Andorka Rudolf - Bevezetés A Szociológiába

Bevezetés a szociológiába
Andorka et al., Rudolf
Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Andorka et al., Rudolf
Publication date 2006-03-31

Szerzői jog © 2006-03-31 Rudolf, Andorka jogörököse; Balázs, Kapitány; György, Lengyel; Zsolt, Spéder;
Zoltán, Szántó; István György, Tóth
Kivonat
A könyv a szociológia tudományának alapkérdéseit, történetét és módszertanát tárgyalja, illetve konkrét

társadalmi jelenségeket dolgoz fel.

Tartalom
ELŐSZÓ A MÁSODIK, JAVÍTOTT ÉS BŐVÍTETT KIADÁSHOZ .............................................. 19
ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ ................................................................................................... 21
1. 1. fejezet │A SZOCIOLÓGIA MINT TUDOMÁNY ..................................................................... 1
1. A SZOCIOLÓGIA TUDOMÁNYA ....................................................................................... 1
2. A TÁRSADALMI STRUKTÚRA, INTÉZMÉNYEK, KULTÚRA ...................................... 2
3. A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK TÖRTÉNETI KIALAKULÁSA ............................... 2
4. A SZOCIOLÓGIA TÁRGYA, MÓDSZERE ÉS ALAPVETŐ SZEMLÉLETE ................... 4
5. A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK EMBERKÉPE ........................................................... 4
6. MIRE JÓ A SZOCIOLÓGIA? ................................................................................................ 5
7. A SZOCIOLÓGUS SZEREPEI .............................................................................................. 6
8. SZOCIOLÓGIAI KUTATÁS ÉS POLITIKAI CSELEKVÉS ............................................... 6
8.1. A SZOCIOLÓGIAI KUTATÁSOK OBJEKTIVITÁSA ........................................... 7
9. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................................... 9
10. VITAKÉRDÉSEK ................................................................................................................ 9
11. ALAPFOGALMAK ÉS SZAKKIFEJEZÉSEK ................................................................. 10
12. AJÁNLOTT IRODALOM ................................................................................................. 10
2. 2. fejezet │A SZOCIOLÓGIA TÖRTÉNETE ............................................................................... 11
1. AZ ELŐFUTÁROK ............................................................................................................. 11
2. AZ „ALAPÍTÓ ATYÁK” ..................................................................................................... 14
3. A KLASSZIKUSOK KORTÁRSAI ..................................................................................... 22
4. A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI SZOCIOLÓGUSOK ................................................ 25
5. A SZOCIOLÓGIA IRÁNYZATAI A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁNI ÉVTIZEDEKBEN
................................................................................................................................................... 28
6. ÚJ ELMÉLETI ORIENTÁCIÓK AZ 1980-AS ÉS 1990-ES ÉVEKBEN ........................... 36
6.1. A MAGYAR SZOCIOLÓGIA TÖRTÉNETE ......................................................... 41
7. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................................. 44
8. VITAKÉRDÉSEK ................................................................................................................ 45
9. ALAPFOGALMAK ÉS SZAKKIFEJEZÉSEK ................................................................... 45
3. 3.fejezet │A SZOCIOLÓGIA MÓDSZERTANA ......................................................................... 46
1. A SZOCIOLÓGIAI VIZSGÁLAT LÉPÉSEI ....................................................................... 46
1.1. A probléma megfogalmazása ................................................................................... 46
1.2. Elméleti hipotézisek ................................................................................................ 46
1.3. Operacionalizálás ..................................................................................................... 46
1.4. Adatgyűjtési módszerek ........................................................................................... 46
1.5. Elemzés .................................................................................................................... 47
1.6. Az eredmények közzététele ..................................................................................... 47
2. MINTAVÉTEL ..................................................................................................................... 48
3. KÉRDŐÍVKÉSZÍTÉS ......................................................................................................... 49
4. MEGKÉRDEZÉS VAGY INTERJÚ ................................................................................... 50
5. VÉLEMÉNYEK ÉS ATTITŰDÖK MÉRÉSE SKÁLÁKKAL ........................................... 50
6. KÓDOLÁS ........................................................................................................................... 50
7. ADATFELDOLGOZÁS ....................................................................................................... 51
8. MÉRÉSI SZINTEK .............................................................................................................. 51
8.1. Nominális szint ........................................................................................................ 52
8.2. Ordinális szint .......................................................................................................... 52
8.3. Intervallumszint ....................................................................................................... 52

8.4. Aránymérő szint ....................................................................................................... 52

9. TÁBLÁZATOK KÉSZÍTÉSE ÉS ELEMZÉSE ................................................................... 53
10. EGYSZERŰ STATISZTIKAI MUTATÓK ........................................................................ 53
11. KÉT- ÉS TÖBBVÁLTOZÓS ELEMZÉSI MÓDSZEREK ................................................ 55
12. ETIKAI KÉRDÉSEK ......................................................................................................... 57
13. ÖSSZEFOGLALÁS ........................................................................................................... 57
14. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 57
4. 4. fejezet │ EGYENLŐTLENSÉG, SZEGÉNYSÉG .................................................................... 59
1. ALAPFOGALMAK ............................................................................................................. 59
2. Egyenlőség-egyenlőtlenség .................................................................................................. 59
3. Méltányosság, igazságosság ................................................................................................. 59
3.1. Szegénység .............................................................................................................. 59
4. MÓDSZEREK ..................................................................................................................... 60
4.1. Háztartásijövedelem-felvétel ................................................................................... 60
4.2. Háztartáspanel-felvétel ............................................................................................ 61
4.3. Létminimum ............................................................................................................ 61
4.4. Jövedelmi decilisek .................................................................................................. 64
5. ELMÉLETEK ...................................................................................................................... 64
5.1. Az elfogadható egyenlőtlenség mértéke .................................................................. 64
5.2. Egyenlőtlenség a történelemben .............................................................................. 65
5.3. Az egyenlőtlenség és a szegénység okai .................................................................. 65
6. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK ......................................................................................... 66
6.1. Szegénység a fejlődő országokban .......................................................................... 66
6.2. Szegénység a fejlett országokban ............................................................................ 69
7. MAGYARORSZÁGI HELYZET ........................................................................................ 71
7.1. Szegénység 1945 előtt ............................................................................................. 71
7.2. Szegénység és egyenlőtlenség a rendszerváltás óta ................................................ 74
7.3. Kik a szegények? ..................................................................................................... 75
8. TÁRSADALOMPOLITIKA ................................................................................................ 78
8.1. A jóléti állam kiépülése ............................................................................................ 79
8.2. Viták a jóléti államról .............................................................................................. 79
8.3. A magyar jóléti rendszer .......................................................................................... 80
9. ÖSSZEFOGLALÁS ............................................................................................................. 81
10. VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN ........................................................................ 81
10.1. Nemzetközi tendenciák .......................................................................................... 82
10.2. Hazai tendenciák .................................................................................................... 85
11. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 90
5. 5. fejezet │ TÁRSADALMI SZERKEZET ÉS RÉTEGZŐDÉS .................................................. 92
1. ALAPFOGALMAK ............................................................................................................ 92
1.1. Társadalmi szerkezet, státus és szerep ..................................................................... 92
1.2. Társadalmi rétegződés ............................................................................................. 93
1.3. Társadalmi osztály, réteg, státuscsoport, elit ........................................................... 93
2. MÓDSZEREK ..................................................................................................................... 93
2.1. Survey-módszer ....................................................................................................... 94
2.2. Önbesorolásos módszer, presztízsvizsgálat, társadalmi-gazdasági státus ............... 94
3. ELMÉLETEK ..................................................................................................................... 95
3.1. Harmónia-, konfliktus-, csere- és kényszerelméletek .............................................. 95

3.2. Konzervatív és radikális elméletek .......................................................................... 95

3.3. A társadalmi szerkezet kategóriáinak elméleti alapjai ............................................. 96
3.4. Sokdimenziós társadalomszerkezet-elméletek ........................................................ 98
3.5. Pénztőke, kulturális tőke, szociális tőke .................................................................. 98
3.6. Hatalomelméletek .................................................................................................... 99
3.7. Új marxista társadalomszerkezet-elméletek ............................................................ 99
3.8. Presztízs, társadalmi helyzet és társadalmi miliő .................................................. 100
3.9. A társadalmi helyzet hatása az egyén életére, nézeteire ........................................ 101
3.10. A társadalmi kategóriák száma ............................................................................ 102
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK ....................................................................................... 104
4.1. A társadalmi szerkezet változása ........................................................................... 104
4.2. A „munkásosztály elpolgárosodása” és az „osztályok elhalása” ........................... 105
5. MAGYARORSZÁGI HELYZET ..................................................................................... 106
5.1. Társadalmi szerkezet a két világháború között ..................................................... 106
5.2. „Két osztály és egy réteg” ..................................................................................... 107
5.3. Rétegződésvizsgálatok .......................................................................................... 108
5.4. Elméleti modellek .................................................................................................. 116
5.5. A jövedelmi és életkörülmény-különbségek növekedése a rendszerváltozás óta .. 117
6. TÁRSADALOMPOLITIKA ............................................................................................. 120
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 121
8. VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN ....................................................................... 121
9. Hazai tendenciák ................................................................................................................ 122
10. VITAKÉRDÉSEK ............................................................................................................ 128
11. ALAPFOGALMAK ÉS SZAKKIFEJEZÉSEK .............................................................. 128
12. AJÁNLOTT IRODALOM ............................................................................................... 128
6. 6. fejezet │VÁROS ÉS FALU .................................................................................................... 130
1. ALAPFOGALMAK ........................................................................................................... 130
1.1. Város és község ..................................................................................................... 130
1.2. Egyéb formák ........................................................................................................ 130
1.3. Urbanizáció, városodás, városiasodás ................................................................... 131
1.4. Szuburbanizáció, szegregáció, slum, invázió, szukcesszió, filtráció .................... 131
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 132
3. ELMÉLETEK ................................................................................................................... 132
3.1. Urbanizáció ........................................................................................................... 132
3.2. A városi és a falusi életmód különbségei ............................................................... 133
3.3. Városökológiai elméletek ...................................................................................... 134
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK ...................................................................................... 135
4.1. Urbanizációs tendenciák ........................................................................................ 135
4.2. Szegregáció és slumosodás a nagyvárosokban ..................................................... 136
4.3. Az emberi kapcsolatok és a lelki egészség ............................................................ 136
5. MAGYARORSZÁGI HELYZET ...................................................................................... 136
5.1. Késleltetett városfejlődés ...................................................................................... 137
5.2. Tanyák ................................................................................................................... 137
5.3. Városhiányos településhálózat .............................................................................. 138
5.4. Az életkörülmények különbségei .......................................................................... 139
5.5. Regionális különbségek ......................................................................................... 140
5.6. Budapest városökológiai övezetei ......................................................................... 142
5.7. Lakásviszonyok ..................................................................................................... 142
6.1. Településfejlesztési politika ................................................................................... 144
6.2. Lakáspolitika ......................................................................................................... 145

7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 145

8.1. Nemzetközi tendenciák ......................................................................................... 146
8.2. Hazai tendenciák ................................................................................................... 147
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 151
7. 7. fejezet │TÁRSADALMI MOBILITÁS ÉS VÁNDORLÁS .................................................. 152
1. ALAPFOGALMAK ........................................................................................................... 152
1.1. Társadalmi mobilitás ............................................................................................. 152
1.2. Nyitott és zárt társadalom ...................................................................................... 153
1.3. Vándorlás (migráció) ............................................................................................. 153
1.4. Állandó és lakónépesség ....................................................................................... 153
1.5. Ingázás, nemzetközi vándorlás, vándorlási egyenleg ............................................ 154
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 154
2.1. Az ISA-paradigma ................................................................................................. 154
2.2. Az összes mobilak aránya, strukturális és cirkuláris mobilitás ............................. 155
2.3. Stratifikációs paradigma, útelemzés ...................................................................... 158
2.4. Loglineáris paradigma ........................................................................................... 160
2.5. A belső vándorlás adatforrásai és arányszámai ..................................................... 161
2.6. A nemzetközi vándorlás adatforrásainak hiányossságai ........................................ 162
3. ELMÉLETEK .................................................................................................................... 162
3.1. A társadalmi rendszerek hatása a mobilitásra ........................................................ 162
3.2. A strukturális tényezők hatása a mobilitásra ......................................................... 163
3.3. Az „amerikai álom” ............................................................................................... 163
3.4. Mobilitás a posztindusztriális társadalmakban ...................................................... 164
3.5. Környezet vagy öröklés ......................................................................................... 164
3.6. Mobilitás a szocialista társadalmakban ................................................................. 164
3.7. A mobilitás társadalmi hatásai ............................................................................... 164
3.8. Mobilitás és társadalmi egyenlőtlenség ................................................................. 165
3.9. Az ember mint vándorló lény ................................................................................ 166
3.10. A belső vándorlás átmenetének elmélete ............................................................. 166
3.11. A nemzetközi vándorlások átmenetének elmélete ............................................... 167
4.1. Történeti vizsgálatok ............................................................................................. 167
4.2. Nemzetközi összehasonlítások .............................................................................. 168
4.3. Az iskolai végzettség hatása a mobilitásra ............................................................ 169
4.4. A belső vándorlás ................................................................................................... 169
4.5. Nemzetközi vándorlások ....................................................................................... 169
5.1. Történeti kutatások ................................................................................................ 170
5.2. Nemzedékek közötti mobilitás .............................................................................. 171
5.3. Társadalmi mobilitás rétegenként .......................................................................... 172
5.4. A mobilitási esélyek egyenlőtlensége .................................................................... 174
5.5. A magyar mobilitás és a nemzetközi trendek ........................................................ 175
5.6. Nemzedéken belüli mobilitás, elitcsere ................................................................. 175
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 180

9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 189

8. 8. fejezet │NÉPESSÉG, NÉPESEDÉS, EGÉSZSÉGÜGYI ELLÁTÁS .................................... 191
1. ALAPFOGALMAK .......................................................................................................... 191
1.1. Demográfia ............................................................................................................ 191
1.2. Termékenység, halandóság, reprodukció, morbiditás ........................................... 192
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 192
2.1. A születések mutatói .............................................................................................. 193
2.2. A halálozás mutatói, a halandósági tábla ............................................................... 193
2.3. Csecsemőhalandósági és természetes szaporodási arányszámok .......................... 194
3. ELMÉLETEK .................................................................................................................... 195
3.1. A demográfiai átmenet elmélete ............................................................................ 195
3.2. A termékenység közgazdaságtani és szociológiai elméletei .................................. 196
4.1. Népességszám ....................................................................................................... 198
4.2. Halandóság ............................................................................................................ 198
4.3. Termékenység ........................................................................................................ 200
5. MAGYARORSZÁGI HELYZET Népességszám .............................................................. 202
5.1. Halandóság ............................................................................................................ 203
5.2. Termékenység ........................................................................................................ 208
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 213
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 219
9. 9. fejezet │KIEMELT DEMOGRÁFIAI CSOPORTOK: NŐK, IDŐSEK, FIATALOK ÉS
GYERMEKEK ................................................................................................................................ 222
1. ALAPFOGALMAK ........................................................................................................... 222
1.1. Az időskor alsó határa ........................................................................................... 222
1.2. A fiatalkor határai .................................................................................................. 223
1.3. A gyermekkor és serdülőkor .................................................................................. 223
2. MÓDSZEREK .................................................................................................................. 223
2.1. Népszámlálások ..................................................................................................... 223
2.2. Szociológiai adatfelvételek .................................................................................... 223
3. ELMÉLETEK ................................................................................................................... 223
3.1. A nemek közötti különbségek okai ........................................................................ 224
3.2. A férfiak és a nők közötti munkamegosztás .......................................................... 224
3.3. Az egyén életciklusának szakaszai ........................................................................ 225
3.4. A felnőttkor előtti és utáni életszakaszok elkülönülése és meghosszabbodása ..... 225
4.1. A nők hátrányai a világ különböző országaiban .................................................... 226
4.2. A nyugdíjrendszerek problémái ............................................................................. 227
4.3. Az ifjúság problémái ............................................................................................. 228
4.4. A gyermekek relatív elszegényedése a fejlett országokban ................................... 228
5. MAGYARORSZÁGI HELYZET ..................................................................................... 229
5.1. Nők ........................................................................................................................ 229
5.2. Idősek .................................................................................................................... 232
5.3. Fiatalok .................................................................................................................. 234

5.4. Posztadoleszcencia Magyarországon .................................................................... 239

5.5. Gyermekek ............................................................................................................ 240
6.1. A nők hátrányai mérsékelésének lehetőségei ........................................................ 241
6.2. A magyar nyugdíjrendszer problémái .................................................................... 241
6.3. Családpolitika ........................................................................................................ 242
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 243
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 253
10. 10. fejezet │FAJ, NEMZET, ETNIKAI CSOPORT, KISEBBSÉGEK ..................................... 256
1. ALAPFOGALMAK ........................................................................................................... 256
1.1. Faj, rassz ................................................................................................................ 256
1.2. Nemzet ................................................................................................................... 257
1.3. Nemzeti és vallási kisebbség, etnikai csoport ....................................................... 257
1.4. Rasszizmus, etnocentrizmus, nacionalizmus ......................................................... 258
1.5. Előítélet, sztereotípia, diszkrimináció ................................................................... 259
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 259
3. ELMÉLETEK .................................................................................................................... 259
3.1. A nemzettudat kialakulása ..................................................................................... 259
3.2. Az agresszív nacionalizmus kialakulásának okai .................................................. 260
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK A feketék helyzete az Egyesült Államokban ................ 260
4.1. A multikulturális társadalom ................................................................................. 261
4.2. Az autoritárius személyiség ................................................................................... 261
5.1. A nemzettudat Magyarországon ............................................................................ 262
5.2. A roma kisebbség helyzete .................................................................................... 263
5.3. A zsidó vallási kisebbség és az antiszemitizmus ................................................... 265
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 266
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 272
11. 11. fejezet│CSALÁD ................................................................................................................ 273
1. ALAPFOGALMAK ........................................................................................................... 273
1.1. Csoportok .............................................................................................................. 273
1.2. Család, családmag, háztartás ................................................................................. 273
1.3. Házasságtípusok .................................................................................................... 274
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 276
3. ELMÉLETEK ................................................................................................................... 276
3.1. A családfejlődés evolucionista elmélete ................................................................ 276
3.2. A háztartások történeti változásai Európában ........................................................ 277
3.3. A család funkciói ................................................................................................... 277
3.4. A szerelem és a szexualitás történeti változásai .................................................... 278
3.5. Háború a család körül ............................................................................................ 278

3.6. A gyermekek helyzete a családban ........................................................................ 279

3.7. A felnőttek és idős szüleik közötti kapcsolat ......................................................... 279
5. MAGYARORSZÁGI HELYZET Háztartásnagyság és háztartástípusok .......................... 282
5.1. Házasságkötés ....................................................................................................... 283
5.2. Válás ...................................................................................................................... 284
5.3. Házasságon kívüli születés .................................................................................... 284
5.4. A családok életciklusának változásai ..................................................................... 284
5.5. A házastársak kiválasztása ..................................................................................... 285
5.6. A család funkcióinak változásai ............................................................................ 285
5.7. A családra vonatkozó társadalmi normák .............................................................. 286
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 288
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 296
12. 12. fejezet │OKTATÁS ............................................................................................................. 298
1. ALAPFOGALMAK .......................................................................................................... 298
1.1. Oktatás, nevelés, a társadalom integrációja ........................................................... 298
1.2. Emberi beruházás .................................................................................................. 298
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 298
2.1. Iskolai végzettségi arányszámok ........................................................................... 298
2.2. Beiskolázási arányszámok ..................................................................................... 299
3. ELMÉLETEK ................................................................................................................... 299
3.1. Az iskola szerepe ................................................................................................... 299
3.2. Kulturális tőke és nyelvi készségek ....................................................................... 301
3.3. Öröklés .................................................................................................................. 302
3.4. A meritokratikus társadalom .................................................................................. 303
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK Az iskolai végzettség és a beiskolázási arányszámok növekedése
................................................................................................................................................. 303
4.1. Az iskolai végzettség hatása az életpályára ........................................................... 304
5. MAGYARORSZÁGI HELYZET A magyar népesség iskolai végzettsége ....................... 305
5.1. Iskolázottság és társadalmi helyzet ....................................................................... 308
5.2. Az oktatásból kimaradtak helyzete ........................................................................ 309
5.3. A kisegítő iskolák .................................................................................................. 310
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 313
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 319
13. 13. fejezet │ GAZDASÁG ........................................................................................................ 321
1. ALAPFOGALMAK ........................................................................................................... 321
1.1. A közgazdaságtan és a gazdaságszociológia viszonya .......................................... 321
1.2. Informális, második, szürke- és feketegazdaság ................................................... 322
1.3. Szervezet, intézmény, bürokrácia .......................................................................... 323
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 323

3. ELMÉLETEK ................................................................................................................... 324

3.1. A gazdasági élet szereplőinek motivációi .............................................................. 324
3.2. Gazdasági mechanizmusok: reciprocitás, redisztribúció, piac .............................. 325
3.3. Vita a szocialista gazdaságról ................................................................................ 325
3.4. A „menedzserek forradalma” ................................................................................. 326
3.5. A bürokratikus szervezetek .................................................................................... 326
3.6. A gazdasági fejlődés társadalmi korlátai ............................................................... 327
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK A tudományos munkaszervezés és az emberi kapcsolatok
irányzat ................................................................................................................................... 327
4.1. Gépesítés és automatizálás .................................................................................... 328
4.2. Autonóm munkacsoportok és a munkás-önigazgatás ............................................ 329
4.3. A munkaerőpiacok ................................................................................................. 329
4.4. Munkanélküliség ................................................................................................... 329
4.5. Az informális gazdaság ......................................................................................... 330
5.1. Üzem- és munkaszociológiai vizsgálatok ............................................................. 330
5.2. A vállalatok és a kormány közötti alku ................................................................. 332
5.3. A második gazdaság .............................................................................................. 332
5.4. Vállalati gazdasági munkaközösségek .................................................................. 334
5.5. A privatizáció ......................................................................................................... 334
5.6. Az új gazdasági elit és a magánvállalkozók .......................................................... 335
5.7. A munkanélküliség ................................................................................................ 335
5.8. A háztartások alkalmazkodása a gazdasági nehézségekhez .................................. 337
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 338
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 348
14. 14.fejezet │ÁLLAM, KORMÁNYZAT, POLITIKA ............................................................... 351
1. ALAPFOGALMAK ........................................................................................................... 351
1.1. Állam, kormányzat, politika .................................................................................. 351
1.2. Hatalom és uralom ................................................................................................. 351
1.3. Tradicionális, karizmatikus és racionális-legális uralom ...................................... 351
1.4. Demokrácia, totalitarizmus, autoritarizmus .......................................................... 352
1.5. Párt, nyomást kifejtő csoport, mozgalom .............................................................. 353
1.6. Civil társadalom .................................................................................................... 353
1.7. Jóléti állam ............................................................................................................ 354
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 354
3. ELMÉLETEK .................................................................................................................... 354
3.1. Az állam ................................................................................................................. 354
3.2. A nemzetállam ....................................................................................................... 355
3.3. Demokrácia és gazdasági fejlettség ....................................................................... 355
3.4. Állampolgári kultúra ............................................................................................. 356
3.5. Totalitarizmuselméletek ........................................................................................ 356
3.6. Demokrácia és piacgazdaság ................................................................................. 357
4.1. A demokráciák számának változása ...................................................................... 357
4.2. A pártok támogatottsága ........................................................................................ 358
4.3. Kiábrándulás a politikából ..................................................................................... 358

4.4. Helyi hatalmi viszonyok ........................................................................................ 359

4.5. A jóléti juttatások ................................................................................................... 359
5.1. A piacgazdaság és a demokrácia támogatottsága .................................................. 360
5.2. A pártok szavazótáborának összetétele .................................................................. 361
5.3. Közvélemény a jóléti juttatásokról ........................................................................ 366
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 367
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 374
15. 15.fejezet │ÉLETMÓD ............................................................................................................. 376
1. ALAPFOGALMAK ........................................................................................................... 377
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 377
2.1. Időmérleg ............................................................................................................... 377
2.2. Háztartás-statisztika ............................................................................................... 378
2.3. Megfigyelés és élettörténet .................................................................................... 378
3. ELMÉLETEK ................................................................................................................... 378
3.1. Az életmód szerepe Max Webernél ....................................................................... 378
3.2. A hivalkodó fogyasztás .......................................................................................... 378
3.3. Az időfelhasználás szociológiája ........................................................................... 379
3.4. Munkáséletmód és a szegénység kultúrája ............................................................ 379
3.5. Praxis és habitus Bourdieu-nél .............................................................................. 380
3.6. Társadalmi miliők .................................................................................................. 380
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK A szabadidő növekedése ............................................... 381
4.1. Időmérleg-vizsgálatok ........................................................................................... 382
4.2. Egyéb vizsgálatok .................................................................................................. 382
5.1. Időmérleg-vizsgálatok ........................................................................................... 383
5.2. Jövedelemkiegészítő munkák ................................................................................ 386
5.3. Újabb tendenciák ................................................................................................... 387
5.4. A férfiak és nők életmódja közötti különbség ....................................................... 388
5.5. A társadalmi rétegek életmódjának különbségei ................................................... 389
5.6. Életstíluscsoportok ................................................................................................ 389
5.7. A szegények és a romák életmódja ........................................................................ 390
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 392
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 398
16. 16.fejezet │KULTÚRA, ÉRTÉKEK ÉS NORMÁK, SZOCIALIZÁCIÓ ................................ 400
1. ALAPFOGALMAK ........................................................................................................... 400
1.1. Kultúra, szubkultúra, kulturális pluralizmus ......................................................... 400
1.2. Normák .................................................................................................................. 401
1.3. Értékek ................................................................................................................... 401

1.4. Szocializáció, szerep, státus .................................................................................. 402

1.5. Az élet minősége ................................................................................................... 403
1.6. Kulturális szakszociológiák ................................................................................... 403
2. MÓDSZEREK .................................................................................................................. 404
2.1. Rokeach, Inglehart és Kohn módszere az értékek vizsgálatára ............................. 404
2.2. Az attitűdök vizsgálata .......................................................................................... 405
2.3. Az élet minőségének vizsgálata ............................................................................. 405
3. ELMÉLETEK .................................................................................................................... 405
3.1. A gazdasági alap és a kultúra kölcsönhatásai ........................................................ 405
3.2. Értékek változásának elméletei ............................................................................. 406
3.3. A nevelés dilemmái ............................................................................................... 406
3.4. Az élet minőségének három dimenziója ................................................................ 406
4.1. Az értékek változása .............................................................................................. 407
4.2. A szocializációt befolyásoló körülmények ............................................................ 408
4.3. Az élet minőségének vizsgálata ............................................................................. 409
5.1. A tradicionális értékek uralma ............................................................................... 409
5.2. Normák és életminőség a magyar társadalomban ................................................. 413
5.3. Könyvolvasás, televíziózás ................................................................................... 414
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 415
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 423
17. 17.fejezet │DEVIÁNS VISELKEDÉS ..................................................................................... 425
1. ALAPFOGALMAK ........................................................................................................... 425
1.1. Deviáns viselkedés ................................................................................................ 425
2. MÓDSZEREK .................................................................................................................. 426
2.1. Statisztikai mutatók ............................................................................................... 426
2.2. Viktimológiai felvételek ........................................................................................ 426
2.3. Az alkoholizmus becslési módszerei ..................................................................... 427
2.4. Epidemiológiai vizsgálatok ................................................................................... 427
3. ELMÉLETEK ................................................................................................................... 428
3.1. A deviancia funkciói és diszfunkciói ..................................................................... 428
3.2. A szociológiai elméletek jellemzői ........................................................................ 428
3.3. Biológiai elméletek ................................................................................................ 429
3.4. Pszichológiai elméletek ......................................................................................... 429
3.5. A szocializáció zavarai .......................................................................................... 430
3.6. A bűnözés magyarázata a racionális választás elmélete alapján ........................... 430
3.7. Kulturális elméletek .............................................................................................. 431
3.8. Anómiaelméletek ................................................................................................... 432
3.9. Minősítési elmélet ................................................................................................. 433
4.1. Öngyilkosság ......................................................................................................... 434
4.2. Bűnözés ................................................................................................................. 434
4.3. Alkoholizmus ......................................................................................................... 435
4.4. Kábítószer-fogyasztás ............................................................................................ 435

4.5. Lelki betegségek .................................................................................................... 436

5.1. Öngyilkosság ......................................................................................................... 437
5.2. Bűnözés ................................................................................................................. 437
5.3. Alkoholizmus ......................................................................................................... 438
5.4. Kábítószer-fogyasztás ............................................................................................ 439
5.5. Lelki betegségek .................................................................................................... 440
5.6. A deviáns viselkedés okai Magyarországon .......................................................... 441
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 445
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 455
18. 18. fejezet │ VALLÁS ............................................................................................................... 458
1. ALAPFOGALMAK .......................................................................................................... 458
1.1. Vallás és vallásosság .............................................................................................. 458
1.2. Egyház, szekta, felekezet, kultusz ......................................................................... 458
1.3. Civil vallás ............................................................................................................. 459
1.4. Fundamentalizmus ................................................................................................. 459
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 459
3. ELMÉLETEK ................................................................................................................... 459
3.1. A vallás funkciója a társadalomban ....................................................................... 459
3.2. A gazdaság és a vallás összefüggései .................................................................... 460
3.3. A szekularizáció elmélete ...................................................................................... 461
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK Szekularizációs tendenciák ........................................... 461
4.1. Fundamentalizmus ................................................................................................. 462
4.2. Új vallási mozgalmak ............................................................................................ 462
5.1. A magyar társadalom felekezet szerinti összetétele .............................................. 463
5.2. A vallásosság változásának tendenciái .................................................................. 464
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 467
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 473
19. 19. fejezet │TÁRSADALMI VÁLTOZÁS ............................................................................... 475
1. ALAPFOGALMAK .......................................................................................................... 475
1.1. Társadalmi változás ............................................................................................... 475
1.2. Gazdasági növekedés, gazdasági fejlődés, társadalmi fejlődés ............................. 475
1.3. Jólét, életminőség .................................................................................................. 476
1.4. Gazdaság- és társadalomtípusok ........................................................................... 476
1.5. Centrum és periféria .............................................................................................. 477
2. MÓDSZEREK ................................................................................................................... 477
3. ELMÉLETEK .................................................................................................................... 478
3.1. Rostow elmélete .................................................................................................... 479

3.2. Az ipari társadalom elmélete ................................................................................. 479

3.3. A modernizáció elmélete ....................................................................................... 480
3.4. Elias civilizációs elmélete ..................................................................................... 482
3.5. Dependenciaelmélet, centrum és periféria ............................................................ 482
3.6. A modernizáció új elmélete ................................................................................... 483
3.7. Forradalomelméletek ............................................................................................. 484
5. MAGYARORSZÁGI VÁLTOZÁSOK .............................................................................. 490
5.1. Modernizációs kísérletek, 1825–1945 ................................................................... 490
5.2. A szocialista modernizációs kísérlet kudarca ........................................................ 491
5.3. Rendszerváltozás Magyarországon ....................................................................... 492
5.4. Életszínvonal ......................................................................................................... 492
5.5. Társadalmi szerkezet ............................................................................................. 493
5.6. Emberi erőforrások ................................................................................................ 496
5.7. Modern mentalitás, értékek, normák ..................................................................... 497
5.8. Demokrácia ........................................................................................................... 498
7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 499
9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 507
20. BIBLIOGRÁFIA ....................................................................................................................... 509
21. A VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN CÍMŰ FEJEZETEKHEZ KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA ............................................................................................................................. 536
A. Függelék ..................................................................................................................................... 552
1. OKTATÁS .......................................................................................................................... 552
2. KUTATÁS .......................................................................................................................... 553
3. KÖNYVTÁRAK ............................................................................................................... 553
4. FOLYÓIRATOK ................................................................................................................ 553
5. KÖNYVKIADÁS .............................................................................................................. 554
6. MAGYAR SZOCIOLÓGAI TÁRSASÁG ........................................................................ 554
7. TÁRSADALOMTUDOMÁNYI ADATBANKOK ........................................................... 554
8. SZOCIOLÓGIA PORTÁLOK ........................................................................................... 555
9. ANDORKA RUDOLF TÁRSADALOMTUDOMÁNYI TÁRSASÁG ............................ 555

A táblázatok listája
2.1. .................................................................................................................................................... 30
4.1. 4.1. táblázat ♦ A KSH által számított létminimumértékek 1993 és 1994 júniusában ................. 62
4.2. .................................................................................................................................................... 67
4.3. 4.2. táblázat ♦ Szegénység a fejlődő országokban régiónként, 1985 .......................................... 68
4.4. 4.3. táblázat ♦ Az alacsony jövedelmű kategóriákba tartozók száma és aránya a népességben . 71
4.5. 4.4. táblázat ♦ A jövedelemegyenlőtlenség mutatóinak alakulása 1962-től 1987-ig .................. 72
4.6. 4.5. táblázat ♦ A hátrányos helyzetben lévők aránya a depriváció hat dimenziójában ............... 74
4.7. 4.6. táblázat ♦ Decilis eloszlások: az egy főre jutó jövedelem szerinti háztartásdecilisek részesedése az
összes személyes jövedelemből, 1992-1995 ...................................................................................... 75
4.8. 4.7. táblázat ♦ A szegények aránya korcsoportonként, társadalmi rétegenként és etnikum szerint
különböző szegénységi küszöbök esetén, 1994 ................................................................................. 76
4.9. 4.8. táblázat ♦ Az egyenlőtlenségek és a szegénység az OECD-országokban a teljes népesség és az
egyes korcsoporthoz tartozók arányában ........................................................................................... 83
4.10. 4.9. táblázat ♦ A jövedelmi egyenlőtlenségek és a szegények részarányának alakulása
Magyarországon, 1987–2003 ............................................................................................................. 85
4.11. 4.10. táblázat ♦ A jövedelmi szegénységbe kerülés esélyhányadosai (logisztikus regresszió);
tisztítatlan hatások és többváltozós modell, 2002 .............................................................................. 86
4.12. .................................................................................................................................................. 86
5.1. 5.1. táblázat ♦ Öt gazdasági-társadalmi rendszer fő sajátosságai E. O. Wright szerint ............ 100
5.2. 5.2. táblázat ♦ A magyar társadalom szerkezete és az egyes osztályok és rétegek évi egy főre jutó
jövedelme, 1930/1931. .................................................................................................................... 106
5.3. 5.3. táblázat ♦ Az átlagos havi egy főre jutó jövedelem társadalmi rétegenként, forint ........... 109
5.4. 5.4. táblázat ♦ Az intézményes kiutalás (tanácsi, szolgálati lakás kiutalása, öröklakás kiutalása) útján
lakáshoz jutottak aránya társadalmi rétegenként, 1978 ................................................................... 109
5.5. 5.5. táblázat ♦ Az aktív keresők százalékos megoszlása rétegek között 1949-1990 ................ 110
5.6. .................................................................................................................................................. 111
5.7. 5.6. táblázat ♦ A háztartások életszínvonalának és életmódjának kiválasztott mutatói a megkérdezett
aktív kereső férfi társadalmi-foglalkozási helyzete szerint 1981-ben ............................................. 112
5.8. 5.7. táblázat ♦ Az egy főre jutó átlagos évi háztartási jövedelem társadalmi rétegenként, 1993–1995
.......................................................................................................................................................... 118
5.9. 5.8. táblázat ♦ Lakásfelszereltség, egyes tartós eszközök birtoklása és külföldi utazás, 1994 . 119
5.10. 5.9. táblázat ♦ A magyar népesség összetétele a lakhely településtípusa, legnagyobb iskolai
végzetség és munkaerő-piaci helyzet szerint 1990-ben és 2001-ben (%) ....................................... 123
5.11. 5.10. táblázat ♦ A foglalkoztatottak foglalkozási csoportok közötti megoszlása a nők és a férfiak
körében (%) ..................................................................................................................................... 124
5.12. 5.11. táblázat ♦ A relatív jövedelmi pozíció változása 1987 és 2003 között a háztartásfők életkori és
iskolázottsági kombinációival jellemzett háztartásokban ................................................................ 127
6.1. 6.1. táblázat ♦ Az egy főre jutó háztartási jövedelem átlaga az országos egy főre jutó jövedelem
átlagának százalékában .................................................................................................................... 140
6.2. 6.2. táblázat ♦ A lelkiállapot problémáinak testi és lelki megnyilvánulásai, településkategóriák szerint,
1993 ................................................................................................................................................. 141
6.3. 6.3. táblázat ♦ Infrastrukturális fejlesztések 1990-2003 ........................................................... 148
7.1. 7.1. táblázat ♦ A kereső nőknemzedékek közötti társadalmi mobilitása 1992-ben .................. 155
7.2. 7.2. táblázat ♦ A kereső nők nemzedékek közötti társadalmi mobilitása 1992-ben ................. 156
7.3. 7.3. táblázat ♦ Hipotetikus mobilitási adatok három társadalmi réteg megkülönböztetésével . 157
7.4. .................................................................................................................................................. 157
7.5. 7.4. táblázat ♦ Két összehasonlított ország hipotetikus mobilitási adatai két réteg, a szellemi és a
fizikai foglalkozásúak megkülönböztetésével ................................................................................. 160
7.6. .................................................................................................................................................. 160
7.7. 7.5. táblázat ♦ A külföldi állampolgárságú személyek száma és aránya néhány európai országban az

1980-as évek közepén ...................................................................................................................... 170

7.8. 7.6. táblázat ♦ Az összes és a strukturális mobilitás aránya Magyarországon, 1962–1992 ...... 171
7.9. 7.7. táblázat ♦ Az 1993. évi elitcsoportok összetétele tagjaiknak 1988. évi társadalmi helyzete szerint
.......................................................................................................................................................... 176
7.10. 7.8. táblázat ♦ Az összes és az ingázó aktív keresők átlagos oda- és visszautazási ideje a lakóhely és
a munkahely között, 1990 ................................................................................................................ 178
7.11. 7.9. táblázat ♦ A külföldiek száma és a teljes népességen belüli aránya 18 nyugat-európai országban,
1990–2000 (ezer fő) ......................................................................................................................... 182
7.12. 7.10. táblázat ♦ Azon külföldi belépők és kilépők száma és országcsoportok szerinti összetétele, akik
tartózkodási, bevándorlási engedélyt kaptak, illetve egyéb állandó itt-tartózkodási státussal rendelkeztek
az 1990-2000 közötti időszakban .................................................................................................... 184
7.13. 7.11. táblázat ♦ A migrációs motivációk megoszlása (említések aránya) az összes bevándorló,
körében, illetve az egyes migrációs típusba tartozók körében ........................................................ 185
7.14. 7.12. táblázat ♦ A teljes és minimálisan szükséges (strukturális) mobilitási arányszámok, 1992, 2000
.......................................................................................................................................................... 187
7.15. 7.13. táblázat ♦ A vezető-értelmiségi-hivatalnok és a vállalkozó (nem mezőgazdasági önálló) rétegek
rekrutációja (belépési mobilitási arányok) 1992; 2000; 20–69 éves férfiak ................................... 188
8.1. 8.1. táblázat ♦ A születések néhány mutatója, valamint a nyers halálozási arányszám és a természetes
fogyás arányszáma Magyarországon, 19941 ................................................................................... 192
8.2. 8.2. táblázat ♦ Az 1994. évi magyarországi férfihalandósági tábla részei ................................ 194
8.3. 8.3. táblázat ♦ A születéskor várható átlagos élettartam, kiemelt években ............................... 203
8.4. 8.4. táblázat ♦ Ezer lakosra jutó halálozás a 40-59 éves korcsoportokban ............................... 205
8.5. .................................................................................................................................................. 206
8.6. 8.5. táblázat ♦ A házas nők megoszlása a kívánt gyermekszám szerint ................................... 209
8.7. 8.6. táblázat ♦ A száz házas nőre jutó élveszületések száma kiemelt iskolai végzettségi rétegenként
.......................................................................................................................................................... 210
8.8. 8.7. táblázat ♦ A világ és Európa népessége, 1800–2050 ......................................................... 214
9.1. 9.1. táblázat ♦ A férfiak és nők napi időmérlege, 1977–1993 .................................................. 230
9.2. .................................................................................................................................................. 233
9.3. 9.2. táblázat ♦ Az egyedül, házastárssal és másokkal egy háztartásban élő idős emberek aránya, 1995
.......................................................................................................................................................... 233
9.4. 9.3. táblázat ♦ A lelkiállapot problémáinak testi és lelki megnyilvánulásai a felnőtt népesség
egészében és az idős népességben, 1993 ......................................................................................... 234
9.5. 9.4. táblázat ♦ A fiatal felnőtt nemzedékek megoszlása iskolai végzettség szerint, 1990 (százalék)
.......................................................................................................................................................... 235
9.6. 9.5. táblázat ♦ Az aktív keresők kiemelt három rétegének havi átlagos munkajövedelme életkor
szerint,a réteg átlagához viszonyítva, 1987 ..................................................................................... 237
9.7. 9.6. táblázat ♦ A népesség megoszlása az egy főre jutó jövedelem kvintilisei között életkor szerint,
1994 ................................................................................................................................................. 237
9.8. 9.7. táblázat ♦ A 18–28 éves férfiak és nők lakása és háztartása, 1989 .................................... 239
9.9. 9.8. táblázat ♦ A háztartások megoszlása az egy főre jutó jövedelem kvintilisei között a családban élő
gyermekek száma és családtípus szerint, 1995 ................................................................................ 240
9.10. 9.9. táblázat ♦ A 15-64 éves nők és férfiak foglalkoztatottsága és a női részmunkaidős foglalkoztatás
aránya Európában 2002-ben ............................................................................................................ 245
9.11. 9.10. táblázat ♦ A nők és a férfiak munkával töltött ideje (perc) és a nők által végzett munka aránya
(százalék) egyes európai országokban az ezredfordulón, napi átlagos idő ..................................... 247
9.12. 9.11. táblázat ♦ A családi együttélés típusai a 60-75 éves válaszadók között korcsoport és nemek
szerint, 2001-2002-ben .................................................................................................................... 250
10.1. 10.1.táblázat ♦ A nacionalizmusra utaló közvélemény-kutatási adatok Amerikából és európai
országokból, 1991 ............................................................................................................................ 262
10.2. 10.2. táblázat ♦ A magyarok, cigányok és zsidók rossz tulajdonságai, az adott rossz tulajdonságot
jellemzőnek mondók aránya, százalék, 1994 .................................................................................. 264
10.3. 10.3. táblázat ♦ A romákkal kapcsolatos lakossági vélemények – az adott állítással egyetértők aránya
az összes megkérdezett körében, 1994–2002 (%) ........................................................................... 269
10.4. 10.4. táblázat ♦ A roma foglalkoztatottak aránya nemek, régiók, és iskolai végzettség szerint 1971,

1987, 1993, 2003 ............................................................................................................................. 270

11.1. 11.1. táblázat ♦ A háztartásokban élő népesség és a háztartások megoszlása háztartástípusok szerint,
1990 ................................................................................................................................................. 282
11.2. 11.2. táblázat ♦ Kisgyermekes anyák és apák átlagos véleménye arról, hogy mennyire tartanak
pozitívnak különböző családi életformákat (100 = igen pozitív, 0 = igen negatív) ......................... 286
11.3. 11.3. táblázat ♦ A házasságban és élettársi kapcsolatban élők aránya az összes megfelelő korú nő
százalékában, és az élettársi kapcsolatban élők aránya az összes párkapcsolaton belül, 25-34 éves nők
(2000-2002) ..................................................................................................................................... 289
11.4. 11.4. táblázat ♦ Különböző életkorú gyermekek megoszlása Magyarországon a szülők száma,
párkapcsolati típusa és szülői helyzete alapján, 2000 ...................................................................... 294
12.1. 12.1. táblázat ♦ A népesség iskolai végzettsége a megfelelő korú népesség százalékában, 1941–
19902 ............................................................................................................................................... 305
12.2. 12.2. táblázat ♦ A megfelelő életkorú népességből beiskolázottak aránya, 1950 és 1995 ...... 306
12.3. 12.3. táblázat ♦ A népesség iskolai végzettsége korcsoportonként, 1990 ............................... 306
12.4. ................................................................................................................................................ 312
13.1. 13.1. táblázat ♦ A különféle „második gazdaságbeli" tevékenységekből származó jövedelmek aránya
a háztartások összes jövedelmén belül, 1967-től 1987-ig ............................................................... 333
13.2. 13.2. táblázat ♦ A 16 éves és idősebb népesség foglalkoztatása és munkanélkülisége 1994-ben és
1995-ben .......................................................................................................................................... 336
13.3. 13.3. táblázat ♦ A számítógép és az internet, valamint az otthoni internet hozzáférés elterjedése
néhány európai országban, 2002, 2003 (százalék) .......................................................................... 341
13.4. 13.4. táblázat ♦ A digitális szakadék indexe (DDIX) rizikócsoportonként az Európai Unióban, Kelet-
Europában és Magyarországon, 2002, 2003 .................................................................................... 342
13.5. 13.5. táblázat ♦ A vállalkozói hajlandóság alakulása, 1988-2003 (százalék) ......................... 344
14.1. 14.1. táblázat ♦ A demokrácia és a piacgazdaság társadalmi támogatottságára utaló adatok,
Magyarország és néhány kiválasztott kelet-közép-európai ország, 1995. ősz ................................ 360
14.2. 14.2. táblázat ♦ Visszatekintő információ az 1990. tavaszi országgyűlési választáson való szavazásról
társadalmi rétegenként, 1992 ........................................................................................................... 362
14.3. 14.6. táblázat ♦ Politikai koncentráció a magyar pártrendszerben, 1990-2002 ...................... 369
14.4. 14.7. táblázat ♦ Magyarországi választások részvételi eredményei 1990 és 2002 között (százalék)
.......................................................................................................................................................... 371
14.5. 14.8. táblázat ♦ Társadalmi-strukturális tényezők hatása a pártpreferenciákra: többváltozós modellek
összefoglaló eredményei .................................................................................................................. 373
15.1. 15.1. táblázat ♦ A 18-69 éves népesség átlagos napi időmérlege 1976/77-ben, 1986/87-ben és 1993-
ban, perc ........................................................................................................................................... 384
15.2. 15.2. táblázat ♦ A társadalmilag kötött napi idő nemenként és társadalmi rétegenként, 1976/77,
1986/87 és 1993, perc ...................................................................................................................... 388
15.3. 15.3. táblázat ♦ 20–74 évesek átlagos szabadidős tevékenységei az ezredforduló környékén tíz
európai országban (óra és perc naponta) ......................................................................................... 397
16.1. 16.1. táblázat ♦ A különböző értékeket fontosnak tartók aránya, 1982 .................................. 409
16.2. 16.2. táblázat ♦ Az értékek választásának sorrendje és mediánértéke Magyarországon és Amerikában
.......................................................................................................................................................... 411
16.3. 16.3. táblázat ♦ A 16 éves és idősebb népesség véleménye négy érték fontosságáról, 1994 . 412
16.4. 16.4. táblázat ♦ Az elégedettség általános szintje és az elégedetlenek aránya a 16 éves és idősebb
népesség körében, 1992–1995 ......................................................................................................... 413
16.5. 16.5. táblázat ♦ A Rokeach-tesztben szereplő cél-és eszközértékek rangsora Magyarországon 421
16.6. 16.6. táblázat ♦ Az eégedettség általános színtje a felnőtt népesség körében 1992–2002 ..... 422
17.1. ................................................................................................................................................ 432
17.2. 17.1. táblázat ♦ Drogfogyasztás a budapesti középfokú iskolák diákjainak körében, 1992 ... 439
17.3. 17.2. táblázat ♦ A megkérdezett felnőttek véleményének megoszlása az életük értelméről és az
önmagukba vetett hitről ................................................................................................................... 443
17.4. 17.3. táblázat ♦ A megkérdezett felnőttek véleményének megoszlása a és az eszményekről,
értékekről távolabbi életcélokról ..................................................................................................... 444
17.5. 17.4. táblázat ♦ Az alkoholfogyasztás néhány jellemzője a 18-54 éves népesség körében, nemek

szerint, százalékban ......................................................................................................................... 450

17.6. 17.5. táblázat ♦ Az alkohol- és drogfogyasztás néhány jellemzője a 16 éves magyar középiskolások
körében, 1995, 1999 és 2003 ........................................................................................................... 451
17.7. 17.6. táblázat ♦ Az ismertté vált bűncselekmények száma, 1984–2002 ................................. 453
17.8. 17.7. táblázat ♦ Az anómia és az elidegenedés megnyilvánulásai, 1993, 1996, 1997 és 1999
(százalék) ......................................................................................................................................... 454
18.1. 18.1. táblázat ♦ A vallásosság mutatói egyes keresztény kultúrájú országokban 1991-ben ... 461
18.2. 18.2. táblázat ♦ A népesség megoszlása aszerint, hogy melyik felekezetben keresztelték meg vagy
jegyezték be ..................................................................................................................................... 463
18.3. 18.3. táblázat ♦ A különböző felekezetekben megkeresztelt 14 éves és idősebb keresők iskolai
végzettség szerinti összetétele, 1992 ............................................................................................... 464
18.4. 18.4. táblázat ♦ Vallásosság a magyar társadalomban ............................................................ 465
18.5. 18.5. táblázat ♦ A vallásgyakorlás módja felekezetenként, 1992 ........................................... 466
18.6. ................................................................................................................................................ 466
18.7. 18.6. táblázat ♦ Az Istenben hívők és a hetente többször imádkozók aránya néhány országban 469
18.8. 18.7. táblázat ♦ Egyházi „intézmények” igénybevételének fontossága egyes csoportokban.
2001/2002 (Életünk Fordulópontjai vizsgálat N:16394) ................................................................. 471
19.1. 19.1. táblázat ♦ Társadalomtípusok Lenski szerint ................................................................. 480
19.2. 19.2. táblázat ♦ A felnőttek jövedelmi pozíciójának változása négy egymást követő évben, 1992-
1995 ................................................................................................................................................. 494

ELŐSZÓ A MÁSODIK, JAVÍTOTT ÉS
BŐVÍTETT KIADÁSHOZ
Természetes követelmény a tankönyvekkel szemben, hogy integrálják a friss, de tartósan helytállónak ígérkező
ismereteket. Különösen sürgető ez az igény, ha olyan szociológiai tárgyú munkáról van szó, amely a mai
társadalmi valóság megértéséhez kíván fogódzókat nyújtani. Az Andorka Rudolf által 1996-1997-ben megírt,
több évtizedes oktatási tapasztalatot és ennél is hosszabb, gazdag kutatási gyakorlatot a háta mögött tudó
Bevezetés a szociológiába sem lehet tehát kivétel, annál is kevésbé, mert ahogy a Tanár úr a bevezetőben
elmondja, ez a verzió is a korábban megírt jegyzetekre, könyvekre alapoz. Fájdalmasan korai halálával azonban
a megújításnak ez a folyamata megszakadt. Megtisztelő, de szinte megoldhatatlan feladatnak éreztem, amikor a
kiadó a könyv átdolgozására felkért. Végül olyan koncepciót dolgoztam ki, amely egyszerre több elvárásnak is
igyekszik megfelelni.
Olyan megoldáshoz ragaszkodtam, amelynek eredményeként az eredeti könyv önállóan is tovább él, a szerző
tudományos teljesítménye nem sérül, hiszen az 1997-es kiadás – alapfunkcióján túl – az életmű összefoglalása
is. Ugyanakkor reflektálni kellett a kézirat lezárása óta végbement változásokra: tovább kellett vezetni az
eredetileg felvázolt trendeket, jelezni kellett az ott tárgyalt problémák értelmezésében (elméletében)
bekövetkezett hangsúlyeltolódásokat, minél frissebb adatokat kellett összegyűjteni a társadalom egyes
vetületeinek leírásához. Szem előtt tartottam az oktatás szempontjait is: szerettem volna, ha a könyv
változatlanul használható marad mind a bevezető jellegű, mind pedig a magasabb szintű kurzusokhoz. Végül
fontosnak tartottam a kézikönyvfunkció megőrzését is, hozzásegítve a szélesebb olvasóközönséget a magyar és
az európai társadalmi viszonyok közötti eligazodáshoz. A vargabetűktől sem mentes töprengés után végül arra
jutottam, hogy a fenti igényeknek az felel meg a leginkább, ha a tematikus fejezetek végére Változások az
ezredfordulón címmel önálló, újalfejezet kerül, míg a törzsszöveget csak a nyilvánvaló elírásokat
kiküszöbölendő korrigáljuk, illetve egy-egy, főképpen aktuális adatokat közlő lábjegyzettel frissítjük.
Az újonnan csatolt fejezetek következetesen a nemzetközi és a hazai tendenciákat leíró részre tagolódnak, és így
szervesen kapcsolódnak az eredeti tankönyv egyes fejezeteinek megfelelő szerkezeti egységeihez. A tartalmi
közösséget pedig az szolgálja, hogy ezek középpontjában is az empirikusan megragadható tendenciák – jól
áttekinthető ábrákkal és táblázatokkal segített – bemutatása és értelmezése áll. A kiegészítések az elmúlt tíz év
(1995-2004) fejleményeit tárgyalják. A nemzetközi tendenciák taglalása során – amennyiben erre módunk volt –
kiemeltük az Európában, azon belül a volt szocialista országokban mutatkozó folyamatokat. Az elméleti
vonatkozásokkal általában itt, a nemzetközi tanulságok között foglalkoztunk, de egyes esetekben, mikor átfogó
és lényegesen új értelmezési keretek alakultak ki, akkor ezek ismertetésével kezdtük a kiegészítő fejezetet. A
hazai tendenciákat illetően nem egyszer 1990-ig, a rendszerváltozás kezdetéig nyúltunk vissza.
A könyv a kiegészítésekkel természetesen terjedelmesebb lett, szerkezete valamelyest bonyolultabbá vált, és

nem kerülhettük el mindig az eredeti és az új fejezetek közötti átfedést sem. Ez bizonyosan több gondot okoz, ha
a tanítás, illetve az olvasás során szigorúan a linearitás elvét követjük. Ugyanakkor reménykedem abban, hogy a
bővített kiadás új megoldásokat is kínál az oktatás számára. Lehetőség nyílhat például egy-egy fejezet
részletesebb áttekintésére, a különböző (rendszerváltozás előtti, illetve utáni) időszak összehasonlítására, de
egyes fejezetekben koncentrálhatunk a társadalmi változás távlataira is. Hangsúlyt helyezhetünk az európai
tendenciákra, a volt szocialista országokra vagy a hazai változásokra. Lehetőség van arra, hogy egészében vagy
fejezetenként csak Andorka RudolfBevezetését használjuk, de arra is, hogy a fogalmi és elméleti bevezetők után
rögtön a mai helyzettel foglalkozzunk. Végül dönthetünk úgy is, hogy egyes, az oktatás szempontjából kevésbé
hangsúlyos tárgykörök kapcsán csak a mai viszonyokkal foglalkozzunk. A második, bővített kiadás tehát az
elsőnél terjedelmesebb, szerkezete a hagyományos tankönyvénél sokrétűbb, ugyanakkor egyidejűleg alkalmas
számos oktatási gyakorlat szolgálatára. Mindezeket mérlegelve reménykedem, hogy az új változat is kielégíti
Andorka Rudolf könyvének eredeti célját: bevezetést nyújt a mai társadalmi viszonyok tanulmányozásához.
Az első három fejezet kiegészítésétől eltekintettünk, mivel a rögzített kritériumok alapján erre nem volt mód. De
ellene szólt az is, hogy az ezekben tárgyalt témakörök vagy önálló kurzusok tárgyai, vagy integrálódnak a
tematikus részekbe. Végül arra is kell gondolni, hogy ezeknek az anyaga kötődik a legerőteljesebben a szerző
(illetve az oktatók) társadalom- és tudományszemléletéhez, amihez egy harmadik (külső) személy aligha lehet
maradéktalanul hű.
Csak néhány olyan technikai jellegű mozzanat akadt, amelynek kapcsán minimálisan megsértettük Andorka

ELŐSZÓ A MÁSODIK,
JAVÍTOTT ÉS BŐVÍTETT
KIADÁSHOZ
Rudolf könyvének integritását. Az új vitakérdéseket, fogalmakat és szakkifejezéseket nem különítettük el; az
ajánlott irodalmat, az eredeti ajánlásokat meghagyva aktuális magyar munkákkal egészítettük ki; az eredeti
függelék helyett új készült. A kiegészítő fejezetekben hivatkozott szakirodalmat külön bibliográfia tartalmazza.
A munkát az ismertetett szempontok szerint egy szerzői kollektíva végezte el, az átdolgozással kapcsolatos
teendőkben Kapitány Balázs kollégám működött közre. Köszönettel tartozom mindazoknak, akikkel a bővített
kiadás koncepciójáról vitatkozhattam, és azoknak, akik egy-egy fejezet megírásában segítséget nyújtottak. Az
egyes írásokért természetesen a szerzők, a bővített kiadás jelen formájának kialakításáért pedig a szerkesztő
vállalja a felelősséget.
A tankönyv természeténél fogva lezárhatatlan mű. Noha az újabb kiadások – mint ez is – azzal az igénnyel
születnek, hogy tárgyaljanak minden lényeges új fejleményt, ennek maradéktalanul soha nem tehetnek eleget.
Látóhatárának végességéről minden közreműködő meg van győződve, úgyszintén arról, hogy a könyvnek ez a
változata előbb- utóbb szintén megújításra szorul. Addig is az oktatók, a hallgatók és a szélesebb
olvasóközönség jóindulatába ajánlom.
Budapest, 2005. november
Spéder Zsolt

ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ
1931-ben születtem, így a második világháború és a totalitárius szocialista rendszer súlyos társadalmi
következményeit előbb eszmélő tudattal, majd tudatos felnőttként éltem át. Családomat és életemet ezek a
politikai események közvetlenül érintették: apámat mint polgári liberális világnézetű politikust mind a Gestapo,
mind az ÁVH letartóztatta, megjárta előbb a mauthauseni koncentrációs tábort, később az Andrássy út 60.
börtönét, majd a kistarcsai internálótábort és a váci börtönt. Én magam voltam kitelepített a Szolnok megyei
Besenyszög faluban, munkaszolgálatos katona, a forradalmi tömeg tagjaként részt vettem az 1956-os
forradalomban, ezt követően öt hónapi börtönbüntetésre ítéltek. Miután a politika ilyen mélyen áthatotta
életemet, ennek természetes folyománya ez irányú elkötelezettségem.
A rendszerváltásig megvalósulhatatlan álom maradt számomra a politikusi pálya, ennek ellenére 1989-ben
tudatosan döntöttem úgy, hogy mégsem leszek politikus. A politikai és ezekkel összefüggő társadalmi és
gazdasági kérdések iránti tudományos érdeklődés érthetően következett múltamból és beállítottságomból. A
társadalomtudósi hivatást úgy képzeltem el, hogy abba egyaránt beletartozik a társadalmi valóság feltárása, az
oktatás, a tudományos ismeretek népszerűsítése és – nem utolsósorban – mindezen keresztül hozzájárulás a
magyarországi állapotok megjavításához.
Amikor 1949-ben leérettségiztem, természetesen a tudományos pálya is elérhetetlen ábrándnak tűnt.

Segédmunkásként tudtam csak elhelyezkedni. A reményt, hogy valaha társadalomtudományi munkát
végezhessek, soha nem adtam fel. 1962 őszén szerződéses állást kaptam a Központi Statisztikai Hivatal
Könyvtárában, igaz, először napi négyórás munkaidőben. Úgy éreztem, az első lépés megtörtént az olyannyira
áhított tudományos munka felé vezető úton.
Az ötvenes években nem szociológiai pályára készültem. Az igazat megvallva nem is igen tudtam a szociológia
tudományának létezéséről. Ez a tény is jól jellemzi azt az intellektuális tudatlanságot, amelyben abban az időben
Magyarországon éltünk. Varga István polgári közgazdászprofesszor, valamint néhány közgazdaságtani könyv,
elsősorban Heller Farkas és Joseph Schumpeter, valamint John Maynard Keynes műveinek olvasása felkeltette
érdeklődésem a közgazdaságtan iránt. Esti hallgatóként az ELTE jogi karán fél évig hallgattam Varga István
demográfiai előadásait is. A KSH Könyvtárában kerültek először a kezembe külföldi szociológiai munkák, az
akkor ugyancsak ott dolgozó Szelényi Iván tanácsára kezdtem azokat figyelmesen tanulmányozni. Amikor
1963- ban a KSH Népességtudományi Kutató Intézetének immár főállású munkatársa lettem, elsősorban
szociológiai témákat, az alkoholizmust, majd a társadalmi mobilitást és az idős emberek helyzetét kutathattam.
Ebben az időszakban alakult ki tudományos együttműködésem és barátságom az ugyancsak a KSH-ban dolgozó
Cseh-Szombathy Lászlóval, aki még az 1949-ben feloszlatott Szalai Sándor-féle szociológiai tanszéken szerzett
igen alapos szociológiai műveltséget.
Ahogyan egyre jobban elmélyültem a szociológia szakirodalmának tanulmányozásában, úgy erősödött bennem
az a törekvés, hogy szociológus szeretnék lenni. Nemcsak azért, mert a szociológia ad lehetőséget a társadalmi-
gazdasági-politikai összefüggések legszélesebb körű megismerésére, tehát a társadalom megértésére, hanem
valószínűleg azért is, mert a szociológiához eredendően hozzátartozik a szegények, elnyomottak, hátrányos
helyzetűek melletti elkötelezettség, mely sem a közgazdaságtanban, sem a demográfiában nem található meg.
Miért olyan fontos számomra ez? Három eltérő jellegű motívumot szeretnék megemlíteni. Fiatal korom óta a
keresztény (azon belül evangélikus) hit tanításai szerint nevelkedtem, és így azonosultam Jézusnak a szegények
és elnyomottak melletti nagyon határozott állásfoglalásával. Másrészt életemnek az a tizenegy éve, amelyet
munkások és parasztok között éltem le, maradandó emlékeket hagyott bennem a magyar társadalom
szegényeiről és elnyomottairól. Becsületes, keményen dolgozó, szilárd erkölcsi elveket követő és egymás iránt –
hozzáteszem, irántam is – szolidáris embereket ismertem meg bennük, akik közül néhánnyal a mai napig tart a
barátság. Végül családom is és magam is voltam szegény, olykor nagyon szegény, továbbá a hatalomnak
kiszolgáltatottja, ezért nagyon is jól tudom, mit jelent szegénynek és elnyomottnak lenni.
Végső soron mélyen gyökeret vert bennem az a meggyőződés, hogy a szociológus igen sokat tehet a társadalmi
viszonyok őszinte feltárásával. Amikor életpályámat terveztem, mindig magyar szociológus akartam lenni,
maradni, tehát nem gondoltam az ország elhagyására annak ellenére, hogy sokat publikáltam külföldön (a
külföldi ismeretség bizonyos védelmet biztosított Magyarországon is).
Szociológiai pályafutásom – 1962-től 1983-ig a Központi Statisztikai Hivatalban, majd 1984-től a Budapesti
Közgazdaságtudományi Egyetemen – befolyásolta szociológiai felfogásom két olyan alapvető jellemzőjét,
amelyet e tankönyv olvasója nyilván észre fog venni, és amelyet ezért érdemes itt világosan előre elmondani. Az

ELŐSZÓ AZ ELSŐ
KIADÁSHOZ
első az, hogy nem voltam marxista. Sem a fent leírt intellektuális hatások, sem az 1970-től fokozatosan kiépülő
külföldi tudományos kapcsolataim, barátaim nem vittek a marxizmus felé. Hozzáteszem, az amerikai
strukturalista funkcionalizmus felé sem. Ha a világ szociológiájában intellektuális rokonokat kell megneveznem,
akkor a neoweberiánus és az empirikus szociológusokra utalhatok. A neoweberiánus elméleti orientáció és az
empirikus munka legtöbb esetben összekapcsolódik a hozzám közel álló szociológusoknál. Ezt a lazán
körvonalazható irányzatot a dogmatizmus teljes hiánya és készség jellemzi arra, hogy a valóság megismerése
alapján nézeteiket módosítsák.
Abból a tényből, hogy nem voltam marxista, következik talán az, hogy Marxot ma is nagyon fontos
szociológusnak tartom, akinek fogalmait és nézőpontjait hatalmas tévedései ellenére sem lehet a mai
szociológiából kiküszöbölni. Persze Max Weber még inkább „benne van” a mai szociológiában.
A KSH-ban 20 évig elsősorban a valósággal kellett foglalkoznom. Ez nagyon is megfelelt elképzeléseimnek. A

valóságfeltárás elsődlegességéről ma is meg vagyok győződve, noha az egyetemi oktatásban szükségképpen
nagy figyelmet fordítok az elméletekre. Az utóbbiaknak azonban az a funkciójuk, hogy hozzásegítsenek ahhoz,
hogy jól megfogalmazott kérdéseket tegyünk fel az empirikus kutatásban.
A tankönyvírás, különösen a Bevezetés a szociológiába típusú tankönyvek írása nem tartozik a legnagyobb
presztízsű tevékenységek közé a szociológusok körében. A fent leírtak talán megértetik az olvasóval, hogy miért
tekintem ezt a tankönyvet mégis életem fő művének. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szociológus egyetemi
hallgatók és általában minden egyetemi és főiskolai hallgató jól érthető, tanulható könyvből sajátítsa el a
szociológiai alapismereteket. Nem titkolom azt a reményemet, hogy ezt a könyvet más érdeklődésű olvasók is
kézbe fogják venni, így hozzájárulhatok ahhoz, hogy széles körben közismertté váljék, hogy mit tud a
szociológia a magyar társadalomról mondani. A könyv ugyanis – különösen a magyarországi helyzetről szóló
fejezetek – megpróbálja összefoglalni, hogyan látja a magyar szociológia, vagy hogyan látom én a mai és
közelmúltbeli magyar társadalom jelenségeit, sokszor súlyos problémáit és változási tendenciáit.
A jelen tankönyv több mint húszéves oktatási tapasztalat terméke, és ennek alapján több könyv alakú előzménye
van. Az 1970-es évek első felében az ELTE népművelés szakos hallgatóit oktattam egy féléves
Társadalomstatisztika nevű kurzus keretében, ehhez írtam ilyen című jegyzetet. A tárgy és a jegyzet elnevezését
oktatáspolitikai megfontolások indokolták, de ez a tárgy és jegyzet is „bevezetés a szociológiába” volt, erős
empirikus orientációval (Andorka 1973). Sok éven keresztül adtam elő a TIT József Attila Szabadegyetem
keretében a mindenfelől jött érdeklődőknek egy hasonló tantárgyat, ennek anyaga jelent meg immár Bevezetés a
szociológiába címmel, és az előző jegyzetnél lényegesen több elméleti résszel (Andorka 1981). Amikor 1984-től
a BKE Szociológia Tanszékére kerültem, magamra vállaltam a minden hallgató számára kötelező „Bevezetés a
szociológiába” előadás-sorozatot. Ennek anyagát foglaltam írásba a Bevezetés a szociológiába jegyzetben,
először 1990-ben, majd továbbfejlesztett formában 1992-ben (Andorka 1992). Az újraírás folyamán nemcsak a
jegyzet terjedelme bővült és nemcsak mindig újabb és frissebb szociológiai kutatási eredmények kerültek bele,
hanem fokozatosan bővültek az elméleti és nemzetközi összehasonlító részek is. A jelen tankönyv lényegesen
továbbfejleszti az utóbbi jegyzetet. Mindenekelőtt szerepelnek benne a rendszerváltás után végzett legfontosabb
szociológiai vizsgálatok eredményei. Két teljesen új fejezetet írtam: az etnikum, nemzetiség, nemzet témájával
foglalkozót, és a társadalmi változásokról szóló fejezetet. Ezzel – a hadsereg és a háború kivételével – lefedem a
társadalmi jelenségeknek azt a körét, amely például A. Giddens hasonló tankönyvében és számos más
tankönyvben szerepel. Azt merném mondani, hogy ezzel „teljessé” vált a bevezetés a szociológiába. A
korábbinál sokkal részletesebbek az elméleti alfejezetek és a szociológia történetével foglalkozó fejezet is.
E könyvnek – és a megelőző jegyzeteknek – megírásakor messzemenően felhasználtam hasonló külföldi

tankönyveket. Elsőként említem Giddens Szociológiáját (1995), amelyet már magyar nyelvű megjelenése előtt
ismertem. E tankönyv és Giddens könyve, számos szemléletbeli és tartalmi hasonlóság mellett, egy tekintetben
alapvetően különbözik. Giddens, sok más nyugati tankönyvhöz hasonlóan, a mikroszociológiai jelenségekkel
kezdi könyvét és azoktól halad a makroszociológia felé, más szóval a kultúrával és viselkedéssel indítja a
társadalom bemutatását, és az intézményekkel fejezi be azt. A jelen tankönyv viszont a makroszociológiától
halad a mikroszociológia felé, a társadalmi szerkezet és az egyenlőtlenségek tárgyalásából indul ki, és az emberi
viselkedés és a kultúra jelenségeivel fejezi be a szociológiai jelenségek bemutatását. Ennek az az oka, hogy az
1960-as évek eleji újjászületése után a magyar szociológia figyelme is először a struktúrák felé fordult, ezeknek
kutatásában érte el a legjelentősebb eredményeket, és csak később erősödött meg a mikrojelenségek és a
kulturális, valamint tudati jelenségek kutatása.
Giddens könyvének említett rám gyakorolt hatása ellenére igyekeztem ebben a tankönyvben minél kisebb
mértékben megismételni azt, amit a magyar olvasó Giddens könyvében is megtalálhat. Ezért remélem, hogy a
két hasonló jellegű tankönyvet együtt, párhuzamosan lehet használni az oktatásban és a tanulásban. Giddens

ELŐSZÓ AZ ELSŐ
KIADÁSHOZ
munkájából meg lehet ismerni egy nyugat-európai szociológus látásmódját, az enyémből pedig azt, hogyan látja
ezeket a társadalmi jelenségeket egy magyar szociológus, különösen pedig azt, hogy a Giddens által
világméretekben vizsgált jelenségek hogyan jelentkeznek Magyarországon.
Már az 1973. évi jegyzet megírásakor is erősen támaszkodtam az először 1955-ben megjelent Leonard Broom és
Philip Selznick-féle (1968), Amerikában használt Szociológia új kiadásoknál továbbfejlesztett változataira
(Broom-Bonjean-Broom 1990), egy kevéssé ismert másik amerikai tankönyvre, John M. Shephard (1981)
könyvére, valamint Eugene és Franchon Mead (1965) munkájára, amelyekre annakidején külföldi
kapcsolatokon keresztül és utazásaim során hozzájutottam és használhatóaknak találtam.
A legújabb szociológiai elméletek és kutatások figyelembevételéhez igen nagy segítséget nyújtott nekem
Smelser munkája (1994). Egyes fejezetek, különösen a társadalmi változás megírásánál sokat merítettem Guy
Rocher (1968) háromkötetes bevezetéséből.
Végül a lengyel és a magyar szociológia hasonló helyzete, hasonló politikai és társadalmi környezete miatt igen
tanulságos volt számomra egy lengyel tankönyvnek több egymást követő kiadása (Dyoniziak et al. 1978;
Dyoniziak et al. 1994). Ez a lengyel tankönyv – az enyémhez hasonlóan – a korabeli lengyel társadalom
megismertetését helyezi a középpontba, és ehhez fűzi az elméletek bemutatását, továbbá a társadalmi szerkezet
tárgyalásából indul ki, és a viselkedés tárgyalásával zárja le a könyvet.
A jelen tankönyv, elődeihez hasonlóan, ugyanúgy, mint az általam előadott „Bevezetés a szociológiába”
kurzusok azon a koncepción alapul, hogy az egyetemi hallgató – akár szociológia szakos, akár valamely más
szak hallgatójaként, például a BKE-n közgazdászként – elsősorban a mai magyar társadalmat, annak jellemzőit,
problémáit, változási tendenciáit ismerje meg belőle. Ezért a mai és a közelmúltbeli magyar társadalomra
vonatkozó empirikus adatok, táblázatok nagy helyet kaptak benne. Ezek a vizsgálati eredmények szemléltetésre
szolgálnak, érzékeltetik a hallgatóval, hogyan dolgozik az empirikus szociológus. Arra próbálják az olvasót
ösztönözni, hogy maga is gondolkozzék el a bemutatott kutatási eredményeken, próbálja azokat maga is –
esetleg e tankönyvtől eltérően – értelmezni. Más szóval a hallgatóknak az adatokat nem kell megtanulniuk, csak
a legfontosabbak nagyságrendjét (például azt, hogy mekkora a születések és a halálozások évi száma, vagy hogy
hány szegény van Magyarországon) szükséges ismerni. Viszont az adatok alapján feltárt problémák és
összefüggések ismeretét elvárjuk a vizsgán a hallgatótól, azzal a kiegészítéssel, hogy nem kell egyetérteniük a
leírt magyarázatokkal és értékelésekkel. Természetesen a jegyzetet használó előadók sem fognak minden
kérdésben egyetérteni a magyar társadalomról adott magyarázataimmal, értékeléseimmel. A teljes egyetértés
nemcsak nem szükséges, hanem hasznos sem lenne, mert a szociológia úgy halad előre, ha különféle
véleményeket ütköztetünk egymással. Ezért azon se csodálkozzék az olvasó, hogy az e tankönyvben kifejtett
nézeteim esetleg némileg eltérnek a korábbi műveimben leírtaktól, vagy ha a jövőben meg fogom változtatni
véleményemet bizonyos jelenségekről. Ez különösképpen vonatkozik a jelenlegi magyarországi társadalmi
változások elemzésére, itt ugyanis szinte minden év új meglepetéseket tartogat számunkra.
A bemutatott empirikus vizsgálati eredmények megértéséhez és kritikai értékelésükhöz szükséges, hogy

alapvető ismereteink legyenek az adatgyűjtések és -elemzések módszereiről. Ezért a 4-19. fejezetben röviden
leírom, hogy a fejezet témájában milyen adatforrások állnak rendelkezésre, hogyan lehet adatokat gyűjteni és
milyen módszerekkel lehet azokat elemezni. A módszerek – a közelmúltbeli magyarországi kutatásokat követve
– a legegyszerűbb adatoktól és kereszttábláktól a többváltozós matematikai-statisztikai adatokig terjednek. Az
utóbbiaknak természetesen csak a lényegét tudom ismertetni.
A mai magyar társadalmi jelenségek megértéséhez segítséget nyújt, ha tudjuk, mit tártak fel ezekről a
jelenségekről a szociológiai vizsgálatok más országokban, elsősorban a fejlett országokban. A magyarországi és
a fejlett országokban megfigyelt jelenségek és tendenciák sok tekintetben hasonlítanak, ilyenkor jó tudni, hogy
nemcsak magyar, hanem általánosabb jelenséggel, tendenciával van dolgunk, amelynek eltérő alakulására nem
nagyon számíthatunk. A hasonlóságoknál még érdekesebbek azok az esetek, amikor a Magyarországon
megfigyelt sajátosságok (például a férfiak halandóságának romlása, az igen magas öngyilkossági arányszám)
nem jellemzőek más fejlett országokra, ilyenkor ugyanis a speciális magyarországi okok feltárása nemcsak a
magyar, hanem a nemzetközi szociológia számára is igen érdekes következtetésekhez vezethet.
A magyar szociológiai kutatások természetesen nem folytak és folynak „elefántcsonttoronyban”, hanem

szorosan összekapcsolódnak a magyarországi társadalmi problémák, például a szegénység, a deviáns
viselkedések orvoslására való törekvéssel. Ezért a 4-19. fejezetek végén röviden utalok arra, hogy a tárgyalt
problémákat hogyan lehet társadalompolitikai eszközökkel befolyásolni.
A szociológia természetesen nem maradhat meg a tények leírásánál, az adatok elemzésénél. Meg kell próbálnia

ELŐSZÓ AZ ELSŐ
KIADÁSHOZ
azokat elméleti keretbe rendezni. A konkrét empirikus kutatások összefoglaló magyarázata mellett az elméletnek
az is szerepe, hogy a jövőbeli empirikus kutatások számára kérdéseket fogalmaz meg. Ezért a 4-19. fejezetekben
a nemzetközi és a magyarországi helyzet bemutatása előtt ismertetem a kérdéses jelenségre vonatkozó elméleti
kérdéseket, a jelenség magyarázatára előadott különböző elméleteket. Igyekszem több, sokszor ellentétes
elméleti megközelítést bemutatni. Ezzel érzékeltetni kívánom, hogy a szociológia nem végső igazságként kezeli
az elméleteket, hanem egy adott társadalmi jelenség magyarázatára szolgáló kísérletként. Az empirikus
vizsgálatok alapján dönthetjük el, hogy melyik elmélet áll a legközelebb a valósághoz.
Általában jelzem azt is, hogy én melyik elméletet fogadom el, de az olvasót arra szeretném ösztönözni, hogy
maga is gondolkozzék el azon, neki melyik elmélet látszik a legel- fogadhatóbbnak.
Az olvasó és a könyvet tanuló hallgatók kritikai gondolkodásának ösztönzésére tettem fel a fejezetek végén a
vitakérdéseket. Ezeken elgondolkozhat önmagában, de még jobb lenne, ha ezeket a hallgatók egymást közt
vitatnák meg.
A továbbgondolkodáshoz ad útmutatást a fejezetekhez csatolt ajánlott irodalom. Ebben nemcsak a legújabb

magyar szakirodalom legfontosabb műveit igyekeztem megemlíteni, hanem lehetőleg a különböző álláspontokat
képviselő szerzőket is felvettem. A könyv végén megadott bibliográfia a szövegben hivatkozott műveket is
tartalmazza, egyben segítséget nyújthat egy-egy téma alapos megismeréséhez, nem utolsósorban annak külföldi
szakirodalma alapján.
Minden fejezet elején definiáltam a benne használt alapfogalmakat. Ezeknek és a fontos szakkifejezéseknek a
definícióját az olvasó a könyv végén betűrendben is megtalálja.
E tankönyv első három fejezete – a szociológia tudományáról, történetéről és módszertanáról – minden egyes
korábbi változatban bővült, elsősorban azért, mert a tanszéki viták során kollégáim ezt az igényt kifejezték, az
elmélettörténet és a módszertan fejezetei még így is szükségképpen vázlatosak, ezekkel külön-külön tankönyvek
szoktak foglalkozni. Az 1. fejezetben – ebben a tankönyvben először – megpróbáltam olyan kérdéseket felvetni,
amelyek nemcsak minket, magyar szociológusokat, hanem a világ minden táján dolgozó szociológusokat
szükségképpen erősen foglalkoztatnak, mert végső soron arra vonatkoznak, hogyan kell a szociológiát művelni.
A Függelék rövid tájékoztatást ad a magyarországi szociológia műhelyeiről az 1996 végi állapotnak

megfelelően. Azt a célt szolgálja, hogy az olvasót informálja: hol lehet szociológiát tanulni, hol lehet kutatásokat
végezni, publikálni stb.
Egy ilyen átfogó könyv létrejöttében, különös tekintettel arra, hogy tulajdonképpen tudományos életpályám első
évei óta fokozatosan íródott meg új és új változatokban, szükségképpen nagy szerepet játszottak azok a kollégák
és barátok, akikkel együtt dolgoztam, kutatási eredményeket, társadalmi jelenségeket vagy akár a tankönyv
korábbi változatait újra és újra megvitattam. Az alábbiakban igyekszem azokat megemlíteni, akikkel való
együttgondolkodásból e könyv megírásánál különösen sokat merítettem.
A Cseh-Szombathy Lászlóval való tudományos együttműködés és barátság kutatópályám első hónapjaitól a mai
napig mindig igen intenzív volt. Egyes időszakokban nagyon fontos volt számomra a Szelényi Ivánnal való
eszmecsere, még akkor is, ha többször évekre megszakadt és ha nem minden kérdés megítélésében értettünk
egyet. A társadalmi jelenségek pszichológiai összetevőinek megismerésében nagy hatással volt rám Buda Béla.
Az 1980-as évek eleje óta igen termékeny a tudományos együttműködés köztem és Kolosi Tamás között.
A Központi Statisztikai Hivatalban töltött hosszú időszakban Harcsa Istvánnal való együttműködésünket látom a
legfontosabbnak, sok kutatást végeztünk együtt, sok műnek voltunk társszerzői, de ezen túlmenően is alapos
valóságismerete sokszor volt számomra nagy segítség. A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem
Szociológia Tanszékén igen intenzív volt a műhelymunka. Alapvető szociológiai kérdéseket vitattunk meg
Gazsó Ferenccel és Lengyel Györggyel, a deviáns viselkedések kutatásában együtt dolgoztam Elekes Zsuzsával,
a szegénység egyes vonatkozásainak kutatásában Gyenei Mártával, értékkutatásokban Balázs Jánossal. Két
korábbi tanítványom, majd kollégám és társszerzőm, Tóth István György és Spéder Zsolt az 1990-es években
vált fontos és szoros munkatársammá. Mindannyiuk segítségét megköszönöm, kutatási eredményeik és
gondolataik benne foglaltatnak ebben a könyvben. Ne lepődjenek meg, ha egy-egy megállapításnál
visszaemlékezhetnek arra, hogy ezek az ő gondolataik voltak, ők mondták a szerzőnek valamikor évekkel
ezelőtt.
Végül szeretném megemlíteni a családomat. Köszönet illeti családom minden tagját azért, mivel türelmesen
elviselték, hogy jelentős időt fordítok a szociológia művelésére, e könyv írására, és még inkább azért, mert

ELŐSZÓ AZ ELSŐ
KIADÁSHOZ
általuk a különböző egyéni és társadalmi kérdések megvitatásában igen sok tapasztalatot szereztem a magyar
társadalomról. Nézeteiknek nagy hatásuk volt arra, ahogyan az életet, a társadalmat látom.
Ez a könyvem nem jöhetett volna létre Gyurgyák János igen gondos, szinte a társszerzőségig emelkedő
szerkesztőmunkája nélkül, valamint Pethesné Mohácsi Ilona nagyon gondos, többszöri gépelési, hibajavítási és
Hegedűs Rita szöveg-ellenőrzési munkája nélkül. Mindannyiuknak köszönöm az igen fontos segítséget e könyv
megírásában.
1997
Andorka Rudolf

1. fejezet - 1. fejezet │A
SZOCIOLÓGIA MINT TUDOMÁNY
1. A SZOCIOLÓGIA TUDOMÁNYA
A szociológiát legegyszerűbben úgy határozhatjuk meg, mint a társadalmi élet törvényszerűségeit kutató
tudományt. E definíció mindkét eleméhez, azaz a „tudomány” és a „társadalom” kifejezésekhez néhány szó
magyarázatot kell fűzni.
A szociológia mindenekelőtt tudomány. A társadalmat, amelyben élünk, természetesen nem csak a szociológia
segítségével ismerhetjük meg. Megismerhetjük többek közt riportok, szociográfiák, szépirodalmi művek,
valamint a mindennapi élet tapasztalatai alapján is. Azt sem állíthatjuk továbbá, hogy a szociológia ezen más
megismerési módoknál magasabb rendű. Sokszor az előbb felsoroltakból többet tudhatunk meg a társadalomról,
mint a szociológia tudományából. A két világháború közötti magyar társadalom megismerésének elsőrendű
forrásai például Móricz Zsigmond novellái vagy Féja Géza riportjai, amelyek Magyar haláltánc címen jelentek
meg egybegyűjtve a közelmúltban, továbbá Illyés Gyula szociográfiája, a Puszták népe.
A szociológia ezen műveknél nem pontosabban, hanem más módszerekkel tárja fel a társadalmi valóságot. A
tudományos módszer lényege, hogy ha megfogalmazódik valamilyen probléma (például miért van sok
öngyilkosság hazánkban?), akkor megpróbálunk ennek valamilyen elméleti magyarázatot adni, végül pedig
megvizsgáljuk, hogy a valóságból nyerhető információk alapján igazolódik vagy megcáfolódik elméleti
magyarázatunk.
Van olyan felfogás is, például Karl Popper (1976) társadalomfilozófusé, amely szerint sohasem tudjuk elméleti
hipotézisünket végérvényesen igazolni, legfeljebb cáfolni. Legtöbbször csak annyit állíthatunk biztosan, hogy
eddigi empirikus vizsgálataink nem cáfolták hipotézisünket, ezért egyelőre joggal feltételezhetjük, hogy az az
igazságot jól megközelíti. Sohasem zárhatjuk ki azonban, hogy a jövőben olyan empirikus vizsgálati
eredményeket kapunk, amelyek megcáfolják hipotézisünket.
Ez a felfogás mindenesetre nagy óvatosságra és szerénységre int tudományos megállapításainkat illetően.

Sohasem lehetünk ugyanis biztosak abban, hogy megtaláltuk az igazságot. A szociológiára is alkalmazhatjuk
André Gide francia író mondását: „higy- gyünk azokban, akik az igazságot keresik, de kételkedjünk azokban,
akik azt állítják, hogy megtalálták az igazságot”.
A szociológusok nagy többsége ugyanakkor nem fogadja el a közelmúltban igen divatossá vált posztmodern
felfogást sem, azaz hogy „minden elmegy” (anything goes), a tudományos igazság nem is létezik, vagy
legalábbis lehetetlen a megismeréséhez közeledni, továbbá minden magyarázat egyenértékű. Ez a felfogás –
véleményem szerint – a tudományos kutatás értelmetlenségét sugallja. A szociológusok többsége azt vallja, hogy
ha soha nem is lehetünk biztosak abban, hogy megtaláltuk az igazságot, kutatásaink közelebb visznek a
megismeréshez, azaz minden új hipotézissel, amelyet a megcáfolódott korábbi hipotézis helyett fogalmazunk
meg, közelebb kerülünk az igazsághoz.
Tudományfilozófiai vitakérdés, hogy a tudományok – köztük a szociológia – úgy fejlődnek-e, hogy a korábbi
ismeretekre építve egyre több új ismeretet halmozunk fel, vagy pedig „tudományos forradalmak” útján, vagyis
úgy, hogy idővel felismerjük, hogy halmozódó ismereteink nem magyarázzák meg a valóságot, ezért
félredobjuk az addigi megközelítést, s új kérdéseket fogalmazunk meg, azaz új nézőpontból közelítünk az
igazsághoz. Ezt nevezik tudományos paradigmaváltásnak (Kuhn 1984). Nem kétséges, hogy léteznek
„tudományos forradalmak” (például a klasszikus közgazdaságtant felváltó keynesi gazdaságtan), ám ezek nem
teszik használhatatlanná az előttük összegyűjtött tudományos ismereteket, csak teljesen új megvilágításba
helyezik azokat, pontosabban újraértelmezik őket. A szociológiában egy-egy tudományos forradalom után
bizonyos idő múltával a korábbi tudományos megközelítés vagy paradigma újjászületését is meg lehet figyelni.
A szociológia tudományának lényegéhez tartozik tehát az elméleteknek a valósággal való összevetése. A

valóságra vonatkozó információk összegyűjtésének különféle lehetséges módszereiről a 3. fejezetben lesz szó.
Itt csak azt kell hangsúlyozni, hogy a valósággal való – tudományos módszerekkel végzett – összevetés nélkül
nem beszélhetünk tudományos szociológiáról. Szociológusok természetesen írhatnak, minthogy gyakran írnak is,
riportot is, esszét, adnak interjút, dolgoznak ki politikai programjavaslatokat. Bizonyos esetekben az ilyen

1. fejezet │A SZOCIOLÓGIA
MINT TUDOMÁNY
munka a szociológus kötelessége is lehet. Ez azonban nem tartozik a szoros értelemben vett
szociológiatudományhoz.
2. A TÁRSADALMI STRUKTÚRA, INTÉZMÉNYEK,

KULTÚRA
Közhely, hogy az ember társadalmi lény, azaz lehetetlen emberi élet társadalmon kívül. Ha az ember az
emberiség kezdetei óta nem élt volna társadalomban, akkor nem lett volna képes az állatvilágból kiemelkedni. A
társadalomban való együttélésnek azonban vannak bizonyos szabályszerűségei, s pontosan ezeket kutatja a
szociológia. A szociológust az érdekli, hogy milyenek a különböző társadalmak, hogyan működnek, hogyan
változnak.
Egy társadalom a szociológusok többsége szerint nem egyszerűen a társadalom tagjainak összessége, mert van
bizonyos struktúrája (szerkezete), vannak intézményei, van kultúrája.
Társadalmi struktúrán a legáltalánosabb értelemben az egyének és társadalmi csoportok közötti viszonylag

tartós viszonyokat (például alá- és fölérendeltséget) értjük. Társadalmi intézménynek nevezzük a
legáltalánosabb értelemben a társadalom tagjainak többsége által végzett tevékenységek alapvető módját,
mintáját. Az intézményekhez normák és értékek tartoznak, amelyek az intézményesült viselkedést előírják,
továbbá megszegését büntetik. A kultúrán az anyagi javak, normák és értékek együttesét értjük.
A társadalom tagjainak egész életét befolyásolja a társadalmi struktúrában elfoglalt helyzetük. Az egyének az
intézmények keretei között, az azok nyújtotta lehetőségek által behatárolva cselekszenek a társadalomban, a
társadalmi környezetük kultúrája szerint alakítják mindennapi életüket. Három szellemes példával lehet a
társadalom és az egyének viszonyát jellemezni:
1. Durkheim a társadalmat a bronzhoz hasonlította, amelynek tulajdonságai nem vezethetők le egyszerűen az

alkotórészei, a réz és az ón tulajdonságainak összeadásából. A társadalom tehát nem egyszerűen a tagjainak
összege.
2 Giddens (1995) nyomán a társadalmi struktúrát, intézményeket, kultúrát egy lakóházhoz hasonlíthatjuk,
amelynek falai, mennyezete, ajtói és ablakai meghatározzák a benne lakók mindennapi tevékenységeit. Hozzá
kell azonban ehhez tenni, hogy a társadalmi struktúra nem örökre épült ház, mert a benne lakók folyamatosan
átépítik, azaz tevékenységükkel újratermelik, de változtatják is a struktúrát, intézményeket, kultúrát.
3. Egy elkeseredett római egyszer kijelentette: „A római szenátorok jó emberek, de a szenátus rossz bestia.”
Ezek szerint tehát a társadalmi csoportok tevékenysége nem egyszerűen az egymástól elszigetelt egyének
szándékai szerinti tevékenységek összege. Más szóval a szenátus mint társadalmi csoport másképpen
viselkedett, mint azt tagjainak egyenkénti tulajdonságai alapján el lehetett volna várni. A szenátus együttes
döntéseit és viselkedését csak úgy érthetjük meg, ha megismerjük a szenátus struktúráját (például kik vannak
uralkodó, hangadó pozícióban?), intézményes működési szabályait (például hogyan szavaznak?) és kultúráját
(például hogyan illik az üléseken viselkedni?).
Ennek analógiájára kell eljárnia a szociológusnak akkor is, ha a mai magyar társadalom sajátosságait kutatja. Az
öngyilkosság kutatásánál például nem elégedhet meg az öngyilkosságot elkövető ember egyéni lelki
sajátosságainak vagy egyéni élettörténetének vizsgálatával, hanem figyelembe kell vennie a társadalom
egészének jellemzőit, például azt, hogy hol helyezkedett el az öngyilkos a társadalmi szerkezetben, milyen
intézményi lehetőségek álltak rendelkezésére problémái megoldására, és mi a társadalmi környezet értékítélete
az öngyilkosságról. Ennek a társadalmi szemléletnek döntő fontossága van az egyes társadalmi jelenségek
értelmezésénél. Elég, ha példaként arra gondolunk, hogy milyen messzemenő következményei vannak annak, s
milyen eltérő következtetésekre juthatunk, ha a szegénység okát a társadalom szerkezetében, intézményeiben,
kultúrájában keressük, vagy pedig az egyes szegény emberek egyéni tulajdonságaiban.
3. A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK TÖRTÉNETI
KIALAKULÁSA
A szociológia sajátosságait, a szociológiai gondolkodásmódot jobban megértjük, ha a társadalomtudományok
történeti kialakulását vizsgáljuk. A társadalomról való gondolkodás egyidős az emberiség kezdeteivel, de

MINT TUDOMÁNY
leginkább filozófiai elmélkedésekben jelent meg. A társadalomtudományok közül a történetírás az írásbeliség

kezdetei óta különálló tudomány volt, és – a később kialakult társadalomtudományoktól eltérően – figyelmét
nem annyira az általános törvényszerűségek feltárására, mint inkább a konkrét történeti események lefolyásának
pontos leírására összpontosította. A többi társadalomtudományok mind a filozófiáról váltak le abban a történeti
korszakban, amikor erre társadalmi igény mutatkozott, és amikor az önálló tudományhoz szükséges ismeretek
elégségesek voltak.
Elsőként a XVII. század közepén a demográfia önállósult, amikor John Graunt a londoni halálozási adatokat
kezdte tanulmányozni. Graunt a pestis és más halálokok miatti halálozás törvényszerűségeit próbálta empirikus
adatok alapján vizsgálni. A demográfiának így nagyon pontos és szorosan körülhatárolt tárgya alakult ki: a
népesség számának és összetételének alakulására ható folyamatok vizsgálata. Az indulás a demográfia
módszerére is rányomta bélyegét: a demográfiában ugyanis mindig a statisztikai adatok elemzése volt a
kitüntetett módszer. Az átfogó elméletek alkotásának mindig is másodlagos szerepe volt a demográfiában.
Néhány évtized múlva, a XVII. század második felében jelentek meg John Locke politikatudományi munkái,
így indokolt az ő munkásságához kapcsolni a politikatudomány végleges elkülönülését a filozófiától. Ehhez az
adta az indítékot, hogy a gazdaságilag lassan erősödő polgárság le akarta rázni magáról az uralkodó abszolút
hatalmát, többé-kevésbé demokratikus politikai viszonyokat kívánt teremteni. Mivel ezt elsősorban
jogszabályokkal lehetett elérni, a politikatudományban azóta is előtérben áll a jogi gondolkodás, azaz az
alapelvek megfogalmazása, továbbá a konkrét intézményi következmények ezen alapelvekből való levezetése.
Hasonló társadalmi erők hatására, de majdnem egy évszázaddal később függetlenült Adam Smith alapmunkáival
a közgazdaságtan. A közgazdaságtan elsődleges célja annak bizonyítása volt, hogy ha az állam (a feudális állam)
nem avatkozik be a gazdasági életbe, akkor a piacon az egyes emberek önérdeket követő viselkedése optimális
gazdasági eredményhez vezet. Legjobb tehát e „láthatatlan kézre” hagyni a gazdasági élet szabályozását. A
klasszikus polgári közgazdaságtan az ember természetére (homo oeconomicus) vonatkozó egyszerű
feltevésekből indult ki, s azokból deduktív módon vezette le tételeit.
A XIX. század elejére azonban világossá vált, hogy a „láthatatlan kéz”, azaz a piac szabad működése ugyan
soha nem látott méretű viharos iparosodást, gazdasági növekedést idéz elő, de ebben a folyamatban a társadalom
nagy tömegei elvesztik korábbi megélhetési alapjukat (földjüket), s szélsőséges nyomor fenyegeti őket. Azt az
állítást, miszerint az iparosodás első szakaszában a munkásság ténylegesen elnyomorodott, elszegényedett, azóta
kutatják és vitatják. Ezek a munkások ugyanakkor kiszakadtak azokból a társadalmi közösségekből, amelyek
korábban védelmet nyújtottak nekik, sennek következtében társadalmi dezorganizáció, elidegenedés lépett fel, s
megnőtt a különféle deviáns viselkedések száma. Az elégedetlenség forradalmakhoz vezetett. A szociológia
előfutárai, Saint-Simon, Comte és Tocqueville, valamint tudományunk három nagy klasszikusa, Marx,
Durkheim és Weber a XIX. század első évtizedeitől az első világháborúig pontosan ezeket a folyamatokat
próbálták megérteni, továbbá a negatív társadalmi jelenségek elkerülésének módjait kutatták. Szociológiai
munkáikat az jellemzi, hogy koruk társadalmi valóságát vizsgálva igen sok tényt, adatot gyűjtöttek össze, és
ezek alapján próbáltak elméleti következtetéseket megfogalmazni. A társadalomkritikus megközelítés és a
valóság feltárása mint kiindulópont azóta is jellemzi a szociológiát.
A szociálpszichológia a századforduló körül a pszichológiából alakult ki. A pszichológia a XIX. század közepén,
önálló tudománnyá válása idején kifejezetten természettudományként definiálta magát, és ezért a kísérleti
módszert részesítette előnyben. A szociálpszichológia kialakulásához az a felismerés vezetett, hogy az egyén a
nagyobb társadalmi csoportokban másképpen viselkedik, mint elszigetelt egyénként. Ezt a jelenséget próbálta
Le Bon Tömeglélektan című könyvében értelmezni. A századforduló után kezdtek könyvek Szociálpszichológia
címmel megjelenni, s megközelítésüket továbbra is erősen a kísérleti módszerekre való támaszkodás jellemezte,
valamint annak vizsgálata, hogy kisebb vagy nagyobb csoportok hogyan hatnak az egyén viselkedésére.
A társadalomnéprajz (az Egyesült Államokban kulturális antropológia, Angliában szociális antropológia) két
forrásból táplálkozott. Európában, és különösen Közép-Európá- ban a néprajz azzal a céllal indult, hogy
összegyűjtse a népi kultúrát, azaz a folklórt (népdalt, népmesét stb.) és a tárgyakat (népviseletet, művészeti
tárgyakat stb.), mert ezt a nemzeti kultúra megőrzése és továbbfejlődése szempontjából igen fontosnak tartották.
A gyarmatokkal bíró nyugat-európai országokban és az Egyesült Államokban viszont a gyarmatokon élő nem
európai kultúrájú népek gondolkodásának és viselkedésének megértése volt a kulturális és szociális
antropológiai kutatás elsődleges célja. Az utóbbi tudományágban is központi szerepe volt a kultúra kutatásának.
A kultúrán azonban nem egyszerűen a folklórt és művészi tárgyakat értették, hanem a vizsgált népesség
hiedelmeinek, értékeinek, viselkedési normáinak rendszerét. A kutatás módszere mindkét tudományágban a
terepen végzett gyűjtés és megfigyelés volt. Újabban a kulturális és szociális antropológia figyelme a fejlett
országok felé fordult. Ezekben a kutatásokban is előtérben áll a kisebb közösségeknek az intenzív terepmunka

MINT TUDOMÁNY
módszerével való vizsgálata, valamint a kultúra sajátosságainak feltárása.
4. A SZOCIOLÓGIA TÁRGYA, MÓDSZERE ÉS

ALAPVETŐ SZEMLÉLETE
Mindezek alapján a tudomány tárgya tekintetében a szociológia, mint a társadalom egészét vizsgáló tudomány,
különbözik a közgazdaságtantól, amely a társadalmi jelenségek közül csak a gazdaságiakkal foglalkozik, a
demográfiától, amely csak a népesedési folyamatokra összpontosítja a figyelmét, a politikatudománytól, amely a
politikát vizsgálja, és a szociálpszichológiától, amely az egyéni viselkedés és a csoporthatás közötti
összefüggések kutatását helyezi előtérbe. A társadalomnéprajz és a történettudomány viszont a szociológiához
hasonlóan a társadalmi élet valamennyi jelenségét kutatni kívánja.
A módszer tekintetében a szociológia, amely a tömegesen előforduló jelenségekre vonatkozó empirikus

adatgyűjtést, továbbá ezeknek az adatoknak elemzését használja kitüntetett módszerként, különbözik a
közgazdaságtantól, amely elsősorban a deduktív módszert alkalmazza, a politikatudománytól, amely az
intézmény- és jogszabályelemzést tekinti fő módszerének, a szociálpszichológiától, amely a kísérleti
módszereket részesíti előnyben, és a történettudománytól, amely inkább az egyedi eseményeket próbálja
felderíteni. Viszont hasonlít a szociológia módszere a demográfiáéhoz, azzal az árnyalatnyi különbséggel, hogy
a szociológusok inkább hajlanak a statisztikai adatok mellett kérdőíves adatfelvételekre is támaszkodni. Hozzá
kell fűzni még az előbb mondottakhoz, hogy a közgazdaságtan ökonometriai ága a szociológiához igen hasonló
módszereket használ, továbbá hogy sok szociológus törekszik arra, hogy az ökonometriai módszerekhez hasonló
matematikai-statisztikai módszereket is alkalmazzon. A legújabb társadalomtörténeti kutatásokban is igen
elterjedtek a szociológiáéhoz hasonló módszerek, azzal a különbséggel, hogy a történeti adatforrások bizonyos
korlátokat szabnak az ilyen irányú vizsgálódásnak.
A szociológiát azonban – véleményem szerint – a tárgyán és a módszerein kívül, leginkább alapvető szemlélete
különbözteti meg a többi társadalomtudománytól. A szociológusok többsége úgy véli, hogy az ember életének
minden jellemzőjét – vagy szociológiai szakkifejezéssel: az életesélyeit – erősen meghatározza a társadalmi
szerkezetben elfoglalt helyzete. A társadalmi helyzet befolyásolja azt, hogy mekkora jövedelmet tud elérni,
milyen lakásban és milyen lakóhelyen lakik, milyen iskolai végzettséget szerez, hány gyermeke születik,
várhatóan hány évig él, vagy milyen valószínűséggel válik alkoholistává vagy kerül börtönbe. Ez a hatás
természetesen nem determinisztikus jellegű, hanem inkább sztochasztikus, azaz valószínűségi jellegű. Azt, hogy
ezek a sztochasztikus összefüggések mit jelentenek a mindennapi életben, jól érzékeltetik az alábbi egyszerű
mutatók, amelyeket az 1980. évi férfi foglalkozási-halandósági adatokból számítottam ki: egy 40 éves férfi
orvosnak 12 százalék esélye van arra, hogy 60. születésnapja előtt meg fog halni, az elektroműszerészeknél 16
százalék, a bányászoknál 26 százalék, a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúaknál 27 százalék ugyanez az esély.
Az életesélyek ezen társadalmi meghatározottságából természetesen ki lehet egyénileg törni, továbbá lehet a
társadalom szerkezetén, intézményein, kultúráján olyan változtatásokat kezdeményezni, hogy az
esélyegyenlőtlenségek mérséklődjenek.
5. A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK EMBERKÉPE
Végül különbözik a szociológia a többi társadalomtudománytól emberképe tekintetében is. Közismert a
klasszikus közgazdaságtan emberképe, a homo oeconomicus. Eszerint az ember mindig racionálisan dönt,
cselekszik, továbbá a haszna maximalizálására törekszik, más szóval összehasonlítja az adott cél eléréséhez
szükséges ráfordításokat és az általa elérhető hasznokat, és úgy dönt, hogy adott ráfordítással maximális hasznot
érjen el, vagy – megfordítva – az adott hasznot a lehető legkisebb ráfordítással érje el. A közgazdászok
némelykor kiterjesztik a homo oeconomicus hipotézisét a gazdaság körén kívüli tevékenységekre, például a
házasodásra, a gyermekvállalásra, a politikai cselekvésekre is.
A szociológia viszont a homo sociologicus (Dahrendorf 1958; Andorka 1995) emberképből indul ki. Eszerint az
ember tevékenységében a társadalmi normákhoz igyekszik alkalmazkodni. E normák hátterében értékek állnak.
A társadalom tagjainak többsége egyetért ezekkel a normákkal és értékekkel. A normákat és értékeket a
társadalom tagjai gyermekkori szocializációjuk során sajátítják el, „internalizálják”. A normák és az értékek a
társadalom kultúrájának alapvető alkotóelemei. A szociológusok hajlamosak arra, hogy feltételezzék, az
emberek gazdasági tevékenységében nemcsak a racionális megfontolások, hanem a normakövetés is lényeges
szerepet játszik.
A társadalomnéprajz emberképe a szociológiáéhoz igen hasonló, mert szintén a kultúrát állítja a középpontba. A

MINT TUDOMÁNY
pszichológiában több emberképpel is találkozhatunk, de valamennyi irányzat súlyt helyez az egyéni lelki
tényezők szerepére, például a pszichoanalízis szerint az egyént jelentős mértékben tudat alatti motívumok
irányítják, és ezek erősebbek, mint akár a haszonmaximalizálás, akár a normakövetés motívuma. Ennek alapján
beszélhetünk homo psychologicusról is. A politikatudomány többnyire abból indul ki, hogy az embert
alapvetően a hatalomvágy, a hatalom megszerzése és megtartása mozgatja. Ezt az emberképet homo
politicusnak nevezhetjük.
A különböző társadalomtudományoknak a tárgyuk, módszereik, szemléletük és emberképük szerinti

különválasztása azonban némileg mesterséges. Bár a felsoroltak közül mindegyik elkülönült diszciplína, saját
tanszékekkel, folyóiratokkal, hazai és nemzetközi tudományos társaságokkal, valójában ugyanazt a társadalmi
jelenséget kutatják, és az egyes társadalomtudományok sokszor ugyanazokat vagy nagyon hasonló módszereket
alkalmaznak. Az utóbbi években e tudományok egyes képviselői megpróbálták a különböző emberképeket is
szintetizálni, s a különböző társadalomtudományok szemléletét közös nevezőre hozni, például a
neoinstitucionalista közgazdaságtani iskola és a racionális választás elmélete a szociológiában, a gyermekszám
közgazdaságtani és szociológiai elméleteinek ötvözése a demográfiában. A szociológiában újabban tért hódít a
történeti szemlélet is, vagyis annak a felismerése, hogy a mai jelenségek megértéséhez ismernünk kell azok
történeti előzményeit, gyökereit is.
6. MIRE JÓ A SZOCIOLÓGIA?
Miután megkíséreltem a szociológia tudományát meghatározni, a többi társadalomtudománytól
megkülönböztetni, a következőkben öt, egymással némileg összefüggő vitás kérdést tárgyalok, amelyek
végigkísérték a szociológiát a születésétől mind a mai napig.
Az első ilyen kérdés: mire használható egyáltalán a szociológia? Nyilvánvalóan a szociológiában jártas egyén
jobban megérti azt a társadalmat, amelyben él, ezért jobban tud védekezni minden manipulációval,
demagógiával, félrevezető nézettel szemben. Ennek következtében gyorsabban képes felismerni és jobban képes
érvényesíteni érdekeit, társadalmi eszményeit és céljait. Ezáltal a szociológia hozzájárulhat egy jobb társadalom
kialakulásához, vagy legalábbis gátolni tudja azt, hogy a társadalomban a kizsákmányolás, az elnyomás, az
önkényuralom erősödjék.
Lehet azonban a szociológiának egy olyan haszna is, hogy konkrét társadalmi problémák megoldását segíti elő
azzal, hogy ismereteket ad ezeknek a problémáknak a jobb megismeréséhez. Példaképpen említhetjük a
pszichiátriai szociológia hozzájárulását az elmebetegségben szenvedők gyógykezelésének reformjához (a hosszú
kórházi kezelés csökkenéséhez a járóbeteg-ellátás kiterjesztése útján) vagy a szegénység szociológiai
kutatásának hozzájárulását a konkrét szociálpolitikák kialakításához. Az ilyen „alkalmazott” típusú szociológiai
kutatások és ismeretek fontos segédtudományai lehetnek más tudományoknak és foglalkozásoknak (például az
orvosoknak, várostervezőknek is).
Problematikusabb kérdés, hogy a szociológia mennyire használható fel az előrejelzésben és a tervezésben.

Egyes vélemények szerint az igazi tudomány kritériuma, hogy előre jelezni tudja az eseményeket, folyamatokat.
Kétségtelen, hogy a társadalomtudományok képesek bizonyos jelenségeket előre jelezni. Mindenekelőtt az adott
időszakban korspecifikus halálozási arányszám alapján, vagy azoknak valamilyen lassú változását feltételezve,
továbbá a termékenység várható alakulására vonatkozó hipotézisek segítségével meglehetősen biztosan előre
lehet jelezni a népesség számának és korösszetételének alakulását egy-két évtizedre. A hosszabb távú
demográfiai előrejelzések közül is sok cáfolódott meg azonban a múltban. A közgazdaságtan ökonometriai
modellek segítségével egy-két évre előre tudja jelezni a gazdasági konjunktúra alakulását. Hozzá kell azonban
ehhez tenni, hogy a nagy gazdasági válságokat általában nem látták előre. A szociológiában is lehetőség van
bizonyos jelenségek várható alakulásának előrejelzésére. Például az 1980-as években végzett „társadalmi
beilleszkedési zavarok” című kutatás alapján a magyar szociológusok figyelmeztettek arra, hogy rövid távon
aligha lehet a helyzet javulására, azaz az öngyilkossági arányszám, az alkoholizmus, a bűnözés lényeges
csökkenésére számítani. Ennek ellenére 1988-tól mégis megindult az öngyilkossági arányszám lassú
csökkenése.
Nagy történeti fordulatokat, gyors és radikális változásokat a szociológia tehát általában nem tud előre jelezni,
megjósolni. Jellemző, hogy sem a nyugati országokban, sem a volt szocialista országokban, köztük
Magyarországon dolgozó szociológusok nem látták előre az európai szocialista rendszerek 1989-1990-ben
bekövetkező összeomlását (Láttuk-e, hogy jön? 1991). Azt sok társadalomtudós világosan látta, hogy súlyos
problémák halmozódnak fel ezekben az országokban, ezért előbb-utóbb nagy változások várhatóak, de senki
sem számított arra, hogy 1989-1990-ben hirtelen összeomlanak a totalitárius és autoritárius rendszerek. Joggal

MINT TUDOMÁNY
tehető fel a kérdés, hogy lehetséges-e egyáltalán ilyen történeti események, változások előrejelzése.
Feltételezhetjük ugyanis, hogy a történelem nem követ determinisztikus törvényszerűségeket, a véletlen, a
személyi tényezők (ebben az esetben például az úgynevezett Gorbacsov-tényező) lényegesen befolyásolják azt,
hogy konkrétan mi történik az egyes társadalmakban.
Korábban nemcsak a szocialista országokban, hanem Nyugaton is divatos volt társadalmi tervezésről, a
szociológiának a tervezésre való felhasználásáról beszélni. Mára általánossá vált a kiábrándulás a gazdasági és
még inkább a társadalmi tervezés kérdésében. Úgy gondolom azonban, hogy nem indokolt most az ellenkező
végletbe esni, és a tervezés lehetőségét teljesen elutasítani. Egyes részfolyamatokat, például egy település
fejlődését lehet politikai eszközökkel befolyásolni, és ezeket a politikai eszközöket célszerű átgondolni és
tervszerűen összehangolni. Ebben a szociológia segítséget nyújthat a politikának. Az azonban vitathatatlanul
illúzió, hogy a társadalom egésze központilag tervezhető. Az ilyen nagy társadalmi folyamatok ugyanis
nagymértékben függenek az egyes emberek érdekeitől, cselekvéseitől, amelyeket állami eszközökkel csak
kevéssé lehet befolyásolni. Emellett a központi politikáknak gyakran sok olyan nem szándékolt mellékhatása is
van, amelyet nem láthatnak előre a tervezők.
A szociológia nem alkalmas arra, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődés nagy évszázados irányait, változásait
megjósolja. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a szociológia születésekor több klasszikus szociológus, például
Saint-Simon, Comte és mindenekelőtt Karl Marx azzal az igénnyel lépett fel, hogy a társadalom jövőbeni
változásait determinisztikusan meghatározó törvényeket fogalmazzanak meg. Ezt a felfogást nevezte Karl
Popper (1989) historicizmusnak. Ilyen volt az a „tudományos törvény”, hogy a kapitalizmust szükségképpen
felváltja a szocializmus, amely majd átfejlődik a kommunizmusba. Nem szükséges bizonyítani, hogy ez a jóslat
mennyire nem vált be. A szocialista rendszerek a kevésbé fejlett kapitalista vagy még csak félig kapitalista
társadalmakban jöttek létre, és ma úgy látszik, hogy a szocialista rendszerek hosszabb távon képtelenek
fennmaradni, és a piacgazdaság valamilyen formája lép a helyükre, legalábbis Közép-Európában. Ne várja tehát
senki a szociológiától, hogy a nagy évszázados fejlődési tendenciákat megjósolja, és nem ajánlatos, hogy egy
szociológus ilyen nagy törvényszerűségek megfogalmazására törekedjék. Egyet lehet érteni Robert K. Merton
(1980) amerikai szociológussal, aki szerint a szociológia középszintű törvényszerűségek kutatására használható,
azaz legfeljebb középszintű elméleteket fogalmazhat meg. Középszintű elméletnek nevezzük az olyan elméletet,
amely egy jól körülhatárolható és definiálható jelenség (például Mertonnál többek között a deviáns
viselkedések) előfordulását értelmezi egy adott társadalomban és korszakban.
7. A SZOCIOLÓGUS SZEREPEI
További kérdés, hogy milyen tudományos magatartást kövessen a szociológus. Raymond Aron francia
szociológus azt írta, hogy háromfajta szociológus vagy szociológiai magatartás létezik: 1. az uralkodó
tanácsadója, 2. a nép orvosa, 3. a tudomány főpapja. Az első a kormányzatnak szakértő tanácsokat,
reformjavaslatokat kidolgozó szociológus, a második a szegények, elnyomottak, kizsákmányoltak problémáit
kutató, őket a problémák megoldásában segítő szociológus, a harmadik pedig az egyetemeken vagy
kutatóintézetekben elvont elméleti és módszertani problémákkal foglalkozó szociológus. Ha bármely ország
szociológusainak munkásságát jól megismerjük, magunk is be tudjuk sorolni őket e három típusba.
Országonként és korszakonként persze nagy különbségek voltak és vannak a tekintetben, hogy a szociológusok
mely magatartást követték. Minden szociológusnak magának kell eldöntenie, hogy melyik utat választja.
Mindhárom magatartásnak van tudományos haszna és buktatója. Egyik magatartás sem eleve elvetendő vagy
különb a másiknál. A szociológia tudományának hagyományából következik a „nép orvosa” magatartáshoz való
vonzódás (eltérően például a közgazdászoktól, akik inkább törekednek az „uralkodó tanácsadója” szerepre).
Szükség van azonban elméleti szociológusokra és módszertani szakértőkre, tehát „főpapokra” is. Nem hiszem
továbbá, hogy helyes lenne, ha a szociológusok eleve elzárkóznának a kormányzat vagy más politikai
intézmények felkéréseinek teljesítésétől, azazhogy konkrét kérdésekben tudományos tanácsot adjanak. Arra
azonban ügyelniük kell, hogy véleményük megformálásában ne a kormányzat igényeit, hanem saját tudományos
meggyőződésüket kövessék.
8. SZOCIOLÓGIAI KUTATÁS ÉS POLITIKAI

CSELEKVÉS
Ezzel elérkeztünk a szociológia tudománya és a politikai cselekvés közötti viszony kérdéséhez, amely szinte
szükségszerűen felvetődik minden szociológusnál. A szociológiai kutatások eredményeinek óhatatlanul – akár
akarja ezt a szociológus, akár nem – politikai következményei vannak. A társadalomban megfigyelt jelenségek

MINT TUDOMÁNY
és folyamatok feltárása nyilvánvalóan befolyásolja a mindenkori kormányzat megítélését a közvéleményben,

mert leleplezheti a kormányzat céljai és propagandája, valamint a valóság közötti ellentmondásokat. Ezt néha
úgy szokták kifejezni, hogy a szociológiának leleplező (debun- king) funkciója is van. Ezt a jelenséget a
politikusok talán még jobban ismerik, mint maguk a szociológusok. Nem véletlen, hogy Hitler és Sztálin
egyaránt tiltotta a szociológiai kutatásokat. De a demokratikus politikai rendszerekben is előfordul, hogy a
kormányon lévő pártok bírálják a szociológiát, elég csak Reagan elnök azon emlékezetes megjegyzésére utalni,
amelyet az amerikai szegénységvizsgálatok bírálataként fogalmazott meg, nevezetesen, hogy szerinte
„Amerikában csak azok éheznek, akik fogyókúrázni akarnak”.
Max Weber (1970a; 1989) vizsgálta talán a legmélyebben a tudósi és a politikusi tevékenység, magatartás
közötti különbségeket. Weber maga is ingadozott élete folyamán a tudományos munka és a politikai
szerepvállalás között. A tudományt szakmának, hivatásnak tartja a ténybeli összefüggések felismerése
szolgálatában, s véleménye szerint a tudósnak arra kell törekednie, hogy megállapításait, ismereteit, módszereit
– szemléletes példája szerint – a hívő katolikus és a szabadkőműves egyformán felhasználhassa. A tudós tehát ne
próféta, hanem elsősorban szakember legyen. Érdemes megemlíteni, hogy a szakszerűség követelménye és az
„ádáz prófétaság” elvetése Bibó Istvánnál is előfordul. Ennek a bibói gondolatnak alapján írta Bertalan László
(1991) a Bibó-emlék- könyvben azt a tanulmányát, amelyben az akkori – 1980 körüli – helyzetben is a próféta-
ság helyett a tárgyilagos tudományos elemzést, az ésszerű dialógust és a toleranciát ajánlja. Tanácsai ma is
érvényesek a szociológusok számára.
A tudós számára tehát a legfőbb érték, hogy a tudományos igazságot kimondja, legalábbis közeledjen afelé. A
politikus ezzel szemben arra törekszik, hogy hatalomra jusson, a hatalmat megtartsa, vagy – Max Weber
fennköltebb megfogalmazásában – politikai céljait, eszményeit a társadalomban megvalósítsa. Ezt az
ellentmondást fogalmazta meg Weber absztraktabb szinten az „érzületetika" és a „felelősségetika"
szembeállításával. Az érzületetika azt jelenti Webernél, hogy az egyén kizárólag az általa elfogadott morális
elveket követi, nincs tekintettel arra, hogy azok milyen következményekkel járnak, egyáltalán megvalósíthatók-
e. A felelősségetika viszont számol a cselekedetek előrelátható következményeivel, azok megvalósíthatóságával,
ezért hajlamos olyan kompromisszumokat kötni, amelyek ellentétben állnak a magas etikai elvekkel. Ezért, mint
Weber (1989, 83) mondja: „Aki saját lelki üdvét és mások lelkének megmentését keresi, az ne a politika útján
keresse azt, hiszen a politikának egészen más feladatai vannak, olyanok, amelyek csak erőszakkal oldhatók meg.
A politika géniusza vagy démona belső feszültségben él a szeretet Istenével...” Weber ezen következtetéseit,
amelyek – mint jeleztem – belső lelki küzdelmeiből is származtak, nem mindenki fogadta el, nekünk sem
szükséges azokat teljes mértékben irányadóknak tekintenünk. Elég csak arra utalni, hogy az alapvető morális
elvek elvetése – a „cél szentesíti az eszközt” – milyen politikai és történelmi katasztrófákat okozott, valamint
arra, hogy a társadalomtudósok sem tekinthetnek el attól, hogy tudományos megállapításaik milyen politikák
igazolására használhatók fel, adott esetben akaratuk ellenére is. Tehát megkívánhatjuk a politikustól is a morális
elvek követését, a szociológustól pedig a munkájának hatásai iránti felelősségérzést.
8.1. A SZOCIOLÓGIAI KUTATÁSOK OBJEKTIVITÁSA

Szorosan összefügg a fentebb mondottakkal a szociológiai kutatások objektivitásának, tárgyilagosságának
kérdése. Kézenfekvőnek látszik, hogy a tudománynak objektív megállapításokat kell megfogalmaznia, s a
tudományt nem befolyásolhatják a kormány, a pártok, a különböző társadalmi csoportok, de még a kutató saját
politikai nézetei, érdekei sem. Ha ugyanis ezek a nézetek és érdekek befolyásolják a tudományos munkát, akkor
az nem érdemli meg a tudomány elnevezést, hanem egyszerűen ideológiáról van szó, vagyis egy olyan
világképről, amely az emberek egy részének érdekeit szolgálja. Ha a szociológia a fennálló társadalom politikai
rendszerének védelme érdekében tér el a valóság tárgyilagos bemutatásától, akkor joggal beszélhetünk
apologetikáról.
Az objektivitás követelményét azonban korántsem egyszerű a szociológiai munkában érvényesíteni. Karl Marx
szerint a tudóst, ugyanúgy, mint minden más embert, döntően befolyásolják társadalmi helyzetéből következő
érdekei. A burzsoáziához tartozó, abból származó tudóst a burzsoázia érdekei befolyásolják, tudományos
megállapításaival ezért a kapitalista társadalmi rendszert kívánja igazolni, alátámasztani. Csak a proletariátushoz
tartozó, ehhez a társadalmi osztályhoz csatlakozó tudós képes az objektív igazságot kimutatni, mert a
proletariátusnak ez az érdeke. Mert Marx szerint az objektív igazság, törvényszerűség a kapitalizmus válsága,
majd annak megdöntése és a szocialista társadalom létrehozása a proletariátus érdekében áll.
Max Weber (1970b) sokkal árnyaltabban és sokkal kevésbé „pártosan” értelmezte ugyanezt a problémát.
Egyrészt nagyon következetesen kiállt az objektivitásra törekvés követelménye mellett; véleménye szerint a
tudósnak az a kötelessége, hogy hideg fejjel nézzen szembe a mindenkori uralkodó eszményekkel, és szükség

MINT TUDOMÁNY
esetén szembe kell helyezkednie azokkal. Ugyanakkor rámutat arra is, hogy illúzió azt képzelni, hogy ez
könnyen megvalósítható feladat, hiszen a tudóst már a téma megválasztásánál, a kutatni kívánt kérdések
megfogalmazásakor is befolyásolják az általa elfogadott értékek, továbbá még erősebben érvényesülhet ez a
befolyás a következtetések levonásánál. Ezért a tárgyilagosság követelményének érvényesítése állandó
önvizsgálatot és önkontrollt követel a tudóstól.
Mannheim Károly (1953) Marxszal ellentétes álláspontot foglalt el abban a kérdésben, hogy melyik tudós képes
objektív maradni. Szerinte sem a burzsoázia, sem a proletariátus pártján álló tudós nem képes erre, mert az
osztályérdekek befolyása alól egyik sem tud megszabadulni. Viszont a „szabadon lebegő értelmiségi”, aki nem
kötődik osztályhoz és párthoz, objektívan tárhatja fel a valóságot, ezért a függetlenséget ajánlotta az
értelmiségnek. Számomra elég kézenfekvő az a gondolat, hogy Mannheim Károlyt ennek az álláspontnak
kialakításánál erősen befolyásolták fiatalkorának magyarországi élményei, elsősorban az 1918-1919-es
forradalmak és ellenforradalom tapasztalatai. Mann- heimet marxista oldalról igen élesen bírálták ezért az
álláspontjáért.
Gunnar Myrdal (1972) egy egész könyvet szentelt az értékek szerepének vizsgálatára. Fő következtetését úgy
lehet összefoglalni, hogy a társadalomtudós nem tudja az általa elfogadott értékektől függetleníteni magát a
kutatásban, ezért leghelyesebb, ha ezeket az értékeket világosan kimondja, mint ő maga is tette az amerikai
fekete népességről írott nagy munkájában (Myrdal 1944). Ebben a munkájában abból indult ki, hogy az amerikai
társadalomnak egyik alapvető értéke az emberek közötti egyenlőség, tekintet nélkül a fajra, nemre stb. Ezt az
értéket ő is teljes mértékben elfogadja. Ezért művében azt mutatja ki, hogy az egyenlőség hol és milyen
mértékben nem érvényesült az 1930-as évek amerikai társadalmában a fehérek és feketék helyzetében.
Nehéz tehát kész receptet találni a szociológiai irodalomban arra, hogyan is viselkedjék a szociológus az
objektív tudományos kutatás és a politikához való viszony konkrét dilemmáiban. Egyes szociológusok
forradalmi mozgalmakhoz csatlakoztak, mások reformista politikákat támogattak, ismét mások igyekeztek
magukat az aktív politizálástól távol tartani. Egyes szociológusok hajlamosak azt állítani, hogy csak bizonyos
értékeket, politikai álláspontokat elfogadó szociológusok képesek a valóságot feltárni, az igazságot megismerni,
ezért a más értékekhez, álláspontokhoz közel állókat nem tekintik tudósoknak. Jellemző példa erre Talcott
Parsons kirekesztése, elutasítása a baloldali szociológus körökben az 1970-es években. Mások igyekeztek a
szociológiai értékítéleteket a politikai állásfoglalásoktól függetleníteni.
Néhány fontos következtetés mégis megfogalmazható:
1. A szociológusnak tisztában kell lennie azzal, hogy minden társadalomtudós munkásságát, így az övét is
szükségképpen befolyásolja a saját társadalmi helyzete, politikai állásfoglalása. Ez a befolyás már abban is
megmutatkozik, hogy milyen problémákat vizsgál, hogyan fogalmazza meg a kérdéseket, milyen módszerekkel
gyűjti és elemzi az adatokat, végül és leginkább, hogy milyen következtetéseket von le belőlük.
2. Mindennek dacára a szociológusnak arra kell törekednie, hogy kutatásait minél kevésbé befolyásolják a saját
értékei, minél inkább az objektív igazság, a valóság feltárását szolgálja. Ezért lehetőleg külön kell választania az
eredmények közzétételénél a megállapított tényeket és a belőlük levont következtetéseit, a hozzájuk fűzött
értékelést és az esetleges politikai javaslatokat. Amikor a tények közlésén túl saját véleményét mondja el,
célszerű azt is közölnie, hogy milyen értékeket fogad el, milyen értékek alapján fogalmazta meg
következtetéseit és javaslatait.
Joggal igényli ezek után könyvem olvasója, hogy én magam is fogalmazzam meg értékeimet. Nos, ezeket az
értékeket nehéz lenne egy rövid szóval jellemezni vagy akár egy mondatban összefoglalni. Az egyik legfőbb
értéknek tekintem – nem utolsósorban saját élettapasztalataim alapján – a szabadságot, továbbá az ember
méltóságának tiszteletben tartását. Ennyiben a klasszikus liberális elveket vallom. Azt hiszem azonban, hogy az
egyéni szabadságnak korlátot szab embertársaink szabadságának, méltóságának tiszteletben tartása, ezért –
véleményem szerint – a szabadságnak felelősségérzettel és kötelezettségekkel kell párosulnia. A mai
liberálisokkal szemben fontosnak tartom a közösségeket, közöttük a nemzeti közösséget. Ennyiben a „nemzeti
szabadelvűséghez” állok közel. Az emberi közösségekben érvényesülnie kell a szolidaritás értékének, általában
az erkölcsi értékeknek. Ebben az értelemben a zsidó-keresztény vallási értékeket vallom. Végül visszataszítónak
és hosszú távon igen károsnak tartom, ha az adott közösségben, társadalomban, sőt világméretekben igen nagy
jövedelmi és más egyenlőtlenségek alakulnak ki. Ennyiben – de csak ennyiben – vitathatatlanul befolyásolnak a
XIX. század szocialista értékei (de nem azoknak a marxizmus-leninizmus által megvalósított torzulásai). Ezért a
magyar társadalomtudósok közül Bibó István gondolkodásához állok a legközelebb.
3. A fent említett nehézségek ellenére azt lehet állítani, hogy a társadalmi valóság tárgyilagos szociológiai

MINT TUDOMÁNY
feltárása szükségszerűen elősegíti a társadalmi viszonyok javulását. Ezt különösképpen szeretném hangsúlyozni
ma, amikor a szociológia ilyen hatásába vetett hit nemcsak a közvéleményben, hanem sokszor a szociológusok
körében is megingott. A megingásban persze, s ezt önkritikusan be kell vallani, szerepet játszottak egyes
szociológusok tévedései is.
4. A szociológus már kutatási kérdéseinek megfogalmazásakor, de még inkább az eredmények közzétételekor és

elemzésekor semmiképpen sem hagyhatja figyelmen kívül azt, hogy tudományos megállapításait milyen célra,
milyen ügyek alátámasztására lehet felhasználni. Jó példa erre a szegények vizsgálata. Már azzal, hogy a kutató
ezt a témát választja, nyilvánvalóan állást foglal politikailag is, legalábbis abban az értelemben, hogy a
szegénységet társadalmi problémának látja. Mégis törekednie kell arra, hogy a kutatás eredményeit
tárgyilagosan mutassa be. Helyes például, ha nemcsak egyetlen szegénységfogalmat használ, hanem többet,
amelyek a szegénységet eltérően definiálják, továbbá a szegénységi küszöböt különböző magasságokban
határozzák meg. Nem feledkezhet meg arról sem, hogy a kimutatott eredmények és még inkább a levont
következtetések óhatatlanul minősítik a fennálló gazdasági és társadalmi rendszert, például a Magyarországon
az 1990. évi rendszerváltás után létrejött piacgazdaságot és demokratikus politikai rendszert. Ugyanakkor nem
zárkózhat el attól sem, hogy konkrét javaslatokat tegyen a szegénység enyhítésére, és adott esetben bírálja az
érvényben lévő szociálpolitikát. Ezért igen nagy a szociológus erkölcsi felelőssége. Szeretném, ha azokat az
egyetemi hallgatókat, akik ezt a tankönyvet használják, sikerülne meggyőznöm ezeknek az állításoknak az
igazságáról.
9. ÖSSZEFOGLALÁS
A szociológia a társadalom törvényszerűségeit kutató tudomány, amely a tudományos megismerés kritériumai
szerint, a valósággal való összevetés útján végzi kutatásait. Az ember társadalmi lény, a társadalom nem
egyszerűen a társadalom tagjainak halmaza, továbbá a társadalom struktúrája, intézményei, kultúrája
messzemenően befolyásolják az egyén életkörülményeit, viselkedését, gondolkodását.
Az a tény, hogy a szociológia a XIX. század második felében vált le a filozófiáról, messzemenően meghatározza
ma is tudományunk szemléletét. A XIX. század közepén láthatóvá vált, hogy az iparosodás és kapitalizálódás
súlyos társadalmi problémákat okoz. A szociológia ma is elsősorban a társadalmi problémákra összpontosítja a
figyelmét, és ma is hajlamos a fennálló társadalom kritikájára.
A közgazdaságtan emberképe, a homo oeconomicus feltételezi, hogy az egyes emberek saját érdekeik alapján
racionálisan cselekszenek. A szociológia emberképe, a homo sociologicus viszont abból indul ki, hogy az
egyén elsősorban a társadalmi környezetében elfogadott normáknak megfelelően igyekszik viselkedni. Ezek a
normák és a mögöttük álló értékek a társadalom kultúrájának részei. Az egyén a szocializáció folyamatában
sajátítja el őket, teszi azokat sajátjává.
A szociológia amellett, hogy segíti a társadalom tagjait társadalmi környezetük megértésében, segítséget
nyújthat konkrét társadalmi problémák megoldásában is. Óvatosan felhasználható bizonyos jelenségek
előrejelzésére és a társadalmi tervezésre. Illúzió azonban azt képzelni, hogy a szociológia meg tudja mondani a
társadalom jövőbeli változási tendenciáit, továbbá hogy a társadalom egésze tervezhető.
Kissé egyszerűsítve a kérdést azt lehet mondani, hogy három tudományos magatartás között választhat a
szociológus: lehet az uralkodó tanácsadója, a nép orvosa és a tudomány főpapja. A szociológusok nagy részéhez
a „nép orvosa” magatartás áll közel, a szociológia kezdeteitől fogva a szegények, az elnyomottak és a
kizsákmányoltak oldalán állt. Szükség van azonban a „főpapi” magatartásra is, vagyis az elméletek és a
módszertan fejlesztésére is, továbbá a politikai tanácsadástól sem zárkózhat el a szociológus.
A szociológia tudományos művelése és a politikai cselekvés követelményei közötti ellentmondás sok

szociológusnak okozott komoly problémákat. A szociológusnak arra kell törekednie, hogy saját értékei, politikai
véleménye minél kevésbé befolyásolják tudományos munkáját, tehát hogy a szociológia lehetőleg objektív,
tárgyilagos legyen, ugyanakkor tisztában kell azzal lennie, hogy ezt nehéz megvalósítani, és hogy a szociológiai
megállapításoknak óhatatlanul politikai következményei is vannak.
10. VITAKÉRDÉSEK
1. Megismerhető-e az igazság a társadalom tudományos kutatása útján?
2. A homo oeconomicus vagy a homo sociologicus, vagy esetleg valamely más tudomány emberképe áll-e

MINT TUDOMÁNY
közelebb a valósághoz?
3. Mire használható és mire nem a szociológia? A társadalmi önismeret növelésére,
konkrét problémák megoldására, előrejelzésre, tervezésre, a jövőbeli társadalmi fejlődés kimutatására?
4. Hogyan viszonyuljon a szociológus a politikához?
5. Lehet-e a szociológus tárgyilagos, amikor a társadalmi jelenségeket kutatja? Melyek az objektivitás feltételei?
11. ALAPFOGALMAK ÉS SZAKKIFEJEZÉSEK

struktúra ♦ intézmény ♦ kultúra ♦ homo oeconomicus ♦ homo sociologicus ♦ ideológia
12. AJÁNLOTT IRODALOM

Andorka Rudolf 1995. Homo socio-oeconomicus. A közgazdaságtan és a szociológia társadalmi és emberképe.
Budapest, Akadémiai Kiadó.
Bertalan László 1991. „Több bölcsesség-kevesebb düh”. In Bibó emlékkönyv. 2. köt. Budapest, Századvég, 93–
106. p.
Merton, R. K. 1980. Középszintű szociológiai elméletek. In Merton, R. K.: Társadalomelmélet és társadalmi

struktúra. Budapest, Gondolat, 83–141. p.
Myrdal, G. 1972. Érték a társadalomtudományban. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

2. fejezet - 2. fejezet │A
SZOCIOLÓGIA TÖRTÉNETE
A társadalomról való gondolkodás az emberiséggel egyidős, már a legkezdetlegesebb körülmények között élő
embereket is foglalkoztatták azok a kérdések, amelyek a többiekkel való együttélésből adódtak. Mindenesetre a
ránk maradt művek már az írásbeliség kezdetekor nemcsak hogy foglalkoztak a társadalmi élet kérdéseivel,
hanem az egymástól eltérő álláspontok is kirajzolódtak. Példaként utalhatunk Platón és Arisztotelész társadalmi
nézeteinek lényeges különbségeire.
A társadalomra vonatkozó, szociológiainak nevezhető gondolatokat találhatunk a későbbi évszázadokban többek

között a társadalmi utópiák szerzőinek (Thomas Morus, Campanella), a XVIII. századi politikai filozófusoknak
(Hobbes, Locke, Rousseau), a társadalomfejlődési modelleket felvázoló (Vico) és nagy nemzetközi társadalmi
összehasonlításokat végző (Montesquieu) művek szerzőinek gondolatai közt.
A szociológia mint önálló, saját témakörrel, elméletekkel és módszertannal rendelkező tudomány megszületése
azonban csak a XIX. századra tehető. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a XIX. század első felében az akkor
gazdaságilag legfejlettebb országokban világossá vált, hogy a gyors iparosodás, urbanizáció, a hagyományos
társadalom intézményeinek, gondolkodásmódjának, értékeinek és normáinak rohamos változása nemcsak
pozitív eredményekkel jár, hanem súlyos társadalmi problémákkal is, mint például a munkásosztály nagy
részének igen alacsony életszínvonala és embertelen munkakörülményei az iparosodás első évtizedeiben,
továbbá a nagyvárosok szegénynegyedeinek nyomora, a bűnözés, a prostitúció, az alkoholizmus terjedése, a
családok felbomlása stb. Az első szociológusok ebben a társadalmi környezetben jelentek meg, ezeknek a
problémáknak felmérésére és magyarázatára vállalkoztak, és egy részük megpróbált javaslatokat is kidolgozni
mindezeknek a bajoknak megszüntetésére vagy enyhítésére.
Tudományfilozófiai és politikai vélemények, preferenciák is szerepet játszanak abban, hogy egy-egy

szociológiatörténész Saint-Simont, Comte-ot, Tocqueville-t vagy Marxot mondja-e az első szociológusnak.
Nagyobb az egyetértés abban a kérdésben, hogy a szociológia három nagy klasszikusa vagy „alapító atyja”
Marx, Weber és Durkheim. Ezt azért is indokolt hangsúlyozni, mert a mai szociológiai irányzatok közötti
eltérések, viták gyökereit e három klasszikus munkásságáig vezethetjük vissza.
Ebben a fejezetben először bemutatom az előfutárokat. A három klasszikus után a kortársaikkal, majd a
szociológusok következő nemzedékével foglalkozom, akik a századforduló körül és a két világháború között
munkálkodtak. A második világháború utáni korszakot nem szociológusonként, hanem irányzatokra tagolva
mutatom be. Ezt követően foglalkozom a szociológiában ma mutatkozó főbb változásokkal. Végül az utolsó
részben a magyar szociológia történetéről írok. A mai magyar szociológiáról a könyv függeléke ad tájékoztatást.
1. AZ ELŐFUTÁROK
Durkheim szerint Claude Henri Saint-Simon (1760–1825) volt az első szociológus, mert törvényszerűségeket
keresett a társadalmak fejlődésében. Gondolatainak történeti hátterét a francia forradalom és a restauráció adta.
Szerinte két erő mozgatja a társadalmakat: a megszokás ereje, amely a szokásokban és intézményekben ölt
testet, valamint az újításra való hajlam, amely a változtatásra irányuló kollektív aspirációkban testesül meg.
Ezért változnak a történelemben a stabilitás időszakai és a kritikus időszakok, amikor is a nagy változások
végbemennek.
Saint-Simon három nagy társadalmi típust különböztetett meg: a teológiai, a katonai és az ipari társadalmat.
A fejlődés az ipari társadalom irányában halad. Ezért Saint-Simont az ipari társadalom elmélete első
megfogalmazójának tekinthetjük. Az ipari társadalomban szerinte az emberek kormányzását fel fogja váltani a
dolgok adminisztrációja. A gazdasági és társadalmi folyamatokat tervezni fogják. Szerinte korának társadalmi
feszültségeit, a nagy francia forradalmat az okozta, hogy a katonai eredetű régi uralkodó osztály és a dologta-
lan osztály nem volt hajlandó átadni a társadalom vezetését a dolgozóknak, a tudósoknak, az iparosoknak.

TÖRTÉNETE
Ugyanabból a francia arisztokrata családból származott, mint a XIV. és XV Lajos-kori Franciaországot bemutató
híres visszaemlékezések írója, Louis Saint-Simon. A szociológus Saint-Simon azonban szembefordult az
arisztokrácia uralmát biztosító „ancien régime”-mel, részt vett az amerikai forradalomban, s Franciaországba
visszatérve spekulációkkal hatalmas vagyont szerzett, majd tönkrement. Ezt követően kezdte
társadalomtudományi műveit írni. Élete végén egy új ateista vallás alapítására tett kísérletet, az „új
kereszténységről” írt könyvet. Még életében mozgalmat alapított, amely halála után is tovább működött egy
ideig, és erősen befolyásolta a korabeli társadalomkritikus gondolkodást. Karl Marx az utópista szocialisták,
tehát a szocializmus előfutárai közé sorolta (Saint-Simon 1823; 1963).
Pályája kezdetén Saint-Simon titkára volt, de hamarosan összekülönbözött vele, mert Saint-Simon Comte egy
írását a sajátjaként publikálta. Ezt követően élete végéig magántudósként munkálkodott, egyetemi állást
sohasem kapott, különféle „szellemi segédmunkákból” tartotta el magát. Bár szerette volna, sohasem sikerült
nagyobb mozgalmat alapítania, de néhány elkötelezett híve volt. Élete végén egyre inkább egy új vallás
alapításán fáradozott, körleveleit mint „az univerzális vallás alapítója, az emberiség főpapja” írta alá. Comte
tudományos gondolkodásában keverednek a liberális eszmék (republikánus volt, John Stuart Mill-lel
kölcsönösen tisztelték egymást), a konzervativizmus (igen nagy súlyt helyezett az erkölcsre, a vallásra, a
közösségekre) és bizonyos, a szocializmushoz közeli eszmék, amelyeket Saint-Simontól vett át (Comte 1979).
Az ipari társadalomban a vezető osztály szerinte tudósokból, bankárokból, ipari vállalkozókból, mérnökökből
fog állni. Tehát „a menedzserek az uralkodó osztály” és „az értelmiség az uralkodó osztály” mai elméletei
egészen Saint-Simonig nyúlnak vissza.
Auguste Comte-ot (1798-1857) elsősorban azért szokták az első szociológusnak tekinteni, mert ő fogalmazta
meg a szociológiának mint önálló tudománynak az igényét, valamint tőle származik a „szociológia” elnevezés
is. Comte először társadalmi fizikának nevezte ezt az új tudományt, csak amikor értesült róla, hogy Quetelet
belga statisztikus a statisztikai, azon belül is elsősorban a társadalomstatisztikai, vagy ahogy ő nevezte,
„morálstatisztikai” (például öngyilkossági) adatok tudományos elemzését nevezte társadalmi fizikának, akkor
találta ki a szociológia nevet. Comte szerint a szociológiának a természettudományokhoz hasonló tudománnyá
kell válnia, mert a társadalmat – ugyanúgy, mint a természetet – determinisztikus törvények uralják.
Következésképpen a szociológia képes előre látni a szükségszerűen bekövetkező változásokat, így a
szociológiának az a feladata, hogy előremozdítsa, könnyebbé és kevésbé fájdalmassá tegye a fejlődést. A
természettudományokkal való hasonlóság hangsúlyozása miatt nevezte magát Comte pozitivistának, és tekintik
ma is ezen irányzat első képviselőjének. Ugyanakkor ma is vita tárgya a szociológián belül, hogy a szociológia
és a természettudományok azonos típusú vagy pedig egymástól eltérő tudományok, továbbá a társadalom
tanulmányozható-e ugyanolyan vagy hasonló módszerekkel, mint amilyeneket a természettudományok
használnak. A vitában többek között Karl Popper képviselte a pozitivizmushoz közeli álláspontot, a Frankfurti
Iskola az azzal ellentétes álláspontot (Papp 1976).

TÖRTÉNETE
Saint-Simonhoz hasonlóan Comte is megfogalmazta az emberiség fejlődésének elméletét, de ebben a

gondolkodásra, a filozófiára helyezte a hangsúlyt. Ő is három korszakot különböztetett meg: a teológiai
korszakot, amelyben isteni lényeg beavatkozásával magyarázzák a jelenségeket; a metafizikai korszakot,
amelyben elvont gondolatokkal magyarázzák őket; végül a pozitív korszakot, amelyben természettudományos
módszerekkel kimutatott törvényekkel magyarázzák őket. A pozitív korszakban a filozófusok és tudósok,
különösképpen a társadalomtudósok kormányozzák a társadalmat. Az egyik korszakból a másikba való átmenet
a társadalom összezavarodásával, anarchiával jár. Ilyen korszaknak látta saját korát a nagy francia forradalom
óta. Kívánatosnak tartotta, hogy az anarchia minél kevésbé uralkodjék el és minél rövidebb ideig tartson. Ehhez
nyújt szerinte segítséget a szociológia tudománya. A pozitív korszakban az ipar válik a legfontosabb gazdasági
ággá, és az iparosok, vállalkozók játszanak majd fontos szerepet. Tehát Comte is az ipari társadalom elméletét
vallotta. Véleménye szerint ebben a pozitív vagy ipari korszakban mindenki a neki megfelelő és megérdemelt
társadalmi pozícióba kerül, ezért ez a társadalom igazságos lesz. Így Comte a meritokratikus társadalom
eszméjének is előfutára.
Alexis de Tocqueville-t (1805–1859) számos korábbi szociológiatörténeti munka nem sorolta az első
szociológusok közé. Nem is könnyű eldönteni, hogy mennyiben volt szociológus és mennyiben politológus,
esetleg történész. Vannak azonban olyan mai és közelmúltbeli szociológusok, közöttük Raymond Aron, akik a
legfontosabb és a mai szociológusokhoz közel álló előfutárnak tekintik. Tocqueville nem nagy átfogó elméletet
fogalmazott meg a társadalmi fejlődésről, mint Saint-Simon, Comte vagy Marx, hanem a valóságos társadalmi
jelenségek (például az Egyesült Államok esetén) megfigyeléséből és elemzéséből, valamint történeti-
szociológiai kutatásokból (Franciaország a forradalom előtt és után) indult ki, és ennek alapján keresett választ
az általa feltett kérdésekre. Érdeklődésének középpontjában a demokrácia állott, amely az amerikai, illetve
francia forradalmak következtében jött létre, és amelynek fennmaradását, továbbfejlődését elkerülhetetlennek
tartotta. Tocqueville szerint a demokratikus rendszer lehet liberális, mint Amerikában, és lehet despotikus, mint
Franciaországban (ebben az ítéletében nyilván a jakobinus diktatúra befolyásolta). Tocqueville arra a kérdésre
kereste a választ, hogy minek köszönhető, ha a demokrácia a liberális irányban fejlődik és liberális is marad. Az
egyenlőséget, az erre való törekvést a demokratikus társadalmak alapvető jellemzőjének tartotta. Úgy látta
azonban, hogy az egyenlőség megvalósítása a szabadság elnyomásával járhat, ezért azt kutatta, milyen tényezők
segíthetik elő a szabadság megőrzését az egyenlőséget kívánó társadalmakban. Az egyenlőség Tocqueville
értelmezésében azt jelenti, hogy megszűnnek a rendek és osztályok közötti jogi különbségek, de ez nem jelenti
az anyagi helyzet, a jövedelmek egyenlőségét. Jelenti viszont azt, hogy társadalmi pozíciók nem öröklődnek, így
minden foglalkozás, pozíció nyitva áll minden állampolgár előtt. A szabadság az ő értelmezésében a hatalom
törvények szerinti gyakorlását, az önkényeskedés hiányát jelenti.
A magas francia arisztokráciából származott. Apját és anyját a jakobinus terror időszakában bebörtönözték, és
csak Robespierre bukása mentette meg őket a vérpadtól. Az 1830-as forradalom után az orlé- ans-i ághoz tartozó
királysághoz csatlakozott. A francia kormány megbízásából közel egy éven keresztül az Egyesült Államokban
tanulmá- TOCQUE.TIF nyozta a börtönrendszert, ennek a tanulmányútnak tapasztalatai alapján írta meg A
demokrácia Amerikában (1983) négy kötetét. Parlamenti képviselő lett. 1848-ban röviddel a forradalom
kirobbanása előtt mondott beszédében figyelmeztetett arra, hogy „egy tűzhányón alszunk”. A forradalom után
1849-ben rövid ideig külügyminiszter volt. A politikai életből való visszahúzódása után igen alapos levéltári
kutatások alapján írta meg A régi rend és a forradalom című munkáját. Tocqueville ma elsősorban azon
szociológusok körében örvend nagy tiszteletnek, akik a klasszikus mérsékelt liberalizmushoz állnak közel.
Számos olyan jogi intézményt, társadalmi szokást, valamint a gondolkodás, a vallás, a kultúra számos olyan
elemét mutatja be, amely megfigyelései szerint a liberális demokráciát és a szabadságot erősíti. Ilyen például az
állami hatalom decentralizációja, konföderációs jellege, az állampolgárok önkéntes társulásainak,
egyesületeinek aktivitása, amit ma civiltársadalomnak nevezünk. Nagy súlyt helyez a társadalomban elfogadott

TÖRTÉNETE
értékekre, a szabadság tiszteletére, az egyéni függetlenség és felelősség értékelésére. Kiemeli, hogy az amerikai
demokrácia számára mennyire fontos az a tény, hogy a puritán egyházak erősen vallották ezeket az értékeket,
ugyanakkor morális fegyelmet kívántak meg híveiktől. Ezeknek a hiányában látja annak az okát, hogy
Franciaországban a régi rendszer (ancien régime) nem tudott békésen demokratizálódni, és a nagy francia
forradalom utáni évtizedekben nem tudott egy szabad és demokratikus rendszer stabilizálódni. Érdekes és sokat
idézett megállapítása, hogy a forradalmak nem akkor törnek ki, amikor a gazdasági helyzet a legrosszabb és a
politikai elnyomás a legélesebb, hanem amikor a helyzet javulni kezd, ezáltal reményeket ébreszt a
társadalomban, de nem javul olyan gyorsan, mint ahogyan azt a lakosság elvárná.
2. AZ „ALAPÍTÓ ATYÁK”
Karl Marx (1818-1883) és munkatársa, Friedrich Engels (1820-1895) köztudottan nemcsak tudósok voltak,
hanem egy, már életük folyamán nagy jelentőségű politikai mozgalmat is szerveztek. Tudományos munkásságuk
nem korlátozódott a szociológiára, hanem kiterjedt a közgazdaságtanra és a filozófiára is. A későbbi marxisták
általában nagy hangsúlyt helyeztek Marx és Engels életművének egységességére, ezzel szemben indokolt külön-
külön vizsgálni politikai tevékenységüket, továbbá filozófiai, közgazdaságtani és szociológiai gondolataikat,
mert azok nem szükségképpen tartoznak össze. Itt természetesen nem vállalkozhatunk Marx és Engels egész
politikai és tudományos munkásságának értékelésére, csupán szociológiai munkáik olyan gondolatait emeljük
ki, amelyek a mai napig tovább élnek tudományunkban.
Szociológiai jellegű munkáikat három csoportba sorolhatjuk:
1. Az egy-egy társadalom meghatározott történeti időszakát elemző művek, mint a Munkásosztály Angliában, a
Brumaire 18, az Osztályharcok Franciaországban, a Parasztháború Németországban és a Forradalom és
ellenforradalom Németországban.
2. A kapitalista társadalom működését elemző A tőke.
3. Az egész történeti fejlődést átfogó történelemfilozófiai művek, mint a Kommunista kiáltvány.
A németországi Trierben élő zsidó polgári (ügyvéd) családból származott, amely Marx születése elõtt tért át a
protestáns hitre. A berlini egyetemen Hegel követõjévé vált, majd az „ifjú hegeliánusokhoz” csatlakozott, akik
egyre fokozottabban bírálták Hegel egyes tanításait. Késõbb a Rheinische Zeitung című kölni lapban
társadalomkritikus cikkeket írt. A lap betiltása után 1843-ban Marx családjával Párizsba költözött, itt került
közelebbi kapcsolatba szocialistákkal, valamint itt kezdődött életre szóló barátsága Engelsszel. Engels egy
gazdag Ruhr-vidéki gyáros fia volt, s apja manchesteri gyárát vezette. Fontos könyvet írt az angol
munkásosztály helyzetéről, a későbbiekben Marx több munkájának szerzõtársa, s Marx halála után A tőke
harmadik kötetének sajtó alá rendezője volt. 1848 elején együtt írták a Kommunista kiáltványt. Marx az 1848-as
francia forradalom bukása után élete nagy részét Londonban töltötte, meglehetősen nyomorúságos anyagi
viszonyok között. Tudományos munkája nagy részét a British Mu- seum könyvtárában végezte. Olvasottsága
rendkívül széles körű volt nemcsak a társadalomtudományokban, hanem a kapitalista viszonyokról képet adó
levéltári jellegű anyagokban is. Ennek a munkának alapján született élete fő műve, A tőke három kötete (1867;
1885; 1894). Marx 1864-ben részt vett az I. Internacionálé megalakításában. Az Internacionálé többé-kevés- bé
titkos társulás volt, amelynek célja a kapitalizmus megdöntése és egy igazságosabb társadalmi rendszerrel való
felváltása volt. Marx arra törekedett, hogy az Internacionáléban az ő gondolatait, programját fogadják el,
szemben a reformerekkel és a Bakunyint követő anarchistákkal, a francia Blanqui és Proudhon követőivel,
valamint a Lassalle-t követő német szocialistákkal. Amikor Németországban Lassalle követői és a marxisták
együtt létrehozták az egyesült szocialista pártot, Marx A gothai program kritikája című munkájában bírálta őket.

TÖRTÉNETE
Ebben fejtette ki a legrészletesebben, hogyan képzeli el a szocializmust. 1876-ban az I. Internacionálé feloszlott.

Ha konkrét politikai tevékenysége így meg is szűnt, Marx élete végéig nagy tekintélynek számított az európai
országokban működő szocialista mozgalmakban. Az a társadalmi rendszer, amely Oroszországban és Kelet-
Európában, valamint a világ más részeiben magát szocialistának nevező rendszerként megvalósult,
meglehetősen távol állt attól, amit Marx elképzelt a szocializmusról. A marxizmusból kiinduló szociáldemokrata
pártok pedig fokozatosan szakítottak a marxizmus tételeivel. Mégis elmondhatjuk, hogy alig volt olyan
társadalomtudós, akinek akkora hatása volt a tényleges történelmi folyamatokra, mint Marxnak. Az egy másik –
itt nyilván nem eldönthető – kérdés, hogy e hatás az emberiség sorsának javulását vagy pedig szenvedését
eredményezte.
Ezt azért kell hangsúlyozni, mert ezekben a különböző művekben ugyanazt a kérdést, például a társadalmi
szerkezetet, továbbá a különböző osztályokat eltérően tárgyalják.
Marx és Engels legfontosabb szociológiai gondolatait és azoknak a mai szociológiára való hatását a
következőképpen foglalhatjuk össze: Munkásságuk középpontjában a kapitalista rendszer elemzése,
ellentmondásainak feltárása, valamint a kapitalizmus szükségszerű összeomlása és a szocializmus szükségszerű
eljövetele állt. Szerintük a kapitalista társadalom alapvető jellemzője az, hogy a tőkésosztály áll a
munkásosztállyal szemben, a tőkések kizsákmányolják a munkásokat. A munkások személyileg szabadok, de
megélhetésük érdekében kénytelenek bérmunkásként eladni munkájukat a tőkéseknek, akik a termelőeszközök
birtokában vannak. A Marx által leírt kapitalista rendszer többé-kevésbé megfelelt annak, amit ő saját korában
Angliában látott. A mai fejlett piacgazdaságok társadalmi viszonyai azonban sok tekintetben eltérnek a Marx
által leírt kapitalista rendszertől. A nyugat-európai szociális piacgazdaság annyira különbözik a XIX. századi
kapitalizmustól, hogy kérdéses, indokolt-e még kapitalizmusnak nevezni. Ennek ellenére a kapitalizmus
fogalmát messzemenően használják a szociológiában a termelőeszközök többségének magántulajdonán alapuló
fejlett piacgazdaságokra.
Marx és Engels sokkal kevesebbet írtak a kapitalizmust követő szocialista rendszerről, illetve az azt majdan
felváltó kommunista rendszerről, amelyekben megszűnik a kizsákmányolás. E kettőt egy helyütt úgy
különböztették meg egymástól, hogy a szocializmusban a jövedelmeket a végzett munka arányában osztják el, a
kommunizmusbanmindenki szükségletei szerint részesül a megtermelt javakból. A termelőeszközök társadalmi
tulajdonba vételében látták a szocialista rendszer másik fő jellemzőjét. Ehhez kapcsolódik az ország összes
gazdasági tevékenységére kiterjedő tervezés, valamint a munkásosztály uralma és – átmeneti időre – a
proletárdiktatúra. Mivel mindezek megvalósultak a Szovjetunióban, majd a második világháború után a szovjet
hadsereg által megszállt országokban, továbbá néhány fejlődő országban, ezeket a társadalmakat szocialistának
szokták nevezni. Vannak azonban olyan szociológusok, akik szerint létezhet másfajta szocializmus is, például
demokratikus (proletárdiktatúra nélküli) szocializmus. Ezért az előbb említett rendszereket „megvalósult
szocializmusnak”, „államszocializmusnak” nevezik, vagy egyenesen kétségbe vonják ezen társadalmak
szocialista jellegét. Ismét mások szocialista helyett kommunista társadalomról beszélnek. A különféle
kifejezések használatának nyilvánvalóan politikai tartalma van. Nem lenne itt értelme terminológiai vitába
bocsátkozni. Ebben a tankönyvben azokat a rendszereket nevezem szocialistának, ahol a termelőeszközök nagy
többsége állami tulajdonban van, és ahol központi gazdasági tervezés folyik, így például a magyarországi
rendszer 1990-ig joggal nevezhető szocialistának. Bármennyire sok probléma vetődik is fel a kapitalizmus és a
szocializmus fogalmával kapcsolatban, a mai szociológiában igen gyakran használják őket.
2. A kapitalista és a szocialista rendszer fogalma egy nagy történelmi fejlődési elméletbe, az úgynevezett
formációelméletbe illeszkedik. Eszerint az emberiség az ősközösségi társadalom után a rabszolgatartó, a
feudális, a kapitalista és a szocialista rendszeren megy keresztül, míg végül a fejlődés a kommunista
társadalomban csúcsosodik ki, a történelem itt ér véget. A rabszolgatartó társadalomtól a kapitalista társadalomig
a kizsákmányolás jellemezte a rendszert, a kizsákmányolást megvalósító gazdasági és jogi mechanizmus
azonban eltérő volt. A rabszolgatartó társadalomban a rabszolga a rabszolgatartó tulajdona, így munkára
kényszeríthető. A feudális társadalomban a földesúr a földet jobbágybirtokként parasztoknak adja használatba,
kik ezért különféle szolgáltatásokat kötelesek teljesíteni. A kapitalista társadalomban a bérmunkásnak nincs jogi
kötelezettsége, de megélhetése érdekében kénytelen bérmunkát vállalni a tőkés üzemében. A feudális és a
rabszolgatartó társadalom elemzése kevésbé kidolgozott, mint a kapitalista társadalomé. A feudális rendszer
fogalmát mégis széles körben használják a szociológiában, hozzátéve, hogy ebben a társadalomban a termelési
viszonyok változatosabbak voltak, mint ahogyan Marx leírta őket. Problematikusabb a rabszolgatartó
társadalom fogalma. Ma sokan kétségbe vonják, hogy voltak-e egyáltalán olyan társadalmak, ahol a
termelőmunkát végzők többsége rabszolga volt. Egyiptomban, amelyet a rabszolgatartó rendszer
iskolapéldájaként tartottak számon, mindenesetre a parasztok és a piramisépítő munkások nagy többsége szabad
ember volt.

TÖRTÉNETE
Már Marx is megkérdőjelezte formációelméletének általános érvényét, amikor arról írt, hogy létezett ázsiai
termelési mód is. Ennek lényege, hogy a rabszolgák nem egyéni tulajdonosok tulajdonai, a jobbágyok nem
egyéni földesurak földjein dolgoznak, hanem az állam tulajdonában vannak a termelőeszközök, s az állam
szervezi a termelést. Ez a rendszer elsősorban olyan régiókban fordult elő, ahol nagy öntözőrendszereket kellett
működtetni, amihez szükséges volt az állam hatalma. Ha a történeti fejlődés egyes országokban a rabszolgatartó
és feudális társadalom helyett az ázsiai termelési módon keresztül haladt, akkor a formációelméletben leírt út
nem szükségszerű. Ezért a marxi formációelméletet ma ritkán használják a szociológiában a történeti fejlődés
leírására. Ugyanakkor a Marx által leírt egyes kategóriákat széles körben alkalmazzák különböző társadalmakra.
3. A korábban nagy hatású marxizmus hanyatlását elsősorban kétségtelenül az a marxi jóslat okozta, hogy a
kapitalista társadalom után szükségszerűen következik a szocialista társadalom. Némileg ironikusan azt szokták
mondani, hogy megfordítva – a szocializmus után szükségképpen következik a kapitalizmus. Tény, hogy a
szocialista rendszer – Marx jóslatával ellentétben, hogy tudniillik a gazdaságilag legfejlettebb társadalomban fog
először megvalósulni a szocializmus – külső hatalmi ráhatás nélkül a meglehetősen elmaradott, az iparosodás
kezdeti szakaszában lévő társadalmakban valósult meg. Bizonyos idő után, bizonyos fejlettségi szint elérése
után a szocialista rendszer rendre összeomlott, és helyén egy kapitalista típusú rendszer valósult meg. Hozzá kell
ehhez tenni, hogy Marx elmélete a szocializmusról, bármennyire tudományosnak igyekezett azt beállítani,
politikai célokat is szolgált, ezért valójában nem tekinthetjük Marx tudományos munkássága részének.
Egyetérthetünk Karl Popperrel (1989), aki éppen Marx elméletét bírálva mondta, hogy a jövőbeli történelmi
fejlődés szükségszerű irányának, törvényeinek kutatása nem tudományos feladat.
4. Marx több, a korabeli kapitalista társadalmakban megfigyelt tendenciára alapozta azt a jóslatát, hogy a
kapitalizmust felváltja a szocializmus. Ilyen a gazdasági válságok ismétlődő megjelenése. Kétségtelen, hogy a
válságok ma sem tűntek el a kapitalista gazdasági rendszerből. Voltak igen súlyos válságok, mint az 1929-et
követő évek világgazdasági válsága, amikor sok társadalomtudós úgy gondolta, hogy a kapitalista rendszer nem
maradhat fenn, és voltak viszonylag válságmentes időszakok, mint az 1950-től 1973-ig tartó évek Amerikában
és Nyugat-Európában. Ekkor viszont sokan úgy vélték, hogy rátaláltak a sikeres gazdaságpolitikára. Az utolsó
20 évben viszont ismét súlyosabbakká váltak a gazdasági visszaesések. Semmi jel sem mutat azonban arra, hogy
a gazdasági válságok miatt a kapitalista gazdasági rendszer összeomlik. Ugyanakkor a válságok
megismétlődése, a velük járó magas munkanélküliség (amely egyes fejlett országokban jelenleg már tartósan
magas) és a leküzdésükre irányuló gazdaságpolitikának legalább részleges sikertelensége ma is aktuálissá teszi
Marx egyes kérdésfeltevéseit.
5. A másik fontos tendencia, amelyet Marx megfigyelt a korabeli kapitalista gazdaságokban és amelyek
erősödésére számított, a munkásosztály elnyomorodása. Az elnyomoro- dásról kétféle értelemben is beszélt. Az
abszolút elnyomorodás elmélete szerint a munkások életszínvonala abszolút értelemben egyre mélyebbre
süllyed, vagyis egyre kisebb bérből egyre kevesebbet tudnak élelmiszerre, ruházkodásra, lakásra fordítani. A
relatív elnyomorodás elmélete szerint a munkások életszínvonala nem szükségképpen süllyed abszolút
értelemben, de a tőkések és a munkások jövedelme közötti rés egyre nagyobbá válik. Az
elnyomorodáselméletnek alapja az értéktöbblet-elmélet. Az értéktöbblet-elmélet a klasszikus polgári
közgazdaságtan munkaérték-elméletén alapul, amely szerint minden áru értéke az előállításra fordított munkával
arányos. Az áru ára ezen értékkel azonos vagy afelé közeledett. Marx szerint a munkaerő az egyetlen áru,
amelynek két eltérő értéke van: a használati értéke egyenlő az általa előállítható áruk értékével, az értéke pedig
egyenlő azzal az árumennyiséggel, pontosabban munkával, amelyet a reprodukcióra (létfenntartásra, a
megfelelő számú utód felnevelésére) kell fordítani. Mivel a használati értéke nagyobb, mint az értéke, a tőkés a
különbözetet elsajátítja. Ezt nevezi kizsákmányolásnak. A munkabér azért nem emelkedhet a munkaerő értéke
fölé, mert a kapitalizmusban állandóan jelen lévő munkanélküli-tartaléksereg leszorítja a bérszínvonalat. A Marx
óta eltelt évszázad rácáfolt az abszolút elnyomorodás elméletére. A munkások bére a gazdasági fejlődés
előrehaladásával emelkedni kezdett. Ebben lényeges szerepe volt az ún. osztályharcnak, a szakszervezeti
mozgalomnak, amely részben a Marx által megindított politikai mozgalomból fejlődött ki. A munkások,
valamint a tőkések és más privilegizált osztályok jövedelme közötti relatív különbség korszakonként eltérően
alakult. A kezdeti nagy különbség erősen csökkent, az utolsó egy-másfél évtizedben azonban több fejlett
kapitalista országban ismét folyamatosan nőnek a jövedelmi különbségek. Ezért a jövedelemeloszlásnak Marx
által megfogalmazott problémái – ha kevésbé élesen is, de – ma is fennállnak.
6. Marxnak az a tétele, hogy a társadalmak osztályokból állnak és ezek között konfliktus van vagy legalábbis
lehet, talán minden más gondolatánál jobban megtermékenyítette a szociológiai gondolkodást. Az osztály Marx
szerint azon egyének csoportja, akik a termelőeszközökhöz való viszony tekintetében azonos helyzetben
vannak. A termelőeszközök a tőkések tulajdonában vannak, a munkásoknak viszont nincsenek termelőeszközei.
Ez határozza meg helyzetüket, az érdekeiket, a társadalmi tudatukat. A tudati tényező megléte szempontjából

TÖRTÉNETE
Marx két osztályfogalmat használt. Elnevezésük némileg különleges. A magának való osztály (Klasse an sich)
tagjai azonos helyzetben vannak, de ez nem tudatosul bennük, és ezért nem folytatnak osztályharcot. A magáért
való osztály (Klasse für sich) tagjai tisztában vannak azzal, hogy azonos helyzetben vannak, tudják, hogy más
osztályokkal ellentétesek az érdekeik. Az érdekeik érvényesítéséért osztályharcot folytatnak, amely végső
esetben forradalmat jelent. Az osztály a szociológia egyik központi fogalmává vált mind a Marxot követő, mind
pedig a Marxot bíráló szociológusok körében. Jellemző ebből a szempontból, hogy milyen széles körű vita
alakult ki az utolsó években arról, hogy a mai fejlett kapitalista társadalmakban vannak-e még osztályok
(osztálytudatos és érdekeikért harcoló osztályok).
Marx nagy elméleti sémáiban, a formációelméletben és a tőkés társadalomnak A tőkében leírt elemzésében csak
két osztályt különböztetett meg, a kizsákmányolókat és ki- zsákmányoltakat, a tőkéseket és bérmunkásokat. Az
egy-egy konkrét társadalmat elemző munkáiban azonban ennél sokkal részletesebb képet adott e társadalmakról,
például a nagy-, közép- és kisparasztságról, a kispolgárságról, a lumpenproletariátusról. Nem vitás, hogy az
ilyen tagoltabb társadalomszerkezeti modell sokkal jobban használható a XIX. századi, de még inkább a XX.
század végi társadalmak leírására. A kétosztályos modellt Marx nagy történelmi fejlődési víziójában használta,
azt sugallva, hogy ez a lényeg, ebben az irányban polarizálódik a kapitalista társadalom, s ebből következik az,
hogy a kapitalizmust fel fogja váltani a szocializmus. Észak-Amerikában és Nyugat-Amerikában ez a
polarizálódás nem következett be, ellenkezőleg, a középrétegek erősödtek meg.
7. Az osztályfogalomnál is erősebben hatott és hat ma is a szociológiára Marx azon tétele, hogy a konfliktus az
emberi társadalmak lényegéhez tartozik, sőt a konfliktus a társadalmak fejlődésének egyik mozgatóereje. Marx
víziója szerint persze a szocialista társadalomban eltűnik a konfliktus, s a kommunizmusban teljes lesz a
társadalmi harmónia. A mai szociológia úgynevezett konfliktuselméleti irányzata túlmegy Marxon, és azt
állítja, hogy minden emberi társadalomban voltak, vannak és lesznek konfliktusok. Ezen irányzat szerint a
konfliktus pozitív szerepet játszik, ha a társadalom intézményei azt megfelelően tudják kezelni, de súlyosan
veszélyeztetheti is a társadalom integrációját és ezáltal fennmaradását is, ha kezelhetetlenné válik. A konfliktus
legélesebb formája a forradalom. Marx egyértelműen pozitívnak ítélte a forradalmakat, mert ezek valósítják
meg az egyik társadalmi formációból a másik, haladóbb formációba való átlépést. Ennek megfelelően pozitív
történelmi eseményként értékelte a nagy francia forradalmat, mert szerinte az a feudalizmusból a kapitalizmusba
való átmenetet valósította meg. Ma a történészek, társadalomtudósok felfogása a forradalmakról általában – és
különösen a nagy francia forradalomról – sokkal kevésbé egységes. Sokak szerint a nagy francia forradalom
egyáltalán nem a polgárság forradalma volt a feudális osztályok ellen, továbbá a kapitalizmus forradalom
nélkül, békés úton sokkal gyorsabban és gazdaságilag sikeresebben valósult volna meg Franciaországban, így az
Angliával szembeni lemaradás a kapitalista fejlődésben és iparosodásban sokkal kisebb lett volna.
A szociológia konfliktuselméleti irányzatával szemben áll a funkcionalista irányzat vagy harmóniaelmélet,

amely a társadalmak lényegét az együttműködésben látja, és a konfliktusban társadalmi problémát lát. Ez az
irányzat igen kritikus Marxszal szemben.
8. Marx főleg korai, filozófiai műveiben foglalkozott az elidegenedés jelenségével. Szerinte az elidegenedés
elsősorban a munkaviszonyokban jelentkezik, a bérmunkás ugyanis nem érzi sajátjának munkája termékeit.
Ennek az az oka, hogy a termelőeszközök a tőkés tulajdonában vannak, és a munka terméke is a tőkés
tulajdonává válik. Az elidegenedést azonban ennél sokkal tágabban is lehet értelmezni: a társadalom tagjai
idegenül érzik magukat saját társadalmukban, nemcsak munkájuknak, hanem egész életüknek sem látják
értelmét, s úgy érzik, hogy ki vannak szolgáltatva nagyobb és sokszor nehezen személyesíthető társadalmi
erőknek, tehetetlenek azokkal szemben, s nem képesek saját sorsukat maguk alakítani. Ezt a tágabb
elidegenedésfogalmat a mai szociológusok közül igen sokan használják, közöttük legtöbben korántsem
identifikálják magukat marxistaként, elismerve ugyanakkor Marx tudománytörténeti szerepét az
elidegenedésfogalom bevezetésében.
9. Végül Marx egész filozófiai és társadalomtudományi munkásságának alapja az a tétel, hogy a gazdasági alap
a történelem döntő mozgatóereje; a politika, a tudás, a művészet, a tudomány, a vallás mind csak a gazdasági
viszonyok felépítményei. Mint maga állította, ezzel „talpára állította” Hegel történelemfelfogását, amely szerint
az eszmék viszik előre a társadalomfejlődést. Hozzá kell ehhez tenni, hogy Marx műveiben nem vonta kétségbe,
hogy a felépítmény visszahat az alapra. Marx szerint a gazdasági alap két részből áll: a termelőerőkből
(technológia, a munkaerő ismeretei, szakképzettsége) és a termelési viszonyokból (a termelést szabályozó
hatalmi és jogi feltételek, például a tőkés-bérmunkás viszony). A termelőerők fejlettségétől függ, hogy milyen
termelési viszonyok felelnek meg azoknak a legjobban (például az ipar fejlődésének már nem feleltek meg a
feudális földesúr-jobbágy viszonyok), ezért – többnyire forradalmak útján – megvalósulnak a nekik megfelelő
társadalmi viszonyok. Ezek a termelési viszonyok határozzák meg azután a felépítményt, így azt, hogy az
államhatalom kinek a kezében van, és melyik osztály érdekeit szolgálja, vagy például hogy a vallások mit

TÖRTÉNETE
tanítanak.
Ennek a tételnek van egy nagyon világos tudásszociológiai következménye is: a polgári osztályhoz tartozó
társadalomtudósok vagy a hozzájuk csatlakozó értelmiségiek nem ismerhetik meg a társadalmi valóságot, mert a
burzsoázia érdekei vezetik őket tudományos munkásságukban, ezért nyilvánvalóan nem ismerhetik fel a
kapitalista társadalom ellentmondásait és azok következményeit. Csak a munkásosztályhoz tartozók és a
hozzájuk csatlakozó tudósok (mint természetesen Marx és Engels) képesek a társadalom törvényszerűségeinek
megismerésére. A marxista irányzathoz tartozó társadalomtudósok egészen a közelmúltig hirdették ezt a tételt,
és ezzel elzárkóztak a más irányzatokhoz tartozó tudósokkal való termékeny tudományos vitától.
Ma a szociológusok túlnyomó része erősen túlzottnak tekinti Marx felfogását a gazdasági alap meghatározó
szerepéről. Általánosan elfogadott az a nézet, hogy a Marx által a felépítményhez sorolt jelenségeknek nagy a
befolyásuk a társadalom sajátosságaira, azok alakulására. Például, hogy a vallás igen erősen befolyásolja a
politikai rendszert (a demokráciát vagy annak hiányát), sőt a gazdasági intézményeket (a vállalkozókészséget
vagy a kooperációra való hajlandóságot). Az azonban tagadhatatlan, hogy Marx a gazdasági viszonyok,
valamint a velük szorosan összefüggő társadalmi viszonyok fontosságának kiemelésével, a szellemi szféra
túlsúlyának (gondoljunk Hegelre, de Comte-ra is) megkérdőjelezésével nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy
a szociológia a gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális stb. szférák, alrendszerek kölcsönös összefüggéseit
világosabban lássa. Nem kétséges, hogy a társadalmi viszonyoknak a gazdaságiaktól elszakított vizsgálata
tévútra vezetheti a szociológust.
A szociológia két másik klasszikusa, Durkheim és Weber a közel fél évszázaddal későbbi nemzedékhez tartozik.
Munkásságuk Marx halála és az első világháború vége közötti időszakra esik. Mindkettőjük gondolatait
felfoghatjuk úgy is, mint válaszokat a Marx által felvetett kérdésekre, amelyekkel a saját kisebb vagy nagyobb
mértékben eltérő álláspontjukat próbálták megfogalmazni. Durkheim és Weber munkásságát tehát alapvetően
befolyásolták Marx gondolatai.
Émile Durkheim (1858–1917) ismerte Marx munkáit, kurzust tartott a szocializmusról, amelyet halála után
könyv alakban is publikáltak, azonban nem a marxista, hanem a Jaures-féle szocializmus állt hozzá közel. A
társadalom iránti érdeklődésében teljesen ellentétes nézőpont vezette, mint Marxot. Míg Marxot az érdekelte
legjobban, hogy mikor és milyen tényezők hatására robban majd ki a szocialista forradalom, amely elsöpri a
kapitalista rendszert, Durkheimet az a kérdés foglalkoztatta, hogyan lehetne ezt elkerülni, nehogy a számára oly
nagyon kedves liberális demokrata polgári francia köztársaság összeroppanjon a gyors társadalmi változások
okozta konfliktusok következtében. Elméleti síkon megfogalmazva, Durkheim a társadalmi integráció feltételeit
kereste. Úgy látta, hogy ehhez közös hiedelmek, érzések, értékek, „kollektív tudat”, a társadalom tagjait
összekötő szolidaritás szükséges.
A szolidaritásnak két fajtáját különböztette meg: a mechanikus és a szerves vagy organikus szolidaritást. A
mechanikus szolidaritás alapja, hogy a társadalom tagjai egymáshoz hasonlítanak, hasonló munkát végeznek,
hasonlóképpen gondolkodnak. A szerves szolidaritás pedig a társadalmi munkamegosztáson alapul, azon a
tényen, hogy a társadalom különféle munkát végző tagjainak együtt kell működniük. A társadalmi fejlődés fő
mozgatóereje a növekvő munkamegosztás. Ennek következtében a társadalom differenciálódik, ugyanakkor a
társadalom tagjai egyre jobban egymásra vannak utalva, ezért szükségképpen szolidaritást kell egymás iránt
érezniük (Durkheim 1986; 2003).
Ugyanakkor szemmel láthatóan nyugtalanította mindaz, amit a korabeli társadalomban látott, például a
munkások nyomora, a munkások lakta városrészekben eluralkodó bűnözés, alkoholizmus, öngyilkosság. Ennek
okát az anómiában látta. Az anómia fogalmát Durkheim dolgozta ki és vezette be a szociológiába.
Továbbfejlesztett formájában az anómia ma is a szociológia egyik legtöbbet használt fogalma. Durkheim az
anómián a társadalom normáinak meggyengülését értette. A társadalmi együttéléshez az szükséges, hogy a
társadalom tagjai egyetértsenek bizonyos viselkedési szabályokban, és azoknak megfelelően viselkedjenek. Ha a
normákban való egyetértés meggyengül, megnő a különféle társadalmi problémák gyakorisága. Ezt a tételét az
öngyilkosságról írott könyvével illusztrálta. Bár háromféle öngyilkosságtípust különböztet meg, az egoista, az
altruista és az anómiás öngyilkosságot, ezek közül majdnem kizárólag az anómiás öngyilkossággal
foglalkozott, és azt próbálta bizonyítani, hogy az öngyilkosság gyakorisága ott és akkor magas, illetve akkor nő,
ahol elterjedtebb az anómia (Durkheim 1967).

TÖRTÉNETE
Az École Normale Supérieure-ön, a legnagyobb presztízsű franciaországi társadalom- és szellemtudományi

intézményben végezte egyetemi tanulmányait. 1887-ben professzor lett Bordeaux-ban, itt többek között egy
társadalomtudományi kurzust tartott, az első ilyen témájú elő- DURKHEIM.TIF adás-sorozatot
Franciaországban. 1902-ben hívták meg a párizsi Sor- bonne-ra, itt hamarosan a szociológiai tanszék vezetője
lett.
Ha intellektuális képét akarjuk megrajzolni, akkor sajátos ellentmondásokat fedezünk fel. Lotaringia
tartományban született, amelyet később az 1870–1872-es porosz-francia háború után Németországhoz csatoltak.
Édesapja tudós rabbi volt. Így sem születési helye, sem pedig vallása alapján nem számított „igazán” franciának.
Viszont nagy igyekezettel próbált a legjobb francia hazafi lenni, a korabeli francia politikai rendszert például
igen sokra értékelte. Egész szociológiai munkásságával tulajdonképpen ezt a Franciaországot akarta szolgálni,
erősíteni. A Franciaországért hozott családi áldozat, fia halála az első világháborúban, végül őt magát teljesen
összetörte, röviddel ezután meghalt. Egész életében a liberálisokat támogatta a politikában, a hírhedt Dreyfus-
ügyben például a kémkedéssel vádolt zsidó származású katonatiszt mellett állt ki, ugyanakkor a szociológiai
elméleteiből levonható következtetéseket inkább konzervatívaknak mondhatjuk, mintsem liberálisnak, továbbá
élesen bírálta a felvilágosodást és az individualizmust.
A társadalmon belüli konszenzus és szolidaritás megteremtésében nagy jelentőséget tulajdonított a vallásnak.

Vallásszociológiai könyvében nem a modern társadalmak vallásait vizsgálta, hanem az ún. primitív
társadalmakban előforduló totemizmust, vagyis egy totemállat tiszteletét, amelyet tilos bántani, és amelyről
sokszor úgy gondolják, hogy a törzs őse (lásd az ősmagyar turulmondákat). Durkheim szerint a társadalmak a
totemállatban valójában magát a társadalmat imádják, azt tartják szentnek. A társadalmi szolidaritást
alátámasztják a vallási rítusok és a nagy lelkesedést kiváltó kollektív megmozdulások, ünnepségek is (Durkheim
1925). Durkheim szerint a modern társadalmak vallásai – az istenhívő vallások ugyanúgy, mint a jakobinusok
észvallása, Saint-Simon „új kereszténysége” és Comte „emberiségvallása” – ugyanazt a funkciót látják el. Bár
Durkheim kétségtelenül nagy szerepet játszott abban, hogy a vallás fontosságát a szociológiában elfogadtassa, a
vallásról adott leírása annyira leegyszerűsített, hogy a mai szociológiában nem az ő vallásfogalmát használják.
Raymond Aronnak igaza van, amikor azt mondja, hogy a durkheimi vallásfogalomnak megfelel a
nemzetiszocializmus is, mert a társadalom, illetve a nemzet önimádatát írja elő, sokféle rítust alkalmaz (zászlók,
felvonulások), és tömeggyűléseken tüzeli fel a párttagokat a lelkesedés állapotába.
Durkheim tudománytörténeti jelentőségét sokan elsősorban abban látják, hogy a francia tudományos és
egyetemi életben elfogadtatta a szociológiát mint tudományt. Ezért módszertani munkáiban azt hangsúlyozta,
hogy a szociológia társadalmi tényeket vizsgál, amelyek a fizikai „dolgokkal” analógok, és elemzési
módszereiben a természettudományokhoz hasonlóan jár el, tehát megfigyel, mér, összefüggéseket keres, és
ennek alapján fogalmazza meg tudományos megállapításait (Durkheim 1978). Fontos tétele, hogy társadalmi
tényeket csak más társadalmi tényekkel lehet magyarázni. Az öngyilkosság ugyan egyéni cselekedet, de az
öngyilkosság gyakorisága társadalmi tény, ezért nem magyarázható az egyének tulajdonságaival, például azok
pszichológiai jellemzőivel, hanem csakis társadalmi tényekkel; Durkheimnél az anómiával, amelyet ő nem az
egyén, hanem a társadalom jellemzőjének mond. Durkheim kezdett egzakt statisztikai módszereket használni a
szociológiai összefüggések elemzésére. Ez a módszertani felfogás, amely a későbbiekben a pozitivizmushoz
vezetett, nemcsak a francia szociológia korabeli elfogadását segítette, hanem mind a mai napig erősen
befolyásolja a szociológia módszertanát. Ugyancsak nála jelentkezik először az a gondolat, hogy a társadalmi
jelenségek (például a bűnözés) társadalmi funkcióit kell feltárni. Ezáltal Durkheim a funkcionalista irányzat
előfutára is volt.
Max Weber (1864-1920) hatalmas és szerteágazó tudományos életművét sokféleképpen lehet értelmezni,
egyebek között úgy, hogy Marx elméleteire, gondolataira reagált. Ezért a marxisták, közöttük például Lukács
György, antimarxistának tartották, és súlyosan elítélték. Inkább azokkal a nyugati szociológiatörténészekkel

TÖRTÉNETE
érthetünk egyet, akik szerint Weber gondolatai azt a sémát követik, hogy „nagyjából igaza van ugyan Marxnak
ebben és ebben a kérdésben, de hozzá kell tennem, hogy...” Az alábbiakban is ezen séma szerint próbálom
bemutatni Weber munkásságának néhány legfontosabb elemét.
Weber a társadalmi rend és harmónia, valamint a társadalmi konfliktus ellentmondásának kérdésében Marx és
Durkheim között állt, elismerte a konfliktusok elterjedt voltát, kisebb jelentőséget tulajdonított a társadalmi rend
fenntartásának, inkább a társadalmi változások érdekelték, de e változásokban Marxnál kisebb jelentőséget
tulajdonított a forradalmaknak.
Marx társadalmiszerkezet-felfogását két további dimenzió bevonásával egészítette ki. Ezek szerint a társadalmi
szerkezet differenciálódik a gazdaság (ez a marxi „osztály”), a hatalom, az életmód és a megbecsültség
dimenzióban (az utóbbit nevezte Weber „rendnek”). Ezért hozzá nyúlnak vissza mindazok a mai
társadalmiszerkezet-elméletek, amelyeket „hatalomelméleteknek” szoktunk nevezni, továbbá azok a
szociológusok is, akik szerint egyrészt az életmód, az életstílus, a műveltség, másrészt a presztízs a társadalmi
differenciálódás lényeges tényezői. (Lásd erről részletesebben az 5. fejezetet!)
Weber a hatalomnak és ezáltal a politikának sokkal több figyelmet szentel, mint Marx.
Marxszal ellentétben nem állította, hogy a kormányzat szükségképpen mindig az uralkodó osztály érdekeit
szolgálja. Megkülönböztette a hatalmat, amely a fizikai kényszer fenyegetésén alapul, és az uralmat, amelynek
alapja a társadalom tagjainak az a meggyőződése, hogy a kormányzat jogos, vagyis legitim. A legitimitás
háromfajtáját különböztette meg: a tradicionális (például királyi), a karizmatikus (például népvezérek) és a
racionális (választásokon alapuló, jogszabályokat követő) uralom legitimitását. Weber a történeti fejlődésben
mintha a racionális uralom térhódítását látta volna, nem egészen egyértelmű azonban, hogy ezt jónak gondolta-
e. Némelykor úgy tűnik, szükségesnek látta, hogy a vezető politikusoknak karizmájuk legyen, vagyis hogy meg
tudják győzni a társadalom tagjait, hogy ők a legalkalmasabb vezetők, ők hivatottak az államot kormányozni. A
racionális és a karizmatikus uralom fogalompárját a politikai szociológia ma is messzemenően használja, és ma
is eldöntetlen kérdés, jó-e, ha a politikai demokráciában a politikai vezetőknek karizmájuk van. (Karizmatikus
vezető volt például Churchill és De Gaulle, de Hitler, sőt Sztálin is.)
A modern gazdasági, társadalmi és politikai fejlődés lényegét a racionalitás terjedésében látta. Ez a racionalitás,
a gazdasági kalkuláció a kapitalista gazdaság lényege (nem a tőkés és a bérmunkás közötti viszony). A
racionalitás, vagy ahogy máskor mondja, a „varázstalanítás” egyre inkább kiterjed a társadalmi viszonyokra és a
politikára is. Nem állítja azonban azt, hogy ez a tendencia a korabelinél jobb társadalmi viszonyokhoz fog
elvezetni.
Ehhez kapcsolódik a társadalmi cselekvés négyfajta típusának weberi megkülönböztetése. Ezek: a tradicionális
(hagyományos normákat követő), az érzelmileg motivált, az értékracionális és a célracionális cselekvés. Az
értékracionális viselkedés esetében a cselekvő személyt az a cél vezeti, hogy valamilyen értékeknek (például az
igazságosságnak) megfeleljen, a célracionális viselkedés esetében viszont kizárólag az vezeti őt, hogy
valamilyen célt (például üzleti nyereséget, a politikai hatalom megszerzését stb.) elérjen. Weber szerint a
modern társadalomban uralkodóvá válik a célracionális cselekvés, de műveinek olvasásakor némelykor úgy
tűnik, hogy ő maga valójában az értékracionális viselkedést tartotta magasabb rendűnek. Így érthetjük a tudós és
a politikus egymástól eltérő etikájáról kifejtett gondolatait (lásd az 1. fejezetet), nevezetesen: a tudós az
érzületetikát (vagy abszolút értékeket és morális elveket), a politikus a következményetikát követi (vagyis
mindig azt mérlegeli, cselekedeteinek milyen következményei lehetnek az elérni kívánt célokra nézve).
A racionalizálódás megnyilvánulása a gazdasági, társadalmi és politikai szervezetekben a bürokratizálódás. A

bürokráciának Weber műveiben egyáltalán nincs az a kizárólag negatív felhangja, amely a magyar
köznyelvben hozzá kapcsolódik. Webernél a bürokrácia azt jelenti, hogy a szervezetek az ügyeket pontosan
meghatározott szabályok szerint intézik. A bürokraták között pontos munkamegosztás érvényesül.
Szakismereteik, pontosan megfogalmazott követelmények (például iskolai végzettség) alapján választják ki
őket. Előléptetésük pontosan megfogalmazott elvek szerint történik. A bürokrácia működése tehát kiszámítható.
Ezt állítja szembe a feudális ügyintézéssel, ahol a hatalmi pozícióban lévő személy rokoni és más kapcsolatai,
esetleg anyagi érdekei (megvesztegetés) alapján döntötték el az eléjük kerülő ügyeket, a hatalmi pozíció
birtokosai egyszerűen a számukra lekötelezettek (hűbéresek) közül választották ki az alacso nyabb hatalmi
pozíciókat betöltőket, ezért az ügyintézés kiszámíthatatlan, de ugyanakkor személyesebb volt.
Weber a bürokratikus racionalizációban látja a modern gazdasági, társadalmi és politikai változások lényegét,
ennél sokkal kevésbé fontos számára az, hogy a termelőeszközök magántulajdonban vagy állami tulajdonban
vannak-e. Weber szerint a bürokrácia a szocializmusban is, sőt az állam nagyobb szerepe miatt ott még inkább

TÖRTÉNETE
kiteljesedik. Weber a bürokratizálódást elkerülhetetlennek tartotta, de annak negatív következményeit is

hangsúlyozta. A bürokrácia „vasketrecéről” ír, amely korlátozza az egyéni szabadságot, s kiszolgáltatja a
társadalom tagját a személytelen bürokratikus ügyintézésnek.
Itt szükséges rámutatni Weber, illetve a Weber korabeli szociológusok többsége közötti lényeges szemléletbeli
különbségre. Míg az utóbbiaknak optimista jövőképük volt, azaz úgy látták – a felvilágosodás kori filozófusok
meggyőződését követve -, hogy a társadalom egy jobb, boldogabb, igazságosabb, szabadabb jövő irányában
fejlődik, Max Webernél nyomát sem látjuk ennek az optimizmusnak: elemzi a társadalmi változásokat, de nem
hirdeti, hogy azok szükségképpen egy jobb társadalom irányában haladnak.
Német protestáns nagypolgári családból származott. Apja a német állam magas rangú tisztviselője, tipikus
nemzeti liberális (mai fogalmaink szerint inkább konzervatívnak mondható) volt. Anyja jómódú gyáros
gyermeke volt, ellentétben a vallásilag meglehetősen közömbös apával az anya a protestáns pietizmus odaadó
híve volt. Az apa és az anya eltérő világnézete nagymértékben befolyásolta Webert: egyrészt maga nem volt
vallásos, másrészt nagyon érdeklődött a vallásszociológia iránt. Felnőtt élete kezdetén apja nézeteivel azonosult,
később azonban súlyos személyi konfliktusba került apjával, és élesen szembefordult politikai nézeteivel. Az
apjával való konfliktust követően süllyedt abba a lelki betegségbe, amelynek következtében több mint hét évig
szinte teljesen munkaképtelen volt. Egy 1904. évi amerikai utazást követően, ugyanolyan
megmagyarázhatatlanul, mint ahogy a betegsége kialakult, teljesen felgyógyult, és újra nagy tudományos
teljesítményt ért el. Korai halála egy, a tudományos produktivitás csúcspontján lévő életpályát szakított meg.
Weber halála után felesége, Marianne közreműködött kiadatlan kéziratainak megjelentetésében, és egy széles
körben ismert, Webert erősen idealizáló életrajzot írt férjéről. Weber élete nagy részében Heidelbergben volt
professzor. Betegségének évei kivételével a heidelbergi tudományos élet középpontja volt. Szalonjában, amelyet
felesége szervezett, jöttek össze rendszeresen a heidelbergi professzorok és az ott tartózkodó tudósok, közöttük
Lukács György. Lukács később, amikor marxista és kommunista lett, súlyosan összekülönbözött We- berrel, és
Az ész trónfosztása című munkájában igazságtalanul negatívan ítélte meg őt, s ezzel sokáig befolyásolta a
magyar marxista
filozófusokat Weber megítélésében.
Weber érdeklődése és tudományos művei igen széles témakörre, a szociológia mellett a történettudományra, a
közgazdaságtanra és a pszichológiára is kiterjedt. Az itt bemutatott kutatásokon kívül foglalkozott a római
agrártörténettel, a mezőgazdasági munkások helyzetével az Elbától keletre fekvő német tartományokban, az
ókor gazdaság- és társadalomtörténetével, az oktatásüggyel, zeneszociológiával, s az 1904-1905-ös orosz
forradalommal. Műveinek folyamatban lévő német nyelvű összkiadását 22 kötetre tervezik, ehhez járul még
további tízkötetnyi levelezés és kétkötetnyi előadásjegyzet.
Ebből a hatalmas életműből csak egy kis rész olvasható magyarul. A magyarországi publikációkhoz érdemes az
olvasónak némi eligazítást nyújtani. Először – jelentős politikai ellenállással szemben – két
tanulmánygyűjtemény jelent meg (1967; 1970), amelyek nagyrészt a Gazdaság és társadalom című többkötetes
műből kiválasztott tanulmányokat, részleteket tartalmaznak. A Gazdaság és társadalomban Weber
szociológiájának elméleti alapfogalmait tisztázta. Az 1980-as évek második felében a Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó hozzákezdett a teljes Gazdaság és társadalom kiadásához, (1987; 1992; 1995). Még ezt
megelőzően megjelent a híres Protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (1982) és a Gazdaságtörténet (1979),
az utóbbi Weber e tárgyú előadásainak jegyzete, továbbá néhány kisebb írása. Az egész weberi életművet
bemutató és értékelő szociológiatörténeti mű magyar szerző tollából még várat magára. Kemény István előszava
az első tanulmánygyűjteményhez (1967) azonban jó és pozitív képet ad róla. Keménynek nyilvánvaló szándéka
volt a Lukács György által megfogalmazott és akkor a hivatalos tudományos körökben uralkodó értékítélettel
való szembefordulás.

TÖRTÉNETE
Max Weber tudós volt és erősen törekedett arra, hogy tudományos megállapításait függetlenítse a politikától.
Ugyanakkor azt lehet sejteni, hogy életpályája során újra és újra felmerült az a gondolat, hogy aktív politikus
legyen. Fiatalkorában a bismarcki Németországgal szimpatizált, legalábbis annak nagyságát kívánta. Hamar
szembefordult azonban ennek a Németországnak uralkodó osztályával, az arisztokráciával és a junkerekkel, s
később polgári Németországot kívánt. Az első világháború végzetes következményeit hamar felismerte, és
próbálta volna a német kormányt a háború kiterjesztésétől visszatartani. Élete utolsó éveiben a német
szociáldemokrácia felé közeledett, viszont a kommunizmust és az 1917-es orosz bolsevik forradalmat
határozottan elítélte. Közeli barátja volt Friedrich Naumann, aki a liberalizmust és a társadalmi reformot
próbálta összekapcsolni.
Weber tudományos munkásságának igen jelentős részét alkotják a vallásszociológiai kutatások. Ezek közül a
legtöbben csak A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme című művet (Weber 1982) ismerik, pedig a
protestantizmuson kívül külön-külön kötetet szentelt a kínai, az indiai vallásoknak és az ókori judaizmusnak.
Korai halála akadályozta meg abban, hogy a mohamedanizmusról, az újkori judaizmusról, valamint az ókori és
középkori kereszténységről is hasonló műveket alkosson. E kutatásainak alapkérdése az volt, hogyan hatottak a
különböző vallások a társadalomra, politikára és különösen a gazdaságra. Ezzel tulajdonképpen megfordította
Marx tételét a vallás és a gazdaság kapcsolatáról: míg Marxnál a vallás függ a gazdaságtól, pontosabban a
termelési viszonyoktól, Webernél a gazdaság, különösen a kapitalista gazdaság kifejlődése, a modern gazdaság
kialakulása függ az adott társadalom vallási nézeteitől. Persze Webernek ez a tétele – hasonlóan Weber minden
más tudományos megállapításához – korántsem ilyen egyértelmű és kizárólagos. Weber valójában csak azt
állítja, hogy a vallásnak láthatóan erős hatása van vagy lehet a társadalom tagjainak gazdasági viselkedésére.
A mai napig tart a vita a szociológiában a vallás jelentőségéről a tudatosan vagy öntudatlanul Marxot követő
szociológusok és Weber követői között. Az előbbiek szerint a vallás lényegtelen jelenség, különös tekintettel
arra, hogy a szekularizáció megfordíthatatlan tendenciája következtében a vallás hatása az egyes emberek
viselkedésére folyamatosan csökken, a Webert követők szerint – noha Weber maga is úgy látta, hogy a
„varázstalanítás” következtében a vallás befolyása gyengül – a vallás változatlanul erősen befolyásolja a
társadalmakat.
Végül szólni kell Max Weber tudományfelfogásáról, hiszen az eltér mind Marx, mind Durkheim felfogásától.
Weberre mint német társadalomtudósra érthetően hatott a német idealista filozófia és a német historizmus. Ezért
elutasította azt a pozitivista tételt, hogy a természettudományok és a szociológia azonos módszerekkel
ismerhetik meg a valóságot. Így kell érteni a „megértő" szociológia fogalmát Webernél: a szociológusnak
törekednie kell megértenie a társadalom tagjai cselekedeteinek és szavainak, gondolatainak motívumait, meg
kell értenie azokat a szubjektív értelmeket, amelyeket a cselekvők saját és mások viselkedésével
összekapcsolnak. Nem elég tehát megismerni, mit cselekszenek, hanem azt is meg kell érteni, miért
cselekszenek az adott módon. Nem elég például megállapítani, hogy a tőkés a nyereség maximalizálására
törekszik, hanem azt is meg kell érteni, hogy miért törekszik erre. (A protestáns etika szerint – némileg
leegyszerűsítve – azért, mert az evilági siker az Isten általi kiválasztottság bizonyítéka.)
Weber ugyanakkor elutasítja a német historizmus képviselőinek azon állítását, hogy a kultúra és a szellemi élet
területén nem lehet általánosítható törvényszerűségeket megállapítani, csupán az egyedi történeti eseményeket
leírni és magyarázni.
Az ideáltípus fogalmának a megalkotása Webernél is a megértésnek és a törvényszerűségek megismerésének

egyik eszköze. Az ideáltípus valamely jelenség – például a protestáns etika, a bürokrácia, a karizmatikus
uralom – lényeges jellemzőinek összefoglalása. Weber szerint a klasszikus közgazdaságtan elmélete csupa ilyen
ideáltípusból áll. A valóság sohasem felel meg teljesen az ideáltípusnak, de az ideáltípusok segítségével Weber
szerint jobban megérthetjük az összefüggéseket. Végül ki kell emelni, hogy kortársaival – különösen Marxszal –
ellentétben Weber szerint a társadalomban és a történelemben nem determinisztikus törvények, hanem
valószínűségi jellegű összefüggések érvényesülnek.
Weber szociológiai munkásságának csak egy részét mutattuk be a fentiekben. E könyv olvasója újra és újra
találkozni fog Weber ezen és más gondolataival a későbbi fejezetekben. Ez is azt bizonyítja, hogy a három
klasszikus közül – legalábbis véleményem szerint – Weber hatása a legerősebb a mai szociológiában. Ennek
okát talán nemcsak abban kereshetjük, hogy Webernek valóban mély gondolatai voltak, hanem abban is, hogy ő
sohasem vált dogmatikussá. Ennek persze az is következménye, hogy Weber gondolatait különbözőképpen lehet
értelmezni, és hogy nem volt és ma sincs olyan zárt weberiá- nus iskola, mint amilyen a marxizmus volt.
3. A KLASSZIKUSOK KORTÁRSAI

TÖRTÉNETE
Azt a tényt, hogy az iparosodás és kapitalizálódás, valamint az ismétlődő forradalmak a XIX. század közepére
erős társadalmi szükségleteket teremtettek a társadalmi törvényszerűségek megértését célul kitűző tudomány
iránt, Marx és Engels, Durkheim és Weber munkássága mellett az is bizonyítja, hogy munkásságuk
évtizedeiben, tehát a XIX. század közepe és az első világháború közt sok más jelentős, bár hozzájuk nem
mérhető szociológus működött Európában, majd Amerikában. Egy részük a maga korában széles körben ismert
volt, de mára majdnem teljesen feledésbe merült. Másik részük iránt a közelmúltban újra felébredt az
érdeklődés.
Herbert Spencer (1820-1903) angol szociológus, Marx kortársa, az állami beavatkozás nélküli tőkés iparosodás
híve volt, s ezt támasztotta alá szociológiai elméletével. Elmélete szerint a társadalmak ugyanazon
törvényszerűségek szerint fejlődnek, mint ahogyan azt Darwin a fajok eredetéről és fejlődéséről írt munkájában
kifejtette. Ha az állam nem avatkozik be az evolúcióba, akkor a fejlődés spontán módon kiselejtezi az
alkalmatlan társadalmi intézményeket és egyéneket, és segíti a legalkalmasabbak és legrátermettebbek túlélését.
Ezért ellenzett mindenféle szociálpolitikát: a szegények megérdemlik, hogy szegények maradjanak. Ezt
nevezzük szociáldarwinizmusnak. Antimilita- rista volt, és abban bízott, hogy az evolúció egy békés, háborúkat
nem folytató, hódító ambíciókat nem tápláló ipari társadalomhoz fog vezetni. Spencer tehát a liberalizmusnak
szélsőségesen individualista változatát képviselte a szociológiában. A maga korában nagy hatása volt, mára
szinte teljesen elfelejtették tanításait.
A svájci olasz származású Vilfredo Pareto (1848–1923) Durkheimnél és Webernél idősebb volt, de szociológiai
munkássága az utóbbiak működésének csúcspontjával esik időben egybe. Tudományos pályáját közgazdászként
kezdte, Walras utóda volt a lausanne-i egyetemen, és Walrashoz hasonlóan a közgazdaságtani
egyensúlyelmélettel foglalkozott. Nagy szociológiai művét, A szociológia általános elméletét (1916) a
közgazdaságtani tanulmányai után írta. Ebben egy „nagy” társadalomfejlődési elméletet próbált megfogalmazni,
amely valójában Marxszal vitatkozik. Míg Marx szerint a történelem az osztályharcok története, Pareto szerint a
hatalmi elitek körforgásának története. Ezzel az elmélettel Pareto a hatalmi elméletek egyik első képviselője.
Úgy véli, hogy az elitek kicserélődése értelemszerűen keveset változtat a társadalom igazságtalan voltán, s az új
elit ugyanúgy elnyomja a társadalom nagy többségét, mint a régi. Pareto elméletéből az következik, hogy a
történelemben – Marx és Spencer felfogásával ellentétben – nincs semmiféle fejlődés valamilyen jobb
társadalom felé. Valószínűleg ez a nagyon kiábrándító, sőt cinikus jövőkép is hozzájárult ahhoz, hogy a mai
szociológiában hivatkoznak ugyan Paretóra, de követőjére nemigen lehet találni. Ugyanakkor az elit fogalma, az
elitkutatás és azon belül különösen az elitek önreprodukciója, illetve kicserélődése a mai napig a szociológia
érdeklődésének középpontjában áll.
Pareto nagy szociológiai művének csak kisebb részét teszi ki a fent bemutatott elit- körforgás-elmélet. A mű
nagy része az emberi cselekvés mozgatóerőivel foglalkozik. Pareto fő mondanivalója, hogy a racionális
megfontolások mellett az embereket irracionális ösztönök (ezeket nevezi reziduumoknak) és az irracionális
cselekedeteket igazoló ideológiák (ezeket nevezi derivátumoknak) is mozgatják. Szerinte a racionális
cselekvéssel a közgazdaságtan foglalkozik, az irracionális cselekvéssel pedig a szociológia. Ezt a
munkamegosztást a mai szociológia nem fogadja el, mivel a racionális cselekvéssel ugyanúgy kíván foglalkozni,
mint a nem racionális motívumok által vezérelt cselekvéssel. (Lásd Weber cselekvéselméletét.)
Paretóval ellentétben a Max Weber baráti köréhez tartozó Georg Simmel (1858-1918) iránt hosszú ideig kevés
érdeklődés mutatkozott a szociológiában, az utolsó években azonban sok szociológus kezdett munkáival
foglalkozni. Míg Weber egyetemi karriert futott be, Simmelnek csak élete vége felé sikerült egyetemi
professzori állást kapnia, mindaddig „magántudós” maradt. Tudománytörténészek szerint ebben szerepe volt
annak is, hogy Simmel apja zsidónak született és később keresztelkedett ki, de annak is, hogy Simmel mindig
erősen hangsúlyozta intellektuális önállóságát. Ellentétben a német gazdaságtörténeti iskolához közel álló
szociológusokkal, közöttük Max Weberrel,
Simmel nem a konkrét történeti társadalmak vizsgálatát tartotta a szociológia feladatának, hanem az emberek
közötti társadalmi kapcsolatok közös formáinak (például konfliktus, fölé- és alárendeltség, intimitás és
távolságtartás) feltárását. Szerinte a szociológiának a társadalomtudományok geometriájává kellene válnia, így
lehetne a többi társadalomtudomány részeredményeit összefoglaló tudomány. Ezáltal az úgynevezett „formális
szociológia” előfutára volt.
Simmel egyik leghíresebb munkája A pénz filozófiája (1973). Ebben a művében azt fejti ki, hogy a
pénzgazdálkodás elterjedése nagymértékben megváltoztatja az emberek közötti interakciókat (amelyeket a
társadalom lényegének tekint). Az érzéseken alapuló személyes kapcsolatok helyére meghatározott célt szolgáló
személytelen, „absztrakt” kapcsolatok lépnek. Ezzel együtt meggyengülnek a rokoni és baráti kapcsolatok. Sim-
mel – Weberhez hasonlóan – bizonyos kétségekkel szemlélte a modern fejlődést, s úgy látta, hogy az emberek

TÖRTÉNETE
belefagynak bizonyos társadalmi funkciókba, kreativitásuk elsorvad, a külső körülmények tökéletesedésének ára
az emberi lélek elsorvadása.
Hasonló problémával foglalkozott Ferdinand Tönnies (1855-1935), Weber és Simmel kortársa és kollégája a
közösségről és a társadalomról írott munkájában (Tönnies 1983). Eszerint a modern társadalomban háttérbe
szorulnak a személyes kapcsolatokon alapuló közösségek, és a szerződéseken és személytelen kapcsolatokon
alapuló társadalmi típusú szerveződések uralkodnak el. A közösségek szerepe, illetve elsorvadása a modern
társadalomban az utóbbi években ismét a szociológia érdeklődésének középpontjába került.
Az európaiak után három amerikai szociológus életművét kell még megemlíteni, akiknek munkássága ugyan
átnyúlt az 1920-as évekre, de fő műveiket akkor írták, amikor Durkheim és Weber még élt és alkotott.
Thorstein Veblen (1857-1929) az amerikai társadalomtudományok igen eredeti „fenegyereke” volt. A szegény
közép-nyugati parasztcsaládból származó tudóst taszította az amerikai újgazdagok viselkedése, gátlástalansága
és fényűzése. Elutasította Marx tanításait. Veblen gondolatai nagymértékben befolyásolták az amerikai
szocializmus eszméit.
Az újgazdagokkal szembeni kritika a háttere a dologtalan osztályról szóló könyvének (Veblen 1958). Ebben azt
fejti ki, hogy az ember nemcsak vagy nem elsősorban minél nagyobb jövedelemre törekszik, hanem azt akarja,
hogy az emberek tiszteljék, megbecsüljék, felnézzenek rá, és elismerjék. Ennek egyik eszköze a bőséges, sőt
pazarló, vagy ahogy Veblen nevezte, a „hivalkodó” fogyasztás. Másik eszköze a sok szabadidő, ezért nevezi a
gazdagokat „dologtalan” vagy pontosabb fordítás szerint „szabadidős” osztálynak.
Veblen nemcsak szociológus, hanem közgazdász is volt. Ebben a minőségében az intézményes

közgazdaságtannak, az elméleti közgazdaságtan szociológiához legközelebbi irányzatának egyik első
képviselője. Szerinte az ember gazdasági tevékenységében nem az utilitarizmus, vagyis a klasszikus és
neoklasszikus közgazdaságtan alapjául szolgáló filozófiai hipotézis szerint viselkedik, nem egyszerűen a hasznát
kívánja maximalizálni, hanem az emberek, az emberi közösségek a technológiai és gazdasági körülményeknek
megfelelő szokásokat, viselkedéseket, gondolkodásmódot alakítanak ki, s ezek intézményekben kristályosodnak
ki. Ezen intézmények Veblen szerint a társadalmi közösség által jóváhagyott szokások, habitusok együttesei. A
társadalom tagjai ezek szerint járnak el gazdasági és nem gazdasági tevékenységük során egyaránt. Az
intézményes közgazdaságtan ma is, sőt ma újra aktuálissá vált, mert ezen keresztül lehet a közgazdaságtani és a
szociológiai szemléletmódot és kutatási eredményeket szintetizálni.
Veblennel ellentétben Cooley és Mead a legszabályosabb egyetemi karriert futották be, Cooley Ann Arborban,
Mead Chicagóban. Mindketten az amerikai liberalizmust képviselték a szociológiában. Szociológiai elméleteik
sok rokonságot mutatnak.
Charles H. Cooley (1864-1929) az elsődleges csoportok, a család, a játszótárscsoportok, a szomszédság

fontosságát emelte ki az emberi személyiség fejlődésében és általában az ember „jólétében”. Az elsődleges
csoportokban nem az önérdek, hanem a szolidaritás uralkodik. Az emberiség haladását abban látta, hogy az
elsődleges csoportokra jellemző emberi szimpátiaérzések kiterjednek a helyi közösségre, a nemzetre, végül az
egész emberiségre (Cooley 1964).
Cooley-hoz hasonlóan George Herbert Mead (1863–1932) is, aki alapvetően pszichológus volt, az emberi
személyiség fejlődését vizsgálta (Mead 1973). Szerinte a szociológiai kutatások középpontjába az emberek
közötti kapcsolatokat kell állítani, ezért tekinthetjük őt a szimbolikus interakcionizmusnak nevezett irányzat
egyik ősének. Az egyes emberek szocializációja ugyanis a másokkal való kapcsolatokon keresztül történik. A
más emberektől kapott visszajelzéseken keresztül tanuljuk meg, hogy milyen szerepet várnak el tőlünk.
Különösen fontosak ebben egyes személyek, akiket Mead „szignifikáns má- sok”-nak nevez, továbbá a
referenciacsoportok, amelyeknek véleményét különösképpen figyelembe vesszük, amikor önmagunkat
értékeljük, és amikor attitűdöket, értékeket, normákat sajátítunk el. Mead kétféle „én”-t különböztet meg, az „I”-
t és a „me”-t. (Mivel a magyar nyelvben nincs az „én” megjelölésére két külön szó, az „I”-t „reaktív én”-nek, a
„me”-t „felépített én”-nek fordította a könyv magyar kiadásának fordítója.) A „me” a személyiségnek az a része,
amely a szocializáció során alakul ki, és amely az egyén viselkedését előreláthatóvá és konformmá teszi. Ezzel
szemben az „I” általában figyelembe veszi a „me”-t, amikor cselekszik, de nem minden esetben, ezért az emberi
viselkedés egy része egyedi, előreláthatatlan és innovatív. Az emberi személyiségnek a szocializáción keresztül
történő kialakulása és a szocializációnak Mead által leírt mechanizmusai ma a szociológia legalapvetőbb és
mindenki által elfogadott ismeretei közé tartoznak. Különösen intenzíven használják ezeket a fogalmakat a
deviáns viselkedés szociológiájában.

TÖRTÉNETE
Végül két olyan szociológust említek még ebből a korszakból, akik nem elméleti munkáikkal, hanem empirikus
kutatásaikkal váltak a szociológia úttörőivé.
Frédéric Le Play-t (1806-1882), a katolikus beállítottságú szociológust elsősorban a szociális kérdések, a

munkás- és parasztcsaládok életszínvonala, gazdálkodási stratégiái érdekelték. Mint bányamérnök ismerte fel a
munkások nyomorát. Ezeket a kérdéseket monografikus módszerrel, a háztartási bevételek és kiadások
feljegyzésével, tehát a mai háztartás-statisztika „ősével” tanulmányozta. Kutatásai alapján reformjavaslatokat
dolgozott ki Franciaországban. Mint sok más országban, Magyarországon – Hatvanban – is gyűjtött adatokat.
Eredményeit a Tiszamenti jobbágy címen publikálta (Le Play 1903).
Charles Booth (1840-1916) az angliai, londoni szegénységet vizsgálta. Testvére volt annak a William Boothnak,
aki az elsősorban a szegények megsegítését célul kitűző vallási jellegű szervezetnek, az Üdvhadseregnek
alapítója volt. Charles Booth londoni szegény családokat keresett fel, életkörülményeikről gyűjtött adatokat,
hogy az így kimutatott nyomorral meg tudja győzni a törvényhozókat a szegénységet mérsékelő törvények
meghozatalának szükségességéről. Adatfelvételeinek eredményeit 17 kötetben tette közzé (Booth 1891-1903).
Le Play és Booth a mai empirikus szegénységkutatás előfutára, sőt sok tekintetben példaképe.
4. A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI SZOCIOLÓGUSOK

Az első világháború, az 1930-as évek eleji nagy gazdasági válság és a szélsőjobboldali rendszerek hatalomra
kerülése Németországban és Olaszországban – általában a szélsőjobboldal előretörése a politikában, az
irodalomban és a tudományokban – súlyos megrázkódtatásokat okozott az európai szociológusoknak. Több
német, osztrák és magyar szociológus kivándorolt Amerikába vagy Nyugat-Európába. Ezek a történelmi
események, továbbá tudósok üldözése a szélsőjobboldali rendszerekben súlyosan hátráltatták az európai
szociológia fejlődését, ezért Európában nem találunk ebben a korszakban olyan nagy hatású szociológusokat,
mint az első világháború előtti évtizedekben.
Amerikában viszont fokozatosan erősödött a szociológiai oktatás és kutatás, kialakult az a fajta – erősen
empirikus érdeklődésű – szociológia, amely a második világháború után az amerikai szociológia fő irányaként
vált ismertté a világban, és terjedt el sok más országban is.
Először két magyar emigránssal foglalkozom, akik Nyugaton váltak nagy hírű társadalomtudóssá. Polányi
Károly és Mannheim Károly hasonló társadalmi és intellektuális háttérből indult, a Galilei Körből, illetve a
Szellemi Tudományok Szabad Iskolájából. Az első világháborút, illetve a forradalmakat és ellenforradalmat
követően azonban kivándoroltak. Polányi Károly Amerikában, majd Kanadában, Mannheim Károly
Németországban, majd a nácizmus hatalomra jutása után Angliában volt egyetemi tanár. A szocializmus
időszakában a magyarországi hivatalos ideológia nagyon eltérően ítélte meg őket: míg Polányi Károly műveit a
marxizmushoz közel állónak tekintették és (a Nagy átalakulás kivételével) kiadták, Mannheimet élesen
antimarxistának tartották, és ezért a rendszerváltásig szinte semmi sem jelent meg tőle Magyarországon.
Polányi Károlyt (1886-1964) gazdaságtörténésznek vagy a gazdaságantropológia megalapítójának szokták

tekinteni. Igen nagy hatása volt azonban a szociológiára, különösen az 1970-es és 1980-as évek magyar
szociológiájára. Alaptétele, amelyet a világ gazdaságszociológiai irodalmában gyakran idéznek, az, hogy a
gazdaság a társadalomba be- ágyazottan működik, más szóval a gazdaságot nem lehet a társadalomtól
függetlenül vizsgálni, azaz a társadalmi környezettől függ, hogyan működik a gazdaság. Azt állította és
bizonyította történeti munkáival (1972; 1976), hogy egy társadalom nem csak a piaci csere mechanizmusával
képes gazdálkodni. A piac mellett két alternatív gazdálkodási mechanizmust elemzett: a reciprocitást (a
kölcsönös ajándékozást) és a redisztribúciót (a társadalom által termelt javak összegyűjtését és szétosztását egy
központi kormányzat által). Az utóbbinak példájaként mutatta be a XVIII. századi Dahomey-i Királyságot. A
magyar szociológiában Polányinak ezeket a fogalmait az elmúlt évtizedek magyar társadalmára vonatkoztatták:
a redisztribúciót azonosították a szocialista társadalomban történő jövedelem-újraelosztással, a háztáji
gazdálkodásban és különösen a „kalákában” történő falusi házépítésben pedig a reciprocitás számos modern
megnyilvánulását fedezték fel. Polányi művei közül a leghíresebb, A nagy átalakulás (1957). Ebben az
önszabályozó piac, a szabályozatlan kapitalizmus következményeit, a társadalmi ellentétek kiélesedését, az
alapvető emberi értékek elsikkadását bírálja. Végső soron azt a félelmét fejezi ki, hogy a kapitalizmus működése
következtében totalitárius rendszerek fognak hatalomra jutni. Ennek megelőzése érdekében tartotta
szükségesnek a kapitalista piac működésének korlátozását, a társadalmi hatások figyelembevételét, végső soron
egy, az ember szolgálatát a középpontba helyező gazdasági rendszer létrehozását.
Mannheim Károly (1893–1947) az Ideológia és utópia (1996) című művével a tudásszociológia egyik

TÖRTÉNETE
alapítójának számít. Mannheim azt a Marx és Weber által tárgyalt problémát gondolta tovább, hogyan lehet a
társadalomról tárgyilagos ismereteket szerezni, tekintettel arra, hogy a társadalomtudóst – és minden
állampolgárt – befolyásolják az érdekei, amelyek a társadalomban elfoglalt pozíciójából származnak. Mannheim
szerint az ideológiák az uralkodó csoportok érdekeit szolgálják, ezért konzervatív, a fennálló rendet erősítő
funkciójuk van. Az utópiák viszont az elnyomott csoportok érdekeit szolgálják, és ezért a társadalom változását
segítik elő. Sem az ideológiák, sem az utópiák alapján nem lehet a társadalmat tárgyilagosan vizsgálni. Csak a
szabadon lebegő értelmiségiek – hétköznapibban: azok, akik nem „pártértelmiségiek” – képesek a társadalom
megismerésére, mert érdekeik nem befolyásolják kérdésfeltevéseiket és következtetéseiket. Tudásszociológiai
nézőpontból vizsgálta a korabeli konzervatív ideológiát (Mann- heim 1994), s foglalkozott kultúrszociológiával
(Mannheim 1995). A második világháború alatt Angliában figyelme az akkoriban sok társadalomtudóst
foglalkoztató problémára irányult: hogyan lehetne elkerülni, hogy totalitárius rendszerek kerüljenek hatalomra
Európa demokratikus országaiban. Ennek érdekében egyrészt átfogó társadalmi tervezést javasolt, másrészt az
erkölcs és az értékek megújulásának szükségességét hirdette, az európai gondolkodás hagyományaira, a zsidó-
keresztény vallásokra támaszkodva.
Németországban a nemzetiszocialista hatalomátvétel után a szociológia lényegében megszűnt. A legtöbb

szociológus emigrált. A kivándorlók között a szociológia fejlődésében nagy szerepet játszott a Frankfurti Iskola.
Mivel tevékenységük nagyrészt a második világháború utáni korszakra esik, ezért ott tárgyalom őket. Viszont itt
kell megemlíteni Norbert Eliast (1897–1990), Mannheim tanítványát és munkatársát, mivel – bár a második
világháború után is tanított és írt – fő műveit 1939-ig írta meg. Évtizedekig alig figyeltek fel munkáira, de 1970
körül hirtelen felfedezték, és azóta igen jelentős a hatása a legújabb szociológiai kutatásokra is. A civilizáció
folyamata című könyvében (1987) és Az udvari társadalom (2005) című doktori disszertációjában az európai
társadalmak több évszázados fejlődését fogja át. Vizsgálódásainak középpontjába az emberi viselkedés
szükségszerű, egyre kiterjedtebb szabályozottságát, az ösztönszerű viselkedés fokozatos eltompítását állítja. Ezt
a folyamatot mutatja be olyan viselkedési szabályok kialakulásának példáján, mint a kés és a villa használata az
étkezés közben, az anyagcserével kapcsolatos viselkedés, az orrfúvás, a köpködés, vagy például a
hálóhelyiségben való viselkedés szabályai. A fejlődés folyamatának egyik jellemzőjét abban látja, hogy a külső
társadalmi kényszer helyébe egyre inkább a belső kényszer lép, amely a szégyen és a fe- szélyezettség érzésén
keresztül szabályozza a társadalom tagjainak viselkedését. Elias végső soron arra a kérdésre keresi a választ,
hogy hogyan lehet harmonikus egyensúlyt létrehozni a szükséges társadalmi szabályozottság és az egyén
személyes hajlamai, a szabadság és függetlenség vágya közt.
Alfred Schütz (1899–1959) Ausztriából vándorolt ki Amerikába. Edmund Husserl fenomenológiainak nevezett
filozófiai irányzatára támaszkodva dolgozta ki a fenomenológiai szociológia elméletét. Ennek lényege, hogy a
szociológiai kutatás figyelmének az emberek mindennapi életére kell irányulnia, azaz hogyan értelmezik az
emberek az őket körülvevő társadalmi környezetet, hogyan igazodnak el a társadalomban (Schütz 1932; Schütz-
Luckmann 1979). Ez a nézőpont gyökeresen eltér Parsonsétól, aki a nagy struktúrákra és a funkciókra helyezte a
hangsúlyt. Schütz munkásságát sokáig alig vették észre a szociológia szélesebb köreiben, sok művét csak halála
után adták ki. Az 1970-es évektől azonban egyre nagyobb figyelem fordult életműve felé, és ma a
fenomenológiai irányzat, amelyről a következő alfejezetben lesz szó, Schütz műveit tekinti kiindulópontjának
(Hernádi 1984; Csepeli 1987).
A nagy emigránsok közé tartozott a rendkívül színes egyéniségű Pitirim Sorokin (1889–1968). Oroszországban
született a finnugor komi népcsoporthoz tartozó szegény parasztcsaládban. Az orosz forradalom alatt az eszer
párthoz csatlakozott. A polgári forradalom idején Kerenszkij személyes titkára volt. A bolsevikok halálra ítélték,
de Lenin megkegyelmezett neki. Végül 1923-ban kiutasították a Szovjetunióból. Amerikában lett
szociológiaprofesszor. Nagy elméleti összefoglaló munkáival lényegesen hozzájárult az amerikai szociológia
kiteljesedéséhez. Sorokin nagy empirikus munkát írt a társadalmi és kulturális mobilitásról (Sorokin 1959),
amelyben arra a következtetésre jutott, hogy a társadalmi mobilitásnak nincs valamilyen nagy évszázados
tendenciája, csak kisebb-nagyobb mobilitású korszakok váltogatják egymást a történelemben. Ez a gondolata is
jelzi, hogy nem osztotta az amerikai szociológusok jelentős részének optimista felfogását a társadalmi fejlődés
hosszú távú tendenciáiról. Sorokin a morális kérdések iránt is erősen érdeklődött. Jól kifejezi ezt egyik
könyvének címe: Hatalom és erkölcs: kifogja az őröket ellenőrizni? (Sorokin-Lunden 1959). Ezt a címet azóta
szélté- ben-hosszában idézik, az őrökön a társadalom vagy az állam vezetőit értik, és a kérdés arra vonatkozik,
hogy valakiknek ellenőriznie kell, hogy ezek a vezetők a társadalom érdekeinek megfelelően járnak-e el.
Florian Znaniecki lengyel szociológus (1882–1952) nem volt kénytelen hazájából emigrálni, de igen
gyümölcsöző kapcsolatokat alakított ki az amerikai szociológiával, elsősorban William I. Thomasszal, aki
Chicagóban volt egyetemi tanár. Ok ketten végezték a nagy összehasonlító vizsgálatot a Lengyelországban
maradt és az Amerikába kivándorolt lengyel parasztok helyzetéről, attitűdjeiről, értékeiről, amelynek

TÖRTÉNETE
eredményeit A lengyel paraszt Európában és Amerikában címen tették közzé (Thomas-Znaniecki 1958).
Módszerük az életrajzok íratása volt. Az igen részletes és nagyrészt kötetlen életrajzok felhasználása
szociológiai adatforrásként azóta is újra és újra felmerül a szociológiában, bár az életrajzok adatainak elemzési
módszerei ma is részben megoldatlan problémát jelentenek. Abból indultak ki, hogy az embereknek „négy
kívánságuk”, vágyuk van:
1. az elismertség vágya;
2. az új tapasztalatok iránti vágy;
3. a körülmények alakítására való képesség vágya; és
4. a biztonság vágya.
Ezeket a vágyakat, igényeket az egyén és társadalom közötti „közvetítő struktúrák”, azaz a család, a
szomszédsági közösség, a hagyományos vallási szervezetek, az iskolák segítik kielégíteni. A modern
társadalmakban, különösen az Amerikába kivándorolt lengyeleknél ezek a közvetítő struktúrák meggyengültek,
ezért a lengyel parasztok Amerikában demoralizálódnak, s társadalmi dezorganizációs jelenségek mutatkoznak
köztük, mint a családi és foglalkozási instabilitás, az erőszak és a bűnözés. Znaniecki hatása a lengyel
szociológiában ma is igen erős, mind az empirikus kutatásra fordított nagy figyelem (ezen belül az
életrajzmódszer alkalmazása), mind az attitűdök és értékek vizsgálatára helyezett súly terén. Znaniecki és
Thomas a szociológia és a szociálpszichológia közötti szoros együttműködés szükségességét emelték ki, ezáltal
a világ szociológiájának további fejlődését is erősen befolyásolták. Thomas fogalmazta meg azt a nagyon fontos
alapelvet, hogy nemcsak és talán nem is elsősorban az objektív társadalmi helyzet, hanem még inkább a
helyzetnek a társadalom tagjai által történő definíciója befolyásolja az emberek viselkedését. Ezért a helyzetek
definícióját is mindig kell vizsgálni.
Az amerikai empirikus szociológia a chicagói egyetemen indult fejlődésnek. Ez nem véletlen, hiszen a
viharosan növekvő nagyváros a felmerülő társadalmi jelenségek és problémák iskolapéldáit szolgáltatta. A
chicagói úgynevezett „városökológiai iskola” érdeklődésének középpontjában az a kérdés állt, hogy a
nagyvárosban különféle tevékenységek (ipar, kereskedelem stb.), a különböző társadalmi osztályok, továbbá az
őslakosok és a bevándorlók hol helyezkednek el, továbbá mely városrészekben összpontosulnak a társadalmi
problémák. Ennek az iskolának alapítói Robert E. Park (1864–1944) és Ernest W. Burgess (1886–1966) volt. A
vizsgált jelenségek elemzéséhez természetesen empirikus adatokat kellett felhasználniuk. A városkerületi adatok
elemzésénél szükségképpen statisztikai módszereket használtak, s az idők folyamán egyre kifinomultabb
többváltozós matematikai-statisztikai módszereket dolgoztak ki. A chicagói szociológusok között a későbbi
évtizedekben megkülönböztethetünk egy inkább a városszerkezetre és egy inkább a társadalmi problémákra,
deviáns viselkedésre koncentráló csoportot. A konkrét társadalmi problémák vizsgálatának előtérbe helyezése,
az empirikus adatokra való messzemenő támaszkodás és a statisztikai, később matematikai-statisztikai
módszerek alkalmazása a chicagói iskolának olyan jellemzői, amelyeket később az amerikai szociológia nagy
része átvett.
Az amerikai szociológiának egy sok tekintetben eltérő irányzata a Lynd házaspár, Robert S. Lynd (1892-1970) és
HelenM. Lynd úgynevezett „Middletown”-vizsgálataihoz kapcsolódik (Lynd 1929). Lyndék az 1920-as években
egy, az Egyesült Államok közepén lévő kisvárost vizsgáltak, főképpen a kulturális antropológiától átvett
módszerekkel, majd az 1930-as években újra felkeresték ugyanezt a kisvárost (Lynd 1937). Elsősorban azt
emelték ki, hogy az amerikai társadalom rohamos ütemben változik, és már egyáltalán nem hasonlít azokhoz az
elképzelésekhez, amelyek a köztudatban még éltek a XIX. századi „szabad és egyenlő” társadalomról, ahol a
magánvállalkozás révén gyors karriert lehet csinálni.

TÖRTÉNETE
A társadalmi kérdésekhez való hozzáállását egyrészt a Dewey által képviselt pragmatikus filozófia, másrészt az
amerikai Közép-Nyugatra jellemző „progresszív” magatartás határozta meg. Az egyetem elvégzése után Park az
újságírói pályát választotta, mert az a meggyőződés vezette, hogy mindenekelőtt alaposan meg kell ismernie a
társadalmi valóságot, továbbá úgy látta, hogy erre az újságírói munka a legjobb út. Társadalmi kérdésekről írt
New York-i, chicagói, detroiti újságoknak. Ötvenéves korában kezdte meg egyetemi pályáját a chicagói
egyetemen. Egyetemi tanárként is a tények feltárását tartotta legfőbb feladatának. Különösen a feketék helyzete,
a város növekedése és struktúrája, a városi szegénység, a bűnözés érdekelte, tehát olyan jelenségek, amelyeket
egyértelműen társadalmi problémáknak tekintett, és amelyeknek orvoslását szükségesnek látta (Park 1952).
Burgess-szel együtt írott szociológia tankönyvéből soknemzedéknyi egyetemi hallgató tanult.
Lloyd W. Warner (1898–1970) és munkatársai (1941) hasonló kulturális antropológiai módszerekkel már 1945
előtt megkezdték, majd utána folytatták két amerikai kisváros – amelyeket Yankee Citynek és Jonnesville-nek
neveztek el – társadalmának, pontosabban e kisvárosi társadalmon belüli társadalmi hierarchiának a vizsgálatát.
A megkérdezett helyi lakosokat kérték fel arra, hogy az általuk ismert helyi családokat helyezzék el a társadalmi
hierarchiában. Ezzel egyrészt a szociológiában is alkalmazott „helyi közösség” vizsgálati módszer elindítói
voltak, másrészt a szubjektív élményen, a megbecsülésen, presztízsen alapuló társadalmistruktúra-vizsgálatok
első képviselői.
Az amerikai empirikus szociológia legfőbb módszere, a survey – vagyis egy reprezentatív minta megkérdezése
formalizált kérdőív segítségével – ebben a korszakban még nem alakult ki, de az a tény, hogy módszeresen
gyűjtöttek adatokat és azokat próbálták elemezni, előkészítette az empirikus szociológia nagy fellendülését a
második világháború után.
5. A SZOCIOLÓGIA IRÁNYZATAI A MÁSODIK

VILÁGHÁBORÚ UTÁNI ÉVTIZEDEKBEN
A második világháború után a szociológia – nem kis részben az amerikai szociológia hatására – nagy fejlődésen
ment át. A nyugat-európai országokban újra fellendült, illetve– a volt totalitárius és autoritárius országokban –
újjászületett a szociológia. Teljesen eltért ettől a kelet-európai országok helyzete: a sztálinista korszakban –
Lengyelország kivételével – a szociológia tiltott tudomány volt, burzsoá áltudománynak tekintették. Az 1960-as
évektől lassan, először leginkább Lengyelországban, majd Magyarországon és Csehszlovákiában is újjászületett
és némileg megerősödött e tudomány, egyetemi tanszékek és kutatóintézetek létesültek, nagy adatfelvételekre
került sor, a számítógépek felhasználása igen nagy mértékben kiterjesztette a feldolgozható anyagok
mennyiségét, és lehetővé tette újabb és bonyolultabb matematikai módszerek alkalmazását az elemzésben.
Ezekben az évtizedekben a szociológia tudománya maga is lényegesen megváltozott. A fő változási tendenciákat
a következőképpen foglalhatjuk össze:
1. A szociológia „szakmává vált”, azaz professzionalizálódott. Egyre inkább eluralkodott az a felfogás, hogy a
szociológusnak alapos és részletes szakismeretekkel, egyebek között széles körű módszertani ismeretekkel kell
rendelkeznie; a szociológiai kutatás során nagyon pontosan meghatározott szabályokat kell követni; továbbá a
kutatási eredményeket nagyon szigorúan meghatározott formában kell közzétenni.
2. A szociológia egyre inkább ágazatokra, szakszociológiákra vált szét. Ezt a folyamatot a társadalmi igény
kényszerítette ki. A szociológia ugyanis legtöbbször a társadalom részéről jelentkező azon igénynek akar
megfelelni, hogy jól körülhatárolt társadalmi jelenségeket, problémákat vizsgáljon, ennek alapján pontos
magyarázatokat adjon (lehetőleg számszerű formában is kifejezve az ok-okozati összefüggéseket), továbbá
bizonyos tendenciákat lásson előre, s szükség esetén politikákat javasoljon. A szociológia ágazatai egymás után

TÖRTÉNETE
különültek el, ahogyan a konkrét társadalmi problémák sorra jelentkeztek. Az előzőekben láttuk, hogy a
nagyvárosi problémák hogyan keltették életre a városszociológiát. Az utóbbi évtizedekben kialakult ágazatok
közül példaként említhetjük a pszichiátriai szociológiát, amely egyszerűen annak az igénynek a hatására jött
létre, hogy a pszichiátriának segítséget nyújtson a nagyszámú elmebeteg gyógykezelésében, vagy az öregedés
szociológiáját, amely a növekvő számú idős ember problémáinak kezelésében kíván a szociálpolitikának
segítséget nyújtani.
3. Mindkét említett tendencia összefügg azzal, hogy az utolsó évtizedekben az empirikus szociológiai kutatás
terén sokkal nagyobb eredmények születtek, mint az elméletalkotás területén. A szociológusok nagy többsége
elfogadta Merton programját: középszintű elméleteket kell alkotni, s azokat empirikusan igazolni. A középszintű
elmélet középen helyezkedik el a társadalmi rendszer általános elméletei és a mindennapi kutatásban használt
munkahipotézisek közt. Egy-egy nagyobb társadalmi jelenséget kíván megmagyarázni egy adott társadalomban
vagy egy adott történeti korszakban. Ennek példájaként éppen Merton anómiaelméletét lehet említeni.
Az ezen elveket követő szociológiai irányzatokat szokták – némileg pontatlanul és leegyszerűsítve – empirikus
szociológiának nevezni. Némileg kritikusan ugyanezt neo- pozitivizmusnak is nevezik. A két világháború
közötti időszakban több említett irányzat – elsősorban a chicagói iskola, a helyi közösségek kutatói, továbbá a
Thomas- Znaniecki szerzőpár is – ennek előfutára volt. Ha egy személyhez akarjuk kapcsolni a kialakulását,
akkor Paul Lazarsfeld (1901–1976) nevét kell említeni. Más amerikai szociológusokhoz hasonlóan Lazarsfeld a
nemzetiszocializmus elől vándorolt ki a tengerentúlra, munkássága azonban csak a második világháború után
bontakozott ki igazán. Lazarsfeld elsősorban a módszertan szakértőjeként ismert. Azt hangsúlyozta, hogy a
szociológia tudományos fejlődéséhez szükséges vizsgálatokhoz olyan változókat szerkesszenek, amelyeket a
valóságban mérni lehet. O maga például az amerikai elnökválasztások alkalmából a demokrata vagy
republikánus elnökjelöltre való szavazást befolyásoló tényezőket (nem, életkor, iskolai végzettség stb.)
vizsgálta. Ilyen, viszonylag szűken körülhatárolt részvizsgálatokat tartott szükségesnek ahhoz, hogy a
szociológia majd valamikor általánosabb magyarázatokat fogalmazhasson meg (Lazarsfeld et al. 1948).
Az irányzat tudományfilozófiai megalapozása Karl Popper (1902–1994) nevéhez fűződik. Popper felfogása
szerint minden tudománynak, a természettudományoknak és a szociológiának egyaránt úgy kell eljárnia, hogy
amikor felmerül valamilyen probléma, amit az addigi tudományos ismeretek alapján nem lehet megmagyarázni
vagy megoldani, akkor megfogalmaz egy új elméleti hipotézist, amelyet a valóságban ki lehet próbálni; továbbá
az új hipotézist a valóság vizsgálata, mérése útján ellenőrzi.
Amíg a valóságos adatok nem cáfolják a hipotézist, addig azt átmenetileg elfogadható hipotézisnek kell
tekinteni, amint azonban egy konkrét adatfelvétel megcáfolja, új hipotézist kell kidolgozni. Eszerint sohasem
állíthatjuk, hogy valamit biztosan tudunk. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy közeledjünk az igazsághoz. A
tudományos hipotézis vagy elmélet kritériuma tehát a megcáfolhatóság (nem az igazolhatóság). Ha valamely
elméletet nem lehet megcáfolni, mert nincs úgy megfogalmazva, hogy tételeit ellenőrizni lehessen, vagy
nincsenek hozzá adataink (mert például az a jövőre vonatkozó jóslatokat tartalmaz), vagy nincsenek megfelelő
módszertani eszközeink, akkor azt nem lehet tudományosnak tekinteni. Ezeket nevezte metafizikai
elméleteknek. Ide sorolta Hegel és Marx elméleteit is. Veszélyesnek tartotta őket, mert úgy gondolta,
autoritariánus politikának adhatnak támaszt, és azt a hamis hitet kelthetik, hogy a történelem jövőbeni
tendenciáit pontosan előre lehet látni, és ezeket a globális változásokat politikai eszközökkel elő lehet segíteni.
Az ilyen elméletek alkotóit – Platóntól Marxig – a „nyitott társadalom” ellenségeinek nevezte, mert
elméleteiknek a gyakorlatba való átültetése a szabadság megszüntetésével az elnyomáshoz, egyes embereknek a
„nagy társadalmi célok” érdekében történő feláldozásához vezet. Velük ellentétben Popper a „lépésenkénti
társadalomjavítás” (piecemeal social engineering) híve (Popper 1976; 1989).
Poppernek ezek a tudományfilozófiai nézetei igen nagy vitát kavartak. Elsősorban a marxisták és a Frankfurti
Iskola tagjai bírálták erősen. Ezt a vitát nevezik „pozitivizmusvitának”, noha Popper magát filozófiai értelemben
nem definiálta pozitivistaként (Papp 1976).
Mivel az empirikus szociológia eredményeit bemutató művek egy konkrét társadalom egy konkrét
részjelenségét vizsgálják, ezeket a műveket ritkábban olvassák, mint az elméleti munkákat, és még ritkábban
fordítják le őket. Ezért nem könnyű példákat említeni a magyar nyelven megjelent külföldi szakirodalomból.
Nagyon jó példát lehet azonban a magyar irodalomból említeni, a Szalai Sándor vezette nemzetközi időmérleg-
vizsgálat elemző tanulmányainak egy részét tartalmazó Idő a mérlegen kötetet (Szalai 1978).
Az empirikus vagy neopozitivista szociológia művelése korántsem egyenlő az elméleti igénytelenséggel, mint
azt bírálói állították. Mint Popper fent elemzett tudományos eljárásából is látszik, a valóságban megfigyelt
jelenségek magyarázatára mindig elméleti hipotézist kell megfogalmazni. A lényeg az, hogy ezeket az elméleti

TÖRTÉNETE
hipotéziseket össze lehessen vetni a valósággal.
Az 1945 utáni 20-30 évben három nagy elméleti irányzat uralkodott a szociológiában: a funkcionalizmus, a
marxizmus és a hozzá közel álló elméletek, továbbá a weberiánus vagy pontosabban a neoweberiánus
elméleteknek a két előbbinél sokkal lazább együttese.
A funkcionalizmust szokás a fő harmóniaelméletnek nevezni. A funkcionalizmus gyökerei Durkheimig nyúlnak

vissza, mert ő hivatkozik arra műveiben, hogy bizonyos társadalmi intézményeknek, például a vallásnak vagy a
büntetésnek vannak bizonyos társadalmi funkciói.
A funkcionalizmus egyik első és máig legszemléletesebb megfogalmazását azonban nem a szociológusok,

hanem a kulturális antropológus Malinowski munkáiban lehet megtalálni. Bronislaw Malinowski (1884-1942) az
Osztrák-Magyar Monarchia lengyel nemzetiségű állampolgára volt. Az első világháború alatt az Új-Guinea
melletti Tro- briand-szigeteken élt és végzett terepkutatásokat a szokásos antropológiai módszerrel:
megfigyeléssel, a lakosság tagjaival folytatott beszélgetésekkel. Ennek során fedezte fel, hogy e szigetek lakói
egy látszólag teljesen értelmetlen kereskedelmi kapcsolatrendszerben vesznek részt, amelynek keretében a
különböző szigetek lakói kagyló karpereceket és nyakláncokat cserélnek egymással, de olyan módon, hogy
végül minden sziget lakosságánál ugyanannyi (de újonnan cserélt) karperec és nyaklánc marad. Malinowski
kimutatta, hogy ennek a „kulakereskedelemnek” funkciója van, mert ez teszi lehetővé, hogy az óceánban
szétszórt szigetek lakossága kapcsolatban maradjon egymással (Malinowski 1972). Ezért fejtette ki később
Malinowski Angliában írt elméleti munkáiban, ha valamilyen szokás, intézmény, hiedelem létezik valamely
társadalomban, akkor annak biztosan van valamilyen funkciója.
Az amerikai Cambridge-ben, a Harvard Egyetemen tanított. Az amerikai szociológiában, különösen a két

világháború között az empirikus kutatás játszott uralkodó szerepet, viszonylag kevesebbet foglalkoztak az
elméletalkotással. Emellett az európai szociológiai elméleteket alig ismerték. Parsons egyrészt a nagy európai
elméletalkotók, elsősorban Durkheim, Weber és Pareto amerikai megismertetésére törekedett, másrészt az ő
elméleteik alapján átfogó új szociológiai elméletet próbált alkotni. Ezt nevezik funkcionalizmusnak vagy
strukturalista funkcionalizmusnak. Figyelme kezdetben a társadalmi cselekvésre, később a társadalmi rendszerre
összpontosult. Elméletének lényege, hogy a társadalom jól működő rendszer kell hogy legyen, amely képes a
konfliktusokat a rendszeren belül kezelni. Az amerikai társadalmat hallgatólagosan – néha kimondottan – ilyen
jól működő társadalmi rendszernek tekintette. Ezért az 1960-1970-es években a nyugati marxista és általában
baloldali szociológusok elutasították és a kapitalista rendszer apologé- tájának nyilvánították. Ma a parsonsi
elmélet reneszánszának tanúi lehetünk.
A funkcionalizmust Talcott Parsons (1902–1979) vezette be a szociológiába (Parsons 1951; Pokol 1987).
Elméletét szokás strukturalista-funkcionalistának is nevezni. Parsons vitathatatlanul a XX. századi amerikai
szociológia legnagyobb jelentőségű, de egyben legtöbbet vitatott elméletalkotó szociológusa.
Abból indul ki, hogy minden társadalomnak négy feladatot kell ellátnia, azaz négy funkciója van, és ennek
megfelelően minden társadalmon mint rendszeren belül négy további alrendszer működik:
2.1. táblázat -
Alrendszer Funkció
1. Politika A társadalom céljainak meghatározása

TÖRTÉNETE
2. Gazdaság Az eszközök hozzárendelése a célokhoz, vagyis a

célok megvalósítása
3. Kultúra A társadalom tagjainak, tevékenységüknek integrálása
4. Személyiség A társadalom fennmaradásához szükséges értékek és

normák átadása az egyik nemzedéktől a másiknak,
szocializáció
Ehhez a sémához Parsons egy társadalmifejlődés-elméletet kapcsolt. Ebben a fejlődést a modernizációval

azonosította. Ezzel a nagyigényű sémával Parsons nemcsak a szociológia korábbi klasszikusainak, elsősorban
Webernek és Durkheimnek elméleteit kívánta integrálni, hanem az összes társadalomtudományt is. Parsonst
bírálták fogalmainak nem kellőképpen pontos definíciója, elméletének homályosságai miatt, de legfőképpen
azért, mert azt olvasták ki belőle, hogy a fennálló amerikai politikai, gazdasági, kulturális és nevelési
intézményeket igazolta mint a társadalom funkcionálása számára szükségeseket.
A funkcionalizmus másik kiemelkedő amerikai képviselője, Robert Merton (19102003) nem fogalmazott meg
Parsonséhoz hasonló nagy elméletet, viszont több kritikus ponton módosította és kiegészítette a
funkcionalizmust, így elfogadhatóbbá tette azt a szociológusok többsége számára (Merton 1980). Így:
1. Rámutatott, hogy egy-egy fennálló intézménynek, normának, hiedelemnek nemcsak funkciói, hanem
diszfunkciói (hátrányos hatásai) is lehetnek.
2. Megkülönböztette a manifeszt (nyílt) és a latens (rejtett) funkciókat, ezáltal lehetővé tette, hogy a
szociológiai elemzés a jelenségek felszínénél mélyebbre hatoljon, valamint a manifeszt és a latens funkciók
közötti ellentmondásokat is kutassa. Például a Veblen által leírt hivalkodó fogyasztásnak az a manifeszt
funkciója, hogy bizonyos szükségletet elégítsen ki, nagy és gyors személygépkocsit például azért vásárolnak,
hogy biztonságosan és gyorsan közlekedjenek. Latens funkciója azonban az, hogy láthatóvá tegye a vásárló, a
tulajdonos magas társadalmi státusát.
3. Ugyanaz az intézmény, norma, hiedelem funkcionális lehet a társadalom egyik osztálya és diszfunkcionális a
másik osztálya számára.
A Merton-féle funkcionalista elmélet már nem szükségképpen igazolja a fennálló társadalmi intézmények
jogosultságát, szükségességét.
Az utolsó 10-15 évben a funkcionalista elméletek reneszánszát látjuk. Ennek a neo- funkcionalizmusnak egyik
fő képviselője a német Niklas Luhmann (1927-1998). A funkcionalizmus új népszerűségét részben a
forradalmakkal szembeni általános kiábrándultság okozza, részben azonban az is, hogy a funkcionalista felfogás
szerint a társadalomban több alrendszer él egymás mellett, és a modern társadalomnak az a jellemzője (és
előfeltétele), hogy ezek az alrendszerek egyre inkább differenciálódnak, egyre kevésbé avatkoznak bele egymás
működésébe (például az állam nem avatkozik bele a gazdasági vagy a kulturális alrendszer működésébe). Ide
sorolhatjuk még a következő fejezetben tárgyalt Jeffrey C. Alexander (1982) és RichardMünch (1984; 1993)
elméleti munkásságát is.
Itt kell megemlíteni – az elnevezés hasonlósága miatt – a strukturalizmus irányzatát is. Ez nem azonos a
strukturalista-funkcionalista elmélettel. A strukturalizmus a nyelvtudományban jelent meg, a nyelvekben
megtalálható struktúrák kutatására helyezte a súlyt. Claude Lévi-Strauss (1908-) francia etnológus vagy
kulturális antropológus vezette be a társadalomtudományokba. Lévi-Straussnak elsősorban a rokonsági
struktúrák kutatása állt érdeklődése középpontjában, de ezen túlmenően a gazdasági cserekapcsolatok, az emberi
kommunikáció, vagyis az emberek közötti érintkezés, valamint a mítoszok struktúrája (Lévi-Strauss 1958).
Szépirodalmi igénnyel megírt tudományos önéletrajzában, a Szomorú trópusokban (1973) sok példát mutat be a
modernitástól legmesszebb álló trópusi társadalmakban szerzett tapasztalataiból arra, hogy a mélyen fekvő és
tartós struktúrák hogyan határozzák meg ezen társadalmak mindennapi életét. Lévi-Strauss munkáiban mindig
érezhető a modern társadalmaktól való idegenkedés. Az a gondolata, hogy a struktúrák nagymértékben
meghatározzák az emberek életét, és a modernitással szembeni hallgatólagos kritikája erősen befolyásolta
azokat az – elsősorban francia – szociológusokat, akik a mai társadalom struktúráit próbálták feltárni. Mindezen
szociológusoknál a strukturalizmusból hallgatólagosan következik a struktúrák túlhatalmának elmélete és az
ember tehetetlensége ezen struktúrákkal szemben.

TÖRTÉNETE
A kelet-európai hivatalos marxista szociológiát, ahol és amikor ilyen egyáltalán létezett, nem lehet
tudományosan komolyan vehető irányzatnak tekinteni. Nyugat-Európá- ban és még inkább Észak-Amerikában,
valamint némelyik fejlődő országban viszont a magukat marxistaként definiáló szociológusok sok érdekes
elméletet alkottak és empirikus kutatási eredményre is jutottak, amelyek vitathatatlanul beletartoznak a második
világháború utáni szociológiába. Hozzá kell tenni azonban ehhez, hogy ezeket a nyugati marxistákat többnyire
nem jellemezte a Kelet-Európában annyira általános dogmatizmus. Sok nyugati marxista merített nem
marxista szociológusok, elsősorban Weber gondolataiból, és sokan megpróbálkoztak a marxizmus
továbbfejlesztésével.
A korán elhunyt C. Wright Mills (1916–1962) az amerikai szociológia „fenegyereke” volt. Bírálta Parsons
fogalmi és Lazersfeld módszertani fetisizmusát, velük ellentétben a „szociológiai fantázia” szükségességét
hangoztatta. Az uralkodó elitről írott munkájában az amerikai társadalomnak három részből – a gazdasági élet
vezetőiből, a vezető politikusokból és a hadsereg vezetőiből – összetevődő hatalmi elitjét írta le weberi és
marxista fogalmak és elméletek felhasználásával (Mills 1962). Mivel az első modern nyugati szociológiai
munka volt, amely az 1960-as években Magyarországon megjelent, lényeges hatása volt a magyar szociológia
indulására, a hatalom kérdésének nagy szerepére az újjászülető magyar szociológia érdeklődésében és belső
vitáiban.
Az egyik legismertebb mai marxista amerikai szociológus, E. O. Wright (1985) a termelőeszközökhöz való
viszonyok alapján különbözteti meg a fő osztályokat, de mellettük „köztes” osztályhelyzetekről is beszél,
felhasználva az iskolai végzettség és szakképzettség weberiánus szempontjait is. Marxista osztálymodelljének
érvényességét az empirikus szociológiai irányzat eszközeivel, a survey típusú adatfelvételekkel, bőséges
statisztikai adatokkal és matematikai-statisztikai elemzési eszközökkel vizsgálja.
Marxistákként definiálják magukat John Westergaard és Henrietta Resler (1985) angol szociológusok az
Osztály a kapitalista társadalomban című könyvükben, de az osztályokat nagyrészt az elosztás egyenlőtlenségei
alapján, nem pedig a termelési viszonyokban elfoglalt hely marxista kategóriái alapján vizsgálják.
Közel állt a marxizmushoz a Frankfurti Iskola. Mint a neve is mutatja, az irányzat Frankfurtban jött létre az
1920-as években. A nemzetiszocializmus uralomra jutása után tagjai átköltöztek az Egyesült Államokba, innen
1945 után egy részük visszatért Németországa, elsősorban Frankfurtba. Az iskolához lazán tartozó
társadalomtudósok – filozófusok, szociológusok, pszichológusok – nézetei fokozatosan eltávolodtak egymástól.
Ha ma valaki a Frankfurti Iskolát említi, akkor elsősorban Max Horkheimerre (1895-1973), Theodor W.
Adornóra (1903-1969), továbbá-a második és harmadik nemzedékből – Jürgen Habermasra (1929-) gondol. A
Frankfurti Iskola elméletei és még inkább összefoglaló véleményük a modern társadalomról, azon belül a
kapitalista társadalomról nagyon vonzották és vonzzák ma is azokat a politikai értelemben baloldali
társadalomtudósokat, akik a marxizmusból kiábrándultak. A Frankfurti Iskola induláskori gondolkozásának két
forrása a marxizmus és a pszichoanalízis volt. Megpróbálták e kettőt összeötvözni és alkotó módon
továbbfejleszteni. Annak ellenére, hogy az empirikus szociológiával szemben rendkívül kritikusak voltak,
Amerikában egy igen nagy hatású szociológiai adatfelvételt végeztek az antiszemitizmus gyökereiről. A
Németországból emigrált tudósokat (a kutatócsoportot Adorno vezette) érthetően foglalkoztatta az a kérdés: mi
lehet az oka az antiszemitizmus eluralkodásának, és elképzelhető-e, hogy más társadalmakban, például
Amerikában is megerősödik az antiszemitizmus. Ez a kérdésfeltevés egyben azt is érzékelteti, hogy szemben a
marxizmussal, amely általában a gazdasági viszonyokat állítja vizsgálatai középpontjába, a Frankfurti Iskolát
elsősorban a tudati viszonyok érdekelték. Az interjús vizsgálatok számára megfogalmazott hipotézisük, amelyet
igazolva láttak, szintén jól jellemzi elméleti felfogásukat. Az antiszemitizmus gyökerét ugyanis az úgynevezett
tekintélyelvű személyiségben (authoritarian personality) látták, az ilyen személyiség pedig a gyermekkorban
elszenvedett különleges szülői nevelési módszerek, elsősorban az érzelmi melegséget nélkülöző, szigorú
engedelmességet követelő nevelési elvek következtében alakul ki. Mint kifejtették, a tekintélyelvű
személyiséget nemcsak az antiszemitizmus jellemzi, hanem általában az előítéletesség, a tekintélyek tisztelete és
gondolkodás nélküli követése, a politikai és erkölcsi konzervativizmus, az újítások elítélése a társadalmi élet
minden területén. Ezért minden olyan társadalomban, ahol a családoknak legalább egy részénél ilyen nevelési
elvek érvényesülnek, vannak tekintélyelvű személyiségek, és ezek potenciálisan mindig hajlamosak az
antiszemitizmusra (Adorno et al. 1950).
Az a tény, hogy a Frankfurti Iskola tagjai az antiszemitizmus gyökereit a személyiségben, az antiszemitizmusra

hajlamos személyiség kialakulásának okát pedig a gyermekkorban kapott nevelésben keresték, mutatja a
pszichoanalízis hatását a gondolkodásukra.
Az antiszemitizmus gyökereinek kutatásánál is sokkal nagyobb igényű volt a második világháború befejezte
után publikált A felvilágosodás dialektikája, amelyben Horkheimer és Adorno (1990) az egész felvilágosodást

TÖRTÉNETE
bírálták. Abból indulnak ki, hogy a felvilágosodás azt ígérte, hogy az ész felszabadításával egy olyan társadalom
kialakulását fogja elősegíteni, amelyben a súlyos problémák mind megoldhatók lesznek, és az emberek
boldogan élhetnek. Ezzel szemben a XX. század az emberi történelemben ritkán látott szörnyűségekhez vezetett
el. Ennek okát abban látják, hogy az ész egyszerűen olyan eszközzé torzult, amellyel az ember a világot, a
természetet meghódítja, sőt maga alá gyűri. Elsorvadt az értelem kritikai szerepe, a művészet, az emberiség
nagy problémáiról való gondolkodás, valamint az ezekről folytatott párbeszéd.
Az iskolához tartozó, de többi képviselőjétől később eltávolodó Herbert Marcuse (1898–1979) Az egydimenziós
ember című könyvével a csak a fogyasztás iránt érdeklődő modern embert és az azt létrehozó kapitalista
társadalmat bírálta (Marcuse 1990). Marcuse rövid ideig az 1968-as diákmozgalmak főideológusának szerepét is
betöltötte, utóbb azonban éles vitába került e mozgalmak képviselőivel.
A Frankfurti Iskolából indult ki, de később összeütközött vele Erich Fromm (19001980) szociálpszichológus,
aki egyrészt a nemzetiszocializmus társadalom-lélektani okairól írott munkája (melynek fő gondolata szerint a
szabadságot vállalni nem képes ember mintegy belemenekül a vezértiszteletbe és a leegyszerűsített politikai
tanításba), másrészt Konrad Lorenzcel folytatott vitája miatt vált híressé. O az agresszivitás gyökerét nem az
emberi természetben látta (mint Lorenz), hanem a kapitalista viszonyok elembertelenítő hatásában (Fromm
1965; 1975).
Jürgen Habermas 1955 és 1959 között kutatóként dolgozott a Frankfurti Társadalomkutatási Intézetben.
Összekülönbözött Horkheimer- rel, ezért kivált az intézetből. Első műve A társadalmi nyilvánosság
szerkezetváltozása (1971). 1971-től 1983-ig a starnbergi Max Planck Intézet igazgatója volt, 1983-tól ismét
Frankfurtban dolgozik. Igen gazdag és HABERMAS.TIF széles körű munkássága során foglalkozott a
szociológia módszertanának elvi, episztemológiai kérdéseivel (1970), a késői kapitalizmus válságával (1973), a
történelmi materializmus újrafogalmazásával (1976), a társadalmi kommunikációval (1981). Egyrészt mindig
határozottan baloldali gondolkodásúnak vallotta magát, másrészt erősen bírálta az 1968-as diákmozgalmakat
(1968). Habermas válságosnak látta a kapitalista társadalom helyzetét, de a válság leküzdését nem forradalom
útján, hanem a társadalmi párbeszéd útján kereste. Egyrészt bírálta a modern társadalmat és tudományt, másrészt
élesen vitatkozott a posztmodern áramlatokkal. Nagyszámú politikai esszéjében néhány olyan gondolatot vetett
fel, olyan kifejezést vezetett be, amely azután széles körben elterjedt a szociológiában. Ilyen például az „új
áttekinthetetlenség”, ezen az utolsó években kialakult eszmei zűrzavart értette. A közép-kelet-európai
rendszerváltozásokat „bepótló forradalomnak” nevezte, utalva arra, hogy nem valamilyen utópisztikus célt
akarnak elérni, hanem a fejlett nyugati társadalmaktól való lemaradást szeretnék megszüntetni (Habermas 1985;
1990).
A Frankfurti Iskolához egy ideig közel állt, a második világháború után azonban élesen összekülönbözött vele
Karl Wittfogel (1957), aki az ázsiai termelési módnak Marxnál található leírásából kiindulva Kína-szakértővé
vált, és megírta az „ázsiai despotizmus" elméletét. Eszerint az ázsiai termelési viszonyok a politikai
despotizmus létrejöttét segítik elő, és ennek hosszan tartó hatásai vannak ezeknek a társadalmaknak a
fejlődésére.
A Frankfurti Iskola ma is élő és publikáló képviselője Jürgen Habermas (1929-). Inkább filozófus, mint elméleti
szociológus, de a szociológiai gondolkodást erősen befolyásolta. Habermas vitatkozott egyrészt a pozitivista
szociológusokkal (Papp 1976), másrészt a funkcionalistákkal, különösen Luhmann-nal. Gondolkodása láthatóan
jelentős fejlődésen ment keresztül. A kapitalizmus éles kritikájával, legitimációs válságával kezdte tudományos
életpályáját, utolsó műveiben sokkal kevésbé kritikus a Németországban és más fejlett kapitalista országban
fennálló rendszerrel szemben, bár azt egy társadalmi párbeszéd kifejlesztése útján kívánja javítani. A társadalmi
nyilvánosság, mondhatnánk úgy is, hogy a civil társadalom kérdései pályája kezdete óta foglalkoztatták
(Habermas 1971), ennek mindig nagy szerepet tulajdonított a társadalmak életében. Könyvet írt a történelmi

TÖRTÉNETE
materializmus rekonstrukciójáról, ebben messze eltávolodott a marxizmus eredeti tanításaitól (Papp 1987).
Legújabb munkásságára a továbbiakban még visszatérünk.
A funkcionalizmus és a nyugati marxizmus sem teljesen egységes irányzat, de még sokkal kevésbé mondható ez
el a neoweberiánus irányzatról. Azokat a szociológusokat szokás idesorolni, illetve azok a szociológusok
nevezik magukat weberiánusoknak, akik viszonylag sok gondolatot vettek át Max Webertől, sokat hivatkoznak
rá, ugyanakkor nem tekinthetők sem marxistáknak, sem funkcionalistáknak. Hozzá kell azonban ehhez tenni,
hogy Weber gondolataival gyakran találkozunk mind a funkcionalisták, mind pedig a marxisták, mind a
Frankfurti Iskola egyes munkáiban. Ez azt bizonyítja, hogy Weber hatása rendkívül szerteágazó, de – és ez talán
munkáinak érdemeként értékelhető – elméleti gondolatai nem voltak felhasználhatók egy zárt gondolkodású
iskola megteremtésére.
Mivel a harmónia- és konfliktuselméletek szintézisére törekedett, továbbá a hatalomban látta a társadalmi

struktúra fő dimenzióját, a weberiánus irányzathoz sorolhatjuk Gerhard Lenski Hatalom és privilégium című
nagy rétegződéselméleti munkáját (1966). Bár a konfliktust látja a társadalmi együttélés alapvető jellemzőjének,
úgy gondolja, a konfliktus, a társadalmi rétegződés alján lévők kizsákmányolása nem mehet minden határon túl,
mert ez a társadalmat működésképtelenné teszi, ezért a hatalmon lévő osztálynak a konszenzus és legitimáció
legalább bizonyos minimumát el kell érnie, hogy a társadalmi rendszer ne omoljék össze. A társadalmi
különbségek gyökerét a hatalomban, illetve a hatalomnélküliségben látja, s úgy véli, a hatalom különbségei
eredményezik a privilégiumok különbségeit, ezekben nyilvánulnak meg jól láthatóan a hatalmi helyzet
különbségei.
Leginkább a weberi gondolatkörhöz sorolhatjuk Raymond Aron (1905-1983) francia szociológust és

politológust, annál is inkább, mert Max Weber munkásságát ő ismertette meg a francia szociológusokkal és
olvasóközönséggel. Leghíresebb munkája az ipari társadalom gazdasági, társadalmi és politikai jellemzőivel
foglalkozó trilógiája (Aron 1962; 1964; 1965). Ebben azt fejti ki, hogy az ipari termelés rányomja a bélyegét e
társadalmak más jellemzőire is, de ezeknek mégis több változata létezik. Aron a kapitalizmust és a szocializmust
egyaránt az ipari társadalom egy-egy változatának tekintette. Összehasonlította e két rendszer jellemzőit, és arra
a következtetésre jutott, hogy a kapitalista rendszer demokráciával párosulva sokkal kedvezőbb feltételeket
teremt, mint a szocialista rendszer diktatúrával párosulva. Ezért nem csodálkozhatunk rajta, hogy Aront
nemcsak a kelet- és nyugat-európai marxisták, hanem a kommunizmussal szimpatizáló társutasok is nagyon
súlyosan bírálták.
Hasonlóképpen nehéz irányzathoz sorolni a mai legnagyobb hatású francia szociológust, Pierre Bourdieu-t
(1930–2002). Eredetileg Raymond Aron intézetében dolgozott, Aron nyugdíjba vonulása után ő vette át az
intézet igazgatását. Igen eredeti elméleteiben keveredik Weber, Marx, Durkheim és a francia strukturalizmus
(Lévi-Strauss) hatása. Bourdieu kezdetben oktatásszociológiával foglalkozott, s munkáiban kimutatta a francia
oktatási rendszernek a társadalmi egyenlőtlenségeket fenntartó és igazoló szerepét. Később kiterjesztette
érdeklődését a kultúra egészére, a kulturális fogyasztásban megnyilvánuló társadalmi különbségeket és azoknak
egyenlőtlenséget fenntartó hatását vizsgálta (Bourdieu 1978). A háromféle tőke (vagyon, kulturális és szociális
vagy kapcsolati tőke) fogalmát ő vezette be, és azt a tételt fogalmazta meg, hogy a társadalmi pozíció
reprodukciójában növekvő szerepe van a kulturális és kapcsolati tőkének. Ezeket csak a családban és baráti
környezetben lehet elsajátítani, az iskola nem képes az ezen a téren fennálló különbségeket kiegyenlíteni.
Később különösképpen a francia uralkodó osztály különféle alcsoportjait, közöttük az egyetemi és tudományos
értelmiséget vizsgálta (Bourdieu 1984).
Egyértelműen a weberi elméletekből indult ki Anthony Giddens (1938-), különösen első nagy munkájában, a
fejlett társadalmak osztálystruktúrájáról (Giddens 1973) írtkönyvben. Ebben hangsúlyozza, hogy a piac
alapvetően hatalmi struktúra. A tőketulajdon az egyik különleges eszköz a piaci alkuk eredményének hatalmi
befolyásolására. Strukturálódásnak nevezi azt a folyamatot, amelyen keresztül a gazdasági osztályok társadalmi
osztályokká válnak, amelyek az életmód, az értékek, a politikai nézetek terén eltérnek egymástól. A
strukturálódásban szerepet játszik a társadalmi mobilitás, pontosabban a társadalmi mobilitási esélyek
„lezárulása", tehát az egyik osztályból a másikba irányuló mobilitás esélyeinek alacsony volta. Ebben a
könyvében a szocializmust nem a kapitalizmust felváltó, attól eltérő rendszernek tekintette, hanem egy eltérő
útnak a fejlett társadalom felé. A többi weberiánushoz hasonlóan Giddens is messzemenően nyitott más elméleti
irányzatokkal szemben, és állandóan igyekszik a weberi szemléleten alapuló elméleteit továbbfejleszteni, ez
látható magyarul is megjelent bevezető jellegű tankönyvében is.

TÖRTÉNETE
Az 1930-as években írott első könyvében a német szociológiát mutatta be, elsősorban Max Webert francia
nyelven. A világháború alatt részt vett az ellenállási mozgalomban. A háború után a kommunizmus ellen fordult,
az „értelmiség ópiumának” nevezte a marxizmust. Ugyanakkor a szociológiaelmélet történetéről írott
munkájában elismeri Marx tudománytörténeti eredményeit. Az elsők között volt Nyugaton, akik felismerték az
1956-os forradalom és szabadságharc jelentőségét, nevezetesen azt, hogy egy fegyvertelen társadalom felkelt a
totalitárius rendszer ellen, és azt néhány nap alatt megdöntötte, tehát bebizonyította, hogy a totalitárius rendszer
ellen lehetséges sikeres forradalmat véghezvinni. Ezen az sem változtat, hogy a szovjet hadsereg végül is leverte
a forradalmat. Aron szerint 1956 a totalitárius szovjet rendszer történetének fordulópontja, hanyatlásának
kezdete. Ezen politikai nézetei miatt súlyos ellentéastbe került nemcsak a Kommunista Párthoz tartozó francia
társadalomtudósokkal, hanem a társutasokkal is, köztük különösen Sartre-ral, akivel fiatalkorában együtt járt a
híres École Normale Supérieure iskolába. Mivel a francia értelmiségiek között az utóbbi nézetekhez közel állók
voltak túlsúlyban, Aron élete hátralévő részében intellektuális értelemben meglehetősen magányos volt. Halála
után kezdték felismerni, hogy szociológiai gondolatai mennyire termékenyek, politikai állásfoglalásai mennyire
időtállóak voltak.
A weberi gondolatokon alapult Ralf Dahrendorf (1929-) első nagy szociológiai munkája is az ipari
társadalomban megfigyelhető osztálykonfliktusról (Dahrendorf 1959). Ebben azt fejtette ki, hogy ennek a
konfliktusnak nem a magántulajdon, hanem a hatalom és hatalomnélküliség szembenállása a legmélyebb
gyökere. Az egyenlőtlenség oka, hogy a társadalom tagjainak egy része kisebb vagy nagyobb hatalommal
rendelkezik, nagyobb részének pedig nincs hatalma. Mint tömören megfogalmazta: az osztály a hatalomról szól,
a hatalom pedig a politikáról. Később lényegesen továbbfejlesztette elméletét, a modern társadalmi konfliktus
lényegét abban látta, hogy nehéz egyszerre a gazdasági jólétet növelni és mindenkinek – a szociális jogokat is
magukban foglaló – állampolgári jogait egyenlően biztosítani. A szabadság és a szolidaritás megvalósítása így
folyamatos ellentmondásba került. A modern társadalomban az alapvető konfliktus azok között van, akik
részesednek a gazdasági fejlődés eredményeiben, és akik a gazdasági növekedés ellenére szegények maradnak,
és nincsenek teljes körű jogaik, vagy nem képesek azokka élni. Elsősorban a tartósan munkanélküliek, régóta
szegények, bevándorlók, etnikai kisebbségek tartoznak az utóbbi kategóriába (Dahrendorf 1994).
Szociológusként kezdte pályáját, majd politikus lett, a németországi Liberális Párt parlamenti képviselője, egy
ideig Németország képviselője volt a brüsszeli Európai Közösségben, ezt követően áttelepült Angliába, hosszú
ideig a London School of Economics and Political Science DAHREN TIF rektora volt. Ma inkább tekinti magát
angolnak, mint németnek, bár műveit egyidejűleg szokta mindkét nyelven publikálni. Számos írását a politikai
esszé műfajába lehet sorolni. A liberális gondolat következetes képviselője, ugyanakkor sok tekintetben
rendhagyó liberális. Például a legnagyobb elismeréssel ír Karl Popperről, viszont sokszor kifejezte egyet nem
értését Hayekkel. Az életesélyekről szóló munkájában (Dahrendorf 1979) azt fejtegette, hogy a jó
társadalomhoz, a jó emberi élethez nem elég a szabadság, mellette szükségesek a társadalmi kötelékek,
amelyeken egyrészt a társadalmi közösségekhez tartozást, másrészt az értékek és normák elfogadását értette. Az

TÖRTÉNETE
utóbbiak hiánya az anómia, amelyet a mai modern társadalmak egyik legnagyobb veszélyének tekint. A kelet-
közép-európai rendszerváltást követően azonnal könyvvel jelentkezett, amely egy fiktív levél lengyel barátjához
a rendszerváltozásról és a következő feladatokról és kilátásokról (Dahrendorf 1996). Ebben egyértelműen
forradalomnak nevezte a rendszerváltozásokat, mert alapvető és gyors változásokat hoztak a struktúrákban és
intézményekben. Itt fejtette ki azt a gondolatát, hogy a politikai rendszerváltozást meg lehet valósítani hat hónap
alatt, a gazdasági rendszerváltozás pozitív hatásainak érezhetővé válásához hat évre lesz szükség, de a
piacgazdaság és a demokrácia hatékony működéséhez és stabilitásához szükséges állampolgári kultúra
kialakításához legalább hatvan évre lesz szükség. Legújabb írásaiban, interjúiban nagyon kritikus az utolsó évek
európai fejleményeivel szemben. Ezt abban lehet összefoglalni, hogy „nem ilyen Európát álmodtunk”. A
gazdasági konkurenciaharc elpusztítja a társadalmi kapcsolatokat, egymás támogatását, megingatja az európai
értékrendet. Attól tart, hogy a társadalom egy részének leszakadása az autoritárius politikai megoldások
támogatóinak táborát erősítheti, és ezáltal a szabadságot veszélyeztetheti.
Az 1968-as egyetemi hallgatói mozgalmakkal, a párizsi felkeléssel kapcsolódik össze a szociológia válsága,
amely megkérdőjelezte a második világháború utáni szociológia uralkodó elméleteit, érdeklődési területeit és
módszereit. A szociológushallgatók és fiatal oktatók figyelme olyan elméleti irányzatok felé fordult, amelyek
már hosszabb ideje léteztek, de korábban csak viszonylag szűk körre hatottak, mint a Frankfurti Iskola, a
szimbolikus interakcionizmus és a fenomenológiai szociológia. A korábbi kérdések (egyenlőtlenség, városi
problémák, politikai magatartás) helyett a figyelem inkább a mindennapi élet, a kulturális jelenségek, az
emberek közötti személyes kapcsolatok felé fordult. A survey-módszer helyett vagy amellett a megfigyelést,
különösképpen a részt vevő megfigyelést részesítették előnyben. Mindez tulajdonképpen a pszichológiához való
közeledést jelentette.
A szimbolikus interakcionizmus Mead elméletére támaszkodik (Blumer 1969). A társadalmat az emberek

közötti kapcsolatok, interakciók megfigyelésén keresztül kívánja megismerni. Az úgynevezett
makroszociológiai (társadalmi szerkezet, osztályok, rétegek, az intézmények változása) kérdések helyett tehát a
mikroszociológiai jelenségekre, a mindennapi életre, az emberek közötti kapcsolatokra összpontosítja a
figyelmét.
Ezért ebben az irányzatban nagy szerepe van a pszichológiai jelenségek vizsgálatának, általában a
szociálpszichológiai szemléletnek. Módszerei között pedig a survey-módszernél sokkal lényegesebb szerepe van
a megfigyelésnek, különösen a részt vevő megfigyelésnek. Az ilyen kutatások iskolapéldája Erving Goffman
vizsgálata az elmekórházakról (1963). Az egész irányzat általában nagy figyelmet fordított a deviáns viselkedés
vizsgálatára. A minősítési elmélet kidolgozása is hozzá fűződik. Az irányzat képviselői hangsúlyozták, hogy a
deviáns viselkedés nem egyszerűen valamilyen viselkedés következménye, hanem a deviáns minősítés az
interakcióknak, a társadalom többi tagjának reagálása útján kerül valamely magatartásra vagy személyre. A
magyarul olvasható irodalomban Goffman könyve, A hétköznapi élet szociálpszichológiája (1981) adja a legjobb
képet erről az irányzatról.
Nagyon közel áll ehhez az etnometodológiai irányzat. Az irányzat programját megfogalmazó Harold Garfinkel
(1967) szerint az elnevezés arra utal, hogy azt a néprajztudományi szemléletet veszik alapul, hogy a társadalom
tagjainak vannak bizonyos hétköznapi ismereteik arról, hogy hogyan kell a társadalomban viselkedni, és a
szociológiának elsősorban ebből a hétköznapi tudásból következő viselkedési módszereket, metodológiát kell
tanulmányoznia.
A fenomenológiai szociológia Edmund Husserl filozófiai fenomenológiájára támaszkodik, amely a jelenségek

lényegének, értelmének megismerésére összpontosítja a figyelmet. Alfred Schütz (1899–1959) osztrák
szociológus közvetítésével, aki a nemzetiszocializmus elől Amerikába emigrált, jutott el az amerikai
szociológiába. Programjának legteljesebb kifejtése Peter Berger és Thomas Luckmann (1966) magyarul is
olvasható művében tanulmányozható, amely a „valóság társadalmi konstrukciójáról” szól. Abból indulnak ki,
hogy a társadalom tagjainak ahhoz, hogy el tudjanak igazodni a társadalom mindennapi életében, valamilyen
képet kell alkotniuk erről a társadalomról, és a szociológiának ezt a gondolati képet kell tanulmányoznia
(Csepeli 1987; Hernádi 1984).
6. ÚJ ELMÉLETI ORIENTÁCIÓK AZ 1980-AS ÉS 1990-

ES ÉVEKBEN
Az elmúlt tíz-tizenöt évben a szociológiában új orientációk látszanak kibontakozni. A változások talán
leglényegesebb elemét Jürgen Habermas (1982) foglalta össze nagyon szemléletesen: „Vége van a forradalmi

TÖRTÉNETE
önbizalomnak és az elméleti magabiztosságnak.” Annak érzékeltetésére, hogy ez mekkora fordulatot jelent,

emlékeztetek M. Bradbury A történelem bizalmasa (1979) című regényére. Az abban bemutatott szociológus
meg van győződve arról, hogy ismeri a történelmi fejlődés törvényszerűségeit, s teljesen biztos benne, hogy
rövidesen bekövetkezik a nagy forradalom, amely megvalósítja az ő ultrabaloldali eszményeit.
A fordulatot világtörténelmi és társadalmi változások okozták: a marxizmus hitelvesztése és az európai

szocialista rendszer összeomlása, ezzel párhuzamosan a dogmatikus antimarxista tudományos irányzatok
feleslegessé válása és hanyatlása, valamint a kétpólusú világpolitikai rendszer megszűnése. E folyamatok csírái
az 1956-os magyar forradalom után jelentek meg, az 1968-as csehszlovákiai bevonulás, valamint a hetvenes és a
következő évek ultrabaloldali mozgalmainak hanyatlása után erősödtek igazán meg, a végső lökést azonban az
európai „létező” szocialista gazdasági-társadalmi-politikai rendszerek összeomlása adta. Azóta szinte
valamennyi nyugati szociológus majdnem mindent másképpen lát.
1. A legalapvetőbb változás talán az egyén és a társadalom, az egyéni cselekvés és a társadalmi struktúrák

viszonyának megítélésében következett be. Az 1960-as években nemcsak a kelet-európai marxista elméletben,
hanem a nyugat-európai és az amerikai szociológiában is az a felfogás uralkodott, hogy a társadalmi struktúrák
döntően meghatározzák az egyén viselkedését és gondolkodását. Akár az egyén életszínvonalát, karrierjét,
gyermekszámát, vallásosságát, politikai nézeteit, akár annak valószínűségét vizsgálták, hogy bűnöző, alkoholista
vagy elmebeteg lesz az élete folyamán, elsősorban a társadalmi helyzetére, származására utaltak. Más szóval
úgy gondolták, hogy az egyes ember alig tudja befolyásolni a nagy társadalmi folyamatokat és struktúrákat, mert
azok determinisztikus törvényeket követnek.
Ez a felfogás Marx elméletének, elsősorban időskori gondolatainak kimondott vagy hallgatólagos hatására
terjedt el. Lukács György (1971) 1923-ban megjelent Történelem és osztálytudat című művének, majd Gramsci
munkásságának korabeli jelentőségét, amelyet ma már nehéz megérteni, éppen az adta, hogy – mint Kolakowski
(1978) mondja – megkérdőjelezték ezt a determinizmust. Ennek természetesen igen nagy fontossága van a
politikai cselekvésben: csak akkor van értelme az egyéni politikai aktivitásnak, a forradalmi tettnek – így az
1968-as diákfelkeléseknek is -, ha ezzel befolyásolható a történelem menete. A sztálini totalitárius rendszerben
viszont a hatalmi elitnek az volt az érdeke, hogy az állampolgárok ne legyenek politikailag aktívak, bízzanak
mindent a történelem vastörvényeire (és a hatalmon lévők döntéseire). Ezért célszerű volt a vulgáris
determinizmust hirdetni. Hozzá kell azonban ehhez tenni, hogy az Émile Durkheim munkáiig visszanyúló
nyugati funkcionalista elmélet is azt sugallta: a társadalom az egyénektől függetlenül létezik, az egyes emberek
adottságként fogadják el a fennálló struktúrákat, intézményeket, sőt a kollektív reprezentációkat és a kultúrát is.
Lévi- Strauss (1958) strukturális antropológiája is azt a véleményt erősítette, hogy minden emberi
társadalomban és a gondolkodásban mélyen meggyökerezett, tartós struktúrák uralkodnak.
Az utolsó húsz-huszonöt évben ebben a kérdésben alapvető változás ment végbe. Ezt a legszemléletesebben a
rendkívül termékeny Anthony Giddens (1973; 1979; 1984; 1995) egymást követő könyveiben követhetjük
nyomon: egyre nagyobb súlyt helyez arra, hogy az egyének cselekedetei („action”) alakítják ki a társadalmi
struktúrát, amely, persze, visszahat az egyénre, de a struktúrák valójában csak azért léteznek, mert az egyének
azoknak megfelelően cselekszenek.
E szemléletváltozásnak igen messzemenő következményei vannak. Nemcsak azt sugallja, hogy az egyén igenis
képes társadalmi környezetét alakítani, megváltoztatni, így tehát felelős azért, ami az őt körülvevő
társadalomban történik, hanem azt is, hogy nincsenek determinisztikus fejlődési törvények, tehát a jövő nem
látható előre, annak alakulása nagyon is tőlünk függ.
Még tovább megy az utolsó években a nyugati szociológiában elterjedt racionális választás elmélete (Coleman
1990; Coleman-Fararo 1992). Ez az irányzat teljesen egyértelműen a metodológiai individualizmus álláspontjára
helyezkedik: az egyes emberek különféle módokon döntenek és cselekszenek, s ezeknek összegződése az, amit
társadalmi jelenségnek, folyamatnak látunk. A racionális döntés elmélete a klasszikus és neoklasszikus
közgazdaságtan felfogását ülteti át a szociológiába, azaz az egyes emberek racionális megfontolásaik alapján,
érdekeik figyelembevételével, a hasznok és költségek összemérésére támaszkodva döntenek. A társadalomban
elfoglalt pozíciójuk, a társadalom kultúrája, normái és értékei nem játszanak szerepet. Szélsőséges esetben ez
afelfogás odáigmegy, hogy-mint Hayek (1973) korábban hirdette – ez így is van jól, az egyes emberek
döntéseiből összeálló spontán társadalmi rend jobb eredményekre vezet, mint ha társadalmi szervezetek,
intézmények, közös értékek adnak keretet (és ezzel korlátokat) az egyéni cselekvéshez.
Lényegében ugyanezt a közgazdaságtani megközelítést alkalmazta Anthony Downs (1957) a demokratikus

politikára: mind a politikusok, mind az állampolgárok a hasznukat akarják maximalizálni, amikor részt vesznek
a politikai életben, magasabb értékek, világnézetek, közösségi elkötelezettségek nem játszanak szerepet ebben.

