykodás
vagy háborúskodás lett volna.  Az első bajok, polgárhá-
borúk, testvérharcok, valamint a népnek a jobbágyság
rabszolgaságába taszíttatása, zsarnokoskodó idegen
uraknak népestől való betelepítése és ezáltal magyarok
megrövidítése csak az idegen vallással és ennek terjesz-
tése érdekében behozott és betolakodott idegenek miatt
és által vette kezdetét.  Tudjuk, hogy az azelőtt oly ha-
talmas ország Szent István halála után csak 50 eszten-
dővel, szánalmasan földúlva és idegenek által fosztogat-
va, végső pusztulásnak volt már kitéve.  Idegen kalan-
dor, Péter, bitorolta a királyi széket és hogy a lázongó
magyarságot leigázva tarthassa, önként a németeknek
vetette alá magát és azokat az országba hívta.  És ha a
második nagy „pogánylázadás” elmaradott volna s a ma-
gyar nép Pétert és az idegeneket le nem győzi s az or-
szágból ki nem veri, úgy ma sem Magyarország sem ma-
gyarság már nem létezne.
Ha pedig a „parasztság” és ennek „csacska” énekesei,
regösei, hegedősei a bekövetkezett új boldogságról, Ma-
gyar Napisten és Tündér Ilona atyai és anyai szelíd ural-
mának visszatértéről, majd e boldogságnak és jólétnek
az idegenek behozatala miatt újra való megszünéséről
akármily költői szépségű regéket is énekeltek, ezeket az
101
első keresztény királyok és azok idegen környezete nem
szívesen hallgatták, sőt üldözték; mi azonban örvendez-
hetünk annak, hogy ez örökre elveszettnek hitt gyönyörű
hitregés tartalmú énekeknek, ha nem is szövegét de leg-
alább tartalmát íme, szép lassan újra megismerjük, vár-
va hogy egy új Arany Jánosunk, egy új hegedősünk azo-
kat majd mindnyájunkat gyönyörködtető énekekbe fog-
lalhassa.  Magukat az énekeket az üldözés elpusztította
ugyan, de azok tartalmát a magyar nép nem feledvén,
tovább regélgette, de most már csak kicsiny hallgatósá-
gok körében a szerény „népmese” alakjában, prózában
elbeszélve, az üldöztetésnek kevésbé kitéve vagy, több-
nyire, keresztény mezbe öltöztetve.  A mai, előítéletektől
szabadult, a későbbi átalakításokat és hamisításokat az
összehasonlítások segítségével már könnyen fölismerő
néprajztudós azonban az egykori énekek tartalmát föl-
tétlen rekonstruálni fogja tudni.  Előttem már mások is
megsejtették, hogy az idegenek által kegyetlenül és kí-
méletlenül üldözött ősköltészetünk is ilyen kellett hogy
legyen.  Amit én még azzal toldok meg, hogy ősköltésze-
tünk kincsei töredékekben az egész világon szétszóródva
ma is megvannak és hogy mivel mi vagyunk a világ leg-
régibb műveltségű népe, ezért a más népek monda-,
mese- és epikai kincse is főkép a mi ősköltészetünkből
átvett de elrontott, átalakított, meghamisított töredékei-
ből áll.  El fog azonban jönni ideje annak amidőn ezt a
tudomány meg is fogja állapítani s előle ezt eltitkolni, el-
sikkasztani nem lesz többé lehetséges.
A görög hagyományok a szittya népeket, akik közé ők a
hyperboreusokat (északontúliakat), vagyis a mai Ma-
gyarország lakóit is, számították, Heraklész fiainak, le-
származottainak tartották (Herodot. IV.8,9,10.) ami te-
hát teljesen egyezik avval, hogy őseink még Magyart te-
kintették ősapjuknak.  Gyárfás Istvánnál (A jász-kunok
története. I.56.old.) olvashatjuk szóról szóra ezeket : 
102
„Úgy látszik e Herkulestőli leszármazási monda lett őse-
ink által megörökítve, mert Herkulesnek szobrokat emel-
tek, amilyeneket I. István a keresztény vallás behozata-
lakor lerontott (Bonfin. Dec. II..L.I.p.175-6.), sőt I. Má-
tyás is Budán a történelmi nevezetességű Szent György
tér közepén traui Jakab jeles művész által rézből egy óri-
ási Herkules szobrot emeltetett.  (Palugyay :  Budapest
leírása, 1852.30.136.1.)”  Hogy pedig annak emlékezete
Mátyás király korában — amikoris, mint a reneszánsz
korban másutt is, például Itáliában, divattá lett a „po-
gány” Isteneket, ha nem is vallásos meggyőződéssel de
legalábbis költői és művészi ihletettséggel emlegetni, áb-
rázolni és bizonyos fokig tisztelni is — a magyarság tu-
datában élhetett emlékezete annak, hogy a rómaiak Her-
kulese és a Magyarok Istene egymással azonosak, való-
színűvé teszi azt, hogy Mátyás király korában a magyar
nép kereszténységre térítése még csak alig-alig lehetett
befejezve, mert IV. Sixtus pápa egy 1472-ből kelt okle-
veléből kitűnőleg (Gyárfás István :  A jász-kunok törté-
nete. III.670.old.) a jászberényi ferencrendi szerzetesek
csak akkoriban építvén Jászberényben templomot, a pá-
pa dícsérőleg szól arról, hogy Zarnast Gergely és Igal Fá-
bián szerzetesek „bizonyos, Magyarországban lakó, a ke-
resztény vallástól idegen filiszteusokat a Szent Egyház
kebelébe és az igaz hit ismeretére térítettek.”  Említettük
hogy a latin nyelvű okiratok régen a jászokat mindig fi-
liszteusoknak nevezték, amihez hozzátehetjük, hogy régi
magyar bibliafordításokban pedig a filiszteusokat nevezik
következetesen jászoknak.  Hogy csak egy példát hozzak
föl :  A XVI. század elejéről való Debretzeni Magyar Le-
gendában (Fol.14.verso) Szent Dávid élete leírásában ol-
vashatjuk :  „Kit halván a' Saol Király, jelösül, hogy ez-
után a Jászokat elverték volna.”  „Végre mikoron eltölt
volna Saol Királynak élete, az ő fiával Jonatással egye-

103
tömbe a' Gelboenak hegyén a' Jászok hadába megölete-
ték.” — „Ennek utána mikoron a' Jászok a' Sidókra hada-
koznának, és a' Goliád Óriás hartzra ingörlenéje az Is-
tennek népét, sinki ő reája nem merne menni.” — „És
Szent Dávidnak mindönkoron hada vala a' Jászokkal.”
stb.  Mivel pedig a magyar jász név értelme minde-
nütt íjász azaz nyilas, nyilazó, ami zsidóul hamorim, lati-
nul sagittarius, görögül toxotesz, eszerint világos tehát,
hogy nem névfordítással van dolgunk.  Mitöbb, ismere-
tes az is hogy a „filiszteus” név eredetét a zsidó pelis-
tim = vándorlók, elköltözöttek szó képezi, ami a görög-
ben allophylusz, a latinban pedig alienigena, ahogyan
görög és latin szövegekben a filiszteusokat nevezni is
szokták.  Mivel pedig Egyiptomban a filiszteusokat fala-
sa néven nevezték, amely név értelme szintén vándor,
elköltözött, száműzött, és mivel a zsidó nyelvnek f hang-
ja nincsen, illetve e szót palasa-nak kénytelen ejteni, eb-
ből az következik, hogy a Palesztina országnév eredeti
értelme is Jászföld, Jászország volt.
Ami azonban az eddigi elméletek híveinek képtelenség-
nek tűnhetett föl, az :  hogy Bonfinius azt állítja, misze-
rint a régi magyarok Herkulesnek szobrokat állítottak
volna !  Mi köze lehetett az „ázsiai nomád magyaroknak”
Herkuleshez !?  Pedig ha nem mindig csak a saját maguk
által kitalált elméleteket akarták volna bizonyítani, ha-
nem első sorban is — néprajztudósok módjára — kérde-
zősködni az e tekintetre a legmérvadóbbhoz, a magyar
néphez magához fordultak volna, akkor a biztos választ
még ma, 800 éves kereszténység után is megkaphatták
volna éspedig egészen világosan.  Mert az élő magyar
néphagyományban vajon ki az akit Herkulessel azonosít-
hatunk ?  Népünk felelete erre :  Toldi Miklós !... A nagy-
erejű nemzeti hős, a férfierő és vitézség eszményi min-
taképe, az egyenes lelkű, erényes, jószívű, de ellenségei

104
fölött férfias bátorságával és nagy erejével mindig dia-
dalmaskodó magyar hős, akiben a tősgyökeres magyar-
ság mintegy önmagát akarja megszemélyesítve látni. 
Néprajztudósaink rég megállapították már, hogy Toldi
Miklós nem történelmi személy — költők, írók bármeny-
nyire igyekeztek is személyének történelmi hátteret adni
—, mert hiszen történelmünk róla soha egyetlen szóval
sem emlékezik (Bán Aladár:  A Toldi-monda alaprétege. 
„Ethnographia” folyóirat, 1917.21.old.), hanem hogy az
észtek és finnek Nagy Toll, Kalev, Kaleva vagy Kalev-fi
nevű nemzeti hősével azonos, de azonos még a sváj-
ci Tell Vilmossal is, amint azt a név és a monda több
részlete is bizonyítja, de itt nem térhetek ki annak kimu-
tatására, hogy Svájc árjaelőtti őslakossága, amelytől e
monda származott, igen régi időkben etruszk volt, vagyis
ős-török, azaz a hímelvi tur, turuk, türrük, vagy török és
nőelvi rutén, rát, rét nevű törzseink oda kivándorlott
ágai, amelyek ősidők óta nagyszarvasmarha-tenyésztők
voltak, amiről Svájc ma is nevezetes, és hogy Tell, Toll
senki más mint e törzsek Napistene vagyis r-es kiejtéssel
Tur, Turr vagy Türr, aki szent állata és megszemélyesítő-
je az őstulok (urus, Auerochs) hatalmas bikája volt, illet-
ve pontosabban :  amely törzseinknél az Ég ősistensége
Úr, Uros, Urkán, Uruk vagy Örök, Uropa, a Napisten pe-
dig Tur, Türr, Turus, Turuk vagy Török, Turkan vagy Tu-
ropa stb. alakú neveken neveztetett.  Ehhez hozzátehet-
jük még, hogy török őstörzseinknél az Ősanyag Istennő-
je Urám, Uranya, Urán, Irán, a Földistennő pedig Terén,
Terenna, Turenna stb. neveket viselt.  Végül pedig meg-
jegyezzük hogy mindezen neveknek volt olyan változata
is amelyben az r hang helyett l ejtetett.
A finnek és észtek Kaleva nevű regebeli hőséről igen so-
kat kellene elmondanunk, de ezt is csak a lehető legrövi-
debben tesszük :  A Kaleva név első szótagja azonos
eredetű az Arkal, Erkel, Herkules nevek második szótag-
105
jával és a magyar külű, kalló, régen kallon, kallovó =
rúd, dorong, ütésre, lökésre használt szerszám, amely
külű szónak nyelvünkben megfordított lükű alakja is él,
vagyis azonosul a lük vagy lök igénkkel is, vagyis min-
denképen hímnemű valamit fejez ki.  De a kalló is azo-
nosul a kallani, kólintani = doronggal, nagy bottal ütni
igénkkel.  De azonosul még a latin clava (azaz eredetileg
kétségtelenül kalava !) = dorong, bunkós bot szóval is. 
Említettük pedig, hogy a bot ugyanolyan hímségi jelkép
volt mint az ék és a gömb, valamint említettük, hogy
igazi néphagyományunkban Toldi Miklós is, ugyanúgy
mint Herkules, hatalmas „öklelő fát”, dorongot emelget
és avval öklelődzik, avval harcol, hogy kardról Toldival
kapcsolatban az eredeti néphagyomány még nem beszél
(Bán Aladár „Ethnographia” folyóiratban említett cikk.)
Toldi Miklósnak is van fivére, aki gonosz indulatú.  Meg-
említjük hogy a Miklós név is a mag szóval és a Magor
névvel függ össze és hogy értelme eredetileg Mik-Kolos,
Mak-Kolos = Botos-Gyermek, Botos-Férfi volt;  ezekkel
kapcsolatban fölemlítjük még a régi magyar Kolos sze-
mélyneveket és a latin colossus = óriás, nagy erejű em-
ber szót is, amelyek eredetileg tehát botos, dorongos ér-
telműek voltak, vagyis Magor-Herkules Napistennek te-
hát Kolos is egyik neve volt.  Világos tehát, hogy Kolos-
vár neve értelme sem volt más mint Magosvár, Herku-
lesvár.  Nem hagyhatjuk megemlítés nélkül a zsidók Ma-
kabi nevű nemzeti hősét és a zsidó makab = kalapács,
bunkó szót sem, mert kétségtelen hogy a Mak-abi név
értelme is Mak-apa kellett hogy legyen, vagyis ősrégi
név alkalmaztathatott, ha történelmi személyről van is
szó.  Ugyanígy történt ez Oroszországban is, amelynek
lakossága vagy 80 százalékig a mi fajunkhoz tartozik és
szláv nyelvűvé csak a kereszténység fölvételével válott. 
Itt Szent Miklósnak, Mikolának vagy Nikolajnak van nagy
kultusza;  aki az orosz népmesékben mindig diadalmas
106
hősként szerepel és igazán nagyon kevés köze van Szent
Nikolaosz myrai püspökhöz.  Toldi Miklós tehát szintén
azonos Magyar Napistennel, akit pedig a mi népmeséink
Miklós királyfiaival, Szép Miklósaival és Erős Jánosaival is
azonosítanunk kell.
Némelyek a Herkules és Toldi Miklós közötti összefüg-
gést már régebben is észrevették, megállapították
ugyan;  a dolgot azonban úgy fogták föl, hogy Toldi Mik-
lós a görög-római Heraklész-mítosz nyomán keletkezett
mondai alak;  mihelyt azonban a dolgot kissé alaposab-
ban kezdjük tanulmányozni, különösen pedig ha Toldi
Miklósnak a finn és észt nemzeti hősökkel azonos voltát
is megállapítottuk, úgy azonnal észre kell vennünk, hogy
itt ellenkezőleg :  a Heraklész-mítosz őselemeivel van
dolgunk.
Vagy vegyük elő Margalits Ede „Magyar közmondások”
című gyűjteményét :  Itt az 557. oldalon találjuk :  „Ma-
gyar Miska módjára”, „Magyar Miskásan” (derekasan) és
„Meggyömöszölték úgy Magyar Miskásan.”  Vajjon ki te-
hát ezen Magyar Miska, aki nyilván szintén olyan nagy
erejű lehetett, hogy még közmondás is szól róla?
Néprajzi tudományunk, azaz helyesebben :  a magyar
nép itt is pontos választ tud még adni :  Miska a Mihály
név becéző alakja;  márpedig e név is épúgy, mint a
Miklós, a Magyar vagy Makar névre hasonlít, vagyis ősi
Napistenünk nevére, amelynek helyébe tehát tétetett, de
ezen Magyar Miska nevében ezenkívül még maga a Ma-
gyar név is, az igazi, mintegy jelző vagy vezetéknévként
is szerepel még!  Az tehát minden kétségünket eloszlat-
hatja affelől, hogy itt valóban a magyarságot megszemé-
lyesítő és annak egyúttal névadó atyjaként tisztelt Ma-
gyar Napistenünkkel van dolgunk, aki istenség volta csak
a nyolcszázados kereszténység következtében ment a
nép tudatából feledésbe.  A Jelenések Könyvében (Apo-
kalipsis) és a népmesékben pedig Szent Mihály arkan-
107
gyal nem a sötétség és ördögök legyőzője-e?  Vagyis te-
hát itt is Nap-mítosz elkeresztényesítésével van dol-
gunk.  Világosan fölismerhető, hogy e két névvel a Nap-
istent — hogy magunkat görögösen fejezzük ki — annak
herakleszi és apollói (erő és fény) minőségeiben azonosí-
tották.  Apolló ugyanis a görögöknél szintén Napistent,
de a Napot inkább csak fényt, világosságot árasztó meg-
nyilvánulásában személyesíti meg.
Sebestyén Gyulánál („A regősök” 28, 29. old) találunk
egy csodálatos dunántúli magyar regösének-marad-
ványt, amely még így, elkeresztényesített csökevényként
is, ősvallásunk csodás szimbólumvilágát szinte hihetetle-
nül jól megőrzötten tárja elénk.  Ez énekkel ősvallásunk-
ról szóló művemben sokat foglalkozom, de itt csak a
Szent Mihály arkangyalra vonatkozó néhány sorát idéz-
zük :
S ahol az Égen három szép madár
Stb.
Harmadik szép madár,
Az kinek farka főrendes
Még az is úgy volna Szent Mihály arkangyal
Stb.
Világos, hogy szenteknek az Égen szálló madarakkal való
jelképezése nem keresztény eredetű gondolat.
Sebestyén is kénytelen megállapítani, hogy itt csakis ős-
vallásunk szimbolikája maradványáról lehet szó és töb-
bek között ezeket mondja :  A Napot szimbolizáló páva
Szent Mihállyal, az ördögöknek, sárkányoknak, tehát a
sötétség démonainak legyőzőjével azonosíttatott.
Művemben azután kifejtem, hogy a páva itt a Napot jel-
képező mesebeli Főnix-madár helyébe került, amely cso-
daszépen énekelő, hangjával mindenkit megifjító, bűvös
Tűz vagy Aranymadár-ként népmeséinkben ma is él még
és hogy ez a pannon, pún vagy vend neveket viselt ős-
törzsünknél a Napistennek ugyanolyan jelképe volt, mint
108
más törzseinknél a karvaly vagy a sas, vagy a bika, a
kos, a meggyfa, az aranygyümölcs stb.  Kifejtem továb-
bá azt is, hogy ez tehát eredetileg nem a páva volt, ha-
nem egy ma rég kihalt, nagy hollóféle madár, amelynek
tolla teljesen aranyszínű és fényű volt, farkát ugyanúgy
tudta kiterjeszteni mint a páva, de róla a „pávaszemek”
hiányzottak és hogy igen szép fuvolahangon tudott éne-
kelni, hangját pedig alkonyatkor szokta volt hallatni,
neve azonban pannon őstörzseinknél valóban páva,
paon, pavon fuon volt.  E madárnak ősvallásunkban és
ennek szimbolikájában igen jelentékeny és többféle sze-
repe volt.

109
Magyart, valamint rokonnépeink a Napistent, őseink egy-
úttal első mondai királyukként, uralkodó hatalmas feje-
delmükként is tisztelték, amit a finn és észt Kalev- és
Toll-regék máig is igazolnak.  (Bán Aladár említett cik-
ke.)  Sőt ezek által maga a magyar király, régiesen királ,
karál, kerál, szavunk is, amely a szláv nyelvekből nem
magyarázható s így szláv eredetűnek oknélkül tartatott,
megfejtésére lel.  Vogul rokonnépünk regéi szerint a
Napisten vadlúd, azaz gúnár képében szokta a vogul föl-
det körül-körül röpülni s így ügyel népére, így őrködik
annak hazája fölött, amiértis ő a világügyelő nevet is vi-
seli. 
Hogy a vogulok miért beszélnek épen gúnárról, itt fejte-
getnünk ismét hosszadalmas volna, csak azt emeljük hát
ki, hogy ez azonos a magasban kerengő királysassal, a
koronás karvallyal, vagyis a turulmadárral, amely számos
népnél mindig a királyság és a Nap jelképe volt és az ma
is.  Azon tény pedig hogy népünk e madarat kar-
valy, kerecsen, karol, karoly (Ballagi:  A magyar nyelv
szótára) neveken máig is nevezi, egyrészt azt bizonyítja,
hogy ez állat neve a magasságban kerengő röpülése mi-
att a kör, kerek, karika szavaink szótövéből keletkezett,
másrészt, hogy a király vagy kerál, illetve karál méltó-
ságnév azaz eddig német eredetűnek tartott Károly, ré-
giesen Károl, német Karl, ónémet Karal, latinosított Ca-
rolus személynév eredetét is képezte, amely név igazi
értelme tehát egyúttal sas és király.  Hogypedig az emlí-
tett magyar karol  és kerecsen  madárnevek értelme
tényleg köröl, azaz kering volt, igazolja az, hogy párhu-
zamukat képezi a magyar turul  szó, mert tudjuk, hogy
a túr szó különböző nyelvekben szintén kört, körben ha-
ladást jelent, amely szó, hogy :  turolni, turulni, turjázni,
torjázni alakokban ősnyelvünkben is megvolt, könnyen
kimutatható.

110
A Napnak az Égen való keringése nálunk ma nem szem-
léletes, de igen szemléletes ez a Sarkakon, vagy az
ezekhez közel álló tájakon, ahol a Nap három hónapig
fölfelé kering, eleintén nagy körökben az egész láthatár
körül, majd mindig kisebbekben, föl a Delelőig (Zenitig),
ahol egy ideig megállapodni látszik, majd ismét kering-
ve, mindig lejjebb, három hónapig, míg eltűnik a láthatár
alatt és csak hat hónap múlva kel ismét föl.  Ezért mon-
dották tehát a vogulok, hogy a Napisten arany-vadlúd
képében röpüli körül-körül földünket.  Ámde ősidőkben
az Északi Sark még Magyarország területén volt, amit
számtalan népmesénk tanúsít azzal, hogy ha bennük ré-
gi időkről van szó, az mondatik, hogy „akkor egy nap
volt egy esztendő” vagypedig hogy „akkor három nap
volt egy esztendő”.  Tudjuk, hogy egy nap egy évig csak
a Sarkakon tart, illetve három vagy valamivel több napig
csak a Sarkakhoz közel eső tájakon.  Hogypedig a Sar-
kak lassan, ezredévek folyamán, kacskaringó vonalban
(spirál) változtatják helyüket, azt a tudósok már megál-
lapították és azt tartják hogy ez annak oka, hogy voltak
idők amikor a mai egyenlítő táján volt jégvilág és a Sar-
kak táján délszaki növényzet.  A Sarkak e helyváltoztatá-
sára vonatkozólag lássad:  Dr. M. Wilh. Meyer:  „Weltun-
tergang”. Stuttgart, 34. old. és „Weltschöpfung,” Stutt-
gart, 72-73 old.
Másrészt meg tény, hogy bizonyos karvaly és királysas
féle madarak a magasban néha félnapig is szinte az óra
pontosságával keringenek, nagy köröket írva le, a táj fö-
lött.
Vajjon honnan származik tehát a germánnak vélt Karal
vagy Karol személynév, azaz helyesebben :  királyi mél-
tóságnév?
Véleményem szerint erre a felelet nem más, mint az,
hogy hiszen Germániában a kereszténység előtt nagy
számmal éltek ősi finn-ugor fajtájú népek, amilyenek
111
például az észtek, lívek, türingek, válok és még más tör-
zsek is voltak, amelyek társadalma, belső szervezete
egészen más lévén, mint a germánoké, illetve ezeknél
sokkal régibb, kialakultabb és fejlettebb lévén, reájuk
nézve a kereszténység sokkal föloldóbb hatású lévén
mint a még szervezetlenebb germánokra, ezek épen
ezért könnyebben tudtak az új szokásokba törődni, az új
renddel kibékülni, eltekintve attól, hogy a kereszténység
térítése különösen Nagy Károly hadai segítségével, őket
hamarabb érte s így több idejük is volt az alkalmazko-
dásra.  Viszont a kevésbbé művelt népek a keresztény
térítésnek sehol sem állottak komolyabban ellent.  Ko-
molyabb ellentállásra ez mindig csak a magasabb mű-
veltségű népeknél talált.  Míg például afrikai szerecsen
törzsek a kereszténységet igen rövid idő alatt elfogadták,
addig például a kínaiaknál, japániaknál ez alig tud vala-
mely eredményt elérni s amit el is ér, azt is csak a mű-
veletlen, babonás néprétegek között éri el, míg a művel-
tebbeknél azért nem képes semmire sem menni, mert
Konfucse és a többi kínai bölcs, valamint a japáni sintó
vallás filozófiája és erkölcstana sokkal magasabb színvo-
nalú.  Az említett jelenséget összes oroszországi rokon-
népeinknél is észlelhetjük, ahol ugyanis a szlávok a ke-
reszténységnek teljesen behódoltak, úgyhogy náluk a
„pogányság” teljesen eltünt, holott rokonnépeink sokáig
ellentállottak és utóbb is, napjainkig is, bár nyilvánosan
keresztények, de inkább csak az oroszok kegyetlen vallá-
si üldöztetéseitől való félelemből és titokban régi vallá-
sukhoz ragaszkodva, erdők mélyén, rejtett helyeken né-
melyütt még ősi szertartásokat is gyakorolnak.  Mindez
pedig kétségtelen bizonyítéka e népek régibb műveltsé-
gének és szellemi fölényének.  Bukásukat és ősi nyelvük
pusztulását pedig mindenütt az okozta, hogy a keresz-
ténység fegyveres hatalma segítségével mégis diadal-
maskodván, a neki ellentállott népeket, azok nyelvét és
112
minden alkotását sőt még emlékét is, a legengesztelhe-
tetlenebbül írtotta annyira.  hogy maguk e népek is, ami-
dőn végül mégis keresztényekké lévén, a kereszténység
eszejárását is elfogadták, most már maguk kezdték régi
műveltségük alkotásait és régi nyelvüket is, „gonosz po-
gány” dologként üldözni és irtani, amint azt a mi első ke-
resztény királyaink is a legkíméletlenebbül cselekedték.
A Napistent mint királyt, mint az emberek hatalmas de
szerető és gondviselő fejedelmét, északi rokonnépeink is
tisztelték, valamint ismeri és különösen meséiben sokat
emlegeti a Napkirályt a magyar nép is, azaz a megsze-
mélyesített Napot, akinek aranypalotáját is leírja, amely
gömbölyű mint a kenyérsütő kemence, és amelyben
édesanyjával lakik együtt.  A ház ajtaja is kerek nyílású s
ennek szárnya is aranyos.  Mindezek szerint a királysá-
got és a Napot egymással a legszorosabb összefüggés-
ben lenni látjuk.
A germánság első történelmi nagy és hatalmas fejedel-
me Nagy Károly volt;  tudjuk pedig, hogy a királyság és
császárság legfőbb jelképe úgy az ő korában mint már
azelőtt is, az aranykorona volt, amelynek legegyszerűbb
és legrégibb alakja az egyszerű aranykarika volt (amilyen
például a híres „vaskorona” is), aminthogy a latinban és
olaszban a corona szónak még karika és koszorú értelme
is van.  Csak megemlítem itt hogy ősnyelvünkben, épúgy
mint a mai mongolban a körün szónak és a korona szó-
nak szintén kör, karika értelme volt és hogy a kör jelen-
tésű kor szóhoz a nő jelentésű ona szó azért volt hozzá-
téve mert őseink szimbolikájában a gyűrű, a karika a nő-
iség egyik jelképe volt.
De tudjuk azt is, hogy a középkori heraldikába a király-
ság vagy császárság jelképéül a karvalyt vagy királysast
épen Nagy Károly hozta be (lássad: Meyers Lexikon „Ad-
ler”) s hogy ez a német és osztrák birodalom jelképe, cí-
mere maradott napjainkig is.
113
Miután a föntieket Napistenünkről elmondottuk ami
azonban róla távolról sem minden, — szólanunk kell még
— habár ezt is csak igen röviden — regebeli kedveséről
vagy nejéről, a Földistennőről, azaz Tündér Ilonáról, akit
népünk még Magyar Ilonának és Boldogasszonynak is
nevez.  Mindenek előtt azonban ki kell emelnünk a kö-
vetkező egyezéseket:
A magyarság hagyományában Toldi Miklós kedve-
se:Magda.  (Láttuk, hogy Toldi Miklós azonos ősi Napis-
tenünkkel.)4*
A Bibliában a Jézussal közelebbi kapcsolatba hozott le-
ány neve (Magdalai Mária (Mária Magdaléna), aki a ha-
gyomány szerint így azért neveztetett mivel Magdala vá-
rosából származott.  Említettük, hogy Jézus is tulajdon-
képen Napisten, illetve amennyiben létezett is, de utóbb
annyi ősi naphitrege alkalmaztatott rá, hogy e mondai
anyag a történelmit teljesen elborította.
Buddhával a monda hasonló viszonyba hoz egy Magad-
dai Amra nevű leányt, akit így azért neveztek mivel Ma-
gadda tartományából származott.  Buddhára vonatkozó-
lag a tudósok előtt közismert tény, hogy, bár történelmi
személy, de történetéhez utóbb annyi napmítosz tolda-
tott hozzá, hogy ez a történelmit szintén teljesen elborí-
totta.Megjegyzendő pedig, hogy a buddhizmus körülbe-
lül 500 évvel régibb a kereszténységnél.
Heraklész neje neve Megara.
Mindezen Magda, Magdala, Magadda és Megara nevek
annyira egyezőek, hogy a véletlent kizárnák még akkor
is ha más egyezések nem is kisérnék.
A mi rekonstruálható őshitregéink szerint Magyar Napis-
ten neje és kedvese :  Ilona, de akit csak násza előtt ne-
veztek Tündér Ilonának, mivel ősnyelvünkben a Tün-

4
*E Magda név helyébe később csak azért került Piroska, mert a
Magda nevet latin eredetűnek vélték.
114
dér szónak leány és szűz értelme is volt, míg násza után
ő a Magyar Ilona nevet vette föl, ahogy őt a csallóközi
leányok bizonyos tavaszi, a házasságról szóló énekeik-
ben napjainkig is nevezték és minthogy a nő a házasság-
ban ma is férje nevét veszi föl.
Világos tehát, hogy mind a fönti nevek Ilona ezen „Ma-
gyar” nevéből származtak.
Különösen föltünő még a keresztény Magdaléna és a
buddhista Magaddai Amra-hitrege egyezése egyebekben
is, mert hiszen a Mária és Amra nevek is egymásra na-
gyon hasonlítanak.  További föltünő egyezés a következő
is :  A bibliai és népi hagyomány szerint Magdaléna ké-
tes erkölcsű nő volt;  Jézus hét ördögöt űzött ki belőle,
miután megtért, Jézus lábaihoz borult és ezután igen ra-
gaszkodott hozzá, sőt a népi hagyomány szerint jegyese
is lett.  Utóbb Jézus haját illatszerekkel áztatta, majd lá-
bait is kenvén, ezeket hajával törölgette;  a népi hagyo-
mány szerint könnyeivel áztatta, hajával törölgette.  Vé-
gül Jézus halála után keresztfáját ölelgette, majd a pusz-
taságban egy barlangba vonult vissza, ahol bűnbánó éle-
tet élt.
A buddhista Amra hitrege szerint :  Amra kétes erkölcsű
de igen szép nő volt, akinek a Gangesz folyó mellett
gyönyörű kertje volt.  Buddha a folyón átkelve  kenettel-
jes erkölcsi prédikációt tart neki, mire Amra lábaihoz bo-
rul és megtér.
Az erkölcsi prédikációt és megtérést eredetileg kétségte-
lenül szerelmi viszony helyettesítette, ami mindkét eset-
ben vallási okokból van elhallgatva, de ami megmaradott
a Toldi- és Heraklész mondában és aminek eredetét a mi
Napiste nünk és Földistennőnk tavaszi násza képezte.  A
folyón való átkelés és a szép kert a mi ősregénk Dunája
és Tündér Ilona csallóközi gyönyörű „Aranykertje”, más
nevén „Tündérkertje”, emlékét tartja fönn, amelyben Ilo-
na és Magyar találkoznak, ahova ez minden tavasszal
115
megérkezik és ahonnan minden ősszel távozik;  ami meg
annak emlékezete, hogy amikor a Sark még Magyaror-
szág területén volt :  a Nap minden esztendőben egyszer
kelt föl, tavasszal és egyszer ment le, ősszel.
Azon indíték, amely szerint Magdaléna Jézus haját illato-
sítgatja nem egyéb mint a vogul hitrege ősi indítéka,
amely szerint a Nap kedvese, a „tündérkisaszszony”, an-
nak aranyhaját simogatja.  Az erről szóló vogul éneket itt
le is írjuk :

Vizi tündér-kisasszony simogatta

Kelő napos aranyfürtöcskédre,
Erdei tündér-kisasszony simogatta
Kelő napos aranyfürtöcskédre
Hét sasröptényi magas Ég-atyácskád teremtette,
Hét oldalú szent sipkádat tedd föl !
Tündököltessed föl !
Hét oldalú szent házad
Aranyrészekből való hét ajtaját
Tárd széjjel !
Kelő napos aranyfürtödet
Abroncskerékmódra menő kerek Földre
Sugározzad ki !

A magas Észak hosszú és sötét tele után fölkelő Napot

üdvözlő himnusz e részéhez a hozzáfűzött magyarázat
(„Ethnographia folyóirat 1891.évf.30.old.) többek között
azt jegyezi meg, hogy a vizi- és erdeitündérkisasszony
egy és ugyanazon személy :  a Napisten kedvese vagy
felesége, valamint megjegyezi, hogy a Nap haja :  ennek
sugarai.  Másutt mondja, hogy itt a „hét” szó nem érten-
dő számtanilag, mert ennek a vogul nyelvben „sok” ér-
telme is van; „hét oldalú” tehát „sok oldalú” azaz „kerek”
jelentésű is lehet, vagyis a Nap háza és sapkája tehát
kerekek.  Úgyszintén a „hét sasröptényi magasság”
116
vagyis hétszer olyan magasság mint amennyire egy sas
föl tud emelkedni, tulajdonképen „végtelen” magasságot
jelent.  A Napisten haja csak becézésül mondatik „für-
töcské”-nek, mert haja oly nagy hogy tőle az egész Ég
aranyos lesz, hogy az egész Földet bevilágítja, vagyis
kedvesét a Napisten hajába takarja.  A Nap háza „hét aj-
taja” is valószínűleg úgy értendő, hogy az ajtó hét olda-
lú, azaz kerek, mint a magyar népmesékben.  De kitűnik
ez énekből még az is, hogy a vogulok, régi hagyomány-
ból, nem csak azt tudták, hogy a Föld gömbölyű, hanem
azt is, hogy forog.  Holott nyugaton még néhány század-
dal ezelőtt is a tudatlanság és vallási türelmetlenség
máglyahalállal fenyegette azt, aki állítani merészelte
hogy a Föld mozog.  (Galilei).  Holott a vogulok, akik ezt
tudták, mikor az oroszok őket fölfedezték, még a Kőkor-
szakban éltek, illetve kőfegyvereik és szerszámaik voltak
és az aranyon kívül más ércet nem ismertek.  Ez pedig
azt jelenti hogy tehát szellemi műveltségük is a Kő- és
Arany korból való volt.  Mivel pedig a vogulok a legköze-
lebbi nyelvrokonaink, mindezekből azt kell következtet-
nünk, hogy elődeinknek, akik azon ősrégi időkben éltek,
habár műszaki ismereteik a legkezdetlegesebbek voltak
is, de szellemi műveltségük oly magaslatokat ért volt el,
amelyekről nemrég még mi sem tudtunk semmit, illetve
amelyekre mi is csak most kezdünk ismét fölkapaszkod-
ni, hosszú, hosszú szomorú hanyatlás ideje után, amely
a Jégkorszakkal kezdődött, tartott némi kisebb-nagyobb
emelkedésekkel az Ókorban, majd a legmélyebb hanyat-
lással a Középkorban, míg végre a Megújhodással (Re-
neissance) megkezdődött azon újra való emelkedés,
amely mai műveltségünket létesítette.  Ha tehát a vogu-
lok a magyarhoz annyira hasonlatos nyelven beszélnek,
úgy ez is arra vall, hogy az említett ősrégi, titokzatos,
később ismét letűnt magas műveltség, amelyről mintegy
álomról, a görögök hyperboreus-mondái és a mi Tündér
117
Ilona csallóközi Aranykertjéről szóló népmeséink regél-
nek :  a mi ősműveltségünk volt, amely időben az embe-
rek a mi magyar nyelvünk ősalakját beszélték.  Meg kell
még jegyeznünk azon tényt is, hogy a vogulok saját ha-
gyománya szerint, ők mai hazájukba messzi Nyugatról,
az Ural hegységen át, jöttek, amely hagyományuk tehát
szerintem Magyarország földére vonatkozik.  Tudomá-
nyosan pedig kimutatva, hogy a vogulok még néhány
századdal ezelőtt is, az Uralon innen, Európában éltek és
hogy mai hazájukba a tatárok, majd az oroszok hatalma
elől menekültek.  Ez eltűnt csodálatos szellemi művelt-
ség emlékei tehát :  népmeséink, nyelvünk, gyönyörű
népművészetünk, amely dolgok segítségével íme még
egész fenséges mitológiánk és ősvallásunk is kinyomoz-
ható.
A magdaléna-hitrege másik indítéka pedig, amely szerint
Magdaléna Jézus lábait hajával törölgeti, azt tételezi föl,
hogy Magdalénának tehát igen nagy haja volt.  Ezt a mi
Tündér Ilonáról szóló hagyományaink is róla erősen ki-
emelik, annyira, hogy ez még nevében is kifejezésre jut,
mert őt énekekben Selyemsárhajú Ilonának is szokták
volt nevezni (régi nyelvünkben sár, szár aranyat is jelen-
tett), ami tehát Selyemaranyhajú Ilonát jelent.  Az erdé-
lyi oláhok Ilonáról szóló ősi regéinket átvévén, őt mai
meséikben Iliana vagy Ilyana Kosincana-nak nevezik; 
utóbbi szó pedig a szláv nyelvből magyarázva, „hajas”
értelmű, vagyis a név Hajas Ilona jelentésű.  Tény, hogy
a mai erdélyi oláhság nagyrésze eloláhosodott szláv,
amit számos szláv nyelvű de ma oláh lakosságú helység-
név is bizonyít.
Őseink költői szimbolikája szerint a Nap aranyhaját an-
nak sugarai képezik, Tündér-Magyar Ilonáét pedig az
északi fény; mivel pedig ez utóbbi is sárgás színű, így
mindkettejük szőkének azaz költőileg „aranyhajú”-nak
képzeltetett, ami aztán összevág azzal, hogy az úgyne-
118
vezett „keletbalti” faj is szőke, sőt az „északi” fajnál is
szőkébb, amely inkább vöröshajú, sőt amint Eickstedt
antropológus is állítja, gyakran barnás is.  Vöröses haj-
szín a „keletbalti” fajnál sohasem fordul elő, vagyis e faj
a világ legszőkébb faja.  „Keletbalti”-nak pedig azért ne-
vezték el, mert régebben azt hitték, hogy a Balti-Tenger
keleti partjairól származik.  Holott eredethelye Magyaror-
szág, ahonnan máshova is elterjedett.
Tündér Ilonáról, a magyarok hitregei ősanyjáról, Magyar
Napisten kedveséről, még az alábbiakat kell elmonda-
nunk:
Ilona nevét a krónikások a krónikákból önkényesen tün-
tették el, bár neve emléke ott is fölfedezhető.  A tudá-
koskodás, amely Magyar Napistenből is prózai, vadászó
legényfélét csinált, Ilonából viszont az „alánok” királya
leányát képezte.  Az alán és az Ilona név azonossága
azonnal föltűnik.  Utalunk itt Nagy Géza tudósunkra, aki
már elég régen írta meg, hogy :  „Mint a tündérek király-
nőjét, Tündér Ilonát az elsőrangú mítikus alakok közé
kell sorolnunk. ... az a vonás, hogy ... a házasságnak és
női termékenységnek volt a védő szelleme stb, ... s az
ugor teremtési mondával való kapcsolatát abból sejthet-
jük, hogy Magyar Ilonának is nevezték, nyilván mint az
emberiség = magyarság ősanyját.” („Ethnographia” fo-
lyóirat V. évf. 304. old.)  Nem kevésbé fontosak a róla
szóló következő tartalmú csallóközi mondák is :  Réges
régen a Csallóközben volt Tündér Ilona gyönyörű virágos
és gyümölcsös Aranykertje, amelyben minden nagy bő-
ségben termett és Ilona szépséges gyümölcsös kertjei-
ben boldogságban éltek a tündérekkel együtt az embe-
rek.  A Dunaágak homokjában oly sok volt az arany,
hogy csak össze kellett szedni és nem csak díszül, de
minden edényük készítésére is használhatták.  De utóbb
az emberek rosszak lettek, dolgozni nem akartak, hanem
egymástól kezdték elvenni amire szükségük volt, amiért
119
verekedések, gyilkosságok történtek, a kert gyümölcseit
és mindent egészen maguknak foglalták, a tündéreket
pedig többé nem tisztelték, velük szemben illetlenül és
durván kezdtek viselkedni, az aranyból pedig többet
szedtek mint amennyire szükségük volt és vele keres-
kedni kezdtek.  Ezért Tündér Ilona és tündérei, igen
megszomorodván, hattyúkká változtak és elrepültek, föl-
szállottak magasra, magasra a Csillagok közé, az Égi
Duna (A Tejút) szigetére (a Tejútban a „Tündérek fordu-
lójától” a „Tündérek tánca” csillagképig, vagyis a „Hattyú
α és ζ -tól „Szobieszky pajzsa”-ig), ahová az emberek
nem juthatnak föl, és ott élnek most is békében és bol-
dogságban.  Csak ritkán, talán ezer esztendőben egyszer
juthat el oda egy ember, aki megérdemeli.  A földi Csal-
lóközt pedig a tündérek egészen az embereknek hagy-
ták, de azóta itten nincsen boldogság többé.  A gyümöl-
csösök kipusztultak, mert az emberek csak a gyümölcsöt
szedték, de a fákat nem gondozták, sem újakat nem ül-
tettek, a Dunaágak homokjából pedig kifogyott az
arany.  (Való igaz, hogy valamikor a Csallóközben nagy
gyümölcstermelés volt, de ma alig van már valami; 
aranymosók most is vannak még de hasznot már alig
látnak;  a nép pedig elszegényesedett és eldurvult.) 
Tündér Ilona néha, holdvilágos éjszakákon, hófehér
hattyúvá változva, leszáll és úszkál a dunaágakban, elve-
szített egykori szigete körül és sír.  Siratja pusztuló szép
szigetét és gyermekeit, a magyarokat, akik őt megtagad-
ván, most saját gonoszságuk miatt annyit kell szenvedje-
nek.  Néha öreg anyókává is változik és jár az emberek
között, hogy lássa megjavultak-e már ?  Ilyenkor valami
nehéz batyut vagy köteg fát emelget a hátára, mintha
alig bírná, lássa akar-e valaki segíteni, de az emberek
közönyösen mennek el mellette.  Máskor szép leány ké-
pében jár közöttük, lássa igazak lettek-e már, de azok
mindig több rosszat és hazugságot beszélnek neki mint
120
jót és igazat.  De azért, ha majd igen sokat szenvedtek
már, egyszer mégis észre térnek és megjavulnak.  Akkor
Tündér Ilona és tündérei is vissza fognak térni a Csalló-
közbe és visszahozzák az emberek közé a jólétet, békét
és boldogságot.
Világos ezek szerint, hogy népünk még ma is, 800 éves
kereszténység után is, Tündér Ilonának isteni hatalmat
tulajdonít, vagyis ebből egykori istenség mivolta még
mindig előcsillan.
Az Ilona név értelme:  élet-anya s népmeséink e hitregei
nőalakja azonos a finn hitregék Ilma Istennőjével.  Őse-
ink természetvallási fölfogása szerint :  a lég és föld egy-
mással azonos volt, aminthogy ez a valóságban is így
van, mert hiszen a levegő csak Földünk legkülső rétege,
ami kifejeződött abban is, hogy az anyaföldet megsze-
mélyesítő élet- és természetanya, Magyar Ilona, egyúttal
lég- és föld-istennő is volt és mint ilyen, az emberek
anyjaként tiszteltetett, amely szimbolizálás a valóságot
ismét a legtökéletesebben fejezi ki, amennyiben testünk
valóban a Napból áradó erők behatása folytán, a föld
anyagából keletkezik, ugyanúgy, mint a nő méhében a
gyermek anyja testéből vett anyagból, és valamint ben-
nünket terményeivel az anyaföld ugyanúgy táplál mint
tejével gyermekét az anya.  Mindnyájan tudjuk azonban,
hogy habár étel és ital nélkül valameddig még csak meg-
élünk, de hogy levegő híján már néhány perc alatt halot-
tak vagyunk, valamint hogy minden más földi élőlény is
enélkül pusztul el a leghamarább, vagyis kétségtelen te-
hát, hogy a levegő a legfontosabb mindazon tápanyagok
közül, amelyeket nekünk Földanyánk, azaz Magyar Ilona
édesanyánk nyújt.
Hogy természettisztelő elődeink a levegőnek az összes
életjelenségekben rendkívül nagy szerepével teljesen
tisztában voltak, azt nem csak az bizonyítja, hogy Ilona
Istennőnk föld- és életanyai megnyilvánulásai mellett
121
légistennői minősége oly erősen kidomborodott, hanem
még az is, hogy nyelvünk az élet, lélek és  lélegzés  sza-
vakat úgyszólván teljesen azonosnak képezi, amely sza-
vaink ősrégiségét pedig bizonyítja a ma ismert legrégibb
emberi nyelv, a magyarral rokon szumir és a magyarnak
ma élő legközelebbi rokona, a vogul, amely nyelvek-
ben lili, lilla, lil:  levegőt, lelket és szelet jelentett. 
A szél szó, hogy a lélekkel a lélegzés, lehellet, lelkende-
zés révén mennyire összefüggésbe hozatott, egy-
részt szellem, régiesen szellet = lélek szavunknak szél
szavunkból való képzettsége is bizonyítja (ami a né-
met Seele = lélek szónak ősnyelvünkbőli származását is
kétségtelenné teszi), valamint számos más nyelvbeli pár-
huzam is, mint például a szláv duh:  lélek, dah = lehel-
let, görög-latin anemosz-anima = szél-lélek.
Tündér-Magyar Ilona jelképes, szent növénye a gyöngy-
virág volt, amiértis ő násza előtt, azaz leányként, haján
gyöngyvirágkoszorút viselt, ami népünk hagyományai-
ban máig sem ment feledésbe.  Ezekben azonban itt
hozzáteszem, hogy a gyöngyvirág csak a magyar tör-
zseknél volt Tündér Ilona jelképes növénye, de hogy pél-
dául a kunoknál ugyane szerepe volt egy fehér, csillag-
alakú virágnak, a székelyeknél a szekfűnek, a palócoknál
a liliomnak.  Mind ezen dolgok egyéb jelképes jelentése
mellett, egyik értelme az volt, hogy az illat jelképesen
egyúttal a levegőt és lelket is jelentette s így az illatos
gyöngyvirág, a liliom, a szekfű, vagy például a jászoknál
az iszalag, és más-más illatos virágok, különböző őstör-
zseinknél a Légistennő jelképei lettek.  Igen nagy téve-
dés tehát az, hogy liliom  szavunkat latin eredetűnek
tartjuk, mert ez legföljebb ha a latin lilium = liliom szó
hatása alatt kissé elváltozott, míg eredetileg talán liliona,
liliama, liliana, vagy iliana  Ilona!) volt a neve s benne
a lili vagy ili szó az illatot,  ana, ona vagy akár om, oma,
ama vagy  mama szócska a nőiség és anya értelmet je-
122
lentette, épúgy, mint az Ilona névben is.  Tény hogy pél-
dául a szerb-horvát nyelvben is liljan = liliom.  Másrészt
ha tehát a liliom, illetve a gyöngyvirág illata révén a lélek
és a levegő jelképe volt és ha a vogul és szumir nyelvek-
ben is lili, lilla = lélek és levegő, sőt például még a mai
törökben is lalé = tulipán, akkor teljesen tisztában lehe-
tünk afölött, hogy maga a latin lilium szó is azon ősidők-
ben Itáliába költözött őstörzseinktől származott, amelyek
közé az etruszkok, szabinok, szikelek és pelazgok is tar-
toztak.
Nyelvünk forog, fordul igéjének volt régebben még
egy l-es kiejtésű megfelelője, a változ, változik, veltö-
zik igékben, amelyeknek a mai értelmen kívül még fo-
rog, fordul értelmük is volt, amiszerint tehát a népmesé-
inkben előforduló „Változó Vár” azonos a népmeséink ál-
tal szintén emlegetett forgó várakkal, azaz a „kakas”-
vagy „kacsalábon forgó vár”-akkal.  Hogy ezen forgó,
azaz „változó” vár tulajdonképen mit jelent, azt az aláb-
biakból fogjuk megérteni.  Bár népmeséink ezen várakat
ma igen gyakran királyok, sőt sárkányok tulajdonának is
mondják;  az összehasonlítások révén azonban teljes
biztonsággal kitűnik, hogy az eredetileg a Tündérkirály-
nő, azaz Tündér Ilona vára volt.  Népmeséink többekkö-
zött azt is tudják róla, hogy gyönyörű kert közepén áll,
ezt pedig a Fekete Város veszi körül.
Bármily képtelenségnek, mesebeli valaminek is tűnhetik
föl azon gondolat, hogy egy vár foroghasson és mi
több :  kakaslábon;  népmeséink tanulmányozása engem
arról győzött meg, hogy a gyakran képtelennek látszó
dolgok mögött is vagy csak meseszerűleg kiszínezett és
ma már feledésbe ment valóság rejlik, vagypedig termé-
szetes dolgok költői jelképezése.  Az alábbiakból látand-
juk, hogy jelen esetünkben úgy elfeledett valósággal
mint szimbolizálással is van dolgunk :

123
 Először is fölhozzuk Horger Antal
egy régi csángó-magyar meséjében
előforduló ezen sorokat :  „Fiam,
csináljunk most már egy csinyos
házat, mert van miből költsünk
(tudniillik meggazdagodtak). — És
csináltak egy szép házat, mely sar-
kon forduló volt.”  Ne feledjük,
hogy sarok (például ajtósarok) tengelyfélét is jelent,
amely szó a sergés, sürgés, forgás szavainkból keletke-
zett.  Mostanság (1930. körül) ilyen forgó házat G. Ber-
nard Shaw író is csináltatott magának, hogy ugyanis la-
kószobáját mindig a Nap felé fordíthassa.  A megfejtés
irányában további útmutatásul szolgálhatnak még azon
régi szélmalmok, amelyek hatalmas fatörzsön állottak,
úgy hogy az egész kis épület, minden bentlévővel, mol-
nárral, őrletőkkel együtt, mintegy függőleges tengelyen
állva : forgott;  vitorláit így mindig a széllel szembe for-
díthatva.  Az ilyen szélmalmoknak, a mai karácsonyfáké-
hoz hasonlatos keresztalakú talpa volt azon mesebeli
„kakasláb” amelyen a vár forgott.  Mivel azonban e láb
gyakran nem is volt mesterséges hanem valamely hatal-
mas fa töve, amely fa megnyesett törzsére épült a ma-
lom, így a talp kakaslábra, habár óriási nagyságúra, még
inkább emlékeztetett, különösen ha a fa mocsári fenyő
volt, amelynek gyökerei nem hatolnak mélyre, hanem in-
kább szerte terpeszkednek.  Márpedig mocsarak csak la-
pályokon vannak, ahol a folyóvizek igen lassú folyásúak
és vízhajtotta malmok számára nem alkalmasak.  Emlé-
keztetjük pedig az olvasót arra, hogy épen a kakasok-
nak, a kacsáknak valamint bizonyos vizimadaraknak szo-
kása néha féllábon azaz egy lábon álldogálni.
Ezen épülettartó tengelyoszlop, azaz sarok, ősi hitregé-
ink szerint közvetlen összefüggésbe hozatott egyrészt
palóc (pelazg) őstörzsünk égigérő, egettartó „világfájá-
124
val”, másrészt az ősi kunyhók bizonyos tipusa közepén
álló tetőtartó oszlopával, valamint a földbevájt lakok ki
és bejáró létrájával, amelyek utóbbi azonban régen csak
fiatalabb fa törzse volt, amelynek lecsonkított ágai szol-
gáltak létrafokokul.  Ugyancsak a szélmalomtartó fatörzs
adja meg a finn hitregék „szampo”-ja magyarázatát is,
valamint az Egettartó Atlasz-hitregéjét szintén, de mind
e dolgokkal, mivel az egész külön könyvre való anyag
volna, itt csak igen röviden foglalkozhatunk.  Megemlít-
jük azonban itt is, hogy Ilona lég- és földistennőnek e
csodavára népmeséink némelyike szerint, ugyanúgy mint
mordva (vagy mordvin) rokonnépünk mondái szerint
Ange-Pataj istennőjük laka is :  égen és földön van egy-
aránt, ami a mi Tündérkirálynőnk, azaz Ilonánk, forgó
várát illetőleg úgy fejeztetett ki, hogy a vár erős alépít-
ménye (földvár) maga a Föld, annak magas teteje, azaz
óriási de könnyed kupolája :  a levegő, azaz a Föld lég-
köre, vagyis az égholt, amely pedig hiszen valóban fo-
rogni látszik, amint ezt a csillagos Égen minden éjjel
megfigyelhetjük.
Ha pedig egyszerű molnárok, szegényes eszközökkel
ilyen forgó malomházacskákat építhettek maguknak, ak-
kor elképzelhetjük, hogy mérhetetlen kincsekkel rendel-
kező hatalmas fejedelmek vagy fejedelemnők párkányv-
áraik tetejére, óriási leásott fatörzsre az alábbi rajzokon
bemutatott elv szerint egész, forgatható kastélyt is épít-
tethettek maguknak, könnyű fa- vagy sövényanyagból,
amit később, a Rézkor beálltával rézrudak is erősíthet-
tek.  Hogypedig az ilyen, tengelyen forgó épület gondo-
lata a lapályokon élő törzseinkhez mindig közel kellett
álljon, az szintén természetes dolog mert itt, a folyóvizek
lassúsága miatt az őrlést főkép szélmalmok végezték.
Csak az a kérdés hogy az ilyen „sarkon forduló” vagy
„kakaslábon”, azaz tehát függőleges oszlopon (itt megje-
gyezem hogy régibb nyelvünkben és a népében itt-ott
125
ma is az oszlop neve láb, kőoszlopé kőláb) forgó kastélyt
mi forgathatta hát ?  Szárnyas vitorlák, amilyenek a kö-
zönséges szélmalmokéi, bizonyára nem hajtották, mivel
ily nagyobb épület számára oly nagyok kellettek volna,
hogy az egész már ezért is képtelenség lett volna, de le-
hetetlenné tette volna a dolgot a vízszintes forgásnak
függőlegessé áttételéhez szükséges és nagy erőveszte-
séggel járó szerkezet is.
Szerintem ezen mesebeli forgó várral mindenesetre ösz-
szefüggésben van a székely hagyomány „Fergettyűvár” a
is, amiről Jókai is ír.  Erre vonatkozó sorai kivonatosan a
következők :
„A Fergettyűvár messze kimagasló hegyfokon áll a Rétyi
Nyír kietlen bejárata előtt;  a szirtfokot két rohanó hegyi
patak veszi körül a Borosnyó és a Kurta.”
„A hegyorom legmeredekebb pontját koronázza kerek,
egyszerű, óriásrakású kőfal és azon belül van egy to-
rony, mely ezt egészen betölti.  A torony hasonlít a vilá-
gítótornyokhoz, csakhogy a középen kiöblösödő mint a
korsó s aztán teteje is van.  Kerülete hatvan lépés, ma-
gassága amilyen egy szál fenyő lehet.”
„Az egész torony fából van, oldalai és teteje rézbádoggal
borítva, rikító zöld már a rézrozsdától.”
„Ajtaja vagy kapuja e toronynak sehol sem látszik.  Ha-
nem ahol a teteje a párkányát éri, ott van rajta köröskö-
rül egy sor ablak, épen mint az érett mákfőnek.”
„S ez a kerek torony éjjel-nappal folyvást forog.”
„De hát mi forgatja a kakassarok körül? Ez a kérdések
kérdése.”
Nem tudom Jókai ez adatait honnan vette, valószínűleg
azonban népi szóbeli vagy írott hagyományból.  Leírja
ezután még hogy ez tulajdonképen őrtorony, amelynek
ablakaiból ellenség közeledtére jeleket adtak, éjjel abla-
kaiban megjelenő világosságokkal, mert olyan helyen ál-
lott ahol egész Háromszékből látható volt.  Kétségtelen-
126
nek tartom azonban hogy ami forgatta csakis a szél le-
hetett. 
Ámde, ha olyan vitorlái lettek volna mint a közönséges
szélmalmoknak, úgy ezt a hagyomány megemlítené és
Jókainak sem kellett
volna azon töprengenie
hogy a tornyot mi for-
gatta.  Viszont az a kö-
rülmény hogy a torony
hosszú völgy bejáratá-
nál és magasban állott,
ez széllel hajtott voltát
szintén valószínűvé te-
szi, egészen bizonyossá
teszi pedig ezt az, —
amit Jókai is megír —,
hogy a torony csak kö-
dös időben nem for-
gott.  Mert hiszen szél
és köd egymást kizár-
ják.
Vagyis tehát a szerkezet
az alábbi rajzok szerinti
kellett legyen, amely ha
a szél bárhonnan fúj is,
mindig forog, előnye pe-
dig az hogy nagy szélvi-
har sem árthat neki és
hogy nincsen szüksége vízszintes forgást függőlegessé
tevő áttételre s így a leggyöngébb szél is hajthatja, mivel
súrlódása rendkívül kevés van :  egyetlen ponton fönt és
csak erősebb szélnél még egy ponton lent is, amikor
ugyanis az erősebb szél az épületet kissé megbillentve
tartja.  Ilyenkor lent a padló széle érinti a függőleges fa-
törzset de a surlódást itt is majdnem semmivé teszi az
127
ha a padló szélén függőleges tengelyecskéken kis kere-
kek vannak.
A följáró törzsbe erősített fokok által képezett hágcsó is
lehetett, aminek eredete ősidőkben a fatörzs levágott
ágai csonkjai kellett hogy legyenek, s e később a följárót
bizonyára csapóajtón át leereszthető és fölhúzható létra
képezte, amikoris az épület folytonos forgása miatt e
csapóajtó sem észrevehető sem hozzáférhető kívülről
nem volt, vagyis tehát látszólag az épületnek tényleg se-
hol nem volt ajtaja.
Megállapítható azonban e torony okvetlen kellett hogy
legyen, hogy lakói ki és be járhassanak.  Megállítása
vagy valamely fékező készülékkel történt vagy azáltal
hogy a szelet fölfogó, függőleges, hosszú lemezek lela-
píthatóan voltak alkalmazva, amikoris, lelapítva, szelet
nem fogták, sőt lehet hogy mint mód is megvolt, amely
esetben az épület nagy szélben is szinte azonnal volt
megállítható.  A kintről érkezők számára a tornyot vagy
forgó várat a bennlévő őrök bizonyára csak titkos jelszó-
ra vagy másvalamilyen titkos jeladásra állították meg. 
Népmeséinkben van is szó a vár megállítása titkáról. 
Egyik népmesénkben a titkos jel az hogy pénzdarabbal
kell megdobni.  Lehet hogy volt ilyen titkos jel is de lehet
hogy itt ennek csak jelképes értelme van :  az őrök meg-
vesztegetése.  A mesében ugyanis a várban lévő leány
elrablásáról van szó, amihez az őrök megvesztegetése is
kellett.  Szerintem az ilyen, függőleges fatörzsre szer-
kesztett épületek eszméje ősnépünk kőkorszakbeli mű-
veltségéből származik, illetve azt hiszem hogy őseink
már azon időkben is készítettek ilyen épületeket és hogy
ez még azon korból hagyományozódott egészen az
újabb időkig.
1943-ban, Olaszországban láttam egy ilyen, függőleges
tengelyen forgó szélmalmot, természetesen már vasból
valót, amely villanyos dinamó hajtására szolgált.  Tulaj-
128
donosa Cavaliere Deramo Davide (Rocca di Mezzo pres-
so Aquila Abruzzi) volt, aki az egészet maga is készítette
háza villanyos árammali ellátására.
Népmeséinkből ismerjük azon indítékot amely szerint
egy királyfi (ősvallásunk idejében az Ég királya fia, azaz
a Napisten) kedvesét (Ilonát) keresni bujdosásnak indul
és végre a Fekete Városhoz elérkezik, ahol a Változó Vá-
rat meglátja.  Vajjon nem kell-e tehát a Fekete Város-
ban, Feketegyász Városában a sötét világűr csillagos éj-
szakáját és a Változó Várban magát az égboltozatot,
azaz Ilona légistennői várát látnunk ?  Ha tudjuk, hogy
változ szavunk, miként a latin volta szó is :  forgást je-
lent és hogy egyrészt világ szavunk, valamint a né-
met Welt = világ ezekre mennyire hasonlítanak, akkor a
kérdésre igennel felelhetünk.  Ilonáról tudjuk hogy ő
egyúttal a Föld és lég Istennője.  Mily csodálatosan szép
és költői jelképezés tehát akkor az, hogy lakása a leve-
gőégben lebegő, légies, könnyű változó Várban van,
amelynek azonban, hogy legmélyebb értelméül az égbol-
tot, azaz a Világot kell tartanunk, ennek bizonysága ma-
rad az, hogy a Változó Várat és kertjét a Fekete Város,
azaz a fekete, sötét Világtenger veszi körül;  ami egyezik
avval, hogy az avar várak középső kastélyát (amelyben
az avar kán laka és kupolája alatt Barata Tűzisten leg-
főbb szentélye volt) is kert, majd az első (legbelső) vari-
gán vagy váron (körbástyán) kívül város, azaz a nép la-
kai vették körül.  A városok éjszakánként kigyúló szám-
talan lámpája az Ég csillagaival hasonlítható össze.
Ugyancsak a magasan a légben könnyedén lebegő cso-
davár, Ilona Légistennői laka, juttatja eszünkbe a fön-
tebb említett Aranykertet vagy Tündérkertet és annak
égi mását, az égi Csallóközt, de eszünkbe juttatja a déli-
bábot is, amelyet népünk egy mondája is az avarokkal il-
letve azok fiatal királyával és az avar várak sáncaival
meg a délibáb tündérével hozza kapcsolatba. 
129
A monda röviden ez :  Az avarok ifjú királya és egy más
fejedelem leánya szeretik egymást, de a leány apja csak
úgy hajlandó a leányt odaadni ha azt vizen viszik új ho-
nába.  (Szokás volt őseinknél a menyasszonyt hajón vin-
ni, amely szokáshoz különösen a besenyő törzsek, mint
víztisztelők, ragaszkodtak, de megvolt ez némely más
törzsünknél is, mint például a jászoknál.)  Az ifjú király
130
népével azonnal elkezdetett egy nagy árkot ásni a Tiszá-
tól a palota felé;  mielőtt azonban befejezte volna, meg-
halt;  ama másik fejedelem orgyilkosokat küldvén, hogy
mérgezzék meg.  Az árok ásatása félbemaradott, kedve-
se pedig bánatában elepedve, szintén meghalt, de lelke
délibáb képében ma is ott lebeg sokszor a szárazon ma-
radott árok fölött és tűnő vizet varázsol bele, amely víz
megjelenését életében hiába várta, hogy azon szerelme-
séhez vitethessen.
Ősrégi erődítmények, száz meg száz kilométereken vo-
nuló sáncok, árkok nyomai Magyarországon ma is min-
denfelé láthatók.  Ezek némelyikét népi neve ma is az
avarokkal hozza kapcsolatba.  Ilyen például az Avarárok
elnevezésű, de az avarokra utalnak az Ördögárok, Ör-
dögbarázdája elnevezések is, mert a kereszténységben
az avarok Tűzistene az ördöggel azonosíttatott, sőt a
terjedő tudatlanság még az e Tűzistent tisztelt népet is
ördögöknek mondotta.
De eszünkbe juttatja a Tündér Ilona levegőben lebegő
vára regéje a közmondásokbeli „légvárak”-at is, amely
szót délibábos képzelgések, üres ábrándképek jellemzé-
sére használunk és amit a délibábbal ugyancsak össze-
függésbe hozunk ma is;  a Tündér Ilona légi várával való
kapcsolatát azonban rég feledők már, illetve a szó igazi
magyarázatát és az ősmagyar hitregékben gyökerező
voltát szintén eddig nem tudtuk.
Mily csodálatosan összevág ezekkel a buborék szó is,
amelyet hiúságos, üres, múló valami jellemzésére hasz-
nálunk közmondásosan, épúgy mint a légvár szót.  Az
avar párkányvárak (amelyek rekonstrukcióját az alábbi
rajzokon adjuk) tetején álló könnyű kupolát pedig bubo-
rékhoz valóban hasonlíthatjuk.  Buborék szavunk úgyle-
het a búb = gömb szavunkból származik;  miután pedig
a vizen úszó buborék félgömb alakú, eszerint a buborék
szó a kupola neve is lehet.  De magyarázhatjuk e sza-
131
vunkat bub-borék-nak is, amely esetben a szó második
részét borit igénkkel kell azonosítanunk, mert a kupola
valóban borító, beborító, befödő valami.  Miután pedig
régi nyelvünkben hupolag = hólyag (Ballagi :  A magyar
nyelv szótára.) a finnben pedig kupla = hólyag (Sziny-
nyei :  Finnischugrische Sprachwissenschaft. Leipzig.
1910.), ez tehát világosan mutatja azt is, hogy a la-
tin cupola eddigi hivatalos magyarázata (a copulare =
összekapcsolni igéből) amilyen erőltetett, ugyanolyan té-
ves is, vagyis hogy e szó is, mint számtalan más, az egy-
kor Itáliába költözött őstörzseinktől maradott a rómaiak-
ra.  Megfordítva az átvétel nem történhetett, mert úgy a
magyar hupolag mint a finn kupla is ős-szó, vagyis ter-
mészeti dolgot jelentő, míg a latin cupola műveltsé-
gi szó, vagyis műveltségi, az ember által műveltségi élet-
ben előállított valamit jelentő.  Márpedig a műveltségi
szavak képződnek ősszavakból, sohasem az ősszavak a
műveltségszavakból.
Föntebb az avar vár kupolája könnyű voltát említettük. 
Könnyűségét ugyanis szükségessé tette a nagy magas-
ságban való helyzete, valamint forgathatósága is.  Ilona
légies, könnyű Változó Vára volt tehát a magasban forgó
mesebeli légvár, amelynek egyik igazi ősmagyar neve : 
Illavár, Ilonavára vagy csak egyszerűen Illon vagy Illion
= illanó, könnyű, tűnő, eltűnő lehetett, aminek a német
„Luftschloss” csak rossz fordítása, emennek pedig ismét
magyarra való visszafordítása a „légvár” műszavunk. 
Trója várát, amelyről a görög regék szólanak :  a görö-
gök még Ilion és Iliosznak, az egyiptomiak pedig egye-
nesen Iluna-nak is nevezték.  (Spamer :  Weltgeschich-
te. I. köt. 123. old.).  Ezenkívül a görög mondákban is a
Szép Helena-ért folyik a vár ostroma, aki hiszen senki
más mint a mi Ilonánk, aki nevét az Ilion és Iluna nevek
is fönttartották.  Az egésznek igazi értelmet azonban
csak a mi népmeséinkből érthetni meg, amelyekben a
132
vár ostroma a szép királykisaszszonyért folyik és akihez
a mesehős ezüstből vagy fából készült ló belsejében jut
be.  De sem a görögök sem semminemű árja vagy semi-
ta népek már nem ismerték, de ami gyönyörű költői jel-
képes szavak mögé rejtve még e népdalunkban is fölis-
merhető.

Szilaj ló, szilaj ló, kerüljünk elébe,

Hogy be ne ugorjék virágos kis kertbe !
Be talál ugorni, kárt talál ott tenni,
Szerelem bimbóját le találja törni !

Vár, Kapu, kert = nőiség.  Ló, fa-ló= hímség.

A turul-madárral kapcsolatban említettük már, hogy ré-
gen volt egy turulni, térülni, tűrülni = keringeni igénk. 
Ez igének Ilion vára Trója nevében szintén nyomára aka-
dunk, mert ez szerintem semmi egyéb mint Tündér Ilona
forgó várának „túr” szócsoportbeli, azaz ős-török neve,
amely névből az tűnik ki, hogy ez igénknek volt még tor-
jázni, turjázni = forogni alakja is;  vagyis ha az árja nyel-
vek szóelejéni magánhangzó-kihagyási szókásától elte-
kintünk, akkor a Trója nevet Torja, Turja, Turuja alakúra
kell rekonstruálnunk.
Tudjuk már, hogy ősnyelvünkben il, ill vagy illa levegőt is
jelentett, amely szót régies -on képzővel megtoldva,
kapjuk az illon = illó, azaz szálló, lebegő, tovatűnő szót
is, ami azután egyaránt jelentheti jelképesen a képzele-
tet, a hiú, üres ábrándokat (Ballaginál régi magyar hé-
la = üres;  amit összevethetünk a Helena névvel és a
tündéries légvárral), a délibábkergető vágyódást, az
egész világ semmiségét, valamint világunknak a fekete
világűrben szálló, semmitérő buborékhoz hasonlíttatá-
sát.  Eszünkbe juthat a női hiúság, a szépség hiú, mu-
landó volta, amelyért mégis küzdünk és ostromoljuk e
tűnő „légvárakat”.  (Trója ostroma.)  Látjuk pedig mind-
133
ezekből egyúttal azt is, hogy istenségneveink számos kü-
lönböző, habár egymással összefüggő értelmet foglaltak
magukba, vagyis úgy voltak képezve, hogy mindazt kife-
jezhessék amivel az illető istenség kapcsolatban volt. 
Emlékezünk ugyanis hogy az Ili-ana, El-ena, Hel-ena
névnek élet-anya, Föld-anya és lég-anya értelme is volt.
Mindenesetre az itt elmondottakban ismét igen sok gyö-
nyörű és igazi, nem kitalált, ősmagyar költői anyagot ta-
láltunk egy új Arany János vagy Vörösmarty számára. 
De hogy ez anyag mily kifogyhatatlan, lássuk tovább :
A párkányvár (párkányoknak nevezték az avarok az ilyen
várak lépcsőzetesen magasodó emeleteit.   Párkány nevű
községünk ma is van Esztergommal szemben a Duna
északi partján.  Meg kell pedig jegyeznünk, hogy a Felvi-
déken ma is élő barkó nevet viselő magyarok voltak a vi-
lágba szétköltözött avar népek eredeti őstörzse, épúgy
mintahogy a pelazgok őstörzse a szintén felvidéki paló-
cok voltak) nagy kupolája tehát, magasban volta miatt
igen könnyű kellett hogy legyen, amit úgy érhettek el,
hogy vázát vesszőkből, hajlékony, vékony karókból,
esetleg rézrudakból készítették, amely vázat azután víz-
hatlan anyaggal kellett borítani.  E vízhatlan anyag pe-
dig, ha a hupolag a légies, átlátszó léghupolag, azaz az
égbolt, a buborék, azaz a tündéries „légvár” (Ilonvár)
vagy a délibáb jelképe kellett hogy legyen :  semmieset-
re sem lehetett valami sötét, nehézkes anyag.  Talán
üveg ?  Üveg is volt valóban, csakhogy az úgynevezett
Mária- üveg” — nevezhetjük bátran Ilona-üvegnek ! —
vagyis az amit ma, csinált műszóval csillámpalának ne-
vezünk.  Ezt németül a szokott „Marienglas” néven kívül
még „Jungfernglas”-nak (Meyers Lexikon) azaz tehát
„szűzüveg”-nek is nevezik;  tudjuk pedig, hogy Ilona Is-
tennőnk, mint Magyar Ilona, bár anya, de mint Tündér
Ilona egyúttal szűz is, amiértis tavaszi megnyilatkozásá-
ban, azaz násza előtt, Tündér-Szűz Ilona is volt a neve,
134
ahogyan ez népmeséinkben ma is előfordul még.  Ő a
minden tavasszal megújhodó növényzet Istennője is, aki
ilyenként minden tavasszal gyöngyvirágkoszorús, gyö-
nyörű szűzként fogadja Magyar Napisten csókjait.  (A
görög mitológiában Héra is minden évben szűzlányként
lesz újra Zeusz feleségévé;  ami azonban későbbi zavar,
mert Héra nem földmegszemélyesítő, valamint Zeusz
sem a Nap.  Ők az ősanyag és az őserő megszemélyesí-
tései voltak, akik számára tehát idő nem létezik mert
mindketten örökkévalóak, amit azonban a görögök már
nem tudván, náluk ilyen zavarok keletkeztek.) 
Az Ilonaüveg pedig abszolút
tűzállósága miatt az avarok
tűzkultuszában szerepelt is. 
Jelképezte magát a szüzes-
séget azért is, mert a tűz
(őseink szerint a tűz csak
energiamegnyilvánulás, te-
hát hímség;  a víz ellenben
anyag, tehát nőiség) nem
fogja, soha el nem ég, láng-
ra nem lobban és a legfor-
róbb tűzből is érintetlenül,
elváltozatlanul kerül elő, de
emellett átlátszó mint a le-
vegő és hártyaszerű mint a szűzhártya maga.  Ha tehát
a párkányvár hupolaga (kupolája)ilyen szűzüveggel volt
pikkelyszerűen födve, akkor az valóban óriási buborék-
hoz volt hasonlatos, átlátszó és messzire tündériesen
csillogó volt, mint a levegő, mint a tünemény, mint a dé-
libáb, mint a „légvár”:  sem tűz, sem eső nem árthatott
neki, könnyű volt és Ilonát vagy Helénát mindenképen
jelképezhette.
Ilona égi forgó vára magyarázatát azonban népmeséin-
ken kívül még a magyar nép csillagképeiben is megtalál-
135
juk.  Toroczkai-Wigand Ede „Öreg Csillagok” című köny-
vében látjuk, hogy a Kisgöncöl neveztetik még „Tün-
déraszszony Palotájá”-nak is, amelynek egyik Csillaga
pedig maga az északi Sarkcsillag, vagyis az égbolt forgá-
si tengelyében van, amiszerint tehát e palota nem más
mint Tündér Ilona Változó Vára, amelynek üvegkupolája
maga az égbolt, azaz Ilona vára, amely azonos a görö-
gök Ilion, az egyiptomiak Iluna nevű mondai várával is,
azaz Trójával, amelyet a görögök sohasem ostromoltak,
hanem ők csak örökölték az Ilona vára ostromáról szóló
ős-palóc (pelazg) és avar regét, amelyet ők azonban
soha igazán meg nem értettek, amiértis azt költőik át-
dolgozván, el is rontottak.  Népmeséinkből azonban nap-
jainkig is kivehető még, hogy e regében tulajdonképen a
szüzesség ostromlásáról és bevételéről van szó.  Hogy ez
igaz, emellett tanúskodik ma is több Leányvár, Leányka-
vár, Németországban Magdeburg, vár- és városnév,
mert a magyar leány szónak régen szűz értelme is volt. 
Leány értelme volt az ónémet nyelvben a magd, mag-
da szónak is, csakhogy itten már árja félreértéssel van
dolgunk, mert mi tudjuk hogy Ilona Istennőnk épen el-
lenkezőleg a Magyar vagy Magar nevet násza után veszi
föl, vagyis amikor már többé nem leány hanem „Boldog-
asszony.”
Hogypedig az ókorban Trója nevű vár tényleg létezett is,
talán nem is egy hanem több, ez épen olyan dolog, mint
ahogy ma Amerikában vannak például Memphis és Ale-
xandria nevű városok, vagyis a régi mondai, történelem-
ben, hitregékben szerepelt városneveket újonnan alapí-
tott városokra mindig újra és újra alkalmazták.
Mind a föntiek után nem lesz többé oly érthetetlen előt-
tünk az sem amit némely népmesénk mond, hogy Tün-
dér Ilona vára aranyláncon arany csillaghoz erősítve
függ és mindig arra fordul amerre az Áldott Nap.  Ez
aranycsillag tehát a Sarkcsillag.  Igazi ősi várkastélyain-
136
kon pedig ez aranycsillagot a kupola tetején lévő kerek
nyílásban, az ógban (avar szóval: az ór-ban) összeérő
rézrudak végét képezték, olyanféleképen mint ezt a
megelőző oldal rajza mutatja.  Amely rúdvégek aranyo-
zottak is lehettek és amely csillagalakról aranyláncon
függött Tündér Ilona ágya, amely azonban a régi, kerek,
váralakú, tornyos kórcsillárokhoz volt hasonlatos, ami-
lyen egy az Aachen városabeli dómban is van, és ame-
lyet Nagy Károly az avaroktól zsákmányolt volt.  Tündér
Ilona ezen függő, kerek ágyát itt le nem írhatom, mert
erről az avar várakról és a vele összefüggő mesékről, és
egyebekről, szintén igen hosszú tanulmányt kellene ír-
nom.  Csak azt említem tehát meg, hogy a várhupola-
goknak is kétféle megoldása volt.  Olyan amelyet a közé-
pen álló oszlop tartott és olyan amely önmaga állott meg
és amelynek ógjáról az igen nagy és tornyocskáin örök-
lámpákat égető körcsillár függött.  Az előbbinél a hupo-
lag volt forgatható, az utóbbinál pedig csak a csillár. 
(Lássad az illető népi adatok egyrészét: „Ethnographia.”
1927. 149 old. és Benedek Elek: Magyar mese és mon-
davilág: „Az örök ifjúság vize.”)
A magyarságtudomány (a hungarológia, amely az embe-
riség ma még titokzatos homályba burkolt ősmúltját is
megvilágítandja) a jövőben, ha kifejlesztjük, azt is meg
fogja állapíthatni, hogy ősnépeink hímelvi törzsei a földi
paradicsomot, vagyis Tündér Ilona kertjét, víz között,
szigeten valónak képzelték, valamint hogy természete-
sen hasonlónak képzelték a Mennyországot, azaz az égi
paradicsomot is, de hogy a nőelvi törzsek ezt ellenkező-
leg a hímséget jelképező magas, nehezen megmászható
sziklahegy tetejére, sőt némely rege szerint óriási, to-
ronyszerű épület tetejére is képzelték, amelyre eredeti-
leg női mesehősnek vagy hősnőknek kellett följutniuk,
de akik helyébe, az igazi jelképes értelem feledésbeme-
nése folytán, ma már szinte kivétel nélkül férfi mesehős
137
tétetett;  elhomályosult maradványokra azonban még
akadunk.  Ilyen a Szélvár és Póka Ágnes regéje is.  (Be-
nedek Elek: Magyar mese- és mondavilág: „A szélvári
csodavirág.)  A rege lényege ez :  Gazdag ifjú és sze-
gény leány nem lehetnek egymáséi mert a gazdag apa
nem engedi.  Magas hegy tetején Szélvárban terem a
csodavirág, amelyet a leánynak meg kell szereznie.  Ezer
halálos veszedelem között sikerül följutnia és a virágot
meghoznia, mire az eddig ellenkező gazdag apa házas-
ságukba beleegyezik.  A hegytető paradicsomi kertjének
emlékét itt már csak a „csodavirág” tartja fönn, de fele-
désbe ment, hogy a nász a hegytetőn történik, ami
azonban megmaradott egy más hasonló regénkben,
amelyben a leány az érte epedő ifjúnak azt mondja hogy
csak egy bizonyos hegy tetején lesz az övé.  Hiányzik
azonban már ebből is annak megmondása, hogy akik
azon hegy tetején lesznek egymáséi azok férj és feleség-
gé lettek, épúgy mint a hímelvieknél azok akik a szent
sziget kertjében egyesültek.
Úgyszintén megállapítható lesz az is, hogy mindez össze-
függésben volt azzal is, hogy a hímelvi törzsek közül
azok amelyek lakai azaz kunyhói kupolaszerűek (nem
hegyesek) voltak, ezeket rendesen úgy építették, hogy
vázuk magától is megállott, holott a nőelviek úgy, hogy
ezeket középen rúd vagy oszlop tartotta, amely aztán a
hímség jelképe lett és amely jelkép összefügg az Eget
tartó Atlasszal illetve Herkulessel, amely dolgokból az-
után még az is következik, hogy a fönti rajzon vázolt, fa-
törzsön forgathatóan megalkotott épületek is nőelvi tör-
zseink találmánya kellett hogy legyenek.
Említettük hogy Ilona ikernővére Temise volt.  Ez azon-
ban csak a kunoknál volt legáltalánosabb neve, mert a t-
m, d-m, t-n, d-n alakú szavak, valamint ezek megfordítá-
sa (m-t stb.) náluk a víz, a nedvesség, tej, tehén és női-
ség nevei voltak.  Láttuk hogy a magyar törzsek hímel-
138
vűségével szemben a nőelvűséget a szemere törzsek
képviselték, amelyek szócsoportja a szem (sz-m, s-m, n-
z, n-sz stb.) volt.  Viszont a nyelvészek előtt ismeretes,
hogy a sziszegő hangok (sz, s, z, zs, cs) igen könnyen
változnak t vagy d hanggá, úgyhogy a tem szócsoportot
a szem szócsoporttal tulajdonképen azonosnak vehet-
jük.  A kunok pedig a sziszegő hangok helyett valóban
szerettek t vagy  d hangot ejteni, amiszerint tehát Sze-
mere és Temere vagy Tamara egymással teljesen azo-
nosak (Ismeretes ugyanis, hogy a magánhangzók válto-
zása alig játszik szerepet.), aminthogy Szemere Földis-
tennőnk nevét az elő-ázsiai Szemiramisz-Szamuramat
mondai királynő nevében épúgy megtaláljuk mint az
oroszországi mondák Tamara királynője nevében, akik
tehát azonosak Tündér Ilonával, illetve a vízistennői
megnyilvánulásával is, aki mint ikernővére is szerepelt,
de tulajdonképen vele azonos volt.  Ezek után mármost
érteni fogjuk az árja mat-er, met-er, Mut-ter, Mad-el,
Mäd-el nőt jelentő szavakat is, amelyek hiszen csak a t-
m, d-m alakú szavak megfordításai.
Az m és n hangok, bár kiejtésileg egymásnak nem roko-
nai, de hangzásilag egymáshoz oly közeliek, hogy őket a
fül kissé távolabbról meg sem tudja különböztetni, ami-
értis a nyelvekben azonosulni is szoktak, vagyis a t-m, d-
m és m-t, m-d alakú szavakat az n-t, n-d és t-n, d-n ala-
kúakkal azonosaknak tekinthetjük.  (Példa, hogy a ma-
gyar kan szó erdélyi tájszólásokban kam, a nesze! pedig
mesze!, sőt a nevetni is mevetni.  Mi több :  régibb
nyelvemlékeinkben találjuk elég gyakran :  mák-szem,
búza-szem helyett mák-szen, búza-szen.)  De tudni fog-
juk ezután a dáma szó igazi eredetét is;  hogy ugyanis
ez valamikor tulajdonképen semmi egyebet nem jelen-
tett mint nőt, de az őskori fenséges óriásszarvas nősté-
nyét is jelentvén, előkelőség, fenségesség értelmet is
kapott, épúgy mint ahogy a görög agetosz, aksziosz és a
139
latin augustus szavak is az ősszarvas hímjei ágas vagy
ákos nevéből származtak ugyan de ez állat fenséges
megjelenése és főistenjelkép mivolta révén még fensé-
ges, tiszteletreméltó, csodálatraméltó értelmet is kap-
tak.  De érteni fogjuk ezek után azt is hogy a dám-szar-
vas latin dama neve eredeti értelme sem volt más mint
nőstény, vagyis hogy valamikor tulajdonképen csak szar-
vastehén jelentése volt.  Ha eszünkbe jut, hogy az ó-
franciában dain (az olaszban daino) = dámszarvas, úgy
e francia szóban tisztán és világosan fölismerjük  te-
hén szavunkat, amelynek tehát valamikor tajin, tejen, il-
letve dajin, dajn, dan, tana alakjai is kellett hogy legye-
nek, úgyhogy mindezek egyrészt a tej, régen té, téj, táj
(Csíkmegyében ma is táj = tej) szavunkra, másrészt a
szláv dojka = emlő, dojiti = szoptatni és a magyar dajka
szóra vezet rá.  Úgyhogy kénytelenek vagyunk ismét a
Tejútra és a tehénnel jelképezett és Herkules Napistent
szoptató Hera Juno Istennőre gondolni.  De kénytelenek
vagyunk egyúttal azt is belátni, hogy mindezen megfej-
tések csakis az ősmagyar mitológia és a magyar nyelv
segítségével lehetségesek.  Ezen ten, tem szóalakok
megfordítva, fejtik meg az egyiptomi mitológiabeli Neit,
Nut és Mut ősistennőneveket is, amelyek az ősvíz, az ős-
tenger, ősnedvesség azaz a világkezdő ősanyag nőisten-
ségben való megszemélyesítései nevei voltak.  De e ne-
vek sem egyebek mint a mi régi ned, nedű, mai nedv
szavaink és a latin-olasz madeo madido = nedves szavak
változatai.  Ugyene szavak képezik az árja nyelvekbe-
li méd, mét = méz szavakat is, míg méz szavunk ismét
a d és t hangoknak sziszegőhanggá való könnyű átala-
kulhatását tanusítja, mivel a méz is folyadék, nedves
anyag és épen a tejjel állíttatik gyakran párhuzamba;  vi-
szont az m, v, b, mássalhangzók közeli rokon volta révén
méz szavunk a víz szavunkhoz is visszavezet, amelynek
révén épen úgy mint a méz szavunk révén is, a kun szó-
140
csoportot elhagyván, visszatértünk a besenyő és szeme-
re szócsoportok területeire, amelyekben sziszegőhangok
állanak a t és d  hangok helyén.
De az elmondottak értetik meg velünk Temes folyónk
nevét is, amelynek régen Temis, Tamis változatai is vol-
tak.  Tökéletesen egyezik pedig ezekkel az angolországi
Thames, vagy Temse, régen Tamisz folyó neve, de föl
kell még tűnjön nekünk az Európában és másutt is elő-
forduló számos Ten-, Tem-, Dan- kezdetű folyónév, kü-
lönösen pedig a Don, Duna és régi Deneper, Deneszter
és Tana folyónevek, továbbá az Azovi Tenger régi Tana-
isz neve, mitöbb az abesszíniai Tana tó neve is.
Ha tehát Magyar Napisten neje Ilona volt, aki a Szemere
nevet is viselte;  de Hunor neje meg Temise volt, aki a
besenyőknél Besenyőnek is neveztetett és míg amaz in-
kább Földistennő, emez inkább Vízistennő volt.  Amint-
hogy a békés, gyümölcstermelő és hímelvi magyarokkal
szemben a nőelvűséget a békés, gabonatermelő szeme-
rék képviselték, úgy a harcias, vadászó és hímelvi ku-
nokkal szemben a nőelvűséget a harcias és főkép halá-
szó, vizi és hajózó életet folytató besenyők képviselték,
bár volt a kunoknak egy más nőelvi törzse is, amely a
méd vagy mada, mata nevet viselte és amelynek őstör-
zse a matyó nevet Felsőmagyarországon ma is viseli, de
amely a szemere törzsektől úgy vallásos fölfogásában
mint műveltségében alig különbözött.
Mindezen nőelvi törzsek a Napistent szintén tisztelték
ugyan (a szemerék Szam, Szon, Szomata stb. nevek
alatt, a besenyők Pet, Petur, Bátor, Veszer néven), de
náluk mindig a Föld- illetve a Vízistennőnek volt nagyobb
kultusza.  Hasonlókép volt ez természetesen az ős-főis-
tenséggel is.  A nőelvi törzseknél az Ősanyag-Istennő-
nek, a hímelvieknél az Őserő-Istennek volt nagyobb kul-
tusza.  Megjegyzendő azonban, hogy ez utóbbiak, bár
főistenségek voltak, de mégis általában kultuszuk nem
141
volt oly nagy mint a nemzeti, névadó istenségé;  bár vol-
tak ez alól kivételek is, mint például az amazon törzsek-
nél, amelyek egyrészt a nőelvűséget a végletekig vitték,
másrészt csak az Ősanyagistennőt részesítették nagy
tiszteletben, akit Ama, Ma, Amaza, Eme, Emese, Sz, Isz,
Iszonya alakú neveken neveztek és kultuszát szinte az
egyistenvallásig vitték.  Hasonló kivétel természetesen
hímelvi törzseknél is előfordult, aminek eredménye volt a
fanatikus egyistenhívőség is, amely fanatizmus termé-
szetesen csak azután következett be, miután az ősi ma-
gyar vérséget már idegen vérség nyomta el, vagyis Pa-
lesztina és Szíria fajunkbeli ősnépeit a hegyek közül és
sivatagokról közéjük folyton és mind tömegesebben be-
szivárgó műveletlen és szellemileg fejletlenebb más né-
pek úgy nyelvileg mint fajilag már elborították. 5[2]
5
2A zord hegységek közül és terméketlen pusztákról a lakosság foly-
ton szivárog a jobb megélhetési lehetőségeket nyújtó síkságok, völ-
gyek és tengerpartok felé, még akkor is, ha itt csak alárendelt he-
lyeket tud magának biztosítani;  aminthogy mindenütt azt látjuk,
hogy az ilyen, jobb megélhetési lehetőségű helyeken a szolgák, cse-
lédek, durva munkákat végező egyének, szinte kivétel nélkül a kör-
nyező hegyek vagy terméketlen pusztaságok vidékéről származó
emberek, akik kivétel nélkül műveletlenebbek és testileg, lelkileg
durvábbak mint a helybeli lakosság.  Eleintén a lakosságba beleol-
vadnak ugyan, de utódaik, keverék egyének lévén, már durvábbak
mint a tisztavérű őslakosság egyénei.  Számuk újabb és újabb beszi-
várgás folytán mindinkább gyarapodik, úgyhogy idővel az őslakos-
ság között egy alacsonyabbrendű népréteg képződik, amely bár urai
nyelvét is bírja, de egymásközött már magávalhozottt nyelvét is
használja.  Beházasodás vagy személyes élelmesség révén egyesek-
nek, majd mind többeknek, sikerül előkelőbb helyzetbe jutniuk. 
Ezek az őslakosság magasabbrendű műveltségét tökéletesen, sőt
mohón sajátítják ugyan el, hogy alacsony származásukat palástol-
ják, szellemileg azonban mégis durvábbak maradnak, annál inkább
mentül több ereikben a bevándorlott durvább nép vére.  Ekkor kezd
a bevándorlottak nyelve is mindig általánosabban használatba jönni,
bár telides-teli van olyan az őslakosság nyelvéből vett szavakkal
amelyeknek megfelelői benne nem voltak meg.  Így állanak elő a
142
Nőelvi őstörzseink eszejárása a mai anyagelvűséggel
(materializmussal) hasonlítható össze, mert holott a hím-
elvi törzsek minden létezőnek emberi ésszel meg nem
érthető kezdetének, ősokának az örökké megvolt őserőt
tartották, amely az anyagot is létrehozta, és ezt férfiis-
tenséggel jelképezték, ezzel szemben a nőelviek szerint
minden létezőnek emberi ésszel szintén föl nem érhető
kezdete az ősanyag volt, amely öröktől fogva létezett,
amely az erőt is szülte és amit ők nőistenségben szemé-
lyesítettek meg.  Mivel pedig mielőtt ezt megszülte vol-
na, még semminemű erő (energia), azaz semmiféle hím-
keverék nyelvek.  Mivel a beszivárgás szakadatlanul tart, idővel a
beszivárgó nép többségbe jut, az uralmat is magához ragadja, az
őslakosságot hatalmilag és nyelvileg is elnyomja, sőt szellemileg
durvább lévén, a legkíméletlenebbül irtani és üldözni kezdi, mire az
őslakosság, saját nyelvét feledve és kényszerűségből meg is tagad-
va, az úrrá lett jövevények tömegében elenyészik.  A bevándorlott
nép most már természetesen saját nyelvét kezdi kiművelni és nála,
durvább lelkülete folytán, az igazságérzet is csekély lévén, nemcsak
az átvett szavak idegen eredetét kezdi letagadni, de a művelt ősnép
egykori létezését is szívesen elhallgatja, majd tagadja is és a tőle át-
vett műveltséget is arcátlanul a magáénak állítja.
Mind ennek elkerülhetetlen következménye azonban a műveltség,
erkölcs és becsületérzés hanyatlása volt, vagyis még esetleges tech-
nikai haladások dacára is, műveltségi és szellemi süllyedés volt, ami
műveletlenebb alacsonyabbrendű tömegek uralomrajutásával sehol
el nem maradhatott.
Ez volt az oka például a dalmáciai tengerparti városok lassú elszlá-
vosodásának, valamint Magyarországon is a termékeny völgyek és
lapályosabb tájak ősi magyarsága lassú elszlávosodásának vagy el-
oláhosodásának az újabb időkben.
Természetes dolog, hogy a hegységek és terméketlen tájak lakossá-
ga igyekezik a jobb megélhetési viszonyokkal bíró helyekre, viszont
az itteni kifinomultabb népnek sohasem jut eszébe a zord hegysé-
gek közé vagy a sivatagokra költözi és ott megtelepedni.
A fönt leírt folyamat a történelemben számtalanszor ismétlődött. 
Ritka kivételek csak szokatlan hatalmi, társadalmi vagy természeti
viszonyok következtében történtek.  Például a rómaiak hódításai és
a kereszténység fegyveres terjesztésével járt nagy nyelvcserék
143
ség nem létezett, ami megtermékenyíthette volna, en-
nélfogva ő csak szűzen szülhetett, vagyis tehát szűz-
anya volt.  Lévén pedig a hő és fény is erők, ezért ezek
megszületése előtt csak sötétség és hidegség létezhet-
tek.  Ezért az Ősanyag költői megszemélyesítését vagyis
az Ős-Anyagistennőt, az Örök-Anyát, a nőelvi törzsek
egyrésze, mint például a besenyők, feketének képzel-
ték;  vagy csak feketébe öltözötten, vagypedig feketebő-
rűnek is ábrázolva őt.  Ez oka annak, hogy például a ró-
maiak által „Efezuszi Diana”-nak nevezett elő-ázsiai Ős-
Világanya-Istennő, aki tiszteletét a rómaiak is átvették,
feketearcú-, kezű-, lábúnak ábrázoltatott, amint azt
szobrain látjuk, amelyeken teste látható részei fekete
márványból készültek, míg a ruhái és a rajta lévő jelké-
pek fehér márványból valóak.  Holott láttuk hogy a ma-
gyarok az ős-Anyaistennőt a Tejúttal azonosítva, épen
ellenkezőleg fehérnek képzelték és őt fehér szarvasünő-
vel jelképezték.  Vagyis láthatjuk ezekből is, hogy őseink
jelképes regéiket teljesen szabadon és tetszésük szerint
költötték, habár ezekkel mindig természeti valóságokat
igyekeztek költőileg kifejezni.  A vallási türelmetlenség,
felekezeti gyűlölködés és vakhit, amely egymásellen
uszítja a különböző felfogású embereket, csak igen ké-
sőn, más népek elszaporodásával vette kezdetét, külö-
nösen pedig a mai prófétai vallások elterjedésével.
A besenyők maguk is barnabőrűek és feketehajúak vol-
tak, a földközi, sőt kissé a negroid fajok felé hajló test-
és fejalkattal.  Ősrégi időkben a mai arab félsziget déli
részében és Afrikában ők alapították Sába és Abesszínia
országait.
Innen származnak a Sába királynőjéről szóló mondák,
amelyeket későbbi népek csak áthelyeztek újabb idők-
be.  „Sába királynője” senki más mint a besenyők nem-
zeti Istennője Besenyő, aki neve Saba, Sabina, Szabenna
is volt, amely mondai királynőtől az abesszíniai nép ma-
144
gát ma is származtatja.  Ez a megfejtése annak is, hogy
Abessziniában a Mária-Terézia tallérok máig is forgalom-
ban vannak és Abesszínia számára ma is újra és újra ve-
retnek;  vagyis az ezen tallérokon lévő Mária-Terézia-fej-
ről egykor az abesszíniai nép a fejébe vette, hogy ez az
ő ősük : Sába királynéja képe és hogy e tallérok még
őtőle származnak, amiértis e pénzeket minden másnál
szívesebben fogadta el.  Abesszínia igazi, ősi neve tehát
Beszini, Besszínia volt míg a kezdő a csak névelő, épúgy
mint az avarok igazi vár vagy várkun neve előtt.
Miután nőelvi őstörzseink fölfogása szerint az erőt az
anyag szüli, ezért — amint már említettük — az Ős-
Anyagistennőt szűz-anyának képzelték, de értvén ezt
egykori nagy szellemi műveltségünk idején, természete-
sen, csak jelképesen, azaz tudván, hogy maguk az isten-
ségek is csak költői megszemélyesítések.  E költői rege
ment azután át egyrészt buddhizmusba, ahol a Buddha
születéséről szóló mondákban szintén nyomára akadunk,
másrészt a kereszténységbe is, de már teljesen szósze-
rint véve, sőt a kereszténységben már sérthetetlen és
megváltozhatatlan hittételként;  amelyben kételkedni ha-
lálos bűn, amelyért örök pokol büntetés jár.  Továbbá a
Bibliában a Suzanna névben a Szűz-anya név maga is
fönnmaradott, habár, természetesen, az igazi értelem is-
merete nélkül, épúgy mint ahogy Mária anyja Anna ne-
vében a mi ős-Istennőnk Anya neve maradott fönn,
amely anya szavunk régen anna alakban is élt, például a
szumiroknál, míg az etruszkok enna-nak ejtették.
A szemere és besenyő törzseknél az Ős-Nőistenség egy-
szerű S vagy Sz hangból álló neve azzal volt összefüg-
gésben, hogy ez a víz hangja, a nedves őselemé, amely
őseink fölfogása szerint nőiség.  A víz ugyanis ha folyik,
ha hullámzik, ha csurog, ha esőként hullik, ha sugárban
lövell, mindig ssss hangot hallat. 

145
 De ugyane hangot hallatja a gabona növények sokasá-
ga, ha egy gabonaföld fölött a szél végig fut, vagyis ak-
kor ezek is a vízéhez hasonló suhogó hangot adnak, mi-
közben a vízhez teljesen hasonló módon hullámzanak is. 
Láttuk pedig, hogy a szemerék gabonatermelők voltak. 
Náluk a gabonanövények, valamint a besenyőknél is
(akik, bár mellékesebben, de gabonát szintén termeltek)
mindenkor Szemere
vagy Besenyő Istennő
szent növényei voltak,
Neveik :  szem, zab; 
megfordítva : búza,
mai nyelvünkben is
részben még szemere-
besenyő alakúak.  A
rizs pedig, tudjuk, csak
vízben terem, a besenyők meg épen csak vizenyős he-
lyeken laktak.  Ezenkívül a gabonaszemek sokasága, ha
mozgatjuk, ha vízként öntjük :  szintén a víz ssss hang-
ját hallatja.  Láttuk pedig, hogy a szemere és besenyő
szócsoportok egyik alkatrésze a sziszegőhangok voltak. 
A besenyő szócsoport másik alkatrészét a p, b, m ajak-
hangok és a f, v félajakhangok képezik, ami meg azzal
van összefüggésben hogy a barnabőrű és a negroid felé
hajló fajoknak fejlett ajkaik vannak, míg például a ku-
noknak, akik szócsoportjából, az egy m kivételével az
ajakhangok hiányoznak, igen keskeny ajkaik voltak.  Kü-
lönösen áll ez a fehérkunokra, akik, amint a rajzon is lát-
hatjuk, a koponyatorzítás szokásának is hódoltak.
Ha teljes csönd vesz bennünket körül, például barlang
mélyén, tökéletes szélcsöndben magas hegy csúcsán
vagy tenger síkján, akkor fülünkben halk szszszsz hangot
hallunk.  Ezt szemere és besenyő őseink az Örökkévaló-
ság hangjának, a Mindenség Tengere susogásának, a
Csend szavának nevezték, természetesen csak jelképe-
146
sen mert valószínűleg ezt ők is vérünknek ereinkben való
folyása hangjának tartották.  Ha azonban ez tényleg így
is van, akkor is ez is tehát folyás, azaz tehát folyadék
hangja.  Vérkeringésünk, illetve szívünk szüntelen veré-
se, mozgása, azaz élete is tehát a Nagy Titok, az Élet
Titka, amely emberi értelemmel meg nem fejthető. 
Vagyis ezen Sz hang is a besenyők titokzatos, sötét, fe-
ketearcú Ős-Istennője neve és egyúttal az ő szava is, az
ő tiltó, hallgatásra intő Szszsz! vagy Ssss! szava, amely
tiltja az Örökkévalóság titkát kutatni, a Világ létét ma-
gyarázni akarni, mert aki ezt mégis teszi, próbálgatja,
annak büntetése az hogy megőrül.
Említettük föntebb, hogy a Nagy Sötétséget megszemé-
lyesítő besenyő Iszonya Istennő egyúttal a Halál Isten-
nője is volt.  E törzseink szerint ugyanis mindennek kez-
dete, tehát az élet kezdete is, a végtelen világűr ősanya-
gában volt, amely örök idők óta létezett.  De ugyanezen
Végtelenség sötét, tátongó és hideg tengere, a nagy vi-
lágűr tehát, amelyből az élet származott, az amely min-
den életet mindig újra meg is semmisít, amiértis ő az
Élet kezdete, de vége is, ő a Halál is, aki saját gyerme-
keit fölfalja, amiértis a besenyő nevével azonos iszonyú
és iszonyatos szavaknak a borzalmas és rémes szavakkal
azonos értelmük volt.  Azt pedig már láttuk hogy a nem-
zeti istenség és az ősistenség nevei között a különbség
rendesen csak az hogy utóbbiból a kezdő mássalhangzó
hiányzik, a jelen esetben Biszonya-Iszonya és Temese-
Emese.  Láttuk azt is, hogy őseink hitregéi szerint a Nap-
isten ragyogó, szépséges, aranyhajú és nagyerejű hős-
ként harcol az életet elnyelni, megsemmisíteni akaró sö-
tét és hideg Halál ellen, — amely pedig neki anyja is, va-
lamint nekünk, élőknek, az ő édes gyermekeinek, akiket
ő védelmez, ősanyja.  E gondolat van meg, de már telje-
sen elhomályosulva, elrontva a görög mitológiában is. 
Itt Héra a főistennő, aki emlőjét Heraklész Napisten
147
szopja és ami annak elrontott maradványa, hogy Héra
senki más mint az ős-Istennő, azaz a Napisten anyja.  Az
pedig, hogy Héra utóbb neki életére tör, őt üldözi, annak
elhomályosult emléke, hogy a sötét világűr a belőle ke-
letkezett életet ismét el is nyeli, meg is semmisíti.
Sokkal világosabban fölismerhetően maradott meg az in-
diai mitológiában, amelyben Káli a Halál Istennője, a ré-
mes, fekete Istennő, aki minden életet létre hozott, de
minden életet ismét meg is öl, föl is fal;  aki nevének ér-
telme is fekete, sötét.  Ezen Kál szó, amely számos
nyelvben sötétség, feketeség értelemmel van meg,
csak l-es kiejtése a magyar gara, török kara, japá-
ni kuro = fekete szónak, de amely a mi halál és az
ugor kula = halál szavainkkal is azonosul.  Az afrikai oro-
mo (vagy galla) nyelvben, amely a magyarral oly sok ha-
sonlósággal bír, hallaia, halleia = tenger és mélység, ami
tehát szintén a mi halál szavunkkal és hal, meghal igénk-
kel függ össze, mert ennek a meghalás értelmén kívül az
erdélyi tájszólásokban meg süllyed értelme is van (pél-
dául: lábam a hóba halt = lábam a hóba süllyedett), ami
tehát azt tanusítja, hogy őseinknél a meghalás mélység-
besüllyedésként is fogatott föl, vagyis az Örökkévalóság
Tengerébe merüléssel hozatott költőileg össze.  Föltünő-
en igazolja ezt még hal főnevünk is, vagyis azon állat
neve amely a mélységben tartózkodik.  Több népme-
sénkből következtethető, hogy őseinknél a hal valóban a
halál jelképe volt, vagyis a mélysége és a mélységbe
süllyedése.  Sőt mivel a halál az örök csönddel, az örök
hallgatással is egy, a hal pedig azon állat, amelynek tü-
deje nem lévén, örökké hallgat, a jelképes összefüggést
ez is megerősíti és ami még ezen közmondásainkban is
kifejeződik: „Hallgat mint a hal.” vagy „Szótlan mint a
hal.”
Mindezek utóbbi szavak azonban, amint látjuk, már sem
a szemere, sem a besenyő szócsoportba nem tartoznak,
148
hanem egy egészen más törzsünkébe, amelynek vala-
mely ága, valószínűleg a nőelvi, szintén halászó és hajó-
zó életmódot folytatott.  E törzsünk neve gál, gél,
vagy kár, kurus, kuruc, kőrös  volt, éspedig közülük a
hímelviek kalota, galata, kalocsa, kelte, haropa, a nőelvi-
ek pedig kalán, gelona, helena, kirena alakú neveken
neveztettek.  Ez is azonban azon dolgok közé tartozik,
amelyekkel jelen könyvünkben bővebben nem foglalkoz-
hatunk, mert hiszen ezeknek a Csodaszarvashoz vajmi
kevés közük van.  Ezért épen csak néhány szó említést
teszünk az alábbiakról :  A kelta nyelvet a tudósok hosz-
szú viták után az árja nyelvek közé sorolták ugyan, de ez
csak igen nehezen sikerült, a kelta és az árja nyelvek kö-
zötti nagy eltérések miatt.  A tényállás szerintem az,
hogy az ismert kelta nyelv az igazi, ősi kelta nyelvnek
csak késői, romlott, elárjásodott maradványa.  Az ősi
kelta az ősmagyarhoz még sokkal közelebbálló volt és
valamint a többi törzsek nyelvének, úgy az övéknek is
megvolt a maga szócsoportja, amelyet a gy, g, k, h,
és r, l mássalhangzók képeztek.  Szent állataik a halakon
és más viziállatokon kívül voltak az oroszlán, a sas és a
ló;  hímelvi alapjelképük a bot, de amelyet ők karó, kóró,
kaló, koló alakú szavakkal neveztek, nőelvi jelképük pe-
dig a karika vagy gyűrű, amelynek még kalán, kolán, ko-
ronk, küren stb. alakú nevei is voltak.  Végtelenül gaz-
dag mitológiájuk, gyönyörű regeviláguk szétszórt, elrom-
lott maradványaival tele van a világ, de ezek mély értel-
mét és egymássali összefüggését ma senki sem ismeri. 
Hogy ezen regevilágból csak egyetmást említsek :  ide
tartozik például a Garam folyónk mélyén palotában lakó
Békakirályné meséje és annak úgy nálunk meg más né-
peknél való számtalan változata.  Béka szavunk azonban
kabar eredetű, míg gál törzseink ezt réka-nak ejtették,
amivel aztán egy regebeli Réka királynéról szóló mondák
függenek össze, amelyek csak később hozattak kapcso-
149
latba Atillával és feleségével.  E regék többnyire vízalatti
palotákról, városokról szólanak, ahova földi emberek
csodás dolgokat tanulni járnak.  Ide tartozik például
a kaldeai Oannesz-monda is, amely a vízből kijáró és az
embereket oktató halemberekről szól.  (Lássad például
Benedek Eleknél „Szekfűhajú János” meséjét.)  De ide
tartozik például a szegény halászról szóló mesénk is, aki
hálójába a Békakirályné ismételten egy kerek követ tesz,
amelyről, mikor a rátapadott iszaptól megtisztul, kitűnik
hogy hatalmas gyémánt.