TÖRTÉNETE
Az említett elméletek legkiválóbb képviselői egyáltalán nem mentek ilyen messzire. James Coleman (1991)
egyik legújabb tanulmányában éppen azt hangsúlyozta (Hayekkel ellentétben), hogy a modern társadalmakban
egyre nagyobb szerepet játszanak az ember alkotta társadalmi szervezetek, s az ezekben felmerülő elosztási
(egyenlőtlenség) és kontroll- (a potyautas-magatartás kivédése) problémák kezeléséhez újfajta közösségek és
szabályok szükségesek. Downs (1991) pedig a híres munkája megjelenésének harmadik évfordulóján rendezett
konferencián azt fejtette ki, hogy egy hatékony demokráciában az önérdek nem lehet az egyetlen érték a
politikai életben, hanem a társadalom tagjai által elfogadott pozitív morális értékekre is szükség van.
A szélsőséges individualizmus reakciójaként jelent meg az igen sokszínű kommuni- tarizmus, vagyis a
„közösségiesség” irányzata (Walzer 1980; Etzioni 1988; Bellah et al. 1991; Honneth 1993). Ez az elmélet két
ponton mond ellent a fent jellemzett vulgarizált individualizmusnak: az egyes emberek jóléte és a társadalom
működése érdekében szükség van közösségekre; továbbá az erkölcs és azt alátámasztó értékek nélkül a modern
gazdaság és a politikai demokrácia nem képes hatékonyan működni.
2. Összefügg ezzel az a kérdés, hogy a modern társadalomban lehetséges-e egyetértés a normákat és az értékeket
illetően. Néhány évtizeddel ezelőtt meglehetősen általános volt az a felfogás, hogy ilyen konszenzus nemcsak
lehetséges, hanem feltétlenül szükséges is. Mind Durkheim, mind Parsons és őt követően a funkcionalisták úgy
gondolták, hogy a társadalom működése szinte elképzelhetetlen a közös normák és a mögöttük álló értékek
hiányában. Ha egy-egy adott személy megszegi ezeket a normákat, akkor deviánsnak minősül, ha pedig az egész
társadalomban meggyengülnek a normák és az értékek, akkor bekövetkezik az anómia állapota, amely a
társadalom egészét veszélyezteti. Még a Frankfurti Iskola második és harmadik nemzedékéhez tartozó Jürgen
Haber- mas (1973) és Claus Offe (1972) is az egész rendszerre nézve veszélyesnek látta, ha az alapelveket illető
konszenzus megszűnik, mert ezáltal a legitimáció vész el.
A mai nyugati társadalmak azonban, különösképpen az amerikai, egyre inkább multikulturálissá váltak, vagyis
egyre nagyobb számú, a többségtől eltérő nemzeti és vallási kultúrájú ember él bennük. Ez a tény az alapja
annak a liberális társadalomfilozófusok egy része által vallott felfogásnak, hogy nem lehet és nem szabad
norma- és értékkonszenzusra törekedni, ezeknek hiányában kell a modern társadalom intézményeit alakítani
úgy, hogy azok működésképesek legyenek. A közöttük legkiemelkedőbb John Rawls (1972; 1993) elméleti
fejlődésén lehet ezt az álláspontot talán a legjobban bemutatni. Több mint két évtizede írt első nagy művében,
Az igazság elméletében egy fiktív állapotból indul ki, amelyben a jövendőbeli társadalom tagjai összejönnek, s
közösen eldöntik, hogyan kívánják azt igazságosan berendezni. Rawls az igazságosság két elvét fogalmazza
meg: mindenkinek joga van teljes szabadságra addig a határig, amíg mások szabadságát nem sérti; továbbá a
gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket úgy kell kialakítani, hogy azok hosszabb távon mindenkinek, ezen
belül a legszegényebbeknek is javítsák a helyzetét, és mindenkinek egyenlő esélye legyen bármely – jobb vagy
rosszabb – társadalmi pozícióba jutni. Rawls ebben a munkájában tehát abból indul ki, hogy létrehozható az
egyetértés az alapvető kérdésekben, s hallgatólagosan feltételezi, hogy a két fő érték a szabadság és az
egyenlőség.
Politikai liberalizmus című újabb művében lényegében megtagadja ezt az álláspontot, mert azt mondja, hogy az
értékekben nem lehet megegyezni, csak a demokratikus eljárási szabályokban. Aki ezeket elfogadja, annak
eltérő értékeit és normáit a társadalomnak tolerálnia kell. Úgy gondolom azonban, hogy Rawls ezzel nem
oldotta meg a konszenzus nélküli modern társadalom berendezésének problémáját, csupán eggyel hátrább, a
demokratikus viselkedési szabályok területére tolta a konszenzus létrehozásának szükségességét.
Mások, akik a kommunitárius irányzathoz állnak közelebb, változatlanul hangsúlyozzák, hogy a közös értékek
és általánosan elfogadott viselkedési normák nélkül sem a gazdaság, sem a társadalom, sem pedig a
demokratikus politikai intézmények nem működőképesek. Kérdés azonban, hogy hol keressük ezeket az
értékeket és viselkedési szabályokat. Charles Taylor (1989) a modern európai-amerikai identitás forrásainál, a
zsidó-keresztény vallásban, a felvilágosodás filozófiájában és a romantikában látja ezeket. Robert Bellah és
szerzőtársai (1991), úgy látszik, az Egyesült Államok hőskorának hitéhez, erkölcséhez, közösségi
szolidaritásához és a politikai felelősségvállalásához való visszatérést tartják kívánatosnak.
3. A cselekvés-struktúra ellentétpárhoz némileg hasonló, sőt azzal rokon az úgynevezett mikro-makro dilemma.
A hatvanas években a makrotársadalmi problémák iránti érdeklődés uralkodott a szociológiában, a gazdasági-
társadalmi rendszerek, világrendszerek, társadalmi struktúrák, az állam, a gazdaság és a társadalom viszonya
területén helyezkedtek el a fő kutatási témák. Itt is Marxnak, az ő formációelméletének, elsősorban a
kapitalizmusból a szocializmusba vezető forradalmak kérdéseinek volt nagy hatásuk. A funkcionalistákat,
Talcott Parsonst (1951) és a közelmúltban Niklas Luhmannt (1984) is a „nagy” társadalom működése, az annak
alrendszerei közötti összefüggés érdekelte, de nem a forradalmi változás, hanem a stabilitás és a fokozatos
evolúció nézőpontjából. A legújabb és egyben leginkább „makro” megközelítést Immanuel Wallerstein (1974;

TÖRTÉNETE
1980; 1989) négykötetesre tervezett világméretű gazdaság-és társadalomtörténeti művében találhatjuk meg.
Üzenete számunkra nagyon világos és egyben nagyon lehangoló: Magyarország mindig a kapitalista
világrendszer perifériájához tartozott, fejlődését, pontosabban elmaradását a világrendszer nagy erői határozták
meg; a periferiális helyzetből kitörni csak akkor lehet, ha a világrendszer központja vagy magja közelebb kerül
az adott országhoz, jelenleg azonban éppen távolodik tőlünk a Csendes-óceán partvidékeire.
A világ szociológiai érdeklődésének átváltását a makrotémákról a mikrotémákra talán semmi sem érzékelteti
jobban, mint Wallerstein egymást követő köteteinek fogadtatása. Első, 1974-ben megjelent könyve, amely a
XVI. századdal foglalkozott, hatalmas visszhangot váltott ki. Az 1980-ban megjelent, a XVII. századdal
foglalkozó kötet iránt már mérséklődött az érdeklődés. A XVIII-XIX. századot tárgyaló harmadik kötetet pedig
alig vették észre. Érdeklődéssel várjuk, milyen lesz a fogadtatása az 1850 óta eltelt korszakkal foglalkozó
negyedik kötetnek.
A mikrovilág, az egyének, a családok, a személyes ismeretségen alapuló kisközösségek, a mindennapi élet iránti
érdeklődésnek természetesen szintén régi hagyománya van a szociológiában, például George H. Mead (1973)
szociálpszichológiájában, a szimbolikus interakcionizmusban (Blumer 1969; Goffman 1981), amely az emberek
közötti kommunikációt és az abban használt szimbólumokat kutatta, végül a fenomenológiai irányzatban
(Hernádi 1984). Jellemző azonban, hogy a legeredetibb fenomenológus szociológusnak, Alfred Schütznek a
munkáit valójában csak a halála, 1959 után fedezte fel a világ. Hasonlóképpen csak jóval nyugdíjba vonulása
után, az 1970-es évek második felében figyeltek fel Norbert Elias (1987) rendkívül eredeti civilizációfejlődési
munkáira, amelyekben igen nagy súlyt helyezett a mindennapi életben, az étkezési, tisztálkodási, udvariassági
szabályokban bekövetkezett változásokra, általában a viselkedési szabályok, tiltások, korlátozások szigorodására
és egyidejű „interiorizálására”, vagyis önkéntes kényszerré válására.
A szociológia egyik legizgalmasabb elméleti kérdése a mikro- és a makrovilág közötti kapcsolat, vagyis az,
hogyan befolyásolják a makrotársadalmi feltételek a mikroszintű társadalmi életet, s hogyan hat a mikrovilág a
makrofolyamatok alakulására. Ennek a sokat emlegetett „mikro-makro” problémának egyelőre nem látom
elméleti megoldását, de két kiemelkedő szociológus példáján tudom szemléltetni, milyen kérdések merülnek itt
fel.
Pierre Bourdieu (1979; 1980) egész munkásságán végighúzódik az egyéni viselkedés és a makrostruktúrák
közötti kölcsönös kapcsolat vizsgálata. Szerinte a cselekvő emberek hozzák létre a struktúrákat, az egyénnek a
struktúrában elfoglalt helyzete azonban nagyon erősen befolyásolja az egyének cselekvését, gondolkodását és
ízlését. Az összekötő kapocs a habitus fogalma, amely életmódot, attitűdöket, ízlést és gondolkodási sémákat
jelent. Egy konkrét példán lehet ezt legjobban érzékeltetni. Az 1960-as években Franciaországban Bourdieu
szerint a gazdasági tőkét birtokló felső osztály habitusához többek között az is hozzátartozott, hogy az
impresszionista festőket illik kedvelni, a kulturális tőkét birtokló felső osztályban viszont az absztrakt
festészetet. Ezeket az ízléspreferenciákat nyilvánvalóan nem valamilyen objektív szükségszerűség alakította ki,
hanem az illető osztályok tagjainak szubjektív értékítéletei, annál is inkább, mert ezek egy-két évtizedenként
változtak is. Ugyanakkor ezek kézzelfogható következményekkel jártak: az osztályokhoz való tartozás
belépőjegyei voltak. Ahhoz, hogy ezek az osztályok befogadjanak valakit, el kellett sajátítani a habitusukat.
Ugyanilyen szerepük volt az étkezési szokásoknak, a sportnak, a hobbinak.
Jürgen Habermas (1971; 1973; 1981) tudományos pályája kezdetén makrokérdésekre összpontosította a
figyelmét, a késői kapitalizmus legitimációs válságáról írt, vagyis arról, hogy a kapitalista rendszer olyan
igényeket ébresztett a társadalom tagjaiban, egyebek között a jóléti rendszer kiépítése révén, amelyeket a lassuló
gazdasági növekedés feltételei között nem tud kielégíteni. 1980 körül azonban egy tipikus mikrojelenségre, a
kommunikációra fordította figyelmét. Már nem a makrostruktúra változásaitól várja a társadalom jobbulását,
hanem a társadalom tagjai közötti szabad, hatalommentes eszmecserétől, attól tehát, hogy közös problémáinkat
együttesen meg tudjuk beszélni.
4. A társadalomról való gondolkodásban legalább az írásbeliség kezdetei óta alapvető kérdés, hogy a társadalom,
amelyben élünk – amelyben kénytelenek vagyunk élni, mert a társadalmon kívül emberi lét egyszerűen nem
lehetséges -, igazságos-e vagy igazságtalan, tudományosabb nyelven a konfliktus vagy a harmónia-e az emberi
társadalom alapvető jellemzője. A konfliktuselmélet fő képviselője Marx, de mások is, mint Max Weber és
Pareto is, úgy látták, hogy az emberi társadalmak lényegéhez tartozik a konfliktus. Valójában túl is mentek
Marxon, mert nem hitték azt, hogy létre fog jönni egy olyan társadalmi rendszer (Marxnál a kommunizmus),
amelyben már nem lesznek társadalmi konfliktusok. A konfliktuselmélet képviselői hajlanak arra is, hogy a
konfliktust ne tekintsék problémának, sőt a konfliktusokban lássák a társadalmi haladás fő mozgatóerejét. Ezzel
szemben a funkcionalista elmélet előfutárai (mint Durkheim) és képviselői (mint Talcott Parsons) szerint a
társadalom lényege az, hogy tagjai mindannyiuk hasznára együttműködnek, s a konfliktusok a társadalom

TÖRTÉNETE
normális működése zavarának, dezintegrációjának a tünetei. A funkcionalista elmélet legszélsőségesebb

megfogalmazását a híres-hírhedt Davis-Moore-féle (1945) rétegződésről szóló tanulmányban olvashatjuk.
Szerintük a társadalom minden tagja – a politikus, a vállalkozó, a tábornok és az orvos ugyanúgy, mint a
segédmunkás, a paraszt és az utcaseprő – annyi jövedelmet és megbecsülést, presztízst kap a társadalomtól,
amennyit megérdemel, amennyit az általa végzett munka, betöltött funkció a társadalom számára megér. Nem
szükséges bizonyítani, hogy a konfliktuselmélet képviselői társadalmukkal szemben kritikusak voltak, s
hajlottak arra, hogy annak megváltoztatását kívánják, a harmóniaelmélet képviselői viszont ellene voltak a
fennálló társadalmi viszonyok radikális és erőszakos megváltoztatásának.
Az 1960-as években a világ szociológiájában a konfliktuselmélet volt túlsúlyban, mert a szociológusok többsége
marxista és weberiánus volt, s főként a társadalmi rétegződés és mobilitás kutatásában ennek a két elméleti
irányzatnak valamilyen ötvözete szolgáltatta az elméleti hátteret (Erikson-Goldthorpe 1992).
Ma a nyugati szociológiában a funkcionalista elmélet a másodvirágzását éli (Luhmann 1984; Alexander 1982;
Münch 1984). Ennek legszélsőségesebb megfogalmazását az 1994-es bielefeldi szociológiai világkongresszuson
Luhmann mondta el az egyik fő előadásban: a szociológiai kutatás elsőrendű témája ma már nem a rétegződés,
az egyenlőtlenségek kell hogy legyenek, hanem a társadalom funkcionális differenciálódása. Utalni kell azonban
arra is, hogy a racionális választás elmélete és a mikrovilágra koncentráló fenomenológiai megközelítés sem
szentel nagy figyelmet a társadalmi konfliktusoknak.
A konfliktusok léte azonban tagadhatatlan, sőt teljesen negatívnak sem lenne helyes tekinteni azokat. A
konfliktusok előrevihetik a társadalmat, ha – Dahrendorf (1994) kifejezésével élve – sikerül domesztikálni,
vagyis kezelni, megszelídíteni azokat. Nagy kérdés továbbá, hogy a mai konfliktusok milyen választóvonalak
mentén feszülnek, azaz hogyan osztják meg a társadalmat.
5. Nagy forrongás látszik a szociológiai irodalomban abban a kérdésben is, hogy mi ma a társadalmi változások
iránya. Ezzel a korábbi évtizedekben leginkább a marxista formációelmélet képviselői foglalkoztak, s a
kapitalizmusból a szocializmusba irányuló fejlődési tendenciát látták szükségszerűnek. Azok, akik nem fogadták
el ezt a marxista jóslatot, legtöbbször az ipari társadalom sokkal lazább elméletének talaján álltak, s
feltételezték, hogy az iparosodás szükségszerűen maga után von bizonyos társadalmi változásokat. Az utóbbi
elmélet keretei között azt is lehetett állítani, hogy a kapitalista és a szocialista rendszer az ipari társadalom két
változata, megvalósításának két útja, s a két rendszer „konvergálni” fog.
A marxizmus befolyásának hanyatlása és a kelet-európai szocialista rendszerek összeomlása kihúzta a talajt

ezeknek az elméleteknek a lába alól. Ezzel kapcsolatban két új, egymással ellentétes elméleti koncepció jelent
meg. Francis Fukuyama (1994) azt a tanulságot vonta le, hogy az emberiség egyenes vonalú fejlődése –
legalábbis az európai országokban – elérkezett a végpontjához, itt a „történelem vége”, mert végérvényesen
győzött a liberális piacgazdaság és a liberális demokrácia. Vége a politikai és társadalmi küzdelmeknek, ezért a
jövőben kényelmesen, de kissé unalmasan fogunk élni. Fu- kuyama társadalmifejlődés-elmélete számomra
sokkal szimpatikusabb, mint Marxé, de ugyanolyan doktriner, s éppoly távol áll attól, amit tudományos
elméletnek lehet nevezni, mint amaz.
A másik új elméleti koncepció a posztmodern irányzaté. Eszerint egyáltalán nem állapíthatók meg nagy fejlődési
tendenciák, fel kell hagyni a tudományosságra igényt tartó nagy narratívákkal, vagyis mesékkel (Lyotard 1979).
Másképpen megfogalmazva: ugyanarról a történelmi folyamatról vagy társadalmi jelenségről nagyon különféle
narratívá- kat mondhatunk el, de egyik sem lesz közelebb a valósághoz, mint a többi. Ha erre az álláspontra
helyezkedünk, akkor természetesen lemondunk arról, hogy a társadalmi folyamatokat megpróbáljuk
megismerni, ez tehát a szociológia tudományának a végét jelenti.
Az utolsó években, különösen az európai szocialista rendszerek összeomlása óta reneszánszát éli a
modernizációs elmélet (Zapf 1991; 1994; Habermas 1990; Münch 1984; 1993). Tiryakian fogalmazta meg
nagyon találóan – Wallerstein egy korábbi cikkének címére utalva: modernisation theory: requiescat in pace -,
hogy fel kell támasztani a modernizációs elméletet: modernisation theory: exhumetur in pace (1991). Ez az
elmélet valójában az iparitársadalom-elmélet gazdasági determinizmusának kritikájaként jött létre. A modern
társadalom nemcsak a fejlett technológiát és az ipari termelés túlsúlyát jelenti a mezőgazdasággal szemben,
hanem hatékony piacgazdaságot, politikai demokráciát, és nem utolsósorban modern kultúrát és mentalitást is,
tehát a gazdasági újítási készséget, kockázatvállalást, felelősségérzetet, udvarias (civil) és toleráns társadalmi
kapcsolatokat, részvételt a politikai életben, kompromisszumkészséget a politikában. Zapf ide sorolja a jól
kiépített jóléti rendszert is.
A mai modernizációelméletek magukban foglalják a különféle modernizációs utak lehetőségét, tehát

TÖRTÉNETE
elhatárolják magukat attól, amiért a régi modernizációelméletet bírálták, nevezetesen, hogy a modernizációt
egyértelműnek tekintették az amerikanizálódással. Továbbá egyáltalán nem zárják ki azt, hogy egyes
modernizációs kísérletek, nekifutások sikertelenek lehetnek, sőt teljes kudarcba fulladhatnak (Müller 1992;
Srubar 1994).
Hogyan érintik ezek az új elméleti orientációk a szociológia társadalmi szerepét és elismertségét? Nem vitás,
hogy a szociológia elméletének ezek a változásai időben egybeestek a szociológia elismertségének,
népszerűségének csökkenésével. 1968 körül a szociológia rendkívül népszerű tudomány volt Nyugaton. Ez
megmutatkozott a szociológushallgatók számában, a szociológiai munkák olvasottságában és a szociológusok
tekintélyében. A szociológiától sokan azt várták, hogy meg tudja magyarázni, sőt meg tudja jósolni a társadalmi
fejlődés tendenciáit. Ez a várakozás nyilvánvalóan eltúlzott volt, s óriási kiábrándulást okozott. Az elméleti
orientáció változása, a kutatási módszerek tökéletesedése és a kutatások szakszerűbbé válása azonban az 1980-
as évekre a legtöbb országban megállította a válság mélyülését, így mára a szociológia visszanyerte szerepét, s
ismét komoly szaktudománynak tekintik. Túlzott ambícióiról azonban egyszer s mindenkorra lemondott, mint
azt a bevezetésben Habermastól vett idézet mutatja.
6.1. A MAGYAR SZOCIOLÓGIA TÖRTÉNETE

A magyar szociológia fejlődését háromszor törte derékba a történelem, ezért a szociológia tudományának a XX.
század eleji megszületése után még háromszor kellett szinte a semmiből újjászületnie Magyarországon. A három
„derékbatörés” a polgári köztársaság, majd a Tanácsköztársaság bukása, szimbolikusan Buday Dezső
felakasztása Orgo- ványban; a társadalomkritikus szociográfiai irányzat elhallgatása 1945 után; továbbá az
ELTE Szociológiai Tanszékének feloszlatása, Szalai Sándor letartóztatása 1950-ben.
Mindhárom eseményt követően megszűnt a szociológiai kutatás és oktatás. A magyar szociológia történetének
ezekre a viszontagságaira azért is érdemes külön felfigyelni, mert a sok vonatkozásban hasonló helyzetű
Lengyelországban sem a két világháború közt, a Piisudski-féle rendszerben, sem az ötvenes évek elején, a
sztálinista időszakban nem szűnt meg a szociológiai oktatás és kutatás.
A századfordulón a Huszadik Század című folyóirat és a Társadalomtudományi Társaság körül egy szociológiai
iskola alakult ki, amely igyekezett megismertetni és értékelni Magyarországon a korabeli külföldi szociológiai
irodalmat, a Magyarországon látott társadalmi problémákat empirikus eszközökkel vizsgálni, és ennek alapján
társadalmi reformelgondolásokat megfogalmazni (Litván-Szűcs 1973).
Ennek a szociológuscsoportnak az elméleti háttere a marxizmustól nagyjából a Spencer-féle liberalizmusig

terjedt, politikai állásfoglalásai pedig a kommunista mozgalomtól a polgári liberális baloldalig.
A csoport vezetője, Jászi Oszkár inkább politológusnak, mint szociológusnak mondható, a Monarchia politikai
erőiről és a nemzetiségi viszonyokról írott elemzései azonban igen sok fontos szociológiai felismerést is
tartalmaznak.
Szabó Ervin is inkább marxista nézőpontú társadalomtörténésznek, mint szociológusnak tekinthető, az 1848-49-
es magyar forradalom társadalmi és pártharcairól írott elemzése azonban a szociológiai nézőpontok
felhasználásának kiváló korai példája.
Teljes egészükben szociológiai kutatómunkának tekinthetjük Braun Róbert faluszociológiai vizsgálatait és

Leopold Lajos könyvét a presztízsről. Buday Dezső kitűnő könyve a dél-dunántúli egykerendszerről a
szociológiai megközelítés demográfiai alkalmazásának példája.
1919 után ez az iskola nem működött tovább Magyarországon, tagjainak jó része külföldre távozott.
A két világháború között nem volt Magyarországon olyan oktatás és kutatás, amelyet szociológiainak lehetne
tekinteni. (Az 1930 után Dékány István vezetésével létrehozott szociológia tanszék tevékenységének alig maradt
nyoma.) Voltak azonban az 1930-as években olyan – magukat nem szociológiainak nevező – kezdeményezések,
amelyek a szociológia kifejlődése irányában haladtak. Ilyen volt Hajnal István törekvése arra, hogy a
szociológiai nézőpontokat érvényesítse történelmi műveiben, valamint a Magyary Zoltán
Közigazgatástudományi Intézete által végzett közigazgatás-kutatás. Ennek keretében készült el a tatai járás
közigazgatásának és társadalmi viszonyainak részletes leírása.
Az 1930-as évek legfontosabb ilyen irányú kezdeményezése a falukutató vagy más néven a szociográfiai
irányzat volt. A falukutató írók, társadalomtudósok a magyar társadalomnak, azon belül is elsősorban a magyar

TÖRTÉNETE
falvaknak és a parasztságnak súlyos társadalmi problémáit kívánták feltárni. Ehhez szépirodalmi vagy ehhez
közel álló (Illyés Gyula, Darvas József), újságírói riporthoz közel álló (Kovács Imre, Féja Géza) és tudományos
módszereket (Erdei Ferenc) használtak fel. Eredeti tervük szerint az ország különböző részeit felosztották
egymás között: Erdei Ferenc a Duna-Tisza közéről, Veres Péter a Hajdúságról, Féja Géza a Viharsarokról,
Szabó Zoltán az Északi-középhegység területéről (a mai Nógrád, Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megyéről),
Illyés Gyula a Dunántúlról írt. Készültek falumonográfiák is, mint Szabó Zoltán munkája Tardról és Darvas
Józsefé Orosházáról, valamint a több szerző közreműködésével Kemséről írt munka. Néhány szerző, elsősorban
Fülep Lajos, Kodolányi János, Kovács Imre és Kiss Géza a dél-dunántúli egyke jelenségéről írt.
A tények feltárásán túlmenő, tudományos igényű műveket elsősorban Erdei Ferenc írt: a magyar városról,
faluról és tanyáról írt trilógiát, valamint a magyar parasztságról és paraszttársadalomról írt könyveket. O írta
meg a szociográfiai mozgalom eredményeinek az egész magyar társadalomra kiterjesztett összefoglalását a
„kettős társadalomról” szóló tanulmányában, ez azonban csak 1976-ban jelent meg a Valóságban, majd
műveinek gyűjteményes kiadásában.
Közel álltak a falukutatók témáihoz Györffy István társadalom-néprajzi munkái. A falukutatásokkal

párhuzamosan születtek – sokkal rövidebb lélegzetű – városi és munkásszociográfiák is, többek közt Jahn
Ferenc, Boldizsár Iván és Németh László (A Medve utcai polgári) tollából.
1945 után a szociográfiai irányzat elhalt, mert a totalitárius rendszer kifejezetten ellenséges tevékenységnek
tekintette a társadalom problémáinak feltárását.
A második világháború után a koncentrációs táborból hazaérkezett Szalai Sándor lett az ELTE Szociológiai
Tanszékének vezetője. Bevezetés a társadalomtudományba címen írt könyve (1948) képet ad a szociológia
nézőpontjairól és történetéről. Szalai Sándort 1950 elején letartóztatták, alig kerülte el a kivégzést. A tanszék
körül kialakult szociológuscsoport is szétszóródott.
Nem tartozik a szó szoros értelmében vett szociológia területéhez, hanem inkább a politikai elmélet területéhez
Bibó István munkássága, de nagy hatása volt az 1960-as évektől kezdve a hazai szociológiára. Fő műveit a
kelet-európai államok nyomorúságáról, az eltorzult magyar alkatról és a zsidókérdésről 1945 és 1949 között írta.
Ezután lényegében hallgatásra kényszerült, az 1956-os forradalom után életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték,
szabadulása után újra több fontos művet írt, többek között az európai társadalomfejlődésről.
Az 1960-as évek első felében, a politikai enyhüléssel párhuzamosan szélesebb körben hangot kapott az az igény,
hogy szükség lenne Magyarországon szociológiára, vagyis a valóságot feltáró tudományra. Jelentékeny
ellenállás leküzdése után a magyar szociológia újjászületett. Első műhelyei a következők voltak: a Központi
Statisztikai Hivatal, az MTA Szociológiai Kutató Intézete, az ELTE-n és a Közgazdaságtudományi Egyetemen
működő szociológiai csoportok, tanszékek, a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Kutató
Csoportja.
Az első nagyobb szociológiai kutatások a következő jelenségekről folytak: jövedelemkülönbségek, társadalmi

mobilitás, időmérleg, az idős népesség helyzete, a város- és faluszociológia, az új lakótelepek, öngyilkosság,
alkoholizmus stb.
Az 1970-es évek első felében, az MSZMP konzervatív szárnyáról a gazdasági reform ellen indított ellentámadás
keretei között a magyar szociológiát is több súlyos csapás érte: Hegedűs András eltávolítása az MTA
Szociológiai Intézet igazgatóságából, majd nyugdíjaztatása; Lukács György több tanítványának nézeteit elítélő
párthatározat, a Lukács-tanítványok egy részének szociológiai kutatóhelyekről való elbocsátása, végül külföldi
munkavállalásuk és kivándorlásuk; az úgynevezett Konrád-Szelényi-ügy, letartóztatásuk, amely végül Szelényi
Iván külföldi munkavállalásához és kivándorlásához vezetett; a teljes publikációs tilalom egyes témakörökben
(elsősorban a szegénység témakörében, ezzel összefüggésben Kemény István kivándorlása), a kutatás erős
korlátozása más témakörökben (például a deviáns viselkedések).
A magyar szociológia ezekre a lépésekre úgy reagált, hogy visszahúzódott az elméleti kérdések tárgyalásától;
nem próbálkozott a rendszer egészének bírálatával; a magyar valóság különböző – elsősorban a problematikus –
jelenségeinek empirikus vizsgálatára összpontosította a figyelmét; végül a professzionalizálódás igényét
hangsúlyozta, vagyis módszertani igényességre és szakszerűségre törekedett.
A magyar szociológia – a fent említett veszteségek ellenére – életben tudott maradni, sőt tovább tudott fejlődni.
Az 1970-es évek első fele óta elért eredményeket a következőképpen lehet összefoglalni:

TÖRTÉNETE
1. Több nagyméretű valóságfeltáró adatfelvételre és kutatássorozatra került sor, jelentős részben az úgynevezett
középtávú (ötéves) országos kutatási tervek keretében, többek között a társadalmi rétegződés és mobilitás, az
életmód és időmérleg, a város-, falu- és lakásszociológia, az oktatásszociológia, az egészségszociológia, a
munka- és üzemszociológia, a deviáns viselkedés témakörében.
2. Míg az 1960-as években a magyar szociológusok elsősorban a Lazarsfeld és Blalock nevével fémjelzett
szociológiai-módszertani gondolkodást vették át és alkalmazták a magyar szociológiai kutatásban, az 1970-es
években fokozatosan bevezetik a magyar szociológiába a legújabb sokváltozós matematikai-statisztikai
módszereket.
3. A magyar szociológia bekapcsolódott a nemzetközi szociológiai tudományos életbe. Egyre több magyar
szociológus töltött hosszabb időt külföldön, nemcsak ösztöndíjasként, hanem oktatóként is. Egyre több magyar
szociológus vett részt nemzetközi szociológiai konferenciákon. Magyar adatfelvételek és elemzések részévé
váltak számos nagy nemzetközi összehasonlító vizsgálatnak, például az időmérleg, a társadalmi rétegződés, a
társadalmi mobilitás, a család, a gazdaság, a tömegkommunikáció, a vallás és a jogviszonyok nemzetközi
összehasonlításának.
4. 1978-ban megalakult a Magyar Szociológiai Társaság.
5. Az ELTE-n, majd az MKKE-n megindult a szociológus-szakképzés. A többi egyetemen és főiskolán

szociológiai tanszékek és csoportok létesültek, a szociológiát önálló tantárgyként oktatták az egyetemeken és
főiskolákon, a szociológia helyet kapott a vezetőképzésben.
6. Megalakult nagyszámú szakszociológiai intézet, továbbá egy-egy speciális területtel foglalkozó intézeten
belül szociológiai kutatórészlegek jöttek létre.
7. Létrejött a Társadalomkutatási Informatikai Társulás (TÁRKI). Ez a műhely egyrészt összegyűjti a

társulásban részt vevő kutatóintézmények adatfelvételeinek egyedi szintű adatait, és ezeket másodelemzésre
hozzáférhetővé teszi, másrészt évente kétszer megrendelésre adatfelvételeket végez szociológiai kérdésekről,
végül fejleszti a szociológia módszertanát, elsősorban a számítógépes elemzési módszereket.
Az 1990-es rendszerváltás lényegesen megváltozott feltételeket teremtett a szociológia számára:
1. Megszűntek az úgynevezett „tabutémák”, az elméleti munkával szembeni ideológiai akadályok, megszűnt a

kapott eredmények publikálásának akadályozása.
2. Semmilyen akadálya sincs a külföldi kutatókkal és intézményekkel való együttműködésnek, közös

kutatásnak.
3. Csökkentek a kutatásra fordítható erőforrások, amelyek végső soron az állami költségvetésből származtak. A
magánszervezetektől jövő megrendelések eddig közel sem tudták az így keletkezett hiányt pótolni.
4. Az állami költségvetési kiadások csökkentése egyes kutatóintézetek teljes megszüntetéséhez vezethet.
5. A tudományos könyvek és folyóiratok publikálásának visszaesése következtében nehezebb (és hosszabb időt
vesz igénybe) a kutatási eredmények publikálása.
6. Számos szociológus kutató elhagyta ezt a pályát a politika, az államigazgatás, az üzleti élet és az újságírás
kedvéért.
A szociológia külső feltételei tehát egyrészt nagymértékben javultak, másrészt több vonatkozásban romlottak.
Ebben a helyzetben kellene a magyar szociológiának számos olyan kihívásnak megfelelnie, amely a
rendszerváltásból adódik.
Ilyen kihívásoknak a következőket tekintem:
1. A politikai-gazdasági-társadalmi rendszerváltozás olyan kivételes folyamat, amelynek szociológiai vizsgálata

nemcsak a magyar, hanem a világ szociológiája számára is fontos új ismereteket adhat.
2. A jelenleg folyó rendszerváltozás megértéséhez alaposan értékelni kellene az 1945 óta eltelt időszak, vagy azt
mondhatnánk, az 1918 óta eltelt időszak gazdasági és társadalmi változásait, azt, hogy milyen mértékben
segítették elő a modernizációt, és ugyanakkor milyen társadalmi és gazdasági károkat okoztak az 1918 óta

TÖRTÉNETE
Magyarországon uralmon lévő rendszerek.
3. Tisztázni kellene a különböző szociológiai elméletekkel szembeni viszonyunkat. A marxizmusról a magyar

szociológia az 1960-as évek óta lényegében hallgatott, szinte nem vett róla tudomást. Ma azonban megvan arra
a lehetőség, hogy kritikailag átgondoljuk a marxizmus értékeit és tévedéseit. Nem lenne helyes a következőkben
Marxot és a marxizmust orwelli módon „nem emberként” (un-person) elfelejteni. Hallgatólagosan a
weberianizmus volt uralkodó helyzetben a magyar szociológiában. Szükség volna azonban arra, hogy a
fentiekben leírt többi szociológiai elméletet is alaposan átgondoljuk, és értékeljük használhatóságukat a magyar
társadalom vizsgálatában.
4. Eközben a magyarországi szociológiai adatfelvételeket olyan módszertani igényességgel kellene megtervezni,

végrehajtani, feldolgozni, elemezni és közzétenni, amelyeket a nálunk fejlettebb szociológiájú országokban
végeznek, mert csak ebben az esetben tudnak a magyar szociológusok egyenrangúként fellépni a világ
szociológusainak körében.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
A szociológia három klasszikusának vagy „alapító atyjának” Karl Marxot, Émile Durk- heimet és Max Webert
tekintik. Mindhármuk gondolatai a mai napig megtermékenyítik a szociológiát, habár elméleteik, magyarázataik
és előrejelzéseik nagy része megcáfolódott.
Karl Marx vezette be többek között a szociológiába az alábbi, ma is használt fogalmakat és gondolatokat: a
társadalmi-gazdasági formációk, közöttük különösen a feudalizmus és a kapitalizmus; a társadalmi osztályok; a
konfliktusok, mint a társadalom lényegéhez tartozó jelenségek; az elidegenedés; a gazdasági alap és a
felépítmény viszonya. Az a jóslata, hogy a kapitalista rendszert szükségképpen felváltja a szocialista rendszer,
teljesen tévesnek bizonyult.
Émile Durkheim a hagyományos társadalmakban uralkodó mechanikus szolidaritásról a modern társadalmakra

jellemző organikus szolidaritásra való áttérésben látta a társadalmi fejlődés lényegét. Az organikus
szolidaritáson a kiterjedt munkamegosztás keretében különböző feladatokat ellátó egyének együttműködését
értette. Attól tartott, hogy ez a modern fejlődés a társadalmi integráció gyengüléséhez, az anómia, vagyis a
normaszegés elterjedéséhez vezethet, és ezáltal a társadalmak stabilitását veszélyezteti.
Max Weber igen szerteágazó munkásságából a legnagyobb hatású gondolatok: a társadalmi szerkezet
háromdimenziós (gazdaság, hatalom, életmód és megbecsülés) modellje, a hatalom és legitim uralom
megkülönböztetése, valamint a racionalizmus és a bürokrácia térhódítása a modern társadalomban.
Vallásszociológiai munkáiban arra a kérdésre keresett választ, hogy a különböző vallások tanításai mennyiben
segítik elő, illetve gátolják a modern piacgazdaság és racionális gondolkodás kialakulását. Úgy látta, hogy a
protestáns etikának lényeges szerepe volt a kapitalizmus kifejlődésében.
A szociológia a második világháborút követő évtizedekben élte át a klasszikus korszak utáni második
virágkorát. Kifejlődtek a kutatási módszerei, igen sok nagy empirikus vizsgálatra került sor, a fejlett országok
tudományos közösségeiben és az egyetemi oktatásban teljesen elfogadott tudománnyá vált, kialakultak a
nemzetközi kapcsolatok, megindultak a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok. A szociológiai irodalom nagy
részét empirikus kutatások eredményei képezték, ezek többnyire a surveymódszeren és a pozitivista
tudományfelfogáson alapultak. Az utóbbi szerint az elméleti hipotéziseket empirikus vizsgálatokkal kell
ellenőrizni, csak az tekinthető tudományos megállapításnak, amely a valóság vizsgálatán alapul. Ezekben az
évtizedekben két világosan körülhatárolható elméleti iskolát lehet megkülönböztetni, a marxizmust, a
strukturalista funkcionalizmust és egy lazább irányzatot, a neoweberianizmust. Élesen szemben álltak
egymással. A marxista szociológusok szerint a mai társadalmak alapvető jellemzője az osztályharc, amely a
kapitalizmus eltűnéséhez vezet. A strukturalista funkcionalizmus szerint a társadalmat az együttműködés
jellemzi, különböző alrendszereket lehet benne megkülönböztetni – a gazdaságot, a politikát, a kultúrát és a
személyiséget -, ezeknek az alrendszereknek világos funkciójuk van, és mindegyik szerepe szükséges a
társadalom megfelelő működéséhez. E két elméleti iskolánál sokkal kevésbé körülhatárolható, „iskolaszerű” a
Max Weber gondolataira támaszkodó, azokat továbbépítő neoweberiá- nus irányzat. Fő jellemzőiként lehet
említeni, hogy többdimenziós társadalmiszerke- zet-modelleket használ; nagy figyelmet fordít a hatalomra;
fontosnak látja a kultúra hatását a gazdaságra és politikára. Az empirikus szociológiai kutatások nagy része a
neo- weberiánus elméleteket vette alapul.
Az 1980-as évek óta lényeges változások látszanak kibontakozni a szociológiai gondolkodásban. A társadalmi

TÖRTÉNETE
struktúrákkal szemben nagyobb figyelmet fordítanak az egyéni cselekvőre, hangsúlyozzák, hogy az egyéni
cselekvést nem határozza meg teljesen a struktúra, sőt valójában a társadalom tagjai egyéni cselekedeteikkel
hozzák létre és módosítják a struktúrákat. Kétségek merültek fel, hogy a szociológia által korábban feltételezett
érték- és normakonszenzus létrejöhet-e a modern multikulturális társadalmakban, viszont kérdés, hogyan
működhet ilyen konszenzus hiányában a társadalom. Megnőtt az érdeklődés a mikrotársadalmi jelenségek és
ezzel összefüggésben a makrofolyamatok és a mikrojelenségek közötti összefüggések iránt. A korábban
uralkodó konfliktuselméletek mellett a harmóniaelméletek reneszánszát, ezzel összefüggésben a
funkcionalizmus iránti érdeklődés megerősödését lehet megfigyelni. A társadalmi változások elméletének
területén újra nagy érdeklődés mutatkozik a modernizációs elmélet iránt.
Az 1960-as évek előtt háromszor történt kísérlet a magyarországi szociológia létrehozására: az első világháború
előtt a Huszadik Század folyóirat körül kialakult szerzőgárda, a két világháború között a szociográfiai irányzat,
végül 1945 után rövid ideig az ELTE-n a Szalai Sándor vezette Szociológiai Tanszék adott alapot ahhoz a
reményhez, hogy belőlük létrejön a magyar szociológia. Mindhárom kísérlet elhalt többé-kevésbé politikai okok
miatt. Az 1960-as évek első felében, amikor a totalitárius rendszer kezdett autoritáriussá puhulni, újjászületett a
magyar szociológia. Igen sok politikai és ideológiai nehézség ellenére ezúttal életben is maradt. A rendszerváltás
után a magyar szociológia sok tekintetben új helyzetbe került: egyrészt anyagi nehézségek veszélyeztetik a
tudományos és oktatómunkát, másrészt az ideológiai akadályok eltűnése és a tabutémák megszűnése új
lehetőségeket nyitott arra, hogy a nemzetközi szociológia színvonalára emelkedjék.
8. VITAKÉRDÉSEK
1. Marx, Durkheim vagy Weber gondolataiból melyeket lehet a mai társadalom vizsgálatában felhasználni?
2. A Parsons-féle funkcionalizmus és a nyugati marxisták vitájában kiknek miben volt igazuk?
3. Szükség van-e közösségekre a mai társadalmak jó működéséhez?
4. Szükség van-e erkölcsre és értékekre a modern gazdaság és a demokrácia működéséhez? Lehet-e társadalmi
egyetértést teremteni az erkölcsi normákat és értékeket illetően?
ipari társadalom ♦ kapitalista rendszer ♦ szocialista rendszer ♦ formációelmélet ♦ konfliktuselmélet ♦
harmóniaelmélet ♦ bürokrácia ♦ fenomenológiai szociológia ♦ funkcionalizmus ♦ manifeszt funkció ♦
latens funkció ♦ strukturalizmus ♦
szimbolikus interakcionizmus

Csepeli György – Papp Zsolt – Pokol Béla 1987. Modern polgári társadalomelméletek. Alfred Schütz, Jürgen
Habermas, Talcott Parsons és Niklas Luhmann rendszere. Budapest, Gondolat.
Litván György – Szűcs László (szerk.) 1973. A szociológia első magyar műhelye. Válogatás. 1-2. köt. Budapest,
Gondolat.
Pokol Béla 1988. A szociológiaelmélet új útjai. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Szczepanski, J. 1973. A szociológia története. Budapest, Kossuth

3. fejezet - 3.fejezet │A SZOCIOLÓGIA
MÓDSZERTANA
1. A SZOCIOLÓGIAI VIZSGÁLAT LÉPÉSEI
A szociológiai vizsgálat célja valamely társadalom vagy társadalmi csoport megismerése, alapvető jellemzőinek
feltárása. Ilyen célt szolgálnak például a népszámlálások, amelyek a népesség számát és különböző ismérvek
szerinti összetételét mérik fel. A szociológiai vizsgálatok a legtöbbször azonban nemcsak egyszerűen leírásra
törekszenek, hanem valamely probléma megértésére, valamilyen összefüggések magyarázatára, a jelenségek
okainak felderítésére. Az ilyen típusú szociológiai vizsgálat lépéseit, Karl Popper tudomány-módszertani
felfogását követve, a következőképpen lehet összefoglalni:
1.1. A probléma megfogalmazása

Felmerül valamilyen társadalmi jelenség, amelynek megismerése és megmagyarázása szükségesnek látszik.
Például a közvélemény vagy a társadalom valamely vezető-irányító intézménye, szervezete (például a
kormányzat vagy a tudományos akadémia) vagy a társadalomtudósok, kutatók egy csoportja felismeri, hogy az
adott társadalomban az alkoholizmus súlyos probléma, ezért ismerni kellene az elterjedését és az okait.
1.2. Elméleti hipotézisek

Elméleti hipotéziseket fogalmaznak meg a vizsgálni kívánt jelenségekről. Ehhez fel lehet használni a
szociológiai irodalomban található elméleteket, és újabb elméleteket is ki lehet dolgozni.
Az alkoholizmusra vonatkozó elméletek közül például felhasználhatjuk a következőket: az alkoholizmus ott

gyakoribb, ahol a kultúra értékei és normái elnézőek a nagy mennyiségű szeszesital-fogyasztással, a
lerészegedéssel szemben, esetleg hallgatólagosan ajánlják is az ilyen viselkedést bizonyos helyzetekben; az
alkoholizmus terjedése a társadalom anómiás állapotának a következménye stb.
1.3. Operacionalizálás
Operacionalizálják, vagyis mérhető formában fogalmazzák meg az elméleti hipotéziseket. Először
operacionalizált formában kell definiálni például az alkoholizmust. Makrotársadalmi szinten az alkoholizmus
gyakoriságát mérhetjük a májzsugorodás okozta halálesetek számán alapuló Jellinek-képlettel vagy az egy főre
jutó alkoholfogyasztáson alapuló Ledermann-képlettel. Egyéni szinten mérhetjük az alkoholizmust a kérdezett
személy által bemondott szeszesital-fogyasztás mennyiségével, vagy közvetve, az ivással összefüggő különféle
problémák (például munkahelyi elbocsátás, fegyelmi, családi vita) előfordulására vonatkozó kérdésekre adott
válaszokkal. Hasonlóképpen különféle módszerekkel lehet mérni az ivással kapcsolatos normákat és értékeket,
valamint az anómiát makroszinten és egyéni szinten.
1.4. Adatgyűjtési módszerek

Adatokat gyűjtünk a vizsgált jelenségekről. Különféle módszereket szokott a szociológia alkalmazni. Ezek a
következők:
– publikált statisztikai adatok másodelemzése;
– egyéni adatok formájában (mágnesszalagon stb.) tárolt adatok másodelemzése;
– dokumentumok (például sajtóközlemények, visszaemlékezések, naplók, levelek) elemzése;
– megfigyelés (ennek két fajtáját szoktuk megkülönböztetni: a külső megfigyelést, amikor a kutató nem vesz
részt a megfigyelt jelenségben, például egy kocsmában tartózkodik, de nem iszik és nem elegyedik szóba az ott
szeszes italt fogyasztókkal; továbbá a részt vevő megfigyelést, amikor a kutató maga is részt vesz a jelenségben,
csoportban, például együtt iszik, beszélget a kocsma vendégeivel;

3.fejezet │A SZOCIOLÓGIA
MÓDSZERTANA
– esettanulmány (ilyenkor egyetlen esetet, személyt, intézményt vizsgálnak igen alaposan, és abból próbálnak
következtetéseket levonni a vizsgált jelenség társadalmi méretű előfordulásáról, annak okairól);
– kísérlet (ebben a kutató maga szabályozza a megfigyelt jelenség bizonyos feltételeit);
– mélyinterjú, életrajzi módszer, kötetlen beszélgetés (ezekben a kutató előre kiválasztott szempontok szerint
irányított, de nem pontosan megfogalmazott kérdésekkel meghatározott hosszabb interjút folytat a
megkérdezettekkel);
– kérdőíves adatfelvétel vagy survey-módszer.
A közzétett statisztikai adatok alapján összehasonlítjuk például az ország megyéinek májzsugorodás okozta
halálozási arányszámait és a megyék különböző társadalmi jellemzőinek (a népesség iskolai végzettségének, a
városi és községi népesség arányának, a válási gyakoriságnak, az ingázók arányának stb.) adatait, és
megpróbáljuk meghatározni, hogy az utóbbiak közül melyik látszik összefüggésben állni az alkoholizmus
gyakoriságával. Vagy kérdőíves vizsgálatot végzünk egy üzem összes dolgozója körében, ahol is kérdéseket
teszünk fel a szeszesital-fogyasztásról, az ezzel kapcsolatban felmerült problémákról, az italozással kapcsolatos
véleményekről, az életcélokról és azok megvalósulásáról, az anómiára utaló lelki problémákról stb., és
megpróbáljuk meghatározni, hogy az utóbbiak közül melyik látszik összefüggésben állni a mértéktelen
szeszesital-fogyasztással, az alkoholizálás okozta problémákkal.
1.5. Elemzés
Elemezzük a gyűjtött adatokat, ennek alapján következtetéseket fogalmazunk meg arról, hogy a vizsgált
jelenségnek milyen jellemzőit mutattuk ki, és hogy kiinduló elméleti hipotéziseink mennyire igazolódtak be
vagy cáfolódtak meg.
Korrelációt számítunk például a májzsugorodási halálozási arányszám és a települések más jellemző adatai közt.
Vagy különválasztjuk a megkérdezettek között egyrészről a feltehetően alkoholistákat és mértéktelen ivókat,
másrészről a mérsékelt ivókat és alkalmi fogyasztókat, és megnézzük – táblázatos formában -, hogy
különböznek-e válaszaik a szeszesital-fogyasztás megengedhető mennyiségére vagy a lerészegedés
megengedettségére vonatkozó véleményeik alapján, vagy az életcélok és megvalósulásuk közötti eltérés
mértékére vonatkozó válaszaik alapján.
Az elemzésnél igen óvatosan kell eljárni, s az adatok alapján az ok-okozati kapcsolatokra próbálunk
következtetni. Abból, hogy két adatsor között korreláció áll fenn, vagy hogy valamely jelenség gyakoribb egy
másik jelenség vagy társadalmi jelenség jelenléte esetén, még nem következtethetünk minden további nélkül,
hogy közülük az egyik a másiknak oka. Az ilyen típusú téves következtetés sokat idézett példája a településen
fészkelő gólyák és a születések gyakorisága közötti kapcsolat. Azokon a településeken, ahol több a gólya,
általában magasabb a születési arányszám. Ennek azonban természetesen nem az az oka, hogy gólyák hozzák a
csecsemőket, hanem az, hogy a falvakban több a gólya és itt általában magasabb a gyermekszám. A két jelenség
mögött tehát egy közös ok áll.
A téves következtetésnek egy másik, az 1930-as évek magyar szakirodalmában előfordult példája az alacsony
születési arányszám és a protestantizmus közötti kapcsolat. A szerző azt állította, hogy – mivel minden
magyarországi megyében nagyobbnak találta a katolikus községek születési arányszámait a protestáns községek
születési arányszámánál – a protestantizmus a gyermekszám csökkenését okozza. Valójában azonban a katolikus
és protestáns népesség országos születési arányszáma között akkor alig volt különbség, mert a protestáns
(különösen a református) népesség éppen azokban az országrészekben (Kelet-Magyarországon) volt nagyobb
arányú, ahol a születési arányszám magasabb volt.
1.6. Az eredmények közzététele

Tanulmányokban vagy könyvekben közzétesszük a kutatás eredményeit. A pontos és részletes publikálás
elengedhetetlenül fontos része a kutatásnak. Pontosan ki kell fejteni az alkalmazott hipotéziseket, le kell írni az
alkalmazott módszereket, a mintavételt, definiálni kell a használt fogalmakat, be kell mutatni a használt
elemzési módszereket. Hozzáférhetővé kell tehát tenni az eredményeket. Régebben ennek az volt a módja, hogy
részletes táblázatokat közöltek. Bár ez ma is fontos, a számítógépes technika jelenleg lehetővé teszi az
eredmények ennél teljesebb körű hozzáférhetővé tételét adathordozókon, amelyek alapján bármely más kutató
újraelemezheti az adatokat. A szociológiai kutatás előrehaladását ugyanis az biztosítja, ha a kutatás
megállapításait más kutatók is ellenőrizhetik, bírálhatják, esetleg egy új adatfelvétellel újra megvizsgálhatják a

MÓDSZERTANA
jelenséget.
Mivel a szociológia leggyakrabban használt módszere a kérdőíves adatfelvétel vagy survey-módszer, a

továbbiakban ennek egyes lépéseivel foglalkozunk részletesebben. A hallgató ennek analógiájára átgondolhatja,
hogy ugyanezek a lépések milyen módosított formában jelentkeznek a többi módszer alkalmazása esetén.
2. MINTAVÉTEL
A legtöbb esetben nincs arra lehetőség, hogy a vizsgált személyek teljes körét, a teljes sokaságot (populációt)
kérdőívvel megkérdezzük. Nyilvánvaló ez, ha az egész országra, a teljes népességre vonatkozó adatokat akarunk
gyűjteni, például a társadalom egészének jövedelmi viszonyairól akarunk képet kapni. Sem a vizsgálatra
rendelkezésre álló pénz, sem a feldolgozó (egyebek között számítógépes) kapacitás nem tenné lehetővé, hogy
minden család megelőző évi összes jövedelméről adatokat gyűjtsünk. De még az egy-egy településre vagy
munkahelyre vagy egy kisebb embercsoportra (például az egyetem hallgatóira) vonatkozó adatfelvétel esetében
sem lehet általában mindenkit megkérdezni. Erre azonban nincs is szükség, mert a statisztikai mintavétel
elmélete szerint megfelelően kiválasztott minta esetén elég a teljes sokaságnak egy kis részét megkérdezni
ahhoz, hogy meglehetősen pontos adatokat kapjunk a teljes sokaságról, pontosabban, hogy a minta alapján
kapott eredményeket viszonylag kis hibahatárral kiterjeszthessük, általánosíthassuk az egész sokaságra.
A megfelelő mintavétel azt jelenti, hogy a vizsgálni kívánt sokaság minden tagjának egyenlő esélye kell hogy
legyen arra, hogy a mintába kerüljön, vagyis hogy véletlenszerűen kell kiválasztani a mintába kerülő és
megkérdezett személyeket, családokat, lakásokat stb. Az ilyen módon választott mintát nevezzük reprezentatív
mintának.
Az ideális véletlenszerű mintavétel céljából úgy járnánk el helyesen, hogy a vizsgálni kívánt sokaság minden
tagjának nevét felírnánk egy lottógolyóra, és azután egy lottókerékkel sorsolnánk ki annyi golyót, ahány
személyt a mintába kívánunk választani. A gyakorlatban természetesen ez így megoldhatatlan, de ennek
analógiájára járunk el.
Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a vizsgált sokaságról elvben teljes névsorral, listával kell rendelkeznünk. Ha
egy üzem dolgozóit akarjuk vizsgálni, akkor rendelkeznünk kell a listájukkal. Ha a vizsgált sokaság kicsi, akkor
ez nem okoz különösebb problémát. Ha azonban országos reprezentatív vizsgálatot végzünk, akkor az ország
összes lakosát tartalmazó lista biztosítása nem egyszerű feladat.
Viszonylag egyszerű a helyzet a népszámlálások után, mert ekkor teljes listák készülnek. Ezért sok esetben a
népszámlálások listáiból kiindulva, a népszámlálások után végeznek reprezentatív lakossági adatfelvételeket. Ha
létezik népesség-nyilvántartás, annak alapján is lehet mintát választani. Ez a minta azonban torzított is lehet, ha
a népesség-nyilvántartás nem pontos vagy nem naprakész. Előfordulhat például, hogy a lakóhelyét gyakran
változtató népesség nyilvántartása nem pontos (nem szerepel a tényleges lakóhelyének népesség-
nyilvántartásában), így szükségszerűen kimarad a mintából, és ha ez a sokat vándorló csoport más összetételű,
mint az átlagnépesség (ami nagyon valószínű, például szegényebb lehet az átlagnál), akkor a kapott eredmények
nem reprezentatívak.
Más lakossági listák alapján is szoktak mintát választani, például választói névjegyzékek vagy telefonkönyv
alapján. Ez utóbbi azonban nagyon szemléletes példát mutatott évtizedekkel ezelőtt Amerikában arra, hogy
milyen tévedéshez vezethet az, ha a vizsgálni kívánt népesség egy része kimarad a listából és ezzel a mintából.
A telefonkönyvből kiválasztott (telefonos interjús) minta alapján vizsgálták ugyanis az elnökválasztási
szándékokat, és ennek alapján becsülték előre a várható választási eredményt. Mivel azonban a telefonkönyvből
egyesek – kevesen ugyan, de éppen a legszegényebb rétegbe tartozók – hiányoztak, és ezek nagyrészt a
demokrata elnökjelöltre szavaztak, az előrejelzés a telefonkönyvből vett minta alapján tévesen a köztársasági
párti elnökjelölt győzelmét jósolta.
Előfordulnak olyan társadalmi jelenségek is, amelyeket nem vagy csak nagyon nehezen lehet lakossági listákból
választott mintákon vizsgálni. Ilyenek egyrészt a nagyon ritka jelenségek (például a prostitúció), másrészt az
úgynevezett „rejtett populációk” (például a kábítószer-fogyasztók). Ilyen esetekben a mintát lehet például a
kérdéses populációval kapcsolatba kerülő (például kábítószer-fogyasztókat gondozó) intézmény listái alapján
választani, vagy a „hólabda”-módszerrel megkeresni a vizsgálandó személyeket (például megkérdezni, hogy a
vizsgált kábítószer-fogyasztó kiket ismer, akik szintén fogyasztanak kábítószert). Lehet a vizsgálatot
megfigyeléssel (például egy galeri megfigyelésével) is kezdeni. Minden ilyen kiválasztásnál nagyon gondosan
kell eljárni, hogy a megkérdezetteket semmilyen hátrány ne érje azért, mert belekerültek a szociológiai vizsgálat

MÓDSZERTANA
mintájába.
A mintavételi arány és a minta nagysága alapján pontosan meg lehet határozni, hogy a véletlen mintavétel
alapján kapott különböző adatok – átlag, százalékos arány stb. – milyen hibahatárok között tekinthetők
pontosnak. Erre vonatkozó képleteket és táblázatokat a szociológiai módszertankönyvekben találunk.
Elsősorban azt kell tudnunk, hogy főleg a minta nagysága befolyásolja a pontosságot, a mintavételi aránynak
sokkal kisebb a szerepe. Ezért igen nagy sokaságból (például Magyarország lakosságából) viszonylag igen kis –
pár ezer egységből álló – minta alapján is meglehetősen biztosan következtethetünk. Ha azonban a mintát sok
kisebb részre akarjuk bontani (például ha megyénként vagy társadalmi rétegenként akarunk adatokat közölni és
elemezni), akkor a szükséges minta nagysága nő. Nagyon durva „hüvelykujj”-szabályként azt mondhatjuk, hogy
minden, a minta alapján megkülönböztetett vizsgált kategóriában legalább 100 megfigyelt személynek,
családnak kell lennie. Ha például egy egyetem hallgatóit vizsgáljuk, de azon belül az egyes évfolyamokat is
össze akarjuk hasonlítani, akkor évfolyamonként legalább 100 hallgatónak kell a mintában lennie.
A megbízhatóság nagyságrendjeinek szemléltetésére idézzük a következő adatokat: Ha egy 1000 főből álló
minta (vagy mintarész) százalékos megoszlásait elemezzük, akkor egy kapott 30 százalékos arány azt jelenti,
hogy a teljes sokaságon belüli tényleges arány 95 százalékos valószínűséggel ± 4 százalékon belül van, vagyis a
tényleges arány 26 és 34 százalék közt helyezkedik el. Ha azonban a minta (vagy mintarész) csak 100 főből áll,
akkor a 30 százalék megbízhatósági intervalluma 95 százalékos szinten ± 10 százalék, tehát a tényleges arány 20
és 40 százalék között helyezkedik el. Világos, hogy az utóbbi esetben sokkal óvatosabban kell eljárnunk a
következtetések levonásánál.
Minden kérdőíves adatfelvételnél előfordul, hogy a mintába került személyek, családok egy kisebb részét nem
sikerül megtalálni, és egy másik kis részük esetleg megtagadja a kérdések megválaszolását. Az adatszolgáltatás
megtagadására mindenkinek joga van, a népszámlálások kivételével semmilyen adatszolgáltatás sem kötelező.
Mindkétfajta adathiány erősen torzíthatja az eredményeket. Ugyanis mind azok, akiket nem sikerül megtalálni,
mind az adatszolgáltatást megtagadók többnyire nagymértékben eltérnek az átlagnépességtől, „különös
emberek”. Azok, akiket nem sikerül megtalálni, legtöbbször a legszegényebbek közé tartoznak, a „megtagadók”
pedig az ellenkezésre való hajlandóságuk miatt nem tekinthetőek átlagosoknak, a tapasztalat szerint vagy a
legszegényebbek, vagy a legjobb módúak közül kerülnek ki. Ezért alapszabályként azt lehet megfogalmazni,
hogy az adatfelvétel eredményeinek közlésekor fel kell tüntetni a különböző okok miatt „nem sikerült”
megkérdezések számát.
3. KÉRDŐÍVKÉSZÍTÉS
A kérdőíveken szereplő kérdéseknek két típusát kell megkülönböztetni: a zárt vagy strukturált és a nyitott vagy
nem strukturált kérdéseket.
Zárt kérdés esetén a kérdőíven magán szerepelnek a különböző válaszlehetőségek (esetleg már kódszámmal
ellátva), így a megkérdezett személy vagy a kérdező aláhúzza, vagy más módon megjelöli a kiválasztott
válaszlehetőséget. Ennek legegyszerűbb példája a megkérdezett nemére vonatkozó kérdés, ilyenkor a
megkérdezett vagy a kérdező egyszerűen aláhúzza a férfi vagy a nő válaszlehetőséget. Ugyanígy lehet a
társadalmi helyzetre vonatkozó kérdésnél is hét vagy több válaszlehetőséget (1. vezető és értelmiségi, 2. egyéb
szellemi foglalkozású stb.) megadni. Ennél sokkal bonyolultabb kérdéseket is fel lehet tenni zárt formában,
például a legfontosabb értékekre vonatkozó kérdéseket. Ha a válaszlehetőségek száma nagy, vagy ha azokat
sorba kell rendezni (például az értéksorrendet megállapítani), akkor különálló kis kártyákra is fel lehet őket írni,
és a megkérdezett azokat rendezheti stb. A zárt kérdések alkalmazásának előnye az egyszerű kódolás és
feldolgozás, hátránya, hogy a nyitott kérdésekhez képest sok esetben kisebb-nagyobb információveszteséget
okoznak. (A megkérdezett például nem nevezhet meg olyan értékeket, amelyek nem szerepelnek a kérdőíven
vagy a kártyákon.)
A nyitott kérdések esetében a megkérdezett személy fogalmazza meg válaszát, ezt vagy ő, vagy a kérdező beírja
a kérdőívre. Kérdezhetjük ilyen módon a társadalmi-foglalkozási helyzetet, ebben az esetben olyan szöveg kerül
a kérdőívre, mint „számítástechnikus”. A bonyolultabb kérdéseknél különösen gyakori a kérdés nyitott
megfogalmazása. Azt kérdezzük például, hogy véleménye szerint miért fogyaszt mértéktelenül szeszes italt.
A mélyinterjús módszerben ennél is tágabb kérdéseket szokás feltenni, például megkérjük a megkérdezettet,
hogy mondja el gyermekkora történetét, az abban előforduló főbb problémákat. A nyitott kérdések előnye, hogy
sok olyan információt adhatnak, amelyre a kérdőív készítésénél a kutató nem is gondolt. Lényegesen nehezebb
és nagyobb munkát igényel a kódolás, mert sokszor csak a válaszok előzetes átnézése alapján lehet

MÓDSZERTANA
megszerkeszteni a különböző kódkategóriákat, továbbá némelyik válasz olyan pontatlan lehet, hogy nehéz
egyértelműen eldönteni, hogy melyik kategóriába kell sorolni. (Például a fenti foglalkozási példában nem
egyértelmű, hogy a számítástechnikus egyetemi végzettségű számítástechnikai mérnököt vagy számítógép-
karbantartót jelöl-e.)
Kézenfekvő, hogy a kérdőíven szereplő kérdéseknek világosaknak kell lenniük, nem adhatnak alkalmat
félreértésekre. Zárt kérdéseknél tisztázni kell, hogy csak egy vagy több választ is alá lehet-e húzni. Fontos
továbbá, hogy ne tegyünk fel olyan kérdést, amely a megkérdezett személyt elriasztja, a közreműködésre való
készségét rontja. Ezért nagyon óvatosnak kell lenni minden bizalmas természetű kérdés feltevésével.
Figyelembe kell továbbá venni, hogy a kérdezés nem lehet túl hosszú, mert a megkérdezettek türelme elfogyhat.
Mindezért a kérdőívet ajánlatos a vizsgálat megkezdése előtt kisebb számú személy megkérdezésével
kipróbálni. Ez az úgynevezett próbakérdezés.
4. MEGKÉRDEZÉS VAGY INTERJÚ

A megkérdezés történhet személyes felkeresés útján, vagy postán kiküldött, vagy másképpen átadott kérdőív
úgynevezett „önkitöltése” útján. A személyes megkérdezés sokkal időigényesebb, és ezért költségesebb, de
sokkal kisebb az adatszolgáltatás megtagadásának és a pontatlan kitöltésnek a veszélye.
A kitöltött kérdőíveket a megkérdezés után célszerű ellenőrizni, hogy az esetleges hiányokat pótolni vagy a
bizonytalan válaszokat pontosítani lehessen. Nagyobb adatfelvételeknél az ellenőrzést nem a kérdező, hanem
külön személy szokta elvégezni.
5. VÉLEMÉNYEK ÉS ATTITŰDÖK MÉRÉSE

SKÁLÁKKAL
Speciális kérdésekkel lehet attitűdöket mérni. Erre úgynevezett skálatechnikákat használunk. A különféle skálák
olyan kérdésekből vagy kérdéssorozatokból állnak, amelyekre az azokra adott válaszok alapján nemcsak
típusokba lehet az attitűdöket sorolni, hanem legalább a sorrendjüket, némely skálatechnika esetén az attitűdök
egymástól való távolságát is meg lehet határozni.
A Bogardus-skála esetében a kérdőív olyan állításokat tartalmaz, amelyek valamely attitűd erősségének növekvő
intenzitási fokát jelzik, így a velük való egyetértés vagy egyet nem értés kifejezi az attitűd intenzitását a
megkérdezetteknél. A faji előítélet attitűdjének erősségét például lehet mérni azzal a kérdéssel, hogy „a
kérdezett faj (például arabok) valamely képviselőjével az alábbi kapcsolatok közül melyiket venné szívesen
vagy nem szívesen:
1. közeli rokonság, házasság révén,
2. barátság,
3. utcai szomszédság,
4. munkatárs,
5. honfitárs,
6. turista egy ország területén?”
Aki a más fajhoz tartozó személyt a családjában is szívesen látna, az nyilván az előítéletesség attitűdjét a
legkisebb mértékben sem mutatja, aki viszont turistaként sem engedné be őket az országba, az a legnagyobb
fokú előítéletességet mutatja.
A Likert-skála esetében az egy-egy kijelentéssel való egyetértés vagy egyet nem értés mértékét 5 vagy 7
fokozatú skálán fejezik ki, a „teljesen egyetértek” választól az „egyáltalán nem értek egyet” válaszig.
E két, példaként említett skálán kívül még több más skálát is szokás használni.
6. KÓDOLÁS

MÓDSZERTANA
A begyűjtött információkat a feldolgozás céljára számmal ellátott kategóriákba csoportosíthatjuk. Más szóval
meghatározzuk, hogy a különféle válaszlehetőségeket milyen főbb típusokba soroljuk, és ezeket a típusokat 0-
tól 9-ig terjedő kódszámmal látjuk el. Zárt kérdések esetén a kódszám többnyire már a kérdőíven szerepel.
Például: férfi = 1, nő = 2. Néha a kódkategóriák száma igen nagy lehet, és ez a kódolást meglehetősen bonyolult
feladattá teszi. A foglalkozások egységes osztályozási rendszere, például a FEOR (foglalkozások egységes
országos rendszere) 8 számjegyből álló kóddal jelöli meg a különböző foglalkozásokat. Az ivás okaira
vonatkozó kérdésnél a megkérdezettek a legkülönfélébb válaszokat adhatják, például: „ízlik”, „szomjúságomat
oltja”, „elfelejtem gondjaimat”, „könnyebben barátkozom másokkal”, így ezeket kell kódszámokkal ellátott
típusokba sorolni. Mivel a megkérdezett többféle okot említhet, célszerű mindegyik említett ok kódolására
lehetőséget hagyni. Értékválasztás esetén – ha az értékeket zárt kérdés formájában előre megadjuk – mindegyik
érték választását „igen – nem” formában kódolhatjuk. Ha az értékek sorrendjét is kérdezzük, akkor külön-külön
kódpozícióba kell kódolni az első, második, harmadik stb. helyen választott érték kódszámát, vagy az egyes
értékeknek megfelelő kódpozícióba kell beírni, hogy azt az értéket hányadik helyen választották.
Minden egyes kérdőív kódolása külön-külön kódlapon történik. A kérdőíven és a kódlapon, a későbbi azonosítás
lehetősége érdekében (amely a kódellenőrzéshez elengedhetetlenül szükséges), fel kell tüntetni egy azonosítási
számot. A kódlapon számmal ellátott kódpozíciókba, négyzetekbe kódoljuk a különböző kérdésekre adott
információkat. Minden kódlapon például az 5. kódnégyzetbe kódoljuk a megkérdezett nemét, a 30-34.
kódpozícióba az ivás említett okainak öt típusát stb.
A kódoláshoz részletes kódutasítást kell készíteni, ebben minden kérdésre vonatkozóan pontos útmutatást kell
adni, hogy hogyan, melyik kódnégyzetbe és milyen kódszámok szerint kell a kérdőíven szereplő információkat
kódolni. Ha 10-nél kisebb a választípusok száma, akkor elég egy kódnégyzet (például ha 7 társadalmi réteget
akarnak a válaszok alapján megkülönböztetni). De ha a 8 számjegyes FEOR-kód szerint kívánjuk a
foglalkozásokat kódolni, akkor 8 kódnégyzet szükséges. Célszerű minden kódnégyzetben egy külön kódszámot
fenntartani az „ismeretlen” (esetleg külön az „egyéb”) válaszok kódolására. Megkönnyíti a kódolást, ha az
„ismeretlen” kódja mindig azonos, például 9.
7. ADATFELDOLGOZÁS
Kis (száz-kétszáz fős) adatfelvételeket egyszerűen kódlapok alapján is fel lehet dolgozni. Ebben az esetben
például úgy készíthetünk táblázatokat, hogy először „szétrakjuk” a kódlapokat a táblázatban szereplő egyik
változó (például társadalmi réteg) szerint, majd az így különválasztott kódlapcsomagokban szereplő kérdőíveket
csoportosítjuk a táblázat másik változója (például az ivás gyakorisága) szerint. Valamikor ezzel a „kézi”
módszerrel dolgozták fel a népszámlálási kérdőíveket is.
Ehhez képest nagy munkamegtakarítást jelentett a mechanikus táblázatkészítő gépek bevezetése. Ebben az
esetben a kódlapon szereplő információkat egy-egy „lyukkártya” oszlopaiban megfelelő négyzetekben
elhelyezett lyukakkal hozták géppel feldolgozható alakba. A gép a lyukkártyák alapján mechanikus módszerrel
készítette el a táblázatokat.
Ugyanilyen elv alapján működnek az elektronikus számítógépek is. Az adatrögzítésre szolgáló mágnesszalag
vagy más eszköz meghatározott helyeire kerülnek a kódlapok meghatározott kódnégyzetein szereplő
kódszámok.
Mind a kódolást, mind pedig az adatrögzítést célszerű ellenőrizni. Az ellenőrzést lehet egyszerű átnézéssel is
végezni, de lehet a gépnek is „ellenőrző utasításokat” adni, amelyeknek segítségével kiszűri a képtelen vagy
nem kívánt kódokat. Például azt az utasítást adhatjuk a gépnek, hogy „dobja ki” azokat a kérdőíveket
(kódlapokat), amelyeknél az életkor 0-14 év és a megkérdezettnek valamilyen foglalkozást adtak meg.
A kódolás és rögzítés alapos elvégzése, ellenőrzése és a hibák kijavítása, vagyis az egyedi adatok „tisztába
tétele” igen munkaigényes és kevés „kutatói örömöt” okozó művelet, de rendkívül fontos, mert ha az egyedi
adatok hibái a táblakészítés és a matematikai-statisztikai elemzés után derülnek ki, akkor az utóbbi
munkafázisokba befektetett erőfeszítéseket teljesen haszontalanná tehetik, vagy ami még súlyosabb veszély, ha
nem vesszük észre a hibákat, teljesen téves következtetésekhez vezethetnek.
8. MÉRÉSI SZINTEK
Mielőtt az elemzési módszereket ismertetném, röviden ki kell térni az úgynevezett mérési szintek kérdésére,
mert az alkalmazható módszerek attól függnek, hogy változóinkat milyen mérési szinten tudjuk mérni, kifejezni.

MÓDSZERTANA
Négy mérési szintet különböztethetünk meg.
8.1. Nominális szint

Ebben az esetben a változó különböző értékei (a kérdésre adott különböző válaszok, a különböző kódpozíciók)
egyszerűen azt fejezik ki, hogy két vagy több különböző típusról van szó, például: férfi vagy nő. A szociológiai
felvételek alapján kapott legtöbb változó ilyen nominális típusú. A társadalmiréteg-kategóriákat is legtöbbször
nominális változóként kezeljük, tehát nem feltételezzük, hogy például a segédmunkás kategória magasabban
helyezkedik el a társadalmi hierarchiában, mint a mezőgazdasági fizikai kategória. Ez a példa azonban jól
szemlélteti a mérési szintekkel kapcsolatban gyakran felmerülő dilemmát, ugyanis amikor a rétegkategóriák
élére a „vezetőket” vagy a „vezetőket és értelmiségieket” tesszük, ezzel hallgatólagosan azt is elfogadjuk, hogy
ez a réteg áll a hierarchia élén.
8.2. Ordinális szint

Ebben az esetben a válaszkategóriák sorba rendezhetők, de a közöttük lévő távolságokat nem lehet
összehasonlítani. Például ha a megkérdezett egészségi állapotára vonatkozó kérdésre a következő öt válasz
adható:
a) nagyon jó,
b) meglehetősen jó,
c) közepes,
d) meglehetősen rossz,
e) nagyon rossz,
akkor azt egyértelműen tudjuk, hogy a „nagyon jó” válasz az egészségi állapot jobb szubjektív értékelését fejezi
ki, mint a „meglehetősen jó” válasz, de azt nem tételezhetjük fel, hogy a „nagyon jó” és a „meglehetősen jó”
között ugyanakkora a távolság, mint a „meglehetősen jó” és a „közepes” közt.
8.3. Intervallumszint
Ebben az esetben nemcsak a különböző válaszkategóriák egymás utáni sorrendjét vehetjük ismertnek, hanem a
közöttük lévő távolságokat is, de nem tételezhetjük fel egy zérus pont létét a mérésre használt skálán, ezért
semmit sem tudunk arról mondani, hogy az egyik kategória „hányszor” magasabb vagy jobb a másiknál. Az
intervallum mérési szint példájaként a Celsius hőmérsékleti skálát szokás idézni. Ennek zérus pontját Celsius
egyszerűen saját belátása alapján választotta ki. Ezért azt állíthatjuk, hogy a 0 Celsius-fok és a 10 Celsius-fok
között ugyanakkora a különbség, mint 10 és 20 Celsi- us-fok között, de azt nem állíthatjuk, hogy amikor 20 fok
meleg van, akkor „kétszer annyira meleg van”, mint amikor 10 fokot mérünk. A szociológiai vizsgálatokban
például az intelligenciateszteket értelmezhetjük így. Ekkor elfogadhatjuk, hogy a 100 intelligencia-pontszámú
személy ugyanannyival intelligensebb a 90 intelligencia-pontszámú személynél, mint amennyivel a 110
pontszámú intelligensebb a 100 pontszámúnál. Mivel azonban nem állíthatjuk, hogy létezik az intelligenciának
valamilyen abszolút zérus szintje, és az a személy helyezkedik el itt, aki a teszt alapján 0 pontszámot kap (ilyen
ember egyébként nincs), azt sem mondhatjuk, hogy a 150 pontszámú személy kétszer olyan intelligens, mint a
75 pontszámú.
8.4. Aránymérő szint

Ebben az esetben nemcsak az intervallum mérési szint jellemzőit ismerjük, hanem a zérus szintnek is van
értelme. Ilyen mérési szinten tudjuk például a személyes jövedelmet (van olyan személy, akinek egyáltalán
semmi személyes jövedelme sincsen, tehát teljes mértékben embertársai jótékonyságából él) vagy az alkoholos
májzsugorodás okozta halálesetek számát mérni (elvben előfordulhat, hogy egy közösségben senki sem hal meg
alkoholos májzsugorodás következtében). Ilyen esetben az arányokra vonatkozóan is tehetünk megállapításokat,
például annak a háztartásnak, amelynek egy főre jutó jövedelme 10 000 Ft, kétszer akkora a jövedelme, mint
azé, amelyben az egy főre jutó jövedelem 5000 Ft. Vagy (feltételezve, hogy a májzsugorodás okozta halálozások
az alkoholizmust jól mérik) azt mondhatjuk, hogy ha valamely társadalomban 30 évvel ezelőtt 100 ezer lakosra
évi 10 májzsugorodás okozta haláleset jutott, ma pedig 40, akkor az alkoholizmus százalékos elterjedtsége

MÓDSZERTANA
négyszeresére nőtt.
Az elemzéshez használt változók mérési szintjére azért kell odafigyelni, hogy a szociológus ne alkalmazzon
adatai elemzésére olyan módszereket, amelyek az adott mérési szinten nem alkalmazhatók, csupán a
magasabbakon. Például két változónk közötti kapcsolat erősségének mérésére nominális szinten mért változók
esetén a chi-négy- zetet lehet használni, ordinális szintű változók esetén a rangkorrelációs együtthatót,
intervallum- és aránymérő szinten mért változók esetén pedig a Pearson-féle korrelációs együtthatót.
Mivel a magasabb rendű mérési szinteken lényegesen több módszert lehet alkalmazni, a szociológus sokszor
igyekszik nominális és ordinális szinten mért változóit különféle módszerekkel, például indexek szerkesztésével,
intervallum- és aránymérő skálán mérhető változókká alakítani. Az 1981-1982. évi rétegződés-adatfelvétel
jórészt nominális és ordinális elemi adatai alapján Kolosi Tamás számított például úgynevezett státusindexeket
az egyén vagy a család helyzetének mérésére, az életkörülmények különböző dimenzióiban. Ezek többnyire 1 és
7 közötti értéket (nagyon rossztól a nagyon jóig) vehettek fel, és így intervallumskálának lehet őket tekinteni. Ez
tette lehetővé számára többek között a klaszteranalízis felhasználását. Hasonlóképpen, amikor a mobilitás
kutatói a különböző társadalmi-foglalkozási csoportoknak presztízspontszámokat állapítottak meg (többnyire 1-
től 100-ig), akkor ezzel a nominális szintű rétegkategóriákat intervallumszinten mért változóvá alakították át.
Ezáltal vált lehetővé a többváltozós regressziós elemzés és útelemzés felhasználása a mobilitási adatok
elemzésére.
9. TÁBLÁZATOK KÉSZÍTÉSE ÉS ELEMZÉSE

Az adatok elemzésének első lépése rendszerint az, hogy megnézzük minden egyes változónk gyakorisági
eloszlását, tehát azt, hogy a különböző kódkategóriákba hány megkérdezett személy került, például hány
értelmiségi, hány szakmunkás stb. van a vizsgált személyek között, vagy hányan vannak, akik saját bevallásuk
szerint
1. naponta,
2. hetente egyszer,
3. ritkábban, mint hetente,
4. sohasem fogyasztanak szeszes italt.
Ezután végiggondoljuk, hogy mely változópárok kombinációját volna érdemes megvizsgálni, és ennek
megfelelően kétdimenziós kereszttáblákat készítünk. Például érdekes lehet az a kérdés, hogy van-e különbség a
különböző társadalmi rétegek alkoholfogyasztásának gyakorisága közt, és ezért elkészítjük a társadalmi rétegek
tagjainak az ivás gyakorisága szerinti megoszlását bemutató táblázatot. Először többnyire „vízszintesen és
függőlegesen” „kiszázalékoljuk” a táblázatot, vagyis kiszámítjuk a százalékos megoszlásokat, és azokat
összehasonlítjuk. Ha a százalékos megoszlások különbségeket mutatnak, például a naponta stb. ivók aránya
társadalmi rétegenként eltér, akkor a nominális szinten felhasználható statisztikák egyikével (chi-négyzet stb.)
ellenőrizhető, hogy a kimutatott különbségek szignifikánsak-e (tehát nem lehetséges-e, hogy csak a véletlen
okozta őket) és hogy milyen erősek.
Kellőképpen nagy minták esetében három vagy négy változót kombináló, tehát három- vagy négydimenziós
táblázatokat is lehet készíteni, ezek „olvasása” azonban a dimenziók számának növekedésével egyre
bonyolultabbá válik.
A nominális szinten mért változók elemzésénél az volt az alapvető probléma, hogy a régebbi módszerekkel
többnyire nem lehet nagyobb számú változó hatását együtt elemezni. Márpedig a társadalmi jelenségekről
általában feltételezzük, hogy nem egyetlen okuk van, hanem sok tényező együttesen befolyásolja őket. Joggal
feltételezhetjük például, hogy a társadalmi mobilitást, az egyén által elért társadalmi pozíciót nemcsak
egyszerűen az apa társadalmi-foglalkozási pozíciója befolyásolja, hanem ezenkívül az apa iskolai végzettsége,
az anya hasonló adatai, a testvérek száma, a lakóhely, a látogatott általános és középiskola jellege, színvonala, a
tanárok részéről kapott biztatás, a család birtokában lévő könyvek száma stb. A loglineáris elemzés módszere
lehetővé teszi több (de nem nagyon nagyszámú) nominális változó együttes elemzését, az eredmények
értelmezése azonban meglehetősen bonyolult feladat.
10. EGYSZERŰ STATISZTIKAI MUTATÓK

MÓDSZERTANA
Ha intervallum- és aránymérő szinten mért változóink vannak, ezeknél kiszámítjuk a statisztikáknál szokásos
legegyszerűbb mutatókat: a középértékeket és a szóródás különféle mutatóit.
A középértékek közül a számtani átlagot használjuk a legtöbbször. Például kiszámítjuk az egy főre jutó
jövedelem átlagát az összes megkérdezett személynél vagy háztartásnál és társadalmi rétegenként külön-külön.
Némelykor, elsősorban ha a változó eloszlása erősen eltér a normális eloszlástól, célszerű a mediánt is
kiszámítani. Ugyanis a szélsőséges értékek erősen befolyásolhatják a számtani átlagot, de a mediánt ezek nem
befolyásolják. Ezért a medián – például a mediánjövedelem, amely fölött ugyanannyian helyezkednek el, mint
alatta – jellemzőbb lehet a számtani átlagnál.
A harmadik középérték, amelyet ki szoktunk számolni, a módusz: ez az a kategória, amelybe a vizsgált

populációból a legtöbben tartoznak.
Például ha a vizsgált hét személy jövedelme: 10 ezer, 12 ezer, 12 ezer, 13 ezer, 15 ezer, 17 ezer és 25 ezer forint,
akkor
10 + 12 +12 +13 + 15 +17 + 25 ezer
a számtani átlag = ––––––––––––––––––––––––––––––––
a medián =13 ezer Ft,
a módusz =12 ezer Ft.
A szociológiai vizsgálatokban nagyon fontos, hogy ne maradjunk meg a középérték elemzésénél, hanem nézzük
meg azt is, hogy mekkora a változó szóródása. Nyilvánvalóan egészen másképpen ítélhetjük meg például a
jövedelmi viszonyokat attól függően, hogy a vizsgált sokaság nagy része az átlag közelében helyezkedik el,
vagy pedig sokan messze az átlag fölött és alatt helyezkednek el.
A szóródás leggyakoribb mérőszáma az úgynevezett szórás (standard deviáció) vagy a variancia négyzetgyöke.
Fontos tulajdonsága, hogy normális eloszlás esetén számtani átlag ± egy szórás értékén belül van a megfigyelési
egységek 68 százaléka, és ± két szóráson belül azoknak 95 százaléka.
A szórást úgy számítják ki, hogy kiszámítják minden egyes egyedi megfigyelés és az átlag különbségét, ezt a
különbséget négyzetre emelik, összeadják az összes így kiszámított négyzetre emelt különbségeket, elosztják a
kapott összeget az egyedi megfigyelések számával, majd az így kapott számból négyzetgyököt vonnak.
Képletben kifejezve:
ahol
N – a megfigyelések száma,
x i – az egyes megfigyelt értékek, x͞ – a megfigyelt értékek átlaga.
A szóráson kívül célszerű lehet más szóródási mérőszámok kiszámítása is, például az úgynevezett jövedelmi
decilis eloszlásé. Ebben az esetben a mintát sorba rendezve meghatározzuk, hogy a legmagasabb jövedelmű 10
százalék az összes jövedelemből mekkora arányban részesül, és így tovább, a második, harmadik, végül a
tizedik (legalsó) decilis az összes megfigyelt jövedelem hány százalékát kapta. Az így kapott arányszámok
egyben azt is kifejezik, hogy a kérdéses decilis átlagos jövedelme a nagyátlag hány százalékával egyenlő. Ha a
legalsó decilis például az összes jövedelem 4,0 százalékát kapja, ez azt is jelenti, hogy átlagos jövedelme az
összes megfigyeltek átlagának 40 százaléka.
11. KÉT- ÉS TÖBBVÁLTOZÓS ELEMZÉSI

MÓDSZERTANA
MÓDSZEREK
Ezek a módszerek arra szolgálnak, hogy két vagy több változó összefüggését vizsgáljuk. Nominális változók
esetén a chi-négyzet módszert szokás használni. Ennek az a lényege, hogy a két nominális változó
kombinációját kimutató táblázatban először meghatározzuk, hogy milyenek lennének az esetszámok a táblázat
celláiban, ha a két nominális változóval mért jelenség között semmi összefüggés sem lenne, majd kiszámítjuk a
különbségeket a ténylegesen megfigyelt esetszámok és a két változó függetlensége esetén várható esetszámok
között. Minél nagyobb a különbségek összege, annál erősebb a két változó közötti kapcsolat. Intervallum- és
ordinális szinten mért változók esetén lehetőség van számos egyéb két- és többváltozós matematikai-statisztikai
módszer felhasználására is az elemzésben. (Meg kell jegyezni, hogy számos ilyen módszernek kidolgozták
olyan változatát, amelyet nominális szintű változók esetében is lehet használni.)
Varianciaanalízist alkalmazhatunk akkor, ha az egyik változónk nominális, a másik pedig intervallum- vagy
aránymérő szintű változó. A varianciaanalízis segítségével azt állapíthatjuk meg, hogy az utóbbi változó
szóródásából mennyit magyaráz meg a nominális változó. Például azt mérhetjük, hogy a társadalmi réteghez
tartozás mekkora részt magyaráz meg a jövedelmek szóródásából.
Kétváltozós Pearson-féle korreláció- és regresszióelemzést alkalmazhatunk, ha mindkét változónk intervallum-

vagy aránymérő szintű. A korrelációs együttható kifejezi, hogy milyen erős a két változó közötti kapcsolat, a
regressziós egyenlet pedig azt fejezi ki, hogy az egyik változó milyen mértékben függ a másik változó értékétől.
Fontos hangsúlyozni, hogy a korrelációs és regressziós kapcsolatot nem szabad minden további nélkül ok-
okozati kapcsolatként értelmezni, mert ez egyszerűen csak azt fejezi ki, hogy a két változó értékei hogyan
„járnak együtt”. Együttjárásuk magyarázata az ok-okozati kapcsolaton kívül más is lehet, például az, hogy a
háttérben álló valódi ok mindkettőt befolyásolja.
A közelmúltban rohamléptekkel fejlődött a matematikai statisztika, és az egyre nagyobb, gyorsabb és olcsóbb

elektronikus számítógépek lehetővé tették a szociológusok számára az egyre bonyolultabb számításokat igénylő
sokváltozós matematikai-statisztikai módszerek felhasználását az elemzésben. Ezeket a módszereket nem
szükséges itt teljeskörűen felsorolni, sem részletesen leírni. Csupán azokat említem, amelyeket az utolsó
években a magyar szociológiai kutatásokban szélesebb körben felhasználtak, továbbá jelzem, hogy milyen
típusú problémák elemzésére lehet őket felhasználni.
A kétváltozós varianciaanalízisnek többváltozós alakja segítségével azt vizsgálhatjuk, hogy több nominális
változó (például a társadalmiréteg-helyzet és a lakóhely) hány százalékot magyaráz meg az intervallum- vagy
aránymérő skálán mért változó (például a jövedelem) szóródásából.
Hasonlóan van a korreláció- és regressziószámításnak is többváltozós formája. Ebben azt vizsgálhatjuk, hogy
több független változó együttesen milyen erősen és hogyan határozza meg a függő változó értékét. A többszörös
korrelációs együttható az összes független változónak a függő változóra gyakorolt együttes hatását fejezi ki.
Négyzetét szokás a függő változó szóródásából a független változók együttes hatása által megmagyarázott
résznek tekinteni. A többszörös korrelációs együttható ilyen értelmezésének megengedhetőségét több
szociológus kétségbe vonja. A speciális korrelációs együtthatók kifejezik, hogy – a többi független változó
értékének változatlansága esetén – milyen erős a kiválasztott független és függő változó értéke közötti
kapcsolat. A többváltozós regressziós egyenlet pedig azt fejezi ki, hogy a független változók együttesen és
egyenként hogyan hatnak a függő változóra. Meg kell jegyezni, hogy a szociológiai vizsgálatokban többnyire
viszonylag alacsony korrelációs együtthatókat kapunk, ez azonban több szociológus szerint nem jelenti azt,
hogy a kérdéses változók között lényegtelenül gyenge a kapcsolat. Például többváltozós korrelációs és
regressziós elemzéssel vizsgálhatjuk, hogy egyes területi egységek – például megyék vagy települések – átlagos
gyermekszáma hogyan függ a népesség iskolai végzettségétől; a nem mezőgazdasági népességnek, a szellemi
foglalkozásúaknak; továbbá a városi népességnek az arányától; az átlagos jövedelmi szinttől; a vallási
összetételtől stb.
A többváltozós korreláció- és regressziószámítás továbbfejlesztett változata az útelemzés. Az útelemzést többek

között a mobilitás vizsgálatában használjuk fel. Ebben az esetben a különböző változók között ok-okozati
kapcsolatokat tételezünk fel (a függő változó legalább időben követi a független változókat), és több regressziós
egyenletet becsülünk meg, az eredményeket pedig egy útmodellben mutatjuk be.
A LISREL-módszer az útelemzés továbbfejlesztett változatának tekinthető, abban az értelemben, hogy az

egyes változókat nem mérjük közvetlenül, hanem faktoranalízis útján állítjuk elő, több változóból. Például a
társadalmi származást nem egyszerűen az apa társadalmi-foglalkozási helyzetével mérjük, hanem az apa

MÓDSZERTANA
foglalkozásából, iskolai végzettségéből, jövedelmi helyzetéből, vagyonából szerkesztett faktor dimenziójában

mért faktorpontszámmal.
Faktoranalízist olyan kutatási helyzetekben szokás alkalmazni, amikor nagyszámú megfigyelési egységről
nagyszámú (de a megfigyelési egységeknél lényegesen kevesebb) változónk van, és az utóbbi változókat össze
kívánjuk vonni két-három-négy „alapvető” változóba, faktorba. Ezáltal mintegy „feltérképezzük” a
rendelkezésünkre álló adattömeget. Például minden magyar településről sok adatunk van: a népesség életkori,
foglalkozási, iskolai végzettségi összetételéről, a lakások minőségéről, a település kereskedelmi ellátottságáról, a
kulturális infrastruktúráról, a település külső képéről, városiasodottságáról (kemény burkolatú utcák, emeletes
házak, utcavilágítás stb.). Ezeknek alapján próbáljuk a települések fejlettségét meghatározni. A faktoranalízis a
változókat kisebb számú faktorban vonja össze, majd kiszámítja a faktorsúlyokat. Ezek megadják a háttérben
lévő faktorok és az egyes változók közötti kapcsolat erősségét (a korrelációs együtthatóhoz hasonlóan). Ennek
alapján a kutató dönti el, hogy az egyes faktorok mit „jelképeznek”, például az egyik faktor a település
„gazdasági fejlettségét”, a másik a „városias jelleget” stb. Továbbá kiszámítja a módszer minden megfigyelési
egység, példánkban minden település faktorpontszámát az egyes faktorok dimenziójában. Ennek alapján lehet a
települések fejlettségét az egyes dimenziókban mérni.
A klaszteranalízist olyan kutatási helyzetben lehet használni, amikor nagyszámú megfigyelési egységről több
változó áll rendelkezésre, és a nagyszámú megfigyelési egységet kisebb számú típusba akarjuk összevonni. Ha a
változók száma igen nagy, akkor először faktoranalízist lehet végezni, és a faktorpontszámokra támaszkodva
lehet a megfigyelési egységeket tipizálni, klaszterekbe besorolni. Például az 1981-1982. évi
rétegződésvizsgálatban nagyszámú adat állt rendelkezésre a megkérdezett személyek anyagi helyzetéről,
lakásáról, lakóhelyéről, életmódjáról stb. A Társadalomtudományi Intézet kutatói klaszteranalízis segítségével
sorolták be 10-12 klaszterbe a vizsgált személyeket. A kutató dönti el, hogy a megfigyelési egységeket hány
klaszterbe kívánja összevonni. A klasztereket a szociológusnak kell elneveznie és értelmeznie. Például Kolosi
Tamás azt a klasztert, melynek tagjai minden figyelembe vett dimenzió mentén kedvező helyzetet mutattak,
kivéve a lakóhelyi dimenziót, „falusias felső státuscsoportoknak” nevezte el.
Az a tény, hogy faktoranalízis esetén a kutatónak kell értelmeznie a faktorokat, és hasonlóan klaszteranalízis
esetén a klasztereket, szemlélteti, hogy mennyire lényeges a szociológus elméleti tudása és valóságismerete a
számítógépes programok által adott eredmények elemzéséhez.
A többdimenziós skálázást olyan kutatási helyzetben lehet alkalmazni, amikor kisebb számú megfigyelési
egységről több változó értéke áll rendelkezésre, és valamilyen hierarchikus sorrendet akarunk létrehozni
közöttük, továbbá a közöttük lévő távolságokat akarjuk mérni. A többdimenziós skálázás a dimenziók számának
megfelelő dimenziószámú koordináta-rendszerben helyezi el a megfigyelési egységeket. A dimenziókat a
kutatónak kell értelmeznie. Kolosi Tamás például a fent említett rétegződési adatfelvétel alapján
klaszteranalízissel kialakított 12 státuscsoportot, s a hét életkörülmény dimenziójában kapott átlagos
indexpontszám alapján többdimenziós skálázással rendezte hierarchikus sorrendbe. Az első dimenzióban az
„elit” státuscsoport messze a többi fölött, a „deprivált” pedig messze alattuk helyezkedett el.
A loglineáris elemzés akkor használható, ha három-négy nominális változó alapján készített kereszttáblázatokat
akarunk összehasonlítani. Például több ország társadalmi mobilitási táblázatait hasonlítottuk össze a módszerrel.
Ebben az esetben a három nominális változó a következő:
1. az apa társadalmi helyzete,
2. a fia társadalmi helyzete,
3. az ország.
Arra a kérdésre kerestük a választ, hogy kiszűrve annak hatását, hogy az apák és a fiúk társadalmi rétegek
közötti megoszlása országonként különbözik, vajon van-e különbség az egyes országok között abban, hogy az
apa társadalmi helyzete mennyire erősen befolyásolja a fiáét. A loglineáris elemzés számítógépes programja
kiszámítja, hogy az egyes országok mobilitási táblázatainak celláiban szereplő esetszámok eltéréseiből mekkora
részt magyaráz meg az, hogy
1. eltérő az apák társadalmi összetétele,
2. eltérő a fiúk társadalmi összetétele,
3. eltérő az apa és a fiú helyzete közötti kapcsolat, vagyis a társadalmi helyzet átörökítése.

MÓDSZERTANA
Mindezek és a további új sokváltozós módszerek rohamos gyorsasággal hódítanak tért a szociológiai elemzés
hétköznapjaiban. Ezáltal igen nagy mértékben megnőnek a szociológus elemzési lehetőségei. Hangsúlyozni kell
azonban, hogy ezek a módszerek nem mentesítik a szociológust az elméleti tudás és a valóságismeret
elmélyítésének követelménye alól, sőt minél nagyobb matematikai-statisztikai apparátust használ fel, annál
inkább szükséges számára az elmélet- és a valóságismeret, hogy a vizsgálni kívánt problémát jól fogalmazza
meg, továbbá a megfelelő adatokat „vigye be” a számítógépbe, és a számítógépes módszer által adott
eredményeket jól értelmezze.
Az utolsó 20-25 évben egyes szociológusok erősen bírálni kezdték a survey-módszert és az azok elemzésénél
használt matematikai-statisztikai módszereket. A bírálat főképpen azt hangsúlyozza, hogy ezekkel a
módszerekkel csak a jelenségek felszínét ismerhetjük meg, viszont nem érthetjük meg azok lényegét, mélyebb
okait, változási irányait, továbbá azt, hogy a társadalmi jelenségek mit jelentenek az egyes emberek számára,
azaz hogyan élik meg ezeket a társadalmi jelenségeket. Ezek a szociológusok a survey- módszer helyett inkább
a megfigyelést, a mélyinterjút, az élettörténetet javasolják felhasználni, a matematikai-statisztikai módszerek
helyett pedig inkább a „puhább” megértő módszereket. Azt mondhatjuk, hogy ezek az adatfelvételi és elemzési
módszerek igen hasznosan egészíthetik ki, gazdagíthatják a survey-módszerrel és a matematikai-statisztikai
elemzéssel kapott eredményeket, nem hiszem azonban, hogy a survey-t és az egzakt vagy „kemény”
matematikai-statisztikai elemzést fölöslegessé teszik, mert nagyobb számú személyről, megfigyelési egységről
csak az utóbbiak segítségével tudunk információkat szerezni, és csak ilyen módon tudunk nagyobb számú
változó közötti összefüggéseket elemezni.
12. ETIKAI KÉRDÉSEK

A szociológia módszertanával kapcsolatban kell megemlíteni a vizsgálatokkal kapcsolatos etikai kérdéseket. Az
egyes személyekről, családokról gyűjtött adatok gyűjtésénél és még inkább közzétételénél a legszigorúbban
vigyázni kell arra, hogy a megkérdezettek személyiségi jogait ne sértsük meg. Nem szabad olyan kérdéseket
feltenni például, amelyek rájuk nézve sértőek lehetnek, továbbá nem szabad olyan adatokat közzétenni,
amelyeket egyes személyek ellen fel lehet használni. Azokat a kérdőíveket, amelyeken a megkérdezett személy
azonosítható, semmiképpen sem szabad harmadik személyeknek kiadni. Az elemzés következtetéseinek
megfogalmazásánál is gondosan ügyelni kell arra, hogy azok ne legyenek sértőek a vizsgált személyekre
(például a kábítószer-fogyasztókra) nézve.
13. ÖSSZEFOGLALÁS
A szociológiai vizsgálat a következő lépésekből áll: 1. felmerül egy megoldandó probléma, 2. a kutató elméleti
hipotéziseket fogalmaz meg a probléma magyarázatára, 3. operacionalizálja, vagyis mérhetővé teszi az elméleti
hipotézis változóit, 4. adatokat gyűjt, 5. elemzi az adatokat, 6. közzéteszi a kutatás eredményeit. A szociológiai
kutatás legtöbbet alkalmazott módszere a survey. Ebben mintát választunk a vizsgálni kívánt sokaságból,
standardizált kérdőívvel gyűjtünk adatokat, kódoljuk az adatokat, majd táblázatokkal vagy matematikai-
statisztikai módszerekkel elemezzük a kódolt adatokat. Az elemzés hagyományos módszere a táblázatkészítés és
az egyszerű statisztikai mutatók kiszámítása. Az utolsó évtizedekben a számítástechnika fejlődésével
párhuzamosan egyre kifinomultabb matematikai-statisztikai módszereket dolgoztak ki, amelyekkel a változók
közötti kapcsolatokat elemezni lehet. A jelenség megismerésének elmélyítése érdekében előnyös a survey-
módszer mellett más, „puhább” szociológiai adatfelvételi módszereket is alkalmazni. A szociológiai adatfelvétel
komoly etikai problémákat is felvet.
14. VITAKÉRDÉSEK
1. Melyek a survey-módszer előnyei és hátrányai más szociológiai adatgyűjtési módszerekkel összehasonlítva?
2. Melyek a többváltozós matematikai-statisztikai módszerek előnyei és hátrányai az egyszerű statisztikai

mutatókkal és a kereszttábla-elemzéssel összehasonlítva?

operacionalizálás ♦ megfigyelés ♦ mélyinterjú ♦ életrajzi módszer ♦ survey-módszer ♦ mintavétel ♦
reprezentatív minta ♦ mérési szintek ♦ chi-négyzet ♦ loglineáris elemzés ♦ medián ♦ módusz ♦
szórás ♦ decilis eloszlás ♦ varianciaanalízis ♦ korreláció- és regresszióelemzés ♦ útelemzés ♦

MÓDSZERTANA
LISREL-módszer ♦ faktoranalízis ♦ klaszteranalízis ♦ többdimenziós skálázás

Babbie, E. 1995. A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest, Balassi.
Bertalan László (szerk.) 1987. Magyarázat, megértés, előrejelzés. Budapest, Tömegkommunikációs

Kutatóközpont.
Cseh-Szombathy László – Ferge Zsuzsa (szerk.) 1968. A szociológiai felvétel módszerei. Budapest,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Cseh-Szombathy László – Léderer Pál (szerk.) 1973. Az empirikus szociológiai kutatás statisztikai alapjai.
Budapest, ELTE BTK.
Gerő Zsuzsa – Hrubos Ildikó 1979. Az empirikus szociológiai kutatás módszerei. Budapest, MKKE.
Nowak, S. 1981. A szociológiai kutatás módszertana. Általános problémák. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Varga István (szerk.) 1989. Szöveggyűjtemény az empirikus szociológia módszertanához. Budapest, MKKE.

4. fejezet - 4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG, SZEGÉNYSÉG
1. ALAPFOGALMAK
Minden mai társadalomban vannak szegények és gazdagok, hatalmasok és a hatalomnak kiszolgáltatottak,
olyanok, akik el tudják érni, amit szeretnének, és ezért elégedettek, és olyanok, akiknek nem sikerül életcéljaikat
megvalósítani, ezért elégedetlenek. Ezt a jelenséget nevezzük egyenlőtlenségnek. Különösen akut az
egyenlőtlenség kérdése, ha a társadalom nagy része szegénységben él. A szociológiának kezdetei óta egyik
központi kutatási témája az, hogy mekkorák az egyenlőtlenségek, hogyan alakul – nő vagy csökken – a
szegénység és az egyenlőtlenség, mi az oka a szegénységnek és az egyenlőtlenségeknek, valamint hogyan lehet
a szegénységet enyhíteni. A társadalomfilozófusok számára pedig a társadalomról való gondolkodás kezdetei
(gondoljunk a zsidó prófétákra és a görög filozófusokra) óta az egyik legégetőbb kérdés, hogy indokoltak-e,
igazságosak vagy igazságtalanok-e a létező egyenlőtlenségek, és létezik-e egyenlőtlenségek mellett jó
társadalom.
2. Egyenlőség-egyenlőtlenség
A társadalmi egyenlőtlenségen azt értjük, hogy az egyének és családok, valamint a különféle ismérvek alapján
definiált társadalmi kategóriák helyzete a társadalomban nagy különbségeket mutat. Az egyenlőtlenségeknek
számos dimenzióját lehet megkülönböztetni. Ilyenek a jövedelem, a vagyon, a munkakörülmények, a
lakásviszonyok, a lakóhely környezete, a műveltség, a szabadidő mennyisége és eltöltésének módja, az
egészségi állapot stb. A felsoroltak mind a társadalmi pozíciók közötti egyenlőtlenségek. Lehet azonban a
társadalmi pozíciókba való bejutás (például az értelmiségbe vagy vezető beosztásba jutás) egyenlőtlenségeiről is
beszélni. Ezt szokták esélyegyenlőtlenségnek nevezni, s ezekről a társadalmi mobilitással foglalkozó 7.
fejezetben lesz még szó.
Ennek megfelelően az egyenlőség fogalmát is alapvetően két értelemben szokás használni. Az aktuális pozíciók
egyenlősége azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának az adott időszakban azonos a jövedelme, a vagyona,
azonosak a lakásviszonyai stb. Az esélyek egyenlősége pedig azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának
(legalábbis életpályája elején) egyenlő esélye van arra, hogy a jövedelem stb. szempontjából kedvező pozíciókat
elérje.
3. Méltányosság, igazságosság
Az egyenlőség mint elérendő cél alternatívájának tekintik egyes szerzők a méltányosságot (equity). Ez azt
jelenti, hogy a társadalom tagjai akkora javadalmazásban, jutalomban, vagyis jövedelemben, megbecsülésben
stb. részesülnek a társadalom részéről, amely arányos a társadalom érdekében végzett szolgálatukkal, a közjóhoz
való hozzájárulásukkal. Azt az elképzelt társadalmat, ahol ez megvalósul, szokták meritokráciának nevezni.
A méltányossággal rokon fogalom az igazságosság (justice). Igazságosnak nevezik (Rawls 1972) azokat az
egyenlőtlenségeket, jövedelemkülönbségeket, amelyeket egy hipotetikus kiinduló helyzetben, amikor még senki
sem tudja, hogy a jobb módúak vagy a szegények közé fog tartozni, a társadalom minden tagja elfogadhatónak
tartana.
A szegénység és a vele rokon depriváció és hátrányos helyzet, valamint többszörösen hátrányos helyzet
fogalmaknak sincs általánosan elfogadott definíciójuk a társadalomtudományokban, így a szociológiában sem. A
definíciónak és az egyik vagy másik fogalom használatának ugyanakkor igen nagy jelentősége van, mert ettől
erősen függ az, hogy egy adott társadalmon belül hány embert, családot tekintünk szegénynek stb.
3.1. Szegénység
A szegénység fogalmát inkább a hagyományos fajtájú hátrányos helyzet megjelölésére, és inkább az alacsony
jövedelem és ebből adódó egyéb hátrányok, mint például a nem megfelelő táplálkozás, rossz lakásviszonyok stb.
megjelölésére szokták használni.

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
A depriváció szó szerint „valamitől való megfosztottságot” jelent. Nemcsak a szegénység megjelölésére, hanem
például a gyermekeknek a „szülői szeretettől való megfosz- tottságára” is használjuk. Amikor a szegénység
megjelölésére használjuk, akkor többnyire azt értjük alatta, hogy a deprivált személy vagy család nélkülöz
valamit, ami az adott társadalomban a nagy többségnek rendelkezésére áll, vagy amit az adott társadalomban
mindenki számára kívánatos, elérendő minimumnak tartunk. Ezért inkább relatív, mint abszolút hátrányt jelent,
és sokszor lényegesen tágabb körű hátrányokra vonatkoztatjuk, mint amilyeneket a hagyományos
szegénységfogalomba beleértünk, ahol a hátrányok egyszerűen csak alacsony jövedelmet és ebből adódó
hátrányokat jelentenek.
A hátrányos helyzet fogalmat a depriváció magyar fordításaként értelmezhetjük, tehát relatív lemaradást jelent,
és nemcsak jövedelmi, hanem egyéb hátrányokra (például elmagányosodás) is vonatkozik. A többszörösen
hátrányos helyzet az olyan személyekre és családokra utal, akiknél egynél több hátrány (például alacsony
jövedelem és rossz egészségi állapot) jelentkezik. Használata mögött az a megfontolás húzódik meg, hogy a
hátrányok halmozódása különösképpen megnehezíti az azokból való kiemelkedést.
Az eddig tárgyalt fogalmak, mint látjuk, nem határolódnak el élesen egymástól. Előfordul, hogy az egyik szerző
szegénységnek nevezi azt, amit a másik deprivációként jelöl meg. Ezzel szemben teljesen egyértelmű az
abszolút és relatív szegénység (vagy depri- váció vagy hátrány) közötti különbség.
Abszolút szegénységről beszélünk, ha az egyén vagy a család létminimum alatt él. A létminimumot legtöbbször
egy bizonyos egy főre jutó havi jövedelemben határozzuk meg, de elképzelhető más létminimum-kritériumok
használata is, például lehet azt mondani, hogy amelyik családnak nincs hűtőszekrénye, az a létminimum alatt él
(ez a kritérium szerepelt például az egyik amerikai definícióban).
A relatív szegénység viszont azt jelenti, hogy az egyén vagy a család erősen elmarad az adott társadalom átlagos
viszonyaitól, például az egy főre jutó jövedelem kevesebb, mint az átlag 60, 50 vagy 40 százaléka. Némelykor
egyszerűen az egy főre jutó jövedelem szerint sorba rakott egyének vagy családok „alsó” 10 százalékát (decilis)
vagy 20 százalékát (kvintilis) tekintjük relatív szegénynek. Nemcsak jövedelem-, hanem más életkörülmény-
mutatók alapján is beszélhetünk relatív szegénységről, például azt mondhatjuk, hogy a mai magyar
társadalomban, ahol a 8 általános iskolai végzettség megszerzése általánosan elfogadott követelménynek
tekinthető, az ennél alacsonyabb végzettségűek relatív értelemben szegények.
Az abszolút és relatív szegénység fogalom használatának nagyon messzemenő következményei vannak: amikor
a gazdasági fejlődés során a társadalomban az átlagos jövedelem vagy az átlagos életkörülmények emelkednek,
az abszolút értelemben vett szegénység majdnem biztosan csökken. Ezzel szemben ugyanebben a helyzetben a
relatív szegénység nem szükségképpen csökken (kivéve azt az esetet, ha párhuzamosan csökken a jövedelem
stb. szerinti egyenlőtlenség), sőt nőhet is.
4. MÓDSZEREK
4.1. Háztartásijövedelem-felvétel
A jövedelemegyenlőtlenségekre és a szegénységre vonatkozó magyarországi adatforrások a Központi
Statisztikai Hivatal által 1963-tól 1987-ig ötévenként végzett családivagy háztartásijövedelem-felvételek.
Ezeknek során az adott év tavaszán a megelőző év összes jövedelmét írták össze. (Ezért a 4. és 5. fejezetekben
közölt táblázatok, amelyeknek adatai ezeken a felvételeken alapulnak, mindig az adatfelvételt megelőző évet,
tehát 1962-t stb. tüntetik fel.) Ezen adatfelvételek során a háztartások (pontosabban: a lakások) félszázalékos
reprezentatív mintáját kérdezik az összes (beleértve például a mezőgazdasági kistermelésből származó)
jövedelmekről, továbbá kiterjednek a háztartás által elfogyasztott termékekre is. Ha a család (pontosabban a
háztartás) összes jövedelmét elosztják a háztartástagok számával, majd 12-vel, akkor kapják meg az egy főre
jutó havi jövedelmet. Tehát ha egy négyszemélyes háztartás évi összes jövedelme 144 ezer Ft, akkor az egy főre
jutó havi jövedelem 3000 Ft.
Az 1968. évi családijövedelem-vizsgálatot követően speciális szegénységvizsgálatra is sor került, amelynek

során a jövedelemvizsgálatban szegénynek bizonyult családok egy részét részletesebb kérdőívvel újra
felkeresték.
1981-1982-ben a KSH rétegződés-adatfelvételt végzett. Ennek során a háztartások tagjait életkörülményeik és

életmódjuk számos dimenziójáról kérdezték meg. A háztartási jövedelmeket azonban sokkal kevésbé részletesen
kérdezték, mint a háztartásijöve- delem-adatfelvételek alkalmával. Ezért ez az adatfelvétel kevésbé pontos

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
jövedelem- és szegénységvizsgálatot tett lehetővé, viszont módot nyújtott egy többdimenziós
szegénységvizsgálatra.
4.2. Háztartáspanel-felvétel
1992 óta a Tárki és a BKE Szociológia Tanszéke háztartáspanel-felvételt végez.1 A panelfelvételnek az a
lényege, hogy ugyanazokat a háztartásokat és személyeket – szám szerint körülbelül 2000 háztartást, a bennük
élő körülbelül 4200 16 évesnél idősebb személyt, valamint 1800 gyermeket – évről évre felkeresik, és róluk
kérdőíveket töltenek ki. Az adatfelvételek mintája sokkal kisebb, mint a KSH háztartásijövedelem-felvételeinek
mintája, ezért az adatokból levont következtetéseknél óvatosabban kell eljárni. Viszont a paneljelleg lehetővé
teszi, hogy a háztartások és személyek helyzetében évről évre bekövetkező változásokat is elemezzük.
Vizsgálhatjuk továbbá azt is, hogy milyen események – például munkanélkülivé válás, nyugdíjba vonulás,
gyermek születése, válás – játszanak szerepet a szegénységbe süllyedésben és a szegénységből való
kiemelkedésben.
4.3. Létminimum
Ha az egész népességre kiterjedő jövedelemvizsgálat alapján a szegénységet akarjuk elemezni, meg kell
vonnunk azt a határt, az ún. szegénységi küszöböt, amely alatt szegénynek tekintjük a háztartásokat és
személyeket. A szegénységi küszöb meghatározásának egyik lehetséges módja a létminimum kiszámítása.
A létminimum számítása sok módszertani problémát vet fel. Mivel az emberek nagy része háztartásokban él, és
mivel a háztartástagok jövedelmei a háztartásban összeadódnak, majd a belőlük vásárolt fogyasztási javakat
feltehetően többé-kevésbé egyenlően osztják el a háztartástagok között, a létminimumot az egy főre jutó
háztartási jövedelem valamely szintjén kell meghatározni. Nem teljesen tisztázott kérdés azonban, hogy amikor
az összes háztartási jövedelmet a tagok számával elosztjuk, akkor minden tag azonos súllyal szerepeljen-e.
Továbbá bizonyos kiadások együttesen jelentkeznek a háztartásnál (például fűtés), tehát ha több háztartástag
van, akkor egy tagra kisebb kiadás jut. Elő szokott fordulni, hogy életkor szerint különböző súlyt adunk az egyes
személyeknek, továbbá a nagyobb háztartásokban a többedik háztartástagok kisebb súllyal szerepelnek. Ezeket a
súlyokat nevezik fogyasztási egységeknek vagy ekvivalenciaskáláknak.
A KSH háztartásijövedelem-vizsgálataiban például az úgynevezett fogyasztási egységre jutó jövedelem

kiszámításánál a háztartásfő 1,2 súlyt, a többi felnőtt 1,0 súlyt, a gyermekek ennél kisebb súlyt (például a 0-3
évesek, 0,3 súlyt), a munkaképes korhatáron felüli nem aktív keresők (nyugdíjasok) 0,7 súlyt kaptak. A
háztartáspanel-felvételeknél némelykor egy ennél egyszerűbb súlyozást alkalmazunk, amely az OECD
ekvivalenciaskálájának felel meg. Eszerint az egyfős háztartás összes jövedelmét 1,00-val, a kétfős háztartásét
1,66-tal, a háromfősét 2,23-mal, a négyfősét 2,70-nel, az ötfősét 3,23-mal osztjuk el, hogy az egy főre jutó
ekvivalens jövedelmet megkapjuk. Hozzá kell azonban tenni, hogy egyik súlyozást vagy ekvivalenciaskálát sem
támasztják alá alapos vizsgálatok arról, mekkorák a különböző életkorú személyek szükségletei, és mennyivel
kisebbek a nagyobb háztartások egy főre számított szükségletei a kisebbeknél.
Még nagyobb problémát vet fel a létminimumhoz szükséges kiadások nagyságának meghatározása. Úgy
szoktunk eljárni, hogy meghatározunk egy olyan legolcsóbb étrendet, amely éppen kielégíti a minimális
kalóriaszükségletet, és kiszámítjuk annak árát. A többi kiadást vagy úgy vesszük figyelembe, hogy egyszerűen
megszorozzuk az élelmiszer-létminimumot valamilyen szorzószámmal (az Egyesült Államokban az 1960-as
években 3-mal), feltételezve, hogy a létminimumhoz szükséges egyéb kiadások e szorzószám szerint aránylanak
az élelmiszer-kiadáshoz, vagy pedig tételenként kiszámítjuk az összes többi kiadást, amely a létminimum
eléréséhez szükséges (például hogy mennyi szappan, gyufa, fehérnemű stb. árának költsége jut egy személyre
egy hónapban). Az utóbbi módszer pontosabb, de sokkal munkaigényesebb. Előnye, hogy vita esetén a kritikus
személy pontosan megmondhatja, hogy mit kíván kivenni vagy betenni a számításba.
Az így számított létminimumokat sok bírálat érte a szociológiai irodalomban. Elsősorban arra hivatkoztak, hogy
a létminimum nem lehet egyszerűen biológiai fogalom, mert mindig befolyásolják az adott társadalom objektív
életkörülményei (például melegebb éghajlaton kevesebb kalória fogyasztása szükséges, kevesebb ruházat kell),
továbbá a szokások, a kultúra is. Egészen eltérő például az a lakás, amelyet különféle társadalmakban a
létminimumhoz szükségesnek tartanak. Ennek ellenére a létminimum-számításoknak értelmét látom, mert az
1 1
Az említett követéses vizsgálat Magyar Háztartás Panel (MHP) néven hat kérdezési hullámot ért meg, az utolsó adatfelvétel 1997-ben
történt. A jövedelmek és a szegénység alakulását gyakran vizsgálják követéses módszerrel. Az egyik legismertebb az 1968-ban induló és
még ma is folyó amerikai Panel Study of Income Dynamics (PSID).

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
adott társadalomban és az adott korszakban támpontot adnak annak meghatározásához, hogy milyen
jövedelemszint alatt kezdődik a szegénység. Az ilyen létminimumok alapján meghatározott „szegényarányokat”
országonként azonban nem szabad összehasonlítani.
Magyarországon a KSH először 1968-ra vonatkozóan számított létminimumot. Ennek havi összege 620 Ft/fő
volt. A számítás eredményét titkosították. Az 1980-as évek közepétől a KSH rendszeresen számított és közölt
létminimumadatokat. Ennek havi összege 1982-ben 2430 Ft/fő volt, 1989-ben pedig már 4650 Ft/fő. 1989 után
már nem számítottak az egész népességre vonatkozó átlagos létminimumot, hanem csak a különböző típusú
(taglétszámú, aktív és nyugdíjas, városi és községi) háztartásokra vonatkozó létminimumokat (lásd 4.1.
táblázat). 1994 júniusában a két felnőttből és két gyermekből álló városi háztartások létminimuma (amely
korábban legközelebb állt az országos átlaghoz) 13 087 Ft/fő volt. Azóta a KSH szünetelteti a létminimum-
számításokat. Figyelembe véve, hogy 1994 júniusától 1996 elejéig a fogyasztói árindex mintegy 40 százalékkal
emelkedett, azt a becslést tehetjük, hogy a korábbi létminimumnak megfelelő összeg 1996 elején 18 000 Ft/fő
körül lehetett. 1997-ben a KSH új módszerrel alacsonyabb létminimumot számított ki, ennek értéke egy két
felnőttből és két gyermekből álló háztartásban 1995-ben 48 000 Ft, tehát egy főre számítva 12 000 Ft volt.2
4.1. táblázat - 4.1. táblázat ♦ A KSH által számított létminimumértékek 1993 és 1994
júniusában
Ház Egy háztartásra Egy főre

tartá
s városok községek városok községek
típu
sok 1993 1994 1993 1994 1993 1994 1993 1994
1 15 449 18 330 Aktív háztartások 15 18 330 14 137 16 805

feln 14 137 16 805 449
őtt
1 felnőtt
1 23 803 28 332 22 26 609 11 14 166 11 160 13 305

gyer 319 902
mek
kel
1 felnőtt
2 32 546 38 787 29 35 486 10 12 929 9 901 11 829

gyer 703 849
mek
kel
2 26 986 32 110 25 30 371 13 16 055 12 745 15 186

feln 489 493
őtt
2 felnőtt
1 36 242 43 161 33 39 748 12 14 387 11 101 13 249

gyer 304 081
mek
kel
2 A létminimumértékek 2003-ban, az egyes háztartástípusokban a következők voltak: két aktív korú két gyermekkel 145 044 Ft, három
2
gyermekkel 165 050 Ft, egy gyermekét egyedül nevelő szülő 82 525, egyedül élő nyugdíjas 45 017 (KSH 2004, 89. p.).

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
2 felnőtt
2 43 897 52 349 41 49 342 10 13 087 10 326 12 336

gyer 305 974
mek
kel
2 49 59 660 46 810 56 9 987 11 932 9 362 11 207

feln 933 034
őtt 3
gyer
mek
kel
2 55 66 195 51 848 62 9 217 11 033 8 641 10 364

feln 304 182
őtt 4
gyer
mek
kel
3 39 46 939 36 474 43 13 142 15 646 12 14 503

feln 425 510 158
őtt
3 47 56 723 44 906 53 11 898 14 181 11 13 401

feln 593 604 227
őtt 1
gyer
mek
kel
3 54 65 616 51 553 61 10 999 13 123 1031 12 324

feln 993 622 1
őtt 2
gyer
mek
kel
3 60 72 151 56 591 67 10 061 12 025 9 432 11 295

feln 364 770
őtt 3
gyer
mek
kel
3 65 78 686 61 629 73 9 391 11 241 8 804 10 560

feln 735 918
őtt 4
gyer
mek
kel
Nyugdíjas (aktív kereső nélküli) háztartások
1 11 13 559 10 400 12 11 376 13 559 10 12 426

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
sze 376 426 400

mél
y
2 19 23 611 17 763 21 9 870 11 806 8 882 10 658

sze 739 316
mél
y
3 28 34 113 26 209 31 9 497 11 371 8 736 10 489

sze 490 467
mél
y
A Magyar Háztartás Panel adatainak feldolgozásakor más – alacsonyabb – szegénységi küszöböket is

használunk, így a nyugdíjminimumot, amelyet mintegy a szociálpolitika által elismert szegénységhatárnak
tekinthetünk, és amelynek összege 1994-ben 6800 Ft volt.
Használtunk az elemzéshez továbbá két relatív szegénységi küszöböt, az átlag 50 százalékánál alacsonyabb egy
főre jutó jövedelmet, valamint a legalacsonyabb jövedelmű egyötöd részt, szaknyelven a legalsó jövedelmi
kvintilist.
4.4. Jövedelmi decilisek

A jövedelmek egyenlőtlenségét többféleképpen lehet mérni. E módszerek közül a legegyszerűbb az úgynevezett
jövedelmidecilisek eloszlása, vagyis százalékos részesedések az összes jövedelemből. Ebben az esetben úgy
járunk el, hogy az adatfelvétel során megkérdezett személyeket vagy háztartásokat egy főre jutó háztartási
jövedelmük alapján sorba rendezzük, majd kiszámítjuk, hogy az összes összeírt jövedelemből mennyit kapott az
első (legalsó), második stb. decilis. Ha még tömörebben akarjuk az egyenlőtlenség mértékét kifejezni, akkor
kiszámítjuk a legfelső és a legalsó decilis százalékos arányát az összes jövedelmen belül.
Jövedelmi decilisek helyett némelykor a jövedelmi kvintilisek (egyötöd részek) százalékos részesedését
mutatják ki.
5. ELMÉLETEK
5.1. Az elfogadható egyenlőtlenség mértéke
Az egyenlőtlenség témakörében az egyik elméleti, nem is annyira szociológiai, mint inkább társadalomfilozófiai
kérdés, hogy mennyire indokoltak, szükségesek, elfogadhatóak az egyenlőtlenségek, azokon belül is a jövedelmi
egyenlőtlenségek. Három álláspontot szokás megkülönböztetni (McCord-McCord 1977).
1. Az egyenlőtlenségek szükségszerűek, sőt kívánatosak. Ez a felfogás a XIX. századi szociáldarwinizmusra

nyúlik vissza, amely szerint kívánatos, hogy a legrátermettebb emberek (akik ezáltal a legmagasabb
jövedelmeket szerzik) minél sikeresebbek legyenek, és így mintegy természetesen kiválasztódjanak. Ennek az
álláspontnak ma háromféle indoklását találhatjuk meg a szakirodalomban: a) A társadalomban szűk elitek állnak
szemben a tömegekkel, ezek az elitek az átlagnál tehetségesebbek, intelligensebbek, ők viszik előre a gazdaság,
a társadalom, a kultúra fejlődését, ezért magas jövedelmeket érdemelnek. Ezt nevezhetjük elitista álláspontnak.
b) Minden társadalmi beavatkozás a fennálló jövedelemeloszlásba a szegényebbek érdekében sérti a gazdagok
szabadságjogait, így végső soron szolgasághoz, diktatúrához vezet (Nozick 1974; Hayek 1995). Ezt nevezhetjük
libertariánus álláspontnak. c) A fennálló jövedelemeloszlás pontosan azt tükrözi, hogy a társadalom tagjai
mennyire hasznos funkciót töltenek be a társadalom számára. Ez a funkcionalista szociológiai iskola álláspontja
(Davis-Moore 1945).
2. Mérsékelt egyenlőtlenség elfogadható, de az esélyek legyenek egyenlőek. Ezt az álláspontot a XIX. századi
nagy liberális társadalomfilozófus és közgazdász, J. S. Mill képviselte. Azokat, akik erre az álláspontra
helyezkednek, Amerikában liberálisnak, Európában szociáldemokratáknak nevezik. Eszerint méltányos
jövedelemkülönbségek elfogadhatóak, amennyiben azok a társadalomnak nyújtott szolgálatok különbségét

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
tükrözik. Az egyenlőtlenség azonban csak addig a határig fogadható el, amíg elősegíti a gazdaság és a
társadalom fejlődését azáltal, hogy a társadalom tagjait nagyobb teljesítményre ösztönzi. John Rawls (1972)
fogalmazta meg legvilágosabban az igazságos társadalom két fő elvét. Ezek szerint:
a) A társadalom minden tagjának egyenlő joga van az alapvető szabadságjogok legteljesebb körére addig a
határig, amely összeegyeztethető a társadalom többi tagjának hasonló teljes körű szabadságával.
b) A társadalmi egyenlőtlenségeket úgy kell elrendezni, hogy azok hosszabb távon a legszegényebbek helyzetét
is javítsák, továbbá a társadalom minden tagjának egyenlő esélye legyen a kedvező pozíciókba való bejutásra.
3. A fentiekkel ellentétben a teljes egyenlőség kívánatos. Ezt nevezzük egalitárius álláspontnak. E nézet fő
képviselői Karl Marx és Friedrich Engels. Az általuk felvázolt jövőkép a kommunista társadalomról valóban
ilyen teljes egyenlőséget tartalmazott. A szocializmust illetően azonban sem lehetségesnek, sem kívánatosnak
nem tartották a teljes egyenlőséget, hanem helyette a munka szerinti elosztást hirdették. Azokban a
társadalmakban, amelyek magukat szocialistának nevezték, többnyire nem jelentéktelen egyenlőtlenségek
fordultak elő. A teljes egyenlőség követelése valójában a marxistáknál tisztábban jelent meg Proudhon
műveiben Franciaországban, a Webb házaspár munkáiban Angliában, valamint az angol fabianus szocialistáknál
(Tawney 1948).
Az 1945-től az 1970-es évekig terjedő korszakban a gazdaságilag fejlett demokratikus társadalmakban többé-
kevésbé többségi egyetértés alakult ki a mérsékelt egyenlőtlenségek elfogadása, az esélyek egyenlőtlenségének
csökkentése és – mindennek érdekében – a jóléti rendszerek kiterjesztése körül. A jobbközép pártjaitól (például
a kereszténydemokratáktól) a balközép pártokig (például a szociáldemokratákig) minden kormányra kerülő párt
ezekre az értékekre hivatkozva alakította társadalom- és gazdaságpolitikáját. Az 1970-es évek közepétől kezdve
azonban kezdett ez a Dahrendorf által szociáldemokrata konszenzusnak nevezett széles körű egyetértés
megbomlani. Míg korábban az egali- tárius álláspont volt elterjedtebb, most az egyenlőtlenség szükségességét
vagy kívánatosságát képviselő álláspont híveinek száma szaporodott meg.
Úgy gondolom, hogy a mai magyar társadalomban két alapelvet lehet elfogadni az egyenlőtlenségek és a
szegénység kívánatos alakulását illetően: kívánatos a társadalmi egyenlőtlenségek minden olyan csökkenése,
amely a gazdasági fejlődést nem hátráltatja, és nem jár az egyéni szabadság elfogadhatatlan korlátozásával;
továbbá a magyar társadalom jelenlegi fejlettségi viszonyai között középtávon arra kellene törekedni, hogy
senki se kényszerüljön a létminimumnál kisebb jövedelemből megélni, és senki se szenvedjen egyéb tényezők
miatt súlyos hátrányokat.
5.2. Egyenlőtlenség a történelemben

Az egyenlőtlenségekkel kapcsolatos másik elméleti kérdés, hogy miként alakult az egyenlőtlenség az emberiség
történelme folyamán. Gerhard Lenski (1966) szerint a vadá- szó-gyűjtögető társadalmaktól az ipari
társadalmakig az egyenlőtlenség állandóan és fokozatosan nőtt. Az ipari társadalom kezdeti szakasza után
azonban megfordult ez a tendencia, s ezután a jövedelem egyenlőtlensége lassan mérséklődni kezdett. Egészen
az 1970-es évekig úgy tűnt, hogy a gazdaságilag legfejlettebb országokban ez az egyenlőtlenségcsökkenési
tendencia érvényesül. Ekkor azonban – legalábbis egyes országokban, így például Amerikában és Angliában – a
jövedelemegyenlőtlenségek újra nőni kezdtek.
5.3. Az egyenlőtlenség és a szegénység okai

A harmadik elméleti kérdés az egyenlőtlenségek és a szegénység okaira vonatkozik. Ez a
társadalomtudományokban az egyik legszenvedélyesebb vitákat kiváltó kérdés. Az egyik álláspont szerint a
társadalmi egyenlőtlenségek az emberek közötti alapvető különbségekből származnak. Az emberek közötti
alapvető egyenlőtlenségek okát sokan a biológiai adottságokban látják, és azt feltételezik, hogy ezek többé-
kevésbé öröklődnek. Jellemző elméleti tételük volt például az 1960-as években (amikor a szegény fekete
gyermekek számára a fehér gyermekekével azonos oktatási feltételeket kívánt az amerikai kormányzat
teremteni), hogy az amerikai fehérek és feketék intelligenciaszintje genetikai meghatározottság miatt
különbözik, ezért semmilyen oktatási erőfeszítésekkel sem fog
sikerülni a feketék intelligenciaszintjét a fehérek átlagára emelni. Eddig azonban senki sem tudta azt
meggyőzően bizonyítani, hogy az intelligencia szintjét valóban döntően az öröklött génállomány határozza meg.
Radikálisan társadalomkritikus szociológusok szerint a szegénység oka – legalábbis az iparosodott

társadalmakban – a gazdasági-társadalmi rendszer jellege, működése, ezért az elsőrendű feladat ennek

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
megváltoztatása.
E két szélsőséges álláspont között számos egyéb elméletet lehet a szociológiai irodalomban találni.
Az 1960-as években és az 1970-es évek elején sok képviselője volt annak az irányzatnak, amely a műveltség és
az iskolai végzettség terén fennálló hátrányokban látta a szegénység fő okát. Eszerint az iparosodott
társadalmakban a mindennapi élethez meglehetősen széles körű tájékozottság, sok ismeret és gyakorlati
jártasság elsajátítása szükséges. Akik ezzel nem rendelkeznek, azok menthetetlenül hátrányos helyzetbe
kerülnek a jövedelemszerzés területén, és ennek következtében minden más területen is. Ezért az oktatást látják
annak a területnek, ahol a szegények gyermekeinek speciális támogatásával a legeredményesebben lehet a
szegénység, különösen annak öröklődése ellen küzdeni.
Egy másik álláspont a szegények rossz testi és különösen lelki egészségi állapotára hívta fel a figyelmet, és azt
hangsúlyozta, hogy krónikusan beteg, rokkant emberek – egyebek között rokkantak, leépült, de kórházban
tartást nem igénylő elmebetegek, alkoholisták – egyszerűen képtelenek nagyobb erőkifejtésre, rendszeres
munkavégzésre.
Van olyan álláspont, amely szerint elsősorban a csonka – egyszülős – családok válnak szegénnyé, és képtelenek
ebből a helyzetből kiemelkedni. Ezek a családok azután a gyermekeikre is átörökítik a szegénységi állapotot, sőt
az egyszülős családtípusminta is öröklődik nemzedékről nemzedékre.
Az előbb említett három elméleti magyarázatot némileg ötvözi a „szegénység kultú- rája”-elmélet. Egyik vezető
képviselője Amerikában Oscar Lewis (1968) volt, Sanchez gyermekei című könyvét magyarul is olvashatjuk.
Hasonló módszerrel írta le a szegénységet Budapesten Fábián Katalin (1977) A Makoldi család című
könyvében. Eszerint a szegény rétegbe tartozóknak egy egészen különös viselkedési norma- és értékrendszere,
vagyis „kultúrája” van. Ez megakadályozza őket abban, hogy a szegénységből kiemelkedjenek, viszont
megkönnyíti számukra, hogy a szegénységgel járó terheket elviseljék. Amerikai szociálpszichiáter szerzők azt a
tételt is megfogalmazták, hogy a szegénység kultúrájának e védő funkciója nélkül a szegények nem lennének
képesek mentális egészségüket fenntartani ezen életkörülmények nyomása alatt.
Empirikus vizsgálatok alapján megfogalmazták azt a hipotézist is, hogy a szegénység elsősorban életciklus-
jelenség. Angliai vizsgálatok azt találták, hogy a századfordulón a munkáscsaládok először a házasságkötés
után, a gyermekek megszületését követően válnak szegényekké, majd amikor a gyermekek már felnőnek és
keresőkké válnak, kiemelkednek a szegénységből. A gyermek családalapítása és eltávozása, valamint a szülők
megöregedése után azonban egy újabb szegénységszakasz következik az utóbbiak számára. Más vizsgálatok
kimutatták, hogy különféle demográfiai események is – özvegyülés, válás, az átlagosnál több gyermek születése
stb. – a szegénységi küszöb alá süllyedést okozhatnak.
6. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK
A XIX. században nemcsak a szociológusok, hanem a közvélemény számára is nyilvánvaló volt a szegénység
megléte. Csupán az volt vitatott, hogy a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan csökkenni fog-e a szegénység,
illetve hogy létre lehet-e hozni egy olyan gazdasági-társadalmi rendszert, amely majd megszünteti ezt a
társadalmi jelenséget. Ezt a rendszert többnyire szocializmusnak nevezték.
Az 1930-as évek nagy világgazdasági válsága ismét rádöbbentette a társadalomtudományokat arra, hogy a
szegénység még a legfejlettebb, leggazdagabb országokban is súlyos probléma.
A második világháború után a szegénység iránti érdeklődés lecsökkent. Ez talán azzal magyarázható, hogy a
háború után a fejlett nyugat-európai és észak-amerikai országok történetük leggyorsabb és leghosszabb ideig
tartó gazdasági növekedési periódusát élték át, s arra lehetett derűlátón számítani, hogy a szegénység az
életszínvonal-emelkedés következtében fokozatosan eltűnik. Kiépültek az ún. jóléti államok, amelyektől azt
remélték, hogy a mégis előforduló szegénységet kezelni tudják.
A fejlődő országok szegénysége azonban újra felkeltette a figyelmet, majd az 1960-as évektől kezdték a fejlett
országokban is felismerni, hogy nem sikerült a szegénységet megszüntetni. A fejlődő és a fejlett, a szegény és a
gazdag országok szegénysége azonban sok tekintetben különbözik, ezért az alábbiakban külön-külön tárgyaljuk
őket.
6.1. Szegénység a fejlődő országokban

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
Miközben a fejlett országok 1945 után nagy prosperitási korszakot éltek át, a fejlődő országokban az egy főre
jutó GDP és ezzel az átlagos életszínvonal alig emelkedett. Ebben szerepet játszott az a tény, hogy a fejlődő
országok népessége gyorsan növekedni kezdett (lásd a 8. fejezetet), és a GDP volumenének növekedéséből
jelentős részt kötött le a növekvő népesség eltartása, élelmiszerrel és alapvető létszükségleti cikkekkel történő
ellátása. Így ezek az országok beruházásra, a gazdaság fejlesztésére a GDP-nek csak igen csekély részét tudták
fordítani. Továbbá a fejlett országokban végbement látványos életszínvonal-emelkedés még inkább szemmel
láthatóvá tette a fejlődő országokban uralkodó nyomort. Az egy főre jutó GDP és életszínvonal különbsége a
leggazdagabb országok és a szegény országok között abszolút értelemben egyértelműen nőtt. Vitatható kérdés,
hogy a relatív fejlettségi különbség (vagyis az, hogy a fejlett országok egy főre jutó GDP-je hányszorosa a
szegény országokénak) nőtt-e.
A fejlettség és az életszínvonal különbségeit érzékelteti a következő néhány adat az egy főre jutó GDP-ről
dollárban kifejezve 1991-ben:
4.2. táblázat -
Legszegényebb országok egy főre jutó évi GDP, dollár
Mozambik 80
Tanzánia 100
Etiópia 120
Közepes jövedelmű országok
Jordánia 1 050
Peru 1 070
Thaiföld 1 570
Leggazdagabb országok
Svédország 25 110
Japán 26 930
Svájc 33 610
Ezen adatok szerint (amelyeket természetesen a nemzetközi GDP-összehasonlítások számos nehézsége miatt
csak hozzávetőlegeseknek szabad tekinteni) egy svájci állampolgárra 420-szor akkora jövedelem jutott, mint
egy mozambiki állampolgárra.
A szegénység definiálásának fent említett problémái miatt nehéz megállapítani, hogy a Föld népességének
mekkora része szegény, és egy-egy országban mekkora a szegények aránya. A szegénység nagyságrendjét mégis
jól szemlélteti a Világbank egy elemzése, amelyet az 1990. évi A világ fejlődése című jelentésben tett közzé
(World Bank 1990). Két szegénységi küszöböt használtak: egy főre jutó évi 275 dollárt és 370 dollárt (1985. évi
dollárértéken). Az előbbinél kisebb jövedelműeket nevezték szélsőségesen szegényeknek, az utóbbi alatt élőket
szegényeknek. A 275 dolláros szegénységi küszöb az Indiában ma általánosan használt szegénységi határ. Ez
sokkal alacsonyabb, mint a fentiekben Magyarországra 1996 elején becsült havi 18 ezer forintos létminimum.
Csak az arányok érzékeltetésére említem, hogy ez a magyarországi létminimum az 1996 eleji dollár/forint
árfolyam szerint körülbelül évi 1500 dollárnak felel meg. Ezen szegénységi küszöbök szerint 1985-ben a fejlődő
országok népességének 18 százaléka volt szélsőségesen szegény és 33 százaléka szegény, beleértve a
szélsőségesen szegényeket is. A szegény népesség száma és aránya Dél-Ázsiában, azon belül Indiában a
legmagasabb. Alig kisebb a szegények aránya a Szaharától délre fekvő ún. Fekete-Afrikában. A Világbank

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
elemzése három további szegénységmutatót számított ki a fejlődő világ régióira vonatkozóan: a 0-5 éves
gyermekek halandóságát, vagyis azt, hogy ezer megszületett csecsemő közül hányan halnak meg 5 éves
életkoruk előtt; a születéskor várható átlagos élettartamot, továbbá az általános iskolába járók arányát a
megfelelő életkorú népességben (lásd 4.2. táblázat). Ezek az adatok jól érzékeltetik, hogy a szegény régiók
mennyivel rosszabb képet mutatnak az életszínvonal e dimenzióiban is. Másrészt azt is érzékeltetik, hogy a
Szaharán túli Afrika talán még rosszabb helyzetben van, mint Dél-Ázsia.
A Világbank jelentése abban az értelemben mérsékelten derűlátó, hogy a szegények aránya az elmúlt
évtizedekben csökkent, hiszen a fejlődő országokban mind az egy főre jutó GDP átlaga, mind a születéskor
várható átlagos élettartam, mind pedig az általános iskolai beiskolázási arányok emelkedtek. A szegények
arányának csökkenése azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a számuk is csökkent, mert ha a népességszám
erősen nőtt, akkor a szegények kisebb aránya ellenére nőhetett a szegények abszolút száma.
Az 1980-as években a szegénység a világ egyes régióiban és országaiban igen kedvezőtlenül alakult. Az évtized
egészében együttvéve az egy főre jutó GDP erősen csökkent a Szaharán túli Afrikában és kissé csökkent Latin-
Amerikában.
4.3. táblázat - 4.2. táblázat ♦ Szegénység a fejlődő országokban régiónként, 1985
Rió Szélsőségesen szegény Szegény (a szélsőségesen 0-5 évesek Születéskor Alsófokú

275 dollár/fő alatt szegényekkel együtt) 370 halandósága,
dollár/fő alatt ezer főre várható beisko
átlagos lázás,
élettartam, %
millió a millió a év
népesség népesség
%-a %-a
Szaharán 120 30 180 47 196 50 56

túli Afrika
Kelet-Ázsia 120 9 280 20 96 67 96
ebből: Kína 80 8 210 20 58 69 93
Dél-Ázsia 300 29 520 51 172 56 74
ebből: India 250 33 420 55 199 57 81
Kelet- 3 4 6 8 23 71 90
Európa
Közép- 40 21 60 31 148 61 75
Kelet és
Észak-
Afrika
Latin- 50 12 70 19 75 66 92
Amerika és
Karib-térség
Összes 633 18 1116 33 121 62 83

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
fejlődő
6.2. Szegénység a fejlett országokban

A fejlett európai és észak-amerikai országokban az empirikus szegénységkutatás előfutárai Charles Booth és
Seebohm Rowntree voltak. Booth (1899) 17 kötetben publikálta londoni szegénységvizsgálatának eredményeit,
londoni szegény háztartásokat keresett fel, igen sokoldalú kérdőívre vette fel adataikat, és egy általa
meghatározott létminimumhoz viszonyítva határozta meg, kik a szegények. Rowntree (1901; 1941) York
városában hasonló módszerrel vizsgálta a szegénységet, és ezt az adatfelvételt négy évtized múlva megismételte.
A második világháború után először Amerikában ébredt fel az érdeklődés a szegénység iránt. A szocialista
politikai meggyőződésű M. Harrington (1981) A másik Amerika című könyvében 1963-ban mutatott rá arra,
hogy Amerikában, amely akkor a világ leggazdagabb országának számított, a népesség jelentős része szegény. A
szegénység elleni küzdelem ezen az úton került bele John F. Kennedy elnöki programjába is. Első
megközelítésként évi 3000 dollárban jelölték meg azt a jövedelmet, amely egy család évi létminimumához
szükséges (a családtagok számától függetlenül). Az 1960. évi amerikai népszámlálás szerint, amely a családi
jövedelemre vonatkozó kérdést is tartalmazott, a népesség 17,8 százaléka élt 1959-ben ennél kisebb
jövedelemből. Utóbb 124 különböző családtípusra vonatkozóan külön-külön végeztek létminimum-számítást, és
ezzel a finomabb módszerrel valamivel (közel 1 százalékkal) nagyobbnak találták a létminimum alatt élők
arányát.
Kennedy elnök utóda, Lyndon Johnson 1966-ban meghirdette a szegénység elleni háborút, hogy ezzel a
programmal mozgósítsa az amerikai társadalmat. Bár kétségtelen, hogy számos lényeges szociálpolitikai eszközt
vezettek be a szegénység mérséklése érdekében, az eredmények a reméltnél sokkal szerényebbek voltak.
Az Egyesült Államokban 1960-tól rendszeresen kiszámítják a fenti módszerrel meghatározott létminimumnál

kisebb jövedelemből élők számát. Arányuk 1960-tól lassan csökkent, az 1980-as években azonban ismét
emelkedni kezdett.
Angliában egyrészről a szociális segélyezésnél alkalmazott hivatalos szegénységküszöböt kezelték szegénységi

küszöbként, az ennél alacsonyabb jövedelműeket tekintették szegényeknek. Másrészt a Munkáspárthoz közel
álló szociológusok, R. Titmuss (1976) és Peter Townsend (1979) a relatív szegénység fogalmát használták.
Townsend az 1960-as évek végi vizsgálatában egy sok változóból összeállított indexet használt fel a szegénység
mérésére, tehát egy kifejezetten sokdimenziós depriváció- vagy szegénységfogalmat alkalmazott. Mind ezek az
összetett mérőszámok, mind a jövedelemkiegészítő állami segély megadásának kritériumaként alkalmazott
jövedelemszint alatt élők arányának egyszerű mutatója a szegények arányának növekedését mutatták az 1970-es
évek közepe óta. Ezt a Konzervatív Párt kormányzása alatt hozott intézkedéseknek, valamint demográfiai
okoknak (az idősek számának emelkedése, az egyszülős családok arányának növekedése) tulajdonították.
Mindkét országban az volt a szegénység növekedésének közvetlen oka, hogy az egy főre jutó jövedelem
országos átlagának emelkedésével egyidejűleg a jövedelmek egyenlőtlensége nőtt, úgyhogy a társadalom
legalacsonyabb jövedelmű részének helyzete nem javult, hanem inkább romlott. A háttérben lévő ok pedig az
volt, hogy mind a Köztársasági Párt, mind a Konzervatív Párt kormányai tudatosan arra törekedtek, hogy
adópolitikával és a társadalmi juttatások megnyirbálásával átformálják a jövedelemeloszlást.
Svédországban, ahol a hosszú szociáldemokrata kormányzás tudatos politikája következtében a jövedelmi

egyenlőtlenség a fejlett tőkés országok között a legkisebb, egy 1968-ban végzett szegénységvizsgálatban egy
olyan sokdimenziós szegénység- vagy hátrányoshelyzet-fogalmat alkalmaztak, amelyben külön-külön
felmérték, hogy hányan vannak hátrányos helyzetben
1. a jövedelem,
2. a munka jellege és munkakörülmények,
3. a lakásviszonyok,
4. az iskolai végzettség,
5. az egészségi állapot,

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
6. a táplálkozás,
7. a társadalmi és családi kapcsolatok hiánya
8. a szabadidő eltöltése,
9. a politikai befolyás teljes hiánya miatt (Johansson 1972).
A vizsgálatokat azóta a Statisztikai Hivatal rendszeresen megismétli. Például az 1984–1985. évi felvétel során
azt találták, hogy 375 ezer személy, azaz a lakosság 4,5 százaléka élt a hivatalos létminimumnál alacsonyabb
jövedelemszinten (Vogel 1981).
Németországban is használják egyrészt a szociális segélyezésnél használt hivatalos szegénységküszöböt,

másrészt egy relatív szegénységfogalmat: az átlagos egy főre jutó jövedelem 50 százalékát (némelykor
kiegészítően annak 40 és 60 százalékát is). Nyu- gat-Németországban a szegények aránya 1984-től az 1990-es
évek elejéig lassan csökkent, 1992-től azonban kissé nőtt. Kelet-Németországban, ahol az egyesülés után
kezdtek hasonló empirikus vizsgálatokat, a relatív szegénység kisebb, de 1990 óta erősen nő (Hauser-Neumann
1993; Habich-Krause 1994). Mivel a relatív szegénység fogalmát használják, a növekedés oka, hogy a
jövedelemegyenlőtlenség nőtt.
Általában azt a tendenciát figyelhetjük meg, hogy a fejlett országokban egyre inkább relatív szegénységi
küszöböket használnak, többnyire a valamilyen súlyozással kiszámított ekvivalens egy főre jutó jövedelem 50
százalékát. Luxemburgban összegyűjtötték a számos fejlett ország jövedelmi felvételeit, és ezeket együtt és
egymással összehasonlítva elemzik. Innen származnak legjobb nemzetközi összehasonlító adataink.
L. Rainwater (1993) a népesség megkérdezésén alapuló szegénységi küszöböt javasolt: a megkérdezettek azt
mondják meg, hogy mekkora az a jövedelem, amiből még éppen „ki lehet jönni”. Az így meghatározott
szegénységet nevezte szociális szegénységnek. Mivel az így kiszámított létminimum magasabb a hivatalos
létminimumnál, a szegények aránya (1989-ben 19 százalék) is magasabb a hivatalos statisztika által
számítottnál.
A luxemburgi adatok szerint az 1980-as években az átlag 50 százalékánál alacsonyabb jövedelme van például az
Egyesült Államokban a népesség 16,6 százalékának, Angliában 11,7 százaléknak, Németországban 4,9
százaléknak, Svédországban 5,0 százaléknak (Smeeding 1990). Ha az Egyesült Államok létminimumát veszik
alapul minden országban, akkor szegény az Egyesült Államokban 12,7 százalék, Angliában 11,8 százalék,
Németországban 8,3 százalék, Svédországban 5,6 százalék (Smeeding et al. 1990). Ezek a szegénység-
arányszámok azt érzékeltetik, hogy minden fejlett országban – a Magyarországnál lényegesen jobb módúakban
is – 5 és 20 százalék közötti szegénységet mutatnak ki, persze a magyarországinál lényegesen magasabb
szegénységi küszöb alapján.
Ezeknél az arányszámoknál is érdekesebbek a vizsgálatoknak azon megállapításai, hogy kik a szegények.

Elsőként kell kiemelni a munkanélkülieket. A munkanélküliség, különösen a tartós munkanélküliség, súlyosan
veszélyezteti a munkanélkülit és egész háztartását, hogy szegénységbe süllyed. A legtöbb ország adatai továbbá
arra engednek következtetni, hogy a gyermekek között nemcsak több a szegény, mint a felnőttek között, hanem
évtizedek óta nő közöttük a szegénység. Ezzel szemben az idős emberek között általában csökkent a korábban
igen elterjedt szegénység. A gyermekek ezen hátrányos helyzete indította S. Preston (1984) amerikai
demográfust arra a kijelentésre, hogy az amerikai állampolgárnak meg kell gondolni, csak a saját jövőjével
törődik-e, ebben az esetben ugyanis érthető, ha csak az érdekli, hogy idős korában jó anyagi helyzetben legyen,
vagy azzal is törődik, hogyan alakul a társadalom, a közösség jövője, mert az utóbbi esetben minden erővel arra
kell törekedni, hogy a gyermekek elszegényedésének tendenciája megforduljon, és minden gyermek elfogadható
anyagi körülmények között nevelkedjen fel. Az átlagosnál sokkal magasabb a szegények aránya azokban a
háztartásokban, ahol csak egy szülő – legtöbbször az anya – él gyermekeivel. Egyes országokban a nők között
magasabb a szegények aránya, mint a férfiak között. Elsősorban az egyedül élő idős nők között gyakori a
szegénység. Végül az átlagosnál gyakoribb a szegénység az etnikai kisebbségek, bevándorlók és
vendégmunkások között. W. J. Wilson (1987) az amerikai nagyvárosok belső kerületeiben kialakuló
szegénygettókra hívta fel a figyelmet. Ezekben a kerületekben a lakások és az infrastruktúra általában leromlik,
a jobb módú lakosság elköltözik, megszűnnek a munkahelyek, sorvad a kereskedelem és a szolgáltatás. Így
végül a lakosság majdnem kizárólag szegényekből (Amerikában általában fekete szegényekből) áll.
A szegénységgel kapcsolatban tudományos és szociálpolitikai szempontból egyaránt fontos kérdés, hogy

mennyire tartós a szegénység. Elsősorban Németországban vetődött fel az a gondolat, hogy kialakul az ún.

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
kétharmad- vagy háromnegyed-társadalom. Eszerint a társadalomnak kétharmada vagy háromnegyede
viszonylag jómódú és részesül a gazdasági fejlődés, az életszínvonal-emelkedés gyümölcseiből, de egy
leszakadó egyharmad vagy egynegyed rész tartósan és reménytelenül szegény marad. Ahol és amióta paneladat-
felvételek állnak rendelkezésre a jövedelemről, vagyis ugyanazon háztartások jövedelmét éveken keresztül
figyelemmel kísérik, elemezni lehet a szegénység tartósságát. A panelfelvételek többnyire azt mutatják, hogy a
szegénység nagyobb része nem tartós: a háztartások egy-két évre szegénységbe süllyednek, azután nagyobb
részük képes a szegénységből kiemelkedni (Duncan 1984; Habich-Headey-Krause 1991). A szegénységbe
süllyedés oka egyrészt a munkanélküliség, másrészt demográfiai események, mint a gyermekek születése a
háztartásban, a nyugdíjkorhatár elérése, özvegyülés, válás stb. Az új munkahely találásakor, illetve kiegészítő
jövedelemforrások szerzésekor a szegénység általában megszűnik. Ennek a megállapításnak másik oldala
azonban az, hogy a népesség többsége élete folyamán egy ideig kénytelen szegénységben élni.
7. MAGYARORSZÁGI HELYZET
7.1. Szegénység 1945 előtt
A szegénység kiterjedéséről az 1945 előtti magyar társadalomban nincsenek pontos adataink. Pikler J. Gyula
(1973) az 1911. évi budapesti lakásösszeírás alapján a lakosság háromnegyedére becsülte a teljesen
vagyontalanok és szegények arányát. A két világháború közötti időszakban a falukutató irányzat keretében
„hárommillió koldusról” beszéltek, a föld nélküli mezőgazdasági munkásokat és törpebirtokosokat értve alattuk.
A szegények száma ennél minden valószínűség szerint lényegesen nagyobb volt, mert a létminimumnál kisebb
jövedelemből élt az 5-10 holdas parasztok és a munkások jelentős része is.
Szegénység és egyenlőtlenség a szocialista korszakban
1962 óta a KSH családijövedelem-felvételei alapján ötévenként vannak adataink a népesség eloszlásáról a
különböző egy főre jutó havi jövedelemkategóriák között. A legalacsonyabb kategóriákba tartozók aránya (lásd
4.3. táblázat) alapján lehet a szegénység kiterjedéséről képet kapni. Az ezekbe a jövedelemkategóriákba tartozók
arányát összevethetjük az 1968-ra vonatkozó, valamint az 1982-től évente számított létminimumokkal. (Meg kell
jegyezni, hogy az 1982 óta számított minimumok számítási módszertana némileg eltér az 1968. évitől és
valamivel „bőkezűbb” is az 1968. évinél.) Eszerint egymillió ember élt a létminimum alatt 1967-ben. (Ha
becsléssel próbálkozunk 1962-re, akkor a 3 milliót megközelíti a létminimum alatt élők száma.) 1982-ben a
népességnek körülbelül 11 százaléka tartozott a létminimum alatti kategóriába, 1987-ben pedig kb. 9 százalék.
Nem vitás tehát, hogy a szocialista korszakban, amikor egészen 1982-ig hivatalosan tagadták a szegénység létét
és ezért annak puszta említése is tabu volt, létezett, mégpedig nem is jelentéktelen szegénység, és az 1980-as
évek folyamán a szegénység alig csökkent.
4.4. táblázat - 4.3. táblázat ♦ Az alacsony jövedelmű kategóriákba tartozók száma és

aránya a népességben
Év Egy főre jutó jövedelem, A népesség száma, ezer Arány az össznépes-

Ft ségben, %
1962 –400 1084 10,2
401–600 2243 21,1
601–800 2551 24,0
1967 –600 1002 9,8
601–800 1513 14,8
801–1000 1952 19,1
1972 –600 374 3,6

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
601–800 561 5,4
801–1000 956 9,2
1001–1200 1331 12,8
1977 –800 160 1,5
801–1000 202 1,9
1001–1200 362 3,4
1201–1400 574 5,4
1982 –1800 685 6,4
1801–2200 1038 9,7
2201–2600 1489 13,9
1987 –1800 138 1,3
1801–2200 181 1,7
2201–2600 361 3,4
2601–3000 574 5,4
3001–3200 393 3,7
3201–3400 457 4,3
A családijövedelem-vizsgálatokból pontosan kiszámítható a jövedelmek egyenlőtlensége, Ezek az adatok,

ellentétben a szegénység tényével és az 1968. évi létminimummal, mindig nyilvánosak voltak. Ha a
jövedelemegyenlőtlenség legegyszerűbb mutatóit használjuk, a személyeknek az egy főre jutó jövedelem
szerinti legalsó és legfelső egytizedének, decilisének százalékos részesedését az összes jövedelemből, valamint e
két részarány hányadosát, akkor azt látjuk, hogy nem lényegtelen jövedelemegyenlőtlenségek léteztek a
szocialista korszakban is, és az 1960-as évekbeni csökkenés után az 1980-as években nőni kezdett az
egyenlőtlenség (lásd 4.4. táblázat).
4.5. táblázat - 4.4. táblázat ♦ A jövedelemegyenlőtlenség mutatóinak alakulása 1962-től

1987-ig
Év Legalsó Legfelső Legfelső/ legalsó decilis
decilis decilis
része az összes jövedelemből, százalék
1962 3,9 20,2 5,2
1967 4,1 18,9 4,6

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
1972 4,0 19,9 5,0
1977 4,5 18,6 4,1
1982 4,9 18,6 3,8
1987 4,5 20,9 4,6
A szegénység és a jövedelemegyenlőtlenség 1962-től 1987-ig megfigyelt alakulását a következőkkel

magyarázhatjuk:
1.1978-ig a reálbér nőtt, azóta csökkent, ezért mindazok a háztartások, amelyek elsősorban bérből éltek,
nehezedő anyagi körülmények közé kerültek.
2. Az egy főre jutó reáljövedelem ennél valamivel kevésbé kedvezőtlenül alakult: növekedése 1978-tól erősen
lelassult, 1982-től már közel stagnált, végül 1990-től csökkent, az átlag csökkenése pedig még változatlan
egyenlőtlenségek esetén is szükségképpen a létminimum alatti kategória növekedését okozza.
3. A gazdasági mechanizmus reformját követően a lakosság jövedelemkiegészítő tevékenysége kezdetben a

mezőgazdasági kistermelésben, az 1980-as években pedig már más területeken is nőtt, és lényegesen hozzájárult
a lakosság és különösen a legalacsonyabb jövedelmű rétegek életszínvonalának javításához és az utolsó tízéves
időszakban a reálbércsökkenés következményeinek legalább részleges kivédéséhez.
4. Míg a mezőgazdasági kistermelésben elsősorban a szegényebb rétegek vettek részt, és így az a

jövedelemegyenlőtlenségeket csökkentette, a nem mezőgazdasági második gazdaságban inkább a jobb anyagi
helyzetű rétegek vettek részt, így az némileg széthúzta a jövedelemkülönbségeket.
5. A fogyasztói árindex emelkedése 1978 után felgyorsult, és különösen nagy 1988 óta, ennek következtében
mindazoknak a háztartásoknak az életszínvonala csökkent, amelyek fix keresetből éltek, és nem tudták a
reálérték csökkenéséből származó veszteséget más forrásból pótolni.
6. A jövedelemegyenlőtlenség kismértékű csökkenése 1962-től 1982-ig a szegénység csökkenése irányában

hatott, megfordítva viszont az egyenlőtlenség növekedése 1982-t követően növelte a létminimum alatt élők
arányát.
Ennek következtében, miközben a szegénység kiterjedése viszonylag lassan változott (1982-ig csökkent, azután
1987-ig alig változott), az egyes családok helyzetében és a szegény réteg összetételében igen lényeges
változások történtek. A szegénység összetételének változásait a következőképpen lehet összefoglalni:
1. Míg az 1960-as évek elején a szegénység főképpen a falvakban koncentrálódott, 1987-re a falusi szegénység
csökkent (bár a községi népességből akkor is többen éltek a létminimum alatt, mint a városi népességből),
viszont a városi és azon belül is a budapesti szegénység némileg nőtt. Ezzel a szegénység láthatóbbá vált.
2. Míg az 1960-as évek elején a mezőgazdasági fizikai foglalkozásúak között több volt a szegény, mint a
szakképzetlen munkások között, 1987-re ez a különbség megfordult: a szakképzetlen munkások közül többen
éltek a létminimum alatt.
3. Míg az 1960-as években a nyugdíjasháztartások közül sokkal több élt a létminimum alatt, mint az aktív
keresős háztartások közül, 1987-re a szegények aránya a nyugdíjasok között alig volt magasabb, mint az
átlagnépességben.
4.A szegénység áttevődött az idősekről a gyermekekre: míg az 1970-es évek elején a 60 éves és idősebb
népességnek lényegesen nagyobb százalékos része tartozott az alsó jövedelmi decilisbe, mint a gyermekeknek,
addig 1987-ben a 0-14 éves gyermekek közül sokkal több élt a szegénység körülményei között, mint a 60
évesek és idősebbek közül.
Az 1981-1982. évi rétegződésfelvétel alapján, amely az életkörülmények és életmód sok dimenziójáról gyűjtött
adatokat, Bokor Ágnes (1985; 1987) többdimenziós deprivá- cióvizsgálatot végzett. Több módszerrel határolta
körül a depriváltakat, közülük a legegyszerűbb módszer abból állt, hogy hat rétegződési dimenzióban számított
indexpontszámokat a vizsgált személyeknél, és mindegyik dimenzióban az átlag mínusz egy szórásérték alatti

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
pontszámúakat tekintette hátrányos helyzetben lévőknek.
Azokat a vizsgált személyeket, akik 3-6 dimenzióban voltak hátrányos helyzetben, depriváltaknak nevezte (12,0
százalék), azokat pedig, akik két dimenzióban voltak hátrányos helyzetben, a depriváció által
veszélyeztetetteknek (16,8 százalék). A deprivál- tak arányát az átlagosnál sokkal nagyobbnak találta az
alacsony iskolai végzettségűek, szakképzetlen munkások, falusi lakosok, nyugdíjas fizikai foglalkozásúak,
továbbá a három- és többgyermekes családok között.
Ezeknek a többdimenziós deprivációvizsgálatoknak fő tanulsága, hogy bár a hátrányok erősen halmozódnak

egyes családoknál és személyeknél, több dimenzió figyelembevétele esetén lényegesen nagyobb arányú a
depriváció, mint ha egyszerűen az alacsony jövedelem alapján definiáljuk a szegénységet.
4.6. táblázat - 4.5. táblázat ♦ A hátrányos helyzetben lévők aránya a depriváció hat
dimenziójában
Hátrányos helyzetben lévők, százalék
munka 12,9
érdekérvényesítés 11,9
lakás 13,9
anyagi helyzet 16,7
életstílus 12,5
betegség 9,0
Hasonlóan részletes adatbázis hiányában azóta nem került sor ilyen többdimenziós szegénységvizsgálatra.
7.2. Szegénység és egyenlőtlenség a rendszerváltás óta

1992-től a Magyar Háztartás Panel adatfelvételekből vannak adataink a szegénységről és
jövedelemegyenlőtlenségről. Ezek azt mutatják, hogy a szegénység lényegesen megnőtt 1995-ig, továbbá a
jövedelemegyenlőtlenségek is lényegesen emelkedtek.
A szegénység növekedésének fő oka, hogy 1989-től 1994-ig a GDP mintegy 18 százalékkal csökkent, ennek
következtében a népesség egy főre jutó reáljövedelme 13 százalékkal, a reálbérindex 19 százalékkal, az egy főre
jutó fogyasztás pedig 9 százalékkal csökkent. A szegénység növekedésének két közvetlen oka az infláció (1989-
től 1995-ig az árindex négyszeresére emelkedett) és a munkanélküliség megjelenése és növekedése volt. A
munkanélküliségi arány 1993-ban 13 százalékkal érte el a legmagasabb értéket. Hozzá kell azonban tenni,
hogy a nyugdíjazás (sok esetben a korhatár előtti nyugdíjazás) és a háztartásba való visszavonulás
következtében lényegesen több munkahely szűnt meg. 1994-ben a foglalkoztatottak száma az 1989. évinek csak
74 százaléka volt.
A létminimumnál (1995-ben már a „tovább-becsült” létminimumnál) kisebb egy főre jutó jövedelemből élők
aránya 1991-ben körülbelül 15 százalékra, 1992-ben 22 százalékra, 1993-ban 25 százalékra, 1994-ben 32
százalékra és 1995-ben mintegy 30-35 százalékra, 1996-ban 35-40 százalékra emelkedett. Azt lehet mondani,
hogy 1996-ban a népességnek több mint egyharmada szegény abban az értelemben, hogy a létminimumnál
kisebb jövedelemből él.
1990-től a jövedelemegyenlőtlenség lényegesen megnőtt (4.6. táblázat). Ez kezdetben abban nyilvánult meg,
hogy a legfelső decilis, a leggazdagabb egymillió állampolgár százalékos részesedése lényegesen nőtt, a legalsó
decilis, a legszegényebbek részesedése viszont lényegesen csökkent. 1995-ben egy új tendencia kezdetének
jeleit lehet felfedezni: miközben a leggazdagabb decilis részesedése nőtt, a legszegényebb decilis részesedése,
tehát relatív helyzete nem romlott tovább, viszont a középső deciliseké, elsősorban a másodiktól a nyolcadik
decilisig, romlani kezdett. Leegyszerűsítve ezt az új tendenciát abban foglalhatjuk össze, hogy miközben a

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
leggazdagabb egymillió nemcsak relatív, hanem abszolút értelemben is növelte jövedelmét (azon belül 4-6
százalék lényegesen növelte jövedelmét), nemcsak a legszegényebbek, hanem a középrétegek is lecsúsznak,
nemcsak abszolút értelemben, hanem relatív értelemben, az átlaghoz vagy a legjobb módúakhoz viszonyítva is.
4.7. táblázat - 4.6. táblázat ♦ Decilis eloszlások: az egy főre jutó jövedelem szerinti
háztartásdecilisek részesedése az összes személyes jövedelemből, 1992-1995
Decilis 1992 1993 1994 1995
Legalsó 3,6 3,8 3,3 3,6
2 5,7 5,7 5,3 5,3
3 6,6 6,7 6,5 6,2
4 7,4 7,4 7,3 7,0
5 8,1 8,1 8,0 7,8
6 8,8 8,9 8,9 8,6
7 9,9 10,0 10,0 9,7
8 11,4 11,4 11,6 11,3
9 14,2 14,1 14,4 14,4
Legfelső 24,3 23,9 24,7 26,1
Legfelső/ 6,7 6,3 7,4 7,3
legalsó
Azt mondhatjuk, hogy a szocialista korszakban a jövedelemegyenlőtlenség körülbelül akkora volt, mint a
skandináv országokban, 1995-ben körülbelül akkora, mint Nyu- gat-Németországban volt az 1980-as években.
Fennáll azonban annak a veszélye, hogy a jövedelemegyenlőtlenségek tovább nőnek egészen az Egyesült
Államokban megfigyelt, sőt esetleg azon túlmenően a Latin-Amerikában tapasztalt igen magas szintig is.
7.3. Kik a szegények?

A szegények számánál és arányánál is érdekesebb mind elméleti, mind pedig gyakorlati szociálpolitikai
szempontból az a kérdés, hogy kik a szegények, milyen demográfiai, társadalmi stb. csoportok tagjaiból tevődik
össze a szegénység. Itt a kérdést úgy fogalmazhatjuk meg: a különböző demográfiai, társadalmi stb.
kategóriákból hány százalék esik a különféle szegénységküszöbök alá (4.7. táblázat).
Ha demográfiai és társadalmi kategóriánként elemezzük a szegények arányát különböző szegénységi küszöbök

esetén, akkor négyféle szegénységet látunk kirajzolódni: 1.a hagyományos szegénységet, amelyet már a
szocialista korszakban elég pontosan ismertünk, 2. az új szegénységet, amely a rendszerváltás óta jelent meg,
vagy csak a rend szerváltás óta keltette fel a figyelmet, 3. demográfiai szegénységet, 4. az etnikai szegénységet.
Egy szegény személy vagy család sokszor több említett típusba is beletartozik, a négyféle szegénység tehát nem
különül el egymástól.
1. A szocialista korszakban két tényezőt ismertünk, amely lényeges jövedelmi hátrányokat okozott, és ezért a
szegénység előfordulásának az átlagosnál lényegesen nagyobb veszélyével járt: a szakképzetlen munkás és
mezőgazdasági fizikai réteghez tartozást és az ezekkel együtt járó alacsony iskolai végzettséget; továbbá a
községi lakóhelyet. Mindkét tényező ma is a szegénység nagy kockázatával jár, mindkét (egymást különben

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
sokszor átfedő) társadalmi és lakóhelyi réteg lényegesen elszegényedett, egyszóval vitathatatlanul a
rendszerváltás vesztesei közé tartozik. Mégsem ők a legszegényebbek és a legnagyobb vesztesek, hanem az „új
szegények”.
4.8. táblázat - 4.7. táblázat ♦ A szegények aránya korcsoportonként, társadalmi

rétegenként és etnikum szerint különböző szegénységi küszöbök esetén, 1994
Korcsoport, A létminimum alatt A legalsó Az átlag jövedelmi 50 százaléka A nyugdíjminimum

társadalmi réteg, kvintilisben alatt alatt
etnikum
százalék
Korcsoport
0–2 54,5 38,1 22,8 15,0
3–6 41,8 29,2 11,7 6,8
7–14 42,3 31,4 16,4 9,5
15–19 41,5 29,9 15,9 10,5
20–29 34,5 18,8 9,5 4,7
30–39 36,4 24,7 13,4 8,1
40–49 31,3 18,4 9,3 4,4
50–59 28,3 13,8 11,3 7,5
60–69 16,1 7,6 7,4 3,7
70+ 16,7 10,2 9,1 4,9
Társadalmi réteg
Felső- és 7,4 5,7 2,8 1,9

középvezető
Értelmiségi 10,6 2,1 1,0 1,0
Alsóvezető és 5,8 2,2 0,0 0,0

művezető
Irodai 19,6 8,1 4,2 3,2
Önálló iparos, 32,6 22,3 13,8 7,2

kereskedő
Szakmunkás 24,8 11,6 4,0 1,0
Szakképzetlen 34,6 19,4 7,1 2,3

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
munkás
Paraszt, 39,5 26,0 11,7 3,6

mezőgazdasági
Munkanélküli 55,5 37,6 26,6 17,9
Gyermekgondozási 51,7 35,5 17,2 11,1

díj
Öregségi nyugdíjas 15,9 8,5 6,7 3,7
Rokkantnyugdíjas 48,7 24,8 13,8 6,5
Özvegyi nyugdíjas 33,7 14,0 19,2 8,1
Háztartásbeli 56,4 44,6 31,8 22,8
Egyéb eltartott 53,7 37,5 28,2 16,9
Etnikum
Nem roma 28,4 16,3 8,5 4,2
Roma 86,7 73,0 56,1 43,3
Összes népesség 31,8 20,0 11,6 6,7
2. Teljesen „új” szegények a rendszerváltás óta a munkanélküliek. Ide kell sorolnunk azonban a
rokkantnyugdíjasokat, az özvegyi nyugdíjasokat, a háztartásbelieket és az egyéb felnőtt eltartottakat is, tehát
mindazokat, akiknek nincs rendszeres keresetet biztosító munkahelyük vagy nem részesülnek egy többé-
kevésbé teljes foglalkozási életpálya után fizetett nyugdíjból. Ezek az „új szegények” az átlagosnál sokkal
nagyobb arányban kerülnek ki a „hagyományos szegény” rétegekből, mert az alacsony iskolai végzettségűek,
szakképzetlen munkások és parasztok, valamint a községi lakosok körében az átlagosnál sokkal magasabb a
munkanélküliség, és e rétegek tagjai az átlagosnál nagyobb arányban mennek rokkantnyugdíjba, továbbá nem
rendelkeznek saját jogú (csak özvegyi jogú) nyugdíjjal, illetve az e rétegekbe tartozó családokban fordul elő
viszonylag gyakran, hogy a feleség nem végez kereső munkát, és hogy más felnőttek is eltartottak. Mindez
aláhúzza azt a közismert tényt, hogy a rendszeres foglalkoztatásból való kiesés az egyik döntő szegénységet
okozó körülmény.
3. Már a szocialista korszakban észrevettük azt a tendenciát, hogy a szegénység az idősebb korosztályokból
fokozottan a gyermekek felé tolódik el. A rendszerváltás után azonban ez a tendencia felerősödni látszik.
Itt rövid magyarázat szükséges ahhoz az eredményünkhöz, hogy az idős emberek, különösen a 60-69 évesek
körében nem különösen magas a szegények aránya. Ennek valószínű oka, hogy az idős népesség többsége
viszonylag magas nyugdíjra szerzett jogot, és bár a nyugdíjak reálértéke csökkent, a nyugdíjas korú népesség
jövedelmi helyzete az országos átlagnál kevésbé romlott, mert egyrészt a nyugdíjak reálértékét bizonyos fokig
sikerült megvédeni az inflációtól, mindenesetre a nyugdíjasokat nem fenyegette az aktív korban lévők nagy
veszélytényezője, a munkanélküliség, másrészt mert az idős korú népesség demográfiailag folyamatosan
kicserélődik, az idősebb korúak és ezért alacsonyabb nyugdíjúak kihalnak, és helyükre fiatalabbak és magasabb
nyugdíjúak lépnek (akik nyugdíjának reálértéke a következő években persze le fog csökkenni). Nem jelenti
azonban ez azt, hogy nincsenek az idős korú népességen belül olyan csoportok, amelyek igen súlyos
szegénységben élnek. Ilyenek a már említett özvegyi és rokkantnyugdíjasok, az utóbbi években korhatár előtt
nyugdíjba vonulók, továbbá ilyenek lehetnek az egyedül (egyszemélyes háztartásban) élő idős emberek. Ez
utóbbiak nagy része idős özvegyasszony. Végül ide tartoznak a legidősebbek, akiknek nyugdíja már a
nyugdíjminimum közelébe süllyedt, és akik egészségi állapotuk miatt nem képesek minimális

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
mellékjövedelemhez sem jutni (például házikert művelésével)
Bármilyen szegénységi definíciót alkalmazunk és bármilyen súlyozást, ekvivalenciaskálát használunk, a

gyermekek szegénysége a mai Magyarországon feltűnő. Ezért egyetérthetünk az UNICEF (1993) firenzei
kutatóközpontjának azzal a megállapításával, hogy a gyermekek a rendszerváltás nagy vesztesei közé tartoznak
Kelet-Közép- Európában. Súlyosnak látom a magyar társadalom jövője szempontjából azt a tényt, hogy
gyermekeink jelentős része gyermekkorának legalább egy részében szegény körülmények között nevelkedik fel.
Ez a táplálkozásuktól az iskolai előmenetelükig életük legkülönfélébb oldalait befolyásolhatja rendkívül
károsan.
4. Végül, de nem utolsósorban létezik a mai Magyarországon etnikai jellegű szegénység. Korábban is tudtuk,
hogy a roma etnikumhoz tartozó, jelenleg félmillióra becsülhető népességnek az átlagosnál jóval nagyobb része
szegény. A Magyar Háztartás Panel azonban először nyújt arra lehetőséget, hogy a roma és nem roma etnikumú
népesség jövedelmi viszonyait összehasonlítsuk. Ennek oka, hogy korábban országos felvételekben nem volt
lehetőség az etnikum megállapítására. A háztartáspanel-felvételek alkalmával az összeíró jegyezte fel (kérdések
feltétele nélkül), hogy a megkérdezett háztartást romának látja-e. Ez kétségtelenül távolról sem tökéletes
módszer, de jobbat nem tudtunk. Azt is meg kell jegyezni, hogy a roma etnikum esetében az átlagosnál
lényegesen magasabb az interjú meghiúsulása. Így a várt 5 százaléknál kevesebb, csupán 3,8 százalék a roma
etnikumhoz tartozók aránya az 1994. és az 1995. évi mintákban. Mindezen fenntartások ellenére az a tény, hogy
a roma etnikumban messze a legmagasabb a szegények „felülreprezentációja” minden szegénységi küszöb
esetén, arra hívja fel a figyelmet, hogy ők alkotják a magyar társadalomnak a szegénység által leginkább
veszélyeztetett részét, és egyben minden bizonnyal ők a rendszerváltás legnagyobb vesztesei.
Nyilvánvalóan egészen másként kell megítélnünk a szegénységet, ha csak átmeneti állapot, mint ha tartós. Mivel
a háztartáspanel-felvételből már négy egymást követő év jövedelmi adatai állnak rendelkezésre, vizsgálhatjuk a
szegénység átmeneti, illetve tartós voltát. A külföldi vizsgálatokhoz hasonlóan azt találjuk, hogy a szegénység
nagy része átmeneti jellegű, viszonylag kevés háztartás és személy volt mind a négy adatfelvételi évben
szegény. Sok esetben előfordult persze, hogy a háztartás átmenetileg a szegénységi küszöb fölé emelkedett,
azután újra visszasüllyedt az alá. A tartós szegénység különösen gyakori volt azokban a háztartásokban, ahol a
háztartásfő hosszasan munkanélküli volt, valamint a roma etnikumhoz tartozók között.
Az 1990-es évek közepén a szegénység nyilvánvalóan Magyarország egyik legsúlyosabb társadalmi problémája.
A szegénység nemcsak alacsony jövedelmet jelent, hanem hozzájárul a szegények egészségi állapotának
romlásához, a szegény családok gyermekeinek rossz fejlődési feltételeihez, iskolai sikertelenségéhez, a lelki
betegségek és deviáns viselkedések gyakoriságának növekedéséhez is. Egy modern társadalom számára súlyos
tehertétel, ha tagjainak egy része szegény. A szegénység mérséklődését egyrészt a gazdasági növekedés
megindulásától lehet várni, másrészt a szegényeknek a jóléti rendszeren, a szociális védőhálón keresztül
megvalósított védelmétől. Fel kell hívni arra a figyelmet, hogy megfelelő szociális védőháló hiányában gazdag
és emelkedő átlagos életszínvonalú társadalomban is fennmaradhat a súlyos szegénység.
8. TÁRSADALOMPOLITIKA
Minden emberi közösség, társadalom gondoskodott szegény tagjairól, vagy legalábbis megpróbált róluk
gondoskodni. Különböző társadalmakban egymástól eltérő intézményes megoldásokat alkalmaztak. Nevezetes
közöttük az 1572. évi angol szegénytörvény. Ez arra kötelezett minden helyi közigazgatási egységet – várost,
falut -, hogy az ott született és ott élő szegényekről gondoskodjék. Ezzel a központi kormányzat elejét akarta
venni a szegények vándorlásának, a koldulásnak, a közrend megzavarásának. Bár kétségtelen, hogy ezek a nem
éppen szegénytámogatási indítékok szerepet játszottak a szegénygondoskodás rendszerének létrehozásában, az
angol társadalom vitathatatlanul – ha nagyon szegényes szinten is – gondoskodott legnyomorultabb tagjainak
létfenntartásáról. Ehhez képest mindenképpen visszalépésnek lehet tekinteni ezen szegénytörvény eltörlését a
szélsőséges liberálisok követelésére 1832-ben, akik szerint a szegénytörvény akadályozta a szabad
munkaerőpiac érvényesülését. John Stuart Mill a XIX. század második felében viszont már azt az álláspontot
képviselte, hogy a liberalizmus számára az egyenlőség hasonlóan fontos érték, mint a szabadság, ezért a
szegények támogatása mellett szállt síkra.
A szegényekről, a különböző okok miatt hátrányos helyzetbe kerülőkről való gondoskodás a XIX. század
második felétől kezdett elterjedni Európában. Az egyik úttörő lépés a Bismarck által bevezetett kötelező
munkás-társadalombiztosítás volt. A nagy fellendülés azonban csak a második világháború után következett be.
A háború utáni évtizedekben jött létre ugyanis a szociális gondoskodásnak az a széles körű rendszere, amit jóléti
államnak szokás nevezni. Úttörő szerepet játszott benne a második világháború alatt Churchill megbízása

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
alapján kidolgozott és a háború után megvalósított Be- veridge-terv.
8.1. A jóléti állam kiépülése

A jóléti állam felépítésének elméleti alapját T. H. Marshall (1950) fogalmazta meg. Szerinte az állampolgárrá
válásnak három lépcsőfoka van: először a magánpolgári szabadságjogokat (egyesülési szabadság,
vallásszabadság) vívják ki a polgárok, majd a politikai jogokat (szavazati jog stb.), végül a gazdasági és
szociális jogokat. A teljes jogú állampolgárnak a fejlett társadalmakban mindháromfajta jogokkal kell
rendelkeznie.
A jóléti állam azt jelenti, hogy az állam növekvő részt vállal az állampolgárok jólétében, nyugdíjat biztosít,
családi támogatásokat ad, betegségi, baleseti, munkanélküliségi támogatást nyújt, továbbá ingyenes
egészségügyi ellátást biztosít. Némely országban az ingyenes oktatás is a jóléti állam része.
Ezek a jóléti programok eltérő időpontban és eltérő mértékben majdnem minden fejlett országban kiépültek a
második világháború után. (Az Egyesült Államokban nincs mindenkire kiterjedő ingyenes egészségügyi ellátás,
és csak a legszegényebbek kapnak családi támogatást.) Az egyes országok között azonban elég lényeges
eltéréseket lehet megállapítani. Ezért szokták a jóléti államokat vagy jóléti rendszereket különböző típusokba
sorolni.
Titmuss (1958) megkülönböztette a következő jóléti modelleket:
1. reziduális modell (Egyesült Államok), ebben csak azoknak nyújtanak támogatást, akik képtelenek a piacon
megfelelő jövedelemhez jutni;
2. a teljesítménymodell (Németország), ebben a támogatásokat – elsősorban a nyugdíjat – a korábbi

járulékbefizetésekhez kötik és azok arányában adják;
3. az intézményes modell (Svédország) minden állampolgár életkörülményeit és életesélyeit kívánja az

egyenlőség felé közelíteni univerzális (mindenkinek alanyi jogon adott) támogatásokkal.
G. Esping-Andersen (1990) újabban szintén három típust különböztetett meg, ezek többé-kevésbé hasonlítanak
Titmuss típusaihoz:
1. liberális modell, a rászorultsági elven alapul, elsősorban segélyezésre támaszkodik, viszonylag csekély
összeget oszt el újra;
2. a konzervatív modell, a foglalkoztatottak jövedelmi helyzetét védi különböző azt veszélyeztető körülmények
(betegség, nyugdíjazás) előfordulása esetén, elsősorban a társadalombiztosításra támaszkodik, közepesen nagy
összeget oszt el újra;
3. a szociáldemokrata modell célja, hogy az életkörülményeket az egyenlőség felé közelítse, állampolgári jogon
nyújtja a támogatást, meglehetősen nagy összegeket oszt el újra.
8.2. Viták a jóléti államról

A jóléti állam létrehozása óta folyik a vita arról, hogy a kiterjedt szociális célú jövedelem-újraelosztás segíti
vagy hátráltatja a gazdasági fejlődést. Ellenzői azt állítják, hogy a jóléti támogatások egyrészt nagy megterhelést
jelentenek a gazdaság számára, és fejlesztésre, beruházásra szánt összegeket kötnek le, másrészt gyengítik az
egyének munkateljesítményük növelésére való hajlandóságát, kezdeményezőkészségét és egyéni
felelősségvállalását. A jóléti állam hívei viszont azt állítják, hogy a nagy tömegű és szélsőséges szegénység sok
közvetett költséget jelent a társadalomnak, másrészt a szegénység és egyenlőtlenség mérséklése csökkenti a
társadalmi konfliktusok élességét, és ezáltal elősegíti a gazdasági fejlődéshez szükséges társadalmi
együttműködést.
Az 1970-es évek második felétől kezdve mindenesetre olyan helyzet alakult ki, amely a jóléti állam további
kiépítését gátolta. Úgy látszott, hogy a jóléti szolgáltatások elérték megvalósítható felső határukat (Flora 1986;
1987). Ennek három okát említhetjük:
1. A kapitalista gazdaságoknak a második világháborút követő nagy fellendülési korszaka véget ért, a gazdasági
növekedési ütem a fejlett piacgazdaságokban lelassult; a fordulópont – utólag tekintve – az 1973. évi olajválság

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
volt. A lassan növekvő GDP-ből nehezebb növekvő összegeket jóléti szolgáltatásokra kihasítani.
2. A gazdasági növekedés lelassulásával és a korábbinál mélyebb gazdasági depressziók jelentkezésével megnőtt

a munkanélküliség. A munkanélküliek támogatása jelentős többletmegterhelést jelent a jóléti rendszerek
számára.
3. A fejlett országok népessége öregedni kezdett, az idős korú, nyugdíjjogosult népesség aránya megnőtt, a
munkaképes korú kereső és ezáltal jövedelemadót és társadalombiztosítási járulékot fizető népesség növekedése
viszont lelassult, néhol megállt, s a közeljövőben is csökkenni fog. Ezáltal kevesebb állampolgár járulékaiból
kell növekvő számú állampolgár juttatásait kifizetni.
Hozzá kell azt is tenni, hogy az 1970-es években lényeges szemléletváltozás következett be a fejlett
piacgazdaságokban és ezzel a kormánypolitikákban is. Míg a 60-as években a „szociáldemokrata konszenzus”
uralkodott a közvéleményben, a 70-es évek második felétől megerősödtek az állami újraelosztással szembeni
ellenséges vélemények. Ennek következtében olyan pártok és politikusok kerültek kormányra, akik a jóléti
állam leépítését tűzték ki célul. Az ilyen politikai irányzatok legjellegzetesebb képviselői Ronald Reagan és
Margaret Thatcher voltak. Bár majdnem minden nyugat-európai ország rákényszerült a jóléti programok
korlátozására, a jóléti állam egészének leépítésére eddig sehol sem került sor.
8.3. A magyar jóléti rendszer

Magyarországon a szocialista korszakban igen kiterjedt jóléti rendszer alakult ki. Ezt azonban hiba lenne jól
működő jóléti államnak nevezni, mert a szociális védőhálóból sokan kiestek, nem kaptak támogatást vagy csak
igen alacsony támogatást kaptak, így szegények maradtak; a támogatások jelentős részét nem a szegények,
hanem a jómódúak kapták, bizonyos támogatásfajták (például az állami bérlakások alacsony bére) egyenesen
főképpen a jobb módúaknak jutottak; a támogatások elosztási rendszere egyes területeken (például az
egészségügyben) pazarláshoz vezetett (Tóth 1994; Andorka- Kondratas-Tóth 1995).
A következő programokat szokás a magyarországi jóléti rendszerhez, a szociális kiadásokhoz sorolni:
1. nyugdíj,
2. családi támogatások (családi pótlék, gyes stb.),
3. táppénz,
4. munkanélküli-segély,
5. szociális segély,
6. egészségügyi ellátás, ezen belül gyógyszerár-támogatás,
7. oktatás,
8. lakás (építési támogatás és a reálisnál alacsonyabb lakbér az állami bérlakásokban),
9. fogyasztói ártámogatások.
A rendszerváltás után egyrészt csökkent a GDP, másrészt szükségessé vált az állami költségvetés GDP-n belüli
arányának mérséklése, ezért élesen jelentkeztek az elosztható összeg korlátai, másrészt megjelent és megnőtt a
munkanélküliség, nőtt a szegénység, ennek következtében megnőttek a támogatási igények. Ezek a tények
kikényszerítik a jóléti rendszer reformját. A különböző reformjavaslatok tárgyalására itt nincs mód (Andorka-
Kondratas-Tóth 1995), csupán két elvi álláspontot fogalmazok meg:
1. 1. A jóléti rendszer reformja, nem pedig a leépítése szükséges; egy, a magyarországi lehetőségeknek
megfelelő korszerű jóléti rendszert kellene felépíteni.
2. 2. Minden egyes jóléti támogatásfajta reformját külön-külön kell megvizsgálni, figyelembe véve, hogy a
reform kiket érinthet hátrányosan, milyen messzemenő hatásai lehetnek, és a várt megtakarítások mellett
milyen többletköltségeket okozhat (például a jövedelemigazolások ellenőrzése).
Kívánatos lenne, ha az állami szociálpolitika mellett nem állami szervezetek, intézmények (egyházak,

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
egyesületek) is minél nagyobb részt vállalnának a szegénység enyhítésében. Végül, de nem utolsósorban a
családok változatlanul igen nagy szerepet játszanak a szegénység különféle formáinak enyhítésében, így
szükséges lenne a családokat ebben segíteni.
9. ÖSSZEFOGLALÁS
A Föld népességének kisebbségét alkotó fejlett országokban az egy főre jutó GDP és az életszínvonal sokszorta
magasabb, mint a többséget alkotó fejlődő országokban. A Világbank számítása szerint 1985-ben a fejlődő
országokban 1,1 milliárd ember, a Föld népességének mintegy egyötöde volt kénytelen a Világbank által
alkalmazott igen alacsony létminimumnál is kevesebb jövedelemből megélni. Bár hosszabb távon a szegények
aránya a Föld népességén belül valószínűleg csökkent, a gazdag és a szegény országokat elválasztó távolság
abszolút értelemben nőtt. Egyes régiókban, elsősorban a Szaharán túli Fekete-Afrikában az 1980-as években a
szegénység abszolút és relatív értelemben egyaránt nőtt.
Magyarországot az 1930-as években a hárommillió koldus országának nevezték. Valószínűleg ennél is nagyobb
volt a szegények tényleges száma. Az 1960-as évek elején még mindig hárommillió körülire becsülhető a
szegények száma, ez azután lecsökkent körülbelül egymillióra. Az 1980-as években már alig csökkent a
szegénység. A rendszerváltás után a GDP csökkenése, a munkanélküliség, az infláció következtében erősen
megnőtt a szegénység. A KSH korábbi létminimum-számításait alapul véve 1996-ban 3,5-4 millió lehetett a
szegények száma. A szegénység növekedésében szerepet játszott a jövedelemegyenlőtlenség növekedése is. A
szocialista korszakban a magyarországi jövedelemegyenlőtlenség körülbelül a skandináv országokban
megfigyeltekhez volt hasonló, az 1990-es évek első felében azonban felemelkedett a nagy nyugat-európai
országokban megfigyelt szintre. Különösen gyakori a szegénység a roma etnikumhoz tartozók, a
munkanélküliek, az özvegyi és rokkantnyugdíjasok, valamint a gyermekek között.
A második világháború után a nyugat-európai országokban kiépült a jóléti állam. Ez azt jelenti, hogy az állam
széleskörűen gondoskodik az állampolgárok jólétéről, nyugdíjat, családi támogatásokat, táppénzt, munkanélküli-
segélyt, szociális segélyt, ingyenes egészségi ellátást és oktatást nyújt az állampolgároknak. Magyarországon is
kiépült a szocialista korszakban a jóléti programok rendszere. Ennek azonban számos hiányossága van. A GDP
visszaesése korlátozza a jóléti támogatásokra rendelkezésre álló pénzt, ugyanakkor a munkanélküliség és a
szegénység kiterjedése növelte a támogatások iránti igényeket. A magyarországi szociálpolitika ezért reformra
szorul, de semmiképpen sem kívánatos annak leépítése.
10. VÁLTOZÁSOK AZ EZREDFORDULÓN

(Spéder Zsolt)
Az ezredforduló utáni első évekre a társadalmi-politikai átmenet lezárult, az egyenlőtlenségek mértéke és a

szegény népesség arányai stabilizálódtak, egyik évről a másikra csak keveset változnak, egyre tisztábban
látható, hogy kiket veszélyeztet leginkább a szegénység. Természetesen nem állíthatjuk, hogy nincsenek
folyamatos mozgások, hiszen a társadalmi és gazdasági dinamika és a problémahelyzetek társadalompolitikai
kezelése folyamatosan módosítja a fennálló relációkat. Ma általánosan elfogadott, hogy a szegénység hátrányos
jövedelmi helyzetet takar, és hogy ezt a jövedelmi hátrányt a társadalmi átlaghoz (átlag- vagy mediánjövedelem)
vagy pedig egy abszolút mérőszámhoz (létminimum, nyugdíjminimum) képest határozhatjuk meg. A
különbözőképpen megállapított szegénységhatárok szerint természetesen a szegény népesség más és más
arányai adódnak: a Tárki számításai szerint 2003-ban a népesség 8,3 százaléka rendelkezett a mediánjövedelem,
13,2 százaléka pedig az átlagjövedelem felénél kevesebb jövedelemmel (Gábos-Szívós 2004). (A
jövedelemfelvételek bizonytalansága miatt arról nincsen megbízható információnk, hogy hányan élnek az egy
főre jutó nyugdíjminimum illetve a létminimum alatt.) Noha a jövedelmi egyenlőtlenségek és
szegénységarányok meghatározásához gyakran használják a háztartási jövedelmet és az egy főre jutó
jövedelmet, egyre elterjedtebb, s a leginkább releváns az ún. ekvivalens jövedelem, hiszen ebből olvasható ki
leginkább az egyének és családok potenciális jóléti helyzete. Közölt táblázatainkban is mindig ezt a mutatót
használjuk.
Az elmúlt évtizedben itthon és még inkább az európai társadalompolitikai térben határtalan népszerűségre tett
szert a társadalmi kirekesztés kategóriája. A fogalom ma még nem tisztázott, sokan sokféle jelenség és
összefüggés megnevezésére használják (vö. Ferge 2000; Kronauer 1998; Burchard et al. 2002). Eredetileg
Franciaországban a társadalombiztosítási rendszerből kizáródott marginális csoportokat nevezték
kirekesztetteknek, és ez a fogalomhasználat ma sem tűnt el teljesen. Gyakori az is, hogy a több szempontból
hátrányos helyzetben élőket írják ezzel a megnevezéssel körül, és ekkor ugyanazokról van szó, akiket korábban

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
depriváltaknak hívtunk. A kirekesztés fogalmának használata talán akkor a legindokoltabb, ha egyrészt az
anyagi hátrányokon kívül más egyenlőtlenségi dimenziók szerint (pl. iskolázottság, munkaerőpiac, etnicitás stb.)
kialakuló hátrányokat is magában foglal, másrészt ha olyan helyzeteket ír le, amikor a kirekesztettek és a
többség között egyértelmű, nehezen áthidalható a szakadék, harmadrészt ha figyelembe vesszük a hátrányos
helyzet időbeli alakulását is. A kirekesztés ezen utóbbi meghatározása a vizsgálódás, az értelmezés fókuszát az
anyagi hátrányoktól a társadalmi együttélésben megmutatkozó hátrányok széles körére és az azokat generáló
mechanizmusokra (strukturális viszonyokra) irányítja.
A mindenkori szegénységarányok statikus képet festenek a társadalmi egyenlőtlenségekről: azt a képzetet

alakítják ki bennünk, hogy vannak szegények és nem szegények, és a két csoportot megkülönböztető
határvonalak élesek, átjárhatatlanok. A követéses technikán alapuló dinamikus elemzések képesek tisztázni,
hogy aki egy adott évben szegény, az vajon a rákövetkező években is szegény-e? Az ilyen típusú nemzetközi
vizsgálatok arra hívták fel a figyelmet, hogy meg kell különböztetnünk a tartósan és átmenetileg szegények
csoportját. Vannak olyanok, akik folyamatosan, tartósan hátrányos jövedelmi helyzetben élnek és vannak
olyanok is, akik csak rövidebb ideig (1-2 évig). Az is kiderült, hogy a népességben ez utóbbiaknak nagyobb a
hányada. Magyarországon – ahol a Magyar Háztartás Panel programjában hat éven keresztül, 1992 és 1997
között követtük a háztartásokat – azt találtuk, hogy a népesség egy huszada tekinthető tartósan szegénynek, míg
egy negyede egyik vagy másik évben, azaz átmenetileg (vö. 4.1. ábra).
4.1. ábra ♦ A tartósan és az átmenetileg szegények részaránya Magyarországon 1992 és 1997 között
10.1. Nemzetközi tendenciák

A világ országainak népessége olyannyira különböző körülmények és létviszonyok, eltérő gazdasági és
társadalmi rendszerekben él az ezredforduló körül, hogy életfeltételeiket szinte lehetetlen összehasonlítani. Az
éves rendszerességgel megjelenő Human Development Report ugyanakkor minden évben kísérletet tesz erre. E
jelentésekben az elmúlt években két lényeges módszertani változást tapasztaltunk. Az egyik az, hogy ma már
minden országra megpróbálják kiszámítani a vásárlóerő-paritáson mért egy főre jutó jövedelmet. Ez a számítási
mód ugyanis figyelembe veszi, hogy ugyanannyi jövedelemből az eltérő árrendszerű országokban más-más
javakhoz és szolgáltatásokhoz lehet hozzájutni. Ezt a mércét alkalmazva, a legszegényebb és a leggazdagabb
országok között 2003-ban körülbelül hetvenszeres életszínvonalbeli különbség adódik. Siera Leonéban 490
USD, Tanzániában 550 USD, az USA-ban 35 060 USD, Norvégiában 35 840 USD a vásárlóerő-paritáson
számolt egy főre jutó nemzeti jövedelem (Human Development Report 2004). A másik változást az generálta,
hogy az ezredfordulón az ENSZ úgynevezett millenniumi fejlesztési célokat tűzött ki a világszegénység
enyhítése és az életkörülmények javítása céljából. Ezt a törekvést szolgálva olyan, döntően naturális mutatókkal
mérik rendszeresen a szegénység mértékét, mint az alultáplált gyermekek aránya, az alapfokú oktatást elvégzők
aránya, a gyerekhalandóság mértéke stb. Ezek az adatok szolgáltatnak alapot a nemzetközi segélyprogramok
kialakításához. Nyilvánvaló tehát, hogy a világ országaiban igen eltérő egyenlőtlenségi problémákkal,
életszínvonalbeli különbségekkel állunk szemben.
Az ismert jövedelemegyenlőtlenségi és szegénységi mutatók a fejlett piacokkal rendelkező országok

összehasonlítása során használhatóak jól. A Förster-d'Ercole szerzőpáros 26 OECD-országot vetett össze
egyazon elvek alapján kialakított egyenlőtlenségi és szegénységi mutatók alapján. A 4.8. táblázat a 90. és a 10.
percentilis arányát (P90/P10),3 illetve a szegények – a mediánjövedelem felénél kevesebb ekvivalens
3 3
A P90/P10 arány azt mutatja meg, hogy a jövedelmek szerint vizsgált népességben milyen a leggazdagabb tized legalacsonyabb

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
jövedelemmel rendelkezők – arányát mutatja (Förster-d'Ercole 2005). Ahogy az a táblázatból jól kivehető, az
ezredfordulón az észak-európai országokban sokkal kisebbek a jövedelmi egyenlőtlenségek, mint az Egyesült
Királyságban vagy Dél-Európában. A kontinentális Nyugat-Európában pedig ezek a differenciák közepesnek
mondhatók. A szegények részarányának mértéke az egyes országcsoportokban ugyanezeket a relációkat mutatja:
a skandináv országokban a népesség egyhuszadának, Dél-Európában pedig több mint egytizedének kell a
mediánjövedelem felénél kevesebből megélnie. A volt szocialista országok közül Lengyelországot és
Magyarországot inkább közepes, míg Csehországot inkább alacsony egyenlőtlenségek jellemzik.
Törökországban és az Európán kívüli OECD-országokban a jövedelemegyenlőtlenségek szórása a fentieknél
nagyobb. Míg Kanadában az egyenlőtlenségek „európai szintűek” (P90/P10 = 3,8), addig Japánban, az USA-
ban, Törökországban igen magasak.
Az 4.8. táblázatban korcsoportos adatokat is találunk. Szembetűnő, hogy Csehországban, Magyarországon és

Lengyelországban a 18 év alattiak szegénységaránya az átlag másfélszeresénél is magasabb. Nem hiába kapott
tehát több UNICEF-jelentésben is nagy publicitást, hogy a gyerekek a rendszerváltozás vesztesei. A
gyermekszegénység ugyanakkor néhány nyugat-európai országban is átlag feletti (pl. Hollandia, Egyesült
Királyság, USA, Ausztria), az alacsony egyenlőtlenséget mutató északi országokban viszont a gyerekek jóléti
helyzete az általánosnál kedvezőbb. A szegénység generációs profilja, döntően a jóléti rezsimek működése
szerint, számtalan típusba sorolható: a volt szocialista országokban a gyerekek hátrányos, az idősek relatíve
előnyös helyzetben vannak; Belgiumot és kismértékben az északi országokat ennek fordítottja jellemzi; a többi
európai országban a fiatalok és az idősek szegénységkockázata között nincsen számottevő különbség.
4.9. táblázat - 4.8. táblázat ♦ Az egyenlőtlenségek és a szegénység az OECD-országokban

a teljes népesség és az egyes korcsoporthoz tartozók arányában
Országok Az egyenlőtlenség mértéke a teljes A szegénység

népesség körében
részaránya
P90/P10 a szegények aránya 0–17 éves 65–74 éves
Északi országok
Finnország 3,1 6,4 3,4 7,0
Svédország 2,8 5,3 3,6 4,6
Norvégia 2,8 6,3 3,6 5,5
Dánia 2,7 4,3 2,4 2,3
Európai angolszász
országok
Egyesült Királyság 4,2 11,4 16,2 11,4
Írország 4,4 15,4 15,7 31,1
Kontinentális
Nyugat-Európa
Hollandia 3,0 6,0 9,0 1,5
Belgium 3,2 7,8 4,1 10,7
jövedelmével rendelkező, illetve a legszegényebb tized legmagasabb jövedelmével rendelkező személyek jövedelmeinek aránya.
Magyarország vonatkozásában e jövedelmi rangsor egymilliomodik tagja 3,6-szor nagyobb jövedelemmel rendelkezik, mint a jövedelmi
rangsor kilencmilliomodik tagja.

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
Franciaország 3,4 7,0 7,3 9,9
Németország 3,5 8,9 10,9 9,7
Ausztria 3,3 9,3 13,3 7,6
Svájc 3,2 6,7 6,8 10,4
Luxemburg 3,2 5,5 7,8 3,8
Dél-Európa
Portugália 5,0 13,7 15,6 25,4
Spanyolország 4,1 11,5 13,3 14,8
Olaszország 4,6 12,9 15,7 14,6
Görögország 4,8 13,5 12,4 22,2
Közép-Kelet-Európa
Lengyelország 4,2 9,8 14,5 4,0
Csehország 3,0 4,3 7,2 1,3
Magyarország 3,6 8,1 13,1 5,5
További országok
Törökország 6,5 15,9 21,1 16,6
Kanada 3,8 10,3 13,6 4,0
USA 5,4 17,1 21,7 16,7
Mexikó 9,3 20,3 24,8 24,1
Japán 4,9 15,3 14,3 19,5
Ausztrália 4,1 11,2 11,6 20,6
Új-Zéland 4,4 10,9 16,3 0,4
Forrás: Förster-d'Ercole 2005.
Természetesen számtalan egyéb eltérés mutatható ki az európai országok egyenlőt- lenségi viszonyaiban (vö.
Förster-d'Ercole 2005; Whelan-Maitre 2005). Szelényiék 1999-2000-ben hat volt szocialista országot
hasonlítottak össze (Szelényi 2001). A kutatási program az amerikai „underclass” koncepcióját kísérelte meg
adaptálni a volt szocialista országok társadalmi valóságához, és ezzel egyfajta kirekesztéselemzést is elvégzett.
E kutatásból azt az eredményt emelhetjük ki, hogy Bulgáriában, Magyarországon és Lengyelországban a
szegénység bizonyos mértékig kötődik a foglalkozási rétegekhez (mezőgazdasági dolgozók, segédmunkások).
Romániában, Oroszországban és Szlovákiában viszont a szegények élesen elkülönülő „lét alatti osztályt”

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
alkotnak (Domanski 2001).
10.2. Hazai tendenciák

A rendszerváltozást követő időszakban minden kétséget kizáróan nőttek a jövedelmi egyenlőtlenségek és a
szegénység. A növekedés mértéke természetesen függ az alkalmazott mérési módszertől, ám minden esetben azt
tapasztaljuk, hogy a legmélyebb jövedelmi átrendeződés a 90-es évek fordulóján és az évtized első felében
következett be (vö. 4.9. táblázat). A népesség leggazdagabb és legszegényebb tizede közötti arány a 80-as évek
végi négy és félszeresről az ezredfordulóra nyolcszorosra, a P90/P10 percen- tilisarány 2,8-ról 4-szeresre
emelkedett. Tóth István átfogó monográfiájában – amelyben különben részletesen taglalja a jelenség mérésének
nehézségeit – az egyenlőtlenségek alakulásának három szakaszát különíti el (Tóth 2005). Az első szakaszban, a
gazdasági recesszió és szerkezetátalakulás nyomán, a jövedelmi egyenlőtlenségek dinamikusan növekedtek és a
jövedelmi pozíciók átrendeződtek. A szerkezetátalakulás, a gyárbezárások és a racionalizálás következtében
1991-92-ben hónapok alatt hatszázezerre nőtt a munkanélküliek száma, és az érintetteknél a munkajövedelmeket
az alacsonyabb munkanélküliségi-segély váltotta fel. Az átalakulás második szakaszában, a 90-es évek közepén
az egyenlőtlenségek – ha kisebb mértékben is – tovább nőttek. Ez két tényezőre vezethető vissza. Egyrészt a
talpon maradt, sikeres piaci szereplők jövedelemtöbbletre tettek szert; az iskolázottsággal párhuzamosan
növekvő jövedelmi előnyök erre utalnak. Másrészt az átlagost meghaladó mértékben csökkent az egyes
társadalmi jövedelmek (munkanélküli-segély, családi támogatások) reálértéke, ami erőteljesen hozzájárult a
fokozódó gyermekszegénységhez. A 90-es évek végére a jövedelmi pozíciók stabilizálódtak, az
egyenlőtlenségek némi növekedése abból adódott, hogy a kibontakozó gazdasági prosperitás hozadékai az
előnyös helyzetűeknél hamarabb jelentkeztek.
4.10. táblázat - 4.9. táblázat ♦ A jövedelmi egyenlőtlenségek és a szegények

részarányának alakulása Magyarországon, 1987–2003
1987 1992 1996 2000 2003
Egy főre jutó

jövedelmek
P90/P10 2,8 3,1 3,9 3,9 3,9
A felső és az 4,6 6,0 7,5 7,6 8,0

alsó decilis
aránya (S10/S1)
Ekvivalens
jövedelmek
P90/P10 2,8 3,1 3,6 3,5 3,6
A szegények – 11,6 12,9 14,0 13,2

aránya (az
átlagjövedelem
50%-a alattiak)
Forrás: MHP és Tárki Háztartás Monitor
A 90-es években számtalan kutatás folyt (Ferge et al. 2002; Gábos-Szívós 2004; Havasi et al. 1999; Kapitány-
Spéder 2004; Ladányi-Szelényi 2004), és folyamatos vita zajlott a szegénység mértékéről, alakulásáról, a
szegény népesség összetételéről, az egyes társadalmi ismérvek szerint eltérő szegénységkockázatokról. E
kutatások eredményeképpen tisztázódott – és erről konszenzus is kialakult -, hogy mely társadalmi csoportokat
veszélyeztet leginkább a szegénység. A kutatások megerősítették Andorka Rudolf eredeti elképzeléseit: az
alacsony iskolai végzettségűek, a betanított- és segédmunkások, a munkapiacról kiszorulók (a munkanélküliek
és az első állást keresők, a háztartásbeliek és az egyéb inaktívak), a roma etnikumhoz tartozók és bizonyos
demográfiai jegyeket hordozók (a sokgyerekes családok tagjai, illetve a gyermeküket egyedül nevelők, az

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
özvegyülés következtében egyedül maradók), és végül a hátrányos kisrégiókban és településeken lakók lesznek
a legnagyobb valószínűséggel szegények.
4.11. táblázat - 4.10. táblázat ♦ A jövedelmi szegénységbe kerülés esélyhányadosai

(logisztikus regresszió); tisztítatlan hatások és többváltozós modell, 2002
Jövedelmi Tisztítatlan hatások Modell

szegénység
Exp. (B) sign. Exp. (B) sign.
Nem: nő 1,026 0,843 ***
Korcsoport *** ***
18-29 0,846 ** 0,924
40-49 1,062 1,333 ***
50-59 0,810 ** 1,190
60-69 0,513 *** 0,888
70-75 0,412 *** 0,611 **
Régió és *** ***

településtípus
Közép- és nyugat- 1,070 0,942

magyarországi
kisváros
Dél- és kelet- 2,323 *** 1,542 ***

magyarországi
kisváros
Közép- és nyugat- 1,845 *** 1,205 *

magyarországi
község
Dél- és kelet- 3,637 *** 1,920 ***

magyarországi
község
4.12. táblázat -
Jövedelmi Tisztítatlan hatások Modell

szegénység
Exp. (B) sign. Exp. (B) sign.
Etnicitás: roma 8,565 *** 2,399 ***

származás

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
Iskolázottság *** ***
8 osztály alatt 2,243 *** 1,998 ***
8 osztály 1,804 *** 1,413 ***
Érettségi 0,530 *** 0,687 ***
Felsőfok 0,114 *** 0,265 ***
Gyerekszám *** ***
Nincs 0,576 *** 0,537 ***
2 1,099 1,197 *
3 1,839 *** 1,296 *
4 vagy több 4,018 *** 1,488 *
Partnerkapcsolati *** ***

státus
Hajadon pár nélkül 1,069 1,377 ***
Elvált pár nélkül 2,265 *** 2,896 ***
Özvegy pár nélkül 0,984 1,298 **
Élettárssal élő 1,799 *** 1,550 ***
Munkapiaci és *** ***

foglalkoztatotti
státus
Vezető fehérgalléros 0,197 *** 0,574 **
Egyéb fehérgalléros 0,854 1,186
Betanított- és 1,936 *** 1,345 **

segédmunkás
Munkanélküli 12,073 *** 8,527 ***
Öregségi nyugdíjas 0,989 1,416 **
Rokkantnyugdíjas 4,234 *** 3,602 ***
Anyasági ellátás 4,825 *** 3,605 ***
Tanuló 1,616 *** 2,233 ***

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
Egyéb inaktív 10,307 *** 8,444 ***
A modell jóságának 0,29

mértéke (Nagelkerke
R2)
Referenciaszemély (akihez képest a modell együtthatói értelmezhetőek) ismérvei: férfi, 30-39 éves, budapesti
vagy megyei jogú városban lakó, nem roma, szakmunkás végzettségű, egygyermekes, házas, szakmunkás
foglakozású. Szignifikanciaszintek: *<0,1; **<0,05; ***<0,01.
Az említett kategóriák között természetesen vannak átfedések: az alacsony végzettséggel rendelkezők például
gyakran éppen végzettségük miatt rekednek kívül a munkapiacon, és közismert az is, hogy a roma népesség
aluliskolázott és magas körükben a gyermekszám is. Ezért mindenképpen indokolt annak vizsgálata, hogy vajon
az említett tényezők mennyire jelentenek „önálló” szegénységkockázati tényezőt, vagy mennyire tartalmazzák
egy másik ismérv közvetett hatását. Többváltozós elemzések teremtenek lehetőséget a hatások „elkülönítésére”,
a szegénységkockázati tényezők erejének összemérésére (Kapitány-Spéder 2004). A 4.10. táblázatban egy ilyen
többváltozós logli- neáris elemzés eredményét láthatjuk. Az első oszlop a szegénységbe kerülés esélyét egy-egy
változó szerint, tisztítatlan formában, míg a második oszlop ugyanazon változók hatását modellbe építve,
tisztítottan mutatja. Az együtthatókról annyit kell tudni, hogy egy személy szegénységkockázatát (a
szegénységbe kerülés esélyét) mindig a referenciaszemélyhez képest határozhatjuk meg. A tisztítatlan hatások
mögöttes feltételezése az, hogy a személyeket csak egyetlen ismérv jellemzi. A többváltozós modell közelebb áll
a valósághoz, amennyiben a személyek jelzett ismérveivel egyidejűleg és azok kölcsönhatását is felmérve
számol
A két oszlopot összehasonlítva láthatjuk, hogy mekkora az egyes ismérvek tisztítat- lan és tisztított (kontrollált)
hatásának eltérése. Az arányszámokat a következőképpen értelmezzük: a 8 osztályt sem befejezők a
szakmunkásképzőt végzettekhez képest több mint kétszer (2,24-szer) nagyobb eséllyel kerülnek a szegények
közé, ám ha minden a modellbe bevont változót figyelembe veszünk, a hatás némileg csökken (1,998), ám
továbbra is szignifikáns. A 8 osztálynál alacsonyabb és a felsőfokú végzettségűek között, a tisztítatlan hatásokat
tekintve, hússzoros a különbség, a tisztított modellben viszont hét és félszeres. A többváltozós számítási eljárás
szerint a változók hatása ugyan gyengébb, de mindig szignifikáns.
A többváltozós elemzéseink két általános tanulsággal szolgáltak. Az egyik a hatások szignifikanciáját illeti.
Nincsen egyetlen olyan lényeges ismérv sem, amely a tisztítatlan hatásokat illetően (4.10. táblázat, 1. oszlop)
szignifikánsnak mutatkozik, ám a többváltozós modellben már nem. Ez alapot ad arra a következtetésre, hogy az
egyszerűbb módszerek (például kereszttáblák) nyomán nyert lényeges összefüggéseket a többváltozós modellek
is megerősítik. A másik a hatások intenzitását illeti: a legerősebb hatással az egyének iskolai végzettsége és
munkapiaci státusa (aktivitás és foglalkozás) bír. Ezt követi az érintett etnikai hovatartozása (roma-e), illetve a
demográfiai tényezők némelyike (valaki sokgyerekes-e, elvált-e). Végül a lakóhelynek sem tűnik el a hatása a
többváltozós modellben: Budapesthez és a központi régióhoz képest a dél- és kelet-magyarországi
kistelepüléseken nemcsak a munkapiaci helyzet és foglalkozási szerkezet miatt hátrányosak a jövedelmi
viszonyok, hanem azoktól függetlenül is. Az egymásra épülő modellek tanulmányozásával igen fontos,
társadalompolitikai szempontból releváns összefüggések vonhatók le (lásd részletesebben a már említett
munkát). A roma népesség magas szegénységkockázatát például döntően az alacsony iskolai végzettség
magyarázza. Esélyeiket tovább rontja, hogy az azonos képzettség mellett is kisebb az esélyük a foglalkoztatásra,
illetve alacsonyabb státusú munkát kapnak. Végül a magas gyerekszám a roma népességben csak elenyésző
mértékben járul hozzá a szegénységkockázathoz. Több további összefüggésen túl arra is fény derült, hogy a
gyermektelenség mindig csökkenti, a kettőnél több gyermek pedig növeli a szegénységkockázatokat, és ezt a
hatást a munkapiaci státus közvetíti (vö. az anyasági ellátáson lévők magas szegénységkockázatát).
Az idézett kutatás párhuzamosan több szegénységközelítést alkalmazott: a jövedelmi szegénység mellett

vizsgálta a hátrányos (és zsúfolt) lakáskörülményeket, az alapvető életkörülményekben mutatkozó
depriváltságot, a szubjektív elemeket is tartalmazó, tág értelmezésű hátrányos életkörülményeket
(kirekesztettség) és a segélyezetti helyzetet. A felépített modellek eredményei döntően egybevágnak, a vizsgált
ismérvek eltérő mértékű, de többnyire hasonló irányú és szignifikáns hatást mutattak. Érdekes és fontos
különbségek is mutatkoztak: a sokgyermekesek hátránya például lakáskörülményüket vagy háztartásuk alapvető
anyagi életkörülményeit illetően jelentősebb volt, mint jövedelmük szerint. Ha a szubjektív elemeket is
tartalmazó depriváltságot tekintjük mértéknek, akkor az idősek relatív előnye tűnik ki, illetve a falvakban lakók
előnyöket élveznek a budapestiekkel szemben (i. m.). Vagyis a hátrányos helyzet értelmezésében vannak eltérő

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
mozzanatok, ám az iskolai végzettséget, a munkapiaci státust, a gyermekszámot és a párkapcsolati státust,
illetve a roma etnicitást minden modellben ugyanazon irányban látjuk szignifikánsnak.
Nem először hangsúlyozzuk, hogy az egyének és családok jövedelmi helyzete és szegénységpozíciója az időben
változik. Erre azért kell újra és újra felhívni a figyelmet, mert a szociológiai és statisztikai adatgyűjtések döntő
többsége keresztmetszeti szemléletű, ez pedig azt a benyomást alakítja ki bennünk, hogy mind az előnyös, mind
pedig a hátrányos (szegénységi) helyzetek tartósak, alig alakíthatóak. A szociológia uralkodó személete is ezt a
képzetet erősíti, hasonlóképpen az egyenlőtlenségek újratermelődésének számtalan érzékelt mechanizmusa. A
követéses vizsgálatok ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy az egyének és családok pozíciója nem
feltétlenül konzerválódik. Vannak persze olyanok, akik sokáig foglyai maradnak egy-egy hátrányos helyzetnek,
vagy megőriznek előnyös kondíciókat, de gyakori az egyének társadalmi pozíciók közötti cserélődése is. A
hétköznapi példák közül gondoljunk a piaci sikert felmutató vállalkozásokra, a gyors karriert befutó
munkavállalókra, de ne feledjük el a csődbe ment vállalkozásokat és a munkanélkülivé váló személyeket sem. A
modern társadalom egyik alapjellemzője éppen e cserélődés, az a jellegzetesség, hogy a társadalom nem
„kasztosodik” (Duncan 1984, Leisering-Walker 1998a). A jelenség alapja a modern társadalmak dinamizmusa, a
folytonos gazdasági és társadalmi innováció és verseny, a gazdaság fluktuálása. A dinamizmus a magyar
társadalomra is jellemző, sőt a rendszerváltozás első időszakában a szokásosnál is erősebb volt, hiszen a modern
piac természetes következményein túl az igen gyors és mély gazdasági szerkezetátalakulás és intézményátépítés
hatása is érvényesült. A rendszerváltozást tehát nemcsak a jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése, de a
jövedelmi pozíciók közötti igen intenzív cserélődés is jellemezte. Kutatási eredmények szerint egy ötéves
periódusban (1992-1996) a magyar népesség átlagosan két és félszer, azaz minden második évben váltott
jövedelmi osztályt (Spéder 2002, 206).
Mindez azt jelenti, hogy korábbi várakozásokkal ellentétben, a 90-es években egyidejűleg volt jelen az
elszegényedés és a szegénységből való kilépés. 1992 és 1993 között a szegények fele, a 90-es évek közepén
pedig valamivel kevesebb mint kétötöde cserélődött ki egyik évről a másikra. Noha mára a társadalmi pozíciók
valamennyire stabilizálódtak, empirikus elemzéseink és a szakirodalom alapján bizton állíthatjuk, hogy a
szegénység ma sem „eleve elrendelt” helyzet: szegénnyé válhatunk, de a szegénységből ki is lehet emelkedni. A
4.1. ábra azt is jelzi, hogy nem mindenki esetében várható kedvező fordulat, vannak a szegény népességnek
tartós szegmensei: képviselőik azok, akiknél a szegénységkockázati tényezők koncentrálódnak. De mi
magyarázza a szegény és nem szegény helyzetek közötti mozgást? Az egyik cserélődési mechanizmusról már
esett szó: a munkapiac közvetítette gazdasági dinamika révén a foglalkoztatott munkanélkülivé, a munkanélküli
pedig (újra) foglalkoztatottá válhat. A másik mechanizmus az életút demográfiai eseményeihez köthető: a
gyermekvállalás, a válás gyakran jár együtt átmeneti szegénységgel. A gyerekek növekedését követő munkába
állás vagy a válás utáni újraházasodás pedig véget vethet az anyagi szűkösségnek. A tartós és átmeneti
szegénységhelyzetek megoszlása természetesen a jóléti ellátásoktól, azok súrlódásaitól is függ (Buhr 1995), ám
ezek hatásának pontos mértékét Magyarországon még nem ismerjük.
A rendszerváltás nyomán lényeges változásokon esett át a szociális ellátás (Ferge 2000; Szalai 2005; Tóth
2005). A 90-es évek eleje óta mind a GDP-hez képest, mind pedig az államháztartási kiadásokon belül
mérséklődött a jóléti újraelosztás terjedelme. Szalai számításai szerint 1991 és 2001 között 26,4 százalékról 21,3
százalékra, tehát 5 százalékponttal mérséklődött a szociális jellegű készpénzes kiadások aránya. A Kor- nai által
„koraszülöttnek” aposztrofált jóléti állam tehát visszahúzódásra kényszerült. A csökkenéssel együtt szerkezeti
átrendeződés is bekövetkezett. Egyik oldalról nőtt a keresetarányos társadalombiztosítási kifizetések, illetve az
önkormányzati segélyek szociális összkiadáson belüli részaránya, másik oldalról csökkent a központi
családtámogatások és a munkanélküli-segély relatív súlya. Ez egyben a központi kifizetésekkel szemben az
önkormányzati kifizetések szerepének megerősödését jelentette, annak dacára, hogy a helyi kifizetések országos
normatívákhoz kötődnek. A szükséges mozgásteret itt a helyi rendeletalkotás és segélyezési gyakorlat biztosítja.
Végül lényeges változás következett be a különböző ellátások célzottságában. Tóth kimutatta, hogy a
munkanélküli-járadék, az anyasági támogatások, és a szociális segélyek egyre nagyobb arányban jutnak el a
legalacsonyabb jövedelműekhez (Tóth 2005,174. skk.). Mígpéldá- ul 1992-ben a segélyek 21,3 százaléka került
a legalacsonyabb jövedelmi ötödbe tartozókhoz, addig 2003-ban az összes segély fele (49,3 százalék). Hasonló
tendenciát látunk az anyasági támogatásoknál: 14,9 százalékról 37,2 százalékra emelkedett a legszegényebb
ötöd részesedése. A nyugdíjaknál ilyen átrendeződés érthetően nem volt tapasztalható; azok szintje alapvetően
az egyének kereseti életpályájához kell hogy kötődjön, így nem véletlen, hogy ezek a kifizetések a középső
jövedelmi helyzetűeknél koncentrálódnak. Természetesen jogosak azok az észrevételek, amelyek a szociális
védőhálóból kihullókra irányítják a figyelmet, és a szociális ellátás további lehetséges módosításait mérlegelik,
ám tagadhatatlan, hogy a rendszeren belüli elmozdulások a decentralizálás és a célzottság erősödésének
irányába mutatnak.

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
11. VITAKÉRDÉSEK
1. Melyek a szegénység okai általában a világon, a fejlett országokban és speciálisan a magyar társadalomban?
2 Milyen jövedelemegyenlőtlenséget – a latin-amerikai, észak-amerikai, nyugat-európai, skandináv szintű

egyenlőtlenséget, vagy a teljes egyenlőséget – tartunk kívánatosnak vagy elfogadhatónak a mai
Magyarországon?
3 Melyek egyes különösen veszélyeztetett kategóriák – a romák, a gyermekek, a munkanélküliek –

szegénységének okai, és milyen eszközökkel lehetne szegénységüket enyhíteni?
4. Milyen fokú és milyen jellegű reform szükséges a magyarországi jóléti rendszerben?
5. Melyek a szegénység generációs jellegzetességei Európában és Magyarországon?
6. Milyen időszakokat tudunk megkülönböztetni az egyenlőtlenségek alakulásában Magyarországon, a

rendszerváltozást követően?
7. Hogyan alakítják az egyes társadalmi tényezők a szegénységbe kerülés kockázatait?
8. Miben különbözik a szegénység statikus és dinamikus értelmezése?
9. Milyen változások következtek be a 90-es években Magyarországon a szociális ellátás területén?

egyenlőség ♦ méltányosság ♦ igazságosság ♦ szegénység ♦ létminimum ♦ szegénységi küszöb ♦
deciliseloszlás ♦ GDP ♦ munkanélküliségi arány ♦ jóléti állam ♦ jóléti programok

Andorka Rudolf 1989. Szegénység Magyarországon. Társadalmi Szemle, 12. sz. 30-40. p.
Andorka Rudolf – Spéder Zsolt 1994. Szegénység a 90-es évek elején. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás –
Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1994. Budapest, Tárki, 74–106. p.
Andorka Rudolf – Spéder Zsolt 1996. A szegénység Magyarországon 1992-1995. Esély, 4. sz. 25–52. p.
Andorka Rudolf-Anna Kondratas – Tóth István György 1995. A jóléti rendszerjellemzői és reformjának
lehetőségei. Közgazdasági Szemle, 1. sz. 1–29. p.
Bokor Ágnes 1987. Szegénység a mai Magyarországon. Budapest, Magvető.
Böhm Antal 1981. A Magyar Szociológiai Társaság tudományos ülésszaka „a többszörösen hátrányos helyzetű
rétegek vizsgálatáról”. Szociológia, 3-4. sz. 279-332. p.
Csontos László-Kornai János-Tóth István György 1996. Az állampolgár, az adókés a jóléti rendszer fogalma.
Századvég, 2. sz. 3–28. p.
Ferge Zsuzsa 1989. Van-e negyedik út? A társadalompolitika esélyei. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Ferge Zsuzsa 1995. A magyar segélyezési rendszer reformja I. Esély, 6. sz. 43–62. p.
Ferge Zsuzsa 1996. A magyar segélyezési rendszer reformja II. Esély, 1. sz. 25–42. p.
Ferge Zsuzsa 1996. A rendszerváltás megítélése. Szociológiai Szemle, 1. sz. 51–74. p.
Ferge Zsuzsa 1996. Az adótudatosságról és az állam felelősségéről. (Hevenyészett első válasz Cson- tos-Kornai-
Tóth cikkére). Századvég, 3. sz. 154-162. p.

4. fejezet │
EGYENLŐTLENSÉG,
SZEGÉNYSÉG
Ferge Zsuzsa 2000. Elszabaduló egyenlőtlenségek. Budapest, Hirschler Richard Szociálpolitikai Egyesület.
Ferge Zsuzsa – Lévai Katalin (szerk.) 1991. A jóléti állam. Budapest, ELTE Szociológiai Intézete
Szociálpolitikai Tanszék.
Gábos András – Szívós Péter 2004. A szegénység különböző metszetei. In Szívós-Tóth (szerk.): Stabilizálódó
társadalomszerkezet. Monitor jelentések 2003. Budapest, Tárki, 69–96. p.
KSH, 2004. Társadalmi helyzetkép 2003.
Ladányi János – Szelényi Iván 2004. A kirekesztettség változó formái. Budapest, Napvilág Kiadó.
Spéder Zsolt 1996. Ikertestvérek – A szegénység arcai a mai Magyarországon. Századvég, 2. sz. 29–58. p.
Spéder Zsolt 2002. A szegénység változó arcai. Tények és értelmezések. Budapest, Andorka Rudolf
Társadalomtudományi Társaság – Századvég.
Szalai Júlia 2005. A jóléti fogda. In Neményi-Szalai (szerk.): Kisebbségek kisebbsége. Budapest, Új Mandátum
Kiadó, 43–93. p.
Tóth István György 1994. A jóléti rendszer az átmenet időszakában. Közgazdasági Szemle,
4. sz. 313–340. p.
Tóth István György 1994. A jóléti programok szerepe a szegénység enyhítésében. In Andorka Rudolf – Kolosi
Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1994. Budapest, Tárki, 107–136. p.
Tóth István György 2005. Jövedelemleoszlás. A gazdasági rendszerváltozástól az uniós csatlakozásig. Budapest,
Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég

5. fejezet - 5. fejezet │ TÁRSADALMI
SZERKEZET ÉS RÉTEGZŐDÉS
A társadalmi szerkezet vizsgálata szorosan összekapcsolódik az egyenlőtlenség problémakörével. Közhelynek
számít, de a társadalmi szerkezet kutatása szempontjából mégis igen fontos megállapítás, hogy az ember
társadalmi lény. Ha őseink nem szerveződtek volna kis társadalmi csoportokba, majd az emberiség története
folyamán nem alakultak volna ki egyre nagyobb társadalmak, az ember a maga nagyon korlátozott
képességeivel sohasem tudott volna egymagában úrrá lenni a természet erőin. A társadalom tehát
elengedhetetlenül szükséges az emberiségnek a jelenlegi feltételek közötti életéhez, fennmaradásához és
fejlődéséhez. Az emberi társadalmak azonban nem egyszerűen az egyének formálatlan halmazai. A társadalmat
alkotó egyének között többé-kevésbé állandó viszony alakul ki, ennek alapján az egyes személyek különböző
társadalmi pozíciókat foglalnak el, és ezekben többé-kevésbé tartósan meg is maradnak, sőt pozíciójukat a
gyermekeikre is átörökítik. Más szóval a társadalmaknak szerkezetük van. Ezek a pozíciók – és az őket betöltő
személyek – egyáltalán nem egyenlőek. Egyes pozíciókkal nagy hatalom és igen kedvező anyagi körülmények,
további privilégiumok járnak, míg más pozíciók betöltőinek semmi hatalmuk sincsen és szegények. Tehát a
társadalmat a mindenkinek hasznos együttműködés és ugyanakkor az egyenlőtlenség jellemzi.
Ezzel összefüggésben a kisebb vagy nagyobb emberi társadalmak (a törzsektől a nemzeti társadalmakig, sőt a
világtársadalomig) távolról sem tekinthetőek ideálisaknak, sok bajnak, szenvedésnek, konkrétabban
elnyomásnak, kizsákmányolásnak a forrásai.
A társadalmi szerkezet szociológiája a társadalmak legalapvetőbb természetét, szerkezetét, az

egyenlőtlenségeket és azoknak igazságos vagy igazságtalan voltát vizsgálja. Ezért azt mondhatjuk, hogy a
társadalmi szerkezet a szociológia tudományának egyik középponti kérdése.
1. ALAPFOGALMAK
1.1. Társadalmi szerkezet, státus és szerep
A társadalmi szerkezet és rétegződés, valamint a hozzájuk kapcsolódó társadalmi osztály, réteg, státuscsoport
stb. fogalmakat távolról sem használják egységesen a világ szociológiai irodalmában. Ebben a tankönyvben a
következő definíciókat alkalmazom:
A társadalmi szerkezeten a társadalmon belüli különböző pozíciók közötti viszonyokat értjük. A társadalmi
pozíciókat egyes emberek, illetve csoportok foglalják el, tehát a szerkezet konkrétabban a különböző pozíciókat
betöltő egyének és csoportok közötti viszonyokat jelenti. Ilyen különböző pozíciók például a vállalatvezetők és
a szakképzetlen munkások pozíciói. A közöttük lévő viszony azt jelenti, hogy egyebek között a vállalatvezető
utasításokat adhat a munkásoknak, és a vállalatvezetőknek jóval magasabb a jövedelme, mint a munkásoknak.
Az amerikai szociológiában ezt némelykor úgy fogalmazzák meg, hogy a társadalmi szerkezeten belül státusok
vannak, a státusok betöltői meghatározott szerepek szerint viselkednek, és ezek a szerepek meghatározott
viszonyokat írnak elő az őket betöltők számára. A bérmunkás például követni tartozik a vezetők utasításait. Ezek
a meghatározott viszonyok alkotják a társadalmi szerkezetet.
A társadalmi szerkezet elmélete többnyire néhány kategóriába foglalja össze a különböző pozíciókat (például
gazdasági vezető, munkás, paraszt). Ezek a kategóriák különböznek egymástól a vagyoni állapot (tőketulajdon),
a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely, a szűkös javakhoz való hozzájutás módja és mértéke (bér,
önálló jövedelmek, tőkejövedelem stb.) tekintetében. Ezért e kategóriák között enyhébb vagy élesebb
érdekellentétek állnak fenn.
Az érdekellentét lehet csupán objektívan adott, vagy tudatosulhat is. A társadalmi szerkezet ezen tömbjei
lehetnek osztályok, rétegek vagy más csoportok. A társadalmi szerkezet fogalmából nem következik, hogy ezek
a tömbök (osztályok, rétegek) feltétlenül hierarchikus sorrendben helyezkednek el egymáshoz viszonyítva.
Amikor a társadalmi szerkezetet vizsgáljuk, akkor a társadalom működésének mélyebb törvényszerűségeire
kérdezünk rá. Ezért a szerkezetfogalom erősen elméletigényes.

5. fejezet │ TÁRSADALMI
1.2. Társadalmi rétegződés

A társadalmi rétegződés a különböző ismérvek – mint a foglalkozás, beosztás, munkahely, iskolai végzettség,
lakóhely – alapján megállapított társadalmi kategóriák helyzetének eltérése, hierarchikus sorrendje az
életkörülmények és az életmód különböző dimenzióiban. A rétegződés vizsgálatában megkülönböztetett
kategóriák lehetnek az osztályok, a rétegek vagy más kisebb társadalmi csoportok. A rétegződésvizsgálatban
általában több ilyen csoportot különböztetnek meg, mint a szerkezetvizsgálatban. Ezek azonban minden esetben
hierarchikusan rendeződnek el, pontosabban ekkor mindig azt vizsgáljuk, melyik van kedvezőbb és melyik
kedvezőtlenebb helyzetben. Ezért a rétegződés erősen empirikus fogalom.
A társadalmi szerkezet és a rétegződés vizsgálata azonban nem különül el egymástól élesen a szociológiában.
Egyrészt a különböző társadalmi pozíciók közötti viszonyok, a közöttük meglévő egyenlőtlenség empirikus
rétegződési vizsgálatokkal deríthető fel, a társadalmi szerkezet alapvető jellemzői a társadalmi rétegződésben
tükröződnek. Másrészt a rétegződés empirikus vizsgálatában lehetőleg olyan kategóriákat – osztályokat,
rétegeket stb. – próbálnak felhasználni, amelyek a társadalmi szerkezet elméletei szerint egymástól eltérő
pozícióban vannak.
1.3. Társadalmi osztály, réteg, státuscsoport, elit

Társadalmi osztálynak nevezzük a termelőeszközökhöz való viszony alapján definiált társadalmi kategóriákat.
A termelőeszközökhöz való viszony alapján az eredeti marxi értelmezés szerint három osztályt lehet
megkülönböztetni: a termelőeszközöket nem birtokoló munkásokat, a csak saját maguk foglalkoztatásához
elegendő termelőeszközzel rendelkező kispolgárokat vagy önállókat (kisiparosokat, kiskereskedőket, önálló
parasztokat) és azokat a tőkéseket, nagybirtokosokat, akik annyi termelőeszközt birtokolnak, hogy azokkal
bérmunkásokat foglalkoztatnak. Az osztályfogalmat az újabb szakirodalomban néhány szerző kiterjeszti
egyrészt olyan módon, hogy a munkahelyi viszonyok alapján megkülönböztethető kategóriákat (például vállalati
vezetőket, felsőszintű szakembereket és munkásokat) is osztályoknak nevezi, másrészt olyan módon, hogy
nemcsak a termelőeszközök tulajdonosait, hanem az azok fölött rendelkezőket (vállalati vezetőket) is különálló,
az egyszerű alkalmazottaktól megkülönböztetendő osztályként kezeli.
Társadalmi rétegnek nevezzük a foglalkozás, iskolai végzettség, lakóhely, a jövedelem nagysága stb. alapján
definiált társadalmi kategóriákat. A magyar szociológiában a foglalkozás jellege (például értelmiségi,
szakmunkás) alapján megkülönböztetett kategóriákat szoktuk rétegeknek nevezni. Egyes szerzők szerint a
társadalmi réteg olyan gyűjtőfogalom, amelynek egyik speciálisabb fogalma az osztály, amely a
termelőeszközökhöz való viszony alapján megkülönböztetett réteg.
A státuscsoport fogalmát egyes szerzők az előbb megadott rétegfogalommal azonosan használják. Mi itt a
fogalomnak Kolosi Tamás (1984) által bevezetett definícióját használjuk: a státuscsoport az olyan egyének vagy
családok csoportja, akik az általa használt hét dimenzióban együttvéve hasonló helyzetben vannak.
Munkajellegcsoportnak nevezte Ferge Zsuzsa (1969) a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt hely,

konkrétabban a foglalkozás jellege alapján megkülönböztetett kategóriákat. A jelen könyv fogalmai szerint ezek
társadalmi rétegek.
Elitnek szokás nevezni a társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő kis létszámú
– az uralkodó osztálynál szűkebb – csoportot. A szociológiában legtöbbször hatalmi elitről beszélünk, tehát a
politikai és gazdasági hatalmat kezében tartó szűk csoportról. A szociológiában általában nem használjuk az elit
fogalmát hétköznapi értelemben, vagyis mint a „legkiválóbbakat”.
2. MÓDSZEREK
A társadalmi szerkezet és rétegződés szociológiájának, központi jelentősége ellenére
– vagy talán éppen annak következtében -, nincs általánosan elfogadott egységes módszertana. A különféle
elméleti irányzatok képviselői sok esetben nagyon változatos módszereket használtak fel. Az egyik végleten van
W. L. Warner (1960) és munkatársai módszere: egy-egy amerikai kisváros lakosait felkérték, hogy sorolják be a
város többi lakóit, családjait a felső, középső vagy alsó rétegbe. A másik végleten vannak azok, akik
népszámlálási és más publikált statisztikai adatok másodelemzése alapján határolták körül a társadalmi
osztályokat vagy rétegeket.

2.1. Survey-módszer
A társadalmi szerkezet- és rétegződésvizsgálat kitüntetett adatforrásai mégis a survey típusú adatfelvételek,
amelyek sokféle adatot gyűjtenek össze a megkérdezett személyek vagy családok társadalmi helyzetéről,
életkörülményeiről, életmódjáról, gondolkodásáról. Ezeknek az adatfelvételeknek alapján társadalmi
kategóriánként lehet kimutatni a jövedelmek, a lakásviszonyok stb. átlagos értékét vagy a hátrányos, átlagos és
kedvező helyzetben lévők arányát, így a társadalmi kategóriák közötti különbségeket sok dimenzióban lehet
vizsgálni.
Az első ilyen rétegződés típusú survey-felvétel a KSH 1963. évi (1962. évi jövedelmekre vonatkozó)
rétegződésfelvétele volt (Ferge 1969). Ezt követően a KSH 1988-ig ötévenként adatfelvételt végzett az előző évi
családi vagy háztartási jövedelmekről, ezekben vannak adataink a jövedelmek alakulásáról, de nincsenek adatok
a rétegződés más dimenzióiról. 1981-1982-ben a KSH és a Társadalomtudományi Intézet újabb sokdimenziós
rétegződésfelvételt végzett, ebben azonban nem írták össze részletesen a jövedelmeket. Ezt követően a Tárki
több kisebb felvételt végzett, amelyeknek során az 1981-1982. évi kérdőív kérdéseit újra feltették, és a
rétegződésre vonatkozó más adatokat is gyűjtöttek.
Az 1987-re vonatkozó családijövedelem-felvétel óta a KSH nem tette közzé hasonló újabb felvétel eredményeit.
Helyette az úgynevezett háztartásiköltségvetés-felvételek jövedelmi és más eredményeit közölték. A háztartási
költségvetésre (jövedelemre és kiadásra) vonatkozó adatfelvétel természete miatt (háztartási könyveket kell
hosszabb ideig vezetni) a bennük való önkéntes részvételt a legjobb módú és legszegényebb háztartások az
átlagosnál nagyobb arányban utasítják vissza, ezért az adatoknak az egész országra való kivetíthetősége
kétséges.
1992 óta a BKE Szociológia Tanszéke és a Tárki által végzett Magyar Háztartás Panel adatfelvétel-sorozat a
rétegződési adatok fő forrása. Az adatfelvételek viszonylag kis mintája miatt (2000 háztartás és annak felnőtt
tagjai) a kapott adatok hibahatára nagyobb, mint a korábbi rétegződésfelvételeké.
2.2. Önbesorolásos módszer, presztízsvizsgálat, társadalmi-

gazdasági státus
A szerkezet- és rétegződésvizsgálatnak három speciális módszerét lehet még megemlíteni. Az úgynevezett
önbesorolásos módszer esetében a megkérdezetteket kérdezik meg, hogy milyen osztályba vagy rétegbe
sorolják magukat. Ezt a módszert felhasználták Magyarországon Kolosi Tamás, Papp Zsolt és szerzőtársaik
(1980) az 1970-es években négy kisebb helyi mintán végzett vizsgálatukban.
Az amerikai szociológiában elterjedt az úgynevezett presztízsvizsgálat módszere is. Ebben a megkérdezetteket

arra kérik fel, hogy pontosan megnevezett foglalkozások „presztízsét” nevezzék meg. Kétféle kérdezési
módszert használnak: három- vagy ötfokozatú skálán értékeltetik a különböző foglalkozásokat, és az értékelések
átlagát tekintik a presztízs mérőszámának; vagy sorba rendeztetik a foglalkozásokat valamilyen kritérium – a
„presztízs”, a megbecsültség, a jövedelem, a befolyás vagy hatalom, a társadalmi hasznosság stb. – szerint, és a
sorszámok átlagát veszik a presztízs mérőszámának.
Magyarországon a KSH 1983. évi társadalmimobilitás-vizsgálatához kapcsolódva Kulcsár Rózsa (1985) végzett
országos presztízsfelvételt.
A presztízsfelvételekre támaszkodó szociológusok hangsúlyozni szokták, hogy a foglalkozások

presztízsrangsora egy-egy társadalmon belül az idő folyamán meglehetősen nagy állandóságot mutat. Ezt azzal
szokás magyarázni, hogy a foglalkozások presztízse az adott foglalkozás funkcionális fontosságát fejezi ki
(például az orvos nagyon fontos, a takarító kevéssé fontos foglalkozás) a modern társadalomban. Sőt a
különböző országokban végzett presztízsvizsgálatok eredményei is nagyon hasonlóak. E felismerés alapján D.
Treiman (1977) különböző országok számos presztízsskálája alapján a presztízspontszámok átlagolása útján
nemzetközi presztízsskálát szerkesztett. Ezt a nemzetközi presztízsskálát azóta gyakran használják nemzetközi
összehasonlító elemzésekben, ahol a különböző társadalmi-foglalkozási kategóriákat egységesen kell mérni,
számszerűsíteni.
A presztízsmódszernek jellemzője és sokak szemében előnye, hogy kisebb foglalkozási csoportok számára
külön-külön presztízspontszámot lehet meghatározni, így sok réteget és alréteget lehet megkülönböztetni.
Minden kis foglalkozási csoport presztízsét azonban nem lehet ilyen presztízsfelvételekkel kutatni egyszerűen
azért, mert túlságosan nagy az ilyen csoportok száma. Ezért jutott P Blau és O. D. Duncan (1967) arra a

gondolatra, hogy úgynevezett „társadalmi-gazdasági státus” (SES = socioeconomic status) pontszámokat

határoznak meg minden kis foglalkozási csoport számára, és ezeket használják fel mobilitáselemzéseikben. Úgy
jártak el, hogy először megállapították az ismert presztízsű foglalkozási csoportok presztízspontszáma és e
foglalkozási csoport átlagos jövedelme és átlagos iskolai végzettsége közötti regressziós kapcsolatot, majd a
nem ismert presztízsű, de ismert átlagos jövedelmű és iskolai végzettségű foglalkozási csoport SES-pontszámát
e regressziós egyenlet segítségével kiszámították. Kovách Imre és Róbert Péter (1984) hasonló módszerrel, a
presztízs, az iskolai végzettség és a kereset adatai alapján 143 foglalkozási csoport mai és az 1930-as évekbeni
társadalmi helyzetét jellemezte egy-egy pontszám segítségével.
3. ELMÉLETEK
3.1. Harmónia-, konfliktus-, csere- és kényszerelméletek
A társadalmi szerkezettel kapcsolatos legalapvetőbb elméleti, mondhatnánk filozófiai kérdés, hogy az emberi
társadalmakat mi jellemzi inkább: a harmónia és az együttműködés vagy a konfliktus, más szóval a csere vagy a
kényszer? Ettől már csak egy lépés kell annak a kérdésnek feltételéhez, hogy jó-e vagy rossz egy-egy
társadalom.
A harmóniaelméletek szerint az emberi társadalmakat alapvetően a tagok együttműködése jellemzi, a konfliktus

csak kivételes és diszfunkcionális jelenség. A konfliktuselméletek szerint minden emberi társadalmat alapvetően
jellemez a konfliktus, és ez nem szükségképpen káros jelenség, mert a konfliktusok viszik előre a társadalmi
fejlődést. Ha nem lenne konfliktus, a társadalom változatlan állapotban maradna.
A csereelméletek szerint a társadalom tagjai egymással javakat cserélnek, éspedig nemcsak anyagi, pénzben
mérhető értékű javakat, hanem eszmei, szellemi javakat is, mint a megbecsülést, engedelmességet, szeretetet,
segítséget. A kényszerelméletek szerint nem a mindenki számára hasznot hozó csere, sokkal inkább a
hatalommal rendelkezők által az elnyomottakkal szemben alkalmazott kényszer jellemzi a társadalmakat, a
javak átadása nem egyenrangú csere útján, hanem kényszer fenyegetése alatt történik. A csereelmélet nyilván a
harmóniaelmélethez, a kényszerelmélet pedig a konfliktuselmélethez áll közel.
3.2. Konzervatív és radikális elméletek

G. Lenski (1966) a harmóniaelmélet híveit nevezi konzervatívoknak, a konfliktuselmélet híveit radikálisoknak,
mert az előbbiek felfogásából a status quo fenntartásának kívánatossága, az utóbbiakéból pedig a társadalom
minél előbbi – akár forradalom útján történő – megváltoztatásának törekvése következik.
A radikális és a konzervatív álláspont vagy a konfliktus- és harmóniaelméletek természetesen keverednek egyes

tudósoknál, mégis szemléltetőbbé teszi a szerkezetre és az egyenlőtlenségekre vonatkozó felfogások
áttekintését, ha ezt az ellentétpárt felhasználjuk.
Lenski szerint a két álláspont ellentéte már az emberiség történetére vonatkozó legrégebbi írott forrásokban
megjelenik. A két ellentétes álláspont világosan kirajzolódik az Ótestamentumban: a zsidó királyok és a
főpapság a konzervatív álláspontot képviselték, a próféták pedig (főleg Ezsaiás, Amosz és Mikeás) radikálisan
bírálták a korabeli zsidó társadalom igazságtalanságait, különösen a gazdagokat és hatalmasokat.
A görög filozófusok közül Platón a radikális állásponthoz állt közelebb, egy ideális társadalom utópiáját vázolta
fel, Arisztotelész viszont konzervatív volt, ezt különösképpen az mutatja, hogy helyeselte a rabszolgaság
intézményét.
A középkori kereszténység történetében az egyik oldalon állt a többnyire konzervatív főpapság, a másik oldalon
a vallási és egyházi megújulás követelését többnyire igen erős társadalomkritikával összekapcsoló újítók
(köztük Assisi Szent Ferenc is), akiknek egy részét eretnekként üldözték.
A társadalomtudományoknak a filozófiától való különválása idején Adam Smith a harmóniaelmélet felé hajlott,
mert azt feltételezte, hogy a piac mint „láthatatlan kéz” összhangba hozza a gazdasági élet minden szereplőjének
érdekeit.
A konfliktuselmélet legegyértelműbb megfogalmazói Marx és Engels voltak. Szerintük a társadalmak története

az osztályharcok története, minden társadalomban az uralkodó, kizsákmányoló osztály és az elnyomott,
kizsákmányolt osztály harcolt egymás ellen. Az uralkodó osztály a kizsákmányoltak jövedelmének a

létminimumra szorítása útján törekedett saját jövedelmét növelni, a kizsákmányolt osztály viszont azért harcolt,
hogy a munka termékeiből minél több jusson neki. A kapitalizmusban például, hogy a bére minél nagyobb
legyen. Végső soron az osztályharc akörül folyik, hogy az uralkodó osztály fenn kívánja tartani az adott
társadalmi-gazdasági rendszert, a kizsákmányolt osztály pedig meg akarja azt dönteni. Így az osztályharc a
társadalmi változás, fejlődés mozgatóereje, s az osztályharc útján fog megvalósulni az igazságos társadalom.
Élesen konfliktuselméleti Pareto elmélete is az elitek körforgásáról, de ő Marxszal ellentétben nem az osztályok
közötti harcban, hanem a hatalmon lévő régi elit és a hatalom megszerzésére törekvő új elit közötti harcban látja
az alapvető konfliktust.
Az amerikai strukturalista-funkcionalista irányzat társadalmirétegződés-képe a harmóniaelmélet

legjellegzetesebb megnyilvánulása talán a szociológia egész történetében. Bár alapvető gondolatai
megtalálhatóak Parsons munkáiban is, a funkcionalista rétegződéselmélet iskolapéldájaként K. Davis és W. E.
Moore (2004) tanulmányát szokás idézni. Eszerint a társadalomban különféle funkciók ellátásáról,
munkafeladatok elvégzéséről kell gondoskodni. Ezek a funkciók eltérően fontosak a társadalom számára
(például az orvos funkciója fontosabb, mint a segédmunkásé), továbbá eltérő színvonalú képességek és
ismeretek szükségesek az elvégzésükhöz. Ahhoz, hogy a társadalom érdekében a legmegfelelőbb emberek
kerüljenek a fontosabb és nagyobb képzettséget igénylő funkciókba, azokat jobban meg kell fizetni, jobban meg
kell becsülni. Ezért a rétegek közötti jövedelemkülönbségek vagy tágabban értelmezve privilégiumkülönbségek
indokoltak, „funkcionálisak”, a társadalom jó működéséhez szükségesek.
A harmóniaelmélet és a konfliktuselmélet közötti vita különösen a második világháború utáni évtizedekben

jellemezte a szociológiát. A szociológusok nagy része, különösen a Max Webert követő szociológusok ebben a
vitában valahol középen helyezkedtek el.
G. Lenski (1966) amerikai szociológus kifejezetten a radikális és konzervatív társadalmi elméletek közötti
szintézisteremtés igényével írt könyvében a hatalmat mondja az egyenlőtlenségek alapvető forrásának. Szerinte
a hatalmi különbségek következtében jönnek létre a privilégiumok különbségei (ide sorolja a jövedelmi,
vagyoni és más életkörülményekbeni különbségeket) és a presztízskülönbségek. Így az egyenlőtlenség végső
alapja minden társadalomban az erőszak alkalmazásának lehetősége. Ahhoz azonban, hogy a társadalom
hatékonyan működhessen, és a konfliktus következtében ne omoljék össze, a hatalmat birtokló osztály kénytelen
arra törekedni, hogy hatalmát legiti- mizálja. Ezért többek között a többlettermék egy részét is át kell hogy
engedje a hatalom nélkülieknek, továbbá a nyílt erőszak helyére intézményesített (alkotmányos)
hatalomgyakorlási formákat hoz létre, valamint propagandával és ideológiával próbálja hatalmát elfogadtatni.
Ezek a folyamatok a középosztályok kialakulásához és megerősödéséhez vezetnek. A nyers erőszakon alapuló
központosított hatalom, valamint a hatékony működés közötti ellentmondás különösen erősen jelentkezik az
ipari társadalmakban: az elnyomó politikai rendszerű társadalom és gazdaság lemarad a gazdasági versenyben.
3.3. A társadalmi szerkezet kategóriáinak elméleti alapjai

A struktúraelmélet másik nagy elméleti kérdése, hogy minek alapján definiálják a társadalmi szerkezet
kategóriáit, az osztályokat és a rétegeket.
Marx és Engels szerint a társadalmi szerkezetben elfoglalt hely fő meghatározója a termelőeszközökhöz való
viszony: a termelőeszközök tulajdonosai (rabszolgatartók, nagybirtokosok, tőkések) állnak szemben azokkal,
akiknek nincs a tulajdonukban termelőeszköz (rabszolgák, jobbágyok, bérmunkások). E két alapvető osztály
mellett további kategóriákat különböztettek meg, amikor egy-egy társadalmat konkrétan vizsgáltak, például a
Forradalom és ellenforradalom Németországban című munkában a feudális nemességet, a nagy- és
középparasztságot, a szabad kisparasztokat, a jobbágyokat, vagy az Osztályharcok Franciaországban és a Louis
Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című művekben a kispolgárságot, a birtokos parasztságot és a
lumpenproletariátust. Az osztályokon belül tehát megkülönböztettek olyan kategóriákat, mondhatnánk rétegeket,
amelyek nem a termelőeszközökhöz való viszony, hanem más jellemzők tekintetében különülnek el egymástól.
Max Weber nem fejtette ki Marxhoz és Engelshez hasonló részletességgel társadalmi- szerkezet-elméletét,
különböző műveiben megfogalmazott megállapításai között némelykor ellentmondásokat is találunk. Ez
azonban nem akadálya, sőt talán az oka annak, hogy igen nagy a hatása mind a mai napig a társadalmi szerkezet
újabb és újabb szociológiai elméleteire.
Az egyik lényeges kérdés, ahol Marx szerkezetfelfogásától eltér (úgy is felfoghatjuk, hogy azt kiegészíti), hogy
a társadalmi szerkezetben nem egy, hanem három lényeges meghatározó dimenziót nevez meg. Elsőként a Marx
által alkalmazott gazdasági dimenziót különbözteti meg, ebben a termelőeszközhöz való viszony mellett a

munkaerő-piaci helyzetet (ahol egyebek közt a szakképzettek jobb helyzetben vannak a szakképzetleneknél)
látja differenciáló tényezőnek. Az utóbbi gondolata miatt mindazon társadalmi- szerkezet-elméletek első
képviselőjének tekintik, akik nemcsak a termelőeszköz-tulajdon, hanem a foglalkozás alapján is definiálták a
társadalmi kategóriákat. Ezt a dimenziót nevezte Weber osztálynak vagy gazdasági osztálynak.
A második dimenzió Weber szerint a hatalom. Marx úgy látta, hogy a hatalom egyszerűen a tőketulajdon
függvénye. Weber szerint a politikai hatalom nem szükségképpen függ össze a tőketulajdonnal. A XX.
században egyre erősödött az a gondolat, hogy a hatalom a gazdasági dimenzióhoz hasonló, sőt annál talán még
lényegesebb dimenziója a társadalmi szerkezetnek. Max Weber vitathatatlanul a mai hatalomelméletek első
képviselője.
Végül a harmadik dimenziót Weber rendnek nevezi. Ennek lényege a megbecsültség. Hozzáteszi, hogy a
megbecsültségnek az előkelő életvitel, életmód az alapja. E dimenzió későbbi elméleti értelmezésénél bizonyos
zavart okozott a szóhasználat. Weber a rend szót használta, a feudális társadalmak vizsgálatánál használt
társadalmi rend (Stand) kifejezést. A német szaknyelvben és köznyelvben azonban a mai társadalmi kategóriák
megnevezésénél is szokták ezt a rend szót használni, noha nyilván nem a feudalizmus korabeli rendekről van
szó. Az angol nyelvben azonban a középkori rend megjelölésére használt szót (estate) sohasem használják a mai
társadalomra. Ezért amikor Max Webert angolra fordították, ehelyett a státus kifejezést vezették be a Weber-féle
rend megjelölésére. Ennek következtében azonban a weberi rendfogalom értelme némileg elhomályosult.
Amikor az amerikai szociológiában státusról beszélnek, akkor nem mindig értik ezen azt, amit Weber nevezett
rendnek. A jelen könyvben én is másképpen használom a státus fogalmát. A Weber-féle megbecsültségfogalmat
angolul presztízsnek fordították, holott We- bernél a megbecsültségnek sokkal gazdagabb értelme van, mint a
presztízsnek. Ennek ellenére Max Weber az előfutára annak az irányzatnak, amelyik a presztízs alapján
különbözteti meg a társadalmi kategóriákat. Ettől a későbbiekben különvált a társadalmi kategóriáknak az
életmód, életstílus, életvitel alapján történő megkülönböztetése, amely különösen az utolsó években hódított tért
a társadalmi szerkezet szociológiájában.
A háromdimenziós szerkezetmodell szerint tehát a társadalom tagjainak a szerkezetben elfoglalt helyzete

nemcsak a termelőeszköz tulajdonától vagy annak hiányától, továbbá a munkaerőpiacon elfoglalt előnyös vagy
előnytelen helyzetétől, hanem ezek mellett a hatalom birtoklásától vagy hiányától, valamint a „finom”
életviteltől és az ezzel összefüggő megbecsültségtől vagy annak hiányától, sőt a megvetettségtől is függ. Ennek
a háromdimenziós felfogásnak a megértéséhez hozzátehetjük, hogy Max Weber a XX. század eleji
Németországban három csoportot látott a társadalmi hierarchia csúcsán: a tőkéseket, a vezető állami
hivatalnokokat, valamint a régi arisztokráciát.
A három dimenzió fontossága Weber szerint a történelem folyamán némileg változik. A rend természetesen
inkább a feudális társadalomra, az osztály pedig a kapitalista társadalomra jellemző. Ugyanakkor azt is mondja,
hogy az osztály a gyorsan változó társadalmakban, a rend pedig a megállapodottabb társadalmakban játszik
nagyobb szerepet. A modern társadalmakban a bürokrácia erősödésével párhuzamosan nő a hatalom fontossága.
Másik művében Max Weber háromféle osztályt különböztet meg: a birtok szerinti osztályt (tőkés stb.), a
jövedelem szerinti osztályt (nagyobb és kisebb jövedelműek) és végül a társadalmi osztályt, amelyet úgy
definiál, hogy azon belül könnyű a társadalmi helyváltoztatás, mobilitás, valamint azon belül szokásos a
házasságkötés, de amelynek határát nehéz átlépni akár foglalkozási mobilitás, akár házasság útján.
Ezzel a részletesebben ki nem fejtett társadalmi osztály fogalommal Weber a társadal- miszerkezet-elméletek
egy további irányzatát indította el. ♦ Parkin (1974) szerint
Weber fogalma, a „társadalmi kizárás”, vagyis az osztályhatáron való átlépés akadályozása az osztálystratégia
egyik leglényegesebb része. A kívülállókkal szembeni kizárási stratégia párhuzamos fogalma az osztályon belül
lévőkkel szembeni szolidarizálás. Erikson és Goldthorpe is azzal a gondolattal indították el nagy nemzetközi
összehasonlításukat, hogy a mobilitásnak, pontosabban a mobilitás hiányának az osztályképződésre való hatását
vizsgálják. A. Giddens (1973) a fejlett társadalmak osztályszerkezetéről írott munkájában szintén a társadalmi
mobilitást, illetve kizárást tekinti az osztályviszonyokat strukturáló tényezőnek, ezáltal válnak valóságos
osztállyá azok, akik azonos társadalmi pozíciót töltenek be.
A Max Weber által javasolt fogalmakkal nyilvánvalóan lényegesen bonyolultabb, több osztályból, hatalmi
csoportból, rendből álló, de egyben kevésbé egyértelmű képet lehet egy adott társadalomról rajzolni.
Hozzátehetjük, hogy maga Weber sohasem alkalmazta ezeket a kategóriákat egy adott társadalom szerkezetének
leírására. A társadalmi szerkezet és rétegződés szociológusai azonban azóta igen sokszor használják Weber
egyik vagy másik gondolatát, fogalmi megkülönböztetését. Ezért lehet egy lazán körülhatárolható weberiánus

irányzatról beszélni.
3.4. Sokdimenziós társadalomszerkezet-elméletek

Az a Webertől származó felismerés, hogy a társadalmi szerkezet többdimenziós fogalom, igen fontos a
szociológia további fejlődésében, mert kiindulópontját képezi a mai többdimenziós társadalmiszerkezet-
modelleknek. Az utóbbiak némelykor további dimenziókat vesznek figyelembe, de a három Weber-féle
dimenzió szinte mindig szerepel bennük.
Többdimenziós modell alapján állt T. Geiger (1949), a rétegződés fogalmának és elméletének kidolgozója.
Szerinte az osztályfogalom elveszíti használhatóságát a fejlett társadalmak szerkezetének vizsgálatában.
Helyette a rétegek fogalmának használatát javasolja. A rétegek az objektív életkörülmények tekintetében
különülnek el egymástól, az egyik réteg jobb, a másik rosszabb helyzetben van. Az életkörülmények
különbségeihez azonban életstílus- és gondolkodásmódok, tehát szubjektív elemek is kapcsolódnak. A réteghez
tartozást meghatározó tényezők sokfajták lehetnek, mint a termelőeszközökhöz való viszony, a foglalkozás, a
műveltség, a jövedelem stb. Egy adott társadalomban egyszerre többféle kritérium szerinti rétegződés
érvényesül egymás mellett, ezek közül valamelyik az uralkodó rétegződési kritérium, a többiek alárendelt
rétegződési kritériumok. Ilyen értelemben Geiger szerint rétegek minden történeti társadalomban voltak, a réteg
mintegy a legáltalánosabb szerkezeti fogalom, az osztályok, a rendek és a kasztok konkrétabb változatai az
általános rétegfogalomnak. A modern társadalomban Geiger szerint egyre nagyobb jelentőségűekké válnak a
középrétegek. Tehát Geiger rétegződéselmélete szerint a rétegek nemcsak a termelőeszközökhöz való viszony,
nem is csak a három Weber-féle dimenzió tekintetében, hanem mellettük sok egyéb meghatározó tényező szerint
is elkülönülnek. Geiger szerint ezért a rétegfogalom alkalmasabb a XX. századi társadalmak vizsgálatára, mint a
gazdasági helyzeten alapuló osztályfogalom. Geiger óta a rétegfogalmat igen széles körben használják a
szociológiában.
A marxista osztályfogalomnak az európai szocialista társadalmak, sőt általában minden társadalom elemzésében
való felhasználását súlyosan bírálta S. Ossowski (1957) lengyel szociológus hosszabb ideig íróasztalfiókban
lévő, majd az 1956-os lengyel politikai változást követő enyhülés hónapjaiban kiadott művében. Ezt a könyvet
utóbb a többi szocialista ország hivatalos ideológusai antimarxistának minősítették. Ossowski szerint az olyan
társadalmakban, ahol a társadalmi pozíciók jelentős része közvetlenül függ az államtól, tehát a hatalomtól,
elhibázott az az elmélet, amely a termelőeszközök tulajdona alapján kívánja a társadalmi kategóriákat definiálni.
Minél inkább távolodik valamely társadalom a klasszikus szabadversenyes kapitalizmustól, annál kevésbé
használhatók az eredeti marxi osztálykategóriák. Ezek a társadalmak egyenlőtlen osztály nélküli társadalmakká
válnak. A marxista osztályfogalom helyett azonban nem a réteg használatát javasolja, hanem valamilyen
általánosabb osztályfogalomét, amely nemcsak a termelőeszközök tulajdonát, hanem a fogyasztási javak
rendelkezésre álló mennyiségét és a hatalmat is figyelembe veszi. Ossowski munkáját az tette különösen
fontossá, hogy – bármennyire bírálták is a hivatalos ideológusok – a szocialista országok szociológusainak a
társadalmukról alkotott képét erősen befolyásolta azáltal, hogy feltárta az egyenlőtlenségek létét, és felhívta a
figyelmet a jövedelmek, az életkörülmények különbségeire és különösen a hatalom fontosságára e társadalmak
szerkezetében.
Lenski (1966) szerint ma az ipari társadalmakban hétféle osztályrendszer él egymás mellett. Ezek a
1. politikai-hatalmi,
2. vagyoni-tőketulajdonlási,
3. foglalkozási,
4. iskolai végzettségi,
5. faji, etnikai, vallási,
6. nemek szerinti (férfi és nő) és
7. életkori osztályrendszerek.
Közülük a foglalkozási osztályrendszert tartja a leginkább meghatározónak.
3.5. Pénztőke, kulturális tőke, szociális tőke

Újabban a Weberéhez hasonló, nagy háromdimenziós szerkezetelméletet fejtett ki P. Bourdieu (1979; 1980;
1983). Háromféle tőkét különböztet meg: a pénztőkét, a kulturális tőkét és a szociális tőkét. A kulturális tőkén
a műveltséget érti, a szociális tőkén a társadalmi kapcsolatokat. Bourdieu szerint a társadalmi hierarchia
csúcsához való feljutáshoz nemcsak pénztőke szükséges, hanem kulturális és szociális tőke is. Aki nem tud az
uralkodó osztály kulturális követelményeinek megfelelően viselkedni, és aki nem rendelkezik megfelelő
kapcsolatokkal az uralkodó osztályban, azt nem fogadják be, nem hagyja érvényesülni az uralkodó osztály.
Másik fontos gondolata, hogy e különféle tőkék egymásba „konvertálhatóak", azaz átválthatóak. Aki például jó
kapcsolatokkal rendelkezik, az könnyen válik pénztőkéssé. Aki nagy kulturális tőkével rendelkezik, az – ha
kívánja – könnyen jut jelentős vagyonhoz.
3.6. Hatalomelméletek
A második világháború utáni évtizedekben a hatalmi elméletek váltak egyre népszerűbbekké a
szerkezetvizsgálatban. Ezek a kizsákmányoló vagy uralkodó osztály fogalma helyett általában a hatalmi elit
fogalmát használják. Elsőként C. W. Mills (1962) Az uralkodó elit című könyvét említem, mert viszonylag korán
megjelent magyarul, és így nagy hatása volt az újjászülető magyar szociológiára. Mills szerint egy szűk hatalmi
elit uralkodik az Egyesült Államokban, amelyen belül három csoportot különböztetett meg: a gazdasági élet
vezetőit és a nagyvállalatok menedzsereit, a vezető politikusokat és végül a hadsereg vezetőit. A három csoport
szorosan összefonódik, gyakori ugyanannak a személynek a helycseréje az elit három alcsoportja között.
R. Dahrendorf korai műve (1953) szerint a modern társadalomban már nem a tőketulajdon, hanem a gazdasági
hatalom birtokosai állnak a hierarchia csúcsán, a társadalmi konfliktus nem annyira a jövedelemért, mint
inkább a hatalomért folyik. Persze a jövedelemből való részesedés a hatalmi pozíciótól függ.
A hatalmi elméletet Az új osztály című könyvében a szocialista országokra alkalmazta M. Gyilasz (1957)
jugoszláv kommunista politikus, miután súlyos konfliktusba került Titóval és kizárták a politikai vezetésből.
Gyilasz szerint a kelet-európai szocialista társadalmak ugyanolyan osztálytársadalmak, mint a kapitalisták, csak
az a különbség, hogy a szocialista társadalmakban az állami és pártbürokrácia a termelőeszközök tényleges
tulajdonosa és ezáltal az uralkodó osztály. Bár a szocialista országok hivatalos ideológiája minden más
szerkezetelméletnél jobban elítélte Gyilasz újosztály-elméletét, annak mégis igen nagy befolyása volt ezen
országok szociológusaira, a hatalmi elméletek hallgatólagosan igen népszerűek voltak a szocialista országok
szociológusai között.
3.7. Új marxista társadalomszerkezet-elméletek

A termelőeszköz-tulajdonon alapuló szerkezetelméletek továbbéltek, sőt egyes szerzőknél lényegesen
továbbfejlődtek a második világháború után. Közülük E. O. Wright amerikai marxista szociológus elméletének
változásait mutatom be. Korai művében Wright (1979) abból indul ki, hogy a kapitalista társadalom három
dimenzió mentén differenciálódik, háromféle tőketulajdon játszik szerepet a differenciálódásban: a
termelőeszközök tulajdona, a szervezeti tőke és a szakképzettségi tőke. Ezek közül a legfontosabb a
termelőeszközök tulajdona, a termelőeszköz-tőke. Ennek alapján megkülönböztet
1. olyan termelőeszköz-tulajdonosokat, akik képesek bérmunkásokat alkalmazni, és maguk így mentesülnek a

munkától (burzsoázia);
2. olyan kisebb termelőeszköz-tulajdonosokat, akik bérmunkásokat tudnak foglalkoztatni, de maguk is

kénytelenek dolgozni (kisvállalkozók);
3. olyan termelőeszköz-tulajdonosokat, akiknek nincs elég tőkéjük bérmunkások foglalkoztatásához, így maguk
dolgoznak termelőeszközeikkel (kispolgárság);
4. végül a termelőeszközök birtokában nem lévő bérmunkásokat.
A második dimenzió a „szervezeti tőke”, itt a szervezetben lévő vezetői hatáskör, hatalom alapján különböztet
meg felsővezetőket, középvezetőket és nem vezetőket.
Végül a harmadik dimenzió, a „szakképzettségi tőke” alapján megkülönböztet magas képzettségűeket, félig
szakképzetteket (a „félig” jelző az angol „semi” szó fordítása, ugyanez az angol fél szó szerepel a semi-skilled
worker, vagyis a betanított munkás kifejezésben) és szakképzetleneket.
Ennek alapján a mai fejlett kapitalista társadalmakban három olyan osztályt definiált, amelyek helyzete

egyértelmű: a burzsoáziát, a kispolgárságot és a proletariátust.
Rajtuk kívül azonban négy további, nem egyértelmű, hanem „közbenső” helyzetű kategóriát lát:
1. a felső- és középvezetőket és technokratákat (akiknek nincs termelőeszköz-tulajdonuk, de van szervezeti

hatalmuk és szakképzettségi tőkéjük, ezért a burzsoázia és a proletariátus között helyezkednek el);
2. az alsóvezetőket, művezetőket (akiknek mind szervezeti hatalmuk, mind szakképzettségi tőkéjük az

előbbieknél kisebb);
3. a kisvállalkozókat (akik a burzsoázia és a kispolgárság között helyezkednek el);
4. a munkájukat önállóan végző alkalmazottakat (akik a kispolgárság és a proletariátus között helyezkednek el).
Szembetűnő, hogy Wright a weberi elméletek egyes elemeivel gazdagította a marxista elméletet. Még inkább
kitűnik ez későbbi munkájából (Wright 1985), amelyben egy új formációelméletet vázol fel. Eszerint a
feudalizmussal kezdődően öt gazdasági-társadalmi rendszer követi egymást a történelemben: 1. a feudalizmus,
2. a kapitalizmus, 3. az állami társadalmi rendszer, 4. a szocializmus, 5. a kommunizmus. A közöttük lévő
különbségeket az 5.1. táblázat mutatja be. Látható, hogy Wright a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele
után létrejövő rendszert, így a kelet-európai szocialista rendszereket nem szocializmusnak nevezi, hanem állami
rendszernek, és ebben a rendszerben a menedzsereket és bürokratákat tekinti uralkodó osztálynak, a tervszerű
állami redisztribúciót pedig kizsákmányolásként definiálja. Sőt a szocializmusban, ahol a szakemberek,
mondhatnánk: az értelmiség, lesz az uralkodó osztály, még mindig lesz kizsákmányolás.
5.1. táblázat - 5.1. táblázat ♦ Öt gazdasági-társadalmi rendszer fő sajátosságai E. O.

Wright szerint
Társadalmi Fő termelőerő, amely A kizsákmányolás Fő osztályok A forradalmi

egyenlőtlenül oszlik mechanizmusa átalakítás fő feladata
gazdasági el a társadalomban
rendszer
Feudalizmus Föld Munkakényszer Földesúr és jobbágy Személyes szabadság
Kapitalizmus Fizikai Piac Tőkés és munkás A termelőeszközök

termelőeszközök társadalmi
tulajdonba vétele
Állami rendszer Szervezeti hatalom Tervszerű kisajátítás Menedzser, A szervezeti hatalom

és újraelosztás bürokrata és a demokratizálása
hatalmuknak
alávetettek
Szocializmus Tudás, szakismeret A terméktöbblet Szakember és Lényegi egyenlőség

tárgyalásos elosztása munkás
a szakemberek és
munkások között
Kommunizmus Nincs Nincs Nincs Önmegvalósítás
3.8. Presztízs, társadalmi helyzet és társadalmi miliő

A presztízsen alapuló szerkezetelméletek elsősorban az empirikus szociológiai kutatásban játszottak szerepet,
ugyanis sok országban számos presztízsvizsgálatot végeztek.
Újabban a szociológusok egy része nagy érdeklődéssel fordul a különböző osztályok és rétegek életmódjának
eltérései felé, illetve egyre többször felmerül az a gondolat, hogy az életmód alapján lehetne vagy kellene a

modern társadalomban a társadalmi kategóriákat megkülönböztetni.
Ehhez a hatásos indulást U. Beck (2003) tanulmánya jelentette, amelynek címe Túl az osztályon és rétegen volt.
Ebben azt fejtette ki, hogy a modern társadalmak szerkezetének elemzésére sem a marxi osztály-, sem a Weberre
visszavezethető és Geiger által kidolgozott rétegfogalom nem alkalmas. Azt, hogy osztály és réteg helyett
milyen fogalmakkal lehetne ezeket a társadalmakat elemezni, S. Hradil (1987) dolgozta ki. Kétféle kategóriát
javasolt. Az elsőt „társadalmi helyzetnek" nevezte. Egyrészt megkülönböztette azokat, akik az adott időszakban
nem jelennek meg a munkaerőpiacon, mint az egyetemi hallgatókat, nyugdíjasokat. Másrészt a szegényeket,
tartósan munkanélkülieket és mar- ginalizáltakat különítette el. A „normálkeresőket” aszerint differenciálta,
hogy mennyire fenyegeti őket a szegénység és munkanélküliség. Végül megkülönböztetett több elitcsoportot is.
Ennek alapján a következő társadalmihelyzet-kategóriákat különítette el:
1 hatalmi elit,
2. gazdagok,
3. műveltségi elit,
4. gazdasági vezetők,
5. felsőszintű szakemberek,
6. egyetemi hallgatók,
7. olyan „normálkeresők”, akiket nem fenyeget munkanélküliség és elszegényedés,
8. olyan „normálkeresők”, akiket ezek közepesen fenyegetnek,
9. az ezek által erősen veszélyeztetett „normálkeresők”,
10. nyugdíjasok,
11. tartósan munkanélküliek,
12. szegények,
13. peremhelyzetben lévő, diszkriminációt szenvedő csoportok.
Ezeknek a kategóriáknak az alkalmazását az indokolja, hogy nemcsak helyzetük, hanem érdekeik is lényegesen
eltérnek egymástól, ezért viselkedésük és gondolkodásuk is különbözik. Például a nyugdíjasok vagy a tartósan
munkanélküliek másképpen viszonyulnak a legkülönfélébb gazdasági-társadalmi kérdésekhez, mint a biztos
munkahellyel rendelkezők.
A másik fogalom, amelyet S. Hradil javasolt, a „társadalmi miliő". Ezek elsősorban az életmód, a kultúra, az
értékek által meghatározott társadalmi csoportok, mint a magas szintű konzervatív, a hagyományos munkás
vagy az alternatív-baloldali miliő. (Részletesebben bemutatom e miliőket a 15. fejezetben.) A miliőkategóriák
alkalmazását Hradil szerint az indokolja, hogy a mai német társadalomban ezek sokkal inkább befolyásolják az
egyes emberek viselkedését, attitűdjeit, egyebek között politikai preferenciáit, mint a hagyományos osztály- és
rétegkategóriák.
3.9. A társadalmi helyzet hatása az egyén életére, nézeteire

A harmadik nagy elméleti kérdés a társadalomszerkezet elméletében, hogyan befolyásolja a társadalmi
szerkezetben elfoglalt pozíció, az osztályhoz, réteghez stb. tartozás az egyes emberek életét. Valójában csak
akkor van értelme a társadalmi szerkezetben elfoglalt pozíciót vizsgálni, ha annak nemcsak elméleti jelentősége
van, hanem a társadalom tagjainak életében megfigyelhető hatása is.
Max Weber ezt úgy fogalmazta meg, hogy a társadalmi pozíció meghatározza az egyes emberek életesélyeit. Az
életesélyek annak a valószínűségét jelentik, hogy az egyén élete folyamán magas vagy alacsony jövedelemhez
jut, milyen iskolai végzettséget szerez, illetve gyermekei milyen iskolai végzettséget fognak szerezni, milyen
valószínűséggel kerül börtönbe (akár azért, mert társadalmi helyzetétől függ annak valószínűsége, hogy
bűncselekményt követ el, akár azért, mert ettől függ az is, hogy bűncselekmény elkövetése esetén a rendőrség

letartóztatja és a büntetőbíróság elítéli) stb.
Ténylegesen az életesélyeket még szűkebben és konkrétabban is értelmezhetjük, ugyanis a különböző társadalmi

kategóriák tagjainak várható élettartama nagyon eltér egymástól, például egy 30 éves segédmunkás várható
életéveinek száma lényegesen kevesebb, mint egy 30 éves értelmiségié. Lényegesek az osztályok, rétegek
tagjainak fizikai és lelki egészségi állapotában mutatkozó különbségek is.
Ennél sokkal szélesebb körben is befolyásolja a társadalmi helyzet az egyéni életet. Amerikai szerzők
(Caplowitz 1963) kimutatták, hogy a szegények ugyanazokért a javakért gyakran magasabb árat fizetnek, mint a
jómódúak.
Nem igényel sok magyarázatot, hogy a társadalmi helyzet nagymértékben meghatározza, hogy az egyén kikkel
barátkozik, kivel házasodik össze, Amerikában azt is, hogy melyik egyháznak a tagja. Összefoglalóan azt
mondhatjuk, hogy a társadalmi helyzet igen nagy mértékben meghatározza az egyén életmódját, hogy mit olvas,
milyen zenét hallgat, milyen sportot űz, hogy tölti évi szabadságát stb.
Végül, de nem utolsósorban a társadalmi helyzet egyes korszakokban és társadalmakban erősen befolyásolhatja
a politikai preferenciákat. A problémát már Marx világosan megfogalmazta a magának való és a magáért való
osztály fogalompárjával. A „magának való osztály", elsősorban magának való munkásosztály objektív helyzete
és ebből következő valóságos érdekei alapján különül el a többi osztálytól, de nincs erős osztálytudata és nem
harcol kollektívan érdekei érvényesítéséért.
A „magáért való osztály", különösen a magáért való munkásosztály viszont tisztán látja érdekeit és azoknak
ellentétét a tőkésosztály érdekeivel, erős munkásöntudata van, ennek alapján kollektívan harcol érdekeiért és –
az osztálytudat legmagasabb szintjén – forradalomra is hajlandó. A magáért való munkásosztály így Marx
szerint a kommunista pártot támogatja, annak iránymutatását fogadja el.
A XIX. század második felében és a XX. század első kétharmadában a demokratikus politikai rendszerű
országokban meglehetősen következetesen érvényesült az a tendencia, hogy a hátrányos helyzetű osztályok,
elsősorban a munkásosztály tagjai a szociáldemokrata vagy szocialista pártra, esetleg – ha volt ilyen legális párt
az országban – a kommunista pártra szavaztak, míg a felsőbb rétegek és középrétegek tagjai, valamint egyes
országokban a parasztság a konzervatív pártokra szavaztak. Ennek az összefüggésnek az erősségét újabban
sokan kétségbe vonják.
3.10. A társadalmi kategóriák száma

Végül azzal az elméleti kérdéssel foglalkozom, hogy a különböző szociológusok hány társadalmi kategóriát
különböztetnek meg, melyek ezek a kategóriák, és azokat osztályoknak, rétegeknek stb. nevezik-e. A kérdés
triviálisnak látszik, de egyáltalán nem az: egészen más társadalomképhez kapcsolódik a dichotóm, vagyis
kétkategóriás modell, mint a nagyszámú kis kategóriát feltételező modell, végül – a kettő között – az öt-tíz nagy
társadalmi tömböt megkülönböztető modell. A dichotóm modell a kibékíthetetlen osztályellentétek létét sugallja,
az öt-tíz kategóriás modell érdekkonfliktusok meglétét, de egyben az osztályok közötti szövetségek lehetőségét
is sugallja, végül a nagyszámú kategóriát tartalmazó modell tulajdonképpen egy erősen atomizálódott
társadalom képével párosul, ahol sok kis csoport együttműködik, verseng is egymással.
A dichotóm modell klasszikus példája Marx és Engels társadalomképe a Kommunista kiáltványban: két osztály,
a kizsákmányolók és kizsákmányoltak harcolnak egymás ellen. Mint fent láttuk, a konkrét társadalmak
elemzésében Marx is több osztályt különböztetett meg. Hasonlóképpen teljesen dichotóm Pareto
társadalomképe: az elit áll szemben a hatalmának alávetettekkel, legfeljebb az utóbbiak között már készülődik
az ellenelit a hatalomátvételre.
A másik végletet a presztízscsoportokon és a SES-en (társadalmi-gazdasági pontszámokon) alapuló modellek

jelentik, amelyekben 30-40 vagy akár száz kategóriát is megkülönböztetnek. Ilyen sok társadalmi kategória
esetében az adatfelvételi eredmények táblázatok formájában történő bemutatásának már kevés értelme van, ezért
e sokkategóriás társadalmi modellek alkalmazása többnyire összekapcsolódik a matematikai-statisztikai
módszerekkel végzett elemzéssel.
A neoweberiánus szociológusok többnyire öt-tíz kategóriát tartalmazó modelleket használnak. G. Lenski például
az alábbi foglalkozási osztályokat különböztette meg az ipari társadalmakban:
1. tőkés vállalkozók,

2. hivatásos politikusok,
3. menedzserek,
4. katonatisztek,
5. értelmiségi szakemberek,
6. irodai foglalkozásúak,
7. kereskedelmi foglalkozásúak,
8. munkásosztály,
9. parasztok,
10.munkanélküliek és rabszolgamunkások.
F Parkin (1972) a következő hat nagy foglalkozási kategóriát különbözteti meg: 1. menedzser, értelmiségi, felső
adminisztratív, 2. félértelmiségi és alacsonyabb adminisztratív, 3. rutin fehérgalléros, 4. szakmunkás, 5.
betanított munkás, 6. segédmunkás.
A mai empirikus kutatásban leggyakrabban használt szerkezetmodellt R. Erikson és J. Goldthorpe (1992)

dolgozta ki. A megkülönböztetett tíz osztályt pontosan – foglalkozási kategóriák szerint – definiálták, ezért azok
viszonylag könnyen előállíthatók a fejlett társadalmakban végzett adatfelvételek alapján. A tíz osztály a
következő:
1. tőkések, felsővezetők, értelmiségiek,
2. középvezetők és középszintű szellemi szakemberek,
3. rutin szellemi foglalkozásúak,
4. alkalmazottakat tartó kisiparosok, kiskereskedők,
5. alkalmazottat nem tartó kisiparosok, kiskereskedők,
6. önálló parasztok,
7. művezetők és üzemtechnikusok,
8. szakmunkások,
9. szakképzetlen munkások,
10. mezőgazdasági munkások.
Ebben a modellben figyelembe veszik a termelőeszköz-tulajdont (a tőkéseket azonban gyakorlatilag nem tudják
az adatfelvételek alapján különválasztani, mert azok többnyire valamilyen vezető beosztást mondanak be), a
végzett munkajellegét (szellemi-fizikai), az iskolai végzettség és szakképzettség szintjét, a vezetői beosztást és
az ágazatot (mezőgazdaság és nem mezőgazdaság).
Hozzá kell ehhez tenni, hogy a mobilitás nemzetközi összehasonlító vizsgálatában, mivel nem álltak
rendelkezésükre minden országból a szükséges adatok, összevonták az 1-2., a 4-5. és a 7-8. kategóriákat, így
végül is egy 7 osztályos modellel dolgoztak.
Ezt a modellt, amely előadások, majd folyóiratban megjelent tanulmányok alapján az 1970-es évek közepe óta
ismert volt, kisebb-nagyobb módosításokkal sokan felhasználták. Közülük itt a lengyel rétegződéskutatásokat
említem meg. W. Wesolowski (1966) egyik első művében kifejtette, hogy a szocialista társadalmak szerkezetét
egyre kevésbé lehet osztálykategóriákkal leírni. Ez nyilvánvalóan ellentétes volt a többi szocialista országban
uralkodó ideológiai állásponttal, de Lengyelországban nem váltott ki kritikát. Majd a munkatársaival végzett
igen részletes rétegződésvizsgálatokban (Wesolowski 1974) az alábbi társadalmi-foglalkozási kategóriákat
különböztették meg:

1. vezetők és értelmiségiek,
2. technikusok és irodai foglalkozásúak,
3. önálló kisiparosok, kiskereskedők,
4. a szolgáltatások területén dolgozó félig szellemi, félig fizikai foglalkozásúak (például jegykezelők),
5. szakmunkások,
6. szakképzetlen munkások,
7. parasztok.
Ezek a kategóriák, mint látjuk, lényegében alig különböznek az Erikson és Gold- thorpe által osztálynak
nevezett kategóriáktól.
Az 1970-es és 1980-as években tehát kialakult egy olyan osztály- vagy rétegkategóriarendszer, amelyet az
empirikus kutatásokban, a fejlett kapitalista és a szocialista országokban végzett empirikus kutatásokban
egyformán jól használhatónak tekintettek, és ezért hallgatólagosan elfogadták mint a fejlett vagy iparosodott
társadalom szerkezetének modelljét.
Amennyire fejlett és változatos a társadalmi szerkezet és rétegződés szociológiájának elmélete, annyira kevés
munkát találhatunk a nemzetközi szakirodalomban a fejlett országokban megfigyelhető tendenciák
összehasonlító vizsgálatáról. Évtizedek óta nem volt a társadalmi mobilitás vagy az időmérleg nemzetközi
összehasonlításához hasonlítható, egységes módszerekkel végzett nemzetközi rétegződés-összehasonlítás
(Wright és munkatársai vizsgálatától eltekintve). Ezért a következőkben csak néhány fontosabb tendenciát
emelhetek ki.
4.1. A társadalmi szerkezet változása

1. Nő a szellemi foglalkozásúak és csökken a fizikai foglalkozásúak aránya, különösen gyorsan nő a felsőfokú
végzettségű szellemi foglalkozásúak, tehát – a magyar szóhasználat szerint – értelmiségiek aránya. Azt is meg
lehet állapítani, hogy az értelmiség és a többi szellemi foglalkozású réteg közötti távolság általában nő.
2. Nő a tág értelemben vett szolgáltatások területén, a tercier szektorban foglalkoztatottak aránya. Ezeket
némely fejlett országban a szellemi és a fizikai foglalkozásúak közötti, sajátos köztes helyzetben lévő rétegként
kezelik.
3. Növekszik a munkásosztály belső differenciálódása, különösképpen a szakképzett és a szakképzetlen

munkások közötti távolság. A szakmunkások helyzete javuló tendenciát mutat, egyes szakmákban a munkások
előnyösebb társadalmi pozícióban vannak, mint a szakképzetlen irodai dolgozók. Ezzel szemben a
szakképzetlen munkások helyzete romlik, a munkanélküliség elsősorban őket sújtja, fokozatosan leszakadnak a
társadalom többi részétől.
4. Sok helyütt kialakulni látszik egy „új szegény réteg” a tartósan munkanélküliekből, krónikus betegekből és
rokkantakból, a faji kisebbségek tagjainak és a vendégmunkásoknak egy részéből. Vitatott kérdés azonban az,
hogy az új szegények mennyire tartósan maradnak ennek a rétegnek tagjai, vagyis mennyire átmeneti állapot ez.
5. A gazdasági szervezetek méretei nőnek, ezzel összefüggésben tovább bürokratizá- lódnak. Nő az állam
bürokratikus apparátusa is. Ezzel párhuzamosan a bürokratikus szervezetekben és az államban elfoglalt vezető
pozíciók hatalma és privilégiumai nő
nek. Egy ezzel ellentétes tendenciára is felhívjuk azonban a figyelmet: nő a kis gazdasági egységek száma, ezek
sokszor dinamikusabban képesek fejlődni, újítani, alkalmazkodni a megváltozott gazdasági viszonyokhoz.
Megnő a háztartások és más kiscsoportok szerepe is különféle szükségletek kielégítésében, így megmarad, sőt
talán még nő is a nagy szervezeteken kívül maradás lehetősége.
6. A korábbi várakozásokkal ellentétben nem tűnik el az úgynevezett kispolgárság, tehát az önálló –

bérmunkásokat nem vagy csak igen kis számban foglalkoztató – kisiparosok, kiskereskedők rétege.
7. Növekszik a társadalmi juttatásokból, elsősorban a nyugdíjból élők száma. Mivel érdekeik sok kérdésben
ellentétesek az aktív keresők érdekeivel, szokás őket különálló társadalmi rétegként kezelni. Ugyanakkor az is
világosan kitűnik, hogy a társadalmi juttatásokból élők kategóriája belsőleg erősen differenciált, az igen
jómódúaktól az igen szegényekig a legkülönfélébb helyzetben lévőket lehet köztük találni.
4.2. A „munkásosztály elpolgárosodása” és az „osztályok

elhalása”
E nagy tendenciák mellett két tudományos vitát szeretnék kiemelni. Mindkettő a munkásosztállyal kapcsolatos.
Az első vita az 1960-as években folyt arról, hogy vajon elpolgá- rosodik-e a munkásosztály. Az 1960-as években
– a második világháborút követő időszak kivételes kedvező gazdasági konjunktúrája, gyors gazdasági
növekedése következtében – Nyugat-Európában és Észak-Amerikában a munkásoknak egyre nagyobb része érte
el azt az életszínvonalat, amely korábban a középosztályokat, a polgárságot jellemezte: saját házban lakott,
személygépkocsija, mosógépe, telefonja, televíziója volt. Marx jóslata a munkásosztály elnyomorodásáról tehát
láthatóan megcáfolódott. A szociológusok által felvetett kérdés ebben a helyzetben az volt, hogy a „jómódban
élő” munkás munkakörülményei, életmódja, gondolkodása és nem utolsósorban politikai véleménye,
pártpreferenciája közeledett-e a középrétegekéhez. A kérdésnek konkrét politikai tartalma volt: ha ugyanis a
munkásosztály valóban elpolgárosodik, akkor a szocialista és szociáldemokrata pártok programjának a politikai
színkép közepe felé célszerű közelednie, hogy az elpolgárosodó munkások szavazatait megtarthassák.
Ellentétben az elpolgárosodó munkásosztály tételének képviselőivel, (Zweig 1961), J. Goldthorpe és D.