150
 A Bőségszaru
Bőségszarunak, latinul „cornucopiae”-nak neveznek egy
regebeli tülköt, amelyből mindenkor bőséggel omlik min-
denféle gyümölcs.
Különösen Fortuna (Szerencse) Istennő kezébe szoktak
volt ábrázolni, de látjuk díszítmények között is alkalmaz-
va.  Róla a hagyomány az, hogy ez Amalthea (Tápláló)
nevű kecske egyik szarva, amely kecske tejével egy tün-
dér (nympha) — aki Melisszeusz krétai király leánya volt
— a csecsemő Zeuszt táplálta, akit az életére törő apja,
Kronosz, üldözése elől rejtegetnie kellett volt.  E kecskét,
jutalmául, az Istenek az Égbe, a Csillagok közé helyezték
és ez a mai Capella (nőstény-kecske) csillagképe.  De
utóbb ennek egyik szarvát Zeusz a tündérleánynak aján-
dékozta azzal, hogy bármit kivánand, ez a szaruból kijö-
vend;  amiértis ezt „Bőségszaru”-nak nevezték el.
Van még e szaruról egy más görög hitrege is, amely sze-
rint ez a bikává változott Acheloosz egyik, Heraklész által
letört szarva.
Ide tartoznak a Galatea tengeri Istennőről és Karon ha-
jósról szóló hitregék, valamint a csodás Álomhajóról szó-
ló mesék is, amely hajó az emberek lelkeit viszi az éjsza-
kában.  Ezek egyrészt a nautilusz-polipra vonatkoznak,
amely gyöngyházfényű csigahéjában él, a mélységből
jön föl, hajóként úszik, majd ismét alámerül.  De vonat-
koznak e mesék egy ősrégi időkben élt kétéltű, békaféle
emberiségre is, amely millió évekkel az emlősemberiség
151
előtt élte viziéletmódját, magas műveltsége volt és
amelynek utolsó maradványait a keletkező emlősemberi-
ség még látta.
El fog majd jönni annak ideje is amikor mind e töredéke-
ket össze fogjuk állíthatni és őseink szellemi kincseinek
ismét mindnyájunkat gyönyörködtető és boldogító birto-
kába fogunk jutni.

A magyar mese ellenben, ennek több változata alapján

helyreállítva, ez : (A vörös tehén.)
Volt egyszer egy özvegyember és ennek fiacskája.  Egy-
maga nem tudta eléggé gondját viselni, a közelben pe-
dig lakott egy özvegyasszony és azért ezt elvette felesé-
gül.  Ennek azonban három leánya is volt.  Kezdetben az
asszony a fiúval jól bánt de későbben mind mostoháb-
ban és csak saját leányait tartotta jól.  Majd végül a fiú-
nak a házban sem volt szabad lennie, csak az ólban a te-
henekkel;  ennie pedig csak száraz kenyérhéjakat adott.
A leányok egyikének csak egy szeme volt a homloka kö-
zepén, a másiknak két szeme, harmadiknak pedig három
és ezek közül egyik a haja között a feje tetején.
Egyszer honnan, honnan nem, egy vörös tehén került az
udvarukba.  Senki sem tudta honnan jött és kié lehet. 
Senki sem kereste s így a tehén náluk maradott.
Egyszer a fiú, hogy csak egy kis száraz kenyérhéjat ka-
pott vacsorára, este az ólban sírdogált, mert nagyon
éhes volt és nem tudott elaludni.  Hát csak hallja, hogy
valaki nevén szólítja :
— Jánoskám !...
Néz széjjel az ólban de nem lát sehol senkit.
Gondolja hogy talán nem is szólott senki s csak úgy tet-
szett neki mintha hallotta volna.  De ismét hallja :
— Jánoskám, gyere ide...
Megy a hang után a vörös tehén felé s hát ez szól
hozzá :
152
— Jánoskám, én vagyok itt ;  édesanyád.  Tudtam a
Másvilágon hogy rosszul bánnak veled és ezért nem
nyughattam, hanem eljöttem vörös tehén képében, hogy
gondod viseljem.  Jer, a jobbszarvam csavarjad le s ab-
ból mindenféle jó étel jön ki bőven.  Ehetsz, ihatsz, az-
után a szarvam a helyére csavarjad vissza.
(A mese egyik változata szerint a szarúból tejet ihat
amennyit akar, mert ez belőle soha ki nem fogy.)
A fiú úgy is tesz.  A mindenféle jó ételből jóllakik, aztán
a szarvát a helyére visszacsavarja.
Így történik ez mármost minden este, úgyhogy a fiú
csakhamar megerősödik és minden nap szebb és egész-
ségesebb lesz.
Mostohája sokat bosszankodott emiatt és csodálkozott
rajta.  Azt mondotta egyszer az egyszemű leányának :
— Az a kölyök bizonyára éjszaka szopja a teheneket; 
azért van olyan jó színben.  Estére, vacsora után a ke-
nyérhéjat te vidd le az ólba hozzája, azután maradjál ott
játszani vele.  Tegyél úgy mintha aludnál és figyeljed
meg mit csinál.
A leány le is ment, játszadozott egy darabig a fiúval, ám-
de aztán elaludott igazán.  De a fiú nem aludott el mert
éhes volt.  A száraz kenyérhéjból alig rágcsált volt vala-
mit, azt is csak azért hogy a leány lássa.  De mikor látta
hogy ez már mélyen aluszik, odament a tehénhez, a
szarvát lecsavarta, evett, ivott kedvére, azután a szarvát
visszacsavarta s aludott ő is reggelig.
Reggel a leány fölment édesanyjához és amikor ez meg-
kérdezte hogy hát mit csinált a fiú, azt mondotta :
— Nem csinált az, édesanyám semmit.  Még a száraz ke-
nyérhéjból is csak ímmel-ámmal rágogatott egy kicsit,
aztán játszottunk és elaludtunk.
De az asszony nem volt megnyugodva s aznap kétszemű
leányát küldte le, lesse meg mit csinál a fiú.

153
— Eredj lányom, — mondotta — neked két szemed; 
többet láthatsz nővérednél.
Lement a leány, a száraz kenyérhéjat levitte, de Jánoska
most is csak amúgy ímmel-ámmal rágicsált belőle.  Ját-
szottak egy darabig, aztán bizony elaludott ez a lány is,
de Jánoska nem, mostsem, mert éhes volt.
Látta, hogy a lány aluszik mélyen, a tehénhez osont, a
szarvát lecsavarta, evett, ivott jól, aztán a szarvát vissza-
csavarta s aludott ismét reggelig.
Mikor a leány fölment, édesanyjának elmondotta, hogy
Jánoska most sem csinált semmit.  Kicsit rágta a kenyér-
héjat, azután meg játszódtak amíg el nem aludtak.
De nem volt az asszony meggyőződve most sem.  Aznap
háromszemű leányát küldötte le.
— Eredj lányom te — mondotta —, neked három sze-
med;  nővéreidnél többet láthatsz.
A leány lement, a kenyérhéjat levitte, aztán játszódtak
egy darabig, majd lefeküdött a lány aludni.  Ámde csak
két szemével aludott, a harmadikkal nem;  azzal amelyik
a feje tetején, a haja között volt, és ezt a fiú nem vette
észre, hanem a tehénhez ment, szarvát lecsavarta,
evett, ivott, aztán a szarvat visszacsavarta s ő is elalu-
dott.  A lány pedig mindent látott és másnap anyjának
elmondotta.
No, ennek sem kellett több.  Az urának azt mondotta :
— Azt a vörös tehenet le kell vágni.  Semmi tejet nem
ad, csak eszik hiába.  Pedig ez nem volt igaz.  Ám a gaz-
da hitt az asszonynak és beleegyezett.  Elhatározták
hogy másnap reggel a tehenet levágják.
Csakhogy a vörös tehén nem volt olyan tehén, mint a
többi, mert az a fiú édesanyja volt, aki a Másvilágról jött
vissza.  Táltos volt és tudott mindent.  Tudta azt is, hogy
mit akarnak ellene.  Este a fiához így szólott:
— Édes fiam, a harmadik leánynak három szeme volt. 
Egy a haja között és azzal nem aludott volt, de te azt
154
nem vetted észre.  Látta hogyan ettél, ittál és mostohád-
nak mindent elmondott.  Az a gonosz asszony pedig
ezért most engem le akar vágatni.  Holnap reggel meg-
parancsolják neked, hogy az udvarra vezessél ki, szarva-
imnál fogva kössél a szederfához, hogy apád ott vágjon
le.  De te, fiam, csak vezessél ki az udvarra, hanem ott
én a fejem lehajtom, te ugorjál és üljél a két szarvam
közé, fogódzál jól meg bennük, én meg veled úgy elsza-
ladok, hogy sohasem látnak minket többé!...
Minden úgy is lett ahogy a tehén mondotta.  Megparan-
csolták a fiúnak, a tehenet vezesse ki s a szederfához
kösse oda.  A fiú ki is vezette, de mikor az a fejét lehaj-
totta, hirtelen a szarvai közé ugrott, megfogódzott, a te-
hén pedig árkon-bokron át, mint a szélvész, úgy elro-
hant vele.  Kiabáltak, futottak utána, de azt ugyan utól
nem érhették.
Mentek, mendegéltek mármost ketten, míg egyszer egy
szép rétre értek, amelyen mindenféle szép, fényes rézvi-
rágok nyíladoztak.
Azt mondta a tehén:
— Édes fiam, én itten most legelészni fogok, te meg ját-
szadozhatsz addig, de vigyázzál, nehogy egy rézvirágot
leszakítsál, mert akkor bajunk lesz.  Játszadozott a fiú a
réten, míg a tehén legelgetett, de meg nem tudta állani
hogy egy szép rézvirágot le ne szakítson és azt épen a
kalapjába akarta tűzni, hát csak előrohant egy rettentő
rézfarkas, kiabálva:
— Hogy meritek rézvirágaim bántani ?!  Nekirohant a fi-
únak, de ez a tehén mögé menekült, a tehén pedig szar-
vaival védekezett.  Nem is sokáig küzdöttek mert a te-
hén hegyes szarvaival a farkast fölöklelte, földobta a le-
vegőbe, hogy az fölhasított testtel holtan esett a földre.
Mégis a farkas a tehén egyik fülét fogaival már megsza-
kította és csorgott a vér belőle.Mondja a tehén :

155
— Jaj, édes fiam, miért nem fogadtál szót ?  Nézzed mi-
lyen most a fülem.
— Jaj, édesanyám — felelt a fiú — bocsásson meg. 
Máskor szót fogadok.  Estére a fiú a tehén szarvát lecsa-
varta, evett, ivott kedvére, aztán elpihentek.
Másnap tovább mendegéltek míg ismét egy szép rétség-
re érkeztek.  Ezen szebbnél szebb ezüstvirágok nyílottak.
Szólott a fiához a tehén ismét :
— Édes fiam, nekem most legelnem kell, te pedig ját-
szódhatsz, de kérlek, az ezüstvirágokat ne bántsd, mert
különben nagy bajunk lesz.
Meg is igérte a fiú, hogy hozzájuk sem nyúl, aztán ját-
szadozott a réten, de hogy-hogy nem, ismét csak nem
bírta megállani hogy egy szép ezüstvirágot le ne szakít-
son.
Hát csak rohan elő nagy mormogással egy rettentő
ezüstmedve és kiabálja:
— Megálljatok !  Hogy meritek ezüstvirágaim bántani ?!
A fiú most is a tehén mögé menekült, ez pedig szarvaival
védekezett.  Sokáig küzdöttek, de most is a tehén győ-
zött, mert hegyes szarvaival a medve testét úgy fölhaso-
gatta hogy ez holtan rogyott össze.  Ámde csupa vér volt
a tehén is, mert a medve éles karmaival és fogaival ösz-
szevissza sebezte.
— Jaj, édes fiam, miért nem fogadsz szót édesanyádnak
— mondotta a tehén — Nézzed milyen vagyok, mit csi-
nált velem az a rettenetes medve.
— Jaj, jaj, édesanyám — mondotta a fiú —, bocsásson
meg.  Igazán, sohasem leszek többé szófogadatlan.
Harmadnap ismét továbbmentek és most egy még szebb
rétre értek, amelyen aranyvirágok voltak.
Mondja a tehén megint:
— Édes fiam.  Én legelgetni fogok itten, te meg játszód-
hatsz, de kérlek nagyon, ne nyúljál az aranyvirágokhoz
mert ismét nagy bajunk lesz.
156
Igérte a fiú váltig hogy nem bánt egy aranyvirágot sem,
de hát megint csak megfeledkezett magáról és egy szép
aranyvirágot leszakasztott.  És alig szakította le, már jött
is ordítva egy rettenetes aranyoroszlán és dühösen kiál-
totta :
— Hogy meritek aranyvirágaim bántani ?!
A fiú a tehén mögé menekült, az oroszlán meg a tehén-
nek rohant.  Küzdöttek, viaskodtak sokáig, de bizony az
oroszlán volt az erősebb.  Mikor látta a tehén hogy meg
kell halnia, jobb szarvát elvetette s fiának odakiáltott :
— Kapjad föl a szarvam és szaladják vele, hogy soha
szükséget ne szenvedjél.
A fiú föl is kapta és szaladott vele.  Soha az életben
szükséget nem szenvedett, mert a tülökből a jó étel, ital
soha ki nem fogyott.

E magyar mesében két teljesen képtelennek és egy tel-

jesen megokolatlannak látszó indíték fordul elő, ame-
lyeknek azonban alább magyarázatát fogjuk adni, a har-
madiknak okát pedig megtaláljuk.
Az első képtelenség az, hogy a tehén szarvát le lehetett
csavarni, sőt azt ő maga is el tudta vetni.  A második az,
hogy a szaruból, miként a „Bőségszarvából”, mindenféle
jó étel omlik kifogyhatatlanul.
A harmadik — a megokolatlannak látszó indíték — az,
hogy a tehén miért épen vörös színű ?
Az elvetés indítéka, ami mai tehénnél képtelenség, ősré-
gi időből származik, azon korból, amikor őseink legfőbb
háziállata a szarvas volt, habár ez akkor még nem a mai
szarvas volt, hanem az ősszarvas, amelynek, miként a
mai iramszarvasnak, még nőstényének, azaz tehenének,
is voltak szarvai, de amelyeket minden esztendőben egy-
szer, miként a mai szarvasfajok is, elvetette.
Csakhogy itt már zavar áll elő, amennyiben hiszen a mai
szarvasok nőstényének nincsenek szarvai.  Viszont a mai
157
közönséges teheneknek vannak ugyan szarvai, de ezek
meg szarvaikat sohasem vetik el.  Némileg ugyan helyre-
hozható volt e zavar azáltal, hogy egy ideig a mesebeli
„vörös tehén” közönséges szarvasünőnek képzeltetett,
de így meg az volt a baj, hogy ennek meg nincsenek
szarvai.  Ha meg iramszarvasnak képzelték, akkor meg
az képezett zavart, hogy az iramszarvas nem vörös szí-
nű.  De mesebeli „vörös tehenünk” e színe valóban ké-
sőbbi keletű is, mert — amint láttuk — az ősszarvas te-
hene nem volt vörös, hanem fehér színű.  Vagyis me-
sénkben a tehenet akkor kezdték vörösnek képzelni ami-
kor még élt annak emlékezete, hogy e mesebeli tehén
szarvastehén volt, de az ősszarvas már feledésbe men-
vén, a mai közönséges szarvasra gondoltak, amely való-
ban vörös színű.  (Ezért németül „Rotwild” = vörösvad-
nak is szokták nevezni.  Lássad: Behm: Tierleben.)
Hosszadalmasabb annak magyarázata, hogy a szarvat
nem csak elvetni de lecsavarni is lehetett, valamint az,
hogy belőle mindenféle jó étel omlik :
Az alapgondolat az, hogy földművelő őseink a szarvasok
minden esztendőben egyszer elvetett szarvaiból készítet-
ték volt a földművelés ősi szerszámát, a kampóalakú ős-
kapát, és hogy ezért a kapát vagyis tehát a szarvas
agancsát is jelképesen minden jó kútforrásának tekintet-
ték, mivel valóban az áldott földművelő munka az ami
minden jó kútforrása.  Úgyhogy náluk az őskapa vala-
mint a szarvasagancs vallásos jelkép lett és minden jó-
nak, a bőségnek, és elsősorban természetesen a jó éte-
leknek is forrása- és osztójaként tekintetett.  Azon körül-
mény pedig, hogy régibb ábrázolatokon a bőségszarúból
mindig mindenféle gyümölcs omlik, egyenesen arra utal,
hogy e jelkép őseredetében épen a tulajdonképeni ős-
magyar törzsünktől származott, amelynek háziállata va-
lóban a szarvas volt és amely valóban főkép gyümölcs-
termeléssel foglalkozott.
158
Nagyon érdekes az, hogy a „lecsavarás” indítéka mikép
keletkezett.  Ezt pedig csakis a néprajzi tudomány, éspe-
dig a magyar tárgyi néprajz segítségével fejthetjük meg:
Népünk egészen napjainkig használta még a ma „szu-
szék”-nak nevezett élelemtartó (főkép gabona- vagy
liszttartó) ládákat, (Lássad: Magyar népművészet.  Egye-
temi nyomda Budapest 1928., 144, 153, 154. és Néprajzi
Értesítő folyóirat. 1909. 144. old.) de amelyekben a házi-
asszonyok más élelmet is, főkép kenyeret, édességeket,
süteményeket szoktak volt elzárva tartani, hogy a gyer-
mekek ezekhez engedélytelen hozzá ne férjenek.  Ma
rendesen közönséges vaspánt és lakat zárja e ládákat,
de régen ez nem volt így.  Az alább mellékelt rajzokon is
láthatók a ládák „szarvai”, amelyek ma már csak arra
szolgálnak, hogy ezeket megfogva, a láda födelét nyis-
sák, azaz emeljék, és visszacsukják, vagypedig már erre
sem, mert hiszen ezt a ládát záró vaspánt végét fogva is
tehetik.  Ám azon régi időkben amelyekben nálunk még
gyönyörű és díszes faragású egész lakóházak, kastélyok
és templomok is készültek egyetlen vas-szög és vasal-
katrész nélkül, azon időkben a házi bútorok is így készül-
tek, vagyis ezek is még az újkőkorszak idejebeli ősmű-
veltségünk fönnmaradott emlékei voltak.  Ez időben vol-
tak szokásban a különféle fazárak is, amelyeknek úgy
minden alkatrésze mint kulcsa is fából volt, csakhogy e
kulcs, valamint a zár is más szerkezetű volt mint a mai
vasból való záraké, de úgy voltak megszerkesztve, hogy
aki ezek titkát nem ismerte, az a zárat a kulcs birtokában
sem tudta kinyitni, vagyis a kulcsot, vagy kallantyút, ki-
lincset, bizonyos módon kellett fordítani, húzni, tolni,
hogy a zár kinyíljon, és e mód majdnem minden zárnál
más-más volt.  Voltak természetesen ezenkívül egészen
egyszerű fazárak is, amelyeket a kulcs birtokában bárki
kinyithatott, sőt olyanok is, amelyeknek kulcsa sem volt,
hanem csupán bizonyos mozdulat által nyílottak.  (Lás-
159
sad: „A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Értesítője” cí-
mű folyóirat 1931. évfolyam, 41-55 oldal.)
Nos, a szuszékok zárát azok szarvai (rendesen kettő; 
néha egy, három vagy mind a négy) képezték.  A mi
mesénk az egyzárú ládák emlékét tartja fönn, mert a
mesében csak az egyik szaru lecsavarásáról van szó.  A
láda szarvait vagy azok egyikét tehát szintén titkos mó-
don kellett megcsavarni és meghúzni, hogy a födél ki-
nyíljon.  Az ilyen láda volt hát már nemrégen azon me-
sebeli „vörös tehén”, amelynek tehát szarvát kell lecsa-
varni és a gyermekek sokszor vágyakozva álldogáltak e
kedves vörös tehén körül, amely annyi jót tartalmaz, de
amely jókhoz csak az juthat, aki a szarvak lecsavarása
titkát ismeri.
És megtörténhetett, hogy valamely gyermek valahogy
anyja kezejárását megleste és aztán éjszaka titokban,
úgy mint a mesében, a vörös tehén szarvát lecsavarva,
az ételekből jóllakott.  Mindez tehát a bőségszaru gon-
dolatát szintén kelti, fölidézi.
A tehénalak a magyar szuszékokon némileg ma is fölis-
merhető még, csakhogy ezeknek ősidők óta két arculata,
azaz két feje
van és tehát
négy szarva,
ezek ketteje a
láda egyik vé-
gén, más ket-
teje a másik
végén.  Vagyis a „vörös tehenet” nem lehetett megfejni,
mivel tőgye nem is volt, hanem szarvait kellett megfog-
ni, megcsavarni, lecsavarni.  Ennek okát, megfejtését
pedig a szuszék ősalakjában találjuk meg.  A legrégibb
szuszékok fenyőtörzs darabjából készültek, úgy hogy ezt
hosszában kettéhasították, de úgy hogy egyik fele na-

160
gyobb, a másik kisebb legyen, majd mindkét részt kiváj-
ták.
Így lett az alsó, nagyobb részből maga a szuszék, a föl-
ső, kisebb részből pedig a födele.  Csakhogy az alsó ré-
szen is meghagytak négy ágcsonkot és ezek lettek a lá-
bak (amelyek, ha túlságosan szétállottak, tűzön lehajlít-
hatók is voltak), a fölsőn is négyet, de valamivel rövideb-
bet, amelyekből meg a szarvak lettek.  Tudvalevőleg a
fenyvek számos fajtájának, egymástól bizonyos magas-
ságban, mintegy emeletekben, hat-hat ága van, amelyek
szabályosan, úgy helyezkednek el ahogyan azt a lenti
rajzon ábrázolva látjuk, úgy hogy a törzsrészről a fölösle-
geseket levágva teljesen, de a szükségesek csonkjait
meghagyva, a négy láb és a födél fogantyúiul szolgáló
négy szárú igen könnyen képezhető volt.  Világos tehát
ezekszerint, hogy a „vörös tehén”-nek nem volt tőgye és
hogy szarvait kellett fogdosni.  Mivel pedig az idővel
mindinkább száradó fából az ágcsonkok gyakran kiestek,
kijöttek, úgyhogy azokat visszadugni és, hogy újból ki ne
essenek, lyukaikban megerősíteni is kellett, ez idővel
azon eszmére is vezetett, hogy a kihúzható és vissza-
dugható szarvak segítségével zárat képezzenek, éspedig
úgy, hogy a csonkokba egy vagy több ilyen cöveket erő-
sítettek, amelyek eredetileg csak arra szolgáltak, hogy a
csonkok ki ne jöjjenek, de utóbb ezek révén alakultak át
e csonkok valóságos fakulcsokká, olyanokká amilyeneket
a Néprajzi Értesítő föntemlített cikkében rajzokkal ábrá-
zolva is látunk.  Másrészt meg a kieső vagy kihúzható
szarvak arra is emlékeztettek, hogy az
egykori „vörös tehenek”, azaz szarvaste-
henek is szarvaikat minden esztendőben
egyszer „elvetették”, aminek emléke me-
sénkben is fönnmaradott abban, hogy a vörös tehén
szarvát maga is „elveti”.

161
Készültek a fönti módon régebben dobozok, kisebb lá-
dácskák is, amelyekben pénzet, ékszereket és egyéb,
különösen értékes tárgyakat szoktak volt tartani, de lát-
tam ugyan ilyen alakú de nagy és megvasalt igen régi lá-
dákat, azaz „kincsesládákat” is, amelyekben szintén pén-
zet, aranyat, értékes tárgyakat, „kincseket” szoktak volt
tartani és amelyek utódait a mai „kasszák” képezik; 
aminthogy a latin-olasz „cassa” szó értelme valóban „lá-
da”.
A mi szuszékjainkkal meglepően egyező alakú szuszéko-
kat láttam 1944-1945-ben Olaszországban az Abruzza
hegységbeli falvakban.  Ezeknek még díszítményeik és
díszítményeik technikája is ugyanolyanok voltak mint a
mieinkéi;  úgyhogy az egyezés nem lehet véletlen, vagy-
is ez esetben is az ősidőkben Itáliába költözött ősnépe-
inkre kell gondolnunk, mert hiszen képtelenség volna azt
föltételeznünk hogy a magyar szuszékok készítési módja
épen az Abruzzo hegység falvaiból került volna Magyar-
országba, vagy megfordítva, de újabb időkben, mivel ha-
zánknak ez olasz tájjal semminemű összeköttetése nem
volt.  Szerintem elsősorban is az etruszkokra vagypedig
a szamnitákra kell gondolnunk, amely utóbbi népről e vi-
dék egy része a Samnium (ma Sannio) nevet kapta volt.
A szuszékok díszítményei lényegesebb részét úgy nálunk
mint az Abruzzóban körök és félkörök képezik, amelyek-
ben körzővel megrajzolt négy-, hat- és nyolcágú csillag-
rozetták vannak.  Ezen díszek mellett azonban gyakoriak
még a népünk által ma is elég általánosan alkalmazott
ezen, többnyire „fenyőág”-nak és „kalász”-nak nevezett
alakzatok is.  Mindkettő jelenléte megokolható azzal,
hogy a szuszékok gyakran fenyőfából készültek és főkép
gabona és liszt tartására szolgáltak.
A magyar és az abruzzoi olasz szuszékokat összehason-
lítva (ottani nevük arca, olv. árká) és az eddig elmondot-
tak alapján, régibb alakjukra így rekonstruálom :  1, míg
162
a ma is még létező és készülő magyar szuszékok alakját
és díszeit a 2, 3 és 4 rajzokon látjuk.

Az 1-es számú rekonstrukció-rajzon az arcrészen fönt,

középen a körbe foglalt csillagalak a Hajnalcsillag volna,
a két ferde szemalak a tehén két szeme, amely gondolat
alapját a törzs keresztmetszetén, az ágak átvágása által
képezett szemalakok adhatták meg (lássad a 100. olda-
163
lon lévő rajzot), míg a lejjebb lévő és nagyobb kör a Hol-
dat ábrázolná, amely ábrázolat az ősszarvas szügye fe-
hér foltja után keletkezett. 

Ellenben a szuszék oldalai karikákba foglalt csillagalakjai

meg az ősszarvas oldalai fehér foltjait, illetve tehát az Ég
Csillagait jelentenék, de amire a még ki-
vájt fatörzsből készülő ősi szuszékok olda-
lain a lemetszett ágak után maradott ke-
rek foltok is emlékeztettek (lássad a 101.
oldalon lévő rajzot).
Eszünkbe juttatják a magyar szuszékok a szarkofágokat
is, amelyek eredetileg szintén fából készültek és csak
164
utóbb kőből is.  Kőből való szarkofág csak azért mara-
dott fönn több mivel a fa könnyen elkorhad.  Ha pedig
tudjuk, hogy a régi magyar nyelvben koporsó egyaránt
jelentett fatörzsből kivájt ládát, csolnakot és halotti ko-
porsót, akkor érteni fogjuk azt is hogy a magyar  lá-
da német  Lade és a magyar  ladik, horvát ladja = csol-
nak, hajó szavak miért hasonlítanak egymásra.  Spamer
„Világtörténelem”-ében (Spamers Weltgeschichte, Leip-
zig, 1896. III. kötet 36, 37. old.) láthatjuk fatörzsből ki-
vájt koporsók ábrázolatait, ugyanott a 171. oldalon pe-
dig egy már deszkákból való de alakjával a magyar szu-
székokra emlékeztető középkori koporsót, míg Wormann
Károly „Művészettörténelem”-ében (Karl Woermann: Ge-
schichte der Kunst. Leipzig. 1926. III. kötet 9. tábla) kő-
ből való szarkofágokat láthatunk amelyek azonban a ma-
gyar szuszékokra szintén hasonlítanak, sőt ezek közül az
egyiknek még díszei lényegét is körök képezik.
Említettük hogy úgy a magyar mint az olasz szuszékok
díszei lényeges részét körökbe foglalt és körző által ké-
pezett hat- vagy négyágú csillag- illetve virágalakok te-
szik.  Ha ezek közül a négy- vagy nyolcágúakat tekinte-
nők az eredetieknek, akkor Olaszországban az etrusz-
kokra kell gondolnunk azaz tehát egy őstörök törzsünk-
re, mivel ezek négy-nyolcas számrendszer szerint szá-
moltak (bár így számoltak például a kabarok és kazárok
is); ha ellenben a hatágú alakokat tartjuk az eredetiek-
nek, a szamnitákra, mivel ezek, mint a többi szemere,
azaz gabonatermelő törzseink, háromhatos számrend-
szer szerint számoltak.  Egyébként pedig az etruszkok
mellett szólana a szuszéknak tehénnel való kapcsolata,
mivel a bika és tehén a török törzsek szent állata volt és
e törzsek valóban főkép ez állatfaj tenyésztésével foglal-
kozván, ez úgy életükben mint mitológiájukban is igen
nagy szerepet játszott.  Viszont a szemerék azaz a szam-
niták mellett a következők szólanak:
165
A szuszék főkép gabona és liszt tartására szolgál;  a sze-
merék, szamniták, szumirok stb. főkép gabonatermelés-
sel foglalkoztak.  A szuszék szó régibb alakja szumszék
volt, valamint régi nyelvünkben a szem szónak volt szum
változata is, amelynek ugyanúgy mint mai szem sza-
vunknak gabona értelme is volt.6*
A fenyőfának is hat ága van és egy fenyőfajt népünk ma
is szömörke-nek nevez.  (Ez utóbbi szavunkból lett árja
szokás szerinti magánhangzókihagyással a szerb szmre-
ka szó.)
Az abruzzói szuszékokon gyakran láttam ezen madárala-
kot is, amely ugyanilyenképen a mi népművészetünkben
is általános és különösen a kalotaszegi népi fafaragáso-
kon gyakori, ahol ezt galambnak nevezik.  A galamb sze-
mere törzseink szent állata volt.  Ennek legkedvesebb
eledelét a gabonafélék képezik.  E madár összefüggését
szemere törzseink Földistennőjével, akit ők Szemere,
Szamura, Szemiráma, Szemele, Zemenye, Demere, Ta-
mara neveken neveztek, itt nem fejtegethetjük, mert ez
tulajdonképeni tárgyunktól túlságosan messze térítene
el.
Ezekután még csak azt kell megfejtenünk, hogy miért és
mikép jött létre azon gondolat, hogy a jó ételek épen a
szarú üregéből omlanak.  Ősrégi e gondolat nem lehet
mert hiszen a szarvas szarvai alig üregesek, a szuszé-
koknál pedig az ételek a ládából nem ennek szarvaiból
kerülnek.  Vagyis e gondolat csak akkor keletkezhetett
amikor háziállatként a szarvas helyébe már a mai szar-
vasmarhafélék kerültek, amelyek szarvai valóban ürege-
sek.  Hogy régen tülökből ivókupa is készült, ez eléggé
ismeretes; élelmiszerek tartására azonban a mai, közön-
séges szarvasmarhafélék tülkei mégsem alkalmasak, mi-
vel tülkeik ehhez nem elég öblösek.
6
*Ugyanilyen képzésű a „pohárszék” szavunk is.
166
 Sokkal nagyobb és öblösebb volt azonban
az őstulok (urus, Auerochs) tülke.  Brehm
„Állatélet”-ében pedig megtaláljuk azt,
hogy Belső-Ázsiában élnek ökörnagyságú
juhfélék, az argali és a kacsgar vagy kus-
gar, amelyeknek még nagy testükhöz
arányítva is igen nagy, vastag és öblös
szarvuk van.  Már Marco Polo is elmondja
ez állatokról hogy szarvaikat az ottani ju-
hászok élelmiszereket tartó edényekül
használják.  (Brehm: Tierleben. Leipzig
und Wien. 1900. Saugetiere. III. kötet.
224-231. oldal, „Argali” és „Katschgar”.) 
Úgyhogy ez is, vagyis a szaruból előkerü-
lő étel, a bőségszaru eszméjét keltheti,
vagyis azon gondolatot hogy „vajha e jó
étel — mondjuk a benne eltett túró vagy
vaj — sohasem fogyna ki belőle.”
Föltűnő dolog, hogy úgy a régibb mint az újabb európai
művészetben a cornucopia, vagyis a bőségszaru, bár te-
hénszarvalakúnak, de majdnem mindig gúzsoltnak, azaz
kötélszerűen csavartnak van föltüntetve, holott a tehén
szarva sima.  Ilyen gúzsoltszarvú háziállatot ma csak
egyet ismerünk és ez az úgynevezett cigája vagy racka
juh, amelyet elvétve Debrecen körül, Erdélyben, Albániá-
ban és Kréta szigetén még tenyésztenek, csakhogy en-
nek szarvai, bár kötélmódjára csavartak de viszont telje-
sen egyenesek.  Hogy azonban régebben léteznie kellett
ilyen gúzsoltszarvú tehénfélének, bizonyítja némely asz-
szír dombormű amelyen tehénnel teljesen azonos nagy-
ságú és alakú szarvasmarhafaj van föltüntetve, amely-
nek azonban szarvai gúzsoltak, úgy ahogy azt e rajzon
látjuk, ami tehát amellett tanuskodik hogy létezett ilyen
szarvú szarvasmarhafaj is és hogy az említett bőség-
szaru-ábrázolatok ennek emlékét tartják fönn.  Szerin-
167
tem épen ez volt azon szarvasmarhafaj amelyet török
törzseink ősidőkben tenyésztettek, de amely vélemé-
nyem megokolása szintén nem tartozhat jelen tárgyunk-
hoz.
A bőség-
szaru-ábrázo-
latokon ennek
ürege mindig
kerek és öb-
lös, holott a
kecske szarva
lapos, aminél-
fogva ürege igen kevés és keskeny, lapos;  élelmiszerek
bennetartása pedig lehetetlen.  Felülete bár rovátkolt, de
rovátkái egymással párhuzamosak, nem gúzsoltak;  úgy-
hogy a görög hitrege azon állítása miszerint a bőségsza-
ru egy kecske szarva volna: képtelenség.
Megjegyezzük, hogy a „Der Mensch und die Erde” című
német mű (Kraemer Hans kiadása, Wien, Berlin, Stutt-
gart, 1905.) II. kötete 16. oldalán láthatjuk egy Malabár
tengerparti (Dél-Nyugat Indiai) szekér képét (Schoberl:
„The World” angol mű nyomán közölve), amely járművet
járombafogott ilyen gúzsoltszarvú állatok húznak, ame-
lyek bivalyok nem lehetnek, mivel a bivaly fejtartása
egészen más (vízszintes), szarvai is vízszintesek és telje-
sen hátrafelé (nem fölfelé) irányulók, eltekintve attól,
hogy bár kissé rovátkoltak, de rovátkáik egymással pár-
huzamosak, mint a kecske- és juhfélékéi, vagyis nem
gúzsoltak (nem spirálszerűek).
Ez ábrázolat szerint tehát azt kell következtetnünk hogy
gúzsoltszarvú marhafaj Dél-Indiában még él vagy leg-
alábbis még nemrégen élt.
Van a magyar népmesékben még egy érdekes bőség-
szaru-indíték is és ez az úgynevezett „Pandora szelencé-
je” indíték, vagyis amely a görög-római mitológiában is
168
meglévő indítékhoz (motívumhoz) hasonlít és vele közös
eredetű is kell hogy legyen.  Ez nálunk, röviden elmond-
va a következő:
Fiú elszegődik szolgálatba egy évre.  Az év leteltével fi-
zetésként szelencét, dobozt, némely változat szerint tül-
köt kap, de azon utasítással : bele ne nézzen míg haza
nem érkezik.  Azonban kíváncsi megtudni mit kapott, út-
közben belenéz, mire a tülökből rengeteg szarvasmarha,
ló, juh tódul ki de mind szanaszét fut világgá;  vagyis kí-
váncsisága miatt mindet elveszíti.  Megjelenik azonban
egy vasfejű farkas, más változat szerint medve, s ez azt
mondja hogy a tömérdek jószágot a tülökbe visszahajtja
ha a fiú megfogadja hogy sohasem házasodik meg. 
Megfogadja.  A vasfejű farkas vagy medve elrohan, majd
iszonyúan ordítva tereli mindenhonnan vissza az elszéle-
dett állatokat és kényszeríti vissza a tülökbe.  A fiú haza-
ért, zárt udvarban a tülökbe néz, a rengeteg jószág ki-
jön, el nem széledhetnek, nagyon gazdag lesz, de ez mit
ér ha gyermekei nem lehetnek?
Mások, azzal hogy a vasfejű farkas kitudja hol jár azóta,
rábeszélik :  házasodjon meg.  Megteszi.  A farkas, vagy
medve, megjelenik és őt széttépi vagy elviszi;  némely
változat szerint ő azonban azt kijátsza, illetve büntetését
elkerüli.
Szerintem azon változatok amelyekben a kijátszás törté-
nik, a későbbiek és romlottabbak, mivel itt az adott szó
vagy eskü megszegése büntetése elmaradván, ez egy-
részt logikátlanság, másrészt a természetes erkölcsi ér-
zékkel ellenkező dolog és a „költői igazságszolgáltatás”
elvének sem tesz eleget;  holott ez minden igazán régi
hagyományban föltétlen megvan.
Viszont a „Pandora szelence” indítékot tartalmazó mese-
alakok közül, hogy nálunk a legősibb jellegű is megvan,
illetve hogy az indíték maga is valószínűleg nálunk kelet-
kezett, bizonyíthatja az, hogy nálunk a szelence, doboz
169
vagy korsó helyett némely változatban egyszerű tülökről
van szó, sőt csak belenézés említtetik, nem kinyitás, sem
födél fölemelése, vagyis olyan tülökről van szó amelynek
még semmiféle födele sincsen.  Mivel pedig a szelence,
doboz, korsó már kézművesség termékei, holott a tülök
természeti tárgy és mivel természeti tárgyak edényekül,
eszközökül, fegyverekül satöbbi, fölhasználása kétségte-
lenül régibb mint tárgyak kézművesség általi készítése
vagy alkalmasabbá alakítása, ebből természetesen az
következik, hogy azon meseváltozatok régibbek, erede-
tibbek, elváltozatlanabbak, amelyekben természeti tár-
gyak, edény-, eszköz- stb.-ként való fölhasználásáról van
szó.
Csak megemlítjük még hogy a megnemházasodás foga-
dalma is e mese egyik rendkívül érdekes indítéka.  Való-
színű hogy itt a „házasodás” is későbbi, talán épen csak
kereszténykori átalakítás és hogy eredetileg a közösülés-
től való tartózkodás vagy szüzességi fogadalom szere-
pelt, mivel ilyesmi már régi népeknél is előfordult, úgy
minden további közösüléstől való tartózkodás mint szü-
zességi fogadalom alakjában is, ami rendesen valamely
körülmény folytán vagy cél érdekében történt, éspedig
mindkét nemnél.  E tekintetben is mesénk igen érdekes
néprajzi kutatás kiindulópontjául szolgálhatna;  ami
azonban jelenlegi tárgyunkhoz szintén nem tartozik.

170
 A csodaszarvas rege

A nemzetünk eredetéről szóló ezen regénknek, amelyet

még „Hunor-Magor mondá”-nak is szoktunk nevezni, a
Krónikákban fönnmaradott alakja röviden ez :  Hunor és
Magor (utóbbi másutt Moger alakban is előfordul) iker-
testvérek Ménrót (másutt : Nimród) király fiai.  Ezek va-
dászaton gyönyörű szarvast pillantanak meg (az ezen lé-
vő Csillagokat, Napot és Holdat a tudákos és vallásos
krónikaírók, mint képtelen és pogány szinezetű dolgot,
már elhagyták), lóháton üldözik, de sem utolérni sem el-
ejteni nem bírják.  A szarvast üldözve ismeretlen tájra
jutnak, eltévednek, majd az állatot továbbra is követve,
ez egy folyóvíz gázlóján át csodálatosan szép, buja nö-
vényzetű szigetre csalja őket, de a szarvast elejteni itt
sem tudják, mert az szemeik elől egyszerre csak eltűnik. 
Ám ekkor a fák közül női énekhangokat és zenét halla-
nak.  Lopva közelednek és leánycsapatot látnak meg a li-
get tisztásán táncot lejteni.  Ezek közül a legszebb kettő
egy fejedelem két leánya.  A leányok közé rontanak, e
kettőt elragadják, nejükké teszik és mivel a sziget oly
gyönyörű szép és mindenben bővelkedő, itt megteleped-
nek (kivándorlás) és örökre ott maradnak.
Hogy e monda mily ősrégi kell hogy legyen, már maga a
Ménrót vagy Nimród név is bizonyítja, amely hiszen azo-
nos a rómaiak eredetmondájában is meglévő Numitor
névvel, azaz Romulusz és Rémusz nagyapja nevével —
eltekintve attól hogy itt is ikertestvérpárról, kivándorlás-
171
ról, nőrablásról és város (illetőleg nemzet) alapításáról
van szó.  Ami azonban a legmeglepőbb, az hogy e név-
vel a vogulok emberiségnagyapja, azaz főistene neve
is :  a Numi-Torem, vagy másként Numi-Tárom neve is
teljesen azonos, mivel ebben az -em vagy -om végzés
csak birtokosrag, mint a magyarban is „Isten”-em, de
amely birtokosragot a vogul nyelvszokás a főisten neve
után állandóan használja, ugyanúgy mint a régibb ma-
gyar nyelvben is szokás volt állandóan „gazd' uram-, bíró
uram-, Szikszai uram”-at mondani olyankor is amikor a
birtokosrag használata tulajdonképen nem volt helyén-
való; amely jelenséget különben más nyelvekben is
megtaláljuk mert például az olasz „Madonna” sem egyéb
mint „mia donna” = „asszonyom” és a francia „monsei-
gneur” sem más mint „mon seigneur” = uram.
Ezen vogul Numi-Tor vagy Numi-Tár (= Fölső-Lény vagy
Fölső-Istenség) azért „nagyapa”, mivel ő a Napisten,
azaz Szarnu-Ater (Arany-Isten) apja, aki utóbbi pedig az
emberek apja, aminthogy Hunor és Magor is a Napisten
megkettőződése, aminthogy Romulusz és Rémusz is ere-
detileg ez volt.  Ugyancsak a vogul nyelvben a numi szó
jelentése fölső.
A néprajztudósok rég észrevették már azon tényt, hogy
a mai vagy újabbkori népmesék királyai alatt többnyire
régebbi mitológiák istenségeit kell értenünk;  ami annyit
tesz hogy ezen népmesék valamikor mítoszok voltak. 
Ilyen személy tehát a rómaiak Numitora is, azaz Albalon-
ga regebeli királya is, aki nevének a latin nyelvben sem-
mi értelme sincsen és aki tehát a római kor előtti itáliai
őslakosság, azaz tehát egy fajunkbeli ősnép mitológiája
főistensége volt.  Ennek bizonyságául szolgálhat még az
is, hogy a latinban numen = istenség, isteni lény.  Már-
pedig az Istent, istenségeket úgy ősidőkben mint ma a
kereszténységben is, az emberek a magasban, az Égben
lakó lényeknek képzelték.  A vogul nyelvnek különben is
172
latinban más nyomai is vannak.  Hogy csak egy példát
hozzunk föl :  a vogulban urné = őrizni, megőrizni, el-
tenni, holott ismerjük a latin urna szót ami azon edények
neve amelyekben elégetett halottak hamvát volt szokás
megőrizni, eltenni;  holott e szónak a latin nyelvben szin-
tén semminemű etimológiája nincsen.  Miutánpedig a
magyar mai ő hang helyett régibb nyelvünkben gyak-
ran u állott, ennélfogva a magyar őriz ige és a fönti vo-
gul szó egymással azonosak.
Ismervén mi ősnyelvünk azon törvényét amely szerint az
egytagú szavak megfordítva is ejthetők voltak, azonnal
megértjük azt is, hogy a Ménrót és Nimród nevek is egy-
mással azonosak, lévén mén és nim egymásnak csak
megfordított kiejtése, amely szavak — amint láttuk —
a Numitor és Numi-Torem nevekben is megvannak.  Míg
viszont ez utóbbi két név második szótagja a tor, meg-
fordítva rot vagy ród, ami azt bizonyítja tehát hogy a
Ménrót és Nimród nevek is a Numitor és Numi-Torem-
mel mindenképen azonosak.  Mi több :  a Biblia szerint
Nimród is hatalmas király, vagyis benne is főistenségre
ismerhetünk.  A legmeglepőbb azonban még azon egye-
zés is, hogy a Biblia szerint Nimród „nagy vadász” is és
hogy a vogul hitregék szerint meg Numitorem Isten sze-
ret vadászni járni.  Másrészt az egytagú szavak megfor-
díthatása törvénye szerint a num szó — amelynek értel-
me, láttuk, fölső, magasságbeli is volt — azonosul a ma-
gyar menny = Ég szóval, ami szintén „magasságbeli”; 
azt pedig már tudjuk hogy Numi-Tor Isten az Ég meg-
személyesítése, sőt e megszemélyesítést a magyar
nyelvhasználat máig is ismeri még, amennyiben ma is az
olyan mondásokban mint „a jó Ég tudja” vagy „magára
vonta az Ég haragját”, az „Ég” alatt „Isten”-t értünk.
Vagyis a Numi-Tor névben az Ég-Isten, Menny-Isten ér-
telmet épúgy fölismerjük mint a Fölső-Isten vagy Magas-
ságbeli-Isten értelmet.
173
Ennyi szóalaki, értelembeli és mondabeli egyezés egy-
mástól oly távol élt népeknél mint a rómaiak, magyarok
és vogulok, véletlenséggel nem magyarázható;  más
szóval :  ennyi egyezés lehetetlenség volna közös eredet
nélkül;  ami tehát azt jelenti hogy mindezen regék, hitre-
gék, nevek és szavak ősrégi időkben magyar ősnépünk-
től származtak.
Eddigi kutatásaim révén egyelőre annyit következtethe-
tek, hogy eredetmondánk ősidőkben megvolt teljes alak-
jában a Csodaszarvasnak két lényeges szerepe volt.  Az
egyik az év vége- és kezdetekor, vagyis a téli napforduló
éjszakáján, azaz regebeli ősatyánk és Napistenünk szüle-
tésekor, a másik pedig ennek nászakor :  a tavaszi nap-
éjegyenlőségkor.
Amivel azonban nem zárhatom ki azt, hogy az egykor lé-
tezett nagy Napéposzunkban még más szerepe is ne lett
volna, amely éposz énekei tehát a Napisten születését,
gyermekkorát, ifjúkorát, tetteit, majd nászát, a magyar
nemzet (azaz az emberiség) későbbi alakjában a magyar
és hun nemzet eredetét, utóbb a Napisten öregkorát és
végül gyermekeitől való búcsúzását és halálát énekelik
meg.
Említettem már, hogy ezen eredetmondánknak vagy na-
péposzunknak két alapalakja volt :  egy régibb, az
amelyben a Nap még csak egy hősben, azaz Magor ős-
atyánkban volt megszemélyesítve, ami még akkor kellett
keletkezzen amikor a különböző magyari törzsek a ma-
gyar őstörzsből még nem válottak volt ki, illetve amikor
ősnépünk még csak egy törzset képezett és amikor a
„magyar” név, azaz szó, még nem jelentett semmi mást
mint „ember”-t.  Szerintem e legrégibb napéposz kelet-
kezése ideje még a Jégkorszak előtt volt, éspedig a mai
Csallóköz szigetei helyén, amelyek akkor a Duna deltáját
képezték, amikor a Nagy Magyar Alföldet még tenger
borította, amely tenger a Kárpátok lábát mosta, a Du-
174
nántúl pedig egy szigetvilág volt, működő tűzhányókkal
és amikor az Északi Sark még hazánk területén lévén,
„akkor még egy nap volt egy esztendő ”;  amint erre
népmeséink máig is emlékeznek még, de amikor itt még
örök tavasz volt.  Tény hogy még ma is csakis azon nép-
meséinkben amelyekben csak egy mesehős szerepel és
amely hősben már némely néprajztudósunk is egy ősrégi
Napistenre ismert, csakis azokban fordul elő a fönti mon-
dás, de nem azokban amelyekben testvérpárról, azaz két
mesehősről van szó, ami tehát az éposz későbbi alakja,
amely alak a Jégkorszakok utáni időben kellett keletkez-
zen.  Mindezek pedig népmeséink ősrégisége és ezek
csodálatos megtartó ereje mellett tanúskodó tények,
amelyek megtartó erejüket ezek minden idegen hatás
dacára is napjainkig megőrizték.  (Lássad: Horger Antal:
Csángó népmesék. Budapest, 1908. az „Athenaeum” ki-
adása: „A vasfejű farkas” és „Hogyan nyerte el a sze-
gény csobán a császár leányát”.)
Napéposzunk második, azaz újabb, de azért még mindég
legalább 10-20.000 éves alakja pedig az melyben két
mesehős éspedig ikertestvérpár szerepel, vagy legalább-
is (a mégkésőbbi változatokban) testvérpár.  Az írott
Krónikákban csak ezeknek maradott fönn nyoma és itt is
a tudákosság és vallásosság által már minden költői, me-
seszerű és észrevehetően ősvallásbeli mitológiai vonástól
megfosztva.  A tudákosság a mondából minden költői és
meseszerű, azaz tehát „valószínűtlen” dolgot azért ha-
gyott el mert hiszen a keresztény korban a mondát már
nem tekintették jelképes költeménynek hanem történe-
lemhagyománynak, a keresztény vallásosság pedig min-
den olyat hagyott el belőle ami az ősvallásra emlékezte-
tett és ami a mesehősök istenség-mivoltát tanúsíthatta. 
Így lettek az egykori istenségekből közönséges emberi
és prózai alakok, így Hunorból és Magorból közönséges
vadászó legények és így a gyönyörű és költői szépségek-
175
ben oly gazdag, terjedelmes ősi énekekből, eposzokból
mindennapias, közönséges, minden költői szépséget már
nélkülöző, gyarló és rövidke elbeszélések, de amelyek
igen „elhihetők” lettek és amelyek tartalmán kereszté-
nyek sem botránkozhattak meg többé.  Fönnmaradott
azonban, ha többé-kevésbé elrontva is, népmeséinkben
és népszokásainkban, habár ezekben a tudósok eddig e
maradványokat még nem is ismerték föl, vagy legföljebb
csak egyesek sejtették meg e rejtett kincseink még léte-
ző voltát.
Napéposzaink tartalmát tehát főkép népmeséinkből nép-
szokásainkból és népköltészetünkből állapíthatjuk meg,
mert ezekben található még meg, szétszórtan az épo-
szok anyaga.
Ezen még meglévő anyagból alább megkísérlem a hely-
reállítást, de természetesen kevésbé a szöveget magát
mint inkább csak a tartalmat, mert hiszen ily szöveget
helyreállítani, rekonstruálni, megalkotni, bár némileg ezt
is megkísérlettem, igazán hogy csak oly nagy költők,
amilyenek Arany János és Vörösmarty voltak, lennének
képesek — föltéve természetesen, hogy ehhez a szüksé-
ges magyarságtan (hungarológiai) ismeretekkel is ren-
delkeznének - de amely esetben aztán irodalmunkat oly
gyönyörű alkotásokkal gazdagíthatnák, amilyenek az
emberiség irodalmában még nincsenek is.  Alábbi kísér-
leteimben magától értetődőleg mindent csak mai nyel-
vünk szerint állítottam össze, ha a nyelvezetnek némi
módon színt igyekeztem is adni, sőt Arany Jánostól is át-
vettem egyet-mást, de természetesen csak nyelvi és köl-
tői külsőségeket, amelyek a lényegre, tartalomra semmi
befolyással nincsenek, de a szöveget külsőleg szépítik.
Végül megjegyzem még hogy annak oka, hogy tudósa-
ink eddig népmeséinkben ősi Napéposzunk maradványa-
it nem ismerték föl, nem csak az, hogy ennek több, azaz
régibb és újabb, alakjai éltek, hanem az is, hogy kialaku-
176
ló őstörzseinknél ez éposznak még egymástól különben
is eltérő változatai keletkeztek.  Például aszerint, hogy az
illető törzs földművelő, állattenyésztő vagy halászó és
hajózó volt-e, hogy náluk mely állatoknak, növényeknek
volt szerepe és hogy a törzs hímelvi vagy nőelvi volt-e ?
Az utóbbi esetben például a főhős is nő volt, illetve nők
voltak, vagyis a Nap is nőként volt megszemélyesítve,
vagypedig főszerepe egyáltalán nem a Napot jelképező
istenségnek volt, hanem a Föld, lég vagy víz megszemé-
lyesítéseinek.  Továbbá, ha például a magyar törzsnél az
Égistent jelképező vezetőállat a szarvas volt, de például
a kabároknál ez a gepárd volt, de lehetett ló, sőt lehetett
egy óriásinak képzelt feketeszínű fülesbagoly is, míg a
török törzseknél az ősbika szerepelt, a besenyőknél a
bözön, a jászoknál egy óriási hal, amely a Napistent a
hátán viszi.  Mindez aztán őséposzunknak oly számos
egymástól eltérő alakját hozta létre, hogy tudósaink
ezeknek ma létező maradványai tömkelegében el nem
igazodhattak, annál kevésbé, hogy hiszen ez ősvallásunk
teljes ismerése nélkül nem is volt lehetséges, és annál
kevésbé is, hogy mindig az ázsiai eredet elmélete alap-
ján állva, népmeséinknek és népköltésünknek úgyszól-
ván minden indítékát árja szomszédainktól hozzánk
újabban származottnak tartották, csupán azért mivel
ezen indítékok nyomaira eme népeknél is lépten-nyomon
ráakadtak.
Nem kis mértékben volt azonban oka e homálynak az is,
hogy a magyarság összes ellenségei hatalmi és anyagi
eszközökkel mindenkor elnyomni igyekeztek mindent
ami nemzeti öntudatát erősíteni lehetett alkalmas. 
Ugyanazon ellenségek voltak azok akik a magyarság ká-
rára kieszelt ázsiai nomád eredet eszméjén is kapva kap-
tak, egyrészt azért hogy tőle hazája földéhez való jogát
elvitathassák és azt tőle a jogosultság látszatával vehes-
sék el, másrészt azért is, hogy a magyarságot művelet-
177
len ázsiai nomádoktól származtatván, azt mondhassák
hogy minden műveltségét árja szomszédaitól tanulta és
hogy ennek híresztelése által a magyarság önérzetét va-
lamint mások előtti tekintélyét is aláássák.  Tették mind-
ezt elsősorban a volt osztrák uralkodók és magyarországi
kirendeltjeik, továbbá tették ugyanezt más idegenek is,
mind igen jól tudván hogy egy erős és öntudatos ma-
gyarság nem engedné magát sem igában tartani sem ki-
használni.  A keresztény egyházak azért kedveztek az
ázsiai elméletnek hogy így a magyarsággal magával és
másokkal elhitethessék hogy a magyarság műveltségi
élete a kereszténységgel kezdődött, hogy azelőtti vallá-
suk „vad samanizmus” lévén, csak képtelen babonákból
állott, aminthogy ők maguk is vadak és műveletlenek
voltak és hogy fönnmaradásukat is csak a keresztény-
ségnek köszönhetik.
Világos pedig az is hogyha a magyarság őslakos volta és
ősrégi műveltsége tudatában élvén, azt is megállapítja
hogy ősvallása sokkal magasabb szellemi és erkölcsi
szinvonalú, akkor erre előbb-utóbb vissza is tér, amire
hiszen igen erős hajlam már az 1930-40-es években is
mutatkozott.
A régi magyar királyok idejében létezett egy magyar re-
gős-rend.  Ezek föladata volt a királyi udvarnál a nemzeti
vagy udvari ünnepségek alkalmával valamint egyéb ud-
vari mulatságokon és lakomákon az udvart és ennek
vendégeit előadásaikkal mulattatni, amely előadások
egyrészt zenélésből állottak, másrészt hősénekek, dalok
zenekíséret melletti elénekeléséből, valamint nemzeti
mondák, regék, mesék kötetlen szövegbeni elmondásá-
ból.  Ezenkívül egyes a zenét, elbeszéléseket különösen
kedvelő fejedelmek, királyok, külön, saját maguk számá-
ra is énekeltettek és meséltettek.  Mitöbb, voltak olyanok
is akik minden írásban is följegyeztettek;  csakhogy,
amint erről írott okmány is maradott fönn, első keresz-
178
tény királyaink elrendelték, hogy a régi pogány iratok
mind elpusztíttassanak.
Az udvari regösöknek (más kiejtés szerint: regéseknek)
ezért a királyi udvartól rendes fizetés járt, úgy pénzben
mint természetbeliekben, sőt királyi adományból a kivá-
lóbbak még külön jutalmakat is kaptak;  például földeket
is, amelyeken ők és hozzátartozóik éltek és gazdálkod-
tak.
Sebestyén Gyula (lássad „A regösök” és „Regös énekek”
című könyveit) azon véleményen van, hogy e regös-
vagy énekes-rend amaz augsburgi vesztett csata után
hazatért „hét gyászmagyar” leszármazottaiból keletke-
zett, akiket a németek, miután orrukat, fülüket levágták,
hazaengedtek volt, hogy a vereségről hírt vigyenek.  Bár
mindez csak monda alakjában maradott fönn, semmi
okunk nincsen el nem fogadnunk hogy történelmi való-
ságon alapszik, habár a leszármazás alatt nem szüksé-
ges kizárólag vérbeli leszármazást értenünk, mert hiszen
tanítványok is tekinthetők ilyen esetben leszármazottak-
nak, valamint hiszen bizonyos hogy a rendbe gyakran
más kiváló énekesek is vétettek be, úgy a regős-rend
akaratából, mint királyi intézkedésből is.  Csakhogy a
magyarságnak, valamint más népeknek is, már ősidőktől
fogva mindig voltak hivatásos énekesei, zenészei és me-
semondói, azaz regösei vagy regései;  semmiesetre sem
voltak tehát az augsburgi csatából visszatért „gyászma-
gyarok” az első magyar énekmondók.
A magyaroknak és magyariaknak bizonyára már vagy
10-20.000 esztendővel ezelőtt, vagy még régebben is,
amikor még más népek nem is léteztek, voltak ének-
mondói, valamint bizonyára voltak ilyenek úgy régi kirá-
lyaink idejében mint később is, egészen az újabb időkig,
akik az ország különböző és egymástól távol eső részei-
ben éltek és a királyi regős-rendhez egyáltalán nem tar-
toztak.  Hatalmas nemzetségfők, főurak maguk is tartot-
179
tak udvaruk számára regősöket, zenészeket, ének- és
mesemondókat, valamint voltak bizonyára sokan olyanok
is, akik senkitől sem függve, a maguk kenyerén élve, jár-
ták az országot.
Mindazonáltal az alábbi éposz-rekonstrukcióban az eb-
ben megjelenő hét regőst a hét gyászmagyarként szere-
peltetem, vagy legalábbis ezek utódaiként, akik az ének-
ben magukat azokkal azonosították.  Ez indítékot föl-
használni egyrészt azért tartom helyesnek mivel regé-
nyes és költői szépségű, másrészt azért is, hogy az
egész eposznak mintegy megnyitásául, bevezetéséül
szolgáljon és így az ősi mondának újabbkori mezbeni és
nyelvezetbeni megjelenését megokolja.  Az époszt telje-
sen úgy megjelentetni mintha az valódi kőkorszakbeli
vagy aranykorabeli énekekből állana, igazán meg sem ki-
sérelhető.
Miként ma is egyes mesék, mondák más-más vidéken
más-más változatban vannak elterjedve, ugyanúgy ős-
idők óta eredetmondánk is különböző törzseknél, nem-
zetségeknél, illetve az ezek által lakott területeken, kü-
lönböző típusban alakult volt ki.  Voltak szerintem oly
törzseink, nemzetségeink, amelyek mindvégig megma-
radtak eredetmondánk régibb alakjánál, amelyben a Nap
csak egy hősben (nem testvérpárban) volt megszemé-
lyesítve, valamint voltak olyanok is (és ezek voltak több-
ségben) amelyek az újabb alakot (a testvérpárral) alakí-
tották ki és terjesztették tovább.  Így történt azután,
hogy még mai népmeséinkben és mondáinkban is mind-
két époszalaknak, számtalan változatban, megvannak
nyomai, éspedig nem csak nálunk hanem a világ majd
minden népénél, mert a később keletkező népek őseink
fenséges népeposzai hatása alól sohasem tudták magu-
kat kivonni és nem is fogják tudni soha míg a világon
költészet és szépirodalom lesz.

180
 A rege bevezető része

1.)
Porka havak esedeznek (vagy: hulladoznak)
Nyulak, rókák kergetődznek
Régi rege róla.

Benyomozánk a faluba,
Jámbor gazda udvarára.
Régi rege róla.

Ott találánk rakott házat,

Abban látánk vetett ágyat.
Régi rege róla.

Ágyban fekszik jámbor gazda,

Belül fekszik gyöngéd hölgye.
Régi rege róla.

Közbül fekszik göndör gyermek,

Költögeti apját, anyját.
Régi rege róla.

Keljen apám, keljen anyám

Mert megjöttek a regösök !
Régi rege róla,
Régi rege róla.
Képzeletünk elé hideg, havas táj varázsolódik.  Finom
porként szitál a hó, ahogy nagy hidegben szokott.  A
Hold vagy Csillagok fénye mellett néha nyulakat látni
futni, rókák által üldözve.

181
Szánok nyoma látszik a hóban, de a folyvást hulló hó ál-
tal már félig-meddig betemetve.  Ez alig látható nyomo-
kat követve bandukol a falu felé a hét gyászmagyar, aki
az augsburgi csata után élve került haza és most ének-
mondással keresi kenyerét.  Karácsony és Újév éjszakája
van, a sok énekelés és regélés ideje, ami számukra is
több keresetet és megvendégeltetést jelent.
„Rakott ház”-nak, némelyek szerint, Erdélyben csak a fe-
nyő- vagy más fából készült gerendákból való házat ér-
tik, amelynél a gerendák valóban egymásfölé rakvák; 
mások szerint azonban így a kőből vagy téglából rakottat
nevezik de semmiesetre sem a vályogból valót, sem a
sövényfonásút, amely utóbbi falai aztán sárral lesznek
betapasztva s azután bemeszelve;  bár régen olyan fi-
nom fonású „sövényház” is volt, hogy azt betapasztani
nem kellett.
A ház ablakaiból világosság látszik.  A fázó, didergő re-
gések vágyódnak a meleg szoba és méginkább meleg
étel után.  Az udvaron vagy az oszlopos tornácon éne-
kelnek.  A dallamok a dunántúli és erdélyi regös énekek,
régi magyar balladák és népdalok dallamai felhasználá-
sával állítandók össze.  Ezek mindenesetre magyarok de
egyszerűek kell legyenek mert nagyon változatos, színes
dallam nem egyeztethető össze az epikai előadás szük-
séges nyugodtságával, illetve zavarná az epikai hangula-
tot, amely megköveteli hogy a legmegrázóbb és a legví-
gabb dolgok is bizonyos fenséges nyugalommal adassa-
nak elő.  Az azonban szükséges, hogy az énekrészek dal-
lama más-más legyen, hogy a hallgatóságot ne untassa.

182
Megérkezénk, heten va-
gyunk,
Messzi földről jöddögélünk.
Régi rege róla.

Hideg, havas Jégországból,

Jégországi mezőségről
Régi rege róla.

Hideg, havas mezőségről,

Zord, zúzmarás erdők közül.
Régi rege róla.

Ott lefagyott, ott elfagyott

Kinek orra, kinek füle
Régi rege róla.

Regösöknek rossz ruhája,

Zabszalmából a subája.
Régi rege róla.

De remek a sok regéje,

Sok regéje, mondókája.
Régi rege róla.
A regösök mindig heten vannak.  Egyrészük különböző
álarccal szerepel a regölés különböző részeiben, a többi
pedig zenész.  Hangszereik az éneket kísérő koboz (lant,
gitár), dob (az úgynevezett üstdob, amelynek csak egy
bőre van és az egyik kézben tartják, a másikkal verik) és
a regösök láncos botja.  Ilyen bot kettő, háromnál is van
és a refréneknél zörgetnek velük.  Az egyik regös lehető-
leg magas férfi Csodaszarvasnak öltözve, egy fiú vagy fi-
atalabb legény pedig a kakas, míg egy idősebb, vagy
egy öregember a tulajdonképeni énekmondó, aki a leg-

183
szebb epikai költeményeket énekeli, magát kobozával ki-
sérve.
Régebbi nyelvünkben koboz = tök, és valóban kabaktök
valamint másféle tök héjából nemcsak dob hanem hege-
dű és gitárféle is készült.
A hideg, havas „Jégország” népmeséinkben is előforduló
indíték (motívum).  Ez országban minden jéggé fagyva
és jéggé fagy mindenki aki oda merészkedik.  Többnyire
varázslat okozta az ország Jégországgá válását, de a
mesehősnek élete kockáztatásával sikerül a varázslat alól
az országot fölszabadítania.  Egy Benedek Elek által kö-
zölt mesében úgy hogy az Áldott Napot rábírja, hogy ott
is fölragyogjon, holott eddig oda nem sütött volt.  Nép-
meséinkben ez indíték nem más mint a Jégkorszakok el-
homályosult emlékezete, amely korszakok a Földön való-
ban egy ideig mintegy gonosz varázslat tartottak, majd
elmúltak.  A magyar Alföldön ugyan Jégkorszak sohasem
volt, de volt a Kárpátokban és a Magyarországtól Észak-
ra fekvő tájakon, úgyhogy a Csallóközben és az ettől
délre fekvő részeken élő népnek tudomása kellett legyen
a jég- és hóborította tájakról, ugyanúgy tehát mintahogy
népmeséink szerint is Jégország ha nem is közelinek de
elérhető távolban lévőnek lenni mondatik, sőt mondatik
az is hogy az hegyeken túl van.  Az augsburgi csata utá-
ni regösök azonban énekeikben a hideg, havas ország
alatt aligha másra mint Németországra gondoltak, amely
Magyarországnál sokkal hidegebb és ennél északabbra
fekszik.  Tény viszont az is, hogy oda hegyeken átkelve
juthatni és hogy ez a Jégkorszak idejében jégtakaró alatt
volt.  A hét gyászmagyar orrát, fülét a németek levágták
volt és így eresztették őket el.

184
Ezt palástolgatják ők tehát azzal hogy „ott lefagyott ki-
nek orra, kinek füle”.  Mivel azonban őseinknél a Kará-
csony és egyúttal Újév ünnepe :  a téli napforduló éjsza-
kája volt, ezért természetes hogy az ősi regések éneke-
ikben a hideg, havas Jégországot vagy Télországot az
augsburgi csata előtt is emlegették.

2.)
Zabszalma a köpenyünk,
Tökcserép a kalapunk.

185
Nyírfakéreg nadrágunk,
Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk-csoszogunk.

Ha beenged gazdurunk
Becsiszegünk-csoszogunk.

Ha nem enged gazdurunk

Elcsiszegünk-csoszogunk.

Cserfakéreg bocskorunk,
Úgy csiszegünk-csoszogunk......
Úgy csiszegünk-csoszogunk......

Erre a szoba ajtaját föltárják hogy a regéseket beenged-

jék.  A nyitott ajtóban az éj sötét hátterén látható lesz az
égő gyertyákkal ragyogó Csodaszarvas.  (A szobában lé-
vő világosságot az ajtónyitás előtt el kell oltani hogy e
világosság ne csökkentse a Csodaszarvas fényhatását.) 
A regések bejönnek, köszöntik a házbelieket, ezek viszo-
nozzák a köszöntéseket, amelyek ilyenek :
Megszületett a Magyarok Istene ! — Él a Magyarok Iste-
ne ! — Dicsértessék a Magyarok Istene. — A felelet rá : 
Megszületett ! — Él ! — Dicsértessék !
Ha az ajtó elég tágas akkor a Csodaszarvas is mindjárt
bejön, ha nem, társai előbb leveszik szarvait, hogy az ol-
tárrá alakított asztal két korsójába állítsák;  a nyitott pit-
varú régi magyar házakban azonban ez nem volt szüksé-
ges és a következő énekrész alatt a lángocskákkal ra-
gyogó agancsok még a szarvas fején maradtak.
Most a kobzos énekel :

3.)
Amott gomolyodik nagy gomolyag felhő,
Abból támad elő csodálatos szarvas.
186
Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,
Ezer ága-bogára ezer égő gyertya.

Ezer égő lángjuk az égi Csillagok,

Gyújtatlan gyulladnak, oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,

Arany Hajnalcsillag a homlokán ragyog,

Ahány szőre szála annyi Csillag rajta,

Ezüstös teli Hold szügyéről világlik.

Ez a világ keletkezése jelképes regéje néhány szóban el-

mondva, mert a Csodaszarvas magát az Eget, azaz a
Mindenséget is jelképezi, azért vannak rajta mind az égi-
testek.  A gomolygó vagy kerekedő felhő az alakuló Vi-
lágködöt (ősködöt, nebulozát) jelenti, amelyekről őseink-
nek tudomása volt és stilizált ábrázolatai is maradtak
ránk.  Ez ősködöt magyar törzseink szócsoportja sze-
rint gomolyad-nak nevezték, mozgását  gomolygás-nak. 
Ellenben például kabar törzseink ugyanezeket a kavarog,
kevereg, gabalyog  szavakkal fejezték ki;  mitöbb, a ga-
balyít igének népünk
nyelvében ma is
van kialakít értelme
mégpedig mintegy
„kuszálva kialakít”.  Vi-
szont kazár és székely
őstörzseink a világki-
alakulás ködét kusza,
guzsa, kósza alakú
szóval nevezték, moz-
gását pedig a kuszál,
kuszálódik, kaszáló-
187
dik szavakkal.  Ezen ős-kazár szóból származtak a gö-
rög kaosz, amely szintén kuszaságot és a még kialaku-
latlan, gomolygó ősanyagot jelenti, továbbá a ma-
gyar kószál ige, amely kusza ide-oda keringést, és a
szerb guzsva amely utóbbi meg gomolygó tömkeleget
jelent, amik után értjük hogy a magyar kóc szó, amely
szálak rendezetlen tömegét jelenti, kellett hogy a
szláv kosza = haj, hajzat szó eredetét is képezze.  Mind-
ezekkel rokon a magyar gúzs = csavart kötél is.
Ma tudjuk, hogy a világkezdő ősködök, amelyekből a na-
pok és naprendszerek alakulnak ki, valóban spirálisan
gomolygó ősanyagködök.  E világkezdő ősködöt kazár és
székely törzseink stilizáltan így ábrázolták, amely ábrázo-
latokat a székely kapukon valamint népművészetükben
egyebütt is láthatjuk, de különösen következetesen a tu-
lajdonképeni székelység helyein, azaz Udvarhelyszékben.
(1. 2.)
Ugyanezen ősködöt kabar törzseink viszont úgy ábrázol-
ták ahogy azt e fönti rajzon a 3. és 4. ábra tünteti föl. 
Ez utóbbi kettőt Kínában díszítőindítékként ma is minde-
nütt láthatjuk, sőt Korea címere is ez, és a Távolkelet
szimbolikájában ez valóban a világkezdő őskáosz ábrázo-
lata.
Mindevvel pedig egyezik az hogy a nebulozák, vagyis a
Mindenség kialakulóban lévő ködei, világai valóban ilyen
spirálisan gomolygó alakúak — de amit mi csak ma, te-
leszkópjaink segítségével tudtunk megállapítani; holott,
lám, őseink már ezt is tudták.
Most maga a szarvas énekel, a kobzos zenész pedig kí-
séri :

4.)
Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.
Hullámi ringanak, habjai susognak.

188
Kelő piros Napom, szép Hajnalcsillagom
Vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek.

Szőröm Csillagai, szügyem gyöngyszin Holdja

Vízbe lemerülnek, habok közt fürödnek.

Sötét messzeségből úszva megérkeztem,

Kékes habok közül partra kiláboltam.

A két szarvam között ingó-ringó bölcső,

A ringó bölcsőben aranyhajú gyermek,
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Most újra a kobzos énekel :5.)

Ki fia, ki fia ?  Kicsoda, Kicsoda ?
Csillagos Ég fia, a Nagy Isten Fia.

Az Áldott Napocska, Gyönyörű Istenke,

A mi reménységünk, a mi nagy örömünk.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Újév éjszakáján íme megszületett,

Tenger homályából, sötétségből kikelt.

Az égi Tejfolyó az ő édesanyja,

Aki őt szoptatta, nagy erejét adta.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

Kicsike, kicsike, ring a bölcsőjében,

Ringó bölcsőjében mosolyog édesen.

Éjszaka árnyai immár reszkessetek,

A ti elűzőtök mert már megszületett !
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

189
Sötétség, hidegség felé tekergődznek,
Sugárzó Natpocskánk életére törnek.

De ő kacsóival torkukon ragadja,

Kerendő kígyókat íme meg is fojtja.
Óh, a Gyönyörű Gyermek !...

6.)
Áldott Nap, fényes Nap, amily gyönyörű vagy
Már ringó bölcsődben olyan erős is vagy.

Jobb kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod :

A Föld reng miatta, hegyek megremegnek.

Bal kacsód mozdítod, bölcsőd megingatod :

Tenger fölviharzik, végesvégig habzik.

Mai naptól kezdve fogy már a sötétség,

Mai naptól, fogva lankad már hatalma.

Mert a mi Megváltónk immár megszületett,

A mi Áldott Napunk, látjátok-e, meglett.

Emberek, emberek, új örömöt hoztunk,

Ez új esztendőben legszebb reménységet.

Elhoztuk az áldást, sok szép ajándékot,

Kicsiny gyermekeknek sok gyönyörűséget.

Isten adjon nektek mindenben bőséget,

Békét, boldogságot, szívbéli jóságot.

Minden gyermeketek egészséggel éljen,

Mint az Aranyisten oly gyönyörű legyen.

190
Minden jószágotok szépen szaporodjon,
Gyümölcs és gabona bőséggel teremjen.

Kezetek munkáján égi áldás legyen,

Fényes Aranytükör mindekor vezessen.

A Csodaszarvas a Nagy Égisten jelképe, aki pedig az Ég,

a Mindenség megszemélyesítése.  Itt a Mindenségnek a
Csodaszarvasban való megtestesülése úgy van föltüntet-
ve mintha ez a Mindenség Tengeréből úszva jönne elő,
amiértis eleintén mintha a vízbe volna merülve, csak feje
és szarvai látszanak ki s az ezeken ragyogó Nap és Csil-
lagok a vízben tükröződnek, míg szügyén és szőrén a
Hold és a többi Csillagok még alámerülvék, aminthogy a
Hold és a Csillagok egyrésze szoktak is a láthatár alá
tünni.  Mindezt azonban úgy kell fölfognunk hogy a Cso-
daszarvas tulajdonképen maga az Ég, vagyis maga a
Mindenség Tengere, és hogy eszerint itt tulajdonképen
ez csak átváltozik Csodaszarvassá, vagy ebben van meg-
személyesítve, hogy így vele énekbeli szerepet eljátszat-
hasson.  Az ajtónyílásban láthatóvá lévő Csodaszarvas
megjelenése értelme az hogy az égi felhők megnyílanak
és közöttük meglátszik az Ég.  Ezért belől az ajtóra fel-
hőket ábrázoló kárpitot kell akasztani, emelyeket külön-
ben ősvallásunk istenházaiban (templomaiban), ahol a
karácsonyi szertartás
pompával volt meg-
tartva, valószínüleg az
ajtószárnyakra ma-
gukra is, belül, kifa-
ragták és festették. 
Másrészt a felhők az
ősködöt is jelképez-
ték, amelyből a Csilla-
gos Ég, azaz a Csoda-
191
szarvas, kialakult.  A felhőket is különböző magyari ős-
népeink más-máskép ábrázolták;  például a magyarok
úgy mint amilyen e rajzon a;  a kazárok olyanképen
mint b, amit a középkorból valamint még a barokkorból
is ránk maradott díszítményeken is láthatunk;  a kabarok
olyanféleképen mint c, amihez hasonló még a kínaiak
művészetében maradott fönn;  a kunok úgy mint d;  a
szemerék és besenyők pedig úgy mint e; amely különbö-
ző ábrázolásmódok az illető népek vallásos szimbolikáján
alapultak, de ami magyarázására itt nem térhetünk ki.
Az énekben valahol megemlítendők a Csodaszarvas szar-
vain csilingelő csengettyűk is és kifejezendő, hogy ezek
a Csillagokkal is összefüggésben vannak.
Éspedig a következő okokból :
Ezen csengőknek — azonkívül hogy az egykori háziállat-
szarvasok szarvaira, szarvatlanságuk ideje alatt pedig
nyakukba, voltak akasztva — szintén volt jelképes értel-
mük is, vagyis utóbb a Csillagok jelképeivé is lettek, ami-
nek magyarázata azonban a magyar ősvallás táltosai tit-
kos tudományai körébe tartozik, amelyekről itt nem szól-
hatok és ezért e tárgyat is csak röviden érintem :
Ez a hangok, színek, hőfokok és alakzatok (formák) har-
móniájával és egymásnak való megfelelésével függ ösz-
sze.  Ősnyelvünk a Természet törvényei szerint keletkez-
vén, a Természetnek és a Természet Törvényeinek han-
gokbani kifejeződése volt, de aminek igen világos nyoma
van meg mai nyelvünkben is, holott más nyelvekben
ilyen nyomok csak annyiban maradtak meg, zűrzavaro-
san, amennyiben sokkal későbbi kialakulásukkor ősnyel-
vünk reájuk hatott.  Amint azt a csillag és csilingel sza-
vaink azonos szótöve is mutatja (a magyarban és más
nyelvekben is a csill-, sill-, csell-, sell szótöveknek (rövi-
den ejtett é hanggal, azaz tehát é-vel egyaránt van csil-
log, villog és cseng, csilingel értelmük), lehet azt is kövt-
keztetnünk, hogy az ősök valamikor tudták nem csak azt
192
hogy a fény és hang egymáshoz hasonló hullámzó moz-
gások (a régi magyarban sellő, csellő, csele, salló, csal-
ló:  hullámzó, kigyózó mozgást jelentő szavak voltak), de
megállapították volt azt is hogy a fehér szín, fehér fény
(amilyen a Csillagok többsége színe is) és a magas han-
gok (csilingelés) egymásnak megfelelnek és hogy ezen-
kívül a csilingelés ritmusa is megfelel a csillagok csillogá-
sának, vagyis hogy ami a hangokban a csilingelés : az a
fényben a csillogás.  Ezért őseink karácsonyi szertartásá-
ból — amelyben a Csillagoknak oly nagy szerepük volt —
sohasem hiányozhattak a csilingelő csengők sem — ami
különben a magyarság karácsonyéji ünnepe hangulatá-
hoz ma is tartozik.  Említettük hogy a csill-, sell-, sall-
szótöveknek hullámzó mozgás jelentésük is volt.  Ez a
mai magyar szallag és sallang, tájszólásokban sallan-
gó szavakból ma is látható.  Utóbbi azon, vékony, hosz-
szú szijjakból álló csüngőket jelenti, amelyek különböző
tárgyakon alácsüngő díszül, a lószerszámokon pedig dí-
szül is de főképen arra szolgáltak, hogy a ló mozgása ál-
tal folytonos ide-oda hullámzásba, azaz sallangásba, sal-
longásba hozva, az állatról a szúró legyeket, bökölyöket
távolt tartsák.
Megállapíthatjuk továbbá azt is, hogy az i, ü, és é ma-
gánhangzók a rövid időközű, gyors hullámzásnak, a ma-
gas hangoknak és a hideg kék és fehér színeknek felel-
nek meg, az e, ő, á magánhangzók ellenben a nagyobb
időközű, lassúbb hullámzásnak, a mélyebb hangoknak,
melegnek és meleg piros és narancssárga színeknek; 
habár, a végletek érintkezvén, az igen magas hangokok-
nak és az ezeknél ismét keletkező fehér és kékesfehér
fénynek is ismét az i magánhangzó felel meg.
Az énekben említett „Tejfolyó”:  a Tejűt, amelyet őseink
fehér Anyaszarvassal is jelképezték, amely a Napisten
anyja, azaz a Nagyboldogasszony, vagyis a világalkotó
Ősanyag Istennője (Hera Juno), aki egyes törzseinknél
193
fehér kancával is jelképeztetett.  Népmeséinkben ez
azon „fehér ló” amelynek fiát „Fehérlófiá”-nak nevezik,
aki azonos Heraklesszel, azaz a Napistennel;  említettük
pedig hogy Herakleszt még Magar és Makar nevek alatt
is tisztelték.Vogul rokonnépünk énekeiben is a még böl-
csőjében fekvő Napistenke oly erős hogy keze mozdula-
táitól a Föld reng, a tenger viharzik, ami tehát okvetlen
eszünkbe juttatja a bölcsőjében is már nagyerejű görök
Heraklesz hitregéjét.  Vagyis itt is, mint számtalan más
esetben is, látnunk kell, hogy a görög hitregék eredete a
mi ősnépeinknél van.
A kereszténység „Megváltó”-hitregéje is a mi ősi naptisz-
teletünkből származott hitrege, mivel a Napisten az aki
melegével és világosságával a hosszú, félesztendeig tar-
tó tél hidegségétől, sötétségétől és az ez idő alatt terje-
dő betegségektől és nyomortól az embereket megváltja,
amint ez a vogul naphimnuszokból is kitünik, sőt avar
őstörzseink tűzkultuszában a Napisten egyúttal a Tűzis-
ten is lévén, ő szeretett gyermekeit, az embereket, a
tűzgyújtásra is megtanítván, a hosszú tél szenvedéseitől
ezáltal is megváltja.
Az énekben az „Emberek, emberek” szavak helyett „Ma-
gyarok, magyarok” is mondható, mivel ősnyelvünkben a
„magyar” szónak „ember” értelme is volt.

Most ismét a Csodaszarvas szól: 7.)

Íme agancsaim én mostan leteszem,
Szarvasszokás szerint Újévre levetem.

Karácsonyra nektek szarvaim itt hagyom,

Minden áldásukkal nektek ide adom.

Aranytükör mellett asztalon álljanak,

Míg a sötétség tart :  világosítsanak.

194
Az én agancsaim :  az Isten áldása,
Minden javatoknak legyen kútforrása.

Álldott termőföldet velük munkáljátok,

Teremjen az néktek gyönyörű gyümölcsöt.

Gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalászot,

Aranyos kalászot, lágy, fehér kalácsot.

Tehenek számára hosszú, selymes füvet,

Hosszú, selymes füvet, bőven fólyó tejet.
Az agancsok azért „Isten áldása” mert belőlük készült az
őskapa, a legrégibb földművelő szerszám;  a földművelés
pedig minden jónak, minden áldásnak kútforrása.
A föntiek azon szerencsekívánságok amelyek a népi re-
gösénekek egyrészét is képezik és amelyek az Újévi ün-
neppel, a Napisten születésével és a gyermekszületéssel
egyáltalán függenek össze.  Őseinknél a Nászünnep,
amikor az ifjú párok egybekelnek, tavaszi napéjegyenlő-
ségkor lévén, az első gyermekszületés így természetesen
9 hónap múlva, azaz a téli napfordulóra, vagyis az ősi
Karácsony és Újév ünnepére esett.
„Magyar” nemzeti nevünknek még „földműves” értelme
is volt, azt pedig már emlitettük hogy az őskapa, vagyis
az aga, szarvasagancsból készült és hogy eszerint ez a
földművelés szent jelképe is lett.  A kapa és a földműve-
lés szentkénti tiszteletére vonatkozólag itt egy kitérést
kell tennünk a Tonuzóba-mondánkra, amelynek befejező
része tartalmaz egy bizonyító adatot.  E mondát külöm-
böző változatai alapján így rekonstruálom :
A besenyők földéről jött volt Tonuzóba.  Híres neves vi-
téz volt és számos harcban sok dicsőséget szerzett a
magyarok fegyvereinek.  Testvértörzse volt a magyarnak
a besenyő és csak idegenek ármányossága veszítette
volt őket néha össze.
195
Mikor Vajk fejedelem az István nevet felvevén, az or-
szágban a kereszténységet kezdé terjeszteni, Tonuzóba
nem akarta ez idegen vallást elfogadni.  Amikor pedig
István őt a fegyverek hatalmával szándékozta kényszerí-
teni, akkor Tonuzóba és neje is fegyvert ragadtak.  Ősi
hesenyő szokás szerint ugyanis nagy veszélykor a nők
férjeiket a harcba is követték és íjjal, karddal a kezükben
férfiak módjára harcoltak.  Náluk a nők ugyanolyan jo-
gokkal és kötelezettségekkel bírtak mint a férfiak és
harcban ugyanolyan ruhában és fegyverzetben is jártak.
Az István által küldött fegyveres német csapatot, élükön
egy német pappal — aki Tonuzóbát meg akarta keresz-
telni, mind egy szálig levágták.  István most már egész
hadsereget küldött ellenük.
Három nap és három éjjelen át tartott már a küzdelem
de akár mennyien támadtak Tonuzóbára, ők mind levág-
ták azokat.  Körülöttük, köröskörül egész básrya táma-
dott már az elesett németek és hitehagyott magyar har-
cosok százaiból, Tonuzóba és felesége pedig állottak ló-
háton, fönn a hullahegy tetején, fegyverrel a kezükhen,
várva az új támadásokat.
Hírül vitték Istvánnak hogy nem bírnak Tonuzóbával,
mire ő, nem tudván mitévő legyen, összehívta németjeit
és keresztény magyarjait tanácskozásra.
Környezete magyarjai azt tanácsolták hogy a harcot
hagyják abba, gyűjtsék össze fegyvertelenül a békés,
földműves magyar népet, menjenek ezek ásóval, kapá-
val, vegyék körül Tonuzóbát és feleségét, hogy semerre
el ne mehessenek és köröskörül kezdjék a földet hányni,
temessék be a halottakat, aztán hányják a földet mind
magasabbra, magasabbra, amíg Tonuzóbát és feleségét
is betemetik. . .
És íme, Tonuzóba és neje, a fegyvertelen, földműves
magyar nép ellen nem bírt fegyvert emelni.  Karjuk erőt-

196
lenül hanyatlott alá s csak nézték, nézték mint emelkedik
körülöttük mind magasabbra az óriási sírhalom...
Mikor már egészen be voltak temetve s csak fejük lát-
szott ki a földből, István hírnöke fölszólította őket :
— Tonuzóba, vedd föl a keresztséget !  Azt üzeni
István :  te leszel őutána az első ember az országban.
De ők csak így feleltek :
— Nem, nem soha !
Be is temették hát őket egészen.
Így temették el a magyarok az abádi révnél Tonuzóbát
és feleségét.  Ott áll most is a nagy, magas, kerek sírha-
lom, amelyhez hasonló sok van még Magyarország föl-
dén, de ezt Tonuzóba sírjának nevezik most is.  Benőtte
a gyep és nyájak legelésznek rajta.  De azt regélik a ju-
hászok hogy néha, az éj csöndjében, ha a halom tetején
feküszik az ember, meghallhatja olykor Tonuzóba és
neje fegyverei csörrenését vagy sóhajtásukat.  Mert ők
nem haltak meg hanem élnek most is a nagy sírhalom
mélyén és várják századról századra hogy a magyarok
ismét eljöjjenek egyszer, ásóval, kapával és őket kisza-
badítsák.  Mert el jön még az ideje annak !
Eltekintve attól hogy itt csak mondával van-e dolgunk
vagy történelmi valósággal amely csak a századok folya-
mán, népajkon alakult át meseszerűvé, fölhozhatjuk
hogy I. István király idejében a már kereszténységre tért
magyarok is kétségtelenül még igen jól ismerték az ősi
hagyományokat és szokásokat, ha ők maguk már nem is
éltek ezek szerint.  Tudták tehát azt is hogy Tonuzóba a
következő okokból nem emelhet fegyvert az őt körülzáró
és betemető népre :  Minden törzsünk, mint besenyők,
kunok, jászok stb., magát a magyar őstörzsből szárma-
zónak tartotta, amiértis a magyar törzs iránt nagy tiszte-
lettel voltak sőt azt szentnek tekintették.  Úgyszintén
őseinknél a földművelő ember, amilyenek pedig a ma-
gyar törzsbeliek mind voltak, szentnek tartatott, azon
197
törzseknél is amelyek maguk földműveléssel nem vagy
alig foglalkoztak.  Őseink szerint ugyanis a földművelés
volt az egész emberiség megélhetésének alapja, ami
nélkül az egész emberiségnek el kellene vesznie.  De kü-
lönösen szent és sérthetetlen volt szemükben az ember
aki kapát tartott a kezében, annál inkább pedig ha ezzel
a földet érintette (az ásó is csak a kapa egy későbbi
származéka, amely úgy keletkezett hogy a már lappal bí-
ró kapát nyelén kiegyenesítették hogy a földbe szúrható
legyen).  Elképzelhető tehát hogy ősei vallásához és ha-
gyományaihoz szent meggyőződéssel ragaszkodó ember,
magát körülvéve és minden menekülhetést elzárva lát-
ván, inkább a halált választotta mintsem hogy az ásóval
és kapával a földön dolgozó magyar földművesekre fegy-
vert emeljen.  Vagyis Tonuzóba ilykép való elvesztése
tulajdonképen visszaélés volt a magyari népek egy ha-
gyományos szokásával.
Az őskapa neve a tulajdonképeni magyar törzsnél, amint
láttuk, aga volt.  De például a kabarok ugyanezt kapa
néven nevezték, azért mert a horgot, horgasságot jelen-
tő szavak e magyari törzsnél a kapa, kapó, kampó alakú
szavak voltak, amelyekkel a kap, elkap, megkap, kap-
kod, kapdos igék is közös eredetűek mert amidőn a ka-
pával kapálunk, vele csakugyan aktív értelemben
vett kapó, kapdosó mozdulatokat végezünk, illetve a
kapa kampója valóban kapdossa a földet.  Ezek sze-
rint kapa (azaz : a kap) olyan főnév, amely a kap igéből
lett, főnévképző szóvégi névelővel, vagyis kap-a tulaj-
donképen annyit tesz mint a kap, vagyis :  az ami aktív
értelemben kap, kapdos (a magyarban a kap igének
ugyanis passzív értelme is van, amely a latin recipe-
re igének felel meg).  Innen származnak a ka-
pocs és kapcsol szavaink is, mivel régibb nyelvünkben,
különösen pedig a kabaroknál az -ocs, -acs, -ecs, -ics
szócskának kicsinyítő értelme volt.  Tudjuk azt is
198
hogy kopó = vadászkutya szavunk régibb nyelvünk-
ben kapó alakban is előfordult, vagyis e szavunk is tulaj-
donképpen megfogó, megragadó értelmű.[1]
Mindenesetre látnunk kell tehát hogy ezen kap szótö-
vünknek nyelvünkben egész szócsoportja van s így ez
tehát annak őselemei közé tartozik, vagyis nem holmi át-
vétel, mivel a nyelvekben a máshonnan átvett szavak el-
szigetelten, rokonok nélkül állanak.  Így aztán azt is meg
kell állapítanunk hogy viszont a szerb-horvát nyelv kopa-
ti = kapálni igéje is tőlünk származott;  annyival is in-
kább hogy hiszen a kapa szerb-horvát neve motika,
vagyis amilyen logikus tehát a magyar kapa és kapál-
ni szavak azonos alakja, ugyanolyan logikátlan a moti-
ka és kopati szavak teljesen más alakja.
A szerb-horvátban a kopati ige elszigetelten, rokontala-
nul áll, mint minden idegenből átvett szó, eltekintve attól
hogy azon nyelvek amelyekben a magyar mély a hang
hiányzik azt többnyire o-nak ejtik, illetve az ilyen anya-
nyelvűemberek a magyar kapálni szót is kopálni-nak
hallják és ejtik, holott bennünket semmi sem akadályo-
zott volna abban hogy a kopati igét mi is kopálni-nak ejt-
sük, ha az átvevők mi lettünk volna.  Azt pedig hogy az
eredetileg hegylakó és kizá-
rólag állattenyésztő és no-
mád életmódot folytató
szerb és horvát nép a föld-
művelést és megtelepedett
életmódot a magyaroktól és
magyariaktól tanulta, bizo-
nyítja még asov (ejtsed:
asov) = ásó szavuk is,
amely szónak az ás igénk-
bőli származásához kétség
nem fér.  Ugyanígy a vá-

199
ros szavunknak a vár szavunkbóli származásához sem
fér kétség, vagyis város szavunk várral bíró, megerősí-
tett helységet jelent.  Mivel pedig a szerb-horvát nyelv-
ben varos (ejtsed: varos) = város, ebből az is kétségte-
lenné válik hogy az eredetileg nomád szerb és horvát
szlávok a városépítést és városi megtelepedett éIetmó-
dot is az ősidők óta földművelő és városépítő magyar-
ságtól tanulták, eltekintve attól hogy a mai, már művel-
hető völgyekben és lapályos tájakon lakó szerbek és hor-
vátok nagyobb része a kereszténység fölvételével, és ké-
sőbb az osztrák hatalom uralma alatt elszlávosodott ma-
gyarságból áll.
Hogypedig a kap igetövünk mily ősrégi, bizonyítja az,
hogy ez a latin ősnyelvbe is átszármazott, mert a la-
tin capio is = kap, azaz megfog, megragad.
De ősnyelvünkben még az egytagú szavak megfordítása
törvénye is meglévén — ami az árja nyelvekben nincsen
— ennélfogva a fog, megfog igénket is a kap igénk meg-
fordított alakjának kell fölismernünk, mivel
a p és f hangtanilag egymásnak épúgy közvetlen rokona
mint a k és g;  a magánhangzók változása pedig hang-
törvényileg lényegtelen.  Mindebből azután az is követ-
kezik hogy a fog, megfog igénk és a fog (latin dens, né-
met zahn) főnevünk között is logikus összefüggés van,
ami onnan ered, hogy em-
ber, állat ellenfelét, prédáját
fogaival megfogja.  A fog fő-
nevünk és a kap igénk közös
eredetét a legmeglepőbben
az is igazolja hogy a la-
tin dens szónak nem
csak fog (Zahn) ha-
nem ág és kampó értelme is
van, amiből kitűnik hogy
azon ősidőben amikor a latin
200
nyelv kialakult :  az ág, kampó, fog főnevek és megfo-
gás, megragadás szavak közötti összefüggés még az
emberek teljes tudatában volt, vagyis hogy akkoriban
még általánosan használták nemcsak faágból vagy
agancsból való őskapát hanem olyan halfogó halászhor-
gokat is amelyek egyszerű ágkampóból (később csont-
kampóból) készültek, habár ezek a földművelő ágánál
sokkal kisebbek voltak.
Ilyen ősi halászhorgot népünk itt-ott ma is használ még,
különösen nagyobb halak, mint például harcsa fogására.
Viszont azt hogy fog  főne-vünkkel miért azonosul
a fok (például vízbe nyúló félsziget hegyes vége vagy a
létra fokai) azt világosan megmagyarázza az hogy a
megfogó szemfogak hegyesek, továbbá az hogy az ősi
létra nem volt még olyan mint a mai hanem olyan ami-
lyennek azt e rajzon láthatjuk, amely az ősember földbe-
vájt kunyhóját ábrázolja a beleszolgáló létrával, vagyis
az ősi létra nem volt egyéb kisebb fatörzsnél amelyen az
ágak csonkjait meghagyták és ezek képezték a létra fo-
kait.  Szibériai őslakók ilyen lakásokat és létrákat napja-
inkig készítettek.  Ugyanilyen, csak kisebb volt az ősi ru-
haakasztó fogas is, bár használtak szarvasagancsból va-
lót is.  Ilyen fiatal fácska törzséből készült ruhaakasztó
fogast Dél-Dalmáciában, parasztházakban magam is lát-
tam még és a Néprajzi Értesítő folyóirat 1913. évf. 143-
145. oldalán be is mutattam.
Ottani szerb neve rogulja (bár nevezik még brklja-nak
is), amely név tehát a rog = szarv szerb szóból szárma-
zik.
Olvasónk tudja immár hogy őseink miért nevezték a
szarvas agancsait „Isten áldásá”-nak, vagyis azért mert
ebből számos hasznos szerszámuk készült, főkép pedig a
szent őskapa, az aga, amelynek segítségével jutottak a
gabonaterméshez, illetve mindennapi kenyerünkhöz; né-

201
pünk pedig a gabonatermést ma is általánosan nevezi
„áldás”-nak.
Befejezvén azonban ezen kitérésünket, újabb kitérést
kell tennünk az ének azon szavai bővebb magyarázata
céljából hogy az égő gyertyákkal ragyogó agancsok:

Aranytükör mellett asztalon álljanak,

Amig sötétség tart : világositsanak.

Az asztal ugyanis őseinknél egyúttal a házioltár is volt,

majd későbbi időkben házioltárként erre külön asztal
szolgált, de természetesen nem minden őstörzsünknél
egyformán, mert hiszen például az avaroknál házioltár
volt a tűzhely, amelyen sütöttek-főztek is és náluk is
csak templomaikban, lakóházaikban pedig csak későbbi
időkben fejlődött ki külön tűzoltár.
A magyar törzsek oltárait azonban olyképen vélem re-
konstruálhatni ahogyan azt az alábbi rajzon látjuk ábrá-
zolva :  Asztal, hímes terítővel, rajta középen kis emel-
vény, szintén hímes terítőcskével.  Ez emelvényen áll dí-
szesen faragott állványon a Napot ábrázoló és a lelkiis-
meretet jelképező Aranytükör, amely egészen szabályos
kerek korongalakú de tükröző felülete alig észrevehetően
domború.  Ez régen tiszta aranyfémből készült.  Mellette
kétoldalt áll az asztalon egy-egy tartóállványul szolgáló
edény, amelyekbe az igazi vagy fából való két szarvas-
agancs helyezve s ezek hegyein kis arany- vagy ezüstkö-
pűkben égnek a gyertyák.  A szarvasagancsok ugyanis a
szarvas-álarcos ember fából készült álarc-fejéről köny-
nyen levehetők voltak, hogy az oltár ezen edényeibe ál-
líttathassanak, égő gyertyástól.

Továbbá úgy képzelem ezen oltárat hogy az a fal mellett

is állhatott, amikoris mögötte a falra sötétkék kárpit volt
függesztve, amelyen fényes, ötágú csillagok voltak és
202
ami a csillagos Eget ábrázolta.  Ezen oltárnak azonban
régen gyakorlati célja is volt, sőt eredetét is ezen gya-
korlati célra lehet visszavezetnünk. 

Ugyanis eltekintve attól hogy hiszen az asztal az étke-

zéshez is szolgált, hogy régen esténként az étkező asz-
talról a világítás el nem maradhatott és hogy ősidőkben
hazánk területe a Föld pólusa lévén, itt az éjszakák és
nappalok fél-fél esztendeig tartottak :  a lakó- és tartóz-
kodó helyiségekben este vagy éjszakában világításra
mindenkor szükség volt, aminek helye régibb időkben el-
sősorban is az asztal volt. 

203
 De ugyancsak az
asztalon állott a tü-
kör is, amely előtt
öltözködtek, fésül-
ködtek és mosdot-
tak is.  Miutánpe-
dig a legrégibb há-
zak félgömbalakú-
ak azaz hupolag-
szerűek voltak, en-
nélfogva faluk belül
homorú és befelé-
hajló lévén tükör
fölakasztására
nemigen volt alkal-
mas.  Ugyanezen
okból asztal, tűz-
hely, illetve oltár is
a helyiség közepén
állott vagy leg-
alábbis a középhez
közel.  Ezekszerint
tehát a falmellett álló asztal, tűzhely, illetve oltár is ké-
sőbbi fejlemények, azon időkből valóak amidőn a lakóhe-
lyiségek már négyszögletesek lettek.  Mint mindig, tehát
itt is :  a jelképes értelmű vagy vallásos célú dolgok ere-
detét gyakorlati dolgok képezték, illetve a jelképes érte-
lem később magyaráztatott beléjük, valamint a vallásos
szertartások is gyakorlati cselekmények későbbi fejlemé-
nyei, sőt ezek igen gyakran oly cselekmények emlékét
tartják, mintegy megrögzítve, fönn, amelyek a mai élet-
ben már nincsenek is meg többé.

204
 Utóbb aztán a kereszténység is —
bár be nem vallottan — minden-
ben utánozta az ősi természetval-
lás oly szép szokásait és szertar-
tásait.  Itt például ősvallásunk ol-
tára emelvénye és Aranytükre he-
lyébe került a tabernaculum és
ostensorium, az égő gyertyás
szarvasagancsokból pedig fejlőd-
tek a keresztény oltár égő gyer-
tyái.  Csakhogy a tabernakulum
és oltáriszentség egészen más ér-
telmezést kaptak, a keresztény
oltárak égő gyertyáinak pedig
már semminemű értelme sincsen, holott ősvallásunkban
ezek a csillagokat és az Eget jelképezték.  A keresztény
ostensoriumok — amelyek közepén a felszentelt ostya
kis félholdalakú tartály hasítékában épúgy áll mintahogy
állott állványán az Aranytükör — rendesen (különösen a
régebbiek) az ostyából áradó fénysugarakat ábrázolnak,
ami hiszen annak emlékét tartja fönn hogy a kerek, ko-
rongalakú — bár sokkal kisebb — ostya helyén régen a
Napot ábrázoló, fénylő Aranytükör állott;  azt pedig,
hogy az ostya kisebb, épen ezen sugarakból képezett
korong pótolja, úgyhogy ezáltal az ostensorium épen-
olyan nagy lett amilyen volt az oltári Aranytükör.  Mi
több, hiszen Jézus is, akit ez ostya jelképez, épúgy a
Nagy Égisten fiának
mondatik, mint a Ma-
gyarok Istene, azaz a
Napisten.

205
Az egyenes leszármazás tehát, bármely úton történt is
az, teljesen kétségtelen.  Olaszországban, amint az
1944-ben az Abruzzo hegység falvaiban a templomok-
ban magam is láttam, az es-
ténkénti templomozásnál (amit
ott „benedizione serale”-nak
neveznek) az oltáron a szarvas-
agancsokra még meglepően
emlékeztető ilyen gyertyatar-
tókban égnek a gyertyák, míg
közöttük középen az ostensori-
um áll.  Az egyezés oly nagy
hogy a közös eredet nem lehet
kétséges, vagyis nem kételked-
hetünk abban hogy a keresz-
tény oltáriszentség az Aranytü-
kör leszármazottja és hogy
ezen keresztény gyertyatartók (ezeket Olaszországban
„griglie” és „giardiniere”-nak nevezik) a szarvasagancsok
utánzatai, habár ez ma feledésbe ment.
Sőt a zsidók ilyen hétágú gyertyatartóiban vagy mécsei-
ben — amelyeket ők is vallásos szertartásokon használ-
nak — szintén nem egyéb a Csodaszarvas agancsa emlé-
kénél.  Az ilyen zsidó gyertyatartókra egyébként az emlí-
tett olaszországi gyertyatartók is nagyon hasonlítanak,
különösen azok amelyek osztó karja nem ferde hanem
vízszintes és öt vagy több gyertyát viselők, amilyeneket
ott szintén láttam.

De immár térjünk vissza ezen fejezetünk tulajdonképeni

tárgyához :

206
A vogul hitregés énekek szerint a Napisten már bölcsőjé-
ben is oly erős hogy ha bal- vagy jobbkezét mozdítja :  a
Föld reng illetve „a tenger fölviharzik, végesvégig hab-
zik”.  A görög hitrege szerint Heraklész oly erős már böl-
csőjében is, hogy a rá-
támadó két kígyót
megfojtja;  amely két
kígyó hogy a Hidegség
és Sötétség megsze-
mélyesítései, ezt azon-
ban csak magyar ada-
tok segítségével tud-
tam kinyomozni.
Miután pedig mi már
tudjuk hogy Magyar
Ősatyánk azonos a Magar és Makar néven is nevezett
Heraklesz Napistennel, azaz a görögök szerint a szkíták
ősatyjával, mindez azután nyomra vezet bennünket,
vagyis megállapíthatjuk azt is hogy a mi népmeséink ki-
csi de nagyerejű hősei :  a Babszem Jankók, Hüvelyk
Matyik sem egyebek a mi Napistenünknél, illetve hogy az
ezekről szóló mai meséink ősi napéposzunk azon része
maradványai amelyek Napistenünk gyermekkoráról szó-
lottak volt, csakhogy ma már végső fokig elromlottak, el-
fajultak és aljasodtak, aminek oka nagyrészt az is hogy
régebben, amíg ősvallásbeli eredetük még észrevehe-
tőbb volt, mint „gonosz pogány maradványok”-ként ül-
döztettek is.  Mindenesetre azonban Csodaszarvasregénk
e része helyreállítását főkép ezen népmeséink segítségé-
vel lehet csak eszközölnünk, amihez azonban egy Arany
János költői tehetségén kívül még alapos néprajzi tudás
is kell, hogy megítélhessük hogy ezen töredékekben mi
ősi, mi az ősinek romlott, átalakított maradványa, mi az
ami az ősiben nem volt meg hanem csak későbbi belevi-
tel és minek kellett az ősiben meglennie de később kive-
207
szett vagy üldöztetés által kiírtatott.  Elsősorban is pedig
szemelőtt kell tartanunk azt, hogy ezen mesék ősregénk
azon régibb alakja maradványai amelyben még nem
testvérpár hanem csak egy regebeli hős szerepelt.
Őseink főbb hitregéiket (mythoszaikat) a csillagképekben
szokták volt illusztrálni, mégpedig a legnagyobb költői
szabadsággal, amiben annyira mentek hogy ugyanazon
csillagképet — helyesebben szólva ugyanazon csillagcso-
portot — tetszésük szerint hol így hol úgy magyarázták
vagypedig ugyanazon csillagcsoportot egyik énekesük
emígy, másik amúgy értelmezte, aminek nyomát úgy ná-
lunk mint a későbbi népek őseinktől öröklött csillagképei-
ben ma is láthatjuk.  Hogy csak egy példát említsünk : 
láttuk hogy a Nagy Göncöl vogul rokonainknál futó szar-
vas, nálunk általában szekér de palóc törzsünknél már
„kincső” azaz kancsó.  Több európai népnél azonban
ugyane csillagkép a „Nagy Medve”, míg „Kis Medvé”-nek
a mi Kis Göncölünket nevezik, amely utóbbit azonban
népünk még Tündérasszony Palotájának meg Bába Te-
kerükének vagy Bába Matollájának is mondja.  Hogy az
európai más népek Nagy és Kis Medvéje mennyire kép-
telenség, erre nézve elég említenünk annyit hogy a med-
vének nincsen farka holott ők, amint azt régi égabroszo-
kon mindenütt látjuk, mindkét „Medvét” hosszú farokkal
ábrázolják, úgy hogy a szekér rúdja a medve farkát ké-
pezi.  Vagyis szerintem az említett más népek részéről itt
valami tévedésnek vagy félreértésnek kell lennie;  amely
félreértést, azt hiszem meg is találtam :  a medve latin-
olasz neve ursus-orso (olvassad: urszusz-orszo).
Föltűnhetik nekünk e szavak orsó szavunkali hasonlósá-
ga.  Márpedig tény hogy mindkét „Medve” az Ég látszó-
lagos forgási tengelye közelében van, sőt a Kis Göncöl,
azaz a Kis Medve farka hegyét épen maga az északi
Sarkcsillag alkotja, amely ma pontosan a tengelypontot
is képezi, amely Csillag tehát az egyetlen amely helyéből
208
soha el nem mozdul és a többi mind e körül keringeni
látszik.  Ezért nevezi népünk a Kis Göncölt ma is Tündér-
asszony Palotájának meg Bába Tekerükének, vagyis
azért mert ősregéink szerint Tündér Ilona palotája azo-
nos a mesebeli „kakaslábon forgó várral”, amely épúgy
forog önmaga körül mint az Ég boltozata, valamint isme-
retesek népünk azon tekerükéi (fonalfölgombolyító állvá-
nyai), amelyek függőleges tengelyen, kakaslábhoz ha-
sonló, háromágú lábon állanak és amelyeknek némelyike
oly hosszú függőleges tengellyel bír, hogy ennek fölső
hegye a mestergerenda közepén lévő e célra szolgáló
kerek lyukában forog, amely lyuk köré Erdélyben még
ma is szokás csillagot faragni.
E csillagdísz tehát a Sarkcsillag, a tekerük pedig a Kis
Göncöl, más néven Bába Tekerüke vagy Bába Matollája. 
Lehet azonban, hogy őseink a Sarkcsillagot orsóhoz is
hasonlították, mivel ez fonásközben szintén függőleges
helyzetben forog önmaga körül és ezen orsó — régen
orosó, orsú alakban is ejtve — szavunkat az árják átvéve
de azt nem értve ursus  vagy orso  azaz  medve  értel-
műnek vették és így lettek azután előbb csak a Kis Gön-
cöl, majd a Nagy Göncöl is — mivel utóbbi is az Ég Észa-
ki Sarka közelében van — medvékké, de hosszú farokkal
!
Régebbi nyelvünkben — és tájszólásokban ma is még
— or, ör, szóvégi magánhangzóval orú, örű, romlottan 
örv = kör, karika, amely szavakból képződött  orsó 
vagyis orosó = forgó, pörgő, valamint oros = forog és
orsan = hirtelen megfordul, amely utóbbi ige népünk
nyelvében ma is él.
Viski Károly közöl a Néprajzi Értesítőben Erdélyből olyan
mestergerendarajzokat, amelyeken az Északi Sarkcsillag
ábrázolatát látjuk, míg az emellett lévő más csillagalakok
az égbolt többi Csillagait jelentik.  Mennyezetekre és ku-
polák belső fölületére csillagokat ábrázolni máig is, külö-
209
nösen templomokban, még szokásos, egyébként pedig
maga mennyezet szavunk is a mennyezet és az égbolt
azaz a Menny egymássali összehasonlíttatását tartja
fönn.
Viski több változat rajzát közli, amelyek lényege azonban
mindig kötél és csillagok.  Az Északi Sarkcsillagot ábrázo-
ló csillagalak közepén látható lyuk az amelyben a teke-
rük vagy vetük, vagy Viski szerint a matolla tengelye fo-
rog.
A Viski által a Néprajzi Értesítő folyóirat 1911. évfolyama
113. és 115. oldalakon közöltek fejtik meg a legcsodála-
tosabban egyúttal azt is hogy a szlavóniai magyarság
miért nevezi máig is a ház mestergerendáját e ma szél-
tére használatos de idegen eredetű szó helyett ideg-nek.
(Lássad: Néprajzi Értesítő 1911. 245. oldal Garay Ákos:
Szlavóniai régi magyar falvak.)  Viski Károly a fönt emlí-
tett „Adatok a székely építkezés ismeretéhez” című cik-
kében többek között a mestergerenda csillagos díszéről
ezeket írja :  „E díszítés közepén tisztán látszik a lyuk,
amelyben a motolla tengelye szokott járni.  A másik,
több ház mestergerendáján is előforduló dísz nyilván a
kötelet utánozza remek faragással;  ez az egész mester-
gerendán végig fut.  Talán nem vetjük el a sulykot ha
föltesszük hogy a még mennyezetlen házakban csak-
ugyan kifeszített kötélen álló csigában forgott a tengely.”
Viski „motollát” mond de ezalatt természetesen a fönti
rajzon C-vel jelzett forgatható készüléket kell értenünk,
„csiga” alatt pedig egy a kötélbe szorított, fából való, ko-
rongalakú csapágyat, amelynek felületére csillag volt ki-
faragva.  Hogypedig Viski föltevése mennyire helyes,
nem csak az bizonyítja hogy például némely keleti ro-
konnépünk kerek és mennyezetlen lakaiban (jurtjaiban)
e kifeszített kötél máig is megvan, amely a helyiség kö-
zepén égő tűz fölé akasztott főzőüstöt tartja, továbbá a
függőbölcső és más miegyéb fölakasztására is szolgál,
210
de bizonyítja a legtökéletesebben az is hogy — amint
már említők — a szlavóniai magyar falvak népe nyelvén
a mestergerenda neve máig is „ideg”, holott az íj húrát
is nevezzük idegnek.

211
A régi magyarok ugyanis tudvalevőleg az íjat kifeszítő
húrt nevezték volt idegnek, aminthogy ezt mai irodalmi
nyelvünk is nevezi még így.  Őseink legrégibb lakai is
még kerek alaprajzúak és kupolaszerűek lévén, a kifeszí-
tett kötél ezekben is megvolt.  Ugyanez megvan mai né-
pünk kunyhóiban, de mivel ezek anyaga nád vagy szal-
ma, ami kötél kifeszítését nem bírná el, ezért azt tehát
rúd pótolja.  (Lássad: Herman Ottó: „A magyar ősfoglal-
kozások köréből”.  Budapest 1899, 29. kép. Kontyos
kunyhó, Ecseg.)
Ezek szerint pedig a kifeszített kötél a ház hupolaga (cu-
polaja) alatt valóban ugyanolyan helyzetben volt mint az
212
íjat feszítő ideg.  Bizonyosnak vélem hogy amidőn az
ilyen kerekalaprajzú és hupolagos lakok őseinknél már
nem csupán kunyhószerűek voltak, hanem, kerek alakju-
kat még megtartva, nagyobb lakóházakká, palotákká,
templomokká is fejlődtek és szilárd anyagokból is épül-
tek, bennük a kifeszített kötél még ezután is sokáig
megmaradott és ha nem is állandóan hanem csak bizo-
nyos alkalmakkor, míg kisebb, népi lakokban rúddá,
majd mestergerendává alakult át, különösen azután
hogy a faépítészet folytán a kerek alaprajzot mindinkább
a négyzetalakú váltotta föl.  A mestergerendára pedig
azért faragták ki továbbra is díszül a kötelet és Csillagot,
illetve ideget és Csillagokat is, mert mindezzel már sok
szebbnél szebb, az Égről, Tündér Ilona kakaslábon forgó
légi váráról, a Göncöl Csillagáról vagyis a Világ Göncölé-
ről (mert régi nyelvünkben göncöl = tengely) szóló jelké-
pes monda és hitrege függött össze.  Hogypedig mindez
mily ősrégi eredetű dolog, bizonyítják még a következők
is :  Ma a Sarkcsillag nincsen az Ég legmagasabb pont-
ján, Magyarország pedig nem esik össze az Északi Sark-
kal, vagyis világunk „tengelye” nem függőleges hanem
Észak felé elhajló, de a tekerükök, vetükök vagy matol-
lák tengelye függőleges, valamint a mestergerendák csil-
laga is a vetük függőleges tengelye csapágyát képezi.
Ámde ősrégi műveltségünk virágzása korában, a Jégkor-
szakok előtti vagy azok alatti időkben — amint azt már
többször említettem — az Északi Sark valóban Magyaror-
szág területén volt, úgyhogy akkoriban az Ég látszólagos
forgási tengelye egyúttal az Ég legmagasabb pontja is
volt.  Ami pedig a Sarkcsillagnak a mestergerendáni áb-
rázolását és a velük tengelye csapágyakénti használatát
illeti, sajnos, Viski elmulasztotta a székely fonó- szövő
asszonyokat az erre vonatkozó mondák felől kikérdezni. 
Más gyűjtők e dolgok felől mit sem sejtve, ezt nem is te-
hették, magam pedig Erdélyben jártamkor még igen fia-
213
tal és néprajztudományilag kiképzetlen lévén, ezt szintén
nem tettem meg.  Fölhozom azonban itt, hogy Pálos Ede
a Néprajzi Értesítő 1911. évfolyama 150-173. oldalain lé-
vő a Győr vidéke magyar népművészetéről szóló cikké-
ben adja egy ottani mestergerenda ábrázolatát, amely-
nek közepén a Csillag tökéletes képe ott van de viszont
a tengely számára szolgáló lyuk belőle már hiányzik, míg
a kötelet már csak egy az egész gerendán végigfutó sáv
jelezi, a kötél csavartsága azonban már szintén nincsen
föltüntetve, aminek oka pedig szerintem nem más mint
az hogy utóbb készültek olyan matollák is amelyek ten-
gelye már nem ért föl a mestergerendáig hanem oly erős
és nehéz talpat, azaz „kakasláb”-at kaptak hogy földűlé-
süktől nem kellett tartani.  (Lássad: Néprajzi Értesítő
1905., 243. oldal. „Komáromi motolla”.)
A tulajdonképeni magyar törzs eredetregéjében, mivel
ennek főfoglalkozása ősidőkben a gyümölcstermelés
volt, valószínűleg a népmeséinkben ma is meglévő
aranyalmafa szerepelt.  Ez pedig szerintem a narancs is
lehetett, mely azon időkben amikor az Északi Sark még
Magyarország területén volt de éghajlata emellett a mai-
nál is sokkal enyhébb lévén, a narancs itt megteremhe-
tett.  Azonban ősvallásunk szimbolikájában minden sok-
magú, valamint minden fürtökben vagy kalászszerűen
termő gyümölcs, szem és bogyó nőnemű jelkép volt, mi-
vel a számosság is, a női petefészekkel kapcsolatban,
nőnemű valaminek fogatott föl, holott az egymagú bo-
gyók, gyümölcsök, amilyenek például a barack- és szilva-
félék, pedig hímneműnek, ezért eredetileg a nőelvi re-
gékben, amelyekben az „aranyalmát” női mesehős kell
megszerezze, e gyümölcs alatt valószínűleg valamely
sárgaszínű barack- vagy kerekgyümölcsű szilvafélét kell
értenünk, lévén ezek hímségi jelképek mivel az egység,
magány is hímnemű valaminek fogatott föl.

214
De természetesen e jelképezések később, ősvallásunk
hanyatlásával, de főkép a kereszténység terjedésével,
össze is zavartattak, majd a jelképes értelem teljesen fe-
ledésbe is ment.  A tulajdonképeni magyar törzs eredet-
hitregéjének is ugyanis szintén két alapváltozata volt. 
Habár a magyar törzs hímelvi volt, mégis valószínű hogy
igen régi időkben, amikor a hímelvűség és nőelvűség
még nem volt teljesen kialakulva, a hitregének is kelet-
kezett egy olyan alakja amely a hímelvűséggel, a másik
pedig a nőelvűséggel maradott kapcsolatban.  A hímelvi
változat az lehetett amelyben Tündér Ilona Földistennő
szigetén (Csallóköz) levő gyönyörűséges Aranykertjéről
vagy Tündérkertjéről van szó és az ebben álló aranyal-
mafáról, amelynek gyümölcséért népmeséinkben a férfi-
mesehős, azaz tehát a Napisten jön, aki aztán Ilonát,
akié a fa, is nejévé teszi.  (Lássad például: Horger Antal:
Csángó népmesék: „A magas fa gyümölcse”. Budapest
1908. és Benedek Elek magyar mesegyűjteményében „A
tizenhárom hattyú” címűt, amely az ismert „Árgyirus”
mese népi ősalakja volt.  De megvan igen szépen a Tün-
dér Ilona kertjében lévő aranyalmafa, amelynek gyümöl-
csét a mesehősnek kell megszereznie, Horger Antal
gyűjtése „A sárga kicsi kígyó” című meséjében is.)
Ugyanezen indíték egy változata van még a Heraklész-
mythoszban is ahol Heraklésznek a heszperidák (azaz a
tündérek) kertjéből kell az aranyalmákat megszereznie. 
Heraklész pedig szintén a Nap megszemélyesítése és te-
hát a mi Magyar Napistenünkkel azonos.  Őseinknél
ugyanis a sziget, ha az nem volt egyúttal hegy vagy szik-
la is, hanem olyan lapályos mint amilyenek a folyók szi-
getei lenni szoktak (Csallóköz, Margitsziget, Csepel stb.),
mindig nőnemű jelkép volt, amiértis onnan férfimesehős
kell az aranyalmát megszerezze.  A nőelvi változat ellen-
ben az kellett legyen amelyben az aranyalmafa egy ki-
rály (azaz a Nagy Égisten) kertjében áll és az aranyalmá-
215
kat éjszakánként valaki meglopkodja, ez pedig nő, azaz
Tündér Ilona.  A király a fát sikertelenül őrizteti, míg
végre a királyfi (a Napisten) is kimegy őrzésére, mire
megjelenik Tündér Ilona, aki a gyümölcsöket csak azért
lopkodta volt mert remélte hogy egyszer a királyfi is ki-
jön őrzésére s így vele találkozhat.  Ez utóbbi változat
van földolgozva Vörösmarty „Csongor és Tünde” című
költeményében, valamint ez van meg az ismert „Árgyirus
és Tündér Ilona” mesében is, amelyet meg Tatrossy
György 1618-ból tartott fönn írásban is.
Azon népmeséinkben amelyekben az aranyalmákért me-
sehősnő jön, ma sincsen sziget említve, ami tehát még
mindig annak emléke hogy a sziget nőnemű jelkép volt
(a női szeméremrészé).  Ellenben az hogy például Szem-
iramisz (azaz Vénusz-Tündér Ilona) kertjei meg hegyen
vannak, ez annak emlékét tartja fönn, hogy nőelvi tör-
zseink szerint a Földi Paradicsom kertje hegy tetején le-
vőnek képzeltetett, mivel a hegy, szikla, kőszál a hímtag
jelképei voltak, a nőelvi törzseknél pedig, amelyeknél te-
hát jog és hatalom is a nőnél volt (mint például a szeme-
re törzsünkből származott amazonoknál), a nemzésnél is
a nő szokott fölül lenni.
Az „Árgyirus és Tündér Ilona” mesét, amint említém,
Tatrossy György, az Apor család íródeákja, már 1618-ból
írásban is reánk hagyta.  Bár ő azt állítja, hogy a mesét
olasz krónikákban olvasta, mégis maga a népmeséink-
ben általános Ilona név meg a meséjében előforduló és
számos népmesénkben meglévő tősgyökeres magyar in-
dítékok alapján és a Tatrossy által beletett latinos és gö-
rögös személynevek dacára is, jogunk van ez állítását
valótlannak tartarnunk.  Azon korbeli írók ugyanis, rene-
szánszos és barokkos divat szerint, soha el nem mulasz-
tották a görög római mythologiábani járatosságukat fi-
togtatni, ami a Tatrossy meséjében előforduló idegen
személynevek eredetét is megfejti.
216
Tatrossy tehát az „olasz krónikák”-kal is csak a szépet
szerető de naiv olvasóinak akart „imponálni”.  A fitogta-
tás pedig elég bántóan ki is rí amidőn a különben ma-
gyar népies hangú és tárgyú mesében ilyen betoldások
kerülnek sorra :

Juno, Pallas, Venus és Minerva,

Ezzel nem ér vala Nimpháknak sokasága,
Sem a szép Sibillák, sem éneklő Musák
Ékes tekinteti mert mind feljül mullja.
Mondja ezeket Tatrossy amidőn Ilona szépségéről be-
szél. Folytatom a Csodaszarvas éneket :

(Kívülről kukorikulás hallatszik.)

A Csodaszarvas énekel :
Halljátok, halljátok, kakasok szólanak...
Emitt is, amott is már kukorikulnak...
Minden ékességem íme már letettem,
Minden ragyogásom nektek átaladtam,
Minden ajándékom már szét osztogattam
Ez új esztendőben már reátok hagytam.

(Ismét kukorikulás hallik.)

Halljátok, halljátok a kakasok szavát ?
Jelentik, jelentik újesztendő napját !...
Immár el kell mennem, ideje indulnom,
Az Ég tengerébe már vissza kell térnem,
Messzire, messzire el kell nékem úsznom...
Kékes messzeségbe ideje eltűnnöm...
ideje eltűnnöm…
A Csodaszarvas eltűnése azt jelenti hogy reggel a Csilla-
gok eltűnnek.
Ez volna tehát eddig a Csodaszarvasrege bevezető ré-
sze, vagyis a megjelent regösök évvégi, illetve újévkez-

217
deti szereplésük egy része.  Miután a házioltár Aranytük-
re előtti éjfélutáni szertartás is befejeződött, következik
az újévkezdő víg lakoma és mulatozás amialatt a regö-
sök igéretüket beváltva, regélnek azaz először elénekelik
a világkezdetet és a magyarság keletkezése regéjét,
azaz a tulajdonképeni Csodaszarvas-rege elejét majd an-
nak többi részeit, valamint egyéb regéket is.

218
 A csodaszarvas rege régibb alakja
A tulajdonképeni Csodaszarvas-rege régibb alakja tartal-
ma (nem szövege!) tehát a következő volna :
8.)
„Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik.
Hullámi ringanak, habjai susognak.
Föld még nincsen sehol de a magasságban aranyos há-
zában, aranyos székén ül a Nagy Égatya. 
Ő az örökkévalóság öreg, hosszú fehér hajú,
fehér szakállú Istene. 
Fekete palástján ezer Csillag ragyog.”

Az Égbolt csak a levegő miatt látszik kéknek.  Ahol már

légkör nincsen ott fekete.  Így őseink az Ég megszemé-
lyesítő jelképes állatait is hol feketének, hol kéknek mon-
dották, csillagokkal, azaz fehér foltocskákkal ékesnek. 
Ez onnan származik hogy csak a már az Égről leszállófél-
ben lévő vagy már leszállott Csodaszarvas, vagy más-
más törzseinknél más-más állat : kék.  Maga a Nagy Ég-
isten azonban őseinknél sohasem száll le és az emberek-
kel sohasem érintkezik közvetlenül hanem csak fiával a
Napistennel vagy az Égbe valamikép följött mesehőssel
vagy a táltos hozzá fölszállott lelkével, aki aztán üzene-
teit az embereknek leviszi.
„Mellette ül asszonya a Nagy Éganya.  Fehér palástján is
ezer ezüstös Csillag ragyog.  Ő az Ősanyag amelyből
minden ami van, lett.  Ők örök idők óta megvoltak és
örök időkig meglesznek.”

219
Az Atya az Őserő, az Anya az Ősanyag (a Tejút): a Nap
anyja megszemélyesítése.  Úgy az erő mint az anyag
örökkévalóak, aminthogy a mai tudomány is megállapí-
totta hogy az energia és anyag csak átalakulhatnak de el
nem veszhet nek.  Örökké megvoltak és örökké meglesz-
nek, habár az örökkévalóságot az emberi elme nem ké-
pes fölfogni, amiértis őseink úgy az erőt mint az anyagot
isteninek képzelték és istenségekként személyesítették
meg.  Mivel pedig semmiből nem képződhetik valami,
kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy úgy az erő mint az
anyag örökké megvoltak és hogy mivel meg nem sem-
misülhetnek tehát örökké meg is lesznek.
„Az Atya lábainál feküszik a fekete Csodaszarvas, szőrén
és ezer ágabogán ezer, ezer fényes Csillag tündöklik. 
Az Anya lábainál feküszik a fehér Csodaszarvasünő; 
szőrén, ezer ágabogán ezer meg ezer fényes Csillag ra-
gyog.”
A hím az Atya, az ünő az Anya jelképe is de Holdat és
Hajnalcsillagot a hímen képzelnünk most még nem volna
helyes mert ezek még nem léteznek.  Az ősszarvasfélék
nőstényeinek is voltak szarvai, mint a mai iramszarvaséi-
nak.  A Csillagok a fehér szarvason is ezüstösen csillog-
nak, mi több : némely Csillag fénye a valóságban is sár-
gás, kékes, zöldes vagy pirosas.
„Előttük áll szépséges fiuk, a Gyönyörű, az aranysugár-
hajú Magyar Napisten.
Kéri édesapját a fiú : emberek világát immár alkotnák
meg.  Kérdezi : Az emberek világa mikor fog beállani ?
Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak....
Öreg Égatya Isten ősz fejét lehajtja.
Egy ideig, még egy ideig gondolkodik, aztán féhérhajas
fejét fölemeli és fiához így szól :

220
— Aranyfürtösfejű, édesanyaszülte kedves fiam, alkos-
suk hát meg az emberek számára a földi világot, ame-
lyen ők, akik gyermekeid lesznek, élni fognak.
— Miképen teremtsük hát azt meg, Édesapám ?
— Ilyenképen lehet azt megteremtenünk : A hullámzó, a
kék Mindenség Tengere mélyében alusznak a Szunnya-
dó Szemek, az Alvó Magvak.  Szálljál hát le a Nagy Ten-
ger színére, bukjál le a mélység fenekére és hozzál föl
Aluvó Magocskákat, Szunnyadó kis Szemeket hogy azok-
ból a földi világot megteremtsük.”
Egyes rokonnépeinkében, valamint a magyarság világte-
remtés-mondáiban is — amelyeket tudósaink szorgalma
fölgyűjtött (Lássad például Kandra Kabos: Magyar Myt-
hologia-jában) — szerepel a tenger mélyébe való lebu-
kás és onnan homokszemek fölhozása, amiből azután a
Föld lesz megteremtve.
Hogy ez mily rendkívül fontos, csodálatos adat, csak ak-
kor értjük meg ha észre vesszük hogy itt tehát még nin-
csen szó semmiből való teremtésről, mint a későbbi ke-
resztény világteremtéshagyományban de amely fontos
különbséget, helyesebben szólva : a különbség nagy
fontosságát sem a gyűjtők sem a mythologusok nem
vették észre.  Pedig itt a „homok” kétségtelenül az örök-
ké megvolt atomokat illetve az atomokat vagy ezeket is
és az anyag legkisebb alkatrészeit is jelenti, amelyekből
minden létező lett és lesz de amelyek a világűrben voltak
(a „Mindenség Tengerében”) már azelőtt is, mielőtt az
Őserő azaz az energia által indíttatva, égitestekké, Csilla-
gokká, Nappá, Földdé alakultak volna.
Szövegemben „Aluvó Magvak” és „Szunnyadó Szemek”
alatt érthetjük ugyanazt is : az atomokat de érthetjük az
atomok magvát és az ekörül keringő szemcséket is. 
Másrészt a költői párhuzamos gondolatritmus kedvéért is
alkalmazom a kettőzést.  Ősnyelvünkben a mag szó egy-
séget is fejez ki s így az atom magvára is alkalmazható,
221
míg a szem szó számosságot is fejezvén ki: az atom
magva körül keringő szemcsékre alkalmazható. 
A mag szavunk tulajdonképeni magyar őstörzsünk szó-
csoportjából származik, a szem pedig szemere törzsün-
kéből, aminthogy ősnyelvünkben a homok szónak is
volt szomok, somok kiejtésű változata illetve párhuza-
ma.  Mindkettőben az -ok csak a többesszámot kifejező
rag, míg maga a főnév tulajdonképen csak  hom és
szom; amit bizonyít az hogy a törökben kum = homok. 
Ezen kum  vagy  hom  szó az ősnyelvünkben megvolt
szómegfordítási törvény szerint (amely csak az egytagú
szavaknál volt meg) a mag szavunkkal azo-
nos, szem szavunk pedig magot szintén jelent.  Mind az
elmondottakból tehát az következtethető hogy mivel a
homok a kicsiny szemek megszámlálhatatlan sokaságá-
ból áll, ezért vele őseink valóban az atomok megszámlál-
hatatlan sokaságát jelképezték is.
A latin nyelvben saburra = homok, amely szóban bese-
nyő törzsünk szócsoportjába tartozó  szapora  szavunkra
kell ismernünk, amely szintén a sokaságot fejezi ki és
besenyő őstörzseinknél bizonyára szintén volt homok ér-
telme is, amely szó a szabinoktól került a latinba. 
(Szab és bes : szómegfordítás.)
Észre vehetjük az itt elmondottakból valamint e könyv
egyéb részeiben is minduntalan azt is hogy míg például
a bibliai hagyományban mindent szószerint kell vennünk,
illetve hogy úgy mint a keresztény vallás meg is követeli
hogy az elmondottakat szószerint való igaznak, úgy
megtörténtnek vegyük, addig őseink hagyományaiban
majdnem minden csupa szebbnél szebb jelkép, a való-
ság költői jelképezése.  Hogypedig a jelképezés, a költői
jelképes kifejezés az egyszerű, szószerinti fölfogásnak,
beszédnek szellemileg menyire fölötte áll, azt hangoztat-
nunk fölösleges.

222
Föltűnő még őseink hagyományában az is hogy bár a
Napot még a főisten azaz az Ég Istene, az Őserő és neje
az Istenszülő Nagyasszony hozzák létre, mivel a Napis-
ten mindig ezek fiának lenni mondatik, de már a Földet
és az embereket — bár apja tanácsai szerint — de a
Napisten teremti meg.  Ami tökéletesen megfelel a ter-
mészeti valóságnak, mert hiszen a mai természettudo-
mány szerint is a Föld a Napból keletkezett, a földi élők
pedig a Napból származó erőnek a Föld anyagára való
hatása folytán.
Mindebből tehát határozottan azt következtetem hogy
őseink ezen csak látszólag naiv regéi, igen magas szelle-
mi műveltség költői alkotásai voltak, amelyek azonban
sokezeréves, a más népek elhatalmasodása következté-
ben beállott, szellemi hanyatlás miatt igen sokat romlot-
tak.  Mégnagyobb romlást okozott azonban a prófétai
vallások elterjedése, amelyek tudományos alapot nélkü-
löztek és az ősvallás hagyományait könyörtelenül üldöz-
ték és ahol azokat kiírtaniok lehetetlen volt, ott a maguk
céljai szerint annyira átalakították hogy belőlük az igazi
értelem sokszor teljesen kiveszett.  Pedig ezen hagyo-
mányok, regék, mondák egy a mai emberi ésszel alig föl-
érhető nagyszerű költői de tudományos alapon álló alko-
tás, eposz késői maradványai.  A bibliai hagyomány által
okozott egyik nagy romlás például az hogy a semmiből
való teremtés gondolatát terjesztette el, egy másik pedig
az hogy abszolut monoteisztikus elméletük kedvéért még
az ember létrehozását is a Nagy Istennek tulajdonítják.
Ami pedig magát a „teremtés” szót illeti, amelyet ma a
más vallási befolyás következtében a semmiből való te-
remtés — ami természeti képtelenség — megnevezésére
használunk, e szót őseink még régi, igazi értelmében
használták, amit hiszen maga a szó is tanusít, amely a
termés-, termelés-, termesztéssel azonos és nem sem-
miből hanem természetes módon, minden egyszerű föld-
223
míves által is tudott módon : magból, a Föld anyagából
és a Napból származó erő, azaz fény és meleg által való
„teremtés” megnevezésére alkalmas.
Megvagyok győződve affelől is, hogy a görög tudósok
akik a minden létező alkatrészeiről az atomokról kezdtek
beszélni, ezt nemis maguk találták ki hanem ősnépeink-
től örökölték.  Mentül régebbi időkbe megyünk ugyanis
vissza, a műveltséget annálinkább csak szellemiekből,
nem műszakiakból állani látjuk.  Mégis az ásatások bebi-
zonyították hogy a görög félszigeten már a görögök előtt
is igen magas műveltség volt, amelyet a görögök örököl-
tek (Kréta-mykénéi ősműveltség) éspedig főkép úgy
hogy a leigázott kevésbbé harcias de műveltebb őslakos-
ság rabszolgaként végezett számukra mindent, vagyis
hogy a műveltség fönntartói, hordozói tulajdonképen to-
vábbra is ők maradtak, bár nyelvileg mindinkább elgörö-
gösödtek de nem anélkül hogy tőlük a görög nyelv ne
telítődött volna átvett szavak tömegével.
Ismeretes hogy hasonlóképen történt ez a rómaiakat és
etruszkokat illetőleg is, de azon különbséggel, hogy ele-
intén egyideig az etruszkok Róma fölött még uralkodtak
is.  Márpedig úgy az etruszkok mint a kréta-mykénéiek
nyelve a mi európai ősnyelvünk ágazatai voltak, ugyan-
úgy mint a szumir nyelv is.  Azt is tudjuk hogy későbben
is a görög műveltség nagyrészt Előázsiából gyarapodott,
ahol pedig ősnépeink kivándorlott törzsei szintén nagy-
számmal éltek.  Hogy a görög Apolló és Artemisz isten-
ségeik tiszteletét a hyperboreus szkytháktól tanulták,
már említettem, amiután csak azt kell még fölhoznom,
hogy Abar, Toxar és Anacharsz skytha bölcsek, amidőn a
görögök között éltek, ott igen nagy tiszteletben részesül-
tek, hogy Anacharszot „a hét bölcsek egyiké”-nek nevez-
ték és hogy józan, tiszta és rövid de találó beszédmódját
„szkytha beszédmód”-nak mondották.  Végül csak azt
említem meg még hogy Berosus, aki Kr.e. 260-ban régi
224
babiloni iratok alapján megírta Babilon és Khaldea törté-
nelmét, ehhez szkytha könyveket is használt.  (Berosus,
L. III. p. 7., L. IV. p. 12.)
Sajnos, amidőn ezeket itt Zelenikán írom, a tudósaink ál-
tal rokonnépeinknél fölgyűjtött anyag kisrészének va-
gyok csak birtokában.  Mindazt azonban a jövőben, mint
ősi, még kőkorszakbeli magas szellemi műveltségünk
maradványait, egy költő, föltéve hogy az általam itt
megadott alapokat is ismeri, gyönyörű eredménnyel fog-
ja fölhasználhatni.
„Megfogadja a fiú édesapja szavát, megrázkódik, arany-
madár képére, aranybúvárkacsa képére átváltozik és a
végtelen Tenger síkságára leszáll.  Úszik valameddig a
víz szinén, ringatják egyideig a Tenger hullámai, aztán
lebukik a kék mélységbe, keresi a fenekét de nem éri. 
Lélekzete kifogyván, föl kell merüljön.  Úszik ismét a vi-
zek tetején, ringatják a hullámok, pihennie kell, pihen
sokáig, aztán nagy, mély lélekzetet vesz, lebukik megint
a kékségbe, bukik még mélyebbre, már fekete sötétség-
be, lassan ereszti magából a levegőt, az rezgő gyön-
gyökként gyöngyözve száll föl és elpattog a vizek színén,
a Tenger imbolygó tetején.  De íme, most csőre bele-
ütődik a Tenger fenekébe, tengerfenék homokjába. 
Csőrébe vesz belőle és nyilként, föllőtt nyilként száll föl-
felé.  Fölhozott íme homokszemeket, tengermélyebeli
fövenyeket :  Aluvó magvakat, ezüstfehér ügyücskéket.”
Ősnyelvünk magyar szócsoportjában ügy = szem és je-
lent kicsi magot, homokszemet is.
„Mondja neki édesapja :  Röppenjél föl a levegőbe, ne-
mis nagyon magasságba, nemis nagyon alacsonyra,
szórjad a szemeket a Kék Tenger szinére.
Megfogadja édesapja szavát, fölröppen a levegőbe, ne-
mis nagyon magasságba, nemis nagyon alacsonyra, a
Szunnyadó Szemeket leszórja, Aluvó Ügyeket lehinti,
Tenger színére hímleti.”
225
Ősnyelvünkben hímleni, hímletni = szóródni, szórni.
„Hullanak a szemek a Tenger színére, hintázó habok kö-
zébe s íme ottan az Aluvó Magok fölébrednek, Szunnya-
dó Szemek fölserkennek, ősi álmukból immednek, ele-
ven élőkké lesznek, íme élőkként növekednek, szaporod-
nak, egymáshoz is tapadnak, belőlük a tenger színén
szigetecske támad, ringó hajócskához hasonlatos, föl-
decske kerekedik, mintha nádból kötött lápocska, fa-
törzsből vájt hajócska, ember keze készítette bödönke
volna.”

(A régi magyarok a tutajt lápnak nevezték, valamint így

nevezték a mocsarakban, tavakon képződő úszó szigete-
ket is.  „Tutaj” szláv szó.  A fatörzsből kivájt, kiégetett
csolnakokat pedig bödön-, bodon-, bödönhajónak nevez-
ték.)

„De íme zöld fű is terem már rajta.

Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak.

Ha innen fúj a szél, a szigetecskét amoda

hajtja, ha amonnan fordul a szél, a hajócs-
kát emide hajtja.  Lebeg-libeg a Nagy Kék-
ség hátán, a Végtelen Tenger tetején.
A magas Ég ógján át Magyar Napisten föl-
repül édesapja aranyhajlékába és így szól :
— Öreg Édesapám, íme lenn valék a Kék
Tenger mélyeben, Mindenség Tengere sö-
226
tétségében, hozék húnyó magokat, szunnyadó szeme-
ket, lehallatszott szavad szerín elszórám a tenger színé-
re, hintem habok közébe, hajócska is lőn belőlük, fű is
sarjadozik rajta, élők is megélhetnének rajta.  De íme
neked van életed párja, nekem is van gondos édes-
anyám de nincsen életem párja, nincsen aranyhajam si-
mogató kedvesem, aranyarcom csókolgató édesem.
Miként lehetne hát nekem feleségem;  kedves felesé-
gem, szerető asszonyom ?  És mint lesz meg az embe-
rek világa, mikor áll be az emberek ideje ?
Fehérhajú, fehérszakállú Égisten hosszúhajfonatos ősz
fejét lehajtja.  Fejét lehajtja, ezüstgombos botja ezüst-
gombjához arcát támasztja, valamennyi ideig gondolko-
dik, még egy kis ideig gondolkodik, aztán havashajú fe-
jét fölemelve, édes fiához ilyen szóval szólal :
— Leszen, fiam, életed párja, hajad simogatója;  hajad
simogatója, arcod ápolgatója, csak még egyszer aludnod
kell, csak azután immedned kell.”
Régi nyelvünkben apolni = csókolni, amivel rokon és tö-
rők öpmek =csókolni.  Immedni, immedten = ébredni,
ébren.
„Mikor aluszik a fiú, akkor Magas Égisten édesapja hű-
vös igéket mondogat, varázsigéket mondolgat és ekkor
íme gyöngyvirág virágzik fia oldalából, rezgő gyöngyvi-
rágszál keletkezik.  Fehérgyöngyű virága van, gyöngy-
színű, szépen hajló levele van, zöldelő, aztán bogyója
lesz, pirosló.  Égisten a bogyókat szedegeti, ujjai közt
szemelgeti.  Mindenség Tengerén ringó kis szigetre ejte-
geti, imbolygó hajócskára eregeti.  Egyik, másik a vízbe
esett, hullámok közé sülyedett, de ott is elnem veszett,
némelyikből vizi tündér, vízben úszkáló, szépen dalló sel-
lőlány lett.  Másokból halak váltak, ezüstpénzes, kékes-
hátú, aranypénzes barnahátú halak keltek.  Másik más
viziállattá lett, vízből kijáróvá, szárazföldön is maradók-
ká.  Ezek később nagyokat is nemzettek, embereknek
227
munkabeli segítségül, tejükkel táplálékul.  De a legszebb
gyöngyevirágmag a földre hullott, zöld fűszáluk közé
több is esett.  A magvak oda szóródtak, ki is keltek. 
Egyikből gyönyörűséges tündérlány lett, a többiből
gyöngyvirág kelt, Égisten varázsszavára, Fölső Isten
mondott igéjére.”
A Föld a Napegyenlítőjéről vállott le a forgás következté-
ben keletkező központfutó erő miatt, ugyanúgy mint a
Saturnus gyűrűi.  Ez a magyarázata az Ádám bordájából
teremtett nő mondájának is, csakhogy ez utóbbi indíték,
a borda kivevésével, valóságnak elképzelhetetlen vala-
mi.  Az egyenlítő az ember oldalával összehasonlítható
de borda helyett azért is tettem gyöngyvirágot mivel ez
tulajdonképeni magyar törzsünknél Tündér Ilona jelképe
volt, mert páros (hat) szirmú és sokmagú, a páros szá-
mok pedig, valamint a számosság is, őseinknél nőnemű-
ségnek tekintettek.  Ezenkívül úgy virágai mint bogyói
gömbölydedek, a gömb pedig a magyar törzs legfőbb
jelképe volt.  Végül színe is a piros-fehér-zöld, a magyar-
ság ősi szent színei.
Fölemlítem itt azt is, hogy az Ádám-Éva hitrege, nem
tartalmazván semmiből való teremtést, bizonyára régibb
és részemről valamely őstörzsünktől átvettnek tartom,
holott a bibliai világteremtés már a semmibőli teremtés
eszméjét is keltvén, valószínűleg későbbi eredetű vagy
későbbi átalakításokat szenvedett.  Amint már említet-
tem : tulajdonképen csak a semmiből való teremtés ter-
mészeti képtelenség, míg az átváltoztatás meglévő
anyag más-más alakot való öltése, nem az.  Vagyis csak
az a kérdés hogy az anyag ilyen vagy amolyan átalakít-
hatása titkát ismerjük-e vagy nem ?  Amely „titok'” pedig
eszerint tulajdonképen csak  tudomány.  Az anyagra va-
lamely erő (energia) hatása titkát kell tehát csak megis-
mernünk.  Erők által anyag átalakítását nevezhették „va-
rázslat”-nak ha az átalakítás titkát az emberek nagy
228
többsége nem ismervén, szemében az csodálatos módon
történt de azért nem volt képtelenség, habár utóbb a
szellemi hanyatlásban lévő emberek gondolkodása itt is
szült szertelenségeket.  Tény hogy őseink egész termé-
szetfölfogása alapját az erő (hímség) és anyag  (nőiség)
és az erőnek az anyagra való hatása képezte.
Mindezek azután azon meglepő megismerésre vezetnek,
hogy tehát őseinknél igen régi időkben csak az anyag át-
alakítása és erő segítségével való szaporítása vagy gyűj-
tése által teremtés eszméje volt meg és hogy a semmi-
ből való teremtés gondolata csak később keletkezett.
Igaz ugyan hogy ma van olyan elmélet is amely szerint
az anyag is csak energiából áll de hogy ez mennyire
igaz, eldöntve még nincsen.  Hogy azonban e gondolat
már régen is megvolt : bizonyítja a monotheizmus gon-
dolata, amely azonban fanatizmusba süllyedvén, az em-
beriségnek mérhetetlen szellemi és anyagi károkat oko-
zott.
„Föl is ébred Magyar Napisten, pihenő álma után ismét
ébren van.  Így szól Édesapjához :
— Íme aludtam is, föl is ébredtem már;  hová menjek
hát feleségkeresnem, merre forduljak életpárszereznem?
Ideje is volna nősülnöm, ideje is volna hogy az ember
idejebeli világ meglegyen, gyermekeim idejebeli-kor
meginduljon.
Szólítja magasságbeli Öregisten a feketeszőrű csillagra-
gyogásos Csodaszarvast, égi Vizenyőn legelésző  (a Víz-
öntő csillagképen) gyönyörű állatát.
— No hát, édes fiam, Csodaszarvasom hátára üljél föl. 
Vigyen le téged a Kék Tenger gyöngyvirágos, füves szi-
getére, hullámain úszó, ringó lápjára (a Csodaszarvas a
szerelemvágy jelképe is, ugyanúgy mint a kabaroknál a
kecske, a palócoknál a hattyú).  Ott találod felséged, jö-
vőbeli élettársad.  Csak sokáig egyfolytában nem élhetsz
nála mert amíg te odalenn leszel kevés világossága lesz
229
a Világnak, mert amíg te nem leszel az Égen, homály
lesz mindenütt.  Ezért majd ha visszatérted ideje eljő,
visszahívatlak az Égre.
Fehéren világlik az Ég folyóvize a magasságban, fehéren
dereng az Ég viziútja a Csillagok között de mindkét vége
éri a Tenger tükrét mert a Tengerben van forrása és a
Tengerbe szádul torkolata, mert a Tengerből származik
és a Tengerbe tér vissza.
(Az Ég folyóvize a Tejút.  A száj szót a régi magyarok
csakis ember vagy állat szája megnevezéséül használták,
sőt a székelyek így ma is.  Minden más nyílás : szád,
szádul = nyílik, torkollik.)
A Csodaszarvas hátán ül aranysugárhajú Magyar Napis-
tenünk.  A Csodaszarvas ezerágú agancsai között lát-
szik, gyönyörűséges arca.  Leérkezik vele a Csodaszar-
vas a Mindenség Tengerére, Égi Folyam torkolatába. 
Mindenség Tengere hullámzik., hullámzik, hullámai inga-
nak, habjai susognak.  Tenger hullámai között úszik a
Csodaszarvas.  Ezez ága-bogán ezer fényes Csillag, ezer
fényes Csillag a vízben tükröződik.  Tenger habjai között
úszva viszi a Csodaszarvas Áldott Napunkat, édes Atyán-
kat tenger szigete felé, elérkezik az úszó sziget szélére,
kilábol annak partjára.  Zöld füvekre leszáll Magyarok Is-
tene, a szarvas pedig úszik tovább a tengeren míg elér-
kezik az Égi Folyóvíz eredő helyéhez, ahonnan vízmenté-
ben tér vissza a magas Égre, égi legelőjére, és Égistene
hajlékához.
Meglátja Istenünk a gyöngyvirágok között aluvó Gyö-
nyörű Ilonát, Tündér Ilonát.  Oda megyen hozzá, lehaj-
lik föléje, megcsókolja gyöngyvirágszínű arcát, mire a le-
ány megmozdul.  Megcsókolja szép piros száját, mire a
leány megmozdul.  Megcsókolja szép piros száját, mire
a leány fölsóhajt.  Megcsókolja a két lehúnyt szemét,
mire a lány kinyitja azokat és az Ég kéksége tükröződik
bennük.
230
Mindenség Tengere hullámzik, hullámzik,
Hullámi ringanak, habjai susognak.
Kicsiny szigetecskét a habok elringatják,
Ifjú szerelmes párt el is elaltatják.”

Régebbi nyelvünkben hab hullám jelentéssel is bírt és

kabar törzsünknél ez volt a hullám közönséges neve.
„Gyönyörű Magyar Napisten édesatyánk és Selyem-
aranyhajú Magyar Ilona édesanyánk élnek igaz szere-
lemben a szigetecskén.  Ha déli szél fúj, északfelé viszi
azt, ha északi szél kél, délfelé úsztatja azt.
Idő telik, idő múlik, örök folyóvízként folyik.  Jön az
Égen a csillagos Csodaszarvas, tér vissza a szépséges,
ereszkedik lefelé Ég Viziút ján (a „viziút” nem csak kép-
zeletbeli mert régen a folyóvizek valóban utakul szolgál-
tak, valamint az óriási, náddal benőtt mocsaras vidéke-
ken csolnakok számára mérföldeknyi utak voltak vágva
az egyébként áthatolhatatlan nádtenger között) a torko-
lathoz, aztán úszik a Tengerben.  Ezer ágabogán ezer
fényes Csillag, homloka közepén ezüstös Hajnalcsillag
vízben tükröződnek, ragyogva rezegnek.  Jön, jön a Csil-
lagragyogásos, jön Napistenünkért, hogy az Égre vissza-
vigye, mert félesztendő eltellett már (akkor „egy nap volt
egy esztendő” miként ma a Sarkokon, mert hat hónapig
volt a Nap az Égen és hat hónapig tünt le onnan).  Szól
a Csillagos szarvas, a szigethez elérkezvén :
— Velem jer, Áldott Nap, velem jer fényes Nap, Világ vi-
lágossága;  hivat Édesapád, égbeli Atyád, mert kevés a
világosság, csak csillagok világítanak, homályos a Világ.
Hallja Magyarok Istene égi édesatyja üzenetét, szomo-
rúan lehajtja aranyhajú fejét és indul búcsúznia nejétől,
kedvesétől.”
A költő alkothat itt bármily búcsúzkodási jelenetet de az
csak nyugodalmas, harmonikus lehet mert az Ég Istene
231
ősvallásunkban egyúttal az Örök Természet Törvénye is,
amellyel semmi és senki sem ellenkezhet.  Ősvallásunk
istenszemélyei mindenkor csak költői megszemélyesíté-
sek voltak, illetve igazi személyeknek csak a késői szelle-
mi hanyatlás beálltával kezdték képzeltetni, ami körülbe-
lül 5-6000 évvel ezelőtt kezdődhetett, habár közelebbi
rokonnépeinknél még a XIX. század elején sem voltak a
megszemélyesítések oly mérvűek hogy a természeti va-
lósággali összefüggésük egészen feledésbe ment volna. 
Ugyanez de még határozottabban tűnik ki a mi népha-
gyományaink XIX. századbeli gyűjtésű anyagából is.
Visszatérvén a búcsúzási jelenethez, a mondottakhoz te-
hetjük még, hogy bár képzelhetünk Ilona szemében a
búcsúzáskor könnyeket is de azt nem soha, hogy kedve-
sét rábeszéléssel vagy jajgatással a távozástól visszatart-
sa, illetve az Ég Istenével, azaz a Természet Törvényével
szembeni engedetlenséget kívánjon tőle.
„A tengeren úszva fölvitte a Csodaszarvas az Égi Folyó-
víz eredete helyére s onnan föl a magasságos Égre,
hogy ismét ott ragyogjon Áldott Napunk, édesapja aka-
rata szerint.”
A nem teljes megszemélyesítés egy példája :  a Napisten
emberszerű lénynek is mondatott, aki beszél, aki szerel-
mese arcát, száját csókolgatja de másutt azért mégis ő a
Nap, aki az Égen ragyog és világít, holott jól látjuk hogy
a valóságban a Nap nem emberalakú.  Az ilyen nem tel-
jes, azaz tehát csak költői megszemélyesítések ősvallá-
sunk egyik jellegzetességét képezik és ami, amint mon-
dottuk, élő néphagyományunkat ma is jellemzi még. 
Mindez pedig művelődéstörténelmileg azért rendkívül
fontos mert ez tette mindig lehetővé azt, hogy a vallás
nem jutott ellenkezésbe a természetismerettel illetve a
tudománnyal.
Egy jellegzetes példája illetve maradványa az ilyen nem
teljes megszemélyesítéseknek azon napjainkig fönnma-
232
radott szokás, amely nem magyari népekhez is átment,
amely szerint a napkorongba emberi arcot ábrázoltak,
amely szokás a XI-XVIII. századokban egészen általános
volt, még tudományos könyvekben is és csak a XIX. szá-
zad végefelé kezdett mindinkább feledésbe menni, de
részben ma is megvan még.
Az pedig kétségtelen, hogy a Nap ilyen ábrázolata esz-
méje csak oly népnél keletkezhetett amely a Napot meg-
személyesítette ugyan de nem teljesen hanem inkább
csak költőileg és amely oly kerekarcú mint amilyen az
úgynevezett „keletbalti” azaz a magyar, a finn, és az
észt, de semmiesetre sem juthatott ilyesmi eszébe olyan
hosszúarcú népnek amilyen a régi germán, azaz az észa-
ki faj avagy a latin, azaz a földközitengeri faj.
„Ilonának, Magyar Ilonának ezalatt azonban szépséges
gyöngyházarcú, fehérarcú leánykája született.  Kicsoda,
Kicsoda e szép leányka ?  A gyöngyházarcú, ezüstarcú
Holdacska ő.  (A Hold a Földből született, ugyanúgy mint
a Föld a Napból.)
Az ő ezüstős arca fog ezután világítani olyankor amikor
az Áldott nincsen az Égen.  Világít is azóta Ilona
gyöngyházarcú szép leánya éjszakánként de kevés a vi-
lágossága, gyönge a fényessége.
Megegyeztek Égisten és Napisten hogy ezentúl Napisten
félnapot a magasban, félnapot lent, Ilonánál fog tölteni. 
És azóta ez mind mai napig így van.
Így élnek igaz boldogságban Magyar Napisten Boldogis-
ten és Ilona Földistennő Boldogasszony sok, sok ezer
esztendő óta, mert örökifjak és örökszépek ők mind a
ketten.
És beállott az emberek idejebeli, magyarok korabeli idő
is, megszülettek a gyermekek is, az első magyarok is,
gyönyörűszép aranyhajú fiak és leányok.  (Magyar =
ember)

233
De sokan is lettek és a kicsike szigeten kezdett elég he-
lyük nem lenni, nem volt helyük játszódásra, sem terük
a futkosásra.  Már ha egymást kézenfogva körtáncot
kezdettek lejteni, nem volt helyük síposoknak, dobosok-
nak, ha helyet hagytak síposoknak, dobosoknak : kevés
hely lett táncosoknak.
Idő rnúlott, idő elhaladott.  Egyszer amidőn Napisten az
Égen volt, Édesapjához így szólott :
— Égbeli Édesapám, édes jó atyám, immár jóvoltodból
boldogságban élek és az ember idejebeli, az ember ko-
rabeli világ beállott, mert aranyhajú, selyem-aranyhajú
fiaim, leányaim vannak.  De íme, már ők is szaporod-
nak, napról napra többen lesznek.  Nem férnek a szige-
tecskén, szűken vannak lápjuk földjén.  Körtáncot ha
lejtenének : nincsen hely a zenészeknek, ha meg hagy-
nak zenészeknek;  nem maradhat táncosoknak.  Szige-
tünkön sok szép fű nőtt, mindenféle bokor zöldell, a fü-
veken sok mag termett, a bokrokon édes bogyó lett,
mindnyájuknak eledelül, édes táplálékul, de amióta
gyermekeim sokan lettek, nemigen jut mindegyiknek,
nem elég már ami terem mert a sziget igen kicsi, úszó
lápunk szűkös nagyon, az sem biztos; ingó-ringó, ha
ilyen szél van : arra viszi, ha olyan szél van : erre hajt-
ja.  Gyermekeim kérdezgetnek :  Édesapám, mit csinál-
junk, éhségünkben mihez kezdjünk ?  Ezért én is most
hozzád fordulok tanácsért, ezen bajainkban segítségért.
Magasságbeli Nagy Isten meghallgatja a fia szavát, szív-
éhe veszi panaszát, őszhajú agg fejét lehajtja, ültő he-
lyében ezüstgombos, rovásos botját arcához szorítja,
úgy gondolkodik.  Gondolkodik egy ideig, elmélkedik
még valameddig, azután fehérhajú szép fejét fölemeli,
hullámosan hosszúhajú fejét föl emeli és aranyos asztala
előtt álló, gondban levő fiához így szól, kedves gyerme-
kének így felel :

234
— Magas Égen járó édes fiam, lenti Világban járó gyer-
mekem, panaszod szívembe vettem, gondjaid mind
megértettem.  Meg kell hát tanítsalak végtelen Tenger
kis szigetét nagyobbá miként tegyed, szükség szerint
hogyan növel jed, gyermekid hazájává hogy képezzed,
hogy az áldott Csallóközzé miként legyen, boldog gyü-
mölcsénnyé (régies szó, jelentése: gyümölcsöskert), Ma-
gyarok honává miként váljon.  Hogy rajta sok-sok ele-
delre való bogyót termő bokor nőjjön, végtelen sokaság-
ban szélben hullámzó, aranykalászos, szemes fű terem-
jen, mindenféle magas, gyümölcstermő fa is nőveked-
jen.  Hogy a sziget ne inogjon, széltől emide, amoda ne
hajtasson.  Bűvös igékre is kioktatlak, varázsigékre meg-
tanítlak, sziget növesztésére valókat, anyaga szaporítá-
sára kellőket.”
Tévedés volna azt hinni hogy a ható varázsigékről szóló
hagyományok csak babonás hiedelmen alapulnak.  Igaz,
hogy a természettisztelő ősvallás pusztulásával és szelle-
mi hanyatlás következtében nem egy dolog babonává
romlott, ami azonban még nem jelenti azt, hogy ugyane
dolgok mindig is babonák voltak.  Tudjuk ugyanis hogy a
hangok, úgy mint a hő és fény is, hullámzáson, rezgésen
alapulnak.  Hogypedig ezen rezgések az anyagra tényleg
hatni képesek, erre nézve alig is szükséges más bizonyí-
ték mint az hogy ha két egyenlően hangolt húr közül az
egyiket megszólaltatjuk akkor a másik mellette lévő is
rezgésbe jön és zeng, de nem mozdul ha nincsen ponto-
san ugyanúgy hangolva.  E művemben is többször szó-
lottam már ősnyelvünk szócsoportjairól, amelyek egyes
őstörzseinkkel vannak szoros
összefüggésben és amelyek-
nek az illető törzs vallásos jel-
képei felelnek meg.  E megfe-
lelés pedig abból áll, hogy amit a jelképek alakzatokban
fejeznek ki, ugyanazt fejezik ki a szócsoportok hangok-
235
ban;  értve itt természetesen nem zenei hanem kiejtés-
beli hangokat.  Erről néhány szót írtam már föntebb
a 120. és 121. oldalon is.  Itt szintén csak a legrövideb-
ben szólhatok erről.  A lényeg az hogy az alakzatoknak,
színekben és hőfokoknak bizonyos hangok felelnek meg,
ami természetes már azért is mert hiszen a Mindenség-
ben minden létező egymással összefüggésben, össz-
hangzatosságban van, azaz: a Mindenség egy nagy
összhang (harmonia).  A diszharmónia önmagában nem
létező mert csak hiány, a harmónia hiánya, a megfelelé-
sek hiánya, ami tehát az összhangzatosságnak néha be-
következő megzavarodása.
Aminthogy vannak „meleg színek” (piros, sárga) és „hi-
deg színek” (kék, zöld), úgy vannak „meleg hangok”:  a,
á, ő és „hideg hangok” is :  i, ű.  Vagyis nem mindig
csak a hangok magasságát vagy mélységét kell értenünk
hanem azok kiejtését (zenei műszóval : színeződését)
is.  Továbbá például azon hangadásoknak amelyeket
a g betűvel jelezünk, a gömb és a gömbölyded alakzatok
felelnek meg, azon hangadásnak pedig amelyet a k be-
tűvel jelezünk a szögletes alakzatok a megfelelői, ezenkí-
vül a g hang a lágyságnak is, a k hang pedig a kemény-
ségnek is kifejezője.
Az olyan hul-
lámvonalnak
amilyen az
itt a-val jel-
zett, régi nyel-
vünkben
a sallong sal-
log, szallag szavak feleltek meg, az olyannak ellenben
mint b rezeg, ráz, réz alakúak, vagyis az előbbinek az s,
sz-l, az utóbbinak pedig a z-r mássalhangzókból képezett
szavak.  Ellenben például kazár őstörzsünk szócsoportját

236
a k, h, g, s, sz, z, zs, c, cs  mással-
hangzók képezvén, náluk ezen jel-
képeik nevei kacs, kucs és kos,
kus, kusz alakúak voltak.  A ma-
gyar őstörzsünk gömb-alapjelké-
pének megfelelő szócsoportot a g-m, gy-m mássalhang-
zók képezték stb., stb.  Csakhogy mindez ma még elég
tisztán fölismerhetően csakis a magyar nyelvben van
még meg, mivel ez az emberiség ősnyelve legegyene-
sebb, legelváltozatlanabb leszármazottja.  Ősnyelvünk
igen régi időkben — valószínűleg még a Jégkorszakok
előtt — az emberiséggel együtt keletkezett és fejlődött,
vagyis a Természet által kialakítva jövén létre, annak
hangokbani kifejeződése is.  Bár szerintem egykori ma-
gas szellemi műveltségünk idején táltosaink öntudatosan
is művelték és fejlesztették de a Természet törvényeinek
megfelelően, amely törvények ismeretében a mai isme-
reteinket meghaladták volt.  Más nyelvekben azonban
mindezek nincsenek meg vagy a teljes fölismerhetetlen-
ségig összezavarodvák, egyrészt azért mert e nyelvek
sokkal később keletkeztek, ősműveltségünk elenyészte
után, másrészt azért mert keveréknyelvek.
Ismeretesek a Chladni-féle hangalakzatok, amelyek ho-
mokkal megszórt fémlemezen keletkeznek ha ezt egy
vagy más pontján tartva, más-más ponton hozzuk hege-
dűvonóval rezgésbe.  Például ezen alak a jász őstörzsünk
vallásos alapjelképe, emez pedig az avaroké.(A négyzet
csak a fémlemez alakját jelzi.)

237
Viszont Lissajous lengésalakzatai (fémrudacska hegye
különféle ütés következtében leírt lengésvonalai), azaz
helyesebben, régi magyar szóval, sallás- vagy sallongás-
alakzatai, meg pontosan szemere őstörzsünk alapjelké-
pét (som vagy szem) és besenyő őstörzsünk alapjelké-
peit (csöpp, szív és vese) képezik és mivel együtt vannak
: Még azon szoros kapcsolatot is kifejezik amely szemere
és besenyő törzseink között volt;  az hogy
nőelvűek voltak és szócsoportjaik is s sz, z,
zs, c, cs d, t - m, n  (szemere) és s sz, z, zs,
c, cs, d, t - b, p, f  (besenyő) is egymással
közeli hangzásbeli rokonságban vannak.
Ha tehát a minden alaknak, testnek, színnek
és hőfoknak pontosan megfelelő hangokat
és azok magasságát is ismerjük, akkor han-
gokkal az illető anyagokra, testekre hatni is
fogunk tudni.
Tyndall állítólag bizonyos hang hosszabb
időn át való leadásával üvegpoharakat volt
képes összetörni.  Magam is észleltem egy-
szer hogy amidőn egy vagy 15 méternyi tá-
volságban játszó zenekar nagybőgő hegedű-
je egy bizonyos hangot adott : ablakom
egyik üvegtáblája erősen zörgött de nem
mozdult meg más hangoknál, ha akármilyen
erősek voltak azok.  A többi üvegtábla ellen-
ben sem ezen hangnál, sem másnál sohasem rezdült
meg.  Ebből az következik hogy ez egy üvegtáblának
azon hang a pontos megfelelője volt, amiértis valahány-
szor ama hang érte, meg kellett zördülnie.  De követke-
zik ebből az is, hogy ha azon hang hosszabb ideig egy-
folytában szólott volna : az üvegtábla összetört volna.
A finn Kalevala regehősei varázsigék éneklésével hatnak
úgy élettelen anyagra mint élő lényekre.  Ható varázs-
igékről pedig a mi néphagyományunk is bőven szól.
238
 Kalotaszegi magyar nép ka-
pukon régen gyakori volt e
titokzatos jel (Lássad: Malo-
nyai Dezső : A magyar nép
művészete. Budapest, 1907.
144. és 146. oldal.), vagyis :
kígyó fején csalogány.
Bámulatos egyezés, hogy
ugyane jel megvan, a birto-
komban lévő két fénykép bi-
zonysága szerint Nepálban
is (Észak-India) ilyen alakban.  Azaz kobrakígyó fején
madárka.  (Lássad: Berliner Illustrirte Zeitung N. 42.
1099. és 1700. old. Dr. Martin Hürlimann, Nepal.)  Sze-
rintem ez a Teremtés azaz Isten jelképe, aki a hitregék
szerint hanggal vagyis kimondott igékkel teremtette a Vi-
lágot, ami azonban szerintem szintén csak jelképes be-
széd és tulajdonképen azt jelenti, hogy valamely hang-
adás által teremtett, azaz hangrezgés, hanghullámzás ál-
tal a Mindenségben meglévő ősanyag atomjait alakza-
tokba csoportosította, kényszerítette.  Jellegzetes hul-
lámzó mozgásával a kígyó tehát a hullámzást jelképezi,
azt pedig hogy itt hanghullámzást kell értenünk : a csa-
logány jelzi.
Ezekben van tehát az alkotó vagy rontó varázsigék tit-
ka.  Itt e dolog kulcsát csak a lehető legrövidebben je-
leztem, csak annyira, hogy látható legyen miszerint ha
„varázsigék”-ről van szó, nem kell okvetlen babonaságra
gondolnunk, bár mennyi zavart, romlást és visszaélést
okoztak is a szellemi hanyatlás és utóbb a kereszténység
boszorkány- és varázslóüldözései, amelyek az ősi tudo-
mány utolsó maradványait is kiírtották.
„Égi Nagy Isten aranyhajú fiát megtanította, sok szüksé-
ges, sok hasznos dologra kioktatta.  Ezután Áldott Na-
punk, a szigetbeli nép gondviselője, szigeten lett magya-
239
rok ápolója, gyermekein ekkép segített :  A kis szigetet
megnövesztette kétnapos járóföldnyi husszúra, egy napi
járásnyi szélesre gyarapította, hogy rajta sok zöldlombos
fa, virágos, gyümölcsös fa, piros meggyet termő
fa (meggynek, cseresznyének ősidőben nem volt külön
neve s kettejük között különbség is alig volt még.  Ma-
gyar Napisten szent fája.), piros, édes almát termő fa,
sárga aranyalmát termő fa (alma és narancs : Ilona
szent fái) elférhessen, virágos, bogyós, sok, sok bokor
lehessen.  Viruló virágokhoz szálldosó, zümmögő állat-
kákat, röpdöső méhecskéket szerzett, édes mézet hogy
hordjanak, méllő mézet gyűjtögessenek, odvas fák üre-
gébe, emberkészítette kasokba.  Kalászos füveket sza-
porította, sík mezőkön elterjesztette, mindezeket elede-
lül, gyermekei számára táplálékul.  De arra is megtaní-
totta, szeretettel figyelmeztette, hogy a méhecskéktől
minden mézet el ne vegyenek, nekik, is hagyjanak, hogy
mikor majd virág nincsen, a szárnyaskák meg ne halja-
nak.  Meg ne haljanak, éhen ne vesszenek.
Most Áldott Napunk földi gyermekeit még arra tanítgat-
ja, hogy égi Nagy Isten apa tanácsa szerint szélhajtotta
szigetüket miként állítsák meg hogyan rögzítsék meg,
hogy az többé ne inogjon sem hol ide hol amoda ne bo-
lyonghasson :  Magas fenyőfákat, sudártörzsű tűlevelű-
ket vágjanak ki, nyessék le ágaikat;  ágaikat, gallyaikat; 
törzsük vékonyabb végét jól hegyezzék meg, a fákat
fektessék le szigetükön, osszák széjjel mindenfelé, aztán
ha a szél a szigetet a tenger sekélyebb helyére vitte, zá-
tonyos tájára terelte, ott a fákat hegyükkel verjék le szi-
getük földjébe, hogy azok azt által üssék, a vizen is átér-
jenek, tenger fenekébe akadjanak, tovább is verjék le a
fákat hogy fenékbe fúródjanak, a homokba hatoljanak,
hogy szigetük ott maradjon, többé tova ne úszhasson,
szelek szerint ne bolyongjon.”

240
Való igáz, hogy a végtelen mocsaras tájakon és hajdan a
Nagy Magyar Alföldön is ilyen úszó szigetek léteztek,
amint azt Herman Ottó : „A magyar halászat könyvé”-
ben le is írja.  Mindenféle vízi növény, úszóhínár tömke-
legéből képződtek, amelyeken utóbb törmelékből, szél-
hordta porból, korhadó növényi anyagból vékony földré-
teg is képződött, ami alatt azonban még ott volt a víz,
amelyen az egész sziget úszott.  Voltak ily úszó szigetek
kicsinyek is de voltak mérföldnyi átmérőjűek is.  Rajtuk
bokrok, fák, különösen mocsárifenyőfélék is kezdtek nőni
vagyis főkép olyanfélék amelyek gyökérzete nem hatol
mélyre hanem messze szétterpeszkedő.  A mélyben alat-
tuk még mindig ott volt a víz, vagyis még mindig úszóak
voltak és csak sok idő múltával nyomta őket súlyával a
mindinkább vastagodó földréteg oly mélyre hogy végül
megfeneklettek.  Néha szilárd parttal kerültek érintke-
zésbe, látszólag azzal össze is forrva de erősebb szél on-
nan ismét elszakította és messzire elvitte, sokszor rajtuk-
lévő állatokkal, emberekkel, halászkunyhókkal együtt. 
Vagyis az ilyen szigetek valóban ide-oda bolyongóak vol-
tak.  Való igaz az is hogy az alföldi lakosság az ilyen
úszó szigeteket úgy rögzítette meg — amit Herman Ottó
szintén leír — hogy sudárfák törzséből való cölöpökkel
verve azokat át, ezek által szögezte a fenékhez és így a
mocsarak vízvilágától a maga számára művelhető és lak-
ható területeket nyert.  Az ilyen úszó szigetek neve né-
pünk nyelvén láp és ingovány volt.
Az ilyen úszó szigeteket tehát egyszerűsített metszetben
így ábrázolhatjuk:Mivel a levert cölöpök hegyes végükkel
voltak a földbe szúrva s töves végükön verték, ezek te-
hát ilyenek voltak mint az alábbi rajzon 1, vagyis miután
törzsükről az ágak, tövükről a gyökerek lenyesettek, vé-
konyabb végük pedig meghegyeztetett.  A 2-vel jelzett
azon állapotukat mutatja amidőn tövük, ha azt erőseb-
ben kellett verni, már kissé meglapult. 
241
 Ma is szokás az olyan cölöpök, vagy szerszámok nyele
végét, ahol azt kalapáccsal verni kell, hogy szerte ne re-
pedezzen, karikával megerősíteni, amely karikát a 2.
számú rajz szintén föltünteti.  Nos, mindez meglepően
egyezik a görögelőtti kréta-mykénéi
ősműveltség oszlopaival, amelyek
alakját a 3. rajz mutatja, amelyeken
a cölöp ütések által ellaposodott tő-
kéje és alatta az összefogó karika is
ábrázolva.  A tudósoknak már rég
föltünt ezen oszlopok egy sajátsága,
az ugyanis hogy ellentétben adór
vagy más régi és mai oszlopokkal; 
lefelé vékonyodnak és fölfelé vasta-
godnak.

Bár megállapították hogy a kréta-mykénéi oszlopok föl-

tünően emlékeztetnek a mai asztal- és széklábakra (a
rajzon 4.) de magát a jelenség okát, vagyis azt hogy a
kréta-mykénéi oszlopok miért vastagabbak fölfelé és vé-
konyabbak lefelé, elfogadhatóan megmagyarázni még
nem tudták.  Pedig ha az illető régészek (archeológusok)
és művészettörténészek egyúttal a néprajzi tudomány-
ban is járatosak lettek volna, úgy az okra
is rájöhettek volna, mert hiszen ismeretes
hogy a kunyhókban és másféle kezdetle-
ges lakásokban, de különösen a magyar-
ságnál, az asztalok és padok lábait egy-
242
szerűen a földbe vert cölöpök képezik, amikoris ezek ter-
mészetesen szintén vékonyabb és hegyes végükkel
vervék a földbe és vastagabb végükkel állanak fölfélé,
éspedig azért mert vékonyabb végüket könynyebben he-
gyezhetni meg és könnyebben verhetni a földbe, vasta-
gabb végük pedig asztal vagy ülőpad lapja tartására al-
kalmasabb, márcsak azért is mert így megcsapolható lé-
vén : az asztal vagy pad lapja rajtuk biztosabban áll.  Ez
tehát megmagyarázza azt hogy asztal- és széklábak mi-
ért készülnek hagyományosan ma is lefelé vékonyodóan,
fölfelé vastagodóan.
De ez vezet rá a görögelőtti ősműveltség oszlopai ilyen
alakja megfejtésére is mert hiszen úgy a cölöpépítmé-
nyek cölöpei mint a szárazföldön épült kezdetleges és
sövényfonatos falú házak falait tartó cölöpök valamint
ajtófélfáik és tornácoszlopaik is ilyen földbevert cölöpök
voltak.  Márpedig épen a magyar nép nemcsak asztal és
szék vagy pad lábait nevezi így, hanem láb-nak nevezi az
oszlopot is, sőt a kőből valót is kőláb-nak.  (Ballagi : A
magyar nyelv szótára, Pest, 1873.)  Megállapították pe-
dig a tudósok azt is, hogy a kréta-mykénéi ősműveltség
(más néven égei-műveltség, az Égei Tenger neve után)
oszlopai eredetileg mind fából valók voltak és csak utóbb
készültek kőből is.  Részemről nem is kételkedem abban
hogy e műveltség népét a magyar ősnép egy kivándor-
lott szakadéka képezte.  Amely állításom így még „gyön-
ge lábon álló” volna, ha némely tudós is azt nem tartaná
hogy a kréta-mykénéi műveltség a Kárpátok medencéjé-
ből származott, és ha ennek több más bizonyítékával is
nem bírnék.  Itt azonban csak a következőt hozom föl : 
Hérodotosz szerint a görögök Apollon és Artemisz isten-
ségeik tiszteletét a hyperboreus szkytháktól örökölték,
hapedig ez így van, úgy jogosan vélhetjük hogy az ezen
istenség születéséről és anyjukról Létoról szóló hitregék

243
is ugyanezen skytháktól, azaz a mi ősnépünktől szár-
maztak.
A hitrege szerint Léto (a rómaiaknál Latona) Zeusz főis-
ten kedvese volt mielőtt Héra lett nejévé.  Ezért Héra Lé-
tot féltékenységből üldözte.  Léto, miután már Apollon-
nal és Artemisszal teherben volt, egy szigetecskére me-
nekült, amely a tengeren úszott, amelyet azonban utóbb
Poszeidon Tengeristen Léto kedvére, négy oszloppal a
tenger fenekéhez erősített.  A görögök szerint ezen egy-
kor úszó szigetből így lett Délosz szigete, amelyen Apol-
lon és Artemisz nagyszerű temploma épült és a görögök-
nél a két istenség fő kulsztuszhelye lett.
Ámde az ásatások azt is bebizonyították hogy e kis szi-
geten már a görögök előtti ősidőkben, azaz a kréta-
mykénéi műveltség korában is volt ugyanezen istensé-
geknek temploma.  Minden kétségen fölül áll tehát hogy
az úszó szigetről és annak a tenger fenekéhez oszlopok-
kali megerősítéséről szóló monda a mi őseink mondájá-
nak Délosz szigetére való átvitele, ami mellett azonban a
monda igazi értelme feledésbe ment.  Hérodotosz tanú-
sága szerint e monda egy változata az egyiptomiaknál is
élt, de ott már az úszó sziget oszlopokkali megrögzítésé-
ről sincsen szó, vagyis ott már ez is feledésbe ment. 
Úszó szigetek ugyanis az igazi tengeren nincsenek és
nem is lehetnek.  Sem Görögországban sem Egyiptom-
ban pedig oly nagy kiterjedésű mocsarak nincsenek
amelyeken úszó szigetek tényleg képződhettek volna,
amiértis ott az igazi értelem idővel feledésbe is ment. 
Voltak azonban a Nagy Magyar Alföld őskori tengernyi
kiterjedésű mocsarain, „hyperboreusok”-nak nevezett
őseink idejében, sőt voltak a nagy mocsaraink lecsapol-
tatása előtt még nemrégen is.  Márpedig egészen bizo-
nyos hogy úszó szigetről és ennek a fenékre oszlopokkali
megerősítéséről szóló monda ott kellett keletkezzen ahol
ilyen úszó szigetek tényleg voltak és ahol azokat tényleg
244
a leírt módon szokták volt a fenékhez rögzíteni.  Mi
több : a görög hagyomány nem csak azt tudja hogy
Apollo és Artemisz tiszteletét ők a hyberboreusoktól örö-
költék, hanem azt is hogy a hyperboreusok e két isten-
ségüket odaadó szeretettel tisztelték.  Úgyhogy ezekben
tulajdonképen Magyar Napisten és Tündér Ilona szemé-
lyére kell ismernünk.  Elképzelhetjük tehát hogy ősrégi
időkben elődeink ezen istenségeiknek könnyű templomo-
kat, földbevert cölöpökből és vesszőfonásos fallal, szán-
dékosan is építhettek ilyen úszó szigetekre s hogy ezek
némelyikét utóbb valamely okból a leírt módon mégis
megrögzítették, azaz oszlopokkal, vagyis lábakkal.
Igaz ugyan hogy szigorúan véve Létoval azaz tehát a
Nap anyjával tulajdonképen a mi Nagy ősanyagistennőn-
ket kellene azonosítanunk, míg Tündér Ilona ennek leá-
nya, vagyis a Föld, csakhogy előszöris ezen két nőisten-
ség már az őshitregékben is egymással gyakran azono-
sult, másrészt a későbbi mythologiák ennél sokkal na-
gyobb zavarokat is létre hoztak.  Azt pedig hogy Ilona il-
letve Artemisz Magornak illetve Apollonak miért szerepel
hol nővére hol pedig nejeként „A lelkiismeret Aranytük-
re” című művemben bővebben is kifejtettem.

245
A mondának a görögöknél fönnmaradott változata sze-
rint Léto (a rómaiaknál Latona) valószínűleg a szigetnek
magának azaz tehát a Mindenség Tengerében úszó Föld-
nek megszemélyesítése s így tényleg azonos Ilonával. 
Hogypedig e monda valamely ős-török törzsünk útján
kerülhetett a görögökhöz és rómaiakhoz, azt épen a Léto
és Latona nevek teszik valószínűvé (az őstörök nyelv a
magyarhoz és finnhez sokkal közelebb állott mint a mai),
amely két név értelme : föld és föld-anya lehet.  A lat,
let vagy rat, ret, megfordítva tal, tel, tar, ter alakú sza-
vak ugyanis az őstörök szócsoportba tartoznak és ott föl-
det és laposságot jelentenek, ugyanúgy mint a mai ma-
gyarban lap és láp,
tehát egyúttal tutajt,
hajót azaz tehát
úszó lápot, úszó szi-
getet is, amely sza-
vak megfelelői
ugyanily értelemmel
a mai finnben szin-
tén megvannak (lattea = lapos, lauta = deszka, padló)
de megvannak a magyarban és a latinban is (tér, terület,
rét, réteg; telep, talaj, talp és terra, tellus = föld).  Az
etruszkok is egy őstörök eredetű törzsünk voltak,
ami turuszka és rét meg  razenna  neveikből is kitűnik,
valamint abból is hogy náluk az Ilonának megfelelő is-
tennő nevei Terenna, Tezan és Turan voltak, aminek a
rómaiak földistennője Tellus neve is megfelel.  Az őstö-
rök szócsoport mássalhangzói ugyanis t, d - i, r de
az r gyakran z vagy sz-é is változik.
Föntebb neveztem az úszó szigetecskét hajócskának és
a szláv „tutaj” szó helyett magyar népi szóval lápnak is,
ahogyan népünk a tutajt ma is nevezi.  Azt hogy hajócs-
kának neveztem megokolja a ladik szavunk valamint a
szláv nyelvekben is fönnmaradott lod és ladja = hajó
246
szavak is, amelyek, valamint a ladik is a Léto és Latona
nevekkel egyeznek.
A magyar nép egészen napjainkig is, a mocsaras nádas
területeken készített nádból lápokat (tutajokat) amelye-
ken nemcsak halászni, vízi madarakra vadászni járt ha-
nem azokat teherszállításra is használta. Ezek pedig úgy
láp nevükkel mint alkotó anyagukkal is nagyon emlékez-
tetnek a mocsarakon nővényi anyagokból természetesen
képződő úszó szigetekre, azaz lápokra;  mi több : Her-
man Ottó még arról is tesz említést hogy a természetes
úszó sziget kis részét levágva is készítettek tutajt és
hogy ez volt a tutaj legősibb alakja.
A magyar nádcsolnakokhoz teljesen hasonlót látunk régi
egyiptomi ábrázolatokon valamint ugyanilyet mutat be
de jelenkorit a Nilusról dr. Karl Weule : Leitfaden der
Völkerkunde. (Leipzig Wien 1912.) című műve 112. táb-
láján.  Ilyen tutajokat ott egy ambacs nevű növényből
készítenek (latin nevén: herminiera elaphroxylon).  Lás-
sad az alábbi rajzot.  Az ilyen vizijárművek fejtik meg a
régi magyar dunai és tiszai fahajók orrtőkéje alakját és
díszítményét.  Valamint ezek fejtik meg azt is hogy miért
volt e hajók neve „bögözhajó”.  A „bögöz” ige ugyanis
csak felhangos változata a bogoz igének, amelynek cso-
móz és kötöz  értelme is van.  Az ősi nádhajók pedig va-
lóban kötözve, csomózva készültek.  Ballaginál (A ma-
gyar nyelv szótára) meg is találjuk : bögöz : bogot, cso-
mót köt.
Prof. C. Leonard Woolley : Vor 5000 Jahren. (Stuttgart.),
a 18. oldalon írja :  „A falu lakossága a mocsaras tájakon
keskeny, kenúszerű, gyékényből, nádból összekötözött
és magasra fölhajtott orrú csolnakokon járt.”  Woolley
ezt a mezopotámiai legrégibb, még a szumereknél is ré-
gibb őslakosságról írja, éspedig úgy az ásatások révén
előkerült leletek, mint az ottani lakosság mai nádhajói
alapján.
247
E leírás is
azonnal
eszünkbe
juttatja a
magyar bö-
gözhajók
orrtőkéjét. 
Csakhogy a
föntebbi raj-
zon Herman
Ottó nyomán
bemutatott
magyar nád-
csolnak nem
keskeny ha-
nem ellenkezőleg széles és lapos, ami nem egyezik Wo-
olley leírásával, amely szerint a mezopotámiai nádcsol-
nakok keskenyek.  Ez azonban még nem jelenti azt ok-
vetlen, hogy olyanok is nem létezhettek amilyenek a
magyar és a nílusi nádcsolnakok, sem azt nem kell fölté-
teleznünk hogy valamikor nálunk is ne létezhettek volna
keskeny, igazi ladikalakú nádcsolnakok is.  Sőt utóbbi
alak nyomára is akadtam egy csángó-magyar népmesé-
ben (Horger Antal :  Hétfalusi csángó népmesék. Buda-
pest 1908.  „A kicsi kígyó, a macska és a féreg” című
mese.)  E meséből idézem az alábbi néhány sort, amely
mese még azért is igen érdekes, mert verses alakú és
amelyről Horger ezt írja :
„Móki Gyurka és Szakál István a havasi erdőkben favá-
gás vagy fűrészelés közben, rendesen a fejszecsapások
vagy fűrészjárás taktusára mondták, mégpedig fölváltva,
nehány szót vagy sort az egyik és néhányat a másik.” 
(Ugyanúgy tehát ahogyan a finnek a Kalevala énekeit; 
ami nagy ősiségre vall.)

248
Fonnak ők egy jászjot, azon megpróbálják,
De csigojavessző vizet átereszti.
Vissza kell térjenek, nem akarnak halni.

Megint tanácskoznak mi tévők legyenek.

Hadd el édes gazdám, — a macska azt mondja —
Mert én kisegítlek.

Közel volt a nádas, fonnak ők egy gyékényt.

Azon próbálnak hát aranyvárhoz jutni.
Nem lehet, nem lehet, a nád gyenge, hajlik.
Vissza kell jőjjenek egészen a martig.

No macskám, no macskám, édes kicsi macskám,

Adj tanácsot mostan, mert a szüvem reped.
Elére most végem, segíts rajtam, kérlek.
Megmondtam, ugyebár, édes kicsi gazdám :
Háromszor kell térni, negyedszer próbálni !

Elmönyön a macska a nádasba vissza,

Mondja a gazdának : — Édes jó gazdácskám !
Köss egy kéve nádat, ülj rá mint lóhátra.

Féreg.  Erdélyben e szó mindenféle kártékony állatot je-

lent;  egeret, medvét, farkast is.  Például a medve nagy
talpai miatt : toportyán féreg.
Jászoj = jászol, de jelent ladikot is.
Csigoja = bizonyos fajta fűzfa, amelynek fonásra igen al-
kalmas vesszei vannak.
Halni.  E szónak Erdélyben egyaránt van „meghalni” és
„süllyedni” értelme.  (Nem akarnak süllyedni)
„A nád gyenge.”  Kétségtelen szövegromlás, mert hiszen
itt még nem náddal hanem gyékénnyel igyekeznek. 
„Gyékény gyenge, hajlik.” kellene mondasson.

249
„Háromszor kell térni.”  Tudniillik először úszva próbál-
koztak.
Az egyetlen nád-
kéve amelyen a
vízre merészked-
tek kétségtelenül
a nádhajó legkezdetlegesebb és legrégibb alakja volt. 
Holott Herman Ottó által ismertetett magyar alak, három
kévéből állván, már fejlettebb.  Az ilyen egyetlen nádkö-
teg természetesen még hosszú.  Innen aztán a fejlődés
két különböző irányban indult: az egyik irány a többkö-
teges de lapos „láp”-szerű vízijárműt hozta létre, a má-
sik a hosszúkás és valóságos csolnakalakú, nádból vagy
némelyütt szalmából is készülő vízijárműveket hozta lét-
re.  Ilyenek ma is közönségesen készülnek Dél-Ameriká-
ban a Titicaca tavon (Lássad : The National Geographic
Magazine. Washington, 1908. évfolyam, 9. szám), vala-
mint tökéletesen ugyanilyenek vannak Abesziniában a
Tana tavon is.
Azon tény pedig hogy őskezdetleges voltuk mellett ilyen
járművek tehát az egész világon feltalálhatók, azt bizo-
nyítja hogy ez az emberiség legrégibb őskorából szárma-
zó dolog.
Gyárfás István (A jász-kunok története. Kecskemét,
1873. I. kötet, 500. oldalon) amidőn leírja a szkítáknak a
rómaiak elleni egy vízi támadását, régi írók nyomán
írja :  „Összehordtak tehát a vidékről tömérdek nádat és
fát;  a legerősebb nádszálakat kötelekkel kasokká kötöz-
ték s ezeket három helyen keresztfákkal egybefoglalták,
3-4 ilyen nádsövény alkotott egy talpat, amely 4 embert
megbírt.  E talp eleje hajóorraként fölgörbítve, oldalain
evezőkkel ellátva” stb.  Majd írja hogy 150 ilyen nádtal-
pat elkészítve, ezekre 600 jól fölfegyverzett embert szál-
lítottak a rómaiak elleni támadás céljára.

250
A „kakasok” és „sövény” szavak úgyhiszem csak az ere-
deti szöveg hibás fordításai, ha ugyan már az eredeti
szöveg is nem volt hibás.  Ezek helyett mindenesetre ké-
vét, köteget kell értenünk.  Így azután rögtön ráisme-
rünk a három vagy négy nádkévéből álló magyar nádha-
jóra, annak fölhajló orrára, sőt amint azt a fönti rajzon
láttuk a „keresztfákkal való egybefoglalás” is megvan,
csakhogy a magyar „nádtalp”-on csak egy helyen vannak
ilyen egybefoglaló fák, holott a szittyákén háromról van
említés;  ez azonban természetes, mivel ott hadicélokról
volt szó, és nagyobb szilárdság kellett.
Végül idézzük még Herman Ottó ( A magyar halászat
könyve) ezen sorait :  „De még ennél is van kezdetlege-
sebb járómű (a három nádkévéből valóról volt szó) az
erdélyi részek egyik zugában, már az úgynevezett Mező-
ségeken fekvő Apahida nádas és részben ingólápos ta-
ván, ahol egyszerűen az ingóláp egy leszelt darabja szol-
gál a vejszés kárászhalász járműve gyanánt.”

„A Napisten azóta minden esztendőben egyszer Arany-

madár képében körülröpüli gyermekei földjét hogy lássa
miként élnek, milyen sorsuk, őrködik fölöttük és gondju-
kat viseli.”
Lehetne Aranysast, Aranyturult is mondani, csakhogy ez
ragadozó állat lévén, az eredeti ősmagyar azaz „paradi-
csombeli”, ártatlan és gyümölcstermelő ősnép hitregevi-
lágába kevésbbé illő.  Ez későbbi törzseknél, például az
állattenyésztő és harcias ős-törököknél, volt a Napisten
egyik jelképes állata.  Mindazonáltal, élve a költői sza-
badsággal és a rege érdekében illetve ennek szépsége
érdekében, esetleg ez is megengedhető volna.
A vogul rokonaink hitregéiben aranyvadlúd képében rö-
püli így körül a vogulok hazáját a „Népre ügyelő” azaz a
Napisten.  A Magas Északon, ahol a vogulok földje is
van, a Nap valóban az Égen keringeni látszik, és így volt
251
ez a magyar föld fölött is ameddig az Északi Sark vele
összeesett.  (Ha a Napot aranysassal jelképezzük, akkor
evvel szemben az Égatyának meg fekete vagy kék sas
felel meg, aminthogy az őstörök törzseinknél így is volt.)
„Hogy gyermekeinek a Földön helyük legyen, azt Napis-
ten továbbra is nagyobbítja.  Új szigetek is támadnak,
mezők, rétek lesznek.  A nép nádat vág, kévékbe kötözi,
kötegekbe fogja, egymáshoz is köti, lápot készít, vízen-
járó hajót alkot, vízenjáró lápon másutt is megtelepe-
dik;  más mezőkön, más földeken, az új földeken, nagy-
világban elterjed, magának kunyhót épít, házat épít.  A
földbe karókat szúr le, ezeket hajtogatja, egymásfelé
görbítgeti;  görgítgeti, kötözgeti, egymáshoz erősítgeti,
közeiket vékony vesszővel, hajló fűzfagallyal befonogat-
ja;  fonogatja, fűzögeti míg gömbölyű tetejű, sövényfalú
lakóház lesz belőle, kerek ajtajú, kerek ógú magyar ház
válik belőle.  Tetejét fűvel tagargatja, leveles lombbal
borítgatja, hogy alatta széltől védve legyen, hogy alatta
kicsi gyermekei esőtől védve legyenek.
Mindezt Magyar Napisten szava szerint, Magyarok Istene
tanítása szerint, mert csak a már fölnőtteket védte Ma-
gyar Napisten apjukéhoz, Magyar Ilona anyjukéhoz ha-
sonló nagy aranyhajuk palástja de nem a kicsinyeket,
akik haja még kevés és rövid.  Habár tudták már azt is,
Napisten édesapjuk és Ilona édesanyjuk tanítgatása sze-
rint, miként lehet falevelekből, gyöngyvirág leveleiből,
virágából, fűből szallagokat tűzdelni, ruhává tűzni-fűzni; 
tündérruhává alakítani, valamint tudták már azt is mi-
ként kell gyöngyvirágból, másmilyen virágból, zöld levél-
ből fejükre ékességül koszorút kötni, leányoknak, legé-
nyeknek díszül, gyermekeknek szépítésül.  De tudták
már azt is hogyan lehet fonott fűből, kötött szalmából,
keményhéjjú, sárga tök cserepéből férfiak, gyermekek
fejére sapkát készíteni, eső ellen, tűző sugár ellen.”

252
Tévedés az : hogy írók, tudósok, ha ősemberről írnak,
ősembert ábrázolnak, azt mindig állatbőrbe öltözöttnek
képzelik.  Az igazi ősember első ruhája falevelekből, fű-
ből készült, díszül pedig csak virágot és szines bogyókat
használt.  Ilyen ruhában jártak napjainkig is a polinéziai
valamint a ceiloni bennszülöttek és amint a Biblia is, szu-
253
mir hagyomány alapján, helyesen állítja, hogy Ádám és
Éva is eleintén ugyanilyen ruhában jártak és csak utóbb,
a Paradicsomból való kiűzetésük után készítettek maguk-
nak állatbőrből való ruhát.  Kétségtelen hogy az igazi ős-
ember, aki még állatot nem ölt, húst nem evett, miként-
hogy legközelebbi rokonai az emberszabású majmok
sem, csak növényi anyagból való ruhát készített. 
Állatbőrből való ruha csak később ke-
letkezhetett, a vadászó, hűsevővé vá-
ló, elfajulásnak induló, gonoszodó fa-
joknál, barlanglakó neandertaloidok-
nál.  Hogy, amint említem, ma az ős-
embert mindig állatbőrbe öltözött, kő-
baltával verekedő és vérengző vadász-
nak képzelik, ennek oka az hogy a mai
emberiség egyrésze befolyásolja azt,
el sem tudván képzelni gyilkos harc
nélküli életet.  Föltünő ellentétben áll
ezzel a mai népi hagyományunk,
amely szerint az első emberek a Csal-
lóköz szigetén Tündér Ilona Aranykert-
jében boldog békességben éltek és
„tündérruhá”-ban jártak.  Fölemlítést
érdemel még az is, hogy a szumer domborműveken és
szobrokon elég általánosan látjuk még a falevelekből va-
ló ruha ábrázolatát, holott a későbbi asszír szobrászmű-
veken ennek már semmi nyoma.Nagy tévedése a mai
művészeknek az is hogy ha ősembert ábrázolnak, okvet-
len csak a nőnél tüntetnek föl hosszú hajat, holott a fér-
fit mindig rövid hajjal ábrázolják, mintha a férfiak már
akkor is nyiratkoztak volna, mint ma.  Az hogy a férfi
haja nem nől oly hosszúra mint a nőé;  állhat némely
fajra, habár általában a rövidebb vagy egészen rövidhajú
fajoknál (például busmanok, bantuszerecsenek) a nő
haja is ugyanoly rövid mint a férfiaké.  De nem áll ez a
254
magyar azaz az úgynevezett „keletbalti” fajra, amely fajt
Eickstedt antropológus is az emberiség ősfajának tart,
amelyből a többi fajok más-más irányba való specializá-
lódás útján származtak.  De nem áll ez a feketehajú
mongol fajra sem.  Tudjuk hogy a kínai férfiak még
nemrég is hosszú hajfonatot viseltek, holott ezt csak fe-
jük hátsó része hajából képezték, mivel ennek elülső ré-
szét a régi kunok módjára borotválták.  Sőt a mongol
fajnál épen a férfi haja nől a nőénél hosszabbra.  Mi
több, Buschan György „Die Sitten der Völker” című mű-
vében (II. kötet 140. oldal) fényképen láthatunk indiai
fakírokat akik magukat Siva Istennek szentelték.  Ezek-
nek hajukat sohasem szabad sem nyírni sem rövidebbre
vágni és hajfonataik földigérőek.  Ugyanilyen hosszúhajú
indiai férfit mutat be a 147. oldalon is.
Az illetők arca pedig egyáltalán nem mongolos hanem
teljesen európaias.  Ugyanilyen rendkívül hosszúhajú
amerikai indián férfit látunk nála a III. kötet 231. olda-
lán.  Vagyis némelyek azon véleménye is téves, hogy
csak a mongol férfiak haja nől hosszúra.  A magyar nép-
mesék királyfiainak is hosszú aranyhaja van sőt a Szép
Miklós mesehősnek (Apollo Napisten) oly hosszú arany-
haja van hogy egy jégeső ellen magát és lovát hosszú
aranyhajával takarja be;  a görögök pedig Apollót mindig
hosszú hajjal ábrázolták.  Hogy népmeséinkben Tündér
Ilonának is nagy aranyhaja van, tudjuk, valamint tudjuk
azt is hogy a magyarság férfiai szintén egészen korunkig
is viseltek még hosszú hajat, ami nem lett volna lehetsé-
ges ha hajuk hosszúra nem nőlne.  A „Néprajzi Értesítő”
folyóirat (Budapest) 1911. évfolyama 81-99. oldalain Ga-
ray Ákos a magyar hajviseletekről írva 29 képen mutat
be 1911-ben még élő, hosszú hajú, hajfonatos öreg ma-
gyar férfiakat, amely képek közül elégnek tartom ez
egyet ide tennem, amihez még azt jegyezhetem meg,
hogy a tiszta magyarságnál bár előfordul hogy némely
255
öregember haja valamennyire megritkul de a kopaszság
ismeretlen.

Az ősmagyarok házai a legré-

gibb időkben olyan alakúak
voltak amilyennek azt az alábbi
rajzon tüntetem föl, sövényfo-
natból alakítva és fűvel, lomb-
bal takarva, mint minden ősi
földművelő népéi.Téves a féltu-
dósok azon fölfogása is hogy a legrégibb ősember bar-
langokban lakott volna.  Így szintén csak a már elvaduló,
húsevő neandertaloidok kezdtek lakni.  Az emberszabású
majmok sem laknak soha barlangokban.  Aminthogy
ezek is csak gyümölccsel, magvakkal, rügyekkel, fiatal
hajtásokkal élnek és csak lombfészket készítenek ma-
guknak, úgy a Jégkorszakok előtti és Jégkorszakok kö-
zötti idők igazi ősembere is csak növényi anyagokból él-
vén, magának lakot is készített növényi anyagokból de
természetesen, magasabb szellemi képességeihez mér-
ten, a majmokénál sokkal tökéletesebbet.
„Épített a nép Napisten Atya tanítása szerirat vályogfalú
házat is, agyagos földdel, vízzel és fűvel elegyítve, meg-
szárítva, vesszőfonatos cserényház falait azzal beta-
pasztva, szárított darabokból falat rakva de megtanultak
kákából, gyékényből oly szép és díszesfonású falat is ké-
szíteni amelyen sem szél sem esővíz át nem hatolha-
tott.”
Némely még a természetben élő nép ma is tud bizonyos
erős fűnemekből még edényeket is oly sűrűn és szépen
fonni hogy azokban vizet is tartani lehet anélkül hogy
egy csöpp is kiszivároghatna belőlük és amely edények
egyúttal gyönyörű szines mintázatúak is.  (Lássad példá-
ul : Meyers Lexikon : Afrika.)  Sőt ausztráliai bennszülöt-
tek még csolnakot is készítenek így.  (Dr. Karl
256
Weule : Leitfaden der Völkerkunde. Leipzig und Wien
1912.)
„És épített a nép Napisten Apának és Ilona Anyának
gyönyörűséges hajlékot Ilona gyümölcsös Szent kertje
közepében, Csallóköz szent szigete legszebb részében. 
Gömbölyű tetejét színaranyból vert levelekkel födte mert
Napisten már arra is megtanította gyermekeit miként le-
het a Nagy Folyóvíz homokjából fényes aranyat mosni,
miként lehet abból maguknak ékességet, eledelük szá-
mára edényt, házaik tetejére, tetők borítására aranyle-
veleket készíteni.”

A Duna ho-
mokjában az
aranynak ré-
gen nagy bő-
sége volt,
úgyhogy ős-
időkben, a
mesés Arany-
korban, az
aranylemezekkel pikkelyesen való kupolaborítás egyálta-
lán nem volt valami rendkívüli dolog.  A csallóközi ma-
gyarok napjainkig is regélnek Tündér Ilona egykori otta-
ni boldog és szépséges Aranykertjéről, amelyben ő élt és
amelynek közepében állott aranyos tündérpalotája.  Sze-
rintem valamikor az ott ma is létező Nagy Magyar városa
helyén állott a Napisten temploma, Somorja városa he-
lyén pedig Ilona Földistennőé.  A Napisten legrégibb
templomait pedig ilyeneknek képzelem :Ez épület is csak
a tetejéni kerek nyíláson kapja a világosságot, ugyanúgy
mint az ősmagyar épületek is ha ajtajuk csukva volt.  A
római Pantheon ógján át ma is beesik az eső, de amely
nyílás alatt, mielőtt az épület keresztény templommá
lett, valószínűleg, ugyanúgy mint a mi őseinknél, még
257
ott állott a nagy rézmedence, amelyet a mi őseink Tün-
dér Ilona Ezüsttükrének meg a Világ Fényes Ezüsttükré-
nek neveztek (a rómaiak idejében „Venus tükre”), mert
a fény felülről esvén a vízfelületre, ha az ember föléje
hajolt, arcát benne mint tükörben látta meg.

A pantheon, bár már a rómaiak ide-

jében épült, de bizonyára a rómaiak-
nál sokkal régibb hagyomány alap-
ján és a hozzáépítés előtt ilyen volt. 
Ami pedig a kupolaépítést illeti, ami-
ről régebben azt hitték, hogy az etruszkoktól ered, az
ásatások bebizonyították hogy a szumerek korunk előtt
5000 évvel is már építettek valóságos kupolákat, íveze-
teket és bolthajtásokat.Őseink ilyen templomaiban a Vi-
lág Fényes Ezüsttavának is nevezett medence mögött —
a bejárattól tekintve — állott a mesterségesen készült
Aranyalmafa vagyis a Boldogság Aranyalmafája, amelyet
azonban palóc és pannon őstörzseink a Világ Zengő
Aranynyárfájának is neveztek, mert ez náluk nem is áb-
rázolt almafát hanem nyárfát, amelynek levelei kerek,
pénzalakú aranylemezecskék voltak, amelyek amikor
egymáshoz verődtek, például ha az ógon és bejáraton át
szél hatolt a szentélybe, gyönyörűen csengtek.
Eredetileg azonban az ilyen szent fák kertben állottak és
kezdetben igazi élőfák voltak, igazi tavacska mellett,
amely néha forrás is volt, amely elé tómedence mester-
ségesen is készülhetett, és az ilyen szent fák, mikor már
mesterségesen is készültek, kerültek csak a templomok
belsejébe.  E fák törzse elágazásában volt a szószék,
amelyből a táltos a néphez beszélt.  A mesterséges fán a
templomban is szószék volt és ebből fejlődött a mai ke-
resztény templomok szószéke is, bár az eredet ez új val-
lásban teljesen feledésbe ment.

258
 De a keresztény templomok szószéke ma
is többnyire a templom egy oszlopához
erősítve — ami a Szent Fa emléke — és
menyezete, tetőzete is van — ami meg a
Szent Fa lombja emléke.  (Lássad mind
ennek bővebb leírását „A Lelkiismeret Aranytükre” című
művemben, de nem csak annak 1937-ben nyomtatásban
is megjelent szövegét, hanem a kéziratban lévő 1948-
ban készült és igen sokat bővített szövegét is.)Szemere
és szarmata törzseinknél a Szent Fa helyett az aranybú-
zát termő Selyemrét szerepelt, mert e törzseink gabona-
termelők voltak és tőlük származtak a legrégibb ős-szu-
merek.
Föntebb is szó volt már a szigeten növő gyümölcsfákról
valamint az Aranyalmafáról.  A költő ide is beleszőhet a
regébe valamit a „Tudás Fájá”-ról is, amely az Aranyal-
mafával azonosul.  E regeindítékot is a zsidók „babiloni
fogságukból” hozták magukkal vagyis a szumer ősmű-
veltség hagyományaiból örökölték de anélkül hogy igazi
értelmét tudták volna amiértis ez értelemnek a Bibliában
említése hiányzik.  Holott a népek az értelemről ma is re-
besgetnek de elegendő természetismeret híján, azt szin-
tén hiányosan.  A népi magyarázat ugyanis csak annyi,
hogy a „tiltott gyümölcs” tulajdonképen a nemi közösü-
lés, amit Olaszországban kőfaragók és szobrászok között
magam is többször hallottam, de amit ugyanott papunk
mindenáron cáfolni igyekezett, természetesen azért mert
ez a Bibliában nincsen.  Ám a rebesgetők még azt is állí-
tották, hogy a mesebeli „pomo d'oro” (= aranyalma)
vagyis a Földi Paradicsom, azaz a Boldogság Almája
vagy Éva almája, nem más mint a nő anyaméhe száda. 
Márpedig való igaz hogy a nő anyaméhe szádrésze a
szűznél piros almához tökéletesen hasonlít.  Piros színe
miatt utóbb, mókából, az Amerikából behozott paradi-
259
csomot is összehasonlíthatták vele, úgyhogy végül az
olaszban ma pomodoro = paradicsom, ami a magyar pa-
radicsom és Paradicsom szavak azonos voltát is magya-
rázza, annak dacára is hogy a latin Paradisum szó erede-
ti értelme kert volt.