Lockwood (1968; 1969) azt próbálták bizonyítani, hogy a magas bérű és közel irodai körülmények között
dolgozó munkások sem válnak „polgárokká”. Az angliai Lutton városában lévő üzemekben foglalkoztatott
munkások három csoportjából vettek mintát: az igen magas és korszerű szakképzettségű szakmunkásokból, a
hagyományos szakmunkásokból és a betanított munkásokból. E munkásokkal és családjaikkal készítettek
interjúkat munkakörülményeikről, életmódjukról, aspirációikról, a szakszervezetekhez való viszonyukról és
politikai nézeteikről. A kutatási kérdés az volt, hogy vajon a legmagasabb bérű és leginkább „fehérgalléros”
munkát végző magas szakképzettségű munkások közelebb állnak-e a középrétegekhez, mint a hagyományos
szakmunkások és betanított munkások, vagy e három csoportot továbbra is összekötik a tipikus „munkás”-
jellemzők. Arra a következtetésre jutottak, hogy a munkások általában, és azokon belül a legmagasabb
szakképzettségű munkások is, inkább munkások maradtak, mint elpolgárosodtak, tehát megcáfoltnak látták a
munkásosztály elpolgáro- sodásának tézisét. Következtetéseiket utóbb sokan bírálták, és mint az 1990-es
években megindult második vita is mutatja, a tényleges fejlemények is megkérdőjelezték állításaikat.
S. M. Lipset és szerzőtársai az 1990-es évek elején az International Sociology folyóiratban felújították és

határozottabban fogalmazták meg azt a már korábban mások által is képviselt véleményt, hogy az osztályok
elhalnak vagy – enyhébben fogalmazva – jelentőségük csökken a társadalom tagjai viselkedésének, elsősorban
politikai állásfoglalásainak meghatározásában (Clark-Lipset 1991; Clark-Lipset-Rempel 1993). Érvelésüket arra
a fejlett országokban széles körben megfigyelt tényre alapozták, hogy a különböző pártok – elsősorban a
jobbközép pártok és a szociáldemokrata pártok – szavazótáborának társadalmi összetétele egyre kevésbé
különbözik. Egyre több munkás szavaz jobbközép pártokra, például Angliában a Konzervatív Pártra, és egyre
több, a középrétegekhez tartozó személy, elsősorban értelmiségi és állami alkalmazott szavaz a
szociáldemokrata pártokra, így például Angliában a Munkáspártra. Amennyiben ez a tendencia valóságos (amit
egyes szociológusok vitatnak), Goldthorpe-nak és Lockwoodnak a 25 évvel ezelőtt a „jólétben élő munkás”
vizsgálat alapján megfogalmazott következtetése tévedés volt.
Lipset és szerzőtársai a munkások egy része jólétének emelkedésén kívül több más magyarázatot adnak elő a
munkásosztály fent leírt preferenciáira: 1. a jóléti állam juttatásai, azáltal hogy minden állampolgár megkapja
őket, enyhítették az osztályellentéteket, 2. a családi származás fokozatosan kevésbé határozza meg a társadalmi-
foglalkozási életpályát (a szociológusok egy része ezt is vitatja), 3. a mai technológia számos olyan szakmát,
foglalkozást hozott létre, amely nem hasonlít a hajdani munkásfoglalkozásokhoz, ugyanakkor nem is tipikusan
hagyományos középosztálybeli foglalkozás, 4. a szolgáltatások területén foglalkoztatottak számának növekedése
olyan réteget vagy rétegeket hozott létre, amelyek sem a munkásosztályhoz, sem a középosztályhoz nem
tartoznak, 5. a nagy gyárak mellett, ahol nagy tömegű munkás dolgozott együtt, nagyobb szerephez jutottak a
kis- és középvállalatok, ahol a munkások kisebb száma miatt kisebb az esély a munkástudat és összetartozás-
érzés kialakulására, 6. az osztálytudat és az osztályharc középpontjában a materiális értékek álltak, ma azonban
egyre fontosabbakká válnak a posztmateriális értékek (lásd a 16. fejezetet), amelyek nem a munkás-
középosztály határvonal mentén választják szét a társadalmat, 7. egyre inkább értelmét veszíti a politikai

nézetek és pártok jobboldal-baloldal szerinti különválása, amely a hagyományos középosztály-munkásosztály

politikai differenciálódásának alapja volt.
Lipsetnek és szerzőtársainak ezek a tanulmányai nagy vitát váltottak ki, amelyben sem az „elhal az osztály”, sem
a „megmaradnak az osztályok” álláspont nem kerekedett felül. Azt mindenesetre mindkét fél elismerte, hogy a
hagyományos egydimenziós osztályfogalom nem alkalmas már a mai fejlett társadalmak szerkezetének
elemzésére. Nem alakult ki többségi egyetértés abban a kérdésben, hogy a hagyományos osztályok helyett
milyen kategóriákkal célszerű a mai társadalmakat vizsgálni. Így jelenleg különféle szerkezetmodelleket
használnak, és közöttük az Erikson-Goldthorpe-féle séma alkalmazása a leggyakoribb.
5.1. Társadalmi szerkezet a két világháború között
Az 1945 előtti magyar társadalom szerkezetéről és a fennálló egyenlőtlenségekről megközelítő fogalmakat
alkothatunk abból az osztályonkénti és rétegenkénti évi egy főre jutó jövedelembecslésből, amelyet az 1930/31.
gazdasági év adatai alapján Matolcsy Mátyás (1938) készített (5.2. táblázat). A táblázatban a korabeli forrásban
szereplő megnevezéseket használom, azért, hogy az akkori magyar társadalomtudományoknak a magyar
társadalom szerkezetéről alkotott képét szemléltethessem. Figyeljünk fel arra, hogy Matolcsy megkülönbözteti a
gazdasági cselédeket (tehát azokat a föld nélküli mezőgazdasági munkásokat, akik egész évre szerződtek,
legnagyobb részben nagybirtokokra, ezért nagyrészt majorokban laktak, nem saját házban és nem a faluban) és a
mezőgazdasági munkásokat (akik rövidebb időre, fél évre, aratásra, cséplésre vagy napszámba szerződtek,
rendszerint falvakban és saját házban laktak). A kisbirtokos parasztságon belül a 10 holdas birtoknagyságnál
vonja meg az elválasztó vonalat a kisbirtokosok és a középbirtokosok között. Más korabeli források az 1-5
holdas parasztokat nevezték törpebirtokosoknak, ezeknek túlnyomó része kénytelen volt bérmunkát is vállalni,
az 5–10 holdasokat kisbirtokosoknak, a 10-25 holdasokat pedig középparasztoknak nevezték.
5.2. táblázat - 5.2. táblázat ♦ A magyar társadalom szerkezete és az egyes osztályok és

rétegek évi egy főre jutó jövedelme, 1930/1931.
Társadalmi osztály, réteg Népességszám (ezer fő) A népesség megoszlása % Egy évre jutó jövedelem
pengő
Mezőgazdasági munkások 1250 14,4 183,4
Gazdasági cselédek 600 6,9 204,6
1-10 holdas kisbirtokosok 1750 20,1 227,2

és kisbérlők
10-100 holdas 746 8,6 431,7

kisbirtokosok és kisbérlők
Bányászati és kohászati 112 1,3 427,3

munkások
Az ipar, közlekedés stb. 1903 21,9 376,4

munkásai és egyéb
segédszemélyzete
Kis jövedelmű önálló 468 5,4 319,5

kisiparosok
Napszámosok, véderő, 224 2,6 250,0

ismeretlen

A lakosság többi része 1634 18,8 1587,1
Együtt 8688 100,0 533,6
A 25 vagy 30 hold fölött kezdődik az akkori fogalmak szerint a jómódú vagy gazdag parasztság, arányuk igen
kicsi volt, 1949-ben a 25 és több holdas parasztbirtokosok aránya az összes birtokos paraszt között 3,5 százalék
volt. Figyelmet érdemel az is, hogy Matolcsy – a korabeli országos statisztikáknak megfelelően – nem
különbözteti meg a szakmunkásokat és a szakképzetlen munkásokat, viszont külön kategóriaként kezeli a
bányászokat és kohászokat, akiknek egy főre jutó jövedelme a többi munkásénál magasabb volt. A „lakosság
többi részén” belül a szöveges elemzésben különválasztja a lakosság 0,6 százalékát, 36 ezer személyt kitevő
legmagasabb adófizető réteget és a tág értelemben vett középosztályt, ahova a tisztviselők túlnyomó többségét, a
kereskedőket és a magasabb jövedelmű kisiparosokat sorolja. Az említett 0,6 százaléknyi legnagyobb adófizető
réteg összetételéről nincs pontos adatunk, csak szemléltetésként jelzem, hogy a gyáripar és a bankok vezető
nagytőkés családjainak száma 50 volt, az ezer holdnál nagyobb birtokú nagybirtokosok és bérlők száma a
családtagokkal együtt 1000 körül volt, a 10–100 munkást foglalkoztató ipari és 3-20 alkalmazottat foglalkoztató
kereskedő közép- és kistőkések száma körülbelül 12 ezer, a 100 és 1000 hold közötti birtokú középbirtokosok és
bérlők száma 11 ezer körül volt. Ide tartozott ezenkívül a magas beosztású államhivatalnokok pontosan nem
definiálható csoportja.
Az adatokból levonható számos következtetés közül a következőket emelném ki:
1. Az ország lakosságának fele a mezőgazdaságból élt, mivel az iparosodás még csak viszonylag kezdeti
szakaszában volt.
2. A „középosztálynak” vagy középrétegeknek nevezhető rész viszonylag kicsi volt, legfeljebb az egész
társadalom egyötödét alkotta.
3. A társadalom legszegényebb rétegei a mezőgazdasági munkások, a mezőgazdasági cselédek és a kisbirtokos

parasztok voltak.
4. A jövedelemegyenlőtlenség igen nagy volt, Matolcsy Mátyás kimutatása szerint sokkal nagyobb, mint a
korabeli Egyesült Államokban és Németországban.
A két világháború közötti magyar társadalom szerkezetére vonatkozó érdekes, de nem számszerűsített képet
fogalmazott meg Erdei Ferenc (1980). Szerinte kettős társadalom létezett ekkor Magyarországon, egymás
mellett élt egy „történelmi nemzeti” (ma azt mondhatnánk: rendies jellegű) társadalom és egy „modern polgári”
társadalom. Az előbbiekhez tartoztak az egyházak, az államhivatalnokok, a nagybirtokosok és a történelmi
arisztokrácia, az úri középosztály és a nemzeti kispolgárság. Az utóbbihoz tartoztak a kapitalista vállalkozók, a
polgári származású arisztokrácia, a kapitalista kispolgárság, a kisipar és kiskereskedelem, a szabad
értelmiségiek, a polgári középosztály, valamint a munkásság. A parasztság és a mezőgazdasági munkásság Erdei
felfogása szerint a „társadalom alatt” élt.
5.2. „Két osztály és egy réteg”

1945-től kezdve – húsz éven keresztül – a történelmi materializmus keretében kidolgozott „két osztály és egy
réteg" modell uralkodott a magyar társadalomtudományokban. Ezt Sztálin fogalmazta meg, ezért szoktuk
sztálini modellnek is nevezni. Eszerint a szocialista társadalmak szerkezetét és rétegződését úgy lehet leírni,
hogy abban a termelőeszközökhöz való viszony alapján két osztályt lehet megkülönböztetni, a munkásosztályt
(amely az állami tulajdonon keresztül részesül a termelőeszközök tulajdonában) és a termelőszövetkezeti
parasztságot (amely a szövetkezeti tulajdonon keresztül részesül a termelőeszközök tulajdonában), és egy
réteget, az értelmiséget vagy szellemi réteget.
Mellettük még olyan kisebb „maradék” kategóriákat határoltak el, mint a kisiparosokét, az 1950-es évek elején
pedig a „kulákokat”. 1960 után a megmaradt egyéni gazdálkodó parasztság is ilyen kis „maradék” kategóriává
vált.
A magyar társadalmi szerkezet ilyen leegyszerűsítő felfogása azonban nyilvánvalóan nem volt alkalmas az
1960-as évek magyar társadalmának vizsgálatára. Egyrészt azért, mert 1960-ban már a társadalomnak több mint
a fele a munkásosztályhoz tartozott, és egy ekkora – ténylegesen erősen differenciált – tömeg együttes kezelése,

átlagos jellemzőinek megragadása szükségképpen figyelmen kívül hagyott sok lényeges társadalmi különbséget.
A társadalmi különbségek továbbá csak kisebb részben mutatkoznak e három nagy kategória között – valójában
az egyenlőtlenség közöttük az 1960-as évek eleje óta csökkent -, sokkal inkább azokon belül, egyrészt a vezető
és értelmiségi réteg, másrészt a többi szellemi foglalkozású között, valamint a szakmunkások és a szakképzetlen
munkások között. Ezért a „két osztály és egy réteg” modellnek nyilvánvalóan apologeti- kus funkciója volt.
5.3. Rétegződésvizsgálatok
A „két osztály és egy réteg” modellnek a magyar társadalom reális elemzésére való alkalmatlanságát felismerve
Ferge Zsuzsa (1968) egy másik modellt dolgozott ki a magyar szociológia újjászületése utáni egyik első
rétegződési felvételéhez. Mivel ebben a társadalmi kategóriákat a munkajellege (fizikai-szellemi, a szükséges
iskolai végzettség, mezőgazdasági és nem mezőgazdasági munka) alapján definiálta, munkajellegcsoportoknak
nevezte őket. A következőket különböztette meg:
1. vezető és értelmiségi,
2. középszintű szellemi (technikus stb.),
3. irodai,
4. szakmunkás,
5. betanított munkás,
6. segédmunkás,
7. mezőgazdasági fizikai (mindenki, aki mezőgazdasági fizikai munkát végez) vagy egyszerűbben paraszt,
8. nyugdíjas.
Szembetűnő a hasonlóság e munkajellegcsoportok és az 1960-as években és később a nyugati szociológiában

általánosan használt „weberiánus” szerkezetmodellek között. Később a magyar szociológiában ezt a Ferge
Zsuzsa-féle modellt és annak némileg továbbfejlesztett változatait, amelyek a foglalkozások jellege alapján
különítettek el társadalmi kategóriákat, rétegmodellnek, a kategóriákat pedig rétegeknek nevezték. Az elnevezés
gyakorlati célja az volt, hogy ezt a fogalmat megkülönböztessék a marxista szociológiában használt
osztályfogalomtól.
A munkajellegcsoport-, illetve rétegfogalmak bevezetése a magyar társadalom vizsgálatába kezdetben heves

ellenállást váltott ki a hivatalos marxista társadalomtudósok, elsősorban a filozófusok oldaláról. A hivatalos
ideológia támadásai nem annyira Ferge Zsuzsát, mint inkább Hegedűs Andrást (1977) érték, aki a Ferge
Zsuzsáéhoz hasonló szerkezetmodellt javasolt, empirikus adatok elemzése nélkül, de ezt a modellt a marxista
osztálymodellel elméletileg egyértelműen szembeállította. A munkajellegcsoport- vagy rétegfogalmak azonban
annyira nyilvánvalóan alkalmasabbak voltak az empirikus vizsgálatok céljára, hogy használatuk
feltartóztathatatlanul elterjedt a magyar szociológiában.
Ferge Zsuzsa rétegződésvizsgálatából és a későbbi szociológiai adatfelvételekből, egyebek között a KSH

családijövedelem-felvételeiből kitűnt (5.3. táblázat), hogy 1. a magyar társadalomban lényeges
jövedelemegyenlőtlenségek vannak, 2. a szellemi foglalkozásúak kategóriáján belül lényegesek a különbségek a
vezetők, az értelmiségiek és az irodai foglalkozásúak között, 3. a munkásságon belül lényegesek a különbségek
a szakmunkások és a szakképzetlen munkások között, 4. a társadalmi rétegek hierarchikus sorrendje az egy főre
jutó átlagos jövedelem terén nagyon hasonlít a Nyugaton megfigyelt jövedelmi hierarchiához, habár a rétegek
közötti jövedelemkülönbségek Magyarországon valamivel kisebbek.
Ferge Zsuzsa további lényeges megállapítása ennek az adatfelvételnek az alapján az volt, hogy az egyéb
dimenziókban megállapítható társadalmi egyenlőtlenségek nagyobbak voltak, mint a jövedelmi különbségek,
éspedig minél inkább haladunk az anyagi jellegű dimenzióktól a nem anyagi, elsősorban kulturális jellegű
dimenziók felé, annál nagyobbak ezek a különbségek. A lakásviszonyokban megfigyelt különbségek nagyobbak
a jövedelmieknél, a tartós eszközök (személygépkocsi, televízió) terén megfigyelhető különbségek nagyobbak a
lakásviszonyok különbségeinél, végül mindezeknél nagyobb egyenlőtlenségeket lehet megfigyelni a művelődés
(például könyvek olvasása) terén.

A Ferge Zsuzsa által bevezetett rétegmodell jelentősége a létező egyenlőtlenségek kimutatása mellett az volt,
hogy ezzel a magyar szociológia olyan társadalmiszerkezet- modell birtokába jutott, amelynek segítségével
nemcsak a magyar társadalmat tudta elemezni, hanem a vizsgálati eredményeket olyan fogalmakkal írta le,
amely a világ szociológusai számára érthető és teljesen elfogadható volt. Ez a modell tette mintegy
„piacképessé” a magyar szociológiát a nemzetközi szociológiai fórumokon.
5.3. táblázat - 5.3. táblázat ♦ Az átlagos havi egy főre jutó jövedelem társadalmi
rétegenként, forint
A háztartásfő 1962 1967 1972 1977 1982 1987
társadalmi
helyzete
Vezető és 1265 1597 2384 3321 4304 6568

értelmiségi
Középszintű 1050 1389 1827 2523 3610 5844

szellemi
Irodai 983 1260 1718 2266 3338 4909
Szakmunkás 899 1172 1588 2316 3344 5374
Betanított 778 1050 1418 2171 3114 4625

munkás
Segédmunkás 678 974 1265 2001 2853 4241
Paraszt 719 1147 1672 2435 3214 4742
Nyugdíjas 689 921 1312 2132 3308 4965
Összesen 823 1138 1586 2333 3385 5262
5.4. táblázat - 5.4. táblázat ♦ Az intézményes kiutalás (tanácsi, szolgálati lakás kiutalása,
öröklakás kiutalása) útján lakáshoz jutottak aránya társadalmi rétegenként, 1978
A háztartásfő társadalmi rétege Első Jelenlegi
lakás lakás
Vezető és értelmiségi 25,8 29,3
Középszintű és egyszerű irodai 15,5 26,7
Szakmunkás 9,7 17,0
Betanított munkás 10,9 13,3
Segédmunkás 12,5 11,4
Mezőgazdasági fizikai ,0 7,0

Nyugdíjas 14,0 14,8
Együtt 13,6 16,8
A későbbi szociológiai vizsgálatok különösen nagy figyelmet fordítottak a lakáshoz jutás módjában mutatkozó
egyenlőtlenségekre. Szelényi Iván (1972) kimutatta, hogy Magyarországon egymás mellett két lakáshoz jutási
rendszer él: a magántulajdonú lakások vásárlásának és építésének piaca és az állami (tanácsi, vállalati)
lakáskiutalás. Az állami lakáskiutalási rendszeren keresztül sokkal olcsóbban lehet lakáshoz jutni (mert kiutalás
esetén egyáltalán nem kellett vételárat fizetni, az öröklakás-kiutalás is viszonylag alacsony áron juttatta lakáshoz
a vásárlókat), mint a magánlakás-építésen és -vásárláson keresztül. Egy 1978. évi felvétel (Vajda–Zelenay 1984)
pedig egyértelműen kimutatta, hogy a privilegizált helyzetű rétegek tagjai nagyobb arányban jutottak első és
még inkább jelenlegi lakásukhoz az olcsóbb kiutalási rendszeren keresztül, mint a hátrányosabb helyzetű
rétegek tagjai (5.4. táblázat). Még lényegesebbek a különbségek a főváros, a vidéki városok és a községek
között. A falvakban az új lakáshoz jutásnak szinte egyetlen lehetséges módja volt a családiház-építés.
A szocialista rendszerben tehát számos rejtett mechanizmus működött, amely a privilegizált rétegeket még
privilegizáltabbakká tette, a hátrányos helyzetűek hátrányait pedig növelte.
A rétegződésmodell egyik nem elhanyagolható előnye, hogy a korábbi népszámlálások közölt adatai alapján
viszonylag könnyen ki lehet számítani a rétegekbe tartozók létszámát az aktív keresők között. Így több évtizedes
tendenciákat lehet kimutatni a magyar társadalmi szerkezet alakulásában (5.5. táblázat).
A rétegek arányszámai első ránézésre a más fejlett országokban is megfigyelt tendenciákat mutatják. A
gazdasági fejlődéssel párhuzamosan nő a szellemi foglalkozásúak, azokon belül különösen a vezetők és
értelmiségiek aránya; nő a munkások, azokon belül elsősorban és különösen az utolsó évtizedekben a
szakmunkások aránya, miközben előbb a segédmunkások, legújabban a betanított munkások aránya csökkenni
kezd; végül a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya fokozatosan csökken.
Az arányszámok alaposabb elemzése azonban kimutat legalább két lényeges eltérést a fejlett piacgazdaságoktól:
azoknál lényegesen kisebbre zsugorodott az önálló kisiparosok és kiskereskedők aránya, és a mezőgazdaságban
foglalkoztatottak túlnyomó többsége állami gazdasági munkás és termelőszövetkezeti paraszt volt, tehát a nem
mezőgazdasági munkásokhoz hasonló társadalmi helyzetben volt, és csak egy elenyésző kisebbség maradt
önálló paraszt. Mindkét jelzett különbség a szocialista rendszer azon ideologikus politikai célján alapult, hogy a
magántulajdont visszaszorítsák. A rendszerváltás után ez a két anomália a magyar társadalom szerkezetében
fokozatosan megszűnt.
5.5. táblázat - 5.5. táblázat ♦ Az aktív keresők százalékos megoszlása rétegek között
1949-1990
Társadalmi réteg 1949 1960 1970 1980 1990
Vezető és 1,8 3,0 5,1 7,8 11,0

értelmiségi
Középszintű 8,0 13,7 20,7 22,5 22,4

szellemi és
irodai
Önálló 8,1 2,4 1,6 1,5 4,2

kisiparos,
kiskereskedő
Szakmunkás 11,2 15,5 19,5 23,2 25,7
Betanított 5,2 13,1 16,6 20,8 18,1

munkás

Segédmunkás 12,1 14,0 13,0 7,7 5,9
Önálló paraszt 46,7 19,9 1,6 0,6 1,1
Mezőgazdasági 6,9 18,4 21,9 15,8 11,6

munkás
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
Noha a rétegmodellt széles körben használták és használjuk ma is a magyar társadalom elemzésére, az 1970-es
és még inkább az 1980-as években egyre több kritika és fenntartás fogalmazódott meg vele szemben a magyar
szociológusok részéről. Az alábbiakban röviden bemutatom a rétegmodellel kapcsolatos kritikákat, amelyek a
magyar szakirodalomban előfordultak, valamint az ennek alapján kidolgozott módosítási és új- rafogalmazási
kísérleteket.
A leghatározottabb bírálat a „vezető és értelmiségi" réteget érintette, mondván, hogy a két réteg együttes
kezelése teljesen elhibázott, mert a vezetők (vagy hatalmi elit) egészen más társadalmi helyzetben vannak, mint
a nem vezető beosztású értelmiségiek. Ez a kritika kifejezetten vagy hallgatólagosan a Gyilasz-féle újosztály-
koncepcióra támaszkodott.
Nem kétséges, hogy a kisebb vagy nagyobb hatalom birtokában lévő vezetők társadalmi helyzete sok
tekintetben eltért az értelmiségétől. Ennek bizonyítására az 1977. évi háztartásijövedelem-felvétel adataiból
idézek, amely az egyedüli ilyen felvétel volt, ahol a vezetőket rétegekre bontva kimutatták:
5.6. táblázat -
Egy főre jutó háztartási jövedelem
Felső szintű vezető 3976
Középszintű vezető 3580
Alsó szintű vezető 3194
Felső szintű irányító 3013
Alsó szintű irányító 2632
Felső szintű szakember 2847
(értelmiségi)
Láthatjuk, hogy a felső szintű vezetők (főhatóságok vezetői főosztályvezető-helyettesig bezárólag, egyetemi
tanszékvezetők, nagyvállalatok igazgatói, főkönyvelői stb.) és középszintű vezetők (főhatóságok osztályvezetői,
főiskolai tanszékvezetők stb.) egy főre jutó jövedelme lényegesen magasabb az értelmiségiekénél. Ugyanakkor
az ilyen beosztású személyek száma az adatfelvételekben szükségképpen kicsi, például az említett felvételben,
amelyben a népesség fél százalékát, 17 ezer háztartást kérdeztek meg, 61 háztartást soroltak a felső szintű és 153
háztartást a középszintű vezetők közé. Ezek a számok olyan kicsik, hogy belőlük csak a legnagyobb
óvatossággal szabad következtetéseket levonni. Ha a minták kisebbek – mint az a legtöbb szociológiai
felvételnél történni szokott -, a felső és középszintű vezetők esetszáma olyan csekély, hogy egyáltalán nem
szabad adataikból következtetéseket levonni.
A másik kérdés Konrád Györgynek és Szelényi Ivánnak (1989) a hetvenes évek közepén írott az értelmiségnek
az osztályhatalomhoz vezető útjáról szóló könyvével kapcsolatban merülhet fel. Konrád és Szelényi szerint
ugyanis – szemben a külföldi szakirodalomban elterjedt „újosztály”-elméletekkel, amelyek az állami bürokráciát

és a gazdasági vezetőket látták az „új osztálynak” – a magyar társadalomban az értelmiség közeledik afelé, hogy
háttérbe szorítsa a bürokratákat és uralkodó pozíciót foglaljon el. Ezáltal azokhoz a külföldi elméletekhez
hasonló tételt fogalmaztak meg, amelyek a tudásban keresik a hatalom forrását a modern társadalmakban.
Hangsúlyozni kell, hogy nem azt állították, hogy az értelmiség már ténylegesen a hatalmat birtokló osztály,
csakhogy „úton van” ebben az irányban. Továbbá hozzá kell tenni, hogy Szelényi Iván (1990) később
„önkritikájában” úgy fogalmazott, hogy ez az előrejelzésük nem következett be, mert a bürokráciának sikerült
uralkodó pozícióját megőriznie. A rendszerváltás után (Szelényi 1996) azonban felvetette annak a lehetőségét,
hogy mégis uralkodó pozícióba jut az értelmiség.
Egy másik kritika a munkásság belső rétegzettségét hangsúlyozta, azt, hogy a szakmunkások, betanított és
segédmunkások megkülönböztetése nem képes ezt a belső rétegzettséget kimutatni. Ennek a kritikának első
képviselője Kemény István volt, aki Csepelen, majd Pest-környéken végzett munkásságvizsgálatai alapján jutott
arra a következtetésre, hogy a különböző szakmájú szakmunkáscsoportok és betanított munkások
életkörülményei és életmódja lényegesen eltérőek. Ezt az eltérést egyszerűen abban lehet összefoglalni, hogy a
különböző foglalkozási alcsoportok eltérő mértékben folytatnak háztáji gazdálkodást. Ez természetesen
összefügg lakásviszonyaikkal, a falusias környezetben, családi házban élők sokkal gyakrabban és nagyobb
mértékben gazdálkodtak, mint a városias környezetben bérházakban élők. Mélyebb oka azonban az, hogy a
privilegizáltabb szakmákban lényegesen kevesebb a parasztszármazású munkás, mint az egyszerűbb és
hagyományosabb szakmákban (Kemény 1972; Kemény–Kozák 1971).
Az 1981–1982. évi rétegződésvizsgálat eredményeit megkíséreltük egy, az eredeti ré- tegmodellnél lényegesen
több réteget és alréteget megkülönböztető modell szerint feldolgozni. Az eredményekből ízelítőt ad az 5.6.
táblázat. Látható, hogy nemcsak a szakmunkásokon, hanem az értelmiségen és a szakképzetlen munkásságon
belül is nagyon eltérő helyzetű foglalkozási alrétegek különülnek el. Bár a különböző kiválasztott
életkörülmény- és életmódmutatók az alrétegek némileg eltérő sorrendjét mutatják ki, óvatosan levonhatjuk
például azt a következtetést, hogy az értelmiségen belül az orvosok, valamint a jogászok-közgazdászok, a
szakmunkások között pedig a műszerészek, gép járműszerelők, valamint a nyomdászok-laboránsok a réteg
átlagánál lényegesen jobb helyzetben lévőnek tűnnek.
5.7. táblázat - 5.6. táblázat ♦ A háztartások életszínvonalának és életmódjának

kiválasztott mutatói a megkérdezett aktív kereső férfi társadalmi-foglalkozási helyzete
szerint 1981-ben
Réteg, A lakásban A családnak A családnak A lakásban A lakásban A 3

alréteg vízvezeték nyaralója, személygépk színes tv 300 v. több megkérdeze
van,% üdülőtelke ocsija van, % van,% könyv van, tt az előző T3
van, % % évben
külföldön :p
Vezető 96 26 76 25 87 35
Orvos 100 14 94 44 81 78
Jogász- 100 31 79 17 90 28
közgazdász
Mérnök 95 17 68 16 84 29
Tanár 97 12 62 16 90 47
Üzletvezető 86 14 79 29 29 21
Szellemi 92 8 40 12 56 20
irányító
Termelésirá 95 10 57 13 46 16

nyító
Középszintű 96 14 51 13 55 30
műszaki
Tanító 69 15 38 15 77 8
Irodai 89 11 50 11 57 21
Műszerész, 84 8 53 9 38 13
gépjárműsz
erelő
szakmunkás
Nyomdász, 83 11 56 6 39 11
laboráns,
meós
Kereskedel 84 7 57 13 39 12
mi,
szolgáltatási
szakmunkás
Közlekedési 75 2 55 8 36 10
szakmunkás
Vasas 75 5 35 7 31 9
szakmunkás
Bányász és 78 3 33 7 30 7
más nehéz
fizikai
szakmunkás
Könnyűipar 68 3 32 4 21 4
i
szakmunkás
Építőipari 73 2 27 6 26 8
szakmunkás
Mezőgazdas 54 2 30 2 10 5
ági
szakmunkás
Műszerész, 84 5 37 10 14 11
gépjárműsz
erelő
betanított
munkás
Egyéb nem 55 3 17 3 13 3
mezőgazdas
ági

betanított
munkás
Nem 51 4 19 3 14 5
mezőgazdas
ági
segédmunká
s
Mezőgazdas 33 1 14 2 6 1
ági
betanított és
segédmunká
s
Kisiparos, 84 5 68 18 34 18
kiskeresked
ő
Egyénileg 38 0 14 5 2 1
gazdálkodó
paraszt
Ezt a részletes alrétegmodellt azóta nem alkalmazták, mert a hozzá szükséges nagy mintán alapuló adatfelvételre
nem került sor, noha a rétegeken belüli differenciálódás minden bizonnyal nőtt.
Végül itt említem meg azt a magyar szociológiát és társadalomstatisztikát évtizedek óta foglalkoztató, de
megnyugtatóan meg nem oldott kérdést, hogy az egyéneket (aktív keresőket) vagy a családokat-háztartásokat
soroljuk-e be különböző osztályokba, rétegekbe vagy más elnevezésű társadalmi kategóriákba. Elvileg minden
bizonnyal indokoltabb a családok együttes besorolása. Ebben az esetben azonban felmerül a kérdés, hogy a két
vagy több aktív keresős családokat melyik kereső alapján soroljuk be. A statisztikában hagyományosan
alkalmazott besorolási elv, amely a háztartásfő, legtöbbször (házaspárt tartalmazó háztartásokban) a férj alapján
dönti el a háztartás réteghez tartozását, a nők foglalkoztatásának növekedésével és főképpen az értelmiségi és
irodai foglalkozású nők számának növekedésével egyre kevésbé látszik elfogadhatónak. (Vajon indokolt a
szakmunkás férjből és értelmiségi feleségből álló háztartást a szakmunkások közé sorolni?) A mindkét (vagy
némely esetben még több) aktív kereső figyelembevételével történő besorolás viszont igen nagyra növeli a
kategóriák számát.
Az 1981–1982. évi rétegződésfelvétele alapján Kolosi Tamás a fentieknél sokkal nagyobb újítást vezetett be a
társadalmi szerkezet kutatásába. Abból az elméleti alapállásból indul ki, hogy nemcsak és nem elsősorban a
foglalkozás határozza meg az egyén vagy a család társadalmi helyzetét, hanem az életkörülmények és az
életmód nagyobb számú dimenziójában elfoglalt együttes hely. Ezzel lényegében következetesen alkalmazta azt
a szakirodalomban megtalálható véleményt, hogy a rétegződés sokdimenziójú jelenség. Az 1981–1982. évi
adatfelvételből rendelkezésre álló adatok alapján hét dimenzióban jellemezte minden megkérdezett személy
(egy másik változatban család) helyzetét, 7-től (nagyon kedvező) 1ig (nagyon kedvezőtlen) terjedő
pontszámmal. A hét dimenzió a következő:
1. Fogyasztás: a kedvező státuspontszámhoz hozzájárult, ha a család gyakran fogyasztott húst, sajtot, különleges
fűszereket, déligyümölcsöt, fodrászhoz, kozmetikushoz, étterembe járt, nem vásárolt használt vagy leszállított
árú ruhát, a családtagoknak viszonylag újtélikabátjuk volt, vendéget hívtak, a gyermekek születésnapján
összejövetelt rendeztek, a gyermekeket különórára járatták.
2. Kultúra, életmód: iskolai végzettség, kulturális intézmények látogatása, olvasási szokások, a házikönyvtár
nagysága, üdülés.
3. Érdekérvényesítés: társadalmi és politikai szervezetekben betöltött funkciók, munkahelyi beosztás,

munkahelyi jutalom, üdülés beutalóval, valamint annak szubjektív megítélése, hogy munkahelyi hátrányokat ki
tudna-e védeni; elképzelhetőnek tartja-e, hogy munkahelyéről elbocsátják, és ebben az esetben mennyi idő után

tudna elhelyezkedni.
4. Lakás: a lakás nagysága, komfortossága, lakberendezési tárgyak.
5. Lakókörnyezet vagy más néven terület: a település fejlettsége és a lakóövezet jellege (például városi
zöldövezet), valamint ellátottsága kereskedelmi és más intézményekkel.
6. Anyagi színvonal: jövedelem és olyan vagyoni elemek, mint a nagy összegű takarékbetétkönyv, nyaraló,
személygépkocsi, tartós fogyasztási eszközök.
7. Munkamegosztás: a foglalkozási kategóriák átlagos iskolai végzettségéből és keresetből, valamint a

nemzetközi presztízsskálából számított foglalkozási pontszám, valamint a munkakörülmények különböző
jellemzői, mint az egészségi ártalom, műszakbeosztás, a munka nehézségének, egyhangúságának, önállóságának
stb. szubjektív megítélése.
Az egyes személyek és családok hét indexpontszáma alapján matematikai-statisztikai módszerek segítségével

állapította meg, hogy mely egyének, illetve családok vannak hasonló helyzetben a hét index együttes
figyelembevételével. Az így kapott „klasztereket” nevezte státuscsoportoknak. Az indexértékek alapján adott
neveket nekik.
A családok 12 státuscsoportja a következőképpen jellemezhető:
1. Az elit családok életkörülményei minden tekintetben a legkedvezőbbek közé tartoznak, különösképpen

kiemelkedik azonban kedvező munkamegosztási helyzetük, magas műveltségi indexük és az érdekérvényesítés
terén elfoglalt kedvező helyzetük.
2. A városias felső réteg lakáshelyzete lényegesen rosszabb az eliténél, de más dimenziókban megközelíti azt.
3. A falusias felső réteg viszont a lakóhely környezete tekintetében marad el lényegesen az elittől.
4. A fogyasztói magatartású középréteg anyagi és érdekérvényesítési helyzete átlag alatti, viszont fogyasztása
eléri az elit szintjét.
5. A városias jómódú munkások anyagi és lakáshelyzete, valamint lakóhelyi környezete kedvező, a fogyasztási
és a művelődési mutatók terén azonban lényegesen lemaradnak az előző csoportoktól.
6. A rossz anyagi helyzetű középcsoport az anyagi színvonal és a fogyasztás tekintetében elmarad az átlagtól.
7. A falusias középcsoport viszont a lakásviszonyok és a lakáskörnyezet terén van az átlagosnál hátrányosabb

helyzetben.
8. Az érdekérvényesítő alsó csoport minden más tekintetben viszonylag hátrányos helyzetben van, de
meglehetősen kedvezően ítélte meg helyzetét az olyan kérdésekre adott válaszokban, amelyek azt tudakolták,
hogy ki tudná-e védeni az esetleges munkahelyi stb. hátrányokat.
9. A jó anyagi helyzetű falusias alsó csoportba azok a nagyrészt községben lakó családok tartoznak, akik igen
nagy többletmunkájuknak (elsősorban a háztáji és kisegítő gazdálkodásnak) köszönhetően viszonylag magas
jövedelmet érnek el, ezért anyagi helyzetüket javítani tudták, de minden más tekintetben, különösen az
érdekérvényesítés és az életmód terén az átlagnál jóval rosszabb helyzetben vannak, más szóval az igen nagy
munkabefektetés egyelőre meggátolta, hogy annak anyagi eredményét kulturáltabb és több pihenést biztosító
életmód alakítására használják fel.
10. A városias alsó csoport lakókörnyezete viszonylag kedvező, minden más vonatkozásban lényegesen átlag
alatti körülmények között él.
11. Az enyhén deprivált családok lakókörnyezete is igen kedvezőtlen, fogyasztási színvonaluk viszont valamivel
jobb, mivel a saját szükségletüket kielégítő mezőgazdasági kistermelésből az átlag körüli fogyasztást
engedhetnek meg maguknak
12. A deprivált helyzetű családok minden státusdimenzió tekintetében lényegesen leszakadtak a többi csoporttól,
náluk tehát a különféle hátrányok – az alacsony műveltség, rossz anyagi és lakáshelyzet, az érdekek
érvényesítésére való képtelenség stb. – halmozódnak.

Végül Kolosi a 12 státuscsoportnak a hét dimenzióban mért átlagos pontszáma alapján többdimenziós skálázást
végzett. Ennek alapján a mai magyar társadalomnak egy olyan képe rajzolódott ki, amelyben messze
kiemelkedik a többi csoport közül az elit (7,2 százalék), és messze leszakad a többiektől a deprivált csoport
(14,4 százalék). A többi tíz csoport sem tömörül azonban az átlag körül, tehát nem lehet valamilyen „közép felé
konver- gálási”, egyes külföldi szociológusok által a tőkés országokra vonatkozóan feltételezett
„középosztályozódáshoz” hasonló tendenciát látni, hanem egy viszonylag nagy tömb, a 2–5. státuscsoportok
(28,8 százalék) lényegesen az átlag fölött, és egy másik még nagyobb tömb, a 8-11. csoportok (32,2 százalék)
lényegesen az átlag alatt helyezkednek el, és csak viszonylag kevesen, a 6-7. csoportok (17,0 százalék) vannak
többé-kevésbé középső helyzetben.
A státuscsoportmodellt eredetisége és a belőle nyerhető fontos új információk ellenére nem használták a

továbbiakban a magyar szociológiában, elsősorban azért, mert igen részletes adatfelvételt igényel az
életkörülményekről és életmódról, továbbá meglehetősen nagy minta szükséges hozzá. Ilyen méretű
vállalkozásra a magyar szociológiának az 1980-as évek eleje óta nem voltak meg az anyagi erőforrásai.
5.4. Elméleti modellek

Az 1980-as években két kifejezetten elméleti modell is született a magyar társadalom szerkezetéről (Szelényi
1990; Kolosi 1987). Mindkettő abból indul ki, hogy a második gazdaság és a piac fokozódó szerepe lényegesen
megváltoztatta a magyar társadalom szerkezetét. Végül mindkét modellben visszacseng Erdei Ferenc hajdani
„kettős társada- lom”-koncepciója, Szelényi erre kifejezetten utal is.
Szelényi Iván, aki Konrád Györggyel közösen írott, már említett könyvében (Az értelmiség útja az
osztályhatalomhoz) kifejezetten osztályfogalmakat használt, ezt követően a magyar társadalom szerkezetének
egy olyan osztálymodelljét írta le, amely mintegy két egymás mellett lévő, egymást részben átfedő
háromszögből áll: a nagyobb háromszög, amelynek csúcsa is magasabban van, az állami redisztribúció elvei
szerint működő gazdaságon alapul, a másik, kisebb háromszög pedig a piaci gazdaságon, ezen belül a második
gazdaságon (5.1. ábra). Az előbbiben inkább rendi jellegű hierarchia érvényesül, csúcsán a káderbürokrácia áll,
az utóbbi inkább osztályjellegű hierarchiát mutat, csúcsán a magánvállalkozók állnak.
5.1. ábra ♦ A magyar társadalom szerkezetének „két háromszög”-modellje Szelényi szerint

5.2. ábra ♦ A magyar társadalom szerkezetének „L-modellje” Kolosi szerint
Kolosi Tamás ugyanezt a felismerést fogalmazta meg L-modelljében. Ebben a függőleges tengely mentén mérte
a társadalmi kategóriák elhelyezkedését az állami redisztribúció dimenziójában, a vízszintes tengely mentén
pedig elhelyezkedésüket a piaci viszonyokban. Ezeket a kategóriákat strukturális csoportoknak nevezte, hogy
megkülönböztesse őket a státuscsoportoktól, rétegektől, osztályoktól (5.2. ábra).
Mindketten utaltak arra, hogy a magyar társadalom fejlődése abban az irányban halad vagy haladhat, hogy a
piaci „háromszög” vagy „dimenzió” fontossága megnő, viszont az állami redisztribúcióé csökken.
Sem Szelényi, sem Kolosi nem kísérelte meg javasolt modelljét empirikus vizsgálatokban felhasználni.
Ténylegesen nagyon nehéz is lenne az empirikus adatfelvételekben megvizsgált egyéneket vagy családokat
valamilyen objektív kritériumok alapján akár a Szelényi-féle osztályokba, akár a Kolosi-féle strukturális
csoportokba egyértelműen besorolni. Továbbá mindkét modell egy átmeneti állapotot írt le, amely a vártnál
sokkal rö- videbb ideig tartott. A mai magyar társadalom értelmezéséhez valószínűleg más elméleti modelleket
kellene felhasználni.
5.5. A jövedelmi és életkörülmény-különbségek növekedése a

rendszerváltozás óta
A rendszerváltás után a Tárki végzett rétegződésvizsgálatokat, közülük a BKE Szociológia Tanszékkel
együttműködve a Magyar Háztartás Panel felvételeket. Ezek a felvételek a korábbiaknál sokkal kisebb mintákat
használták (az anyagi erőforrások hiánya miatt), továbbá a jövedelmi adatok kikérdezése és ellenőrzése
valamivel kevésbé részletes, mint a KSH háztartásijövedelem-felvételeinél történt. Elhangzanak olyan kritikák
is, hogy a bevallott jövedelmi adatok nem megbízhatóak. Kétségtelen, hogy a KSH makro- jellegű jövedelmi
adatai (a lakosság összes jövedelme országos méretekben) és a Magyar Háztartás Panel mikrojellegű jövedelmi
adatai közül az utóbbiak alacsonyabbak. Más jövedelmi adat azonban egyelőre nem áll rendelkezésünkre a
rendszerváltás utáni évekből. Úgy ítéljük meg tehát, hogy a társadalmi rétegek egymáshoz viszonyított
helyzetének vizsgálatára alkalmasak az adatok (Bedekovics–Kolosi–Szívós 1994).
Az adatok elemzéséhez a korábbi rétegmodellt némileg módosítottuk és kibővítettük (5.7. és 5.8. táblázat).
Mindenekelőtt különválasztottuk a vezetőket és az értelmiségieket; annak érdekében, hogy az alsóvezetők

mutatói ne húzzák le és torzítsák a vezetők átlagadatait, megkülönböztettük a felső- és középvezetőket, valamint

az alsóvezetőket és művezetőket. Így sem tudjuk külön kimutatni a társadalmi hierarchia csúcsán álló nagy
hatalmú és igen jó anyagi helyzetű szűk politikai és gazdasági vezető réteget, de legalább sikerült egy olyan
felső- és középvezető réteget elkülöníteni, amely az adatok szerint egyértelműen jobb helyzetben van minden
más rétegnél. Nem választottuk külön egyelőre az önálló parasztokat és a mezőgazdasági munkásokat, mert az
előbbiek száma igen csekély volt a mintákban. Összevontuk a betanított és segédmunkásokat, mert az utóbbiak
száma ma már igen alacsony. A kis módosítások ellenére ez a modell változatlanul nagyon közel áll az amerikai
és nyugat-európai „weberiánus” modellekhez.
5.8. táblázat - 5.7. táblázat ♦ Az egy főre jutó átlagos évi háztartási jövedelem
társadalmi rétegenként, 1993–1995
Társadalmi réteg Egy főre jutó jövedelem az

országos átlag1
százalékában
1993 1994 1995
Felső- és középvezető 162 184 211
Értelmiségi 140 156 163
Alsóvezető és művezető 114 138 137
Irodai 120 118 124
Önálló iparos, kereskedő 122 121 131
Szakmunkás 100 96 93
Szakképzetlen munkás 90 88 83
Paraszt, mezőgazdasági 85 83 84
munkás
Öregségi nyugdíjas 96 101 95
Özvegyi nyugdíjas 96 78 75
Rokkantnyugdíjas 87 80 78
Gyermekgondozási díjon 83 70 76
és segélyen lévők
Munkanélküli 78 74 68
Háztartásbeli 69 68 62
Egyéb eltartott 69 68 60
Összes 16 éves és idősebb 100 100 100
1
A 16 éves és idősebb megkérdezettek átlagos egy főre jutó jövedelmének százalékában.

5.9. táblázat - 5.8. táblázat ♦ Lakásfelszereltség, egyes tartós eszközök birtoklása és

külföldi utazás, 1994
A lakásban nincs A háztartás birtokában nincs
Társadal vízvezeté vízöblítés fürdőszob telefon autó automata színes személyi Az elmúlt
mi réteg k es a mosógép tévé évben
számítógé nem járt
vécé p külföldön
Felső- és 2,8 0,0 0,9 42,6 százalék 16,2 6,6 72,0 43,1
középvez
ető 23,8
Értelmisé 1,6 1,6 1,6 36,7 34,5 21,1 7,5 72,3 54,8
gi
Alsóvezet 3,2 0,0 3,6 65,0 32,4 35,2 2,3 84,8 64,8
ő és
művezető
Irodai 1,4 1,8 1,0 53,0 38,0 33,6 8,6 83,7 73,4
Önálló 2,3 1,6 2,3 45,7 26,9 27,3 6,4 79,9 64,8
iparos,
kereskedő
Szakmun 7,1 6,4 7,1 71,4 44,7 51,9 14,9 87,6 76,7
kás
Szakképz 10,3 12,9 11,9 80,1 60,7 69,3 26,9 93,5 88,4
etlen
munkás
Paraszt, 19,5 20,9 18,4 83,0 41,0 77,1 24,5 95,3 93,3
mezőgazd
asági
munkás
Öregségi 14,3 16,8 17,3 71,2 73,0 75,5 36,2 97,4 89,4
nyugdíjas
Rokkantn 16,5 15,0 20,2 78,0 63,4 74,2 35,7 95,2 91,5
yugdíjas
Özvegyi 22,9 25,2 29,8 83,1 85,8 85,0 51,5 100,0 96,6
nyugdíjas
Gyermek 11,9 13,0 15,2 75,4 48,5 54,3 23,1 92,6 89,9
gondozási
díjon és
segélyen
lévők
Munkanél 15,8 15,5 19,7 77,8 65,5 66,5 32,6 91,2 81,7

küli
Háztartás 31,0 18,7 29,4 81,2 67,7 80,9 33,5 95,1 89,2
beli
Egyéb 21,5 16,5 21,1 81,7 65,4 73,6 36,5 93,5 86,4
eltartott
Összes 16 11,5 11,1 12,9 68,4 55,9 59,1 25,0 90,0 80,4
éves és
idősebb
Mivel a jövedelem és az életkörülmények adatait egyénenként (és persze háztartásonként is) dolgozzuk fel és
mutatjuk be, valamilyen ésszerű kategóriákat kellett kialakítani a nem aktív keresők számára is, akiknek száma a
népességben igen nagy. Megkülönböztettük a szabályos öregségi nyugdíjasokat, továbbá az özvegyi
nyugdíjasokat és a rokkantnyugdíjasokat, mert az utóbbi két kategória lényegesen hátrányosabb helyzetben van
az öregségi nyugdíjasok átlagához képest. Egy további inaktív kereső kategóriát alkotnak a gyermekgondozási
díjban és segélyben részesülők, őket ugyanis indokolatlan lenne valamely másik kategóriába sorolni. Végül
megkülönböztettünk három egyértelműen „hátrányos” kategóriát: a munkanélkülieket, a háztartásbelieket és az
egyéb eltartottakat (akiknek sem keresetük, sem nyugdíjuk nincsen).
Mind a jövedelmi (5.7. táblázat), mind az életkörülmények adatai (5.8. táblázat) lényeges különbségeket
mutatnak a rétegek között. Minél drágább a kérdéses lakásfelszereltségi elem és tartós eszköz, és minél újabb
(minél távolabb áll a telítettségtől), annál nagyobbak a különbségek. Az egy főre jutó jövedelmi adatok azt is jól
mutatják, hogy a jövedelem rétegek szerinti differenciálódása 1993-tól 1995-ig nőtt. Azt mindenesetre meg lehet
állapítani, hogy a magyar társadalmi szerkezetben jelenleg lényeges változások mennek végbe. A 19. fejezetben
visszatérünk arra a kérdésre, hogy ezek a változások milyen irányúak.
A társadalmi szerkezet alakulását egyrészt a gazdasági fejlődés határozza meg, másrészt a politika is lényegesen
befolyásolja. A történelem folyamán több példát ismerünk, amikor a politika megpróbálta a társadalmi
szerkezetet alapvetően átalakítani. Ennek legnyilvánvalóbb példája a kommunista pártok erőszakos kísérlete a
szocialista társadalom létrehozására Közép-Európában és Kelet-Európában, valamint Kínában és néhány más
ázsiai országban, továbbá Kubában. Ezek a kísérletek súlyos emberi szenvedéseket okoztak, és történeti
távlatból nézve sikertelennek bizonyultak. A kommunista pártok azt ígérték, hogy a munkásosztályt fogják
uralkodó osztállyá tenni, és létrehozzák a társadalmi egyenlőséget. Ténylegesen egy szűk elit kezébe került a
hatalom. Ha a jövedelmi egyenlőtlenségek kisebbek is lettek, mint a piacgazdaságokban, az egyéb, nagyrészt
rejtett társadalmi egyenlőtlenségek igen lényegesek maradtak. Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a
társadalmi szerkezet nagy átalakítási kísérleteitől ajánlatos tartózkodni, és a szociológiának őrizkednie kell attól,
hogy ilyen kísérletekhez segítséget nyújtson, azoknak állítólagos tudományos megalapozást próbáljon nyújtani.
A politika azonban ennél lényegesen kisebb léptékkel és kevésbé erőszakos eszközökkel is befolyásolhatja a
társadalmi szerkezet alakulását. Ez a politikai befolyás néha tudatos, de sok esetben nem tudatos és nem
szándékolt. Erre csak néhány példát említenék:
– a szociálpolitikán keresztül befolyásolni lehet azt, hogy mekkora az adott társadalomban a szegénység, és
hogy a szegények mennyire szakadnak le a társadalom többi rétegeitől;
– az adópolitikán keresztül, az adók progresszivitásán keresztül befolyásolni lehet a jövedelemeloszlás

egyenlőtlenségét és ezáltal a társadalmi osztályok és rétegek közötti jövedelemkülönbségeket;
– a kis- és középvállalkozások támogatásán vagy e támogatás meg nem adásán keresztül befolyásolni lehet a
középrétegek erősödését, illetve gyengülését;
– az állami alkalmazottak bérén keresztül erősen befolyásolni lehet e rétegek (például a pedagógusok) helyzetét;
– az oktatáspolitikán keresztül messzemenően befolyásolni lehet a társadalmi mobilitást, vagyis az egyes

osztályok, rétegek zártságát vagy nyitottságát.
A szociológia feladatai közé tartozik a különböző politikák hatásának kimutatása a társadalmi szerkezetre.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
Az emberek társadalmakban élnek, ezek a társadalmak strukturáltak, tagjaik privilegizáltabb vagy hátrányosabb
pozíciókat foglalnak el. Amikor a szociológia a társadalmi szerkezetet kutatja, végső soron azt vizsgálja, hogy
mennyire igazságosak vagy igazságtalanok ezek a privilégiumok és hátrányok a különböző társadalmakban.
Ehhez kapcsolódik az az alapvető kérdés, hogy a társadalmakat mennyire jellemzi az együttműködés vagy a
konfliktus. A harmóniaelméletek szerint a társadalom lényegéhez tartozik a mindenki számára előnyös
együttműködés, ezért a konfliktus csak kivételes és mindenképpen káros jelenség. A konfliktuselméletek szerint
a társadalom lényegéhez tartozik, hogy a különböző társadalmi csoportok konfliktusban állnak, de ez a
konfliktus nem feltétlenül káros, hanem a társadalmi fejlődés mozgatóereje lehet.
A társadalmi szerkezet kutatásának egyik alapvető kérdése, hogy a társadalmi kategóriák minek alapján
különülnek el egymástól. Megkülönböztethetünk egydimenziós szerkezetelméleteket, amelyek szerint az
osztályok egy dimenzió szerint különülnek el. A marxizmus szerint ez a termelőeszközök tulajdona. Más
elméletek több dimenziót különböztetnek meg, mint a hatalmat, a megbecsültséget vagy presztízst, az
életmódot.
A megkülönböztetett társadalmi kategóriákat a különböző elméletek eltérően nevezik: beszélnek osztályokról,

rétegekről, státusokról vagy státuscsoportokról, presztízscsoportokról, társadalmi helyzetekről, miliőkről. E
fogalmak használata nem mindig következetes.
A társadalomban elfoglalt helyzet messzemenően befolyásolja az egyén életét, többek között a várható
élettartamát, életmódját, társadalmi kapcsolatait (kit választ barátjául, házastársul), végül, de nem utolsósorban a
politikai nézeteit, preferenciáit.
Az elmúlt évtizedekben két érdekes kérdés körül zajlott és zajlik nagy vita a társadalmi szerkezetet kutató
szociológusok között: 1. elpolgárosodik-e a jólétben élő munkásság, 2. elhalnak-e az osztályok abban az
értelemben, hogy az osztályhelyzet hatása az egyén helyzetére és viselkedésére, különösen politikai nézeteire
elhalványul.
A magyar szociológia egyik legfontosabb tudományos teljesítménye a szocialista korszakban az volt, hogy
kimutatta: a magyar társadalomban korántsem érvényesül az egyenlőség, a társadalmi rétegek jövedelme és
életkörülményei között igen lényeges különbségek vannak, és ezek a különbségek nem csökkentek. A
rendszerváltás után a rétegek közötti különbségek nőttek.
A szocialista korszakban többé-kevésbé rejtetten érdekes vita folyt arról, hogy kikből áll az uralkodó osztály. Az
minden szociológus számára nyilvánvaló volt, hogy nem a munkásosztály az uralkodó osztály, mint azt a
hivatalos ideológia hirdette. Általában a politikai és gazdasági vezetőket, bürokráciát tekintették uralkodó
osztálynak. Konrád György és Szelényi Iván az 1970-es évek közepén írott könyvükben azt a tételt fogalmazták
meg, hogy az értelmiség úton van, hogy uralkodó osztállyá váljék. Szelényi utóbb önkritikusan azt írta, hogy az
értelmiségnek nem sikerült uralkodó osztállyá válnia. A mai magyar szociológiának egyik legérdekesebb
vitakérdése, hogy a rendszerváltás után kik válnak uralkodó osztállyá: az értelmiségiek, a vállalkozók, tőkések,
az állami bürokraták vagy a magán- és állami vállalatok, bankok menedzserei?
(Tóth István György)
1990 óta az átalakuló társadalmak viszonyainak értelmezése jelentette a legfőbb kihívást a rétegződéskutatás
számára: a piaci viszonyokat is magában foglaló, ám mégis az állami tulajdonon alapuló és redisztributív
társadalmat a piac és a többpárti demokrácia intézményein alapuló társadalom váltotta fel. A társadalmi státusok
rendszere átalakult, egyes státusok eltűntek (pártkáderek), mások megjelentek (munkanélküli, nagyvállalkozó),
a státusokhoz kötődő előnyök és hátrányok megváltoztak. A nemzetközi tendenciákat illetően az átmenet
értelmezésére fókuszálunk a 14. fejezetben, az életstílust is magában foglaló módosulásokkal pedig a 15.
fejezetben foglalkozunk részletesebben. A hazai viszonyokat illetően ebben a fejezetben először áttekintjük az
adatforrásokat, amelyek lehetővé teszik számunkra a magyar átmenet empirikusan alátámasztható értelmezését:

a főbb tendenciák megrajzolását, és az új rétegződés modell-kísérleteket.
9. Hazai tendenciák
Elméleti modellek A gazdasági rendszerváltás időszakában alig születtek a társadalom szerkezetének átfogó
leírását célzó elméleti modellek. Több olyan elemzés is született azonban, amelyek hipotéziseket és elméleti
kereteket fogalmaztak meg a rendszerváltás társadalmi hatásaira vonatkozóan. A piaci átmenettel kapcsolatos
korai szociológiai elméletalkotás egy markáns álláspontja szerint az átmenet kezdetben jövedelemeloszlást
csökkentő hatással járhat. Abból a korábban Szelényi Iván munkásságához köthető megfogalmazásból
kiindulva, miszerint az sajátságosan rá jellemző egyenlőtlenségeket létrehozó államszocialista újraelosztás
korrigálása a piaci viszonyok térhódításától várható, Victor Nee (1989, 1991) azt a hipotézist fogalmazta meg,
amely szerint a piacgazdaságra történő átmenet a jövedelemegyenlőtlenségek csökkenéséhez fog vezetni. Ez az
elmélet azonban a gyakorlati eredmények és empirikus tapasztalatok fényében nyilvánvaló korrekciókra szorult.
Szelényi és Kostello (1996, 1998) alapvetően ezért javasolták azt, hogy a piac terjedésének efféle
egyenlőtlenség-csökkentő hatása attól függ, hogy a teret hódító piacok (a szó Polányi Károlyra visszavezethető
értelmében) mennyire „beágyazottak”. Ha már a piacok válnak dominánssá, akkor a redisztribúció veszi át az
egyenlősítés szerepét. Kolosi Tamás (2000) ezzel szemben arra a következtetésre jutott, hogy az átmenet
lényegében a piac és a redisztribúció egy bizonyos arányával jellemezhető intézményi berendezkedés felől egy
másik aránnyal jellemezhető intézményi berendezkedés felé történő elmozdulást jelent. Az átmenet társadalmai
ebben az értelmezésben a teljes állami redisztribúció és a teljes piacgazdaság ideáltípusai közötti folyamatos
átmenet bizonyos állomásain állnak. Legújabban Ferge Zsuzsa társadalomszerkezettel foglalkozó írásaiban
(Ferge 2000, 2002) azt emeli ki, hogy a piacgazdaságban kulcskérdéssé a magántulajdonhoz és a szabad
szerződéshez való jog, és az ezeken az alapokon kialakuló munkaerő-piaci és tulajdoni viszonyok lettek.
Szerinte tehát az államszocializmusban jellemző hatalmi viszony helyét az „újkapitalizmusban” a tőkeviszony
vette át. Mind a tőketulajdonnal nem rendelkezők csoportján belül, mind a tőketulajdonosok között jelentősekké
váltak azonban az egyenlőtlenségek, és munkaerőpiaci kötődéseik erőssége szerint számos alcsoportra
oszthatók. Végül a tőketulajdonlás léte/nemléte mentén létrehozott két csoport belsőleg tovább osztható a
hatalom/tekintély, illetve a piacon értékesíthető tudás szintje mentén.
A rendszerváltásnak a társadalom szerkezetére gyakorolt hatásáról vita folyik a magyar szociológiában. Jól
példázza ezt az a tény, hogy a Magyar Szociológiai Társaság 2002. évi kongresszusa „A magyar társadalom
szerkezeti-működési sajátosságai és a szociális integráció” címet viselte és a plenáris ülés résztvevői (Ferge
Zsuzsa, Kemény István, Kolosi Tamás és Szelényi Iván közreműködésével) a folyamatokat elméletileg leíró
modelleket igyekeztek megfogalmazni.
Adatforrások A magyarországi társadalomszerkezet-kutatás forrásainak vonatkozásában számos változás állt be

a kilencvenes években. Miközben korábban egy-egy nagyobb adatfelvétel segítségével lehetett képet formálni a
társadalomszerkezet tendenciáiról, a későbbiekben több ok miatt sem jött létre átfogó társadalomszerkezet-
vizsgálat. Ezért a források tekintetében több egymástól eltérő módszertannal végzett kutatás alapján alkothatunk
képet a rendszerváltás időszakának társadalomszerkezeti változásairól. 1992 és 1997 között a BKE Szociológia
Tanszéke, a Tárki és egyes években a KSH közös kutatási programja volt az ún. Magyar Háztartás Panel
vizsgálat. Ebben az időszakban ez volt a társadalmirétegződés-vizsgálatok forrása, majd amikor ez a
longitudinális (ugyanazt a mintát évről évre nyomon követő) vizsgálat megszűnt, a Tárki Háztartás Monitor
vizsgálata szolgáltatott éves rendszerességgel adatokat a magyar társadalom jövedelmi, munkaerő-piaci
rétegzettségéről (Szívós-Tóth 2004). Ezeknek az adatfelvételeknek a kis mintája (mintegy kétezer háztartást
kérdeztek az egyes adatfelvételek során) miatt azonban a kapott adatok hibahatára nagyobb volt, mint a korábbi
rétegződésfelvételeké.
A kilencvenes évek során a KSH 1993-ban az egyes társadalmi rétegek közötti felemelkedést és lesüllyedést a
kutatás fókuszába állító társadalmimobilitás-vizsgálatot, 1995-ben jövedelemfelvételt, 1999-ben pedig a
társadalom tagjainak időfelhasználását vizsgáló életmód- és időmérleg-vizsgálatot folytatott. Mindegyik
vizsgálat számos kiegészítő információval szolgált a magyar társadalom rétegzettségével kapcsolatosan, átfogó
rétegződésvizsgálat azonban nem történt a nyolcvanas évek óta. Fontos forrást jelentett azonban a szóban forgó
időszakban a KSH által lefolytatott két népszámlálás (1990-ben és 2001-ben). A legfontosabb változásokat
ezeknek a felvételeknek a segítségével tekintjük át.
Az egyenlőtlenségi rendszer átalakulása A piacgazdaságra történő átmenet időszakában a társadalom tagjai

között nőttek, átalakultak és láthatóbbá lettek a vertikális különbségek, miközben a gazdasági rendszerváltás a
nem hierarchikus (horizontális, csoportokon belüli vagy azokat átfedő) csoportképződések tekintetében
erőteljesebb differenciálódáshoz vezetett. Az átalakulás alapvetően változtatta meg azokat a peremfeltételeket,

amelyek között a társadalom szerkezeti jellemzői formálódnak. A legfontosabb ilyen változás a szó szélesebb
értelmében vett privatizáció folyamata volt. Ennek csak egyik vonatkozását jelentette a korábban elsöprő
többségben állami tulajdonnal jellemzett gazdaság tulajdonosi szerkezetének átalakulása azáltal, hogy
privatizációban a termelő javak jelentős része szó szerint vett eladás révén került magánkézbe. Ezen kívül
azonban számos területen teret nyert egyes szolgáltatások kiszerződése (állami szabályozás, esetleg tartós
koncesszió keretei között a szolgáltatási jog magánkézbe adása) is és az erőforrások igénybevétele, fogyasztási
javak előállítása és kereskedelme tekintetében a döntési és rendelkezési jogok magánosítása. A munkaerő- és a
tőkepiac szabályozott magángazdasági rendbe történő átalakulása az állam szerepvállalásán belül felértékelte a
jóléti újraelosztási szerepvállalást is. Összességében a rendszerváltás folyamatában a piac és a redisztribúció
arányai megfordultak, a nyolcvanas évekre jellemző egyharmad-kétharmados arány nagyjából kétharmad-
egyharmadosra alakult át (Kolosi 2000).
A piacgazdaság térnyerése a folyamat elején jelentős foglalkoztatottság-visszaeséssel járt együtt. Csökkent a

foglalkoztatottság és növekedett a munkanélküliség, de a munkájukat elvesztők jelentős része nem
munkanélkülivé vált, hanem tartósan elhagyta a munkaerőpiacot (inaktív lett vagy valamilyen szociális
ellátórendszer keretei között részesedett az állami gondoskodás valamilyen formájából). A munkaerőpiacon
maradók között számottevő ágazati átalakulás is végbement a foglalkoztatottság szerkezetében. Jelentősen nőtt a
foglalkoztatottság a szolgáltatásokban, azon belül is elsősorban a pénzügyi és a humán szolgáltatások területén,
míg drasztikusan esett a foglalkoztatottság a szocializmus idején hagyományosan preferált nehéziparban, illetve
a mezőgazdaságban. Mindez a gazdasági szerkezet általános modernizációjával járt együtt, miközben egy
viszonylag gyors ütemű termelékenységnövekedés (a foglalkoztatottakra jutó fajlagos kibocsátás-emelkedéssel)
is bekövetkezett. A gazdaságban a korábban jellemző nagyvállalati szerkezetet felváltotta egy lényegesen több,
kisebb szereplőből álló vállalatszerkezet, párhuzamosan azzal, hogy a külföldi tőkebeáramlás révén jelentősen
megnőtt a nagy multinacionális vállalatok szerepvállalása is a magyar gazdaságban.
5.10. táblázat - 5.9. táblázat ♦ A magyar népesség összetétele a lakhely településtípusa,

legnagyobb iskolai végzetség és munkaerő-piaci helyzet szerint 1990-ben és 2001-ben
(%)
1990 2001
Lakóhely településtípusa
Budapesti 19 17
Városi 47 48
Községekben élő 33 35
Legmagasabb befejezett iskolai

végzettség
A 15 év fölöttiek között legalább 78 89

alapfokút végzett

középfokút végzett

felsőfokút végzett
Munkaerő-piaci státus
Foglalkoztatott 44 36
Munkanélküli 1 4

Inaktív kereső 26 32
Eltartott 30 27
Forrás: KSH Népszámlálási adatok
A foglalkoztatottak száma tartósnak bizonyult és egy darabig még a gazdasági növekedés beindulása után sem
visszaforduló csökkenése mélyreható következményekkel járt a társadalom szerkezetére vonatkozóan. A
társadalmi rétegződés foglalkoztatotti státusra épülő modelljei egyre kevesebb embert tudnak leírni, hiszen
megnövekedett a tartósan inaktívak és a munkanélküliek aránya. A gazdaságilag inaktívakon belül elsősorban a
nyugdíjasok száma növekedett, de jelentőssé vált a (különösen az egyébként aktív korbalevő) nem kereső
inaktívak száma is (5.9. táblázat). Ez önmagában is az alkalmazott társadalomszerkezeti kategóriák finomítását,
kiegészítését tette szükségessé (Spéder 2000a, 2000b). Mindezt kiegészítette az a tény, hogy elsősorban az
iskoláztatás kiterjesztése miatt fokozatosan kitolódott az az életkor, amikor a pályakezdők belépnek a
munkaerőpiacra és így a népességen belül megnövekedett a tanulók aránya. A munkaerőpiacon bekövetkezett
szelekció eltérő módon érintette a különböző iskolázottságúakat: a magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők
lényegesen kisebb valószínűséggel váltak munkanélkülivé, vagy kényszerültek a munkaerőpiac elhagyására,
mint az alacsony iskolázottsá- gúak. Budapesten és az ország nyugati felében kisebb volt a munkanélküliségi
kockázat, mint általában vidéken, különösképpen pedig az ország keleti/északkeleti részeiben (hozzátéve persze,
hogy a nagy régiókon belül is számottevőkké váltak az egyenlőtlenségek).
A foglalkoztatási szerkezet átalakulása egyben azzal is járt, hogy jelentősen átalakult a társadalom foglalkozási
csoportok szerinti rétegződése. A magángazdaság természetéből adódóan megnövekedett a vállalkozók és a
szakképzett vezetői rétegek aránya, miközben jelentősen csökkent a szakképzetlen és mezőgazdaság munkások
népességbeni aránya (5.10. táblázat).
Részben ennek az átalakulási folyamatnak a dinamikája, részben pedig a férfiak és nők közötti hagyományos
szerepmegosztás következtében a női foglalkoztatottak között elsősorban a rutin szellemi és az alsó szintű
hivatalnoki foglalkozások részaránya magasabb, míg a férfiak nagyobb arányban foglalják el általában a vezetői
és a vállalkozói pozíciókat.
5.11. táblázat - 5.10. táblázat ♦ A foglalkoztatottak foglalkozási csoportok közötti

megoszlása a nők és a férfiak körében (%)
Megnevezés 1973 1983 1992 2000
Férfiak 5,5 10,6 10,0 11,2
Felső- és
középvezető, felső
szintű értelmiségi,
felső szintű
hivatalnok
Alsóvezető, alsó 8,5 9,3 10,2 11,4

alsó szintű
hivatalnok
Rutin szellemi 3,9 2,5 1,8 2,5
Nem mezőgazdasági 1,7 2,5 6,2 9,6

vállalkozó
Mezőgazdasági 0,7 1,2 1,5 2,6

vállalkozó

Szakmunkás 34,1 36,6 37,2 32,2
Szakképzetlen 32,1 28,9 26,5 26,0

munkás

munkás
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0
Nők 2,3 6,0 5,6 8,1
Felső- és
középvezető, felső
felső szintű
hivatalnok
Alsóvezető, alsó 9,9 20,3 23,4 26,4

alsó szintű
hivatalnok
Rutin szellemi 22,9 16,5 19,6 17,1
Nem mezőgazdasági 1,0 1,4 3,6 6,2

vállalkozó

vállalkozó
Szakmunkás 8,9 14,5 11,7 11,9
Szakképzetlen 37,6 32,2 31,6 28,2

munkás

munkás
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0
Forrás: 1973–1992: KSH társadalmimobilitás-vizsgálatok, 2000: KSH Életmód- és időmérleg-vizsgálat alapján

Bukodi–Harcsa–Vukovich 2004, 24. p.
A foglalkoztatottság szűkülése és a gazdaságban lezajlott ágazati-technológiai átrendeződés egyben a munkaerő

iránti kereslet átrendeződését is eredményezte. Mivel gazdaságban növekedett a tudás- és technológiaintenzív
iparágak részaránya, erőteljesen növekedett a kereslet a magas iskolázottságúak iránt, ami különösen azoknak
kedvezett, akik az előretörő szektorok által értékelt diplomákkal hagyták el a felsőoktatást. Ezáltal a
munkaerőpiacon jelentős kor-kereseti átrendeződés ment végbe, az egyes generációkon belül megnövekedtek
(alapvetően a képzettségi szint és a kompetenciák tartalmi elemei mentén) a kereseti különbségek és ezzel
párhuzamosan az azonos iskolázottságúak körén belül leértékelődött a munkaerő-piaci tapasztalat szerepe (Ker-
tesi-Köllő 2002; Kézdi 2002).
Mindezek a változások megmutatkoztak a társadalom vertikális differenciálódásában is. Kolosi Tamás és Róbert
Péter (2004) arra tettek kísérletet, hogy a társadalmi státust

négy viszonylag jól mérhető vertikális dimenzióban (jövedelem, lakáskörülmények, vagyoni helyzet és
életkörülmények) előállított indexek segítségével mérjék. A jövedelmet az egy főre jutó háztartási jövedelem
segítségével, a lakáskörülményeket a laksűrűség, a lakás infrastrukturális ellátottsága, a lakáshátrányok és a
lakberendezés mérhető jellemzőivel mérték. Az anyagi-vagyoni helyzet indexébe a megtakarításokkal, ingatlan-
vagyonnal, tartós fogyasztási cikkekkel való ellátottságot és az üdülési szokásokat vették tekintetbe. Minden
egyes index kiszámításánál nem csak arra voltak tekintettel, hogy egy adott háztartás rendelkezik-e az adott
jellemzővel (pl. videomagnóval vagy mosogatógéppel) hanem azt is, hogy az adott jószág mennyire elterjedt a
magyar társadalomban (így ha valaki videomagnóval rendelkezik, az kisebb súllyal került az indexbe, mint az,
akinek mosogatógépe van). A vertikális differenciálódásra vonatkozó eredményeik szerint 2003-ban
Magyarországon minden tekintetben a nagyvállalkozók és a közepes vállalkozók, valamint a
szabadfoglalkozású értelmiségiek társadalmi helyzete a legjobb. Vagyon és fogyasztás tekintetében az átlagnál
sokkal jobb még a gazdálkodók, a felső- és középvezetők, valamint a beosztott értelmiségiek helyzete,
lakáskörülményeiket illetően viszont a felső- és középvezetők, valamint az egyéni vállalkozók vannak az
átlagosnál jobb helyzetben. Mindhárom dimenzióban a leginkább leszakadt rétegekhez az inaktívak, a nagyon
rövid vagy semekkora foglalkoztatási előtörténettel nyugdíjazottak, valamint a szakképzetlen és mezőgazdasági
fizikai munkások tartoznak. A többi réteg esetében több-kevesebb státusinkonzisztenciát mutattak ki.
Ezek alapján Kolosi Tamás és Róbert Péter egy olyan összevont osztálysémát hoztak létre, amelyet egyfelől a
foglalkozási pozícióra, másfelől pedig a társadalmi státushierarchiában elfoglalt helyre alapoztak. Elemzésükben
a következő öt csoportot különböztették meg:
1. Elit (3%). Ide tartoznak a nagy- és közepes vállalkozók, valamint státusindex felső tizedébe tartozó
felsővezetők és értelmiségiek.
2. Felső-középosztály (8%). Az előbbi kategóriából kimaradt felsővezetők, a státusidex felső tizedébe tartozó
középvezetők, egyéni gazdálkodók és vállalkozók, valamint a státusindex 6-9. tizedébe tartozó értelmiségiek.
3. Középosztály (31%). Ez a kategória az eddigiekbe nem sorolt középvezetőket, egyéni vállalkozókat,

gazdálkodókat és értelmiségieket, valamint rajtuk kívül az alsóvezetőket és az egyéb szellemi foglalkozásúakat,
továbbá a státusindex felső három tizedébe tartozó szakmunkásokat tartalmazza.
4. Munkásosztály (38%). Az eddig be nem sorolt szakmunkások, valamint a szakképzetlen és mezőgazdasági

munkások közül a státusindex 4. vagy annál magasabb tizedébe kerültek.
5. Depriváltak (20%). A státusindex alsó három tizedébe tartozó szakképzetlen és mezőgazdasági fizikai
munkások.
Az osztályozásból (mivel az erősen épít a foglalkozási pozícióra) kimaradtak azok, akiknek sohasem volt
foglalkozásuk. A nagy- és közepes vállalkozók, valamint a szabadfoglalkozású értelmiségiek az elitbe, a
felsővezetők és az értelmiségiek elsöprő többsége pedig az elitbe és a felső középosztályba tartozik. A
középosztályt az értelmiségiek előbbi kategóriákba nem sorolt 18 százaléka mellett a középvezetők, egyéni
gazdálkodók és vállalkozók mintegy háromnegyede mellett a szakmunkások és az alsóvezetők és irodai
dolgozók felső negyede alkotja. A munkásosztályba a szakmunkások háromnegyede, a szakképzetlen munkások
fele és a mezőgazdasági fizikai dolgozók mintegy 40 százaléka tartozik. A depriváltak kategóriájába a
szakképzetlen munkások fele és a mezőgazdasági fizikai munkások mintegy 60 százaléka tartozik.
Az életkor és a háztartási életciklus A rendszerváltás legfontosabb folyamatai történelmi léptékkel mérve

viszonylag rövid idő alatt játszódtak le Magyarországon és általában a kelet- és közép-európai országokban.
Még akkor is, ha Magyarországon a rendszerváltás időszakát tágan értelmezzük és kezdetét a nyolcvanas évek
harmadik harmadára (nagyjából 1987-88-ra, amikor a politikai változások felgyorsultak, a gazdaságban
újtársasági törvény rakta le a piacgazdaság alapjait és új adórendszert vezettek be), végét pedig nagyjából az
uniós csatlakozás idejére tesszük, mintegy tizenöt éves folyamatról beszélhetünk. Ez az időszak az emberi aktív
életpályának csak egy szakasza és attól függően hogy az egyes társadalmi csoportok tagjai életpályájuk melyik
szakaszában voltak, nagyon eltérő mértékben hathatott rájuk a gazdasági rendszer megváltozása.
Kolosi Tamás és Róbert Péter (2004) ebben az értelemben négy csoportot különböztetett meg a 2003-ban
legalább 16 évesek között. „Elveszett nemzedéknek” nevezték azokat, akik 1988-ban már nem voltak aktívak a
munkaerőpiacon (mintegy 16 százalékra becsülték az arányukat) és „kilépő nemzedéknek” azokat, akik az 1988
és 2003 közötti időszakban elhagyták az aktívak munkaerőpiacát (kb. 33 százalék). „Aktív nemzedéknek”
azokat tekintették, akik (legalábbis életkoruk és az időszak kezdetén és végén betöltött munkaerő-piaci státusuk
szerint) végig aktívak voltak (kb. 27 százalék) és „belépő nemzedéknek” azokat, akik a szóban forgó időszakban

váltak aktívvá (kb. 18 százalék). Rajtuk kívül mintegy 6 százalék tartozott azoknak a körébe akik az adatfelvétel
időszakában még tanulók voltak, így természetesen nem tudtak „aktivizálódni”. Eredményeik szerint társadalmi
státusuk szerint a legjobb helyzetben az aktív nemzedék tagjai voltak, különösen azok, akik végig jelen tudtak
lenni a munkaerőpiacon. Közöttük a munkaerőpiac széleire kerülés (hosszabb-rövidebb munkanélküliségi
periódusok) egyben a depriváció megnövekedett veszélyét is jelentették. Az „elveszett nemzedék” tagjai
zömmel folyamatos lecsúszást éltek meg, közöttük mintegy kétharmadnyian voltak azok, akik a társadalmi
státushierarchia alsó részében helyezkedtek el. A „kilépő nemzedék” tagjai közül sokan kerültek a depriváltak
csoportjába, függetlenül attól, hogy demográfiai okokból (életkoruk előrehaladása miatt) vagy munkaerő-piaci
okokból szorultak ki. A „belépők” élethelyzete nagyon heterogén képet mutat: összességében nem olyan jó a
társadalmi státusindexük, mint a végig aktívaké, de ebben számos olyan ok játszhat szerepet, amelyek relatív
súlyát csak később lehet majd meghatározni, hiszen csak később derül ki, hogy időleges lemaradásról vagy az
életpálya egészében fennálló hátrányról beszélhetünk.
Korábban szó volt arról, hogy a rendszerváltás időszakában a munkaerőpiacon jelentős életkori-kereseti
átrendeződés zajlott le. Mindez nyomon követhető volt a háztartások jövedelmi helyzetének alakulásában is
(Tóth 2005). A háztartásfők jellemzői alapján három életkori csoportot és négy iskolázottsági kategóriát
különböztethetünk meg. Ennek megfelelően vizsgálható, hogy az egyes életkori/iskolázottsági csoportok
(például fiatal alacsony iskolázottságúak, idősebb középfokú végzettségűek stb.) átlaghoz mértjövedelmi
helyzete miképpen változott 1987 és 2003 között. (5.11. táblázat). Megállapítható, hogy
1. az azonos életkori kohorszokon belül jelentősen nőttek az egyes iskolai végzettségi szintekkel elérhető
jövedelmek különbségei;
2. az azonos iskolázottsági szinteken belül a változások eltérően érintették az egyes életkori kohorszokat;
3. az alacsonyabb iskolázottságúak között a fiatalok helyzete romlott, a magasabb iskolázottságúak között pedig
éppen hogy a fiatalok helyzete javult a leginkább;
4. összességében mindez azzal járt, hogy az alacsonyabb végzettségű háztartásfők csoportjában meredekebb lett
az életkor-jövedelem profil (két alapfokú végzettségű háztartásfő között nagyobb különbség volt az idősebb
javára 2003-ban, mint 1987- ben), a felsőfokú végzettségűek között pedig csökkentek az életpálya-különbségek
(tehát kisebb lett a különbség az idősebbek és a fiatalabbak között).
5.12. táblázat - 5.11. táblázat ♦ A relatív jövedelmi pozíció változása 1987 és 2003 között
a háztartásfők életkori és iskolázottsági kombinációival jellemzett háztartásokban
A háztartásfő A háztartásfő befejezett iskolai végzettsége

életkora
alapfokú szakmunkás- középfokú felsőfokú képző együtt
Az egyes csoportokba tartozók jövedelmeinek átlaga a népesség átlagának

százalékában, 1987-ben X = mt/m)
35 év alatt 74 92 99 107 91
36-59 év 102 99 117 137 109
60 év és fölötte 78 101 108 122 85
Összesen 91 96 111 129
Az egyes csoportokba tartozók jövedelmeinek átlaga a népesség átlagának

százalékában, 2003-ban X = mk/m)
35 év alatt 64 82 106 153 92

36-59 év 65 94 117 174 106
60 év és fölötte 75 94 104 155 92
Összesen 68 91 112 168
Az adott csoportba tartozók átlagjövedelmeinek növekedése: a 2003. évi relatív érték az

1987-es érték százalékában
35 év alatt 86 89 107 143 102
36-59 év 64 95 100 127 97
60 év és fölötte 96 93 96 126 108
Összesen 75 95 102 130
Megjegyzés: személyi ekvivalens jövedelmek, OECD ekvivalenciaskála alapján. Forrás: Tóth 2005, 202. p.
Fontos megjegyezni, hogy ehhez hasonló társadalmi osztályozási kísérleteket más adatok és módszerek alapján
is lehetne készíteni, továbbá az így kapott osztályozás számos elemmel finomítható lenne. Ki kell itt még emelni
azt is, hogy a társadalmi szerkezetvizsgálatok hangsúlyozni szokták, hogy a társadalom hierarchikus, vertikális
tagolódása mellett egyre nagyobb jelentősége lesz a horizontális csoportképződéseknek. Ezekre a kérdésekre a
könyv más fejezeteiben (különösképpen a társadalmi mobilitással és az életmóddal kapcsolatos részekben) még
részletesen visszatérünk.
10. VITAKÉRDÉSEK
1. Inkább az együttműködés vagy a konfliktus jellemzi a társadalmakat?
2. Mely fogalmak alkalmasabbak a magyar társadalom szerkezetének elemzésére a szocialista korszakban és a

rendszerváltás után: az osztályok, rétegek, státuscsoportok, társadalmi miliők, társadalmi helyzetek, az elit és a
hatalomnak alávetettek?
3. Kik alkották az uralkodó osztályt a szocialista korszakban és kik alkotják a rendszerváltás után?
4. Elpolgárosodik-e a munkásosztály a fejlett országokban és Magyarországon?
5. Mennyire befolyásolja a társadalom tagjainak életesélyeit és gondolkodását az osztályhelyzetük a mai

Magyarországon?
6. Milyen következményekkel járhat az, ha a felső társadalmi rétegek aránya lényegesen kisebb, mint a legalsó
társadalmi rétegeké?
7. Miképpen érintette az egyes iskolázottsági és életkori csoportok esélyeit a gazdasági rendszerváltás?

társadalmi szerkezet ♦ státus ♦ szerep ♦ társadalmi rétegződés ♦ társadalmi osztály ♦ társadalmi
réteg ♦ státuscsoport ♦ elit ♦ presztízsvizsgálat ♦ társadalmi-gazdasági státus ♦ kulturális tőke ♦
szociális tőke ♦ új osztály

Ferge Zsuzsa 1969. Társadalmunk rétegződése. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Ferge Zsuzsa 2002. Struktúra és egyenlőtlenségek a régi államszocializmusban és az újkapitalizmusban.

Szociológiai Szemle, 4. sz. 9–33. p.
Kemény István 1972. A magyar munkásosztály rétegződése. Szociológia, 1. sz. 36-48. p.
Kemény István – Kozák Gyula 1971. A Csepeli Vas-és Fémművek munkásai. Budapest, MSZMP KB
Társadalomtudományi Intézete.
Kolosi Tamás 1984. Státus és réteg. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete.
Kolosi Tamás 1987. Tagolt társadalom. Budapest, Gondolat.
Kolosi T. 2000. A terhes babapiskóta. A rendszerváltás társadalomszerkezete. Osiris Kiadó, Budapest.
Kolosi T. – Róbert P. 2004. A magyar társadalom szerkezeti átalakulásának és mobilitásának főbb folyamatai a
rendszerváltás óta. In Kolosi-Tóth-Vukovich 2004.
Konrád György – Szelényi Iván 1989. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest, Gondolat. Szelényi
Iván 1990. Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa.
Szelényi Iván 1990. Polgárosodás Magyarországon: nemzeti tulajdonos polgárság és polgárosodó értelmiség.
Valóság, 1. sz. 30-41. p.
Tóth István György 2005. Jövedelemeloszlás. A gazdasági rendszerváltástól az uniós csatlakozásig. Budapest,
Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó.

6. fejezet - 6. fejezet │VÁROS ÉS
FALU
Az elsősorban foglalkozáson alapuló osztályokon és rétegeken kívül az egyenlőtlenség lényeges tényezője az
egyén és a család lakóhelye is. A kedvező feltételekkel rendelkező lakóhelyen ugyanis nagyobb a
munkahelykínálat, magasabb jövedelmeket lehet elérni, jobbak a lakásviszonyok, kellemesebb a művi és a
természetes lakókörnyezet, jobb a kereskedelmi ellátás, több és jobb iskola és egészségügyi intézmény van a
közelben, jobbak a közlekedési viszonyok stb. Azonos társadalmi rétegbe tartozók között tehát nagy
különbségeket találhatunk aszerint, hogy hol laknak.
A lakóhelyek legegyszerűbb megkülönböztetése a városok és a községek vagy falvak szétválasztása. Ezt az

egyszerű megkülönböztetést követve alakult ki külön a városszociológia és külön a faluszociológia. Valójában
azonban nemcsak e két településkategóriát lehet megkülönböztetni, hanem a városokon belül is sok – eltérő
életkörülményeket nyújtó – kategória van a világvárosoktól a kisvárosokig, hasonlóképpen a falvakon belül a
városközeli fejlődő falvak, az üdülőtelepülések és az elmaradott és hanyatló községek között. Emellett a
városokon belül is igen nagy különbségek fordulnak elő a különböző városrészek között.
1. ALAPFOGALMAK
1.1. Város és község
A város és a község fogalma teljesen egyértelműnek tűnhet, hiszen városnak szokás nevezni azokat a
településeket, amelyeknek városi államigazgatási rangjuk van, községeknek vagy falunak pedig azokat,
amelyeknek rangja községi. Rögtön belátjuk azonban, hogy ez a definíció nem felel meg teljesen a tudományos
elemzés céljainak, mert országonként nagyon eltérő az, hogy milyen településeknek van városi rangja, továbbá
Magyarországon is időről időre városi rangot kapnak egyes községek (a múltban az is előfordult, hogy a
korábban városi rangú települések elvesztették a város rangot és községnek minősültek).
Ezért az urbanizáció szintjét és ütemét sem nemzetközi összehasonlításban, sem hosszú távú hazai
vizsgálatokban nem szabad egyszerűen a városi rangú településeken élő népesség arányával mérni.
Nem sokkal jobb a település népességszámának kritériumként való felhasználása sem a város vagy a község
definiálásánál. Azt mondhatjuk, hogy az egymilliónál nagyobb lakosságú települések valóban „metropolisok”, a
100 ezren felüli népességűek „nagyvárosok”, a 20-100 ezer lakosúak „középvárosok”, és megvonhatjuk 5 ezer
lakosnál a „kisvárosok” és „községek” határát. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy 5000-nél kisebb népességű
települések is lehetnek városias, több tízezres települések pedig falusias jellegűek. Az utóbbi fajta óriásfalvak
éppen hazánkban fordulnak elő. Várossá nyilvánítása előtt Érd volt a „legnagyobb falu” Európában, és Érd
városának ma is számos falusias jellemzője van.
A szociológiában azonban ennél lényegesen finomabb város- és falufogalmakat használunk.
Az egyik ilyen definíció szerint város az a település, amelynek lakossága és környezete, a környező falvak
számára bizonyos központi funkciókat lát el, tehát ahol szaküzletek vannak, specializált orvosi ellátást lehet
igénybe venni, ahol magasabb szintű iskolák vannak (gondoljunk arra, mennyire fontos egy-egy város számára,
hogy valamilyen felsőoktatási intézmény legyen benne, hiszen akkor válik igazán nagyvárossá, ha egyeteme
van), ahol művelődési intézmények működnek (nagyobb könyvtár, színház). Ezek a települések többnyire
környékük államigazgatási központjai is.
A másik definíció ennél is mélyebbre megy, és azt emeli ki, hogy a városok lakossága minden szempontból
(foglalkozás, műveltség, életszínvonal, gondolkodás szempontjából) heterogénebb, ezért az emberi kapcsolatok
személytelenebbek, a szomszédság, sőt a család szerepe is meggyengül, ezért gyengébb az egyén viselkedésének
társadalmi kontrollja, gyakoribb a deviáns viselkedés. Ezzel szemben a falut a társadalmi kapcsolatok szorosabb
volta, a hagyományosabb gondolkodás, a társadalmi normákhoz való nagyobb fokú alkalmazkodás, általában a
nyugodtabb életmód jellemzi.
1.2. Egyéb formák

6. fejezet │VÁROS ÉS FALU
A településszociológia használja az agglomeráció fogalmát. Azokat a községeket és kisebb városokat,

amelyeknek lakossága szoros és mindennapos kapcsolatban áll a nagyvárossal, például ahonnan sokan ingáznak
naponta a nagyvárosba, nevezzük a nagyváros agglomerációjának.
A magyar településhálózat vizsgálatánál különleges típusként szokás megkülönböztetni a tanyákat. Tanyának

nevezték a magyar szakirodalomban a falvak és városok zárt beépítésű részén kívül fekvő, egyedül álló vagy
csak kevés lakóépületből álló településeket és a hozzájuk tartozó gazdasági épületeket, amelyeknek lakói
mezőgazdasági termeléssel foglalkoztak.
A magyar hivatalos statisztikában a tanyákra vonatkozó adatokat nem találunk, hanem helyette az úgynevezett
külterületi lakott hely kategóriája szerepel. Ez nemcsak a tanyákat, hanem mindenféle, a belterületeken kívül
fekvő lakott helyeket magában foglal: például a bakterházakat, üdülőket stb. is.
1.3. Urbanizáció, városodás, városiasodás

A nemzetközi szociológiai szaknyelvben használt urbanizációfogalomnak két magyar fordítása lehetséges:
városodás és városiasodás. Érdemes e két szakkifejezést megtartani, mert az urbanizáció két különálló oldalát
nevezik meg.
Városodásnak nevezi a magyar szakirodalom azt a tendenciát, hogy a városi népesség aránya nő. Ettől szokás
megkülönböztetni a városiasodás fogalmát. Ezen azt értik, hogy a települések városias jellege emelkedik,
például nő az emeletes épületek, a kemény burkolatú utak aránya, javul a kereskedelmi ellátás stb.
1.4. Szuburbanizáció, szegregáció, slum, invázió, szukcesszió,

filtráció
Szuburbanizációnak nevezzük azt az újabb tendenciát, amikor a városok központi részeiben lakó népesség
száma fogy, viszont a városok külső „kertes” kerületeinek népessége vagy a városhatáron túl elhelyezkedő
kertes-családiházas területek népessége nő.
Szegregációnak nevezzük azt a jelenséget, ha egy-egy településen belül a különböző társadalmi rétegek, etnikai
csoportok stb. lakóhelye erősen elkülönül egymástól. A szegregáció sokszor együtt jár a jövedelmi viszonyok és
a települési infrastruktúra lényeges egyenlőtlenségeivel.
Az angol slum kifejezést használja a magyar szakirodalom is a városok, elsősorban nagyvárosok fizikailag
leromlott állapotú és szegények által lakott városrészeinek megnevezésére. Használhatnánk a nyomornegyed
elnevezést is, ez azonban lényegesen el- ítélőbben hangzik, mint a semlegesebb slum kifejezés.
Inváziónak nevezik a szociológiában azt a jelenséget, amikor egy településrészbe, városi kerületbe a korábbi
népességtől eltérő népesség költözik be, és amikor a korábban szokásos tevékenységek, például a
kiskereskedelem mellé újabb tevékenységfajták települnek, például nagy áruházakat építenek a környéken.
Szukcessziónak nevezzük, amikor egyrészt az invázió, másrészt a korábbi lakosság és tevékenységek

kiköltözése következtében a településrész lakosságának és gazdasági tevékenységeinek összetétele megváltozik,
kicserélődik.
A szukcesszióval rokon fogalom a lakásszociológiában használatos filtráció. Ezen azt értik, hogy az idők
folyamán a lakások lakói kicserélődnek, azaz a lakásokba egyre szegényebb rétegek költöznek be, míg a korábbi
lakók fokozatosan nagyobb és jobb minőségű lakásokba költöznek. A lakások tehát mintegy „lefelé”, a lakók
pedig „fölfelé” mozognak a társadalmi, illetve a lakásstruktúrában. A jó minőségű lakások építése elősegíti a
filtrációt, ebben az esetben a legszegényebb családok a lakások nagyság és minőség szerinti hierarchikus
struktúrájának az alsó lépcsőfokára lépnek. Ha viszont olcsó bérházakat építenek a legszegényebb réteg
számára, „luxus”-lakások pedig nem épülnek, akkor mindenki „marad a helyén”, nincs filtráció.
A városok és községek vizsgálatához hasonló kérdések merülnek fel a földrajzi régiók vizsgálatánál is: egyes
régiók kedvezőbb helyzetben vannak, mint más régiók, eltér a régiók népességének összetétele, másfajta
tevékenységek összpontosulnak az egyes régiókban, és nem utolsósorban ennek következtében egyes régiók az
országos átlagnál gyorsabban fejlődnek, más régiók viszont az országos átlaghoz képest, némelykor pedig
abszolút értelemben is hanyatlanak.

2. MÓDSZEREK
Az alapvető társadalomstatisztikai adatok, különösképpen a népszámlálási adatok régóta rendelkezésre állnak
város-község (többnyire Budapest – vidéki városok – községek) bontásban. A különböző időpontokra vonatkozó
adatok összehasonlításakor azonban nem szabad elfelejteni, hogy minden időpontban az akkor érvényes
államigazgatási beosztás szerint közölték az adatokat, tehát különböző időpontokban más-más települések
szerepelnek a város és a falu kategóriáiban. (Egyre több település került át a községek közül a városok közé.) A
népszámlálási kötetekben találhatunk adatokat a külterületekről is. A kötetek egy része közli a város-község
részletezésű adatokat az adott időszak államigazgatási beosztása szerint visszamenőleg is.
Finomabb elemzéseket tesz lehetővé a települések (esetleg külön a városok és külön a községek) népességszám
szerinti kategorizálása. Különösképpen arra kell felhívni a figyelmet, hogy a kis lakosságú – ezer-kétezernél
kevesebb lakosú – községek általában minden tekintetben lényegesen hátrányosabb helyzetben vannak, mint a
nagyobb községek.
Egyszerűbb megoldás, ha a városokat valamilyen kritérium alapján két vagy több kategóriára osztjuk fel. Ilyen
volt régebben a négy, később öt úgynevezett megyei város (Debrecen, Miskolc, Pécs és Szeged, később Győr)
megkülönböztetése a többi várostól, mert ez a négy, illetve öt város Budapest után a legnagyobb és
legvárosiasabb települések. Ez az öt város emellett egy-egy nagyobb régió központja is. Meghúzhatjuk a
választóvonalat a városok két kategóriája között úgy is, hogy a megyeszékhelyeket és a nem megyeszékhely
városokat választjuk szét azzal a megfontolással, hogy a megyeszékhelyeken több városi funkció összpontosul.
A községek között nehezebb ilyen egyértelmű kritérium alapján különbséget tenni. Időről időre készülnek olyan
összeállítások, amelyek meghatározzák, hogy mely községek vagy kisrégiók különösen elmaradottak és
szorulnak ezért speciális költségvetési támogatásra. Az e kategóriába tartozó községek különválasztása a többi
községtől lehetővé teszi a községek közötti egyenlőtlenségek vizsgálatát.
A tudományos vizsgálat céljára a legalkalmasabb lenne egy olyan településkategória-rendszer, amelyben minden
várost és falut a funkciói és a különböző dimenziókban mért fejlettsége alapján lehetne osztályozni. Az 1981-82.
évi társadalmirétegződés- adatfelvétel mintájában szereplő 245 város és falu számáraBaráth Etele (1984)
dolgozott ki egy ilyen tízkategóriás osztályozást. Az 1. kategóriába kerültek a legelmaradottabb községek, a 10.
kategória Budapestet tartalmazta.
Szelényi Iván (1990) a központi támogatásban való részesülés és az ezzel összefüggő fejlődési lehetőségek,
illetve hanyatlás alapján az alábbi öt falu és két város kategória megkülönböztetését javasolta: 1. sorvadó falu és
tanya, 2. hanyatló falu, 3. stagnáló falu, 4. fejlődő falu, 5. gyorsan fejlődő, városiasodó falu, 6. kevéssé fejlődő,
főleg kisebb és nem megyeszékhely város, 7. erősen fejlesztett város.
Ha Magyarországon regionális vizsgálatokat akarunk végezni, legegyszerűbb a 19 megyét és Budapestet

megkülönböztetni. A megyék ugyanis bizonyos közös történeti múlttal és kulturális sajátosságokkal
rendelkeznek. Ha nagyobb régiókat akarunk vagy tudunk csak összehasonlítani, akkor kézenfekvő az ország
hagyományosan megkülönböztetett három nagy táját, a Dunántúlt, az Alföldet és az Északi-középhegységet
egy-egy régiónak tekinteni. A gazdasági fejlettség különbségei azonban indokoltabbá teszik a régiók határait
másképpen megvonni, éspedig 1. Budapestet, 2. a főváros körüli központi megyéket (Pest, Fejér, Komárom), 3.
az északnyugat-dunántúli megyéket, 4. a déli megyéket (Dél-Dunántúl és Dél-Alföld), végül 5. az északkeleti
megyéket (az Északi-középhegység, valamint Szabolcs-Szatmár és Hajdú-Bihar) megkülönböztetni. Úgy
látszik, hogy ez a durva regionális beosztás nagyjából tükrözi e régiók fejlettségi sorrendjét is.
3. ELMÉLETEK
3.1. Urbanizáció
Az elmúlt évszázadok európai és az elmúlt évtizedek világméretű rohamos városodási folyamatának korában a
városszociológiának – de a várostervezésnek, az államigazgatásnak, a gazdaságpolitikának és a
környezetvédelemnek is – alapvető kérdése, hogy meddig folytatódhat ez az urbanizációs tendencia. Az egyik
szélső álláspontot többek között Arnold Toynbee (1971) angol történész fogalmazta meg: néhány évtizeden belül
a fejlett országok népességének túlnyomó többsége néhány nagy „megalopoliszban”, azaz egymással
összefüggő, sokmilliós városok övezetében fog élni. Ilyen megalopolisz például az Egyesült Államok keleti
partvidékének Boston és Washington közötti része.

Egy másik felfogás szerint a „szolgáltatási társadalomban” a technika lehetővé teszi a munkahelyek nagyfokú
decentralizációját, emellett tökéletesedik a közlekedés és a távközlés, és ezek hatására a lakosság kisebb
településeken fog szétszóródni, mert a nagyvárosi lakóhely jelenlegi előnyeit majd ugyanúgy élvezheti, viszont
elkerülheti a nagyvárosok nyilvánvaló hátrányait. Enyedi György (1984) ezt a modern urbanizáció ciklikus
elméletében fogalmazta meg. Eszerint a ciklus első, „városrobbanás" szakaszában rohamosan nő a városok
népessége. A második szakaszát a relatív dekoncentráció jellemzi: a városnövekedés lefékeződik, a nagyvárosok
központjaiban helyenként már csökken a népesség, viszont gyorsan fejlődnek az elővárosok, s a falvak között
elválnak a dinamikusan növekvők és a hanyatlók. A harmadik a dekoncentráció vagy dezurbanizáció szakasza.
Ekkor a városnövekedés megáll, a falusi népesség száma és aránya nőni kezd. Hazánk jelenleg a második
szakaszban van. A településfejlesztésnek azonban fel kell készülnie a minden bizonnyal bekövetkező harmadik
szakaszra is. Ebből a szempontból különösen fontos azzal tisztában lenni, hogy teljesen elnéptelenedett falvak,
továbbá olyanok, ahol már az alapvető ellátás is hiányzik, nem élednek újjá, ilyen helyre városi lakosok nem
költöznek.
A városiasodás, illetve annak lelassulása és a dekoncentráció, vagyis a falvak újabb fejlődésnek indulása
természetesen szorosan függ a városi és a falusi jövedelem-színvonal különbségétől, az életkörülmények
egyenlőtlenségeitől is. Tisztázatlan kérdés, hogy van-e olyan törvényszerűség, hogy a város-falu különbségek e
vonatkozásokban csökkennek-e a fejlődés során.
3.2. A városi és a falusi életmód különbségei

A másik alapvető elméleti kérdés, hogy miben különbözik egymástól a városi és a falusi életmód, továbbá a
városi életmód jobb-e, mint a falusi.
A középkor óta uralkodott az a felfogás, hogy „a városi levegő szabaddá tesz”, mert a városi önkormányzatok
többé-kevésbé függetlenedni tudtak a feudális földesurak elnyomó hatalmától. Tocqueville (1983) viszont az
1830-as években azt állapította meg az Egyesült Államokról, hogy a demokratikus intézmények fenntartását
elsősorban az segíti elő, hogy nincs egyetlen nagy főváros, amely az egész országot befolyásolni tudná. L.
Mumford (1985) könyvében, amelyben a városok több ezer éves történetét és jövő perspektíváit áttekinti,
mindkét oldal érveit és meglátásait megtalálhatjuk: egyrészt a városoknak a műszaki, gazdasági és kulturális
fejlődést előmozdító szerepét, másrészt a városi központok szerepét a politikai elnyomásban és a háborúk
kirobbantásában.
A városi és falusi életmód megkülönböztetése terén klasszikusnak számít Tönnies (1983) 1887-ben megjelent
könyve, amely szerint a falvakra a „közösség” (Gemein- schaft) a jellemző, a városokra a „társadalom”
(Gesellschaft). A közösségben a személyes kapcsolatok uralkodnak, azok szabályozzák a társadalmi életet, a
társadalmakban viszont a személytelen cserekapcsolatok uralkodnak, s szerződések szabályozzák a társadalmi
életet.
A chicagói városszociológiai iskolához tartozó L. Wirth (1938) Urbanizmus mint életmód című munkájában a
nagyváros lényegét találóan egy különleges életmódban látja.
A városi életre a kifinomultság, a változatosság, a szabadság és a tolerancia jellemző. Ennek okát abban véli
felfedezni, hogy a városi lakosok sokféle életstílussal találkoznak, ezért elfogadóbbak, toleránsabbak az övéktől
eltérő nézetekkel, életstílusokkal szemben, azaz kevésbé etnocentrikusak, mint a kisvárosok és a falvak lakói. A
városi életmód ezen előnyeinek azonban nem jelentéktelen költségeit is látta: az emberi kapcsolatok
elszemélytelenednek, a városi lakosok jellegzetes attitűdje a közömbösség, a csömör (a „blazírt” attitűd). A
városi lakosok nem teljes személyiségükkel vesznek részt az emberi kapcsolatokban, hanem csak személyiségük
egy részével, egy szeletével. Mereven elváló szerepek szerint érintkeznek egymással. Egy falusi boltban például
a vevő és az eladó vásárlás alkalmával elbeszélget egymással, viszont a városi boltokban érintkezésük csak az
adásvételre korlátozódik. Az ilyen részleges emberi kapcsolatok és a szerepek azért kell hogy uralkodjanak a
nagyvárosokban, mert az egyes ember számára lehetetlen személyes kapcsolatot kialakítani azzal az igen
nagyszámú emberrel, akivel a nagyvárosban érintkezésbe kerül. S. Milgram ezen továbbmenve úgy magyarázta
a nagyvárosi kapcsolatok felszínességét, hogy a nagyvárosi emberre pszichológiai túlterhelés nehezedik a
környezetből érkező nagyszámú kihívás miatt, és e túlterhelés ellen csak úgy tud védekezni, ha kapcsolatai
felszínesek és rövid távúak. Más szociológusok azt emelték ki, hogy a városokban nagyobb fokú az
elidegenedés, az anómia, ennek következtében gyakoribb mindenféle deviáns viselkedés és társadalmi
dezorganizáció.
Egyes empirikus vizsgálatok azonban azt mutatták ki, hogy a nagyvárosi lakosság életmódja és életfelfogása
korántsem egységes, és nem minden része mutatja a Wirth és mások által feltételezett sajátosságokat. H. Gans

(1962) amerikai szociológus például „etnikai faluszigeteket” („ethnic villagers”) mutatott ki az amerikai
nagyvárosokban, amelyeknek lakói egy-egy etnikumhoz tartoznak (például olaszok), és a nagyvároson belül
olyan személyi kapcsolataik vannak, amilyenek a falvak lakóira jellemzők.
A szuburbiákban, vagyis a nagyvárosok körül elhelyezkedő, nagyrészt a városban dolgozóknak lakóhelyéül

szolgáló kertes-családiházas övezetekben szintén a családok, barátok, lakóhelyi közösségek közötti intenzív
személyes kapcsolatok a jellemzőek (Gans 1967).
3.3. Városökológiai elméletek

A városszociológia egyik klasszikusának számító, de ma is nagyon jól használható elméletét, az úgynevezett
humánökológiai vagy városökológiai elméletet a chicagói szociológiai iskola dolgozta ki a két világháború
között. Chicago rohamosan fejlődő nagyváros volt ebben az időszakban, de a gyors városnövekedéssel együtt
súlyos urbanizációs problémák is jelentkeztek, mint a bűnözés, szegénység stb. Ezeknek felismerése ösztönözte
a chicagói szociológusokat arra, hogy kifejlesszék a nagyvárosok szociológiai kutatását, és megpróbálják a
városi bajok okait megtalálni, továbbá az orvoslás lehetőségeit megmutatni.
A városökológiai elmélet abból indult ki, hogy a növény- és az állatvilág területi elhelyezkedéséhez hasonlóan a
nagyvárosokban is bizonyos városrészekhez kapcsolódnak különféle tevékenységek, és bizonyos
városrészekben koncentrálódnak a lakosság különböző rétegei. Különösen a deviáns viselkedéseknek és
bizonyos társadalmi problémáknak, mint a szegénységnek egyes városrészekbe koncentrálódása érdekelte őket.
Azt találták, hogy Chicagóban mindezek a város meghatározott, úgynevezett átmeneti övezetében különösen
gyakoriak.
Park és Burgess (1925) a Chicagóban és más amerikai városokban talált ökológiai elrendeződés alapján a
koncentrikus körök elméletét fogalmazta meg. Eszerint a városközpont az üzleti övezet. Itt vannak a nagy
áruházak, bankok, szállodák, művelődési és szórakoztató intézmények. Körülötte helyezkedik el az úgynevezett
átmeneti övezet. Ez korábban viszonylag jó lakásokat magukban foglaló bérházak területe volt, de fokozatosan
leromlott, és ezzel párhuzamosan egyre inkább a szegények, újonnan bevándorlók, Amerikában a színes bőrűek
lakóhelyévé vált. Ezzel összefüggésben itt összpontosul az összes társadalmi probléma, mint a szegénység, a
prostitúció, az alkoholizmus stb. Az amerikai nagyvárosokban az alkoholisták negyedének külön elnevezése
van: Skid Row. A fizikai és társadalmi leromlás mechanizmusa világos: az üzleti negyed közelében lévő
bérházakat a tulajdonos nem tartja érdemesnek restaurálni, mert az üzleti negyed fokozatos terjeszkedésével a
telekárak hatalmas emelkedésére lehet számítani, viszont a lakóházak értéke minimális marad (mivel lebontják
majd őket, hogy helyet adjanak a felhőkarcolóknak). A leromlott városrészeket és nyomornegyedeket nevezzük
angol szóval „slum”-nak.
A harmadik gyűrűben valamivel jobb helyzetű munkások élnek bérházakban, a negyedik övezet a munkások
családi házainak területe, az ötödik övezetben új bérházak állnak. Végül a nagyváros körül van az ingázók
lakásainak övezete. Itt alakultak ki a kertes, családiházas külvárosi területek, a „szuburbiák".
Egy másik városökológiai elmélet szerint nem koncentrikus körökre, hanem a központtól a város határáig
kinyúló szektorokra lehet a városokat felosztani. Így vannak ipari szektorok, kereskedelmi szektorok és
lakóterületi szektorok. A szektorok kialakulásában szerepet játszanak a fő közlekedési utak. Megfigyelték, hogy
a nyugat-európai városokban a központtól északnyugat felé elhelyezkedő területen állnak a legjobb módú
rétegek lakóépületei, mert – az uralkodó északnyugati szél következtében – itt a legjobb a levegő. A domborzat
is befolyásolja a város szerkezetét: a dombokon és a nagyobb folyók partján jobb lakónegyedek helyezkednek
el.
Egy harmadik városökológiai elmélet szerint a nagyvárosokon belül több városmag van, ezek köré egymástól
többé-kevésbé független városrészek szerveződnek.
A városi övezetek elkülönülése együtt jár lakosságuk erős szegregációjával. Az amerikai városszociológia
figyelmének középpontjában a bőrszín szerinti szegregáció áll, azaz elsősorban a szegény fekete lakosság
elkülönülése egyes városrészekben, főképpen az átmeneti övezet egyes részeiben. A megismétlődő zavargások
ezekben a városrészekben (legutóbb például Los Angelesben), az igen rossz közbiztonság, az „egy szülő –
gyermek” összetételű családok igen magas aránya, a nagyon magas házasságon kívüli születési arány és más
problémák egyre több gondot okoznak az amerikai társadalomnak. Az elmúlt évtizedek minden erőfeszítése
ellenére sem sikerült ezeken a problémákon úrrá lenni. Ezekből a leromlott városrészekből ugyanis nemcsak a
fehér lakosság menekül el, hanem a szegénységből kiemelkedő feketék is igyekeznek azokat elhagyni. Ezért
leromlik bennük a kereskedelmi hálózat, az oktatás, az egészségi ellátás stb. Ezek a népmozgások inváziós és

szukcessziós folyamatokkal járnak: beáramlik a szegény lakosság, és elfoglalja a távozó jobb módú lakosság
helyét. Közben maga az átmeneti övezet elhelyezkedése is lassan megváltozhat: a városközpont, ha növekszik,
lassan kijjebb szoríthatja az átmeneti övezet belső határát, viszont az átmeneti övezet is terjeszkedhet a
munkások lakta bérházak felé.
Az invázió és szukcesszió kísérőjelensége a lakások vonatkozásában a filtráció. A filt- ráció következtében, de

ettől függetlenül egyszerűen a fizikai elhasználódás következtében is, a lakások állapota és minősége többé-
kevésbé szükségszerűen romlik. Így a régi lakóházak övezete lassan halad a „slumosodás” felé.
Végül a városok és falvak szociológiájának kérdésköréhez közel áll a regionális különbségek kérdése. Régóta
felismerték, hogy egy-egy országon belül vannak az átlagosnál sokkal fejlettebb és gazdagabb régiók, és sokkal
elmaradottabb, szegényebb régiók. A fejlett régiót szokás centrumnak vagy magnak (core) nevezni, a
fejletleneket pedig, mivel többnyire a magtól távolabb helyezkednek el, perifériának. A centrum és a periféria
között helyezkedik el a „félperiféria”.
Érdekes elméleti kérdés, hogy ezeknek a regionális egyenlőtlenségeknek a léte mennyire szükségszerű, illetve
mennyire változik az egyenlőtlenség a gazdasági és társadalmi fejlődés során. Van a regionális szociológiában
olyan hipotézis is, amely szerint a modern gazdasági fejlődés kezdeti szakaszában erősen megnőnek a regionális
különbségek, mert a fejlődés a magrégióban indul meg, és a periferiális régiók csak lassan vagy egy ideig
egyáltalán nem követik azt. A fejlődés későbbi szakaszaiban viszont feltételezik a regionális különbségek
mérséklődését azzal párhuzamosan, hogy a gazdasági fejlődés az ország minden részére kiterjed.
Enyedi György (1996) szerint a tömegtermelés korszakát (1920-1970) felváltó poszt- fordista gazdaság
korszakában (1970-től) a fejlett országok regionális különbségei megváltoznak. Egyes hagyományos ipari –
jelentős részben nehézipari – régiók hanyatlásnak indulnak, viszont korábban elmaradott falusi körzetek sok
esetben rugalmasan képesek az újfajta gazdasági fejlődés követelményeinek megfelelni, és így fellendülnek.
Lehetővé válik a gazdasági tevékenységek földrajzi dekoncentrálása, ezáltal megerősödnek a kis- és
középvállalatok. Mindez összefügg az előbbiekben tárgyalt dezurbanizá- cióval. Ugyanakkor néhány nagyváros,
főleg a nemzetközi metropolisok szerepe megerősödik, a metropolisok között szoros kapcsolatok alakulnak ki.
4.1. Urbanizációs tendenciák
A város- és faluszociológiában felvetődő elméleti kérdésekre nem mindig tudunk egyértelmű válaszokat adni a
fejlett országokban végzett szociológiai vizsgálatok alapján. Még az urbanizáció tendenciájának viszonylag
egyszerű kérdésében is nagy a bizonytalanság. A fejlett országokban a városi népesség aránya körülbelül 1960-
ig folyamatosan nőtt.
Az 1960 körül és után tartott népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy a fejlett országok
legtöbb nagyvárosának lakossága nem nőtt tovább, sőt sok helyütt csökkenni kezdett. Először a szuburbanizáció
jeleit figyelték meg: a városközpontok lakossága, éspedig elsősorban annak jómódú része, kiköltözött a
környező kertes, családiházas övezetekbe. Az utolsó 10–15 évben azonban új tendencia jelentkezett: nemcsak a
nagyvárosok körüli falusias területek népessége növekedett gyors ütemben, hanem a távolabbiakban is megállt a
lakosság csökkenése, sőt kisebb növekedés is mutatkozott, mert a korábbi nagyvárosi lakosok kezdtek ide is
kiköltözni. Nem teljesen világos, hogy mik voltak ennek okai. A kiköltözők között vannak nyugdíjasok,
gyermekes családok, akik a falusias környezetet kedvelik, a városi társadalomból „kihullott” marginális helyzetű
emberek. Biztosnak csak az mondható, hogy e tendencia megjelenésének előfeltétele a falusi életkörülmények,
az ellátás közeledése a városiakhoz, továbbá a személygépkocsi elterjedése (ezért a tendencia nyilván függ az
üzemanyag árának alakulásától is).
Az 1980-as években viszont újra az urbanizáció megerősödésének jeleit vélik felfedezni Észak-Amerikában, sok
nyugat-európai országban és Japánban is, bár a városok növekedésének üteme nem annyira gyors, mint az 1950-
es években. Ennek a tendenciaváltozásnak okát még kevésbé tudjuk megmondani, mint az 1970-es évekbeni
dezurba- nizációs jelenségekét. Van olyan feltevés, hogy az 1970-es évekbeni dekoncentráció csak átmeneti
jelenség volt. Mások szerint a városnövekedésnek egy hosszú, 55 éves ciklusa van (a Kondratyev-ciklussal
párhuzamosan), és a gazdaság nagy depreszsziós szakaszaiban (a nagy világválság és az 1970-es évek
olajválsága idején) visszaesik a városnövekedés. Ismét mások szerint a nagyvárosok növekedésének leállása
azzal függött össze, hogy az ott megtelepedett hagyományos iparágak hanyatlásnak indultak, és a gazdasági
struktúraváltás eredményes végrehajtása vezetett az urbanizáció újabb felgyorsulásához. Mivel nem tudjuk,

hogy melyik magyarázat közelíti meg legjobban a valóságot, azt sem tudjuk megmondani, hogy az urbanizáció
tendenciája milyen lesz az elkövetkező években, és hogy ezek a tendenciák és váltások érvényesülnek-e minden
fejlett országban, így például Magyarországon.
Ugyanakkor a fejlődő országokban a városodás tendenciája egyértelműen folytatódik. Ezeknek az országoknak

a népessége gyorsan nő, a népsűrűség némelyik országban már igen magas, a mezőgazdaságban és a falvakban
nem képes a növekvő népesség minden tagja munkát, jövedelemforrást találni, földhöz jutni, ezért a falusi
szegénység elől sokan a városokba menekülést választják, ahol alkalmi munkákból remélnek megélni.
4.2. Szegregáció és slumosodás a nagyvárosokban

A városokba áramló népesség többnyire az európai és észak-amerikai állampolgárok számára elképzelhetetlen
nyomor körülményei között él, kunyhókban, sátrakban, sokszor a városi utcákon, megfelelő ivóvíz és csatorna
nélkül. Egyes fejlődő országbeli város lakossága már hatalmas méretűvé duzzadt. Jelenleg a világ 20
legnagyobb népességű városa közül 17 a fejlődő országokban van. A világ öt legnagyobb népességű városa ma
sorrendben: Mexikóváros, Sáo Paulo, Tokió, Kalkutta és Bombay.
A városokon belüli egyenlőtlenségek, a szegregáció és a slumosodás vonatkozásában meglehetősen nagy

különbségek mutatkoznak a fejlett országok között. Az Egyesült Államok nagyvárosaiban különösen szemmel
látható a szegregáció és a szegények lakta városrészek leromlása. Ennek okát sokan abban látják, hogy a
városépítésben teljes mértékben érvényesülnek a piaci viszonyok. A nyugat-európai nagyvárosokban tudatos
városépítési politikával próbálták elejét venni a slumosodásnak és a szegregációnak. Stockholmban például nem
lehet slumosodó városrészt látni. Párizsban sikerült az átmeneti övezethez tartozó Marais városrészt felújítani és
vonzó lakóhellyé, sőt kulturális központtá tenni. (Ide építették például a Pompidou Központot.) Hasonlóképpen
Rómában a korábban meglehetősen leromlott Trastevere városrész elsősorban értelmiségiek, művészek kedvelt
lakóhelyévé vált.
A volt szocialista országokban a városi lakásállomány állami tulajdonban volt és elvben erélyes várostervezést
alkalmaztak. Ez azonban elsősorban az olcsóság érdekében a nagy előre gyártott lakótelepi épületek építéséből
állt a nagyvárosok egyes körülhatárolt, többnyire külső részeiben. Az ötven-száz évvel ezelőtt épült városrészek
felújítására viszont, annak költségessége miatt, kevés gondot fordítottak, ezért azok leromlottak.
4.3. Az emberi kapcsolatok és a lelki egészség

A nagyvárosok anómiás viszonyairól, az emberi kapcsolatok elszemélytelenedéséről nincsenek megbízható
vizsgálati bizonyítékok. Egyrészt közismert az, hogy egyes amerikai és nyugat-európai nagyvárosok
slumövezeteiben (nyomornegyedeiben) súlyos társadalmi problémák koncentrálódnak, a szegénységtől a
bűnözésen keresztül a kábítószer-fogyasztásig, másrészt amikor kérdőíves vizsgálatok segítségével próbálták
mérni a nagyvárosi, kisvárosi és falusi lakosok elégedettségét, a hatalomnélküliség érzését vagy az
elmagányosodás érzését, továbbá a lelki stresszek erősségét, nem találtak nagy és következetesen érvényesülő
különbségeket, amelyek arra engedtek volna következtetni, hogy a kisvárosokban és a falvakban lakók ezekben
a vonatkozásokban minden esetben jobb helyzetben lennének. Főképpen a hanyatló falvakban találták magasnak
a különféle lelki problémák gyakoriságát.
A városi népesség lelki egészségi állapotának kutatásában úttörő Midtown-Man- hattan (Manhattan belvárosa
New Yorkban) vizsgálatban (Langer-Michael 1963) azt találták, hogy a felnőtt lakosságnak 82 százaléka
szenved valamilyen lelki betegségben (neurózisban vagy ennél súlyosabb betegségben). Srole (1972) hasonlóan
igen magas arányokat mutatott ki amerikai falusi környezetben.
Mivel ezek a kutatások többnyire csak egy-egy városrészre vagy falura terjedtek ki, és eltérő módszerekkel
mérték a lelki betegséget, nehéz az eredményeket általánosítani. Azt a következtetést azonban levonhatjuk, hogy
nem annyira a városi és a falusi életmód között mutatkozik különbség, hanem egyes városok és községek,
valamint városrészek között lehet meglehetősen eltérő életmódot megfigyelni, és ezzel összefüggésben nagy
különbségeket felfedezni a lelki egészség terén is.
1995. január 1-jén Magyarország népességének 18,8 százaléka lakott Budapesten, 44,0 százaléka más városi
rangú településeken és 37,2 százaléka községekben. A települések népességszáma szerint részletezve a népesség
már említett 18,8 százaléka lakott a metropolisnak tekinthető Budapesten, 11,6 százaléka 100 és 211 ezer közötti

lakosságú nagyvárosokban, 13,8 százaléka 30 ezer és 100 ezer közötti lakosságú középvárosokban, 9,1
százaléka 5 és 10 ezer közötti lakosú kisvárosokban és nagy falvakban, végül 30,7 százaléka 5000-nél kisebb
lakosságú településeken, amelyek nagy többségükben községek.
5.1. Késleltetett városfejlődés

Ezeknek az adatoknak az alapján nehéz lenne azt eldönteni, hogy Magyarországon a városiasodás elmaradt-e
más országokhoz képest vagy Magyarország gazdasági, iparosodottsági szintjéhez képest. A városi népesség
aránya ugyanis nagymértékben függ attól, hogy az adott országban milyen kritériumok alapján dől el, hogy
valamely település város-e vagy község. Például a Franciaországban használt városdefiníció szerint a
jelenleginél lényegesen nagyobb lenne nálunk is a városi népesség aránya. A település népességszáma sem
biztos kritérium, mert hazánkban – főleg az Alföldön – sok a meglehetősen nagy népességű falu.
Ha nem a városi népesség arányával, hanem a városias környezet arányával mérnénk az urbanizációt, tehát a
városiasodottságot vizsgálnánk, akkor hazánk valószínűleg meglehetősen elmaradott képet mutatna. Ugyanis
még a vidéki városok egy része is, különösen egyes városrészeik (gondoljunk például az alföldi városok
lecsökkent, de még meglévő tanyavilágára!) kevéssé városias jellegűek. Ilyen irányú átfogó vizsgálatra azonban
eddig nem került sor. Az alábbi néhány adat azonban érzékelteti, hogy mennyire hiányos még az alapellátás,
amelyhez pedig elvben a falvak lakosságának is helyben kellene hozzájutnia. 1982-ben az ország felnőtt
népességéből 19 százaléknak lakóhelyén nem volt gyógyszertár, 23 százaléknál nem volt helyben Patyolat-
felvevőhely, 46 százalék lakókörnyezetében nem volt szervezett szemétszállítás. A lakástól 10 perces
gyaloglással elérhető távolságban nem volt élelmiszerüzlet 19 százaléknál, tömegközlekedési eszköz
megállóhelye 23 százaléknál, bölcsőde 59 százaléknál, óvoda 39 százaléknál, általános iskola 41 százaléknál.
Szilárd alapozás nélküli vályogházban lakott 9 százalék, vertföld- padlójú lakásban 4 százalék, 30 százalék
lakásában nem volt vízvezeték, 30 százaléknál hiányzott a szennyvízelvezetés.
Hasonlóképpen problematikus az urbanizáció gyorsaságának megítélése is. Ha ugyanis az 1990. január 1-jei
államigazgatási besorolás szerinti községek 1930. évi népességét vesszük összehasonlítási alapnak, akkor a
községi népesség aránya 65 év alatt 51,9 százalékról 37,2 százalékra csökkent. Ha azonban az akkor községnek
minősülő települések népességének arányát (66,9 százalék) hasonlítjuk a mai községek népességének
arányához, akkor az urbanizáció gyorsabbnak látszik.
1990 óta a városodás üteme erősen lelassult, Budapest népessége pedig kissé csökkent. Ez összefügg a súlyos
gazdasági depresszióval, továbbá az új lakásépítések nagyfokú visszaesésével.
Valószínűleg nincs értelme a városi népesség arányát valamilyen fejlettségi mutatóként kezelni, éspedig
nemcsak a városdefiníciók összehasonlíthatatlansága miatt, hanem azért sem, mert a településszociológiának az
utóbbi időben kialakult álláspontja szerint nem feltétlenül előnyös és kívánatos, hogy a városokban lakó
népesség aránya növekedjék. Ennek az álláspontnak kialakulásában lényeges szerepet játszottak egyrészt az
egyes amerikai országokban kialakult nyomornegyedekkel kapcsolatos súlyos problémák, másrészt azoknak a
fejlődő országoknak a tapasztalatai is, ahol egyes nagyvárosok népessége igen gyorsan nőtt, és ahol ennek
következtében a városi slumövezetekben tömegessé vált a nyomor, és megnőtt a deviáns viselkedések
gyakorisága.
Ezzel szemben kívánatos célnak azt kell tekinteni, hogy az urbanizáció szintje minden településen növekedjék,
illetve az ország minden lakosa számára elérhetőek legyenek a városi élet nyújtotta előnyök, hozzáférhetőek
legyenek a városi funkciók (kereskedelmi, egészségügyi ellátás stb.).
Konrád György és Szelényilván (1971) azt a tételt fogalmazták meg, hogy a szocialista országokban a
városfejlődés késleltetve ment végbe, mivel a kormányzatok a termelő – elsősorban ipari – beruházásoknak
adtak prioritást, ezekkel szemben mindig háttérbe szorultak az infrastruktúrát, ezen belül a városi infrastruktúrát
fejlesztő beruházások, így többek között a lakásépítés is. Ennek következtében a városi népesség lassabban nőtt,
a városban – az ipari üzemekben – foglalkoztatottak jelentős része nem a városokban, hanem a környező
községekben lakott, és onnan ingázott naponta vagy annál ritkábban a városi munkahelyére. Még inkább
megnyilvánult ez a politikai szándék a városokat igazán várossá tevő beruházások elhanyagolásában, ezért a
meglévő városok is sok tekintetben falusiasak maradtak, nem voltak képesek a városi funkciókat ellátni. A
falvakban viszont alig került sor infrastrukturális beruházásokra, a lakásépítés majdnem teljesen magánerőből
valósult meg, így a községek falusias jellege alig változott.
5.2. Tanyák

Itt kell a tanyákról is beszélni. A XIX. század közepéig a tanyákat legtöbbször csak ideiglenesen lakták. A
század második felében, az alföldi legelők feltörésekor, a homokos területek megművelésének kezdetekor nőtt
meg hirtelen a tanyákat állandóan lakó népesség. Az 1945 utáni földreformot követően a szétosztott
nagybirtokokon az új gazdák sok új tanyát építettek. A mezőgazdaság kollektivizálása után azonban rohamosan
csökkenni kezdett a tanyai népesség: 1930-ban 1,9 millió, 1949-ben 1,6 millió, 1970-ben már csak 852 ezer,
1980-ban 443 ezer ember lakóhelye volt külterületen. (Meg kell jegyezni, hogy az úgynevezett külterületi
népesség nemcsak a tanyán lakókból, hanem például a mezőgazdasági nagyüzemi épületek, gátőrházak,
bakterházak, erdészházak lakóiból is áll.) Egy ideig úgy gondolták, hogy a tanyák nem fejleszthetőek, nem
képesek a korszerű nagyüzemi mezőgazdaságba tartósan beilleszkedni, s nem nyújthatnak korszerű
életkörülményeket az ott élők számára. Ez az elgondolás figyelmen kívül hagyta, hogy Európa északi részén és
Észak-Amerikában a vidéki lakosság nagy része nem zárt falvakban, hanem szétszórt tanyás jellegű
településeken lakik. Azóta világossá vált, hogy a tanyákon lévő háztáji és kisegítő gazdaságok, 1990 óta pedig
egyéni gazdaságok, jelentős mennyiségű mezőgazdasági terméket állítanak elő, és hogy egyes tanyás
területeken a fejlődés szemmel látható jelei mutatkoznak (bekötőutak, jó közlekedési lehetőségek stb.). Úgy
látszik, hogy míg az ország egyes részein a tanyák gyorsan fogynak, másutt, elsősorban a Duna-Tisza közén,
meglehetősen sokáig fenn fognak maradni. Nem világos ma még, hogy a paraszti magángazdálkodásra való
áttérés hosszú távon elő fogja-e segíteni új tanyák épülését, a régiek feléledését.
5.3. Városhiányos településhálózat

A különböző településkategóriákban lakó, tehát a városi és a községi, valamint a tanyai népesség arányánál
fontosabb kérdés, hogy milyen az ország településhálózata, milyen a különböző nagyságú és funkciójú városok
aránya, és van-e minden nagyobb és kisebb régiónak városközpontja. Ebből a szempontból az egyes települések
alacsony urbanizációs szintjénél is nagyobb társadalmi problémát okoz, hogy még ma is vannak az országnak
olyan „városhiányos" részei, amelyeknek lakossága nem tud viszonylag kis távolságon és időn belül a városok
nyújtotta szolgáltatásokhoz hozzájutni. Ezt a helyzetet nagymértékben a múltból örököltük. A kiegyezés utáni
Magyarországon ugyanis tudatos politikai megfontolások miatt elsősorban a fővárost fejlesztették. Az első
világháború után a korábbi országterületnek majdnem összes olyan vidéki települése az országhatáron kívülre
esett, ahol a városi fejlődésnek régi gyökerei voltak, és ahol az urbanizáció magasabb szintet ért el. Így a
valóban metropolis jellegű főváros körül igen elmaradott és kevéssé városiasodott vidék terült el. Sem a két
világháború között, sem az 1945 utáni első tíz-egynéhány évben nem történt sok ennek az ellentmondásos
helyzetnek az enyhítésére. Ennek oka az előbbi időszakban a gazdasági stagnálás volt, az utóbbiban pedig az
erőltetett iparosítással összefüggően az infrastrukturális beruházások háttérbe szorulása. Egyszerűbb és olcsóbb
volt ugyanis a budapesti ipart fejleszteni, itt építeni új gyárakat, mert nem kellett azonnal infrastruktúrát is
építeni. Budapest mellett néhány új szocialista városban (Dunaújváros, Komló, Oroszlány, Kazincbarcika)
történtek nagy ipari beruházások, a többi vidéki város ipara azonban kevéssé fejlődött. Így alakult ki az a
helyzet, hogy 1949-ben az ipari munkások 49 százaléka (1930-ban 60 százaléka) budapesti üzemekben
dolgozott. Az életkörülmények, az életmód különbségeit pedig találóan jellemezte Enyedi György (1980) azzal,
hogy az elmaradt kis faluban élő paraszt és a fővárosi tudós „mintha nem is egy kontinensen élnének”. Az
elmaradt falvakban élő lakosság súlyosan hátrányos helyzetét pontosan írták le az 1960-as és 1970-es években
írott szociográfiák (Végh 1972; Moldova 1974).
Az 1950-es évek második felében azonban egyre világosabban kezdtek megmutatkozni a fővárosra koncentrált
fejlesztés nehézségei és költségei: a fővárosi lakásállomány, közlekedési hálózat, vízművek és csatornák egyre
kevésbé voltak képesek a növekvő iparban foglalkoztatottak szükségleteit kielégíteni. Ekkor fogalmazódott meg
az a koncepció, hogy Budapest vonzásának ellensúlyozására néhány vidéki nagyvárosban (Miskolcon,
Debrecenben, Szegeden, Pécsett, Győrött) „ellenpólusokat” kell kialakítani.
Ezek mintegy az ország öt nagy régiójának középpontját is alkották. Ennek nyomán ez az öt nagyobb vidéki
város gyors fejlődésnek indult.
Hamarosan itt is jelentkeztek azonban – bár sokkal kisebb mértékben – a korábban a fővárosban észlelt
problémák. Emellett a hat nagy tervezési régió (központi, északi hegyvidéki, északkelet- és dél-alföldi, dél- és
észak-dunántúli régió) sem vált a gazdasági tervezés és irányítás valóságos egységévé. Viszont az 1960-as évek
második felében a gazdasági reformokkal párhuzamosan nagyobb önállóságot kaptak a megyék, nagyobb
pénzösszegek felhasználásáról dönthettek. Ennek következtében szinte minden megye saját központjának
erőteljes fejlesztéséhez kezdett. Ezekben az években váltak korszerű városi központokká az olyan, korábban
elmaradott, álmos megyeszékhelyek, mint Nyíregyháza, Szolnok és Szekszárd.
A fejlesztési erőforrásoknak a megyeközpontokba történő összpontosítása azonban azzal járt, hogy a legtöbb

megyében a többi város és nagyobb község alig fejlődött. Ezen a helyzeten kívánt változtatni az 1971-ben
elfogadott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció. Ugyanis a fővároson és a felsőfokú központi
funkciót ellátó 23 felsőfokú központon kívül (ide tartoznak a megyeközpontok és még néhány nagyobb város,
mint Baja, Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Nagykanizsa, Sopron) kiválasztott 106 középfokú központot.
Ezeknek egyik része város, másik része község volt. Távlatilag a terv mindegyiknek várossá fejlesztését írta elő.
Ezzel meg lehet valósítani Erdei Ferencnek és Bibó Istvánnak az 1945 utáni években kifejtett koncepcióját,
hogy az országnak minden kisebb régiójában legyen egy városi központ, amely a környező falvak lakossága
számára könnyen elérhetően (egynapos, félnapos oda-vissza utazással és ott-tartózkodással) biztosítja a városi
szolgáltatásokat, tehát a kereskedelmi szakboltokat, középfokú iskolákat, egészségügyi szakellátást, művelődési
intézményeket (Bibó 1986).
Az elgondolás csírái Erdei Ferenc híres trilógiájában, a Magyar város (1939), a Magyar falu (1940) és a
Magyar tanyák (1941) című könyvekben találhatók meg. Erdei itt az alföldi mezővárosok és a környező
tanyavilág közötti kapcsolatot mutatta be, kiemelve, hogy így biztosíthatóak a városi élet és a termelés
színhelyén lakás előnyei. A városi lakos parasztgazdáknak ugyanis a városi lakás mellett tanyájuk is volt. Meg
kell azonban jegyezni, hogy ez az Erdei-Bibó-féle koncepció nemcsak a településhálózat fejlesztését, hanem a
közigazgatás teljes átalakítását, a megyerendszer megszüntetését és helyette e kisebb városkörnyékeknek
önigazgatási egységgé való átalakítását is tervbe vette. A településhálózat-fejlesztési koncepciónak kétségtelen
érdeme volt, hogy kimondta a de- centralizáltabb településfejlesztés szükségességét, és annak megvalósulását is
elősegítette. Bírálhatjuk azonban ezt a koncepciót azért, mert az úgynevezett alsó fokú központoknak már a
kiválasztása sem mindig volt sikeres (a 984 ilyen alsó fokú központot a megyék választották ki a községek
közül). Még kevésbé sikerült őket a környező terület alapellátását biztosító központokká fejleszteni. Ennek
következtében nagy részüknek lakossága is csökkent.
Még nagyobb problémák jelentkeztek abban a közel 2000 községben, amelyeket semmilyen központi funkcióra
nem jelöltek ki. Lakosságuk 1980-ban 1,6 millió volt. A koncepció semmilyen elképzelést sem tartalmazott ezek
jövendőbeli sorsáról, és ez azzal járt, hogy sokan fejlesztésre alkalmatlannak tekintették őket. Ennek
következtében ezeknek a községeknek jelentős része a korábbi fejlettségi szintet sem tudta tartani, hanem
szegényedett, infrastrukturális ellátottsága is romlott. Ezért a lakosság fiatalabb és vállalkozó kedvű része
igyekezett elköltözni, az ottmaradt idős és szegény népesség helyzete pedig ennek következtében még
hátrányosabbá vált. Ezeknek a problémáknak következtében az 1970-es években a régi város-falu ellentétpár
helyére olyan településszerkezet lépett, amelyben az éles válaszvonalak a középfokú központok és az alsó fokú
központok és még inkább az utóbbiak és a központi funkciókkal nem rendelkező, úgynevezett alapfokú
települések közé tevődtek át.
Az 1980-as években a településhálózat fejlesztésében új elképzelések érvényesültek. A népgazdasági tervek

célként tűzték ki a községek népességmegtartó erejének fokozását s azt, hogy a kisebb községek fejlesztésére, a
helyi önkormányzat visszaállítására nagyobb figyelmet fordítsanak. Ugyanebben az időszakban azonban a
gazdasági nehézségek következtében lényegesen csökkentek azok a pénzalapok, amelyeket településfejlesztésre
lehetett fordítani. Ezért ezeknek a leszakadó községeknek a helyzete, népességüknek az országos átlaghoz
képest megállapítható hátrányai nem csökkentek, hanem inkább tovább nőttek.
1990 után a települések önállósága nagymértékben megnőtt. Ezzel párhuzamosan a településhálózat központi
kormányzati intézkedésekkel történő fejlesztésének lehetősége és az erre vonatkozó országos tervek kidolgozása
nagymértékben visszaszorult. Ezáltal az elmaradt községek a korábbinál sokkal nagyobb mértékben magukra
vannak utalva. A szegény községek esetében, amelyek nem tudnak jelentékeny helyi adókat szedni, ez igen
súlyos problémákat okozhat. Igen alapos szociológiai vizsgálatok lennének szükségesek annak felméréséhez,
hogy ilyen körülmények között az elmaradt és szegény községekkel mi történik majd.
5.4. Az életkörülmények különbségei

A különböző kategóriájú települések életkörülményei közötti különbségek lényeges társadalmi
egyenlőtlenségeket jelentenek. Csökkentésük a magyar településpolitikának évtizedek óta hangoztatott célja.
Nézzük meg, mennyire sikerült e cél felé közeledni!
A két világháború közötti korszak jövedelemkülönbségeit érzékeltetik a 4. fejezetben idézett társadalmi

rétegenkénti jövedelemadatok az 1930-as évek elejéről: ekkor a falusi népesség túlnyomó részét alkotó
mezőgazdasági munkások az országos átlagjövedelemnek 34 százalékát, a gazdasági cselédek a 38 százalékát és
a 0–10 holdas kisbirtokos parasztok a 43 százalékát érték el.
A KSH háztartásijövedelem-felvételeiből ismerjük az egy főre jutó átlagos jövedelem alakulását Budapesten, a

többi városban és községben 1962-től 1987-ig. Hasonló adataink vannak a Magyar Háztartás Panel felvételből
1992 óta (6.1. táblázat). Meg kell jegyezni, hogy a különböző évekre vonatkozó adatok nem teljesen
összehasonlíthatóak, mert a község- és a városkategóriák mindig az adott évi községi és városi rangú települések
jövedelmeit mutatják, és időközben egyre több község kapott városi rangot. Az adatok azonban ennek ellenére
világosan jelzik azt a tendenciát, hogy míg 1962-től 1982-ig lassan csökkentek a főváros, a többi város és a
községek közötti jövedelemkülönbségek, ezután a különbségek nőni kezdtek, és 1990 óta erőteljesen
növekednek. Még élesebbek lennének a különbségek, ha a községeken belül különválasztanánk a különlegesen
elmaradottakat, mert ezekben a jövedelem messze elmarad a községi átlagtól is.
6.1. táblázat - 6.1. táblázat ♦ Az egy főre jutó háztartási jövedelem átlaga az országos
egy főre jutó jövedelem átlagának százalékában
Év Község Város Budapest
1962 90 108 131
1967 95 99 119
1972 95 97 118
1977 96 98 116
1982 96 99 112
1987 94 100 114
1992 89 95 129
1995 85 93 145
A jövedelmi olló szétnyílásának messzemenő következményei vannak. A községi népességben sokkal nagyobb a
szegények aránya, mint a városokban, és különösen Budapesten. Még nagyobb a községi népesség hátránya, ha
a tartósan szegényeket vizsgáljuk. A községekben az országos átlagnál magasabb a munkanélküliségi arány, és
átlagosan hosszabb ideig tart a munkanélküliség.
Noha az elmúlt évtizedekben a községekben lényeges infrastrukturális fejlődés ment végbe, és javultak a
lakáskörülmények, mégis 1994-ben még mindig a községi népesség 21 százaléka lakott vízvezeték nélküli
lakásban, míg országosan ez az arány csak 12 százalék. A községi lakások 88 százalékában nem volt telefon,
míg országosan 60, Budapesten 38 százalék a telefon nélküli lakások aránya.
A Magyar Háztartás Panel felvételből vizsgáltuk a lelkiállapot problémáinak egyes lelki és testi tüneteit is. Ezek
rendre gyakrabban fordulnak elő a községi népességben, mint a városokban, és a budapesti lakosság ebben a
tekintetben is viszonylag a legelőnyösebb helyzetben van (6.2. táblázat).
5.5. Regionális különbségek

A regionális különbségekről rendelkezésünkre álló mutatók arra engednek következtetni, hogy a megyék közötti
különbségek az 1960-as évek óta kissé csökkentek. Például az 1967. évi családijövedelem-vizsgálat idején a
legalacsonyabb egy főre jutó jövedelmű megye, Szabolcs-Szatmár az országos átlag 88 százalékát, a
legmagasabb jövedelmű Baranya megye pedig annak 107 százalékát érte el. Az 1987. évi felvétel szerint a
legalacsonyabb jövedelmű megye, Borsod-Abaúj-Zemplén az országos átlag 90 százalékát, a legmagasabb
jövedelmű Komárom megye pedig 104 százalékát érte el. (Természetesen mindkét időpontban Budapesten
lényegesen magasabb volt a jövedelemátlag, mint a legmagasabb jövedelmű megyében.) Az infrastrukturális
ellátottsági mutatók is a korábbi szélsőséges egyenlőtlenségek kiegyenlítődésére engednek következtetni.
6.2. táblázat - 6.2. táblázat ♦ A lelkiállapot problémáinak testi és lelki megnyilvánulásai,

településkategóriák szerint, 1993
A lelkiállapot Község Kisebb Megyei Buda Össze

problémáinak
megnyilvánulása város város pest sen
százalék
Gyakran 67,1 58,5 58,6 54,1 61,2

kimerült
Sokszor van 40,5 30,0 30,6 30,5 34,4

erős
szívdobogása
Állandóan 36,6 27,7 27,6 22,9 30,5

izgatott, ideges
Gyakran erősen 35,7 29,6 23,5 22,6 30,1

fáj a feje
Gyakran 27,7 17,3 17,7 15,0 21,2

előfordul, hogy
mindene remeg
Többnyire úgy 64,9 56,5 50,5 44,7 57,1

érzi, hogy nincs
szerencséje
Sokat aggódik 47,6 39,1 36,2 33,5 41,2

egészségi
állapota miatt
Egészen 34,3 26,4 25,0 21,7 28,6

összezavarodik,
ha több dolgot
kell rövid idő
alatt elvégeznie
Félelmeitől, 24,3 16,9 17,2 16,2 19,8

szorongásaitól
nem tud
szabadulni
Az 1990 óta eltelt időszakról – az adatfelvételek mintájának kisebb volta következtében – nincsenek hasonlóan
pontos jövedelmi adataink regionális vagy megyei részletezésben. Úgy látszik azonban, hogy a messze
kiemelkedően kedvező helyzetű főváros után a központi régió következik, ezt követi az északnyugat-dunántúli
és a déli régió, és a jövedelem tekintetében a keleti-északkeleti régió messze elmarad ettől. Ennek következtében
a szegénység is az utóbbi régióban a legelterjedtebb. Az évtizedeken keresztül fennálló és kissé mérséklődött
jövedelemkülönbségek tehát ma ismét felerősödtek (Enyedi 1996). Annyi módosulást lehet sejteni, hogy a
nyugati határszélhez közeli területek relatív jövedelmi helyzete javult. A munkanélküliségi arány is hasonlóan
nagy regionális különbségeket mutat: 1996 februárjában a munkanélküliek aránya Budapesten csak 6 százalék,
7 százalék Vas megyében, 8 százalék Győr-Moson-Sopron megyében, viszont 21 százalék Szabolcs-Szatmár-
Bereg megyében, 19 százalék Borsod-Abaúj-Zemplén megyében és 18 százalék Nógrád megyében.
Az ország különösen elmaradt régiói azonban nem követik a megyehatárokat. Ha finom módszerekkel
településenként próbálják meghatározni különböző mutatók alapján az elmaradottságot, akkor az így

meghatározott elmaradott régiók hátrányai még lényegesebbeknek látszanak. Ezek a különösen elmaradt
mikrorégiók elsősorban Sza- bolcs-Szatmár-Bereg megye keleti részén, Borsod-Abaúj-Zemplén megye
északkeleti részén, Nógrád és Heves megye északi részén, Jász-Nagykun-Szolnok megye északkeleti részén,
továbbá Baranya, Somogy és Zala megye határ menti kisfalvas részein találhatók meg. Összefoglalóan és
hosszabb történeti korszakra visszatekintve kétféle regionális egyenlőtlenséget lehet Magyarországon
megállapítani:
1. Budapest és a körülötte lévő megyék lényeges előnyét a központtól távol fekvő megyékhez viszonyítva. Ez
tehát egy centrum-periféria jellegű egyenlőtlenség, és valószínűleg az iparosodás kezdetén alakult ki.
2. Az északnyugati országrész előnyét a keleti-délkeleti országrészekkel szemben. Azt gyaníthatjuk, hogy ez az

egyenlőtlenség sokkal távolabbi múltban gyökerezik, és azzal függ össze, hogy a nyugat-európai hatások előbb
érték el a Kisalföldet, és az Európával való kapcsolatok évszázadokon keresztül (amikor például az ország többi
része a Török Birodalomhoz tartozott) erősebbek voltak, mint a keleti országrészekben.
5.6. Budapest városökológiai övezetei

Budapest kerületeinek összehasonlításakor azonnal szembetűnik, hogy mennyire lényeges különbségek vannak
közöttük a társadalmi összetétel, az életszínvonal és az életkörülmények tekintetében. Elég utalni Józan Péter
(1986) azon megállapítására, hogy 1980-1983-ban Budapestnek négy kerületében (I., II., XI., XII.) a férfiak
születéskor várható élettartama 68 évnél hosszabb, ezzel szemben hat kerületben (VI., VII., VIII., IX., XVIII.,
XX.) 65 évnél rövidebb, tehát három évnél nagyobb volt a különbség. Józan Péter szerint a „legjobb”
kerületekben a halandóság szintje eléri a nyugat-németországi férfiak átlagos halandóságát, míg a
„legrosszabbakban” Szíria halandósági szintjén áll. Mivel a halandóságot felfoghatjuk az életszínvonal és
életkörülmények összefoglaló mutatójaként, ezek az adatok szemléletesen érzékeltetik, hogy mekkora
különbségek vannak az egyes kerületek lakosságának körülményeiben.
A szociológiai szakirodalomban leírt városökológiai mintákat azonban csak részben találhatjuk meg
Budapesten. A budai kerületek nagy része a legjobb társadalmi helyzetű rétegek lakóhelye, így – elsősorban a
domborzati viszonyok miatt – a más nagyvárosok külső övezeteiben megfigyelt kertvárosok, villás
lakónegyedek, szuburbán övezetek szerepét töltik be. Az V. kerület, vagyis a Belváros kormányzati és üzleti
központ szerepet játszik, de ma már nem a privilegizált rétegek preferált lakóhelye. A Belváros körül, a VI.
kerülettől a IX. kerületig fel lehet ismerni a koncentrikus körök elméletének átmeneti övezetére jellemző
sajátosságokat. A VII. és VIII. kerületben a legelterjedtebb a szegénység. A pesti oldalon lévő szuburbán
övezetek, valamint Óbuda és Budafok-Albertfalva nagy része csak olyan értelemben szuburbán területek, hogy
sok családi házat találunk bennük, ezekben azonban nagyrészt munkások laknak. A budai oldalon a városhatáron
kívül fekvő települések egy része (például Budakeszi) az utolsó években kezd „előkelő” szuburbán övezetté
válni.
Csanádi Gábor és Ladányi János (1992) több évtizedre visszamenően és a kerületeknél kisebb területi egységek
adatai alapján vizsgálták Budapest városszerkezetét, és arra a következtetésre jutottak, hogy a kerületeken belül
is lényeges különbségek vannak, a szegénység különösen egy-egy kisebb területen összpontosul. Míg a VI.
kerületben például az Andrássy út és néhány annak közelében lévő utca a privilegizált rétegek lakóhelye, a
messzebb fekvő mellékutcákban helyenként a szegénység tömörülését lehet megállapítani. Sőt, ennél is
továbbmenve azt állapították meg, hogy hagyományosan még egy-egy lakóházon belül is meg lehet figyelni a
szegregációt: az utcai oldalon lévő nagyobb és komfortos lakásokban a privilegizáltabbak, az udvarra néző kis
és komfort nélküli lakásokban a szegény rétegek laktak.
Szirmai Viktória (1988) Dunaújvárosban végzett hasonló ökológiai vizsgálatot, és azt találta, hogy bár
Dunaújváros igazi „szocialista” város volt abban az értelemben, hogy majdnem teljes mértékben 1950 után
épült, tehát érvényesíteni lehetett a szocialista városépítési elveket, a társadalmi rétegek szegregációja az egyes
városrészekben ott is kialakult.
5.7. Lakásviszonyok
Magyarországon az elmúlt évtizedekben igen alapos lakásszociológiai kutatásokat végeztek. Különlegessé tette
a hazai lakásviszonyokat az a tény, hogy két élesen elkülönülő lakáshoz jutási rendszer élt egymás mellett: a
magántulajdonban lévő lakások vásárlásának és építésének piaca és az állami (tanácsi, vállalati) lakáskiutalás.
Szelényi Iván (1972; 1990) a két rendszeren belül is megkülönböztetett lakásosztályokat a lakások jellege és

minősége szerint. Az állami bérlakásokban lakók között megkülönböztette: az új állami bérlakásokban élőket,
továbbá a régi állami tulajdonú bérlakások lakóit. Mindkét bérlakás-kategóriában a lakók a reális piaci árnál
sokkal alacsonyabb lakbéreket fizettek.
A magántulajdonban lévő lakásokban lakók között megkülönböztette: a nagyobb lakóépületekben lévő

öröklakások tulajdonosait, az új családi házak tulajdonosait, továbbá a régi családi házak, parasztházak
tulajdonosait.
A magántulajdonban lévő lakáshoz jutás az építés vagy vásárlás alkalmával egyszeri igen nagy kiadásokkal járt.
Végül külön osztályba sorolta a lakással nem rendelkezőket.
A különböző társadalmi rétegeknek az ezekben a lakásosztályokban való megoszlása és a közöttük való

mozgása nagyon eltérő. Az átlagosnál magasabb jövedelműek elsősorban az új állami bérlakás és az új
öröklakás osztályba tartoznak. A legszegényebb rétegek viszont vagy a régi állami bérlakás-, vagy a parasztház-
kategóriában laknak.
Ez már eleve jelzi, hogy az elvben az egyenlőséget megvalósítani kívánó lakáspolitika oda vezetett, hogy a
legjobb módú réteg élt legnagyobb arányban a legjobb minőségű és viszonylag alacsony lakbérű első
lakásosztályban.
Még nagyobb egyenlőtlenségeket okoz a lakáshoz jutás módjainak társadalmi differenciálódása: a legjobb módú
rétegek tagjainak van a legnagyobb esélyük arra, hogy új állami bérlakáshoz jussanak, tehát az első osztályba
lépjenek be. Viszont a legszegényebb rétegek tagjai igen nagy arányban arra kényszerülnek, hogy magánerőből
építsenek lakást.
Az egyenlőségi elven alapuló lakáspolitika azért vezetett ilyen fokú egyenlőtlenséghez, mert az általános
lakáshiány következtében (és mert az állami lakásépítés egyre inkább visszaesett) az új állami bérlakások
elosztásánál kimondottan vagy ki nem mondva érvényesült a lakásigénylők „társadalmi hasznosságának”
mérlegelése, és ennek keretében a nagyobb képzettségű, magasabb beosztást betöltő személyeket ítélték
hasznosabbnak és ezért érdemesebbeknek az állami bérlakáshoz jutásra.
A szocialista korszak lakásviszonyainak és lakáspolitikájának ez az elemzése Konrád György és Szelényi Iván

(1969) korábbi lakótelep-vizsgálatára támaszkodott, amely az 1960-as években újjászületett magyar szociológia
egyik első korszerű szociológiai adatfelvétele volt. Négy magyar városban négy új lakótelepet vizsgáltak meg.
Megállapították, hogy a lakótelepek egyáltalán nem felelnek meg azoknak a reményeknek, amelyeket hozzájuk
fűztek, többek között, mert
1. a lakótelepeken élő népesség a társadalmi szerkezetben túlnyomórészt középső helyzetben van, tehát nem a
leginkább rászorult rétegek jutottak ezen a viszonylag erősen támogatott módon lakáshoz;
2. a lakótelepek lakóinak nagy része elégedetlen a lakásával; ebben lényeges szerepet játszik, hogy a lakások
kicsik, pontosabban a lakások nagyság szerinti megoszlása erősen koncentrált, így a nagyobb létszámú családok
számára szükségképpen szűkek;
3. a lakótelepek ugyan viszonylag kényelmes életkörülményeket biztosítanak, de nem képesek a belső

meggyökerezettségnek, a személyessé vált sokoldalú emberi kapcsolatoknak élményét nyújtani az ott lakóknak,
ebben a tekintetben lemaradnak még az elavult városrészek mögött is;
4. ezért az új lakótelepeken lakáshoz jutottak jelentős része a következő években el akar onnan költözni.
A rendszerváltás gyökeresen megváltoztatta a lakásviszonyokat. Az állami tulajdonban lévő lakásállománynak

nagyobb – minőségileg jobb – részét eladták a lakóknak, mégpedig igen kedvező áron. A vevők nagyrészt a
társadalom magasabb jövedelmű rétegeihez tartoztak, mivel a jobb minőségű lakásokban már eleve a jobb
módúak laktak, továbbá a magasabb jövedelműeknek volt annyi megtakarított pénzük, hogy lakásukat meg
tudták vásárolni. Többnyire a nagyobb és régebbi bérházak maradtak önkormányzati tulajdonban. 1995-ben már
csak a lakásállomány 9,1 százaléka volt állami (önkormányzati) tulajdonban. Ezek jelentős részben a városok
leromlás felé tartó kerületeiben helyezkednek el. Az önkormányzatok a lakbéreket nem emelték fel a piaci ár
színvonalára, mivel a nagyrészt alacsony jövedelmű lakók képtelenek lennének ezt a lakbért megfizetni. Ezáltal
azonban a nagyobb bérházak építése nyilvánvalóan gazdaságtalan vállalkozás maradt. Ezért magánszemélyek
nem építenek nagyobb többlakásos bérházakat, az önkormányzatoknak pedig nincsenek meg ehhez az anyagi
eszközeik. Így a lakásépítés nagymértékben csökkent, és az épülő új lakások túlnyomó része családi ház vagy
kisebb magántulajdonú társasház. Jelenleg 1996-ban még egyáltalán nem látszik, hogyan fog a lakáspiac és a

lakásépítés a jövőben alakulni.
A városszociológia születése óta „alkalmazott szociológiaként” értelmezte önmagát, tehát a valóság
megismerése és az elméleti általánosítások megfogalmazása mellett mindig nagy súlyt helyezett arra, hogy a
városfejlesztéshez segítséget tudjon nyújtani. Hasonlóan a faluszociológia számára mindig az egyik központi
kérdés volt, hogy mi lesz a falvak jövője, hogyan lehet a községek fejlődését úgy befolyásolni, hogy értékeik ne
menjenek veszendőbe az elnéptelenedés következtében.
6.1. Településfejlesztési politika

Nem kétséges, hogy a települések fejlődését kormányzati és helyi államigazgatási döntésekkel erősen
befolyásolni lehet. Nem teljes azonban az egyetértés abban a kérdésben, hogy milyen célok megvalósítására
törekedjék a településfejlesztési politika, és hogy milyen eszközöket alkalmazzon. Gyakran megfogalmazzák azt
a gazdasági célt is, hogy a településfejlesztés alkalmazkodjék a gazdasági fejlődés követelményeihez, tehát
azokat a településeket fejlesszék, amelyeknek gazdasági, fejlődési adottságai a legjobbak.
A szociológusok viszont a különböző településeken és városrészekben lakó népesség helyzetében mutatkozó

társadalmi egyenlőtlenségek mérséklését és a szegregáció csökkentését szokták célul kitűzni. Az utóbbi célok
mellett érvelve rá lehet arra mutatni, hogy a szélsőséges egyenlőtlenség és a szegregáció előbb vagy utóbb olyan
társadalmi feszültségeket okozhat, amelyek magát a gazdasági fejlődést veszélyeztetik.
A politikában sok esetben mutatkozott hajlandóság arra, hogy az eszközök közül a legegyszerűbbnek látszó
adminisztratív eszközöket alkalmazzák, például megtiltsák vagy megnehezítsék bizonyos településekre való
beköltözést, illetve többé-kevésbé erőszakkal költöztessenek embereket egyes településekre. Az ilyen akciók
tapasztalatai arra engednek következtetni, hogy előbb-utóbb mindig több kárt okoznak, mint hasznot, mert az
emberek erősen ragaszkodnak ahhoz, hogy lakóhelyüket szabadon válasszák meg.
Sokkal hatékonyabbak a gazdaságpolitikai eszközök, amelyek segítségével preferenciákat lehet biztosítani a

fejleszteni kívánt területeken létesített vagy már működő munkahelyeknek, illetve pénzügyi ösztönzőkkel vissza
lehet tartani a vállalatokat attól, hogy bizonyos településeken beruházzanak. A pénzügyi ösztönzők és
ellenösztönzők teljesen igazolhatóak, ha a munkahelyek létesítésének, új beruházásoknak külső, gazdasági
hatásai (külső költségek és hasznai) vannak, tehát a beruházás költségei (például a környezetszennyezés) vagy
hasznai (például a kapcsolódó infrastrukturális fejlesztés) nemcsak a vállalatnál, hanem annál szélesebb körben
is jelentkeznek.
Ennél is lényegesebb településpolitikai eszköznek mondható a fejlesztési források elosztása. Az infrastrukturális

fejlesztés egy részét ugyanis az állami vagy helyi költségvetésből finanszírozzák. Már maga az a tény is, hogy
ezeknek az összegeknek mekkora részét központosítják, azaz osztják el kormányszinten, erősen befolyásolja a
településfejlesztést. Ha nagyobb részt osztanak el központilag, akkor a kormánynak nyilvánvalóan nagyobb
lehetősége van az elmaradottabb területek fejlesztésének támogatására. Sajnálatos módon azonban a történeti
tapasztalatok szerint a központi elosztás sok esetben oda vezet, hogy a főváros és néhány kiemelt terület
aránytalanul sokat, az elmaradott területek pedig aránytalanul keveset kapnak a fejlesztési erőforrásokból.
A decentralizált elosztásnak is vannak azonban veszélyei. Ezek a decentralizáció szintjétől függnek. Amikor a
megyék például az 1970-es években nagyobb erőforrások felosztása fölött dönthettek, a megyeközpontok és
egy-két kiemelt település részesült aránytalanul nagy mértékben a fejlesztési összegekből. Ezért látszik
előnyösnek, hogy minél több erőforrás maradjon meg azon a szinten (tehát az adott településen), ahol azokat
adók és más befizetések formájában előteremtik. A kormányzati szinten elosztott erőforrásokat pedig lehetőleg
nagyobb arányban az elmaradott területek fejlesztésére kell fordítani.
A városfejlesztés terén az a dilemma merül fel, hogy milyen mértékben hagyják a várost spontán módon, a piaci
erők hatására fejlődni, vagy mennyiben próbálják azt várospolitikai eszközökkel befolyásolni. A piaci erőkre
hagyatkozó spontán fejlődés káros következményeinek példájaként számos amerikai nagyváros igen súlyos
problémáira, nyomornegyedeire szokás hivatkozni. Általában kívánatosnak látszik tudatos várospolitikával
elejét venni annak, hogy ilyen nyomornegyedek kialakuljanak.
A városi slumosodást és az erős szegregációt a várostervezők korábban és főképpen az Egyesült Államokban

úgy próbálták megállítani, hogy a leromlott városrészeket lebontották, és helyükre korszerű új lakótelepeket

építettek. Magyarországon a leromlott városrészeket többnyire változatlanul hagyták, és addig beépítetlen

területeken építettek fel új nagy lakótelepeket. A slumosodás megállításának másik lehetséges útja a régi
városrészek fokozatos restaurálása, amelynek során a lehető legtöbbet próbálnak megőrizni a régi épületekből.
Néhány évtizeddel ezelőtt az építészek nagy többsége a nagy lakótelepek, új városrészek építését pártfogolta, itt
ugyanis meg lehetett valósítani a korszerűnek tartott város- és lakásépítési elveket. A szociológusok is szerepet
játszanak abban, hogy a lakótelepek iránti lelkesedés mérséklődött. Szociológiai vizsgálatok, többek között
Konrád György és Szelényi Iván (1969) magyarországi lakótelep-vizsgálatai kimutatták, hogy a teljesen átépített
vagy újonnan épített lakótelepi városrészekben mind a régi, mind az új lakosság idegenül érzi magát. Elég
általános tapasztalat, hogy az új lakótelepekből hiányzik valami, ami a várost igazán „várossá” teszi, nincsenek
igazi utcák és terek, „agorák”, ahol a városrész lakói – ha felszínesen is – egymással kapcsolatba kerülnek,
sétálnak, vásárolnak, vagy csak egyszerűen nézelődnek. Ezzel kapcsolatban újra felmerült az a kérdés, hogy mi
szükséges ahhoz, hogy a várost valóban „szeressék” a lakói.
Az amerikai nagy városrész-felújítások tapasztalatai arra is utalnak, hogy a slum régi lakosai nem képesek
megfizetni a régi slum helyén felépült új lakóházakban a lakbéreket, ezért elköltöznek egy olyan városrészbe,
ahol a lakbérek alacsonyabbak, ezzel azonban éppen ezeknek a városrészeknek a slumosodását mozdítják elő,
így a slumprobléma a város másik részében újratermelődik. Ezért szociológiai megfontolások alapján jobb
megoldás a leromlásnak induló városrészek fokozatos és gondos építészeti restaurálása. Ez a megoldás
kétségtelenül költséges, a városszociológusok azonban arra mutattak rá, hogy a városrészek leromlásából és a
szegregációból származó társadalmi problémák közvetett társadalmi költségei (például a közrend fenntartásának
költségei) a restaurálási költségeknél sokkal magasabbak. Ezért újabban erős a törekvés arra, hogy a régi
városrészekben és lakóházakban lévő lakásokat folyamatosan felújítsák, még akkor is, ha ez jelentős építési
költségekkel jár. Ha azonban ezek a leromló bérházak magántulajdonban vannak, akkor tulajdonosaik általában
kevéssé érdekeltek a felújításban, mert rövid távon kifizetődőbb a régen épült és viszonylag kicsi lakásokat
viszonylag alacsony bérért kiadni, nem törődve a felújítással, továbbá arra várni, hogy a belváros lassú
terjeszkedése elérje a városrészt és felhajtsa a telekárakat.
6.2. Lakáspolitika
A lakáspolitikában három alternatíva különböztethető meg:
1. a magántulajdonban lévő családi házak és társasházak építésének előnyös hitelekkel történő ösztönzése;
2. a magántulajdonban lévő nagy bérházak építésének elősegítése, ehhez azonban teljesen szabaddá kell tenni a
lakbérek megállapítását, továbbá biztosítani kell a tulajdonosoknak a kilakoltatás jogát a nem fizető bérlőkkel
szemben;
3. legalább minimális állami és önkormányzati lakásállomány és új lakásépítés fenntartása, azaz alacsony

lakbérű lakások juttatása az arra rászorultaknak.
Ebben a pillanatban nem látszik még, hogy a következő évek magyarországi kormányai melyik politika mellett
fognak dönteni, illetve a három alternatív politika milyen kombinációját fogják alkalmazni. A jelenlegi
lakáspolitika (pontosabban lakáspolitika-hiány) fenntartása mindenképpen súlyosbítaná a lakáshiányt,
nagymértékben nehezítené az új családok lakáshoz jutását és élesítené a társadalmi egyenlőtlenségeket, mert a
szegények lakáshelyzete tovább romlana.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
Az első városok körülbelül 5500 évvel ezelőtt jelentek meg Mezopotámiában. Az ipari forradalom kezdetéig a
népesség kis része élt városban. Az iparosodással párhuzamosan indult meg – először a mai fejlett országokban,
az utolsó évtizedekben azonban a fejlődő országokban is – a gyors ütemű urbanizáció. A fejlett országokban az
utolsó évtizedekben a városi népesség növekedése lelassult, a fejlődő országokban viszont tovább nőnek a
városok, közöttük sok a 10 milliósnál nagyobb város. A fejlett országokban 1960 után szuburbanizációs
tendencia mutatkozott: a nagyvárosok lakosságának egy része, elsősorban a legjobb módú családok elköltöztek
a városok központi részeiből, és a város körüli kertes-családiházas övezetben telepedtek le. Ezzel együtt járt a
belső városrészek infrastrukturális leromlása, lakosságuk elszegényedése.
A városokban, elsősorban a nagyvárosokban, övezeteket lehet megkülönböztetni a bennük összpontosuló

tevékenységek (például üzleti negyed, kereskedelem, ipar, kultúra) és a lakosságuk összetétele szerint. A
chicagói városszociológiai iskola különösképpen a belváros és üzleti negyed körül elhelyezkedő átmeneti

övezetre hívta fel a figyelmet, amelyben a lakásállomány és az infrastruktúra leromlik, és amely a szegények
lakóhelyévé válik. Ezt a folyamatot nevezik slumosodásnak. Ez a tendencia érzékelhető az amerikai
nagyvárosokban, de kevésbé látható az európai nagyvárosokban, minden bizonnyal azért, mert Amerikában a
piaci viszonyok teljes mértékben meghatározzák a városépítést, viszont Európában többnyire tudatos
várospolitikával próbálják megállítani egyes városrészek leromlását.
A slumosodás kísérőjelensége a szegregáció erősödése. Mindenütt megfigyelhető az a tendencia, hogy a hasonló

társadalmi helyzetű, életkorú, azonos etnikumhoz tartozó népesség egymás közelében keres lakóhelyet, részben
mert anyagi lehetőségeik hasonlóak és így hasonló árú lakóhelyeket engedhetnek meg maguknak, részben azért,
mert az emberek törekednek arra, hogy hozzájuk hasonlóak között éljenek. A szegregáció azonban, különösen
ha nagyon élessé válik, igen súlyos problémákkal jár. A nagyvárosok szétszakadhatnak a jómódúak és a
szegények, Amerikában például a fehérek és a feketék lakta városrészekre, s közöttük szinte megszakad az
érintkezés. A szegények lakta városrészekben igen súlyos társadalmi problémák jelentkezhetnek, például elterjed
a bűnözés, és az ilyen slumokban lakók számára igen nehézzé válik a szegénység és a slum elhagyása.
A városi, különösen a nagyvárosi és a falusi lakosság életmódja különbözik egymástól annak következtében,
hogy a nagyvárosiak igen sok és változatos hatásnak vannak kitéve. Nem lehet azonban egyértelműen azt
állítani, hogy a városi emberi kapcsolatok mindig személytelenebbek és a városokban mindig elterjedtebbek a
lelki betegségek, mint a falvakban. Vannak olyan városrészek, elsősorban a szuburbiák és a városokon belüli
etnikai faluszigetek (egy adott etnikum, például Amerikában az olasz bevándorlók és leszármazottaik által lakott
kerületek), amelyekben nagyon szorosak a személyes kapcsolatok. Sorvadó, hanyatló falvakban is igen magas a
lelki betegségek gyakorisága.
Magyarországon több mint száz éve nagyon nagyok a főváros, a többi város és a faluk életkörülményei közötti
különbségek. A jövedelmi különbségek 1960 óta kissé csökkentek, a rendszerváltás után azonban ismét nőni
kezdtek.
(Kapitány Balázs)
Mind a városszociológia, mind a falusi térségek szociológiája új lendületet kapott az ezredforduló éveiben. A
gyorsan globalizálódó világ legnagyobb városai már nem Európában és az Egyesült Államokban találhatóak,
viszont a XX. század nagyvárosai közül több, ha méretében nem is, de a világkereskedelemre gyakorolt
befolyásában meg tudta őrizni vezető szerepét. Magyarországon Budapest lakossága nemzetközi
összehasonlításban is egyedülállóan gyors tempóban veszített lélekszámából. Ebben a csökkenésben jelentős
szerepet játszottak az agglomerálódási folyamatok. Miközben az országban egyre több település kapta meg a
városi rangot, és bizonyos kiegyenlítődés figyelhető meg infrastrukturális téren, más tekintetben nőttek a
településtípusok közötti különbségek.

Az ezredforduló környékén a fejlett nyugati országokban tovább zajlott a nagyvárosok környékén korábban is
megfigyelhető szuburbanizációs folyamat. Joel Garreau (1991) megkülönböztetése alapján már a
szuburbanizációs folyamat harmadik hulláma következett be, amikor is a lakó-, majd az ezeket kiszolgáló
szolgáltatófunkcióknak az elővárosokba való kitelepülése után, immár igen nagy számban települnek
munkahelyek egyes agglomerációs településekre. Ezeket a már maguk is ingázókat vonzó fiatal településeket
nevezi Garreau peremvárosnak ('edge city').
Ugyanakkor megfigyelhető, hogy az agglomerációs folyamatokkal szemben a kilencvenes években belső

városrészek megújításával egyes európai nagyvárosok is képesek növelni lakosságvonzó szerepüket. Sok helyütt
a hagyományos lakóterületek rehabilitációján kívül volt ipari övezetekben, épületekben alakítottak ki új lakó- és
irodafunkciókat, szolgáltató és szórakoztató negyedeket (London, Bécs).
A hagyományos városrehabilitáció mellett a városok leginkább slumosodott területein hangsúlyosabbá váltak az

olyan komplex rehabilitációs programok, ahol a lakosság jelentős része a megújult övezetben marad,
kiegészülve új, magasabb státusú lakossággal. Ez lehetőséget biztosít arra, hogy a rehabilitált terület ne
exportálja társadalmi problémáit további városrészekbe, településekre. Az ilyen, a helyi lakosság helyben
maradását lehetővé tevő, az épített környezet felújításán túl munkalehetőséget biztosító, a közösségi funkciókat
fejlesztő városfelújításokat nevezik szociális városrehabilitációnak.

Castells (2005) arra hívja fel a figyelmet, hogy az Egyesült Államokkal szemben jó néhány európai
nagyvárosban (pl. Párizs, Róma, Madrid) a legmagasabb státusú társadalmi rétegek nem hagyják el a
nagyvárosok belső területeit, hanem a történelmi városrészekben alakítanak ki exkluzív lakónegyedeket. Ennek
köszönhetően, miszerint az európai nagyvárosok belső kerületeit nem engedik át az alacsony státusú
népességnek, valamint az Európában általában is jelentősebb szociális háló következtében a gettósodás, utcai
bűnözés jóval kevésbé harapózott el Európa nagyvárosaiban, mint az Egyesült Államokban.
Ha azonban kitekintünk a globális folyamatokra, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy az ezredforduló

leglényegesebb trendje a városfejlődésben az, hogy a hagyományos európai és észak-amerikai, sőt még a japán
nagyvárosok is népesedési szempontból háttérbe szorultak Kína, India és a harmadik világ metropoliszai
mögött. (A nemzetközi városszociológiában az északi vs. déli nagyvárosok megkülönböztető elnevezés
használatos.) Míg a fejlett világ nagyvárosaiban általában stagnál vagy csökken a lakosságszám, addig például
Sanghaj, Bombay, Karacsi vagy Lima11 népessége továbbra is gyorsan nő, annak ellenére, hogy összességében a
harmadik világ nagyvárosainak a növekedési tempója is valamelyest lassult a 90-es években. Ennek a
lassulásnak az a fő oka, hogy a harmadik világ sok nagyvárosában természetes vagy államilag szabályozott
folyamatok következtében a korábbi évtizedekhez képest csökkent a faluból a városokba áramló tömegek
mérete (Mexikóváros, Szöul).
A legnagyobb európai agglomeráció a londoni, amelynek 2005-ben mintegy 12 millió lakosa volt – ez jelenleg a
világ 20. legnagyobb agglomerációja.
6.1. ábra ♦ Néhány nagyváros lakosságszáma (elővárosok nélkül)
Mivel puszta népességszámuk alapján a fejlett országok nagyvárosai már egyértelműen elmaradtak a fejlődő
világ nagyvárosaitól, a nyugati társadalomtudósok a 90-es években szívesebben kezdtek alkalmazni olyan
komplex mutatókat, amelyek a világvárosok jelentőségét nem népességük, hanem egyéb jellemzőik alapján
mérték. Ilyen például a globális városok ('Global Cities') fogalma (Sassen 1991, 2002), amely a városok
jelentőségét a világgazdaságban betöltött szerepük alapján határozza meg. Ezt a definíciót használva a világ
vezető városainak továbbra is New York, London és Tokió tekinthető.

Az ezredforduló magyarországi trendjeinek értékeléséhez először is szükséges két közigazgatási jellegű
átalakulásra felhívni a figyelmet. A rendszerváltáskor kialakított közigazgatási hierarchia (település – megye –
ország), részben az EU igényeinek való megfelelés miatt, lassan összetettebb rendszerré alakul át. A település és
a megyeszint közé belépő új területi egység a kistérség, amely eleinte csak statisztikai, majd tervezési,
területfejlesztési, és a tervek szerint egyre inkább közigazgatási szerepet is ellát. A valamennyire történelmi
1 Néhány kevésbé ismert nagyváros, amelynek a népessége az agglomeráció nélkül is meghaladta az 5 millió főt az ezredfordulón: Dakka,
1
Dongguan, Kinshasa, Lahore, Madrasz, Lagos, Rangun, Senjang, Tiencsin. (Forrás: Nemzetközi Statisztikai Évkönyv. 2004.)

hagyományokra is támaszkodó (járások) rendszer a 2004. január elsejétől érvényes állapota szerint 168
kistérségre osztja az országot. A megyék fölé szerveződő szint a régiók szintje, amelyeket Magyarországon az
európai uniós területfejlesztési elvárások miatt hoztak létre a 90-es évek második felében. Ezek a régiók
létrehozásukkor tervezési, fejlesztési és statisztikai funkciókat kaptak, de az eredeti elképzelések alapján a
jövőben önálló igazgatási funkciók is kerülnek majd, az akkor már választott vagy delegált önkormányzatokkal
rendelkező régiókhoz.
Magyarországon 2005-ben hét önkormányzatiság nélkül működő régió volt, melyek megyékből épültek fel,
vagyis egy megye kizárólag egy régióhoz tartozott. Miközben komoly szakmai és politikai viták zajlanak a
regionális rendszer esetleges átalakításáról, a régiók számának és határainak módosításáról, már megkezdődött
egyes állami szervek és intézmények regionális jellegű átalakítása.
A támogató, európai elvárásoknak való megfelelést hangsúlyozó többségi vélemény mellett megjelentek nagyon
komoly, megalapozott ellenérvek is. Faragó (2004) úgy érvel, hogy a mai országterületen a gazdasági és
társadalmi viszonyok nem indokolják a nemzeti szint alatti régiók kialakítását, hiszen a főbb határvonalak mind
a valóságban, mind a lakosság elképzelései szerint nem régiós határok mentén húzódnak, hanem például
főváros-vidék, Dunántúl-Alföld megkülönböztetés mentén. Faragó szerint a külső európai uniós elvárásokat
hazánkban túlértékelik, nem veszik figyelembe azt, hogy az Unión belül egyre gyengül a regionális politika
fontossága.
Akárhogy is alakul majd az ország regionális beosztása, a megyék és a régiók egymáshoz viszonyított szerepe
mindenképp tisztázatlannak tűnik, és felveti a túl sok szintből álló, áttekinthetetlen igazgatási rendszer
kialakulásának veszélyét. Míg a megyerendszer felszámolása mellett gyakorlati érvek szólnak, nem lehet
elhanyagolni azt a tényt sem, hogy a megyei közigazgatás a magyar államiság legrégebbi, szinte folyamatosan
létező intézménye, a régiós beosztásnak azonban hazánkban alig vannak történelmi előzményei, és azok is
negatív jellegűek (az abszolutizmus területi rendszere).
1989. január 1-je óta, amikor egyszerre 41 település kapott városi rangot, gyorsan inflálódik a városi rang
értéke. 2004. év végén immár 274 városi rangú település volt Magyarországon. A rendszerváltás óta várossá
nyilvánított települések jelentős része funkcionális értelemben nem, vagy csak igen kevés tekintetben nevezhető
városnak, lakosaik jelentős része nem él igazán városi körülmények között. Például ma már vannak olyan
városok, amelyekben nincs semmiféle középfokú oktatási intézmény, szakorvosi ellátás, de még közcsatorna
sem (pl. Cigánd, Tompa). 2004 júliusában a 274 város több mint felének (pontosan 141-nek) a lakossága nem
érte el a 10 000 főt. 1990-ben még csak 42 ilyen kevés lakossal rendelkező város volt hazánkban. Az 5000 fő
alatti lakosságú igen kis városok száma ebben az időszakban 5-ről 47-re nőtt. A városok számának felduzzadása
miatt a városi és falusi adatok időbeli összehasonlításánál mindig óvatosnak kell lennünk, mivel az
összehasonlított kategóriákat alkotó települések jelentősen változtak az évek folyamán.
A településtípusok közötti egyenlőtlenségeket megvizsgálva a 90-es évek egyik fontos és ritkán hangsúlyozott
eredménye, hogy a hagyományos infrastruktúra igen gyorsan fejlődött a vidéki települések jelentős részén, noha
ezért a települések önkormányzatai sok esetben igen nagy terheket voltak kénytelenek vállalni. A hagyományos
infrastrukturális fejlesztések közül mindenképpen kiemelendő a hálózati vízvezeték, a csatorna és a gázhálózat,
ahol a községi lakások lemaradása lényegesen csökkent 1990 óta.
6.3. táblázat - 6.3. táblázat ♦ Infrastrukturális fejlesztések 1990-2003
Hálózati vízvezetékkel Csatornahálózatba bekötött Vezetékes gázzal ellátott

ellátott lakások aránya lakások aránya lakások aránya
1990 2003 1990 2003 1990 2003
Budapest 98,4 99,7 86,9 93,2 78,8 91,6
Megyeszékhel 92,6 97,5 76,1 87,3 67,8 83,2

y
Többi város 82,7 92,2 46,0 62,1 37,5 75,2

Község 56,9 85,9 3,7 36,2 8,7 63,7
Forrás: 1990: Népszámlálás; 2003: KSH lakásfelvétel.
A hagyományos infrastrukturális kiegyenlítődés mellett azonban újfajta területi egyenlőtlenségek alakultak ki.
Például a szélessávú internetelérés szűkös technikai lehetőségei, a mobiltelefonok egyes szolgáltatásainak
korlátozott igénybevehetősége, a kábeltévé-hálózat egyenetlen kiépülése olyan tényezők, amelyek egy újfajta
infrastrukturális szakadék kialakulását jelenthetik a városi és a falusi életforma között.
Vannak a szolgáltatásoknak olyan területei, ahol noha abszolút mértékben javult a kistelepülések ellátottsága,
összességében a távolság mégis nőtt a város és a falu között. Például a városi nagyáruházak, hipermarketek által
felkínált árubőséggel nem tudott lépést tartani a kis falusi boltok – egyébként szintén növekvő – árukínálata.
Ennek a jelentőségét növeli, hogy a fogyasztásnak az egyes emberek életében való felértékelődésével
párhuzamosan az egyes szolgáltatások meglétében, minőségében már korábban is meglévő különbségek
jelentősége nőtt.
Végül, vannak olyan életterületek, ahol a kistelepülések lakóinak helyzete nemcsak relatív, de abszolút
mértékben is romlott a rendszerváltást követő másfél évtizedben, ilyen elsősorban a kisebb települések kulturális
intézményrendszerének leépülése (könyvtárak, mozik, művelődési házak) vagy a kistelepülési iskolák, posták
felszámolása.
Az általános trendek vizsgálata sokszor elfedi, hogy a regionális különbségek jelentősen megnőttek a
rendszerváltás után, ez a folyamat a rendelkezésünkre álló adatok szerint tovább folytatódott a 90-es évek
második felében is. Szintén tovább erősödött, s aggasztó mértéket öltött az a jelenség, miszerint teljes
mikrorégiók (például a Csereháton vagy Dél-Baranyában) esnek ki az ország vérkeringéséből, süllyednek
reménytelenül tartós szegénységbe. Mivel ezek a sok esetben elcigányosodó falvak az ország periferikus
helyzetű, szem előtt nem lévő települései, ezek a folyamatok nem látványosan, szinte a többségi társadalom és
az elit tudta nélkül zajlanak.
A városi lét átalakulásnak kulcsa a rendszerváltás utáni lakásprivatizáció volt, amelynek keretében – igen olcsón
– a bérlők megvehették állami tulajdonban lévő lakásukat. Ennek következtében nemzetközi összehasonlításban
is igen alacsony szintre csökkent a bérlakások aránya, amivel egyfelől csökkentek a Magyarországon korábban
is alacsony lakásmobilitás növelésének lehetőségei, másfelől viszont kis befektetéssel egy igen jelentős értékű,
szabadon eladható, cserélhető vagyontárgy került sok család tulajdonába. Ez a szabadon forgalmazható
vagyontárgy tette lehetővé azokat a szuburbanizációs és homogenizációs folyamatokat, amelyek meghatározták
a főváros, és részben néhány nagyobb város helyzetét az ezredfordulón.
A főváros lélekszáma csökkent már a rendszerváltás előtt években is, azonban 1994-től felgyorsult ez a
folyamat, és üteme azóta meghaladja az évi az 1 százalékot! Így 2004-re az 1990. évi 2 016 000 főről 1 705 000
főre csökkent Budapest lakossága. Noha más európai nagyvárosok lakossága is megfogyatkozott a kilencvenes
évtizedben, ilyen arányú csökkenés másutt nem volt megfigyelhető. A 90-es évek második felétől az évi mintegy
20-28 000-es csökkenésben hozzávetőleg fele-fele arányban játszik szerepet a természetes népmozgalom és az
elvándorlás. Ezekben az években az elköltözők száma meghaladta a 30 000 főt évente, míg csak évi 20 000 fő
költözött Budapestre. A fővárosból távozók túlnyomó többsége az agglomerációba költözött, így Pest megye
lakossága a természetes népességcsökkenés ellenére 175 000 fővel gyarapodott 1990 és 2004 között.
A budapesti népességcsökkenés nem egyenletesen érinti az egyes városrészeket. Az 1990-es és 2001-es

népszámlálás adatainak összevetésével megállapítható, hogy míg ebben az időszakban a belső kerületek
népességvesztése kiemelkedő volt (az V. kerület lakossága mintegy harmadával csökkent), addig egyes külső
kerületek (funkcionálisan városon belüli agglomerációk) népessége enyhén gyarapodott a kerületbe történő
bevándorlás miatt. Ilyen volt például a XVII. kerület.
A csökkenés mellett a kutatási eredmények szerint valamelyest homogenizálódott is az egyes budapesti területek
lakossága: vagyis bizonyos városrészekben egyre inkább hasonló társadalmi státusú családok élnek. Egedy
(2001) feltételezése szerint még az egyes lakótelepek is elkülönülnek egymástól, más-más lakosságot vonzanak.
E feltételezés szerint, míg a szocializmus korszakában a lakótelepek társadalma vegyes volt, a rendszerváltást
követően megindult egy társadalmi átalakulás, amely homogenizálódáshoz és egységes lakótelepi
„lakásosztályok” kialakulásához vezet. A lakótelepet csak lakásmobilitási lépcsőnek tekintő fiatalok mellett,
egyre inkább kialakul az egyes lakótelepeknek egy olyan törzslakossága, amely itt szándékozik (vagy
kényszerül) leélni életét. Az egyes lakótelepek társadalmi státusát nagyban meghatározza építésük ideje és

területi elhelyezkedésük. A legrosszabb helyzetben általában a 70-es években épült lakótelepek vannak.
Az alacsony státusú lakosság koncentrálódása a fővárosban – ellentétben a legtöbb európai nagyvárossal –

jelenleg még nem a lakótelepeken, hanem a hagyományos, ún. bérházas övezet külső részein, illetve a volt ipari
területbe beékelődött zárványokban figyelhető meg. A hagyományos beépítésű területek egyes részeinek
leromlása már a rendszerváltás előtt megkezdődött, de a folyamat felerősödése és tömegessé válása a 90-es
évekre tehető. Egyes szerzők, például Ladányi János és Szelényi Iván az amerikaihoz hasonló nagyvárosi gettók
kialakulásának veszélyeire hívják fel a figyelmet. A slumo- sodással párhuzamosan azonban rehabilitációs
folyamatok is beindultak ezeken a területeken.
A legismertebb városrehabilitációs terület az úgynevezett Belső-Ferencváros, ahol a 90-es évek közepétől

lebontott rossz állapotú házak helyén több ezer új lakás épült fel hagyományos soklakásos házakban. A
lakásépítkezésekhez a közösségi terek teljes megújítása is társult (nagy közös zárt belső udvarok kialakításától a
térburkolatokon, forgalomcsillapításon át az utcabútorokig), így összességében a városközponthoz közeli
fekvése és viszonylag olcsó ára miatt ezen teljesen megújult lakóterület vonzóvá vált a fiatal középosztályi, alsó
középosztályi családok számára.
Lényeges azonban, hogy a terület rehabilitációja itt valójában teljes társadalmi és fizikai megújulást jelent,
vagyis többnyire új épületek és új lakosság került a területre. Noha a lakosságcsere javította a kerület helyzetét,
mert megszabadult szociálisan problémás lakóitól, társadalmi szempontból nem nevezhető pozitívnak, mivel
valójában itt elsősorban a problémák más területekre történő exportja valósult meg. A belső-ferencvárosi
rehabilitáció sikerességének a titka volt az is, hogy a rehabilitálandó területeken az önkormányzat a
rendszerváltás után nem privatizálta a bérlakásokat, így aztán nagyobb eséllyel tudta kiüríteni a lebontandó
házak lakásait.
A magyarországi szuburbanizációs folyamat több szempontból is eltér mind az eredeti amerikai, mind a nyugat-
európai mintáktól. Az egyik jellegzetessége, hogy hazánkban a különböző szuburbanizációs szakaszok
egymással párhuzamosan zajlanak, a lakosság, a szolgáltatások és a munkahelyek kitelepülése sok helyütt egy
időben történik. Erre a folyamatra példa az autópályák mellett fekvő Budaörs, ahol bár a betelepülés miatt a
lakosság is nőtt, de ennél sokkal lényegesebb változások is bekövetkeztek. 1990-ben a városban összesen 40
kiskereskedelmi üzlet működött, ezek összesített alapterülete 7000 négyzetméter volt. 2001-ben már 442
kiskereskedelmi üzlet működött, melyek közül több alapterülete önmagában is meghaladta a 7000
négyzetmétert. A városban több mint 14 000-en dolgoztak, és közülük csaknem 10 000-en más településről
ingáztak ide.
Hazai agglomerációs jellegzetesség az is, hogy a szuburbán kiköltözésben a felső középosztály mellett igen
nagy arányban vesznek részt az alsó középosztály képviselői is. Ok a privatizáció során olcsón megszerzett
ingatlanuk eladása segítségével, a jobb lakáskörülmények reményében költöznek ki az agglomeráció kevésbé
preferált övezeteibe. A kiköltözők társadalmi státusa jól meghatározza, hogy az agglomerációs településgyűrű
melyik részén jutnak ingatlanhoz. Az agglomerációs övezet legmagasabb presztízsű része az északnyugati rész
(Telki, Nagykovácsi). Az itt lakók társadalmi státusa, az ingatlanok ára – bár elmarad az elit budai kerületektől,
de – lényegesen meghaladja a fővárosi átlagot. A rosszabb anyagi helyzetű kiköltözők elsősorban a körgyűrű
keleti, délkeleti részén lévő településekre költöznek, itt lényegesen olcsóbbak az ingatlanárak, ugyanakkor
rosszabbak az infrastrukturális körülmények és a Belváros megközelítésének a lehetőségei.
Mások mellett Csanádi és Csizmady (2002) is feltételezi, hogy a Budapestről kiköltözőknek van egy harmadik
csoportja, akik esetében a kiköltözés fő oka immár nem az élet- és lakáskörülmények vélt javítása, hanem
fővárosi lakásuk fenntartásának nehézségei voltak. Számukra budapesti lakásuk értékesítése arra teremtett
lehetőséget, hogy vidéken olyan családi házba költözzenek, amelynek fenntartási költségei lényegesen
alacsonyabbak. Ezek a csoportok sokszor nem is az agglomerációs területre költöztek ki, hanem az ország egyéb
területeire, általában azokra a településekre, ahonnan az ötvenes-hatvanas években a fővárosba vagy környékére
érkeztek.
Az újonnan felduzzadt agglomerációs települések jelentős része infrastruktúrahiányosnak számít, az út- és

tömegközlekedési viszonyok miatt évről évre nehezebb a Belváros megközelítése. A hiányos infrastruktúra
nemcsak a legalacsonyabb presztízsű agglomerációs településekre jellemző, hanem az átlagos helyzetűekre is,
ahol sok esetben úgy parcelláztak területeket, vontak belterületbe egykori zártkerteket, hogy azok
infrastruktúrája, szolgáltatásokkal való ellátottsága igen alacsony maradt. A csatornázás, szilárd útburkolat,
járdák stb. kiépítése mellett az új lakóterületek beköltözői által igényelt iskola, tömegközlekedés, orvosi rendelő
kialakításának költségei pedig sok esetben nem állnak az önkormányzatok rendelkezésére. A kiköltözők egy
része nincs felkészülve a hiányos ellátórendszer és az ingázás jelentette mindennapi problémákra, így ezekről a

közepes státusú agglomerációs településekről jelentős visszaáramlás is megindult a főváros felé.
Az ellátási és infrastrukturális problémák mellett a másik kritikus pont az elővárosi terjeszkedés szabályozatlan
és sok településen mértéktelen jellege, amely pont azokat a szabad zöldterületeket, egészséges környezetet,
kistelepülési életkörülményeket számolja fel, amelyek közelsége oly komoly vonzerőt gyakorolt a kiköltözőkre.
Így paradox módon sok esetben a kiköltözők csoportjai, civil szervezetei a legnagyobb ellenzői annak, hogy a
település újabb beköltözőket fogadjon.
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Merre tart az urbanizáció a világon?
2. Elmaradt-e Magyarországon az urbanizáció az iparosodás mögött?
3. Melyek a leghátrányosabb helyzetű települések Magyarországon?
4. Mi lehet a falvak jövője Magyarországon?
5. Mi lenne ma Magyarországon a legjobb lakáspolitika: a magántulajdonban lévő családi házak és társasházak

építése, vagy a magántulajdonban lévő nagy bérházak építése, vagy a jelentékeny állami tulajdonú
lakásállomány fenntartása és új állami lakásépítés, a piaci árnál olcsóbb lakbérek mellett?
6. Milyen értelemben beszélhetünk a város és a falu közötti különbségek csökkenéséről a kilencvenes években?
7. Melyek a főváros környéki agglomerálódási folyamatok fontosabb jellemzői?

város ♦ urbanizáció ♦ szuburbanizáció ♦ szegregáció ♦ slum ♦ invázió ♦ szukcesszió ♦ filtráció ♦
Kondratyev-ciklus ♦ szociális városrehabilitáció ♦ globális város ♦ peremváros

Andorka Rudolf 1979. A magyar községek társadalmának átalakulása. Budapest, Magvető.
Andorka Rudolf 1994. A falusi társadalom változásai. Agrártörténeti Szemle. 1-4. sz. 3–36. p.
Castells, Manuel 2005. A hálózati társadalom kialakulása. Az információ kora. Gondolat-Infonia. 6. fejezet.
494-552. p.
Csanádi Gábor – Ladányi János 1992. Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének változásai. Budapest,
Akadémiai.
Enyedi György 1984. Az urbanizációs ciklus és a magyar településhálózat átalakulása. Budapest, Akadémiai.
Konrád György – Szelényi Iván 1969. Az új lakótelepek szociológiai problémái. Budapest, Akadémiai. Konrád
György – Szelényi Iván 1971. A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai. Valóság, 12. sz. 19-35. p.
Kovách Imre 1994. A mezőgazdasági átalakulás társadalmi hatásai. Agrártörténeti Szemle, 1–4. sz. 204–243. p.
Szelényi Iván 1972. Lakásrendszer és társadalmi struktúra. Szociológia, 1. sz. 49–72. p.
Szelényi Iván 1990. Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Budapest, Akadémiai.
Timár Judit – Váradi Mónika Márta 2000. A szuburbanizáció egyenlőtlen területi fejlődése az 1990-es évek
Magyarországán. In Horváth Gy. – Rechnitzer J. (szerk.): Magyarország területi szerkezete és folyamatai az
ezredfordulón. Pécs, MTA-RKK.

7. fejezet - 7. fejezet │TÁRSADALMI
MOBILITÁS ÉS VÁNDORLÁS
A társadalmi mobilitás mintegy a társadalmi szerkezetnek, a vándorlás (migráció) pedig a népesség városok és
községek, települések közötti megoszlásának dinamikáját jelenti. A társadalmi mobilitás ugyanis az egyének és
családok mozgása a társadalmi osztályok és rétegek között, a belső vándorlás pedig az egyének és családok
mozgása a települések között. Ezért egyes szociológia tankönyvek a társadalmi mobilitást a társadalmi
szerkezetről és rétegződésről szóló fejezetben, a belső vándorlást pedig a népesedéssel vagy a városokkal és
községekkel foglalkozó fejezetben tárgyalják. Ebben a könyvben külön fejezetben foglalkozunk velük, azon
megfontolás alapján, hogy a két jelenségben sok hasonlóság van (például a községből városba költözést
értelmezhetjük a társadalmi mobilitás egyik fajtájának is), és elemzési módszertanuk is közel áll egymáshoz.
1. ALAPFOGALMAK
1.1. Társadalmi mobilitás
Társadalmi mobilitásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor az egyén vagy a család társadalmi helyzete
megváltozik, például parasztból munkás vagy munkásból értelmiségi lesz.
Az említett két példa a foglalkozás alapján definiált társadalmi kategóriák közötti mozgásra vonatkozik. A
társadalmi helyzetet azonban meghatározhatjuk a jövedelem, az iskolai végzettség, a kedvezőbb vagy
kedvezőtlenebb lakóhely, az egyéni megbecsültség vagy a presztízs stb. alapján is, ebben az esetben az ilyen
kategóriák közötti mozgást is mobilitásnak tekintjük.
Amikor társadalmi mobilitásról beszélünk, általában a társadalmi hierarchiában történő fölfelé vagy lefelé
mozgásra gondolunk. Ezt szokás vertikális mobilitásnak is nevezni. Elvben lehet azonban horizontális
mobilitásról is beszélni, tehát mobilitásnak tekinthetjük azt a helyváltoztatást is, amikor például a
gépkocsiszerelő foglalkozást változtat és gépkocsivezető lesz (ez a két foglalkozás nagyjából azonos szinten van
a társadalmi hierarchiában). Sok esetben nehéz eldönteni, hogy valamely társadalmi mozgás fölfelé vagy lefelé
irányuló mobilitásnak tekinthető-e. Ilyen például az az eset, amikor a mezőgazdasági munkásból vagy
törpebirtokos parasztból segédmunkás lesz. Ezért a fölfelé és lefelé mobilitás elnevezéseket ajánlatos óvatosan
alkalmazni, csak olyan esetekben használni, amikor egyértelmű, hogy az adott mobilitási lépés kedvezőbb
helyzetbe (például betanított munkás fiából mérnök lesz) vagy kedvezőtlenebb helyzetbe (tanár fia segédmunkás
lesz) hozza a mobil személyt.
Nemzedékek közötti (intergenerációs) mobilitásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor valakinek a társadalmi
helyzete a szüleihez képest változik meg, például a munkás fia mérnökké válik. Nemzedéken belüli
(intragenerációs vagy karrier-) mobilitásnak pedig azt, amikor valaki foglalkozási életpályája folyamán lép át
másik társadalmi helyzetbe, például egy termelőszövetkezeti paraszt kilépett a szövetkezetből, és
segédmunkásként vállalt munkát egy ipari üzemben, vagy egy szakmunkás elvégzi a műszaki egyetemet és
mérnök lesz. Házassági mobilitás fogalma alatt azt értjük, ha valaki házasságkötésével lép át másik társadalmi
helyzetbe, például egy asszisztensnő házasságot köt egy orvossal.
Ebben a fejezetben a mobilitásra vonatkozó példákat legtöbbször az értelmiségi réteg mobilitásából vesszük,
mert az egyetemi hallgatók mint jövendő értelmiségiek számára ezek a mobilitási példák a
legkézzelfoghatóbbak. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ugyanilyen mobilitás a parasztságból a
segédmunkásságba, a segédmunkásságból a betanított munkásságba vagy szakmunkásságba, a szakmunkás
rétegből az irodai foglalkozású rétegbe való átlépés is. Sőt tömegét tekintve a vezető és az értelmiségi rétegbe
való belépés, illetve onnan való kilépés eltörpül a társadalmi mobilitás összes volumenén belül.
Az, hogy mit tekintünk társadalmi mobilitásnak, természetesen összefügg azzal, hogyan definiáljuk a társadalmi
helyzetet, és hogy hány társadalmi helyzetet különböztetünk meg. A társadalmi mobilitás szociológiai
vizsgálataiban hagyományosan a foglalkozás alapján definiált társadalmi kategóriák közötti mozgást tekintjük
társadalmi mobilitásnak. Teljesen eltérő képet kapunk a társadalmi mobilitásról, ha csak három nagy társadalmi
kategóriát, a szellemi, fizikai és mezőgazdasági foglalkozásúakat különböztetjük meg, mint amikor a
munkamegosztásban elfoglalt hely alapján megkülönböztetett hét társadalmi réteg közötti átlépéseket tekintjük

7. fejezet │TÁRSADALMI
mobilitásnak, és ismét más képet, ha az ennél nagyobb számú kisebb társadalmi-foglalkozási kategória közötti
mozgást kezeljük mobilitásként.
Lényegesen befolyásolja a mobilitásról kapott képet az is, hogyan definiáljuk a társadalmi kategóriákat, például
– különösen Magyarországon – sokkal nagyobbnak mutatkozik az elmúlt évtizedek mobilitása, ha az önálló
parasztgazdákat és a mezőgazdasági munkásokat (és termelőszövetkezeti parasztokat) külön kategóriának
tekintjük, mint ha a mindkettőt egybefoglaló mezőgazdasági fizikai dolgozó kategóriát használjuk.
Róbert Péter (1986) úgy vizsgálta a magyar társadalmi mobilitást, hogy négy társadalmi dimenzióban vizsgálta
mind a társadalmi származást, mind az elért társadalmi helyzetet. Ezek a foglalkozás, műveltség, az anyagi
helyzet és a lakóhely.
Miután külön-külön tanulmányozta mind a négy dimenzióban az egyes emberek helyzetének változását, a négy
dimenzióban elfoglalt pozíció alapján számított egy-egy státusindexet a származás és az elért pozíció
jellemzésére, és a két indexnek egymáshoz viszonyított eltérését tekintette státusmobilitásnak. Ilyen módon azt
is vizsgálni tudta, hogy az anyagi helyzet javulása, a lakóhelyváltozás, a műveltség (iskolai végzettség)
emelkedése és a foglalkozási helyzet hogyan függtek össze egymással, milyen gyakorisággal fordult elő, hogy
ezeknek csak egyike vagy másika javult, míg a többi változatlan maradt, esetleg romlott stb. Vizsgálni tudta
továbbá azt is, hogy a státusmobilitást az említett négy dimenzió közül melyik befolyásolta a legerősebben. Így
többek között arra a következtetésre jutott, hogy a kulturális „felemelkedés” csatornája szűkebb, mint a
foglalkozási kategóriák szerinti mobilitásé, és hogy éppen a műveltség határozza meg legerősebben a
státusmobilitást.
1.2. Nyitott és zárt társadalom

A mobilitás vizsgálatában szokás a nyitott és zárt társadalom fogalompárt használni. Ezeket a fogalmakat
különbözőképpen értelmezik. Legajánlatosabb azt a definíciót használni, amely szerint annál nyitottabb
valamely társadalom, minél kisebb az eltérés a különböző rétegekből származók mobilitási esélyei, arányszámai
közt. Például nyitottabb az a társadalom, ahol a vezetők és értelmiségiek fiainak 46 százaléka, a munkások
fiainak 9 százaléka, a parasztok fiainak 5 százaléka lett vezető vagy értelmiségi, zártabb viszont az a társadalom,
ahol a vezetők és értelmiségiek fiainak 55 százaléka, a munkások fiainak 2 százaléka, a parasztok fiainak 1
százaléka lett vezető vagy értelmiségi.
1.3. Vándorlás (migráció)

A vándorlás vagy lakóhely-változtatás, latinos nevén migráció, a demográfiai tudomány kutatási körébe tartozik.
A vándorlás egyéni és társadalmi okai és következményei, valamint a tömeges vándorlásnak a kibocsátó és
befogadó közösségre gyakorolt hatása azonban olyan jelenségek, amelyek a társadalom egészének és a helyi
társadalmaknak a működését messzemenően érintik, ezért a szociológia tudományának érdeklődési körébe is
beletartoznak. Jellegzetesen szociológiai téma az eredeti ottlakó vagy „őslakosság” és a bevándorlók közötti
viszony, amely egyes esetekben erősen konfliktusos.
A vándorlás definíciója a demográfiában a következő: olyan lakóhelyváltozás, amely településhatár átlépésével

jár. Tehát az egy településen belüli lakóhelyváltozás nem számít vándorlásnak. Így az a némileg paradox helyzet
áll fenn, hogy ha például valaki Budakesziről a Budakeszi útra költözik, akkor ez vándorlásnak számít, ha
azonban a Budakeszi útról Csepelre, tehát sokkal messzebbre költözik, akkor az nem számít vándorlásnak.
1.4. Állandó és lakónépesség

A magyar vándorlási statisztika megértéséhez tisztában kell lenni azzal, hogy az ország lakosainak állandó
lakóhelyük mellett lehet ideiglenes lakóhelyük is. A be-, illetve kijelentkezés az önkormányzati apparátusban
benyújtott be-, illetve kijelentőlapon történik. Mivel azonban az ideiglenes lakóhely megszüntetésének
semmilyen előnyös jogi következménye nincsen, a vándorlók egy része elmulasztja az ideiglenes lakóhelyről
való kijelentkezését, amikor ideiglenes lakóhelyét feladja. Ez sok zavart okoz a települések tényleges
népességszámának pontos megállapításánál és a népesség-nyilvántartásban is.
A települések kétféle népességszámát különbözteti meg a népszámlálás: az állandó népességet, azaz az ott
állandó lakóhellyel rendelkező népességet; valamint a lakónépességet, amely az állandó lakóhellyel rendelkező
népesség száma, plusz az itt ideiglenesen bejelentett népesség, mínusz az állandó lakóhellyel rendelkezők közül
azok, akiknek máshol ideiglenes lakóhelyük is van.

Korábbi népszámlálások általában a jelen lévő népességet mutatták ki népességszámként, ez azokat jelenti, akik
a népszámlálás időpontjában (pontosabban eszmei időpontjában, tehát a magyar népszámlálások nagy részénél
az adott év január 1-jén hajnalban) az adott városban vagy községben tartózkodtak.
Az ideiglenes lakóhely megszüntetésének említett elmulasztása következtében (amelyre legtöbbször úgy kerül
sor, hogy az ideiglenesen a városban bejelentett személy nem jelentkezik ki, amikor visszatér a községi
lakóhelyére) a városok, különösen a nagyvárosok kimutatott lakónépessége nagyobb lehet a tényleges
lakónépességüknél, ezzel szemben a kisközségek tényleges lakónépessége kisebb lehet a kimutatott
lakónépességnél.
A kétféle lakóhely-kategória alkalmazása miatt a magyar statisztika megkülönbözteti: az állandó vándorlást,

vagyis az állandó lakóhely megváltozását; továbbá az ideiglenes vándorlást, vagyis az új ideiglenes lakóhelyre
való bejelentkezést és a korábbi ideiglenes lakóhely feladását.
1.5. Ingázás, nemzetközi vándorlás, vándorlási egyenleg

A vándorlás témaköréhez tartozik az ingázás. Ingázásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor az aktív keresőnek
más településen van lakóhelye és munkahelye, tehát amikor lakóhelyéről a munkahelyére és onnan visszamegy,
tehát amikor településhatárt lép át. Megkülönböztetjük a napi ingázást, amikor a személy naponta utazik a
lakóhelyéről a munkahelyére és onnan vissza, és a heti vagy annál ritkább ingázást, amikor a személynek a
munkahelyével azonos településen ideiglenes lakóhelye van (ahova elvben ideiglenesen bejelentkezett), és csak
hetente, hétvégeken vagy annál ritkábban utazik haza állandó lakóhelyére.
Nemzetközi vándorlásnak nevezzük az országhatárt átlépő lakóhelyváltozást. A nemzetközi vándorlás is lehet

ideiglenes és állandóbb jellegű. Vándorlási egyenlegnek pedig a településre való vándorlás és az onnan való
elvándorlás különbségét, illetve a nemzetközi vándorlásban a bevándorlás és a kivándorlás különbségét.
2. MÓDSZEREK
A szociológiának talán nincs még egy olyan ága, amelynek módszertana, matematikai-statisztikai elemzési
módszerei olyan fejlettek volnának, mint a társadalmi mobilitás vizsgálatáé. Szokás azt mondani, hogy a
társadalmi mobilitás a szociológiának az az ága, amely a módszerek tekintetében a legközelebb áll a
matematikai közgazdaságtanhoz vagy ökonometriához. Ebben az alfejezetben kivételesen részletesen
foglalkozunk a módszertan fejlődésével, azért is, hogy érzékeltessük a szociológia módszertanának általános
jellemzőit és problémáit is.
A társadalmi mobilitást általában a lakossági reprezentatív mintákon végzett kérdőíves adatfelvételekkel

vizsgáljuk. A történeti mobilitáskutatásokban, amikor a vizsgált személyeket természetesen nem lehet
megkérdezni, felhasználjuk a különféle dokumentumok elemzését is, például az apa és fia társadalmi helyzetét
anyakönyvi bejegyzések vagy egymást időben követő népesség-összeírások alapján állapítjuk meg.
A kérdőíves adatfelvételek során megkérdezik legalább az apa foglalkozását és a mintában szereplő személy
első foglalkozását, továbbá az összeíráskori foglalkozását.
Ezenkívül szokás még a szülők és a megkérdezett születési helyét, iskolai végzettségét, a házastárs foglalkozását
stb. kérdezni. Az alábbiakban említett négy magyarországi mobilitási adatfelvétel során a megkérdezettek teljes
foglalkozási élettörténetét feljegyezték.
2.1. Az ISA-paradigma
A mobilitási adatfelvételek feldolgozásának első módszerét szokás ISA-paradigmának nevezni. Az ISA-
rövidítés a Nemzetközi Szociológiai Társaság neve, amelynek keretében ezt a módszert az 1950-es években
kidolgozták. A „paradigma” kifejezés azt jelenti, hogy nemcsak egyszerűen módszerről, hanem a jelenség
vizsgálatának egy elméleti és módszertani megközelítéséről van szó.
Az ISA-paradigma szerint összeállítják a mobilitási kereszttáblázatokat. Ezekben 5-10 nagyobb osztályt, réteget
különböztetnek meg. A táblázatok egyik dimenziójában az elért társadalmi kategóriákat mutatják ki, a másikban
a származási kategóriákat. A táblázat minden egyes cellájába azoknak a száma kerül, akik a megfelelő
társadalmi kategóriából „indultak” és a megfelelő kategóriába „érkeztek”. Tehát a mezőgazdasági fizikai apák
sorának és a megkérdezett szakmunkások oszlopának kereszteződésénél lévő cellában szerepel azoknak a

megkérdezetteknek a száma, akiknek apja mezőgazdasági fizikai volt, és akik ezek közül szakmunkások voltak
az összeírás idején.
Az ilyen táblázatokat azután „vízszintesen” és „függőlegesen” százalékolják (lásd 7.1. és 7.2. táblázat). A
százalékos arányok azt fejezik ki, hogy egy-egy társadalmi kategóriából származók közül hányan kerülnek a
különféle társadalmi kategóriákba, például azt, hogy a mezőgazdasági fizikai apák fiai közül hányan lettek
szakmunkások. Ekkor kilépési mobilitási arányszámokról beszélünk. Amikor pedig a százalékos arányok azt
fejezik ki, hogy az összeírás idején egy-egy kategóriába tartozók hogyan oszlanak meg származás szerint,
például azt, hogy a szakmunkások közül hányan származnak mezőgazdasági fizikai apa családjából, akkor
belépési mobilitási arányszámokról beszélünk.
2.2. Az összes mobilak aránya, strukturális és cirkuláris mobilitás

Az ilyen mobilitási táblázatból ki lehet számítani az összes mobilak arányát, vagyis azoknak százalékos arányát,
akik a megkérdezettek közül mobilak voltak, azaz a táblázatban a „nagyátlón” kívüli cellákban helyezkednek el.
Nézzük például a 7.3. számú, leegyszerűsített mobilitási táblázatot, amelyben 10 ezer megkérdezett személyt
helyeztünk el egy három-három származási és elért társadalmi kategóriát tartalmazó táblázatban (melynek adatai
közel állnak az 1962-1964. évi magyarországi mobilitásfelvétel eredményeihez).
A „nagyátlóban” lévők száma 490 + 2160 + 3070 = 5720, tehát az összes megkérdezettek közül immobil volt
57,2 százalék, mobil 42,8 százalék.
Az összes mobilitást szokás felosztani strukturális és cirkuláris mobilitásra. A strukturális mobilitáson

azoknak az arányát értjük, akik szükségképpen mobilak voltak a származási és az elért társadalmi helyzetek
megoszlása közötti eltérés miatt, más szóval azért kellett hogy mobillá váljanak, mert az „apák” nemzedékének
összetétele eltér a „fiúk” nemzedékének összetételétől. (A társadalmi szerkezet változásán kívül az egyes
társadalmi kategóriák eltérő gyermekszáma is a strukturális mobilitásban jelenik meg.
7.1. táblázat - 7.1. táblázat ♦ A kereső nőknemzedékek közötti társadalmi mobilitása

1992-ben
A kereső férfi társadalmi helyzete 1992-

ben
Vezető és Irodai Kisiparos Szak Betanított Segéd Mező- Összesen n =

értelmisé
gi munkás munkás munkás gazdasági
Vezető és 41,2 19,8 7,2 19,7 6,7 2,2 2,7 100,0 415
értelmisé
gi
Irodai 25,6 24,0 5,6 32,6 6,3 2,6 3,3 100,0 583
Kisiparos 13,7 13,7 10,8 36,6 14,1 5,4 5,7 100,0 612
Szakmun 9,6 13,2 7,3 50,8 10,7 4,6 3,8 100,0 1735
kás
Betanított 6,3 10,0 4,8 45,2 20,1 6,0 7,6 100,0 1656
munkás
Segédmu 4,6 8,5 6,3 40,9 17,2 13,9 8,5 100,0 611
nkás
Mezőgaz 4,1 6,8 3,4 31,6 19,2 9,3 25,6 100,0 4121

dasági
Összesen 9,0 10,6 5,3 37,7 16,1 7,3 14,0 100,0 9733
Vezető és 19,6 7,9 5,8 2,2 1,8 1,5 0,8 4,3

értelmisé
gi
Irodai 17,0 13,5 6,4 5,2 2,3 2,1 1,4 6,0
Kisiparos 9,6 8,1 12,8 6,1 5,5 4,7 2,6 6,3
Szakmun 19,1 22,2 24,6 24,0 11,9 11,2 4,8 17,8

kás
Betanított 12,0 16,0 15,5 20,3 21,2 14,1 9,3 17,0

munkás
Segédmu 3,2 5,0 7,6 6,8 6,7 12,0 3,8 6,3

nkás
Mezőgaz 19,5 27,3 27,3 35,4 50,6 54,4 77,3 42,3

dasági
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
7.2. táblázat - 7.2. táblázat ♦ A kereső nők nemzedékek közötti társadalmi mobilitása
1992-ben
Az apa A kereső nő társadalmi helyzete 1992-ben

társadalm
i helyzete Vezető és Irodai Kisiparos Szak- Betanított Segéd Mező- Összesen n =
az értelmisé munkás munkás
összeírt gi munkás gazdasági
14-18
éves
korában
Vezető és 40,6 39,2 2,7 7,8 5,2 3,3 1,2 100,0 485
értelmisé
gi
Irodai 19,0 46,8 4,7 12,6 10,8 4,6 1,5 100,0 657
Kisiparos 6,7 31,1 6,8 13,4 20,5 14,7 6,8 100,0 614
Szakmun 8,3 36,0 3,8 22,3 19,2 8,6 1,8 100,0 1 985
kás
Betanított 5,1 25,6 3,1 14,2 28,3 16,6 7,1 100,0 1 759
munkás
Segédmu 4,0 21,7 3,6 15,5 28,1 20,0 7,1 100,0 605

nkás
Mezőgaz 3,0 14,6 2,7 9,7 27,2 19,1 23,7 100,0 4 139
dasági
Összesen 7,5 25,3 3,4 13,6 23,4 14,7 12,1 100,0 10 244
Vezető és 25,8 7,3 3,7 2,7 1,0 1,1 0,5 4,7

értelmisé
gi
Irodai 16,3 11,9 8,9 6,0 3,0 2,0 0,8 6,4
Kisiparos 5,4 7,4 12,0 5,9 5,3 6,0 3,4 6,0
Szakmun 21,6 27,6 21,4 31,7 15,9 11,3 2,9 19,4

kás
Betanított 11,8 17,4 16,0 18,0 20,7 19,3 10,0 17,2

munkás
Segédmu 3,1 5,1 6,3 6,8 7,1 8,0 3,4 5,9

nkás
Mezőgaz 16,0 23,3 31,7 28,1 47,0 52,3 79,0 40,4

dasági
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
7.3. táblázat - 7.3. táblázat ♦ Hipotetikus mobilitási adatok három társadalmi réteg
megkülönböztetésével
Apa Fiú
szellemi munkás paraszt összesen
szellemi 490 200 30 720
munkás 770 2 160 300 3 230
paraszt 440 2 540 3 070 6 050
Összesen 1 700 4 900 3 400 10 000
Például ha a paraszt apáknak átlagosan kétszer annyi gyermekük volt, mint a munkásoknak, akkor ez a tény
előhív bizonyos mobilitást a parasztságból a munkásságba.)
A strukturális mobilitást úgy számítjuk ki, hogy a két széleloszlást egymásból kivonjuk, és a pozitív (vagy az
azzal egyenlő negatív) különbségek összegét vesszük strukturális mobilitásnak.
A fenti táblázat esetében:
7.4. táblázat -

Apák Fiúk Különbség
720 1 700 -980
3 230 4 900 -1 670
6 050 3 400 +2 650
Tehát a strukturális mobilitás 26,5 százalék. Az összes mobilitás és a strukturális mobilitás különbségét szokás
cirkuláris mobilitásnak nevezni. Tehát 42,8% – 26,5% = 16,3%.
Ezek az elnevezések valójában nem egészen pontosak. A cirkuláris mobilitás elnevezés ugyanis a „helycserék”
útján létrejött mobilitást jelentené, tehát azt, hogy például a szellemi apák 200 fia munkás lett, és ezek helyére
200 munkás apa fia lépett a szellemi rétegbe. A fentiek szerint számított cirkuláris mobilitás azonban
tartalmazza a „lépcsőzetes” strukturális mobilitást is, vagyis azt, hogy a strukturális változás okozta mobilitás
egy része úgy valósul meg, hogy „mindenki egyet előrelép”, a paraszt apák fiai közül munkások lesznek, és a
munkások fiai közül szellemiek lesznek. Ezért pontosabb „minimálisan szükséges strukturális mobilitásról” és
„egyéb mobilitásról” beszélni, a strukturális és cirkuláris kifejezés viszont egyszerűbb és szemléltetőbb.
Az ISA-paradigma szerinti elemzés ezekre a kilépési és belépési mobilitási arányszámokra, a globális

mobilitásra, valamint annak strukturális és cirkuláris részére támaszkodik. Ezeket az arányszámokat hasonlítjuk
össze országonként, ezeknek változását vizsgáljuk az időben.
2.3. Stratifikációs paradigma, útelemzés

Az 1960-as évek második felében a mobilitásvizsgálatokban egy új módszer jelent meg. Ezt szokás
stratifikációs paradigmának nevezni. Alapvető módszere a táblázatok helyett az úgynevezett útmodellek
elemzése. Ez a stratifikációs paradigma a társadalmi szerkezetet is másképpen látja, mint az ISA-paradigma.
Nem 5-10 nagyobb osztályt vagy réteget különböztet meg, hanem 50-100 vagy még ennél is több kis
foglalkozási réteget. Egy százfokú skálán minden ilyen kis rétegnek meghatározott skálapontszámot adnak.
Ennek alapja vagy egy presztízsskála, vagy a társadalmi-gazdasági státus (SES) skála (lásd az 5. fejezetben).
Mobilitásnak tekintjük ebben az esetben az elmozdulást ezen a skálán fölfelé vagy lefelé. A mobilitás ilyen
definíciója nyilvánvalóan sokkal nagyobb volumenű mobilitást mutat ki, mint amikor 5–10 nagyobb társadalmi
kategóriát különböztetünk meg.
A stratifikációs paradigmában azonban nem a táblázatok, hanem az úgynevezett út- modellek az elemzés fő
eszközei. Az útmodellek több többváltozós regressziós egyenletből állnak. Ezek az egyenletek kifejezik, hogy
különböző tényezők, amelyeket az egyéni mobilitást meghatározó okainak tekinthetünk, hogyan befolyásolják
az egyén által elért társadalmi pozíciót, az egyén iskolai végzettségét stb.
A korrelációs és regressziós együtthatók fejezik ki a változók közötti kapcsolatokat. Előnyük, hogy a származási
és az elért társadalmi helyzeten kívül több további változót is fel lehet a modellbe venni, például az apa és a fia
iskolai végzettségét, az anya társadalmi helyzetét, a testvérek számát stb.
Az útelemzésre példaként idézem Róbert Péternek (1986) az 1981-1982. évi rétegződésfelvétel alapján
számított útmodelljét a férfiak mobilitására. Ez a modell három regressziós egyenletből áll:
/1/ F = aEFF EF + aIFI + aAFF F
/2/ EF = bI EF I + bAFEF AF
(3) I = cAEi AF + cAi.i AI
ahol a jelölések:
F = az összeírt (fiú) elért foglalkozási pozíciója
EF = az összeírt kereső foglalkozási pozíciója,

I = az összeírt iskolai végzettsége,
AF = az összeírt apjának foglalkozása,
AI = az összeírt apjának iskolai végzettsége,
a, b, c = a kiszámítandó regressziós együtthatók, a melléjük írott indexek azt
jelzik, hogy melyik változónak melyikre való hatását fejezik ki.
Ez a három egyenlet tehát egy olyan modellt ír fel, amelyben
(1) az összeírt foglalkozása függ az első foglalkozásától, az iskolai végzettségétől és az apja foglalkozásától,
(2) az összeírt első foglalkozása függ az összeírt iskolai végzettségétől és az apa foglalkozásától,
(3) az összeírt iskolai végzettsége függ az apa foglalkozásától és az apa iskolai végzettségétől.
A regressziós számítások eredményeit többnyire egy útmodellábrában mutatják be. Az 1981-1982. évi
rétegződésfelvétel alapján számított útmodell az együtthatók kiszámított értékeivel a következő (Róbert 1986):
Az útmodellábrára a nyilak mellé felírt számok a regressziós béta-együtthatók. Az AF és AI közötti kétirányú

nyíl mellé felírt szám nem regressziós együttható, hanem korrelációs együttható, mivel nem feltételez ok-
okozati kapcsolatot a két változó között. A regressziós béta-együtthatók az ok-okozati kapcsolat erősségét
fejezik ki. Például az F-hez vezető három nyíl mellé írt együtthatókból azt olvashatjuk le, hogy az összeírt elért
foglalkozását közvetlenül legerősebben az iskolai végzettsége befolyásolja, ennél gyengébb az első
foglalkozásának a közvetlen befolyása, és leggyengébb az apa foglalkozásának közvetlen hatása. Az apa
foglalkozása azonban nemcsak közvetlenül, hanem az összeírt iskolai végzettségén és az összeírt elért
foglalkozásán keresztül is hat (mint azt az ábrán látható nyilak jelzik). E háromféle hatás összege a modell
együtthatói alapján kiszámítható.
Ennek az útmodellnek legfőbb mondanivalója az, hogy az elért társadalmi-foglalkozási pozíció elsősorban az
iskolai végzettségtől függ. Az apa vagy a szülők társadalmi helyzete elsősorban az összeírt iskolai végzettségén
keresztül befolyásolja az összeírt foglalkozási pozícióját.
Ez az egyszerű útmodell – és általában a legtöbb hasonló, sokszor lényegesen bonyolultabb útmodell – azt a
konkrét társadalompolitikai következtetést sugallja, hogy ha valamilyen módon – például az oktatás
demokratizálásával, a hátrányos társadalmi származású fiatalok tanulásához adott különleges segítséggel,
például ösztöndíjjal, speciális előkészítő oktatással stb. – sikerül a szegényebb családok gyermekeinek iskolai
végzettségét emelni, akkor társadalmi mobilitási esélyeik javulnak, a társadalom nyitottabbá válik. Így az
útmodellek mintegy megalapozták az oktatási rendszer lehetőségeit illető amerikai optimizmust 1970 körül.

Csakhogy a társadalmi mobilitás nemcsak az egyéni tényezőktől, az egyéni erőfeszítésektől függ, hanem a
társadalmi struktúra adottságaitól, az egyes társadalmi rétegek egymáshoz viszonyított nagyságától és a rétegek
nagyságának változásától (például a parasztság csökkenésétől, az értelmiség növekedésétől) is. Ezeket a
strukturális hatásokat azonban a stratifikációs paradigma elhanyagolta.
2.4. Loglineáris paradigma

Az 1970-es évek közepétől a stratifikációs paradigma mellett a loglineáris paradigma kezdett tért hódítani a
mobilitásvizsgálatban, amely éppen ezeket a strukturális hatásokat domborítja ki.
Ez a módszer főképpen az összehasonlító elemzésekre alkalmas, mert arra a kérdésre lehet vele választ adni,
hogy két ország vagy időszak mobilitási arányszámainak különbségeit csupán az eltérő strukturális adottságok
okozzák-e, vagy pedig a származás és az elért helyzet közötti kapcsolat erőssége is különbözik. Konkrétan arra a
kérdésre próbál választ adni, hogy a gazdasági fejlődés, a társadalom kultúrája, valamint – és talán elsősorban –
a társadalompolitika képes-e a mobilitási esélyek alapvető egyenlőtlenségét módosítani, vagy csak a strukturális
adottságok befolyásolják az országok közötti és történeti korszakok közötti különbségeket.
A loglineáris elemzés mint matematikai-statisztikai módszer bonyolultabb annál, hogysem itt részletesen
ismertetni lehessen. Kiindulópontját és lényegét egy nagyon leegyszerűsített példán mutatom be: két országot
hasonlítunk össze, a fejletlenebb A és a fejlettebb B országot. (A fejlettségi szintkülönbség abból látszik, hogy az
előbbiben kisebb, az utóbbiban nagyobb a szellemi foglalkozásúak aránya.) Mindkét országban csak két
társadalmi kategóriát különböztetünk meg: a fizikaiakat (F) és a szellemieket (SZ). Mindkét országban 100 férfit
kérdeztek meg, és a következő mobilitási táblákat kapták.
7.5. táblázat - 7.4. táblázat ♦ Két összehasonlított ország hipotetikus mobilitási adatai
két réteg, a szellemi és a fizikai foglalkozásúak megkülönböztetésével
A ország:
Fiú
SZ F Összesen
Sz 8 2 10
Apa F 12 78 90
Összesen 20 80 100
7.6. táblázat -
B ország:
Fiú
SZ F Összesen
Sz 20 5 25
Apa F 20 55 75
Összesen 40 60 100
A loglineáris elemzés kiindulópontja az úgynevezett esélyegyenlőtlenségi hányados, amely – ebben az igen

egyszerű kétkategóriás táblázatban – azt fejezi ki, hogy a szellemi apák fiai szellemi rétegbe kerülésének esélye

és fizikai rétegbe kerülésének esélye közötti viszony hogyan különbözik a fizikai apák fiai szellemi rétegbe
kerülésének esélye és a fizikai rétegbe kerülésének esélye közötti viszonytól. Könnyebben megérthető az esély-
egyenlőtlenségi hányados értelme és számításának módja a fenti két táblázat példáján.
Eszerint az A országban sokkal egyenlőtlenebbek a mobilitási esélyek, mint B országban. Más szóval A
társadalom zártabb, B társadalom nyitottabb.
Az esélyhányadosok nagy előnye, hogy mindenféle más mobilitási mutatóktól eltérően nem függ az értékük a
táblázat széleloszlásaitól. A loglineáris elemzés módszere úgy jár el, hogy meghatározza: azonos
esélyegyenlőtlenségi hányadosok érvényesülése esetén (ezek az összehasonlított táblázatok megfelelő
esélyegyenlőtlenségi hányadosainak átlagértékei) hány személy volna a táblázatok egyes celláiban, majd
összehasonlítja ezeket a tényleges esetszámokkal.
Ha az eltérések csekélyek, akkor el lehet fogadni azt a hipotézist, hogy a két táblázatban (országban) az
esélyegyenlőtlenségek valóban majdnem egyformák, a tényleges mobilitási esetszámok különbségeit csak a
széleloszlások eltérései (az eltérő társadalmi szerkezet) okozzák, tehát a két ország egyenlően nyitott. Ha az
eltérések nagyok, akkor az egyik ország nyitottabb, mint a másik, és az eredmények alapos elemzése
segítségével ki lehet mutatni, hogy melyik és főképpen milyen vonatkozásokban nyitottabb.
A loglineáris elemzések – főként az első években végzettek – többnyire azt mutatták ki, hogy a fejlett országok
nyitottsága, mobilitási esélyegyenlőtlensége között nincs nagy különbség, és egy adott országban történeti
korszakonként sem nagyon változik a társadalom nyitottsága. Ugyanakkor az egyszerűbb összes mobilitási,
valamint rétegen- kénti kilépési és belépési arányszámok a strukturális hatások következtében elég lényegesen
különböznek. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy a társadalom tagjai számára és a társadalom egészének
működése szempontjából nincs-e legalább akkora jelentősége annak, hogy az értelmiség fele vagy pedig csak
egynegyede munkás- és parasztszármazású, mint annak, hogy a munkások és parasztok gyermekeinek
mennyivel kisebb az esélye az értelmiségivé válásra, mint az értelmiségiek gyermekeinek.
A mobilitás elemzése három paradigmájának, valamint a stratifikációs és loglineáris paradigma által alkalmazott
kifinomult matematikai-statisztikai módszereknek a bemutatásával azt próbáltam érzékeltetni, hogy ezek a
módszerek ugyan nagymértékben segítik az eredmények számszerűsítését és ezáltal objektivitását, de mindegyik
módszer valójában csak bizonyos kiinduló kérdésekre tud választ adni, más kérdések megvilágítását viszont
elhanyagolja. Ebből azt a tanulságot lehet levonni, hogy célszerű egy adott jelenséget, egy adott vizsgálatban
gyűjtött adatokat többféle módszerrel elemezni, hogy teljes képet kapjunk róla.
2.5. A belső vándorlás adatforrásai és arányszámai

A belső állandó és ideiglenes vándorlásról a bejelentkezések és kijelentkezések alapján folyamatosan gyűjtenek
adatokat és évente közzéteszik ezeket. Ezekből az adatokból úgy lehet mutatókat számítani, hogy az
odavándorlók, illetve az elvándorlók számát a település összes népességéhez viszonyítják és ezrelékben adják
meg. Ez az odavándorlási és elvándorlási arányszám. Hasonlóképpen ezrelékes formában adják meg, hogy az
ország összes népességére az adott évben hány állandó és hány ideiglenes vándorlási lépés jutott. (Aki kétszer
változtatott lakóhelyet, az kétszer szerepel ebben a statisztikában.) Az odavándorlási és elvándorlási arányszám
különbsége a vándorlási egyenleg. Ez tehát megmutatja, hogy egy adott település népessége valamely évben

hány ezrelékkel nőtt vagy csökkent belső vándorlás következtében.
A vándorlási adatok alapján, ha ismerjük a vándorlást megelőző és követő lakóhelyet, össze lehet állítani a
társadalmi mobilitási táblázatokhoz hasonló vándorlási kereszttáblázatokat, és azokat a mobilitási táblázatokhoz
hasonló módszerekkel lehet elemezni.
Valójában megbízhatóbb adatokat kapnánk a vándorlásról, ha a népszámlálások és szociológiai adatfelvételek

alkalmával megkérdeznék a születési helyet és a korábbi (például az előző népszámláláskori) lakóhelyet. Ebben
az esetben ugyanis nem okoz zavart a többszöri vándorlás és az ideiglenes lakóhelyről való kijelentkezés. Ezek a
kérdések azonban nem minden népszámlálás kérdőívén szerepeltek.
Az ingázásról – ellentétben az állandó és ideiglenes vándorlással, amelyről folyamatosan gyűjtenek adatokat és

azokat évente közlik – csak a népszámlálások és mikrocenzusok, illetve egyes speciális szociológiai
adatfelvételek során lehet adatokat gyűjteni. Mivel az ingázást abból állapítják meg, hogy a bemondott állandó
vagy ideiglenes lakóhely és a munkahely, ahová az illető dolgozni jár, más-más településhez tartozik, az ingázók
számára vonatkozó adatok a naponta ingázókra vonatkoznak. Nem tartalmazzák az úgynevezett heti ingázókat,
akiknek ideiglenes lakóhelyük van (munkásszálláson vagy másutt) a munkahelyükkel azonos településen. Ezért
ezeknek a hetente és még ritkábban ingázóknak, akik az ingázóknak valójában leghátrányosabb helyzetű részét
alkotják, nem ismerjük a pontos számát.
2.6. A nemzetközi vándorlás adatforrásainak hiányossságai

A nemzetközi vándorlás volumene világszerte és különösképpen a fejlett országokban erősen megnőtt. A
legtöbb ország mégsem rendelkezik akár csak megközelítően pontos adatokkal sem a nemzetközi
kivándorlásokról és bevándorlásokról. Ennek egyik oka, hogy igen jelentős az úgynevezett illegális nemzetközi
vándormozgalom, vagyis az engedély nélküli bevándorlás, különösképpen a szegényebb országokból a fejlett
országokba. A legtöbb fejlett ország korlátozni próbálja a bevándorlók számát, és igyekszik megválogatni
azokat, akiknek a bevándorlást engedélyezi. A határok őrzése azonban számos leküzdhetetlen nehézségbe
ütközik, ezért sokan érkeznek az országba a határon történő útlevél-ellenőrzést kikerülve, vízum, bevándorlási
vagy letelepedési engedély nélkül. Nagymértékben megnehezíti a nemzetközi bevándorlás statisztikai nyomon
követését a nagy turistaforgalom is. Gyakorlatilag nem lehet megállapítani, hogy a turistaútlevéllel belépők
közül hányan nem hagyják el a későbbiekben az országot, s telepednek le ott.
Magyarországon a szocialista korszak nagy részében minden határátlépéskor statisztikai adatlapot kellett
kitölteni. Ennek alapján feltehetően pontos adatok álltak rendelkezésre nemcsak a nemzetközi be- és
kivándorlásról, hanem azoknak személyi adatairól is, akik az országot elhagyták, és – noha külföldre való
távozásuk engedélye meghatározott időre szólt – ennek az időnek lejárta után nem tértek haza. Őket nevezték
„disszidáltaknak”. (A szónak külföldön egészen más értelme van.) Számukat azonban szigorúan titokban
tartották. Közölték viszont annak a viszonylag kevés személynek a számát, aki engedéllyel vándorolt ki és aki
engedéllyel vándorolt be. 1990 óta nincs ilyen határátlépési statisztika, ezért nem állapítható meg, hogy az
országot elhagyók közül hányan maradnak hosszabb ideig vagy véglegesen külföldön. Megnőtt viszont az
országba külföldről bevándorlók száma, és róluk részletes statisztikai adatokat közölnek.
3. ELMÉLETEK
Az a kérdés, hogy mitől függ a társadalmi mobilitás, azaz a társadalmi felemelkedés lehetősége vagy
lehetetlensége, régóta foglalkoztatja nemcsak a szociológiát, hanem a közgondolkodást is. Csak a mesében
fordulhat elő, hogy pásztorfiúból király lesz, vagy a valóságban is? Csak illúzió, hogy Amerikában az egyszerű
mosogatóból milliomos lehet, vagy megtörténhet ez a valódi életben is?
3.1. A társadalmi rendszerek hatása a mobilitásra

A mobilitás nagyságát és irányát befolyásoló tényezők elméleteit két nagy csoportba sorolhatjuk. Az első
csoportba tartozó elméletek a gazdasági-társadalmi-politikai rendszer jellegében keresik a mobilitás fő
meghatározó okát. A másik csoportba tartozó elméletek inkább a struktúrákra, a társadalmi-foglalkozási
struktúrára és annak változásaira, valamint a demográfiai adottságokra (a társadalmi rétegek eltérő születési és
halálozási arányszámára) helyezik a súlyt. A valóságban e kétféle tényezőnek – a társadalmi rendszernek és a
strukturális adottságoknak – a hatása együtt jelentkezik, a kérdés az, hogy melyik hatás van túlsúlyban.
A társadalmi rendszerek mobilitásra gyakorolt hatását a következőképpen lehet összefoglalni. A kasztrendszerű

társadalmakban alig volt átlépési lehetőség az egyik kasztból a másikba, mert a társadalom tagjai a kasztokba
beleszülettek, más kaszt tagjaival általában nem házasodhattak, sőt társadalmi érintkezésük is sokszor
korlátozott volt, a kasztok tagjainak a foglalkozásai szigorúan elkülönültek, más foglalkozásokat nem
folytathattak. Indiában ma is élnek a kasztrendszer nyomai. A rabszolgarendszerben szintén mérsékelt volt a
társadalmi mobilitás, bár a rabszolgákat tulajdonosaik felszabadíthatták, így azok a szabad osztályokba léphettek
át. A rendi társadalomban a rendek – arisztokrácia, közép- és kisnemesség, polgárság, jobbágyság, zsellérek –
szintén nemcsak gazdasági, hanem jogi tekintetben is elkülönültek egymástól, sokszor öltözködési és más
viselkedési szabályok vonatkoztak az egyes rendek tagjaira, de az uralkodók – a nekik tett szolgálatok fejében –
viszonylag gyakran adtak magasabb rendi státust a társadalom egyes tagjainak, így lettek jobbágyokból (sokszor
egész jobbágyfalvakból) nemesek, vagy köznemesekből arisztokraták. A papság egy másik fölfelé irányuló
mobilitási csatorna volt. (Bakócz Tamás esztergomi érsek jobbágyszármazású volt, és a pápaság elnyerésére is
kísérletet tett.) A polgári társadalomban megszűntek az osztályokat elválasztó jogi határok, az osztályhoz
tartozás alapja a tulajdon, illetve annak hiánya lett, ezáltal a mobilitás jogi korlátai eltűntek. A szocializmus
ideológusai azt hirdették, hogy a szocialista társadalomban – mivel a vagyon jelentősége a társadalmi pozíció
meghatározásában megszűnt – a mobilitási esélyek teljesen egyenlőekké váltak, sőt egyes korszakokban a
„tőkés” vagy „kulák” származás egyenesen hátrányt jelentett a privilegizált társadalmi pozíciók elérésében.
3.2. A strukturális tényezők hatása a mobilitásra

A strukturális tényezők hatását hangsúlyozó elméletek arra mutatnak rá, hogy a gazdaságilag nem fejlődő
társadalmakban a társadalmi-foglalkozási struktúra változatlan marad, ezért nincs arra lehetőség, hogy a
kedvezőtlen helyzetű osztályok, rétegek, rendek tagjai a struktúraváltozás következtében növekvő osztályokban,
rétegekben, rendekben megnyíló új pozíciókba tömegesen bejussanak. Sőt a demográfiai átmenet megindulásáig
a kedvezőbb helyzetű rétegek demográfiai reprodukciója általában bővített volt, gyorsabban szaporodtak, mint a
szegény rétegek, mert kedvezőbb volt a halandóságuk, több gyermekük született, és közülük többen maradtak
életben a felnőttkor eléréséig. Ilyen körülmények között a lefelé irányuló mobilitás gyakoribb volt, mint a
fölemelkedés. A nagybirtokok aprózódásával a főúri családok gyermekei fokozatosan lejjebb süllyedhettek, a
kisnemesek elparasztosodtak, a szegény osztályoknak azon gyermekei pedig, akik nem tudtak önálló
jobbágybirtokhoz jutni, súlyos szegénységbe kerültek, csavargók lettek, koldulásból, némelykor bűnözésből
éltek, nem tudtak családot alapítani, és a járványos betegségek, éhínségek elsősorban közülük szedték
áldozataikat.
Az iparosodás megindulása után ezek a mobilitási tendenciák megváltoztak: a társadalmi-gazdasági struktúra

gyorsan változni kezdett, csökkent a mezőgazdaságban dolgozók aránya, nőtt a munkásosztály és a szellemi
foglalkozású réteg. Ezzel a mobilitás alapvető iránya megfordult: a társadalmi hierarchia legalján lévő föld
nélküli mezőgazdasági munkás és a törpebirtokos paraszti rétegek aránya csökkent, és ha tagjaik számára a
proletarizálódás, az ipari munkássá válás évtizedekig igen nagy nyomorral járt is együtt, hosszú távon mégis
javult a munkások helyzete. A szellemi foglalkozású és szakértelmiségi réteg növekedése pedig – igaz, kevesek
számára – megnyitotta az alsóbb rétegekből a privilegizált rétegekbe való átlépés lehetőségét. Ugyanakkor a
születéskorlátozás először a „felső” rétegekben terjedt el, így az „alsóbb rétegek” kezdtek gyorsabban
szaporodni, és ez azzal járt, hogy a növekvő „felső rétegekben” lassan nőtt azoknak a pozícióknak száma,
amelyek nyitva maradtak az alsóbb rétegekből érkező mobil személyek számára.
Lenski (1966) egy olyan tendenciát látott a mobilitás történetében, hogy a társadalmi rendszerek változása és a
strukturális tényezők együttes hatására az agrártársadalmaktól az ipari társadalmakig a mobilitás volumene nőtt
és iránya megfordult, a főképpen lefelé irányuló mobilitást a főképpen fölfelé irányuló mobilitás váltotta föl.
Az „évszázados” mobilitási tendenciáktól némileg eltérő kérdés, hogyan alakult a mobilitás a XX. században az
iparosodott társadalmakban.
3.3. Az „amerikai álom”

Amerikában a XIX. század második felétől egészen a módszeres mobilitásvizsgálatok megkezdéséig, azaz a
XX. század közepéig az a közmeggyőződés élt, hogy ott a fölfelé irányuló mobilitás lehetőségei sokkal
nagyobbak, mint Európában. Példaképpen hivatkoztak Benjamin Franklinra, aki egy szappan- és gyertyakészítő
fia volt, továbbá Abraham Lincolnra, aki egy fakunyhóban született. Horatio Alger múlt századi szépíró
fogalmazta meg népszerű regényeiben azt a „mítoszt”, hogy Amerikában kellő szorgalommal bárki nagy karriert
csinálhat. Ezt nevezték „amerikai álomnak". Ez az álom nyilvánvalóan szerepet játszott abban, hogy Európából
bevándorlókat vonzott Amerikába, és hogy az amerikai társadalom szegény rétegei személyes helyzetük
javulásában bíztak. A XX. század közepén kezdett az a vélemény elterjedni, hogy Amerika már nem a korlátlan

mobilitási esélyek országa.
3.4. Mobilitás a posztindusztriális társadalmakban

Elméletileg vitatott és empirikusan vizsgált kérdés az is, hogy vajon a gazdasági fejlődés előrehaladásával, a
„posztindusztriális" társadalom eljövetelével megnő-e a társadalom nyitottsága. A növekvő nyitottságot
feltételezők szerint a posztindusztriális társadalomban egyre nagyobb szerephez jut a tudás, a műveltség, ez
pedig kevésbé örökíthető át a családon belül, mint a vagyon. Minél nyitottabb egy posztindusztriális társadalom,
annál sikeresebb az országok versenyében.
3.5. Környezet vagy öröklés

Hasonló kérdés, hogy társadalompolitikai eszközökkel, elsősorban az oktatás demokratizálásával növelni lehet-
e a társadalom nyitottságát. Kormányra került szociáldemokrata pártok és az amerikai Demokrata Párt
programjában sok esetben kitüntetett helyet foglalt el az esélyek egyenlőségének megteremtése, elsősorban a
hátrányosabb helyzetű fiatalok közép- és felsőfokú tanulmányainak támogatása útján.
Ezek az iskolai esélyegyenlőséget elősegíteni hivatott erőfeszítések azonban az amerikai társadalom egyes
köreiben erélyes visszautasítással találkoztak. Ennek a közhangulatnak talaján élénkült fel a már több évszázada
folyó vita arról, hogy az egyén képességeit, teljesítményét, intelligenciáját az öröklés, elsősorban a genetikai
öröklés vagy a környezet, ezen belül az iskolai környezet határozza-e meg. Amerikában e vitának egy külön
leágazása az a kérdés, hogy az amerikai feketék genetikusan kevésbé intelligensek-e, mint a fehérek. Ha ugyanis
a képességek genetikai okok miatt különböznek, akkor reménytelen, sőt káros lehet – állítják ennek az
álláspontnak képviselői – az oktatáson keresztül egyenlő ismeretszintre felhozni próbálni a különböző
képességű fiatalokat. Hozzá kell tenni, hogy az intelligencia genetikus öröklődését elsősorban egyes
pszichológusok hangsúlyozták, míg a szociológusok nagy többségükben a környezeti hatások, közöttük az
oktatás hatását tekintik elsődlegesnek. A vitát eddig empirikus adatok alapján nem lehetett eldönteni. Bár nem
vonható kétségbe, hogy a genetikai öröklés szerepet játszik a személyek tulajdonságaiban, egyáltalán nem
világos, hogy ez a hatás – különösen az intelligencia esetében – mennyire erős. Az is kétségtelen, hogy a
környezeti hatások – a magzati életszakasztól a csecsemőkori gondozáson keresztül a családi és az iskolai
környezetig – igen fontos szerepet játszanak a tulajdonságok, különösen az intelligencia alakulásában (Eysenck-
Kamin 1981).
3.6. Mobilitás a szocialista társadalmakban

Érdekes elméleti és empirikusan is vizsgált kérdés, hogy a szocialista társadalmakban, ahol a magántulajdon
átörökítése az uralkodó ideológia szerint nem játszott szerepet a társadalmi pozíció átörökítésében,
egyenlőbbek-e a társadalmi mobilitási esélyek, mint a kapitalista társadalmakban. Az európai szocialista
társadalmakban a szocialista átalakulás után ténylegesen megnőtt a mobilitás. Vitatott azonban, hogy abban
mekkora szerepe volt a társadalom vezető pozícióiban végbement „nagy őrségváltásnak”, az
egyenlőségeszmény megvalósulásának vagy a meggyorsult gazdasági fejlődésnek. Ossowski (1957) lengyel
szociológus szerint a kelet- és közép-európai szocialista országokban az utóbbinak, a meggyorsult iparosításnak
volt döntő szerepe.
A szocialista társadalmakban uralkodó állítólagosan nagyobb egyenlőség nem játszott szerepet a mobilitás
volumenének növekedésében. Ezért szerinte ha hasonlóan gyors iparosítás ment volna végbe kapitalista
viszonyok között, mondjuk a Marshall- terv elfogadásának köszönhetően, a társadalmi mobilitás teljesen
hasonló lett volna, mint az erőltetett szocialista iparosítás következtében.
3.7. A mobilitás társadalmi hatásai

A mobilitás okaihoz hasonlóan érdekes a mobilitás társadalmi hatásainak kérdése is. Már Marx rámutatott a
mobilitásnak a társadalmi rendszert stabilizáló hatására: „Minél inkább képes egy uralkodó osztály arra, hogy az
elnyomott osztályok legjelentékenyebb embereit befogadja magába, annál szilárdabb és veszélyesebb az
uralma.” Az amerikai munkásmozgalom gyengeségét, a harcos osztálytudat hiányát pedig azzal magyarázta,
hogy előbb-utóbb „.. .a bérmunkások független, önmagukat eltartó parasztokká válnak. A bérmunkásfunkció az
amerikai nép igen nagy része számára csak a próbaidő állapota, amelyet hosszabb vagy rövidebb idő múlva
biztosan otthagynak.”
A mobilitás ezen feltételezett rendszerstabilizáló, a forradalmi törekvéseket gyengítő hatása miatt a későbbi

marxista szociológusok nagy része nem tartotta kívánatosnak a társadalom nyitottságának növekedését, sőt
némelykor lényegtelenként kezelték a társadalmi mobilitás egész kérdéskörét.
Max Weber felfogása szerint a társadalmi osztálynak (megkülönböztetve a tulajdoni és a jövedelemszerzési

osztálytól) egyik kritériuma, hogy azon belül az egyéni és a nemzedékek közötti mozgás könnyű és gyakori,
kívülről bejutni vagy az osztályból kikerülni viszont nehéz és ritka. Az osztály egy kritériuma ezek szerint az,
hogy másokat „kizár” (closure).
A mobilitás és az osztályképződés közötti ezen feltételezett kapcsolat miatt a későbbi weberiánus szociológusok
általában nagy érdeklődést mutattak a mobilitás témaköre iránt.
3.8. Mobilitás és társadalmi egyenlőtlenség

Végül a társadalmi mobilitás elméletének harmadik kérdése annak összefüggése a társadalmi
egyenlőtlenségekkel. A mobilitási esélyek egyenlőtlenségeit korábban a cirkuláris mobilitás nagyságával
mérték: minél nagyobb a cirkuláris mobilitás, vagyis minél több a „helycsere” a társadalomban, annál
egyenlőbbeknek tekintették a mobilitási esélyeket. Újabban a loglineáris elemzés esélyegyenlőtlenségi
hányadosaival szokás az esélyegyenlőtlenséget mérni: minél kisebbek az esélyegyenlőtlenségi hányadosok,
annál egyenlőbbek az esélyek.
Azt a tényt, hogy a különböző társadalmi helyzetű családok gyermekeinek eltérő esélyük van arra, hogy
kedvezőbb társadalmi pozícióba kerüljenek, vagyis különbözőek a társadalmi mobilitási esélyeik, a társadalmi
egyenlőtlenségek egyik fajtájának tekinthetjük. Van olyan felfogás, amely szerint kétféle társadalmi
egyenlőtlenség különböztethető meg: a pozíciók közötti különbségek (például hogy a privilegizáltabb rétegek
tagjainak magasabb a jövedelme, jobb a lakáshelyzete, nagyobb a befolyása) és a pozíciókba való bejutás
esélyeinek különbsége (amely a mobilitási arányszámokban jut kifejezésre). A kérdés gyakran úgy vetődik fel,
hogy a mobilitási esélyek egyenlőbb volta (a valóságban azonban ezek az esélyek többnyire erősen
egyenlőtlenek) elfogadhatóbbá teszi-e a jövedelmi és más különbségeket, más szóval az a lehetőség, hogy a
társadalom minden osztályának és rétegének tagjai – pontosabban: gyermekei – viszonylag hasonló eséllyel
remélhetik a magasabb jövedelmű rétegekbe való bejutást, csökkenti-e a jövedelmi egyenlőtlenségek miatti
elégedetlenséget. Ebben a kérdésben különösen az amerikai szociológiában élénk a vita. Talcott Parsons (1970)
szerint például a jobb mobilitási esélyek elfogadhatóvá teszik a nagy jövedelmi és vagyoni különbségeket,
mások ezt erősen kétségbe vonják.
John Rawls (1972) nagy hatású politikai-filozófiai munkájában, Az igazság elméletében a gazdasági és
társadalmi egyenlőtlenségek elfogadhatóságának két feltételét fogalmazta meg: hosszú távon ezek az
egyenlőtlenségek a leghátrányosabb helyzetűeknek is hasznára válnak (mert például elősegítik a gyorsabb
gazdasági fejlődést), továbbá a kedvezőbb helyzetű pozíciók és munkahelyek az esélyek fair egyenlőségének
megfelelően mindenki számára nyitva állnak. Rawls szerint tehát a mobilitási esélyek egyenlősége az igazságos
társadalom egyik alapkritériuma.
A mobilitási esélyek egyenlőtlensége vagy egyenlősége kérdéskörében szokás használni a „hozzárendelés"

(ascription) és „teljesítmény" (achievement) fogalompárt. A „hozzárendelés” elve azt jelenti, hogy a társadalom
tagjának veleszületett tulajdonságai (neme, bőrszíne, kaszthoz tartozása, osztályhoz tartozása) jelölik ki a
társadalmi pozícióját, a „teljesítmény ”-elv viszont azt jelenti, hogy mindenkinek egyéni teljesítményétől függ,
milyen társadalmi pozícióba kerül. Egyes szociológusok és kulturális antropológusok úgy vélik, hogy mindkét
elv szerint működőképes lehet a társadalom (Linton 1936). Mások a teljesítményelvet elengedhetetlen
követelménynek tekintik a modern társadalomban, sőt – mint láttuk – a „jó társadalom” egyik ismérvének
tartják.
Meritokráciának szokás nevezni az olyan társadalmat, ahol az egyén társadalmi pozíciója kizárólag a
teljesítményétől, munkateljesítményétől, képességeitől, tudásától, egyszóval „érdemeitől” függ.
M. Young (1961) angol szociológus A meritokrácia felemelkedése 1970-től 2033-ig című szociológiai sci-fi
regényében szellemesen mutatta be, mennyire kevéssé lenne ideális és milyen társadalmi feszültségekhez
vezetne a meritokratikus elvek (versenyvizsgák az iskolai előmenetel eldöntésénél, a munkakörök betöltésénél,
az előléptetésnél, nagy kereseti különbségek a különféle teljesítményű dolgozók között) teljesen következetes
érvényesítése. A regény egy 2033-ban írott fiktív szociológiai munka. Először elbeszéli, hogy a Munkáspárt által
bevezetett meritokrácia milyen gyors gazdasági fejlődést segít elő Angliában 1970 után, azonban 2033-ban az
alacsonyabb intelligenciájú és munkateljesítményű, ezért hátrányos helyzetű rétegek nem tűrik tovább
hátrányaikat, és ezért forradalom készül kitörni az igazságtalannak tartott rendszer ellen. Ténylegesen a

Munkáspárt viszonylag rövid kormányzási periódusaiban az 1960-as évek óta nem valósította meg a
meritokráciát, így nem tudjuk tények alapján eldönteni, hogy a meritokrá- ciának milyen társadalmi hatásai
lennének.
3.9. Az ember mint vándorló lény

A vándorlás elméletének legalapvetőbb megállapítása, hogy az ember rendkívüli módon – sok állatfajnál
nagyobb mértékben – vándorlásra kész élőlény.
Az emberiség történetét meg lehet írni a nagy vándorlások történeteként is. A homo sapiens vándorlások útján
terjedt el az egész földön, viszonylag igen rövid idő alatt, mindenesetre gyorsabban, mint bármely állatfaj, és
ellentétben a legtöbb állattal, benépesített minden földrészt a Déli-sarkvidék kivételével. Az ókori birodalmakat
újra és újra meghódították külső támadók, akik bevándoroltak és uralkodtak a korábbi megtelepedett
népességen. A népvándorlás, amelyet valószínűleg a belső-ázsiai legelők kiszáradása indított el, a nomád
bevándorlók újabb és újabb hullámait zúdította az európai lakosságra. Először indoeurópai, majd török, végül
mongol népességek özön- lötték el és részben hódították meg Európát. Ennek az (évszázadokon át tartó)
hatalmas vándormozgalomnak a középső szakaszában érkezett meg a magyarság is a Kárpát-medence területére.
Egyidejűleg arab népességek hódították meg a Földközi-tenger déli partját.
Az újkor kezdetén megfordult a nemzetközi vándorlások iránya: az európai népességek kezdtek kiáramlani más
földrészekre és meghódítani azokat. A nyugat-európaiak elsősorban Amerika felé, az oroszok Szibéria felé
áramlottak. Amerika gazdasági fellendülése az ipari forradalom után újabb, ezúttal már nem hódító jellegű
vándormozgalmat indított Európából az Újvilág felé.
Végül a második világháború után Nyugat-Európa gazdasági fellendülése olyan munkaerő-szükségletet

teremtett, amelyet csak az Európán kívülről, a fejlődő országokból jövő vendégmunkásokkal lehetett kielégíteni,
ezek a vendégmunkások azonban részben európai lakosokká váltak.
E történeti perspektívára azért is érdemes emlékeztetni, hogy felismerjük: a nagy nemzetközi vándorlások nem
kivételes folyamatok, hanem hozzátartoznak az emberiség történetéhez, ezért nem csodálkozhatunk azon, ha a
következő évtizedekben is folytatódni fognak. Különösképpen valószínű, hogy ha az európai és észak-amerikai
népesség alacsony termékenysége fennmarad, akkor a népesség fogyásának pótlására Európán és Észak-
Amerikán kívüli területekről fognak nagy tömegek beáramlani. McNeil (1984) amerikai történész egyenesen azt
állítja, hogy a gazdasági és kulturális fejlettségnek az adott korszakban legmagasabb szintjén álló népességek
sok esetben nem voltak képesek a népesség egyszerű reprodukcióját biztosítani (az ókorban és a középkorban a
városi központok nagy népsűrűségével összefüggő magas halandóság, járványok miatt, a XX. században – és
talán a császárkori Rómában is – az alacsony gyermekszám miatt), ezért ezek az országok szükségképpen
nagyszámú bevándorlót vonzottak. Az őslakosság és a bevándorlók részben külön etnikumokként éltek együtt
(mint a mai Egyesült Államokban a különböző fehér etnikumok, továbbá a latin-amerikaiak és feketék), részben
fokozatosan összekeveredtek, a keveredés következtében pedig újnépességek, új társadalmak, új kultúrák
alakultak ki.
3.10. A belső vándorlás átmenetének elmélete

E sok ezer évet átölelő nemzetközi vándorláselmélet után említsünk meg egy elméletet, amely a belső
vándorlást próbálja felvázolni a mai fejlett országok több évszázados történetében. Ezt nevezik a belső
vándorlás átmenete elméletének (a demográfiai átmenet elmélete mintájára). Eszerint a vándorlás a
következőképpen alakult a modernizálódás öt nagy szakaszában
1. A premodern társadalmakban a vándorlás csekély és cirkulációs jellegű, vagyis az oda- és elvándorlók

mindenütt nagyjából kiegyenlítik egymást.
2. A korai átmeneti társadalomban erősen megnő a falvakból a városokba irányuló vándorlás és a falvakból a
gyéren lakott határterületekre irányuló vándorlás (például az amerikai „nyugati határra” irányuló vándorlás).
3. A késői átmeneti társadalomban csökken a falvakból a városokba és a határterületekre irányuló vándorlás,

viszont újra erősödik a cirkulációs vándorlás, tehát az egymással ellentétes oda- és elvándorlások.
4. A fejlett ipari társadalomban a gazdasági fejlettségi és életszínvonalbeli különbségek kiegyenlítődése

következtében csökken a falvakból a városokba irányuló vándorlás, viszont megnő a városok közötti cirkulációs
vándorlás, mert megfelelő munkahelyet keresve az emberek könnyebben vándorolnak. (Ez jellemzi a mai

Amerikát.)
5. A posztindusztriális társadalomban a közlekedés és a hírközlés fejlődésével és a területileg egyenletesebben

elosztott szolgáltatási szektor erős növekedésével lecsökken a cirkulációs vándorlás is. Az utóbbi szakasz
jövőbeni bekövetkezése egyelőre csak hipotézis.
Viszont feltételezik azt is, hogy a közlekedés tökéletesedésével és az urbanizáció de- koncentrációs fázisának
megjelenésével párhuzamosan növekedni fog az ingázás.
A vándorlások mindig szelektívek, vagyis a vándorlók nem és életkor szerinti és társadalmi összetétele nem
egyezik meg sem a kibocsátó, sem pedig a befogadó ország vagy terület népességével. Ez a tény mindenféle
súlyos társadalmi problémákat okozhat. Az elvándorlásban, különösen az elmaradt területeken és kisfalvakban,
többnyire a magasabb képzettségű és tetterősebb fiatal felnőttek vesznek részt, és ez a helyben maradt közösség
számára súlyos veszteségeket okozhat, gyorsíthatja a település hanyatlását. A bevándorlási ország vagy város
szempontjából a bevándorlás jelenthet „fölévándor- lást” vagy „alávándorlást”. „Fölévándorlásnak” nevezik azt
az esetet, amikor a bevándorló népesség az új lakóhely társadalmának legkedvezőbb helyzetű rétegeibe kerül,
vagy oda emelkedik fel, például amikor tőkés vállalkozók vándorolnak be egy országba. Ebben az esetben
társadalmi feszültségek léphetnek fel a régi privilegizált réteg és a bevándorlók közt. „Alávándorlásnak”
nevezik azt az esetet, amikor a bevándorlók az újlakóhely társadalmának a legalacsonyabb szintjére kerülnek,
például a fekete rabszolgák Amerikában, a vendégmunkások Nyugat-Európában vagy a latin-amerikai
bevándorlók az Egyesült Államokban. Ebben az esetben a hátrányos helyzetű bevándorolt réteg előbb-utóbb
erősen elégedetlenné válhat helyzetével és fellázadhat.
3.11. A nemzetközi vándorlások átmenetének elmélete

A demográfiai átmenet elméletével (lásd a 8. fejezetet) összefüggésben megfogalmazták a nemzetközi
vándorlások átmenetének elméletét is (Chesnais 1986). Eszerint a demográfiai átmenet második és harmadik
szakaszában, amikor a születési arányszám a halálozási arányszámnál lényegesen magasabb, és ezért a népesség
gyorsan szaporodik, erős a kivándorlás az adott országból, a negyedik szakaszban, amikor a két arányszám
kiegyenlítődik, és még inkább az esetleges ötödik szakaszban, amikor a népesség fogyni kezd, erős bevándorlás
indul meg az adott ország felé. Mindenesetre alig elkerülhető, hogy ha egy fejlett ország népességszáma
csökkenni kezd a halálozásoknak a születések fölötti többlete következtében, akkor a szegényebb és gyorsan
szaporodó népességű országokból oda nagyszámú bevándorló érkezzék.
4.1. Történeti vizsgálatok
A mobilitás kutatásának külön ága a mobilitás vizsgálata elmúlt történeti korszakokban. Ehhez olyan korabeli
forrásokra van szükség, amelyek információkat tartalmaznak a vizsgált személyek foglalkozásáról, továbbá az
apjuk, házastársuk, apósuk stb. foglalkozásáról, esetleg vagyoni állapotáról. Ilyen források lehetnek a népesség-
összeírások, az anyakönyvek, a munkahelyek alkalmazottainak listái stb. Az egyik legalaposabban kutatott téma,
hogy vajon igaz volt-e az „amerikai álom”, valóban nagyok voltak-e az amerikai munkások és farmerek esélyei
arra, hogy sikeres karriert fussanak be, meggazdagodjanak és fölemelkedjenek a társadalmi hierarchiában. Egy
atlanti-parti kisváros népesség-összeírásainak XIX. századi vizsgálata alapján Thernstrom (1978) arraa
következtetésre jutott, hogy a szakképzetlen munkások, közöttük új bevándorlók fölfelé mobilitási esélyei nem
voltak különösen nagyok, és azok is, akiknek sikerült a társadalmi hierarchiában fölemelkedniük, többnyire csak
egy-két lépcsőfokkal kedvezőbb helyzetbe kerültek (például szakmunkások lettek, saját házhoz jutottak). A XX.
század eleji amerikai vezető üzletemberek körében végzett vizsgálatok (Taussig-Joslyn 1932) pedig azt
mutatták, hogy közöttük voltak ugyan a társadalmi hierarchia alsó rétegeiből származók, de többségük a jómódú
rétegekből származott.
Az amerikai mobilitás időbeli tendenciáinak belső vizsgálata viszont, amely az india- napolisi házassági
anyakönyveken alapult (Rogoff 1953), azt mutatta, hogy az amerikai társadalom a XX. században nem vált
zártabbá, a felső rétegekbe való felemelkedés esélyei nem csökkentek.
Az első nagyigényű monográfia a társadalmi mobilitás elméletéről és tendenciáiról (Sorokin 1927) számos
különböző adat összegyűjtése alapján azt a tételt fogalmazta meg, hogy a társadalmi mobilitás volumenének, a
társadalom nyitottságának, illetve zártságának nincs valamilyen általános nagy tendenciája, hanem azok
korszakonként ingadoznak.

4.2. Nemzetközi összehasonlítások

A második világháború után kezdődtek el a társadalmi mobilitás rendszeres vizsgálatai az ISA-paradigma
szerint, lakossági reprezentatív adatfelvételek segítségével. Ezeknek a felvételeknek kezdetekor erős volt a
törekvés a nemzetközi összehasonlításra. Az első – angol, dán és svéd – kutatók elsősorban arra a kérdésre
kerestek választ, hogy vajon az amerikai társadalom valóban „mobilabb-e”, „nyitottabb-e”, mint az európai
társadalmak. Az első vizsgálatok a táblázatos módszerek segítségével azt mutatták ki, hogy nincs nagy
különbség az amerikai mobilitási viszonyok és az említett három nyugateurópai társadalom mobilitási viszonyai
között.
Lipset és Bendix (1959) amerikai szociológusok több ország mobilitási adatfelvételeinek együttes elemzése
alapján az 1950-es években arra a következtetésre jutottak, hogy a társadalmi mobilitás minden fejlett,
iparosodott társadalomban körülbelül egyforma, tehát a társadalmi rendszer és a nemzeti sajátosságok nem
befolyásolják azt lényegesen.
Ezt a tételt kiegészítette az a másik megállapítás, hogy a társadalmi mobilitás nagyrészt a strukturális
tényezőktől, a társadalmi szerkezet változásainak ütemétől függ, a cirkuláris mobilitás szerepe kisebb, és talán
nem is nagyon különbözik az egyes országokban.
Lipset és Dobson (1973) ezt a tételt, utalva Ossowskira, később kiterjesztették a szocialista országokra is: a
kapitalista és a szocialista országokban nagyjából hasonlóak a mobilitási viszonyok, a szocialista országokban
nem egyenlőbbek az esélyek, mint a kapitalistákban, és mindkét társadalmi rendszerben a strukturális tényezők
a mobilitás nagyságának és irányának fő meghatározói.
Connor (1979) később ezt a tételt úgy módosította, hogy az európai szocialista országokban 1945 után a
strukturális változások, elsősorban az iparosodás hatására nagy tömegű társadalmi mobilitás ment végbe, és ez
azáltal, hogy nagy tömegek társadalmi helyzetét, hacsak szerény mértékben is, javította, hozzájárult a szocialista
társadalmi rendszer legitimációjához. Az 1970-es évektől azonban a strukturális változások lelassultak, ezért a
társadalmi felemelkedés lehetőségei csökkentek, ez pedig – jóslata szerint – társadalmi egyenlőtlenséghez, a
rendszer legitimációjának megrendüléséhez fog vezetni. Érdekes, de eddig empirikusan nem bizonyított kérdés,
hogy a mobilitási viszonyok változása mennyiben játszott szerepet az európai szocialista rendszerek delegiti-
mációjához és összeomlásához Connor könyvének megjelenése után alig egy évtizeddel.
Az ISA-paradigma módszereinek felhasználásával készült későbbi mobilitási adatfelvételekben az egyszerű

kilépési és belépési mobilitási arányszámok nagymértékben különböztek egymástól. Tehát a Lipset szerint
feltételezett hasonlóság nem igazolódott. Amikor egy-egy országban több egymást követő mobilitásfelvételre
került sor, akkor is az tűnt ki, hogy korszakonként elég eltérőek ezek az arányszámok, különösen a belépési
mobilitási arányszámok. Ennek oka elsősorban az egyes országok és korszakok társadalmi struktúrájának,
illetve a struktúraváltozások eltérése volt. Ezért – elsősorban a loglineáris paradigma felhasználásával –
nemzetközi összehasonlítások és az egymást követő amerikai mobilitási felvételek összehasonlítása alapján
fogalmazta meg Feather- man, Jones és Hauser (1975) az „FJH”-tételként idézett hipotézist, hogy ezek az
egyszerű arányszámok különböznek ugyan, elsősorban a strukturális tényezők miatt, a mobilitási esélyek relatív
egyenlőtlenségei azonban minden fejlett országban és minden korszakban nagyjából azonosak. Tehát – mint
mondták – a mobilitás „fenotípusa” ugyan különbözik, de „genotípusa” mindenütt azonos. Más szavakkal,
módosított formában ők is a Lipset-tételt fogalmazták újra.
Erikson és Goldthorpe (1992) az 1970-es évek első felének adatfelvételei alapján ezt a tételt akarták ellenőrizni.
Tizenöt ország – közöttük Magyarország – mobilitási adatfelvételének adatait újrakódolással
összehasonlíthatóvá tették, majd a loglineáris elemzés módszerével elemezték. Bár a vizsgálat indulásakor azt
feltételezték, hogy az egyes országok gazdasági-társadalmi-politikai rendszerétől függően különbségeket fognak
találni a nyitottság terén, tehát cáfolni fogják a Lipset-tételt és az FJH-hipotézist, végül is arra a következtetésre
jutottak, hogy a mobilitási esélyek egyenlőtlensége mindenütt mindig közel egyforma volt, tehát az FJH-
hipotézist igazolva látták. A mobilitási táblázatok egyes celláiban találtak csak eltéréseket, például
Magyarországon a mezőgazdasági rétegekből a többiekbe irányuló átlépés könnyebb volt, mint a többi
országban (közöttük Lengyelországban). Mindenesetre sem a két szocialista ország és a kapitalista országok,
sem a hosszú időn keresztül szociáldemokrata kormányzatú Svédország és az inkább jobbközép irányzatú pártok
által kormányzott országok, sem az európai és a tengerentúli fejlett országok nyitottsága között nem találtak
szisztematikus és lényeges különbségeket.
Treiman és Ganzeboom (1990) ezzel ellentétes következtetésre jutottak igen nagyszámú és sok országra
vonatkozó mobilitási táblázatoknak a loglineáris elemzés módszerével történő összehasonlítása alapján: minél

fejlettebb a társadalom, annál nyitottabb, annál kisebb a mobilitási esélyek egyenlőtlensége. Ezt azzal
magyarázták, hogy a gazdasági fejlődés megköveteli azt, hogy a társadalom tagjai ne származásuk, hanem
képességeik és munkateljesítményük alapján nyerjék el társadalmi-foglalkozási pozíciójukat, vagyis a
társadalomban meritokratikus elvek érvényesüljenek.
Azt lehet tehát összefoglalásképpen mondani, hogy noha a mobilitás nemzetközi összehasonlítására igen sok és
módszertanilag kifogástalan empirikus adat áll rendelkezésre, és az elemzési módszertan igen fejlett, de az
alapvető kérdést, hogy a társadalmi mobilitás függ-e a gazdasági-politikai rendszertől, és hogy a mobilitás nő-e
a gazdasági-társadalmi fejlődéssel párhuzamosan, a mobilitás kutatói eddig nem tudták eldönteni. A sok kutatás
azt azonban elérte, hogy az elméleti kérdések, amelyeket a valósággal való összevetés alapján tisztázni kell,
világosan megfogalmazódtak.
4.3. Az iskolai végzettség hatása a mobilitásra

Az útelemzés és a loglineáris elemzés lehetővé teszi, hogy több tényezőnek az elért társadalmi pozícióra való
hatását együtt vizsgálják. A szülői család társadalmi helyzete mellett elsősorban az egyén iskolai végzettségét
vonták be második magyarázó tényezőként a vizsgálatokba. Minden fejlett országban azt találták, hogy az
iskolai végzettség hatása az egyén társadalmi pozíciójára, foglalkozására, karrierjére igen erős, sőt a fejlődéssel
párhuzamosan egyre erősebbé válik (Müller 1975). A szülői család társadalmi helyzetének hatása azonban nem
gyengül, hanem egyre inkább közvetve, a gyermekek iskolai végzettségén keresztül érvényesül. Jobb társadalmi
pozíciójú szülői családok magasabb és (ha ezt mérni lehet) jobb minőségű iskolai végzettséget tudnak
gyermekeiknek biztosítani, és ezen keresztül képesek előnyös társadalmi helyzetüket átörökíteni. Ezek az
eredmények alátámasztani látszanak azokat a törekvéseket, amelyek a hátrányosabb helyzetű fiatalok iskolai
végzettségének emelésével próbálják mobilitási hátrányaikat mérsékelni. Tévedés lenne azonban ebből arra a
következtetésre jutni, hogy ha egyre több fiatal szerez magas iskolai végzettséget, például egyetemi
végzettséget, akkor ugyanilyen arányban nő a privilegizált társadalmi rétegekbe, például az értelmiségbe
tartozók aránya. A különböző társadalmi pozíciók száma vagy aránya egy társadalmon belül ugyanis a
gazdasági-foglalkozási struktúrától függ. Nem áll több értelmiségi pozíció „nyitva”, mint ahány iránt a
munkaerőpiacon szükséglet jelentkezik, ez pedig elsőrendűen a gazdasági fejlettségtől függ. A mobilitási
esélyek egyenlőtlenségének problémáját tehát enyhíti, de végérvényesen nem oldja meg az, ha mindenki vagy a
fiatalok nagy része magas iskolai végzettséget szerez.
4.4. A belső vándorlás

Viszonylag kevés országnak van olyan belső vándorlási statisztikája, mint hazánknak, egyszerűen azért, mert
sem lakásbejelentési rendszer, sem népesség-nyilvántartás nem működik. Ezért a belső vándorlásra vonatkozó
adatok forrásai csak a népszámlálások és a mikrocenzusok lehetnek, ha azoknak során feltesznek erre vonatkozó
kérdéseket is. Ezeknek az adatoknak az alapján úgy látszik, hogy a belső vándorlás gyakorisága – legalábbis a
fejlett országok egy részében – fokozatosan növekszik, de kiegyenlítettebbé válik, tehát nincs már túlsúlyban a
falvakból a városokba irányuló vándorlás, mert városból faluba is költöznek, továbbá a városok közötti
vándorlások száma is megnő. Úgy látszik továbbá, hogy a vándorlás mozgatóerői között a munkahelyszerzés
mellett egyre nagyobb szerepet játszik, főleg a nyugdíjasok és talán a kisgyermekes családok esetében is, a
kellemes lakóhelyi környezet (például az Egyesült Államok déli államaiban). Meg lehet fogalmazni azt a
hipotézist, hogy ahogyan az életszínvonal emelkedésével a lakáshoz jutás és a lakáscsere kisebb problémát
jelent, úgy nő a lakosság hajlandósága és képessége a lakóhely-változtatásra.
4.5. Nemzetközi vándorlások

A belső vándorlásoknál nagyobb figyelem fordul a fejlett országok nagy részében jelenleg a nemzetközi
vándorlásra. Nyugat-Európában az EGK-n belüli nemzetközi vándorlást nagymértékben megkönnyítették. Ezzel
szemben a vendégmunkások tömeges bevándorlását, amelyet az 1960-as években még ösztönöztek, az 1970-es
évek közepe óta korlátozzák, az azóta tartósan fennálló, viszonylag nagy munkanélküliség miatt, sőt a
visszavándorlást próbálják ösztönözni. Az Egyesült Államok évtizedek óta a bevándorlás korlátozására
törekszik. Az EGK egyes országaiban és az Egyesült Államokban meglehetősen nagy az illegális bevándorlás.
Ennek pontos méreteit egyáltalán nem lehet megállapítani, mert a határokat bevándorlási engedély nélkül,
illegálisan lépik át, és a népszámlálások során sem lehet azokat összeírni, akik így tartózkodnak az országban.
Nehezíti a bevándorlási problémát az úgynevezett menekültkérdés is. Számos fejlett ország jogszabályai
előírják, hogy az ország a politikai menekülteket köteles befogadni. Elterjedt vélemény azonban, hogy sokan,
akik politikai menekülteknek mondják magukat, egyszerűen jobb kereseti lehetőségekhez akarnak jutni, azaz a
nyomor elől menekülnek. Az utolsó 10–15 évben a fejlett országok egy részében egyre növekvő létszámú

csoportok mutatnak erős ellenségességet a bevándorlókkal szemben. A kormányzatok némely esetben

kénytelenek ezen kisebbségek nyomásának engedni, és a bevándorlást adminisztratív eszközökkel korlátozni.
7.7. táblázat - 7.5. táblázat ♦ A külföldi állampolgárságú személyek száma és aránya

néhány európai országban az 1980-as évek közepén
Ország Százezer fő A népesség százaléka
Svájc 961 15,7
Belgium 879 8,9
NSZK 4379 7,2
Franciaország 3680 6,8
Svédország 389 4,7
Hollandia 559 3,9
Ausztria 272 3,6
Egyesült Királyság 1614 2,9
A bevándorlás méreteiről megközelítő fogalmakat ad a külföldi állampolgárságú népesség száma és aránya az

1980-as évek közepén néhány európai országban (a 7.5. táblázatban azokat az országokat sorolom fel, ahol ez az
arány a legnagyobb).
Hozzá kell ehhez tenni, hogy ezek az adatok természetesen nem tartalmazzák azokat a külföldieket, akik már
állampolgárságot kaptak.
Az Egyesült Államokban 1980-ban 6,2 százalékra tették az országon kívül született népesség arányát. A
bevándorlásnak a népesség összetételére gyakorolt hatását ennél is jobban érzékelteti talán az a tény, hogy a
latin-amerikai eredetű, tehát a spanyol (és portugál) anyanyelvű népesség száma ma már eléri, sőt talán meg is
haladja a fekete népességét.
A Közép- és Kelet-Európában lezajlott 1989-1990. évi rendszerváltozás számos nyugati politikusban és a

közvéleményben is azt az aggályt ébresztette, hogy igen nagy tömegű, sok millió bevándorló fog a nyugat-
európai országok határain jelentkezni és bevándorlási engedélyt kérni. A várt nagy kelet-nyugati irányú
vándorlási hullám okát a közép- és kelet-európai alacsonyabb életszínvonalban, az esetleges súlyos gazdasági
depresszióban, sőt polgárháborúban, valamint a vízumkényszer (egyes kelet-közép-euró- pai országokkal
szembeni) eltörlésében látták.
E tankönyv megírásának idejéig nem valósultak meg a nagy tömegű kelet-nyugati vándorlásra vonatkozó
előrejelzések, félelmek. Főképpen a volt Szovjetunió területéről nem került sor sokmilliós kivándorlásra.
Néhány országból azonban viszonylag nagyszámú (nem tudni, mennyire tartós) kivándorlás történt: Romániából
főleg cigány etnikumú népesség vándorolt Nyugat-Európába; számos lengyel vállalt munkát Nyugat-
Európában; továbbá a volt Jugoszlávia területéről a polgárháborúk következtében számos menekült távozott el
elsősorban a szomszédos Magyarországra és Ausztriába.
5.1. Történeti kutatások
Mindenekelőtt két történeti mobilitásvizsgálatot kell megemlíteni. Fügedi Erik (1974) a középkori – elsősorban
a XV. századi – magyar arisztokrácia mobilitását vizsgálta. A középkori magyarországi arisztokrácia István

királytól Zsigmondig sikeresen megőrizte társadalmi és hatalmi pozícióját, az „ország bárói”, vagyis
főtisztségviselői nagyrészt ugyanazokból a családokból kerültek ki, viszont a Hunyadiak korában, majd Mohács
körül kétszer is kicserélődött az arisztokrácia.
Lengyel György (1989; 1993) a második világháború előtti magyarországi gazdasági elit összetételét és annak
változásait vizsgálta. Többek között megállapította, hogy az úgynevezett multipozicionális (tehát több vezető
állást betöltő) elit tagjainak 23 százaléka államhivatalnok, 33 százaléka vállalati vezető, bankár és
nagykereskedő, 16 százaléka értelmiségi és magántisztviselő, 14 százaléka földbirtokos, 11 százaléka kisiparos
és kiskereskedő, és kevesebb mint egy százaléka munkáscsaládból származott.
Kivételesen gazdag adatokra támaszkodhatunk a XX. századi magyar társadalmi mobilitás vizsgálatánál.
Ugyanis a Fővárosi Statisztikai Hivatal az 1920-as évek végén végrehajtott „rétegvizsgálatai” során feltette a
szülők társadalmi helyzetére vonatkozó kérdést is, majd az 1930., 1941. és 1949. évi népszámlálás kérdőívén is
szerepelt a szülő vagy eltartó foglalkozására vonatkozó kérdés, 1962-1964-ben, 1973-ban, 1983-ban és 1992-
ben pedig a lakosság mintegy fél százalékának megkérdezése során igen részletes adatokat gyűjtött a KSH
nemcsak a szülőkről, hanem a teljes foglalkozási élettörténetről, a lakóhelyváltozásokról és az iskolai
végzettségről is. Így hat különféle időszakban,
1. a kapitalista társadalmi viszonyok között,
2. az 1945 utáni első nagy társadalmi változásokat közvetlenül követően,
3. az extenzív iparosítási időszak vége felé, a mezőgazdaság kollektivizálása után,
4. az első gazdasági reformokat követően,
5. az 1970-es évek vége után megnehezült gazdasági helyzetben és végül
6. a rendszerváltás után vizsgálhatjuk a társadalmi mobilitás változásait.
5.2. Nemzedékek közötti mobilitás

Bizonyára senki számára sem meglepetés az a megállapítás, hogy a társadalmi mobilitás volumene, a szüleiktől
eltérő társadalmi rétegbe tartozók aránya a gyorsan iparosodó szocialista társadalomban lényegesen nagyobb
volt, mint a gazdasági depresszióval küszködő és – különösen vidéken – sok feudális sajátosságot is felmutató
tőkés Magyarországon. Nem ennyire kézenfekvő az adatokból levonható azon következtetés, hogy a mobilitás
volumene nem az 1945 utáni első években nőtt meg (ekkor elsősorban a földreform okozott tömeges és rövid
időn belül végbement mobilitást a mezőgazdasági munkásságból a kisbirtokos parasztságba), hanem az extenzív
szocialista iparosítás időszakában. A mobilitás globálisan az 1970-es és 1980-as években sem csökkent, hanem
kissé nőtt. A rendszerváltozás után a mobilitás globális volumene nem változott. Az 1960-as évek eleje óta
végzett felmérések mindegyike azt mutatta, hogy a megkérdezett felnőttek kétharmada vagy ennél valamivel
nagyobb része az apjáétól eltérő társadalmi rétegbe tartozott (7.1. és 7.2. táblázat).
A négy reprezentatív lakossági adatfelvételen alapuló mobilitásvizsgálatban az összes mobilak aránya és a

minimálisan szükséges strukturális mobilitás aránya a következő volt.
7.8. táblázat - 7.6. táblázat ♦ Az összes és a strukturális mobilitás aránya

Magyarországon, 1962–1992
Kereső férfiak Kereső nők
Év Összes Strukturális Összes Strukturális
mobilitás
1962-1964 58 34 58 33
1973 64 29 63 31

1983 72 33 74 37
1992 72 30 75 37
Ha azonban csak a fiatal keresők mobilitási arányszámait nézzük, akkor közöttük az 1980-as években már
kevesebb a mobilak aránya, mint ugyanakkor az idősebbek között. Konkrétabban például a vezető és értelmiségi
férfiak között csökkent a más rétegekből származók aránya, a munkás és mezőgazdasági rétegekből származó
férfiaknak a korábbinál kisebb része végzett egyetemet vagy főiskolát és lépett be az értelmiségi rétegbe. Mivel
az érintett családokat elsősorban az foglalkoztatja, hogy pályakezdő gyermekeiknek milyen mobilitási
lehetőségeik vannak, érthető, hogy a fiatal férfiak mobilitásának ez a csökkenése a közvéleményben azt a
nézetet alakította ki, hogy a magyar társadalomban csökkent a mobilitás. Ez feltehetően hozzájárult ahhoz, hogy
a magyar társadalomban nagyfokú elégedetlenség alakult ki a szocialista rendszerrel szemben. 1992-ben viszont
a 25-29 évesek mobilitása egy hajszállal nagyobb volt, mint a nyolcvanas években, tehát a társadalom zártabbá
válása nem folytatódott.
Ha a mobilitás hosszú távú alakulásának okait keressük, elsősorban arra kell felhívni a figyelmet, hogy a
mobilitás megnövekedésében csak kisebb szerepet játszott az „őrségváltás”, a vezető réteg kicserélődése (mert
ez a társadalom egészéhez viszonyítva aránylag kevés embert érintett), viszont a gazdasági fejlődés
meggyorsulásának, az iparosításnak, majd a „szolgáltatási” társadalom irányában történt első lépéseknek volt
döntő hatása. Gondoljunk arra, hogy 1930-ban még az aktív keresőknek 54 százaléka kisbirtokos paraszt vagy
mezőgazdasági munkás volt, ma a termelőszövetkezeti parasztság, az állami gazdasági munkásság és az
egyénileg gazdálkodók együttes aránya alig 16 százalék, tehát a magyar társadalom közel kétötödének ennek
következtében „helyet kellett változtatnia”. Más szemszögből nézve 1930-ban 7 százalék volt a szellemi
foglalkozásúak aránya, 1980-ban már 28 százalék. Az ilyen társadalmi-foglalkozási struktúramegváltozáshoz
még hozzájárult a gyermekszám társadalmi rétegenkénti különbségeinek hatása: a mezőgazdasági munkásság
körében a családonkénti gyermekszám az 1930-as években is még 6 körül mozgott, a szellemi foglalkozásúak
családjaiban pedig a 2-t sem érte el. Az ilyen szerkezeti tényezők okozta mobilitást szoktuk strukturális
mobilitásnak nevezni, míg az azoktól független „helycserék” útján megvalósulót cirkuláris mobilitásnak. Nos,
ezekkel a fogalmakkal kifejezve Magyarországon a szocialista átalakulás után elsősorban a strukturális
mobilitás növekedett meg, a cirkuláris viszonylag keveset változott.
Ossowski fent idézett tétele tehát, hogy a szocialista átalakulás után elsősorban a gyors iparosítás miatt nő meg a
mobilitás, amelyet annak idején empirikus adatok nélkül fogalmazott meg, a magyarországi mobilitás-
adatfelvételek alapján teljesen igazoltnak látszik. A mobilitás volumenének megnövekedését a strukturális
változások felgyorsulása okozta, a mobilitási esélyek egyenlőbbé válása, tehát valamilyen „egyenlőbb”
szocialista mobilitási modell nem mutatható ki az adatokból.
A rendszerváltozás után sem lehet valamilyen gyökeresen új mobilitási mintát felfedezni. Igaz, ennek
kialakulásához még kevés volt az idő 1992-ben. A strukturális mobilitás csökkenésének jeleit lehet látni a
férfiaknál, ez nyilván azzal függ össze, hogy a gazdasági fejlődés már az 1980-as években lelassult, szinte
megállt, ezért a struktúraváltozás 1983-tól 1992-ig sokkal kisebb volt, mint az előző évtizedben. Ugyanakkor
lényegesen megnőtt az önálló kisiparosok és kiskereskedők rétege, ez azonban – mivel a réteg ma is viszonylag
kis létszámú – kevéssé érintette a globális mobilitási arányszámokat. 1992- ben még nem lehetett látni, hogy az
egyénileg gazdálkodó parasztság száma mennyire fog megnőni, és azt sem, hogy a munkanélküliség hogyan
fogja befolyásolni a mobilitási folyamatokat. Arra mindenképpen számítani lehet, hogy a következő években
olyan gazdasági-foglalkozási struktúraváltozások indulnak el (például nő az értelmiségi réteg, csökken az ipari
munkásság, nő a szolgáltatásokban dolgozók aránya, csökken a nők foglalkoztatása), amelyek a mobilitást
hosszabb távon erősen befolyásolhatják. Nagyon kedvezőtlen tendencia lenne, ha a jövedelemkülönbségek
növekedése, a tandíj bevezetése, az elitiskolák és tömegiskolák szétválása oda vezetne, hogy a mobilitási
esélyek egyenlőtlenebbé válnának, a társadalom nyitottsága csökkenne.
5.3. Társadalmi mobilitás rétegenként

Ha nemenként és rétegenként vizsgáljuk az úgynevezett belépési (az adott réteghez tartozók megoszlása
származás szerint) és kilépési mobilitási arányszámokat (az adott rétegből származók megoszlása jelenlegi
helyzetük szerint), akkor bizonyos finom különbségeket, változási tendenciákat fedezhetünk fel.
A vezető és szakértelmiségi rétegben a munkás- és parasztszármazásúak aránya az 1960-as évek óta 50 százalék
körül mozog. 1945 után először az ilyen társadalmi helyzetű férfiak között nőtt meg a munkás- és

parasztcsaládok fiainak aránya, a leányok csak később kezdtek a felsőfokú oktatási intézmények és ezeken
keresztül az értelmiség felé áramlani. A mezőgazdasági fizikaiak gyermekeinek az aránya ma is valamivel
kisebb az értelmiségi nők, mint az értelmiségi férfiak között.
Lényegesen különbözik az egyes értelmiségi foglalkozási csoportok összetétele is. A legnagyobb a munkás- és
parasztcsaládok gyermekeinek az aránya az általános és középiskolai tanárok között, valamint az
agrárértelmiségben, legkisebb az írók, művészek, társadalomtudósok, valamint a jogászok és az orvosok
rétegeiben. A mérnökök és közgazdászok ebben a tekintetben az értelmiség átlagához állnak közel. Feltűnő az
is, hogy a munkás- és parasztszármazásúak aránya az egyetemet végzettek körében lényegesen kisebb, a más
felsőoktatási intézményt (például főiskolát) végzettek körében viszont nagyobb, mint az értelmiség egészében.
Sőt annak is vannak jelei, hogy arányuk az egyetemet végzettek között – elsősorban a férfiak esetében – az
elmúlt két évtizedben csökkent, viszont éppen ebben az időszakban nőtt erősen a főiskolai hallgatók száma, és
közöttük a munkás- és parasztcsaládok leszármazottainak száma.
A nemzedékenkénti összehasonlítás pedig igazolja azt a népi kollégiumok fennállásának időszakára való
visszaemlékezésekben és dokumentumokban olvasható véleményt, hogy a „fényes szelek” nemzedékének
korában volt az értelmiség a legnyitottabb, legalábbis a férfiak vonatkozásában. A fiatalabb nemzedékben
valamivel csökkent az értelmiségen belül a munkás- és különösen a parasztszármazásúak aránya. Ennek két oka
van:
1. E nemzedéknek nagyobb része származik szellemi foglalkozású családokból és kisebb része paraszti
családokból. Így az utóbbiak aránya az értelmiségben érthetően csökkent.
2. Magának az értelmiségnek számszerű növekedése is lelassult, ez fékezte a munkás- és parasztcsaládok

leszármazottainak beáramlását, mert a kiélesedett versenyben az értelmiségi családok gyermekeinek kulturális
és anyagi előnyei nagyobb szerephez jutottak.
A felsőfokú végzettséget nem igénylő („egyszerű”) szellemi foglalkozásúak körében az értelmiségnél

lényegesen nagyobb arányban találhatunk munkás- és parasztszárma- zásúakat. Arányuk az utolsó tíz évben is
tovább nőtt. Ez összefügg azzal, hogy ez a réteg erősen elnőiesedett, és a legfiatalabb nemzedékben egyre több
munkás-, sőt mezőgazdasági foglalkozású család igyekszik leánygyermekeit gimnáziumba járatni, és valamilyen
„fehérköpenyes” munkakörbe juttatni.
A szakmunkások között viszont változatlanul nagy többségben vannak a férfiak. A szakmunkások fiainak közel
fele maga is szakmunkás lesz, ők alkotják a magyar munkásság nagy szaktudású és erős
munkáshagyományokkal rendelkező magját. A szakmaszerzés azonban a mezőgazdasági munkát végző családok
fiai számára is igen gyakori és vonzó életpálya, a társadalmi felemelkedés legbiztosabb útja. A munkásság és a
parasztság közötti határvonalnak az elmúlt évtizedekben végbemenő fokozatos elhalványulása egyik jele éppen
az, hogy a mezőgazdasági munkát végző családok fiainak aránya folyamatosan nőtt a szakmunkásságban,
viszont a sokkal kevésbé kedvező átlépés a szakképzetlen munkásságba, amely az 1960-as évek eleji felmérés
szerint még a leggyakoribb mobilitástípus volt, háttérbe szorult a szakmaszerzés mögött. Érdekes, hogy az
értelmiségi családok fiúgyermekeinek aránya is nőtt a szakmunkás rétegben, elsősorban annak következtében,
hogy azok, akik nem jutnak be az egyetemekre és a főiskolákra, az egyszerű szellemi foglalkozásokkal szemben
egyre inkább a szakmát (a fizikai munkát) választják. Szakmánként is erősen eltérő a mobilitás. A
gépjárműszerelők, műszerészek, villanyszerelők között a legtöbb a szellemi foglalkozásúak családjából és
legkevesebb a mezőgazdasági munkát végzők családjából származó, viszont a közlekedési szakmunkások,
bányászok és az építőipari, építőanyag-ipari szakmunkások között a legtöbb a mezőgazdasági munkát végzők
leszármazottja, és alig fordul elő szellemi foglalkozású családból származó férfi.
A betanított munkások és a segédmunkások közel fele mezőgazdasági családokból származik. Az iparosodás

első időszakában elsősorban ide léptek át a mezőgazdaságot elhagyó férfiak, majd őket követően a nők is, a
szakképzetlen munkások leszármazottai közül pedig igen sokan szakmát tanultak. A legutóbbi években bizonyos
jelek arra engednek következtetni, hogy a segédmunkás réteg önreprodukciója kissé nőtt, a segédmunkások
gyermekei a korábbinál nagyobb mértékben öröklik szüleik társadalmi helyzetét. Végül a mezőgazdasági
munkát végző családok gyermekei közül évtizedről évtizedre többen hagyják el a mezőgazdasági réteget. A mai
mezőgazdasági rétegben ugyanakkor megnőtt azoknak az aránya, akik munkás rétegekből származtak. Ez
utóbbiak elsősorban a mezőgazdasági nagyüzemek ipari, közlekedési, kereskedelmi jellegű munkaköreiben
dolgoztak, például géplakatosok, kőművesek, gépjárművezetők, kereskedelmi eladók voltak. Kérdés, hogy
mennyire indokolt őket a mezőgazdasági rétegbe sorolni.
Ha külön társadalmi kategóriaként kezeljük az önálló parasztokat és a mezőgazdasági munkásokat (az utóbbiak

közé sorolva a termelőszövetkezeti parasztokat is), akkor 1945 óta két tömeges és igen rövid időn belül lezajló
mobilitási folyamatot mutathatunk ki: a földreform következtében a mezőgazdasági munkások nagy része önálló
parasztgazda lett, majd a mezőgazdaság kollektivizálása következtében 1960 körül az önálló gazdák – ha
megmaradtak a mezőgazdaságban – majdnem kivétel nélkül termelőszövetkezeti parasztok lettek. A
rendszerváltás után egy részük ismét önálló parasztgazda.
A mai magyar társadalomban tehát nagy számban találunk olyanokat, akik más társadalmi rétegből származnak,
sőt a mezőgazdasági fizikai réteg kivételével minden rétegben többségben vannak a mobil személyek. Ez
nyilvánvalóan hozzájárul ahhoz, hogy az egyes rétegek közötti ellentétek, gondolkodásbeli és szemléleti
különbségek viszonylag csekélyek. Mivel az értelmiség fele munkás- és parasztszármazású, nyilvánvalóan
közelről ismeri a fizikai munkát végzők életét, problémáit. Az ipari és más nem mezőgazdasági munkásság fele
pedig a mezőgazdasági munkát végző családokból jött, így nyilvánvalóan nem érzi magától idegennek a
parasztságot.
A rendszerváltástól az 1992. évi mobilitásfelvételig kevés idő telt el ahhoz, hogy rétegenként kimutathatók
legyenek a mobilitás lényeges változásai. A korábbi változási tendenciák folytatódását lehet azonban látni: az
értelmiségen belül csökken a nem értelmiségi származásúak aránya, a szakmunkásságon belül nő a
többgenerációs munkások aránya. A parasztságban ellenkező tendenciát látunk: csökken a parasztszármazásúak
aránya és nő a munkásszármazásúaké. Ezek a változások, amennyiben folytatódnak, abban az irányban hatnak
majd, hogy az értelmiség és a munkásság jobban elkülönül egymástól, mint a szocialista korszakban. A
parasztság viszont közeledik a munkás rétegekhez.
1990 után problematikussá váltak a mobilitás elemzésére a nemzetközi szakirodalomban és a korábbi

magyarországi mobilitás elemzésénél is használt fogalmak és értelmezések is. Mindenekelőtt a korábbiaknál is
egyértelműbb, hogy a vezető és az értelmiségi réteg mobilitását külön-külön kell vizsgálni, mert a vezetők és az
értelmiségiek helyzete közötti távolság erősen megnőtt. Külön kellene választani a nagy- és középvállalkozókat
a kisiparosoktól és a kiskereskedőktől, mert az említett vállalkozók helyzete a mai magyar társadalmi
szerkezetben kedvezőbb, mint az értelmiség átlagának helyzete, ezért a vállalkozó rétegből az értelmiségbe
történő átlépés nem tekinthető már „fölfelé” mobilitásnak, inkább az értelmiségi, aki vállalkozó lett, lépett
„fölfelé” a társadalmi hierarchiában.
Nehéz megbecsülni, hogy a rendszerváltozás milyen változásokat hoz hosszú távon a mobilitás terén. Vannak
olyan tényezők, amelyek várhatóan a mobilitás növekedése irányában fognak hatni, mint például a társadalmi
szerkezet nagyfokú átalakulása, a magánszektor erős növekedése, a közép- és felsőfokú oktatás kiszélesedése.
Ezzel szemben olyan folyamatok is jelentkezhetnek, amelyek a mobilitás csökkenése irányában hatnak, mint
például a jövedelmi különbségek növekedése, a vagyon nagyobb szerepe a társadalmi pozíció átörökítésében, a
magasabb tandíj bevezetése, az oktatási rendszer esetleges differenciálódása „elit”- és „tömeg”-oktatást nyújtó
iskolákra. A magyar társadalom integrációja szempontjából mindenesetre kívánatos lenne, ha a magyar
társadalom nyitottsága legalább az eddigi szinten maradna.
5.4. A mobilitási esélyek egyenlőtlensége

Noha a mobilitás globális megnövekedését elsősorban a strukturális mobilitás növekedése okozta, a különböző
rétegekből származók mobilitási esélyei közötti különbségek is lényegesen csökkentek. Például 1945 előtt egy
értelmiségi családból származó férfinak körülbelül negyvenszer akkora esélye volt értelmiségi pozíció elérésére,
mint egy szakmunkás fiának, és körülbelül százszor akkora, mint egy mezőgazdasági munkát végző család
fiának. Ezzel szemben az 1973. évi adatok szerint az előbbi esélykülönbség hatszoros, az utóbbi tizenötszörös. A
leányok esetében az értelmiségi-szakmunkás esélykülönbség körülbelül ugyanakkora, mint a férfiak esetében
(ami azt jelzi, hogy a szakképzett munkások leánygyermekei közül is viszonylag sokan tanulnak tovább
felsőfokú iskolákban), viszont az értelmiségi és parasztcsaládok leányai közötti különbség közel harmincszoros.
Nem kétséges tehát, hogy 1945 után a magyar társadalom lényegesen nyitottabbá vált, de azt korántsem
állíthatjuk, hogy a társadalmi származás hatása az életpályára megszűnt. Lényeges mobilitási esélykülönbségek
maradtak fennt.
Annál a ténynél, hogy a szocialista átalakulások a mobilitási esélykülönbségek lényeges csökkenését hozták
magukkal, talán érdekesebb számunkra az a kérdés, hogy az esélykülönbségek nem nőttek-e a szocialista
rendszer egy-két évtizedében. Ha együttesen nézzük az esélyegyenlőtlenség alakulását, akkor nem mutatható ki
annak növekedése. Bizonyos mobilitástípusoknál viszont látszanak ennek jelei. Így a „fényes szelek”
nemzedékéhez képest kissé nőttek a vezető és értelmiségi pozíciókba való bejutás esélyének különbségei a
férfiak esetében, viszont tovább csökkent az egyenlőtlenség a nőknél. Hasonlóképpen kissé emelkedett a

segédmunkás rétegbe jutás esélykülönbsége, mivel a segédmunkásság önreprodukciója kissé nőtt, más
rétegekből viszont valamivel ritkábban kerülnek oda.
Némi meglepetést okozott az 1992. évi mobilitásfelvétel loglineáris elemzésének az az eredménye, hogy a
mobilitási esélyek egyenlőtlensége nem változott lényegesen. Ezt úgy értelmezhetjük, hogy a gazdasági-
társadalmi rendszer változása nagyon kevéssé befolyásolta a mobilitási esélyek egyenlőtlenségét. Egy másik
magyarázat az lehet, hogy a rendszerváltás óta eltelt idő még kevés volt a hatások érvényesüléséhez, azok
később fognak jelentkezni.
Az azonban világos, hogy a különböző társadalmi helyzetű családokból származó fiatalok mobilitási esélyei
nagyon eltérőek. Ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a társadalom nyitottsága, vagyis a mobilitási esélyek egyenlő
vagy közel egyenlő volta előnyös feltételeket teremt a gazdasági fejlődéshez és a társadalom integrációjához,
akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy az esélyegyenlőtlenség mérséklődése kívánatos, esetleges
megnövekedése viszont hátrányos lenne.
5.5. A magyar mobilitás és a nemzetközi trendek

Kevés területe van a szociológiának, ahol az adatok gyűjtésének és elemzésének módszerei annyira fejlettek és
egységesek a különböző országokban, és ahol annyi törekvés volt a nemzetközi összehasonlításra, mint éppen a
társadalmi mobilitás vizsgálata. Mivel a magyar adatfelvételeket, elsősorban az 1973. évi mobilitási adatokat is
bevonták a nemzetközi összehasonlításokba (Erikson-Goldthorpe 1992;Treiman-Ganzeboom 1990),
meglehetősen pontosan meg tudjuk mondani, hogy a magyarországi mobilitási viszonyok miben hasonlítottak és
miben különböztek a többi fejlett ország mobilitásától.
Hazánkban 1945 óta nagyobb volt a társadalmi mobilitás volumene, mint a legtöbb fejlett tőkés társadalomban.
Az utóbbiak közül azonban azokban, ahol az iparosítás és gazdasági fejlődés okozta szerkezeti átalakulás
különösen gyors volt, mint például Svédországban és Finnországban, a mobilitás hasonló nagyságrendű volt,
mint nálunk. Talán meglepőnek tűnik az adatok összehasonlítása alapján levont azon következtetés, hogy a
szellemi foglalkozású rétegekből a fizikaiakba irányuló mobilitás – amit néha „dek- lasszálódásnak” szokás
nevezni – nem volt nagyobb arányú az elmúlt négy évtizedben nálunk, mint a tőkés országok többségében.
Mivel azonban 1945 után hazánk a gazdasági fejlettség alacsonyabb színvonalán állt, s így nagyobb volt a
mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya, és kisebb a szellemi foglalkozásúaké, különösen az értelmiségé, a
mai Magyarországon a szellemi foglalkozású rétegekben nagyobb a fizikai rétegekből származók aránya, és a
munkásságban nagyobb a parasztszármazásúak aránya, mint a legtöbb fejlett tőkés társadalomban.
A mobilitás elsősorban a nagyobb strukturális változások következtében, vagyis a gyors iparosítás miatt volt
nagyobb hazánkban, mint a fejlett tőkés országok egy részében. A mobilitási esélyek egyenlőtlensége területén
alig van különbség Magyarország és a kapitalista országok között. Magyarországon például ugyanúgy, mint
Angliában és Svédországban, körülbelül hatszor akkora esélye van az értelmiségi fiának arra, hogy maga is
értelmiségi legyen, mint a szakmunkás fiának.
A magyarországi mobilitás összehasonlítása más fejlett országok mobilitásával tehát szintén igazolni látszik
Ossowski (1957) fent idézett tételét, hogy a szocialista országokban csak a gyors iparosítás miatt volt nagyobb a
mobilitás volumene, mint a fejlett tőkés országokban, s a mobilitási esélyek nem voltak egyenlőbbek a
szocialista országokban. A magyar adatok egyben alátámasztják az „FJH”-tételt is (Featherman-Jones-Hauser
1975), amely szerint a mobilitási esélyek egyenlőtlenségei minden fejlett országban nagyon hasonlóak. Ezek a
megállapítások a gazdasági-társadalmi-politikai rendszerek összehasonlításának általánosabb kérdéseihez is
elvezethetnek, nevezetesen ahhoz, hogy miben hasonlítottak (iparosítás) és miben különböztek (hatalmi
viszonyok) a szocialista társadalmak és a gazdaságilag fejlett és demokratikus társadalmak. Ezekre a kérdésekre
a 19. fejezetben fogunk visszatérni.
A magyarországi társadalmi mobilitás abban a tekintetben is hasonlított más fejlett országokéhoz, hogy az
iskolai végzettség a foglalkozási életpályát legerősebben meghatározó tényező. A szülői család hatása az
életpályára elsősorban úgy érvényesül, hogy a kedvezőbb társadalmi helyzetű családok gyermekei magasabb
iskolai végzettséget szereznek.
5.6. Nemzedéken belüli mobilitás, elitcsere

A nemzedéken belüli mobilitásra általában kisebb figyelmet fordítottak a külföldi mobilitásvizsgálatokban, mint
a nemzedékek közötti mobilitásra. Magyarországon 1945 után azonban a nemzedéken belüli mobilitás volumene

hasonló volt, mint a szülői család társadalmi helyzete és a pályakezdéskori helyzet közötti nemzedékek közötti
mobilitás. Elsősorban a parasztságból a munkásságba irányuló mobilitás valósult meg igen sokszor a
foglalkozási életpálya közben: parasztok gyakran elhagyták parasztgazdaságukat, vagy a mezőgazdaság
kollektivizálását követően menekültek el a mezőgazdaságból ipari munkahelyekre. Az 1970-es és 1980-as
években az ilyen nemzedéken belüli mobilitás ritkábbá vált, a mobilitási lépés egyre inkább már az első
foglalkozáskor megvalósult, és a továbbiakban nem változott a társadalmi helyzet.
A nemzedéken belüli társadalmi mobilitás különleges fajtája az, amikor az egyén először elhagyja származási
rétegét, s később visszatér oda. Ez a típusú „visszatérő” mobilitás különösen gyakori volt az értelmiségi
származásúak között az 1950-es években: értelmiségi családokból származó fiatalok nem jutottak be az
egyetemekre, évekig munkásként dolgoztak, majd sikerült egyetemi felvételt nyerni, és a diploma megszerzése
után maguk is értelmiségiek lettek. Előfordult az ilyen típusú mobilitás drasztikusabb formában is: kitelepítés
révén, a börtönbüntetés letöltése után.
A nemzedéken belüli mobilitás különösen érdekes fajtája a rendszerváltozások alkalmából bekövetkező

elitcsere. A társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő elit vagy elitek mobilitásának vizsgálatát megnehezíti,
hogy az országos adatfelvételekben a kis létszámú elitből (amely a társadalom 0,5-1, esetleg 2 százalékát
alkotja) szükségképpen kevesen kerülnek a felvétel mintájába, így a kis esetszámból nem lehet megbízható
következtetéseket levonni. Magyarországon a szocialista korszakban az elit mobilitásának vizsgálatát majdnem
lehetetlenné tette, hogy a hatalmi elit nem tűrte szociológiai vizsgálatát, mert az az ideológiával ellentétes,
kellemetlen tényeket tárhatott volna fel.
Gazsó Ferenc (1990) vizsgálta először a káderbürokrácia összetételét származás szerint a körülbelül 6000
vezető adatait tartalmazó titkos vezetői statisztika alapján. A káderbürokrácia tagjainak nagy többsége munkás-
és mezőgazdasági fizikai származású volt, de 1. 1981-től 1989-ig nőtt az értelmiségi és szellemi származásúak
aránya, 2. nőtt azoknak az aránya is, akik egyetemi-főiskolai végzettséggel rendelkeztek, 3. az állami vezetők
között lényegesen többen voltak értelmiségi származásúak és rendelkeztek felsőfokú végzettséggel, mint a
pártkáderek között, 4. a központi pártapparátusban sokkal többen voltak felsőfokú végzettségűek és értelmiségi
származásúak, mint az alsóbb szintű pártapparátusban. Ezeknek az adatoknak alapján kimutatható, hogy az
1980-as években a káderbürokrácia „elértelmiségiesedett”. Az 1989. őszi MSZMP-kongresszu- son, amely a
párt feloszlatását kimondta, a küldöttek 82 százaléka értelmiségi volt.
1993 tavaszán Szelényi Iván (1986) vezetésével több volt szocialista országban elitcsere-vizsgálatra került sor.
Kiválasztották az 1988. évi gazdasági, politikai és kulturális elitnek, valamint az 1993. évi eliteknek egy
mintáját, és megkérdezték, mi volt a foglalkozásuk 1988-ban, illetve 1993-ban. Az 1988-as elitnek egy része
nem volt elitpozícióban 1993-ban, tehát „lecserélődött”, de legtöbbször nyugdíjba vonulás útján. A régi elit nem
jelentéktelen része azonban megmaradt 1993-ban is elitpozícióban, sok esetben a politikai elitből a gazdasági
elitbe lépett át. Az 1993-as elit három része meglehetősen eltérő képet mutat (7.7. táblázat): a gazdasági elitben
vannak a legtöbben azok, akik már 1988-ban is elitpozícióban voltak, a politikai és a kulturális eliten belül azok
vannak a legtöbben, akik 1988-ban értelmiségi pozícióban voltak. Szalai Erzsébet (1966) megfogalmazása
szerint a Kádár-korszak végi techokrácia második vonala foglalta el az elitpozíciókat. Az elitcsere tehát a
politikai rendszerváltás körülményei között sem volt radikális. Azt lehet mondani, hogy érvényesült a
„társadalmi reprodukció vastörvénye”: aki a társadalmi hierarchia csúcsáról származik, az többnyire ott is
marad, aki pedig a társadalom alsó rétegeihez tartozott, az nagyrészt nem tud onnan kitörni.
7.9. táblázat - 7.7. táblázat ♦ Az 1993. évi elitcsoportok összetétele tagjaiknak 1988. évi
társadalmi helyzete szerint
Társadalmi helyzet 1988- Elitcsoportok 1993-ban

ban ’
Gazdasági Politikai Kulturális
elit elit elit
Elit (felsővezető) 37,2 24,9 24,7
Középvezető 36,1 15,1 17,4

Egyéni vállalkozó 1,0 1,6 0,2
Értelmiségi 14,4 45,0 50,0
Munkás 9,5 10,1 4,2
Nem volt foglalkozása 1,8 3,3 3,5
Összesen 100,0 100,0 100,0
Mielőtt a „statisztikai korszak” (1880 óta) vándorlási tendenciáival foglalkozunk, érdemes röviden utalni arra,
hogy a Kárpát-medencében az elmúlt évszázadokban igen nagy tömegű belső vándormozgalmak fordultak elő:
az Ottomán Birodalom hódításainak hatására a menekülő elvándorlás a megszállt területekről, majd az ottomán
uralom alóli felszabadulás utáni bevándorlás (részben külföldről) az elnéptelenedett középső országrészekben.
Ezeknek a vándormozgalmaknak a következtében Magyarország mai lakossága különböző eredetű népességek
leszármazottaiból tevődik össze.
A belső vándorlás Magyarországon az iparosodás kezdetétől körülbelül az 1950-es évek végéig erősen
emelkedett: 1880-ban az összeírt lakosságnak csak 26 százaléka élt a születési helyétől eltérő településen, 1949-
re ez az arány már elérte a 43 százalékot. Azóta kissé csökkent az arány (1981-ben a 15 éves és idősebb
népességből 44 százalék élt más településen, mint ahol született, a kevesebbet vándorolt 15 évesnél fiatalabbak
figyelembevétele azonban lényegesen csökkentené az össznépességen belüli arányt).
A lakásbejelentési rendszer alapján 1955 óta vannak adataink az állandó és ideiglenes vándorlások számáról. A
vándorlás 1957-ig nőtt, azután csökkent. Az állandólakó- hely-változtatások száma az 1960 körüli 330 ezres
szintről az utolsó években körülbelül 210 ezerre esett vissza, az ideigleneslakóhely-változtatások száma pedig
(az ideiglenes- lakóhely-megszüntetésekkel együtt) 630 ezerről 1995-ben 150 ezerre csökkent. Az utolsó két és
fél évtizedben tehát hazánkban lényegesen csökkent a belső vándorlás, bár az utolsó években az állandó
vándorlás kissé újra nőtt.
Megváltozott a vándorlások iránya is. Míg korábban elsősorban a községekből a fővárosba irányult a vándorlás,
majd a községekből a városokba, 1995-ben Budapest és a többi város állandó vándorlási egyenlege negatív volt,
a községeké pedig pozitív, tehát többen vándoroltak a községekbe, mint ahányan onnan elvándoroltak. Az
északkeleti elmaradott megyékből való elvándorlás azonban ma is folytatódik.
Miközben a lakóhely-változtatások száma csökkent, az ingázóké 1980-ig nőtt. Az 1930. évi népszámlálás még
csak 141 ezer ingázót mutatott ki, 1960-ban már 613 ezer, 1970-ben 977 ezer, 1980-ban 1 millió 218 ezer aktív
kereső ingázott naponta a munkahely és a lakóhely között, 1990-ben valamivel kevesebb, 1 millió 42 ezer
ingázót mutatott ki a népszámlálás.
Az ingázás, illetve a lakóhely és a munkahely közötti hosszú utazás azonban nem azonosítható minden további
nélkül. Az ingázóknak egy kisebb része viszonylag rövid idő alatt jut el a munkahelyére, ezzel szemben azon
aktív keresők egy része is, akiknek lakóhelye és munkahelye azonos településen van, hosszú időt tölt a
lakóhelye és a munkahelye közötti közlekedéssel (7.8. táblázat). Az ingázók aránya nagyobb a férfiak, mint a
nők körében, és a társadalmi rétegek közül a szakképzetlen munkás rétegekben a leggyakoribb.
A belső vándorlás volumene valószínűleg magas szinten marad, esetleg nőni is fog, mivel a nálunk fejlettebb
országokat általában az jellemzi, hogy a népesség viszonylag gyakran változtatja lakóhelyét. A belső vándorlás
korábban uralkodó iránya, a falvakból a városok felé, azonban nem szükségképpen folytatódik a jövőben. Ha a
városok és falvak életkörülményei közötti különbségek mérséklődnek, a munkahelyek kínálata kiegyenlítettebbé
válik, és ha a közlekedési viszonyok javulnak, főképpen ha a személygépkocsi elterjed és az úthálózat is javul,
akkor lehetséges, hogy a falvak elnéptelenedése megáll, vagy legalábbis a kedvezőbb földrajzi helyzetű és
természeti feltételeket kínáló falvak népességének fogyása megáll, és az elmaradt régiókból a fejlettebbekbe
irányuló elvándorlás is mérséklődik.
Hasonlóképpen befolyásolni fogja a vándorlások irányát a regionális különbségek alakulása is. Ha az ország
régiói közötti egyenlőtlenség ismét megnő, akkor erős lesz a nyomás abban az irányban, hogy az elmaradó
régiók lakossága megpróbáljon elköltözni a fejlődő régiókba.

7.10. táblázat - 7.8. táblázat ♦ Az összes és az ingázó aktív keresők átlagos oda- és
visszautazási ideje a lakóhely és a munkahely között, 1990
Utazási idő a lakóhelytől a Az összes aktív kereső Ingázó aktív kereső

munkahelyre és vissza
százalék
0-15 perc 17,4 1,9
16-30 29,9 14,7
31-45 10,6 9,2
46-60 19,5 26,5
61-90 7,1 11,4
91-120 10,1 21,7
121-150 1,3 2,8
151-180 2,7 8,0
181 és több perc 1,4 3,8
Összesen 100,0 100,0
Aktív keresők
száma, ezer 4467,0 1042,0
A belső vándorlást nyilvánvalóan erősen befolyásolni fogják a lakáshoz jutás feltételei. Ha a lakáspiac állapota
miatt nehéz az új lakóhelyen lakáshoz jutni, mert csekély a bérlakáskínálat, magasak a lakbérek, nehéz az
ingatlanpiacon lakást, családi házat vásárolni, akkor ez nagymértékben megnehezíti az állandó lakóhely
megváltoztatását.
Az ingázás növekedése egyrészt világjelenség, a közlekedés javulásával függ össze, másrészt annak a
különleges magyarországi jelenségnek a következménye, hogy a mezőgazdaságot elhagyók és ipari munkát
vállalók közül egyre többen megtartották községi lakóhelyüket. Ennek oka lehet a lakáshoz jutás nehézsége a
városokban, továbbá a falusi lakosság ragaszkodása a lényeges jövedelemkiegészítést biztosító háztáji
termeléshez. Valószínűnek látszik, hogy az ingázás a jövőben is igen elterjedt marad (bár a hosszú távú ingázás,
különösen a hetenkénti ingázás a munkásszálláson lakással egybekötve, talán csökkenni fog). Ez a tény a
közlekedés fejlesztését igényli, az ingázás körülményeinek, idejének mérséklése érdekében.
Az ingázásnak az utolsó évekbeni csökkenése azzal lehet összefüggésben, hogy a gazdasági depresszió
körülményei közt a vállalatok elsősorban ingázó alkalmazottaikat és munkásaikat bocsátják el.
1994-ben 138 ezer külföldi élt Magyarországon egy évnél hosszabb ideje, nagyobb részük – mintegy 80 ezer
ember – letelepedési engedéllyel. A legtöbb bevándorló 1990-ben érkezett, azóta csökkent a számuk. Nehéz
megjósolni a bevándorlás jövőbeni alakulását, mert az nagymértékben függ egyrészt a szomszédos és közeli
országok gazdasági és politikai helyzetétől (minél rosszabb a helyzet ezekben az országokban, annál többen
fognak megpróbálni Magyarországra áttelepülni, polgárháborús és háborús konfliktusok esetén a menekültek
száma is újra erősen megnövekedhet), másrészt függ Magyarország bevándorlási politikájától, attól, hogy
könnyen vagy nehezen adunk letelepedési engedélyt, később pedig állampolgárságot.
Nem ismerjük azoknak a számát, akik Magyarországot a végleges kivándorlás szándékával elhagyták. Számuk

nagyságrendjét egyszázezresre becsülik. Az 1994. évi Magyar Háztartás Panel adatfelvétel mindenesetre nem
enged arra következtetni, hogy a magyar állampolgárok tömegesen akarnák elhagyni az országot. A
megkérdezett felnőtteknek csak 1,3 százaléka tervezte a külföldre költözést, ennél valamivel többen a néhány
éves, még többen a néhány hónapos külföldi munkavállalást.
A Kárpát-medencében a magyarok bevándorlása, a honfoglalás előtt és azt követően is nagy tömegű nemzetközi
vándorlások mentek végbe. A középkorban keletről bevándoroltak többek között a kunok és jászok, nyugatról
érkeztek német, vallon telepesek. A török hódoltság után nagy tömegek érkeztek Nyugat-Európából, részben
szervezett telepítés útján, számukat pontosan nem ismerjük. A XIX. században jelentős számú zsidó vallású
bevándorló érkezett Galíciából.
A XIX. század második felében a mezőgazdasági túlnépesedés sokakat indított arra, hogy tengerentúlra
vándoroljanak. Pontos számukat nem ismerjük. 1861 és 1913 között 1 millió 349 ezer magyarországi lakos
vándorolt ki csak az Egyesült Államokba. Az úgynevezett kikötői statisztikák szerint 1873 és 1913 között
összesen 2 millió kivándorló hagyta el az országot tengerentúli úti céllal. Nem tudjuk, hogy ezen kivándorlók
közül hányan tértek vissza.
Az első világháború után 350 ezer menekült vándorolt be az országba a Magyarországtól elcsatolt területekről.
A kivándorlás az első világháború előttihez képest lényegesen csökkent, a két világháború között 95 ezren
vándoroltak ki, de ugyanennyien voltak a visszavándorlók és bevándorlók is. A második világháború végén
Erdélyből 125 ezer, Kárpát-Ukrajnából 25 ezer, a Vajdaságból 40 ezer magyar menekült a mai országterületre.
Közvetlenül a háború után 30 ezer magyar nemzetiségű személy kényszerült Szlovákiából Magyarországra
költözni. A következő évek szlovák-magyar népességcseréje keretében körülbelül 70 ezer magyart telepítettek át
kényszerrel Szlovákiából, és körülbelül 70 ezer szlovák hagyta el Magyarországot önként. A győztes
nagyhatalmak döntése alapján ki kellett volna telepíteni az összes német nemzetiségű lakost, ténylegesen
körülbelül 50 százalékuk, 250 ezer ember került kényszerkitelepítésre Németországba és Ausztriába. Mindezek
a kényszervándorlások igen sok egyéni szenvedést és végső soron a kitelepítő országoknak súlyos károkat
okoztak.
A második világháború utáni évtizedekben jelentős számú magyar állampolgár hagyta el az országot főképpen
politikai okok miatt, az üldöztetés elől menekülve. 1944-ben és a következő években körülbelül 100-110 ezer
ember hagyta el az országot, az 1956-os forradalom után pedig 200 ezren. A vasfüggöny leengedése után a határ
illegális átlépése majdnem lehetetlenné vált, mindenesetre életveszéllyel járt. 1963 és 1988 között mégis 71 ezer
ember hagyta el illegálisan az országot, jelentős részük oly módon, hogy legális útlevéllel külföldre utazott és
nem tért haza. Ezzel párhuzamosan körülbelül 50 ezren legálisan vándoroltak ki. 1953 és 1989 között összesen
negyedmillió körül volt az ország kivándorlási vesztesége.
Elvként elfogadhatjuk, hogy a gazdasági fejlődés, a társadalom jó működése és a társadalmi igazságosság
érvényesülése szempontjából egyaránt előnyös, ha a társadalmi mobilitási esélyek különbségei minél kisebbek,
más szóval, ha a mobilitási esélyek minél közelebb vannak az egyenlőséghez. Ugyanakkor a magyar és a
nemzetközi mobilitási vizsgálatok eredményei alapján levonhatjuk a következtetést, hogy az esélykülönbségeket
politikai eszközökkel csak bizonyos, viszonylag szűk határok közt lehet befolyásolni. Rossz hatásúak és
hosszabb távon eredménytelenek voltak a mobilitási folyamatok adminisztratív eszközökkel (például származás
szerinti megkülönböztetésekkel az egyetemi felvételeknél) történő befolyásolására tett kísérletek.
Ezzel szemben a különböző régiók, valamint a városok és községek iskolai ellátottságának és az iskolák
minőségi színvonalának kiegyenlítése, a tanulók kollégiumi elhelyezése (és a népi kollégiumokban
kidolgozottakhoz hasonló elvek szerinti nevelése, oktatása), a hátrányos művelődési környezetből származó
fiatalok különleges oktatási támogatása, maga az ösztöndíjrendszer, továbbá az iskolarendszeren való áthaladás
„fő útja” (általános iskola után nappali gimnázium és nappali felsőfokú oktatás) mellett különféle „mellékutak”
(esti és levelező oktatás, felnőttképzés stb.) nyitva tartása elősegíti az esélyek kiegyenlítését. Sőt a hátrányos
társadalmi helyzetű fiatalok láthatatlan hátrányának (például a nem iskolában elsajátítható, hanem otthonról
hozott tudás, tájékozottság értékelése a vizsgákon) tudatos mérséklése is nagy előrelépés ebben az irányban.
A tandíj bevezetése a felsőfokú oktatásban szükségképpen megnöveli az eltérő anyagi és társadalmi helyzetű
családok gyermekeinek felsőfokú továbbtanulási esélyei közötti különbségeket, ezért nagyon fontos, hogy
ösztöndíjak és hallgatói hitelek segítsék elő, hogy a szerényebb helyzetű fiatalok ne legyenek kénytelenek
lemondani az egyetemi és főiskolai tanulásról.

A város- és faluszociológiával foglalkozó 6. fejezetben már utaltam arra, hogy a belső vándorlás, a lakóhely-
változtatás adminisztratív eszközökkel való befolyásolási kísérletei egyrészt általában kudarcot vallanak,
másrészt igen nagy társadalmi feszültségeket idéznek elő.
A városok és a falvak, valamint az egyes régiók közötti gazdasági és ellátottsági különbségek mérséklése
mindenesetre a belső vándorlás csökkenése irányában hat, ezért ha az egyirányú (faluról városba, az ország
egyik régiójából a másikba irányuló) tömeges vándorlást problematikusnak ítéljük meg, akkor azt leginkább a
fejlettségi különbségek hosszú távú csökkentésével lehet mérsékelni. A nem egy irányba haladó, hanem „csere”
jellegű vándorlás intenzitásának növekedése viszont valószínűleg a gazdasági fejlődés szükségszerű velejárója,
a fejlődésnek legalábbis bizonyos szakaszában. Ezért ennek visszafogása értelmetlen lenne.
A nemzetközi vándorlást sokkal inkább hajlamosak a fejlett országok adminisztratív eszközökkel szabályozni,
mint a belső vándorlást. Valószínűnek lehet azonban mondani, hogy a következő évtizedekben az összes fejlett
ország fokozatosan kénytelen lesz nemzetközi vándorlási politikáját liberalizálni. Az Európai Unió tagországai
között ezen országok állampolgárai szabadon változtathatják lakóhelyüket. Ezért azt is valószínűnek lehet
tartani, hogy hazánkból is a jelenleginél többen fognak kivándorolni, és még inkább többen fognak átmenetileg
külföldön munkát vállalni, másrészt többen fognak menekültként és egyszerűen gazdasági okok miatt
bevándorolni, illetve kivándorolni. A kivándorlás rövid távon csökkentheti a munkanélküliséget, hosszú távon
azonban mindenképpen veszteséget jelent az adott társadalom számára, mert elsősorban fiatal felnőttek hagyják
el az országot, akik – ha hazájukban maradnának – hozzájárulnának a nemzeti jövedelem előállításához. A
bevándorlás – a közvélemény egy részének ellenérzéseivel ellentétben – kifejezetten hasznos az adott ország
számára, mivel többnyire fiatal felnőttek vándorolnak be, és mivel sokan közülük olyan munkakörökben
helyezkednek el, ahol a helyi lakosság nem kíván munkát vállalni. Mivel Magyarországon a következő
évtizedekben a munkavállalási korú lakosság számának csökkenésére kell számítani, az esetleges
munkavállalási korú bevándorlók hozzájárulnak az ebből fakadó gazdasági problémák enyhítéséhez.
A külföldről érkező bevándorlás természetesen problémákat is okoz, éspedig többnyire annál nagyobbakat,
minél inkább eltérő, idegen kultúrából jönnek a bevándorlók. A különböző kultúrájú emberek együttélése
könnyen súrlódásokhoz vezethet. E problémának azonban nem az a megoldása, hogy a bevándorlást
adminisztratív eszközökkel gátolják, hanem az, hogy a bevándorlóknak a hazai kultúrához való alkalmazkodását
segítik elő, és a hazai lakosságnak az idegen kultúrájúakkal szembeni ellenérzéseit próbálják csökkenteni.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
A társadalmi mobilitásnak messzemenő hatásai vannak a társadalom jellegére és működésére. A társadalmi
mobilitási esélyek egyenlőtlensége a társadalmi egyenlőtlenségek egyik fajtája. Kisebb esélyegyenlőtlenség a
mobilitásban feltételezhetően elviselhetőbbé teszi a jövedelmi viszonyok egyenlőtlenségeit. A nagy mobilitás
fékezi az osztályok képződését és még inkább az osztályok közötti éles ellentétek kifejlődését, ezáltal elősegíti a
fennálló rendszer stabilitását.
Vitatott kérdés, hogy a társadalmi mobilitás alakulását befolyásolja-e a gazdasági- társadalmi-politikai rendszer,
például volt-e különbség a kapitalista és a szocialista társadalmak mobilitási viszonyaiban, és hogy magasabb
gazdasági fejlettségi fokon nagyobb-e a mobilitás, vagy pedig a társadalmi mobilitás elsősorban a társadalmi
struktúrától, annak változásától függ-e. Az utóbbi felfogás szerint a társadalmi mobilitás nagyrészt attól függ,
hogy a struktúra átalakulása következtében, például az értelmiségi réteg növekedése következtében, nyílnak-e új
társadalmi pozíciók, ahova más rétegek leszármazottai és tagjai beléphetnek.
A szocialista korszakban végzett magyarországi mobilitásfelvételek egymással és külföldi felvételekkel

összehasonlítva azt sugallják, hogy a strukturális változásoknak, az 1950-es és 1960-as évek gyors, sőt erőltetett
iparosításának volt a legnagyobb hatása a mobilitásra, a mobilitási esélyek egyenlőtlensége hasonló volt a
kapitalista országokban megfigyelt egyenlőtlenségekhez, tehát a szocialista rendszer nem hozott speciálisan
egyenlőbb mobilitási modellt.
Az 1990. évi rendszerváltozás után végbement elitcsere vizsgálata arra enged következtetni, hogy nem történt
radikális váltás. A régi elit egy része nyugdíjba vonult, és helyére a régi vezető réteg második szintjén lévők és
értelmiségiek léptek. A régi politikai elit egy része a gazdasági elitbe lépett át.
Az ember különösképpen vándorló lény, az emberiség egésze története során igen nagy vándormozgalmak
mentek végbe. Ezért nem meglepő, hogy ma is igen intenzívek a nemzetközi és a belső vándormozgalmak. A
legfejlettebb országokban, ahol a népességszám már nem nő, sőt csökken a halálozások és születések számának

különbsége miatt, szükségképpen jelentős a bevándorlás. Ez várható Magyarországon is.
Az iparosítással párhuzamosan jelentős belső vándorlás volt Magyarországon a községekből a városokba.

Hasonlóképpen jelentős volt az ingázás, vagyis az a jelenség, hogy a munkahely és a lakóhely más településen
helyezkedik el, és az egyén naponta vagy ritkábban ingázik lakóhelye és munkahelye között. Az utolsó években
a vándorlás intenzitása – valószínűleg átmenetileg – csökkent, és a vándorlási egyenlegek kiegyenlítettebbekké
váltak, már nem a községekből városokba irányuló vándorlás van nagy túlsúlyban.
(Spéder Zsolt)
Az 1990-es években mind itthon, mind pedig külföldön a politika és a szélesebb nyilvánosság fokozott
érdeklődését váltották ki a nemzetközi vándorlás kérdései. Ehhez minden bizonnyal hozzájárultak az időszak
eseményei („a vasfüggöny” lebontása, a délszláv háború, majd az Európai Unió bővítése), az ezekhez köthető
migrációs hullámok és az általuk generált lakossági félelmek. Minden bizonnyal szerepet játszott itt az is, hogy
a globalizáció következtében a nemzetközi erőforrásmozgások (tőke és munka) intenzívebbé váltak, hogy több
országban erősödtek a konfliktusok a migránsok és az őslakosok között, és valószínűleg az is, hogy az európai
társadalmak öregedésére és fogyására reagálva a migráció komolyan szóba jött a népességcsökkenés
megállításának eszközeként. A társadalmi mobilitás nemzetközi kutatásában relatíve kevesebb történt. Nem csak
azért, mert lanyhább volt a közérdeklődés, hanem azért is, mert ez a terület a szociológia legérettebb ága:
rögzültek a mindenki által elfogadott kérdésfelvetései, módszerei, hagyományai. Erre nézve tehát inkább a
kialakult eszköztár alkalmazásának lehettünk tanúi. Ezek a körülmények indokolják, hogy a következőkben a
nemzetközi migráció kérdéseivel és hazai vonatkozásaival foglalkozunk részletesebben.
Klasszikus értelmezés szerint azok tekinthetők migránsoknak, akik lakóhelyüket elhagyva más országba
költöznek, ott tartósan megtelepednek, a befogadó (vagy célország) állandó népességének részévé válnak. Ma e
definíciónak az egyik eleme, a lakóhely- és országváltás tartóssága kérdésessé vált. Megnövekedett ugyanis
azoknak az eseteknek a száma, amikor az érintettek (eredeti szándékuk szerint) csak átmeneti jelleggel
választanak másik országot, ám ez az állapot – ha nem is minden esetben -, tartóssá válhat. Gondoljunk például
arra, hogy a külföldön ösztöndíjjal tanulók közül nem kevesen helyben dolgozni is kezdenek, majd családot
alapítanak, vagy arra, hogy egy adott célt (pl. otthoni lakásépítést) szolgáló külföldi munkát gyakran nehéz
feladni, a helyzet állandósul, a végkimenet esetleg a kivándorlás lesz. Mindezekre tekintettel egy meghatározott
országban, egy adott időszakban élők közül azok tekinthetők migráns- nak, akik tartósan ott élnek, és nem az
adott országban születtek. (A kritériumként kezelt időtartam országonként különbözhet, van, ahol három hónap,
van, ahol egy év.)

Közismert, hogy az európai államok évszázadokon keresztül kibocsátó országok voltak, és döntően az 1960-as
évek gazdasági növekedése hozott ebben fordulatot, ekkor váltak befogadóvá. A bevándorlás első hullámaival
érkezők az adott országok munkaerőhiányát voltak hivatva pótolni, majd a későbbiekben – ha sikeresen tudtak
integrálódni – a házastársak és családtagok is követték őket. A gazdaságilag motivált migrációt tehát a
családformálódás és egyesítés szándékával történt mozgások kísérték. A migráció motivációs keretét – nemek
szerint erősen eltérő súllyal – ma is döntően e két tényező alkotja. Ugyanakkor politikai okok, háború vagy
természeti katasztrófa is arra kényszerítheti az embereket, hogy átmenetileg vagy tartósan más országba
vándoroljanak, ám részarányuk Európában az összes vándorlóhoz képest alacsony.
1990 és 2000 között Európában emelkedett a migránsok létszáma (Münz 2003; World Migration Report 2005).
Ez a folyamat az 7.9. táblázatban számszerűleg is jól megmutatkozik: a vizsgált 18 országban 16 millióról 20
millióra növekedett az adott időpontban külföldiként tartósan ott tartózkodók részaránya. A számok alábecsülik
a migráció mértékét, hiszen nem tartalmazzák a honosítottakat (azokat, akik külföldön születtek, de mára már új
állampolgárságot szereztek), pedig a World Migration Report szerint 1992 és 2002 között 5,8 millió embert
honosítottak az Európai Unió akkor 15 országában (World 2005, 141). Közöttük igen nagy hányadot képviseltek
a volt szocialista országokból Németországba visszatelepülő német nemzetiségűek.
A táblázatból az is jól látszik, hogy a külföldiek eloszlása nem egyenletes az egyes nyugat-európai országokban.
A két törpeállamot nem számítva Svájcban, Németországban, Ausztriában és Belgiumban a legmagasabb az
arányuk. A legtöbb külföldi pedig Németországban, az Egyesült Királyságban és Franciaországban él. Az
elemzők szerint Nyugat-Európába irányuló migrációnak az 1990-es években bekövetkezett növekedése több

forrásból táplálkozott. Az időszak elején a délszláv háború emberek százezreit üldözte el otthonukból,
hazájukból. Úgyszintén szerepe volt a transzformációs országokban tapasztalható recessziónak, a megélhetés
súlyos nehézségeinek is. Ugyanakkor az évtized második felében a gazdaságszerkezeti változások és a
későbbiekben részletesen tárgyalandó mechanizmusok (családegyesítés) tartották fenn a migrációt. Érdekes
jellegzetességeket vehetünk észre, ha megfigyeljük, hogy a kibocsátó országokból milyen célországokba
vándorolnak leginkább (outflow), illetve hogy az egyes befogadó országokba milyen más országokból érkeznek
(inflow) a legtöbben. Az 1990-es évek végének adatai szerint a volt Jugoszláviából kivándoroltak 60,2
százaléka, a török migránsoknak pedig 74,1 százaléka Németországot választotta. A volt jugoszlávok körében
Svájc a második (15,5 százalék), Ausztria pedig a harmadik legnépszerűbb befogadó ország (10,1 százalék). A
törökök esetében Franciaország (6,0 százalék) és Ausztria (4,9 százalék) áll a második és harmadik helyen. Az
algériaiak 92,6 százaléka és a tunéziaiak 71,3 százaléka Franciaországba vándorol ki. Végül az Egyesült
Királyság a befogadója a migráns indiaiak 59,3 százalékának, az irakiak 54,3 százalékának és a pakisztániak 45
százalékának (Salt 2001). Az egyes országok között tehát jellegzetes migrációs csatornák alakulnak ki,
amelyekben folyamatos az áramlás, és ahogy azt Salt állítja, ezek a kapcsolatok és mozgások alig változnak.
Természetesen egy-egy esemény megnövelte az adott országból egy adott időszakban elvándorlók számát
(például délszláv háború), de a migráció iránya ekkor is leggyakrabban a korábbi gyakorlat szerint alakult.
7.11. táblázat - 7.9. táblázat ♦ A külföldiek száma és a teljes népességen belüli aránya 18
nyugat-európai országban, 1990–2000 (ezer fő)
Ország 1990 % 1999–2001 %
Összesen Összesen
Ausztria 482 6,2 730 9,1
Belgium 903 9,0 853 8,3
Dánia 161 3,1 259 4,9
Finnország 26 0,5 88 1,7
Franciaország 3 607 6,3 3 263 5,6
Németország 5 338 8,4 7 297 8,9
Görögország 173 1,7 166 1,6
Írország 81 2,3 127 3,3
Olaszország 469 0,8 1 271 2,2
Liechtenstein 11 38,1 11 34,3
Luxemburg 109 28,2 153 35,6
Hollandia 692 4,6 652 4,1
Norvégia 143 3,4 179 4,0
Portugália 108 1,1 191 1,9
Spanyolország 279 0,7 801 2,0
Svédország 484 5,6 487 5,5

Svájc 1 127 16,7 1 459 20,1
Egyesült Királyság 1 904 3,3 2 298 3,9
Nyugat-Európa 16 096 4,5 20416 5,2

összesen
Forrás: Münz 2003.
A nemzetközi vándorlás elméleteiről Massey és munkatársai adnak átfogó értelmező és értékelő elemzést
(Massey et al. 2001). A kibocsátó ország taszító, illetve a befogadó vagy célország vonzó tényezői („push and
pull factors”) mind a migráció megindulásában, mind pedig fenntartásában lényeges szerepet játszanak. A
megélhetés hazai biztosításának kilátástalansága (magas munkanélküliség, alacsony bérek, a földtulajdon
elvesztése, a krízishelyzetek gyakori ismétlődése) arra kényszeríti az érintetteket, hogy máshol keressenek
boldogulást. Úgyszintén erre ösztönöz a munkaalkalom, a magas bérek ígérete a szóba jöhető célországokban.
Nem hiába állítják tehát a klasszikus elméletek, hogy a két ország közötti jelentős bérkülönbségek a migráció
strukturális előfeltételét képezik. Sok-sok ok miatt azonban nem mindenki hagyja el az alacsonyabb bérköltségű
országot. Akinek otthon biztos munkahelye és elismert foglalkozása (társadalmi presztízse) van, az kevésbé érzi
a kényszert. Az is gátja a vándorlásnak, hogy a migráció igen magas ráfordításokkal jár: itt nem csak a lakóhely-
változtatás, az informálódás költségeit kell figyelembe venni, de a befogadó ország kulturális mintáinak (pl.
nyelvismeret megszerzése, oklevelek tanúsítása stb.) elsajátításával járó anyagi terheket is. Ezek csökkentésében
igen sokat segítenek a kapcsolathálózatok, amelyek a migráció fenntartásának igen fontos, láthatatlan
intézményei. A célországban élő rokonok és ismerősök pontos információval látják el a potenciális migránsokat
a számba jövő munkaalkalmakról, a letelepedési esélyekről, a lakókörnyezetről, és segítséget nyújtanak a
befogadó ország jogrendjében való eligazodásban, vagyis egyfajta szociális infrastruktúrát létrehozva
csökkentik a kivándorlás költségeit és kockázatát (Sík 2001; Gödri 2005). Nem véletlen, hogy azok körében
nagyobb a vállalkozó kedv, akiknek rokona, közeli ismerőse él a célországban. Formális kormányzati és üzleti
intézmények is segítik a vándorlást. A német vendégmunkásigény kielégítésére még az 1970-es években is 6-
700 toborzóiroda működött Törökországban (Portes-Böröcz 2001). Ma pedig számtalan olyan cég létezik,
főképpen a kibocsátó országokban, amelynek fennmaradása, illetve profitja attól függ, hogy tud-e elég
munkaerőt külföldre irányítani. Ma a migráció „üzlet”, ahogy azt John Salt megállapítja. A folyamat
fennmaradását, ahogy már említettük, az is segíti, hogy egyes országok között tipikus migrációs csatornák
alakultak ki. Ezek kialakulásában szerepet játszik a földrajzi közelség, a tradicionális államközi kapcsolat
(történelmi örökségek, gyarmati múlt), a kulturális közelség, etnicitás (a visszatelepü- lők körében), a befogadó
országok szelektív migrációs politikája, és a már említett kapcsolatháló önfenntartó és bővülést elősegítő
mechanizmusa (Massey et al. 2001; Portes- Böröcz 2001).
Számtalanszor felmerül az a kérdés, hogy vajon a fogadó vagy a kibocsátó országnak előnyös-e a migráció? A
kibocsátó országokban leggyakrabban az „agyelszívás” jelenségét említik hátrányként: a jól képzett emberek
képzésének költségeit az ő közösségük finanszírozta, míg a migránsok által hajtott haszon a befogadó országot
gazdagítja. A befogadó országokban pedig az a félelem fogalmazódik meg, hogy a bevándorlók növelik a
versenyt a munkapiacon, ezzel „elveszik” az őslakosok elől a munkahelyet, lenyomják a béreket. Valójában igen
nehéz meghatározni a költségek és a hasznok egyenlegét, illetve azt, hogy ezek hol jelentkeznek és milyen
mértékűek. Mert igaz, hogy a migránsok képzését a kibocsátó ország fedezte, de az érintettek valószínűleg azért
vándoroltak ki, mert megélhetésüket otthon nem tudták biztosítani (csak a munkanélküliek számát, a szociális
kiadások mértékét növelték volna, esetleg alacsony bérért kellett volna dolgozniuk), vagy elképzeléseiket nem
tudták valóra váltani (a hasznot hozó tervek az otthoni környezetben talán meg sem születtek volna). Ami pedig
a befogadó országot illeti, ott nyilvánvalóan volt kereslet a bevándorló alacsonyabb bérigényű munkájára,
hiszen ha van hazai munkaerő, akkor a munkaadók nem keresik azt külföldön. Ugyanakkor azt se felejtsük el,
hogy legkésőbb a letelepedés második fázisában rendszerint a bevándorló családtagjai is megérkeznek, és ők a
befogadó ország szociális rendszerét terhelik. Mérlegelendők azok a konfliktusok is, amelyek a bevándorlók és
hazai lakosok között nemritkán kialakulnak. (A migránsok integrációjának nehézségeiről a 10. fejezetben a
kisebbségi problémák tárgyalásánál lesz szó.) Számtalan további előny és hátrány is felsorolható, vagyis a
bevándorlás/kivándorlás megítélésekor igen alaposan végig kell gondolni a hosszú és rövid távú költségeket és
hasznokat.

Migráció Noha hazánk és nyugati szomszédai között a szocializmus időszakában „vasfüggöny” húzódott, és a
szomszédos szocialista országok felé sem voltak nyitottak a határok, Magyarországról a becslések szerint évente
5-8 ezren telepedtek át véglegesen, főképpen nyugati államokba (Tóth 2003,447). A bevándorlás sem 1990-ben
indult el: a rendszerváltozást közvetlenül megelőzően, mintegy annak előszeleként egyre többen, főképpen a
szomszédos országból érkezett magyar nemzetiségűek tartózkodtak hosszú ideig és letelepedési
(családegyesítési) céllal Magyarországon. A rendszerváltozást követő határnyitás és a személyek szabad
áramlása természetesen új időszakot nyitott a nemzetközi vándorlásban, Magyarország fokozatosan részévé vált
az európai migrációs térségnek. A nyugati államokhoz hasonlóan érintik a nemzetközi krízisek következtében
kialakuló vándorlási hullámok (délszláv konfliktus). Mi is számba vehető célországgá váltunk, és a külföldön
megélhetést kereső vagy arra kényszerülő magyaroknak sem kell azzal számolniuk többé, hogy ennek
következményeként nem térhetnek vissza az anyaországba. Igen nehéz megbecsülni a tőlünk kivándorlók és a
bevándorlók számát és a kettő különbségéből adódó vándorlási egyenleget, illetve azonosítani azokat a
mechanizmusokat és motivációkat, amelyek a nemzetközi vándormozgalom hazai szegmensét mozgatja.
Az eredeti és a szerzett állampolgárságú magyarok tartós külföldi tartózkodásáról, illetve új állampolgári

státusok megváltozásáról a fogadó országok bevándorlási és statisztikai jelentéseit folyamatosan végigkísérve és
standardizálva, juthatnánk számszerű ismeretekhez, de ez igen nehéz és néha megoldhatatlan feladat.
(Ausztriára vonatkozóan például nem rendelkezünk ilyen rendszeres adatokkal, pedig ez az ország a magyar
kivándorlásban mindig lényeges szerepet játszott.) A Tóth Pál Péter által végzett becslés szerint 80-100 ezer főre
becsülhető az a népesség, amely a rendszerváltozás és az ezredforduló között hagyta el az országot és tartósan
külföldön él. A magyar vándorlóknak is megvan a maguk, hagyományos migrációs csatornája: döntő többségük
(50-60 ezer fő) Németországban él, és nem lehet elhanyagolható Ausztria szerepe sem. A magyarok kivándorlási
hajlandósága a hozzánk hasonló helyzetű volt szocialista országokhoz (pl. Lengyelország, Csehország,
Románia) képest viszonylag alacsony, akár a terveket, akár a gyakorlatot tekintjük.
Pontosabb ismereteink vannak az országunkba belépő és tartózkodási, illetve letelepedési (2001-ig

bevándorlási) engedéllyel rendelkezőkről és arról is, hogy közülük há- nyan hagyták el Magyarországot (lásd
7.10. táblázat).
7.12. táblázat - 7.10. táblázat ♦ Azon külföldi belépők és kilépők száma és

országcsoportok szerinti összetétele, akik tartózkodási, bevándorlási engedélyt kaptak,
illetve egyéb állandó itt-tartózkodási státussal rendelkeztek az 1990-2000 közötti
időszakban
Országcsoportok Belépők Kilépők
Szomszédos 162 352 69,9 52 977 53,0

országok
Az Európai Unió 21 625 9,3 14 509 14,3

országai
USA és Kanada 6 027 2,6 4 293 4,2
Egyéb országok 42 401 18,2 29 464 29,1
Összesen 232 417 100,0 101 243 100,0
Forrás: Tóth 2003, 454. p.
Jól látszik, hogy a migráció fő forrását a szomszédos országok – és döntő mértékben az ott élő magyarok –
képezik, és ebben országcsoportban az átlagosnál alacsonyabb a kilépők aránya. A Magyarországra érkezők több
mint fele Romániából jött, ezenkívül két ország, Ukrajna és a volt Jugoszlávia részesedik még lényeges, 10
százalék körüli hányaddal. Az is kitetszik, hogy a tartósan Magyarországon élők egy része tovább- vagy
visszaköltözik, tehát nem minden belépő marad végérvényesen az országban. Sőt tudjuk, hogy státusuk az itt-
tartózkodás folyamán is változhat (átmenetiből tartóssá, illetve megfordítva).

Nyilvánvaló, hogy a Magyarországra irányuló vándorlás okai a különböző országcsoportokban eltérőek. Az EU

régebbi tagállamaiból érkezők többsége a globalizációnak és az európai integrációnak köszönhetően kialakuló
gazdasági kapcsolatokat szándékozik kihasználni, munkát akar vállalni. A szomszédos országokból érkezők
migrációját a munkavállalási, családi és etnikai vonatkozások együttesen motiválják. Erről átfogó képet ad egy
reprezentatív vizsgálat, amelyet a környező országokból érkezett, 2001-ben bevándorlási státust kapott
személyek körében végeztek (Gödri-Tóth 2005). A kutatás megállapította, hogy a vándorlásban lényeges
szerepet játszott a magasabb magyarországi életszínvonal („szívó hatás”), a kibocsátó ország kilátástalannak
ítélt gazdasági és politikai helyzete, illetve az elszenvedett kisebbségi hátrányok („taszító erők”). Lényeges és
egyre erősödő szerepet játszott a kapcsolatháló: az érintettek mindegyikének volt a kibocsátó országból
Magyarországon letelepedett rokona és barátja, továbbá többségük Magyarországon született rokonnal és
ismerőssel is tartott fenn kapcsolatot. Ne hagyjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a magyar nemzethez és
kultúrához való tartozás, az anyanyelv hibátlan ismerete megkönnyítette a vándorlást, és a szokásostól eltérő
értelmezéshez is teret engedett (nem hiába használják az érintettek az át- település fogalmát). Ezeknek a
körülményeknek a költség- és kockázatcsökkentő, az integrációt megkönnyítő hatása nyilvánvaló. (Érdekes itt
megemlíteni az 1945 után kitelepített sváboknak azt a tapasztalatát, hogy archaikus, az irodalmi némettől
jelentősen eltérő nyelvhasználatuk miatt Németországban „magyar cigányoknak”, „»barbár« magyaroknak”
nevezték őket. – Bindorfer 2001, 88. skk.) A vándorlás (át)értelmezésében (jelentéstulajdonítás) pedig az
nyilvánul meg, hogy a lakóhely-változtatás egyfajta „belső vándorlásként”, és különösen Budapestre és
környékére költözés esetén a centrumba irányuló társadalmi mobilitásként, „felemelkedésként” fogható fel,
hiszen az érintettek körében Magyarország és Budapest sohasem szűnt meg releváns vonatkoztatási
rendszerként működni.
Jóllehet az érintettek körében a „jövőbeli bizonytalanságok kiküszöbölése”, az „életszínvonal emelése”, a

munkavállalás, a „menekülés a nehéz gazdasági körülmények és kisebbségi feszültségek közül”, a „családi
kapcsolatok rendezése” mind a migráció megindulásakor (1987-1992), mind pedig az ezredfordulón megjelenik
magyarázó faktorként, némi hangsúlyeltolódás bekövetkezett. A kezdeti időszakban nagyobb szerepet kaptak a
kisebbségi feszültségek és a nemzeti azonosulás új lehetőségei, illetve a kilátástalan gazdasági körülmények, az
ezredfordulón már a nemzetközi migráció mindenütt ismert mozgatórugói a – gazdasági és a családi okok –
kerültek a középpontba.
A kutatók a klaszterelemzés módszerével az ezredforduló bevándorlóit motivációik szerint négy nagy típusba
sorolták (vö. 7.11. táblázat). Etnikai migránsnak (18 százalék) nevezték azokat, akinél a kisebbségi helyzet
jelentette a vándorlás kiváltó okát. (Az esetleges félreértést elkerülendő: a vizsgálat alanyai döntően a magyar
etnikumhoz tartoztak.) A gazdasági migránsok alkották a legnagyobb csoportot (28 százalék), ide azok kerültek,
akiket leginkább az életfeltételek javításának szándéka, a gyerekek jövője iránti aggodalom késztetett
vándorlásra. A karriermigránsokat (25 százalék) a képességeik jobb kihasználásának, a szakmai előrejutásuknak
a lehetősége motiválta leginkább; az ő esetükben tehát a felfelé irányuló mobilitás perspektívája lehetett a
meghatározó késztető erő. A családegyesítő migránsok (27 százalék) a szekunder migráció alanyai: követik a
családból elvándorolt, a fogadó országba sikeresen integrálódott személyeket.
Társadalmi mobilitás Részben adathiány, részben elméleti problémák megoldatlansága gátolja, hogy pontos és
átfogó képet adjunk az 1990-es években végbement mobilitási folyamatokról. Ami az előbbit illeti: az
ezredforduló első éveiben elmaradt a társadalmi mobilitásról évtizedek óta elvégzett rendszeres társadalmi
adatfelvétel, így a témával foglalkozó kutatóknak más célra kialakított, szempontunkból korlátozott érvényű
adatgyűjtésekkel kellett beérniük. A megoldatlan elméleti problémák közül, itt legfőképpen arra hívjuk fel a
figyelmet, hogy a mobilitást feltáró elemzések a foglalkozási csoport szerinti hovatartozáson alapulnak.
Ugyanakkor a foglalkozási státus a modern ipari társadalmakban („kockázati társadalom”) és még inkább az
átmeneti társadalmakban a gyakori változások folytán egyre nehezebben azonosítható, hiszen a foglalkozási
pályák gyakrabban törnek meg (vö. 5. fejezet). Emlékezzünk, arra a bevett eljárásra, hogy a munkahellyel nem
rendelkezőket (munkanélküli, inaktív, nyugdíjas, háztartásbeli személyeket) az utolsó foglalkozás alapján
soroljuk csoportokba, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy például egy tartós munkahellyel rendelkező, illetve egy
másfél évtizede nem dolgozó betanított munkás helyzete milyen lényegesen különbözik. Amennyiben ezek a
körülmények nem változnak, akkor a jövő egyik leglényegesebb kutatási feladata lesz a munkapiacról kiszorult,
illetve a pozíciójukat gyakran változtató személyek státusának meghatározása. A fentiek ellenére sok tanulsággal
szolgálnak és szolgálhatnak a klasszikus mobilitási elemzések, ám jelezni kell azon kísérleteket is, amelyek a
jelenséget szélesebben értelmezik.
7.13. táblázat - 7.11. táblázat ♦ A migrációs motivációk megoszlása (említések aránya) az

összes bevándorló, körében, illetve az egyes migrációs típusba tartozók körében

Migrációs Teljes Bevándorlótípusok

motiváció
minta Etnikai Karrier- Gazdasági Család
migráns migráns migráns egyesítő
migráns
Magyarként így 54,8 61,9 37,2 73,0 50,0

látta biztosítva a
jövőjét
Saját, illetve a 50,2 25,4 45,6 77,3 44,0

család
életfeltételeinek
javítása
A gyermekek 48,3 30,9 30.4 85,5 38,3

jövője miatti
aggodalom
Családegyesítés 35,2 41,4 13,2 5,0 81,9
A gazdasági 35,6 47,0 33,6 55,7 11,3

helyzet
kilátástalan-
sága
Nem akart 29,6 67,4 19,2 19,5 24,8

kisebbségben
élni
Rokonok, 27,9 20,4 24,4 19,5 45,4

barátok,
ismerősök
hatása
Magyarország 28,3 48,1 38,0 25,5 12,4

vonzása, a róla
kialakult kép
Saját ismeretek, 25,7 9,9 84,4 7,1 2,1

képességek jobb
felhasználása
A szakmai 19,2 7,2 46,0 20,9 1,8

előrejutás
lehetőségének
hiánya
Házasságkötés 13,9 2,8 16,0 8,2 25,2
A magyar 12,3 6,6 21,2 19,5 0,7

tannyelvű
oktatási

intézmények
hiánya
A saját otthoni 10,6 10,5 8,8 17,0 5,3

feltételei
Iskolai 11,1 0,0 32,0 7,4 3,5

tanulmányok
Kilátástalan 10,7 33,7 6,4 7,8 2,8

politikai helyzet
Konkrét 6,1 20,4 2,4 5,3 1,4

egyéni/közösség
i emberi jogi
sérelem
Félelem (pl. 5,7 19,9 0,4 5,3 2,1

etnikai
problémák
miatti félelem)
A 98,0 17,9 24,7 28,0 27,4

bevándorlótípus
ok aránya az
összes
bevándorló
között (%)
Forrás: Gödi–Tóth 2005, 101. p.
Az elmúlt évezred utolsó évtizedében érdemi fordulat állt be a nemzedékek közötti mobilitás trendjeiben (Bukodi
2001; 2002). A teljes mobilitási arányszám a teljes népesség és a fiatal férfiak körében egyértelműen csökkent, a
fiatal nők körében viszont tulajdonképpen nem változott (vö. 7.12. táblázat). Ebből az következne, hogy az
ezredfordulón a társadalom zártabbá vált. Ez részben így is van, ám árnyaltabb képhez jutunk, ha figyelembe
vesszük a struktúra változása által generált mobilitás mértékét. A mobilitás ugyanis most alapvetően azért
alacsonyabb, mert 2000-ben a gyerekek és a szülők foglalkozási szerkezete kevésbé tért el, mint 1992-ben. A
cirkuláns mobilitás nem csökkent, sőt egyes esetekben valamelyest nőtt is. (Felhívjuk a figyelmet, hogy ezek az
adatok nem vethetők össze a 7.6. táblázat adataival, mivel Bukodi EGP foglalkozási rétegekkel számolt, és ez
nem felel meg az Andorka által alkalmazott munkajellegcsoportnak. Erről bővebben Andorka 1990.)
7.14. táblázat - 7.12. táblázat ♦ A teljes és minimálisan szükséges (strukturális)

mobilitási arányszámok, 1992, 2000
1992 2000
20–69 évesek
Férfiak
Teljes 72,7 65,8
Strukturális 25,3 15,1
Nők

Teljes 76,1 73,9
20–34 évesek
Férfiak
Teljes 65,5 60,5
Nők
Teljes 72,3 73,4
Forrás: Bukodi 2001 és saját számítás
Hogy a teljes mobilitási arányszám milyen mozgásokból áll össze, azt megkapjuk, ha részletesen elemezzük a
belépési (honnan érkeznek az egyes társadalmi csoportba tartozók) és kilépési (mivé váltak egy adott
foglalkozási csoportba tartozó apák gyermekei) mobilitási arányszámokat. Itt két olyan foglalkozási csoport, a
vezetők-értelmiségiek- hivatalnokok és a nem mezőgazdasági önállóak (vállalkozók) belépési arányszámaira
koncentrálunk, amelyek sokak számára a felemelkedés célcsoportjai. Az elsőt tekintve azt látjuk, hogy az
újratermelődés gyakorisága emelkedett, hiszen míg 1992-ben az ide tartozó gyerekek 28,7 százalékának
édesapja származott ugyanebből a csoportból, addig 2000-ben az arányuk négytizedes (41,1 százalék) volt (vö.
7.13. táblázat). A vállalkozók társadalmi csoportjának újratermelődése szintén erősödött, a részarányt tekintve
6,9-ről 12,1 százalékra, ám itt igen alacsony volt az indulási arány. A vállalkozók döntő többsége más társadalmi
csoportból származik: legtöbbjük szülei szakmunkások és betanított munkások, de nem jelentéktelen a vezetői-
értelmiségi háttérrel rendelkezők aránya sem (vö. 7.13. táblázat). A 90-es évek jellemző tendenciája, hogy
növekedett a szakmunkás szülővel rendelkező vállalkozók részaránya. Az eredeti adatbázisok felhasználásával
az Andorka által bemutatott loglineáris módszerrel kiszámíthatjuk, hogyan változott egy adott foglalkozási
csoportból a vállalkozóvá válás esélye. A vezetőértelmiségi-hivatalnok, illetve a szakmunkás státusú szülői
háttér következményeit összehasonlítva azt állapíthatjuk meg, hogy míg 1992-ben a két csoporthoz tartozók
gyerekei közel ugyanolyan valószínűséggel váltak vállalkozóvá (1,07-es esélyhányados), addig 2000-ben az
utóbbiak esélye az értelmiségiekhez képest másfélszeres (1,49) lett.
7.15. táblázat - 7.13. táblázat ♦ A vezető-értelmiségi-hivatalnok és a vállalkozó (nem

mezőgazdasági önálló) rétegek rekrutációja (belépési mobilitási arányok) 1992; 2000;
20–69 éves férfiak
Az apa foglalkozási Vezető-értelmiségi- Nem mezőgazdasági önállóak

rétegek szerinti (vállalkozók)
helyzete hivatalnok
1992 2000 1992 2000
Vezető-értelmiségi- 28,1 41,1 13,8 12,8

hivatalnok
Egyéb szellemi 4,0 2,6 1,6 1,3
Nem mg.-i önálló 8,4 5,8 6,9 12,1


önálló
Szakmunkás 23,9 23,3 29,4 35,9
Szakképzetlen 18,3 16,4 29,0 22,5

munkás
Mg.-i fizikai 9,5 7,6 14,0 11,0
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0
Forrás: Bukodi 2001, 19. és 23. p.
Klasszikus módszereket használó átfogó elemzés a nemzedéken belüli (intragene- rációs) foglalkozási
mobilitásról a vizsgált időszakot tekintve nem készült, pedig közismert tény, hogy a rendszerváltás során és
annak következtében sokan kényszerültek foglalkozásváltásra, de ne feledkezzünk el arról sem, hogy sokan
tudtak élni is a piac működése kínálta kedvező lehetőségekkel. Ha azonban a mobilitás kategóriáját az eddig
alkalmazottnál szélesebb értelmezésben használjuk (pl. jövedelmi vagy anyagi helyzet szerinti mobilitás;
belépés a munkaerőpiacra, kilépés, kivonulás a munkapiacról; nyertessé vagy vesztessé válás stb.), akkor
számtalan részelemzéssel rendelkezünk (pl. Bukodi-Róbert 2002; Habich-Spéder 1998; Kolosi-Sági 1998). A 4.
fejezetben már részletesen bemutatott Magyar Háztartás Panel adatrendszere ugyanis számtalan lehetőséget ad a
tárgykör feltárására. A viszonylag rövid, 1991-1997 közötti időszakban az érintettek számtalan státusváltáson
estek át. Közel egymillióan kerültek ki kényszerűen és véglegesen a munkapiacról (nagyrészt nyugdíjba), akik
ezt a fordulatot döntően státusvesztésként élték meg. Ha a munkaviszonyban állókra szorítkozunk, akkor az
1991-ben foglalkoztatottaknak és 1997-ben még nem nyugdíjazottak kevesebb mint egytizede (9,5 százalék)
nem élt át státusváltást, közel egyötödük (23 százalék) mind a munkanélküliséget, mind pedig a foglalkozási
mobilitást megtapasztalta, a csak munkahelyet változtató háromötöd közül igen keveseknek (8 százalék) nem
módosult a státusa, a többiek többségének pedig a lefelé és felfelé irányú elmozdulásban is része volt (Bukodi-
Róbert 2002). Ezek a mozgások pontosan leképeződnek a jövedelmi mobilitásban, hiszen egy ötéves időszakot
tekintve az érintettek minden második évben jövedelmi osztályt váltottak.
A rendszerváltozás utáni időszak az ipari társadalmakban szokásosnál nyilvánvalóan intenzívebb mobilitási

periódus volt: többen szenvedtek el végérvényes státusvesztést, kevesebben tudtak az új helyzetet kihasználva
töretlenül emelkedni. A legtöbben lefelé és felfelé irányuló státusváltást is átéltek. A mobilitás és a státusváltás
dinamikája a 1990-es évek végére minden bizonnyal mérséklődött, ám az intenzív munkapiaci fluktuáció és az
új foglalkoztatási viszonyok (határozott idejű foglalkoztatás) terjedése vélhetőleg gyakorlattá teszi a státusok
instabilitását, amellyel a jövőbeli intragenerá- ciós/mobilitási vizsgálatoknak számot kell vetniük.
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Különbözött-e és – ha igen miben – a magyar társadalom mobilitása az 1945 és 1990 közötti időszakban más
fejlett országok mobilitásától, valamint az 1945 előtti magyar társadalom mobilitásától?
2. Milyen mértékű elitcserére került sor az 1990. évi rendszerváltás után?
3. Milyen szerepet játszik az iskolai végzettség a mobilitásban, és lehet-e a mobilitást az oktatási rendszeren
keresztül befolyásolni?
4. Milyen szerepe van az öröklésnek és a környezetnek az intelligenciában és ezáltal a mobilitási életpályában?
5. Milyen tendenciák voltak a közelmúltban és milyenek várhatók a közeljövőben a belső vándorlásban és az

ingázásban?
6. Várható-e nagyfokú kivándorlás Magyarországról a fejlett országokba, és hogyan lehet ezt értékelni?
7. Várható-e nagyfokú bevándorlás Magyarországra a környező országokból és az elmaradottabb távoli

országokból, és hogyan lehet ezt értékelni?

8. Hogyan jellemezhetjük az ezredforduló európai migrációs folyamatait az ezredfordulón?
9. Milyen magyarázattípusok születtek a migrációs folyamatok értelmezésére?
10. Mi jellemzi Magyarország bekapcsolódását a nemzetközi migrációs áramlásokba?
11. Milyen okokkal magyarázhatjuk a szomszédos országokból Magyarországra történő bevándorlást, és a

bevándorlók milyen főbb típusait különböztethetjük meg?
12. Hogyan alakult a nemzedékek közötti mobilitás a rendszerváltozást követően?

társadalmi mobilitás ♦ nyitott és zárt társadalom ♦ belső vándorlás ♦ nemzetközi vándorlás ♦ ingázás
♦ nemzedékek közötti mobilitás ♦ nemzedéken belüli mobilitás ♦ házassági mobilitás ♦ srukturális
mobilitás ♦ cirkuláris mobilitás ♦ meri- tokrácia ♦ a mobilitási esélyek egyenlőtlensége ♦ vándorlási
egyenleg ♦ állandó és ideiglenes vándorlás ♦ migráns

Andorka Rudolf 1982. A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest, Gondolat.
Andorka Rudolf 1986. A magyar társadalmi mobilitás nemzetközi összehasonlításának története. Statisztikai
Szemle, 8-9. sz. 886-911. p.
Andorka Rudolf 1995. A társadalmi mobilitás változásai 1973-tól 1992-ig. Statisztikai Szemle, 2. sz.101–120. p.
Bindorffer Györgyi 2001. Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest, Új
Mandátum – MTA Kisebbségkutató Intézet.
Bukodi Erzsébet 2002. Társadalmi mobilitás Magyarországon, 1983–2000. In Kolosi-Tóth-Vukovich (szerk.):

Társadalmi riport 2002. Budapest, Tárki, 193–206. p.
Gazsó Ferenc 1990. A káderbürokrácia és az értelmiség. Társadalmi Szemle, 11. sz. 1–12. p.
Gödri Irén – Tóth Pál Péter 2005. Bevándorlás és beilleszkedés. KSH Népességtudományi Kutató Intézet.
Kutatási Jelentések 80. szám.
Kolosi Tamás – Sági Matild 1998. Hullámzó háztartások. In Kolosi-Tóth-Vukovich (szerk.): Társadalmi riport
1998. Budapest, Tárki, 40-71. p.
Lengyel György 1989. Vállalkozók, bankárok, kereskedők. Budapest, Magvető.
Luijk, Ruud-Róbert Péter-de Graaf, Paul – Ganzeboom, Harry B. G. 1995. A származástól a teljesítményig. A
státusmegszerzés folyamata Magyarországon. Szociológiai Szemle, 4. sz. 3–28. p.
Örkény Antal 2003. Menni vagy maradni? Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Nemzetközi Migrációs és
Menekültügyi Kutatóközpont.
Róbert Péter 1986. Származás és mobilitás. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete. Róbert Péter
2001. Társadalmi mobilitás. Budapest, Századvég.
Sík Endre 1990. Erdélyi menekültek Magyarországon. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György
(szerk.): Társadalmi riport, 1990. Budapest, Tárki, 516–533. p.
Sík Endre (szerk.) 2001. A migráció szociológiája. Budapest, Szociális és Családügyi Minisztérium.
Szalai Erzsébet 1996. Az elitek átváltozása. Budapest, Cserépfalvi.
Szelényi Iván 1996. A posztkommunista társadalom szerkezetének változásai. Magyar Tudomány, 4. sz. 385–
402. p.

8. fejezet - 8. fejezet │NÉPESSÉG,
NÉPESEDÉS, EGÉSZSÉGÜGYI
ELLÁTÁS
Minden társadalom egy adott népesség tagjaiból áll. E népesség száma, összetétele messzemenően befolyásolja
a társadalmi folyamatokat. Ugyanakkor a népesség alakulása nagymértékben függ a társadalmi tényezőktől.
Ezért indokolt, hogy a szociológiai tankönyvek külön fejezetet szenteljenek a népesedési folyamatoknak,
amelyek a népességszám változásait meghatározzák. Ez utóbbiak közül a születés és halálozás problémáival
ebben a fejezetben foglalkozunk. A vándorlást a 7. fejezetben tárgyaltuk. A népesedés témakörébe szokás még
sorolni a házasságkötést és válást, ezek nem a népességszámot, hanem a népesség családi állapot szerinti
összetételét határozzák meg. A házasságkötést és a válást a családdal foglalkozó 11. fejezetben tárgyaljuk.
1. ALAPFOGALMAK
1.1. Demográfia
A népességszámmal és a népesedési folyamatokkal egy külön tudomány, a demográfia foglalkozik. A
demográfia közel kétszáz évvel a szociológia előtt alakult különálló, saját kutatási területtel és módszerekkel
rendelkező tudománnyá. Születését John Graunt 1662-ben megjelent könyvétől számítjuk, amelyben a londoni
halálozási statisztikai adatok alapján a halandóság törvényszerűségeit és más népesedési folyamatokat vizsgált.
A legtöbbet emlegetett demográfus Robert Malthus (1766–1843). Híres és sokat bírált művében egy
leegyszerűsített elméleti módszert fogalmazott meg. Eszerint a népesség gyorsabban képes szaporodni, mint a
termelés növekedni, különösen az élelmiszer-termelés. Ez – művének első kiadása szerint – szükségképpen
halandósági katasztrófához vezet. Ez megvalósulhat éhínség, járvány vagy pusztító háború formájában. Műve
későbbi kiadásaiban felvetette annak a lehetőségét is, hogy a születések számát korlátozzák. Úgy látszik, hogy
ennek csak egy módját látta lehetségesnek: a késői házasodást és a házasságkötéstől való teljes tartózkodást.
Már az ő életében megindult, majd az azt követő évtizedekben végbement demográfiai változás azt mutatta,
hogy az európai népességek fokozatosan korlátozták a születések számát, kezdetben késői háza- sodással,
később (és sokkal nagyobb mértékben) a házasságon belüli születéskorlátozással. Így a termelés és azon belül az
élelmiszer-termelés a népességnél sokkal gyorsabban nőtt, az életszínvonal emelkedett, nem következett be a
megjósolt halandósági katasztrófa.
A demográfiára azonban kevésbé Malthus, inkább Graunt megközelítése nyomta rá bélyegét. A demográfia
tudományában viszonylag ritka a nagy elméletek építése, a demográfusok sokkal inkább a népesedésre
vonatkozó adatok gyűjtésével, azok egyre kifinomultabb módszerekkel történő feldolgozásával foglalkoznak.
A demográfia tudományának hatalmas lendületet adott a második világháború után a világ népességének
nagymértékben meggyorsult növekedése. Számos demográfiai intézet és tudós foglalkozik szerte a világon a
népesség növekedésének, a népesedési folyamatoknak a mérésével, változásuk okainak kutatásával és a várható
tendenciák becslésével. Rendszeresen kerül sor tudományos világkonferenciákra és az ENSZ által szervezett
népesedési világkongresszusokra. Ezeken a demográfusok nemcsak a helyzet felmérésével, hanem – nem
csekély viták közepette – politikai ajánlások kidolgozásával is foglalkoznak.
Ennél kisebb figyelmet fordítanak a világ demográfusai a mai fejlett országok alacsony gyermekszámára,
amelynek következtében – ha ez a gyermekszám fennmarad – a fejlett országok mindegyikének népessége (erős
bevándorlás hiányában) csökkenni fog. Hazánkban sem elég a születések száma ahhoz, hogy a népesség száma
változatlan maradjon. 1982 óta Magyarországon többen halnak meg, mint ahányan születnek, így a népesség
folyamatosan csökken.
A halálozásokkal szorosan összefüggő egészségi állapot, az egészséget befolyásoló társadalmi tényezők

vizsgálatával a szociológiának egy külön ágazata, az egészség szociológiája (sociology of health) foglalkozik.
Ettől megkülönböztethetjük az orvosi szociológiát (medical sociology), amely az orvos-beteg kapcsolatokra és
az egészségügyi ellátás működésére összpontosítja a figyelmét. A mentális betegségek okai és megelőzé- sük-
gyógyításuk számos különleges problémát vet fel, ezek vizsgálatára a szociológiának egy külön ágazata, a

8. fejezet │NÉPESSÉG,
ELLÁTÁS
pszichiátriai szociológia szakosodott. (A mentális betegségek kérdéseivel a deviáns viselkedéseket tárgyaló 15.
fejezetben foglalkozunk.)
1.2. Termékenység, halandóság, reprodukció, morbiditás

A születések és halálozások fogalma magától értetődő. A születések vizsgálatánál használjuk a termékenység
fogalmát. Ezen a szülőképes korban lévő női népességre vagy annak egyes részeire jutó születések számát
értjük.
A halálozások vizsgálatakor szokás a halandóság fogalmát használni. Ezen nem a halálozások számát, hanem
valamilyen finomabb mutatóját, például korcsoportonkénti valószínűségét vagy még inkább a halandósági
tábla mutatóit, elsősorban a születéskor várható átlagos élettartamot értjük.
A reprodukció a népesség „újratermelődését” jelenti, vagyis azt, hogy a halandóság és a termékenység együttes
hatása alatt a népesség száma és összetétele hosszú távon hogyan alakul.
Morbiditásnak nevezzük a betegségek előfordulásának gyakoriságát. A morbiditásnak kétféle mutatója van: az

incidenciamutatók azt fejezik ki, hogy hányan betegednek meg, a prevalenciamutatók pedig azt, hányan vannak
beteg állapotban. Például inciden- ciamutató az adott évben tízezer lakosra jutó új tbc-s betegek száma,
pervalenciamutató a nyilvántartott tbc-s betegek száma.
Alapvető kérdés az egészség definíciója. A Világ Egészségügyi Szervezet (WHO) alapokmánya szerint „az
egészség a testi, szellemi és társadalmi jólét teljes állapota, és nem csak a betegség és rokkantság hiánya”. Ezt az
igen nagyigényű egészségdefiníciót mozgósító jellege miatt fogadták el, hiszen eszerint minden társadalomban
igen sok embert kell betegnek tekinteni. Így kell érteni a WHO 1977-ben meghirdetett „Egészséget mindenkinek
2000-re” programját is. Szociológiai értelemben egészségesnek azt az embert tekinthetjük, akinek
életműködései az adott környezetben kiegyensúlyozottak, lelki élete harmonikus, és a társadalom vele szemben
támasztott elvárásainak képes megfelelni. E definíció szerint beteg nemcsak a tbc-ben szenvedő, hanem az
alkoholista és a neurózisa miatt a társadalmi elvárásoknak megfelelni képtelen személy is.
2. MÓDSZEREK
A demográfiai adatoknak három forrása van: a népszámlálások; az éves, úgynevezett népmozgalmi statisztikák
(az adott évi születések, halálozások stb. adatai); végül újabban egyre inkább alkalmazzák a szociológiában
szokásos reprezentatív mintás, kérdőíves módszert.
Magyarországon 1784-1787-ben volt az első népszámlálás, azt követően hosszú ideig nem került sor
népszámlálásra, lényegében a nemesség ellenállása miatt. 1851-ben, majd 1857-ben a centralizált abszolutista
kormányzat végrehajtott népszámlálásokat, ezek adatait azonban a pontosságukkal kapcsolatos fenntartások
miatt nem szokták használni. 1870 óta két kivétellel (1941 és 1949) tízévenként, a 0-ra végződő évszámú
években került sor népszámlálásra.
Magyarországon 1876 óta közlik az évi születések, halálozások, házasságkötések adatait, egyre finomabb
részletezésben. Az ezt megelőző időszakot lehet az egyházi anyakönyvek alapján vizsgálni, ahol minden egyes
házasságkötést, születést, halálesetet bejegyeztek.
Ezeknek – és a reprezentatív mintás adatfelvételeknek – alapján sokféle és részben igen finom születési mutatót
számítanak ki. Csak a leglényegesebbeket ismertetjük itt (8.1. táblázat).
8.1. táblázat - 8.1. táblázat ♦ A születések néhány mutatója, valamint a nyers halálozási
arányszám és a természetes fogyás arányszáma Magyarországon, 19941a
Nyers élveszületési arányszám, ezer fő népességre 11,3
Általános termékenységi arányszám, ezer 15-49 éves 44,7

nőre
Teljes termékenységi arányszám, egy nőre 1,64

ELLÁTÁS
Nyers reprodukciós együttható 0,735
Tiszta reprodukciós együttható 0,721
Nyers halálozási arányszám, ezer fő népességre 14,3
Természetes fogyás, ezer fő népességre -3,0

a
2004-ben az alapvető népesedési arányszámok a következőképpen alakultak: nyers élveszületési arányszám: 9,5 ezrelék; általános
termékenységi arányszám 38,3 ezrelék, teljes termékenységi arányszám: 1,29; nyers reprodukciós együttható: 0,635; tiszta reprodukciós
együttható: 0,626; nyers halálozási arányszám: 13,1 ezrelék; természetes fogyás: -3,5 ezrelék.
2.1. A születések mutatói

A nyers élveszületési arányszám: az évi születések száma osztva az évközi népességgel. Az általános
termékenységi arányszám: az évi születések száma osztva a 15–49 éves nők számával. A korspecifikus
termékenységi arányszámok: az adott korcsoportba tartozó nők által szült gyermekek száma osztva az adott
korcsoportba tartozó nők számával. Ezt és az előbbi két arányszámot ezrelékben szokás megadni.
A teljes termékenységi arányszám: a korspecifikus termékenységi arányszámok összege a 15 éves kortól az

50. születésnapig, tehát a hipotetikus gyermekszám, amelyet egy nő vagy ezer nő szülne élete folyamán, ha az
adott évi gyakoriság szerint szülne élete folyamán.
A bruttó vagy nyers reprodukciós együttható: a teljes termékenységi arányszám, de csak a leányszületések
figyelembevételével, egy nőre vonatkozóan kiszámítva. Tehát például az 1,00 értékű együttható azt jelenti, hogy
egy nő élete folyamán átlagosan egy leánygyermeket szülne.
A nettó vagy tiszta reprodukciós együttható: a bruttó reprodukciós együttható a 0-14 éves csecsemő- és
gyermekhalandósággal és a 15-49 éves korú női halandósággal csökkentve. A jelenlegi magyar halandósági
viszonyok között mintegy 2-2,5 százalékkal kisebb a bruttó együtthatónál.
Mindezek az éves adatokból számított mutatók nem teljesen pontosan mutatják a reprodukció tényleges
állapotát. Ez ugyanis nem az évi születésszámtól függ, hanem attól, hogy egy női nemzedék (demográfiai
szaknyelven: születési kohorsz) élete folyamán hány gyermeket hoz világra. Ezért a nemzedéki adatokból
számított, úgynevezett kohorsz termékenységi és reprodukciós együtthatók sokkal alkalmasabbak a reprodukció
vizsgálatára. Ahhoz, hogy ilyen adataink legyenek, igen pontos születési statisztikai adatokra van szükség, több
évtizedre visszamenően. (Ahhoz, hogy az 50. életévüket betöltött nők kohorsztermékenységét kiszámíthassuk, a
megelőző 35 év születéseiről kell hogy kor szerint részletezett adataink legyenek.)
Némileg megközelítik a kohorszegyütthatók információtartalmát a népszámlálási termékenységi mutatók,

amelyek azon alapulnak, hogy a népszámlálások alkalmával megkérdezik a nőktől (többnyire csak a házas,
özvegy és elvált nőktől), hogy eddigi életük folyamán hány gyermeket szültek.
Kérdőíves vizsgálatok során meg szokás kérdezni ezen kívül a kívánt, tervezett, a továbbiakban várható és az
ideálisnak tartott gyermekszámot.
2.2. A halálozás mutatói, a halandósági tábla

A halálozásokra vonatkozó adatok fő forrása az évi népmozgalmi statisztika. Ennek alapján számítjuk ki a
szokásos halandósági mutatókat.
A legegyszerűbb mutató a nyers halálozási arányszám: az adott évi halálozások száma osztva az évközépi
népesség számával. Ez az arányszám valóban nagyon „nyers”, mert a halálozások száma erősen függ a népesség
korösszetételétől. Mivel az idős emberek körében természetszerűen nagyobb a halálozások aránya, egy olyan
népességben, ahol nagyobb az idős emberek aránya, ebből következően magasabb a nyers halálozási arányszám.
Ezért a halálozási arányszám szintjéből és változási tendenciájából nem lehet messzemenő következtetéseket
levonni.
A korösszetétel hatását kiszűrik az úgynevezett korspecifikus halálozási arányszámok. Ezek az egy-egy ötéves
(vagy éves) korcsoporton belül meghaltak számát viszonyítják a kérdéses korcsoport létszámához. Mivel a

ELLÁTÁS
férfiak halandósága lényegesen kedvezőtlenebb a nőkénél, a két nemre vonatkozóan külön szokás ezeket a
korspecifikus halálozási arányszámokat kiszámítani.
A halandósági viszonyok tömör jellemzésére a születéskor várható átlagos élettartamot szokás kiszámítani. Ez
az úgynevezett halandósági táblán alapul (8.2. táblázat). A halandósági táblát úgy számítjuk ki, hogy az adott
évi koréves halálozási adatokból indulunk ki, ezeket azonban nem az évközépi népességhez viszonyítjuk, hanem
azt határozzuk meg, hogy az adott életkort megélők milyen valószínűséggel halnak meg a következő
születésnapjuk előtt. Ez a qx halálozási valószínűség. Ezeknek alapján meghatározzuk, hogy egy hipotetikus 100
ezer személyből álló nemzedék hogyan hal ki, ahogy életkora emelkedik, vagy megfordítva, a 100 ezer
megszületett személyből hányan lesznek még életben 1, 2, 3... 100 stb. éves korukban. Ez az l x továbbélési rend.
Végül minden életkorban az azt követő továbbélési rend alapján ki lehet számítani, hogy az ilyen életkort
megért személy átlagosan hány évig fog még várhatóan élni. Ez az e x várható élettartam. Az utóbbi mutatók
közül a leggyakrabban az e születéskor várható élettartamot használjuk, mert a halandósági viszonyok
összességét jellemzi, éspedig a korösszetétel hatásától megtisztított módon. A 8.2. táblázat az 1993. évi magyar
férfihalandósági tábla néhány sorát, a 0,1,20,40, 60 és 80 évesek sorát mutatja be. (A teljes halandósági táblák 0
éves kortól 100 éves korig terjedő hasonló korévenkénti adatokat tartalmaznak.) Hangsúlyozni kell, hogy ezek
az éves statisztikai adatokból számított halálozási mutatók nem egy tényleges (például az 1920-ban vagy 1990-
ben született) nemzedék halálozási viszonyait fejezik ki, hanem egy hipotetikus nemzedékét, amely az adott évi
halálozási viszonyok szerint halna ki. Lehetséges, de sokkal bonyolultabb valóságos nemzedékek (a demográfia
szaknyelvén: születési kohorszok) halandósági tábláit kiszámítani. Mivel a férfiak és nők halandósága erősen
eltér egymástól, külön-külön szokás a két nemre vonatkozóan halandósági táblát számítani, a halandósági
táblának a két nemre összevontan számított mutatóit, például a két nemre együttesen vonatkozó születéskor
várható átlagos élettartamot csak ritkán használjuk.
Halálozási arányszámokat számítanak halálokok (különféle betegségek stb.) szerint is. A haláloki halandósági
statisztikák nemzetközi összehasonlíthatósága érdekében nemzetközileg egyeztetett haláloki névjegyzékeket
határoztak meg, ezeket időnként korszerűsítik. Jelenleg a IX. nemzetközi haláloki névjegyzéket használjuk a
magyar statisztikában.
2.3. Csecsemőhalandósági és természetes szaporodási

arányszámok
A szokásos halálozási arányszámoktól különbözik a csecsemőhalandósági arányszám, mert ennek nevezőjében
nem az évközépi 0 éves (vagyis 1 éven aluli) népesség szerepel, hanem az adott évi születések száma, tehát
képlete:
az összes 1 éven aluli korban meghaltak száma az adott évben
az összes újszülöttek száma az adott évben
A nyers élveszületési és a nyers halálozási arányszám különbségét nevezték korábban természetes szaporodási
arányszámnak. A természetes jelző arra utalt, hogy a „természetes” népesedési vagy népmozgalmi folyamatok, a
születés és a halálozás különbségéről van szó. Ettől meg kell különböztetni a tényleges szaporodási
arányszámot, amely a ki- és bevándorlások különbségét is számításba veszi, vagyis a népességszám tényleges
változását fejezi ki. Mivel Magyarországon évek óta magasabb a halálozások száma a születések számánál,
természetes fogyásról kell beszélnünk. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fogyást természetesnek tartjuk,
csupán azt, hogy a két természetes népesedési folyamat különbségéből adódó fogyásról van szó.
A halandósági statisztikák gyűjtésénél és az ilyen mutatók számításánál sokkal bonyolultabb módszertani

nehézségekbe ütközik a morbiditási adatok gyűjtése és az arányszámok számítása. Csupán néhány betegség
(gümőkór, rosszindulatú daganatok, nemi betegségek, heveny fertőző betegségek, elmebetegségek)
előfordulásáról gyűjtenek teljes körű adatokat a bejelentési kötelezettség alapján. Másfajta betegségek
előfordulását a lakosság reprezentatív mintájának vizsgálata alapján lehet felmérni. Ilyen esetekben vagy a
megkérdezettek mondják be, hogy milyen betegségben szenvednek vagy milyen megbetegedések fordultak
náluk elő (ezek az adatok azonban szükségképpen pontatlanok), vagy sokoldalú orvosi vizsgálatot végeznek a
megkérdezett személyeken (ez nagyon költséges eljárás). Ezért a megbetegedésekről és a krónikus
betegségekről lényegesen kevesebb és pontatlanabb adatunk van, mint a halandóságról.
8.2. táblázat - 8.2. táblázat ♦ Az 1994. évi magyarországi férfihalandósági tábla részei

ELLÁTÁS
Életkor Halálozási valószínűség, Továbbélési rend (100 ezer Várható átlagos élettartam
az adott életkort megéltek újszülött közül a jelzett az adott életkorban, év
(kiválasztott közül egy éven belül életkort eléri)
meghal, százezrelék e
x
korévek) lx
0 0,01278 100,000 64,84
1 0,00078 98,722 64,67
20 0,00112 97,904 46,12
40 0,00749 92,376 28,08
60 0,03030 65,938 14,66
80 0,11396 19,310 5,48
Az orvosok és a kórházi ágyak számára, valamint a kórházi betegforgalomra vonatkozó adatok képet adnak az
egészségügy működéséről. Mindezek inkább az egészségügy „ráfordítási” oldalát, mint az eredményoldalt, még
kevésbé a népesség egészségi állapotát mérik. A táppénzes napok száma is csak nagyon durva információt ad
egy-egy ország egészségi állapotáról.
3. ELMÉLETEK
Mint arra fentebb utaltunk, Malthus (1902) népesedési elmélete szerint a halandóság javulása esetén a népesség
növekedése meggyorsul, mert a termékenység változatlanul magas marad. Művének későbbi kiadásaiban
megemlítette, hogy a termékenység csökkenhet is, ha a felnőttek önmegtartóztató életet élnek, főképpen ha
egyáltalán nem, vagy csak idősebb korukban házasodnak meg. Arról nem szólt, milyen tényezők hatására
lennének hajlandók az emberek termékenységüket korlátozni.
3.1. A demográfiai átmenet elmélete

A demográfusok azonban fokozatosan felismerték, hogy a fejlett országokban a valóságban ezzel ellentétes
tendenciák érvényesültek a XIX. században: a halandóság javulását előbb-utóbb követte a termékenység
csökkenése. Ezt a megfigyelést először A. Landry (1934) francia demográfus fogalmazta meg igényes elmélet
formájában. A második világháború után többen (Notestein 1963) továbbfejlesztették ezt az úgynevezett
demográfiai átmenet elméletet. A halandóság hosszú távú javulását és az azt követő termékenységcsökkenést
nevezzük demográfiai átmenetnek. Az elmélet szerint a demográfiai átmenetnek öt egymást követő fázisa van:
1. a halálozási és a születési arányszám egyaránt igen magas, 2. a halandóság javulni kezd, a termékenység
egyelőre változatlanul magas marad, a népesség gyorsan nőni kezd, 3. a halálozási arányszám tovább csökken,
de a születési arányszám is csökkenni kezd, a népesség növekedése továbbra is gyors,4. a halálozási arányszám
csökkenése lelassul, majd megáll, a születési arányszám tovább csökken, ezért a népesség növekedése lelassul,
5. a halálozási és a születési arányszám hasonlóan alacsony szinten stabilizálódik, a népesség növekedése
megáll.
A demográfiai átmenet elmélete csupán nagy általánosságokban mozgó magyarázatot adott a demográfiai
átmenet okaira. A halandóság javulásáról feltételezték, hogy az a gazdasági fejlődésnek, az életszínvonal
emelkedésének a következménye. A termékenység csökkenésének okairól csak annyit mondtak, hogy a modern
gazdasági és társadalmi fejlődéssel, tehát az iparosodással, városiasodással, az életszínvonal emelkedésével, az
iskolai végzettség emelkedésével, a hagyományos gondolkodásmódról a „modernre” való áttéréssel
párhuzamosan ment végbe. Nem lehet azonban megállapítani, hogy ezek közül melyik volt a leginkább alapvető
ok, mert a különböző országokban a csökkenés a fent említett társadalmi mutatók eltérő szintjénél indult meg. A
legszemléletesebb különbséget Franciaország és Anglia között lehet kimutatni. Franciaországban az 1780-as
évtizedben indult meg a házasok termékenységének csökkenése, Angliában 1890 körül. A jelzett időszakban
Franciaországban sokkal kisebb volt a mezőgazdaságon kívül foglalkoztatott népesség, a városiasodás, az írni-
olvasni tudók aránya, és lényegesen magasabb volt a csecsemőhalandóság, mint Angliában, vagyis

ELLÁTÁS
Franciaországban a gazdasági fejlettség sokkal alacsonyabb szintjén indult meg a csökkenés.
Még kevésbé lehet a demográfiai átmenet elméletével a fejlődő országokban a második világháború után
bekövetkezett – az európaitól nagyon eltérő – átmenetet, illetve egyes országokban annak hiányát
megmagyarázni. Ezekben az országokban ugyanis a halandóságcsökkenés a gazdasági fejlettség alacsonyabb
szintjén indult meg, és sokkal gyorsabb volt, mint Európában, viszont a termékenység csökkenése kevés
országban viszonylag hamar megindult, más országokban csak nagy késéssel kezdődött meg, sőt egyes
országokban ma is várat magára. Ezért a fejlődő országokban a demográfiai átmenet alatt bekövetkezett
népességnövekedés általában sokkal nagyobb volt, mint Európában (Chesnais 1986).
Mára a demográfiai átmenet minden fejlett országban végbement, a halandóság már csak lassan javul, és a
termékenység lesüllyedt egy olyan szintre, amely az adott halandóság mellett a legtöbb országban nem, vagy
éppen csak biztosítja a népesség egyszerű reprodukcióját. Arról a demográfiai átmenet elmélete nem szól, hogy
az átmenet után hogyan alakul a termékenység. A nyugati országok nagy részében a második világháború után
ténylegesen emelkedett a termékenység, ezt nevezik gyermekhullámhegynek, utána az 1960-as évek közepétől
azonban ismét visszaesett. Ezekkel a folyamatokkal összefüggésben érthetjük meg, hogy miért fogalmazták meg
a termékenység alakulását magyarázni próbáló újabb elméleteket.
3.2. A termékenység közgazdaságtani és szociológiai elméletei

Ezen új elméletek közül A. Sauvy (1963) francia demográfus és közgazdász, a francia népesedéspolitika
kidolgozója fogalmazta meg a legátfogóbb keretet a termékenység változásainak megértéséhez a fejlett
országokban. A franciaországi igen alacsony termékenység tényéből kiindulva olyan magyarázatot adott, hogy a
fejlett országokban a házaspárok tág értelemben vett anyagi helyzetükből, továbbá a jövőre vonatkozó
perspektíváikból és a társadalmi közhangulatból kiindulva döntenek gyermekszámukról: ha jövedelmüket az
igényeikhez képest alacsonynak ítélik meg, ha a saját helyzetük jövőbeli alakulását illetően borúlátóak, és ha a
társadalom egészének közhangulata gyermekellenes, a társadalom a fejlődés és újítás helyett az elért helyzet
megőrzésére törekszik, akkor a házaspárok kevés gyermekre vállalkoznak. Ha az anyagi helyzet viszonylag jó
és javulására számítanak, és ha a társadalom egésze dinamikus, akkor több gyermekre vállalkoznak
A mai termékenységelméleteket két nagy csoportra oszthatjuk: a közgazdaságtani és a szociológiai elméletre.

A termékenység közgazdaságtani elmélete, amelyet az úgynevezett chicagói iskola, elsőként G. Becker (1960)
fogalmazott meg, abból indul ki, hogy a házaspár a gyermek számára vonatkozó döntésnél hasonlóképpen
gondolkodik, mint amikor valamely tartós fogyasztási eszköz megvásárlásáról határoz. Figyelembe veszi a
gyermekekből származó hasznokat és örömöket, a gyermeknevelés költségeit, valamint a családi jövedelmet. A
gazdasági fejlődéssel párhuzamosan emelkedik a család jövedelme, ezért több gyermeket „engedhet meg”
magának, viszont nőnek a gyermeknevelés költségei (hosszabb iskoláztatás, magasabb igények), és esetleg
csökkennek a gyermekektől várható hasznok (később válnak keresőkké, az idős korú szülők a
társadalombiztosítás következtében kevésbé vannak ráutalva gyermekeik támogatására). Különösen fontos
szerepet tulajdonít ez az elmélet a nők kereső munkájának, pontosabban annak a keresetkiesésnek, amelyet az
anya lekötöttsége okoz. Mivel a nők kereseti lehetőségei (többek között iskolai végzettségük emelkedése
következtében) javulnak, ez a keresetkiesés egyre lényegesebbé válik. Ez az elmélet feltételezi azt is, hogy a
gyermekek száma és minősége között helyettesítési viszony áll fenn: kevesebb, de jobban iskolázott gyermek a
szülők számára egyenértékű lehet több, de kevésbé iskolázott gyermekkel. Így végeredményben ebből az
elméletből nem lehet levezetni, hogy a gazdasági-társadalmi fejlődéssel párhuzamosan a jövedelememelkedés
milyen hatással van a gyermekszámra. Az azonban egyértelműen következik belőle, hogy két, egyébként azonos
helyzetű család közül a magasabb jövedelmű családnak lesz több gyermeke.
R. A. Easterlin (1978) amerikai gazdaságdemográfus lényegesen továbbfejlesztette ezt a közgazdaságtani

elméletet azzal, hogy feltételezte: a házaspároknak az életszínvonalra és a gyermekszámra vonatkozó
elképzelései, igényei, preferenciái nemzedékről nemzedékre változnak. Leegyszerűsített példával azt
mondhatjuk, hogy 40-50 évvel ezelőtt egy házaspárnak aligha jutott eszébe, hogy egy következő gyermek
felnevelési költségeinek vállalása helyett inkább egy személygépkocsi vásárlása mellett döntsön, míg ma esetleg
ez a helyzet. Easterlin szerint a fiataloknak az elérni kívánt életszínvonalra vonatkozó elképzelései a
gyermekkorban, a szülői családban tapasztaltak szerint alakulnak, ezt a színvonalat akarják házasságuk után a
maguk számára is biztosítani. Ezért azokban az időszakokban, amikor a pályakezdő fiatalok munkavállalási és
kereseti lehetőségei kedvezőek a körülbelül 20 évvel korábbiakhoz, vagyis gyermekkorukhoz viszonyítva, a
fiatal házasok több gyermeket kívánnak, mint amikor a fiatalok helyzete a szüleik nemzedékéhez viszonyítva
kedvezőtlen. A második világháború utáni „gyermekhullámhegy” eszerint az akkori kedvező gazdasági
konjunktúrával magyarázható (amelynek előnyeit a pályakezdő fiatalok az átlagosnál nagyobb mértékben

ELLÁTÁS
élvezték), az 1930-as évek hullámvölgye és az 1965-tel kezdődő csökkenés pedig a rosszabb konjunktúrával,
stagnáló reálbérekkel, munkanélküliséggel magyarázható (amelyek mind az átlagosnál nagyobb mértékben
sújtják a pályakezdő fiatalokat).
A termékenység szociológiai elméletei szerint viszont a családok nem gazdasági kalkulációk alapján döntenek
gyermekeik számáról, hanem követik azokat az értékeket és viselkedési normákat, amelyeket társadalmi
környezetükben elfogadnak. Ha ezek sok gyermeket tartanak kívánatosnak, akkor a legtöbb család sok
gyermekre vállalkozik. Ha viszont felelőtleneknek, maradi gondolkodásúaknak vagy egyszerűen ostobáknak
tartják, mondjuk, a kettőnél több gyermekes szülőket, akkor igen kevesen fogják ennek ellenére vállalni a
nagyobb gyermekszámot. A szociológiai elméletek azonban csak akkor adnának teljes magyarázatot, ha az
értékek és normák változásának okait is ki tudnánk mutatni. Feltételezhetjük, hogy ezeket az okokat legalábbis
nagy részben a gazdasági helyzet változásaiban kell keresni. A gazdasági prosperitás, a jövő kilátásának kedvező
megítélése (és itt talán nem csak a szűken vett gazdasági perspektívákra gondolhatunk) fölfelé, a tartós
depresszió és a jövő pesszimista megítélése viszont lefelé módosíthatja a társadalomban ideálisnak tartott
gyermekszámot.
A szociológiai elméletek egyik alváltozata, amely az értékváltozások okait is magyarázza, a nők egyenjogúságra
törekvésével, foglalkozási karrierambícióiknak növekedésével magyarázza a gyermekszám csökkenését. Nem
kétséges, hogy a gyermekvállalás – a szülés körüli időszakban átmeneti kilépés a kereső munkavégzésből,
valamint a gyermeknevelés időráfordításai – hátráltatják az anyák előmenetelét a foglalkozási karrierben. A
házasság felbomlása esetén a gyermekek (akik többnyire az anyával maradnak) nemcsak az anya terheit növelik,
hanem az új partnerkapcsolatok létesítésének esélyeit is csökkentik. Végül az anya-gyermek típusú (csonka)
családok között az átlagosnál mindenütt nagyobb a szegények aránya. Hozzá kell azonban tenni, hogy
szociálpolitikai eszközökkel és az apák szemléletének változásával (gyermeknevelésben való fokozott
részvállalásukkal) a gyermekes anyák karrierhátrányai mérsékelhetőek.
A halandóság hosszú távú javulásával kapcsolatos elméleti kérdés, hogy abban mekkora szerepe volt: az
életszínvonal emelkedésének, az orvostudomány fejlődésének, továbbá a közegészségügyi állapotok javulásának
(az egészséges ivóvíznek, a csatornázásnak stb.). A kutatások jelenlegi eredményei alapján általában feltételezik,
hogy a közegészségügyi viszonyok javulása és az életszínvonal emelkedése (amely részben lehetővé tette a
közegészségügy javulását is) játszotta a fő szerepet, és az orvostudomány fejlődésének egészen a XX. századig
viszonylag kis hatása volt.
Manapság megnőtt az érdeklődés azon kérdés iránt, hogy meddig javítható a halandóság, van-e az emberi élet
tartamának valamilyen természetes határa, mondjuk a 90 éves életkor, amely fölé a születéskor várható átlagos
élettartam már nem fog emelkedni.
A fejlett országokat ma legjobban foglalkoztató elméleti kérdés azonban az, hogy mekkora szerepük van a
halandóság és az egészségi állapot meghatározásában a társadalmi tényezőknek. Az orvostudományban uralkodó
felfogás elsősorban a biológiai tényezőket hangsúlyozza. Ezek a biológiai tényezők maguk is lehetnek az egyén
szervezetével összefüggő adottságok, esetleg öröklöttek, vagy származhatnak az egyént körülvevő emberi, művi
és természetes környezetből. Az utóbbi típusú, elsődlegesen biológiai tényezők előfordulását befolyásolhatják a
társadalmi körülmények. A szociológia viszont a megbetegedésben és a halálozásban szerepet játszó közvetlen
és közvetett társadalmi tényezőket hangsúlyozza, nem tagadva természetesen a biológiai (esetleg genetikai)
adottságok szerepét sem. A társadalmi tényezők különféle típusúak lehetnek:
1. A környezetben előforduló egészségkárosító tényezők egy része lehet természeti adottság (például az éghajlat
vagy a vizek nyomelemtartalma). Mivel azonban az emberi tevékenység a természeti környezetet
nagymértékben átalakította, legalábbis a világ sűrűn lakta területein, a külső környezet ilyenfajta hatásainak is
nagyobbrészt társadalmi gyökerei vannak (például az ipari környezet szennyezése).
2. Az életmód egészségkárosító elemei (dohányzás, szeszesital-fogyasztás, kábítószer-fogyasztás, egészségtelen

táplálkozás, mozgásszegény életmód stb.) definíciójuk értelmében társadalmi eredetűek, a társadalomban
elterjedt szokásoktól, viselkedési mintáktól, értékektől, normáktól függenek.
3. Az életmód és az életkörülmények számos egészségkárosító eleme annak a következménye, hogy az azok

által érintett személyek szegénységük vagy más társadalmi hátrányaik miatt nem képesek azok megjavítására
(éhezés, szegényes vagy egészségtelen táplálkozás, egészségtelen lakás és lakókörnyezet).
Az egészségi állapot és a halandóság társadalmi tényezőinek fontosságát azok társadalmi különbségeivel, a

szegényebb társadalmi rétegek rosszabb egészségi állapotával, magasabb megbetegedési arányaival és rosszabb

ELLÁTÁS
halandóságával szokás bizonyítani. Természetesen felvethető, hogy a különböző társadalmi rétegek biológiai
adottságai, esetleg öröklött génállománya eltérő, és ez lényeges szerepet játszik a megfigyelt különbségekben.
Ilyen genetikai különbségeket azonban eddig sehol sem mutattak ki meggyőző módon.
4.1. Népességszám
A népesedési tendenciák közül ma világszerte a világ népességének igen gyors növekedése kelt figyelmet.
Gyakran elhangzott és elhangzik, hogy a világ népességszáma a közeljövőben eléri azt a határt, amelyet a Föld
még eltartani, élelmiszerrel ellátni képes, vagy hogy a nagy és növekvő népességszám a természeti környezet
lerontásához, sőt teljes pusztításához fog vezetni, továbbá hogy a gyors népességnövekedés igen súlyos
nemzetközi konfliktusokat eredményez a közeljövőben.
Vitathatatlan, hogy az utolsó évtizedekben, elsősorban a második világháború óta a világ népességének
növekedése erősen felgyorsult. Nem tudjuk pontosan, mikor jelent meg a modern ember a Földön. Általában
100 ezer évvel ezelőttre teszik az időpontot. R. Leakey (1995) szerint azonban 200 ezer évvel ezelőtt született
meg a modern ember Afrikában. Ennek a 100 vagy 200 ezer évnek, vagyis az emberiség történetének túlnyomó
részében az emberiség száma igen alacsony volt és csak lassan nőtt. Feltételezik, hogy a népességszám első
jelentősebb megnövekedése a körülbelül 10 ezer évvel ezelőtt, a mezőgazdálkodás megindulása idején, vagy
ahogy mondani szokták, a mezőgazdasági forradalom után következett be. Számszerű becslések a Föld
népességéről azonban csak a jóval későbbi évszázadokra vannak. Kr. e. 200-ban 150 millió, Kr. u. 1000-ben 265
millió, 1500-ban 425 millió, 1700-ban 610 millió lehetett az emberiség száma. A XVIII. században indult meg a
gyorsabb növekedés, elsősorban Európában. 1800-ban már 900 millió, 1900-ban 1625 millió, 1950-ben 2500
millióra becsülhető a Föld népességszáma. Hangsúlyozni kell, hogy mindezek csak megközelítő becslések. Ma
sem ismerjük pontosan a Föld népességszámát, mert vannak olyan országok, amelyekből nem állnak
rendelkezésre megbízható népszámlálási adatok. 1994-ben 5,6 milliárd lehetett ez a népességszám. 1 Ezekből a
számokból láthatjuk, hogy míg korábban évszázadok alatt kétszereződött meg a népességszám, 1950 után
kevesebb mint 40 év alatt nőtt kétszeresére a népesség.
Nem szükséges különösebb képzelőerő ahhoz, hogy belássuk, hogy ha a népességszám a jövőben is ilyen gyors
ütemben nőne, akkor a nem is nagyon távoli jövőben elérkeznénk oda, hogy a Föld minden lakosára egy
négyzetméter szárazföldi terület jutna. Tehát valamilyen módon a népességnövekedés szükségképpen le fog
lassulni. Nem mindegy persze, hogy a népességszám 8 vagy 10 vagy 13 milliárdnál stabilizálódik.
A népességnövekedés gyorsulásának oka, hogy a halálozási arányszám csökkenését csak erős késéssel követte a
születésszám csökkenése. Ezt jól szemléltethetjük a következő egyszerűsített számokkal. A demográfiai átmenet
kezdete előtt az élveszületési és a halálozási arányszám egyformán 45 ezrelék körül volt, tehát a népességszám
nem nőtt. Egy elképzelt országban az átmenet kezdeti szakaszában a halálozási arányszám 20 ezrelékre, az
élveszületési arányszám azonban csak 40 ezrelékre csökkent, ennek következtében a népességszám évente 20
ezrelékkel, vagyis 2 százalékkal nő. A demográfiai átmenet befejeződése után mindkét arányszám 10 és 15
ezrelék között helyezkedik el, tehát a népességszám nagyjából stabilizálódik. Az átmenet kezdete és vége között
azonban akár sokszorosára is nőhet a népesség.
Jelenleg úgy látszik, hogy majdnem minden országban elindult az élveszületési arányszám csökkenése, ezért a
Föld népességének növekedési üteme az 1970 körüli 2,2 százalékról az 1980-as években 1,7 százalékra
csökkent.
Nézzük meg ezután részletesebben a nemzetközi népesedési tendenciákat. Először a halandósággal

foglalkozunk, amely korábban kezdett csökkenni, és ahol a csökkenés magyarázata egyszerűbb, utána a
termékenységgel.
4.2. Halandóság
Az emberiség történetének a földművelésre való áttérést megelőző szakaszát igen rossz halandósági viszonyok,
a népességcsoportok kihalásának állandóan jelen lévő veszélye jellemezte. Egyes népességcsoportok minden
bizonnyal ki is haltak, mások csak lassan nőttek. Ennek oka a születések számát majdnem elérő, sőt rossz
időszakban lényegesen meghaladó halálozások száma volt. Ezt valószínűleg az élelem hiánya okozta. A
1 1
Becslések szerint a Föld népessége 2003-ban haladta meg a 6 milliárdot.

ELLÁTÁS
születéskor várható átlagos élettartam sokéves átlaga azonban ebben a korszakban sem lehetett 20 évnél
rövidebb, mert az ennek megfelelő nyers halálozási arányszám (50 ezrelék) nagyjából azonos a biológiailag
elérhető legmagasabb élveszületési arányszámmal.
A földművelésre való áttérés és letelepedés lehetővé tette a népességszám lényeges növekedését, mert
ugyanakkora terület több embert tudott élelmiszerrel ellátni. Ekkor azonban egy másik tényező lépett fel, amely
a halandóságot növelte: a sűrűbb népességben könnyebben terjedtek a járványos betegségek (McNeill 1996). A
neolitikus mezőgazdasági forradalomtól a XVIII. századig terjedő időszakra az időnkénti hatalmas
járványkatasztrófák nyomták rá bélyegüket. Az ismertek közül az 1347-től 1352-ig tartó európai pestisjárvány, a
„fekete halál” volt a legnagyobb. Lehetséges, hogy Európa népességének egyharmada elpusztult. A XVII.
század második felétől kezdve a pestis fokozatosan eltűnt, előbb Nyugat- majd Kelet-Európából is.
Magyarországon az 1740-es években volt az utolsó nagy járvány. A pestisnek Európából való eltűnését a
legkülönfélébb hipotézisekkel magyarázzák. Talán az a legvalószínűbb, hogy a szigorú karanténrendszabályok
következetes végrehajtása volt a leglényegesebb tényező.
A XIX. században a kolera okozta a legsúlyosabb európai járványokat, közöttük az 1872-1873. évi járvány az
akkori magyar országterületen közel félmillió ember halálát okozta. A kolerajárványok megfékezésében az
ivóvíz-fertőtlenítés játszotta a legnagyobb szerepet.
A XVIII. és XIX. században a fekete himlő is igen súlyos járványos betegség volt, elsősorban gyermekeket ölt
meg. A tehénhimlő vírusával való oltás felfedezése és általános alkalmazása szorította vissza ezt a betegséget
olyannyira, hogy ma már valószínűleg nem fordul elő a világon.
A földművelő társadalmakban a halálozási arányszám járványos években elérhette a 200, sőt 300 ezreléket is, de
az ebből az időszakból már rendelkezésre álló (például a korabeli temetőkben eltemetettek halálozási
életkorának meghatározásán alapuló) adatok szerint a születéskor várható átlagos élettartam 20-30 év körül
lehetett, és így a halálozási arányszám sokéves átlaga a legtöbb helyen és korban 33-50 között helyezkedhetett
el. Ilyen halálozási körülmények között az újszülötteknek több mint egynegyede halt meg csecsemőkorban,
további egynegyede 20 éves életkorának elérése előtt, tehát egy-egy nemzedéknek valamivel kevesebb mint fele
érte el a felnőttkort, a szokásos házasodási életkort. A felnőttkori halandóság ennél jóval kisebb, így a 60 éves
életkort a megszületett nemzedéknek körülbelül egyötöde érte meg.
Nyugat-Európában valamikor a XVIII. században megindult a halandóság lassú, de folyamatos javulása. A

járványos betegségek egymás után visszaszorultak, lassan csökkent a nem járványos fertőző betegségek (például
a tbc) okozta halandóság is. A születéskor várható átlagos élettartam hosszabbodott, ma az egészségi állapot
tekintetében legfejlettebb országokban – például Svédországban – a férfiaké eléri a 75, a nőké a 81 évet. Ilyen
halandósági körülmények között a csecsemőhalandóság egy százalék alá csökken, további egy százaléknál
kevesebben halnak meg a felnőttkor elérése előtt, és a megszületett nemzedékeknek négyötöde megéli a 60.
születésnapját is. A halandóság javulása a gyermekkorban a legnagyobb fokú (a csecsemőhalandóság lassabban
javult), és az életkor emelkedésével egyre mérsékeltebb.
Nem tudjuk pontosan, hogy az európai halandóságot befolyásoló tényezők közt e kétszáz év alatt melyik
játszotta a főszerepet: a táplálkozás javulása, az egészségesebb lakásviszonyok, a gyakoribb tisztálkodás, az
egészséges ivóvízellátás, a szennyvizek elvezetése, bizonyos közegészségügyi intézkedések (például a járványos
betegek elkülönítése) stb. A demográfusok általában feltételezik, hogy egészen az utolsó évtizedekig (az
antibiotikumok felfedezéséig) az orvostudomány fejlődésének viszonylag kicsi lehetett a szerepe.
A XX. század közepétől kezdve a fejlődő országokban is csökkent a halandóság. Sokkal gyorsabb volt a
csökkenés, mint Európában; néhány évtized alatt következett be akkora javulás, mint Európában 150-200 év
alatt. Ez okozta a „demográfiai robbanásnak” nevezett jelenséget, vagyis azt, hogy a világ népessége eddig soha
nem tapasztalt ütemben nőtt, kevesebb mint 40 év alatt megkétszereződött. Minden valószínűség szerint a
halandóság csökkenésében szerepet játszó különféle okok súlya is eltérő volt: az életszínvonal alig emelkedett,
ezért nem játszhatott lényeges szerepet, viszont a fejlett országokban kidolgozott és kipróbált, viszonylag
kevéssé költséges közegészségügyi intézkedések átvétele (a legjobb példa a maláriát okozó szúnyog irtása
repülőről szórt DDT-porral), valamint az egészséges ivóvíz és csatornázás biztosítása voltak a legfontosabb
tényezők.
Nem lehet biztosan állítani, hogy a halandóság javulása a jövőben folytatódni fog mindegyik fejlődő országban.
Az AIDS-járvány rohamos terjedése figyelmeztető jel, hogy a halandóság terén nem zárhatjuk ki váratlan
tendenciák megjelenését sem. Az AIDS természetesen a fejlett országok népesedését is erősen érinteni fogja a
jövőben, bár ezekben az országokban jelenleg kevésbé rohamosan terjed. Bármennyire váratlan volt is az AIDS

ELLÁTÁS
megjelenése és terjedése, nem kétséges, hogy lényeges szerepet játszanak benne a társadalmi tényezők, mint a
szexuális normák és szokások, a kábítószer-fogyasztás stb.
Mint látjuk, a halandóság alakulását befolyásoló tényezők közül a legtöbb társadalmi természetű. Tehát a
halandóság erősen függött és függ szociológiai jellegű tényezőktől. Ezt alátámasztja az a tény is, hogy – amióta
csak adataink vannak – a halandóság nagymértékben különbözik társadalmi osztályonként és rétegenként. A
jobb módú, ezért jobban táplálkozó, öltözködő, egészségesebben lakó és egészségesebb környezetben élő
osztályok tagjai közül sokkal kevesebben haltak meg csecsemő- és gyermekkorukban, és lényegesen tovább
éltek.
4.3. Termékenység
Közhelynek számít, hogy a modern gazdasági és társadalmi fejlődés megindulása előtti évszázadokban a
családok gyermekszáma igen nagy volt, mára viszont a fejlett országokban erősen csökkent, továbbá hogy ez a
csökkenés valamilyen módon a modernizációval függ össze. A születésszámot befolyásoló tényezők jobb
megértése végett azonban a múltnak ezt a leegyszerűsített képét árnyaltabbá kell tenni.
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy sem az európai népek történetében, sem a mai fejlődő országokban nem
közelíti meg az átlagos gyermekszám a 12-t, amelyet egy jó egészségi állapotban lévő, teljes termékeny
időszakában (15 éves korától 50. születésnapjáig) házasságban élő nő szülni képes lenne. Ennek egyik oka, hogy
a 15-49 éves nők kisebb-nagyobb része nem házas, vagy később házasodik meg, vagy élete végéig hajadon
marad (ez volt – mint a házassággal és családdal foglalkozó fejezetekben látjuk majd – a nyugat-európai
„minta”), vagy mert megözvegyül, és nem házasodik újra. A másik ok, hogy egyes társadalmakban és
csoportokban évszázadokkal ezelőtt is ismerték és alkalmazták a születéskorlátozás különféle módszereit, a
csecsemőgyilkosságtól a művi vetélésen keresztül a hosszú, néhol 2-3 évig is tartó szoptatási időig. Meg kell
jegyezni, hogy a hosszú szoptatás szokásában nyilván szerepet játszott a csecsemő védelme is, de a régmúlt idők
népei tisztában voltak azzal is, hogy a szoptatás – különösen szegényes táplálkozás körülményei között –
csökkenti a megtermékenyülés valószínűségét. Végül egyes társadalmakban különféle tilalmak érvényesültek a
házaséletben is, például a böjti időszakban vagy a csecsemő születése után hosszú ideig nem érintkezhetett a
házaspár.
A korai születéskorlátozás egyik példája a magyarországi ormánsági és sárközi „egyke” a XIX. század elejétől
kezdődően, tehát jóval az iparosodás megindulása előtt. A történeti-demográfiai és szociológiai kutatás feladata
felderíteni azt, hogy milyen gazdasági és társadalmi feltételek indíthatták az egyes népességcsoportokat a késői
házasságkötésre vagy a házasságon belüli születéskorlátozásra.
Országos méretekben először Franciaországban terjedt el a születéskorlátozás, és kezdett a termékenység

csökkenni, a nagy francia forradalmat megelőző évtizedben. Más európai országokban később, eltérő
időszakokban indult meg a termékenység csökkenése. Például Angliában, a skandináv országokban az 1880-
1890-es évtizedben kezdődik meg a születési arányszám csökkenése, Romániában, Bulgáriában és a
Szovjetunióban csak az első világháború után mutatkozik a csökkenés tendenciája (Chesnais 1986).
Hazánkban 1890 körül, tehát Angliával nagyjából egy időben indult meg az élve- születési arányszám
csökkenése, minden tekintetben jóval alacsonyabb gazdasági és társadalmi fejlettségi szinten, sokkal magasabb
halálozási arányszám és csecsemőhalandóság mellett. Viszont az összes nőre számított élveszületési arányszám
lényegesen magasabb szintről kezdett csökkenni, mint Angliában. Északnyugat-Európában ugyanis a késői
házasodás és a hajadon állapotban maradó nők magasabb aránya következtében az élveszületési arányszám már
évszázadok óta lényegesen alacsonyabb volt, mint Kelet-Európában.
Mivel a halálozási arányszám csökkenésének kezdete és a születési arányszám csökkenésének kezdete között
eltelt évtizedek száma eltérő volt, a demográfiai átmenetnek az az időszaka, amikor a népesség gyorsan nőtt,
szintén eltérő hosszúságú volt. Ennek következménye, hogy a népességszám megnövekedése az átmenet
időszakában, amelyet az „átmeneti szorzószámmal” mérhetünk, országonként nagymértékben különbözött:
például Franciaországban körülbelül 2, Svédországban közel 4 volt ez a szám. Hazánkban a demográfiai
átmenet időszakában (1880 és 1960 közt) nem egészen kétszeresére nőtt a népességszám a mai országterületen.
(A népességszám tényleges növekedésében természetesen szerepet játszanak egyéb tényezők is, elsősorban a
nemzetközi ki- és bevándorlás, továbbá a két világháború veszteségei.)
A termékenységcsökkenés kezdetének és a csökkenés gyorsaságának okait illetően kétféle magyarázatot

találhatunk a legújabb történeti-demográfiai irodalomban: az egyik a hagyományos gondolkodásmódtól való
eltérést, a szekularizációt tartja a fő oknak, a másik a gazdasági feltételek kedvezőtlen alakulását (például nálunk

ELLÁTÁS
a kisparaszti birtokok fölaprózódását) emeli ki.
Az 1930-as válságos időszakban az élveszületési arányszám majdnem minden európai országban és Észak-
Amerikában mélypontot ért el. A csökkenést általában a gazdasági és társadalmi fejlődés természetes
következményének tartották, úgyhogy a következő évtizedekre vonatkozóan a népesség fogyását jósolták. Ezzel
szemben a második világháború után a demográfusok számára teljesen váratlanul lényegesen megemelkedtek a
termékenységi mutatók. Először azt hitték, hogy csak a háború után szokásos (az első világháború után is
tapasztalt) rövid fellendülésről van szó, amelyet a háború miatt elmaradt házasságkötések és szülések egy
részének pótlása okozott. A „gyermekhullámhegy” (baby boom) azonban a legtöbb nyugati országban tartósnak
bizonyult. Ezért kezdtek olyan új elméleti hipotézisek megjelenni, hogy az életszínvonal emelkedése –
legalábbis bizonyos fejlettségi szint fölött – a gyermekszám növelését segíti elő. 1965 körül azonban minden
nyugati országban hirtelen meredek csökkenési tendencia kezdődött, majd az 1970-es évek második felében az
egyszerű reprodukcióhoz szükségesnél lényegesen alacsonyabb szinten stabilizálódott a termékenység. A tiszta
reprodukciós együttható 1,0-nál, a teljes termékenységi arányszám 2,1-nél alacsonyabb.
A kelet-európai szocialista országokban némileg eltérően alakult a termékenység szintje. Magyarországon,

Romániában, Csehszlovákiában, Bulgáriában már az 1960-as években, az NDK-ban az 1970-es években az
egyszerű reprodukcióhoz szükségesnél kisebbre csökkent a gyermekszám, különféle népesedéspolitikai
intézkedések hatására azonban megállt a csökkenés, kisebb-nagyobb emelkedés, majd egyes országokban újabb
visszaesés következett be. Ezekben az országokban az 1980-as években legfeljebb az egyszerű reprodukció
szintjét érte el a termékenység. A volt Szovjetunióban, Jugoszláviában (elsősorban az elmaradottabb
köztársaságok magas gyermekszáma miatt) és Lengyelországban viszont az 1960-as évek közepéig magas
maradt a gyermekszám, azóta azonban itt is lecsökkent. A Szovjetunió európai területein éppen elérte az
egyszerű reprodukció szintjét a termékenység, hasonló volt a helyzet Jugoszlávia gazdaságilag fejlettebb
területein is. 1990 után a születésszám erősen csökkent a Szovjetunió utódországaiban. Ma Írország és Izland az
egyedüli két fejlett ország a világon, ahol a gyermekszám lényegesebben meghaladja a népesség egyszerű
reprodukciójához szükséges szintet. A jelenlegi alacsony termékenység fennmaradása esetén mindenütt máshol
a népesség fogyására lehet számítani a közelebbi vagy távolabbi jövőben. (A „természetes” fogyást
természetesen ellensúlyozhatja a bevándorlás a fejlődő országokból.)
A demográfusok és szociológusok világszerte meglehetősen tanácstalanul állnak szemben e csökkenés

magyarázatával. Aligha lehet elfogadni azt az állítást, hogy a csökkenés oka az úgynevezett modern
fogamzásgátlási módszerek (tabletta, méhen belüli fogamzásgátló, sterilizálás) elterjedése és a művi abortusz
legalizálása. A csökkenés ugyanis ezeket megelőzően megindult, továbbá nemcsak a tényleges, hanem a kívánt
és tervezett gyermekszám is lényegesen csökkent. Világosnak látszik, hogy a családok ma kevesebb gyermeket
kívánnak, mint 25-35 évvel ezelőtt.
A jelenlegi hullámvölgyben biztosan szerepet játszik a házasságkötések számának az előzőekben leírt

visszaesése, a gyermekek nagy része ugyanis a házasságok első éveiben születik. Nehéz lenne ma megjósolni,
hogy csak a házasságkötések halasztásának vagyunk-e tanúi, vagy pedig sokan életük végéig tartózkodni fognak
a házasságkötéstől, és hogy a házasságon kívüli tartós együttélésekből végül is hány gyermek fog születni
A termékenység elméletei két – ellentétes következtetésekre vezető – módon magyarázzák a jelenlegi alacsony
termékenységet. A közgazdaságtani magyarázatok szerint a csökkenés oka, hogy a gyermekek költségei
gyorsabban emelkedtek, mint a belőlük származó hasznok és mint a családok jövedelmei. Ebből az következne,
hogy ha a fiatal házaspárok jövedelmei újra gyorsan emelkednek, akkor a gyermekszám újra megnövekszik.
Easterlin pedig egészen határozottan azt jósolta, hogy a családok gyermekszáma az 1990-es években újra
felemelkedik, mert a fiatal családok anyagi helyzete javul, egyebek közt annak a ténynek következtében, hogy
az 1965 után született kisebb létszámú nemzedékek, éppen kisebb létszámuk következtében, kedvezőbb
munkaerő-piaci helyzetet találnak pályakezdésükkor.
Ezzel szemben a termékenység szociológiai elméleteiből inkább a gyermekszám alacsony szinten maradása,
esetleg további csökkenése következik, mert – mint ennek az elméleti irányzatnak hívei mondják – az alacsony
gyermekszámhoz vezető normák azzal függenek össze, hogy a nők emancipálódnak, megnőttek a foglalkozási
karrierambíciók, a fiatal házaspárok fogyasztási igényei emelkedtek, továbbá egy olyan mozgékony, változatos,
kötetlen életmód iránti igény alakult ki, amelynek megvalósítását a gyermekek akadályozzák. Általában arra
számítanak, hogy ezek az új értékek és normák tartósak lesznek a modern társadalmakban. Persze elképzelhető
az is, hogy hirtelen és váratlan irányban megváltoznak, és akkor a kívánt gyermekszám is megváltozik.
Az 1970-es és még inkább az 1980-as években majdnem minden fejlődő országban is megindult a termékenység
csökkenése. Ma már csak a közép-afrikai országok többségében és néhány mohamedán kultúrájú országban

ELLÁTÁS
fordul elő 40 ezreléknél magasabb élveszületési arányszám és 6,0-nál magasabb teljes termékenységi
együttható. A leglényegesebb változást azonban az hozta, hogy a Föld két legnépesebb országában, Indiában és
Kínában előrehaladt a termékenységcsökkenés. 1991-ben Indiában 30, Kínában 22 ezrelék volt az élveszületési
arányszám.2 Vitatott kérdés, hogy mi a csökkenés megindulásának oka. Egyesek az életszínvonal
emelkedésében, mások az iskolai végzettség felemelkedésében, ismét mások pedig a születéskorlátozás
elterjesztése érdekében tett állami erőfeszítésekben látják a fő okot. Az vitathatatlan, hogy Kínában az igen
erélyes, mondhatni erőszakos „egygyermek-politika” volt a gyors csökkenés egyik oka. E politika lényeges
hátrányokkal sújtja azokat a városi családokat, ahol egynél több, és azokat a falusi családokat, ahol kettőnél több
gyermek él.
5. MAGYARORSZÁGI HELYZET Népességszám

Csak az első magyar népszámlálás, azaz 1870 óta vannak pontos adataink hazánk népességszámáról. Azóta
tízévenként került sor népszámlálásra egészen 1990-ig.3
A történészek véleménye meglehetősen eltérő arról, hogy mekkora volt a honfoglaló magyarság létszáma és
mekkora népességet találtak itt a Kárpát-medencében. Fügedi Erik (1981) 400 ezerre tette a honfoglalók számát
és 200 ezerre az itt talált népességet. Nem tudjuk, hogy az utóbbiak között hányan voltak a szlávok, az avarok és
más etnikai csoportok. Úgy látszik, hogy a magyarság a Kárpát-medencében viszonylag kedvező
életkörülmények közé került, mert a népesség meglehetősen gyorsan nőtt: 900 körül 600 ezerre becsülhető a
népességszám, 1200 körül már kétmillióra, majd – a tatárjárás és a XIV. század közepi pestisjárvány pusztításai
ellenére – 1500-ban 3,5-4 millió lehetett.
A mohácsi vésztől a török hódoltság végéig, pontosabban a Rákóczi-szabadságharc végéig viszont lényegesen
kedvezőtlenebbül alakultak a népesedési viszonyok. Az 1715-ben és 1720-ban végzett háztartás-összeírások
alapján – attól függően, hogy mekkorának tekintették az összeírásból kimaradtak számát, és mekkorára
becsülték a háztartások átlagos taglétszámát – korábban 2,5 millióra, újabban 4 millióra tesszük a
népességszámot. Még ha a török hódoltság előtti és utáni népességszámot egyformán 4 millióra is tesszük, akkor
is az a tény, hogy a népesség 200 év alatt nem nőtt, jelzi a demográfiai katasztrófa súlyosságát. Nincs pontos
képünk arról, hogy a népességpusztulás hogyan érintette a különböző nemzetiségű népességeket, majdnem
biztos azonban, hogy a pusztulás a török megszállás alatt állott középső országrészben volt a legnagyobb.
Úgy tűnik, hogy a XVIII. század békésebb viszonyai között a népesség ismét gyorsan nőni kezdett. Nem tudjuk
azonban, hogy a népességnövekedésben mekkora szerepet játszott a természetes szaporodás és mekkorát a
bevándorlás.
Az első népszámlálásra II. József alatt, 1784–1787-ben került sor Magyarországon. Ez időben az akkori magyar
országterületnek, tehát a Kárpát-medencének (Horvátország nélkül) a népességszáma körülbelül 8,1–8,2 millió
volt. Ezen belül a mai országterület népessége 2,7 millió.
Ettől egészen az 1850-es évekig nem volt népszámlálás, csak úgynevezett nem nemesi összeírás, mivel a
nemesség sikeresen állt ellen annak, hogy összeírják. Az 1850-es években két úgynevezett „osztrák”
népszámlálás volt, ezeknek az adatait azonban általában megbízhatatlanoknak tartják. A kiegyezés után, 1870-
ben indult meg a tízévenkénti népszámlálások sora. A mai országterület népessége 1870-ben 5,0 millió, 1910-
ben 7,6 millió, 1941-ben 9,3 millió, 1949-ben 9,2 millió volt.
Ebben a korszakban több alkalommal súlyos emberveszteséget szenvedett az ország. Az első világháború előtt
az akkori országterületről kivándoroltak becsült száma 2 millió volt. Az első világháború katonai
embervesztesége az akkori országterületről 600 ezer ember, a második világháborús emberveszteség – az ország
népességszámához viszonyítva – a legmagasabb volt történelmünk folyamán. Pontos adatokat nem tudunk,
többek között nehéz különválasztani az akkori valamivel nagyobb országterület és a mai országterület
veszteségét. Becslések szerint az akkori országterületen a háborús események, hadifogság és a zsidó holokauszt
során elpusztultak száma 1 millió körül lehetett. Ebből a holokauszt során meggyilkolt és meghalt zsidók és a
faji törvények értelmében zsidónak minősítettek számát az akkori országterületen 400-600 ezer közöttire
becsülik (Braham 1990; Stark 1995). A második világháború végén, majd 1956 után az újabb kivándorlási
hullámok következtében tömegek hagyták el az országot.
A második világháború óta a népességszám növekedése – a születésszám csökkenése következtében – erősen

2 2
2000-ben Indiában 3,1, Kínában 1,7 volt a teljes termékenységi arányszám.
3 3
Az utolsó népszámlálásra 2001-ben, február 1-jei eszmei időponttal került sor.

ELLÁTÁS
lelassult, 1980-ban 10,7 millió volt a népességszám, majd 1981-től a halálozások száma nagyobb a
születésszámnál. Ezért az ország népessége folyamatosan csökken. Nincs pontos képünk arról, hogy az utolsó
években mekkora a nemzetközi kivándorlás és a bevándorlás, mivel azonban a kivándorlás minden bizonnyal
nagyobb, a nemzetközi vándorlás egyenlege is csökkenti az ország népesség- számát.4
Magyarországon – ugyanúgy, mint más országokban és a világ egészére vonatkozóan is – rendszeresen

készülnek népesség-előreszámítások (Hablicsek 1994). Ezek az előreszámítások a termékenység és a
halandóság valamilyen feltételezett jövőbeni alakulásán alapulnak. Semmi biztosíték sincs azonban arra, hogy a
termékenység és a halandóság a jövőben ténylegesen úgy alakul, ahogy az előreszámítás feltételezi. Ezért a
korábban végzett előreszámítások sok esetben téveseknek bizonyultak. Nem is lenne helyes az
előreszámításokat pontos előrejelzéseknek tekinteni, inkább úgy kell őket értelmeznünk, hogy kimutatják,
hogyan alakul a népesség száma és összetétele a termékenység és a halandóság bizonyosfajta alakulása esetén. A
legújabb magyar előreszámítások szerint 2020-ban már 9,5 millióra csökken a népességszám, ha az 1992. évi
termékenység és halandóság változatlan marad. 2020 után a népességszám csökkenése nemcsak folytatódna,
hanem valamivel fel is gyorsulna, mert ekkorra már kilépnek a szülőképes korból az 1975 körül született
nagyobb női nemzedékek.
5.1. Halandóság
Évszázados távon Magyarországon is nagymértékben javult a halandóság. A folyamatos javulás valószínűleg az
1873. évi nagy kolerajárvány után indult meg. A nyers halálozási arányszám 1876-ban 34,9 ezrelék volt, a
legalacsonyabb értéket, 9,6 ezreléket 1961-ben érte el. Azóta újra felemelkedett, 1994-ben 14,3 ezrelék volt. 5
Mivel a nyers arányszám alakulásában lényeges szerepet játszott a korösszetétel változása (az öregebb
népességből többen halnak meg), pontosabb képet kaphatunk a születéskor várható átlagos élettartam alakulása
alapján (8.3. táblázat). Körülbelül 1960-ig gyorsan javult a halandóság, az 1966. évi csúcsérték elérése után
azonban a férfiak születéskor várható átlagos élettartama lényegesen visszaesett (1993-ban 3 évvel volt
kevesebb, mint 1966-ban). A nőknél is lelassult a javulás az 1970-es évek végén. Még látványosabb romlást
mutat a férfiak 30 éves korban várható élettartama, mert 1993-ban az 1960-as évek közepéhez képest 4 évvel
romlott, és ma az 1920-as évek közepének szintjén áll.
Ez a tendenciaváltozás azért különösen meglepő, mert a fejlett nyugat-európai és észak-amerikai országokban

1960 körül ugyan megtorpant a halandóság javulása, de az 1970-es években újra jelentős javulás kezdődött.
Ezzel szemben – úgy látszik – majdnem minden európai szocialista országban a miénkhez hasonló romlási
tendencia mutatkozott. Végeredményben a születéskor várható átlagos élettartam hazánkban az 1980-as években
a fejlett országok között a legalacsonyabbak egyike volt.
8.3. táblázat - 8.3. táblázat ♦ A születéskor várható átlagos élettartam, kiemelt évekbena
Év Férfi Nő
1870–1880 21,83 23,56
1880–1890 28,79 31,52
1890–1900 34,32 35,05
1900–1901 36,56 38,15
1910–1911 39,07 40,48
1920–1921 41,04 43,12
1930–1931 48,70 51,80
4 4
A 2001-es népszámláskor 10 198 315 volt az ország népessége, a vándorlást a 7. fejezetben tárgyaljuk részletesen.
5 5
2004-ben 13,1 ezrelék.

ELLÁTÁS
1941 54,95 58,24
1949 59,28 63,40
1960 65,89 70,10
1966 67,53 72,23
1970 66,31 72,08
1975 66,29 72,42
1980 65,45 72,70
1985 65,09 73,07
1990 65,10 73,20
1993 64,53 73,81
1994 64,84 74,23

a
2004-ben a születéskor várható élettartam a nőknél 76,9 év, a férfiaknál 68,6 év.
Ennek a felismerése ösztönzött széles körű egészségszociológiai vizsgálatok megindítására és az

egészségmegőrzési nemzeti program meghirdetésére. Ezekkel a későbbiekben részletesen foglalkozunk.
Előbb azonban röviden foglalkozni kell a csecsemőhalandóság alakulásával. Ezt részben más tényezők
határozzák meg, mint a felnőtthalandóság alakulását. Ezt a tényt már az is jelzi, hogy miközben
felnőtthalandóságunk romlott, a csecsemő- és gyermekhalandóság lassan tovább javult. 1891-ben, az első évben,
amelyről adatunk van, még 272 ezrelék volt a csecsemőhalandósági arányszám, tehát több mint minden
negyedik csecsemő meghalt, 1994-ben pedig 11,5 ezrelék, tehát kevesebb mint minden nyolcvanadik csecsemő
halt meg. Mégsem lehetünk elégedettek az elért csecsemőhalandósági szinttel, mert vannak olyan fejlett
országok, ahol a csecsemőhalandóság a miénknek felét sem éri el (az 1990-es évek első felében Finnországban
4,4, Svédországban 4,8, Svájcban 6,2 ezrelék, de a szomszédos Ausztriában is sokkal alacsonyabb, 7,4 ezrelék).
A viszonylag magas csecsemőhalandóság közvetlen oka az, hogy igen magas (8,5 százalék) a koraszülöttek
(definíció szerint 2500 grammnál kisebb súllyal született csecsemők) aránya, és a koraszülöttek között az
átlagosnál sokkal nagyobb a csecsemőhalandóság. Hogy a magas koraszületési aránynak mi az oka, nem tudjuk
pontosan megmondani, fel lehet azonban tételezni, hogy egyrészt az életmód egyes elemei (munkakörülmények,
dohányzás stb.), másrészt a szülést megelőző művi abortuszok játszanak benne szerepet. Ezért kívánatos, hogy a
gyermeket váró asszonyok minél egészségesebb életmódot folytassanak (többek között a szülés előtt hosszabb
idővel kezdjék meg szülési szabadságukat), és hogy minél kevesebb művi abortuszra kerüljön sor, különösen
olyan nőknél, akik a későbbiekben még szülni kívánnak.
A halandóság közelmúltbeli romlásának okait vizsgálva először azt nézzük meg, melyik nemnél és
korcsoportban következett ez be.
A férfiak halandósága a 25 éves életkortól fölfelé minden korcsoportban romlott az 1960-as évek közepe óta, a
legnagyobb fokú romlás a 40-54 évesek körében mutatkozott. A nők halandósága összességében nem romlott,
de a 30 és 64 éves életkor között is romlás jelentkezett, éspedig a 40-54 éves korcsoportokban a legnagyobb
mértékben. (Ezt a romlást azonban kiegyenlítette a 0-29 éves és a 65 éves és idősebb nők halandóságának
javulása.) Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a romlás sokkal inkább a férfiak, mint a nők körében
jelentkezett, és elsősorban a felnőttéletük derekán járó korcsoportokban volt nagy.
A haláloki statisztikák alapján azt is ki lehet mutatni, hogy a romlásban mekkora szerepük volt a különböző
halálokoknak. (A továbbiakban idézett megállapításokból kiszűrtük a korösszetétel változásának hatását.) A
férfiak esetében a romlásnak körülbelül a fele magyarázható a szívkoszorúér betegségeinek (infarktus stb.) és az

ELLÁTÁS
agyérbetegségeknek (agyvérzés stb.) a romló halandóságával, a fennmaradó részt a májzsugorodás, a tüdőrák, az
öngyilkosság és baleset okozta halálozás növekedése idézte elő. A legdrámaibb növekedést a májzsugorodás
(ötszörös) és a tüdőrák (kétszeres) növekedése okozta.
A nők esetében az egyes halálokok hozzájárulása a romláshoz ettől kissé eltér: a szívkoszorúér-betegségek itt is
a legnagyobb szerepet játszották, az agyérbetegségek okozta növekedés viszont jelentéktelen volt. A
szívkoszorúér-betegségek után sorrendben a májzsugorodás, az emlő- és vastagbélrák, az öngyilkosság
gyakoriságának növekedése rontotta leginkább a halandóságot (Józan 1988; 1994).
Ha halálokonként külön-külön vizsgáljuk a halandóság romlását, akkor kitűnik, hogy a romlásban főszerepet
játszó halálokok okozta halandóság már az 1950-es években romlani kezdett, 1965-ig azonban az egyéb
(elsősorban fertőző) betegségek okozta halandóság javulása elfedte a kezdődő romlást. A szívkoszorúér-
betegségek, agyvérzés és az egyes daganatok okozta halandóság romlása azonban minden jel szerint már az
1950-es években megindult, a májzsugorodás és az öngyilkosság okozta halálesetek száma pedig 1955-ben
kezdett növekedni. Hozzátehetjük azt is, hogy mindezek olyan halálokok, amelyeknek hosszú „előtörténetük”
van, tehát a mélyebben fekvő okokat a megelőző időszakban kell keresni.
8.4. táblázat - 8.4. táblázat ♦ Ezer lakosra jutó halálozás a 40-59 éves korcsoportokban
Növénytermelő mezőgazdasági 18,2
Segédmunkás 16,1
Kohász 13,5
Kőműves 13,0
Bányász 12,9
Elektroműszerész 8,0
Mérnök 8,0
Közép- és alsófokú tanár 7,3
Orvos 5,9
Összes fizikai 13,4
Összes szellemi 9,1
A halandóság alakulásának megértéséhez tudnunk kell azt is, hogy társadalmi rétegenként igen nagyok a
halandóság különbségei. Ezekre vonatkozóan nem könnyű megfelelő adatokat számítani, mert nemcsak a
meghaltak társadalmi-foglalkozási helyzetét hanem az összes hasonló társadalmi-foglalkozási helyzetűek számát
ismernünk kell ahhoz, hogy arányszámokat számíthassunk. Továbbá a társadalmi-foglalkozási rétegek
korösszetétele is nagyon eltérő lehet, és ez erősen befolyásolhatja a halálozási arányszámokat. Az alábbiakban
csak néhány foglalkozási csoport 40-59 éves tagjainak halálozási arányszámait mutatom be 1980-ra
vonatkozóan (8.4. táblázat).
Ezek az adatok arra engednek következtetni, hogy a rossz egészségi állapot és a korábbi halál elsősorban a
fizikai foglalkozásúakat, azok között is a hátrányosabb helyzetűeket jellemzi.
Igen nagy halandósági különbségek vannak a területi egységek között is, elsősorban a lakosságuk társadalmi
összetételével összefüggésben. Például Budapest kerületei között – mint már korábban említettem – akkorák a
halandósági különbségek, hogy – Józan Péter (1986) megállapítását idézve – a jómódú lakosságú II. kerületi
férfiak várható élettartama nagyjából olyan, mint az NSZK férfinépességéé, a szegény lakosságú VII. kerületi
férfiak viszont a szíriai férfiakéhoz hasonló halandósággal néznek szembe.

ELLÁTÁS
Ha a halandóságromlás társadalmi okait próbáljuk feltárni, akkor a fent említett halálokok gyakoribbá válásának
mélyebb okait kell kutatnunk. A májzsugorodás esetében az egy szinttel mélyebben fekvő ok minden bizonnyal
elsősorban az alkoholfogyasztás növekedése. Hasonlóképpen a tüdőrák mögött nagyrészt a dohányzást
sejthetjük. Az agyvérzésnek és részben a szívkoszorúér-betegségek okozta halálozásnak hátterében legtöbbször
a magas vérnyomás áll.
Milyen társadalmi tényezők járulhattak hozzá a magas vérnyomás elterjedéséhez, az alkoholizmus, a dohányzás
növekedéséhez, az öngyilkosság gyakoribbá válásához? Erre vonatkozóan jelenleg inkább csak hipotéziseket,
mint egyértelműen bizonyított tudományos megállapításokat idézhetünk. A lehetséges tényezők a következők:
1. A nem megfelelő táplálkozás. Bár az átlagos kalóriafogyasztás Magyarországon viszonylag magas, és

valószínűleg nem túlságosan nagy azoknak a száma, akiknek kalóriafogyasztása lényegesen kevesebb, mint
amennyi az optimális létfenntartáshoz szükséges (bár erről nincs semmilyen ismeretünk), a táplálék összetétele a
magyar társadalom többségénél távolról sem optimális, mert a szénhidrát (lisztkészítmények, cukor) és zsír
fogyasztása az optimálisnál nagyobb, a zöldség és gyümölcs fogyasztása viszont az optimálisnál sokkal kisebb.
Ennek az élelmiszer-fogyasztási összetételnek az oka minden bizonnyal inkább az alacsony jövedelmi szint, és
kevésbé az a tény, hogy a magyar népesség, elsősorban a parasztság táplálkozásában hagyományosan a zsírok és
szénhidrátok voltak az uralkodóak (mivel így lehetett legolcsóbban a szükséges kalóriákhoz hozzájutni). 1990
után a jövedelemcsökkenés a táplálkozás minőségét tovább rontotta.
2. Munkahelyi egészségi ártalmak. Nincsenek teljes körű adataink arról, hogy hányan dolgoznak
Magyarországon az egészségre ártalmas munkakörülmények között. A KSH és a Társadalomtudományi Intézet
1981-1982. évi adatfelvétele során megkérdezték az aktív keresőket, hogy milyen egészségi ártalmak fordulnak
elő a munkahelyükön. Az aktív keresők 28,9 százaléka említett valamilyen ártalmat. A különféle konkrét
ártalmakat említők aránya a következő volt:
8.5. táblázat -
hő vagy pára 5,1
por 7,9
rezgés 3,5
zaj 12,7
vegyi anyag 5,4
nagy fizikai erőkifejtés 2,8
életveszély 4,5
Az ártalmakat említők aránya sokkal nagyobb a férfiak (34,6 százalék), mint a nők (21,6 százalék) közt.
Különösen nagy az ártalmakat említők aránya az ipari munkások és a mezőgazdasági szakmunkások között.
3. Lakókörnyezeti ártalmak. Nincsenek pontos adataink arról, hogy az ország lakosságának mekkora része él
olyan lakóhelyi környezetben, amelynek egyes elemei (például a levegő, a vizek szennyezettsége, a zajstb.) az
egészségre ártalmas lehet. A levegőnek por-, korom-, kén-dioxid- és nitrogén-dioxid-szennyezettsége, amelyet
egyes városokban mérnek, nagy szennyezettségre enged következtetni.
4. Hosszú munkával töltött idő, hajszolt munkavégzés. A 16. fejezetben bemutatott időmérleg-vizsgálatokból
tudjuk, hogy a magyar társadalom felnőtt tagjai átlagosan viszonylag hosszú időt töltenek különféle
munkajellegű tevékenységekkel (munka a főmunkahelyen, különféle mellékmunkák, amelyek pénzjövedelmet
vagy természetbeni jövedelmet biztosítanak, háztartási munka, mindezekkel kapcsolatos közlekedés). Az összes
munkával töltött idő legalább az 1970-es évek közepe óta nem, vagy csak alig rövidült, mert a kötelező
főmunkahelyi munkaidő-rövidülést a lakosság nagy része arra használta fel, hogy a jövedelemkiegészítő
munkára fordított idejét növelje, ezáltal kiegészítő jövedelemhez jusson, amelynek segítségével kivédheti az
1978 óta bekövetkezett reálbércsökkenés hatásának legalább egy részét. Valószínűnek látszik az, hogy az aktív

ELLÁTÁS
keresők nagy többsége hajszoltan, feszült körülmények között dolgozik. Az összes munkával töltött idő hossza
és a munka hajszoltsága is igen nagy társadalmi különbségeket mutatott, a hátrányosabb helyzetű rétegek tagjai
hosszabb ideig és hajszoltabban dolgoznak.
5. A hosszú munkával töltött idő következménye, hogy a magyar társadalom felnőtt és főképpen munkavállalási
életkorú tagjainak kevés a szabadideje. Ebben a szabadidőben is egyre kisebb helyet foglalnak el a különféle
aktív tevékenységek, és egyre inkább uralkodik a televízió nézése. Ezt érthetővé teszi a hajszolt munka, amely
már nem hagy erőt a szabadidőbeni aktivitásra. Különösen hátrányos az egészségi állapot szempontjából, hogy
igen kevesen sportolnak, mozognak szabadban, jó levegőn. 1981-ben a 15 éves és idősebb népességből a férfiak
6,8 százaléka mondta, hogy rendszeresen, aktívan sportol. A nők között 2,2 százalék rendszeresen és 3,1
százalék alkalomszerűen sportol. Biztosra vehetjük, hogy különösen a kevés mozgással járó munkát végzők és a
nem friss levegőn dolgozók számára a testedzés fontos lenne. A sportolásban is igen nagyok a társadalmi
különbségek.
6. A magyar társadalom tagjainak többsége egyáltalán nem megy üdülni. (1981-ben a megkérdezett 15 éves és
idősebb népesség 63 százaléka nem üdült az otthonán kívül), ezért nincs módja arra, hogy az éves munkavégzés
okozta fáradtságot kipihenje. Ennek fő oka az, hogy a munkahelyről kapott évi rendes szabadság idejét
jövedelemkiegészítő tevékenységre fordítják. Továbbá a népesség nagy részének nincs hova menni üdülni, mert
saját üdülőházzal nem rendelkezik, munkahelyi vagy szakszervezeti üdülőbe csak igen ritkán kap beutalást. Az
üdülés gyakoriságában nagyobbak a társadalmi különbségek, mint szinte bármely más életmódmutató terén.
7. Az összes említett tényező, valamint az emberi kapcsolatok feszültségterhes volta következtében a magyar
lakosság jelentős részének lelki egészségi állapota is problematikus. Mint arról a deviáns viselkedéssel
foglalkozó 17. fejezetben szó lesz, a felnőtt lakosságnak 34 százaléka tekinthető a neurózis által, és 25 százaléka
a depresszió által veszélyeztetettnek. A lelki egészség hiánya a pszichológiában általánosan elfogadott felfogás
szerint testi, szomatikus betegségeket okoz.
Kézenfekvőnek látszik, bár egyértelműen bizonyítani nem tudjuk, hogy mindezek a társadalmi okok, amelyek a
magyar népesség egészségi állapotának romlásához hozzájárulhattak, végső soron az egész társadalmi rendszer
sajátosságaiból, az elmúlt évtizedekben követett szocialista modernizációs út különleges nehézségeiből,
kudarcából származnak. Ebben kereshetjük egyrészt az aránytalanul nagy munkaterhet, az ettől függetlenül is
feszültségterhes mindennapi életet, a lelki egészségi állapot romlásának riasztó tüneteit, másrészt az
infrastruktúra fejlesztésének, a munkahelyi egészség követelményeinek, a természeti környezetben okozott
károknak az elhanyagolását az anyagi termelés növelésével szemben. Ezt a hipotézist alátámasztani látszik,
hogy a halandóság romlása majdnem kivétel nélkül minden európai szocialista országban bekövetkezett.
Végül, de egyáltalán nem utolsósorban az egészségügyi állapot romlásában lényeges szerepe lehet az
egészségügyi ellátás rossz működésének. Ennek ismét több okát lehet feltételezni:
1.Az egészségügyre fordított kiadások aránya a nemzeti jövedelmen belül Magyarországon igen alacsony, 3-3,5
százalék körül helyezkedik el, miközben a fejlett országokban az utóbbi 20-30 évben gyorsan növekedett, és
egyes országokban már elérte, sőt túlhaladta a 10 százalékot. Ennek oka elsősorban az, hogy az egészségügyi
ellátás majdnem teljesen ingyenes társadalmi juttatásnak minősül, és az állami költségvetésből fedezik. Ennek
következtében az egészségügyi kiadások – a többi nem termelő szféra kiadásaival együtt – a maradékelv alapján
részesülnek a költségvetésből, tehát a többi terület igényeinek fedezése után fennmaradt összegeket osztják fel a
nem termelő szféra egyes területei között.
Az amúgy is szűkös pénzforrások felosztásánál, objektív kritériumok és információk hiányában, nem feltétlenül
érvényesülnek a lakosság tényleges szükségletei, helyettük területi (például főváros-centrikusság), szakmai
(egyes orvosi szakmák erősebb pozíciója) és egyéni érdekek érvényesülhetnek. Ennek következtében az
egészségügyi intézmények jelentős része erősen leromlott állapotban van, továbbá a felszereltség nem követi az
egészségügyi ellátás világméretű fejlődését.
2. Az egészségügyi intézmények – kórházak, szakrendelők, körzetek – nem érdekeltek abban és nincsenek

rákényszerítve arra, hogy a kapott pénzforrásokkal és a rájuk bízott eszközökkel hatékonyan gazdálkodjanak.
Például a kórházi osztályok akkor is felvesznek betegeket, ha gyógyszer, műszer vagy műtő hiányában nem
tudják őket ellátni, vagy akkor is benntartják a kórházban a betegeket, amikor erre már nincs szükség, mert a
kórházak a teljesített ápolási napok alapján kapják éves pénzkereteiket, tehát abban érdekeltek, hogy az
ágykihasználás minél teljesebb legyen. Jól szemlélteti ezt a tényt az az Antal Z. László által kimutatott
tendencia, hogy ahogyan csökkent Budapesten a szülések száma, úgy nőtt meg a szülőnőknek az átlagos
kórházban töltött ideje a szülés előtt és után. Ez ugyanis biztosította a magas ágykihasználási arány fenntartását,

ELLÁTÁS
amely jó érv volt a szülészeti ágyak száma fenntartására, holott a szülések számának csökkenése lehetővé tette
volna, hogy a szülészeti ágyak egy részét más – égetőbb szükségleteket mutató – gyógyítási területeknek adják
át.
3. A körzeti orvosok hajlamosak arra, hogy – túlterheltségük és a szükséges műszerek hiánya miatt, de a
felelősség áthárítása céljából is – a szakrendelőkbe irányítsák betegeik egy részét, az ambuláns szakrendelők
viszont – ismét a túlterheltség miatt – hajlamosak minél több beteget kórházi kivizsgálásra és kezelésre utalni.
Ennek következtében a zsúfoltság és túlterheltség fokozatosan „fölfelé” tolódik, és betegek kezelése azon
szintek felé csúszik el, ahol a személyes beteg-orvos kapcsolatoknak egyre kisebb tere van. Ezáltal a gyógyítás
„elembertelenedik”, noha nyilvánvalóan kívánatos lenne, hogy a kezelőorvos behatóan ismerje a beteg
személyiségét, szervezetét, életkörülményei egészét, és szükség esetén mindezek módosítását elő tudja segíteni.
4. Az orvosi fizetések viszonylag alacsonyak, viszont megengedett a hálapénz elfogadása. Ezért az orvosok arra
kényszerülnek, hogy minél több hálapénzre törekedjenek. A hálapénzrendszer nemcsak az orvos-beteg
kapcsolatokban és az orvosok egymás közötti viszonyában okoz súlyos nehézségeket, nem egyértelmű
helyzeteket, hanem a hálapénzek erősen egyenlőtlen megoszlásán keresztül (egyes szakmák sokkal több
hálapénzhez juthatnak, mint mások) indokolatlan jövedelmi különbségekhez is vezet.
5. Ugyancsak az alacsony fizetések okozzák az ápolónők és más középszintű egészségügyi személyzet nagyfokú
hiányát. Ennek következtében az orvosok egy része olyan munkát is kénytelen elvégezni, amelyre ápolónők is
teljes mértékben képesek lennének, az ápolónők pedig betanított fizikai munkát is végeznek (takarítanak stb.).
6. Mindezek következtében-mint Losonczi Ágnes (1986; 1989) kutatásai kimutatták – az egészségügyi

ellátásban mindenki elégedetlen, kiszolgáltatottnak érzi magát. A beteg úgy érzi, hogy az orvosok és az
egészségügyi személyzet többi tagja nem kellőképpen figyel panaszaira, nem foglalkoznak problémáival kellő
gondossággal. Az orvosok úgy érzik, hogy ki vannak szolgáltatva az egészségügyi vezetőknek és irányító
szerveknek, miközben a munkájukhoz szükséges alapvető feltételek is hiányoznak. Az egészségügyi irányítás
pedig úgy érzi, hogy a kormányzat „mostohagyermeke”, nem kapja meg az egészségügy működéséhez
szükséges anyagi erőforrásokat.
7. A rendszer működésének másik következménye, hogy – ellentétben a „mindenkinek ingyenes és azonosan

magas szintű egészségügyi ellátás” elvével – a társadalmi hierarchiában kedvezőbb helyzetben lévő rétegek
tagjai nemcsak nagyobb arányban részesültek az egészségügynek adott állami támogatásból (mert több időt
töltöttek kórházban, több gyógyszert vásároltak), hanem jobb ellátást is kaptak (mivel az ehhez szükséges
informális személyi kapcsolatokkal rendelkeztek), sőt mindezért kevesebb hálapénzt is fizettek (mert tudták,
hogy kinek és mennyi hálapénzt kell fizetni). Feltételezhető, hogy a társadalmi rétegek közötti igen nagy
halandósági és egészségi állapotbeli különbségekben ennek is lényeges szerepe van.
5.2. Termékenység
A fentiekben már említettem, hogy Magyarországon már a demográfiai átmenet kezdete előtt, a XVIII. század
vége óta voltak olyan kisebb népességcsoportok, ahol születéskorlátozást alkalmaztak, és ezért a termékenységi
mutatók lesüllyedtek. Az élve- születési arányszám országos csökkenése azonban csak 1890 körül indul meg,
mintegy 15 évvel a halálozási arányszám csökkenésének kezdete után. Az 1880-as években még viszonylag
magas volt az élveszületési arányszám (45 ezrelék körül), a csökkenés azonban meglehetősen gyors volt, már az
első világháború előtti években elérte a 34-35 ezreléket. Az első világháború után folytatódott a viszonylag
gyors csökkenés, az 1930-as évek második felében egyes években már 20 ezrelék alatt volt az élveszületési
arányszám, és a tiszta reprodukciós együttható 1,0 alá csökkent, tehát a népesség egyszerű reprodukciója az
akkori kedvezőtlen halandósági viszonyok mellett nem volt biztosítva.
A második világháborút követően nem került sor a nyugat-európai és észak-amerikai gyermekhullámhegyhez

hasonló hosszú és magas fellendülésre. S a kezdődő visszaesés megállítása érdekében megszigorított
műviabortusz-tilalom ugyan egy évre, 1954-ben 23 ezrelékre emelte az élveszületési arányszámot, már a
következő évben azonban újra elindult, sőt azt követően – a művi abortusz fokozatos liberalizálásával
párhuzamosan – felgyorsult a csökkenés. 1962-ben 12,9 ezrelékkel a világ akkori legalacsonyabb élve- születési
arányszáma hazánkban volt. Az 1960-as évek második felében kissé felemelkedett 14 és 15 ezrelék közé az
arányszám, majd az 1973. évi műviabortusz-szigorítás hatására, három évre még tovább nőtt (1975-ben 18,4
ezrelék), 1977-től azonban újra visszaesett az arányszám. Az 1980-as évek elejétől 12 ezrelék körül helyezkedett
el az arányszám, 1995-ben 11,0 ezrelékre csökkent. Nem lehet megmondani, hogy ez vajon egy újabb
csökkenési tendencia kezdete-e.

ELLÁTÁS
Pontosabb képet adnak erről az éves adatokból számított termékenységi és reprodukciós mutatók. Ezek szerint a
teljes termékenységi arányszám 1961 óta csak 1967- 1969-ben, majd 1974-1979-ben volt 2,0 fölött, a tiszta
reprodukciós együttható pedig csak 1974-1977-ben volt 1,0 fölött; 1993-ban a teljes termékenységi arányszám
1,69, a tiszta reprodukciós együttható 0,804. Ha azonban kohorszarányszámokat nézünk, azt látjuk, hogy azok
1945 óta egyáltalán nem ingadoztak úgy, mint az élveszületési arányszámok, hanem egyenletesen és
folyamatosan csökkentek. Tehát az említett ingadozásokat okozó tényezők, így a két kis hullámhegyet kiváltó
műviabortusz-szigorítások egyáltalán nem befolyásolták a reprodukció folyamatát, nem állították meg a
csökkenési tendenciát. Már az 1930-as évek közepén született női nemzedéknek sem született annyi gyermeke
élete folyamán, amennyi az egyszerű reprodukcióhoz szükséges lenne.
Például az 1940-ben született nők befejezett teljes termékenységi arányszáma – ezer nőre számítva – 1,9 körül
van. Figyelmet érdemel, hogy a kohorszarányszám valamivel magasabb, mint a fent említett éves adatokból
számított teljes termékenységi arányszám. Ez a legtöbb fejlett országban így van, és azzal magyarázható, hogy
majdnem mindegyik fejlett országban az utolsó években fokozatosan az idősebb életkorra tolódik el a
gyermekek szülése (és ezek az „elhalasztott” születések hiányoznak az adott évi születésszámból).
A népesség egyszerű reprodukciójához (ahhoz, hogy a gyermekek nemzedékének száma azonos legyen a szülők
nemzedékének számával) a mai magyar halandósági viszonyok közt körülbelül 2,1-2,2 teljes termékenységi
arányszám lenne szükséges (figyelembe véve a fiúk kis többletét a leányokhoz viszonyítva a születések közt,
valamint a csecsemő- és gyermekhalandóságot, valamint a szülőképes életkorú nők halandóságát). Ebből
láthatjuk, hogy 10-15 százalékkal magasabb kohorsztermékenység lenne szükséges és elégséges a népesség
egyszerű reprodukciójához, a fogyás elkerüléséhez.
A leírt csökkenési folyamatot azzal magyarázhatjuk, hogy a demográfiai átmenet 1945 óta gyors ütemben
végigfutott a magyar társadalom minden rétegén. Míg az 1930-as években házasodott nemzedékben a nők
mintegy nyolcadának 6 és több gyermeke, további hatodának 4-5 gyermeke született, az 1970-es, 1980-as
években házasodó nőknek kevesebb mint 2 százaléka tervezett 4 vagy több gyermeket. Más szóval a föld nélküli
mezőgazdasági munkásság (amely a magyar társadalomnak körülbelül egyötödét alkotta) egészen a
földreformig alig korlátozta gyermekszámát, mivel ezzel helyzetén semmit sem segíthetett, ma viszont minden
társadalmi rétegben átlagosan két gyermeket terveznek a házaspárok, mert tisztában vannak vele, hogy ennél
nagyobb gyermekszám esetén lényegesen nehezebbé válik a lakáshelyzet javítása, a tartós eszközök vásárlása, a
gyermekek iskoláztatása, általában a fölfelé irányuló társadalmi mobilitás. Ezek az életszínvonalcélok szinte
teljesen egységesen elterjedtek a mai magyar társadalomban. Így nem lehet csodálni, hogy a kívánt
gyermekszám is majdnem egységessé vált minden rétegben.
8.6. táblázat - 8.5. táblázat ♦ A házas nők megoszlása a kívánt gyermekszám szerint
A Időpont Kívánt gyermekszám Átlag

házasságkö
tés éve 0 1 2 3 4 és több Össze
sen
1966 Házasságk 1,1 19,8 70,1 7,4 1,6 100,0 1,89

ötéskor
6 év múlva 0,9 16,4 70,2 10,2 2,3 100,0 2,01
14 év 3,9 20,8 55,0 14,8 5,5 100,0 2,01

múlva
1974 Házasságk 0,1 5,8 73,0 19,1 2,0 100,0 2,17

ötéskor
6 év múlva 1,3 16,8 67,1 13,0 1,8 100,0 2,01
10 év 1,6 17,3 63,1 15,0 3,0 100,0 2,02

ELLÁTÁS
múlva
13 év 2,1 18,0 58,8 17,0 4,1 100,0 2,05

múlva
16 év 4,0 10,9 57,0 16,0 4,0 100,0 2,01

múlva
1983 Házasságk 0,3 10,0 74,3 14,0 1,4 100,0 2,07

ötéskor
3 év múlva 1,0 16,0 69,0 12,0 2,0 100,0 1,98
6 év múlva 1,2 17,9 63,5 14,9 2,5 100,0 2,00
1991 Házasságk 0,9 15,0 61,1 18,9 4,1 100,0 2,12

ötéskor
A kétgyermekes családideál elterjedését szemléltetik az 1992-1993-ban végzett magyarországi termékenység- és

család-adatfelvétel eredményei. 18-41 éves nők és 20-44 éves férfiak reprezentatív mintáját kérdezték meg
többek között a kívánt gyermekeik számáról. Mindegyik női korcsoportban 2,0 és 2,2 között, mindegyik férfi
korcsoportban 1,9 és 2,0 között volt a kívánt gyermekszám. A nők iskolai végzettsége szerint részletezve a
felsőfokú diplomával rendelkezőknél 2,06, az érettségizetteknél 2,04, a szakmunkásiskolát végzetteknél 2,05 és
a 8 általános iskolai osztály vagy annál alacsonyabb végzettségűeknél 2,31 volt az átlagos kívánt gyermekszám
(Kamarás 1995).
A kívánt gyermekszámnak a két gyermekre összpontosulásával még pontosabb képet adnak a magyarországi
úgynevezett házas-kohorszvizsgálatok (Kamarás 1988). Az 1966., 1974., 1983. és 1991. évben első
házasságkötők közül kiválasztott mintát a házasságkötéskor, majd azt követően többször újra felkeresték, és
többek között a kívánt (a már megszült és a még kívánt) gyermekek számáról kérdezték (8.5. táblázat).
Mindegyik házas kohorsz nőtagjai túlnyomó részben két gyermeket kívántak. Gyermektelen csupán elenyészően
kevés kívánt maradni, 4 és több gyermeket is alig egy-két százalék kíván. Az egy gyermeket kívánók kissé
többen vannak, mint a három gyermeket kívánók. A kívánt gyermekszámok a házasság folyamán kissé
változnak, többnyire valamivel erősebben szóródnak, mert vannak, akik – részben talán biológiai okok miatt –
kisebbre, mások viszont valamivel nagyobbra módosítják a gyermekszámot. A kétgyermekes családok túlsúlya
azonban fennmarad. A kívánt gyermekszámok átlaga alig változott. Az 1966-os és 1974-es házas kohorsz az
1970-es évek első felében kissé magasabb gyermekszámot kívánt, mint korábban, illetve később. Ezt talán az
1960-as évek végi családipótlék-emelések és a gyermekgondozási díj bevezetése hatásának tulajdoníthatjuk.
A kétgyermekes átlagos családnagyság nyilvánvalóan nem elég az egyszerű reprodukcióhoz, hiszen nem minden
nő házasodik meg (és a hajadon nők gyermekszáma, a házasságon kívüli születések számának emelkedése
ellenére, messze elmarad a házasokétól), és a megszületett gyermekeknek egy része meghal a felnőttkor elérése
előtt.
Mindent figyelembe véve azt lehet mondani, hogy a családok átlagos gyermekszámának körülbelül 10-15
százalékos növekedése lenne szükséges ahhoz, hogy a népesség egyszerű reprodukciója biztosítva legyen. Ez
egyrészt nagy hiány abban az értelemben, hogy azt jelenti, hogy nemzedékről nemzedékre körülbelül 10-15
százalékkal csökken hosszú távon a népességszám. Viszont sokkal kisebb a hiány, mint amilyent ma a nyugat-
európai országok nagyobb részében megfigyelnek. Másrészt azt mutatja, hogy az egyszerű reprodukcióhoz
szükséges termékenységnövekedés nem drámaian nagy.
8.7. táblázat - 8.6. táblázat ♦ A száz házas nőre jutó élveszületések száma kiemelt iskolai
végzettségi rétegenként
A házas nő iskolai 1960 1970 1980 1990

végzettsége

ELLÁTÁS
6-7 osztály 239 236 224 225
8 osztály 141 152 171 193
Befejezett 129 118 138 157

középiskola
Befejezett felsőfokú 128 123 136 157

iskola
Együtt 232 205 188 188
Minek köszönhető az, hogy Magyarországon megállt a termékenység csökkenése az 1960-as évek vége felé, és
ezért nem esett vissza olyan alacsony szintre, mint sok más európai országban? Vagy másképpen fogalmazva:
volt-e hatása az 1965-tel kezdődően alkalmazott népesedéspolitikának?
Erre a kérdésre a népszámlálási termékenységi arányszámok alapján próbálkozhatunk meg válaszolni. Az 1960.
és 1970. évi népszámlálások közt nagyon lényeges tendenciaváltozást lehetett kimutatni. Egyrészt megfordult az
egygyermekes családoknak addigi sok évtizedes növekedési tendenciája, és az egygyermekesek aránya a
kétgyermekesek javára újra csökkenni kezdett. Ez (és a gyermektelenek sok évtizedes csökkenési
tendenciájának folytatódása) kiegyenlítette a négy- és többgyermekesek arányának további csökkenését, így az
átlagos gyermekszám változatlan maradt a fiatalabb korcsoportokban.
A nők iskolai végzettsége szerint számított termékenységi arányszámok (8.6. táblázat) azt mutatják, hogy a
legalacsonyabb iskolai végzettségű kategóriák kivételével minden szinten emelkedett a nők gyermekszáma,
azonban a házas nőknek a magasabb végzettségű és valamivel alacsonyabb gyermekszámú kategóriák felé
történt eltolódása ellensúlyozta ezt a hatást. Végeredményben azt mondhatjuk, hogy a családi pótlék emelése és
a gyermekgondozási segély bevezetése a többi anyagi jellegű intézkedéssel együtt legalább megállította az
egyébként valószínűleg érvényesülő csökkenési tendenciát.
Elfogadhatónak tartom azt a hipotézist, hogy mind a két tendenciaváltozás az 1965-től bevezetett fokozatos
családipótlék-emelésnek és az 1967-től bevezetett gyermekgondozási segélynek (majd gyermekgondozási
díjnak) köszönhető.
Ez egybecsengene a termékenység közgazdaságtani elméleteinek azzal a tételével, hogy a gyermekes családok

relatív anyagi helyzetének javulása, vagy másképpen a gyermekekkel kapcsolatos kiadások csökkenésének a
kívánt és megvalósított gyermekszámot növelő hatása van. Másrészt összeegyeztethető a termékenység
szociológiai elméletével kapcsolatban említett azon megállapítással, hogy a gyermekszámra vonatkozó
társadalmi normák nem egészen szigorúan egy bizonyos gyermekszámot kívánnak meg, hanem bizonyos
„játékteret” engednek, amelyen belül a családok gyermekszámát befolyásolni lehet.
Mind a halálozás, mind pedig a születések területén rendkívül kedvezőtlen a jelenlegi magyarországi helyzet.
Ezért mindenképpen kívánatos lenne, hogy ezek a tendenciák megváltozzanak, és – ha erre lehetőség van –
társadalompolitikai eszközökkel kellene elősegíteni a romlás megállítását, a javulás megindulását. Különböző
okok miatt, de egyformán nehéz azonban a halandóság és a termékenység megváltozását társadalompolitikai
eszközökkel elősegíteni.
Az egészségi állapot bemutatott romlását megállapítani és egy új javulási tendenciát megindítani nyilvánvalóan
– az okok sokszínűsége miatt – csak egy komplex program segítségével lehet. Ebben helyet kell kapnia az
egészségkárosító életmódelemek háttérbe szorításának, az egészségügyi ellátás fejlesztésének és azon általános
gazdasági és társadalmi feltételek megváltoztatásának, amelyek az egészségi állapot romlásában közvetlenül
vagy közvetve szerepet játszottak:
1. Különféle eszközökkel csökkenteni kellene az alkoholfogyasztást, a kábítószer-fogyasztást, a dohányzást, elő

kellene segíteni az egészségesebb táplálkozást s a több testedzéssel járó életmódot, az üdülést. Mindezek a
változások megvalósultak a fejlettebb országokban az utolsó 15-20 évben.

ELLÁTÁS
2. Ehhez szükség lenne arra, hogy az egészség a magyar társadalom tagjainak szemében fontosabb érték legyen,
mint jelenleg, és ezért az emberek nagyobb gondot fordítsanak egészségük megőrzésére, az egészségkárosító
életmódelemek csökkentésére. Ilyen szemléletváltozás végbement a nálunk fejlettebb nyugati országokban, és
valószínűleg közvetett szerepet játszott a halandóság javulásában.
3. A jelenleginél lényegesen nagyobb gondot kellene fordítani a környezet védelmére és a munkahelyi higiénére.
4. Az egészségügyre fordított kiadások lényeges növekedése szükséges ahhoz, hogy a hozzánk hasonló
fejlettségű országokban elért arányt elérjük.
5. Ugyanakkor érvényesülnie kell – mind az egészségügyi intézmények, mind a lakosság szintjén – az

egészségügyi kiadások felhasználásában és az egészségügyi ellátások igénybevételében a racionalitásnak. A
gyógyszerárak korábbi nagyfokú szubvencionálása például ésszerűtlenül nagy fogyasztáshoz és otthoni
felhalmozáshoz vezetett. A kórházak egyáltalán nem voltak érdekeltek abban, hogy adott pénzügyi támogatásból
minél több beteget gyógyítsanak meg (ahelyett, hogy kevés betegnek igen költséges kezelést nyújtsanak).
6. Az egészségügyi ellátás működésében olyan mechanizmus kialakítására lenne szükség, amely a nyújtott
ellátást jobban hozzáigazítja a lakossági szükségletekhez, a kínálatot nyújtó intézményeket és orvosokat abban
teszi érdekeltté, hogy a lakossági igényeket minél inkább kielégítsék.
Mint láttuk, a jelenlegi termékenységi szint fennmaradása esetén a népességszám szükségképpen fogy. Még a
halandóság lényeges javulása is csak időlegesen csökkentené a fogyást, mert ha a mai felnőtt nemzedékek
gyermekeinek száma például 90 százaléka a szülő nemzedék létszámának, akkor elkerülhetetlen, hogy
nemzedékről nemzedékre 10 százalékkal csökkenjen a népességszám. Kiszámítható, hogy a jelenlegi
termékenységi szint fennmaradása esetén mikor (valamikor a harmadik évezred második felében) fogy el
teljesen a népesség. Ez a perspektíva azonban nemcsak a magyar népességet illetően áll fenn, hanem majdnem
minden európai népességet illetően is.
Fel lehet vetni természetesen azt a kérdést is, hogy miért bajaz, ha egy adott népesség elfogy, kihal. Ha azonban
egy társadalom azt kívánja, hogy fennmaradjon, akkor ezt a perspektívát nem nézheti ölbe tett kézzel, hanem
keresnie kell annak módját, hogy az egymást követő nemzedékek létszáma biztosítsa az egyszerű reprodukciót,
tehát a változatlan számban való fennmaradást.
Az alacsony gyermekszám másik középtávú hatása a népesség elöregedése. Ez azt jelenti, hogy mivel a
gyermekek és a munkaképes életkorban lévő felnőttek száma csökken, a munkaképes életkoron túli idős
nemzedék százalékos súlya a népességen belül megnő.
Ennek messzemenő gazdasági és társadalmi hatásai lehetnek, amelyeket eddig nem tisztáztak kellőképpen.
Mindenképpen előáll azonban olyan helyzet, amikor az idős korú népességnek fizetett nyugdíjak összege a
nemzeti jövedelmen belül lényegesen megnő, kivéve ha a nyugdíjkorhatárt felemelik, vagy a nyugdíjak relatív
értékét leszállítják. Valószínű továbbá, hogy az öregebb népesség gazdasági és társadalmi alkalmazkodó- és
újítóképessége kisebb, mint a fiatalabbaké. Ezek a hatások részben vagy egészben ellensúlyozhatók külföldről
(fejlődő országokból) származó bevándorlók és vendégmunkások tömeges befogadásával. Viszont az ilyen
politikának is vannak problémái, mint azt a nyugat-európai országok közelmúltbeli története mutatja.
Ezért mindenképpen kívánatos lenne az egyszerű reprodukcióhoz szükséges, tehát a jelenleginél mintegy 10-15
százalékkal magasabb termékenységszintet vagy családonkénti átlagos gyermekszámot elérni. Ehhez arra lenne
szükség, hogy a kétgyermekes család általánossá válása mellett (tehát a gyermektelenek és egygyermekesek
további csökkenése mellett) a családok egy kisebb részében három, esetleg több gyermek szülessék. El lehet-e
ezt érni, és milyen módon?
A fent leírt tapasztalatok mindenképpen azt javallják, hogy a művi abortusz szabadságát adminisztratív
intézkedésekkel ne korlátozzuk. Ugyanakkor kívánatos lenne, ha minél kevesebb művi abortuszra kerülne sor,
különösen a gyermek születését megelőzően, mert a művi abortusz, főképpen ha többször történik, növeli a
későbbi koraszülések esélyét és ezen keresztül a csecsemőhalandóságot.
Viszont a családi pótlék és más pénzbeli és közvetett támogatások növelése, amelyek a gyermekes családok
anyagi helyzetét könnyítik, elősegítenék a termékenység emelését. Fontos e társadalmi juttatások reálértékének
megőrzése, továbbá annak elkerülése, hogy a személyi jövedelemadó aránytalanul nagy terheket rakjon a
gyermekes családok vállára (tehát az eltartott gyermekeket valamilyen formában mindenképpen számításba
kellene venni az adó megállapításakor). Érdemes megemlíteni, hogy abban a két európai országban, ahol a

ELLÁTÁS
termékenység csökkenési tendenciája megállt, sőt bizonyos emelkedés is bekövetkezett, Franciaországban és
Svédországban (Franciaországban minden női kohorsz termékenysége 2000-nél valamivel magasabb,
Svédországban pedig az utolsó néhány évben az éves adatokból számított teljes termékenységi együttható
emelkedett 2000 körüli szintre), a gyermekes családokat támogató jelentős intézkedéseket vezettek be.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
Az emberiség történetének túlnyomó részében a Föld népességszáma alacsony volt és igen lassan nőtt. 1750
után a halandóság fokozatos javulása következtében Európában és az európai népességek által lakott
tengerentúli országokban a népesség növekedése felgyorsult. A halandóság csökkenését azonban hosszabb-
rövidebb idő múlva követte a termékenység csökkenése. Ma ezekben az országokban a születések száma alig
nagyobb, mint a halálozások száma, egyes országokban azonban már alacsonyabb a születések száma, mint a
halálozásoké. 1950 után a fejlődő országokban a halandóság igen gyorsan javulni kezdett. Mivel a termékenység
csökkenése a legtöbb országban hosszabb ideig nem indult meg, évtizedeken keresztül igen gyorsan nőtt
ezeknek az országoknak a népessége és ezáltal a Föld népessége is. Mivel azonban már a legtöbb fejlődő
országban, különösen a két legnagyobb népességű országban, Kínában és Indiában megindult a termékenység
csökkenése, a Föld népességének növekedési üteme a közelmúltban lassulni kezdett. Nem mindegy azonban,
hogy a Föld népességszáma végül valamikor a jövő évszázad első felében hány milliárdon stabilizálódik. Abban
sem lehetünk biztosak, hogy a Föld népességszáma valóban stabilizálódni fog-e. Elképzelhető nemcsak a
további növekedés, hanem a zérus növekedés után a népességszám csökkenésének megindulása is.
Magyarországon a halandóság az 1960-as évek közepéig javult, ezt követően azonban romlási tendenciák
jelentkeztek. A halandóság romlása a férfiak között sokkal lényegesebb volt, mint a nők között, és a 40-54 éves
korcsoportokban volt a legnagyobb fokú. Ismerjük a halandóság romlását előidéző halálokokat. Ezek a
férfiaknál: az infarktus, az agyvérzés, a májzsugorodás, a tüdőrák, az öngyilkosság és a balesetek, a nők
esetében: az infarktus, az emlő- és vastagbélrák, a májzsugorodás, az öngyilkosság. Nem tudjuk pontosan,
milyen háttértényezők miatt nőtt ezen halálokok következtében a halandóság. Elképzelhető okok: a magas
vérnyomás (és az azt előidéző tényezők), az egészségtelen táplálkozás, az alkoholfogyasztás, a dohányzás, a
mozgásszegény életmód, az igen feszültségterhes mindennapi élet, végül az egészségügyi ellátás hiányosságai.
Az említett tényezők felsorolása érzékelteti, hogy csak igen összetett és szívós megelőző-gyógyító
tevékenységgel lehet a halandóság javulását elérni.
A termékenység Magyarországon az 1960-as évek eleje óta alacsonyabb annál, ami a népesség egyszerű
reprodukciójához szükséges lenne, vagyis a felnőtt nemzedékek gyermekszáma kisebb a szülői nemzedékek
létszámánál. Az egyszerű reprodukció szintjéhez viszonyított hiányt – attól függően, hogy milyen termékenységi
mutatókat veszünk alapul – 10-15 százalékra tehetjük. Az 1970-es években a legtöbb európai országban
hasonlóan alacsonyra csökkent a termékenység. Az alacsony termékenységet a közgazdaságtani elméletek a
gyermeknevelés költségeinek emelkedésével, a szociológiai elméletek a kívánt és az ideálisnak tartott
gyermekszám csökkenésével magyarázzák. Úgy látszik, hogy a gazdasági és társadalmi feltételek változása,
többek között a családtámogatások bevezetése, illetve emelése elő képes segíteni a termékenység 10-20
százalékos emelkedését, viszont a feltételek romlása további csökkenést indíthat el.
(Spéder Zsolt)
Jóllehet a népességszám és -szerkezet csak lassan változhat, hiszen az ezeket alakító folyamatoknak, a
születésnek, a halálozásnak és a vándorlásnak igen nagy a tehetetlensége, az elmúlt közel másfél évtizedet
érdemi fordulatok jellemezték. A vándorlással a 7. fejezetnél már foglalkoztunk, itt csak említeni fogjuk néhány
következményét, most a két másik komponensről esik majd részletesebben szó.
A második demográfiai átmenet koncepcióját mint a tárgykör ma legnépszerűbb paradigmáját az európai

országokban a hatvanas évek közepétől meginduló, a demográfiai magatartás számos összetevőjét érintő
változássorozat értelmezési kereteként alakította ki Lesthaeghe és van deKaa. Elképzeléseik szerint az új
jelenségek: egyfelől az alacsony termékenység, a házasságon kívüli születések megszaporodása, másfelől a
válások magas száma, az élettársi kapcsolat elterjedése, a házasulási kedv csökkenése mögött alapvető
értékváltozások, elsősorban a mindent átható individualizálódás, a nemi szerepek különbségeinek oldódása, a
nonkonformizmus terjedése és a fogyasztási aspirációk fokozódása áll. A magas válási arányszámok arra
utalnak, hogy az egyének a partnerkapcsolatok minőségével szemben magasabb igényeket támasztanak, és
széles körben elterjedt az a nézet, hogy a közös gyermek nem lehet akadálya a válásnak. Úgyszintén erőteljesen

ELLÁTÁS
nőnek a fogyasztási igények, amelyeket korlátoz a gyermekvállalásból eredő „kötöttség” és „költség”.
Technológiai és gazdasági folyamatok segítik elő az értékváltozást. Annak nyomán, hogy hozzáférhetővé válnak
a fogamzásgátlás újabb, biztonságosabb és egészséget kevésbé károsító módszerei, teret hódíthatnak a
szexualitás új formái, tovább lazulhat a gyermekvállalás és szexualitás kölcsönviszonya, megújulhat a nők
iskolai képzésének időtartama, a női foglalkoztatás terjedése pedig kitolja a gyermekvállalási karrier kezdetét.
Ez utóbbi körülmény átformálja a párválasztás korábbi logikáját: kevésbé szigorúvá válnak az időbeli
kényszerek, hosszabb „egyeztetési” szakasz előzi meg a párkapcsolat rögzítését. Végül lehetővé teszi önálló női
életciklusfázisok kialakulását, sőt egyes esetekben tartósítja a szingli életformát, amely leggyakrabban
gyermektelenséggel jár. Ezekkel a jelenségekkel párhuzamosan a halandóság területén fokozatos javulás
tapasztalható. A csökkenő gyermekszám és a kedvezőbb halandósági viszonyok folyományaként egyrészt
Európa minden országában öregszik a népesség, megnő az idős korcsoportok össznépességen belüli aránya;
másrészt – mértékét tekintve a termékenység-visszaesés és a halandóságjavulás arányaitól függően – (kevés
kivétellel) negatívvá válik a természetes szaporodás, azaz a népesség fogy. Az ebből eredő hátrányok kezelésére
az 1990-es évek végén egyre gyakrabban jött szóba a migráció. Konkrétan: a „helyettesítő migráció” a
népességfogyás ellensúlyozásának egy lehetséges megoldásaként került szóba. Mint minden koncepciót, így a
második demográfiai átmenet elméletét is élénk kritikával fogadta a tudományos közvélemény. A leggyakrabban
hangoztatott ellenérv az volt, hogy Európán belül fennmarad a sokféleség, és hogy a magyarázat érvényessége a
mi földrészünkre korlátozódik.

A föld népességét az ENSZ 2000-ben 6 milliárd 57 millióra becsülte, ezen belül a tág értelemben vett Európa
népessége, amely az Uráltól nyugatra fekvő volt szovjet köztársaságok és Oroszország, továbbá az EU-hoz
csatlakozni kívánó Törökország teljes lakosságát is magában foglalja, 727 millió fő. Bár a lélekszám – ha
csökkenő ütemben is – globálisan növekszik, Európában a stagnálás (vagy csökkenés) a jellemző, így a
kontinens demográfiai súlya egyre alacsonyabb (vö. 8.7. táblázat). A világ és Európa népességének eltérő
dinamikája alapvetően a gyermekszám (termékenység) különbségének a következménye. Míg a gyermekszám
(teljes termékenységi arány) világátlaga az ezredfordulón 2,82 volt, addig Európában 1,37. A 2050-re vonatkozó
előrebecslések a mutató csökkenését várják (közepes becslés 2,1) ám Európát tekintve növekedésre számítanak,
1,81-es értéket megadva. Ezekkel az „optimista” feltételezésekkel számítva földrészünk lélekszáma 2050-ben a
világ népességének 6,5 százalékát fogja kitenni.
Meglepő eredményeket kapunk, ha az Európai Unió 25 tagállamának népesedési viszonyait összevetjük 25

(Pakisztántól Marokkóig terjedő) nyugati iszlám országéval, amelyeket Demény Pál demográfiai szempontból, a
várható migrációs nyomásokat tekintve Európa „keleti hátországának” nevez. Az előrebecslés szerint az 1990
körül még azonosnak mondható népességarány radikális fordulatot vesz, hiszen a 25 „iszlám ország” az európai
népesség 3,24 szeresét fogja kitenni (Demény 2004, 38). Ez az arányeltolódás demográfiai szempontból két
„extrém” ország, Oroszország és Jemen népesedési folyamataival szemléltethető (vö. 8.1. ábra). Azt láthatjuk,
hogy míg 1950-ben Oroszország lakossága a jemeninek 24-szerese volt, addig 2000-re a különbség 8-szo- rosra
csökkent. Figyelembe véve, hogy Oroszországban a termékenységi arányszám 2000-ben 1,14 volt, Jemenben
pedig 7,6-re becsülték, továbbá feltételezve, hogy Oroszországban ez a mutató másfélszeresére nő (1,7),
Jemenben pedig 2050-re 3,35-re csökken, az eltérő termékenységre és a jemeni népesség fiatal korösszetételére
alapozva az ENSZ előrejelzése szerint 2050-ben mindkét ország lakossága 100 millió körül lesz. Ha Európa és a
világ más térségeinek népességfejlődése között nincsenek is ilyen szélsőséges különbségek, az ábra jól
szemlélteti az eltérő gyermekvállalási hajlandósággal (termékenység) jellemezhető országok demográfiai
perspektíváit.
Noha a gyermekvállalási hajlandóság visszaesése egész Európában általános, annak mértéke és időzítése eltérő,
így ma a termékenység szintjében jelenős különbségek mutatkoznak (vö. 8.2. ábra). A skandináv országokban,
Franciaországban, az Egyesült Királyságban és Hollandiában 1,7 feletti, a dél-európai országokban pedig 1,3
alatti a teljes termékenységi arányszám jellemző értéke. A nyugat-európai államokban a termékenység az 1970-
es években kezdett csökkenni. A volt szocialista országokban viszont a rendszerváltozás, az 1990-es évek
fordulója jelenti a cezúrát, ezt követően valamennyi érintett országban radikálisan, 15-40 százalékos mértékben
visszaesett a gyermekszületések száma, az ezredfordulón a teljes termékenységi arány általában az 1,1-tő 1,3-ig
terjedő sávba esett.
8.8. táblázat - 8.7. táblázat ♦ A világ és Európa népessége, 1800–2050
Év Világ Európa Európa részaránya % millió fő

ELLÁTÁS
1800 900 180 20,0
1850 1200 265 22,1
1900 1625 390 24,0
1950 2519 548 21,8
1975 4066 676 16,6
2000 6057 727 12,0
2050 9322 603 6,5
Forrás: Demény 2004, 32. p.
8.1.ábra ♦ Oroszország és Jemen, 1950–2050
A termékenység Európában tapasztalt csökkenésének leginkább elfogadott értelmezése a bevezetőben említett

„második demográfiai átmenet” koncepcióján nyugszik. Eszerint a nők munkavállalása, érték- és
életmódváltozások állnak a jelenségek hátterében. A termékenységi magatartásnak (gyermekvállalási
hajlandóságnak) a külön tendencia dacára létező különbségei ugyanakkor az országspecifikus jellemzők (pl. a
jóléti állami ellátások típusa, lakásrendszer, kultúra) szerepének jelentőségére hívják fel a figyelmet. A
magyarázatot mára kiterjesztették a volt szocialista országokra is. Sokan a nyugati értékvilág robbanásszerű
megjelenését és magatartás-befolyásoló szerepét tartják meghatározónak. Úgy vélik, hogy az individualizálódás,
a fogyasztásorientáltság stb. következtében veszített értékéből a gyermek és a család. Más értelmezés szerint a
nagyarányú anyagi visszaesés mellett vállalt gyermek a szülők helyzetét az átlagosnál is jobban rontja, és ez
megfontolásra készteti a potenciális szülőket („krízishipotézis”). Nem szabad figyelmen kívül hagyni az oktatás
expanzióját, amely ha csak átmenetileg is, a gyermekvállalás életútbeli halasztásához vezet. Sokan emelik ki az

ELLÁTÁS
átmenetből fakadó általános bizonytalanságot, amely az olyan hosszú távú döntésekhez, mint a gyermeknevelés,
előnytelen környezetet jelent. Máig nem alakult ki konszenzus arról, hogy a volt szocialista országok 1990 után
önálló utat járnak-e be, vagy valamelyik európai modellhez közelítenek. Az azonban egyértelmű, hogy a „korai
házasság és korai gyermekvállalás” mintája egy évtized alatt szinte eltűnt, a „kétgyermekes család” gyakorlata
pedig visszaszorulóban van ezekben a társadalmakban.
8.2.ábra ♦ Teljes termékenységi arányszám Európában egy nőre (2003)
A halandósági viszonyok is lényegesen változtak Európában. Mint ismeretes, az 1960-as évek közepéig a
földrész valamennyi országában emelkedett a várható élettartam. A javulás a nyugati országokban ezután is

ELLÁTÁS
folytatódott, a volt szocialista országokban viszont a stagnálás hosszan tartó időszaka következett. Részletesebb
elemzés azt is megmutatná, hogy Nyugat-Európán belül milyen országcsoportosulások különíthetőek el ebből a
szempontból (vö. Daróczi 2004). A rendszerváltozást követően megfogalmazódott az a remény, hogy a volt
szocialista országokban is emelkedni fog a várható élettartam, és így az életesélyek ollója összezáródik. E
várakozások azonban maradéktalanul nem teljesültek. Egyes volt szocialista országokban (Csehország,
Lengyelország, Szlovénia) viszonylag rövid idő alatt jelentős javulás állt elő, míg máshol (Magyarország) alig
valami. Néhány országban (Bulgária, Románia) a stagnálás, a volt szovjet köztársaságokban pedig az 1990-es
évek közepén számottevő romlás volt tapasztalható, és csak ezt követően mutatkozott némi javulás. A volt
szocialista országok halandósági viszonyait tehát inkább a széttartó tendenciák jellemezték. Ma Európában a
születéskor várható élettartammal mért életkilátások mind a nőket, de különösképpen a férfiakat tekintve igen
jelentősen szóródnak. Az utóbbiak esetében a legelőnyösebb helyzetben lévő Svédországban és Svájcban 2002-
ben meghaladta a 77 évet, a szomszédos Ausztriában 75,4, Szlovéniában 72,3, Szlovákiában 69,6, nálunk 68,1,
Ukrajnában 63,0, Oroszországban 59,0 év. Vagyis a két szélső érték különbsége 18 év!
Mi áll az eltérő tendenciák mögött? A nyugat-európai országok előnyös és javuló adatai az egészségügyi ellátás
fejlődésének, döntően a szív- és érrendszeri betegségek gyógyítására kifejlesztett új technológiáknak és
eljárásoknak, illetve az életmódváltásnak (a dohányzás, a mértéktelen alkoholfogyasztás visszaszorításával)
köszönhetők (Va- lin-Meslé eredményeit idézi Daróczi 2004). A kelet-európai epidemológiai válság mögött
pedig nagyon leegyszerűsítve a fentiek hiánya, továbbá az alkohollal kapcsolatos és az erőszakos eredetű
halálozások számának emelkedése húzódik meg.

A rendszerváltozás a demográfiai magatartásban is mélyreható változásokat hozott magával. Ezek az 1990-es
évtizedek elején kezdődtek, de máig sem fejeződtek be. Az induló évben a teljes termékenységi arányszám még
alig maradt 2 alatt (1,84), 2003-ban viszont már 1,28-ra süllyedt. A tiszta reprodukciós együttható ugyanebben a
periódusban 0,889-ről 0,609-re csökkent. A születéskor várható élettartam a férfiak körében 65,1-ről 68,3 évre, a
nők esetében 73,7-ről 76,5 évre emelkedett.
A magyarországi tendenciák igen erőteljesen kötődnek a volt szocialista országokban általánosnak mondható
fejleményekhez. A termékenységet (gyermekvállalást) illetően nagy biztonsággal állapítható meg, hogy a
magyar népesség is egyértelműen elfordult a „korai házasság és korai gyermekvállalás” mintájától, hiszen míg
1990-ben a nők átlagosan 23 évesen szülték első gyermeküket, addig 2004-ben több mint három évvel idősebb
26,5 éves korukban. Noha elképzelhető, hogy ilyen halasztást követően is megszületnek a további gyermekek,
de az általános tapasztalat szerint az esély mindenképp csökken. Így várható, hogy a jelenség terjedése nyomán
kevesebb gyermek születik Magyarországon, a családmodell pedig differenciálódni fog. A differenciálódás
abban is megmutatkozik, hogy a gyermekek több mint egyharmada házasságon kívül jön világra (vö. S. Molnár-
Pongrácz 1998), többségük élettársi kapcsolat keretei között, de nem elhanyagolható (az összes
gyermekszületéshez viszonyítva mintegy egytizedes) a gyermeküket egyedül vállaló anyák aránya.
A változásokat a már említett okok motiválják:
a) az oktatás expanziója, hiszen – úgy tűnik – a nappali képzés mellett a gyermek alig vállalható, így a felsőfokú
képzésben részt vevők arányának növekedése egyértelműen az első szülés halasztásával jár;
b) a gazdasági szűkösség és a gyermekvállalás megnövekedett költségeinek (pl. oktatás, kieső jövedelmek)

együttes hatására fokozódó anyagi áldozatok;
c) az általános bizonytalanság, ami kedvezőtlen körülményeket teremt a hosszú távú döntésekhez, miközben a
gyermekvállalás mindenképpen annak számít;
d) az individuális, fogyasztásorientált értékek terjedése ami konfliktusban áll a gyermekvállalással;
e) a házasságkötések visszaszorulása, ami a gyermekvállalási hajlandóság visszaesésével jár;
f) a család és a munka összeegyeztetése a szocialista időszakban sem volt könnyű, de az új piaci körülmények
közepette még nehezebbé vált;
g) végül a családpolitikai rezsimváltások gyakori volta, a családpolitikai intézményrendszer instabilitása inkább

gátolta mint ösztönözte a gyermekvállalást.

ELLÁTÁS
A családpolitikának a magyarországi megélhetési viszonyokban évtizedek óta jelentős a szerepe, és a
családpolitikai intézkedések már az 1960-as években arra irányultak, hogy megállítsák a termékenység (8.3.
ábrán bemutatott) csökkenését, elősegítsék a népesség egyszerű reprodukciójának fennmaradását (vö. Kamarás
2001, Tár- kányi 1998, Gábos 2005). A gyes és a gyed bevezetése, a lakáspolitikai kedvezmények stb. ilyen
törekvésként értelmezhetők. Ezek nyomán általában növekedésnek indult a termékenység, ebben azonban egyéb
(ciklikus) hatások is bizonyosan szerepet játszottak.
Az 1990-ig életbe léptetett társadalompolitikai intézkedések hatékonyságát nem könnyű megítélni. Első látásra
úgy tűnhet, hogy nem jártak igazi eredménnyel, hiszen csak késleltetni tudták a gyermekvállalási hajlandóság
visszaesését. Másképpen: az érintettek a későbbre tervezett szülésüket az intézkedések hatására előbbre hozták,
viszont nem vállaltak több gyermeket. Kamarás ugyanakkor határozottan amellett száll síkra, hogy a
népesedéspolitikai eszközöknek volt hatása (Kamarás 2003). Állítását arra alapozza, hogy ha az egyes
kohorszok befejezett termékenységét, azaz azt vizsgáljuk, hogy az érintettek termékeny éveik végéig hány
gyermeket hoztak világra, akkor kiderül, hogy ez a szám az 1950 után született női korcsoportok esetében
egyértelműen magasabb, mint az 1940-es években születettek körében, sőt a mutató kohorszról ko- horszra
emelkedik, és az 1960 körül születetteknél tetőzik. Az utóbbiak azok, akik általában az 1980-as évek közepén
indították szülői pályájukat, és 40 éves korukra majd megközelítik az átlagos gyermekszámot (befejezett
termékenységet) (1,96). Gábos pedig ökonometriai elemzéssel azt mutatja ki, hogy a készpénzes családpolitikai
ellátások szignifikánsan növelték a teljes termékenységet, tehát azok nélkül alacsonyabb lett volna a
gyermekszám (Gábos 2005). Az intézkedések leginkább a második és harmadik gyermek megszületését
segítették elő.
8.3. ábra ♦ A teljes termékenységi arányszám alakulása és néhány fontosabb családpolitikai intézkedés időzítése
1947-2003 között
Az 1995-ben bevezetett Bokros-csomagnak nem volt demográfiai indíttatása, talán nem is gondoltak annak
lehetséges népesedési mellékhatásaira. A trendadatokra tekintve úgy tűnik, hogy a termékenység tendenciáit
nem befolyásolta (biztosan nem javította, de mintha nem is rontotta volna). Részletesebb elemzéssel azonban
kimutatható, hogy szerkezeti következményei voltak. Egyrészt visszaesett a gyeden/gyesen lévők
gyermekvállalási kedve, nevezetesen a második és további gyermek megszülésének esélye csökkent. Másrészt a
magasabb iskolai végzettséggel rendelkezők termékenysége lett kimutathatóan alacsonyabb. Az ok világos: a
keresetfüggő gyed megszüntetése és az ellátások jogosultságának megállapításához bevezetett jövedelmi teszt
őket érintette hátrányosan. 1998-ban részben visszaállítottak egyes ellátásokat, részben újakat (adókedvezmény)
vezettek be. Mindeközben a családi pótlék, a legismertebb családpolitikai juttatás értékállandósága
folyamatosan csökkent. Összefoglalva: az áttekintett időszakban a népesedési folyamatokat előnyösen, illetve
hátrányosan érintő intézkedések váltakoztak, ám a kiszámíthatóság hiánya, a családpolitika kormányzati

ELLÁTÁS
ciklusok szerinti
instabilitása vélhetőleg nem volt képes érdemben mérsékelni a termékenység csökkenő tendenciáját.
Ahogy a korábbiakban már jeleztük, a halandóság Magyarországon nem javult olyan mértékben, mint
Csehországban vagy Lengyelországban, de az életesélyek az 1990-es évek második felétől érzékelhetően
jobbak. 1994 után mérsékelten csökkent a szívkoszorúér-betegségek és az erőszakos halálokok (baleset,
öngyilkosság, gyilkosság) szerepe. Változatlanul kimagaslóan magas viszont a középkorú férfiak halandósági
kockázata, illetve vezető halálok maradt a dohányzás és az alkoholfogyasztás. Nálunk elmaradt a „szív- és
érrendszer betegségeinek kezelésében alkalmazott technológiák forradalma”, ezért radikálisan nem változtak az
egyes korcsoportokra jellemző halálokok. Tudjuk továbbá, hogy Magyarországon lényeges területi és
iskolázottsági különbségek mutatkoznak az életesélyekben. A magas halandósággal sújtott térségek az ország
északkeleti és délnyugati peremvidékein koncentrálódnak, míg az átlagost meghaladó élettartam főként
északnyugaton jellemző (Klinger 2003). Jelentősek a különbségek a fővárosi lakosságon belül is. Az iskolai
végzettség szerint – különösen a férfiakat tekintve – szintén lényeges differenciák tapasztalhatóak: a magasan
képzettek várható élettartama meghaladja az alacsony végzettségűekét (Daróczi-Kovács 2004).
Nincsen még átfogó magyarázat arra, hogy nálunk miért lassúbb a javulás, mint néhány szomszédos országban.
A halálozás haláloki, területi, iskolai végzettség és korcsoportok szerinti elemzése arra utal, hogy az Andorka
Rudolfáltal azonosított, döntően társadalmi tartalmú kockázati tényezők továbbra is érvényesülnek (vö. 307-311.
oldalak).
A demográfiai folyamatok törvényszerűségeinek ismerete, a demográfiai változások időbeli determináltsága

lehetővé teszi, hogy a népesség jövőbeli nagyságáról és összetételéről becsléseket végezzünk. Minden
előreszámítás egy adott népesség (általában ország) korösszetételéből indul ki, és kohorszonként számol azzal,
hogy milyen a termékeny korban lévő nők gyermekvállalási hajlandósága, mekkora a halandóság, továbbá
milyen mértékű (és szerkezetű) a vándorlási egyenleg (a belépő és a kilépő népesség különbsége). Minden
előreszámítás keretfeltételeket is megfogalmaz arról, hogy a népesség fenti három komponense hogyan változik:
nőni vagy csökkeni fog-e a gyermekvállalási kedv, konkrétan mikor és mennyivel; stagnálni vagy emelkedni
fog-e a várható élettartam, mikor és mennyivel; változni fog-e a vándorlási egyenleg, mikor és mennyivel?
Lévén, hogy a különböző feltételezések eltérő népességszámhoz és -összetételhez vezetnek, az a gyakorlat, hogy
a megfogalmazott hipotézisek szerint altelter- natív „szcenáriókat” (alap-, fiatal és idős változatokat)
publikálnak.
A KSH Népességtudományi Kutató Intézetében a 2001-es népszámlálás adataiból kiindulva elkészültek a

legújabb forgatókönyvek. Az alapváltozat feltételezése szerint 2050-re a teljes termékenységi arányszám a mai
1,3 gyermekről 1,6-ra nő, a férfiak születéskor várható élettartama 67,5 évről 76,6 évre, a nőké 76,0 évről 82,6
évre emelkedik; a vándorlási egyenleg pedig évi 12 ezres többlettel számol. A 2001-es népesség
korösszetételéből kiindulva, a fenti feltételezések alapján az ország lakossága 2050-ben 8 741 545 fő lesz, a 20
évesnél fiatalabbak aránya a mai 23,6-ról 18,7 százalékra csökken, a 60 évesnél idősebbek hányada pedig 20,1-
ről 33,6 százalékra emelkedik. Ez az arányeltolódás az ország várható öregedésének mértékét jelzi (Hablicsek
2004)
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Mikorra várható, hogy a Föld népességének száma stabilizálódik, és az ekkorra elért népességszám okoz-e
gazdasági és politikai problémákat?
2. Milyen okai lehetnek a felnőtt férfiak halandóságromlásának Magyarországon az 1960-as évek közepe óta?
3. Mi lehet az oka a halandóság nagy társadalmi különbségeinek Magyarországon?
4. A családok gyermekszáma inkább gazdasági tényezőktől függ, vagy inkább a család értékeitől, normáitól,
gondolkodásmódjától?
5. Indokolt-e, hogy a társadalom politikai eszközökkel próbálja a családokat egy olyan gyermekszám
megvalósítására ösztönözni, amely a társadalom egészének hosszú távú fejlődése szempontjából kívánatos?
6. Lehet-e társadalompolitikai eszközökkel a családokat a gyermekszámra vonatkozó döntéseikben

befolyásolni?

ELLÁTÁS
7. Hatnak-e a családi pótlék és a hasonló anyagi juttatások a családok átlagos gyermekszámára?
8. Hat-e a művi abortusz megengedettsége vagy tilalma, valamint a fogamzásgátló szerek hozzáférhetősége a
születésszámra?
9. Melyek a második demográfiai átmenet koncepciójának alapvető jellemzői?
10. Miben különbözik az 1990 előtti és azt követő termékenységcsökkenés Magyarországon?

demográfiai átmenet ♦ termékenységelméletek ♦ demográfia ♦ termékenység f
halandósági tábla ♦ születéskor várható átlagos élettartam ♦ teljes termékenységi
arányszám ♦ reprodukciós együtthatók ♦ csecsemőhalandóság ♦ morbiditás f
kohorsz

Andorka Rudolf 1987. Gyermekszám a fejlett országokban. Budapest, Gondolat.
Andorka Rudolf 1988. A magyarországi népesedési tendenciák gazdasági és társadalmi következményei és a

népesedéspolitika lehetőségei. Szociológiai Műhelytanulmányok, 10. sz.
Andorka Rudolf 1990. Érvek a családbarát szociálpolitika mellett. Társadalmi Szemle, 8. sz. 61-71. p.
Andorka Rudolf 1994. Népesedési problémák – világméretekben, Európában és Magyarországon. Magyar

Tudomány, 8. sz. 944-958. p.
Andorka Rudolf 1997. Család és népesedés. Valóság, XL. évf. 7. sz. 15-36. p.
Andorka Rudolf 2003. Gyermek, család, történelem. Szerkesztette Faragó Tamás. Budapest, Századvég Kiadó.
Andorka Rudolf et al. 1988. A társadalmi környezet, életmód, interperszonális kapcsolatok hatása a lakosság
egészségi állapotára. Szociológiai Műhelytanulmányok, 11. sz.
Antal Z. László 1995. A gyógyítás társadalmi beágyazottsága. Szociológiai Szemle, 2. sz. 3-24. p.
Cseh-Szombathy László – Tóth Pál Péter (szerk.) 2001. Népesedés és népességpolitika. Budapest, Századvég
Kiadó.
Daróczi Etelka – Kovács Katalin 2004. Halálozási viszonyok az ezredfordulón: társadalmi és földrajzi
választóvonalak. KSH Népességtudományi Kutatóintézet. Kutatási Jelentések 77.
Demény Pál 2004. Európa népességpolitikai dilemmái a huszonegyedik század kezdetén. Demográfia, XLVII.
évf. 1-2. sz. 4-40. p.
Faragó Tamás 2001. Különböző háztartás-keletkezési rendszerek egy országon belül – változatok John Hajnal
téziseire. In KSH Népességtudományi Kutatóintézetének Történeti Demográfiai Évkönyve, 19-64. p.
Gyárfás Iván – Kishegyi Júlia – Makara Péter 1986. Szívbetegség – kockázat – társadalom. Társadalomkutatás,
3-4. sz. 15-36. p.
Józan Péter 1986. A budapesti halandósági különbségek ökológiai vizsgálata. 1980-1983. Demográfia, 3. sz.
193-240. p.
Józan Péter 1988. A halálozási viszonyok alakulása Magyarországon. 1945-1985. 1. köt. Budapest, KSH.
Józan Péter 1994. A halálozási viszonyok alakulása Magyarországon 1980-1992. Budapest, KSH.

ELLÁTÁS
Józan Péter 2001. A századvég halandósági viszonyainak néhány jellegzetessége Magyarországon. In Cseh-
Szombathy László – Tóh Pál Péter (szerk.) 2001. Népesedés és népességpolitika. Budapest, Századvég, 293-
309. p.
Kamarás Ferenc 1988. Tizenhárom évvel a házasságkötés után. Budapest, KSH.
Kamarás Ferenc 1995. Európai Termékenységi és Családvizsgálat Magyarországon. Demográfia, 4. sz. 309-339.
p.
Kamarás Ferenc 2004. A termékenység irányzatai és jellemzői Európában. In Spéder (szerk.) 21-64. p.
Klinger András 1992. Népesedési folyamatok Magyarországon az 1980-as években. Statisztikai Szemle, 4-5. sz.
325-348. p.
Losonczi Ágnes 1986. A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben. Budapest, Magvető.
Losonczi Ágnes 1989. Artó-védS társadalom. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
S. Molnár Edit – Pongrácz Tiborné 1998. Az 1995-ben házasságon kívül szült nők életforma-választásainak
vizsgálata. In S. Molnár-Pongráczné-Kamarás-Hablicsek: Házasságon kívüli szülések. KSH Népességtudományi
Kutatóintézet, Kutatási Jelentések 61. 55-156. p.
Spéder Zsolt (szerk.) 2004. Család és népesség – itthon és Európában. Budapest, Századvég Kiadó.
Spielmann József 1984. Betegség, orvoslás, társadalom. Az orvosi szociológia vázlata. Bukarest, Kriterion.
Szalai Júlia 1986. Az egészségügy betegségei. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Tomka Béla 2000. Családfejlődés a 20. századi Magyarországon és Nyugat-Európában: konvergencia vagy
divergencia? Budapest, Osiris Kiadó.
Valkovics Emil 2002. Demográfia I. Budapest, Osiris Kiadó.

9. fejezet - 9. fejezet │KIEMELT
DEMOGRÁFIAI CSOPORTOK: NŐK,
IDŐSEK, FIATALOK ÉS GYERMEKEK
A demográfiai ismérvek – nem és életkor – alapján megkülönböztetett csoportok ugyanolyan egyértelműen
elkülönülnek egymástól az életkörülmények és az életmód tekintetében, mint a társadalmi osztályok és a
rétegek. Korábban a szociológia viszonylag mégis kevés figyelmet fordított ezekre a problémákra. Sok régebbi
szociológia-tankönyvben nem is foglalkozik külön fejezet e demográfiai csoportokkal. A közelmúltban,
legalábbis egyes demográfiai csoportok tekintetében, a helyzet megváltozott, sőt a szociológia figyelmének a
középpontjába kerültek.
Különösen érvényes ez a nőkre. A nők helyzetével foglalkozó tudományterület, különösképpen annak feminista
irányzata, a szociológia egyik olyan részdiszciplínájává vált, amelyre a szociológiai kongresszusokon a
legnagyobb figyelem fordul, ebben a témakörben igen sok könyv és tudományos tanulmány születik. A
szociológiai érdeklődés megnövekedése összefügg azzal, hogy a fejlett társadalmakban erős feminista
mozgalmak jöttek létre, amelyek a nők helyzetének hátrányait erősen hangsúlyozzák, és azok megszüntetésére
törekszenek.
Az idős emberek helyzete iránti szociológiai érdeklődés megnövekedésének oka az, hogy részben a halandósági
viszonyok javulása, részben a születésszám csökkenése következtében az idős emberek aránya erősen megnőtt a
fejlett társadalmakban. Az idős korosztályok általában a fiataloknál sokkal eredményesebben tudták érdekeiket
védelmezni (például a nyugdíjak emelése terén), ma azonban a nyugdíjak finanszírozása maga is súlyos
problémákat vet fel a legtöbb országban; emellett az idős emberek gondozásával, megfelelő életkörülményeinek
biztosításával kapcsolatban más természetű problémák is felmerülnek.
A fiatalság szociológiájának alakulását az ösztönözte, hogy az 1960-as években sok fejlett, magas életszínvonalú
országban jelei mutatkoztak a fiatalság nagyfokú elégedetlenségének, a társadalom egészét elutasító ifjúsági
szubkultúrák kialakulásától a nyílt lázadásokig (például Franciaországban 1968-ban). Az 1970-es évektől a
jelenségeket tetézte a gazdasági konjunktúra kedvezőtlenebbre fordulása, amelynek terheit elsősorban a fiatalok
voltak kénytelenek viselni.
A szakirodalomban a gyermekek szociológiája iránti érdeklődésnek egyelőre csak elszórt nyomait lehet
felfedezni. Az a tény azonban, hogy a legtöbb fejlett országban a gyermekek átlagos életszínvonala egyre inkább
lemarad a társadalom átlagától, arra figyelmeztet, hogy a gyermekek helyzete sok tekintetben problematikus és
egyre problematikusabbá válhat. Ezért a szociológiai elemzésekben a gyermekek társadalmi helyzetét érdemes
lenne alaposabban kutatni; a ma többnyire szokásos felfogással ellentétben nem a szüleik „tartozékaiként”
kellene kezelni őket.
A nők, még inkább az idősek, fiatalok és gyermekek szociológiája más szociológiai ágazatoknál erősebben
alkalmazott jellegű, kisebb súlyt helyez az elméletekre és inkább a tényleges helyzetük felmérése alapján
javaslatokat fogalmaz meg e problémák megoldására.
1. ALAPFOGALMAK
1.1. Az időskor alsó határa
A nők és férfiak megkülönböztetésétől eltérően az életkori csoportok pontos definiálása korántsem egyszerű
kérdés. Az időskorúakat sokszor úgy definiálják, mint egy bizonyos korhatár, 60 vagy 65 év fölöttieket, máskor
a nyugdíjkorhatár fölötti népességet tekintik idősnek. Ez utóbbi definíciónak problémája, hogy a
nyugdíjkorhatár országonként különbözik és egy-egy országon belül is változhat, s a mai fejlett társadalmakban
többnyire emelkedik. E definíció másik problémája, hogy a nők nyugdíjkorhatára sok országban, így
Magyarországon is alacsonyabb a férfiakénál, noha – ha egyáltalán van különbség a két nem öregedése között –
a nők biológiailag lassabban öregszenek, mint a férfiak. További probléma, hogy szociológiai értelemben meg
kellene különböztetni a „fiatal öregeket”, akik ugyan többnyire már nyugdíjban vannak, de aktivitásuk még alig
csökkent, és az „idős öregeket”, akiknek aktivitása erősen lecsökkent. Az aktivitás csökkenése, amely az

9. fejezet │KIEMELT
DEMOGRÁFIAI CSOPORTOK:
NŐK, IDŐSEK, FIATALOK ÉS
GYERMEKEK
egészségi állapottal függ össze, egyénenként különböző életkorban indul el. Az egyszerűség kedvéért a 70 vagy
75 évnél idősebbeket szokás „idős öregeknek” tekinteni. Ebben a könyvben a 60 év fölöttieket tekintem
öregnek, és megkülönböztetem a 70 éven felülieket, akiket a magyar viszonyok között (ahol más fejlett
országokkal összehasonlítva rosszabb az idős emberek egészségi állapota) az „idős öregek” kategóriájába
sorolok.
1.2. A fiatalkor határai

Még problematikusabb a fiatalkor felső korhatárát meghatározni. Fiatalnak általában azokat tekintik, akik már
nem gyermekek, de még nem felnőttek, vagyis nem kezdték el a rendszeres kereső munkát, nem alapítottak
családot, vagy egyszerűbben nem rendelkeznek a felnőttek összes jogával. A legegyszerűbb a nagykorúság
életkorát, vagyis nálunk a 18 éves kort a fiatalság felső korhatárának tekinteni. Az iskolába járás
meghosszabbodása, a kereső munkavállalás későbbi megkezdése, a családalapítás kitolódása, a szülői családtól
való függetlenülés elhúzódása azonban azzal jár, hogy a fenti értelemben vett teljes felnőttség, a felnőtt szerepek
teljes vállalása későbbi életkorban következik be. Ezért ebben a könyvben a 30 évesnél fiatalabbakat tekintem
fiatalnak.
1.3. A gyermekkor és serdülőkor

A fiatalság alsó határát sem egyszerű meghatározni. A külföldi szakirodalomban némelykor a kamaszkortól
számítják a fiatalságot. A serdülőkor kezdetét az egyszerűség kedvéért a nemi érettséggel azonosítják. Ez a
leányoknál az első menstruációkor következik be. Az első menstruáció azonban a fejlett társadalmakban az
elmúlt évszázadokban korábban következik be, például Amerikában az 1800-as évek közepén 16-17 év volt, ma
körülbelül 12 év. Szokás a fiatalkor kezdetét a középiskolába lépés életkorával is azonosítani. Ebben a könyvben
gyakorlati szempontok miatt a 17-18. életévet tekintem a serdülőkor és ezzel a gyermekkor felső határának,
egyben a fiatalkor alsó határának.
A gyermekkoron belül is meg kellene különböztetni a csecsemőkort, amikor a gyermek még többé-kevésbé
magatehetetlen, a szülők által állandó gondozásra szorul, valamint a kisgyermekkort és a serdülőkort. A
statisztika az 1 évesnél fiatalabb gyermekeket tekinti csecsemőnek. Ebben a könyvben többnyire együtt
vizsgálom a csecsemők, gyermekek és 18 éven aluli fiatalok helyzetét, tisztában kell azonban lennünk azzal,
hogy ez nagyon durva leegyszerűsítés.
2. MÓDSZEREK
2.1. Népszámlálások
A demográfiai csoportok vizsgálatának módszertanával kapcsolatban kevés speciális kérdés merül fel. A
népszámlálások és szociológiai adatfelvételek adatai ugyanis általában rendelkezésre állnak részletes nem és
korcsoport szerinti bontásban, ezért ezek mind a nők, mind a fiatalok és az idősek életkörülményeinek
vizsgálatához alapvető források (Czibulka-Lakatos 1986). Emellett voltak speciális adatfelvételek a fiatalokról
és az idős emberekről.
2.2. Szociológiai adatfelvételek

A KSH 1984-ben, majd 1995-ben a 15-34 évesek reprezentatív mintáján felvételt végzett, ebből részletes
adataink vannak ezeknek a korcsportoknak az életkörülményeiről, életmódjáról (Harcsa et al. 1986; Harcsa
1996). Az 1980-as években az ifjúságkutatás a kiemelt társadalomtudományi kutatási témák közé tartozott, az
első kutatási időszak eredményeit foglalta össze A magyar ifjúság a nyolcvanas években című kötet (Ancsel et
al. 1984).
Az 1960-as években több szociológiai adatfelvételre került sor a nyugdíjasok és általában az idős emberek
életkörülményeiről, életmódjáról és problémáiról. Ezek közül a legnagyobb és legrészletesebb a KSH 1969. évi
felvétele (Andorka et al. 1972). Ennek során Budapesten és 5 megyében az 1913-ban és korábban született nők
és az 1908-ban és korábban született férfiak reprezentatív mintáját, összesen 1829 személyt kérdeztek meg.
3. ELMÉLETEK

GYERMEKEK
3.1. A nemek közötti különbségek okai
A férfiak és nők szociológiájának egyik legtöbbet tárgyalt elméleti kérdése a nemek közötti különbségek okai.
Két elméleti felfogás áll egymással szemben. Az egyik szerint a különbségek gyökere a biológiában, a genetikai
eltérésben rejlik és ezért szükségszerű, a másik szerint a különbség elsősorban pszichológiai és szociológiai
természetű, a gyermekkori szocializációban a társadalmi környezet hatására alakul ki, ezért egyáltalán nem
szükségszerű. Az angol szociológiai szaknyelvben a „nem” szónak két megfelelőjét használják: a „sex”-en a
genetikailag meghatározott nemet, míg a „gender” szón a nő és férfi pszichológiai-szociológiai különbségeit
értik. Megkülönböztetik továbbá a nemi (gender) szerepeket és a nemi (gender) identitást. A nemi szerepeken
azokat a társadalmi szerepeket, tevékenységeket, magatartásokat értik, amelyeket a társadalom a két nem
tagjaitól elvár. A nemi identitás azt jelenti, hogy az egyén melyik nemhez tartozónak tekinti magát. Sem a nemi
szerepek vállalása, sem a nemi identitás nem egyértelmű ugyanis homoszexuálisok esetében.
Közismert, hogy a férfiak és nők közötti genetikai különbség abból adódik, hogy a sejtek huszonharmadik
kromoszómapárjában a nők esetében XX kromoszómák, a férfiak esetében XY kromoszómák vannak. A hím
ivarsejtben is XY, a női ivarsejtben pedig XX pár található, a születendő gyermek neme attól függ, hogy a hím
ivarsejtből az X vagy az Y kromoszóma egyesül-e a női ivarsejtből származó egyik X kromoszómával. Ennek a
kromoszómapárnak hatására alakulnak ki a magzatban a férfira vagy a nőre jellemző testi sajátosságok. Nem
kétséges tehát, hogy a nők és a férfiak közötti különbségeknek van genetikai alapjuk, csak az a kérdés, hogy
ezek a genetikai különbségek mekkora szerepet játszanak abban, hogy a nők és férfiak lelkialkata, képességei,
társadalmi szerepei eltérnek egymástól.
A szociológiában uralkodik az az álláspont, hogy ez utóbbiak, vagyis a „gender” fogalomkörébe tartozó

tulajdonságok túlnyomórészt a társadalmi környezet hatására, a szocializáció során alakulnak ki. Hogyan
történik mindez? A fiú- és a leánycsecsemőkkel születésüktől kezdve eltérően bánnak. Más-más színű ruhákat
adnak rájuk (például rózsaszínű öltözékeket a leányokra), a leánycsecsemőket jobban „babusgatják”, a
fiúcsecsemőkhöz gyakrabban nyúlnak erőteljesebb mozdulatokkal. Később másféle – a nemeknek megfelelőnek
tartott-játékokat kapnak, a fiúk kis gépkocsit, esetleg játék fegyvert, a leányok babákat. A mesekönyvek egészen
eltérő szerepekben mutatják be a fiúkat és leányokat. Az iskolában folytatódik a fiúk és leányok eltérő kezelése.
A tanárok például feltételezik, hogy a fiúk matematikai és általában természettudományos képességei jobbak a
leányokénál. A testnevelésórákon másféle sportokra ösztönzik őket.
Ennek eredményeképpen az európai kultúrájú társadalmakban a fiúk és férfiak agresszívebbek, a leányok és nők
több érzelmet nyilvánítanak ki, szelídebbek. Kulturális antropológusok találtak azonban olyan népeket,
kultúrákat, ahol a nemi szerepelvárások eltérnek az európai kultúrában megfigyeltektől. Ezek közül a
leghíresebbek Marga- ret Mead (1970) kutatásai az új-guineai arapes és mundugumor társadalmakban. Az
arapes törzsben a fiúkat és leányokat egyformán nem agresszív, kooperatív, másokkal törődő viselkedésre
szocializálták, ennek következtében mind a férfiak, mind a nők úgy viselkedtek, ahogyan az európai kultúrájú
társadalmakban a nőktől elvárják. A mundugumor törzsben viszont mindkét nemű gyermekeket
agresszivitásra, kíméletlenségre, a másokkal szembeni közömbösségre szocializálták, ennek megfelelően a
férfiak és a nők egyformán az európai kultúrában a férfiakkal szembeni elvárásoknak megfelelően viselkedtek.
Margaret Mead ezen kutatásaira sokan hivatkoztak a későbbiekben, akik a két nem egyenlőségét,
egyenjogúságát tartották kívánatosnak. Hozzá kell azt is tenni, hogy mások – olyanok is, akik e törzseket később
újra felkeresték – cáfolták Mead megállapításait.
3.2. A férfiak és a nők közötti munkamegosztás

A funkcionalista iskola szerint a nemek közötti különbségek azért fordulnak elő a legtöbb társadalomban, mert
a nemek közötti munkamegosztás és a szerepek ebből fakadó eltérései előnyösek az emberi társadalmak
számára. A férfiak nagyobb testi ereje következtében alkalmasabbak a vadászatra, a nehéz földművelési
munkákra (szántás, kaszálás, általában a nagy állatok tenyésztése), viszont egyedül a nők képesek gyermekeket
szülni és csecsemőket gondozni (szoptatni), így a demográfiai reprodukció érdekében szükséges, hogy idejük
jelentős részét a gyermekekre és a házimunkára fordítsák. T. Parsons és R. Bales (1955) ezen túlmenően azt
állították, hogy minden családban, így a modern családokban is szükség van egy felnőttre, aki az
„instrumentális” szerepet (a megélhetés biztosítását stb.), és egy másikra, aki az „expresszív” (érzelmi,
támogató) szerepet vállalja.
A férfi-női munkamegosztást illetően kézenfekvő az a gondolat, hogy a fejletlenebb társadalmakban, régebbi

történeti korszakokban, ahol a fizikai erőnek nagy szerepe volt a termelésben és a társadalmi életben (egyebek

GYERMEKEK
között a háborúban, és ahol sok gyermek megszületése volt szükséges a demográfiai reprodukcióhoz), a férfi és
a női munkafeladatok és szerepek erősen elkülönültek. A modern gazdaságban és társadalomban viszont, ahol
egyre kevesebb az olyan munkakör, amelynek ellátásához nagy fizikai erőkifejtés szükséges, és ahol a
csecsemő- és gyermekhalandóság javulása következtében sokkal kevesebb számú gyermek születése elégséges
az egyszerű reprodukcióhoz, a nemek közötti munkamegosztás és a nemi szerepek elkülönülése sokkal kevésbé
szükségszerű. Ezekben a társadalmakban kevés olyan foglalkozás és munkakör van, amelyet a nők nem tudnak
ugyanolyan jól ellátni, mint a férfiak. Kérdés persze, hogy a hagyományos női feladatokat és szerepeket (például
ápolónő) a férfiak ugyanolyan jól el tudják-e látni, mint a nők.
A konfliktuselméleti irányzatok a munkamegosztás helyett a férfiak hatalmi pozíciójára helyezik a hangsúlyt.

Eszerint a férfiak dominanciája, a nőknek a férfiak általi elnyomása az emberiség történetének legáltalánosabb
egyenlőtlenségi viszonya, fontosabb és általánosabb, mint az uralkodó osztályok és az alávetett osztályok
közötti konfliktus. A modern társadalmakban a többi fajta elnyomási viszonyok élessége csökkent, az osztályok
közötti konfliktus is elhalványult, ellenben a férfiaknak a nők fölötti elnyomó uralma fennmaradt, ezért a
modern társadalmakon belüli harc legfontosabb formája a nők harca a felszabadulásért, az egyenjogúságért. Ez
az irányzat közel áll a feminista politikai mozgalmakhoz.
3.3. Az egyén életciklusának szakaszai

Az idősek, fiatalok és gyermekek szociológiai vizsgálatának másik elméleti kérdése, hogy az emberi életciklus
milyen életszakaszokra osztható fel. A következő életszakaszokat különböztetjük meg:
1. csecsemőkor, a születéstől az 1 éves korig;
2. gyermekkor, az 1 éves kortól körülbelül 12 éves korig;
3. a serdülőkor, 12 éves kortól körülbelül 14-16 éves korig;
4. az ifjúság, 14-16 éves kortól az iskolai tanulmányok befejezéséig, a kereső munkavállalásig, családalapításig;
5. felnőttkor, a nyugdíjkorhatár eléréséig;
6. időskor, a nyugdíjkorhatár fölött.
Ezek az életszakaszhatárok nem teljesen pontosak. Vannak, akik további szakaszok megkülönböztetését
javasolják. Így rámutattak arra, hogy a modern társadalmakban az ifjúkor és a felnőttkor közé kezd beékelődni
egy sajátos életszakasz, amelyet posztado- leszcenciának (utóserdülőkornak) neveztek el. A 18 éves korban
nagykorúvá, tehát jogi értelemben felnőtté vált fiatalok közül ugyanis egyre kevesebben kezdik el a kereső
munkát, ezáltal egyre többen szorulnak rá a szülők anyagi támogatására, tehát gazdasági-társadalmi értelemben
gyermekstátusban maradnak. Ezért sajátos ellentmondásos élethelyzetben vannak.
P Laslett (1989) angol történeti szociológus újabban azt javasolta, hogy az időskort két szakaszra osszuk fel: a
gazdasági aktivitás megszűnése utáni első időszakra, amikor az idős ember még testi erőinek és szellemi
képességeinek többé-kevésbé teljesen birtokában van, továbbá az igazi időskorra, amelyben a testi egészség és a
szellemi képességek hanyatlanak. Ezzel arra hívta fel a figyelmet, hogy a nyugdíjba vonulás után még egy
sokéves időszak következhet, amikor az idős ember aktivitása és ennek következtében igényei nem csökkennek.
Mindegyik életszakaszban más-más az egyén státusa, más-más szerepek betöltését várják el tőle. Az egyes
szakaszokat némely társadalmakban bizonyos ünnepélyes ceremóniák is elválasztották egymástól, ezeket szokás
„átmeneti rítusoknak” (rites de passage) nevezni. Egy bizonyos fokig ilyen szerepet játszik a mai magyar
társadalomban az érettségi bizonyítvány kiadásának (és az érettségi bankettnak) vagy az egyetemi
diplomaosztásnak az ünnepsége. Mindkettő a felnőttkorba lépés szimbóluma.
3.4. A felnőttkor előtti és utáni életszakaszok elkülönülése és

meghosszabbodása
A fejlett társadalmakban – úgy látszik – jobban elkülönülnek egymástól az egyes életszakaszok, és különösen
meghosszabbodnak a felnőttkor előtti és utáni egyes szakaszok. Az iparosodás előtti társadalmakban, sőt az
iparosodás kezdeti szakaszában is (amikor még elterjedt volt a gyermekmunka), a fiatalok, sőt a serdülők is
szorosabban együtt éltek a felnőttekkel, korábban kezdtek munkát végezni, mint jelenleg, amikor is iskolába

GYERMEKEK
járnak. Aries (1987) szerint a korábbi évszázadokban valójában nem is volt elkülönülő fiatalkor, ifjúság, sőt már
a serdülők is a felnőtt társadalom részeivé váltak. Újabban viszont az iskoláztatás meghosszabbodásával a
fiatalkor felső korhatára is egyre inkább kitolódik. Ennek következtében felnőtt, munkaképes és szexuálisan
teljesen érett fiatal emberek hosszú ideig egy olyan szakaszban élnek, amelyben nem állnak előttük nyitva a
felnőttkorral járó lehetőségek (önálló munka, kereset, az ezzel járó döntési szabadság), és nem vállalhatják a
felnőttkori kötelezettségeket (nem tudnak családot eltartani). Ez lehet a fiatalok között tapasztalható
elégedetlenségek egyik lényeges oka.
Az idős emberek a korábbi évszázadokban, például a parasztgazdaságokban sokkal később és fokozatosabban

váltak ki a jövedelmet biztosító munkából, mint ma, amikor a nyugdíjazással többé-kevésbé egy csapásra
abbahagyják az aktív kereső munkát. Ugyanakkor a várható élettartam meghosszabbodása következtében a
nyugdíjazás után egyre hosszabb életszakaszra számíthatnak. A korosodó (de sok esetben idősnek még nem
tekinthető) emberek életében ezért a nyugdíjazással járó hirtelen szerepváltás lényeges problémákat okozhat, és
az is új feladatok elé állítja őket, hogy nyugdíjaséveiket olyan tevékenységekkel töltsék ki, amelyek számukra
örömet szereznek, életüket értelmessé teszik.
4.1. A nők hátrányai a világ különböző országaiban
Világszerte sok vizsgálatot végeznek a férfiak és a nők közötti egyenlőtlenségről, a „patriarchátusról”. Walby
(1992) szerint Angliában az elmúlt 150 évben a következő öt területen nyomták el és zsákmányolták ki a férfiak
a nőket: 1. háztartási munka, 2. kereső munka, 3. fizikai erőszak, 4. szexuális kapcsolatok, 5. kulturális
intézmények. A háztartási munka nagyrészt a nők feladata, a férfiak igen kevéssé vesznek benne részt. A kereső
munkában a férfiak azonos munkáért is nagyobb bérben részesülnek, továbbá a nők a rosszabbul fizetett
foglalkozásokban, munkakörökben dolgoznak, végül a férfiaknak sokkal nagyobb esélyük van vezető
pozíciókba kerülni, mint a nőknek. A férfiak némelykor kihasználják fizikai erőfölényüket a nőkkel szemben, a
házassági kapcsolatokban gyakran előfordul a fizikai bántalmazás. A szexuális kapcsolatokban a férfiak igényei
érvényesülnek. A kulturális életben a legnagyobb presztízsű pozíciókban igen alacsony a nők aránya.
Chafetz (1990) szerint a férfiak és nők közötti egyenlőtlenség gyökerei a makrotársa- dalmi struktúrákban
vannak: minél élesebb a férfiak és a nők közötti munkamegosztás, annál inkább képesek a férfiak a nőkhöz
viszonyítva nagyobb jövedelmekhez jutni, és minél magasabb a férfiak jövedelme a nőkéhez képest, annál
inkább vannak uralkodó pozícióban a mikroszintű kapcsolatokban, a házasságban, a családban. Blumberg
(1991) szerint is a nők gazdasági hatalmától, jövedelmétől függ, hogy mennyire vannak alávetett pozícióban a
férfiakkal szemben.
Ezért a kereső munkavállalás és általánosabban a nők részvétele a háztartáson kívüli munkában elősegíti a
nemek közötti egyenlőtlenség mérséklését. Ennek érdekes példája a gazdaságilag elmaradt országok viszonyai
között Észak-India és Dél-India különbsége ebben a tekintetben. Észak-Indiában gabonát termelnek, a szántás és
az aratás jellegzetesen férfimunka. Dél-Indiában rizst termelnek, a gyomlálás és a rizsaratás viszont, mivel
hajolva kell végezni és kisebb fizikai erőt kíván, női munka. Ezzel összefüggésben Dél-Indiában a nők és férfiak
közötti egyenlőtlenség kisebb, mint Észak-In- diában. A fejlett országokban a szolgáltatások és az állami szektor
kiterjedése azzal jár, hogy nő azoknak a munkaterületeknek, foglalkozásoknak az aránya, ahol a nők a
férfiakhoz hasonló munkát végeznek és így nagyobb esélyük van hasonló kereset elérésére. Ezzel szemben a
fejlődő országokban, ahol az informális gazdasági szektor kiterjedt, a nők az abban való részvételük nagyobb
aránya miatt hátrányos helyzetbe kerülnek, mivel az informális szektor alacsonyabb béreket és bizonytalanabb
foglalkoztatást nyújt, mint a formális szektor, ahol a férfiak vannak többségben.
A férfiak és nők egyenlőtlenségének okait (illetve következményeit) mások a gazdaságon kívüli területeken
keresik. Ilyen elsősorban az adott társadalom kultúrája. Egyes kultúrákban ugyanis a férfiak uralma és a nők
alávetettsége a legalapvetőbb és megkérdőjelezhetetlen normák közé tartozik. A nőnek a családban szolgálnia
kell a férjét, a közéletben nem játszhat szerepet. A férfi kezdeményezheti a válást, a nő nem. A férfinak
megengedett a házasságon kívüli szexuális kapcsolat, a nőnek nem, sőt – szélsőséges esetben – a nők
házasságtörését halállal büntetik. Itt kell megemlíteni a vallás hatását is. Vannak, akik szerint lényeges, hogy az
istent férfi vagy nő alakjában képzelik el, illetve hogy – többistenhit esetén – a férfi vagy a nőistenek vannak
uralkodó pozícióban. Az árja népek vallásaiban általában férfiak voltak a főistenek, a közel-keleti eredetű mo-
noteista vallásokban – a zsidó, keresztény és mohamedán vallásban – az istent férfinak mondták („atya”),
férfiként ábrázolták. Voltak azonban olyan vallások, ahol a főisten nő volt (például termékenység-istennő).

GYERMEKEK
A nemek közötti hatalmi viszonyok vizsgálatának speciális területe a nők alacsony fokú részvétele a politikai
hatalomban, a kormányzati pozíciókban, a parlamentekben.
Ezt szokás „közéleti patriarchátusnak” nevezni. A nőmozgalmak megerősödése hozzájárulhat ennek

mérsékléséhez, mivel politikusok és pártok fokozottabban kénytelenek a nők támogatásának elnyerésére
törekedni.
A skandináv országokat szokás példaképpen felhozni a nők és a férfiak közötti egyenlőség előrehaladására, a
mohamedán kultúrájú társadalmakban viszont általában ma is erős a férfiuralom.
4.2. A nyugdíjrendszerek problémái

Az idős népesség helyzetével kapcsolatos szociológiai kutatási problémák elsősorban a népesség öregedésével,
azaz azzal függnek össze, hogy az idősek aránya a fejlett társadalmakban erősen megnőtt, és a következő
évtizedekben várhatóan még tovább fog növekedni. A jelenlegi tendenciák folytatódása esetén például a volt
NSZK területén a 65 éves és idősebb népesség aránya 2035-ben eléri a 30 százalékot.
Az idősebb népesség arányának növekedése minden országban – bár különböző élességgel – felveti azt a
perspektívát, hogy a jelenleg érvényben lévő nyugdíjrendszerek össze fognak omlani. Ezek ugyanis a legtöbb
országban azon elv alapján működnek, hogy az adott évben az aktív népesség által befizetett nyugdíjjárulékból
fizetik ki a nyugdíjakat. Ezt nevezik kirovó-felosztó nyugíjrendszernek. A generációk közötti társadalmi méretű
szolidaritáson alapul. Ez a rendszer mindaddig jól működik, amíg az egymást követő nemzedékek létszáma
egyre nagyobb, mert ilyen esetben viszonylag sok nyugdíjjárulékot fizető aktív keresőre jut a nyugdíjban
részesülő népesség. Ha azonban az egymást követő nemzedékek egyre kisebb létszámúak, ami a jelenlegi
alacsony gyermekszámnak szükségszerű következménye, akkor egyre kevesebb aktív keresőre jut egy-egy
nyugdíjas.
Ezzel összefüggésben felmerül a kérdés, hogy hogyan alakul az idős emberek életszínvonala. Némileg meglepő,
hogy noha az idős emberek számának növekedése azt sejtetné, hogy relatív életszínvonaluk csökken, mert
eltartásuk költsége nagyobb terhet jelent a társadalom számára, ténylegesen a legtöbb fejlett országban az idős
embereknek az aktív kereső népességhez viszonyított anyagi helyzete fokozatosan javult, sőt az idős emberek
átlagjövedelme egyre közelebb került az aktív életkorúakéhoz, továbbá az idős népességen belül csökkent a
szegények aránya. (Miközben a fiatalok, különösen a gyermekek között nőtt a szegénységi küszöb alatti
jövedelemből élők aránya.)
Igen sok probléma merül fel az idős emberek egészségi ellátásával kapcsolatban is, különösen mivel az igen
idős, 80 vagy 85 éven felüli népesség aránya is lényegesen emelkedik. Szociális intézetekben vagy egészségügyi
intézményekben való elhelyezésük esetében az ellátás igen drága. Ennek alternatívája az otthonukban való
ellátás, viszont ez nagy munkaterhet ró a családtagokra. Minden erre vonatkozó adatfelvétel szerint elsősorban a
közvetlen család tagjai, elsősorban a gyermekek és házastársaik gondozzák az idős embereket, ha betegség vagy
időskori gyengülés miatt fokozódó gondoskodásra van szükségük. A generációk közötti szolidaritás tehát egyéni
és családi szinten is érvényesül. Mindenütt keresik az olyan intézményi megoldásokat, amelyek a
családtagoknak közösségi segítséget tudnak adni a házi gondozásban.
A nyugdíjazás után nagymértékben megváltozik az emberek napi időmérlege, több szabadidejük marad.
Országonként lényegesek az eltérések a nyugdíjba vonulási életkor tekintetében és a nyugdíjazás utáni
időfelhasználásban. A magyarországi nyugdíjkorhatár a legalacsonyabbak közé tartozik, ugyanakkor hazánkban
különösen gyakori a nyugdíjazás után végzett jövedelemszerző munka, részben csökkentett munkaidőben, a
korábbi munkahelyen vagy ahhoz hasonló munkakörben, részben a második gazdaságban.
A nyugdíjazási életkornak és a nyugdíjazás után végzett munkának nemcsak az idős emberek jövedelmi helyzete
szempontjából van jelentősége, hanem azért is, mert a munka az egyik formája annak, hogy az időskorúak ne
szakadjanak ki a társadalomból. A társadalmi integráció fenntartásának másik fontos útja a különféle közösségi
tevékenységekben, társas összejöveteleken való részvétel. Bár az életkor előrehaladtával a szabadidő egyre
inkább az otthonra összpontosul, társadalmanként lényeges különbségek vannak az otthonon kívüli közösségi és
társas élet gyakoriságában. A nemzetközi szociológiai irodalomban általánosnak mondható az a vélemény, hogy
az intézményekben (szociális otthonokban) való elhelyezés sietteti az idős emberek kiszakadását a
társadalomból.

GYERMEKEK
4.3. Az ifjúság problémái
A második világháború utáni első húsz-egynéhány évben az ifjúság helyzete a fejlett társadalmakban nem
látszott problematikusnak. Az akkori fiatal nemzedékek az oktatás kiterjedése következtében hosszabb ideig
jártak iskolába, magasabb iskolai végzettséget szereztek, a kedvező gazdasági konjunktúra következtében nem
kellett munkanélküliséggel számolniuk felnőtt életpályájuk kezdeti szakaszán, sőt magasabb iskolai
végzettségüknek és szakképzettségüknek köszönhetően könnyebben találtak munkahelyet, mint az idősebb
felnőtt nemzedékek, továbbá viszonylag kedvező keresettel rendelkeztek. A viszonylag kedvező anyagi
helyzetük következtében korábban házasodtak, és – különösen Észak-Amerikában és Nyugat-Európában – több
gyermekre vállalkoztak, mint az előttük járó nemzedékek. Úgy látszott, hogy a fiatal nemzedék helyzete nem ad
okot gondokra, és hogy maguk a fiatalok is zökkenőmentesen találják meg a helyüket fiatal felnőttként a fejlett
társadalmakban.
1968 után a már említett ifjúsági megmozdulások hatására kezdték a fiatalok helyzetét alaposabban vizsgálni.
Kitűnt, hogy az ezekben és a következő években a fiatal felnőttkorba lépő nemzedékek helyzete sok tekintetben
hátrányosra fordult. Az 1968 után felgyorsult infláció, majd az 1973. évi olajárrobbanást követő recesszió és a
megnövekedett munkanélküliség, valamint a következő években beálló stagfláció (stagnáló gazdaság magas
infláció mellett) terheit elsősorban a fiatalok viselték. A közép- és felsőfokú iskolákból kikerülő fiatalok
lényeges elhelyezkedési nehézségekkel néztek szembe. A munkanélküliség következetesen a fiatal felnőttek
körében volt a legmagasabb. Ebből adódóan következtében a fiatalok kereseti lehetőségei is lényegesen
elmaradtak a náluk idősebb felnőtt korosztályokétól, ami elbizonytalanodást okozott a még iskolába járó fiatalok
körében. Tetézte ezt az oktatás színvonalának sok fejlett országban megfigyelt romlása is.
Az anyagi problémák megnövekedése miatt a fiatalok nagyobb nehézségekkel néztek szembe, ha

megházasodtak és gyermekeik születtek. Ennek következtében megfordult a házasságkötési életkor
fiatalodásának tendenciája, és újra egyre idősebb korban kötöttek első házasságot.
Ezzel összefüggésben a fiatalok gondolkodásmódja, normái és értékei kezdtek eltávolodni a felnőtt

társadalométól. Kialakultak speciális fiatal szubkultúrák, amelyeknek tagjai különböző formákban elutasították
a társadalom életcéljait és viselkedési szabályait. Ez élesítette a nemzedékek közötti konfliktusokat.
1968-ban és a következő években a fiatalok elégedetlensége jól látható politikai demonstrációkban nyilvánult
meg, és ezeknek során az oktatásnak, sőt a társadalom sok más jellemzőjének radikális megváltoztatását
követelték. Később ezek a mozgalmak lecsendesedtek. Ma a legtöbb fejlett országban az egyetemeken és
általában a fiatalság körében majdnem „minden csendes”. Sok jele van annak, hogy ezen társadalmak fiatalsága,
legalábbis jelentős része feladta a társadalom megváltoztatására irányuló törekvéseit, és inkább visszahúzódik,
sőt egyes csoportjai kivonulnak a társadalomból. A fiatalok másik része viszont – legalábbis egyes
szociológusok szerint – a társadalmi normákhoz való teljes alkalmazkodással próbál a megnehezült
körülmények ellenére magasabb iskolai végzettséget és munkahelyet szerezni, minél gyorsabb karriert csinálni,
minél jobb anyagi helyzetbejutni. Ez a hozzáállás nyilvánul meg az amerikai „yuppie” csoportban. „Yuppie” a
rövidítése a „young upwardly mobile professional” (fiatal felfelé törekvő értelmiségi) megnevezésnek. A
yuppie-k felsőfokú végzettséggel rendelkeznek, nagy részük olyan új értelmiségi munkaterületen dolgozik, mint
a reklám, a bankok, a marketing, a jogi pályák, általában a szolgáltatási szektor. Sokat dolgoznak, erősen
törekednek a gyors karrierre, magas a jövedelmük, jómódjukat szívesen mutogatják „hivalkodó fogyasztással”, a
belvárosban laknak (nem a kertvárosokban), nem házasodnak, hanem inkább együtt élnek, és házasságkötés
után is gyermektelenek maradnak, gazdasági kérdésekben neokonzervatívan gondolkodnak (az állami
gazdaságirányítást és a szociálpolitikát ellenzik), más kérdésekben (például a művi abortusz engedélyezése
kérdésében) néha „avantgárd” álláspontot fogadnak el.
A fejlett társadalmakban ma általában a fiatalság erős belső differenciálódása figyelhető meg: a kábítószer-
fogyasztó szubkultúráktól a yuppie-kig. Nagyon nehéz megmondani, hogy ezeknek a különböző csoportoknak
mekkora az aránya az egyes társadalmakban, és még nehezebb megjósolni, hogy milyen irányban fog az ifjúság
helyzete és gondolkodásmódja változni.
4.4. A gyermekek relatív elszegényedése a fejlett országokban

Viszonylag kevés szociológiai kutatás történt a fejlett országokban a gyermekek helyzetéről. Legtöbbször csak a
család szempontjából foglalkoztak ezzel a kérdéssel. Amerikában a Carnegie Alapítvány hozott létre egy
speciálisan a gyermekek, különösképpen a hátrányos helyzetű gyermekek problémáival foglalkozó bizottságot,

GYERMEKEK
amely alapos elemzésben mutatta ki mindazokat a hátrányokat, amelyek a gyermekeket az amerikai
társadalomban érik, valamint ezeknek nemcsak a gyermekekre, hanem az egész amerikai társadalom jövőjére
vonatkozó következményeit (Keniston 1978). Nyugat-Németor- szágban tanulmánykötetet szenteltek a
„szociálpolitika a gyermekekért” témának, hangsúlyozva, hogy a gyermekek helyzetének javítása érdekében
átfogó politikát kell folytatni a jövedelmek, a lakásviszonyok, az oktatás, a szülői szerepre való felkészítés
területén (Lüscher 1979). Legújabban két kutatóintézet kezdett a gyermekek jövedelmi helyzetével,
életkörülményeivel behatóan foglalkozni. A Luxembourg Income Study kutatás összegyűjti Luxembourgban a
fejlett országokban végzett háztartásijövede- lem-felvételeket. Ezek alapján több tanulmány mutatta ki azt a
majdnem általánosnak mondható, de országonként nagyon eltérő erősségű tendenciát, hogy a gyermekek, a
gyermekes családok fokozatosan elszegényednek, lemaradnak az átlagos jövedelműek mögött (Smeeding 1988;
Smeeding-Torrey 1988). Az UNICEF Firenzében létesített egy nemzetközi kutatóintézetet, amely a gyermekek
helyzetét sokoldalúan elemzi, és kimutatja a gyermekek világszerte hátrányos életkörülményeit (Cornia 1995).
Ezekből a vizsgálatokból le lehet vonni azt a következtetést, hogy a gyermekek helyzete világszerte hátrányos,
különösen figyelemreméltó, hogy – mint Smeeding és Torrey tanulmányuk címében kifejezték – a gazdag
országokban is sok a szegény gyermek, és különösen hátrányos helyzetben vannak a volt szocialista országok
gyermekei.
5.1. Nők
A nők és a férfiak helyzetének különbségei már az egyszerű foglalkoztatási arányszámoknál is kitűnnek. A
szocialista korszakban majdnem teljes körűnek volt mondható a munkavállalási életkorban lévő (15-54 éves)
nők foglalkoztatása, közülük ugyanis 1984-ben 73,8 százalék volt aktív kereső, 10,9 százalék inaktív kereső
(gyermekgondozási segélyen lévő, valamint nyugdíjas), 8,3 százalék tanuló és csak 7,0 százalék nem tanuló
eltartott. Ezzel szemben a férfiak között még alacsonyabb, mindössze 0,9 százalék volt a nem tanuló eltartottak
aránya. Hozzá kell ehhez azonban tenni, hogy a nőknél 55 év, a férfiaknál 60 év volt a munkavállalási életkor
felső határa.
A rendszerváltás után valamivel megnőtt a nem tanuló eltartottak aránya, 1993-ban a nők között 6,3, a férfiak
között 4,9 százalék. A munkavállalási életkorú nők között ennek megfelelően az aktív keresők (és
munkanélküliek) aránya 69,4 százalékra csökkent, nőtt az inaktív keresőké (6,3 százalék nyugdíjas és 9,0
százalék gyermekgondozási segélyen és díjon), valamint a tanulóké (9,6 százalék). Más országokkal ellentétben
a munkanélküliségi ráta a férfiak között magasabb (1995 decemberében 11,5 százalék), mint a nők között (9,7
százalék). Nem lehet tehát azt állítani, hogy a rendszerváltozással járó foglalkoztatáscsökkenés erősebben
sújtotta a nőket, mint a férfiakat. Ezzel függhet össze az is, hogy a nők aránya a szegények között körülbelül
azonos a férfiakéval.
Nagyobb különbségeket látunk a nők és a férfiak foglalkozások és ágazatok közötti megoszlásában. A nők
többségben vannak a szellemi foglalkozásúak, a férfiak a fizikai foglalkozásúak között. Többségben vannak a
nők továbbá a kereskedelemben és a szolgáltatásokban, kisebbségben vannak viszont az építőiparban, a
közlekedésben és a mezőgazdaságban, szintén kisebbségben az iparban is. A nők között igen kevés a
szakmunkás, viszont sok a betanított munkás. A nők között lényegesen kevesebb a vezető beosztású szellemi
foglalkozású, mint a férfiak között (Nagy 1993).
Foglalkozási csoportonként vizsgálva alig van bányász, kohász, kőműves és járművezető nő, viszont alig van
ápoló, gondozó és egészségügyi asszisztens férfi. Nagy a nőtöbblet az óvónő, tanító, általános és középiskolai
tanár, gyógyszerész, számviteli és pénztáros foglalkozási csoportokban. Megközelítette a nők száma a férfiakét
az orvosok között, nem marad el szélsőségesen az egyetemi és főiskolai oktatók között (a nők aránya több mint
egyharmad), viszont még messze elmarad a férfiak mögött a mérnökök között.
A nők és férfiak eltérő foglalkozási összetételének hátterében eltérő iskolai pályafutásuk áll. Az általános iskola
befejezése után a fiúk közül többen mennek szakmunkásképző iskolába, a leányok közül többen mennek
középiskolákba és többen fejezik be a tanulást az általános iskola befejezése után. Az egyetemeken és a
főiskolákon körülbelül azonos számú fiatal férfi és nő tanul, de képzési területenként eltérő a férfi-nő arány.
Nagy többségben vannak a nők a tanárképző és tanítóképző főiskolákon és az óvónőképzésben, kis többségben
a bölcsészettudományi, közgazdasági és jogi képzésben. Nagy többségben vannak a férfiak a műszaki
képzésben, kis többségben az orvostudományi képzésben.

GYERMEKEK
A foglalkozási összetétel különbségei következtében nem meglepő, hogy a nők átlagos keresetei alacsonyabbak
a férfiakénál. 1994-ben a teljes munkaidőben foglalkoztatott nők havi átlagos nettó keresete 21 314 Ft, a férfiaké
25 400 Ft volt. Az azonos foglalkozási csoportba tartozó nők keresete is elmarad a férfiaké mögött.
A férfiak és nők közötti különbségek annál világosabban mutatkoznak meg, minél árnyaltabban vizsgáljuk őket
foglalkozás, munkakör és beosztás szerint. Hadas Miklós (1996) a zenei foglalkozásokat vizsgálta. Itt a
zeneszerzők, a zeneesztéták és zenekritikusok túlnyomó részben férfiak. A karmester is tipikus férfifoglalkozás,
a kórusvezető karnagyok között viszont sok a nő. A zongoraművészek túlnyomó része férfi. A nők inkább a
vonósok, fuvolások, hárfások. Az énekesek között viszont a nők a legünnepelteb- bek. A férfiak a hatalommal
járó, virtust igénylő foglalkozásokat töltik be, míg a nők az alávetettséggel járó és lágy érzelmeket kifejező
foglalkozásokban találhatóak.
A nők hátrányai azonban nemcsak a foglalkoztatás és a jövedelmek területén nyilvánulnak meg, hanem a
mindennapi élet más területein is. Jól érzékeltetik ezt az időmérleg-vizsgálatok eredményei (9.1. táblázat).
A nap 24 órájából (1440 percéből) a nők több időt töltenek úgynevezett társadalmilag kötött tevékenységekkel,
vagyis tág értelemben vett munkával. Feltűnő az is, hogy bár mind a nők, mind a férfiak társadalmilag kötött
ideje csökkent, a nők és a férfiak közötti különbség 1966-tól 1993-ig kissé nőtt. A nők nagyobb
munkaterhelésének fő oka, hogy a háztartási munka terhe elsősorban rájuk hárul. Ennek következtében
kevesebb idejük marad szabadon választott tevékenységre, elsősorban tévénézésre és társas kapcsolatokra.
Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a társadalom létfeltételeinek megteremtése és reprodukciója nagyobb
mértékben nehezedik a nők vállára, mint a férfiakéra.
9.1. táblázat - 9.1. táblázat ♦ A férfiak és nők napi időmérlege, 1977–1993
Tevékenység A tevékenységgel töltött átlagos napi idő, perc
Férfiak Nők
Társadalmila 1977 1986 1993 1977 1986 1993

g kötött
tevékenységek
1. Kereső-, 347 346 287 224 211 176

termelőtevéke
nység
1.1. 284 255 209 176 161 139

Főfoglalkozás
ú munka
1.2. Nem 3 16 5 1 9 2
mezőgazdaság
i jövedelmileg
1.3 60 75 73 47 41 34
Mezőgazdasá
gi jövedelem-
kiegészítés
(ill. jöv.-
pótlás)
2. Tanulás, 10 7 7 6 6 5
önképzés

GYERMEKEK
3. Háztartási 83 73 82 242 221 225

munka
4. Vásárlás, 13 16 19 24 26 28
szolgáltatás
igénybevétele
5. 13 14 17 28 41 49
Gyermeknevel
és-, gondozás
6. Közlekedés 69 67 62 51 51 49
7. Személyes 677 668 681 680 666 673

fiziológiai
szükségletek
Szabadon 61 62 63 44 47 46
végzett
tevékenységek
8. Társas
szabadidőtölté
s
9. Kulturális 5 5 3 3 2 2
intézmény
látogatása
10. Újság- és 22 29 19 9 17 13
folyóirat-
olvasás
11. 16 11 9 10 11 14
Könyvolvasás
12. 95 117 161 83 107 135

Tévénézés,
videózás
13. Szabad 13 11 15 9 6 7
mozgás,
testedzés
14. Egyéb 14 14 14 27 29 16
(rádió, hobbi)
Együtt 1440 1440 1440 1440 1440 1440
Ebből: 536 522 474 574 555 532
Társadalmilag
kötött idő
Szabadon 227 250 286 186 219 235

GYERMEKEK
felhasznált idő
Fiziológiailag 677 668 681 680 666 673

kötött idő
Elgondolkoztató, hogy ennek ellenére a nők halandósága kedvezőbb a férfiakénál, a nők átlagosan körülbelül 9
évvel tovább élnek, mint a férfiak, és ez a különbség az elmúlt évtizedekben tovább nőtt, mert a felnőtt férfiak
halandósága sokkal nagyobb mértékben romlott, mint a nőké (lásd a 8. fejezetet). A nőknek a férfiakénál
kedvezőbb halandóságának alapvető oka, hogy a nők az „erősebb nem”. Az olló közelmúltbeli szétnyílásának
oka pedig az lehet, hogy a nők jobban tudtak alkalmazkodni az elmúlt évtizedek megpróbáltatásaihoz, mint a
férfiak.
5.2. Idősek
Az időskorú népesség aránya hazánkban állandóan nő. A 60 évesek és idősebbek aránya 1930-ban még csak 9,8
százalék, 1960-ban 13,8 százalék, 1990-ben 19,0 százalék. A jelenlegi termékenység fennmaradása és a
halandóság várható javulása esetén arányuk 2020 körül eléri a 25,0 százalékot, 2050 körül pedig a 31,0
százalékot.
Az idős népesség aránya növekedésének egyik oka a halandóság javulása, a születéskor várható átlagos
élettartam hosszabbodása. A közvéleményben az az elképzelés él, hogy ez az öregedés egyetlen oka.
Ténylegesen ez – mint már szó volt róla – a kevésbé fontos ok. Hatása az öregedésre jelenleg azért is csökkent,
mert a férfiak halandósága 1965 óta romlott, a születéskor várható átlagos élettartamuk közel három évvel
rövidült (1994-ben 64,8 év), a nők halandóságának javulása pedig megállt (egyes felnőtt korcsoportokban
romlott), és a születéskor várható átlagos élettartam az utolsó években nagyjából azonos szint körül ingadozik
(1994-ben 74,7 év). Az időskorú népesség aránya növekedésének másik – az előbbinél lényegesebb oka – az
alacsony születésszám. Ennek következtében ugyanis az egymást követő korosztályok létszáma csökken, így a
fiatalok kisebb aránya következtében az idősek aránya megnő. Az alacsony születésszám és az öregedés közötti
ezen összefüggésre azért kell felhívni a figyelmet, mert az öregedés felborulással fenyegetheti a
nyugdíjrendszert.
Az idős emberek jövedelmi helyzete, életszínvonala számos problémát vet fel. Ez a közvéleményben többnyire
olyan leegyszerűsített megfogalmazás formájában jelenik meg, hogy az idős emberek vagy a nyugdíjasok
szegények. Azonban már az 5.2. táblázatban láthattuk, hogy a nyugdíjas háztartásfőjű családokban az átlagos
egy főre jutó jövedelem 1982-ben már nem maradt el lényegesen az országos átlagtól, mindenesetre magasabb
volt a segédmunkás, a betanított munkás, a paraszt és az irodai foglalkozású háztartások egy főre jutó
jövedelménél. Ez annak a következménye, hogy 1962 óta a nyugdíjas háztartások egy főre jutó jövedelme
fokozatosan közeledett az országos átlaghoz. Ennek oka az, hogy a nyugdíjrendszer fokozatosan kiterjedt az
idős népességnek egyre nagyobb részére, a legtöbb idős házaspárnak mindkét tagja nyugdíjas, továbbá a
nyugdíjrendszer viszonylag bőkezűen állapítja meg a kezdő nyugdíjat, az azt megelőző keresethez viszonyítva.
Végül a nyugdíjba vonuló személyeknek módjuk volt részidős munkavállalással vagy a második gazdaságban
végzett munkával jövedelmüket kiegészíteni.
A nyugdíjas réteg átlagos jövedelme viszonylag kedvező alakulásának a fentieken kívül az is oka, hogy a
nyugdíjas réteg demográfiailag állandóan cserélődik. Az alacsonyabb nyugdíjú idős nyugdíjasok meghalnak, és
helyükre magasabb nyugdíjú személyek lépnek a nyugdíjkorhatár elérésekor. (Az utolsó években ez a tendencia
módosult, mert az alacsonyabb keresetű és kevesebb szolgálati évvel rendelkező idős emberek nagyobb
arányban mentek nyugdíjba, mint a magasabb kezdő nyugdíjra jogosultak.) Így állt elő már az 1980-as években
az az ellentmondásos helyzet, hogy miközben a nyugdíjas réteg átlagos jövedelme közeledett az országos
átlaghoz, a legtöbb nyugdíjas egyéni jövedelmi helyzete évről évre romlott.
Ennek oka, hogy a nyugdíjak nincsenek „indexálva”, vagyis nem emelkednek automatikusan az árszínvonal
emelkedése esetén. Az utolsó években egyre nagyobbá váló évi inflációs ütemet így nem követte a nyugdíjak
hasonló százalékos emelkedése, kivéve a legalacsonyabb nyugdíjakat, amelyeknek az árakkal párhuzamos
emelkedéséről a kormányzat igyekezett időről időre nyugdíjemelésekkel gondoskodni, valamint legújabban a 70
évesek és idősebbek nyugdíjait, amelyek az árakkal arányosan növekednek. A magasabb nyugdíjak emelkedése
nem tartott lépést az inflációval, ezért reálértékük évről évre csökkent.