Annak oka pedig hogy az aranyszínű alma

(narancs) a piros alma és a szintén piros
anyaméh egymással összezavartatott :  az
hogy régen az emberi látóképesség a szí-
neket illetőleg még kevésbé volt kifejlődve
mint ma, vagyis még a fehéret és világos
szürkét, a kéket és szürkét, a sötétkéket és feketét, a
narancssárgát a pirostól, nem tudta megkülönböztetni.-
Például a Bibliában száznál többször említve az Ég de
egyetlen egyszer sem hogy kék;  azért mert a világos
kék színt régen az ember még nem látván, az Eget telje-
sen színtelennek látta.  Azon tény tehát hogy az olasz
nép a nő anyaméhe almához hasonlító és piros színű
szádrészét „aranyalmának” nevezi, holott az arany sárga
színű és holott a mai ember a pirosat a sárgától igen jól
megtudja különböztetni, úgy ez a szóban lévő hagyo-
mány nagy régiségét bizonyítja.  Vagyis mindez Olaszor-
szágban még ősidőkben odajutott törzseinktől, vagyis et-
ruszkoktól, szabinoktól, szikuloktól (őstörök, besenyők,
székelyek) származnak.  Végül a következőket kell még
fölhoznom :  Olaszországban ugyanazoktól akiktől a fön-
tebbieket, még ezt is hallottam :  „Közösüléskor kell
hogy a férfi érintse az aranyalmát.” (Deve toccare la
mela d'oro.)  Szerintem mindez ősi hímelvi fölfogás ma-
radványa.  A nőelvi fölfogás ellenben bizonyára a hímtag
makkjára vonatkozott, amely azonban nem almára ha-
nem barackra, főkép a kajszibarackra hasonlít, amely
pedig szintén narancssárga színű.  Említettem pedig már

260
hogy őseinknél a sokmagú csümölcsök nőiségi, az egy-
magúak pedig hímségi jelképek voltak.
A magyar népmesékben ma is sok szó van még „a király
kertje aranyalmafájá”-ról, valamint „Tündér Ilona kertje
aranyalmafájáról” is, amelyet őrizni kell, hogy meg ne
lopják, de van olyan mesénk is — például a Szépmező-
szárnya mesehősről szóló (szárnú ősnyelvünkben és a
vogulban ma is = úr, fejedelem) —, amelyben Selyem-
rét-ről van szó, amelyen aranybúza terem és amelyet
szintén őrizni kell.  Az aranyalmafáról és aranyalmáról
szóló mesék őseredetükben gyümölcstermelő magyar
őstörzsünktől származnak, a Selyemrétről és aranybúzá-
ról szólók pedig gabonatermelő szemere és szarmata ős-
törzseinktől.  A mi Selyemrétünk vagy Szépmezőnk azo-
nos a görögök hitregéi Niza mezejével, másként Elizei
mezővel de azonosítható még a Heszperidák Kertjével,
bár utóbbiban, mint Tündér Ilona kertjében is, aranyal-
mákról van szó.  A görögöknél is Niza mezején aranysző-
rű lovak legelésznek, nálunk pedig a Selyemrétet a király
három leánya három aranyszőrű kancává változva gázol-
ja le és legeli le az aranybúzát, amiértis aztán Szépme-
zőszárnya megy megőrzésére, fogja el a lovakat, ame-
lyek végül leányokká visszaváltozva feleségeivé lesznek. 
(Gabonatermelő és lótenyésztő szarmata őstörzsünknél
többnejűség volt.)
A Selyemrét selyemfüve :  a búza még fiatal, nem kalá-
szosodott korában.  A görög Niza szó pedig teljesen azo-
nos a finn nizu = búza szóval, míg maga a búza  sza-
vunk csak besenyő kiejtése a szemere-szarmata kiejté-
sű niza vagy nizu szónak, másrészt zab  zavunk sem
más mint búza szavunk megfordított alakja.  Úgyhogy
mindezek révén kétségtelenné válik hogy a görögöknél a
Niza mezejéről szóló rege a mi Selyemrétünk regéjéből
származik.  Folytathatnók az elmondottakkal összefüggő
dolgokat szinte a végtelenségig de röviden csak a követ-
261
kezőket említem föl :  A görög hitregében Persephone
kimegy a Niza Mezőségre virágot szedni, ahonnan Pluto
azaz Hádész elragadja az Alvilágba és feleségévé teszi. 
Anyja, Demeter szeretné őt visszakapni de Zeusz ezt
csak az esetben engedi meg ha Persephone az Alvilág-
ban még semmit nem evett.  Miután azonban ő Hádész-
szel együtt egy gránátalmát már megevett (alma; a
nemi egyesülés megtörtént), Zeusz csak azt engedi meg
hogy az év egynegyedét tölthesse a Felvilágban.  Né-
pünknél napjainkig szokásban volt hogy az udvarló le-
gény a leánynak almát ad.  Ha ezt a leány csak tartogat-
ja kezében de nem eszi :  ez visszautasítást jelenti.  Ha
eszi :  ez nem visszautasítás de még nem szerelmi vallo-
más.
Ha ellenben eszi s a legénynek is nyújtja hogy ő is ha-
rapjon belőle :  ez teljes szerelmi vallomást jelent (a re-
gék eredete gyakran népszokásban van).  Ismeretes a
„Júlia szép leány” című erdélyi népi balladánk.  Ebben is
a leány (a görögöknél Persephone még a Kora = leány
nevet is viseli) kimegy a búzamezőbe búzavirágot szedni
(„búzamező” = Nizai Mező, de azonos az Elizioni vagy
Elizei Mezővel is, amely szigeten van és tehát azonos a
Csallóköz Selyemrétével is, amelyen aranybúza terem,
valamint azonos a szintén szigeten lévő Heszperidák
kertjével, amelyben aranyalma terem), ahonnan őt egy
bárány (azaz kos) ragadja el, miután őt anyja épúgy si-
ratgatja mint Korát is anyja Demeter.
Az alma, aranyalma nemi vonatkozását valamint azt is
hogy adása szerelmi vallomást jelent, népmeséink is tan-
usítják.  Például Benedek Elek „Magyar mese és monda-
világ” gyűjteményében a „Cigánypurdé” mesében a há-
rom királyleány mindegyike az előttük álló sok kérő kö-
zül, mindenki előtt, nyilvánosan annak adja az aranyal-
mát, akit magának férjül választ.  Ez a nőelvi fölfogású
őstörzseinknél volt így, amelyeknél a nő akarata érvé-
262
nyesült és a nő is volt a kezdeményező.  A bibliai hitre-
gében (Ádám és Éva) is a nő adja az almát a férfinak,
vagyis a nő a kezdeményező, ami azt teszi valószínűvé
hogy a zsidók e hitregét valamely nőelvű őstörzsünktől
örökölték (gabonatermelő szumerek, szemareusok).  El-
lenben a népünknél még élő szokás, amely szerint az al-
mát az udvarló legény adja : a hímelvű törzsektől szár-
mazik, bár nem kételkedem abban hogy néprajzi kutatás
révén az ellenkező szokás nyomára is akadhatnánk
még.  Mindenesetre, aminthogy minden ősiség megfej-
tését a magyar ősvallás és a magyar néprajz adja meg,
úgy itt is az elmondottak után jövünk csak rá „a Páris al-
mája” görög hitrege igazi értelmére is.  Itt is, hímelvi ha-
gyomány szerint, Páris adja az előtte álló, versengő há-
rom istennő közül almáját Afrodité-Vénusznak, azaz a mi
Tündér Ilonánkkal és az elő-ázsiai Szemiramisz-Asztarté-
val azonos nőiség- és szerelemistennőnek.  A görög el-
csépelt és zavaros monda dacára is észrevehető még,
hogy ezután Páris Vénusszal szerelemben egyesül mert a
monda szerint ítéletéért Vénusz neki „a legszebb nőt”
ígéri, aki pedig nem más mint hiszen ő maga, a szépség
és szerelem istennője, aki tulajdonképen azonos a Páris
által elrablott Szép Helénával (az egyiptomiaknál Iluna)
(azaz a mi Tündér Ilonánkkal, akit népünk még Szép Ilo-
nának, Tündérszép Ilonának is nevez).  A nőelvi fölfo-
gást tartották fönn az Árgyirus és Tündér Ilona típusú
népmeséink is, amelyekben az aranyalmát férfi őrzi (ki-
rályfi) és Tündér Ilona lopkodja, azért mert tudja hogy
majd a királyfi is kijön őrzésére s így vele találkozhat. 
Vagyis itt is a nő a kezdeményező.  Viszont azon monda
amelyben Heraklész lopja meg a Heszperidák aranyal-
mafáját: a hímelvi fölfogásból alakult mert itt a fa őrzői
nők.  Akik mellé szintén őrzőül a sárkány csak segítőül
került de ennek valamint a bibliabeli kígyó és a kiűző an-
gyal magyarázatára már itt nem térek ki.  Az ismertebb
263
mondaváltozat szerint Heraklész számára ugyan Atlasz
szerezi meg neki az almákat, de hogy ez is csak későbbi
betoldás, bizonyítja egy Aszteasz nevű görög vázafest-
ménye, amely szerint Heraklész maga jár el.  (Lássad a
festmény másolatát :  „Der Mensch und die Erde.” III.
kötet elejéni színes melléklet.)  Nálunk is vannak olyan
meseváltozatok amelyekben a mesehősnek Tündér Ilona
kertjéből kell az aranyalmát megszereznie, sőt van olyan
is amelyben a mesehős nem csak a gyümölcsöt szerzi
meg de magát Tündér Ilonát is felségül kapja.  Kétség-
telen tehát hogy itt a mesehős eredetileg a Napisten kel-
lett hogy legyen; azon körülmény pedig hogy e mesetí-
pusunkban is van már egy a Heraklész és Atlasz esetére
emlékeztető indíték, ez meg azt bizonyítja hogy ez ha
betoldás is de azért mégis régibb a görög műveltségnél,
vagyis hogy a görögök a kréta-mykénéi műveltségből
örököltek, amely műveltség ősidőkben Magyarország te-
rületéről származott azon félszigetre.  (Lássad:  Horger
Antal: Csángó népmesék  Budapest, 1908. „A magas fa
gyümölcse.”)
Ami pedig a „lopást” illeti, ez is későbbi fejlemény, habár
bizonyára sokezer éves és még a kréta-mykénéi művelt-
ségnél is régibb, mivel a mi népmeséinkben is már isme-
retes, de a régibb alak mindenesetre az volt, amely sze-
rint az illető maga adja a gyümölcsöt az érte versengő-
nek vagy választottjának, éspedig szerelemből.  Ezt a
magyar népmesék alapján összeállított „Szép Miklós” cí-
mű költeményemben dolgoztam föl, amelyet alább itt is
hozni fogok.
Természetes ugyanis hogy későbbi időkben úgy a leá-
nyokat mint a gyümölcstermő fákat és annál inkább az
igazi aranyból való almákat vagy leveleket viselő, mes-
terséges fákat tolvajok, rablók ellen őrizni is kellett, ami
azonban a boldog és bűntelen csallóközi őskorban, azaz
Aranykorban vagy hyperboreuskorban, még nem volt
264
szükséges.  Eleintén aztán már kerítés védte a gyümöl-
csöst, majd a mesterségesen készült Aranyalmafa már
templomban állott, amelynek ajtaját zárni is lehetett és
amelyben a kert és annak tava már csak jelképezve vol-
tak.  E templomok ajtaja előtt aztán fegyveres őrök is ál-
lottak.  Ázsiai nemkeresztény templomok ajtaja előtt ma
is láthatunk két fegyveres őrt, hatalmas kutyát, orosz-
lánt, kígyót sok fejjel vagy sárkányt ábrázoló szobrot,
habár ma már senki sem tud arról hogy ezek a valamikor
az Aranyalmafát vagy az aranylevelű Zengőfát őrzők áb-
rázolatai.
Azonban tud még a hagyomány arról hogy a tiltott gyü-
mölcsből való evés következménye a halál, ami a mi Ha-
lotti Beszédünkben is megvan :  „isa ki nopun emdul ez
fa gimilcsében, halálnak halálával holsz” (bizony amely
napon ejéndel e fa gyümölcséből, Halál halálával halsz). 
Szószerint ugyanígy mondja ezt a Biblia is, bár szerinte
azért Ádám mégis 930 esztendeig élt !  Csak azt nem
mondja, és ami nem is ismeretes, hogy itt a halál is tu-
lajdonképen jelképesen értendő, amit nem is mondhat
mert hiszen a zsidók ezt már nem tudták, de tudták azon
ősnép bölcsei akik e regét megalkották volt.  A mai ter-
mészettudomány azonban az igazi értelemre reávezet : 
Első őseink ugyanis az egysejtű lények voltak, amelyek
még nem nemi úton hanem osztódás által szaporodtak
(az Ádám bordájából teremtett nő).  Amíg pedig csak
osztódás útján való szaporodás volt, addig halál nem lé-
tezett mert a lények közvetlen egymásban folytatódtak,
egy egységnek csak alkatrészei voltak, úgyhogy ha az
egyik rész valamely hatás folytán el is pusztult, de maga
a lény többi elvált részében azért tovább élt, megszakí-
tás nélkül, másrészt tudjuk hogy a még osztódás utján is
szaporodni képes állatokat, például a hidrapolipot vagy
egy tengericsillagot ha darabokra is vagdalunk vagy tör-
delünk, minden részük teljes álattá fejlődik ismét de
265
ezenkívül még önosztódás útján is szaporodik, vagyis; 
valósággal halhatatlan.  Mihelyt azonban létre jött a
nemi úton való szaporodás : bekövetkezett a halál is
mert megszünt az osztódás.  Magasabb fokú fejlődés ré-
vén kialakult ugyan az öntudatos lény, amely gondolko-
dó és mind magasabb tudásúvá is fejlődött de elaggván,
meg is kellett haljon, mert „evett a tudás fája gyümöl-
cséből”.  Látjuk tehát hogy bár helyes a Bibliában azon
értelmezés hogy ama fa „a tudás fája” de helyes a né-
pek emlékezetében még élő a Bibliából azonban már hi-
ányzó másik értelmezés is: hogy amaz alma a nemi kö-
zösülést jelenti.  E hagyomány a Bibliában, habár már
csak teljesen elhomályosodva, de ha róla tudomásunk
van, azért még észrevehető abban hogy az emberpár,
miután a gyümölcsből evett, legelőszöris annak tudatára
ébred, hogy meztelen és tehát nemi részét takarni kez-
di.  Ám mindaddig amíg az egyén nem volt annyira öntu-
datos hogy az önzés hibájába is eshessen — amelyet
már a „lopás”, azaz másoknak sajátmagunk hasznáérti
megkárosítása is kifejez — addig a Halál nem volt oly fé-
lelmetes aminővé lett az önzés büntetéseképen.  Erről
azonban alább kellend bővebben írnom.
„A Napisten minden esztendőben egyszer (akkor még
egy nap volt egy esztendő) leszáll a Mindenség Tengere
mélységébe is, hogy ott a Nagy Hallal megküzdjön,
amely a sötétséget okádja a Világra.”
Ez indíték ugyan szintén nem a tulajdonképeni magyar
törzstől származik hanem a kazár, kabar, jász, besenyő
és gál törzseink hitregéiből, de azért költői szabadsággal
élve, szépsége miatt ezt is fölhasználhatónak vélném. 
Bár igyekeztem mentül több tulajdonképeni magyar dol-
got fölhasználni de azért nem tartom elkerülendőnek
többi törzseinkéit sem mert hiszen e törzsek is magyari-
ak, azaz ők is a magyar őstörzsből származván, tehát e
dolgok is a miéink.  Aminthogy a: összes törzsek saját
266
törzsnevükön fölül a magyari nevet is mind viselték.  A
tulajdonképeni magyar törzs idevonatkozó regéjéről már
föntebb volt szó vagy a kisded Napisten által megfojtott
két kígyóról, azaz a Hidegségről és Sötétségről, ami a
görög Heraklész-hitregében is megvan de anélkül hogy a
görögök tudták volna hogy e két kígyó mit jelképez,
vagyis hogy ezek a Nap és ennek gyermekei, az embe-
rek, ellenségei, amelyek az örök sötét Világűrből törnek
szüntelenül rá és a Földre, de amelyeket az Áldott Nap
fáradhatatlanul ver mindig vissza.  Aminthogy pedig őse-
ink is — amíg még tudták hogy a regék csak jelképesek
és nem hiendők el szószerint — szabadon jelképezték
ugyanazon dolgot esetenként a költőiség kedvéért hol
így, hol amúgy, ugyanezen szabadsággal tehát, példáju-
kat követve, mi is joggal élhetünk.
Őseink minden vizi állatot hal-nak neveztek;  rákot,
kagylót is egyaránt.  Ez ugyanígy megvan, illetve meg-
volt még az én gyermekkoromban a dalmáciai halászok-
nál is.  Szerintük pesce (olvassad: pesse) olaszul,
vagy riba horvátul, egyaránt jelentett halat, rákot, poli-
pot, kagylót vagy akár tengericsillagot is.  Ezért itt a
Nagy Hal alatt az óriás-polipot értem.  A polip ugyanis
megtámadva, fekete tintáját a vízbe föcskendi, amiáltal
magakörül sötétséget támaszt, ellensége nem lát, ő pe-
dig elmenekülhet.  Télen, a hosszú sötétség és hideg
idején a Nagy Hal, azaz a Halál már-már győzedelmes-
kedni látszik de szerető Édesatyánk, az Áldott Nap, végül
mindig újra diadalmaskodik fölötte.  Említettük már hogy
őseinknél a hal és halál szavak között minő összefüggés
volt, valamint említettük hogy a székelyeknél a halni igé-
nek egyaránt van süllyedni  és meghalni értelme, és
hogy az afrikai de ősturáni eredetű oromo nyelvben hall-
aja, halleja = tenger és mélység, amihez hozzátehetjük,
hogy a görögben is halsz = tenger, amely szóból a ten-
ger sós volta miatt a hal = só, szemere-besenyő kiejtés
267
szerint szal, is keletkezett.  Hogy azonban a tengerrel, il-
letve ennek mélységével a halál fogalma általánosan is
összefüggésbe hozatott, ennek nyoma, ha bármennyire
is elhomályosulva, de azért más nyelvekben is fölfedez-
hető.  Például a görögöknél Thetis a tenger mélysége is-
tennője, az albán nyelvben dödi = tenger és mélység, a
germán nyelvekben pedig a tot, tod, ded szótő halál je-
lentésű.  De ugyancsak az árja nyelvekben a mar, mor,
mör szótőnek is egyaránt van tenger és halál értelme.
Azonban az hogy őseinknél a hal a mélység és halál jel-
képe volt, nem gátolta őket abban hogy a halált máskép
is jelképezzék, például a kaszával, sarlóval, a Holddal,
békával, fekete nőalakkal vagy koponyával és amint
mondottuk : a polippal.
„Tanítgatja az Áldott Földön élő gyermekeit miként kell
az erdőn-mezőn lombot eszegető, füvet legelésző szar-
vasokkal szeretettel bánni, miként lehet azok hasznát
venni.  Sok tejük van, több mint fiaiknak, kicsinyeiknek
kell, őket megfejthetni, gyermeknek, embernek tápláló
italul, jó eledelül.”
Ősrégi időben ott ahol az emberi nem kialakult : a Csal-
lóközben és a Dunántúl egykori szigetvilágában, ragado-
zó állatok nem léteztek és ember és állat között még
nem volt ellenségesség mert az ember sem ismert még
húsételt.
Említettem hogy a legrégibb földművelő szerszám a fa-
ágból való kampó azaz az ős-kapa volt, amelyet a ma-
gyar törzs aga néven nevezett (kun kiejtéssel aka, eb-
ből : eke, a kabar törzsnél kapa, szemere-besenyő kiej-
téssel capa, amely utóbbi szó az olaszban ma is meg-
van :  olasz zappa, zappare (olvassad : cappa, cappare)
= kapa, kapálni), de hogy ez utóbb a fánál sokkal kemé-
nyebb szarvasagancsból készült.
„Tanítgatja az Áldott a népet miként kell a földet kam-
pós faággal kapálni hogy a gyümölcsfák több gyümöl-
268
csöt teremjenek, hogy az aranykalászos füvek kalászai
nagyobbak legyenek; nagyobbak is legyenek, több
aranyszemet is hozzanak.  És íme, hogy a nép a taná-
csot megfogadja : megtellenek a gyümölcsfák szép vi-
rággal, virulnak mint eddig még soha.  Aztán gyümölcs
is érik rajtuk, több mint azelőtt;  gyümölcsöznek bőven,
ágaik hajladoznak és szedi Magyar Napisten népe, Ma-
gyar Ilona népe, édes táplálékul, jóízű eledelül.  Szárít-
ják is, el is teszik télirevalóul.
És íme, termi az Áldott Föld a sárgakalászos füveket, bú-
zát, rozsot, árpát oly sokat mint soha azelőtt.  Ha szél
suhan a mező fölött, zizegve, susogva hullámzik a búza-
mező, mint a hullámjárta tenger, mint a habjasusogó
tenger.
De fák ága gyönge, hamar kopik.  Hamar elkopik, ha-
mar el is törik.  Mondják ezt a fiak Áldott Napnak., Édes
Atyjuknak, mutatják a törött ágakat, letörött kampókat;
lassan halad munkájuk, folyvást új ágakat kell vágni, új
kapát csinálni.
Fölrepül az Áldott, fölszáll fényes Aranymadár képében a
magas, kék Égbe, magas, kék Égben Nagy Isten arany-
oszlopos hajlékába, fiai panaszát hogy elmondja, gyer-
mekei gondját megmondja.”
Birtokomban van egy régi dunántúli magyar hímzés,
amelyen ház tornácát látjuk ábrázolva, könyöklőjén vi-
rágtartó edényekkel.  Hogy az oszlopok rézből vagy
bronzból öntöttek voltak, bizonyítja az hogy talpaiknak
golyószerű lábaik vannak, aminthogy szokás volt régen
különféle réztárgyaknak ilyen gömbölyded vagypedig ál-
latlábfőket utánozó lábakat készíteni, amelyek azonban
mindig magával a tárggyal voltak egybeöntve.  E hímzés
kabar őstörzsünktől származik, amelynek a réz szent ér-
ce volt és amelynek mindig nagy rézművessége is volt.
Az olyan edények is aminőket a mintán látunk, rézből
szoktak volt készülni.  Az egész minta pedig nem csak
269
gyönyörűen stilizált voltával hanem az oszlop- és edény-
ábrázolatok révén is tanusítja hogy igen magas művelt-
ség terméke és szerintem, a nép asszonyai által kitudja
hányszor mindig újra és újra lehímezve, valóban még a
magyarországi magas réz- vagy bronzkori műveltségből
maradott reánk.  Hogy ősrégi időből származik, az oszlo-
pok azáltal is bizonyítják hogy oszlopfőik és oszloplábaik
teljesen egyazon indítékokból képezettek, ami csak az
ősnépeink által alapított mezopotámiai és asszir-babiloni
kultúrkorban volt és a mi népművészetünkben van meg
de másutt ismeretlen.  Az oszlopfőkön és oszloplábakon
lévő kecskeszarvak is a kabar eredet mellett bizonyíta-
nak, mivel ide például kazár és jász törzseink kosszarva-
kat szoktak volt tenni („jón” oszlopfő), míg a szekfű úgy
kazár és székely mint kabar őstörzsünknél is szent virág,
azaz náluk Tündér Ilona egyik jelképe volt.
Az ilyen oszlopok ha rézből készültek is de meg is ara-
nyoztathattak.  Másrészt hagyományainkban van nyoma
annak is hogy épületek faalkatrészei, tehát oszlopai is,
aranylemezzel boríttattak.  Ellenben az „aranykalász”
vagy „aranybúza” kifejezések természetesen csak képle-
gesen értendők, mivel a sárga színt szokás aranyszínnek
nevezni.

270
„Égi Atyaisten fia szavát meghallgatja, fehérhajú szép
fejét lehajtja, havas-hajú fejét lehajtja.  Valamennyi idő-
ig gondolkodik, még egy ideig elmélkedik aztán tanács-
kérő fiának, hozzá följött gyermekének így válaszol.
— Tanácskérő édes fiam, gondban lévő édes fiam :  Föl-
di gyermekeik dolgát ekkép könyítheted, földön élő ma-
gyarjaid munkáját ekkép lehet könnyíteni :  Tejelő szar-
vasaik telenként szarvaikat elvetik, fiaid ezeket téli éj-
szakánként, Alvilágban jártod idején világító ágasul
használják, asztalra Aranytükör mellé kétoldalt állítják. 
De íme, tavaszi reggel idején, világos nyár nappala ko-
rán, Földön jártod szakaszára, Égen jártod idején vílágí-
tásra nincsen szükségük.  A szarvakból vágjanak hát
kampókat, csináljanak belőlük kapákat, mert kemények
azok, el nem törnek, nehezebben kopnak, egyévi mun-
kára elegendők lesznek.  Áldásom azokon legyen, áldott
termőföldet azokkal munkálják, teremjen az nekik gyö-
nyörű gyümölcsöt, gyönyörű gyümölcsöt, aranyos kalá-
szot.
Azon idő óta a magyarok úgy tesznek, áldott termőföl-
det munkálva élnek.  Égi Isten Napisten hozta üzenetét
követik, szarvasaik elvetett agancsát eképen használják.
De Nagy Magyar városában, Napisten városában, az
aranyhupolagos szent Napházában a szent Aranytükör
mellett az égi Csodaszarvas, a Csillagos Szarvas hagyta
agancsok állanak, Napisten nagy Aranytükre mellett
aranyedényekben azok vannak és Áldott Nap e szent há-
zában az Égi Szarvas agancsából készült szent ágak,
őriztetnek, Égi Nagy Isten áldása örök emlékére, az álta-
la megáldott magyar munka örök dicséretére.
Rájön a nép hogy gyorsabban is megy a munka ha húz-
zák maguk után a kemény agancságát és ez így szántja
föl a földet.  Rájönnek arra is hogy nagy és erős kampós
faágat kell vágni és azt ketten, négyen húzni a föld hasí-
tására.  Egyik tartja, hogy ide-oda ne dűlöngjön a nagy
271
ága, amelyet most egének neveznek, ekének monda-
nak.  Egyik tartja, kettő is, négy is húzza.  De nehéz az
eke, nehezen hasad a gyepes föld;  elfáradnak az embe-
rek, nem bírják sokáig.  Egyszer is megállaniok, pihenni-
ök kell, másszor is pihenniök, nyugodniok kell.  Panasz-
kodnak Aranyistennek, gondviselő Napistenüknek :
— Íme, Édesapánk, kapával kapdosó munkánk asszony
gondjában Iévő kertben jó, leány gondjában lévő kert-
ben jó, de mezőn való munkánkban lassú, agávali mun-
kánk nem szapora.Íme, hogy szaporább legyen a mun-
kánk : asszony tartja az eke szarvát, leány tartja a nagy
aga végét, apa vonja azt, fiaival vonja azt, de nehezen
megy nagyon, szántó munkánk így is lassan halad, föl-
számlató dolgunk (számlatni régi szó = szántani, rokon
a szán, szánkó és iszánkodik = csúszkál szavainkkal) így
sem halad kellőn, elfáradunk;  egyszer is pihennünk kell,
másszor is pihennünk kell, minduntalan nyugodnunk
kell.  Idő múlik, idő telik, szántásunkkal ha elkésünk :
nem lesz elég szem téli eledelül, nem lesz elég búza téli
táplálékul.  Mikép cselekedjünk hogy munkánk gyorsabb
legyen, hogy téli eledelből ki ne fogyjunk ?
És íme Aranyisten, gyöngevállú fiai gondozója, gyönge-
lábú emberek gondja viselője tudja mit kell tenniök, sza-
pora szántásnak ő a kigondolója, gyorsabb számlatás-
nak, lett föltalálója.  Tanítgatja édes gyermekeit, meg-
mutatja mikép járjanak el : jármot készít eke rúdja elé,
szépen kisimítja azt hogy durva ne legyen, hogy szép
sima legyen, állat nyakát föl ne törje, a nyakat ne sebez-
ze.  Erős vállú két szarvast fog a járomba, erős lábú két
szarvast fog igájába s ő tartja az eke szarvát.  Szóval in-
dítja az állatokat, szavával bíztatja azokat és szótfogad-
nak a szelíd de nagyerejű szépséges állatok. ”
(Az ősszarvas fajták a maiaknál sokkal nagyobbak és
erősebbek voltak de mivel a Csallóköz ősidőkben tenger-
rel és mocsárvilággal körülvett szigetein ragadozó állatok
272
nem voltak, sem az ember állatot még nem ölt, szelidek
és jóindulatúak voltak.)
„Könnyen húzzák ezek az ekét, játszva vonják a nagy
agát, könnyen hasad most a föld, gyorsan számlik most
az ugar, magyarok nagy örömére, a nép gyönyörűségé-
re.  Férfiak örvendeznek, ujjongva nevetnek, asszonyok,
leányok tapsolnak Áldott Napjuknak, a Gyönyörűnek,
aranysugárhajúnak.  Ének is szól azóta Napisten ekéjé-
ről, Aranyisten szántásáról, örök megemlékezésül, örök
dicséretéül.  Így szánt azóta a Napisten népe, Magyar
Isten minden gyermeke.  Könnyen halad most az eke,
könnyen számlik most a föld, mélyebben jár benne az
eke, termőbbé teszi talaját, termékenyebbé ugarát .” 
(Ősnyelvünkben ugar szántóföldet jelentett.  Pihenni
hagyott szántóföld értelmét később kapta.  A szumerben
is agar, ingara = föld.  Lássad :  Kimnach Ödön : Ma-
gyar-szumir szótár. Karcag, 1905.)
Ide beszőhetni a különböző világteremtési részletmondá-
kat is.  Például azt hogy miként létesültek hegyek, folyó-
vizek.  Egy ilyen mondát itt, röviden leírok.  Mai elke-
resztényesített alakjukban az ilyen mondákban már
többnyire Jézus vagy Szent Péter, esetleg valamely an-
gyal szerepel de természetes hogy régen, miként a vo-
guloknál, a Napisten és ennek tanácsadójaként az Égis-
ten szerepelt.  A monda ez :  Mikép létesült a Tisza ? 
Jézus, más változatban egy angyal, egyszer szamarat fo-
gott ekébe hogy a Tiszának medret szántson.  De a sza-
már éhes volt és mert szereti a bogáncsot, amint az ekét
húzta, hol erre hol arra fordult egy-egy bogáncsot meg-
egyen.  Ezért lett olyan kanyargós a Tisza.
Igen valószínű hogy a szamár volt az ember egyik legré-
gibb háziállata.  Az őslovak feje is, testükhöz arányítva,
igen nagy volt vagyis azok is még szamárszerűek voltak. 
A szamár szó is valószínűleg igen régi mert amellett
hogy a szemere szócsoportba tartozik megvan az olasz-
273
ban is amely nyelvben somaro és megfordítva mus-
cio (olvassad : szomáro és musso) = szamár, viszont a
szerb-horvát nyelvben magare, magarec szintén = sza-
már de az albán nyelvben meg megfordítva : gamari =
szamár (szommus és mag-gam), holott az egytagú sza-
vak azaz a szótövek megfordítása ősnyelvünk sajátsága,
ami árja nyelvekben nincsen meg.  Utóbbi szavak meg
magyar szócsoportiak.
„Van mármost földi embereknek, szigetbeli nemzetnek
élelme elegendő.  Élnek boldogan és szaporodnak mind
számosabbra, mire mégis kezd helyük kevés lenni. 
Napisten gondja lesz immár : hol fognak gyermekei
megférni, hol fognak meglenni ha a Föld minden helyét
benépesítették ?
Íme gyümölcsfavirágozó tavaszi reggel van már, íme ga-
bonatermő, zöldmezőhullámoztató nyár van már.  A kék
Csodaszarvas viszi föl a magasságos Égre Magyar Napis-
tent.  Aranyoszlopos tornácában ül Égatya Öregisten. 
Betér hozzá Magyarok Istene, köszönti apját ahogy kö-
szönteni apát illő, ahogy köszönteni öreget való, és így
szól :
— Íme, Édesapám, gyermekeim immár jól vannak, sem-
miben hiányt nem szenvednek.  Szépen élnek, szeretet-
ben éldegélnek.  Ámde szaporodnak, napról napra töb-
ben vannak.  Mi lesz, Édesapám, ha az egész földi vilá-
got is benépesítették, ha annyian lesznek, hogy sehol
elég helyük nem lesz, sehol férő helyük sem lesz ?
Hallgatja fehérhajú, havasfejű Öregisten édes fia gond-
ját, égenjáró fia aggodalmát.  Gondolkodik valameddig,
tűnődik még egy ideig, aztán aranyhajú fiához így szól :
— Aranyhajú, előrelátó édes fiam, gyermekei gondját vi-
selő édes fiam: a vizek mélyén, Kék Tenger fenekén van
a Halál.
Majd ha a Tenger mélységébe ismét le kell szállarnod,
majd ha a Nagy Halat ismét legyőzted, akkor mondjad
274
meg neki hogy de mégis megengeded hogy annyi ember
haljon meg amennyi születik.  Így engedjenek az öregek
helyet a fialatoknak.
Megfogadja az Áldott Nap amit édesapja mondott és
amikor leszáll ismét a tenger mélységébe, a Nagy Nyolc-
karút legyőzi de ezután megengedi neki hogy annyi em-
ber legyen az övé amennyi születik.  Azóta is így van ez
és az emberek ezen boldogságban élnek.”
Rendkívül fontos úgy lélektani mint élettani szempontból
azon tény hogy a vogul hitregében, ahonnan e legutóbbi
adatot vettem, a halál szükséges jótéteményként van
fölfogva, amint azt Kandra Kabos (Magyar Mythologia.
Eger, 1897.) műve 123. és 193. oldalain kiemeli, vagyis
hogy a vogulok régibb hitregéiben a Halál jótékony szel-
lemként szerepel, sőt isteni ajándékként adatik az embe-
reknek, hogy az élet boldogságát lehetővé tegye.  Ezzel
szemben, a kereszténység hatása az — írja Kandra —,
hogy az újabbkori vogul fölfogás szerint Kulyater már
gonosznak van fölfogva.  Vagyis kétségtelen tehát hogy
a még ártatlan, húsételt és öldöklést nem ismerő de el-
öregedő ősember szemében a halál nem volt félelmes,
valaminthogy ártatlan és bűntelen életet élvén, holmi
pokol illetve halál utáni büntetés gondolatára sem jött.
A görög hyperboreus-monda is tud arról hogy a hyber-
boreusok — tehát őseink — több száz évig éltek, bűnt,
harcot, betegségeket nem ismertek és ilyen igen öreg
korukban, az életet már únva, fájdalom nélkül, békésen
haltak meg.  Ez érthető is.  Aki békében, büntelenül,
hosszú ideig élt, gyermekeit, unokáit fölnőni látta, vagyis
életcélját is betöltötte és elöregedvén, elgyöngülvén, to-
vább élnie, valóban céltalan, unalmas dolognak tűnhetik
föl előtte s ennélfogva a halál számára már többé nem
félelmes.  Ugyanezt több állatnál is észlelhetjük, különö-
sen föltűnően pedig a rovaroknál.  Ezek veszedelem elől
csak addig menekülnek, életüket csak addig védelmezik
275
amíg életcélukat be nem töltötték, vagyis utódokat és
azok életét nem biztosították, ami megtörténte után enni
megszünnek, elrejtőznek és békésen múlnak ki.  A halál-
félelem egyrészt tehát csak az életcél betöltése előtti je-
lenség, ami eredetileg az embernél is így kellett hogy le-
gyen.  Másrészt származhatik a halálfélelem gonosz em-
bernél túlvilági büntetéstől való félelemből is, ami létre-
jöhet a kereszténység pokolhite nélkül is, mivel egy túl-
világi bűnhődés hite, többé-kevésbé világosan, némely
más vallásban is megvan és az emberi lélek ösztönös
igazságérzetén látszik alapulni, azon tehát hogy valószí-
nűleg a legelvetemültebb gonosztevő lelke mélyén, bár-
mennyire tagadja is és azt elhallgattatni egész életen át
igyekezik is, mégis él azon természetes és logikus érzés
hogy a rossz a maga rossz következményeit okvetlen
meg kell hozza.  Ugyanígy él az emberben annak is ösz-
tönös tudata — dacára annak hogy a gonoszság ezt is
tagadni igyekezik —, hogy a jó is a maga jó következmé-
nyeit is okvetlen meghozza, ami aztán a mennyországhi-
tet is létre hozta de ami egyúttal a halálfélelmet is csök-
kenti illetve a cél el nem érhetése esetére korlátozza. 
Magasabb szellemi színvonalon aztán az embernek már
az utódok biztosításán kívül, szellemi életcéljai is kelet-
keznek, amilyenek : haza, nemzet, művészet, tudomány,
szép vagy hasznos igazság kiderítése és hasonlók.  Ma-
gasabb szellemi színvonalon, nemes lelkületű ember
ilyen cél elérését is kitűzi magának, amely célja elérése
előtt a haláltól nem önmaga miatt hanem a cél érdeké-
ben fél, de ha célját elérte, azt beteljesedni látta, szintén
nyugodtan hal meg.  Erdélyben többször magam is ész-
revettem hogy egyszerű, népi öregemberek teljes nyu-
galommal és békésen beszéltek bekövetkezendő haláluk-
ról, semmi félelmet sem tanusítva.
Ami pedig a poklot és mennyországot és a szószerint
vett halhatatlanságot illeti, azt már némely mythologus
276
is megállapította, hogy ezek elég későn keletkezett esz-
mék, amelyeket az ember már magasabb szellemi szín-
vonalon élvén is, régebbi időkben nem ismert.  A lélek
halhatatlansága szerintem is régebben csak szimboliku-
san volt értendő : úgy hogy a lelket képező erőmennyi-
ség, épúgy mint a testet képező anyagmennyiség is :
örökkévaló, illetve a halál után el nem vész, csak átala-
kul, ami utóbb a szószerinti lélekvándorlás tanát is kel-
tette, holott eredetileg szerintem ez is csak költői jelké-
pezés volt és azt akarta kifejezni hogy a lelkünket képe-
zett erőmennyiség később más élőlényben is megteste-
sülhet.  Ami pedig a pokolfélelmet illeti, természetes
hogy a még húst nem evő igazi ősember, aki előtt öldök-
lés, gyilkosság, gonoszság ismeretlen volt, ennélfogva a
büntetés gondolatát sem ismerhette s így a pokol gon-
dolatát sem.  Másrészt a „mennyország” különösen olyan
alakban amilyenben azt a kereszténység képzeli, népi
emberek megjegyzései szerint is, „nagyon unalmas” le-
het ! Való igaz, hogy örökkön örökké élni de csak azért
hogy Istent lássuk, nézzük és neki dicsénekeket zeng-
jünk, tényleg céltalan is.
De hogy a régieknél annak tudata is megvolt hogy az
ember holta után a lelkét képezett e rőmennyiség nem
csupán élő lénybe, emberbe, állatba mehet át hanem
természeti jelenséget is képezhet — ami hiszen teljesen
helytálló —, például szélben is, azt igen érdekesen tan-
usítja egy japáni rege.  Ennek lényege röviden ez :  Egy
szamuráj tönkre tesz egy leányt.  A leány öngyilkos
lesz.  A szamuráj elaluszik egy épületben, mialatt azon-
ban egy papiroslampion égve marad.  Szél támad, a
lampion kigyullad, az épület lángbaborul, a szamuráj
tűzhalált hal.  A szél a leány lelke volt.  Azonban a rege
nem mondja hogy ez a leány bosszúja lett volna, amiből
azt is következtethetni hogy a bűnhődés isteni rendelke-
zés folytán következett be, helyesebben szólva : az Örök
277
Természet Törvénye szerint történt, vagyis a rossznak
természetes rossz következményeként.
Azon erkölcsi fölfogásom igazolására amely szerint min-
den rossz a maga rossz következményét azaz büntetését
és minden jó a maga jó következményét azaz jutalmát
meghozza, és holmi Hegel- és Nietzsche-féle betörőfilo-
zófiák cáfolatára, hozom itt e példát :  Képzeljünk el a
tengerben két körülbelül négyzetmérföldnyi nagyságú,
füvet bőven termő szigetet.  Mindegyikre tegyünk ki né-
hány pár kecskét.
Midőn ezek ott már, mondjuk, 50-60 állatra szaporodtak,
mindkét szigeten körülbelül egyenlően, akkor az egyik
szigetre tegyünk ki néhány pár farkast.  Ismeretes a far-
kas vérengző természete, amely szerint többet öl mint
amennyire szüksége van, illetve hogy egy farkas, ha
hozzájuk fér, képes egy éjszaka 10-15 kecskét vagy ju-
hot is legyilkolni.  Rövid idő múlva tehát a szigeten már
egyetlen élő kecske sem lesz, csak farkas.  A megölt
kecskéket a farkasok elfogyasztván, éhezni fognak.  Is-
meretes az is hogy az éhes farkasok között a hímek sok-
szor egymás között is harcot kezdenek és hogy a legyő-
zöttet a többi farkas azonnal fölfalja, valamint fölfalják
az éhen vagy egyébként súlyosabban megsebesült vagy
elesett társukat is.  Mivel a farkas, igazi ragadozóként,
fűvel táplálkozni nem képes, éhség és egymásközötti
harcok miatt a gyöngébbek hamarább, a szívósabbak va-
lamivel későbben föl fognak falatni, míg a legutolsó ok-
vetlen éhen fog veszni.  Vagyis : a szigeten elpusztultak
előbb a kecskék, utóbb a farkasok is.  Ami tehát azt je-
lenti hogy a gonosz árt ugyan másnak is de sajátmagá-
nak is.
A másik szigeten ellenben a kecskék tovább fognak sza-
porodni, mindaddig míg a fű mind kevesebb lesz.  Mi
lesz ennek következménye ?  Miután a kecske nem raga-
dozó állat, hússal táplálkozni képtelen, illetve egymást
278
föl nem falja : a kecskék közül is egyesek éhen el fognak
hullani.  De melyek lesznek ezek ?  Mindenesetre :  1.) A
leggyöngébb szervezetűek.  2.) Amelyek emésztőszervei
a táplálékot valamivel tökéletlenebbül használják ki.  3.)
Amelyek kevésbé ügyesek a sziklákon való ugrálásban,
hogy az ott még meglévő füvekhez juthassanak.  4.) A
kevésbé eszesek, amelyek a még meglévő füveket nehe-
zebben találják meg.
Miután azonban a kecskék egyrésze elhullott, a szigeten
a fű ismét gyarapodni fog vagyis a fűmennyiség és a
kecskék száma között hamarosan pontos, természetes
egyensúly fog létesülni, vagyis a szigeten mindig csak
annyi kecske lesz amennyit annak füve táplálni képes. 
Eredmény :  Fajkiválasztódás útján a szigeten néhány
nemzedék után egy kiválóan életrevaló, ügyes, erőteljes,
értelmes kecskefaj fog létrejönni.
E példámmal szemben egyszer azt hozták volt föl, hogy
de hiszen végtére a fű is élőlény, amelyet a kecske pusz-
tít !  Erre azonban a feleletem ez volt :  Azon fű, amelyet
a kecske lerág nem pusztul el hanem hogy újra kihajt-
hasson, kénytelen gyökerét a földbe mélyebbre hatoltat-
ni, hogy ott újabb táplálékot találjon.  Most jön a nyári
szárazság.
A fű amelyet a kecske nem rágott le, annak zöldje nagy,
gyökere nem hatolt mélyebbre, tehát elpusztul, de ame-
lyet lerágott, annak zöldje kisebb, elpárolgása tehát ke-
vesebb, de gyökere mélyebbre érvén, némi nedvességet
még talál, a szárazságot kibírja és életben marad.  Tehát
itt a kecske és fű között tulajdonképen szimbiózis, azaz
együttélés keletkezik, vagyis kettejük egymás hasznára
van.
Dalmácia szigetvilágában szokta is a nép kecskéit kisebb,
lakatlan szigetekre kitenni.  Így azokat őrizni nem kell
mert el nem széledhetnek, és maguktól szaporodnak. 
Egy ilyen sziget neve, Sebenicoval (Sibenik) szemben ma
279
is Kaprije, régebben Caprie, ami az olasz capra = kecske
szóból származik, sőt bizonyosnak vélhetjük hogy az
olaszországi Capri sziget neve is ebből származik.
A fönti volna tehát a nemzetünk eredetéről szóló rege
azon régebbi alakja, amelyben a Nap megszemélyesítése
még nincsen ketté válva, illetve benne nincs szó ikertest-
vérpárról.  Természetesen azonban ez csak rekonstruk
ciókísérlet, amelyről nem állítom hogy tökéletes volna. 
Sőt bizonyos hogy, bár a rege alakja lényegileg ez volt,
de népmeséink, mondáink, népszokásaink, valamint a
finn, vogul, észt és osztják és egyéb rokonnépeink myt-
hológiai hagyományai beható ismeretével, és természe-
tesen a szükséges költői tehetség segítségével, még
nagymértékben gazdagítható is volna.  Nem szőttem itt
bele például a „körömből” regeindítékot sem, amely sze-
rint az első embernek vagy embereknek még páncélsze-
rű „körömbőre” volt.  Márpedig azon tény hogy ezen in-
díték megvan úgy népünknél mint vogul és török roko-
nainknál, továbbá Achilleszt és Szigfridet illetőleg a görö-
göknél és germánoknál is, ez az indíték igen régi voltára
vall.  És tény hogy az őskétéltűek, tehát az emlősök és
az emberiség ősei között éltek olyanok amelyek teste kö-
römszerű anyagból való páncélzattal volt borítva (stego-
cephalok), amely páncélzat azonban a későbbi fajoknál
mindinkább eltűnt de amelynek maradványát — amint
azt a monda is tudja — körmeink képezik, sőt tudjuk
hogy ma is vannak emlősök, amelyek egész testét a kö-
römmel azonos anyagú páncél borítja.  Esetleg azonban
ez indíték a Csodaszarvasrege későbbi alakjába — az
ikertestvérekről szólóba — is szőhető.  Föltűnően egyezik
a természeti valósággal a magyar nép és rokonnépeink
hagyományában az hogy e védő körömbőrt az ember
később elveszítette, holott a görög és germán hagyo-
mány erről már nem tud.

280
Végül ide teszem még a „Szép Miklós” című költemé-
nyem, amelyet magyar népmeséket véve alapul, írtam. 
(Megjelent 1932-ben Szigetváron a „Délvidék” című lap-
ban és 1937-ben Újvidéken a „Reggeli Újság” című jugo-
szláviai magyar lapban.

281
Világszép Magyar Miklós Története

Leül asztalához Tündér Szép Ilona,

Levelet kezd írni selymes nyírfahéjra.

Betűjét ródalja réztűje hegyével,

Szavait gondolja szíve szerelmével.

Hallottam híredet világ Szép Miklósa,

Szemléltem személyed aranyfém tükörben.

Gyere el, gyere el szép Tündérországba,

Menjél csak mindenütt galambom nyomában.

Szeretném meglátni világszép személyed,

Szeretném hallani eleven szavadat.

Írom a levelet Gyöngyvirág havában,

Ide írom nevem : Tündér Szép Ilona.

Levelét megírta tündérek legszebbje,

Leköti, csomózza aranyszín hajával,

Pecsétet is tesz rá piros viaszából,

Azt is lejegyezi aranygyűrűjével.

— Ajánlom ez írást Világszép Miklósnak,

Deli legények közt legeslegszebbiknek.

282
 Vidd el, kis galambom, vidd el messzeföldre,
Adjad a levelem saját két kezébe,

Kaszálja a rétet kisebbik gazdája,

Ragyog a napfényben aranyszínű haja.

Megismeri erről Ilona galambja,

Messziről jött írást elébe hullatja.

Fölveszi Szép Miklós, fölbontja, olvassa,

Ilona szavait szívébe fogadja.

Ezüstös kaszáját vállára vetette,

Bement a faluba, atyjához, anyjához :

Áldja meg az Isten atyám, édesanyám ;

Megyek messzi földre, Tündérország felé.

Meg is indult Miklós, ment a galamb után,

Úgy ment hegyen, völgyön, erdőn, mezőn által.

Heted-hétországot immár meghaladott,

Hol étlen, hol szomjan, de csak meg nem állott.

Menvén, mendegélvén nagy erdőbe ére,

Szép Tündérországhoz immár közeledve.

Aranyból az erdő minden fája, lombja,

Habár tövises is annak ága, gallyja.

Aranyerdőn átal útja nehéz vala,

Sötét sűrűségben kellett bújdosnia.

Küzdenie kellett indával, tövissel,

De vonzotta vágya : szálldosó galambja.
283
 Vezette, vezette ide s tova szállva,
Ha elmaradozott, maga után várva.

Nagy sebes folyóvíz egyszer útját állja,

Nincsen immár útja, nem mehet előre.

Ilona galambja túlparton röpköd már,

Illanó szárnyával könnyen száll a madár.

Csapkodnak a habok sötét martok mentén

Zúgva örvénylenek mohos gyökereknél.

Partok mentén jár-kel Szép Miklós aggódva,

Átkelő gázlóra vajon hol akadna ?

Haragos habokba végre ereszkedik,

Gázol amíg lehet, aztán úszik, úszik...

Viszi a víz sodra, sodorná lefelé,

Kövek közé rántja, ragadja zúgóba.

De Szép Miklós karja harcol a habokkal,

Túlpart felé halad, hozzá közeledik.

Megragadja ottan fűzek gyökere

Víz sebes sodrából magát hogy kivonja.

Indák, hínárok közt partra ki is juta,

Megszaggatott testtel martra kapaszkodna.

— Istenem, Istenem, mi történe vélem ? —

Könyü is kicsordul Miklós két szeméből.

Megnézi a két karját, testét s a két lábát :

284
 Sebes folyó sodra letépte ruháját ;

Letépte ruháját, leszaggatá bőrét,

Deli tagjairól lesorvasztá húsát...

Éles sziklák, indák leszaggaták haját,

Hosszú aranyhaját, legszebb ékességét.

Éktelen csontvázként hogy menjen most tovább,

Tündér Ilonánál hogyan jelenjen meg ?

— Megismeri-e majd Magyar Miklóst bennem ;

Nem lenne-e jobb most magam elveszítnem,

Zúgó folyóvízbe magam visszavetnem,

Hullámai között életem végeznem... —

De a fehér galamb ott szálldos fölötte,

Zizegteti szárnyát, repesve előtte.

Mégis csak megindult, ment a galamb után

Mint valami árnyék, szomorodott szívvel.

Mocsáros szigeten megyen vánszorogva,

Bozótban, bokrok közt, fenyéres fövenyen.

Kietlen a tájék, vigasztalan, halott,

Egy-egy vizi madár riad csak föl itt-ott.

Így haladván tova ismét vízhez ére,

Újabb folyóágnak fehér fövenyére.

Csendesen folyik ez homokos medrében,

Csillog tiszta vize mintha üveg volna.

285
Fehér hajnalfényben halak megcsillannak,
Tükrös a pikkelyük, aranyos a hasuk.

Ilona galambja itt is átröpült már,

Indul Miklósunk is hogy kövesse megint.

Belábol a vízbe, mélyebbre, mélyebbre.

Bársonyos a homok, a víz csendes, enyhe.

Már úszik is Miklós, mélyebb helyre érve,

Magát csendes vízzel vitetni engedve.

Cserepes ajkait a víz most megérinti,

Issza Miklós, issza, érzi mint üdíti.

Úgy érzi most testét mintha megújhodna,

Mintha minden része most újjá születne.

Feneket ér ismét, fölmegyen a partra,

Fehér kavics, föveny vagyon talpa alatt.

Kezét-lábát nézi, csodálja örömmel,

Szíve is megdobban, alig hisz szemének.

Teste, bőre, húsa olyan mint azelőtt,

Tálán szebb is annál, acélosabb, tisztább.

Fényes aranyhaja mint Nap koronája,

Aranyfolyondárként omlik a vállára.

Néz most maga körül, néz lábai elé :

Gyönyörű aranytól fénylik ott a homok.

Fehér kavicsok közt aranygyömrő hever,

Felkelő napfényben itt is, ott is ragyog.
286
 Megyen Miklós be ljebb, lombos nyárfák alá,
Minden lapi rajtuk színaranyból való.

Lengeti a szellő aranyleveleket

S szólanak, csengenek, akár aranypénzek.

Tarka kis madárkák ágról ágra szállnak,

Fülnek kellemesen dalolnak, csallognak.

Arany nyárfák alatt szerény őzek járnak,

Harmatos zöld fűben csendesen legelnek.

Gyöngyharmatos fűben gyöngyvirág most nyílik,

Ezer kis gyöngyöcske rezeg, illatozik.

Soha sehol Miklós ennyit még nem látott,

Soha ennél szebbet még nem is álmodott.

Bizony hogy ez lehet Ilona szigete,

Bizony ez kell legyen Tündérország földe.

Szed ottan Szép Miklós gyöngyszín gyöngyvirágot,

Levelestől szedi, hordja egy csomóba,

Csomó mellé leül, zöld szallagot fűzni,

Selymes fűszálakból kemény korcot fonni.

Szallagokat fűzi, tűzdeli, illeszti,

Szallag szallag mellé kerül fonott korcra.

Fűszálból font korccal derekát övezi,

Gyöngyvirágruhába testét így öltözi.

Így megyen most Miklós, megyen lépegetve,

287
 Térdig érő fűben, selymes szép mezőben.

Tündér Ilonának ez itt Selyemrétje,

Az Aranyhajúnak szép Selyemmezője.

Zöldelő pázsiton virágok nyílanak,

Kicsiny kelyheiket égfelé emelik.

Ahány szép virágszál, mind a Napot nézi,

Égi útján őtet csodálva kíséri.

Ott ragyog az Áldott fehér nyírek fölött,

Magyarok Istene, Aranyfejedelme.

Nap felé fordulva, magukat süttetve

Nyíló kis virágok. halkan énekelnek :

„Én kicsike vagyok, keveset szólhatok,

Mégis Áldott Napnak dicséretet mondok.

Áldott Nap, fényes Nap fönn az Égen ragyog,

Én is az ő igaz kis gyermeke vagyok."

Indul alkonyatkor Tündér Szép Ilona

Selyemmezejére tündércselédivel.

Selyemrét virágit sorra zárogatni,

Kicsiny kelyheiket nyugovóra tenni,

Miként édesanya kedves kicsinyeit,

Szerető jó szülő apró magzatait.

Altatja Ilona mező virágait,

Gondját ő viseli minden virágszálnak.

288
 Szembe találkozik Ilona Miklóssal,
Deli ifjak közül legeslegszebbikkel.

Megismeri őtet gyönyörű hajáról,

Gyönyörű hajáról, deli termetéről.

Miklós is Ilonát hogy ne ismerné meg

Magáénak mása lengő aranyhajról.

Gyönyörű orcáról, gyöngyvirágpártáról,

Gyöngyvirágpártáról, rezgő koszorúról.

Üdvözli Ilonát Miklós illőképen,

Szép szemébe nézve, bennük gyönyörködve.

Mosolyog Ilona szíve örömében

Mindkét kezét nyújtja Szép Miklós elébe.

— Isten hozott, Miklós, Tündérország földén,

Isten hozott hozzám boldog Csallóközbe. —

Vezeti vendégét Szép Tündér Ilona,

Vezeti nyájasan Aranykertje felé.

Aranyos a kertnek sövénye, kapuja,

Kapu előtt álló mindhárom bálványa.

Hófehér galambok a dúcokban búgnak,

Érkező elébe csapongva szálldosnak.

Kapu íve szélén virágfűzér díszlik,

Szárnya közepében aranyos, fényes Nap.

Kapu aranyszárnya nyitatlan megnyílik,

Gyümölcsös Aranykert szépsége meglátszik.
289
 Kerten átalmenve palotához érnek,
Ilona lakába ketten föl is mennek.

Tündérpalotának üveg a teteje,

Órjás buborékként csillog kereksége.

Százívű tornácin arany minden oszlop,

Aranyoszlopok közt szépművű könyöklő,

Könyöklőkön végig vertarany edények,

Aranyedényekben illatos virágok.

Ilona és Miklós mennek kézenfogva,

Párkányról párkányra, szobáról szobára.

Minden csodás kincsét Ilona mutatja,

Kedves gyöngyvirágit velük egyre tartja.

Századik szobának ajtaja bezárva,

De Tündér Ilona azt ki nem nyitotta. ...

Megkérdezi Miklós hogy mi volna abban ?

— Ne kérdjed — feleli — jobb azt nem is tudni. —

Vezeti Szép Miklóst legszebb szobájába,

Ragyogó, tündöklő kerek csarnokába ;

Szűzüveg hupolag erre borul rája

Mint magas Menny boltja földi világ fölé.

S forog magakörül lassan, nesztelenül,

Senkitől sem hajtva, soha meg nem állva.

Csarnok közepében kereklapu asztal,

290
 Kerek asztallapba sugárzó Nap róva.

Tündérlányok ottan asztalt terítenek,

Terített asztalra ételt, italt tesznek.

Minden kerül oda, szájnak, szemnek kedves,

Útról érkezőnek, rég nélkülözőnek.

Ezután Ilona asztaltól fölkelvén

Szép szerelmes szóval Miklóst is szólítja,

Gyümölcsös kertjébe sétára noszolja,

Gyönyörűszép karját karjába akasztja.

A Világ Kincséhez hogy őt elvezesse,

Aranyalma fáját Miklós megismerje.

Tündérkert közepén áll a csodaszép fa,

Minden nap éjfélre almái megérnek,

Gyönyörű gyümölcsét tündérek élvezik,

Tündérhon lakói boldogan ehetik.

Csodafa tövénél zöldlevél nyoszolya,

Miklós és Ilona most leülnek oda.

Szerelmes szavakkal egymást szólongatják,

Gyönyörű csókokkal egymást apolgatják.

Ölelkezvén ülvén, akként beszélgetnek,

Alma megérését míg ottan megvárják.

Elmeséli Miklós ide utazását,

Galamb érkezését, útnak indulását,

291
 Sűrű aranyerdőn átal miként jutott,
Két folyón átkelvén ottan miként járt volt.

Szóval mondja neki Gyönyörű Ilona,

Szóval magyarázza ölelő kedvese :

— Szálló fehér galamb a lelket jelenti,

Egymáshoz valókat egymáshoz vezérli.

Ama sűrű erdő melyben tévelyegtél,

Melyen áthaladnod oly küzdelmes vala :

Előbbi életed volt, annak hibáival,

Annak bűneivel, tévedéseiddel.

Ezután szenvedvén, húsod lesorvadván :

Ez volt büntetésed, kellő vezeklésed.

Aztán megújhodtál, rossztól megtisztultál,

Minden gonoszságtól tisztára mosdottál.

Isteni Igazság, Természet Törvénye,

Kinek mit érdemel biztosan megadja.

Kishitűek, gyávák, gonoszak, elvesznek,

Bátrak, erényesek mindig célhoz érnek. ...

Közben idő múlván, csillagos éj telvén,

Éjfél elközelge, éjszaka közepe.

Aranyalma érik, fáján ékeskedik,

Ilona ölébe ága hajladozik.

— Hajtsuk le, hajtsuk le aranyalma ágát,

Szakasszunk szépéből, szakasszunk javából ! —
292
 Kívánatos almát Ilona szakaszta,
Azzal játszadozva Miklóshoz így szóla :

— Miklósom, Miklósom, amit elébb elmondék ;

Az igazság fele, vagy még csak annyi sem.

Többit elmondanom eddig még nem lehet,

Bár veled tudatnom minden titkot vágyom, —

Világ Szép Miklósa kedvesét öleli,

Gyönyörűszép arcát csókokkal illeti.

Tündér Szép Ilona almát megízleli,

Miklósát is azzal boldogan eteti.

— Gyönyörű Ilonám, szívem szép szerelme,

Gyöngyvirágkoszorús aranyhajú kincsem !

Rég hallott regékre vissza emlékezem,

Rejtett értelmükre most magam eszmélek,

Mit mondani kívánsz magam már megsejtem,

Legmélyebb titkokat most érteni kezdem.

Galamb egy értelmét magad megmondottad,

Másodikat tudnom mostan megadatott.

Mit jelent az erdő, mit két folyó s köze,

Mit Tündérországod, Boldog Csallóközöd,

Ennek Selyemrétje, szép aranyalmája,

Ezeket most tudom, jelentésük értem. —

Csodafa ágain csalogány megszólal,

293
 Lanyha éji szellő lombokat lengeti,

Miklóst és Ilonát ezek elaltatják,

Nyoszolyán nyugosznak egymást átölelve.

Csillagos éj után rózsás hajnal kele,

Alvó szerelmes párt álmából fölkelte,

Gyöngyvirágkoszorú lenn fekszik a földön,

Ott fekszik a földön, el is van szakadva,

Gyönyörűszép párta el vagyon hervadva,

Selymes aranyhaj is zilálva, kuszálva.

Ilona szemében két könnycsepp megcsillan,

Szomorú sóhajtás ajkairól illan.

Fényes napsugártól harmat hamar szárad,

Nyári felhő után Ég is hamar derül.

Szép Miklós csókjától Ilona is vidúl,

Égszínkék két szeme ismét mosolyog már

Csöndesen, békésen haját összefogja,

Asszonyi fejére immár fölkontyolja.

Selyemkendőjével fejét be is köti,

Hogy a fölkelő Nap haját már ne lássa.

Hajadonfővel ő ezentúl nem járhat,

Mert az ő neve már Magyar Ilona lett.

***
Égalja piroslik, felhők aranyosak,
Napisten érkezik, aranyhaja látszik !
294
 Ilona tündérit sietve szólítja :
— Gyertek lányok, gyertek, ideje indulnunk.

Virágaink kelyhét reggelre felnyitunk,

Kaptáraink, népét munkára serkentnünk.

***

— Madarak keljetek, pillangók szálljatok :

Aranyisten megjött, a Gyönyörű feljött ! —

Miklós és Ilona mezőn végig mennek,

Piros napkeltében ott mindent megnéznek.

Hófehér galambok szemet szedegetnek,

Zümmögő méhecskék mézet már gyűjtenek.

Három csodaménes indul nyugovóra,

Éjjel legelésztek, most pihenni mennek.

Három csodaménes: egyik cifra-cirmos,

Másik ezüst-almás, amaz aranyszőrű.

Amott szelíd őzek, szemerék, szerények,

Emitt szép szarvasok, büszkék, agancsosak.

— Ládd-e Szép Miklósom : mindez immár tiéd ;

Magam és országom, szívem, szigetem is.

Magam ahogy lettem Magyar Ilonává,

Szigetem ezentúl : Magyarország legyen. —
      ***
Kerek palotában tündérlányok ülnek,
Sárga selymet szabnak, aranyhímet varrnak,
295
 Asszonyfőre való főkötőt csinálnak,
Bíborfátyolvéget virággal hímeznek.

Arany ivócsésze asztalra készítve,

Igaz aranyalma abba beletéve.

Szép Magyar Ilona, tündérek úrnője

Kendőjét leteszi, haját leereszti,

Tündércselédivel magát fésülteti,

Menyecsketörvénynek magát aláveti.

— Leányim, leányim, vélem mit műveltek ?

Kegyetlen tündérek, hajammal mit tesztek ?

Legszebb ékességem el miért veszitek ?

Lengő aranyhajam csúffá mért teszitek ?

Tündérlányok szeme ottan könnybe lábad,

Asszonyuk bánatát ők is szívből szánják.

— Csak egy kis fürtöcskét, no csak még ez egyet,

Asszonyunk, királynőnk, csak a homlok felett,

Aranyos főkötő, hogy szépen simuljon,

Dús aranyfürtökön hogy félre ne csússzon. —

Aranyos főkötőt fejére illesztik,

Kerek aranytükröt az asztalra teszik,

Fehér bíborfátyolt fejére tekerik,

Gyöngyös aranytűkkel szépen letűzdelik.
      ***
Most Miklós jön sorra s hosszú aranyhaja,
296
 Fésülik, rendezik vállára, mellére,

Ilona csészéje fejét koronázza

Boldogság almája bal kezébe adva.

Gyöngyvirágos pálcát teszik a jobbjába,

Piros bársony palást kerül a vállára.

Piros bársony suba, aranyvóccal vonva,

Aranysugár haja azt is beboritja.

Csallóközben termett csodagyümölcs héjja

Akár az égi Nap fényes aranygömbje :

Ragyog a szép csésze, Ilona kupája,

Ősi Magyarország aranykoronája.
      ***
Miklós és Ilona aranyidőt élnek,
Magyarok szigetén mézes boldogságban.

Esztendők múlnak, napok elhaladnak,

Egy nap akkoriban egy évig tart vala.

Boldogasszony ágyát tündérek megvetik,

Megvetik egyszer is, megvetik másszor is,

Aranyszín szalmával, szagos kakukkfűvel,

Puha lenvászonnal, hófehér sátorral.

Gyermekek születtek, fiak és leányok,

Föl is növekedtek, deli szép magyarok.
      ***
Egyszer csak Miklósnak mi jutott eszébe ?
Elmene a várnak legalsó részébe,

297
 Nézné meg mi rejlik századik szobában,
Miért nem nyitá azt meg akkor Ilonája ?

Ajtaját föltárá, körül néze benne,

Órjás hordó álla egy szögelletében.

Nézi, tapogatja, meg is kopogtatja,

Kiszól valami hang, mélyen ezt mormolja :

— Vizet, szomjas vagyok !  Vizet, szomjan halok !

Mentsed meg életem, meghálállak érte ! —

Kútra mene Miklós, kártya vizet hoza,

Csapnyíláson átal tölti a hordóba.

— Köszönöm, köszönöm ! — mondja a hang bentről,

S lepattan egy abroncs az órjás hordóról.

— Ezért egy világot ha megszabadulok,

De hozzál még vizet mert mégis szomjazom.

Kútra mene Miklós, ismét vizet hoza,

Csapnyíláson átal tölti a hordóba.

— Köszönöm, köszönöm ! — mondja a hang bentről,

S még egy abroncs pattan, hordóról lecsattan.

— Ezért egy világot ha megszabadulok.

De adjál még vizet, akkor szabad leszek. —

Hoza Miklós vizet harmadik kártyával,

Harmadik abroncs is azzal lepattana.

Ez is lepattanván, hordó széjjel hulla,

Háromfejű sárkány belőle kiugra.
298
— Köszönöm, köszönöm hogy megszabadítál,
Három világot kapsz, szavam nemfeledem.

Szavam nem feledem de Ilonát viszem,

Utol jára jár most virágos mezőben.

Az első világot íme már megadom :

Téged meg nem öllek, életed meghagyom. —

Sebes forgószélként sárkány szárnyra kele,

Selyemmező felé viharként röpüle.

Sötét viharfelhő Eget elborítá,

Sűrű záporeső mezőt végig veré.

Szép Magyar Ilonát ott éré a vihar,

Naplemente tájban kedves viráginál.

Fölkapta a sárkány karmos markaival,

Vitte alvilágba széles szárnyaival.

Fekete várába Ilonát bezárta,

Szolgaságra őtet ottan kárhoztatta.

Miklós, Magyar Miklós, mostan mit műveltél ?

Kiváncsiságoddal magadnak mit tettél ?

Keresheted immár kedves Ilonádat

Mező viráginál, méhek kasainál...

Keresi is Miklós kedves feleségét

Selyemrét térségén, ezüst nyírek alatt,

De bizony hiába, seholsem találja,

299
 Bármerre is fordul már egyebet nem lát :

Ijedt leányokat, síró tündéreket,

Jégverte réteket, szélszegte ágakat.

Selyemrét virági összevissza törve,

Őszi lomb leverve, csomókba sodorva...

Hova legyen Miklós, hova fájdalmában,

Mihez kezdjen immár e nagy pusztulásban ?

Hagyja a szigetet tündérek gondjára,

Menjen-e világgá, Ilonát keresse ?

Mit tehet egyebet, mit mást-e mint ezt ?

Magát erre szánja még azon órában.

Cirmos-cifra ménes legszebbik csikaját

Megfogja, szoktatja, töri nyereg alá,

Végre indul vele széles nagyvilágba,

Ilonáért, ha kell, a világ végére.

Messzeföldön járva egyszer hírét hallja

Alvilág kapuja merrefelé volna.

Arra indul Miklós hogy oda lemenne,

Alvilág táján is Ilonát keresse.

Alvilág erdeje rémekkel van tele,

Aki abban járkál : helyén legyen szíve.

Fekete sötétség sűrű erdő mélyén,

Félelmes a járás puha, mohos földjén.

300
Minden lépten, nyomon gombák hengerednek,
Mérges püfetegek pukkanva füstölnek.

Lidérc lángja kísért, tündelevény suhog,

Lombtalan ágakon halálmadár huhog.

Kígyó, béka mászik, csúszik, lappadozik,

Korhadt fa odvából manó leskelődik.

Sötét erdőn túl van gonosz sárkány vára,

Hegyes réztornyai merednek magasba.

Föllovagol Miklós, megyen be a kapun,

S várudvar közepén leli Ilonáját.

Ott a kútnál mossa, mossa, pakolgatja

Sárkány vára népe sok szennyes ruháját.

Nem tétováz Miklós, még csak meg sem szólal,

Kúthoz odaugrat, Ilonát fölkapja.

Nyeregbe fölkapván öleli karjába,

Viszi ki a várból, viszi már vágtatva.

Elnyeríti magát a sárkány monyasa,

Elnyeríti magát olyan csodamódra :

A vár is megzördült a nagy ordítástól,

Ami törékeny volt: ízzé porrá törött.

Kirohan a sárkány nagy riadalomra,

Táltos lovát szidja, szörnyen bosszankodva:

— Ejnye, mit műveltél, milyen kárat tettél !

Ami edényünk volt mindent összetörtél ! —
301
 — Hogyne nyerítenék, hogyne ordítanék,
Egyik szolgálódat épen most ellopták. —

— Kit loptak el, lovam, ki lopta el vajon ? -

— Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját. —

— Mennyi időm vagyon ?  Ehetem, ihatom ? —

— Ehetsz, ihatsz, gazdám, akár alúhatsz is. —

Háromfejű sárkány leül asztalához,

Eszik, iszik nyugton, pihen is kicsidég.

Lemegyen az ólba, nyergel és kantároz,

Lovára fölszökik, meg sem sarkantyúzza.

Utolérik Miklóst még erdő határán

S Ilonát öléből elkapja a sárkány.

— Szavam nem feledem, igéretem tartom :

Egy világot adok : életed meghagyom. —

Szegény Szép Miklósnak, szíve majd meg szakad,

Most mitévő legyen, most merre forduljon ?

Bujdosik bújával, indul hazafelé,

Bús vándorlás után ismét haza ére

Egykor olyan boldog Csallóköz földére,

Tündér Szép Ilona tündérszigetére.

Aranylomb lehullott, madárdal nem hallik,

Mindenütt hervadás, szomorúság honol.

Megyen Magyar Miklós, gyermekeit lássa,

302
 Azok aranyhaját hogy megcsókolhassa.

Azután kimene Selyemrét síkjára,

Almás ezüstménest hogy ott föltalálja.

A legszebbik csikót abból kiszakítja,

Sötét Alvilágba hogy azzal indulna.

Megyen ismét Miklós, megy a régi úton,

Megérkezik ismét sárkány rézvárához.

Fölmegy az ösvényen, be a vár kapuján,

Most jobban ügyelve mintsem első ízben.

Viszi is Ilonát de most jól vigyázva,

Hogy lova patája kövön ne csattogna.

Mégis óvatosság mindhiába vala,

Most is észre vevé sárkány táltos lova,

Az a táltos ménló most is megneszelte,

Iszonyatos módon magát elnyerítte.

Elkezd dörömbözni, lábával dobolni,

Óla padozatán szörnyen dobrokolni.

Megrengett a vár is, falak megrepedtek,

Ló óla oldala egészen kiesett.

Kirohan a sárkány rettentő robajra,

Táltos ménét szidja, szörnyen haragudva :

— Ejnye, mit műveltél, milyen kárt csináltál,

Minden rakott falat most megrepesztettél ! —

303
— Hogy ne nyerítenék, hogy ne dobrokolnék,
Egyik szolgálódat épen most ellopták ! —

— Ki lopta el, lovam, ki járt itt már megint ?

— Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját. —

— Menyi időm vagyon ?  Ehetem, ihatom ? —

— Ehetsz, ihatsz, gazdám, akár alúhatsz is. —

Háromfejű sárkány leül asztalához,

Eszik, iszik békén, pihen is kicsikét.

Lemegyen az ólba, nyergel és kantároz,

Lovára fölugrik, meg sem sarkantyúzza.

Utol érik Miklóst erdő közepében,

Szép Magyar Ilonát elkapja a sárkány.

— Szavam nem feledem, igéretem tartom :

Egy világot adok : életed meghagyom,

De most már vigyázzál, erre ne vetődjél,

Szemem elé ugyan többé ne kerüljél. —

Szomorú Szép Miklós szíve majd meghasad,

Most mitévő legyen, immár mit műveljen ?

Aranyszőrű ménes még eszébe jutott,

Élete árán is mégegyszer kell menjen.

Bújdosik bújával, megyen hazafelé,

Bús vándorlás után ismét haza ére,

Hajdan olyan boldog Csallóköz földére,

Tündér Szép Ilona boldog szigetére.
304
 Mostan hó borítja, hideg szelek fújják,
Tavasz visszatértét ott nehezen várják.

Megyen Miklós megint, gyermekeit lássa,

Azok aranyhaját megsimogathassa.

Azután kiemegyen Selyemrét síkjára,

Aranyszőrű ménest hogy ott fölkeresse.

Aranyszőrű lóval most hát elindula,

Alvilági sárkány magas rézvárába.

Most még óvatosabb, még körültekintőbb,

Mert hogy élet-halál, most igen jól tudja.

Aranyszőrű lovát hegyoldalban hagyja,

Őt dobogásával hogy el ne árulja.

Magas fenyvek alatt ágcsonkhoz megköti,

Hogy a vár fokáról senki megne lássa.

Hosszú aranyhaját hátára szorítja,

Hogy meg ne láthassák : szűre alá fogja.

Ruhái azóta úgyis rongyollanak,

Magyar Miklóst róluk föl úgysem ismerik.

Ott találja most is Ilonát a kútnál,

Vár népe szennyesét most is ott szapulja.

Oda megyen Miklós, mintha vizet kérne,

Mintha csak valami kósza koldus volna.

Szegény Szép Ilona alig ismer rája

305
 Mikor rongyos koldus halkan szól hozzája :

— Most innen kimegyek, te meg jer utánam,

Menjél az ösvényen, hegyoldalban várlak. —

Úgy is tesz Ilona, a várból kioson,

Úton lefele megy, siet nagy sebesen,

Leér lelkendezve sötét fenyőfákig,

Miklós ott fölkapja, lovát sarkantyúzza.

Száguld a paripa szilaj táltos módra,

Földet sem ér lába levegőben szállva.

De a sárkány lova, vasderes monyasa,

Most is csak fölneszel, magát elnyeríti,

Elkezd dörömbözni, szörnyen dobrokolni ;

Olyan tombolása mint a föld rengése.

Rezegnek a falak, hullanak a kövek,

Rommá dől egy torony, tető szakadozik.

Kirohan a sárkány, szörnyen átkozódik,

Táltosára támad, szidja, káromolja :

— Megint mit műveltél, mármeg mit csináltál,

Gyönyörű várammal most mit cselekedtél ? —

— Már hogyne tombolnék, hogyne dühöngenék,

Mikor megint viszik legjobb szolgálódat. —

— Ki viszi, ki meri ?  Már megint Miklós-e ?

— Ő viszi — hát ki más ? — Magyar Ilonáját. —

306
— Mennyi időm vagyon ?  Ehetem, ihatom ? —
— Ehetsz is, ihatsz is de soká ne késsél. —

Eszik még a sárkány, iszik is valamit,

Nyergel és kantároz, fölszökik lóra,

Kezdi sarkantyúzni, — Siess, lovam, siess,

Kutya gaz fajtáját nehogy elszalasszuk. —

Miklós lova röpül, röpül mint a madár,

Mégis utolérik Felvilág határán.

— Nem megmondtam, kutya, ne lássalak többé ?

Nincs több tartozásom, mostan véged vagyon. —

Szép Magyar Ilonát sárkány elragadá,

Miklós karjaiból erővel ki kapá,

Őt meg a magasból le a földre sújtá,

Alvilág szikláin halálra zúzatá.

Ezután utánna aláereszkedett,

Holtan fekvő testét összekaszabolta,

Hogy Szép Miklós többé föl ne támadhasson,

Hogy az élők közé vissza ne térhessen.

Ezzel visszafordult, vitte Szép Ilonát,

Hajtotta a kútra : szapulja a ruhát.
      ***
— Szép Ilona asszony, Szép Ilona asszony,
Miért zokogsz máma olyan nagyon, nagyon ? —

— Hogy is ne zokognék, kicsi fehér kígyóm,

Megölé a sárkány Szép Magyar Miklósom.
307
 Hogy is ne zokognék kicsi jó barátom,
Meghalt Szép Miklósom, aranyhajú Napom.

Piroslik a vére kopár kősziklákon,

Ott van aranyhaja sötét fenyőfákon.

Mikor jól tudom már : örök rabság sorsom,

Minden reménységet el kell nekem hagynom,

Kedves gyermekeim, boldog Csallóközöm

Én többé nem látom, én többé nem látom... —

— Szép Ilona asszony, ne sírj olyan nagyon,

Szomorú sorsodon segíthetek talán.

Kígyók királyához elsietek mostan,

Segítséget kérek, ő csodákat tehet. —

Siet a kígyócska, siklik nagy sebesen,

Csúszik kövek között, sziklaszakadékban,

Sziklaszakadékból sötét, mély barlangba,

Sötét barlang mélyén kicsin palotába.

Aranypalotácska ragyog a barlangban,

Ékkővel kirakva kapuja, ajtaja.

Sárga aranykígyót kicsi kígyó kéri,

Kígyók királyának ezeket beszéli :

— Szép Magyar Ilona, sárkány rabszolgája,

Mindig jó volt hozzám, megsegített engem,

Mindenki üldözött, mindenki kergetett,

308
Hogy meg ne ö jenek, rejtőzködnöm kellett.

Éheztem, szomjaztam, kínosan koplaltam,

Kőfalhasadékból már ki sem bújhattam.

Csak ő nem kergetett, csak ő nem üldözött,

Kövekkel utánam nem hajigálódzott,

Hasadék szájából hozzá könyörögtem :

Szép Magyar Ilona, Isten megfizessen,

Adj egy kis falatot mert már éhen halok,

Senkit sem hántok én, csak, élni szeretnék.

Akkor és azóta ennem mindig adott,

Mikor szerezhetett, tejet is juttatott.

Kedves, jó királyom, segítsünk hát rajta,

Mert igen keserves Szép Ilona sorsa.

Tudod hogy Ilonát sárkány elrabolta,

Magas rézvárában rabságban tartotta,

Most pedig férjének, ki utána jött volt,

Életét eloltá, testét szétszabdalá.

Ott feküszik halva világ Szép Miklósa,

Sötét Alvilágnak szikláin szétszórva.

Ott piroslik vére kopár kősziklákon,

Fönnakadva haja sötét fenyőfákon.

Küldjed el kígyóid, szedjük össze testét,

Keressük azt össze, keltsük új életre. —

309
 Király a parancsot legottan kiadja,
Ahány kígyó vagyon, azt mindjárt mind tudja.

Jönnek is már gyorsan, siklanak, sietnek,

Százfelől érkeznek, gyógyfüveket hoznak.

Bába csodafüve — ez a Csaba íre, —

Amott forrasztófű, emitt kígyónyelvű,

Hoznak cickórót is, ezerjófüvet is,

Csak ők maguk, tudják még micsodát mindent.

Szedegetik össze Szép Miklós tagjait,

Sziklák kőzött fekvő szétszabdalt részeit.

Legöregebb kígyó, ki legjobban tudja,

Száz esztendő alatt mindent megtanula,

Rakja, keni, feni, forrasztja, íralja,

Halott ember húsát illeszti, füvezi.

Egyszer csak fölsóhajt, egyszer csak megmozdul,

Deli Magyar Miklós szemeit dörzsöli.

Kígyók elosonnak, szerteszét oszolnak,

Kiki megy útjára, a maga dolgára.

Fölocsúdik Miklós, tagjai zsibbadtak,

Föl nem éri ésszel hogy életben maradt.

Föl kel, megyen tova, nem is tudja hova,

Bolyong céltalanul, búsan, bánatosan.

Amint így bandukol : amott erdő szélén

Lát egy vén anyókát, töpörödött nyanyát.
310
 Szedett egy jó öl fát, emelgeti battyát,
Nem bírja fölvenni, vállára emelni.

Megsajnálja Miklós, oda megyen hozzá,

Megsegítem szegényt, gondol ja magában.

— Jó napot, jó napot, szegény öreg anyám,

Nehéz-e a nyaláb ?  Tán vállára adnám ?

Ha kend is akarja, akár el is viszem,

Mindegy nekem úgyis merre megyek s meddig. —

— No, no, édes fiam, — köszönöm, köszönöm —

De hát mi oka van keserűségednek ?

Fiatal vagy, látom, deli szép személyű,

Szerelemben szoktak ilyenek szenvedni. —

— Eltalálád, anyám, el sem is tagadom. —

S elmeséli Miklós minden húját, baját.

— Értem, Miklós, értem, tudom is a bajod,

Tudtam azelőtt is egész történeted.

Csak látni akartam hogy a szíved milyen,

Csak hogy segítséget érdemelsz-e vajon ?

Így rendeli Isten : rosszra büntetést küld,

Jóra jutalmat ad s mindig igazságos.

Mármost hallgass ide, szavam vedd eszedbe :

Ama havast látod, ama magas hegyet ?

Minden újév éjén ama hegy megnyílik,

311
 Ma éjjel lesz épen újév éjszakája,

Azért vagyok itten, azért jöttem máma,

Hogy mitévő legyél megmondhassam néked.

Mikor a hegy nyílik, a nyíláson menj bé,

Meg ne ál ljál sehol, csak siess előre.

Bent a hegy gyomrában táltos kancát találsz,

Táltos kanca ellik táltos aranycsikót,

Aranycsikót kapd föl, azzal szaladj vissza,

Rohanj ki a hegyből, hogy rád ne zárul jon.

Én itten megvárlak, hozzám majd elmegyünk,

Aranyszőrű csikót nálam fölneveljük.

Te majd legeltetni meg jártatni viszed,

Míg megerősödik, míg jó hátasló lesz.

Vele majd elmehetsz Magyar Ilonádért,

Sárkány vasderese azt utól nem éri,

Mert a vasderesnek, tudd meg, testvére az,

Maga táltos lovát sárkány is ott szerzé. —

El is ment hát Miklós a nagy hegy lábához,

Tartotta is magát a néne szavához.

Aranyszőrű táltost ketten fölnevelték,

Azzal mene Miklós sárkány rézvárához.

Sebes forgószélként a várba bevágtat,

Fölkapja Ilonát s viszi is magával.

312
 — Ilonám, Ilonám, most már haza megyünk,
Ide vissza ugyan mi többé nem térünk.. -

Elnyeríti magát sárkány vasderese,

Elkezd dobrokolni mint eddig még soha.

Repednek a falak, romlanak a tornyok,

Rettentő robajjal tombol az a táltos.

Kirohan a sárkány, káromkodik vadul.

— Mit művelsz már megint ?  Váram romba döntöd ! —

— Hogy ne dobrokolnék, hogy is ne tombolnék :

Magyar Miklós viszi Magyar Ilonáját ! —

— Mennyi időm vagyon ?  Ehetem, ihatom ?

— Ha már rajtam ülnél úgy is késő volna ! —

Hej, ugrik a sárkány, csak amúgy szőrére,

Vasazza a lovát, veri ökleivel.

— Utána, utána kutyafajzatának !

Hej, ha megfoghatlak, pozdorjává törlek !

Háromfejű sárkány szörnyen átkozódik :

— Megálljatok ebek, átkozott haramják !

Szegény vasderesét iszonyúan vasazza,

Éles sarkantyúit hasába vagdossa.

Elnyeríti magát ez szörnyű kínjában,

Ordít mint a bölény bőszülő korában.

Meghallja Miklósnak aranyszőrű lova,

Megfordítja fejét, ezt kiáltja vissza :
313
 — Testvér, édes testvér, ne kínoztasd magad,
Vessed le hóhérod, essen le a mélybe. —

Hallja a vasderes, nem mondatja kétszer,

Megfogadja mindjárt testvére tanácsát,

Nagyot bakkol egyet, megugrik oldalra,

Leesik a sárkány, zuhan a mélységbe.

Alvilág határán kősziklákra esett,

Agyon zúzta magát, kiomlott a vére.

Magyar Miklós pedig Magyar Ilonával

Megérkezett ismét Csallóköz földére.

Áldott Nap kisütött Magyarok Szigetén

Tavasz is kivirult Boldog Aranykertben.

Gyöngyvirág virágzik, aranyalma érik,

Nap és Föld fiai boldogan szedhetik.

                                     Vége

314
 Magyarázatok

Mikor e költeményt magyar népmesék alapján megírtam,

ezt nem azért tettem mintha költői babérokat kívántam
volna szerezni, bár szándékom volt magyar mesésköny-
vet is kiadni — részben versbe foglalt, részben prózában
megírt népi eredetű mesékkel —, amire azonban a köz-
bejött második világháború miatt már nem került sor.  E
költeménnyel célom az volt, hogy útmutatásul szolgáljon
igazi magyar verseléshez is valamint ahhoz is, hogy mi-
képpen lehetne a magyar népmeséket és regéket gyer-
mekek olvasmányául fölhasználni a ma e célra használt
mindenféle idegen de többnyire igen együgyű sőt sok-
szor buta mesék helyett, amelyeknek bár nagyrésze őse-
inktől származik de annyira leromlott, hogy értelmesebb
gyermekek számára élvezetes olvasmányt már nem ké-
pezhet.  Azt is akartam volna a mesékkel elérni, hogy
ezek bár gyermeknek valóak legyenek de emellett költői
szépségűek és egyúttal igazi ősmagyar jellegűek is, hogy
visszatükrözzék ősműveltségük gyönyörű világát.  Azt is
akartam, hogy bár közvetlen szövegük a népmese és
gyermekmese hangját megtartsa ugyan de emellett rej-
tett, jelképes értelmük az ősmagyar vallásbölcselet és
természetismeret titkait is tartalmazza, úgy, ahogy mind-
ez az igazi magyar népmesékben is megvan, illetve mai
nagyfokú elromlottságuk dacára is bennük még fölismer-
hető, annak ellenére is, hogy a mai mesemondóknak
minderről már sejtelme sincsen.
Viszont ezen könyvemben útmutatásul szeretnénk szol-
gálni költők számára ahhoz is hogy miként kellene ősre-
géinket nagyméretű hőskölteménybe foglalni illetve,
hogy miként kellene egykori nemzeti hősköltészetünket

315
(epikánkat) rekonstruálnunk.  Itt természetesen a helyes
epikai hangot eltalálni már sokkal nehezebb lesz, mert
hiszen amellett, hogy az eposz egyszerű, természetes,
nem tudományoskodó de nyugodt és fenséges hangját
meg kell tartani, de vigyáznunk kell arra is, hogy a hang
ne legyen gyermekmeseszerű.  A mély jelképes értelem
észrevehetőbb kell legyen mint a gyermekmesékben sőt
igazi, komoly eposznak az egyik jellegzetessége kell le-
gyen.  Mindezt némely régi eposz el is éri, de hibája a
legtöbbnek meg — még Homérosz Iliászának is — az,
hogy tele van borzalmas, véres, sőt sokszor egyene-
sen degenerált, szadista lelkületű embereknek tetsző je-
lenetekkel.  Ez különösen a régi germán költészet fő jel-
legzetessége.  Az ilyesmi nem csak az ifjúság, hanem a
fölnőttek lelkületét, kedélyét is csak rontani, elvadítani
alkalmas.  Rossz, gonosz természetű emberek költői
szépségek helyett ilyesmikkel akarják szerzeményeiket
„érdekessé" tenni, akár csak a mai ponyva irodalom, il-
letve nem a nemes lelkületű emberekből álló kisebb szá-
mú közönségre, hanem az alacsonyabbrendűekre számí-
tanak és tetszésre ezeknél is találnak, holott felsőbbren-
dű lelkületű emberek az ilyesmit nemhogy élveznék de
undorral utasítják vissza.  Mivel azonban az alacsonyren-
dű emberek számbelileg nagy többségben vannak, ezért
a nem eszményi és nemes célt hanem csak anyagi hasz-
not szem előtt tartó irodalom az emberiség aljasabb ré-
sze ízlését igyekszik kielégíteni.  Mindenesetre a ré-
gi germán hősköltemények legnagyobb részéből különö-
sen kitűnik, hogy azon közönség amely ezeket élvezni
tudta : csak kegyetlen, vérszomjas természetű lehetett. 
Holott az ilyen borzalmas elbeszélések az igazi magyar
ember ízlésének meg nem felelvén, ilyesmi az igazi ma-
gyar népmesékből hiányzik is, illetve ha ezekben harc,
véres esemény, emberhalál elő is fordul de csak ritkáb-
ban és egyáltalán nem annyi visszataszító borzalmassá-
316
gok leírásával, valamint sohasem ezek képezik az elbe-
szélés lényeges részét, érdekességét, hanem inkább az
igazi költői szépségek.
Különösen ki kell még emelnem azt is, hogy az ősma-
gyar költői és mitológiai anyag gyakorlatilag is nagymér-
tékben hasznosítható lehetne ha azt a mozgókép ipar is
fölhasználná, éspedig nem csak különben is szépsége
miatt hanem azért is mert ez egy eddig a közönség előtt
teljesen ismeretlen, új egész világot tárna föl és a már
annyira agyoncsépelt dolgokkal szemben a legnagyobb
anyagi sikert is biztosíthatná.  Amihez azonban ősvilá-
gunk nem csak felületes ismerése volna szükséges ha-
nem olyan beható amilyennel, sajnos, kívülem alig ren-
delkezik valaki.
Ami fönti költeményemben a verselést illeti :  bár a vég-
rímet sem kerültem és alkalmaztam is ahol az magától
kínálkozott, mivel azt tartom, hogy az ősmagyar verse-
lésben ez is, ha csak mellékesen is, de már megvolt.  De
különös gondot fordítottam az előrímre.  (Alliteratio, be-
tűrím.  A „betűrím" elnevezést azért nem tartom helyes-
nek mert habár elég ha csak a kezdő betűk rímelnek de
szebb és tökéletesebb ha rímelnek a kezdő szótagok is.) 
Ezt alkalmazom a sorpárok kezdőbetűjénél, a sormetsze-
tek, ütemek és egyes szavak elején de nem ragaszkodva
soha egyikhez sem, hanem úgy és ott ahol épen kínálko-
zott vagy ahol könnyebben találtam.

Példák :
Sorpár elején :
Levelét megírta tündérek legszebbje,
Leköti, csomózza aranyszín hajával,

Sormetszet elején :
Kaszálja a rétet kisebbik gazdája,

317
Szavak elején :
Ezüstös kaszáját vállára vetette,
Megyek messzi földre, Tündérország felé.
Nézi a két karját, testét s a két lábát.
Véleményem ugyanis, hogy ilyen volt az ősmagyar ríme-
lés is : teljesen szabad és tehát változatosabb is mint a
mai.  Bizonyos rímelési típushoz való ragaszkodás súlyos
nyűg, ami a szépség és értelem károsodását okozza. 
Sőt ha itt-ott egy-egy verspárnak semmi ríme sincsen is
— bár ezt lehetőleg kerültem —, még ezt sem tartom hi-
bának, mivel a ritmus, ha tökéletes, pótolja.
Előrímes finn rokonaink régi verselése is és ilyen elejétől
végéig nemzeti eposzuk a Kalevala is.  De ilyen volt a ré-
gi germán verselés is, vagyis szintén előrímes.  Csak-
hogy mivel a magyar és finn nyelv, valamint többi északi
rokonnépeink nyelve egyik fő jellegzetessége az hogy a
hangsúly kivétel nélkül mindig a szó első szótagján van,
sőt majdnem mindig a mondat elején is.  Természetes
tehát hogy a rím is itt csendül meg a legjobban, vagyis
természetes tehát hogy az előrím olyan népeknél jött
létre amelyeknél a hangsúly mindig elől van, holott tud-
juk hogy az árja nyelvekben ez nincs így.
Amiből tehát az következik hogy a germánok ősi magyari
népek műveltsége hatása alatt élvén, az ilyen rímelést
ezektől vették át, de utóbb, mivel ez nyelvük szellemé-
nek nem felelt meg, könnyen elhagyják és a más árja
népek utórímelését szokták meg, és tehát a németek is
utóbbit használják ma is.  Viszont mi még a keresztény-
ség befogadásával idegen hatás és német uralom alá
süllyedvén, a nyelvünk szellemének meg nem felelő utó-
rímet szoktuk meg, úgyhogy saját ősi rímelésünknek
nyoma ma csak régiségeinkben van meg, valamint az
ilyen gyermek mondókákban :

318
Egyszer egy időben
Szilágyi erdőben
Szarkák veszekedtek,
Szúnyogok átkozódtak.
Szarkavezér meghallotta,
Szalmakardját kirántotta,
Szúnyog lábát levágta.
Bagót küldték doktorért ;
Amíg bagó ballagott,
Addig szúnyog megdöglött.

Igaz ugyan, hogy létezik néhány más nyelv is amelyben

a hangsúly szintén a szó első szótagján van, de ezeknél
könnyen kimutatható, hogy csak elidegenedett magyari-
ak vagy pedig magyari népek hatása alatt éltek.
Ilyen árja nyelv például a cseh és a tót, amelyekben a
hangsúly a szó első szótagján van.  Maradott is arról föl-
jegyzés, hogy régen a mai Csehországban „éltek csehek
és szlávok" ami szerint tehát a csehek régen nem voltak
szlávok.  Szerintem valóban a kereszténység felvételével
fogadták csak el, ezzel együtt, a szláv nyelvet is, ugyan-
úgy mint a bolgárok.  Hogy viszont a morvák és tótok
mindig mennyire magyar hatás alatt éltek, kimutatnunk
nem kell, sőt kétségtelen az is, hogy a morvák és tótok
azon része amely a lapályosabb tájakon él, szintén csak
a kereszténység fölvételével elszlávosodott magyarokból
és magyariakból (palócok, barkók, matyók) áll, amely el-
szlávosodást utóbb nagymértékben elősegítette a volt
osztrák uralom magyarüldöző politikája, legfőképpen az-
zal, hogy a jó földeket, az osztrák uralom ellen mindig
lázongó „megbízhatatlan" magyarságtól elszedve, ezeket
a hegyek közül letelepített, sőt külföldről is, például Dal-
máciából, behozott szlávoknak adta.  (Hogy mily nagy-
számú németeket is telepítettek be, jól tudjuk.)  De elő-
segítette az elszlávosodást az is, hogy a Magyarországon
319
bárhol élő szlávok mindenkor mindennemű pártfogásban
részesíttettek, mivel természetesen mind „császárhűek”
voltak és a magyarság ellen fegyverrel is harcolni mindig
kaphatók voltak;  például az 1848. évi szabadságharcunk
alatt.
Véleményem tehát az hogy a Csehországban, Morvaor-
szágban és Magyarország Felvidékén élő szlávság nagy
része a kereszténység uralomra jutása után megtagadva
a „pogány” magyar nyelvét, amelyet az uralkodók hatal-
ma is tűzzel-vassal írtani igyekezett (vagyis a mindunta-
lan „pogánylázadó” magyarság nyelvét) és magát min-
denáron jó kereszténynek és szlávnak kezdé vallani,
hogy így üldöztetés, lemészároltatás és földfosztás, kila-
koltatás alól kivonhassa.  Ezért a szláv nyelvet fogadta
el, amely már Cirillus és Metodius óta a „hithű kereszté-
nyek” egyik nyelve lett és saját nyelvű egyházi könyvei
és keresztény szertartásai voltak.  E rohamos és erősza-
kos elszlávosodás dacára azonban e nép képtelen volt a
szláv nyelvet ennek teljes szelleme szerint is elsajátítani
és nem csak népviseletét és népszokásait tartotta meg
hanem beszédbeli kiejtése és hanglejtése is a régi mara-
dott, aminthogy a csehek és tótok, a többi szláv nyelvvel
ellentétben, a hangsúlyt ma is a szavak első szótagjára
teszik és náluk ma is, miként a magyaroknál, erős a haj-
landóság ahhoz is, hogy a hangsúly a mondat első sza-
ván legyen, továbbá, hogy a szavak első szótagjai rövi-
den, végszótagjai pedig hosszúan ejtessenek.
Mi is magyarosnak érezzük ha például e szavakat így ejt-
jük :  magyar, akar, kalász, ahogyan azt magyarul nem
tökéletesen beszélő szlávok, oláhok, németek ejteni
szokták is.  Ugyanezen ritmus nyilvánul meg az igazi ma-
gyar népzenében is, amelyet a cigányok, műzenészek és
dalárdák még el nem rontottak, el nem ferdítettek, vagy-
is az igazi magyar ritmus szerint az egyes hangcsoportok
első hangjai rövidebbek, végső hangjai hosszúak.
320
Ismétlem tehát hogy nem tartom nagy hibának a ma-
gyar verselésben ha itt-ott egy sornak semmi ríme sin-
csen, igen fontos azonban, hogy az egyes sorok köze-
pén, a sormetszetnél, soha egy szó a sor egyik feléből a
másikba át ne nyúljon, mert ez a hanglejtést elrontja és
igen kellemetlenül hat.
Vagyis nem szabad ilyennek előfordulnia :
Hova legyen Miklósunk most fájdalmában,
Hanem csak így :
Hova legyen Miklós mostan fájdalmában.
De természetesen minden sor végén is, vagy mondat vé-
ge kell legyen vagy mondatbeli nyugvó pont, illetve nem
szabad ilyesmi előforduljon :
Keresi, keresi most Miklósunk kedves
Feleségét a szép Selyemrét térségén.
Itt ugyanis a „kedves” szó annyira összetartozik a „fele-
ségét” szóval hogy a kettő között nincsen mondatbeli
nyugvópont és így közöttük sorvég sem szabad legyen.
Ha mindezeket pontosan betartjuk akkor a verselés
szépsége a rím hiányát némileg pótolhatja, eltakarhatja. 
Tény az is hogy ha minderre nagyon vigyázunk, akkor a
12 szótagos sorokat akár 6 szótagos sorokká is oszthat-
juk így :
Leül asztalához
Tündér Szép Ilona,
Levelet kezd írni
Selymes nyírfahéjra.
Ám az ilyen tökéletes verselés mellett sem a hat- sem a
tizenkét szótagú sorokban hat szótagúnál hosszabb szó
nem fordulhat elő, ami azonban költői nyelvezetben nem
is szükséges.
Természetesen volt őseinknek nyolc- valamint tízszóta-
gos sorokból álló verselése is.  Nyolcszótagosak finn ro-
konaink Kalevalája sorai.  A nyolcszótagos verselésnek
azonban van egy kis hátránya is, mert ennél a sormet-
321
szet szintén a sor közepén lévén, ezért a sorokban négy-
nél több szótagú szavak nem fordulhatnak elő, illetve ha
valamely szó ennél hosszabb úgy ez a sormetszeten át
kell nyúljon.  Pedig ha teljességgel helyesen akarunk
verselni, ez nem szabad megtörténjen;  csakhogy négy-
nél több szótagú szavakat nem használhatni, már aka-
dályt képez.
A tíz szótagos sorok, azt hiszem, a tulajdonképpeni ma-
gyar törzs verselésében voltak meg, mivel e törzsünk
számrendszere az 5-10-es volt, valamint az övék lehetett
a magyar népzene pentatonikus változata.  Mivel például
a szemere és besenyő törzsek számrendszere a 6-12-ős
volt, a jászoké, kabaroké ellenben a 48-as, ezért valószí-
nűnek tartom, hogy a szemere és besenyő törzsek a 6-
12-ős, a jászok és kabarok pedig a 4-8-as sorokkal ver-
seltek.
Fontos a verselés szépsége szempontjából az is, hogy
benne gondolatritmus is legyen.  Ennek legegyszerűbb
alakja az ha egy sor pár két sora körülbelül ugyanazt
mondja de más szavakkal és mintegy hasonlattal.
Például:
Szegény vasderesét iszonyúan vasazza,
Éles sarkantyúit hasába vagdossa.
vagy:
Egykor olyan boldog Csallóköz földére,
Tündér Szép Ilona tündérszigetére.
vagy:
Elnyeríti magát ez szörnyű kínjában,
Ordít mint a bölény bőszülő korában.
Finn rokonaink egész Kalevalájában mindenütt ezen pár-
huzamos verselés van meg.  Azt hiszem azonban hogy
ma ezt ennyire érvényesítenünk nem kell, nehogy egy-
hangúságba essünk.  Szebbnek tartom ha másnemű
gondolatritmusokat is alkalmazunk, úgy ahogyan a régi
magyar népköltésben, különösen a székely balladákban
322
van meg.  Sőt nem is kell, hogy gondolatritmus minde-
nütt legyen.  Elég ha arra ügyelünk, hogy a sor pár vé-
gén vagy pont vagy legalábbis mondatnyugvópont le-
gyen.
A párhuzamos gondolatritmus eredete a következő : 
Ősidőkben, bizonyára legkésőbben még a cölöpépítmé-
nyes korban, de valószínűleg még a Jégkorszakok előtt,
vagy valamely Jégkorszakközben, azaz Aranykorunkban,
őseinknél, ha talán nem is minden törzsünknél, az volt a
szokás, hogy az epikus költeményeket, meséket, regéket
ketten mondották, éspedig mindig versben énekelve, de
természetesen nagyon egyszerű, epikai elbeszéléshez illő
dallammal.
Az egyik, vagy is az előénekes, a sorpárok első sorát, a
másik pedig második sorát énekelte, amely második sor
tehát körülbelül ugyanazt mondotta de más szavakkal ki-
fejezve, vagy pedig egy hasonlatot tartalmazott.  Ami-
dőn így ketten énekeltek : vagy egymás mellett ültek és
karjaikkal egymás nyakát átölelve, testüket a ritmus sze-
rint együtt, jobbra-balra kissé ingatták, vagy pedig, mint
a finn kalevala énekesek, egymással szemben ülve, kö-
nyökeiket lábukra támasztva és egymás két kezét fogva
énekeltek, de testüket előre-hátra ingatva.
Ugyanilyen kettős éneklésmód azonban más alakban is
megvolt, például egyenletes, ritmusos munkánál, például
nagy cölöpök beverésénél a cölöpépítményes korban,
valamint fák kivágásánál.  Föntebb már említettem a ré-
gi székelyek ritmusos favágását.  Ennél a verséneklésnek
gyakorlati célja az is volt, sőt szerintem az ilyen gyakor-
lati célok képezték sok költői dolog eredetét is.  Ha pél-
dául cölöpöt ketten vernek be, amikor is fölváltva hol az
egyik, hol a másik kell nehéz kalapácsával lecsapjon, az
egyenletes ritmus betartása igen fontos, úgyhogy tehát
a vezényszó nagyon is szükséges, nehogy a kalapácsok
összeütődjenek.  Hogy pedig a vezényszó ne legyen egy-
323
hangú és unalmas : versbefoglalt mondókákat énekeltek
igen egyszerű dallamra, majd egész meséket is, mint a
székely favágók.
Ilyet egyszer fiatal koromban magam is hallottam.  De a
mondóka rövid volt, talán 10 percig tartó a végén mindig
kis pihenőt tartottak, de, sajnos, a mondóka szövegét
nem jegyeztem föl mivel akkoriban még nem tudtam az
ilyesminek a néprajzi tudomány szerinti igen érdekes
voltát.  Ugyanígy fontos a ritmus betartása fák kivágásá-
nál is.  Itt, amidőn ketten vágnak, az egyik vágó mindig
fölülről lefelé csap, és ez az előénekes is, ami által min-
den csapásnál egy-egy forgácsot leválaszt.  A másik vá-
gó ellenben vízszintesen csap a leválasztott forgács tövé-
re, ami által azt helyéről kiüti.  Elképzelhető azonban itt
az is hogy az énekes egy harmadik valaki, aki aztán az
egyik vágót leváltja, mire a leváltott lesz az énekes.
De van mind ennek népünknél még egy rendkívül érde-
kes nyoma is, habár ma már a romlás oly fokán hogy a
néprajzi tudományban nem járatosak előtt alig ismerhe-
tő föl.  Ezt megtaláljuk némely mesegyűjteményünkben,
például Benedek Elek „Magyar mese és mondavilág”-
ában is.  A mese címe „A hazug és a szót-szóra mon-
dó.”  Itt egy legény megkérdez egy másikat :  „Tudsz-e
szót szóra mondani ?”  E kérdésből az tűnik ki, hogy a
„szót szóra mondás” valamikor ismert tudomány lehetett
(de amelyhez bizonyára egyrészt gyakorlat, valamint ve-
leszületett tehetség is kellett, ugyanúgy mint a verselés-
hez is.)
Miután a megkérdezett igenlőleg felel, együtt vándorol-
nak és együtt bolondítják az embereket mindenféle ha-
zugsággal.  Például a hazug azt mondja :  „Budán a
Duna lángba borult és fenékig kiégett.”  Természetes,
ezt neki nem hiszik.  Ám előáll a szót-szóra mondó és azt
mondja hogy ő ezt ugyan nem látta, nem is tudott róla,
csak arra jártában azt látta, hogy arrafelé annyi a sült
324
hal, hogy ingyen eheti és viheti mindenki, mire elhiszik
az egészet.  És így tovább.  Fölismerhető, hogy itt tulaj-
donképpen züllött, aljasodott hagyománnyal van dol-
gunk.  Eredetileg a „hazug” az előénekes, a „szót-szóra
mondó” pedig az, aki a sorpárok második sorát énekel-
te.  Ebből megtudjuk azt is, hogy tehát a másodénekes
ősi neve nálunk „szót-szóra mondó” volt, de, sajnos,
nem tudjuk meg az előénekes nevét, bár sejthető hogy
talán „mondó”, vagy „szóló”, esetleg „szómondó” lehe-
tett.
Idézzük a Kalevala Vikár Béla általi fordítása néhány so-
rát (azon megjegyzéssel a Kalevalát esetleg nem isme-
rők számára, hogy a Kalevala elejétől végéig ilyen),
amelyekből kitűnik hogy a sor párok második sora is tu-
lajdonképpen „szót-szóra mondás”, vagy „szóra mon-
dás.”

Vagyon immár okom nékem,

Megesett a csuda vélem,

Okom, melyért sírdogáljak,

Csuda melyért mormogáljak.

Azt siratom mindétiglen,

Bánom teljes életemben :

Átaladtam Ajno vérem,

Anyám lányát elígértem

A vén Vajnö kedveséül,

A dalszerző hitveséül,

Támaszul a tántorgónak,
Védelmül a vánszorgónak.

325
De van másféle gondolatritmus is, a láncolatos és halad-
ványos, ami a magyar népköltésnek is egyik jellegzetes-
ségét és egyúttal egyik szépségét is képezi és ami több
változatosságot is ad, például régi székely balladáinknak,
mintha azok csak párhuzamos gondolatritmust ismerné-
nek.  Az ilyen gondolatritmushoz példaképen hozom
ezen költeményem :

Galambom, galambom, szerelmes galambom,

Hadd mondjam el néked az éjjeli álmom :

Szép, színes sajkára te meg én szállottunk,

Széles tenger vízén útnak elindultunk.

Föl is föltekinték a  magas egekre,

A magas egeken fejér fellegekre.

Fejér felhők  alatt darvak szállnak vala,

Szépen zengő szavuk hozzánk lehallatsza.

Íme mi is valánk messzi vándorláson,

Élet nagy tengerén átalhajózáson,

Szép, szines naszádunk, álmaink hajója,

Kék mélységek fölött minket viszem vala.

A költeményben lévő gondolatritmust aláhúztam.

Csodaszarvas regénk újraköltésében tehát az ilyen gon-
dolatritmust is alkalmazandónak tartom.
Fönti költeményemben Szép Miklós tulajdonképpen a
Napisten, Tündér Ilona pedig a Földistennő.  Ugyanígy
van ez népmeséinkben is, amelyek valamikor hitregék,
azaz mítoszok voltak és csak a kereszténység korában
hanyatlottak mesékké, míg jelképes értelmük teljesen
feledésbe ment.
326
1.  A „Szép,” „Világszép” és „Gyönyörű” úgy Ilonának
mint Magyar Napistenünknek szokott jelzői voltak és
utóbbinál néha névként is szerepeltek : a Gyönyörű.

2.  A nyírfa héja rétegesen szétváló,

lágy hártyalemezei papirosszerűek
és őseink írásra használták is, de le-
het reájuk róni is;  a tű hegye azon-
ban kissé tompa kell legyen, hogy a
hártyát ne tépje.  A hártya barna
csíkjai függőlegesen kell legyenek
mert így az írást vagy rovást, illetve
az olvasást nem zavarják.  Őseink
ilyen nyírfahéj lapokból könyveket is
készítettek.  Ide mellékelem mintául
ezen darabka nyírfa hártyát.  Lehe-
tett azonban olyan nagyságú lapo-
kat is készíteni mint ezen papírlap,
föltéve hogy a kéreg nagyobb fa törzséről vétetett.
Mivel a latin charta = írásra használt papiros, azaz a ré-
gen a nílusi „papirus” nevű nád hártyájából készülő
anyag és tehát műveltség szó (kultúr szó), holott a ma-
gyar hártya, amely kerta alakban és réteg, kéreg érte-
lemmel rokonnépeink nyelvében is megvan (Lássad :
Szinnyei József :  Finn-magyar szójegyzék. Budapest,
1926.) sőt chart alakban vogul rokonaink nyelvében felü-
letet, felszínt, hártyát jelent (Munkácsi Bernát : A vogul
nyelvjárások. Budapest, 1894.), holott tehát e magyar
szó meg ős-szó mert természeti anyagot jelent, azaz
hártyát, vékony bőrt, kérget, héjat, ennélfogva bizonyos
tehát, hogy a rómaiak e szót az etruszkoktól vagy vala-
mely más Itáliában élt rokonnépünktől vették át.  Az et-
ruszkok ugyanis már Róma keletkezése előtt is kereske-
delmi összeköttetésben voltak az egyiptomiakkal.  Már-
pedig sohasem származhat természeti valamit jelentő
327
ős-szó műveltségi szóból, a jelen esetben egy iparcikket
jelentő szóból, hanem csakis ellenkezőleg, csak művelt-
ségszó származhat ősszóból, azaz természeti valamit je-
lentő szóból.
Példák :
magyar kő ..................... kövezet
magyar víz ..................... víz vezeték
magyar erdő .................... erdész
latin lux = fény ................. luxus = fényűzés
görög anemosz = szél. ............. latin anima = szél, lélek
magyar szél ..................... német Seele = lélek
3.  A „személy” szót régi nyelvünk nem csak mai értel-
mében használta hanem  simulacrum, azaz  valakinek 
vagy valaminek látható külseje értelemben is, értvén
alatta azt ami az illető lényből vagy tárgyból szemmel
látható.
Népünknél ma is él azon babona, hogy ha a leány bizo-
nyos éjszakán és bizonyos előkészületek után a tükörbe
néz, benne meglátja jövendőbelije arcát.  E babona ere-
dete az, hogy őseink kerek, aranyfémből való tükre tu-
lajdonképpen a Nap ábrázolata is volt.  Itt pedig Ilona
jövendőbelije Szép Miklós azaz a Napisten.
6.  Gyöngyvirág hava május, azaz a tavasz és a szerelem
hava.
7.  Régen szokás volt a falapokra vagy nyírfahéjra írott
levelet, hogy más el ne olvashassa, zsinórral lekötni s a
zsinór két végét lepecsételni.  A zsinórt saját hosszú ha-
jukból is fonták.
11.  A „rét”: az Ég.  „Kisebbik gazdája”: a Napisten, na-
gyobbik : apja, az Égisten.
16.  Őseinknél a galamb is, ugyanúgy mint a szarvas is,
a szerelem és szerelemvágy jelképe is volt.  Ezért tettem
ide vezető állatul galambot és azért is mivel galambbal
levelet küldeni régen általános szokás volt.