GYERMEKEK
Az 1990-es években az átlagnyugdíj reálértéke is csökkent, mert – főképpen 1995-ben – a nominálérték
emelkedése elmaradt az inflációtól. A nyugdíjak emelése és az átlagbér emelkedése nem mozgott párhuzamosan,
egyes években a nyugdíj, másokban az átlagbér emelkedett nagyobb mértékben, de több év távlatában
mindkettő elmaradt az inflációtól. Ezt szemléltetik az alábbi adatok:
9.2. táblázat -
Infláció Nominális nettó kereset Központi döntésen alapuló

emelkedése nominális nyugdíjemelés
százalék
1992 23,0 21,3 20,0
1993 22,5 17,7 18,0
1994 18,8 27,1 24,8
1995 28,2 12,6 15,4
A nominális átlagnyugdíj emelkedése lassulásának elsősorban az az oka, hogy számos, főleg alacsony keresetű
személy ment korkedvezménnyel nyugdíjba vagy vált rokkantnyugdíjassá annak érdekében, hogy a
munkanélküliséget elkerülje. Ezeknek a korkedvezményes és rokkantnyugdíjasoknak a nyugdíjazás előtti
keresete az átlagosnál alacsonyabb, némelykor szolgálati éveik száma is kevés volt, így alacsony kezdő
nyugdíjat állapítottak meg számukra. Ezáltal lenyomták az összes nyugdíjas átlagnyugdíjának és
átlagjövedelmének a szintjét.
Ezeknek a bonyolult és ellentmondásos tendenciáknak eredményeképpen a nyugdíjasok összességének

jövedelmi szintje nem különösképpen alacsony, a nyugdíjasoknak viszonylag kis része szegény, viszont a
nyugdíjas rétegen belül vannak olyan alrétegek (rokkantnyugdíjasok, özvegyi nyugdíjasok, idős nyugdíjasok),
akiknek jövedelmi szintje igen alacsony, és akik között sok a szegény (9.5. táblázat). Továbbá a nyugdíjas réteg
egészének viszonylag kedvező jövedelmi helyzete mellett majdnem minden egyes nyugdíjas jövedelmi helyzete
évről évre romlik, ezért érthető a nyugdíjasok nagyfokú elégedetlensége és a jövőt illető borúlátása.
Az idős emberek életében lényeges probléma az elmagányosodás. A nyugdíjazással és a mozgékonyság

csökkenésével meglazulnak a munkatársi és baráti kapcsolatok, gyérül a távolabb lakó rokonokkal való
kapcsolat. Ennél is problematikusabb az idős ember számára, ha házastársa meghal és egyedül marad a
háztartásban. Az egyedül élők aránya az életkorral együtt emelkedik, és különösen az idős nők között gyakori
(9.2. táblázat). Az idős nők gyakoribb magányosságának több demográfiai oka van: a nők körülbelül 9 évvel
tovább élnek, mint a férfiak, továbbá a férj többnyire néhány évvel idősebb a fe leségnél, végül az elözvegyülő
és elvált férfiak sokkal könnyebben találnak maguknak új házastársat, mint az özvegy és elvált nők. Fokozza az
idős nők helyzetének problemati- kusságát az, hogy a nők nyugdíja rendszerint alacsonyabb a férfiakénál, így az
özvegyülés azzal jár, hogy az egy főre jutó jövedelem csökken.
Az idős emberek súlyos problémái közé tartozik az egészségi állapot romlása. A testi egészség gyengülésével
párhuzamosan fokozottan jelentkeznek a lelki problémák is. Ezek tünetei kimutathatóan sokkal gyakoribbak az
idős népesség körében, mint a népesség átlagában (9.3. táblázat).
9.3. táblázat - 9.2. táblázat ♦ Az egyedül, házastárssal és másokkal egy háztartásban élő
idős emberek aránya, 1995
Az idős ember Férfi Nő

háztartásának típusa
60-69 70 éves és idősebb 60-69 70 éves és idősebb

GYERMEKEK
éves éves
Egyedül él 13,2 25,9 34,9 51,8
Házastársával él 52,4 52,1 37,9 16,5
Egyéb háztartásban 34,4 22,0 27,2 31,7

él
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0
A lelkiállapot problémáinak tüneteiÖsszes felnőtt60-69évesek
közül az említett tünet előfordulását említette, százalék
9.4. táblázat - 9.3. táblázat ♦ A lelkiállapot problémáinak testi és lelki megnyilvánulásai

a felnőtt népesség egészében és az idős népességben, 1993
Gyakran kimerült, letört 61,2 68,0
Sokszor van erős szívdobogása 34,2 50,2
Állandóan izgatott, ideges 30,5 38,3
Gyakran erősen fáj a feje 30,0 39,3
Gyakran előfordul, hogy mindene 21,1 30,7

remeg
Többnyire úgy érzi, hogy nincs 57,3 66,1

szerencséje
Sokat aggódik egészségi állapota 40,8 63,8

miatt
Egészen összezavarodik, ha több 28,8 35,6

dolgot kell rövid idő alatt
elvégeznie
Félelmeitől, szorongásaitól nem tud 19,8 27,6
megszabadulni
Az idős emberek és gyermekeik közötti kapcsolatokat vizsgáló adatfelvételek azt mutatják, hogy a felnőtt
gyermekek nagy erőfeszítéseket vállalnak annak érdekében, hogy idős szüleiket anyagilag támogassák,
gondozzák, velük minél szorosabb személyes kapcsolatokat tartsanak fenn, még akkor is, ha tőlük távol laknak.
Az idős emberek helyzete akkor válhat igen súlyossá, ha nincs élő gyermekük, vagy ha gyermekeik nem
Magyarországon élnek.
5.3. Fiatalok
Az ifjúság kutatása nálunk azért került a kiemelt tudományos témák közé, mert az utolsó években, nagyjából az
1978-tól kezdődő gazdasági nehézségekkel összefüggésben, az ifjúság helyzetében több, egyértelműen
hátrányos tendencia jelentkezett. Úgy fogalmazhatunk, hogy a gazdasági fejlődés leállása, a reálbér csökkenése

GYERMEKEK
a fiatal felnőtteket nagyobb mértékben sújtotta, mint az idősebbeket.
Ennek legegyszerűbben kimutatható megnyilvánulása az, hogy miközben általános törvényszerűségnek lehet
mondani, hogy a gazdasági és társadalmi fejlődésnek velejárója, sőt előfeltétele az egymást követő nemzedékek
iskolai végzettségének emelkedése, hazánkban az 1970-es évek első fele óta ez a tendencia megállt. Ezt
egyértelműen jelzik az 1990-ben 45 évnél fiatalabb korcsoportok iskolai végzettség szerinti megoszlását
kifejező adatok (9.4. táblázat). A 25-29, 30-34 és 35-39 éves férfiak között ugyanis mind a felsőfokú
végzettségűek, mind a középiskolai érettségivel rendelkezők aránya kisebb, mint a 40-44 évesek közt. A nők
között valamivel emelkedett a felsőfokú végzettségűek aránya. Középszinten mind a fiatal férfiak, mind a nők
között csak a szakmunkásképző iskolát végzettek aránya emelkedett. Nem lehet kizárni azt sem, hogy a 30 éven
aluliaknak egy része a későbbiekben magasabb iskolai végzettséget szerez az esti és levelező oktatási formák
keretében, mivel azonban ezek az oktatási formák fokozatosan visszaszorulnak, nem valószínű, hogy ezek a
felnőtt nemzedékek végül is magasabb iskolai végzettséget érnek el, mint a náluk 10-15 évvel idősebbek.
Ennek oka, hogy a felsőfokú oktatásban részt vevők száma 1980 után nem emelkedett, sőt kissé visszaesett; már
körülbelül 1970 óta nem nőtt az egyetemi oktatásban részt vevők száma (miközben az egyéb felsőfokú
iskolákban tanulók száma az 1980-as évekig még kissé nőtt); továbbá a gimnáziumi képzésben részt vevők
aránya hosszabb idő óta nem nőtt, az 1980-as években pedig a szakközépiskolai képzésben részt vevők
arányának növekedése is megállt (1990-ben ezek az arányok ismét nőni kezdtek).
9.5. táblázat - 9.4. táblázat ♦ A fiatal felnőtt nemzedékek megoszlása iskolai végzettség
szerint, 1990 (százalék)
Nem és életkor Befejezett Összesen
8 általános iskolai szakmunkás- középiskola képző és felsőfokú

osztály, vagy szakiskola
kevesebb iskola
Férfi 25-29 éves 24,0 42,7 22,1 11,2 100,0
30-34 26,5 41,9 20,0 11,6 100,0
35-39 27,6 39,0 20,6 12,8 100,0
40-44 30,5 33,1 21,7 14,7 100,0
Nő 25-29 éves 28,7 23,2 32,4 15,7 100,0
30-34 35,6 18,2 31,4 14,8 100,0
35-39 40,4 13,7 32,2 13,7 100,0
40-44 44,8 10,4 31,8 13,0 100,0
A felsőfokú és középiskolákban oktatottak számának stagnálása elsősorban annak volt a következménye, hogy
ezek az iskolák kötött számú tanulót, hallgatót vehettek fel. A közép- és felsőfokon képzettek számának
korlátozása azon a megfontoláson alapult, hogy ne képezzünk ki több fiatalt, mint ahány biztosan munkahelyet
talál, mivel a közép- és felsőfokú végzettségűek elhelyezkedési gondjai esetleg súlyos elégedetlenségeket
okoznak. Jelenleg azonban azt látjuk, hogy a fiatalok közül elsősorban az alacsony iskolai végzettségűek nem
találnak maguknak munkahelyet, illetve válnak munkanélküliekké.
Az iskolai végzettség szerinti összetétel nemzedékről nemzedékre való javulásának megállása azonban
feltehetően szintén nagyfokú kiábrándulást okoz. Feltételezhetjük ugyanis, hogy a fiatal nemzedékek, amikor
saját életperspektíváikat megítélik és azokkal elégedettek vagy elégedetlenek, egyrészről a szüleik
életperspektíváival, másrészt a náluk valamivel idősebb nemzedékek életperspektíváival hasonlítják össze a

GYERMEKEK
sajátjukat. Ha pedig egy fiatal nemzedék iskolai végzettsége magasabb a náluk idősebbekénél, akkor indokoltan
számíthatnak arra, hogy egész foglalkozási életpályájuk, az életük folyamán elért jövedelmük is magasabb lesz,
ezért valószínűleg elégedettebbek a saját helyzetükkel, mint ha ennek az ellenkezőjét tapasztalják.
Már az 1980-as évek végén megváltozott az érettségit nyújtó közép- és a felsőfokú iskolákban tanulók száma
alakulásának tendenciája, ugyanis a létszámok növekedni kezdtek. A létszámnövekedésnél valamivel kisebb a
felsőfokú iskolákban beiskolázottak arányának növekedése a megfelelő életkorúak közt, mert az 1990-es évek
közepe körül kezdtek a felsőfokú oktatás szokásos életkorába belépni a 1970-es évek közepén született nagyobb
létszámú nemzedékek. Egyre nagyobb létszámok jelentkeztek egyetemi és főiskolai felvételre, és a
kormánypolitika elvben ösztönözte az egyetemeket és a főiskolákat a hallgatói létszám emelésére. 1996-ban
azonban már kevesebben jelentkeztek egyetemi és főiskolai felvételi vizsgákra. Nem világos, hogy ez
mennyiben tulajdonítható a tandíj bevezetésének és a gyermekes családok anyagi helyzete romlásának.
A fiatal keresők foglalkozási összetétele is kedvezőtlenebb képet mutat az idősebbekénél. 1990-ben a fiatal
keresők között több volt a fizikai és kevesebb a szellemi foglalkozású, mint a 30-59 évesek között.
Különösképpen éles volt ez a fordulat a férfiaknál: a 15-29 éves kereső férfiaknak csupán 15 százaléka szellemi
foglalkozású, míg az ilyen korú nők között 47 százalék az arányuk. Ez részben abból adódik, hogy a fiatal
férfiaknak több mint a fele szakmunkásként dolgozik, tehát az érettségizettek jelentős része is így kezdi
életpályáját. Részben azonban az is közrejátszik, hogy megnőtt az érettségizettek aránya a szakképzetlen
munkások között is. Nehéz eldönteni, hogy az utóbbiak számára a szakképzetlen munka csupán átmeneti
szakasz lesz-e a később felfelé ívelő pályán. Vitatják a szakirodalomban, hogy az érettségi megszerzése később
a szakképzetlen dolgozók esetében „veszteségesnek”, „túlképzésnek” tekinthető-e az egyén és a társadalom
számára. A szociológusok többségével együtt nem tekintem ezt indokolatlan túlképzésnek, mert hosszabb távon
kívánatosnak tartom, hogy a magyar társadalom minden arra képes fiatal tagja középfokú végzettséget
szerezzen. Azt azonban elfogadhatjuk, hogy az érintettek számára, különös tekintettel az egy nemzedékkel
korábbi, lényegesen jobb elhelyezkedési lehetőségekre, a szakképzést nem igénylő munka vállalása bizonyos
feszültségekkel jár, kudarcélményt okozhat.
A felsőfokú diplomásoknak más problémájuk van. Mindenekelőtt jelentősen megváltozott az összetételük: a 30

éven aluli egyetemi és főiskolai diplomásoknak több mint a fele nő, míg korábban – még 1970-ben is – lényeges
többségben voltak a férfiak. Továbbá – ismét a korábbiakkal ellentétben – a fiatal diplomások között többségben
vannak a főiskolai (a 25-29 évesek között 46 százalék) és egyéb felsőfokú végzettségűek (12 százalék),
kisebbségben az egyetemi végzettségűek (42 százalék). Ennek oka, hogy az 1980-as években az egyetemeken
képzettek száma nem emelkedett, viszont a főiskolai oktatás lassan kiterjedt. Szakterületenként eltérőnek látszik
az egyetemi és a főiskolai diploma egymáshoz viszonyított értéke. Általánosságban azt lehet mondani, hogy az
utóbbi kisebb előrejutási esélyeket biztosít a foglalkozási életpályán. Már ez a tény is azt eredményezi, hogy a
felsőfokú diplomát szerzett fiatalok ma lassabban haladnak előre, mint 15-25 évvel ezelőtt.
Egy, az elmúlt évtizedekben a közgazdaság-tudományi egyetemet végzettek életpályáját összehasonlító vizsgálat

(Hrubos 1985) azt mutatta, hogy az ötvenes-hatvanas években végzettek karrieresélyei jobbak voltak, mint a
hetvenes években végzetteké. Ez érthetően elégedetlenséget szült. Fokozta a fiatal diplomások elégedetlenségét,
hogy sokan úgy ítélték meg, szakmai ismereteiket nem hasznosítják a munkahelyükön. A rendszerváltás után a
fiatal közgazdászdiplomások karrieresélyei lényegesen megjavultak. Ez azonban nem mondható el a legtöbb
más egyetemi és főiskolai diplomával rendelkező fiatalról.
A fiatal pályakezdők foglalkozási életpályáját negatívan befolyásolja a munkanélküliség megjelenése. A

munkanélküliségi arányszám (a munkanélkülieknek a gazdaságilag aktívakhoz viszonyított aránya) a 15-19
évesek között különösen magas, de a 20-24 évesek között is lényegesen magasabb az országos átlagnál. A
munkanélküliség lényegesen gyakoribb az alacsonyabb iskolai végzettségű, csak 8 általános iskolai osztályt és
szakmunkásképzőt végzett fiatalok, mint a magasabb végzettségűek között. Ezért is különösen fontos lenne,
hogy a fiatalok minél nagyobb része szerezzen magasabb iskolai végzettséget.
Nem meglepő, hogy az életkorral párhuzamosan emelkedik az aktív keresők átlagos havi jő- vedelme is, mivel a
munkaviszonyban eltöltött idővel párhuzamosan nő a munkához szükséges ismeretek, tapasztalatok
mennyisége, továbbá mert némely foglalkozásban formálisan előírt követelmény, más foglalkozásokban pedig
informálisan érvényesül az a gyakorlat, hogy a szolgálati idővel, illetve az életkorral együtt emelkedik a kereset
is. Ennek azonban természetes következménye, hogy a fiatal keresők viszonylag hátrányosabb helyzetben
vannak.
Az életkor és az átlagos jövedelem közötti összefüggés társadalmi rétegenként nagyon eltérő (9.5. táblázat). Az

GYERMEKEK
1987-es adatok szerint az értelmiségiek átlagkeresete a foglalkozási életpálya korai szakaszaiban meglehetősen
alacsony volt, de a nyugdíjba vonulási életkor eléréséig meglehetősen meredeken emelkedett.
9.6. táblázat - 9.5. táblázat ♦ Az aktív keresők kiemelt három rétegének havi átlagos
munkajövedelme életkor szerint,a réteg átlagához viszonyítva, 1987
, Értelmiségi Szakmunkás Segédmunkás
átlagos munkajövedelem a réteg átlagában, százalék
-24 éves 57 71 93
25-29 73 95 109
30-34 96 107 102
35-39 104 106 100
40-44 114 113 98
45-49 110 114 97
50-54 113 109 100
55 és több éves 129 116 112
Összesen 100 100 100
Átlagos havi 9881 7990 5666

munkaövedelem, Ft
A szakmunkások munkajövedelme megközelítőleg a 40-44 éves korig emelkedett, utána nagyjából

stabilizálódott, majd az 55. év után újra emelkedett (részben azért, mert ekkor már az alacsonyabb jövedelmű
szakmunkásnők nyugdíjba vonulnak). A segédmunkások munkajövedelme a 30. életév után csökkenni kezdett,
majd az 55. év után újra emelkedett (a szakmunkásoknál már említett ok miatt). Tehát minél kisebb iskolai
végzettséget és szakképzettséget igénylő társadalmi rétegbe tartozik valaki, annál inkább kedvező a pályakezdő
kereset a réteg átlagához viszonyítva, de annál kevésbé kedvező a nyugdíjba vonulás előtt elért kereset.
Figyelembe véve azt, hogy az utolsó évek keresete határozza meg a nyugdíj összegét, azt mondhatjuk, hogy a
magasabb iskolai végzettségű és szakképzettségű rétegek tagjainak az egész élet folyamán elért összes keresete
lényegesen magasabb, mint az alacsonyabb végzettségűeké és szakképzetleneké, de a pályakezdéskor a
magasabb végzettségűek és szakképzettségűek előnye viszonylag csekély, sőt – ha figyelembe vesszük, hogy az
utóbbiak hosszú ideig tanulnak, és így később válnak keresőkké – a halmozott életkeresetük hosszú évekig
alacsonyabb a szakképzetlen munkásokénál és a mezőgazdasági fizikaiakénál. Mivel a foglalkozási életpálya
kezdetén a lakáshoz jutással kapcsolatban lényeges kiadások merülnek fel, a magasabb iskolai végzettség
megszerzésére, különösen a felsőfokú iskolai végzettség megszerzésére csak azok a fiatalok vállalkozhatnak,
akik vagy lényeges anyagi támogatást kapnak a szülőktől, vagy nagy lemondásokat hajlandók több évig vállalni.
Mindez természetesen befolyásolja a foglalkozási ambíciókat és ezeken keresztül a társadalmi mobilitást. A leírt
tényeknél kevésbé ismert valószínűleg az a tendencia, hogy a fiatalabb aktív keresők viszonylagos hátránya
1962-től 1987-ig lényegesen emelkedett. 1990 után egyes értelmiségi foglalkozásokban lényegesen javultak a
pályakezdők keresetei, másokban azonban lényegesen romlottak.
9.7. táblázat - 9.6. táblázat ♦ A népesség megoszlása az egy főre jutó jövedelem
kvintilisei között életkor szerint, 1994

GYERMEKEK
Nem, életkor, Legalsó 2 3 4 Legfelső Összesen

lakóhely
kvintilis
0-2 éves 38,1 25,3 16,5 12,8 7,3 100,0
3-6 éves 29,2 24,7 18,9 17,5 9,6 100,0
7-14 éves 31,4 20,6 19,5 14,6 13,9 100,0
15-19 éves 29,9 19,7 17,3 16,1 17,1 100,0
20-29 éves 18,8 20,4 19,7 19,3 21,8 100,0
30-39 éves 24,7 21,3 18,4 17,6 17,9 100,0
40-49 éves 18,4 17,2 16,0 23,8 24,6 100,0
50-59 éves 13,8 17,9 18,3 20,8 29,3 100,0
60-69 éves 7,6 18,2 27,5 25,5 21,2 100,0
70 és több 10,2 21,5 24,8 24,0 19,6 100,0

éves
Összesen 20,0 20,0 20,0 20,0 20,0 100,0
Nemcsak a fiatalok alacsonyabb keresete, hanem a háztartásaikban eltartott gyermekek nagyobb száma is
hozzájárul ahhoz, hogy a fiatal felnőttek egy főre jutó háztartási jövedelme lényegesen alacsonyabb a náluk
idősebbekénél, akik magasabb munkajövedelmeket érnek el, és akiknek háztartásából már eltávoztak a kiskorú
gyermekek (9.6. táblázat). A gyermekvállalásnak a háztartás életszínvonalára gyakorolt hatását érzékelteti az a
tény, hogy a 20-29 évesek egy főre jutó jövedelme magasabb, mint a 30-39 éveseké, ugyanis a 20-29 éveseknek
egy része még nem házasodott meg és még nem vállalt gyermeket.
A fiatalok életében a legsúlyosabb anyagi problémát a lakáshoz jutás okozza. A magyarországi lakásviszonyok
között a rendszerváltás előtt az önálló lakáshoz jutás két leggyakoribb módja volt: a viszonylag alacsony lakbérű
állami bérlakáshoz jutás, továbbá a magántulajdonú lakás építése vagy vásárlása. Az állami bérlakáshoz jutás
lehetősége a fiatalok számára az 1980-as években fokozatosan csökkent, mivel az állami lakásépítés visszaesett.
Így egyre több fiatal kényszerült arra, hogy saját erőből, saját anyagi eszközökkel építsen vagy vásároljon
lakást. A rendszerváltás után az állami bérlakáshoz jutás esélye a minimálisra csökkent. A magántulajdonban
lévő bérlakások lakbére a legtöbb fiatal számára kifizethetetlenül magas. A vásárlás és építés költségeit pedig
növelte az építőanyag-költségeknek a nominális kereseteknél sokkal gyorsabb emelkedése.
Ebben a helyzetben döntő szerepe van a szülőktől kapott pénzbeli segítségnek. Az 1984. évi ifjúságfelvétel
szerint a 20-34 éves házas fiataloknak 35 százaléka kapott anyagi segítséget a szülőktől lakásépítéshez és
-vásárláshoz. Figyelembe véve azt, hogy a fiataloknak mintegy kétötöde lakott magánerőből szerzett lakásban,
ez azt jelenti, hogy majdnem minden fiatal, aki magánerőből szerzett (épített vagy vásárolt) lakásban lakik,
ehhez a lakáshoz csak szülői segítséggel tudott hozzájutni. A pénzbeli segítségen kívül a szülők sok esetben
fizikai munkával is részt vesznek a fiatalok családiház-építésében.
A fiatalok helyzetének ezek a súlyos terhei megmutatkoztak az időmérleg-felvételeknek a fiatalokról gyűjtött

adataiban, amelyeknek alapján a fiatalok életmódjáról képet kaphatunk. Természetesen lényegesen eltér az
iskolába járó fiatalok és a dolgozó fiatalok életmódja. De már az iskolás fiatalok körében is elég gyakran
előfordul a kereső munka, továbbá a mezőgazdasági kistermelésben való részvétel. Mégis azt mondhatjuk, hogy
a nappali oktatásban való részvétel mintegy „türelmi időt” ad a fiataloknak, mert a tanulást beszámítva sem éri

GYERMEKEK
el kötött idejük az aktív kereső fiatalokét. Ennek következtében a középiskolába és felsőoktatási intézménybe
járó fiataloknak nemcsak több a szabadon beosztható ideje, hanem azt lényegesen változatosabban is töltik ki,
mint az aktív keresők: többet olvasnak, többet vesznek részt különféle otthonon kívüli kulturális
tevékenységekben, több időt fordítanak társas kapcsolatokra és testedzésre. A fordulópontot nem is annyira a
munkavállalás, mint inkább a családalapítás, különösen a gyermekek születése jelenti. Ekkor egyszerre
jelentkeznek a gyermekgondozás, a megnövekedett családi létfenntartás költségei és a lakásszerzés igényei,
ennek következtében lényegesen meghosszabbodik a különféle munkatevékenységekkel (közöttük a kiegészítő
jövedelemért végzett munkával) töltött idő, és összezsugorodik a művelődésre, társas életre, testedzésre fordított
idő. Ezek az adatok is jól szemléltetik tehát, mekkora terhelést vállal a család a gyermekek nevelésével, és
érthetővé teszik, hogy miért olyan minimálisan csekély azoknak a fiatal házaspároknak az aránya, amelyek a
házasságkötéskor három (az 1982-1983-ban házasságot kötők 14 százaléka) vagy ennél több gyermeket
(mindössze 2 százalék) kívánnak, és miért esnek vissza ezek az arányok a későbbiekben, amikor a fiatal
házaspárok az első vagy a második gyermek születése után konkrétan megtapasztalják a nehézségeket. Így áll
elő az a helyzet, hogy a fiatal házaspárok kívánt gyermekszáma sem elég az egyszerű reprodukcióhoz, és a
ténylegesen megvalósuló gyermekszám még inkább elmarad attól, ami a népességszám változatlanul
maradásához szükséges lenne.
5.4. Posztadoleszcencia Magyarországon

A fiatal felnőttek számára sokfajta segítséget nyújtanak a szülők. Ezeknek a 18-29 éves fiataloknak és a
szüleiknek kapcsolatairól végeztünk 1989-ben kisebb összehasonlító nemzetközi vizsgálatot magyarországi,
kelet- és nyugat-németországi adatfelvétel alapján (Vaskovics et al. 1996). A kutatás alapkérdése az volt, hogy
megjelent-e mind a három társadalomban a posztadoleszcencia életszakasza abban az értelemben, hogy a fiatal
felnőtt gyermekeknek a szülői háztartásról történő leválása, önállósulása lassan és fokozatosan következik be. A
fiatal felnőtt gyermekek ugyanis a nagykorúság elérése után még sokáig kapnak különböző fajta segítséget a
szülőktől. Magyarországon különösen gyakori volt a szülői segítségnek az a formája, hogy a fiatal felnőttek
sokáig, némelykor a házasságkötés és a gyermekek születése után is a szülői háztartásban éltek mindaddig, amíg
saját lakáshoz jutottak (9.7. táblázat). Nyugat- és Kelet-Németország- ban ez sokkal ritkábban fordult elő, a
fiatalok korábban külön költöztek, és csak a legritkább esetben fordult elő, hogy a családalapítás után is egy
ideig a szülői háztartásban éltek. Ez azzal függött össze, hogy mindkét Németországban könnyebb volt
bérlakáshoz jutni. Igaz, Nyugat-Németországban a lakbérek sokkal magasabbak voltak, de a lényegesen
magasabb jövedelmekből – sokszor szülői segítséggel – meg tudták a lakbért fizetni.
9.8. táblázat - 9.7. táblázat ♦ A 18–28 éves férfiak és nők lakása és háztartása, 1989
Lakás- és Életkor
háztartásfor
ma 18-19 20-21 22-23 24-25 26-27 28 Együtt
Férfi 91 93 80 49 44 29 63
A szülői
lakásban és
háztartásban
él
Külön él, de 7 4 7 13 6 6 9
nem saját
lakásban
Saját 2 3 13 38 50 65 28
lakásban,
háztartásban
él
Nők 76 66 61 29 23 19 44

GYERMEKEK
A szülői
lakásban és
háztartásban
él
Külön él, de 8 15 5 8 13 12 11
nem saját
lakásban
Saját 16 19 34 63 64 69 45
lakásban,
háztartásban
él
A nyugatnémet szülők viszont gyakrabban adtak rendszeres pénzbeli támogatást fiatal felnőtt gyermekeiknek; ez
azzal függött össze, hogy ott többen tanultak tovább felsőfokon, és az iskola elvégzése után sem azonnal álltak
munkába, végül hogy nem jelentéktelen ifjúsági munkanélküliség volt és van. Magyarországon viszont gyakori
volt az egyszeri nagy összegű anyagi segítség (lakáshoz jutáskor, tartós eszközök vásárlásakor), valamint a
vidéken lakó szülők részéről az élelmiszer-adományok a szülők mezőgazdasági kistermeléséből.
Végeredményben mind a három társadalomban lényeges támogatást kaptak a huszonéves gyermekek a szülőktől
5.5. Gyermekek
A gyermekek közül az átlagnépességnél jóval többen tartoznak az alacsony jövedelmi kategóriákba és jóval
kevesebben a magas jövedelmi kategóriákba (9.6. táblázat). Más szóval a gyermekek közül az átlagosnál
lényegesen többen élnek a szegénységi küszöbnél kisebb egy főre jutó jövedelemből. Ez a megállapítás
érvényes bármilyen szegénységi küszöb esetén, továbbá akkor is, ha a gyermekek szükségleteit a felnőtteknél
kisebbnek vesszük (4.5. táblázat). Más szóval a gyermekek a magyar társadalom hátrányos helyzetű, a
szegénység által az átlagosnál jóval nagyobb mértékben veszélyeztetett csoportjai közé tartoznak.
Ennek az az oka, hogy ha a családban gyermekek vannak, akkor a család keresőinek a jövedelme több személy
között oszlik meg, több személy létfenntartására szolgál. A családnak a gyermekek címén kapott jövedelme, a
családi pótlék pedig messze elmarad nemcsak a gyermekek átlagos költségei, hanem a létminimum mögött is.
Minél több gyermek van ugyanis a családban, annál rosszabb a család jövedelmi helyzete. Külön ki kell emelni,
hogy a gyermeküket egyedül nevelő szülőből és gyermekből vagy gyermekekből álló családok jövedelmi
helyzete különösen hátrányos (9.8. táblázat).
Mióta háztartási jövedelmi felvételeink vannak, tehát 1962 óta megfigyelhető az a tendencia, hogy a gyermekek
között nő, az idősek között pedig csökken a legalacsonyabb jövedelmi kategóriákba tartozók aránya. Más szóval
a gyermekek középtávon szegényednek. Különösen erőssé vált a gyermekek szegényedésének, hátrányaik
növekedésének tendenciája 1990 óta. Ezért vonta le az UNICEF (1993; 1994; 1995) firenzei kutatóintézete
(amely a gyermekek helyzetét világméretekben vizsgálja) azt a következtetést, hogy a volt szocialista
országokban a gyermekek, a gyermekes családok a rendszerváltozás legnagyobb vesztesei közé tartoznak.
Ennek oka részben a jövedelmek általános csökkenése, de ezen túlmenően a gyermekes családoknak nyújtott
támogatások reálértékének csökkenése, továbbá egyes országokban e támogatások leépítése is. A romló
jövedelmi helyzet természetesen számos más területen is kedvezőtlenül befolyásolja a gyermekek
életkörülményeit: rosszabb minőségű a táplálkozásuk, romolhat az egészségügyi ellátásuk, az iskolai
előmenetelük, a szülők kevesebb időt fordíthatnak gondozásukra, nevelésükre.
9.9. táblázat - 9.8. táblázat ♦ A háztartások megoszlása az egy főre jutó jövedelem
kvintilisei között a családban élő gyermekek száma és családtípus szerint, 1995
A családban Az egy főre jutó jövedelem kvintilise

élő

GYERMEKEK
gyermekek Legalsó 2 3 4 Legfelső Összesen

száma
1 23,6 16,0 19,4 20,7 20,3 100,0
2 17,6 24,3 21,7 21,0 15,4 100,0
3 33,7 24,3 17,4 13,4 11,1 100,0
4 és több 75,9 16,1 8,0 100,0
Családtípus 40,1 16,6 11,8 19,9 11,5 100,0
Gyermeket
egyedül
nevelő szülő
Házaspár és 25,8 23,6 18,0 17,1 15,5 100,0

gyermek
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy elfogadhatja-e a társadalom a gyermekek helyzetének ilyen romlását. Egyet
kell értenünk Samuel Preston (1984) amerikai demográfussal, aki az Amerikai Demográfiai Társaság
konferenciáján tartott „elnöki” előadásában azt mondta: El kell döntenünk, hogy csak saját egyéni jövőnkkel
törődünk, vagy a közösség jövőjével is. Ha csak egyéni jövőnk a fontos, akkor természetesen nem szükséges a
gyermekek, a gyermekes családok hátrányainak növekedésével foglalkoznunk, mert ebben az esetben csak saját
nyugdíjunk a lényeges. De ha fontos a közösség jövője is, akkor végig kell gondolnunk, hogy a társadalmi
közösségnek milyen mértékben és hogyan kellene átvállalnia a gyermeknevelés terheinek lényeges részét, hogy
a gyermekek elszegényedésének tendenciáját megfordítsuk.
6.1. A nők hátrányai mérsékelésének lehetőségei
A nőknek a férfiakkal szembeni hátrányait nem könnyű mérsékelni, mert azok részben abból a tényből
következnek, hogy a nők szülik a gyermekeket és csak az anyák képesek a csecsemők gondozását ellátni. Ahogy
azonban a gyermekek felnőnek, az apák fokozottabban tudnak részt vállalni a gyermekek gondozásából és
neveléséből.
A nők foglalkozási és jövedelmi helyzetének javítására a legkézenfekvőbb út a leányok iskolai végzettségének

emelése a fiúkéhoz hasonló szintre. Ez megvalósult Magyarországon. Az iskolai végzettség típusok szerinti
összetétele azonban ma is erősen eltérő. A csak a középfokú oktatásig eljutó fiúk közül sokkal többen szereznek
szakmunkásképzettséget, ezért a fiúk között több lesz szakmunkás, míg a leányok közül többen maradnak
betanított munkások. Az egyetemek és főiskolák szintjén még inkább mutatkozik olyan tendencia, hogy a
leányok elsősorban az alacsonyabb keresetet ígérő képzettséget nyújtó egyetemekre és főiskolákra járnak.
Nehezebb társadalompolitikai eszközökkel elérni, hogy az azonos foglalkozású nők a férfiakkal azonos fizetést
kapjanak, és hogy a nők előmenetele a férfiakéhoz hasonló legyen.
A nők helyzetét alapvetően javítja minden olyan eszköz, amely megkönnyíti számukra a foglalkozási és az anyai
funkció párhuzamos ellátását. Ezeknek az eszközöknek köre igen tág és változatos: az óvodai ellátástól a
részmunkaidős foglalkoztatáson keresztül a háztartási munkát könnyítő eszközökig.
6.2. A magyar nyugdíjrendszer problémái

Az idős emberek anyagi helyzetének kulcskérdése a nyugdíjrendszer. A Magyarországon kialakult
nyugdíjrendszer sok tekintetben rendkívül rosszul működik. Tömören úgy lehet jellemezni a hiányosságait,

GYERMEKEK
hogy túlságosan sokaknak, túlságosan korán, túlságosan kevés nyugdíjat ad. A „túlságosan sokaknak és korán”
azt jelenti, hogy a nyugdíjkorhatár – e tankönyv megírása idején, 1996 végén a férfiaknál 60, a nőknél 55 év –
más fejlett országokhoz viszonyítva alacsony. A fejlett országok nagy részében a nyugdíjkorhatár ennél
magasabb (férfiaknál 65 év, a nőknél 60 és 65 év között), sok helyütt, például Németországban, a férfiak és nők
nyugdíjkorhatára azonos. Továbbá a legtöbb országban időről időre emelik a nyugdíjkorhatárt. A magasabb
nyugdíjkorhatár indoka az, hogy az idős emberek munkaképessége legalább 65 éves korig nem vagy csak alig
csökken, az idős nők egészségi állapota, ezzel kapcsolatban a munkaképessége jobb, mint a férfiaké.
Magyarországon már a rendszerváltozás előtt is, azóta pedig még inkább sokan mennek nyugdíjba a
nyugdíjkorhatár előtt, részben korkedvezményes nyugdíjazási lehetőségek útján, részben pedig
rokkantnyugdíjasként. Mindennek következtében Magyarországon kivételesen kevés – 1,9 – aktív kereső jut egy
nyugdíjasra. Más szóval 1,9 aktív kereső társadalombiztosítási járulékaiból kell egy nyugdíjas nyugdíját
kifizetni. „Túlságosan kevés” pedig azt jelenti, hogy a nyugdíjba vonuláskori nyugdíj kiszámításának képlete
ugyan kedvező, ezért a kezdő nyugdíjas viszonylag magas nyugdíjat kap, annak összege azonban nincs
„indexálva”, tehát nem emelkedik automatikusan az inflációval párhuzamosan, ezért mindig fennáll annak a
veszélye, hogy a nyugdíj évről évre értéktelenedik. A parlament, illetve a kormány döntéseitől függ, hogy az
adott évben mennyire emelik a nyugdíjakat, tehát hogy azoknak reálértéke megmarad-e vagy csökken. A legtöbb
nyugdíj reálértéke ténylegesen csökkent az elmúlt években. Mivel a legalacsonyabb nyugdíjakat általában
valamivel nagyobb mértékben emelik, mint az átlagos nyugdíjemelés, a legalacsonyabb – a létminimumhoz
közeli vagy annál is alacsonyabb – nyugdíjak reálértéke általában kevésbé csökken, mint a magasabb
nyugdíjaké.
A nyugdíjrendszer problémáinak gyökere azonban az a demográfiai változás, hogy – elsősorban az 1960 óta
született nemzedékek alacsony létszáma következtében – a járulékot fizető aktív keresők száma nem nő, sőt az
utolsó években (a munkanélküliség következtében) csökkent, viszont a nyugdíjasoké folyamatosan nő. Ebben a
helyzetben a nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlyát csak úgy lehet fenntartani, ha emelik a nyugdíjkorhatárt,
vagy emelik a társadalombiztosítási járulékot, vagy csökkentik a nyugdíjakat. Mind a három megoldás
nyilvánvalóan nagyon fájdalmas következményekkel jár az érintettekre nézve.
A problémát nem oldja meg a kirovó-felosztó nyugdíjrendszerről a tőkefedezeti nyugdíjrendszerre való teljes
vagy részleges áttérés sem. Az átmenet éveiben ugyanis egyszerre kellene a befizetett járulékokból tőkefedezetet
teremteni – tehát azok nem használhatóak arra, hogy belőlük folyó nyugdíjkifizetéseket teljesítsenek – és
valamilyen más forrásból a fennálló rendszer szerinti nyugdíjfizetéseket teljesíteni.
Megfogalmazódott az a javaslat is, hogy háromszintű nyugdíjrendszert kellene bevezetni. Eszerint minden
magyar állampolgár kapna bizonyos minimális nyugdíjat, amely a létminimumhoz közeli megélhetését
biztosítja, és amelyet adókból fedeznének; az eddigi kötelező nyugdíjbiztosítási rendszerben a nyugdíjra
jogosultak kapnának viszonylag szerény összegű (a korábbi befizetésekkel arányos) nyugdíjat, amelyet a
korábbinál alacsonyabb kötelező társadalombiztosítási járulékokból fizetnének; továbbá mindenki köthetne
tetszése szerint magán-nyugdíjbiztosítást, amely a tőkefedezeti elv szerint működne. Ettől lényegesen eltér az a
javaslat, hogy a magánpénztárakba történő nyugdíjjárulék befizetése kötelező legyen. Az ilyen rendszerre való
átállás szintén jelentős átmeneti többletkiadásokkal járna.
Az idős emberekről való gondoskodásnak a nyugdíjon kívül számos más eszköze van, házi gondozásuktól az
idősek napközi otthonán keresztül a szociális otthonokig. A szocialista időszakban létrehozott szociális otthonok
többnyire rossz színvonalúak voltak. Elképzelhető lenne az idős emberek számára különleges lakásokat,
lakótelepeket építeni, ahol önállóan lakhatnak, de rendszeres gondozásban részesülnek. Igen súlyos problémákat
okoz a rossz egészségi állapotú, elesett idős emberek egészségügyi ellátása is. A várható élettartam
növekedésével párhuzamosan számítani kell az ilyen egészségügyi ellátásra szoruló idősek számának lényeges
növekedésére.
Az idős emberek gondozásában jelenleg is lényeges szerepet játszik a család és a rokonság. Kívánatos lenne
olyan formákat kialakítani, amelyeken keresztül az állam támogatja az idős tagjaikról gondoskodó családokat,
mert az ilyen gondoskodás az idős emberek számára sokkal emberségesebb, mint az állami gondoskodás,
azonkívül feltehetően sokkal kevésbé lenne költséges az állam számára, mint az igen drága kórházi ellátás.
6.3. Családpolitika
A gyermekek és gyermekes családok anyagi helyzetét befolyásolja a családpolitika, az, hogy a jóléti rendszer
keretében milyenfajta és mekkora anyagi támogatást kapnak. Magyarországon a közelmúltig a családi

GYERMEKEK
támogatások fő formái a következők voltak: 1. a családi pótlék, 2. a gyermekgondozási díj, amely a gyermek
kétéves születésnapjáig járt, és a korábbi fizetés meghatározott százalékával volt egyenlő, 3. a
gyermekgondozási segély, amely a gyermek harmadik születésnapjáig járt, és a minimális bérhez hasonló fix
összeg volt (időnként a gyermek sorszáma szerint differenciálva), 4. a szülési szabadság, amelynek idején az
anya teljes fizetését megkapta, 5. a gyermeknevelési támogatás, amelyet az egy bizonyos igen alacsony
jövedelemszint alatt élő családokban a 3 vagy több gyermekét otthon nevelő anya kapott a legkisebb gyermek 8
éves életkoráig.
Ezek a családi támogatások az 1970-es és 1980-as években lényeges segítséget jelentettek a családoknak. Az
utolsó években, a gazdasági válsággal és az állami költségvetés hiányának növekedésével párhuzamosan
vesztettek értékükből. A kétszülős-kétgyer- mekes családok 1994 januárjában havi 3750 Ft családi pótlékot
kaptak. 1991 óta, figyelembe véve a három év alatti összesen 79 százalékos inflációt, a családi pótlék reálértéke
24 százalékkal csökkent. A családi pótlék értéke a teljes munkaidőben foglalkoztatottak nettó keresetéhez
viszonyítva is csökkent. A kétszülős-kétgyermekes családokban egy gyermekre jutó családi pótlék 1991-ben a
nettó kereset 14,5 százalékával, 1994-ben 11,2 százalékával volt egyenértékű.
1996 tavaszától pedig a családi pótlékot csak egy meghatározott, egy főre jutó jövedelemhatár alá eső
családoknak fizetik. Ezt a változtatást a pénzügyi kormányzat azzal indokolta, hogy a családi pótlékot
elsősorban a legjobban rászorulóknak, a legszegényebbeknek kell fizetni. Az első adatok szerint viszonylag
kevés gyermekes család (körülbelül 20 százalék) nem kap 1996-ban családi pótlékot. A családi pótlék jövedelmi
határhoz kötésének legnagyobb veszélye az, hogy ha nem emelik a jövedelmi határt évről évre az inflációval
vagy a keresetekkel arányosan, akkor egyre több gyermekes család fog kiesni a támogatási rendszerből. 1996-tól
megszűnt a gyermekgondozási díj.
Elfogadható az az érvelés, hogy a jelenlegi családi támogatási rendszert célszerű megreformálni. Például, hogy a
jelenlegi igen nehéz gazdasági helyzetben valóban a szegény gyermekes családokra kell összpontosítani a
támogatást. Ennek azonban jobb technikái is vannak (például a családi pótlék gyermekszám szerinti
differenciálása vagy a szemé- lyijövedelemadó-alapba való bevonása), mint a jövedelmi határhoz kötés, amely a
jövedelemigazolások miatt adminisztratív munkával és költségekkel is jár. Nem lehet azonban egyetérteni azzal
a nézettel, hogy a családi támogatásokat le kell építeni. Ez ugyanis a jelenleginél is nagyobb mértékben
veszélyeztetné a gyermekes családokat a szegénységbe süllyedéssel, továbbá minden valószínűség szerint
tovább csökkentené a már amúgy is igen alacsony gyermekszámot, ezáltal fokozná hosszú távon a népesség
korösszetételének öregedését és az ebből adódó problémákat (többek között a nyugdíjrendszer
egyensúlyhiányát), végül növelné a népességszám fogyásának ütemét.
A gyermekes és a fiatal családok helyzetét a családok pénzbeli támogatásán kívül számos más eszközzel is lehet
javítani. Ide tartozik ma a fiatalok munkanélküliségének csökkentése, munkába állásuk segítése. Mivel a
munkanélküliség az alacsonyabb iskolai végzettségű fiatalok között sokkal magasabb, a fiatalok magasabb
iskolai végzettséghez való hozzásegítése (nyitott felvételi politikával, ösztöndíjakkal) lényegesen javítja
jövedelmi helyzetüket. A lakáshoz jutás elősegítése kedvezményes kölcsönökkel a fiatalok lakásproblémáinak
megoldását segítené elő.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
Az emberiségen belül az egyik legalapvetőbb különbség a nemeknek, a férfiaknak és a nőknek a
megkülönböztetése. Vitathatatlan, hogy ennek a különbségnek van genetikai alapja, ennek következtében csak a
nők képesek gyermekeket szülni, és elsősorban a nők képesek a csecsemőkről és kisgyermekekről gondoskodni.
A férfiak és nők helyzetének ezen túlmenő – foglalkozási, jövedelmi, életmódbeli, lelki – különbségei nagyrészt
a fiúk és leányok eltérő szocializációjából származnak. A férfiak és nők említett különbségei azzal járnak, hogy
– társadalmanként eltérő mértékben – a férfiak uralkodó pozícióban vannak a nőkkel szemben. Feminista
mozgalmak törekszenek a nők egyenlőtlenségét megszüntetni vagy legalábbis mérsékelni. Magyarországon is
megtalálhatjuk a nők és a férfiak helyzetének más fejlett országokban megtalálható különbségeit, a nők olyan
típusú iskolai végzettséget szereznek, amelynek alapján kisebb jövedelmet ígérő foglalkozási csoportokba
juthatnak csak be. A háztartási munka túlnyomó része rájuk hárul, ezért a nők munkával töltött összes ideje
lényegesen hosszabb a férfiakénál. A gyermekek gondozása és nevelése is nagyrészt az ő feladatuk. Azt lehet
mondani, hogy a társadalom létfeltételeinek megteremtése és reprodukciója nagyobb részben a nők vállára
nehezedik. Ennek ellenére a nők születéskor várható átlagos élettartama kilenc évvel hosszabb a férfiakénál.
Ennek az az oka, hogy a nők az erősebb nem biológiai értelemben, és hogy az elmúlt évtizedek
megpróbáltatásaihoz is jobban tudtak alkalmazkodni.

GYERMEKEK
A modern társadalmakban a népesség fokozatosan öregszik, azaz az idős emberek aránya nő. Ennek oka
elsősorban az, hogy a születésszám csökkent, ezért a fiatalabb nemzedékek létszáma alig nagyobb, sőt sok
helyütt már kisebb, mint az előttük járó nemzedékeké. Így az idősebb korosztályok aránya a népesség egészében
megnő. Hozzájárul ehhez a várható átlagos élettartam hosszabbodása is. Az öregedés számos problémát vet fel
az idős emberek anyagi ellátásában. A fejlett társadalmak ezt a nyugdíjrendszerek létrehozásával próbálták
megoldani. A nyugdíjrendszerek túlnyomó részben a kirovó-felosztó elv alapján működnek. Ezek a
nyugdíjrendszerek problémamentesen működnek mindaddig, amíg az egymást követő nemzedékek létszáma
egyre nagyobb, a gazdaság és ezzel a jövedelem gyorsan nő. Amikor azonban a népességnövekedés megáll és a
gazdaság növekedése lelassul, a befizetett nyugdíjjárulékok egyre kevésbé képesek a kifizetendő nyugdíjakat
fedezni, így a nyugdíjrendszerek deficitesekké válnak. Ez a helyzet különösen élesen jelentkezik ma
Magyarországon, mert nálunk – a többi fejlett országhoz képest – a születésszám körülbelül 15 évvel korábban
csökkent igen alacsony szintre. Magyarországon ez a helyzet lehetetlenné tette a nyugdíjaknak az
árszínvonalhoz való igazítását, vagyis nominálértéküknek az inflációval arányos növelését. Ezért a legtöbb
nyugdíjas évről évre kisebb reáljövedelemre számíthat. Ugyanakkor a nyugdíjas réteg egészének átlagos
jövedelmi helyzete egészen a közelmúltig közeledett az országos átlaghoz, mert a nyugdíjas réteg
demográfiailag kicserélődik: az alacsony nyugdíjú idős nyugdíjasok meghalnak, és helyükre viszonylag magas
nyugdíjú új nyugdíjasok lépnek. A nyugdíjrendszer alapvető reformokat igényel, hogy deficitjének állandósulása
elkerülhető legyen, és hogy a nyugdíjasoknak ne kelljen szembenézni egyéni elszegényedésükkel.
A gyermekek a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok közé tartoznak, a gyermekes családokban az átlagos
egy főre jutó jövedelem alacsonyabb, mint a gyermektelenekben. Különösen érvényes ez a többgyermekes
családokra. A gyermekek helyzete már az 1960-as évek óta fokozatosan romlott, a romlás azonban a
rendszerváltás után felgyorsult. Így a gyermekek és a gyermekes családok a rendszerváltás fő vesztesei közé
tartoznak.
A fiatal felnőttek jövedelmi helyzete szintén hátrányos. Különösképpen megnehezíti anyagi helyzetüket az,
hogy lakáshoz többnyire csak nagy anyagi áldozatok árán tudnak jutni, mert saját erőből kénytelenek lakást
építeni vagy vásárolni. Ez játszik szerepet abban, hogy Magyarországon is kialakult a „posztadoleszcencia”
életszakasza, körülbelül a 18 éves kortól a húszas életévek végéig, amikor a fiatalok jogilag már nagykorúak, de
még nem rendszeres keresők, illetve szüleik anyagi támogatására szorulnak, még nem költöztek el szüleik
háztartásából. A posztadoleszcencia azt jelenti, hogy a gyermeknevelés költségei megnövekednek, mert a
szülőknek posztadoleszcens életkorú gyermekeiket is támogatniuk kell.
(Spéder Zsolt)
A nem és az életkor a szociológiai elemzés minden területén releváns tényező, ma valamennyi empirikus
elemzésben a kötelezően megvizsgálandó „kontrollváltozók” közé tartoznak. Nem véletlen tehát, hogy ezekről a
faktorokról és az általuk meghatározott csoportokról más fejezetekben is részletesen esik szó. Önálló és kiemelt
kezelésüket az indokolja, hogy az ide kapcsolódó kérdésekkel ma már önálló szakszociológiák foglalkoznak,
továbbá hogy a társadalompolitikai intézkedések középpontjában állnak, és éppen emiatt rendszeresen
készülnek ezeket tárgyaló ún. társadalmi jelentések (Zapf 2004). Különösen nagy visszhangja volt például az
UNICEF jelentéseinek az átalakuló társadalomban élő gyermekek gyors szegényedéséről (UNICEF 1993, 1994,
1995, 2001), Magyarországon pedig az 1997-től a nők (és férfiak) helyzetéről kétévente publikálásra kerülő
Szerepváltozások című köteteknek (Lévai-Tóth 1997). Az említett szakszociológiák átfogóan tárgyalják az így
megkülönböztetett társadalmi csoportok helyzetét, sőt a nemek szerinti hovatartozás problémáit tárgyaló
kutatások egyes képviselői a társadalom újratermelődésének, szerkezetének mechanizmusait is ebből a
perspektívából kívánják átfogóan megvilágítani. Mi itt sokkal szerényebb célt követünk: azt kívánjuk néhány
szempontból – a munkapiachoz való kapcsolódás, az anyagi helyzet, a belső tagolódás stb. – bemutatni, hogy az
1990-es években milyen lényeges változások következtek be ezen a téren.

Európában az elmúlt évtizedekben a nők foglalkoztatottsági szintje folyamatosan emelkedett és megközelítette a
férfiakét. A volt szocialista országokban az extenzív iparosításból következően szinte kielégíthetetlenné vált a
kereslet, ezért a nyugati országokhoz képest igen rövid idő alatt a nők hatalmas tömege lépett a munkaerőpiacra,
nem feltétlenül személyes érdekektől vezéreltetve. Nyugaton a szolgáltatási szektor fokozatos bővülése, a jóléti
állam kiterjedése volt a fő mozgatóerő, így maga a folyamat sokkal mérsékeltebben zajlott le. Ugyanakkor

GYERMEKEK
mindennek előfeltétele Keleten és Nyugaton egyaránt a gyermekeket ellátó intézményrendszer bővülése volt és
marad. Ma tehát Európában – a világ más térségeihez viszonyítva – magas és általános a nők foglalkoztatottsági
szintje, ám a konkrét mértéket és a jellegzetességeket illetően kontinensünk e tekintetben is sokszínű (vö. 9.9.
táblázat). Egyrészt vannak olyan országok, amelyekben szinte alig van különbség a férfiak és nők
foglalkoztatási arányszámai között (pl. skandináv országok), máshol (pl. déli országok) viszont szignifikánsan
alacsonyabb a nők részvétele a munkapiacon, Törökországban pedig atipikusan csekély. Másrészt jelentős
eltérés van részfoglalkozásuk elterjedtségében: míg Hollandiában a nők több mint fele (58,8 százalék),
Dániában pedig egyharmada (32,4 százalék), addig Olaszországban egyötöde (23,5 százalék) Magyarországon
pedig egyhuszada (4,3 százalék) vállal munkát ilyen formában. A részfoglalkoztatás különösen fontos szerepet
játszik abban, hogy az érintettek összehangolhatják a munkahelyi és a családi feladataikat.
A sokszínűség azonban nem homályosíthatja el azt a tagadhatatlan tényt, hogy a nők és a férfiak munkapiaci
esélyei nem egyenlők, bár ezen a téren is jelentős az országok szerinti szóródás. A nőknek nem csak a
foglalkoztatásra kisebb az esélyük, de a vezetői pozícióra is (Nagy 2005), és kereseteik is elmaradnak a
férfiakétól. Az Európai Közösség Háztartás Panel (ECHP) adatai szerint az 1990-es évek végén az EU akkori 15
országában a nők (egy órára jutó) keresete átlagosan 16 százalékkal maradt el a férfiakétól, szoros
összefüggésben azzal, hogy az előbbiek alacsonyabb bérszínvonalú szektorokban, ágazatokban és foglalkozási
ágakban koncentrálódnak (többen dolgoznak az állami szektorban, a személyes szolgáltatási ágazatokban,
kevesebb közöttük a vezető) (vö. Social Situation in Europe 2003).
A munkapiacon mutatkozó nemek szerinti különbségekre számtalan magyarázat létezik, amelyről a fejezet
elején Andorka beszámol. Azokat kiegészítendő érdemes még értelmezni azt a fenn említett jelenséget, hogy a
nők nagy tömegben a szolgáltatói szektorba és foglalkozásokba áramlottak, és koncentrációjuk ténye erőteljes
szerepelvárásba – „női és férfi foglalkozások” – fordult át (Nagy 2005). Ostner amellett érvelt, hogy a nőknek
otthoni, háztartási, ellátó-gondozó tevékenysége nyomán olyan speciális tudástőkéjük alakult ki, amely a
szolgáltatói munkák elnyerését segítette (Ostner 1982). A konfliktuselméleti és még inkább a feminista
megközelítések természetesen arra helyezik a hangsúlyt, hogy a nők hátrányos helyzete egyfajta társadalmi
méretű „patriarchátus” következménye, amelyben a nemek közötti hatalmi különbségek jutnak kifejezésre. A
nemek szerinti szegregáció koncepciója pedig latens mechanizmusokban látja annak akadályát, hogy a nők
magasabb keresettel járó pozíciókat szerezzenek meg, illetve ugyanazért a munkáért ugyanazt a bért kapják. A
közgazdasági logikát képviselő Fuchs ezzel azt állítja szembe, hogy ha az alacsony bér a női mivolthoz lenne
köthető, akkor a többségében férfiakat foglalkoztató vállalkozóknak érdemes lenne dolgozóikat nőkkel
felváltania, hiszen így extraprofitra tennének szert (Fuchs 2003. Fuchs szerint a különbségek oka az, hogy a nők
életcéljai között a családi értékek, a „gyermek iránti vágy” erősebb, és ennek realizálása érdekében hajlandók az
adott, a családi teendőkkel jobban összeegyeztethető foglalkozásokban alacsonyabb bérért is munkát vállalni.
A keresőmunkán kívül a háztartási (és fizetetlen) munkákat illetően is mutatkoznak nemek szerinti különbségek.
Közismert, hogy a nők által végzett otthoni munka mennyisége sokkal kevésbé csökkent, mint ahogy
részvételük és aktivitásuk a munkapiacon nőtt. A foglalkoztatott nők összességében több időt töltenek munkával,
mint a foglalkoztatott férfiak, és a kereső- és otthoni fizetetlen munka összeegyeztetése néha
9.10. táblázat - 9.9. táblázat ♦ A 15-64 éves nők és férfiak foglalkoztatottsága és a női
részmunkaidős foglalkoztatás aránya Európában 2002-ben
Ország Foglalkoztatottsági ráta Részmunkaidős foglalkoztatás
a foglalkoztatott nők százalékában
férfi nő férfi nő
Ausztria 75,9 61,1 3,1 26,2
Belgium 68,1 51,1 6,0 32,4
Csehország 74,2 57,1 1,4 4,9

GYERMEKEK
Dánia 80,2 72,6 10,3 23,0
Egyesült Királyság 79,3 66,3 8,9 40,1
Finnország 69,2 66,1 7,5 14,8
Franciaország 68,6 55,8 5,2 24,1
Görögország 71,7 42,7 2,9 10,0
Hollandia 82,9 65,9 14,7 58,8
Írország 74,7 55,2 7,2 33,2
Izland 85,7 79,8 10,2 31,2
Lengyelország 57,0 46,4 7,5 16,7
Luxemburg 75,5 51,5 2,3 28,1
Magyarország 62,9 49,8 1,7 4,3
Németország 71,7 58,8 5,5 35,3
Norvégia 80,2 73,9 9,2 33,4
Olaszország 69,2 42,0 4,9 23,5
Portugália 75,7 60,8 5,7 14,4
Spanyolország 73,9 44,9 2,4 16,3
Svájc 86,1 71,6 7,7 45,3
Svédország 76,3 73,4 7,5 20,6
Szlovákia 62,5 51,4 1,0 2,3
Törökország 66,9 26,6 3,8 13,5
Forrás: OECD Employment Outlook 2004.
szinte megoldhatatlan feladat számukra, nem beszélve arról, hogy a magasabb munkaterhek miatt kevesebb
szabadidővel rendelkeznek.
Minderről az időmérleg-vizsgálatok alapján tudunk olyan átfogó képet adni, amely egyidejűleg számol a
foglalkoztatottként végzett, és az otthoni munkákkal (Falussy
.2003) Ezekre nézve külön-külön és összesítve is végeztünk számításokat (9.10. táblázat). Ahogy az várható
volt, a férfiak keresőmunkára, a nők pedig a háztartásra (és a kisgazdaságra) fordítottak több időt. A
megállapítás egyformán érvényes minden vizsgált országra, jóllehet közülük némelyikben (például a volt
szocialista országokban vagy Angliában) nagyobb a specializáció, másokban pedig (pl. Dániában) kisebb. Az
összes munkával töltött időt tekintve egyértelmű különbség mutatkozik a hat nyugat-európai ország és a volt

GYERMEKEK
szocialista országok között. Az utóbbiakban a nők több mint egy órával (59-83 perccel), átlagosan 15-20
százalékkal több időt fordítanak munkavégzésre, mint a férfiak. A vizsgált nyugat-európai országokban a nemek
szerinti differenciák csekélyebbek: létezik olyan ország is (pl. Norvégia, Anglia), ahol a nők kicsit kevesebb időt
töltenek munkával, míg máshol (pl. Dánia) csak kevéssel többet, és csupán két országban (Franciaország és
Finnország) dolgoznak sokkal többet, mint a férfiak.
Az egyes országok közötti különbségek magyarázataként az eltérő jóléti berendezkedésre (bölcsődék és óvodák
elterjedtsége és jellege, adózási formák, az újraelosztás jellege stb.) és a nemi szerepeket illető elképzelésekre és
elvárásrendszerekre kell gondolnunk. Az országokon belüli differenciákat illetően érdekes eredmény, hogy a
magasabb iskolai végzettség általában együtt jár a kiegyenlítettebb családon belüli munkamegosztással (Huber-
Spitze 1988). A háztartási munka technicizálódásától – azt feltételezve, hogy a férfiak technikaszeretete a
háztartási kisgépek iránt is megnyilvánul majd – sokan várták a terhek nemek szerinti kiegyenlítődését
(Gershuny 1983), ami azonban a vártnál kisebb mértékben valósult meg. Hochchild nagy hatású művében,
melynek címéül – a háztartási munka helyzetére utalva – a Second shift [Második műszak] címet adta, a nemi
szerepekre vonatkozó elvárásoknak a központi szerepét emeli ki. Kétkeresős, főképpen középosztályi
párkapcsolatokat mélyinterjúk és a részt vevő megfigyelés eszközeivel vizsgálva fogalmazza meg, hogy noha a
tanulmányozott párok strukturális helyzete igen hasonló, a nemek közötti munkamegosztás és főképpen a
háztartási munka elvégzésének gyakorlata nagyon is eltérő (Hochchild 1997). Arra a következtetésre jut, hogy a
szerepelvárások, pontosabban a nők és férfiak (házas)társi szerepükre vonatkozó elvárásai és ezek kölcsönös
megfeleltetése, konfliktus esetén pedig ennek feloldási gyakorlata dönt arról, hogy egy párkapcsolatban milyen
munkamegosztás alakul ki.
Az Európai Unióban a nemek egyenlő esélyeinek (Equal Opportunity for Women and Men) a megteremtése az
ezredforduló egyik legfontosabb társadalompolitikai célja. E program keretében a tagországokban javaslatok
készülnek arról, hogy miként fokoz ható a nők részvétele a döntéshozatalban, a politikában (pl. fokozatosan
bevezetett kvótarendszer), hogyan lehet törekedni a nők munkavállalásának megkönnyítésére (pl. a
gyermekellátó intézmények kiterjesztésével), hogyan oldható a foglalkozási szegregáció, és hogyan lehet
mérsékelni a nők és férfiak keresetének különbségét.
9.11. táblázat - 9.10. táblázat ♦ A nők és a férfiak munkával töltött ideje (perc) és a nők
által végzett munka aránya (százalék) egyes európai országokban az ezredfordulón,
napi átlagos idő
Országok Keresőmunka Háztartásban, kisgazdaságban Összes munka

végzett munka
Férfi Perc Nő Perc Nő/Férfi Férfi Perc Nő Perc Nő/Férfi Férfi Perc Nő Perc Nő/Férfi
% % %
Anglia 334 233 69,8 112 205 183,0 446 438 98,2
Dánia 324 269 83,0 134 193 144,0 458 462 100,9
Finnorszá 324 247 76,2 119 201 168,9 423 448 105,9
g
Franciaor 342 270 78,9 113 220 194,7 455 490 107,7
szág
Svédorszá 312 238 76,2 144 213 147,9 456 451 98,9
g
Norvégia 302 219 72,5 132 199 150,7 434 418 96,3
Észtorszá 295 249 84,4 136 241 177,2 431 490 113,7
g

GYERMEKEK
Magyaror 319 275 86,2 129 233 180,6 448 508 113,4
szág
Románia 286 203 70,1 126 292 231,7 412 495 120,1
Szlovénia 328 279 85,0 132 250 189,4 460 529 115,0
Forrás: Falussy 2004, saját számítás.

Nők és férfiak Az 1990-es évek közepén a nyilvánosságban gyakran felmerült, hogy a nők a rendszerváltozás
vesztesei (Neményi-Tóth 1998). A munkapiacon tapasztalt változások kevéssé támasztják alá ezt a feltételezést.
A munkahelyek radikális (1,1 milliós) csökkenése mindkét nem tagjait hasonlóan érintette (Frey 2001). A
munkavállalási korú férfiak foglalkoztatottsági rátája 22,8 százalékkal, a nőké pedig 21,9 százalékkal csökkent
(vö. 9.1. ábra). A munkanélküliség a férfiakat sújtotta inkább: rátája esetükben folyamatosan magasabb volt,
mint a nők körében. Mindezek ellentétesek a többi volt szocialista országban tapasztaltakkal. Döntően erre
vezethető vissza az a tény is, hogy a szegények között a nők aránya Magyarországon körülbelül azonos a
férfiakéval, és így a „szegénység feminizálódásáról” sem beszélhetünk. Az egyszülős családok körében ugyan
találunk egy a szegénységtől erőteljesen veszélyeztetett női csoportot, a hajléktalanok között viszont a férfiak
hányada a magasabb.
Hogy miért sikerült a nőknek megtartani munkapiaci pozícióikat és miért nem szorultak ki onnan nagyobb
arányban, arra a gazdaságszerkezeti változások jellege ad magyarázatot. A rendszerváltozás ugyanis
legérzékenyebben az ipari üzemeket, és a mezőgazdaságot érintette, ezek az ágazatok viszont többségében
férfiakat foglalkoztattak. A nők terrénumának számító szolgáltatási szektor messze nem zsugorodott olyan
mértékben, mint az ipar, és 1997 után a foglalkozatás bővülése is ezen a területen következett be. (Arra is
mutatnak jelek, hogy e szektorban növekszik a férfi foglalkoztatottak aránya.)
9.1 ábra ♦ A nők és a férfiak foglalkoztatottsági rátájának és munkanélküliségi rátájának alakulása, 1990-2002

GYERMEKEK
A részletesebb vizsgálatok szerint a nőknek a férfiakénál alacsonyabb foglalkoztatottsági szintje ma elsősorban a
gyermeknevelés feladatainak ellátásához köthető (Galasi 2001). Míg a férfiak körében növeli, addig a nők
esetében csökkenti a munkavállalás valószínűségét, ha kis- vagy iskoláskorú gyermekük van. A magasabb
gyermekszám pedig egyenes arányban csökkenti a női munkavállalók arányát. (1990 előtt, a „túlkeresletes”
munkaerőpiacon jobb volt a sokgyermekes nők helyzete!) 2002-ben a teljes munkaidőben foglalkoztatott nők
havi átlagos nettó keresete 72 185 Ft, a férfiaké 83 121 Ft volt. Anők keresete, tehát a férfiakénak 86,8
százalékát tette ki. Ugyanakkor az 1990-es években a kereseti olló záródásnak indult, hiszen az évtized elején
még 80 százalék körül volt ez a hányados (Galasi 2001).
A nemzetközi tendenciák tárgyalása során bemutattuk, hogy a volt szocialista országokban, így Magyarországon
is, nagyon alacsony hányadot tesz ki a nők részmunkaidős foglalkoztatása. Pedig egy 1999-ben végzett vizsgálat
szerint a nők közel fele (48,8 százalék) ebben a formában is dolgozna, és háromötödük (58 százalék) ezt azért
preferálná, mert így több ideje jutna családjára (Frey 2001). Egyharmaduk viszont csak jobb híján vállalna
részfoglalkoztatást.
A háztartási munkából, ahogy már láttuk, Magyarországon, a volt szocialista országokhoz hasonlóan, a férfiak
kevéssé veszik ki részüket. Ugyanakkor az 1990-es években, ha csak minimális mértékben is – 18 százalékkal -,
nőtt a férfiak aktivitása, és így az összes munkavégzést tekintve is valamelyest mérséklődtek a nemek szerinti
különbségek.
Az 1990-es évek végén néhány olyan területen is megindult a nemek közötti egyenlőtlenségek vizsgálata,
amelyekre eddig kisebb figyelmet fordítottak, tabutémának számítottak, és mely tárgykörökben kevesebb
empirikus kutatást végeztek. Különösen nagy érdeklődés kísérte a házasságon belüli erőszak problémáját (Tóth
1999), a nők áldozattá válását (Fehér 1997) és a nők politikai részvételét (Lévai-Kiss 1997) taglaló munkákat.
Részben a piaci logika kiterjedése következményeként értékelik, hogy a nők védtelenebbekké váltak, és
nemcsak mint a munkahelyi sérelmek vagy a kriminalitás elszenvedői, hanem mint az árucikkek
„reklámhordozói” is (Neményi-Tóth 1998). Az áldozattá válást illetően ismert, hogy a sértettek többsége férfi,
ugyanakkor vannak olyan bűncselekménytípusok – szexuális erőszak, családon belüli erőszak -, amelyeknek
szinte kizárólag nők a szenvedő alanyai (Fehér 1997). Tóth Olga alapos, módszertanilag és tematikailag is úttörő
kutatása szerint a családon belül, a (házas)társak között nem szűnt meg az agresszió. A 18 évesnél idősebb nők
közel egyötöde (18,1 százalék) félt már attól, hogy „partnere/házastársa megveri”, és az összes megkérdezett
13,4 százaléka mondta azt, hogy „előfordult, hogy férje, élettársa, udvarlója megverte” (Tóth 1999, 195). Nem
meglepő, hogy arányuk az elváltak között a legmagasabb. Nem könnyű magyarázatot találni a
nőkkel/házastársakkal szembeni agresszióra. Két közelítést jelzünk ezek közül. Az egyik szerint a nőkkel
szembeni agresszió tanult viselkedés – nagyobb valószínűséggel követik el azok, akik származási családjukban
láttak ilyet, illetve akiket gyermekkorukban vertek -, és az agresszióban a férfi társadalmi dominanciája jut
kifejezésre. Egy másik közelítés szerint az agresszió az általános frusztációból eredeztethető.
Azok, akik céljaikat nem tudják elérni, feszültségeiket másokon, a gyengébb nemen kitöltött agresszióval oldják
fel (vö. Cherlin 2002, 407. skk.).
A nemek közötti egyenlőtlenségek feltárása és magyarázata további kutatásokat igényel, és fenntartással kell
kezelni azokat a magyarázatokat, amelyek az egyes jelenségeket egy mindent átfogó sémával kívánják
értelmezni.
Idősek, nyugdíjasok A félreértések elkerülése végett különbséget kell tennünk idősek és nyugdíjasok között.
Időseknek tekintjük azokat, akik meghaladtak egy meghatározott életkort, nyugdíjasnak pedig azokat, akik
folyamatosan részesednek a társadalombiztosítási jövedelmekből, nyugellátást vesznek igénybe. A két kategória
tagjai között persze igen nagy, de nem teljes az átfedés. Egyrészt számtalan ötvenes évekbeli rendelkezik
nyugdíjjövedelemmel, másrészt a hatvan évesnél idősebbek között is találunk szép számmal munkapiaci
értelemben aktívakat. S. Molnár Edit és munkatársai az idősek életmódjának és életminőségének elemzésekor
fogalmazták meg, hogy az öregedés során három nagy, „sorsfordító veszteséget” szenvedünk el (S. Molnár
2004, Dobossy et al. 2003). Ezzel párhuzamosan általános visszahúzódás tapasztalható a mindennapi aktivitást,
az igényszintet, és az életstílust illetően egyaránt.
Az első veszteség a foglalkoztatotti státus megszűnése. Jóllehet a nyugdíjkorhatárhoz közeledve az érintettek

többsége (63,3 százalék) nyugállományba vágyik – mert „elfáradt” (39,6 százalék), végre „szeretne családjával
foglalkozni” (23,8 százalék), mert „egészsége megromlott” (8 százalék) -, a nyugdíjba vonulás azonban
aktivitás- és jövedelemcsökkenéssel jár együtt, ami sokakban utólag tudatosul. Azok számára persze, akik már
középkorúként elveszítették munkájukat, a nyugdíjba vonulás bizonyos egzisztenciális biztonságot hoz magával.

GYERMEKEK
A munkapiacról való kilépésről azt kell tudnunk, hogy ez az érintettek többsége esetében a hivatalos
nyugdíjkorhatár elérése előtt következik be. Egyik változata ennek a rokkantnyugdíjasi státus, a másik a
korengedményes és az előnyugdíjazás. A másik veszteség a családi együttélés szerkezetében következik be: a
házas/élettárs halála következtében lezárul a párkapcsolati életszakasz. A várható élettartam nemek szerinti
különbségei következtében általában a nő marad egyedül (9.11. táblázat). A társ elvesztése lelki, anyagi és
gyakorlati terhekkel jár. Egyszerre kell feldolgozni a pszichikai hiányt, pótolni a kieső (nyugdíj)jövedelmet, és
olyan gyakorlati feladatok sokaságát kell ellátni, amelyet eddig a házastárs végzett. Az idősödés harmadik nagy
traumája az egészségi állapot romlása. A hatvanadik életévtől kezdődően növekszik a kisebb-nagyobb szervi
betegségek gyakorisága, és azt is megállapíthatjuk, hogy ezzel párhuzamosan sokasodnak a lelki problémák is.
E folyamatot jól szemléltetik a testi akadályoztatás mérésére szolgáló, a nemzetközi gyakorlatban is
folyamatosan feltett kérdésre – Mindennapi tevékenységei ellátásában gátolja-e valamilyen egészségi probléma,
betegség? – kapott válaszok, valamint a gyógyszerszedés gyakorlata (9.2. ábra). A nőknél tapasztalható
magasabb arány a betegeskedés nemspecifikus normáival lehet kapcsolatban: a társadalom kevésbé tűri, illetve
várja el a férfiaktól, hogy betegek legyenek, betegségről panaszkodjanak. A fenti folyamatokkal párhuzamosan a
„napi rendszerességgel végzett tevékenységek” területén az aktivitáscsökkenés, az igényszintet tekintve pedig a
lemondás válik jellemzővé, vagyis általános „visszahúzódásnak” lehetünk tanúi (S. Molnár 2004).
9.12. táblázat - 9.11. táblázat ♦ A családi együttélés típusai a 60-75 éves válaszadók
között korcsoport és nemek szerint, 2001-2002-ben
A családi 60-64 éves 65-69 éves 70-75 éves

együttélés
típusai
férfi nő férfi nő férfi nő
Egyszemélyes 10,2 25,9 11,6 33,9 16,9 47,4

háztartás
Párkapcsolatb 52,0 42,4 60,1 39,2 62,1 27,3

an
házastárssal
Párkapcsolatb 31,3 17,4 22,6 10,7 17,2 4,7

an, három
vagy több
személyes
háztartásban
Párkapcsolat 6,5 14,3 5,7 16,2 3,8 20,7

nélkül,
többszemélyes
háztartásban
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0
N (504) (682) (462) (623) (407) (702)
Forrás: Dobossy-S. Molnár-Virágh 2003.
Az idős emberek életkörülményeinek, anyagi és jövedelmi helyzetének társadalmi megítélése számos problémát
vet fel. A közvéleményben makacsul tartja magát az a leegyszerűsítés, hogy az idősek vagy a nyugdíjasok
szegények. Hogy ez mennyiben volt a múltban igaz vagy hamis, és mennyiben az ma, azt az idősek anyagi
helyzetének részletesebb áttekintésével tisztázhatjuk.
A rendszerváltozást követően az idősek relatív anyagi helyzete egyértelműen javult (Medgyesi et al. 1999;

GYERMEKEK
Spéder 2000). Ebben kulcsszerepet játszott, hogy a nyugdíjak jobban tartották reálértéküket, mint bármelyik
más társadalmi jövedelem. Ezt többek között az magyarázza, hogy az érintetteket a politikai döntéshozók
köztudottan fontos szavazói rétegként tartják számon, minthogy erős a részvételi hajlandóságuk és domináns
érdekeik egyöntetűek. Így az 1990-es évek elején a nyugdíjak az infláció alakulásának megfelelően, majd 1997-
től a „svájci indexálás” (az infláció és a béremelkedések átlaga) szerint emelkedtek. Ennek következtében
reálértékük 1990-ben az átlagos nettó nominálkeresetek 66,1, 1995-ben 61,9, 2000-ben 59,1, 2002-ben pedig
57,3 százalékát tette ki. Természetesen érzékelhető a nyugdíjak értékvesztése, de ez a családi támogatások vagy
a munkanélküliségi-ellátások területén sokszorosan erősebb volt.
9.2. ábra ♦ A mindennapi tevékenységben egészségi állapotuk által gátolt személyek és (az orvos által felírt)
gyógyszerek rendszeres fogyasztóinak aránya nemek és korcsoportok szerint, 2001
Gyakran elfelejtjük azt, hogy az idős és/vagy nyugdíjas népesség életkörülményeit tekintve semmiképpen nem
tekinthető homogénnek. Noha a hatvan évesnél idősebbek száma alig több kétmilliónál, a nyugdíj jellegű
ellátásban részesülők száma a hárommilliót is meghaladja. 2002-ben 1 654 ezren kaptak öregségi nyugdíjat,
majdnem nyolcszázezren rokkantsági nyugdíjat (ebből 445 ezren voltak a nyugdíjkorhatár alattiak) és sokan más
egyéb nyugdíj típusú ellátásban részesültek. Indokolt tehát megvizsgálni a csoport belső differenciáltságát.
Szűkebben a nyugdíjasokat tekintve három tényezőt kell kiemelnünk Egyrészt fontos, a korábbi munkapiaci
karrier kifutása, az ennek lezárásáig elért foglalkozási státus. Minél előnyösebb az utóbbi, annál kedvezőbb
jóléti pozíció várható nyugdíjaskorban. (Ez a státus erősen korrelál az iskolai végzettséggel.) Másrészt lényeges
annak a szerepe, hogy a nyugdíjas milyen háztartásban, egyedül vagy másokkal él együtt: hátrányos anyagi
helyzetben az egyedül élők vannak. Harmadrészt a lakóhely településtípusának a hatása az előbbi két tényező
kontrollálása után is számít: a budapestiek előnyösebb helyzetben vannak, mint a falusiak. Az időseket
vizsgálva, nyilvánvalóan erősen különbözik a még aktívak (foglalkoztatottak) és a nyugdíjból élők anyagi jóléte,
az előbbiek javára. Mindent összevetve: noha az idősek és/vagy nyugdíjasok relatív helyzete a rendszerváltást
követően javult, vannak közöttük olyan csoportok, amelyek tagjainak igen kedvezőtlenek az anyagi viszonyai:
tipikusan ilyenek az alacsony végzettségű, faluban és kisvárosban lakó nők, akik megözvegyültek és egyedül
élnek.
A magyar nyugdíjrendszer problémái döntően abból fakadnak, hogy egy ellátottra kevés kereső jut (2002-ben
1:1,25 volt az arány), és a fedezet ma a keresők befizetéseiből származik. Ha csak az öregségi, illetve
korbetöltött rokkantsági nyugdíjasokat tekintjük, akkor sem éri el ez az érték a 2,0-t. A gondok fokozódásában
egyaránt szerepe van a nyugdíjrendszernek, a foglalkoztatási rendszernek és a népességfejlődésnek.
Fiatalok Noha a rendszerváltozás révén bekövetkező intézményi és szerkezeti változások a társadalom minden
csoportját érintették, számtalan mechanizmus eltérő módon és mértékben gyakorolt hatást a különböző
generációkra, és talán a fiatalok életét határozzák meg legerősebben az új feltételek, lehetőségek és kényszerek.

GYERMEKEK
Gábor (2004) nem hiába fogalmaz úgy, hogy az új ifjúsági korszak hozzánk is elérkezett.
Meghatározó mozzanat az oktatási rendszer átalakulása, azon belül is a felsőoktatási rendszer expanziója.
(Erről részletesen a 12. fejezet szól.) Ma sokkal több fiatal és sokkal hosszabb ideig tanul, azaz a 18-28 évesek
között sokkal magasabb a tanuló státusúak aránya, mint a rendszerváltozás előtt. Az iskolai végzettség általános
emelkedése ellenére azonban a korosztályban számottevően maradnak alulképzettek is.
9.3. ábra ♦ A fiatalok (18-29 évesek) megoszlása gazdasági aktivitásuk szerint, nemenként, 2001
A munkapiac radikális átrendeződése is a fiatalokra hatott ki a leginkább, integrálódásuk ma több súrlódással jár.
Így általánossá vált, hogy a munkavállalók elsőként megszerzett állása instabil, a munkaszerződések határozott
időre szólnak. A munkanélküliség is különösen érzékenyen érintette őket: a 20-24 éves férfiak munkanélküliségi
rátája 1992-től négy éven keresztül 20 százalék körül mozgott, 2002-ben pedig 11,9 százalék volt, képzettség
szerint erős szórással. Például a 8 általános végzettséggel rendelkező, iskolába nem járó 15-28 éves fiataloknak
44 százaléka volt csak foglalkoztatott 2000- ben (Gábor 2002). Ezzel egy időben a munkapiac felértékelte a jól
képzett fiatalokat, ami a korspecifikus bérekben egyértelműen megmutatkozik (Köllő 2000). Míg a
rendszerváltozást megelőzően a bérek nagysága az életkorhoz kötődött, azzal párhuzamosan emelkedett, addig
az 1990-es évek második felében a bérkülönbségek sokkal erősebben kapcsolódtak a végzettséghez és a
képzettséghez. A fiatalok (25-32 évesek) közül is különösen a felsőfokú végzettségűek, de még a középfokú
végzettséggel rendelkezők is jelentős kereseti előnyt könyvelhettek el az idősebbekhez viszonyítva (Köllő
2000). Az elemzések szerint a jelenség hátterében termelékenységi különbségek és a munkaerő rek- rutációja
során az időseket hátrányosan érintő szelekció áll.
A rendszerváltást követően a lakásszerzés módjai is megváltoztak. A privatizációs program nyomán

gyakorlatilag megszűnt a bérlakásszektor, így az ezredfordulón csak vásárlással és építéssel lehet új otthonhoz
jutni. Az 1990-es évek elején megszűnt, illetve összezsugorodott a fiatalok lakáshoz jutását támogató rendszer,
az ezredfordulóra viszont újra központi kérdéssé vált (Székely 2002). Általánosságban úgy fogalmazhatunk,
hogy a fiataloknak a szóban forgó érvizedben a korábbiaknál nagyobb anyagi erőre volt szükségük ahhoz, hogy
belépjenek a lakáspiacra.
A tanulás időszakának megnyúlása, a munkapiaci integráció súrlódásai és a lakáshoz jutás megnehezülése

következtében a fiatalok ma tovább maradnak a szülői házban, mint ahogy az tizenöt évvel korábban jellemző
volt, de az sem elhanyagolható tényező, hogy sokan kényelmesnek tartják az „otthonmaradást”. Ugyanezek az
okok játszanak döntő szerepet abban is, hogy később vállalják első gyermeküket (erről részletesen szóltunk a 8.
fejezetben). Nehéz pontosan megmondani, hogy ma mikor válik teljesen önállóvá a fiatal. Egészen biztosan
előfeltétele ennek az iskolai tanulmányok lezárása, az anyagi önállóság, az önálló jövedelem és az önálló
lakhatási körülmények megteremtése. Mindez hosszú, súrlódásokkal teli, differenciált folyamat eredménye.
Valószínű tehát, hogy ez idő szerint a fiatalok szülőktől való (anyagi) függése tartósabb. Ugyanakkor olyan
motivációk is érvényesülnek, amelyek a fiatalok önállóságát, szülőktől való függetlenedését előrébb hozzák,

GYERMEKEK
illetve hangsúlyozzák. Például az első szexuális kapcsolatot – ami a felnőtté válásnak úgyszintén lényeges eleme
– ma valamivel korábban létesítik (Tóth é. n.) A felnőtté válás egyes eseményeinek előrehozatala, illetve mások
halasztása önálló életszakaszt hív életre. Ezt az elkülönítést erősíti a fogyasztói piacnak és a szórakoztatóiparnak
az a törekvése is, hogy a fiatalokat önálló fogyasztói (cél)csoport- ként erősítse meg. Ennek érdekében
hangsúlyozza függetlenségüket, megkülönbözteti őket mind a gyerekektől, mind pedig a felnőttektől. Egy
relatíve hosszú életszakasz ékelődik tehát a gyermeki lét és az önálló felnőtt lét közé – Vaskovics László ezt a
periódust nevezi posztadoleszcenciának -, amelynek strukturális jellemzője a függés és a függetlenség. A
„fiatalkort” a fejezet fogalmai között korhatárokkal definiáltuk. A bemutatott összefüggések folytán azonban
ezek a határok elmozdulnak, aminek következtében a posztadoleszcencia egyes személyek életútjában hosszabb,
más személyek életútjában rövidebb időszakot tesz ki. Ezeket a megszorításokat tekintetbe véve is fiatalnak
leginkább a húszas éveikben járókat szokás tekinteni.
Már a fentiek alapján is kézenfekvő azt leszögezni, hogy a fiatalok társadalma ma tagolt, és ebben bizonyára
lényeges szerepet játszik az aktivitási státus: a tanulói/hallgatói, foglalkoztatotti, munkanélküli és inaktív
pozíciók különböző helyeket jelölnek ki, illetve tesznek elérhetővé a társadalmi hierarchiában. Minthogy a
szórakoztató- és a szabadidőipar termékeinek fogyasztása a fiatalok életében kitüntetett szerepet játszik, gyakran
vizsgálják ennek alapján az életmódbeli különbségeket. A kulturális fogyasztás differenciáló hatása különösen a
tanuló/hallgató státusúak között lényeges, és tagadhatatlan a szerepe a szubkulturális „mi” tudat kialakulásában.
Mégis úgy látjuk, hogy a fiatalok életlehetőségeinek különbségei elsősorban a jól ismert, „klasszikus”
tényezőkre vezethetők vissza. Az a meghatározó körülmény, hogy a fiatal milyen hosszan maradhat az
iskolarendszerben, milyen végzettséget tud elérni, erőteljesen függ a szülői erőforrásoktól (lásd az oktatásról
szóló fejezetben). Bauer és társai ennél tágabban fogalmaznak, amikor azt mondják, hogy a tudástőkéhez való
viszony (iskolai végzettség, különóra, számítástechnikai ismeretek, nyelvtudás, szülők iskolai végzettsége)
erőteljesen determinálja a fiatalok életlehetőségeit, az előnyös munkaerő-piaci pozíció megszerzését (Bauer et
al. 2004). Természetesen ez nem úgy értendő, hogy az egyéni képességeknek és erőfeszítéseknek nincsen ebben
szerepe, de tudnunk kell, hogy a hátrányból indulóknak számtalan – leginkább latens mechanizmusok képezte –
akadályt kell leküzdeniük, hogy előnyös társadalmi helyzetbe kerüljenek. Az idézett elemzés, amelyet 2000-ben
felvett adatokon végeztek, a fiatalok körében 22 státust különít el, három nagy csoportba – nyertesek, köztesek
és vesztesek – sorolva őket. A szülői erőforrások és az iskolai végzettség meghatározó szerepén kívül érdemes
kiemelni azt a tényt, hogy a vesztes csoportokba tartozók szinte kizárólag a vidéki Magyarországról (falvak)
rekru- tálódnak, a nyertesek pedig elsősorban budapestiek és nagyvárosiak.
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Milyen tényezőkre vezetik vissza a nők és férfiak közötti egyenlőtlenségeket?
2. Mennyiben vannak a nők a férfiakhoz képest hátrányos helyzetben a mai magyar társadalomban, és melyek
ennek okai?
3. Lehet-e teljes egyenlőség nők és férfiak között?
4. A gyermekek, a fiatal felnőttek vagy az idősek problémái súlyosabbak a mai magyar társadalomban?
5. Melyek a nyugdíjrendszer felborulása veszélyének okai, és hogyan lehet azokat kezelni?
6. Hogyan jellemezhető a nyugdíjasok általános helyzete és belső tagolódása ma Magyarországon?
7. Mi jellemzi a felnőtté válást ma Magyarországon?

nemek közötti különbségek ♦ életciklus ♦ öregedés ♦ átmeneti rítusok ♦ posztadoleszcencia ♦
kirovó-felosztó nyugdíjrendszer

Ancsel Éva et al. 1984. A magyar ifjúság a nyolcvanas években. Budapest, Kossuth.
Andorka Rudolf et al. 1972. Az öregek helyzete és problémái. Budapest, KSH.

GYERMEKEK
Aries, Ph. 1987. Gyermek, család, halál. Budapest, Gondolat.
Balázs János – Lengyel György 1983. Fiatal közgazdászok a gazdasági szervezetben. Szociológia, 4. sz. 375-
388. p.
Czibulka Zoltán – Lakatos Miklós 1996. Az időskorúak életkörülményei és egészségi állapota. Statisztikai
Szemle, 2. sz. 143-165. p.
Cseh-Szombathy László – Andorka Rudolf 1965. A budapesti nyugdíjasok helyzete és problémái. KSH
Népességtudományi Kutató Csoport Közleményei, 6. sz. Budapest, KSH.
Dobossy Imre – S. Molnár Edit – Virágh Eszter 2003. Öregedés és társadalmi környezet. Életünk fordulópontjai
Műhelytanulmányok 3. Budapest, KSH Népességtudományi Kutatóintézet, 160. p.
Ezüstkor. Időskorúak Magyarországon 2002. KSH – Egészségügyi Szociális és Családügyi Minisztérium.
Frey Mária 2001. Nők és férfiak a munkaerőpiacon. In Nagy et al. (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és
férfiak helyzetéről. Budapest, Tárki – Szociális és Családügyi Minisztérium, 9-29. p.
Gábor Kálmán 2004. Ifjúsági korszakváltás. Új Ifjúsági Szemle, 3. sz. 5-24. p.
Gál Róbert Iván (szerk.) 2003. Apák és fiúk és unokák. Jövedelemáramlás együtt élő korosztályok között.
Budapest, Osiris Kiadó – Tárki.
Gazsó Ferenc 1995. Nemzedéki orientációk instabil társadalmi környezetben. Szociológiai Szemle, 1. sz.24. p.
Gervai Judit 1995. A nem közötti biológiai és pszichológiai különbségek: irányuk, nagyságuk, eredetük,
funkcióik. INFO-Társadalomtudomány, 32. 13–24. p.
Hadas Miklós (szerk.) 1994. Férfiuralom. Budapest, Replika.
Hadas Miklós 1996. A testet öltött lét különös kettőssége. Holmi, 2. sz. 229-238. p.
Harcsa István 1996. Az ifjúság életkörülményei. Gyermekek a családban. Családok közötti együttműködés.
Budapest, KSH.
Harcsa István – Molnár Györgyné – Sándorfi László – Újvári József 1986. Életkörülmények, életmód afiata- lok
körében. Budapest, KSH.
Hrubos Ildikó 1985. Közgazdász kohorszok pályafutásának összehasonlítása. Az Ifjúságpolitika Tudományos

Megalapozását Szolgáló Kutatások MTA Tárcaszintű Főirány. Információs Bulletin, 7. sz. 5-118. p.
Hrubos Ildikó 1994. A férfiak és nők iskolai végzettsége és szakképzettsége. In Hadas Miklós (szerk.):
Férfiuralom. Budapest, Replika, 196-208. p.
Ifjúságszociológia 1969. (vál. és szerk. Huszár Tibor és Sükösd Mihály) Budapest, KJK.
Koncz Katalin – Tamási Erzsébet (szerk.) 1995. Felnőttek. Budapest, BKE.
Lévai Katalin – Tóth István György (szerk.) 1997. Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről 1997.
Budapest, Tárki – Munkaügyi Minisztérium Egyenlő Esélyek Titkársága.
Mead, M. 1970. Férfi és nő. Budapest, Gondolat.
Nagy Beáta 1993. Nők a vezetésben. Szociológiai Szemle, 3-4. sz. 147-166. p.
Nagy Beáta 1995. Nők a gazdaságban: az „elfelejtett” szereplők. In Temesi József (szerk.): Új utak a
közgazdasági, üzleti és társadalomtudományi képzésben. Budapest, BKE, 718-724. p.
Nagy Ildikó – Pongrácz Tiborné – Tóth István György (szerk.) 2001. Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak
helyzetéről 2001. Budapest, Tárki – Szociális és Családügyi Minisztérium.

GYERMEKEK
Nők és férfiak Magyarországon, 2003. Budapest, KSH.
S. Molnár Edit 2004. Életmód és közérzet az idősödés korában. In Kolosi-Tóth-Vukovics (szerk.): Társadalmi
riport 2004. Budapest, Tárki, 152-164. p.
Stumpf István 1996. Elhalasztott vagy elszalasztott politikai generációváltás? Századvég, 1. sz. 112-131. p.

10. fejezet - 10. fejezet │FAJ, NEMZET,
ETNIKAI CSOPORT, KISEBBSÉGEK
Ha néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt írott szociológia-tankönyvet, különösen amerikai tankönyvet olvasunk,
minden esetben találunk benne egy alapos fejezetet a faj szociológiai kérdéseiről; többnyire foglalkoznak ebben
a fejezetben az etnikai kisebbségekkel, viszont nem szólnak a nemzetről és a nemzeti kisebbségekről. A
nemzettel kapcsolatos szociológiai kérdések elhanyagolásának hátterében egyrészt a marxista szociológiának az
a tétele, mely szerint a nemzet történeti kategória, a kapitalista társadalomban jelent meg, és a jövőben,
különösképpen a szocializmusban el fog tűnni, mivel a munkások és a szocialista társadalom tagjai
internacionalisták. Másrészt az amerikai szociológiában is sokáig uralkodott az a felfogás, hogy a nemzet és a
nemzeti érzés többé-kevésbé elavult fogalmak. A világpiac csökkenti a nemzeti ellentéteket, egy-egy modern
társadalom, különösképpen az amerikai társadalom pedig „olvasztótégelyként” egységesíti az adott társadalom
különböző nemzeti, kulturális vagy etnikai hátterű tagjait. Az amerikai szociológusok ugyanakkor felismerték,
hogy a különböző fajokhoz tartozóknak az „olvasztótégelyben” történő ilyenfajta homogenizálása kevésbé
könnyen megy végbe.
A szociológia egyik legnagyobb hiányossága volt, hogy elhanyagolta a nemzeti problémakört. Pedig fel kellett
volna ismernie egyebek között az évtizedek óta megoldatlan észak-írországi és baszkföldi nemzeti konfliktus
láttán is. Az 1989-1990. évi keleteurópai rendszerváltozásokat követően némelyik országban, elsősorban a
többnemzetiségű szovjet birodalomban és a volt Jugoszláviában elemi erővel törtek felszínre a nemzeti és
nemzetiségi ellentétek.
Jellemző, hogy T. R. Gurr (1993) amerikai politológus a közelmúltban az 1945 és 1989 közötti időszakra
vonatkozóan a világon 37 tartós és 42 rövid etnikai alapú polgárháborút és gerillaháborút számolt össze, továbbá
12 tartós és 23 rövid konfliktust, ahol háborúra ugyan nem került sor, de erőszakot alkalmaztak. Jelenleg 230
olyan nemzeti és etnikai kisebbséget (többek között a Szlovákiában és Romániában élő magyarokat) számolt
össze, amely az állam által fenyegetett helyzetben van, és ezért potenciális konfliktusforrás vagy azzá válhat.
Ezek a konfliktusok sok helyütt a belső és nemzetközi biztonságra nézve nagy veszélyforrások, mivel a
kisebbségek ma az emberi jogok ellen elkövetett sérelmek leggyakoribb áldozatai. A kelet-európai szocialista
rendszerek összeomlása után fogalmazta meg S. P. Hungtington amerikai politológus azt a tételt, hogy az
ideológiai alapú világméretű konfliktusok ugyan véget értek, de helyettük a nemzethez hasonló, de annál
nagyobb méretű civilizációk (vagy a könyv szóhasználata szerint kultúrák) közötti világkonfliktusok kora jön el,
például a nyugati keresztény és a mohamedán civilizáció között (Hungtington 1995). Kívánatos lenne tehát,
hogy a nemzetközi és a magyar szociológia is nagyobb figyelmet fordítson a nemzet és a kisebbségek
témakörére.
Ebben a fejezetben foglalkozom az egy társadalmon belül együtt élő fajok közötti konfliktusokkal és a nemzeti-
nemzetiségi-etnikai, valamint a vallási kisebbségekkel és konfliktusokkal abból a meggyőződésből kiindulva,
hogy ezek hasonló jelenségek. Mindegyik esetben az a probléma lényege, hogy a társadalom többsége kirekeszti
a kisebbséget, amelyet bőrszín, anyanyelv, kultúra vagy vallás alapján definiál, és ez a kisebbség a
kirekesztettség érzése következtében megpróbál védekezni, egyebek között meg akarja tartani saját identitását,
amely némileg eltér a többség identitásától.
1. ALAPFOGALMAK
Mivel a nemzet problémakörével foglalkozó szociológia a legutóbbi évekig meglehetősen fejletlen állapotban
maradt még, az alapfogalmak definíciója sem teljesen tisztázott. Kezdjük a szociológiában legrégebb óta
használt fogalommal, a fajjal.
1.1. Faj, rassz

Fajnak nevezik az emberek olyan csoportját, amelyet biológiailag örökölt – vagy biológiailag örököltnek
gondolt – testi jellemzők, elsősorban a bőrszín alapján különítenek el. Hozzá kell ehhez tenni, hogy a faj
elnevezés megtévesztő, mert a magyar nyelvben két egymástól lényegesen eltérő fogalom megnevezésére
szokás használni, ezek az angol „species”, a biológiai értelemben vett faj(amelynek tagjai a fajon belül
szaporodóképesek) és a „race”, amelyet helyesebb lenne magyarul rassznak vagy fajtának mondani. Ebben az

10. fejezet │FAJ, NEMZET,
ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
értelemben az ember és a csimpánz különböző fajok, de minden ember ugyanannak a fajnak (species) a tagja,
bár megkülönböztetünk az emberi fajon belül különböző rasszokat (races). Fajnak szokás tekinteni a köznapi
szóhasználatban a feketéket, a sárgákat és a fehéreket. A fizikai antropológia nem a bőrszín, hanem több testi
jellemző alapján különböztet meg három nagy emberi rasszt: a kaukázoid, a mongoloid és a neg- roid rasszt.
Ezeken belül több alrassz van, például a kaukázoid rasszon belül a nordikus, az alpesi, a mediterrán és a hindu
(továbbá a Japánban élő ainu) alrasszok. E rasszok között nincsenek nagy biológiai különbségek, például egy
vérminta alapján nem lehet megállapítani, hogy a véradó melyik rasszhoz tartozik. A történelem folyamán a
rasszok igen erősen keveredtek. Különösen a faji ellentétekkel foglalkozó szociológia figyelmének a
középpontjában álló amerikai feketék ősei között lehetne sok fehér embert találni. Ezért azt lehet állítani, hogy
bár a fajok megkülönböztetésében szerepet játszanak látható testi eltérések, valójában a faj társadalmi
konstrukció, az adott társadalom – a többség és a kisebbség is – definiálja, hogy ki melyik fajhoz (rasszhoz)
tartozik.
1.2. Nemzet
A nemzet legésszerűbb definíciója szinte tautológiának tűnik: a nemzet azokból áll, akik egy nemzet tagjának
tartják magukat s akiknek közös a nemzeti identitásuk. Ez a definíció azonban mégsem annyira semmitmondó,
mert minden, a családnál nagyobb emberi közösség azokból áll, akik az adott közösség tagjainak vallják
magukat, vagy más szemszögből, akiket a közösség tagjaként elfogad, befogad. A nemzeti identitás ideáltípusa
magában foglalja a közös nyelvet vagy nyelvjárást, a közös kultúrát, a szokásokat, a közös történelemre
vonatkozó emlékeket (amelyek nem szükségképpen felelnek meg a tényeknek), továbbá a közös lakóterületet. A
nemzet fogalmához általában hozzátartozik, hogy létezik egy állam, amely ennek a nemzetnek az állama. Nem
szükséges azonban mindegyik, az ideáltípusban említett sajátosság megléte: a lengyel nemzetnek a XIX. század
nagy részében nem volt állama, a horvátok és a szerbek ugyanazt a nyelvet beszélik, de külön nemzet tagjainak
tekintik magukat.
Meg szokás különböztetni az állampolgárságon alapuló „francia” nemzetfogalmat és a „német” kulturális

nemzetfogalmat Az előbbi szerint a nemzet tagja mindenki, aki az adott állam polgára. A kulturális nemzet
fogalma szerint a nemzet tagja az, aki a nemzet nyelvét beszéli, a nemzeti kultúrához tartozónak vallja magát.
Politológusok szoktak arról vitatkozni, hogy melyik nemzetfogalom a jobb, a modernebb. A szociológus
azonban nem előírásokat, normákat fogalmaz meg, hanem társadalmi tényekből indul ki, tehát azt kell alapul
vennie, hogy az adott ember melyik nemzet tagjaként definiálja magát, melyik nemzeti identitást vallja. Más
szóval az identitásválasztás szabadságából kell kiindulnia (Biró 1995).
1.3. Nemzeti és vallási kisebbség, etnikai csoport

A nemzeti kisebbség definíciója még ennél is bizonytalanabb. Úgy definiálnám, mint egy adott társadalom azon
tagjainak csoportját, akik nem a többségi nemzettel identifikálódnak, hanem vagy egy olyan másik nemzettel,
amelynek van állama, vagy egy olyan nemzet tagjainak tartják magukat, amelynek nincs ugyan állama, de saját
állam létrehozására törekszik.
Etnikai csoportnak nevezzük az adott társadalmon belül azoknak a csoportját, akik olyan közös kulturális
identitás tudatával rendelkeznek, amely elkülöníti őket a többségtől vagy a többi etnikai csoporttól. Az etnikai
csoport kevésbé különül el a többségtől, mint a nemzeti kisebbség.
Nem csak nemzeti és etnikai ismérvek alapján különülnek azonban el kisebbségek. Mivel a vallás a kultúra
része, némely esetben nagyon is meghatározó része, vallási alapon is elkülönülhet valamely kisebbség a
társadalmon belül. A mai példák között különösen szemléletes a szunnita és a síita mohamedánok elkülönülése
több mohamedán országban, például Irakban. Európa történetében egyes országokban bizonyos korszakokban
erősen elkülönültek a katolikusok és a protestánsok.
Egészen különleges kérdés a zsidóság definíciója. Ma a zsidók alapvetően a vallás és az annak erős hatása
alapján álló kultúra tekintetében különböznek a többségi társadalmaktól Európában és Észak-Amerikában.
Ugyanakkor többnyire a többségi nemzet tagjainak tartják magukat, tehát vallási kisebbségnek tekinthetőek. Ha
azonban a magát zsidóként definiáló személy Izrael állammal azonosul, akkor emellett nemzeti kisebbség
tagjának is tekinthetjük. Nyilvánvaló, hogy ebben a tekintetben lényeges különbségek vannak egy-egy európai
ország zsidó identifikációjú lakosai között is, vannak, akik vallás és kultúra, és vannak, akik az Izraellel való
identifikáció alapján definiálják zsidó voltukat.
A fentiekben a nemzet, a nemzeti kisebbség és az etnikai csoport definíciójában az egyén identitásválasztására

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
helyeztem a súlyt. Nem szabad azonban megfeledkezni arról sem, hogy a definícióban adott esetben nagy
szerepe lehet a többségi társadalom vagy az állam által megfogalmazott definíciójának is, vagyis annak, hogy kit
tekint a többségi nemzet vagy a kisebbség tagjának. Ennek a leglátványosabb és egyben tragédiához vezető
példái a nemzetiszocialista korszakban hozott zsidótörvények, amelyek meghatározták, hogy kit tekintenek
zsidónak, teljesen függetlenül attól, hogy a kérdéses személy miként definiálta önmagát.
Hangsúlyozni kell azt is, hogy egyáltalán nem zárható ki az, hogy az embernek több identitása legyen, vagyis
nem szükségszerű, hogy csak egyetlen nemzethez, nemzeti kisebbséghez, etnikai csoporthoz vagy vallási
csoporthoz tartozónak tartsa magát. Például az Amerikába kivándorolt nagyszülők unokája identifikálhatja
magát egyszerre amerikainak és magyarnak. A többes állampolgárság lehetőségének elterjedése különösképpen
kedvez az ilyen többes identitások kialakulásának.
1.4. Rasszizmus, etnocentrizmus, nacionalizmus

Rasszizmusnak nevezzük azt a felfogást, amely szerint az a faj, amelyhez az adott ember tartozik, vagy
pontosabban amelyhez tartozónak vallja magát, magasabb rendű, mint a többi faj, például intelligensebb,
erkölcsösebb stb. Bár igen sok – elsősorban nem szociológiai – kutatást végeztek a fajok közötti genetikai
különbségekről, sohasem bizonyították, hogy ilyen tulajdonságok tekintetében a fajok között genetikai, tehát
öröklődő különbségek lennének.
A szociológiában régóta használják a rasszizmus analógiájaként az etnocentrizmus fogalmát is. Azt a felfogást
értik rajta, hogy a saját etnikai csoport vagy nemzet magasabb rendű, mint a többiek.
Sokkal kevésbé elterjedt a szociológiában a nacionalizmus fogalma. Ez azzal is összefügghet, hogy a

nacionalizmusnak nincs elfogadott definíciója, pontosabban különböző szerzők eltérő attitűdökre gondolnak,
amikor nacionalizmusról beszélnek. Az alábbiakban megpróbálok ezek között különbséget tenni. Ehhez érdemes
visszanyúlni a szociológiában évtizedekkel ezelőtt gyakran használt fogalompárhoz: a csoporton belüliek (in-
groups) és csoporton kívüliek (out-groups) megkülönböztetéséhez. Az embert alapvetően jellemzi, hogy a
csoporton belüliekkel szimpatizál, a csoporton kívüliekkel szemben viszont legalábbis közömbös. A csoporton
belüli szimpátia alapján nagyon erős szolidaritási kapcsolatok is kialakulhatnak, amelyek nagy segítséget
nyújtanak a csoporttagoknak. A csoporton belüliség érzése kisebb vagy nagyobb mértékben létezik a nemzeti
közösségen belül is. Jó példa erre, hogy az izraeli állampolgárok milyen áldozatokat hajlandók vállalni (például
adók formájában) azért, hogy a világ más országaiból bevándorló zsidók letelepedését és beilleszkedését
megkönnyítsék. Végső soron a nemzet tagjai közötti „csoporton belüliség” érzése, a nemzeti összetartozás, a
patriotizmus, vagy – Gáll Ernő (1994) kifejezését használva – a nemzettudat nélkül aligha lehetett volna a
modern államok jóléti szolgáltatásait kiépíteni. Sőt a nemzeti összetartozás érzése lényeges tényező volt a
politikai demokrácia létrehozásában Nyugat-Európában (Smelser 1994). A nemzeti összetartozás érzésének ez a
típusa tehát – nevezhetjük patriotizmusnak vagy liberális nacionalizmusnak is – számos előnnyel jár a nemzeti
társadalom számára. Ez a fajta békés nemzettudat hasonló a más (rokonsági, vallási, kulturális) közösséghez
tartozás érzéséhez.
Súlyos veszélyekkel jár azonban az, ha a nemzeti összetartozás érzéséből a más nemzetekkel, nemzeti
kisebbségekkel, etnikai csoportokkal szembeni ellenségesség érzése válik. A XIX-XX. századi Európában sok
helyi háború és két világháború tört ki az agresszív nacionalizmus talaján. Ez ma Kelet-Közép-Európában és a
volt Szovjetunió területén a békét és a fejlődést fenyegető egyik legveszélyesebb erőnek látszik. Az agresszív
nacionalizmus a demokráciát is fenyegeti, mert egyeduralomra törekvő vezetők hajlamosak arra hivatkozni,
hogy a nemzet érdekeit jobban tudják szolgálni, mint a demokratikus intézmények, sőt – veszélyhelyzetre
hivatkozva – azt állíthatják, hogy csak ők képesek a nemzetet megmenteni. Elrettentő példaként áll előttünk a
nemzetiszocializmus hatalomra jutása Németországban, mivel Hitler és társai – a német társadalom megnyerése
érdekében – messzemenően használták a szélsőséges, agresszív nacionalista retorikát. A nemzetiszocialista
rendszer azután a „csoporton kívüliekkel” szembeni legrettenetesebb diszkriminációt alkalmazta az európai
zsidóság elpusztítása során. Hozzá kell tenni, hogy a zsidó holokauszt tényleges motívumai között a szélsőséges
agresszív nacionalizmus mellett szerepet játszott a rasszizmus (azzal a propagandával, hogy a zsidók
alacsonyabb rendű fajhoz tartoznak, ami minden tudományos megállapítással ellentétes), végső soron azonban a
totalitárius rendszer belső logikájából következett, hogy ellenséget kerestek, akit elpusztítandónak tekinthettek.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a XVI. és XVII. században Európában véres vallásháborúk is voltak, és a
XX. században a szocialista országokban embertömegeket pusztítottak el osztályhoz tartozás alapján. Mégsem
állíthatjuk, hogy a vallási identitás minden esetben veszélyes, és az osztályhoz való tartozás tudatát sem
tekinthetjük károsnak. Ezért nem lenne indokolt „a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönteni” (Smelser 1994),

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
és a nemzeti összetartozás érzésének minden szelíd formáját is sommásan elítélendőnek és üldözendőnek
tartani.
Érdemes továbbá különbséget tenni a kisebbségben lévő és kisebb-nagyobb mértékben üldözött kisebbség
nemzeti érzése és a többség elnyomásra hajlamos nacionalizmusa között.
1.5. Előítélet, sztereotípia, diszkrimináció

A rasszizmus és agresszív nacionalizmus témakörének vizsgálatában sokan használják az előítélet, a sztereotípia
és a diszkrimináció fogalmát. Előítéletnek szokás nevezni a valamely csoport tagjaival szembeni negatív
érzelmi viszonyulást, amely azon alapul, hogy ezek az emberek a csoport tagjai. Egyes szociológusok pozitív
előítéleteket is látnak. A sztereotípia torzításon, túlzáson és leegyszerűsítésen alapuló negatív elképzelések,
előítéletek együttese valamely csoporttal szemben. A diszkrimináció pedig egyes emberek hátrányos kezelése
azon az alapon, hogy azok valamely meghatározott csoport tagjai. Például a többségi csoport piszkosnak,
erkölcstelennek, megbízhatatlannak tarthatja valamely kisebbség tagjait (sztereotípia), ezért nem kíván velük
érintkezni (előítélet), ennek következtében nem alkalmazza őket munkásként az irányítása alatt álló
munkahelyeken (diszkrimináció).
2. MÓDSZEREK
Nincsenek standardizált szociológiai módszerek a nemzeti érzés kutatására. A legkülönfélébb szubjektív jellegű
kérdéseket szokták feltenni a nemzeti büszkeség, a nemzeti tulajdonságok, a nemzettel való azonosulás
témakörében. Nyilvánvaló azonban, hogy a kapott válaszok nagymértékben függenek attól, hogyan fogalmazták
meg a kérdést (sőt attól is, ki teszi fel a kérdést), ezért csak a legnagyobb óvatossággal lehet az eredményekből
következtetéseket levonni.
Az előítéleteket attitűdkérdésekkel szokás vizsgálni. Az ilyen attitűdkérdések klasz- szikus példája az, amikor
amerikai fehér állampolgároktól azt kérdezték, hogy mit szólnának hozzá, ha munkatársuk, lakószomszédjuk
fekete lenne, és ha fekete személy házasodna be a családba.
A sztereotípiákat az egyes csoportok tagjainak pozitív és negatív tulajdonságaira vonatkozó nézetek alapján
szokás vizsgálni.
A kisebbségekkel szembeni diszkriminációnak vagy egyszerűen csak hátrányaiknak kutatására a

rétegződéskutatás módszereit lehet felhasználni: ki lehet mutatni, mennyivel alacsonyabb a jövedelmük,
mennyivel rosszabbak a lakásviszonyaik, mennyivel kevesebben szereznek közülük magasabb iskolai
végzettséget. E hátrányok megléte nem szükségképpen bizonyítja a diszkriminációt. A diszkrimináció tényleges
fennállását attitűdkérdésekkel lehet kutatni, de igen nehéz egyértelműen kimutatni.
3. ELMÉLETEK
3.1. A nemzettudat kialakulása
Vitatott szociológiai és történettudományi kérdés, hogy a nemzettudat mikor alakult ki. A marxizmus szerint a
nacionalizmus a kapitalizmus terméke, és az indokolja, hogy a nemzeti burzsoázia ezzel az ideológiával teremti
meg az egységes nemzeti piacot termékei számára, továbbá a nacionalizmus a szocializmusban el fog tűnni,
mert a proletárok internacionalisták. Ez a tétel azonban több ponton nem bizonyított. A munkásság jelentős része
már az első világháború idején kifejezetten támogatta a háborús erőfeszítéseket, ma pedig úgy látszik, hogy a
fejlett országokban a tőkés- és managerosztály, valamint az értelmiség sokkal inkább kozmopolita, mint a
munkásosztály. Nem ismerjük természetesen, hogy a társadalom nagy tömegeinek, elsősorban a parasztoknak és
munkásoknak milyen volt a gondolkodása a megelőző évszázadokban, de legalábbis az írott forrásokban és a
társadalmak felső rétegeiben a nemzettudat megjelent már a Karoling Birodalom hanyatlása idején, tehát a IX-
X. században. A török fenyegetettség, majd hódoltság pedig a magyar társadalomban váltotta ki a nemzettudat
megerősödését. Nem tudjuk persze, hogy ezekben az évszázadokban a nemzettudat mennyire terjedt túl a
nemességen és esetleg a polgárságon. A XVIII. század végétől Európában és az Egyesült Államokban – a
polgárjogoknak a társadalom minden tagjára történő kiterjesztésével – a nemzettudat a társadalom minden
rétegében kisebb-nagyobb mértékben megjelent. Erőssége és megjelenési formái korszakonként és
társadalmanként nagyon eltérőek, de semmi jele annak, hogy a nemzettudat eltűnőben lenne a fejlett
társadalmakban.

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
3.2. Az agresszív nacionalizmus kialakulásának okai
Égetőbb kérdés, hogy mikor megy át a nemzettudat agresszív nacionalizmusba, idegengyűlöletbe, a kisebbségek
kirekesztésébe. Az idegen állam általi elnyomatás vagy annak fenyegetése egyértelműen erősíteni látszik a
nacionalizmust, és ez a védekező nemzettudat könnyen átcsap agresszív nacionalizmusba. Ennek példája a kurd
nacionalizmus. A nagy nemzeti kudarcok – háborús vereségek, gazdasági válságok – sejthetően szintén
elősegítik az agresszív nacionalizmus megerősödését. Ilyenkor ugyanis az ellenséges nemzet vagy a valamely
belső kisebbség bűnbakká nyilvánítása könnyen kinyitható szelepet nyújt a frusztrációérzések levezetésére. A
kisebbséggel szembeni agresszió érzésének megerősödését segíti elő, ha az adott társadalmon belül valamely
kisebbség privilegizált helyzetben van, gazdagabb, sikeresebb, mint a társadalom többségét alkotó csoport.
Mindezek azonban csak feltételezések, valójában eddig nem tisztázták egyértelműen, mi vezetett az agresszív
nacionalizmus nagy történelmi fellángolásaihoz, közöttük különösen a nácizmushoz Németországban. Csupán
azt állíthatjuk majdnem teljes biztonsággal, hogy az egyik nemzet agresszív nacionalizmusa az ellenségnek
tekintett nemzet vagy kisebbség hasonló agresszív reakcióit erősíti. Ennek példája a közelmúltbeli boszniai
polgárháború.
Négy szociálpszichológiai elmélet van arról, hogy mi okozza egyéni szinten az előítéletes gondolkodást és a
diszkrimináló viselkedést. Ezek:
1. Az előítélet és a diszkrimináció olyan egyéneknél erősödik meg, akik súlyos frusztrációkat szenvedtek,
sikertelenek voltak, és a sikertelenség okát másokra akarják hárítani. Dollard (1939) szerint például a németek
között azért erősödött meg az antiszemitizmus az 1920-as és 1930-as években, mert az első világháborús
vereség a megaláztatás érzését erősítette meg, és mert a gazdasági válság, infláció sokakat tönkretett közülük.
2. Az autoritárius személyiségű emberek hajlamosak az előítéletes gondolkodásra és az agresszív viselkedésre a

más csoportba tartozókkal szemben. Az autoritárius személyiségtípus meghatározott nevelési gyakorlatok
terméke.
3. Az előítéletek és a diszkrimináció egyszerűen hatalmi és anyagi érdekeket szolgálnak. Azok hirdetnek negatív
előítéleteket és azok követelnek vagy alkalmaznak diszkriminációt kisebbségek ellen, akik hatalmukat akarják
növelni vagy gazdasági helyzetüket akarják javítani a kisebbség elnyomása révén. Ez a motívum nagyon
világosan megmutatkozott a zsidóság elleni diszkriminációban, lényegében évszázadokon keresztül sok európai
országban, így a második világháború előtt és alatt Magyarországon is. A zsidó ügyvédek arányszámának
korlátozása azt jelentette, hogy a zsidónak nem minősülő ügyvédek kereseti lehetőségei javultak. A zsidó
egyetemi hallgatókkal szembeni numerus clausus azt jelentette, hogy a nem zsidó egyetemi hallgatók kilátásai
javultak. A deportált zsidók vagyonának elsajátításával számosan javítottak anyagi helyzetükön stb.
4. Az előítéletek, a sztereotípiák és a diszkriminációs viselkedés mélyen be vannak ágyazva a társadalom

kultúrájába, és a szocializáció útján sajátítja el őket az egyén (Allport 1977). Az előítéletek és sztereotípiák, a
diszkriminációs viselkedés tehát nem természettől adottak, velünk születettek, hanem tanuljuk őket, továbbá a
társadalom kultúrájától függ, kikkel szemben vannak előítéleteink, és kikkel szemben alkalmazunk
diszkriminációt.
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK A feketék helyzete az

Egyesült Államokban
Az Egyesült Államokban a feketék hátrányos helyzete, a velük szembeni diszkrimináció és előítéletek a
szociológia kezdeteitől, különösképpen Park munkássága óta az érdeklődés középpontjában állnak. Még inkább
megnőtt a szociológusok érdeklődése a Kennedy-féle „harc a szegénység ellen” és a Johnson által meghirdetett
„nagy társadalom”-programok, valamint a polgárjogi mozgalmak megindulása után. Ezeknek ugyanis az volt
egyik legfontosabb céljuk, hogy a feketék évszázadok óta hátrányos helyzetét felszámolják vagy legalábbis
mérsékeljék. Kezdetben számos sikerről számoltak be a szociológiai kutatások: kialakult egy fekete
középosztály, csökkent a foglalkozási szegregáció, több fekete került vezető politikai és gazdasági pozícióba,
emelkedett a feketék egy részének iskolai végzettsége. Az újabb vizsgálatok ennél sokkal borúlátóbban ítélik
meg a feketék helyzetét. Nem vonva kétségbe a fenti empirikus megállapításokat, rámutatnak arra, hogy
miközben valóban kialakult egy fekete középréteg, amely a fehér középrétegekhez hasonló iskolai végzettséggel
rendelkezik, hasonló foglalkozásokat folytat, hasonló körülmények között (kertes elővárosokban) lakik, ez a
feketék tömegei számára inkább hátrányokat, mint előnyöket hozott. A középrétegbe került feketék ugyanis
elköltöztek a nagyvárosok fekete lakónegyedeiből, ezáltal az ott maradt szegény feketék helyzete még

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
reménytelenebbé vált. Nem csak azért, mert a jobb módúak távozásával távozik a kereskedelmi hálózat egy
része is, leromlanak az iskolák, az infrastruktúra, s mivel csökkennek a fenntartására fordítható helyi
adóbevételek, egyre nehezebb munkahelyet találni. Ezen kívül a fekete közösségek így elveszítik vezetőiket,
szóvivőiket, sőt eltűnnek azok az életstratégia-minták, amelyek a szegénységből való kiutat példázták (Wilson
1987). Egyre több fiatal nevelkedik fel egyszülős családban, egyre nagyobb résznek igen alacsony a műveltsége,
és egyre többen foglalkoznak – más kereseti forrás hiányában – bűnözéssel. Így a nagyvárosok fekete
lakónegyedeiben élők helyzete valójában reménytelenebbé vált.
4.1. A multikulturális társadalom

Az amerikai szociológia figyelme fokozottan a többi kisebbség felé is fordul, mivel ezeknek aránya – az utolsó
évtizedek legális, de még inkább illegális bevándorlása következtében – erősen megnőtt. 1987-ben az Egyesült
Államok népességének már csak 75 százaléka fehér, 12 százalék fekete, 9 százalék latin-amerikai, 6 százalék
egyéb (főként kelet-ázsiai). E kisebbségek helyzete nagyon eltérő. A kelet-ázsiaiak közül sokan sikeresek, a
latin-amerikaiak szegények, de erős családi kapcsolataik segítik őket az elnyomo- rodás elkerülésében,
ugyanakkor láthatóan meg akarják őrizni saját spanyol nyelvű kultúrájukat. A feketék igen jelentős részének
helyzete viszont reménytelennek látszik. Ma az amerikai szociológiában már nem szokás az „olvasztótégelyről”
beszélni, amely egységes társadalommá formálja a különböző kultúrákból jött bevándorlókat. Ezért került
előtérbe a multikulturális társadalom fogalma, amely azt sugallja, hogy el kell fogadni, hogy a modern
társadalmakban különböző kultúrákhoz tartozók élnek együtt és kell hogy békésen együttműködjenek.
Hogyan lehetséges a különböző kultúrájú, nemzetiségű, vallású állampolgárok békés együttélése a modern
társadalmakban? Smelser (1994) négy olyan külső feltételt említ, amely ezt elősegíti: a nemzetállam politikai
hatalmának decentralizációját, a régiók és helyi közösségek politikai szerepének erősítését; a kisebbségi
nemzeti identitás megőrzésének nemzetközi jogi garantálását; az egyes emberek többes identifikációjának
elterjedését, vagyis azt, hogy ne a nemzet legyen az egyetlen uralkodó identitás (hanem mellette létezzék
regionális, helyi, vallási, világnézeti, esetleg nemzet feletti, például európai identitásérzés); végül a nemzetközi
civiltársadalom kialakulását.
4.2. Az autoritárius személyiség

A szakirodalom előítélet- és diszkriminációvizsgálatai közül a leghíresebb – és egyben leginkább vitatott –
„autoritárius személyiség”-kutatást mutatom be (Adorno et al. 1950). Ez az antiszemitizmus társadalmi és
lélektani gyökereit próbálta feltárni. A Frankfurti Iskola tagjai több mint kétezer amerikai fehér, nagyrészt
középosztálybeli személyt kérdeztek meg részletes interjúterv szerint. A válaszokat először három
attitűdskálával mérték, ezek: az antiszemitizmus-skála, az etnocentrizmus-skála, végül a politikai és gazdasági
konzervativizmus skálája. Nyolcvan személlyel klinikai mélyinterjút is készítettek, továbbá pszichológiai
teszteket vettek fel. A fent említett három attitűdskála mellett azután egy „F” (fasizmus)-skálát készítettek,
amely azt volt hivatva mérni, hogy a kérdezett személy mennyire hajlamos fasiszta és antiszemita nézeteket
magáévá tenni, tehát hogy mennyire „potenciálisan fasiszta”. Az F-skála szerint a potenciálisan fasiszta
személyiséget a következők jellemzik: 1. elfogadja a konvencionális értékítéleteket, 2. kritikátlanul alárendeli
magát a vezetőknek, 3. agresszív azokkal szemben, akik nem hajlandók magukat kritikátlanul alávetni a
vezetőknek, 4. idegenkedik a gazdag érzelmi élettől, a képzelettől, a személyességtől, a gyengédségtől, 5.
hajlamos a merev gondolkodásra, 6. nagyra értékeli a férfiasságot, az erőt, a hajthatatlanságot, 7. embergyűlölő,
az embert alapvetően rossznak tartja, 8. hajlamos azt hinni, hogy a társadalomban vad és veszélyes erők,
összeesküvések uralkodnak, 9. igen nagy figyelmet fordít a szexualitásra, más emberek szexuális „kilengéseire”.
A kutatók azt találták, hogy ezek az attitűdök szoros korrelációt mutatnak az antiszemita nézetekkel és az
etnocentrizmussal.
Eszerint az antiszemitizmus alapja egy bizonyos személyiségtípus, amelyet az F-skála mér. Ezt nevezték
autoritárius személyiségnek. A megkérdezett személyek gyermekkori emlékei alapján arra a következtetésre
jutottak, hogy az autoritárius személyiség kifejlődésének oka a gyermekkori család sajátos, autoritárius nevelési
stílusa. Az ilyen családban kevés az érzelmi melegség, főként az apa rideg, követelő és büntető személyiség,
merev elveket fogalmaz meg és azoknak maradéktalan követését várja el gyermekétől. A gyermek egyrészt
idealizálja az apát és ezt az idealizálást átviszi a politikai és más vezetőkre is, másrészt tudat alatt ellenséges az
apjával szemben, és ezt az ellenségességet hajlamos kivetíteni bizonyos kisebbségekre is.
Eszerint az antiszemitizmus gyökere nem vagy nemcsak az antiszemita hatalmi vagy anyagi érdeke, hanem a
személyiség típusa, amely a gyermekkori nevelés hatására alakul ki. Minden társadalomban, ahol autoritárius
nevelési elvek és gyakorlat érvényesülnek, élnek potenciális fasiszták, antiszemiták.

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
A vizsgálat fogalmait, módszereit és következtetéseit sokan bírálták. Kétségbe vonták többek között, hogy a
potenciálisan fasiszta személyiség és a konzervativizmus között korreláció lenne. Itt mindenesetre döntő kérdés,
hogy mit neveznek konzervativizmusnak. Ha a demokratikus intézmények megőrzésére való törekvést
konzervativizmusnak mondják, akkor azzal aligha függ össze a potenciális fasizmus. Bírálták azt is, hogy a
vizsgálat egyáltalán nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy milyen személyiségtípus (netalán a potenciális
fasiszta személyiség?) hajlamos a kommunista totalitarizmus kri- tikátlan támogatására. A bírálatok ellenére az
autoritárius személyiség vizsgálatának gondolatai ma is hatnak a szociológiában, mert ma is égető kérdés, hogy
kik válhatnak totalitárius mozgalmak támogatóivá, kik hajlandók más embercsoportok üldözésében,
elpusztításában közreműködni.
5.1. A nemzettudat Magyarországon
A nem tudományos publicisztikában két szélsőségesen ellentétes véleménnyel találkozhatunk a magyarországi
társadalom nemzettudatáról, a nemzeti összetartozás érzéseiről. Az egyik szerint a magyar társadalomban széles
körben elterjedt az agresszív nacionalizmus, a másik szerint a magyar társadalomból messzemenően kiveszett a
nemzeti identitás érzése. Mivel nagyon kevés empirikus adat áll rendelkezésünkre, nehéz állást foglalni e két
ellentétes állítás igazságtartalmáról. Egy 1991-ből származó, több országra kiterjedő adatfelvételben négy
kérdést tettek fel, amely ezt a problémakört járta körül (10.1. táblázat). A kapott válaszok egyik szélsőséges
állítást sem látszanak alátámasztani. A „nagyon hazafias vagyok” kijelentéssel egyetértők aránya tekintetében
nagyjából középső helyet foglalunk el. Az Egyesült Államokban például sokkal nagyobb a „hazafiak” aránya,
viszont Oroszországban és Ukrajnában kisebb. Az agresszív nacionalizmus vagy kritikátlan nacionalizmus
elterjedtségét fejezik ki a „harcolnunk kell országunkért, akár igaza van, akár nincs” (a múlt századi angol
nacionalista mondásnak, a „right or wrong, my country” megfelelője) kijelentéssel kapcsolatos vélemények. Az
ezzel egyetértők aránya Magyarországon a legalacsonyabbak közé tartozik, az Egyesült Államokban és
Angliában viszont a legmagasabb. A bevándorlás szigorúbb korlátozásának követelése, tehát a bevándorlókkal
szembeni ellenségesség tekintetében középen állunk a vizsgált országok között. Egyedül a szomszédos országok
területének egy részével szemben jogosnak tartott elvi igény az a tétel, ahol a magyar társadalomban az
egyetértők aránya az élen áll. Ez a szerző, K. von Beyme (1994) szerint Trianon következménye, mert egy
európai országot sem értek hasonlóan igazságtalan határmódosítások, mint hazánkat.
10.1. táblázat - 10.1.táblázat ♦ A nacionalizmusra utaló közvélemény-kutatási adatok

Amerikából és európai országokból, 1991
70 88 72 64 70 69 74 69 70 75 75 60 62
Harcol 30 55 56 37 46 39 31 16 28 47 53 42 36
nunk
kell
ország
unkért
, akár
igaza
van,
akár
nincs
A 68 - 20 12 48 29 43 25 39 60 52 22 24
szoms
zédos
ország
ok
egyes
részei
valójá
ban a

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
miein
k
Jobba 68 - 79 86 66 84 70 70 65 58 38 45 31
n
korlát
oznun
k
kellen
e a
beván
dorlást
Öt 11 6 14 - - - 26 - 14 34 9 22 22
negatí
v
vélem
ény a
zsidók
ról
5.2. A roma kisebbség helyzete

A mai magyar társadalom legnagyobb és a diszkrimináció által leginkább veszélyeztetett csoportja a cigányság
vagy a romák. Igen nehéz a cigány etnikumhoz tartozókról adatokat gyűjteni, mert a magyar társadalomban
közvetlen rákérdezés útján aligha lehet megállapítani, hogy ki cigány és ki nem. A népszámlálások alkalmával
az anyanyelvre és nemzetiségre vonatkozó kérdést tesznek fel, a cigány etnikumhoz tartozóknak azonban csak
egy töredéke mondja magáról azt, hogy cigány anyanyelvű. Ténylegesen a cigány etnikumhoz tartozók jelentős
része magyar anyanyelvű. A Magyar Háztartás Panel felvételben a kérdező írta fel az adatlapra, hogy megítélése
szerint a megkérdezett személy, illetve háztartás cigány-e (lásd a cigányok jövedelmi adatait a 4. fejezetben).
Magyarországon az elmúlt évtizedekben két jelentős cigányvizsgálatra került sor: 1971-ben (Kemény et al.
1976) és 1993-1994-ben (Havas-Kemény 1995). Ezekben a vizsgálatokban azokat a személyeket tekintették
cigánynak, akiket a környezetük annak mondott. Meglehetősen bonyolultan választották a vizsgálat mintáját,
mert először azokat a településeket, városrészeket határozták meg, ahol nagyobb számú cigány etnikumú
népesség él, s az ezek közül választott települési mintánál a helyi társadalom néhány tagját kérdezték meg, kik
cigányok az adott településen.
A roma népesség számáról is ezekből az adatfelvételekből vannak a legmegbízhatóbbnak látszó becslések.

1971-ben 320 ezerre, 1994-ben 434 ezerre becsülték a népességet, vagyis 1971-ben az ország lakosságának
valamivel több mint 3 százaléka, 1994- ben közel 5 százaléka tartozott a cigány etnikumhoz.
Mindkét vizsgálat azt állapította meg, hogy a cigány etnikumhoz tartozók az átlagnépességnél jóval
hátrányosabb helyzetben vannak. A hátrányuk 1971-től 1994-ig tovább nőtt.
A hátrányok növekedésének egyik fő oka az, hogy a romák közül sokkal kevesebben rendelkeznek kereső
foglalkozással, sokkal többen vesztették el a munkahelyüket. A 15-59 éves roma férfiak közül csupán 31
százalék, a 15-54 éves nők közül csupán 18 százalék volt foglalkoztatott. Az ilyen korú romáknak csupán 24
százaléka rendelkezik rendszeres munkából származó jövedelemmel és 42 százalék kap valamilyen rendszeres
nem munka jellegű jövedelmet. A rendszeres munkával nem rendelkezők egy része munkanélküli, másik része
munkahelye elvesztése után visszahúzódott a munkaerőpiacról, vagy korábban sem rendelkezett munkahellyel.
Mivel a cigány etnikumhoz tartozó háztartásokban így az átlagosnál jóval kevesebb a rendszeres munkahelyi
keresettel rendelkezők aránya és mivel a gyermekszám magasabb a roma családokban, az egy főre jutó
jövedelem átlaga szükségképpen messze elmarad az országos átlagtól, és a cigány etnikumnak sokkal nagyobb
része él a különböző szegénységi küszöböknél alacsonyabb jövedelmű háztartásokban. Mind a
munkanélküliség, mind a szegénység az átlagosnál jóval tartósabb a cigány etnikumhoz tartozók között. A
romák súlyosan hátrányos helyzete már ma is a magyar társadalom egyik legsúlyosabb problémája, és a jövőben
a probléma súlyossága tovább növekedhet.

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
Egy kelet-alfoldi falu cigány lakosságának vizsgálata (Gyenei 1993) az országosnál is súlyosabb hátrányokat
mutatott ki. A megkérdezett roma háztartások 12 százaléka mondta, hogy gyakran az élelmiszer-kiadásokra
sincs elég pénzük, 14 százalék pedig ennél is rosszabbnak, kétségbeejtően kilátástalannak mondta a helyzetét. A
tárgyi életkörülmények (lakás minősége, állapota, rendezettsége) a roma lakosság 35 százalékánál elhanyagolt,
29 százalékánál igen rossz és nagyon elhanyagolt volt. Mivel a helyi munkalehetőségek korlátozottak, a
településen kívüli munkavállalás pedig a tömegközlekedés ritkulása, drágulása miatt alig lehetséges, a hátrányos
helyzetből való kiemelkedés esélyei igen rosszak.
Minden korábbi szociológiai elmélet szerint rosszabbodó gazdasági körülmények, növekvő munkanélküliség,
elszegényedés körülményei között a kisebbségekkel szembeni előítéletek, sztereotípiák és diszkrimináció
erősödnek. A mai magyar társadalom felszínes megfigyelője is valószínűleg arra a következtetésre jut, hogy a
korábban is jelentős előítéletek, sztereotípiák megerősödtek, legalábbis gyakrabban és élesebben nyilvánulnak
meg. K. Postma (1996) kutatása azonban nem igazolta ezt a hipotézist. A vizsgálat módszere az volt, hogy 16 jó
tulajdonságról és 16 rossz tulajdonságról (közülük 13 jól értelmezhető rossz tulajdonságot sorol fel a 10.2.
táblázat) kérdezték meg a meginterjúvolt személyeket, hogy azok mennyire jellemzik a cigányokat. Az első,
1987. évi adatfelvételtől 1992-re és 1993-ra (a második és harmadik adatfelvételig) a jó tulajdonságok említése
rendre nőtt, a rossz tulajdonságoké rendre csökkent.
Ugyanakkor a cigányoknál sokkal gyakrabban említették a rossz tulajdonságokat, mint jellemzőket, és sokkal
ritkábban a jó tulajdonságokat, mint a magyaroknál (tudományosan helyesebb lenne nem cigányokról beszélni,
mert a cigányok is a magyar társadalom tagjai), tehát nagyon jól kimutathatóak a cigányokkal szembeni erős
negatív vélemények (10.2. táblázat).
10.2. táblázat - 10.2. táblázat ♦ A magyarok, cigányok és zsidók rossz tulajdonságai, az

adott rossz tulajdonságot jellemzőnek mondók aránya, százalék, 1994
Rossz tulajdonság Magyarokra Cigányokra Zsidókra
jellemző, százalék
Anyagias 70 35 67
Barátságtalan 12 31 3
Buta 9 43 2
Antipatikus 7 40 4
Agresszív 22 70 12
Élősködő 11 59 15
Felszínes 23 42 5
Képmutató 29 48 13
Lusta 10 68 6
Megbízhatatlan 12 60 6
Műveletlen 10 61 1
Önző 30 33 22
Piszkos 5 56 5

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
Nem igazolódott viszont az az egyéni szinten megfogalmazott hipotézis sem, hogy azok, akik 1992-ben és 1993-
ban helyzetük romlásáról számoltak be, a cigányoknak több rossz tulajdonságát említették. Tehát az egyéni
helyzet romlása nem vezetett az előítéletek erősödéséhez.
Ez a kutatási eredmény, hogy tudniillik a cigányokkal szembeni előítéletek társadalmi méretekben nem
erősödtek, hanem gyengültek, annyira ellentmond a közvélekedésnek, hogy érdemes gondosan megvizsgálni,
nem okozhatta-e valamilyen hiba vagy adatközlési torzítás. Az 1987. és az 1992-1993. évi adatfelvételek mintáit
azonos módszerrel választották, tehát az eredményt nem okozhatta a mintavétel sajátossága. Hozzá kell tenni,
hogy 1992-ben és 1993-ban ugyanazokat a személyeket kérdezték meg, és ugyanazon személyek előítéletessége
is kissé csökkenni látszott. A kérdéseket teljesen azonosan fogalmazták meg mindegyik adatfelvételnél. Nem
feltételezhetjük azt sem, hogy 1987-ben kevésbé féltek a cigányokról negatív véleményt mondani, mint 1992-
1993- ban. Az egyetlen nyitott kérdés az, hogy a rossz és a jó tulajdonságokra való rákérdezés megfelelő
módszer-e az előítéletesség mérésére. Ezt a módszert azonban számos külföldi előítéletesség-vizsgálatban
felhasználták, a szociológiai szakirodalomban elfogadott módszer. A vizsgálat eredményét tehát csak akkor
vonhatjuk kétségbe, ha az attitűdvizsgálatokat a maguk egészében megkérdőjelezzük. Le lehet tehát vonni azt a
következtetést, hogy ez a vizsgálat váratlan új eredményt mutatott ki: a cigányokkal szembeni előítéletek az
utolsó években némileg csökkentek, bár ma is igen erősek.
5.3. A zsidó vallási kisebbség és az antiszemitizmus

A két világháború közötti korszakban Magyarország legnagyobb létszámú kisebbsége a zsidóság volt. Az akkori
zsidóságot vallási kisebbségnek vagy vallási alapú kulturális kisebbségnek tekinthetjük, ugyanis az izraelita
vallásúak túlnyomó többsége a magyar nemzet tagjaként identifikálta magát, tehát nem nemzeti kisebbséget
alkottak. 1941- ben a népszámlálás alkalmával a mai országterületen 401 ezer izraelita vallású személyt írtak
össze, az akkori nagyobb országterületen 725 ezret. A zsidótörvények értelmében a mai országterületen 90 ezer,
az akkori nagyobb területen 100 ezer nem izraelita vallá- sú személy minősült zsidónak.
A mai országterületen 1945 végén egy korabeli kimutatás szerint 191 ezer zsidó eredetűnek mondott személy
élt. Az 1949. évi népszámláláskor 134 ezer izraelita vallású személyt írtak össze. Az igen nagy
létszámcsökkenés fő oka az ország 1944. márciusi német megszállása után megindított deportálás és a
koncentrációs táborokban történt tömeges gyilkosság volt. A fent idézett adatok érzékeltetik, hogy nem tudjuk
pontosan megmondani, mekkora volt a zsidó holocaust halálos áldozatainak száma. A mai országterületen 200
és 300 ezer között, az akkori országterületen 400 és 600 ezer között lehetett az áldozatok száma (Braham 1990;
Stark 1995). Megállapíthatjuk, hogy ilyen méretű demográfiai katasztrófa a magyar nemzetet történelme
folyamán máskor sohasem érte. Ugyanakkor azt is jelzik az adatok, hogy – a környező országokhoz képest –
nem jelentéktelen számú izraelita vallású és zsidó kulturális hátterű személy élte túl a második világháborút,
ennek következtében a kelet-közép-európai országok közül ma Magyarországon él a legnagyobb zsidó
kisebbség. Pontos létszámát nem tudjuk megmondani, mert 1949 óta a vallásra vonatkozó kérdés nem szerepelt
a népszámlálási kérdőíveken, a szociológiai adatfelvételek mintái pedig többnyire annyira kicsik voltak, hogy
azok alapján nem lehet egy, a népességnek egy-másfél százalék körüli csoportjára vonatkozó pontos adatot
becsülni. Ennél is nagyobb probléma, hogy nyilvánvalóan eltérő az izraelita közösségekkel aktív vallási
kapcsolatban állók száma, valamint a kultúrájuk alapján zsidó identitásúak száma, nem is beszélve arról, hogy a
zsidó kulturális identitás és a magyar nemzettudat igen sokaknál együtt járhat.
Karády Viktor kutatásaiból (1984; 1988) tudjuk, hogy a XIX. század második felétől a zsidó kisebbség az
átlagosnál magasabb iskolai végzettségű volt, és a társadalmi struktúra egyes kedvező helyzetű rétegeiben
országos arányánál nagyobb részben foglalt helyet. A zsidók arányát a nagytőkések között sokszor eltúlozzák
ugyan, de vitathatatlan, hogy az országos arányuknál nagyobb volt a részük a magyar tőkések között.
Hasonlóképpen „túl voltak reprezentálva” a kereskedői és egyes értelmiségi foglalkozásokban. A cigánysággal
szemben, amely mindig erősen hátrányos helyzetű kisebbség volt, a zsidóságot inkább az országos átlagnál
kedvezőbb társadalmi helyzet jellemezte. Ez a jellemzője valószínűleg a második világháború után is
fennmaradt, mert elsősorban a budapesti gettóban élő zsidók élték túl a háborút, a fővárosi zsidók pedig az
ország egész zsidóságának magasabb iskolai végzettségű és jobb módú részét alkották.
A második világháborús pusztulás érthetővé teszi, hogy a magyar társadalmat különösen foglalkoztatja az a
kérdés, hogy milyen mértékű az antiszemitizmus, a zsidókkal szembeni negatív előítélet és diszkrimináció.
Semmi megbízható szociológiai információnk nincs arról, hogy a 30-as években és a második világháború alatt
mennyire volt elterjedt az antiszemitizmus. Az egyedi személyes emlékek és dokumentált tények szerint
előfordultak szélsőségesen antiszemita megnyilvánulások, de az üldözött zsidókkal szembeni szolidaritás példái
is. Az antiszemita előítéletek mai elterjedtségéről sincsenek megbízható adataink.

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
A fentiekben ismertetett, cigányokkal szembeni előítélet vizsgáló kutatásban (Post- ma 1996) 1992-ben és 1993-
ban az interjúvoltakat arról is megkérdezték, hogy szerintük az említett jó és rossz tulajdonságok mennyire
jellemzőek a zsidókra. Az eredmények arra engednek következtetni, hogy a magyar társadalom nem zsidó tagjai
többségében nem él a zsidókkal szemben erős negatív előítélet, mert váltakozva egyes jó és rossz
tulajdonságokat a zsidókra, másokat a magyarokra (nem zsidó magyarokra) találtak jellemzőbbeknek.
A 10.1. táblázat utolsó sorában idézett közvélemény-kutatási eredmények is arra engednek azonban
következtetni (lásd azoknak arányát, akik a zsidókról szóló legalább öt negatív véleménnyel egyetértettek), hogy
Magyarországon ma nem gyakoribbak, hanem ritkábbak az antiszemita előítéletek, mint például Nyugat-
Németországban, Angliában, Oroszországban, Lengyelországban.
A nemzettudat, a más nemzetekkel és a kisebbségekkel szembeni előítéletek befolyásolása kormányzati
eszközökkel nehéz és kockázatos vállalkozás. Az eredmény sok esetben a szándékoltnak az ellenkezője lehet. A
nemzeti összetartozás érzése elősegíti az adott társadalom konfliktusmentesebb működését, de a rá való
kritikátlan hivatkozás könnyen odavezethet, hogy az érzés agresszív nacionalizmusba csap át. A más
nemzetekkel és a társadalmon belüli kisebbségekkel szembeni előítéletek politikai célú felszítása pedig végzetes
következményekhez vezet.
A nemzeti, vallási, etnikai kisebbségekkel szembeni előítéletek és diszkrimináció annyira veszedelmes

jelenségek, és az elmúlt évszázadokban, különösen a XX. században annyi súlyos tragédiát okoztak, hogy
alakulásukat mindenképpen figyelemmel kell kísérni, és a szociológiának is mindent meg kell tennie
indokolatlanságuk bizonyítására.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
A világ szociológiájának súlyos mulasztása volt, hogy a nemzet problémakörének kutatását elhanyagolta. Most a
XX. század legvégén rá kell döbbennünk, hogy a nemzettudat egyáltalán nem halványodik el, még a fejlett
társadalmakban sem. A nemzettudat tartó- sabbnak és erősebbnek látszik az osztálytudatnál.
A nemzettudat vagy a nemzeti összetartozás tudata az embernek azon a tulajdonságán alapul, hogy különböző
csoportok, közösségek tagjaként definiálja magát, és ezeknek többi tagja iránt kisebb-nagyobb szolidaritást érez.
A nemzettudat tehát hasonló jelenség, mint a vallási közösséghez való tartozásnak, a világnézeti közösséghez,
kulturális közösséghez vagy egyszerűen helyi közösséghez való tartozás tudata.
A nem agresszív nemzettudattól meg kell különböztetni az agresszív nacionalizmust, amely a más nemzetek, a
társadalmon belüli kisebbségek elleni harcra sarkallja a nemzet tagjait. Az agresszív nacionalizmus jelenleg sok
helyütt, többek között Kelet-Euró- pában a külső és a belső béke egyik legsúlyosabb veszélyeztetője. Alapját a
más közösségek tagjaival szembeni előítéletek, sztereotípiák alkotják.
A mai Magyarországon a legnagyobb etnikai kisebbség a roma etnikumhoz tartozó népesség. Létszáma
körülbelül félmillió. Többsége súlyosan hátrányos helyzetben él. A romákkal szembeni előítéletek erősek, de
úgy látszik, nem nőttek, hanem inkább csökkentek a rendszerváltozás óta.
A két világháború között a legnagyobb létszámú kisebbség a zsidóság volt. A zsidóságot vallási vagy valláson
alapuló kulturális kisebbségként definiálhatjuk. A holokauszt során a magyarországi zsidóság nagy része
elpusztult, de így is ma Kelet-Közép-Európá- ban Magyarországon él a legnagyobb létszámú zsidóság.
Nincsenek részletes adataink az antiszemitizmus elterjedtségéről, de a rendelkezésünkre álló gyér információk
szerint a zsidókkal szembeni negatív előítéletek nem elterjedtebbek a magyar társadalomban, mint más európai
országokban.
(Spéder Zsolt)
Az 1990-es évek elejéhez hasonlóan ma is komoly jelentősége van annak, hogy az államszervezeti keretek
között élő népességnek milyen a nemzeti, etnikai összetétele, hogyan jellemezhető a kisebbség és a többség
viszonya. A globalizáció, a nemzeti keretek fölötti együttműködés (pl. EU) nem oldja fel a nemzeti hovatartozás

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
és a kisebbségi azonosság tudatát, sőt inkább azt mondhatjuk, hogy a világ kitágulása, a tágabb közösségekhez
való kapcsolódás erősíti ezt a korábban természetesnek tartott kötődést (Hondrich 1999), és nem egységesíti
Európa népességét. A mindent átfogó piac sem szünteti meg a különböző csoportok közötti egyenlőtlenségeket.
A modern társadalmaknak tehát feltétlenül pontos képpel kell rendelkezniük a kisebbségek fennmaradásáról és
(újraképződésről, a kisebbségi lét objektív körülményeiről (a kisebbségek strukturális helyzetéről) és
szociálpszichológiai jellemzőiről (kisebbségi azonosságtudat, többségi előítéletek stb.). A következőkben
esősorban a kisebbségek objektív körülményeivel fogunk foglalkozni, és csak érinteni tudjuk a
szociálpszichológia folyamatok olyan aspektusát, mint az előítéletesség.
Helyzetük értelmezése céljából az Európában ma élő kisebbségeket három nagy csoportba érdemes sorolni.
Egyesek közülük évszázadok óta ugyanazon térségben élnek, ám történelmi változások (nemzetállamba
szerveződés, háborús konfliktus folytán megváltozó államhatárok stb.) következtében, de akár tudatos választás
nyomán is kisebbségi helyzetbe kerültek (svédek Finnországban, tiroliak Olaszországban, magyarok
Romániában, illetve németek Magyarországon stb.). Más kisebbségek az elmúlt évtizedek, évek
vándormozgalmai nyomán alakultak ki, lévén Európa az 1960-as évek óta befogadó kontinens. Végül külön
kutatás tárgyát képezi a zsidó és roma kisebbség. A nemzetközi tendenciákat illetően a migránsokra (első,
második generációs migránsokra) összpontosítunk, a magyarországi viszonyokat illetően a roma népesség
helyzetét tárgyaljuk részletesen. Néhány az idegenellenességgel kapcsolatos változási tendenciát is jelezni
fogunk.

Az elmúlt évtizedek bevándorlói alkotta etnikai kisebbségek integrációja és beilleszkedése ma Európa legtöbb
országának égető társadalmi és politikai problémája. Mind eltérő nemzeti, etnikai, vallási hovatartozásuk, mind
különböző létszámarányuk folytán a kisebbségek más-más tennivalókat generálnak Európa különböző
államaiban. Franciaországba főképpen a Maghreb-országokból (Algéria, Tunézia, Marokkó), Németországba és
Ausztriába Törökországból és a volt Jugoszláviából, az Egyesült Királyságba, Indiából és Pakisztánból, Svájcba
a volt Jugoszlávia országaiból és Olaszországból érkezett a legtöbb bevándorló. E kisebbségek helyzetének
alakulását korábban az asszimiláció fogalomkészletével, annak egyes fokozataival írták le, ma azonban az új
szempontú megközelítés megnyilvánulásaként az integráció dimenziói (gazdasági, kulturális, civil,
identifikációs) és problémái (konfliktusok) uralják mind a szakmai diskurzust, mind pedig a politikai programok
kimunkálását. Az integráció ugyanis magában foglalja a kölcsönösséget, azt, hogy a többségi társadalom
elfogadja a kisebbségi létezés egyes önálló elemeit (szokások, vallás) és nem kívánja meg a teljes azonosulást
(Heckman 2000). Az önállóság és az alkalmazkodás határai természetesen nem adottak, sőt éppen ezek
kijelölése (pl. csadorhasználat, ünnepek) okoz éles konfliktusokat egyes országokban.
Az európai országokba bevándorolt kisebbségek tagjainak ma általában az átlagosnál alacsonyabb az iskolai

végzettsége, hátrányosabb a munkapiaci helyzete, főképpen alacsonyabb jövedelemmel járó és bizonytalanabb
pozíciókat foglalnak el, magasabb körükben a munkanélküliség. Ez részben annak következménye, hogy
munkavállalóként elfogadják a többségi társadalom tagjai által üresen hagyott, marginális státusokat. Ezek a
munkahelyek nem csak alacsony presztízsűek, de kevés mobilitási lehetőséget is kínálnak. Foglalkoztatási
szintjük alacsony, ami abból adódik, hogy a munkavállalókat időközben családtagjaik is követték, akik körében
viszont igen magas az inaktívak aránya. Az első generációs migránsok gyenge, illetve féloldalas integrációja
érthető jelenség. Igen sokan csak ideiglenesen, átmeneti céllal érkeztek a fogadó országba, felnőttként tanulták
meg annak nyelvét, és lehetőségeik is korlátozottak voltak a kulturális minták elsajátítására. Az „idegen
környezetben” végzett munka után otthonukban tehát a kibocsátó országban élt életüket vitték tovább. Mindez
elégséges magyarázat arra, hogy az elfogadható gazdasági integrációjuk mellett, mind azonosságtudatuk, mind
társadalmi részvételük elégtelen.
Ma a kutatások döntően azokra a második generációs migránsokra koncentrálnak, akiknek szülei még külföldön,
de ők a fogadó országban születtek. Ez a nemzedék ugyanis már születésétől fogva a befogadó ország
intézményrendszerében él, azt használva nő fel, így elvben lehetősége van arra, hogy a többségi társadalom
tagjaihoz hasonló státusokat szerezzen meg. Az erre irányuló vizsgálatok még nem fejeződtek be, így csak
néhány részeredmény ismert. A második generációs migránsok általában jobb helyzetben vannak, mint szüleik,
de létfeltételeik az eredeti népességétől általában elmaradnak (Seifert 1999). Hoffmann-Novotny és
kutatócsoportja hasonló eredményre jutott, amikor török és olasz második generációs migránsok iskolai
végzettségét és munkapiaci státusát hasonlította össze svájci szülők gyermekeinek státusával (Hoffmann-
Novotny et al. 2001). Elemzésük az integráció egy igen fontos mechanizmusát tárta fel: a hátrányos helyzet
(relatív depriváció) az olasz és török interjúalanyok körében deprivációs és orientációs anómiát, frusztrációt vált
ki. Az érintettek erre a konfliktusra háromféle módon reagálnak: erősödik bennük a diszkrimináltság érzése,

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
saját etnikai csoportjuk felé fordulnak (befelé forduló szegregálódás) és felmerülhet bennük a visszavándorlás
gondolata. A törökök között inkább az első kettő, az olaszoknál a harmadik lehetőség kerül előtérbe. Egy etnikai
kisebbség hátrányos helyzete következtében tehát olyan adaptációs mechanizmusok alakulhatnak ki, amelyek
révén erősödhetnek az etnikai különbségek (reetnicizálódás).
Természetesen számos egyéb tényezőtől függ az, hogy a kisebbségi etnikum tagjai milyen módon kapcsolódnak
be a többségi társadalomba; teljesen átveszik-e a befogadók mintáit, nyelvét, kultúráját vagy bizonyos téren
megtartják etnikai különbségeiket. Bizonyára szerepet játszanak ebben a többségi társadalomban uralkodó
előítéletek, a kisebbségi etnikum azonosságtudatának összetevői, az országokként eltérő befogadási politikák, a
többségi és kisebbségi kultúrák távolságának következményei, a kisebbségi motivációk (Heckmann 2001). Ez
utóbbira az ázsiai etnikumok gyors amerikai integrációját, foglalkozási karrierjüket szokás példaként említeni.
És nem tévedünk nagyot, ha feltételezzük, hogy a törökök németországi integrálódása konfliktusokkal sokkal
inkább terhelt folyamat, mint a volt Jugoszláviából bevándoroltaké.

Nemzettudat, előítéletesség Magyarországon Az 1990-es évek elején Magyarországon több olyan kutatás folyt,
amely átfogóan mérte és értékelte a népesség előítéletességét, xenofóbiáját, cigányellenességét,
nemzettudatának alkotóelemeit. E felmérések többségét az ezredfordulón megismételték, így képet kaphatunk
arról, hogy a rendszerváltozást közvetlenül követő időszakban jellemző beállítódások, tudattartalmak mennyire
formálódtak át. Az eredmények többsége állandóságot jelez. Csepeliék megállapítják, hogy a nemzettudat
alapvető szerkezete, alkotóelemei alig változtak, esetleg némi modernizálódásról beszélhetünk (Csepeli et al.
2004). A nemzetközi összehasonlításból pedig az derül ki, hogy a magyarok nemzettudatának szerkezete
összhangban van azzal, amit más közép-kelet-európai népeknél tapasztalhatunk (Csepeli-Örkény 1998).
Az idegenekkel szembeni ellenérzés Sik vizsgálatai szerint az 1990-es években hullámzó volt, amire a kutatók
nem találtak magyarázatot. Azt viszont ki tudták mutatni, hogy az idősebbek, az alacsonyabb végzettségűek és a
munkaerőpiacról kivonulók között erősebb a xenofóbia. E társadalmi csoportok ugyanis jobban tartanak attól,
hogy a bevándorlók veszélyeztetik jóléti helyzetüket, veszélyt jelentenek számukra a munkapiacon. Ezt a
jelenséget szokták „jóléti sovinizmusnak” nevezni.
Lényegesen visszaszorult ugyanakkor az előítéletes attitűd. A magyar társadalmat az
1. es évek elején jellemző cigányellenesség – Enyediék kutatásai szerint – az elmúlt évtizedben egyértelműen
mérséklődött (Enyedi et al. 2004). A szerzők negatív, pozitív és semleges állítások segítségével szondázták a
jelenséget. Megszerkesztettek egy összevont, 0-tól 100-ig terjedő skálát is, amelyen mérve 1994 és 2002
között a cigányellenesség 56-ról 44 pontra csökkent. Ugyanakkor az egyes állításokkal egyetértők arányát
tanulmányozva természetesen kitűnik, hogy élnek még olyan képek a népességben, amelyek cigánysághoz
(mint etnicitáshoz) negatív tulajdonságokat kötnek, ugyanakkor örvendetes ezek térvesztése (vö. 10.3.
táblázat).
Az antiszemitizmus ugyanezen időszak alatt kevesebbet változott: nyílt formája az adatok szerint némileg
csökkent, de ez alig járt együtt a jelenséget elítélők részarányának növekedésével. A kutatók azt is
megállapítják, hogy hat nemzetiséget/etnikumot összevetve – ezek: arab, cigány, kínai, romániai magyar,
romániai román, zsidó – a cigányokkal szemben a legnagyobb a társadalmi távolság. Legkevésbé őket szeretnék
a kérdezettek munkatársnak, szomszédnak, közeli rokonnak.
A roma népesség helyzetének alakulása Magyarországon A romák népességen belüli arányairól nincsenek
pontos adataink, így becslésekre kell hagyatkoznunk. A népszámlálásokban viszonylag kevesen, így 1991-ben
143 ezren, 2001-ben pedig 190 ezren vallották magukat cigány nemzetiségűnek. Más számok adódnak a gondos
mintavételen alapuló adatfelvételekből. Ezek során azokat tekintik romának, akiket egyrészt a környezetük
annak tart, másrészt akik nem utasítják vissza, hogy egy romavizsgálatban részt vegyenek. Eszerint 1993-ban
455 ezer, míg 2003-ban 570 ezer volt a roma népesség nagysága (Kertesi-Kézdi 1999; Kemény et al. 2005).
Lélekszámuk növekedése döntően magasabb gyermekvállalási hajlandóságuknak köszönhető, becslések szerint
a 2003-ban született gyermekek 15 százaléka a roma etnikumhoz tartozott. Regionális és települések szerinti
elhelyezkedésük egyenetlen. 2003-ban vélhetően négy megyében volt tíz százalék fölötti a népességen belüli
arányuk (Békés: 10,9 százalék; Borsod: 13,3 százalék; Heves: 16,0 százalék; Nógrád: 14,0 százalék), a
Dunántúlon pedig két déli megyében (Baranya: 7,1 százalék; Somogy: 8,8 százalék) haladta meg az átlagot.
Területi sajátosság még, hogy a roma népesség az aprófalvas területeken koncentrálódik (Havas 1999).

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
10.3. táblázat - 10.3. táblázat ♦ A romákkal kapcsolatos lakossági vélemények – az adott
állítással egyetértők aránya az összes megkérdezett körében, 1994–2002 (%)
Állítások 1994 1997 2000 2002
A cigányok minden 37 - 38 44
szempontból érettek
arra, hogy saját
dolgaikban
dönthessenek
A cigányoknak több 15 10 15 12
segítséget kellene
adni, mint a nem
cigányoknak
A cigányokat teljesen 33 - 25 18
el kell különíteni a
társadalom többi
részétől, mivel
képtelenek az
együttélésre
A cigányok gondjai 89 - 85 88
megoldódnának, ha
végre elkezdenének
dolgozni
A cigányok ne 76 - 68 64
akarjanak úgy tenni,
mintha nem lennének
cigányok
A cigányokat rá kell 78 - 81 82
szoktatni arra, hogy
ugyanúgy éljenek
mint a magyarok
Csak helyeselni 46 47 38 33
lehet, hogy még
vannak olyan
szórakozóhelyek,
ahová a cigányokat
nem engedik be
A cigány lakosság 70 - 63 55
számának
növekedése
veszélyezteti a
társadalom
biztonságát
A cigányok között - 59 - 46
ugyanannyi a
bűnöző, mint a
hasonló

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
körülmények között
élő nem cigányok
között
A bűnözési hajlam a 64 - 55 53
cigányok vérében
van
Esetszám 988 3857 1521 1022
Forrás: Enyedi et al. 2004, 393. p.
Minden szempontból hátrányos helyzetük egyik kulcseleme az alacsony iskolai végzettségük. Az ezredfordulón
végzett vizsgálatok szerint (Havas et al. 2002; Kemény- Janky 2004) a roma fiatalok egyötödének általános
iskolai végzettsége sincs. Az 1990-es években az iskolai férőhelyek növekedése és a csökkenő gyerekszám
folytán – a 8 osztályt végzettek körében – erőteljesen növekedett a továbbtanulók hányada, ám a középiskolát
elvégzők aránya igen alacsony (5 százalék). A roma fiatalok közül ugyanis igen sokan (kétharmadnyian)
hagyják abba középfokú tanulmányaikat. Felsőfokú végzettséget száz roma fiatal közül egy szerez. A kutatók
szerint az alacsony iskolai teljesítményt több tényező is magyarázza. A 3-5 éves roma gyereknek háromötöde
nem jár óvodába, és így sokuk életéből kimarad az iskolára szocializálás időszaka, ami megnehezíti intézményi
integrációjukat. Hátrányos számukra a szabad iskolaválasztáson alapuló versenyző iskolarendszer is, amely az
intézményeket abban teszi érdekeltté, hogy a jó teljesítményre képes gyermekeket megszerezzék és megtartsák,
az elvárásoknak megfelelni nem képeseket pedig kisegítő osztályokba és kisegítő iskolákba „tereljék”. (Erről
részletesebben a 12. fejezetben lesz szó.) A szelekciós folyamatok következménye, hogy a roma fiatalok 18-22
százaléka csökkentett tananyagot oktató kisegítő iskolákban végzi általános iskolai tanulmányait, illetve
túlkorosan, 16-17 évesen fejezi be azt. Ilyen feltételekkel nehezen indítható sikeres középiskolai pálya. Mindez
közvetlenül befolyásolja az érintettek munkapiaci integrálódását, hiszen általános iskolai végzettséggel nem
könnyű elhelyezkedni.
A romák foglalkoztatási szintje az 1990-es években folyamatosan igen alacsony volt: az aktív korú férfiaknak
alig több mint a negyedére (28 százalék), az aktív korú nőknek pedig az egyhetedére (15-16 százalék) terjedt ki
(vö. 10.4. táblázat). Az okokat Kemény és Kertesi négy tényezőre vezeti vissza: az érintettek iskolázatlanságára,
regionális elhelyezkedésükre, jellegzetes foglalkozásaik piaci sajátosságaira és diszkriminációjukra. Az iskolai
végzettség problémaköréhez – az eddig elmondottakon túl – azt kell hozzáfűzni, hogy a szocializmusban
(hiánygazdaságban) jellemző munkapiaci túlkereslet a tanulatlan munkaerőt minden mennyiségben felszívta és
ezzel konzerválta a cigányok elégtelen tudástőkéjét. Ami a roma népesség regionális elhelyezkedését illeti, az
erős átfedést mutat a leépülő kistérségekkel. Ahogy a táblázatunk is mutatja, az ország keleti és északi
megyéiben az aktív korú romáknak sokkal alacsonyabb a foglalkoztatási aránya, mint a budapesti régióban vagy
a Dunántúlon. Vegyük azt is észre, hogy az ország különböző régióiban élő cigányok elhelyezkedési esélyei és
munkanélküliségi kockázatai közötti különbségek fokozódtak: a Budapesten élők helyzete egyértelműen javult,
az északi és keleti területeken élőké romlott. A szektorális hatás abban érhető tetten, hogy a romák főképpen az
építőiparban voltak foglalkoztatva, és a leépülés ebben az ágazatban volt a legerőteljesebb. Végül Kemény és
Kertesi úgy látja, hogy a munkapiaci hátrányokhoz a diszkrimináció is hozzájárul, azaz feltételezik, hogy ha
ugyanarra a munkahelyre egy roma és egy nem roma jelentkezik, akkor az előbbinek kisebb az esélye az állás
megszerzésére.
Az 1993-as és a 2003-as romafelvétel számtalan igen lényeges megállapításából még két jelenségcsoportot
emelünk ki: az egyik a roma identitás és nyelvvisszaváltás, a másik a szegregáció. Míg az 1970-80-as években
csökkent a cigány anyanyelvűek aránya, addig Keményék az 1990-es években ezzel ellentétes tendenciát
mutattak ki: hányaduk 4,4-ről 7,7-re nőtt. Eszerint egyfajta nyelvi visszaváltásnak lehetünk tanúi. A fentiekkel
párhuzamosan visszaszorult a roma népességen belül magukat kizárólag magyarnak vallók aránya (56,2
százalékról 37,8 százalékra) és nőtt a kettős identitást („magyar cigány”), illetve a cigány identitást választók
aránya. Ebben negatív oldalról szerepe lehetett annak, hogy a többségi társadalom kevesebb integrációs
lehetőséget, mobilitási esélyt tudott számukra felkínálni, pozitív oldalról pedig annak, hogy a roma politikai és
civil szervezetek és kisebbségi önkormányzatok léte nagyobb teret nyitott az etnikai azonosulásának.
10.4. táblázat - 10.4. táblázat ♦ A roma foglalkoztatottak aránya nemek, régiók, és

iskolai végzettség szerint 1971, 1987, 1993, 2003

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
1971 1987 1993 2003
Nemek
Férfiak 85 74 29 28
Nők 30 49 16 15
Régiók
Budapest és 90 74 40 58
környéke
Dunántúl 89 74 37 31
Alföld 82 72 24 24
Észak-Magyarország 91 81 23 20
Kelet-Magyarország 75 68 18 14
Iskolai végzettség
0-7 osztály - 68 17 17
8 osztály - 86 35 35
Magasabb - 88 48 44
Forrás: Kemény et al. 2004.
Végül azt a kérdést kell feltennünk, hogy jellemző-e, illetve erősödött-e a roma népesség szegregációja
(Kemény), kirekesztettsége (Kertesi) vagy gettósodása (Ladányi-Sze- lényi). Keményék önbevalláson alapuló
válaszok alapján (a közvetlen környezetben „kizárólag”, „túlnyomórészt” romák élnek stb.) arra a
megállapításra jutottak, hogy az etnikum térbeli elkülönültsége, szegregáltsága növekedett. Havas Baranya
megye aprófalvas településeinek közelmúltbeli történelmét és népesség-összetételét vizsgálva azt a
következtetést vonta le, hogy a cigány többségű aprófalvak létrejötte („elcigányoso- dás”) az elmúlt évtizedek
olyan politikai intézkedéseinek a következménye, mint a kitelepítés, lakosságcsere, telepek felszámolása, a tsz-
ek és iskolák körzetesítése. Ladányi és Szelényi a borsodi Csernyéte társadalomtörténetét elemezve és részben
Havas munkájára alapozva állítja, hogy az aprófalvak elcigányosodása a centralizált településfejlesztés –
körzetesítés – révén indult el. E politika ugyanis létfontosságú közösségi funkciókat (oktatás, helyi
gazdaságirányítás) vont el a kistelepülésektől, elvándorlásra késztetve, kényszerítve a falvak elitjét és
középrétegeit. A rendszerváltozást követő recesszió is e kistelepüléseket érintette leginkább: az itt élők
megélhetése került leghamarabb veszélybe, hiszen a leépítések a vidéki üzemek innen kikerülő ingázó
munkavállalóival kezdődtek. A belső vándorlás – a még anyagi forrásokkal rendelkezők elköltözése,
„elmenekülése” – pedig tovább fokozta a szegénység koncentrálódását ezeken a területeken. Ladányiék szerint
ez a mechanizmus igencsak hasonlatos az amerikai nagyvárosokban megismert, Wilson (1987) által leírt
gettósodáshoz, és csak annyiban különbözik, hogy itt vidéki jelleget ölt, aprófalvakra összpontosul. A
szegregáció tehát strukturális okokra (településfejlesztés, munkapiaci lehetőségek megszűnése, vándorlás)
vezethető vissza, ám Szelényiék szerint ez mára egyes vidékeken a „szegénység kultúrájának” kialakulásához
vezetett, rontva a helyzet felszámolásának helyi esélyeit. (E feltételezés értelmezéséhez tanulságosak azok az
esettanulmányok, amelyek a kutatás által elindított gazdaság- és közösségfejlesztési programok kudarcairól
szólnak.)

ETNIKAI CSOPORT,
KISEBBSÉGEK
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Mikor, milyen tényezők hatására erősödik meg az agresszív nacionalizmus?
2. Mi az oka a kisebbségekkel szembeni diszkriminációnak, például az Egyesült Államokban a feketék elleni

diszkriminációnak és egyes európai országokban a zsidóüldözésnek?
3. Melyek az antiszemitizmus gyökerei?
4. Hogyan lehetne Magyarországon a roma etnikumhoz tartozók hátrányos helyzetét enyhíteni?
5. Milyen tényezők hátráltatják a migránsok integrációját Nyugat-Európában?
6. Hogyan alakult az 1990-es években a roma népesség társadalmi helyzete, és mely tényezők játszottak
szerepet e változásokban?
7. Milyen tényezők játszanak szerepet a cigányok növekvő szegregálódásában?

faj ♦ nemzet ♦ nemzeti kisebbség ♦ etnikai csoport ♦ rasszizmus ♦ etnocentrizmus ♦ nemzettudat ♦
agresszív nacionalizmus ♦ előítélet ♦ sztereotípia ♦ diszkrimináció

Allport, G. W. 1977. Az előítélet. Budapest, Gondolat.
Enyedi Zsolt – Fábián Zoltán – Sík Endre 2004. Nőttek-e az előítéletek Magyarországon. In Kolo- si-Tóth-
Vukovich (szerk.): Társadalmi Riport 2004. Budapest, Tárki, 375-399. p.
Gáll Ernő 1994. A nacionalizmus színeváltozásai. Nagyvárad, Literator.
Gyenei Márta 1993. A létminimum alatt – Jajhalom. Statisztikai Szemle, 1-2. sz. 16-31., 130-145. p. Havas
Gábor 1999. A kistelepülések és a cigányok. In Kemény (szerk.): A cigányok Magyarországon. Magyarország
az ezredfordulón. Budapest, MTA, 163-204. p.
Havas Gábor – Kemény István 1995. A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle, 3. sz. 3-20. p. Karády
Viktor 1988. Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon. Mozgó Világ, 8-9. sz. 26-49., 44-57. p.
Karády Viktor et al. 1984. Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, Magyar Füzetek.
Kemény István – Janky Béla – Lengyel Gabriella 2004. A magyarországi cigányság 1971-2003. Budapest,
Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet.
Kemény István – Rupp Kálmán – Csalogh Zsolt – Havas Gábor 1976. Beszámoló a magyarországi cigányok
helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. Budapest, MTA Szociológiai Kutató Intézete.
Kertesi Gábor 1995, 2005. Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás előtt és után. Esély, 1995.
4. sz. 425-469. p. (Másodszor megjelent: Kertesi Gábor: A társadalom peremén. Budapest, Osiris.)
Neményi Mária – Szalai Júlia (szerk.) 2005. Kisebbségek kisebbsége. Budapest, UMK

11. fejezet - 11. fejezet│CSALÁD
Az emberi társadalmakban nem a „nagy” vagy „makrotársadalmi” struktúrák állnak szemben az egyes
emberekkel, hanem közöttük mintegy közvetítő szerepet játszva a társadalmi intézmények helyezkednek el. A
szociológia társadalmi intézménynek nevezi a normák és értékek valamilyen egymással összefüggő
tevékenységekre vonatkozó elfogadott rendszerét, amelyek a társadalmi életet szervezik olyan módon, hogy a
társadalom tagjai a társadalom számára szükséges funkciókat ellássák. Ilyen társadalmi intézmények: a család,
az oktatási rendszer, a gazdasági rendszer (vállalatok stb.) és a kormányzat, a politikai intézmények. Némelykor
ide sorolják a vallást is. Az intézmények lényegét tehát a normák és a mögöttük álló értékek alkotják.
Ezek a normák szerepeket definiálnak, amelyeket a különböző státusokat betöltő személyek mintegy el kell
hogy játsszanak. Ilyen státus például az anya, a gyermek, a munkás, a diák, a tanár stb. státusa. Egy személy
egyidejűleg több státust tölt be, több szerepet játszik. A társadalom tehát intézményekre támaszkodik, ezek az
intézmények státusokat határoznak meg, és hozzájuk kapcsolódó szerepelvárásokat definiálnak. Mint az 5.
fejezetben már tárgyaltuk, a státus és szerep fogalmát némelykor a társadalmi struktúra szociológiájában is
használják.
Az emberi társadalmak intézményei közül a legfontosabb a család. Minden általunk ismert társadalomban
létezett család. A családok a társadalom számára létfontosságú feladatokat látnak el. Ezért érthető, hogy a család
a szociológia érdeklődésének egyik kitüntetett tárgya, és a családszociológia a szociológia egyik legfejlettebb
ága.
1. ALAPFOGALMAK
1.1. Csoportok
A család a társadalmi kiscsoportok egyike. Csoportnak nevezzük az egyéneknek olyan együtteseit, amelyeket
bizonyos közös ismérvek jellemeznek, kötnek össze. Ilyen értelemben a csoport az osztálynál és rétegnél
általánosabb fogalom, más szóval az osztály és a réteg is csoportok, a csoportokról szólva azonban legtöbbször a
kiscsoportokra gondolunk.
Kiscsoportnak nevezzük azokat a csoportokat, amelyeknek tagjai olyan kis létszámúak, hogy egymást
személyesen ismerik és egymással többé-kevésbé szoros kapcsolatban vannak. Ilyenek tehát a munkahelyi és
lakóhelyi (szomszédsági) közösségek, iskolai osztályok, kis egyesületek, körök, klubok, baráti közösségek, a
rokonság és a család.
Meg szokás különböztetni elsősorban a szervezetszociológiában a formális és informális csoportokat. Formális

csoportnak nevezzük azokat a csoportokat, amelyeket a szervezeti szabályok definiálnak. Ilyen például a vállalat
egy-egy osztálya. Informális csoportnak nevezzük azokat a csoportokat, amelyeket nem formális szabályok
definiálnak, hanem személyes kapcsolatok, szimpátiák, közös érdekek és azok képviselete tart össze. Ilyen
például egy baráti csoport vagy klikk a vállalaton belül.
A kiscsoporttal rokon, de azzal nem teljesen azonos, annál szűkebb fogalom az elsődleges csoport. Az
elsődleges csoport olyan kiscsoport, amelyben a csoporttagok teljes személyiségükkel (tehát például nem csak
mint munkatársak vagy mint szomszédok) vesznek részt, ezért a kapcsolatok sokoldalúak (például nemcsak a
munkára, hanem a szabadidő eltöltésére is kiterjedjenek), továbbá érzelmileg színezettek. Az elsődleges
csoportokban az egyes csoporttagok érzelmi biztonságot, segítséget várnak és kapnak, ezek a kapcsolatok
elősegítik személyiségük fejlődését, gazdagodását. Az elsődleges csoportokban megy végbe a gyermekek
szocializációja, személyiségük fejlődése. Az elsődleges csoportok tagjai közötti kapcsolatok nyújtanak
segítséget a felnőtt embernek lelki egészsége fenntartásában, a felnőtt élettel járó feszültségek, lelki problémák
megoldásában. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az elsődleges csoportok többi tagjától kapott pozitív
visszajelzések, szerető elfogadás és elismerés szükséges ahhoz, hogy az egyénben saját magáról reális énkép
alakuljon ki. A legfontosabb elsődleges csoportok a család, a tágabb rokonság és a baráti, közöttük a kortársi
kiscsoportok.
1.2. Család, családmag, háztartás

11. fejezet│CSALÁD
Családnak nevezzük a szociológiában az olyan együtt élő kiscsoportot, amelynek tagjait vagy házassági
kapcsolat, vagy leszármazás, más szóval vérségi (kivételes esetben örökbefogadási) kapcsolat köti össze. A
statisztika családdefiníciója ennél valamivel szű- kebb: csak a szülőket (vagy egyedülálló szülőt) és velük együtt
élő nem házas gyermekeiket számítja a családhoz. Ennek alapján három családtípust különböztet meg: a
házaspárt, a házaspárt gyermekkel, továbbá egy szülőt gyermekkel.
Ezt szokás családmagnak vagy nukleáris családnak is nevezni. A néprajztudomány viszont a szociológiánál is
tágabb családfogalmat használ: nem csupán az együtt lakó, együtt étkező családtagokat számítja a családhoz,
hanem azokat is, akik – bár külön laknak, esetleg külön háztartást vezetnek, sőt külön is gazdálkodnak –
egymással szoros kapcsolatban élnek. Továbbá családhoz számítják a családjukkal együttélő nagyszülőket és
más rokonokat.
A családtól meg kell különböztetni a háztartás fogalmát. Ez az együtt lakó és a megélhetési költségeket
megosztó, együtt fogyasztó (étkező, tartós javakat közösen használó) emberek csoportja, akik általában, de nem
szükségképpen rokonok.
Attól függően, hogy kik élnek együtt a háztartásban, különféle háztartástípusokat szokás megkülönböztetni. A
különféle tipológiák közül itt a PeterLaslett (1972) angol társadalomtörténész által kidolgozottat ismertetjük.
Eszerint vannak:
1. nukleáris családi háztartások, ezekben egyetlen nukleáris család tagjai élnek együtt;
2. kiterjesztett családi háztartások, ezekben egy nukleáris család tagjain kívül más, ehhez a családmaghoz
nem tartozó rokonok (leggyakrabban az özvegy szülő vagy egy nem házas testvér) élnek együtt;
3. több családmagból álló háztartások, ezekben több családmag él együtt, legtöbbször a szülők és házas
gyermekük házastársával; ezen belül megkülönböztethetünk több sajátos típust: a törzscsalád-háztartást, ezen
belül a szülők egyetlen házas gyermekükkel (legtöbbször a legidősebb, néha a legfiatalabb házas
fiúgyermekükkel) élnek együtt; a házas szülőkből és több házas gyermekükből álló háztartást, általában erre
gondolnak, amikor „nagycsaládról” beszélnek; végül a házas testvérek együttélését egy háztartásban. E három
főtípuson kívül ritkábban még másfajta többcsaládos háztartás is előfordul. A kiterjesztett és a többcsaládos
típust szokás együtt összetett háztartásnak nevezni;
4. olyan háztartások, amelyeknek tagjai közül senki sem tartozik ugyanazon családmaghoz, például két
egyedülálló, nem házas unokatestvér együttélése egy háztartásban;
5. egyszemélyes háztartás.
Ezeknek a típusoknak a definíciója egyértelmű, a konkrét adatfelvételekben azonban – különösen, ha történeti

forrásokat, régi összeírásokat dolgoznak fel – nem könnyű eldönteni, hogy ténylegesen milyen típusú
háztartásról van szó, például nehéz eldönteni, hogy az egy telken lévő, két különálló házban lakó idős szülők és
házas gyermekük egy többcsaládmagos háztartást vagy két külön nukleáris családi háztartást alkot-e, vagy hogy
a két szomszédos telken álló házban lakó, de együtt gazdálkodó házas testvérek egy több családmagból álló
háztartást vagy két külön nukleáris családi háztartást alkotnak. Az együttlakásnak, együttes fogyasztásnak és az
együttes gazdálkodásnak ugyanis különböző fokozatai fordulnak elő.
A fent említetteken kívül a háztartásokhoz tartozhatnak szolgák, gazdasági vagy háztartási cselédek és más
lakók. Őket a fenti tipológiában nem veszik figyelembe, csupán kimutatják, hogy a háztartások mekkora
részében élnek ilyen helyzetű személyek.
Ennél egyszerűbb a háztartások azon tipológiája, hogy hány nemzedék tagjai (nagyszülők, szülők, gyermekek)
élnek együtt, így meg lehet különböztetni egy, két, három és több nemzedék tagjaiból álló háztartásokat.
1.3. Házasságtípusok
Házasságkötésnek mondjuk a szociológiában azt a cselekményt, amellyel felnőttek házastársi-családi
kapcsolatot létesítenek egymás között. Házasságon értik sok esetben nemcsak a kapcsolat létesítését, hanem
magát a kapcsolatot, tehát annak egész folyamatát a létesítéstől a megszűnéséig. A magyar és más fejlett
országok társadalomstatisztikájában házasságnak nevezik azt a jogi cselekményt, amelynek során egy férfi és
egy nő a jogszabályoknak megfelelően házastársi kapcsolatot létesít („elmegy az anyakönyvvezetőhöz”).
Szociológiai értelemben házasságnak lehet mondani az említett jogi cselekmény nélküli tartós családi

együttélést is. Ezt szokás élettársi kapcsolatnak nevezni.
A házasságnak – és ennek következtében a családnak – igen sok fajtáját lehet az emberiség történelme folyamán
és a mai társadalmakban is megkülönböztetni. Monogám házasságnak nevezik egy férfi és egy nő házas
együttélését. Poligám házasságnak nevezik azokat, ahol egy férfinak vagy nőnek több házastársa van.
Poligíniának nevezik azt az esetet, amikor egy férfinak több felesége van, poliandriának pedig azt, amikor egy
nőnek több férje van. Csoportházasságnak nevezik azt az esetet, amikor több férfi és több nő él együtt közösen
házas kapcsolatban.
A legutóbbi időben egyes fejlett országokban felmerült az a kérdés, hogy azonos nemű felnőttek házasságszerű
együttélését nem kellene-e házasságként jogilag is elismerni. Az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat
számos emberi társadalomban elfogadott volt, de nem tekintették házasságnak, illetve családnak. Mivel az
egyneműek házasságszerű együttélése ellátja a család az alábbiakban felsorolt funkciónak egy részét, a
családszociológia témakörébe értelemszerűen beletartoznak ezek az együttélések is.
Az emberi társadalmak általában meglehetősen szigorúan szabályozták, hogy tagjaik kivel házasodhatnak, és
még inkább, hogy kivel nem házasodhatnak. A házassági tilalmak közül a leghatározottabb a vérrokonok
házasságkötésének tilalma. A vérrokonok tiltott házasságát, illetve a vérrokonok közötti tiltott szexuális
kapcsolatot nevezik incestusnak. Az incestustilalom ismereteink szerint teljesen általános az emberi
társadalmakban (a ritka kivételek közé tartozott a fáraók és leánytestvéreik közötti – különben szintén ritka –
házasság). A tilalom azonban társadalmanként és korszakonként a rokonok eltérően széles körére terjed ki
(például csak az első unokatestvérekre, vagy a második unokatestvérekre is, vagy még szélesebb körre).
Endogámiának nevezik a csoporton (törzsön, klánon, falun) belüli házasságkötést, exogámiának a csoporton
kívülivel kötött házasságot. Az endogámiára és exogámiára vonatkozóan kevésbé szigorú szabályok
érvényesültek az emberi társadalmakban, de némelykor határozottan előnyben részesítették vagy az endogámiát,
vagy az exogámiát. Ennek szabályozásában szerepet játszott az a tény, hogy a házasság a különböző csoportok
közötti szövetségek kötésének eszköze is volt.
Homogámiának nevezik az egy adott társadalmi osztályon, rétegen, felekezeten, etnikumon belüli
házasságkötést, heterogámiának azt az esetet, amikor a vőlegény és a menyasszony más-más osztály stb. tagja.
A válás a házasság felbontása, a két házastárs különválása. A magyar és más fejlett országok
társadalomstatisztikájában válásnak tekintik azt, amikor a bíróság a fennálló jogszabályok értelmében kimondja
a válást. Ettől meg kell tehát különböztetni a tényle
ges különélést, a különválást. A házasság megszűnhet az egyik házasfél halála, vagyis özvegyülés következtében
is.
A statisztikában négyféle családi állapotot különböztetnek meg:
1. 1. nőtlen, illetve hajadon
2. 2. házas
3. 3. elvált
4. 4. özvegy.
Mivel azonban a tényleges helyzet nem szükségképpen azonos a jogi helyzettel, amelyet a statisztika általában
figyelembe venni képes, az alaposabb szociológiai vizsgálatokban, ha lehetséges, célszerű az alábbi részletesebb
családi kategóriákat megkülönböztetni:
1.nőtlen, hajadon
1. 1. egyedül él
1.2. élettárssal él
2. házas
2.1. együtt él házastársával

2.2. külön él házastársától, egyedül él
2. 3. külön él házastársától, élettárssal él
3. elvált
3.1. egyedül él
3. 2. élettárssal él
4. özvegy
4.1. egyedül él
4.2. élettárssal él.
2. MÓDSZEREK
A családszociológia a szociológia tudományának egyik legfejlettebb ága. Érdeklődése, kutatási területe is a
legtágabbak közé tartozik, a történeti családkutatásoktól a házastársi konfliktusok kutatásáig terjed. Ennek
megfelelően módszerei is igen változatosak, a történeti dokumentumok (például több évszázados népesség-
összeírások) elemzésétől a megfigyelésig, mélyinterjúig és a pszichológiai tesztek alkalmazásáig. Itt csak
néhány lényeges módszertani kérdésre hívom fel a figyelmet.
A házasságkötések és válások adatait évente gyűjti és közli a népmozgalmi statisztika, A legegyszerűbb

arányszámok az összes népességszámmal osztják ezeknek számát, és ezer főre adják meg a házasságok és
válások arányát. Ez a nyers házasságkötési és válási arányszám. Mivel a gyermekek és házas családi állapotúak
nem köthetnek házasságot, továbbá csak házas személyek válhatnak el, a finomabb arányszámok
korcsoportonként adják meg, hogy ezer nem házas nőre, illetve férfira (még árnyaltabban: ezer hajadon, elvált
és özvegy nőre külön-külön) hány megfelelő állapotú és megfelelő korú férfi és nő házassága jutott az adott
évben, és ugyancsak korcsoportonként adják meg az ezer házas családi állapotúra jutó válások számát. Ezeket
nevezzük korspecifikus házasságkötési és válási arányszámoknak.
A családi állapotra, a családok és a háztartások összetételére vonatkozó másik fontos adatforrás a népszámlálás.
A nőtlenek, illetve hajadonok, a házasok, az özvegyek és az elváltak korcsoportonkénti arányszámai a fent
említett házasságkötési és válási arányszámoknál pontosabb információkat adnak például arról, hogy a
népességnek mekkora része nem házasodik meg egész élete folyamán.
3. ELMÉLETEK
3.1. A családfejlődés evolucionista elmélete
A családszociológiában sokféle és sokszor egymásnak ellentmondó elméleteket találhatunk. A XIX. századi
szociológiában erős volt az az ambíció, hogy a gazdasági-társadalmi rendszerek fejlődésére vonatkozó nagy
elméletekhez (például a marxizmus formációelméletéhez) hasonló „nagy” elméletet fogalmazzanak meg a
család történeti fejlődéséről is. Ilyen a családfejlődés evolucionista elmélete, amely Bachofen (1861) és az ő
nyomán Morgan (1871) nevéhez fűződik. Eszerint az emberiség történetének kezdetén, a fejlődés első
szakaszaiban a szexualitás a törzsön belül teljesen szabályozatlan volt, tehát csoportházasság létezett. Később
fokozatosan korlátokat vezettek be a lehetséges nemi partnereket illetően (először a szülők és a gyermekeik és a
testvérek közötti nemi kapcsolatokat tiltották). Ezt követően a többnejűség (egyes helyeken többférjűség) vált
általánossá, majd a fejlettség magasabb szintjén a monogámia. Ezt az elméletet Engels is átvette, és megtoldotta
azzal, hogy a burzsoá monogám házasság sem a fejlődés végső állomása, hanem a szocialista, illetve a
kommunista társadalomban valamilyen közelebbről nem részletezett családforma fog uralkodóvá válni,
amelyben Engels szerint megszűnik a nőknek a férfiakkal szembeni alárendelt helyzete, így a nők és férfiak
egyenrangúak lesznek.
Az azóta végzett nagyszámú történeti és különböző fejlettségi szinteken lévő társadalmakra vonatkozó kulturális
antropológiai vizsgálatok az evolucionista elméletet megcáfolták.
G. Murdock (1957) összegyűjtötte 575 különböző társadalomra vonatkozó, nagyrészt kulturális antropológiai

vizsgálatok eredményeit, és ennek alapján megállapította, hogy a monogámia a leggyakoribb házasságtípus az

emberiség történetében, de a megfigyelt társadalmak jelentős részében előfordult a poligínia is. A poligínia
azonban – a nemek kiegyenlített aránya miatt – csak egy kisebbségnél valósulhat meg. Egészen ritka (Tibet- ben
és az indiai toda népességnél fordult elő) a poliandria. Még ritkább a csoportházasság, ténylegesen egy
társadalmat sem lehet találni, ahol ez volt a többségi házasságtípus.
Annyit lehet megállapítani a történeti fejlődésről, hogy a fejlettség alacsonyabb szintjén lévő társadalmakban
gyakoribb volt a poligínia, mint a modern társadalmakban. A mohamedán kultúrájú társadalmakban, ahol a
többnejűséget a Korán engedélyezi, szintén csökkenni látszik a poligínia, ahogyan gazdaságuk és társadalmuk
modernizálódik.
Azt lehet tehát mondani, hogy a család valamilyen formája minden emberi társadalomban létezett, de ezek a
formák nagyon változatosak voltak. Továbbá nincs olyan egyenes vonalú fejlődési törvény, amely szerint a
különböző családtípusok – a csoportházasságtól a mo- nogámiáig – egymást szükségszerűen követik. Sokkal
inkább arra lehet következtetni, hogy a család alapvető funkcióit különböző típusú családok is el tudják látni, és
részben a külső gazdasági és társadalmi körülményektől, részben az adott társadalom kultúrájától függ, hogy
melyik családtípus válik uralkodóvá.
3.2. A háztartások történeti változásai Európában

A háztartások összetételének történeti változásaira vonatkozóan is fogalmaztak meg elméleteket. Némelykor
ezeket is családfejlődési elméleteknek nevezik, azonban célszerű a családokra és házasságra, valamint a
háztartásokra vonatkozó elméleteket megkülönböztetni.
LePlay (1871) nevéhez fűződik annak az elméletnek első megfogalmazása, amely szerint a háztartás a
többcsaládos és törzscsaládos típus uralma felől a nukleáris háztartástípus túlsúlya irányában változik a fejlett
társadalmakban. Mivel ő a társadalom és a család stabilitása szempontjából a törzscsalád háztartásformát tartotta
előnyösnek, ezt a tendenciát károsnak ítélte. Parsons (1955) viszont azt állapította meg, hogy a modern
gazdaság és társadalom követelményeinek a családmag tagjaira korlátozódó háztartás felel meg, mert ennek a
háztartásnak tagjai mozgékonyabbak, könnyebben változtatnak lakóhelyet, munkahelyet, továbbá mert bennük
kevésbé érvényesül a szülők konzervativizmusa. Ennek az elméletnek egy újabb változata szerint görbe vonalú
fejlődés érvényesült: a gyűjtögető- és vadásztársadalmakban a nukleáris családtípus volt az uralkodó, mert nagy
mozgékonyságra volt szükség, az agrártársadalmakban a többcsaládos együttélés és együttműködés vált
uralkodóvá, a modern ipari társadalmakban viszont újra a nuklearizálódási tendencia érvényesült.
P Laslettnek (1972) és munkatársainak a több évszázadra visszamenő népességösszeírásokon alapuló kutatásai

azonban azt mutatják, hogy legalábbis Nyugat-Európá- ban már legalább a XVII. századtól, de valószínűleg a
középkortól kezdve a nukleáris családi háztartás volt számszerű túlsúlyban. Laslett feltételezi, hogy ennek az
volt az oka, hogy általában csak akkor lehetett családot alapítani, amikor az önálló háztartás létesítésének
előfeltételei (saját birtok, műhely vagy más kereseti forrás) megvoltak. Nyitott kérdés, hogy Európa más részein
és más földrészeken milyen háztartástípus volt túlsúlyban. Egy oroszországi történeti kutatás arra enged
következtetni, hogy ott a jobbágyok közt sokkal nagyobb volt a többcsaládos háztartások aránya.
3.3. A család funkciói

Ennél átfogóbban próbálta leírni a család változásait az az irányzat, amely szerint a családnak öt fontos
funkciója volt. Ezek közül lényeges volt korábban a termelési funkció, mert a legtöbb esetben maga a család volt
a termelőegység (parasztgazdaság, kisipari műhely). A családnak ezek a termelő funkciói lényegesen csökkentek
a nagy termelőszervezetek elterjedésével. Hasonlóképpen régebben a második funkció, a fogyasztás túlnyomó
része a családban történt, a fejlett társadalmakban a fogyasztás növekvő része kerül a családon kívülre (például
munkahelyi étkezés). A harmadik, a reprodukciós funkció, vagyis a gyermek szülése, a népesség fenntartása
nemzedékről nemzedékre nagyrészt a család körében maradt, bár itt is fel szokták hívni a figyelmet a
házasságon kívüli születések számának növekedésére egyes társadalmakban. Végül a család negyedik és ötödik
funkciója, a felnőttek pszichés védelme és a gyermekek szocializációja vonatkozásában eltérő elméleti tételeket
találhatunk a szakirodalomban. (A szocializációval részletesen foglalkozunk a 17. fejezetben.) Egyesek szerint
az iskola átvette a szocializációs funkciók egy részét, a mentálhigiénés és hasonló intézmények pedig a felnőttek
lelki védelmét.
B. Berger és P Berger (1984) szerint viszont a polgári családnak nincs semmilyen alternatívája, amely képes
lenne a gyermekeknek felelős és autonóm személyiségekké neve- lődését biztosítani, továbbá amely képes lenne

a felnőttek lelki egészségéhez szükséges biztonságos és elfogadó-szerető környezetet nyújtani. Ezért nevezte
Ch. Lasch (1977) a családot „menedéknek egy szívtelen világban”. Ezen azt érti az idézett szerző, hogy a
modern társadalomban az emberi kapcsolatok egyre felszínesebbekké válnak, elhide- gülnek, csak a család
marad meg olyan elsődleges csoportként, közösségként, ahol érzelemgazdag kapcsolatok vannak az egyes
családtagok között. Giddens (1992) ezt elméletibb kifejezésekkel úgy fogalmazta meg, hogy a modern
társadalomban eluralkodnak az instrumentális, vagyis csak meghatározott célt szolgáló kapcsolatok, ugyanakkor
az embernek változatlanul szüksége van intimitásra, amelyet csak a párkapcsolatokban és a családban találhat
meg.
Másként megfogalmazva: a családok termelési és fogyasztási funkcióinak csökkenése azzal járt, hogy
megerősödött a családtagok egymás közötti érzelmeinek a fontossága. E felfogás szerint a korábbi
évszázadokban a házasságkötésnél is döntő szerepet játszottak a gazdasági szempontok, ma viszont a
házastársak egymás iránti érzelmei játszanak szerepet a párválasztásnál. Ennek hatása van magára a
házasságkötésre és a házasság felbontására nézve is: a múltban a legtöbb család különálló gazdasági egység
volt, amelynek működéséhez egy-egy felnőtt férfira és nőre volt szükség, ma viszont köny- nyebben meg tud
élni egy magányos felnőtt (különösen a nők kereső munkavállalási lehetőségeinek növekedése következtében)
vagy egy szülő és gyermeke, ezért a házasságkötés sokkal kevésbé gazdasági kényszerűség, és a házasság
felbomlása sem teremt szinte leküzdhetetlen gazdasági problémákat (elsősorban a nők számára). Ezért az
érzelmek jelentősége megnőtt. Viszont az érzelmek könnyebben változnak (különösen a meghosszabbodott,
potenciálisan 45-50 évi házasság alatt), így gyakrabban gyengülhet meg a házasságot összetartó leglényegesebb
tényező.
3.4. A szerelem és a szexualitás történeti változásai

Újabban divatos kutatási témává vált a szerelem és a szexualitás története. Shorter (1975) „a modern család
kialakulásáról” írott történeti-szociológiai munkájában azt a hipotézist állította fel, hogy a hagyományos
társadalomban az érzelmek teljesen alárendelt szerepet játszottak a párkapcsolatokban, a szexualitás is többé-
kevésbé érzelemmentes volt, elsősorban az utódok biztosítását, a család reprodukcióját szolgálta. Az 1700-as
évek második felében indult meg szerinte Nyugat-Európában az első „szexuális forradalom”.
Ennek során az érzelmek egyre nagyobb szerephez jutottak a párválasztásban, és a szexualitásban is egyre
fontosabbá vált az örömszerzés. Ezt nevezi a „romantikus szerelem” térhódításának. Feltételezi, hogy az 1960-
as években újabb „szexuális forradalom” ment végbe, ennek során a fiatalok már teljesen függetlenítették
magukat a szexuális kapcsolatokat korlátozó korábbi társadalmi előírásoktól, a házasság előtti szexuális
kapcsolatok teljesen általánossá váltak, de változatlanul – sőt a korábbinál is hangsúlyozottabban – igen intenzív
érzelmekkel kapcsolódtak össze. Míg azonban a romantikus szerelem időszakában az érzelemmel töltött
szexuális kapcsolatok a házastársra, illetve a házasság előtt a jövendő házastársra korlátozódtak, az 1960-as
évek óta szokásossá vált, hogy a fiataloknak (köztük a fiatal nőknek ugyanúgy, mint a férfiaknak) több egymást
követő, érzelemmel teli monogám kapcsolata van a házasság előtt.
Nem annyira a tudományos családszociológiai irodalomnak, mint inkább a szenzációt kereső újságírásnak
népszerű témája a „szexuális forradalom”. Eszerint az európai kultúrájú társadalmakban az 1960-as évek óta a
felnőtt emberek szexuális viselkedése, szokásai alapvetően megváltoztak. A változásokat leginkább abban látják,
hogy sokkal gyakoribb a nemi közösülés, sokkal több partnerrel van az átlagos felnőttnek kapcsolata élete
folyamán, és sokkal fiatalabb életkorban kerül sor az első szexuális kapcsolatra. Néhány szerző feltételezi a
homoszexuális kapcsolatok gyakoriságának nagyfokú növekedését is. A szexualitásra vonatkozó szociológiai
adatfelvételek megbízhatóságát azonban mindig nagyon óvatosan kell kezelni. A feltételezett szexuális
forradalom előtti korszakból – az 1940-es évek elején Amerikában végzett interjúkon alapuló híres Kinsey-
jelentések kivételével – egyáltalán nincsenek adataink. Azt a következtetést mégis le lehet vonni, hogy a
szexualitás változása a tudományos módszerekkel végzett adatfelvételek szerint sokkal kisebb fokúnak látszik,
mint azt sokszor feltételezik.
3.5. Háború a család körül

A családszociológiai tudományos szakirodalom mellett – részben családszociológusok részvételével – az elmúlt
évtizedekben kialakult egy heves vita a családról és annak jövőjéről. B. Berger és P Berger (1984) a vitáról
beszámoló könyvüknek azt a találó címet adták, hogy Háború a családról. Három tábort különböztettek meg a
vitában:
1. A kritikus tábor szerint a család a nők elnyomásának és a gyermekek személyiségfejlődése eltorzításának

intézménye. Ennek az álláspontnak legszélsőségesebb feminista képviselői szerint (Firestone 1970) a nemek
közötti kapcsolatok lényege a harc, a heteroszexuális kapcsolat egyenértékű az erőszakkal, az anyaság
egyenértékű a rabszolgasággal. Az antipszichiátriai irányzathoz tartozó elmegyógyászok (Laing 1960; Cooper
1971) szerint a lelki betegségek, pszichiátriai problémák legfőbb okai a családban találhatóak meg. Ezért
kívánatos lenne a család teljes eltűnése az emberi társadalomból.
2. A neotradicionalista tábor az előbbi tábor reakciójaként jött létre: ellenzi a családok felbomlását, a két szülő
és gyermek típusú családtípustól eltérő formák elterjedését, a homoszexualitás tolerálását. Mindezen elveiknél
sokkal közismertebb a művi abortusz engedélyezése elleni igen harcos fellépésük.
3. A „szakmai" (professional) tábor azokból a szakemberekből (családgondozókból, pszichológusokból stb.) áll,

akiknek munkája a problematikus helyzetű családok segítése. Az ilyen foglalkozású személyeknek az az
érdekük, hogy a család helyzetét úgy definiálják, hogy szolgálataikra nagy szükség van. Ezért a családok
problémáit súlyosaknak és igen elterjedteknek mondják, és a családok segítését e problémák megoldásában
égetően szükségesnek tartják.
B. Berger és P. Berger – mint könyvük alcímében is jelzik – a „középső területet” szeretnék képviselni a vitában.
Elfogadják, hogy a családok sok tekintetben változnak a modern társadalomban és a családformák
pluralizálódnak, mégis nagyon határozottan kiállnak a hagyományos – vagy ahogy ők nevezik: „polgári” –
család mellett. Azon kívül, hogy ez biztosítja a gyermekek egészséges szocializációját és a felnőttek lelki
egészségének, egyensúlyának védelmét a modern társadalom sok tekintetben kíméletlen körülményei között, ez
a család képes volt a szabadság és annak korlátai, az egyéni önmegvalósítás és a társadalmi felelősségvállalás
közötti egyensúlyt megteremteni, amely a modern gazdaság és a demokrácia alapja. Ezért olyan családpolitikát
látnak kívánatosnak (az Egyesült Államokban köztudottan lényegében nincs családpolitika, mert a családdal
kapcsolatos kérdéseket szigorúan magánügynek tekintik), amely elismeri, hogy a család a társadalom számára
fontos intézmény, elfogadja, hogy többféle családforma létezhet, nem szól bele a családok magánügyeibe,
például a házastársak szexuális viselkedésébe, anyagilag támogatja a családokat az eltartottakról való
gondoskodásban, és korlátozza az állami beavatkozást a családba.
3.6. A gyermekek helyzete a családban

A családszociológia egyik alágazata a gyermekek családon belüli helyzetét kutatja. Aries (1987) a szülő-
gyermek kapcsolatokban vélt történeti változásokat felfedezni: egészen a reneszánsz korszakig a szülők nem sok
szeretetet éreztek gyermekeik, különösen a csecsemők és egészen fiatal gyermekeik iránt. Ezt azért sem
tehették, mert a csecsemőknek és kisgyermekeknek közel fele meghalt, mielőtt a fiatal felnőttkort elérte volna,
és nagyon szeretett kisgyermekek sorozatos elvesztése igen nagy érzelmi terhet jelentett volna a szülők számára.
Aries ennek bizonyítására többek között Montaigne XVI. századi híres felvilágosult francia gondolkodót idézi:
„két vagy három gyermekemet vesztettem el csecsszopó korában, nem sajnálat, de keserűség nélkül”. A XIV.
században láthatóak Aries szerint az első jelei annak, hogy a kisgyermek a család számára értékké válik, de csak
a XVIII. század folyamán, amikor Nyugat-Európa legfejlettebb országaiban megindul a csecsemő- és
gyermekhalandóság javulása, kezdett ez az érzés a társadalom szélesebb rétegeiben elterjedni.
A gyermekek értékének, az irántuk érzett szeretetnek megnövekedésével párhuzamosan Aries szerint kialakult a
gyermekkor fogalma. Míg korábban a gyermekeket a csecsemőkor és az egész fiatal kisgyermekkor után
mindjárt felnőttként kezdték kezelni, öltöztetni, sőt a háztartás munkájába is bevonták, a XVIII. századtól
kezdve a kisgyermekkor után egy külön életszakasz alakult ki, amikor a gyermek iskolába járt, ezért nem
vehetett részt a háztartás munkáiban, gyermekruhákat és gyermekjátékokat kapott.
A modern korban egyrészt a gyermek igen nagy értékké, Aries szerint „királlyá vált” a családban, másrészt a
gyermekkor fokozatosan meghosszabbodott, ahol a felnőttkor kezdete egyre idősebb életkorra tolódott el. A
„gyermek királlyá válása” paradox módon azzal járt, hogy a családok kevesebb gyermeket vállalnak, mert
egyrészt gyermekeiknek minél kedvezőbb anyagi feltételeket akarnak teremteni, másrészt a kedvező anyagi
feltételek biztosítása egyre költségesebbé vált. (A gyermekszám kérdéseivel a 8. fejezetben foglalkoztunk
részletesen.)
3.7. A felnőttek és idős szüleik közötti kapcsolat

A családszociológia figyelme újabban fordult a felnőttek és az idős szüleik közötti kapcsolatokra. A család fent
leírt nuklearizálódási elméletéből azt a következtetést lehet kiolvasni, hogy a felnőtt gyermekek és a külön

háztartásban, tehát külön nukleáris családban élő szüleik közötti kapcsolatok meggyengülnek. Hasonlóképpen
elhalványulni látták a testvérekkel és távolabbi rokonokkal fenntartott kapcsolatokat is. Már Young és Willmott
(1957) kutatásai a kelet-londoni Bethnal Green városrészben arra engedtek következtetni, hogy az ilyen
nagyvárosi környezetben is fennmarad a rokonsági kapcsolatok fontossága, különösen az anyák és házas-
családos leányaik közötti rendszeres, kölcsönös segítésnek van igen nagy jelentősége a mindennapi élet
problémáinak megoldásában.
Újabb kutatások is azt igazolták, hogy a felnőtt házas gyermekek és idősebb szüleik között sok esetben eléggé
intenzív marad a kapcsolat. A szülők meglehetősen sokáig nyújtanak anyagi támogatást gyermekeiknek, a
felnőtt gyermekek viszont az idős emberek számára a legfontosabb emberi kapcsolatot jelentik, és a szülők sok
esetben tudnak gyermekeik gondozására is támaszkodni, amikor erre rászorulnak. Megnehezíti ezt, ha a
népesség vándorlásai igen gyakoriak és nagy távolságra kiterjednek, mint az Egyesült Államokban, megkönnyíti
viszont a személygépkocsi-tulajdon elterjedése és a telefon általánossá válása a legfejlettebb társadalmakban.
Az előbbiekben leírt elméletek gazdagságához és változatosságához nem ér fel a család változásaira fényt derítő
empirikus adatbázis. Ezért a fent leírt elméletek jelentős részét eddig se nem igazolták, se nem cáfolták. A
következőket tudjuk biztosan elmondani a fejlett országokban megfigyelhető tendenciákról:
1.Az első házasságkötés átlagos életkora Északnyugat-Európában a XIX. században lényegesen magasabb (a
nőknél 25 év körül) volt, mint Kelet-Európában (20 év körül vagy alatt). E nyugat-európai „késői”
házasságkötési mintát és a kelet-európai fiatal házasságkötési mintát a Hajnal János által felfedezett Trieszt-
Szentpétervár határvonal választotta el. Hozzá lehet ehhez tenni, hogy a határvonaltól nyugatra és keletre
egyaránt voltak lényeges különbségek az egyes országokban megfigyelhető átlagos házasságkötési életkor
tekintetében, továbbá a határvonalak mindkét oldalán voltak olyan kisebb szigetek, amelyek a határvonal másik
oldalán lévő mintát követték. Úgy látszik továbbá, hogy a nyugat-európai minta területén magasabb volt az
életük végéig hajadon, illetve nőtlen családi állapotban maradók aránya, mint a kelet-európai minta területén.
A későbbi házasságkötés és a nőtlenek magas aránya Északnyugat-Európában azzal függött össze, hogy az írott
jog vagy a szokásjog azt írta elő, hogy a fiatal felnőtt férfi akkor köthet házasságot, ha önálló gazdasággal
(földtulajdonnal, műhellyel) vagy keresetforrással rendelkezik. A Trieszt-Szentpétervár vonaltól keletre viszont
a szülői háztartások befogadták házas gyermeküket, sőt házas gyermekeiket. Ennek következtében itt sokkal
több volt a kiterjesztett család és a több családmagból álló háztartás. Macfarlane (1993) szerint a késői
házasodás és az önálló háztartás elve szorosan összefüggött az individualizmus korai (középkori) kialakulásával
Angliában, és ezáltal szerepet játszott abban, hogy a modern gazdaság és társadalom először Angliában alakult
ki. Bár ez az állítás vitatott, azt mindenképpen érzékelteti, hogy a család és háztartás sajátosságai összefüggnek
az egész társadalom jellemzőivel.
2. Az átlagos első házasságkötési életkor a második világháború utáni időszakban a nyugat-európai és észak-
amerikai országokban határozottan fiatalodott, és lényegesen lecsökkent a hajadon családi állapotban maradók
aránya. Az 1960-as évek közepe táján azonban megfordult ez a fiatalodási tendencia, és az első
házasságkötéskori életkor ismét emelkedni kezdett. Nem egészen világos még, hogy ez a tendencia azt jelenti-e,
hogy megnő azoknak az aránya, akik életük végéig nőtlenek, illetve hajadonok maradnak, vagy azoknak
többsége, akik húszas életéveik elején nem kötnek házasságot, később azonban kötnek. Az sem világos, hogy a
házasságkötési életkor emelkedésében mekkora szerepet játszik az, hogy gyakoribbá válik a házasságkötés előtti
házasságszerű együttélés.
3. Megnőtt – országonként nagy különbségekkel – a házasságon kívül együtt élők aránya. Nem egészen világos
azonban, hogy ezek a házasságon kívül együtt élők milyen arányban házasodnak meg néhány évi együttélés
után, és hogy ezek az együttélések mennyire tartósak (vajon nem ugyanolyan tartósak-e, mint a házasságok?), és
hogy a nem házas együttélés esetében mennyivel alacsonyabb a születő gyermekek száma, mint a házasságok
esetében. Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy vitatott kérdés, hogy a nem házas együttélések és a
házasságok között lényeges különbség van-e.
4. Az 1960-as évek közepének fordulatával egyidejűleg megnőtt (országonként nagyon eltérően) a házasságon
kívüli születések aránya, Svédországban és Dániában az utolsó években az összes születések 40 százaléka fölé
emelkedett.
A házasságon kívüli születések között két erősen eltérő típust lehet megkülönböztetni: fiatal egyedülálló nők

szülnek gyereket, mert nem törődnek vele, hogy a megtermé- kenyülést elkerüljék, vagy nincsenek meg az
ehhez szükséges ismereteik (a tizenévesek házasságon kívüli szülései Amerikában); továbbá házasságszerűen
együtt élő párok tudatosan tervezett gyermekei (Skandináviában). Szociológiai szempontból indokolatlan
megkülönböztetni a házasságban született és a házasságszerű együttélésben született gyermekeket.
5. Egyidejűleg emelkedett a válási arányszám. Az országok közötti különbségek nagyok, egyes országokban –
elsősorban Skandináviában és az Egyesült Államokban – a jelenlegi tendenciák érvényesülése esetén minden
harmadik házasság válással végződik. A korábbi évtizedekben az elváltak (főleg az elvált férfiak) nagy része
újraházasodott.
Ezért vetették fel az egyes családszociológusok azt a gondolatot, hogy talán az „egymást követő monogám
házasságok” túlsúlya felé haladunk. Legújabban csökkenni látszik az elváltak újraházasodása, ehelyett tartós
együttélést létesítenek.
6. A házasságon kívüli születések és a válások számának növekedése következtében megnőtt az „egy szülő és
gyermek(ek)” típusú háztartások aránya. Ezekben legtöbbször az édesanya az „egy szülő”, aki gyermekével él.
Az ilyen háztartások körében általában az átlagosnál gyakoribb a szegénység és némely más társadalmi
probléma is.
7. Megnőtt az egyszemélyes háztartásban élők aránya. Ennek egyik oka, hogy az idős házaspárok önálló
háztartásban élnek, és az egyik fél halála után az özvegy egyedül marad a háztartásban. Másik oka az, hogy
elváltak nem házasodnak újra és fiatal felnőttek még nem házasodnak meg, de anyagi erőforrásaik megengedik
nekik, hogy önálló lakásuk legyen. Az utóbbiakat szokták „single”-nek nevezni. Azokban az országokban, ahol
sok az ilyen „single”, a helyzetük, jövő terveik, életmódjuk, a társadalomhoz való viszonyuk újabban érdekes
kutatási témává vált. Hradil (1995) németországi vizsgálatai szerint ezeknek az egyedül élő felnőtteknek az egy
főre jutó háztartási jövedelme magasabb a házasokénál, életmódjuk változatosabb, és a Hradil által
megkülönböztetett társadal- mimiliő-típusok közül az átlagosnál többen tartoznak a „hedonista” és az
„alternatív” miliőbe, és kevesebben a „hagyományos munkás” és a „kispolgár” miliőbe.
8. Csökkent a családok átlagos gyermekszáma. (Ezzel a 8. fejezetben foglalkoztunk részletesen.)
Nincs egyetértés a családdal foglalkozó szociológusok, demográfusok és közgazdászok körében, hogy

egyirányú és végérvényes változásoknak vagyunk-e tanúi vagy csak ciklusoknak. Easterlin amerikai
gazdaságdemográfus például azt tartja, hogy a házasságok későbbre halasztása, a házasságon kívüli születés
gyakoribbá válása, a családok gyermekszámának csökkenése, a válási arányszám növekedése mind csak
ciklikus jelenség, és azzal függ össze, hogy az utolsó 15-20 évben a munkába állás előtt álló és a házasulandó
korba lépő fiatalok lényegesen nehezebb körülményekkel (munkanélküliséggel, stagnáló, helyenként csökkenő
reálbérszínvonallal) találják magukat szembe, mint a második világháborút követő, körülbelül húszéves
időszakban.
G. Becker (1981) szerint, aki a család és a gyermekszám közgazdaságtani elméletét alkotta meg, a fenti
tendenciák alapvető oka a nők munkavállalási és kereseti lehetőségeinek javulása és ennek következtében a
házasságra való kisebb ráutaltságuk, ezért ezek a tendenciák visszafordíthatatlanok.
Roussel és Festy (1979) ennél sokkal mélyebb értékváltozásokban látják a tendenciák gyökerét: az erős érzelmi
kapcsolaton alapuló házasság és párkapcsolat helyére fokozatosan a rövid távú hasznokon alapuló felszínesebb
kapcsolat lép. Ez az individualizációnak és az érzelemgazdag szoros emberi kapcsolatok háttérbe szorulásának
egyik megnyilvánulása, amelyet a modern társadalmakra jellemzőnek gondolnak.
Hoffmann-Novotny (1987) hasonlóképpen a modern társadalom legalapvetőbb sajátosságaiban, a Tönnies (1983)

által definiált „közösség” típusú kapcsolatok háttérbe szorulásában és a „társadalom” típusú személytelenebb
kapcsolatok eluralkodásában, ezzel összefüggésben az anómia terjedésében látja a család megfigyelt változási,
ahogy ő mondja: gyengülési, törékennyé válási tendenciáinak okait.
Egy közelmúltban megjelent német áttekintő kötet a családszociológiai kutatásokról (Vaskovics 1994) ennél
kevésbé drámai megfogalmazásban és empirikus vizsgálatokra támaszkodva két nagy változási tendenciát
tárgyal: az egyéni és családi életpályák „szabványtalanítását” (Entstandardisierung) és a családi életformák
pluralizálódását. Az egyéni életpálya szabványosságának megszűnése azt jelenti, hogy a társadalom tagjainak
már nem nagy többsége járja végig a következő életpályaszakaszokat: 1. gyermekkor,
2. fiatalkor, 3. munkavállalás, családalapítás, 4. gyermekes családban szülő, 5. a gyermekek elköltözése után

idősebb házaspár és – a házastársát túlélő esetében – 6. özvegység. A családi életciklusban ez a következő

szakaszokat jelenti: 1. házasság, majd gyermekek születése, 2. a gyermekek felnevelkedése, majd távozásuk a
szülői házból, 3. a korosodó házaspárból álló családmag, 4. özvegyülés. Ma egyrészt más életesemények (válás,
újraházasodás) és más életszakaszok (együttélés házasságkötés nélkül, single életforma) fordulhatnak elő,
továbbá az életszakaszok nem követik egymást minden esetben a fenti sorrendben, mert például válás és
újraházasodás után egy újabb kisgyermekes családi életszakasz következhet.
A családi életformák pluralizálódása azt jelenti, hogy a két házas szülőből és gyermekeikből álló családtípus
mellett számos más típus is előfordul a társadalomban, mint a házasságszerű együttélés gyermekek nélkül vagy
közös gyermekekkel, második házasságkötés után az első házasságból származó gyermekekkel való együttélés
stb.
Mind az életpályák szabványosságának megszűnését, mind a családi életformák plu- ralizálódását szokás a
posztmodern család jellemzőjének mondani, ahol is az egyén meglehetősen szabadon választhat különböző
családformák között (Lüscher et al. 1988).
5. MAGYARORSZÁGI HELYZET Háztartásnagyság és

háztartástípusok
Csak az 1960. évi népszámlálás óta vannak Magyarországon népszámlálási adatok a háztartásokról. (Korábban
nem volt úgynevezett háztartási adatfelvétel a népszámlálások alkalmával.) Azóta a háztartások nagysága,
átlagos taglétszáma lassan csökken: 1960-ban az átlag 3,10, 1970-ben 2,96, 1980-ban, 2,79, 1990-ben 2,60.J
A II. József által elrendelt első magyarországi népszámlálás alkalmával is sor került háztartás-összeírásra, ennek
alapján tudjuk, hogy az akkori egész országban átlagosan 5,28 személy élt egy háztartásban. Ennek alapján két
évszázados távlatban az átlagos háztartásnagyság lényegesen csökkent.
A magyar háztartásoknak a Laslett-féle tipológia szerinti megoszlását a 11.1. táblázat mutatja be.
Az 1990-ben Magyarországon összeírt 3 millió 890 ezer háztartásnak és a bennük élő 10 millió 124 ezer
személynek (további 251 ezer ember úgynevezett intézeti háztartásban élt) megoszlása mutatja, hogy a
háztartásban élők 19,2 százaléka, közel 2,0 millió ember él ma is olyan háztartásban, ahol több rokon családmag
(legtöbbször szülők és házas gyermekek) található, vagy a családmagon kívül más rokon (legtöbbször
egyedülálló idős szülő) is él. Ennek oka, hogy a fiatal házasok – lakáshoz jutási nehézségeik miatt – sok esetben
évekig az egyik házasfél szüleivel közös lakásban élnek, és hogy a megözvegyült szülő elég gyakran egyik
házas gyermekéhez költözik. A háztartásoknak 11,8 százaléka a Laslett-féle „kiterjesztett” és 10.1
„többcsaládmagos” típusába tartozik.1
11.1. táblázat - 11.1. táblázat ♦ A háztartásokban élő népesség és a háztartások

megoszlása háztartástípusok szerint, 1990
Háztartástípus Személyek Háztartások
százalékos megoszlása
Egy személyből álló háztartás 9,3 24,3
Többszemélyes háztartás, 3,2 3,9
amelyben nincs egy család sem
Egy család rokon nélkül 68,3 60,0
1 1
A 2001-ben összeírt 3 millió 863 ezer háztartásban 9 millió 945 ezer személy élt, további 250 ezer személy intézeti háztartásban élt,
illetve fedél nélküli hajléktalan volt. 1990-hez képest a leglényegesebb változás, hogy nőtt az egyszemélyes háztartások aránya (26,2
százalék), amelyben a teljes népesség 10,2 százaléka élt.

Egy család rokonnal 13,8 9,2
Két család egyenes ági 4,9 2,4

kapcsolatban
Két család oldalági kapcsolatban 0,2 0,1
Három család 0,3 0,1
Összesen 100,0 100,0
A XVIII. század közepéről, második feléről és a XIX. század elejéről szórványosan fennmaradt népesség-
összeírások, amelyek lehetővé teszik a Laslett-féle tipológia szerinti csoportosítást, falvanként és városonként
nagy eltéréseket mutatnak, de mindenesetre előfordultak olyan falvak, ahol a kiterjesztett és több családmagos
háztartások együttes aránya sokkal nagyobb volt, az 50 százalékot is megközelítette. Évszázados és évtizedes
távon is ezeknek a háztartástípusoknak a csökkenése az átlagos háztartásnagyság csökkenésének egyik
összetevője.
A háztartásnagyság csökkenésének másik összetevője, hogy csökkent a három- és annál több gyermekes
családok aránya (6,5 százalék), és hosszú távon nőtt a „házaspár gyermek nélkül” típusúaké (34,3 százalék). Az
utóbbinak azonban nem az az oka, hogy több az élete végéig gyermektelen házaspár (ténylegesen kevesebb,
mint régen), hanem az, hogy az élettartamuk meghosszabbodása és a szüléseknek a fiatal évekre összponto-
sulása következtében egyre több az olyan család, amelyből már eltávoztak a felnőtt gyermekek.
Nyugat-Európával és Észak-Amerikával összehasonlítva mégis a kiterjesztett és a több családmagos háztartások

viszonylag nagy arányával tűnünk ki, és ennek következtében az átlagos háztartásnagyság is valamivel nagyobb
Magyarországon, mint Nyu- gat-Európában és Észak-Amerikában.
5.1. Házasságkötés
A nyers házasságkötési arányszám, az ezer fő népességre jutó házasságkötések száma a második világháború
utáni első tíz évben általában 10 fölött volt, azóta lassan csökkent, 1995-ben már csak 5,2 volt. 2 Ez az arányszám
azonban még mindig a közepesek közé tartozik a fejlett országok közt. Ha családi állapot szerint és
életkoronként vizsgáljuk a házasságkötési arányszámokat, akkor azt látjuk, hogy elsősorban az elvált nők
házasságkötésének gyakorisága csökkent, bár a hajadonok és a (kisszámú) fiatal özvegyek arányszámai is
csökkentek.
Ugyanakkor a nők első házasságkötésének átlagos életkora ma is meglehetősen alacsony (1995-ben 22,2 év). Ez
az életkor 1950-ben még 23 év fölött volt, a XVIII. század végén és a XIX. század elején azonban – legalábbis
az ország egyes részeiben – 20 év körül lehetett.
Az első házasságot kötő férfiak átlagos életkora 25 év, a férjek és feleségek közötti átlagos korkülönbség 2,8 év. 3
A 40-44 éves nők között a hajadonok aránya alapján vizsgálhatjuk meg, hogy a hajadon nők mekkora része nem
házasodik meg szülőképes életkora végéig. Ez az arány a két világháború közötti népszámlálások idején még 7-
8 százalék volt, 1970-re lecsökkent 5,1 százalékra, 1990-ben 4,5 százalékra. 4 Ez az arány meg sem közelíti az
egyes északnyugat-európai országokban megállapított és ott a mai fiatalabb női nemzedékek 50 éves életkorára
előrebecsült sokkal magasabb arányokat.
Nem tudunk pontos adatot mondani arról, hogy milyen gyakorisággal fordul elő hazánkban a házasságon kívüli
tartós együttélés. Fel lehet ugyanis tételezni, hogy az 1990. évi népszámlálás során kimutatott 116 ezer nőnél (a
15 éves és idősebb nők 2,7 százalékánál) többen élnek ténylegesen élettársi kapcsolatban, de ezt nem közölték a
népszámlálási összeírás alkalmával. A nyugat-európai tendenciáktól eltérően, ahol a házasságkötés előtti
együttélés gyakori, Magyarországon elsősorban elvált és özvegy nők élnek élettárssal. A hajadon nők élettársi
2 2
2004-ben a nyers házasságkötési arányszám 4,3 volt.
3 3
2004-ben a nők átlagos életkora első házasságkötésükkor 26,5 év volt, a férfiaké pedig 29 év.
4 4
Ezt követően némileg emelkedett, a 2001-es népszámláláskor 6,1 százalékon állt.

kapcsolatainak kimutatott alacsony aránya a lakáshiány következménye is lehet, a fiatal élettársak ugyanis csak
nagy nehézségek árán tudnak önálló közös lakáshoz jutni.
5.2. Válás
A nyers válási arányszám, vagyis az ezer lakosra jutó válások száma a válásra vonatkozó jogszabályok és
joggyakorlat változásával párhuzamosan először 1945 után emelkedett fel 1,0 fölé, majd az 1950-es évek
közepétől újra emelkedni kezdett, és az 1970-es évek közepe után 2,6-2,8 között ingadozott, az utolsó években
csökkent (1995-ben 2,4).5 Mivel az utolsó években a házasságkötési arányszám visszaesett, a válások és
házasságok egymáshoz viszonyított aránya nőtt, 1995-ben 2,4/5,2 = 0,46. Ennek alapján lehet azt a durva
becslést megkockáztatni, hogy a házasságoknak 46 százaléka előbb-utóbb felbomlik.
A válások gyakoriságának pontosabb mutatója az ezer fennálló házasságra jutó válások száma, ez 1995-ben 10,5
volt. Ebből – ismét igen durva becsléssel – arra lehet következtetni, hogy a házasságkötéstől számított 40 éven
belül a házasságok 42 százaléka (40 x 10,5 = 42,0) bomlik fel válás következtében.
A válások száma azonban nem mutatja pontosan a ténylegesen felbomló házasságok számát, hiszen feltehetően
elég nagy számban vannak az olyan házaspárok, amelyek ténylegesen külön élnek (külön lakásban vagy esetleg
egy lakáson belül), de jogilag nem váltak el. A ténylegesen különélők száma a múltban is elég nagy lehetett.
Mindennek következtében a válások arányszámának növekedése lehet egyszerűen annak a következménye is,
hogy a tényleges különválást a korábbinál nagyobb arányban követi a válás jogi aktusa. A válási arányszám
növekedéséből még kevésbé vonhatjuk le minden további nélkül azt a következtetést, hogy ma több a rossz
házasság, mint régen. A növekedés oka lehet az is, hogy megváltozott a válások jogi szabályozása (könnyebbé
vált a válás), és az is, hogy a korábbinál kevesebb kötelék (anyagi szempontok, a közvélemény rosszallása)
tartja össze az elromlott házasságokat. A válások gyakoriságának megítélésekor azt is figyelembe kell venni,
hogy a régebbi múltban a nagyobb halandóság miatt a házasságok átlagos tartama lényegesen rövidebb volt. Ma
az első házasságkötés átlagos életkorában lévő (25 éves) férfi átlagosan 44 évnyi további átlagos élettartamra,
egy, az első házasságkötés átlagos életkorában lévő (21 éves) nő pedig 55 évnyi további átlagos élettartamra
számíthat, így az első házasság átlagos időtartama 40 év körül lehet. 6 40 év alatt pedig nyilvánvalóan kétszer
akkora a válás előfordulásának valószínűsége, mint korábban, amikor a házasság átlagos tartama 20 év lehetett.
5.3. Házasságon kívüli születés

A házasságon kívüli születések aránya az összes élveszületések között 1945 után először lecsökkent a két
világháború közötti időszakhoz képest (1960-ban 5,5 százalék), majd lassan növekedni kezdett, és 1995-ben
20,7 százalékot ért el.7 Tehát az utóbbi években erősen nő, de még mindig sokkal alacsonyabb, mint egyes
észak-európai országokban. Úgy látszik, hogy a magyar társadalomban elsősorban az alacsony iskolai
végzettségű nők körében fordul elő a házasságon kívüli szülés. Alig látszik annak jele, hogy ez a jelenség olyan
mértékben elterjedne a magasabb iskolai végzettségű nők között, mint Nyugat-Európa egyes országaiban.
Összefoglalva a fenti tendenciák alapján levonható következtetéseket: nem állíthatjuk, hogy a magyar
társadalomban a házasság általános válságba jutott. Az elmúlt 10-15 évben mutatkoznak ugyan bizonyos
változások abban az irányban, hogy a házasságban élés valamivel kevésbé válik általánossá, de ezek a
változások meg sem közelítik az egyes más fejlett országokban a közelmúltban megfigyelteket. Nem tudjuk
megmondani, hogy ennek az-e az oka, hogy bizonyos időbeni késéssel jelentkeznek nálunk a változások
Nyugat-Európához viszonyítva; vagy hogy mások nálunk a gazdasági feltételek (a lakáshoz jutás), mint Európa
más országaiban; végül hogy a magyar társadalomban mások a családdal és a házassággal kapcsolatos normák
és értékek, mint az említett országokban.
5.4. A családok életciklusának változásai

Alapvető változások történtek a családok életében. Ezek közül a legkézenfekvőbb és legegyértelműbben
bizonyítható a családi életciklus változása a demográfiai változások következtében. Meghosszabbodott ugyanis
a várható élettartam. Ebből következik, hogy egy 20-25 éves korban házasságot kötő pár – ha nem válik el – 40-
5 5
2004-ben a nyers válási arányszám 2,4 volt.
6 2004-ben az első házasságkötés átlagos életkorában (29 év) lévő férfi átlagosan 40,8 évnyi további élettartamra, egy, az első
6
házasságkötés átlagos korában (26,5 év) lévő nő pedig 51,2 évnyi további élettartamra számíthat.
7 7
2004-ben a házasságon kívüli születések aránya 34,05 százalékot ért el.

45 évig élhet együtt házasságban, szemben a 100-200 évvel ezelőtti átlagosan 20-30 évig tartó házasságokkal. A
házasságok nagy többségében a házasság első öt évében megszületnek a gyermekek (az átlagosan két gyermek),
ezek tehát a házasság 25. éve körül elhagyják a szülői családot. Tehát 15-20 évig tart az „üres fészek” időszaka,
vagyis a házaspár együttélése a gyermekek eltávozása után. Végül, mivel a férfiak átlagos első házasságkötési
életkora 3 évvel magasabb a nőkénél, és mivel a férfiak átlagosan 9 évvel korábban halnak meg, a nők átlagosan
12 évi özvegy életre számíthatnak.
5.5. A házastársak kiválasztása

Bár teljesen bizonytalanok azok a hipotézisek, hogy az elmúlt évszázadokban az érzelmek teljesen alárendelt
szerepet játszottak a párválasztásban, mégsem lehet tagadni azt, hogy ma a gazdasági és általában tágabb
értelemben vett anyagi-vagyoni szempontok kisebb szerepet játszanak a házastárs kiválasztásánál, legalábbis a
népesség egyes rétegeiben, mint 1945 előtt.
Ebben lényeges szerepet játszik az a tény, hogy régebben a családok jelentős része – legalábbis az egyénileg
gazdálkodó parasztcsaládok és az önálló kisiparosok és kiskereskedő-családok – különálló gazdasági egységek
voltak, amelyeknek működéséhez majdnem mindenképpen szükséges volt egy-egy felnőtt férfi és nő, ezzel
szemben ma a felnőttek túlnyomó többsége a háztartási kereteken kívül végzi keresőtevékenységét, továbbá a
nők nagy része is kereső munkát végez, ezért egy egyedülálló felnőtt férfi vagy nő, valamint az „egy szülő
gyermekkel” típusú háztartások sokkal könnyebben képesek megélni, mint a korábbi időszakokban. Ezért a
házasságkötés és a házasságban való élet sokkal kevésbé gazdasági szükségszerűség, a házasság felbomlása nem
teremt szinte megoldhatatlan gazdasági problémákat (elsősorban a nők számára). Ennek következtében az
érzelmek jelentősége valószínűleg megnőtt mind a házasságkötésnél, mind a házasság fenntartásában. Mivel az
érzelmek a gazdasági adottságoknál lényegesen változékonyabbak, a 40-45 évig tartó házasság folyamán a
korábbinál gyakrabban állhat elő olyan helyzet, amikor az érzelmek már nem képesek a házastársakat együtt
tartani, ezért különélésre vagy válásra kerül sor.
Nem egyértelmű a homogámia csökkenésének tendenciája, azaz az azonos társadalmi helyzetű vőlegények és
menyasszonyok összeházasodásának csökkenése. A hetero- gámia elsősorban azokban a rétegekben nagy, ahol
lényeges férfitöbblet (például szakmunkás férfiak) vagy nőtöbblet (egyszerű szellemi foglalkozású nők) alakult
ki. Csökkent a homogámia a mezőgazdasági fizikai férfiak és nők körében, elsősorban azért, mert a községi
népességben erősen megnőtt a nem mezőgazdasági munkások száma. Ezzel szemben az értelmiségi férfiak és
még inkább nők között igen magas és tovább növekszik a homogámia.
5.6. A család funkcióinak változásai

Ha azokat a funkciókat vizsgáljuk, amelyeket a család korábban és a mai társadalomban betölt, a kétségtelen
változások mellett erősebben kidomborodik néhány fontosabb családi funkció változatlansága.
Az iparosodás előtti társadalmakban a termelés túlnyomó részben családi keretben (például a feudalizmusban
jobbágygazdaságokban, kisipari műhelyekben) történt. Ma a termelés túlnyomórészt a családon kívül,
nagyvállalatok, termelő- és szolgáltatóegységek keretében folyik. Nagy tévedés lenne azonban a családok mai
termelő funkcióit lekicsinyelni. A mezőgazdasági termékek körülbelül egyharmadát ma is családi
gazdaságokban (háztáji és kisegítő gazdaságokban a főmunkahelyen töltött munkaidőn túl végzett munka
segítségével, kis részben egyéni gazdaságokban) állítják elő. Igen jelentős a családi keretben „házilagosan”
végzett lakásépítés, továbbá a mindenféle „csináld magad” alapon végzett munka értéke. Újabban terjed az a
szemlélet, hogy a háztartási munkát is figyelembe kellene venni a nemzeti jövedelemben (hiszen például a
vendéglőben elfogyasztott étel elkészítését vagy a mosodában végzett mosatást beleszámítják a nemzeti
jövedelembe). Mindezek a tételek együttesen már igen lényeges részben hozzájárulnak a lakosság anyagi
jólétéhez. Van olyan felfogás is, hogy ez a rész a jövőben növekedni fog.
A fogyasztás (étkezés, tartós eszközök használata stb.) ma is túlnyomó részben családi keretek között történik, a
néhány évtizeddel ezelőtti várakozások a közétkeztetés terjedéséről, általában a közösségi fogyasztás szélesedő
köréről nem valósultak meg.
A család szerepe a gyermek szocializációjában, úgy látszik, egyáltalán nem csökkent, talán még nőtt is. A
pedagógiai szakirodalomban lépten-nyomon olvashatunk arról, hogy a mai iskolák mennyire kevéssé nevelnek.
A régebben a nevelésben részt vevő más társadalmi intézmények – a tágabb rokonság, szomszédsági csoportok,
különféle ifjúsági egyesületek – szocializációs szerepe pedig inkább gyengült, mint erősödött. Ahol a család
nem tud a helyükre lépni – és ennek éppen a családra minden oldalról nehezedő terhek az okai -, ott sokszor az

„utcasarki csoportok” negatív szocializáló hatása érvényesül. A család szocializációs szerepének jelenleg szinte
pótolhatatlan voltát igazolja, hogy a kényszerűségből állami gondozásba vett gyermekek mennyi hátrányt
szenvednek a család hiánya miatt.
A különböző deviáns viselkedéseket mutató fiataloknál és felnőtteknél is gondos vizsgálattal általában ki lehet
mutatni, hogy gyermekkorukat megkeserítették a szülői család különféle problémái, konfliktusai, amelyek
szocializációjukat megzavarhatták.
Hasonlóképpen inkább nőttek, mint csökkentek a család másik hasonló fontos funkciója, a felnőttek lelki
támogatásával szemben támasztott igények. A mindennapi életben felmerülő feszültségek és kudarcok
elviselésére a család nyújtja a legjobb segítséget azáltal, hogy az egyén számára biztos szerető és megbecsülő
hátteret nyújt. Az idős emberek és betegek gondozása terén nem sikerült a családot szükség esetén pótló
egyenértékű társadalmi intézményeket kifejleszteni. Mivel a többi elsődleges csoport az utolsó évtizedekben
hazánkban erőteljesen háttérbe szorult, a családok szinte egyedül kénytelenek e feladatok ellátását vállalni.
A családok ilyen testi és lelki gondozó, támogató szerepének jelentőségét bizonyítja, hogy mindenféle
társadalmi szempontból problematikus viselkedés (bűnözés, alkoholizmus, mentális betegség, öngyilkosság)
gyakoribb a nem házasok, mint a házasok körében. A Magyar Háztartás Panel felvételben kérdezett szorongás-
és anómiaszimptó- mák (gyakran ideges, levert, gondjai vannak, tehetetlennek érzi magát stb.) gyakoribbak a 30
éves és idősebb nem házasok, mint a velük egykorú házasok között. A magyar társadalomban a család tehát igen
fontos feladatokat lát el még a termelés és a fogyasztás területén is, még inkább a gyermekek szocializációjában
és a felnőttek lelki egészségének védelmében.
5.7. A családra vonatkozó társadalmi normák

Az 1990-es években két adatfelvétel volt Magyarországon, amely a családdal kapcsolatos értékeket kutatta.
1993-ban a szülőképes korú női népesség és hasonló korú férfiak mintájától kérdezték meg, hogy nyolc állítás
közül melyikkel ért egyet (Cseh-Szombathy 1995). A két állítás közül az egyik a XX. század elején elterjedt
normát fejezte ki, a másik az utolsó évtizedekben a fejlett országokban elterjedő („posztmodern”) normát.
Többnyire a hagyományos értéket és normát tükröző állítást helyeslők voltak többségben: a családtagok
egymásért hozott áldozatát fontosnak tartották, egyetértettek a tekintély szerepével a gyermeknevelésben stb. Az
egyes kérdéseknél a posztmodern állítást elfogadók általában nem nyilatkoztak hasonlóképpen a posztmodern
álláspontot kifejező más kérdéseknél, ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a posztmodern értékek és
normák a család vonatkozásában jelen vannak, de még nem rendeződtek össze következetes ideológiává.
1991-ben egy nemzetközi adatfelvétel keretében kisgyermekes anyákat és apákat kérdeztek meg a
gyermekvállalással kapcsolatos attitűdökről, normákról és értékekről (Pongrácz-Molnár 1994). Nyolc különböző
családi életformáról kérdezték az értékítéleteket. 1-től (nagyon elítélő) 5-ig (nagyon helyeslő) terjedő skálán
lehetett választ adni. A válaszok átlagát 0-100 fokú skálára számították át az egyszerűbb bemutatás érdekében
(11.2. táblázat). Messze a legpozitívabb értékelést kapta a „házastárssal és gyermekkel élni” családforma.
Közepes az élettársi kapcsolat gyermek nélkül és gyermekkel családformák értékelése. Igen negatívan értékelték
az egyedül élést és a tényleges együttélés nélküli partnerkapcsolatot, amelyben gyermek van
11.2. táblázat - 11.2. táblázat ♦ Kisgyermekes anyák és apák átlagos véleménye arról,
hogy mennyire tartanak pozitívnak különböző családi életformákat (100 = igen pozitív,
0 = igen negatív)
Családi életformák Anyák véleménye Apák véleménye
Házasságban élni gyermekkel 98 99
Élettársi kapcsolatban élni gyermek 49 60

nélkül
Élettársi kapcsolatban élni 54 52

gyermekkel
Egyedül élni gyermekkel 31 31

Egyedül élni 16 16
Lakóközösségben élni barátokkal 41 41
Partnerkapcsolatban élni, de nem 17 16

együtt lakni, a gyermekek nevelését
megosztva végezni
Szülőkkel lakni, partnerrel vagy 20 10

partner nélkül, gyermekkel
Sokatmondó az is, hogy a megkérdezett fiatal gyermekes szülők nagy többsége (az anyák 89 százaléka, az apák
84 százaléka) azt mondta, hogy a gyermekeseknek jobb az életük, mint a gyermekteleneknek. Ugyanakkor a
megkérdezetteknek valamivel több mint a fele (az anyáknak 58 százaléka, az apáknak 53 százaléka) úgy
nyilatkozott, hogy a dolgozó nőnek jobb az élete, mint a nem dolgozó nőnek. A megkérdezettek többsége tehát a
gyermekvállalást és az anya munkavállalását kombináló életstratégiát tartotta előnyösnek.
Figyelmet érdemel, hogy a család- és gyermekbarát válaszok gyakorisága a legnagyobb volt a vizsgált országok
(Oroszország, Lengyelország, volt Nyugat- és volt Kelet-Német- ország) között. Úgy tűnik tehát, hogy a magyar
társadalomban a hagyományos családi értékek erősebben élnek, mint számos más európai társadalomban.
A családok vonatkozásában a társadalompolitika több tekintetben ellentmondásos helyzetben van. Egyrészt
minden magyarországi társadalompolitikai koncepcióban megfogalmazódott, hogy a magyar társadalomban
alapvető jelentősége van a családnak, és a család funkcióit az állami intézmények nem kívánják, de nem is
képesek átvenni. Másrészt a magyar társadalomban az utolsó évtizedekben számos olyan változás ment végbe,
amely megnehezíti a családok számára azt, hogy e funkcióikat megfelelően elláthassák. Ilyen mindenekelőtt a
munkavállalási életkorú házas nők majdnem teljes foglalkoztatása. Ez legnagyobbrészt annak a következménye,
hogy a magyar társadalomban jelenleg igen nehéz anyagi helyzetbe kerül az a család, amely egyetlen aktív
kereső keresetéből próbál megélni. A házas nők majdnem teljes körű foglalkoztatása nyilvánvalóan
nehézségeket okoz a gyermekek, különösen a kisgyermekek családi ellátásában, nevelésében, továbbá az idős
embereknek (a kereső nők szüleinek, valamint házastársuk szüleinek) gondozásában. Noha elvben megvolna
arra a lehetőség, hogy társadalmi intézmények átvegyék a család funkcióinak egy részét, vagy legalább
megkönnyítsék azoknak családi ellátását, jelenleg azonban sem az óvoda, sem az iskola, sem az egészségügyi
intézmények, sem pedig a szociális gondozás nem képes a családdal egyenértékű vagy azt legalább megközelítő
ellátást, gondoskodást nyújtani a gyermekek és az idős emberek számára.
A csecsemők esetében a szülési szabadság, a kisgyermekek 2 éves életkoráig pedig a gyermekgondozási segély
nyújt segítséget a családoknak az ilyen kisgyermekek gondozásában. Az óvodai ellátás többé-kevésbé megoldja
az óvodáskorú gyermekek nagy részének gondozását a szülők munkaideje alatt – azokon a településeken
természetesen, ahol az óvoda a lakóhelyektől viszonylag rövid időn belül elérhető. Lényegesen több probléma
merül fel a napköziotthonos iskolák nyújtotta szolgáltatásokkal kapcsolatban. A beteg idős emberek gondozása a
családi kereteken kívül csak egészen kis töredéküknél tekinthető megnyugtatóan megoldottnak.
A családpolitika körébe számíthatjuk a családok anyagi helyzetével kapcsolatos politikát is. Elsősorban két
problematikus helyzetet kell kiemelni:
1. A fiatal házaspárok számára a lakáshoz jutás igen súlyos és egyre növekvő problémákat, anyagi terheket
jelent.
2. A családok életszínvonalát erősen differenciálja az eltartott gyermekek száma. Ezek az életszínvonal-

különbségek nagyobbak, mint a felnőtt családtagok iskolai végzettsége, foglalkozása, munkahelye
következtében létrejövő életszínvonal-különbségek.
Mindenképpen kívánatos a gyermekszámból adódó életszínvonal-különbségek mérséklése. Ennek kitüntetett

eszköze lehet a családi pótlék. Ennek népesedési hatásairól a

1.fejezetben volt szó.
Ugyancsak a családpolitika körébe sorolhatjuk az olyan intézmények – például családsegítő központok –

létrehozását, amelyek a családoknak mindenféle problémahelyzetben segítséget tudnak nyújtani. Ez a segítség
kiterjedhetne az alkalmi anyagi támogatástól a betegség okozta akut nehézségek áthidalásán keresztül a családi
konfliktusok kezelésében nyújtott segítségig. A családsegítő központokra visszatérünk még a deviáns
viselkedéssel foglalkozó 17. fejezetben.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
Minden ismert emberi társadalomban létezett a családnak valamilyen formája. Ezek a családformák azonban
meglehetősen változatosak. Ez azt jelzi, hogy az embernek és a társadalomnak szüksége van a család
intézményére, de nagyon sokféle családforma képes a család funkcióit ellátni.
A családnak öt fő funkcióját szokás megkülönböztetni: 1. a termelést, 2. a fogyasztást, 3. a népesség

reprodukcióját, 4. a gyermekek szocializációját, 5. a felnőttek pszichés védelmét. A korábban nagyon fontos
termelési funkció a modern társadalmakban háttérbe szorult a háztartás és a munkahely szétválása
következtében. A fogyasztás a modern társadalmakban is nagyrészt családi keretben történik. A népesség
reprodukciójában a családoknak döntő szerepük van, a gyermekek nagy része házasságban vagy házasságszerű
együttélésben születik. A gyermek szocializációjában semmilyen intézmény sem képes a családot megfelelően
helyettesíteni, a családi szocializáció hiánya és zavara súlyosan veszélyezteti a gyermekek
személyiségfejlődését. A modern társadalomban talán még inkább, mint korábban rendkívül fontos az a pszichés
támogatás, védelem, amelyet a családok a felnőtt családtagoknak nyújtanak.
Nyugat-Európában és Észak-Amerikában emelkedik az első házasságkötési életkor, gyakoribb a házasságon

kívüli együttélés, országonként eltérő mértékben emelkedik a válási arányszám és a házasságon kívüli
születések aránya, nő az egyszemélyes háztartások aránya, csökken a családok gyermekszáma. Vitatott kérdés,
hogy mindezek a változások a család válságát jelzik-e, vagy csupán átalakul a család.
Az utolsó években Magyarországon is jelentkeznek hasonló tendenciák, mint Nyu- gat-Európában és Észak-
Amerikában, azonban általában – a gyermekszámcsökkenés kivételével – kisebb mértékben, mint ott. A családi
értékek vizsgálatai azt mutatják, hogy a magyar társadalom többsége a családra vonatkozó hagyományos
értékeket fogadja el.
(Spéder Zsolt)
A családokat formáló folyamatok – a házasodás, a válás, az élettársi kapcsolat alapítása és felbontása, a

gyermekvállalás, a gyermekek elköltözése, a szétköltözés, az özvegyülés az ezredforduló körüli időszakban sem
voltak mentesek fordulatoktól. A rendszerváltozás ezen a téren is cezúrát jelentett: 1990 után számtalan új
jelenséggel találkoztunk ilyen például a házasságkötések elodázása, a késői elköltözés a szülői háztól, a
„szingli” életvitel terjedése, a házasságon kívüli születések terjedése stb. -, továbbá néhány lényeges folyamat –
pl. az élettársi kapcsolatok térhódítása – felgyorsulását is tapasztalhattuk. Ezek a változások az 1990-es
évtizedben folyamatosan zajlottak, és 2004-ig nem jutottak nyugvópontra. Közülük a következőkben a
párkapcsolatokra, azok formálódására, dinamikájára és felbomlására koncentrálunk. A családon belüli másik
relációt, a gyermek-szülő kapcsolatot is ennek következményeit szem előtt tartva tekintjük át. Előrebocsátjuk,
hogy az itt tárgyalt területeken a hazai történések alapvetően egybeestek az európai tendenciákkal.

Vitathatatlan, hogy a párkapcsolatok formálódásának alapvető tendenciáit az ezredforduló Európájában az
élettársi kapcsolatok terjedése és a házasságkötési hajlandóság visszaesése határozta meg. Minden országban
nőtt az élettársi kapcsolatban élők száma és az első párkapcsolatként ezt a formát választók hányada.
Ugyanakkor az adatok országonkénti szóródása igen erős: a leginkább érintett 25-34 éves nőket tekintve a
szóban forgó arány Szlovákiában és Lengyelországban 3, illetve 4 százalék, a skandináv államokban (és
Franciaországban) viszont a közhiedelemnek megfelelően magas, 40 százalék feletti (vö. 11.3 táblázat). A volt
szocialista országok nem alkotnak homogén tömböt: jóllehet európai összehasonlításban a legtöbbjükben
kevéssé elterjedtek az élettársi kapcsolatok, Észtország (34,5 százalék) egyértelműen a magas arányt felmutató

országok közé tartozik, Szlovénia (21,1 százalék) és Magyarország (16,7 százalék) pedig inkább a közepes
értékkel rendelkezők közé sorolható. Néhány kiugró adat dacára tény, hogy a házasságban élők hányada minden
általunk vizsgált európai országban magasabb, mint az élettársi kapcsolatot választóké (11.3. táblázat), még
abban a korcsoportban is, amelyben a leggyakoribb az utóbbi együttélési forma. Ha pedig az idősebb
korosztályokat is bevonjuk a vizsgálatba, még egyértelműbbé válik a házasság dominanciája. Ez abból
következik, hogy az idősebbek között sokkal többen vannak, akik számára az élettársi kapcsolat nem jelentett
alternatívát, de annak is jelentős szerepe van, hogy az élettársi kapcsolatban élők közül idővel sokan
összeházasodnak. Ez a „metamorfózis” nem véletlen, hiszen az európaiak többsége ideális párkapcsolati
formának ma is a házasságot tekinti (Spéder, 2005).
Az élettársi kapcsolatban élők gyakori házasságkötése a két párkapcsolati forma komplementer jellegére utal.
Ám Heuveline és Timberlake nemrégiben elkészült munkája óvatosságra int. Ok arra hívják fel a figyelmet,
hogy az élettársi kapcsolatok funkciója az egyes európai országokban más és más. Van, ahol szerepük
marginális (Olaszország, Lengyelország), van, ahol a házasság megelőző fázisa (Ausztria, Németország), van,
ahol a házasság alternatívája (Franciaország) és van, ahol a két forma megkülönböztethetetlen (Svédország)
(Heuveline-Timberlake 2003). A szerzőpáros a fentieknél részletesebben defeniált típusokat implicit módon egy
terjedési folyamat egymást követő szakaszainak tekinti, de nem zárja ki azt az értelmezést sem, hogy az élettársi
kapcsolat mint párkapcsolati forma az egyes országokban és esetleg az egyes emberek életében is eltérő
funkcióval bír majd.
A „próbaházasság” jellegű élettársi kapcsolatok elterjedésétől a kutatók azt várták, hogy fokozza a házasságok
stabilitását. Az erre irányuló elemzések a feltételezést nem igazolták. Ezek szerint az első párkapcsolatot
közvetlenül házasságként létesítők kapcsolata tartósabb, mint azoké, akik megelőzően próbaházasságban éltek.
A jelenséget általában a szelekcióval magyarázzák: azok választják a próbaházasságot, akik kevesebb
kötöttséget tudnak magukra vállalni, individualizmusuk erősebb. Ok házassági krízis esetén értékékeiket és
beállítódásukat követve könnyebben válnak.
Az élettársi kapcsolat tehát mára a legtöbb európai országban bevett párkapcsolati formává vált. Ugyanakkor
még tisztázásra szorul, hogy milyen a viszonya a házassághoz; szintén keveset tudunk arról, hogy miként
befolyásolja a gyermekvállalási magatartást, pedig a házasságnak, ahogy korábban említettük, egyik
legfontosabb funkciója a reprodukció. A tartós élettársi kapcsolatban élők családi funkciókat töltenek be (szülői
szerep, házastársi szerepek). Ezzel szemben az élettársi kapcsolatot gyakran mind az érintettek, mind a
kívülállók a partnerkeresés folyamatának részeként értelmezik, amelyben – ahogy azt Waite és Galagher
megállapította – a házassághoz képest alacsonyabb az egymás iránti „elköteleződés” szintje (Waite-Galagher
2000).
A válások száma annak dacára sem csökkent, hogy gyakoribbá váltak az élettársi kapcsolatok,
„próbaházasságok”, sőt egyes országokban növekedett is az alacsonyabb házasságkötési arányok ellenére.
Jóllehet a folyamat dinamikája nem volt mindenütt azonos, különösen a dél-európai katolikus államok képeznek
kivételt, az ezer főre eső válások száma sok országban 2 ezrelék fölé emelkedett. A teljes válási arányszámnak
(TVA)
11.3. táblázat - 11.3. táblázat ♦ A házasságban és élettársi kapcsolatban élők aránya az

összes megfelelő korú nő százalékában, és az élettársi kapcsolatban élők aránya az
összes párkapcsolaton belül, 25-34 éves nők (2000-2002)
Ország Házasságban Nők Élettársi kapcsolat Élettársi kapcsolat az

ban összes párkapcsolatban
Ausztria* 45,8 20,1 30,5
Belgium* 45,7 18,3 28,6
Csehország 57,7 4,5 7,2
Dánia 39,9 30,3 43,1
Egyesült Királyság 41,9 20,3 32,6

Észtország 40,4 21,2 34,4
Finnország 40,4 26,7 39,8
Franciaország* 37,9 28,3 42,8
Görögország 56,7 3,3 5,4
Hollandia 48,0 24,5 33,8
Írország* 43,8 12,9 22,7
Lengyelország 60,2 2,1 3,4
Lettország 40,6 4,3 9,6
Liechtenstein 51,0 9,5 15,6
Litvánia 61,0 5,7 8,6
Luxemburg* 51,1 18,2 26,2
Magyarország 56,9 11,5 16,8
Németország 52,8 15,2 22,4
Norvégia 38,2 27,2 41,5
Olaszország 49,8 4,2 7,8
Portugália 61,0 7,4 10,8
Románia 68,6 7,1 9,4
Szlovákia 60,3 2,0 3,2
Szlovénia 45,2 12,1 21,1
Forrás: Saját számítás Eurostat népszámlálási adatok, *EB és CC Barométer 2000-2002.
könnyebben adhatunk köznapi értelmezést: azt jelzi, hogy a házasok korábbi generációjának ismert válási
gyakorlata szerint a ma kötött házasságok milyen arányban bomla- nának fel. E szerint Európában jelentősek a
különbségek, hiszen míg a déli mediterrán országokban (Olaszország, Spanyolország, Görögország) a
házasságkötések tizede-ha- toda, addig Svédországban több mint fele (55 százalék), Dániában pedig majdnem
fele (45 százalék) végződne válással.
Széles körű vizsgálódások folytak és folynak mind a mai napig arról, hogy milyen tényezők következtében nőtt
meg a válások száma. Közmegegyezés van abban, hogy az anyagi feltételt a nők munkavállalása teremti meg, de
túlzás lenne ezt kizárólagos okként kezelni. Ennek az elemi tények is ellentmondanak. A számtalan motívumra
kiterjedő kutatások végül is a párkapcsolatok felbomlásának olyan magyarázó sémájához vezettek, amelyben a
nők munkapiaci szerepe is megjelenik, de egy soktényezős modell egy olyan változójaként, amely a
párkapcsolatot fenntartó kényszereket (gátakat) feloldja (Cseh-Szombathy 1985; Gödri 2001; Philips 2004). A
párkapcsolat fennmaradása azonban a gátakon vagy külső kényszereken kívül több más körülménytől függ.
Elsősorban attól, hogy milyen a házasság (párkapcsolat) minősége. Fontos továbbá, hogy az érintetteknek

milyenek az elvárásaik a másik, illetve a párkapcsolat iránt, és hogyan értékelik kapcsolataikat. A házasság
minőségét gyakran a vonzó elemek (az együttlét boldogsága, elégedettség a közös státussal stb.) és a
feszültséget indukáló elemek (viták az együttélés során, azok gyakorisága, intenzitása stb.) egyenlegével írják le.
Ha sok a feszültség és kicsi a vonzás, akkor meginog a házasság. Hogy végül felbomlik-e, az függ a már említett
kényszerektől vagy gátaktól, amelyek nemcsak anyagiak lehetnek (képes vagyok-e önállóan egzisztenciát
alakítani), hanem morálisak is (mennyire tartom a házasságot öröknek, felbonthatatlannak). Végül igen fontos
annak ismerete, hogy a fennálló házassággal szembeni alternatívának (az önálló életnek vagy pedig – és ez a
gyakoribb – egy új partnerkapcsolatnak) milyen a vonzása. A válásnak a valószínűsége tehát akkor a
legnagyobb, ha a házasságban nagyok a feszültségek, ugyanakkor gyengék a fennmaradást szolgáló kényszerek,
miközben gyenge a létező, viszont erős a potenciális kapcsolat vonzása.
Noha a válás a nyugati társadalmakban általános jelenség, meghatározott társadalmi csoportokra mégis inkább
jellemző. Amerikai vizsgálatok szerint gyakoribb az alacsonyan képzettek, az alacsony jövedelműek és a feketék
között. Az értékek szerepe is kimutatható: a szocializációs nehézségeket (elvált szülők) megtapasztalók, a nem
vallásosak és a liberális nézetűek nagyobb eséllyel válnak el (Bumpass 2002).
Az élettársi kapcsolatok megszakadása, a házasságok felbomlása (szétköltözés és válás), a házasságot követő

élettársi kapcsolat és az újraházasodás szakaszossá, tarkává teszi az érintettek párkapcsolati pályáját.
Ugyanakkor mindez a szülői státusra és szerepekre is hatással van. A gyermekvállalással ugyanis a (házas)társak
ezeket is magukra veszik, míg a partnerkapcsolat megszüntetésével kénytelenek újradefiniálni. A hagyományos
nukleáris családban a biológiai és jogi szülői szerep egybeesik a funkcionálissal, a válások és újraházasodás
révén keletkező családi kontextusok révén azonban újfajta, időben és térben eltérő szülői szerepek jönnek létre
(Vaskovics 2000). Az egyszülős család nevében jelzi, hogy a gyermeket egy szülő neveli. És ez így is van, ha a
gyermek a másik szülővel nem tart fenn kapcsolatot. Ha viszont azzal is rendszeresen találkozik, akkor a távol
lévő biológiai szülő is közreműködik a nevelésben és gondoskodásban. Az elvált szülők új partnerkapcsolatai
révén a gyermek új szülőt és testvért, esetleg nagyszülőket is kap(hat), ezért a párkapcsolatok változékonysága
és az érinttetek viselkedése a szülői és gyermeki szerepek újraértelmezését és újraformálását is igényli. (Hadd
emlékeztessünk azonban itt az arányokra: a gyermekek többsége ma is hagyományos családban él, és két szülő
neveli őket.)
A fentieket gondolta végig több kutató, amikor az elmúlt években a gyermek perspektívájából tette vizsgálata
tárgyává a párkapcsolatokat, és vette számba, hogy milyen eséllyel kerülnek meghatározott életkorukig (15.
életév) különböző (pl. egyszülős) családtípusba és mennyire tartós az adott státusuk (Andersson 2004; Bumpass-
Lu 2000; Heuveline-Timberlake-Fürstenberg 2003; Heuveline-Timberlake 2004). Az adatok tanúsága szerint
Európában erősen szóródik az egyszülős családba kerülés kockázata, és jóllehet kisebbek, de mégis lényegesek
az eltérések az ott eltöltött idő hosszában (vö. Andersson 2004). Olaszországban és Spanyolországban volt a
legkisebb (9, ill. 13 százalék), az egykori NDK-ban, illetve Lettországban (46 százalék, illetve 44 százalék)
pedig a legnagyobb annak esélye, hogy egy gyermek 15 éves koráig megtapasztalja az egyszülős családi létet.
Magyarország a maga 24 százalékos adatával Finnországgal és Norvégiával együtt a középmezőnyben
helyezkedett el. Ha pedig onnan közelítjük a problémát, hogy egy gyermek 15 éves koráig átlagosan mennyi
időt töltött egyszülős családban, akkor ez átlagosan Olaszországban a gyermekévek 3, Lettországban pedig 15
százalékát teszi ki. Nem nyugtathatjuk magunkat azzal a ténnyel, hogy a gyermekek adott életszakaszuk döntő
hányadát nem egyszülős családban töltik: a várható társadalmi problémák szempontjából ugyanis magának az
esemény bekövetkezésének is meszszemenő következményei lehetnek (vö. McLanahan 1985).
Andersson azt állapítja meg, hogy az egyes országok nehezen csoportosíthatók a gyermekek családdemográfiai
tapasztalatainak jellege szerint, hacsak azt nem tekintjük mérvadónak, hogy a katolikus vallás erős hagyománya
és dominanciája esetén a családok ebben az értelemben stabilabbnak bizonyulnak (i. m. 321). A családtípusok
szerinti differenciákat tekintve tudjuk, hogy az egyszülős családba kerülés esélye – az adott párkapcsolatból
származó gyermekekre értve – sokkal nagyobb az élettársi kapcsolatban, mint a házasságban születettekben (vö.
Andersson 2004). Bumpass és Lu amerikai adatokon kimutatta az etnikumnak és az anyák iskolázottságának
befolyását is. Ha ez utóbbi alacsony, emelkedik a gyermek egyszülős családban eltöltött ideje (i. m. 38).
A család körül dúló vita („háború”) az ezredfordulón sem szűnt meg. Olyan újhelyzetek és életszakaszok
(szinglik, posztadoleszcencia) bukkantak fel, illetve olyan jelenségek váltak tömegessé, mindennapivá (élettársi
kapcsolat, válás) amelyek sokak szerint a család válságának indikátorai. Kétség sem fér ahhoz, hogy a
párkapcsolatok, továbbá a gyermekvállalás és -nevelés keretei átalakulóban vannak. Mára a hagyományosnak
tekintett nukleáris család – két szülő gyermekekkel – társadalmi elterjedtsége (aránya az összes háztartás között)
csökkent, és az életúton belül lerövidült az az időszak, amíg az egyének ilyen keretek közt élnek. Egyben
megsokasodtak az együttélési formák (Somlai 1999), nőtt ezek életútbeli variabilitása. Ezeket a folyamatokat a
családkutatók az individualizálódás (az egyéni életúton belüli növekvő változatosság) és a pluralizálódás

(eltolódás a társadalmi arányokon belül) tendenciájával szokták azonosítani (Kuijsten 1996; Schneider 2001).
Ugyanakkor felfoghatók a család mint együttélési és reproduktív intézmény változóképessége és
túlélőképessége jeleiként is.

Párkapcsolatok: élettársi kapcsolat, házasság, válások Már 1990 előtt elkezdődött, de a rendszerváltozást
követően felgyorsult és átfogóvá vált a párkapcsolatok átalakulása. A legszembetűnőbb megnyilvánulása ennek,
hogy míg korábban az érintettek túlnyomó hányadának a házasság volt az első (és egyetlen) párkapcsolata,
addig az ezredforduló idején az első párkapcsolatot létesítők között már többen vannak az élettársi kapcsolatot
(36,6 százalék), mint a közvetlenül a házasságot választók (32,3 százalék). A változás a normák szintjén is
megmutatkozik, hiszen a teljes népesség közel háromötöde (58,2 százalék), a fiatalok háromnegyede (74,5
százalék) vallotta, hogy „a fiatalok először éljenek élettársi kapcsolatban, és azt követően házasodjanak meg”.
Az élettársi kapcsolatok Magyarországon gyakran vezetnek házassághoz. Az 1990-es évek végéről származó
adatok szerint az élettársi kapcsolatként induló párkapcsolatok egyharmada (32,7 százalék) két éven belül, fele
öt éven belül formálódott házassággá. Harmaduk-negyedük azonban öt évnél tovább is megmaradt az eredeti
keretek között, míg egy kisebbik, egyötöd körüli hányaduk öt éven belül felbomlott.
Az élettársi kapcsolatok terjedésének nyomán csökkent a házasságkötések száma, és emelkedett a házasodók

életkora (vö. 11.1. ábra). 1990-ben még 66 405 házasságot kötöttek, 2004-ben viszont csak 43 791-et, pedig az
érintett korcsoport létszáma az utóbbi időpontban magasabb volt. A házasodók átalagos életkorát tekintve pedig
azt tudjuk, hogy a nők esetében 1990-ben ez 21,8 év, 2004-ben pedig 26,5 év volt, a férfiak körében pedig 24,7,
illetve 29 év.
A kutatások szerint több körülmény is szerepet játszik abban, hogy a fiatalok között Magyarországon is terjed az
élettársi kapcsolat. A strukturális változások közül a felsőfokú képzés expanzióját és az első munkahely
megszerzésének bizonytalanságait kell kiemelni. A nem szükségszerűen élethosszig tervezett élettársi kapcsolat
az új körülményekhez inkább köthető, mint a tartós elkötelezettséget és anyagi önállóságot is feltételező
házasság (Bukodi 2004). Gondolni kell az értékváltozások következményeire is. A „holtomiglan-holtodiglan”
tartó házasságba vetett hit elvesztése, kapcsolódva a válások tömeges számához, nyilvánvalóan segítette az
élettársi kapcsolatok terjedését. Úgyszintén az individualizálódás újabb és újabb hullámai, illetve a jelenorientált
viselkedés terjedése. A nem vallásosak, a függetlenséget kiemelt értékként kezelők, a szocializáció során
nehézségekkel küzdők inkább választják az élettársi kapcsolatot, mint a házasságot (Bukodi 2004; Pongrácz-
Spéder 2003).
Az ezredforduló idején Magyarországon sem látszik még világosan, hogy a két párkapcsolati forma relációja
hogyan fog alakulni. Nálunk az élettársi kapcsolat mint házasság utáni életforma terjedt el, ma viszont leginkább
mint a házasságot megelőző párkapcsolati forma funkcionál. Ugyanakkor nem minden élettársi kapcsolatból
lesz házasság: van, amelyik felbomlik, és van, amelyik tartósan megőrzi eredeti formáját. Ismeretes viszont,
hogy a házasság mint „végső cél” dominál a köztudatban. Ez arra utal, hogy Magyarországon az élettársi
kapcsolatok valószínűleg nem fogják helyettesíteni a házas együttélést.

11.1.ábra ♦ A nyers házasságkötési arányszám és a nők átlagos életkorának alakulása az első házasságkötéskor
1980 és 2004 között
11.2.ábra ♦ Teljes válási arányszámok Magyarországon, 1980–2004
Magyarország a John Hajnal által a Trieszt-Szentpétervár egyenessel elkülönített késői (nyugati) és korai (keleti)
házasodási modellek határán helyezkedik el. 1945 után – mint a többi államszocialista országban – a korai
házasságkötés modellje vált általánossá. A rendszerváltást követően az új strukturális viszonyok között a
házasságkötések egyre magasabb életkorra tolódtak (és tolódnak mindmáig) el. A változások a párkapcsolat-
formálódás területén még nem jutottak nyugvópontra, de biztosak lehetünk benne, hogy a formálódó új minták
jól elhelyezhetőek lesznek a nyugat-európai modellek között.
Noha a válások száma az 1990-es évek elejéhez képest alig változott – például 1990-ben 24 888-at, 2004-ben
pedig 24 638-at tett ki -, a válási hajlandóság erősödött, hiszen a házasságkötések száma mindeközben
visszaesett, azaz kevesebb házasságra jut hozzávetőlegesen ugyanannyi válás. A válási hajlandóság egyik
legérzékenyebb mutatója a teljes válási arányszám, amely azt is figyelembe veszi, hogy egy adott évben
bontóperrel zárult házasságok milyen hosszú idő után bomlottak fel, illetve a mai válások milyen arányban
állnak a korábbi házasságkötésekkel (11.2. ábra). Ez az arányszám az 1980-as években előbb emelkedett, majd
csökkent, az 1990-es évek elejétől viszont folyamatosan nőtt, és ma a 40 százalék körüli szinten áll. A 2000-ben
kezdődő évtized elejének házasodási és válási gyakorlat alapján tehát a megkötött házasságok négytizede
valószínűleg válással fog megszűnni.
A válás az elmúlt évszázadban mindig is ismert jelenség volt a magyar társadalomban, ám csak „periferiális”
jelleggel (Lőcsei 1978; Csernák 1996). Terjedése, majd expanziója Lőcsei Pál szerint az erőltetett iparosításhoz,
a mobilitáshoz, a család anyagi-gazdasági funkcióinak kényszerű megszűnéséhez, a nők munkába állásához, a
nagy társadalmi kataklizmákhoz kötődik (Lőcsei 1978). A folyamatot elősegítette a válási jog liberalizálása, a
„vétkesség” bizonyításának megszüntetése. Ennek nyomán a válások száma növekedett, ám csak átmenetileg. A
szakértők szerint a jog inkább csak követi a társadalmi gyakorlatot, s nem oka a tömeges reakcióknak. Az
ezredforduló válási viszonyainak kialakulásában a mentális tényezőknek is lényeges a szerepük. Nagy súllyal
esik a latba, hogy megszűnt a válás társadalmi elítélése, a házasság felbontása a házassági konfliktusok legitim
megoldási módjává vált. Másfelől növekedett a párkapcsolatok minősége iránti igény; az emberek nem csak
„kevesebbet tűrnek el egymástól”, de többet is várnak.
Milyenek a magyar „szinglik"? A „szingli” lét a posztmodern világ fiatal középkorúinak („harmincasok,
negyvenesek”) a tartós párkapcsolatot mellőző, választott életformája, melyben egyidejűleg érvényesül az
érintettek erőteljes munka-, fogyasztás- és szabadidő-orientáltsága. Előfeltétele az anyagi jólét, hiszen egyedül,
önállóan kell megteremteni a saját lakás és önálló életvezetés financiális hátterét. Az 1990-es években az
átalakulást követően a növekvő egyenlőtlenségek Magyarországon is teret nyitottak azoknak a szűk, ám jómódú
csoportoknak, amelyek tagjai számára reális lehetőséggé válik ez az életmód (Utasi 2004). Nem hanyagolhatók
el azonban mindennek mentális tényezői sem: szükséges, hogy az érintettek az ideiglenes partnerkapcsolatokat
részesítsék előnyben, azaz a tartós párkapcsolatok kötöttségeitől mentesen akarjanak élni. A népességnek és a
fiataloknak azonban igen kis aránya (5 százaléka) tekinti az önálló, független életet ideálisnak. Utasi vizsgálati

eredményei egyértelművé teszik, hogy tudatos választásról a tartós párkapcsolat nélkül élők egy kisebb hányada
(egyötöde) esetében beszélhetünk (i. m. 75). A többség vagy öntudatlanul, egyéb életcéljait követve,
karriertörekvéseinek, munkacentrikusságának engedve belesodródik a szingli élethelyzetbe vagy korábbi
partnerkapcsolata felbomlását követően (még) nem tudott újat kialakítani.
11.4. táblázat - 11.4. táblázat ♦ Különböző életkorú gyermekek megoszlása

Magyarországon a szülők száma, párkapcsolati típusa és szülői helyzete alapján, 2000
Szülői helyzetek Gyermek életkora
1 év alatti 5 10 14
Kétszülős családok
Mindkét szülő vér

szerinti
Házasságban 67,1 68,6 68,5 66,8
Élettársi 18,0 7,1 3,2 2,0

kapcsolatban
Egyik szülő vér

szerinti
Házasságban 1,7 4,1 5,5 5,7
Élettársi 1,0 3,0 3,8 4,0

kapcsolatban
Két mostohaszülő 1,0 3,4 3,2 4,1
Egyszülős családok
Vér szerinti szülő
Anya 10,4 11,9 13,2 14,9
Apa 0,4 0,9 1,4 2,0
Mostohaszülő 0,5 0,9 1,2 1,5
Összesen (%) 100 100 100 100
N= 96 128 108 475 122 401 119 360
Forrás: Saját számítás a 2001. évi magyarországi népszámlálás adatai alapján.
Utasi kvalitatív vizsgálataiban több olyan motivációs kört is feltárt, amely predesztinál a szingli életvitelre (i. m.
50. skk.). Az egyik ilyen a már említett karrierorientáltság. Ennek képviselője érzelmi életét (és
partnerkapcsolatát) alárendeli a sikernek, a pénznek. A sikerei révén meggazdagodva bizalmatlanul tekint a
világra, tart attól, hogy ő „csak vagyona miatt akarják”. Másokat a túlzott óvatosság akadályoz meg abban, hogy
partnerkapcsolatot alakítson ki. Esetleges negatív szocializációjuk (viták veszekedések, válás a származási
családban) azt a képzetet alakítja ki bennük, hogy mindent nagyon meg kell gondolni, és ez a magatartás a
„tartós párkapcsolatot hárító” attitűdbe torkollhat. Végül a partnerkapcsolatban (általában élettársi kapcsolatban)

való csalódás is járhat hasonló következménnyel.
A magyar szinglik hajlanak látogató jellegű „LAT” (Living Apart Together) kapcsolat fenntartására, és életük
egy későbbi fázisára tartós partnerkapcsolatot is terveznek. Ugyanakkor sikerre törő magatartásuk, karriercéljaik
dominanciája, kötöttségeket és önfeláldozást nem vállaló individualizmusuk korlátozza ezeket a törekvéseiket.
Talán ezért is nevezi Utasi életüket ambivalensnek, hiszen közülük többen keresik a tartós, kiegyensúlyozott
párkapcsolatot, mint ahányan önként választották a szingli életet.
Párkapcsolatok a gyermekek perspektívájából A 2000. évi magyarországi népszámlás alapján – ha csak

statikusan is – képet kaphatunk a gyermekek családdemográfiai helyzetéről. Megtudhatjuk, hogy egy vagy két
szülővel élnek-e, de azt is, hogy azok vér szerinti vagy mostohaszüleik. Az ismertetéshez négy életkort
választottunk ki (egyévesnél fiatalabbak, 5, 10 és 14 évesek), és az ő szüleik párkapcsolati státusával közelítjük
az általános viszonyokat (11.4. táblázat). Az közismert, hogy a válások nem csökkenő száma és az élettársi
kapcsolatok házasságnál nagyobb bomlékonysága következtében növekszik az egyszülős családi helyzetet
megtapasztaló gyermekek aránya. Az érintettek hányada 2000-ben az 5 éves gyerekek körében 13,5 százalékot,
a 14 évesek között 18,4 százalékot tett ki. A táblázat azt a közismert tényt is megerősíti, hogy az egyszülős
helyzet szinte kizárólag az anyával való együttélést jelenti. Sajnos arról nincsen adatunk, hogy a gyermekeknek
milyen a viszonya a különélő szülővel – hányszor találkoznak, hogyan töltik idejüket, ha együtt vannak, milyen
a kapcsolatuk. Nyomon tudjuk követni a két- szülős családok szerkezetében bekövetkező változásokat is.
Látjuk, hogy a kisgyermekek kicsi, de nem elhanyagolható arányát élettársi kapcsolatban élő szülők nevelik. De
azzal is szembesülünk, hogy a 10 éves gyermekek több mint egytizede (12,5 százalék) mostohaszülővel (is) él.
Ehhez vegyük hozzá, hogy csökken a két vér szerinti szülővel együtt élő gyermekek aránya, párhuzamosan
emelkedik a mostohaszülős helyzeteké. Ez arra utal, hogy a kétszülős családokban élő gyermekek is
megtapasztalták hosszabb-rö- videbb ideig az egyszülős állapotot. Életkereteik változása folytán egyre
többüknek kell új gyermeki szerepeket megtanulniuk. Alkalmazkodniuk kell az újpartner(ek)hez (új házastárs,
annak gyermekei), továbbá át kell alakítaniuk viszonyukat az elköltözött vér szerinti szülővel, esetleg
hozzászokni annak új társához és az ő gyermekeihez. Míg az egyévesnél fiatalabbak 2,7 százalékára hárul ez a
feladat, addig az 5 éveseknek 7,1 százalékra, a 14 éveseknek, pedig közel egytizedére (9,7 százalék). Mindent
összevetve – kerülve bármilyen sugalmazást – azt állapíthatjuk meg, hogy a 14 éves gyermekek alig több mint
kétharmada (68,8 százalék) él vér szerinti szüleivel.
A családra vonatkozó társadalmi normák a rendszerváltozást követően A párkapcsolati formák átalakulása és a

családi viszonylatok pluralizálódása átrendezte az ehhez kötődő érték-, és normavilágot. Sokan viszont
megfordítják az összefüggést. Szerintük az értékvilág átalakulása – leginkább az autonómia és a párkapcsolatok
minősége iránti igénynek (Lesthaeghe-van de Kaa), illetve a nemek közötti egyenjogúság eszméjének a
terjedése (Thornton) – játszott döntő szerepet a családi életformák átalakulásában.
Domináns kutatói vélemény szerint a népesség döntő többsége az általános életcélok között továbbra is központi
jelentőséget tulajdonít a családnak (Füstös é. n.), ugyanakkor érzékelhető, hogy megnőtt más, ezzel részben
versenyző, részben kiegészítő életcélok (anyagi biztonság, munka, iskolázottság) fontossága (Füstös-Szakolczai
1994;
S.Molnár-Dobossy 2000; H. Sass 2002). A párkapcsolatokra koncentráló újabb vizsgálatok megerősítették, hogy
a magyar lakosság megengedő az alternatív életformákat (élettársi kapcsolat), a házasság felbonthatóságát
(válás) illetően, ugyanakkor határozottan szembeszáll a házasságot, a hagyományos családformákat
idejétmúltnak tartó elképzelésekkel (Pongrácz-S. Molnár 2000; Pongrácz-Spéder 2003). Másképpen: általában
toleráns az új életformák iránt, ugyanakkor saját életében nem ezeket tekinti végső célnak. Szintén nem
gondolja, hogy az élettársi kapcsolat a házasság alternatívája, de többségi véleményként vallja, hogy a fiatalok a
házasság előtt válasszák ezt a formát.
G. Sass Judit kvalitatív kutatása – 1999-ben ismételte meg a tizenévesekre irányuló húsz évvel korábbi
felmérését, amelyben a minta alanyai „Egy napom tíz év múlva” címmel írtak fogalmazást – érzékelhető
változásokat mutat ki a kamaszok családi értékeiben (H. Sass 2002). Az ezredforduló 14, illetve 17-18 évesei
gondolataikban jóval kisebb teret szentelnek a családnak, mint kortársaik húsz évvel korábban. Most a munka, a
karrier és főképpen a képzés – felsőfokú végzettséget szeretne a 800 gyerek 72 százaléka -, továbbá a külföldi
továbbképzés és tapasztalat kerül előtérbe. Kevesebb szó esik ma a jövendőbeli házastársakról, gyermekekről is,
és a fiatal interjúalanyok egytizede a házasság helyett az élettársi kapcsolat (a baráttal, barátnővel élés)
megnevezést használja. H. Sass azt a következtetést vonja le, hogy „az élettervek, és ezen belül az élet
legfontosabb területeinek és értékeinek egymáshoz viszonyított aránya és tartalma van változóban” (i. m. 383).

9. VITAKÉRDÉSEK
1. Melyek a család funkciói és mennyiben változott a család e funkciók betöltésében?
2. Változott-e az érzelmek szerepe a házasságkötésben az évszázadok folyamán?
3. Válságban van-e a házasság és a család a fejlett országokban és Magyarországon?
4. Mely tényezők járultak hozzá a modern világban a válások terjedéséhez?
5. Mi jellemzi a párkapcsolatok alakulását az 1990-es rendszerváltozás után Magyarországon?
6. Mi jellemzi a magyar társadalom háztartások szerinti összetételét, és melyek a második világháború utáni
leglényegesebb tendenciák?
7. Milyen társadalompolitikai eszközökkel lehet segíteni a családokat feladataik ellátásában?

társadalmi intézmény ♦ szerep ♦ státus ♦ család ♦ család funkciói ♦ családmag ♦ háztartás ♦
nukleáris családi háztartás ♦ kiterjesztett családi háztartás ♦ több családmagból álló háztartás ♦
nyugat-európai házasságkötési minta ♦ élettársi kapcsolat

Bukodi Erzsébet 2004. Ki, mikor, kivel (nem) házasodik? Párválasztás Magyarországon. Budapest, Századvég
Kiadó – Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság.
Cseh-Szombathy László 1978. A változó család. Budapest, Kossuth.
Cseh-Szombathy László 1979. Családszociológiai problémák és módszerek. Budapest, Gondolat. Cseh-

Szombathy László 1985. A házastársi konfliktusok szociológiája. Budapest, Gondolat. Cseh-Szombathy László
1995. A társadalmi normák változása és a családi élet alakulása. Magyar Tudomány, 5. sz. 521-531. p.
Hernádi Miklós 2001. Családbomlás az ezredfordulón: angolszász adatok és álláspontok kritikai értékelése.
Lőcsei Pál (szerk.) 1971. Család és házasság a mai magyar társadalomban. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Neményi Mária (szerk.) 1988. A család. Budapest, Gondolat.
Phillips, R. 2004. Amit Isten összekötött... A válás rövid története. Budapest, Osiris Kiadó.
Pongrácz Tiborné – S. Molnár Edit 1994. Kisgyermekes apák és anyák szülői, családi attitűdjei négy európai
országban. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Kutatási Jelentései, 52. Budapest, KSH.
Somlai Péter 1986. Konfliktusok és megértés. Budapest, Gondolat.
Somlai Péter 1999. A sokféleség zavara: a családi életformák pluralizációja Magyarországon. Demográfia,
XLII. évf. 38-47. p.
Spéder Zsolt 2005. Az európai családformák változatossága. Párkapcsolatok, szülői és gyermeki szerepek az
európai országokban az ezredfordulón. Századvég, Új folyam, 3. sz. 3-48. p.
Utasi Ágnes (szerk.) 1991. Társas kapcsolatok. Budapest, Gondolat.
Utasi Ágnes 2004. Feláldozott kapcsolatok. A magyar szingli. Budapest, Új Mandátum.

Vaskovics László 2000. A társadalmi modernizáció és a szülői szerepváltozás összefüggései. In Székfoglalók.

Magyar Tudományos Akadémia, 1995-1998. V. köt. Budapest, MTA.

12. fejezet - 12. fejezet │OKTATÁS
Az iparosodást, a modernizációt megelőző évszázadokban és évezredekben az iskolai oktatás kis szerepet
játszott a társadalmakban. A gyermekek és fiatalok családjukban, rokonságuk körében és a helyi közösségben
sajátították el azokat az ismereteket, tanulták meg azokat a viselkedési normákat, tették magukévá azokat az
értékeket, amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy felnőttkorukban társadalmi szerepeiket elláthassák, tehát
eredményes munkát végezzenek, és a társadalmi közösségekbe integrálódjanak. A fiataloknak csak kis része vett
részt iskolai oktatásban, jelentős részük még olvasni és írni sem tanult meg. A fejlődő országokban ma is magas
az írni-olvasni nem tudók aránya. Az iparosodás kezdete után, a modernizáció előrehaladtával az írni-olvasni
tudás és az iskolában elsajátítható ismeretek egyre fontosabbakká váltak, ezek nélkül sem az ipari és más nem
mezőgazdasági munkahelyeken nem lehetett hatékonyan munkát végezni, sem a társadalmi életben nem lehetett
eligazodni. Minél magasabb az egyén iskolai végzettsége, minél szélesebb körűek az ismeretei, annál jobbak a
foglalkozási életpályáján és a keresetben az esélyei, annál jobban tudja érdekeit képviselni és érvényesíteni. Így
az oktatási intézmények a modern társadalom döntő fontosságú intézményeivé váltak. A gyermekek és fiatalok
egyre nagyobb része vesz részt egyre hosszabb ideig az iskolai oktatásban, az iskolákkal szembeni elvárások
mind a családok, mind pedig a gazdaság és az állam részéről erősen megnőttek. A megnövekedett elvárások
azonban azzal jártak együtt, hogy egyre több kritika fogalmazódik meg az oktatási rendszerrel szemben. Így vált
az oktatásszociológia a szociológia egyik jól definiált és erősen intézményesült ágává. A legtöbb országban
oktatásszociológiai intézetek működnek, és az UNESCO nemzetközi szinten foglalkozik az oktatás kutatásával.
Az oktatás nemzetközi összehasonlításához az UNESCO oktatási világjelentései az alapvető források (UNESCO
1995).1
1. ALAPFOGALMAK
1.1. Oktatás, nevelés, a társadalom integrációja
Oktatásnak nevezzük általánosságban a társadalomban felnőttkorban betöltendő szerepekhez szükséges
ismeretek átadását a gyermekeknek és fiataloknak. Oktatásra minden társadalomban szükség van. A modern
társadalmakban az oktatásban egyre nagyobb, sőt túlnyomó szerepet játszanak az iskolák vagy oktatási
intézmények.
Nevelésnek szokás nevezni a viselkedési normák megtanítását, a mögöttük álló értékek átadását, másképpen
fogalmazva a személyiség fejlesztését. A nevelés fogalma rokon a szocializáció fogalmával (lásd a 16. fejezetet).
Végül az oktatás azáltal, hogy nagyjából egységes ismereteket ad át a fiataloknak, egységes kultúrába vezeti be
őket, hozzájárul ahhoz, hogy a fiatalokban megerősödik az az érzés, hogy egy nagyobb – többnyire nemzeti –
társadalmi közösség tagjai, vagyis integrálódnak a társadalomba.
Az oktatási intézmények funkciói tehát: az ismeretek átadása, vagyis a szűk értelemben vett oktatás; a nevelés,
vagyis a személyiség fejlesztése; továbbá a fiatal nemzedékek integrációja a társadalomba.
1.2. Emberi beruházás

A közgazdaságtan egyik irányzata az emberi beruházások elmélete (Schultz 1983). Emberi beruházásnak
tekintik mindazokat a ráfordításokat, amelyek az egyén munkájának termékenységét közvetlenül – a tárgyi
termelőeszközöktől függetlenül – emelik. Ide tartoznak elsősorban az oktatási és egészségügyi ráfordítások.
2. MÓDSZEREK
2.1. Iskolai végzettségi arányszámok
Az oktatás legegyszerűbb mutatói kifejezik, hogy a népességnek mekkora része ért el különböző iskolai
végzettségi szinteket, hány százalékának van felsőfokú, középfokú (pél
1 1
Igen fontos forrást jelentenek az OECD főbb világnyelveken megjelenő évkönyvei is (pl. Regards sur l’éducation. 2004), melyek
összefoglalói magyar nyelven is elérhetőek. A magyar oktatási rendszerről a legfontosabb forrás az Oktatáskutató Intézet által háromévente
kiadott Jelentés a magyar közoktatásról című kiadvány.

12. fejezet │OKTATÁS
dául gimnáziumi, szakközépiskolai, szakmunkás-iskolai végzettsége), alapfokú végzettsége. A megfelelő

végzettségűek arányát az olyan életkorú népességhez célszerű viszonyítani, amely ezt a végzettséget elérhette,
például az általános iskola 8 osztályát elvégzettek számát a 15 éves és ennél idősebb népességhez. Ezeket az
adatokat a népszámlálások és mikrocenzusok alapján ismerjük.
Ezeknek az adatoknak összehasonlításánál ajánlatos óvatosan eljárni, mert a különböző országok

iskolarendszerei meglehetősen eltérőek, például eltérő hosszúságú az alapfokú oktatás, különféle középiskolai és
felsőfokú iskolai típusok működnek, az alapfokú, középfokú és felsőfokú oktatás megkezdésének és
befejezésének szokásos koréve eltérő lehet.
Egy adott országban is nehézségekbe ütközik némelykor hosszabb idősorok elemzése. Például a hároméves
iskolai szakmunkásképzést Magyarországon a második világháború után vezették be. Előtte a tanoncképzés
keretében tanították a jövendő szakmunkásokat. A tanoncok számát és az így szerzett iskolai végzettséget az
oktatási statisztikák nem mutatták ki. Továbbá a második világháború végéig léteztek az úgynevezett polgári
iskolák, amelyek az általános (akkor elemi) iskola 4. osztályát elvégzett tanulókat oktatták négy éven keresztül,
továbbá a gimnáziumi oktatás nyolcéves volt, és szintén az általános iskola 4. osztályának elvégzése után
kezdődött. A mai iskolai végzettségi statisztikák az általános iskola 5-8. osztályát, a polgári iskolát és a hajdani
gimnázium 1-4. osztályát azonosnak veszik, tehát az általános iskola 8. osztályát elvégzettek számában
szerepelnek azok is, akik a polgári iskola 4. osztályát és a hajdani gimnázium 4. osztályát végezték el.
2.2. Beiskolázási arányszámok

Az egész népesség iskolai végzettségét bemutató adatok több évtizedes oktatási folyamatok eredményét
tükrözik. Az adott évi oktatást jobban jellemzik az úgynevezett beiskolázási arányszámok. Ezek azt fejezik ki,
hogy a különféle szintű és fajtájú iskolákban hányan tanulnak, illetve – még pontosabban – mekkora a tanulók
száma az adott típusú iskolai oktatásban való részvétel szokásos életkorában lévő összes népesség számához
viszonyítva. Ezeket az arányokat az adott évi folyamatos statisztikai adatokból lehet kiszámítani. A
magyarországi oktatást a következő beiskolázási arányszámokkal szokás leírni:
– az óvodába járó gyermekek száma a 3-5 éves népességhez viszonyítva,
– az általános iskolában tanulók száma a 6-13 éves népességhez viszonyítva,
– a hároméves szakmunkásképző iskolákba járók száma a 14-16 éves népességhez viszonyítva,
– a gimnáziumi és szakközépiskolai képzésben nappali tagozaton részt vevő tanulók száma a 14-17 éves
népességhez viszonyítva,
– a felsőfokú oktatási intézmények (egyetemek és főiskolák) nappali hallgatóinak száma a 18-22 éves
népességhez viszonyítva.
Ezeknek a beiskolázási arányszámoknak több problematikus pontja van: csak a nappali tagozaton tanulókat
veszik figyelembe (az esti és levelező tagozaton tanulók idősebb életkorúak, ezért nem lenne indokolt például az
esti és levelező hallgatókat a 18-22 éves népességhez viszonyítani); továbbá a nappali tagozatokon tanulók
kisebb része is „túlkoros”, mert később kezdte meg tanulmányait (például katonai szolgálat miatt), vagy mert
évet ismételt.
A valamilyen típusú oktatási intézetben való tanulás nem jelenti természetesen azt, hogy a tanuló megszerzi az
adott típusú iskolai végzettséget, mert megbukhat, kimaradhat az oktatásból. Ezért szokás az oklevéllel,
diplomával rendelkezők számát a megfelelő korú – többnyire több korcsoport – népességéhez viszonyítani.
3. ELMÉLETEK
3.1. Az iskola szerepe
A fentiekben egyszerűen definiáltam az oktatás három funkcióját a társadalomban. Az oktatásszociológiában
nincs teljes egyetértés e funkciókat illetően. Az iskola fontosságát hangoztató és szerepét pozitívan megítélő
álláspontot a következőképpen lehet összefoglalni. Bár az antik és a feudális társadalomban is voltak iskolák,
ezekben a társadalmakban a család és a rokonság, a faluközösség voltak azok a társadalmi intézmények,
amelyek a fiatalokat megtanították a felnőttkori szerepek ellátására, a szűkebb és tá- gabb társadalmi környezet

normáira, az eredményes munkavégzéshez szükséges ismeretekre. Az iparosodás előrehaladásával az ezen

ismeretek átadásának funkcióját majdnem teljesen átvette az iskola, és a gyermek szocializációjában, a
társadalmi normák és értékek elsajátíttatásában is megnőtt a szerepe. Úgy látszik, hogy minél jobban előrehalad
a műszaki és gazdasági fejlődés, annál inkább nő az iskolák ezen funkciójának a jelentősége. A szülők egyre
kevésbé képesek gyermekeiknek a munkavégzéshez az adott időszakban és a közeljövőben szükséges tudást
átadni, egyszerűen azért, mert az általuk a saját gyermekkorukban, két-három évtizeddel korábban az iskolában
megtanult ismeretek kisebb-nagyobb mértékben idejétmúltakká váltak. Ugyanakkor már nem is csak egy-egy
munkakör betöltéséhez, hanem a modern társadalomban való eligazodáshoz, személyes ügyek eredményes
elintézéséhez (például egy, a hatósághoz intézett kérvény megfogalmazásához) is speciális ismeretek
szükségesek. A posztindusztriális társadalomban még fontosabbá válik az iskolai oktatás, mert ebben a fejlődési
szakaszban a tudás válik a gazdasági és társadalmi fejlődés fő hajtóerejévé. Ezért az új tudás alkotása
(tudományos alapkutatás), felhasználása (alkalmazott tudomány) és átadása (oktatás) válnak a legfontosabb és
leggyorsabban fejlődő gazdasági ágazattá.
Ezzel összefüggésben egyre inkább tért hódít az egész életen át történő tanulás gondolata, a felnőttképzés. Az
utóbbi a foglalkozási karrier átmeneti megszakításával történik nappali oktatás formájában, továbbá esti és
levelező képzésben, valamint az egyre jobban terjedő távoktatásban. E felfogás szerint az oktatás legfőbb
feladata a gazdasági és társadalmi fejlődés előmozdítása.
Ez a szociológiai elmélet rokonságban áll a közgazdaságtan emberiberuházás-iskolá- jának elméletével. Ezen

iskola szerint a gazdasági növekedés egyre növekvő fontosságú, ugyanis a posztindusztriális társadalomban
egyenesen a legfontosabb tényezője az emberi beruházások nagysága, elsősorban az oktatás kiszélesítése és
hosszabbítása. A gazdasági fejlődéshez az szükséges, hogy minél többen minél magasabb iskolai végzettséget és
szakképzettséget szerezzenek. Ez az előfeltétele annak, hogy a foglalkoztatott népesség hatékonyan legyen
képes használni az egyre bonyolultabb termelőeszközöket, gépeket, műszereket. A magas szintű ismeretekkel
rendelkező népesség képes továbbá a modern gazdaságban elsőrendű fontosságú újításokat, innovációkat
létrehozni, a változó gazdasági feltételekhez gyorsan és rugalmasan alkalmazkodni. Végül magas ismeretszint
szükséges a modern társadalmak demokratikus politikai rendszerének működéséhez is. Figyelmet érdemel, hogy
az utolsó évtizedben a Világbank fejlesztési stratégiájában is elsőrendű helyre került az oktatás kiterjesztése.
Bizonyítékként hivatkozni szokás Japán és a kelet-ázsiai „kistigrisek” nagy oktatásfejlesztési erőfeszítéseire,
mint ezen országok gazdasági fejlődésének döntő tényezőjére (World Bank 1993).
Ezt az optimista felfogást kétségbe vonja P Bourdieu (1978) a francia iskolarendszer működésének vizsgálata
alapján. Szerinte ugyanis az iskolák csak látszólag végzik a legtehetségesebb és legszorgalmasabb tanulók
kiválogatását, a valóságban a vizsgaeredményekkel és a továbbtanulás irányításával, valamint az azonos szintű
oktatási intézmények közötti igen erős differenciálódás révén (ugyanis az úgynevezett „nagy iskolák” a
társadalmi elitbe emelkedés útjai, viszont a tömegiskolák sokkal rosszabb karrierperspektívákat határoznak
meg) rejtetten kijelölik a tanulók helyét a társadalomban, és a látszólag objektív követelményeik révén be is
láttatják a tanulókkal, hogy csak arra alkalmasak, amire az iskolai eredményeik őket predesztinálják.
Ténylegesen, mondja Bourdieu, az iskolák a vizsgákon, az osztályozásnál a műveltségnek olyan elemeit
értékelik, amelyeket a privilegizáltabb családok gyermekei otthonról hoznak magukkal, de amelyeket a
hátrányosabb helyzetűek semmiképpen sem sajátíthatnak el az iskolában.
Így az iskolák a társadalmi mobilitást csatornázzák, a privilegizált családok gyermekeinek hasonlóan

privilegizált társadalmi elhelyezkedését támogatják, viszont a társadalom többi rétegéből származó tanulók nagy
részét visszatartják attól, hogy az elitbe emelkedjenek. Tehát a látszólag objektív kritériumok alapján
(nagyszámú vizsga segítségével) igazságosan értékelő iskolák valójában rejtett társadalmi diszkriminációt
érvényesítenek, és ezzel elősegítik a társadalmi pozíciók nemzedékről nemzedékre való átörökítését. Ezt nevezi
a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelésének. Ilyen értelemben szokás társadalmi mobilitás helyett (lásd a 7.
fejezetet) társadalmi reprodukcióról beszélni. Ezzel azt hangsúlyozzák, hogy valójában nem a társadalmi
struktúrában való helyzetváltozás, hanem az öröklött társadalmi pozíció nemzedékről nemzedékre való
átörökítése a társadalomban érvényesülő alapvető törvényszerűség. A társadalmi reprodukció természetesen nem
azt jelenti, hogy mindenki a szülei foglalkozási pozícióját örökli, hanem azt, hogy a változó társadalmi-
foglalkozási struktúrában elfoglalt magas vagy alacsony, előnyös vagy hátrányos pozíciót örökli. Eszerint az
oktatás legfőbb rejtett funkciója a társadalmi struktúra reprodukciója.
Bourdieu kritikájához közel áll S. M. Miller és P. Roby (1974) bírálata a „papírkórsággal" vagy
credentializmussal szemben. Ezen azt értik, hogy bizonyos munkakörök, beosztások betöltéséhez egyre inkább
szükséges bizonyos iskolai bizonyítványokkal rendelkezni. A bizonyítványhoz való ragaszkodás ugyanis
megakadályozza a hátrányos helyzetű rétegek tagjainak társadalmi felemelkedését, éspedig éppen a
legtehetségesebbekét. Miller szerint számos munka elvégzéséhez valójában nincs szükség a megkívánt iskolai

végzettségre.
Ivan Illich (1971) kritikája még ennél is élesebb. Szerinte az iskola, más szolgáltatóintézményekhez, például a
kórházakhoz és a szociális gondozó központokhoz hasonlóan, a személyi, családi és kisközösségi autonómiát
ássák alá, az egyes emberek kezdeményezőkészségét csökevényesítik el. Ezért a formális iskolai oktatás teljes
megszüntetése mellett érvel. Illich szerint a jelenlegi kötelező tanterves és vizsgáztató rendszert a saját
motivációra épülő tanulásnak kell felváltania. Ennek az oktatási rendszernek három feladata lenne: oktatási
eszközöket bocsátani azok rendelkezésére, akik tanulni akarnak; elősegíteni a kommunikációt a tanulni vágyók
közt, valamint azok közt, akik szívesen átadják tudásukat; végül lehetőséget biztosítani azoknak, akik
valamilyen társadalmi ügyben tudatni akarják a közvéleménnyel a saját álláspontjukat.
Az oktatás szerepével kapcsolatos vitával párhuzamosan másik erősen vitatott kérdés az oktatás lehetősége és
tényleges szerepe a társadalmi egyenlőtlenségnek, és különösen a műveltségbeli hátrányoknak a
kiegyenlítésében.
Az 1950-es és 1960-as években a szociológusok nagy része körében világszerte az az optimista nézet uralkodott,
hogy az oktatás kiterjesztése és demokratizálása (a különböző társadalmi osztályokból és rétegekből származó
fiatalok továbbtanulási esélyeinek egyenlővé tétele) révén nagymértékben csökkenteni lehet majd a társadalmi
különbségeket, vagy legalábbis egyenlő mobilitási esélyeket lehet biztosítani, hogy kellő tehetséggel és
szorgalommal mindenki elérhet a legmagasabb iskolai végzettséget megkívánó legelőnyösebb társadalmi
pozíciókba, foglalkozásokba.
E felfogás tudományos és empirikus megalapozását a híres Coleman-jelentés (1966) szolgáltatta. Coleman

amerikai szociológus munkatársaival a kormány megbízásából nagy adatfelvételt készített az amerikai
iskolákról és azok tanulóiról. Arra a következtetésre jutottak, hogy a családi háttér és az iskola erősen
befolyásolják az iskolai teljesítményt és azon keresztül a későbbi foglalkozási életpályát, mobilitást,
életjövedelmet. A különböző családi hátterű gyermekek, többek között a fehér és a fekete gyermekek erősen
szegregálódnak az iskolákban. A jobb módú fehér gyermekek jobb oktatást nyújtó, jobb infrastruktúrával
rendelkező, jobb tanárokat alkalmazó iskolákba járnak, mint a szegény és fekete gyermekek, és ez egész későbbi
életüket döntően befolyásolja. Ezért az iskolák színvonala közötti különbségek kiegyenlítését, valamint a
különböző családi hátterű és a fehér és fekete gyermekek „összekeverését” javasolták az iskolákban. Ettől azt
remélték, hogy a gyermekek közötti egyenlőtlenség későbbi felnőttéletükben lényegesen csökkenni fog. Tehát
az amerikai iskolarendszer súlyos kritikájával párhuzamosan azt az optimista álláspontot képviselték, hogy az
oktatási reformok révén lényegesen csökkenteni lehet a társadalmi egyenlőtlenségeket. Ez a felfogás jellemezte
nemcsak az oktatásszociológia nagy részét, hanem az észak-amerikai és nyugat-európai oktatáspolitikát is.
Az 1970-es években lényeges fordulat következett be az oktatás ilyen lehetőségeinek megítélésében, sok
szociológus úgy látja, hogy az oktatás nemcsak ténylegesen tesz keveset a társadalmi különbségek
kiegyenlítésében, hanem elvileg is csak igen keveset tehet.
3.2. Kulturális tőke és nyelvi készségek

Ennek egyik magyarázata szerint a szülői házban és baráti csoportokban elsajátított kultúra olyannyira
meghatározó erejű tényező, hogy az iskolai oktatás képtelen változtatni rajta. Kimutatták, hogy a társadalmi
különbségek a gyermekek nyelvhasználatában is erősen megmutatkoznak, ez pedig lényeges tényezője az
iskolai sikernek. A nyelvhasználaton túl azonban az iskolában oktatott és megkövetelt „magas műveltséggel”
való ritkább vagy gyakoribb érintkezés a családban (a lakásban lévő könyvek, a kulturális intézmények
látogatása, a különórák, sőt a szűk családon belüli beszélgetési témák is) lényegesen befolyásolják a gyermek
iskolai teljesítményét.
Ezt a kulturális örökséget nevezte P Bourdieu (1978) kulturális tőkének. Szerinte a kulturális tőke átörökítése a
fejlett tőkés társadalmakban egyre inkább a pénztőke, a vagyon átörökítéséhez hasonló, sőt ezeknél nagyobb
fontosságú szerepet játszik a privilegizált társadalmi helyzet átörökítésében. A kulturális tőke azt a célt is
szolgálja, hogy az egyes rétegek, elsősorban a privilegizáltak, megkülönböztessék magukat a többiektől. Mivel
mindezt nagyon nehéz elsajátítani azok számára, akik nem tanulták meg szinte észrevétlenül a családban és a
baráti körben, az iskola nagyon keveset tehet a kulturális különbségek kiegyenlítése érdekében, és ezért nem
tudja a társadalmi származásból eredő esélykülönbségeket sem lényegesen csökkenteni.
B. Bernstein (1964) a nyelvi készségekre helyezte a fő hangsúlyt az iskola által újratermelt egyenlőtlenségek
okai között. Különböző társadalmi rétegek gyermekei családjukban eltérő nyelvi készségeket sajátítanak el
(Angliában például sokan nem az „oxfordi” angolt beszélik), szinte azt mondhatnánk, hogy sok tekintetben

eltérő nyelven beszélnek. Például különböző mértékben használnak elvont fogalmakat. A használt nyelv pedig
erősen befolyásolja a gyermekek egész gondolkodását. Az iskolák viszont középosztályi, sőt felső középosztályi
nyelvet használnak az oktatásban, ezt követelik meg a tanulóktól is, akik ennek természetesen nem tudnak
megfelelni. Még súlyosabb hátrányt jelent az, ha a tanuló nem az anyanyelvén oktató iskolába jár.
3.3. Öröklés
A másik magyarázat nem a kulturális, hanem a genetikai öröklés hatását hangsúlyozza. Eszerint a családból
hozott hátrányok kiegyenlítésének eredménytelenségét az magyarázza, hogy a hátrányosabb helyzetű családok
gyermekei genetikai öröklés következtében alacsonyabb intelligenciájúak, ezeket a genetikai hátrányokat pedig
lehetetlen kiegyenlíteni. Az e körüli vita sokszor az intelligenciahányados (IQ) öröklött és környezeti
hatásokból, ezek között az oktatásból és nevelésből származó része körüli vitára szűkül le.
A vita története összekapcsolódik az Egyesült Államokban az 1960-as években a hátrányos családi helyzet
oktatási eszközökkel történő kiegyenlítésére bevezetett kísérletekkel, mint a „buszozással” (a városok
különböző övezeteiben lakó gyermekek utaztatásával, hogy „keveredjenek” a más-más övezetekben lévő
iskolák gyermekeivel, hogy a hátrányos helyzetű gyermekek ne szükségképpen a környékükön lévő rosszabb
iskolában tanuljanak), a „head start” programmal (a hátrányos helyzetű gyermekeknek speciális előképzése az
általános iskola előtt) stb. Ezek a törekvések nyilvánvalóan azon a felfogáson alapultak, hogy a nevelés és
oktatás sokat tehet a hátrányos helyzetűek képességeinek fejlesztése érdekében. Az ellentábor érvelése, amely
különösen 1970-től kezdődött meg, arra hivatkozott, hogy az intelligencia nagyrészt – egyes szerzők szerint 80
százalékban – genetikailag öröklődik, így a környezeti hatások révén azon nem sokat lehet változtatni, javítani,
tehát a „buszozásnak” és más hasonló – a privilegizált rétegek körében elég népszerűtlen – programoknak
semmi értelmük sincsen.
A vita egyik legtöbb szenvedélyt kiváltó mellékága a fajok közötti állítólagos örökölt intelligenciakülönbségek
körül folyt és folyik. Amerikában az etnikai és nemzeti kisebbségek egy részének – elsősorban a feketéknek és a
mexikóiaknak – gyermekei átlagosan alacsonyabb pontszámokat érnek el az intelligenciatesztekben. A. Jensen
(1969) pszichológus ezeket az intelligenciakülönbségeket, elsősorban a feketék alacsonyabb intelligenciáját az
öröklődéssel magyarázta.
A vitával összefüggő nagyon konkrét és mindennapi kérdések teszik érthetővé annak hevességét, a
prekoncepciók és előítéletek érvényre jutását a tudományos igényű irányzatban is. Bizonyították például, hogy
Cyril Burt angol pszichológus (1958) híres intelli- genciaöröklődési vizsgálatai, amelyekre a fent említett 80
százalékos intelligenciaörök- lődési tétel hivatkozott, egyszerűen hamisítások voltak.
A közelmúltban Amerikában a vita újra fellángolt Herrnstein és Murray (1994) A haranggörbe című könyve
körül, amely ismét azt állította, hogy az intelligencia megoszlása a népességben a harang- (vagy Gauss-)
görbéhez hasonló, tehát szükségszerűen van a népességnek egy, az átlagosnál jóval alacsonyabb intelligenciájú
része, és hogy ez az alacsony (ugyanúgy, mint a magas) intelligencia nagy részben genetikai tényezőktől függ,
ezért nem sokat lehet tenni az alacsony intelligenciájú gyermekek és fiatalok érdekében. Továbbá megismételték
a korábbi vitának egyik legvitatottabb tételét, hogy a feketék intelligenciája örökletesen alacsonyabb a
fehérekénél.
A vitát némileg kívülről szemlélő szociológus azt a következtetést vonhatja le, hogy semmi biztosat sem tudunk
arról mondani, hogy az öröklésnek és a környezetnek mekkora szerepe van az intelligenciaszint
meghatározásában. Kétségek már azzal kapcsolatban is felmerülhetnek, hogy az intelligenciatesztek valóban az
intelligenciát, az intellektuális képességeket mérik-e, vagy azoknak csak valamilyen felszíni megnyilvánulását,
bizonyos feladatok megoldására való képességet (Kamin 1974). Ezzel még nem vonjuk kétségbe az
intelligenciatesztek hasznosságát arra a praktikus célra, hogy megbecsüljék a vizsgált személy képességét
bizonyos helyzetekben, például az iskolákban vagy munkahelyeken való megfelelő teljesítményre.
De még ha pontosan lehetne is mérni az intelligenciát (a gyermekét és a szüleiét is), akkor sem lehetne
eldönteni, hogy azon belül mekkora részt határoz meg az öröklés és mekkorát a társadalmi környezet. A
környezet hatása ugyanis már a magzati korban megkezdődik például az édesanya táplálkozásán, dohányzásán,
a szülés körülményein stb. keresztül. Ha tehát a ma született csecsemő intelligenciaszintjét mérni lehetne, már
abban is szerepet játszanának a környezeti tényezők. Pszichológiai vizsgálatok bizonyították, hogy a csecsemő
gondozása, a vele való bánásmód milyen nagy mértékben befolyásolják annak fejlődését. A gyermek- és a
fiatalkorban a családi környezet, az abban kapott kulturális hatások (például olvasnak-e a gyermeknek mesét)
döntően alakítják az intelligenciáját. Ezért akár hatéves korban, akár később már nem lehet az intelligencián
belül az öröklés és a környezet hatását különválasztani. Ha korreláció mutatkozik a szülők és gyermekek

intelligenciaszintje között, akkor sem tudjuk pontosan megmondani, hogy ebben mekkora szerepet játszik a
genetikai értelemben vett öröklés és a „társadalmi öröklés
Ezért érthető az oktatásszociológusoknak az a józan álláspontja, hogy mivel a genetikai öröklés szerepét nem
ismerjük és a genetikai adottságokon alig lehet változtatni, az oktatásszociológus a környezeti tényezőkre,
ezeken belül az iskolára összpontosítja a figyelmét, azokat próbálja olyan irányban befolyásolni, hogy a
hátrányos társadalmi helyzet minél kevésbé örökítődjék nemzedékről nemzedékre.
3.4. A meritokratikus társadalom

A harmadik sokat vitatott kérdés, hogy vajon jó lenne-e egy olyan társadalom, amelyben a társadalmi
hierarchiában való elhelyezkedés teljes mértékben az „érdemtől”, konkrétabban a tudástól és a
munkateljesítménytől függene, tehát nem befolyásolná a társadalmi származás, a vagyon vagy bármilyen más, a
teljesítménytől független tényező (például a nem vagy a bőrszín). Az ilyen társadalmat szokás meritokráciának
nevezni (lásd a 7. fejezetet is).
A magyar olvasó feltehetően felismeri, hogy a szocialista korszakban sokat hangoztatott „mindenkinek munkája,
teljesítménye szerint” elvnek és a rendszerváltás óta hasonlóképpen sokat hangoztatott elvnek, hogy „a
magasabb képességeket, teljesítményeket magasabb jövedelemmel kell a társadalomnak jutalmaznia”, milyen
meritokratikus kicsengése van.
A szociológusok körében sokáig általános volt az a felfogás, hogy egy meritokratikus elveken felépülő
társadalom mindenképpen kívánatosabb lenne a jelenlegi társadalmaknál, ahol az érdemen kívül más tényezők
is jelentős szerepet játszanak abban, hogy ki hol helyezkedik el a társadalmi hierarchiában. Ezért a meritokrácia
irányában történő előrehaladást pozitív változásnak tartották.
Újabban a meritokrácia egyértelműen előnyös voltát illetően egyre több kérdőjel fogalmazódott meg. A kritikák
rámutatnak arra, hogy az érdem a konkrét érvelésekben sokszor leegyszerűsödik az iskolai végzettségre és az
iskolai osztályzatokra. Kétséges, hogy a társadalom számára valóban a „tiszta jeles” tanuló lesz-e a
legértékesebb. A másfajta teljesítményeket, az egyes ember „értékességét” a társadalom számára nagyon nehéz,
szinte lehetetlen objektívan mérni. Így a meritokrácia sokszor leegyszerűsödik arra az érvre, hogy a magasabb
iskolai végzettségűek magasabb fizetést kapjanak. Még ha ezt az elvet el is lehet fogadni, arról semmit sem lehet
mondani, hogy mekkora jövedelemkülönbség indokolt.
Ehhez kapcsolódik a kritikák másik fő vonala. Sokan azt kérdőjelezik ugyanis meg, hogy valóban kívánatos-e
egy olyan társadalom, amely az állítólagos érdem, konkrétan azonban az iskolai végzettség alapján nagy
társadalmi egyenlőtlenségeket fogad el. M. Young (1961) angol szociológus A meritokrácia felemelkedése
1870–2033 című szociológiai tudományos-fantasztikus regényében elképzelte, hogy a kezdetben a
társadalomtudósok és politikusok által lelkesen fogadott meritokrácia hogyan vezetett széles körű
elégedetlenséghez a nagy tömegek körében.
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK Az iskolai végzettség

és a beiskolázási arányszámok növekedése
A fejlett országokban az 1950-es évektől az 1970-es évekig valóságos „oktatási robbanás” következett be. A
közép- és felsőfokú iskolába járó tanulók addig lineáris növekedési tendenciája exponenciálisba ment át. Ez
csak részben volt annak a következménye, hogy a háború utáni „gyermekhullámhegy” nagy létszámú
nemzedékei kerültek a középiskolás, majd a felsőfokú iskolás életkorba. Ennél lényegesebb szerepet játszott az,
hogy erősen megnőttek a beiskolázási arányszámok. Az 1980-as években egyes országokban és iskolatípusoknál
a növekedés lelassulása látszik, a következő években a tanulólétszámok esetleges csökkenésére is számítanak.
Ez azonban elsősorban annak a következménye, hogy az 1965 utáni „gyermekhullámvölgy” nemzedékei
kerülnek a megfelelő életkorba. A beiskolázási arányszámok nem csökkentek, sőt nőttek, habár lassabban, mint
azt megelőzően.
A fejlett országokban az általános iskolák szintjén lényegében 100 százalékot ér el a beiskolázás, a középfokú
oktatásban Nyugat-Európában és Észak-Amerikában 85 százaléknál magasabb, a felsőfokú oktatásban –
országonként jelentős eltérésekkel – 20 és 40 százalék között helyezkedik el, egyes országokban – többek között
Dániában, Svédországban, Belgiumban, Japánban – 50 százaléknál magasabb.