328
23.  Őseink két Tündérországról azaz
két Paradicsomról regéltek.  Egyik volt a
Földi Tündérország, amely szerintük a
Duna által képezett Csalló-köz volt, (Ezt
ábrázolja leegyszerűsítve, azaz semati-
kusan az ide mellékelt rajz, a négy
Duna ággal és az általuk képezett há-
rom szigettel azaz a két külsővel és kö-
zépen a főszigettel.) az Aranyidő
(Aranykor) boldog idejében, a másik,
vagyis a Menyország vagy Égi Tündér-
ország pedig az Égben, a Égi Duna azaz
a Tejút által képezett sziget volt, a Víz-
öntő csillagzata közelében.A Csalló-közt
régen óriási erdőségek és mocsarak vették kívülről körül,
míg bent, különösen a középső, azaz a főszigeten, ter-
mékeny, gyönyörű területek voltak (Selyemrét és Arany-
kert gabona- és gyümölcsterméssel), amelyeken az ős-
magyarság kialakult, de nem harcokban hanem csakis
békés szerelmi kiválasztódás útján, amely szerint mindig
a testileg legszebb és szellemileg a legkiválóbb egyének
jutnak a legkönnyebben párosodáshoz és tehát ezek
nemzik a legtöbb utódot.  Itt alakultak ki őseink kezdet-
leges ősemberből igazi emberré és nemzetté és egyúttal
itt volt az emberiség legelső és legrégibb szellemileg
igen magas műveltsége (hyperboreusok).  Mindez min-
den valószínűség szerint még a Jégkorszakok előtti idők-
ben volt.  Ez ősműveltség lényegét a szellemi képessé-
gek és tulajdonságok képezték, bár a testi szépség is
gyönyörűen kifejlődött volt.  Életük szeretetben, béké-
ben, igazságtiszteletben tellett.  Sem állatot sem embert
nem öltek.  Ragadozó állatok ott nem voltak.  Tápláléku-
kat csak gyümölcs, magvak, tej és méz képezte.  Művé-
szet, költészet, zene, tánc náluk olyan magas fokra fejlő-
329
dött volt amilyet ma el sem tudunk képzelni, mert szelle-
mi, teljesítőképességük a mai emberénél sokkal nagyobb
volt, ellenben technikai műveltségük alig volt, gépek
nem léteztek, valamint fegyverek sem;  az állandóan
enyhe, hideg és nagy hőség nélküli éghajlat alatt a ter-
mészet ölén élve és harcot, vérengzést nem ismerve,
technikai műveltségre alig is volt szükségük.
A Csalló-közt négy Duna ág képezi, bár ma ekközül a
Csiliz-Duna eltünőben.  Meglepő egyezés, hogy a Biblia
szerint is a Földi Paradicsomot is négy folyóvíz veszi kö-
rül de amely egyből válik néggyé :  „Folyóvíz jő vala ki
Édenből e kert (a Paradicsom) megnedvesítésére és on-
nét oszol vala el, úgy, hogy négy folyóvíz fejévé lenne.” 
Az elsőt ezek közül a Biblia „Pison”-nak nevezi „amely
megkerüli Havilah földet, holott terem arany,” majd ezek
közül megnevezi az Eufrátot és a Tigrist, bár utóbbit Hid-
dékelnek nevezi de mondja, hogy ez Asszíria Napkelet
felőli részén folyik.  De ezek szerint hova lett volna a
másik két folyóvíz ?  Sőt hiszen az Eufrát és Tigris sem
származnak egymásból hanem forrásaik egymástól igen
messze vannak.  Ebből is látszik tehát hogy a biblia írók,
bár örökölték valahonnan az ősi hagyományt de mégis
tévelygésekbe bocsátkoztak és a Paradicsom helyéül Me-
zopotámiát akarták föltűntetni.  Mi több némely későbbi
bibliamagyarázó a másik két folyóvizet keresvén meg a
Nílust és Gangeszt is emlegeti !  Holott a Csallóköz folyó-
ágai valóban egy folyóból válanak szét néggyé, holott
ezekben valóban „terem arany” és ott régebben nagy
aranymosás is volt.
Holott az első Duna ág valóban Pozsonynál válik el, hol-
ott e város neve még a rómaiak idejében is Pison volt,
és holott a magyar nép hagyománya szerint a Csalló-köz
szigete valóban Tündér Ilona Aranykertje volt, amelyben
a magyarok ősidőkben boldogan éltek, holott régi nyel-
vünkben és a népében itt-ott még ma is „magyar” =
330
„ember” és holott hagyományainkból kitűnőleg Magyar
Napisten és Tündér Ilona valóban még első emberpár-
ként, illetve az emberek ősatyja és ősanyjaként is szere-
peltek.  Tény, hogy a négy folyóágtól körül vett belső
sziget a legjobban elzárt és mocsarak mögött rejtett, ne-
hezen hozzáférhető volt, bár ma a mocsárvilág és erdő-
ségek megszüntetésével már nem ilyen.  Ezen belső szi-
geten volt a meséink által emlegetett Selyemrét és Tün-
dér Ilona gyümölcsös Aranykertje, aminthogy a Csalló-
köz régebben valóban híres gabona- és gyümölcstermelő
vidék volt.  A két külső karajalakú sziget ellenben a régi-
ek és a kereszténység Limbus- és Purgatórium-mondái
és hitregéi alapját képezte.
De volt őseinknél a Csalló-köznek, mint az emberiség
eredethelyének még más jelképes értelmezése is, éspe-
dig az, hogy ez az anyaföld nemző ölét is jelképezi.  És
való igaz, hogy a fönti rajz a nő nemi részére is hasonlít.
A két külső sziget a két kisszeméremajkat jelképezte,
amit a latin Limbus név is tanúsít, mert hiszen a lip,
limb, lap, leb alakú szótő különböző nyelvekben valóban
jelent ajkat vagy ajakhoz hasonló lebbenyszerű valamit. 
A latinban labium, a németben Lippe = ajak.  Oláh  lim-
ba  = nyelv, német Leber = máj, amely szavakhoz hozzá
tehetjük a magyar lebeny, lebenye = lapszerű vékony,
levélhez hasonló valami és a szarvasmarha nyakán alul
lecsüngő bőr.  Magyar lep, lepel = takaró szövet vagy
szövetszerű anyag, lép = a májhoz hasonló, lebenyszerű
belső szerv, lapi = falevél az erdélyi tájszólások-
ban.  Lepke, lepedő, lepény, lomb, lomp és sok más szó
is mind ide sorolható.  Finn lepakko = denevér. 
Olasz lempo = valaminek lebenyszerű széle, ami tehát
úgy a kisszeméremajkakat is eszünkbe juttathatja mint
azt, hogy a Limbusa a Csalló-köz két szélső szigetével
azonos.

331
Viszont a clitoris és vaginanyílás közötti sík rész a Se-
lyemrét jelképe volt.  Meglepő tehát hogy némely régibb
orvosi könyvben is e rész Nisai mezőnek neveztetik.
20.  Mostan éjszaka van, ezért mondatik hogy sötét er-
dőben jár.
43.  A két folyóvíz a Csalló-közt körül folyó Duna ágakat
jelenti.  Mikor Miklós a második folyón is átkel : akkor
hajnalodik azaz az újranövő haja a napsugarakat jelenti. 
(54)
56.  Az arany előfordul ilyenszerű, gömbölyded gyöm-
rőkben is.
58.  Némely nyárfa, de különösen a jegenyenyár, levele
ilyen és a szélben sőt a legcsekélyebb szellőben is, hosz-
szú szárán rezeg és az így, mindig lefelé csüngő levelek
folyvást egymáshoz is verődnek, ami által a sok ezer le-
vél együtt, igen kellemesen hangzó, susogó neszt képez
amely annál erősebb minél erősebb a szél.  Másutt leír-
tam hogy őseinknél a Szent Kert (aminek körülbelül
ugyanaz volt a szerepe mint ma a templomoknak) köze-
pén állott a mesterségesen készülő, ezüsttel, rézzel és
gyöngyházzal ékesített törzsű és pénzalakú aranylevelek-
kel teleaggatott fa, amelyről népmeséink ma is megem-
lékeznek és amelynek „A Világ zengős Aranynyárfája”
volt a neve, amely előtt volt „A Világ fényes Ezüsttava”
(a lelkiismeretet jelképező tükör, itt víztükör) és amely
fára egy villás ágba (a fán lévő szószékbe) ünnepnapo-
kon fölszállott.  „A Világ szépen szóló Aranymadara” ké-
pében a Napisten (azaz aranyszínű palástban a Napisten
földi helytartója : a fő táltos és egyúttal király) és gyö-
nyörűségesen énekelt (elmondotta a nép számára taní-
tásait) és hogy mindenki aki e gyönyörű éneket meghal-
lotta (a tanításokat meghallgatta, azok szerint élt) az
megszépült és megfiatalodott (lelkileg megjavult, testileg
egészségesebb és hosszú életű lett.  Lássad mindezt bő-

332
vebben leírva, „A lelkiismeret Aranytükre” című művem
1975 évbeli, bővített kiadásában.)
Fiatal koromban (az 1900-1904.  években Olaszország-
ban tanultam) Édesapám postán küldözgette volt nekem
a szükséges pénzt és mivel akkoriban az aranypénz egé-
szen közönséges volt, a posta is aranyban fizetett, úgy-
hogy az aranypénz igen szép csengését sokszor hallhat-
tam.  Való igaz hogy az aranypénz csengése, valamint az
aranyból való csöngők hangja is, más féméből valóknál
kellemesebb, szebb és régen a fösvényeket, kapzsikat,
zsugori embereket közmondások is az aranypénz szép
csengésével, pengésével hozták kapcsolatba.
Végül megjegyezem még hogy a nyárfélék levelei ami-
dőn ősszel elsárgulnak, valóban gyönyörű aranysárga
színűek és emellett fényesek is, úgyhogy aranypénzekre
emlékeztetnek.  De az ide mellékelt lapi, elszáradván,
úgy szép színét mint fényét már elvesztette, megbarnult.
65-67.  Falevelekből, különösen pedig gyöngyvirág leve-
leiből és virágaiból készült népünknél „tündérruhá”-nak
nevezett ruha, ame-
lyet föntebb a 157. ol-
dalon lévő rajzon áb-
rázolva látjuk és ame-
lyet az alábbi rajz is
föltüntet.  Ilyet né-
pünk napjainkig is
szokott készíteni, ma
inkább már csak leá-
nyok és gyermekek,
éspedig főképen az
úgynevezett „majális” tavaszi ünnepén, de máskor is.  Ez
ünnep mai latin neve dacára is, nem egyéb mint őseink
tavaszi nászünnepe egyik késői maradványa.  Ilyenkor
szokás ma is „kimenni a zöldbe”, ahova ételt is visznek ki
magukkal egész napra valót és ott ének- és zeneszó
333
mellett különösen a fiatalság mulatozik, táncol és szerel-
meskedik is.  Ekkor magukat, ma természetesen már
csak a közönséges ruha fölé, zöld levelekből és virágok-
ból tűzdelt, font szallagokkal, koszorúval ékesítik, úgy a
lányok mint a legények.  Az ilyen, zöld levelekből és fű-
szálakból való és virággal díszített ruha pedig nem más
mint az őseink tavaszi nászünnepén a Szent Szigeten vi-
selt „tündérruha” emléke, amelyet akkor ifjak és leányok
még meztelen testükön viseltek.  E ruhát a leányok ké-
szítették úgy maguknak mint a később a szigetre gázlón
vagy úszva vagy a szintén párosodás miatt jövő szarva-
sok hátán átkelve érkező ifjak számára.

Mivel őseink ilyen Szent

Szigetei a Nászünnep
idején mindenkor a Csal-
lóköz, azaz a Földi Para-
dicsom, vagyis a magya-
rok (emberek) eredethe-
lyét is jelképezte, ide
ilyenkor meztelenül ér-
keztek, ami a vízen való
átkelés miatt is termé-
szetes volt (nászelőtti
fürdés, szent helyre,
templomba lépés előtti
mosdás) és a tündérru-
hát is csak utóbb, már
bent a szigeten vették
magukra illetve adták a
leányok az ifjakra.  En-
nek emléke él a népünknél ma is még meglévő „nász-
ing”-ben, amelyet a menyasszony készít és hímez ki dí-
szesen — a tulajdonképenni magyar törzsnél egykor
gyöngyvirágot ábrázoló hímzéssel — és ad vagy küld vő-
334
legényének, aki ez inget a nász napján és éjjén viseli.A
szallagok készítése egyik módját itt természetben muta-
tom be, de volt ennek több más módja is.  A nyakra is
szokás volt gyöngyvirágból, de levelek nélkül, fűzért ké-
szíteni, később pedig, mikor a gyöngyvirág gömbölyű
bogyói már érettek és gyönyörű piros színűek, a leányok
ezeket, de néha más bogyókat is, például a csipkerózsa
szintén piros bogyóit, szerették fölfűzni és ezzel nyaku-
kat ékesíteni.

Kisgyermek koromban, ma-

jálison a Budai Hegyekben
ilyen zöldlevél szallagokat
nagyobb leányok reám is ad-
tak volt.Lássad amit föntebb,
valamint a „Lelkiismeret
Aranytükre” című művem
már említett újabb kézirata
197. és 217. oldalain írtam.
71.  Tudvalevő s bárki meg
is figyelheti hogy a mező vi-
rágai kelyhükkel mindig a
Nap felé fordulnak.  A virá-
gok is a Nap gyermekei s így
az embereket azaz a magya-
rokat is jelképezhetik.
74-75.  Népköltésünkben
meglévő nyomok alapján
összeállított gyermekimád-
ság.  Népmeséinkben szó
van „erdőzöldítő, mezővirágoztató” királykisasszonyról
vagy másutt tündérleányról, egy az erdélyi Mezőségről
való közhuszártól pedig huszárkoromban hallottam egy
mesét amelyben a mesehős elment a Selyem rétre hogy
onnan magának feleségül hozza a tündérleányt „aki a vi-
335
rágokat nyitja és zárja.”  Más erdélyi mesében meg szó
van királykisasszonyról „aki virágot lépik” (= virágot lép),
vagyis hogy amikor megy: minden lábnyomán virág nyí-
lik.  Bizonyos hogy e királykisasszony vagy tündérleány
eredetileg Tündér Ilona Istennőnk volt.  (76-79.)
88.  Őseink lakait kert, várait pedig fal vagy földből
hányt és tövises bokrokkal benövesztett sánc, amely
előtt vízzel telt árok is volt, vette körül, a kerítés, sánc
vagy fal egy vagy több kapuja előtt pedig az illető törzs
jelképes bálványoszlopai állottak.  A kapuknak néha egy,
néha két, néha három nyílása volt.
A kétnyílásúak előtt három bálvány állott, a háromnyílá-
súak előtt négy, de az egynyílásúak előtt csak kettő, úgy
ahogyan azt az előbbi rajz tünteti föl.  E bálványok ere-
dete a következő :  Őseink legegyszerűbb, kunyhószerű
lakai előtt, amelyek még nem voltak kerítéssel sem kö-
rülvéve, állott egy vagy két leásott vagy levert cölöp,
amelyeken néha lecsonkított ágakat is meghagytak,
hogy ide miegymást fölakaszthassanak, tejesköcsögöket
kimosás után száradni tűzhessenek.  Ezen bálványokhoz
kötötték fejéskor az állatokat, valamint a lovaglásra is
használt szarvasokat, utóbb pedig a lovakat.  A szent ál-
dozókertek kapuja előtt állott oszlopokról a rokonnépe-
ink ősvallását leíró tudósok is beszélnek, a vogulok hitre-
géiben pedig szintén szó van arról, hogy az istenek laka
(temploma) kapuja előtt ezüstoszlopok állanak, amelyek-
hez az érkezők lovaikat kötik.  Utóbb ugyanis amidőn a
lakok, templomok, fejedelmek házai mind fényesebbek
lettek és kerítést, kaput is kaptak, ezen bálványoszlopok
is mind díszesebbek lettek, ezüst-, aranyvereteket és
más díszeket is kaptak és az illető törzs jelképeivel éke-
sítve, a törzs jelképei is lettek.  Táborban a főhadiszállás
elé napjainkig szokásban volt azt az elébe tűzött zászló-
val jelezni.  De itt is látjuk hogy az eredetileg csak gya-
korlati célú valami utóbb jelképpé válik: az eredetileg ál-
336
latok hozzákötésére, miegymás fölakasztására szolgáló
cölöp utóbb törzsi, nemzeti jelkép lett.

Előfordult az is hogy maguk a bálványoszlopok szolgál-

tak a kapuszárnyak tartására, amikor is ezen bálvány-
oszlopok vastagok, erősek kellett legyenek, habár fara-
gásaik, díszeik így is tulajdonosuk és a tulajdonos törzse,
nemzete jelképei maradtak.Ezek magyarázzák meg azt is
hogy népünk a kapufélfául szolgáló cölöpöket miért ne-
vezi kapubálványnak sőt használja a bálvány szót közön-
séges cölöp és oszlop értelemmel is, holott e szónak ido-
lus értelme is van, de amely értelmet természetesen te-
hát csak később kapta.  Megjegyezem itt azt is hogy bál-
vány szavunk palóc őstörzsünktől származott.  Ugyanen-
nek megfelelője besenyő törzsünknél szobor volt, ame-
lyet népünk cölöp értelemmel ma is használ, míg irodal-
mi nyelvünk ma már csak „status” értelemmel ismeri. 
Magyar őstörzsünk cölöp értelemmel a megyer és a ma-
gyar valamint a gyám szót használta de az idolus értel-
met csak a megyer szó kapta idővel, míg a gyám szó in-
kább a támasz értelmet kapta.

337
 Magyarázatok

Benedek Elek és Gaál Gy. magyar népmese gyűjtemé-

nyében van egy „Csonka és Sánta pajtás” című. Ebben
fordul elő hogy egy király palotája előtt (istenség temp-
loma előtt!) áll három aranyoszlop. Az olyan látogató aki
bízik magában, illetve magas rangú : lovát az első osz-
lophoz köti, szerényebb a másodikhoz, egészen szerény
a harmadikhoz. Ennek magyarázata a következő : A fönti
rajzon az 1-es számmal jelzett bálvány az első, vagyis az
amely az egy- vagy kétnyílású kapuknál a házfelőli olda-
lon van, ahol pedig a ház nem oldalt hanem a kapuval
szemben áll (f-el jelzett rajz) ott a jobbfelőli bálvány volt
az első, mert e kapunyíláson járt be a háziúr és hozzá-
tartozói valamint vendégei, a középső, szélesebben a fo-
gatok, hintók, a baloldali kapunyíláson pedig az aláren-
delt személyek. A magyar nép házainál ma háromnyílá-
sos kapu már ritkaság és régen is ilyenek csak gazdag
nemzetségfők, fejedelmek és esetleg kereszténységelőtti
istenségek házai (templomai) előtt állottak. A rajzon a
pontozott vonalak a kerítést jelezik, de megjegyezem
hogy nagyobbszerű lakok vagy istenházak kerítése gyak-
ran kör alakú volt, illetve a házat kerek kert vette körül,
ami visszatérést képezett a legősibb alakhoz, amidőn
ugyanis a még kerek alaprajzú kunyhót is kerek kerítés
vette körül, mivel kerek kerítéssel a legkevesebb anyag-
gal és munkával lehet a legnagyobb területet bekeríteni.
Templomoknál azonban ezen alakzat inkább az ősi for-
mák hagyományos megőrzése volt. Ez az ősitől azonban
gyakran mégis abban különbözött hogy a kert egyetlen
kapu helyett kettőt vagy négyet is kapott.
Népi építészetünk egyik legnagyobb érdekessége a
kapu, különösen pedig az amit ma

338
„székelykapu”-nak nevezünk, bár hasonló díszes kapukat
régebben más törzseink is építettek. Mivel azonban ma a
legszebbek valóban a székelyeknél vannak, ez az oka
hogy az ilyen kapuk a
„székely kapu” nevet kapták.
Ezen székely kapuk a rajtuk domborúan kifaragott bál-
ványoszlopok miatt is nagyon érdekesek, különösen pe-
dig az udvarhelyszékiek, mert ezeken a hajdan a kapuk
előtt állott bálványok emléke fönn maradott, mivel ezen
kapukon a bálványok mindig magasdomborműként fa-
ragvák ki, holott minden más dísz csak lapos dombormű-
ként, így. Ebből is következtethető tehát hogy valamikor
külön állottak a kapu előtt.

339
Az udvarhelyszéki kapuk ezen bálványait az alábbi rajz
tünteti föl, illetve azok számos változata alapján egykori
alakukat így állítom helyre. A Huszka József („A székely
ház”) és mások által közöltek némelyike az e rajzomon
ábrázolt kettőtől alig is különbözik. Lehet hogy rájuk az
abakusz- szerű részlet (a rajzon 2.) csak későbbi azaz
reneszánsz hatás folytán került oda, és valóban vannak
olyanok is, amelyeken e részlet nincsen (a rajzon 3.).
Szempontunkból igen fontos az hogy rajtuk az oszlopfő
és az oszlopláb teljesen egyforma, ami — amint már em-
lítettük — a görög-római, a reneszánsz és a többi törté-
nelmi stílusokban is, teljesen ismeretlen dolog, de meg-
volt a szumereknél és asszíroknál.
Föltűnik még az is hogy itt az oszlopláb és oszlopfő rész-
letei nem állanak egymáshoz képest megfordítva, mint a
fönti kabar hímzésmintán, valamint némely asszír oszlop-
ábrázolaton is, hanem ugyanazon sorrendben helyezvék
egymásfölé. Rajtuk pedig, ugyanúgy mint az itt ábrázolt
szumer oszlopokon (a rajzon 1.) nem kecske- hanem
kosszarvak vannak, úgy mint a jón oszlopfőn is. Ez pedig
azért van így mert holott a kabarok egyik szent állata a
kecske volt — lévén ők kecsketenyésztők — de a jászok
(akiktől az utóbb elárjásodott jónok származtak), a szé-
kelyek (akiktől a szikulok
származtak) és a kazárok szent állata a juh, illetve a kos
volt, lévén ezek juhtenyésztő őstörzseink. Teljesen téves
némelyek azon véleménye hogy az udvarhelyszéki ilyen
kapukat a reneszánszkor hozta volna létre, vagy másoké
(például Seemeyer Vilibald, a budapesti néprajzi múze-
um egykori igazgatója), hogy e kapuk egyenesen a ró-
maiaktól maradtak volna Erdélyben. Ennek ellentmond
azon tény hogy a csíkszéki kapuk, habár szerkezetük tö-
kéletesen ugyanaz mint az udvarhelyszékieké, mégis
egész jellegük annyira más hogy bárki inkább a kínai ka-

340
pukhozi nagy hasonlatosságukat fogja azonnal észreven-
ni.
A valóság pedig hogy ezen erdélyi kapuk mind őseinktől
származnak és készülnek így már vagy 10-20.000 év óta
de különböző törzseinktől származván, részleteikben az
illető törzsek szimbolikája szerint, egymástól idővel elté-
rőek lettek, valamint az, hogy a római diadalívek a régen
Itáliába költözött szikul azaz székely őstörzsünk egy ágá-
tól származnak, a kínai kapuk pedig valamely, szintén
igen régen messze Keletre költözött őstörzsünktől.
Kapuink a Nyugat történelmi stílusai által csak újabban,
már a keresztény korban lettek némileg befolyásolva, de
amit gondos összehasonlítások segítségével könynyen
megállapíthatunk és róluk kivethetünk.

341
Tény azonban hogy a római diadalívek és az udvarhely-
széki kapuk között, ha utóbbiakhoz a második kiskapu-
nyílást is odaképzeljük, a hasonlóság meglepő. A római
diadalívek előtt is ott vannak az oszlopok de mivel a ró-
maiak ezek eredetéről már semmit sem tudtak, csak
díszként, és mivel már azt sem tudták hogy ezeknek tu-
lajdonképpen teljesen külön, a kapu előtt kellene állani-
ok és tetejükön a pálmácska-alakot kellene tartaniok
342
(amelyek hogy mit jelképeznek, sajnos, még nem tud-
tam megállapítani).
Föntebb, a 214. oldalon a 4. szám alatt látjuk egy szu-
mer domborművön ábrázolt állvány képét, amelyen
ugyan olyan kosszarvak vannak mint az 1. szám alatti
oszlopon, csakhogy az állványra kötött szarvakon még a
szarvak felülete rovátkossága is föltűntetve.

Ugyanott az 5. szám alatt pedig ezen bálványoszlopok

eredetét ábrázolom, ami az, hogy  amidőn a kapu előtti
„ágasfát” letűzték, ennek meghagyott ágcsonkjaira saját
szent állatuktól való szarvakat tűzték, jelképül, azaz tűz-
ték azon állatokéit amelyekéit lehetett, amelyekéit pedig
nem lehetett, azokéit kötözték, úgy ahogy az a 208. ol-
dalon bemutatott kos-szarvas szumer oszlopon is látni és
ami a jón oszlopfő eredetét is képezte. A székelyek ide
az úgynevezett „racka” kos szarvait tűzték, amelyek
egyenesek de gúzsoltak, azaz kötél módjára csavarodó-
ak, a kazárok a másfajta, ma közönséges koséit, a kaba-
rok kecskebakéit, a törökök (őstörökök) pedig bika szar-
vait. Ilyen bikaszarvas bálványokat tűntetnek föl például
a Brassó városától nem messze lévő csángó- magyar la-
kosságú Hétfalú némely kapui is, ma szintén csak dom-
borúan kifaragottan. Ezen csángó kapualak azért is külö-
nösen érdekes mert kínaiasan kettős teteje van. Ugyan-
ilyen kettőstetejű csángó kapukat, kettőt Malonyai Dezső
„A magyar nép művészete” (Budapest, 1909. 148. és
149.
oldal) című művében is bemutat. Viszont a racka kos
egyenes de gúzsolt szarvait stilizáltan kifaragva igen vilá-
343
gosan fölismerhetően láthatjuk Huszka József „A székely
ház” című könyvében a
27. oldalon és a XV. táblán.
Ezen faragott kosszarv ábrázolatokat Huszka könyvéből
pontosan lerajzolva láthatjuk itten :
Oszlopaink ezen csavart dísze egészen sajátságos alakja
Huszkának is föltűnik és említett művében róluk így ír :
„Alig hiszem, hogy az oszlopfő csigáknak ilyen alakulásá-
ról tudna a műtörténet és hogy az antik világ vagy a re-
naissance változatos művészete így egyszerűsítette vol-
na valamikor a kétfelé hajló csigaalakokat. Lapos csiga-
vonal vagy egyszerű lehajló gömb lett belőlük, de a csa-
varos gyaluforgácstekercs nem látszik visszafejlődő, el-
rontott alaknak, sem tudatos egyszerűsítésnek. Itt nem
a renaissance eltanult, utánzott csiga alakjait látjuk.”

Tény hogy a nyugati stílusok jón, korintusi, kompozita és

renaissance oszlopain a csigaalakok ilyen stilizálása sehol
elő nem fordul, sőt ezt

344
egyszerűsítésnek sem nevezhetjük hiszen a jón oszlopfő
csigáit, lévén ezek laposak, kifaragni sokkal könnyebb
mint a szóban levőket. Ám Huszka azt hogy ezek a racka
kos szarvai stilizálásából keletkeztek, nem vette észre,
nyílván azért mert, miként én is, fiatalabb koromban,
nem volt a néprajzi kutatás módjaiban kiképezve s en-
nélfogva
elmulasztotta a népet, különösen pedig az illető tárgy
készítőit affelől kikérdezni hogy azt hogyan nevezik és
minő hagyomány vagy monda van róla. Holott lám,
Olaszországban az ilyen csavart alakú péksütemény neve
„cornetti” = szarvacskák, pedig Olaszországban ma a
rackajuhfajta ismeretlen. (Ma csak Erdélyben, Magyaror-
szág keletibb részeiben és a Balkánon fordul még elő.)
Huszka, amint szövegéből kitűnik, gyaluforgácsra gon-
dol; azon tény azonban hogy a jón oszlop csigái kimuta-
tottan a közönséges kos szarvai stilizált ábrázolatából
keletkeztek, kétségtelenné teszi hogy viszont kapuink
ezen oly egyedülálló csavart dísze még a racka kos szar-
vai stilizálása.
Gondol Huszka a Perzepoliszi oszlopok csigaszerű díszei-
re is, csakhogy ezek a mieinkre még kevésbé hasonlíta-
nak mint a jón oszlopokéi.
Véleményem szerint úgy a korintusi, mint a kompozita,
valamint a mi szóban lévő oszlopfőink is úgy keletkeztek
hogy régen a bálványoszlopokra a szarvakon kívül még
az illető törzsünk szent növényeiből is kötöztek föl csok-
rokat, úgy ahogy azt a fönti rajzon tűntetem föl, éspedig
úgy az oszlopfőre mint az oszloplábra is. Ami pedig a ró-
mai úgynevezett „composita” azaz „összetett” oszlopfő-
ket illeti és amit a jón és korintusi oszlopfők egyesítésé-
ből keletkezetteknek tartják, véleményem az, hogy ha-
bár később talán már a rómaiak maguk is azt hitték,
hogy ezek így keletkeztek, de a valóság az, hogy ezek a
szikuloktól maradtak rájuk és hogy a szikulok, amint szé-
345
kely kapuinkon is látszik, olyan oszlopokat készítettek
amelyeken úgy a kosszarvak mint a növényi díszek ere-
detileg is már együtt voltak, jelképezvén az oszlop és a
kos szarvak a hímtagot, hímséget, az oszlopot körülfogó
növények pedig a nőiséget.
Hogy pedig székely oszlopaink a rómaiaknál mennyire
régibbek, erre nézve elég újból fölemlítenem, hogy hi-
szen a székelyekéin a díszek azonosak úgy az oszlopfőn
mint az oszloplábon, ugyanúgy mint a szumereknél és
asszíroknál, holott a görögöknél, rómaiaknál és a későb-
bi európai stílusokban ez már nincsen így. Történelmi
kutatások pedig bebizonyították hogy Róma városát tu-
lajdonképpen még a szikulok (más nevükön: szikelek)
alapították, akik csak utóbb szoríttattak mindinkább dél-
re és végül Trinacria szigetére, amely azután róluk ne-
veztetett Siciliának. És
ugyanúgy mint az oszlopokat, tőlük örökölték a rómaiak
a diadalíveket is, amelyeknek tehát székely kapuink nem
leszármazottai hanem ősei.
Őseink a kapuk teteje alatti galambházban galambokat
tartottak. Náluk a galamb a béke és a szerető lélek jelké-
pe is volt. Az érkező elébe csapongva szálldosásuk is a
szeretettel való fogadást jelentette és szokás is volt,
hogy az érkező vendég búzaszemeket szórt a kapu ga-
lambjainak, hogy ezzel békés szándékát jelezze. Priskosz
Rétor leírja, hogy a hosszabb ideig távol volt Atillát haza-
érkeztekor a hunok fehérbe öltözött leányokkal fogadtat-
ták, amely szokás egész Európában érkező szeretett és
tisztelt személyiségek fogadtatásával kapcsolatban egé-
szen a legújabb időkig élt.
Világos pedig hogy eredetileg a fehérbe öltözött leányok
itt a békét jelképező fehér galambokkal azonosíttattak.
Manapság a székely kapukból már többnyire hiányzanak
a galambok de akkor legalább mindig fehér színűek,
vannak reájuk festve.
346
A régibb székely kapuk, ajtók, ablakok, tornácívek szé-
lén, számtalan változatban, díszül füzérminta futott vé-
gig, úgy amint azt itten és a 217. oldalon megrajzoltam.
E dísz két, fölső végével egymáshoz kötött hosszú ág,
máskor szallagokkal átkötözött, virágokból, levelekből
képezett füzér ábrázolata volt de a bevésés technikája
révén idővel mind erősebben stilizálva. Mégis az olyan
mintázatú ívszegélydíszen amilyet a 217. oldalon látunk,
a hosszú ágak, az itt lévőn pedig a szallagokkal átkötött
füzér még fölismerhető. Eredetileg az ívek szélére még
igazi ágakat, füzéreket alkalmaztak. Ezekről, amint an-
nakidején Erdélyben megtudtam, azon hiedelem élt hogy
bizonyos növényektől a rossz szellemek és boszorkányok
félvén, hogy a házakba be ne jöjjenek, ilyen növények-
kel vették körül az íveket. Véleményem azonban az,
hogy ez csak későbbi babona, amelynek eredete egé-
szen más volt, bár nem kétlem, hogy az eredeti ok fele-
dése után ilyen hiedelem miatt is alkalmazták volt az
ágakat és füzéreket. Való igaz hogy szúnyogok, legyek
távoltartására bizonyos szagos növényeket ma is szoktak
használni. Másrészt ünnepélyes alkalmakkor és fogadta-
tásokkor ajtókra, kapukra virágokból, levelekből képezett
és néha színes szallagokkal is átkötött füzéreket alkal-

347
mazni ma is szokás, ami tehát épen ellenkezőleg, nem
távoltartási szándékkal van kapcsolatban, hanem az ille-
tő érkezése miatti örömöt fejezi ki.
Ezenkívül őseinknél minden ajtó, kapu, mint nyílás, a nő-
iség jelképe is lévén, természetes, hogy ezek nyílását a
szintén a nőiséget jelképező bizonyos növényekkel is
ékesítették. Sőt a kapu, mint nyílás, a nőiség fizikai jel-
képe lévén ebben leljük meg azon eszme okát, eredetét
is, hogy a hosszabb távollét után diadalmasan, dicsősé-
gesen hazatérő fejedelmet, hadvezért miért fogadták
épen kapuval, azaz „diadalívvel”! Ugyanis őseinknél min-
den lak, ház, város szintén nőiségi jelkép volt s így a ka-
pun át honába, városába visszatérő hős örömteljes fo-
gadtatása a szerető nő általi fogadtatásával is jelképesen
azonosíttatott. Lehetséges hogy a rómaiak a kapu ilyen
fizikai jelkép voltát még tudták, bizonyos azonban, hogy
— mivel diadalíveiken galambdúcoknak semmi nyoma
ezeknek a lelki szerelemmel való jelképes összefüggésé-
ről már nem volt sejtelmük, mivel hiszen ezt épen a ga-
lambok jelképezték. Valószínűleg tehát habár a szikelek-
től a diadalívek szokását örökölték de ezek gyönyörű lel-
ki jelentését már nem, mert ezt az elüldözött szikelektől
már nem tudhatták meg, holott a szikelek kapui ott ma-
radtak, csakhogy mivel ezek, miként székelyeinkéi, na-
gyobbrészt fából valók lévén, máig fönn nem maradhat-
tak. Ellenben annak nyoma, hogy a galamb a lélek jelké-
pe volt, másutt, ha némileg elváltozottan is de mégis
megmaradott mert hiszen a kereszténységben is a Szent
Lélek jelképe fehér galamb.
Amint ezt a 217. és 219. oldalakon lévő rajzokon látni, a
székelykapuk nyílásában, illetve az ajtószárnyon, több-
nyire a Nap ábrázolata volt alkalmazva, kis deszkákból
vagy lécekből gyönyörűen alakítva. Igaz ugyan hogy az
ívek ilyen kitöltése egész Európában mindenfelé előfor-
dul, mert hiszen az önmagától adódó szerkezeti megol-
348
dás maradt is és vele semminemű mondai vagy vallási
hagyomány kapcsolatban nincsen. Ámde székelyeinknél
a Napnak a kapuívbeni jelenléte nem csak szerkezeti
megoldásként van meg hanem ennek réges-régi ősval-
lásbeli értelme is van, habár kezdetben itt is szerkezeti-
leg is adódott de mivel ősvallásunkban a Napnak kapuív-
beni megjelenésének igen nagy szerepe volt, ezért e
szerkezeti megoldáskeresés nélkül is létre jöhetett, vala-
mint a szerkezeti megoldásba okvetlen bele is magyaráz-
tatott és utóbb a szerkezeti megoldástól önállósodott is.
Mindenesetre manapság a kapukban Erdélyben, különö-
sen pedig Csíkban, ez igen általános éspedig szerkezettől
teljesen függetlenül is. Mi több, ezt a nép ott valóban
„kelő Nap”-nak is nevezi. A szerkezettől való teljesen ön-
álló sugárzó napábrázolatot a kapuszárnyakon úgy a
217. mint a 219. oldalon, de különösen az utóbbin, egy
csíkmegyei kapuszárnyon látjuk. Sajnos azonban az ide-
gen uralmaknak a magyarságot elnyomó és kizsákmá-
nyoló politikája következtében a nép elszegényedvén,
ilyen szép kapuszárnyakat már nem készít, mivel pedig a
kapuszárny mindig hamarább romlik el mint a nála sok-
kal szilárdabb kapu maga, így tehát a sokkal több mun-
kát és ügyességet kívánó kelő Nap mindinkább tünedezik
a csíkszéki kapukról is és helyébe egyszerű lécrácsozat
vagy deszkázat kerül. Ugyanis az elszegényesedéssel
mindig együtt jár a szellemi hanyatlás is és ezzel elvész
a szép szeretete is. Nem csekély mértékben hozzájárul
azonban a pusztuláshoz a mai világ minden ősi hagyo-
mányt irtó gép- és gyárműveltsége is.
Az épülő vasutak nyomán a falvakban megjelenik olcsó
de értéktelen árújával az idegen kereskedő és a kocsmá-
ros pálinkájával; bekövetkezik az alkoholizmus és ezzel
az eladósodás valamint a gondos, szeretetteljes munká-
ra való képtelenné válás.

349
Ámde népünknél a Napnak a kapuívbeni jelenléte —
amint mondottam — nem csak szerkezetileg adódott,
hanem ennek réges régi ősvallásunkbeli értelme is volt,
sőt — amint alább látni fogjuk — az igazi Napnak kapu-
íven át való szemlélése ősi természettiszteletünkben az
időszámítással is összefüggött.

Mindemellett azonban a Napnak a kapuk ívébeni ábrázo-

lása szerkezeti megoldásként magától is keletkezhetett
de emellett is ez a szóban lévő napalakot nem csupán
létrehozhatja de ehhez a vallásos fogalmak azonnal kap-
csolatba is hozattak illetve belemagyaráztattak. A ma
még létező sugárzó napábrázolatok mind csak fából va-
lók, régen azonban ezek rézből, bronzból, gazdagoknál,
fejedelmeknél, templomok kapuin aranyból vagy aranyo-
zottan készültek. Az ókorban Magyarország ugyanis
aranyban rendkívül gazdag volt, úgyhogy az arany akko-
riban nem volt oly nehezen megszerezhető mint később.
Az ilyen napábrázolatok korongja fényes és tükröző felü-
letű volt és valóságos tükörként szolgált is, sőt azon ős-
időkben üvegtükör még nem is létezett. E tükörben
minden érkező és beeresztést kívánó a saját arcát meg-
láthatta, azért is annál könnyebben mivel a korong min-
350
dig kissé domború volt (lássad ennek is okát „A lelkiis-
meret aranytükre” című művemben). A gyalog érkező a
kiskapu szárnya tükrében, a lóháton vagy az őskorban
szarvas hátán érkező pedig a nagykapuéban láthatta
meg arcát, aminthogy a nagy kapunyílás ezek ki- és be-
járására, utóbb szekerek számára is szolgált.
Említett művemben bővebben kifejtettem őseink lelkiis-
meret kultuszát valamint a „Lelkiismeret Aranytükré”-re
vonatkozó ősmagyar eszméket. Itt minderről csak rövi-
den szólhatok de mégis meg kell említenem hogy őseink
bölcsészete (filozófiája) szerint a Nap az erő (energia), a
Föld az anyag, és hogy náluk a lélek és a lélek szava
azaz tehát a lelkiismeret szava is testnélküli (anyagtalan)
erőnek tartatott; mivel pedig a Földre az erő a Napból
származik, ennélfogva a lelket is a Napból (testünket a
Földből) származónak tekintették, vagyis végeredmény-
ben a lelkiismeret szavát is
jelképesen a Napisten, azaz az emberek atyja sugalmazó
szavának, oktató tanításának magyarázták. Ha a tükörbe
nézünk : önmagunkat látjuk, csakhogy e kép csupán
fényjelenség : testnélküli, anyagilag nem létező valami,
tehát csak erő, ugyanúgy mint a lélek, mint a gondolat,
mint a lelkiismeret amely hiszen valóban csak gondolat,
gondolkodás. Az önmagunk szemébe nézés az önma-
gunkbaszállással azaz a lelkiismerettel is természetszerű-
leg azonosíttatott. Ezért őseinknél a Napot is ábrázoló
kerek Aranytükörnek igen nagy vallási szerepe volt. Ilyen
tükör állott a templomokban az oltáron, ilyet alkalmaztak
a kapukra és ilyet de természetesen kisebbet, mai zseb-
tükör nagyságút, viselt magánál minden magyar és ma-
gyari, aminthogy különösen a dunántúli magyar tarsolyá-
ban ilyet, gyönyörűen díszített „tükrös”-ben, ma is ma-
gánál tart. (Lássad : Malonyai Dezső : „A magyar nép
művészete.” III. kötet.) A kapukra pedig a tükröt azért is
alkalmazták, hogy a belépő abba nézve, hallgassa meg
351
lelkiismeretét, hogy minő szándékkal lép a házba ? Ez
eszmével állottak közvetlen kapcsolatban a kapukon ná-
lunk ezernyi változatban előforduló és mintegy a belépő
lelkiismeretére hivatkozó ilyen föliratok : „Ha jó szíved,
neved, e kapun bejöhetsz de te álnok föl s alá elme-
hetsz.” Vagy pedig : „Jószándékkal bejöhetsz, gonosz-
sággal elmehetsz.”

Fölemlítem még a következőt : A görögök szerint ők

Apollón Napistenük tiszteletét a hiperboreus szkítáktól
örökölték. Ebből pedig azt is következtethetjük hogy
egyúttal Apollón kultuszával összefüggő hagyományokat
is vettek át. A delfoi Apollón-templom ajtaján e fölirat ál-

352
lott : „Gnothi seauton.” (Ismerd önmagad.) Ráismerünk
tehát e föliratban őseink lelkiismeret kultuszára és szé-
kelykapuinknak a lelkiismerethez szóló fölirataira. Logi-
kusan következik tehát mindebből, hogy valamikor e
templom ajtaján is réz- vagy aranytükör volt, amelyben
a belépő magát meglátta, mert hiszen tudjuk hogy Apol-
lón is tulajdonképpen a Nap megszemélyesítése volt, va-
lamint tudjuk hogy a mi kapuinkon is valamikor ott volt a
Napot és a lelkiismerete jelképező kerek fémtükör és az
evvel összefüggő föliratok. De tudjuk még azt is hogy az
arany a Nap és a Napisten jelképes féme.
De volt kapuink napábrázolatának még egy más oka, ér-
telme is, amely sokkal régibb. Ez szerintem egyenesen a
Kőkorszakból éspedig épen a megalitikus korból szárma-
zik, vagyis
azért mégis olyan korból már amikor a Sark már nem
volt Magyarország területén. Őseink ugyanis régen nem
a napok számlálására alapították időszámításunkat, ami
hiszen mindig eltolódásokkal jár, hanem közvetlen a Nap
járására. A Nap ugyanis a téli napforduló reggelétől
kezdve, minden nap kissé délebbre kel föl és megy le,
úgyhogy nyáron magasabban jár az Égen, télen alacso-
nyabban.
Ennélfogva nyáron a Nap látszólagos égi útja hosszabb
mint a téli, sőt a téli napfordulókor ennélfogva a nappal
oly rövid és az éjszaka oly hosszú, hogy szinte azt mond-
hatjuk miszerint alig lesz nappal, már esteledik is. A nyá-
ri és téli napfordulók között középen van a napéjegyen-
lőség pontja, amikor is a nappalok és éjszakák egyenlő
hosszúak.

353
 Magyarázatok

E ponton a Nap minden esztendőben kétszer van, illetve

itt egyszer tavasszal és egyszer ősszel kel föl (az ellenke-
ző, azaz nyugati oldalon megy le). Őseinknek négy főün-
nepe volt : 1. A téli napforduló, azaz Karácsony, amely-
nek éjfélje a Napisten születése volt, mivel ettől kezdve
rövidülnek ismét az éjek és hosszabbodnak a nappalok.
2. A tavaszi napéjegyenlőség, a Napisten násza napja. 3.
A nyári napforduló vagyis a Delelő ünnep, a Napisten Di-
csőség-ünnepe, amikor a Nap az Égen a legmagasabbra
jut és amely nap délén a Földön úgyszólván minden ár-
nyék eltűnik mert a Nap függőlegesen süt le. 4. Az őszi
napéjegyenlőség azaz a Búcsú, azon szomorú ünnep
amelyen a Napisten búcsúzik az emberektől, amely nap-
tól kezdve már az éjszakák a nappaloknál hosszabbak.
Igen régi, ősidőben, amikor a Sark még Magyarország
területén volt, a Nap e szomorú ünnep estéjén valóban
letűnt a láthatár alá és csak tavasszal jelent ismét meg.
Nos ősrégi idők óta őseink e három ponton, a téli, a nyá-
ri napforduló pontján és az őszi és tavaszi napéjegyenlő-
ségeken, úgy alkottak jelt hogy mindegyikre egy-egy ka-
put, azaz tehát három kaput, építettek, éspedig ezt úgy,
hogy egy bizonyos helyről tekintve, amely helyen rende-
sen a szent oltár állott, a Nap ezen ünnepek reggelén
épen az illető kapu nyílásában jelenjen meg, sőt bizo-
nyosnak tartom hogy ezenkívül még a nyugati oldalon is,
azon ponton tehát amelyen az őszi napforduló estéjén a
Nap lemegy, szintén állítottak egy kaput, ezért mert ez a
Búcsú szomorú ünnepe lévén, ekkor a Nap távozása volt
az ünnep főjelenete. Természetesen azonban mindez
már csak azon időkben keletkezett amikor a Sark már
nem volt Magyarország területén, vagyis amikor ez in-
354
nen már mindinkább távolodván, a Nap minden eszten-
dőben már nem csak egyszer kelt és egyszer ment le ha-
nem mind többször és többször. Amíg ugyanis, miként
erre népmeséink emlékeznek, „egy nap volt egy eszten-
dő”, addig egyetlen keltét és lementét nem volt szüksé-
ges jelezni, az éjfelet és delet jelezni kapuval pedig nem
lehetett mert hiszen az éjfélkor (téli napforduló) nem
volt látható, délben (nyári napforduló) pedig az Ég leg-
magasabb pontján egy ideig egyhelyben állani látszott.
(Delelőjén volt.) A Kőkorszakból maradott is fönn szá-
mos olyan megalitikus kőemlék amelyet egy vagy több
hatalmas faragatlan vagy néha meg is faragott kőtömb
vagy kőszál képez, valamint vannak olyanok is amelye-
ken fönt is van egy nagy kő, úgyhogy már valóban kapu-
szerű építmény alakul ki; habár hiszen már két egymás
mellett álló kőszál is képezhet kaput.

Az ilyen kapukkal kapcsolatban aztán néha szintén hatal-

mas kövekből képezett kör azaz kerítés kőkert is van. A
három kapu egymástóli távolsága attól függött hogy az
355
oltár, vagyis a nézőpont közel volt hozzájuk, akkor a ka-
puk is közel kellett legyenek egymáshoz, úgyhogy a há-
romnyílásos kapuk és diadalívek eredete is már itt kez-
dődött. Sőt képezhették e kapuk egyúttal a Szent Kert
bejáratát is, kelet felől, míg nyugat felől valószínűleg
csak egy kapu állott, amelynek csak az őszi napéjegyen-
lőségkor volt szerepe, a Búcsú, azaz a Napisten búcsúzá-
sa ünnepén (225. old. 1.).
Megjegyezhetem itt hogy népünk nyelvén a bucsálko-
dás  szónak szomorkodás  értelme van, amely szó tehát
azonosul a búcsúzás  szóval, amely eltávozást, eltávozás-
kori szomorú köszöngetést, integetést is de egyúttal val-
lásos ünnepet is jelent.
Egy évi pontos megfigyelés is elég volt a kapuk elhelye-
zése meghatározásához.
Természetesen nem is volt szükséges hogy a kapuknak
teteje is legyen (225. old. 5.), mert
hiszen elég volt két kő, azaz két „kapufél” fölállítása is
(225. old. 4.). Sőt elég volt a már meghatározott pontra
két élő fácskát ültetni, amelyek fölső végét ha összekö-
tötték, ezek így növekedvén, szintén kaput képeztek
(225. old. 8.).
Az olyan kapuk amelyeknek nincsen teteje és csak két
bálványoszlopból képezettek, többnyire két, inkább hen-
gerded alakú, kőszálból valók voltak. Ezek, ha meg is
voltak faragva, akkor is vagy hengerdedek vágy egyen-
lőoldalú négyszögletesek voltak, amikoris a kapunak nin-
csen oly határozottan nőiségi jelképi jellege, minthogyha
teteje is van. Az ilyen, tetőnélküli kapuknál az oszlopok
népünknél ma többnyire fából valók, bár vannak kőből
faragottak vagy téglából épültek is, és ezek is többnyire
négyszögletesek (Csík-megyében láttam hengerdedeket
is), sőt fejrészük határozottan hímtagalakúra megfara-
gott; viszont különösen Győr vidékén gyakoriak a lapala-
kúak, bár vannak ilyenek másutt is. Megemlíthetem itt
356
az Észak-Afrikában előforduló ősrégi de már durván
megfaragott, tehát újkőkorszakbeli (neolitikumbeli) trili-
teket (hármasköveket), amelyek mindhárom köve lapala-
kú s így tehát az egész óriási kapu határozottan nőnemű
(pelazg) és avar (hixosz és elárjásodás előtti perzsa és
pártus) és talán a jászoknál (eljárjásodás előtti jónok és
filiszteusok) a lap mindig nőnemű jelkép volt, illetve a
kisszeméremajkakat jelentette, mivel ezen törzseink a
női szeméremrészt két lapként fogták volt föl. Az említett
hármaskövek az igen régen Afrikába költözött, hamitá-
nak nevezett fajunkbeli (nem néger) népektől származ-
nak, amilyenek az oromók (gallák), a szomálok, berbe-
rek, tuaregek és tamazikok, helyesebben tamasekek.
(Lássad : Meyers Lexikon: Tamaschek.)
A mi kapuink közül is a tetősek félfái mindig lapalakúak,
csakhogy lapjuk olyan helyzetű ahogyan azt a 222. olda-
lunkon lévő rajz mutatja, más tehát mint a hármaskövek
oldalkövei lapjáé. Meg kell még jegyezzem hogy az emlí-
tett hamita népeknek ősidőkben igen magas műveltsége
volt amelyet csak az arabok és az általuk behozott mo-
hamedán vallás üldözései, majd az európaiak kizsákmá-
nyoló gyarmatosítása tett tönkre.

Lehetett még ívezetes kaput úgy is képezni hogy a két

kőszálat fönt füzérrel kötötték össze, úgy ahogyan azt a
222. oldalon rajzoltam meg, de lehetett még úgy is hogy
a két kőszálra vagy bálványoszlopra két ágat kötettek,
amely ágakat aztán egymásfelé hajlítva fönt összekötöt-
ték (225. old. 6. és 7.).

357
Az ágaknak olyanképen való összekötése emlékét aho-
gyan azt a 225. oldalon 6. szám alatt tűntetem föl, az
olyan kapudíszek őrizték meg mint amilyet a 221. olda-
lon 1. szám alatt látunk, de fönntartja egy népszokás is
amely abból áll, hogy „Göcsej némely részén a marha el-
ső, tavaszi kihajtása egészen sajátságos és ősvonású
szertartás kíséretében történik : A rendes kihajtást meg-
előző napon a csordás tüzet rak s ott két magas nyírfa-
ágat tűz le, amelyeknek ágait fönt összeköti, hogy kapu-
vá alakuljanak. E nyírfakapu alatt hajtja át minden gazda
a legelőre járandó szarvasmarháját.
A nyírfakapu tövében a csordás térdelve és kalapletéve
imádkozik és a mellette elhaladó marha mindenikét
szenteltvízzel meglocsolja.”

358
Idézem e sorokat Kandra Kabos „Magyar mytlologia”-
jából (132. oldal) aki ezt Gönczy Ferenc nyomán írja
(„Ethnographia” folyóirat VI. 329.) Viszont az ágak
olyanképeni összekötése emlékét, ahogyan azt a 225. ol-
dalon a 7. számú rajz mutatja, a székelykapuk íve sze-
gélydísze ilyen változata tartja fönn. Ilyet Huszka mutat
be egynehányt („A székely ház”) és Szinte Gábor egyet
(„Ethnographia”.
1909. 18. b. táblán).
Midőn azután a hímelvűségi és nőelvűségi fölfogás mind-
inkább kialakult, akkor az eddig leírt módon csak a hím-
elvű törzsek jelezték maguknak a téli és nyári napforduló
és tavaszi és őszi napéjegyenlőség időpontjait, míg a nő-
elvűek — ami valószínűleg a régibb fölfogás — a Napot
is nőként személyesítve meg, ezt nem kapun (a nőiség
jelképe) belépőnek hanem csak egy kőszál, fa, szikla
vagy hegycsúcs tetejére (a hímség jelképe} fölszállónak
képzelték (225, oldal 2. és 3.).
Ilyesmire engednek következtetni az olyan hegy- vagy
sziklanevek mint az „Isten kelete” hegyé Szilágysomlyó
mellett, vagy a „Fiú sziklája” szikláé Erdélyben. (Lássad
11. „Jegyzetek” füzetemben 1909, 1913, 1937, 2040.
old. és 8. füzetben 939-947. old.) Meg kell azonban je-
gyeznem hogy a Nap nőként való fölfogása csak az ab-
szolút nőelvi törzseinknél volt általános. Ilyenek voltak
például az amazonok. Másutt bár matriarkátus volt de
azért a Napot inkább férfiként személyesítették meg és
ennélfogva számára mégis kapukat építettek. Kétes a
359
„Fiú sziklája” eset is, mert a vele kapcsolatos monda sze-
rint, bár magas kőszálról van szó de erre fiú kapaszkodik
föl.
Lehetséges tehát hogy itt a monda későbbi átalakulásá-
val van dolgunk. Fölemlítem még hogy nagy események,
nagy fejedelmek tettei, nagy győzelmek emlékére is állí-
tottak föl kőszálat illetve kaput éspedig úgy hogy a Nap
az illető esemény minden évfordulóján annak tetején il-
letve nyílásában kelvén föl, jelezte az esemény minden-
kori évfordulóját. Ez tehát az emlékkövek, emlékszobrok
és diadalívek eredete.
Kezdetben a fölállított kőszálat csak a maga természetes
alakjában hagyták, utóbb kezdték megfaragni és úgy
alakítani hogy mintegy feje legyen és hímtagra, majd
emberi alakra hasonlítson, végül pedig ebből az illető
személyiség szobra is lett. Úgyszintén már ősidők óta az
ilyen kőszálakra sima felületeket is kezdtek faragni hogy
ide az illető esemény ábrázolatát tehessék, majd azt szö-
vegben is fölróhassák. Valóban maradtak fönn olyan em-
lékkövek is amelyeken csak az eseményt elbeszélő szö-
veg vagy annak ábrázolata van meg. Ilyen például egy
szibériai ó-török föliratos kószál (Lássad ábrazolatát az
„Ethnographia” folyóirat 1904. évfolyama 293. oldalán
Sebestyén Gyula „Rovás és Rovásírás” című cikkében.)
de hiszen ilyen például a Traján-oszlop is Kómában;
csakhogy a rómaiaknak már fogalma sem volt az ilyen
oszlopoknak és a diadalíveknek a hímelvűséggeli illetve
nőelvűséggeli összefüggéséről, sőt valószínűleg ezek állí-
tása szokásának a napkeltéveli, időszámítássali és évfor-
dulati összefüggéseivel sem voltak már tisztában.
Végül : az ágaknak olyan fölfelé hajlítva összekötését
ahogy azt a 225. oldalon 6. szám alatt rajzoltam meg,
igen tisztán látjuk a 167. oldalon ábrázolt régi dunántúli
magyar hímzésen is, csakhogy itt nem kapun hanem tor-
nácívezeteken.
360
Őseink minden tavaszi napéjegyenlőség előtt választot-
tak maguknak fejedelmet azaz maguk közül a legkivá-
lóbbat, hogy aztán ez legyen egy „napig” azaz egy évig
a Napisten vagy Napkirály földi helytartója, aki a Napis-
ten nevében a nép sorsát intézi. A választás mindenféle
szebbnél szebb versenyek és játékok útján történt. Aki
ezeken testileg, lelkileg kitűnt az lett azon évben az Em-
ber azaz a Magyar vagy Magor. Ugyanígy választottak le-
ányt is, aki meg Tündér Ilonát jelképezte és a tavaszi
napéjegyenlőség Nászünnepén a Magyar feleségévé lett.
Mindezek emléke népünknél ma is él még a „pünkösdi
király és királyné” választása népszokásában, akik aztán
egy napig azaz egy évig uralkodnak, ma már csak a le-
gények és leányok fölött. Némely helyen az így megvá-
lasztott legényt „legénybíró”-nak is nevezik, akinek az il-
lető falu legényei azon évben föltétlen mindenben enge-
delmeskedni tartoznak. Hasonló népszokást ma Európá-
ban másutt is találunk de ez leginkább a nyelvileg elárjá-
sodott egykori rokonainknál van így valamint olyan né-
peknél amelyek ősnépeink műveltségi hatása alatt állot-
tak. Hogypedig mindez csakis tőlünk származhat, az is
bizonyítja hogy e dolgokat senki még így mint én, meg-
fejteni nem tudta, azért mert ősvallásunkat nem ismer-
vén, a megfejtés nem is lehetséges.
A tavaszi napéjegyenlőség éjjelén napkelte előtt az így
megválasztott ifjú már előre kiment azon irányba amely-
ből a fölkelő Nap lesz majd látható, majd azon pillanat-
ban, amidőn a Nap első sugarai föltüntek elindult a kapu
irányába, úgyhogy mikor a Nap a láthatár fölött teljesen
fölragyogott, ő akkor lépett be a Szent Kert kapuján, itt
a lányok örömujjongása, éneke és gyönyörű arája által
fogadva. E jelenetet ábrázolja a 222. oldalon lévő raj-
zom.
Hol a Szent Kert szigeten volt, aminthogy őseink szeret-
tek vallásos kultuszhelyeikül szigeteket választani, úgy
361
előbb a vízen kellett átgázolnia vagy átúsznia, természe-
tesen meztelenül, amikoris a gyöngyvirágruhát a kertben
adták rá a leányok de amelyet számára arája készített
(Nászing).
A tulajdonképpeni magyar törzs a szarvast tartotta házi-
állatként, amelyen, mivel az ősszarvas igen nagy volt, lo-
vagolt is, az ifjú tehát szarvason is kelhetett át a vízen,
valamint szarvas hátán jöhetett be a kapun is.
Viszont az őszi napfordulókor a nyugati kapun át szomo-
rú gyászünnepséggel búcsúztatták, szomorú siratóéne-
kekkel kísérve őt, a sárguló levelekbe öltözött nők, az el-
távozó Napistent, azaz az ezt jelképező ifjat, aki, ha a
sziget fekvése megfelelő volt, vagy folyószigetről ha a
folyó nyugat felé folyt, csolnakon is távozhatott.
Miután mindezeket így, népünk hagyományait kutatva és
tanulmányozva, már 1931-ben megtudtam állapítani és
„Jegyzetek” füzeteimben, majd később másutt is, megír-
tam, most, annyi év múlva, 1954-ben került kezembe az
amerikai „The National Geographic Magazine” című fo-
lyóirat 1931, évi júliusi száma, amelyben, meglepeté-
semre, találom Sylvanus Griswold Morley cikkét, amely-
ben leírja a maja indiánok ugyanolyan időmeghatározó
építményét mint amilyennek őseinknél való egykori léte-
zettségét én néprajzi tanulmányaim segítségével kikö-
vetkeztettem. A cikkíró szerint a maják ezen építménye
időszámításunk 235. évében kellett keletkezzen. A kü-
lönbség csak az hogy ott három kapu helyett három to-
ronyszerű épület áll. A helyszínen nagy ásatásokat vé-
geztek és a romokká lett épületeket tökéletesen olya-
nokká amilyenek voltak, újraépítették. Azon körülmény
hogy ottan kapuk helyett tornyok állanak, szerintem arra
enged következtetni hogy az építők nőelviek lehettek, ha
ugyan náluk a hímelvűség és nőelvűség megvolt.
A cikkíró, szerintem igen helyesen, azt is következteti,
hogy a napfordulók és napéjegyenlőségek ilyen megha-
362
tározása arra is szolgált hogy a földművelés műveleteit,
szántást, vetést stb., eszerint intézzék, ami szerintem itt
is igazolja azon föltevésem hogy a vallásos és jelképes
dolgok eredete és magyarázata mindig gyakorlati dol-
gokban keresendő. Valószínűnek tartom hogy mivel ma-
gyar őseink is földművelők voltak, a szóban volt építmé-
nyeik a földműveléssel náluk is ugyanolyan összefüggés-
ben voltak.
Végül, mint érdekes egyezést fölemlítem hogy az itt el-
mondottakra, „Jegyzetek" füzeteimből kitűnőleg, 1931-
ben jöttem rá és hogy az amerikai folyóirat cikke szintén
1931-ben jelent meg, csakhogy én akkor még e folyóirat
létezéséről sem tudtam.
Az ajtó mely az érkező előtt „nyitatlan megnyílik" népköl-
tészetünkben meglévő indíték és az érkező szívesen látá-
sát jelképezi. Ennek ellentéte a zárt ajtó amelyet csak
durva erőszak törhet be. Az ostromlott várak kapuit a
„kos"-al döngetve szoktak volt betörni, amelyet hatalmas
fatörzs képezett; a fatörzs, cölöp, bot vagy dorong pedig
mindig a hímtag jelképe volt és itt a kapuval, a nőiség e
jelképével van szembehozva.
Természetes az is hogy a székely (szikul), jász (jón) és
kazár törzseink, amelyek legfőbb szent állata a kos és a
juh volt, a „kos" (latin nevén aries, amely szó értelme
szintén kos) ütő végére bronzból öntött kosfejet alkal-
maztak, mivel hogy a támadó kos ellenfelét mindig hom-
lokával üti és az egymással küzdő kosok is homlokukat
ütögetik össze teljes erejükkel. És íme, az olasz nyelv-
ben cazzo  (olv. kácco), az albánban kocs  = hímtag. Né-
pünk pedig ma is használja az „összekoccanni" kifejezést
„összeverekedni" értelemmel, a „kocog" igét pedig „ko-
pog, dobog" értelemmel, míg a szerb-horvát nyelv-
ben kucati  = kopogni. Ámde amikor a kaput erőszakkal
döngetve törik be, akkor ennek galambjai, a szerető lé-

363
lek e jelképei, nem szálldosnak az érkező elébe hanem
ijedten röpülnek el, vagyis akkor a lélek nincsen ottan.
A keresztény Anonimuszunk is lejegyezte Botond mon-
dánkat de annak igazi értelmét már bizonyára nem is-
merte. Botond a bot  megszemélyesítése, azaz a hímsé-
gé; a bizánci kapu, amelyet betör: a nőiség. És még azt
is megírja Anonimusz, hogy Botond a kapun akkora rést
ütött amelyen egy gyermek kiférhetett  ! Őseink szimboli-
káját ismerve észre kell tehát vennünk hogy itt egy ősré-
gi jelképes értelmű regével van dolgunk, amely csak ké-
sőbb lett Bizáncra átlokalizálva de már jelképes értelme
ismerése nélkül. Hogy Botond a kaput bárddal törte vol-
na be, ez a mondának csak későbbi romlása és talán
épen Anonimusztól származik. Ugyanis ősi, egyszerű fa-
kaput vagy vesszőfonatból valót nagyerejű ember hatal-
mas bunkósbottal betörhette de Anonimusz korában a
várkapuk már réz- vagy vaspántokkal voltak erősítve; ő
tehát úgy gondolta, hogy jobb lesz bárdot írnia. Ám a
Botond név világosan tanusítja hogy itt az ősrégi fegy-
verről, a botról, bunkósbotról volt szó, amellyel Herak-
lész és a mi igazi néphagyományunkban Toldi Miklós is
harcol és ami egyúttal a hímség jelképe is, aminthogy
Heraklész Napisten, valamint a mi Toldink is a hímség és
erő megszemélyesítése.
Ennyit tehát kapuinkról; röviden, mert ha róluk mindent
amit megtudtam megakarnám írni úgy egész könyvet
kellene írnom.
98-99. Népmeséinkben, valamint más népekéiben is
gyarkori inditék az elzárt szoba amelybe a mese hősé-
nek, vagy hősnőjének, a belépést tilalmazzák de amely-
be ez végül, kíváncsiságból mégis benyit, de saját kárára
és veszedelmére.
Ezen indítéknak biztos megfejtése még nincsen és ilyet,
sajnos, magam sem tudtam még találni, bár sejtem
hogy itt tulajdonképpen két vagy három indíték vegyült
364
össze, akkor amikor az indítékok igazi értelme már fele-
désbe ment. Az egyik az volna amely szerint ott fogság-
ban sárkány (néha férfi) van elrejtve. Itt, amidőn férfiról
van szó, ez más indítékból került oda, amidőn pedig sár-
kányról, akkor ez a telet, hidegséget, sötétséget, vihart,
viharfelhőt jelképezi. A sárkány fogva, de a mesehős
(Nap) kiszabadítja, mire ez a hősnőt (Föld, növényzet)
elragadja (tél), de akitől a hősnőt a mesehős utóbb
mégis visszaszerzi (nyár). Egy általam Erdélyben hallott
mesében azonban a sárkány a tengerből jön ki és tiltott
szobáról nincsen szó, ellenben a hősnő, apja tilalma elle-
nére, szökik ki a kertbe, ahonnan a sárkány elragadja. A
sárkányról csurog a víz (eső), szárnyai szélvészt kelte-
nek, amiszerint a sárkány itt a viharfelhő megszemélye-
sítése. Ezt erősíti meg azon más magyar adat amely sze-
rint ahol a röpülő sárkány farka a földet érinti ott min-
dent össze-vissza tör.
Ez kétségtelenül a tölcsérszerű, hosszú szélörvény (for-
gatag, Windhose) amely valóban óriási, hosszú farok-
ként nyúlik le a felhők közül és ahol a földet éri ott tény-
leg iszonyú pusztítást visz végre útja egész hosszában.
Tény, hogy népmeséink a sárkányt vízzel, esővel, vihar-
ral szokták kapcsolatba hozni; való igaz pedig hogy az
esőt, amely a Nap melege folytán a tengerből, vizekből
fölszálló párából lesz, tehát tulajdonképpen a Nap okoz-
za, valamint való igaz az is hogy a szelet, vihart is a hő-
mérsékletváltozások révén szintén a Nap hozza létre
(amivel tehát őseink szintén tisztában voltak). Ámde így
nincsen még teljesen megfejtve az hogy miért mondatik
miszerint a sárkányt a mesehősnő tartja fogva, amit
azonban a mesehős elől el akar titkolni. Az hogy a sár-
kányt fogva tartja, megmagyarázható ugyan azáltal hogy
a sárkány az esőt tartalmazó viharfelhő lévén, így a fog-
vatartás azt jelenti hogy hiszen a víz a Föld vonzó hatal-
ma révén le van kötve a tengerben, más vizekben sőt a
365
föld alá is és hogy csak melegével maga a Nap (a mese
hőse) szabadítja innen föl, hogy fölszállhat a levegőbe.
(Ami tehát ismét őseink természetismerete egy bizonyí-
téka volna.) De ez sem magyarázza meg az eltitkolás in-
dítékát valamint azt sem hogy a fölszabadult sárkány a
mesehősnőt elragadja. Mindazonáltal az hogy némely
népmeséinkben a fogvatartott sárkányról még az is
mondatik hogy ez a mesehősnő várában egy földalat-
ti  helyiségben van leláncolva, ahonnan a mesehős sza-
badítja meg, tehát fönti föltevésemmel tökéletesen meg-
egyezik.
Miután azonban az eltitkolás és az elragadás indítéka így
nincsen megfejtve, ebből azt következtetem hogy tehát
az egészen más mese indítékaival való összevegyülés
érintkezőpontja épen itt van. Szerintem itt a „Halott vő-
legény" mese- és balladatípussali összevegyüléssel van
dolgunk, amelynek eredete ősrégi, és véleményem sze-
rint azt bizonyítja hogy őseinknek arról is volt tudomása,
miszerint egykor a Nap még nem volt oly tüzes mint ma,
s fényt, meleget igen keveset árasztott. Akkor egy ideig
a Hold volt a Föld Napja és termékenyítője, ami annak is
oka hogy mentül régibb időkbe megyünk vissza annál in-
kább holdkultuszt találunk a későbbi napkultusz helyett.
Eszerint a Hold egykor ködszerű, csak némi sűrűbb álla-
gú maggal bíró üstökös volt, amely egyszer a Föld köze-
lébe kerülvén, ennek vonzóereje miatt bolygójává lett.
Ez aztán, kisebb tömege voltán gyorsabban tüzesedett ki
de gyorsabban is hűlt le. Ámde egy ideig tüzes Napként
árasztott termékenyítő hőt és világosságot a Földre. Ma
azonban a Hold teljesen halott, és szerintem ez a „Holt
vőlegény” indíték eredete. Vagyis : ma a Föld a Nap ked-
vese, szeretője vagy neje, mert a Nap termékenyíti, de
ezelőtt a Hold volt az, amit természetesen a mostani
„vőlegénye” vagy szeretője elől titkol. Sőt ez juttathatja
eszünkbe népmeséink „Vörös vitézét” is, aki egy ideig a
366
mesehősnőt hatalmába keríti de akit utóbb a mesehős
legyőz. Kétségtelen ugyanis hogy a Hold, mielőtt egé-
szen kihűlt volna, egyideig vörös fényű is kellett legyen,
holott a Nap meg mind ragyogóbbá lett. Azt pedig hogy
a hősnő volt kedvesét fogva tartja, ez esetben az ma-
gyarázhatná meg hogy a Hold a Föld bolygójává válván,
annak valóban foglyává lett.
Hogypedig a „Halott vőlegény” ismert meséje ősmagyar
eredetű, azt az alábbiakkal bizonyíthatom be, előbb
azonban, rövidítve, ide teszem magát a mesét is :

Leánynak vőlegénye volt, ez meghalt, a leány hamaro-

san feledte és más jegyesévé lett. Egy holdvilágos éjsza-
kán, éjfélkor ablakán valaki kopog. A leány kinéz és látja
hogy fehér ló  hátán, fehér ruhában  halott vőlegénye
van ott. Követeli hogy a leány jöjjön vele. Ez, mintegy
igézet alatt, szótfogad. A halott maga elé veszi lovára és
viszi. Útközben nehányszor így szól :
Szépen süt a Hold,
Megy egy élő meg egy holt Félsz-e angyalom ?

A lány, bár halálosan fél, ezt nem meri mondani hanem

mindannyiszor azt feleli hogy amíg vele van, nem fél.
Az indíték ősmagyar volta bizonyítékai ezek : A Hold ma
valóban holt  égitest (régibb nyelvünk szerint holt  = ha-
lott) de csak a magyarban azonos a Hold és holt  szó. De
tény az is hogy a Hold egy teljesen kihűlt égitest, ám is-
mét csak a magyarban azonos a holt  és a hült  szó. Őse-
ink tehát tudták hogy a Hold egy kihűlt és holt égitest,
ami tehát ismét természetismeretük egy bizonyítéka. De
legnagyobb csodálatot kell bennünk keltse az is, hogy a
magyar nyelvben mindez így ki is fejeződik. Mindeneset-
re tény az is, hogy a teljes élettelenség a hidegséggel,
kihűléssel is azonos.

367
Láttuk pedig hogy őseink a Holdat holt emberrel is jelké-
pezték. Mi több a mese némely változatában az is mon-
datik hogy a halott vőlegény a lányt megcsókolja de aj-
kai jéghidegek, amit a lány érezvén, ezért is borzadva
fél. Mondatik az is hogy talpig fehér ruhában van, ami
meg a Hold fehér fényét jelenti. Hogy meg ő maga a
Hold, amellett tanúskodik az is hogy holdvilágos éjsza-
kán jelenik meg. A legérdekesebb azonban az hogy fe-
hér lovon ül. A régieknél ugyanis a Holdat általánosan
szokták volt fehér ménlóval is jelképezni, a Holdat pedig
szintén megszemélyesítő és fehér ménlovon lovagolva
ábrázolt Holdisten nevén Mén, Ménes, Min.
A görögben méne  = Hold, mén, menos  = hónap, és a
magyarban is a hónap  szó eredetileg holdnap volt. A la-
tinban mensis  = hónap. A germán nyelvekben Món,
Mond  = Hold. Roscher W.H. „Lexikon der griechischen
Mythologie” című művében (II/2., 2687. old.) írja hogy
Mén holdisten kultusza Kis-Ázsiából származott a görö-
gökhöz is, amihez azonban hozzá kell tennünk, hogy kul-
tuszát a rómaiak is átvették. Mindezen men, menes,
mensis, mon, mond  alakú szavak vagy nevek pedig tö-
kéletesen egyeznek mén  = hím-ló szavunkkal, láttuk pe-
dig hogy a „holt vőlegény” fehér lovon  ül.
231 Fáy Elek pedig („A magyarok őshona” - Budapest,
1910. 189. oldal) így ír : „Mén Holdisten még a késő ró-
mai császári érmeken is rendszerint lovon ülve ábrázol-
tatik.” Azonban lova első lábai vagy emberi lábak, vagy
épen emberi kezek. Mindezek tehát arra vallanak, hogy
voltaképen e ló tekintendő az istenségnek, amelyben pe-
dig az istenség neve útján a magyar mén (= csődör) is-
merhető fel. Részemről pedig nem hallgathatom el azt
sem, hogy épen egy rokonnépünk, a vogul, az állatok el-
ső lábait nem nevezi lábaknak hanem azok „kezei”-nek.
Vagyis tehát egy állat első lábai kezekkénti ábrázolása

368
szokása vajon nem az egykor Itáliában is élt ősnépeink-
től hagyományoztatott-e a rómaiakra?
Ámde azonos ezen Mén holdistenség neve és a ma-
gyar mén  hímségi szó még a magyar megy ige
mén  változatával is. Régibb nyelvünkben ugyanis és a
népében több helyen ma is : „el megy” vagy
„a Hold föl jön és le megy” helyett „el mén” vagy „a Hold
föl jön és le mén” mondatott, illetve mondatik ma is. Vi-
szont irodalmi nyelvünkben is a „menni, elmentem, men-
degélni” alakok vannak meg, amelyek közül az utóbbi
meg épen a német Mond = Hold szóval egyezik. A Hold,
illetve a Holdisten a mythologiákban mint a haladó idő
mérője épen úgy mint a Nap a menő, haladó, futó idő
megszemélyesítőjeként is szerepelt, de ugyancsak a me-
nés, haladás, futás jelképe volt mindenkor a ló is és
épen ezért ábrázoltatott a Holdisten ló hátán és ezért
lett a Hold jelképe a ló. Ámde épen a magyarban telje-
sen azonos egymással a mén  ige és a mén  ló-hímségi
szó. Viszont csakis a magyarban azonos a Hold  szó
a halad  igével. Görög kalendosz  = út, ami a magyar kel-
ni, tovakelni
= haladni, tovahaladni igével azonos. Latin-olasz callis,
calle  = út, ösvény, utca, az albán nyelvben kalon  = ha-
lad. Továbbá a magyar idő  szóval teljesen azonos a
szerb ide  = megy, azaz mén, és a germán Időisten-
nő Idun  neve. Tudjuk hogy népünk a Hold  szót Hód  nak
is ejti, és íme a szerb nyelvben hoditi, hodati  = menni,
járni, mendegélni. Oromo adema  = haladás.
Látjuk tehát hogy mind e szavak egyazon eszmekörből :
a Hold-idő-haladás-ló  eszmeköréből valók de látjuk egy-
úttal azt is hogy e tényt megállapítanunk csak a magyar
nyelv segítségével lehet.
Mind az elmondottak voltak tehát azon elemek amelyek-
ből a szóban lévő mai meseindíték összevegyülés által

369
kialakult és amelyet a költeményembe azért vettem be
mert népmeséinkben általános.
112. Régi nyelvünkben apolni  = csókolni. A törökben
is öpmek  = csókolni. 125-137. Lássad amit az aranyal-
máról a 161.-165. oldalakon írtam.
141-148. A koszorú is, úgy mint a párta, a szüzesség jel-
képe volt, elszakadása valamint földreesése is a szüzes-
ség elvesztését jelképezte. Innen származik azon népi
mondásunk is : „Elejtette a pártáját.” „Elvesztette szü-
zességét.” Úgyszintén az asszonnyá lett nő, aki már fő-
kötőt visel, többé hajadonfővel nem járhat, illetve csak
vagy főkötővel vagy kendővel bekötött fejjel. Kontyot is
csak asszonyok szoktak volt viselni, míg leányok vagy
hajfonatokat vagypedig, ünnepélyesebb alkalmakkor, ki-
bontott hajat. A hajnak állandóan befonva viselése mind-
két nemnél már csak későbbi szokás volt. De a pártát
vagy koszorút viselő leány azért „hajadonfővel” volt, mi-
vel ezek a hajat csak igen keveset takarták.
Innen származik „hajadon” = leány szavunk. Ellenben
népünk véleménye szerint a nő aki egyszer„főkötő alá
került” annak „a Nap a haját többé nem szabad lássa”,
azaz természetesen férjén kívül más férfi sem. Nem is
volt szabad a főkötő alól egyetlen fürtöcske sem kilát-
szódjon. Bár ma ezt már nem tartják be s hajukat me-
nyecskék, asszonyok is, nagyonis láttatják. Mindez sze-
rintem azon ősi szokással is összefüggésben volt, hogy a
nőnek szüzessége megszüntével a haját le kellett vágat-
nia. A haj utóbb természetesen ismét megnőtt, de a fő-
kötő viselése ezután is kötelező maradott.

370
Őseink szerint azonban Tündér Ilona minden tavasszal a
Nász ünnepe előtt újra szűzleány lett és így lett ismét a
Napisten nejévé. (Hasonlót a görög Héráról is mondanak
a hitrégék.) Ennek főoka mindenesetre az hogy a Földön
is a Természet minden tavasszal újul, amiértis őseinknél
minden tavasszal volt egy Nászünnep. Ám a hajlevágás-
nak, azt hiszem, más jelképes értelme is volt még, ami-
ről alább szólandok.
161. Bíbor  régi nyelvünkben és a népében némely he-
lyen ma is, nem pirosat hanem hófehéret jelentett. Piros
jelentését csak helytelen szótármagyarázat hozta az iro-
dalmi nyelvbe s az iskola kényszeríti a népre is. Amit ma
bíbornak nevezünk, annak régi neve bárson  = tűzszín,
parázsszín volt.
A szumer nyelvben is babbar  = fehér. Északi rokonnépe-
ink nyelvén egy vakítóan fehér színű cethal neve bibur-
371
ga  azaz bíborka. Ez rendesen csak delfinnagyságú vagy
alig valamivel nagyobb, úgyhogy nevében a kicsinyítő -
ka  rag megokolt. Latin neve Beluga leucas, míg az oro-
szok Beljuga-nak nevezik, ami szintén fehéret jelent.
Brehm („Tierleben.” Leipzig. Wien 1900.
„Beluga”) azt írja róla hogy vakítóan fehér. („blendend
weiss”, 611. oldal). Ezért nevezi népünk a fehér meny-
asszonyi fátyolt is bíbor-nak. (Lássad: Malonyai Dezső:
„A magyar nép művészete”, IV. kötet 82-84. oldal.) A bí-
bort a fiatal asszonyok csak addig viselhetik míg első
gyermekük meg nem született, vagyis amíg még „me-
nyecskék”. Ez egy hosszú, igen finom, fátyolszerű vá-
szondarab („sál”) amelyet a fejre tekernek úgy hogy az
áll alatt is legalább egyszer átmenjen. A fejen kezdődő
részét hat ezüsttűvel tűzik a hajhoz, míg másik vége sza-
badon lóg és a szél lengetheti.
Malonyai írja : „A menecskeség első időszakát egy jelleg-
zetes fejdísz különbözteti meg, amelynek bíbor  a neve,
miként a finom fehér vászonnak amelyből készül. E fej-
dísz 1-1½ méter hosszú, 20-30 cm széles. Egyik végét
tűkkel a hajba erősítik s oldalt aláeresztve, az áll alatt el-
húzva redősen a fejen körültekerik.
A bíbort, két végén, szines selyemmel vagy szőrpamuttal
ékesen kihímezik. Az ilyen hímzés neve bíborvég. A hím-
zések nehezek, tömöttek. Igy e fátyol vége a könnyű
szöveten, a szél lebegtetése ellen nehezék, annál is in-
kább, mert nem csak kék, vörös és zöld pamutot hanem
arany- és ezüstszálakat is alkalmaznak.
A díszítőelemeket feketével körvonalazzák. A bíbor járu-
léka volt még hat darab réz- vagy ezüsttű, amelyeknek
ötvösmunkával készített díszes feje hasonlít ama tűké-
hez, amilyeneket régi magyar nősírokban szoktunk lelni.
Három tűt balról, hármat jobbról harántosan tűztek a
hajba. E tűk úgy állottak a menyecske fején mint a koro-
na ágai.
372
Hozzá teszem ezekhez hogy ha a bíbor végein nem vol-
na hímzés úgy szélben a bíbor nem szállongana oly szé-
pen ívelten. Megjegyezem még azt is, hogy habár ma a
bíbor viselése módját a szokás mintegy meghatározza,
de bizonyos hogy ez nem volt mindig így és a nő azt tet-
szése szerint csavarhatta fejére, nyakára vagy karjára.

Magyarázatok

164. Menyecsketörvény a hajnyírás szokása volt, utóbb

azonban már csak a homlokfölötti hajat vágták le, ne-
hogy a főkötő alól belőle valami kilátszódjon. Levágása
közben pedig szokás volt a menyecskét azzal vigasztal-
gatni hogy így majd a főkötő szebben simul fejére.
Említettem hogy a Nap sugarai annak hajaként fogatlak
föl, míg hogy a Föld, azaz a Földistennő hajának az
Északifényt tekintették. Nem tudom, hogy alábbi sejtel-
memben is igazam van-e, de elmondom:
Ismeretes hogy a napfoltok minden 11. évben jelentkez-
nek nagyobb mérvben, míg máskor néha egészen eltűn-
nek. De ugyanakkor amikor a Napon nagy napfoltok
vannak, akkor lép föl nagymértékben a Földön is a Sarki-
fény, úgy az Északi- mint a Déli-sarkon; az Északin min-
denkor sokkal erősebben, néha annyira hogy az Északi-
fény Magyarország szélességifokain is láthatóvá válik.
Mindebből az következik hogy a napfoltok a Napban
végbemenő oly nagy delejes mozgalmakkal vannak egy-
bekötve hogy ezek a Földre is hatnak.

373
Ugyancsak megfigyelték azt is, hogy a nagy Sarkifények
után a Földön rendkívül nagy a termékenység, hogy utá-
nuk mindenfelé kiválóan jó termés van úgy gabonában
mint a Föld más terményeiben. Ennek rokonnépeink
annyira tudatában vannak hogy ősvallási imáikban is
kérnek földjeikre Északifényt. (Kandra Kabos: Magyar
mythologia. Eger. 18)7. 269. old.) Azt is megállapították
már hogy a Sarkifény tulajdonképen nem a Földből árad
ki hanem a Napból árad a Földbe, vagyis hogy az tulaj-
donképen a Napból a világűrbe szórt elektronoknak a
Földbe áramlása, amelyek tehát mintegy a Nap hímporá-
nak tekinthetők, ami a Földet megtermékenyíti. E dolgok
késztették például Cholnoky Jenőt is e sorok
megírására : „Akkor ismerjük csak föl, hogy a Nap
mennyire ura a Földnek, s hogy két ilyen távoli égitest is
menyire megérzi egymás szíve dobbanását.” („A művelt-
ség könyvtára” kiadás (Budapest.) „A világegyetem” cí-
mű kötete 146. oldalán.) Amely sorai szerint tehát a Nap
és Föld egymáshozi viszonyát ő is szerelemhez hasonlítja
holott ősvallásunkfelől akkoriban még alig tudhatott va-

374
lamit. Soldi-Colbert („La langue sacrée.” Paris 1897. I.
köt. 116. old.): „A Nap testét képező szikrákat: élet-
vagy lélekatomoknak tekintették az egyiptomiak. Azt tar-
tották továbbá, hogy a lélekatomok folyton úgy hem-
zsegnek a Napban és a Nap körül, mint a méhek a kap-
tárban és a Nap folyton lövelli ki magából sugaraiban,
amelyek rendeltetése, hogy a Földön emberben, állat-
ban, növényben testet öltsenek.” Ezekben van annak
megfejtése is hogy őseink, különösen pedig a tulajdon-
képeni magyar törzsbeliek miért ábrázolták a napkoron-
got csupa pontocskával kitöltve valamint a napsugarakat
is pontocskák sora által képezve. (Lássad az 234. oldali
rajzomon a  és b-t. Őseink ugyanis a lelket többek között
méhhel, lepkével, madárral valamint ponttal is jelképez-
ték volt és jelképes hitregéik szerint a megszületendő
emberek lelkei a Napban rajzanak vagy a Nap és édes-
anyja, a Nagyasszony (Nagy Boldogasszony) között laká-
ban vannak és onnan szállanak le a Földre hogy itt meg-
testesüljenek. Ezért mondják a még nemkeresztény
mordvin rokonaink hogy a megszületendő emberek lelkei
Niski-Páz (a Napisten) és Ange Pataj (a Napisten anyja)
háztartásában vannak. (Kandra Kabos: „Magyar Mytho-
logia. 100. oldal.). Ponttal őseink a lelket azért ábrázol-
ták, illetőleg jelképezték, mert a lélek: testnélküli,
anyagtalan, a Napból származó erő. Márpedig a mértani
pont is térfogatnélküli, testnélküli, anyagtalan. De
ugyanezen eszme fejti meg a kereszténység régibb Má-
ria-képein látható testnélküli, szárnyas gyermekfej ábrá-
zolatokat is (234. old. d.), amelyek Máriát mintegy körül-
rajongják.
Hosszadalmas volna kimutatnom hogy ez épen palóc
(pelazg, fál, vál, polovc) őstörzsünktől származott a ke-
reszténységbe de elmondom az alábbiakat : E gyönyörű,
költői jelképes ábrázolatot a kereszténység bár ősnépe-
inktől örökölte de már anélkül hogy igazi értelmét tudták
375
volna. Itt ugyanis Mária Tündér Ilona Földistennő helyé-
be került, az őt körülrajongó szárnyas gyermekfejecskék
pedig a Napból jövő és tőle megtestesülést kérő meg-
születendő emberek lelkeit jelképezik. De ábrázolták ős-
népeink különböző törzsei a Földistennőt lepkékkel, mé-
hekkel vagy galambokkal is (Kübele, Szemirámisz.). Egy
általam 1908-ban Erdélyben, Daróci János közhuszár be-
mondása után lejegyezett mese tartalma, röviden, ez:
Királynak szép leánya van, akiről még amikor megszüle-
tett egy táltosasszony azt jövendölte volt hogy amikor
17 esztendős lesz, egy sárkány elviszi. Ezért amidőn föl-
nő, a király többé nem engedi ki a palotából. Egyszer
azonban a leány a kertbe kiszökik, kebelén ingét megol-
dozza és örömében hogy az Áldott Nap ismét sütheti a
testet, elkezd gyönyörűen énekelni (valamikor bizonyára
himnuszt a Naphoz) kebeléből pedig mindenféle szép vi-
rág és arany-búzakalász kezd növekedni, úgy hogy mé-
hek, pillangók és galambok jönnek és a virágokról a mé-
zet, a kalászokból a szemet szedegetik. Azonban énekét
meghallja a sárkány, jön, elragadja, de utóbb a mesehős
(Nap) megszabadítja.
De a fönt elmondottak fejtik meg azt is hogy népünknek
miért szokása ma is — amint azt Erdélyben többször lát-
tam — virágdíszeket csupa pontocskával körülvenni.
(Lássad az 234. oldalon a c  rajzot, továbbá : Huszka Jó-
zsef: „Magyar ornamentika”. Budapest. 1898. XIII. kép,
1. XL. szines kép 2, 3, — XLIII. kép. Továbbá : Győrffy
István: „Matyó szűrhímzések.” Budapest. Nemzeti Múze-
um Néprajzi Osztálya kiadása 7, 12. tábla. — Győrffy Ist-
ván: "Jászsági szűcshímzések”. Budapest. 1924. 9-10.
tábla. — „Magyar Népművészet”. A Nemzeti Múzeum
Néprajzi Osztálya kiadása. Budapest. 1928, 39, 183. és
186. oldal.) Ezen pontocskák azonban nem tévesztendők
össze a nem szegélyt hanem térkitöltést képezőkkel va-
lamint szemere törzseink kalászos díszei melletti, hulló
376
búzaszemeket jelentő és hosszúkás pontjaival. (Lássad a
234. Oldalon az f  rajzot.) És lássad végül mindazt amit
erről „A lelkiismeret Aranytükre” című művem 1948-ban
megírt újabb és bővített másolata kéziratomban elmon-
dottam az ottani 164-171. oldalakon.
Népünk ma az ilyen pontocskás beszegélyezést már csak
annak szépsége miatt és szokáshagyományból folyólag
alkalmazza de eredetileg ezen pontocskák is a Napból a
Földre származó és itt emberben, állatban valamint nö-
vényben is megtestesülést kereső életatomokat vagy
életszikrákat jelentették.
Fáy Elek említett művében, szintén ugyanazon oldalon
és a következőn, még ezeket is írja: „Hogy a lélekszikrá-
kat valóban méheknek tekintették az egyiptomiak, azt
Soldi-Colbert határozottan mondja s ezt ezenfelül
egyik u.n.  determinativ hieroglifjelnek (mely a naptá-
nyért övező pontokból áll) a latin apis-ra (= méh) hason-
ló apesz  neve is bizonyítani látszik. Ennél azonban egy
bennünket sokkal közelebbről érdekelő és még közvetle-
nebb bizonyítékot, sőt olyat szolgáltat Soldi, amelynek
segélyével épén a magyar nyelv útján lehet e tekintet-
ben az ősök fölfogását csak megérteni, Soldi ugyanis a
Nap termékenyítő működését a Földre lövelt lélekatomok
utján: a mehi  hieroglifának a görögök által omfalosz  (=
köldök) nevezett ábrázolatával való összefüggésével ma-
gyarázza.
Ez az omfalosz egy tojásalak, amelynek fölülete bele
szolgáló lyukakkal van áttörve. A tojás körül aztán, hoz-
zátapadva, a lélek-méhek (Soldi szerint: les ames-abeil-
les = lélek-méhek) fehér golyócskák alakjában keresik a
lyukakat, amelyeken át, megtestesülés végett behatol-
hassanak.
Minthogy pedig ezen omfalosz alapgondolata rejlik —
Soldi szerint — : a vízszintesen fektetett tojásalakú s
csupa pontokkal képezett mehi  hieroglifában, ennek
377
neve az omfaloszba behatolni törekvő lélekméhekkel
meglepően fejti meg a magyar „méh” szavunk kettős,
azaz méh  és anyaméh  (= apis és matrix) fogalmainak
bsszefüggését. Hogy pedig e gondolatban csakugyan a
mi őseink fölfogása nyilvánul meg, azt mordvin testvére-
ink azon hite bizonyítja ma is, hogy Niski-páz Napisten
körül úgy rajzanak a lelkek mint a méhek a méhkirályné
körül.”
Látjuk hogy itt úgy Soldi mint Fáy helyes úton tapoga-
tódznak. Ha mégsincsenek a dologgal teljesen tisztában,
ennek oka egyrészt az hogy magyar néprajzzal nem fog-
lalkoztak, másrészt az is hogy már az egyiptomiak is az
őseinktől átvett ezen dolgokat nem értették meg teljesen
és így már ők is zavarokat csináltak.
Ilyen zavar például az „omfalosz” (= köldök) elnevezés
is, holott a jel az anyaméhet jelenti (matrix), amely való-
ban hosszúkás, tojás- vagy somalakú, amely alak őseink-
nél a nőiség jelképe volt, ellentétben a gömbbel, amely
meg a hímség jelképe volt. Ezen anyaméhbe is az ondó-
szálak igyekeznek megtestesülés miatt behatolni, amit
tehát őseink már tudtak, de nem tudták sem az egyipto-
miak, sem a görögök. Hogy nem tudták, mutatja az
hogy ezen „tojásalakot” lyukakkal áttörtnek ábrázolták,
amely lyukakon át behatolóknak képzelték az lélekszikrá-
kat vagy lélekméheket. Holott ilyen lyukakra ott nincsen
szükség mert az ondóállatkák az anyaméh egyetlen ter-
mészetes nyílásán át hatolnak belé.
A Napban és a Nap körül rajzó „méhek” tehát onnan ki-
indulók, az „omfalosz” azaz a Föld, a nő, nőstény állat
vagy virág körül rajzó lélekméhek, gömböcskék (hímpor,
amelyet méhek, lepkék is szállítanak) pedig egyúttal az
ondóállatkákat, azok nyüzsgését, rajzását és behatolni,
megtestesülni igyekvését jelentik.

378
Mindezt a legvilágosabban bizonyítják az udvarhely- me-
gyei kapukon főhelyen, a kiskapu fölötti táblán lévő azon
napábrázolatok amelyeket szintén gömböcskék, mindig
fehér színűek, vesznek körül.
Lássad e fönti rajzot, a tábla helyzetét a 215. oldalon áb-
rázolt udvarhely-megyei kapun, magát a napábrázolatot
az 234. oldalon e-vel jelezve, továbbá Huszka József „A
székely ház” című művében a VIII, IX. X. és XI. táblákat.
Midőn aztán ezen napábrázolat értelme a kereszténység
folytán némely helyen kezdett feledésbe menni, sőt való-
színűleg egyháziak részéről üldöztetett is, helyébe hol
családi hol meg országcímer került; ami azonban mégis
bizonyítja hogy e hely a kapun és az egykor ott volt jel
mily főfontosságúnak tartatott.
Igen sok kapun azonban a régi jel napjainkig megmara-
dott, ami pedig szerintem nem csak azt bizonyítja hogy a
székelység egyrésze még néhány századdal ezelőtt is
nemcsak ismerte a kapuin levő jelképek értelmét de ti-
tokban ősvallásunkhoz még mindig ragaszkodott is, mert
hiszen „jó keresztények” kapuikon ilyen „pogány” dolgo-
kat nem tűrtek volna.
379
Nem érdektelen itt az Amerikából származó napraforgót
megemlítenünk, amely Peruban a Napisten szent virága
volt, és nem lehetetlen tehát hogy nem csupán azért
mert alakjával sugárzó napkorongra emlékeztet, hanem
azért is mivel tányérja csupa pontból képezettnek tűnik
föl.
Ha azonban a napfoltok és a sarkifény egyidejű 11 éves
időszakonkénti nagymérvű jelentkezését jelképesen a
Nap és Föld szerelmének tekinthetjük, akkor ezzel nem
egyezik az hogy hiszen a Nap minden tavasszal azaz te-
hát minden évben  egyszer ébreszti termékenységre a
Földet, amiértis őseink a Nap és Föld valamint saját ifjaik
és leányaik nászát is a tavaszi napéjegyenlőségkor ünne-
pelték. Ámde a 11 éves nagy időszakon kívül van a nap-
foltoknak és sarkifény növekedésének még egy kisebb
de megállapítható időszaka is, amely minden esztendő-
ben  épen a tavaszi és őszi napéjegyenlőségek idejére
esik (Lássad: A műveltség Könyvtára, „A Világegyetem”
című kötete 145. oldalát (Budapest, 1906.), azt pedig
tudjuk hogy Földünk déli féltekéjén a tavasz a mi
őszünkkel és a nyár a mi telünkkel van egyidőben. Más-
részt: a jelképezések hiszen csak jelképezések, a Nap és
Föld pedig csak égitestek, nem igazi emberi személyek !
Ezt nem szabad felednünk, nem szabad mindent szósze-
rint vennünk és nem is szabad tehát azt kívánnunk hogy
a jelképezések minden kis részletükben is a valóságot
tökéletesen födjék. Elég csodálatosak hiszen az egyezé-
sek így is !
173-177. Őseinknél a fejedelem megválasztása egyúttal
mindig annak násza is volt és a legrégibb időkben nőtle-
nül fejedelemmé senki sem lehetett, aminek a mai „pün-
kösdi király” választása népszokásainkban annyiban van
meg emlékezete hogy még nemrég ugyanakkor a lányok
is választottak maguk közül „pünkösdi királynét” és a két
megválasztott utóbb többnyire házaspár is lett.
380
Őseink legrégibb edényei egyike, különösen a magyar
törzsnél egy kemény és sárgahéjú kabakféle tök héjábul
készülő, félgömbalakú csésze volt de amely egyúttal
sapka- vagy kalapféleként is szolgált. Mai ízlésünknek ez
bármennyire nem is felel meg de régen kalapba merítve
vizet inni szokás volt és gyermekkoromban a népnél a
patak partján ezt magam is többször láttam.
Úgyszintén számos mondában és mesében szó van a ka-
lapban vagy sisakban hozott vízről.
A magyar korona legbelső része eredetileg sima arany-
csésze volt. Úgy a pántok mint a diadém is csak később
forrasztattak rája. E sima csészealakú korona azonban
még ősi, kereszténységelőtti korból származott.
Ősrégi idők óta a minden évben a tavaszi napéjegyenlő-
ség előtt megtartott játékokban, versenyekben (futás,
ugrás, bírkózás, labdázás, súlydobás, tánc, éneklés,
versköltés, zenélés, talánymegfejtés, mesemondás stb.,
stb.) kitűnt és megválasztott fejedelmet a kereszténység
előtt ilyen sima, csészealakú aranykoronával — de ere-
detileg csak tök héjjából valóval — koronázták volt meg.
E megkoronázás pedig egyúttal a nász jelképezése is
volt, mivel a fejre tett csésze, mint edény, mint üreg
(negativum): a nőiséget jelképezte, míg maga a fej,
mint gömb: a hímséget, habár természetesen a nyílásá-
val lefelé fordított csésze, félgömbként (positivum), ami-
dőn már a fejen volt, ismét a hímség és a fölkelő Nap
jelképévé lett. Mai nap is a sportversenyeken győzőnek
kupát azaz csészét adnak győzelme jutalmául. De senki
sem tudja már hogy miért épen kupát ? Holott hiszen
bármily más tárgyat is lehetne, például természetes
avagy aranyból vagy ezüstből való koszorút, virágot,
vagy mittudom; botot, érmet, baltát, kést, kardot, tá-
nyért, könyvet ! Ha tehát általánosan épen kupát adnak,
úgy e szokás bizonyára ősi hagyományon alapszik.
Amely szokása igazi értelmére azonban, mivel hiszen ős-
381
népeinktől származik, csak ősvallásunk behatóbb ismere-
te segítségével jöhetünk rá. Némelyütt, például Norvégi-
ában, esküvőjükkor, a fiatal párok valóságos királyi koro-
nát uránozó díszt kapnak fejükre. Viszont a görögkeleti
egyház szokása szerint ugyanekkor a fiatal pár koszorút
kap fejére. Más törzseinknél ugyanis nem csészealakú
koronát tettek a győzedelmes és fejedelemmé illetve fe-
jedelemnővé megválasztott fejére hanem koszorút, és-
pedig törzsek szerint más-más virágokból vagy levelek-
ből készültet, aszerint hogy az illető törzsnél mely nö-
vénynek volt vallásos szerepe.

Kétségtelennek is tartom hogy például az ilyen alakú ko-

ronák eredete a köralakú korcba tűzdelt írisz liliomok vol-
tak és ez tehát valószínűleg kabar törzsünktől szárma-
zott, akiknél ez szent virág volt. Hogypedig a megkoro-
názás és megkoszorúzás egymással azonosuló dolgok
voltak eredetileg, ezt nem csak a föntiek bizonyítják ha-
nem az is hogy fejedelemmé, királlyá őseink régen csak
a versenyeken, játékokban, küzdelmekben győzedelmes-
kedő kiválókat választották meg, ugyanúgy mint ma a
pünkösdi királyt, hogy régen úgy nálunk mint az újabb
népeknél is a kiváló költőket, diadalmas hadvezéreket,
császárokat babérvagy olajág-koszorúval tüntették ki,
eredetileg igazival, majd ezüstből vagy aranyból valóval
is, sőt a fölsőbb iskolákat bevégzett ifjakat is. Innen
a laureatus  latin szó, amely levizsgázott-tat jelent de
amelynek tulajdonképpeni értelme : babéros, mivel la-
tin laurus  = babér. Sőt a latinban a laurea  szó nem csak
jó eredménnyel levizsgázottságot hanem diadalt (azaz
dicső győzelmet) is jelentett.
És íme, a latinban és olaszban corona  (olvassad: koró-
na) = korona, de a koszorú megnevezésére is e szót
382
használják; márpedig e szó kétségtelenül az ősma-
gyar kor  = kor, karika, korong, kerek, gyűrű szóból szár-
mazik, a nőiséget jelentő ona  szóval megtoldva, mivel a
karika, gyűrű nőiségi jelkép volt. Ezen korona  szónak
egyébként megfelel a csagatáj-török kürün  = kör szó,
de összevethető vele akár a mongol küria  = gyűrű szó
is. Használatos ugyan az olaszban és latinban ghirlan-
da  és sertum  is a koszorú megnevezéséül, csakhogy
ezek fűzért általában is jelentenek (feston), másrészt
azonban ezen ghirlanda szó is a magyar kör  szóval vet-
hető össze.
Hogy a pápa I. István királynak koronát küldött volna és
hogy eszerint csak ő tette volna meg királynak, aligha-
nem csak jóval későbben kitalált mese, mivel azon idők-
ben a pápáknak még nem volt oly hatalma vagy befolyá-
sa hogy királyválasztásban szavuk lett volna. Az „Athe-
neum” által kiadott „A magyar nemzet története” (Buda-
pest, 1895.) I. kötete 243. oldalán olvashatjuk: „Minden
korban hajlandók voltak a történelemírók az elmúlt ese-
ményeket, a régi intézményeket saját koruk, saját fölfo-
gásuk szemüvegén át nézni.
Nem szabad tehát szem elől téveszteni, hogy Magyaror-
szág első összeköttetéséről a római curiával csak VII.
Gergely pápánál későbbi tudósítás maradt fönt; oly tudó-
sítás, amelynek írója, akaratlan is, a pápai szék és a ki-
rályi hatalmak viszonyát Szilveszter pápa korában is
olyannak képzelhette csak, aminő az ő idejében volt.”
E történetíró a német Hartvik volt. Az említett mű 243.
oldalán még ezt is olvashatjuk:
„Szilveszter pápa korában a pápaság nem rendelkezett
királyi koronákkal, azokat nem osztogatta és azoktól sen-
kit meg nem fosztott, amint ez később annyiszor meg-
történt.” Hogy az egész koronaküldés nem más, mint
mese, legjobban kitűnik Hartvik saját elbeszéléséből,
amely szerint a pápa gyönyörűművű koronát készíttetett
383
egy lengyel herceg számára, őt királlyá kinevezendő. Éj-
jel azonban álmában látomása volt, amelyben megjelent
neki Isten küldötte aki azt mondotta neki hogy az Úr, is-
mervén kik az övéi, azt akarja hogy ama koronát ne a
lengyel hercegnek küldje hanem egy ismeretlen nép her-
cegének aki követei holnap nála megjelendenek hogy tő-
le koronát és apostoli áldását kérjék. (Lássad ugyanott a
245. oldalon.)
Ma tisztában vagyunk azzal hogy az ilyen, az isteni aka-
ratot közlő látomások és álmok többnyire történetírók,
papok ájtatos költeményei.
Az említett mű 246. oldalán (I. kötet) még az is kiemel-
ve, hogy régebbi kútfők a pápa koronaküldéséről mit
sem tudnak, holott írnak úgy István koronázásáról vala-
mint magáról a koronáról is. Úgyhogy bizonyossá válik,
hogy az egész nem egyéb mint Hartvik kegyeletes költe-
ménye.
A magyar korona belső, csészealakú részéről áll még a
Meyer-féle lexikonban (Meyers Lexikon. Leipzig-Wien.
1897. „Stephanskrone” cikk alatt), hogy „Goldblechhau-
be”, ami magyarul annyi mint „aranybádogsapka”. Ezt az
említett lexikon kétségtelenül régebbi adat alapján írja
így, mert ezen aranybádogcsésze jelenleg a koronában
már nincsen benne, mivel amikor Ferenc József koroná-
zásakor a koronát belül a koronázandó-király fejéhez,
belealkalmazott béléssel előre hozzáalakították, akkor az
aranycsészét belőle az osztrákok kivették és aranyszö-
vetből való sapkával pótolták, ami ma is benne van,
amint ez a koronáról készült fényképeken is világosan
látható. Ismeretes hogy a királyi vagy császári koronák
belső, sapkaalakú része mindig piros bársonyból való.
Ha tehát a magyar koronába csak ennek ellenére arany-
szövetsapkát tettek, ez azért történt, hogy a csere föl ne
tűnjön. Hogy aztán a kivett aranycsészével mi lett, hogy
az hova került, senki sem tudja, amiből az következik
384
hogy ellopták. Amely lopás pedig úgy lehet nem is az
aranyérték miatt történt hanem azért mert voltak akik a
koronát kezelvén, észrevették annak kereszténységelőtti
ősmagyar eredetét. Talán volt belsejében valamely ősi
rovásírásos fölirat vagy valamely más jel is, azt pedig
igen jól tudjuk hogy az osztrák uralomnak mindenütt
voltak kémjei, ez uralom pedig mindig és mindenütt
igyekezett minden olyat eltüntetni, megsemmisíteni ami
a magyarság nemzeti büszkeségét, öntudatosságát
emelhette. Másrészt a katolikus egyháznak meg az volt
érdekében hogy a korona a pápától származtatásának
ellentmondó bármely adat tűnjön el, mivel mindig han-
goztatott fölfogásuk és elvük volt, hogy a korona a pá-
pától származván, azzal csak katolikus uralkodó koronáz-
ható meg — amilyenek a Habsburgok —, értsed: hogy
Magyarországnak nem lehet protestáns királya, mivel így
a katolikus egyház nem részesülhetne olyan pártfogás-
ban mint amilyenben részesül Habsburg uralom alatt.
Tökéletesen félgömbalakú aranybádogcsészét őseink sír-
jaiban többet találtak már (Nagyszentmiklósi kincslelet,
szilágysomlyói kincslelet. Lássad képeket a föntemlített
mű I. kötetében), amelyek némelyikén egyik oldalon ka-
rika vagy csatt is van hogy övön függve viselhető le-
gyen, úgy ahogyan népünk némely vidéken övéről füg-
gően, baloldalt csészét, természetesen már csak fából
faragottat, napjainkig is viselt, amint azt fiatalkoromban
magam is többször láttam.
Bátky Zsimond a „Néprajzi Értesítő” 1928. évi II. füzeté-
ben egész sorozat ilyen csészét mutat be.
Gyárfás István „A jász-kunok története” (Kecskemét
1873J című művében az 55, 57, 116. és 353. oldalon
részletesen elmondja hogy régi szkítáknál a csészének
mily nagy szerepe volt és többek között idézi Hérodo-
toszt is, aki írja, hogy a szkíták halottaik sírjába arany-
csészét is tesznek. Majd idéz egy Fekete-tenger melléki
385
mondát amelynek lényege ez : Heraklész a szkítai Hüles
földjén járva, ott egy leánnyal szerelmi viszont köt. Ami-
dőn távozik, a nőhöz így szól : Aki megszületendő fiai
közül ez ijjat úgy feszíti mint én és ez övvel magát úgy
övezi mint én, arra hagyjad földed.
Ezzel Heraklész átadott neki egy ijjat és egy övet, amely-
nek végeresztékén aranycsésze függött s ezen csésze
emlékére még most is a szkíták övükről lefüggő csészét
viselnek. (Herodotosz IV. 8, 9, 10)
Mindebből tehát kitűnik hogy szkíta rokonnépeink is övü-
kön ugyanúgy csészét viseltek mint népünk napjainkig
és hogy e szokást Heraklesz, azaz Magyar Napisten, hit-
regebeli ősatyánktól származónak tartották. Mivel pedig
őseink mindenkori választott fejedelme a Napisten földi
helytartójának, leszármazottjának és minden magyarok
közül legméltóbb fiának tekintetett, illetve a Nap Fiának
is neveztetett, ennélfogva bizonyos hogy magyar törzs-
beli őseinknek is volt egy ősidőkből származó szent csé-
széjük amelyet Magyar Napistentől (Heraklésztől) örök-
löttnek tarthattak. Ez volt tehát az amely a magyar koro-
na legbelső részét képezte mindaddig míg az belőle go-
noszul ki nem oroztatott.
Az elmondottak fejtik meg azt is hogy a magyarság egé-
szen a legújabb időkig a „magyar szent korona” (aho-
gyan általánosan neveztetett) iránt oly nagy és misztikus
tisztelettel volt, amilyen tisztelet más népeknél azok kirá-
lyi vagy császári koronája iránt ismeretlen.
Gyárfás István, említett műve I. kötete 55. oldalán el-
mond Diodorus Siculus nyomán még egy másik szkíta
mondát is, amelynek meg lényege ez : A szkíták földén
élt egyszer három fivér.
Elébük egyszer az Égből aranyból való eke, járom, kétélű
bárd és csésze esett le. A két idősebb fivér föl akarta
venni de láng csapott ki belőlük, midőn azonban hozzá-
juk a legfiatalabbik közeledett, a láng kialudott, úgyhogy
386
a tárgyak az övéi lévén, ő a Szkítaföld királyául elismer-
tetett.
Kétségtelennek tartom hogy e monda a mi „Isten kard-
ja” ősregénkkel közös eredetű, amely kard szintén az
Égből hullottnak mondatik és amelyből eleintén szintén
láng csap ki és amely aztán Atilla királyé lesz. A kétélű,
fokosszerű csatabárd ősnépeink egyik fegyvere volt, a
csésze a királyságot illetve a királlyá választandatást je-
lentette, míg azon körülmény, hogy eke és járom is em-
líttetnek, azt teszi kétségtelenné hogy őseink eredetileg
földművelők voltak, amit annyi más bizonyíték alapján
már vagy 40 éve állítok.
Elfogadhatjuk tehát hogy őseinknél tökhéjból, fából,
posztóból, aranyból vagy más fémből való félgömbalakú
csészék hol edényként, hol pedig kalap, sisak és királyi
koronaként is használhattak.
Benedek Elek (Magyar mese és mondavilág) „A zöld ki-
rályfi” című meséjében a mesehős tökhéjjal merít az élet
vizéből, kabaktök héjját pedig népünk víztartóés ivóedé-
nyül ma is használja.

Véleményem szerint ép azért mert ősi csészekoronánk

még „pogány” eredetű volt, első keresztény királyaink
azt — kivéve koronázásukat sohasem használták. Régi
ábrázolatokon (Bécsi képes krónika, Turóczi krónika, régi

387
királyaink pecsétjei stb. Lássad: „A magyar nemzet törté-
nete”. Budapest 1895. II. kötet) régi királyaink soha sin-
csenek ezen csészealakú koronával a fejükön ábrázolva
hanem csakis ilyenfélékkel. Ez pedig bizonyára nem lett
volna így ha a koronánk valóban a pápától származott
volna, mert hiszen azon nagyonis keresztény korban ak-
kor tüntetőleg épenhogy minden alkalomkor azt tették
volna fejükre, magukat mindig azzal ábrázoltatták volna
és nem is tűrték volna hogy őket bárminő más koronával
ábrázolják. Bár irtóztak tehát tőle, annak dacára is hogy
már két keresztény dísz is rakatott rá (az egyik a pántok,
a másik a diadém), de tőle való félelmük ellenére is őriz-
ték azért mert az egész magyar nép, a kereszténység
dacára is, szent borzalommal tisztelte és királyi méltósá-
got vele való megkoronáztatás nélkül el sem tudott vol-
na képzelni, illetve enélkül senkit királyául el nem ismert
volna.
Említésre méltó még, hogy magyar szokás volt koronán-
kat fénysugarakkal körülvéve azaz sugárzóan ábrázolni,
ami meg is okolható avval hogy a félgömbalakú arany-
csésze valóban a fölkelő Nappal hasonlítható össze és
hogy őseinknél a fején lévő, azaz nyílásával lefelé fordí-
tott aranycsésze valóban a fölkelő Nap jelképe is volt.
Hogy a koronát sugárzóan ábrázolni nálunk valamely tu-
datalatti, ösztönösen átöröklött visszaemlékezésből szár-
mazott-e vagypedig a gondolatot egyszer valaki vogul
rokonaink napénekeiből merítette, amelyek szerint reg-
gel a Napisten fején tündöklő aranysapkával kel föl, el-
dönteni nehéz volna. A magyar szokást utánozva, utóbb
az osztrákok is elkezdték császári koronájukat így, su-
gárzóan ábrázolni, majd őket ebben más országokban is
utánozták; mivel azonban mind e más koronák nem fél-
gömbalakúak, ebből is az következik hogy e szokás tő-
lünk származott, mivel ama más koronák a Napra nem
hasonlítanak.
388
238-377. Már a költemény elején is idegenszerűnek tűn-
hetett föl az olvasó számára az hogy itt a szerelemben a
kezdeményező nem a férfi hanem a nő, vagyis hogy itt
Ilona tesz szerelmi vallomást Miklósnak és hívja magá-
hoz Tündérországába, ami azonban számos népmesénk-
ben így van, valamint így van ez a valóságban is némely
olyan népnél amelynél még megvan az ősi nőelvűség és
matriarchatus vagy ez még csak nemrégen kezdett meg-
szünni. Így volt ez egész napjainkig például votyák ro-
konnépünknél is. Jankó János dr. („Votyákok közt” című
cikk, „Ethnographia” folyóirat. Budapest 1892. évfolyam
93. oldal) leírja hogy e népnél még a lányok udvarolgat-
nak a legényeknek és hogy a szerelemben ők a kezde-
ményezők, épen megfordítva mint a nyugati népeknél.
Többször említettem már a Kelet-Afrikában élő, oda ős-
időkben bevándorlott galla vagy oromo nevű népet,
amely bár ma szerecsenekkel már erősen keveredett de
nyelvileg még ma is rokon a magyarral. Ennek testvér-
népe a szintén kelet-afrikai szomáli.
E két népről írva Friedenthal Albert „Das Weib im Leben
der Völker (Berlin 1910.) című művében a gallákról (I.
kötet, 226. oldal) többek között ezeket írja : „Előfordul
hogy a nő kéri meg férjül a férfit, hapedig ez vonakodik,
úgy éjszaka belopakodik hozzá fekvőhelyére és ha a férfi
reggelig őt nem távolítja el magától, köteles őt feleségül
venni. A szomálokról pedig ugyanott a 228. oldalon azt
írja hogy a nőknek ezeknél is van kérői joga s hogy a
szerelmes fiatal szomál leány hajlamát különböző jelek-
kel vagypedig egy közvetítő útján hozza szíve választott-
ja tudomására. Mindez tehát a volt nőelvű népek anyajo-
gi társadalma maradványa.
Még szokatlanabbnak tünhetik föl az olvasó szemében
bizonyára az is hogy Miklós amidőn a sárkány tőle Ilonát
ismételten elragadja, meg sem kíséreli vele harcolni sem
a mesében arról említés nincsen hogy Miklósnak valami-
389
lyen fegyvere is volna. Bár ez így népmeséinkben ritkáb-
ban fordul elő de 1908-ban az egész többszöri menekü-
lési és a sárkány általi üldöztetési meserészt szinte szóról
szóra így mondotta volt el erdélyi mesemondóm. De
épen ezek mutatják népmeséink ősrégiségét vagyis azok
tudományos szempontbóli nagy értékét és csodálatos
megtartó erejét, konzervativizmusát, hogy ugyanis a mai
általános erkölcsi fölfogásnak és ízlésnek ellenállva, ha
nem is mindig de mégis elég gyakran, olyan ősiségeket
találunk bennük amilyenek más európai népeknél már
alig fordulnak elő, mivel ezeknél a mesék az újabb társa-
dalmi szokásokhoz, fölfogáshoz hozzáalakultak, ami által
azonban többnyire nem csak tudományos értékükből de
szépségükből is veszítettek, kivetkőztettek.
Szerintem jelen mesénkben itt ugyanis fönnmaradott az
Aranykorbeli világ képe, amelyben a férfi még nem har-
cias, harcot, fegyvereket még nem ismer és, miként e
mesénkben is, bajban és rossz ellen még nem képes
erőszakkal küzdeni, ellenállani, hanem kitartással, gon-
dolkodással, észbeli fölénnyel, tudással azaz „varázslat-
tal” segít magán, és végül győz. Amit ismert magyar
közmondásunk is igen jól kifejez : „Többet ésszel mint
erővel!”
295-304. Az isteni igazság : Ilona bünhődik amiért a
„sárkány”-nyali, azaz előbbeni urávali, életét Miklós elől
eltitkolta volt, Miklós pedig Ilona hátamögött való kiván-
csiskodásáért. De ugyanezen isteni igazság nyilvánul
meg abban is hogy miután Ilona elkövetett hibáját ki-
egyenlíti a kígyóvali jótéteménye által, Miklós pedig a
szegény öreg asszony megsegítésével, ezután sorsuk is-
mét jobbra fordul. E fölfogás magyarázza csak igazán
meg azt hogy az ősök miért jelképezték az igazságot
mérleggel, az ősi egyszerű, kétserpenyőssel. E fölfogás
szerint ugyanis az Isteni Igazság vagyis az Örök Törvény
(az Égisten) mindig mérlegre tette, mérlegen tartotta
390
mindenki egész életén át elkövetett összes jó és rossz
cselekedeteit és amelyek súlya azaz értéke nagyobb volt,
aszerint intézte, mérte ki számára sorsát, de úgy a Föl-
dön mint a túlvilági életben (az Égi Csallóköz) is. Ez el-
lentétben van a későbbi, keresztény fölfogással, amely
szerint e földön való élete szerint jutalmát vagy bünteté-
sét az ember csak holta után kapja meg és amely fölfo-
gás szerint ha ez életben bármily sok jót tett is és bár-
mily tiszta életű volt is, mégis egyetlen „halálos bűn”-ért
pokolba, örök kínszenvedésekbe kerül ! E rettentő igaz-
ságtalanságot, logikátlanságot az egyházi atyák érezvén,
azt enyhíteni azzal igyekeztek hogy a gyónás általi bűn-
bocsánatot kezdették tanítani, valamint azt is, hogyha az
illetőnek nem volt már ideje vagy lehetősége még halála
előtt meggyónhatni, akkor bűnei őszinte megbánása ál-
tal is elérhette azok bocsánatát és így mégis üdvözülhe-
tett!
Hogy ez így menyire logikátlan és kényelmes dolog vol-
na, magyaráznunk fölösleges. E helytelenséget némely
egyházi atya szintén érezvén, később a „Purgatorium”
vagy Tisztítóhely ősi eszméjét is elfogadták, de már csak
a katolikus egyház, de sem az ekkor már elszakadott ke-
leti egyház sem a később elszakadó protestáns egyházak
ezt nem fogadták el, illetve ismét elvetették.
Holott az ősök fölfogása szerint, ha az Igazság Mérlegén
a rossz csak kissé volt túlsúlyban, akkor az illető egy
megfelelő ideig tarló szenvedéssel (a Csallóköz külső szi-
getei) a mérleget még helyrebillenthette, túlvilági sorsát
megjavíthatta, holott az igen nagy bűnös emide sem jut-
hatott be. Megjegyzem azonban, hogy szerintem a túlvi-
lági életről szóló elképzelések a szellemi elhanyatlás kora
előtt, szintén csak jelképesek voltak. Vagyis hogy esze-
rint a halál utáni örök boldogság vagy
örök bűnhődés tulajdonképpen azt jelenti hogy aki tiszta
lelkiismerettel, csöndesen, békésen hal meg, annak való-
391
ban örök boldogság a jutalma, míg aki gonoszul élt, kö-
telességeit pedig nem teljesítette és önző volt, az lelkiis-
meretfurdalás közben, az életbenmaradókat pedig önző
volta miatt irigyelve, és tépelődve, hal meg, az valóban
örök büntetést szenved mert hiszen a halállal tényleg az
örökkévalóságba térünk. Vagyis tehát szerintem eredeti-
leg őseink a „túlvilági életet” is csak jelképesen, nem
szószerint értelmezték volt.
296. és 321. Hogy mesehőst megölvén, testét ellensége
darabokra vágja de hogy ő utóbb mégis föltámad, ez
több népmesénkben előforduló indíték (például „Vas
Laci” meséjében is).
Hogy ez mily ősrégi indíték, bizonyítja az is hogy meg-
van az egyiptomi mitológiában is, ahol Szent, a sötétség
istensége, Ozirisz Napistent megölvén, testét darabokra
vágja és széjjelszórja, de Ozirisz fia személyében, Hórusz
Napistenben föltámad, Széttel megküzd és most ő győzi
le azt, ami a Sötétség és a Nap egymássali örök harcát
jelképezi. Itt tehát a „sárkány” Széttel is azonosítható,
bár ez indíték rokon a „Holt vőlegény” indítékával is. Ha-
sonló indítékösszefolyás úgy népmeséinkben mint régen
a mitológiában is gyakori jelenség. Fáy Elek („A magya-
rok őshona”.
Budapest, 1910.) a Szét  nevet a magyar setét   vagy 
sötét szóval azonosítja és fölhozza hogy Brugsch Hein-
rich („Religion und Mythologie der altan Aegypter.” Leip-
zig 1855) az egyiptomiak Nathor istennőjüket egyik
megnyilvánulásában Setatnak nevezték, amely név értel-
me Brugsch szerint — aki bizonyára nem tudott magya-
rul — „geheimnissvolle, verborgene, dunkle” = titokza-
tos, rejtett, sötét. Tudjuk hogy Hathor istennő viszont
Iszisszel is azonosul, aki pedig egyik megnyilvánulásában
szintén a „rejtelmes, leplezett, aki leplét senki le nem ve-
heti.” Mivel pedig Szét az egyiptomiaknál a sötétség, a
gonoszság és a vihar istensége is volt, ennélfogva őt
392
már a régiek is azonosították a görögök gonosz Tifonjá-
val, aki szintén alvilági és viharistenség, úgyhogy már
eréven is észre kell vennünk a mi sárkányunkkali össze-
függő voltát, de amit még az is növel hogy őt a görögök
félig ember félig sárkányszerű borzalmas alaknak képzel-
ték, márpedig a mi népmeséink szerint is van olyan sár-
kány is, amely habár hüllő de emberszerű alakja van,
emberi nyelven beszél és van kardja, buzogánya, sőt ló-
háton is jár.
De Szent sötétségistennel azonosítandó még a zsidó-
keresztény-mohamedán vallás ördöge is, aki nem más
mint szintén ősvallásunk sötétségmegszemélyesítő isten-
sége, aki egyúttal az avarok Tűzistenével is azonosult de
ennek csak alvilági megnyilvánulásával (földalatti tűz:
Vul-kán = Tűz- király), vagyis ez azon mondával függ
össze amely szerint az Égisten fiát azért mert tilalma el-
lenére az embereket a tűzgyújtásra megtanította, bünte-
tésül egy ideig az Alvilágba kárhoztatta és ott, az avar
hitrege szerint fakeresztre kötözte, a kun hitrege szerint
pedig sziklához láncolta. Az ördögöt a kereszténységben
is feketének és denevérszárnyúnak képzelik, nevezik pe-
dig Sátán, Sajtán, Sejtán, Szoton néven is. Hogy se-
tét  vagy sötét  szavunknak volt a hangos kiejtése is bizo-
nyítja sátor  szavunk, amelynek eredeti értelme árnyék,
homály  volt, aminek megfelel a német Schatten  = ár-
nyék. Azt pedig a keresztény vallás is tanítja hogy a Sá-
tán  valóban Isten álnok, alattomos ellensége, aki ho-
mályból, settenkedve mindig azon fáradozik hogy Isten
minden művét és az embereket megrontsa.
Amikor Szép Miklós (a Napisten) lebukott, aranyhajából
szálak, kiszakadva fönnakadtak a magas fenyőfákon, vé-
re pedig piroslik a sziklákon. Ez azt jelenti hogy a Nap
már leáldozott de piros fénye még látszik a hegycsúcso-
kon (Alpenglühen), valamint azt is hogy utolsó sugarai
még bearanyozzák a fenyvek tetejét. Mindezekben van
393
meg a bibliai Abszolon- (máskép: Absalom, Abszalon)
monda magyarázata is, akár csak monda az egész, akár
valamely történelmi személyre utóbb alkalmazott szolim
eredetű naptiszteleti hagyománnyal van dolgunk, de
amiről a Biblia megírói már semmit sem tudtak, mert ha
tudták volna akkor ezt a Bibliába nem vették volna, ha-
nem ők csak örökölték a mózesvallás által már rég átala-
kított mondát. A likai szolimek régibb hazája a tudósok
szerint Dél- Kánaánban volt és Jeruzsálem (más nevein
Urszolime, Szolima, Hieroszolime) megalapítói is ők vol-
tak, sokkal a zsidók oda való beköltözése előtt.

394
Szerintem pedig — mivel ősnépeink rendesen nemzeti is-
tenségük nevét viselték — Napistenünk neve Szol, Szo-
lon, Sallon lehetett és fényes, ragyogó  értelmű volt. A
latinban is Sol = Nap. A régi magyar nyelvben létezett
egy sal  vagy sall  alakú szó, amely fény  értelmű volt, de
amelynek saly  kiejtése is volt, ami aztán idővel népünk
nyelvén saj  kiejtésűvé is romlott, úgyhogy itt-ott ma is
mondják például „sajgó arany” = fényes arany. Ballagi-
nál („A magyar nyelv teljes szótára”. Pest, 1873.) még
megtaláljuk salyog  = ragyog, csillog, aminek megfelel a
finn szalama  = villám. (Szinyei József: Finn-magyar szó-
jegyzék. Budapest, 1926.) Innen származott a Salgó
helység- és várnév. (Salgó-Tarján és Petőfi „Salgó” című
költeménye, amelyben szó van „Salgóvár”-ról, = Fényes-
vagy Ragyogó-vár, amely név onnan származik hogy ős-
időkben a tetőzeteket szokták volt
aranyozott réz- vagy ilonaüveglemezekkel borítani.)
Említettem hogy régi nyelvünkben a jelző a jelzett után
következett. Például: Hegymagas = Magashegy, Becske-
rek = Kerekbecs (becs, bács, bécs, pécs = vár a bese-
nyők nyelvén). Viszont említettem régi -on  képzőnket is
(Ugron = ugro). Ezekszerint tehát az Abszolon vagy Ab-
szalon név, eltekintve attól hogy később a zsidók minő
értelműnek magyarázták, Aba-salon, Aba-sallon = Fé-
nyes-apa, Fényes- vagy Ragyogó-férfi-nak értelmezhető,
ami a Napistennek a szolimeknél igen természetes neve
lehetett. De meg kell még jegyeznünk azt is hogy szolim
törzsbeli őseinknél a galamb neve szalamb, szalam-
bó  alakú volt, amely szó őseredetében csak „repülő”,
azaz szolim szóval szálló, szálldosó, értelemmel bírt, és
amely megvan  sólyom  szavunkban is, de mivel a ga-
lamb a szelídség jelképe is volt, ezért e szónak szelíd,
béke  és áldott, áldás  értelme is lett, amely értelemmel a
sémi nyelvekbe is átment. A szolimek egyik szent állata
395
a galamb volt és mint ilyen, nőnemében a nőiséget azaz
Tündér Ilonát (Vénusz, Szemiramisz), hímnemében pe-
dig a lelket is jelképezte. A szolimek kánaáni szent fővá-
rosa Ur-Szolima neve tehát Galamb-város és egyúttal
Béke- város értelmű volt (ur = kör, gyürű és város, azaz
körülkerített, fallal körülvett hely, ugyanúgy mint a mi
Arad városunk nevében. Ismeretes pedig hogy az Ó-kor-
ban Szíriában is állott Arad nevű város.) Igen valószínű
tehát hogy Ilona neve a szolimeknél Szolima, Szalóma
alakú lehetett és hogy Jeruzsálem és annak temploma is
az ő idejükben még Ilonának azaz tehát Szalómének vol-
tak szentelve.
Tény hogy a városokat őseink mindig nőiségként fogták
volt föl (sokaság, számosság), úgyszintén a nem torony-
szerű épületeket, templomokat is, valamint tény az is
hogy Jeruzsálem régi nevét a tudósok is Galambváros-
nak, Békevárosnak magyarázták, de természetesen már
csak a sémi nyelvekből. Ám hogy a magyarázat mennyi-
re helyes, kitűnik abból is hogy a jeruzsálemi templom-
ban még a zsidók korában is galambokat árusítottak,
amiről a Bibliában is szó van.
Márpedig úgy a mi Ilonánk mint a vele azonos Vénusz-
Szemirámisz-Asztarte-féle istennők szent és jelképező
madara is a galamb volt. Mai népszokásokból viszont
tudjuk hogy régen szokás volt vásárokon kalickában ga-
lambokat árusítani azzal hogy jószívű emberek, azok
árát kifizetve, azokat szabadon bocsáthassák, eredetileg:
az Istennő tiszteletére. Amely szokás ezen tulajdonkép-
peni értelme a kereszténységben már feledésbe ment,
majd eldurvuló népeknél oda vadult el hogy az így elsza-
badított galambokra régebben nyíllal, utóbb puskával lö-
völdöztek és a legtöbb galambot eltaláló lövészt díjjal
tüntették ki. Említettük hogy a galamb Szolima (azaz
Tündér Ilona, Vénusz-, Afrodite- Szemiramisz) kedves,
azaz szent, madara volt.
396
Mykénéi sírokban Schlieman talált nehány ilyen, vert-
aranyból való apró díszt, amelyek a rajtuk lévő lyukak il-
letve tövisek segítségével valószínűleg a ruhákra voltak
varrva illetve tűzve. (Görögelőtti kréta- mykénéi ősmű-
veltség.) E díszek Schliemann szerint is Afroditét és ga-
lambjait ábrázolják.
Igen valószínű tehát hogy ugyanott ahol a zsidók temp-
loma állott, már a zsidók bevándorlása előtt is állott
Szolime istennő temploma vagy talán Abaszolon és
Szolime közös temploma és amelynek talán csak romjai-
ra építé Salamon király az újabbat, amelyben azonban a
galambok kultusza,
ha ennek igazi értelme már feledésbe is ment volt, még-
is továbbra is fönnmaradott. Mi több, föltünő hogy Sala-
mon  neve is egyezik mind az elmondottakkal, róla pedig
ugyancsak a Biblia azt is mondja hogy hajlott a „pogány”
szokásokhoz. Nem lehetetlen tehát hogy e nevet (=
béke-ember) épen a szolim hagyományok alapján és
ezek kedvéért vette föl.
Érdekes még fölemlítenünk hogy a hegy neve amelyen a
templom állott Moria, ugyanaz tehát amelyre a Biblia
szerint, Ábrahám ment volt föl fiával hogy ezt ott Isten-
nek föláldozza; amiből az következtethető hogy e hegy
volt az amelyen ősidők óta, már amikor ott még semmi-
nemű templom sem állott, már Kánaán őslakói is, a többi
régi népnél szokásos emberáldozatokat mutattak volt be.

397
Amivel egyezik a hegy neve is, mert a mor, mori, mors,
mord  szóalak különböző nyelvekben feketeséget, halált,
megölést jelent. A magyarban is mord  és marcona  =
vadállatmódra kegyetlen, komor, sötét tekintetű, míg a
németben morden  = gyilkolni, ami mind összevág a
szintén mord és marcona megjelenésűnek képzelt, öl-
döklő Marsz  (Hunor) hadisten nevével, akit a rómaiak
még Marmar=nak is neveztek.
A Biblia szerint Abszolon, amidőn üldözik, szamár hátán
menekül de lengő nagy hajával egy fa lombjába akad-
ván, utolérik, elfogják és utóbb meg is ölik. Ez pedig sze-
rintem alig elváltozott alakja a lebukó Napistennek a fe-
nyőfákon fennakadó aranyhajszálai indítékának. Viszont,
mivel a kereszténységben a naphitregék Jézusra alkal-
maztattak illetve Jézus tétetett a Napisten helyéhe, róla
szintén az mondatik hogy üldözik, halálra ke resik és ő
fut menekül, majd mégis elfogják, ami azonban már
csak tisztán népi hagyomány de a Bibliában nincsen
meg. Például hogy amidőn az őt üldöző zsidók elől me-
nekül, hol bokrokba bújik, hol fák lombja közé rejtőzik
de üldözői mindig észre veszik mire ő ismét tovább fut
és bújkál. Ez teszi kétségtelenné a naphitregék reáalkal-
mazását. Jézus, azaz Jézzú, a jászok (filiszteusok) Napis-
tene egyik neve volt, akiről üldöztetése és elfogatása
mondája éppúgy szól mint a szolimek Abasallon Napiste-
néről. Népünk ma is regélgeti hogy Jézus, menekülvén,
egy rezgőnyárfa mögé bújt de ez zúgásával elárulta az
üldözőknek hogy ott van. Erre Jézus tovább futott de a
fát megátkozta hogy örökké reszkessen.
Majd egy fenyőfa mögé bújt, ez pedig lehajló ágaival né-
mán igyekezett őt elrejteni; a zsidók azonban mégis ész-
re vették, Jézusnak tovább kellett futnia de a fát megál-
dotta hogy örökké zöld legyen és minden gallya keresz-
tes legyen.

398
Hogy ezen üldözési, bujdosási majd megöletési regeindí-
ték azonban nem keresztény eredetű, kitűnik elsősorban
is abból hogy a Bibliában Jézusra vonatkozólag nincsen
meg, holott megvan benne egy más személyre vonatko-
zólag (Abszolon), akiről kimutatható hogy eredetileg
Napisten volt. Másodsorban kitűnik abból is, hogy mord-
vin rokonainknál, akik ősvallásukat egészen a jelenkorig
megőrizték, Napistenükre vonatkozólag viszont megvan,
amely rege, rövidítve, így szól : Bár Niski Páz Napisten
az embereket szerette és sokminden jóra oktatta de mi-
vel őket a rossz életmódtól tiltotta, Sajtán fölbújtása kö-
vetkeztében ellene föllázadtak, ütni, verni kezdték, majd
faluról falura kergették és végül megölték. (Kandra Ka-
bos: Magyar Mythologia. Eger, 1897. 405. oldal.)
Abszolon tehát mindenképen azonos őseink Szépistené-
vel azaz Napistenével (népmeséinkben: Szép Palkó, Szép
úrfi, Szép Miklós, Leányszinű Bálint, Erdélyben, káromko-
dásokban számtalanszor hallottam: „Hogy a Szépisten
b...... meg!” vagy „A Szépistenit!” fölkiáltást), a vogul ro-
konaink aranyhajú Napistenével valamint a görögök leá-
nyosan szép és hosszú aranyhajú Apollon Napistenével.
Abszolonról hiszen a Biblia mondja : „Nem vala pedig Iz-
raelben oly szép ember mint ő”, továbbá hogy „minden
esztendőben haját elnyírati vala, merthogy igen nehéz
volt neki.” Föltünő az is hogy számos olyan hitregében,
amely eredetileg naptiszteletbeli volt, szó van a rege hő-
se nagy hajáról valamint többször haja elnyíratásáról is.
Például Sámson vagy Szimszonról is mondatik hogy ere-
je nagy hajában volt és hogy amidőn haját elnyírták: el-
erőtlenedett. Szimszon neve értelme: Nap-ember. Tud-
juk hogy a szumerek Napistene neve is Samas volt, vala-
mint a Nap ereje valóban sugaraiban van. Hasonló hitre-
ge Buddháról is szól, aki ha létezett is, de rája utóbb,
ugyanúgy mint Jézusra, csupa naphitrege alkalmaztatott.
(Lássad: Th. Schultze: „Buddhas Leben und Wirken”. Le-
399
ipzig.) Buddha a rege szerint önmaga vágja le gyönyörű
aranyhaját és szórja azt széjjel a levegőégbe, ahol az a
magasságban a Sümül Anga madár (a Fönix madár,
vagyis a mi Aranymadarunk) szárnyaiként terjed szét.
Szerintem az „üldöztetés és bujkálás” említett indítéka
onnan származik hogy amikor a Sark még Magyarország
területén volt, a Nap sokáig a láthatáron, végleges letű-
nése előtt, mintegy bolyongani látszott, hol egyik hol
másik bokor, fa vagy halom mögé mintegy elbújva, rej-
tőzve. Az őt üldöző pedig nem volt eredetileg más mint
az utána járó Sötétség : Szét, Sátán vagy a sötétség és
a tél alvilági sárkánya. Kétségtelen pedig az is hogy az
így, futva fák mögött való bújkálás indítéka olyan valaki-
vel kapcsolatban akinek oly nagy haja van, egészen ma-
gától hozta létre az ágakban való fönnakadás gondola-
tát.
326-332. Népünk hite szerint a kígyók ismerik a gyógy-
füveket, királyuk van aki a jó embereken, habajban van-
nak, szívesen segít. Népmesénk szerint Vas Laci dara-
bokra vagdalt testét is gyógyfűvel kígyók forrasztják ösz-
sze és támasztják föl. (Kandra Kabos: Magyar mytholo-
gia. Eger. 1897. 145-147. oldal.) Annál meglepőbb adat
tehát hogy a görög mythologia szerint is Aszklepiosz
(Eszkulapiusz), az orvostudományt megszemélyesítő is-
tenség jelképe is azon kígyó amely őt a holtakat föltá-
masztó titkos gyógyfű ismeretére megtanította. Úgyhogy
kénytelenek vagyunk e görög hagyományt is a mi „hy-
perboreus” őseinktől származtatni.
Különböző törzseinknél, amint már említettem, a népé-
nek több változata létezett és náluk, törzsek szerint, a
Napistennek más-más élmények és cselekedetek is tulaj-
doníttattak, úgy hogy az énekben idővel mindinkább el-
térések is keletkeztek. Én itten lehetőleg ahhoz tartot-
tam magam amit a tulajdonképeni magyar törzs régibb
napénekébe tartozónak sejthetünk és például egyáltalán
400
nem használtam föl a tűznek az Égből való és az Égisten
akarata elleni lehozatala regéjét, mivel ez inkább csak a
tűztisztelő avar (b-r  szócsoport) és palóc (b-l  szócso-
port) törzsek hitregéiben szerepelt. Mégis, azt hiszem
költői tehetséggel, ez is gyönyörűen beleszőhető lenne a
tétellel, hidegséggel és a Napisten gyermekei emiatti
szenvedéseivel (Jégkorszak) kapcsolatban. De a költőre
bíztam hogy ezt már ide-e vagy a napének második
alakjába szövendi-e, abba amelyben a Nap már ikertest-
vérpárként személyesítve meg. Szó van ellenben a re-
konstrukciokisérlet elején a lelkiismeretet és a Napot jel-
képező Aranytükörről de nincsen beleszőve az ezekkel
legközvetlenebbül összefüggő Aranymadárról szóló rege,
holott ezen indíték oly költői szépségű hogy elmaradása
igazán nagy kár. De az eljövendő költőre és költői tehet-
ségére kell híznom hogy ezt hova, miként és fogja-e tud-
ni szépen beleszőni. Annyi bizonyos hogy e madár főkép
pún (pannon) őstörzsünk hitregéiben szerepelt, mégis,
azt hiszem alig hiányozhatott magyar törzseinkéiből,
mint amelyeknél a madarak, arany és az Aranytükör is
megvoltak. Ez indíték jobban földolgozva megvan „A lel-
kiismeret aranytükre” című művem már említett újabb és
bővített, 1948-ban megírt de eddig kéziratban maradt
példányban.

Legnehezebb föladat lesz mindenesetre napénekünk

vagyis csodaszarvasregénk azon második változatát
helyreállítanunk, újraköltenünk amelyben a Nap már két
testvérben, Hunor és Magor ikertestvérpárban személye-
síttetik meg. Igen nehéz lesz pedig az elsősorban is
azért mert — még mai népmeséink bizonysága szerint is
— az anyag oly végtelenül gazdag hogy igen bajos ma-
gunkat elhatároznunk hogy a sok közül melyik változatot
vegyük alapul, mikor hiszen a legtöbbnek költői szépsé-
ge oly kiváló, hogy elhagynunk kár, viszont valamennyit
401
fölhasználnunk lehetetlen mert így egymással ellenkező
dolgok is kerülnének a költeménybe, másrészt pedig, az
egész fölépítése kárára, ismétlésekbe is esnénk.
E nagy gazdagság főoka pedig az hogy a Nap két iker-
testvérkénti megszemélyesítése is különböző törzseink-
nél szintén megvolt de törzsek szerint a testvéreknek
más-más élmények, kalandok és tettek tulajdoníttattak,
amely eltérések onnan származtak hogy a törzseknél az
ezredévek leforgása alatt a változó viszonyok folytán
más-más életmód alakult ki. Érthető tehát hogy békés
földművelő népnél az énekben elmondott dolgok és a re-
gehősök viselt dolgai is máskép képzeltettek el mint har-
cias állattenyésztő törzseknél, avagy például hegyek kö-
zött élő törzseknél is másak lettek mint lapályokon, vi-
zek, tengerek partjain halászó, hajózó életmódot folyta-
tóknál.
Mindazonáltal az alábbiakban egy kisérletet, mintegy út-
mutatásul, teszek. A prózában adott dolgok versbefogla-
lását valamint az esetleg inkább gyermekmeseszerű
hangnak epikus hangra való átváltoztatását is pedig a
jövőre kell bíznom.
Az egésznek bevezető része körülbelül ugyanaz kell le-
gyen mint az elsőé: vagyis kezdődhet a Porka havak
esedeznek Nyulak, rókák kergetődznek kezdetű énekkel,
majd folytatódhat az ezután következőkkel de természe-
tesen a szükségessé váló átalakításokkal. Például az „Oh,
gyönyörű gyermek!” helyett: „Oh, a gyönyörű ikrek !” is
állhat. Hogy aztán a két kígyó megfojtása indítéka itt
maradjon-e vagy az alább következő részbe tétessen, ez
is az újraköltőre bízva maradhat. Mindenesetre azonban
a Csodaszarvas szarvai köztött ringó és a „piros fölkelő
Napot” jelképező piros hólyaglámpába mostan két egy-
másmelletti és lángjukat egyesítő gyertyát kell képzel-
nünk, ami egyúttal megokolt is azért hogy fényük erő-
sebb legyen mint a szarvak hegyein lévő egyes gyertyá-
402
ké, aminthogy a fölkelő Nap fénye is már erősebb mint a
Csillagoké.
Ide teszem hát ezen, magyar népmesék nyomán re-
konstruált mesémet, amely már 1937-ben megjelent Új-
vidéken a „Reggeli Újság”-ban.

403
 Hunor és Magor gyermekkora
Élt egyszer, valamikor, réges régen egy nagy és hatal-
mas király.  Ménrót volt a neve.  Arról volt híres hogy
nagyon szeretett vadászni.

Itt Ménrót csak királyként van megnevezve, ismeretes

azonban hogy a mai mesebeli királyok alatt többnyire
egykori istenségeket kell fölismernünk, mivel nagyszámú
mai mese a buddhizmus, kereszténység és mohamedá-
nizmus előtti időkben hitrege (mythos) volt.  Így a mi re-
génk Ménrótja vagy Nimródja is azonos volt a vogulok
ősvallásabeli Numitorem nevű főistenségével illetőleg a
mi főistenségünkkel is, aki fiai :  Hunor és Magor.

Egyszer, még ifjú korában, amint szép táltos lován vadá-

szatról lovagolt hazafelé, három nagyon szép leányt lá-
tott a mezőn, akik ottan kendert téptek.  Azt mondja
halkan az egyik leány :
— Jaj, leányok, ha e szép királyfi engem feleségül ven-
ne, egy szál kenderből is annyi fonalat fonnék és vász-
nat szőnék neki, hogy minden katonájának lenne ingre
való belőle !
Hallá a király a leány beszédét de úgy tőn mintha oda
sem hallgatott volna.
Azt mondja a másik leány :
— Jaj, ha engem venne feleségül, én egy szem búzából
is annyi lisztet őrölnék és annyi kenyeret sütnék neki,
hogy minden katonájának tellene belőle !

Régen minden háznál volt kézimalom, amelyet forgatva

az asszonyok maguk őrölgették kenyérsütéshez a lisztet,
miközben annak kellemesen zsuroló hangja mellett éne-
404
kelni szoktak volt.  Erre mondotta régen az idegen hitté-
rítő egyszer hogy „Íme a magyarok symphoniája !”  Jel-
lemző kép földművelő nép köréből.

Hallá a király ezt is de most úgy tőn mintha nem hallotta

volna.
Azt mondja a harmadik leány :
— Jaj, leányok, de ha engem venne el, én életét olyan
két szép aranyhajú gyermekkel ékesíteném meg, amilye-
nek még nem voltak a világon.

Népünk nyelvén némelyütt az élet szónak nem csupán

azon értelme van mint mai irodalmi nyelvünkben hanem
jelent „háztáj”-at is, vagyis jelenti a házat, melléképüle-
teket, udvart és kertet együttvéve is.

Meghallotta az ifjú király ezt is de most a lovát megállí-

totta, a leányt magaelé a nyeregbe fölvette, hazavitte és
feleségül vette.
Éltek mármost igaz szerelemben és boldogságban, ámde
Ménrót király mivel nagyon szeretett vadászni, sokszor
napokig, hetekig is elmaradott hazulról és a vadont, a
nagy rengeteg erdőket járta, vadászva, kalandozva.
Egyszer, amidőn így nagyon sokáig elmaradott volt, az-
alatt Enő királyné (mert ez volt a neve) megszülte az
aranyhajú ikreket.  De volt a királynak valami gonosz
szakácsnéja, aki már régóta azt szerette volna hogy a ki-
rály az ő leányátvegye feleségül és dúlt-fúlt mérgében
amikor a király a mezőről magával hozta a gyönyörű
Enőkét és azt vette féleségül, és azóta is mindig azon
törte a fejét, miként árthatna a királynénak, miként te-
hetné el láb alól, hogy aztán a király mégis az ő leányát
venné el.
No, most jó alkalma nyílott erre.  Nagyhamar ellopta
anyja mellől a két szépséges, aranyhajú gyermeket és
405
helyükre odatett két szőrös komondorkölyköt.  Azután a
gyermekekkel kiosont a csűrbe.  Ámulva látta ottan,
hogy milyen csodálatos két gyermek az.  Alig hogy meg-
születtek, mindjárt azután már akkorára nőttek meg,
mintha a egyévesek volnának. — Merthát táltosok voltak
ők mind a ketten.
Ott volt a csűrben egy régi, szép függőbölcső, amelyben
a király feküdött volt csecsemőkorában.  Olyan volt, fa-
törzsből kivájva, mint valami csolnakocska.  Mivel a lelke
még sem engedte a vénasszonynak, hogy az oly szépen
mosolygó két gyönyörű gyermeknek halálát okozza, hát
a bölcsőbe szépen beágyazta őket gyorsan, még ételt is
tett melléjük, aztán a bölcsővel kiszaladott a kert végébe
s ott a folyóvízre bocsátotta őket.  Gondolta magában,
majd kifogja valaki és gondjaiba fogadja a gyermeke-
ket;  hiszen olyan gyönyörű szépek ! ... Aztán visszalo-
holt a királynéhoz és ő sopánkodott, siránkozott a leg-
jobban hogy hát Istenem, Istetem, komondorkölyköket
hozott világra a királyné !
Sírt, zokogott Enőke királyné, fájt a szíve, majd megha-
sadott, mikor maga-mellett a két komondorkölyköt meg-
látta s azt hitte hogy igazán ő hozta azokat a világra...
És milyen haragra gyulladott a király, amidőn hazatérve
meglátta hogy két aranyhajú gyermek helyett két szőrös
komondor kölyköt szoptat a felesége !
Nem is tett egyebet, hajdúinak megparancsolta, a király-
nét kutyakölykeivel együtt, világ csúfjára a városon hajt-
sák végig, aztán meg űzzék ki az erdőre.  Éljen ott, ha
élni akar ezentúl.
A vén szakácsné meg addig beszélt, addig példálódzott
leányáról a királynak, míg az csakugyan el is vette fele-
ségül.
És mi lett hát a két kis aranyhajú gyermekkel ?
Vitte, vitte a víz velük a bölcsőt lefelé, ringatta, libegtet-
te a hullámok hátán.  Harmad napja vitte már és a két
406
táltos gyermek három nap alatt olyanná nőlt mintha há-
rom évesek volnának.  Ki is nézegettek a bölcsőből és
azt mondja egyszer egyik a másiknak :
— Nézzed testvér, hogy haladnak el mellettünk a fák,
bokrok és a halmok.
Azt mondja a másik :
— Igazán;  milyen csodálatos ez a világ.  Mindig megy,
megyen, soha meg nem áll...
Ámde egyszer a nagy folyóvíz egy kanyarulatában, a fo-
kon, ahol egy szép föveny volt, a víz a bölcsőt a partra
vitte s az megfeneklett a homokon.
Azt mondja erre egyik fiacska a másiknak :
— Nézzed testvér, mégis megállott a világ és ide jött a
széle a hajócskánkhoz;  szálljunk ki.
És kiszállott az a két szép aranyhajú gyermek a fehér
homokra s elkezdett ott, meztelenül ahogy volt, futkos-
ni, jászadozni a verőfényben.  Mikor megéheztek, oda
mentek a fövény belső szélére a bokrok közé szedret
szedni és eszegetni.
Az Áldott Nap pedig a magas, kék Égről nézte őket és
édesanyjához így szólott :
— Nézze csak kegyelmed, édesanyám, milyen szép két
aranyhajú gyermek játszadozik ott a fövényen.  De dél
van már és hajadonfővel vannak, én meg erősen sütök
már.  Vigyen le nekik két sapkácskát.  De a nagyobbikat
a kisebbiknek adja, a kisebbiket a nagyobbiknak, mert
ha okosak és édesegyek: megcserélik.  Hadd lám !
Leszállot az Áldott Nap édesanyja hozzájuk és a sap-
kácskákat a fejükbe nyomta.  Örültek a fiacskák a szép
piros sapkácskáknak és szépen megköszönték a néné-
nek, de mikor meglátták hogy a nagyobbik kapta a ki-
sebbet, a kisebbik a nagyobbat, elnevették, magukat,
aztán megcserélték, mert okosak, táltosok voltak ők
mind a ketten.

407
Játszadoztak aztán tovább a homokon.  Építették ho-
mokból a Tündér Ilona várát meg csináltak árkokat, hi-
dakat, ahogyan a kisgyermekek szokták.
Észre sem vették hogy lement már az áldott Nap az ara-
nyos felhők mögött és följött a Hold.
Meglátta pedig a Hold őket;  azt mondotta édesanyjá-
nak :
— Nézzen oda, kend, édesanyám, milyen két szép
aranyhajú gyermek játszadozik ott a fövényen, de hüvös
van már ilyenkor mikor én világítani kezdek.  Adjon ne-
kik ingecskéket hogy meg ne fázzanak.  De a nagyob-
biknak kisebbet adjon, a kisebbiknek nagyobbat.  Hadd
lám édesegyek-e, okosak-e, mert ha igen : megcserélik.
Úgy is tett a Hold édesanyja.  Levitt nekik két szép fehér
ingecskét és reájuk adta, de a kisebbiket a nagyobbik-
nak, a nagyobbikat a kisebbikre.
Örültek a gyermekek a szép ezüst- meg kékszegélyű in-
gecskéknek és megköszönték szépen a Hold édesanyjá-
nak.  De mikor meglátták hogy a nagyobbikon van a ki-
sebbik, a kisebbiken a nagyobbik, megint elnevették ma-
gukat és megcserélték, merthát édesegyek, okosak és
táltosok voltak ők mind a ketten.
No, de el is fáradtak már a sok futkosásban, játszásban
és elálmosodtak, és mert okosak voltak, visszamentek a
bölcsőhöz, belefeküdtek, betakarództak és egymást át-
ölelve elaludtak.
Megjelent akkor az Égen a gyönyörűséges, nagy Csoda-
szarvas.  Ezer ágabogán ezer tündöklő Csillag – mint
ezer égi gyertya – gyújtatlan gyulladozott ki egyik a má-
sik után és ahány szőre szála volt, annyi Csillag ragyo-
gott a két oldalán is.  Homlokára volt Tündér Ilona fé-
nyes Est-Hajnal-csillaga.  Sötétkék volt a szőre s a két
agancsa, mint az éjjeli Ég, ezüstösen fehér pedig a hasa,
mint a felhők a holdfényben.  Büszke tartással, isteni
fenséggel jött le az Égről, nesztelenül végiglépdelt a hó-
408
fehér fővényen, aztán fejét lehajtva, a bölcsőt, annak
két fülénél fogva, szarvai közé akasztotta, belement a
nagy folyóvízbe s úszni kezdett a túlsó part felé.
Óh, milyen csodálatosan szép volt ez ! ... Hogy ragyo-
gott, csillogott-villogott és tükröződött reszketve a víz-
ben a sok ezüstös, aranyos, zöldes meg pirosas fényű
Csillag ! ... A két aranyhajú gyermek meg csendesen
aludott a szarvak között ringó piros, tulipános bölcső-
ben...

A szarvak között függő, ringó bölcső ugyanazon indíték

mint a szarvak között ingó és a Napot jelképező piros
hólyaglámpa (lampion).  Kétségtelen az is hogy az úgy-
nevezett „betlehemesek” bölcsőben fekvő „Jézuskája”
sem egyéb mint a mi napénekeink eléneklésével együtt
szokásban volt színjátékok elkeresztényesített maradvá-
nya, utánzata.  Csakhogy ezen ősi szokások így átidomít-
va szépségükből, költőiségükből sokat veszítettek.

Aztán kilábolt a Csodaszarvas a vízből, bement a nagy,

rengeteg erdőbe s vitte a gyermekeket.  Vitte, vitte. 
Vajon hová ?  Hová vitte volna ? ... Édesanyjukhoz ! ...
Szegény, ártatlan édesanyjukhoz, aki ott a vadonban
gallyból, lombból csinált magának kunyhót, a legsürűbb
bozót közepette, hogy senki rá ne akadhasson.  Ott la-
kott a két kutyakölyökkel az erdőben és most aludott
békében mohanyoszolyáján.
Épen virradni kezdett mikor a Csodaszarvas odaért a
kunyhóhoz.  Ezer ágabogán most kezdtek oltatlan kialu-
dozni a Csillagok.  Lehajtotta ismét a fejét és leeresztet-
te a piros bölcsőt a kunyhó bejárata előtt a fűre, aztán
fölment ismét az Égre és eltünt a felhők között.

Mily gyönyörű lehetne mindez színes mozgófényképben

ha ezen egész ősregénket erre földolgozhatnók !
409
A királyné meg ezalatt hajnali álmában olyan álmot lá-
tott, hogy két szép aranyhajú gyermek játszadozott kö-
rülötte s hogy azok voltak fiacskái, nem a kutyakölykök.
Mikor pedig fölébredett és kunyhójából kilépett, nagy
csodálkozására ott találta a bölcsőt, benne a két gyö-
nyörűszép aranyhajú gyermekkel.  Ahogy meglátta őket,
a szíve nagyot dobbant, mert úgy hasonlított a két gyer-
mek az ő urához... Nem tudta szegény Enő királyné el-
gondolni mikép került oda a két gyermek, de valahogy
mégis csak sejteni kezdette, hogy azok lehetnek a gyer-
mekei, nem a komondorkölykök ;  ahogy megálmodta. 
Miért is hasonlítanának urára ? ... Gondjaiba is fogadta a
két szépséges fiacskát és nevelte őket igaz anyai szere-
tettel.  Nevet is adott nekik;  a nagyobbacskát, aki egy
kicsit szilajabb is volt, Hunornak;  a kisebbiket, szelideb-
bet, de aki meg erősebb volt, Magornak nevezte.  Azok
meg elmondották neki, mikép utaztak volt a nagy folyó-
vízen.
Mikor elűzték volt Enő királynét hazulról, semmit sem
volt szabad magával vinnie, de azért ő észrevétlen, hajá-
ba rejtve, mégis magával vitte a királynak, akit ő annyira
szeretett, egy kis képét és ez most ott volt a kunyhóban
egy gallyacskára akasztva.  A királyné pedig minden
este, mielőtt aludni ment, megcsókolta és megtanította
a fiacskákat is hogy ők is úgy tegyenek merthogy az az
édesapjuk képe.
No, így éltek mármost ők hárman és a kis kutyák az er-
dőben.  Egyszer a gyermekek elmentek szamócát szed-
ni, hogy hazavigyék édesanyjuknak.  Ugyanakkor Mén-
rót király is arra vadászgatott.  Meglátta egy patak túlsó
partján a két aranyhajú gyermeket amint szedték az ep-
ret.  Ahogy meglátta őket, nagyon megfájdult a szíve
mert eszébe jutott hogy volt aranyhajú, szép felesége,
akit nagyon szeretett és aki azt ígérte volt hogy két szép
410
aranyhajú gyermekkel fogja megajándékozni de aki ehe-
lyett két komondorkölyköt szült a világra...
Odakiáltott a király a gyermekeknek, várjanak míg átgá-
zol a patakon.  Csakhogy azok megijedtek a fegyveres
férfitól és elszaladtak az erdőbe, egyenesen a jól elrej-
tett kunyhóba.  Hiába kelt át a király a túlsó partra, hiá-
ba kereste a gyermekeket az erdőben, sehol sem talál-
ta.  Haza ment hát nagy szomorúan.  Búsult, bánkódott,
nem ment ki eszéből a két aranyhajú fiúcska... Kérdték
őt a felesége s a gonosz szakácsné, mi oka hogy oly
kedvetlen és szomorú.
Azt mondja a király:
— Hogy ne volnék szomorú, hogy ne volnék kedvetlen,
mikor ott és ott az erdőben két olyan szép aranyhajú
gyermeket láttam és fáj a szívem miattuk mert tűvé tet-
tem az egész erdőt utánuk, de sehol sem találtam. –
Meg mikor eszembe jutott, hogy első felségem aranyha-
jú gyermekeket igért volt nekem... de kutyakölyköket
szült... és el kellett ezért űzetnem hazulról... pedig olyan
szép aranyhaja volt...
Nem szólott a vén, gonosz szüle semmit de mindjárt
gondolta hogy a folyóvízre bocsátotta két aranyhajú
gyermek lehet az akiket a király látott.  Gondolta magá-
ban, majd elmegy ő az erdőbe, a gyermekeket addig ke-
resi míg megtalálja s vagy eltávolítja valahogy vagy el-
pusztítja.
Azt mondotta hát a királynak, kimegy ő az erdőre, meg-
próbája, hátha a gyermekeket megtalálja – ő asszony,
előle nem fognak elszökni – s elhozza őket ide.
Ki is ment.  Addig járta a rengeteget keresztül-kasul, ad-
dig kereste őket míg egyszer csak rájuk akadott, amint
szedték a szamócát és a gombát.  Megszólította őket
mézes-mázos szóval, beszélgetni kezdett velük.  Elmon-
datta magának hol és merre laknak, míg egészen meg
nem bizonyosodott affelől, hogy valóban az elűzött ki-
411
rályné s két gyermeke laknak ott az erdőben.  Aztán
aranyhajukat megsimogatva, mondogatta nekik :
— Jaj, édes gyermekeim, de szépek vagytok !  De még
milyen szépek lennétek ha elmennétek a Hold házába s
megmosdanátok a Hold mosdóvizében, megtörölközné-
tek a törölközőjében és belenéznétek a Hold ezüsttükré-
be !
Gondolta magában a vén go-
nosz, hogy ha oda el akarnak
menni, majd eltévednek és
odavesznek valahol a renge-
teg erdőben, vagypedig a
magas hegy kőszikláin,
amelynek tetején van a Hold
háza.  Beleesnek valahol egy
szakadékba s ott fagynak
meg a hóban.  Még arra is
rábeszélte őket, édesanyjuk-
nak semmit se szóljanak,
menjenek el most mindjárt. 
Hogy meg fog lepődni és
hogy meg fog örülni édes-
anyjuk ha hazajönnek és
még százszorta szebbek lesz-
nek mint eddig voltak.
No, rá hagyták magukat beszélni a gyermekek.  Meg-
fogták egymás kezét és elindultak.  Tudták jól merre
kell menniök, mert táltosok voltak.  Egész nap mindig
mentek de nem tévedtek el.  Estére a magas, kősziklás
hegyet meg is látták és annak ködös csúcsán a Hold
ezüstös, hegyestetejű házát.  Csak úgy csillogott-villo-
gott fönt a hegy kékes tetején a hó s a zuzmara.
Jaj, milyen nehéz volt a meredek sziklákon fölfelé halad-
niok !

412
Föl is vérezték kis kezüket, lábukat az éles kősziklák és a
jég, de azért ők csak mentek tovább a Hold és a Csilla-
gok fényénél, a sziklákon egymást segítgetve.  Épen ak-
kor jött már az Égen hazafelé a Hold.  Mikor közelebb
ért, meglátta agyermekeket és megismerte hogy hiszen
azok akiknek ők egyszer ingecskéket adtak.  Ott ült a
házban a Hold édesanyja s fehér ködből fonta a fonalat. 
Beszólott édesanyjának a Hold és azt mondotta:
— Nézze csak, édesanyám, az aranyhajú ikrek, akiknek
kend egyszer ingecskéket adott, amott igyekeznek fölfe-
lé mihozzánk.  Nézze csak milyen szép nagyocskák
már.  De, látom, nem találják az utat;  menjen le elé-
bük, vezesse föl, nehogy valami szakadékba essenek.
Letette a Hold édesanyja az ezüstguzsalyat meg az
ezüstorsót és elébe sietett az aranyhajú gyermekeknek.
— Jaj, ti szép fiacskák, hát hol jártok ti itten, ahol még a
madár sem jár, a mi havas hegyünk magasságában, a
félhők között ?
A fiacskák pedig elmondották, hogy a Hold mosdóvizé-
ben megmosdani, törölközőjében megtörölközni és
ezüsttükrébe nézni jöttek, hogy megszépüljenek és
édesanyjuknak, aki a nagy erdőben él, örömet szerezze-
nek.
No, odavezette hát a Hold édesanyja az ezüsttálhoz,
megmosdatta, a Hold pedig a hófehér, kékszegélyű ken-
dővel megtörölgette s aztán az ezüsttükörbe nézette
őket.  És ettől valóban mindketten még százszorta szeb-
bek lettek mint azelőtt voltak.
Megköszönték a fiúcskák a Holdnak és édesanyjának szí-
vességüket, aztán, miután a Hold megmutatta nekik új-
ból merre van az út, elbúcsúztak, megfogták egymás ke-
zét és mentek lefelé.  De most már sokkal könnyebben
mentek mint azelőtt, mert az ösvényen mentek, amelyet
jöttükkor nem találtak volt meg és csak úgy másztak föl-
felé, úttalanul.
413
A hegyről lejutván, a nagy erdőbe visszamentek és ha-
záig, édesanyjuk zöldleveles kunyhójáig meg sem állot-
tak.
Meg is örült édesanyjuk nagyon mikor meglátta őket
mert már nagy aggodalomban volt miattuk, hogy oly so-
káig nem jöttek volt haza, és csodálkozva mondotta :
— Jaj, édes fiacskáim, de megszépültetek !  De hol jár-
tatok ilyen sokáig ?
A gyermekek pedig elmondottak mindent, mi történt és
merre jártak.
A vén boszorkány ezalatt a királynak azt mondotta, hogy
az aranyhajú gyermekeket sehol sem találta.  Magában
pedig azt gondolta, elpusztultak úgyis azóta az erdőben
vagy a Holdhegy kietlen szakadékaiban és nem jönnek
többé vissza soha.
De aztán mégis csak aggódni kezdett.  Hátha mégis
visszajönnek, hiszen táltosok is.  Ki is ment néhány nap
múlva titokban mégegyszer az erdőbe, utána nézni.  S
hát ott voltak bizony a gyermekek és még százszorta
szebbek voltak mint azelőtt.
Kosárkáikban, amelyeket édesanyjuk készített volt nekik,
ott szedegették a málnát.  Oda ment hozzájuk, aztán
két kezét összecsapva mondotta :
— Jaj, édes gyermekeim, de szépek lettetek !  Lám, mi-
lyen jó hogy voltatok a Hold házában !  De még milyen
szépekké lehetnétek ha elmennétek az Áldott Napházá-
ba is és megmosdanátok a mosdóvizében, megtörölköz-
nétak a törölközőjében és belenéznétek Aranytükrébe ! 
Hát még akkor hogy megörülne édesanátok ha meglát-
ná hogy ismét még százszorta szebbek lettetek!
És beszélt a vén gonosz a gyermekeknek mézes-mázos
szóval addig, addig míg sikerült rábeszélnie, hogy édes-
anyjuknak semmit sem szólva, menjenek el ismét.  Azt
remélte, hogy most már egészen biztosan elvesznek,
mert az Áldott Nap háza Napnyugaton vagy a Tenger
414
szigetén, magas, kerek hegy tetején.  A Tengerbe pedig
a gyermekek biztosan belevesznek majd, vagypedig
megfogják őket a hegyen a tövises magyalbokrok és ott
halnak majd meg éhen.
Elindultak hát ismét az aranyhajú ikrek, egymást kézen-
fogva, Napnyugat felé, amerre az Áldott minden este le-
megy, hogy éjszakára, aranyos házába nyugovóra tér-
jen.  Mentek hát, mentek, míg a nagy erdőből ki nem
értek.
Nem tévedtek el mert okosak, táltosok voltak és igen jól
tudták hogy mindig arra kell menniök amerre az Áldott
lemegy.  Estére épen el is értek a Tenger partjára és
meglátták abban a szigetet, a sziget közepén a kerek
hegyet és annak tetején az Áldott Nap ragyogó, gömbö-
lyűtetejű házát.  Épen akkor szállott már az Áldott Nap
lefelé az Égen, hogy házába térjen.  Meglátta és megis-
merte a tengerparton egymást kézenfogva álló két gyer-
meket.  Megismerte őket aranyhajukról és az ő édes-
anyjaadta piros sapkácskákról.  Szép, csillogó aranyhi-
dat támasztott hát a tengerre, a parttól a szigetig és in-
tett a gyermekeknek hogy csak jöjjenek azon bátran. 
Ráléptek a gyermekek a csillogó hidra s haladtak rajta a
sziget félé.  Ringott, imbolygott az lábaik, alatt de elbírta
őket mert könnyűek voltak mint mindenki akinek igaz és
tiszta a szíve.
No, kiértek hát a szigetre s ott volt annak közepén a
gömbölyű hegy, tele tövises magyalbokrokkal, a tetején
pedig aranyos és piros felhők között az Áldott Nap ara-
nyos laka.  Kerek volt az és gömbölyű tetejű mint a ke-
nyérsütő kemences ajtónyílása is egészen kerek volt. 
Mentek mármost fölfelé a gyermekek a magyalbokros
hegyen és, jaj, de nehéz vala haladniok a sűrű, tövises
bokrok között !  Karjuk, lábuk csupa vér lett, úgy szag-
gatták őket a tövisek.

415
Ott ült a ház aranyveretes pitvarában az Áldott Nap
édesanyja és fonogatott aranyguzsalyról karikós arany-
orsóra aranyszőrű juh gyapjából gyönyörűséges arany-
fonalat.  Azt mondja neki a fia:
— Nézze csak kegyelmed, édesanyám, ott jő fölfelé ama
két szép aranyhajú gyermek akiknek sapkákat adtunk
volt;  most is a fejükön vannak még.  Aranyhidat tá-
masztottam nekik, át is jöttek rajta de nem találják az
ösvényet, halálra tépi őket a tüske.  Menjen le kend,
édesanyám, vezesse föl őket.
Le is tette erre a Nap édesanyja aranykarikós orsaját,
elébük ment az ösvényen és kezüknél fogva a házba föl-
vezette őket.  Elmondották a gyermekek, mijáratban
vannak, mire az Áldott Nap édesanyja az aranytálba
megmosdatta, a törölközővel megtörölgette s ettől a tö-
visejtette sebeik is legott begyógyultak, és azután az Ál-
dott Nap aranyasztalán álló, kerek Aranytükrébe nézette
őket, mitől még százszorta szebbek lettek mint eddig
voltak.  Ezután megcsókolta mindkettőt és azt mondotta
nekik :

416
— No, édes gyermekek, immár százszorta szebbek lette-
tek, de most már siessetek haza édesanyátokhoz, mert
bizonyára sírva aggódik már miattatok.
Mentek is hát a gyermekek, siettek lefelé a hegyről. 
Most már tudták a hegyen körülkaringó utat.
Az Áldott Nap pedig meg mielőtt aludni ment, kisütött
mégegyszer a piros felhők.  közül, mire fölragyogott a
Tengeren mégegyszer az aranyhíd, a gyermekek átmen-
tek rajta s aztán siettek a nagy erdőn körösztül, édes-
anyjukhoz.
Hogy megörült ez mikor végre jönni látta őket !  A két
kezét összecsapta csodálkozásában, hogy milyen szépek
lettek és kérdezte ismét hogy hát merre jártak már
megint olyan sokáig ?  A gyermekek pedig elmondottak
mindent.
Bánkódott, szomorkodott a király a két szép aranyhajú
gyermek után és elment újból a nagyerdőbe vadászni,
hátha mégis találkozik mégegyszer velük.  És hát való-
ban, amint ott járkál ugyanazon patak mellett, hát csak
meglátja ismét a két gyermeket a túlsó parton.  Most is
kosárka volt a karjukon de most még sokkal szebbek
voltak mint azelőtt.  Átkiáltott most is hozzájuk, álljanak
meg, ne féljenek, ne fussanak el.  De azok megijedtek
most is és bizony elszaladtak megint haza, édesanyjuk
rejtett kunyhójába.  Most is hiába kereste őket a király,
sehogysem tudta megtalálni s csak még szomorúbban
ment haza mint azelőtt.
Elmondotta otthon a feleségének és anyósának, hogy bi-
zony megint látta a két aranyhajú gyermeket és hogy
még sokkal szebbek voltak mint azelőtt de ismét csak el-
szaladtak előle s eltűntek az erdőben;  nem tudta őket
megtalálni sehogy sem.  Mérgelődött a vénasszony na-
gyon amint megtudta hogy még mindig élnek az arany-
hajú gyermekek.  De most sem mutatta bosszúságát,
hanem a királynak azt mondotta, hogy no, ha ismét ott
417
látta őket akkor azok bizonyosan ott is laknak valahol. 
Elmegyen hát ő mégegyszer és addig keresi míg megta-
lálja s elhozza őket.
El is ment de most eltökélte magában hogy hát elpusz-
títja a gyermekeket ő maga.  Megvárta az erdőben míg
kezdett besötétedni.  Volt egy hűvös furulyája, azt elő-
vette s elkezdett rajta fújni valami dallamot.  Fújta és
hát egyszerre csak megzörrent az avar a bokrok között
és lassan csúszva előjött a sűrűségből a Sötétség és a
Hidegség.  Az egyik fekete volt és kék a másik.  Kúszott
a boszorkány felé a két rút kígyó, nyelvét öltögetve, ő
pedig folyton fújva furulyáját, elindult, lépkedett, egye-
nesen a kunyhó felé s vezette őket.  Ahogy közeledett a
kunyhó nyílásához, halkabban fújta, hogy a fiak és édes-
anyjuk föl ne ébredjenek.  Oda vezette a kígyókat a böl-
csőhöz és akkor a furulyázást hirtelen abbahagyta, ki-
osont és elsietett hazafelé.  Gondolta magában, most
már vége a gyermekeknek meg az anyjuknak is, mert
hogy úgy hirtelen abbahagyta a zenélést, a kígyók mos-
tan dühösen harapni fognak magukkörül mindent.  Oda-
haza pedig a királynak megintcsak azt hazudta hogy hiá-
ba kereste a gyermekeket egész nap és egész éjszaka,
sehol sem találta.  Ha ott is voltak de bizonyára elköltöz-
tek onnan és másfelé járnak mostan.  És gondolta ma-
gában :  Másfelé bizony azok !  A Másvilágon ! ...
Ámde Magort fölébresztette a két kis komondorkutya
szükölése.  Félve, remegve húzódtak azok meg a bo-
szorkány és a kígyók elől.
Sem csaholni, sem mozdulni nem mertek.  Ahogy föléb-
redett Magor és meglátta magafölött a két rút főt, nagy-
hirtelen a nyakukat megragadta.  Oly csodálatos erejűvé
növekedett volt, hogy már így gyermekként is veteked-
hetett a legerősebb férfival, és most a kígyók torkát oly
erővel szorította, hogy azok mefulladtak.  Akkor ledobta

418
őket a földre, Hunor pedig előkapta hegyes kövét és fe-
jüket összezúzta vele.

A hegyes kőék az emberiség egy legrégibb fegyvere volt

és Hunornak azaz az őskunoknak legfőbb vallásos jelké-
pe is.  Magor itt is azonos Heraklésszel, aki a görög hit-
rege szerint is már kisgyermekkorában is megfojtja a két
kígyót, csakhogy a görögök nem tudták már azt hogy
ezek a Sötétség és Hidegség megszemélyesítései, ame-
lyeket a fölkelő, tehát még gyermek, Nap legyőz.  Nem
tudom hogy fölgyűjtött néprajzi anyagunkban megvan-e
a kígyóbűvölés nyoma, mivel azonban ez ma is különbö-
ző népeknél megvan és tehát kétségtelenül ősrégi dolog,
joggal föltételezhető hogy nálunk is megvolt, annál in-
kább hogy farkas és kutya megbűvölése nézéssel vagy
szóval, napjainkig is megállapítottan megvan.  Azt hi-
szem tehát hogy élhetünk annyi költői szabadsággal
hogy ez indítékot fölhasználjuk.

A király ezalatt csak búsult, szomorkodott az aranyhajú

gyermekek után.  Nem volt nyugta, meg nem is tetszett
neki sehogysem a vénasszony beszéde hogy egyszer
sem találta meg a gyermekeket, holott hiszen ő meg
már kétszer is látta őket.  Harmadszor is elment hát az
erdei patakhoz.  De most már előre átgázolt a túlsó
partra és a gyermekeket ügy kezdte keresni.  Még is lát-
ta őket, mert aznap is arrajártak málnaszedni.  Hiába
akartak azok előle most is elfutni, most legott utolérte
őket.  Mondotta nekik szép, szelid szóval :  ne féljenek
tőle, dehogyis bántja őket.  Így hát végre összekerült az
aranyhajú gyermekekkel és azok aztán elvezették őt
kunyhójukhoz.  De Enő királyné, amint jöttükkor a király
hangját meghallotta, nagyon megijedett, elfutott a sűrű-
be s elrejtőzött, mert tudta jól hogy a király mennyire
haragszik rá.  Ámde a király, ahogy a kunyhóba lépett,
419
azonnal meglátta ott a képet és csodálkozva kérdezte a
fiacskákat hogy miféle kép az és hogyan kerül ide ?
Azok meg felelék :
— Az a mi édesapánk képe.  Édesanyánk és mi minden
este lefekvés előtt megcsókoljuk, mert édesanyánk így
tanított minket.
És elmondották a fiacskák azt is hogy miképpen utaztak
ők bölcsőjükben a nagy folyóvízen.
Megmutatták a bölcsőt is, a király pedig megismerte
hogy az volt az ő bölcsője is.  No de ekkor már egymás
nyakába borultak és ölelték, csókolták egymást, mert a
király is megértett mindent, hogy mi hogy történt, meg
a fiacskák is ráismertek a képről édesapjukra.  A király
pedig kiáltotta :
— Hát hol van édesanyátok ?!
Nosza, kiszaladtak, a fiacskák a kunyhó elé, de kiszala-
dott a király is és hívogatták mindhárman Enő királynét,
jöjjön elő.  Bizony elő is jött hát a bokrok közül.  Hosszú
aranyhajával, zöldlevélruhájában – mert nem volt más
ruhája ott az erdőben – (büntetésül ugyanis régen a
rossz nőket meztelenre szokták volt vetkőztetni, megszé-
gyenítésül, néphit volt pedig hogy olyan nő szül kutya-
kölyköket aki kutyával közösül) talán még szebb is volt
mint azelőtt, aranyos királynői ruhában.  Egymás nyaká-
ba borultak most hát a király és a királyné is.  Elmondot-
ták egymásnak mindent és meg is értették mind, hogy
mi történt és miért.
Mire pedig haza mentek a királyi palotába, a gonosz
vénasszony és leánya nem voltak sehol mert ahogyan az
ablakból meglátták hogy jön haza a király, feleségével,
gyermekeivel és a kutyácskákkal, mind együtt, tudták
már úgyis, hogyvége dicsőségűknek és a szégyen és a
büntetés elől inkább elmenekültek a nagy erdőbe s most
ők rejtőzködnek ott az emberek elől, mint azelőtt Enő ki-
rályné.
420
Ismeretes hogy a legkülönbözőbb népeknél úgy maga a
nép mint az államhatalom, a fejedelem vagy az egyház
is mily borzalmas kegyetlenséggel, halállal, halál előtti
iszonyú megkínzatással büntetett súlyos avagy sokszor
kevéssé súlyos bűnt is.  Például a Biblia szerint a zsidók
a házasságtörést is megkövezéssel büntették, vagyis a
bűnöst nyilvánosan nehéz kövekkel a nép agyondobálta. 
Hogy még csak néhány századdal ezelőtt is a keresz-
ténység is a szakadárságot (eretnekséget) vagyis a val-
lásos fölfogásban többnyire csak igen csekély eltérést is
egészen általánosan elevenen való elégetéssel vagyis
iszonyú kínhalállal büntette, eléggé ismeretes.  Továbbá
szintén még nemrégen európai népek is lopásért kézle-
vágással, tüzes vassal a homlokon való megbélyegzéssel
sőt akasztással is büntettek.  Úgyszintén orr-, füllevágás,
nyelvkivágás, szemkiszúrás törvényes ítélet vagy népíté-
let szerint alig 100-200 éve hogy már nemigen fordul
elő.7[1]
Különösen fontos azonban hogy a legkülönbözőbb né-
peknél az ilyen kegyetlen büntetéseket nem csak a tör-
vényes hatalom hanem maga a nép hajtotta végre.  A
„lincselés” napjainkban is előfordul még, ami az átlag-
embernek, mindenműszaki (technikai) műveltség mellett
való alacsony szellemi szinvonalát bizonyítja, mert hiszen
7
1A Néprajzi Értesítő folyóirat 1910. évfolyama 242. oldalán, Csip-
pék János: „Sáfrányosok a Felvidéken” című cikkében áll:
   „Még erélyesebben járt el Nürnberg tanácsa, amikor egyik bűnös
polgárát, Köbbelt, segítőtársaival együtt, hamis fűszereiből rakott
máglyán elégette (1456. év) és ugyanekkor Pfranger Elzát elevenen
sírba tették. A későbbi időkben az ilyen bűnösöket kegyelem útján
már csak vízbe fojtották.
   Nálunk ilyen barbár büntetéseknek semmi nyoma. A hamis árut
elkobozták, megsemmisítették, a bűnös fogsággal lakolt avagy meg-
felelő bírságot fizetett, de más büntetés nem érte.”

421
fejlettebb lelkületű ember ilyesmit nem csak véghez vin-
ni képtelen de még látásától is irtózik.
És íme a magyar nép körében ilyen büntetések sohasem
léteztek illetve nem léteztek ott és addig ahol és amed-
dig a szinte kizárólag idegen vérű vagy idegen vérrel ve-
gyes és nyugati hatás alatt álló úri osztály, és ennek tör-
vénykezése, adologba nem avatkozott.  Ismeretes hogy
a lázadó Dózsa kínhalállal való kivégeztetését is az ilyen
származású nemesség rendelte el de végrehajtásához
magyar embert nem találtak, úgyhogy azt cigányokkal
kellett végrehajtatni.  (1514.)
A magyar nép saját büntetőszokásaiban sem halálos
büntetés sem véres vagy csonkítással járó büntetés nem
létezett és ahol ilyesmi régebben elő is fordult az kimu-
tathatóan mindig idegen hatásra vezethető vissza.
Rendkívül jellemző az is például hogy a magyar nép asz-
szonyai, leányai, bár rendkívül szeretik a díszt, ékszert,
pompát de fülbevalót sohasem viselnek (kivéve néha, az
úri asszonyokat utánozni akaró városba elszegődött cse-
lédlányokat ésegyes ilyenekből lett asszonyokat), éspe-
dig azért mert irtóznak még attól is hogy a leányok fülét
kifúrják.
A magyar nép a maga körében a legsúlyosabb bűnt is
csak kiközösítéssel, a faluból való kiüldözéssel, kisebb
bűnöket pedig nyilvános megszégyenítéssel, általános ki-
csúfolással, gúnnyal büntette.  Természetes dolog pedig
hogy így csak szellemileg és erkölcsileg igen fejlett és
magas szinvonalon álló nép büntethet, már csak azért is,
mert hiszen durva, vad lelkületű emberre ilyen büntetés
semmi hatással sem lett volna, ilyesmi őt a bűn elköve-
tésétől egyáltalán nem riasztotta volna vissza.
A magyar népmesékben is a gonosznak a mese végén
bekövetkező szörnyű halállal való büntetése is vagy hi-
ányzik, mint az általam itt elmondottban, vagypedig ha

422
megvan, úgy az más szomszédaink hatásának tulajdonít-
ható, akik meséiből viszont az ilyesmi sohasem hiányzik.
Hogy ez valóban így van, erről meggyőződhetünk ha a
Grimm-féle meséket összehasonlítjuk az azoknak megfe-
lelő magyar mesékkel.  Mindig azt fogjuk tapasztalni
hogy számos más népmesének bár megvan a magyar
változata is de nálunk belőle a borzalmas, véres esemé-
nyek vagy hiányzanak vagy sokkal enyhébbek, vagy leg-
alábbis nincsenek annyira kiemelve, részletezve.  Aminek
természetes oka csakis az hogy a magyar nép embere,
amíg és ahol lelkületét idegen hatás el ne m durvította,
ilyesmitől irtózik, holott másoknál ilyesmi nélkül a mese
nem eléggé „érdekes”, illetve ha az eredeti mesében
nem volt, akkor betoldották, mert a hallgatóságot a köl-
tői szépségek kevésbbé érdekelték mint a véres borzal-
mak részletezett elbeszélése.  Erre nézve megemlíthet-
jük még a régi germán hősköltemények szinte hihetetle-
nül borzalmas tartalmát.  (Lássad Jegyzetek 330. old.)
Jellemző minden nép lelkületére különösen az hogy mi-
lyennek képzelte a kereszténység előtti idejében Menny-
országát.  A magyar nép ezt az Égi Csallóköz szigetén (a
Tejútban látható sziget) lévőnek képzelte, amelyet Fe-
hérköznek is neveztek, amelyről ma is szól egy dal : 
„Tündérek érkezének, Fehérközből jövének, hozzánk
betérének, Szép leányt keresnek.”  Stb.
Úgy képzelték hogy e szigeten gyönyörű gyümölcsös és
virágos kert van, amelyben az igazak lelkei, akik ezt
megérdemelték, a tündérekkel együtt boldogan élnek. 
Toroczkai-Wigand Ede „Öreg Csillagok” című művében
(Budapest1916.) közül két a népi csillagképeinket ábrá-
zoló rajzot („Égabroszunk Csillagai”) amelyen e sziget föl
van tüntetve és rajta egyik végében ott van a „Tündérek
fordulója” a közepén pedig a „Tündérek tánca” nevű csil-
lagkép.

423
Ezekkel ellentétben a régi germánok Mennyországa a
Walhalla, ahová csak a harcban elesettek lelkei jutnak
el.  Ezek ott minden reggel egymás ellen vad harcra kel-
nek („wilden Kampfe gegeneinander”.  Meyers Lexikon.
Wien, 1897.) de délig sebeik begyógyulnak, miután Odin
főisten asztalához lakormára gyűlnek, ahol a Sährimnir
regebeli vadkan szalonnáját eszik és méhsört isznak.
Teljesen egyezik mindez azzal amit Tacitus „Germania”-
jában ír a germánokról.  E műve IX. pontja alatt írja
hogy bizonyos napokon emberáldozatokat ölnek istene-
iknek.  A XIV. pont alatt, hogy a földet nem szívesen
művelik, jobban szeretik a harcot, sőt lustának, gyöngé-
nek tekintik azt aki munkával szerezi meg azt amit vérrel
is megszerezhetne.
(Értsed tehát, hogy megvetik azt aki nem rablásból ha-
nem munkából él.)  A XVII. pont alatt azt írja hogy ruhát
csak a gazdagok viselnek, a többinek csak palástja van
de egyébként meztelen és hogy egész nap a tűz mellett
melegedve henyélnek.  A XXII. pont alatt mondja hogy
náluk az éjjel-nappal való iszákoskodás nem hiba, vala-
mint hogy a részegek gyakori összezördülései ritkán vég-
ződnek máskép mint sebesüléssel és öldökléssel.  A XXI-
II. pont alatt pedig azon véleményét fejezi ki hogy ha
adnának nekik annyi italt amennyit kívánnak, könnyeb-
ben volnának legyőzhetők mint fegyverrel.
Hogypedig itt mindenesetre az igazi régi germánokról
van szó, nem pedig a szintén északi tájakon is élő finn-
ugor azaz magyari fajta népekről, azt Tacitus e műve
elején lévő IV. pontjából látjuk amelyben írja hogy a
germánoknak sötét tekintetű (értsed: mélyen ülő) kék
szemük, vörös hajuk, nagy testük van és hogy csak erő-
szakosságra valók de munkára képtelenek.  Ezzel szem-
ben tudjuk hogy az összes finn-ugor fajta népek, miként
a magyarok is :  közép- vagy kistermetűek, szemük bár
kék de nem mélyen ülő, hajuk pedig sohasem vörös, ha-
424
nem lenszőke és hogy mindnyájan békés természetű,
szorgalmas, dolgos és kitartó földművelők.
Ma már tudjuk azt is hogy e népeket a germánok több-
nyire leigázták, a maguk számára dolgoztatták, nyelvü-
ket is reájuk kényszerítették de hogy ma Németország-
ban már ezek képezik a német nép többségét míg az
igazi germánság, épen munkára képtelen volta miatt,
számbelileg folyton fogy vagyis kihal.  Svédország ősla-
kossága is finn-ugor volt, amelyet azonban az oda beha-
toló harcias germánok leigáztak, az ellenállókat pedig a
hegységek közé üldözték, ahol Közép-Svédországban
még 1890-ben is 19.500-an voltak, míg az ország észa-
kibb részeiben lappok is élnek (Meyers Lexikon Leipzig-
Wien 1897. „Schweden.” 717. oldal.)  Ma Svédországban
a germánok többségében vannak ugyan, de Nytröm né-
met antropologus szerint inkább csak az alacsonyabb
néprétegekben, míg a felsőbb osztályokban mindinkább
terjed az őslakos elem.  Ezek ma is svédül beszélnek
ugyan és magukat svédeknek hiszik, a tudomány hala-
dásával azonban a valóság mindinkább kiderül, valamint
ki fog derülni az is hogy a magyar nyelv a germán nyel-
veknél menyire fejlettebb, célszerűbb és kifejezésképe-
sebb.
Visszatérve a magyar nép büntetőszokásaihoz, elmon-
dom itt Szendrey Ákos nyomán („Ethnographia” folyó-
irat. 1936. évfolyam, „Népi büntetőszokások”. 65-71. ol-
dal.) a következőket:
A magyar nép büntetőszokásai között halálbüntetés nin-
csen, valamint testi büntetés, például megvesszőzés is
csak ritkán fordult elő éspedig csak a hatóság által alkal-
mazva, ami tehát idegen befolyásra vezethető vissza. 
Súlyosabb bűn is csak a falúból való kiüldöztetést vonta
maga után.  Enyhébb bűn, elkövetett hiba, szokássértés,
lustaság, illetlenség büntetése volt a megszólás, nyilvá-
nos kigúnyolás, utána kiabálás, a társaságból való kiné-
425
zés, kizárás.  Továbbá szokás volt például hogy Szent
György napján valahol a falú szélén nagy máglyatüzet
raktak, odagyűltek és itt mindenkinek jogában állott bár-
kiről hangosan az illető bármely bűnét, elkövetett vagy
elkövetni szokott hibáját kihirdetni.  Az itt elmondotta-
kért senkit sem volt szabad bántani, viszont az ilyen ki-
hirdetéstől természetesen mindenki nagyon félt és vigyá-
zott, hogy annak ki ne tegye magát.  Ennél súlyosabb
büntetés volt a „meghurcolás”, ami rendesen a rajtaka-
pott tolvajokat érte.  Az ilyennek a lopott holmit a nya-
kába akasztották vagy hátára kötötték és így a falun vé-
gig vezették, kiabálva hogy így jár aki lop.  Eközben pe-
dig valaki ment utána és fújta a kürtöt vagy verte a do-
bot.  Az ilyen meghurcolás következménye aztán néha
az volt hogy az illető a faluból elbujdosott.
Amint Szendrey is mondja, kétségtelen hogy az ilyen
népszokások ősrégi időkből származnak, olyan időkből
amelyekben még nem létezett büntető állami hatóság.
Mindig idegen hatásnak tulajdoníthatjuk tehát ha a me-
sében a gonosz és bűnös személy véres és borzalmas
büntetése következik be, aminő például a fölnégyeltetés,
lófarkrakötve halálra vonszoltatás, kerékbetörés és ele-
venen való elégetés.  Ami azonban szerintem kevésbbé
mesei átvételre mint inkább arra vezetendő vissza, hogy
a bejött idegenek által, majd idegenek uralma által, hoz-
zánk az ilyen büntetések is behozattak, ami aztán a me-
semondásban is tükröződni kezdett.  Sőt föltétlen idegen
fölfogásnak tartom azt ha az ilyen büntetést maga a dia-
dalmas de mindig nemes jelleműnek föltüntetett mese-
hős eszközöli vagy eszközölteti.  Nemes jellemű egyénről
ilyesmit a mi fölfogásunk nem volt képes föltételezni.  A
mi fölfogásunk szerint csak az következhetett be hogy a
mesehős és gonosz ellenfele egymással megharcolván, a
gonosz e harcban legyőzetve, elesik és meghal.  Előfor-
dulhat hogy a mesehős ellenfele fejét, vagy sárkánynál
426
fejeit, levágja, de sohasem hogy azt előbb meg is kínoz-
za, mivel ez már vad kegyetlenséget, szadista hajlamot
tételez föl, (a mesemondó és az ilyesmit élvezni képes
hallgatóság részéről!) ugyanúgy mint vad népeknél az
hogy a győző bosszúból legyőzött ellenfele véréből is
iszik, amit dicső dologként például volt alkalmam hallgat-
ni.  Kegyetlenkedés, ha romlatlan magyar mesében elő
is fordulhatott, de ez csakis a mesehős gonosz ellenfelé-
nek tulajdoníttatott, miként a föntebb elmondott „Szép
Miklós” mesében is, ahol a sárkány a mesehős testét da-
rabokra aprítja.  Hasonló cselekedet nálunk valamely a
mesebeli nem gonosz személynek csak akkor tulajdonít-
tathatott ha annak célja az volt hogy a mesehős általa
ismét föltámasztatva ezáltal erősebbé és szebbé tétetett.
A „költői igazságszolgáltatás” természetesen büntetés-
ben is a mi meséinkben is bekövetkezett de mindig csak
úgy hogy a gonosz maga rohan vesztébe, jár pórul,
vagyis úgy hogy őt maga az Isteni Igazság, a Sors vagy-
is a Természet Törvénye bünteti meg gonoszságáért, ha
ellenben maga a diadalmas mesehős bünteti meg, akkor
a büntetés csak megszégyenítés, megalázás és elüldö-
zés, elkergetés.

Ezután kell következzenek Magor és Hunor azon ifjúkori

kalandjai amelyek még nem végződnek házassággal.  Itt
is népmeséink gazdag világából meríthetünk indítéko-
kat.  E rész elején, ha nem is épen ezzel kezdődőleg, kell
legyen azon, meséinkben meglévő indíték, hogy a fiúk
megkérik apjukat engedné őket útra „világlátni” vagy
„szerencsét próbálni”.  Mire az apa engedelmével egy
vagy több fiú, együtt vagy időközönként, útra kelnek. 
Éspedig egyaránt fordul elő az hogy utóbb a szülő ház-
hoz visszatérnek, valamint hogy egyik-másik vagy mind,
nem térnek vissza hanem másutt telepednek meg és ott
alapítanak családot.  Népünknél ez így régebben valóban
427
szokásban is volt, hogy ugyanis a legénykor elején az if-
jak, házasságuk előtt, vándorlásra mentek.  Némelyek
visszatértek és megházasodtak, némelyek visszatértek
de már nőt hozva magukkal, míg mások nem is tértek
vissza, vagy azért mert valahol életüket vesztették : 
„odavesztek” vagypedig mert másutt telepedtek meg, ott
alapítva családot.  Megtörtént természetesen az is hogy
valamely gyermek szökve hagyta el a szülői házat, ami
azonban, népmeséink tanúsága szerint, ritkán fordult
elő.  Ellenben gyakran történt meg az hogy a családfő
vagy nemzetségfő rendelkezésére valamely telep egész
fiatalsága egy része, már házassága után, nőstől, indult
vándorlásra, új települő hely keresésére vagy már előző-
leg fölkutatott alkalmas helyre, amelyet esetleg előbb
vándorláson lévő valaki talált volt.  Az ilyen kivándorlás-
nak főkép az illető őstelepen való túlszaporodás és az
ennekfolytán beálló ínség volt a kényszerítő oka.  Ennek
nyoma az úgynevezett „vállalkozás”-ban népünknél ma
is megvan még.  Ha ugyanis egy „élet”-en (ahogy né-
pünk az egész háztáját, a melléképületekkel és kerttel
együtt, nevezni szokta) a család már nagyon elszaporo-
dott, akkor a fiatalabb házaspárnak a családfő rendelke-
zése, vagy esetleg sorshúzás szerint, ki kell válniok, ami-
koris ingóságaikat magukkal vihetik, úgyszintén az állat-
állományból is annyit amennyit az öreg családfő (régen
nőelvűeknél az öreg családanya) nekik odaítél.  Népme-
séinkben is megvan ennek emléke, kifejeződése, abban
hogy a családapa egy vagy több gyermekének azt
mondja hogy mivel szegénységben élnek s őket eltartani
már nem bírja :  menjenek a világba szerencsét próbál-
ni.  Némely mesénkben a „szegény embernek annyi a
gyermeke mint a rosta lika”, mint „réten a fű” vagy mint
„Csillag az Égen”.
Természetes hogy ez költői túlzás de ha elgondoljuk
hogy régen többnejűség is volt, úgy az igen sok gyer-
428
mek gondolata érthetőbbé válik, másrészt annyiban sem
kell a dolgot szószerint vennünk, hogy az apa alatt nem-
zetségfő is érthető, úgyhogy nagyszámú család alatt bi-
zonyos területen túlszaporodott egész törzset is érthe-
tünk.  Benedek Elek „Magyar mese- és mondavilág”-
ában a „Szerencsekrajcár” című mesében találjuk : 
Atyának 24 gyermeke van, mind fiú;  nem bírja már őket
eltartani, azért fölállítja őket két csoportba, mindegyikbe
tizenkettőt, mire sorsothúzva :  az egyik csoport marad,
a másiknak el kell mennie a világba.  Képzeljünk el tehát
a cölöpépítményes korban egy tavat.  Itt valamikor meg-
telepedett egy család, ez elszaporodván, cölöpépítmé-
nyes falu keletkezett, majd néhány század múlva, a ta-
von annyi cölöpépítményes falu állott már hogy sem a tó
hallal sem a környék egyéb táplálékkal a lakóknak meg-
élhetést már nem adhatott.  Ínség következett be, vagy-
is beállott a „szegénység” és ezzel a kivándorlás szüksé-
ge is.  Természetes tehát hogy a közösség vagy a törzs-
fő, fejedelem vagy király elrendelte hogy sorshúzás le-
gyen amely eldöntendi hogy mely falvak tartoznak kiván-
dorolni s valahol más, megtelepedésre alkalmas tavat
keresni.
Így történt aztán, ősrégi időkben, még a sémi és árja
népek keletkezése előtt, hogy ősnépeink szárazon, folyó-
vizeken, tavakon, tengereken, gyalog, szereken, hajón
utazva, egész Földünkön elterjedve, mindenfelé gyarma-
tokat, műveltségeket alapítottak.

429
 Hunor és Magor ifjúkora

Kis gyermekekként kerültek volt vissza a nagy erdőből

édesapjuk házába de egy év alatt olyanokká lettek mint-
ha tíz évesek volnának, két év alatt pedig olyan deli le-
gényekké mintha húsz évesek volnának, mert táltosok
voltak.  Szépek voltak ők már kisgyermekkorukban is de
most még szebbek lettek, hosszú aranyhajuk pedig
olyan lett mint akár az Áldott Nap aranysugárhaja. 
Szépséges arca volt mindkettőnek de Hunor komor te-
kintetű mint az erdőjáró ordasfarkas, termetre magas,
szálas mint a ködös havasok egyenes fenyőfája.  Magor
pedig szépséges arcú és szelíd tekintetű, termetre ki-
sebb Hunornál de hatalmas mint a terebélyes cser-tölgy
és rettentő erejű, olyan amilyen még nem volt senki fia
e világon.

Mars és Herkules.  Ősidőkben a fehér kunok magas

hegységek között éltek.  Szent állatuk a fehér farkas
volt, amilyen bár ritkán de ma is előfordul, amely azon-
ban a mai farkasnál ősidőkben nagyobb és erősebb volt,
szőre pedig hosszabb, olyan tehát mint a mai magyar
komondor, amely a farkast könnyen le is győzi.  Szent
fájuk volt a fenyő, egyébként pedig úgy életükben mint
vallásos szimbolikájukban nagy szerepe volt a kőnek,
amelyből legfőbb fegyvereiket és szerszámaikat is készí-
tették.  Termetre magasak voltak, természetre harcia-
sak.  A fekete kunok későbbi ezredévek alatt válottak ki
a fehér kun őstörzsből.  Ezek szent állata egy szintén
igen nagytermetű bulldogféle kutya volt, feketés-barna
színű, s ők maguk is barnák voltak vagy feketehajúak is. 
430
Való igaz hogy a haj és bőr sötét pigmentációja későbbi
keletű;  az igazi eredeti ősember tiszta szőke volt, vörös
árnyalatot is még teljesen nélkülözve.  Fekete kunok vol-
tak Atilla hunjai is.  A magyarok legszentebb fái ugyan a
gyümölcsfák voltak, főkép a meggy, de szent fájuk volt a
tölgy is, főképen a cser-tölgy, amelyet ők makkfának ne-
veztek, miként népünk itt-ott ma is.  Ez náluk a férfierő
jelképe is volt.  A tulajdonképeni magyarok is mind „len-
szőkék” voltak, termetre nem magasak, zömökök és igen
nagy erejűek de békés természetűek.
Ma is a magas hegyek lakói magasabb, a lapályok vagy
halmos tájak lakói alacsonyabb növésűek.  A fekete ku-
nok is zömök termetűek voltak és főkép homokos síksá-
gon, pusztákon laktak.

Egyszer a két fiú arra kérte apját engedné el őket világ-

látni.  Apjuk beleegyezvén, újholdkor szüleiktől elbú-
csúztak, azzal hogy ha majd visszajönnek, elmondják él-
ményeiket.  Velük ment a két kutya is, amelyek azóta
nagy és erős komondorokká növekedtek és az egyik
Magoré lett a másik Hunoré.  Egyiknek Vaserős a másik-
nak Földneheze lett a neve.

Itt ezen kísérő állatok már kutyákként tüntetvék föl, mi-

vel ez ősi Napeposzunk későbbi alakja.  Népmeséinkben
azonban még ezek eredeti mivolta is fölismerhető, habár
kétségtelen hogy kun törzseink legfőbb házi- és szent ál-
lata a kutya, a magyaroké meg a szarvas volt.  Népme-
séinkben ugyanis előfordul hogy mesehősnek három kí-
sérő állata van vagy két mesehősnek egy-egy, avagy há-
rom mesehősnek egy-egy.  Néha a kutyán kívül oroszlán
és tigris is előfordul, vagypedig medve.  Nevük többféle
változatban fordul elő de ezekből rekonstruálható hogy
valamikor csak Vaserős, Szélsebes és Földneheze kellett
hogy legyen.  Mikor Erdélyben egy Varga nevű mese-
431
mondómat kérdezgettem e nevek, főképen pedig az oly
különös „Földneheze” felől, azt magyarázta hogy ezek
kutyákra vonatkoznak és hogy az egyik kutya nagyon
erős, a másik nagyon gyors futó volt de a harmadikra
nem tudta megmondani hogy miért volt ez a neve illetve
hogy mi haszna lehetett volna annak hogy egy kutya
olyan nagyon nehéz legyen, majd azt mondotta hogy bi-
zonyára nagyon nagy volt és azért volt ez a neve.  Miu-
tán azonban némely mesénkben ezen kísérő állatok nem
kutyák hanem más állatok, ezért részemről a dolgot úgy
rekonstruálom hogy őseink valóban már igen régi idők-
ben is tudták már a vadállatokat szelidíteni, amiszerint
tehát Vaserős valóban az oroszlán, Földneheze az ele-
fánt vagy a mammut, Szélsebes pedig a gepárd.  Ez
utóbbi egy a macska- és kutyafélék között mintegy át-
menetet képező körülbelül borjúnagyságú állat, amely
Afrikában és Ázsiában ma is él, igen értelmes és köny-
nyen szelidíthető.  Némely fajtának némi sörénye, más-
nak füle hegyén, mint a hiúznak, győrbokrétája van. 
Igen sebes futású.  Használják kocsihúzásra is, mivel pe-
dig megpatkolni nem lehet, hogy lábait kíméljék, könnyű
csizmákat húztak lábaira.  Alakra inkább macskaszerű,
dorombol is, mozdulataiban azonban kutyá-hoz hasonlít
de a kutyánál is gyorsabb.  Kabar őstörzsünk egyik szent
állata volt és ő képezte a „Csizmáskandúr”-ról szóló me-
sék alapját, ami tehát szintén őseinktől és nem a néme-
tektől származott, mint eddig hitték.

Mentek, mendegéltek együtt ketten.  Egyszer egy vá-

laszúthoz érve, ott megpihentek, pihenésközben pedig
azt határozták hogy itt elválnak;  megy az egyik jobbra,
a másik balra, mert így többet láthatnak, tapasztalhat-
nak mint ha mindig együtt járnának.  Hanem ott volt
egy nagy kő, azt megemelték és mindegyik tett alája ha-
jából egy fürtöcskét és azt mondották hogy egy Hold-
432
nap múlva ide visszatérnek; aki előbb érkezik: vár a má-
sikra, de a követ megemeli s ha a másik hajfürtje is tisz-
ta akkor nincsen baj és várhat de ha az piros lett mintha
véres volna, ez azt jelenti :  baja történt testvérének és
akkor induljon a másik úton annak keresésére.

Népünk ma is azt tartja hogy nagyobb dolgot kezdeni,

útrakelni holdújuláskor szerencsésebb.

Ezzel egymást megölelték, megcsókolták, elbúcsúztak és

elindultak, az egyik egyfelé, a másik másfelé.
Magor kirántott magának a földből egy fiatal makkfát —
nagy erejével ez neki nem ment nehezen — letisztította
ágát, gallyát, gyökereit és gondolta magában, ez jó lesz
botnak, bunkós végével pedig fegyvernek hogy magát
vele megvédhesse ember és állat ellen.  Akit vagy amit ő
egyszer ennek bunkós tövével megüt, az nem is fog töb-
bé neki — de másnak sem — árthatni !
Hunor is gondoskodott magának fegyverről de ő csak
rövidebb botot vágott magának és annak egyik, végére
hegyes kövét kötötte oda hogy ez így védő de támadó
fegyver is legyen, a követ pedig kifente baltaélűre.

Láttuk hogy Magyar Napistenünkkel azonos volt a görö-

gök Heraklésze, aki fegyvere szintén a bunkós bot.
Föntebb ugyan „makkfá”-t írtam, mivel ez, azaz a cser-
tölgy is a tulajdonképeni magyar törzsünknek is egyik
szent fája volt és a hímséget és férfierőt jelképezte, mi-
ként minden olyan fa amely hármas elágazású (páratlan
szám) és fája kemény állományú, ellentétben az olya-
nokkal amelyek kettős elágazásúak (páros szám), fa-
anyaguk pedig puha (például: hárs, nyár, jegenye, nyírj,
amely utóbbiak nőneműeknek fogattak föl.

433
De talán helyesebb ha cser helyett meggyfát írunk, mivel
a meggy volt a magyar törzs legszentebb fája és Magor
Napisten egyik legfőbb jelképe is.
Alábbi adatokat Hermann Ottó „A magyar pásztorok
nyelvkincs” című művéből(Budapest, 1914., a Magyar
Természettudományi Társulat kiadványa.  Lássad a 215.
oldalán „Kent bot” cím alatt.) és Jókai Mór „Rákóczy fia”
című regényéből veszem.  Utóbbi szerint azonban a bot
cserfából valónak mondatik.
Az adatok lényege ez:  Az alföldi magyarság félelmes
fegyvere az embermagasságú bot, amellyel kard és balta
ellen is tudott vívni.  Készült meggyfából, ügy hogy kér-
ge is rajta maradott.  Ezt minden nap zsírral bekenték és
kitették a meleg napfényre, mindaddig míg a zsírral tel-
jesen átitatódott, amiután nem tört, ruganyos lett és
kardnak, baltának is ellenállott.  Jókai említett regényé-
ben leírja hogy egy botos magyar miként vív élet-halálra
kardos és kiváló vívóbajnok ellenfelével és végül ezt fe-
jen találva, agyonüti.  Ismeretes az is hogy némely kez-
detleges nép, a fémek megmunkálását még nem ismer-
vén, igen kemény fából olyan kardot tudott készíteni,
amellyel ember fejét is egy csapásra le lehetett ütni. 
Régen kovakőből is készítettek baltaélet, kést, az ameri-
kai őslakók pedig fakardjaik élébe erősítettek végig éles-
re fent kovaköveket.
Hunor jelképe viszont az ökölbe tartani való hegyes kő,
az ék volt (később a kard, balta, lándzsa is lett).
Ez is az ember első fegyverei egyike volt.  Utóbb ilyen
kő, botra kötve, súlyával a buzogány, élesre fenve pedig
a balta eredetét is képezte de egyúttal a szúró lándzsa
eredetét is, mert tudjuk hogy az ősember lándzsája,
kopjája hegye is kovakőből készült.  A magyar bot-fegy-
ver egyik fejleménye volt még az „ólmos bot” is, amely-
nek ütő végébe ugyanis ólmot is tettek, hogy ütése sú-
lyosabb legyen.  Így ugyanis, anélkül hogy bunkós vége
434
igen vastag kellett volna legyen, mégis igen súlyosat
ütött.
Végül ide teszem még ezen megjegyzést:  A hármas el-
ágazású fáknál a középső ág, mivel az ott kevesebb nap-
fényt kapott, többnyire elcsenevészedett, majd el isszár-
adott, úgy hogy idővel csak kis csonkja maradott meg. 
Az ilyen fák törzséből azt megfordítva, készítették az
ősök hímistenségeik bálványait, az ágcsonkot penisként
fogva föl, míg a kétágú villás elágazásúakból nőistensé-
geik bálványai készültek.  Az ilyen fák elágazásában pe-
dig a női szeméremrészhez valóban meglepően hasonlító
képződményt látunk.

Ment, mendegélt Magyar és amint mendegélt, meglátott

egy hegyoldalban valami öreg asszonyt valamit szede-
getni.  Oda ment hozzá és megkérdezte mi jót szede-
get ?  Ez mutatott neki kezében egy csokor valami szép
fehéres fűfélét és mondotta :
— Ezt szedegetem, fiam, látod-e ?  Árvalányhajat.
— Minek az ? — kérdé Magyar.
— Díszül házamba.  Látod milyen szép.
— És miért nevezed árvalányhajnak ?
— Mert ez a neve, fiam.  Ha akarod tudni miért ez a
neve, azt is elmondom.  Üljünk ide le, hadd mondjam el
neked :
Volt nekünk egyszer régen egy királyunk és annak kicsi
leánya.  A király egyszer egyedül volt vadászni és amint
jődögélt már hazafelé, meghall az erdőszélen valami
gyermeksírást.  Megyen arrafelé s hát mit lát ?  Egy fa
tövében ül a fűben egy kicsi gyermekleányka, akkora
mint az övé épen és sírdogál.  Oda megy a király, fölve-
szi a karjára és kérdezgeti, hogy kerül ide egyedül ?  De
hiába mert kicsike volt az még nagyon és nem tudott
beszélni.  Nézdelt a király erre, arra de nem volt ott se-
hol senki.  Kiáltott, hívogatott is :  „He, he, bééé !  Ki
435
hagyta itt e leánykát ?”  De bizony nem felelt senki. 
Nem ám, mert bizonyosan kitette s ott hagyta valami
sokgyermekes nagyon szegény ember vagy asszony,
mert nem bírta már eltartani, gondolva hogy majd meg-
találja valaki s gondjaiba fogadja.  Hát úgy is lett, mert
megsajnálta a király, hazavitte s odaadta feleségének,
nevelje föl ezt is az ő leánykájukkal együtt.
Hát hiszen el is fogadta a királyné, föl is nevelte, de hát
a saját leányát mégis csak jobban szerette s árvalányt —
mert ez lett a neve, mivel sem apja, sem anyja nem volt
— inkább csak szolgálóleányként tartotta.  Fölnöveke-
dett a két leány de nem szerette Árvalányt a királykis-
asszony, sem mert ha szép volt-e, nem-e a királykisasz-
szony, de bizony Árvalány százszorta szebb volt nála s
ezért nagyon irigyelte is Árvalányt;  mindig rosszul bánt
vele s legjobban szerette volna ha a királyi szobákba
nem is engedték volna.
Mikor már eladókorba értek a leányok, jött egyszer egy
szép királyfi leánynézőbe.  Saját lányát a királyné szép,
díszes, aranyos ruhákban járatta de szegény Árvalány
bizony csak olyan szerény ruhákat kapott amilyenekben
a királyi palota szolgálóleányai jártak.
Habár az a szép királyfi el is kezdett a királykisasszony-
nak udvarolgatni, de mikor egyszer mégiscsak meglátta
árvalányt is, attól kezdve csak ővele akart beszélgetni.
Hiába dúlt fúlt magában a királyné és leánya, a királyfi
már alig is nézett a királyleányra s csak Árvalány után
járt és vele lebelgett, mert hát Árvalány sem titkolta
hogy tetszik neki a szép királyfi, habár szerény maradott
is, ahogy az leányhoz illik.

„Lebeleg” népies magyar szó, amely megfelel az angol

„flirtel” (olvassad: flörtöl) szónak.  Jelent szerelmes
enyelgést, szerelmes mókázgatást; eredeti értelme azon-
ban: könnyed mozdulatokat tesz és: lebeg, liheg.  Emlí-
436
tettem másutt hogy szerelmi vágyában a hattyú, vala-
mint némely más madár is, például a kacsa, a veréb,
szárnyait lebegteti, valamint említettem hogy őseinknél a
hattyú a vágyódás, főkép a szerelemvágy jelképe volt,
és hogy palóc (pelasg) őstörzsünknél a hattyú neve le-
bed, libed volt, amely szó a lebeg, libeg igénkből szár-
mazott és a szláv labud = hattyú szóban ma is él.  Emlí-
tettem hogy innen származtak a latin libito, olasz libidi-
ne = kívánság, vágy, valamint a német Liebe, a régebbi
németben Liebde szavak is.  Úgyszintén ez magyarázza
meg azt is hogy a görögök miért ábrázolták Erosz szere-
lemistent hattyúszárnyakkal.  Hozzá tehetjük ezekhez
hogy hattyú szavunk viszont kun eredetű, amelynek tu-
lajdonképeni értelme szintén vágyó, vágyódó, kívánó
volt, ami emléke a szláv nyelvekben szintén megvan
a hotyu, romlottan hocsu, továbbá hatyu, htju, htje =
akarok, kívánok, akar, kíván értelmű szavakban.

A királykisasszony pedig édesanyjával együtt panaszra

ment a királyhoz Árvalány ellen.  Szerette a király az oly
szép és kedves, szorgalmas és dolgos Árvalányt nagyon
de hát a saját leánya mégis csak kedvesebb volt neki is. 
Megparancsolta hát hogy Árvalányt a királyi szobákból
tiltsák ki.
Ámde a királyfi ezzel nem sokat veszített.  Ha a palotá-
ban nem is találkozhatott vele többet de találkozott vele
titokban a kertben.  Egyszer így egy este is kinn voltak
együtt a kertben és szerelmeskedtek.  Nem tudta ezt
senki de észrevette mégis a királyné mert leskelődött
utánuk.  El is aludtak ott a szerelmesek a gyepen, az or-
gonabokrok alatt.  A királyné pedig csöndesen odaosont
hozzájuk, levágta Árvalány haját, aztán szaladott vele föl
a palotába.

437
Reggelre Árvalány hamarabb ébredett föl mint a királyfi. 
És mit kellett látnia?  Azt hogy éjszaka valaki levágta
egész haját.

Elmondottam föntebb hogy őseinknél vallásos szokásból

a nő haját amidőn szüzességét elvesztette, le kellett vá-
gatnia.  Asszonynál, násza után, ez szent szokás volt és
e naptól kezdve párta helyett csak főkötőt volt szabad
viselnie.Haját ugyan utóbb ismét megnöveszthette de
azt csak főkötője vagy kendője alatt, fölkontyolva visel-
hette mert azt így vagy kibontottan, urán kívül más férfi-
nak többé nem volt szabad látnia.  Ha azonban kitudó-
dott hogy leány szüzességét elvesztette, akkor ennek is,
büntetésből vágták le egész haját, ami leányfővel a leg-
nagyobb szégyen volt.  Ez a magyarázata az „Árgyirus és
Tündér Ilona” típusú meséinkben is annak hogy Ilona
azon hogy hajából a mesehősseli szerelmeskedése után
egy fürtöt vagy egész haját levágták, annyira kétségbe
esik hogy eltávozik azzal hogy többé soha vissza nem tér
és lemond arról is hogy szerelmesét az életben mégegy-
szer láthassa, holott annyit fáradott hogy vele találkoz-
hasson.  Őt valóban csak hosszú idő múlva láthatja vi-
szont, miután ez utána bújdosott és hosszú vándorlás
után megtalálja.  A Gyergyai által elmondott legismer-
tebb változatban a hajlevágás ugyan oda van már csök-
kentve hogy Ilona hajából a vénasszony csak egy fürtöt
vág le, ami elég logikátlan mivel így a nagy kétségbe-
esés megokolatlan, de lehet hogy a csökkentést csak
Gyergyai eszközölte, ami viszont azzal lehet összefüg-
gésben hogy népünknél az asszonyok nászutáni hajvá-
gása már valóban oda csökkent volt az újabb időkben
hogy csak a homlokfölötti hajból vágtak le egy keveset
hogy a főkötő jobban a főhöz simuljon és hogy valami
baj a főkötő vagy kendő alól nehogy kilátszódjon.

438
Szégyenében és kétségbeesésében erre szegény Árva-
lány fektéből fölugrott, a folyóvízhez szaladott, magát
belevetette és ott lelte halálát.
A királyné pedig Árvalány haját megmutatta a királynak
és elmondotta neki hogy mi történt és mit látott.  Meg-
haragudott a király ezt hallva s azt parancsolta, Árva-
lányt a királyi városból űzzék ki.  Keresték is őt minden-
felé de sehol sem találták, míg végül a folyóból fogták ki
halva.  A királyfi pedig keservesen megsiratta kedvesét
aztán eltemette ott, ő maga, a folyóvíz mellett a fűzfák
alá.  Megtudván pedig hogy Árvalány haját a királyné
vágta le és vitte a királyhoz, fölment hát a palotába és
kérte hogy kedvese hajából bár néhány szálat adjanak
neki, hogy örök emlékül magával vihesse.  De a királyné
nem adott neki hanem mérgében fölszaladott a hajjal a
palota legmagasabb tornyába s onnan a szélbe szórta,
hogy az vigye széjjel és így vesszen el.  Széjjel is vitte a
szél de ahol egy-egy szálat el-el ejtegetett, ott az íme,
csodálatosképen megfogamzott a földben és azóta is
mindenfelé nő a világban és szaporodik a szép árvalány-
haj.
Ahogy az öregasszony meséjét így bevégezte, Magyar
elkért tőle egy csokrocskát és szép díszül kalapjára tűz-
te.  Sok, sok idő tellett el azóta de a magyar ifjak, az ő
utódai, kalapjukon kedves díszül az árvaleányhajat ma is
viselik.