E. Denison (1967) kimutatta, hogy az iskolai végzettség emelkedése lényegesen hozzájárult a fejlett országok
gazdasági fejlődéséhez, nemzeti jövedelmének emelkedéséhez. Az amerikai gazdaságnak 1929 és 1957 közötti
átlagosan évi 2,93 százalékos növekedéséből 0,67 százalék, tehát a teljes növekedésnek majdnem az
egynegyede volt annak köszönhető, hogy a munkaerő iskolai végzettsége emelkedett. Hasonló nagyságú hatást
becsült előre az 1960-1980 közötti időszakra, illetve amikor a gazdasági növekedés meggyorsítására tett konkrét
javaslatot, azon belül is az iskolai végzettség emelésére helyezte a hangsúlyt.
4.1. Az iskolai végzettség hatása az életpályára

A társadalmi mobilitási adatfelvételek (lásd a 7. fejezetet) minden fejlett országban azt állapították meg, hogy az
elért iskolai végzettség hatása a foglalkozási életpályára egyre erősebbé válik. Ebben az értelemben a fejlett
társadalmak egyre meritokratikusabbakká válnak.
Ez azonban a legtöbb országban nem jelenti azt, hogy a társadalmi származás meghatározó ereje csökkent,
csupán azt, hogy a társadalmi származás nem közvetlenül, hanem az elért iskolai végzettségen keresztül
befolyásolja az elért társadalmi helyzetet. Az elért iskolai végzettség ugyanis változatlanul erősen függ a szülők
társadalmi helyzetétől.
Az oktatás magas fokú kiterjesztése egyébként sem járt azonban minden tekintetben a várt kedvező
eredményekkel. Ezért egyre inkább hangot kapott a szociológiában is a csalódás és a kritika.
Kimutatták ugyanis, hogy a fejlett országokban lényegében minden gyermek részt vesz az alapfokú oktatásban
és így – népszámlálási értelemben – senki sem analfabéta, ténylegesen azonban a fiatal felnőtteknek nem
jelentéktelen része nem képes olvasni, illetve az olvasott szöveget megérteni. Ezt nevezik funkcionális
analfabetizmusnak.
Az Egyesült Államokban, ahol hosszú idő óta rendszeresen mérik – standardizált tesztek segítségével – a
tanulók képességeit (olvasási, írási, matematikai stb. képességeit), 1965-ig folyamatos emelkedést lehetett
kimutatni, azóta viszont romlanak a teszteredmények. T. Husén (1979) svéd oktatáskutató szerint a legtöbb
fejlett országban nem lehet ilyen romlást kimutatni. Azt sem lehet tudni, hogy mi lehet a romlás oka az Egyesült
Államokban. Vannak, akik az oktatás színvonalának süllyedését okolják, mások viszont a televízió-műsorok
nézésére fordított idő erős növekedésében látják az okot.
Amikor a közelmúltban nyilvánvaló volt, hogy Japán gyors ütemben éri utol az Egyesült Államokat gazdasági
fejlettség tekintetében, és a nemzetközi gazdasági versenyben sok területen felülmúlja Amerikát, amerikai
társadalomtudósok ennek okait kutatva a japán és az amerikai oktatás különbségeire is rámutattak. A japán
tanulók rendszeresen jobb eredményeket érnek el az ismeretek felmérésére szolgáló nemzetközi összehasonlító
vizsgálatokban. Ezt egyesek azzal magyarázták, hogy a japán iskolákban sokkal nagyobb a verseny, a
teljesítménykényszer vagy a motiváció a kiváló iskolai teljesítményre. Különösen éles a verseny a felsőfokú
oktatási intézményekbe való bejutást eldöntő felvételi vizsgáknál. A japán családok nagy anyagi és időbeli
áldozatokat hoznak annak érdekében, hogy gyermekeiket minél jobban felkészítsék ezekre a felvételi vizsgákra.
Mások szerint azonban az ezáltal okozott lelki stressz súlyos károkat is okoz a japán fiatalok körében.
Az oktatás eredményességének romlása és az oktatással kapcsolatos lakossági elégedetlenség különböző okaira

mutattak rá. Az oktatásra fordított költségvetési kiadások nem tartottak lépést a létszámok növekedésével. Az
igen nagy tanulólétszámok oda vezettek, hogy a hagyományos tanár-diák viszony elszemélytelenedett, egy-egy
tanulóra kevesebb időt lehetett fordítani, az oktatás színvonala romlott. Ugyancsak a tömeges iskolázással függ
össze az oktatás elbürokratizálódása.
A felsőoktatás problémáira, az egyetemi hallgatók elégedetlenségére különösen drámain mutattak rá az 1968-

ban és a következő években Amerikában és Nyugat-Európá- ban jelentkező egyetemi hallgatói mozgalmak,
közöttük is leglátványosabban az 1968-as párizsi diáklázadás. R. Boudon francia szociológus (1969; 1973)
ezeknek a tapasztalatoknak befolyása alatt fogalmazta meg azt a matematikai modellekkel alátámasztott
elméletét, hogy a beiskolázási arányszámok emelkedése – elsősorban a felsőoktatásban – nagy csalódást
okozhat a felsőoktatásban részt vettek számára, ha a gazdaság fejlődése nem biztosítja a felsőfokú végzettséget
igénylő munkahelyek számának azonos ütemű növekedését. Ebben az esetben ugyanis hiába jár egyre több
munkás- és parasztszármazású fiatal középiskolába és egyetemre, mégsem csökkennek a származás szerinti
egyenlőtlenségek a foglalkozási életpályán, mert ezeknek a fiataloknak nem jut kellő számú magas társadalmi
pozíciót biztosító munkahely, kénytelenek olyan munkahelyekkel megelégedni, amelyekhez korábban
alacsonyabb iskolai végzettség is elég volt, miközben a felső rétegekből származó fiatalok – a magasabb
presztízsű főiskolák elvégzése révén és társadalmi kapcsolataikon keresztül – náluk sokkal nagyobb arányban

kerülnek kedvező társadalmi-foglalkozási pozíciókba. Ez lényeges elégedetlenséget, sőt kudarcérzést okozhat a

tanulók és a pályakezdő fiatalok körében, mert nagyobb iskolai erőfeszítéseik ellenére sem változik relatív
helyük a társadalmi hierarchiában. Arra is rámutat, hogy az oktatott létszámok erős emelkedésének
következtében értéküket veszthetik a kérdéses iskolai végzettségi szintek (például az érettséginek megfelelő
középiskolai diplomák).
5. MAGYARORSZÁGI HELYZET A magyar népesség

iskolai végzettsége
Ha a népesség iskolai végzettség szerinti összetételét hosszú távon vizsgáljuk, akkor úgy tűnik, hogy az iskolai
végzettség igen látványosan emelkedett (lásd 12.1. táblázat). Az általános iskolai oktatás meghosszabbítása a
második világháború után 8 évre, az érettségivel végződő középiskolákba járó tanulók számának növelése, a
hároméves szakmunkástanuló-képzés felvétele az oktatási rendszerbe (a korábbi tanoncképzés helyett), valamint
az egyetemi és főiskolai hallgatói létszámok emelkedése következtében a felnőttkorba lépő nemzedékek iskolai
végzettsége lényegesen magasabb volt, mint az előző nemzedékeké. A demográfiai kicserélődés ma is a
népesség egésze iskolai végzettségének emelkedését hozza magával.
A beiskolázási arányszámok vizsgálata (12.2. táblázat) azonban megmutatja, hogy az oktatás kiterjesztése
lelassult, sőt megállt az 1970-es évek végén. A gimnáziumba és szakközépiskolába járók aránya a megfelelő
életkorú népességben azóta alig nőtt, egészen csekély volt a felsőfokú oktatásban részesülők arányának
növekedése is.2
12.1. táblázat - 12.1. táblázat ♦ A népesség iskolai végzettsége a megfelelő korú népesség
százalékában, 1941–19902
Korcsoport és 1941 1949 1960 1970 1980 1990

iskolai
végzettség százalék
A 15 éves és 15,1 20,6 32,8 51,4 66,1 78,1

idősebb
népességből
legalább 8
osztályt
végzett
A 18 éves és 5,1 5,5 8,8 15,5 23,4 30,1

idősebb
népességből
legalább
befejezett
középiskolai
végzettségű
A 17 éves és - - - - - 14,2
idősebb
népességből
szakmunkáské
pző iskolai
végzettségű
A 25 éves és 1,8 1,7 2,7 4,2 6,5 9,4

idősebb
népességből
2 2
A 90-es évek közepétől ez a helyzet gyökeresen megváltozott, részletesen lásd a Változások az ezredfordulón című alfejezetben.

befejezett
felsőfokú
végzettségű
2
A 2001. évi népszámlálás adatait lásd a Változások az ezredfordulón című fejezetben.
12.2. táblázat - 12.2. táblázat ♦ A megfelelő életkorú népességből beiskolázottak aránya,

1950 és 1995
Korcsoport és 1950 1980 1990 1995

iskolatípus
százalék
A 14-16 éves 12,8 40,2 39,0 35,3

népességből
szakmunkásképzésbe
n részesül
A 14-17 éves 16,2 40,1 42,4 58,3

népességből
gimnáziumi és
szakközép-iskolai
képzésben részesül
A 18-22 éves 3,4 9,2 10,4 14,9

népességből
felsőfokú oktatásban
nappali tagozaton
részesül
Még világosabban megmutatkozik a közép- és felsőfokú oktatás kiterjedésének lelassulása, sőt megállása az
1990. évi népszámlálás korcsoportos iskolai végzettségi adataiban (12.3. táblázat). Az 1990-ben 40-44 éves
népességben nagyobb volt mind az érettségizettek, mind pedig az egyetemi vagy főiskolai diplomával
rendelkezők aránya, mint a náluk fiatalabb nemzedékekben. Ennek oka elsősorban az, hogy mind középfokon,
mind felsőfokon a minisztérium által szigorúan érvényesített numerus clausus, vagyis zárt szám érvényesült:
ezek az iskolák csak annyi tanulót, illetve hallgatót vehettek fel, amennyit a munkaerőtervek alapján a
kormányzat engedélyezett számukra. A 14-18 éves fiatalokat a gimnáziumok és szakközépiskolák helyett inkább
a szakmunkásképzésbe irányították. Az érettségizetteknek csak kevesebb mint felét engedték a felsőfokú
oktatási intézményekbe felvenni. Ezen oktatáspolitika ki nem mondott célja valószínűleg az volt, hogy a hatalmi
elit félt attól, hogy az érettségi és még inkább az egyetem és főiskola szintjén túlképzés alakul ki, és az állástalan
vagy elvárásaiknak meg nem felelő munkahelyhez jutó felsőfokú diplomások és érettségizettek körében
nagyfokú politikai elégedetlenség alakul ki. Ennek a félelemnek kialakulásában szerepet játszhattak az 1968. évi
és azt követő amerikai és nyugat-európai diáklázadások is.
12.3. táblázat - 12.3. táblázat ♦ A népesség iskolai végzettsége korcsoportonként, 1990
Életkor Legalább 8 osztály Legalább Egyetemi és főiskolai

általános iskola diploma
érettségi
százalék

20-24 97,3 41,1 -
25-29 97,0 41,9 13,3
30-34 96,5 39,7 12,5
35-39 96,7 41,1 12,5
40-44 95,5 42,6 13,4
45-49 90,6 33,5 11,7
50-54 81,8 25,6 7,6
55-59 67,0 20,2 7,7
60-64 50,3 17,7 6,4
65-69 36,3 13,4 5,0
70-74 33,5 12,9 4,0
75 + 22,5 7,9 3,0
Ennek következtében az 1980-as évek végén az iskolai végzettségi és beiskolázási mutatók tekintetében messze
elmaradtunk nemcsak a fejlett észak-amerikai és nyugat-európai országoktól, hanem a szocialista országoktól is,
ahol ezek alacsonyabbak voltak, mint a fejlett kapitalista országokban. A rendszerváltás után a kormányzat
felismerte, hogy az Európához való csatlakozáshoz szükséges az iskolai végzettség szintjének az európai
unióbeli átlagszinthez való közelítése, és szabad kezet adott az iskoláknak, egyetemeknek, főiskoláknak a
létszámemeléshez. A létszámok a gimnáziumokban és szakközépiskolákban, még inkább az egyetemeken és
főiskolákon gyorsan emelkedni kezdtek, de a beiskolázási arányok még így is messze elmaradnak az európai
átlagtól. A szakmunkásképző iskolákba járók aránya viszont némileg csökkent, mert az egész
szakmunkásképzés válságos helyzetbe került. Egyrészt a nagyvállalatok megszüntették oktatóműhelyeiket, ahol
a szakmunkásképzés gyakorlati részét korábban végezték. Másrészt kitűnt, hogy a szakmunkásképzés szakma
szerinti struktúrája nem felel meg a munkaerő-piaci keresletnek, ezért sok szakmunkástanuló olyan szakmát
tanult meg, amelyet nem tudott a munkaerőpiacon hasznosítani.
A lakosság részéről is megnőtt az oktatással szembeni kereslet, a korábbinál is több család igyekezett
gyermekeit érettségit nyújtó közép- és felsőfokú iskolákba járatni. Ennek az a nagyon reális felismerés az alapja,
hogy minél magasabb iskolai végzettséget szerez a fiatalember, annál jobbak a foglalkozási karrierlehetőségei,
annál magasabb jövedelmet tud elérni, és annál kisebb annak az esélye, hogy munkanélkülivé válik.
A GDP-ből oktatásra fordított állami kiadások aránya azonban az 1990 utáni emelkedést követően (1992-ben
7,1 százalék) az utolsó években csökkenni kezdett (1994-ben 6,4 százalék). Mivel időközben a GDP csökkent, a
kisebb részarány azt jelenti, hogy az oktatásra fordított összegek reálértéke lényegesen csökkent. Az oktatási
intézmények így nehéz anyagi helyzetbe kerültek. A felsőoktatásban bevezetésre került az – egyelőre alacsony
összegű – tandíj. Nem lehet még látni, hogy mindez nem állítja-e meg a beiskolázási arányszámok növekedését
a felsőfokú oktatásban, és nem vezet-e az oktatás minőségének romlásához.3
Az a kevés ismeret, amellyel az oktatás minőségéről rendelkezünk, arra enged következtetni, hogy
Magyarországon viszonylag kevés tanulót és hallgatót viszonylag jó színvonalon képeztek. Huszonhárom
országban mérték fel 13 éves tanulók matematikai és természettudományos ismereteit, s közöttük a magyar
tanulók a második legjobb helyre kerültek (a japán diákok után). A 27 országra kiterjedő olvasási vizsgálat
szerint a 13 éves magyar tanulók a 11. helyre kerültek. Ugyanakkor azt találták, hogy az általános iskolát
3 Az oktatási kiadások aránya a GDP-hez viszonyítva 2004-ben 5,4 százalék volt, az általános felsőoktatási tandíjat eltörölték. Az 1996-óta
3
bekövetkezett változásokról lásd a Változások az ezredfordulón című alfejezetet.

befejezőknek 20 százaléka nem volt képes olyan színvonalon olvasni, amely az önálló tanuláshoz a
továbbiakban szükséges lett volna (OECD 1995). Az oktatás viszonylag jó színvonalát támasztják alá a magyar
diákok jó helyezései a nemzetközi tanulmányi versenyeken is. Az 1990-es években ismételten végzett
tudásszintvizsgálatok azonban azt mutatták, hogy mind az olvasási, mind a matematikai ismeretszint romló
tendenciát mutat (Halász-Lannert 1995).
5.1. Iskolázottság és társadalmi helyzet

A társadalmi réteghelyzet és az iskolai végzettség népszámlálási adatok alapján történő összehasonlítása azt
mutatja, hogy az iskolai végzettség egyre inkább meghatározza az elérhető társadalmi helyzetet. Bár a vezető
rétegbe soroltunk olyan vezető pozíciókat (például mezőgazdasági termelőszövetkezeti elnök) is, amelyekhez
nem szükséges a felsőfokú végzettség, a vezetők között mégis egyre nőtt a felsőfokú végzettségűek aránya. Az
értelmiségi réteg definíciója szerint ide azokat a foglalkozásokat soroljuk, amelyekhez elvben szükséges a
felsőfokú végzettség. Míg azonban az 1960-as években még viszonylag nagy számban fordultak elő értelmiségi
foglalkozásúak (például mérnökök), akiknek nem volt felsőfokú végzettségük, ma ez már lényegében nem
fordul elő.
A szakmunkás réteghez való tartozásnak egyre inkább előfeltétele a szakmunkásképzettség (bár ma is vannak
olyanok, akiket a munkahelyük szakmunkás-kategóriába sorol, noha nem rendelkeznek megfelelő
szakképzettséget igazoló bizonyítvánnyal).
Az 1981-1982. évi társadalmi rétegződési vizsgálat szintén azt mutatta, hogy az iskolai végzettségi és
műveltségi színvonalnak igen fontos szerepe van az egyének és családok társadalmi helyzetének,
életkörülményeinek kijelölésében.
Azonos társadalmi-foglalkozási helyzetű vagy azonos jövedelmű személyek és családok közül azok értek el
kedvezőbb pozíciót a többi státusdimenzióban, amelyeknek magasabb volt az iskolai végzettségük és
műveltségük. Az alacsony iskolai végzettségű családok például legtöbbször nem tudják az igen megfeszített
munkával szerzett, némely esetben viszonylag magas jövedelmet az életkörülmények más elemeinek javítására
„átváltani”. A halmozottan hátrányos társadalmi helyzet kialakulásában pedig döntő része van az alacsony
iskolai végzettségnek.
A rendszerváltással párhuzamosan megnőtt annak a lehetősége, hogy valaki magasabb iskolai végzettség nélkül,
üzleti vállalkozás útján érjen el sikereket. A rendelkezésünkre álló töredékes információk szerint azonban a
sikeres magánvállalkozók nagy része felsőfokú végzettséggel rendelkezik.
A rendszerváltás után a jövedelmi egyenlőtlenségek megnőttek a társadalmi-foglalkozási rétegek között, és

mivel a réteghelyzet szorosan összefügg az iskolai végzettséggel, az iskolai végzettségi csoportok között is. A
szegények aránya és a munkanélküliség az átlagosnál lényegesen nagyobb az alacsony iskolai végzettségűek,
elsősorban a legfeljebb 8 általános iskolai osztályt végzettek között, viszont a jómódban élők aránya az
átlagosnál sokkal nagyobb és a munkanélküliség sokkal ritkább a magasabb iskolai végzettségűek, elsősorban az
egyetemet vagy főiskolát végzettek között. Az iskolai végzettségnek a társadalmi pozíciót meghatározó szerepe
tehát lényegesen erősödött.
A szocialista korszakban a szociológiai vizsgálatok egyik sokat kutatott témája volt a család társadalmi
helyzetének hatása a gyermekek iskolai végzettségére, továbbtanulására, iskolai eredményeire, általánosabban
megfogalmazva, hogy az iskola mennyiben termeli újra a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Azt már a társadalmi mobilitásról végzett vizsgálatokból is tudtuk, hogy a közép- és felsőfokú iskolákba járó
munkás- és parasztfiatalok számának igen nagy növekedése ellenére meglehetősen lényeges különbségek
vannak az értelmiségi családok, valamint a munkás- és parasztcsaládok gyermekeinek továbbtanulási
arányaiban. Például az 1945 után született nemzedékben – az 1973. évi mobilitásvizsgálat szerint – 16 éves
korában középiskolába vagy szakmunkásképzőbe járt a vezető és értelmiségi családok gyermekeinek 90
százaléka, a szakmunkások gyermekeinek 69 százaléka, a betanított munkásokénak 50, a segédmunkásokénak
42, a mezőgazdasági fizikai munkások gyermekeinek már csak 34 százaléka. Még lényegesebbek a különbségek
a 20 éves korukban felsőfokon továbbtanulók arányaiban, mert ez a vezető és értelmiségi családokban 38, a
mezőgazdasági fizikai családokban azonban mindössze 2 százalék.
Az 1969/1970. tanévre vonatkozóan gyűjtött adatok alapján Ferge Zsuzsa (1972; 1976) és Gazsó Ferenc (1976)
ennél sokkal részletesebben mutatta be a szülők hatását a tanulás folyamatára. Egyrészt a különböző társadalmi
helyzetű családok gyermekeinek osztályzatai közötti különbségek már az általános iskola második osztályában

jelentkeztek, és a nyolcadik osztályig nem csökkentek (amire akkor számíthatnánk, ha az általános iskola
kiegyenlítené az otthonról hozott műveltségi különbségeket), hanem lényegesen nőttek. Az általános iskolai
tanulmányi eredmények természetesen lényegesen befolyásolják a középiskolai továbbtanulás irányát, ezenfelül
az azonos osztályzatú gyermekek továbbtanulásában is lényegesek a különbségek. Azonos tanulmányi
eredménnyel az értelmiségi család gyermeke inkább a gimnázium felé irányul, a munkások gyermekei inkább a
szakközépiskolák és a szakmunkásképző iskolák felé, a mezőgazdasági családból származó gyermekek pedig
leginkább a szakmunkásképző felé, de sokszor nem is tanulnak tovább. Sőt a különböző gimnáziumok között és
egy-egy gimnáziumon belül a különböző tagozatos osztályok között is nagy különbségek voltak: azokban a
gimnáziumokban, ahonnan általában sokan kerültek egyetemekre és főiskolákra, lényegesen nagyobb volt a
jobb helyzetű gyermekek aránya, mint ahonnan a felsőszintű továbbtanulás ritkább. A „divatos” vagy „nagy
presztízsű” tagozatos osztályokban (matematika és nyugati nyelvek) több értelmiségi gyermek tanult, mint a
többiekben.
Gazsó Ferenc és munkatársai (1979) utóbb a különböző szakmunkásképző iskolákban is határozott sorrendet
találtak: a nyomdász- és műszerészképző iskolákban viszonylag igen kevés mezőgazdasági családból származó
tanult, túlsúlyban voltak a szakmunkások gyermekei, és ide járt az a kevés szellemi foglalkozásúak családjából
származó fiatal, aki nem gimnáziumba vagy szakközépiskolába került. Ezzel szemben a mezőgazdasági
gépszerelő szakmát adó iskolákban már többségben vannak a mezőgazdaságban foglalkoztatott szülők
gyermekei, emellett a kohász, építőipari, bőripari és élelmiszer-ipari szakirányú iskolákban is egyharmadnál
kisebb a szakképzett apák gyermekeinek az aránya.
A társadalmi háttér szerinti szelekció a felsőoktatási intézményekben is folytatódik. Az orvosi, jogi és

bölcsészettudományi egyetemeken közismerten sokkal nagyobb a szellemi foglalkozású családok gyermekeinek
az aránya, mint – a másik végleten – a tanárképző és más főiskolákon, ez utóbbiakba jut be sok munkás- és
parasztszármazású fiatal. Egy egyetemen belül is vannak a különböző szakok között különbségek.
A társadalmi egyenlőtlenségeknek az oktatási rendszer általi újratermelése, illetve az iskolai előmenetel

esélyeinek egyenlősége összefügg azzal, hogy a gyermekek és fiatalok hány éves korukig járnak azonos vagy
egységes képzést nyújtó iskolákba, más szóval hány éves életkorban válnak szét az iskolai életutak. 1945 előtt a
gyermek 10 éves életkorában dőlt el, hogy milyen iskolai életutat fog követni, ekkor vált ugyanis szét a
gimnáziumi, a polgári iskolai továbbtanulás, illetve az elemi iskola 5-6. osztályában való továbbtanulás. 1945
után a 8 osztályos általános iskolai oktatás bevezetése a 14 éves életkorra tolta el a választást. Szociológiai
vizsgálatok szerint ez egyenlőbbé tette a különböző iskolai végzettségek megszerzésének esélyeit (Andorka-
Simkus 1983). Ebből a szempontból nézve problematikus a 6 és 8 osztályos gimnáziumok létesítése a
rendszerváltás óta, mert ez oda vezethet, hogy a választás ismét fiatalabb életkorra, a 10. vagy 12. életévre
tolódhat vissza. Különösképpen problematikus lenne az, ha egyes általános iskolák, például a kisebb falvakban
egyetlen iskolaként működő általános iskolák eddigi 8 éves oktatási programjukat 6 évre rövidítenék, mert félő,
hogy a gyermekek egy része a 6. osztály elvégzése után nem tanulna tovább egy másik településen lévő másik
általános is- kolában.4
5.2. Az oktatásból kimaradtak helyzete

Az 1980-as években a szociológusok figyelme fokozottan fordult azokra a gyermekekre, akik az általános
iskola 8 osztályát sem tudják elvégezni. Igaz, hogy arányuk igen kicsi, 4-5 százalékra csökkent, de sok vizsgálat
jelezte, hogy következő életpályájuk szinte szükségszerűen rendkívül hátrányosan alakul. Szinte esélyük sincs
arra, hogy a szakképzetlen rétegekből felemelkedjenek, azon belül is a legrosszabbul fizetett és a legnehezebb
munkával járó munkaköröket töltik be. Igen nagy arányban szegények (vagyis a létminimumnál kisebb
jövedelmekből élnek), az országos arányszámuknál sokkal nagyobb arányban szerepelnek a deviáns
viselkedésűek, különösen a börtönbüntetésre ítéltek, az alkoholisták és újabban a fiatal kábítószer-fogyasztók
(szipuzók) között.
Laki László (1988) vizsgálta ezeknek az általános iskolából kimaradtaknak társadalmi származását és további
életútját egy országos minta alapján. Ezeknek a fiataloknak túlnyomó része községi lakos, alig fordul elő
közöttük olyan, akinek szülei szakmunkások vagy szellemi foglalkozásúak voltak, iskoláskorukban igen rossz
lakásviszonyok közt éltek (például 48 százalékuk olyan lakásban lakott, ahol nem volt villany). A mintába került
fiataloknak 43 százaléka volt cigány, ebből azt a következtetést lehet levonni, hogy a cigány etnikumú
lakosságon belül az átlagosnál sokkal nagyobb az általános iskola 8 osztályát el nem végzők aránya, de a
probléma nem szűkíthető le a cigányproblémára, mert többségben vannak a nem cigányok.
4 4
Ez a veszély az oktatási rendszer azóta lezajlott átalakulása és a tankötelezettség kiterjesztése miatt nem fenyeget.

Ezek a fiatalok elég érthetően majdnem mind szakképzetlen fizikai munkát végeztek néhány évvel az iskolából
való kimaradás után. Túlnyomó többségük községi lakos maradt, legtöbbjüknek családi jövedelme alacsony
volt. Mindezt figyelembe véve Laki László azt a következtetést vonta le, hogy ez az alacsony iskolai
végzettségű és nagyrészt szegény réteg nagy valószínűséggel egész életében hátrányos helyzetben marad, és a
hasonlóan alacsony iskolai végzettséget és jövedelmi színvonalat a következő nemzedékre is át fogja örökíteni.
A rendszerváltás óta ezeknek az általános iskola 8 osztályának elvégzéséig el nem jutott fiataloknak a helyzetét
tovább súlyosbította, hogy közöttük különösen magas a munkanélküliség.
5.3. A kisegítő iskolák

Az általános iskolákból lemorzsolódók problémájától el kell különíteni az úgynevezett kisegítő (korábban
gyógypedagógiainak nevezett) iskolába járókat. Ilyen iskolába vagy az általános iskolákon belül működő ilyen
tagozatba járt 1994-ben 42 ezer tanuló, az összes általános iskolai tanuló 4,3 százaléka. Ide kerülnek azok az
iskolaköteles életkorúvá váló gyermekek, akikről az iskolaérettségi vizsgálatot végző nevelési tanácsadók
véleménye alapján erősen feltételezhető, hogy nem fognak tudni megfelelni a rendes általános iskola
követelményeinek, ezért speciális oktatásra van szükségük. Továbbá áthelyeznek ide hasonló szakvélemény
alapján a rendes általános iskolákból olyan tanulókat, akikről kitűnik, hogy nem tudnak megfelelni a
követelményeknek. Az ilyen iskolában, illetve osztályban való elhelyezésnek az oka lehet az átlagnál lényegesen
alacsonyabb intelligenciaszint és valamilyen viselkedési probléma. Az ilyen iskolát végzett gyermekek későbbi
életpályájának vizsgálata azt mutatta, hogy jelentős részük az általános iskola (kisegítő tagozatának) elvégzése
után szakmát tanul, és többé-kevésbé jól meg tud felelni a felnőttéletben felmerülő követelményeknek,
elvárásoknak. Ezért óvatosan meg lehet fogalmazni azt a következtetést, hogy ezek a fiatalok – feltehetően a
különösen gondos iskolai képzésnek megfelelően – nagy részben nem kerülnek később olyan súlyosan
hátrányos helyzetbe, mint az általános iskolából lemorzsolódott fiatalok.
Az 1970-es évek második felében hazánkban is fellángolt az öröklés vagy nevelés szerepe körüli vita a kisegítő
iskolába járókkal kapcsolatban. Czeizel Endre (1977; 1979) genetikus álláspontja szerint a kisegítő iskolát
igénylő, átlagosnál alacsonyabb intelligenciájú gyermekek száma aggasztóan nőtt, e gyermekeknek nagy
többsége a családban örökölte a fogyatékosságot, az öröklés elsősorban genetikai természetű (nem pedig
kulturális), számuk növekedésének oka pedig az, hogy az alacsony intelligenciájú szülőknek több gyermekük
születik.
A szociológus álláspont többek között Ladányi János és Csanádi Gábor (1983) könyvében fogalmazódik meg a
legélesebben. Eszerint a kisegítő iskolákba történő beiskolázásnál lényeges szerepe van a szülők társadalmi
helyzetének, a szakképzetlen munkások gyermekei azonos adottságok mellett sokkal gyakrabban kerülnek ilyen
iskolába, mint a szellemi foglalkozású szülők gyermekei. Tehát nemcsak az intelligenciától függ, ki milyen
általános iskolába kerül.
Hozzátehetjük ehhez, hogy az átlagosnál alacsonyabb intelligenciájú gyermekek arányának növekedéséről sincs
semmilyen adatunk, ténylegesen csak azt tudjuk, hogy a kisegítő iskolai férőhelyek száma emelkedett, így oda
több gyermeket vettek föl (Andorka 1980). A budapesti kisegítő iskolások vizsgálata (Illyés 1984-1986)
kimutatta, hogy az ide fölvettek egy részének intelligenciája ezt nem tette volna szükségessé. Az iskolai
végzettség szerinti gyermekszámkülönbség is annyira csökkent, hogy az alacsony iskolai végzettségű réteg
bővített újratermeléséről valójában nem beszélhetünk. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a
fogyatékosság kérdése elhanyagolható, vagy hogy az alacsony műveltségű családok gyermekeivel nem kell
törődni. A szociológiai vizsgálatok éppen arra hívták fel a figyelmet, hogy az ilyen családok fokozott
szociálpolitikai figyelmet és törődést igényelnek.
Hazánkban is megjelentek olyan vélemények, hogy a tanulók általános ismereteinek és kultúrájának színvonala
igen alacsony. Mások azt bírálták, hogy az iskola tevékenysége leszűkül az ismeretek átadására és elhanyagolja
a nevelést. A szociológia nyelvén ezt úgy fogalmazzák meg, hogy miközben a fiatalok iskolába járnak, nemcsak
a felnőttkori munkavégzéshez és a társadalomban való eligazodáshoz szükséges ismereteket sajátítják el, hanem
a szocializáció folyamatában kifejlődik személyiségük is. Ezért fontos kérdés, hogy hogyan alakul életmódjuk
az iskolai években. Az 1960-as évek végén a középiskolások körében végzett életmódvizsgálat alapján Gazsó
Ferenc, Pataki Ferenc és Várhegyi György (1971) arra mutattak rá, hogy ezeknek a diákoknak tanulmányi
túlterhelésük következtében szabadidejük igen kevés, ezért a változatosabb életmód, a széles körű tájékozódás,
az egyéni képességeknek és érdeklődésnek megfelelő intenzívebb elmélyülés lehetőségei erősen korlátozottak.
Ezek alapján egyoldalú és beszűkült életvitelű személyiségtípusok alakulnak ki.

A fentiekben elmondottakból is látszik, hogy az oktatás politikai eszközökkel való befolyásolási lehetőségei
még vitatottabbak, mint a társadalompolitika más területein.
A korábbi általános igenlés után az oktatás kiterjesztésével és demokratizálásával kapcsolatos javaslatokat a

rendszerváltás előtt sokan megkérdőjelezték. Megfogalmazódott egy olyan álláspont, hogy a középiskolai
túlképzésnek káros hatásai lesznek, mert túlzott foglalkozási ambíciókat ébreszt, pedig a magyar gazdaságnak
még évtizedekig nagyszámú szakképzetlen munkásra lesz szüksége. Leegyszerűsítve a kérdés úgy merül fel,
hogy szükség van-e érettségizett munkásokra. A felsőfokú túlképzésnek két hátrányára szokás hivatkozni:
1. A felsőfokú képzés igen drága (az egy felsőfokú hallgatóra jutó állami költségvetési kiadás nagyon magas),
ezért gazdasági veszteséget jelent, ha a végzettek nem tudnak diplomájuknak megfelelő munkakörbe jutni.
2. Azok a fiatal felsőfokú végzettségűek, akik nem jutnak értelmiségi munkakörbe, potenciális társadalmi
elégedetlenség forrásai lehetnek.
Ezzel szemben vitathatatlan tény, hogy Magyarországon – különösen az 1970-es és 1980-as években – erősen
elmaradtunk a nálunk valamivel fejlettebb országok iskolai végzettségi színvonalától, továbbá a fejlettebb
országoktól való gazdasági leszakadás elkerülésének egyik előfeltétele minden bizonnyal az iskolai végzettség
emelése, különösen a fiatal nemzedékek magas szintű képzése. Azok a társadalmak, ahol még a szakképzetlen
munkások nagy többsége is középiskolai végzettséggel rendelkezik, és ahol nálunk lényegesen több a felsőfokú
végzettségű fiatal, a közelmúlt tapasztalatai szerint hatékonyabban működnek mind gazdasági, mind társadalmi
téren.
Korábban az előrelépés egyik útjaként azt jelölték meg oktatásszociológusok, hogy az általános iskolai képzést
hosszabbítsuk meg 10 évre, tehát a 16 éves életkorig, vagyis a munkavállalási életkor kezdetéig. Az
mindenképpen indokolt, hogy a tankötelezettség a 16 éves életkorig terjedjen ki, mert a 14 éves életkorukban az
iskolákat elhagyó fiatalok nem vállalhatnak munkát, így két éven keresztül valójában nincs elfoglaltságuk. A 10
éves általános iskolát ebben az esetben 2 éves gimnázium vagy szakközépiskolai oktatás követte volna. 5
Egy alternatív, ma követhetőbb út lenne az érettségivel végződő négyéves középiskolai képzés kiterjesztése a
fiatal nemzedékek összes vagy közel összes tagjára. Ez azzal is járna, hogy a középfokú oktatás tartama a
különböző középfokú iskolákban közeledne egymáshoz, tehát megszűnne az elkülönült hároméves
szakmunkástanuló-képzés. Egyben azt is jelentené, hogy a továbbtanulást és a foglalkozási életpályát
meghatározó döntésre a 18 éves életkorban kerülne sor. Ez elősegítené a foglalkozási életpálya későbbi
szakaszaiban is a pályakorrekciót, mert csak azt tenné szükségessé, hogy az egyén felnőttkorában beiratkozzon
egy felsőfokú iskolába, és munkája mellett vagy azt időlegesen megszakítva diplomát szerezzen. Jelenleg annak,
aki szakmunkásképző iskolát végzett, alig van lehetősége élete későbbi részében pályát módosítani, mert ehhez
érettségi bizonyítványt is kellene szereznie.
A szakmunkásképzésre is négyéves középiskolákban kerülne sor, lehetőleg a gimnáziumi és szakközép-iskolai

képzéssel együtt, egy fedél alatt. A szakmunkásképzés tartalmában is nagyobb helyet kapnának az általános
ismeretek és kisebbet a specializált szakismeretek. Ez elősegítené azt, hogy a szakmunkásoktatásban szerzett
ismeretek ne avuljanak el, hanem adjanak módot arra, hogy a szakmunkások foglalkozási életpályájuk folyamán
el tudják sajátítani a műszaki fejlődés által megkívánt új szakismereteket.
A középfokon oktatottak létszámának emelése egyesekben aggályokat ébresztett, hogy ez a hallgatók átlagos
intelligencia-színvonalának és ezáltal az oktatás minőségének romlásához fog vezetni. Az elég természetes,
hogy ha csak az évjáratoknak legtehetségesebb kisebbsége kerül be a középfokú vagy a felsőfokú oktatásba,
akkor az ott tanulók átlagos ismeretszintje magasabb lesz, mint ha az évjáratoknak közel minden tagját, közöttük
az átlagos vagy ennél kissé kevésbé tehetségeseket is beiskolázzák. Ezért szokás az elitiskolák létesítését is
javasolni. Sok országban ténylegesen végbemegy bizonyos ki- válogatódás a különböző színvonalú iskolák
között, például – ahol ilyen kettősség létezik – az állami és a magániskolák között. T. Husén (1979) szerint a
korai szelekció előnye a kiválogatott szűk csoport jobb képzése, ez azonban az egyes évjáratok átlagos
képzettségi színvonalának rovására történik. A kérdés szerinte is az, hogy az elitiskolák tanulói számára
mekkora veszteséget jelent, hogy korosztályuknak csak erősen szelektált tagjait ismerik meg, így társadalmi
tapasztalataik egyoldalúakká válnak.
5 A tankötelezettség határának felemelése megtörtént, azonban a középfokú oktatás terjedésével az általános iskolai képzés
5
meghosszabbítása lekerült a napirendről.

Végül, de nem utolsósorban feltétlenül szükséges a felsőfokú oktatásban részt vevő, felsőfokú diplomát szerzők
arányának lényeges, a jelenlegihez képest legalább másfélszeres emelése úgy, hogy az elérje egy-egy
nemzedéknek több mint 20 százalékát, a későbbiekben megközelítse a 30 százalékát. A modern gazdaság
kifejlesztésének előfeltétele a magas képzettségű szakemberek nagy száma. Természetesen alaposan meg kell
vizsgálni, hogy milyen területeken szükséges a hallgatók létszámát erősen növelni, és melyeken kevésbé.
Jelenlegi ismereteink szerint elsősorban a közgazdász és jogász képzettségűek száma marad el messze a nálunk
fejlettebb országokban megfigyelt arányoktól. Nagyon fontos, hogy az oktatás mennyiségi kiterjesztése ne
járjon a felsőfokú képzés minőségének hanyatlásával.
A rendszerváltás előtt az egyetem utáni vagy posztgraduális tudósképzés a Magyar Tudományos Akadémia
keretében történt a kandidátusi képzés formájában. A rendszerváltás után ez „PhD-képzés” néven az egyetemek
feladatává vált. Ezzel kapcsolatban korábban a tudományos kutatás túlnyomó részben az akadémiai és más
kutatóintézetekre összpontosult, az egyetemeken kevés kutatásra volt lehetőség. Ennek indoka feltehetően az
volt, hogy a hatalmi elit akadályozni kívánta azt, hogy az egyetemi hallgatók tudomást szerezzenek a hivatalos
ideológiával esetleg ellentétes új tudományos eredményekről, irányzatokról. Nyilvánvaló azonban, hogy a
megfelelő színvonalú felsőfokú szakemberképzést elősegíti, ha az egyetemeken tudósképzés és tudományos
kutatás folyik. A rendszerváltás óta az egyetemek nagyobb részt végeznek a kutatásokból.
Ide tartozik az a kérdés is, hogy az egyetemek és főiskolák szűken specializált szakembereket képezzenek-e,
vagy inkább „kiművelt emberfőket", akik felnőttkorukban különféle foglalkozások, munkakörök betöltéséhez
szükséges ismereteket tudnak majd könnyen elsajátítani. Újabban az általános műveltség fontossága ismét
előtérbe került, különös tekintettel arra, hogy a két-három évtized múlva szükséges szakismereteket nem lehet
pontosan előre látni, ezért azokat úgyis a felnőttkorban kell állandó továbbtanulással elsajátítani.
Az oktatás kiterjesztése és minőségének javítása természetesen „pénzkérdés” is. Az egy tanulórajutó évi
költségvetési kiadás a különböző iskolatípusokban 1994-ben a következő volt:6
12.4. táblázat -
Óvoda 93 417 Ft
Általános iskola 99 332 Ft
Szakmunkásképzés 121 503 Ft
Gimnázium 106 034 Ft
Szakközépiskola 113 469 Ft
Felsőfokú oktatás 377 474 Ft
Ezeket az egy tanulóra jutó költségeket természetesen nem lehet úgy értelmezni, hogy egy további tanuló
felvétele ennyivel növeli az állami költségvetés kiadásait, ezeknek a költségeknek jelentős része ugyanis fix
jellegű (a tanárok bére, az épületek és a berendezések fenntartásának költségei).
Kétségtelen azonban, hogy a tanuló- és hallgatólétszámok növelése többletráfordításokat igényel, ellenkező

esetben az infrastrukturális feltételek (az épületek zsúfoltsága) és az oktatás minősége (több hallgató jut egy
oktatóra) romlanak.
Az utolsó években mind az oktatási intézmények állami költségvetési támogatása, mind pedig az oktatói
fizetések reálértékben csökkentek. A fejlett országok nagy részében magasabb kereseteket lehet elérni az üzleti
szférában, mint az oktatás területén, de ma Magyarországon ezek a jövedelemkülönbségek sokkal nagyobbak,
mint más országokban.
Az oktatás, azon belül különösen a felsőoktatás minden fejlett országban kisebb-nagyobb mértékben
finanszírozási problémákkal küszködik. Az 1970-es évek közepe óta a gazdasági növekedés lelassult, és ennek
következtében az állami költségvetésben mindenütt kisebb-nagyobb hiányok léptek fel, ezért a kormányzatok
6 6
2004-es értékek: óvoda 519 000, általános és középiskola átlagos értéke: 467 000, felsőoktatás 881 000 forint.

kénytelenek kiadásaikat, közöttük az oktatási kiadásokat visszafogni. A felsőoktatás finanszírozási problémáinak

egyik megoldási lehetősége a tandíj bevezetése. A különböző fejlett országok gyakorlata a tandíj kérdésében
eltérő és az idők folyamán is változott. Amerikában meglehetősen magas tandíjakat kell fizetni. Nyugat-Európa
nagy részében a felsőoktatás tandíjmentes. A tandíj bevezetése mellett azzal lehet érvelni, hogy az egyetemi és
főiskolai hallgatók aránya a jobb módú családokban sokkal magasabb, mint a szegényebb családokban, tehát az
oktatási költségeknek az állam általi átvállalása valójában a társadalom jobb módú részének támogatását jelenti.
A tandíj ellen szól viszont az, hogy a magasabb tandíjakat a szegények és a többgyermekes családok egyáltalán
nem képesek megfizetni, így gyermekeik kiszorulnak a felsőoktatásból. Ez nemcsak egyénileg jelent számukra
nagy hátrányt, hanem a társadalom egészét is károsan érinti, ha tehetséges fiatal tagjainak egy része nem
tanulhat felsőfokon, mert ez a gazdaság újító- és alkalmazkodóképességét, a társadalom kulturális színvonalát
rontja.
Tandíj-kötelezettség mellett – és annak hiányában is – a szegényebb családok gyermekeinek felsőszintű

tanulását az ösztöndíjak és a hallgatóknak adott kedvezményes hitelek segítik elő.
Egyes országokban (például az Egyesült Államokban) az állami egyetemek mellett magánegyetemek, közöttük
egyházi egyetemek működnek, másokban (például Franciaországban) csak állami egyetemek léteznek. Ha a
magánegyetemek saját bevételeikből tartják fenn magukat, ezzel csökkentik az állami költségvetésre nehezedő
kiadások terhét. Ha azonban az államiakhoz hasonló költségvetési támogatásban részesülnek, akkor létük nem
csökkenti az állami költségvetési kiadásokat.
Azt azonban minden finanszírozási nehézség mellett is le kell szögezni, hogy az oktatás finanszírozásából az
állam nem vonulhat ki, és a fejlett országok egyikében sem látszik olyan tendencia, hogy az állam teljesen
kivonulna. Az oktatás területén nem valósítható meg a teljes piacosítás, annak a közrend biztosításához és
ország védelméhez hasonlóan elsőrendűen állami feladatnak kell maradnia.
Ugyanakkor a fejlett országok gyakorlatát követve szükséges az oktatási intézmények autonómiáját megtartani
az oktatás, kutatás és a személyi döntések kérdéseiben. Az ezekbe a kérdésekbe történő állami-kormányzati
beavatkozás ugyanis rontja az oktatási intézmények színvonalát.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
Az oktatás funkciója az, hogy átadja azokat az ismereteket, amelyek szükségesek az egyén számára ahhoz, hogy
a gazdaságban és a társadalomban be tudják tölteni szerepüket; nevelje őket, vagyis személyiségüket fejlessze;
végül integrálja őket a társadalmi közösségekbe. A hagyományos társadalmakban az oktatási feladatokat
nagyrészt a család, a rokonság és a helyi közösségek látták el. Ezek azonban a modern társadalmakban nem
képesek mindazoknak az ismereteknek az átadására, amelyek az ilyen társadalmakban szükségesek. Ezért jutott
egyre nagyobb szerephez az iskolai oktatás.
Az országok gazdasági fejlődése és a népesség iskolai végzettsége között szoros és a modern társadalmakban
erősödő kapcsolat van. Magas és emelkedő iskolai végzettségű társadalmak képesek legjobban megfelelni a
modern gazdaság követelményeinek.
A társadalomnak azok a tagjai, akiknek magasabb az iskolai végzettségük, lényegesen magasabb jövedelmeket
érnek el, jobbak a foglalkozási életpályán az esélyeik, ritkábban válnak munkanélküliekké.
Mivel a magasabb iskolai végzettség lényeges előnyöket biztosít az egyén számára, lényeges kérdés, hogy a
társadalom minden fiatal tagja, a szülők társadalmi helyzetétől, a nemzetiségtől függetlenül, azonos eséllyel
rendelkezik-e a magasabb iskolai végzettség megszerzésére. Szociológiai vizsgálatok kimutatták, hogy az
esélyek korántsem egyen- lőek, a privilegizáltabb helyzetű családok gyermekei közül sokkal többen szereznek
magasabb iskolai végzettséget, mint a szegényebb családok gyermekei közül.
Nagy vitakérdés, hogy mi okozza a különböző társadalmi származású, nemzetiségű fiatalok eltérő esélyeit a
magasabb iskolai végzettség megszerzésére. Genetikusok és egyes pszichológusok hajlamosak azt állítani, hogy
ebben az örökölt intelligencia játszik nagy szerepet. Az intelligencia nagyfokú öröklődése azonban legalábbis
nehezen bizonyítható. Szociológusok a társadalmi öröklés szerepét szokták hangsúlyozni, vagyis azt, hogy a
gyermek és fiatalember milyen kultúrát örököl a szülői családban.
Ha a társadalmi öröklésnek nagy a szerepe az intelligenciaszintek és ezáltal az iskolai előmenetel

különbségeiben, akkor fel lehet tételezni, hogy az oktatási rendszer nagy szerepet játszhat a gyermekek és
fiatalok iskolai előmeneteli esélyeinek kiegyenlítésében, ezért érdemes olyan oktatási reformokat bevezetni,

amelyek a szegényebb családokból származó gyermekek támogatásával ezeknek a hátrányait kiegyenlítik,

fölhozzák őket a jobb módúak kulturális színvonalára. Az ilyen irányú konkrét reformok körül éles viták
bontakoztak ki.
Magyarországon az oktatás 1945 utáni kezdeti gyors kiterjesztését 1970 körül egy olyan politika váltotta fel,
amely az érettségit nyújtó középiskolákba és az egyetemekre, valamint főiskolákra felvehető tanulók, illetve
hallgatók számát központilag korlátozta. Ennek következtében azóta a fiatal nemzedékek iskolai végzettsége
alig emelkedett. Így
Magyarország azon fejlett országok közé tartozik, ahol az érettségivel záruló középiskolákba és a felsőfokú
iskolákba beiskolázottak arányszáma a legalacsonyabb. A rendszerváltás után ezek a beiskolázási arányszámok
gyorsan emelkedni kezdtek, az utolsó években azonban az oktatási intézmények súlyos anyagi gondjai, a tandíj
bevezetése stb. azzal fenyegetnek, hogy ez a tendencia megtörik.
(Kapitány Balázs)
A fejlett országokban a kilencvenes években tovább folytatódott az oktatási expanzió, és egyre nagyobb
hangsúly került a hagyományos iskolarendszeren kívüli képzésre. Magyarországon a 90-es évek második felétől
alapvető és igen gyors változások zajlottak le a hagyományos oktatási rendszeren belül. A középfokú oktatás
szerkezete átalakult, felsőfokon a beiskolázási arányszámok nemzetközi összehasonlításban is igen gyors
tempóban nőttek, az oktatási rendszerben egyre többen, egyre hosszabb ideig vesznek részt.
A szociológusokat azonban a számszaki, mennyiségi átalakulás leírásán túl az a kérdés foglalkoztatja: vajon
átalakult-e az oktatásnak a társadalomban betöltött szerepe is, és ha igen milyen irányban és mértékben. Az
átalakuló oktatási rendszer növelte, vagy csökkentette a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének
esélyét? A nők iskolázottságának növekedése átalakítja-e a családokat? A felnőttkorban történő tanulás, átképzés
új módjainak kialakulása, ezek támogatása hatásos módszer-e a munkanélküliség csökkentésére? Stb.
A következőkben egy rövid nemzetközi kitekintés után vázlatosan áttekintjük az oktatás elmúlt évtizedben
hazánkban lezajlott átalakulását, majd kiemeljük az oktatásszociológia néhány lényeges eredményét.

A fejlett piacgazdaságokban tovább folytatódott az a már több évtizedes tendencia, mely szerint az egyes
emberek életükben egyre több időt töltenek az oktatási rendszerben. 2002-ben az EU-ban és az USA-ban egy
ötéves gyermek arra „számíthatott”, hogy a következő 14-17 évet kizárólag az iskolapadban fogja tölteni. 1995-
höz képest átlagosan 1-2 évvel hosszabbodott meg ez az életszakasz.
Az ezredfordulót követő években a fejlett országokban a diákok több mint háromnegyede szerzett középfokú
végzettséget, és az érintett korosztályokban a 30 százalékot meghaladta azok aránya, akik diplomát szereztek.
Az ezredfordulót követő években a fejlett országokkal összehasonlítva az érintett hazai korosztályok középfokú
és felsőfokú oktatásban való részvétele valamivel átlag felettinek tekinthető. Hasonló képet kapunk, ha az
érettségizők és a diplomát szerzők arányát figyeljük meg (12.1. ábra). Fontos azonban felhívni a figyelmet arra,
hogy az oktatás mennyiségi mérőszámai nem sokat mondanak annak minőségéről.

12.1. ábra ♦ A tipikus életkorig az adott végzettséget megszerzők aránya, 2002
Nyelvi és kulturális akadályok miatt igen nehéz annak az összemérése is, hogy hogyan alakul az egyes országok
tanulóinak a tudásszintje. Attól függően, hogy hány éves diákok tudását, milyen tudásterületről, milyen
módszerekkel hasonlítjuk össze, különböző eredményeket kaphatunk. A 2000-ben végzett a 15 éves tanulók
tudását három tudásterületen (olvasás-szövegértés, matematika, természettudományok) összehasonlító, 32
országra kiterjedő PISA vizsgálat adatai szerint a magyar diákok tudásszintje a vizsgált három tudásterületből
kettőben (olvasás-szövegértés, matematika) jelentősen elmaradt a fejlett országok átlagától. A vizsgálatok
eredményei, azok értékelése nemcsak Magyarországon, de több más „rosszul teljesítő” országban (így például
Németországban) is komoly szakmai vitát váltott ki.
A kilencvenes évek főbb újdonságának azonban nem az oktatás további expanziója, hanem az számít, hogy
egyre nagyobb figyelem fordul a hagyományos oktatási rendszeren kívüli tanulás felé. A kizárólag tanulással
töltött fiatalkor további meghosszabbodásának, a hagyományos oktatási expanziónak a vizsgálata helyett inkább
az élethosszig tartó tanulás jelensége kerül az előtérbe (Jelentés... 2003).
Az élethosszig tartó tanulás (angolul lifelong learning) egy meglehetősen tág fogalom, amelynek része az
iskolarendszerben zajló formális tanuláson kívül minden egyéb tervszerű tanulási tevékenység. Egyrészt ide
sorolható a szervezett módon zajló nem formális oktatás (pl. munkahelyi továbbképzés, nyelvtanfolyam stb.),
másrészt az informális jellegű tanulás is (pl. szakmai folyóiratok olvasása). Valójában mindig is ismert
jelenségről van szó, csak régen Magyarországon felnőttoktatásnak, vállalati továbbképzésnek, tudományos
ismeretterjesztésnek, önképzésnek hívták az ide tartozó jelenségeket.
Az élethosszig tartó tanulás fogalmának előtérbe kerülését a munkaerőpiac és a társadalom szerveződésének vélt
vagy valós átalakulása indokolja. E szerint a gyorsan változó technika következtében egyre gyorsabban változó
munkaerő-piaci igényekhez való
alkalmazkodás szempontjából létfontosságú, hogy a munkavállalók képzése ne fejeződjön be a húszas életéveik

végére, hanem folyamatosan tartson a teljes életpálya folyamán. Így az élethosszig tartó tanulásban való
részvétel a versenyképesség előfeltétele.
Nemzetközi összehasonlító vizsgálatok arra hívják fel a figyelmet, hogy az élethosszig tartó tanulás elterjedése
nem feltétlenül jelenti az oktatási esélyek egyenlőbbé válását, ugyanis több országban megfigyelhető, hogy az
élethosszig tartó tanulásba a már eleve iskolázottabb, versenyképesebb tudással rendelkező csoportok
kapcsolódnak be nagyobb arányban.
A KSH 2003. évi élethosszig tartó tanulásra koncentráló vizsgálata szerint (Az élethosszig... 2004) ez az
egyenlőtlenség Magyarországon is fennáll, miközben az adatok nemzetközi összehasonlításban arra utalnak, a

magyarok hagyományos iskolai karrierjük befejezése után valamivel az európai átlag alatti arányban vesznek
részt az élethosszig tartó tanulásban.

Magyarországon a szinte teljes körűvé váló középfokú oktatáson belül egyre nagyobb szerepet kapnak az
érettségit adó iskolafajták (gimnázium, szakközépiskola), 2003-ra már a tanulók csaknem háromnegyede ilyen
iskolát (vagyis középiskolát és nem szakiskolát vagy speciális szakiskolát) választott középfokon. Mivel a
középiskolákban a lemorzsolódás alacsony, ezeknek a diákoknak a túlnyomó többsége le is érettségizik.
Azonban a kutatások és a statisztikai adatok is azt mutatják, hogy a középfokon érettségit nem szerző
szakiskolások jelentős része néhány éven belül szintén érettségit szerez (a nem nappali képzésben érettségizők
száma eléri az évi 15-20 000 főt). Ezek a folyamatok azt valószínűsítik, hogy az érettségizettek aránya a 80
százalékot meg fogja haladni ez egyes évfolyamokon belül, így az érettségi egyre inkább nem a továbbtanulás
esélyét megnyitó lehetőség, hanem a munkaerő-piaci elhelyezkedéshez szükséges minimum szerepét fogja
betölteni.
A hibás szabályozás, a nagyvállalati rendszer radikális átalakulása és az érettségi szerepének átértékelődése

válságba sodorta a hagyományos középfokú szakoktatást (az egykori szakmunkásképzést), amely a kifejezetten
erre a célra létrehozott ún. speciális szakiskolák mellett egyre inkább a tanulási nehézségekkel küzdő diákok
gyűjtőhelyévé vált. Az utóbbi években ezt a helyzetet elismerve, külön felzárkóztató tanterveket vezettek be a
tanulási nehézségekkel küzdő szakiskolások számára. A szakmai képzésben a középfokú, érettségit nem adó
szakiskolák mellett egyre jelentősebb szerepet játszanak a szakközépiskolák érettségi utáni évfolyamai és a
felsőoktatási intézmények által indított felsőfokú szakképzések.
A gyermekek csökkenő száma és a szabályozás átalakulása kínálati piacot hozott létre a középfokú – és részben
már a felsőfokú – oktatásban, amely piacon az iskolák versengenek a jobb képességű tanulókért. Az
intézmények finanszírozásának módja olyan, hogy minden iskolának létérdeke a tanulólétszám biztosítása. Az
intézmények így horizontális és vertikális terjeszkedésbe kezdtek. A jobb gimnáziumok egy része „lefelé”
terjeszkedik (6 és 8 osztályos gimnáziumok), a közepes presztízsű intézmények plusz évfolyamokat (pl. nyelvi
előkészítő évfolyamok) indítanak, a szakközépiskolák az érettségi utáni képzéseket fejlesztik. Egyes
intézmények „horizontálisan” is terjeszkednek, egyre több helyen folyik több képzési forma: gimnáziumi és
szakközép-iskolai stb. A szakiskolák egyre és egyre gyöngébb képességű tanulókat iskoláznak be. A felsőfokon
hasonló terjeszkedő tendenciák figyelhetőek meg.
A felsőoktatásban tanulók száma 1990 és 2004 között négyszeresére nőtt (nappali tagozaton a háromszorosára).
Míg az 1990/91-es tanévben 108 000-en tanultak felsőfokú intézményekben, a 2004/05-ös tanévben már 422
000-en. Ha a hagyományos felsőfokú beiskolázási arányokat tekintjük a növekedés még nagyobb, 1990 és 2004
között mintegy ötszörös. Valójában ez utóbbi arányszám pontatlan, mivel a növekedés forrását jelentős részben
a túlkoros, korábban érettségizett, de akkor a felsőfokra bekerülni még nem tudó diákok jelentették. Azonban ez
a tartalék kimerül, a frissen érettségizettek száma pedig a demográfiai krízis miatt a növekvő beiskolázási
arányok mellett sem növelhető jelentős mértékben. Így az ezredforduló után középiskolába járó korosztályok
többsége bekerül a felsőfokú képzésbe, hacsak a meghirdetett helyek száma jelentősen nem csökken.
A felsőoktatási expanzió közben átalakult a felsőoktatás szerkezete, nőtt a nem nappali tagozaton tanulók, illetve
a költségtérítéses hallgatók aránya, 2004/05-ben már a tanulók csaknem fele költségtérítéses képzésben vett
részt. A főiskola és az egyetem mellett 1998-tól új képzési formaként kialakult a korábban már említett kétéves
felsőfokú szakképzés.
A felsőfokon tanuló hallgatók közül egyre többen szerzik meg a diplomát a hagyományos képzési időnél
hosszabb idő alatt, és nő azok aránya is, akik a tanulmányaik végzése közben vagy az után újabb szakot vesznek
fel. Így például 2004-ben a felsőfokra felvett 125 000 hallgató mintegy ötöde (24 000 fő) felvétele előtt már
folytatott felsőfokú tanulmányokat.
A fiatalabb korosztályok iskolázottságának növekedése és az idősebb, alacsonyabb átlagos végzettségű

generációk kihalása miatt a teljes népesség átlagos végzettsége is jelentősen növekedett. A 2001-es népszámlálás
adatai szerint a megfelelő életkorú lakosság 89 százaléka elvégezte a 8 osztályt, 38 százaléka leérettségizett és
13 százaléka diplomát szerzett. (Az 1990-es adatokat lásd a 12.1. táblázatban.) A munkaképes korú népesség
átlagos iskolai végzettsége értelemszerűen magasabb, mint a teljes népességé.
A Magyarországon lezajlott oktatási expanzió alapvetően nem egyedi jelenség, a jelentős eltérések ellenére sok
szempontból hasonló a Nyugat-Európában évtizedekkel korábban lezajlott folyamathoz, amelynek komoly

szociológia szakirodalma alakult ki. Ezen elméletek és gyakorlati eredményeik segítik a hazai változások
értelmezését.
Az oktatási expanzió szociológiája azonban maga sem egységes, hanem több társadalomelméleti irányzathoz is
kapcsolódhat.
A konfliktuselméleti alapra építő oktatásszociológia talán legfontosabb kutatási kérdése az oktatáshoz való
hozzáférés különbségei társadalmi csoportok szerint, illetve az, hogy mi is az oktatás szerepe a társadalmi
egyenlőtlenségek kialakításában és átörökítésében. Ezen elképzelés szerint a társadalom egyes csoportjai között
versengés folyik a hatalomért, és a hatalom megszerzésének, elosztásának és egyben gyakorlásának egyik
legfontosabb eszköze az oktatási rendszer. A hazai oktatási rendszer ilyen megközelítését illusztrálja Gazsó
Ferenc véleménye, mely szerint a mai magyar oktatási rendszer „semmi másra nem jó és nem képes, mint a
tudás szélsőségesen egyenlőtlen elosztására és a tudásszerzés esélykülönbségeinek folytonos és bizonyos
értelemben bővülő újratermelésére” (Gazsó 2000, 12).
A konfliktuselméleti megközelítés kereteibe beilleszthető az oktatási expanzió jelensége is. Az alávetett, rossz
társadalmi pozíciójú csoportok tagjai arra törekednek, hogy iskolázottságuk növelésével helyzetüket javítsák,
míg a hatalmat birtokló csoportok számtalan eszközzel hatástalanítják ezeket a törekvéseket. Így ilyen eszköz az
egyes képzettségi szintek elinflálása, amikor az iskolázottsági szint olyan módon emelkedik meg, hogy a
feltörekvő csoportok tagjai által elért végzettség leértékelődik. Például, ha az oktatási expanzió során minden
csoport átlagos végzettségi szintje megemelkedik, ez a konfliktuselméleti paradigma szerint nem módosít a
hatalomelosztás rendszerén. Hiába lesz a betanított munkás gyermeke szakmunkás, ha közben a szakmunkások
gyermekei leérettségiznek. Hiába fejezi be már egyre több roma az általános iskolát, ha közben már szinte
mindenki továbbtanul középfokon.
Magyarországon – más országokkal összevetve – a szülők iskolai végzettségének szintje jóval átlag feletti
mértékben határozza meg a tanulók teljesítményét. A hatás azonban közvetett, azt az iskolarendszer közvetíti,
ugyanis a különböző társadalmi csoportok gyermekei jó eséllyel más-más iskolákba kerülnek. A különféle
iskolák színvonala pedig igencsak eltér. Így aztán Magyarországon igen nagyok az egyes iskolák közötti
különbségek, mind a diákok származását, mind teljesítményét, mind későbbi esélyeit tekintve. Ez a társadalmi
csoportok szerinti elkülönülés már az általános iskolák szintjén megkezdődik, de a középfokon teljesedik ki.
Andor és Liskó (1999) könyvében a középfokú iskolaválasztása kapcsán érzékletesen mutatja be ezt a
folyamatot. A legjobb helyzetű családok jelentős része már 10-12 éves korban gimnáziumba küldi gyermekeit.
Elérve a 14 éves korhoz, megfigyelhető, hogy az alacsonyabb társadalmi rétegből származó gyermekek rosszabb
osztályzatokat hoznak az általános iskolából, kevesebb és más jellegű különórákra járnak, mint az iskolázottabb
csoportok gyermekei. Ehhez járul, hogy szüleik kevésbé ambíciózusak, bizonytalanabbak, meddig is akarják
iskolázni gyermekeiket, ráadásul nem is ismerik annyira a szóba jöhető iskolákat. Gyermekeik így nagyobb
arányban jelentkeznek alacsonyabb státusú iskolatípusba, illetve egy típuson belül is gyengébb iskolába.
Magyarországon az alapfokról a középfokra való továbblépést nagyobb mértékben meghatározza a szülők

származása, mint a középfokról a felsőfokra való továbblépés esélyét. Ennek a több kutató által is bemutatott
jelenségnek minden valószínűség szerint az az oka, hogy a szülők származása szerinti szelekció már annyira
„sikeresen” lezajlik a középiskola kiválasztásáig, hogy ezután már az iskolák, iskolatípusok közötti különbségek
hordozzák tovább a szelekciós hatást.
Egy átlagos 6 vagy 8 osztályos gimnáziumból mintegy négyszer akkora esélye van továbbtanulni felsőfokon egy
diáknak, mint egy átlagos szakközépiskolából. Míg van jó néhány olyan gimnázium, ahonnan a diákok több
mint 90 százaléka az érettségi után közvetlenül továbbtanul a felsőfokon, addig több mint száz szakközépiskola
esetén ez az arány a 10 százalékot sem éri el. Ha figyelembe vesszük a felsőoktatási intézmény típusát,
presztízsét még nagyobb eltéréseket figyelhetünk meg.
De hogyan is működik ez a szelekciós folyamat? Mi befolyásolja a továbbtanulási döntések meghozatalát? A

kritikus befolyásoló pontok az időben és társadalmanként változnak.
A rosszabb helyzetű csoportok iskolázási lehetőségeit szűkre szabó hagyományos kemény korlátokat – például,
hogy nincs elég iskolai férőhely, a szegény származású szülők nem bírják vállalni az iskoláztatás költségeit –
egyre inkább puhább, nehezebben vizsgálható szelekciós tényezők váltják fel a fejlett országokban.
A 70-es, 80-as években a szociológusok az iskolai teljesítménymérés, osztályozás társadalmi csoportok szerinti
szelekciós szerepére mutattak rá. A teljesítménymérésben a szelekció oka az, hogy az osztályzatban a

képességek helyett jelentős részben a gyermekek kulturális tőkéje stb. tükröződik. (Lásd a fejezet korábbi
részében.)
A 90-es években újabb szelekciós pont került a figyelem középpontjába, ez pedig a diákok és szüleik
„önkéntesen” meghozott továbbtanulási döntése.
Vizsgálatok sora igazolta, hogy a hasonló osztályzatokkal rendelkező gyermekek közül az alacsonyabb státusú
családokból származók továbbtanulási tervei mérsékeltebbek. Az összefüggés a szülői háttér és a továbbtanulási
döntés között természetesen nem determinisztikus, sok egyéb tényező is nagyban befolyásolja. Lannert (2003)
például úgy találta, hogy a jó tanulók, szüleik származásától függetlenül, érettségit adó középiskolában kívánnak
továbbtanulni, a különbség a jó tanulók esetén ott figyelhető meg, hogy az érettségivel nem rendelkező apák
gyermekei magasabb arányban terveznek szakközép-iskolai továbbtanulást. A közepes és rossz tanulók esetén
azonban az érettségizetlen apák gyermekei kisebb arányban szándékoznak érettségit adót középiskolában
továbbtanulni, mint hasonló tanulmányi eredményű, de érettségizett apától származó társaik.
Annak feltérképezésben, hogy mi húzódhat meg a döntésekben megnyilvánuló ilyen és ehhez hasonló
különbségek mögött a közgazdaságtanból származó racionális döntéselmélet (RDE – lásd a 2. fejezetben)
nyújthat segítséget a szociológusoknak. Ez az elmélet azt feltételezi, hogy az érintettek az előnyöket és a
hátrányokat mérlegelve, racionálisan választanak a lehetséges alternatívák közül. Igen fontos azonban, hogy ki-
ki más-más tényezőket mérlegel a döntése meghozatalakor. Figyelembe kell venni, hogy a döntési helyzetbe
kerülők nem egyenlő mértékben rendelkeznek információkkal a döntéseik következményeiről, különböző
mértékben tudják elviselni az egyes döntésekkel járó kockázatokat, illetve mások a viszonyítási pontjaik.
Soroljunk fel néhány ilyen különbséget!
Az alacsonyabb iskolai végzettségű szülők kevesebb információval rendelkeznek a szóba jöhető iskolák
színvonaláról, az egyes szakmák lehetőségeiről. Az is ismert, hogy az alacsonyabb státusú szülők hajlamosak
olyan „biztonságos” döntéseket hozni, amelyek a saját magukhoz viszonyított státusvesztés kockázatát
minimalizálják. Így például egy szakmunkás szülő inkább küldi átlagos képességű gyermekét
szakközépiskolába, mint gimnáziumba, mint egy diplomás, hiszen az utóbbi számára ez státusvesztési
kockázattal jár. A gimnáziumi továbbtanulás választása nagyobb kockázattal jár a szegényebb családok számára,
hiszen a gimnáziumi érettségi igazából csak egy lépés a diploma megszerzése irányába, sikertelen felvételi
esetén önmagában nem nagyon hasznosítható, míg a szakközépiskola elvégzése az érettségin kívül a
munkaerőpiacon közvetlenebbül felhasználható tudást nyújt stb. (pl. Goldthrope 1996, Becker 2000).
Azonban a racionális döntések elméletének alkalmazása olyan eredményeket is produkál, amelyek nehezen
egyeztethetőek össze a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének konfliktuselméleti megközelítésével.
Így például magyar adatokon is bizonyított (Munkaerőpiaci... 2004), hogy a szerkezeti hatások kiszűrése után a
munkanélküliségi arány befolyásolja a továbbtanulási döntéseket. Minél nagyobb egy térségben a
munkanélküliség, annál inkább tanulnak tovább a gyermekek középfokon gimnáziumban. Hiszen, ha nő a
munkanélküliség veszélye, annál inkább megtérülő befektetésnek tűnik a gimnáziumi továbbtanulás. Egyfelől
mert aki nem tanul, egyáltalán nem biztos, hogy talál munkát, másfelől a magasabb végzettség növeli a későbbi
elhelyezkedés esélyét. Az ilyen és ehhez hasonló empirikus eredmények arra hívják fel a figyelmet, hogy az
oktatás vizsgálatakor érdemes a konfliktuselméleti megközelítésen kívül más elméleteket is alkalmazni.
Ilyen konkurens paradigma az oktatás funkcionalista megközelítése, amely elsősorban az oktatási rendszernek a
társadalom rendszerén belül betöltött szerepével foglalkozik, így vizsgálja szerepét a kultúra átadásában, az új
ismeretek elterjesztésében, és a társadalmi pozíciók elosztásában.
Alapvetően Parsonsra és a funkcionalizmusra vezethető vissza az a felvetés, mely szerint a hatalmi viszonyok
gyakorlása más módon zajlik egy iskolázottabb társadalomban. Az iskolázottság növekedésével általánosabbá
válik mind a munkahelyeken, mind a társadalomban a konfliktusok érvekkel, és nem pedig parancsokkal és
erőszakkal való megoldása. A foglalkozási szerkezet átalakulásával ugyanis egyre inkább elterjednek az olyan
állások, amelyek betöltéséhez engedelmesség és fizikai erő helyett együttműködési készség, kommunikációs
kompetencia és önálló döntések meghozatalára való képesség szükséges.
Így azokon a munkahelyeken, illetve egy olyan társadalomban, ahol már a beosztottak végzettsége magasabb, a
tőlük elvárt képességek összetettebbek, a hatalmat gyakorlók csupasz utasítási jogkörét felváltják a beosztottak
munkahelyi autonómiáját, emberi és polgári jogait elismerő szerződéses viszonyok. Ennyiben tehát az oktatási
expanzió a társadalmi alávetettség csökkentésének és a demokratizálódásának is eszköze, így szerepe pozitív.
Ezt a pozitív szerepet azonban az oktatási expanzió csak akkor töltheti be, ha a magasabb végzettségű

személyekre ténylegesen igény van a munkaerőpiacon. Ha az oktatási rendszer feleslegesen képzi a társadalom
tagjait, demokratizáló szerepén túl nem tudja betölteni elsődleges szerepét a társadalmi pozíciók elosztásában
sem, mert nem tudja biztosítani, hogy a magasabb iskolai végzettség tényleges társadalmi előnyökkel –
magasabb jövedelem, alacsonyabb munkanélküliségi kockázat, jobb munkakörülmények stb. – járjon.
Polónyi István Tudásgyár vagy papírgyár (2001) című vitát generáló könyvében fogalmazódott meg az a
feltételezés, hogy a hazai felsőoktatási expanzió társadalmi és gazdasági szempontból diszfunkcionális jellegű.
E feltételezés szerint jelenleg – a munkaerőpiac igényeinek nem megfelelve – felsőfokon túl alacsony
színvonalon túl sok diákot képeznek, a munkaerőpiac képtelen lesz felszívni a sok rosszul képzett diplomást.
A helyzetet súlyosbítja a felsőoktatáson belüli aránytalanság is. A magyar felsőoktatás szerkezete ugyanis
jelentősen eltér a többi fejlett országétól, itthon igen magas az 5-6 éves képzésben részt vevők aránya, míg a
rövid szakmai jellegű képzések aránya elhanyagolható.
Közgazdasági alapozású kutatások azonban arra utalnak, hogy 2004-ig nem beszélhetünk jelentős diplomás
túltermelésről, hanem inkább csak arról, hogy addigra valamelyest csökkent az a hiány, ami a 90-es években
jelentkezett a friss diplomás, nyelveket beszélő munkavállalók piacán. 2003-ban a diploma Magyarországon
még mindig nagyobb arányban véd a munkanélküliségtől és nagyobb relatív bérelőnyt jelent az alacsonyabb
végzettségűekhez képest, mint az EU-ban általában.
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Magyarországon az oktatás inkább csökkenti a szülői családból hozott társadalmi különbségeket, vagy inkább
újratermeli, megerősíti az örökölt különbségeket?
2. Mekkora szerepe van a genetikai tényezőknek az intelligenciában?
3. Mennyiben felel meg, illetve nem felel meg a mai magyarországi oktatási rendszer, különösen a felsőoktatás
azoknak a követelményeknek, amelyeket az ország modernizációja és az Európához való integrálódás támaszt?
4. Hogyan értékelhető a 90-es években lezajlott oktatási expanzió?

oktatás ♦ nevelés ♦ emberi beruházás ♦ beiskolázási arányszám ♦ intelligenciahányados (IQ) ♦
funkcionális analfabetizmus ♦ numerus clausus (zárt szám) ♦ élethosszig tartó tanulás

Bourdieu, P. 1978. A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest, Gondolat.
Ferge Zsuzsa 1972. A társadalmi struktúra és az iskolarendszer közötti néhány összefüggés. Szociológia, 1.sz.
10-35. p.
Ferge Zsuzsa 1976. Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága. Budapest, Akadémiai
Kiadó.
Ferge Zsuzsa-Háber Judit (szerk.) 1974. Az iskola szociológiai problémái. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Gazsó Ferenc 1976. Iskolarendszer és társadalmi mobilitás. Budapest, Kossuth.
Gazsó Ferenc – Laki László – Molnár Péter 1984. Pályakezdők az iparban. Budapest, MSZMP KB
Gazsó Ferenc – Pataki Ferenc – Várhegyi György 1971. Diákéletmód Budapesten. Budapest, Gondolat.
Gazsó Ferenc et al. 1979. Közoktatási rendszer és társadalmi struktúra. In Társadalmi struktúrák fejlődése. 1.
köt. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, 85-164. p.

Halász Gábor – Lannert Judit 1995. Jelentés a magyar közoktatásról. Budapest, Országos Közoktatási Intézet.
Ladányi János – Csanádi Gábor 1983. Szelekció az általános iskolában. Budapest, Magvető.
Laki László 1988. Az alacsony iskolázottság újratermelődésének társadalmi körülményei Magyarországon.

Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete.
Lannert Judit 2004. A társadalmi kirekesztődés folyamata az oktatásban. In Monostori Judit (szerk.): A
szegénység és a társadalmi kirekesztődés folyamata. Budapest, KSH.
OECD 1995. Oktatáspolitikai felmérések Magyarországon. Paris, OECD

13. fejezet - 13. fejezet │ GAZDASÁG
Minden társadalom életének egyik legfontosabb területe a gazdálkodás, vagyis a társadalom tagjai
szükségleteinek kielégítését szolgáló javak és szolgáltatások előállítása. Ezért azt várhatnánk, hogy a
szociológiának mint a társadalom egész működését vizsgáló tudománynak egyik legfőbb és egyben legfejlettebb
kutatási területe a gazdaságszociológia. Noha a klasszikusok, elsősorban Marx és Weber munkásságában fontos
helyet foglalnak el a gazdaságra vonatkozó gondolatok, mégis számos szociológusnak az a véleménye, hogy a
gazdaságszociológia jelenlegi állapota sok kívánnivalót hagy maga után (Swedberg 1987). Ennek két lehetséges
okát említhetem meg. Az egyik, hogy a gazdálkodás vizsgálatára még a szociológia megszületése előtt száz
évvel külön tudomány jött létre, a közgazdaságtan. A mai napig nem tisztázott a közgazdaságtan és a
gazdaságszociológia egymáshoz való viszonya. A másik ok pedig az, hogy a gazdasági életben felmerült
igények hatására a gazdálkodás számos jelenségének, részterületének kutatására létrejöttek gazdasági
szakszociológiák, mint az agrárszociológia vagy a munkaszociológia, ezek sok fontos és a gazdálkodás
gyakorlatában jól használható eredményt hoztak, de ezekből a részterületekre vonatkozó eredményekből nem
állt össze a gazdálkodás egészének szociológiai elmélete és magyarázata.
1. ALAPFOGALMAK
1.1. A közgazdaságtan és a gazdaságszociológia viszonya
A gazdaságszociológia viszonya a közgazdaságtanhoz nem volt mindig teljesen problémamentes. A
közgazdaságtan előbb fejlődött önálló tudománnyá, ezért amikor a XIX. század végén és a XX. század elején a
szociológia is önálló tudományként jelentkezett az egyetemi és tudományos életben, a közgazdászok egy
részében megfogalmazódott egy olyan nézet, hogy a szociológia ne foglalkozzék a gazdasági jelenségekkel,
hanem csak azokkal a társadalmi jelenségekkel, amelyekkel a közgazdaságtan és a többi, már kialakult
társadalomtudomány nem foglalkozik, tehát legyen a „maradékok” (leftovers) tudománya. A szociológia ezzel
szemben az összes társadalmi jelenség tudományaként definiálta önmagát, és ezek között helyük volt a
gazdasági jelenségeknek is. Nehéz lenne elképzelni azt, hogy a szociológia úgy vizsgáljon bármely társadalmat,
hogy közben ne legyen tekintettel a gazdaság működésére.
A közgazdaságtan és a szociológia közötti időnkénti nézeteltérésekben a XX. században lényeges szerepet

kapott az is, hogy a közgazdaságtan neoklasszikus irányzata abból az alapfeltevésből indult ki, hogy az egyén
vagy a gazdasági egység (tervhivatal, vállalat, háztartás stb.) minden gazdasági döntésnél racionálisan jár el,
azaz maximalizálni kívánja hasznát, vagyis minél kisebb ráfordítással minél nagyobb eredményt kíván elérni. A
szociológia társadalmicselekvés-elméletei viszont éppen azt emelik ki, hogy a döntéseknél a rövid távú
profitmaximalizáláson kívül más motívumok is szerepet játszanak.
A közgazdaságtan és a szociológia ezen szemléleti különbsége ellenére számos nagy közgazdász és szociológus
próbálta egyesíteni a két tudomány nézőpontjait munkásságában.
Adam Smith munkásságát a közgazdaság-tudományhoz szokás sorolni, de abban sok helyütt megjelennek
szociológiai kérdésfeltevések is. Smith egyrészről igyekezett kimutatni, hogy a szabad verseny a társadalom
egésze és minden egyes tagja számára optimális (vagy legalábbis az állami beavatkozásoknál jobb)
végeredményhez vezet el, másrészt azt vizsgálta, hogy milyen intézmények szükségesek ahhoz, hogy a piac
ilyen eredményhez vezessen, vagyis hogy az egyének önérdeke és a társadalom egészének érdeke egybeessen,
az önérdek a társadalom számára optimális gazdasági eredményhez vezessen el.
Marx munkásságában a politikai gazdaságtani és szociológiai nézőpontok és gondolatok szorosan

összekapcsolódnak, mivel a gazdaság és társadalom fejlődését a termelőerők és a termelési viszonyok, vagyis a
társadalmi intézmények közötti ellentmondások és kölcsönhatások eredményeként értelmezte. Hangsúlyozta,
hogy ezek a termelési viszonyok változnak, éspedig nagyrészt forradalmak útján, és a megváltozott termelési
viszonyok, vagyis társadalmi intézmények között a gazdaság működése is alapvetően megváltozik.
Max Weber párhuzamosan oktatta egyetemi tanárként a szociológiát és a közgazdaságtant, írásainak a halála
után kiadott Gazdaság és társadalom című gyűjteménye már címével is jelzi, hogy elsősorban a gazdasági élet
társadalmi feltételei érdekelték. E feltételek között a termelési viszonyok mellett igen nagy súlyt helyezett a
tudati viszonyokra.

13. fejezet │ GAZDASÁG
A termelési viszonyok területén a bürokrácia, a tudati viszonyok területén a racionalizá- lódás állt kutatásainak
középpontjában.
J. Schumpetert (1975) közgazdászként tartjuk számon, de mind a konjunktúraciklus és a gazdasági fejlődés

elmélete, mind a kapitalizmus jövőjéről írott munkája egy szociológiai elemre, a vállalkozók osztályára helyezi
a hangsúlyt. Véleménye szerint a gazdaság fejlődésének mozgatóereje a vállalkozók osztálya, mert ez a réteg
hozza össze a termelési tényezők új kombinációit, ez vezeti be a fejlődéshez szükséges újításokat a gazdaságba.
A konjunktúraciklusok fellendülő ágát az újítások időbeni felhalmozódása okozza, a hanyatló ágat pedig annak
szükségessége, hogy a vállalkozók újításai révén létrejött új gazdasági egységek mintegy „teremtő rombolás”
útján kiszorítsák a piacról az elavult gazdasági egységeket. Azért jósolja meg a kapitalizmus átmenetét a
szocializmusba, mert a vállalkozói osztály az egyre ellenségesebbé váló társadalmi környezet (többek között az
értelmiség oldaláról érkező éles kritika) miatt háttérbe szorul, s vállalkozó kedve csökken.
Polányi Károly fő tétele, hogy a gazdaság nem a társadalomtól függetlenül, hanem a társadalomba
„beágyazottan” működik. A piaci rendszer és a kapitalizmus jövőjét azért látta veszélyeztetve, mert úgy ítélte
meg, hogy ezek fokozatosan megsemmisítik a társadalom emberi és természetes szubsztanciáját.
Parsons és Smelser (1956) gazdaságszociológiájában a gazdaság mint a négy társadalmi alrendszer (gazdaság,
politika, kultúra, személyiség) egyike a másik hárommal kölcsönhatásban működik.
Az elmúlt években a közgazdaságtanban is jelentkezett egy olyan irányzat, a neoinstitucionalista vagy új
intézményes közgazdaságtan (North 1990), amely a gazdaságszociológiai szemlélethez közeledett. Ez az iskola
abból indul ki, hogy a neoklasszikus feltevések a gazdálkodó emberek viselkedéséről – a haszon vagy profit
maximalizálására való törekvés mint egyetlen motívum feltevése – hasznosak a piaci viselkedés elméleti
modelljeinek megfogalmazásához, de távol álllnak az emberek valóságos viselkedésétől. Ennek oka, hogy a
gazdálkodó személyek információi hiányosak, tehát nem tudják biztosan felmérni döntéseik gazdasági
következményeit, továbbá hogy a termékek és szolgáltatások költségei nemcsak a felhasznált termelési tényezők
(tőke, munka, természeti erőforrások) költségeiből állnak, hanem a gazdasági ügyletek létrehozásának és
érvényesítésének költségeiből is. Az utóbbiakat nevezik tranzakciós költségeknek. Ide tartoznak többek között a
bankügyi, biztosítási, kereskedelmi költségek vagy például a könyvelési és a jogászi kiadások. Az
információhiány okozta bizonytalanság és a tranzakciós költségek csökkentése érdekében a társadalmak és
szervezetek intézményeket hoznak létre. Az intézmények azok a játékszabályok, amelyek szerint a gazdasági
ügyleteket lebonyolítják. Ezek a szabályok megkönnyítik a döntést olyan helyzetekben, amikor az alternatívák
racionális összehasonlítása nem lehetséges az információhiány és a tranzakciós költségek miatt. Az intézmények
tehát formális és informális szabályokból állnak, amelyek meghatározzák a gazdasági szereplők viselkedését.
Ezeket a szabályokat a helyes viselkedésre, az értékekre vonatkozó elképzelések támasztják alá. Az intézmények
(például a tulajdonjog) társadalmanként eltérőek lehetnek, ez a magyarázata annak, hogy az egyik társadalom
miért gazdálkodik sikeresebben, mint a másik.
A szociológiában is megjelent egy új elméleti irányzat, a racionális választás elmélete (Coleman 1990; Elster
1995), amely a társadalmi jelenségek, ezeken belül a gazdálkodás magyarázatában a közgazdaságtanhoz hasonló
eszközöket, elsősorban az egyén racionális döntéseinek feltevését használja.
A fent említett társadalomtudósok munkássága alapján megfogalmazhatjuk azt a tanulságot, hogy a gazdaságot
és társadalmat nem helyes egymástól elszakítva vizsgálni, mert a gazdaság működésének és változásának
megértéséhez látni kell a társadalmi környezetét és annak változását, a társadalom megértéséhez pedig
ismernünk kell a gazdaság működését.
1.2. Informális, második, szürke- és feketegazdaság

Az ennek a felismerésnek alapján kifejlődött makroszintű gazdaságszociológia az egész gazdaság működését
vizsgálja a különböző társadalmakban. A közelmúltban különös figyelmet fordított arra, hogy a „hivatalos” vagy
„első” gazdaság mellett az egyes társadalmakban különböző mértékben és formákban működnek további
gazdaságok is. Az ezekre alkalmazott fogalmak átfedik egymást, de nem teljesen azonosak, ezért pontosan
definiálnunk kell őket. Magam az alábbi definíciókat használom ebben a könyvben, de meg kell jegyezni, hogy
nem mindenki fogadja el őket.
Informális gazdaságnak szokás nevezni a szociológiai szakirodalomban azokat a többnyire kismértékben

folytatott gazdasági tevékenységeket, amelyek nem jelennek meg a nemzetijövedelem-számításokban, de
növelik a társadalom jólétét. Ilyenek például a törpegazdaságokban, háztáji kertekben előállított mezőgazdasági
termékek, amelyeket a háztartások maguk fogyasztanak el vagy a piacon értékesítenek, a kis javítási munkák,

továbbá tágabb értelemben a háztartási munka és az altruista alapon (azonnali ellenszolgáltatás nélkül) nyújtott
kölcsönös segítség, például a betegápolás.
Magyarországon az 1980-as években vezették be a második gazdaság fogalmát (Gá- bor-Galasi 1981). Ebben a
könyvben a második gazdaságon a jövedelemkiegészítés céljából végzett legális melléktevékenységeket értem,
amelyek a társadalom jólétét növelik. Ide sorolom tehát a háztáji és kisegítő gazdálkodást, a főmunkaidőn kívüli
kisipari és szolgáltatási munkát, a magánlakás-építésbe és -karbantartásba fektetett családi, továbbá a vállalati
gazdasági munkaközösségekben és más hasonló formákban végzett munkát. Nem sorolom ide a főfoglalkozású
magánszektort, a háztartási munkát, a borravalóból származó jövedelmet és az illegális tevékenységeket. Meg
kell jegyezni, hogy a rendszerváltás után ez a fogalom már nem alkalmazható.
Szürkegazdaságnak nevezem azokat a gazdasági tevékenységeket, amelyek nem kifejezetten tiltottak, de a

személyi jövedelemadó alól való kibújás miatt nem is teljesen legálisak. A nemzeti jövedelemből ezért többnyire
kimaradnak (vagy csak megbecsülik globális értéküket). Értéket termelnek, a társadalom tagjainak jólétét
növelik.
Feketegazdaságnak nevezem a jólétet nem növelő, kifejezetten illegális, bűnözés jellegű haszonszerző
tevékenységeket.
1.3. Szervezet, intézmény, bürokrácia

A gazdaság működésének egészét vizsgáló erős elméleti igényű makrogazdaság-szociológia mellett kialakultak
a gazdálkodás egyes részterületeivel, jelenségeivel foglalkozó, kifejezetten alkalmazott jellegű gazdasági
szakszociológiák. Ezek: 1. a munkaszociológia, amely a munkatermelékenységet meghatározó tényezőket
vizsgálja és a termelékenység emelésének lehetőségeihez ad tanácsokat; 2. az ipari és az agrárszociológia, amely
az ipari, illetve a mezőgazdasági termelés speciális sajátosságaival foglalkozik, például a gépesítés, az
automatizálás hatásával, az agrárstruktúra átalakulásával; 3. az üzemszociológia, amely a munkahelyen, a
vállalaton belüli társadalmi kapcsolatokat, azoknak gazdasági hatásait kutatja; 4. a háztartás-szociológia, amely
a háztartáson belüli termelő- és fogyasztó tevékenységeket vizsgálja. Mindezek a szakszociológiák sok
tekintetben átfedik egymást, ezért ebben a kötetben kutatási eredményeiket együtt tárgyalom. Végül a
gazdaságszociológiához közel áll a szervezetszociológia, amely minden (nem csak gazdasági) szervezet
szociológiai sajátosságait vizsgálja. Közel áll a szervezéstudományhoz, amely a jó szervezet kialakításához és
vezetéséhez ad tudományos tanácsokat.
A szervezet az emberek többé-kevésbé személytelen kapcsolatokra felépülő nagyobb csoportja, amelyet konkrét
cél megvalósítására hoznak létre. A szervezetnek struktúrája van, tehát szabályozza tagjai tevékenységét; a
feladatokat felosztják egymás közt, pontosan meghatározott hierarchikus viszonyok alakulnak ki közöttük,
vagyis világos, hogy ki kinek a fölérendeltje, alárendeltje, ki kinek adhat utasításokat. Az ilyen csoportosulást
némelyek formális szervezetnek nevezik, és megkülönböztetik az informális szervezettől, ahol a tagok közötti
kapcsolatokat nem formálisan szabályozzák, hanem íratlan szabályok, normák irányítják. A modern ember egész
életében szervezetekkel találkozik, szervezetekben (kórházban) születik, tanul (iskolákban), keresi jövedelmét
(vállalatok stb.), szervezetektől szerzi be a létfenntartásához szükséges javakat stb.
A szervezettől meg kell különböztetni az intézményt. A köznyelvben ugyanis a szervezetet és az intézményt

sokszor egymás szinonimájaként használják. A szociológia definíciója szerint a szervezet egy konkrét csoport,
például a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem. Az intézmény viszont az emberi tevékenységek bizonyos
területére vonatkozó normák és értékek együttese, amelyek előírják, milyen viselkedést várnak el a társadalom
tagjaitól e tevékenységekben. Intézmény például az egyetem mint olyan, az egyetemi oktatóktól, hallgatóktól
elvárt viselkedési normák együttesen.
A modern társadalmakra jellemző nagy szervezetek bürokratikusak. A bürokrácia olyan szervezet, amelyben az
ügyintézés pontosan meghatározott szabályok szerint történik.
2. MÓDSZEREK
A gazdasági rendszerek, mechanizmusok szociológiai vizsgálatának nincs kialakult sajátos módszertana. Mint
minden más társadalmi jelenség vizsgálatánál, használják itt is a survey típusú adatfelvételeket (például
megkérdezik, hogy részt vett-e az interjúalany az elmúlt két évben valamilyen magánvállalkozásban). Egy-egy
nagyobb gazdasági egység vizsgálatára gyakran használják az esettanulmány módszerét is. Az utolsó években –
a racionális választási irányzat keretében – elterjedt a közgazdaságtanban szokásos deduktív módszerek,

matematikai modellek használata. Különösképpen használatosak ebben az irányzatban a játékelméleti modellek.
A második gazdaság vizsgálatára hazánkban többféle lakossági megkérdezésen alapuló adatfelvételt

alkalmaztak, többek között a családijövedelem-vizsgálatokat, az időmérleg-vizsgálatokat és a
rétegződésvizsgálatokat. Minden eddigi adatfelvételi módszerrel kapcsolatban felmerül azonban az a kétely,
hogy nem volt képes a második gazdaságba tartozó tevékenységek teljes körét megragadni.
Az alkalmazott gazdasági „mikro”-szociológiák legtöbbször egy-egy kisebb, viszonylag áttekinthető

munkahelyet vizsgálnak, a survey-módszer mellett lehetőség van a mélyinterjú és a megfigyelés módszereinek
alkalmazására is. Előfordul az is, hogy a kutató „részt vevő megfigyelőként” hosszabb ideig, hónapokig, vagy
akár egy évig a vizsgált munkahelyen fizikai munkásként dolgozik. Mivel legtöbbször egymást személyesen
ismerő kiscsoportokat vizsgálnak, felhasználható a szociometria módszere is. A szociometria segítségével fel
lehet tárni a munkahelyeken lévő informális csoportokat.
Végül érdekes lehet – különösen egy olyan gyorsan változó időszakban, mint amilyenben jelenleg élünk – a
gazdasági változásokkal kapcsolatos véleményeknek, a feltételek változásával kapcsolatos attitűdöknek (például
a magánvállalkozásra való hajlandóságnak) a vizsgálata a közvélemény-kutatáshoz és attitűdvizsgálatokhoz
hasonló módszerekkel. Ilyen felvételt végzett a BKE Szociológia Tanszéke 1988 és 1990 tavaszán, s ilyen
kérdések voltak a Magyar Háztartás Panel kérdőíveken is.
3. ELMÉLETEK
3.1. A gazdasági élet szereplőinek motivációi
A gazdaságszociológiában a szociológia egyéb ágainál is aktuálisabb kérdés, hogy az egyén milyen motivációk
alapján dönt és cselekszik, más szóval melyek a „gazdasági élet szereplőinek motivációi", közérthetőbben:
milyen indítékok, megfontolások alapján dönt és cselekszik a gazdálkodó ember mint munkavállaló, vállalkozó,
fogyasztó. A kérdést a gazdaságszociológiában különösen érdekessé teszi az, hogy ezen a területen nyilvánul
meg a leghatározottabban a közgazdaságtan és a szociológia emberképe, a „homo oeconomicus” és a „homo
sociologicus” közötti különbség (lásd az 1. fejezetet).
A homo oeconomicus teljes mértékben individualista, csak a saját hasznát keresi, senki mással nem törődik. A
homo sociologicus közösségi ember, mert egyetlen célja, hogy megfeleljen közössége elvárásainak, normáinak.
Adam Smith politikai gazdaságtani elméletének alapja a homo oeconomicus modellje. Meg kell azonban
jegyezni, hogy Az erkölcsi értelmek elmélete című, 17 évvel A nemzetek gazdasága előtt írott munkájában
erősen hangsúlyozta az erkölcsi törvények – elsősorban az igazságosság és a szeretet – fontosságát a társadalom
és gazdaság jó működéséhez.
A nem az önérdek, hanem a normák által vezérelt ember gondolata Durkheimre megy vissza. A második
világháború után Dahrendorf (1958) fejtette ki a legrészletesebben a „homo sociologicus”-modell
alapfeltevéseit. Max Weber a cselekvés mindkét motívumát figyelembe vette, mert a „célracionális" viselkedés
fogalma megfelel a homo oeconomicus feltételezett viselkedésének, az „értékracionális viselkedés" viszont az
értékeket megvalósítani kívánó és ebből fakadó normákat követő viselkedés leírása, a „tradicionális” viselkedés
pedig egyszerűbben a hagyományos normákat követő viselkedés. Weber szerint a kapitalista gazdasági fejlődés
a célracionális viselkedés túlsúlyba jutása irányában halad.
A mai közgazdaságtanban és a szociológiában két ellentétes irányzatot lehet látni: egyes társadalomtudósok
megpróbálják a homo oeconomicus modell alapján magyarázni a nem gazdasági viselkedést, például a
házasságkötési és gyermekvállalási döntéseket is a haszon maximalizálására törekvő racionális motívumokkal
magyarázzák (chicagói iskola, G. Becker 1981), vagy a választási és általában a politikai magatartást is a haszon
maximalizálására való törekvésre vezetik vissza; mások a gazdasági viselkedésben is kimutatják a nem
racionális motívumok érvényesülését; az utóbbiak között a legismertebb H. Simon (1982) „korlátozott
racionalitás”-elmélete. Eszerint a gazdasági döntéseknél a racionalitás nem érvényesül teljes mértékben, hanem
csak bizonyos korlátok között, és ezeket a korlátokat a társadalmi feltételek határozzák meg. Mások elkezdték
az ízlések vagy preferenciák alakulásának társadalmi hátterét vizsgálni, tehát egy olyan problémakört, amelyet a
közgazdaságtanban hagyományosan adottnak vettek, mondván, hogy „az ízlésről pedig nem vitatkozunk” (de
gustibus non est disputandum).
A közelmúltban Max Weberéhez hasonló szintézist próbált megfogalmazni A. Sen (1982) indiai-amerikai

közgazdász és filozófus. Háromféle indítékot különböztet meg az emberek viselkedésében: az önzést; a

szimpátiát (mások ezt altruizmusnak nevezik), amikor az egyén haszonfüggvényében nemcsak a saját
jövedelme, fogyasztása stb. szerepel, hanem azon más embertársaié is, akik iránt szimpátiát érez (ez lehet végső
soron az egész emberiség is); végül az elkötelezettséget, amikor az egyén úgy dönt valamilyen cselekvés
mellett, hogy nincs tekintettel arra, hogy annak következményei hogyan befolyásolják a saját egyéni hasznát,
hanem kizárólag bizonyos elvek, értékek megvalósítása vezeti.
A szociológiában a racionális választás elméleti irányzatához tartozó S. Lindenberg (1990) fogalmazta meg a
„homo socio-oeconomicus” emberkép hipotézisét. Eszerint az egyén racionálisan választ (mint azt a racionális
választás elmélete feltételezi) bizonyos döntésialternatíva-tartományon belül, de ennek a tartománynak a határait
az adott társadalomban elfogadott és az egyén által követni kívánt normák és értékek határozzák meg. Más
szóval nem kívánja hasznát, nyereségét olyan cselekvésekkel növelni, amelyek ellentétben állnak a normákkal
és értékekkel.
Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy az ember bizonyos tevékenységeiben (elsősorban a gazdálkodásban) és
bizonyos határok között homo oeconomicusként viselkedik, más területeken (például a családban) általában
messzemenően félreteszi az individualista racionalitást, és erkölcsi értékek, elsősorban a más emberek iránt
érzett szolidaritás alapján dönt. A gazdaságszociológia számára érdekes elméleti és empirikus kutatási kérdés,
hogy egy adott társadalomban és kisebb közösségben, egy meghatározott tevékenységi területen és egy adott
korban milyen súllyal jutnak szerephez a racionális ha- szonmaximalizálási motívumok, valamint a norma- és
értékkövetési motívumok.
3.2. Gazdasági mechanizmusok: reciprocitás, redisztribúció, piac

A gazdasági aktor motivációinak elméleti kérdésével mintegy párhuzamosan merül fel az a „makroszintű”
elméleti kérdés, hogy milyen mechanizmusok alapján működik a gazdaság. Polányi Károly (1976) három ilyen
mechanizmust különböztetett meg. Ezek: a kölcsönös adományok, ajándékok (reciprocitás), a termékek
központi begyűjtése és elosztása (redisztribúció), és végül a piac.
A reciprocitás példájaként többek a Trobriand-szigeteknek Malinowski által leírt kulakereskedelmét említi, a

redisztribúció példájaként a XVIII. századi Dahomey-i Királyságot. A piaci gazdaság mintapéldája a kapitalista
gazdaság. Mindhárom forma érvényesül azonban a mai társadalmakban egymás mellett. Családtagok és barátok
között nagy szerepe van az ajándékozásnak, a kölcsönös, azonnal ellenszolgáltatás nélküli segítségnek. A jóléti
rendszer redisztribúciót valósít meg. A piac érvényesült egy bizonyos fokig még a legszigorúbb központi
tervezés idején is (ha másképpen nem, a feketepiacon).
Hasonló kérdéseket kutatnak azok, akik az anyagi ellenszolgáltatás nélküli segítségnyújtás, a tág értelemben vett
informális gazdaság jelentőségét emelik ki a modern társadalmakban a jólét megteremtésében. W. Zapf (1984)
német szociológus szerint bizonyos területeken a piac, más területeken a jóléti állam mondott csődöt, nem képes
a társadalom tagjainak szükségleteit megfelelően kielégíteni. Ennek következtében egyrészt a család és
háztartás, másrészt a kis informális csoportok szerepe nőtt meg (például a házilagos javításban, a
betegápolásban stb.).
3.3. Vita a szocialista gazdaságról

A különféle gazdasági mechanizmusok egymáshoz viszonyított szerepével és működésük összehasonlításával
kapcsolatos szakirodalom egyik leágazása a központi tervezésen alapuló szocialista gazdaság
működőképességéről folyó vita az elmúlt évtizedekben, melyben elsősorban elméleti közgazdászok vettek részt.
A vita a két világháború közötti korszakban, mindjárt a szovjet forradalom után megkezdődött. Az osztrák
közgazdásziskolához tartozó Mises (1935) azt állította, hogy központi tervezés esetén lehetetlen a racionális
gazdálkodás. O. Lange (1936-1937) viszont azt, hogy elképzelhető olyan központi terv, amely a szűkös
erőforrásokat racionálisan osztja el a különböző javak és szolgáltatások előállítása között.
Az 1940-es években J. Schumpeter (1975) Kapitalizmus, szocializmus, demokrácia című könyvében azt mondja,
hogy a kapitalizmus gazdasági szempontból nagyon is sikeres rendszer, a szocialista gazdaság is működőképes,
a kapitalizmus azonban önmaga társadalmi bázisát ássa alá, ezért fog megszűnni, a szocializmus viszont nagy
valószínűséggel a demokráciát ássa alá, és az meglassítja a gazdasági fejlődést.
E. von Hayek (1944) volt Út a szolgasághoz című könyvében a legerélyesebb képviselője annak az
álláspontnak, hogy a központosított tervgazdálkodás gazdaságilag működésképtelen és szükségképpen elvezet a

diktatúrához, a szolgasághoz.
A vita a második világháború utáni évtizedekben és a kelet-közép-európai rendszerváltások után is folytatódott.

A. Nove (1990) úgy érvelt, hogy megvalósítható lenne egy működőképes szocialista gazdaság, vegyes tulajdoni
formákkal és demokratikus politikai rendszerrel. Kornai János 1980-ban bizonyította, hogy a szocialista
tervgazdálkodásban szükségképpen hiány van mind a lakosság által megvásárolható áruk piacán, mind a
munkaerőben és a beruházásokra felhasználható tőkében. Újabb munkájában (Kornai 1993) pedig nemcsak azt
bizonyította, hogy a hiány szükségszerű következménye a központi tervgazdálkodásnak, hanem azt is, hogy a
központi tervgazdálkodásról nem lehet áttérni a racionálisabb gazdálkodást lehetővé tevő piaci gazdálkodásra,
amíg a termelőeszközök állami tulajdonban vannak; a termelőeszközök állami tulajdonát pedig nem lehet
leépíteni, amíg fennáll az egypártrendszerű diktatúra és amíg uralkodik a hivatalos marxista ideológia. Kornai
János érvelése az új intézményes közgazdaságtan fogalmait és szemléletét használja, ezáltal igen közel kerül a
szociológiai gondolkodáshoz. Munkáinak nagy hatásuk volt a magyar gazdaságszociológiai kutatásokra.
3.4. A „menedzserek forradalma”

A kapitalista gazdaság működésével kapcsolatos sok évtizedes elméleti kérdés, hogy a nagy bürokratikus
gazdasági szervezetek, a „korporációk” (részvénytársaságok) növekvő súlya megváltoztatja-e a gazdasági
mechanizmus működését. A XIX. századi egyéni és családi tulajdonban lévő tőkésvállalatokat a XX. században
egyre inkább ezeknél nagyobb társaságok váltják fel. E társaságok tulajdonosai a részvényesek, adott esetben
igen sok részvényes, akik nem vagy csak kevéssé vesznek részt a vállalati politika meghatározásában. A
részvénytársaságok sokkal nagyobb méretűekké képesek válni, mint az egyéni vagy családi tulajdonban lévő
vállalatok. Az utolsó évtizedekben kialakultak az úgynevezett multinacionális vállalatok, amelyek több
országban működtetnek termelőüzemeket, és az egész világra kiterjesztik értékesítésüket, ezáltal
világméretekben alakítják ki üzleti politikájukat. Egyes multinacionális vállalatok ma már olyan méretűek, hogy
termelésük értéke nemcsak sok fejlődő ország GDP-jét haladja meg, hanem a kisebb fejlett országokét is.
Az ilyen nagyvállalatokat, részvénytársaságokat ténylegesen a vállalati vezetők, a menedzserek vezetik, ők

hozzák meg az üzleti döntéseket (Berle-Means 1968). A menedzserek számára nem a vállalat nyereségének a
maximalizálása a legfontosabb cél, hanem a vállalat növelése, hatalmának, gazdasági befolyásának erősítése
(Burnham 1962). Ezáltal, állítják ennek az elméletnek a képviselői, a kapitalizmus működési mechanizmusa
alapvetően megváltozott. Ezt nevezik a „menedzserek forradalmának”. Mások kétségbe vonják ezt az elméletet,
és azt állítják, hogy a menedzserek (mivel legtöbbször maguk is lényeges tőketulajdonosok) a tőkések érdekeit
képviselik, a klasszikus korszak tőkéseihez hasonlóan vezetik vállalataikat.
3.5. A bürokratikus szervezetek

A gazdaságszociológián kívül a szervezéstudománynak is egyik központi elméleti kérdése a bürokrácia, a
bürokratikus szervezetek sajátosságai, a bürokrácia előnyei és hátrányai. Max Weber fogalmazta meg azt a tézist,
hogy a modern fejlődés egyik legfontosabb jellemzője a szervezetek fokozódó bürokratizálódása. Ez azt jelenti,
hogy a szervezetek méretei nőnek, a nagy szervezeteket egyre inkább bürokratikusan igazgatják, és egyre több
ember dolgozik bürokratikus szervezetekben, sőt a modern ember életének egyre nagyobb része telik el
bürokratikus szervezetekben.
Mit jelent a bürokrácia?
1. A bürokrácia mindenekelőtt azt jelenti, hogy a munka szakismereteken alapuló munkamegosztás szerint
szerveződik.
2. Másrészt, hogy a bürokratikus szervezetben egyértelmű uralmi hierarchia van, pontos szabályok mondják
meg, hogy ki kinek adhat utasítást, ki kinek tartozik engedelmességgel.
3. A bürokratikus szervezetben pontos szabályok szerint történik az előrelépés.
4. Az ügyeket pontosan megfogalmazott szabályok szerint intézik.
5. Az ügyintézésről írásos dokumentumok készülnek.
6. A bürokraták teljes munkaidős állásban és kereset fejében dolgoznak.
7. A bürokratikus ügyintézésben a kapcsolatok személytelenek.

Ezek a jellemzők megkülönböztetik a bürokratikus ügyintézést például a feudális monarchiák ügyintézésétől.

Ott az államhatalom képviselői többnyire nem fizetésért dolgoztak (ezért az ügyfelektől próbáltak jövedelmeket
kicsikarni), tetszésük szerint döntöttek, így személyi szempontjaikat messzemenően érvényesítették (ezért
elterjedt a protekció), a munkakör ellátásához nem feltétlenül volt szükséges speciális szaktudás. Ezért Weber
szerint a bürokrácia fejlettebb, racionálisabb szervezési és ügyintézési forma, mint a korábbiak.
Ugyanakkor Weber már látta és az azóta végzett szociológiai kutatások még inkább feltárták a bürokrácia
hátrányait. Ezek a következők:
1. A bürokrácia természetében rejlő alapvető tendencia, hogy növekedésre törekszik: minél nagyobb a
beosztottak száma, annál nagyobb a bürokratikus vezető tekintélye.
2. Az előléptetési szabályok ahhoz a képtelen helyzethez vezethetnek, hogy mindenki addig emelkedik a
hierarchiában, míg olyan szintre nem jut, ahol már nem tud megfelelni a feladatnak.
3. A bürokrácia a szervezet eredeti célja helyett saját bürokratikus céljait követi, maga a működés válik céllá.
4. A bürokráciában „benne van” az oligarchizálódási tendencia.
5. Mindezekért a bürokratikus szervezetek merevekké válnak.
A bürokratikus szervezetekkel kapcsolatos további szociológiai probléma, hogy hogyan lehet a bürokrácia
előnyeit biztosítani úgy, hogy a hátrányait elkerüljük. A bürokrácia hátrányos jellemzőinek ellensúlyozását a
gazdaságszociológusok egy része a munkásönkormányzattól, annak kiterjesztésétől reméli.
3.6. A gazdasági fejlődés társadalmi korlátai

Végül a makrogazdaság-szociológia által felvetett újabb elméleti kérdések közül az egyik legérdekesebb, hogy
meddig mehet a gazdasági fejlődés. Közismertek – elsősorban a Római Klub írásaiból – a gazdasági növekedés
ökológiai korlátai. F. Hirsch (1976) angol közgazdász ezeken túl néhány társadalmi jellegű korlátozó tényezőre
hívta fel a figyelmet. Ezek közül itt hármat említek meg:
1. Ahogyan a társadalom kiemelkedik szegényes állapotából, egyre több jószág válik „pozicionális jószággá”,
tehát olyan jószággá, amelynek haszna nem vagy nemcsak önmagában van, hanem attól is függ, hogy mások
birtokolják-e. Minél többen tudnak valamely pozicionális jószághoz hozzájutni, az annál inkább veszít az
értékéből. A pozicio- nális jószág példája a kiváló márkájú drága személygépkocsi. Amíg csak néhány személy
tulajdonában van ilyen személygépkocsi, addig igen nagy a szubjektív értéke, amint azonban a nagy többség a
birtokába jut, elveszíti azt a jelentőségét, hogy a tulajdonos kivételezett helyzetét demonstrálja, és ezzel csökken
szubjektív értéke.
2. A gazdasági fejlődéssel, különösen piaci viszonyok közt, együtt jár a kommer- cializálódás, vagyis az a
jelenség, hogy mindent meg lehet vásárolni, és egyre inkább vásárlás útján kívánnak mindenhez hozzájutni. A
kommercializálódás és a vele együtt járó időhiány pedig lerontja az élet sok elemének értékét, példaként Hirsch
az emberi kapcsolatokat említi.
3. A piaci rendszerű gazdaság fejlődése azon alapul, hogy a gazdaság minden szereplője önérdekét követi, a
saját hasznát kívánja maximalizálni. Ez háttérbe szorít minden más erkölcsi normát. Pedig semmilyen
társadalom sem, egy fejlett társadalom pedig a legkevésbé képes bizonyos erkölcsi normák széles körű
elfogadottsága nélkül úgy működni, hogy tagjainak jólétét emelkedő szinten biztosítsa. Hirsch példaként az
igazságszolgáltatást említi: ha a bírák nem becsületesek, hanem az önérdek elve által vezettetve
megvásárolhatóak, akkor ez az egész társadalom jólétére nézve súlyos károkat okoz.
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK A tudományos

munkaszervezés és az emberi kapcsolatok irányzat
Míg a gazdaságszociológia elméleteiben a makrogazdaság-szociológia kérdései vannak túlsúlyban, addig az
empirikus kutatások elsősorban konkrét és jól körülhatárolt mikroszociológiai kérdésekre, a szakszociológiák
kutatási területeire összpontosultak. A munkaszociológia egyik ilyen központi kérdése, hogy mitől függ a munka
termelékenysége, hogyan lehet azt növelni.

A századforduló körül az Egyesült Államokban ♦ W. Taylor, aki mielőtt mérnök lett, munkásként és
művezetőként dolgozott, kidolgozta a tudományos munkaszervezés módszerét. Ennek lényege, hogy az ember és
a gép együttesét úgy kell kialakítani, hogy a munkásnak minden munkatevékenységét, szinte minden mozdulatát
tudományosan kell megtervezni, hogy minél kevesebb legyen a fölösleges munkaelem, -mozdulat, így minél
kevesebb legyen a munkatevékenységek közötti üres idő. Másrészt a gépeket és szerszámokat hasonlóképpen
gondos tanulmányozás alapján úgy kell kialakítani, hogy kezelésük, használatuk a lehető legkönnyebb legyen.
Ennek eredményeképpen a lehető legtöbb munkaterületen szalagrendszerű termelést alkalmaztak. Ezzel a
módszerrel a munka termelékenységét lényegesen sikerült növelni, ennek következtében a béreket emelni
lehetett. Henry Ford az autógyáraiban teljes mértékben bevezette a tudományos munkaszervezést. Köztudott,
hogy Lenin is nagyra értékelte a taylorizmust. A Sztálin idején bevezetett Sztahanov-mozgalom is a taylori
elveknek – kétségtelenül túlhajtott – alkalmazására támaszkodott.
Az 1920-as évek végén Mayo (1933) a Western Electric hawthorne-i üzemében a vállalat felkérésére a
munkatermelékenység javítását alátámasztani kívánó vizsgálatokat végzett. Az ezekből a vizsgálatokból kiindult
emberi kapcsolatok („human relations") irányzat lényegének megértéséhez röviden ismertetem ezeket a
kísérleteket. A kiinduló kísérlet azt kívánta megállapítani, hogy a műhely világításának megváltoztatása hogyan
befolyásolja az apró villamos készülékek szerelési munkáinak termelékenységét. Ezért kiemeltek egy kísérleti
munkacsoportot, külön műhelyben helyezték el őket, és ott a világítást időről időre a félhomálytól az éles
világításig változtatták. Egy másik munkacsoport, amely a kontrollcsoport szerepét töltötte be, a régi helyen,
változatlan világítás mellett dolgozott. Mind a kísérleti csoport, mind a kontrollcsoport munkateljesítménye nőtt.
Valamilyen tényező tehát a munka termelékenységének növekedését okozta, de ez nem lehetett a világítás
megváltoztatása.
Ezt követően egy kísérleti munkacsoportnál körülbelül egy-három havonként a munka időbeli beosztását
változtatták: rövidebb és hosszabb szüneteket iktattak be, megrövidítették a munkaidőt, időnként visszaálltak az
eredeti munkaidő-beosztásra. A kutatók meglepetésére a termelékenység szinte minden változtatás után nőtt,
még akkor is, amikor visszaálltak a korábbi időbeosztásra.
Ebből a többéves vizsgálatsorozatból Mayo azt a következtetést vonta le, hogy a munka termelékenysége nem
annyira a tárgyi munkakörülményektől (például a világítástól) és a munka megszervezésétől (például a szünetek
beiktatásától) függ, mint inkább attól, hogyan érzik magukat a munkások a munkahelyen. A meglepő
teljesítményemelkedések magyarázata Mayo szerint elsősorban az volt, hogy a munkások úgy érezték:
odafigyelnek rájuk, a kívánságaikra, törődnek velük, ennek következtében csoportöntudatuk is erősödött. Mayo
szerint tehát az üzemvezetés és a munkások közötti emberi kapcsolatok, továbbá a munkacsoporton belüli
emberi kapcsolatok határozzák meg a munkateljesítményt. Különösen fontosnak mondta a munkatársak közötti
informális csoportkapcsolatokat, mert ezekben alakulnak ki a munkavégzésre vonatkozó normák. Ezek a
normák előírják, hogy milyen intenzitással kell és szabad dolgozni, ezért némelykor lényeges teljesítmény-
visszatartást okozhatnak. Az emberi kapcsolatok javításának programja keretében Mayo többek között javasolta
a „tanácsadók” alkalmazását az üzemekben, akikkel a munkások szükség szerint megbeszélhetik problémáikat.
A Taylor és Mayo nézeteiből levezethető gyakorlati javaslatok a munka megszervezésére vonatkozóan nyilván
erősen különböznek. Jellemző, hogy az előbb említett Ford unokája, a harmadik Henry Ford a Ford-
autógyárakban alkalmazta Mayo módszereit. A munkaszociológiai vizsgálatok egyik témája azóta a munkahelyi
informális csoportok megismerése és a munkahelyek emberi kapcsolatainak javítása.
4.1. Gépesítés és automatizálás

Míg Taylor és Mayo inkább a vállalati vezetés oldaláról vizsgálta a modern üzemekben végzett munkát, egy
másik irányzat a dolgozó ember oldaláról próbálja tisztázni, hogy mit jelent számára az iparosodással
párhuzamos gépesítés, majd az automatizálás, végül mit jelent majd a közeljövőben a mikroelektronika
felhasználása.
A szociológusok egy része, közöttük különösen a francia Friedmann (1956) abból indult ki, hogy a munkának
nemcsak az a szerepe a mai ember életében, hogy jövedelmet biztosít, tehát nemcsak instrumentális szerepe van,
hanem értelmet is ad az ember életének, örömet szerez. Az egyre fokozódó gépesítés viszont a munkának az
utóbbi funkcióját szüntette meg, a szétaprózott vagy „felmorzsolt munka” (travail en miettes) semmilyen örömet
nem szerez, mert monoton, és a munkás nem látja munkájának eredményét, nem úgy, mint ahogyan a
parasztgazda vagy a kisiparos, aki számára munkájának eredménye jól látható alkotásban testesül meg. Ezért az
ipari munkás „elidegenedése" fokozódik. Ez a szociológiai irányzat a munka felaprózódásának megállítását,
nagyobb munkafeladatok kiadását, önálló munkacsoportok együttes munkáját javasolja. Ezzel a munka
„humanizálását” kívánják előmozdítani.

Kevésbé világos, hogy hogyan hat az automatizálás az ilyen gépek és üzemek mellett dolgozó munkásokra, és
még kevésbé lehet előre látni, hogy a mikroelektronika térhódítása hogyan fogja átalakítani a munkafeltételeket
és ezzel összefüggésben a dolgozók attitűdjeit és megelégedettségét.
Mind a gépesítés, mind az automatizálás felvetette a tömeges munkanélküliség veszélyét. A mikroelektronika

ugyenezt jelentheti a szellemi munka területén. Tisztázatlan kérdés, hogy ezek a folyamatok valóban
feleslegessé teszik-e nagyszámú ember munkáját, vagy – mint egyesek állítják – az így felszabaduló munkaerő
foglalkoztatást talál a szolgáltatások területén.
Jellemző, hogy a nyugatnémet szociológiai társaság az 1980-as években egyik éves tudományos konferenciáját
Válságban a munka társadalma? címen szervezte. A konferencián egyrészt a tartósnak látszó
munkanélküliséget, a gépesítés, automatizálás és más technológiai változások hatását, másrészt a korábbi
évtizedek, sőt évszázadok „protestáns munkaetikájának” eltűnését vizsgálták.
4.2. Autonóm munkacsoportok és a munkás-önigazgatás

Mivel sok országban, ahol erre vonatkozóan hosszabb időszakra vonatkozó adatok állnak rendelkezésre,
tapasztalták, hogy az ipari munkásoknak a munkájukkal való elégedettsége csökkent, és ennél is több
mindennapi tapasztalat mutatta a gépmunkával, különösen a szalagszerűen szervezett munkával szembeni
elégedetlenséget, több helyütt, elsősorban Svédországban kísérletek történtek más munkaszervezési formák
bevezetésére. Ilyen például az autonóm munkacsoport. Itt a feladatot nem az egyes munkások kapják, hanem
egy teljes munkacsoport, annak tagjai saját elgondolásaik alapján osztják szét és szervezik meg a munkát. Az
ilyen kísérletek szociológiai vizsgálatai arra engednek következtetni, hogy az autonóm munkacsoport bevált, a
munkások nemcsak elégedettebbek, hanem a munka termelékenysége legalábbis nem csökkent, inkább nőtt
(Héthy-Makó 1981).
Ellentmondóbbak a munkásönkormányzat működéséről végzett szociológiai vizsgálatok eredményei. Egy 1970-

ben az NSZK-beli „munkásrészvételről” (tudniillik arról, hogy egyes vállalatokban a vállalati tanácsoknak
munkás tagjai vannak) készült elemzés szerint ez a vállalati vezetési és döntési újítás sehol sem csökkentette a
vállalatok teljesítményét és a döntéshozatalra való képességet, sőt hosszú távon javultak ezek. Az 1980-as
években Lengyelországban megjelent elemzés az önigazgatást bevezető reformokról viszont arra a
következtetésre jutott, hogy azokat nem sikerült megvalósítani. Nem rendelkezünk alapos szociológiai
elemzéssel a hosszú ideig működött és legkiterjedtebb jugoszláviai munkás-önkormányzati modell működéséről.
4.3. A munkaerőpiacok
Az empirikus gazdaságszociológiai kutatások másik ága a munkaerőpiacok működésére összpontosult.
Kimutatták, hogy a munkaerőpiac többnyire erősen szegmentált: külön munkaerőpiaca van a férfiaknak és a
nőknek, az előbbin csak vagy túlnyomó részben férfiak iránt van kereslet. A szegmentáció olyan értelemben is
létezik, hogy némelyik országban – például a fejlett országok közül Japánban – külön munkaerőpiaca van a
rendszeres teljes munkaidős foglalkozásokat kínáló nagyvállalatoknak és egy másik munkaerőpiaca a
részmunkaidős, részben alkalmi és sokszor bedolgozó jellegű munkát kínáló vállalatoknak, amelyek
kiszolgálják a nagyvállalatokat, és amelyek jóval alacsonyabb béreket fizetnek. A szegmentáció olyan formában
is megnyilvánul, hogy elkülönül a hazai munkaerő iránti kereslet és a külföldi, vendégmunkások és részben
illegálisan az országban tartózkodó és ott munkát vállaló külföldiek iránti kereslet. Ennek az a következménye,
hogy a munkásosztály egyik része viszonylag magas béreket ér el és nem veszélyezteti munkanélküliség, míg
másik részének foglalkoztatása állandóan bizonytalan, és sokkal alacsonyabb béreket képes csak elérni. Ennek a
„második” munkaerőpiacnak a megléte nagymértékben megkönnyíti a vállalatok számára a rugalmas
foglalkoztatáspolitika megvalósítását. Ha a vállalat gazdaságilag nehezebb helyzetbe kerül, kevesebb a
megrendelés, akkor az ezen a második munkaerőpiacon keresztül felvett munkásokat bocsátja el, viszont amikor
több a megrendelése és azáltal megnő a munkaerő-szükséglete, akkor erről a második munkaerőpiacról könnyen
tud munkásokat felvenni.
4.4. Munkanélküliség
Az 1930-as években az első empirikus szociológiai adatfelvételek sokat foglalkoztak a munkanélküliséggel. Az
empirikus szociológia születése ugyanis időben egybeesett a nagy világgazdasági válsággal (1929-től),
amelynek következtében Észak-Amerikában és Európában a munkanélküliség hirtelen igen nagyra nőtt. A
munkanélkülivé váltak és családjaik nehéz anyagi helyzetbe kerültek. A szociológiai vizsgálatok kimutatták,
hogy a nehéz anyagi helyzet mellett további súlyos következményei is vannak a munkanélküliségnek: a

munkanélkülivé vált ember, elsősorban a férfiak valójában elvesztik azt a tevékenységet, amely életük közvetlen
célja, életük értelmét adja, ezáltal elvesztik önbecsülésüket, családon belüli helyzetük is megrendülhet. Ez a
nagy anyagi és lelki válság különféle deviáns viselkedések kialakulásához vezethet, vagy szélsőséges politikai
mozgalmak támogatására indíthatja a munkanélkülieket.
A második világháború alatt és után a munkanélküliség iránti szociológiai érdeklődés nagymértékben

lecsökkent. A keynesi gazdaságpolitika és a beveridge-i szociálpolitika látszólag megoldotta a tömeges
munkanélküliség problémáját: a fejlett tőkés országokban az 1970-es évekig csekély volt a munkanélküliség, és
a munkanélküli-segély biztosította, hogy a munkanélküliek ne nyomorodjanak el.
Az 1980-as években a munkanélküliség újra megnőtt a fejlett kapitalista országokban. A keynesi
gazdaságpolitika már szemmel láthatóan nem volt képes a közel teljes foglalkoztatást biztosítani. A
megnövekedett számú munkanélküli segélyezése pedig súlyos terhet kezdett jelenteni az állami költségvetésnek
vagy a társadalombiztosításnak (attól függően, melyik fizette a segélyeket). Nincs általánosan elfogadott
közgazdaságtani vagy szociológiai magyarázata a munkanélküliség megnövekedésének. Azt meg lehet
állapítani, hogy a szakképzetlen munkások, az alacsony iskolai végzettségűek, a vendégmunkások, a
kisebbségek tagjai között az átlagosnál lényegesen nagyobb a munkanélküliség. Egyes országokban igen magas
a fiatal felnőttek munkanélkülisége is. Fontos, de nem kellőképpen tisztázott kérdés, hogy az emberek
munkanélkülisége mennyire tartós. Ha ugyanis tartós a munkanélküliség, akkor azzal a következménnyel járhat,
hogy az érintettek nemcsak súlyosan elszegényednek, hanem ki is szakadhatnak a társadalomból és
reményvesztettekké válhatnak.
4.5. Az informális gazdaság

Nyitott kérdés az is, hogy az informális gazdaság mekkora szerepet játszik a munkanélküliség okozta problémák
enyhítésében. Nagy feltűnést keltett De Soto (1989) könyve a perui informális gazdaságról, mert amellett érvelt,
hogy az informális gazdaság sokkal hatékonyabb, kreatívabb, továbbá itt sokkal intenzívebben dolgoznak, mint
a hivatalos gazdaságban. Az informális gazdaság sokkal közelebb áll az igazi piacgazdasághoz, mint a hivatalos
gazdaság, mert az utóbbiba az állam folyamatosan beleavatkozik, a hivatalos gazdaságban való részvétel
engedélyét privilégiumként adja azoknak, akik közel állnak a hatalomhoz.
A fejlett országokban is nagy, sőt egyre növekvő szerepet játszanak olyan tevékenységek, amelyek fogalmilag
az informális gazdaság körébe tartoznak, bár lényegesen különböznek a fejlődő országokra jellemző informális
gazdaságtól. Gershuny (1978) szerint a fejlett országokban egyre drágábbakká válnak bizonyosfajta
szolgáltatások, mint a mosás, a lakások karbantartása, tartós eszközök javítása, a gyermekekről és az idősekről
való gondoskodás. Ezért ezek a tevékenységek a piacról egyre inkább visszakerülnek a háztartások tevékenységi
körébe. Kialakul a „szolgáltatási” társadalom helyett vagy mellett az „önmagának szolgáltató” (self-service)
vagy „önmagát kiszolgáló" társadalom.
Empirikus kutatások (Glatzer-Berger 1993) bizonyították, hogy a fejlett országokban a háztartások jelentős
mennyiségű munkát végeznek saját szükségleteik kielégítésére. Nem jelentéktelen a háztartások egymás közötti
segítségnyújtása sem.
5.1. Üzem- és munkaszociológiai vizsgálatok
Már az első üzem- és munkaszociológiai vizsgálatok (Héthy-Makó 1970; 1972) azt mutatták ki, hogy a magyar
vállalatok és az egész magyar gazdaság teljesen másképpen működik, mint ahogyan azt a hivatalos ideológia és
propaganda állította, vagy mint ahogyan az a neoklasszikus közgazdaságtan elméleteiből következett volna. A
sztálini korszakban igen nagy hangsúlyt kapott a munkások lelkesedésére, a szocializmus iránti
elkötelezettségére való hivatkozás, amelytől a munkateljesítmények növelését várták. Emellett a háttérben igen
széles körben alkalmaztak kényszereszközöket, fegyelmi és büntetőjogi felelősségre vonást a teljesítmény
kikényszerítésére. Az úgynevezett „tervgazdaság elleni bűntett” fogalma lehetővé tette, hogy bárkit elítéljenek,
aki nem az elvárásoknak megfelelő munkateljesítményt nyújtotta. Ténylegesen a lelkesítő propaganda és a
kényszer nem volt képes a munka termelékenységét a kívánt szintre emelni. Az 1968-as gazdasági mechanizmus
reformja után a lelkesítés és a kényszer helyére az anyagi ösztönzés lépett. Ehhez egyrészt „feszes”
munkanormákat kellett megállapítani, másrészt a béreknek szigorúan arányosaknak kellett volna lenniük a
munkateljesítménnyel. Abból a feltételezésből indultak ki, hogy ha a bérek arányosak a munkateljesítménnyel,

akkor a munkások és alkalmazottak törekedni fognak minél nagyobb teljesítményt nyújtani, hogy ezáltal
jövedelmüket növeljék.
Héthy Lajos és Makó Csaba (1970) az 1970 körüli időszak egyik sikeres „mintavállalatánál”, a győri Rába
egyik vagongyártó üzemében végzett vizsgálat alapján kimutatták, hogy a vállalati vezetőknek, mérnököknek és
közgazdászoknak az a korábbi elképzelése, hogy az üzemek munkateljesítménye egyrészt a munka
megszervezésétől, a munkanormák megfelelően „feszes” voltától, másrészt a munkások anyagi ösztönzésétől
függ, nem felel meg a valóságnak. A normákat évről évre mechanikusan emelték, függetlenül attól, hogy azok
valóban mennyire voltak „lazák”. A munkások nagy része ezt átlátva „taktikázott", teljesítményét egyes
időszakokban visszatartotta. Ezáltal ki tudta kényszeríteni, hogy az üzem vezetése olyan időszakokban, amikor
a termelés növelése a vállalat számára nagyon fontos volt, a béreket kiegészítse. A vezetés és a munkások
közötti rejtett harcban nagy szerepet játszottak a munkások informális csoportjai. Ezek a csoportok több,
egymással bizonyos fokig ellentétes érdekű csoportra osztották az üzem munkásait, az idős munkásokra, akik a
hosszú távú fix keresetszintben voltak érdekeltek, és a fiatalokra, akik hajlandók voltak a rövid távon nagyobb
bér érdekében erősen „hajtani”.
Számos más magyarországi üzemvizsgálat is kimutatta, hogy a munkások jelentős mértékben képesek ellenállni
a vállalat és az üzemszervezés törekvéseinek és utasításainak. Ebben szerepet játszik egyrészt, hogy a
munkaerőpiacon hosszabb időn keresztül nagyobb volt a kereslet, mint a kínálat, így a vállalatnak igyekeznie
kellett munkásait megtartani. Másrészt szerepe volt annak is, hogy a vállalatok anyag- és alkatrészellátásának
zavarai miatt a termelésben fennakadások fordultak elő, ezeket alkalmi megoldásokkal, rohammunkával kellett
elhárítani vagy később bepótolni, ehhez pedig a munkások közreműködésére volt szükség.
A vezetéssel szembeni pozíció vonatkozásában nem minden munkás van hasonló helyzetben. Vannak az
üzemben „kulcsmunkások". Ok a legszakképzettebbek, ők ismerik a legjobban az üzem működését, ezért
elsősorban az ő közreműködésük szükséges az üzem termelési feladatainak teljesítéséhez. Így magasabb béreket
és egyéb anyagi előnyöket tudnak maguknak kiharcolni. Ennek következtében érdemes tartósan a vállalat
alkalmazásában maradniuk és a vállalaton belüli bérnövelést állítani stratégiájuk középpontjába. Egy másik
csoport viszont, amely többnyire szakképzetlen és rövid ideje dolgozik a vállalatnál, lényegesen gyengébb
pozícióban van a vezetéssel szemben. Ezért sokkal kisebb esélye van arra, hogy magasabb béreket harcoljon ki.
Ezért stratégiája elsősorban abból áll, hogy – kihasználva a munkaerőhiányt – munkahely-változtatások útján
próbál magasabb bérhez jutni.
A tényleges munkateljesítmény tehát nem vagy nemcsak az anyagi ösztönzés megfelelő alkalmazásától függ,
hanem az üzemen belüli hatalmi viszonyoktól is.
Héthy és Makó (1972) egy gyenge gazdasági teljesítményt nyújtó építőipari vállalatnál a szervezetlenség okait
és ezek között a vállalati alsó vezetés működését vizsgálták. Megállapították, hogy az alsóvezetők, közöttük a
művezetők kiválasztása ténylegesen nem a teljesítményük alapján történik, hanem jelentős részben politikai
megbízhatóságuk, vagyis párttagságuk, a pártszervezethez való kapcsolataik alapján. A pártszervezethez való
tartozás informális kapcsolatokat hoz létre a vállalaton belül. A párttagok ugyan elvben ellenszolgáltatás nélkül,
„társadalmi munkában” végzik a pártmunkát, ténylegesen azonban a pártszervezetek az előléptetésekhez való
hozzászólási jogukon keresztül honorálják a párttagokat.
Több vizsgálat a szocialista magyar és a fejlett tőkésvállalatok munka- és bérviszonyait hasonlította össze. M.
Burawoy és Lukács János (1987) egy-egy amerikai és magyarországi gépipari üzemet hasonlított össze.
Ellentétben a közkeletű és a szakirodalomban is előforduló felfogással, hogy a magyar gyárakban a munkások
nem kell hogy intenzíven dolgozzanak, megállapították, hogy a munkások legalább olyan intenzitással
dolgoztak a magyar üzemben, mint az amerikaiban. Lényeges különbséget láttak viszont abban, hogy az
amerikai munkásokat fenyegette a munkanélküliség, a magyar munkásokat viszont nem. A külső piaci
viszonyok változása okozta munkanélküliség-veszélyt ellensúlyozta az amerikaiaknál a bérrendszer, ez ugyanis
a 100 százalékos teljesítménynek megfelelő bért mindenképpen garantálta, és csak az afölötti teljesítményt
jutalmazta darabbér formájában. Ezzel szemben a magyar munkás munkahelyének biztonságával bérének
bizonytalansága állt szemben, az ugyanis garantált bérminimum nélküli darabbér volt. Ennek következtében az
anyagellátás zavaraiból és a munka szervezetlenségéből származó munkateljesítmény-csökkenés is lenyomta a
magyar munkás bérét.
Több magyar vizsgálata alapján David Stark (1988) is rámutatott arra, hogy az amerikai vállalatoknál pontosan
meghatározott előreléptetési szabályok érvényesülnek, tehát a vállalatnál maradó munkás a szolgálati idő
növekedésével számíthat bére emelkedésére, ezzel szemben a magyar vállalatoknál ilyent nem találtak, a vállalat
az átlagbérrendszer miatt amúgy is kis lehetőségekkel rendelkezik a béremelésre, ezért túlórával, prémiummal,

mozgóbérrel, a normák lazán tartásával fizeti meg a kulcsmunkásokat.
Stark megfogalmazása szerint tehát Amerikában a vállalaton kívüli munkaerőpiacon érvényesülnek a

munkanélküliség miatti „kemény” piaci viszonyok, a vállalaton belül viszont pontos szabályok garantálják a
biztonságot, ezzel szemben Magyarországon a munkavállalók a külső munkaerőpiacon nincsenek erős
versenynek kitéve, mert munkaerőhiány van, viszont a vállalaton belül kénytelenek állandóan alkudni bérük és
munkafeltételeik javítása érdekében.
5.2. A vállalatok és a kormány közötti alku

A vállalatok gazdálkodására vonatkozó gazdaságszociológiai vizsgálatok az 1980-as években indultak meg.
Ezek azt mutatták ki, hogy a vállalatok a gazdasági mechanizmus reformja után sem nem a központi tervezés
elvei, sem nem a piac logikája szerint működtek. Gazdálkodásuk megértéséhez Kornai János (1980) „puha
költségvetési korlát” fogalmát lehet jól felhasználni. Eszerint a szocialista rendszerben a vállalatok költségvetési
korlátja, vagyis a felhasználható erőforrások, pénz mennyisége „puha”, vagyis a vállalatok pénzbevétele nem
szab „kemény” korlátot a kiadásoknak. A vállalat, főleg a nagyvállalat ugyanis mindig képes a kormányzattól,
az állami költségvetéstől pótlólagos erőforrásokat kialkudni állami szubvenciók, hitelek formájában. Ezért a
vállalati vezetés fő célja nem a nyereség maximalizálása a hatékony gazdálkodás útján, hanem a kormányzattal
szembeni előnyös alkupozíció.
Minden ilyen kutatás nagy eltéréseket mutatott ki a reformcélok és a mechanizmus tényleges működése közt.
Kornai János és Matits Ágnes (1987) valamennyi állami vállalat 1976 és 1982 közötti mérlegbeszámolóit
feldolgozták ökonometriai módszerekkel, és megállapították, hogy az állami vállalatok nyeresége csak kevéssé
és csak közvetett módon függött a tevékenységüktől és a piaci helyzetüktől, helyzetüket sokkal inkább a
pénzügyi újrafelosztás és az állami szektorban érvényes árak határozták meg. A pénzügyi újrafelosztás során a
nagy nyereségeket elvonták a vállalatoktól, a veszteségeket pedig kompenzálták. Ezért a vállalati dolgozók
nyereségérdekeltsége illuzórikus volt. Tehát az 1968-as reform szándékai nem valósultak meg.
Laky Teréz (1982) nyolc vállalat esettanulmány-szerű vizsgálata alapján kimutatta, hogy a vállalatoknak mindig
voltak a népgazdasági szintű céloktól eltérő érdekeik, továbbá a vállalati vezetők ezeket az érdekeket
érvényesíteni tudták a központi szervek és a vállalatok közötti alkuban. Ezért a vállalatok helyzete és fejlődése
nem a piaci viszonyoktól, az ott elért nyereségtől függött, hanem az alkukban való sikerességtől.
Szalai Erzsébet (1981) hét nagyvállalatnál végzett esettanulmány alapján arra a következtetésre jutott, hogy az
1960-as évek közepére olyan nagyvállalatok jöttek létre, amelyek hatalmi pozíciójuk következtében képesek
voltak a gazdaság többi területeiről a maguk számára jövedelmeket elszívni, és a piaci viszonyok fokozottabb
érvényre jutását akadályozni. Az 1980-as években a nagyvállalatok hatalma, ezáltal alkupozíciója egyre
erősödött (Szalai 1989).
Sajátos kettős folyamat zajlott le. Egyrészről a kormányzat szorgalmazta a vállalatok összevonását, a
nagyvállalatok kialakulását, mert – függetlenül attól, hogy a vállalatok méreteinek növelése gazdaságilag
előnyös volt-e – a közvetett minisztériumi irányítást megkönnyítette az, ha kevesebb nagyvállalattal kellett
tárgyalni (Laki 1983), másrészt a nagyobb vállalatok vezetőinek hatalmi pozíciója egyre erősebbé vált a
minisztériumi vezetőkéhez viszonyítva. Hozzá kell tenni, hogy a párt- és kormányzati elit és a vállalati vezető
réteg közötti személyi összefonódás erős volt, tehát a minisztériumi vezető számíthatott rá, hogy kormányzati
funkciója megszűntével vállalati területen fog magas vezetői pozíciót kapni.
Ide kapcsolódnak azok a kutatások is, amelyeket a gazdaságszociológia egyik klasszikus témakörében végeztek
Magyarországon: kik a gazdasági vezetők, milyen rétegekből származnak, milyen foglalkozásokat töltöttek be,
mielőtt vezetők lettek (Lengyel 1989; 1992). Az 1980-as években a gazdasági vezetők iskolai végzettsége jóval
magasabb volt a hatalmi eliten belül, és jóval nagyobb arányban származtak a társadalom privilegizált
rétegeiből. Kialakulóban volt egy szűk és zárt gazdasági elit, amely nagyobb hatalomhoz jutott nemcsak a
magyar gazdasági életben, hanem fokozatosan a politikában is.
5.3. A második gazdaság

A gazdasági mechanizmus reformja utáni évtizedekben a magyar gazdaságszociológia figyelmét egyre nagyobb
mértékben keltette fel a tág értelemben vett második gazdaság, vagyis a szocialista gazdaság mellett működő és
egyre erősödő félig-meddig magánjellegű és piaci elvek szerint működő gazdaság. Sokaknak úgy tűnt, hogy
Magyarországon kialakulóban van egy sajátos „kettős gazdaság”, amelyben a szocialista szektor együtt él egy

kis gazdálkodó egységekből álló magánszektorral. A kormányzat a második gazdaságot kezdetben eltűrte, majd
1972 után rövid ideig próbálta visszaszorítani, végül az 1980-as években kifejezetten ösztönözte, mert tőle várta
a válságjelenségek enyhítését.
A második gazdaság először a mezőgazdaságban alakult ki, pontosabban maradt fenn a mezőgazdaságnak az
1960 körüli kollektivizálása után is. A kollektivizáláskor ugyanis – a szovjet modelltől eltérően – viszonylag
nagy (némelykor 1-2 hektáros) háztáji földeket hagytak a háztartások használatában, továbbá
magánhasználatban maradtak a parasztudvarokon lévő gazdasági épületek (istállók stb.). A községekben élők
háztartásának túlnyomó többségében volt ilyen kis gazdaság. A gazdasági mechanizmus reformja után ezeknek a
kis gazdaságoknak a termelése fokozatosan növekedett. A magyar társadalomnak közel fele olyan háztartásban
élt, amelyiknek volt ilyen háztáji gazdasága. E háztartások tagjai a szocialista szektorban végzett munkájuk után
meglehetősen sok időt fordítottak ezeknek a háztáji gazdaságoknak művelésére. Az 1970-es évek végétől a
hasonló – munkaidőn túl végzett – második gazdaságbeli tevékenység kezdett elterjedni az ipar és a
szolgáltatások területén is.
Ezek a jövedelemkiegészítő tevékenységek átlagosan meglehetősen alacsony óránkénti jövedelmet

eredményeztek, de a nagy időráfordítás miatt mégis lényegesen hozzájárultak a családok jövedelmeihez.
A második gazdaságból származó jövedelmeket nehéz pontosan mérni (egyebek között azért is, mert a második
gazdaság definíciója sem teljesen egyértelmű). Az ötévenkénti háztartásijövedelem-felvételek eredményei
alapján azonban arra lehet következtetni, hogy ezek a jövedelmek 1967-től egy ideig lassan csökkentek, majd az
1980-as években ismét nőttek, és 1987-ben legalább a családi jövedelmek egyötödét érték el (13.1. táblázat). A
változások oka az, hogy egyrészt a mezőgazdasági második gazdaságból származó jövedelem aránya lassan
csökkent, másrészt viszont az 1980-as években a nem mezőgazdasági második gazdaságból származó
jövedelemé nőtt. Az időmérleg-felvételek alapján arra lehet következtetni, hogy a második gazdaságban
felhasznált összes munkaidő aránya ennél is nagyobb az összes munkaidőn belül. Azt lehet mondani, hogy az
1980-as évek második felében a nemzeti jövedelemnek legalább egyötöde, esetleg egynegyede a szocialista
szektoron kívül képződött.
13.1. táblázat - 13.1. táblázat ♦ A különféle „második gazdaságbeli" tevékenységekből

származó jövedelmek aránya a háztartások összes jövedelmén belül, 1967-től 1987-ig
Év Háztáji és egyéni gazdaságból Nem Egyéb munkából Együtt második

mezőgazdasági gazdaságból
önálló
tevékenységből -
1967 17,3 1,6 1,5 20,4
1972 14,4 2,0 1,4 17,8
1977 13,3 1,5 1,9 16,7
1982 10,3 2,7 1,9 14,9
1987 10,5 7,0 2,9 20,4
* A nem munkából származó egyéb jövedelmekkel együtt
Egy 1980-ban végzett közvélemény-kutatás alapján Tardos Róbert kimutatta, hogy a magyar lakosság
többségének (60 százalékának) az lenne a válasza a család anyagi helyzetének romlására, hogy megpróbálna
többletmunkát vállalni. Amikor az 1980-as évek folyamán sok családnál ténylegesen bekövetkezett a romlás,
ezek valójában a második gazdaságban végzett munka fokozásával védték ezt ki. Leegyszerűsítve azt lehetne
mondani, hogy a magyar lakosság többségénél, elsősorban a mezőgazdasági kistermelést folytató vidéki
lakosságnál a Csajanov orosz közgazdász által az 1920-as években leírt stratégia érvényesült: a parasztok saját
gazdaságukban nem kezelik költségként a saját munkaidejüket, tehát viszonylag igen csekély
jövedelememelkedés érdekében is hajlandók igen sok többletmunkát vállalni.

Az 1980-as évek közepéig a második gazdaság a jövedelemegyenlőtlenségek csökkenéséhez járult hozzá, mert a
szegényebb háztartások nagyobb arányban vettek részt benne (elsősorban a mezőgazdasági kistermelésben). Az
1987. évi jövedelemfelvétel ezen összefüggés megváltozásának jeleit mutatta: a magasabb jövedelmű családok
nagyobb arányban részesültek a második gazdaságból (elsősorban a nem mezőgazdasági második gazdaságból)
származó jövedelmekből, mint a szegényebbek.
A második gazdaságnak azonban a családi jövedelmek kiegészítésén és a jövedelemegyenlőtlenségek

mérséklésén túlmenő hatásait is lehetett feltételezni. Szelényi Iván (1990) az 1980-as években úgy látta, hogy a
mezőgazdasági második gazdaságban elsősorban azok a családok vesznek részt sikeresen, amelyek a
mezőgazdaság kollektivizálása előtt a jómódú és a középparasztsághoz tartoztak, tehát a mezőgazdasági
második gazdaság fejlődése a kollektivizálás által megtört paraszti polgárosodás folytatása volt, ezért tőlük lehet
majd egy vállalkozó és polgári középréteg kialakulását várni (Szelényi 1990).
5.4. Vállalati gazdasági munkaközösségek

A második gazdasághoz hasonló jelenség volt az úgynevezett vállalati gazdasági munkaközösségek (vgmk-k)
tevékenysége. Ezek létrehozását a kormányzat az 1980-as évek első felében engedélyezte azzal a
megfontolással, hogy a súlyosbodó gazdasági válságjelenségek közepette ezek a vgmk-k segíteni fogják a
vállalatok alkalmazkodását a piaci viszonyokhoz, ugyanakkor kiegészítő jövedelmekhez juttatják a
munkavállalók egy részét, ezáltal mérséklődik a reálbérek csökkenése miatti elégedetlenség. A vgmk-k a
vállalatok alkalmazottainak és munkásainak kisebb-nagyobb csoportjai voltak, akik szerződést kötöttek a
vállalatokkal bizonyos munkafeladatok elvégzésére, melyeket munkaidőn kívül, de többnyire a vállalat
gépeivel, az üzem épületeiben végeztek. A vgmk-k ezért a vállalattól szerződés szerinti jövedelmet kaptak,
amelynek egymás közötti elosztása a vgmk belső ügye volt. D. Stark (1989) szerint a vgmk-k bevezetése újabb
lényeges lépés volt a munkahelyeken belüli viszonyok átalakulása felé; nyolc magyarországi nagyvállalatnál
vizsgálta a vgmk-kat 1984-ben és 1985-ben. A vgmk létrehozásánál a kormányzat célja Stark szerint egyrészt az
volt, hogy a magas szakképzettségű munkásoknak, akiknek nem volt módjuk addig a második gazdaságba
bekapcsolódni, lehetőséget adjon többletjövedelem szerzésére, másrészt az, hogy a kisméretű „háttéripari”
egységek hiányának körülményei közt a nagyvállalatok számára rugalmas alkalmazkodási lehetőséget
biztosítson azáltal, hogy bizonyos „háttérmunkák” elvégzését a vgmk-knak mint alvállalkozóknak adjanak ki.
A vgmk-k létrehozása, a munkafeladatokban és az értük járó kifizetésekben való megállapodás a vállalatvezetés

és a munkáscsoportok közötti alku tárgya volt. Ezáltal erősítette a munkások helyzetét. Viszont a munkásságon
belüli differenciálódást fokozta. A vgmk-kban ugyanis egyrészt a kulcsmunkások, másrészt az informális
csoportokon belül jó pozícióban lévő munkások vettek részt, így ők jutottak többletjövedelmekhez, a
kívülrekedteknek a munkahelyről származó jövedelme ettől lényegesen elmaradt, így számukra, ha a
jövedelmüket növelni akarták, csak a vállalaton kívüli második gazdaságban való jövedelemszerzés vagy a
munkahely-változtatás maradt.
A vgmk-k ugyanakkor autonóm munkacsoportok voltak. Képviselőik és a vállalati vezetés megegyezett az

elvégzendő munkáról, a tagok egymás közt osztották fel a feladatokat, nem volt „főnök”, messzemenően
együttműködtek, a közöttük lévő munkamegosztás nagyon rugalmas volt. Stark szerint a vgmk-kban sok
műszaki újítás is született, tehát jó feltételeket teremtettek a munkások kezdeményező- és alkotókészsége
érvényesüléséhez.
A rendszerváltás előtti utolsó években részben spontán módon, részben a kormányzat ösztönzésére megindult a
többé-kevésbé magánvállalkozási formák szaporodása is. Gazdaságszociológusok előtt ezzel kapcsolatban az a
kérdés merült fel, hogy ki fog-e ebből fejlődni egy valódi magánszektor.
Az 1982. január 1. óta engedélyezett különféle kisvállalkozási formákról (gazdasági munkaközösség, vállalati
gazdasági munkaközösség, ipari és szolgáltató szakcsoportok stb.) Laky Teréz kimutatta, hogy ugyan
meglehetősen sokan dolgoztak bennük (1986 végén 450-500 ezer személy, az aktív keresők 10 százaléka), de az
eredetileg elérni kívánt célt, a vállalkozás elterjedését alig segítették elő, mert nagy részük igen kis létszámmal
működött (2-6 személyt foglalkoztatott), nem is kívánt növekedni, továbbá tőkeszegény volt, jövedelmeiből alig
ruházott be. Ennek Laky Teréz szerint az volt az oka, hogy tanulmánya megírásának idejéig korántsem volt
egyértelmű, hogy a központi gazdaságpolitikai irányítás tartósan milyen feltételeket teremt a kisvállalkozások
számára (Laky 1984; Laky-Neumann 1990).
5.5. A privatizáció

A rendszerváltás után a gazdálkodás külső feltételei, a gazdálkodást szabályozó jog alapvetően megváltoztak. A
kormányzat kapitalista piaci viszonyokat próbált teremteni, az állami tulajdonban lévő vállalatokat privatizálni
kezdték, a kisvállalkozások működésének korábbi korlátait megszüntették. Voltak olyan elképzelések mind a
politikusok, mind a társadalomtudósok körében, hogy néhány év alatt a magyar gazdaság a fejlett kapitalista
országok gazdaságához hasonlóan fog működni. Az azóta végzett gazdaságszociológiai vizsgálatok legalábbis
megkérdőjelezik ezeket a várakozásokat.
D. Stark (1994) a privatizáció eredményeképpen létrejövő vállalati tulajdoni struktúrát vizsgálta. Arra a
következtetésre jutott, hogy nem tisztán magántulajdonban lévő vállalatok jönnek létre, hanem olyan keverék
vagy „rekombináns” tulajdoni formák, amelyekben az állami és a magántulajdon egyaránt szerepet játszik, mert
a magánvállalatok részvénytulajdonának jelentős része állami vállalatok és állami bankok kezében van, sőt az
állami vállalatok kisebb magánvállalatokat létesítenek, amelyekkel gazdaságilag szorosan együttműködnek. Így
nehéz élesen elkülöníteni az állami és a magántulajdonban lévő vállalatokat, és hasonlóképpen nehéz eldönteni,
hogy a vállalati vezetés az állam vagy a magántulajdonosok érdekeit képviseli-e. D. Stark szerint Kelet-Közép-
Európában így a kapitalizmusnak egy különleges formája fog kialakulni, amely sem az amerikai, sem a nyugat-
vagy a dél-európai, sem a távol-keleti kapitalizmushoz nem fog nagyon hasonlítani, de működőképes lesz.
Hasonlóképpen ellentmondásosnak találta a privatizáció lefolyását Tellér Gyula (1991), aki arra a
következtetésre jutott, hogy ebből a folyamatból nem fog az elképzeléseknek megfelelő hatékony piacgazdaság
kialakulni.
5.6. Az új gazdasági elit és a magánvállalkozók

Nyilvánvalóan érdekes kérdés az, hogy kikből áll az új gazdasági elit, az új menedzserréteg, amely a
piacgazdaság feltételei között vezeti vállalatát. Egy 1993. évi felmérés szerint a menedzserek túlnyomó része
1989-ben is gazdasági csúcsvezető vagy középvezető pozícióban volt, tehát a szocialista korszak végének
menedzserei jelentős részben megőrizték pozíciójukat a gazdasági elitben, új vezetők nehezen törtek be (Sági
1994).
Hasonlóan érdekes az a kérdés, hogy a lakosság mekkora része lesz magánvállalkozó és hogy kikből lesznek
kis- és középvállalkozók. Szelényi Iván (1992) a rendszerváltás előtt az 1987. évi jövedelmi és mobilitási adatok
együttes elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy a második gazdaságban azok a személyek a
legsikeresebbek, akiknek családja a mezőgazdaság kollektivizálása előtt legalább közepes nagyságú gazdasággal
rendelkezett. Feltételezte, hogy a családi hagyományok, az önálló gazdálkodás családi kultúrája lényeges
tényező lesz abban is, hogy a magántulajdonon alapuló piacgazdaság kiterjedése után kik lesznek sikeres
vállalkozók, kikből jön létre a polgárság.
A BKE Szociológiai Tanszékének 1988. évi felvétele során feltettük azt a kérdést, gondol-e arra, hogy önálló
vállalkozásba kezd. Majd megismételtük a kérdést a Magyar Háztartás Panel adatfelvétel mindegyik hullámában
(Lengyel 1990; Lengyel-Tóth 1993). 1988-ban a megkérdezett felnőttek 25 százaléka állította, hogy szívesen
lenne vállalkozó, ez az arány 1990-ben 44 százalékra nőtt, azóta azonban 20 százalékra csökkent. Az önálló
vállalkozásba kezdést illető derűlátás és hajlandóság tehát erősen visszaesett. A fiatalabb felnőttek inkább
hajlamosak a vállalkozásra, mint az idősebbek, a férfiak inkább, mint a nők, az iskolai végzettségi rétegek közül
pedig a szakmunkás-végzettségű- ek állították a legtöbben, hogy szívesen lennének vállalkozók.
Nem látszik azonban olyan összefüggés, hogy a korábban a második gazdaságban, különösen a mezőgazdasági
kistermelésben részt vevő személyek és háztartások lesznek sikeres kis magánvállalkozók. A mezőgazdaságban
működő második gazdaság eddig nem alakult át az önálló parasztokból álló agrárszektorrá. Fennmaradt a
korábbi háztáji gazdaságok jelentős része mint jövedelmet kiegészítő forrás, sőt a munkanélküliek háztartásában
sok esetben mint a jövedelmek egyik lényeges forrása. Ezeknek a korábbi háztáji gazdaságoknak a piacra,
értékesítésre történő termelése azonban visszaszorult. Ennek egyik oka a mezőgazdaság egészét sújtó válság,
amely a mezőgazdasági termékek iránti belföldi kereslet csökkenésének és a kelet-európai exportpiacok
elvesztésének a következménye.
5.7. A munkanélküliség
A rendszerváltás után a gazdaságszociológia érdeklődésének középpontjába került a munkanélküliség (Simonyi
1995; Köllő 1993). A nyilvántartott munkanélküliek száma 1992 végén érte el csúcsértékét, 663 ezer személyt.
Azóta kismértékben csökkent a szám, 1994 végén 520 ezer volt. A nyilvántartott munkanélküliek közül 1994-

ben 192 ezren részesültek munkanélküli-ellátásban, 34 ezren pályakezdési segélyben, 207 ezren jövedelempótló
(lényegében szociális) támogatásban, 121 ezren semmilyen ellátást nem kaptak.
Ezek az adatok azonban csak hozzávetőleges képet nyújtanak a munkanélküliségről. A munkanélküliségnek

többféle definíciója létezik ugyanis. A nemzetközi definíció szerint csak az számít munkanélkülinek, aki a
megelőző hónapban egyáltalán nem (egy órát sem) végzett kereső tevékenységet, aktívan keresett munkát és
készen áll arra, hogy azonnal munkába lépjen. E definíció szerint a munkanélküliek száma alacsonyabb, 1994-
ben 451 ezer, 1995-ben 416 ezer. A Magyar Háztartás Panel felvételekben a munkanélküliség kevésbé szigorú
kritériumát alkalmazták, az minősült munkanélkülinek, aki a megelőző hónapban csak 15 vagy annál kevesebb
napon keresztül végzett kereső munkát és aki azt állította, hogy munkát keres. E definíció szerint a felvételben
megkérdezett 16 éves és idősebb népességnek 11,8 százaléka volt munkanélküli 1995 tavaszán. A
munkanélküliek aránya a fiatal felnőttek, az alacsony iskolai végzettségűek, a községi lakosok, a roma
etnikumhoz tartozók között volt az átlagosnál lényegesen nagyobb. Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-
Zemplén és Nógrád megyében az országos átlagnál sokkal nagyobb, Budapesten, Győr-Moson-Sopron és Vas
megyében sokkal kisebb a munkanélküliség.
13.2. táblázat - 13.2. táblázat ♦ A 16 éves és idősebb népesség foglalkoztatása és

munkanélkülisége 1994-ben és 1995-ben
Foglalkoztatási Foglalkoztatási helyzet 1995 márciusában Összesen

helyzet 1994
márciusában Foglalkoztatott Munkanélküli Inaktív
Foglalkoztatott 89,2 3,7 7,1 100,0
Munkanélküli 36,2 41,4 22,5 100,0
Inaktív 5,8 3,0 91,2 100,0
Összesen 47,8 6,5 45,7 100,0
Foglalkoztatott 88,3 27,1 7,3 47,4
Munkanélküli 6,3 52,6 4,1 8,3
Inaktív 5,4 20,4 88,6 44,4
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0
A munkanélküliség következményei és megítélése szempontjából döntő kérdés a munkanélküliség tartóssága,

időtartama. Az 1995. tavaszi Háztartás Panel felvétel alkalmával összeírt munkanélküliek átlagosan 83 hete
voltak munkanélküliek. 56 százalékuk már egy évnél hosszabb ideje volt munkanélküli, 22 százalékuk fél és egy
év közötti idő óta, és másik 22 százalékuk fél évnél rövidebb ideje. A munkanélküliség az adott időpontban mért
időtartamánál is érdekesebb információt adnak azok az adatok, amelyek összehasonlítják az összeírtak
foglalkoztatási helyzetét az egy évvel korábbi helyzetükkel (13.2. táblázat). Ezek szerint az 1994. tavaszi
munkanélkülieknek alig több mint egyharmada talált magának munkahelyet, több mint kétötödük munkanélküli
maradt, több mint egyötödük viszont inaktívvá vált, vagyis részben nyugdíjas lett, részben háztartásbeli. Az
1995. tavaszi munkanélkülieknek pedig több mint a fele egy évvel korábban is már munkanélküli volt.
Az inaktívvá válás mint a munkanélküliségből való kilépés egyik útja felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a
keresetet biztosító munkahellyel rendelkezők száma 1990-től sokkal nagyobb mértékben csökkent, mint
amennyivel a munkanélküliség nőtt. A csökkenés másik tényezője, pontosabban levezetőcsatornája az inaktívvá
válás, a nyugdíjkorhatárnál fiatalabb nyugdíjasok, a tanulók és nem tanuló eltartottak számának növekedése
volt.
A munkanélküliség jelenségének megítélésénél nyilván a legaktuálisabb és legsúlyosabb kérdés, hogy a

munkanélküliek és a munkanélkülieket tartalmazó háztartások anyagi helyzete mennyire súlyos, milyen

mértékben szegényednek el. A szegénység elemzésénél (4. fejezet) láttuk, hogy a munkanélkülieknek egy
jelentős része, de nem minden munkanélküli szegény.
Hogy a munkanélküli szegénységbe süllyed-e, a legnagyobb szerepe annak van, hogy van-e a háztartásban
munkahellyel és rendszeres keresettel rendelkező személy. Ha van, a szegénység általi veszélyeztetettség kisebb.
Ebből következik az, hogy a háztartás számára az az igazán súlyos probléma, ha a háztartásfő, a háztartás fő
keresője válik munkanélkülivé. Különösen súlyossá válik a háztartás helyzete, ha a fő kereső tartósan
munkanélküli.
5.8. A háztartások alkalmazkodása a gazdasági nehézségekhez

A háztartás-szociológia számára a jelenlegi helyzetben nyilvánvalóan az a legaktuálisabb kérdés, hogyan
alkalmazkodnak a háztartások jövedelmeik csökkenéséhez és a szegénységhez. Az 1995. évi Háztartás Panel
felvétel szerint a megkérdezett háztartásoknak 25 százaléka havonta, 10 százaléka kéthavonta, 24 százaléka
ritkábban, 41 százaléka sohasem került hó végi pénzzavarba. 13 százalékuknál előfordult, hogy nem jutott elég
pénz ennivalóra, 12 százalékuknál, hogy nem volt elég pénzük a lakbért, a fűtés-, villany- és gázszámlát
kifizetni, 27 százalékuk pedig pénzhiány miatt kevesebbet vagy csak a lakás egy részét fűtötte. A hó végi
pénzzavar előfordulása esetén az ilyen háztartások 15 százaléka tudta korábbi megtakarításait felhasználni, 37
százalék rokonaitól vagy szomszédaitól kapott segítséget, 42 százalékuk kiadásait csökkentette. Azoknak a
háztartásoknak az aránya, akik nem tudták problémamentesen fedezni kiadásaikat vagy egyáltalán nem költöttek
a kérdéses célra, a különböző kiadásfajtáknál a következő volt: élelmiszerek 40, ruházat 70, szolgáltatások 66,
lakáskarbantartás 57, könyvek, kultúra 76, szórakozás 85, szabadság, utazás 82 százalék. A magyar
háztartásoknak a többsége tehát lényeges anyagi problémákkal küszködik (Spéder 1996).
A sztálini szocializmus korszakában a hivatalos ideológiában és a politikai gyakorlatban az a nézet uralkodott,
hogy az államnak kell a központi gazdasági tervet meghatározni és tervutasításain keresztül az egész gazdaságot
irányítania. A gazdasági mechanizmus 1968. évi reformja után némileg csökkent az állam közvetlen
beavatkozása a gazdaságba, de továbbra is lényeges maradt. A magyarországi társadalomtudományokban szinte
általánosan elfogadott vélemény szerint ez az állami beavatkozás akadályozta azt, hogy hatékony piacgazdaság
alakuljon ki. A rendszerváltás után az ellentétes, általában neoliberálisnak nevezett felfogás vált uralkodóvá,
hogy az állam tartózkodjék a gazdasági életbe való beavatkozástól.
Nem vonom kétségbe, hogy a magántulajdonon alapuló piacgazdaság hatékonyabban működik, mint a részben
vagy teljesen állami tulajdonon alapuló tervgazdaság. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az államnak, a
politikának semmilyen szerepe sincs vagy legyen a gazdasági életben. Mindenekelőtt csak az állam képes
jogszabályaival a magántulajdonban lévő gazdasági egységek működéséhez elengedhetetlenül szükséges
keretfeltételeket megteremteni és fenntartani. Ezektől a jogszabályoktól függ, hogy a magántulajdonban lévő
vállalatok milyen szabályok, elvek szerint gazdálkodnak. Különösképpen kiemelném a mai magyar viszonyok
között a privatizációra, a külföldi vállalatok magyarországi beruházásaira és a magyar állampolgárok által
létesíthető vállalatokra vonatkozó jogszabályokat. Nem kétséges, hogy a magyar gazdaságban a fentiekben leírt
„rekombináns” tulajdoni struktúra az érvényes jogszabályok adta lehetőségek következménye.
Minden állam, akár központi gazdasági tervezést folytat, akár kapitalista piacgazdaság mellett működik, folytat
bizonyos gazdaságpolitikát. A kibocsátott pénzmennyiségen, a devizaárfolyamon, az állami költségvetés
hiányán és a költségvetési kiadások elosztásán, végül az adókon keresztül befolyásolja a gazdaság egészét és az
egyes gazdasági egységeket. Az elmúlt évtizedekben az állami gazdaságpolitika egyik nagy vitakérdése az volt,
hogy a magasabb munkanélküliség, lassabb gazdasági növekedés árán az árstabilitás, vagy pedig nagyobb
infláció árán kisebb munkanélküliség, gyorsabb gazdasági növekedés alternatíva közül melyiket próbálják a
gazdaságpolitikával elősegíteni. Míg az 1950-es és 1960-as években a teljes foglalkoztatást és gyorsabb
növekedést, az 1970-es évek második fele óta inkább az árstabilitást tartották a fontosabb célnak. Legújabban
egyre többen vonják kétségbe azt, hogy a mérsékelt infláció elősegíti a munkanélküliség csökkenését. Az
Egyesült Államokban úgy látszik sikerült alacsony infláció mellett viszonylag alacsony szinten tartani a
munkanélküliséget, igaz csökkenő reálbérszint mellett. Nyugat-Európa nagy részében tartósnak látszik a magas
munkanélküliség, viszont nem csökkent a reálbér. A munkanélküliség okozta anyagi problémák súlyossága
nyilvánvalóan erősen függ attól, hogy az állam a szociálpolitikáján keresztül mekkora összegű és milyen hosszú
támogatást nyújt a munkanélkülieknek.
Nem lenne helyes megfeledkezni a szociológusok hagyományos javaslatairól a munkahelyek „humanizálását”

illetően. Ez a törekvés sokszor látszólag összeütközésbe kerül a gazdaságosság követelményeivel. A fentiekben

bemutatott szociológiai vizsgálatok azonban arra engednek következtetni, hogy a munkavégzés feltételeinek és a
munkahelyi légkörnek a javítása, a dolgozók bevonása a munkafeltételek kialakításába, a munkacsoportok
önállóságának növekedése, általában a munkahelyi viszonyok demokratizálása azon kívül, hogy a munkával
való elégedettséget növeli, rövidesen vagy hosszabb távon a munkateljesítményeket is emeli.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
A gazdaságszociológia szerint a gazdálkodást nem lehet a társadalomtól elszigetelve vizsgálni, mert a gazdasági
tevékenységek „be vannak ágyazva” a társadalomba, összefüggenek a társadalom intézményeivel, szerkezetével,
kultúrájával.
A piac mellett a redisztribúció (központi újraelosztás) és a reciprocitás (kölcsönös ajándékozás) is olyan

mechanizmusok, amelyek szerint a gazdaság működhet. Mindhárom mechanizmus szerepet játszik a mai fejlett
gazdaságokban.
Több évtizedes és máig eldöntetlen vita folyik a társadalomtudományokban arról a kérdésről, hogy a szocialista
típusú központi tervgazdaság hatékonyan képes-e működni. Kornai János szerint nem lehetséges a hatékony
piacgazdaság a termelőeszközök magántulajdona nélkül, a termelőeszközök magántulajdona pedig nem
valósítható meg az egypárti diktatúra és a marxista ideológia körülményei között.
Sem az állami tulajdonban lévő vállalatok, sem a vállalatok, munkavállalók nem úgy gazdálkodtak,
tevékenykedtek, ahogyan azt akár a klasszikus szocialista központi tervezés elmélete vagy – a gazdasági
mechanizmus 1968. évi reformja után – a piacgazdaság elmélete feltételezte. A vállalatok a nyereség piaci
eszközökkel való maximalizálása helyett alkudoztak a kormányzattal, a munkavállalók pedig bérüknek nagyobb
teljesítmény útján való növelése helyett alkudoztak a vállalati vezetéssel, hogy kedvezőbb feltételeket érjenek el.
Az alkuban lényeges szerepük volt a hatalmi viszonyoknak.
A gazdasági mechanizmus reformja után a kormányzat kezdetben eltűrte, később kifejezetten ösztönözte a
második gazdaságot, vagyis a főmunkahelyen végzett munka mellett jövedelemkiegészítő tevékenységeket,
amelyek értéket állítottak elő. Úgy látszott, hogy a második gazdaság idővel egy magángazdasági szektorrá
nőheti ki magát és ezáltal vegyes tulajdonú gazdaság alakul ki. A rendszerváltás után azonban ez a várakozás
nem valósult meg.
A privatizáció folyamán eddig többnyire nem tisztán magántulajdonú gazdasági egységek alakultak ki, hanem
az állami és a magántulajdon különféle vegyes vagy „re- kombináns” formái. Kérdés, hogy az ilyen tulajdoni
viszonyok között a gazdasági egységek a hatékony piacgazdaság követelményeinek megfelelően fognak-e
működni.
A rendszerváltás után váratlanul magas munkanélküliség hozta nehéz helyzetbe a társadalom jelentős részét.
Különösen nagy a munkanélküliek aránya a fiatal felnőttek, az alacsony iskolai végzettségűek, a községi
lakosok, az északkeleti régió lakossága és a roma etnikumhoz tartozók között. A munkanélküliek jelentős része
tartósan munkanélküli. Az érintett háztartások elsősorban akkor kerülnek súlyos anyagi helyzetbe, ha a háztartás
főkeresője válik tartósan munkanélkülivé.
(Lengyel György – Szántó Zoltán)

A beágyazottság fogalma és típusai Ha létezik a modern gazdaságszociológia (Smelser- Swedberg 1994, 2005,
Guillén-Collins-England-Meyer 2002, Swedberg 2003) különböző irányzatait összekapcsoló fogalom, akkor az
bizonyára a gazdaság társadalmi beágyazottsága (Szántó 1994). A kifejezés Polányi Károlytól, a szubsztantív
szemléletmód vezéralakjától származik (Polányi 1975). Szerinte a gazdaság integrációs mechanizmusai
meghatározott társadalomszerkezeti, illetve intézményi feltételekhez kötődnek: a primitív és archaikus
társadalmak domináns gazdaságintegrációs formái – a reciprocitás és a redisztribúció – nem gazdasági
viszonyokba, társadalmi kapcsolatrendszerekbe, a kultúra vagy a politika „szövedékébe” (vallási, erkölcsi, jogi
vagy politikai szankciókba, rokonsági-ismeretségi viszonyokba stb.) ágyazódnak. A harmadik integrációs forma,
az árucsere mögött viszont elkülönült gazdasági intézményrendszer, az árszabályozó piacok rendszere húzódik

meg. Ezt az álláspontot nevezte Mark Granovetter az erős beágyazottság tételének, s egyúttal ő dolgozta ki a
gyenge beágyazottság koncepcióját (Granovetter 1985, 1990, 2002, 2005). Ennek során részben bírálta, részben
továbbfejlesztette Polányi elképzeléseit. Egyrészt Granovetter a gazdasági jelenségek három eltérő formáját – az
intézmények mellett a gazdasági cselekvések és gazdasági eredmények beágyazottságát is – vizsgálta. Másrészt
külön értelmezte a beágyazottság relációs és strukturális aspektusát. Az első a gazdasági szereplők személyes
kapcsolatainak (Énkapcsolathálójának), a második a teljes kapcsolatháló szerkezeti sajátosságainak hatására
utal. Felfogásában a gazdaság társadalmi beágyazottságának mértéke nem változik meg alapvetően a
kapitalizmus kialakulásával. Amellett érvel, hogy a társadalmi kapcsolathálóknak a gazdasági cselekvésekre,
intézményekre és eredményekre gyakorolt hatását bármilyen típusú gazdasági berendezkedés elemzésekor
számításba kell venni.
Az új gazdaságszociológia egyes irányzatai külön definiálják a gazdasági cselekvések társadalmi

beágyazottságának kognitív, kulturális és politikai aspektusát (Zukin- DiMaggio 1990, 14-23), utalva a
gazdasági cselekvések, intézmények és rendszerek kognitív, kulturális és politikai tényezőktől való függésére.
A kognitív beágyazottság a mentális folyamatoknak azokat a szabályszerűségeit jelöli, amelyek

szisztematikusan befolyásolják a racionális gazdasági kalkulációt. E korlátozó hatásokat a kognitív pszichológia,
a behaviorista közgazdaságtan és a leíró döntéselmélet tárta fel, rámutatva, hogy a közgazdaságtani modellek
szereplőire megfogalmazott feltevések (tökéletes racionalitás, teljes informáltság, korlátlan problémamegoldó-
és számítási képesség, egycélúság stb.) a valóságban nem állják meg a helyüket. A bizonytalanság, a döntési
szituációk bonyolultsága, az információszerzés és -feldolgozás költségei, az emberi elme korlátai, s lehetne még
sorolni azokat a tényezőket, melyek a gazdasági szereplők – kognitív beágyazottságából fakadó – korlátozott
racionalitása mellett szólnak.
A gazdasági cselekvések kulturális beágyazottságával a gazdasági célokat és stratégiákat alakító társadalmi

értékek (normák) hatására utalhatunk (DiMaggio 1994). A kultúra korlátozza a gazdasági racionalitást:
megtilthatja bizonyos dolgok adásvételét, meghatározhatja a csere – gazdaságilag racionálistól eltérő – arányait,
előírhat bizonyos gazdasági tranzakciókat. A társadalmi normák szabályozhatják a piaci cserét vagy a
pénzhasználat módját, arra késztetve az embereket, hogy intézményesült és kulturálisan elfogadott módon
viselkedjenek, még akkor is, ha módjukban állna opportunista módon viselkedni, szabályszegéssel előnyökhöz
jutni. A kultúra tehát kettős hatást gyakorol a gazdaságra: a) alakíthatja az önérdekű gazdasági cselekvések
feltételeit; b) korlátozhatja a piaci erők szabad játékát.
A társadalom hatalmi viszonyai, jogi berendezkedése, a kollektív alku elfogadott rendszere, az állam és a
politikai szféra szereplői szintén közvetlenül hatnak a gazdaságra. A gazdasági cselekvések politikai kontextusa
kölcsönös kapcsolatok és várakozások összetett rendje, a kollektív célok elérésére irányuló intézmények
kialakult rendszere. Az iparági gazdasági stratégiák kialakításakor az érdekeltek például nem pusztán az árakat,
a béreket, a keresletet és a versenyt veszik figyelembe, hanem az országos és helyi politikai koncepciókat, a
helyi munkaerő társadalmi egyensúlyát és változás iránti toleranciáját. A politikai beágyazottság a gazdasági
cselekvés azon forrásaival és eszközeivel függ össze, amelyek a hatalmi egyenlőtlenségeket és a politika
rendszert tükrözik (Fliegstein 1996). A nemzeti és nemzetközi gazdaságszabályozó politikai szervezetek
szerepét vizsgáló kutatások például rámutattak arra, hogy a magyarországi privatizáció alakulásában az
államnak, valamint a Nemzetközi Valutaalapnak és az Európai Uniónak egyaránt kiemelkedő szerepe volt. Az
államszocializmus összeomlását követő időszakban az állami szereplők a hazai tőkefelhalmozást támogatták oly
módon, hogy az állami vállalatokat kedvezményekkel kínálták fel a potenciális hazai tulajdonosoknak. 1995
után – részben éppen az említett szupranacionális szervezetek elvárásainak megfelelően – a politikai szereplők
feladták ezt a stratégiát, s ekkor vált Magyarországon meghatározóvá az a gazdaságpolitika, amelyik
megnyitotta az utat a közvetlen külföldi tőkebefektetések előtt (Hanley-King-Tóth 2002).
Társadalmi és kulturális erőforrások, bizalom A gazdasági cselekvők társadalmi kapcsolataikat és kulturális

jellemzőiket sajátos módon, erőforrásként is hasznosíthatják (Or- bán-Szántó 2005). Az ilyen értelemben vett
„társadalmi és kulturális tőkéjük” megkönnyítheti gazdasági célok elérését. A bizonytalanság csökkentését
például szavatolhatják olyan gazdasági tranzakciók, amelyek egymáshoz meghatározott társadalmi vagy
kulturális szálakkal (pl. ismeretség, bizalom, etnikum) kötődő üzletfelek között zajlanak. A gazdasági cselekvők
társadalmi és kulturális erőforrásai épp olyan fontosak lehetnek a gazdasági intézmények működésében, mint
tárgyi, pénzbeli vagy emberi tőkéjük. A magyarországi privatizációról szóló esettanulmányok például rámutattak
arra, hogy az új tulajdonos könnyebb helyzetben van, ha a privatizálni kívánt vállalaton belül a vezetők között, a
vezetők és beosztottak között, ill. a beosztottakon belül konfliktusok vannak. Ezek a konfliktusok egyfelől
akadályozhatják mind a vezetői, mind pedig a munkavállalói tulajdonszerzési törekvéseket, másfelől
megkönnyíthetik a külső befektetőt céljainak elérésében (Fogarassy-Szántó 1996). Sőt arra is fény derült, hogy a
személyes kapcsolathálók alkalmasint nem csak a privatizációs cél elérése, hanem annak megakadályozása

során is hasznosíthatók erőforrásként (Gyukits-Szántó 1988).
Bourdieu a gazdasági, a kulturális és a társadalmi tőke fogalmát, valamint az egyes tőkefajták egymásra
történő átváltásának („rekonverziójának”) folyamatait definiálta (Bourdieu 1998). Túllépve a közgazdaságtan
tőkefogalmán, kulturális, társadalmi és szimbolikus tőkéről értekezett. A közvetlenül anyagi tőkévé váltható
gazdasági tőke, valamint a bizonyos feltételek mellett gazdasági tőkévé konvertálható társadalmi és kulturális
tőke fogalmából kiindulva jut el a tőkeátváltások elemzéséhez. Felfogásában a társadalmi tőke azokat az
erőfeszítéseket foglalja magában, amelyeket az egyének a társadalmi kapcsolathálók kialakítása céljából
fejtenek ki. A társadalmi tőke magánvagyon, aminek révén az érintettek erősíthetik társadalmi státusukat, sőt
hatalomra tehetnek szert. Coleman (1990, 1998) az emberi viszonyok széles körére kiterjesztette a társadalmi
tőke fogalmát. A társadalmi tőke erőforrásként hasznosítható kapcsolatrendszer, amelynek három alaptípusa:
kötelezettségek/elvárások, információs csatornák és normák/szankciók. Például a szülők és a gyermekek közti
viszonyok, valamint az iskolát övező közösségek egyaránt nagy jelentőségűek az oktatás eredményessége,
vagyis az emberi tőke felhalmozása szempontjából.
A társadalmi tőke fogalmát Fukuyama (1997) nyomán a társadalmi együttműködés összefüggésében a

következőképpen határozhatjuk meg: az emberek közti társadalmi együttműködést (kooperációt) elősegítő,
„mozgósított” informális társadalmi normák és értékek együttese, kezdve a reciprocitástól a bizalmon át
egészen a valláserkölcsig. A hangsúly két kulcsszón van: együttműködés és mozgósítás. Társadalmi tőkéről,
vagyis felhasználható és bővíthető erőforrásról ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha a potenciális társadalmi
normákat adott társadalmi kapcsolatban (legyen az mondjuk a kölcsönösség normája egy baráti kapcsolatban,
vagy a szolidaritás normája egy társadalmi mozgalomban) életre hívjuk a kölcsönösen előnyös együttműködés
céljából.
A bizalom – annak feltételezése, hogy az emberek és intézmények a kölcsönös elvárásoknak és normáknak

megfelelően, jóhiszeműen járnak el – a társadalmi tőkével foglalkozó szakirodalom fontos aspektusa (Coleman
1998, Fukuyama 1997). A szociológiában vita zajlik arról, hogy csökken-e a társadalmi tőke, s ha igen, ennek
mi a hatása. Robert Putnam (2000) adatai szerint az amerikai civil szervezetekben való részvétel jelentősen
csökkent az elmúlt húsz-harminc évben. De csökkent, éspedig számottevően az általános bizalmi szint, a
templomba járás gyakorisága és a politikai választásokon való részvételi hajlandóság is. A csökkenés valószínű
okaiként Putnam a kétkeresős családi modell elterjedését, a migrációval járó gyökértelenséget, s a generációs
váltást jelölte meg, valamint egy passzív időtöltési forma, a televíziózás elterjedését. Más szociológusok vitatják
Putnam érveit, s azt mondják, nem bizonyított, hogy a civil szervezetek sűrűsége oksági kapcsolatban állna a jó
kormányzással és életminőséggel. Lehetséges, hogy olyan közös okokra vezethetők vissza, mint az
iskolázottság, a gazdasági szerkezet, vagy az egyenlőségért és befogadásért folytatott korábbi küzdelmek
(Portes- Mooney 2003).
Diego Gambetta (1998) a szicíliai maffiát értelmezte a hiányzó bizalmat helyettesítő formációként. A maffia
kialakulásának okait kutatva három mozzanatot emelt ki. Dél-Olaszország tartós idegen megszállása
következtében az emberek hagyományosan nem bíztak az igazságszolgáltatás hatékonyságában és
pártatlanságában. Ezzel párhuzamosan gyökeret vert a csalárd üzletelés normája, amellyel szemben védelmet a
helyi erőforrásokat monopolizáló maffiózók adhattak. Mivel a társadalmi mobilitásnak sem a közélet, sem az
üzleti élet nem kínált a helyi normák szerint elfogadható teret -sa maffia azokon a területeken vert gyökeret,
amelyeken a politikai és a gazdasági bizalom hiányzott, ám a mobilitásra igény volt -, a mobilitási mintát a
védelmet és igazságot erőszak árán biztosító helyi koalíciókban való részvétel és előrejutás kínálta. A
közhatalomba vetett bizalom hiánya, az üzleti becsület alacsony szintje, s a gyors kiemelkedés vágya egymással
összefonódva vezetett tehát a maffia kialakulásához. Fennmaradásához pedig egyebek közt az járult hozzá, hogy
a – gyakran önmaga által generált – veszélyekkel szemben erőszakos védelmet kínált.
A bizalom szempontjából a vállalatok közötti szerződéses viszonyokon belül megkülönböztethetők a

távolságtartó szerződéses viszonyok (Arms'-Length Contractual Re- lations) és az obligációs szerződéses
viszonyok (Obligational Contractual Relations) (Sako 1992). A távolságtartó típust az alacsony kölcsönös
függés, a rövid távú kötelezettségek, az árra és a részletes szerződésre való összpontosítás, a fogyasztók jó
hírnevébe és a szállítók kompetenciájába vetett alacsony hit jellemzi, valamint alacsony szintű technológia- és
kockázatmegosztás. Az utóbbi a hosszú távú kölcsönös kapcsolatokat és bizalmat, a számottevő információ-,
technológia- és kockázatmegosztást kombinálja. Az ACR inkább az angolszász, az OCR inkább a japán
gazdaság sajátja volt a vizsgálatok tanúsága szerint. Tíz magyar nagyvállalat vizsgálata a kilencvenes évek első
felében arra az eredményre vezetett, hogy ezen nagyvállalatok felhasználókkal való szerződéses viszonyai
közelebb álltak a kötelezettségeken és bizalmon alapuló japán, mint a rövid távú terminusokra és távolságtartó
kapcsolatokra építő angolszász mintához. A magyar vállalatok esetében a kölcsönös függés szintje alacsony volt
ugyan, ám annak gyakorisága, hogy a gyártást már a szóbeli megállapodás megkötése után, de még az írásos

szerződés aláírása előtt megkezdik, gyakoribb volt mint a japán esetben. Hasonlóan magas volt a szállítói
kompetencia bizalomindexe, mivel az esetek többségében a szállítások kevesebb mint felét ellenőrizték. A
fogyasztókkal való kapcsolattartás gyakorisága ugyancsak inkább a japán, mint a brit példához állt közel
(Whitley et al. 1996). A magyar vállalati panelvizsgálat eredményei arra világítottak rá, hogy a cégek kétötödét
jellemezte magas fokú bizalom, s az obligációs kapcsolatok különösen a kisvállalatok körében voltak jelentősek
(Lengyel-Janky 2005; Csabina-Kopasz-Leveleki 2001).
Yamagishi és szerzőtársai a személyes elkötelezettségek és a bizalom közötti összefüggéseket egy japán-

amerikai összehasonlítás keretébe állították (Yamagishi 1998). A vizsgálat szerint a társadalmi bizonytalanság
arra ösztönöz, hogy személyes elkötelezettségeket létesítsünk, s hogy a magasabb bizalmi fokkal rendelkezők
kevésbé hajlamosak ilyen személyes elkötelezettségeket létrehozni, mint az alacsony általános bizalmi szintűek.
A japánok esetében a személyes kötelezettségeken alapuló családi és csoportviszonyok gátolják az általánosabb
bizalom kifejlődését. Az ilyen stabil társadalmi és szervezeti kötődések csökkentik a bizonytalanságot, s ez az,
ami bizalomnak tűnik. Idegenekkel szemben azonban ez nem működik, s ezért jóval nagyobb a bizalmatlanság.
Információs társadalom és globalizáció Az információs társadalom kialakulásának feltételeit Daniel Bell

fogalmazta meg elsőként elméleti igénnyel a posztindusztriális társadalomról írott könyvében (Bell 1973).
Ebben Bell úgy érvelt, hogy a munkaerő szektorok közötti áramlása az iparral és a mezőgazdasággal szemben a
szolgáltatói szektort hozta domináns helyzetbe. Ez a termelékenység és a technológia olyan változásainak
következtében állt elő, melyek az energiahordozókkal szemben az információt, a tőkejavakkal szemben a tudást
állították a középpontba.
Manuel Castells háromkötetes művében (1996,1997,1998) az új információs kor kialakulását három független
forrásra vezette vissza. Az egyik az információs-kommunikációs technológia (ICT) forradalma, a másik a
gazdasági válság, a harmadik pedig a kulturális és társadalmi mozgalmak felvirágzása. Ezek egy kapcsolatháló
alapú társadalom kialakulását, egy új gazdaság kialakulását és egy új kultúra, a „reális virtualitás” kultúrájának
kialakulását eredményezték. Az informacionalizmus az új társadalom anyagi alapja. A vagyon, a hatalom és a
kulturális kódok az információs technológiai kapacitáson nyugszanak. A gazdasági válság újrastrukturálta a 70-
es évek közepétől a gazdaságokat: a flexibilis munka iránti igény növekedett és a szervezett munka és a jóléti
állam meggyöngült. A tőke, a munka, az információ és a piacok kapcsolathálói kizárják azokat a lokalitásokat,
népeket és államokat, amelyek szempontjukból nem fontosak, s így egy negyedik világ jön létre.
13.3. táblázat - 13.3. táblázat ♦ A számítógép és az internet, valamint az otthoni internet

hozzáférés elterjedése néhány európai országban, 2002, 2003 (százalék)
Számítógépezett az elmúlt Internetezett az elmúlt 4 Van otthoni internet-

4 hétben hétben hozzáférése
Svédország 2002 70 66 66
Nagy-Britannia 2002 66 61 58
Németország 2002 59 53 50
Franciaország 2002 44 36 30
Portugália 2002 33 28 21
Észtország 2003 55 52 27
Szlovénia 2003 49 37 34
Szlovákia 2003 42 25 9
Lengyelország 2003 26 20 13

Románia 2003 22 13 4
Ny-Eu 15 2002 53 46 44
K-Eu 10 2003 29 25 13
Magyarország 2003 28 18 11
Forrás: SIBIS, empirica 2002, 2003, BKÁE, 2003.
Az innovációk elterjedése egy nyújtott S-görbére emlékeztet: kezdetben kevés a felhasználók aránya, s lassan
indul növekedésnek, majd többé-kevésbé meredeken ível fel, s végül a telítettségi szint közelében a görbe ismét
ellaposodik (Rogers 1995). Az ICT-eszközök közül leggyorsabban a televízió terjedt el, az Egyesült Államokban
egy évtized alatt elérte a telítettségi szintet. A számítógép és az internet terjedése követi ezt a trendet, s hasonló
meredekséggel ível fel, noha az ezredfordulón a kelet-európai országok a folyamatnak még csak első
szakaszánál tartottak. Míg a fejlett nyugati országokban az aktív internetezés és az otthoni internet-hozzáférés
adatai általában egymáshoz közeliek voltak, addig a kelet-európai országokban számottevőbb volt azoknak az
aránya, akik nem otthon, hanem iskolában, munkahelyen vagy közösségi elérési pontokon jutottak a világhálóra.
Érdemes utalni arra is, hogy az internetezés tekintetében a magyar adatok nem csupán a nyugati, hanem a kelet-
európai átlagtól is elmaradtak.
Pippa Norris (2001) arra hívta fel a figyelmet, hogy az új információs és kommunikációs technológiák
elterjedése, miközben jelentősen növeli a tudáspotenciált, új típusú különbségeket eredményezhet a társadalmak
között és az egyes társadalmakon belül is. Amennyiben e társadalmi különbségek tartósnak és mélynek
bizonyulnak az információs technológiákhoz való hozzáférés, a használatukhoz szükséges tudás és a tényleges
használat tekintetében, joggal beszélhetünk digitális szakadékról. A digitális szakadék indexe azt vizsgálja,
hogy a számítógépezés, az internetezés és az otthoni internethozzáférés súlyozott aránya miként alakul egyes
rizikócsoportokban az átlagnépességhez viszonyítva. A rizikócsoportokból négyet vesz figyelembe: a nőket, az
ötven év felettieket, az elemi iskolai végzettségűeket és az alsó jövedelmi kvartilisba tartozókat. A mutató 0 és
100 közé esik, minél közelebb van 0-hoz, annál kisebb a rizikócsoporton belüli arány az átlagnépességhez
képest. Vizsgálatok tapasztalata szerint a nemek tekintetében nem beszélhetünk digitális szakadékról Európában,
s Magyarországon sem: az arányok kiegyenlítettek.
13.4. táblázat - 13.4. táblázat ♦ A digitális szakadék indexe (DDIX) rizikócsoportonként

az Európai Unióban, Kelet-Europában és Magyarországon, 2002, 2003
Ny-Eu15 2002 K-Eu10 2003 Magyarország 2003
Nők 89 91 86
50 év felettiek 54 41 27
Legf. általános iskolai 34 8 16

végzettségűek
Alsó jövedelmi kvartilisba 41 33 19

tartozók
DDIX együtt 53 42 37
Forrás: SIBIS, empirica 2002, 2003, BKÁE 2003.
Nagyobb eltérések vannak a második rizikócsoport, az idősek tekintetében (Magyarországon különösen), de az

igazán jelentős különbségek az iskolázottság és a jövedelem dimenziójában mutatkoznak. Magyarországon
ebben a tekintetben is rosszabb a helyzet mint a tíz kelet-európai ország átlagában.

A globalizáció egyik legfontosabb jelensége a nemzetközi információs hálózatok kialakulása. További ilyen
jellegzetesség a pénzpiacok nemzetközivé válása, valamint az, hogy e keretben a kihelyezések révén növekvő
szerephez jutnak a transznacionális vállalatok. A globalizációs elméletek előfutára a világrendszer-elmélet volt
(Wallerstein 1983), mely szerint az egyes nemzetgazdaságok a centrum, a félperiféria és a periféria nemzetközi
hierarchiájába illeszkednek. Ez az elmélet a centrumtól való függést állította középpontba, de nem tette
lehetővé, hogy megmagyarázzuk, ha két azonos strukturális pozíciójú ország eltérő modernizációs utat
választott.
Az új kutatások ezért nem a strukturális pozíció rekonstruálására irányulnak, hanem empirikusan azonosítják
azokat a nemzetközi munkamegosztási tendenciákat, amelyek a globális iparágakat strukturálják. Ezek a
vizsgálatok (Gereffi 1994, 2005) azt mutatják, hogy a világgazdaság valóban hierarchikus, de a nemzetek
gazdasági szerepe függ a kérdéses iparágak technológiai jellemzőitől és termelési ciklusaitól, valamint az
országok ipari stratégiáitól, attól, hogyan akarnak nagyobb hozzáadott érték pozíciót kivívni a globális
áruláncokban (Global Commodity Chains). Ezeknek az áruláncoknak két fő típusa van: a termelő által orientált
és a fogyasztó által orientált típus. A japán autógyárak egy sor beszállítót, alkatrészgyártó vállalatot vonnak
üzletkörükbe, ez példa az első típusra. A márkaneves nagykereskedelmi cégek viszont példát nyújtanak a
fogyasztó által orientált áruláncra. Ezek a nagy cégek gyakran nem gyártanak semmit, csak specializált üzemek
tengerentúli hálózatát működtetik. A két típus a tömegtermelés, illetve a flexibilis specializáció termelési ipari
formáihoz is kapcsolható. A tömegtermelés a termelő által orientált, míg a flexibilis specializáció a fogyasztó
által orientált típussal hozható összefüggésbe. A termelő által orientált láncok tőke- és technológiaigényesek.
Megjegyzendő, hogy a nemzetközi tőkemozgások túlnyomó hányada a fejlett országokon belül bonyolódik.
A globalizáció egyik fő problémáját a kutatók abban látják, hogy míg a tőkemozgások, az áruláncok, az
információs hálózatok és az illegális üzletek nemzetközi mértékűvé váltak, a politikai irányítás és ellenőrzés
döntően nemzetállami keretekben maradt. A globalizáció ellenőrzésében növekvő szerepre tesznek szert a
nemzetközi szervezetek és civil mozgalmak. Ezért is fontosak azok a kutatások, amelyek a szupranacionális
intézmények kialakulásával, így egyebek közt az európai integráció társadalmi feltételeivel és hatásaival
foglalkoznak (Lengyel-Nagy 2000).
Piaci átmenet és társadalmi átalakulás A gazdaságszociológiai irodalomban széles körű vita bontakozott ki
arról, hogy a tervgazdaságokban megjelenő piaci mechanizmusok milyen típusokba rendezhetők, s milyen
társadalmi hatásokkal járnak. Victor Nee (1989) a következő tézist fogalmazta meg: ahogyan a piac felváltja a
redisztributív mechanizmust, a hatalom forrásai is áttolódnak a piacra, a piac több ösztönzőt és lehetőséget
biztosít. E váltással kapcsolatban feltételezte továbbá, hogy az átmenet folyamán csökken a politikai erőforrások
szerepe és a kádereknek jelentéktelen vagy semmiféle előnyük nem lesz a vállalkozóvá válás során. Kínai falusi
mintán végzett kutatásának eredményei cáfolták ezt a hipotézist. A kádereknek – akik a vizsgálat jellegéből
következőleg főként alsó szintű vezetők voltak – nagyobb esélyük volt a vállalkozóvá válásra, mint a nem
kádereknek, noha természetesen a vállalkozó háztartások döntő többsége nem káderháztartás volt. Mások arra
figyelmeztettek, hogy már a tervgazdaság feltételei között is különbséget kell tenni aszerint, hogy mennyire
lokális és mennyire átfogó a piacok jelenléte, mennyire terjednek ki a fogyasztási cikkekre, illetve a termelési
tényezőkre (Szelényi-Kostello 1997).
A rendszerváltással, a politikai-intézményi változásokkal pedig új dimenziót kapott az elemzés. Attól függően,

hogy a piaci intézmények miként kerültek bevezetésre, több típus határolható el. Van egy átalakulási típus, ahol
a piaci intézmények alulról építkeznek, de nem érintik érdemben a politikai struktúrát, hibrid formákhoz
vezetnek. Erre példa a kínai eset. A második változatban a piaci intézmények felülről kerülnek bevezetésre, a
politikai változásokkal együtt, a patrónus-kliens viszonyok erősnek bizonyulnak, teret nyer a korrupció, s a volt
káderelit jelentős előnyökhöz juthat, mint például az orosz esetben. A harmadik típus esetében a domináns
ideológia neoliberális jellegű, s a helyi tőke hiányának következtében a külfőldi tőke, a multinacionális
vállalatok jutnak domináns szerephez, amint erre a magyar eset kínál példát (King-Szelényi 2005).
Egy alternatív tipizálási kísérletben az esetek a rendszerváltás mértéke és a vagyonszerzés szabályozott, vagy
szabályozatlan volta szerint különülnek el. A gazdasági szereplők lehetőségeit ugyanis mind a rezsimváltozás
mértéke, mind pedig a tőkekisajátítás jogi és gazdaságpolitikai korlátai befolyásolják (Walder 2003). Ahol a
rezsimvál- tozás mélyreható volt és a tőkekisajátítás is rendezett keretek között zajlott, ott az elitcsere mértéke
magas volt, s a káderelit beáramlása az üzleti és a vagyoni elitbe mérsékeltebb. Ahol a politikai változások
jelentősek voltak, de a privatizáció rosszul szabályozott körülmények között zajlott, ott az elitcserélődési ráta
magas volt, s extenzív lehetőségek nyíltak a vagyonos és üzleti elitbe való beáramlásra. Ahol a rezsimváltozás
mértéke jelentéktelen volt, de a gazdaságpolitikai korlátok jelentősek, ott a káderelit megtartotta hatalmát,
fluktuációs rátája viszonylag alacsony maradt. Ahol pedig a re- zsimváltozás elmaradt, s ugyanakkor a
kisajátítás korlátai is jelentéktelenek voltak, ott az államszocialista elit túlélte a változást, s irányította a

privatizációt, kevés korlátot állítva saját vagyonszerzése elé.

Vállalkozói hajlandóság, vállalkozók és gazdasági elit A nyolcvanas évek végén a felnőtt népesség
egynegyedét tette ki azoknak az aránya Magyarországon, akik úgy gondolták, hogy szívesen lennének
vállalkozók. A többség nem akart vállalkozó lenni, de az elutasításban nem ideológiai okok játszottak szerepet, s
nem is az objektív gazdasági feltételek, hanem a személyes adottságok: az életkor, a családi kötöttségek, a
készségek vélt vagy valós hiánya (Lengyel 1996). A kilencvenes évek elején a potenciális vállalkozók aránya
kétötöd fölé ugrott, azt követően azonban jelentősen csökkent, és másfél évtized múltán az induló szinten állt be.
Nőtt azoknak az aránya, akik a körülményektől tették függővé választásukat.
A vállalkozói hajlandóság alakulásában több ok is szerepet játszott. Egyrészt behatárolta a potenciális

vállalkozói kört az, hogy a tényleges vállalkozói osztály kibővült: azok, akik ki akarták próbálni képességeiket,
az elmúlt másfél évtizedben megtehették. Komoly megfontolásra késztette az embereket a kilencvenes évek
derekáig elhúzódó recesszió. Ekkor azok, akik nem akartak vállalkozni, többségükben már az objektív
körülmények miatt utasították el a vállalkozás gondolatát, és csak egy kisebbség említette a személyes
rátermettség hiányát. Befolyásolta a lakosság önállósodási hajlandóságát az is, hogy megváltozott a vállalkozó
alakjának reprezentációja a médiában. Másrészt egy társadalmi tanulási folyamat is lezajlott, amelynek
eredményeként reálisabban lehetett mérlegelni a vállalkozás előnyeit és hátrányait, valamint a személyes
lehetőségeket.
A kilencvenes években kialakult egy magyar vállalkozói osztály (Czakó 1993, Kuczi 2000, Laki-Szalai 2004).
Az ezredfordulón a bejegyzett vállalkozások száma meghaladta az egymilliót. Megjegyzendő azonban, hogy
csak háromnegyedük működött ténylegesen, s a cégek döntő többsége egyéni mikrovállalkozás volt. A működő
cégek többsége a kereskedelemben és a szolgáltatásban tevékenykedett. A vállalkozói osztály mind
karriermintáit, mind pedig lehetőségeit és aspirációit tekintve belsőleg tagolt. A társas vállalkozások vezetői közt
felülreprezentáltak voltak a szakértelmiségiek, míg az egyéni vállalkozók között a szakmunkások. A vállalkozók
több mint felének a kilencvenes évek derekán nem volt önálló irodája, háztartása és vállalkozása nem vált szét.
Többségük csak korlátozottan tudta kihasználni kapacitását, s ha szükséges volt, a finanszírozás során nagyobb
arányban támaszkodott baráti, rokoni kölcsönre, mint bankhitelre. Nagyobb részük pusztán megélhetést, vagy
családi jövedelemkiegészítést keresett a vállalkozásban, s nem kívánta érdemben fejleszteni azt. 1993 és 1996
között a vállalkozások egyharmada szűnt meg. A vállalkozói osztályon belül önmagában is tagolt réteg volt a
kényszervállalkozóké. Egyik csoportját azok alkották – köztük sokan értelmiségiek -, akiket munkaadóik
bújtatott alkalmazotti pozícióba kényszerítettek. A másik csoport azoké, akik munkanélküliből lettek
vállalkozók, s végül a harmadik azoké, akik nem várták meg, hogy munkanélkülivé váljanak, hanem
előremenekülve választottak vállalkozói stratégiát. Ez utóbbiak minden más vállalkozói csoportnál – így a piaci
lehetőséget kipróbálóknál is – nagyobb eséllyel tartották fenn vállalkozásukat az évek során.
13.5. táblázat - 13.5. táblázat ♦ A vállalkozói hajlandóság alakulása, 1988-2003

(százalék)
Szívesen 1988 1990 1992 1994 1997 2003

lenne
vállalkozó?
Igen 25 44 27 23 20 25
Attól függ 4 * 10 11 10 16
Nem 71 56 63 66 70 59
N 2941 986 4073 3902 1405 1466
* A válaszok ekkor dichotom szerkezetűek voltak.
A gazdasági elit azokból áll, akik az üzleti életben és a gazdaságpolitikában a nemzetgazdaságot befolyásoló
fontos döntéseket hozzák. A gazdasági elit cserélődése már a nyolcvanas évek végén megindult, s ez hozzájárult

ahhoz, hogy az intézményi átalakulás konszolidált keretek között zajlott le. A fluktuáció különösen jelentős volt
a minisztériumokban és a bankszférában, ahol – egy 1990 elején készült felmérés tanúsága szerint – a
felsővezetők mintegy fele egy évnél nem régebben került pozíciójába. Az ilyenek aránya korábban egynegyed
körüli volt (Lengyel 1997). Egy, a vállalati és a politikai elitre vonatkozó reprezentatív felmérés tapasztalatai azt
mutatják (Szelényi-Glass 2003), hogy az 1993-as nagyvállalati vezetők mintegy háromnegyede volt már
valamiféle vezetői pozícióban 1988-ban is, az új politikai elitnek pedig kevesebb mint hatvan százaléka. Egy
másik felmérés tapasztalata szerint (Kolosi 2000) a kilencvenes évek derekán a piaci elit több mint kétötöde
rekrutálódott a korábbi redisztributív elitből. A kilencvenes években a fluktuációs ráta fokozatosan visszaállt a
korábban tapasztalt szintre, s a gazdasági elit a társadalmi bezáródás jeleit mutatta: növekedett körében a felső-
középosztályi származásúak, a több diplomával rendelkezők és az intézményen belüli karriert befutók aránya.
Stark és Vedres (2006) a legnagyobb magyar vállalatok tulajdonosi szerkezetének sajátosságait vizsgálta a
kapcsolatháló-elemzés és a szekvenciaelemzés módszereivel. Adatbázisuk az 1987 és 2001 közötti időszakra
vonatkozó tulajdonszerkezeti adatokat tartalmazta, havi bontásban, a fent említett vállalatokra vonatkozóan. A
vállalatok mind a gazdasági és politikai bizonytalanság csökkentése, mind a legitimáció- és információszerzés,
mind pedig a tőkejavak megszerzése és átalakítása céljából a tulajdonosi kapcsolathálóik dinamizálásából
fakadó erőforrásokat használták fel. A vizsgált periódusban a „hálózatosított” tulajdon (networked property)
aránya nőtt, stabilizálódott és jelentős mértékben kibővült egy külföldi tulajdonosi szegmenssel.
A kilencvenes években jelentősen nőtt a magyar gazdaságban a külföldi tulajdon súlya. A külföldi vállalkozások
száma 1990-ben meghaladta az ötezret, s egy évtized múltán több mint négyszeresére nőtt. Az ezekben
realizálódó tényleges külföldi befektetés pedig több mint harmincszoros növekedést mutatott. Az ezredfordulón
a nagyvállalatok és bankok körében a részben vagy egészben külföldi tulajdonban lévő cégek aránya mintegy
kétharmadot tett ki. A külföldi cégek hatékonyabban működtek, s menedzsereik juttatásai magasabbak voltak,
mint a tisztán hazai tulajdonú vállalatok vezetőié. Döntési jogosítványaik azonban korlátozottabbnak
bizonyultak, mivel a stratégiai döntéseket a transznacionális cégek központjában hozták.
Munkaerő-piaci tendenciák és rejtett gazdaság A magyar munkaerőpiacot az ezredfordulón sajátos kettősség

jellemzi (Kézdi-Horváth-Hudomiet 2004): míg a regisztrált munkanélküliek aránya nemzetközi
összehasonlításban is viszonylag alacsonynak tekinthető, addig a foglalkoztatottság mértéke kirívóan alacsony.
A különböző (képzettségi, földrajzi, egészségügyi stb.) okokból munkát nem kereső és nem regisztrált
munkanélküli népesség magas aránya vált a legfontosabb munkaerő-piaci problémává. A foglalkoztatottsági
szint ugyan kis mértékben nőtt az elmúlt években Magyarországon, 2003 végén a felnőtt népesség 51
százalékára terjedt ki, ami jóval elmarad a 60 százalékos EU-át- lagtól. A munkanélküliségi ráta 5-6 százalék
között mozgott ugyanebben az időszakban (szemben az EU 7-8 százalékos átlagával). Az inaktív népesség
nagysága szintén csökkent némileg, de így is meghaladta a 3,5 millió főt 2003-ban. Az inaktív népességen belül
a legnagyobb munkaerő-piaci problémát a reményvesztett munkanélküliek, a rokkantnyugdíjasok, a
korkedvezményes nyugdíjasok, valamint a szürke- és feketegazdaságban dolgozók jelentik. Korcsoportonként
vizsgálva a jelenséget megállapítható, hogy a növekvő foglalkoztatottság és a csökkenő inaktivitás elsősorban az
55 év felettieket érinti.

13.1.ábra ♦ A foglalkoztatás, inaktivitás és munkanélküliség változása korcsoportonként, 2000-2003 (%)

13.2. ábra ♦ A foglalkoztatási arány Magyarország hét régiójában, 2000–2003 (%)
Újjelenségként megjelent a pályakezdő, sőt diplomás pályakezdő munkanélküliség is, amely hosszabb távon
válhat nagyobb gonddá. A pályakezdő munkanélküliség egy részének oka azonban továbbra is elsősorban az
alacsony vagy a munkaerő-piaci igényeknek nem megfelelő iskolai végzettség. További súlyos gondot jelent,
hogy a munkaerő-piaci kilátásokban egyre nagyobb regionális egyenlőtlenségek tapasztalhatók: a főváros és
környéke, valamint a nyugat- és közép-dunántúli régiók továbbra is minden tekintetben sokkal kedvezőbb
munkaerő-piaci helyzetben vannak mint Magyarország más régiói.
A keresetek 2000 és 2003 között jelentősen, a GDP-t meghaladó arányban nőttek. Évi átlagban 8 százalékos
emelkedés volt tapasztalható reálértéken. A keresetek növekedésének egyik fontos meghatározója a közszféra
kereseteinek jelentős emelkedése volt (3 év alatt kb. 50 százalék reálértéken). A minimálbér emelésére kétszer is
jelentős mértékben sor került a vizsgált időszakban. Ezek az emelések egyrészt csökkentették a kereseti
egyenlőtlenségeket, másrészt némileg növelték a munkanélküliséget.
A munkaerő-piaci tendenciák – mindenekelőtt az alacsony foglalkoztatottsági szint jelenségei – felvetik a rejtett

gazdaság magyarországi súlyának és szerepének kérdését. Az elmúlt időszakban az Elemzések a rejtett
gazdaság magyarországi szerepéről című kutatássorozat kísérletet tett a rejtett gazdaság mértékének becslésére
és összetevőinek empirikus vizsgálatára. A kutatások szerint a gazdasági átmenet első szakaszában a rejtett
gazdaság mértéke jelentősen nőtt. Ennek okait a gazdasági visszaesésben, a piaci és szabályozási
intézményrendszer kialakulatlanságában, valamint a szerződéses kapcsolatok szétzilálódásában jelölhetjük meg.
A gazdasági visszaesés következtében például csökkent az adóellenőrzésre fordítható kormányzati kiadások
mértéke, a vállalkozások adóterhelése magas szinten stabilizálódott, az adószabályozás és -igazgatás pedig még
csak kialakulóban volt. Mindezek a tényezők növelték az adóelkerülés és adócsalás mértékét. A gazdasági
visszaesés ugyanakkor megingatta a vállakozások pénzügyi helyzetét is, szétzilálta üzleti kapcsolataikat. Ez
szintén ösztönzőleg hatott az adózási fegyelem lazulására, a számla nélküli értékesítésre, valamint a szürke- és
feketefoglalkoztatásra. A háztartások romló jövedelmi kilátásai pedig a rejtett gazdaságban történő olcsóbb
vásárlások mértékének növekedését eredményezték. A transzformációs visszaesést követő gazdasági növekedés
megindulása viszont alapvetően megváltoztatta a gazdasági szereplők rejtett gazdasággal kapcsolatos
magatartását. A becslések azt mutatják, hogy a rejtett gazdaság egyes szegmenseinek vonzereje fokozatosan

csökken a gazdasági növekedés felgyorsulásával. A háztartások áramfogyasztásán alapuló becslések szerint

(Laczkó 2000) például Magyarországon, a hivatalos GDP százalékában kifejezve a rejtett gazdaság aránya 1989
és 1993 között folyamatosan nőtt (25,3 százalékról 33,1 százalékra), míg 1994 és 1998 között folyamatosan
csökkent (20,8 százalékra). Hasonló folyamatokat tapasztalhatunk a vizsgált időszakban az adózási magatartás
(Semjén-Szántó-Tóth 2001, Szán- tó-Tóth 2001) és az illegális munkavállalás területén (Sík 2001). Az 1996 és
2001 közötti periódusban folytatódtak ez utóbbi tendenciák: a vállalati vizsgálati eredmények szerint például
tovább nőtt az adózási és a szerződéses fegyelem. A vállalatok a számla nélküli értékesítések csökkenését
észlelték, és 1998-hoz képest a becslések az adócsaló vállalatok arányának csökkenésére engednek
következtetni. Végül utalunk arra, hogy ebben az időszakban jelentősen javult a vállalatok véleménye az
adóigazgatásról: a megkérdezett vállalatok az adórendszer egyszerűsödéséről, átláthatóságáról számoltak be
(Semjén- Tóth 2004). A rejtett gazdaság visszaszorulását a vizsgált időszakban ajavuló hosszú távú gazdasági
kilátások magyarázzák, valamint az a tény, hogy a magyar gazdaság egyre jobban integrálódik az európai
gazdaságba, ahol alacsonyabb a rejtett gazdaság mértéke.
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Milyen szerepe van a mai magyar gazdaságban a piacnak, az állami redisztribúciónak (újraelosztásnak) és a
reciprocitásnak (a kölcsönös ingyenes segítségnek, ajándékozásnak)?
2. Melyek a bürokrácia előnyei és hátrányai, szükségszerű-e a bürokratizálódási tendencia?
3. Hatékony kapitalista piacgazdaság alakul-e ki Magyarországon?
4. Milyen különbségek vannak a gazdaság társadalmi beágyazottságának „erős” és „gyenge” koncepciója

között? Hasonlítsa össze a gazdaság beágyazottságának különböző típusait!
5. Milyen módokon hasznosíthatják a gazdasági élet szereplői társadalmi és kulturális erőforrásaikat? Miért
fontos a bizalom szerepe gazdasági intézmények és rendszerek működésében?
6. Milyen értelemben beszélhetünk információs társadalomról és digitális szakadékról? Hogyan mérjük ezeket?
7. Melyek a globalizáció gazdaságszociológiai értelmezésének főbb kategóriái és tendenciái?
8. Milyen álláspontok alakultak ki a piaci átmenet társadalmi hatásainak kérdésében?
9. Hogyan alakult a vállalkozói hajlandóság, valamint a vállalkozói osztály és a gazdasági elit összetétele a
kilencvenes években Magyarországon? Milyen szerepent játszik a külföldi tőke a magyar gazdaságban?
10. Milyen társadalmi problémákat idéz elő a magyar munkaerőpiac állapota az ezredfordulón? Miért jelent
problémát a foglalkoztatás alacsony szintje? Miért csökken a rejtett gazdaság súlya Magyarországon?

informális gazdaság ♦ második gazdaság ♦ szürkegazdaság ♦ feketegazdaság ♦ szervezet ♦
bürokrácia ♦ munkásönkormányzat ♦ autonóm munkacsoport ♦ keynesi gazdaságpolitika ♦
beveridge-i szociálpolitika ♦ puha költségvetési korlát ♦ rekombináns tulajdoni formák ♦
beágyazottság ♦ társadalmi tőke ♦ bizalom ♦ információs társadalom ♦ digitális szakadék ♦ globális
áruláncok ♦ piaci átmenet ♦ vállalkozók ♦ vállalkozói hajlandóság ♦ gazdasági elit

Galasi Péter (szerk.) 1982. Munkaerőpiac szerkezete és működése Magyarországon. Budapest, Közgazdasági és
Jogi Kiadó.
Haraszti Miklós 1989 [1979]. Darabbér. Egy munkás a munkásállamban. Budapest, Téka Kiadó.
Janky Béla 1996. Övé a gyár – magadnak építed! Szociológiai Szemle, 3-4. sz. 223–248. p.
Juhász Pál 1978. Agrárpiac, kisüzem, nagyüzem. Medvetánc, 1. sz.

Kemény István – Kozák Gyula 1971a. Csepel Vas és Fémművek munkásai. Társadalomtudományi Intézet.
Kemény István – Kozák Gyula 1971b. Pest megye munkásai. Budapest, Társadalomtudományi Intézet. Kemény
István 1992. Szociológiai írások. Szeged, Replika Kiadó.
Kovách Imre (szerk.) 2002. Hatalom és társadalmi változás. A posztszocializmus vége. Budapest, Napvilág
Kiadó.
Köllő János 1981. Taktikázás és alkudozás az ipari üzemben. Kétségek és próbálkozások egy szövöde leírása
közben. Közgazdasági Szemle, 7-8. sz.
Köllő János 1993. Munkában és munka nélkül – a fordulat után. Szociológiai Szemle, 1. sz. 15-20. p. Köllő
János 1998. Regionális bérkülönbségek, 1989-95. In Fazekas K. (szerk.): A munkaerőpiac az átmenet
időszakában. Budapest, MTA Közgazdaságtudományi Intézet.
Köllő János – Nagy Gyula 1995. Bérek munkanélküliség előtt és után. Közgazdasági Szemle, 12. sz.
Kuczi Tibor 2000. Kisvállalkozás és társadalmi környezet. Budapest, Replika Kiadó.
Laki Mihály 1998. Kisvállalkozások a szocializmus után. Budapest, Közgazdasági Szemle Alapítvány.
Laki Mihály 1993. Vállalati viselkedés elhúzódó gazdasági visszaesés idején. Külgazdaság, 11. sz. 23-34. p.
Laki Mihály – Szalai Júlia 2004. Vállalkozók vagy polgárok? Budapest, Osiris Kiadó.
Laky Teréz (szerk.) 1997. Atipikus foglalkoztatási formák. Európai tükör. No. 25. Integrációs Stratégiai
Munkacsoport.
Laky Teréz 2004. A magyarországi munkaerőpiac, 2004. Budapest, Foglalkoztatási Hivatal.
Lengyel György 1995. A kelet-európai gazdaságszociológiáról: problémák és kihívások. Szociológiai Szemle, 4.

sz. 29-46. p.
Lengyel Gy. – Nagy B. (szerk.) 2000. Az európai integráció társadalmi feltételei és hatásai. Budapest, Aula
Kiadó.
Lengyel Gy. – Szántó Z. (szerk.) 1994. A gazdasági élet szociológiája. Budapest, Aula Kiadó.
Lengyel Gy. – Szántó Z. (szerk.) 1997. Gazdasági rendszerek és intézmények szociológiája. Budapest, Aula
Kiadó.
Lengyel Gy. – Szántó Z. (szerk.)1998. Tőkefajták: A társadalmi és kulturális erőforrások szociológiája.

Budapest, Aula Kiadó.
Lengyel György – Tóth István János 1993. A vállalkozói hajlandóság terjedése. Szociológiai Szemle, 1. sz. 35–
58. p.
Leopold Lajos 1984 [1917]. Színlelt kapitalizmus. Medvetánc, 2-3. sz. 321-355. p.
Leveleki Magdolna 1999. A bomlás virágai. Gazdaságszociológiai írások (1988-1998). Veszprém, Veszprémi
Egyetemi K.
Litván György (szerk.) 1974. Magyar munkásszociográfiák, 1888-1945. Budapest, Kossuth Kiadó.
Litván György – Szűcs László (szerk.) 1973. A szociológia első magyar műhelye. A Huszadik Század köre.
Budapest, Gondolat Kiadó.
Medgyesi Márton – Róbert Péter 1998. A munka-attitűdök időbeli változása 1989-1997 között. Budapest, Tárki.
Nagy Beáta 2001. Női menedzserek. Budapest, Aula Kiadó.
Nove, A. 1990. A megvalósítható szocializmus. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Rézler Gyula 1938. A magyar nagyipari munkásság kialakulása, 1867–1914. Budapest, Rekord Kiadó.

Rézler Gyula (szerk.) 1942. Magyar gyáripari munkásság. Szociális helyzetkép. Budapest, M. Közgazdasági
Társaság K.
Sik Endre 1982 [1988]. A munkacsere a mai magyar gazdaságban. In Major Iván (szerk.): Gazdaságpolitika,
gazdasági szervezet. Budapest, MTA Közgazdaságtudományi Intézet.
Simonyi Ágnes 1995. Munka nélkül. Szociológiai Szemle, 1. sz. 55–70. p.
Simonyi Ágnes 1997. Szezonális foglalkoztatás. In Laky Teréz (szerk.): Atipikus foglalkoztatási formák. Európai
tükör. No. 25. Integrációs Stratégiai Munkacsoport.
Spéder Zsolt (szerk.) 1993. A mindennapi élet ökonómiája. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Stark, D. 1994. Új módon összekapcsolódott rendszerelemek: rekombináns tulajdon a kelet-európai

kapitalizmusban. Közgazdasági Szemle, 11. sz. és 12. sz. 933–948. és 1053-1069. p.
Swaan, Wim 1994. Tudás, tranzakciós költségek és a transzformációs válság. Közgazdasági Szemle, 10. sz. 845-
858. p.
Szántó Zoltán (szerk.) 2005. Kortárs magyar gazdaságszociológia. Tematikus válogatás a Szociológiai
Szemlében megjelent írásokból.www.uni-corvinus.hu/szoc/hallgatóinknak/tananyag
Szántó Zoltán – Vedres Balázs (szerk.) 2002. Kapcsolathálók, szervezeti kultúra, pénzügyi teljesítmény.
Szelényi Iván 1992. Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Tardos Márton (szerk.) 1978. Vállalati magatartás – vállalati környezet. Budapest, KJK.
Vági Gábor 1982. Versengés a fejlesztési forrásokért. Budapest, KJK.
Voszka Éva 1997. A dinoszauruszok esélyei: nagyvállalati szerkezetváltás és privatizáció. Budapest,

Pénzügykutató Rt.

14. fejezet - 14.fejezet │ÁLLAM,
KORMÁNYZAT, POLITIKA
Minden társadalomnak van egy többé-kevésbé elkülönülő alrendszere, ahol a társadalom működését szolgáló
döntéseket meghozzák, és ezeknek a döntéseknek a végrehajtását biztosítják, szükség esetén kikényszerítik. Ez
az alrendszer a politika, s a döntések végrehajtásáról a modern társadalmakban az állam gondoskodik.
1. ALAPFOGALMAK
A politikai szociológia mellett két másik tudomány foglalkozik a politika vizsgálatával: a politikai történetírás és
a politikatudomány vagy politológia. A politikai szociológia elsősorban abban különbözik a politikai
történetírástól, hogy nem az egyedi politikai események, döntések kerülnek érdeklődésének középpontjába,
hanem a politikai életben megnyilvánuló törvényszerűségek, továbbá a politika társadalmi háttere, összefüggése
a társadalmi szerkezettel és folyamatokkal. A politikai szociológia elsősorban abban különbözik a
politikatudománytól, hogy főképpen empirikus adatgyűjtések alapján próbálja a politikai élet eseményeit
magyarázni, és nem tesz kísérletet az ideális politikai rendszerek kidolgozására. E különbségek ellenére az
átfedés a három tudományág között meglehetősen nagy.
Ebben a fejezetben a politikai szociológia nézőpontjából foglalkozom az állam, a kormányzat és a politika

kérdéseivel, más szóval nem próbálok sokoldalú összképet adni az egész problémakörről.
1.1. Állam, kormányzat, politika

A mai társadalmak nagy része államban él. Az állam Max Weber definíciója szerint az a politikai intézmény,
amely egy pontosan körülhatárolt területen egyedül alkalmazhat kényszert. Az állam vethet ki adókat,
börtönözhet be bűnözőket, üzenhet hadat más államoknak stb. Ma is előfordul a Föld egyes részein, hogy az
állam mellett vagy helyett más intézmények is alkalmaznak erőszakot. Ez azonban az állam hiányának vagy
gyengeségének egyértelmű jele.
A kormányzat azokból az egyénekből áll, akiknek joguk van állami hivataluk folytán erőszakot alkalmazni. A
különbség az állam és a kormányzat között az, hogy az állam tartósan fennmarad, míg a kormányzatban részt
vevő személyek előbb-utóbb kicserélődnek.
A politika a társadalom tagjainak és csoportjainak arra irányuló tevékenysége, hogy az állami döntések
meghozatalára feljogosító pozícióba jussanak, ezeket a pozíciókat megtartsák, vagy legalábbis ezeket a
döntéseket befolyásolhassák, vagyis hatalomhoz jussanak, illetve a hatalmat megtarthassák.
1.2. Hatalom és uralom

A politikai élet és a politikai szociológia központi fogalma a hatalom. A hatalom olyan viszony, amelynek
keretében a hatalmat birtokló személynek módja van arra, hogy a hatalmának alávetett személyeket arra bírja,
hogy szándékainak megfelelően viselkedjenek, akár egyetértenek az utóbbiak ezen szándékkal, akár nem.
Nagy különbség természetesen, ha a hatalom birtokosa csak a hatalomnak alávetettek akarata ellenére, végső
soron kényszerrel tudja keresztülvinni a szándékát, vagy pedig a hatalmának alávetettek elfogadják azt, hogy ezt
a szándékot szolgálniuk kell, a hatalmat birtoklónak az utasításait végre kell hajtaniuk. Az utóbbi esetet nevezik
jogos vagy legitim hatalomnak, másképpen uralomnak.
1.3. Tradicionális, karizmatikus és racionális-legális uralom

Weber a legitim hatalomnak vagy uralomnak három típusát különböztette meg: Tradicionális uralom esetében
a hatalomnak alávetettek azért fogadják el legitimként a hatalmat birtokló személy hatalmát, mert az a
hagyományokon alapul. Ilyen volt általában a királyok hatalma a középkorban. Az alattvalók elfogadták, hogy a
király, akit megválasztottak, vagy aki legtöbbször meghatározott öröklési rend szerint örökölte királyi
méltóságát, jogosan uralkodik. Ezt némelykor az a hit is alátámasztotta, hogy a király „Isten kegyelméből”, Isten
akarata következtében uralkodik. Ennél még egy lépéssel továbbmentek azok az uralkodók, akik magukat

14.fejezet │ÁLLAM,
istenként tiszteltették, elfogadtatták az alattvalókkal, hogy ők isteni lények (mint ezt egyes római császárok
tették). A modern társadalmakban egészen csekély a tradicionális uralom szerepe.
Karizmatikus uralom esetén a legitimitás alapja az uralkodó személyisége, az alattvalóknak az a

meggyőződése, hogy az uralkodó annyira bölcs, bátor, jó vagy igazságos ember, hogy ennek alapján teljesen
jogosult arra, hogy alattvalóit vezesse. Karizmatikus uralomnak és uralkodóknak, politikusoknak nagyon sok
változatát ismerjük a történelemből Gandhitól Kossuth Lajoson, Julius Caesaron és Napóleonon keresztül Adolf
Hitlerig és Sztálinig. A felsorolt példák érzékeltetik, hogy a karizmatikus politikai vezetők némelykor nagy
szolgálatokat tettek alattvalóiknak, azoknak mozgósításával olyan célokat értek el, amelyekre más vezetőkkel
képtelenek lettek volna, máskor azonban a karizmatikus vezetők súlyos katasztrófákba vitték alattvalóikat.
Racionális-legális uralom esetén az uralkodó hatalma azon alapul, hogy az adott társadalomban elfogadott
alkotmányjogi szabályok szerint került uralomra, és az érvényes jogszabályoknak megfelelően, azokat
semmilyen esetben sem sértve gyakorolja uralmát. A többpártrendszerű demokratikus társadalmakban egymást
követő miniszterelnökök és kormányok uralma ebbe a racionális-legális típusba tartozik. A racionális-legális
uralomnak történeti példák szerint sok korlátja van, nagyon sok kívánatos célt nem képes elérni, de nagyobb
valószínűséggel teszi lehetővé a katasztrofális hibák elkerülését, mint a karizmatikus uralom.
1.4. Demokrácia, totalitarizmus, autoritarizmus

A politikai rendszerek két szélsőséges típusa a demokrácia és totalitarizmus. A demokráciának sokféle
definíciója van. Először Karl Popper igen egyszerű definícióját idézem: demokratikus a politikai rendszer abban
az esetben, ha a társadalom tagjai, az állampolgárok erőszak nélkül leválthatják, kicserélhetik az uralmon
lévőket, ha többségük nincs velük megelégedve. Azokban a politikai rendszerekben, ahol meghatározott
időnként olyan parlamentáris választásokra kerül sor, ahol több párt indulhat, és ahol a választáson többséget
kapó párt vagy koalíció alakít kormányt, demokrácia van. Érdemes azonban megemlíteni R. Dahrendorfnak azt
a gondolatát, hogy a politikai demokrácia akkor tekinthető teljesen megszilárdultnak (az autoritárius rendszerből
a demokráciára való áttérés után), ha már két alkalommal került sor ilyen parlamenti választás következtében
kormányváltásra, kétszer sikerült az adott ellenzéknek a parlamenti választást megnyernie és kormányt
alakítania. (Egészen konkrét példával: az NSZK-ban akkor vált teljesen szilárddá a demokrácia, amikor az
1949-től hosszabb ideig kereszténydemokraták vezette kormányok, majd az őket felváltó szociáldemokrata
vezetésű kormányok után 1983-ban ismét a Kereszténydemokrata Párt nyerte meg a választásokat és alakíthatott
kormányt.) Más szóval a demokrácia fogalmához hallgatólagosan hozzátartozik, hogy a kormánypárti és az
ellenzéki szerep a pártok között időnként felcserélődik. A demokráciának ezek a definíciói az eljárásokra, a
működési mechanizmusokra helyezik a súlyt.
Smelser (1994) a demokráciának olyan definícióját adta, amely az eljárások mellett tartalmi elemeket is
magában foglal. Eszerint demokratikusnak nevezhetjük azt a politikai rendszert, amelyben a döntéshozók
formalizált versengési mechanizmus útján, vagyis választások útján kerülnek hatalomra; a döntéseket állandó
versenyhelyzetben hozzák, pártok és nyomást kifejtő csoportok folyamatosan próbálják befolyásolni a
döntéseket; a hatalom gyakorlása alá van vetve a társadalom egyetértésének különféle intézményi
mechanizmusokon, például a parlamenten keresztül; végül a hatalmat intézményes korlátok (alkotmány, a jog
uralma) között gyakorolják, amelyek védik az egyént, a magánérdekeket, a kisebbségeket. Hozzáteszi, hogy a
demokrácia létrejöttéhez és stabilitásához szükséges az, hogy a társadalom tagjai közösségnek érezzék magukat.
Totalitáriusnak nevezzük azt a diktatórikus politikai rendszert, amely nem tűri a nyílt politikai ellenzéki
tevékenységet, és ezen túlmenően az állampolgárok magánéletébe is bele kíván szólni, gondolkodásukat is
ellenőrizni és szabályozni kívánja. A totalitárius politikai rendszer ennek érdekében egypártrendszert vezet be,
hivatalos ideológiát fogalmaz meg, ezzel ellentétes gondolatokat, világnézetet nem tűr el, monopolizálja a
kommunikáció csatornáit, a sajtót, a televíziót és rádiót uralma alatt tartja, közvetlen beleszólással kormányozza
az egész gazdasági életet, uralma alatt tartja a fegyveres testületeket, és végül a politikai rendőrségen keresztül
terrorizálja a társadalmat, ennek során politikai pereket rendez, bebörtönöz, megkínoztat, kivégeztet minden
tényleges vagy potenciális ellenzékit, sőt sok esetben olyanokat is, akiknél az ellenzéki gondolatok gyanúja sem
merül fel, többek között az állami és pártbürokrácia egyes tagjait is (Arendt 1992; Friedrich-Brzezinski 1956). A
totalitárius politikai rendszer tipikus XX. századi jelenség, legfőbb példái: a nemzetiszocialista Németország és
a sztálini Szovjetunió.
Autoritáriusnak nevezzük azt a diktatórikus politikai rendszert, amely nem tűri a nyílt ellenzéket
(egypártrendszer vagy az egy uralkodó párt mellett csak látszatra független „társutas” pártok vannak), de az
állampolgárok magánéletébe és gondolkodásába való beleavatkozástól többé-kevésbé tartózkodik, tehát például

nem szól bele abba, hogy valaki a vallását gyakorolja-e vagy nem, milyen nem politikai egyesületnek tagja,
mivel tölti szabadidejét, mit olvas, milyen rádiót hallgat stb. A dél-amerikai diktatúrák és a Kádár-rendszer
nagyjából 1963-tól kezdve autoritáriusnak tekinthetők. A totalitárius és az autoritárius politikai rendszerek
között nincs éles határ. A szelídebb autoritá- rius rendszerektől a keményebbeken keresztül a totalitárius
rendszerekig nagyjából kontinuusan helyezkednek el a konkrét diktatórikus történelmi rendszerek, és egyes
konkrét rendszerek is korszakonként csúsznak az egyik vagy másik irányba.
A demokráciának is több fajtája van. Elsősorban a közvetlen és a képviseleti demokráciát kell

megkülönböztetni. A közvetlen demokráciában minden polgár részt vesz vagy legalábbis részt vehet a döntések
meghozatalában. Ilyenek voltak az ókori Görögország városi demokráciái, a közvetlen demokrácia sok
vonatkozásban ma is érvényesül a svájci kantonokban. A népszavazás, amelyet időnként ma is több
demokratikus országban alkalmaznak, szintén a közvetlen demokrácia intézménye. A képviseleti
demokráciában, amely a legtöbb mai fejlett demokráciában érvényesül, az állampolgárok képviselőket
választanak, akik a döntéshozatalban részt vesznek. Ezt a fajta demokratikus rendszert nevezte R. Dahl (1989)
poliarchiának.
1.5. Párt, nyomást kifejtő csoport, mozgalom

A képviseleti demokráciában az állampolgárok szabadon hozhatnak létre érdekeik érvényesítésére pártokat,
nyomást kifejtő csoportokat, mozgalmakat stb. Pártnak nevezzük az olyan szervezett csoportokat, amelyeknek
kifejezett céljuk a politikai hatalomra jutás, illetve a hatalom megtartása. Nyomást kifejtő csoportnak (pressure
group) nevezik az olyan szervezett csoportokat, amelyek célja nem a politikai hatalomra jutás, hanem a politikai
döntések befolyásolása, saját érdekeiknek megfelelően. Tipikus példája a nyomást kifejtő csoportnak a valamely
iparág érdekeinek védelmére létrehozott lobbi. Hasonló az érdekcsoport fogalma is: ez a társadalom valamely
részének, például a nyugdíjasoknak képviseli az érdekeit. A mozgalom kevésbé szervezett társulás, amelynek
megszületése nem valamilyen részcsoport érdeke, hanem a társadalom valamilyen súlyosnak tartott
problémájának felismerése és az ennek orvoslására, legtöbbször a társadalom alapvető megváltoztatására való
törekvés. Ezért a mozgalmak kifejezetten mozgósítani próbálják az egész társadalmat, minél több hívet akarnak
szerezni céljaik, eszményeik megvalósítása érdekében. Tipikus példája a zöldmozgalom. A mozgalmak sokszor
nem a demokrácia hagyományos eszközeit alkalmazzák, hanem a tiltakozás különböző formáit, például a
tüntetést.
Az állampolgárok, a mozgalmak, érdekcsoportok nyomást kifejtő csoportok, pártok különféle módszerekkel,

különböző utakon próbálják a politikai döntéseket befolyásolni. A kézenfekvő módszeren, a szavazásokon való
részvétel mellett folyamodhatnak lobbizáshoz, vagyis érdekeik „kijárása”, a döntésben részt vevők meggyőzése,
befolyásolása útján történő érvényesítéséhez, a békés tiltakozáshoz (aláírásgyűjtéshez, tüntetéshez), erőszakos
akciókhoz (útblokádok, vandalizmus), terrorcselekményekhez, végső soron forradalomhoz. A demokrácia
szabályai megengedik a békés módszerek felhasználását, de nyilvánvalóan ellentétes velük az erőszak
alkalmazása.
Az alkalmazott módszerek, eszközök kérdésköréhez tartozik A. O. Hirschman (1970) igen szellemes

megkülönböztetése a kivonulás és a kritika vagy jobbító felszólalás alternatívájáról. A kivonulás azt jelenti, hogy
az elégedetlen személy egyszerűen elhagyja azt a közösséget, amelynek működésével, elveivel, teljesítményével
elégedetlen. A legegyszerűbb példa a fogyasztó, aki felhagy a nem megfelelő minőségű terméket előállító cég
árujának, például mosóporának vagy személygépkocsijának vásárlásával és helyette másik cég termékéhez
pártol, vagy a munkás, aki munkahelyet változtat. Hirschman szerint hasonló annak az állampolgárnak a
magatartása is, aki „kivonul” a társadalomból, akár a szó szoros értelmében, vagyis kivándorol, akár
szimbolikusan, például nem vesz részt a választásokon. A kritika (a könyv magyar fordításában – helytelenül –
tiltakozás) alternatívája viszont azt jelenti, hogy az elégedetlen személy kinyilvánítja véleményét, megpróbálja a
munkahely, párt, állam működését megváltoztatni. A demokrácia számára nyilvánvalóan kívánatos, hogy az
állampolgárok „kivonulás” helyett bíráljanak, jobbító szándékkal szólaljanak fel.
1.6. Civil társadalom

Bár már Hegel és Marx is használta a kifejezést, a civil társadalom fogalma a legutóbbi években hódított tért a
társadalomtudományokban. Definíciója nem teljesen pontos, s nem minden szerzőnél azonos. A civil társadalom
alatt értik a társadalomnak mindazokat az autonóm szervezeteit – az egyesületeket, köröket, egyházakat,
némelykor a magánvállalatokat is -, amelyek nem függnek az államtól. Más szerzők kiterjesztik a fogamat, és
beleértik egyrészt azt a magatartást, amikor az állampolgárok részt vesznek a közügyekben, nemcsak saját
hasznukat keresik, hanem a közösség javát is igyekeznek előremozdítani. Beleértik másrészt a demokráciában

szükséges mentalitást: az udvariasságot és toleranciát a közösség többi tagjával szemben, még azokkal szemben
is, akikkel nem értenek egyet, a vitára való készséget, a többségi döntés elfogadását, az erőszak alkalmazásától
való tartózkodást stb. A civil társadalom fogalmát használó szerzők általában feltételezik, hogy a demokratikus
politikai rendszer működéséhez erős civil társadalom szükséges, vagyis egy atomizált társadalom, amelyben
mindenki csak önérdekét próbálja érvényesíteni, és ahol az önérdek érvényesítését nem korlátozzák bizonyos
általánosan elfogadott erkölcsi szabályok és értékek, nem képes tartósan demokratikus maradni.
1.7. Jóléti állam

A demokratikus rendszer lényegéhez tartozik, hogy az állampolgároknak jogaik vannak. T. H. Marshall (1973)
háromféle jogot különböztet meg: a polgári jogokat, vagyis a szabadságjogokat; a politikai jogokat, vagyis a
választásnak és a politikai hivatalra választhatóságnak a jogát; végül a szociális jogokat, vagyis az
állampolgárnak azt a jogát, hogy a társadalom biztosítja számára az életszínvonalnak és a szociális biztonságnak
valamilyen elfogadott minimumát. A polgári jogok a XIX. század végi forradalmak vívmányai, utóbb
fokozatosan elterjedtek minden fejlett demokratikus társadalomban; a politikai jogokat a XIX. század folyamán
és a XX. század első felében terjesztették ki fokozatosan minden állampolgárra a demokratikus társadalmakban;
a szociális jogok pedig a második világháború alatt és után terjedtek el különböző mértékben a fejlett
társadalmakban.
A szociális jogokhoz kapcsolódik a jóléti állam fogalma. Jóléti államnak nevezzük az olyan államot, amely a
jóléti juttatások széles körét biztosítja állampolgárai számára, vagyis messzemenően gondoskodik polgárai
jólétéről.
2. MÓDSZEREK
Mint azt már említettem, a politikai szociológiát többek közt az különbözteti meg a politikai történetírástól és a
politikatudománytól, hogy szociológiai módszereket használ. A politikai szociológiában – ugyanúgy, mint a
szociológia más ágaiban – a leggyakrabban használt módszer a survey típusú adatfelvétel. Ezt azért szükséges
hangsúlyozni, mert ahhoz, hogy a politikai szociológia megállapításai megbízhatóak legyenek, szigorúan
érvényesíteni kell a survey típusú felvételek követelményeit (kellő nagyságú és véletlenszerűen választott minta,
az adatszolgáltatás-megtagadás okozta hiba kezelése stb.).
A politikai szociológiában gyakran használják forrásként a politikai közvélemény-kutatások eredményeit. Ezek a

közvélemény-kutatások elvben és általában reprezentatív lakossági mintákon alapulnak, tehát véletlenszerűen
választják ki a vizsgálni kívánt sokaságból (legtöbbször az ország egész felnőtt népességéből) a megkérdezendő
személyeket. Mégis ajánlatos, hogy a szociológus, aki másodelemzést végez a közvélemény-kutatások adatain,
mindig szemmel tartsa a mintanagyságot és a válaszadás megtagadását. A közvélemény-kutatásokat ugyanis
többnyire kis mintán végzik, és nagy a válaszmegtagadás aránya. Előfordul a kvótaminta használata is (ilyenkor
a megkérdezettek több ismérv, például nem, életkor és iskolai végzettség szerinti összetétele megegyezik a
vizsgált sokaságéval, de nem véletlenszerűen választották ki őket a teljes sokaságból), az ilyen adatfelvételen
alapuló vizsgálatok eredményei sokkal kevésbé megbízhatóak, mint a véletlenszerű mintán alapulók.
Minden politikai szociológiai vizsgálatnál, de különösen a politikai vélemények kérdezésénél nagyon „puha"
adatokat kapunk, más szóval a kapott válaszokat befolyásolja a kérdés megfogalmazása, a kérdező személye, a
megkérdezett elképzelése arról, hogy mit „illik” válaszolnia, mit vár tőle a kérdező stb. Ezért az eredmények
értelmezésénél különösképpen ajánlatos az óvatosság. (Elég, ha arra gondolunk, hogy hány közvéleménykutatás
jelzett előre tévesen a rá következő parlamenti választás eredményét illetően!)
Speciális módszereket, mélyinterjúkat, írásos dokumentumok vizsgálatát szokás használni, amikor valamely
helyi társadalom, település hatalmi viszonyait kutatják és amikor egy-egy meghatározott politikai döntés
meghozatalának körülményeit kutatják.
3. ELMÉLETEK
3.1. Az állam
Az állam és a kormányzat szociológiájával kapcsolatos alapvető elméleti kérdés, hogy mi az állam és a
kormányzat funkciója. Két szélsőséges álláspont található a szociológiai irodalomban. Karl Marx és a marxisták
szerint az állam és a kormányzat egyszerűen az uralkodó osztály érdekeit szolgálja ki, a fennálló társadalmi

rendszer fenntartására törekszik, éspedig akár a szegényebb rétegeket támogatja a szociálpolitikán keresztül,
akár pedig az elégedetlen tüntetők közé lövet. Az ellentétes felfogás szerint az állam messzemenően független a
gazdasági uralkodó osztálytól, annak érdekeitől. Az állam arra törekszik, hogy a társadalom tagjai minél
nagyobb részének megelégedésére kormányozzon, az érdekellentéteket kiegyenlítse, a közrendet biztosítsa, a
társadalomnak a külső erőktől való függetlenségét elősegítse és a külső beavatkozástól megvédje. A valóságos
helyzet – országonként és korszakonként nagy eltérésekkel – a két szélső álláspont között van. Minél
demokratikusabb a politikai rendszer, annál inkább kell, hogy az állam és a kormányzat figyelembe vegye a
többség érdekeit és kívánságait.
Abban a kérdésben, hogy kinek a kezében van a hatalom, ki határozza meg vagy befolyásolja az állami
döntéseket, szintén két elmélet áll egymással szemben. A pluralista elmélet szerint (Riesman 1968) sok
különböző érdekcsoport közötti vitában és versenyben alakul ki a végső döntés. Az elitelmélet szerint (Mills
1962) viszont egy szűk elit hozza meg a döntéseket, ez az elit szoros személyi kapcsolatban áll, hasonlóan
gondolkodik, hasonló érdekeket képvisel. Emlékezetes ebből a szempontból a leköszönő Eisenhower amerikai
elnök nyilatkozata, amelyben arról beszélt, milyen veszélyt jelent az amerikai társadalomra nézve a „katonai-
ipari komplexumnak”, vagyis a hadsereg és a hadiipari vezetés erősen összefonódott csoportjának növekvő
hatalma.
C. Offe (1972) és J.Habermas (1973) fejtették kia késő kapitalista állam legitimációs válságának elméletét. A
kapitalizmus késői szakaszában az állam az osztálykonfliktus mérséklése érdekében egyre nagyobb jóléti
feladatokat vállalt magára, azaz létrehozta a jóléti államot. A jóléti állam szolgáltatásai azonban egyre többe
kerülnek, ugyanakkor a gazdasági növekedés lelassulása következtében az állami költségvetés és a
társadalombiztosítás bevételeinek növekedése lassul, így az állam és a társadalombiztosítás nem képes korábbi
jóléti kiadásai vállalásának maradéktalanul eleget tenni. (Az állami költségvetés a legtöbb országban garantálja
a társadalombiztosítási juttatások kifizetését, tehát a társadalombiztosítási pénztárak hiányát magára vállalja.) Ez
az állampolgárok körében az állam legitimációjának csökkenéséhez vezet, súlyos politikai konfliktusok
alakulnak ki a gazdaság érdekében a jóléti kiadások csökkentésére törekvő állam és kormányzatok, másrészt a
jóléti juttatásokban részesülők között, akik ellenállnak azok csökkentésének. Vitathatatlan, hogy Habermas és
Offe írásainak megjelenése óta egyre akutabbá válik az a probléma, hogy a jóléti kiadásoknak a népesség
öregedése és a tartósan magas munkanélküliség miatti növekedése egyre nehezebben finanszírozható, ezért a
fejlett országoknak szinte mindegyikében kísérletek történtek azok csökkentésére vagy legalább növekedésük
megállítására, de ennek következtében eddig még nem alakultak ki súlyos politikai válságok.
3.2. A nemzetállam
Az állam szerepével kapcsolatos másik elméleti kérdés, hogy a nemzetállam változatlanul fennmarad-e vagy
fokozatosan háttérbe szorul, veszít hatalmából, hatásköréből egyrészt a nemzetállam fölötti szervezetekkel,
Európában elsősorban az Európai Unióval, másrészt a nemzetállamnál kisebb regionális egységekkel szemben.
Míg a nemzeti összetartozás érzése, a nemzettudat, mint a „mi-tudat” egyik fajtája, valószínűleg már
évszázadokkal ezelőtt kisebb-nagyobb intenzitással létezett és nem mutatja az eltűnés jeleit, a nemzetállam
eszméje a XVIII. században, legkorábban a XVII. században jelent meg a történelemben. A nemzetállam
eszméjén azt az elképzelést, politikai célt értjük, hogy egy nemzetnek minden tagja legyen egy adott
nemzetállam alattvalója, és hogy egy állam minden polgára legyen az államalkotó nemzet tagja. E két célból
következik, hogy a nemzetállam ki kívánja kiterjeszteni fennhatóságát, területét minden, az adott nemzet
tagjának tekintett személyre, továbbá az állam minden polgárát akár erőszak árán is az államalkotó nemzet
tagjává akarja tenni, be kívánja olvasztani a többségi nemzetbe. Az ilyen típusú nemzetállam változatlan
fennmaradását a jövőben több szociológus kétségbe vonja. Egyrészről Közép- és Kelet-Európában, nem is
beszélve más világrészekről, fennmaradtak olyan államok, amelyekben több nemzet és nemzetiség él együtt.
Ezeknek teljes egységesítése, a többségi nemzetbe történő asszimilációja illuzórikusnak tűnik. Másrészt
elsősorban Európában, az Európai Unió fokozatos erősödése és kiterjeszkedése következtében egy nemzetállam
fölötti politikai egysége jön létre, így a tagállamok szükségképpen egyre több hatáskört engednek át az Európai
Uniónak. Másrészt a nemzetállamokon belül megerősödik a régiók szerepe. A régiók némelykor több állam
területére terjednek ki (például a Bázel környéki régió). Egyetérthetünk Smelserrel (1994), hogy a
társadalomtudósoknak fel kell adniuk azt az illúziót, hogy az ország, a nemzet és a kultúra fogalmai
természetszerűen azonos egységekre vonatkoznak. Egy másik kritika szerint a modern társadalmakban mind a
piac, mind az állam csődöt mondott bizonyos problémák megoldásában, ezért a jólét megteremtésében ismét
egyre nagyobb szerephez jutnak a különféle kisebb-nagyobb közösségek (a családtól és rokonságtól az
egyesületekig és szomszédsági közösségekig).
3.3. Demokrácia és gazdasági fejlettség

S. M. Lipset (1995) Homo politicus című könyve óta élénken foglalkoztatja az a kérdés a szociológusokat, hogy
a demokrácia és a gazdasági fejlettség szintje között van-e – mint Lipset állítja – és ha igen, milyen szoros a
kapcsolat. Más szóval lehet-e arra számítani, hogy a gazdasági fejlettség magasabb szintjének elérése után
minden totalitárius és autoritárius rendszer demokratikussá alakul át.
Ezzel rokon másik kérdés az, hogy vajon van-e a világ társadalmaiban egy általános tendencia a demokrácia és
a piacgazdaság irányában. Az 1970-es években három európai autoritárius rendszer – a spanyol, a portugál és a
görög – változott át demokratikussá. Az 1980-as években több latin-amerikai országban történt hasonló politikai
rendszerváltozás. Végül 1989-ben és 1990-ben Kelet-Közép-Európában a korábbi autoritárius és totalitárius
szocialista rendszerekben következett rendszerváltozás a demokrácia irányába. Ez indította F. Fukuyama (1994)
amerikai politikatudóst annak a tételnek a megfogalmazására, hogy „itt a történelem vége”, nem lesznek többé a
különféle rendszerek és ideológiák közötti harcok, mert a politikai demokrácia és a piacgazdaság egyértelműen
és visszafordíthatatlanul bebizonyította felsőbbrendűségét, és visszafordíthatatlanul győzött. Tétele nagy vitát
váltott ki, sokan ellentmondtak neki.
3.4. Állampolgári kultúra

A demokrácia létrejöttének és fennmaradásának másik fontos elmélete a demokratikus vagy állampolgári
kultúra meglétében látja a legfontosabb tényezőt (Almond-Verba 1963). Ez a politikai kultúra azt jelenti, hogy
az állampolgárok tájékozottak és elkötelezettek a politikai kérdésekben, aktívan részt vesznek a politikai
vitákban, racionálisan gondolkodnak a politikai kérdésekről. Az elithez nem tartozó állampolgárnak ellenőriznie
kell a politikai elit tevékenységét, ezért ki kell hogy fejezze a véleményét, adott esetben kritikai véleményét, és
ki kell tudnia kényszeríteni, hogy az elit vegye figyelembe szempontjait. Ugyanakkor az sem előnyös, ha az
állampolgárok túlságosan aktívak minden politikai kérdésben, az aktivitás mellett érvényesülnie kell a
kormányzati intézkedések elfogadásának is. Az állampolgárok tehát egyrészt érvényesíthessék érdekeiket,
másrészt szükség van bizonyos fokú érzelmi kötődésükre a politikai rendszer iránt.
3.5. Totalitarizmuselméletek
A demokrácia feltételeire vonatkozó kérdés ikerpárja az a kérdés, hogy milyen feltételek segítik elő a totalitárius
és az autoritárius rendszerek létrejöttét és fennmaradását, még élesebben fogalmazva: milyen erők,
körülmények okozzák a demokratikus rendszerek bukását és autoritárius, sőt totalitárius rendszer által való
felváltásukat. Ez a kérdés különösen a második világháború után foglalkoztatta a társadalomtudósokat azzal a
konkrét kérdéssel kapcsolatban, hogy miért váltotta fel Németországban a nácizmus, Olaszországban a fasizmus
a megelőző többé-kevésbé demokratikus politikai rendszert. A kérdést 1945 után különösen aktuálissá tette az az
aggodalom, hogy a második világháború után a győztes hatalmak által létrehozott demokratikus rendszerek
ebben a két országban nem fognak-e újra elbukni szélsőséges autoritárius mozgalmak nyomása alatt.
Ma a kérdés hasonlóképpen aktuális a rendszerváltozás után a közép- és kelet-európai országokban:

megerősödnek és fennmaradnak-e a demokratikus politikai rendszerek, vagy milyen erők hatására következhet
be a visszatérés valamilyen félig-meddig autoritárius rendszerhez, a Gurr (1991) és Beyme (1994) által
„anokráciának" nevezett „keverék" rendszerhez, amelyben a demokrácia és az autokrácia elemei egyaránt
megtalálhatók, sőt – a legrosszabb szcenárió esetén – a visszatérés a totalitárius rendszerhez.
A legegyszerűbb totalitarizmuselméletek – elsősorban a nemzetiszocialista Németország története alapján – a

piacgazdaságokban bekövetkezett súlyos gazdasági válsággal, igen nagy tömegek munkanélküliségével és
gazdasági lecsúszásával magyarázzák a totalitárius rendszerek hatalomra jutását. Az elkeseredett, a
piacgazdaságból és a demokráciából kiábrándult emberek számára a totalitárius rendszer anyagi biztonságot,
munkahelyet ígért, ezért támogatták azt legalább ideig-óráig. Ehhez kapcsolódik az a magyarázat is, amely a
gazdasági válság mellett a nemzeti kudarc- és megaláztatásélmény, például háborús vereség szerepét emeli ki.
Ezek a kudarcok hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalom számos tagja hajlandó legyen egy erős vezetőt
támogatni, aki a kudarc leküzdését helyezi kilátásba.
Elméletileg igényesebb az a magyarázat, amely a totalitárius rendszert a sikertelen vagy a megkésett

modernizációval hozza összefüggésbe azokban az országokban, ahol nem volt kellőképpen erős a polgárság
ahhoz, hogy a modernizációt demokratikus politikai rendszerben valósítsa meg. Barrington Moore (1967)
szerint a megkésett diktatórikus modernizációnak két változata lehetséges. (Moore nem használja a
totalitarizmus fogalmát.) Az első változatban az uralkodó földbirtokos osztály koalíciót köt az ipari és
kereskedelmi tőkésekkel, és plebejus antikapitalista retorika alkalmazása mellett lényegében a társadalmi
struktúra megváltoztatása nélkül kísérli meg a konzervatív modernizációt. Ez a nemzetiszocialista Németország

útja. A második változatban egy forradalmi hatalmi elit a nagy tömegű parasztság segítségével összetöri a
korábbi társadalmi szerkezetet, elsöpri az uralkodó földbirtokos osztályt, utóbb azonban a parasztság ellen
fordulva próbálja az erőltetett iparosítást kikényszeríteni. Ez a Szovjetunió és Kína útja.
A két világháború között elterjedt volt az a gondolat, hogy a totalitarizmus a tömegtársadalom következménye.
Az eltömegesedés, az elgyökértelenedés kétféleképpen is érthető, egyrészt úgy, hogy az iparosodás és
városiasodás következtében nagy tömegű parasztszármazású és vidéki lakos költözik be a nagyvárosokba, ahol
társadalmi értelemben atomizálódnak. H. Arendt (1958) egyenesen azt állítja, hogy a gyökértelenedés egyik
következménye a hagyományos munkásosztály meggyengülése. Ezért ezek a tömegek nem a hagyományos
munkáskötődések szerint foglalnak állást politikai kérdésekben. A gyökértelenedés másik értelme az, hogy a
gyors gazdasági és társadalmi változások következtében a társadalom nagy része elveszíti hagyományos
közösségi kapcsolatait, értékeit, normáit, ezért különösen fogékonnyá válik a totalitárius eszmék iránt.
Közel állnak ehhez azok a totalitarizmusmagyarázatok, amelyek a marginalizálódott értelmiségiek teljes

értékvesztésére, nihilizmusára hivatkoznak.
Végül ott vannak a pszichológiai magyarázatok. Ezek közül az egyik legkorábbi és egyben ma is sokat
hivatkozott elmélet szerint a totalitarizmus – elsősorban az eredeti elmélet szerint a fasizmus – iránt egy
különleges személyiségtípus, az autoritárius személyiség fogékony (lásd a 10. fejezetet). Szintén a második
világháború alatt fogalmazta pszichológiai jellegű totalitarizmusmagyarázatát E. Fromm (1941). Eszerint a
modern társadalomban megnövekedett szabadság és individualizmus a társadalom tagjainak egy része számára
súlyos lelki problémákat okoz. A múlt gyakorlatával ellentétben ugyanis nem tudnak a hagyományos kulturális
sémák alapján dönteni életük kérdéseiben. „A szabadság elől menekülnek" egy olyan mozgalomhoz, vezérhez,
ideológiához, amely leveszi a vállukról a terhet és helyette biztos, egyértelmű útmutatást ad arról, hogyan kell
viselkedniük, mit kell gondolniuk.
3.6. Demokrácia és piacgazdaság

A rendszerváltás előtt elsősorban Kelet-Közép-Európában, de a világ más részein is égető kérdés volt a
demokrácia és a piacgazdaság összefüggése. A kérdést két részletre bonthatjuk fel:
1. Szükséges-e a piacgazdaság működéséhez a demokrácia, vagy pedig autoritárius politikai rendszer mellett is
képes a piacgazdaság működni? Vagy másképpen fogalmazva: a központilag tervezett gazdaságból a
piacgazdaságba való áttérésnek demokratikus vagy autoritárius politikai rendszer mellett van-e nagyobb esélye a
sikerre? Több példa van arra, hogy a piacgazdaság autoritárius politikai rendszerben is működni képes. A
totalitárius politikai rendszer azonban Kornai János szerint nem egyeztethető össze a piacgazdasággal.
2. Szükséges-e a politikai demokrácia működéséhez a piacgazdaság, vagy egy központilag tervezett és/vagy
legalább részben a termelőeszközök állami tulajdonán alapuló gazdaságban is működhet demokratikus politikai
rendszer, más szóval lehetséges-e szocialista demokrácia? Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz a
szakirodalomban.
Végül mindig érdekes, de a mai napig eldöntetlen kérdés maradt, hogy a társadalom egyes tagjai milyen
indítékok alapján támogatják a különböző pártokat. A magyarázatoknak három nagy csoportját lehet
megkülönböztetni: az objektív, elsősorban gazdasági érdekek, a társadalomban elfoglalt helyzet határozzák meg
a politikai állásfoglalásokat; a világnézet befolyásolja legerősebben a pártok támogatását; végül pedig az egyéni
személyiség pszichológiai jellemzői döntik el, hogy az egyén milyen típusú pártokat támogat.
A politikai szociológiai elméletek gazdagságához képest viszonylag kevés empirikus vizsgálati eredményekkel
megbízhatóan alátámasztott nemzetközi tendenciáról számolhatunk be.
4.1. A demokráciák számának változása

Az egyik a már fent említett tendencia: az utolsó két évtizedben a demokratikus politikai rendszerű országok
számának növekedése és a totalitárius és autoritárius rendszerű országok számának csökkenése. A modern
demokráciák első példája az Egyesült Államok volt a XVIII. század végén. A XIX. század folyamán a
demokrácia kritériumai fokozatosan valósultak meg egyes nyugat-európai országokban, majd az első
világháború után Németországban is. A két világháború közt azonban megfordult a demokratikus országok

számának növekedési tendenciája: Németországban, Olaszországban egypárti diktatúra valósult meg, a

Szovjetunióban még azt a kevés demokratikus kezdeményezést is felszámolták, ami a cárizmus utolsó éveiben
kialakult, Kelet-Közép-Európában és Kelet-Európában a legtöbb országban, köztük Magyarországon szintén
erősödtek az autoritárius és gyengültek a demokratikus jellemzők. A második világháborúban a nyugati
demokráciák győztek (a totalitárius Szovjetunióval együtt) a totalitárius nemzetiszocialista Németország fölött.
A háborút követően több országban – elsősorban Németországban, Olaszországban, Japánban, továbbá az ismét
függetlenné vált Ausztriában – demokratikus rendszer jött létre. A demokratizálódás azonban nem vált
világméretű tendenciává, a fokozatosan függetlenné váló gyarmatok túlnyomó részében (India kivételével) nem
vált tartóssá a demokratikus politikai rendszer, a dél-amerikai országokban hosszabb-rövidebb demokratikus
időszakokat diktatúrák váltották fel. Az új demokratizálódási hullám – eléggé paradox módon – az 1974. évi
portugáliai katonai puccsal kezdődött el, amelynek eredménye néhány év múlva a demokratikus rendszer
bevezetése volt a több évtizedes mérsékelt diktatúra helyett. Portugáliát követően két másik dél-európai
országban, Spanyolországban és Görögországban is demokrácia váltotta fel a diktatúrát, az 1980-as években
Latin-Amerikában – különösen a két legnagyobb dél-amerikai államban, Brazíliában és Argentínában – szintén
demokratikus rendszerek születtek és stabilizálódnak, végül 1989-től a kelet-európai szocialistatotalitárius
rendszerek összeomlása után demokráciák látszottak létrejönni. Noha az országok száma alapján ez a tendencia
vitathatatlan, és elég nagyszámú ország ment át totalitárius és autoritárius rendszerből demokratikus rendszerbe,
nem merném azt állítani, hogy ez a tendencia törvényszerű és feltartóztathatatlan, különösképpen mivel a
tendencia általánosan elfogadott szociológiai magyarázata még hiányzik.
Ezzel ellentétes tendencia is látható a fejlett és régebb óta demokratikus országok egy részében: az
állampolgárok érdeklődése a politikai kérdések iránt alábbhagyott, a választásokon való részvételi arány sok
helyütt csökkent, néhány országban egyértelműen ki lehet mutatni, hogy az állampolgárok bizalma megrendült a
politikai intézményekben. Ezt szokás a politikából való általános kiábrándultságnak nevezni.
4.2. A pártok támogatottsága

Lehetséges, hogy ehhez kapcsolódik az a másik – a legutóbbi években észlelt – tendencia, hogy a hagyományos
politikai pártok támogatottsága, valamint szavazataik száma egyaránt csökken a választásokon. Egyesek
mélyebb társadalmi összefüggésekről beszélnek, a pártokhoz való kötődés lazulását az individualizáció
jelenségével magyarázzák. Mások a hagyományos pártokat hibáztatják. Volt olyan szerző, aki ezeket a
„dinoszauruszokhoz” hasonlította, mert túl nagyok és túl rugalmatlanok. A tőlük elforduló állampolgárok vagy
egyáltalán nem mennek el szavazni, vagy új – sokszor szélsőséges – pártokra adják szavazataikat. Ugyanakkor
ezek az új pártok többnyire rövid életűek.
Kérdés azonban, hogy a hagyományos jobbközép konzervatív-liberális és balközép szociáldemokrata kettősség

fennmarad-e. Annál is inkább kétségek merülhetnek fel eziránt, mert e két nagy párt vagy pártcsoport társadalmi
szavazóbázisa megváltozott. Hagyományosan a felső középrétegek (és egyes országokban a parasztság)
támogatta a jobbközép pártokat, és a munkásság a balközép pártokat. Legalábbis egyes országokban ez a
kapcsolat a társadalmi helyzet és pártpreferencia között megváltozott: az értelmiség elég jelentős része a
balközép pártokra szavaz, a munkások elég jelentős része ma már a jobbközép pártokra szavaz.
Felmerül a kérdés, hogy a hagyományos, elsősorban gazdasági érdekeken alapuló, jobboldal-baloldal

megosztottságot nem fogja-e felváltani egy inkább valamilyen világnézeti alapon álló megosztottság. Kérdés
azonban, hogy ebben az esetben van-e egyáltalán értelme még jobboldalról és baloldalról beszélni.
4.3. Kiábrándulás a politikából

E. O. Hirschman (1982) egy rendkívül eredeti magyarázatot adott a politikai kiábrándultságra, amelyet az 1970-
es és 1980-as években lehetett megfigyelni. Magyarázatának tapasztalati alapja nyilvánvalóan egyrészt az 1968
körüli diáklázadások idején tapasztalható rendkívül intenzív politikai aktivitás az egyetemi hallgatók között,
majd ezt röviddel követően a körükben tapasztalható nagyfokú politikai passzivitás. Szerinte nemcsak a javak és
szolgáltatások vásárlásánál, hanem tevékenységeink és életcéljaink megválasztásánál is a megelégedettség, az
öröm maximalizálására törekszünk. Az örömök nemcsak anyagi, hanem lelki természetűek is. Mind az anyagi
javak és a szolgáltatások fogyasztása, mind a különféle magasztos életcélok alapján végzett tevékenységek
idővel bizonyos kiábrándulást okoznak. A tartós cikkek megszerzése, a magas jövedelemmel elérhető javak és
szolgáltatások idővel sokkal kisebb örömet szereznek, mint amennyit tőlük vártunk, amikor nagy erőfeszítéssel
próbáltunk hozzájuk jutni. Hasonlóképpen a legtöbb magasabb cél érdekében végzett tevékenység, beleértve a
közéletit is, idővel kijózanodáshoz, sőt frusztrációhoz vezet, mert kiderül, hogy a magasztos politikai célokat
nem lehet elérni, illetve részleges megvalósításuk érdekében elvtelennek látszó kompromisszumokat kell kötni,

a politikai korrupció csapdáiba eshetünk, s kétes szövetségeket kell kötni. E kétféle kiábrándulás hosszú
ciklusokat hoz létre. Vannak korszakok, amikor a társadalom tagjainak többsége anyagi jólétét akarja növelni,
visszahúzódik a magán életbe, nem törődik a politikával. Az anyagi jóléttel szembeni kiábrándulást követően
viszont megnő a politikai tevékenység, a társadalom tagjainak jelentős része politikai reformokat kíván, sőt egy
részük alapvetően meg akarja változtatni a gazdasági és politikai rendszert, új értékeket akar társadalmi
méretekben elfogadtatni. Idővel a politikai tevékenységből újra kiábrándulnak, és a társadalom tagjainak
többsége ismét visszahúzódik a magánéletbe, és anyagi jólétének növelésére összpontosítja erejét. A magyar
olvasó elgondolkozhat azon, hogy hazánkban az 1980-as évek második felében mekkora volt a politika iránti
érdeklődés és mennyire volt intenzív a politikai életben való részvétel, és hogy az 1990-es években ezt milyen
kiábrándulás és passzivitás követte.
4.4. Helyi hatalmi viszonyok

A helyi hatalmi viszonyok klasszikusnak számító vizsgálatát R. Dahl (1961) végezte el New Havenben. Arra a
következtetésre jutott, hogy a városi önkormányzat különféle döntéseinek meghozatalában más-más csoportnak
volt a legnagyobb befolyása, másmás csoport szava volt a meghatározó az oktatási, a közútépítési, a jóléti
kérdésekben. Domhoff (1978) utóbb új dokumentumok alapján újravizsgálta a helyi hatalom kérdését és arra a
következtetésre jutott, hogy a felső osztálynak igen nagy hatalma van New Haven város önkormányzata
lényeges döntéseinek meghozatalánál, s ez a hatalmi elit el tudja érni, hogy a leglényegesebb döntéseket zárt
ajtók mögött, a választott testületek kikapcsolásával hozzák meg. Kevesebb empirikus kutatás készült arról,
hogy országos szinten kinek mekkora befolyása van a döntésekre, mekkora szerepet játszanak az elitek, az
érdek- és nyomást gyakorló csoportok, a választott testületek.
4.5. A jóléti juttatások

Korábban a szociológusok egy része lényeges szerepet játszott a jóléti juttatások rendszerének kiépítésében, a
jóléti állam konkrét elemeinek kidolgozásában. Ma talán még nagyobb az érdeklődés a szociológiában a „jóléti
állam leépítésének” konkrét lefolyása és hatásai iránt.
A fejlett országok népességének öregedése és a sok országban tartósan magas munkanélküliség szinte
automatikusan a jóléti kiadások növekedése irányában hat. Ha pedig a jóléti kiadások aránya a GDP-n belül
tovább nő, akkor az vagy költségvetési deficitet okoz (a társadalombiztosítási juttatásokat többnyire az állam
garantálja, akkor is, ha a társadalombiztosítási pénztár elvben független az állami költségvetéstől), vagy az adók
növelésével kell a költségvetési bevételeket növelni. Az állampolgárok által fizetett adók ellen viszont a
lakosság egy része erősen tiltakozik, a munkaadók által fizetett adók és társadalombiztosítási járulékok növelése
pedig a vállalatok versenyképességét rontja, és ezáltal közvetve a munkanélküliség növelése irányában hat.
Ennek ellenére a jóléti kiadások összegét, pontosabban a GDP-n belüli részét alig egy-két országban
csökkentették, legfeljebb a növekedésüket állították meg. Ehhez is korlátozni kellett egyes konkrét juttatások
reálértékét és a benne részesülők körét.
A korlátozás azonban mindenütt nagy óvatossággal és szelektíven valósult meg. Az olyan pénzbeli és
természetbeni juttatásokat korlátozták elsősorban, ahol nagy megtakarításokat lehetett elérni, és nem okoztak
súlyos hátrányokat a rászorulóknak. Nyu- gat-Európában ugyanis elterjedt az a felfogás, hogy a társadalom egy
részének elszegényedése középtávon olyan súlyos társadalmi problémákat okoz, amelyeknek kezelése sokkal
nagyobb költségekkel járhat (például a közrend fenntartása területén), mint amennyit a jóléti kiadások
csökkentésével rövid távon meg lehet takarítani. A mai napig vitatott kérdés, hogy azok az országok, ahol a
jóléti kiadások aránya a GDP-n belül kisebb (például az Egyesült Államok), közép- és hosszú távon
sikeresebbek-e a gazdasági versenyben, mint azok, például Hollandia, ahol a jóléti kiadások sokkal nagyobbak.
A szocialista korszak utolsó éveiig nem rendelkezünk politikai szociológiai adatfelvételekkel Magyarországról.
Ennek az az oka, hogy a politikai viszonyok vizsgálata tilos volt, vagy pedig az eredményeket titkosították.
Az 1980-as évek második felében készült adatfelvételek arra engedtek következtetni, hogy a rendszerrel való
elégedetlenség gyorsan nőtt és magas szintet ért el. Egy 1986. évi felvétel alapján Vásárhelyi Mária (1988;
1989) szerint a felnőtt lakosságnak még 39 százaléka inkompetensnek mutatta magát a reformokat illetően, nem
tudott vagy nem akart a feltett kérdésekre felelni. Csupán egynegyed rész tartozott a radikális gazdasági és
politikai reform hívei közé. Ezzel szemben egy azonos kérdéseket feltevő 1988. évi felvételben a

megkérdezettek 76 százaléka gyökeres gazdasági változásokat látott szükségesnek, a politikai rendszer reformját
40 százalék nagyon szükségesnek és 44 százalék szükségesnek mondta, és hasonló arányban tartották
szükségesnek a szociálpolitika reformját. Tíz százaléknál kisebb volt azok aránya, akiknek nem volt
véleményük ezekről a reformokról és 10 százalék körül volt azoknak az aránya, akik egyik területen sem látták
nagyon szükségesnek a változást, a reformot. Ebből arra lehet következtetni, hogy a magyar társadalom nagy
többsége változást kívánt, a korábbi rendszer elvesztette legitimációját (Andorka 1990).
5.1. A piacgazdaság és a demokrácia támogatottsága

A rendszerváltás után lehetőség nyílt politikai szociológiai adatokat gyűjteni, az adatfelvételek száma gyorsan
nőtt. Ezeknek egyik legaktuálisabb kérdése az volt, hogy mekkora az 1990 után létrejött piacgazdasági rendszer
és a demokratikus intézmények támogatottsága a társadalomban. Azt tudjuk, hogy az egyéni jövedelemmel,
életkörülményekkel szembeni elégedetlenség igen nagy (lásd a 19. fejezetet). Kérdés az, hogy ez mennyire függ
össze az ország gazdasági és politikai rendszerével való elégedetlenséggel. A rendelkezésre álló adatok némileg
ellentmondóak. Az ÚjDemokráciák Barométer adatfelvétel sorozat (Rose-Haerpfer 1996) során számos kérdést
tettek fel tíz kelet-közép-európai és kelet-európai országban a rendszer megítéléséről (14.1. táblázat). Amikor
+100 és –100 közötti skálán értékeltették a rendszerváltás előtti, a jelenlegi és az öt év múlva várható gazdasági
és politikai rendszert, Magyarország azon kivételes esetek közé tartozott, ahol nemcsak a jelenlegi gazdasági
rendszer megítélése volt kedvezőtlenebb a rendszerváltás előttinél, hanem a szocialista politikai rendszert is
valamivel pozitívabban értékelték, mint a jelenlegit. Igaz, az öt év elmúltával várható gazdasági és politikai
rendszert a jelenleginél kedvezőbben ítélték meg. Nem tudunk meggyőző magyarázatot adni arról, hogy miért
ilyen nagyfokú éppen Magyarországon az elégedetlenség a jelenlegi rendszerrel, hiszen más volt szocialista
országokban a piacgazdaság és a demokrácia lényegesen rosszabbul működik, mint Magyarországon.
14.1. táblázat - 14.1. táblázat ♦ A demokrácia és a piacgazdaság társadalmi

támogatottságára utaló adatok, Magyarország és néhány kiválasztott kelet-közép-
európai ország, 1995. ősz
A Magyarors Bulgária Csehorszá Szlovákia Lengyelors Románia Szlovénia Horvátorszá

támogatott zág g zág g
ságra utaló
kérdés
A 25 38 -3 31 -14 4 6 -5
szocialista
gazdasági
rendszer
átlagos
értékelése
A jelenlegi -22 -40 19 -9 14 -12 8 -3

gazdasági
rendszer
átlagos
értékelése
Az 5 év 7 26 45 25 38 27 33 13
múlva
várható
gazdasági
rendszer
átlagos
értékelése
A 11 11 -24 7 -34 -23 -5 -11

szocialista

politikai
rendszer
átlagos
értékelése
A jelenlegi 0 19 29 13 24 17 18 -2
politikai
rendszer
átlagos
értékelése
Az 5 év 20 47 48 36 42 33 34 24
múlva
várható
politikai
rendszer
átlagos
értékelése
Egyetérten 19 29 11 19 8 12 12 6
e a
kommunist
a
uralomhoz
való
visszatérés
sel,
százalék
Helyeselné 26 22 16 22 32 12 20 18
a
parlament
feloszlatás
át és a
pártok
betiltását,
százalék
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a magyar társadalom többsége vissza akarna térni valamilyen totalitárius vagy
autoritárius rendszerhez. A kommunista rendszerhez való visszatéréssel csak a megkérdezettek 19 százaléka
értene egyet, a parlament feloszlatását és a pártok kiiktatását pedig csak 26 százalék helyeselné. Ezek nem
jelentéktelen arányok, de mégis kisebbségek. Emlékeztetni lehet arra, hogy 1939-ben a szélsőjobboldali pártok
és 1947-ben a Kommunista Párt a szavazatoknak körülbelül 20 százalékát kapta. Ezek voltak a legnagyobb
szavazati arányok, amelyeket Magyarországon viszonylag szabad választáson totalitárius pártok elértek.
Levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar társadalomban évtizedek óta létezik egy nem jelentéktelen
kisebbség, amelyet megfertőztek a totalitárius eszmék, de a társadalom többsége a XX. században eddig nem
volt hajlandó totalitárius pártokat támogatni.
5.2. A pártok szavazótáborának összetétele

Sokan foglalkoztak a politikai szociológia legközkeletűbb kutatási kérdésével, hogy ki melyik pártra szavaz,
melyik pártot támogatja. Kevés azonban a megbízható adatforrás, mert a rendszeresen végzett politikai
közvélemény-kutatások nem közlik a különböző pártokra szavazni kívánók társadalmi összetételét. Az 1992. évi
Háztartás Panel adatfelvétel során tudakolták, hogy a megkérdezett személy 1990-ben az országgyűlési
választáson kire szavazott (14.2. táblázat). Az ilyen visszatekintő adatokat azonban mindig többféle hibaforrás
torzítja. Ez ebben az esetben már abból is látszik, hogy a megkérdezettek visszatekintő pártpreferenciái erősen
eltérnek a választások első fordulójában ténylegesen megnyilvánult szavazati arányoktól. Ennek ellenére néhány
következtetést le lehet vonni az adatokból: a választáson részt nem vettek aránya, valamint azok aránya, akik

nem emlékeztek vagy nem akartak emlékezni, hogy kire szavaztak, nagyon határozottan összefüggött a
társadalmi helyzettel: a privilegizáltabb rétegek tagjai sokkal nagyobb arányban vettek részt a választáson és
emlékeztek, hogy melyik pártra szavaztak; továbbá a parlamentbe bejutott pártok szavazóinak összetétele nem
különbözött lényegesen. Az MDF szavazói között az értelmiségiek és parasztok, az SZDSZ szavazói között a
vezetők, a Kisgazdapárt szavazói között a parasztok, az MSZP szavazói között a felsővezetők, a Fidesz szavazói
között az értelmiségiek és alsóvezetők voltak némileg „felülreprezentálva”.
Szelényi Iván és Szelényi Szonja (1991) az 1990. évi parlamenti választás után végzett kisebb adatfelvétel
alapján próbálta a pártok szavazóbázisát elemezni. Az adatok azt mutatják, hogy ez a szavazóbázis a különböző
szociológiai ismérvek szerint nem mutatott lényeges különbségeket. A Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata
Néppárt az átlagosnál valamivel alacsonyabb iskolai végzettségű és szegényebb (munkás és paraszt)
szavazóbázissal rendelkezett. A Magyar Szocialista Párt szavazói mögött voltak a legkisebb arányban munkások
és parasztok. A Szabaddemokraták Szövetségének és a Fiatal Demokraták Szövetségének szavazói között az
átlagosnál valamivel többen voltak az értelmiségiek és magasabb iskolai végzettségűek. A Magyar Demokrata
Fórum szavazóbázisa volt a legközelebb az országos átlaghoz, ők voltak a legkevésbé „osztálypárt”. A
leghatározottabb kimutatható különbség azonban az volt, hogy a parlamenti szavazáson részt nem vevők
lényegesen alacsonyabb iskolai végzettségűek és szegényebbek voltak, mint a résztvevők. Tehát a nyugat-
európai választásokon többnyire szociáldemokratákra szavazók közül sokan nem vettek részt a választásokon.
Ebből azt a következtetést vonták le, hogy Magyarországon az 1990. évi választásokon a szociáldemokrata
szavazóbázist hitelesen képviselő párt nem volt.
Magasabb elméleti szinten ezt azzal magyarázták, hogy a magyar társadalomban három világosan elkülönülő
osztály kezd kialakulni: az értelmiségi elit, a vállalkozók, végül a bérből élő munkások; és három politikai
pártcsoport alakult ki: a nemzeti-keresztény, a liberális, a szocialista. A három osztály és a három politikai
csoport azonban nem kapcsolódott egymáshoz. A nemzeti-keresztény csoport egyrészt a vállalkozókra, másrészt
a munkásokra, a liberális csoport egyrészt az értelmiségre, másrészt a vállalkozókra, a szocialista pártok
egyrészt a régebbi káderértelmiségre, másrészt (de csak retorikában) a munkásságra próbált támaszkodni. Végső
következtetésüket, hogy e három poli tikai pártcsoport próbáljon a jövőben egy-egy osztályra támaszkodni,
sokan erősen vitatták.
Ugyanezen adatfelvétel alapján Kolosi Tamás (1990) és munkatársai a különböző pártokra szavazóknak a
konkrét politikai kérdésekről, programokról alkotott véleményét és kívánatosnak tartott általános
társadalomképét elemezték. Fő következtetésük, hogy a pártok szavazóinak véleményei nagyon kevéssé térnek
el. Ennek egyik példája, hogy a demokratikus szocializmus társadalomképét a kereszténydemokrata
szavazóknak alig kisebb része mondta kívánatosnak, mint a szocialista szavazóknak.
Az 1993-ban végzett kelet-európai rétegződésvizsgálat ad lehetőséget arra, hogy a pártpreferenciák hátterét

alaposabban megvizsgáljuk, mert számos rétegződési és attitűdváltozóval kombinálva lehet elemezni az arra a
két kérdésre adott válaszokat, hogy ha jövő vasárnap lenne parlamenti választás, elmenne-e szavazni, továbbá ha
biztosan vagy valószínűleg elmenne szavazni, akkor kire szavazna (Andorka-Lehmann 1996). Az adatok
elemzésénél figyelembe kell venni, hogy a bemondott pártpreferenciák messzemenően eltérnek az egy évvel
későbbi 1994. évi parlamenti választás szavazati arányaitól (1993 tavaszán még a Fidesz volt a legnépszerűbb
párt). Csak négy parlamenti párt híveinek száma volt elég nagy ahhoz, hogy összetételüket elemezzük (14.3.
táblázat). A szavazáson való részvételi szándék ebben a felvételben is igen erős összefüggést mutatott a
társadalmi helyzettel, jövedelemmel, iskolai végzettséggel. A privilegizáltabb rétegek tagjai sokkal nagyobb
arányban állították, hogy részt vesznek a választáson. Tehát változatlanul nagyszámú választópolgár volt
Magyarországon, aki nem kötődött erősen valamely párthoz, másképpen fogalmazva nem látott olyan pártot,
amelyet egyértelműen támogatna. A társadalmi réteghelyzet és az iskolai végzettség szerinti összetétel adatai azt
mutatták, hogy az MSZP potenciális szavazói között voltak a legtöbben, akik felsővezetők voltak és akik
felsőfokú végzettséggel rendelkeztek, és akik nagy könyvtárral (több mint 200 könyvvel) rendelkeztek. A
munkás szavazók ekkor még nem az MSZP mögé sorakoztak fel.
14.2. táblázat - 14.2. táblázat ♦ Visszatekintő információ az 1990. tavaszi országgyűlési

választáson való szavazásról társadalmi rétegenként, 1992
Nem MDF SZDSZ FKgP MSZP Fidesz KDNP Más párt Nem Össze
vett részt emlékszi
a k, nincs sen
választás informác

on ió
listájára adta szavazatát, százalék
Felsővez 12 22 25 2 18 4 2 4 11 100
ető
Értelmis 15 28 18 2 8 13 5 4 5 100
égi
Alsóvez 22 18 21 5 9 13 1 3 8 100
ető
Irodai 21 26 18 5 4 12 4 5 5 100
Önálló 23 26 14 5 5 11 2 7 7 100
Szakmu 33 21 16 5 2 9 2 4 8 100
nkás
Szakkép 39 16 13 6 2 8 1 3 12 100
zetlen
munkás
Paraszt 26 25 6 15 1 9 0 5 13 100
Nyugdíj 21 24 8 10 7 3 5 8 14 100
as
Munkan 42 13 17 4 2 8 0 4 10 100
élküli
Eltartott 42 12 8 8 3 5 2 5 15 100
Tanuló 89 2 3 0 0 4 0 0 2 100
Összese 30 20 12 7 5 7 3 4 12 100
n
Tényleg 37 16 13 7 7 6 4 10 100
es
szavazat
-
arányok
a
pártlistá
kra
választás
első
fordulój
akor
A _ 43 24 11 9 5 5 2 _ 100
parlame
nti

képvisel
ők
megoszl
ása
1990-
ben
14.2. táblázat ♦ Visszatekintő információ az 1990. tavaszi országgyűlési választáson való szavazásról társadalmi
rétegenként, 1992
Az életkori összetétel azt mutatta, hogy a Fidesz választói között van a legtöbb fiatal és az MDF választói között
a legtöbb idős ember. Az MSZP támogatói között voltak a legtöbben és az MDF támogatói között viszonylag a
legkevesebben, akik azt mondták, hogy a rendszerváltás után nehezedtek az életkörülményeik. Tehát az MSZP
maga mögé állította az elégedetleneket. A legvilágosabb összefüggés azonban a korábbi párttagság és az MSZP
iránti szimpátia között mutatkozott. Viszont az aktív vallásos személyek túlnyomó részben az MDF-et és az
akkori másik két kormánypártot támogatták.
Gazsó Ferenc és Stumpf István (1995) elemezték az 1994. évi parlamenti választás eredményeit a különböző
pártok szavazóinak összetétele szempontjából. Közismert, hogy a választások előtti körülbelül hat hónapos
időszakban a pártpreferenciák erősen módosultak, a Fidesz támogatottsága erősen lecsökkent, az MSZP
támogatottsága viszont erősen megnőtt. Ennek okait kutatva Gazsó és Stumpf arra a következtetésre jutottak,
hogy ezekben a hónapokban a munkások, elsősorban a szakképzetlen munkások jelentős része (akiknek 1993
tavaszán még nem volt világos pártpreferenciájuk) az MSZP választói közé állt. Felhívták a figyelmet arra, hogy
így az MSZP választói táborában két egymástól eltérő érdekekkel rendelkező nagy tábor van: a vezető réteg,
ezen belül a gazdasági vezetők jelentős része, továbbá a szakképzetlen munkások. Az előbbiek a gyors
piacosításban érdekeltek, az utóbbiak viszont abban, hogy a piacosítás veszteseit az állam megvédje. A
választott párthoz való kötődés erősségére és az 1990. évi választáson támogatott pártra vonatkozó kérdések
alapján a választáson részt vetteket négy csoportba sorolták attól függően, hogy erősen vagy gyengén kötődtek
az 1994-ben támogatott párthoz, és attól függően, hogy ugyanarra a pártra szavaztak-e 1994-ben (konzekvens)
vagy nem. A szavazáson részt vevőknek csak 10 százaléka tartozott az „erősen kötődő konzekvens szavazó”
csoportba, hasonlóképpen 10 százaléka az „erősen kötődő, nem konzekvens szavazó” csoportba, 27 százalék a
„gyengén kötődő konzekvens” és 53 százalék a „gyengén kötődő nem konzekvens” csoportba. A választás előtti
hónapokban bekövetkezett pártpreferencia módosulást az okozta, hogy a korábban a FIDESZ-t támogató
„gyengén kötődő nem konzekvens” választók jelentős része átállt az MSZP oldalára. Hozzá lehet tenni, hogy ez

utóbbi csoport nagy részétől a következő években sem lehet stabil pártpreferenciára számítani.
14.4. táblázat ♦ Pártpreferenciák alakulása 1990 és 1995 között
A pártpreferenciák ingadozásának mértékéről még részletesebb képet nyújtanak a Magyar Háztartás Panel évről
évre végrehajtott adatfelvételei (Fábián-Tóth 1995; Fábián 1996). 1992-ben, 1993-ban és 1995-ben
megkérdezték az aktuális pártpreferenciát, 1992-ben visszatekintőleg az 1990. évi választáson támogatott pártot
és 1995-ben az 1994. évi parlamenti választáson támogatott pártot. Így öt különböző időpontból vannak
pártpreferencia-adatok (14.4. táblázat). Kitűnik mindenekelőtt, hogy a választásokon ténylegesen többen vettek
részt, mint ahányan a választások között azt állították, hogy részt fognak venni. Ez a bizonytalan részvételi
szándékú – vagy bizonytalan párt- preferenciájú -, de a választásokon mégis részt vevő csoport elég nagy ahhoz,
hogy a választás eredményét erősen befolyásolja. Látható, hogy az egyes pártok támogatóinak aránya évről évre
erősen ingadozott. Az ingadozók igen nagy aránya még világosabban kitűnik, ha azonos személyeknek két
egymást követő évben bemondott pártpreferenciáját hasonlítjuk össze (14.5. táblázat). Az egyes pártok 1994. évi
tényleges szavazóina jelentős része 1995 tavaszára már nem ugyanazt a pártot jelölte meg. Az elpártolok nagy
része a „nem szavazó” csoportba lépett át. A vizsgált személyeknek mind az öt vizsgált időpontbani
pártpreferenciáját összehasonlítva kitűnt, hogy a szavazópolgároknak alig néhány százaléka jelölte meg mind az
öt alkalommal ugyanazt a pártot. Mindez arra enged következtetni, hogy a politikai vélemények a magyar
társadalomban még kevéssé kristályosodtak ki, ezért a következő években nemcsak a pártok szavazóinak száma,
hanem általában a politikai vélemények alakulása is nagy meglepetéssel szolgálhatnak.

14.5. táblázat ♦ Az 1994-es pártpreferencia módosulása: 1995-ös „kilépési” arányok
A mozgalmakat és a tiltakozásokat Szabó Máté (1993; 1995) vizsgálta Magyarországon. Az 1980-as években az
egypártrendszer idején a megszülető politikai mozgalmak lényeges szerepet játszottak a rendszerváltozás
előkészítésében, a pártok későbbi megalakításában. Nyugati típusú mozgalmak, mint a környezetvédő, a béke-,
az antinukleá- ris vagy a nőmozgalom viszont nem vagy alig jöttek létre Magyarországon, és ma sem játszanak
lényeges szerepet. A viták és tiltakozások ma elsősorban gazdasági és hatalmi kérdések köré szerveződnek.
5.3. Közvélemény a jóléti juttatásokról

A jóléti juttatások reformjának kérdései a rendszerváltás óta nemcsak a hazai társadalomtudományok, hanem a
közvélemény érdeklődésének is középpontjába kerültek. A szocialista korszakból örökölt szociálpolitika jóléti
szolgáltatási rendszere nagy összegeket osztott el, ezek az összegek jelentős részben nem a leginkább
rászorulóknak jutottak, és a rendszer számos eleme pazarlásra ösztönzött vagy legalábbis nem állta útját a
pazarlásnak. A jóléti szolgáltatások korlátozásának gondolata két egymástól nagyon eltérő forrásból
táplálkozott:
1. A nyugati társadalmakban az 1980-as években megerősödött neoliberális felfogás szerint a társadalom tagjai
felelősek saját sorsuk alakulásáért, ezért az állami újraelosztás minél kisebb számú állampolgárnak nyújtson
juttatásokat, az állampolgárok a piacon vásárolják meg az egészségügyi ellátást, fizessenek tandíjat, kössenek
magánpénztárakkal nyugdíjbiztosítást. Bár sokan képviselik ezt az álláspontot mind a politikában, mind a
társadalomtudományokban, korántsem lehet ezt általánosan elfogadottnak tekinteni.
2. A szociális kiadások, azokon belül a jóléti kiadások aránya a GDP-n és az állami költségvetésen belül
(amelybe itt beleszámítjuk a társadalombiztosítást is) olyan mértékben megnőtt, hogy finanszírozásuk nagy
nehézségekbe ütközik. Ez különösképpen érvényes Magyarországra, mert a rendszerváltást követő gazdasági
válság, a munkanélküliség megnövekedése és a nagy tömegű nyugdíjazás következtében megnőttek a kiadások,
miközben az állami költségvetés és a társadalombiztosítás bevételei csökkentek. Ezért, tetszik vagy nem tetszik,
szükségesnek látszik a jóléti szolgáltatások csökkentése vagy legalábbis növekedésük megállítása.
Korántsem világos azonban, hogy a magyar társadalom tagjai mit kívánnak a jóléti szolgáltatások
vonatkozásában. Ezeknek a kívánságoknak a felmérésében játszhat szerepet a szociológia. Könnyen belátható,
hogy ha a lakosságtól azt kérdezik meg, hogy fenn kívánja-e tartani a jelenlegi nyugdíjrendszert vagy az
ingyenes egészségügyi ellátást, akkor a nagy többség igennel fog válaszolni. Csontos László, Kornai János és
Tóth István György (1996) abból indultak ki, hogy az állampolgárok nincsenek tisztában azzal, mibe kerülnek a
jelenlegi juttatások, ezért másképpen fognak válaszolni, ha közlik velük, hogy minden magyar adófizető
állampolgártól mekkora jövedelmet kell elvonni a jelenlegi jóléti juttatások fenntartásához. Az 1996 elején
végzett adatfelvétel mindenekelőtt megállapította, hogy a társadalom tagjai kevéssé vannak azzal tisztában,
hogy a különböző állami szolgáltatásoknak mekkora az „adóára”, mennyi adót kell ezért fizetni. Amikor a
megkérdezettekkel közölték a különféle szolgáltatások (ingyenes felsőoktatás, ingyenes egészségügyi ellátás,
nyugdíj) „adóárát”, akkor a megkérdezetteknek egy része kívánatosnak mondta azok korlátozását (azzal a
feltételezéssel, hogy az így megtakarított összeggel nőnek az egyéni keresetek). De az „adóárak” közlése után is
sokan úgy foglaltak állást, inkább vállalják a magasabb adókat és társadalombiztosítási járulékokat annak
érdekében, hogy a jóléti juttatások ne csökkenjenek vagy legalább részben megmaradjanak. A magyar
társadalom többsége tehát nem támogatná az állam teljes kivonulását a jóléti szolgáltatások területéről és
azoknak teljes piacosítását, privatizálását.
Egyrészről el kell fogadnunk, hogy a politikai demokrácia alakulása nagymértékben függ a társadalom
demokratikus kultúrája és a civiltársadalom fejlődésétől, ezért illúzió lenne azt várni, hogy egy-egy
alkotmányjogi szabállyal meg lehet teremteni a szilárd demokratikus társadalmi viszonyokat. Szemléletesen
fejezi ezt ki R. Dahrendorf a keleteurópai forradalmakról 1990-ben publikált könyvében: a politikai
rendszerváltozást meg lehet valósítani 6 hónap alatt, ennyi idő alatt meg lehet írni és el lehet fogadtatni egy új
alkotmányt; a gazdaság talpra állításához 6 év lehet elég; a demokratikus társadalmi viszonyok megteremtéséhez
és megszilárdításához azonban 60 év is szükséges lehet.
Másrészről azonban nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy konkrét jogszabályok egy adott időszakban
erősen befolyásolhatják a politikai viszonyok alakulását, és az utóbbiakban megindult jó vagy rossz fejlődést
később nem lehet már visszafordítani. Csak példaként említek ilyen jogszabályokat: a parlamenti választási

rendszer (van-e százalékos küszöb, amely a listás képviselői mandátumok elnyeréséhez szükséges; listás vagy
egyéni szavazókörzeti választás vagy ezek milyen kombinációja) a kormány, a parlament és a köztársasági elnök
egymáshoz viszonyított hatásköre stb. Ezeknek az alkotmányjogi kérdéseknek tisztázása a politikatudomány
témakörébe tartozik.
Teljes mértékben a konkrét jogszabályoktól függ az állam szerepe a jóléti szolgáltatások területén. Az utolsó
évtizedekben a szociológián belül, sőt attól némileg már elkülönülve új tudományág kezdett kialakulni, amely a
szociálpolitikát kívánja tudományos eszközökkel vizsgálni és döntéseit megalapozni. Ennek a könyvnek a
társadalompolitikával foglalkozó alfejezetei utalnak a szociálpolitika tudománya által vizsgált kérdésekre, teljes
körű tárgyalásuk azonban külön „szociálpolitika”-tankönyv feladata lesz.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
Minden társadalomban szükség van kollektív döntések meghozatalára és végrehajtására, ez a funkciója a
politikai alrendszernek. A politika az a tevékenység, amely e döntések befolyásolására, konkrétabban amely a
döntéshozó hatalom megszerzésére és megtartására irányul. A politikával a politikai szociológia mellett külön
tudomány, a politológia vagy politikatudomány is foglalkozik.
A döntések meghozatalának, a hatalom megszerzésének és megtartásának módja szempontjából

megkülönböztethetünk demokratikus és diktatórikus politikai rendszereket. A diktatúrákon belül
megkülönböztethetjük az autoritárius és a totalitárius rendszereket. Az előbbiek csak a nyílt ellenzékiséget nem
tűrik el, az utóbbiak az állampolgárok magánéletébe, gondolkodásába is bele kívánnak avatkozni. A politikai
szociológiának egyik alapvető kutatási kérdése, hogy milyen tényezők, feltételek járultak hozzá, hogy a XX.
században a fejlett országokban totalitárius rendszerek (a nemzetiszocialista Németország és a Szovjetunió)
jöttek létre, illetve milyen tényezők és feltételek segítik elő a demokratikus rendszerek létrejöttét és
fennmaradását. Különösen aktuális ez a kérdés ma Kelet-Közép-Európában és Kelet-Európában, amelyeknek
legtöbb országa 1989- 1990-ben szabadult fel a totalitárius vagy autoritárius rendszer alól. Szociológiai
adatfelvételek arra engednek következtetni, hogy bár a rendszerváltás utáni gazdasági és politikai viszonyokkal
szembeni elégedetlenség igen megnőtt, a magyar társadalom nagy többsége nem helyeselné a visszatérést
valamilyen autoritáriánus rendszerhez.
A politikai szociológia egyik legtöbbet vizsgált kérdése, hogy a különböző politikai pártok támogatói, szavazói
kik közül kerülnek ki. A rendszerváltás óta végzett magyarországi adatfelvételek arra engednek következtetni,
hogy a parlamenti pártok stabil szavazóbázisa igen kicsi, az ingadozó szavazók aránya viszont nagy. A pártok
szavazótáborának társadalmi összetétele nem mutat nagy különbségeket. Erősebb hatása van a világnézeti
tényezőknek (vallásosságnak, korábbi kommunista párttagságnak), mivel azonban az ezek szerint határozottan
körülhatárolható csoportok a társadalomnak csak egy kisebbségét alkotják, a szavazók nagy többsége egyik
évről a másikra is hajlamos pártpreferenciáját megváltoztatni.
(Tóth István György)

Ebben a fejezetben három olyan nemzetközi témát emelünk ki, amelyek közvetlenebbül is befolyást gyakoroltak
az átalakuló országok, közöttük Magyarország politikai környezetére: nemzetközi konfliktusok, a nagy
gazdasági-társadalmi átmenetek lezárulta és az Európai Unió kibővülése.
Geopolitikai változások A Szovjetunió szétesése után a korábbi kétosztatúság helyett egypólusúvá vált a világ.
Ebben a nemzetközi rendben (amely Kína és India várható és folyamatban levő megerősödéséig tart), két, az
egyes országok politikai berendezkedésére közvetett vagy közvetlen is hatással levő konfliktus zajlott le.
Európában a Jugoszláv köztársaság helyén létrejött vagy újjáalakult államalakulatok (Horvátország, Szlovénia,
Bosznia-Hercegovina, Szerbia és Montenegró, Macedónia) és ma még meglehetősen instabil közigazgatási
területek (Koszovó, Boszniai Szerb Köztársaság) formálódása a második világháború után Európában
bekövetkezett legnagyobb véráldozatot követelő etnikai konfliktusok, polgárháborúk és nemzetközi
konfliktusok között zajlott le. 1991 és 1995 között Szlovénia, Horvátország és Bosznia, 1996 és 2001 között
pedig Szerbia, Koszovó, Macedónia területén voltak fegyveres harcok, amelyek végül a Koszovói háborút
követően Szerbia elleni NATO-beavatkozással értek véget. Mivel az Európai Uniónak nem volt önálló

külpolitikája és védelmi rendszere, kiderült, hogy csak az Egyesült Államokkal együtt tud az Európában
közvetlenül a határai mentén fellépő nemzetközi konfliktusokon úrrá lenni. A háború egyik következménye a
háborús bűnökkel vádolt szereplők felkutatását és felelősségre vonását végző hágai Nemzetközi Törvényszék
létrehozása lett. Ennek erejét jelzi, hogy Horvátország uniós csatlakozási folyamatát is gátolni volt képes azzal,
hogy elérte, késleltessék a tárgyalásokat a háborúban kulcsszerepet játszó egyik horvát tábornok kézre
kerítéséig.
Amerikában a 2001. szeptember 11-én öngyilkos merénylők által elkövetett, mintegy háromezer áldozatot szedő
merénylet az Egyesült Államok belső biztonsági rendszerének és nemzetközi szerepvállalásának átalakítását
váltotta ki és két közel-keleti katonai beavatkozás indoka lett (Afganisztánban és Irakban). Később két, a
háborúkban tevékenyen részt vállaló európai országban is merényletek történtek, amelyek véget vetettek annak
a hitnek, hogy itt csak az Egyesült Államok és az arab világ közötti konfliktusról van szó és rámutattak arra,
hogy Európában is újra kell gondolni az Európán kívüli (elsősorban muzulmán) országokból származó
bevándorlókkal kapcsolatos politikát, szükség van a kulturális és etnikai diverzitás és az integráció fogalmainak
újragondolására is. Hollandiában egy a nők iszlám országokban történő elnyomásáról filmet készítő rendezőt
gyilkoltak meg iszlám fundamentalisták, amit kulturális és etnikai alapú összecsapások követtek 2004-ben.
Franciaországban 2005 őszén a nagyobb városok bevándorlók által lakott, általában szegregált, külvárosi
negyedeiben törtek ki etnikai alapú zavargások. Ez az eseménysor lényeges hatással járt az egyes európai
országok belpolitikai viszonyaira és várhatóan az Európai Unió bevándorlási politikájának átalakulását is
magával hozza majd. A szociológia számára is új kihívásokat jelent ez a helyzet. Sokan vették ismét elő Samuel
Huntington 1995-ös művét a civilizációk harcáról (Huntington 2000). A kulturális és etnikai viszonyok kutatása
valószínűleg a következő évtizedek egyik legfontosabb szociológiai és politikatudományi kutatási területe lesz.
A nagy átalakulás és a gazdasági-politikai átmenet vége A korábbi szocialista világrendszer országainak

társadalmi-gazdasági átalakulása nagyon változatos formákat öltött. Több helyen az államhatárok erőszakos
megváltozásával illetve újraépítésével járt (volt szovjet tagköztársaságok, volt Jugoszlávia), másutt az
országhatárokon belül zajlott le. Csehország és Szlovákia alkotmányos keretek között, népszavazással
megerősítve vált szét. Számos átmenet etnikai feszültségek éleződését hozta (a balkánon vagy a közép-ázsiai
köztársaságokban), másutt mindez egyáltalán nem okozott gondokat (Szlovéniában vagy Lengyelországban).
Nagy változékonysággal, de jellemző volt a külpolitikai és kereskedelmi orientáció megváltozása is (keletről
nyugat felé). Egyes országokban a korábbi hatalmi elitek politikai szerepvállalását jogi és politikai eszközökkel
korlátozták (a volt NDK megszűnése után Németországban vagy Csehországban), másutt ilyen korlátozások
egyáltalán nem történtek (Magyarországon vagy Szlovéniában). Bizonyos esetekben a szovjet hatalom
összeomlása sem a piacgazdaság térnyeréséhez, sem pedig a demokratizálódáshoz nem vezetett el
(Fehéroroszország, Türkmenisztán, Kazahsztán).
Az EU-taggá vált nyolc Közép-Kelet-Európai ország viszonylag homogén utat járt be. Kornai János (Polányi
Károly nyomán, a kapitalizmus korábbi térhódításainak analógiáit használva) a régió „nagy átalakulásának”
nevezi ezt a folyamatot (Kornai 2005) és a nyugati civilizációban bekövetkezett politikai változások fő irányát
tekintve a nyugat-európai városi polgári és egyházi önkormányzatiság kiépülése, ezt követően a
parlamentarizmus és a választójog kiterjesztése, majd a demokratizálódás dél-európai, ázsiai és latin amerikai
terjedése utáni negyedik nagyobb hullámnak tekinti a szovjet és kelet-európai rezsimek összeomlását követő
átalakulásokat. Kornai szerint a változások (1) a nyugati civilizáció fejlődési irányának megfelelően a kapitalista
rendszer kifejlődése irányába történtek és (2) a politikai struktúrában a demokrácia intézményrendszerének
térhódításával jártak együtt. Az átalakulás totális volt, minden szférában (gazdaság, politika, jogrendszer,
társadalom) párhuzamosan zajlott (3), erőszakmentesen zajlott le (4), békés körülmények között ment végbe (5),
történelmi léptékkel mérve nagyon rövid idő alatt következett be (6) (Kornai, 2005).
Az Európai Unió kibővítése A 2004 májusában az Európai Unió tagjává vált államok már az átalakulás
periódusában átvettek számos jogszabályt és intézményt az uniós országok gyakorlatából, mert meg kellett
felelniük a csatlakozási tárgyalások során velük szemben támasztott jogi, gazdasági és politikai
követelményeknek. Ezen túl formálisan is alkalmazniuk kellett az uniós joganyagot, az ún. acquis
communitaire-nek nevezett sok ezer oldalas szabálygyűjteményt. Mindez lényegileg változtatott a politikai
rendszereken.
Az Európai Parlament képviselőinek megválasztása az Unió országaiban nagyjából egy időben zajlik. Ekkor a
tagországokban regisztrált pártok jelölnek tagokat az adott országok lélekszáma alapján meghatározott kvóták
szerinti helyekre. (Magyarországnak a 2004. májusi választásokon az összesen 732 európai parlamenti képviselő
közé 24-et lehetett delegálnia.) A képviselők nagyobb pártcsaládok szerint tömörülnek frakciókba, amelyek
sokszor az országok vagy országcsoportok eltérő érdekei szerint szavaznak, máskor pedig természetesen az
egyes országok belpolitikai életében is megszokott frakciófegyelemnek megfelelő gyakorlatot követik.

A csatlakozók kormányzati tevékenységére és törvényhozásaira a csatlakozásról szóló tárgyalási folyamat során

a gazdaságpolitikai és intézményépítési kritériumnak való megfelelés kényszere mellett politikai elvárások is
nyomást gyakoroltak. Néha egyes belpolitikai fordulatok a tárgyalási folyamat lassulásához vagy
megakadásához vezettek (ez történt például Szlovákiával a nemzeti populista Meciar kormányzat idején). Az
itegrációs folyamat lényege azonban a makrogazdasági kritériumok megfogalmazásához és a szociálpolitikai
menetrendhez kötődik. Az ún. konvergenciakritériumok az egyes országok fontosabb makrogazdasági
mutatóinak szem előtt tartását, közösségi szintű nyomon követését tartalmazzák. A foglalkoztatáspolitika, a
szociálpolitika és az oktatás területén ennél valamivel „puhább” kritériumok érvényesülnek. Az ún. nyitott
koordináció eszközrendszerének keretében a tagok számára közös vezérelveket, ajánlásokat és alkalmazásra
ajánlott eszközrendszereket fogalmaznak meg, majd éves vagy kétéves nyomon követési, jelentési folyamat
révén ellenőrzik a kitűzött célok teljesülését.
Ezek az intézkedések a nemzeti szinten folytatott gazdasági és szociális politikák tekintetében szűkítik a helyi
elitek mozgásterét és ezáltal némiképpen a nemzeti szuverenitás bizonyos mértékű feladását is jelentik. Az egész
folyamat iránya azonban egyelőre kérdéses, hiszen nem dőlt el, hogy egy közepes időtávon belül az Unióból
egyfajta Európai Egyesült Államok, vagy pedig mindössze egy európai szintű szabad kereskedelmi övezet
alakul majd ki. A szkepszist növelte a francia kezdeményezésre létrejött alkotmányozási folyamat 2005-ös
franciaországi elutasító népszavazás után nyilvánvalóvá vált kudarca.

A magyarországi politikai rendszer és a választói viselkedés kutatásának számos kiemelkedő teljesítménye
született meg az elmúlt években (lásd az ajánlott irodalmak között a legfrissebbeket), amelyek amellett, hogy a
politikatudomány szempontjából elemzik a fejleményeket, számos, a politikai szociológiát érintő jelenségre
világítanak rá. Ebben a fejezetben négy részkérdéssel: a magyar pártrendszer átalakulásával, a szavazókorú
népesség társadalmi demográfiai szerkezetének átrendeződésével, a politikai aktivitás mértékével és az egyes
pártok szavazótáborainak összetételével foglalkozunk.
A pártrendszer szerkezetének átalakulása, a pártok számának csökkenése A magyar pártrendszer karakterét az

1989-es ún. Nemzeti Kerekasztal tárgyalások során kötött megállapodássorozat jelölte ki. Az ekkor
körvonalazódott választójogi törvény eredményeképpen a magyar pártrendszer az átmeneti országokhoz képest
kiemelkedően stabilnak mutatkozott. 1990-ben, 1994-ben, 1998-ban és 2002-ben is leváltották az éppen
hatalmon levő kormányt, megtörtént a békés hatalomátvétel-átadás. Egyszer sem voltak országos időközi
választások, még akkor sem, amikor egyébként (2003-ban, a szocialista-szabad demokrata kormánykoalíció
idején) magának a kormányfőnek a leváltására sor került és mindez jelentős kormányátalakítással is járt. Ez a
stabilitás lényegében két fontos közjogi elemnek a következménye: a parlamentbe bejutást a választásokon
leadott szavazatok bizonyos minimális arányának (ez előbb 4 százalék volt, majd 5 százalékra emelték)
megszerzéséhez kötötték és a kormány ellen csak ún. konstruktív bizalmatlansági indítványt lehet tenni (csak a
kormányfővel lehet bizalmatlanságot bejelenteni és egyben meg is kell nevezni és megszavazni utódjelöltet).
E két szabály amellett, hogy elősegítette a kormányzati stabilitást, a magyarországi pártrendszer nemzetközi
mércével mérve is jelentős mértékű tömbösödéséhez és koncentrálódásához is hozzájárult. Tömbösödésnek azt a
folyamatot nevezik, amelyben a politikai pártok a politikai tér két eltérő oldalára tömörülnek, majd végbemegy
közöttük egyfajta ideológiai, programokban is nyomon követhető hasonulás. Angelusz és Tardos (2005a)
kiemelik, hogy a tömbösödés folyamán a pártok (többnyire a kormányzat-ellenzék megosztottság mentén)
többé-kevésbé formalizált integrációkba tömörülnek, amelyet bizonyos mértékben követ a pártok
szavazótáborának összehangolódása is. A magyar pártrendszerben a tömbösödés koncentrálódást is magával
hozott, hiszen a blokkok kialakulásával a pártok száma is csökkent. Ebben a koncentrálódási (végső soron
inkább kétpártosodási) folyamatban szintén fontos szerepet tölthetett be a parlamentbe kerülési küszöb
bevezetése és a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye (Tóka 2005b). A tömbösödést jól mutatja,
hogy az egymást követő választásokon a leadott szavazatok mind nagyobb hányada koncentrálódott mind
kevesebb számú párt kezében (14.6. táblázat).
14.3. táblázat - 14.6. táblázat ♦ Politikai koncentráció a magyar pártrendszerben, 1990-

2002
A két legnagyobb párt A két legnagyobb párt által A parlamentbe bejutott

szavazatainak aránya elnyert mandátumok pártok száma
aránya

1990 46 67 6
1994 53 72 6
1998 60 73 5
2002 83 89 4
Forrás: Angelusz-Tardos 2005a.
A folyamatot befolyásolták, bár nem mindig ugyanabba az irányba, a parlamenti választások közötti
időpontokban rendezett önkormányzati választások és a különböző ügyekben rendezett népszavazások. Ezek a
köztes választások hol „ráerősítettek” a parlamenti eredményre (például a 2002-es önkormányzati választások a
tavaszi parlamenti választások eredményére), hol pedig „korrekciós” természetük volt (például 1990-ben,
amikor a tavaszi MDF győzelmet egy őszi erőteljes szabaddemokrata áttörés követte). A koncentrálódás
folyamata azonban megállíthatatlan volt, a magyar pártrendszer nagyon hasonlóvá vált a kétpárti
berendezkedésű politikai rendszerekéhez.
14.1. ábra ♦ A pártok percepciója a bal-jobb és liberális-konzervatív dimenzió mentén: átlagos bal-jobb és
liberális-konzervatív skála pontszámok
Nehéz lenne megmondani, hogy a kétpártosodásban – közgazdasági analógiával – a kereslet (a választói

preferenciák) vagy a kínálat (a pártok és az általuk kínált programok) alakulása játszotta a vezető szerepet.
Valószínűleg mindkettő (Tóka 2005b). A nagyobb pártokban is volt a törekvés arra, hogy két alternatívára
egyszerűsítsék le a politikai teret és ezen belül igyekezzenek elfoglalni az egyik térfelet és a választókban is
lehetett vágy a leegyszerűsített politikai paletta iránt. A pártok mozgása mindenesetre jelentős volt ebben a
folyamatban. Körösényi–Tóth–Török (2005, IV. fejezet) szerint az első szakaszban (1989–1990) a pártok közötti
fő törésvonal a posztkommunisták (MSZMP és MSZP) és az antikommunisták (többiek) között volt, ez utóbbi
csoporton belül szétválasztva egymástól a kulturális-ideológiai baloldalt (SZDSZ és Fidesz) és a kulturális-
ideológiai jobboldalt (MDF, FKGP, KDNP). Ezután az SZDSZ és a Fidesz között mind nagyobb mértékben
növekedett a távolság és elhalványulni látszottak a szocalisták és a szabaddemokraták közötti távolságok,
miközben a Fidesz fokozatosan elfoglalta a kulturális-ideológiai jobboldali térfelet az antikommunista póluson.
A negyedik kormányzati ciklusban (a 2002-es választásokat követően) már gyakorlatilag két blokk áll szemben
egymással, egy-egy nagyobb (MSZP illetve a Fidesz) és egy-egy kisebb (SZDSZ illetve az MDF) párttal a két
oldalon, a parlamenten kívüli pártok közül pedig egy-egy kisebb erő foglalja le a bal-, illetve jobboldali politikai
tér szélső értékeit.
A politikai-ideológiai paletta „kínálati” oldalát illusztrálva a 14.1. ábra azt mutatja, hogy hol helyezkedtek el
2003-ban a parlamenti pártok a politikai-ideológiai bal-jobb skála és a liberális-konzervatív mező mentén

kijelölt koordináta-rendszerben, ahogy a választópolgárok (az adott vizsgálatokban a mintában szereplő

válaszadók) „látták” őket. A liberális-konzervatív dimenzióban a MIÉP-et és az SZDSZ-t értékelik a szélső
pártként, a bal-jobb dimenzió mentén az egyik oldalon a munkáspárt a másik oldalon pedig a MIÉP található.
Politikai demográfia: a választókorú népesség összetételének változása Az egymással párhuzamosan lezajlott

gazdasági és politikai rendszerváltás kölcsönösen hatott egymásra és a társadalom szerkezetére. Először is
lezajlott egy cserélődés. A választásra jogosult népesség száma 1990 és 2005 között alig változott (7 800 ezerről
8 050 ezerre emelkedett), de azoknak, akik 1990-ben szavaztak, csaknem harminc százaléka időközben meghalt,
a 2006-ban szavazóképes állampolgároknak viszont több mint harminc százaléka még nem szavazhatott 1990-
ben, hiszen fiatalabb volt 18 évesnél. Ez utóbbi csoportnak tehát már nincsen a felnőtt élethez köthető
tapasztalata a rendszerváltás előtti Magyarországról. Másodszor, míg 1990-ben a választókorú népesség
körülbelül 70 százalékának nem volt középfokú végzettsége és mindössze 9 százalék volt a diplomások aránya,
2005-re a diplomások aránya 13 százalék fölé, a középiskolát végzetteké 43 százalékra nőtt, az alacsonyabb
végzettséggel rendelkezők aránya viszont 44 százalékra csökkent. Ezen túl 1990 és 2005 között a 18 év fölöttiek
között gazdaságilag aktívak aránya hatvanról ötven százalék alá esett, a nyugdíjasoké viszont egyharmadról
negyven százalék fölé emelkedett. A gazdasági struktúra átalakulása és az iparszerkezet modernizálódása révén
a szocialista időszakot jellemző nagyvállalati szerkezet, az erőteljes ipari dominancia, a magas fokú
szakszervezeti lefedettség átalakult, a vállalatméret csökkent, a magántulajdon vált dominánssá, a szakszervezeti
lefedettség nemzetközi összehasonlításban is rendkívül alacsony szintre csökkent. Ez szűkítette a baloldali
pártok mozgásterét abban, hogy megszervezzék magukat és a politikai napirend is átalakult, mintegy igazodva a
szavazókorú népesség összetételének változásaihoz.
A politikai aktivitás és a választási részvétel alakulása A demokratikus intézményrendszer legitimitásának egyik

legfontosabb bázisa az állampolgárok politikai aktivitása. A tá- gabb értelemben vett, képviseleti demokrácia
intézményein kívüli, a civil szerveződésekben és az ad hoc politikai érdekérvényesítési akciókban való
részvételt is magában foglaló aktivitás Magyarországon a nyugati országokhoz és az Unió új tagországaihoz
képest is rendkívül alacsony (Angelusz-Tardos 2005b). A régebbi tagországok 18 év feletti népességén belül
szakszervezethez 24 százalék, környezetvédelmi mozgalomhoz mintegy 7 százalék kötődik, nálunk viszont az
előbbi csoportba mintegy 6 százalék tartozik, az utóbbiba tartozók aránya pedig 1 százalék alatt van.
A helyi részvétel szintén alacsonyabb a Magyarországon, a parlamenti választásokon mutatott aktivitás viszont,
úgy tűnik, konvergenciát mutat a nyugat-európai országokéval. A hazai részvétel szintje elmarad az európai
átlagtól, de az utóbbi évtizedekben az európai országokban némi csökkenés, a magyar választásokon viszont
emelkedő trend mutatkozott. Az eddigi négy választásból egyszer nem érte el az elsőfordulós részvétel az 57
százalékot, a legutolsó (2002-es) választáson viszont a 70 százalékot is meghaladta (14.7. táblázat). Miközben
1990-ben és 1994-ben a második fordulóban az elsőhöz képest lényegesen kevesebben vettek részt a
választáson, 1998-ban és 2002-ben a két forduló között jelentős választói mobilizáció történt. Ez összefügghet a
kétpártosodás- sal is: ha a politikai képlet két alternatíva közötti választásra egyszerűsödik, kiegyenlített
politikai erőviszonyok mellett felértékelődnek a bizonytalanok szavazatai, aminek van mozgósító ereje.
A demokrácia működése szempontjából fontos lenne annak ismerete, hogy hogy választásoktól való
távolmaradás a különböző társadalmi-gazdasági dimenziók mentén szisztematikusan alakul-e. Ha ugyanis ez a
helyzet, akkor bizonyos társadalmi érdekek reprezentációja csorbát szenvedhet. Erről azonban sajnos nagyon
keveset tudunk. A választások napján végzett úgynevezett exitpoll vizsgálatok célja az, hogy a média az aznap
esti műsorokban gyorsan tudjon eredményeket közölni az urnazárás és a végleges választási eredmények
ismertté válása előtt. Az exit pollokban általában nincs elég háttérváltozó a távolmaradók jellemzőinek
becsléséhez. A választások előtti közvélemény-kutatásokban, ahol számtalan háttérváltozó is szerepel, ugyan
rákérdeznek „egy most vasárnapi” választási részvétel szándékára, ám a válaszok előre jelző ereje bizonytalan
(Kolosi-Tóth 2005). A választások után végzett úgynevezett post election vizsgálatokban viszont a
visszaemlékezéseket sokszor inkább a kulturális közeg által determinált „helyes válaszok” vezérlik, nem
feltétlenül a tényleges viselkedés (Fábián 1996, Ange- lusz-Tardos 1998).
14.4. táblázat - 14.7. táblázat ♦ Magyarországi választások részvételi eredményei 1990 és

2002 között (százalék)
Év Parlamenti Önkormányzati Népszavazások és egyéb
választások választások

1989 „négyigenes”: 58,0
1990 I. ford: 65,1 40,2 Köztársaságielnök-

választás:
II. ford: 45,5
13,9
1993 Tb-választás: 39,0
1994 I. ford: 68,9 43,4
II. ford: 55,1
1997 NATO: 49,2
1998 I. ford: 56,1 45,7
II. ford: 57,0
2002 I. ford: 70,5 51,1
II. ford: 73,5
2003 EU: 45,6
2004 (Európa-parlament) 38,5 Kettős népsz.: 37,5
Forrás: www.valasztas.hu.
A választási statisztikákból azt tudjuk biztosan, hogy a részvétel Budapesten és Észak-Dunántúlon magasabb,
Kelet-Magyarországon pedig alacsonyabb, mint másutt. A legkevésbé torzító, választások utáni felvételek
adataiból az derül ki, hogy a részvételt leginkább az egyének kulturális és anyagi erőforrásai (praktikusan:
iskolázottsága és jövedelmi-vagyoni helyzete) befolyásolják. A magas iskolázottságúak általában nagy arányban
választanak, az összességében magasabb választási részvétel pedig akkor jön létre, ha a kampányok során
kialakuló politikai izgalom eléri az alacsonyabb iskolázott- ságúakat is (Angelusz-Tardos 2005b). Az első négy
választás tapasztalatai szerint inkább erősödött az anyagi-kulturális erőforrások részvételt magyarázó ereje, tehát
a távolmaradás növekvő mértékben függött össze a rossz anyagi körülményekkel.
A részvétel azonban azoktól a normáktól is függ, amelyek a közösségen belül a politikai aktivitást szabályozzák.
Angelusz és Tardos (2005b) szerint azok, akik társadalmi elismertségük szempontjából fontosnak értékelik a
politikai részvételt, nagyobb arányban mennek el választani. Az alacsonyabb státusúak között a
konvencionalizmus, az adott kisebb közösség normái növelhetik a részvétel esélyét. Valószínűleg részben
szintén szocializációs okokra vezethető vissza az, hogy az idősebbek általában aktívabbak a választásokon való
részvétel tekintetében, mint a fiatalok.
A pártok szavazótáborainak összetétele A pártrendszer tömbösödése és koncentrálódása a pártpreferenciák

stabilizálódásával is együtt járt. 1990 és 1998 között nagyon változékonyak voltak a választók preferenciái. Az
úgynevezett rendszerváltó pártok (MDF, SZDSZ, Fidesz) történetében egyaránt előfordultak hirtelen
szárnyalások és zuhanások, néhány hirtelen nagyra nőtt párt szinte teljesen eltűnt a politikai rendszerből (FKGP,
KDNP), míg a jelenlegi két legnagyobb párt mindegyike megélt olyan mélypontot, amikor a parlamentbe
kerülése sem volt teljesen biztosított. A nagyfokú változékonyság az 1998-as választások után lecsökkent,
különösen, ha a szavazatelvándorlást nem az egyes pártok, hanem az adott pártokat tömörítő „blokkok” vagy
„oldalak” közötti mozgásként definiáljuk. Mivel a két meghatározó blokk az idők folyamán mind nagyobb
mértékben kapcsolódott két párthoz, a szavazatok pártok közötti változékonysága a 2002 és 2006 közötti
választási ciklusban gyakorlatilag egybeolvadt a pártok közötti változékonysággal (Körösényi-Tóth-Török 2005,
214-215. skk.).

Az új magyar pártrendszer formálódásának időszakának kezdetén nehéz volt beazonosítani azokat a társadalmi-
gazdasági jellemzőket, amelyek mentén az egyes pártok szavazói tömörültek. A pártokkal való azonosulást a
gazdasági struktúrában elfoglalt helyhez kötő hagyományosabb felfogás (amely szerint például a
szakszervezetek által jól megszervezett nagyipari munkásság adja a baloldali pártok szavazótáborának bázisát) a
gazdasági rendszerváltás következményeképpen lényegileg alapját vesztette. Az elemzők ezért viszonylag
kevés, a szavazótáborokat világos dimenziók mentén megosztó „törésvonalat” találtak és e megosztottságok
nem is a gazdasági-társadalmi szerkezethez kapcsolódtak. Körösényi András (1996) szerint két markáns
törésvonalat, a volt állampárt tagjait a társadalom többi részétől és a rendszeres vallásgyakorlókat a többi
szavazópolgártól elválasztó választóvonalat lehetett felfedezni. E metszetek azonban nagyjából 10-10
százaléknyi embert sorolnak egybe, míg a többi 80 százalék viszonylag homogén kategóriát alkot. A
hagyományos társadalomszerkezeti törésvonalak közül csak az agrár-ipari ellentéthez kapcsolható
megosztottság maradt meg a magyar politikai rendszerben (Körösényi-Tóth-Török2005, IV. 2. fejezet). A
társadalmi-demográfiai törésvonalak (különösen a demográfiai jellemzők, mint a nem, az életkor, a lakóhely)
szerepe a kilencvenes évek során lényegesen csökkent a pártpreferenciák meghatározódásában (Tóka 2005a). A
pártosság (az egyes pártokkal való azonosulás) mértéke ugyanakkor jelentősen nőtt, az ideológiai önbesorolás (a
politikai bal- és jobboldalhoz történő azonosulás) és a blokkhovatartozás közötti összefüggés pedig erősödött
(Ange- lusz-Tardos 2005a). Ennek az összefüggésnek a pontos oksági irányát azonban nehéz megmondani. Akik
az egyik oldalra sorolták magukat, növekvő mértékben választottak maguknak olyan pártot, amelyik magát az
adott oldallal azonosította és fordítva: egy párttal való szimpatizálás előbb vagy utóbb esetleg az adott politikai-
ideológiai oldallal való szimpátiával is összekapcsolódott (Tóka 2005a).
A pártrendszer koncentrálódásával a szavazótáborok hagyományos társadalmi demográfiai jellemzők menti

tagolódása egymáshoz is közeledett: a nagyobb „néppárti” jellegű képződmények már nem korlátozódhatnak
egy kisebb társadalmi szubkultúra érdekeinek képviseletére. Az egyes pártok szavazótáboraiban jelentős
mértékű hasonlóság található és ez az idők folyamán (a pártok számának csökkenésével) tovább
homogenizálódott.
14.5. táblázat - 14.8. táblázat ♦ Társadalmi-strukturális tényezők hatása a

pártpreferenciákra: többváltozós modellek összefoglaló eredményei
MSZP-szavazók között Fidesz-szavazók között

felülreprezentáltak felülreprezentáltak
Életkor Idősebbek (45 év felett) Fiatalabbak ( 45 év alatt)
Nem - -
Családi állapot - -
Háztartás mérete - Nagyobb háztartásokban élők
-
Iskolai végzettség Legfeljebb általános iskolai
végzettség
Lakóhely - Vidék (nem fővárosi lakóhely)
Gazdasági aktivitás Nyugdíjas státus -
Vallásosság Individuális vallásosság, ateizmus Egyház tanítása szerinti vallásosság
Osztályazonosulás A munkásosztályi identitással A munkásosztályi identitással

rendelkezőkhöz viszonyítva az rendelkezőkhöz viszonyítva a Fidesz
MSZP szignifikánsan szignifikánsan népszerűbb a(z alsó)
népszerűtlenebb az alsó osztállyal középosztállyal azonosulók körében
azonosulók körében

Nómenklatúra Volt MSZMP-tagság „Pártonkívüli” státus
(MSZMP-tagság)
Forrás: Fábián 2005.
A pártpreferenciák meghatározódását és a politikai törésvonalakat többváltozós eljárással elemző kutatási

beszámoló szerint (Fábián 2005) összességében a párthovatartozást a hagyományos gazdasági-társadalmi
tényezők csak kismértékben magyarázzák (14.8. táblázat). A fiatalabbak és a vidékiek inkább a jobboldali
pártokkal szimpatizálnak, az idősebbek, az alacsonyabb iskolázottságúak és a nyugdíjasok között a baloldali
szimpátiák vannak többségben. A korábbi nómenklatúrához tartozás a baloldali szavazást valószínűsíti, míg
azok, akik a szocializmus idején pártonkívüliek voltak és a vallásosak, hozzájuk képest nagyobb mértékben
választják a Fideszt. A munkásosztályi azonosságtudat inkább a szocialista szavazatot jelez előre, miközben
hozzájuk képest inkább az alsó középosztállyal azonosulók körében tűnik magasabbnak a Fidesz támogatottsága
(Stumpf 2004, Fábián 2005). A városokon belül a zöldövezeti kertes családi házak lakói illetve a falvak lakói
inkább a jobboldali pártokra szavaztak, míg a városi lakótelepek és hagyományos bérházak körében a baloldali
pártok látszanak erősebbnek. Az egymást követő választásokon mindinkább az vált jellemzővé, hogy a Nyugat-
Dunántúlon a jobboldali pártok szereztek több szavazatot, míg a baloldali pártok bázisa Budapesten és Észak-
Magyarországon volt erősebb (Angelusz-Tardos 2005a). Összességében azonban azt láthatjuk, hogy az eltelt
másfél évtizedben a társadalmi háttér szerepe csökkent a pártválasztás meghatározódásában.
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Lehet-e azt állítani vagy remélni, hogy a gazdasági fejlődés elősegíti a demokratikus rendszer létrejöttét és
fennmaradását, vagy pedig vannak olyan politikai kultúrájú társadalmak, amelyekben a gazdasági fejlődés
mellett is fennmarad vagy visszatér a totalitárius vagy autoritárius rendszer?
2. Mi befolyásolja azt, hogy a társadalom tagjai melyik pártot támogatják, illetve hogy a demokráciát vagy a
totalitárius-autoritárius rendszert támogatják: a társadalmi helyzetük, a világnézetük vagy a személyiségük?

állam ♦ kormányzat ♦ politika ♦ hatalom ♦ uralom ♦ tradicionális uralom ♦ karizmatikus uralom
♦ racionális-legális uralom ♦ demokrácia ♦ totalitárius rendszer
autoritárius rendszer ♦ párt ♦ nyomást kifejtő csoport ♦ mozgalom ♦ civil társadalom ♦ jóléti állam

Almond, G. A. – Powell, G. B. 1996. Összehasonlító politológia. Budapest, Osiris.
Andorka Rudolf – Lehmann Hedvig 1996. Az átmenet politikai következményei. In Andorka Rudolf – Kolosi
Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, Tárki, 501-527. p.
Angelusz Róbert – Tardos Róbert (szerk.) 2005. Törések, hálók, hidak. Választói magatartás és politikai
tagolódás Magyarországon. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.
Csontos Lászó – Kornai János – Tóth István György 1996. Az állampolgár, az adókés a jóléti rendszer fogalma.
Századvég, 2. sz. 3-28. p.
Enyedi Zsolt – Körösényi András 2004. Pártok és pártrendszerek. Budapest, Osiris Kiadó.
Fábián Zoltán 1996. Szavazói táborok és szavazói hűség. Századvég, 1. sz. 95-111. p.
Fábián Zoltán – Tóth István György 1995. Szavazói táborok és szavazói mobilitás, 1990-1995. In Sík Endre –
Tóth István György (szerk.): Társadalmi páternoszter. Budapest, BKE Szociológia Tanszék- Tárki, 152-165. p.
Gazsó Ferenc – Stump István 1995. Pártbázisok és választói magatartástípusok. In Kurtán Sándor – Sándor
Péter-Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar

Központja Alapítvány, 567-580. p.
Gyurgyák János (szerk.) 1996. Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Budapest, Osiris.
Kolosi Tamás – Szelényi Iván – Szelényi Szonja – Western Bruce 1991. Politikai mezők a
posztkommunistaátmenet korszakában. A pártok és a társadalmi osztályok a magyar politikában, 1989-90.
Szociológiai Szemle, 1. sz. 5-34. p.
Körösényi András – Tóth Csaba-Török Gábor 2005. A magyar politikai rendszer. Budapest, Osiris Kiadó.

15. fejezet - 15.fejezet │ÉLETMÓD
Az életmóddal kapcsolatos kérdések kutatásának régi hagyományai vannak a szociológiában. Max Weber az
életvitelt tekintette a rendek elkülönülése egyik alapjának (lásd az 5. fejezetet). Ennek ellenére az életmód
szociológiája korántsem olyan kikristályosodott ága a szociológiának, mint például a városszociológia vagy a
társadalmi mobilitás szociológiája. Ezt jól érzékelteti az a tény, hogy a legtöbb külföldi szociológiai
tankönyvben, kézikönyvben, olvasókönyvben nem találunk az életmóddal vagy azzal rokon témakörrel
foglalkozó külön fejezetet. Sőt a jelenségnek egységes elnevezése sincs a szociológiában. A magyar
szaknyelvben használják az életmód mellett az életstílus, az életvitel és az életvilág fogalmát is. A német
szaknyelvben leginkább a „Lebensstyl” kifejezést használják, de ezzel rokon a „Milieu” és a „Lebenswelt”
fogalma is. Az angol nyelvterületen a „way of life” és „lifestyle” kifejezésekkel találkozhatunk. A francia
szociológiai irodalomban a „genre de vie” kifejezés fordul elő, praxisról (gyakorlat), habitusról, kultúráról és
ízlésről beszélnek, amikor az életmód különböző oldalait, megnyilvánulásait kutatják (Bourdieu 1979).
Az életmód empirikus kutatásának kezdetei a „szabadidő szociológiájához" nyúlnak vissza. A szociológiának ez

a részterülete az 1960-as években vált divatossá, a szabadidő megnövekedésével és az életszínvonal
emelkedésével összefüggésben, amely lehetővé tette a szabadidő felhasználásának egyéni megválasztását és a
nem jelentéktelen pénznek a szabadidős tevékenységek keretében való felhasználását. Ez érthetően felkeltette a
szabadidős javakat és szolgáltatásokat kínáló gazdasági vállalatok érdeklődését is. A szabadidő eltöltése
szociológiájának egy mellékága volt a rádió- és televízió-műsorok hallgatottságának, illetve nézettségének
kutatása, amellyel ebben az időben a legtöbb nemzeti rádió és televízió foglalkozni kezdett. A műsorok
nézettségének és általában a szabadidő eltöltésének vizsgálatához jó módszernek kínálkozott az időmérleg-
felvétel, amelyben a nap 24 órájának eltöltését jegyezték fel. Az időmérleg azonban nemcsak a szabadidőnek,
hanem a mindennapi tevékenységek gyakoriságának és időtartamának vizsgálatához is kínálkozott. A
tevékenységstruktúrát nevezték el egyes szociológusok életmódnak. Az időmérlegmódszer nemzetközi
elterjesztésében és standardizálásában kiemelkedő szerepe volt Szalai Sándornak. Az általa vezetett nemzetközi
időmérleg-vizsgálat óta (Szalai 1972) számos országban került sor ismételten időmérleg-adatfelvételre.
Az 1970-es években az életmód kutatásának alaphangját sajátos értékek adták meg. Egyrészt a volt szocialista
országokban működő marxista szociológusok és még inkább filozófusok abból indultak ki, hogy a szocialista
országok gazdaságilag ugyan (egyelőre) fejletlenebbek, mint a legfejlettebb kapitalista országok, ezért
alacsonyabb az életszínvonaluk, a szocialista életmód viszont magasabb színvonalú, jobb minőségű, mert a
társadalom tagjai nemcsak vagy nem elsősorban minél nagyobb anyagi fogyasztásra fordítják idejüket, hanem
magas színvonalú kulturális tevékenységekre, társas életre, sőt a közösség érdekében végzett tevékenységekre
is. A fejlett országok szociológusainak egy része is hajlott arra, hogy a „fogyasztói társadalommal" egy olyan
életmódot állítson szembe, amely a tartalmas emberi kapcsolatokra és az önmegvalósításra helyezi a hangsúlyt.
A csak a műszaki fejlődést és az anyagi javakat értékelő „egydimenziós emberrel” a sokoldalúan és

harmonikusan fejlett ember eszményét állították szembe (Marcuse 1990). A társadalmi hátteret ehhez az
elméletben megjelent felfogáshoz az 1960-1970-es évek hippimozgalmai adták: a hippik egy, az uralkodótól
eltérő, alternatív életmódot próbáltak megvalósítani.
Az utolsó két évtizedben az életmód jelenségkörének kutatása visszatért a Max Weberre visszanyúló, erősen
elméleti kérdésfeltevéshez: milyen szerepet játszik az életmód a társadalmi struktúra alakításában? Bourdieu
(1979) szerint az életmód nemcsak egyszerűen a társadalmi szerkezetben elfoglalt pozíció függvénye, hanem
nagyon lényeges szerepet játszik abban is, hogy kijelölje az egyénnek a társadalmi struktúrában elfoglalt
pozícióját. Értelmiséginek csak azt tartja például a társadalom, aki értelmiséginek tekintett életmódot folytat.
A német szociológiában pedig olyan irányzat jelentkezett, amely a munkamegosztásban elfoglalt pozíció helyett
vagy mellett az életmódnak és az azt meghatározó értékeknek tulajdonít elsőrendű jelentőséget a társadalmi
helyzet meghatározásában (Hradil 1987). Az életmód és értékek alapján meghatározott társadalmi kategóriákat
nevezik társadalmi miliőnek.
Az 1970-es és 1980-as években fellendült fenomenológiai szociológia érdeklődése elfordult a nagy társadalmi
struktúráktól, és kifejezetten a mindennapi életet tekintette a szociológia fő kutatási területének (Schütz-
Luckmann 1975; Grathoff 1989).
Egyszóval az életmód jelenségköre iránti érdeklődés erősen megnőtt az utolsó időben a szociológiában, a
fogalmak, módszerek és elméletek azonban távolról sem kristályosodtak még ki.

15.fejezet │ÉLETMÓD
1. ALAPFOGALMAK
Az életmód-szociológia kevésbé kikristályosodott állapota következtében a használt fogalmak többféle
definícióját találhatjuk meg a nemzetközi szakirodalomban.
A magyar szociológiában használt definíció szerint az életmód a szükségletek kielégítése érdekében végzett
tevékenységek rendszere, tehát konkrétabban az, hogy a társadalom tagjai mindennapi életükben milyen
tevékenységeket végeznek, hol végzik ezeket, kik vesznek részt ezekben, miért végzik ezeket, mit jelentenek
számukra ezek. A tevékenységek körébe beletartozik a munka, a művelődés, a társas együttlét, a fogyasztás stb.
Ezzel rokon fogalom az életstílus. Ez az adott társadalmi körülmények között viszonylagos szabadsággal
megválasztott tevékenységeket, ezekkel kapcsolatos preferenciákat helyezi vizsgálatainak középpontjába. Tehát
ebben az értelemben felfogható az életmód egy részének.
Az életvitelfogalom a Max Weber műveiben szereplő „Lebensweise” fogalom fordítása, nagyjából az életstílus
előbb definiált fogalmának felel meg.
A fenomenológiai szociológia által használt életvilág fogalma a mindennapi életnek mindazokat az elemeit
jelenti, amelyeket a társadalomban élő ember adottnak vesz: az embertársakat, azoknak a mienkhez hasonló
tudatát, a velük való kapcsolat létesítésének lehetőségét, környezetünk tárgyait.
Bourdieu-nél a praxis jelenti a mindennapi tevékenységeken kívül ezeknek a tevékenységeknek a cselekvő

egyének számára megnyilvánuló értelmét, továbbá a gyakorlatban megnyilvánuló értékeket, „ízléseket” is. A
habitus pedig a mindennapi tevékenységek és ízlésválasztások mögött meghúzódó alapvető beállítódásokat,
attitűdöket jelenti, vagyis például azt, hogy az egyén a XIX. századi vagy a modern irodalmat kedveli, vagy
hogy évi szabadságát a tengerparti strandolással vagy vitorlázással vagy golfozással tölti-e, vagy hogy lakását
hagyományos stílusú bútorokkal vagy modern bútorokkal rendezi be.
2. MÓDSZEREK
2.1. Időmérleg
Az életmód kutatásának sokféle módszere lehetséges: az utolsó húsz évben különösen tért hódított az
időmérleg-technika. Bár már régebben is voltak ilyen vizsgálatok, a módszer kidolgozása és elterjedése a Szalai
Sándor vezette 1965-1966. évi nemzetközi időmérleg-felvételhez fűződik. Lényege, hogy a megkérdezett
személyek mintegy naplót vezetnek a megelőző napról vagy hétről, azaz feljegyzik, hogy a nap különböző
szakaszaiban milyen tevékenységeket végeztek, hol tartózkodtak, kivel voltak együtt. Ennek alapján össze lehet
állítani a „nap 24 órájának” időbeosztását, időmérlegét, és az egyes emberek adatai alapján ki lehet számítani a
férfiak, nők; fiatalok és idősebbek; munkások, parasztok, szellemi foglalkozásúak stb. átlagos időbeosztását.
Az időmérleg-adatfelvételek feldolgozásánál három alapvető mutatót szokás kiszámítani:
1. a megkérdezettek által az adott tevékenységgel töltött idő, tehát a napi 24 óra átlagos felosztása különféle
tevékenységek (például a háztartási munka átlagos ideje) és helyszínek, tartózkodási helyek közt,
2. az adott tevékenységben a kérdezettek közül naponta részt vevők aránya (például a vizsgált napon moziban
jártak aránya),
3. azoknak átlagos ideje, akik az adott tevékenységben a vizsgált napon részt vettek (például azoknak átlagos
tömegközlekedési ideje, akik a vizsgált napon tömegközlekedési eszközön utaztak).
A megkülönböztetett tevékenységek száma az időmérleg-felvételekben 30 és 80 között szokott mozogni. Az

elemzéshez a tevékenységeket némelykor nagyobb kategóriákban vonják össze. Az időmérleg nemzetközi
szakirodalmában három nagy összevont kategóriát szokás megkülönböztetni, ezek: a fiziológiai szükségleteket
szolgáló tevékenységekkel töltött idő (alvás, étkezés, testi higiénia, öltözködés, passzív pihenés); a társadalmilag
kötött tevékenységekkel, tág értelemben vett munkával töltött idő (beleértve a háztartási munkát, bevásárlást,
gyermeknevelést, tanulást és az ezekkel kapcsolatos közlekedést); végül a szabadon megválasztható
tevékenységek időtartama (kulturális tevékenységek, társas élet, testedzés stb.).
Az életmód vizsgálata keretében szokás a tárgyi környezetet, tehát a lakásban lévő könyvek, festmények,

hangszerek stb. számát és minőségét is vizsgálni. Sok információt adhat az életmódról a fogyasztás hosszabb
időtartamra kiterjedő vizsgálata.
2.2. Háztartás-statisztika
A fogyasztási szokások vizsgálatának módszere az úgynevezett háztartás-statisztika. Ennek keretében a
statisztikai hivatalok nagyobb számú háztartásból, amelyek lehetőleg az összes háztartás reprezentatív mintáját
alkotják, arra kérnek fel személyeket, hogy hosszabb időn – egy éven, néhány hónapon – keresztül naplószerűen
vezessék a háztartás összes jövedelmét és kiadását. Ez a háztartás-statisztika a forrása a fogyasztás összetételére
vonatkozó ismereteinknek, tehát annak, hogy a lakosság – és annak különféle rétegei – mennyi pénzt fordítanak
például élelmiszerre, kultúrára, közlekedésre, azon belül is különböző kisebb tételekre, mint húsra, tejre,
zöldségre, gyümölcsre, könyvvásárlásra, tömegközlekedésre, benzinre stb. Mindezek az adatok – az
időmérleghez hasonlóan – alapvetően szükségesek, hogy az életmódot, vagy legalábbis annak keretfeltételeit
vizsgáljuk. Hozzá kell tenni, hogy a háztartás-statisztikai adatokat általában kevéssé tartják a lakosság jövedelmi
helyzetének, sőt a fogyasztás egyes összetevőinek vizsgálatára alkalmasnak. Ennek fő oka, hogy azok a
háztartások, amelyek önként vállalkoznak a háztartási napló vezetésére, valószínűleg nem tekinthetőek a
népesség egészére nézve jellemzőeknek, más szóval a háztartási napló vezetésére nem vállalkozó háztartások
jövedelme és fogyasztási szokásai feltehetően eltérnek az adatokat szolgáltató háztartásokéitól. A sokat említett
példa, hogy a háztartás-statisztika alapján az alkoholfogyasztás sokkal kisebbnek látszik, mint a
makrostatisztikai adatok alapján.
Sem az időmérleg, sem a háztartási kiadások statisztikája nem ad árnyalt képet arról, hogy a különféle javak és
szolgáltatások fogyasztása, a különféle tevékenységekkel eltöltött idő valójában mit jelent az egyén számára.
Például egészen más életmódot fejez ki egy detektívregény, mint Tolsztoj Háború és békéjének olvasása és
megvásárlása. Ezért az árnyaltabb életmódvizsgálatokban az időmérlegnél és a háztartás-statisztikánál sokkal
részletesebben kérdezik a tevékenységek tartalmát, továbbá hogy azok a megkérdezett számára mit jelentettek.
Bourdieu (1979) például megkérdezte, hogy a vizsgált személy melyik könnyűzenei énekessel rokonszenvez,
milyen filmeket kedvel (történeti, háborús, bűnügyi, drámai, zenés, vígjáték stb.), milyen zeneszámokat szeret
(az Istenek alkonyától a Magyar rapszódiákon keresztül a Kék Duna keringőig), melyik festőt kedveli
(Raffaellótól Renoiron keresztül Picassóig), milyen sportokat űz (labdarúgás, síelés, vitorlázás stb.). Ilyen
adatok alapján el lehet különíteni a különböző ízlésű embereket, és ezen keresztül meg lehet határozni a
különböző habitustípusokat.
2.3. Megfigyelés és élettörténet

Az életmód, életstílus és különösen az életvilág kutatásában lényeges szerepet játszik a megfigyelés módszere,
továbbá a kötetlen élettörténetek feljegyzése. A megfigyelésre példák E. Goffman (1971; 1981) vizsgálatai a
mindennapi élet szociálpszichológiájáról, arról, hogyan viselkednek az emberek a mindennapi életben, hogyan
próbálnak viselkedésükkel társaikra hatást gyakorolni. Az élettörténeti módszerre példa Lewis (1968)
szegénységvizsgálata Mexikóban. Az utóbbi példa is érzékelteti, hogy az életmód szociológiai kutatása igen
közel áll a néprajz és a kulturális antropológia kutatásainak egyes témáihoz és módszereihez.
3. ELMÉLETEK
3.1. Az életmód szerepe Max Webernél
A szociológia tudományában a klasszikusok óta él az a gondolat, hogy az életmód különbségei lényegesen
differenciálják a társadalmakat, befolyásolják a társadalmi szerkezetet. Max Weber háromdimenziós szerkezeti
modelljében (lásd az 5. fejezetet) az életmód, amelyet az „életvitel” kifejezéssel fordítottak magyarra (és
amelyet más nyelveken némelykor „életstílusnak” neveznek), a megbecsüléssel, presztízzsel együtt a harmadik
dimenzió lényeges eleme. Más szóval a társadalom tagjai nemcsak a gazdasági helyzet (jövedelem stb.) és a
hatalom szerint rendeződnek a társadalom hierarchiájában, hanem az életmódjuk és az ennek az életmódnak
következtében kialakuló megbecsültségük szerint is. Aki „finomabb”, „előkelőbb” életmódot folytat, azt jobban
megbecsülik, függetlenül attól, hogy mekkora a jövedelme vagy vagyona és mekkora a hatalma.
3.2. A hivalkodó fogyasztás

Az amerikai társadalomtudományok nagy „kívülállója”, az erősen társadalomkritikus Thorstein Veblen (1975)
szerint a gazdagoknak a társadalom nagy tömegeitől való elkülönülésében szintén nagy szerepet játszik az

életmód és a fogyasztás. Ezt a gazdag osztályt „dologtalannak” (leisure, vagyis szabadidős osztálynak) nevezte
el, és azt hangsúlyozta, hogy tagjait a „hivalkodó fogyasztás” (conspicuous consumption) jellemzi, mert
nagyon is meg akarják mutatni, hogy megengedhetik maguknak a fényűzést, hogy ezzel is kifejezésre juttassák,
mennyivel fölötte állnak a dolgozó tömegeknek.
3.3. Az időfelhasználás szociológiája

A szabadidő szociológiája iránti elméleti érdeklődés az 1960 körül Nyugat-Európában és Amerikában elterjedt
optimizmusból származott. J. Fourastié (1965) 40 000 óra című munkájában egy olyan jövőképet vázolt fel,
amelyben a társadalom tagjai heti 30 órát töltenek kereső munkával, ez – az ünnepek és szabadság
leszámításával – évi 1200 órát jelent, és mivel az emberek huszonéves koruk első felében kezdenek dolgozni és
65 éves korukban mennek nyugdíjba, ez egy emberi élet során (leszámítva a felnőttkori átképzéssel, tanulással
töltendő éveket) 40 000 óra munkaidőt jelent. Mivel az emberek átlagosan 80 évig, tehát durván 700 ezer órát
élnek, a munkaidőn felül (leszámítva a napi 10 órányi, fiziológiai szükségletekre fordított időt) körülbelül 370
ezer óra szabadidejük lesz életük folyamán. A nagy kérdés tehát az, hogyan fogják ezt a szabadidőt felhasználni,
eltölteni. Fourastié felhívta ugyan a figyelmet az ebből adódó problémákra, de igen optimista jövőképet vázolt,
hatalmas kulturális, tudományos fejlődésre számított.
Az időmérleg-vizsgálatok konkrét eredményei viszont arra hívták fel a figyelmet, hogy a háztartáson kívüli
kereső munka mellett az egyének és családok jólétének megteremtésében lényeges szerepet játszik és sok időt
vesz igénybe a háztartási munka, a háztartás körüli különböző szolgáltatások saját erőből történő elvégzése, a
családok, rokonok, barátok, szomszédok közötti kölcsönös segítség. Gershuny (1978) szerint az ipari társadalom
után nemcsak a szolgáltatási társadalom következik (ahol a foglalkoztatottak nagy része a szolgáltatások
területén dolgozik), hanem az önmagunkat kiszolgáló (self-servicing) társadalom is, amelyben egyre több
szolgáltatási munkát a háztartások tagjai maguk végeznek el, tehát maguk végzik a lakás körüli karbantartási
munkákat, a tartós eszközök javítását stb. Erre módot ad egyrészt a megnövekedett szabadidő, másrészt a
megnövekedett szaktudás, végül az ilyen munkák elvégzésére használható kisgépek elterjedése. Pahl (1984)
munkanélküliek és szegények körében vizsgálta a különféle alkalmi munkák, a kistermelés, a kölcsönös
munkasegítség jelentőségét a gazdasági problémák enyhítésében. Zapf (1984) a jólét „termelésének" új
elméletét fogalmazta meg, amely szerint abban részt vesznek a piacok, az állami intézmények, a háztartások és
végül a társadalom tagjainak egyesületei. A háztartások és az egyesületek, informális csoportok, baráti
együttműködés jólétteremtő szerepét nem lehet a hivatalos statisztikán, a nemzetijövedelem-számításon
keresztül lemérni. Erre az időmérleg-vizsgálatokat lehetne felhasználni. A nemzetijövedelem-számítás régi
problémája, hogy a háztartási munkát nem veszi számba. (A régi, sokat idézett paradoxon szerint a nemzeti
jövedelem csökken, ha valaki feleségül veszi a szakácsnőjét, mert a szakácsnő munkája, mivel fizetéssel jár,
belekerül a nemzeti jövedelembe, a feleség ugyanolyan munkája azonban nem kerül bele.) Javaslatok
hangzottak el, hogy az időmérleg-felvételekből kimutatható háztartási munkaidőt valamilyen fiktív órabérrel
szorozva számítsák be a nemzeti jövedelembe. Az a gondolat is felvetődött, hogy az időmérleg-felvételek
alapján egy teljes, de a GDP-nél tágabb körű gazdasági-társadalmi elszámolási rendszert lehetne felépíteni
(Juster-Stafford 1985). Az időmérleg- és életmódvizsgálatok ezen a ponton összekapcsolódnak a mindennapi
élet vagy a háztartás gazdaságtanának kutatásával (Spéder 1993). Ezekben azt mérik fel, hogy a háztartás tagjai
hogyan használják fel idejüket különböző tevékenységekre, milyen pénzbeli és természetbeni jövedelmeket
szereznek és azokat hogyan használják fel.
3.4. Munkáséletmód és a szegénység kultúrája

Az időmérleg-vizsgálatoknak az időfelhasználásra, annak társadalmi különbségeire koncentráló elemzései
mellett tovább élt és az utolsó években ismét megerősödött az életmód és a társadalmi szerkezetben elfoglalt
hely közötti összefüggés vizsgálata. Itt az egyik fő kérdés az volt, hogy van-e a munkásosztálynak sajátságos
munkáséletmódja. R. Hog- gart (1975) igen alapos és sokoldalú vizsgálatot végzett az angol munkásosztály
hagyományos kultúrájáról, életmódjáról.
Az 1960-as évek első felében a szociológia egyik sokat vitatott kérdése az volt, hogy elpolgárosodik-e a fejlett
országokban viszonylagosan magas jövedelmű és ezért jólétben élő munkásosztály („affluent worker”). J. H.
Goldthorpe, D. Lockwood (1968; 1969) és munkatársaik ezt többek között úgy vizsgálták, hogy az életmód
egyes elemeire kérdeztek rá hagyományos munkát végző szakképzetlen munkások, modern szakmákban
dolgozó szakmunkások és irodai foglalkozású szellemiek körében. Azt találták, hogy az említett modern
szakmunkások magas keresetük és életszínvonaluk mellett is megtartják a hagyományos munkásosztályra
jellemző életmód számos jellemzőit, tehát nem polgárosodnak el. Megállapításaikat sokan kétségbe vonták, a
vita máig nem dőlt el.

Oscar Lewis a szegénység szociológiájával kapcsolatosan (lásd 4. fejezet) már említett kutatásaiban a mexikói
szegény családok, pontosabban egy kiválasztott család életmódját vizsgálta. Azt bizonyította, hogy ennek a
rétegnek egészen speciális életmódja van (különféle alkalmi munkákból élnek, háztartási gazdálkodásuk kevéssé
ésszerű, a holnapra kevéssé gondolnak, nem takarékoskodnak, családi kapcsolataik meglehetősen zavarosak és
gyakran változnak). Ezt nevezte a „szegénység kultúrájának". Mások ezt továbbgondolva arra a következtetésre
jutottak, hogy az ilyen életmód a réteg társadalmi felemelkedésének döntő akadálya, tehát a szegénység
újratermelődésében lényeges szerepet játszik. Ezt a tételt sokan vitatták, mondván, hogy a „szegénység
kultúrája” a társadalom legszegényebb rétegének teljesen ésszerű alkalmazkodása az objektív helyzetéhez, a
társadalmi felemelkedés lehetetlenségéhez.
3.5. Praxis és habitus Bourdieu-nél

P. Bourdieu az életmóddal kapcsolatos fogalmakat használta fel az osztályok közötti különbségek feltárására.
Egyik könyvének a La distinction (Bourdieu 1979) címet adta. Ez a kifejezés jól szemlélteti alapvető gondolatát.
A „distinction” szót ugyanis egyrészt a „kifinomultság”, másrészt a „megkülönböztetés” szóval fordíthatjuk
magyarra. Bourdieu ebben a könyvében azt fejti ki, hogy a társadalmi hierarchiában magasabb helyzetű osztály
– és a többi osztály is – különleges életmódjával, különleges szabadidős tevékenységeivel és ízléssel önmagát
definiálja és különíti el más osztályoktól. Azzal, hogy milyen sportot űz, milyen zeneszerzőket kedvel, hogyan
rendezi be a lakását, sőt azzal is, hogy mit eszik, hogyan öltözködik, milyen kozmetikumokat használ stb.,
önmagát definiálja, így az egyes ember egy-egy társadalmi osztályhoz, réteghez való tartozását juttatja
kifejezésre.
A mindennapi életmódnak ezeket az elemeit a praxis fogalmában foglalja össze. A praxis, vagyis a mindennapi
gyakorlat- és ízlésválasztások hátterében áll az egész társadalmi élettel és kultúrával szembeni következetes
attitűd, amelyet habitusnak nevez. Ez a habitus jellemzi és egyben definiálja a társadalmi osztályokat.
Az életmód tehát Bourdieu felfogása szerint nemcsak a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíciót tükrözi, annak
mintegy függvénye, hanem meg is határozza, hogy az egyén milyen társadalmi osztályhoz tartozik, mintegy
alakítja, definiálja is a struktúrát.
Ennek következtében Bourdieu nemcsak a hagyományos társadalmi osztályokat különbözteti meg, hanem azok
mellett vagy még inkább azokon belül az életmód alapján definiált osztályokat is. Az uralkodó osztályon belül
például megkülönbözteti a tőkéseket és a magyar szociológiai nyelvben értelmiségnek nevezett csoportot. A
tőkéseket az jellemzi többek között, hogy Párizsban a Szajna jobb partján laknak és oda járnak szórakozni, a
jobbközép pártokat támogatják, a napilapok közül a Figarót olvassák, Watteau festészetét, Bizet zenéjét
kedvelik, továbbá vitorlásjachtjuk van. Az értelmiség a Szajna bal partján lakik és az ottani színházakba,
kávéházakba jár, a Szocialista Pártot és más balközép pártokat támogatja, a Le Monde-ot olvassa, Kandinszkij
festészetét és Webern zenéjét kedveli, hegymászással és kirándulással tölti nyári szabadságát. Ezek az
életmódelemek természetesen az 1963. évi francia társadalom osztályaira voltak jellemzőek, az ízlések és az
életmód az idő folyamán változik. Bourdieu kifejezetten hangsúlyozza az ízlések és a habitus divatszerű
változását, ezek a változások azonban többé-kevés- bé egyidejűleg következnek be egy-egy társadalmi
osztályban. Ilyen divathullám az értelmiség körében például a barokk zene kedveltségének megnövekedése.
3.6. Társadalmi miliők

Még tovább mentek egyes nyugatnémet rétegződéskutatók, mert azt állítják, hogy a társadalmi osztály és réteg
hagyományos meghatározói – a tőkés vagy bérmunkás pozíció, a jövedelem, az iskolai végzettség stb. – már
nem a társadalmi struktúrában elfoglalt pozíció fő kritériumai. „Túl vagyunk az osztályokon és rétegeken” (lásd
5. fejezet). Ehelyett az életmód és az azt befolyásoló értékek alapján javasolnak a társadalmi struktúrán belül
társadalmi miliőket megkülönböztetni. A 80-as évektől kezdve egyre több német társadalomkutató kezdi
alkalmazni a heidelbergi SINUS Intézet által kialakított társadalmi miliőket a társadalom vizsgálatakor (Hradil
1987, 1995). Ez a csoportosítás a következő miliőket látja megkülönböztethetőknek az 1980 körüli nyugatnémet
társadalomban (zárójelben a becsült százalékos arányok).
1. konzervatív felső miliő (9%)
2. kispolgári miliő (26%)
3. tradicionális munkásmiliő (9%)
4. tradíciók nélküli munkásmiliő (10%)

5. felemelkedésorientált miliő (24%)
6. technokrata-liberális miliő (10%)
7. hedonista miliő (10%)
8. alternatív miliő (3%)
Ezek a társadalmi miliők természetesen változnak az idők folyamán, régiek sorvadnak el, újak tűnnek fel és
terjednek el.
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK A szabadidő

növekedése
Az időmérleg-adatfelvételek fogalmai és módszerei az 1960-as évek óta standardizálód- tak, és egy-egy
országon belül több adatfelvételt is lebonyolítottak. Így mód van az időbeli tendenciák elemzésére és a
nemzetközi összehasonlításra.
Az egymást időben követő időmérlegekből kikövetkeztethető tendenciák valójában meglehetősen közismert

tényeket mutattak ki. Lassan nő a szabadidő mennyisége. Hozzá kell tenni, hogy egyes kutatók szerint valójában
az ipari forradalmat megelőzően nem kevesebb, hanem több szabadideje volt a társadalom tagjainak, mert
kevesebb volt a munkaalkalom. Például a parasztság télen, nagyrészt kényszerűségből, tétlen volt. Ez ellen fel
lehet vetni, hogy a munka és a szabadidős tevékenységek nem különültek el olyan határozottan, mint a modern
társadalmakban. Például kérdés, hogy a kukorica- fosztás vagy -morzsolás, vagy a fonóban végzett közös
tevékenység munkának vagy szabadidőnek, társas együttlétnek tekinthető-e. Hosszabb távon a szabadidő
növekedésével ellentétes hatása volt a nők növekvő háztartáson kívüli munkába állásának.
A szabadidő növekedése azonban nem szükségképpen jár együtt annak változatos és igényes felhasználásával.
Az emberek a megnövekedett szabadidő nagy részét ugyanis a televízióműsorok nézésére fordítják. A
televíziónézés növekedése a fejlett társadalmakban, sőt újabban a fejlődő országok egy részében is, az utolsó
évtizedek uralkodó tendenciája. Más, hagyományosabb szabadidős tevékenységek némileg háttérbe szorultak a
televíziónézés idejének hosszabbodása következtében.
Újabban észrevehető egyes társadalmakban olyan tendencia is, hogy a lakosság növekvő része igyekszik úgy
alakítani szabadidejét, hogy az egészségének fenntartását elősegítő tevékenységekre több időt fordít, többet
sportol, több időt tölt szabad levegőn
A megnövekedett szabadidő és a megnövekedett jövedelem együttes hatásának következménye a belföldi és

külföldi turizmusra fordított idő növekedése.
A háztartási munka tendenciáját két ellentétes tényező befolyásolja: a háztartások gépesítése rövidíti az egyes
háztartási munkák elvégzéséhez szükséges időt; továbbá az életszínvonal emelkedése és a lakások
alapterületének növekedése növeli a háztartási munka iránti igényeket.
Számos fejlett országban látszik az utolsó 10-15 évben olyan tendencia, hogy a „jóléti állam és a piac csődje"
következtében (vagyis mert sem a jóléti állam, sem a piac nem képes megfelelően biztosítani bizonyos alapvető
emberi szükségletek, különösen a szolgáltatások iránti szükségletek megfelelő színvonalú kielégítését) megnőtt
a családok, háztartások, barátok, szomszédsági csoportok és egyéb kisközösségek szerepe a jólét előállításában,
és ezzel megnőtt az ilyen típusú munkára fordított idő. Számos tevékenység, mint a lakáskarbantartás, a tartós
eszközök javítása, az idős és beteg emberek gondozása, ápolása visszakerült ezeknek a kis csoportoknak a
feladatkörébe.
Elősegíti ezt az egyre bonyolultabb háztartási gépek hozzáférhetősége az átlagos, sőt szegény háztartások
számára is. Az automata mosógép elterjedése következtében például a háztartások ismét maguk végzik a mosást,
mert ez egyszerűbb, mint a szolgáltatóüzemekbe vinni a szennyest. Másik oldalról ugyanebben az irányban hat
az a tény is, hogy a szolgáltatások piaci igénybevétele egyre drágábbá válik, mert a szolgáltatások területén
sokkal lassabban vagy egyáltalán nem nő a munka termelékenysége. Így lassan haladunk a „csináld magad"
társadalom és életmód irányába.
Egyes országokban, különösen ahol tartósan nagy a munkanélküliség és ahol a jövedelmi színvonal viszonylag

alacsony, a társadalom egy része sok időt tölt a „második gazdasághoz”, „árnyékgazdasághoz” vagy „szürke
gazdasághoz” tartozó munkatevékenységekkel.
A munkával kapcsolatos közlekedési idő és az egyéb közlekedéssel töltött idő nem mutat egyértelmű tendenciát,
mert két ellentétes tényező hat rá: a közlekedési feltételek javulnak, különösen a személygépkocsi elterjedésével
gyorsul a közlekedés, továbbá ezzel párhuzamosan sok országban növekszik a munkahely és a lakóhely közötti
távolság.
A férfiak és nők életmódja közötti különbségek lassan tűnőben vannak, elsősorban azáltal, hogy a férfiak
munkaideje lassan csökken, a nők foglalkoztatása és ezzel az egy nőre jutó átlagos kereső munkával töltött idő
viszont nő, és azáltal, hogy a férfiak részvétele a háztartási munkákban és a gyermekek gondozásában kissé
emelkedik.
A különböző társadalmi rétegek időmérlegének korábbi különbségei is fogyóban vannak, egyrészt annak
következtében, hogy csökken az önálló foglalkozási viszonyúak, azokon belül is elsősorban az egyénileg
gazdálkodó parasztok aránya (akik hagyományosan több időt töltenek munkával), ezáltal az aktív keresők egyre
nagyobb többsége dolgozik pontosan megszabott és többnyire azonos munkaidőben, másrészt mert a korábban
csak egy szűk, privilegizált réteg számára hozzáférhető tartós fogyasztási javak, mint a személygépkocsi, a
színes televízió stb. elterjedtek a társadalom széles rétegeiben, végül mert a város és falu közti különbségek
mérséklődtek.
Mindent egybevetve a legtöbb fejlett országban nő a szabadidő (de korántsem olyan mértékben, mint azt
korábban várták), és ezzel nő a különféle életmódminták közötti választás lehetősége. Ez nemcsak abban
nyilvánul meg, hogy az egyes ember eldöntheti, hogy egy adott napon szabadidejét mivel tölti, például otthon
olvas, színházba megy, a televízióműsort nézi, kertjét műveli vagy sportol, hanem abban is, hogy munkaidején
kívül milyen életstílust valósít meg.
4.1. Időmérleg-vizsgálatok
Az 1965-1966-ban végzett, 12 ország – közöttük akkori kapitalista, szocialista országok és egy fejlődő ország,
Peru – városi és városkörnyéki népességére kiterjedő első nemzetközi időmérleg-vizsgálat (Szalai 1978)
némileg meglepetésszerű eredményekhez vezetett. Kitűnt, hogy az iparosodás mindháromfajta vizsgált
társadalomban sok hasonlóságot hozott létre az életmódban. Ez az iparitársadalom-elméletet látszott igazolni.
Mindenesetre ellentétben állt a szovjet filozófusoknak azzal az állításával, hogy létezik valamilyen szocialista
életmód, amely magasabb rendű a kapitalista életmódnál. Egy lényeges különbség mégis mutatkozott a fejlett
kapitalista és a szocialista társadalmak között: az utóbbiakban lényegesen hosszabb volt az egy felnőttre jutó
átlagos napi munkával töltött idő. Szalai Sándor ebből azt a következtetést vonta le, hogy a szocialista
társadalmak a „munka társadalmai”. Egyszerűbben úgy is mondhatjuk, hogy a szocialista társadalmak tagjainak
igen sokat kellett dolgozniuk. Hosszabb volt a kereső munkával töltött átlagos idő, mert hosszabb volt a
kötelező munkaidő, továbbá a nőknek igen magas háztartáson kívüli foglalkoztatása következtében a nők
átlagos munkaideje különösképpen hosszabb volt, mint a kapitalista országokban. Hosszabb volt a háztartási
munkaidő is, elsősorban a háztartások alacsonyabb gépesítettsége következtében. Ennek következtében a
szocialista társadalmak tagjai kevesebb szabadon felhasználható idővel rendelkeztek.
Későbbi kétoldalú nemzetközi összehasonlítások, mint a magyar-finn (Andorka et al. 1983) és a magyar-lengyel
(Andorka et al. 1984) időmérleg-összehasonlítás alátámasztották ezt a megállapítást: a szocialista
társadalmakban különösen hosszú a munkával töltött vagy társadalmilag lekötött idő. Ezekben az 1970-es és
1980-as években Magyarországon lényeges szerepe volt a második gazdaságban végzett jövedelemkiegészítő
tevékenységekkel töltött munkaidőnek.
Mindennek következtében a szocialista társadalom tagjai többségének igen kevés szabadideje maradt azokra a
tevékenységekre – a magas szintű és aktív művelődésre, a közösségi életre -, amelyeknek pedig állítólag a
szocialista életmódot jellemezniük kellett volna.
4.2. Egyéb vizsgálatok

Az időmérleg-felvételek mellett a legkülönfélébb más adatokat és módszereket is használtak a tág értelemben
vett életmód leírására. V.Fuchs (1983) a Hogyan élünk címet viselő könyvében nagyrészt statisztikai adatok
alapján és a gazdasági lehetőségek, jövedelmek figyelembevételével vizsgálta, hogyan élnek az amerikai
csecsemők, gyermekek, fiatalok, fiatal és idős felnőttek, valamint az idősek.

Az osztrák életmód- és értékvizsgálat (Haller-Holm 1987) egy 1986-ban végzett reprezentatív adatfelvételre
támaszkodott, amelyet figyelemre méltó módon Dél-Tirolban is elvégeztek, és arra a kérdésre kereste a választ,
hogy különböznek-e az osztrákok más nyugat-európai országok állampolgáraitól. Fő megállapításuk, hogy a
munka és a család változatlanul központi szerepet játszik az osztrákok életében, ehhez képest a szabadidő és
barátok fontossága csökken. Az osztrákok egyébként csak kevéssé különböznek más európai nemzetektől, tehát
nem felel meg a valóságnak az az elképzelés, hogy egy különleges osztrák embertípus létezik, aki különösen
szeretetreméltó, udvarias, érdeklődik a művészet iránt, barátságos az idegenekkel szemben.
Németországban legújabban háztartáspanel-adatfelvételek alapján hasonlították össze a hajdani nyugatnémetek

és keletnémetek életmódját. Meglehetősen lényeges különbségeket találtak (Spellerberg 1995). Kilenc életmód-
(és értékorientációs) típust különböztettek meg, ezeknek aránya a két országrészben meglehetősen eltérő volt. A
típusokat kétdimenziós koordináta-rendszerben helyezték el, amelynek két tengelye: a különböző kultúrákhoz
való viszonyt és az otthon ülés, illetve otthonon kívüli szabadidő-eltöltés alternatíváját képviselték. A kilenc
típus (mellettük a Nyugat-Németor- szágban megállapított százalékos arányok) a következők:
A) Az elfogadott magaskultúra iránt érdeklődők:
1. kreatív, nagy társadalmi és természeti-környezeti érdeklődés, családszerető (10%),
2. karrierközpontúság, magas életszínvonal, nagy igény a tájékozottságra (13%),
3. posztmaterialista, hedonista, a szabadidő otthonon kívüli otthonon kívüli eltöltése, élményorientált (10%),
B) Élmény- és változatosságorientáltak:
4. otthonülő, könnyű és modern szórakozás, csinos külső (14%),
5. munka- és sportorientált, a gyakorlat, a politika, a gazdasági kérdések érdeklik, a kultúra iránt kevéssé
érdeklődik (15%),
6. a nagyon változatos életet élők (4%),
7. a változatosság, öröm, társaság fontos, viszont a szakismeretek és tájékozottság nem érdekli (13%),
C) A populáris kultúra iránt érdeklődők:
8. egyszerű, szerény, nem érdeklődő, biztonságorientált (11%),
9. az „aktív barkácsolók” vagy „kertészek”, populáris ízlés (11%).
A külföldi életmódkutatásokból vett fenti példák azt érzékeltetik, mennyire sokoldalúak és változatosak, de
egyben mennyire kevéssé standardizáltak ezek a vizsgálatok.
5.1. Időmérleg-vizsgálatok
Az említett nemzetközi időmérleg-vizsgálaton kívül, amelyre nálunk Győrben és környékén került sor, négy
részletes országos felvételünk van: a Központi Statisztikai Hivatal 1963., 1976-1977., 1986-1987. és 1993. évi
felvétele. Ezeknek alapján az életmód változásának tendenciáira is következtethetünk. Továbbá az 1976-1977.
évi felvétel eredményeit összehasonlítottuk a közel egy időben végzett lengyel és finn időmérleg-vizsgálattal,
így bizonyos nemzetközi összehasonlításra is módunk van.
Ezeknek az adatfelvételeknek alapján egyrészt azt látjuk, hogy a magyar társadalom életmódja sok hasonlóságot
mutat a többi fejlett társadaloméval, másrészt vannak a magyar társadalom életmódjának bizonyos különleges
sajátosságai, amelyek az utolsó négy évtized magyarországi gazdasági és társadalmi viszonyaival függnek
össze.
Ha egyetlen mondatban akarjuk összefoglalni a magyar társadalom nagy többségének életmódját az 1970-es és
1980-as évekre vonatkozóan, akkor azt mondhatjuk: az emberek Magyarországon igen sokat dolgoztak, azaz sok
időt foglaltak le a különféle munkajellegű, vagyis társadalmilag kötött tevékenységek. Ide soroltuk a

főfoglalkozású munkahelyen végzett munkát, a különféle jövedelemkiegészítő tevékenységeket, amelyeket a

mindennapi szóhasználatban a „második gazdasághoz” soroltak, továbbá a háztartási munkát és vásárlást, a
különféle házilagos építési és javítási-szerelési munkákat, minden egyéb munkajellegű tevékenységet, a
tanulást, végül a gyermekek, idős emberek, betegek gondozását, ellátását, a gyermekekkel való tanulást (15.1.
táblázat). Ezeknek együttes időtartama Magyarországon kivételesen hosszú volt, lényegesen hosszabb, mint
például Finnországban. Ez az idő az 1970-es évek második felétől az 1980-as évek második feléig csak kissé
rövidült.
Viszonylag hosszú volt az az idő is, amelyet az „átlagos magyar felnőtt” a munkahelyén végzett munkával
töltött. Ennek csak egyik oka, hogy a törvényes munkaidő viszonylag hosszú volt. Hozzájárult az is, hogy egyes
rétegek sokat túlóráztak, másutt – például a mezőgazdaságban és a közlekedésben – a rendes munkaidő
hosszabb volt a népgazdaság többi részeiben érvényesnél. A nők esetében ennél is lényegesebb szerepe volt
annak, hogy a háztartáson kívül dolgozó, szaknyelven „aktív kereső” nők aránya magas volt, és viszonylag
kevesen dolgoztak közülük részmunkaidőben.
Ezzel az időmérlegeken alapuló megállapítással szemben fel lehet vetni, hogy a munka intenzitása esetleg nem
volt különösen nagy. Erről az időmérleg-vizsgálatok nem tudnak információkat adni, más vizsgálatok azonban
arra engednek következtetni, hogy legalábbis a munkahelyek nagy részén – különösen az ipar és mezőgazdaság
fizikai munkaköreiben – igen aktív munka folyt. Úgy látszik tehát, hogy el kell vetni minden olyan feltételezést,
hogy a társadalom tagjai általában „lógtak” vagy „lusták” voltak. Ennek éppen az ellenkezőjét mutatják a
szociológiai adatfelvételek.
A munkával kapcsolatos közlekedés időtartama is viszonylag hosszú volt, naponta több mint átlagosan egy óra.
Ebben szerepet játszott, hogy az ingázó aktív keresők aránya igen magas volt (1984-ben 22 százalék), és 1980-
ig állandóan nőtt. Emellett az ingázás körülményei is kedvezőtlenek voltak: a tömegközlekedési eszközök
általában lassúak és zsúfoltak. Ezért nemcsak a falvakból a városokba „ingázók”, hanem a nagyobb városokon,
elsősorban Budapesten belül lakhelyük és munkahelyük között utazók is sok időt töltöttek közlekedéssel.
Hosszú volt – a nőknél napi 4 óra, a férfiaknál napi 1 óra – a háztartási munkával töltött idő. Ez okozta azt, hogy
a felnőtt nők naponta összesen több mint fél órával többet töltöttek különféle munkatevékenységekkel, tehát –
azt mondhatjuk – a létfenntartással és a népesség (és munkaerő) reprodukciójával kapcsolatos munkateherből
nagyobb részt vállaltak. Noha háztartási munkaidejük 1963 és 1986 között körülbelül egy teljes órával rövidült,
a nők és férfiak közötti különbség az összes kötött időben nem mérséklődött, mert ugyanakkor nőtt a nők kereső
munkavállalása és így kereső munkával töltött ideje.
15.1. táblázat - 15.1. táblázat ♦ A 18-69 éves népesség átlagos napi időmérlege 1976/77-
ben, 1986/87-ben és 1993-ban, perc
Tevékenység Férfi Nő
1976/77 1986/87 1993 1976/77 1986/87 1993
Munka a 184 255 209 176 161 139

főfoglalkozás
ban
Nem 3 16 5 1 9 2
mezőgazdaság
i
jövedelemkieg
észítő munka
Mezőgazdasá 60 75 73 47 41 34
gi
jövedelemkieg
észítő munka
Tanulás, 10 7 7 6 6 5

önképzés
Háztartási 66 51 62 240 219 222

munka
Vásárlás 13 16 19 24 26 28
Építési 9 12 8 2 2 2
munkák
Szerelés, 8 10 12 0 0 1
javítás
Gyermeknevel 13 14 17 28 41 49
és, -gondozás
Közlekedés 69 67 62 51 51 49
Fiziológiai 677 668 681 680 666 673

szükségletek
Társas 61 62 63 44 47 46
kapcsolatok
Vallási 3 4 2 2 3 2
tevékenység
Kulturális 5 5 3 3 2 2
intézmények
látogatása
Olvasás 38 40 28 19 28 27
Televíziónézé 103 125 168 87 110 137

s, rádiózás
Egyéb otthoni 3 3 5 21 23 12
szabadidő
Testedzés, 13 11 15 9 6 7
mozgás
szabad
levegőn
Összesen 1440 1440 1440 1440 1440 1440
Ezen belül: 536 522 474 574 555 532
társadalmilag
kötött
fiziológiailag 670 668 681 680 666 673

kötött

szabadon 227 250 286 186 219 235

végzett
5.2. Jövedelemkiegészítő munkák

Más országokhoz viszonyítva a hosszú kötött időnek leginkább az volt az oka, hogy a magyar társadalom
tagjainak nagy többsége a munkahelyen végzett munkát követően különféle munkákkal próbált kiegészítő
jövedelemhez jutni. E jövedelemkiegészítő tevékenységek között a leggyakoribb a mezőgazdasági kistermelés
volt. A lakosságnak mintegy kétharmada élt olyan háztartásban, amely kisebb-nagyobb mértékben gazdálkodott.
Így érthető, hogy az 1986-1987. évi felmérések szerint egy felnőtt férfi átlagosan napi 75 percet, egy nő 41
percet töltött kistermeléssel. Azoknál, akik ténylegesen gazdálkodtak – különösen akik nagyobb mértékben
foglalkoztak vele -, az ezzel töltött idő ennek kétszeresét is elérte. Ezt a munkát részben a főfoglalkozású
munkahelyen töltött idő előtt, reggel és utána, este végzik, részben pedig a hétvégi munkaszüneti napokon.
Különösképpen figyelemreméltó, hogy a mezőgazdasági kistermelésre fordított idő 1963 óta folyamatosan
növekedett. Ez a tendencia annak ellenére érvényesült, hogy a mezőgazdaságban foglalkoztatott népesség
aránya időközben lényegesen csökkent. A két tendencia ellentétes irányának oka, hogy nemcsak a parasztság,
hanem minden falusi háztartás, sőt a kisebb vidéki városok háztartásainak is lényeges része foglalkozott
kistermeléssel. A mezőgazdasági kistermelés elterjedésének, a ráfordított idő növelésének egyik oka, hogy az
1968 körüli gazdasági reformok kifejezetten ösztönözték a mezőgazdasági kistermelést. Bár a reformok 1972
utáni visszafogása a mezőgazdasági kistermelés feltételeit is megnehezítette, az mégsem szorult vissza.
A mezőgazdasági kistermelés vitathatatlan sikerei indították a kormányzatot arra, hogy 1978-tól kezdődően a
gazdaság más ágaiban, másféle termelési és szolgáltatási tevékenységek területén is fokozatosan kiszélesítették
a jövedelemkiegészítő tevékenységek legális végzésének lehetőségét. Az 1970-es évek második felének és az
1980-as évek második felének időmérlegadatait összehasonlítva láthatjuk, hogy tíz év alatt ténylegesen megnőtt
a nem mezőgazdasági fizikai és szellemi jellegű jövedelemkiegészítő tevékenységekre fordított idő.
A jövedelemkiegészítő tevékenységek további elterjedése annak is következménye volt, hogy a társadalom nagy
része – szinte mindenki, aki tehette – az ilyen kiegészítő jövedelmekre való törekvéssel próbálta az 1978 óta
tartó reálbércsökkenés következményeit kivédeni. Jól érzékelteti ezt egy 1980 nyarán végzett közvélemény-
kutatás, amelyben a megkérdezett munkavállalási életkorú személyek arra a kérdésre, hogy miként reagálnának,
ha a család egy időre nehezebb anyagi helyzetbe kerülne, a következő válaszokat adták: 33 százalék
többletmunkát vállalna, 37 százalék a családi kiadásokat próbálná csökkenteni, 27 százalék többletmunkát is
vállalna és a kiadásokat is csökkentené (2 százalék nem tudott válaszolni).
Az időmérleg-vizsgálatok két további olyan munkatevékenység előfordulásáról adnak információkat, amelyek

ugyan nem eredményeztek pénzbeli jövedelmet, de lényegesen hozzájárulnak a családok életszínvonalának
emeléséhez. Ezek: lakásépítés és -karbantartás, továbbá a tartós fogyasztási eszközök szerelése, javítása,
karbantartása (ezen belül a személygépkocsi-karbantartással kapcsolatos munkák).
Minden tizedik felnőtt férfi előző napi időmérlegében szerepelt valamilyen lakásépítési vagy -karbantartási
munka. Hogyan lehet ezt magyarázni? Egyrészt az 1970-es években épült lakásoknak közel a fele (és az utolsó
években növekvő része) magánerőből, legtöbbször jelentős bankkölcsönnel épült; másrészt a „magánerő”
nemcsak a család pénzét jelentette, hanem legtöbbször, különösen a falusi és városszéli családi házak építésekor,
a család saját, továbbá a távolabbi rokonok, szomszédok, barátok, munkatársak munkaerejének a felhasználását
is. Ezeknél a „kalákában” történő lakásépítéseknél minden segédmunkát és lehetőleg minél több szakmunkát
ilyen kölcsönös munkacsere formájában, pénzbeli ellenszolgáltatás nélkül végeznek el, tudva azt, hogy az adott
segítséget szükség esetén (amikor a család valamely tagja maga fog építkezni) vissza fogják kapni.
Még gyakoribb volt, de naponta kevesebb időt foglalt le a különféle tartós eszközök, közöttük a
személygépkocsi javítása, karbantartása.
Az eddig elmondottak együttesen azt eredményezték, hogy a magyar társadalom tagjainak a

munkatevékenységek és fiziológiai szükségletek (alvás, étkezés stb.) után fennmaradó, többé-kevésbé szabadon
beosztható ideje viszonylag rövid volt. Továbbá az összes munkával töltött időnek 1965 óta történő kisebb
mértékű rövidülésével (elsősorban a törvényes munkaidő rövidülése, a szabad szombatok bevezetése
következtében) párhuzamosan elterjedt a televízió (ma a népességnek alig néhány százaléka él olyan
háztartásban, ahol nincs televízió), következésképpen erősen megnőtt a televíziónézésre fordított idő. Az 1980-

as évek második felében egy magyar felnőtt átlagosan napi 111 percet töltött a televízió előtt. Ezt az időt részben
a munkaidő rövidülésével, de emellett majdnem minden más szabadidős tevékenység háttérbe szorulása árán
„nyerte”. A hatvanas évek eleje óta nemcsak a mozilátogatás csökkent (kevesebb mint felére), hanem kisebb
mértékben a színházlátogatás is, továbbá valamivel kevesebb a könyvek, újságok, folyóiratok olvasására
fordított idő is (noha a vásárolt példányok száma emelkedett). Csökkent az otthoni és azon kívüli társas
együttlétre, összejövetelekre fordított idő is. Végül csökkent és más országokhoz viszonyítva igen rövid a
sportolásra, kirándulásra, testedzésre fordított idő.
A szabadidőnek ezt a viszonylagos „elszegényedését” különféleképpen értékelhetjük. Egyrészt a televíziózás

elterjedésének kétségtelenül pozitív hatása, hogy a magyar társadalom kultúrája egységesebbé vált, kisebbek a
társadalmi rétegek – vagy a városi és falusi népesség – közötti műveltségbeli különbségek. A televízió azoknak a
falusi és szegény családoknak is „lakásába hozta” az egyetemes magyar kultúrát, akik annak hiányában csak
nagy nehézségekkel juthattak hozzá. Sok külföldi szociológus ugyanakkor a televízió eluralkodásának negatív
művelődési hatásait hangsúlyozza. Mindenképpen sajnálatos az olvasás háttérbe szorulása (még akkor is, ha ez
nem különösen nagymértékű) és a társas-közösségi kapcsolatok ritkábbá válása. Azt is látnunk kell azonban,
hogy mindez végső soron összefüggött a fent leírt erősen munkacentrikus életmóddal: ennyi munka után alig
marad energia az igényesebb kulturális tevékenységekre és a társas kapcsolatokra.
5.3. Újabb tendenciák

Az 1993. évi időmérleg-felvétel egyrészt a korábbi tendenciák folytatódását, másrészt a rendszerváltással
összefüggésben bekövetkezett lényeges változásokat mutatta ki. A főfoglalkozásban végzett munka idejének
erőteljes csökkenése nemcsak a munkaidő rövidülésének és a szabadidő növekedésének nagy tendenciáját
tükrözi, hanem ezenkívül a munkahellyel rendelkező népesség arányának erős csökkenését is. E csökkenés oka
egyrészt a munkanélküliség megjelenése és jelentős megnövekedése (az adatfelvétel idején 13 százalék),
másrészt a foglalkoztatás ennél is nagyobb csökkenése, a foglalkoztatott népesség jelentős részének nyugdíjba
vonulása (részben a nyugdíjkorhatár előtti nyugdíjba vonulása) és egy másik részének egyszerűen a háztartásba
való visszavonulása. Így a ténylegesen főfoglalkozású munkahellyel rendelkezők aránya az összes népességben
az 1989. évi 46 százalékról 1993-ban 38 százalékra csökkent. Ez nyilvánvalóan csökkentette az egy felnőttre
jutó átlagos főmunkahelyi munkaidőt.
Várakozásainkkal ellentétben azonban a főmunkahelyek elvesztése, az ott töltött átlagos idő megrövidülése nem
vezetett az egyéb jövedelemkiegészítő munkatevékenységek idejének növekedéséhez. Ezeket a rendszerváltozás
után helyesebb „második gazdaság” helyett „informális gazdaságnak” nevezni. A nem mezőgazdasági jellegű
jövedelemkiegészítő tevékenységek ideje határozottan csökkent, tehát a nem mezőgazdasági informális
gazdaság visszaesett. Ennek egyik oka az lehet, hogy azoknak egy része, akik korábban a második gazdaságban
végeztek ilyen munkákat, átmentek az első gazdaságba, ilyen típusú munkájuk a főfoglalkozásukká vált. A
másik lehetséges ok, hogy a nem mezőgazdasági jövedelemkiegészítő tevékenységek feltételei
kedvezőtlenebbekké váltak. Míg a tevékenységek a szocialista időszak hiánygazdaságának viszonyai között
kielégítetlenül maradt szükségleteket fedeztek, a piacgazdaság körülményei között nem maradt kielégítetlen a
fizetőképes kereslet. Egyszerű példa erre a taxizás: míg a szocialista korszakban a munkaidején túl
személygépkocsijával magántaxizást végző személy rendszerint talált ügyfeleket, a rendszerváltás után a
főfoglalkozású taxisok száma annyira megnőtt, hogy a mellékjövedelemért végzett magántaxizás iránti kereslet
lecsökkent.
Lecsökkent a mezőgazdasági jövedelemkiegészítő tevékenységekre, a korábban háztájinak nevezett

gazdálkodásra fordított idő is. Ennek oka, hogy a mezőgazdasági termékek iránti kereslet lényegesen csökkent,
részben a mezőgazdasági export visszaesése, részben a belső kereslet csökkenése következtében, ugyanakkor a
háztáji termelés ráfordítási árai (takarmány, műtrágya) drágábbakká váltak, így piacra termelni többnyire
kevésbé kifizetődőbbé vált. A mezőgazdasági kistermelés így elsősorban a háztartások saját szükségleteinek
fedezésére szorult vissza. Így is nagyon lényeges szerepet játszik abban, hogy a falusi lakosság védekezni tud
egyéb jövedelmeinek csökkenésével szemben.
Visszaesett az építési munkára – házépítésre és -karbantartásra – fordított idő is, mivel a magánlakás-építés
erősen csökkent. Kissé nőtt viszont a szerelésre és javításra fordított idő, feltehetően a személygépkocsik
számának növekedésével összefüggésben. Továbbá kissé nőtt a gyermekekre fordított idő.
A munkatevékenységek által lekötött idő megrövidülése következtében kissé több időt fordítunk a fiziológiai
szükségletekre (alvás, táplálkozás, testi higiénia, pihenés).
Lényegesen megnőtt a szabadon végzett tevékenységekre fordítható idő. Ezt elvben kedvező változásnak

kellene tekinteni, ténylegesen azonban ennek a megnövekedett időnek csak kis részét fordították olyan
tevékenységekre, amelyek az életmódot gazdagítják. Az olvasásra, kulturális intézmények (mozi, színház stb.)
látogatására fordított idő tovább csökkent. Kissé nőtt a testedzésre, a szabad levegőn való mozgásra, sétára stb.
fordított idő, s ez az egészségi állapot szempontjából kedvező változás. A megnövekedett szabadidő nagy részét
azonban a televízió műsorainak nézése töltötte ki.
Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy az 1993. évi időmérleg-felvétel számos eleme egy válságos állapotban
lévő társadalom képét mutatja.
5.4. A férfiak és nők életmódja közötti különbség

Az időmérlegadatok azt is jelzik, hogy a magyar társadalomban igen erősen különbözik a férfiak és a nők
életmódja, továbbá igen lényegesek a társadalmi rétegenkénti különbségek (15.1. és 15.2. táblázat).
15.2. táblázat - 15.2. táblázat ♦ A társadalmilag kötött napi idő nemenként és társadalmi
rétegenként, 1976/77, 1986/87 és 1993, perc
Társadalmi Férfi Nő
réteg
1976/77 1986/87 1993 1976/77 1986/87 1993
Felsővezető és 553 531 555 623 601 591

értelmiségi
Irodai 571 571 532 616 605 625
Önálló iparos, - - 551 - - 604

kereskedő
Szakmunkás 571 568 564 617 623 511
Betanított 563 568 528 632 615 624

munkás
Segédmunkás 576 560 508 658 612 622
Mezőgazdasá 625 581 558 631 644 638

gi fizikai
Aktív életkorú 334 327 345 530 540 507

inaktív
Nyugdíjas 353 369 325 436 433 412
1993-ban a nők összes kötött tevékenységének ideje 58 perccel hosszabb volt, mint a férfiaké. Más szóval azt
mondhatjuk, hogy a társadalom felnőtt nőtagjai naponta közel egy órával több munkát fordítottak a társadalom
egésze jólétének előteremtésére, mint a férfiak. Joggal állíthatjuk tehát, hogy jólétünk biztosításának terhe
nagyobb mértékben nehezedik a nők, mint a férfiak vállára. Ezen nem változtat az a tény sem, hogy a nők
hosszabb kötött ideje elsősorban a hosszabb háztartási munkaidőnek a következménye. A korszerű
közgazdaságtani felfogás szerint ugyanis a háztartási munkát ugyanúgy produktív munkának lehet tekinteni,
mint a háztartáson kívüli keretek között végzett kereső munkát. Továbbá a háztartási munka hasonló kötöttséget
és megterhelést jelent, mint bármilyen más – akár a főfoglalkozású munkahelyen, akár a „második
gazdaságban” végzett – munka. Hozzátehetjük, hogy 1963-tól 1976/77-igaférfiakésanők közötti különbség nőtt,
azóta 1986/87-ig kissé csökkent, tehát kismértékben előreléptünk a fejlett országokat jellemző, a nemek közötti
nagyobb egyenlőség irányába. 1993-ra viszont újra erősen megnőtt a különbség, tehát visszaléptünk a nemek
közötti egyenlőtlen terhelés irányába.

5.5. A társadalmi rétegek életmódjának különbségei

Még nagyobbak voltak az 1970-es és 1980-as években a társadalmi rétegek közötti különbségek. A kötött idő
hossza és a társadalmi hierarchiában elfoglalt hely közötti kapcsolat nagyon határozott és egyértelmű volt: a
vezetők és értelmiségiek kötött ideje a legrövidebb volt, a mezőgazdasági fizikaiaké pedig a leghosszabb. A
vezető és értelmiségi férfiak és nők mintegy egy és egynegyed órával kevesebb időt fordítottak munkára, mint a
paraszt férfiak és nők. A hosszabb kötött idő nyilvánvalóan lényeges társadalmi hátrányokkal jár, egyrészt
nagyobb kimerültséget eredményez, másrészt a szabadon beosztható időnek, ezzel összefüggésben a művelődés,
a társas kapcsolatok lehetőségeinek beszűkülését okozza. Az összes kötött idő társadalmi rétegenkénti
különbségeinek egyik oka volt a mezőgazdasági kistermelésre fordított idő eltérése rétegenként. Ugyanakkor
figyelemre méltó, hogy az ilyen tevékenységek még a vezetők és értelmiségiek átlagos időmérlegében is
jelentős helyet foglaltak el, és a mezőgazdasági kistermelés minden társadalmi réteg (a paraszt nők kivételével)
napi időráfordításában növekedett az 1970-es évek második fele óta.
1993-ra a társadalmilag kötött idő különbségeinek képe némileg összezavarodott. A felsővezető és értelmiségi
férfiak összes munkával lekötött ideje erősen megnőtt, a betanított és segédmunkás férfiaké viszont erősen
lecsökkent. A nők között az irodai foglalkozásúak kötött idejének növekedése változtatta meg az egyértelmű
társadalmi hierarchiát. Ennek fő oka a főmunkahelyen töltött idő meghosszabbodása az értelmiségi férfiak
körében, míg a többi rétegekben ez az idő csökkent. Csak találgatni tudjuk jelenleg, hogy vajon az Amerikában
ismeretes „munka-alkoholista” (workalcoholic) menedzser életmódjának magyarországi megjelenése
tükröződik-e az időmérlegadatokban.
A társadalmi rétegek eltérő kötött idejének természetesen az a következménye, hogy – mivel a fiziológiai
szükségletekre fordított idő mindegyik társadalmi rétegben nagyjából egyformán 11 óra – az 1970-es és 1980-as
években nagymértékben eltérő az egyes rétegek tagjai által többé-kevésbé szabadon beosztható idő. Ezért is
érthető, hogy nagyon különbözik a művelődésre, társas kapcsolatokra, testedzésre, egyszerűen pihenésre
fordított idejük átlaga. A különbségekben természetesen szerepet játszhatnak az eltérő igények, minták, értékek
is, de ezeknek teljes azonossága esetén sem lenne a különböző rétegek tagjainak egyforma lehetőségük a
szabadidő hasonló felhasználására.
Különösen figyelemreméltó ez a tény annak fényében, hogy sem Lengyelországban, sem Finnországban nem
mutatkoztak hasonló nagyságú különbségek, továbbá az 1963. évi magyarországi vizsgálat is alig mutatott ki
különbségeket az egyes rétegek összes munkaideje között. Miközben tehát az egy főre jutó jövedelem rétegek
közötti különbségei a hatvanas évek eleje óta némileg csökkentek, az életmódkülönbségek nőttek.
Mintegy azt mondhatjuk, hogy az alacsony jövedelmű rétegek a rendes munkaidőn túli intenzív
jövedelemkiegészítő tevékenységek segítségével közelítették meg a magasabb jövedelműek életszínvonalát.
1993-ra az alacsony jövedelmű rétegek ezen jövedelemkiegészítő lehetőségei, a második gazdaság
visszaszorulása miatt, erősen mérséklődtek, ezért csökkentek a rétegek közötti kötött időkülönbségek.
Ugyanakkor erősen megnőttek a rétegek közötti jövedelemkülönbségek. Magyarországon is sor került olyan
vizsgálatokra, amelyek az életmód alapján különböztettek meg típusokat, társadalmi csoportokat.
5.6. Életstíluscsoportok
A társadalmi rétegződésről 1981-1982-ben végzett adatfelvétel során gyűjtött adatok alapján, a Kolosi Tamás
által a státuscsoport-vizsgálatban felhasználtakhoz hasonló matematikai-statisztikai módszerek segítségével
Utasi Ágnes (1984) életstíluscsoportokat különített el a magyar társadalom felnőtt tagjai közt.
Utasi az életstílusnak 9 dimenzióját definiálta, és ezekben a dimenziókban határozott meg minden egyes
megkérdezett személy számára indexpontszámokat. A 9 dimenzió és a megfelelő index megszerkesztésénél
felhasznált alapinformációk néhány példája a következő:
1. háztartási (étkezési, öltözködési és testápolási) fogyasztási szokások,
2. lakásberendezés (könyvespolc, függöny, szőnyeg, festmény stb. a lakásban),
3. lakáskultúra (a lakás komfortossága, telefon),
4. tárgyi környezet (bútorok állapota, könyvek, hanglemezek, kulturális eszközök, háztartási gépek száma),
5. második gazdaságbeli tevékenység,

6. intellektuális tevékenységek (televíziónézés, mozilátogatás, olvasás, könyv- és hanglemezvásárlás),
4. rekreáció (üdülés, kirándulás, testedzés, szabadidős tevékenységek, járműtulajdon),
8. szokások (különórák, születésnapok, karácsony, ebéd- és vacsoravendég),
9. az emberi kapcsolatok intenzitása.
Az ezekben a dimenziókban meghatározott pontszámok alapján az alábbi tíz életstíluscsoportot különböztette

meg:
1. elit (5,5%),
2. intellektuális orientáció (10,7%),
3. családorientált (7,5%),
4. a hierarchiában magasabb helyzetű rétegek mintáját követő (10,3%),
5. tárgyorientált, a lakásberendezés és tartós fogyasztási javak megszerzésére törekvő (10,4%),
6. emberi kapcsolatokban gazdag (11,1%),
7. emberi kapcsolatokban szegény, elmagányosodott (3,2%),
8. a hátrányos helyzetét a második gazdaságban tett nagy erőfeszítésekkel kompenzáló (17,1%),
9. robotoló (13,1%),
10. elesett, szegény (11,1%).
Tehát az életstílusra vonatkozó adatok alapján is kimutatható volt, hogy a magyar társadalom jelentős részének
életére a második gazdaságban végzett nagy erőfeszítések és a mindennapos robot nyomta rá a bélyegét,
továbbá hogy a magyar társadalom több mint egytizede súlyosan elesett, szegény volt. Másrészt az is kitűnik a
vizsgálatból, hogy az anyagi szempontból legkedvezőbb helyzetű „elit” és a magas szintű intellektuális
érdeklődésű csoport elkülönült egymástól.
5.7. A szegények és a romák életmódja

Két társadalmi csoport – amely egymást részben átfedi – életmódját különlegesen vizsgálták Magyarországon.
Ezek: a szegények és a romák vagy cigányok.
Magyarországon is történt egy „Sanchez család”-típusú szegénységvizsgálat: Fábián Katalin (1977) végezte
Budapest egyik külső kerületében egy barakklakásokból álló kis telepen. A leírt család sok tekintetben hasonlít
az említett mexikói családhoz: a jövedelmek igen alacsonyak, a lakás és lakókörnyezet szegényes, a háztartási
gazdálkodás kevéssé ésszerű, a családtagok nagy része szakképzetlen munkás, munkahelyüket viszonylag
gyakran változtatják, többségük falusi, szegényparaszti környezetből származott. Az 1971-től 1975-ig végzett
beszélgetéssorozat azonban úgy fejeződik be, hogy legalábbis feltételezni lehet a fiatalabb nemzedék egyes
tagjainak kiemelkedését ebből a „szegénységkultúrából”.
A közvélemény azt tartja, hogy a cigányság jelentős részének életmódja is lényegesen eltér a magyar társadalom
többségétől. A szociológiai vizsgálatok ezt nem bizonyítják ennyire egyértelműen. Az 1971-ben végzett első
országos cigányvizsgálat alapján Kemény István (1976) arra a következtetésre jutott, hogy az akkor körülbelül
320 ezerre becsülhető cigány etnikumú lakosságnak mintegy kétharmada élt alacsony (havi 800 Ft-nál kisebb
egy főre jutó) jövedelemből. Ennek a résznek életkörülményei és életmódja valóban különböztek a magyar
társadalom átlagától, de nem lényegesen nagyobb mértékben, mint a hasonló jövedelmű nem cigány családoké.
Tehát nem a cigány népesség, hanem a szegény népesség életkörülményei és életmódja különültek el a
társadalom többi részétől, és bár valóban ebbe a rétegbe tartozott a cigányság kétharmada, mégis e réteg nagy
többsége nem cigányokból állott.
Ezzel szemben Szakolczai Árpád (1982) a Hankiss Elemér vezette értékvizsgálatok keretében külön
tanulmányozta az azon belül megkérdezett cigány etnikumúak értékválasztásait, és azt találta, hogy azok

különböztek nemcsak az átlagtól, hanem a hasonló helyzetű nem cigány népesség által legfontosabbnak tartott
értékektől. Míg a nem cigány szegények elfogadni látszanak a társadalom egészében vezető szerepet játszó
értékeket, különösen a munkát, a cigányok a munkát mint értéket elutasítják, és az örömökben gazdag életet
tekintik a legfőbb értéknek. Ezek az értékkülönbségek feltehetően lényegesen befolyásolják életmódjukat is.
Diósi Ágnes (1988) szociográfiája a magyarországi cigányokról sok egyéb információ mellett érzékelteti, hogy
mennyire változatos a cigány etnikum egyes alcsoportjainak helyzete és kultúrája.
Az összes, ebben a fejezetben bemutatott vizsgálat alapján levonhatjuk azt a következtetést, hogy a magyar
társadalom életmódjáról és különösen az életmód különbségeiről viszonylag keveset tudunk. Az időmérleg-
felvételek az életmód keretfeltételeiről adnak képet, a rétegek és csoportok életmódjának és az azonos
társadalmi rétegeken belül is esetleg megkülönböztethető életstíluscsoportoknak a pontos és finom
megismeréséhez további részletes vizsgálatokra lenne szükség. Sajnos az utóbbi években az életmód-
szociológia kutatása visszaszorulni látszik.
Az életmód társadalompolitikai befolyásolásával kapcsolatos alapvető kérdés, hogy lehet-e és szabad-e állami
politikákkal az életmódot irányítani. Le kell szögezni, hogy utópisztikus és ezért káros lenne arra kísérletet
tenni, hogy a társadalom életmódját valamilyen spekulatív módon meghatározott és kívánatosnak tartott állapot
felé vezéreljék. Mind a külföldi, mind pedig a hazai tapasztalatok azt bizonyítják, hogy az életmód nagyrészt
spontán módon alakul. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy az állami politikának hatása
lehet az életmódra, még akkor is, ha e politika bevezetésekor ezeket a hatásokat nem tervezték, sőt előre nem is
látták. Ezért mindenképpen törekedni kell arra, hogy különféle gazdaságpolitikai és társadalompolitikai
intézkedéseknek az életmódra való hatását előre becsüljük, és ne vezessünk be olyan politikákat, amelyek az
életmódot súlyosan, károsan befolyásolják.
Fuchs (1983) a politika számára a következőképpen foglalta össze az amerikai életmódra vonatkozó könyvének
mondanivalóját: „Az üzenet a politika számára világos. Hagyjuk, hogy a piac megtegye azt, amit egyedül ő tud
jól megtenni: ossza szét az emberi, a természeti és ember készítette erőforrásokat a termelők között, továbbá
ossza szét a javakat és szolgáltatásokat a fogyasztók között. Tegye a kormányzat azt, amit csak ő tud jól
megtenni: tartsa fenn a jogi és pénzügyi keretet, amely a versenyző piacok egyszerű működéséhez szükséges,
alakítsa úgy a jövedelem-újraelosztást, hogy egy igazságosabb társadalom létrejöttét segítse elő, használja fel az
adókat és támogatásokat olyan módon, hogy megszüntesse a magán- és a társadalmi költségek és hasznok
közötti eltéréseket. A családok, vallási, emberbaráti és kulturális intézmények tegyék azt, amit egyedül ők
képesek jól megtenni: szocializálják a fiatalokat, becsüljék meg az időseket, adják át az értékeket, adják meg az
élet szövetét és értelmét, tanítsanak szeretetre, oltsák be azt a hitet az emberekbe, hogy lehetőség van az
emberiség javítására.”
A magyar társadalom mai életmódjának leglényegesebb sajátossága az igen hosszú munkával töltött idő. Ez
elsősorban a jövedelemkiegészítő tevékenységekre fordított idő hosszúságából származik.
A második és informális gazdaságban végzett munka nagy intenzitásának vannak pozitívan és negatívan
értékelhető következményei az életmódra. Hátrányosnak mondható mindenekelőtt a rendkívül nagy
munkaterhelés. Ennek következménye nemcsak az, hogy kevés idő és energia marad művelődésre, társas
kapcsolatokra, pihenésre, testedzésre, hanem valószínűleg a felnőtt halandóság romlása, esetleg a deviáns
viselkedés egyes formáinak gyakoribbá válása, általában a magyar társadalom nagy része életmódjának
„feszített” volta.
A jövedelemkiegészítő tevékenységek – a mezőgazdasági kistermelés, az ipari és szolgáltatási munka a hajdani

„második gazdaságban”, a magánerővel végzett lakásépítés – az 1970-es és 1980-as években lényegesen
hozzájárultak ahhoz, hogy az életszínvonal kezdetben emelkedett, később pedig a gazdasági stagnálás és
visszaesés körülményei között sem csökkent lényegesen. A rendszerváltás után pedig ezek a
jövedelemkiegészítő tevékenységek bizonyos fokig visszaestek, de változatlanul erősen hozzájárulnak ahhoz,
hogy a bennük részt vevő háztartások életszínvonala ne süllyedjen, vagy legalábbis kevésbé süllyedjen, mint a
főmunkahelyekről, a nyugdíjból és más társadalmi juttatásokból származó jövedelmeik, más szóval bizonyos
védelmet nyújtson a szélsőséges elszegényedés ellen.
Ezért kívánatos lenne ezeknek a főfoglalkozású munkahelyen végzett munka melletti jövedelemkiegészítő
tevékenységeknek a feltételeit javítani, könnyíteni. Ezt elő lehet segíteni foglalkoztatáspolitikával (rugalmas és

részmunkaidős munkahelyek), adópolitikával és hitelpolitikával.
Emellett elő kellene segíteni azt is, hogy a családok és más kis közösségek egyre több olyan tevékenységet
vállalhassanak magukra, amely a népesség jólétéhez hozzájárul, és amelyet az állami szektorhoz tartozó
nagyméretű intézmények és az állam nem képes egyáltalán vagy megfelelő színvonalon elvégezni.
Összefoglalóan: arra kellene törekedni, hogy a magyar társadalom tagjainak minél több olyan idejük legyen,
amelynek felhasználásáról maguk dönthetnek, és minél több választási alternatíva álljon előttük.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
Az életmód kutatása, annak összefüggése a társadalmi struktúrával, a struktúrában elfoglalt pozícióval Max
Weber óta felkeltette a szociológusok figyelmét. Ennek ellenére az életmód szociológiájának fogalmai, elméletei
és módszerei sokkal kevésbé kifejlettek és egységesek, mint más szociológiai ágazatokéi. A hatvanas évek óta
elterjedt az időmérleg-felvétel módszere, ez azonban csak az életmód keretadatait, a különféle tevékenységekre
fordított napi időt tudja kimutatni, az életmód valódi tartalmának kutatásához finomabb módszerek szükségesek.
Az életmód kutatásának az ad jelentőséget, hogy az egyénnek és a családnak a társadalmi struktúrában elfoglalt
helyzete erősen meghatározza az életmódját, többek között azt, hogy mennyi a szabadon beosztható ideje, ezért
az életmód társadalmi különbségei nagyok. Másrészt maga az életmód meghatározza az egyén társadalmi
helyzetét, például csak azt tekintik értelmiséginek, aki ennek megfelelő életmódot folytat. Van olyan elmélet is,
amely szerint az életmód a fejlett társadalmakban erősebben tagolja a társadalmat, mint a munkamegosztásban
elfoglalt pozíció, a jövedelem, az iskolai végzettség alapján definiált osztályok és rétegek.
Az időmérleg-felvételek szerint a magyar társadalmat a különféle munkatevékenységekkel töltött idő – az

időmérleg-technika szakkifejezésével élve: a társadalmilag kötött idő – hosszú volta jellemezte az 1960-as
évektől az 1980-as évek végéig. Ennek fő oka a második gazdaságban jövedelemkiegészítő tevékenységekkel
töltött igen hosszú idő. A rendszerváltás után a foglalkoztatás csökkenése, a munkanélküliség elterjedése, a
korábban második gazdaságnak, most helyesebben informális gazdaságnak nevezett tevékenység megnehezülő
feltételei miatt a társadalmilag kötött idő rövidült. Ez azonban nem járt a megnövekedett szabadidő
változatosabb és igényesebb eltöltésével. Elsősorban a televíziónézés korábban is hosszú ideje hosszabbodott
meg még jobban.
A szabadon beosztható idő hossza és annak felhasználása társadalmi rétegenként erősen különbözik, ebben is
nagyon lényegesen társadalmi egyenlőtlenség mutatkozik meg. A nők társadalmilag kötött ideje jóval hosszabb
a férfiakénál, ezért kevesebb a szabadidejük. Ez elsősorban annak a következménye, hogy a nők végzik a
háztartási munka túlnyomó részét.
Vitatott kérdés, hogy a szegények és a romák átlagostól eltérő életmódja csak a szegénység következménye-e,
vagy szerepet játszik benne valamilyen speciális „szegénységkultúrájuk”, amely akadálya lehet annak, hogy a
szegénység körülményei közül kiemelkedjenek.
(Kapitány Balázs)
A kilencvenes évek változásai kapcsán ismételten fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az életmód esetén
alapvetően a hazai szociológiához kapcsolódó fogalomról van szó, az életmód szociológiája hazánkon kívül
nem tekinthető önálló szakszociológiának, tárgyalt témái országonként és korszakonként a szociológia más-más
területéhez kapcsol- hatóak.
A következőkben két, az életmód kérdéséhez kapcsolható nemzetközi szociológiai irányzatot említünk meg, (a
fogyasztásszociológiát, és a társadalomszerkezet életstílus alapú megközelítését), ezután néhány friss hazai
kutatási eredményt tekintünk át. A hazai időmérleg-vizsgálatok eredményeinek ismertetésekor egy kitekintés
erejéig visszatérünk majd európai összehasonlító adatokra is.

Nagy-Britanniából és Skandináviából kiindulva angolszász nyelvterületen a 90-es évekre a fogyasztás
szociológiája (Sociology of Consumption) egy önálló, és sokat vitatott szociológiai irányzattá vált. A
fogyasztásszociológia tárgya az anyagi javak fogyasztási és használati módjainak vizsgálata. Az irányzat az

egyéni fogyasztásnak elsősorban azért tulajdonít nagy jelentőséget, mivel úgy véli, hogy a modern jóléti
társadalmakban a fogyasztás az egyéni identitás és önmeghatározás egyre fontosabb formáját jelenti. A
fogyasztás identitásteremtő ereje értelemszerűen nemcsak a termékek kiválasztásán és magán a vásárláson
keresztül teremtődik meg, hanem ennek kapcsán előtérbe kerül a megvásárolt javak használata (az életmód
kérdése) is.
Ez a szakszociológia, noha természetesen nem előzmények nélküli, azonban több szempontból is szakít sok
szociológiai hagyománnyal, illetve radikálisan újraértelmezi azokat. A szociológia klasszikusai (részben a marxi
tradícióra támaszkodva) az anyagi javak előállításának társadalommeghatározó jelentőségét hangsúlyozták, és
úgy vélték, hogy a termelési és az ehhez kapcsolódó foglalkoztatási viszonyok alapvetően meghatározzák az
egyes egyének helyzetét. Így a fogyasztás általában csupán mint egy mellékes, más területek által meghatározott
jelenség került előtérbe, a fogyasztó pedig passzív (és sok esetben manipulált) személyként került bemutatásra.
Ezzel szemben a fogyasztásszociológia azt állítja, hogy a tömegkultúra fogyasztója egyáltalán nem passzív
szereplő, és közelebbről szemügyre véve láthatóvá válik, hogy mennyire kreatív szerep a fogyasztóé, aki –
például a megvett tárgyak használati módján keresztül – képes identitásformáló eszközökként használni a
tömegtermelés különböző tárgyait. A használati módok vizsgálatán át fény derül például arra, hogy mennyire
cso- portfüggően töltenek be funkciókat tipikusan személytelennek gondolt nagyvárosi terek (pl.
gyorséttermek), vagy hogy hányféleképpen nézhető egy szappanopera. Sőt, egy akár sokezres sorozatban
gyártott mobiltelefon vagy egy autó is átalakítható, illetve használható olyan egyéni módokon, amelyek nagyon
finom társadalmi jelzéseket adhatnak. Gondoljunk például a csengőhangokra vagy arra, hogy mi mindent
jelezhet az autóra ragasztott országjelző matrica. Ezek a vizsgált fogyasztói „praktikák” persze többféleképpen
értelmezhetőek, például úgy is, hogy a gyakorlatban rámutatnak a „mindennapi ember” ellenállására, arra,
hogyan képes éppen a fogyasztáson keresztül ellenállni a fogyasztói társadalom kényszereinek. Ennyiben tehát a
fogyasztáskutatás éppen úgy hordoz társadalomkritikai potenciált, mint a társadalmi viszonyokat más alapon
vizsgáló irányzatok.
Vizsgálataiban a fogyasztásszociológia értelemszerűen elsősorban kvalitatív módszereket használ (megfigyelés,

interjú), és kevésbé támaszkodik kvantitatív kérdőíves adatgyűjtésekre. Részben e módszerek, részben a
„hagyományos” szociológia elutasító magatartása miatt ez az irányzat (pl. Daniel Miller) egyre inkább az
antropológiához kötődik, illetve egy interdiszciplináris tudomány, a fogyasztáskutatás (Consumption Studies)
megalapítására tesz kísérletet (Miller 2001).
A fogyasztásszociológia részben újszerű megközelítési módjai ellenére azonban értelemszerűen támaszkodik is

a szociológia klasszikus szerzőinek munkásságára, bár részben újraértelmezi, újraértékeli életművüket. A fejezet
korábbi részében már tárgyalt Weber, Bourdieu, és Veblen mellett nagy figyelemmel fordul Simmel (lásd a 2.
fejezetben) munkássága felé. A hagyományos szociológusokon kívül a fogyasztásszociológia több szálon
kötődik a globalizáció és a posztmodern a 90-es években a szociológiában is divatossá váló témaköreihez is.
(Jelen könyvben a Társadalmi változás című fejezetben lesz ezekről szó.)
A német nyelvterületen az előbbitől alapvetően eltérő megközelítés került előtérbe. Itt az életmód vizsgálatához
kapcsolható életstílus-kutatás a 90-es években a társadalmi struktúra új elméletévé próbálta kinőni magát. Ez az
irányzat alapvetően hasonló alapokból indult ki, mint a fogyasztásszociológia (az életmód társadalmilag kevéssé
kötött elemeinek felértékelődése a jóléti társadalmakban), de az életstílus-vizsgálatok immár a társadalom
makrostruktúráját kívánták az életmód segítségével leírni, mondván napjainkban az életmód kérdései váltak a
legfontosabb társadalmi differenciáló tényezővé. Ennyiben tehát az életstílus-vizsgálatok egyértelműen
konkurenciát jelentenek a hagyományos foglalkozásalapú osztály- és rétegelméletekkel szemben. (Lásd 5.
fejezet.)
Míg tehát a fogyasztásszociológia a különböző társadalmi csoportok eltérő (vagy éppen egységesülő) fogyasztói
magatartásával, életmódjával foglalkozik, az életstílusvizsgálatok alapfeltevése szerint a rendek, osztályok,
foglalkozási csoportok helyett, maguk a közös életstílussal jellemezhető életstíluscsoportok váltak a társadalom
alapvető rétegeivé. Ennyiben tehát ezen vizsgálatok célja nem az életmód, hanem a társadalmi szerkezet leírása,
és a társadalmi szerkezet leírásához használják fel az életmódot magyarázó változóként. Ennek ellenére – a
fejezet korábbi felépítésének logikáját követve – nem a rétegződéssel foglalkozó 5. fejezetben, hanem itt, az
életmódnál foglalkozunk ezekkel a kérdésekkel.
A 90-es években Németországban tucatszámra készültek ilyen, a társadalmat életstíluscsoportokra vagy miliőkre
bontó vizsgálatok (a két fogalom viszonya tisztázatlan, mi nem teszünk különbséget közöttük, a témához lásd
Hradil 1995), amelyek különbségeik ellenére több lényegi hasonlóságot mutattak. A fejezet korábbi részében
ismertetésre került már két ilyen modell az elsősorban politikai és piackutatási igényekből a 80-as évek elején

kifejlesztett SINUS miliőtipológia, illetve Anette Spellerberg életstíluscsoportjai. Az ezredforduló után jelentős
mértékben módosított (immár nemcsak a volt nyugatnémet területekre érvényes) SINUS miliőtipológia jól
bemutatja ezeknek a vizsgálatoknak azt a jellegzetességét, miszerint társadalomképük nem hierarchikus, nagy
hangsúlyt fektetnek a horizontális társadalmi különbségekre. A hagyományos vertikális különbségek mellett
(társadalmi rétegződés) ezzel egyenértékű hangsúlyt kapnak más jellegű különbségek, például a SINUS
tipológia esetén az értékrend, Speller- berg esetén a kulturális beállítódások. Így az egyes kialakított csoportok a
társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük alapján nem rendezhetőek egyértelműen sorba.
Az életstílus-kutatások másik jellegzetessége, hogy a modellek képzésében általában igen nagy szerepet kapnak
az úgynevezett puha változók. (Például a SINUS miliők képzése kizárólag érték- és attitűdkérdések segítségével
történik, míg Spellerberg attitűdkérdések, médiahasználati, szabadidő-eltöltési, lakás és ruházkodási szokások
alapján képezte csoportjait.)
A létrehozott társadalmi nagycsoportok kapcsán továbbá sok esetben lényeges az a feltevés, hogy az
életstíluscsoportok nem csupán mesterségesen létrehozott statisztikai aggregátumok, hanem „valós” társadalmi
nagycsoportok, ahol az egyes csoportokon belül sűrűbbek a társadalmi kapcsolatok, ahol az életstílus része az
egyes személyek identitásának, ahol az egyes csoportok között társadalmi törésvonalak, konfliktusok
figyelhetőek meg stb.
A 90-es évek második felétől a hagyományos, a teljes társadalmat leíró életstílus- modellek mellett egyfelől
egyre több speciális életstílus-tipológia készült (egy-egy területre, korcsoportra, egy-egy speciális társadalmi
jelenség magyarázatára) másfelől több, egy modell leírásán túllépő szintetizáló igényű munka született (pl.
Hartmann 1999).
Az ezredfordulót követően egyre több megalapozott kritika merült fel az irányzattal kapcsolatban, amely német
nyelvterületen sem tudott uralkodó paradigmává válni. A felmerülő kritikák többek között az életstílus-alapú
megközelítések jelentős módszertani hátrányaira mutattak rá, arra, hogy a csoportok képzése összetett, sok
változót igénylő feladat, a különböző vizsgálatok eredményei nehezen vethetőek össze. A különféle modellek
empirikus magyarázóerejét összevető vizsgálatok arra hívták fel a figyelmet, hogy a sok, gyakran több tucat
változó alapján (általában klaszteranalízis segítségével) létrejött életstílus-alapú társadalmi nagycsoportok
(miliők) magyarázóereje nem feltétlenül nagyobb, mint a hagyományos rétegződési megközelítéseké. Ráadásul
a létrehozott életstíluscsoportok sok esetben igen erősen kötődnek kemény demográfiai változókhoz, elsősorban
a nemhez és az életkorhoz (Otte 2005).
Forrás: www.sinus.de.

15.1. ábra ♦ Sinus miliőtipológia 2005
Mindezen jogos kritikák ellenére jelenleg úgy tűnik, hogy a német társadalomkutatásban tartósan fennmaradhat
a hagyományos rétegződésalapú és az életstílus-alapú megközelítés kettőssége, egymást részben kiegészítő,
egymással részben konkuráló együttélése.

Valójában – bár az életstílus-alapú társadalmi nagycsoportok hazánkban is megjelentek a társadalmi struktúra
kutatásában (pl. Fábián et al. 2000, Bukodi et al. 2005) – a két fentebb vázolt irányzat közül semelyik sem
kapcsolódik a rendszerváltás előtt komoly teljesítményekkel rendelkező hazai életmód-szociológia két
irányzatához, a „hagyományos” életmódkutatásokhoz, és a részben magyar „találmánynak” számító időmérleg-
vizsgálatokhoz. A kilencvenes évek hazai szociológiájában a hagyományos életmódkutatás visszaszorult, a
társadalmi rétegek változó életmódjának leírásában más társadalomtudományok elsősorban a kulturális
antropológia és a néprajz jeleskednek. A Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor szerzőpáros (2000) például a
középosztály változó lakáskultúráját kulturális antropológusként a résztvevő megfigyelés segítségével vizsgálta,
lakásvásárlóként térképezve fel több száz lakás felszerelését, a benne élők térhasználatának módját.
A rendszerváltás előtti évtizedeket jellemző olyan szociológiai kutatások helyett, melyek kizárólagos céljukként
az életmód vizsgálatát tűzték ki maguk elé, előtérbe kerültek az egyéb célból készülő sok esetben alkalmazott
kutatások (fogyasztáskutatások, az információs társadalom vizsgálata stb.) melléktermékeként készülő
életmódvizsgálatok.
Természetesen a hagyományos szociológiai vizsgálatok is sok érdekes információt képesek adni a

lakásviszonyok átalakulásáról. Például a KSH lakásvizsgálata hagyományos kérdőíves formában is gyűjtött
anyagokat, elsősorban az életmód témakörébe sorolható témákról (lakberendezési elképzelések, lakáshasználati
módok) (Lakáskultúra... 2002). Ez a felmérés mutatott rá arra, hogy falun és városon mindmáig eltér a domináns
lakáshasználati mód. Míg a falvakban sok esetben a családi együttlét legfőbb helyszíne a megfelelően nagy
alapterületű konyha, és a szobák társas használata ritkább, addig a városokban ezt a funkciót szinte kizárólag a
szoba – ahol van, ott -, elsősorban a nappali tölti be.
A legjelentősebb adatforrás az ezredforduló életmódviszonyairól azonban az 1999/ 2000-ben a KSH-ban végzett

Életmód-időmérleg vizsgálat. Ez módszertanában illeszkedik az 1986-os időmérleg-vizsgálathoz, így
lehetőséget nyújt az időfelhasználás változásainak az áttekintésére, ugyanakkor nemzetközi összehasonlításokra

is lehetőséget ad. A vizsgálat megfelelően nagy elemszáma, és a felvételhez kapcsolódó életmódra vonatkozó
adatgyűjtés lehetőséget teremt részletes vizsgálatokra is. Az adatokat átfogó módon már többen feldolgozták (pl.
A népesség. 2002; Falussy 2004; Altorjai et al.
2003).
Az időmérleg-vizsgálat eredménye megmutatja, hogy a rendszerváltás után össztársadalmi szinten jelentősen

csökkent ugyan a keresőmunkával töltött idő, de ez a csökkenés nem egyenletes módon következett be az egyes
társadalmi csoportokban. A csökkenés mögött az áll, hogy lényegesen kevesebben dolgoznak, de akinek van
munkája, az gyakorlatilag ugyanannyit dolgozik, mint 1986-ban.
Az adatok szerint 1986 óta kevesebb mint felére csökkent a mellékállásokban eltöltött idő és ugyanilyen
mértékben esett vissza a saját gazdaságban végzett mezőgazdasági munkával töltött idő mennyisége is! Ezek az
eredmények arra utalnak, hogy az ezredfordulóra felszámolódott a szocialista társadalom egyik legfontosabb
jellemzője: miszerint az emberek a hagyományos foglalkozásuk mellett igen sok időt és erőfeszítést fordítottak
egyéb jövedelemszerző tevékenységekre (háztáji munka, „maszekolás” stb. lásd az 5. fejezetet is). Hasonló
arányban, szintén kevesebb mint felére csökkent a másoknak nem pénzért végzett munka mennyisége.
A mellékes jövedelemforrások visszaszorulása nem jelentette azonban a túlzott munkaidőben önmagát

kizsákmányoló csoport megszűnését. Az időmérleg-vizsgálat adatai szerint, a foglalkoztatottak ötöde csaknem
12 órát tölt naponta keresőmunkával! A több munka azonban egyáltalán nem biztos, hogy kedvezőbb anyagi
helyzetet eredményez.
Az igen sokat dolgozó csoportban ugyanis mindenféle foglalkozású, korú, lakhelyű és anyagi helyzetű emberek
találhatóak, bár valamennyivel átlag feletti arányban vannak alacsonyabb iskolai végzettségűek, szakmunkások,
akik – minden valószínűség szerint – a túlmunkával próbálják kompenzálni gyöngébb munkaerő-piaci
helyzetüket. Ezen rétegspecifikus különbségek ellenére Harcsa István arra hívja fel a figyelmet (A népesség...
2002), hogy a munkaidő hossza az ezredforduló Magyarországán olyan önálló rétegképző tényezőnek fogható
fel, amely keresztülmetszi a hagyományos rétegződési dimenziókat.
A munkával töltött idő ilyen egyenlőtlen eloszlása rányomja bélyegét a szabadidő eltöltésének a módjára is. A
sok szabadidővel rendelkezők között jelentős arányt alkot az a két csoport (munkanélküliek és idősek),
amelynek tagjai anyagi és egyéb okokból csak egyoldalúan tudják felhasználni a felszabadult szabadidőt:
tévézéssel. A 15-74 éves népesség „átlaga” egy „átlagos” napon 1999/2000-ben 162 percet töltött fizetett
munkával és 161 percet tévézéssel! Persze az átlagos értékeknek önmagukban nincs sok értelme, a két
tevékenyég eloszlása jóval egyenlőtlenebb, míg fizetett munkát kevesen – és ők sem a hét minden napján –
végeznek, addig a társadalom túlnyomó többsége a hét minden napján tévézik valamicskét. Ez azonban nem
változtat azon a tényen, hogy társadalmi szinten a televíziózás dominálja a szabadidőt. Az ezredfordulón immár
a szabadidő 58 százalékát a televíziókészülékek előtt töltik a kérdezettek. A szabadidőn belül a „nagy vesztes”
az olvasás, amely az alacsonyan iskolázottak és a fiatalok körében csökkent igen nagy mértékben.
A háztartási munkában a nemek közötti különbség csökkent, a férfiak a 80-as évekhez viszonyítva többet, míg a
nők kevesebb időt töltenek háztartási munkával. A különbség azonban továbbra is jelentős, a nők több mint 3,5-
ször annyi időt töltenek a szűken vett háztartási munkával, mint a férfiak! (Részletesen lásd a 9. fejezetben.)
Érdekes megfigyelni, hogy a háztartások modernizációja nem minden területen vezetett a háztartási munkával
töltött idő csökkenéséhez. Egyértelmű időnyereséget az automata mosógépek elterjedése jelentett, így a
mosással töltött idő mintegy negyedével csökkent, ugyanakkor főzésre, mosogatásra, takarításra gyakorlatilag
ugyanannyi időt fordítottunk 2000-ben, mint 1986-ban.
A gyerekszám csökkenése ellenére nőtt a gyermekekre fordított idő, de lényegesen több időt szánunk testi
higiéniára (pl. fürdés, öltözködés), sétára, testedzésre és a háziállatokra is.
Altorjai et al. (2003) cikke megmutatja, hogy az időmérlegadatok elemzése az életmód átalakulásának milyen
apró, de igen jellemző következményeinek feltérképezésére is alkalmas. Olyasmiket is megfigyelhetünk, hogy
mely csoportokra jellemző a délutáni szieszta, vagy általában hogyan alakultak át alvási szokásaink a
kilencvenes években, hogy mennyivel többet vagyunk egyedül 2000-ben, mint 1986-ban.
Az EUROSTAT koordinálásban összehangolták az ezredforduló környékén Európában zajló időmérleg-

kutatásokat. Az ebben az időszakban időmérleg-vizsgálatot folytatott 21 államból tíznek, köztük
Magyarországnak a leglényegesebb adatai már hozzáférhetőek (How Europeans... 2004; Comparable... 2005).

Ez a harmonizált adatforrás gazdag információkat nyújt nemcsak az európai életmódról, de a hazai

jellegzetességekről is.
15.3. táblázat - 15.3. táblázat ♦ 20–74 évesek átlagos szabadidős tevékenységei az

ezredforduló környékén tíz európai országban (óra és perc naponta)
Magyar Belgium Észt Finn Nagy- Német Szlové Svéd
ország ország ország Britannia ország nia ország
NŐK 2:37 2:09 2:11 2:02 2:09 1:41 1:44 1:40
Tévé és
videó
Társas 0:40 0:50 0:37 0:54 1:00 1:09 0:57 1:07

időtöltés
Olvasás 0:22 0:26 0:38 0:47 0:25 0:38 0:23 0:35
Sportolás 0:13 0:15 0:17 0:28 0:11 0:28 0:26 0:25
Pihenés 0:22 0:28 0:18 0:20 0:23 0:20 0:30 0:25
Hobbi és 0:08 0:14 0:06 0:13 0:15 0:25 0:07 0:19

játék
Önkéntes 0:08 0:10 0:13 0:16 0:14 0:15 0:06 0:12

mun-
ka és 0:03 0:09 0:05 0:05 0:06 0:14 0:04 0:06

segítség
Kultúra és
laká-
son kívüli 0:07 0:09 0:10 0:11 0:10 0:09 0:10 0:09
szórakozás
Egyéb
Összesen 4:40 4:50 4:35 5:16 4:53 5:19 4:27 4:57
FÉRFIAK 2:49 2:23 2:39 2:25 2:37 1:59 2:12 1:58

Tévé és
videó
Társas 0:49 0:42 0:36 0:50 0:50 1:03 0:59 0:57

időtöltés
Olvasás 0:27 0:31 0:39 0:44 0:26 0:37 0:23 0:30
Sportolás 0:21 0:22 0:28 0:37 0:18 0:29 0:36 0:32
Pihenés 0:25 0:26 0:22 0:24 0:17 0:17 0:38 0:22
Hobbi és 0:14 0:25 0:09 0:20 0:24 0:41 0:16 0:30

játék
Önkéntes 0:13 0:11 0:17 0:16 0:10 0:17 0:11 0:12

mun-
ka és 0:04 0:11 0:06 0:06 0:07 0:14 0:05 0:05

segítség
Kultúra és
laká-
son kívüli 0:08 0:12 0:13 0:13 0:11 0:09 0:12 0:11
szórakozás
Egyéb
Összesen 5:30 5:23 5:29 5:55 5:20 5:46 5:32 5:17
Forrás: How Europeans... 2004.
Megjegyzések: A hobbi és játék kategória része a nem munka célú számítógép-használat.
A nemzetközi összehasonlításban feltűnő egyik ilyen jellegzetesség a női fizetett munka különösen egyenlőtlen
eloszlása Magyarországon. Ha a 20-74 éves korosztályokat általában nézzük, függetlenül attól, hogy a kérdezett
státusa milyen (tanul vagy dolgozik stb.), akkor Magyarországon az egy fő által egy napra jutó fizetett
munkavégzés az európai átlagnak felel meg. Mivel azonban Magyarországon kevesen dolgoznak, egy
foglalkoztatottra vetítve már az átlagosnál több időt töltenek pénzkereső munkával a magyarok. Mivel nálunk a
női részmunka csaknem ismeretlen, különösen jellemző ez a női munkaidő esetén, így a foglalkoztatott nők
munkával töltött ideje Magyarországon a legmagasabb a vizsgált tíz országban.
Magyarországon a szabadidő eltöltése is speciális mintát mutat: az összes szabadidő mennyisége átlagos, de
ezen az időszakon belül a magyarok tévéznek, videóznak a legtöbbet, így egyéb szabadidős elfoglaltságokra
nagyon kevés jut. A közvélekedéssel ellentétben már nem jellemző az, hogy a magyarok sokat olvasnak, az
olvasással (ideértve mindenféle olvasást) töltött átlagos napi 24 perc (ebből 9 percnyi könyvolvasás) a 20-74
évesek körében alacsony értéknek számít. De nemzetközi összehasonlításban kevesen és kevés időt töltenek a
magyarok házon kívüli kulturális tevékenységekkel is (színház, mozi, múzeum).
Az előbbi adatokkal összefüggésben megfigyelhető az is, hogy a magyarok számítanak a leginkább

otthonülőnek az e tekintetben vizsgált nyolc országot tekintve. A nap 24 órájából a 20-74 éves magyar nők
csaknem 19, a férfiak több mint 16 és fél órát a lakásukban töltenek. Ez például napi 2-2 órával több annál, mint
amennyit a finn nők és férfiak lakásaikban tartózkodnak.
Ezek az eredmények is rámutatnak a nemzetközi összehasonlítások jelentőségére az életmód vizsgálatakor. Sok

hazai társadalmi jelenség ugyanis csak akkor válik feltűnővé, ha más országok eredményeivel összevetve
vizsgáljuk őket.
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Mi a magyarországi életmód fő jellemzője az elmúlt évtizedekben?
2. Mekkorák az életmód magyarországi társadalmi különbségei, és mi okozza őket?
3. A magyarországi cigányság hátrányos helyzetének elsőrendű oka az alacsony jövedelem vagy a cigányság
életmódjának különleges elemei?
4. Melyek a német életstílus-vizsgálatok jellegzetességei?
5. Hogyan változott a munkával töltött idő mennyisége a 90-es években?

életmód ♦ életvilág ♦ időmérleg ♦ társadalmi miliő ♦ életstílus ♦ életvitel ♦ élettörténet ♦ hivalkodó

fogyasztás ♦ praxis ♦ habitus

Altorjai Szilvia – Giczi Johanna – Sík Endre 2003. Etűdök az élet üteméről. Századvég, 2. sz. 3-40. p. Andorka
Rudolf – Falussy Béla – Harcsa István 1982. Időmérleg. Részletes adatok. Budapest, KSH.
Diósi Ágnes 1988. Cigányát. Budapest, Szépirodalmi.
Fábián Katalin 1977. A Makoldi család. Budapest, Szépirodalmi.
Falussy Béla 1990. A magyar társadalom életmódjának változásai az 1976-77. évi és az 1986-87. évi időmérleg
felvételek alapján. Budapest, KSH.
Falussy Béla – Zoltánka Viktor 1994. A magyar társadalom életmódjának változásai az 1976-77., az 1986-87. és
az 1993. évi életmód időmérleg felvételek alapján. In A társadalmi idő felhasználása. 1. k. Budapest, KSH. 5-
24. p.
Farkas János – Vajda Ágnes 1989. Időgazdálkodás és munkatevékenységek. Az 1986/87. évi
időmérleg felvétel adatai. Budapest, KSH.
Gábor R. István – Galasi Péter 1981. „A második gazdaság". Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Hradil, Stefan 1995. Régi fogalmak és új struktúrák. Miliő-, szubkultúra- és életstílus-kutatás a 80-as években.
In Andorka Rudolf et al. (szerk.): Társadalmi rétegződés. Budapest, Aula Kiadó, 347-387. p.
Kemény István 1976. A magyarországi cigányok helyzete. In Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével
foglalkozó, 1971-ben végzett kutatásról. Budapest, MTA Szociológiai Kutatóintézet, 7-67. p.
Losonczi Ágnes 1977. Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest, Gondolat.
Szakolczai Árpád 1982. A cigányság értékrendjének sajátosságai. Szociológia, 4. sz. 521-534. p.
Szalai Sándor 1978. Idő a mérlegen. Budapest, Gondolat.
Tardos Róbert 1988. Meddig nyújtózkodjunk? Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Utasi Ágnes 1984. Életstíluscsoportok, fogyasztási preferenciák. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi

Intézete

16. fejezet - 16.fejezet │KULTÚRA,
ÉRTÉKEK ÉS NORMÁK,
SZOCIALIZÁCIÓ
Számos szociológiai tankönyv nem a társadalmi egyenlőtlenség és szerkezet tárgyalásával kezdődik, mint ez a
könyv, hanem a kultúra tárgyalásával. Ez a tény érzékelteti, hogy a szociológia egészét nemcsak abból kiindulva
lehet kifejteni, hogy a társadalomnak struktúrája van, a társadalom tagjai különböző – egyenlőtlen – pozíciókat
foglalnak el a struktúrában, hanem abból is ki lehet indulni, hogy minden társadalomnak szükségképpen van
saját kultúrája, amely meghatározza, hogy a társadalom tagjai a társadalmi érintkezésben, együttműködésben
hogyan kell hogy viselkedjenek. A kultúra tehát a szerkezethez hasonlóan központi fogalma a szociológiának.
1. ALAPFOGALMAK
A szociológiában használt kultúrafogalom a hétköznapi fogalomnál sokkal tágabb. A szociológia – a kulturális
antropológiához hasonlóan – a kultúra fogalmába tartozónak tekinti nemcsak és nem is elsősorban az irodalmi,
művészeti, zenei alkotásokat, azok ismeretét és élvezetét, hanem egyrészről az emberek alkotta tárgyakat
(például épületeket, bútorokat), másrészről és főképpen a társadalom viselkedési szabályait, normáit, az azokat
alátámasztó értékeket, a hiedelmeket, a vallást, továbbá a hétköznapi és tudományos ismereteket, végül magát a
nyelvet. Tehát a kultúra anyagi, kognitív és normatív elemekből áll, vagyis tárgyakból, tudásból, továbbá
értékekből, normákból. Fontos különbség a mindennapi gondolkodás és a szociológiai fogalomhasználat közt az
is, hogy a hétköznapi beszédben szokás egy-egy népről azt mondani, hogy műveletlen vagy művelt, ezzel
szemben a szociológiai felfogás szerint minden emberi közösségnek van kultúrája, mert szükségképpen vannak
ismeretei, használ bizonyos tárgyakat és követ bizonyos viselkedési szabályokat. Ebből a szemléletből az
következik, hogy például az afrikai pigmeusok ugyanannyira „kulturáltak”, mint az amerikai társadalom tagjai.
Noha a szociológus minden emberi közösséget kulturáltnak tekint, mégsem mondhatjuk azt, hogy közömbös,
hogy valamely társadalom kultúrája milyen. Ellenkezőleg, a kultúra a külső környezethez való alkalmazkodás
eszköze, és ha a kultúrában az alkalmazkodásnak előnytelen mintái alakulnak ki, akkor az alkalmazkodás
sikertelenné válhat, és ez végeredményben a közösség elpusztulásához, széteséséhez, eltűnéséhez vezethet.
1.1. Kultúra, szubkultúra, kulturális pluralizmus

Minden emberi társadalomnak van kultúrája, de ezek az emberi kultúrák nagyon eltérőek, ugyanazon emberi
szükséglet kielégítésének más-más módját írják elő. Elég arra utalni, hogy a népességreprodukció, a
gyermekekről való gondoskodás, a szocializáció alapvető emberi szükségleteinek ellátására szolgáló család
intézményének mennyi különféle formája fordult elő a történelem folyamán különböző társadalmakban, s
mennyire különböznek ma is. A család jó példa arra is, hogy a kultúra folyamatosan változik. Ahogy a
szükségletek változnak, úgy módosul lassan a kulturális alkalmazkodás is. A konkrét szükségletek, a természeti-
gazdasági-társadalmi körülmények változása általában gyorsabb, mint a kultúra, más szóval a kultúra
elmaradhat a külső feltételek változása mögött. Ilyenkor szokás kulturális késésről (cultural lag) beszélni. A
mai világból vett példa erre: a nukleáris energia felszabadításának és felhasználásának módját évtizedekkel
ezelőtt felfedezték, de az emberiség, azon belül a nukleáris energiát felhasználó, a nukleáris fegyverekkel
rendelkező társadalmak még távol állnak egy olyan kultúra kialakításától, amely a felhasználást szabályozná és
a nukleáris katasztrófák (nukleáris háború, erőmű-katasztrófák) elkerülését biztosítaná.
A korábbi évszázadokban és évezredekben egy-egy társadalom kultúrája többé-kevés- bé egységes volt. A mai
egyre nagyobb társadalmakban, főképpen ha a történelem folyamán népességük erősen keveredett vagy ha a
nagy nemzetközi vándorlások miatt nagy tömegű más kultúrából származó személy él egy társadalomban, a
kultúra távolról sem egységes. A társadalmakon belül többé-kevésbé különálló szubkultúrák élnek. A
szubkultúra a társadalom többségének kultúrájától eltérő kultúra. A legegyszerűbb esetek a különböző
anyanyelvű, különféle etnikumokhoz tartozó, különböző vallású társadalmi csoportok szubkultúrái. A mai fejlett
társadalmakban más elválasztó vonalak mentén is differenciálódnak a különböző csoportok kulturálisan: például
életkor szerint (kialakulnak ifjúsági szubkultúrák), nemek szerint (például egy női szubkultúra kialakulásának
jelei látszanak). Egészen különlegesek a deviáns szubkultúrák (a bűnözők bizonyos csoportjai, a kábítószer-

16.fejezet │KULTÚRA,
SZOCIALIZÁCIÓ
fogyasztók stb.). Több kultúrának egy társadalmon belüli együttélését nevezik kulturális pluralizmusnak, az
ilyen társadalmat pedig multikulturális társadalomnak.
A különféle kultúrákhoz tartozó emberek között az emberiség kezdetei óta voltak enyhébb vagy súlyosabb
ellentétek. Az adott kultúra tagjai önmagukat a „mi” kategóriába sorolták, a másik kultúra tagjait pedig az „ők”
kategóriába, és „minket” sokszor jobbnak, erkölcsösebbnek, okosabbnak tartottak „őnáluk”. A kultúrák közötti
összeütközések szélsőséges esetekben a kisebbségek üldözéséhez (például pogromokhoz, polgárháborúkhoz),
sőt országok közötti háborúkhoz vezettek (gondoljunk a keresztes háborúkra). A mai nagyméretű fejlett
társadalmakban, ahol több szubkultúra él a többségi kultúra mellett, a konfliktus lehetőségei még nagyobbak és
gyakoribbak. A közelmúltban S. Huntington (1995) amerikai politológus azt jósolta, hogy miután a nagy
ideológiai konfrontációk véget értek, a jövő nagy háborúi, világháborúi a különféle kultúrák között fognak
lezajlani. Mindenképpen megfogalmazhatjuk azt a következtetést, hogy a jövőben az egyes társadalmak és az
egész emberiség meg kell hogy tanulja a különféle kultúrájú, szubkultúrájú emberek békés együttélését.
1.2. Normák
A kultúrának a szociológia szempontjából különösen fontos elemei a normák és értékek. Ahhoz, hogy egy
kisebb társadalmi közösség vagy egy nemzeti társadalom, sőt az egész emberiséget átfogó világtársadalom
működőképes legyen, tagjainak követniük kell bizonyos viselkedési szabályokat, normákat, máskülönben
viselkedésük a társadalom többi tagja számára kiszámíthatatlanná válik, és ezáltal lehetetlenné válik az
együttműködés. A norma megszegését mindig valamilyen szankció bünteti.
A társadalomban nagyon sokféle norma érvényesül egymás mellett. Vannak jogi normák, amelyeknek
megtartásáról az állam végső esetben kényszerrel gondoskodik, illetve amelyeknek megszegését
kényszereszközökkel torolja meg. Vannak erkölcsi szabályok, amelyeknek megszegését a társadalom többi tagja
többé-kevésbé egyöntetű és erős rosszallással, megvetéssel bünteti. Ezeken belül vannak valláserkölcsi normák,
amelyeknél a szankció nemcsak a többi ember ítélete, hanem valamilyen természetfeletti, esetleg halál utáni
életben bekövetkező negatív következmény is. Vannak továbbá szokások, illemszabályok, divatszabályok, ezek
megszegésének büntetése a társadalom többi tagja részéről megnyilvánuló erősebb-gyengébb helytelenítés.
A normákkal kapcsolatban öt nagyon fontos tényre kell felhívni a figyelmet:
1. Egy adott társadalomban is ellentmondásban lehetnek a normák. Előfordul például, hogy a büntetőjog büntet
olyan cselekményeket, amelyeket a népesség többsége nem helytelenít erkölcsileg. Továbbá ellentétbe
kerülhetnek a különböző osztályok és más (például vallási vagy etnikai) csoportok által elfogadott normák.
2. A normák a társadalmak történeti fejlődése során változnak. Egyszerű példája ennek a homoszexualitás
büntetőjogi és erkölcsi megítélésének változása az európai társadalmakban.
3. A különböző társadalmakban egymástól eltérő normákat fogadnak el. Jó példája ennek a vérbosszú, amelyet
egyes társadalmakban kötelezőnek tartanak vagy tartottak, más társadalmakban viszont a legsúlyosabban
büntetnek.
4. Az a tény, hogy valamilyen normát egy társadalomban elfogadnak, nem jelenti azt, hogy ez a norma
feltétlenül előnyös az adott társadalom fennmaradása és fejlődése szempontjából. Nagyon egyszerű példa erre a
tehenek levágásának tilalma a hindu vallásban.
5.A társadalmi fejlődés egyik fontos összetevője az, hogy a normák változnak. Ezért a szociológusnak mindig
óvakodnia kell attól, hogy minden további nélkül negatívan értékeljen valamilyen jelenséget vagy viselkedést
csak azért, mert az adott társadalom normáival ellentétes, vagy egyszerűen azért, mert a büntetőjog szabályaiba
ütközik.
Mégis felmerülhet a kérdés, hogy nincsenek-e olyan normák, amelyek minden társadalomban és minden
korszakban érvényesek. Ilyen például az adott közösséghez tartozók megölésének és súlyos bántalmazásának
tilalma, vagy a szülői és gyermeki szeretet. Vannak olyan erkölcsi normák, amelyeket legalábbis minden
világvallás magáénak vall. Például a híres aranyszabály: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek
cselekedjenek, ti is ugyanezt cselekedjétek velük” (Máté 7,12).
1.3. Értékek
A normakövető viselkedés létrejöhet egyszerűen annak következtében, hogy az egyes emberek félnek

SZOCIALIZÁCIÓ
normaszegésük hátrányos következményeitől, a társadalmi szankcióktól. Nyilvánvalóan sokkal előnyösebb
azonban, ha a társadalom tagjai állandó külső ellenőrzés hiányában is értékesnek tekintik a normákat, s ennek
megfelelően élnek. Az értékek olyan kulturális alapelvek, amelyek kifejezik azt, hogy az adott társadalomban
mit tartanak kívánatosnak és fontosnak, jónak vagy rossznak. Az értékek és azok sorrendje társadalmanként és
korszakonként eltérő lehet. Európában például a feudalizmus évszázadaiban a nemesség a kézitusában való
ügyességet, erőt, bátorságot igen magasra értékelte. Az iparosodás és a kapitalizmus kifejlődése után a
harciasság értéke háttérbe szorult, és az üzleti ügyesség vált az egyik leginkább értékelt tulajdonsággá.
Társadalmi osztályonként is nagy különbségek lehetnek. Például a műveltség vagy a művészi tehetség a korábbi
évszázadokban csak egy szűk rétegben számított nagy értéknek.
1.4. Szocializáció, szerep, státus

A szocializáció fogalmát a szociológia és a pszichológia egyaránt használja. Azon az empirikus megfigyelésen
alapul, hogy tartós és intenzív emberi kapcsolatok hiányában a csecsemők és kisgyermekek nem fejlődnek teljes
mértékben emberi személyiségekké és nem képesek felnőttkorukban a társadalmi életben részt venni. Ezt
igazolja az a néhány eset, amikor egy-egy gyermek csecsemő- és kisgyermekkorában el volt zárva az emberi
kapcsolatoktól, és később a szokásos emberi környezetbe kerülve már nem volt képes elsajátítani azokat az
ismereteket, viselkedési formákat, amelyeket az ember lényegéhez tartozónak tekintünk, például nem vagy alig
tanult meg beszélni, nem tudott másokkal szerető emberi kapcsolatokat létesíteni (Kipling Maugli-története a
legismertebb, amelynek valóságalapja volt, az indiai őserdőből előjött valódi Maugli azonban nem vált igazán
emberi személlyé). A csecsemőkben tehát megvannak a képességek, hogy emberré fejlődjenek, de ezek a
képességek csak akkor bontakoznak ki, ha megfelelő emberi környezetbe kerülnek.
A szocializációt többféleképpen definiálhatjuk. Az egyik definíció szerint az a folyamat, amelynek során az

emberi személyiség kialakul. Ezt a definíciót inkább a pszichológia használja. A másik definíció szerint a
szocializáció az a folyamat, amelynek során a gyermekek megtanulják, hogyan lehetnek társadalmuk hasznos
tagjai, hogyan kell a társadalomban élniük. Ebben az értelemben a szocializáció során a gyermek megtanulja a
környező társadalom kultúráját, normáit, értékeit.
A szocializációt úgy is lehet értelmezni, hogy annak során az egyén elsajátítja azokat a társadalmi szerepeket,
amelyeket élete folyamán be kell töltenie. A szerep viselkedési mintákból, jogokból és kötelességekből áll.
Különböző státusokhoz különböző szerepek tartoznak. A státus egy, a társadalomban elfoglalt pozíciót jelent.
Státus például a tanár, az apa és az anya, az egyesületi tag pozíciója. Egy embernek természetesen több státusa
van párhuzamosan. A tanártól elvárják, hogy diákjait lelkiismeretesen és magas színvonalon oktassa, az órákon
pontosan megjelenjen, igazságosan osztályozzon stb. Meg lehet említeni olyan tanári szerepelvárásokat is,
amelyek kevésbé kézenfekvőek és általánosan elfogadottak, de a környezet egy részében legalábbis élnek. Ilyen
például az az elvárás, hogy a tanár ne létesítsen szerelmi kapcsolatot diákjával. A társadalom e felfogás szerint
úgy épül fel, hogy különböző státusokból áll, a társadalom tagjai kiválogatódnak ezekre a szerepekre, és a
státusok betöltői nagy részben megfelelnek a státusokból adódó szerepeknek (Linton 1936). Ha a társadalom
valamely tagja nem felel meg a státusából eredő szerepeknek, ebből komoly konfliktusok származnak, és ezek
végső soron azzal járnak, hogy az egyén elveszti adott státusát, például válás útján elveszíti házastársi státusát,
fegyelmi eljárás útján elveszíti foglalkozási státusát.
Pszichológusok szerint a szocializáció szempontjából döntő életszakasz a gyermekkor. Bizonyos különbségek

vannak a különböző pszichológiai iskolák között. A pszicho- analitikusok, Freud tanításait követve, a
csecsemőkorra helyeznek nagy súlyt, a gyermek kognitív fejlődését, tehát gondolkodásának fejlődését kutató
iskola Piaget nyomán a gyermekkor későbbi szakaszait látja döntő fontosságúnak, amikor a gyermek elsajátítja a
fogalmakat, a gondolkodás szabályait. Ismét mások a serdülőkort tartják döntő szakasznak.
Bár a gyermekkor vitathatatlanul döntő a szocializáció szempontjából, sok pszichológus és szociológus

rámutatott arra, hogy a szocializáció az egész élet folyamán folytatódik, például szocializálja az egyént a
munkahelye, a felnőttkori családja. Beszélnek arról is, hogy a felnőttkorban reszocializáció következhet be, a
gyermekkorban elsajátított normák és értékek helyére a felnőttkori szocializáció során más értékek és normák
léphetnek, vagy a gyermekkorban nem kellőképpen elsajátított normák megerősítést kaphatnak a felnőttkorban.
Különösképpen a deviáns viselkedést mutató fiataloknál és felnőtteknél, például bűnözőknél, alkoholistáknál
szokás a reszocializáció lehetőségéről beszélni. Szociológusok sokszor rámutattak arra is, hogy a büntetés-
végrehajtási intézetekben elzárva töltött évek egyáltalán nem kedveznek a reszocializációnak.
A szocializáció legfontosabb intézménye a gyermekkori család. A gyermek elsősorban a szüleitől, továbbá

testvéreitől és más rokonaitól sajátítja el a normákat és értékeket, a társadalom kultúráját. Egyes szociológusok

SZOCIALIZÁCIÓ
felhívják a figyelmet, hogy a modern társdalomban, ahol a gyermekeknek a szülőkkel együtt töltött ideje, a
közöttük végbemenő interakció csökken, a szocializáció más színterei növekvő szerephez jutnak. Ilyen
mindenekelőtt az iskola. Nagy kérdés azonban, hogy az iskola képes-e a szülői család szocializációs szerepének
akár csak egy kisebb részét átvállalni. Az iskola mellett az azonos életkorú barátok játszhatnak nagy szerepet.
Ez a szerep lehet negatív, ha ez a baráti csoport galeri jellegű, vagyis deviáns értékekre és normákra szocializálja
a gyermeket vagy serdülőt. Szocializálnak a modern társadalmakban a tömegkommunikációs eszközök is,
különösen a televízió.
A szocializációval összefüggő fogalom az internalizálás. Az internalizálás azt a folyamatot jelenti, hogy az

egyén olyan mértékben sajátítja el, teszi magáévá az értékeket és normákat, hogy akkor is azoknak megfelelően
viselkedik, ha nem számít külső negatív szankcióra a norma megszegése esetén, más szóval ha valaki belső
meggyőződésből viselkedik a normáknak megfelelően, mert a normakövető viselkedést igen értékesnek tartja.
A társadalomtudományokban több, a normákkal és értékekkel rokon fogalmat használnak. A szükséglet fogalmát

újabban a fejlődő országokra vonatkozó szegénységkutatásban alkalmazzák, mondván, hogy vannak az
embernek bizonyos alapvető szükségletei, mint az élelmiszer, a ruha, a lakás, az ivóvíz stb. Emögött a
társadalomstatisztikában az az utolsó 15-20 évben elterjedő felismerés húzódik meg, hogy az életszínvonal
sokdimenziós fogalom, nem lehet egyszerűen az egy főre jutó jövedelemmel mérni. Ha az életszínvonal vagy a
jólét különböző dimenzióit együttesen vizsgáljuk, akkor rögtön felmerül az értékek kérdése, ugyanis e
különböző dimenziókhoz értékek kapcsolódnak, és összevetésük esetén óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy
melyik dimenziót értékelik többre vagy kevesebbre az adott társadalomban. (Egy kézzelfogható példával: a száz
főre jutó személygépkocsi-állomány vagy a csecsemőhalandóság szintje fontosabb?)
1.5. Az élet minősége

Azon a felismerésen, hogy az embernek nemcsak anyagi szükségletei vannak, alapul az élet minősége
fogalmának bevezetése a szociológiai kutatásba az 1970-es években. Ez azt jelzi, hogy az anyagi szükségletek
kielégítettségének magas szintje még nem jelenti szükségképpen, hogy a társadalom tagjai „jól élnek”, a
javakkal való ellátottság tekintetében is jól érzik magukat. Ehhez kapcsolódik a „jólét” (welfare) és „jóllét”
(wellbeing) megkülönböztetése. A jóléten általában az anyagi javakkal való ellátottságot értik, míg a jólléten azt,
hogy a társadalom tagjai nemcsak az anyagi javak tekintetében, hanem a különböző szellemi – pénzben nem
mérhető – javakkal való ellátottság tekintetében is jól érzik magukat. A jólléthez hasonló a boldogság fogalma,
ezt is szokás vizsgálni szociológiai adatfelvételekkel.
1.6. Kulturális szakszociológiák

A világ szociológiájában eddig nem alakult ki olyan egységes kutatási terület, amely lefedi az ebben a fejezetben
tárgyalt jelenségeket. A kultúra szociológiájáról mint konkrét kutatási területről nem beszélhetünk. Inkább a
kulturális antropológia képviselőinél látszik egy olyan igény, hogy ne csak a nem modern társadalmak, hanem a
modern társadalmak kultúráját is kutassák (Niedermüller 1994).
Az utolsó években megerősödött az empirikus értékszociológia. A konkrét kérdőíves adatfelvételekben ez

sokszor összekapcsolódik az életminőség-vizsgálatokkal. Az életminőség kutatása azonban kérdésfeltevésében
közelebb áll az életszínvonal kutatásához, mint az értékek kutatásához.
A társadalom tagjainak műveltségi színvonalát, művelődési szokásait vizsgálja a művelődésszociológia.

Elsősorban azt kutatja, hogy milyen televízió-műsorokat néznek, rádióműsorokat hallgatnak, könyveket
olvasnak, filmeket néznek, múzeumokat látogatnak stb. A szociológia ezen ágának van piackutató célja is,
hiszen a kulturális javakat előállító és szolgáltatásokat nyújtó intézmények számára fontos annak ismerete, hogy
mi iránt van kereslet, és a társadalom mely rétegei részéről jelentkezik ilyen kereslet. A műveltség fent említett
fontossága miatt azonban a gazdaság és társadalom egészének fejlődése számára ennél sokkal általánosabb
jelentősége van a vizsgálatoknak.
A szociológiának külön ágazatai az irodalom, a művészet és a zene szociológiája. Ezek a műalkotások

létrejöttének és befogadásának társadalmi meghatározó tényezőivel foglalkoznak. Az ilyen irányú szociológiai
kutatások egyik legkiemelkedőbb képviselője a világon a magyar Hauser Arnold (1980; 1982) volt.
Meg kell említeni a divatszociológiát is. Egyrészt a divat is a szociológiai értelemben vett kultúra alkotórésze
(bár a kultúra más elemeinél gyorsabban változik), másrészt a divat szociológiai megismeréséhez még több
üzleti érdek fűződik.

SZOCIALIZÁCIÓ
2. MÓDSZEREK
2.1. Rokeach, Inglehart és Kohn módszere az értékek
vizsgálatára
Az ebben a fejezetben tárgyalt jelenségek a szociológia azon területeihez tartoznak, amelyekről – a gyakori
szóhasználat szerint – „puha” információkat lehet csak szerezni, szemben az olyan „kemény” információkat
lehetővé tevő társadalmi jelenségekkel, mint például a foglalkozás, a jövedelem, a lakás stb. jellemzői. Ezt a
megkülönböztetést azonban nem helyes túlságosan élesnek tekinteni, mert még a legkeményebb adatok is
tartalmaznak „puha” elemeket, ha a vizsgált személyek válaszain vagy a kérdező megfigyelésein alapulnak.
A normák, értékek, attitűdök vizsgálatának legelterjedtebb módszere az, hogy a kérdőíves vizsgálatban
konkrétan megfogalmazott kérdéseket tesznek fel ezekre vonatkozóan. A kérdések megfogalmazásának két
elterjedt módja van: felsorolnak (vagy kis kártyákon bemutatnak) különféle értékeket, és ezeket fontosság
szerint sorba rendeztetik, továbbá megfogalmaznak bizonyos kijelentéseket, amelyek értékeket vagy normákat
tartalmaznak, és a kérdezett személyt arra kérik, hogy mondja meg, mennyire ért egyet a kijelentésekkel
(például: egy ötfokozatú skálán a „teljesen egyetértek”-től az „egyáltalán nem értek egyet” alternatíváig
választva a válaszok közt).
A nemzetközi szakirodalomban több, széles körben alkalmazott értékskálát találhatunk. Közülük az egyik
legismertebb a Rokeach (1968) által kidolgozott értékrendszer. Ebben 18 terminális (cél-) érték és 18
instrumentális (eszköz-) érték fontossági sorrendjét állapíttatják meg a megkérdezett személlyel. Célérték
például az érdekes élet, a béke, az egyenlőség. Eszközérték például a hatékonyság a munkában, az önfegyelem,
a türelem.
Inglehart (1977; 1990) egy négytételes és egy tizenkét tételes értékvizsgálati kérdéssorozatot dolgozott ki. A
négytételes változatban a megkérdezett személynek a négy alábbi fő társadalompolitikai cél közül azt a kettőt
kellett kiválasztania, amelyet a legfontosabbnak tart:
1. a közrend fenntartása,
2. az infláció leküzdése,
3. az állampolgárok nagyobb beleszólása a fontos politikai döntésekbe,
4. a szólásszabadság.
A tizenkét tételes változatban további két esetben kell négy cél közül a két legfontosabbat kiválasztani. Ezek a
célok:
1. gyors ütemű gazdasági növekedés
2. erős honvédelem,
3. az embereknek nagyobb beleszólásuk legyen abba, hogyan döntik el a kérdéseket munkahelyükön és

lakóhelyükön,
4. a városokat és tájat szebbé tenni; és
1. stabil gazdaság,
2. küzdelem a bűnözés ellen,
3. előrehaladás egy emberségesebb, kevésbé személytelen társadalom felé,
4. előrehaladás egy olyan társadalom felé, ahol a gondolatok, eszmék fontosabbak a pénznél.
Mind a három négytételes kérdésben az első két érték képviseli a materiális értékeket, az utóbbi kettő a
posztmateriális értékeket.
A 12 tételes változat belekerült az Európai Közösség 1973. évi vizsgálatának és az 1990-1991. évi Világérték-

SZOCIALIZÁCIÓ
vizsgálat kérdőívébe is.
Az utóbbi sok országra, köztük Magyarországra is kiterjedő érték-adatfelvétel az értékek összehasonlító

kutatásának egyik legfontosabb adatforrása.
Melvin Kohn (1969) úgy próbálta az értékeket vizsgálni, hogy azt kérdezte, a gyermekek nevelésénél milyen
tulajdonságok kifejlesztését tartják fontosnak, a gyermekek milyen tulajdonságait értékelik. Tizenhárom ilyen
tulajdonságot sorolt fel (például becsületes, engedelmeskedik a szüleinek, tekintettel van másokra stb.), és az
adott válaszok alapján a szülők autoritariánus konzervativizmusára, illetve (annak ellentéteként) önálló
életvezetési és ítéletalkotási készségére következtetett.
2.2. Az attitűdök vizsgálata

A végső értékek helyett sok esetben attitűdöket vizsgálnak. Attitűdnek nevezik az egyénnek azt a lelki és
szellemi készségét, hogy bizonyos tárgyakra, személyekre, helyzetekre meghatározott módon reagáljon. Az
amerikai szociológiában például igen gyakori a színes bőrűekkel szembeni attitűd vizsgálata. Az attitűdök
hátterében nyilvánvalóan értékek állnak. A két fogalom között az a különbség, hogy az atittűd inkább valamely
konkrét helyzetre vonatkozik, az érték inkább az általános kérdésekre. Értéket vizsgálnak, mikor az emberek
közötti alapvető egyenlőségre kérdeznek rá, attitűdöt, amikor azt kérdezik, hogy mit szólna, ha a gyermeke
színes bőrűvel kötne házasságot.
2.3. Az élet minőségének vizsgálata

Az „élet minősége" adatfelvételek során egyrészt rákérdeznek a „jóllét” (wellbeing) nem anyagi elemeire, mint
az emberi kapcsolatok gyakoriságára, melegségére és az önértékelésre, olyan kérdésekkel, mint például: „Úgy
érzi-e, hogy olyan munkát végez, amely megfelel képességeinek?”, vagy „Úgy érzi-e, hogy fontos a barátai
számára?”. Másrészt adatokat gyűjtenek (többnyire a „nagyon elégedett”-től a „nagyon elégedetlenéig terjedő
skálákkal) az életkörülmények anyagi dimenzióival (például jövedelem, lakás, lakókörnyezet) és a „jóllét” nem
anyagi elemeivel (például családdal) való elégedettségre. Ezen túlmenően némelykor feltesznek egy-egy kérdést
az élettel való általános megelégedettségről és/vagy a boldogságról.
A művelődésszociológiai adatfelvételek során legtöbbször a különféle kulturális tevékenységekben

(mozilátogatás stb.) való részvétel gyakoriságát kérdezik. Az irodalom, művészet és zene szociológiai
kutatásában inkább a részletes interjúkra támaszkodnak, amelyek során azt próbálják felderíteni, hogy az adott
mű olvasása, megtekintése, hallása milyen gondolatokat, érzéseket váltott ki a megkérdezett személyben.
Az ebben a fejezetben tárgyalt jelenségek kutatásánál a szokásosnál is nagyobb mértékben befolyásolja a kapott
válaszokat a kérdés feltevésének módja, megfogalmazása. Továbbá az ilyen „puha” kérdéseknél – sokkal
inkább, mint a „kemény” kérdéseknél, amelyek például a lakás szobáinak vagy az évi szabadságnapok számát
vagy a jövedelmet tudakolják – mindig kétséges, hogy valóban a megkérdezett személy véleményét tükrözi-e a
válasz, és nem csupán a megkérdezettnek azt a szándékát, hogy megfeleljen a kérdező és ezen keresztül a
társadalmi környezet elvárásainak. Ezért a kapott eredmények értelmezésénél igen óvatosan kell eljárni.
3. ELMÉLETEK
3.1. A gazdasági alap és a kultúra kölcsönhatásai
Az értékszociológia alapvető elméleti kérdése, hogy a gazdálkodás anyagi viszonyai és az értékek milyen
szerepet játszanak a társadalom fejlődésében, milyen a viszonyuk egymáshoz. Marx szerint a gazdaság az alap,
és a tudati viszonyok mind a felépítményhez tartoznak, amely az alap változásának hatására változik meg.
Hozzá kell tenni, hogy Marx is elismerte, hogy a felépítmény visszahat az alapra. Ezzel szemben Max Weber a
tudati viszonyoknak, különösen a vallásnak a gazdasági viszonyokra gyakorolt hatását tanulmányozta, és ezzel
mintegy azt sugallta, hogy a tudati viszonyoknak nagyon fontos szerepük van a gazdasági-társadalmi fejlődés
előremozdításában vagy hátráltatásában.
R. Münch (1993) a közelmúltban megjelent munkájában azt bizonyította, hogy a vallás, a tudomány, a
mindennapi társadalmi kultúra különbségei következtében az Egyesült Államok, Anglia, Franciaország és
Németország némileg másfajta modernizációt valósított meg.

SZOCIALIZÁCIÓ
3.2. Értékek változásának elméletei
Amikor a modernizáció fogalma előtérbe került a társadalomtudományokban, közöttük a szociológiában az
1950-es és 1960-as években, akkor néhány amerikai szociológus azokat az értékeket kezdte vizsgálni, amelyek
szerintük a modern embert jellemzik. Elsősorban a „teljesítménymotívum” uralkodó szerepét, a
„teljesítményorientáltságot" tekintették a modern ember jellemzőjének, ebben látták a gyors gazdasági fejlődés,
a modernizáció hajtóerejét. Nyilvánvalóan nagyon érdekes kérdés, hogy a teljesítménymotívum és a modern
gondolkodás más jellemzői mennyire vannak jelen a különböző elmaradt társadalmakban, sőt azokban a közép-
európai és kelet-európai társadalmakban is, amelyek a szocialista gazdasági-társadalmi-politikai rendszerről
(ahol a teljesítményorientáltság egyáltalán nem vagy egészen más formában jelentkezett) jelenleg térnek át az
egyéni vállalkozó szellem meglétét feltételező piaci rendszerre.
Nagyjából az 1960-as évek közepe-vége óta az értékek változására figyeltek fel a szociológusok. Vannak, akik a
munkaerkölcs háttérbe szorulásáról és az élet élvezetét legnagyobb értéknek tekintő, egyesek által
hedonisztikusnak nevezett értékrendszer térhódításáról beszélnek. Mások szerint a modern értékek helyére
„posztmodern" értékek, vagy a „materialista” értékek helyére „posztmaterialisták" lépnek. Elsősorban a fiatalok
között egyre kisebb értéke van az anyagi javaknak, a jövedelem növekedésének, a foglalkozási karriersikernek,
és egyre fontosabbá válnak a tartalmas és bensőséges emberi kapcsolatok, a kulturális értékek, a külső
kötöttségektől való függetlenség, a szabadság. Meg kell azonban mondani, hogy ezekben az elméletekben
egyetlen közös pont van, az értékek változásának felismerése, de mind a változások iránya, mind azok
értelmezése tekintetében a legteljesebb mértékben ellentétes nézeteket olvashatunk a szakirodalomban.
3.3. A nevelés dilemmái

A szocializációkutatásoknak a nevelési gyakorlattal szorosan összefüggő fő elméleti kérdése, hogy milyen
tényezők segítik elő a gyermekek sikeres szocializációját, azt, hogy egészséges, érett személyiséggé váljanak, a
társadalomba jól beilleszkedni képes, a társadalom számára hasznos, értékes emberekké váljanak. Itt egészen
konkrét kérdések merülnek fel, mint az, hogy a szigorú vagy az engedékeny gyermeknevelés a helyesebb.
A szocializációval kapcsolatban felmerül azonban egy teljesen alapvető kérdés, nevezetesen az, hogy az-e a
kívánatos, hogy a társadalom tagjai tökéletesen beilleszkedjenek a társadalomba, teljesen konformak legyenek
minden értékkel és normával szemben. A teljes konformitás ugyanis a társadalom teljes megmerevedéséhez
vezet. A társadalmi változások úgy következnek be, hogy a társadalom tagjainak egy kisebbsége nem konform
módon kezd viselkedni, esetleg egyetlen nagy újító kétségbe vonja a társadalom normáit, esetleg értékeit is, és
helyükre más – szerinte magasabb rendű – normákat javasol állítani, új értékeket hirdet. A társadalom tagjainak
azután egyre nagyobb része fogadja el ezeket a normákat és értékeket, míg azok végül uralkodó normákká és
értékekké válnak. A legkézenfekvőbb példája ennek a kereszténység megjelenése, majd elterjedése, végül római
államvallássá válása az ókorban. A teljes konformitás tehát káros lehet az adott társadalom számára.
Ehhez nagyon hasonló problémát vetett fel D. Riesman (1968) A magányos tömeg című, a maga idejében
rendkívül sikeres könyvében. Megkülönbözteti a belülről irányított embert, aki saját meggyőződései, értékei
szerint cselekszik, és a kívülről irányított embert, aki cselekedeteivel a társadalmi környezet elismerését kívánja
elnyerni, ezért a környezet elvárásait tekinti irányadóknak. Riesman szerint a modern tömegtársadalomban
egyre inkább eluralkodik a kívülről irányított típus, de ezt láthatóan káros tendenciának tartja.
3.4. Az élet minőségének három dimenziója

Az életminőség-vizsgálatok két fő elméleti kérdésének az látszik, hogy hogyan lehet az emberi szükségleteket
vagy jóléti értékeket rendszerezni; továbbá hogyan függ össze az egyes emberek objektív helyzete és az azzal
való megelégedettségük.
E. Allardt (1975) finn szociológus – A. Maslow amerikai pszichológus szükségletelméletét továbbfejlesztve – az

emberi szükségletek és a jólét három szintjét különböztette meg: a „birtoklást”, a „szeretetet” és a „létezést”
vagy „önmegvalósítást”.
Birtokláson az emberi élet külső feltételeit, mint az étkezést, lakást stb., a szereteten az emberi kapcsolatok
iránti igényt, létezésen pedig az elidegenedés ellentétét, az egyéni élet értelmének érzését értette. A birtoklás
szintjét méri az életszínvonal, a szeretet és létezés szintjét pedig az élet minősége. Mind a három szinten lehet
objektív és szubjektív indikátorokkal mérni a szükségletek kielégítését. Az objektív indikátorokkal mért
jelenséget nevezte jólétnek, a szubjektív indikátorokkal mért megelégedettséget pedig boldogságnak.

SZOCIALIZÁCIÓ
Az említett második probléma azért merül fel, mert a legtöbb ilyen vizsgálat azt mutatta, hogy az objektív
helyzet és a szubjektív megelégedettség, különösen az általános megelégedettség és a boldogság között nem
túlságosan szoros a korrelációs kapcsolat, más szóval nem az a leginkább megelégedett és boldog, akinek
objektív életkörülményei a legkedvezőbbek. Ugyanezt a jelenséget az időben vizsgálva azt lehet mondani, hogy
az emberi társadalmakban az életszínvonal-emelkedéssel párhuzamosan nem emelkedik a megelégedettség vagy
a boldogság szintje. Nem véletlen, hogy az élet minőségének és a megelégedettségnek a problematikája éppen
az 1968 körüli egyetemi hallgatói megmozdulások és a társadalmi elégedetlenség más kirobbanásai után került
hirtelen a szociológia érdeklődésének előterébe, mert ezek döbbentették rá a fejlett országok szociológusait a
széles körű elégedetlenségre, amely a megelőző húsz év gyors gazdasági fejlődése ellenére fennmaradt.
4.1. Az értékek változása
Mivel a szociológiai érték-adatfelvételekre csak a legutóbbi évtizedekben került sor, nem lehet megmondani,
hogy hogyan változott a különböző értékek fontossága a mai fejlett társadalmakban az elmúlt évszázadokban,
így az iparosodás kezdetén és későbbi szakaszaiban. Csupán a mai fejlett és fejlődő országokban nagyjából egy
időben végzett érték-adatfelvételek alapján lehet azt a következtetést levonni, hogy a fejlett országokban
valóban nagyobb fontosságot tulajdonítanak az egyéni teljesítményeknek, társadalmi felemelkedésnek, sikernek,
meggazdagodásnak, mint az iparosodás előtt vagy annak alacsony szintjén lévő társadalmakban.
Azt már csak sokkal több fenntartással lehet állítani, hogy a szolidaritásérték háttérbe szorult, esetleg a
közösségek kevésbé fontosakká váltak a modern ember számára.
Empirikus adatok alapján vizsgálni lehet viszont azt a kérdést, hogy az utolsó 20-25 évben végbement-e az
értékek valamilyen változása a fejlett nyugati országokban, mert az 1970-es évek eleje óta ismételten feltették az
Inglehart által megfogalmazott értékkérdéseket, többnyire a négytételes változatot. A négytételes változat
esetében Ingle- hart definíciója szerint materialista az a megkérdezett személy, aki az első két helyre tette a
materialista értékeket, posztmaterialista, aki a két posztmaterialista értéket tette az első két helyre, míg
„vegyesnek” mondta azokat, akik egy-egy materialista és posztmaterialista értéket tettek az első két helyre.
Abramson és Inglehart (1995) legújabb munkája szerint a hetvenes évek eleje óta a posztmaterialisták aránya
minden nyugat-európai országban emelkedett. Hozzáteszik, hogy a posztmaterialisták aránya következetesen
magasabb a fiatalabb nemzedékekben. A posztmaterialisták arányának növekedése megmagyarázható lenne
egyszerűen a nemzedékek kicserélődésével, a posztmaterialis- tább fiatal nemzedékek belépésével és a
materialistább idős nemzedékek kihalásával. Rövid távon azonban egy-egy nemzedék
posztmaterializmusmutatója is változott, az infláció emelkedése például a materialisták arányának átmeneti
növekedését okozta. A gazdagabb országokban általában magasabb a posztmaterialisták aránya. Feltűnő
azonban, hogy Magyarországon a legnagyobb a materialisták és a legkisebb a posztmaterialisták aránya;
Indiában és Kínában, sőt Nigériában is többen választottak posztmaterialista értékeket, mint nálunk.
Németország keleti tartományaiból évről évre állnak rendelkezésre adatok és arra engednek következtetni, hogy
ott a rendszerváltás, vagyis Németország egyesülése után csökkent a posztmaterialisták aránya (Abramson-
Ingle- hart 1995).
Inglehart tételét más szociológusok megkérdőjelezték, vagy azt állítva, hogy nincs ilyen tendencia, vagy azt,
hogy az értékválasztások ciklikusan változnak. (Utalni lehet a „hippi” nemzedék után a „yuppie” nemzedék
megjelenésére, amely utóbbi ismét sokkal nagyobb értéket látszik tulajdonítani az anyagiaknak. Egyes
megfigyelők szerint az utolsó években a „yuppie” gondolkodás és életmód is divatjamúlttá válik, és ismét
előtérbe kerülnek a szellemi értékek.)
Melvin Kohn és munkatársai az értékvizsgálatokat és a szocializációs vizsgálatokat érdekes módon kapcsolták

össze. Abból indultak ki, hogy a végzett munka jellege erősen befolyásolja az egyén értékeit, gondolkozását,
személyiségét. Kétféle személyiséget különböztettek meg: az Adorno-féle antiszemitizmusvizsgálatban (lásd 10.
fejezet) leírt autoritá- rius, tekintélyelvű személyiséget, aki mások nézeteivel szemben türelmetlen, ragaszkodik
a hagyományos felfogáshoz, gyanakvó a változásokkal szemben, intellektuálisan merev, és a nyitott
személyiséget, aki ellenkezőleg, nyitott az újítások iránt, alkalmazkodik a változásokhoz, intellektuálisan
rugalmas és türelmes az övétől eltérő nézetekkel szemben. Kohn szerint annak a személyisége, aki munkájában
nagyobb önállósággal rendelkezik, maga tudja azt irányítani (self-direction), vagyis aki bonyolultabb munkát
végez, akinek munkáját kevésbé felügyelik fölérendeltek, és akinek munkafeladatai kevésbé rutinsze- rűek, az –
e munkafeltételek következtében – nyitottabbá válik. Ilyen munkát végeznek a vezetők, az értelmiségiek és a
magánvállalkozók. Viszont aki egyszerű és rutinszerű munkát végez szigorú felügyelet alatt, az hajlamosabb

SZOCIALIZÁCIÓ
autoriter jellemzőket mutatni. Az utóbbi fajta munkát végzik a szakképzetlen munkások. Ez az elméleti
hipotézis valójában a munkahelyen történő felnőttkori szocializáció erős hatását tételezi fel. Kohn hozzáteszi,
hogy a kétféle személyiség gyermekeit is a saját értékei szerint szocializálja, tehát ezek a személyiségtípusok a
gyermekkori szocializáción keresztül is átadódnak. Ennek az elméletnek az az érdekessége, hogy nemcsak
Amerikában, hanem több más országban, többek között Lengyelországban is végeztek megfelelő empirikus
vizsgálatokat, és az összefüggéseket mindegyik országban kimutatták (Slomczynski-Kohn 1988). A
lengyelországi adatfelvételt a rendszerváltás után megismételték, hogy megnézzék: történt-e valamilyen változás
a lengyelek értékeiben, és hogy az értékek és a személyiségtípus összefügg-e a rendszerváltás támogatásával.
Nem találtak lényeges változást a lengyelek értékválasztásaiban. Az értelmiségben és az önálló vállalkozók
között több olyan személyt találtak, akit a „nyitott személyiségtípusba” lehet sorolni, és aki ezáltal feltehetően
jobban tud és inkább hajlandó a rendszerváltozás új körülményeihez alkalmazkodni, és ezek a „nyitott
személyiségek” nagyobb arányban támogatják a piacgazdaságra való áttérést (Slomczynski et al. 1996).
4.2. A szocializációt befolyásoló körülmények

A szocializáció kutatásának igen nagy empirikus szakirodalma van a nyugati országokban. Az egyik alapvető
kérdés, amellyel ezek a kutatások foglalkoznak, hogy a családban ma végbemenő változások – az egyszülős
családok számának emelkedése, a válások gyakoribbá válása, az anyák háztartáson kívüli kereső munkavállalása
stb. – hogyan befolyásolják a gyermekek szocializációját. A vizsgálatok eredményei némileg ellentmondóak,
abban azonban egyetértés van, hogy a gyermekek – különösen a fiúgyermekek – szocializációja szempontjából
hátrányos, ha apa nélkül nőnek fel, vagyis ha gyermekkori családjukból hiányzik az édesapa vagy más férfi
(mostohaapa), aki az apa szerepét be tudja tölteni.
Egy elkülönült kutatási irányzat azt a kérdést vizsgálja, hogy a televízió-műsorok nézése mekkora szerepet
játszik a gyermekek szocializációjában, és hogy ez a szerepe pozitív vagy negatív-e. Van olyan vélemény is,
hogy egy bizonyos időtartamon (például heti tíz órán) felül a televízió-műsorok nézése károsan befolyásolja a
szocializációt. Különösen károsnak tartják egyes kutatók az erőszakos, rémületet keltő (horror) és pornográf
műsorok nézését a gyermekek részéről.
Egy másik, még többet vizsgált kérdés, hogy a szigorú vagy az engedékeny nevelés – a családban, az iskolában
– kedvezőbb-e a gyermek személyiségfejlődése szempontjából. Általános az a megállapítás, hogy az
engedékeny nevelés az elmúlt évtizedekben erősen tért hódított. Ezt jól szemlélteti az a tény, hogy Benjamin
Spock híres könyvét a csecsemők gondozásáról és neveléséről milyen nagy számban adták ki újra és újra.
Spockhoz hasonlóan a legtöbb szociológus és pszichológus is azt tartja, hogy az engedékeny nevelés jobb, mint
a szigorú nevelés. Az utolsó években jelentkeztek kritikai hangok, amelyek szerint a túlságosan engedékeny,
követelményeket nem támasztó nevelés hátrányos lehet, tehát a szeretetteljes, de ugyanakkor követelményeket
támasztó nevelés a legjobb.
Korábban sokat kutatott téma volt, hogy a különböző társadalmi osztályokhoz, rétegekhez tartozó családok más
módszereket alkalmaznak-e a gyermeknevelésben és így más szocializációs eredményeket érnek-e el. Van olyan
felfogás (Kohn 1969), hogy a munkáscsaládok lényegesen szigorúbban, érzelemszegényebben nevelik
gyermekeiket, ezért leszármazottaik közül felnőttkorukban többen mutatnak autoritárius személyiségvonásokat,
mint az értelmiségiek gyermekei közül. Ezzel szokás magyarázni, hogy a fizikai foglalkozásúak miért hajlandók
nagyobb arányban támogatni autoritárius pártokat. Sem a munkáscsaládok autoritáriusabb nevelési módszerei,
sem az autoritárius pártok nagyobb támogatása a fizikai foglalkozású rétegekben nem tekinthetők egyértelműen
bizonyítottaknak.
A felnőttkori reszocializáció különleges eseteivel foglalkozott Goffman Asylums, vagyis Elmeintézetek című
könyvében (Goffman 1961). Egy elmegyógyintézetben végzett munkájának tapasztalatai alapján írta le, hogy a
gyógyintézetbe bekerülő pácienst milyen eljárásoknak vetik alá, amelyek mind azt eredményezik, hogy
személyisége megváltozik: bezárják, rokonainak látogatását korlátozzák, pontosan megszabják az időbeosztását,
elveszik civil ruháit és betegruhába öltöztetik, sokszor elveszik személyes tárgyait is. Így beletanul, beletörik az
elmebetegszerepbe. Goffman szerint hasonló folyamatok történnek más totális intézményekben is az oda
bekerülőkkel. Totális intézménynek nevezi azt, amely a bekerülő személy teljes személyiségének uralására
törekszik. Ilyen szerinte az elmekórházon kívül a börtön, a hadsereg és egyes szerzetesrendek. A
legszélsőségesebb formában ilyenek voltak a nemzetiszocialista koncentrációs táborok és a szovjet Gulag
táborai. Érdekes irodalma van annak, hogy a koncentrációs táborok és a Gulag rabjai milyen
személyiségváltozásokon mentek keresztül. Hozzá kell azonban tenni, hogy ez utóbbiakban sem mindenkinek a
személyisége változott meg, sőt sokak képesek voltak ellenállni a szélsőséges reszocializációnak, átnevelésnek.
Azt is meg kell jegyezni, hogy Goffman erősen általánosít a totális intézmények fajtáinak felsorolásánál.

SZOCIALIZÁCIÓ
Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha valaki önként lép be valamely totális intézménybe, például önkéntes (zsoldos)
katona vagy egy szerzetesrend tagja lesz, akkor elfogadja az ott uralkodó értékeket, tehát nem kényszerítik a
reszocializációra, hanem maga is kívánja az intézmény értékeinek és normáinak internalizálását, ennek pedig
egészen más hatásai vannak a személyiségére, mint a kikényszerített reszocializá- ciónak.
4.3. Az élet minőségének vizsgálata

Az élet minőségére vonatkozó vizsgálatok annyira újak a világ szociológiájában, hogy nehéz lenne
bebizonyítottnak tekinthető tendenciákról vagy országonkénti általános különbségekről beszélni. Egyelőre csak
találgathatjuk, hogy a kimutatott országonkénti különbségekben és időbeli változásokban mekkora szerepet
játszik az objektív körülmények eltérése, az igények és az értékrendszerek különbsége vagy esetleg az, hogy
ugyanaz a kérdés vagy ugyanaz a fogalom különböző kultúrákban, más-más nyelven némileg mást jelent.
Például elképzelhető, hogy a feltett kérdésekben szereplő magyar „boldog” szó kicsit mást jelent, mint a német
„glücklich” vagy az angol „happy”. Az sincs kizárva, hogy a különböző kultúrákban némileg eltérő
hallgatólagos elvárások vannak azt illetően, hogy „illik-e” az embernek magát boldognak vagy boldogtalannak,
elégedettnek vagy elégedetlennek mondani.
Úgy tűnik azonban, hogy a fejlett országokban általában a családdal a legelégedettebbek az emberek, és a
közállapotok különböző elemeivel, a közintézményekkel a legelégedetlenebbek. Nem látszik olyan tendencia,
hogy az objektív életkörülmények javulásával hosszú távon nő a velük való megelégedettség, rövid távon
azonban elég gyorsan reagálnak a társadalom tagjai az életkörülmények változására (például a reálbér
emelkedésére vagy stagnálására, a munkanélküliség növekedésére stb.). Ezért az életminőség-vizsgálatok,
legalábbis egyes országokban, például Németországban, kezdenek a rendszeresen végzett szociológiai
adatfelvételek körébe kerülni.
5.1. A tradicionális értékek uralma
Magyarországon az 1970-es évek óta több értékvizsgálatra került sor, részben önállóan, részben más kérdések
vizsgálatával összekapcsolva. A kérdések megfogalmazása és a feldolgozás módszerei meglehetősen
változatosak voltak.
Először a minta nagysága (több mint 15 ezer felnőtt) és országosan reprezentatív volta miatt
legmegbízhatóbbnak tekinthető 1981-1982. évi, a Társadalomtudományi Intézet által végzett vizsgálatnak
adatait mutatom be (Utasi 1984). Tíz életcél fontosságát osztályoztatták a megkérdezettekkel egy hétfokozatú
skálán. A 16.1. táblázatban ezeknek az értékeknek a sorrendjét aszerint adom meg, hogy hányan nevezték meg a
közepesnél fontosabb értékek között (zárójelben röviden jellemezve a kérdés megfogalmazását is):
Ezek az adatok egy meglehetősen tradicionális értékrend uralmára engednek következtetni. A legfontosabb érték
egyrészt a család és a nyugalom, másrészt az anyagi gyarapodás. Sokkal kevésbé fontos a siker, a szabadság, a
hedonizmus és az érdekes munka, tehát a modern és az önmegvalósítással összefüggő értékek.
Hankiss Elemér, Manchin Róbert, Füstös László (1978; 1982) és munkatársaik 1973 óta több, kisebb mintás
adatfelvétellel, de sokkal részletesebb értékválasztási lehetőségekkel és több külföldi értékskála átvételével
vizsgálták az értékeket a magyar társadaloban. Az eredményeket összehasonlították más országok azonos
módszerekkel kapott eredményeivel. Az alábbiakban bemutatom a Rokeach-féle értékvizsgálati módszerrel
kapott magyar és amerikai eredményeket. Kétszer 18 értéket rangsoroltattak a megkérdezett személyekkel. A
választott értékek fontossági sorrendjét és a rangsorolás medián- értékét a 16.2. táblázat mutatja be
16.1. táblázat - 16.1. táblázat ♦ A különböző értékeket fontosnak tartók aránya, 1982
Érték, életcél A megjelölt értéket a közepesnél fontosabbnak rangsorolók aránya,

százalék
Család („az ember életében a legfontosabb") 79
Nyugalom („a békés, rendezett, nyugodt élet a legfontosabb") 74

SZOCIALIZÁCIÓ
Megbecsülés („másoknak jó véleményük legyen róla, becsületes, 51

tisztességes embernek tartsák")
Anyagi előrejutás, szerzés („törekszem arra, hogy én is megszerezzem 39

mindazt, ami elérhető")
Hit („fontos, hogy az ember higgyen valamiben, legyen olyan eszme, 38

hit, aminek szolgálatát legfontosabbnak tartja")
Szabadság, kötetlenség („fontos, hogy saját elképzeléseim szerint, minél 33

kevesebb kötöttséggel élhessek")
Hedonizmus („az ember életében az a legfontosabb, hogy jól érezze 32

magát; minden perc szépségét ki kell élvezni")
Siker („fontos, hogy az ember sikeres legyen, előtérbe jusson, elismert 30

ember legyen")
Fatalizmus („nem hiszek a nagy elvekben, nem tőlem függ, mi 22

történik")
Munka („szeretek dolgozni; hajlandó lennék alacsonyabb fizetésért is 16

olyan munkát végezni, amit fontosnak tartok és szeretek")
Az értékek fontosságát és annak a két ország közötti különbségeit igen alaposan és részletesen lehet vizsgálni.
Hankiss Elemér és munkatársai erre a célra többféle bonyolult matematikai-statisztikai módszert alkalmaztak. Itt
csupán néhány feltűnő jellegzetességre hívom fel a figyelmet.
Mindkét országban a béke és a család a két legfontosabb célérték. Feltűnő, hogy Magyarországon a haza, a
munka és az anyagi jólét mennyire fontos célérték, ezzel szemben a szabadság, az egyenlőség és még inkább a
bölcsesség és az üdvözülés mennyivel kevésbé fontos, mint Amerikában. Az eszközértékek közül mindkét
országban nagy fontosságot tulajdonítanak a szavahihetőségnek és a felelősségvállalásnak, valamint a
segítőkészségnek, viszont a magyar társadalomban lényegesen fontosabbnak tartják az értel- mességet és
fegyelmezettséget, lényegesen kevésbé fontosnak a megbocsátást, az előítélet-mentességet, az önérzetet, az
önmegbecsülést és a hatékonyságot, mint Amerikában.
Ezek az egyszerű eredmények is arra engednek következtetni, hogy a magyar társadalmat nem annyira
valamilyen szocialista értékek előtérben állása különböztette meg az amerikai társadalomtól (elég, ha arra
utalunk, hogy az egyenlőséget mennyire nem tekintették fontos értéknek Magyarországon), mint inkább az,
hogy hazánkban az életkörülmények biztosításához, javításához szükséges értékek vannak előtérben, ezzel
szemben Amerikában az önmegvalósítással összefüggő értékek és a nem anyagi életcélok látszanak
fontosabbaknak.
A fenti vizsgálatok alapján fogalmazta meg Hankiss Elemér azt a négy értékrendtípust, amelyet ma a magyar
társadalomban megkülönböztethetőnek lát:
1. a hagyományos keresztény,
2. a puritán-felhalmozó,
3. a fogyasztói hedonista, és végül
4. a XIX. századi és korai XX. századi munkásmozgalmi értékrend.
Hankiss úgy látja, hogy különösen a fogyasztói értékrend terjedt el, némileg keveredve a felhalmozóval. Ennél
is érdekesebb az a következtetés (Hankiss 1983), hogy hazánkban az értékrend „felemás” vagy „negatív”
modernizációja ment végbe, bizonyos vonatkozásokban túlszaladt az értékek modernizációja (különösen a
közösségekből való kiszakadás, az individualizáció terén), más vonatkozásokban viszont messze elmaradt a

SZOCIALIZÁCIÓ
gazdasági fejlettség jelenlegi szakaszának követelményei mögött (a hatékony munka, az önállóság, az újítási
készség terén).
1990-ben és 1993-ban újra vizsgálták az értékeket a Rokeach-teszt segítségével. Füstös László és Szakolczai
Árpád (1994) bizonyos változásokat mutattak ki a rendszerváltás előtti felvételekkel összehasonlítva. Tovább
erősödött a magyarországi értékrendszer individualizált és intellektualizált volta. Csökkent a korábban sem
sokra értékelt szocia- bilitási és közösségi értékek fontossága. Az eszközértékek között viszont még inkább
előtérbe került az értelmesség, megelőzve a morális értékeket. Csökkent a munka hasznosságának, viszont nőtt
az anyagi jólétnek a fontossága.
16.2. táblázat - 16.2. táblázat ♦ Az értékek választásának sorrendje és mediánértéke

Magyarországon és Amerikában
Magyarország USA
1. Béke 2,54 1. Béke 3,30
2. Család 4,09 2. Szavahihető 3,30
3. Felelősségteljes 5,74 3. Család 3,81
4. Szavahihető 5,87 4. Szabadság 5,53
5. A haza biztonsága 5,90 5. Törekvő 6,48
6. Boldogság 6,26 6. Felősségteljes 6,69
7. Bátor 6,58 7. Megbocsátó 7,17
8. Munka, hasznosság 7,45 8. Előítélet-mentes 7,47
9. Anyagi jólét 7,59 9. Boldogság 7,57
10. Segítőkész 7,66 10. Önérzet 7,68
11. Értelmes 7,89 11. Bátor 7,82
12. Társadalmi 8,40 12. Bölcsesség 8,01

megbecsülés
13. Szabadság 8,45 13. Segítőkész 8,20
14. Belső harmónia 8,42 14. Egyenlőség 8,51
15. Fegyelmezett 9,06 15. Tiszta 8,71
16. Önérzet 9,32 16. Üdvözülés 8,75
17. Barátság 9,39 17. Anyagi jólét 9,00
18. Törekvő 9,40 18. Munka, hasznosság 9,00
19. Önálló 9,43 19. Barátság 9,31

SZOCIALIZÁCIÓ
20. Egyenlőség 9,53 20. Hatékony 9,52
21. Jó kedélyű 10,01 21. A haza biztonsága 9,53
22. Tiszta 10,20 22. Fegyelmezett 9,61
23. Szerelem 10,28 23. Szeretetteljes 9,70
24. Előítélet-mentes 10,82 24. Jó kedélyű 9,93
25. Udvarias 11,23 25. Belső harmónia 10,46
26. Szeretetteljes 10,23 26. Önálló 10,51
27. Alkotó szellemű 11,43 27. Udvarias 10,78
28. Engedelmes 11,48 28. Szerelem 12,45
29. Logikus 11,63 29. Értelmes 13,04
30. Megbocsátó 11,63 30. Engedelmes 13,28
31. Hatékony 12,03 31. A szépség világa 13,55
32. Kellemes élet 12,75 32. Logikus 14,15
33. Érdekes élet 12,76 33. Társadalmi 14,40

megbecsülés
34. Bölcsesség 13,99 34. Kellemes élet 14,64
35. A szépség világa 14,91 35. Érdekes élet 15,34
36. Üdvözülés 17,70 36. Alkotó szellemű 15,40
Mint már korábban említettem, az 1991. évi nemzetközi értékvizsgálat szerint – az Inglehart-féle kérdések
alapján – Magyarországon vannak a legtöbben, akik a materialista, és a legkevesebben, akik a posztmaterialista
típusba tartoznak. A Magyar Háztartás Panel adatfelvétel sorozat harmadik hullámában feltettük az Inglehart-
féle négytételes értékkérdéseket (16.3. táblázat). A válaszok ismét határozottan megmutatták, hogy a magyar
társadalomban mennyire fontosnak tekintik a materiális értékeket és mennyire kevésbé fontosnak a
posztmaterialista vagy szellemi értékeket. Az Inglehart-féle osztályozás szerint a megkérdezettek 58 százaléka
bizonyult materialistának, mindössze 3 százaléka posztmaterialistának és a fennmaradó 39 százalék vegyesnek.
16.3. táblázat - 16.3. táblázat ♦ A 16 éves és idősebb népesség véleménye négy érték
fontosságáról, 1994
Érték Legfon 2 3 Legkevésbé Nem Össze
tosabb fontos tudja sen
Megőrizni a 49,1 28,8 12,5 5,9 3,9 100,0

rendet az
országban

SZOCIALIZÁCIÓ
Küzdeni az 35,4 38,7 16,1 5,1 3,7 100,0

áremelkedése
k ellen
Több 9,9 18,1 39,6 27,7 4,7 100,0

beleszólást
adni az
embereknek a
kormány
döntéseibe
Megvédeni a 3,4 10,0 27,2 54,7 4,6 100,0

szólásszabads
ágot
A rendelkezésre álló adatok alapján nem lehet eldönteni, hogy a materialista értékek ilyen túlsúlya régóta
jellemzi-e a magyar társadalmat, vagy az 1980-as évekbeni stagnálás, majd az 1990-es években bekövetkezett
életszínvonal-süllyedés, az infláció felgyorsulása, a közbiztonság romlása, általában a biztonságérzet csökkenése
okozta-e a materiális értékek ilyen fokú előtérbe kerülését.
5.2. Normák és életminőség a magyar társadalomban

Az értékeknél sokkal ritkábban vizsgálták a normákat a magyar szociológiában. A Magyar Háztartás Panel
második hullámában feltettük azt a kérdést, hogy egyetért-e a megkérdezett azzal, hogy „aki vinni akarja
valamire, az rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon”. 39 százalék teljesen egyetértett, másik 39
százalék részben egyetértett, 12 százalék inkább nem értett egyet, 10 százalék szerint pedig egyáltalán nem igaz
a fenti kijelentés. Ez arra enged következtetni, hogy a magyar társadalomban széles körben elterjedt az a
meggyőződés, hogy a siker, előrejutás, karrier, meggazdagodás érdekében meg kell szegni bizonyos normákat.
Ezek az adatok természetesen nem adnak választ arra, hogy a megkérdezettek maguk is megszegik-e a
normákat, és hogy milyen normák megszegését tartják szükségesnek.
Az életminőség témakörében a Magyar Háztartás Panel minden eddigi hullámában kérdeztük a

megelégedettséget az egyéni és közélet kiválasztott dimenzióival (16.4. táblázat). Az elégedettséget 11 fokozatú
skálán mértük 0-tól (nagyon elégedetlen) 10-ig (nagyon elégedett). A táblázat a válaszok átlagértékeit mutatja
be. Ezek szerint a magyar társadalom meglehetősen elégedetlen jövedelmével, életszínvonalával és saját
jövőbeni kilátásaival, ennél is elégedetlenebb az ország gazdasági helyzetével és az állampolgároknak a politikai
döntésekbe való beleszólási lehetőségével, vagyis a demokrácia működésével, viszont meglehetősen elégedett
munkájával, lakásával és lakókörnyezetével. A saját élete eddigi alakulásával való elégedettség is kissé
magasabb a skála középponti értékénél.
16.4. táblázat - 16.4. táblázat ♦ Az elégedettség általános szintje és az elégedetlenek

aránya a 16 éves és idősebb népesség körében, 1992–1995
Az elégedettség Átlagos elégedettség

dimenziói
1992 1993 1994 1995
Saját életének eddigi 5,75 5,53 5,83 5,57

alakulása
Életszínvonala 4,58 4,49 4,88 4,57
Jövedelme 3,62 3,69 3,99 3,62

SZOCIALIZÁCIÓ
Saját jövőbeni 4,20 4,20 4,85 4,40

kilátásai
Munkája (akinek 7,43 7,37 7,27 6,52

volt)
Lakása 7,14 7,01 7,13 6,59
Lakókörnyezete 7,32 6,91 7,01 6,66
Az ország gazdasági x/ 2,30 x/ 1,89

helyzete
Az x/ 3,77 x/ 3,62
állampolgároknak a
politikai döntésekbe
való beleszólási
lehetősége
x/ Ebben az évben ezt a kérdést nem tették fel
Az Allardt által javasolt három életminőség-dimenzió közül csak a „birtoklásról", vagyis az életszínvonalról
vannak részletes adataink, ezeket a 4. fejezetben részletesen tárgyaltuk. A „szeretet" vagy emberi kapcsolatok
dimenziójában ellentmondásos helyzetre utalnak a szórványos adatok. Utasi Ágnes (1991) az interperszonális
kapcsolatok és támogatási rendszerek témakörében végzett nemzetközi vizsgálat magyar adatai alapján azt a
következtetést vonta le, hogy a családon, rokonságon és baráti körön belüli kapcsolatok igen szorosak, ebből a
körből a magyar társadalom legtöbb tagja jelentős segítségre számíthat, ha arra rászorul. Hozzá kell azonban
tenni, hogy ez a segítség elsősorban instrumentális jellegű, vagyis anyagi támogatást, munkavégzést jelent. Az
érzelmi kapcsolatok a családon belül is ridegebbek, mint a többi vizsgált országban.
Ugyanakkor nagymértékben hiányzik a tágabb társadalmi környezet iránti bizalom. Egy 1988. évi
adatfelvételben a megkérdezettek 6 százaléka teljesen, 22 százaléka részben egyetértett azzal, hogy „az emberek
általában aljasak, önzők, ki akarják használni a másik embert". Az általános bizalmatlanság oka minden
bizonnyal az 1990 előtti totalitárius rendszerekben szerzett tapasztalat, amikor minden idegen, minden
munkatárs, lakóhelyi szomszéd potenciális ellenség, besúgó lehetett, vagy egyszerűen az egyén kárára
próbálhatott előnyökhöz jutni.
A „létezésnek", önmegvalósításnak vagy az élet értelmének dimenziójában szintén kevés adattal rendelkezünk.
Az a tény azonban, hogy 1990-ben a megkérdezett felnőttek 45 százaléka azt állította, hogy állandóan, gyakran
vagy legalább időnként az az érzése, hogy életének semmi értelme, és 24 százalék azt mondta, hogy állandóan,
gyakran vagy legalább időnként az az érzése, hogy teljesen haszontalan ember, arra enged következtetni, hogy
ebben a dimenzióban különösen rossz az élet minőségének állapota. Feltételezhetjük, hogy ennek az oka is az
előző évtizedek totalitárius rendszereiben, a hatalomnak való kiszolgáltatottságban kereshető.
A normák megrendülése, az emberi kapcsolatok és az értelmes élet terén mutatkozó negatív jelenségek arra
engednek következtetni, hogy a magyar társadalomban anómia- és elidegenedésválság alakult ki. Erről a 17.
fejezetben lesz részletesen szó.
5.3. Könyvolvasás, televíziózás

A művelődésszociológiai vizsgálatok közül példaképpen kiemelném Horváth Ádámné- nak és Kemény
Istvánnak (1965) az 1962. évi rétegződésvizsgálathoz kapcsolódó könyvolvasási adatfelvételét, mert annak
idején meggyőzően cáfolta az akkor elterjedt propa- gandisztikus állítást, hogy a magyar társadalom „olvasó
nép”, és hogy messzemenően olvassa az új szocialista irodalmat. Kitűnt ugyanis, hogy a megkérdezést megelőző
három hónap alatt a megkérdezett 8 éven felüli családtagoknak csupán 38 százaléka olvasott legalább egy
könyvet. Mindössze 6,6 százalék említett 6-nál több olvasott könyvet. Durva megközelítéssel őket tekinthetjük a
magyar társadalom intenzíven művelődő részének. Az utóbbiak aránya az iskolai végzettséggel párhuzamosan
nőtt, de még az egyetemet végzettek között is 17 százalék mondta, hogy három hónap alatt egyetlen könyvet

SZOCIALIZÁCIÓ
sem olvasott.
Az olvasott könyvek szerzői között toronymagasan kiemelkedett Jókai Mór, őt követte a magyar szerzők között
Móricz, Mikszáth és Gárdonyi, a külföldiek közül Verne és Dumas műveit említették legtöbbször. Egy 1930-ban
végzett magyar olvasási adatfelvételhez képest az első négy legtöbbet olvasott magyar szerző vonatkozásában
mindössze annyi változás következett be 1962-ben, hogy az 1930-ban említettek közül kikerült Herczeg Ferenc,
viszont bekerült Móricz Zsigmond, a másik három legjobban olvasott magyar szerző azonos volt. Ez a tény az
olvasói ízlés nagyfokú állandóságára engedett következtetni. Fel lehet tételezni, hogy más művelődési
területeken is hasonlóan lassan változik a közízlés.
Azóta minden bizonnyal lényeges változások következtek be az olvasási szokásokban. Az időmérlegadatok arra
engednek következtetni, hogy a könyvolvasásra fordított idő lényegesen lecsökkent. Sejthetjük azt is, hogy már
nem azok a legtöbbet olvasott szerzők, akik 1962-ben voltak.
A televízió megjelenésével párhuzamosan egyre több adatfelvételt végeztek a televízió-műsorok nézéséről és az

ezzel párhuzamos rádióműsorok hallgatásáról is (Tomka 1978). A televízió nézése minden társadalmi rétegben
kitöltötte a szabadidő mérsékelt növekedését. A felső- és középfokú végzettségűek körében az egyéb művelődési
tevékenységeket bizonyos fokig vissza is szorította, az ennél alacsonyabb végzettségűek között, ahol az egyéb
művelődési tevékenységek már a televízió megjelenése előtt is ritkán fordultak elő, ilyen tendencia nem
mutatkozott. Tehát a televízió bizonyos egyenlősítő hatással volt a művelődésre.
Amikor a társadalom értékeivel kapcsolatos lehetséges társadalompolitikán gondolkodunk, furcsa dilemmával
állunk szemben. Egyrészt nyilvánvaló, hogy a társadalomban széles körben elfogadott értékek lényegesen
befolyásolják a gazdaság és a társadalom működését, hosszú távú fejlődését. Másrészt keserű történeti
tapasztalataink vannak arról, hogy mennyire sikertelenek voltak azok a társadalompolitikai eszközöket
alkalmazó kísérletek, amelyek egy-egy társadalom értékeit gyorsan meg kívánták változtatni. Amikor ezek a
kísérletek a büntetőjog és általában az állami kényszer eszközeit alkalmazták, a következmények egyenesen
végzetesek voltak.
Azt lehet mondani, hogy az értékek és az élet minősége is a civiltársadalom intézményeiben formálódnak ki és
ott módosulnak. Az államnak általában kerülni kell a társadalom értékrendszerébe való közvetlen beavatkozást.
Ugyanakkor nem lenne helyes szemet hunyni afölött, hogy az állam közvetve messzemenően – és többnyire
negatívan – tudja az értékrendszert és az életminőséget befolyásolni. Elfogadhatónak látszik az a hipotézis, hogy
a fent leírt problémának gyökerei az értékek és normák, valamint az életminőség „szeretet" és „létezés"
dimenzióiban a szocialista rendszer totalitárius és (később) autoritárius jellegében (illetve az 1945 előtti
rendszernek, legalább egyes korszakainak hasonló jellegében) kereshetőek.
Az állam demokratikus és toleráns jellege, az alapvető emberi (az egyetemes európai kultúrához tartozó) értékek
tiszteletben tartása ezért valószínűleg szükséges, de nem elégséges előfeltétele a társadalom értékrendszere és
életminősége egészséges alakulásának.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
A kultúra fogalmába tartoznak az ember alkotta tárgyi környezet, a hétköznapi és tudományos ismeretek, az
irodalom, művészet és zene, végül, de nem utolsósorban a társadalom viselkedési normái és az azokat
alátámasztó értékek. Minden társadalomnak van kultúrája, vagyis minden társadalomban vannak viselkedési
szabályok és értékek, amelyeket a társadalom tagjainak többsége elfogad. Ezeknek hiányában a társadalmi
együttélés lehetetlenné válna.
A társadalmi környezet kultúráját, azon belül a normákat és értékeket a szocializáció során sajátítja el az egyén.
A szocializáció nagy része a gyermekkorban történik meg, de folytatódik a felnőttkorban is, sőt a felnőttkorban
reszocializáció következhet be.
Az értékvizsgálatok sokszor összekapcsolódnak életminőség-vizsgálatokkal. Az életminőség jelenti az ember

anyagi jólétét, valamint az élet nem anyagi dimenzióiban való „jóllétét". Allardt az élet minőségének három
dimenzióját különböztette meg: a birtoklást, vagyis az anyagi életszínvonalat; a szeretetet, vagyis a jó emberi
kapcsolatokat; és végül a létezést vagy önmegvalósítást, vagyis az egyéni élet értelmességének érzését.

SZOCIALIZÁCIÓ
Vitatott kérdés, hogy a fejlett társadalmakban tért hódítanak-e a posztmaterialista értékek a materialista értékek
rovására.
Hankiss Elemér szerint Magyarországon „negatív modernizáció" ment végbe, mert bizonyos vonatkozásban
(elsősorban az individualizáció terén) túlszaladtuk a többi modern társadalmakat, más vonatkozásokban
(hatékony munka, önállóság, újítási készség) viszont elmaradtunk a modern társadalmaktól.
Úgy tűnik, hogy Magyarországon a társadalom tagjainak nagy többsége a materialista értékeket tartja
fontosaknak, a posztmaterialista értékek kevéssé elterjedtek.
(Spéder Zsolt)
A kultúra területére minden másnál inkább érvényes, hogy csak néhány kiválasztott tendenciát van módunk
ismertetni. A kultúrát ugyanis önmagukban is komplex elemek alkotják, olyanok, mint az anyagi és nem anyagi
objektivációk, az értékek, a normák, a szimbólumok, a nyelv, a tudás és az ismeretek. Az elmúlt tíz év
tendenciáit taglalva mind a nemzetközi, mind a hazai vonatkozásban az értékekre és az életminőségre
koncentrálunk. Az előbbit illetően annyit kell előrebocsátanunk, hogy az érték, attitűd, beállítódás, hit,
tulajdonság, norma fogalmát nagyon gyakran szinonimaként használják. Ebben a könyvben az a
megkülönböztetés szerepel, hogy az értékek általános orientációk, az élet alapvető kérdéseire irányulnak, míg az
attitűdök egy konkrét attitűdtárgyra. Sajnos a bemutatásra váró kutatási elemzési eredmények nem mindig teszik
lehetővé, hogy ehhez a megkülönböztetéshez ragaszkodjunk. Az említetteken túl külön felhívjuk a figyelmet a
„szelekció” és „adaptáció” mechanizmusának egyre erőteljesebb szakirodalmi jelenlétére.

Ertékek Az 1990-es évek második felében az értékkutatások újhullámának voltunk tanúi. Számtalan ország
kapcsolódott be újonnan a világ-értékfelvételbe (World Value Survey) és egyben az európai értékvizsgálatba is,
illetve a program korábbi résztvevői tíz év elteltével újra felmérték a társadalmukat jellemző értékorientációkat,
attitűdöket. Mára ez a kutatás vált a világ egyik legkiterjedtebb empirikus összehasonlító programjává. Mindez
lehetőséget adott arra, hogy az egyes országok adatait az eddigieknél is tá- gabb összehasonlításban
viszonyítsák, és értelmezzék a változások mibenlétét. A következőkben elsősorban Inglehart és Baker
kutatásainak eredményeire összpontosítunk. Ok 65 ország adatainak elemzése nyomán rajzoltak meg egy
„értéktérképet” (vö. 16.1. ábra) és módosították a széles körben elterjedt ingleharti koncepciót is (Inglehart-Ba-
ker 2000).
Hasonlóan más átfogó értékvizsgálatokhoz Ingleharték célja is az volt, hogy feltárják, azonosítsák a szubjektív
tényezők, tudattartalmak mögött fellelhető alapvető értékdimenziókat. Az ehhez alkalmazott eszköz jól ismert:
az attitűd- és értékkérdésekre kértek válaszokat, és faktoranalízis felhasználásával keresték ezek mögöttes
tartalmát. E munka eredményeképp végül tíz képzett változó segítségével tudtak két alapvető értéktengelyt
szerkeszteni. (A korábban elemzéseikben használt 22 képzett változó ugyanezt a két értéktengelyt adta ki.)

SZOCIALIZÁCIÓ
16.1 ábra ♦ 65 társadalom ehelyezkedése a kulturális kétdimenziós terében. Világérték-felvéte (WVS) 1990–
1991 és 1995–1996
Az egyiket „tradicionális/vallásos – racionális/szekularizált", a másikat „megélhetés – önkiteljesítés" tengelynek

nevezték el. Az első – ábránkon a vertikális – a vallásosság, a tekintély elfogadása, a fegyelmezettség mint
fontos gyermeknevelési cél, a nemzeti büszkeség, a hatalomgyakorlás módja szerinti országonkénti
különbségeket kalibrálja. A második – ábránkon a horizontális tengelyen – az anyagiak fontosságát, a bizalom, a
tolerancia, a politikai döntésekben való részvétel, a nemi szerepekről vallott megengedő elképzelés szerinti
eltéréseket méri fel. (A definiálás önkényességét felvetők számára jelezzük, hogy az erre irányuló európai
vizsgálat is két értéktengely talált: 1. a szabálykövetés fontossága 2. autonómia-szabadság. Ezek – a
kontinensünkre nézve – az Inglehartéhoz hasonló térkép körvonalait generálják. Tegyük ehhez hozzá, hogy
vizsgálatai során Schwartz is két igen hasonló értékdimenziót tárt fel.) A két értéktengely alkotta koordináta-
rendszerre kerülnek fel az egyes országok lakosságát jellemző átlagértékek.
A térkép megrajzolásához, az országcsoportok elhatárolásához Ingleharték a „civilizációs zónák” huntingtoni

elképzelését használták fel, illetve fejlesztették tovább. A civilizációs vagy kulturális zónák a következők:
protestáns, katolikus, ortodox, konfuciánus hagyomány, koloniális angol nyelvű kultúra, dél-ázsiai, afrikai és
latin-amerikai hagyomány. Emellett elkülönítették a volt kommunista országok csoportját, hiszen a 40 évig
fennálló parancsuralmi rendszer, az intézményes antiklerikalizmus és a redisztri- butív gazdasági rend,
vélhetőleg nem maradt hatástalan az egyének és csoportok értékvilágára. A civilizációs zónák fenti

SZOCIALIZÁCIÓ
elhatárolásának érvényessége mellett szól, hogy a különböző kulturális világokhoz tartozó országok nem
keverednek (pl. nem találunk posztkommunista államokat sem az afrikai, sem az angolszász kultúrájú országok
között), továbbá hogy az egyes országcsoportokhoz való tartozásnak a többváltozós modellekben szignifikáns
magyarázó ereje van.
Az értékorientáción túl vajon milyen objektív körülményekkel függ össze, az egyes országoknak a térképen
elfoglalt pozíciója? A legfontosabb tényező a gazdasági fejlettség (egy főre jutó GNP), amely az ábra bal alsó
szegmensétől a jobb felső szegmensének az irányában nő. A vertikális különbségeket az ipari foglalkoztatottak,
a horizontális eltéréseket a szolgáltatói szektorban foglalkoztatottak eltérő részaránya magyarázza a leginkább.
Ez megerősíti Inglehart azon korábbi elképzelését, hogy a „gazdasági fejlődés, iparosodás bizonyos
szempontból előre látható, megbecsülhető kulturális, politikai, társadalmi változásokkal jár együtt” (i. m. 29).
Ugyanakkor a térkép a kulturális/civilizációs zónákat is feltünteti, és statisztikai elemzések tanúsága szerint az
ezekhez való tartozás befolyásolja, hogy az egyes országoknak milyen a minősítése a két tengelyt alkotó
értékdimenzió szerint. Az értelmezés szempontjából fontos tudnunk, hogy nem az adott ország protestáns vagy
ortodox voltának jelenlegi mértéke a fontos, hanem az, hogy milyenek a hagyományai, és ezek hogyan
csapódtak le a nemzeti kultúrában. (Ezt az értelmezést erősíti az a körülmény, hogy az egyes országok vallási
csoportjai között mutatkozó különbségek kisebbek, mint az országok, nemzeti kultúrák közötti). A fentieket
figyelembe vevő elemzésnek az a végkövetkeztetése, hogy a kulturális változás útfüggő, a társadalmak tág
értelemben vett kulturális öröksége tartósan nyomot hagy az emberek értékvilágán. Ingleharték tehát az
eredendően gazdasági magyarázatot kitágították, érvrendszerükben a gazdaság és a kultúra együttest alkot.
Inglehart és más kutatók feltételezése szerint az értékek az egyének számára állandóak, a társadalom ilyen szintű
elmozdulásai az átlagosnál modernebb értékeket valló új generációk belépésével következnek be. Az európai
értékkutatások az időbeli változásokat is vizsgálták. Hagenaars és szerzőtársai (2004) kimutatták, hogy az 1980-
as évek értékváltozásai két hatás eredőjére vezethetők vissza: egyfelől a felnőtt népesség tagjaivá váló fiatalok
modernebb/liberálisabb értékeket vallottak, másfelől az emberek élethosszuk emelkedésével (öregedésükkel)
mintha konzervatívabbá (szabálykövetőbbé) váltak volna.
Végül arra is felhívják a figyelmet, hogy a különböző országokban az értékek változása nem szükségszerűen
ugyanazt a sémát követi. Bár a gazdasági fejlettség és a kulturális örökség erőteljes befolyása érvényre jut, és ez
mint lehetőség és korlát egyaránt értendő, a további kutatásokig érdemes azt vallanunk, hogy az
értékváltozásokat nem írhatjuk le egyirányú elmozdulásként (Hagenaars et al. 2004, 47).

SZOCIALIZÁCIÓ
16.2 ábra ♦ Az értékek szelekciós hatásának és adaptálódásának modellje
Széles körben ismertek azok a szociológiai elemzések, amelyek „bebizonyítják", hogy a szülői háttér, az iskolai
végzettség, az aktuális vagyoni helyzet stb. milyen erőteljesen befolyásolja az egyén által elért társadalmi
pozíciót. Ezzel a strukturális determinizmussal szemben vagy azt kiegészítendő folyamatosan felvetődik, hogy
az érintettek beállítódásának az értékvilágában hangsúlyos elemeknek (teljesítményorientáltság, önállóság stb.)
is szerepük van ebben, noha ezeket a tényezőket empirikusan nehezebb megragadni. Az életút eseményeinek
magyarázatáról számtalan olyan újés érdekes publikáció született, amelyek az értékek és attitűdök
jelentőségének újraértékelését készítik elő. Lesthaeghe a munkatársával szerkesztett modelljébe az
értékorientációkat úgy építi be, hogy kibékítse a kultúra, illetve a struktúra elsőbbségének ellentmondását (vö.
16.2. ábra). Azt feltételezi, hogy az értékeknek (és a strukturális helyzetnek) egyrészt szelekciós funkciója van az
életút eseményeit, döntéseit illetően, másrészt az életútban bekövetkezett események (döntések) nyomán az
értékorientációk adaptálódnak (megerősítést nyernek vagy megváltoznak).
Ezek a mechanizmusok csak követéses adatrendszerekkel vizsgálhatóak, hiszen pontosan ismernünk kell a
kutatás alanyainak egy adott eseményt megelőző és követő attitűd- és értékorientációját, valamint strukturális
helyzetét. Ezeket nem alapozhatjuk visszaemlékezésekre. Az ilyen longitudinális vizsgálatok már számtalan
olyan eredménnyel szolgáltak, amelyek alapján mindkét hatás feltételezhető: bebizonyosodott például, hogy
azok választják inkább az élettársi kapcsolatot, akik ezt az életformát előnyösnek tartják, azoknak születik
inkább több gyermekük, akiknek pozitív elképzelésük van a nagycsaládról (Barber et al. 2001), de az is, hogy a
válásokkal szemben eredendően megengedőbb nézeteket vallók -minden egyéb tényezőt kontrollálva – nagyobb
eséllyel válnak el ténylegesen is, mint az azt negatívan megítélők (Bumpass 2001). Az adaptációra szintén
számtalan példát találunk: legjellemzőbb, hogy a férjek/apák gyerekekkel szembeni attitűdje a gyermekvállalást
követően pozitívabbá válik (Beets et al. 1997).
A szelekciós és adaptációs folyamatok erősségéről, kiterjedtségéről és működéséről természetesen további

vizsgálódásokat kell folytatni. Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy a kapott eredmények és a
feltételezett mechanizmusok szemben állnak azzal a közkeletű, a világ- és európai értékvizsgálatokban is
elterjedt feltételezéssel, hogy az értékek stabilak, a kialakulásuk után alig változnak. Az ellentmondás
feloldásának egyik módja az a megszorítás lehet, hogy az értékorientációk, az attitűdök csak korlátozott
szegmenseikben, esetleg csak a konkrétabb viszonyokat (attitűdtárgyakat) tekintve változnak, míg a mélyen
húzódó, általános értékek változatlanok maradnak. Az értékorientációk és attitűdök állandóságának, illetve
változékonyságának, valamint az értékorientációk cselekvésbefolyásoló szerepének megértése tehát további
elemzéseket igényel.
Életminőség Nem véletlen, hogy az élet minőségének kutatása a fejlett országokban válik releváns kérdéssé:
nem mintha a gazdaságilag gyengén fejlett országokban a boldogság, az elégedettség, az embereket körülölelő
társadalmi kapcsolatok nem lennének fontosak, de a mindennapi megélhetésért, túlélésért folytatott küzdelem,
az alapvető létfeltételek (lakhatás, élelmezés, ruházkodás) biztosítása háttérbe szorítja ezt a szempontot. Az
anyagi jólét meghatározott szintjét és stabilitását tapasztalva szembesülhetünk azzal a problémával, hogy vajon
a társadalom tagjai, boldogabbak, kiegyensúlyozottabbak, elégedettebbek, gondtalanabbak lettek-e a gazdasági
fejlődés révén? Azt, hogy az anyagi biztonság az elégedettségre és a boldogságra esélyt teremt, mindannyian
sejtjük, mint ahogy azt is, hogy az elégedettség mértékének kialakulásában sok más tényezőnek szerepe van
még. Az élet minőségének mérésére kialakított módszerek (kérdések és skálák) és az eredményeket értelmező
okfejtések (magyarázatok) ezekre a kérdésekre kívánnak vá- lasztadni (vö. Hegedűs 2001b). Veenhoven (1996)
számtalan indikátort gyűjtött össze és bocsát rendelkezésre (vö. Veenhoven honlapját
http://worlddatabaseofhappiness.eur.nl/) a nemzetközi összehasonlító vizsgálatokban is egyre elterjedtebbé válik
a boldogság mértékének, az élettel és annak egyes területeivel (egészség, család, munka, lakókörnyezet stb.)
való elégedettség szintjének mérése, az aggodalmak és a magányosság értékelése.
2003-ban egy adatfelvétel az Európai Unió 25 (ma már) tag- és három csatlakozni kívánó országában mérte az
általános elégedettség és a boldogság szintjét (Keck-Delhey 2004), és szignifikáns különbségeket mutatott ki,
amelyekben ha nem is determinisztikus, de mértékadó szerepet játszik a gazdasági fejlettség. A skandináv
országokban – Dánia, Finnország, Svédország – észlelték a legmagasabb szintű elégedettséget, a kelet-európai
országokban pedig a legalacsonyabbat. A gazdagabb európai országokbantehát az emberek elégedettebbek.
Szintén az anyagi helyzet jelentőségére utal az a tény, hogy a nagyobb elégedettség egy adott országon belül is
az előnyösebb anyagi körülményekhez kapcsolódik. Ugyanakkor nem ez a kizárólagos motívum, hiszen pl. nem
Luxemburgban mérték a legmagasabb értéket, másfelől a jómódúak között is találunk elégedetleneket. Az
országok közötti eltérésekre a kutatók még nem találtak átfogó magyarázatot, minden bizonnyal számtalan
kulturális tényezőnek is szerepe van itt. Érdemes felhívni a figyelmet néhány új okfejtésre. Az egyik azt
fogalmazza meg, hogy az életminőség egyes szubjektív komponenseinek viselkedése különböző

SZOCIALIZÁCIÓ
mechanizmusokkal értelmezhető. Az élet bizonyos szegmenseinek (lakás, életszínvonal, család, környezeti
állapot) minősítése erősen kötődik a konkrét/objektív körülményekhez, másoké pedig kevésbé. Természetesen
ez a jelenség is összefügg a gazdasági fejlettséggel, hiszen az újonnan csatlakozott országokban az érintettek az
anyagi körülményeket, míg a fejlett európai országokban az emberi kapcsolatokat, a szabadidő eltöltését (a
„loving” és „being" relációt) tartják fontosabbnak az életminőség javításához (Delhey 2004). Az élettel való
általános elégedettség (boldogság) pedig az egyes szegmensekre vonatkozó elégedettség összegződéseként áll
elő (Buhlman 1996). Az értékek és a beállítódások szerepét illetően Spellerberg azt mutatja ki, hogy a
részvételen és az orientációkon alapuló életstílus is befolyással bír az élettel való általános elégedettségre
(Spellerberg 1996).
Az általános elégedettség megértésének másik gondolati sémája a mertoni elképzeléshez visszanyúló

„többszörös diszkrepancia" elmélete, amely szerint az egyének helyzetüket másokhoz képest (a
referenciacsoportjukhoz viszonyítva) értékelik. Ha eszerint hátrányt észlelnek, akkor elégedetlenebbek,
boldogtalanabbak lesznek. A többszörös jelző arra utal, hogy az emberek egyszerre több referenciacsoporthoz is
mérik magukat: ilyen lehet a szomszédság, a rokonság, a baráti kör, a munkatársak, esetleg a foglalkozási
csoport mintaadó személye vagy önmaguk múltbeli helyzete. E mechanizmus működésére a legjobb a német
példa. Ismert, hogy az egyesülést követően a keletnémet polgárok anyagi helyzete (autóval, háztartási cikkekkel
való ellátottságuk) ugrásszerűen javult, jövedelmeikkel való elégedettségük viszont alig emelkedett. Ennek az az
alapvető oka, hogy az egyesüléssel radikálisan átalakult referenciarendszerük: saját anyagi helyzetüket a nyugati
tartományok lakosaihoz mérték, és azoktól – a javulás ellenére – jelentősen elmaradtak.
Az élet minőségének mérésére számtalan további próbálkozás ismeretes, rögzített paradigmáról azonban
semmiképpen nem beszélhetünk, és abban sincsen közmegegyezés, hogy milyen mechanizmusok formálják az
általános és a csoportspecifikus elégedettséget.

Értékek Az ismertetett nemzetközi összehasonlító kutatások egyöntetűen arra az eredményre jutottak, hogy az
érintett országok lakosságának értékvilágán az államszocializmus negyven (illetve 70) éve egyértelmű és mély
nyomokat hagyott. Kézenfekvő feltételezni ugyanakkor, hogy az egypártrendszer alóli felszabadulás, a
demokratikus intézményrendszer és a piacgazdaság kiépülése új kereteket kínál nemcsak a megélhetéshez,
hanem a korábban esetleg rejtett értékvilágok manifesztálódásához is, illetve kedvez új értékorientációk
kialakulásának. Másfelől ne feledkezzünk meg az Andorka Rudolfáltal oly gyakran idézett dahrendorfi vízióról
sem, mely szerint az intézményrendszer gyorsan átalakítható, ám az attitűdök, a magatartásformák esetében
ugyanehhez talán 50 évre is szüksége lesz. Vajon az empíria melyik feltételezést támogatja inkább?
Az MTA Értékszociológiai Műhelyében az elmúlt évtizedben több felvételt is végeztek a Rokeach-féle

értékteszt alkalmazásával, és kísérletet tettek a tendenciák értelmezésére (Füstös é. n.). Az eredményeket az
1982. évi rangsor szerint rendezve, cél- és eszközértékek bontásban közöljük (16.5. táblázat). (Ne felejtsük,
minél kisebb átlagponttal – a rangsorban előbb – szerepel egy érték, annál fontosabbnak tartották azt a
megkérdezettek.) Az adatokból a 25 éves időtávban tapasztalható kontinuitás tűnik ki. Változás, lassú, ám
egyértelmű elmozdulás csak a célértékekben tapasztalható, az eszközértékek rangsorbeli különbségei kicsik,
szórásuk inkább csökkent, mint növekedett az 1982 és 2003 közötti időszakban. A Füstös által leírt tendenciák
közül a következőket emeljük ki. Egyrészt nyilvánvalóan veszítettek fontosságukból a korábban hivatalosnak
számító szocialista (béke, a haza biztonsága, egyenlőség), illetve a kutatók által szociáldemokratának tekintett
értékek (a munka öröme, társadalmi megbecsültség, emberi önérzet). Másrészt teret nyert néhány személyes
érték (családi biztonság, belső harmónia, igaz szerelem). Harmadrészt hangsúlyosabbá vált az „anyagi jólét”
mint elérendő cél. Ugyanakkor ez utóbbi fejleménnyel nem járt együtt az eszközértékek (pl. törekvő) lényeges
változása.
Összességében azt fogalmazhatjuk meg, hogy ha látszik is némi elmozdulás, a Rokeach-teszt mégis az
értékvilág egyfajta stabilitására, a változás lassúságára utal. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy a radikális
strukturális változások – mert az áttekintett két évtizedet semmiképpen nem tekinthetjük a változatlanság
időszakának – egyik napról a másikra nem „realizálódnak” az emberek motivációiban, értékvilágában. Vajon mi
lehet ennek az oka, hiszen a mai (tömeg-) kultúra világa lényegesen eltér a 1980-as évekétől. Több feltételezést
is megfogalmazhatunk. Elképzelhető, hogy az értékpreferenciák olyan általános emberi értékekhez kötődnek,
amelyek csak alig függenek társadalmi rendszerektől. Esetleg feltételezhetjük, hogy az értékváltozások az
attitűdök szintjéről indulnak, és csak akkor érik el az általános értékeket, ha előbbi formájukban kellőképp
megerősödtek. Ez indokolná a folyamat időigényességét is. Végül nem zárható ki az sem, hogy az értékváltozás
megelőzte a rendszerváltozást, vagyis számtalan elemében már az államszocializmus időszakában jelentkezett,

SZOCIALIZÁCIÓ
esetleg még a szocializmus előtti időkből eredeztethető, így a rendszerváltozásnak erre nem lehetett lényeges
befolyása.
Életminőség Az 1990-es évek eleje óta Magyarországon is folyamatosan mérik az életminőség összetevőinek
alakulását. Az individuális jólét mértékének megállapítására az elégedettség 0-10-ig terjedő skálája általánosan
elfogadott eszközzé vált, és ritkábban az aggodalom számszerű kimutatására is sor kerül. A társadalmi
együttélés minőségét az anómia szubjektív értékelése útján, a bizalom-bizalmatlanság, a biztonság-
bizonytalanság, a barátság, a magányosság különböző indikátoraival szokás mérni. Az időbeli változások
értelmezésére az elégedettségadatok alkalmasak a leginkább, mivel a többi kérdés konkrét megfogalmazásának
gyakori változása azt lehetetlenné teszi. Az empirikus vizsgálatok alapján azt emelhetjük ki, hogy az 1990-es
évek végén szinte minden összetevőjét tekintve nőtt az elégedettség. Eszerint az érintettek többsége addigra
szubjektiven is feldolgozta az átalakulás traumáit; a társadalmi stabilizálódás és a gazdasági növekedés az
egyéni elégedettségi mutatókban is megjelent. Noha tapasztalható némi közeledés az egyes életterületek
megítélésében, továbbra is maradtak lényeges különbségek: a felnőtt népesség tagjai szűk személyes
környezetükkel (család, lakás, munka, egészség) elégedettek leginkább, legkevésbé pedig jövedelmeikkel és az
országos ügyekkel („az állampolgárok politikai döntésekbe való beleszólásával”).
16.5. táblázat - 16.5. táblázat ♦ A Rokeach-tesztben szereplő cél-és eszközértékek

rangsora Magyarországon
Értékek 1982 1990 1996 2003
Célértékek
Béke 3,9 4,9 4,8 5,3
Családi biztonság 5,3 3,9 3,8 4,2
Haza biztonsága 6,8 8,1 8,0 9,2
Munka öröme 8,2 8,7 9,7 9,7
Belső harmónia 8,7 7,5 7,6 7,4
Anyagi jólét 8,7 6,8 6,5 7,6
Szabadság 8,8 9,1 9,4 8,9
Igazi barátság 8,9 9,2 9,0 8,5
Egyenlőség 9,1 11,2 11,0 10,7
Társadalmi 9,2 11,1 10,6 11,1

megbecsültség
Emberi önérzet 9,6 9,9 10,0 10,3
Igazi szerelem 10,7 9,7 10,0 8,7
Élvezetes élet 11,9 11,6 11,9 12,4
Változatos élet 11,9 11,7 10,0 12,3
Bölcsesség 12,7 12,2 11,4 10,1

SZOCIALIZÁCIÓ
Szépség világa 13,6 14,2 14,1 14,3
Üdvözülés 15,5 15,4 15,2 15,1
Eszközértékek
Szavahihető 6,4 6,5 6,4 6,8
Felelősségteljes 7,4 7,3 7,8 7,9
Bátor 7,4 7,3 7,8 7,9
Értelmes 7,6 7,4 7,4 8,7
Fegyelmezett 8,2 9,1 9,3 8,8
Segítőkész 8,7 9,0 9,1 9,1
Tiszta 9,2 9,4 8,8 10,0
Udvarias 9,8 9,7 9,6 10,7
Előítélet-mentes 9,9 10,7 10,4 10,2
Jókedélyű 10,3 9,8 9,6 9,6
Logikus 10,3 10,2 10,9 10,5
Engedelmes 10,5 11,1 11,0 10,8
Törekvő 10,8 10,5 10,8 11,4
Alkotó szellemű 10,9 10,7 10,9 11,0
Szeretettel teljes 11,0 10,0 10,3 9,1
Megbocsátó 11,2 11,2 11,1 9,6
Hatékony 11,6 11,4 11,3 10,8
Forrás: Füstös é. n., 175. p.
16.6. táblázat - 16.6. táblázat ♦ Az eégedettség általános színtje a felnőtt népesség

körében 1992–2002
Az elégedettség 1993 1996 1999 2001/2002

dimenziói
Életének eddigi 5,5 5,7 6,2 6,5

alakulása
Jövőbeli kilátásával 4,2 4,6 - 6,3

SZOCIALIZÁCIÓ
Életszínvonalával 4,5 4,6 4,9 5,6
Jövedelmével 3,7 3,6 3,8 -
Munkájával 7,4 6,8 - 7,3
Lakásával 7,0 6,8 6,7 7,1
Egészségével 6,2 - 6,3 7,0
Családjával 8,5 - - -
Az ország gazdasági 2,3 2,4 - -

helyzetével
-
Az állampolgárok 3,8 3,8 4,5
politikai döntésekbe
való beleszólásával
Forrás: MHP Tárki-Monitor, NKI Életünk fordulópontjai.
Több elemzés született az életminőség egyes komponenseinek, így a jövedelemmel való elégedettség (Sági
2000), a bizalom (Utasi 2004), az aggodalom (Lengyel-Viczek
2004) és az élettel való általános elégedettség (Spéder-Kapitány 2002) magyarázatára. Ezek alapján
megállapíthatjuk, hogy Magyarországon az objektív életkörülményeknek továbbra is meghatározó szerepe van
az életminőség megítélésében: a jómódúak, vagyonosak elégedettebbek életükkel, kevésbé aggódnak.
Ugyanakkor – a nemzetközi tapasztalatokhoz hasonlóan – a relatív helyzet, a státusfeszültség (a jogosnak
véltnél kedvezőtlenebb helyzet) általános elégedettséget befolyásoló szerepe az anyagi körülményekéhez
mérhető. Eszerint az elvárások, aspirációk és a referenciacsoport kijelölése is befolyásolja az élettel való
elégedettség mértékét. Úgyszintén bebizonyosodott, hogy akik a társadalom állapotát anomikusnak ítélik (vö.
17. fejezet), azok életminőségüket a másokénál kedvezőtlenebbnek gondolják.
A társadalmi, a családi és baráti kapcsolatok, ahogy az várható, pozitív hatással vannak az élettel való
elégedettségre, mérsékelni tudják az életminőség negatív komponensét, az aggodalmakat. Végül a többváltozós
elemzésekből az is kiderült, hogy a széles értelemben vett életminőség, az élettel való általános elégedettség
generálásában az egyes létszférákkal (pl. az egészségi állapottal) való elégedettség is szerepet játszik.
Az életminőség empirikus kutatása azonban Magyarországon még éppen csak elkezdődött. A várható gazdasági
növekedés, továbbá a fejlett európai országokhoz való integrálódás a jövőben bizonnyal nagyobb teret nyit
ezeknek a munkáknak.
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Változtak-e az értékek a magyar társadalomban az elmúlt évtizedekben?
2. Miben különböznek a magyar társadalomban legfontosabbnak tartott értékek és az amerikai társadalom

értékei?
3. Milyen értelemben lehet Magyarországon negatív modernizációról beszélni?
4. Valóban annyira elterjedt a materializmus a magyar társadalomban, mint azt az értékvizsgálatok mutatják?
5. Valóban különösen rossz-e a magyar társadalomban az élet minősége az emberi kapcsolatok és az élet értelme
dimenziójában?
6. Értelmezze az országok elhelyezkedését Ingleharték értéktérképén!

SZOCIALIZÁCIÓ
7. Mit mondhatunk az értékek és attitűdök cselekvésbefolyásoló szerepéről?
8. Az objektív körülmények mennyiben határozzák meg az életminőséget?
9. Milyen tényezők befolyásolják az élettel való általános elégedettséget Magyarországon?

kultúra ♦ kulturális késés ♦ szubkultúra ♦ kulturális pluralizmus ♦ norma ♦ érték ♦ szocializáció ♦
szerep ♦ státus ♦ internalizálás ♦ életminőség ♦ attitűd ♦ totális intézmény

Füstös László – Szakolczai Árpád 1994. Értékek változásai Magyarországon 1978-1993. Kontinuitás és
diszkontinuitás a kelet-közép-európai átmenetben. Szociológiai Szemle, 1. sz. 57-90. p.
Hankiss Elemér 1983. Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Budapest, Magvető.
Hegedűs Rita 2001b. Szubjektív társadalmi indikátorok-szelektív áttekintés a téma irodalmáról. Szociológiai
Szemle, 1. sz. 58-71. p.
Lesthaeghe, R. – Moors, G. 2000. Életpálya-változások és értékorientációk: szelekció és adaptáció Demográfia,

XLIII. évf. 4. 406-444. p.
Losonczi Ágnes 1974. Zene – ifjúság – mozgalom. Budapest, Zeneműkiadó.
Utasi Ágnes 1984. Életstílus-csoportok, fogyasztási preferenciák. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi

Intézete.
Utasi Ágnes 2002. A társadalmi integráció és a szolidaritás alapjai: a bizalmas kapcsolatok. Századvég, Új
Folyam 24. szám. 3-26. p.
Somlai Péter 1997. Szocializáció. Budapest, Corvina Kiadó.