Való igaz pedig, hogy a tiszta magyar faj haja fehéres-

szőke, „lenszőke”, ahogy népünk mondja — aminthogy
Eickstedt antropológus ugyanezt az úgynevezett „kelet-
európai” vagy „keletbalti” fajról is írja — valamint igaz
hogy az árvalányhaj színe is ilyen, valamint igaz, hogy a
magyarság őseleme és mai 60-70 százaléka is e faj,
amelyről pedig Eickstedt azt is mondja hogy ez az embe-

439
riség őseleme, amelyből specializálódás és pigmentáló-
dás utján az összes más emberfajok keletkeztek.

No, megköszönte Magyar az öregasszonynak a csokrot,

elbúcsúzott tőle és ment tovább világlátó, világjáró útjá-
ra.  Ment, mendegélt, míg egyszer egy nagy városba ér-
kezett.  Ott meglátott egy magas, királyi palotát csupa
fekete gyászszövetbe vonva;  sok nép állott a palota
előtt, az is mind gyászfeketébe meg sárgába öltözötten
és szomorúan mind, szótlanságban.

Az ősmagyaroknál a sárga szín is a gyász színe volt és

ezt népünk ilyenül itt-ott napjainkig is használta.  Erről
másutt bővebben írtam;  itt csak azt említem meg hogy
ez a lomb őszi elsárgulásával és így az elmúlással hoza-
tott jelképesen össze.

És hát jönnek ki emberek a palota kapuján, azok is mind

feketébe, sárgába, vezetnek egy szép leányt, az is
gyászfeketében és megyen sírva a többiek között, utána
megy a király, korona a fején, mellette a királyné és sír-
nak mind a ketten keservesen.  Utánuk jönnek udvari
népek, mind nagyszomorúan, lehajtott fővel.
Kérdi hát Magyar az ott álló néptől, hová kísérik azt a
szép leányt és mi oka a gyásznak és siralomnak ? 
Mondják azok hogy bizony nagy oka van annak, viszik
már a király leányát is halálra.  Van a várostól nem
messze egy tó, abból származik a víz a patakokba s a
városba és az országba.  Más víz nincsen sehol.  De a
tóban lakik egy rettenetes sárkány és az minden hónap-
ban egyszer, holdfogytakor kijön a tó partjára s mind-
annyiszor egy-egy fiatal lányt kell neki áldozatul adni; 
ha nem, a vizet úgy elapasztja hogy nem folyik többet,
és a sárkány megöl mindenkit aki a tóhoz közelít, úgy-
hogy szomjan halhat minden az országban.  Sorsot húz-
440
nak hát minden hónapban, ki lányát adják a sárkánynak
és most épen a király lányára került a sor.
Kérdi Magyar hogy hát nem akadott-e még soha senki
aki azt a sárkányt elpusztította volna ?  Ám felelték neki
hogy hiszen nemegy vitéz kiment már a tó partjára hogy
vele megküzdjön és megölje de vagy száz esztendeje
már, még mindet a sárkány ölte meg és húzta le a tó fe-
nekére, úgy mint a neki áldozatul adott leányokat.  Nem
is mer már senki a sárkány ellen menni.  Volt a királynak
is szép, deli fia, a királyfi.
Hogy az országot a sárkánytól megszabadítsa s annyi fi-
atal leányt a haláltól megmentsen, ő is kiment volt a tó-
hoz de megölte a sárkány őt is.  Hogy ne volna hát
gyászban és szomorúságban már mindenki.  Pedig a ki-
rály már feleségül magát a lányát is igérte annak aki a
sárkányt megölné és egész országát is örökségbe a ha-
lála után, hiszen úgy sincsen már fia, akire hagyhatná.
Hát Magor erre nem sokat gondolkodott, odasietett a
gyászmenethez és mondotta a királynak, álljanak meg
mert kimegy ő a tóhoz a sárkány ellen és vagy legyőzi
vagy meghal de nem engedheti éltében hogy a királykis-
asszony ilyen szörnyű halált haljon.
Meg is állította a király a menetet.  Köszöni a király és a
királyné Magornak szándékát de bizony csak szomorú-
an;  látszik rajtuk hogy nem bíznak sikerében.  Mondják
neki, menne vissza a királyi palota fegyveresházába, vá-
lasztana magának jó fegyvert, de Magor csak azt mond-
ja :  jobban bízik ő botjában mint bármely más fegyver-
ben.  Vissza marad hát a király, leányával, övéivel és a
néppel, Magyar pedig megyen ki a tóhoz;  csak messzi-
ről követik bátrabbak, lássák mi lesz.  Várja a tó partján
a sárkányt és hát íme, egyszer csak el is kezd a tó vize
buborékot hányni és zavarogni s hát föl is bukkan a sár-
kány és látja hogy nincsen a parton leány hanem férfi.

441
Rögtön neki is veti magát de ezúttal rosszul jár mert Ma-
gyar botjával, rettentő erejével nagyot üt a fejére hogy
roppan bele a koponyacsontja, a kutya pedig a nyaká-
nak ugrik és harapja a gégéjét.  Csapdos a sárkány is
ide-oda tüskés fullánkos farkával, mereszti, emeli kar-
mos markait de alig van már ereje, sem Magyart sem az
ebet megcsapni, megragadni már nem bírja.  Aztán kap
a bottal a fejére még egynéhány szörnyű ütést, és vége
örökre.  Húsából aztán Vaserős jóllakott.
Volt is ezután nagy öröm a király egész országában. 
Magornak pedig mennie kellett a királyi palotába ven-
dégségbe s adott a király olyan ünnepi lakomát amilyet
még soha azelőtt.  Magornak meg volt hamar aki meg-
súgta hogy a király annak igérte a lányát aki a sárkányt
megöli s holta után királyságát is ráhagyja, s hogy hát
kérje meg a királykisasszony kezét.  Csakhogy Magor
ezt nem tette mert világlátni, világjárni akart ő még,
sem a király országát nem kívánta.
De ahogy folyt az ünnepség és lakoma javában, egyszer
csak jelentik a királynak hogy hírnök jött az északi király-
tól, Észak Országából, és azonnal akar a királlyal beszél-
ni.  Elsápadott erre a király meg a királyné is mert jól
tudták hogy Észak királya mindig ellenségük volt.  Bi-
zony hogy ez csak a sárkány miatt nem támadta meg
őket eddig, mert nem kellett neki ilyen ország, de most
bizonyosan megtudta már hogy a sárkány nincsen töb-
bé.  Be is lépett a hírnök a király elé és csak annyit
mondott neki, hogy jön Észak királya hadaival, adja át
neki szépszerével egész országát mert különben sem
neki sem aki ellenszegül, nem kegyelmez.  Lett most a
nagy vigalomból nagy szomorúság újból !  Mondotta a
király Magyarnak hogy hát ő bizony országát szégyen-
szemre át nem adja ellenségnek, hanem kiáll katonáival
az északi király elé, pedig tudja hogy az erősebb, de
azért megharcol vele s vagy győz vagy ott esik el a csa-
442
tában.  Magyarnak még azt is mondotta hogy hiszen ő
csak vendég itten, minek vesszen el ő is ?  Jobb ha el-
megy idejében és életét megmenti.
Csakhogy Magyar máskép gondolkodott.  Azt mondotta:
— Már én, királyom, bizony itt maradok.  Nem avatko-
zom semmibe ha azt látnám hogy nem lesz szükség
rám, mert semmi dicsőséget felséged katonái elől elven-
ni nem akarok, de ha szükség lesz rám :  ott leszek és
azt mondom én is amit felséged :  győzünk vagy halunk.
Hiszen jött is Észak királya hadaival, lett is ottan rettentő
harc.  Harcolt is a királyunk katonasága vitézül de a na-
gyobb erő elől, mire alkonyodott, vissza kellett vonuljon
a város magas kővárába.
Velük ment Magyar is.  Erős volt a vár és bízott benne a
király nagyon, hogy azt ellenség sohasem bírja bevenni.
Másnap az északi király hadai a várat körülvették és ost-
romolni kezdték.  Hanem az erős várnak nem sokat árt-
hattak, sem a kaput betörni, sem a falakat megmászni
nem bírták, a király katonái pedig nyilaztak le rájuk. 
Délfelé a katonák egyrésze nekiállott az ebédet főzni és
Magyar is szolgafára akasztott egy üstöt és főzte nyu-
godtan ebédjét.  Az ám, de Észak királya a vár körül föl-
állíttatta hadigépeit, a pattantyúkat, pallintókat és ezek-
kel elkezdték katonái hajigálni a várba nagy köveket. 
Egy jókora kő meg épen Magyar üstjét találta el, fölborí-
totta s a sok jó étel mind a tűzbe omlott.  Hej, megmér-
gelődött erre Magyar, fogta rettenetes botját, hívta a
kutyáját, a kaput fölnyittatta és kirohant az ellenségre. 
Nem törődött most már azzal kié lesz a dicsőség ! 
Ütött, csapott, pállott jobbra, balra, előre;  akit ért an-
nak vége volt, nem volt olyan páncél, nem volt az az si-
sak amely ütésétől szét ne zúzódott volna.  Akinek meg
a rettentő kutyája nekiugrott és torkonragadta, annak is
épen úgy vége volt.  A király katonáinak sem kellett
több, nekibátorodva, azok is kirohantak az ellenségre, ez
443
meg meglepetésében fegyvereit össze sem tudta szedni
hanem menekült, ki amerre látott;  maga Észak királya
is csak jószaladó lovának köszönhette életét és hogy fut-
hatott vissza Észak országába.
Hívta volna mostan a király Magyart ismét palotájába
vendégül de ő most már elbúcsúzott tőle mert nem
akart ő még házasodni, sem tovább ott vesztegelni, ha-
nem elindult tovább a világba.
Megy, megy hát Magyar, mendegél tovább.  Meglát
egyszer valami füstöt és tüzet.  Megy arrafelé és látja
hogy ég ott a mező füve, ahogy nyáron az néha megtör-
ténik, és terjed mind tovább, csak ott nem ahol nincsen
fű a tiszta homokon.  Körül vett már a tűz egy helyen
egy bokrot és épen égni kezd már az is, pedig ágai közé
fölkúszott egy kígyó, amint menekült a tűz elől.  Ez
megszólal : — Jaj, te jó legény, mentsed meg életem; 
jó tettért jót várjál !

Népmeséinkben általános dolog hogy az állatok beszél-

nek.  Ennek egyik okáról már a szarvassal kapcsolatban
írtam.  Van azonban ennek még egy más oka is, amelyet
népmeséinket tanulmányozva megállapíthatunk.  Bár az
állatok beszélése a mai mesékben, degeneráció folytán
már általánosítva van, úgyhogy értelmetlen képtelenség-
nek látszik, mégis föltűnt nekem, hogy igen gyakran :
vagy rendkívül okos, azaz táltos állatról van szó, amit te-
hát a szarvassal kapcsolatban magyaráztam meg, vagy-
pedig az illető állat valamilyen bajban lévén — amit a
mesehős lát — vagy amikor maga a mesehős akarja azt
megölni, az állat épen akkor szólal meg hozzá, hogy
mentese meg, vagy kéri hogy ne ölje meg és ezért cse-
rébe jutalmat igér és szavát aztán be is váltja.  Ez en-
gem azon következtetésre vezetett, hogy itt is jelképe-
zéssel van dolgunk és hogy ezt úgy kell értenünk hogy
tulajdonképpen a mesehős lelkiismerete szólal meg de
444
ennek szava az illető állat szájába adva.  Tehát a mese-
hős lelkiismerete mondja, hogy mentse meg, illetve ne
bántsa azon állatot, de azáltal költőibbé téve, hogy az
intés, kérelem alakjában, az állat szájába adatik.
Természetes azonban hogy ilyesmi csak olyan békés,
földművelő nép lelkületében keletkezhetett amely az ál-
latok iránt is képes volt szeretetet és sajnálatot érezni. 
Durva, vad vagy elvadult nép ilyesmire képtelen.
Másrészt az elmondottak annak is eggyel több bizonyíté-
kát képezik hogy igen régi időkben őseink, akik e mesé-
ket alkották, mily magas szellemi szinvonalon állottak. 
„A lelkiismeret Aranytükre” című művemben (Szeged,
1937.) ismertettem őseink fenséges lelkiismeretkultu-
szát, ami ősvallásunk egész erkölcstana legfőbb alapját
képezte.

Gyorsan ledobja szűrét Magyar hogy az lángot ne fog-

jon, odaszalad a bokorhoz és botját a kígyónak nyújtja,
az meg föltekerődzik rá s így a tűzből kimenekül.
Szól a kígyó :
— Oh, te aranyhajú legény köszönöm, hogy — a magad
veszedelme mellett is — életem megmentetted.  De lá-
tod-e hogy össze vagyok égetve, milyen kínosan tudnék
csak így hazavergődni !  A kígyók királya leánya va-
gyok.  Oh, kérlek szépen, vigyél haza édesapámhoz, ő
és kígyói ismerik a világ minden gyógyfüvét, ő sebeim-
ből kigyógyít engem és téged jóságodért megjutalmaz.
Feleli Magyar :
— Hiszen hazaviszlek én szívesen édesapádhoz csak
mondjad merre menjünk.
Vitte hát a kígyót Magyar, úgy botjára csavarodottan, az
meg mondogatta neki merre kell mennie.

Említettem a kígyó és az orvostudomány összefüggésbe-

hozatalát.
445
Több népmesénkben megvan a botracsavaródó kígyó in-
dítéka, sőt egyben még úgy is előfordul hogy az magára
a mesehősre tekerődzik föl (Benedek Elek: Magyar mese
és mondavilág: „Kígyós Jancsi”.) és ez így viszi azt haza
édesapjához.Viszont népművészetünkben is általános a
botokon díszül rájuk fölcsavarodó kígyó ábrázolása, néha
csak bekarcolva és kifestve, néha domborúan kifaragva. 
(Lássad: Malonyay Dezső: „A magyar nép művészete”,
Budapest. 1911. III. kötet, 110-117. oldalakon.)  Föltű-
nően emlékeztet ez a görög-római mythologia Hermész-
Nercuriusa kígyós botjára azaz a kerykeion-caduceus-ra. 
Nem tudom hogy ezen kerükéjon szót miképen magya-
rázzák de ezt valóban magyarázhatjuk bot-kígyó, azaz
kígyóbot  vagy kígyósbot-nak is, mivel régi nyelvünkben
a jelző a jelzett után következett.  (Például Becskerek =
kerek-vár, mert besenyő szóval becs, bács, bécs = vár,
továbbá a Dunántúl Hegymagas = magas-hegy.  A „ke-
rű” szórészt ugyanis értelmezhetjük karó-nak, azaz bot-
nak, mivel körös őstörzsünk szócsoportja szerint ez volt
a bot neve.  De magyarázható ugyane szó körülkígyós
nak is, mert lehetséges hogy ezen „kery” azaz „kerű”
szórész a kor, ker, kur kerekséget és kört jelentő, ősi
szótövünkben épen olyan képződménye mint a kerül, ke-
rület, kering, korong, karima, kerít s a többi ilyen szava-
ink.  Viszont azt hogy a keion szórész nem más mint a
mi kígyó szavunk régibb, és népünknél itt-ott ma is
élő kíjó, kéjó, némelyütt kégyó, alakja, azt egészen két-
ségtelennek tartom.  E szó ugyanis őse -on képzőnk-
kel kíjon, kéjon kiejtésű volt, csúszó,  folyó, sikló érte-
lemmel, ami itt a kígyó ilyen mozgására vonatkozott.

446
Tény azonban hogy a caduceus-boton, azaz Hermész
ezen attributumán rendesen két fölcsavarodó kígyó áb-
rázolva, ami hogy mily ősrégi jelkép, bizonyítja az hogy
már a szumereknél is megvolt.  Bár a „Meyers Lexikon”
(Leipzig-Wien.1896. „Caduceus cikk”.) bemutat olyan ca-
duceust is, amelyen csak egy kígyó van.  Hogy miért van
másutt két kígyó, nem tudom de lehet hogy azért hogy
így akarták az ősök azt jobban kifejezni hogy a kígyó itt
nőiségi jelkép, lévén a kettő valamint a páros számok,
őseinknél mindig nőiségek, ellentétben a bottal, karóval,
ami meg hímség.  Lehetséges az is hogy mesénknek is
volt olyan változata amelyben két kígyó-lány szerepelt,
vagyis „a kígyókirály leánya” helyett esetleg annak két
leánya, vagyis mindenképen nőiség.
Azt is kifejtettem már másutt hogy a bot a hímség, azaz
a hímtag jelképe, valamint a hímség és hímtag megsze-
mélyesítése Magor vagy Magyar Napisten, azaz Herak-
lész is, vagyis hogy Magyar-Heraklész és botjuk tulaj-
donképpen velük magukkal azonos.  Úgyszintén tehát a
hímségként fölfogott Nap, a bot és Heraklesz is mind
egymással azonosak.
Ebből magyarázódik meg az is hogy a „Kígyós Jancsi”
népmesénkben miért csavarodik a kígyó magára a mese-
hősre.  A caduceus-bot fölső vége is az ábrázolatokon

447
többnyire gömbben végződik, ami az ősi bunkósbot stili-
zálása de ami a hímtag makkját is jelképezte s az ősma-
gyar gömb-jelképet is eszünkbe juttatja.  A caduceus
vagyis a kígyósbot tehát a hímségre támaszkodó, azt kö-
rülölelő (magábafogadó) nőiséget és hímséget ugyanúgy
jelképezi, mint a tölgyfára fölkúszó borostyán, a gombos
karóhoz kötött rózsatő és a gyöngyvirágcsokorral és
szallagokkal ékesített vőfélybot, azaz az ősmagyarok
meggyfából való és gyöngyvirágcsokorral és szallagokkal
ékesített megyer nevű, botalakú és fölső végén arany-
gömbben végződő bálványa, amelyen a gyöngyvirág
igazgyöngyből, levelei pedig rézből valók voltak amely
utóbbiakat hagyták hogy a zöld rézrozsda befogja.

Elérkeztek így a kígyókirályhoz, egy erdőben, annak

arannyal ragyogó palotájához, amely ott egy mély sza-
kadékban állott.

Őseink faépületeiket szokták volt réz- vagy aranyleme-

zekkel borítani és díszíteni.  Az így borított épület fája az
eső és napfény hatása ellen védve volt mert a lemezek
halpikkely vagy zsindelytető módjára borították a felüle-
teket.  A lemezek ezenkívül az oszlopokon, az ívek, aj-
tók, ablakok szélein díszesen veretesek is voltak.  Való-
színű még az is, hogy az olyan kerek alaprajzú, párkány-
zatos várak és paloták, amelyek alakját a 83. olda-
lon mutattam be, szintén réz- ezüst- vagy aranyozott
rézlemezekkel boríttattak.  Az ilyen épületek ugyanis
nagyrészt földből valamint vályogtéglából is épültek,
ahogy népünk házait az Alföldön még ma is építi.  A vá-
lyogtégla úgy készül hogy az agyagot polyvával vagy
száraz fűvel keverik össze s aztán a napon szárítják.  Az
ilyen tégla oly erős hogy kalapáccsal sem igen lehet
szétverni és igen erős az ilyen téglából rakott fal is,
csakhogy a nedvességtől mállik.  Ez ellen gondos tető-
448
zéssel és bemeszeléssel védekezik a nép.  Ismeretes
hogy Mezopotámiában a szumírok és asszírok óriási épü-
leteket is emeltek így és hogy ezeket a nedvesség ellen
úgy óvták hogy külső felületeiket erősen kiégetett és szí-
nesen zománcozott téglákkal borították, amelyeket asz-
falttal ragasztottak egymáshoz így teljesen vízhatlan kül-
ső fölületet képezve.
A fémekben és ezek között aranyban is oly gazdag ősi
Magyarországon azonban természetesen létre jött úgy a
fa- mint a vályogépületek réz- vagy aranyozott rézleme-
zekkel való borítása is.  Úgyhogy az elmondottakból az is
kitűnik miszerint a népmeséinkben annyit emlegetett
gyönyörű és ragyogó rézés aranyvárak meg paloták egy-
általán nem alaptalan kitalálások, legföljebb annyiban
túlzottak hogy azokat mai mesemondóink és hallgatósá-
guk egészen rézből illetve aranyból valóknak képzelik. 
Hogy azonban tényleg gyönyörűek és aranyozásuk miatt
valóban ragyogóak is lehettek, azt most már el fogjuk
tudni képzelni, különösen ha elgondoljuk, hogy az oszlo-
pokat és az ívezetek széleit borító lemezek nem csupán
művészi domborveretes és vésett mintázatokkal voltak
díszítve hanem színes ékkövektől is ragyogtak, amelyek
ezen lemezekbe voltak foglalva.
Mai népi építkezésünkben mindennek emléke már csak a

449
fába vésett díszekben és azok színes kifestésében él. 
Hogy a régi Magyarország hegységei ékkövekben és fé-
lékkövekben mily gazdagok voltak, eléggé ismeretes,
úgy-hogy ilyenek alkalmazása egyáltalán nem is volt va-
lami nagy fényűzés.
Ismeretesek a bizánci és római építőízlések olyan jellegű
díszítményei amilyet az alábbi rajzunk tüntet föl.  Hogy
ezek azon időkben valahol még létezett — de bizonyára
még a cölöpépítményes korban keletkezett — vesszőfo-
nadékból készülő házak fűzfavesszőből font díszítménye-
it utánozzák, kőbe faragva, az bizonyos de igen valószí-
nű hogy őseink e vesszőfonadékdíszeket utánozták réz
és aranysodronyból is, palotáik díszítésére.
Tény hogy mindenütt ahol ezen fonadék-díszítményeket
régi épületeken látjuk, azok indítékai a jász, besenyő és
szemere törzseink szimbolikájából származóaknak látsza-
nak, vagyis ezen alakzatokból állanak. Valószínű még az
is hogy őseink ilyen fonatokkal, valamint művészi dom-
borveretekkel és vésetekkel meg színes ékkövekkel díszí-
tett lemezeket, aranyból, ezüstből vagy aranyozott réz-
ből valókat, épületeik belsejében is alkalmaztak.

Arra vonatkozóan hogy mindez az ősi, görögelőtti, kréta-

mykénéi műveltségben is így volt, lássad Schliemann H.
450
„Mykenae” című művében (Leipzig 1878. 49-51. oldalait)
amelyben idézi Homéroszt (Odysseia), aki elmondja
hogy Alkinósz királyi palotája a magasban mint a Nap és
Hold úgy fénylett a réztől, ezüsttől, aranytól.
Írja még Schliemann azt is hogy a mykénéi vár falai kí-
vülről és belülről is fémlemezekkel kellett borítva legye-
nek mert a falak köveiben láthatók a lyukak, amelyekben
a lemezeket tartó szögek voltak.  E szögek bronzból ké-
szültek, mert némely lyukban maradványaik még meg-
vannak.  Ebből az következik hogy a fémlemezekkel való
borítás azon időkben annyira szokás volt hogy még a kő-
falakra is alkalmazták, holott kőfalon ennek semmi hasz-
na nem lehetvén, azt csakis szépsége miatt eszközölhet-
ték.  Egyébként megsejti Schliemann azt is hogy a ma
még álló kőfalak csakis várfalak, és házak, paloták al-
építményei voltak, míg maguk a házak és paloták ezek
fölött, fából épültek — és természetesen szintén fémle-
mezekkel borítottak voltak.
A tudósok rég megsejtették már azt is hogy Homérosz
hőskölteményei nem a görögök idejéből származnak ha-
nem a kréta-mykénéi (más nevén: égei) ősműveltség
idejéből, amelyet pedig a mi oda kivándorolt őstörzseink
alkottak volt.  Ezen költemények amaz ősnép hagyomá-
nyai, mondái, amelyeket a bevándorló, sokkal későbbi,
árják az előállott turáni-árja keveréknyelvre: a görögre,
csak átfordítottak, összefüggő két egésszé tettek.  A ké-
sőbbi görögök ez ősnéppel, amelytől műveltségüket és
nyelvük nagyészét örökölték, magukat azonosították, ta-
lán csak tudatlanságból de valószínűleg főképen hiúság-
ból.  A valóság azonban az hogy a görögök e népet rész-
ben kiírtották, részben pedig leigázták és rabszolgáikként
tartották.  Ezek voltak a „helóták”.  Utóbb nyelvüket is
mindinkább reájuk kényszerítették ugyan de a maguk
nyelve is telítődött az ősnép nyelvéből vett szavakkal,
azért mert a műveltség hordozói továbbra is a helóták
451
maradtak, mert a földművelők, mesteremberek, művé-
szek, költők és tudósok helóták vagy helóta származású-
ak voltak, míg a görögök csak az úri de nem dolgozó és
nem alkotó elemet képezték, vagyis ők voltak az urak, a
harcosok, fejedelmek és királyok.
A régi idők mindenféle történelmi tévedésein és hamisí-
tásain nem kell csodálkoznunk, hiszen ilyen ma is a ma-
gyarság ázsiaiságáé is.  Ilyen az is például hogy Nagy
Károly császár díszes kardját neki Harun al Rasid arab
kalifa ajándékozta, amit Németországban is így taníta-
nak, holott ez egy avar kard és Magyarországon sírok-
ban nagyszámú ugyanilyen kardot találtak;  azt pedig
tudjuk hogy a frankok miután az avarokat legyőzték,
ezek mérhetetlen kincseit is elrabolták.  De sőt még ma-
napság is például a német Woermann Károly műtörté-
nész is „Geschichte der Kunst” („Művészettörténelem”)
című művében (Leipzig, 1925.) (a 117-112. old. II. kö-
tet) a Kelet- és Észak-Európában talált, köldökük előtt
csészét tartó, ősi kun és őstörök sírbálványokat, amelyek
régen a kunhalmok tetején állottak, amint azt Rubruquis
keleti utazó le is írja, azokat a kunoktól (cumani) szár-
maztatva, amely kunhalmokat a nép szintén „Hunengrä-
ber” néven nevezi, mégis ő, Woermann „szláv emlékmű-
vek”-nek mondja, amit tévedésnek aligha, inkább szán-
dékos megtévesztésnek kell tartanunk, azért mert hiszen
Rubruquist ő is említi, márpedig a kunokat még senki
sem tartotta szlávoknak, illetve csak affelől folytak viták
hogy ugor vagy török nyelvűek voltak-e ?  Viszont az
abakáni ilyen szobor hátán még őstörök fölirat is van. 
(Lássad az „Ethnographia” folyóirat 1904. évfolyam, 294.
oldalán Sebestyén Gyula „Rovás és rovásírás” című cik-
kében, valamint Strahlemberg: „Das Nordund Östliche
Theil von Europa und Asia.” Stockholm, 1730.)  Ha tehát
az ilyen tévedések vagy megtévesztések még napjaink-

452
ban is előfordulhatnak, mennyivel inkább előfordulhattak
nehány ezredévvel ezelőtt.
Annyi bizonyos hogy a görögöknél az épületek fémleme-
zekkeli borítása már nem volt szokásban.  Ha tehát hős-
költeményeik ilyen palotákról szólanak, akkor ez is azt
bizonyítja hogy ezen hősköltemények elbeszélései a
kréta-mykénéi korból származnak, amikoris az épületek
ilyen borítása szokásban volt.

Volt ott sok kígyó, de Magort, ahogy botján a király leá-

nyát meglátták, egy sem bántotta, meg mondotta is ez
nekik hogy ne bántsák.  Bementek aztán a királyhoz és
annak a kígyóleány elmondotta hogy Magor mikép men-
tette őt meg kínos tűzhaláltól.  No örült és hálálkodott a
kígyókirály, azután küldötte kígyóit, hozzanak gyógyfü-
veket.  Hoztak is azok s így a kígyóleányt ezekkel mind-
járt meg is gyógyították;  égett sebei szemlátomást he-
gedtek, gyógyultak a füvek csodaerejétől.
— No, — mondotta azután a király — mármost szóljál
mit kívánsz ?  Mivel hálájam meg, hogy kedves leányom
életét megmentetted és hozzám elhoztad ?  Kérhetsz
aranyat, ezüstöt, amennyit elvihetsz, szívesen meg-
adom.
— Nem kívánok én, királyom, sem aranyat, sem ezüstöt
— felelte Magyar — de egy kérésem mégis volna: sze-
retném ha megtanítanál a gyógyfüvek ismeretére.  An-
nak talán majd még hasznát vehetem.
Ott marasztotta hát Magyart a király nehány napra ven-
dégül, amíg a gyógyfüvek ismeretét és használatát meg-
tanulhatja.  A kígyóleány pedig még azt is mondotta ap-
jának :
— Tanítsa meg, édesapám, az állatok, madarak nyelvére
is mert az életben annak is sok hasznát veheti.
Megtanította hát a kígyókirály Magyart erre is.

453
Megköszönt mármost ő mindent a királynak és leányá-
nak, aztán elbúcsúzott tőlük és elindult tovább, vándorló
útjára.
Ment, mendegélt ismét.  Ahogy egyszer ráesteledett,
szűrét egy fa alá terítette hogy ott megháljon.  Egyszer
csak leszáll a fára három madár és elkezd ott egymással
beszélgetni, s íme Magyar értette beszédüket.  Azt
mondja az egyik madár :
— Látjátok-e ma újhold van.  Ha az emberek, állatok
tudnák milyen harmat hullik minden esztendőben egy-
szer ezen újhold három éjszakáján !
— Milyen ? — kérdé a másik kettő.
— Olyan hogy aki állat vagy ember azzal bármely sebét
megmossa, mindjárt meggyógyul az, de még a vak is lá-
tóvá lesz tőle ha csak beteg szemét vagy elveszített sze-
me helyét vele megnedvesíti.
— No, — mondja a másik két madár — ezt jó tudni !
Magyar meg a fa alatt szintén gondolta magában, hogy
bizony ezt neki is jó tudnia.
Meghált hát ott Magyar és reggelre ment tovább. 
Ahogy megyen, mendegél, egy nagy pusztasághoz ér. 
Annak szélén állott egy magányos fa s ennek tövében
meglát ülni egy vak embert.  Ahogy elhaladna mellette,
az megszólal és alázatosan valami ennivalót kér, mert-
hogy — úgy mondja — nagyon éhezik.
Megsajnálja Magyar a vak embert, odamegy, leül mellé-
je és tarisznyájából ad ennie.  Akkor látja hogy hiszen
szeme helye véres is.  Mondja Magyar :
— Úgy látom, kend csak nemrég veszíté szeme világát. 
Mi történt kenddel ?
— Hát — felelé az — ha nem unja szomorú sorsom
meghallgatni, elmondhatom kendnek.  A nevem Igaz-
ság.  Volt egy társam: Hamisság.  Együtt indultunk út-
nak.  Azt mondá a társam, fogyasztanók előbb el az én
élelmem és ha majd ez elfogyott, azután az övét.  Nem
454
tudtam még akkor mi a hamisság, hát beleegyeztem. 
Mire élelmem elfogyott volt, épen egy nagy pusztaság-
ban jártunk.  Mikor megéheztünk leültünk enni.  Hát elő
is vette Hamisság az élelmet de nekem nem adott egy
falatot sem, hiába kértem.  Végül azt mondotta: ha en-
gedem egyik szemem kiszúrnia, akkor ad.  Nem enged-
tem, de mikor másnap is előszedte élelmét és evett, már
hogy éhen ne haljak ott a sivatagban, meg kellett en-
gednem.  Egyik szemem kiszúrta s egy kevéske ételt
adott.  Mentünk tovább, ő vígan, én szomorúan.  Más-
nap is elővette eleségét, evett de nekem megint csak
nem adott.  És így volt harmadnap is, de a sivatagnak
nem volt vége.  Hiába kérleltem adna ennem, nem
adott, hanem azt mondotta: csak úgy ad ha megenge-
dem másik szemem is kiszúrnia.  Mit volt mit tennem ? 
Már menni is alig bírtam, az éhségtől úgy el voltam
gyöngülve.  Hogy hát éhen ne haljak, végül azt mondot-
tam, hogy ha aztán vezet, míg valami város végére
érünk, ahol kéregethetek, akkor megengedem.  Jót ne-
vetett rajtam de megigérte, másik szemem is kiszúrta,
egy keveset adott ennem, aztán vezetett míg e helyre
értünk és itt azt mondotta: itt van e város végén egy fa,
ez alá üljél le s itt a járókelőktől kéregethetsz.  De bi-
zony kend az első, aki lépteit meghallám.
— Hát hiszen nincsen is itten város sehol.  Amarra a
pusztaság, emerre egy erdő.  Hát látom most ebből én
is hogy mi a hamisság — mondá Magyar.  De tudom, él
az Isteni Törvény és ítél mindenkinek érdeme szerint. 
Kend meg kellett szenvedjen amiért könnyen hitt és
nem vigyázott hogy kinek.  De ez csak hiba volt, nem
bűn.  A Hamisságot bűnéért utolérendi büntetése, akár
merre jár is, és ha mi azt megtudni nem is fogjuk soha. 
Holott, lám, kendnek szemevilágát még ma visszaadja
mert, íme, velem tudatta hogy minden esztendőben
egyszer, a mostani holdújuláson három éjszakán át
455
olyan harmat hullik, amellyel ha vak ember szemét vagy
szeme helyét megmossa: látóvá lesz.  Maradjunk hát
szépen itten hajnalig és majd én is segítek harmatszed-
ni. — Úgy is tettek.  Magyar, hajnal előtt kendőjét a
harmatos fűben meghúzogatta míg vizes lett és aztán
Igazság szemhelyére facsargatta s azt megmosta, mire
szemei csodamódra helyrejöttek és ő ismét úgy látott
mint azelőtt.
Igazság sora így hát jóra fordult és azóta jobban is vi-
gyáz magára.
Járnak a Földön azóta is az Igazság és a Hamisság.  A
Hamisság ahol csak megjelenik, sok bajt okoz mindenütt
de azért a végén mégis csak ő jár a legrosszabbul.  Az
Igazságnak a Hamisság miatt sokszor nagyon meg kell
szenvednie de a végén mégis mindig győz.
Az elkövetett hiba kárát is el kell viselnünk de ez soha-
sem oly súlyos mint az elkövetett bűnért járó.

Régi nyelvünkben a hamisság szónak hamosság kiejtése

is volt és mindkét alakjában gonoszságot és csalást is je-
lentett, míg mai inkább mókás értelmének csak a hamis-
kás szó felelt meg.  Az Igazságról és Hamisságról szóló
népmeséinkben utóbbi névértelme tehát  gonoszság 
és csalás.
Nem írtam „koldulni” hanem „kéregetni” azért mert előb-
bi szónak régibb nyelvünkben még csak bolyongani, kó-
szálni értelme volt és kéregetni értelmét csak később
kapta, mivel a koldusok többnyire házról-házra, utcáról-
utcára járva, vándorolva kéregetnek, bár vannak egy-
helyben ülők is, mint az olyan vakok akiknek vezetőjük
nincsen, mint itt az Igazságnak.  Említésre méltó azon-
ban hogy olaszul ramingo = bolyongó, vándorló, de
hogy ugyane szó a velencei tájszólásban — amelyben
„remengo”-nak ejtik — úgy vándorlást mint tönkreme-
nést, koldusbotrajutást is jelent.  Annál meglepőbb tehát
456
hogy az olasz-latin mendicare = koldulni, kéregetni, meg
a mi mendegélni igénkkel egyezik teljesen.
Meg kell még említenem a következőt is:  Az hogy a me-
sében az egyik vándor a másikat fölszólítja hogy előbb
egyikük eleségét fogyasszák el, azután a másikét és
hogy emez bele is egyezik, ez csak látszólag értelmetlen
indíték.  Ez, ha ketten, vagy többen indultak vándorlásra
együtt, valóban úgy is volt szokás, éspedig azért mer hi-
szen nem volt mindegyiknek egyféle útravaló elesége,
meg egyiké jobb is, a másiké rosszabb.  Amikor tehát et-
tek, akié rosszabb volt, annak látnia kellett volna mint
eszik a másik jobbat.  A testvériség tehát valóban azt kí-
vánta hogy előbb az egyik eleségét fogyasszák el közö-
sen, azután a másikét, hogy így mindegyik egyaránt ré-
szesüljön mindenből.

Megköszönte Igazság Magyarnak szívességét, jóságát,

aztán elbúcsúztak egymástól.
Ment hát megint tovább Magyar vándorlása útján, Né-
hány nap múlva meglát ismét egy fa alatt ülő embert és
ahogy közelebb ér hozzá, látja hogy majdnem meztelen,
csak egyszál gatyában van és hogy vak ez is és még vé-
res is mindkét szeme helye.  Csodálkozva kérdi hát az
embertől hogy mi történt vele ?
— Jaj, jaj, — felelé az — két vad, kegyetlen rabló táma-
dott meg;  kifosztottak és szemeim kiszúrták.
— De hát miért szúrták ki szemeit is kendnek?
— Hát az úgy volt hogy rám támadtak ordítva hogy:
Pénzed vagy életed !  Volt nehány aranypénzem a ta-
risznyámban de azt mondottam nekik hogy hisz' szegény
vándor vagyok, pénzem nincsen csak egy kevés elesé-
gem a tarisznyámban;  azt oda adom.  Csakhogy meg-
motoztak, a pénzet megtalálták és dühükben hogy meg
akartam őket csalni, mindkét szemem kiszúrták;  még jó
hogy meg nem öltek;  aztán mindenem, még ruháim is
457
elvették.  Jaj, kérem kendet, segítsen rajtam.  Kísérjen
el valami városba hogy ott kéregethessek és valami ru-
hát, ha akármilyen rongyosat is, adjanak.
— Hogy hívják kendet ? — kérdé Magyar.
— Hamisság a nevem. — felelé az.
Ime, gondolta magában Magyar, ítélt már az Örök Nagy
Törvény.  És már csodaharmat sincsen.  Ha meg is taní-
tom, akkor is egy esztendeig kell nyomorognia.
Elvezette hát őt Magyar az első városig, mert jó szívű
volt és meg is tanította hogy szemevilágát miképpen
nyerheti vissza, jövő esztendőre.
Mindezek után Magyar úgy gondolta hogy immár eleget
vándorolt, eleget látott és tapasztalt, hogy legyen otthon
mit elmondania, s elindult hát vissza, hazafelé.

De természetesen költőnek szabadjában áll népmeséink,

mondáink világából többet is merítenie vagy az itt föl-
használtakon is változtatnia.
Mondottam hogy Magyar Napistenünk tulajdonképpen
azonos Heraklésszel.  Ezért az elmondott kalandokon kí-
vül még olyasmit is lehetne idefűzni amilyen a görögök-
nél Heraklész 12 dolga.  Ilyesminek népmeséinkben van
is nyoma amennyiben az Erős János vagy Kilenc vagy
valamely más nevet viselő mesehősnek egy király meg-
bízásából különféle nehéz föladatokat kell teljesítenie. 
Az illető király vagy gazda többnyire azért küldi a mese-
hőst ilyesmi teljesítésére mert azt reméli hogy az oda-
vész és így ő megszabadul tőle, de ennek mindig minden
sikerül.  Népmeséinkben ma úgy mondva hogy a mese-
hős vagy az illető király vagy gazda szolgálatában van
vagypedig annak leányát szeretné feleségül kapni. 
Azonban a szolgai állapotot Napistenünkre alkalmazni
nemigen megfelelő valami;  feleségszerzését pedig köl-
tőibbnek vélem úgy ahogyan az Magyar és Hunor iker-
testvérekről az írott hagyományban is fönnmaradott,
458
vagyis nőrablás útján, bár nem kétlem hogy némely ős-
törzsünknél, illetve ezek egykori hitregéiben a Napisten
vagy a Napot megszemélyesítő ikertestvérpár valóban az
említett módon szerez feleséget;  aminek emléke aztán
mai népmeséinkben meg is van.  De tehetséges költő ta-
lán talál majd lehetőséget arra hogy ilyen föladat-teljesí-
téseket is besző, ha nem is mindjárt tizenkettőt.  Gyö-
nyörű indítékokat tartalmaz például a Kilencnek nevezett
hősünkről szóló népmesénk, amelyet alább szándékozom
elmondani és magyarázni.

De lássuk hát Hunor merre járt, mit látott, mit tapasztalt

?  Ment hát ő is ment mendegélt.  Egyszer egy nagy er-
dőben ráesteledett és bizony nem volt ott ház ahol éjjeli
szállást kérhetett volna.  De íme egyszer csak meglát a
fák kőzött valami világosságot.  Megy arrafelé s ahogy
közeledik mit lát: Egy kis, alig pislogó tűz mellett ül vala-
mi csúf vénasszony;  nagyorrú, kuszahajú.  No, gondol-
ja magában Hunor, ez csak boszorkány lehet.  Mi más
lehetne ilyen vénasszony itt egyedül éjjel az erdőben ? 
Ki más lehet ez mint a gonosz Vasorrú Banya?  Hunor
kutyája is morogni kezdett.  No, gondolta hát, ehhez
nem megyek oda.  Nem jó boszorkányokkal lenni.  Meg-
fordul hát szépen és megyen más irányba.  Megy, de
alig haladott valameddig, ismét tűzvilágot lát a fák kö-
zött.  Megy arrafelé, hát ott is valami olyan banya ül tü-
ze mellett és Földneheze megint morogni kezd.
Ej, gondolja Hunor, ehhez sem megyek;  boszorkányt
jobb elkerülni.  Elfordul hát megint és megyen másfelé,
de ismét meglát egy tüzet a fák között.  Akar közeledni
s hát ott is ugyanolyan banya ül, a kutya meg morog. 
Nézi jobban, hát látja hogy hiszen ez mindig ugyanaz a
banya.  Lám hát — gondolja — hogy igazán boszorkány-
ság van a dologban.  Bosszankodva fordul másfelé, de
hiába, a tűz ismét ott van előtte s a tűz mellett a banya.
459
Ejnye, ördög vigye — gondolja magában — ha már ez
mindenképen velem akar összekerülni, hát legyen, hi-
szen van jó baltám meg jó kutyám;  majd meglátjuk mi
lesz ha káromra akarna lenni !
Megyen oda Hunor, kutyáját lecsitítja és köszönti a bo-
szorkányt szépen :
— Jó estét, öreg anyó !  Mit csinál itt kend ilyenkor az
erdőben ?
— Jó estét, jó estét, te szép legény.  Nem csinálok én
semmit, csak ülök itt a tűz mellett és várom a reggelt. 
De mit keresel te fiam e vadonban, ahol még a madár
sem jár ?
— Hát bizony, anyám, elég bajom hogy itt ére az éj. 
Keresni meg hát szállást keresnék.
— No, — mondja a banya — ha szállást keresel, azt hát
adhatok én szivesen.  Itt a házam, nem messze, beme-
hetünk, a lányom meg majd főzhet vacsorát is.
Mennek nehány lépést és hát ott van a fák között valami
nagy, sötét gömbölyűség.
Ez volt a boszorkány háza, félgömbölyű mint a vizen
úszó buborék, valami fűvel vagy szalmával födve, mel-
lette kicsi félszer.  Bemennek a kertajtón s hát a félszer
alatt, mécses mellett ül egy leány és fon.  Odaszól a bo-
szorkány a leányhoz :
— Rakjál tüzet, lányom, főzzél vacsorát mert vendégünk
van, aztán teríts asztalt meg vessél ágyat is neki.
Mennek be, világot gyújt a vénasszony.  Bement a kutya
is gazdája után.  Nem tetszett ez a banyának;  mondot-
ta Hunornak, kutyáját tán hagyná inkább künn, háljon
az a félszer alatt, de Hunor felelé :
— Jaj, nénémasszony már azt nem teszem.  Jó kutyám
sokkal jobban szeretem semhogy kihajtanám amikor én
házban hálhatok.  Inkább, ha nem tűr kend kutyát ide-
benn, hát kint hálok én is a szín alatt, a tűz mellett.

460
Mert hát úgy számította Hunor : jobb lesz és biztonságo-
sabb ha kutyája is vele marad.
Mit tehetett mást a szipirtyó, hagynia kellett a kutyát is
bent;  ki nem engedhette vendégét, ha már szállásra
hívta volt.
Hogy megvacsoráztak aztán, kiment a banya a lányával
a szín alá, a tűz mellé, Hunor pedig a fekvőhelyre lefe-
küdött, kutyája a lábához, baltáját meg magamellé tette
hogy kéznél legyen, aztán el is aludott.

A boszorkány itt ősvallásunk Halálistennője aki egyúttal

a Sötétség és az örök, fekete Világűr megszemélyesítője
is, akit például kőrös törzsünk Kalán, besenyő törzsünk
pedig Iszonya néven nevezett.  Ez megfelelt az indiai mi-
tológiaKáli és a germán mitológia Hela nevű halálisten-
nőjének.  E mindkét név kőrös őstörzsünk szócsoportjá-
ból származik, amelyben a hal- hel valamint r-es kiejtés-
sel kar szótőnek egyaránt volt halál, feketeség, sötétség
és mélység értelme.  Hogy a germán mitológia is legna-
gyobb részt a mi ősnépeinktől származik (habár azt
utóbb a régi germánok véres borzalmakkal telítették),
emellett nem csupán az említett Hela, más nevén Hal-
ja halál- és alvilágistennő neve hanem az is tanusít hogy
például az idő istennője neve meg Idun, ami pedig idő
szavunk régibb idun, azaz idön = haladó, menő, alakjá-
ból származik (régen az ö helyett gyakran u volt).  Ezen
kun idun szóból származik a szláv ide = megy, haladó
szó is, mert az időt őseink mindig menő, haladó, folyó
valamiként fogták föl.  Az ősök legrégibb időmérője a
Hold volt, márpedig a Hold halott is és halad is, amely
szavak egymással ugyanúgy egyeznek mint a Hold másik
neve, a Mén, Menes, a mi megy igénk régi mén alakjá-
val, ahogyan azt népünk ma is használja.  A halált és fe-
keteséget illetőleg még csak azt hozom föl, hogy kőrös
szócsoportunkban kar, kár, kal, kál feketét és halált is je-
461
lentvén, evvel függ össze a jellegzetesen, sőt közmondá-
sosan „fekete holló” e neve, amely névnek a török-
ben karga = holló felel meg, ami aztán a török kara, régi
magyar gara = fekete szónak felel meg de megfelel a
magyar korom szónak is.  Mindez viszont azt teszi két-
ségtelenné hogy a latin-olasz  carbon  (olvassad: kar-
bon) = szén,  corvo  (olvassad: korvo) = holló, a szerb-
horvát gar = korom, valamint a német Kohle (olvassad:
kóle) = szén szavak is mind ősnyelvünkből származnak. 
Régi népi költészetünkben a holló gyakori neve „gyászos
holló” is és baljóslatú madárként szerepel, amely rossz
hírt, gyászhírt, halálhírt szokott hozni.  Ez onnan ered
hogy ahol emberi vagy állati holttest feküszik ott megje-
lennek a hollók, sőt sebesült vagy betegen vánszorgó
ember körül is már kóvályognak, lakomát sejtve.  Úgy-
szintén a vonuló hadakat is szokták volt kísérni, mivel
ezek után mindig maradozott egy-egy beteg, kidűlő állat,
a hadak célja pedig harc, csata lévén, a hollók a csatate-
reken bő lakomához jutottak.  A legmeglepőbb azonban
az hogy hiszen a holló szava is: Kár, kár !  Amely szó a
magyarban romlást, pusztulást, kárt jelent.  („Kárba
ment, kárba veszett = elromlott, elpusztult.)
Mindezekkel kapcsolatban is őseinknek sok ezredéven át
kialakult csodás, költői szimbolikájából még sokmindent
mondhatnék el, de akkor e magyarázataimnak vége-
hossza nem lenne.
Bár népmeséink szerint a mesehős a boszorkányt több-
nyire megöli, de természetesen ezt úgy kell képzelnünk
hogy ő utóbb föltámad, ami azonban mai népmeséink-
ben általában már feledésbe ment.  Mégis a gonosz bo-
szorkány elpusztíthatatlansága (halhatatlansága) emléke
még megvan abban hogy a mesehősnek őt többször
egymásután meg kell ölnie, mert habár — némely mese
szerint — a mesehős őt tűzbe veti de abból nyelve, feje
vagy egy csontocskája kiszökken és ebből ismét a bo-
462
szorkány lesz.  Sőt egy általam Erdélyben hallott mesé-
ben a boszorkány óriási fekete gödény (pelikán, amely li-
bánál nagyobb vizi madár de a valóságban fehér színű,
bár lehet hogy volt valamikor fekete színű is) képében a
mesehőst és kedvesét (az életet!) üldözi hogy elnyelje (a
gödény rendkívül falánk állat, igen nagy csőre és szája
van, ezenkívül pedig csőre alsó része nagy bőrzacskót is
képez, amelyben tartogatja azt amit tele gyomra egyelő-
re még nem bír már befogadni).  E madár tehát őseink-
nél, ugyanúgy mint a boszorkány, a sötét világűr egyik
nőnemű jelképe volt, amely mindent magába fal, amely-
ből bár minden születik (népmeséinkben a boszorkány
„ördöngős szüle”-nek is neveztetik) de minden oda, a
megsemmisülésbe, vissza is tér, amely tehát saját gyer-
mekeit is fölfalja, tátongó torkába nyeli.
Az indiai mitológiában Káli is emberevő Éjistennő, úgy-
szintén a germán Hela vagy Halja, valamint a mi boszor-
kányukról is mondatik ez, sőt gyakran úgy hogy gyerme-
keket öl, főz és esz meg.  Az általam Erdélyben hallott
mesében úgy mondatott hogy az iszonyatos, nagy gö-
dény a mesehőst és kedvesét üldözve, már kitátja rémes
nagy száját hogy őket bekapja de a mesehősnek egy
csodakendője van amellyel feléje legyint, mire a gödény
elerőtlenedve elterül és csak hiába tátog-hápog.  Szem-
pontunkból azonban igen fontos az hogy itt tehát a bo-
szorkány vagy ördöngős szüle élve marad, megöletéséről
nincsen szó.  Mivel hiszen ő örökkévaló mint a Világűr,
amit jelképez.  Más népmeséinkben is megvan az hogy a
mesehős és kedvese a boszorkány elől elmenekülnek an-
nak megöletése nélkül.
Föl kell nekünk még tűnjön a kun szócsoportunkba tarto-
zó gödény szó is, amelynek első szótagja megfordít-
va dög szavunkat adja, ami tehát a halál kun neve volt
és eredetileg nem csak állat halálát jelentette, amint-
hogy dögvész szavunkat nyelvünk veszedelmes ragály
463
értelemmel emberre, állatra egyaránt alkalmazza.  Az al-
bán nyelvben is dek = halál, kaa dek = meghalt.
Örökkévaló tehát a Világűr, a Halál, valamint örökkévaló
az Élet és ennek a Halál elleni küzdelme.
Némely népmeséinkben, amint azt erdélyi mesemondó-
imtól magam is többször hallottam, a boszorkány laka
leírásánál az is mondatik hogy kerítése „emberhúrokból”
való és hogy minden kerítéskarójára egy-egy halálfő tűz-
ve.  Húr régi nyelvünkben azt jelentette, amit ma, hely-
telenül, bél-nek nevezünk.  Helytelenül azért mert bél,
belek tulajdonképen a test minden belső részét, gyom-
rot, tüdőt, szívet stb. is egyaránt jelentette, míg húr, hú-
rok csak azt amit ma „belek”-nek nevezünk.  (Né-
met Darm tehát magyarul = húr, de nem bél, mert bél =
Eingeweida.)  A hegedűhúrt azért nevezzük húr-nak
mert eredetileg csakis állati húrból készült, ugyanígy bi-
zonyos kolbászfélét is azért nevezünk hurkának, mert ál-
lati húr kellett hozzá.
Emberi, vagy akár állati húrokból, illetőleg „belekből” va-
ló kerítést — amidőn ezt székely mesemondómtól elő-
ször hallottam volt — nevetséges képtelenségnek tartot-
tam, pedig nem az.  Hiszen nem a még nedves, lágy be-
lekre kell gondolnunk, hanem szárítottakra, olyanokra
tehát amilyenek a régi hangszerhúrok voltak.  Hogy az
ilyen húr milyen erős, szinte elszakíthatatlan kötözőszer
is, jól tudjuk.  Mesebeli túlzás tehát csak az hogy az
egész kerítés mondatik belekből készültnek, holott ezt
csak úgy kell képzelnünk hogy a kerítés alkatrészei (ka-
rók, lécek, ágak, cölöpök) vannak nem szögezve hanem
húrokkal kötözve, azért mivel ősidőkben a szög igen drá-
ga dolog volt;  a vasat még nem ismerték és minden
egyes szög is kézzel készült de csak rézből.
Hogy a kerítés karóira tűzött koponyákat itt a szövegből
miért kell elhagynunk, alább látni fogjuk.  Itt csak a kö-
vetkezőket hozom föl, ami újabb bizonyítéka azon elmé-
464
letemnek is, hogy a legtöbb jelképes, valamint a legtöbb
különös és látszólag értelmetlen dolognak is gyakorlati
vagy valamikép természetes eredete van :
A kerítéskarók fölső végét hegyesre szokták faragni,
hogy így az esővíz rajta meg ne álljon, belé ne szivárog-
jon és emiatt a karó hamar ne korhadjon.  Hogy azon-
ban a karó hegye vízbeszivárgás ellen mégjobban védve
legyen, azt be is szokták festeni de szoktak rá régi hibás
bögréket, köcsögöket, gazdagabbaknál külön e célra
cserépvégeket is tenni, ami a kerítést díszíti is.  De ré-
gen, különösen állattenyésztő népeknél, a karókra leölt
állatok koponyáit is tűzdelték volt, természetesen azon
állatokét amelyeket az illető törzs tenyésztett, vagyis
amelyeknek vallásos szimbolikájukban szerepe volt, úgy
hogy itt a gyakorlati cél mellett már a szimbolizálás is
megjelent.  Népünknél kerítéskarókon némelyütt még
napjainkig is lehetett látni ló-, kecske- vagy ökörkopo-
nyát.  Érthető tehát, hogy vad, emberevő népeknél vagy
olyanoknál amelyeknél az emberáldozatok is szokásban
voltak, a házak vagy templomok kerítése karóira a meg-
ölt és megevett, föláldozott emberek, ellenségek kopo-
nyáit tűzdelték föl, ami aztán az ilyen vad nép különös
büszkesége is lett.  Innen ered némely népmesénk sze-
rint kegyetlen, erdei óriások vagy gonosz királyok szájá-
ba adott azon fenyegetés hogy :  „Mert különben karóba
kerül a fejed!”  Ami szerint valószínűleg a kivégzett fejét
úgy amint volt, tűzték a karóba s az idővel ott válott
csontkoponyává.

Ám éjféltájban egyszerre csak arra ébredett, hogy Föld-

neheze nagyon morog.  Hát csak kinyílik az ajtó s bejön
két szőrös ördögfajta.  Dereng világlik a szőrük mint a
korhadó nedves fa a sötétben vagy mint a lidércláng a
vizenyőben (mocsárban).

465
(Lehet azonban úgy is írni hogy Hunor a mécsest égve
hagyta.  Tény azonban hogy már a régiek is ismertek vi-
lágló anyagokat, kenőcsöket, amilyen például a foszfor,
amelyekkel, ha az ember ruháját vagy állat szőrét be-
kente, akkor az a sötétben kísértetiesen világlott.).

Fejük ijesztően rút és jönnek egyenesen Hunor felé. 

Hanem ez fölugrik és kiált a kutyájának :
— Földneheze !  Fogjad !
Villámgyorsan neki is ugrik ez az egyiknek (ezért talán
jobb ha Hunor kutyája nevéül a föntemlített Szélsebes
név használtatna) és torkonragadja, Hunor pedig fejüket
baltája két rettentő csapásával nyakukig kettéhasítja.
No, gondolja magában Hunor, ezek meg is fojtottak vol-
na itten, ha kutyám nincsen és alva találnak, de most
ugyan már nem ártanak többet sem nekem sem más-
nak.  Majd legyen kedves háziasszonyom és leánya
gondja holnap őket innen eltakarítani.
Ezzel szépen visszafeküdött helyére.  Várt egy darabig,
nem jön-e még valami ilyen ördögfajzat, de semmi sem
jött és csöndes volt a kutya is.  Aludott hát reggelig.
Kinyitja reggel az ajtót, bejön a világosság és látja, amit
este a mécses gyönge fényénél nem vett észre, hogy
milyen helyen hált az éjjel.  A kunyhó gömbölyűségét,
hupolagát belülről fűzfavesszőkből kötözött rácsa tartja
de azon fölül a fal csupa halálfőből való s úgy látszódnak
azok a rács között és a koponyákat a szalma csak kívül-
ről borítja, eső ellen.
Kimegy Hunor és hát ott van a félszer alatt a banya leá-
nya de a banya nincsen.  A lány pedig valami rettentő
nagy üst alatt szítja a tüzet és rakja rá a száraz rőzsét,
hogy csak úgy zubog az üst.  Szól a lányhoz Hunor :
— Jó reggelt, hugocskám !  Mit főzöl akkora nagy üst-
ben már ily korán ?  Hol a háziasszony ?  A szállást
hadd köszönném meg neki !
466
Megrettenve fordul meg a lány és ijedettségtől reszkető
hangon felel :
— Jaj, jó reggelt, jó reggelt !  Jaj lelkem, vendég uram,
hát kegyelmed él ?  Hogy nem fojtották meg kegyelme-
det az éjjel a gonoszok ?
— Hát csak élek, hugom.  Úgy hiszem meg is fojtottak
volna, ha kutyám nincsen és morgásával föl nem ébreszt
idejében.  De így most két dög is feküszik odabenn, he-
lyettem.  Több gonosz aztán nem is jött, ha talán vara is
még.  Gondolom, tán jobbnak vélék nem jönniök.
— Jaj, lelkem, azok az anyám ördögei, barátai !

Népmeséinkben, amint említők, az ilyen boszorkányokat

„ördöngős szüle”-nek is szokták nevezni.
Ördöngős = ördögös, amiértis mai városiak e szót téve-
sen írták néha „ördöngős”-nek, hosszú ő-vel.  Régi nyel-
vünkben ugyanis ördöng, még régebben urdung = ör-
dög.  E régi szavunk tulajdonképeni értelme: kereng, ke-
ring.  Ezen kering kőrös szócsoportunkbeli szavunk pon-
tos őstörök csoportbeli megfelelője az ugyanazon értel-
mű tering, amely a „Teringette”! káromkodásban mara-
dott fönn.  Az „ette” csak az értelem feledésbemenése
után keletkezett hanghasonulás.
E káromkodás eredetileg így hangzott: „Tering adta!”,
aminthogy ma is mondják: „Ördög adta!” vagy „Ördög
adta fattya!” vagy „Ördög adta kölke!”, aminek értelme:
„Ördög teremtette!” vagyis „Ördög által nemzett kölke!”,
amint hogy ma is mondják: „Ördög teremtette!”. 
Ezen Tering tehát az ördög őstörök neve volt, aki azon-
ban egy Vulcánus- vagy Prométeusz-féle tűzistenség
volt, vagyis a földalatti, a tűzhányókból előtörő és tűz-
gyújtószerszámok révén is megnyílvánuló tűz megsze-
mélyesítése.  Ezen istenség csak később, a keresztény
korban azonosíttatott teljesen az ősi mitológiában is már
megvolt gonosz szellemekkel, amelyek egyrésze valóban
467
a földalatt lakónak képzeltetett, mint például a manók
vagy a Manó, akit erdélyi mesemondóim törpe termetű-
nek de igen nagy hímtagúnak mondottak és Hétsüngös-
szakállú Kapanyél-faszú manó-nak neveztek.  Tény hogy
igen kistermetű emberek hímtagja többnyire a rendesnél
nagyobb.  Hogy azonban ősök igen jól tudták azt is, mi-
szerint a földalatti tűz őseredetében szintén a Napból
származott, tanusítja az hogy Vulcanus az Égből az Égis-
ten által ledobatottnak mondatik, amiértis ő aztán az Ég-
ből lecsapó villám tüzével is azonosíttatott.  A hitrege
szerint ledobatásakor megsántult, vagyis lábát törte
volt.  (Vul-kán = Tűz-király.  A szumer nyelvben is vul =
tűz, de amely szó a tűz őspalóc azaz pelazg szócsoport-
beli neve volt.)
A népmeséinkben szereplő „sánta ördög” tehát valami-
kor kétségtelenül azonos volt a Vulcánus- és Prométe-
usz-féle tűz- és villám-istenségekkel.  Ősregéink földalat-
ti Tűzistene eszerint a Napistennek tulajdonképen csak
mintegy tükörképe volt, mert hiszen például palóc és
avar törzseink a Napistent Tűzistenként is tisztelték. 
Ugyanolyan tükörkép ez tehát mint amilyen tükörképe a
Tenger Isten (Poszeidon) az Ég Istennek (Zeusz), ami ki-
fejeződik abban is hogy tenger szavunknak is eredetileg
egyaránt volt Ég és tenger jelentése, aminthogy a szu-
merben dengirra, a törökben tengir, tengiz = Ég.
A szüle szó Erdélyben ma is öregebb korú anyát, nagy-
anyát jelent.

Beszalad a lány, látja a széthasított fejjel, holtan fekvő

ördögöket, összecsapja a két kezét csodálkozásában és
mondja :
— Megölé kend őket !  Jaj, mi lesz ha anyám haza jő?!

(kend a kegyelmed rövidítése.)

468
— Hát mi legyen, hugocskám ?  Majd megsiratja őket és
ketten szépen eltemetitek.
— Jaj, tegnap úgy sajnáltam kendet, merthogy olyan
szép személyű, hogy olyan szép aranyhaja van.  De nem
mertem szólani mert féltem anyámtól meg ördögeitől. 
Látta-e kend hogy csupa halálfőből kunyhónk fala ?  Ke-
ritésünk is emberhúrral kötözve.Azokat is mind anyám
csalta ide s ördögeivel megfojtotta.  Csak egyetlen egy
koponya hiányozik még a kunyhó hopolaga tetejéből. 
Az tartandja majd össze az egészet hogy be ne dűlhes-
sen.  Ha az is meglesz, akkor kiszedjük a vesszőrácsotés
megálland a koponyahupolag magától.  A kend fejét
akará anyám odatenni, hogy háza készen legyen.  E
nagy üstben pedig még nem főzök semmit, vagy a vizet
forralom;  ebben kellett volna kendet is megfőzzem,
ahogy a többit, hogy anyám és ördögei megegyék, és
nekem is kellett volna ennem belőle, mint az eddigiek-
ből, mert csak így lehet majd belőlem is igazi boszor-
kány.  Pedig úgy írtózom az ilyen ételtől.  Látja-e kend a
kerítés karóin az állatkoponyákat?  Azon állatokat is
mind mi ettük meg, amikor ember nem volt.  Azok hú-
sától legalább nem írtózom.  Bár sohase kerülne ember. 
Pedig azt mondja anyám, ha házunk már készen lesz ak-
kor a kerítés karóira is emberkoponyákat tűz majd,
ahogy kerülnek, és az állatokét eldobja onnan, mert em-
bereket látni jobban szeret.
Jaj, lelkem, szép legény, jobb is ha elmenekül innen,
amíg nem késő, mert ha anyám megtudja hogy kend
még él, a gonoszokat mind idehívja s akkor vége lesz
kendnek.  Ő azt hiszi, az éjjel megfojtották kendet is. 
Most az erdőben van száraz rőzseszedni a tüzeléshez.

Tény hogy lehet kupolát úgy is megszerkeszteni hogy a

legfölső kör, vagy bögre — vagy akár koponya! — tartja
össze az egészet, amely legfölsőt, ha kivennők, össze-
469
omlana az egész.  Természetesen ha kupola faragott kö-
vekből készül akkor építésénél nincsen szükség tartó-
szerkezetre (a „rács”) amely csak a kupola elkészülte
után vehető ki, sőt a gondosan faragott kövekből való
kupola tetején a kerek nyílás (az óg) is épúgy meghagy-
ható mint az ősi, csak vesszőfonadékból való kunyhók
tetején, annélkül hogy ezért a kupola bedűlne.  Hogy
melyik szerkezet a régibb, az égetett anyagból való edé-
nyekből összeállított-e vagy a faragott kövekből épülő,
eldönteni nehéz de valószínű hogy az edényekből való a
régibb, azért mert égetett cserépedényeket az ember
már a Kőkorban is tudott készíteni, amikor a réz és vas
ismerete híján, a köveket megfaragni nemigen tudhatta. 
Viszont tény hogy kisebb, vagyis körülbelül 2 méter át-
mérőjű kupolát némi gonddal kiválogatott alakú de fara-
gatlan kövekből, minden támasztó szerelvény nélkül is
építhetni, amint azt magam is megcsináltam;  támasztó
és utóbb kivehető szerelvénnyel pedig bizonyára valami-
vel nagyobbat is.  Ismeretes hogy égetett cserépkorsók-
ból való templomkupolákat a Középkorban is építettek. 
Ilyen például Ravennában a San Vitale templom kupolája
is.  Magyarországi ásatások bebizonyították hogy a Kö-
zépkorban a magyarság igen általánosan épített kupolás,
kunyhószerű fűtő- és sütőkemencéket égetett cserép-
edényekből, amelyek valószínűleg már külön e célra is
készültek.  Sőt ugyanilyen kemencéket gyümölcsaszalás-
hoz népünk még ma is épít.  Utóbbiakba a bögrék min-
dig nyílásukkal befelé állanak.  Régen azonban szokás
volt a szobabeli fűtőkemencék némely bögréjét nyílásá-
val kifelé is beépíteni.  Ezek üregében aztán a bejövők
fázó kezeiket melengették, valamint ezen üregekben
szokás volt például almát sütni és miegymást melegen-
tartani.  Ezen bögrék képezték úgy üregükkel mint kerek
fenekükkel kifelé fordítva a mai kályhacsempe eredetét. 
Igen régi cserépkályhákon látunk is még kerek csempé-
470
ket.  Ezek csak a könnyebb összeállíthatóság kedvéért
kapták mai négyszögletes alakjukat.

Ezekszerint tehát a népmeséinkben előforduló és gonosz

boszorkányok lakaként emlegetett, emberkoponyákból
képezett kunyhó egyáltalán nem képtelenség, sőt fölté-
telezhető hogy ősidőkben a vad, emberevő neandertalo-
id fajú törzsek ilyen hupolagokat építettek is.  Mivel pe-
dig az emberi koponya még a gömbölyűbb fejű fajoknál
is az arcfelőli részen valamivel keskenyebb mint a hátsó
résznél (sőt oldalain a hosszúfejű fajoknál még kissé la-
pos is), ezért természetesen az ilyen koponyahupolagok-
ban a koponyák mindig arcrészükkel befelé kellett állja-
nak, vagyis a kunyhó belsejében a koponyák arcrésze
volt látható, ami a rémességet fokozta de ami a vad,
szadista hajlamú, állatias, emberevő neandertaloidoknak
különösen tetszhetett.  (Az alsó állkapcsokat valószínű-
leg nem használták föl.)
— No, hugom, hát belőlem ugyan nem esztek !  Téged
nem bántalak mert látom hogy igazán sajnáltál volna
engem és ezért figyelmeztetsz most is a veszedelemre. 
De anyádtól bizony nem félek mert van jó baltám és ku-
tyám !  És az éjjeli szállást majd még megköszönöm
neki !
Alig mondotta ezt Hunor hát már jött is a szipirtyó egy
köteg száraz gallyal a hátán.  Ezt, hogy Hunort meglát-
ta, lecsapta és mérgesen kiáltotta :

471
— Hát te élsz !?  Huh, lányom !  Nem valami árulásod
van-e ebben ?
És ezzel a leánynak akart esni, nem hederítve szegény-
nek rimánkodására, hogy hiszen ártatlan !  De Hunor el-
kiáltotta magát :
— Földneheze !  Fogjad !
Annak sem kellett több, nekiugrott és egy szempillantás
alatt a földre rántotta, mire Hunor, baltája egyetlen üté-
sével a fejét lecsapta.
De az ördöngős szüle feje még onnan a földről is kiabált
és átkozódott szörnyen a lányára meg Hunorra.  Ám Hu-
nor ezzel sem sokat törődött, hanem fogta azt a kiabáló
fejet, vitte a kunyhóhoz, tetején a szalmát félrehárította
s a fejet szépen odahelyezte ahol az egy még hiányo-
zott, aztán mondotta neki :
— No, itten most kiabálhatsz kedvedre, amíg meg nem
száradsz !  Aztán a lányhoz szólott :
— Te pedig, hugocskám, a rácsot kiszedheted ;  megáll
immár a koponyaház szépen nélküle is.  Anyád húsából
meg ehetnek ördögei, ha még vannak, meg te is, ha
ugyan nem irtózol tőle s ha akarsz igazi boszorkánnyá
lenni !
Aztán hívá a kutyáját és ment tovább vándorútjára.
A lány meg sírt keservesen.  Siratta anyját mert hát hi-
szen ha akármilyen volt is az, neki mégis csak anyja
volt, és sírt talán a szép, aranyhajú legény után is, de
aki oly marcona volt és aki ellen most mégis vérbosszú-
val tartozik mert anyját gyilkolta meg.

472
 Hunor és Magor ifjúkora

Ahogy megy, mendegél Hunor egy mezőségen, hát lá-

tott egy csapat embert és hall azok közül valami nagy ki-
abálást.  Látja hogy középen áll kettő, urasan öltözött,
és azok kiabálnak úgy egymásra.  Oda megyen Hunor,
lássa mi van ottan ?  A kettő veszekszik nagyon, hajba
is kap míg a többi csak nézi és hallgatja őket.  Úgy lát-
szott hogy a kettőnek a többi csak szolgája.  Állott ott
két hatalmas ökör is, egy nagy nehéz eke, meg ösztöke
is.

Ösztöke = hegyes karó, amellyel régen némelyütt hátul-

ról a szántó ökröket szokták volt szurkálni, „ösztökélni”,
hogy jobban húzzanak.  Lehet hogy idegen eredetű mert
a magyarság, mint állatkínzó szerszámot, megveti és ma
sehol sem használja.

Odamegy Hunor, megfogja a kettőt, széjjel választja

őket, aztán kérdi mi bajok egymással ?  Magyarázzák
azok, hogy testvérek ők, de hogy meghalván édesapjuk,
most földjüket megakarják egymás között osztani de
nem tudnak megegyezni a határárkot hová szántanák.
— No, — mondja Hunor — majd igazságot teszek én,
csak azt mondjátok meg hol földetek, mi volt apátoké ?
Azok megmutatták.
Erre Hunor megragadta előbb az egyiket, nyakát a já-
rom egyik igájába fogta, azután megragadta a másikat
és nyakát a járom másik igájába fogta.  Nem tetszett ez
a kettőnek de nem lehetett Hunor erejével ellenkezni. 
Kiabáltak ezek embereiknek segítségért de azok nem-
igen jöttek mert fegyvertelenek voltak és féltek Hunor
baltájától, ez pedig meg rájuk is kiáltott :
— Aki mozdul, kutyámmal széttépetem !  Oda mutatott
az emberekre és szólott :
473
— Földneheze !  Vigyázz !
Mire a kutya a fehér, hegyes fogait rájuk vicsorította és
morgott hozzá.  Dehogyis mozdultak azok, de meg tet-
szett is a dolog nekik... ha nem is mutatták... Fogta Hu-
nor az ösztökét és rájuk kiáltott rettentő hangon :
— Huj !  Előre !
Aztán megszúrta egyiket is, másikat is hátul az ösztöké-
vel és hajtotta őket rettenetesen és kiáltotta iszonyú
hangon hol „Haj, haj!”;  hol meg „Csá, te!” aszerint
hogy merre kellett húzniok.  Azok meg húzták kétségbe-
esett erőfeszítéssel rettenetes nagy, mély határárkot. 
Mikor végére ért velük Hunor, kifogta őket.  Azok, ott
össze is estek, majd halálra fáradtan, aztán rájuk kiáltott
:
— Itt a határ most köztetek, ahogy magatok húztátok
meg magatoknak !  A nevem :  Hunor.  Tiszteletben
tartsátok e határt, nehogy hírét vegyem hogy valamelyik
nem tiszteli, mert jaj lesz annak !
Azzal füttyentett a kutyájának és ment Hunor tovább. 
De úgy gondolta aztán, mehet is már hazafelé, hiszen
van már otthon mit elbeszélnie.

De természetesen a költő meríthet még népmeséinkből

tetszése szerint.

Amint hát mendegél, most már hazafelé, hát egyszer

egy erdőben ismét ráesteledik.  Napközben kutyája fo-
gott volt egy nyulat.  Tüzet rakott hát hogy a nyulat ott
megsüsse.  Vágott magának egy ágat, nyársat metszett
belőle, a nyulat megnyúzta, nyársrahúzta és sütni kez-
dette, a kutya meg leheveredett közelében egy fa mellé.
Ahogy ott üldögél és forgatja a nyulat, hát hallja hogy
szól valaki :
— Huhú, fázom !

474
Néz körül a vén fák közé, erre is arra is de nem lát sehol
senkit.  Gondolja magában, talán nem is szólott senki
csak neki úgy tetszett.  Forgatja a nyulat tovább, hát
megint csak hallja !
— Huhú !
Aztán megint :
— Huhú !  Fázom !
Néz újból mindenfelé a fák közé de sehol senki.  Egyszer
fölnéz az ágak közé, hát ott egy alsó, kopasz ágon ül
egy nagy fülesbagoly és szól ismét :
— Huhú !  Fázom !
— Hát ha fázol, — mondja neki Hunor — gyere le és
melegedjél.
— Nem, mert félek a kutyádtól.
— Nem bánt az ha nem mondom neki.  Ne félj.
— De félek.  Hanem itt van ez, — azzal kitép a bagoly
melléből egy tollat és leereszti, mondva :
— Ezt szagoltassad meg vele és mondjad: ne bántson,
aztán tegyed rá, akkor nem bánt.
Úgy tett Hunor ahogy a bagoly mondotta, rá is tette a
tollat a fekvő ebre s ahogy rátette, az kővé vált, de Hu-
nor ezt nem vette észre.
A bagoly pedig megsuhogtatta szárnyát, leszállott a tűz
mellé, megrázkódott és íme, az ördöngös szüle lett belő-
le, de úgy elváltoztatta a képét hogy Hunor nem ismerte
meg, pedig ő volt az, mert a lánya a még élő fejéhez új
testet varázsolt hozzá, hogy gyilkosán bosszút állhasson.
Melegszik a vénasszony egy kicsit, aztán fog ott az erdő-
ben egy nagy, utálatos varangyos békát, csinál ő is
nyársat, odaül a tűz mellé s kezdi a békát sütögetni. 
Sütögeti, forgatja, aztán megszólal :
— Eszem nyulat, te eszel békát.
De Hunor felelé :
- Nem én békát !  Csak egyed magad a varangyod, én a
nyulam.
475
Megint sütögeti a banya a varangyot és megint mondja :
— Eszem nyulat, te eszel békát.
— Dehogy eszem békát — mondja Hunor, most már
bosszankodva — csak edd a békád, én a nyulam !
De a banya még mérgesebben :
— Te a békát, én a nyulat !
Rárivall Hunor.
— Fogjad be a szád, banya, mert úgy vágom a békád
fejedhez hogy megemlegeted amíg élsz !
— Meg-e ? — rikácsolt a banya hollóhangján — Nem is-
mersz meg úgye ?  Két barátomat megölted, aztán azt
hitted végeztél velem is.  Nem tudtad hogy nem megy
az olyan könnyen !  De most fizetsz !
Kiáltott Hunor a kutyájának :
— Földneheze !  Fogjad meg !
De hiába, kővé volt az válva, meg sem mozdult.
Kacagott a banya és károgott rút hollóhangján :
— Már azt hívhatod !  Kár volt a tollat reátenned !
Azzal hirtelen fölugrott és Hunort a békás nyárssal mell-
bedöfte, úgyhogy Hunor ettől és a béka mérgétől holtan
esett a földre.  Most a banya Hunor saját baltájával le-
csapta a fejét, karmos kezeivel gödröt kapart és oda
testét földdel,száraz avarral betemette, aztán a nyulat
megette és a levágott fejet kötényébe szedve, loholt
vele haza.
Otthon mondotta a leányának :
— Itt az aranyhajú legény feje !  Most már kész a há-
zunk.
Azzal odatette a levágott főt a kunyhó legtetejébe,
ahonnan még hiányzott az az egy és a lányát is segítsé-
gül híva, nagy diadallal oldotta, szedte, tördelte és rán-
gatta ki a hupolagot tartó vesszőfonadékot, mert nem
volt már rá szükség többé.

476
Azon körülmény hogy a népmeséink „boszorkány”-ával
vagy „ördöngős szüle”-jével való találkozás rendesen éj-
szaka történik és ő éjszaka jelentkezik, szintén amellett
tanuskodhat, hogy benne egy Éj- és Sötétségistennőre
kell ismernünk.  Ezen istenség egyik kabar törzsünkbeli
jelképe a nőstény fülesbagoly volt.  És íme, a latinban,
olaszban strix, striga, strega egyaránt jelent boszorkányt
és fülesbaglyot, bár e szavak a bagolynak nem kabar ne-
vei, mert ezt az uhú, huhú, buhú és bagoly, bagol alakú
szavak képezték, amelyeknek aztán megfordított alak-
jai gabal, gubul, kübel, kebel és az olaszban is fönnma-
radott gufo = fülesbagoly voltak.  Tény hogy a fülesba-
goly szava valóban uhú- vagy huhú-buhú-nak hangzik,
viszont a magyar ember ha fázik, azt szokta mondani
hogy huhú !  Sőt a borzalmat, félelmet is ugyanezen
hangadással fejezi ki.  Nem kevésbé meglepő az is hogy
a fülesbagoly legjellemzőbb sajátságát valóban a tollak-
ból képezett fülei teszik, és innen származik a magyar
„fülesbagoly” neve is, és íme, szláv nyelvekben pe-
dig uho = fül.  Tény az is hogy a fülesbagoly huhogása
is mindig éjszaka hallatszik és hogy valóban rémesen
hangzik, annyira, hogy, amint Brehm („Tierleben”) is ír-
ja, ettől „babonás embereknek félelmükben hajuk égnek
áll.”  A bagoly a görögöknél Pallasz-Athéné jelképe volt
de jelképe volt egyúttal a tudománynak és bölcsesség-
nek is, aminthogy Pallasz-Athéné a tudomány és böl-
csesség istennője is volt.  Márpedig az asszonyi tudo-
mányt a néphit mindig a boszorkánysággal hozta kap-
csolatba, ugyanúgy mint a baglyot is.  Szerintem tehát
ezen istennő nem is volt eredetileg más mint a Sötét Vi-
lágűr nőiségkénti megszemélyesítése, illetve a besenyők
Iszonyájával és a kőrösök Kálijával, más nevén Garamjá-
val, azonos, akit azonban békával is jelképeztek úgy a
kabarok mint a kőrösök is.  Bár az ismertebb görög ha-
gyomány szerint Athéné Zeusz agyából született de a ré-
477
gibb hagyomány az volt hogy a vizekből, tengerből szár-
mazott (béka) amiértis őt még Tritonia-nak is nevezték. 
A vizek vagy tenger alatt pedig itt ismét csak az Ős Vi-
lágtengert vagyis a sötét Világűrt kell értenünk.

E közben Magyar is mendegélt már hazafelé.  Elérkezett

a válaszúthoz is, amelynél testvérétől elvált volt.  Meg-
emelte a követ és hát látta hogy annak hajfürtje piros
lett mint a vér.  Baja történt hát testvérének !  Mennie
kell hát keresésére;  talán még segíthet rajta.  Ment is ő
hát a másik úton és sietett, amennyire lehetett.  Ment
egyik nap is, másik nap is, amíg elérkezett ő is azon er-
dőbe amelyben az ördöngös szüle Hunort megölte.
Napközben az ő kutyája is fogott volt egy nyulat.  Mire
ráesteledett, ő is ugyanazon helyre ért amelyen testvére
életét veszítette.  Ő is tüzet gyújtott hogy az éjszakát
ott töltse s a nyulat megsüsse.  Hát a tűz világánál meg-
látja Hunor kutyáját !  Szólítja de az nem mozdul.  Oda-
megy, nézi, megtapogatja s hát látja hogy az kővé vál-
tozva.  Ez csak a gonosz varázslat lehet — gondolja —
itt kellett hát testvérét is baj érje.  Nézdel ő is föl a fák
között de nincsen ottan semmi.  No — gondolja — majd
ha kivilágosodik, föl is kutatja az egész környéket.  Ad-
dig ő is metszett magának nyársat és a nyulat sütni kez-
dé, Vaserős meg lefeküdött aludni.  Ahogy süti a nyulat,
hát csak hallja :
— Huhú !  Fázom !
Néz körül de sehol senki.  Süti a nyulat tovább, hát csak
hallja megint :
— Huhú !  Fázom !
Néz ismét jobbra, balra a fák közé de sehol senki.  Föl
talál nézni az ágak közé, hát ott látja a nagy fülesbag-
lyot egy alsó, kopasz ágon és az szól megint :
— Huhú !  Fázom !

478
— Ha fázol, hát gyere le és melegedjél, — mondja neki
Magyar.
— Nem, mert félek a kutyádtól.
— Ne féljél, nem bánt, ha nem mondom neki.
— De félek;  hanem vedd ezt, szagoltassad meg vele,
mondjad neki ne hántson, aztán tegyed rá, akkor nem
bánt.
Azzal kitépett a bagoly egy tollat magából és leeresztet-
te.  Fölvette a tollat Magyar de gondolta magában : 
Úgy; most már tudom mitől válott kővé Földneheze. 
Ahogy elment a tűz mellett, a tollat szépen beleejtette,
aztán úgy tett mintha azt szagoltatná a kutyával.  Mon-
dotta is :  Ezt ne bántsad !  Aztán még úgy is tett mint-
ha a tollat rá tette volna, de a bagoly onnan föntről
semmit sem vett észre, hanem szárnyát megsuhogtatta,
a tűz mellé leszállott, megrázkódott és ördöngös szülévé
változott.
No, gondolta Magyar, tudom már azt is ki ártott Hunor-
nak.
Ment a banya, fogott egy nagy varangyos békát, nyársra
húzta, kezdte sütni.  Sütögetnek, sütögetnek ketten a
tűz mellett.  Egyszer csak mondja a banya :
— Eszem nyulat, eszel békát.
— Nem én békát. — mondja Magyar — Én a nyulat, te a
békát.
Sütögetnek megint egy darabig, de megint elkezdi a ba-
nya :
— Eszem nyulat, eszel békát !
— Nem én a békád ! — mondja Magyar, most már bosz-
szúsan — Csak egyed azt magad !  Én eszem nyulam.
De a banya mérgesen rikácsolta :
— Megeszed a békát, ha mondom !  Én a nyulat, vagy
jaj neked !
— Vaserős !  Fogjad ! — Kiáltja Magyar.

479
Mint a villám olyan gyorsan ugrott Vaserős a banyának,
lerántotta a földre s fogait a húsába mélyesztve fogta.
— Jaj, jaj, kegyelmezz az életemnek ! — könyörgött a
banya és jajgatott.
— Mit csináltál fivéremmel ?  Hol van ?
— Jaj, jaj kegyelmezz !  Itt van eltemetve.  Megöltem
de föl is tudom támasztani, ha kegyelmezel az életem-
nek !
— Jó, meghagyom életed ha föltámasztod.  Hol van
hát ?
— Jaj, megmutatom, csak kutyád engedjen.
— Engedd menni, Vaserős, de fogjad jól !
Vezette őket a szipirtyó s megmutatta hol temette el Hu-
nort.
— Kaparjad ki hát, de gyorsan, és támasszad föl !
Kikaparja a banya Hunor holttestét de hát nincsen feje.
— Hát a feje hol ?  Hová tetted ?
— Az otthon van nálam.  Visszaadom azt is csak enged-
jél mennem, hiszen anélkül úgysem tudnám föltámasz-
tani.  A házam itt, nem messze az erdőben.
— Jól van, menjünk, de vigyázz !  Ha látom hogy vala-
hogy meg akarsz téveszteni, széttépetlek és fölfalatlak,
hogy semminő csoda föl nem támaszt soha !
— Te Vaserős !  Engedd menni de fogjad !
Mentek hát egy darabig a fák között a sötét erdőben de
tudta a banya jól a járást és ott is volt csakhamar az ál-
latkoponyás kerítés, a gömbölyű kunyhó és a tűz mel-
lett, a félszer alatt a banya leánya.  Ez ahogy a rettentő
komondort meglátta ahogy az anyját fogja s a nagybo-
tos legényt, ijedten futott el onnan.  Fölkapaszkodott a
banya a kunyhó tetejére, benyúlt a szalma közé s nagy-
nehezen kivette Hunor fejét a többi koponya közül. 
Össze is omlott zörögve a kunyhó azon szempillantásban
és a banya is, fejjel, beleesett a szalma közé.  Vaserős
meg már fogta is.  Hívta a banya, nagy jajgatva, a kutya
480
éles fogai miatt meg összeomlott kunyhója miatt, a lá-
nyát, mondogatta neki, keresse elő a rom közül a
gyógykenőcsöket, csodaíreket és jöjjön is vele, segítsé-
gére.  Siettek vissza, összeillesztették a banya és leánya
a testet és fejet, kenték, fenték, a banya mormogta a
maga varázsigéit, mire Hunor csakugyan egyszerre csak
megmozdult, a szemét kinyitotta s élt ismét.
Megölelték, megcsókolták örömükben egymást a testvé-
rek, aztán Magyar még mondotta a banyának :
— De mostan még a testvérem kutyáját is élesszed föl. 
Oda ment hát a boszorkány a kővé válott kutyához

(a katalepszisz merevségét „kővéválás”-nak nevezték),

csak végig simította kezével és mormogott hozzá valamit

és hát föl is éledett a kutya is.
— No, — mondotta Magyar mostan — igéretem tartom,
takarodhattok innen.  Nem is mondatták maguknak ezt
kétszer a banya és leánya, hanem menekültek gyorsan a
két veszedelmes legény és még veszedelmesebb kutyák
közeléből;  fülesbaglyokká váltak mindketten és elröpül-
tek az éjszakába.8[1]  Hunor és Magyar most boldogan
ültek le, fölélesztették a tüzet;  ott volt még a nyúl is,
8
1Itt hiba van.  E hibát helyreigazítottam egy ugyane rege későbbi,
általam megírt német fordításában, valamint egy 1963-ban szintén
általam megírt újabb másolatában is.
   Hiba a „Magyar és Hunor„ rege itt általam összeállított alakjában
az hogy a bagoly-boszorkányt illetőleg hiányzik a „költői igazság-
szolgáltatás”, vagyis ezen esetben a gonoszság büntetése.  A bo-
szorkány nem bünhődik, mert Magyar őt egyszerűen szabadon bo-
csátja.  Viszont Magyarnak (aki Herkulessel azonos) aki bár a hősi-
esség mintaképe is kell legyen, de ugyanígy mintaképe kell legyen a
nemes jószívűségnek is, úgyhogy őt a kegyetlen büntetés végrehaj-
tójaként nem szerepeltethettem.  Annál kevésbbé tulajdoníthattam
neki szószegést, mert hiszen a boszorkánynak, hogy Hunort föltá-
massza, azt igérte volt, hogy életét neki meghagyja.
481
azt megették, aztán elmondották egymásnak mi min-
dent láttak és mi mindenen mentek körösztül.  Addigra
hajnalodott is már és elindultak hazafelé, ahova, apjuk,
anyjuk nagy örömére, szerencsésen meg is érkeztek és
élményeiket nekik is elmondották.

   1957-ben egy esetleges „Aus der ungarischen Märchenwelt„ című

német kiadás számára, több magyar mesén kívül e Magyar-Hunor
mondát is lefordítottam németre, ahol azonban a mondott hibát így
javítottam ki:
   A boszorkány Hunort megölvén, fejével háza hupolagát befejezi
ugyan de még nincsen szó a rácsozat kiszedéséről, mintha előbb
meg akarná várni hogy a fej ott meg is száradjon.  Mikor Magyar a
boszorkány leányát (nem magát a boszorkányt) arra kényszeríti
hogy Hunor fejét onnan kivegye, akkor tehát a kunyhó nem dől ösz-
sze.  Mikor a banya Hunort és kutyáját már föltámasztotta, Magyar
őt adott szava szerint, szabadon akarja bocsátani, akkor Hunor nagy
haraggal kiáltja:
   — Hohó !  Te, bátyám, igérhettél neki valamit, de én nem igértem
semmit!
   Ezt mondva, baltájával a banya fejét szempillantás alatt lecsapja,
oly hirtelen, hogy Magyar, ha akarta volna is, nem volt ideje ezt
megakadályozni.  Ezután nagy haraggal Hunor maga kapja föl a ba-
nya kiabáló és átkozódó fejét, a kunyhóhoz viszi és oda, az egy még
hiányzó helyére teszi, mondva:
   — Itt most kiabálhatsz kedvedre, míg meg nem száradsz.  A síró
leányhoz pedig így szólott:
   — A kunyhó készen.  A rácsot kiszedheted.  Itt lakhatsz, hugocs-
kám, válhatsz igazi boszorkánnyá, vagy ha nem akarsz azzá lenni, el
is mehetsz innen.
   Ez így nem csak helyesebb de népmeséink ezen indítékával job-
ban is egyezik, amely szerint az annyi embert meggyilkolt gonosz
boszorkány megbűnhődik és így a költői igazságszolgáltatás is meg-
van, valamint népmeséinkben is úgy mondva hogy a gonosz boszor-
kány koponyaháza annak saját fejével fejeztetik be.  Viszont Hunor-
nak, aki a görög-római mythologia Aresz-Mars nevű marcona hadis-
tenével azonos, a könyörtelen büntetés végrehajtójának alkalmas
személy.
482
Föntebb, mondottam hogy szándékozom a Kilenc nevű
nagyerejű, óriástermetű és igen széparcú mesehősünkről
is szólani.  A mesénket itt csak röviden és belőle csak a
legérdekesebb részeket hozom: Kilenc nevet a mese sze-
rint azért kapta, hogy már kisgyermek korában is olyan
erős volt és annyit evett mint kilenc más gyermek.  Külö-
nösen nagyon szerette a tejet.  Igen nagy termetűvé is
növekedett de azért, bár „óriás”-nak mondatik, mégis a
meséből az tűnik ki hogy rendesnél csak valamivel na-
gyobbnak képzeltetett.  Mivel azonban szülei igen szegé-
nyek voltak és őt tehát eltartani nem bírták, el kellett
menjen szolgálni.  El is szegődött egy királyhoz.  De itt
igen rosszul viselte magát.  Egyszer, amikor a szolgáló
lányok épen kilenc sajtárba a teheneket megfejték volt,
de elmentek szűrőkért, addig Kilenc az egész tejet meg-
itta.  Ezért a leányok neki mentek hogy megverjék de Ki-
lenc csak megrázta magát és azok csak úgy dűltek, hul-
lottak jobbra, balra.  Mentek a lányok a királyhoz pa-
naszra, ez zsörtölődött is Kilenccel de büntetni nem mer-
te mert félt tőle.  Négy ökröt is bízott volt a király Kilenc-
re, meg egy szekeret de ő nem sokat törődött ezekkel; 
az ökröknek enniök is alig adott, hogy azok lesoványod-
tak, a szekér meg poros, sáros volt mert nem szerette
mosni.  Mentek is ellene árulkodni a királyhoz a többi
szekeresek de a király, mint mindenki más, félt nagy
erejétől.
Hanem azt gondolta a király hogy majd valamiképp le-
rázza őt, vagyis hogy olyan megbízásokat ad neki, ame-
lyek teljesítése közben előbb-utóbb odavész.  Például
ásatott az udvaron kutat és annak belülről való kifalazá-
sát Kilencre bízta.  Kilenc a kútba le is ment és a király
aztán fölülről a köveket csak egyszerűen utána hajigál-
tatta, számítva hogy így őt agyonütteti.  Mikor gondolták
hogy úgyis vége már, ledobtak még egy malomkövet is,
hogy azzal még jól le is nyomtassák, végül aztán még le-
483
hajigálták ami kő még ott volt.  No, gondolták mind,
most már Kilenctől megszabadultak.  Ám ez egyszerre
csak kijön a kútból, a malomkő lyukával a fején mint va-
lami kalap, és kérdezi hogy hát miért nem dobnak le
több követ, hiszen még nem kész a falazás !  Aztán
mondja, hogy ameddig e jó kemény kalapot le nem dob-
ták, elég baj volt hogy néha egy-egy kő a fejére is esett,
de evvel a fején nyugodtan dolgozhatott.
Egy másik föladat a következő volt:  Adatott neki a király
kilenc zsák csontot hogy azt szekéren vigye el az Ördög-
malmába és őröltesse meg.  Gondolta a király:  ott az
ördögök biztosan megölik és nem jön vissza többé.
Kilenc hajnalban fölrakta a kilenc zsák csontot, ökreit be-
fogta és elment az Ördögmalmához, ami egy nagy erdő
közepében volt.  Ahogy odaért, hát az ördögmolnár épen
ott állott a malom ajtajában.  Mondja neki Kilenc :

— Jó reggelt gazd'uram !  Hoztam kilenc zsák csontot. 

Őrölje meg kend.
— Jó reggelt, jó reggelt !  Azt meg nem őrölöm, — felel-
te az ördög fenyegető hangon — mert én csak életet
őrölök !
— De pedig megőrölje kend, mert a király küldi !
— Nem én !  Nekem ugyan semmiféle király nem paran-
csol !
— Nem-e ?  Hát majd parancsolok én !
Azzal az ördögöt megragadta és vitte befelé a malom-
ba.  Kapálódzott az ördög de hiába mert Kilenc kezéből
nem tudott szabadulni.  Az ördögmolnárlegények ezt
látva, úgy megijedtek hogy bújtak ki ahová tudott.  Vitte
Kilenc a molnárt egyenesen a forgó malomkőhöz, a há-
tát odatartotta hozzá.  Az ördögnek hét bőre van de
amikor a kő már a hetediket is kezdte lesúrolni, elkez-
dett jajgatni :
— Jaj, jaj !  Megőrölöm, megőrölöm !
484
No, jól van, eleresztette hát Kilenc az ördögöt és hordot-
ta be a zsákokat;  az ördöglegények még segítettek is
és öntötték föl a csontot a garatra.
Mikor a sok csont megvolt őrölve s Kilenc kezdte a zsá-
kokat hordani kifelé a liszttel, azt mondja az ördögmol-
nár :
— Egy zsák liszt nekem jár az örlésért.
— Adnám én szívesen — mondja Kilenc — de nem lehet,
mert ezt a király nem mondotta.  Hanem majd megkér-
dezem és ha adja, akkor egy zsákkal visszahozok.
— Nem, nem ! — felele erre az ördög — Sose fáradjon
kend.  Hagyjuk el.
Mert örült az ördög hogy megy Kilenc és a világért sem
kívánta hogy mégegyszer visszajöjjön !
No, föl volt rakva a kilenc zsák csontliszt és indított Ki-
lenc hazafelé.  De ahogy haladott az erdőben, hát dél
volt már, hát gondolta magában:  az ökrök is éhesek
lesznek már, a király is zsörtölődik hogy soványak az ök-
rök.  Kifogta hát mind a négyet, menjenek egy kicsit le-
gelni, ő meg fölült a zsákok tetejére, tarisznyájából
megebédelt aztán lefeküdött aludni.  Mikor fölébredett,
nézett az ökrök után, kereste, hívta, szólongatta őket,
de azok nem voltak sehol.  Keresi, keresi, hát egyszer
csak meglát négy medvét;  eszik az ökröket, alig volt
már belőlük valami.
- Hü !  Az apátok teremtésit !  Megettétek az ökröket ! 
De ha megettétek: most ti húzzátok a szekeret !
De nem mentek volna a medvék de menniök kellett
mert Kilenc előbb kettőt, aztán a másik kettőt fülönfogva
húzta a szekérhez, nyakukat a járomba dugta aztán ka-
rikás ostorával nagyokat csapva rájuk, nógatta őket, de
hiába mert húzták volna azok a szekeret de nem bírták.
— Hej, ördögadta mihasznái !  Az ökröket megettétek,
ugy-e ?  De húzni nem bírtok !

485
Gondolta magában, vissza kell mennie az ökrök marad-
ványaihoz, talán akad ott még valami állat.
Hát ott rágódott a csontokon két farkas.  Megfogta azo-
kat is, volt a szekérládában tartalék kötél, szíj, a medvék
elébe a két farkast is befogta s most már szerencsésen
megindultak.
Hajtotta őket szépen hazafelé.  Ment a két ordas legelől,
Kilenc meg a medvék mellett, úgy ahogy az ökröket haj-
tani szokás.
Egyszer csak előkerül az erdőből valami szőrös ördögfé-
le, bot a kezében és ezzel elkezd hol az egyik hol a má-
sik hátsó kerék küllőin kerepelni.
Rászól Kilenc :
— Hallja kend ott hátul !  Ne kerepelgessen mert ha a
botja a küllők közé akad, összetörik a kerék !
De az ördög csak kacagott és incselkedett, kerepelgetett
tovább.  Hát egyszer csak beakadott a botja a küllők kö-
zé s a kerék nagy reccsenéssel összetörött;  a küllők a
karimából mind kitörtek.
— Ejnye, a kutyák ették volna kendet!  Hát nem meg-
mondottam, ne játszon mert a kereket összetöri ?  De
hiszen most tartsa is kend a tengelyt !
— Dehogy tartom !  Hehehe ! — kacagott, mekegett az
ördög mint egy kecskebak.
— De bizony tartja !
Azzal megragadta az ördögöt a szarvánál fogva, másik
kezével a szekérládából még egynéhány szíjat kivett és
azokkal az ördögöt a kerék karimájába szíjazta de úgy
hogy a tengelyt a kezébe adta tartani.
Aztán mondotta neki :
— Látja-e kend e karikásostort?  A tengelyt jól tarsa
mert ha nem: ezzel lesz baja !  A kezét ne féltse mert a
tengely megvan jól kenve.
Ezzel „ökreit” megindította, az ördög pedig tartotta a
tengelyt és forgott szépen a kerékkarimával.
486
Így haladtak hazafélé.
A király palotája tornyából az őrök már messziről meg-
hallották Kilenc ostora durrogását és kiabálását, amint
hajtotta az „ökröket”;  és amikor közelebb ért meglátták
azt is hogy micsoda „ökrök” azok és hogy milyen az
egyik kerék !
Nosza, szaladtak a királyhoz jelenteni, hogy
— Jön Kilenc, hozza a lisztet !  Nem ölték meg az ördö-
gök sem, hanem még hoz is magával egyet de az a ke-
rékkarimába kötve, küllők helyett fogja a tengelyt, ökrök
helyett meg medvék, farkasok fogvák a szekérbe !
Megijedett a király is, parancsolta: szaladjanak, a kaput
zárják be, Kilencet be ne eresszék.  Szaladtak is azok, a
kaput bezárták, még el is torlaszolták.  Odaért Kilenc,
elkezdett zörgetni de hiába, bent nem mozdult senki és
semmi.
— Mi az, — mondotta — mind meghaltak-e vagy nem
akarnak beereszteni ?
Megbosszankodott, kifogta s egyenkint a kőfalon át be-
hajigálta az udvarba, előbb a farkasokat, aztán a med-
véket, majd a zsákokat is, nem törődve azzal hogy azok
kihasadoznak-e vagy nem, a liszt kiömlik-e ?  De bent
ezalatt a vadállatok kezdték kergetni az embereket. 
Szaladtak hát megint a királyhoz és jajgattak :
— Jaj, uram, megesznek minket azok a vadállatok !  Ki-
lenc a kőkerítésen át mind behajigálta azokat az udvar-
ra.
Parancsolta hát rémületében a király, a kaput nyissák ki,
Kilencet eresszék be;  ha szekérbe tudta fogni azokat az
állatokat, hát majd össze is tudja fogdosni.  Szaladtak is
azok most meg kapunyitni !  Bejött Kilenc nagy bosszú-
san, húzta magaután az üres szekeret a szín alá, az ör-
dögöt eloldozta és mondotta neki :
— No, most már mehetsz vissza a pokolba, a kerékgyár-
tó majd rendbehozza a kereket.
487
Annak sem kellett több, ügy elszaladott mintha kerget-
ték volna.
Ment aztán Kilenc, az állatokat összefogdosta s az istál-
lóba bekötötte.  Mindezt elvégezve, fölment a királyhoz,
mondotta neki :
— Felséges uram, a lisztet meghozám, hanem az a buta
népség a kaput zárva tartá s lusta vala kinyittani.  Úgy
kelle ökreim és a zsákokat a kőkerítésen át behajigál-
nom.  Vagy egy zsák ki is hasadott.  Parancsolja meg
felséged: a kidőlt lisztet szedjék föl;  úgy is okai hogy
úgy kelle a zsákokat bedobnom.  Az a buta népség csak
akkor nyita kaput mikor ökreim már majdmegették őket.

A mese vége aztán az, hogy mivel Kilenc nem csak

nagyerejű de nagyon szép is: a királykisasszony belesze-
ret, Kilenc felségül kapja s mivel a király úgy is már
öreg, királyságát neki átadja.
Szempontunkból fontos körülmények ezek :  Kilenc is a
tejtől lesz oly erős, ugyanúgy mint Heraklész Héra tejé-
től, mint népmeséink egy másik Heraklésszel azonos me-
sehőse :  Fehérlófia, akit anyja hét esztendeig szopta-
tott.  Anyja :  a fehér ló pedig a Tejút megszemélyesíté-
se, amelynek Napunk valóban egyik Csillaga.  Egy más
mesénkben viszont az mondatik hogy egy nagyerejű óri-
ás egy király tejkútjából az egész tejet minden éjjel egé-
szen kiissza, amely óriás pedig nem más mint az Ori-
on csillagképe, amely a Tejút egyik végén van, a láthatár
szélén, mintha a Tejút tejét inná;  hogypedig a tejét éj-
jel issza ki, ez igen természetesen azért mondatik mert
hiszen a Csillagok éjjel láthatók.
Világos mindezekből hogy amely mese- vagy hitregetí-
pusban (mythoszban) nagyerejű de egyúttal igen szép
mesehősről van szó, az még azon ősidőben kellett kelet-
kezzen amelyben a Heraklész-féle napistenség (az erő)
és az Apolló-féle napistenség (a szépség) személyei még
488
nem voltak egymástól különválva, vagyis tehát tulajdon-
ságaik még csak egy istenség tulajdonságainak képzel-
tettek.
Hogypedig a szépség és fényesség fogalmai őseinknél
egymással mennyire azonosíttattak, azt másutt már ki-
mutattam, ami a deli szavunkból is kitűnik, amely-
nek szép jelentésén kívül még fényes jelentése is volt és
amely szó tehát a görög deliosz = fényes szóval is azo-
nos de amelyet nem mi vettünk a görögből, hanem a
görög nyelv örökölte azt a félszigeten előttük élt ősnépe-
inktől.  Az pedig ismeretes hogy Apolló még a Deliosz
nevet is viselte.  A Nap valóban a látható legfényesebb
égitest.  De azonos a deli szavunk még dél szavunkkal is
mert hiszen utóbbi a nappal azon idejét jelenti amelyben
a Nap a legmagasabban lévén, ekkor a legfényesebb,
mivel a legvékonyabb levegőrétegen át süt, sugárzása
pedig függőlegesen esvén: ekkor legkevesebb az árnyék
és legtöbb a fény.  De kitűnik a szépség és fényesség
azonosítása abból is hogy Orion valóban az Ég legna-
gyobb de legfényesebb csillagképe is, állván ez kilenc
igen fényes Csillagból, márpedig a görög hitrege szerint
Orion azonkívül hogy igen nagy erejű és óriás termetű (a
legnagyobb csillagkép) de igen szép is (a legfényesebb
csillagkép is).  Hogy viszont az Orion név nem más mint
óriás szavunk de hogy e szó is ősnyelvünk egy kőrös
szócsoportjabeli szava, azt itt fejtegetnem hosszadalmas
volna, csak annyit említek hát meg hogy régen volt hóri
és góli kiejtése is.  („Hóri-horgas” kifejezésünk és Góliát
óriás neve.)
Tény pedig hogy Orion csillagképe kilenc igen fényes
Csillagból áll !  Nem fér tehát kétség ahhoz sem hogy
mesehősünk Kilenc nevében ez az igazi magyarázata. 
Írtam már arról is hogy őseink hitregéiket a Csillagokban
mintegy illusztrálták vagyis hogy hitregéik személyeit, ál-
latait, tárgyait a csillagképekbe beleképzelték.  Így került
489
aztán egy tulajdonképen a Napistennel azonos mesehős
többszörösen is a csillagképek közé, úgymint Orion, He-
raklész, Nyilas csillagképe.  Utóbb aztán teljesen feledés-
be is ment az hogy Orion és Heraklész egymással azono-
sak és méginkább feledésbe ment az hogy Heraklész és
Apolló is egymással azonosak, de fönnmaradott a görö-
göknél annak homályos emlékezete hogy Heraklész nagy
ereje Héra (a Tejút megszemélyesítése) tejétől szárma-
zott, ami viszont Fehérlófia mesénkben tisztán és világo-
san megvan még mondva abban hogy a Fehér Ló mind-
addig szoptatja fiát (hét esztendeig) míg az erőpróbával
be nem bizonyítja hogy már valóban olyan erős amilyen
erőssé őt anyja tenni akarja, hogy ugyanis tavasszal az
erdő egy fáját a földig le bírja hajlítani és kérgét egész-
ben lehúzni.  Ez Fehérlófiának csak a hetedik esztendő-
ben sikerül.  (Megjegyzendő: a fák tavasszal a legnedű-
dúsabbak, ezért ekkor a legkevésbbé törnek, hajléko-
nyabbak és kérgük is ekkor a legkönnyebben jön le.)
A görögök már azt is feledték volt, hogy Héra nem más
mint a Tejút megszemélyesítése, illetve ennek is csak
homályos emlékezete élt még nálunk azon regében
amely szerint a Tejút Héra kicsordult tejéből lett.  Nálunk
az hogya nagyerejű mesehős anyja a Fehér Ló, még fe-
hér színével is eszünkbe juttatja a Tejút fehérségét vala-
mint azt is hogy hiszen a Nap a Tejút egyik Csillaga: te-
hát annak fia.  Ezen fehér Ősanyag Istennő azonban —
amint láttuk — utóbb gyakran összeolvadott, összeté-
vesztetett a fekete Világűr Istennővel.
Mindezekhez aztán még azt kell hozzátennünk, hogy né-
pünk régi szűreire mindig kilenc aranyos vagy ezüstös
csillag volt hímezve, posztóanyagból vagypedig fémle-
mezből fölvarrva, ugyanúgy mint a farkas- vagy párduc-
bőrből való kacagányokon.  Azt pedig tudjuk hogy a gö-
rögök szerint Heraklész oroszlánbőrpalástot, azaz kaca-
gányt viselt, amelyről azonban a csillagok hiányzanak.
490
Ezen szűr-csillagok értelme feledésbemenésével később
már nem mindig épen kilenc csillaggal díszítették a szűrt
hanem többel is vagy kevesebbel és azokat akár hová is
tették, nem épen oda ahol azok igazi helye volt.  A kilenc
csillag elhelyezése a szűrökön eredetileg ez volt.
A szűrre hímezett csillagokat, bár már nem igazi helyük-
re alkalmazva és nem is kilencet ha nem csak négyet,
még láthatjuk Györffy István dr. „Matyó szűrhímzések”
című műve (Budapest, 1928.) 6. tábláján.  Ebben fönn-
maradott még annak emlékezete hogy a szűrön csillagok
kell legyenek de hogy miért, hány és hova alkalmazva,
ez már feledésbe ment.
De innen származott népművészetünkbe azon szokás
amely szerint az ilyen virágdíszek mellé kétoldalt csilla-
gokat alkalmaztak, amint ezt néha ködmönök hátán, de
másutt is láthatjuk.
A szűr lebentéjén (gallérján) tehát eredetileg három csil-
lag volt.  Részemről azt tartom hogy a régi magyar és
osztrák katonaságnál a csillagokkal való rangjelzés ere-
dete is ezen szűrcsillagokban keresendő, amely rangjel-
zés szintén a galléron volt.

491
Vagyis tehát Orion-Kilenc-Magor-Toldi szűrén vagy pa-
lástján viselte a kilenc csillagot.  Az pedig alig szükséges
magyaráznunk hogy szűr szavunk azonos a szőr sza-
vunkkal, aminthogy népünk némely helyen szőr helyett
ma is szűr-t ejt.  Sőt innen származik szűrni igénk is,
azért mert a régi szűrők valóban fakerettel, lószőrből ké-
szültek.  Tény az is hogy a szűrők pedig szőrposztóból
azaz gyapjúból, tehát állati szőrből készültek.  De tény
az is hogy ennélfogva a szűr közvetlen rokona a kaca-
gánynak vagyis az állatbőrből való palástnak, amilyet
Heraklesz, oroszlánbőrből valót viselt.  Márpedig népünk
a szőrösen meghagyott teljes állatbőrt is nevezte egy-
szerűen szőr-nek vagy szűr-nek.  Például a teljes farkas-
bőrt farkasszőrnek.  Ugyanígy a teljes, szőrösen megha-
gyott medvebőrt, rókabőrt  medveszőrnek, rókaszőrnek. 
Ugyanígy a teljes, szőrös állatbőrből készülő, a nyereg
alá való takarót is régen nyeregszőr-nek nevezték.  Eb-
ből fejlődött aztán idővel a csótárnak is nevezett takaró.
Mindenesetre mondhatjuk tehát hogy: Heraklész orosz-
lánkacagányt, oroszlánszőrt vagy oroszlánszűrt viselt. 
Oroszlánbőrből valót pedig azért mert a görögöknél a
Napnak, mint erőforrásnak, épen kőrös törzsünk szerinti
megszemélyesítése maradott fönn.  Az oroszlán ugyanis
kőrös törzsünk egyik a Napot és az erőt jelképező szent
állata volt.  Maga a Heraklész szó is kőrös szócsopotunk-
beli, ugyanúgy mint az oroszlán szó, amelynek ré-
gen harszlon és haruszlam változatai is voltak.
492
Végül meg kell még magyaráznom az „ördögmalmá”-t is,
amelyben az ördög „csak életet őröl.”
Mindenek előtt :  Erdélyben ma is élet-nek nem csak azt
nevezik amit e szó alatt mai irodalmi nyelvünk ért, ha-
nem így nevezik a kenyérlisztnek való gabonát is.  (Emlí-
tettem hogy nevezik így a házat és a hozzátartozó ud-
vart, kertet és mellék épületeket összefoglalva is.)  Ami-
dőn tehát az ördög azt mondja hogy ő csak életet őröl,
ebben ősi szójátékot kell fölismernünk, ami jelenti azt is
hogy ő csak gabonát őröl, de azt is hogy csak élő lénye-
ket őröl, morzsol össze, ezek halálát okozza, ezeket öl-
dösi meg.
A geológusok előtt jól ismertek az úgynevezett jégármal-
mok (németül Gletschermühle, Risentopf) de amelyeket
a magyar nép ördögmalmá-nak (némelyütt kalánnak is)
nevez.
Ezek sziklába vájódott, mély, többnyire létra vagy kötél
nélkül megmászhatatlanul meredekpartú, kerek gödrök,
amelyeket a víz örvénylése vájt ki mind mélyebbre és
mélyebbre, azáltal hogy egy a sziklában már eredetileg
is megvolt sekélyebb mélyedésbe a jégár vagy a víz egy
vagy több követ gurított, amelyet vagy amelyeket aztán
ott a víz örvénylése vagy hullámzása ezredéveken át
folyton görgetett, forgatott, amiáltal maga a kődarab le-
gömbölyödött, a gödröt pedig, amelyben feküdött, ke-
rekre és mind mélyebbre vájta, míg a leőrölt kőanyagot
onnan a víz mindig elszállította.  Természetesen az ilyen
gödörbe később kerülő kisebb köveket vagy bárminő
más tárgyakat is a nagyobb kő szétzúzta és valósággal
megőrölte.
Régi oklevelinkben is előfordul Urdungmalna helységnév,
amelyben urdung = ördög, malna = malma, mivel  ör-
dög  szavunknak régen urdung  kiejtése is volt,  ma-
lom szavunknak pedig malon és malonya változata is,

493
amelyekből származott az olasz molino, mulino = ma-
lom, és amelyből aztán a német Műhle is lett.
Metszetben az ilyen gödrök alakja, bennük az egy vagy
több kővel, olyan ahogyan azt alábbi rajzunkon föltün-
tetve láthatjuk.  Vannak 6-8 méter átmérőjű és 8-10 mé-
ter mélységűek is de vannak sokkal kisebbek is.  Az ilyen
ördögmalmok egy gyönyörű példányát láthatjuk a „Mű-
veltség Könyvtára” (Budapest, 1906.) „Világegyetem” cí-
mű kötete 346. oldala után következő egyik képen,
amely a luzerni jégármalmot ábrázolja.

Ilyen jégármalmok főképen a Jégkorszakok óriási jégár-

jai fenekén képződtek.  De hogy ilyeneket ősidőkben kő-
ből álló tengerfenéken az akkori tengerek óriási viharai
hullámverése is képezhetett, bizonyítják a következők :
Dél-Dalmáciában a Cattaroi Öböl (régibb térképeken:
Bocche di Cattaro, mai szláv nevén Boka Kotorska) bejá-
ratától nem messze délre van a „Punta Remo” (szláv ne-
vén: „Ponta od Vesla” vagy „Rt od Vesla”) nevű sziklás-
fok, amelynek hegye előtt majdnem teljesen sík kőfenék
van, be a tenger felé.  Itt szélcsend idején, amikor a ten-
494
ger felülete sima s az itt nem mély fenék tisztán látható,
ezen igen sok ilyen (a rajzon 3 és 4 jelleg), mindig kerek
ördögmalmot vagy kalánt láthatunk.  Némelyik átmérője
egy vagy két méter, a legtöbb azonban ennél kisebb,
azért mert az Adriának nincsen olyan nagy hullámzása
mint az óceánoknak és ennek hullámai nem bírnak oly
nagy köveket hengergetni mint az őskorok a maiaknál
nagyobb viharai, amelyek tehát sokkal nagyobb ördög-
malmokat is képeztek és ezek utóbb, a geológiai változá-
sok következtében kerültek a szárazföldre.
Ezen természeti ördögmalmok a mai fejlett malmokhoz
kevéssé hasonlítanak de igenis az ősi kézimalmokhoz (a
fönti rajzon 4, 5.), amilyeneket népünk itt-ott ma is
használ.  Ezek lényege: homorú kőben (kalán) kézzel
mozgatott kerekded kő (kolont, kolonc).  Ezekre emlé-
keztet a gyógyszerészek malma is amelyekben őrölnek is
valamint kenőcsöket is kavarnak (a rajzon 6.).
Föntebb azt írtam, hogy az árja molino, Műhle, melj-
ina = malom szavak a magyar ősnyelvből származtak,
amely állításom fölületes nyelvész valószínűtlennek fogja
tartani.
Pedig ez bizonyítható :
Amint láttuk: a malom szó nyelvünkben megvolt  malon 
alakban is („Urdung malna”).  Mi több népünknél
ezen n-es kiejtés ma is megvan még, mert tájszólá-
sos molna = malom.  (Ballagi: A magyar nyelv szótára.) 
Úgyszintén az ismert Malonyai családnév is amellett ta-
núskodik hogy kellett létezzen egy Malonya nevű hely-
ség, amelynek e neve egy ottani malomtól származha-
tott, amelyet tehát malony vagy malonya néven nevez-
tek volt.  Mindebből valamint abból is hogy az olaszban
is molino a malom neve, azt kell következtetnünk hogy
az n-es kiejtés a régibb.  Márpedig ezen malon szó a
magyarban nem idegen elem mert ez a mállik, mállado-
zik, szétmállik ige mál tövéből ered.  És ezen mál ige az
495
ősi -on képzővel adja a malon = maló, azaz mállasztó,
szót.  Úgyhogy ebből az is következik miszerint az ősi,
kezdetleges kézimalmokban, amelyek csak egy némileg
homorú kőből (kalán, medence) és egy koloncból
(többé-kevésbbé gömbölyded de még nyeletlen kő) ál-
lott, még nem morzsoltak, őröltek szárazon, mint ké-
sőbb, vagyis még nem darát, lisztet készítettek hanem
csak még nem egészen kiszáradott vagypedig áztatással
lágyított gabonát mállasztották péppé azaz málévá, mert
hiszen így a munka sokkal könnyebb volt.  Az ilyen pé-
pet, pempőt vagy máladékot aztán megtüzesített kövön
sütötték meg lepényszerű étellé azaz málévá, amint ezt
népünk itt-ott még ma is csinálja s ez ételt málénak ne-
vezi is.
Főképpen az úgynevezett csíramálét nevezik és készítik
így.  Ugyanis a gabonát, főképp búzát, beáztatva, előbb
kicsiráztatják, amiáltal ez cukortartalmat fejlesztvén,
édessé lesz.  Ezután péppé mállasztják, régen természe-
tesen csakis a két kőből az itt leírt ősegyszerű módon
képezett kézimalom segítségével, majd e pépet megtü-
zesített kőlapon (ma többnyire azonban már vas-serpe-
nyőben) megsütik, hogy így kissé ropogós kérget is kap-
va, ízletesebbé tegye.  Ez: az édesmálé, ami ma is né-
pünknél gyermekek kedvenc eledele.
Meglepően juttatja azonban ez eszünkbe a fönti ősi szó-
játékot: az „életet őrlést”.  Mert hiszen, amint említők, a
magyar nép nyelvén az „élet” szó gabonát is jelent, vi-
szont a kicsírázott gabonaszemek megannyi kis életek is
már, de amelyek halálát könyörtelenül okozza az őket
szétmállasztó kőkolonc, amely — amint látni fogjuk —
ördöggé lett költőileg megszemélyesítve.  Ám ugyanezen
szójátékot alább mégegyszer éspedig sokkal borzalma-
sabban megokolva, igazolva fogjuk látni és csodálattal
fogjuk belátni népmeséink mélységes de ma senki által
nem ismert értelmét, amit azonban őseink még ismer-
496
tek, tudtak és amit csak a kereszténység törölt ki emlé-
kezetükből.  Ez dolgokból is mindig újra és újra azt kel-
lend következtetnünk hogy nekünk valamikor, ősrégi
időkben létezett egy a mainál is magasabb szellemi mű-
veltségünk.
A mál, mállaszt szó a lágy kiejtésű l hanggal a lágyságot,
pépszerűséget igen tisztán fejezi ki, ugyanúgy mint a la-
tin-olasz mollis-molle = lágy, amely szó nem csupán
hogy szintén l-et is tartalmaz de hiszen a málé  és ma-
lom szavainkkal is azonosul.  Föl kell itt még említenem
a tájszólásos magyar malász (Ballagi) és az olasz mel-
ma szavakat, amelyek jelentése: iszap.  Mi több, a kelet-
afrikai oromo (vagy galla) nyelvben mello, melo szintén
gabonából készülő de az olasz szótár szerint „vízben
főtt” málészerű ételt jelent.
A száraz őrlést viszont ugyanilyen tisztán fejezik ki a ke-
mény r hangos kiejtésű morzsa és morzsol szavaink,
amelyek azonban egyébként szintén m-mel kezdődvén,
a málé és malom szavainkkal egyeznek.  Azt is tudjuk
hogy a legrégibb száraz örlet, amely még a legkezdetle-
gesebb kézimalom segítségével készült, csak durva mor-
zsalék volt és daraszerű.  Megjegyezhetem pedig hogy a
magyarban murva = apró kőtörmelék, igen apró kavics,
a finnben murta = tör, muru, murena = morzsa (amely
finn szóból tehát a jégárak kőtörmelékből álló moréna-ja
neve is származik), az afrikai oromo nyelvben pedig szin-
tén murmura = morzsa.  Mi több, morzsa és mor-
zsol szavunk Ballagi szótára szerint tájszólásban mur-
zsa és murzsol alakban is megvan.
És íme, ezen morzs és morzsol szavunkból is alakult ké-
zimalomszerű készülék neve, és ez a mozsár szó, amely
mai magyar szavunkból azonban már az első r hang ki-
kopott, a mostani második r helyett pedig régen l volt,
úgyhogy a szó eredetileg tehát  morzsál  kellett hogy le-
gyen.  És íme a német nyelv e szót őseinktől már csak
497
akkor vette át mikor benne ezen, a szó végén volt l hang
már r hanggá változott volt, de az első r hang még nem
veszett ki, amiértis a németben  Mörser (olvassad: mör-
zer) = mozsár.  Hogy mozsár  szavunk eredetileg  mor-
zsál sőt mortál alakban is megvolt, bizonyítja az
olasz mortaio = mozsár.  De a magyar morzsál igéből
származott a szlávosan magánhangzókihagyásos szerb-
horvát mrskati, raz-mrskati = morzsálni, szétmorzsálni
ige is.  Másrészt a német zermalmen = szétzúzni, szét-
mállasztani, szétmorzsolni kétségtelenül a mi malom sza-
vunk azon romlott alakjából keletkezett, amelyben a szó
végén volt n hang (malon) már m hanggá változott volt.
Láttuk „Kilenc” mesénkben hogy őseinknél a malom és a
halál fogalma egymással kapcsolatba hozatott, azáltal is
hogy az ördög az „én csak életet őrlök” szójátékot hasz-
nálja.  Meglepetéssel kell tehát megállapítanunk hogy hi-
szen az olasz mortaio és mortale = mozsár és halálos,
valamint a latin-olasz more, morte = halál szavak is
ugyanezen kapcsolatot tanúsítják.  Ezért alább az „ör-
dögmalma” és a halál ezen összefüggésére majd még
vissza kell térnünk hogy azt bővebben megmagyarázhas-
suk.  De megemlítem már itt is hogy a halál m-r mással-
hangzós nevének valamikor a magyarban is meg kellett
lenni, ami emlékét a magyar méreg, a finn murha = gyil-
kosság, mürrü = méreg, valamint a magyar mord és
marcona = sötét, vad kinézésű, gonosz, gonosz szándé-
kú, lelkületű.  Mindezzel tökéletesen egyezik a né-
met Mord = gyilkosság, sőt a legmeglepőbben egyezik
egymással a német Mörder = gyilkos és Mörser = mo-
zsár szó is.
Megállapíthatjuk tehát hogy a német Mörser, olasz mor-
taio = mozsár szavak ugyanúgy ősnyelvünkből erednek
mint a már említett molino, mulino, Műhle, mlin, melyi-
na különböző árja nyelvekben meglévő szavak.

498
Ezen kívül a magyar nép nyelvében él még egy mál fő-
név is, amely ugyanúgy mint a kalán : mélyedést, homo-
rúságot, homorulatot jelent, amely főnév tehát a mély,
mélyedés szavunknak csak a magánhangzós változata. 
Márpedig a német Mulde is tökéletesen ugyanazt jelenti
mint a magyar mál.
Megjegyezhetem még azt is hogy a finnben mulisztele =
forgat, amely szó kétségtelenül csak akkor keletkezhe-
tett amikor a kézimalmok már oda tökéletesedtek hogy
örlőkoloncuk már nemcsak nyelet kapott hanem e nyél
fölső végébe tartó állvány is tétetve, a koloncnak kényel-
mesebben lehetett kerengő mozgást adni s így tehát
már valóban „forgatták a kézimalmot”.
A mai kézimalmok majdnem mind ilyenek, kolonc helyett
is már korongalakú kövük van és így a már víz- vagy
szélerővel hajtott malmokra mindinkább hasonlítanak. 
Csak azt kell itt tehát még megjegyeznem hogy a ma-
gyar mál, mély, melence, német Mulde szavak, amellett
hogy mélyedést általában jelentettek, a kézimalmok al-
só, homorú köve neveként is használtattak.
Ismeretes hogy az ősember egyik fontos tápláléka a méz
volt, amely szemere szavunk őspalóc kiejtése azon-
ban mél volt, aminek az olasz-latin mel, miel = méz felel
meg.  Ezen őspalóc mél = méz szavunkból származott az
Erdélyben még meglévő méllik ige, amelynek jelentése:
folyékony de sűrű anyag folyása, lassan, nyúlva folyása,
amiből a szerb-horvát mili = mászik ige is származott.
Hogy nem az r-es kiejtés a régibb hanem az l-es, ezt az
is bizonyítja hogy a fejletlenebb beszélőképességű ős-
ember az r-et még ejteni sem tudta.  Aki embertannal
foglalkozott, tudja hogy az ősember álla még hátrafutó,
tökéletlen alakú volt, hogy ennélfogva nyelve is meg ke-
vésbbé volt mozgékony.  Az r kiejtése nehezebb is mint
az l hangé.  Ezért a kisgyermek az r-et nem is tudja kiej-
teni, illetve helyette l-et ejt (gyermeki selypítés), ami az
499
ontogenesis törvényei szerint is azt jelenti hogy az r han-
got tehát az ősember sem tudta még ejteni.
Úgyszintén hiányzik az r hang az igen kezdetleges népek
nyelvéből is, például a szamoaiból.  Viszont degenerált
egyének is gyakran selypítenek és különösen az r-et ej-
teni nem képesek.  Ez pedig azt bizonyítja hogy mind-
azon nyelvekben amelyekből az r hang ejtése ma kive-
szőfélben van (német, angol, francia): degenerálódás
van folyamatban.  Igaz ugyan hogy r hang a kínai nyelv-
ben sincsen;  kérdés azonban hogy itt ez fönnmaradott
ősjelleg-e vagy romlás ?
Mindaz pedig, amit itt a „Kilenc” mesével kapcsolatban
elmondottam, összefüggésben van a „Farkas-barkas” cí-
mű mesénkkel is, amely ez :

Egyszer egy tyúkocska elment a sövény alá kapargálni. 

Arra ment egy rossz gyermek, ez fogott egy kavicsot, a
tyúkocskát megdobta és éppen fején találta.  Megijedett
nagyon a tyúkocska, elkezdett szaladni nagy kiabálva :
— Ko, ko, ko, ko !
Meglátta a kakas; kérdezte.
— Mi történt ?  Hová szaladsz, tyúkocskám ?
— Jaj, jaj, jaj !  Égszakadás, földindulás, fejemen egy
koppanás, szaladj te is, pajtás !

(Régebbi nyelvünkben „földindulás” = földrengés

mert indul = mozdul, inog = ide-oda mozog.)

Megijedett a kakas is, szaladott ő is.  Szaladtak, szalad-

tak.  Meglátta őket a nyúl, ez is kérdezte :
— Hová szaladtok, kakas koma ?
— Jaj, jaj, jaj !  Égszakadás, földindulás, tyúkocska fe-
jén egy koppanás, szaladj te is pajtás !
Megijedett a nyúl is, szaladott ő is.  Szaladtak, szalad-
tak.  Meglátta őket a róka.  Kérdezte :
500
— Hová szaladtok, nyúl koma ?
— Jaj, jaj, jaj !  Égszakadás, földindulás, tyúk fején egy
koppanás, szaladj te is pajtás !
Megijedett a róka is, szaladott ő is.  Szaladtak, szalad-
tak, meglátta őket a farkas.  Kérdezte :
— Hová szaladtok, róka koma ?
— Jaj, jaj, jaj !  Égszakadás, földindulás, tyúk fején egy
koppanás, szaladj te is pajtás !
Megijedett a farkas is, szaladott ő is.  Ott volt egy mély
gödör, beleestek.  Másztak volna ki de nem lehetett,
meredek volt minden oldala, mindig vissza estek.
Eltellett egy nap, más nap is, éhesek lettek.  Azt mondja
a farkas :
— Aki neve a legrútabb: megesszük.
Mit tehetett a többi, a farkas volt a legerősebb.  Elkezdi
a farkas :
— Farkas-barkas, jaj de szép !  Róka-bóka, az is szép,
nyúlom-búlom, az is szép.  Kakas-bakas, az is szép. 
Tyúkom-búkom, jaj de rút !
Széttépték a tyúkocskát, megették.  De kicsike volt sze-
gény, mégis éhesek voltak.Megint elkezdte a farkas :
— Farkas-barkas, jaj de szép !  Róka-bóka az is szép,
nyúlom-búlom, az is szép, kakas-bakas, jaj de rút !
Széttépték a kakast, megették.
De másnap megint éhesek voltak.  Megint elkezdte a
farkas :
— Farkas-barkas, jaj de szép !  Róka-bóka, az is szép. 
Nyúlom-búlom, jaj de rút !  Széttépték a nyulat, meget-
ték.
De másnap megint éhesek voltak.  Megint elkezdte a
farkas :
— Farkas-barkas, jaj de szép !  Róka-bóka, jaj de rút ! 
Széttépte a rókát, megette.
Ez elég volt neki nehány napra, de aztán ez is elfogyott. 
Tűrte az éhséget nehány napig, aztán elkezdett üvölte-
501
ni.  Az emberek meghallották, a gödör fenekén meglát-
ták, kövekkel agyondobták.  De ha agyon nem is dobták
volna, éhen akkor is ott veszett volna.

Természetesen van e mesénknek „tanulsága” is.  Például

vonatkozik az úgynevezett „páni félelem”-re is, ami sok-
szor minden komolyabb ok nélkül is, sőt néha nevetsé-
gesen csekély ok miatt is, állatokat vagy embereket el-
fog, amely ijedtség pillanatok alatt mintegy lelki ragály
terjed egyénről egyénre.  Ilyenkor úgy az állat mint az
ember esztelen futással igyekezik menekülni.
Az állatoknál a ragadozók vérengző ösztönüket is feled-
ve, a máskor zsákmányukat képező állatokkal összeke-
veredve, együtt futnak, gyakran mindnyájuk vesztébe,
gödrökbe, szakadékokba vagy vizekbe esve.  Úgyszintén
az emberek is ilyenkor, egymást gázolva, sokak halálát
vagy súlyos sérülését okozzák, olyankor is amikor nyu-
godt távozás esetén baj nem is történt volna.
A mese második részéhez magyarázat alig is kell: A vad,
durva ösztönű ember, ugyanúgy mint az állat, nem is-
mer mást mint „az erősebb jogát”, habár az ilyen gonosz
ember gazságát néha okoskodó szofizmákkal igyekezik
megokolni, szépítgetni, takargatni, olyanképen ahogyan
azt Nietzsche bölcselkedésében, azaz „rablógyilkos filo-
sofiájában” láthatjuk.9[2] (Aki neve nem szép: megesz-
szük.)
Mind e tanulságokat azonban itt csak azért hoztam föl
hogy itt is észrevehetővé tegyem miszerint népmeséink
egy ősrégi igen magas szellemi műveltség egyik hagya-
tékát képezik és hogy egyáltalán nem voltak „naivak”,
sőt hogy inkább igen sok bölcsességet — habár költői

9
2Friedrich Nietsche, Also sprach Zarthustra, 1883.
502
mezbe öltöztetve — tartalmaztak, ha későbbi romlásuk
ezt sokszor majdnem teljesen fölismerhetetlenné tették
is már.
Minket itt azonban kevésbbé ez érdekel, mint inkább az
hogy e mesénk a „Kilenc” meséjével miképen van össze-
függésben ?
Az összefüggés ez: Az „ördögmalmokba” ezredévek alatt
számtalan állat esett, sőt igen valószínű hogy az ősem-
ber is halottait ilyenekbe dobta, ahol ilyenek voltak.  Va-
lamint gyilkosok áldozataikat is így tüntethették el a leg-
gyorsabban és a legkényelmesebben.  A második világ-
háború vége felé bekövetkezett lázadások és pártharcok
alatt Dél-Dalmácia, Hercegovina és Montenegro sziklás
hegyei között általános szokás volt elesetteket, legyilkol-
takat sőt élve elfogottakat is mély sziklaüregekbe, szaka-
dékokba dobni.10[3]
Ha tehát valaki kötél vagy kötélhágcsó segítségével ilyen
ördögmalma fenekére ereszkedett és ott kutatni kezdett:
az ezredévek alatt fölgyülemlett állati és emberi csontok-
ra akadott és ezenkívül az egykor ott görgött követ is
látta.  Ez hozta tehát létre a csontörlés gondolatát vala-
mint ez az „életet örlés” szójátéka másik oka.  Ugyan-
csak ez magyarázza tehát azt is hogy miért kell Kilenc-
nek éppen csontot örletnie.  Mi több, az általam említett
ilyen tengerfenéki „malmokba” a nagy hullámzások két-
ségtelenül szintén sodornak csigát, kagylót és más ten-
gerfenéki állatot, ahol aztán az ott görgő kő azokat meg-
őrli, szétzúzza, szétmállasztja.  Nem kételkedem pedig
abban hogy ugyanúgy ahogy ezen tengerfenéki malmok
látása bennem e gondolatot keltette, ugyanúgy kelthette
ilyenek látása az ezredévek alatt az ősök elméjében is
ugyane gondolatot.

10
3Ivan Goran Kovacsics, Jama (Gödör); Prosveta, Beograd 1968.

503
És ki hát az ördögmalmában az ördög ?  Szerintem ez
nem más mint a benne levő, örlő kő megszemélyesülé-
se.  Említettem pedig már a „Kilenc” mesével kapcsolat-
ban hogy ördög, régebben ördöng és még régebben ur-
dung szavunk tulajdonképeni értelme: kering, forog
volt.  Márpedig őröl szavunk is az ősi ör, örű (romlot-
tan örv) = karika és forgás szavunkból származik,
ugyanúgy mint őrül, őrültség szavunk is.  Ismeretes
hogy népünk az őrültséget kergülésnek is nevezi, amely
utóbbi szó világosan a kerek, kerék és kereng szavunk-
kal tartozik együvé.  A nép pedig ma is tudatosan azért
nevezi az őrültséget kergültségnek, mert a juhoknak van
egy gyakori betegsége, amelyet kergültségnek neveznek
és amelyet egy az állat agyvelejébe fúródó élősdi féreg
okoz.  Az ilyen juh elkezd támolyogni majd folyton körbe
futni, vagyis, amint mondják: „megkergül”, azaz tehát
„örjöng”, mindaddig míg teljesen kimerülve holtan esik
össze.
Láttuk tehát hogy a „Kilenc” meséjében az ördög a forgó

kerékkel, itt pedig a kerengő kővel hozatott kapcsolatba,

amiből azt kell következtetnünk hogy őseink gondolatai-
ban az ördög és a forgás, keringés között valamilyen
összefüggés létezett.  Ezen összefüggés őseredetét meg
is találjuk az ősi, fúró tűzgyújtó szerszámban, amelynek

504
kemény fából való, botalakú furkója (hímség) sebes for-
gás mellett a puha fadarabba fúródva (nőiségbe), a súr-
lódás által támasztja a tüzet.
Tűztisztelő avar és palóc őstörzseinknél a Tűzisten a Nap
megszemélyesítése volt, de megszemélyesítették benne
költőileg a tűzgyújtó furkót is.  (Úgy a furkó = bot, mint
a latin-olasz virga, verga, szláv prut = bot, továbbá a
magyar forog, latin verto, szláv vrti = forog, magyar fúr,
szláv vrti, német boren, valamint maga az avar más-
ként barkó és várkun szavak is mind avar szócsopor-
tunkbeli szavak.)  A Tűzisten pedig — de főkép a furkó
megszemélyesítéseként, aztán, éspedig nem csak ké-
sőbb a kereszténységben hanem már ősidőkben is — ör-
dögszerűnek is képzeltetett, habár egészen gonosznak
képzelt lénynek már csak a kereszténységben tették
meg.

505
 Magor és Hunor nősülése
E részt is innen-onnan, ősi nemzeti époszunk elszórtan
fönnmaradott töredékeit összeszedegetve, állítgattam
össze.  Fölhasználtam a Krónikákban fönnmaradott
részt, regös énekeinket, ezeknek a székelyeknél és az
oláhoknál fönnmaradott törmelékeit, amelyekre, épúgy
mint a dunántúli regös énekekre jellemző a többször elő-
forduló :  „Amott” vagy „És ahol” kezdés, habár az hogy
az elmondottak az Égen történnek, már csak a dunántúli
magyar regösénekekből tűnik még ki.
(És ahol az Égen, Amott vagyon, Ahol keletkezék stb. 
Úgyszintén a dunántúli regös énekekben mondatik hogy
a Csodaszarvas a felhőből jön elő, ami tehát az Égen
van.  A szarvas aztán egy sebes (áradozó) folyóvíz — a
Tejút — kiöntésein, vízállásain — a Vízöntő csillagképe
— növekedő apró sásocskán legelészik.  Vagyis mindez
tehát az Égen történik.)  Ezután következik a leányrablás
indítéka.  Az erdélyi oláhoknál meglévő töredékeket ré-
szemről kevésbé „átvételnek” tulajdonítom mint inkább
annak hogy egész vidékek ősi magyarsága a keresztény-
ség, majd a császári osztrák uralom magyarüldözései mi-
att eloláhosodott.  Ismeretes az is hogy egész falvak, vi-
dékek magyarsága meg azért tért át az oláhok görögke-
leti vallására és oláhosodott ennek folytán el, hogy a,
506
többnyire német és tót vagy cseh, katolikus papság kö-
nyörtelen adószedései alól magát kivonja.  Amely pap-
ság pedig természetesen mindig a magyarságot adóztat-
ta a legkönyörtelenebbül, mert hiszen ez ragaszkodott
mindig leginkább ősi „gonosz pogány” hagyományaihoz
és ez lázadozott az osztrák császári hatalom ellen, holott
az oláhok, tótok ennek hűséges alattvalói voltak és még
1848-ban is, a magyarság utolsó, kétségbeesett szabad-
ságharca idején is azzal segédkeztek az osztrák és orosz
császári hadaknak hogy egész magyar falvak védtelen
lakosságát öldösték le, mivel hiszen azokban csak nőket,
gyermekeket és öregeket találtak, lévén a fegyverfogha-
tó férfiak kivétel nélkül Kossuth Lajos hadseregében a
harctereken.  A legyilkolt magyarok falvait, földeit aztán
e gyilkosok foglalták el.  Az ezután következő osztrák
rémuralom őket természetesen az így szerzett vagyonok
birtokában, jutalmul meg is hagyta, ami hiszen azért is
lehetséges volt mert a férfiak az osztrákok és oroszok el-
len vívott nehéz harcokban nagyrészt elestek, szabad-
ságharcunk leveretése után pedig sokan külföldre mene-
kültek, sokan pedig osztrák börtönökben vagypedig vér-
padon végezték életüket, aki pedig vagyonába visszatér-
hetett volna, az abban már oláhot, tótot, szerbet vagy
svábot talált, az osztrák hatóság pedig őt, mint lázadót,
vagyonvesztettnek nyilvánította.  Kivételt csak azok ké-
peztek akik vagyona tisztán magyar lakosságú vidék bel-
sejében volt, ahova sem oláhok sem mások el nem ér-
tek.
Ismeretes az is hogy az úgynevezett „móc”-ok, akik az
oláh nép értékesebb részét képezik, vagy 100 évvel ez-
előtt még magyarok voltak és napjainkig is a legtisztább,
zsinóros magyar viseletben jártak.  Az így eloláhosodott
magyarság aztán többnyire nem csak régi viseletét tar-
totta meg hanem az ősi szokásokat is;  a régi szép re-

507
géktől megválni nem akart, hanem azokat magának
oláhra lefordította, és a regös énekeket is.
Különösen föltünő hogy az oláhoknál még „Aranyhajú
Tündér Ilona” neve is, alig elrontva, fönnmaradott az
„Iliana Koszincana” tündér nevében.  Az oláh nyelv
ugyanis igen sok szláv szót tartalmazván, itt a magyar
„haj” szót a szláv „kosza, koszica” szóval fordította le.
Az elmondottakhoz végül még hozzá kell tennem, hogy
az oláh papság azért adóztatja kevésbé a népet mert há-
zasodhat;  családjuk lévén pedig földjét leginkább maga
műveli, állatainak is maga viseli gondját, kolostorai pedig
alig vannak és ennélfogva a nép adóztatására kevésbé
szorulnak mint a katolikus papság, amely sokkal inkább
a nép terhére él.
Ősköltészetünk eposzai szépsége mindenütt annyira hó-
dított, hogy mindenütt ahova őseink szétvándorlott tör-
zsei valaha eljutottak, ott ez eposzok valamely nyomára
akadhatunk.  Például még Kínában is :  Egy ifjú, vadász-
gatván, rókát lát meg.  Üldözi, ez tóhoz csalja, ott eltű-
nik.  A tavon az ifjú csolnakocskákat lát, mindegyikben
szép leány ül.  Egyet ezek közül elfog és feleségül veszi. 
A voguloknál két fivér üldözi a szarvast, az őket messzire
elcsalja, az egyik ott marad és ott meg is telepedik.  A
bolgárok a szarvain Csillagokat viselő szarvasról regél-
nek.
Fölhasználom itt azon szépségeket is amelyeket Arany
János nagy költőnk teremtett „Csodaszarvasregéje” szá-
mára, mert hiszen őáltala is a magyarság lelke szólalt
meg, sőt költői indítékokat, szólásokat népköltésünkből
is vett át.
Száll a madár ágrul ágra,
Száll az Ének szájrul szájra

Fiairól nagy Ménrótnak,

Két fiáról szép Enőnek.
508
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.

Amott gomolyodik nagy gomolyag felhő,

Abbol támad elő Csodálatos Szarvas.

Csodálatos Szarvasnak ezer ága-boga,

Ezer ága-bogán ezer fényes Csillag.

Minden alkonyatkor gyújtatlan gyulladnak,

Rózsaszín hajnalban oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,

Arany Hajnalcsillag a homlokán ragyog.

Ahány szőre szála annyi Csillag testén,

Ezüstös teli Hold a szügyén világlik.
Földművelő népek, amilyenek az ősi magyarok és sze-
merék voltak, már a legrégibb időkben is készítettek a
méhek viaszából gyertyát.
Természetes hogy szarvasnak ezer ága-boga nem lehet,
valamint testén sem lehet annyi Csillag ahány a szőre
szála !  Ez költői túlzás, amely azonban nagyon is meg-
okolt, azért mert hiszen itt az Ég Csillagairól van szó,
aminthogy hiszen a Csodaszarvas az Ég megszemélyesí-
tése.  Viszont népünk az „ezer” szót „igen sok” értelem-
mel általánosan használja.
Másrészt, amint erről már volt szó, az Ég megszemélye-
sítése a Nagy Isten is, vagyis jelképezi a Csodaszarvas
az örök Isteni Törvényt is, amely a legényeket és leá-
nyokat egymáshoz vezéreli, vezeti.
Amott, amott az Égen gomolyag felhők gomolyognak.  A
felhőkből csillaghullásos nagy esők hullanak, hegyen,
völgyön végig mosnak.
509
Amott folyik sebesen egy nagy fehér folyóvíz (a Tej-
út).  Annak vize immár áradozik, az égi mezőket, réteket
már elöntötte.  Az esők után a Nap fölragyogott, de a
folyóvíz mellett vízállás, tóállás maradott  (a Vízöntő csil-
lagképe).  Azt fölverte az apró sásocska, ott fölsarja-
dzott a gyönge sásocska.  A Csodaszarvas (a Bak vagyis
a Capricornus) mostan azt legelgeti.  Hadd legelgessen,
hadd legelésszen......
A dunántúli regös énekekben is mondják :  „Hadd lege-
degéllen, hadd legedegéllen !”  Ez az ős-eposzban is
azért mondatott így, hogy innen az ének szövege most
áttérjen Magorra és Hunorra.  Szokás mai regényekben
is mondani például :  „De hagyjuk mostan a szarvast ot-
tan legelészni és lássuk hol vannak ezalatt Magor és Hu-
nor ?”
Hunor, Magyar szép legények,
Aranyhajú szép leventék,

No ha immár kimennétek
Vadat űzni, madarászni,

Erdőn, mezőn vadat űzni

Vadat űzni, madár-lőni.

De ha sehol nem lelnétek

Semmi vadat, sem madarat? ...
Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völgyön
végig mostak, a Szép Sziget rétecskéjére is kiáradott a
nagy Fehér folyóvíz.  De az esők után pirosan kelt föl a
Nap, aranyosan sütött ki az Áldott.  A vizek elapadtak,,
medrükbe visszatértek.  A sziget rétecskéje is fölszár-
adott.  Réten, mezőn szép virágok kezdtek nyiladozni, a
völgyekben, a folyómentén virulni.
Szép leányok, tündérlányok, no ha immár kimennétek
szép virágot szedni, koszorúba kötni, virágos réten vígan
510
lenni, vígan lenni, mulatozni, virágkoszorúsan tündértán-
cot járni.  Szép leányok, tündérlányok íme kimenének,
madárdalos völgybe kimenének, zöldelő rétre is mené-
nek, illatos virágokat szedni, pillangókszálldosta szép vi-
rágot szedni, koszorúba kötni, magukat mulatni.  Egyik
kobzot, másik sípot, amaz dobot vitt magával, zenélés-
hez, daloláshoz, deli tündértánchoz.  Emez ételt, mézet
vitt magával, amaz üstöt, edényt vitt magával, víg lako-
mához.  Mentek lépegetve, a réten zenélgetve, kobozot
pengetve, vígan dalolgatva, virágszedegetve.
Amott, amott a Féhér Folyóban, folyó közepében látszik
a Szép Sziget;  Szerelem Szigete, Boldogság Szigete.  (A
Tejútban látszó sziget.)  Partját köröskörül fûzfák szegé-
lyezik, közepén szép zöld rétecske, a fák alatt szép fehér
gyöngyvirág, szép fehér csillagvirág.  Amott van a gázló,
azon átlábolva mennek a szigetre a lányok, imitt-amott
mélyebb is a víz, a ruhájuk már csupa víz lett, ezt a szi-
getre érve a fûzfák alatt levetik, hiszen senki sem láthat-
ja őket itten.  A fûzfák alatt sok ezer gyöngyvirág, sok
ezer csillagvirág virágozik;  virágozik, illatozik.  Ahogy
vannak, meztelenül szedik, szedik levelestül.  Egy helyre
összehordják, oda mind leülnek gyöngyviráglevélből
szallagokat fûzni, szallagokat a virágokkal ékesíteni, tün-
dérruhát készíteni, a fejûkre rezgő gyöngyvirágból, fehér
csillagvirágból koszorút kötözni.
Gyönyörû tündérruhában a rétre kifutnak, zene és ének-
szó mellett ottan körtáncba fogódznak.  (Népi csillagos
Egünk „Tündérek Tánca” nevû csillagkép a Tejút szigeté-
ben.)  Egyik leány fuvoláját fûjja, a másik kobozát pen-
geti, amaz csörgősdobját ütögeti, a táncolók énekelnek.

511
E rajz azon újabb kort akarja föltüntetni amikor a „tün-
dérruhát” már csak a közönséges ruha fölé öltötték. 
Hiba a rajzon hogy Hunor is hosszú hajjal ábrázolva,
azért mert 1915-hen még nem tudtam hogy a hunok
(fekete kunok) rövidre nyírták hajukat.
Avar őstörzseinknek olyan dobjaik voltak amelyek üreges
oldalán keresztalakú feszítője volt és ez emberalakúra
volt kiképezve a Bar Nap- és Tûzisten jelképe volt.  A
függőleges rész fából volt és egyúttal fogantyúként is
szolgált.  A rajzon látható két pontot azért tettem oda
hogy föltüntessem azon részt ahol a fát fogták, tudniillik
a két pont közötti részt.  A vízszintes rész rézből volt és
rajta kis rézcsörgők függöttek.  Szokták volt a dobokat
hosszan lecsüngő szallagokkal is ékesíteni, amelyek a fa-
és rézrész kereszteződéséhez voltak egyik végükkel köt-
ve.  Az Olaszországban általánosan használt azon

512
csörgősdobok amelyek szélébe kerek, pénzalakú csörgők
vannak, pún vagy pannon (föniciai) őstörzsünktől szár-
maznak.  (Az avarjellegű dobokat lássad: „Ethnographia”
folyóirat, 1900. évf. 326-333. oldal.)
Mostan fölállították már a rétecske közepén a fiatal
meggyfácska törzséből készült, gyöngyvirág csokorral,
szallagokkal ékes Megyert is és akörül lejtik táncukat,
énekelve.  Hosszú, szőke hajuk csillogva szálldos utánuk
a levegőben, éneküket a koboz és fuvola hangja kíséri.

Száll a madár ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra...

Magyar, Hunor szép legények,

Aranyhajú édesegyek,

No, ha immár kimennétek,

Hegyen, völgyön vadászgatni,

Vadászgatni, madarászni,
Vadat űzni, madárlőni,

De ha sehol nem lelnétek

Semmi vadat, sem madarat,

Hanem ha csak találnátok

Csodaszarvast, égi szarvast !

Csodálatos szarvasnak ezer ága-boga,

Ezer ága-bogán ezer égő gyertya,

Minden alkonyatkor gyújtatlan gyulladnak,

Rózsaszín hajnalban oltatlan alusznak.

A fölkelő Napot szarva között hozza,

513
Arany Hajnalcsillag a homlokán csillog,

Ahány szőre szála annyi Csillag rajta,

Ezüstös teli Hold a szügyén világlik.

Az égő gyertyái az égi Csillagok,

Este kigyulladnak, reggel elalusznak.

Kiöntésben gázol, tavacskában lábol,

Sásocskát legeli, gyönge sásot eszi.

De most futamodik, szélként iramodik,

A négy kese lába tán földet sem éri !
Nem hibának hanem előnyösnek tartom azt hogy a köl-
temény ne legyen mindvégig ugyanazon verselésű, ha-
nem néha nyolc-, néha tizenkét-, néha tíz szótagos so-
rokból álljon.
Azért mert így más-más dallamra énekeltetvén, sohasem
válhat untatóvá.  Csupán a változás nem szabad hogy
gyakori legyen, mivel ez még az epikai hangulat nyugal-
mát zavarná.  Ugyanez okból a dallamok is egyszerűek
kell legyenek.  Természetesen a tíz szótagos sorok pen-
tatonikus dallamúak kell legyenek, mivel ilyen volt a tu-
lajdonképpeni magyar törzs zenéje, míg az ismertebb
magyar dallamok más törzseink zenéje szerintiek. 
Ugyanis szerintem a jász, avar, kabar törzseink költésze-
tükben a nyolcas sorokat, a kunok, szemerék a hatos
vagy tizenkettősöket, a tulajdonképpeni magyarok pedig
a tízszótagos sorokat használták, mert ez felelt meg
számrendszerüknek is.
Hunor, Magyar űzőbe veszik, nyargalnak utána, vágtat a
két jó ló, szikrát hány a patkó, de a szarvas is gyors,
nem könnyű utolérni !  Micsoda vad ez a szarvas ?  Nyíl-
vessző hogy nem is vérzi, gerely, kopja el sem éri ?

514
Arany János még nem tudta a Csodaszarvas jelképes ér-
telmét, ezért költeményében ez este tűnik el és reggel
tűnik ismét elő, amit természetesen meg kell fordíta-
nunk, lévén a Csodaszarvas a csillagos Ég jelképe is. 
Mindig fájó szívvel kell arra gondolnom hogy mit teremt-
hetett volna ha mindazt tudta volna amit ma én tudok ! 
Vajha föltámadhatna !
Ha mindazt amit megtudtam neki átadhatnám, hogy
ezek segítségével szenvedő, üldözött és rágalmazott
nemzetünket egy mérhetetlen értékű szellemi kinccsel
megajándékozhassa !  (Lássad a jegyzetet a 329. olda-
lon.)
Amott van a négy Fehér Folyóvíz, abban látszik a Szép
Sziget.  Arrafelé fut a Csodaszarvas, ismeri a gázlót, ra-
gyogó csöppeket vet a víz, csillogó gyöngyöt szór a víz a
lábainál amint futva belegázol.  Szép fejét most vissza-
fordítja és megszólal :
„Hunor, Magyar, szép legények, Aranyhajú legényikrek

515
Halálomra ne siessetek, nem vagyok én vadászni való
vad, nem vagyok én elejthető állat.  Csillagos Ég követe
vagyok, a nagy Törvény küldötte vagyok.
Titeket vezesselek, hogy ide csaljalak.  A tőrvény rendeli
: leányt a legénynek, legényt a leánynak.  Amott vagyon
két szép leány;  aranyhajú két szép tündér, Ilona és Te-
mise a legszebb kettő.  Meg ne meneküljenek.  Belesze-
ressetek, meg ne menekedjetek !  Haj regö rejtem ! 
Haj regö rejtem, bűvölöm !
Köd előttem, köd utánam !”
Szólott a Csodaszarvas !  Mit mondott a Csodaszarvas ? 
Sem Magyar azt nem értette, sem Hunor meg nem ér-
tette.
Népünk a „Köd előttem, köd utánam” mondást (akár el-
ső, második vagy harmadik személyben) eltűnés, eltün-
tetés vagy láthatatlanná tevés vagy levés értelemmel ma
is használja.  A „Haj, regö rejtem!” a dunántúli regösök
bűvölő mondása, varázsigéje, amellyel a párokat akarják
összebűvölni, egymásba szeretni kényszeríteni.
De halljad, halljad !  Mi hallatszik onnan a szigetről ? 
Zene, síp, dob, koboz hangja, leányok dalolása.  Dalolá-
sa a fűzfák mögül, mulatozása a liget közül.  Tán tündé-
rek mulatnak a berekben, táncot járnak a szigetben ?...
Népművészetünkben, különösen szőttesekben de egye-
bütt is gyakori ezen kedves, többnyire már egészen mér-
tani díszítménnyé alakított indíték, amelyen egymás ke-
zét fogó, azaz tehát táncot járó alakokat látunk.  Ugyan-
ezt természetesen különböző más népeknél is megtalál-
juk, szembetűnő azonban hogy Magyarországhoz köze-
lebb ez mind gyakoribb, távolabb pedig mind ritkábban
fordul elő, ami tehát innen való származását teszi való-
színűvé, sőt előfordul ez indíték kőbevésetten is, igen ré-
gi időkből származóan.  (Például Boszniában.)  Többnyi-
re, látszólag, csak nőalakokból állóan, habár van olyan is
amelyen fölismerhetően nő- és férfialakok ábrázolvák
516
váltakozva, amely utóbbi dolgot azonban későbbi keletű-
nek kell tartanunk, bár ezért ezt is több ezerévesnek. 
Hogy e disz táncoló embereket ábrázol abban senki sem
kételkedik, csak azt nem tudja senki hogy ez eredetileg
őseink tavaszi nászünnepe táncait ábrázolta, amelynek a
Szent Szigeten volt helye.  Ábrázolta ez természetesen a
leányok nászelőtti táncait is (a legények odaérkezése
előtt) de ábrázolta ez magát a násztáncot is, amidőn a
leányok a már megérkezett legényekkel együtt a szerel-
mi előjátékok táncait járták, amelyek alatt a legények és
leányok párválasztása is történt.  Ez utóbbi azonban a
harcias, állattenyésztő törzseknél mindinkább leányrab-
lássá alakult át.  Igen valószínű tehát, hogy az írott kró-
nikákban fönnmaradott Hunor-Magor monda az Árpáddal
bejött törzsek közül a vezetőszerepet játszott magyar
mondája alapján íródott, amely magyar volt ugyan de
sokáig kint harcias népek között élvén maga is harciassá
válott és már ilyenül tért vissza az őshazába.  Ez valószí-
nűleg a honfoglaló törzseknek a krónikák által Megere
néven megnevezett törzse volt.  A táncok közben való
párválasztás emléke azonban népünk táncjátékaiban
napjainkig is fönnmaradott.  Kandra Kabos „Magyar Myt-
hologia”-jában (Eger, 1897.) is olvashatjuk a 225. olda-
lon hogy — ma már csak gyermekek, de régebben legé-
nyek és leányok — „táncolva énekelvén” egy hosszabb
dalt énekelnek, amelyből itt csak az idevonatkozó soro-
kat hozom :

Szerelem, menyem, szép leánybarátném,

Akit szeretsz, vedd el.
Ezt szeretem, ezt kedvelem,
Ez az én édes kedvesem.

Gyermekkoromban ilyen játékokban én is részben be

voltam véve, részben pedig csak néztem.  Hogy mit éne-
517
keltek, feledtem de emlékezem hogy amely leányt a fiú
választott aztán pedig amely fiút a leány :  azt mindig
meg kellett csókolnia.
Természetes hogy miként a mai táncjátékokban, úgy ré-
gen is, ezen táncjátékok közben a csupán egy csók által
történő, nem végleges és más-más valakivel párválasz-
tás többször ismétlődött és hol a legények választottak a
leányok közül hol meg a leányok a legények közül, a já-
ték menete szerint.  De a játékok alatt idővel aztán létre
jött az igazi párválasztás is, olyanok között akik úgy tes-
tileg mint lelkileg valóban vonzalmat kezdtek érezni egy-
más iránt, vagyis „egymásba szerettek”.  Erre emlékez-
tet bennünket a regös énekeinkben a párok ilyenféle
mondásokkal való összebűvölése, „összehajgatása”: 
„Beleszeressen !  Amott vagyon egy szép leány kinek
neve Böske !  Emitt vagyon egy szép legény kinek neve
Jóska !  Bele szeressen, belependeredjen, megne mene-
kedjen !  Haj regö rejtem !  Haj regö rejtem !”  A „rej-
tem” szónak itt nem a mai „elrejteni” értelme van, sőt ez
régen valószínűleg „reitem-, reiteni”-nek is hangzott. 
A réülés szónak körülbelül olyan értelme volt mint a
mai révedezés-nek és a francia trance-nak, vagyis olyan
félig-meddig vagy teljes önkívületi állapotot jelentett,
amelyben az illetőnek saját akarata elhomályosul, enged
külső befolyásnak de egyúttal hevületbe is jön, amint
mondani szokták „tűzbe jön”.  Ilyen állapotban van pél-
dául a sámán is, mikor varázslatait űzi és „túlvilági láto-
másai” vannak, amelyeket aztán „magáhoztérvén” el-
mond.  Azt tartják ugyanis hogy amikor a sámán „ma-
gánkívül” van azalatt lelke nincsen testében, hanem má-
sutt, messze, vagy a túlvilágban révedezik, bolyong.
Ismeretes hogy a sámánok is magukat ilyen állapotba
tánccal, főképen folytonos körbetáncolással, „örjöngés-
sel” (ősnyelvünkben ör, örű = karika, kör), dobjuk foly-
tonos verésével és énekléssel hozzák, míg elszédülvén,
518
elterülnek, de hogy ez nem csupán közönséges szédülés,
bizonyítja az hogy testük kínosan rángatódzik, arcuk pe-
dig eltorzul.
A táncjátékok alatt aztán az egymás iránti igazi vonzal-
mat érezők kezdették egymást egymásután mind több-
ször választani, viszonosan, míg végre valóban egymás
„választottai”, vagyis szerelmespár lettek.  Ezek aztán a
szigeten együtt töltötték a „mézes hetet” vagy „heteket”
(olaszul „luna di miele = méz-hold, de itt a „luna” szó
hónapot jelent), amely idő után már házaspárként jöttek
ki a szigetről.
Ma tudjuk hogy a kölcsönös igazi vonzalom és szerelem
egyrészt lélektani okokon de ugyanilyen mértékben fizi-
kai okokon is alapszik éspedig nem csupán faji ellen-
szenven vagy vonzalmon, hanem azon is hogy az illető
egyének mely vércsoporthoz tartoznak.  Márpedig nem
vonható kétségbe hogy az ilyen játékok, a kölcsönös
enyelgésekkel, csókokkal rendkívül helyes, sőt tökéletes
módját nyújtották annak, hogy az egymással lélektanilag
és fizikailag is összhangban lévő egyének egymásra ta-
láljanak és így valóban harmónikus és boldog házassá-
gok jöjjenek létre.
Ez természetesen aztán az utódok nagy javára is válott
mert hiszen a fizikailag összeillő szülők gyermekei is tes-
tileg tökéletesek, harmonikusak lettek, viszont lelkületük
kialakulására is üdvös befolyással volt az hogy kicsiko-
ruktól kezdve magukkörül mindig harmóniát és szerete-
tet láttak.  Úgyhogy ezekben is őseink bölcsességét,
okos és helyes életberendezését kell észrevennünk.
Tény azonban hogy őseink ezen költőien szép tavaszi
szerelem- vagy nászünnepe szellemileg hanyatló, erköl-
csileg romló népeknél rút paráználkodássá, erkölcstelen
orgiává is züllött, különösen az elő-ázsiai semitáknál. 
(Lássad egy példát „Teozofia” folyóirat. Budapest, 1916.
„Szíria titkos szektái” cikk, 68-70. old.)
519
Olvastam, már nem emlékezem hol, hogy volt egy olyan
ének is, amely az olyan leány gúnyolására szolgált akit a
játék végéig sem választott senki magának.  A szövegre
már nem emlékezem, csak annyit tudok még hogy ez is
benne volt :
Csókolatlan maradtál.
A mai játékokban ez már nem volt nagy dolog de ősidők-
ben bizonyára az olyan legényt vagy leányt aki a tavaszi
nászünnepen valamely testi hibája vagy rossz híre miatt
nehány évig nem kapott párt, azt ilyen énekekkel addig
gúnyolták míg a falúból vagy a törzstől elbújdosott és így
hibás voltával a törzs vérét nem ronthatta.
A mai ilyen táncjátékokban különben is mindinkább már
csak leánykák vesznek részt, fiúk nélkül, úgyhogy a „csó-
kolatlan maradás” már alig is jelent valamit.
De ábrázolta a fönti dísz bizonyára a nász utáni boldog
táncokat is, mert hiszen amint tanulmányaim erről meg-
győztek, ősidőkben a nászukat tartó fiatalok egy vagy
több hétig is tartózkodtak a Szent Szigeten, azaz a „Bol-
dogok Szigetén”(„Földi Paradicsom”).  Érdemes itt fölem-
lítenem hogy a görög hitregékben is szerepelt egy „Nézoi
Makaron” azaz „Boldogok Szigete”.  Tanulmányaim sze-
rint őseink ezen Szent Szigetein a boldog párok maguk-
készítette, vagy még a lányok által már előre elkészített
lombkunyhók alatt laktak, ahol a lányok a magukkal ho-
zott élelmiszerekből sütöttek, főztek is.  A finn Kalevalá-
ban bár a Csodaszarvasrege már meglehetősen elhomá-
lyosulva, mégis megvan még az hogy Leminkäj-nennek
(aki a finneknél eredetileg a Napistennek Szerelemisten-
kénti megnyílvánulása volt) azért kell a Csodaszarvast el-
fognia hogy érette jutalmul szép leányt kapjon felesé-
gül.  Mikor pedig a szarvast először utoléri, akkor meg
azt mondja hogy jó volna itt maradnia mert itt szép leá-
nyok vannak akiket ölelgethetne.  De ugyanitt föltaláljuk
a szigeten való főzés nyomát is abban hogy a szarvas
520
Lemminkäjnen által űzve, rohan és ahol a lappok éppen
főznek, azok főzőedényeit földönti :

Szalad immár Hisz szarvasa,

Rén állat most benyargala
Észak csűrjei közébe,
Lapp fiúk vívóterére
Fölrúg csöbröt kisházbelit,
Tűzön földönti a katlant,
A húst a hamúba dönti,
Levesük tűzbe loccsantja.
Az pedig hogy a szóban lévő dísz napjainkig fönnmara-
dott, nem csupán a dísznek magának szép és kedves
voltának köszönhető hanem annak is hogy régi időkben
ez férfinak nőnek egyaránt kedves visszaemlékezést je-
lentett életük legboldogabb idejére.  Nem csoda tehát
hogy szívesen alkalmazták és hogy szövő, hímző asszo-
nyok e díszt oly szívesen ismételték dolgos kezeik műve-
in.  Hogypedig e dísz azon változatát amelyen a nő- és
férfialakok között már határozott különbség van, újabb
keletűnek tartom (habár ez is bizonyára már sokezer
éves), ez azért van mert hiszen a legrégibb ősidőkben —
amint már írtam — férfi és nő külső megjelenésében
még igen kevés különbség volt, ha pedig számításba
vesszük hogy őseinknél férfi és nő egyaránt hosszú hajat
viselt, továbbá hogy a szigetre a vízen át érkező ifjakat a
leányok a számukra már előre elkészített, zöld levelekből
és virágokból tűzdelt, font „tündérruhába” öltöztették
(ami emléke máig is a menyasszony által a vőlegény
számára készített „nászing”-ben maradott fönn, amelyet
ez nászuk napján és éjjelén visel), akkor mivel a leányok
is a szigeten ugyanilyen „tündérruhát” viseltek, még ter-
mészetesebb dolog hogy ezután ott férfi és nő külsőleg
alig volt megkülönböztethető.  Hiszen megírtam azt is
hogy az igazi ősember nem a barlanglakó neandervölgyi,
521
nem a jávai majomember, sem az ausztralida nem volt,
hanem a ma „keletbalti”-nak nevezett, valamint némely,
Belső-Indiában még élő faj is.  Ezekhez hasonlítottak az
emberiség legrégibb ősei.  Ezeket a tudomány ma gyer-
mekszerű (infantilis) fajoknak nevezi, amazokat pedig
theromorphoroknak.  Utóbbiak erősen specializálódottak,
éspedig helytelen irányba, míg a gyermekszerű fajok
igen keveset specializálódottak és az emberiség legré-
gibb őseire hasonlítanak ma is.  E fajoknál, ha más
egyebet nem is, elég ha hatalmas szemöldökcsontdudo-
raikat vesszük figyelembe, amiben a majmokkal egyez-
nek.  E dudorok pedig nagyfokú specializálódást képez-
nek.  Sem a gyermekszerű ősfajoknak sem a kisgyer-
meknek ilyen csontdudoraik nincsenek, ami pedig az on-
togenesis törvényei szerint is azt jelenti hogy a gyermek-
szerű ősfajok a régiek, a theromorphorok pedig később
keletkezettek, mert hiszen az igazi ősember testalkatát a
kisgyermek ismételi.  Ha az igazi ősembernek is lettek
volna szemöldökcsontdudorai s ezek csak később fejlőd-
tek volna vissza, tüntek volna el, akkor ma a gyermek-
nek volnának nagy szemöldökcsontdudorai és ezek föl-
nőtt korában fejlődnének vissza.  Holott a dolog épen
megfordítva van :  még azon emberfajoknál is, amelyek-
nek nagy szemöldökcsontdudoraik vannak (ausztral-
idok), ezek náluk is csak teljesen fölnőtt korukban fejlőd-
nek ki, sőt még a majmok kicsinyeinek sincsenek ilyen
dudoraik és ezek náluk is csak később fejlődnek ki, ami
tehát csalhatatlan ontogenetikai bizonyítéka annak hogy
úgy az ausztralidok, valamint a kihalt neandertaloidák és
a jávai majomember mind későbbi fejlemények, más
szóval :  hogy a gyermekszerű ősfajok mindazoknál ré-
gebbiek.

522
És ezen gyermekszerű ősfajok közé tartozik a „keletbalti”
vagyis helyesebben :  a magyar, amelyet csak azért ne-
veztek el keletbaltinak mert régebben azt hitték hogy
onnan származik, holott őshazája a Kárpát-medence,
vagyis Magyarország.
E fajnak szemöldökcsontdudorai fölnőtt korában sincse-
nek, vagy akkor is legföljebb alig észrevehetőek.
Márpedig a magyarság őseleme épen e faj, amely ma is
60-70 százalékát képezi, holott a megmaradó 30-40 szá-
zalék a vele rokon alpesi, turáni és dinári fajokból áll, a
merőben idegen fajok pedig csak jelentéktelen részét
képezik.
És Eickstedt, a legnagyobb embertantudósok egyike,
megállapítja hogy az emberiség ősfaja :  a keletbalti, a
világ legszőkébb faja (az északi nem szőke hanem vörös,
sőt néha barnás is), amelyből ősidők óta az összes többi
emberfajok származtak.
Úgyhogy embertanilag is az bizonyul be hogy a magyar-
ság az emberiség őseleme.
Ugyancsak Eickstedt állítja azt is hogy e faj ma is legke-
vésbbé van specializálódva.  Ennélfogva a legkönnyeb-
ben bír is különböző viszonyokhoz alkalmazkodni.  Eicks-
tedt meg is állapítja hogy ma is folyton terjed de nem
fegyveres erővel hanem munkaképessége és kitartó
szorgalma segítségével, eltekintve attól hogy ma milyen
nyelven beszél.  Sőt azt is mondja Eickstedt, hogy bár
523
ma nagyobb része árja nyelveken beszél de eredeti nyel-
ve semmi esetre sem volt árja.  Hogy ezen nem-árja
nyelv melyik volt, nem mondja ugyan ki de könyvéből ki-
tűnik hogy ő a finn-ugor nyelvekre gondolt, amelyek kö-
zé a tudósok a magyart is teszik.
Megírtam azt is hogy legrégibb őseink kizárólag növényi
anyagokkal táplálkoztak, kivéve a tejet.  Tény pedig
hogy az emberhez élettanilag a legközelebb álló állatok,
az emberszabású majmok is tisztán növényevők.
Mindezek szerint tehát kitűnt azonban hogy miért gon-
dolom hogy a fönti dísz azon változatai régibbek, ősere-
detibbek amelyeken látszólag csak nőalakok tüntetvék
föl.
Elmondottam föntebb azt is hogy ama nászelőtti szerel-
mi előjátékoknak és táncoknak mily nemes célja, illetve
mily nagy erkölcsi, szellemi és élettani haszna volt.  E cél
és haszon azonban, sajnos, már igen régen kezdett
mindinkább elenyészni, amikor számos, ha nem is min-
den törzsnél és népnél az ősi, békés „földi paradicsom-
beli” vagy „aranykorbeli” élet helyébe bekövetkező harci-
assággal, majd a nomádsággal, öldökléssel járó hús-
evéssel együtt a nőrablás, vagyis az erőszak kezdte föl-
váltani az egyetlenül helyes, az igazi, minden erőltetéstől
mentes vonzalom és szerelem útján való természetes ki-
választódást.  Az erőszak mindinkább való érvényesülé-
sével, bár a költői szépségek még nem vesztek mindjárt
teljesen ki, amint az Hunor-Magyar mondánkból is kitű-
nik, idővel azonban a szellemi hanyatlással a költői szép-
ségek iránti érzéknek is hanyatlania kellett.  Igaz ugyan
hogy később a kereszténység és a mind szorosabbá váló
társadalmi együtt élés a nőrablást kiküszöbölte de vi-
szont épen a kereszténységben az olyan szerelmi játé-
kok amilyeneket itt leírtam, szintén kivesztek.  Mindezt,
valamint a nőrablást is a kereszténység ugyan eltudta
törölni de nem tudta megakadályozni a bekövetkező ér-
524
dekházasságot sem a szülők, rokonok és hatalmasok ál-
tali „kiházasításokat”, amelyekben a házasulandókat meg
sem kérdezik és amelyek háttere szintén csak anyagi
vagy politikai ok, és sokszor a legkegyetlenebb kényszer
útján jönnek létre.  Hogypedig ez mind szellemileg, er-
kölcsileg és élettanilag még a nőrablásnál is károsabb,
ahhoz kétség nem fér mert hiszen a nőrablásnál leg-
alább annyi mégis fönnmaradott még hogy csúf, hibás,
torz vagy beteg vagy rosszhírű lányt senki el nem ra-
bolt.  De az érdekházasságoknál még ezen utolsó fönn-
maradott jó oldal is elvész.  Úgyhogy a szellemi, erkölcsi
és élettani hanyatlás, minden műszaki haladás és „tech-
nika csodái” mellett is tovább tart.  Bizonyság :  A min-
den eddigit fölülmúló háborús borzalmak, kegyetlenség,
tömeggyilkolás, emberkínzás, egész népek elnyomása,
tervszerű kiítása és minden szépnek, költőinek a haszon,
érdek és önzés miatti elhanyagolása, sőt tudatos eldobá-
sa, különösen az építészetben, úgyszintén a zenének a
teljesen műveletlen népek zenéje fokára való visszasüly-
lyedése, amely zene úgyszólván már csak egyszerű ko-
pogásból, zajcsinálásból áll, ugyanúgy mint a legalacso-
nyabb szellemi színvonalú népeknél.
Valami csillog ott a szigeten, tűz fénye világlik a fűzek
közül, valamit sütnek és főznek ott a vígadozók.  Zöldle-
vél köntösű, gyöngyvirágékes köntösű szűzek, gyöngyvi-
rágkoszorús leányok vígadnak ottan.  Idehallik zengő
zene szava, idehallik csengő dalolásuk.  Szép leányok
táncot lejtenek ottan körbe, egymás kezét fogva, fénylő
aranyhajuk sallongva száll utánuk.  Középen közöttük
földbeszúrva áll az aranygombos Megyer, a szellő fujdo-
gálja háromszínű szallagjait.  Ilona és Temise a lányok
között a legszebb kettő, gyöngyvirágköntösben Ilona,
csillagvirággal ékesen Temise, gyöngyvirágkoszorúsan
Ilona, csillagvirágkoszorúsan Temise.

525
Íme a Csodaszarvas a szigeten szalad már, a leányok
közé rohan már.  Még egyszer láthatóvá lett, még egy-
szer megmutatta magát, de csak a leányoknak, nem
Magyarnak sem Hunornak.  Éppen a lányok közé ront
már, a tűzön is átal rohan, a föző üstöt fölborítja, tüzét
szét sziporkáztatja, sülő kalácsokat, a mézeseket szét-
ugorja de száguld tovább, tán a szél sem érné utol.  Köd
előtte, köd utána, senki sem juthat a nyomába, nem
akadhat a nyomára, mert földet sem ér már a lába, fel-
hők közé keveredik, Csillagokba emelkedik, magas Égbe
emelkedett.
No volt ott mostan riadalom, ijedelem, nagy rivalgás,
ide-oda szaladgálás, egyik leány sivalkodott a másik
meg kacagott, egyik csapat megijedett, a többi azon ne-
vetett.
Hej de ott most két sasmadár lecsapott, két gyönyörű
turul a lányok közé vágott, két galambot elragadott, Ilo-
nát, Temisét, leányok közül a legszebb kettőt.  Szalad
széjjel a leányság, bújik ki amerre tud.  Ilona, Temise,
ők is bújtak volna de nem volt menekvésük...

Száll a madár ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra.
A szép tündérruha deli testükről immár le is szakadozott,
oda van, oda van fejükről szűzí koszorújok, gyöngyvirág
pártájuk, csillagos fejdíszük.
Száll a madár ágrul ágra,
Száll az ének szájrul szájra.
Szálló madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Szép piros hajnalban,
virágos meggyfa alatt
Magyar csókolgatja rablott felségét.
— A világon hol születtél hogy ily széppé lettél ? 
Ki apád ?  Ki anyád ?
526
— Nem anyától lettem,
Rózsafán termettem,
Virágok ünnepén
Hajnalban születtem...
— A világon hol növekedtél
hogy termeted ilyen deli,
arcod ilyen rózsás, hajad ily aranyos ?
— Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völ-
gyön végig mostak.  Esők után, pirosan, aranyosan kelt
föl az Áldott Nap, szép virágok kezdtek a réteken nyila-
dozni.  Virágszedni ki is mentünk.  Szép virágot szedni,
koszorúba kötni, magunkat mulatni.
Amott, amott a szigeten gyöngyvirágot szedtünk, tün-
dértáncot jártunk, az Áldott Nap az arcomba sütött, or-
cám attól olyan rózsás, hajam attól oly aranyos.
Való igaz hogy az igazi magyarnak nincsen, vagy alig
van arcpírja, ezért mondották a leányokat gyöngyszínű-
eknek, gyöngyházarcúaknak.  (Lássad „A Lelkiismeret
Aranytükre” című művemben „Leányszínű Bálint és
Gyöngyszínű Ilona” mesét és magyarázatát.)  De azért
napsütéstől vagy szégyenkezéstől arca kipirul, elpirul. 
Való igaz az is hogy a napfénytől a kissé barnás haj is
szőkébb, „aranyosabb” lesz.
őseink tavaszi Virágok Ünnepéből, Virágos Ünnepéből
lett a kereszténység „Pálmák vasárnapja” de amelyet a
magyarság ma is „Virágvasárnap”-nak nevez és amely
ősi ünnep még a sinto-vallású japániaknál is megvan és
ott a „Cseresznyevirágok Ünnepé”-nek nevezik.
Szép piros hajnalban ezüstfenyő alatt Hunor csókolgatja
rabolt feleségét :
— A világon hol születtél hogy ily széppé lettél ?  Ki
atyád, ki anyád ?
— Nem anya szült engem,
Könnyű ködből lettem,
Újhold éjszakáján
527
Tópartján születtem.
— A világon hol nevelkedtél hogy termeted ilyen deli,
hogy arcod ilyen rózsás, hajad ily aranyos ?
— Amott, amott nagy esők hullottak alá, hegyen, völ-
gyön végig mostak.  Esők után pirosan, aranyosan kelt
föl az Áldott Nap, szép virágok kezdtek a réteken nyila-
dozni.  Virágszedni ki is menénk ;  szép virágot szedni,
koszorúba kötni; koszorúba kötni, vígan mulatozni. 
Amott, amott a szigeten csillagvirágszedtünk, tündértán-
cot jártunk, az Áldott Nap az arcomba sütött, orcám at-
tól olyan rózsás, hajam attól ily aranyos.
Büszke lányok megbékéltek, áldott, dolgok nőkké lettek,
békés, boldog asszonyokká, fiat, leányt nevelőkké.  Ma-
gyar és Ilona fiai a szántóvető magyarok, Hunoré, Temi-
seé hősi, harcos kunok, hunok.

1955.
VÉGE

528
 Zárszó
(1956)

Odaírtam föntebb hogy „Vége” azért mert bevégeztem

amit e művemben megírni szándékoztam, ez azonban
nem jelenti azt hogy egykori nemzeti ősregéinknek is
már itt lett volna vége.  Hiszen a fönt elmondott „Világ-
szép Magyar Miklós” című költeményemben is — ame-
lyet hiszen népmeséink nyomán írtam — meg van mond-
va hogy regebeli ősatyánk, Magyar, feleségét elveszíti (a
sárkány elrabolja) de hogy ő utóbb, bár nehéz viszon-
tagságok után visszakapja, illetve megszabadítja. 
Ugyanez számos népmesénkben is hasonlóképen törté-
nik.  És így van ez a görög „Iliász”-ban is, ahol Szép He-
lénát (azaz népmeséink Tündér Szép Ilonáját), Menela-
osz feleségét, Páris elrabolja és Trójába viszi, ahonnan
őt Menelaosz csak nehéz harcok után kapja vissza.
Nem tudtam azonban eddig megállapítani hogy ősregénk
ezen folytatásában a Csodaszarvasnak is volt-e
szerepe ?  Ez tehát annak egyik oka hogy a „Vége” szót
odaírtam.  A jövőre kell tehát azt is híznom hogy fogja-e
valaki és miként fogja ősregénk folytatását megírni.
Tudom azonban hogy ősköltészetünk, ősműveltségünk
az e művemben elmondottakon kívül is még mérhetetlen
kincsekkel bírt.

529
Hiszen mennyi ily kincs van csak „A lelkiismeret Arany-
tükre” című művem bővített kéziratában és „Jegyzetek”
füzeteimben is letéve, bár mindez kiadatlan hever.  Bi-
zony úgy az ott mint az e művemben elmondottak leírá-
sakor is nem egyszer szemeim könnyekkel teltek meg
amikor fájó szívvel gondoltam el hogy íme mennyi gyö-
nyörű költői szépség, mily szellemi műveltségi kincsek
birtokában vagyok, holott mindettől nemzetem meg van
fosztva.  Költők, művészek mindezt föl nem használhat-
ják mert nem ismerik, létezését sem sejtik, egyrészt
azért mert az „ázsiai eredet” és „műveletlen, nomád ke-
veréknép” hamis de a gonoszság által terjesztett elmélet
miatt majdnem az egész magyarság félre van vezetve,
másrészt azért is mert nemzetünkre idegenek által erő-
szakolt vallási türelmetlenség minden „pogány” dolog
iránt megvető és elutasító gyűlöletet tanít és követel. 
Továbbá azért is mert a magyarság századok óta egyik
rabságból és elnyomatásból a másikba esett valamint
mert az idegen elem is pénzbeli hatalmával azon dolgo-
zik, ugyanúgy mint a többi elnyomó hatalom, hogy a
magyarságot irtsa és földje urává legyen.  Ezért száza-
dok óta igyekeznek mindent ami magyar becsmérelni,
gúnyolni, meghamisítani, sőt letagadni vagy kisajátítani,
hogy nemzetünk lelkét is elrabolhassák, hogy lelki erejét,
öntudatát, önérzetét, életerejét és ellenállóképességét
aláássák.  Egyetlen reményem az marad hogy mindezek
dacára is, ha nyelvétől megfosztva is, a tudomány halad,
úgyhogy az igazság előbb-utóbb ki kell derüljön és hogy
akkor újjászületésünk is bekövetkezend, amikoris mind-
azon milliók akik ma nem tudják hogy magyarok és ma-
gukat más nemzetekhez tartozóknak hiszik, megtudand-
ják hogy ők igenis magyarok s ősi, igazi nyelvüktől meg-
fosztattak, azon nyelvtől, amely mostani nyelvüknél oly
nagyon tökéletesebb, és hogy vérük szerint azon ősi
nemzet fiai, amely az emberiség legrégibb és oly gyö-
530
nyörű műveltségét alapította, amelyből táplálkozik, bár
öntudatlanul, ma is minden nemzet igazi szellemi mű-
veltsége.
Addig is kötelességem teljesítem és a tőlem telhetőt
megteszem hogy kincseink napvilágra kerüljenek.
De a Napisten neje, illetve a Napisten-testvérpár nejei,
elrablásával és visszaszerzésével sincsen még Napepo-
szunknak vége mert hiszen ezután kell még következzen
a Napisten, illetve a testvérpár öregkora, az emberektőli,
azaz gyermekeiktőli elbúcsúzása, eltávozása és halála
(amiután az eposz kezdetén az újjászületés következik). 
Ezen eposzrész valamikor talán az egész eposz legszebb,
legfenségesebb része volt.
Megvan ennek maradványa nálunk a „Toldi estéje” azaz
öregsége és halála regéjében, habár itt a késői rontás,
aljasodás már sok nevetséges dolgot is belekevert, ami
azonban a finnek Kalevalájában még nincsen így, azaz
sokkal enyhébben van csak meg.  Itt Väjndmöjnen — a
Napistennek már öregemberkénti megszemélyesítése (fi-
atal megszemélyesítései egyike Lemminkäjnen szerelem-
isten).  Ó előbb gyönyörűen énekel, magát kantelejével
kísérve (hárfaszerű finn hangszer), énekével az embere-
ket, az állatokat és az egész Természetet is elbűvöli,
amiután népétől elbúcsúzik, majd csolnakára (hajójára)
száll és a Tenger végtelenségén útra kel, eltávozik, a
messzeségben eltűnik, azaz a hosszú, sarki éjszakába
vész, azaz meghal, mert hiszen elmondottam hogy a
Tenger, a mélység őseinknél a halál és evvel kapcsolatos
örök hallgatást is jelentette.  Arany János „Toldi”-jában
nincsen ugyan mondva hogy ő halála előtt énekel hanem
csak annyi hogy táncol, ami kétségtelenül a rege aljaso-
dásának tudandó be.
Väjnámöjnen azonban megjósolja hogy ha az emberek
majd nagyon sokat szenvedtek, őt visszahívják és akkor
ő vissza is jön és a régi boldogságot is visszahozandja :
531
„Várjatok csak, lesz még idő,
Egy nap elmegy, másik feljő,
Szükség lesz majd reám újra,
Várnak vissza, hívnak vissza,
Új szampónak mesteréül.”

A szampó-malom a finneknél a boldogság jelképe is.

Nem tudom hogy az alábbi indíték nem csak Lönrót (a
gyűjtő) hozzáköltése-e, de a Kalevalában még az is
mondva, hogy Väjnämöjnen haragosan távozik mert az
emberek Marjatta (Mária) fiát kezdik tisztelni.  Való igaz
pedig az is hogy a magyarság hanyatlását közöttük ide-
genek betelepedését, elhatalmasodását is a behozott
idegen vallás okozta.
Észt rokonainknál a mi Toldi Miklósunkkal azonos nem-
zeti hős neve Nagy Toll, aki nagyerejű és nagy termetű,
ugyanúgy mint a mi Toldink de akit a nép kezd nem tisz-
telni, mint a finn Väjnämöjnent és a mi Toldinkat, amiért
ezek megharagszanak.  (Lássad Bán Aladár: „A Toldi-
monda alaprétege” az „Ethnographia” folyóiratban,
1917. évfolyam 21-35. oldal.)  De a mi Toldinkkal és az
észtek Tolljával azonos a svájci Tell Vilmos is, aki Tol-
dinkkal még olyan részletekben is azonosul hogy amikor
csolnakából egyszer partra száll, azt lábával rettentő erő-
vel löki messzire, vissza a vízre.
Ezen Toldi vagy Toll név nem más mint ős-török törzse-
ink bot, bunkó jelentésű tol, toll vagy tor, tur szava,
amely bot, megszemélyesítve Tor vagy Tur Napistennel
is azonos.  (A Tell kiejtés romlott, mivel őstörök törzse-
inknél az u és o magánhangzók jelentettek hímneműsé-
get, az a és e nőneműséget.)
(Olaszul tortore, a szerb-horvátban toljaga = dorong,
durong, vagy bot;  megfordítva rúd, németül Rute.  De
ugyanezen Napistenünk neve kőrös őstörzseinktől szár-
532
mazólag az Arkal, Erkola, Herkules és Kaleva, Kalervo
nevekben is fönnmaradott, amely nevek szintén botot je-
lentenek, ugyanúgy mint a magyar kalló, küllű, küllő,
megfordítva lükű, r-es kiejtéssel karó, továbbá a latin-
olasz clava (olv. klava) és a szerb-horvát kolac = bot,
rúd, ami hogy egyúttal a hímtag neve is, bizonyítják a
szerb-horvát kur, kurak, kurac szavak, amelyek egyaránt
jelentenek cölöpöt, cöveket és hímtagot is.  De ugyan-
ezen istenség neve, amint már sokszor láttuk, tulajdon-
képeni magyar őstörzsünknél Magar, Magyar, Makar
volt, aki azonos Heraklésszel, fegyvere pedig a rettentő
bunkós bot volt.  És íme, a héberben is megtaláljuk
a makab = bot, bunkó, kalapács szót, valamint megtalál-
juk a Nakabi (Makabeus) szót is, nemzeti hős értelem-
mel, amely név értelme tehát ugyanúgy botos buzogá-
nyos mint az őstörök Tol vagy Tor istené, akit az etrusz-
kok (turusz; egy őstörök törzs) is rettentő kalapáccsal
kezében ábrázoltak és akivel kőrös őstörzseink Kolos ne-
vű istensége is azonos (Latin colossus).  Említettem
hogy szemere (szumer, szemareus, szamarai) törzseink-
nél a Napisten neve Szam, Sam volt.  E név megfordítva
képezi az olasz mazza és amazzare (olv. macca és
amaccare) = durong és agyonütni szavakat, míg  macca 
és amaccare (olvassad makka és amakkare) is körülbelül
ugyanazt jelenti.  De ugyancsak az olaszban  macaro-
ne (olv. makarone) jelent egyaránt botot és hímtagot
(ennek szótöve megfordítva képezi a magyar gyám szót,
amelynek értelme karó, oszlop, támasz, támasztó.  Tény
hogy a macarone nevű tésztát, amint azt Olaszország-
ban magam is láttam, az asszonyok házilag ugyanúgy
készítik, rudacskákká sodorgatva mint nálunk a bögyörő
nevű tésztát (e szó népünknél is a hímtag egyik neve;
kabar szócsoport), úgyhogy ez is Makar vagy Magyar
Napistenünk nevét kell eszünkbe juttassa.

533
Viszont a Szam névvel azonos a mi mesebeli „Tamás ko-
csisunk” neve, aki szekéren jár, amint a görögök Heliosz
Napistene, és rettentő kalapácsával veri szét a jégtor-
nyot (tél), amelybe a király az ő kedvesét bebörtönözte. 
Mindezt az sz és t hang rokon volta szerint kétségtelen-
né teszi hogy a szemerék Samás vagy Sámson Napiste-
nüket Tamás-nak is nevezték volt, valamint kétségtelen-
né válik az is hogy az elő-ázsiai Tamuz tavaszisten is
azonos Samással vagy Tamással, aki tavasszal, a tél je-
gét veri szét;  hogypedig ezen Tamás vagy Tamuz név
azonos a mi tavasz szavunkkal, azt látjuk.  Hogypedig a
jégből kiszabadított leány nem más mint Tündér Ilona, a
Föld és növényzet megszemélyesítése, azt is világosan
látjuk.
De föltűnő még a Tamás név és támasz szavunk azonos
alakja is.  Sok vita folyt már Tamasek istennevünk körül
is de ezt eddig nemigen merték Tamuz tavasznapisten
nevével azonosítani, pedig kétségtelen hogy vele azo-
nos.  Csak megemlítem itt az észak-afrikai tamasek vagy
tamazig nevű kamita nyelvű népet, amely e nevet való-
színűleg egykori Napistenéről vette.  (Lássad: „Mayers
Lexikon: „Tamaschek”.)  E névben az -ek valószínűleg a
mi ük szavunkkal azonos és összevethető a török aga és
a magyar agg szóval.
De megtaláljuk az elmondottak párhuzamát besenyő ős-
törzsünknél is, amelynek szócsoportja a b-s, p-sz, p-
t alaphangokból állott.  Náluk a Napisten neve Beszer,
Baszor, Bátor, Batur, Petur, Péter alakú volt.  Nyelvünk-
ben a hímtagot jelentő pet, peter a bot szavunkkal azo-
nos de összevetendő ez a latin pater, piter = atya szóval
is.  Szerb-horvát bat, batina = bot, olasz battere = ütni,
csapni, magyar csép = bot de a csap, megfordítva pas-
kol ütés jelentésű szavaink is tisztán besenyő szócso-
portbeli szavaink, ugyanúgy mint a fasz = hímtag sza-
vunk is.
534
A finnek öreg Väjnämöjnene tehát azonos a mi népme-
séink gyönyörűen énekelő öreg Vörös Koldusával is (a
vörösen lemenő Nap) de azonos Orpheusszal is, aki szin-
tén gyönyörűen énekel, embert, állatot is elbűvöl és aki
lemegy az Alvilágba vagyis a Halál országába.
Némely őstörzsünknél ugyanis szokták volt a távozó
Napistent fiatalnak is mondani.  Orpheusz az Alvilágba
Euridikeért, kedveséért megy le de őt visszahoznia nem
sikerül.  Ugyanez indíték megvan Väjnämöjnennél is,
amely szerint ő meg „Északhonba”, azaz szintén a Halál
országába, megy el, ifjú feleséget szerezni, ami azonban
neki sem sikerül mert a lány nem akar öregemberhez
menni.  A mi Toldi regénkben is az öreg Toldi egy szép
özvegybe lesz szerelmes, aki őt bolondítja és csúfot űz
vele.  Mindenesetre azonban látnunk kell hogy sem Ilos-
vai sem Arany János teljesen magukköltötte indítékokat
nemigen illesztettek a Toldi-mondába, habár az általuk
fölhasznált anyag már meglehetősen el volt aljasodva.
De azonos kétségtelenül Väjnämöjnen-Orpheusz a mi,
szintén alkonyatkor gyönyörűen énekelő Aranymada-
runkkal is, azaz szintén a Napisten egyik megnyilvánulá-
sával, valamint azonos még Mózessel is, akinek ezen
szemere szócsoportbeli neve világosan tanusítja hogy ő
Szam vagy Samas Napistennel is azonos (sam-moz),
vagyis hogy ő az ősi, igazi semita, azaz szemere-szumer
törzseink Napistene volt, amely őstörzsünk nevét ma té-
vesen alkalmazzák a zsidókra és nyelvi rokonainkra,
mert hiszen a bibliai Szem vagy Sém ős sem más mint
szemere törzseink Napistene és mythoszi ősatyja, mit
Kám azonos a magyar és kún törzsek ősapjával (az iker-
testvérekké szétválás előtt), Jáfet pedig az állattenyésztő
kazár, kabar és jász törzseinké.
Tudjuk hogy a zsidó hitrege szerint Mózes is halála előtt
gyönyörűen énekelve hirdeti ki „második törvényét”. 
Meg kell azonban jegyeznem hogy ártatlan, jóságos ter-
535
mészetű népnél, amilyen ősidőkben a magyar törzs volt
(ahyperboreusok), még nincsen szükség „törvényekre”
sem „parancsolatokra”, amelyek nemkövetése aztán ret-
tentő büntetést von magaután.  A mi Napistenünknek,
Aranymadarunknak még nincsenek parancsai csak szere-
tetteljes tanításai, tanácsai.  Ellenben későbbi más né-
peknél igenis törvényekre, parancsolatokra és nem köve-
tés esetén rettenetes büntetésekre lett szükség mert
enélkül a tanítást, tanácsot ilyen népek el nem fogadtak
volna.
Továbbá az hogy Mózes és Väjnämöjnen halála előtt, az
Aranymadár még alkonyatkor énekel, eszünkbe kell jut-
tassa a „hattyúdalt” is, azaz a hattyak mondaszerinti ha-
lálelőtti szép dalát.  Ezzel azonban, mivel a hattyú kun és
palóc törzseink szent madara és a Napistennek is egyik
jelképe volt (a voguloknál lúd), ezzel oly nagy kitérést
kellene tennem hogy ezen magyarázataimnak így soha
sem lenne vége.  Mindez is azonban elveszett nagy mű-
vemben teljesen ki volt fejtve.
Viszont azon tény hogy a mesebeli hőst úgy a németek-
nél mint a mi népmeséinkben is, csolnakon hattyú húz-
za, valamint hogy Väjnämöjnen is csolnakján távozik, azt
is eszünkbe kell juttassa hogy Magyar Napistent még a
Csodaszarvas hozza és viszi hátán a Mindenség Tengeré-
ben úszva, úgyhogy azt következtethetjük miszerint ere-
detileg a „csolnak” vagy „hajó” tulajdonképpen a Csoda-
szarvas volt (később szarvas bőréből készült tömlő).  E
hajó például jász törzseinknél óriási úszó kossal volt azo-
nos (Jázon „Argo” nevű hajója és az Ázsiában még élő
„argali” nevű óriási juhfajta), de azonos ez a jászok má-
sik szent állatával is, az óriási „Csillagos Hal”-lal, azaz a
csillagszerű pikkelyekkel bíró óriás tok-hallal (jász nevén
jizéter), amelyből aztán a görög regékben egyrészt a há-
tán, repülve, testvérpárt vivő kos, másrészt a szintén
testvérpárt vivő delfin lett.
536
Napeposzunk azon régibb alakjába amelyben még csak
egy Napistenszemélyről van szó, az újraköltő könnyen ír-
hatja azt is hogy a Napistent búcsúzása után a Csoda-
szarvas viszi el úszva, viszont a későbbi változatban,
amelyben már testvérpárról van szó, úgy írhatja hogy
ezek a Csodaszarvas által húzott hajón távoznak.  Írhatja
azonban úgy is hogy csak Magyar távozik (a Csodaszar-
vas hátán úszva) de hogy Hunor (Hadúr, Mars), a harc
és rombolás gonosz Istene marad.
Több néprajztudós rájött már arra hogy néprajzilag, kü-
lönösen pedig népmeseileg, egész Európa egy egységes
terület, amelyen belül egymástól teljesen független indí-
tékok nincsenek, illetve ilyenek csak kisebb részletekben
vannak.  E területhez azonban szerintem nyugodtan hoz-
závehetjük még Ázsiát és Afrika északibb részét, — ha
ugyan nem egész Földünket is !
Csak azt nem szerették megállapítani hogy mi volt, hol
volt ezen nagy egység alapja, kiindulópontja, mely nép-
től származott ?  Én azonban megállapítottam hogy
egész Európa és a vele többé kevésbé összefüggő terü-
letek legrégibb ősműveltségét a mi ősnépeink alapítot-
ták, amely alapból aztán az összes később keletkezett
népek szellemi műveltségük kezdő elemeit vették.
Kimondotta ezt már nehány magyar tudós, például Hor-
vát István, továbbá a finn Koskinnen is, csakhogy eze-
ket, a túlzott nacionalista és sovinista idegen tudósok le-
hurrogták, kigúnyolták vagy ahol ezt nem lehetett, leg-
alább agyonhallgatták, mint például Gyárfás István nagy
művét („A jász-kunok története”) és Fáy Elek kisebb ter-
jedelmű művét („A magyarok őshona”) és pedig néha
nem is mindig sovinizmusból hanem parancs miatt,
anyagi haszonért.
Pedig hiszen már igen régen Trogus Pompeius megírta
volt hogy az ősrégi műveltségű egyiptomiak is elismerték

537
hogy a szkíták a világ minden népénél régibbek és ősrégi
időben a világ fölött ők uralkodtak.
Csakhogy az idegen tudósok az ilyesmit következetesen
elhallgatják.  Természetesen igen rosszul esik nekik elis-
merni hogy Elő-Ázsia műveltségeit nem semiták hanem
turániak alapították.  Ismeretes Halevi hosszú harca a
szumer nép és nyelv létezettsége ellen, míg aztán az
ásatások mindig nagyszerűbb eredményei elhalgattat-
ták.  Ugyanúgy rosszul esik a túlzó nacionalista tudósok-
nak is elismerniök hogy például India ősműveltségét sem
az oda aránylag későn behatolt, harcias de műveletlen
árják — vagy ahogy ők nevezni szeretik: „indogermá-
nok” — alapították, hanem a sokkal régibb turáni sőt
finn-ugor eredetű dravida népek.  Ezt bizonyították be a
Mohendzo-Daro-i ásatások is.  Amely ásatások azonban
hamarosan abba hagyattak, nehogy a ma elnyomatás-
ban élő dravida nép büszke öntudatra ébredjen.  Nem
kevésbé rosszul esik az idegen sovinisztáknak elismerni
hogy a magyarság európai ősnép és hogy ennélfogva a
„Dunaműveltség”-nek elnevezett gyönyörű ősműveltség
sem „indogermán” hanem magyar, hogy az ásatások ré-
vén mind nagyobb mennyiségben itt előkerülő gyönyörű
tárgyak az ősidők óta földművelő magyarságéi.  Ugyanez
okból támadták annyira Eickstedt antropológust is, aki
német létére is, kijelentette hogy az emberiség őseleme
a „keletbalti”-nak nevezett faj, a világ legszőkébb faja,
amelynek ősnyelve „semmiesetre sem volt árja”, amely-
ből a többi fajok mind származtak.
Végül megkérem még a szíves olvasót, ne ütközzön meg
azon hogy e könyvemben többször ismétlésekbe is
esem.  Ennek egyik oka mindenesetre az is hogy soha-
sem tudom, az egészen új dolgokat megelőzőleg eléggé
világosan fejtettem-e ki, másrészt, mivel e könyvet hosz-
szú éveken át, öregkoromban írtam, sokszor nem is em-
lékeztem, hogy valamit már megírtam-e vagy nem.
538
 Függelék

Hőskölteményünk nagyobbszerűsége érdekében minden-

esetre az lenne a legelőnyösebb ha annak két változatát,
egyetlen egészbe fűzhetnők össze, ami szerintem lehet-
séges is.  Ugyanis a régibb változatban — amelyben
még csak egy mesehős szerepel —, ugyanúgy mint a vo-
gul naphimnuszokban, teljesen világosan megmondva
hogy a hős maga a Napisten, a Magyarok Istene, míg a
második változatban, ahol már testvérpárról van szó, ha
ez észrevehető is, de nincsen kimondva hogy itt a Nap
kétszeres megszemélyesítésével van dolgunk, aminthogy
a finn Kalevalában sincsen kimondva hogy hiszen Kaller-
vo, Väjnämöjnen és Lemminkäjnen is tulajdonképpen a
Napisten különböző megnyilvánulásai.  Ugyanígy a görög
hitregékből is csak megállapítható hogy úgy Heraklész
mint Apolló és Orpheus is tulajdonképpen a Nap meg-
személyesítései de ez kimondva nincsen, illetve ezek kü-
lön-külön létezett személyekként tüntetvék föl.
Ugyhogy, azt hiszem semmi akadálya, hogy tehetséges
epikai költő a két eposzalakot egybefűzze, úgy hogy a
régibb alak az eposz első részét, az újabb pedig annak
második részét képezze.
Ez esetben azonban az epikai helyesség, szépség érde-
kében a fő-hős neve az első részben nem lehet teljesen
ugyanaz mint a másodikban.  Vagyis az elsőben le-
het Magor, Napisten, Aranyisten, Magyarok Istene s a
többi, és csak a második részben Magyar, lévén hogy a
Magor kiejtés mindenesetre régibb is mint a Magyar. 
Így aztán a két név, illetve személy azonos volta ki-
mondva nincsen, habár ez mégis kikövetkeztethető ma-
rad.
539
A vogul naphimnuszok említik a Napisten kerek és tün-
döklő aranysapkáját.  Erről föntebb megírtam hogy ez
azonosul a magyar korona ősmagyar eredetű, Iegbelső
részével, az „aranybádog sapkával”, amelyet azonban
újabban belőle eltüntettek.  Napeposzunk azon régebbi
alakjában tehát, amelyben a Nap még csak egy személy-
ként, mint Magyar Napisten van megszemélyesítve, ezen
ragyogó aranysapkája többször is meg kell legyen említ-
ve, valamint az is hogy e sapkája — amint azt vogul
naphimnusz is mondja — apjától, az Égistentől, szárma-
zik.  Nagy hiány tehát hogy ezt a föntebbi eposztarta-
lom-rekonstrukcio kísérletemből kifelejtettem.  Láttuk
hogy a megkoronázás egyúttal a nősülést, illetve hogy a
csészealakú koronának a fejretétel a közösülést is jelké-
pezte.
A vogul naphimnusz azt is mondja hogy a Napisten sap-
káját az Égisten teremtette, aminthogy hiszen a nőt is ő
teremtette.  Ezért természetes tehát hogy aranysapkáját
a Napisten csak nászakor kapja.  Képzelhetünk ugyan a
Napisten fejére sapkát azelőtt is de csak pirosat, amint-
hogy a fölkelő Nap is piros.
Való hogy a szarvasok napközben többnyire az erdő sű-
rűjébe rejtőzve pihennek és csak éjjel indulnak legelész-
ni.  Ez is egyezik tehát, hogy a Csodaszarvas este jön és
reggel tűnik el.

540
 A szövegben idézett munkák jegyzéke

Anonymus
Béla Király névtelen jegyzőjének könyve a magyarok vi-
selt dolgairól.  A bécsi Cs. Kir. udv. könyvtárában lévő
kézirat hasonmása.  A Magyar Tudományos Akadémia
kiadása, Budapest 1892.
Ballagi Mór
A magyar nyelv teljes szótára  Heckenast Gusztáv kiadá-
sa, Budapest 1873.
Balogh Ányos
Szemelvények P. Cornelius Tacitus művéből.  Szt. Ist-
ván-társulat kiadás, Budapest 1942.
Baráthosi-Balogh Benedek
Turáni regék és mondák a világ teremtéséről  Held
nyomdavállalat, Budapest 1926.
Benedek Elek
Magyar mese és mondavilág.  Ezer év meseköltése.  Ne-
gyedik és ötödik kiadás, I-X. kötet. Athenium RT kiadás,
Budapest.
Brehms,
Tierleben, Dritte auflage Bibliographishes Institut Leipzig
und Wien 1900.
Brusch Heinrich
Religion und Mithologie der alten Aegypter Leipzig 1855.
Gaál Mózes
Hűn és Magyar mondák Franklin-Társulat, Budapest
1900.
Cox György
Görög regék.  (Angolról fordította Komáromy Lajos)
Franklin-Társulat, Budapest 1897.
Duka Tivadar

541
Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai A Magyar Tudományos
Akadémia kiadás Budapest 1885.
Eichstedt Egon Freicher von
Rassenkunde und Rassengeschichte der Menschheit,
Ferdinand Enke Verlag,Stuttgart 1934.
Etnographia
Magyar Néprajzi Társaság hivatalos értesítője.  A Magyar
Néprajzi Társaság kiadása.  Budapest 1890-1936 folyó-
iratok.
Fáy Elek
A Magyarok őshona Frauscburg Gusztáv könyvkereske-
dése kiadása.  Budapest 1910.
Franc-Harrar Annie
Die Kultur von Alt-Europa, Ostegard Verlag Berlin Schön-
berg 1932.
Friedenthal Albert
Das Weib im Leben der Völker Berlin 1910.
Gyárfás István
A Jász-Kunok története. I-IV. kötet.  Sziládi Károly fia
nyomdája Kecskemét 1873.
Geréb József
Az Olympos.  Görög-Római mythologia és a germán né-
pek istentana.  Az Athenium kiadása, Budapest 1893.
Herman Ottó
A magyar pásztorok nyelvkincse A K.M. Természettudo-
mányi társulat kiadása Budapest 1914.
Horger Antal
Hétfalusi csángó népmesék Athenium kiadás, Budapest
1908.
A magyar szavak története Kókai Lajos kiadása, Buda-
pest 1924.
A nyelvtudomány alapelvei Kókai Lajos kiadása, Buda-
pest 1926.
Horvát István

542
Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből. 
Petrózai Trattner Mátyás Betüivel, Pesten 1825.
Huszka József
Magyar ornamentika Pátria R.T. nyomdája, Budapest
1898.
Hürlimann, Martin
Nepal Berliner Illustratirte Zeitung n. 42. Berlin 1899.
Ipolyi Arnold
Magyar Mithologia Zajti Ferenc kiadása, Budapest 1929.
Kallós Zsigmond
Hejgetés — regösdalok rejtélye Martenium nyomda,
Szombathely 1940.
Kalevala
A Finnek nemzeti eposza (Fordította Barna Ferdinánd) A
Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Pesten 1871.
Kandra Kabos
Magyar mithologia Beznák Gyula könyvkereskedés bizo-
mánya, Eger 1893.
Kálmány Lajos
Boldogasszony ősvallásunk Istenasszonya A Magyar Tu-
dományos Akadémia kiadása, Budapest 1885.
Kramer, Hans
Der Mensch und die Erde Berlin und Leipzig 1911.
Krohn Gyula
A Finnugor népek pogány istentisztelete A Magyar Tudo-
mányos Akadémia kiadása, Budapest 1908.
Litkey György
Hazánk őslakói Miskolci könyvnyomda R.T. Mickolc 1935.
A Magyar Nemzeti Múzeum
Néprajzi Osztályának Értesítője és a Néprajzi Múzeum
Országos Magyar történeti néprajzi Tára Értesítője.  A
Magyar Nemzeti Múzeum kiadása, Budapest 1903-1941
folyóiratai.
A Magyar Nemzet Története, I-VI kötet

543
Athenium R.T. kiadás, Budapest 1896.
Mahler Ede
Ókori Egyiptom A Magyar Tudományos Akadémia kiadá-
sa, Budapest 1896.
Malonyai Dezső
A Magyar nép művészete Budapest 1911.
Mauer, Friedrich
Der Mensch und seine Ahen Verlag Ullstein, Berlin 1928.
Morley Sylvanus Griswold
Investigation suggests that the Maya may have designed
the first astronomical observatory in the new world in
order to cultivate corn The National Geographic Magazi-
ne, Washington July 1931.
(Vizsgálat arra utal, hogy a maják a kukorica termeszté-
se végett állították fel az új világ első csillagvizsgálóját.)
Munkácsi Bernát
A vogul nyelvjárások A Magyar Tudományos Akadémia
kiadása, Budapest 1894.
Németh Gyula
A honfoglaló magyarság kialakulása A Magyar Tudomá-
nyos Akadémia kiadása, Budapest 1930.
Pecz Vilmos
Ókori Lexikon Franklin Társulat, Budapest 1904.
Schliemann, Heinrich
Mykenae F.A. Brockhaus, Leipzig 1878.
Sebestyén Gyula
A regösök, I. kötet
A regösök történeti emlékei, II. kötet Athenium R.T. ki-
adás, Budapest 1902.
Regös-énekek Atheneum R.T. kiadás, Budapest 1900.
Szent Biblia
(Istennek ó és új testamentumában foglaltatott egész
szentírás.  Magyar nyelvre fordíttatott Károly Gáspár ál-
tal) Reichárd A. és társa kiadása, Pest 1872.
Schuchnardt, Karl
544
Schliemann ásatásai (Fordította Dr. Öreg Károly) A Ma-
gyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest 1892.
Spamers Illustrierte Weltgesichte
Verlag und Drucht von Otto Spamer, Leipzig 1893.
Tacito Gaio Cornelio Gli Annali
Eduardo Sonogno, editore, Milano 1874.
Vámbéry Ármin
A magyarság keletkezése és gyarapodása. Franklin tár-
sulat kiadása, Budapest 1895.
A magyarság bölcsőjénél Athenium kiadás, Budapest
1914.
Weule, Karl
Leitfaden der Völkerkunde Leipzig und Wien 1912.
Világegyetem
A műveltség könyvtára, Budapest 1906.
Viterbo Ettore
Grammatica e dizionario della lingua Oromica (Galla),
vol. I e II. Editore — Librario della Real casa Ulrico Ho-
epli, Milano 1892.
Voermann, Karl
Geschichte der Kunst 1-6. Bibliographisches Institut Le-
ipzig, 1925.
Woolley, Leonard
Vor 5000 Jahren die Ausgrabungen von Ur und gesichte
der Sumer Frachische Verlagschanglung, Stuttgart 1930.

545
 Utoszó
Magyar Adorján egész életét magyar hagyományaink,
nyelvünk, művészetünk, népzenénk, építészetünk tanul-
mányozására szentelte.  Nem elégedett meg néhány
„jellegzetes” motívum rögzítésével egy-egy tájegység
megismerésén belül, hanem évek kemény munkájával,
lelkesedésével eggyé vált a tanulmányozott vidék embe-
rével.  Tökéletesen beszélte a palóc, a székely és a többi
tájszólásainkat, tökéletesen tudott az ő képeikben gon-
dolkodni, illetve azokat átmenteni a jövő magyarjának.
Minél inkább mélyült tudása, annál inkább vált nyilván-
valóvá a később sok ezer adattal bizonyított felismerése,
hogy máig fennmaradt ősi műveltségünk volt alapja a
később kialakult, fiatalabb, ú.n. klasszikus műveltségek-
nek, melyek ma az indoeurópai nyelvcsaládon helül kép-
viseltetik magukat.  Hatalmas klasszikus műveltsége,
nyelvtudása láttatta meg vele a tényt, hogy a görög-
római mythologiák magyarázat nélkül hagyott együgyű
meséinek mély értelmű, összefüggő egészét magyar
népmeséink, balladáink adják oly módon, hogy mondani-
valójukat a nyelv szerkezetébe is beleépítették, s ezek
egységét művészetünkbe is kivetítették.  Magyar Ador-
ján műveiben újra és újra fellelhetjük e csodálatos hár-
mas egységet:  a nyelv, a mondanivaló és a művészet
egységét.  Tovább menve:  ahol ezen hármas egység
nincsen jelen, a másutt is megjelenő hason jelvek * az il-
lető nép részéről csak átvételek lehetnek.
Ősi nyelvünk és jelveink mindig valami természeti tör-
vényt fejeznek ki művészi módon.  Őseink hatalmas, a
világegyetem titkait ismerő tudásához Magyar Adorján
művei adják a kulcsot.  Ismeretei misztikum mentes tu-
dáshoz vezetnek, melyek képesek a Mindenség ezernyi
darabkáját egy, egész, élő csodává fogni össze.  Őseink

546
hatalmas szellemi tudását mi „csak a saját megértésünk
határáig tudjuk felfogni...” — írta naplójában Magyar
Adorján.  Minden új természettudományi felfedezés mö-
gött fel kell ismernünk őseink ezen irányú tudásának
nyelvünkbe épített nyomát.  Ezen tudás idegenek kezé-
ben már csak értelmet-vesztett, silány mesékké, vagy
éppen babonákká korcsosultak.  Így vált századok ide-
gen befolyása nyomán az egyetemes Élet napfény ra-
gyogású megjelenítője, Magor földi királyfivá, szerető
földanyánk, Ilona életet ringató valósága népdalaink
már-már feledésbe menő Magyar Ilonájává.  Magor és
Ilona útját jelölő Tündérek Fordulója, Tündérek Tánca
csillagképek Dúl király nagyon is földi leányaivá.  S ma-
gát a csillagos eget jelképező Csodaszarvasunk, kinek
dala a Teremtő valóságát hozza ember és anyagközelbe,
agancsain élő világokat, napokat és naprendszereket
hordoz, így vált idegen emlőkön nevelkedett tudósaink
kezében „totemállattá”.  Iskoláink az idegenek által át-
vett tudás-töredékeket morzsolgattatják gyermekeinkkel
a mai napig is „klasszikus műveltség” címén, teljesen el-
hanyagolva saját, magyar művcltségünk tanítását.  Ter-
mészetessé vált hazánk és népünk minden értékének
idegen szemüvegen keresztül való vizsgálata, noha ma
már ezerszeresen bizonyított tény, hogy ezen próbálko-
zások zsákutcába vezetnek, akár ázsiai őshaza, nyelvro-
konítás, vagy összehasonlító mythologia kísérletezésük
tárgya.
Magyar Adorján számára Csodaszarvasunkban összpon-
tosult minden magyarságunkkal kapcsolatos felismerés,
tudás, s fénye vezérelte őt haza.  Nem a Meotis, hanem
a népünket szándékosan züllesztőí hazugságok mocsará-
ból az ismét fellelt, soha el nem hagyott őshazánkba,
Magyarországba.

547
Idegen ihletésű, materialista világunk sötétségét hivatott
Csodaszarvasunk ragyogása ismét eloszlatni.  Tanítása
fényében fel kell ismernünk, hogy milyen ajándék ma-
gyarnak születni.  Önmagunkkal és a világgal szembeni
kötelességünk nyelvünkhen, hagyományainkban fellelt
igazságot átmenteni a mába, s mint drága kincset őrizni
a jövő számára.
Hiszem, hogy Magyar Adorján megjelenése, munkássá-
ga, népéért áldozott hosszú életének minden cselekede-
te sorsszerűen szükséges volt Hazánk újjáépítési folya-
matában, s műveinek megjelenése tanácstalanságunk
éveiben a Jóisten ajándéka.

Silver Lake, 1997 február.

Tomory Zoltánné

548