17. fejezet - 17.fejezet │DEVIÁNS
VISELKEDÉS
Az emberek társadalmi együttélése azért lehetséges, mert nagy többségük alkalmazkodik az adott társadalomban
elfogadott normákhoz, viselkedési szabályokhoz. Ugyanakkor minden társadalomban előfordul, hogy egyes
tagjai ezeket a normákat megszegik. A normaszegést nevezik devianciának, a normaszegő viselkedést deviáns
viselkedésnek. Mint a továbbiakból kitűnik, nem teljesen egyértelmű, hogy mit tekintsünk egy adott
társadalomban deviáns viselkedésnek. A deviáns viselkedések mindig nagy érdeklődést váltanak ki az egész
társadalomban, a szociológia kezdetei óta – elsősorban Durkheim (2003) klasszikus öngyilkosságkönyvével
kezdődően – nagy figyelmet fordított rájuk.
A deviancia kérdésköre a konkrét problémákon kívül elméleti szempontból azért különösen érdekes, mert
segíthet megérteni azt, hogy egy adott társadalom tagjainak többsége miért nem viselkedik deviáns módon, tehát
miért lehetséges a társadalmi együttműködés annak alapján, hogy a többség megtartja a hozzá feltétlenül
szükséges viselkedési szabályokat.
1. ALAPFOGALMAK
1.1. Deviáns viselkedés
Deviáns viselkedésnek azokat a viselkedéseket nevezzük, amelyek eltérnek az adott társadalomban elfogadott
normáktól. Ilyenek az ebben a fejezetben tárgyalt bűnözés, öngyilkosság, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás
és a lelki betegségek. A szociológiai kézikönyvek néha itt tárgyalják a prostitúciót, a homoszexualitást és esetleg
más viselkedésformákat is.
A szociológia tudományában szinte születésétől fogva érvényesült az a felfogás, hogy ezeknek a normaszegő
viselkedéseknek van valamilyen közös sajátosságuk, ezért azokat mindig együtt tárgyalták. Kezdetben
mindegyiket a társadalom betegségének tüneteként kezelték, és ezért az egész jelenségkört szociálpatológiának
nevezték. Később a társadalmi problémák gyűjtőfogalmát vezették be, és ezzel azt kívánták hangsúlyozni, hogy
az adott társadalomban problematikusoknak tekintik őket. Végül bevezették a deviáns viselkedés fogalmát, és
ezzel azt a sajátosságot emelték ki, hogy ezek eltérnek az adott társadalomban elfogadott normáktól.
Ebben a gondolatban az is benne foglaltatik, hogy ezek a normák társadalmanként eltérőek lehetnek, és
korszakonként változhatnak (például a homoszexualitásra vonatkozó büntető jogszabályok és a társadalmi
értékítélet eltérő volt a különböző társadalmakban és korokban), és hogy a deviancia nem mindig
szükségképpen káros a társadalom egésze számára.
A devianciafogalom használata mindenesetre azzal járt, hogy a szociológia óvatosabbá vált ezeknek a
viselkedésfajtáknak sommás erkölcsi elítélésével szemben. A szociológia továbbá arra ösztönöz, hogy minden
egyes deviáns viselkedésfajta okait és következményeit alaposan és tárgyilagosan elemezzük, és elfogadjuk,
hogy bizonyos mennyiségű devianciával együtt kell élni a társadalomban, a modern társadalmakban talán még
inkább, mint a korábbi korszakokban.
Kérdés, hogy milyen fajtájú és súlyosságú normaszegést tekintsünk deviáns viselkedésnek. A szociológiában
többnyire csak a súlyosabb normaszegést tárgyalják a deviáns viselkedésről szóló munkákban. További
problémát okoz, hogy a különféle normák egymással ellentétben állhatnak, például előfordulhat, hogy bizonyos
büntetőjogi normákat (például vám-bűncselekményeket) a társadalom erkölcsileg nem ítél el. Eltérő lehet egy-
egy társadalom különböző etnikai, vallási stb. csoportjainak felfogása is a követendő normákról (például az
abortusz kérdésében). Még súlyosabb ellentét lehet a társadalom uralkodó osztályának és tömegeinek felfogása
között.
Ezekből a dilemmákból kiutat jelenthet az, ha azt mondjuk: azt a normaszegő viselkedést tekintjük deviáns
viselkedésnek, amely az egyén és a társadalom számára káros vagy súlyosan káros. Elfogadhatjuk például, hogy
az ebben a fejezetben tárgyalt ötfajta deviáns viselkedés károkat okoz az egyéneknek és családoknak, végső
soron a társadalom egészének működésében is zavarokat idézhet elő, ha igen nagy gyakorisággal fordul elő.
Hozzá kell azonban tenni, hogy a károsság mint a deviancia kritériuma elméletileg távolról sem kifogástalan

17.fejezet │DEVIÁNS
VISELKEDÉS
definíció, mert tisztázatlan marad az a kérdés, hogy mit jelent az egyén és a társadalom kára. Sok olyan
viselkedés van, amelyet ebben a fejezetben nem tárgyalunk, amelyről nehéz megmondani, hogy káros-e (például
az utóbbi időben sok vitát kiváltó szcientológia nevű szekta tevékenységei).
2. MÓDSZEREK
2.1. Statisztikai mutatók
A deviáns viselkedések vizsgálatánál az alapvető módszertani probléma gyakoriságuk mérése. Egy részükről
vannak statisztikai adatok, ezek azonban nem biztosan tartalmaznak minden ilyen deviáns esetet, másik
részükről semmilyen statisztikai adatunk nincsen, sőt még az sem teljesen egyértelmű, hogy milyen viselkedést
kell a kérdéses deviancia körébe tartozónak tekinteni. Az alábbiakban az öngyilkosságtól – amelyről a
legmegbízhatóbb információink vannak – haladunk azon deviáns viselkedések felé, amelyekről a legkevesebbet
tudjuk, tehát a lelki betegségekig.
Az öngyilkossági arányszámot a statisztikai és a demográfiai évkönyvek évente közlik. A statisztika alapja a

halálozási statisztikai lapon szereplő halálok. Felmerülhet a kérdés, hogy nem fordul-e elő, hogy a ténylegesen
öngyilkosság következtében meghalt személyeknél valamely más halálokot írnak be, akár információhiány, akár
az öngyilkosság tényének leplezési szándéka miatt. Jellegzetes példa erre Marilyn Monroe halála: a mai napig
vitatják, hogy öngyilkosság, az élet befejezésének szándéka nélküli túlzott gyógyszerszedés, vagy esetleg
gyilkosság történt-e. A magyar öngyilkossági statisztikai adatokat általában meglehetősen pontosaknak tartják,
mert nem fűződnek erős érdekek az öngyilkosság tagadásához, ezzel szemben számos külföldi országban sokkal
nagyobb kétségek vannak az adatok pontosságát illetően, mert például az életbiztosítás miatt letagadják az
öngyilkosság tényét.
Sokkal bizonytalanabbak az öngyilkossági kísérletek adatai. Csak azok a kísérletek kerülhetnek a statisztikába,
amelyekről az egészségügyi intézmények vagy más intézmények tudomást szereztek.
A bűnözésről négyféle statisztikai adatot közölnek a statisztikai kiadványok:
1. az ismertté vált közvádas bűncselekmények száma, ez azoknak a cselekményeknek a száma, amelyeket a

rendőrség nyilvántartásba vett,
2. az ismertté vált elkövetők száma,
3. a vádlottak száma,
4. az elítéltek száma.
Az utóbbi fajta statisztika a legrészletesebb. A négy adat értelemszerűen erősen eltér egymástól. Többek között
azért, mert nem minden bűncselekmény elkövetőjét derítik fel, egy elkövető több bűncselekményt követhet el,
és megfordítva, több elkövető vehet részt egy bűncselekmény elkövetésében, többféle ok miatt nem minden
ismertté vált elkövetőt állítanak vádlottként a büntetőbíróság elé, végül a bíróságok nem minden vádlottat
ítélnek el.
Hozzá kell mindehhez azt is tenni, hogy ezeket az adatokat maguk az intézmények – a rendőrség, az ügyészség,
a bíróság – állítja elő, és nem lehet kizárni, hogy érdekeik befolyásolják az előállított adatokat. Például egyes
korszakokban a rendőrségnek az lehet az érdeke, hogy kevés bűncselekményt mutasson ki, hogy ezáltal jó
munkáját bizonyítsa, máskor abban lehet érdekelt, hogy a bűnözést nagyon elterjedtnek mutassa, mert ezáltal
nagyobb költségvetési támogatást igényelhet.
Ezért nem lehet egyértelműen megmondani, hogy a fent említett négyfajta adat közül melyik mutatja a bűnözés
„igazi” alakulását. A szociológus jól teszi, ha mindegyik fajta adatot vizsgálja, annál is inkább, mert némelykor
eltérő tendenciákat mutatnak, és az eltérések lehetséges okait így alaposan mérlegelheti.
2.2. Viktimológiai felvételek

Némely esetben úgy próbálják a bűnözés elterjedtségét felderíteni, hogy a lakosság reprezentatív mintáját
kérdezik meg, hogy követtek-e el ellene egy meghatározott időn belül (például múlt évben) bűncselekményt
vagy valamilyen meghatározott fajta bűncselekményt. Ezeket nevezik viktimológiai felvételeknek. A bűnözés

VISELKEDÉS
az ilyen adatfelvételek alapján általában nagyobbnak látszik a statisztikai adatok által kimutatottnál, de a
különbség elsősorban a kisebb súlyú cselekményekből (lopásokból) adódik.
Érdekességként meg lehet jegyezni, hogy külföldön néha úgy is vizsgálják a bűnözést, hogy egy reprezentatív
minta tagjait kérdezik meg, hogy ők követtek-e el életük folyamán vagy meghatározott időn belül valamilyen
bűncselekményeket. Ilyenkor általában kitűnik, hogy majdnem mindenki bevallja kisebb súlyú cselekmények
elkövetését.
A bűnözés időbeli és nemzetközi összehasonlításánál alig leküzdhető módszertani problémákat okoz, hogy a
büntetőjog korszakonként és országonként eltérő, továbbá a bíróságok ítélkezési gyakorlata is változik, végül a
bűncselekmények felderítése (a felderítetlen cselekmények aránya) is változó.
2.3. Az alkoholizmus becslési módszerei

Az alkoholizmus mérésének módszertanában az első bonyolult kérdés magának az alkoholizmusnak a
definíciója. Kétféle definíciót ismer a szakirodalom. Az orvosi definíció szerint az az alkoholista, akinél már
kialakult az úgynevezett dependencia vagy függőség, tehát nem tud uralkodni az ivásán. Az uralkodásra való
képtelenségnek is legalább két változata van: van, aki nem képes lemondani arról, hogy mindennap – az
alkoholizmus előrehaladott szakaszában minden reggel – szeszes italt fogyasszon, és van, aki nem képes a teljes
lerészegedésig megállni az ivásban, ha egyszer hozzákezdett.
Az utóbbinak is legalább két alváltozata van, mert vannak alkoholisták, akik nagyjából hetente-kéthetente,
többnyire hétvégén részegednek le súlyosan, és vannak olyanok is, akik hosszabb ideig, néha hónapokig is
képesek elkerülni a lerészegedést, amikor azonban hosszabb időszak után inni kezdenek, akkor több napig
isznak, és igen súlyosan, a teljes öntudatvesztésig lerészegednek, és többnyire súlyos károkat okoznak
maguknak és környezetüknek.
A szociológiai definíció szerint az az alkoholista, akinek életében – családjában, munkahelyén,

lakókörnyezetében, egészségi állapotában – az alkohol fogyasztása súlyos problémákat okoz. A kétféle definíció
nem minden esetben esik egybe, például jelentkezhetnek súlyos családi vagy munkahelyi problémák már a
függőség kialakulása előtt is. Ezért szokás újabban a szociológiai definíció szerinti értelemben alkoholizmus
helyett „alkohollal kapcsolatos problémákról” beszélni. A legtöbb esetben azonban a függőség kialakulásával
(amely a rendszeres nagy mennyiségű alkoholfogyasztásnak szükségszerű következménye) együtt jelentkeznek
ezek a problémák, és megfordítva: amikor a súlyos problémák megjelennek, a háttérben már ott van a függőség.
Nem tudjuk természetesen megszámlálni, hogy az országban hány alkoholista van. Az alkoholistákat gondozó
intézetekben nyilvántartott alkoholisták száma csak töredéke a tényleges alkohol okozta problémákkal küszködő
népességnek. A gondozóintézetekben nyilvántartottak számának emelkedése csupán az ezen intézetek
tevékenységének kiterjedését, munkájának javulását jelzi. Szokás viszont reprezentatív mintákon végzett
kérdőíves vizsgálatok során olyan kérdéseket feltenni a fogyasztás mennyiségére és az alkohol okozta
problémákra vonatkozóan, amelyeknek alapján következtetni lehet arra, hogy a megkérdezett személy
alkoholista-e. Ezeket nevezzük epidemiológiai vizsgálatoknak.
Az alkohológia nemzetközi gyakorlatában két közvetett módszerrel becslik az alkoholisták számát egy-egy
országban vagy ennél kisebb népességcsoportban. Az úgynevezett Jellinek-képlet (1960) az adott évben
májzsugorodásban meghaltak számából indul ki, ennek 60 százalékát tekinti alkohol okozta májzsugorodásnak.
Ezt a számot szorozza meg 144-gyel, és ezt tekinti az adott népességcsoportban élő súlyos alkoholisták
számának. A képlet alapja az a megfontolás, hogy a májzsugorodás okozta haláleseteknek meghatározott részét
az alkoholizmus okozza (újabban a haláloki statisztika különválasztja az alkohol okozta májzsugorodást), és a
súlyos alkoholistáknak meghatározott százalékos része hal meg egy adott évben májzsugorodás következtében.
Az úgynevezett Ledermann-módszer (1956) az egy főre jutó összes alkoholfogyasztásból indul ki, annak alapján
becsüli, hogy a népesség mekkora része súlyos fogyasztó (tehát nem az alkoholisták, hanem a súlyos fogyasztók
számát becsli). Mindkét becslési módszer nyilvánvalóan több erősen hipotetikus feltevésre támaszkodik, ezért a
becsült számok bizonytalanok. Az időbeli tendenciák vizsgálatára és az országok közötti összehasonlításra
azonban alkalmasnak tartják mindkét módszert.
2.4. Epidemiológiai vizsgálatok

A kábítószer-fogyasztók számának mérésénél hasonló problémák merülnek fel, de még nagyobb a
bizonytalanság. Bizonytalan a kábítószer-fogyasztó definíciója, mivel sokféle, különféle veszélyességű

VISELKEDÉS
kábítószer létezik (például léteznek gyógyszer-dependenciák), és nagyon eltérő gyakorisággal és mennyiségben

fordul elő kábítószer-fogyasztás. Becslési módszerek egyelőre nem állnak rendelkezésre, többek között azért
sem, mert az összes fogyasztásról semmiféle adat nincsen. A lakosság megkérdezésén alapuló epidemiológiai
felvételeket lehet végezni, de a letagadás esélye minden bizonnyal még nagyobb, mint az alkoholfogyasztás
esetében.
A mentális vagy lelki betegségek mérése hasonlóan nehéz problémákba ütközik. Az adott évben az elme- és
ideggyógyintézetekből elbocsátott betegek száma és az ambuláns pszichiátriai gondozóintézetekben gondozott
(nyilvántartott) betegek száma nyilvánvalóan csak töredéke a teljes létszámnak. Problémát okoz a mentális és
lelki betegség definíciója is, mert ebbe a kategóriába a súlyos elmebetegségektől (például skizofrénia) a
neurotikus panaszokig igen változatos viselkedési zavarokat lehet besorolni. Az elmebetegség a legszűkebb
fogalom, a mentális betegséget általában tágabb értelemben használják, a lelki betegségek fogalmába pedig
ebben a könyvben beleértjük a neurózist is. Epidemiológiai vizsgálatokat lehet végezni a lakosság megkérdezése
útján, ebben az esetben a különféle tünetekre szokás rákérdezni. Ezeknek a tüneteknek előfordulása alapján
skálákat szoktunk szerkeszteni, és a megkérdezett személyt skálapontszáma alapján soroljuk be a lelki egészség
és betegség különböző fokozataiba. Magyarországon használjuk a Juhász Pál pszichiáter professzor által
kidolgozott neurózisskálát, a nemzetközi Beck-féle depresszió-kérdőív alapján készített skálát és egy, a
konfliktusok megoldásának módszereire vonatkozó kérdőívet stb. (Kopp-Skrabski 1992).
3. ELMÉLETEK
3.1. A deviancia funkciói és diszfunkciói
A devianciával kapcsolatos legáltalánosabb elméleti kérdés, hogy milyen szerepet játszik a deviancia, milyen
funkciói vagy diszfunkciói vannak a devianciának a társadalomban. Köznapi gondolkodással nyilván minden
deviancia kisebb vagy nagyobb mértékben károsnak, diszfunkcionálisnak látszik a társadalomra nézve. Ettől a
gondolattól könnyen el lehet jutni arra a következtetésre, hogy legjobb lenne, ha nem fordulna elő semmilyen
deviáns viselkedés, és – még egy lépéssel továbbmenve – leghelyesebb lenne mindenféle deviáns
megnyilvánulást erélyesen elfojtani. A szociológia szemlélete a deviáns viselkedésről ennél lényegesen
összetettebb.
Durkheim (1978) rámutatott arra, hogy a deviancia nem az adott viselkedés lényegéből következik, hanem az
adott társadalom ítéletéből, a társadalomban elfogadott normákból, amelyek társadalmanként és korszakonként
eltérőek lehetnek. Képzeljünk el egy csupa szentből álló társadalmat, mondja Durkheim, ebben a társadalomban
a mi szemünkben bocsánatosnak és lényegtelennek tűnő hibákon megbotránkoznának, sőt azokat esetleg
bűncselekményeknek is minősítenék. (Emlékezzünk arra, hogy amerikai puritán közösségek a házasságtörő nőt
milyen szigorúan büntették!) Durkheim a bűnözésnek azt a társadalmi hasznát látja, hogy alkalmat ad a
közösségnek a bűnöző elítélésén keresztül arra, hogy viselkedési normáit szimbolikusan szilárdítsa és a
közösségi összetartozás érzését erősítse (Coser 1962).
A deviancia funkcióját illető legfontosabb, már Durkheimnél megtalálható és azóta is a szociológusok által
gyakran hangoztatott szempont azonban az, hogy a teljesen konform társadalomban, ahol senki sem térne el az
elfogadott normáktól, minden változás, minden fejlődés leállna.
A maga korában deviánsként kezelt a társadalom sok forradalmárt, a tudományos gondolkodás úttörőit, a vallás
és az erkölcs megújítóit. A deviánskénti kezelés némelykor odáig ment, hogy bebörtönözték, sőt kivégezték
őket. Sokszor devianciának tekintették a divat, az ízlés, a szokások, a kultúra újítóit is, őket is büntették, de
többnyire kevésbé súlyosan. (Jó példa erre a farmernadrággal szembeni ellenállás Magyarországon az 1960-as
években.) Ugyanakkor bizonyos deviáns viselkedésfajták (például a kemény kábítószerek fogyasztása)
gyakoriságának nagyfokú megnövekedése vitathatatlanul súlyos társadalmi zavarokhoz vezethet.
A szociológiának a deviancia társadalmi szerepét illető fő következtetését így abban lehet összefoglalni, hogy
meg kell találni egy olyan szabályozást, olyan társadalmi állapotot, amely elég toleráns ahhoz, hogy bizonyos
mennyiségű devianciával együtt éljen, viszont elejét veszi annak, hogy a deviancia annyira elhatalmasodjék,
hogy a társadalom dezintegrációját, felbomlását idézze elő.
3.2. A szociológiai elméletek jellemzői

A szociológiában különböző elméleti hipotéziseket fogalmaztak meg a deviáns viselkedések okairól. Más
tudományok is foglalkoztak ugyanezzel a kérdéssel. Így a deviancia okaira vonatkozóan vannak biológiai,

VISELKEDÉS
pszichológiai, közgazdaságtani és szociológiai elméletek. Osztályozhatjuk az elméleteket aszerint is, hogy

vannak elméletek, amelyek az egyén, a család és más elsődleges csoportok szintjén, továbbá olyanok, amelyek a
társadalom egészének szintjén keresik a deviancia okait.
A szociológiai elméletek (kulturális elmélet, anómiaelmélet, minősítési elmélet) közös jellemzője, hogy
elsősorban nem az egyén deviáns viselkedésének okait kutatják, hanem a deviáns viselkedés társadalmi
gyakoriságának magyarázatát keresik, továbbá hogy nem az egyénben, hanem a társadalomban gyökerező
okokat kívánják feltárni. Ez a szemlélet igen fontos következményekkel jár, ugyanis azt sugallja, hogy nem vagy
nemcsak az egyént kell megváltoztatni, meggyógyítani, hanem a társadalomban kell a túlzott devianciát
csökkenteni. A szociológiai elméleteknek közös jellemzőjük az is, hogy nem egy-egy deviáns viselkedésfajta
előfordulását, hanem általánosságban mindenfajta devianciát próbálnak megmagyarázni. Az alábbiakban
bemutatunk néhány nem szociológiai elméletet is, mert a deviáns viselkedés egész problémakörének
megértéséhez és a deviancia kezeléséhez ezeket is hasznos ismerni.
3.3. Biológiai elméletek

A deviancia, elsősorban a bűnözés biológiai elméleteivel kezdem. C. Lombroso olasz orvos a testi jellemzők,
elsősorban a koponyaalkat és a bűnözés között látott összefüggést. A bűnözők szerinte jobban hasonlítanak az
emberszabású majmokra és az ősemberekre, mint a mai modern emberre. Ezt az elméletet megcáfolták, ma már
senki sem fogadja el.
A közelmúltban fogalmazták meg azt az elméletet, amely az erőszakos bűnözést egy speciális kromoszóma-
rendellenességgel hozza kapcsolatba. Kiindulópontja az volt, hogy a bűnözők körében gyakorinak találták az
XYY kromoszómakombinációt, vagyis azt, hogy a normális XY kombinációt egy további Y kromoszóma
egészíti ki. Eddig azonban nem bizonyították meggyőzően, hogy ez a kromoszóma-rendellenesség valóban
hajlamossá tesz-e, és ha igen, milyen mértékben az erőszakos viselkedésre.
Az elmebetegségek okainak kutatásában, mivel azok egyértelműen az orvostudomány területére tartoznak,

különösen gyakran jelennek meg olyan elméletek, amelyek ezeknek a betegségeknek az öröklődését és
biológiai, genetikus alapját tételezik fel. Bár nagy jelentősége lenne, ha sikerülne az egyes elmebetegségek
biológiai okait feltárni, eddig nem sikerült egyértelműen bizonyítani egyik biológiai elméletet sem. Azt azonban
nem lehet kizárni, hogy bizonyos genetikai vagy más biológiai adottságok hajlamossá tesznek meghatározott
elmebetegségekre.
Ugyanezt mondhatjuk el az alkoholizmus genetikai és biológiai elméleteiről is. Az alkoholizmus biológiai alapja
egyszerűbb kérdés, mint az elmebetegségeké: az alkoholizmus kialakulásához ugyanis szükséges, hogy az egyén
szívesen fogyasszon szeszes italt (ennek, pontosabban a szeszes ital elutasításának lehet biológiai alapja),
továbbá az is szükséges, hogy az alkoholfogyasztás hatására létrejöjjön a dependencia (ami összefügghet az
alkohol lebontásával a szervezetben, így szintén összefügghet biológiai adottságokkal). Egyértelműen
bizonyított biológiai elmélet az alkoholizmus okairól azonban jelenleg nincs a szakirodalomban. Azt is meg kell
jegyezni, hogy a biológiai alapú hajlam sem teszi az egyént alkoholistává, ha nem vagy csak minimálisan
fogyaszt szeszes italt.
3.4. Pszichológiai elméletek

A pszichológiai elméletek vagy akut feszültséghelyzetekre, vagy az egész személyiségfejlődésre helyezik a
hangsúlyt. A frusztráció-agresszió elmélet (Dollard 1939) szerint a személyi szükségletek kielégítésében való
sikertelenség, frusztráció agresszív viselkedést eredményez. Az agresszió irányulhat más személyek ellen
(emberölés, testi sértés, nemi erőszak) vagy önmaga ellen (öngyilkosság) is.
Amikor az egyes emberek életében azokat az okokat keressük, amelyek a deviáns magatartás kialakulásában
szerepet játszottak, akkor szinte minden esetben fel lehet fedezni valamilyen akut feszültséghelyzetet, például
öngyilkosság esetében az elmagányosodást, családi viszályt, az alkoholisták körében a férfi-nő kapcsolatok
problémáit, konfliktusait, a foglalkozási életpályával kapcsolatos feszültségeket, kábítószer-fogyasztó
„aluljárós” fiataloknál az iskolai kudarcokat és konfliktusokat. A deviáns magatartású személy a feszültségek
szorításában mintegy „belemenekül” a devianciába. Az öngyilkosság esetében a megoldhatatlannak látszó
helyzetből való menekülés szándéka egyértelmű. A mértéktelen alkoholfogyasztás motívuma is az alkohol
közismert átmeneti feszültség- és szorongásoldó hatásával függ össze. A kábítószert fogyasztó fiatalok azért
csatlakoznak ilyen közösségekhez és nyúlnak kábítószerhez, mert így átmenetileg elfelejtik a családban és
iskolában őket ért kínos élményeket. Az antiszociális magatartású, agresszív fiatalok magaviseletének hátterében

VISELKEDÉS
az érzelmi, indulati élet kielégítetlensége és önérzeti sérülések állnak.
A szociológusok számára természetesen felmerül a kérdés, hogy a vizsgált társadalomban vagy társadalmi
csoportban mennyire gyakoriak az akut feszültséghelyzetek, és ezeknek gyakorisága hogyan függ össze a
társadalom vagy a csoport általános jellemzőivel.
A pszichoanalitikus elméletek a személyiségfejlődésben keresik a deviáns viselkedés, elsősorban a mentális

betegségek, azok között is különösen a neurózisok okát. Ezek a kora gyermekkori élményekben, különösképpen
a szülő-gyermek kapcsolatokban látják a felnőttkori deviancia gyökerét. Az egyik ilyen pszichoanalitikus
elmélet az orális dependenciában, az anyamelltől való infantilis függésben látja az alkoholizmus mély okát.
Eszerint az alkoholista férfi nem tud függetlenülni az anyától, egyrészt az anya uralma alatt marad, másrészt
felnőttkorában is „anyai” kényeztetésre vágyik. Az ivás mintegy az anyamell pótléka. A lerészegedés hátterében
az a vágy áll, hogy a felnőtt férfival magatehetetlen gyermekként bánjanak (Jones 1963). Más pszichoanalitikus
elméletekhez hasonlóan ezt az anyától való függőség elméletet is csak klinikai mintákon, tehát egyes betegeknél
mutatták ki, a népesség egészére kiterjedő mintákon végzett vizsgálattal nem bizonyították. Az egyetlen, nagy
esetszámú mintákon talált közvetett bizonyíték az, hogy az alkoholista férfiak az átlagosnál sokkal gyakrabban
élnek együtt náluk idősebb házastárssal. Egy másik mélypszichológiai elmélet (Menninger 1938) szerint az
alkoholizmus valójában lassú öngyilkosság, gyökere pedig a halálvágy.
Bár az eredeti freudi pszichoanalízistől messze eltávolodott, ide sorolhatjuk E. Fromm (1974) elméletét a
destruktív agresszivitásról. Ennek mélylélektani gyökereit keresi. Példaként Hitler és Sztálin személyiségét
elemzi. Hitlernél a halott iránti beteges vonzódás, a nekrofília, Sztálinnál a nem szexuális indíttatású szadizmus
a különösen nagyfokú kegyetlenség és destruktivitás mély oka. Ezek kialakulását részben gyermekkori
élményekkel, de ezen kívül – az eredeti pszichoanalitikus elméletektől eltérően – az embertelen társadalmi
rendszerben is látja.
Ezeknek az elméleteknek a körébe sorolhatjuk azt a gondolatot is, hogy létezik az úgynevezett pszichopata
személyiség. Az ilyen személyiségű emberben nincsenek morális gátlások, nincs megértés és együttérzés más
emberek iránt, ezért hajlamosak a más emberekkel szembeni agresszióra, bűnözésre.
Van olyan elmélet is, amely szerint az alkoholisták bizonyos személyiségtípusba tartoznak, vagy – lazább
megfogalmazásban – bizonyos személyiségtípusok hajlamosak az alkoholizmusra. Ilyenek: az éretlen, az
önmagát kényeztető személyiség, a szexuális problémákkal küszködők, az önmagukat büntetni kívánók, végül a
feszültségekkel küszködő személyiség.
3.5. A szocializáció zavarai

A szocializáció fogalmát a pszichológia és a szociológia egyaránt használja. A 16. fejezetben tárgyaltuk
részletesen a szocializáció szerepét az egyén és a társadalom életében. Itt csak arra utalok, hogy mindkét
tudomány képviselői felhasználják azt az elméletet, amely a szocializáció zavaraiban, hibáiban látja a deviáns
viselkedés kialakulásának mélyen fekvő okát. Eszerint az akut stresszhelyzet csak a közvetlen kiváltó,
„precipitáló” tényezője a deviáns viselkedés kezdetének. Meg kell keresnünk mögötte a mélyebben rejlő okokat,
amelyeknek következtében a deviáns magatartást tanúsító személy nem képes a feszültségeket elviselni, az azt
okozó helyzeteket megoldani. E feszültségek elviseléséhez, megoldásához egészségesen fejlődött, érett
személyiség szükséges. Az egészséges személyiségfejlődéshez, szocializációhoz harmonikus családi háttér és a
kortárscsoportokkal való jó kapcsolatok kívánatosak. Ha ezek hiányoznak, szocializációs és
személyiségfejlődésbeli zavarok léphetnek fel. A szociológiai kutatásoknak a legtöbb esetben sikerül
kimutatniuk a személyiségfejlődésnek olyan korai, többnyire gyermekkori zavarait, amelyeknek következtében
a kérdéses személy kevésbé teherbíró, ellenállóképes a felnőttkorban többé-kevésbé szükségszerűen fellépő
feszültségekkel szemben.
A szociológust természetesen az is érdekli, hogy valamely társadalomban vagy társadalmi csoportban mennyire
gyakoriak a szocializációs zavarok, és ennek mi lehet az oka.
3.6. A bűnözés magyarázata a racionális választás elmélete

alapján
A közelmúltban a racionális választás általános szociológiai elméletének térhódításával megjelent a bűnözésnek
a racionális választás elmélete szerinti magyarázata. Ez szinte közgazdaságtani fogalmakkal, a várható
haszonnal és költségek kockázatával magyarázza a vagyon elleni bűnözést. Korábban is elő-előfordult olyan

VISELKEDÉS
felfogás, hogy a vagyon elleni bűnöző racionálisan jár el, mérlegeli a cselekményből várható anyagi nyereséget
és a lebukás kockázatát, valamint a várható büntetést. A racionális választás elmélete (Cor- nish-Clarke 1986)
ezt a megközelítést pontosan megfogalmazott elméletté fejlesztette. Valószínű azonban, hogy még a vagyon
elleni bűncselekmények elkövetőinek is csak egy kisebbsége kalkulál teljesen racionálisan, és még az utóbbiak
körében is gyakori a kockázat irreális lebecsülése. A vagyon elleni bűncselekményeket elkövetők jelentős része
és a legtöbb egyéb bűncselekmény elkövetői valószínűleg egyáltalán nem gondolják át cselekményük
következményeit.
3.7. Kulturális elméletek

A kulturális elméletek abból a 16. fejezetben tárgyalt szociológiai felfogásból indulnak ki, hogy minden
társadalomban kulturális normák és értékek szabályozzák a társadalom tagjainak viselkedését. Ezek a normák
kultúránként meglehetősen eltérőek lehetnek. Ilyenek az ebben a fejezetben a deviáns viselkedések címszó alatt
tárgyalt viselkedések is.
Különösképpen érvényes ez a szeszesital- és a kábítószer-fogyasztásra vonatkozó normákra. Azt lehet mondani,

hogy szinte minden társadalomban engedélyeztek és használtak olyan szereket, amelyek az ember lelkiállapotát
befolyásolják. A hasis használata a közel-keleti társadalmakban hozzátartozott a mindennapi élethez, a mexikói
amerikai indiánok peyotl kaktuszból készített szerrel idéztek elő hallucinációt, délamerikai indiánok a
kokacserje leveleit rágták stimulálás céljára. A különböző társadalmak más, hasonló hatást kiváltó szereket
viszont szigorúan tiltottak, mint például a szeszes italokat a mohamedán vallású társadalmakban. Ezzel szemben
az európai kultúrájú országokban az ókortól szokásos a szeszesital-fogyasztás, legfeljebb a súlyos leré-
szegedést és alkoholizmussal járó viselkedést ítélték el. Tehát az egyes kábítószerek és az alkohol fogyasztása
egyes társadalmakban nem minősül deviáns viselkedésnek, más társadalmakban viszont igen.
A kábítószer- és a szeszesital-fogyasztás módjára, körülményeire és a megengedett mennyiségre vonatkozó

normák is eltérőek a különböző kultúrákban. Az ilyen normák különbségeit fő magyarázó tényezőnek tekintő
vizsgálatok korai klasszikusa az Egyesült Államokban élő zsidók és írek ivási szokásainak és alkoholizmusának
összehasonlítása (Bales 1962; Snyder 1962). A zsidó vallásúak ősidők óta fogyasztottak szeszes italokat, de
nagyon szigorúan szabályozott keretek között. A lerészegedést viszont igen súlyosan elítélték. Ezzel szemben
Írországban az volt a közfelfogás, hogy előnyös, ha a fiatal nőtlen emberek a kocsmákban isznak, akár le is
részegedhetnek, mert így veszélytelen módon levezetik a XIX. század közepe óta magas házasságkötési életkor,
a hosszú, sokszor életre szóló nőtlen állapot okozta feszültségeket. A kutatók ezeknek az eltérő ivási normáknak
tulajdonították azt, hogy az amerikai írek körében sokkal gyakoribb az alkoholizmus, mint az amerikai zsidók
körében.
Hasonló kulturális magyarázatokat lehet megfogalmazni az erőszakos bűnözés különbségeire is. Gondoljunk a
vérbosszú és a párbaj nem is olyan régen még majdnem kötelező voltára bizonyos helyzetekben. De a mai
európai kultúrájú társadalmak között is nagy különbségek vannak abban a tekintetben, hogy konfliktus esetében
megengedett-e, a férfias viselkedéshez tartozik-e az erőszakos fellépés, a sérelem megtorlása.
Az öngyilkosságot illetően is eltérő normák élnek a különböző társadalmakban. A Japánban egészen a második
világháború végéig uralkodó szamurájerkölcsöt szokás példaként idézni, amely szerint bizonyos helyzetekben a
szamurájférfinak kötelessége öngyilkosságot elkövetnie.
Végül még az elmebetegségeket illetően is felmerült az a gondolat, hogy az adott társadalom kultúrája szerepet
játszhat abban, hogy a különböző elmebetegségek milyen gyakorisággal fordulnak elő. Példaként szokás
említeni azt, hogy a századforduló körül Európában gyakori volt a hisztéria, mára viszont igen ritkává vált.
Egyes kutatók feltételezik azt, hogy száz évvel ezelőtt a hisztérikus viselkedés mintegy elfogadott volt, ma
viszont másfajta elmebeteg-viselkedések, például a depresszió váltak hallgatólagosan elfogadottakká.
A kulturális elméletek szerint tehát azokban a társadalmakban gyakoribb valamely deviáns viselkedésforma,
amelyek azt engedélyezik vagy hallgatólagosan elfogadják, eltűrik, kevésbé szigorúan szabályozzák,
korlátozzák. A deviáns viselkedésre vonatkozó normák egy társadalmon belül társadalmi rétegenként is eltérőek
lehetnek, továbbá helyi különbségek is előfordulnak (egyik faluban szokásos a kocsmai lerészegedés és
verekedés, más faluban sokkal kevésbé). Egy-egy család és kiscsoport körében is eltérő normák élhetnek a
deviáns viselkedést illetően. Az egyik helyen például súlyosan elítélik a lerészegedést, máshol nemcsak elnézik,
hanem bizonyos helyzetekben szinte előírják. Az alkoholizmus kifejlődésének nyilvánvalóan nagyobb az esélye
az utóbbi típusú kiscsoportok tagjai között. Az öngyilkosság családi halmozódásának hátterében is
feltételezhetjük az azt elősegítő családi légkör hatását, az öngyilkosság következtében meghalt tisztelt és
szeretett családtagok, rokonok példájának befolyását. A szociálpszichiátriai szakirodalom szerint a különböző

VISELKEDÉS
fajta elmebetegségek és neurózisok családon belüli ismétlődésében is szerepe van az ilyen viselkedési minták
kulturális átörökítésének, el- tanulásának. Végül fiatalkori kábítószer-fogyasztás és agresszív bűnözés szinte
sohasem fordul elő egy azt nagyon határozottan támogató, hasonló viselkedésű kiscsoporton kívül.
A kulturális elméletek körébe sorolhatjuk a chicagói iskola bűnözéselméletét, az úgynevezett differenciális

asszociáció elméletét (Sutherland-Cressey 1978). A különleges elnevezés mögött az az egyszerű gondolat rejlik,
hogy azok, akik gyakrabban kerülnek kapcsolatba bűnözőkkel (mert a családjukban, kiscsoportjaikban,
lakóhelyi környezetükben sok a bűnöző), nagyobb valószínűséggel válnak bűnözőkké, mint azok, akik ritkán
találkoznak bűnözőkkel. Ennek az elméletnek gyökere a chicagói városökológiai iskolának (lásd a 6. fejezetet)
az a megfigyelése volt, hogy a bűnözés a nagyváros egyes kerületeiben összpontosult, és hogy az e kerületekbe
beköltözők is átvették a régi lakosság nagyobb bűnözési hajlandóságát.
A szociokulturális elméletnek egy bővített változatát fogalmazták meg Jessor és munkatársai (1968). Eszerint a
szociokulturális rendszernek három része van, amely a deviáns viselkedés gyakoriságát befolyásolja: a
hozzáférési lehetőségek (például a szeszes ital ára és beszerzési lehetőségei), a normák, amelyek a viselkedést
szabályozzák, és végül a társadalmi kontroll gyenge vagy erős volta.
3.8. Anómiaelméletek
A szociológia klasszikus devianciaelméletei az anómiaelméletek. Ezek magyarázzák ugyanis a makrotársadalom
jellemzőivel, struktúrájával, ellentmondásaival a deviáns viselkedés gyakoriságát. Egyben ezek azok az
elméletek, amelyek a legkövetkezetesebben alkalmazzák azt a szemléletet, hogy a deviáns viselkedéseknek
közös gyökereik vannak.
Durkheim (2003) már a századforduló körül nagyon világosan leszögezte, hogy egy- egy öngyilkosság okait
kereshetjük a kérdéses személy lelkialkatában vagy a közvetlen környezetében, de az öngyilkosságnak az adott
társadalmon belüli gyakoriságát csakis a társadalom egészének jellemzőivel lehet megmagyarázni. Az ilyen
magyarázat céljára fogalmazta meg az anómia elméletét. Eszerint az anómia a társadalmi normák
meggyengülésének állapota. Ez többek között a gyors és nagy társadalmi változások hatására erősödik fel. A
nagyobb fokú anómia pedig az öngyilkosság gyakoribbá válását okozza, mert a világos viselkedési szabályok
hiánya megnöveli az egyes emberek életében előforduló feszültségeket.
Némileg kiterjesztve a Durkheim-féle anómiafogalmat azt mondhatjuk, hogy a gyors – vagy inkább a nagy
megrázkódtatásokkal járó – társadalmi változások akut feszültséghelyzeteket teremtenek, növelik a
szocializációs zavarok gyakoriságát, általában norma- és értékzavart, válságokat okoznak. Ezt nevezhetjük
anómiás állapotnak. Ilyen állapotban a társadalom tagjai nagyobb gyakorisággal reagálnak deviáns
viselkedéssel.
Még általánosabban szokás az anómiát a társadalmi dezorganizációval vagy dezintegrációval azonosítani.
Merton (1980) az 1930-as évek végén újanómiafogalmat vezetett be. Abból a megfigyelésből indult ki, hogy az
amerikai társadalomban a deviáns viselkedések gyakorisága a társadalmi hierarchiában lefelé haladva
növekszik: a jómódúak között ritka, de a szegények között gyakori mindenfajta deviáns viselkedés. Feltételezve,
hogy a deviancia oka az anómia, olyan anómiafogalmat dolgozott ki, amely érthetővé teszi, miért gyakoribb az
anómia az alsó rétegekben. Merton szerint az anómia nem egyszerűen a normák meggyengülése az adott
társadalomban, hanem a társadalomban elfogadott célok és megengedett eszközök közötti ellentmondás.
Feltételezte, hogy az amerikai társadalomban általánosan elfogadott cél az anyagi siker, a meggazdagodás, a
karrier. Az ehhez vezető megengedett eszközök: a tanulás, a munka, a takarékosság. Nyilvánvaló azonban, hogy
a szegényebb rétegek tagjai, az abból származók a megengedett eszközök segítségével nem vagy alig képesek a
fenti célokat megvalósítani. Ezért ezekben a rétegekben gyakori az anómia. Erre az anómiás helyzetre Merton
szerint három-, illetve négyféleképpen lehet reagálni attól függően, hogy az egyén a célokat, a megengedett
eszközöket vagy mindkettőt elutasítja. Ezt a négy anómiás reakciót a konformitással együtt a következő sémával
lehet ábrázolni:
17.1. táblázat -
Az egyén viselkedésének típusai Célok Megengedett
eszközök

VISELKEDÉS
1. Konformitás + +
2. Újítás + -
3. Ritualizmus - +
4. Visszahúzódás - -
5. Lázadás ± ±
A + jelek az elfogadást, a-jelek az elutasítást jelentik. A ± jel azt fejezi ki, hogy a lázadó személy elutasítja a
célokat és az eszközöket is, de a saját új céljait és eszközeit akarja azok helyére állítani.
A típusoknak Merton általi elnevezései különlegesek. A köznapi nyelvre lefordítva az újítás a bűnözést jelenti (a
bűnöző meg akar gazdagodni, de illegális eszközökkel), a ritualizmus a társadalmi normák lélektelen követését
jelenti, és nem számít deviáns viselkedésnek, a visszahúzódás típusába tartozik a csavargás, az elmebetegség és
neurózis, az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás és a legszélsőségesebb esetben az öngyilkosság (ezek az
emberek már nemcsak nem hajlandók vagy nem képesek a társadalmilag elfogadott normák szerint élni, hanem
arról is lemondtak, hogy a társadalom többi tagja által kívánatosnak tartott célokat elérjék). Merton
tipológiájának különlegessége, hogy a lázadó, vagyis a forradalmár és szabadságharcos magatartást is beépíti
rendszerébe.
Merton után mások további anómiafogalmakat dolgoztak ki. Srole (1956) a mentális betegségek vizsgálatában
az anómia következő dimenzióit különböztette meg (és vizsgálta konkrét kérdésekkel):
1. az a meggyőződés, hogy a közösség vezetői közömbösek a közemberek igényei iránt,
2. a társadalom működése érthetetlen, kiszámíthatatlan,
3. az életcélok megvalósíthatatlanok és ezért nem fontosak,
4. az egyén hiábavalónak, haszontalannak érzi magát,
5. nem várható segítség az embertársaktól.
Az anómiához hasonló fogalom az elidegenedés. E fogalmat Marx óta nagyon sokféle értelemben használták a
szociológiában. Ebben a tankönyvben azt a marxizmustól már távol álló elidegenedésfogalmat használom,
amelyet Seeman (1959) javasolt. Ennek dimenziói: a hatalomnélküliség, az élet értelmetlensége, az
elmagányosodás, az önmagától való elidegenedés, az önértékelés elvesztése, végül a normanélküliség. Látható,
hogy ez az elidegenedésfogalom nagyon közel áll az újabb anómiaértelmezésekhez (Andorka 1994).
A. Cohen (1955) vizsgálata a fiatalkorú bűnelkövetők bandáiról érdekes példája az anómiafogalom empirikus
felhasználásának. Az alsó osztálybeli fiatalok nincsenek felkészülve arra, hogy az iskolában sikeresek legyenek,
mert az iskolák a középosztálybeli készségeket, tulajdonságokat értékelik, mint a jó szóbeli kifejezőkészséget, a
jó tanulást, a tisztaságot, az illedelmességet és az azonnali szükségletkielégítésről való lemondás képességét.
Mivel az iskolában annak értékei és normái keretében sikertelenek, szembefordulnak ezekkel, és olyan
közösségeket alakítanak ki, ahol az ő saját normáik és értékeik érvényesülnek, a kíméletlenség, a merészség, a
destruktív magatartás. Ezért előbb-utóbb szükségképpen összeütközésbe kerülnek a bűnüldöző hatóságokkal.
Az anómiaelméletekből adódó fontos következtetés, hogy a deviáns viselkedést mutató személyek a társadalmi
viszonyok áldozatai, nem (vagy csak kis részben) hibáztat- hatók viselkedésükért, megsegítésük a társadalom
egészének mintegy kötelessége.
3.9. Minősítési elmélet

Az 1960-as években a deviáns viselkedésnek egy újfajta szociológiai elmélete jelent meg, az úgynevezett
minősítési vagy címkézési (labelling) elmélet (Becker 1963; Lemert 1967). Ezen elmélet szerint nem magán a
viselkedésen, hanem a társadalomnak, valamint egyes erre kijelölt társadalmi intézményeknek (rendőrségnek,
bíróságnak, pszichiátriai intézményeknek stb.) válaszreakcióján múlik, hogy valamilyen viselkedés vagy

VISELKEDÉS
személy deviánsnak minősül-e. Egyszerűbben fogalmazva, az elmebeteget például nem annyira a viselkedése
különbözteti meg a társadalom többi tagjától, mint inkább az, hogy a pszichiáterek elmebetegnek minősítik. Ezt
a minősítést nevezte Goffman (1963) „stigmának”, vagyis megbélyegzésnek. Ezzel azt érzékeltette, hogy akire
rásütötték a stigmát, az nem tud tőle szabadulni, sőt idővel maga is azonosul vele, azaz elmebetegnek tekinti
magát. Ennek a felfogásnak a Magyarországon is jól ismert szépirodalmi kifejezését láthattuk Ken Kesey Száll
a kakukk fészkére című regényéből készült filmben.
Fontos eleme ennek az elméletnek, hogy a fenti társadalmi intézmények reakciója nagymértékben függ a
deviáns viselkedésű személy társadalmi helyzetétől. Leegyszerűsítve: ugyanazért a cselekményért Amerikában
az alsó osztályba tartozó fekete bőrű fiatalt sokkal nagyobb valószínűséggel minősítik bűnözőnek, mint a fehér
középosztálybeli fiatalt.
Az utóbbi években erősen bírálták a minősítési elméletet. Kétségtelen, hogy az első deviáns cselekmény
elkövetésekor sok más tényező játszik szerepet, amelyekkel a deviancia szociológiájának többi irányzata
foglalkozik. Bizonyítottnak lehet azonban tekiteni, hogy a deviánssá minősítés a társadalmi intézmények és a
szűkebb környezet részéről megerősíti az adott személy késztetését további hasonló cselekmények elkövetésére,
mert végül elfogadja ezt a minősítést, ő maga is alkoholistának, bűnözőnek, elmebetegnek stb. tekinti magát, és
ennek megfelelően viselkedik. Példaképpen elég a fiatalkorú bűnelkövetők szabadságvesztésének letöltésére
szolgáló intézetek bűnözésre „nevelő” hatására utalni.
A minősítési elméletből – minden vitathatósága ellenére – biztosan le lehet vonni azt a fontos következtetést,
hogy a deviáns viselkedés gyakorisága okainak kutatásakor nem szabad megfeledkezni a devianciával
foglalkozó intézmények működésének vizsgálatáról, és ha a deviancia gyakoriságának mérséklésére törekszünk,
gondolkozni kell ezeknek az intézményeknek megreformálási lehetőségeiről.
A deviancia okaira vonatkozóan tehát sokféle elmélet létezik a társadalomtudományokban. Tekintettel a

deviancia kérdéskörének bonyolultságára, többféle elméletet együttesen kell figyelembe venni e jelenségek
megértéséhez. A fenti elméletek szintézisét úgy fogalmaznám meg, hogy az egyén deviáns viselkedésének
gyökere legtöbbször valamilyen szocializációs zavar. Az ennek következtében nem teljesen érett vagy erős
személyiség nem képes a felnőttélettel együtt járó feszültségeket elviselni. Ezek elől valamilyen devianciába
menekül. A társadalom és a közvetlen környezet kultúrája befolyásolja abban, hogy milyen devianciát választ.
Mind a feszültséghelyzetek gyakorisága és élessége, mind a szocializációs hibák előfordulása, mind a kulturális
értékek és normák nagymértékben függenek a makrotársadalom állapotától, az anómia és az elidegenedés
fokától.
4.1. Öngyilkosság
A deviáns viselkedések előfordulásának nemzetközi összehasonlítása a fent említett módszertani nehézségekbe
ütközik. Ezért minden nemzetközi összehasonlítás esetében óvatosnak kell lenni a következtetések levonásánál.
Egyenként vizsgálva az itt tárgyalt deviáns viselkedéseket a következőket mondhatjuk: a statisztika által
kimutatott öngyilkossági arányszám nagyjából 1960 óta Magyarországon a legmagasabb a világon. Azért kell a
„statisztikailag kimutatott” kifejezést használni a fenti megállapításban, mert nem minden ország közöl adatokat
az öngyilkosságokról, továbbá nem biztos, hogy minden ország öngyilkossági adatai egyformán pontosak.
Jelenleg kiugróan a legmagasabb a magyar öngyilkossági arányszám, mert a fejlett országok nagy részében a
második világháború óta nem nőtt az arányszám, nálunk viszont az 1980-as évek közepéig folyamatosan nőtt.
Az utánunk következő legmagasabb öngyilkossági gyakoriságú országok mind a közelünkben helyezkednek el,
ezek: Ausztria, Svájc, Németország, Dánia, Csehszlovákia. Ennek magyarázatát nem ismerjük.
4.2. Bűnözés
A bűnözés egészét nem lehet összehasonlítani a büntetőjog eltérései miatt. Egyes, viszonylag jól körülírható
cselekmények óvatosan összehasonlíthatók (például szándékos emberölés, nemi erőszak, súlyos testi sértés,
rablás). Ezeknek alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy az ismertté vált bűncselekmények statisztikái
szerint az Egyesült Államokban lényegesen gyakoribb az erőszakos bűnözés, mint Nyugat-Európában, de az
európai országok között is igen nagy különbségek vannak. Az utolsó években – inkább impresszionisztikus
közlések, mint statisztikai adatok szerint – Oroszországban és Ukrajnában erősen megnőtt a bűnözés.

VISELKEDÉS
Magyarország minden jel szerint, a közelmúltbeli emelkedés ellenére, még a közepes bűnözési gyakoriságú
fejlett országok közé tartozik. 1990 körül például az Egyesült Államokban a szándékos emberölés és kísérlete
körülbelül kétszer, a nemi erőszak közel hatszor, a súlyos testi sértés körülbelül ötször, a rablás pedig
tizennyolcszor olyan gyakori, mint nálunk.
A bűnözés egészén belül különleges probléma a szervezett bűnözés, tehát az a jelenség, hogy nagyméretű és
nagyon jól, sőt szigorúan szervezett bűnöző bandák hajtanak végre általában nagy anyagi értéket érintő
bűncselekményeket. Régebben a szicíliai maffiára utaltak, mint a szervezett bűnözés példájára. A szicíliai maffia
az olasz kivándorlók révén megtelepült az Egyesült Államokban is. Hatalma és befolyása annyira nagynak
látszott, hogy a második világháború alatt az amerikai és angol hadsereg szicíliai partraszállása előtt az amerikai
hadvezetés együttműködést kezdeményezett az amerikai maffiával annak érdekében, hogy az kapcsolatain
keresztül rávegye a szicíliai maffiát az amerikai-angol hadsereg támogatására. Az amerikai alkoholprohibíciós
időszakban az amerikai maffia uralkodó pozíciót szerzett az illegális szeszesital-kereskedelemben. Az utolsó
évtizedekben a különböző szervezett bűnöző bandák a nemzetközi kábítószer-kereskedelemben játszanak döntő
szerepet. A kelet-európai szocialista rendszerek összeomlása után ezekben az országokban is egyre nagyobb
hatalommá váltak a helyi maffiák, sőt az orosz és ukrán maffiák egyes hírek szerint Észak-Amerikában és Nyu-
gat-Európában is terjeszkednek.
A bűnözés növekedési tendenciáit illetően a fejlett országokban szintén nagyon eltérő véleményeket lehet a
szakirodalomban találni. Egyes szerzők óvnak a növekedési tendenciák eltúlzásától, mások viszont arról
beszélnek, hogy – legalábbis az Egyesült Államokban – a rendőrség elveszíti a bűnözés elleni küzdelmet, mert a
bűnözés feltartóztathatatlanul növekszik. A növekedésben számos tényező játszhat szerepet: a fejlett
országokban elterjedt munkanélküliség, a társadalomból kiszakadt szegény rétegek, a nagyvárosok
nyomornegyedei, slumjai, az intenzív nemzetközi vándorlás, amely megkönnyíti a szervezett bűnözés terjedését
az országhatárokon túlra, a nemzetközi kábítószer-kereskedelem, amely szorosan összefonódik a bűnözéssel stb.
A kelet-európai szocialista rendszerek összeomlása óta a szakirodalomban aggodalmat okoz a bűnözés
növekedése ezekben az országokban is.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy nemcsak a bűnözés nemzetközi összehasonlítása, hanem az időbeli tendenciák
mérése is sok módszertani problémába ütközik, ugyanis nincsenek megbízható idősorok a bűnözés
gyakoriságáról, ezért a következtetések levonásánál a legnagyobb óvatosságra van szükség.
4.3. Alkoholizmus
Az alkoholizmus gyakoriságának nemzetközi összehasonlításánál egyrészt az egy főre jutó szeszesital-
fogyasztásra, másrészt a májzsugorodásban meghaltak arányára szokás támaszkodni. Mindkétfajta adat
elsősorban a nagy bortermelő országokban, Franciaországban, Portugáliában, Spanyolországban,
Olaszországban mutatja elterjedtnek az alkoholizmust. Magyarország helyzetét a nemzetközi összehasonlításban
nehéz megítélni, ugyanis a májzsugorodási halálozási arányszám jelenleg nálunk a legmagasabb a világon, az
egy főre jutó alkoholfogyasztás tekintetében viszont nem az első helyen, hanem csak – évenként változóan – az
első tíz között foglalunk helyet. Figyelmet érdemel ugyanakkor, hogy az égetett szeszes italok fogyasztásában a
legelsők között vagyunk.
A második világháború után minden fejlett országban nőtt az alkoholfogyasztás, továbbá nőtt a májzsugorodás
okozta halálozás, tehát ebből az alkoholizmus növekedésére következtethetünk. Az elmúlt egy-két évtizedben
azonban sok nagy fogyasztású országban megállt a növekedési tendencia. A szeszesital-fogyasztás alakulásában
több tényező hatását lehet feltételezni. Egyrészről a szeszes italok ára és a hozzájutás feltételei (minden
élelmiszer-kereskedelmi egységben vagy csak speciális boltokban kapható-e szeszes ital, illetve a kocsmák
hiánya vagy megléte és azok száma) kétségtelenül befolyásolják a fogyasztást. Másrészt a fogyasztásnövekedés
megállásának, illetve az egyes országokban bekövetkezett csökkenésnek oka lehet az is, hogy Észak-
Amerikában és Nyugat-Európában az emberek egyre nagyobb része fordít nagy gondot egészségének
megőrzésére, és egyre többen felismerik, hogy a szeszes ital mértéktelen fogyasztása súlyosan károsítja az
egészséget. Köznapi nyelven fogalmazva azt lehet mondani, hogy a szeszesital-fogyasztást befolyásolják a
divatáramlatok, nevezetesen az, hogy az ivást az „avantgárdság” vagy a „maradiság” megnyilvánulásának
tekintik-e.
4.4. Kábítószer-fogyasztás
A fejlett országokban a közérdeklődés középpontjában áll a kábítószer-fogyasztás terjedése. Ehhez azonban
azonnal hozzá kell tenni, hogy nem rendelkezünk megbízható adatokkal sem a nemzetközi összehasonlításhoz,

VISELKEDÉS
sem az időbeni növekedés vizsgálatához. Előre kell bocsátani, hogy nagyon sokféle kábítószer létezik, és még
az sem teljesen egyértelmű, hogy mit kell annak tekinteni. Ki lehet indulni a nemzetközi egyezményekből, és
kábítószernek vagy drognak azokat a szereket tekinteni, amelyeket ezek az egyezmények név szerint
felsorolnak. Lehet azt a definíciót alkalmazni, hogy drog minden olyan termék, amely befolyásolja a mentális
működést és ítélőképességet, és melynek fogyasztását tiltják, továbbá minden olyan nem tiltott termék,
amelynek fogyasztása veszélyes és visszaéléshez, dependenciához vezethet (Elekes 1993). E definíció alapján
azonban nem minden szer drogként való besorolása egyértelmű. A heroin egyértelműen drog, mert veszélyes,
dependenciát okoz és tiltott. Nem ilyen egyértelmű a marihuána besorolása: egyes szakemberek
megkérdőjelezik a veszélyességét és a dependencia kialakulásának esélyét, fogyasztása pedig a legtöbb
országban tiltott, de például Hollandiában kis mennyiségben való fogyasztását, sőt kis tételben történő árusítását
sem tiltják. A szeszes italok, noha az európai kultúrájú országokban ma fogyaszthatóak és áru- síthatóak,
veszélyesek (egészségi károk, balesetek stb.), és tartós nagyobb mennyiségű fogyasztás esetén dependenciához
vezetnek. Meg kell jegyezni, hogy az Egyesült Államokban 1919-től 1933-ig az úgynevezett prohibíció idején
tilos volt a szeszes ital árusítása, Svédországban és Finnországban pedig szigorúan korlátozzák az árusítás
helyeit és idejét.
A különböző kábítószereket vagy drogokat nemcsak azért célszerű megkülönböztetni, mert hatásuk és
veszélyességük eltérő (bár ez utóbbit illetően nincs egységes vélemény), hanem azért is, mert fogyasztásuk nem
együtt nő, hanem a különböző kábítószerek fogyasztása mintegy hullámszerűen alakul: amikor az egyiknek
fogyasztása csökken, egy másiké nő. A következő nagy csoportokat lehet megkülönböztetni: 1. ópium és
származékai (morfin, heroin, kodein), 2. stimulánsok (kokain és az amfetaminszárma- zékok), 3. hallucinogén,
vagyis hallucinációkat okozó szerek (a mesterségesen előállított LSD és a vadkender egyik fajtájából előállított
hasis, marihuána vagy kannabisz),
1. egyes oldószerek (ragasztók) gőzei, amelyeket belélegeznek („szipuzás”), 5. orvosi vényre kapható
gyógyszerek, elsősorban altatók, nyugtatók, szorongásoldók, amelyek magukban vagy alkohollal kombinálva
kábítószerként használhatók és dependenciák- hoz vezethetnek (Bayer 1989).
Elsősorban az Egyesült Államok drogfogyasztásáról vannak adataink. A fogyasztás az 1960-as években kezdett
nőni, először a marihuána, majd az LSD, a közelmúltban a kokain fogyasztása nőtt erősen, miközben a
heroinfogyasztás láthatóan nem nőtt, az amfetaminoké pedig csökkent. Az utolsó években egyes adatok szerint
mindenféle kábítószer fogyasztása kissé csökkent. Az 1980-as években az amerikai társadalom fiataljai és fiatal
felnőttjei többségükben kipróbálták valamilyen drog fogyasztását: a középiskolásoknak 57 százaléka, a
huszonévesek 80 százaléka fogyasztott már életében valamilyen drogot, a marihuána figyelmen kívül hagyása
esetén pedig a középiskolásoknál 36 százalék, a huszonéveseknél 60 százalék az arány (Illicit Drug Use 1988).
A nyugat-európai országokban, elsősorban a nagyvárosokban elterjedt a kábítószerfogyasztás, de országonként

és városonként nagyon eltérő mértékben.
4.5. Lelki betegségek

A mentális vagy lelki betegségek gyakoriságának nemzetközi összehasonlítására alig lehet megbízható adatokat
találni, mert ehhez arra lenne szükség, hogy e betegségek egységes definíciója alapján azonos módszerekkel
kerüljön sor a lakossági adatfelvételre az összehasonlítani kívánt országokban. Tudjuk viszont, hogy még a
súlyos elmebetegségek diagnózisa, definíciója is változik korszakonként és országonként, sőt egy-egy országon
belül is. Még problematikusabb kérdés a lelki egészség és a neurózis közötti határvonal definiálása. A
nemzetközi irodalomban található adatok közül csupán szemléltetésképpen jelzem, hogy az NSZK-nak egy
körzetében a gyógykezelt elmebetegek arányát 0,89 százaléknak találták. Más vizsgálatok az elmebetegségek
előfordulásának gyakoriságát az egyének élete folyamán (tehát nem egy adott időpontban) 1,2 és 3,6 százalék
közöttinek találták
Amikor a kevésbé súlyos lelki betegségek elterjedtségét kérdőíves módszerekkel próbálták felmérni, többnyire
ennél sokkal magasabb arányúnak találták a neurózis vagy a közepes és enyhe depressziós tünetek előfordulását.
A nemzetközi és időbeni összehasonlítás említett nehézségei ellenére összefoglalásképpen meg lehet állapítani,
hogy
1. a különféle deviáns viselkedések előfordulási gyakorisága országonként nagyon eltérő, tehát nem
fogalmazhatjuk meg az összes fejlett társadalomra jellemző törvényszerűségeket;
2. a deviáns viselkedések gyakoriságának időbeli tendenciái is eltérőek országonként, tehát nem állíthatjuk,

VISELKEDÉS
hogy azok gyakorisága a gazdasági fejlődéssel, iparosodással, városiasodással együtt törvényszerűen nő (vagy
esetleg csökken);
3. valószínűnek látszik, hogy előfordulásuk gyakorisága társadalompolitikai eszközökkel legalább bizonyos

tartományon belül befolyásolható, például a szeszesital-fogyasztás növekedése és ezzel az alkoholizmus
terjedése megállítható.
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy az egyes deviáns magatartásformák előfordulásának gyakoriságáról nincs
teljesen pontos képünk a mai Magyarországon sem, még kevésbé tudjuk a hosszabb távú tendenciát teljes
biztonsággal kimutatni. Ennek oka statisztikai számbavételük nehézsége és a kérdőíves szociológiai kutatás
esetében feltételezhető részleges megtagadás, leplezés. Az alábbiakban ismereteink pontossága szerinti
sorrendben tárgyalom őket.
5.1. Öngyilkosság
Erről vannak a századfordulóig visszamenő, leginkább pontos adataink. Nem lehet azonban kizárni, hogy egyes
öngyilkosság miatt bekövetkezett haláleseteknél más halálokot (például mérgezést, balesetet) tüntetnek fel.
1994-ben 3369 személy halt meg öngyilkosság következtében, körülbelül minden 40. ember így fejezte be az
életét. Az öngyilkossági kísérletek száma legalább ötszöröse a haláleseteknek. Az öngyilkosok háromnegyede
férfi. A halállal végződő öngyilkosságok gyakorisága az életkorral együtt emelkedik ugyan, de meglehetősen
sok ember hal meg élete derekán, sőt fiatalkorban is öngyilkosság következtében. 1990-ben az így meghaltak 35
százaléka 60 éves és idősebb, 39 százaléka 40-59 éves, 26 százaléka 40 éven aluli. 8 gyermek (15 éven aluli) is
meghalt öngyilkosság következtében. Az öngyilkossági kísérleteket elkövetők korösszetétele jóval fiatalabb.
A 100 ezer lakosra jutó halállal végződő öngyilkosságok arányszámáról az 1880-as évekig visszamenő
statisztikai adataink vannak. Az ezt megelőző évtizedekről egyes egyházi anyakönyvek áttanulmányozása
alapján szerezhetünk tudomást. Ezek szerint 1945-öt megelőzően már volt az öngyilkosságok gyakoriságának
három nagy emelkedési időszaka, „hulláma”: az 1860-1870-es években, a századforduló körül, majd az 1930-as
évek elején, a nagy világgazdasági válság éveiben. Magyarország már a század eleje óta a legnagyobb
öngyilkossági gyakoriságú országok közé tartozott. A második világháború után, pontosabban 1954 után egy új,
kivételesen hosszú emelkedési időszak kezdődött, ennek eredményeképpen a 100 ezer lakosra jutó
öngyilkosságok száma 1983-ban 46-ot ért el, és a következő négy évben ezen a szinten maradt. 1988-ban
azonban váratlanul csökkenni kezdett, és 1995-ben már csak 32,9 volt. Ez azonban még mindig a legmagasabb
megfigyelt öngyilkossági arányszám a világon.
5.2. Bűnözés
A két világháború közötti korszakig visszamenően vannak összehasonlítható bűnözési statisztikai adatok.
1995-ben az ismertté vált közvádas bűncselekmények száma 502 ezer, az ismertté vált elkövetők száma 128
ezer, a felnőtt vádlottak száma 86 ezer, a fiatalkorú vádlottak száma 10 ezer, a közvádas bűncselekmények miatt
jogerősen elítélt felnőttek száma 76 ezer, a fiatalkorúaké 9 ezer volt. Ezek a számok érzékeltetik a különböző
bűnözési statisztikai adatok nagyfokú eltéréseit.
Nemcsak a statisztikai adatok nagyságrendje, hanem időbeli tendenciájuk is eltér. Az elítéltek száma
nagymértékben függ a büntetőjogtól és a bíróságok gyakorlatától. Ezzel magyarázható, hogy az elítéltek száma
1949 és 1952 között volt a legmagasabb (évente 100 ezer fölött, 1952-ben 152 ezer), ugyanis ebben az
időszakban sok olyan cselekmény bűncselekménynek minősült, amely ma nem számít annak (például
feketevágás), és sokszor súlyos büntetőítélettel járt. Az elítéltek száma ezt követően lényegesen csökkent, 60
ezer körül volt. 1990 után azonban kisebb növekedés következett be.
Az ismertté vált bűncselekmények száma az utolsó években erősen nőtt, 1988-ban még csak 185 ezer volt,
1995-ben 502 ezer volt. Hozzá kell tenni, hogy az ismertté vált bűncselekmények 74 százaléka az úgynevezett
vagyon elleni cselekmények kategóriájába tartozik, túlnyomó részben lopás. A növekedés elsősorban ebben a
kategóriában következett be. A személy elleni cselekmények száma sokkal kisebb mértékben nőtt. A
legsúlyosabb bűncselekménynek minősülő emberölések száma a korábbi évtizedekben évi 200 körüli esetről
1995-ben 296-ra nőtt.

VISELKEDÉS
Az ismertté vált bűncselekmények számának növekedéséből levonható következtetésnél ajánlatos óvatosan

eljárni. Abban szerepet játszhat az, hogy miközben viszonylag magas az infláció üteme, az az értékhatár, amely
fölött a vagyon elleni cselekmény bűncselekménynek minősül, nem emelkedik az inflációval párhuzamosan,
ezért például azonos tárgy lopása korábban szabálysértésnek, később bűncselekménynek minősült. A vagyon
elleni bűncselekmények közül különösen a gépkocsik lopása, kifosztása, rongálása nőtt nagymértékben, de ez
részben a gépkocsik száma növekedésének a következménye. Nem kétséges azonban, hogy a vagyon elleni
bűnözés ténylegesen nőtt. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a cselekmények 5-10 százalékát külföldiek követik el,
ezt az tette lehetővé, hogy a határok átlépése a rendszerváltás óta sokkal könnyebbé vált.
A bűnözés hirtelen megnövekedésének okait is csak találgathatjuk. Szerepe lehet a rendőrségi bűnüldözés
lanyhulásának, a határok átjárhatóvá válásának, a szervezett bűnözés növekedésének, az állampolgárok
tulajdonában lévő vagyon növekedésének.
Az elítéltek nagy többsége férfi, közöttük is a fiatal felnőtt férfiak vannak túlsúlyban.
5.3. Alkoholizmus
Az alkoholisták számáról nincs pontos statisztikai adatunk. Az alkoholistákat gondozó intézetekben
nyilvántartott mintegy 50 ezer gondozott nyilvánvalóan csak egy töredéke a teljes számnak. 1995-ben 8496
ember halt meg májzsugorodás következtében. Ennek alapján a Jellinek-képlet szerint 744 ezer lehet az
alkoholisták száma. Ha azonban nem az összes májzsugorodás okozta halálesetből, hanem csak a néhány éve
külön kimutatott alkoholos májzsugorodás okozta halálesetek számából (1994-ben 7277) indulunk ki, akkor 1
millió 48 ezerre becsülhetjük az alkoholisták számát. 1994-ben az egy főre jutó évi abszolút (100 fokos szeszre
átszámított) fogyasztás 10,5 liter volt. (Kétségek merülhetnek fel, hogy ez az adat tartalmazza-e a tényleges
összes fogyasztást, például az illegális házi pálinkafőzésből és a magánimportból származó fogyasztást.) A
Leder- mann-képlet szerint ebből körülbelül 500 ezerre becsülhetjük azoknak a számát, akik naponta 10
centiliternél (egy decinél) több abszolút szeszt tartalmazó szeszes italt (legalább 2-3 fél deci pálinkát)
fogyasztanak.
A májzsugorodás okozta halálesetek 100 ezer lakosra jutó száma az 1950-es évek első felétől kezdve
folyamatosan emelkedett, 1950-ben még csak 5, 1995-ben már 83 volt. Ez arra engedne következtetni, hogy az
alkoholizmus rohamosan terjedt a magyar társadalomban. A bor és sör fogyasztásáról az 1920-as évektől, az
égetett szeszes italok fogyasztásáról azonban csak 1951-től vannak statisztikai adataink. Ezek szerint az egy főre
jutó borfogyasztás mindig magas volt (egyes években évi 30 liternél több), de nem emelkedett (1995-ben 29,2
liter). A sörfogyasztás rohamosan nőtt (1994-ben már 85 liter), az égetett szeszes italok fogyasztása ötszörösére
(1994-ben 3,50 liter abszolút szesznek megfelelő mennyiségre) emelkedett. Az egy főre jutó összes szeszesital-
fogyasztás abszolút szeszre átszámítva 1978 után nagyjából stabilizálódott a 11,5 liter körüli szinten, 1987-ben
11 liter alá csökkent, 1995-ben 10,5 liter. E szerint az adat szerint az alkoholizmus terjedése megállt. Nem
tudjuk azonban megmondani, hogy inkább a májzsugorodás alapján becsülhető folyamatos növekedés, vagy a
szeszesital-fogyasztás alapján kiszámolható kis csökkenés felel meg a valóságnak. Azt mindenesetre hozzá kell
ehhez tenni, hogy a májzsugorodás okozta halálozás nem az adott évi, hanem a megelőző évtized
alkoholizmusát tükrözi, mert többévi ivás szükséges a májzsugorodás kialakulásához és az általa okozott halál
bekövetkezéséhez. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy – ha valóban bekövetkezett – az alkoholfogyasztás
csökkenésében mekkora szerepet játszott az 1978. évi áremelés és más fogyasztáskorlátozó szabályok, az egy
főre jutó jövedelem stagnálása, majd csökkenése, esetleg a társadalom szemléletváltozása, az alkohol egészségre
ártalmas voltának nagyobb fokú felismerése, az egészség értékének emelkedése stb.
Az alkoholizmus a felnőttkoruk derekán lévő férfiak között a leggyakoribb (ugyanis az úgynevezett függőség
kialakulásához, vagyis ahhoz, hogy az iszákos ne legyen képes uralkodni az ivásán, meglehetősen hosszú ideig
tartó nagy mennyiségű fogyasztás szükséges). Úgy látszik azonban, hogy a nők körében is terjed, és az
alkoholisták korösszetétele fokozatosan fiatalodik. Ezt érthetővé teszi az a tény, hogy a fiatalok körében végzett
ivásiszokás-vizsgálatok szerint jelentős részük rendszeresen és nagy mennyiséget fogyaszt.
Egy, a budapesti középiskolások körében végzett kérdőíves felmérés szerint a megkérdezetteknek 43 százaléka
nem fogyasztott szeszes italt a megkérdezést megelőző hónapban, 48 százalék 1-5 alkalommal, 8 százalék 6-19
alkalommal, egy százalék pedig 20-nál több alkalommal ivott (Elekes 1993). Ezek az adatok azt bizonyítják,
hogy a magyar fiataloknak egy nem jelentéktelen kisebbsége sokat, mondhatni mértéktelenül fogyaszt, és így
komoly a veszélye annak, hogy alkoholistává válik. A nagy többség azonban úgynevezett alkalmi vagy társasági
fogyasztó. Egyáltalán nem fogyasztott még alkoholt életében 8 százalék, tehát a teljesen absztinensek aránya
viszonylag kicsi.

VISELKEDÉS
5.4. Kábítószer-fogyasztás
A kábítószer-fogyasztás meglehetősen új deviáns viselkedésfajta Magyarországon, és igen kevés adatunk van
elterjedéséről. Az 1960-as évek végén vette kezdetét valószínűleg a kábítószerek és a szerves oldószerek,
közöttük a ragasztógőzök használata, belélegzése. 1970 és 1973 között csak Budapesten észlelték a jelenséget,
majd két év alatt elterjedt az országnak szinte az egész területén. Becslések szerint az 1970-es évek elején
évente 150-200, az 1980-as évek elején évi 10 ezer, az 1980-as években évi 25-30 ezer fiatal került kapcsolatba
valamilyen kábítószerrel. Ezeknek többsége azonban valószínűleg csak alkalmi próbálkozó volt.
Ezek azonban csupán merész becslések voltak, amelyek igen kevéssé megbízható empirikus adatokra
támaszkodtak. A kábítószer-fogyasztás elterjedtségének vizsgálatához epidemiológiai adatfelvételekre volt
szükség. A BKE Szociológia Tanszék munkatársai több ilyen vizsgálatot végeztek.
1985-ben 14-18 éves fiatalok drogfogyasztását négyfajta intézményből – gimnáziumokból,

szakközépiskolákból, szakmunkásképzőkből és nevelőotthonokból – kiválasztott, 489 fiatalból álló mintán
vizsgálták. Azoknak, akik a szipuzást már kipróbálták, az aránya a gimnáziumokban 1,0, a szakközépiskolákban
1,5 százalék, a szakmunkásképzőkben 2,0, a nevelőotthonokban 35,0 százalék volt. Azoknak aránya pedig, akik
valamilyen kábító hatású gyógyszert szedtek valamikor életükben, a gimnáziumokban 4,3, a
szakközépiskolákban 3,7, a szakmunkásképzőkben 4,0 és a nevelőotthonokban 45,0 százalék volt. Ezek az
eredmények azt jelezték, hogy a kábítószer-fogyasztás erősen összpontosulhat bizonyos hátrányos helyzetű
társadalmi rétegekben. Mivel a vizsgálat mintáját nem lehetett szigorú értelemben reprezentatívnak tekinteni, az
eredményeket nem lehetett az egész fiatal népességre kivetíteni.
1992-ben a budapesti középfokú iskolákból kiválasztott reprezentatív mintába került 4518 fiatalt kérdeztek meg
a korábbinál sokkal részletesebben arról, hogy különböző kábítószereket és orvosi vényre kapható kábító hatású
gyógyszereket szedtek-e a vizsgá-
latot megelőző hónapban, az elmúlt évben és életük folyamán (17.1. táblázat). A megkérdezett budapesti
középfokú iskolai diákok 24,7 százaléka próbált ki élete folyamán valamilyen kábítószert vagy ilyen hatású
gyógyszert orvosi javaslat nélkül. Ebből azonban nem lenne helyes azt a következtetést levonni, hogy ekkora a
kábítószer-fogyasztók aránya. Mindenekelőtt a gyógyszereket orvosi javaslat nélkül fogyasztók egy része ezt
öngyógyítás céljából is tehette. Az adatfelvételt megelőző hónapban kábítószert fogyasztók aránya ennél sokkal
kisebb (2,9 százalék fogyasztott valamilyen tiltott drogot). Az orvosi javaslatra nem szedhető vagy tiltott drogok
közül a marihuána fogyasztása a leggyakoribb. Figyelmet érdemel a nyugtatók igen gyakori szedése. Ezt a
jelenséget a kábítószer-fogyasztás megjelenése előtti időszakban megfigyelték a magyar társadalom felnőtt
tagjai körében is (Elekes 1993).
17.2. táblázat - 17.1. táblázat ♦ Drogfogyasztás a budapesti középfokú iskolák

diákjainak körében, 1992
Drog Megelőző
hónapban évben Élete folyamán
fogyasztott a megnevezett drogból, százalék
Orvosi javaslatra nem szedhető drogok
Ópiumszármazé 0,6 2,0 3,1

kok
Marihuána, 2,1 5,1 6,3

hasis, vadkender
LSD 0,4 1,2 1,5
Kokain 0,2 0,4 0,6

VISELKEDÉS
Amfetamin 0,5 2,0 3,1
Szipuzás 0,5 1,3 3,4
Egyéb drog 2,2
Orvosok által felírható gyógyszerek
Nyugtatók
orvosi javaslatra 5,0
orvosi javaslat 2,9 9,2 13,0

nélkül
Altatók

nélkül
Opiáttartalmú
gyógyszerek

nélkül
Ezek az arányok jóval alacsonyabbak az Egyesült Államokban mért arányoknál, de hasonló szinten állnak, mint
az úgynevezett Pompidou-kutatócsoport által más európai nagyvárosokban fiatalok között kimutatott arányok.
Végül 1995 tavaszán az egész ország középfokú iskoláiba járó 16 éves diákok 17 ezres mintáját kérdezték meg a
kábítószerrel való eddigi próbálkozásairól. Az életük folyamán valamilyen tiltott drogot már kipróbálók aránya
5 százalék volt. A marihuána és hasis fogyasztását kihagyva az arány 1,3 százalékra csökkent. Az egyes
gyakoribb drogok életprevalenciája pedig: marihuána és hasis 4,8, szipuzás 5,3, orvosi vény nélkül szedett
nyugtató 8,6 százalék (Elekes-Paksi 1995).
1990 tavaszán egy, az egész 18 éves és idősebb népesség 980 főből álló mintáján vizsgálták különböző
kábítószerek fogyasztásának előfordulását. A talált arányok kisebbek voltak, mint a fiatalok között megállapított
arányok. Például a marihuánát és hasist a megkérdezettek egy százaléka próbálta ki eddigi élete folyamán.
A férfiak, illetve fiúk között nagyobb volt a kábítószerrel már érintkezésbe kerültek aránya, mint a leányok
között. A szipuzás elsősorban a leghátrányosabb helyzetű fiatalok között fordult elő. Nem látszott nagy
társadalmi különbség a többi kábítószernél, beszerzésük sokkal nehezebb, és amelyek (kivéve a gyógyszereket)
sokkal drágábbak.
Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a kábítószer-fogyasztás az utolsó évtizedekben megjelent a magyar
társadalomban, de jelenleg még nem lehet arról beszélni, hogy járványszerűen terjedne. Ennek gátat vet egyebek
között az is, hogy Magyarországon nagyon szűk a fizetőképes kereslet a nemzetközi kábítószer-
kereskedelemben szerepet játszó kemény drogok iránt. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jövőben sem fog a
kábítószer súlyos problémát okozni. Jelenleg azonban még sokkal súlyosabb és elterjedtebb a mértéktelen
alkoholfogyasztás és az abból kifejlődő alkoholizmus problémája.
5.5. Lelki betegségek

VISELKEDÉS
Az előbbi deviáns viselkedéseknél is nehezebb helyzetben vagyunk, ha a mentális zavarok és lelki betegségek
előfordulásának gyakoriságát akarjuk megbecsülni Magyarországon.
Az előfordulás gyakoriságának alsó határaként elfogadhatjuk a pszichiátriai gondozóintézetekben nyilvántartott

(ambulánsan gondozott) betegek számát, ez 1994-ben 138 ezer volt. A (fekvő betegeket kezelő) elme- és
ideggyógyintézetekből és ilyen kórházi osztályokról 1992-ben 181 ezer beteget bocsátottak ki. (Ez nagyjából a
kezelt betegek számával azonos. Az ambulánsan és kórházban kezeltek száma között természetesen jelentős
átfedés van.)
Mindkét szám lassan nőtt az elmúlt évtizedekben. Ez azonban minden bizonnyal a pszichiátriai ellátás bővülését
fejezi ki, nem a népesség tényleges lelki egészségi állapotának változását.
A magyar társadalom tagjainak lelkiállapotáról azokból az epidemiológiai adatfelvételekből van információnk,

amelyeket Kopp Mária és Skrabski Árpád végeztek 1983-ban, 1988-ban és 1994-ben (Kopp-Skrabski 1992).
1988-ban a Juhász-féle neurózisskála alapján a 16 éves és idősebb lakosságnak 16 százaléka súlyos és 18
százaléka kevésbé súlyos neurotikusnak minősült. A Beck-féle nemzetközi depresszióskála szerint pedig 3
százalék mutatott súlyos depressziós tüneteket, 5 százalék közepesen súlyos tüneteket és 17 százalék enyhe
depressziós tüneteket. Annak illusztrálására, hogy milyen kérdések és válaszok alapján jutottak ezekhez az
eredményekhez, idézek néhányat a neurózisskála 10 kérdése és a rövidített depresszióskála 9 kérdése közül.
A neurózisskála kérdései közül: hetente vagy gyakrabban van erős fejfájása 22 százaléknak, reggel nem ébred
pihenten 11 százalék, indokolatlan félelmet, szorongást szokott érezni ritkán vagy gyakran 29 százalék.
A depresszióskála kérdései közül: jellemző vagy nagyon jellemző, hogy túlságosan fáradt ahhoz, hogy valamit
csináljon 9 százaléknál, jövőjét reménytelennek látja 11 százalék, mindennel elégedetlen vagy közömbös 8
százalék.
1983-tól 1988-ig, majd 1994-ig a neurózisban és depressziós tünetekben szenvedők aránya folyamatosan nőtt.
Ezzel párhuzamosan egyre nőttek ezeknek a lelki problémáknak a társadalmi különbségei, a szegények,
különösen az utóbbi években a munkanélküliek között sokkal gyakoribbak ezek a problémák, mint a jobb
módúak között. Mind a neurotikusok, mind a depressziós tüneteket mutatók aránya magasabb a nők, mint a
férfiak között, és számuk az életkorral emelkedik.
5.6. A deviáns viselkedés okai Magyarországon

Nem tudjuk a deviáns viselkedések hazai alakulásának okait pontosan megmagyarázni. A fent felsorolt elméleti
hipotézisek alapján azonban kaphatunk bizonyos támpontokat, hogy hol kereshetjük az okokat.
Minden magyarországi deviáns viselkedés empirikus vizsgálata kimutatta, hogy a deviáns viselkedés kezdete
előtt, valamint annak folyamán akut feszültséghelyzetek fordultak elő. Öngyilkosságok hátterében kimutatták
egyrészt a családi konfliktusok, másrészt az elmagányosodás gyakori előfordulását. Alkoholista férfiak esetében
a nőkapcsolatok zavarai, a bennük felmerült konfliktusok, továbbá munkahelyi és karrierproblémák, végül egyes
esetekben szélsőségesen nehéz „történelmi” helyzetek (háború) hatását fedezték fel (Andorka et al. 1972). A
kábítószert fogyasztó fiatalok jelentős része súlyosan zilált családokban élt, vagy családon kívül nevelkedett fel.
Közismert a mindennapi élet feszültségeinek hatása a neurózisok kialakulására és az elmebetegség fellépésére.
Mindegyik deviáns viselkedésfajta hátterében igen nagy szerepet játszanak a családi problémák és a család
hiánya. Ezt alátámasztani látszik az az adat is, hogy a nem házas felnőttek körében általában sokkal gyakoribb a
deviáns viselkedés, mint a házasságban élők között.
Azokban az empirikus devianciavizsgálatokban, ahol mód volt a gyermekkorról információkat szerezni, sok
esetben kimutatták a szocializációt megzavaró események, életkörülmények előfordulását. Ilyenek: a szülők
elvesztése, a szülők szeretetlen magatartása stb. György Júliának (1967) a problematikus viselkedésű
tizenévesekre vonatkozó vizsgálataiból különösen részletes és alapos képünk van az antiszociális gyermekek
élettörténetében kimutatható ilyen szocializációs zavarokról: a szülők, különösen az anya elvesztése (haláleset,
állami gondozásba vétele stb. miatt), a szülők alkoholizmusa, elmebetegsége, neurózisa, ridegsége,
szeretetlensége, érzelmi elutasítása, a brutális és erőszakos nevelési módszerek (például a gyakori verés, a
megalázó büntetések, az önérzet megsértése).
Az oktatási intézményekben és gyámhatóságoknál vezetnek kimutatásokat a veszélyeztetett helyzetben lévő

fiatalokról. Figyelembe véve a két kimutatás közötti részleges átfedést, az ilyen fiatalok számát 1982-ben 121
ezerre becsülték, vagyis a 0-18 éves népesség 4,5 százalékára. Mindenképpen veszélyeztetettnek kell tekinteni

VISELKEDÉS
ezenkívül a 35 ezer állami gondozottat, mert számos vizsgálat kimutatta, hogy az állami gondozásból való
távozáskor, a felnőttkor küszöbén ezek a gyerekek igen nehéz helyzetbe kerülnek. Továbbá, mivel a
veszélyeztetettség ténye csak az óvodában és még inkább az általános iskolában jut az előbb említett
intézmények tudomására, illetve sokszor egyáltalán nem válik ismertté, a ténylegesen veszélyeztetettek aránya
elérheti egy-egy fiatal nemzedéknek lényegesen nagyobb részét, talán egytizedét is.
Ezeknél a gyermekeknél legalábbis az átlagosnál sokkal nagyobb valószínűséggel fordulhat elő később, a
fiatalkor későbbi szakaszában, majd a felnőttkorban valamilyenfajta deviáns viselkedés.
A magyarországi empirikus devianciakutatások azt is kimutatták, hogy az alkoholisták szülei között, és még
inkább a baráti-munkatársi környezetben gyakran vannak olyanok, akik maguk is nagy mennyiségben és
gyakran ittak. Vannak adatok az öngyilkosságok családi halmozódásáról is. A legismertebb példa: Teleki László,
Teleki Pál és Teleki Géza: mindhárman öngyilkosság következtében hunytak el, Teleki Pál utalt is távolabbi
rokonának, Teleki Lászlónak öngyilkosságára, mint bizonyos esetekben követendő példára. Hasonló
példamechanizmusok minden valószínűség szerint érvényesülnek sok átlagos helyzetű magyar családban is.
A magyar társadalom egészének vagy legalábbis nagy többségének kultúrájában is ki lehet mutatni olyan
normákat és értékeket, valamint nemzeti példaképeket, amelyek elsősorban a mértéktelen ivást és az
öngyilkosságot, esetleg a depressziót is „támogatják”, bizonyos helyzetekben elfogadható, sőt követendő
viselkedésként mutatják be.
Elég arra utalnunk, hogy a XIX. és XX. században hány, mindenki által nagyra becsült politikus és alkotó
művész vetett véget életének (Széchenyi István, József Attila stb.). Így az öngyilkossághoz többé-kevésbé
kimondottan a hősiesség képzete kapcsolódik. Az önkéntes halál azonban a munkásság és parasztság
kultúrájában – a környezetben megismert példák hatására – szintén elfogadható bizonyos helyzetekben, sőt talán
követendő megoldásként szerepel (Kézdi 1995; Zonda 1995). Feltételezhetjük tehát, hogy a „meghívott halál” a
magyar társadalom kultúrájában a szorongástól való menekülés lehetséges útjaként jelenik meg.
Az ivás még inkább elfogadott, sőt kötelező viselkedés a társadalomban. Az iskolákban elsajátított kultúra is
elkerülhetetlenül közvetíti. Példaképpen említhetjük a Bordalt első számú nemzeti operánkban, a Bánk bánban,
vagy az Egri csillagok filmváltozatát (Dobó István lerészegedése). Szinte teljesen elterjedt a magyar
társadalomban az a norma is, hogy az élet nagy fordulópontjait, mint az érettségi, a szakmunkás-bizonyítvány
megszerzése, a bevonulás és leszerelés, mértéktelen ivással illik megünnepelni.
Inkább csak hipotézisszerűen lehet azt megfogalmazni, hogy a magyar kultúrában elterjedt viselkedési minta a
kétségbeesés, a helyzet reménytelenségének hangsúlyozása, a problémák megoldásáról való lemondás.
Az öngyilkosság esetében a makrokulturális hatásokra utal az a tény, hogy az öngyilkosság „megyei térképe”,
vagyis a megyék öngyilkossági arányszámai közötti különbségek szinte teljesen változatlanok, amióta
öngyilkossági adataink vannak: az öngyilkossági arányszám a századforduló óta a déli és délkeleti alföldi
megyékben (Bács-Kiskun, Csongrád, Szolnok, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár) a legmagasabb, és onnan
távolodva csökken, így egyrészt Győr-Sopron és Vas, másrészt Nógrád megyében a legalacsonyabb. Mivel más
magyarázatunk nincs erre, csak azt feltételezhetjük, hogy a déli-délkeleti megyéknek a társadalmában erősebben
élnek az öngyilkosságot elfogadó, ajánló normák.
Ezzel szemben az erőszakos bűnözés viszonylag alacsony szintjét talán azzal magyarázhatjuk, hogy a magyar
kultúrában évtizedek óta (talán a „betyárvilág” megszüntetése óta) nincs „erőszakkultúra”. Azt a hipotézist is fel
lehet állítani, hogy nálunk az egyénnek a feszültségek okozta agresszivitása inkább önmaga ellen fordul,
szélsőséges esetben öngyilkossághoz vezet.
Az anómia és elidegenedés szintjének mérésére először Hankiss Elemér és munkatársai (1978) tettek kísérletet
Magyarországon. Négy kérdést, illetve állítást fogalmaztak meg. Ezeket a BKE Szociológiai Tanszék 1990. évi
felvételében megismételtük, majd felkerültek a Magyar Háztartás Panel 1994. évi felvételének kérdőívére is. A
négy kérdés az anómia és elidegenedés négy dimenzióját próbálja kitapogatni, nevezetesen 1. azt az érzést, hogy
a megkérdezett személy értelmetlennek, céltalannak érzi saját életét, 2. az önértékelés elvesztését, 3. az értékek
és normák megrendülését, 4. a jövő perspektívahiányát (17.2-3. táblázat). Mind a négy dimenzióban
nagymértékben nőtt 1978-tól 1990-ig azoknak a válaszoknak az aránya, amelyeket az anómia és az elidegenedés
tüneteinek, megnyilvánulásainak tekinthetünk. 1990-től 1994-ig viszont meglepő módon nem látszik további
növekedés. Ezt jelenleg nem tudjuk megmagyarázni.
A Magyar Háztartás Panel 1993. évi felvétele során a fentiektől eltérő anómiakérdé- seket tettünk fel, amelyeket

VISELKEDÉS
a hasonló németországi háztartáspanel-felvételekből vettünk át. Eszerint a magyarországi felnőttek 39 százaléka

úgy gondolja, hogy aki vinni akarja valamire, az rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon, 25
százalék úgy érzi, hogy manapság alig tud eligazodni az élet dolgaiban, 16 százalék úgy látja, hogy gondjai
többségén nem tud enyhíteni. Az ezekre a kérdésekre adott válaszok nagyobb fokúnak mutatják az anómiát
Magyarországon, mint Kelet-Németországban 1992-ben, és sokkal nagyobbnak, mint Nyugat-Németországban.
Viszont az elmagányosodás érzése viszonylag ritka volt Magyarországon.
Az anómia és a gazdasági-társadalmi változások közötti összefüggést Moksony Ferenc (1995) úgy kutatta, hogy
az elmúlt évtizedekben fejlődő, legalábbis gazdasági és társadalmi változásokon keresztülmenő községeket
hasonlított össze olyan községekkel, ahol alig történt változás, illetve amelyek visszafejlődtek. A durkheimi
anómiaelmélet fenti értelmezése szerint azt kellene várnunk, hogy a változó – nagyon gyorsan változó –
községekben magasabb az anómia és ezért nagyobb az öngyilkossági arányszám. Mok- sony Ferenc azonban
ennek az ellenkezőjét találta: az elmaradt, hanyatló községekben gyakoribb az öngyilkosság. Ezért meg kellene
fontolni az anómiaelmélet olyan átfogalmazását, hogy az általános fejlődésből való kimaradás, a hanyatlás is
okozhat súlyos anómiás állapotot.
Anélkül hogy az anómia és elidegenedés elméleti kérdéseiben a végső szót itt ki akarnánk mondani, azt
megállapíthatjuk, hogy feltételezhető, hogy a magyar társadalomban az elmúlt évtizedekben, legalább 1941 óta,
de talán már 1914 óta súlyos anómia- és elidegenedésválság alakult ki. A válság okai lehettek azok a történelmi-
társadalmi megrázkódtatások, a háborús vereségek, az erőszakos, legtöbbször külső hatalmak beavatkozásának
hatására végbement rendszerváltozások, amelyek 1918 óta a magyar társadalmat érték. Szerepet játszhatott
azonban az 1945 óta végbement gyors, sőt erőltetett iparosítás, a nagy belső vándorlás is, amely bomlasztotta a
régi kisközösségek integrációs erejét. Mivel ezeknek a gazdasági-társadalmi változásoknak sok vesztese volt,
akik kimaradtak a változások előnyeiből, viszont azoknak a hátrányait súlyosan elszenvedték, az anómia
különösen súlyossá válhatott a vesztes rétegekben, településeken.
17.3. táblázat - 17.2. táblázat ♦ A megkérdezett felnőttek véleményének megoszlása az

életük értelméről és az önmagukba vetett hitről
Kérdés Év Soha Néha Gyak Nagyon Állan Össze
ran gyakran dóan sen
Milyen 1978 72 19 4 3 2 100

gyakran érzi
úgy, hogy
az életé-
nek nincs 1990 55 33 6 4 2 100

sem célja,
sem
értelme?
1994 47 36 9 5 3 100
Milyen 1978 71 22 4 2 1 100

gyakran érzi
úgy, hogy
már sem-
mire sem 1990 53 38 4 3 1 100

alkalmas,
hogy már
nem tud
hinni 1994 60 28 6 4 2 100

önmagában

VISELKEDÉS
Az anómia fogalmát mellőzve egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy ezek a megrázkódtatások és gyors változások
gyakoribbá tettek bizonyos feszültséghelyzeteket, például családi és életpálya-konfliktusokat, amelyeket a
deviáns viselkedés hátterében kimutattak.
17.4. táblázat - 17.3. táblázat ♦ A megkérdezett felnőttek véleményének megoszlása a és

az eszményekről, értékekről távolabbi életcélokról
Kijelentés Év A megkérdezettek a kijelentéssel Összesen
nem értenek részben teljesen

egyet egyetértenek egyetértenek
Minden olyan 1978 46 33 21 100

gyorsan
változik, hogy 1990 13 28 59 100
az ember azt
sem tudja már,
1994 13 38 49 100
miben higgyen
Az ember az 1978 69 17 14 100

egyik napról a
másikra él, nincs 1990 17 35 48 100
értelme előre
terveket szőni
1994 20 34 46 100
A mertoni anómiaelmélet alkalmazhatóságára utal az a tény, hogy a deviáns viselkedés gyakorisága

Magyarországon is hasonló társadalmi különbségeket mutat: a bűnözés erősen koncentrálódik a legalacsonyabb
iskolai végzettségű és társadalmi helyzetű rétegben, az alkoholizmus, a kábítószer-fogyasztás és az öngyilkosság
is gyakoribb a szakképzetlen munkások, mint – a másik végén – az értelmiségiek között. A meglévő szűkös
adatok arra engednek következtetni, hogy az elmebetegség és neurózis is valamivel jobban sújtja a hátrányosabb
helyzetű rétegeket. Ennek alapján a Merton-féle anómiaelmé- letet talán fel lehet használni a magyarországi
helyzet magyarázatára is, különös tekintettel arra, hogy az életcélok éppen a szocialista társadalomban váltak
egységesebbekké (ma – azt mondhatjuk – minden réteg tagjai hasonló életkörülményeket akarnak elérni,
hasonlóan szeretnék gyermekeiket taníttatni stb.), viszont azok elérése az induló feltételektől, tehát a társadalmi
helyzettől függően eltérő erőfeszítéseket követel, eltérő erősségű feszültségekkel jár, és különbözik a siker és a
kudarc esélye. További vizsgálódást igényelne, hogy miért éppen a visszahúzódás típusú (a célokról és
eszközökről egyaránt lemondó) devianciák gyakorisága nőtt meg nálunk.
Végül felhasználható a deviancia gyakoriságának magyarázatára az az egyszerű tény is, hogy hazánkban
kevéssé fejlettek a mentálhigiénés segítséget, pszichiátriai ellátást, szociálpolitikai segítséget nyújtó állami és
más társadalmi intézmények, és szegényesek a kisebb közösségek (családok, tágabb rokonság, munkahely, helyi
közösség) egyént védő, támogató mechanizmusai. Ezért a feszültségeit megoldani képtelen ember sok esetben
magára marad, és mivel nem kap más segítséget, valamilyen deviáns viselkedésbe „menekül” problémái elől.
Nemcsak a mindennapi életben okozott súlyos problémák, hanem a szociológia elmélete szempontjából is
érdekes kérdés, hogyan alakul a deviáns viselkedések gyakorisága a gazdasági-társadalmi-politikai rendszer
1990. évi változása után. Az azóta eltelt idő azonban rövid ahhoz, hogy végérvényes következtetéseket vonjunk
le. Azt biztosan meg lehet állapítani, hogy az öngyilkossági arányszám csökkent, viszont a vagyon elleni
bűnözés nőtt.
Mindenekelőtt vissza kell utalni a devianciaelméletekkel foglalkozó alfejezet azon megállapítására, hogy
minden társadalomnak együtt kell élnie bizonyos mennyiségű devianciával, mert a teljes konformitásra való

VISELKEDÉS
törekvés minden bizonnyal elfojtja az újításra való készséget, és ezáltal gátolja a fejlődést. Ezt azért szükséges
hangsúlyozni, mert politikusok és állampolgárok egy része is hajlamos arra, hogy a deviáns viselkedések
tényével szembekerülve a szigorú elnyomást kívánja alkalmazni. Jellemző ebből a szempontból, hogy az
Egyesült Államokban nem törölték el a halálbüntetést. Magyarországon is elhangzanak olyan vélemények, hogy
vezessük be újra a halálbüntetést. A halálbüntetés bűnözéstől elrettentő hatását sok külföldi vizsgálat cáfolta,
vagy legalábbis nem igazolta, tehát a súlyos bűnözés prevenciójaként végrehajtott kivégzések nem
indokolhatóak. A kisebb súlyosságú bűncselekmények elkövetésétől is inkább a „lebukás” kockázata, mint a
várható büntetés a visszatartó.
A deviáns viselkedés szociológiai vizsgálatának eredményei azt sugallják, hogy igen nehéz problémával állunk
szemben, amely részben a magyar kultúra évszázados jellemzőivel, az elmúlt évtizedek megrázkódtatásaival, a
szükségszerű társadalmi változásokkal (a gazdasági fejlődéssel, városiasodással, a nők kereső
munkavállalásának növekedésével stb.) függ össze. A súlyos társadalmi megrázkódtatások okozta anómiát sem
lehet nyilvánvalóan egyik napról a másikra megszüntetni.
Mindebből azonban nem az következik, hogy a deviáns viselkedés gyakoriságának csökkentése érdekében
maradjunk tétlenek. Ellenkezőleg, a deviáns viselkedés sok problémát, mondhatnánk szenvedést okoz az
egyénnek és családjának, közvetlen környezetének, továbbá megnehezíti a társadalmi életet. A deviáns
viselkedések gyakoriságának csökkenése érdekében a fentiek értelmében a kulturális normák és értékek, a
mindennapi élet feszültségeinek területén, végül a szocializáció által lehet valamit tenni.
A magyar társadalom kultúrája nyilvánvalóan nem változtatható meg egyik napról a másikra, de az is világos,
hogy lassan változik, és éppen az iskoláknak nagy szerepük lehet e változásokban, a deviancia ellen ható
normák és értékek erősítésében (például a lerészegedés negatív értékelésének kialakításában, a mértékletes
szeszesital-fogyasztás normáinak elterjesztésében, rámutatva az alkohol egészségkárosító hatásaira).
Bár a magyar társadalom modernizációs folyamatait nem lehet visszafordítani és nem lenne kívánatos
megállítani, átgondolt társadalompolitikával (például a lakóhely-változtatással járó nehézségek mérséklésével, a
hátrányos helyzetű rétegek szociálpolitikai segítségével) csökkenteni lehetne a jövőben a velük járó
feszültségeket.
Ugyanakkor, amikor ezeknek a makroszintű tényezőknek a devianciakeltő szerepét hangsúlyozzuk és

megváltoztatásuk várható devianciacsökkentő hatását jelezzük, nem hanyagolhatjuk el a deviáns viselkedést
mutatók és ezáltal veszélyeztetettek azonnali megsegítését mikroszintű lépésekkel. Ide tartozik nyilvánvalóan az
olyan intézmények kiépítése, amelyek segítséget nyújtanak a feszültséghelyzetek kezelésében és a szocializációs
zavarok elhárításában a veszélybe kerülők számára. Ilyenek a nevelési tanácsadók, a családvédelmi központok,
pszichológiai tanácsadók felnőttek részére, az alkoholistákat és pszichiátriai betegeket, valamint neurotikusokat
gondozó egészségügyi intézmények stb. Ezeknek az intézményeknek a létesítése és fenntartása elsődlegesen
állami, illetve önkormányzati feladat, de kívánatos lenne, hogy mindenféle nem állami szervezetek, mozgalmak,
csoportok is minél nagyobb részt vállaljanak ebből a tevékenységből.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
Deviánsnak nevezzük azokat a viselkedéseket, amelyek egy adott társadalomban és egy adott korszakban a
társadalomban elfogadott normákat megszegik. Tehát az, hogy valamely viselkedés deviánsnak minősül-e,
társadalmanként és korszakonként változhat. A mai magyar társadalomban – és általában az európai kultúrájú
társadalmakban – deviáns viselkedésnek tekintjük az öngyilkosságot, az alkoholizmust, a kábítószer-fogyasztást,
a mentális és lelki betegségeket és a bűnözést. Minden társadalomban előfordul deviancia, annak teljes
megszüntetése nem lehetséges, de nem is kívánatos, mert a teljes konformitás a társadalom megmerevedését,
változásra, újításra való képtelenségét okozná. Olyan állapot elérése kívánatos, amely elég toleráns ahhoz, hogy
bizonyos mennyiségű devianciával együtt él, de elejét veszi annak, hogy a deviancia elhatalmasodjék és ezáltal
a társadalom dezintegrációját okozza.
Az európai kultúrájú országokban az ebben a fejezetben tárgyalt deviáns viselkedések eltérő tendenciákat
mutatnak. Az öngyilkossági arányszám minden más országban kisebb, mint Magyarországon, és általában nem
növekszik. Az alkoholizmusnak a második világháborút követő növekedése a legtöbb országban megállt, és
országonként meglehetősen eltérő gyakorisággal fordul elő. A kábítószer-fogyasztás az 1960-as években
gyorsan terjedni kezdett, és jelenleg súlyos gondokat okoz a növekedési tendencia megállítása. A mentális és
lelki betegségek országok közötti különbségeit és időbeli alakulását megbízható összehasonlítható adatok
hiányában alig lehet mérni. Bár ezeket a tendenciákat különböző szociológusok eltérően ítélik meg,

VISELKEDÉS
vitathatatlan, hogy a deviancia súlyos problémákat okoz ezekben a társadalmakban.
Magyarországon az öngyilkossági arányszám 1954 után egészen az 1980-as évek közepéig folyamatosan nőtt,
és messze a legmagasabb a világon. 1988-tól viszont lassú csökkenési tendencia indult meg. Az alkoholizmus
szintén nagymértékben elterjedt, jelenleg azon országok közé tartozunk, ahol az alkoholisták aránya a
legmagasabb. A kábítószer-fogyasztás az 1960-as évek végén jelent meg, jelenleg terjed, de még nem lehet
járványszerű terjedéséről beszélni. Az 1980-as évek óta végzett epidemiológiai felvételek szerint a magyar
társadalomban igen magas a neurotikusok és a depressziós tüneteket mutatók az aránya. A szocialista
korszakban a viszonylag kis bűnözési mutatókkal rendelkező országok közé tartoztunk, 1990 óta a
bűncselekmények, elsősorban a vagyon elleni cselekmények száma nőtt.
A szociológia arra törekszik, hogy a deviáns viselkedések közös okait tárja fel. A magyarországi deviancia
lehetséges okai között fel lehet tételezni a gyermekkori szocializáció zavarait, a felnőttkori
feszültséghelyzeteket, a magyar kultúrának bizonyos deviáns viselkedéseket (öngyilkosságot, mértéktelen ivást,
depressziót) hallgatólagosan sugalló sajátosságait, végül egy, az elmúlt évtizedekben az egész társadalomra
kiterjedő anó- mia- és elidegenedésválság kialakulását.
Az anómián a szociológia eredetileg a társadalmi viselkedést szabályozó normák meggyengülését értette, az

elidegenedésen pedig azt, hogy az ember idegenül érzi magát a társadalomban. A két fogalmat ebben a
tankönyvben nagyjából azonosnak, egy bizonyos jelenség más-más oldalának tekintjük. Az anómiának több
dimenziója van: a normákban való egyetértés meggyengülése, az élet értelmetlenségének érzése, az önértékelés
elvesztése, az elmagányosodás, végül a hatalomnélküliségnek, tehetetlenségnek és kiszolgáltatottságnak az
érzése. Amikor a szociológiai adatfelvételek ezekre az anómia- és elidegenedésdimenziókra próbáltak
rákérdezni, azt lehetett megállapítani, hogy az 1970-es évek végétől 1990-ig erősen nőtt és igen magas szintre
emelkedett az anómiára és elidegenedésre utaló válaszok aránya. Kérdés, mi okozhatta ezt az anómia- és
elidegenedésválságot. Meg lehet olyan hipotézist fogalmazni, hogy annak gyökere az elmúlt évtizedek
totalitárius és autoritárius rendszereiben található, amelyek egyrészt a hatalomnak való teljes kiszolgáltatottság
érzését keltették, másrészt lerombolni törekedtek a hagyományos érték- és normarendszereket anélkül, hogy
helyükre újat lettek volna képesek állítani.
(Spéder Zsolt)
Mind Durkheimnek a deviáns viselkedésről vallott tanai, mind Mertonnak a társadalmi anómiáról, az annak
révén kialakuló konform és deviáns viselkedési formákról kialakított elképzelései szerint a gyors társadalmi
változások időszakában – márpedig a múlt század utolsó évtizedét ilyennek kell tekinteni – módosul a
devianciák társadalmi elterjedtsége és szerkezete. Emlékezzünk, Merton a hétköznapi élet, az emberi cselekvés
értelmezéséhez a kulturális rendszer és a társadalmi szerkezet megkülönböztetést ajánlja. Koncepciója szerint a
kulturális rendszer határozza meg azokat a célokat és értékeket, amelyekre alapozva az egyén cselekedni fog,
továbbá ez a rendszer foglalja magában azokat a normákat és legitim eljárásokat, amelyeket követve a legitim
célokhoz el lehet jutni. Ugyanakkor annak útja és módja, hogy ezeket a célokat miként lehet és kell elérni, a
társadalmi struktúra által behatárolt. A mindennapi cselekvést a célok és eljárások (vagy intézmények)
egymáshoz kölcsönösen idomulva alakítják. Ha az elérhetőségi módok nem felelnek meg a társadalmilag elvárt
és internalizált céloknak, és fordítva, akkor anomikus állapot jön létre, ami deviáns magatartáshoz vezet (Merton
1990, 344. skk.). A deviáns magatartás lehetséges változatai közül aszerint kerül valamelyik előtérbe, hogy a
kulturális rendszer mely viszonylata sérül. A társadalmi szerkezet jelentősége pedig abban áll, hogy megrajzolja
és felkínálja azokat az opciókat, amelyeket a különböző társadalmi csoportok eltérő eséllyel tudnak igénybe
venni. Ha végiggondoljuk, mi a jellegzetessége az 1990-es években lezajlott átmenetnek mint a társadalmi
változás egy sajátos típusának, akkor megállapíthatjuk, hogy a transzformációt, a rendszerváltást elsősorban az
intézmények teljes körű, gyors, alapvető szerkezeti átépítése jellemzi. Azaz módosulnak a követendő célok,
gyökeresen átalakulnak a társadalom tagjai számára adott hozzáférési módok, megváltozik jellegük, szerkezetük
és eloszlásuk. Mindezek alapján feltételezhetjük, hogy a rendszerváltás szükségszerűen változtat a devianciák
egyes típusainak elterjedtségén, illetve a deviáns viselkedés új formáit hozhatja magával. Az érvelés logikája
tehát nem az, hogy ha nő a kriminalitás és csökken az öngyilkosok aránya, akkor mindez azért van így, mert
létezik az agressziónak egy adott szintje, és aki korábban önmagával szemben volt agresszív, az most másokkal
szemben gyakorolja ezt, hanem arról van szó, hogy ma máshol nagyobb a feszültség a kulturális rendszer és az
intézményes eljárások között, mint a szocializmus időszakában. Merton szellemét követve nem azt a kérdést kell
a középpontba állítanunk, hogy a deviáns magatartások általában véve növekedtek vagy csökkentek-e, hanem
azt kell minél pontosabban számba vennünk, hogy mi az, ami nőtt és mi az, ami csökkent, vagyis a tendenciákat

VISELKEDÉS
részleteiben kell értelmezni. A következőkben a deviáns viselkedési formák hazai és nemzetközi

elterjedtségében mutatkozó változásokat taglaljuk, jelezzük, amennyiben új típusú értelmezések jelentek meg.
Ennek során a magyar fejleményeket egyes esetekben, elsősorban nemzetközi összefüggésben értelmezzük
(öngyilkosság, alkohol), máskor pedig (kábítószer-fogyasztás, bűnözés, mentális betegségek) a hazai
sajátosságokra összpontosítunk, és ezekhez kapcsolódva érintjük a nemzetközi összefüggéseket.

Durkheimnek a szociológia megszületésében és fejlődésében méltán mérföldkőnek tekintett munkája – Az
öngyilkosság (2003) – különös jelentőséget kölcsönzött az öngyilkosságok alakulásának és szerkezetének,
hiszen a könyv megjelenése óta a jelenséget a társadalmi integráció indikátorának is tekintjük. Fokozottan így
van ez egy olyan országban, amely – sajnálatosan – sokáig első volt a százezer főre jutó öngyilkosok számának
rangsorában. Mára (általában 2002-2003-ból állnak rendelkezésre az utolsó adatok) 1990-hez képest
megváltozott az európai országok ebben elfoglalt pozíciója. Az átrendeződés igen eltérő trendek
következménye. Ami Magyarország javuló relatív helyzetét illeti, az egyidejűleg eredménye a pozitív hazai,
illetve a negatív külföldi folyamatoknak. Nálunk 1990-ben 38,6 öngyilkosság jutott százezer főre, míg 2004-ben
27,2. Ugyanakkor Európában a veszélyeztetettség szinte változatlanul kiugróan magas: az öngyilkosság
világviszonylatban a tizennegyedik, Európában a hetedik a halálokok sorrendjében.
Az európai fejlemények egyértelműen a társadalmi-gazdasági-politikai átalakuláshoz kötődnek. A volt

Szovjetunió egykori tagköztársaságainak némelyikében szinte példátlan arányemelkedés tapasztalható (Makinen
2000): 2003-ban Litvániában volt a legmagasabb (41,0 százezrelék) az öngyilkossági arányszám, majd
Oroszország (33,8 százezrelék) és Belorusszia (33,5 százezrelék) következett. Ha az adatokat nemek szerinti
bontásban tekintjük (vö. 17.1. ábra), akkor – a férfiak esetében – a fentieknél is szélsőségesebb mértékekkel
találkozunk. A magyarországihoz (27,2 százezrelék) hasonló az észt (23,7 százezrelék), illetve a szlovén (25,0
százezrelék) mutató, de a volt szocialista országok közül sokkal kedvezőbb képet mutat Csehország (15,3
százezrelék), Lengyelország (14,7 százezrelék), Bulgária (11,9 százezrelék) és Románia (12,8 százezrelék).
Nyugat-Európában Finnországban a legmagasabb az arányszám (19,4 százezrelék), a dél-európai országokban –
Görögország (3,7 százezrelék), Olaszország (5,9 százezrelék) – viszont nagyon alacsony. A különbségek
nemcsak a mértékekben, hanem a tendenciákban is fennállnak: míg néhány országban – Csehország,
Lengyelország – a mutató alig változott, vagy csak kicsit mérséklődött, addig Magyarországon folyamatos és
jelentékeny mértékű volt a csökkenése. Az egykori Szovjetunió utódállamaiban korábban nem ismert
aránynövekedés következett be, de akadt olyan is (Észtország), amelyet erőteljes hullámzás jellemzett. Noha
letagadhatatlan, hogy az átalakulás kedvezett a tendenciaváltásnak, egységes hatásról semmiképpen sem
beszélhetünk, tekintettel az érintett országokban mutatkozó differenciákra (Makinen 2000).
Noha az eddigi elemzések nem tudtak átfogó, minden országra érvényes és minden szempontból kielégítő
magyarázatot adni az öngyilkossági arányokban előállt, történeti léptékben is példátlan fordulatra,
részösszefüggéseket sikerült feltárniuk. Az összes volt szocialista országot és szovjet tagköztársaságot vizsgáló
Makinen szerint a legérzékenyebb indikátornak a társadalmi szinten mért stressz, a társadalmi dezintegráltság és
az alkoholfogyasztás mértékének változása tekinthető, bár a legutóbbiról feltételezhető, hogy közvetítő szerepet
játszik. A demokratizálódás következményeit és a gazdasági helyzet alakulását leíró változók hatása nem
bizonyult szignifikánsnak. Ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy az egyes országcsoportokra, illetve
országokra vonatkozó magyarázó sémák eltérnek, ami mind az öngyilkosságok szintjét, mind pedig a változások
irányát és mértékét tekintve az országspecifikus, kulturális tényezők jelentőségére hívja fel a figyelmet.
Moksony magyarországi vizsgálatai is a kulturális faktorok fontosságára figyelmeztetnek. A délkelet-
magyarországi születési hely, az ott szocializált kulturális minták szignifikánsan növelik az öngyilkossági
kockázatokat (Moksony 2003). A kedvező hazai tendenciát illetően azt kell még megjegyeznünk, hogy ezt
többen is elsősorban a korábbi frusztrált helyzeteket feloldó demokratizálódással magyarázzák (Ele- kes-Paksi
1996; Zonda-Veres 2003), de felvetődik a depresszió hatékonyabb gyógyszeres kezelésének pozitív hatása is. Az
új strukturális magyarázatok közül egy olyan modellt érdemes még megemlíteni, amely a relatív deprivációra
helyezi a hangsúlyt. Az Észtországban élő orosz nemzetiségiek változó öngyilkossági hajlandóságát a
viszonylagos pozíciójukban beállt fordulat okozza: az 1990 előtti relatíve előnyös helyzetük az átlagosnál
alacsonyabb öngyilkossági rátákkal járt együtt, majd ezt követően – mióta többségüket migránsnak tekintik – a
helyi észtekhez és az oroszországi oroszokhoz képest is szignifikánsan kedvezőtlenebbek lettek a mutatóik
(Varnik et al. 2004). A társadalmi csoportok szerinti hovatartozást illetően egy korábban is kiemelkedő tényező,
a nem hatása változatlan maradt: a férfiak kockázata minden országban magasabb mint a nőké, bár a különbség
mértéke változó (vö. 17.1 ábra).
Az alkoholfogyasztás problémáinak kiterjedtségét és alapvető tendenciáit nem egyszerű nemzetközi

VISELKEDÉS
összehasonlításban értelmezni, leginkább azért, mert a különböző indikátorok (fogyasztási adatok,

májzsugorodásban meghaltak, önbevalláson alapuló felvételek) gyakran eltérő sorrendekről és folyamatokról
adnak képet. E mögött a mérés bizonytalan volta és a nem regisztrált alkoholfogyasztás egyes országokban
eltérő mértéke és változása áll. Így a májzsugorodásban meghaltakat tekintve Magyarország 2000-ben a
második, az egy főre jutó tisztaalkohol-fogyasztás alapján a 10. volt a rangsorban, a fiatalok megkérdezésen
alapuló felvétele szerint pedig az alsó középmezőnyben helyezkedik el (Elekes 2004). Ezeket a nehézségeket
szem előtt tartva az elmúlt időszakot illetően a következő összefüggésekre hívhatjuk fel a figyelmet.
A WHO adatai szerint világméretű összehasonlításban Európában a legmagasabb az egy főre jutó
alkoholfogyasztás. A fogyasztott italok összetételét illetően itt egyfajta ho- mogenizálódási folyamatról
beszélhetünk: A hagyományosan borkedvelő országokban (Franciaország, Olaszország) csökkent a
borfogyasztás részaránya, párhuzamosan növekedett a söré, és az égetett szeszeké. Ennek ellenére továbbra is
fennmaradt az északi és a mediterrán térségeknek az alkohol kontextusában mutatkozó kulturális különbsége.
Room északi és mediterrán, másként: „száraz” és „vizes” kultúrákat állít szembe egymással. A „száraz" kultúrák
jellemzője a széles körökben mutatkozó absztinencia, ritka, de nagy mennyiségű alkoholfogyasztás, az
alkoholmérgezésből adódó halálozás magas, míg a májzsugorodásra visszavezethető halálozás alacsony aránya,
az alkohol hatása alatt elkövetett bűntettek és az elterjedt alkoholcsempészet, továbbá erősek a józansági
mozgalmak hagyományai. A „vizes" országokban gyenge a józanságot hirdető mozgalom, alacsony az
absztinensek aránya, a jellemző ivási gyakorlat a rendszeres, de alkalmanként kisebb mennyiségű fogyasztás,
amely gyakran kizárólagosan étkezéshez kötődik, alacsony az alkoholmérgezésből eredő, viszont magas a
májzsugorodás okozta halálozás aránya, viszonylag ritkán követnek el bűntettet az alkohol befolyása alatt, és
nincs alkoholcsempészet (Room 1989, idézi Elekes 2004). A száraz országokban tehát a viszonylag alacsony
egy főre jutó alkoholfogyasztás az abból eredő problémák nagy számával jár együtt, míg a vizes kultúrákban a
nagy mennyiségű alkoholfogyasztás kevesebb problémát hoz a felszínre. Eszerint az alkohol problémakénti
megjelenése jelentős mértékben függ a társadalom vizes vagy száraz jellegétől.

VISELKEDÉS
17.1. ábra ♦ A 100 000 fõre jutó öngyilkosságok száma Európában, 2002
A volt szocialista országokban nagy és emelkedő a nem regisztrált alkoholfogyasztás mértéke, ezért az ottani
viszonyokat nehéz megítélni. Az összehasonlítások alapján mégis azt feltételezhetjük, hogy a térségben –
Horvátország és Szlovénia kivételével -, megnövekedett a tömény szesz fogyasztásának aránya, és itt inkább
jellemzőek az alkoholfogyasztás kockázatosabb formái, így a gyakori nagyivás és lerészegedés (Elekes 2004).
Az ezredforduló Magyarországán a teljes népességre vonatkozó adatok a következőképpen alakultak. A mindig

VISELKEDÉS
is magas egy főre jutó borfogyasztás az utolsó két évben jelentősebb növekedést mutatott, 2002-re 34,6 literig
jutott. Az egy főre jutó sörfogyasztás 1990-ben 105,3 liter volt, és egy évtized alatt jelentősen csökkent (2002:
72,7 liter). Az 1980-as évek végétől a tömény italok fogyasztása visszaszorult, jelenleg stagnál (2002-ben
kimutatott 6,5 literes egy főre jutó fogyasztás 1985-ben még 10,8 liter volt). Az egy főre jutó összes szeszesital-
fogyasztás a legmagasabb értéket 1980-ban és 1983-ben érte el (abszolút szeszre átszámítva 11,7 liter), ezt
követően csökkent, illetve a kilencvenes évtizedben változatlan maradt. Az ezredforduló után újabb jelentős
növekedés mutatkozik, két év alatt 1 literrel nő a (tiszta) alkoholfogyasztás (2002-ben 11,2 liter). Összefoglalva:
az 1990-es években az alkoholizmus korábban Magyarországot jellemző terjedése megállt. A statisztikailag
követett utolsó két évben bekövetkezett hirtelen növekedés okairól még nincsenek adataink.
A fogyasztási szokásokról az epidemológiai vizsgálatok segítségével nyerhetünk képet. A 2003-ban a 18-54 éves
népesség körében végzett felmérés szerint a férfiak egytizede, a nőknek pedig egyötöde volt absztinens, a
kérdezést megelőző hónapban pedig a férfiak 70,2 százaléka, míg a nőknek 42,3 százaléka ivott valamilyen
mennyiségű alkoholt (vö. 17.4. táblázat). A problémát okozó alkoholfogyasztás elterjedtsége természetesen függ
a fogalom definiálásának szigorúságától.
A fiatalok között végzett felmérések az alkoholfogyasztás növekedését jelzik. 2003- ban, a kérdezést megelőző
hónapban a 16 éves magyar diákok háromötöde (56 százalék) fogyasztott alkoholt (vö. 17.5. táblázat), az egy
hónap alatt legalább három alkalommal, tehát közel heti rendszerességgel ivók aránya pedig 26 százalékot ért el
(Ele- kes-Paksi 2003). Kétharmaduk volt már részeg életében, az előző hónapban lerészege- dők aránya 25
százalék, a nagyivás előfordulása (öt vagy több ital egymás után történő fogyasztása) pedig 23 százalékos.
Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy ebben az életkorban a magyar fiatalok alkoholfogyasztása európai
társaikéhoz képest átlag körüli, sőt inkább alatta marad annak (Hibell et al. 2004).
17.5. táblázat - 17.4. táblázat ♦ Az alkoholfogyasztás néhány jellemzője a 18-54 éves

népesség körében, nemek szerint, százalékban
Férfiak Nők
Életprevalencia (valaha alkoholt 90,7 79,9

fogyasztók)
Havi prevalencia 70,2 42,3
Havi rendszerességű nagyivás
3-5 ital alkalmanként 29,0 6,2
6 vagy több ital alkalmanként 10,5 1,8
Lerészegedés havonta 1-2 szer 12,2 2,9
Forrás: Elekes-Paksi 2004, 16. és 22. p.
Az idősoros vizsgálatok alapján a fiatalok (16 évesek) körében a fogyasztás növekedése állapítható meg,
melynek legfőbb forrása a lányok megváltozott magatartása. Az előző hónapban alkoholt fogyasztók aránya
2003-ban nemenként megegyezik (lányok: 56, fiúk: 57 százalék). Hasonlóan a megelőző hónapra értve, a fiúk
31 százaléka, a lányoknak pedig 22 százaléka fogyasztott három, vagy annál több alkalommal alkoholt. A
hosszabb távú
tendenciák kimutatására is alkalmas budapesti adatokból az derül ki, hogy 1995 és 2002 között a lányok körében
a lerészegedés és a nagyivás havi prevalenciaértékei megkétszereződtek (Elekes 2004, 79). 2002-es felmérés
szerint a fiúk 62,3 százaléka volt már részeg életében, az előző havi lerészegedés aránya 26,5 százalék, a lányok
körében ugyanezek az arányszámok: 61,2 százalék, ill. 24,3 százalék.

VISELKEDÉS
Az elmúlt évszázadra visszatekintve Magyarországon a deviáns viselkedési formák közül kettőnek van
tradíciója: a mértéktelen alkoholfogyasztásnak és az öngyilkosságnak. Az 1990-es években mindkettő
gyakoriságában – ha nem is egyforma intenzitással – pozitív fordulat következett be. A politikai és a
szociológiai szakma, de a köz figyelme is ennek dacára inkább a kábítószer-fogyasztás és a bűnözés felé fordult,
noha ezen a téren nemzetközi összehasonlításban még ma is kedvezőbb a helyzetünk. Mindazonáltal a
kábítószer-fogyasztásnak és a bűnözésnek a kilencvenes években tapasztalt terjedése bizonyos mértékig
indokolja az érdeklődés irányultságát. A mentális problémák, bár a társadalom jelentős részét kisebb-nagyobb
mértékben bizonyosan érintik, a talán kevésbé attraktív megjelenésük miatt soha nem voltak képesek a figyelem
középpontjába kerülni.
A drogproblémáról szóló tárgyszerű vita előfeltétele, hogy megfelelő információkkal rendelkezzünk.

Magyarország 1995-től kapcsolódott be a fiatalokra koncentráló európai ESPAD-vizsgálatokba (European
School Survey Project on Alcohol and other Drugs), és azóta vannak részletes adataink a fiatalok kábítószer- és
alkoholfogyasztásáról (Elekes-Paksi 1996; Elekes-Paksi 2003). Természetesen, mint minden kérdezésen alapuló
vizsgálat esetében, erről is feltételezhetjük, hogy az interjúalanyok közlései fe- ledékenységből vagy
szándékosan hiányosak, ám a rendszeresen, ugyanazon elvek szerint és ugyanazon kérdésekkel végzett
felmérések egészen bizonyosan jól ragadják meg az alapvető tendenciákat.
Az ESPAD-felmérések alapján megállapíthatjuk, hogy Magyarországon a tiltott szerek fogyasztása a

kilencvenes évtized második felében kezdett gyors növekedésbe. Terjedése az ezredforduló után is folytatódott:
az életprevalencia-érték 2003-ban már 30 százalékkal magasabb, mint 1999-ben volt, és az 1995-ös érték közel
három és félszerese. A folyamat dinamikája tehát 1999 és 2003 között valamelyest mérséklődött, de még mindig
számottevő. 1995 és 1999 közötti években még szinte valamennyi tiltott drog fogyasztása emelkedett, 2003-ban
viszont azt tapasztaljuk, hogy a növekedés elsősorban, sőt szinte kizárólag a fokozódó marihuánafogyasztásra
vezethető vissza (17.5. táblázat).
17.6. táblázat - 17.5. táblázat ♦ Az alkohol- és drogfogyasztás néhány jellemzője a 16

éves magyar középiskolások körében, 1995, 1999 és 2003
1995 1999 2003
Alkoholfogyasztás 90,7 90,8 92,6
Életprevalencia
Előző évi prevalencia 80,6 80,0 88,4
Havi prevalencia 48,0 51,1 56,2
A lerészegedés 51,0 51,5 60,6

életprevalenciája
Lerészegedés az utolsó 20,5 21,2 25,0

hónapban
Drogfogyasztás Tiltott 4,8 12,5 16,2

drog fogyasztása*
Tiltott drog fogyasztása 1,4 5,5 5,0

marihuána és hasis nélkül
Fecskendővel bevitt drog 0,3 0,7 0,5
Marihuána vagy hasis 4,5 11,5 15,8
Amfetamin 0,4 2,3 3,1

VISELKEDÉS
LSD vagy más 0,9 3,3 2,1

hallucinogén
Crack 0,1 0,8 0,8
Kokain 0,2 0,8 0,8
Ecstasy 0,4 3,0 3,4
Heroin 0,4 - 0,8
heroin (szippantva) - 1,2 -
heroin (más módon) - 0,8 -
Trankvillánsok, 8,3 9,7 9,8

szedatívumok
Inhalánsok 5,8 4,5 5,0
Anabolikus szteroidok 1,1 2,2 0,5
Alkohol gyógyszerrel 10,0 7,7 10,5
Alkohol és marihuána - 5,6 7,2
Mágikus gomba - 0,5 0,5
GHB - - 0,8
* A kutatás a tiltott drogok közé a következőket sorolta: marihuána/hasis, LSD, amfetaminok, crack, kokain,
heroin, ecstasy.
Forrás: Elekes-Paksi 2003.
Valamennyi rendszerváltó országra érvényes megfigyelés, hogy a kábítószer-fogyasztás a fiatalok körében

terjedőben van. Ugyanakkor – az elmúlt évtizedben bekövetkezett jelentős növekedés ellenére – Magyarország
Európa azon országai közé tartozik, ahol ma is alacsony a fogyasztási arány.
A felnőttekre vonatkozó első országos vizsgálatra 2001-ben került sor (Paksi 2003). Ennek eredménye szerint a
19-65 éves népesség 6,5 százaléka kipróbált már valamilyen kábítószert, többségük marihuánát. Két évvel
később, 2003-ban a 18-54 éves népesség 11,4 százaléka élt már valamilyen tiltott szerrel. A két vizsgálat azonos
korosztályait összehasonlítva a felnőttek esetében is megfigyelhető a fogyasztás terjedése (Ele- kes-Paksi
2003b). Ugyanakkor a rendelkezésre álló adatokból az következik, hogy Magyarországon – a fiatalokéhoz
hasonlóan -, a felnőttek drogfogyasztása is elmarad az európai átlagtól.
Tiltott szerekkel – mint általában – Magyarországon is elsősorban a férfiak élnek, a nők körében pedig a
különböző nyugtatók, altatók orvosi előírásra, vagy anélkül történő fogyasztása a gyakori. A kábítószer-
használat ma elsősorban a fiatal korosztályokban fordul elő, gyakoribb Budapesten és a nagyvárosokban. Elekes
Zsuzsanna a 2003-as ESPAD adatait felhasználva részletesen elemzi, hogy a fiatalok mely csoportjai
veszélyeztetettebbek a leginkább (Elekes 2005), mely tényezők valószínűsítik a tiltott szerek (marihuána, hasis,
LSD, amfetaminok, crack, kokain, heroin, ecstasy) fogyasztását, illetve a legális szerek visszaélésszerű
használatát (orvosi előírás nélkül alkalmazott nyugtató/altató, alkohol és gyógyszer kombinált fogyasztása). A
valószínűsíthető tényezők közül a szülők réteg-hovatartozásának nincsen hatása, de annak igen, hogy valaki ép
vagy töredékcsaládban, biológiai vagy mostohaszülőkkel él-e, illetve hogy a fiatalok hogyan minősítik a
szülőkhöz, főképp az apához fűződő viszonyt. Ahogy az várható, az ép család (két biológiai szülő) és a

VISELKEDÉS
harmonikus apa-gyerek viszony némi védelmet nyújt a kábítószer-fogyasztással szemben (Elekes 2005).
Nagyobb a szerfogyasztás esélye a szülői kontroll gyengesége esetén („a szülők nem tudják, hogy a gyerek hol
tölti a szombat estét”). A családban előforduló deviáns viselkedési formák (alkoholizmus, önkárosítás stb.) és
különösen a testvérek szerfogyasztása szintén magas kockázatokkal jár együtt. A többváltozós elemzések szerint
a szülői háttérnél erőteljesebb a kortárs csoport hatása, leginkább a barátok kábítószer- és túlzott
alkoholfogyasztása. Nem elhanyagolható, hogy néhány életmódjegy (motorozás, kötődés a játékautomatákhoz)
magas kábítószer-fogyasztáshoz kapcsolódik. Az iskolai élethez köthető tényezők közül az iskolatípusnak, és a
teljesítménynek nincsen hatása, viszont a „lógás miatti hiányzás” pozitív irányú összefüggésben áll a
szerfogyasztással. Kapcsolat mutatkozik a szenvedélybetegségek között: a gyakori (napi) dohányzás, a nagyivás
növeli a kábítószer-fogyasztás esélyét. Hasonló hatása van a visszaélésszerű gyógyszerfogyasztásra, ha az
érintett korábban orvosi előírásra szedett nyugtatót, altatót. (Ez a „rászokás” mechanizmusát valószínűsíti.)
Végül szerepe van a gyerek pszichoszociális állapotának is: a szerfogyasztás az orientációt nélkülöző, a
szabálykövetést elutasító, az önbecsülés hiányával jellemezhető fiatalok körében gyakoribb.
Az ismertté vált bűncselekmények száma és 10 000 lakosra jutó aránya a kilencvenes évtizedben jelentősen
növekedett. A folyamat azonban már a nyolcvanas években elkezdődött az 1980 és 1989 között mutatkozó 73
százalékos emelkedéssel. A bűnözés szerke zetileg is kedvezőtlenül alakult: míg 1980-ban az összes
bűncselekményen belül 72 százalék volt a vétségek és 28 százalék a bűntettek aránya, addig 1990-re a bűntettek
hányada 46 százalékra emelkedett, majd az utolsó évtizedben 40 százalék körül mozgott. A romlás tehát
elsősorban a nyolcvanas évekhez köthető.
ÉvAz ismertté vált bűncselekményekEbből
száma10000 lakosraa bűntetteka vétségek
jutó száma arányaaránya
17.7. táblázat - 17.6. táblázat ♦ Az ismertté vált bűncselekmények száma, 1984–2002
1990 341 061 328,7 46,2 53,8
1992 447 215 432,6 50,7 49,3
1994 389 451 379,0 41,2 58,8
1996 466 050 456,4 46,9 53,1
1998 600 621 592,6 36,6 63,3
2000 450 673 448,7 43,8 56,2
2002 420 782 413,5 41,6 58,4
Forrás: BM és Legfőbb Ügyészség.
2002-ben az ismertté vált közvádas bűncselekmények száma 421 ezer volt, az ismertté vált elkövetőké 122 ezer,
a fiatalkorú bűnelkövetőké 10 és félezer, a büntetett előéle- tűeké 46 ezer. 17 ezer bűncselekményt személy
ellen, 70 ezret a közrend ellen, 284 ezret vagyon ellen, 5 ezret házasság, család, ifjúság és nemi erkölcs ellen
követtek el.
Az ismertté vált bűncselekmények között a legnagyobb hányadot a vagyon elleni bűncselekmények képviselik.
Arányuk az 1980-as években emelkedett, a kilencvenes évtizedben enyhén csökkent, 2002-ben 46,7 százalékot
tett ki; 10 ezer lakosra jutó száma 1990 és 1998 között 40 százalékkal emelkedett, ám azt követően, 2002-ig 40
százalékkal csökkent. A közlekedési bűncselekmények összes bűncselekményen belüli aránya (az 1990-es
évektől 5 százalék körüli)) és 10 000 lakosra jutó száma is visszaszorulóban van. Lényegesen alacsonyabb lett a
házasság, család és ifjúság elleni bűncselekmények száma és aránya (2002-ben 0,9 százalék). A gazdasági
bűncselekményeknek az összes bűncselekményen belüli súlya feltűnően ingadozik: 1980-ban 4,47 százalékos
volt, 1990-ben 2,89, 1999-ben pedig 4,02 százalékos.

VISELKEDÉS
17.8. táblázat - 17.7. táblázat ♦ Az anómia és az elidegenedés megnyilvánulásai, 1993,

1996, 1997 és 1999 (százalék)
Anómiaszi 1993 1996 1997 1999

mptómák
teljesen részben teljesen részben teljesen részben teljesen részben
igaz igaz igaz igaz igaz igaz igaz igaz
Aki vinni 38,9 39,0 42,2 37,7 43,9 38,1 40,8 41,8
akarja
valamire,
rákényszer
ül arra,
hogy egyes
szabályoka
t áthágjon
Manapság 24,7 37,2 17,7 35,1 16,9 34,1

alig tudok
eligazodni
az élet
dolgaiban
Sorsom 16,7 40,3 11,3 39,1 11,1 38,7 - -
alakulását
alig tudom
befolyásol
ni
Gondjaim 15,6 35,5 12,1 32,5 11,6 33,7 - -
többségén
alig tudok
enyhíteni
Gyakran 13,7 33,4 9,9 28,9 10,1 32,4 - -
fontos
dolgokban
is
tehetetlen
vagyok
Nem 9,7 42,0 6,9 40,4 8,1 37,3 5,8 15,6

tudom
problémái
mat
megoldani
A 5,7 17,3 5,2 16,9 4,6 15,0 4,7 13,4

munkámba
n sem
lelem
örömömet
Gyakran 11,8 14,3 11,2 13,6 9,0 13,6 8,8 13,8

VISELKEDÉS
érzem
magányosn
ak magam
Az 1990-es évek közepén Kopp Mária és szerzőtársai arra hívták fel a figyelmet, hogy 1987 és 1994 között
gyorsan terjedtek a mentális betegségek, a depresszió. A jelenség mögött meghúzódó okok közül az
egyenlőtlenségek növekedését, a létbizonytalanság megjelenését találták elsődlegesnek (Kopp et al. 1996).
Eredményeik nagymintás adatfelvételen és a mentális állapotot részletesen leképező skálákon alapultak. Az azt
következő évekről rendelkezésre álló – a Magyar Háztartás Panelből nyert – információk kisebb mintából és
rövidebb kérdőívből származnak. Ezeket feldolgozva trendváltozással szembesülünk (Spéder etal. 1998). Az
1993-ban, 1996-ban és 1997-ben felvett adatokból az vehető ki, hogy a lelki problémára utaló legtöbb tünetet
illetően számottevő javulás következett be. Ha tehát egyetértünk azzal, hogy a transzformáció első időszakában
teret nyerhetett a depresszió és a neurózis, ezt 1993 és 1997 között a mentális feszültségek csökkenése követte.
A kedvező változás két komponensre vezethető vissza. Egyfelől a lelki egészség minden ismérvre és a népesség
egészére kiterjedő javulása következett be, másfelől voltak olyan társadalmi csoportok – főként a fiatalok és a
magas végzettségűek -, amelyek tagjainak esetében a pozitív fordulat az átlagosnál sokkal intenzívebb volt.
Merton a korábbiakban részletesen taglalt jelenségeket az anómia objektív indikátorainak tekintette, ugyanakkor
jelezte, hogy szükség van szubjektív mérőszámokra is. Andor- ka Rudolf érdeme, hogy ez utóbbiak
alkalmazására Magyarországon rendszeresen sor kerül (Andorka 1994). Az általa kialakított jelzőszámrendszer
alapján azt állapíthatjuk meg, hogy 1999-ig majdnem minden szempont szerint csökkent a személyesen érzékelt
anómia mértéke (17.7. táblázat). Érdemes külön is felhívni a figyelmet arra, hogy míg 1993-ban a népesség
egynegyede teljesen egyetértett azzal az állítással, hogy „nem tud kiigazodni az élet dolgaiban”, addig 1997-ben
arányuk már alig több mint 15 százalékot tett ki (17.7. táblázat). Más metszetekben a csökkenés némileg
szerényebb, ám mindenütt érzékelhető. Egy terület jelent kivételt, ez a normaszegés – szabályelfogadás
dimenziója. Míg 1993-ban a népesség 77,9 százaléka azonosult részben vagy teljesen azzal az állásponttal, hogy
„aki vinni akarja valamire, rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon”, 1999-re ez az arány
valamelyest emelkedett (83 százalék). Ez azt jelenti, hogy a magyar társadalom tagjai szinte egyöntetűen azt
vallják, hogy a siker eléréséhez bizonyos mértékig normákat kell sérteni. Az érzékelt anómia csökkenő
tendenciája arra utal, hogy a társadalom tagjai „hozzáedződtek” az új körülményekhez, szubjektíven (is)
adaptálódtak, hiszen egyre alacsonyabb (de legalábbis változatlan) az orientációs zavarokat, a
hatalomnélküliséget észlelők hányada.
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a deviancia indikátorai időben eltérően alakulnak. Segíthet a folyamatok
megértésében, ha a mertoni elképzelést – amely szerint a deviáns viselkedésnek többféle típusa és formája van -,
továbbgondoljuk, ám ma még nem rendelkezünk átfogó magyarázattal a deviáns viselkedés megváltozott
trendjeiről.
9. VITAKÉRDÉSEK
1. Milyen szerepe lehet a magyar kultúra sajátosságainak az öngyilkosság, az alkoholizmus és bizonyos mentális
zavarok gyakoriságában Magyarországon?
2. Milyen szerepe lehet a szocialista rendszer sajátosságainak az említett deviáns viselkedések gyakoriságának
növekedésében Magyarországon?
3. Van-e a mai magyar társadalomban anómia- és elidegenedésválság, és ha igen, mi annak az oka?
4. Kell-e a különböző deviáns viselkedések gyakoriságának csökkentése érdekében valamit tenni, és ha igen, mit
lehet?
5. Milyen tényezők játszhattak szerepet a százezer főre jutó öngyilkosságok országok szerinti rangsorának
megváltozásában, az eltérő tendenciák alakulásában?
6. Mi jellemzi a magyarországi kábítószer-fogyasztást? Milyen ismérvek jellemzik a leginkább veszélyeztetett

csoportokat?

VISELKEDÉS
anómia ♦ deviáns viselkedés ♦ elidegenedés ♦ alkoholizmus ♦ epidemiológiai felvétel ♦ kábítószer ♦

minősítés ♦ viktimológiai felvétel ♦ életprevalencia-érték

Andorka Rudolf 1994. Deviáns viselkedések Magyarországon – általános értelmezési keret az elidegenedés és
az anómia fogalmak segítségével. In Moksony-Münnich 1994. 32-75. p.
Andorka Rudolf – Buda Béla 1972. Egyes deviáns viselkedések okai Magyarországon. Valóság, 11. sz. 55-68. p.
Andorka Rudolf-Buda Béla-Cseh-Szombathy László (szerk.) 1974. A deviáns viselkedés szociológiája.

Budapest, Gondolat.
Bakonyi Péter 1983. Téboly, terápia, stigma. Budapest, Szépirodalmi.
Buda Béla 1972. A szexualitás modern elmélete. Budapest, Tankönyvkiadó.
Buda Béla (szerk.) 1985. Viselkedés? – Betegség? – Társadalmi probléma? Szemelvények az alkohológia
szakirodalmából. Budapest, Medicina.
Durkheim, E. 2003. Az öngyilkosság. Ford. Józsa Péter. Budapest, Osiris Kiadó.
Elekes Zsuzsanna 1990. Drogfogyasztó fiatalok ivási szokásai. Alkohológia, 3. sz. 22-27. p.
Elekes Zsuzsanna 1993. Magyarországi droghelyzet a kutatások tükrében. Budapest, Országos Alkohológiai
Intézet
Elekes Zsuzsanna 2004. Alkohol és társadalom. Budapest, Országos Addiktológiai Intézet.
Elekes Zsuzsanna – Paksi Borbála 1995. Magyarországi középiskolások alkohol- és drogfogyasztása. Budapest,
Népjóléti Minisztérium.
Elekes Zsuzsa-Paksi Borbála 1996. Lelkünkre ül a politika? Az öngyilkosság és az alkoholizmus változó

trendjei. Századvég, 2. sz. 103-116. p.
Gerevich József 1983. Terápiák társadalma – társadalmak terápiája. Budapest, Magvető.
György Júlia 1967. Az antiszociális személyiség. Budapest, Medicina.
Jankowski, K. 1979. Pszichiátria és humánum. Budapest, Gondolat.
Kopp Mária – Skrabski Árpád 1992. Magyar lelkiállapot. Budapest, Végeken Alapítvány.
Kopp Mária – Skrabski Árpád – Lőke János – Szedmák Sándor 1996. A magyar lelkiállapot az átalakuló magyar
társadalomban. Századvég, 2. sz. 87-102. p.
Merton, R. K. 1980. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Gondolat.
Moksony Ferenc 1995. A fejlődés ára vagy az elmaradottság átka? Az öngyilkosság alakulása Magyarország
községeiben. Szociológiai Szemle, 2. sz. 73-84. p.
Moksony Ferenc – Münnich Iván (szerk.) 1994. Devianciák Magyarországon. Budapest, Közélet Kiadó.
Rácz József (szerk.) 2001. Devianciák. Bevezetés a devianciák szociológiájába. Új Mandátum.
Ritter Ildikó (szerk.) 2003. Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről 2003. Gyermek-, Ifjúsági és
Sportminisztérium.
Szász T. 2001. Szertartásos kémia. Budapest, Új Mandátum.
Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarokról. 1988. Budapest, Kossuth.
Társadalmi beilleszkedési zavarok Magyarországon. 1986. Budapest, Kossuth.

VISELKEDÉS
Valkai Zsuzsa 1986. Miért isznak a nők? Budapest, Magvető.
Zonda Tamás – Véres Előd 2004. Az öngyilkosságok alakulása Magyarországon (1970-2000). Addikto- lógia, 1.
sz. 7-23. p.

18. fejezet - 18. fejezet │ VALLÁS
Azon gondolati rendszerek között, amelyek a társadalmaknak normákat ajánlanak és a normákat alátámasztó
értékeket kínálnak, a vallások a legfontosabbak. Ha a vallás tág definícióját fogadjuk el, tehát vallásnak
tekintünk minden olyan eszmerendszert, amely az emberi és társadalmi élet végső kérdéseire, az élet értelmére
és céljára vonatkozó válaszokat fogalmaz meg (akkor is, ha nem hivatkozik Istenre), akkor azt mondhatjuk,
hogy minden emberi társadalomban volt vallás. Vallástörténészek (Eliade 1994-1996) és kulturális
antropológusok valóban az ősemberi társadalmak óta minden emberi társadalomban kimutatták valamilyen
vallás létezését. Durkheim (1925) szerint a társadalom és a vallás szinte elválaszthatatlanok egymástól. A
vallásoknak az emberi társadalmakban meglévő fontossága fejeződik ki abban is, hogy a szociológiának
meglehetősen elkülönült és intézményesült (külön nemzetközi társasággal rendelkező) ága a vallásszociológia.
1. ALAPFOGALMAK
1.1. Vallás és vallásosság
Durkheim (1925) definíciója szerint a vallás a szent dolgokra vonatkozó hitek és gyakorlatok egységes
rendszere. Megkülönböztette a profán és a szent dolgokat. Profán mindaz, ami az adott társadalomban
mindennapos, szokásos, adottnak vehető. A szent dolgok viszont nem hétköznapiak, hanem mintegy
„földöntúliak”, meghaladják a közvetlen léttapasztalatokat. A vallás szociológiai definíciója Yinger (1970)
megfogalmazásában: „olyan hit- és gyakorlatrendszer, amelynek segítségével valamely embercsoport az emberi
élet végső kérdéseivel birkózik”. Ilyen végső kérdések, amelyekre a vallások válaszokat adnak: Mi az ember
életének értelme? Miért van szenvedés? Mi történik az emberrel halála után? Van-e az emberi életnek
valamilyen nagyobb célja? Gauguin híres festményének címe is ezeket a kérdéseket fogalmazta meg: „Honnan
jövünk? Miért vagyunk? Hova megyünk?” E definícióval kapcsolatban megjegyzem, hogy nem foglaltatik
benne az Isten létébe vetett hit, bár a legtöbb vallás és vallási funkciót ellátó más gondolatrendszer (például
szabadkőművesség) tartalmaz valamilyen istenképet. Elvileg elképzelhető, hogy egy teljesen ateista filozófiának
is vallásfunkciója legyen.
A vallásosságnak több dimenziója van. Ezek:
1. hit bizonyos vallási tételekben,
2. bizonyos rituálék gyakorlása, bennük való részvétel (istentisztelet, imádság stb.),
3. vallási ismeretek (például a Biblia ismerete),
4. vallási élmények (Istennel való személyes kapcsolat),
5. a vallás által előírt erkölcsi normák megtartása.
Ezeknek a dimenzióknak az elkülönülését azért kell hangsúlyozni, mert ugyan általában együtt járnak egy-egy
embernél, de nem szükségképpen. Elképzelhető, hogy hívő ember nem vesz részt istentiszteleten, vagy hogy az
istentiszteleteken részt vevő ember egyáltalán nem tartja meg a vallás által előírt normákat. Sőt a különböző
vallások is eltérő súlyt helyeznek ezekre a dimenziókra, van, ahol a rituálék, máshol az erkölcsi normák
megtartása a vallásosság legfontosabb alkotóeleme.
1.2. Egyház, szekta, felekezet, kultusz

A vallás általában többé-kevésbé erős szervezetet, közösséget hoz létre. E. Troeltsch (1981) múlt század végi
német vallásszociológus óta a vallásszociológiában megkülönböztetik e szervezetek két típusát, az egyházat és a
szektát. Újabban kibővítették ezt a tipológiát azzal, hogy bevezették a felekezet (denomination) és a kultusz
(cult) fogalmát.
Az egyház nagyobb létszámú társadalmi szervezet, a tagság nagyrészt beleszületik, elkülönült és képzett
papsága van, továbbá az egyház a tanítást, az intellektuális elemeket hangsúlyozza. A négyes tipológia használói
ezen kívül az egyház ismérvének mondják azt is, hogy az adott társadalom teljes vagy majdnem teljes népessége
hozzátartozik, és ezáltal az egyház összekapcsolódik az állammal.

18. fejezet │ VALLÁS
A szekta kisebb létszámú, a tagsághoz egyszeri felnőttkori csatlakozás, megtérés szükséges, többnyire nincs
specializált papsága, az érzelmi elemeket, a vallásos élményeket hangsúlyozza. Más egyházak és szekták tagjait
általában nem tartja vallásosnak, hívőnek, ezért azok megtérítésére törekszik. Egyes vallásszociológusok olyan
tendenciát látnak, hogy a szekták vagy eltűnnek, vagy felekezetté alakulnak át, tehát közelednek az egyházi
szervezethez.
A felekezet félúton van a szekta és az egyház között. Azt lehet mondani, hogy a felekezet olyan egyház, amely
elfogadta, hogy többvallású társadalomban él, toleráns a többi felekezettel szemben. A modern társadalmak
Greeley (1972) szerint felekezeti társadalmak. Ez azt jelenti, hogy a felekezetek egyrészt függetlenek az
államtól, másrészt több felekezet él együtt a társadalomban
A kultusz fogalma, amely újabban jelent meg a vallásszociológiában, olyan formátlan vallási vagy nem vallási
csoportosulást jelent, amely valamely hit vagy rituálé körül alakul ki. Ilyen például a satanizmus és a
boszorkányhit.
Új vallási mozgalmaknak (new religious movements) nevezik a közelmúltban megjelent szekta és kultusz
jellegű mozgalmakat. Egy részük eltér attól, amit a köznyelvben vallásnak nevezünk, legfeljebb csak a vallás
fenti tág definíciója szerint tekinthető vallásnak.
1.3. Civil vallás

A civil vallás fogalmát – bár régen ismerték – R. Bellah (1967) amerikai szociológus vezette be a
szociológiában. A civil valláson azt értette, hogy az amerikai állampolgári kultúrának vannak olyan elemei,
amelyek vallási tartalmúak, mindenki által elfogadottak, de nem kapcsolódnak egy meghatározott egyházhoz.
Minden amerikai elnök például első beszédében utalt Istenre, a hálaadás napjának ünnepe kifejezetten az
imádság és hálaadás ünnepe, s az amerikai dolláron az „Istenben bízunk” mondat szerepel. Bellah szerint a civil
vallás lényeges szerepet játszott (játszik talán ma is) az amerikai társadalom integrációjában.
1.4. Fundamentalizmus
Fundamentalistának nevezik azokat a vallási mozgalmakat, csoportokat, közösségeket, amelyek erősen
ragaszkodnak néhány – sokszor leegyszerűsített – hittételhez, és ezeket a tételeket hajlamosak ráerőszakolni a
tágabb társadalmi környezetükre, a tételektől való eltérést a hitetlenség megnyilvánulásának, eretnekségnek
tekintik. Ilyen tétel például a világteremtés Ótestamentumban leírt történetének szó szerinti értelmezése és
ennek következtében az ember származására vonatkozó tudományos elméletek elutasítása.
2. MÓDSZEREK
A magyar népszámlálások 1949-ig kérdezték a felekezeti hovatartozást. 1 Ezek az adatok azonban csak azt
mutatták, hogy az összeírtakat milyen felekezetben keresztelték meg. Külföldi népszámlálások egy része
kérdezi, másik része nem kérdezi a felekezeti hovatartozást.
A vallásszociológiai vizsgálatokban nem találhatunk általánosan elfogadott módszereket a vallásosság mérésére.

Ennek az a fő oka, hogy a vallásosság fogalmának definíciói maguk is nagyon változatosak, illetve
többdimenziósak. A legegyszerűbb módszer annak a kérdésnek a feltevése, hogy „vallásosnak mondja-e magát”
a megkérdezett személy. Bonyolultabb kérdéseket lehet feltenni bizonyos hittételeknek, mint például Isten
létének, a halál utáni életnek stb. elfogadásáról vagy elutasításáról. Másik oldalról közelítik meg e jelenséget
azok a módszerek, amelyek a templomba járás stb. gyakoriságát kérdezik. Az utóbbi kérdések persze inkább az
egyházhoz kötődésről, mint magáról a vallásos meggyőződésről adnak információt.
A vallásszociológiában szokás használni a megfigyelés módszerét is egy-egy vallási közösség, például szekta
vagy gyülekezet vizsgálatára.
3. ELMÉLETEK
3.1. A vallás funkciója a társadalomban
1 1
A 2001. évi népszámlálás ismét gyűjtött adatokat a felekezeti hovatartozásról. Az adatokat lásd a fejezet végén.

A vallásszociológia legalapvetőbb kérdése, hogy mi a vallás szerepe a társadalomban. Durkheim (1925) szerint
minden társadalomnak szüksége van rituálékra, amelyek a társadalom tagjai számára tudatosítják azokat az
értékeket, amelyekre a társadalom együttműködése és integrációja támaszkodik. Ezért még ha a modern
társadalmakban a hagyományos vallások vissza is szorulnak, helyükre kell lépjenek olyan eszmerendszerek,
amelyek az értékeket – mint a szabadságot, egyenlőséget, a társadalmi együttműködést – megfogalmazzák, és
szükség lesz ceremóniákra, amelyek ezeket az értékeket szimbolikusan kifejezésre juttatják.
Berger és Luckmann (1963, továbbá Berger 1963; 1967) szerint az ember – az állattól eltérően – nem
tökéletesen ösztönvezérelt élőlény, tehát az ösztönök nem képesek a cselekedetek teljes irányítására. Ezért
valamilyen viselkedési szabályokat, normákat kell a maga számára kialakítania. A normák azonban gyenge
lábon állnak, ha nem támasztja alá őket az a meggyőződés, hogy ezek a normák valamilyen értékekből
következnek. Az értékek támaszai pedig az emberi élet végső vagy egzisztenciális kérdéseire adott válaszok. A
vallások – a fenti tág értelmében vett definíció szerinti vallások és világnézetek – ezekre a végső vagy
egzisztenciális kérdésekre kínálnak válaszokat. Ezért ahhoz, hogy az ember az őt körülvevő világban
tájékozódni tudjon, valamilyen vallási jellegű elképzelésekre, világképre van szüksége. Hangsúlyozni kell
azonban, hogy ez nem azt jelenti, hogy minden vallás egyenértékű. Elég ennek érzékeltetésére arra utalni, hogy
milyen különbség van az emberáldozatokat előíró és a minden ember iránti szeretetet legfőbb etikai elvként
hirdető vallások között.
Párhuzamosan azzal, hogy a vallások segítenek az egyes embernek, hogy el tudjanak tájékozódni a világban, a
vallások az egész társadalom számára fontos funkciót látnak el úgy, hogy a társadalom tagjai számára
valamilyen közös értelmezési keretet nyújtanak az élet értelméről, az értékekről és a normákról. A vallásnak
további funkcióit is említik a vallásszociológiában: elősegítik a társadalmi integrációt, az összetartozás érzését;
közösségeket teremtenek; továbbá legitimálják a fennálló társadalmi intézményeket. Az utóbbi funkcióval
kapcsolatban azonban meg kell említeni, hogy a vallások egyrészt valóban hozzájárultak egyes korokban és
társadalmakban a fennálló társadalmi rendszer legitimálásához, máshol azonban lényeges szerepet játszottak a
fennálló társadalmipolitikai rendszerek legitimációjának megkérdőjelezésében, sőt forradalmi átalakításában. A
mai világban ilyen, a fennálló társadalmi-politikai rendszer megváltoztatására törekvő vallási mozgalom a latin-
amerikai felszabadítási teológia.
3.2. A gazdaság és a vallás összefüggései

Nemcsak a vallásszociológiának, hanem az egész szociológiának egyik legérdekesebb és legfontosabb kérdése,
hogy a gazdasági és a tudati viszonyok változása, ezen belül a vallás változása milyen kapcsolatban vannak
egymással, melyik az ok és melyik az okozat.
Közismert Marx tétele, hogy a gazdasági alap határozza meg a felépítményt, amelyhez a tudati elemeket, ezen
belül a vallást is sorolta, bár nem zárta ki a visszahatás lehetőségét.
Kapcsolódik ehhez a vallás társadalmi hatásának kérdése: a fennálló viszonyok konzerválását szolgálja-e vagy a
fennálló viszonyok változását? Marx állítása, hogy a vallás a nép ópiuma, azt a meggyőződést fejezi ki, hogy a
vallás és az egyház mindig a fennálló viszonyok megmaradásában érdekelt erők oldalán áll, azokat szolgálja.
Úgy látszik, hogy gondolt arra, hogy a jövőben a szociológia töltheti be a vallás funkcióit.
Max Weber munkásságának jelentős részét alkotják vallásszociológiai művei, amelyekben a nagy vallások – a
hinduizmus és más indiai vallások, a konfucianizmus és taoizmus, a mohamedanizmus, az izraelita vallás és a
kereszténység – hatását vizsgálta a gazdaságra és társadalomra. Ezekben azt mutatta ki, hogy ezek nagyon
lényegesen befolyásolták, hogy az adott társadalomban milyen gazdasági rendszer alakult ki, némely vallások
hátráltatták, mások elősegítették a modern (kapitalista) gazdaság felé irányuló fejlődést. Különösen fontosnak
találta a protestantizmus hatását a kapitalizmus kifejlődésére. Ugyanis a protestáns etikának tulajdonítható, hogy
egyes nyugat-európai társadalmakban és az amerikai társadalomban a tisztán nyereségre, pénzszerzésre mint
öncélra irányuló tevékenység „legjobb esetben erkölcsileg megtűrt tevékenységből a Franklin Benjamin
értelmében vett hivatás” lett. Ez világos példája annak, hogy a vallás a társadalmi változást előmozdító hatóerő
lehet.
Ezeknek a kérdéseknek tisztázása szempontjából érdekes lenne megvizsgálni az egyházaknak a kelet-közép-

európai országokban 1945 után játszott szerepét, különösen a lengyelországi katolikus egyház szerepét. Az
egyház rendkívüli befolyása a lengyel társadalomra cáfolni látszik azt a tételt, hogy a vallás a gazdasági alap
függvénye, a rendszerváltozást támogató tevékenysége pedig arra enged következtetni, hogy bizonyos esetekben
a vallás és az egyház ma is a társadalmi változás egyik lényeges tényezője lehet.

3.3. A szekularizáció elmélete

A vallásszociológia másik központi elméleti kérdése a szekularizáció. Az első szekula- rizációs elméletek
szerint a gazdasági és társadalmi fejlődéssel, a racionális gondolkodás elterjedésével párhuzamosan a vallás
fokozatosan elveszti fontosságát, szerepe a társadalom tagjainak mindennapi életében gyengül, majd teljesen
megszakad az emberek kapcsolata az egyházakkal, az egyház befolyása és szerepe a politikában, az oktatásban,
az egészségi ellátásban stb. fokozatosan megszűnik. Durkheim például azt írta A társadalmi munkamegosztásról
című könyvében, hogy ha van olyan igazság, amelyet a történelem vitathatatlanul bizonyít, akkor az az, hogy a
vallás a társadalmi életnek egyre kisebb részét öleli át. Hozzá kell tenni, hogy ezt problematikusnak tekintette,
és azon gondolkodott, hogy mi léphetne a hagyományos vallás helyére.
Max Weber a szekularizáció helyett a világ varázstalanításáról beszélt. Ezen azt értette, hogy a modern
társadalmakban tért hódít a vallási magyarázatokkal szemben a környezet, a természet, a társadalom racionális
magyarázata.
Újabban a szekularizáción nem annyira a vallás és az egyház eltűnését, mint inkább változását értik. Egyben
több egymással csak lazán összefüggő folyamatot különböztetnek meg a szekularizáción belül. Ilyen folyamatok
a következők:
1. A racionális gondolkodás elterjedése. Ez a folyamat évszázados távlatban vitathatatlannak látszik, de ezzel

párhuzamosan a vallásos gondolkodásban is erősödött a racionális elem. Nem kétséges például, hogy a zsidó és
keresztény vallások sokkal racionáli- sabbak, mint más, különösen a korábban alapított vagy kialakult vallások,
mint például a különböző mágikus hitek. Másrészt valószínűnek látszik, hogy az érzelmi elemeket a racionalitás
nem fogja tudni teljesen elnyomni.
2. A nem sajátosan vallási feladatok (államigazgatás, oktatás, betegápolás, szegénygondozás stb.) elvégzésének
függetlenülése az egyházaktól. Ez a folyamat elősegítheti azt, hogy az egyházak a sajátosan vallási igényekre
összpontosíthassák figyelmüket, és ezáltal azokat eredményesebben elégíthessék ki. (Feltételezhető például,
hogy az egyházak visszahúzódása az állami politikából kedvez vallási hatásuk erősödésének.) Emellett jelenleg
úgy látszik, hogy az egyházak számos említett, nem sajátosan vallásos funkcióiknak egy részét egyelőre
megtartják, mert azokat az állam és más szervezetek nem képesek ellátni.
3. Átalakul az egyházak szervezete, gyengül a hierarchia, erősödik a kis spontán vallási csoportok önállósága, és
ezzel párhuzamosan erősödik az úgynevezett „laikusok” szerepe a vallási tevékenységekben. Ez azzal a
következménnyel járhat, hogy a vallásosság a „laikus” hívek körében tudatosabbá és aktívabbá válik.
Ezeknek a változási folyamatoknak összetett volta arra enged következtetni, hogy a szekularizáció kevéssé
valószínű, hogy a vallás és az egyház elhalásához fog vezetni, mint azt korábban feltételezték. Viszont lényeges
változásokat fog hozni a vallásban, a vallásosságban és az egyházak életében.
4. NEMZETKÖZI TENDENCIÁK Szekularizációs

tendenciák
Az utolsó évtizedek vallásszociológiai vizsgálatai a keresztény kultúrájú országokban változatos képet
mutatnak. Ez messzemenően összefügg a vallásosság mérésének nehézségeivel. A különböző
vallásosságmutatók egy adott országban is teljesen eltérő mértékű vallásosságot mutathatnak. Mind a különböző
vallásosságmutatók eltéréseire, mind az országok közötti különbségekre jó nemzetközi adatokat tartalmazott az
1990 körüli európai értékvizsgálat (Giddens 1993). A rendszeres templomlátogatók aránya mindenütt jóval
kisebb, mint az Istenben hívők aránya. A vizsgált országok közül Svédországban és Franciaországban látszik a
legkisebbnek, Írországban a legnagyobbnak a vallásosak aránya (18.1. táblázat). Írország után azonban az
Egyesült Államokban a legmagasabb ez az arány, tehát abban az országban, ahol az állam és a felekezetek
alkotmányjogi szétválasztása a legteljesebb, és amelyet sokan a világ legfejlettebb országának szoktak tartani,
amely mintegy előre jelzi azokat a tendenciákat, amelyek a későbbiekben a többi fejlett országban is
érvényesülni fognak. A szocialista országok közül az 1980-as években Lengyelországban volt messze a
legmagasabb a magukat vallásosnak mondók és a rendszeres templomlátogatók aránya.
18.1. táblázat - 18.1. táblázat ♦ A vallásosság mutatói egyes keresztény kultúrájú

országokban 1991-ben

Ország Legalább hetente egyszer Hisz Isten létében

templomba jár
százalék
Svédország 4 38
Franciaország 10 57
Anglia 13 71
Németország 19 64
Hollandia 21 61
Spanyolország 33 42
Kanada 33 86
Olaszország 40 84
Egyesült Államok 43 93
Írország 65 96
Nincsenek hosszabb történeti múltra vonatkozó adataink a vallásosságról. A rendelkezésre álló adatokból úgy
tűnik, hogy a vallásosság változási tendenciája is eltér országonként. Sok nyugat-európai országban a
közelmúltban a szekularizációs tendenciákat lehet megfigyelni, csökkent a magukat vallásosnak mondók, a
különböző hittételeket elfogadók, a valláserkölcsi normákat szigorúan követők és a rendszeres templomba járók
aránya.
Másutt a csökkenési tendencia megállt, Amerikában pedig egyes vallásszociológusok a vallásosság terjedését
figyelik meg. Hozzá kell tenni, hogy nem a hagyományos felekezetek, hanem különböző kisegyházak és
szektaszerű csoportok taglétszáma növekszik.
4.1. Fundamentalizmus
A fejlett országokban mindenütt, de leginkább Amerikában figyelmet keltett a közelmúltban a
fundamentalizmus erősödése. Ez jelentkezik a katolikus egyházon belül például az anyanyelven való misézést és
a II. vatikáni zsinaton hozott határozatokat elutasító mozgalmakban, az amerikai protestáns „újjászületési
mozgalomban”. Az izraelita valláson belül tipikus fundamentalista irányzat a haszidizmus.
4.2. Új vallási mozgalmak

Még tovább mennek az úgynevezett „új vallási mozgalmak" elsősorban Amerikában, de kisebb mértékben a
világ más keresztény kultúrájú társadalmaiban is. Ide szokás olyan vallási mozgalmakat sorolni, mint a Moon
dél-koreai üzletember és prédikátor által alapított Egyesülés Egyházat, a Hare Krisna mozgalmat, a
szcientológiát, a neopünkös- dista karizmatikus (nyelveken beszélő) mozgalmakat. Egészen szélső példájuk volt
a jonestowni gyülekezet, amelyik Amerikából a latin-amerikai őserdőbe vándorolt ki, és ott a mai napig
tisztázatlan ok miatt kollektív öngyilkosságot követett el.
A mohamedanizmus világméretekben való terjedése és különösen a fundamentalista mohamedanizmus politikai

hatalomra jutása egyes országokban (Irán) vagy a hatalom átvételére való törekvése (Algéria) áll nemcsak a
vallásszociológusok, hanem a politikatudósok érdeklődésének középpontjában is. Ezek a nagyon változatos
tendenciák arra engednek következtetni, hogy a szekularizáció korábban széles körben elfogadott elmélete a mai
társadalmak egészében semmiképpen sem felel meg a valóságnak. Jellemző ebből a szempontból R. Campiche

svájci vallásszociológusnak, a Nemzetközi Vallásszociológiai Társaság elnökének megjegyzése a társaság 1994-

es budapesti konferenciáján: „Nem az a kérdés, hogy lesz-e vallás a jövőbeni társadalmakban, hanem az a
kérdés, hogy milyen vallás vagy vallások fognak e társadalmakban élni.” Ennek alapján elgondolkodhatunk
azon, hogy a vallásszociológiának nem kellene-e feladnia azt az álláspontját, hogy nem értékeli a vallásokat, s
nem tesz közöttük különbséget.
Az új vallási mozgalmak látványos tevékenysége, térítései és néhány, a fentiekhez hasonlóan drámai végkifejlet
miatt az új vallási mozgalmak egész kérdésköre a vallásszociológia érdeklődésének középpontjában áll. Vannak,
akik az okot egy általános kulturális vagy értékválságban látják, mások a modern társadalmakra jellemző
gyökértelene- désben, elmagányosodásban keresik azt. Utalnak arra is, hogy az 1960-as évek végén indult és
nagy elkötelezettséget kívánó újbaloldali politikai mozgalmak kifulladtak, és az ebből eredő csalódottság vihet
egyeseket a hasonlóan teljes odaadást kívánó vallási mozgalmakba.
5.1. A magyar társadalom felekezet szerinti összetétele
Különböző típusú adataink vannak a magyarországi vallásosságról. Az 1949. évi népszámlálás volt az utolsó,
amikor a felekezeti hovatartozást kérdezték.2 1992 végén a KSH egy, a 14 éves és idősebb népesség 0,5
százalékára kiterjedő mobilitásfelvétel keretében adatot gyűjtött arról, hogy a megkérdezetteket milyen
felekezetben keresztelték meg vagy jegyezték be (18.2. táblázat).
18.2. táblázat - 18.2. táblázat ♦ A népesség megoszlása aszerint, hogy melyik

felekezetben keresztelték meg vagy jegyezték be
Felekezet 1930 1949 1992
Katolikus 67,1 70,5 66,2
Református 20,9 21,9 20,9
Evangélikus 6,1 5,2 4,2
Izraelita 5,1 1,5 -
Felekezeten kívüli - 0,1 4,8
Egyéb és ismeretlen 0,7 0,7 3,9
Összesen 100,0 100,0 100,0
1930-tól 1949-ig a leglényegesebb változás az izraeliták számának nagyfokú csökkenése a második világháború
alatti holokauszt és (kisebb részben) a kivándorlás miatt. Az evangélikusok számának csökkenése azzal függhet
össze, hogy mind a német anyanyelvűek kitelepítése, mind a szlovákok egy részének áttelepülése Szlovákiába
az evangélikusokat erősebben érintette, mint a többi felekezeteket. 1949-től 1992-ig a leglényegesebb – de
valójában a várhatónál kisebb – változás a felekezeteken kívüliek számának növekedése. 1992-ben az izraelita
közösségekhez tartozók száma 80 és 100 ezer között- re becsülhető. Számuk az 1992. évi felvétel mintájában
annyira alacsony volt, hogy abból nem lehetett országos számarányukra következtetni.
A három nagy felekezet és a felekezeteken kívüliek iskolai végzettség szerinti összetétele (18.3. táblázat) azt
jelzi, hogy leginkább a magas iskolai végzettségűek között találunk felekezeten kívülieket. A három felekezet
közül történetileg az evangélikusok iskolai végzettsége volt a legmagasabb, ez a helyzet 1992-ben is
fennmaradt.
2 A 2001. évi népszámlálás ismét gyűjtött adatokat a felekezeti hovatartozásról. Eszerint a katolikusok aránya 54,5, a reformátusoké 15,9
2
százalék, 14,5 százalék felekezeten kívüli, 10,8 százalék nem válaszolt. Részletesen lásd a fejezet végén.

18.3. táblázat - 18.3. táblázat ♦ A különböző felekezetekben megkeresztelt 14 éves és

idősebb keresők iskolai végzettség szerinti összetétele, 1992
Iskolai végzettség Katolikus Református Evangélikus Felekezeten
kívüli
0-7 osztály 14,2 15,9 15,1 3,8
8 osztály 18,3 18,4 15,5 18,5
Szakmunkás- 35,2 34,6 35,5 33,4

bizonyítvány
Érettségi 23,0 22,5 23,8 32,1
Felsőfokú diploma 9,2 8,6 10,0 12,2
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0
5.2. A vallásosság változásának tendenciái

A Tömegkommunikációs Kutatóközpont 1972 óta rendszeresen feltette azt a kérdést, hogy „Vallásos ember-e
Ön?”, és két válaszalternatívát adott: „igen” és „nem”. Az erre a kérdésre adott válaszok tehát a vallásosság
nagyon egyszerű önbesorolásos definíción alapuló mutatóját adják. Ezen adatok szerint a magukat vallásosként
definiálók aránya 1972-ben meglepően magas volt (46 százalék), a következő években folyamatosan csökkent,
1978-ban érte el a mélypontot (36 százalék), utána azonban lassan emelkedni kezdett, és 1990-ben már 51
százalékot ért el (Tomka 1991).
Az 1978 körüli tendenciaváltás a magukat vallásosnak mondók összetételében is lényeges változásokat hozott.
Korábban a nők, az idősek, a községi lakosok és az alacsony iskolai végzettségűek között az átlagosnál nagyobb
volt a vallásosak aránya. Ezzel szemben 1978 után éppen a fiatalok, nagyvárosi lakosok és magas iskolai
végzettségűek között kezdett a vallásosság erőteljesebben növekedni (bár még most is alacsonyabb közöttük a
vallásosak aránya, mint az előbb említett kategóriák közt).
Tomka Miklós (1986) szerint a magas iskolai végzettségű fiatalok körében a hagyományostól lényegesen eltérő
vallási érdeklődés körvonalai látszanak kibontakozni. A régi passzív-befogadó-fogyasztó típusú vallásossággal
szemben terjed az aktív-kereső-al- kotó típusú. Ez összefügg a papok számának csökkenésével és a papság
öregedésével, amely szükségképpen növeli a más foglalkozású „laikus”-ok szerepét. Ennek a változásnak egyik
megnyilvánulása a kisebb közösségek szerepének növekedése szemben a nagyobb, de egymást alig vagy nem
ismerő egyszerű templomlátogatókéval. Következménye az is, hogy e kis közösségekben erős a társadalmi
kérdések iránti érzékenység és a társadalmi elkötelezettség.
Lényegesen árnyaltabb képet kapunk a magyarországi vallásosságról és annak változásairól, ha a vallásosságra

vonatkozó kérdés több különféle alternatív választ tesz lehetővé.
Hankiss Elemér és munkatársai (1978) 1978. évi vizsgálataikban hasonló kérdést tettek fel („Vallásos embernek
tartja Ön magát?”), de a megkérdezettek öt alternatív válaszlehetőség közt választhattak, így finomabb képet
kapunk arról, hogy a vallással kapcsolatos attitűdöknek milyen változatai fordulhatnak elő a mai magyar
társadalomban. A válaszok a következőképpen oszlottak meg:
1. Vallásellenes vagyok 7,5%
2. Nem vagyok vallásos 38,6%
3. Bizonyos fokig vallásos vagyok 17,7%
4. Vallásos vagyok, de nem rendszeres templomba járó 25,7%

5. Rendszeresen járok templomba 10,0%
6. Nem válaszolt 0,5%
Összesen 100,0
1980-tól kezdve Tomka Miklós (1991) a Tömegkommunikációs Kutatóközpont felvételeiben öt

válaszalternatívás kérdéssel is kutatta a vallásosság mértékét (18.4. táblázat). Ezekből az adatokból arra lehet
következtetni, hogy a magyar társadalom felnőtt tagjainak egy viszonylag kicsi, de növekvő része vallásos
abban a szigorú értelemben, hogy az egyház tanításait követi és rendszeresen jár templomba, és egy ennél
kisebb és csökkenő része következetesen ateista. Ezek között helyezkedik el a magyar társadalom 70-80
százaléka, amely részben közömbös, részben valamilyen laza kötődést mutat az egyházakhoz, bizonyos
érdeklődést tanúsít a vallás iránt. Az 1980. és 1990. évi adatok összehasonlítása arra enged következtetni, hogy
lassú eltolódás megy végbe a vallásosság irányában. Érdekes lenne annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy ez
mennyiben kapcsolódik össze a más országokban is megfigyelt hasonló tendenciákkal, és mennyiben a magyar
társadalom közelmúlt történetének következménye.
A vallásosságra vonatkozó legújabb adataink az 1993. évi Magyar Háztartás Panel-felvételből származnak. Ezek
szerint a megkérdezett 16 éves és idősebb népességből 2,0 százalék hetente többször, 9,0 százalék minden héten,
8,3 százalék havonta egyszer-kétszer, 24,3 százalék évente néhányszor és 39,7 százalék sohasem jár
templomba, vesz részt vallási összejövetelen. Ugyanezen megkérdezettek 42,1 százaléka mindig hívő volt, 4,1
százaléka régen nem volt hívő, jelenleg hívő, 14,4 százaléka régen hívő volt, jelenleg nem hívő, 37,3 százalék
sohasem volt hívő és 2,2 százalék nem adott választ. Ezek az adatok azt sejtetik, hogy a magukat vallásosnak
mondók aránya 1990 után nem folytatta korábbi növekedési tendenciáját.
Erre engednek következtetni a KSH 1992. évi felvételéből a vallásgyakorlás módjára vonatkozó adatok is (18.5.
táblázat). Ezeknek külön érdekességük, hogy felekezeten-
ként mutatják ki a vallásgyakorlás módja szerinti eloszlást. Az egyéb vallásúak, tehát a kisegyházakhoz és
szektákhoz, új vallási mozgalmakhoz tartozók vallásgyakorlásának intenzitása sokkal nagyobb, mint a nagy
felekezetek vagy történeti egyházak híveié. Az utóbbiak között is a reformátusok körében látszik a
legelőrehaladottabbnak a vallástól való elfordulás, a szekularizáció.
18.4. táblázat - 18.4. táblázat ♦ Vallásosság a magyar társadalomban
A vallásosság mértéke öt 1980 1985 1990

válaszalternatíva esetén
százalék
Vallásos vagyok, az 10,6 14,5 16,3

egyház tanítását követem
Vallásos vagyok a magam 40,9 44,8 49,4

módján
Nem tudom megmondani 8,2 7,5 5,6
Nem vagyok vallásos, 19,3 15,0 24,3

engem ilyesmi nem
érdekel
Meggyőződésem szerint a 19,0 14,0 3,9

vallásnak nincs igaza
Nincs válasz 2,0 4,1 0,4
Összesen 100,0 100,0 100,0

Még árnyaltabb információkat ad a vallásosság jellemzőiről egy közel ezer 14-19 éves személyre kiterjedő
vizsgálat az 1980-as évek végén, amelyről Molnár Adrienn és Tomka Miklós (1989) számolt be. Sokféle
kérdéssel mérték a vallásosságot, az egyházakkal való kapcsolatot, a vallási ismereteket.
A vallásgyakorlás módja
18.5. táblázat - 18.5. táblázat ♦ A vallásgyakorlás módja felekezetenként, 1992
Felekezet Egyházon keresztül A maga Nem gyakorolja Isme- Össze-
rendszeresen ritkán módján de hívő nem hívő, retlen sen

ateista,
Katolikus 15,1 22,6 9,9 30,4 19,2 2,8 100,0
Református 8,2 19,7 12,8 30,9 24,2 4,3 100,0
Evangélikus 10,3 21,5 11,4 32,5 20,5 3,7 100,0
Egyéb 29,8 9,8 9,8 30,1 18,4 2,1 100,0

vallású
Felekezeten 0,4 0,4 0,7 5,9 84,9 7,8 100,0
kívüli
Összesen 12,7 20,6 10,0 29,0 23,6 4,0 100,0
A vallással és az egyházakkal való gyermekkori kapcsolat elterjedtségét jellemzi többek között az, hogy a
megkérdezetteknek 40 százaléka volt elsőáldozó, 31 százalék bérmált (ezek csak a katolikusok körében
előforduló szertartások), 9 százalék konfirmált (ez a reformátusok és evangélikusok körében a bérmálásnak
megfelelő szertartás). A megkérdezetteknek a fele egyik szertartásban sem vett részt, egyharmad részük pedig
sohasem volt templomban. Ezek az adatok érzékeltetik, hogy erősen visszaszorult a régi, úgynevezett
„népegyházi” vallásosság, amelyben a fiataloknak nagy része szinte természetesen került kapcsolatba az
egyházakkal, „belenőtt” a gyülekezetekbe.
A jelenlegi templomba járási szokásokra vonatkozó kérdés szerint 5,4 százalék vasárnaponkénti, 3,1 százalék
kéthetente-havonta és 37,1 százalék nagy ünnepeken vagy alkalmanként jár templomba, tehát a fiataloknak több
mint a fele (54,4 százalék) egyáltalán nem jár templomba. Tehát csak egy kisebbség vesz részt intenzíven az
egyházi alkalmakon.
A legalább havonta templomba járóknál lényegesen többen értettek egyet olyan megállapításokkal, amelyek
vallásos hitet fejeznek ki:
18.6. táblázat -
Egyetért, százalék
„feltétlenül létezik olyan valaki vagy valami, amit 21

Istennek lehet nevezni”
„van Isten, aki szeret bennünket” 19
„a halált követi a feltámadás” 16
Ennél is szélesebb azoknak a fiataloknak a köre, akikben valamilyen pozitív értékelés él a vallásról, mert

például „a vallás belső nyugalmat ad” megállapítással 47 százalék értett egyet. Ebből kikövetkeztethető, hogy a
vallás iránti érdeklődés és szimpátia sokkal szélesebb körökre terjed ki, mint amekkora az egyházi alkalmakon
rendszeresen részt vevők száma.
Viszont egészen csekélynek látszik a vallási tételekről alapos ismeretekkel rendelkezők aránya. A
megkérdezetteknek mindössze 9 százaléka adott helyes választ arra a kérdésre, hogy hány evangélista volt, hány
evangélium szerepel a Bibliában. Tehát még a bérmálkozóknak és a konfirmáltaknak is csak egy kis része tud a
négy evangélistáról, noha a négy evangélium valójában majdnem minden egyházi alkalmon szóba kerül, és az
oktatott bibliai ismereteknek alapeleme.
Hozzá kell tenni, hogy az ateista álláspont történeti megalapozottsága is igen gyengének látszik, a
megkérdezetteknek ugyanis 32 százaléka úgy tudta, hogy Jézus nem történeti, hanem kitalált személy, 11
százaléka pedig úgy vélte, hogy lehet hogy élt, de ez nem biztos. Jézus történeti személy voltának
kétségbevonása pedig évtizedek óta már nem része az ateista oktatásnak és propagandának, sőt az iskolai és más
történelemkönyvekben az utóbbi időben kifejezetten történeti személyként mutatják be őt.
Két igen alapos vizsgálatra került sor a magyarországi kisegyházakról (Kardos 1969; Kardos-Szigeti 1988).
Semmilyen szociológiai vizsgálat sem készült viszont a közelmúltban megjelent szektákról és új vallási
mozgalmakról. Arról sincsen megközelítő képünk, hogy valójában hányan csatlakoztak hozzájuk.
Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a vallásosság különböző megnyilvánulásaira vonatkozó szociológiai
adataink meglehetősen ellentmondásos képet adnak a mai magyar társadalomról. Noha sokkal több
vallásszociológiai adatunk van, mint a többi volt szocialista társadalomnak, mégis további elmélyült
vizsgálatokra lenne szükség ahhoz, hogy alaposan megértsük a vallásosság kiterjedését és jellemzőit a mai
magyar társadalomban.
Mint azt az értékekkel foglalkozó fejezetben már leszögeztük, igen nagy veszélyekkel jár az, ha az állam
politikai eszközökkel próbálja az értékek, közöttük a vallási értékek elfogadását vagy elutasítását befolyásolni.
Az államnak és az egyházaknak, a vallásnak egymástól világosan eltérő funkciója, feladata van a társadalomban,
ezért mind az állam, mind a vallás számára hátrányos, ha az állam bele kíván avatkozni a vallásosság
alakulásába. Érdemes megjegyezni, hogy az úgynevezett államegyházak híveinek száma majdnem mindenütt
sokkal inkább csökkent, mint az államtól független egyházaké.
A szocialista korszak tapasztalatai pedig világosan bebizonyították, mennyire káros az, ha az állam próbálja a
vallásosságot visszaszorítani, az ateista ideológiát terjeszteni. A fentiekben idézett adatok meggyőzően
bizonyítják azt is, hogy a több évtizedes ateista propaganda lényegében majdnem teljesen eredménytelen volt, a
magyar társadalomban nem az ateisták száma nőtt, hanem (ha egyáltalán) a vallás iránt közömbösöké. Az állam
politikai szerepe arra korlátozódik, hogy megteremtse a lehetőséget minden vallás és gondolatrendszer számára
tanainak kifejtésére, ha azok nem sértenek bizonyos alapvető emberi értékeket, amelyeket az adott társadalom
elfogad.
A szélsőséges fundamentalizmus közelmúltbeli megnyilvánulásai külföldön és az új vallási mozgalmak

megjelenése külföldön és hazánkban is igen bonyolult problémákat állít a vallási szempontból türelmes állam
elé is, amikor el kell döntenie, hogy mely mozgalmak sérthetik az alapvető emberi jogokat.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
A vallásszociológiában hosszú ideig uralkodott a szekularizáció elmélete. Eszerint a fejlett társadalmakban
fokozatosan gyengül a vallásosság, az egyházak egyre kisebb szerepet játszanak. Ma úgy látjuk, hogy a
szekularizáció több lazán összefüggő folyamatból tevődik össze, ezek: a racionális gondolkodás terjedése és
ezzel a világ jelenségei vallásos magyarázatának háttérbe szorulása; a nem sajátosan vallási feladatok
(államigazgatás, oktatás, betegápolás, szegénygondozás stb.) leválnak az egyházakról, specializált intézmények
feladatkörévé válnak; végül átalakul az egyházak szervezete, gyengül a hierarchia, erősödik a laikusok szerepe.
Egyik említett folyamat sem jár szükségképpen együtt a vallásosság csökkenésével, viszont átalakítja a vallásos
gondolkodást, a rituálékat, a vallásos világképet. Megmaradhat viszont a vallás alapvető funkciója, hogy az
emberek és a társadalom végső kérdéseire válaszokat nyújtanak. Az elmúlt évtizedekben a fejlett országokban
olyan új tendenciák jelentkeztek, amelyek megkérdőjelezik a szekularizáció folytatódását. Ilyen a vallásos
ébredés egyes országokban, elsősorban az Egyesült Államokban, a fundamentalizmus megerősödése, továbbá az

új vallási mozgalmak megjelenése.
Magyarországon a szocialista korszakban kezdetben erős, később gyengülő vallásellenes propagandamunka

folyt, és az állam korlátozta az egyházak működési szabadságát. Ennek ellenére a magukat vallásosnak mondók
aránya viszonylag magas maradt, bár az 1970-es évek második feléig csökkent. 1978 után azonban megfordult a
csökkenési tendencia, egyre többen mondták magukat vallásosnak.
Amikor azonban a vallásosságra vonatkozó kérdést több válaszalternatíva felkínálásával tették fel, kitűnt, hogy a
megkérdezetteknek csak egy kisebbsége „vallásos az egyház tanítása szerint”, és vesz részt rendszeresen,
hetente istentiszteleti alkalmakon. Meglehetősen nagy viszont a társadalomnak az a része, amely a „maga
módján vallásos”, és általában érdeklődő, barátságos attitűdöt mutat a vallással és az egyházakkal szemben.
Nem lehet még világosan látni, hogy a vallásosság terjedésének tendenciája 1990 után folytatódott-e.
Mindenesetre Magyarországon is megjelentek az új vallási mozgalmak.
(Kapitány Balázs)
Fejezetünkben először röviden bepillantunk a szekularizációs elmélet és a nemzetközi összehasonlító vallási

témájú vizsgálatok körül kialakult újabb vallásszociológiai irányzatokba. Ezután áttekintjük a több mint
negyven év után ismét rendelkezésre álló felekezeti hovatartozásra vonatkozó népszámlálási adatokat. Majd
bemutatjuk azokat a főbb nehézségeket amelyeket felvet a vallásosságnak – mint társadalmi jelenségnek – a
szociológiai módszerekkel való vizsgálata.

Az ezredforduló éveiben továbbra is a vallásszociológia egyik központi kérdése maradt a szekularizáció
problémája. Van-e egyáltalán akármilyen létjogosultsága a szekularizáci- ós elméletnek, amikor egyre
nyilvánvalóbb, hogy az empirikus vizsgálatok nem támasztják alá a folyamatos szekularizáció tézisét. A
kutatások több irányban is keresik azt az elméleti hátteret, amely illeszkedik az empirikus adatokhoz,
trendekhez.
Eredendően a híres tudásszociológus Thomas Luckmann korai műveihez (1963, 1967) köthető a vallás
individualizálódásának és privatizálódásának tézise. Luckmann a klasszikus szekularizációs elméletekkel
szemben úgy véli, hogy a modern korban valójában nem szekularizációról, hanem a vallás személyessé
válásáról beszélhetünk, amikor is ki-ki saját maga alakítja ki nem intézményes, hagyományos keresztény
eszméktől sok esetben távol eső privát vallását. Így egy – legalább – hárompólusú vallási térről beszélhetünk,
amelyben a (1) hagyományos intézményes vallásosság helyett (2) az individualizált vallásosság kerül előtérbe,
miközben természetesen jelen van (3) egy nem vallásos csoport is. Több társadalomban, több vizsgálatnak
empirikus úton sikerült is elkülönítenie ezeket a pólusokat. A 90-es évek elméleti és empirikus
vallásszociológiájának egyik kérdése, vajon mennyire állja meg a helyét ez a luckmanni megközelítés, a
szekularizációval konkuráló, azt csupán kiegészítő, esetleg teljesen téves elméletről van-e szó (pl. Pollack-
Pickel 2003).
Szintén fontos tendencia, hogy összetett matematikai-statisztikai módszerek előtérbe kerülésével a kilencvenes
évtizedben ismét előtérbe kerültek a vallásosság többdimenziós elemzései (Huber 2003). Ezek a megközelítések
Charles Glock 50-es évekbeli munkásságához nyúlnak vissza (Glock 1954), aki a vallásos viselkedést, hiteket
nem egységesen kezelte, hanem öt önálló dimenzióra bontotta fel, melyeket külön-külön vizsgált. A vallásosság
többdimenziós vizsgálata rámutat arra, hogy az egyes dimenziókban az egyes társadalmakban, vallásokban
eltérő folyamatok érvényesülhetnek, a formális vallásgyakorlás és a személyes hit között nincs egyértelmű
együttmozgás.
A többdimenziós elemzés másfelől nyilvánvalóvá teszi a vallások közötti összehasonlítások nehézségét. Hiszen
az egyes vallások, „igényei” saját híveikkel szemben is igen eltérőek lehetnek a vallásosság egyes dimenzióiban.
Például míg a katolikus hívek felé egyházi elvárás a szentmisék heti rendszerességű látogatása, a hinduizmusban
ehhez hasonló elvárás a vallási rendezvények ilyen rendszeres látogatására vonatkozóan nincs. Ugyanakkor a
hindu vallás sokkal részletesebben és szigorúbban szabályozza a mindennapi viselkedést (az étkezési
szokásoktól a társadalmi érintkezésig), mint a katolicizmus. Annak, hogy európai keresztény szemmel az iszlám
hívei általában igen buzgó vallásgyakorlónak tűnnek, jelentős részben az az oka, hogy az iszlám a mindennapi
életvezetés szintjén sokkal komolyabb elvárásokat (napi öt ima, étkezési előírások stb.) fogalmaz meg hívei felé,

mint a kereszténység, ugyanakkor iszlám szemmel nézve a keresztény hittételek számítanak igen bonyolultnak.
Az európai kontinensen a 90-es években felgyorsuló politikai és gazdasági egységesülési folyamatok még
inkább feltűnővé teszik, hogy a vallásosság, vallási magatartás terén továbbra sem beszélhetünk sem egységről,
sem egyértelmű trendekről, még Európán belül sem.
Az 1998-as, több mint 30 országra kiterjedő vallási tematikájú ISSP-vizsgálat eredményei szerint, míg például
Lengyelországban, Írországban vagy Portugáliában a válaszadók több mint kilenc tizede istenhívő volt, addig
ugyanez az arány a volt NDK területén 26, Csehországban 46, Franciaországban 52 százalékra tehető. Míg
például a svédországiak 14, a lengyelek 57 százaléka imádkozik legalább hetente többször (lásd a 18.6.
táblázat). Az istenhívők aránya egyes európai országokban nőtt a 90-es években (Spanyolország, Svédország),
másutt viszont csökkent (Franciaország).
Ezek az adatok is megerősítik, hogy egyértelmű és visszafordíthatatlan szekularizáci- ós folyamatról még az

európai kontinensen sem lehet beszélni. Az is tény, hogy az istenhit, vagy a vallásos szertartásokon való
részvétel visszaszorulása nem jelenti feltétlenül valamiféle racionális gondolkodás előretörését. A fent említett
ISSP-vizsgálat eredményei szerint több volt szocialista országban például többen hisznek a csillagjegyekben (a
horoszkópban), mint Isten létében.
Ugyanakkor bármily kockázatos is a kultúraközi összehasonlítások eredményeinek értelmezése, az

feltételezhető, hogy más kontinensekhez viszonyítva Európában az emberek kevésbé érzik a vallás hatását
életvezetésükre, és meglehetősen gyengének tűnik az egyházak befolyása is az emberek életére.

A felekezeti adatok kapcsán a legjelentősebb új információforrás Magyarországon, hogy a 2001. évi
népszámlálásba – nem kötelező jelleggel – bekerült a felekezethez való tartozást tudakoló kérdés (lásd 18.1.
ábra). A nem válaszolás lehetőségével a válaszadók 10,8 százaléka élt. 14,5 százalék sorolta magát a
felekezethez, egyházhoz nem tartozók közé. Ezen csoportok figyelembevételével is megállapítható, hogy
Magyarország lakosságának többsége katolikus. Római katolikus 51,9 százalék, görög katolikus pedig 2,6
százalék. A második legnagyobb felekezet a református (15,9 százalék), míg az evangélikusok aránya jelentősen
csökkent, jelenleg 3 százalék. Izraelitának kevesebb mint 13 000-en vallották magukat, bár feltételezhető, hogy
a válaszolni nem kívánók között felülreprezentáltak lehetnek a zsidó vallásúak. A magyarországi unitáriusok
száma mintegy 6500 fő volt, míg az ortodox egyházak hívei összesen már csak mintegy 15 000 főt tettek ki
2001-ben
Az összes többi – több mint száz – egyház híveinek együttes száma kevesebb mint százezer fő, közülük a
legnépesebb a Jehova tanúi egyház mintegy 22 000 hívővel. Még ha feltételezzük is, hogy a válaszolni nem
kívánó és az „ismeretlen” csoportokban is vannak hívei a kis méretű egyházaknak, az adatok arra utalnak,
valójában a híveik nem tehetnek ki többet, mint a lakosság egy-másfél százalékát. Így tehát, ha nőtt is a
kisegyhá- zak, szekták szerepe, azok méretük alapján még mindig nem jelentősek a társadalomban.
18.7. táblázat - 18.6. táblázat ♦ Az Istenben hívők és a hetente többször imádkozók

aránya néhány országban
Az Istenben hívők aránya (a A hetente többször, vagy gyakrabban

kérdésre válaszolók arányában, imádkozók aránya (a kérdésre
súlyozatlan adatok) válaszolók arányában, súlyozatlan
adatok)
Ciprus 97 28
Lengyelország 95 57
Írország 94 45
Portugália 92 47

Észak-Írország 89 46
Olaszország 88 45
Spanyolország 82 29
Ausztria 81 30
Svájc 73 35
Szlovákia 72 36
Lettország 72 21
Nagy-Britannia 68 21
Magyarország 66 36
Szlovénia 63 21
Németország (volt NSZK) 62 25
Bulgária 60 16
Oroszország 60 17
Hollandia 59 30
Norvégia 58 20
Dánia 57 17
Franciaország 52 21
Svédország 46 14
Csehország 46 18
Németország (volt NDK) 26 8
Chile 96 55
Fülöp-szigetek 95 80
Egyesült Államok 92 60
Izrael 81 27
Kanada 76 30
Ausztrália 65 31

Új-Zéland 59 28
Japán 43 27
A népszámlálási adatok igen erős egyházi kötődést mutatnak, ha azokat összevetjük kérdőíves vizsgálatok
adataival, amelyekben rendszerint csupán 13-16 százalék a magukat az egyház tanítását követőknek mondók
aránya.
18.1. ábra ♦ Magyarország vallási megoszlása, 2001
Például a 2001/2002-es Életünk Fordulópontjai vizsgálatban a 18-75 éves válaszadók 16,4 százaléka mondta
magát vallásosnak „az egyház tanítása szerint”, 54,6 százalék sorolta magát a „maga módján vallásosak” közé. 5
százalék volt azok aránya, akik nem tudták eldönteni, hogy vallásosak-e, 22,9 százalék nevezte magát nem
vallásosnak (1,1 százalék nem kívánt, vagy nem tudott válaszolni).
Azonban azt a feltételezést, hogy a magukat a „maguk módján” vallásosnak nevezők többsége egyáltalán nem
kötődne felekezethez, valláshoz cáfolják az egyes vallási „szertartások” igénybevételi adatai. Ha áttekintjük az
egyes felekezetek rendelkezésünkre álló belső statisztikáit, ezekből kiderül, hogy ma a magyar állampolgárok
többségét megkeresztelik, a meghaltak többségét egyházi temetéssel temetik el. Emellett bérmálók/konfirmálók
és a házasodók között az egyházi esküvőt kötők aránya is elég magas lehet, bár minden valószínűség szerint
nem éri el az 50 százalékot.
Az adatok tehát arra utalnak, hogy az, hogy valaki élete főbb fordulópontjain igénybe veszi egy egyház
„szertartásait”, magát egy valláshoz tartozónak vallja, még nem jelent feltétlenül az egyház tanításához kötődő
vallásosságot. A másik oldalról nézve, ez viszont azt is jelenti, hogy a „maguk módján” vallásosak többsége is
fontosnak, lényegesnek érzi, hogy igénybe vegyen egyes egyházi „intézményeket”.
Láthatjuk, hogy a használt meghatározástól nagymértékben függ az, hogy a magyar társadalom mekkora arányát
sorolhatjuk a vallásosak közé. Ebből a szempontból a legérdekesebb az a csoport, amely a „maga módján”
vallásosnak vallja magát, és amelyhez a társadalom mintegy fele tartozik.
Tomka Miklós (1998) feltételezése szerint az ebbe a csoportba tartozók az egyházakat mint az időnként
felmerülő vallási szükségleteiket (keresztelés, hittantanítás, öreg szülök lelki gondozása stb.) kielégítő
személytelen vallási szolgáltatókat képzelik el. „Számukra az egyház a vallási szolgáltatások intézménye. Mint
ahogyan a Keravill a technikai cikkek árusításának az intézménye. Időnként szükség van rá. A vevő bemegy,
vásárol, fizet s tovább nem törődik a bolttal. De bosszantaná, ha a lakása közelében minden műszaki boltot
megszüntetnének.” – vélekedik Tomka.
18.8. táblázat - 18.7. táblázat ♦ Egyházi „intézmények” igénybevételének fontossága

egyes csoportokban. 2001/2002 (Életünk Fordulópontjai vizsgálat N:16394)
Mennyire fontos az Mennyire fontos az Mennyire fontos az

újszülött megkeresztelése? egyházi esküvő? (átlagos egyházi temetés? (átlagos

(átlagos osztályzat) osztályzat) osztályzat)
Vallásos vagyok, az 4,7 4,7 4,8

egyház tanítását követem
Vallásos vagyok a magam 4,1 3,7 4,2

módján
Nem tudom megmondani, 3,3 2,9 3,5

hogy vallásos vagyok-e
Nem vagyok vallásos 2,5 2,2 2,7
András Imre (1997) ezzel szemben ugyanennél a csoportnál inkább a vallási ismeretek hiányára helyezi a
hangsúlyt, amikor kiemeli, hogy a „maguk módján” vallásosak között sokan lehetnek azok, akik a szocializmus
alatt meggyengített egyházi tudás miatt egyszerűen nem ismerik annyira az egyházi tanítást, hogy azt
állíthassák, hogy az egyház tanítása szerint vallásosak lennének.
Végül Rosta (2002) szintén erről a csoportról írva nyugat-európai minták nyomán felveti, hogy itt kaphat
szerepet egy olyan individualizált vallásossággal rendelkező alcsoport is, amely tudatosan saját magának
„barkácsol össze” össze egy – az egyházaktól független – saját vallást.
A kérdőíves kutatások adatai azt mutatják, hogy a magukat vallásosnak vallók aránya – a nyolcvanas évtizeddel
szemben – a 90-es években nem nőtt jelentősen. Így például, ha a fentebbi 2001/2002-es adatokat összevetjük a
rendszerváltás környékén mért eredményekkel (lásd a 18.7. táblázat) nem figyelhetünk meg igen jelentős
elmozdulást, bár a maguk módján vallásosak aránya kicsit emelkedett a nem vallásosak rovására.
Egyes kutatók (pl. Hegedűs 2001a) azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a látszólag változatlan arányok
mögött átstrukturálódás figyelhető meg: míg korábban az egy- házias vallásosság elsősorban az idős, alacsony
társadalmi státusú falusi nőkre volt jellemző, addig az ezredforduló éveire egyre jelentősebb arányban jelentek
meg a fiatal, magas státusú vallásos csoportok is. Noha egyértelmű fordulatról nem beszélhetünk, azt a legtöbb
kutatás megerősíti, hogy a – különféleképpen meghatározott – vallásosak aránya iskolai végzettség szerint egyre
inkább U alakot vesz fel, vagyis a legmagasabb és legalacsonyabb iskolai végzettségű csoportokban magasabb
arányú, mint a szakmunkások és a középfokú végzettségűek csoportjaiban. Ezek az eredmények nem mondanak
ellent annak, hogy a magasabb végzettségű, illetve fiatal csoportokban átlag feletti a kifejezetten vallástalanok
aránya is. A 90-es években tehát ebből a szempontból a diplomás (és a részben a fiatal) csoportok polarizációja
felerősödött.
A népszámlálás területi adatainak vizsgálatából első pillanatra úgy tűnik, hogy a katolicizmus területi terjedése
figyelhető meg 1949 és 2001 között az egykori alföldi evangélikus területeken és a református vallási tömb
szélein. Például az 1949-ben evangélikus többségű Békéscsabán, vagy a református Hódmezővásárhelyen 2001-
ben már a katolikus a legnépesebb felekezet. Azonban ezekben a városokban valójában arról van szó, hogy az itt
igen jelentős vallástalanodás erőteljesebben érintette a protestáns egyházakat. Így nem a katolikus egyház
erősödése, hanem inkább a reformált gyülekezetek gyengülése okozta a felekezeti arányok megváltozását.
Összességében azt mondhatjuk, hogy a szocializmus alatt nem rendeződött át jelentősen az ország vallási
térképe.
A történelmi egyházak híveinek elkülönülése azonban jelentősen csökkent. A református férjek 46, az
evangélikusok 63 százaléka felekezetileg vegyes házasságban él 2000-ben. A híveiket általában nem
beleszületéssel, hanem betéréssel gyűjtő kisegyhá- zak ebben a tekintetben jóval zártabbak. Például a jehovista
férjek 88 százalékának jehovista a felesége is.
A magukat felekezethez nem tartozóknak vallók földrajzi eloszlása érdekes képet mutat: kiemelkedő egyes
alföldi területeken, elsősorban Békés megyében (31 százalék), illetve Jász-Nagykun-Szolnok és Hajdú-Bihar
megyék egyes részein. Budapest egykori munkáskerületeiben (Csepelen, Újpesten 25 százalék) is meglehetően
magas a magukat egyházhoz, felekezethez nem tartozónak vallók aránya, de alacsonyabb a fent említett alföldi
területeknél. Ezeken a tradicionálisan református alföldi területeken található az a tucatnyi – sok esetben 1950
után alakult – hazai település, melyek lakóinak többsége felekezeten kívülinek vallotta magát.

Míg a kilencvenes években a vallásosság mértéke összességében és jelentős mértékben nem változott, mégis
bekövetkezett egy az egyházakhoz kötődő fontos társadalmi jelenség: jelentősen nőtt az egyházak társadalmi
szerepvállalása.
A rendszerváltást követő években visszakapván egykori ingatlanvagyonuk nagy részét a történelmi egyházak
jelentős intézményrendszert építettek ki/építettek újra. Az oktatás területén mind a katolikus, mind a református
egyház a teljes vertikumban jelen van az óvodától a tudományegyetemig, és a kisebb egyházak is jelentős számú
oktatási intézményt üzemeltetnek. A 2003/2004-es tanévben 151 általános iskola 21 szak- és 26
szakközépiskola, több mint egy tucat felsőoktatási intézmény volt egyházi fenntartásban. Ennél jelentősebb
szerepet játszanak az egyházak a gimnáziumi oktatásban, a 91 egyházi fenntartású gimnáziumban tanult a
gimnazisták 16 százaléka.
A köz- és felsőoktatás mellett szociális és egészségügyi intézményeket is jelentős számban üzemeltetnek

egyházak. A növekvő társadalmi szerepvállalás sok szempontból új feladatokat jelentett az egyházaknak mint
szervezeteknek, elég itt csupán arra utalni, hogy az egyházak igen komoly munkaadókká váltak,
intézményeikben tízezerszámra dolgoznak munkavállalók, ingatlanvagyonuk, költségvetésük igen felduzzadt.
Az egyházaknak ez a növekvő társadalmi szerepvállalása azonban még mindig alacsonynak számít európai
összevetésben, és töredéke a szocializmus előttinek.
Az egyházi intézményrendszer kiépítése vegyes társadalmi környezetben zajlott le. Egy 1995-ös felmérés
eredményei szerint (Tamás 1997, Tomka 1997) a társadalom többsége az állami mellett egyházi szerepvállalást
is elfogadott a szociális ellátás, az oktatás, az egészségügy területén. Azonban ekkor a társadalomnak csupán
megközelítőleg fele helyeselte az „egyházi jelenlét fokozását az általános iskolákban” (48 százalék), újabb
egyházi gimnáziumok nyitását (47 százalék), egyházi egyetemek létrehozását (44 százalék).
9. VITAKÉRDÉSEK
1. 1. Hat-e a vallás a gazdasági és társadalmi rendszerre?
2. 2. Lehet-e folytatódó szekularizációs tendenciáról beszélni a világban?
3. 3. Mivel lehet a vallásosság változásait magyarázni Magyarországon?
4. 4. Hogy jellemezhetjük a maguk módján vallásosak csoportját?
5. 5. Milyen összefüggéseket figyelhetünk meg az iskolai végzettség és a vallásosság között?

vallásosság ♦ szekularizáció ♦ egyház ♦ szekta ♦ új vallási mozgalmak ♦ a vallás in- dividualizálása

Andorka Rudolf 1991. Vallásosság és egyházak a 20. században – fő tendenciák és nyitott problémák.
INFO-Társadalomtudomány, 17. sz. 41–47. p.
Bukodi Erzsébet – Harcsa István – Reisz László 1994. Társadalmi tagozódás, mobilitás. Budapest, KSH.
Hamilton, Malcom B. 1998. Vallás, ember, társadalom. Elméleti és összehasonlító vallásszociológia. Budapest,
AduPrint.
Hegedűs Rita 2001a. A vallásosság a társadalomban. Századvég, 2. sz. 51–68. p.
Kardos László 1969. Egyház és vallásos élet egy mai faluban. Budapest, Kossuth.
Kardos László – Szigeti Jenő 1988. Boldog emberek közössége. A magyarországi nazarénusok. Budapest,
Magvető.
Molnár Adrienn – Tomka Miklós 1989. Ifjúság és vallás. Világosság, 4. sz. 246–256. p.

Tomka Miklós 1979. Vallás és társadalmi rétegződés. Magyar Tudomány, 1. sz. 11–20. p.
Tomka Miklós 1983. Társadalmi változás – vallási változás. Szociológia, 3. sz. 253–272. p.
Tomka Miklós 1985. A vallásosság változása – egy és több dimenzióban. Kultúra és Közösség, 5. sz. 3-16. p.
Tomka Miklós 1990. Vallás és vallásosság. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.):
Társadalmi riport 1990. Budapest, Tárki, 534–555. p.
Tomka Miklós 1991. Magyar katolicizmus 1991. Budapest, Országos Lelkipásztori Intézet.
Tomka Miklós 1995. Csak katolikusoknak. Budapest, Corvinus.
Tomka Miklós 1996. A vallásszociológia új útjai. Replika, 21-22. sz. 163-172. p.

19. fejezet - 19. fejezet │TÁRSADALMI
VÁLTOZÁS
A szociológia előfutárait és klasszikusait nagymértékben érdekelték a társadalom fejlődési tendenciái. Nemcsak
a múltbeli társadalmi változásokat magyarázták, hanem a jövőt is előre akarták látni. Legtöbbjük – Saint-Simon,
Comte, Marx, Spencer – a jövőbeli fejlődést kifejezetten pozitívan ítélte meg, egy jobb társadalom eljövetelét
várták. A második világháború után a nagy történelmi fejlődési tendenciák, változások iránti érdeklődés a
szociológusok körében lényegesen csökkent. Ennek oka a korábbi „nagy” és optimista elméletekből való
kiábrándulás volt. Ezt fogalmazta meg Merton, amikor a „középtávú elméletek” kidolgozását tartotta a
szociológia feladatának, a „nagy” elméleteket viszont kevéssé használhatóaknak mondta. Az egész
strukturalista-funkcionalista elméleti irányzat hallgatólagosan hajlott a történeti tendenciák elhanyagolására, a
történeti változások helyett a jelenlegi helyzetre, a dinamika helyett a statikára helyezte a súlyt.
Ugyanakkor az emberi társadalmak nagy változásai a XIX-XX. században egyre inkább gyorsulnak. Az
emberiség történetének első tízezer éveit, sőt – ha körülbelül 100 ezer évvel ezelőttre tesszük a mai ember
megjelenését a földön – közel százezer évét inkább a változatlanság jellemezte. Nem változott a létfenntartási
eszközök megszerzésének módja (gyűjtögetés, vadászat, halászat), valószínűleg nem változtak az emberi
együttélés formái, szervezetei (családok, törzsek, kiscsoportok) és aligha változott lényegesen a kultúra.
Körülbelül tízezer évvel ezelőtt történt az első nagy változás: a növénytermelésre és állattenyésztésre, vagyis a
mezőgazdaságra való áttérés és ezzel összefüggésben az állandó települések kialakulása. Mintegy hatezer évvel
ezelőtt jöttek létre az első nagy államok (Mezopotámiában, Egyiptomban) és az első magas színvonalú kultúrák.
Az 1700-as évek közepén indult meg az ipari forradalom és kezdődött el a munka termelékenységének és ezzel
az életszínvonalnak gyors növekedése a Föld egy részén. A második világháború után az iparosodás fokozatosan
kiterjedt a Föld nagy részére, a lakosság egyre nagyobb hányada nagyvárosokba költözött, igen gyors kulturális
változások mentek végbe, a televízió „nagy faluvá” tette az egész világot. A XX. század második felében a
változások tovább gyorsultak mind a fejlett, mind a fejlődő országokban. A. Toffler amerikai tudomány-
népszerűsítő író egyik könyvének a Jövő sokkja címet adta, és benne azzal foglalkozott, hogy a változások
annyira rohamosakká válnak, hogy a társadalom tagjait szinte sokként érik, nem képesek hozzájuk
alkalmazkodni. Indokolt tehát, hogy a szociológia alaposan vizsgálja a változásokat.
Különösképpen fontos a változások vizsgálata számunkra Magyarországon, mert a szocialista rendszer

összeomlása után viharos változások indultak el, amelyeknek megismerése és megértése hozzájárulhatna ahhoz,
hogy a magyar társadalom számára a változások előnyei túlsúlyban legyenek a káros hatásokkal szemben.
Ezért ebben a fejezetben a társadalmi változások kétségtelenül távolról sem tökéletes elméleteinek ismertetése
mellett elsősorban a magyarországi változásokra vonatkozó szociológiai ismeretekkel foglalkozunk.
1. ALAPFOGALMAK
1.1. Társadalmi változás
A fejezet címe nem véletlenül társadalmi változás, nem pedig társadalmi fejlődés vagy valamely más olyan
kifejezés (például haladás, progresszió), amely arra utal, hogy a társadalom változásai egy rosszabb,
elmaradottabb állapotból egy jobb, fejlettebb állapot irányában mennek, vagy azt sugallják, hogy a
változásoknak van valamilyen előre meghatározható és előrelátható iránya. A szociológia, amely megszületése
után hajlamos volt magát a jobb jövőt felmutató, az ebben a jó irányban haladó tendenciákat leíró tudománynak
tekinteni, mára szerényebbé vált, a végbemenő változásokat törekszik regisztrálni, anélkül hogy mindig és
minden esetben állást foglalna abban a kérdésben, hogy ezek a változások összességükben jó vagy rossz
irányban haladnak. A változást úgy definiáljuk, mint a társadalom szerkezetének, intézményeinek, tág
értelemben vett kultúrájának változását. Ez a változás végbemehet gyorsan és lassan, fokozatosan és
ugrásszerűen.
1.2. Gazdasági növekedés, gazdasági fejlődés, társadalmi

fejlődés

VÁLTOZÁS
A változással rokon fogalmak a következők:
– a gazdasági növekedés egyszerűen a GDP-nek, pontosabban az egy főre jutó GDP-nek a növekedése,
– a gazdasági fejlődés ennél kevésbé pontosan definiált fogalom, az egy főre jutó
GDP növekedése mellett beletartozik a gazdasági szerkezet átalakulása (iparosodás), a gazdálkodás

hatékonyságának emelkedése stb.,
– a társadalmi fejlődés még kevésbé pontosan definiált fogalom, bele szokás érteni az életszínvonal
emelkedését, a városiasodást, az iskolai végzettség emelkedését, a halandóság javulását stb.
Noha a fejlettség nem elég pontosan definiált fogalom, ennek ellenére nemcsak a társadalomtudományi
szakirodalomban, hanem a politikában (például a nemzetközi szervezetekben) és a mindennapi nyelvben is
széles körben használják a fejlett és fejlődő országok fogalmait. Fejlett országoknak tekintik azokat, ahol az
egy főre jutó GDP magas, fejlődő országoknak azokat, ahol az egy főre jutó GDP alacsony. A „fejlődő” jelző
használata valójában eufemizmus, a valóság megszépítésére szolgál, ténylegesen elmaradott országokról van
szó, de ezen országok megsértésének elkerülése végett nem nevezik őket elmaradottaknak. Az elmaradott
országok között vannak ugyanis olyanok, ahol az 1980-as években az egy főre jutó GDP ténylegesen csökkent.
A fejlett és a fejlődő országokat elválasztó szakadék széles, ezért a kétféle ország megkülönböztetése nem
ütközik nehézségekbe, bár a fejlődők között nagy különbségek vannak az egy főre jutó GDP szintje
tekintetében. A XX. század második felében kevés országnak, elsősorban csak a négy „ázsiai kis tigrisnek”
(Dél-Korea, Tajvan, Hongkong, Szingapúr) sikerült a fejlődők közül a fejlettek csoportjába átlépni. Nem szokás
a fejlettek közé számítani a gazdag (kis lakosságú) olajtermelő országokat, bár azokban az egy főre jutó GDP a
fejlett országokéhoz hasonló.
1.3. Jólét, életminőség

Az 1960-as években egyre több társadalomtudósban merültek fel kétségek az egy főre jutó GDP-nek mint a
fejlettségnek vagy a jólétnek mérőszámával kapcsolatban. Először több kísérlet történt a fejlettség szintjének
olyan mérési módszerét kidolgozni, amely nemcsak az egy főre jutó GDP-t veszi figyelembe, hanem olyan más
mutatókat is, mint a születéskor várható átlagos élettartam, a csecsemőhalandóság, az iskolai végzettség stb.
Később elterjedt a szociológiában az a gondolat, hogy a fejlettség mellett vagy helyett a jólétet kell mérni, és
hogy a jólét sokdimenziós fogalom, a jövedelmen és a fogyasztáson kívül beletartozik az egészségi állapot, a
műveltség, a közbiztonság, a szabadon beosztható idő stb.
Innen már csak egy lépés az életminőség fogalmának a bevezetése. Az életminőségen egyesek az emberi élet
nem anyagi dimenzióit értik. Mások az egyéni élet anyagi és nem anyagi dimenziójával való elégedettségként
definiálják az életminőséget. E. Allardt (1973) életminőség-definíciója szerint az embernek háromféle alapvető
szükséglete van: az anyagi javak megfelelő színvonala, amelyek biztosítják élelmezését, lakását, ruházkodását,
közlekedését, ezt nevezte a jólét „birtoklási" dimenziójának; a jó emberi kapcsolatok, ezt nevezte a jólét
„szeretet"-dimenziójának, végül pedig a saját élete értelméről, céljáról, hasznosságáról való meggyőződés, az
„önmegvalósítás", ezt nevezte a jólét „létezés"-dimenziójának. Ezek közül az anyagi dimenziót nevezte
életszínvonalnak, az emberi kapcsolati és a „létezési” dimenziót pedig az élet minőségének. Az anyagi
dimenzióval kapcsolatos szubjektív véleményeket nevezte elégedettségnek, az életminőséggel kapcsolatos
szubjektív értékeléseket pedig boldogságnak. A mai szociológiában az életminőség fogalma többnyire az élet
nem anyagi dimenzióit, azoknak objektív és szubjektív oldalát egyaránt jelenti. Az életminőség-kutatás már a
szociológiának kifejlett ágazatává vált, saját folyóirattal, konferenciákkal.
1.4. Gazdaság- és társadalomtípusok

A társadalmi fejlődés elméletei különféle nagy gazdasági-társadalmi rendszereket, formációkat, típusokat
különböztetnek meg, amelyek szerintük a történelem folyamán egymást követik vagy egymás mellett léteznek.
Ezek közül néhánynak a definícióját mutatom be.
A kapitalista gazdaság két jellemzője: a termelőeszközök nagy többsége magántulajdonban, többnyire

viszonylag kisebb számú tőkés magántulajdonában van, és a társadalom tagjainak többsége, mivel nem
rendelkezik termelőeszköz-tulajdonnal, bérmunkásként kénytelen munkát vállalni a magántulajdonban lévő
gyárakban stb., továbbá a gazdaság működését a szabadpiac szabályozza, az állam nem avatkozik be
közvetlenül a gazdaság működésébe.

VÁLTOZÁS
A szocialista gazdaság két jellemzője: a termelőeszközök nagy többsége állami (társadalmi) tulajdonban van,
továbbá központi tervek szabályozzák a gazdaság működését. Szokás parancsgazdaságnak is nevezni.
A két fogalom fenti definíciója érzékelteti, hogy a leírt két tiszta típus között sokféle átmeneti típus képzelhető
el. Ezeket szokás vegyes gazdaságnak nevezni.
A XX. század végén ezeknek a vegyes formáknak kialakulása és általában mindkét nagy rendszer belső
fejlődése következtében sokan kérdésessé teszik, hogy lehet-e egyáltalán kapitalista és szocialista társadalomról
a fenti értelemben beszélni, és helyettük más elnevezéseket javasolnak. Anélkül, hogy a vitában állást kívánnék
foglalni, az egyszerűség kedvéért – sok más szociológushoz hasonlóan – én is használom mindkét fogalmat,
vállalva azt, hogy ez némi pontatlanságot visz az elemzésbe.
A kapitalista-szocialista fogalompárral párhuzamosan, de azzal többnyire szembeállítva szokás az ipari

társadalom fogalmát használni. Ez olyan társadalom, ahol a foglalkoztatottak nagyobb része az iparban,
építőiparban és a közlekedésben dolgozik, és ahol a nemzeti jövedelem túlnyomó részét ezek a népgazdasági
ágak állítják elő. E definícióból következően mind a kapitalista, mind a szocialista társadalom – legalábbis az
iparosodás korábbi szakaszaiban – az ipari társadalom típusába tartozik.
Posztindusztriális vagy szolgáltatási társadalomnak szokás nevezni azokat a társadalmakat, ahol a tág
értelemben vett szolgáltatások (ideértve a kereskedelmet is) területén dolgozik a foglalkoztatottaknak több mint
a fele.
Az utóbbi fogalmakat használó szociológusok az iparosodásban és később a szolgáltatások növekedésében

látják a gazdasági és társadalmi fejlődés lényegét (ellentétben a marxistákkal, akik a kapitalizmusból a
szocializmusba vezető folyamatot látják lényegesnek).
A némileg szűk iparosodás és ipari társadalom fogalom helyett szokás a modern társadalom és modernizáció
fogalmát is használni, amelyek tágabb – de egyben pontatlanabb fogalmak. Általában az ipari társadalmakat
nevezik modern társadalmaknak, hozzátéve azonban, hogy a modernizáció többet jelent, mint egyszerűen az
ipari termelés növekedését, mert beletartozik a városiasodás, az iskolai végzettség emelkedése, a demográfiai
viselkedés (elsősorban a gyermekszám tervezése), sőt az emberi viselkedés motívumainak és normáinak,
továbbá az értékeknek a megváltozása, ezzel összefüggésben a politikai rendszernek a demokratizálódása is.
A modernizáció különféle definíciói közül ebben a tankönyvben azt választom, amely a modernizáció következő
alapvető jellemzőit emeli ki: hatékony piacgazdaság, magas életszínvonal, kiterjedt szociális védelem a
társadalom hátrányosabb helyzetű rétegeinek, társadalmi integráció, az emberi erőforrások vagy tőke magas
szintje, továbbá többpártrendszerű demokrácia, valamint modern mentalitás, gondolkodásmód, értékek és
normák, kultúra.
A modernizáció fogalmának előnye, hogy érzékelteti: a gazdasági változások nem valósíthatók meg
önmagukban, mert társadalmi, kulturális és politikai előfeltételeik vannak.
1.5. Centrum és periféria

A mai fejlett és fejlődő országok eltérő fejlődési feltételeit hangsúlyozó társadalomtudósok vezették be a
centrum és a periféria fogalmát. Centrumnak vagy magterületnek (core) nevezik azt az országot vagy
országcsoportot, némelykor országrészt, ahol a gazdasági és társadalmi fejlődés először megindul, és amelyik
utóbb a fejlődés élén halad. Perifériának nevezik az ezektől távol fekvő, elmaradt vagy a fejlődésben az
előbbiek „után kullogó” területet. A kettő között egy „félperifériát” is meg különböztethetünk.
2. MÓDSZEREK
Az elmúlt évszázadok társadalmi viszonyait nyilvánvalóan nem lehet a mai társadalmak vizsgálatára használt
szociológiai módszerekkel – kérdőíves adatfelvétellel, megfigyeléssel – tanulmányozni. Csak az adott korból
fennmaradt különböző dokumentumok vizsgálatára lehet támaszkodni. Ezek lehetnek:
– a hivatalos statisztika által közzétett adatok, ezek Magyarországon túlnyomó részben csak 1870-ig nyúlnak
vissza, amikor a magyar Központi Statisztikai Hivatal megkezdte működését; egyes más országokban már
korábban működött hivatalos statisztikai szolgálat;
– magánstatisztikusok adatgyűjtései, ilyenek Magyarországon Fényes Eleknek és másoknak a XIX. századi

VÁLTOZÁS
települési adatgyűjteményei;
– régi népesség-összeírások és más statisztikai adatgyűjtések eredeti összeíró ívei, amelyeket újra lehet
elemezni; különösen értékes adatforrások lehetnek a népszámlálási kérdőívek, ezek azonban Magyarországon
csak kivételes esetekben maradtak fenn;
– egyházi összeírások és adatgyűjtések;
– korabeli tudományos és irodalmi művek; végül
– régészeti források stb.
Az ilyen adatforrások elemzésére külön tudományág, a történeti szociológia alakult ki. A történeti szociológiát a
szociológusok mellett történészek is művelik. Különösen fontos szerepet játszott az ilyen kutatások
kifejlesztésében a francia Annales-iskola (Bloch 1996; Braudel 1996).
Az 1960-as és 1970-es évek fordulója körül jelent meg az az irányzat, amely társadalmi jelzőszámokkal,
szociális indikátorokkal kívánta a hosszú és középtávú társadalmi változásokat mérni, nyomon követni. A
társadalmi jelzőszámok alapján társadalmi jelentéseket készítettek. A társadalmi jelzőszámok olyan statisztikai
mutatók, amelyek valamely fontos társadalmi jelenség (például a jövedelemegyenlőtlenség) alakulásáról tömör
és átfogó információt adnak (például a felső és az alsó jövedelmi decilis jövedelemrészének hányadosa), és
lehetőleg hosszú (több évtizedes) idősorban rendelkezésre állnak. A társadalmi jelzőszámokat részben az évente
közölt hivatalos statisztikai adatok, részben megismételt szociológiai adatfelvételek alapján szerkesztik meg. Az
indikátorokból egy teljes rendszert terveztek alkotni, amely a társadalmi élet minden lényeges területét lefedi.
Összekapcsolódott ez az elképzelés a többdimenziós jólétfogalom előtérbe kerülésével. Ennek az a felismerés
volt az alapja, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelem, amelyet korábban gyakran használtak egy-egy ország
jólétének mérésére, nem méri a jólét minden dimenzióját. A társadalmi jelzőszámokat bemutató kötetekben
némelykor életminőség-mutatók is szerepelnek.
A társadalmi jelzőszámok iránti lelkesedés egyes országokban idővel lelohadt, más országokban viszont
rendszeresen közölnek a társadalmijelzőszám-idősorokat bemutató köteteket. Ezek az utóbbiak a társadalom
állapotáról és változásairól összefoglaló elemzést is adnak. Magyarországon 1990 óta kétévenként Társadalmi
riport címen tesszük közzé a társadalmi jelzőszámokat (Andorka-Kolosi-Vukovich 1990; 1996). Az első
Társadalmi riport jelzőszámidősorai időben visszamennek addig, amíg csak ilyen adatok rendelkezésre állnak,
legalább a két világháború közötti évtizedekig, némely idősor az első világháború előtti korszakig. A későbbi
Társadalmi riport-kötetekben – az adatok ismétlésének elkerülése végett – csak az utolsó évek társadalmi
jelzőszámai szerepelnek, például az 1996. évi kötetben 1989-ig visszamenően. A hosszú távú tendenciák
elemzésére ezért célszerű a köteteket együtt használni. A német Datenreportok példáját követve a magyar
Társadalmi riportok a társadalmi jelzőszámok idősorai és azok elemzése mellett tartalmazzák az utolsó két év
legfontosabb szociológiai vizsgálatait bemutató tanulmányokat is.
3. ELMÉLETEK
Ennek a könyvnek más fejezeteiben, elsősorban az elmélettörténettel foglalkozó 2. fejezetben már többször
tárgyaltunk a társadalmi változások, a társadalmi fejlődés irányáról szóló elméleteket, többek között:
– Comte elméletét, amely szerint az emberi társadalmak a tudomány által irányított társadalom felé haladnak;
– Marx elméletét, amely szerint a társadalmi fejlődés csúcspontja és végpontja a szocialista, illetve kommunista
társadalom lesz;
– Spencer elméletét, amely szerint az emberi társadalmak egy olyan liberális gazda- sági-társadalmi-politikai
rendszer, az ipari társadalom felé közelednek, amelyben az állam szerepe minimális lesz, és amelyben a piaci
verseny a darwini természetes kiválasztódáshoz hasonlóan spontán módon irányítja a folyamatokat.
Ezeket a korai elméleteket az jellemezte, hogy az emberi társadalmak fejlődését úgy fogták fel, hogy elvezet
valamilyen tökéletes végállapothoz, és a fejlődés törvényei determinisztikusak.
A XX. századi társadalmiváltozás-elméletek jóval szerényebb igényűek, többnyire nem állítják, hogy a változás
utáni állapot szükségképpen jobb az emberiség számára, mint a megelőző állapot, és azt sem, hogy a változások
determinisztikus törvények szerint alakulnak, ellenkezőleg egyáltalán nem zárják ki, hogy egyes társadalmak

VÁLTOZÁS
némileg vagy teljesen eltérő utakat követnek, és azt sem, hogy egyes társadalmakban egyáltalán nem sikerül a
társadalmi változásokat végrehajtani, vagy pedig meg sem indulnak a változások.
3.1. Rostow elmélete

Az 1950-es években fogalmazta meg W. Rostow (1960) a gazdasági növekedés szakaszairól alkotott elméletét.
Eszerint a gazdasági növekedésnek öt szakaszát lehet megkülönböztetni: 1. a hagyományos agrártársadalmat, 2.
a fellendülés előfeltételeit megteremtő szakaszt, amelyben elkezd növekedni a megtakarítás és a beruházás,
intenzívebbé válik a bel- és külkereskedelem, létrejön a centralizált politikai hatalom, 3. a fellendülés vagy
„nekirugaszkodás” (take-off) szakaszát, amelyben erősen megnőnek a beruházások, elkezdődik a gyors
iparosodás, 4. az érettség szakasza, amelyben az ipari termelés kerül túlsúlyba, 5. a tömeges fogyasztás
szakasza, amelyben megnő a szellemi foglalkozásúak aránya, erősödik a társadalombiztosítás. Ennek az elméleti
sémának leglényegesebb eleme a „nekirugaszkodás” szakasza. Rostow szerint ebben a beruházás növekedése
játssza a döntő szerepet. Körülbelül negyven évig tart, utána a növekedés lelassul, de állandósul. Angliában
1783-1802-re, Franciaországban 1830-1860-ra, Németországban 1850-1873-ra, Oroszországban 1890-1914-re
esik a nekirugaszkodás szakasza. Magyarországon az első világháború előtti évtizedekre tehetjük a
nekirugaszkodást. Ros- tow utalt ugyan arra, hogy a nekirugaszkodásnak vannak társadalmi előfeltételei (a
társadalom egy részében megnőnek a fogyasztási igények, elterjed az a felismerés, hogy bizonyos célok
elérésére gazdasági növekedésre van szükség), és az érettség, majd a tömeges fogyasztás szakaszában a
társadalom maga is megváltozik, mégis – közgazdász lévén – jellegzetesen közgazdaságtani elméletet
fogalmazott meg, amelyben a gazdasági tényezők, elsősorban a megtakarítás és a beruházás játsszák a
főszerepet. Hatása azonban nemcsak a közgazdaságtanban és a politikában volt jelentős, hanem a szociológusok
körében is. Azt az 1960-as években elterjedt felfogást támasztotta alá, hogy elég a beruházásnak megnövekednie
ahhoz, hogy egy gazdaság vagy társadalom a visszafordíthatatlan fejlődés útjára lépjen.
A tömeges fogyasztás társadalmának elképzelésével szemben a szociológusok részéről erős kritikák is

megfogalmazódtak. Ebben élen járt a Frankfurti Iskola, különösen H. Marcuse (1990) Az egydimenziós ember
című könyvében, amelyben a minél nagyobb fogyasztásban érdekelt ember szellemi elszegényedését írja le.
A gazdasági növekedés elméletének egy számunkra igen érdekes kiegészítését fogalmazta meg A. Gerschenkron
(1984) gazdaságtörténész, mivel rámutatott arra, hogy az állam szerepe a gazdasági növekedés megindításában
eltérő volt, éspedig az először iparosodó országokban, Angliában és Hollandiában csekély, a később
iparosodókban és egyben Európában kelet felé haladva viszont egyre nagyobb. Így az állam az OsztrákMagyar
Monarchiában is lényeges szerepet játszott az iparosításban, de még inkább Oroszországban az első világháború
előtt. Ennek oka az volt, hogy a kormányok vezetői felismerték: ahhoz, hogy államuk a nemzetközi politikában
erős pozícióba kerüljön, erős gazdaságra és különösen erős iparra van szüksége. A szovjet iparosítást az állam
által előrehajtott, sőt kierőszakolt iparosítás szélsőséges példájának mondhatjuk.
3.2. Az ipari társadalom elmélete

Szociológusok, nem pedig közgazdászok fogalmazták meg a Rostow gazdaságinöveke- dés-elméletéhez közel
álló ipari társadalom elméletét (Kerr et al. 1960; Aron 1962). Eszerint az iparosodás nemcsak a gazdaságot,
hanem a társadalmat, a politikai rendszert és kultúrát is alapvetően átalakítja. Hasonlóakká válnak nemcsak a
munkakörülmények, hanem a szélesebb értelemben vett életkörülmények (lakás, lakókörnyezet, közlekedés
stb.), az életmód, a szabadidő mennyisége és eltöltésének módja, csökken a gyermekszám, megnő az élettartam,
a társadalom tagjainak gondolkodásmódja racionálissá válik, az élet minden területén érvényesül a
bürokratizálódás és a racionális munkaszervezés.
Egyes szociológusok úgy fogalmaztak, hogy egy ázsiai elmaradott társadalom tagjainak nézőpontjából az
Egyesült Államok és a Szovjetunió társadalma nagyon hasonlónak látszik, mert mindkettőben megtalálhatók az
ipari társadalom jellemzői, ehhez képest a gazdasági és politikai intézmények különbségei elhanyagolhatóaknak
tűnnek. Az ipari- társadalom-elmélethez kapcsolódott némelykor az a feltételezés, amelyet
konvergenciaelméletnek neveztek, hogy tudniillik az ipar hatása olyan erős, hogy az ipari társadalmak közötti
különbségek el fognak mosódni, a kapitalista és szocialista társadalmak valamilyen közös modell felé fognak
közeledni, amely részben kapitalista, részben szocialista jellemzőket fog magán viselni, vegyes gazdaság lesz, a
piac és a gazdasági tervezés együtt fogja a gazdasági folyamatokat irányítani. A nagy és az akkori irodalomban
megoldatlan kérdés persze az volt, hogy az ipar előbb-utóbb kikényszeríti-e a többpártrendszerű és liberális
demokrácia elfogadását.
Az ipari társadalom elméletének alapvető feltételezését, hogy tudniillik a termelés technológiája és szervezete

VÁLTOZÁS
messzemenően meghatározza nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi és politikai élet összes jellemzőit, az
emberiség egész történetére terjesztette ki Lenski (Lenski 1966; Lenski-Lenski-Nolan 1991). Eszerint az
emberiség történetének nagy fordulópontjait a következő technológiai újítások hozták: a földművelés és a hozzá
szükséges szerszámok, először az ásóbot, majd a kapa felfedezése; az eke felfedezése; a nem emberi és nem
állati energiák felhasználása, továbbá a gépek felfedezése. Az első választja el egymástól a gyűjtögető- és
vadásztársadalmakat a kertésztársadalmaktól, a második a kertésztársadalmakat az agrártársadalmaktól, végül a
harmadik az agrártársadalmakat az ipari társadalmaktól. Lenski e négy nagy társadalomtípus mellett (amelyek
közül a kertész- és agrártársadalmakat felosztja az egyszerű és az előrehaladott kertész- és agrártársadalmakra)
még három „mellékutat” is lát az emberiség történetében: a pásztortársadalmakat, a halásztársadalmakat és a
tengeri társadalmakat.
Mindegyik társadalomtípushoz hozzákapcsol meghatározott település- és osztályszerkezetet, továbbá

megfogalmazza a társadalmi egyenlőtlenség és a társadalmi mobilitás hosszú távú változását e
társadalomtípusokban (19.1. táblázat). A társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek a vadász- és
gyűjtögetőtársadalmakban minimálisak, fokozatosan nőnek egészen az agrártársadalomig, azután az iparosodás
előrehaladtával csökkenni kezdenek. A társadalmi mobilitás, amely a vadász- és gyűjtögetőtársadalmakban
majdnem korlátlan, mert a társadalmi pozíció elsősorban attól függ, hogy az adott időszakban ki milyen erős és
ügyes, fokozatosan csökken az egyszerű agrártársadalmakig, majd nőni kezd, éspedig először az előrehaladott
agrártársadalmakban a lefelé irányuló mobilitás nő meg, mivel a felső osztályok létszáma demográfiai okok
miatt nő, viszont a felső pozíciók száma nem nőhet, az ipari társadalomban viszont tovább nő a mobilitás, és
elsősorban fölfelé irányul, mert immár az alsó osztályok demográfiai növekedése gyorsabb, ugyanakkor a felső
pozíciók (értelmiségiek, irodai foglalkozásúak) száma nő.
Lenski elméletét a technológiai determinizmus példájának tekinthetnénk, Lenski azonban hangsúlyozza, hogy a
technológia, a gazdaságszervezet, a társadalom osztályviszonyai, az állam, az emberek mentalitása
kölcsönhatásban áll egymással.
Az ipari társadalom elméletének mintegy folytatása a posztindusztriális társadalom elmélete. Eszerint az ipar
része a nemzeti jövedelem megtermelésében és a foglalkoztatásban bizonyos felső határ elérése után csökkenni
kezd, ezzel egyidejűleg fokozatosan nő a szolgáltatások szerepe (Fourastié 1961). A posztindusztriális vagy
szolgáltatási társadalomban megváltozik az emberek életmódja, a korábbinál sokkal magasabb az éleszín-
vonaluk, több szabadidejük van, megnő a tudás fontossága (Touraine 1971; Bell 1973), ennek következtében
megváltozik a társadalom szerkezete is, mert a tudással rendelkezők kerülnek a társadalmi hierarchia csúcsára.
Bármennyire tiltakoztak a technológiai determinizmus kritikája ellen, az ipari (és posztindusztriális) társadalom
elméletének képviselői mégis azt sugallták, hogy a modern emberi társadalmak jellemzőit alapvetően az ipar,
illetve később a szolgáltatások uralkodó szerepe befolyásolja.
3.3. A modernizáció elmélete

A modernizáció elméletét ennek a technológiai determinizmusnak korrekciójaként értelmezhetjük. A korai – az
1960-as években megjelenő – modernizációs elmélet elméleti hátterét a T. Parsons-féle társadalmirendszer-
elmélet (Parsons 1967) adta, amely szerint az négy alrendszerből tevődik össze: a politikai, a gazdasági, a
kulturális és a személyiségi alrendszerből. Ahhoz, hogy a társadalom modernizálódjék, mind a négy
alrendszerben változásoknak kell bekövetkezniük, ezek a változások egymást kölcsönösen befolyásolják.
Parsons nem állította, hogy a négy alrendszer közül bármelyiknek a többieket meghatározó, elsődleges szerepe
lenne a modernizációban.
19.1. táblázat - 19.1. táblázat ♦ Társadalomtípusok Lenski szerint
Társadalom Történelmi
típus Termelőeszkö Település Osztályok Egyenlőtlensé Mobilitás példa

z g
Vadász A Nincs állandó Nincsenek Csekély, testi Teljes Az emberiség

természetben tele erőn, törté
talált

VÁLTOZÁS
és gyűjtögető tárgyakból pülés ügyességen netének első

készített alapul évtízezredei
szerszámok
Egyszerű Asóbot Egészen kis Kezdenek Csekély, a Közel teljes i. e. 7000-4000

falu kialakulni, a vagyo Kö
kertész vagyon non alapul zel-Kelet

átöröklése, a
rabszolgaság
megjelenése
Előrehaladott Fémkapa Nagyobb falu Vagyonosok- Növekszik Csökken i. e. 4000-3000
kertész nincstelenek
Egyszerű Eke Első városok Birtokos-pap- Nagy Minimális Egyiptom,

agrár Mezopotámia
paraszt- kb. i. e. 700-ig
rabszolga
Előrehaladott Vaseke, Város és falu Földbirtokos- Nagy Kicsit nő, Középkori

acélfegyver lefelé Európa
agrár pap-paraszt- mobilitás

iparos—
kereskedő
Ipari Gépek, nem Nagyvárosok Tőkés-munkás, Csökken Növekszik, Európa egyre

emberi és közép- fölfelé több
nem állati osztály, mobilitás országa a

energia- XVIII.
források vezető- század második

beosztott felétől
kezdődően
Így a modernizációs elméletre támaszkodó első kutatások egy része a politikai mozgósításra, demokráciára, a
nemzetállamra helyezték a súlyt, mások a modern vallási kultúra, értékek, normák, mentalitás kialakulását
vizsgálták, végül – de nem utolsósorban – olyan kutatások is kezdődtek, amelyek azt próbálták felmérni, hogy a
modernizációhoz milyen személyiségtípusra van szükség, egészen pontosan: milyen személyiségi jellemzőkkel
kell hogy rendelkezzék a társadalom tagjainak egy jelentős része, hogy a modernizáció megvalósítható legyen.
Ez utóbbiak közül különösen érdekesek voltak McClelland (1961) empirikus kutatásai a
„teljesítménymotiváció” elterjedtségéről. Eszerint a modernizációhoz szükséges, hogy a társadalom tagjait a
társadalmi siker, fölfelé irányuló mobilitás, az egyéni teljesítmény felmutatása erősen motiválja, tehát hogy ne
elégedjenek meg örökölt társadalmi helyzetükkel, ne vezesse őket mindenekelőtt a társadalmi környezethez való
alkalmazkodás vágya. Inkeles és Rossi (1974) egy nyolc – részben fejlett, részben fejlődő – országra kiterjedő
empirikus vizsgálatban 12 személyiségjellemző dimenziójában mérték a modernitást. Ezek: 1. nyitottság az új
tapasztalatokkal szemben, 2. nyitottság a változásokkal szemben, 3. vélemény a nagy társadalmi kérdésekről, 4.
törekvés az informálódásra, 5. jelen- és jövőorientáltság, 6. hatékonyság,
1. tervezés, 8. bizalom a környező világ kiszámíthatóságában, 9. a technikai szakismeretek értékelése, 10.

magas aspirációk az iskolai végzettség és foglalkozás terén, 11. mások emberi méltóságának tisztelete, 12. a
termelési folyamatok megértése.
R. Münch nagyigényű könyveiben (1984; 1993) rendszerezte és újraforgalmazta a modernitás elméletét. A

VÁLTOZÁS
társadalmon belül – Parsonshoz hasonlóan, de némileg túllépve rajta – négy rendszert különböztetett meg: a
gazdasági rendszert, amely a létszükségletek fedezéséhez szükséges termékeket állítja elő; a politikai rendszert,
ahol a közösségi döntéseket hozzák; a közösségi rendszert, amely a társadalom integrációját biztosítja; és végül
a kulturális rendszert, amelyben a normák és az értékek kérdéseiben való konszenzus kialakul. A modern
társadalomban a gazdasági rendszerben a piac, a politikaiban a demokrácia, a közösségi rendszerben az erős
integráció, a társadalmi kirekesztés hiánya, a kulturális rendszerben az újításra és a békés, szakszerű vitára,
párbeszédre való készség a jellemző. A négy rendszer korántsem különül el egymástól, mint ahogyan azt a
modern társadalmak differenciálódásának elméletét képviselők állítják, hanem szoros kölcsönhatásban áll
egymással, Münch kifejezésével élve „interpenetrál” egymással. Így valósul meg mind a négy rendszerben a
négy alapvető modern érték: a racionalitás, a szabadság, a szolidaritás és környező világ aktív alakítása.
A modernitás kultúrájáról írott kétkötetes munkájában, ahol négy modern társadalmat – az Egyesült Államokat,
Angliát, Franciaországot és Németországot – hasonlít össze, és arra a következtetésre jut, hogy a modernitásnak
némileg különböző változatai fordulnak elő, különös súlyt helyez a kulturális rendszer, azon belül is a vallás
szerepére a gazdasági, politikai és közösségi intézmények alakítására. A négy vizsgált modern ország
intézményeinek különbségét arra vezeti vissza, hogy Amerikában a kálvinista puritán kisegyházak, Angliában az
anglikanizmus, Franciaországban az antiklerikális ateizmus, Németországban pedig a lutheranizmus nyomta rá
bélyegét a modern kultúra kialakulására.
A modernizációs elméleteknek ezen első hulláma alapján készültek el az első nagy nemzeti és nemzetközi
gyűjtemények a modernizáció mérésére szolgáló társadalmi jelzőszámokról (Flora 1974; Wiegand-Zapf 1982).
3.4. Elias civilizációs elmélete

A T. Parsons-féle strukturális funkcionalizmus elméletével egyidejűleg – de bizonyos fokig annak tudatos
ellentételeként – fogalmazta meg N. Elias (1987) civilizációs elméletét, amelyre a könyv megjelenése után sok
évvel figyelt fel a világ szociológiája. A mindennapi viselkedés megváltozásában látta a társadalmi változás, a
civilizálódás lényegét. Kutatta többek között a mindennapi életben megnyilvánuló agresszivitásnak, az
udvariassági szokásoknak, a heves érzelmek kifejezésre juttatásának, illetve elfojtásának, az étkezési
szokásoknak, az anyagcsere elvégzésének (például a férfiak nyilvános vizelésé- nek), a meztelen
megmutatkozásnak (fürdésnél), az együttalvásnak stb. évszázados változásait. Mindezek a változások lassan és
sokszor erős ellenállásba ütközve mentek végbe. Például amikor a XI. században egy velencei dózse bizánci
görög hercegnőt vett feleségül, aki bevezettette a villa használatát a dózse étkezéseinél, a velencei papok súlyos
szemrehányásokkal illették a dózsét, mondván, hogy magára vonja Isten haragját. A villa még a XVII.
században is csak az európai felső rétegekben használt luxustárgy volt, a húst általában késsel feldarabolták és
kézzel ették. Elias szerint a civilizáció folyamata abból áll, hogy minél nagyobbá és minél bonyolultabbá válik
egy társadalom, annál nagyobb szükség van arra, hogy a társadalmilag elfogadhatatlan ösztönös, elsősorban az
erőszakos viselkedést ne külső kényszerrel szorítsák vissza, hanem a társadalom tagjaival belsőleg fogadtassák
el az azokat tiltó szabályokat, úgyhogy a szégyenérzet tartsa vissza a társadalom tagjait az ilyen viselkedéstől.
A mai civilizált embert az jellemzi, hogy szigorúan tartja magát a társadalmi udvariassági normákhoz,
tartózkodik a heves érzelmek kinyilvánításától, az agresszivitástól, késsel-villával étkezik, anyagcseréjét
magányosan végzi, csak a szűk család tagjai alszanak egy szobában stb. Elias számára azonban nem egyértelmű,
hogy az egyéni viselkedésnek ilyen mértékű önszabályozása nem veszélyezteti-e a mai ember lelki egészségét.
3.5. Dependenciaelmélet, centrum és periféria

A modernizációelmélettel szembeni legerősebb kritikákat a kifejezetten baloldali elkötelezettségű, azon belül is
a nyugati marxista szociológusok fogalmazták meg. Ez a leghétköznapibb módon abban a véleményben
fejeződött ki, hogy a fejlődő országok nem akarják az amerikai gazdaságot, társadalmat és demokráciát
utánozni. Az igényesebb kritika arra összpontosított, hogy a mai fejlődő országok nem képesek a mai fejlett
országok korábbi modernizációs útját végigjárni, mert a világgazdaságban elfoglalt alárendelt, függő,
kizsákmányolt pozíciójuk ezt megakadályozza. A fejlődő országok szociológusai közül Cardoso (1979)
fogalmazta meg ezt a legvilágosabban dependenciaelméletében. Eszerint a fejlett országok nem engedik a
fejlődőket kitörni jelenlegi függő gazdasági helyzetükből.
Ennél is egyértelműbb és nagyobb igényű I. Wallerstein (1974; 1980; 1989) centrum-periféria elmélete.
Wallerstein abból indul ki, hogy minden világgazdasági rendszernek (ma már csak egyetlen ilyen rendszer
létezik a világon, amely annak szinte az egészét átfogja, régebben azonban például a kínai világrendszer nem
tartozott az európai világrendszerhez) van egy központja, ahol a gazdasági fejlettség a legmagasabb szinten áll,

VÁLTOZÁS
és amely ennek következtében nagy gazdasági és politikai-katonai hatalommal rendelkezik a világrendszer

alárendelt országai fölött. A centrum ennek következtében képes kizsákmányolni a perifériát, valamint a
centrum és a periféria között elhelyezkedő félperifériát, és megakadályozza azt, hogy egy-egy ország a
perifériából vagy félperifériából kitörjön. A centrum-periféria viszonyban csak azáltal következik be változás,
hogy a centrum eltolódik a világ másik régiójába. Így a középkor végén az európai világrendszer középpontja
Észak-Olaszországban volt, majd a centrum áttolódott Angliára és Hollandiára, később az Egyesült Államok
keleti partjára, ma pedig annak jelei mutatkoznak, hogy a centrum átkerül a Csendes-óceán két partjára, tehát az
Egyesült Államok nyugati partvidékére és Japánra, esetleg az ázsiai kis tigrisekre. Kelet-Közép-Euró- pa, azon
belül Magyarország a középkor végén még viszonylag közel állt a centrumhoz és így félperiferiális helyzetben
volt, a XVI. századtól kezdve azonban egyre inkább a perifériára szorult.
A termelési viszonyok eltérően alakultak ezeken a területeken. Például a XVI-XVII. században a magban egyre
nagyobb mértékben bérmunkásokat foglalkoztattak, a félperiférián a mezőgazdasági részesművelés volt a
legelterjedtebb, a periférián pedig a ro- botoltató nagybirtok. Ennek megfelelően teljesen eltérő volt a társadalmi
szerkezet is. Különböző volt az állami hatalom jellege is. Wallerstein szerint az angliai és hollandiai hatékony,
de nem túlságosan erős állam volt a legkedvezőbb a gazdasági és társadalmi fejlődés számára.
3.6. A modernizáció új elmélete

Wallerstein magabiztosan úgy összegezte a modernizációs elméletről alkotott véleményét, hogy „modernisation
theory: requiescat in pace”, vagyis „hagyjuk békén meghalni”. A dependencia és a centrum-periféria elmélet
első megjelenéseit követő években azonban a történeti folyamatok rácáfolni látszottak ezekre az elméletekre.
Több országnak, elsősorban az ázsiai kis tigriseknek, de az utolsó években láthatóan további országoknak is
sikerült a „nekirugaszkodás” szakaszába lépni, tehát az elmaradottságból kitörni. Maga Cardoso is, miután
Brazília köztársasági elnökévé választották, láthatóan erre az útra próbálja, egyelőre nem sikertelenül, Brazíliát
vezetni.
Ennél is meggyőzőbb az a tény, hogy az európai volt szocialista országok társadalmának és politikusainak nagy
többsége egyértelműen a modernizációt tűzte ki kívánatos célnak: Észak-Amerikához és Nyugat-Európához
hasonló hatékony piacgazdaságot és politikai demokráciát kíván megvalósítani.
E. A. Tiryakian (1991) ezért – Wallerstein kijelentését megfordítva – azt javasolta: „modernisation: exhumetur in
pace”, vagyis keltsük életre békésen a modernizációs elméletet. W. Zapf pedig a Német Szociológiai Társaság
1990. évi kongresszusán tartott elnöki előadásában kifejezetten a kelet-németországi és más kelet-közép-európai
társadalmakban végbemenő változások vizsgálatánál javasolta a modernizációs elméletnek egy továbbfejlesztett
változatát alkalmazni (Zapf 1991). Zapf definíciója szerint a modernitás alkotóelemei: piacgazdaság, jólétben
élő társadalom tömeges fogyasztással és jóléti állammal, a pártok versengésén alapuló demokrácia. A
modernizáció újelmélete elsősorban a következőkben tér el a modernizációs elméletek első hullámától:
– az újítások megvalósítására való képességre, illetve annak hiányára nagy figyelmet fordít; nem szükségszerű
ugyanis, hogy egy társadalom képes régi, nem hatékony intézményeit megújítani;
– mint azt az intézményes közgazdaságtan tanítja, a fejlődés mindig „útfüggő”, egy megkezdett útról nem
könnyű letérni, mert a régi nagy szervezetek hatalmi előnyben vannak a hatékonyabb és új, de szükségképpen
kisebb szervezetekkel szemben, továbbá a fennálló intézményekbe sok emberi erőfeszítést ruháztak be (például
megtanulták, hogyan kell azokban eredményesen tevékenykedni), az intézményi újítás esetén ezek az emberi
beruházások veszendőbe mennek;
– nem hanyagolja el a modernizációval járó társadalmi konfliktusokat sem; a modernizációnak ugyanis

szükségképpen vannak vesztesei, egyrészt azok, akik a modernizáció előtt hatalmi pozícióban voltak és annak
elvesztésétől tartanak, másrészt azok, akik nem tudnak kellőképpen alkalmazkodni a modernizáció miatt
megváltozott követelményekhez;
– a modernizációnak több útja lehetséges, tehát a kelet-közép-európai és kelet-európai országok vagy a kelet-
ázsiai országok nem szükségképpen utánozzák azt az utat, amelyet a nyugat-európai és az észak-amerikai
társadalmak jártak végig, amelyeknek modernizációs útjai máskülönben maguk is némileg eltérőek voltak;
– nem lehet kizárni a modernizációs kudarcok előfordulásának lehetőségét (Zapf 1996a; 1996b).
Ezt az „új” modernizációs elméletet több szempontból bírálták.

VÁLTOZÁS
C. Offe (1994) abból indul ki, hogy az OECD-országok, vagyis a gazdag európai és észak-amerikai társadalmak
történelmi útja és jelenlegi helyzete más országok számára utánozhatatlan. Konkrétan a kelet-közép-európai
országok átalakulását illetően pedig azt jósolja, hogy lehetetlen egyszerre megvalósítani a diktatúrából a
demokráciába és a tervgazdaságból a piacgazdaságba való átmenetet, különösképpen ha egyidejűleg a
nemzetépítést is el kell végezni, mint például Szlovákiában (Offe 1992).
Hasonló A. Przeworski (1991) érvelése: a kelet-európai országok a következő években, hasonlóan mint a dél-
amerikaiak az elmúlt évtizedekben, ingadozni fognak a demokratikus és autoritárius politikai rendszerek, a
piacgazdaság és az állami gazdasági beavatkozás között. A demokratikus politikai rendszer ugyanis nem képes a
szükséges piacgazdasági reformokat keresztülvinni, mert azokkal szemben erős a társadalmi ellenállás, ezért a
gazdaság stagnál. Diktatúra jön létre azzal a céllal, hogy a gyors piacgazdasági átmenetet megvalósítsa, az
ennek érdekében hozott intézkedések azonban annyira népszerűtlenné teszik a kormányzatot, hogy az a
társadalom növekvő ellenállásával szembesülve átadja a helyét egy újabb demokratikus rendszernek, amely
azonban ismét nem képes a szükséges gazdasági átalakulást megvalósítani, és így tovább.
C. Offe a Frankfurti Iskola harmadik nemzedékének tagjaként, A. Przeworski pedig amerikai marxistaként
bírálta a modernizáció elméletét. Egészen ellentétes, éspedig liberális álláspontról fogalmazta meg a bírálatát
legújabban R. Dahrendorf (1995). O, aki 1990-ben még a piacgazdaság és demokratikus politikai rendszer
megvalósításának nagy lehetőségét látta megnyílni az 1989-1990-es rendszerváltásokkal (Dahrendorf 1990),
most kiábrándultan állapítja meg, hogy a piacgazdaság, a politikai szabadság és a társadalmi integráció
(kohézió) nem valósul meg együtt: a valóságban vagy piacgazdaságot és politikai szabadságot látunk társadalmi
integráció nélkül (a jelenlegi fejlődés ebben az irányban mutat Európában és Észak-Amerikában), vagy
piacgazdaságot és társadalmi integrációt politikai szabadság nélkül (a gazdasági fejlődésnek induló ázsiai
országokban), és attól tart, hogy a volt szocialista országok is csak e két alternatíva között választhatnak.
Mindezen bírálatok ellenére úgy látom, hogy a modernizációs elméletek második hulláma sokkal alkalmasabb a
kelet-közép-európai társadalmak legújabb változásainak vizsgálatára, mint például a közgazdászok által
megfogalmazott „sokkterápiák” és „500 napos tervek”, amelyek csak a piacgazdaságra való igen gyors áttérést
tűzik ki célul a társadalmi előfeltételek és hatások elhanyagolásával, vagy azok az elméletek, amelyek a
lényeges gazdasági-társadalmi-politikai változások lehetetlensége mellett érvelnek. A modernizációelméletek
ugyanis rámutatnak, hogy a társadalmak állandóan változnak, de a változások gazdasági, társadalmi és politikai
dimenzióit nem lehet egymástól elszakítva vizsgálni.
3.7. Forradalomelméletek
Az eddigiekben a társadalmi változás olyan elméleteivel foglalkoztunk, amelyek feltételezik, hogy a változások
lassan, fokozatosan mennek végbe. Van azonban a társadalmi változásnak különleges gyors formája, a
forradalom. A történelemben ritkán fordulnak elő forradalmak, még ritkábban sikeres forradalmak. A XVIII-
XX. században azonban néhány olyan sikeres forradalomra került sor (elsősorban az amerikai, a nagy francia, az
orosz és a kínai forradalom), amely nemcsak az adott ország, hanem az egész világtörténelem menetét
megváltoztatta, ezért indokolt lenne a szociológia speciális érdeklődése a forradalom okai és következményei
iránt. Ehhez képest, mint azt T. Skocpol (1979) nagy visszhangot kiváltó könyvében megállapította, a
szociológia ezt a témát az elmúlt évtizedekben meglehetősen elhanyagolta. A magyar szociológusok, sőt a
magyar társadalom minden tagja számára egészen különlegesen érdekes a forradalom jelensége, mert a XIX.
század közepe óta a magyar társadalmat több olyan esemény (1848-1849, 1918-1919, 1945, 1956) rázkódtatta
meg, amelyet forradalomnak szoktunk nevezni. Az 1990. évi rendszerváltásra is gyakran használjuk a
„forradalmi” jelzőt. Ezért az alábbiakban bemutatok hat elméletet a forradalomról, elsősorban annak okairól.
Mindegyik elmélet erősen összefügg azzal, hogy alkotója milyen forradalomra gondolt:
1. Marx szeme előtt elsősorban a jövendő szocialista forradalom lebegett, ő fogalmazta meg a forradalom
legrészletesebb és talán legnagyobb hatású elméletét. Eszerint a forradalom alapvető oka, hogy amikor a
termelőerők (technológia) fejlődése előbbre haladt, mint a fennálló termelési viszonyok állapota, közöttük
ellentmondás alakul ki, a termelési viszonyok már nem felelnek meg a termelőerők fejlettségének. A
termelőerők és a termelési viszonyok közötti ellentmondás az osztályharcok felerősödésében jut kifejezésre. A
kizsákmányolt osztályban tudatosodik, hogy helyzetének javításához meg kell dönteni a fennálló gazdasági-
társadalmi-politikai rendszert, ennek érdekében erőszakhoz folyamodik. A forradalom megszünteti ezt az
ellentmondást azáltal, hogy új termelési viszonyokat hoz létre.
Marx szerint tehát a forradalom okai az objektív gazdasági viszonyokban vannak, magát a forradalmat pedig
egy osztály hajtja végre. Nem egészen világos Marx elméletében, hogy mekkora szerepe van a forradalomban a

VÁLTOZÁS
kizsákmányolt osztály szegénységének, elnyomorodásának. Hasonlóképpen nem világos, hogy mekkora

szerepet játszik a forradalmi mozgalom, párt. Lenin forradalomfelfogásában a munkásosztály élcsapatának, a
pártnak egészen döntő szerepe van, mert ez mozgósítja, vezeti a munkásosztályt.
2. Ch. Tilly és munkatársai (1975) aXIX-XX. századi forradalmak történeti elemzésében a politikai mozgalom
szerepét emelték ki. A forradalom a kollektív politikai akciók egyik különleges esete, amelyek mind a politikai
hatalom megszerzésére irányulnak. Bármennyire hátrányos objektíven az elnyomott és kizsákmányolt tömegek
helyzete és bármennyire nagy azoknak az elégedetlensége, meg kell őket szervezni, hogy forradalmat indítsanak
és azt sikeresen véghezvigyék. A mozgalom azonban nem szükségképpen vezet el a forradalomhoz.
3. T. Skocpol (1979) a nagy francia, az orosz és a kínai forradalmat tekinti a sikeres forradalom iskolapéldáinak.
Az állam szerepét emeli ki a forradalomban, pontosabban azt, hogy a sikeres forradalomhoz szükséges, hogy a
régi államhatalom belső problémák (államcsőd), külső fenyegetettség vagy katonai vereség következtében
meggyengüljön, összeomoljék. Ha az államhatalom erős és hatékony képes maradni, akkor felülről
kezdeményezett reformok és az elnyomott osztályok egy részével kötött szövetségek útján el tudja hárítani a
forradalom kirobbanását.
4. T. Gurr (1971) a forradalmat a politikai erőszak egyik speciális formájának tekinti a partizánháború, az
államcsíny, a lázadás stb. mellett. Ebből következően a forradalom – ugyanúgy, mint más erőszakos politikai
akciók – okát nem a társadalom tagjainak ob- jektívan rossz helyzetében, hanem az elégedetlenségben,
pontosabban a relatív deprivá- cióban látja. Ezen azt érti, hogy a politikai rendszer nem képes a társadalom
tagjai számára azokat a javakat és lehetőségeket nyújtani, amelyeket azok elvárnak tőle.
5. Még távolabb áll a materiális magyarázatoktól Ch. Johnson (1966) forradalomelmélete, amely a Parsons-féle
strukturális funkcionalizmusból indul ki. Szerinte akkor kerül sor forradalomra, ha a társadalom elfogadott
értékei nem felelnek már meg azoknak a változó követelményeknek, amelyeket a környezet támaszt a
társadalommal szemben. A régi értékek hitelüket veszítik, a rendszer politikai legitimációja megrendül. A
forradalom lényege, hogy új értékeket állít a régiek helyére.
6. Végül H. Arendt (1965) azon gondolatát említem meg, hogy a nagy francia forradalom után a XIX. században
a forradalmak elsősorban szociális problémák miatt robbantak ki, a XX. század második felében (és itt
különösképpen az 1956. évi magyar forradalomra hivatkozik) visszatért a forradalmak eredeti tartalma, amely
például az amerikai forradalmat jellemezte, nevezetesen, hogy a forradalom célja a szabadság helyreállítása
vagy kivívása, az elnyomás megszüntetése.
A társadalmi változásokat elemző vizsgálatok közül itt egy több országra kiterjedő kutatást mutatok be,
amelyben 17 társadalmi folyamat és a demográfiai és gazdasági keretfeltételek területéről összegyűjtött,
egységesen definiált társadalmijelzőszám-idősorok alapján elemezték és hasonlították össze az 1960 és 1990
közötti változási tendenciákat. Eddig négy ország, az Egyesült Államok (Caplow et al. 1991), Németország
(Glatzer et al. 1992), a kanadai Quebec (Langlois et al. 1990) és Franciaország (Dirn 1990) elemző kötetei
jelentek meg. Közülük a Németországot bemutató kötetben felsorolt tendenciákat foglalom itt össze (a német
kötetben megadott számozás szerint):
0. Keretfeltételek:
0.1. Demográfiai trendek. Az NSZK népességszáma erősen nőtt 1980-ig. 1972-től a halálozások száma nagyobb
a születésszámnál, a hiányt a bevándorlás kiegyenlítette. A népesség erősen elöregszik.
0.2. Makrogazdasági trendek. A gazdasági növekedés lelassult. A közkiadások folyamatosan nőttek a

társadalombiztosítási rendszer kiterjedése következtében.
0.3. Makrotechnológiai trendek. Az 1973. évi olajválság olyan technológiák kifejlesztésének kiindulópontja
volt, amelyek kevesebb energiát fogyasztanak és diverzifikálják az energiaforrásokat.
1. Korcsoportok
1.1. Fiatalok. A fiatalok egyre hosszabb időt töltöttek az oktatási rendszerben, ugyanakkor nőtt a fiatalok
körében a munkanélküliség. Ezzel kitolódott a serdülőkor felső határa. A családalapítás átlagos életkora is
emelkedik.

VÁLTOZÁS
1.2. A várható élettartam meghosszabbodása és a nyugdíjba vonulás életkorának fia- talodása következtében az
időskori életszakasz meghosszabbodott. Az idősek átlagos anyagi helyzete javult.
2. Mikrotársadalmi jelenségek
2.1. Identifikáció. Az állampolgárok növekvő része a középosztály tagjának tartotta magát. Nőtt a barátokkal,
kollégákkal való kapcsolatok intenzitása, az egyesületekben való részvétel.
2.2. Rokonság. Csökkent a három- és többgenerációs háztartások aránya, de a rokoni kapcsolatok

intenzívebbekké váltak.
2.3 Szomszédság, helyi közösség. A magasabb jövedelmű családok kiköltöztek a városokat körülvevő
zöldövezetekbe, a városok belső kerületei egyre inkább a szegényebbek lakóhelyeivé váltak.
2.4. Helyi autonómia. Az alkotmány biztosítja a helyi önkormányzatok önállóságát saját ügyeik intézésében,
ténylegesen azonban nőtt ezeknek az önkormányzatoknak a függősége a központi kormányszervektől.
2.5. Önkéntes egyesülések. Aktivitásuk intenzitása növekedett, megjelentek az állampolgári kezdeményezések

és az önsegélyező csoportok.
2.6. Társas kapcsolatok. A családok mellett növekvő szerepet játszottak más kiscsoportok.
3. Nők
3.1. Női szerepek. Alapvetően megváltoztak, de a nők ma is hátrányosabb helyzetben vannak a családi
munkamegosztásban, a foglalkoztatás és jövedelem területén, a közéletben.
3.2. Gyermekszülés. Az 1950-es évek „gyermekhullámhegyét” 1963-tól kezdődően a születésszám drasztikus

csökkenése követte.
3.3. Házasság. Egyre kevesebb házasságot kötnek, nőtt a válások, a házasság nélküli együttélések, a házasságon
kívüli születések és az egyszülős családok aránya.
3.4. A nők foglalkoztatása. Növekedése jelzi, hogy terjedt az igény a család és a foglalkozási karrier
kombinálására.
3.5. Reprodukciós technológiák. Elterjedtek a modern születésszabályozási módszerek.
4. Munkaerőpiac
4.1. Munkanélküliség. Az 1970-es években nőni kezdett és az 1980-as évek közepén közel 10 százaléknál
tetőzött. A munkanélküliség koncentrálódása egyes csoportokban és tartósabbá válása arra enged következtetni,
hogy strukturálissá vált és a munkaerőpiac szegmentálódott.
4.2. Foglalkozás és szakképzettség. Nőtt a szellemi foglalkozású és a szakképzett foglalkoztatottak aránya.
4.3. A foglalkoztatás típusai. Nőtt a nem tipikus foglalkoztatási formák, különösen a részfoglalkozások aránya.
4.4. A munkaerő szektorok szerinti megoszlása. Nőtt a szolgáltatási szektor, de még mindig kisebb, mint a
hasonló fejlettségű más országokban.
4.5. A munka számítógépesítése. Erősen elterjedt.
5. Munka és vezetés
5.1. Munkaszervezet. A taylorizmust egyre inkább felváltották a rugalmasabb munkaszervezési formák.
5.2. Személyzeti ügyintézés. A munkahelyen történő továbbképzés nagyon elterjedt. Más országoktól eltérően
Németországban nem nőtt a bérek egyéni meghatározása.
5.3. Vállalatméret. A vállalatok száma erősen nőtt. A kisvállalatok száma különösen a szolgáltatási szektorban
nőtt erősen. Az új munkahelyek főképpen a kisvállalatokban jönnek létre.

VÁLTOZÁS
6. Társadalmi rétegződés
6.1. Foglalkozási státus. Az önállók és a munkások aránya csökkent, a közhivatalnokoké és a tisztviselőké nőtt.
6.2. Társadalmi mobilitás. A mobilitási esélyek nőttek, ebben szerepet játszott a gazdasági struktúra átalakulása
és az oktatási lehetőségek bővülése. A mobilitási esélyek azonban még távolról sem egyenlőek.
6.3. Gazdasági egyenlőtlenség. Bár a jövedelem- és a vagyonszínvonal erősen emelkedett, azok egyenlőtlensége
nem csökkent.
6.4. Társadalmi egyenlőtlenség. Szubjektív osztályidentifikáció szempontjából a lakosságnak több mint a fele a
középosztály tagjának tartja magát. Az utolsó tíz évben kissé csökkent a magukat a munkásosztályhoz
tartozóknak és nőtt a magukat a közép- és felső osztályhoz tartozóknak mondók aránya.
7. Társadalmi viszonyok
7.1. Konfliktus. A munkahelyi konfliktusok kezelésének intézményesített mechanizmusa jól működött, nem
voltak éles politikai konfliktusok, a hagyományos kulturális konfliktusok majdnem teljesen eltűntek. A nők
hátrányos helyzete és az ökológiai problémák jelentek meg új konfliktusforrásokként.
7.2. Tárgyalások. A konfliktusok megoldásának módja legtöbbször a felek tárgyalása volt.
7.3. Viselkedési normák. Nőtt a tolerancia a többségtől eltérő véleményekkel és viselkedésekkel szemben.
7.4 Tekintély. A családi életben az engedelmesség és fegyelem helyére liberálisabb értékek léptek. A
munkahelyen a pozícióból adódó tekintély háttérbe szorult a hozzáértésen alapuló funkcionális tekintéllyel
szemben. A politikai intézmények bírálata erősödött.
7.5. Közvélemény. A választásokon részt vevők aránya magas. A hagyományos választási rendszerrel szembeni
kritika azonban nőtt.
8. Az állam és a szolgáltatóintézmények
8.1. Oktatási rendszer. A nyugatnémet oktatási rendszer a második világháború óta kevésbé változott, mint más
országoké. Az 1960-as években az oktatás erősen kiterjedt.
8.2. Az egészségi ellátás rendszere. Nőtt az orvosok, közöttük a szakorvosok száma, de alacsony maradt az
ápolónőké. Miután a GDP-nek az egészségi ellátásra fordított részaránya 1950-től 1975-ig
megháromszorozódott, ezt követően a kormányzat erőfeszítéseket tett a kiadások csökkentésére.
8.3. Jóléti rendszer. A német jóléti állam intézményei erősen kiterjedtek, a szociális kiadások aránya a GDP-n
belül 20 százalékról 30 százalékra nőtt, jelenleg azonban stabilizálódni látszik.
8.4. Az állam. A társadalombiztosítás kiterjedése következtében az állami tevékenységek részaránya a GDP-n

belül erősen kiterjedt.
9. Mozgósító intézmények
9.1. Szakszervezetek. A második világháború után egységes szakszervezetek jöttek létre. Tagságuk az 1960-as
évektől kezdve nőtt, az 1980-as években kissé csökkent.
9.2. Vallási intézmények. A katolikus és protestáns egyházak helyzete mindig erős volt. Az 1960-as évektől
kezdve a lakosságnak a vallási élet iránti érdeklődése csökkent. Az egyházak a vallási gyakorlat
modernizálásával válaszoltak.
9.3. Hadsereg. Körülbelül félmillió tagja van. A belső parancsnoki struktúrát a demokratikus elvekhez
igazították.
9.4. Politikai pártok. 1949 óta néhány nagy párt léte jellemezte a német pártstruktúrát. Támogatottságuk
viszonylag kevéssé ingadozott. Az 1980-as években új pártként jelentek meg a Zöldek.
9.5 Tömegkommunikációs médiák. Az elektronikus médiák területén magán- és közületi szervezetek egymás
mellett működtek. A nyomtatott médiákban nőtt a monopolizálódás.

VÁLTOZÁS
10 A társadalmi erők intézményesítése
10.1. A viták eldöntése. Hosszú távon nőtt a németeknek az a készsége, hogy gazdasági és magánkonfliktusaikat
bíróság elé vigyék.
10.2. A szakszervezetek nem korlátozták tevékenységüket a bérvitákra, hanem fokozatosan egyre inkább részt
kívántak venni a demokratikus, társadalmi és politikai rend alakításában. Munkahelyi szinten számos kérdésben
érvényesült az alkalmazottak részvétele a vállalati döntésekben.
10.3. Társadalmi mozgalmak. A békemozgalom, a nőmozgalom és az antinukleáris mozgalom, amely egyre

inkább ökológiai orientációt vett, játszottak tartós szerepet a nyugatnémet politikai kultúrában.
10.4. Érdekcsoportok. A „klasszikus” érdekcsoportok, mint a szakmai és foglalkozási csoportok, a szabadidő

eltöltésére összpontosító klubok, hagyományőrző csoportok mellett újfajta érdekcsoportok jelentek meg,
amelyek a nők, a béke, a környezetvédelem érdekeit képviselik.
11. Ideológiák
11.1. Politikai nézetkülönbségek. Négy nagy párt uralta a nyugatnémet politikát, az 1980-as években ötödikként
csatlakozott hozzájuk az ökológiai párt. A két legnagyobb párt, a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták
közötti ideológia egyre hasonlóbbá vált. Szélsőséges pártok nem játszottak jelentősen tartós szerepet. Politikai
közvélemény-kutatások szerint a középutas reformista nézetek voltak erős túlsúlyban, 10 százalék körül volt
azoknak az aránya, akik a rendszer forradalmi megváltoztatását kívánták.
11.2. Bizalom az intézményekben. A politikai és gazdasági rendszer támogatottsága a társadalomban hosszú

távon nőtt és magas szinten stabilizálódott.
11.3. Gazdasági orientációk. A második világháború utáni gyors gazdasági újjáépítéssel és azt követő
növekedéssel párhuzamosan kialakult az erős bizalom a szabad piacgazdaságban és a magánvállalkozásban. Az
1970-es és 1980-as évek válságai némileg megingatták ezt a bizalmat.
11.4. Radikalizmus. A második világháború után a szélsőjobboldal befolyása erősen lecsökkent, az 1980-as
években a szélsőjobboldali szervezetek ismét kisebb sikereket értek el. A radikális baloldali csoportok
támogatottsága is folyamatosan zsugorodott, ez a folyamat az 1970-es években kissé lelassult.
11.5. Vallási hitek. A vallási szekták befolyása mindig csekély volt. A protestáns és katolikus vallás befolyásolta
a vallási életet, bár az 1970-es évek óta egyre több keresztény fejezte ki azt a véleményét, hogy hite nem felel
meg teljesen a hivatalos egyházi tanításnak.
12. A háztartások erőforrásai
12.1. Személyi és családi jövedelem. A jövedelmek az 1950-es években igen gyorsan, az 1960-as és 1970-es
években lassabban nőttek, az 1980-as évek első felében stagnáltak. A jövedelemegyenlőtlenségek nem változtak.
12.2. Informális gazdaság. Definíciója: azok a gazdasági tevékenységek, amelyeket a hivatalos GDP-nek
tartalmaznia kellene, de nem tud felmérni, vagy másképpen azok a termelési és szolgáltatási tevékenységek,
amelyek nem kerülnek bele a GDP-be. Ez a meg nem figyelt gazdaság különböző közvetett mérések szerint
növekedett az elmúlt évtizedekben.
12.3. Személyes és családi vagyon. 1950 óta a vagyon is erősen megnőtt. Különböző típusai eltérő mértékben
koncentrálódnak kevesek kezében, a termelési eszközök koncentrációja különösen nagyfokú volt.
13. Életstílus
13.1. Piaci javak és szolgáltatások. A lakosság fogyasztása folyamatosan nőtt. Igazolódott az Engel-törvény,
hogy a kiadások növekedésével párhuzamosan az élelmiszerekre fordított kiadások aránya csökken. Ugyanakkor
a lakásra fordított kiadások aránya nőtt.
13.2 Minden állampolgár használja a rádiót és a televíziót. A napilapok példányszáma stagnált, a magazinoké
nőtt. Az új médiák gyorsan terjedtek.
13.3 Egészség- és szépségápolási szokások. A kevés rendelkezésre álló adatból nem lehet kikövetkeztetni, hogy

VÁLTOZÁS
az egészségi szolgáltatások igénybevétele nőtt-e. A testi egészségi állapottal kapcsolatos attitűdök erősen
változtak, az egészség megőrzésére növekvő gondot fordítottak, növekedett a nem konvencionális gyógyítási
módszerek használata.
13.4. Időfelhasználás. Az egyén teljes életideje megnőtt, ezen belül erősen nőtt az oktatásban töltött idő és a
nyugdíjba vonulás utáni „harmadik életszakasz”. Egyes otthon végzett munkák időtartama nőtt.
13.4. Napi közlekedés. Erősen megnőtt a közlekedéssel töltött idő és a magánközlekedési eszközök használata.
Ez összefügg a szuburbanizációval.
13.6. Háztartásban végzett termelés. A GDP-n belüli arányára vonatkozó adatok alapján nem lehet egyértelműen
megállapítani, hogy ez az arány nőtt vagy csökkent-e.
13.7. Az erotikus kifejezés formái. Az 1960-as évekbeni „szexhullám” idején a szexualitással kapcsolatos
pozitív attitűdök megerősödtek, az AIDS megjelenése óta azonban a szexuális szabadság egyes
megnyilvánulásaival szembeni fenntartások felerősödtek.
13.8. Kedélyállapot-változtató szerek. A második világháború után a klasszikus ke- délyállapot-változtató szerek
(kávé, dohány, alkohol) fogyasztása erősen nőtt, az 1980-as években a dohányzás és az alkoholfogyasztás kissé
visszaesett. Emelkedett viszont a kábítószer-fogyasztás.
14. Szabadidő
14.1. A szabadidő mennyisége és felhasználása. Nőtt a szabadidő és csökkent a munkával töltött idő. Az
attitűdökben is változás következett be: a munka fontossága csökkent, a szabadidőé nőtt.
14.2. Vakációs minták. A nyugatnémet lakosság növekvő része tölti vakációját utazással, sok esetben külföldi
utazással. Az évi többszöri utazás irányába mutató tendencia is erősödött.
14.3. Sport. Az elmúlt évtizedekben a sport az egyik legfontosabb szabadidős tevékenységgé vált. Korábban
főképpen klubokban sportoltak, ma már egyre inkább egyénileg. Korábban „elitnek” számító sportok tömegesen
elterjedtek. Újsporttevékenységek jelentek meg, mint a szörfözés, joggolás.
14.4. Kulturális tevékenységek. A sportolásnál kisebb mértékben nőtt a kulturális tevékenységekkel töltött idő. A
televízió hatására visszaszorult a mozi- és színházlátogatás. A múzeumlátogatás és az olvasás gyakorisága
viszont nőtt.
15. Iskolai végzettség
15.1.Általános oktatás. Az oktatásban töltött évek száma és a magasabb végzettséget elérők száma erősen nőtt. A
nemek, régiók és vallások szerinti különbségek csökkentek, de az elért iskolai végzettségnek osztályok szerinti
különbségei fennmaradtak.
15.2.Szakképzés. Egyre többen szereztek foglalkozási karrierjük kezdetén valamilyen szakképzettséget. A

leggyakoribb forma ma is a tanoncképzés.
15.3. Felnőttképzés. Nőtt a felnőttképzésben részt vevők aránya, ez a képzési forma elsősorban a munkaerő
szakképzettségének emelésére szolgál.
16. Integráció és marginalizáció
16.1. Bevándorlók és etnikai kisebbségek. A bevándorlók és nem német nemzetiségűek aránya állandóan
emelkedett. 1987-ben 4,6 millió lakosnak, az egész népesség 7,6 százalékának volt külföldi állampolgársága. Az
illegális bevándorlók számát ezen felül több mint egymillióra becsülik.
16.2. Bűnözés és büntetés. Hosszú távon emelkedett a bűnözési ráta. Elsősorban a vagyon elleni
bűncselekmények száma nőtt, az erőszakos bűnözés jelentős növekedés után stabilizálódott.
16.3. Emocionális zavarok és önpusztító magatartás. Az anómia tünetei gyakoribbakká váltak. A mentális
betegségek és kábítószer-függőség szintén. Az öngyilkosság okozta halálesetek aránya 1977 óta csökkent.
16.4. Szegénység. A szegénység tendenciája attól függ, milyen kritérium alapján definiálják a szegénységet. A

VÁLTOZÁS
jövedelemminimumnál kisebb jövedelműeknek járó szociális segélyben részesülők száma 1950-től körülbelül
1970-ig csökkent, 1969-1970-ben 1,2 százalékos minimumot ért el, utána emelkedett, 1987-ben 5,5 százalék
volt. Ha az átlagos jövedelem felét tekintik szegénységi küszöbnek, akkor 1983-ban a lakosság 7 százaléka volt
szegény. Ez az arány alacsonyabb, mint 1963-ban, de magasabb, mint 1973-ban.
17. Attitűdök és értékek
17.1. Elégedettség. Hosszú távon az elégedettség kissé emelkedett. A magánélettel való elégedettség általában
nagyobb, mint a közügyekkel való elégedettség.
17.2. A társadalmi problémák percepciója. A németek a béke megőrzését és a gazdasági prosperitást tekintik a
legfontosabb társadalmi céloknak. A háború és a munkanélküliség miatti aggodalom csökkent. Újabban újra
jelentkezik a szegénység miatti aggodalom. A környezetszennyezést súlyos problémának tekintik.
17.3. Vélemények a jövőről. Az 1980-as évek második felében nőtt azoknak az aránya, akik a következő évben
javulásra és békés viszonyokra számítottak, de a hosszú távú jövőt illető optimizmus csökkent.
17.4. Értékek. Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején határozott változások következtek be egyes
értékek fontosságában, előtte és utána állandóság látszik. Az egyenlőség értéke az egész időszak alatt változatlan
maradt. A teljesítmény, a munka értéke csökkent. A politika iránti érdeklődés és ezzel együtt a politikai
döntésekbe való beleszólás értéke nőtt. A vallásosság csökkenő tendenciát mutatott.
17.5. Nemzeti identitás. A nyugatnémetek leginkább a háború utáni gazdasági teljesítményekre és a szabadságra
büszkék, továbbá a német múlt nagy kulturális alkotóira.
Nyugat-Németország nemcsak és nem is elsősorban azért érdekes, mert egy hozzánk közel fekvő, de nálunk
lényegesen fejlettebb és 1945 óta demokratikus körülmények között élő társadalom fokozatos változásait
mutatja be, hanem ennél is inkább azért, mert szemlélteti: milyen jelenségek leírására lehet figyelmet fordítani,
ha összképet akarunk adni egy társadalomról. Az olvasónak nyilván feltűnik, hogy a fenti német elemzésben
megkülönböztetett jelenségek, tendenciák sok hasonlóságot mutatnak az ebben a tankönyvben szereplő
fejezetekkel. Ennek egyszerű oka, hogy mind a német könyv, mind a jelen tankönyv nagy vonalakban követi a
társadalmijelzőszám-rendszerek alrendszerek szerinti felépítését. A magyar társadalmijelzőszám-rendszer
kialakításánál pedig a nemzetközi példák közül leginkább a nyugat-németországi rendszert követtük.
5. MAGYARORSZÁGI VÁLTOZÁSOK
Magyarországon a második világháború vége óta hasonlóan nagy társadalmi változások történtek, mint
Németországban, de nálunk a változások viharosabb körülmények között, megszakításokkal terhelten és
irányváltozásokkal mentek végbe. E változások lényegének megismerése nemcsak számunkra érdekes, hanem a
külföldi társadalomtudósok számára is sok tanulsággal szolgálhat. Ezért nem meglepetés, hogy a nemzetközi
szakirodalomban, különösen a rendszerváltás óta, meglehetősen nagy az érdeklődés a magyarországi (és
általában kelet-közép-európai) változások iránt. Tankönyvünknek ebben az alfejezetében nem vállalkozhatom
arra, hogy a fent bemutatott német könyvhöz hasonlóan átfogó képet próbáljak adni. E tankönyv egyes
fejezeteiben amúgy is érzékeltettem, amit a szociológia mondani tud az elmúlt évtizedek társadalmi
változásairól. Ezért itt csak néhány különösen fontos társadalmi változási tendenciát emelek ki. Ezeket abból a
szempontból elemzem, hogy közelebb vittek-e egy modern társadalomhoz, vagy ellenkezőleg, attól
eltávolítottak. Elsősorban a rendszerváltás óta bekövetkezett változásokat vizsgálom, de – ezeknek
megértéséhez – visszatekintek az elmúlt évtizedekre, ahol lehet, egészen az első világháború utáni évekig, tehát
megkísérlem az egész „rövid huszadik századot” az elemzés körébe bevonni (Andorka 1995).
Ezt az elemzést az új modernizációs elmélet keretébe helyezem. Felfogásom szerint a modernizáció

legelsősorban a következőket jelenti:
1. hatékony piacgazdaság és magas életszínvonal, 2. társadalmi integráció, 3. az emberi erőforrások magas

szintje, 4. többpártrendszerű politikai demokrácia, 5. modern gondolkodás, mentalitás.
5.1. Modernizációs kísérletek, 1825–1945

Valójában A. C.Janos (1982) nyomán Magyarország egész gazdasági, társadalmi és politikai történetét 1825-től
1945-ig úgy értelmezhetjük, mint meghiúsult kísérletek sorozatát arra, hogy felzárkózzunk a nálunk fejlettebb

VÁLTOZÁS
nyugat-európai társadalmakhoz. Ezek a modernizációs kísérletek A. C. Janos szerint
– aXIX. század első felében a reformkor, amely az 1848-1849. évi szabadságharc leverésével végződött,
– az iparosodás „nekirugaszkodásának” vagy „fellendülésének” korszaka, amely az 1867. évi kiegyezéssel

kezdődött, az első világháborúban elszenvedett vereséggel és a trianoni békekötéssel végződött,
– a két világháború közötti konzervatív rendszer felemás stabilizációs és modernizációs kísérlete, amely a
második világháborús katasztrófába vezetett.
5.2. A szocialista modernizációs kísérlet kudarca

1945-ben Magyarországon alapvető változások következtek be: leépültek a rendszer feudális jellemzői,
alkotmányjogi értelemben politikai demokrácia jött létre, a földreform alapvetően megváltoztatta a falusi
társadalmi viszonyokat. A strukturális és az intézményi változások mélysége és gyorsasága alapján
forradalmiaknak nevezhetnénk e változásokat. Az is vitathatatlan, hogy az említett változásokat a társadalom
többsége támogatta. A változások mindennél hatalmasabb mozgatóereje azonban a Szovjetunió uralkodó
befolyása, a szovjet hadsereg jelenléte volt. A változások ezeknek hatására rövid idő alatt olyan irányba
fordultak, amely ellenkezett a magyar társadalom kívánságaival, s a szovjet vezetés által kikényszerített
jellegzetesen totalitárius rendszer jött létre. A totalitárius tendenciák a német megszálló hadsereg uralma alóli
felszabadításkor azonnal jelentkeztek, például Demény Pál 1945. februári letartóztatásával, és 1946-1947
fordulóján az úgynevezett Magyar Közösség-perrel nyilvánvalókká váltak. A totalitárius rendszer a későbbi
évtizedekben lassan és hullámzásokkal autoritáriussá puhult. Ha ezt a változást lehet egyáltalán évszámhoz
kötni, akkor az az 1963. évi úgynevezett „nagy amnesztia” éve.
A totalitárius időszakban, 1956 októberében és novemberében forradalomra került sor. Az akkori események a
szociológia forradalomdefiníciói mindegyikének megfelelnek. A társadalom tömegei békés tüntetéssel, majd a
hatalmi elit és a szovjet hadsereg erőszakos fellépése után fegyveres erővel néhány nap alatt megdöntötték a
rendszert. Ezzel bizonyították, hogy a társadalom egy totalitárius rendszer ellen felkelhet és megdöntheti azt. A
társadalom célja a rendszer alapvető megváltoztatása volt: a totalitárius diktatúra helyére többpárti demokratikus
rendszert kívántak állítani, a szélsőségesen központosított és a termelőeszközök magántulajdonát
megsemmisíteni törekvő parancsgazdaság helyére vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaságot kívántak állítani. A
forradalmi tömegek meg kívánták szüntetni a szovjet megszállást és helyre kívánták állítani az ország
függetlenségét. Ebben az értelemben – ugyanúgy, mint 1848-1849-ben – szabadságharcra is sor került. A
szociális problémák enyhítése mellett, azoknál nagyobb mértékben a szabadság kivívása volt a forradalom fő
célja, mozgatóereje. A forradalom végül is azért bukott el, mert a szovjet hadsereg fegyveres erővel leverte.
Bukása ellenére azonban közép- és hosszú távon döntően befolyásolta a magyar társadalom fejlődését, sőt az
egész európai szocialista rendszer 1989-1990 körüli összeomlásának egyik lényeges előzményévé vált.
A forradalom emléke volt a legfontosabb motívuma annak, hogy a rendszer az 1960-as években puhulni kezdett,
létrejött egy hallgatólagos kompromisszum a hatalmi elit és a magyar társadalom között, amelynek keretei
között a hatalmi elit tartózkodott attól, hogy az állampolgárok magánéletébe beleszóljon, legfőképpen eltűrte,
hogy azok – elsősorban a második gazdaság révén – életszínvonalukat emeljék és ezáltal függetlenedjenek az
államhatalomtól, a társadalom viszont hallgatólagosan eltűrte a hatalmi elit uralkodását.
Az egész 1947 és 1990 közötti szocialista korszakot, különösen az 1960-as évek közepétől kezdődő időszakot
modernizációs kísérletként, a Nyugat-Európához való gazdasági felzárkózás kísérleteként értelmezhetjük.
Magának a hatalmi elitnek legitimációs retorikájában, propagandájában fokozatosan háttérbe szorult a
szocializmus felépítésének célja, és növekvő szerepet kapott a nyugat-európai életszínvonal elérése. Bár egyes
dimenziókban sikerült bizonyos fokú modernizációt elérni, például az ország iparosodott, városiasodott, az
iskolai végzettség emelkedett, az életszínvonal javult, a lakáskörülmények szintén stb., ez a felzárkózási kísérlet
is tévútnak, kudarcnak bizonyult. Az 1980-as évekre világossá vált, hogy a szovjet modellt követve a Nyugat-
Euró- pa és Magyarország közötti távolság nem csökken, hanem növekszik. Bebizonyosodott, hogy politikai
demokrácia és modern mentalitás nélkül nem lehet a gazdasági modernizációt, az emberi erőforrások magas
szintjét és a társadalmi integrációt megvalósítani. Ennek a ténynek a felismerése volt a szocialista rendszer
összeomlásának közvetlen alapvető oka.
Ha elfogadjuk a forradalomnak Dahrendorf (1990)-féle definícióját, vagyis azt, hogy a forradalom lényege a
gyors és radikális strukturális és intézményi változások, tehát nem tekintjük a forradalom kritériumának a
tömegek felkelését és a véres konfliktusokat, akkor 1990-ben Magyarországon forradalomra került sor.

VÁLTOZÁS
5.3. Rendszerváltozás Magyarországon

A következő évek alapos politikatörténeti és társadalomtörténeti kutatásai alapján lehet majd megállapítani,
hogy a rendszerváltásban mekkora szerepe volt a régi szocialista hatalmi elitnek, pontosabban az elit növekvő
részének, amely hajlandó volt a rendszerváltást elfogadni; az aktív, de Magyarországon elsősorban egy szűk
értelmiségi elitre korlátozódó politikai ellenzéknek; és a társadalom nyomásának; végül mint külső tényezőnek,
a világpolitikai helyzet változásának. Anélkül, hogy a kérdést itt el akarnám dönteni, utalok arra, hogy az 1980-
as években végzett és közzétett adatfelvételek arra engednek következtetni, hogy a magyar társadalom
egészében nagyfokú volt és fokozatosan nőtt a fennálló rendszerrel szembeni elégedetlenség és a változások
igénylése.
A hatalmi elit, amely – ha nem is beszélt erről – traumatikus élményként emlékezett vissza az 1956-os
forradalomra, mindenáron el akarta kerülni annak megismétlődését, az elégedetlenség fokozódásától félve
jobbnak látta az autoritárius politikai rendszerről a többpárti demokráciára való áttérés elfogadását. A politikai
ellenzéknek az adott súlyt, hogy sejteni lehetett: adott esetben az elégedetlen tömegeket mozgósítani tudja. Ezért
értelmezésem szerint a rendszerváltás legfontosabb tényezője – a világpolitikai helyzet változása, az
úgynevezett „Gorbacsov-effektus” mellett – a magyar társadalomban tömegesen elterjedt elégedetlenség volt.
A rendszerváltás óta eltelt néhány évet újabb modernizációs kísérletnek tekinthetjük. Ezúttal a nyugati,
gazdaságilag fejlett piacgazdaságok és politikai demokráciák mintáját követve próbálkoznak a magyar
társadalom és a kormányzatok a modern gazdaság és társadalom fent megadott öt dimenziójában előrehaladni, a
nyugati társadalmaktól való lemaradást csökkenteni.
5.4. Életszínvonal
A szovjet modellt követő modernizációs kísérlet kudarca a hatékony gazdaság, a magas életszínvonal területén
volt a leglátványosabb, tehát éppen azon a területen, ahol nagy eredményeket ígért. Az 1960-as évek elején
sokaknak – mind Magyarországon, mind a nyugati országokban – úgy tűnt, hogy a szocialista országok,
közöttük Magyarország a GDP magasabb növekedési ütemét éri el, mint a fejlett kapitalista országok, ezért
gazdasági fejlettsége azokhoz közeledni fog. Az 1970-es évek közepétől viszont egyértelműen lemaradt az
ország a gazdasági fejlődésben. A GDP szintjét és növekedési ütemét közismerten nehéz mérni és még nehezebb
összehasonlítani. Magyarország elmaradottságát és a nyugati piacgazdaságoktól elválasztó olló növekedését
azonban minden GDP-összehasonlítás kimutatja. Közülük itt Ehrlich Éva számításaira utalok, amelyek fizikai,
természetbeni mutatók alapján becsülik a GDP összehasonlítható szintjét (Ehrlich 1991; Ehrlich-Révész-Tamási
1994). Eszerint Magyarország gazdasági fejlettsége, egy főre jutó becsült GDP-je „történetileg”, tehát a két
világháború között és valószínűleg az első világháború előtti évtizedekben is az ausztriai szint 67 százaléka
körül helyezkedett el, az 1980-as évek végére azonban annak 50 százalékára esett vissza.
A magyar gazdaság növekedése először az 1960-as évek második felében lassult le, a gyorsabb növekedésre
való visszatérés érdekében vezették be az úgynevezett gazdasági- mechanizmus-reformot. Átmeneti gyorsabb
növekedés után az 1970-es évek közepén a növekedés újra lelassult. Ebben három körülmény játszhatott közre:
– 1972-1974-ben a piac fokozottabb szerepét elősegítő reformokat leállították, egy részüket visszavették;
– a magyar gazdaság nem volt képes az 1973. évi olajválság után kialakult újvilággazdasági viszonyokhoz
rugalmasan alkalmazkodni;
– a magyar gazdaság olyan fejlettségi szintet ért el, ahol a központi tervezés módszerei szükségképpen gátolták
a további fejlődést, a gazdasági újítást, a gyorsan változó gazdasági feltételekhez való alkalmazkodást.
A hatalmi elit egy ideig külföldi kölcsönök felvételével próbálta a gazdasági növekedés lelassulását kivédeni, az
életszínvonal emelkedését fenntartani, hogy a hatalmi elit és a társadalom közötti hallgatólagos
kompromisszumnak az elit által legfontosabbnak tartott eleme, az életszínvonal-emelkedés ne szenvedjen
csorbát. 1978-ban azonban jelentkezett az első nemzetközi fizetési válság, a magyar gazdaság a
fizetőképtelenség közelébe került. Ennek hatására a kormány gazdaságpolitikát váltott, visszafogta a gazdasági
növekedést és az életszínvonal emelkedését. Ettől fogva a gazdaság és az életszínvonal lényegében stagnált. A
lakossági jövedelmek egészen szerény mértékű növekedése szinte teljes mértékben a második gazdaságban
végzett tevékenységekből származott.
A hatékony piacgazdaság és az életszínvonal dimenziójában tehát a szocialista modernizáció a nyugati

országoktól való lemaradást fokozta.

VÁLTOZÁS
A rendszerváltás utáni gazdasági visszaesés a vártnál lényegesen mélyebb és hosszabb volt. A GDP 1989-től
1993-ig körülbelül 20 százalékkal esett vissza. Az egy főre jutó reáljövedelem 1995-ben körülbelül 15
százalékkal, a reálbérindex körülbelül 14 százalékkal volt alacsonyabb 1995-ben, mint 1989-ben. 1996-ban az
utóbbi két mutató csökkenése minden valószínűség szerint folytatódott. A visszaesés sajátossága, hogy a GDP
1993-ig lényegesen gyorsabban esett vissza, mint az életszínvonal mutatói, ezzel szemben 1994-től lassan
emelkedni kezdett, míg az egy főre jutó reáljövedelem és a reálbér az 1994. évi átmeneti emelkedés után 1995-
ben és 1996-ban tovább csökkent.
Az életszínvonal-csökkenés közvetlen oka az infláció (pontosabban az a tény, hogy a nominális béreknek és a

társadalmi jövedelmek nominális értékének emelkedése elmaradt az inflációtól), továbbá a munkanélküliség,
pontosabban a foglalkoztatás visszaesése volt. A munkanélküliségi arányszám növekedése 1993-ban 13
közelében tetőzött, ezt követően kissé csökkent. A foglalkoztatottak, vagyis a munkahellyel és munkából
származó keresettel rendelkezőknek az aránya sokkal nagyobb mértékben csökkent, mint amennyivel a
munkanélküliség nőtt, elsősorban a nyugdíjba vonulás, ezen belül a korhatár előtti nyugdíjba vonulás és a
háztartásba való visszahúzódás következtében. A munkanélküliek száma 500 ezer körül stagnál, a
foglalkoztatottak száma viszont 1989 óta 1,4 millióval csökkent.
Az átlagjövedelem csökkenésével párhuzamosan nőtt a jövedelmek egyenlőtlensége. Míg a szocialista

korszakban a jövedelmek egyenlőtlensége az akkori skandináviai egyenlőtlenséghez volt hasonló (tehát
korántsem volt egyenlőség), ma elérte a nyugat-európai országok, például Németország szintjét. Az évente
végzett Magyar Háztartás Panel adatfelvételek szerint a jövedelemegyenlőtlenség további növekedés jeleit
mutatja. Ha a növekedés folytatódik, elérjük az amerikai egyenlőtlenségszintet, ha pedig még tovább, akkor a
latin-amerikai országok felé közeledünk. Érdemes megemlíteni, hogy az ázsiai „kis tigris” országokban a
jövedelemegyenlőtlenség jóval kisebb, mint La- tin-Amerikában, viszont a kis tigrisek gazdasága sokkal
gyorsabban fejlődik. A nagy jövedelemegyenlőtlenség tehát nem előfeltétele a gyors gazdasági növekedésnek.
Az átlagos reáljövedelem csökkenése és az egyenlőtlenség növekedése következtében nőtt a szegények aránya.

Vitatkozni lehet a szegénység definícióján, és ezért a szegények számára vonatkozó becslések is eltérőek.
Kevesebb mint 1 milliótól közel 4 millióig terjednek. Az eltérő számokat úgy értelmezhetjük, hogy egymillió
körül lehet a súlyosan szegények száma, viszont a négymilliót megközelítő szám mindazokat magában foglalja,
akik a magyar társadalom körülményei között még elfogadható jövedelemszint alá süllyedtek. Hozzá kell tenni,
hogy ennél is nagyobb, a magyar társadalom legalább kétharmadát alkotja azoknak az aránya, akiknek az egy
főre jutó reáljövedelme 1989 óta csökkent, tehát akik – köznapian, de nem egészen pontosan szólva –
„elszegényedtek”. Az utolsó években egyre inkább láthatóvá válik az a tendencia, hogy a középrétegek
jövedelmi helyzete fokozatosan leszakad a legjobb módú félmillió-egymillió magyar állampolgárétól. Ezt a fél-
egymillió embert tekinthetjük a rendszerváltás nyertesének. Némileg enyhíti ezt a sötét képet a Magyar
Háztartás Panel felvételeknek az az eredménye, hogy a magasabb és alacsonyabb jövedelmi kategóriák közötti
mozgás még igen nagy, sokan képesek egyik évről a másikra jövedelmi helyzetükön javítani, de persze – mivel
az átlag eddig állandóan süllyedt – még többen szenvednek el egyik évről a másikra reáljövedelem-csökkenést.
Ugyanakkor kezd kialakulni egy stabil „felső” réteg, jövedelmi elit, amely mindig a jövedelmi hierarchia
csúcsán helyezkedik el, és egy ennél nagyobb tartósan szegény réteg, amely nem képes a legalacsonyabb
jövedelmi kategóriákból felemelkedni.
Az életszínvonal tekintetében a szocialista korszakban kialakult, a nyugati modern társadalmaktól való

lemaradás a rendszerváltás után egyelőre erősödött. Mégis meg lehet kockáztatni azt a némileg derűlátó
feltételezést, hogy mivel a gazdasági növekedés már megindult és rövidesen valószínűleg felgyorsul, ez maga
után fogja húzni az átlagos életszínvonal emelkedését is, így belátható időn belül Magyarország visszatér
„történeti” fejlettségi szintjére, vagyis Ausztria szintjének 67 százalékára.
5.5. Társadalmi szerkezet

A társadalmi integráció kritériuma a társadalmi szerkezet fogalmaira lefordítva azt jelenti, hogy a társadalom
nem szakad szét egymástól szélsőségesen eltérő helyzetű osztályokra, rétegekre, csoportokra. A szocialista
társadalomban – mint a többi totalitárius és autoritárius társadalmakban – egy egészen szűk hatalmi elit kezében
igen nagy hatalom volt és e hatalmon keresztül az anyagi jólétnek minden olyan eleméhez hozzájuthatott,
amelyet megkívánt. Hozzá képest a társadalom összes többi rétege hátrányos és atomizált helyzetben volt,
lényegében semmi hatalma sem volt. A magyar társadalomban az 1960-as években kezdtek kialakulni a
társadalmi rétegek közötti jövedelem- és életszínvonal-különbségek, amelyek sok hasonlóságot mutattak a más
ipari társadalmakban megfigyelhető különbségekhez.

VÁLTOZÁS
A rendszerváltás idején számos társadalomtudós úgy képzelte, hogy Magyarországon a nyugat-európaiakhoz

hasonló „középosztályi” társadalom fog kialakulni. Ez következett Szelényilván (1992) elemzéseiből a vidéki
Magyarországon az 1980-as években végbemenő polgárosodásról: a második gazdaság megerősödésével
folytatódik a mezőgazdaság kollektivizálásával megszakított parasztpolgárosodási folyamat, a hajdani
parasztpolgárok utódaiból kifejlődik az erős magyar kis- és középvállalkozó réteg és polgárság. Az 1990-et
követő első években a szociológiai adatfelvételek eredményei is arra engedtek következtetni, hogy a
középrétegek – értelmiségiek, önálló, irodai foglalkozásúak és a szakmunkásoknak legalább egy jelentős része –
a gazdasági visszaesés körülményei között is képesek relatív jövedelmi helyzetüket a magyar társadalmi
hierarchiában megtartani. Az utolsó évek adatai azonban arra engednek következtetni, hogy a legfelső réteg – a
társadalom felső 10 vagy még inkább 5 százaléka – és a középrétegek közötti jövedelmi olló szétnyílik, a
középrétegek nemcsak abszolút, hanem relatív értelemben is a gazdasági válság vesztesei közé tartoznak.
Az egyenlőtlenségek a rendszerváltáskor ugrásszerűen, utána lassan, de biztosan nőttek. Miközben a 2-9.

decilisek reáljövedelmei 1992-től 1995-ig csökkentek, a legfelső decilis reáljövedelme nagyjából változatlan
maradt, tehát a legjobb módú egytized és a társadalom többi része közötti távolság nőtt. A felső „egymillión”
belül Kolosi szerint a „felső tízezer” kiugróan magas jövedelmet ért el (Kolosi-Sági 1996). Ennek az az oka,
hogy a legfelső decilishez, azon belül a „felső tízezerhez” olyanok tartoznak, akik a nemzetközi piacon is
érvényesülni tudnak – nagyvállalkozók, külföldi tulajdonban lévő vállalatok menedzserei és kulcspozícióban
lévő szakemberei, az értelmiségiek egy kis része -, ezért nyugati kollégáikéhoz hasonló (bár attól még elmaradó)
jövedelmet tudnak a magyar gazdaságban is elérni.
19.2. táblázat - 19.2. táblázat ♦ A felnőttek jövedelmi pozíciójának változása négy

egymást követő évben, 1992-1995
Jövedelmi pozíció Százalék
Stabil felső (mindig 5. kvintilis) 16,2
Stabil felső közép (4-5. kvintilis) 15,5
Stabil alsó közép (2-3. kvintilis) 15,4
Stabil alsó (1-2. kvintilis) 10,5
Felfelé mobil (magasabb kvintilisbe lépett) 5,8
Lefelé mobil (alacsonyabb kvintilisbe lépett) 7,4
Változó 29,2
Összesen 100,0
Kolosi szerint viszont nem szakadt le 1992-től 1995-ig a legalsó decilis, a legszegényebb egytized rész a nála
kedvezőbb társadalmi helyzetű rétegektől, sőt a legalsó decilis reáljövedelme kevésbé csökkent, mint a 2-7.
deciliseké. Ezt Kolosi annak tulajdonítja, hogy a szociálpolitika némileg megvédte a legszegényebbeket a
társadalomból való teljes kiszakadástól. A vesztesek tehát elsősorban a középrétegek, a 2-8. decilis. (A 9. decilis
jövedelme valamivel kedvezőbben alakult, de mégis messze elmaradt a legfelső decilis jövedelmétől.) A
jövőben ezek a tendenciák megváltozhatnak: a meginduló gazdasági növekedés ugyanis automatikusan javítja a
középrétegek helyzetét, de a legszegényebbek esetében a növekedés körülményei között is csak tudatos
társadalmi beavatkozás érhet el javulást.
Az egyes személyek és háztartások jövedelmi pozíciója még erősen változhat. A Magyar Háztartás Panel
felvétel első négy hullámában elfoglalt relatív jövedelmi pozíció alapján a megkérdezett felnőttek 16 százaléka
tartozott mindig a felső kvinitilisbe (20 százalékba), őket nevezte Kolosi stabil felső rétegnek, 11 százaléka
pedig mind a négy évben a legalsó vagy az eggyel fölötte lévő, vagyis 1-2. kvintilisbe, őket nevezte stabil alsó
rétegnek. A megkérdezettek 29 százalékának jövedelmi helyzete viszont összevissza ingadozott (19.2. táblázat).

VÁLTOZÁS
A rendszerváltás egyértelmű nyertesei tehát az elit tagjai. Az elitben elfoglalt pozíciók a legutolsó években
stabilizálódni is látszanak, tehát fokozatosan nehezebb az elitbe bejutni, és kisebb annak az esélye, hogy az elit
tagja elveszíti privilegizált helyzetét.
Ferge Zsuzsa (1996) „az átalakulás társadalmi költségei” elnevezésű nemzetközi adatfelvétel alapján némileg
másképpen ítéli meg a társadalmi szerkezetben végbemenő változásokat. Abból indul ki, hogy nem veszítették
érvényüket a hagyományos osztály- és rétegkategóriák. Ezért úgy gondolja, hogy a menedzserek uralma átadja a
helyét a tőkések uralmának. A tőke egyelőre nem mer a nyilvánosság elé lépni, társasági tulajdonnak álcázza
magát, a tulajdonos megtartja biztonságosabb menedzseri pozícióját, de amint a viszonyok biztonságosabbá
válnak, leveti álarcát, nagytőkés lesz. A jelenleg lecsúszó középosztály egy részével a hatalom előbb-utóbb
szövetségre lép, így annak helyzete javulni fog. A munkások helyzete azonban hátrányos marad, a tartósan
munkanélkülieket és hajléktalanokat pedig a tartós leszakadás veszélye fenyegeti.
A korábbi és jelenlegi jövedelmi és társadalmi helyzetre vonatkozó kérdés alapján megkülönbözteti a változások
nyerteseit és veszteseit. Az objektívan rosszabb helyzetűek – az alacsony jövedelműek, alacsony iskolai
végzettségűek, a munkások, különösen a szakképzetlen munkások – között az átlagosnál sokkal többen
vesztesek, míg a magas jövedelműek, iskolai végzettségűek, a nagyvállalkozók, vezetők és értelmiségiek között
az átlagosnál sokkal többen vannak a nyertesek. Tehát az egyenlőtlenségek erősen nőnek, a korábban
privilegizált pozícióban lévők közül kerülnek ki a változások nyertesei, és a korábban is hátrányos helyzetben
lévők túlnyomó része a változás vesztesei közé tartozik. Tehát a magyar társadalomban nem egyszerűen
folyamatos hierarchia érvényesül, hanem szakadások is mutatkoznak: egyrészt a társadalom felső egyötöde-
egytizede és a többi része között, másrészt a társadalom alsó egyötöde és a középrétegek között. Tehát kialakul a
nyertesekből a jómódú „felső rész”, a nagy vesztesekből a leszakadó „alsó rész” és egy veszélyeztetett „középső
rész”.
Ezek az elemzések mind azt a perspektívát vetik fel, hogy nem a nyugat-európai típusú modern társadalmi
szerkezet felé megyünk, ahol nagy létszámú és erős középrétegek állnak szemben viszonylag nagy létszámú, de
nem kiemelkedően nagy hatalmú és a társadalom többi részénél sokszorta jobb anyagi helyzetben lévő felső
réteggel, emellett a szegénység nem nagy tömegű és nem szakad ki a társadalomból, hanem a latin-amerikai
típusú társadalom felé, ahol egy igen szűk, nagy hatalmú és igen gazdag felső réteg mellett viszonylag kis
létszámú és gyenge középrétegek és nagy tömegű szegény rétegek élnek.
A magyar társadalomtudósok körében nagy érdeklődést váltott ki az utolsó években az a kérdés, hogy kik
alkotják a hatalmi elitet vagy (marxista kifejezéssel) az uralkodó osztályt. A szocialista korszakban – Gyilasz és
mások alapján – a párt- és állami bürokráciát tekintettük az uralkodó osztálynak vagy hatalmi elitnek. Az 1970-
es évek közepén Konrád és Szelényi (1989) ennek a felfogásnak alternatívájaként fogalmazta meg elméletét az
értelmiségről, amely útban van afelé, hogy ő váljék az uralkodó osztállyá. Az 1980-as évek második felében
Szelényi (1990) felülbírálta korábbi elméletüket és azt állapította meg, hogy lebecsülték a párt- és állami
bürokrácia ellenálló erejét, mert annak sikerült végül is meghiúsítani az értelmiség kísérletét a hatalom
átvételére. A rendszerváltás idején viszont úgy látta, hogy „a posztkommunizmus” első politikai elitje majdnem
mindegyik korábban szocialista kelet-közép-európai országban az ér telmiségből, azon belül is elsősorban a
humán és társadalomtudományi értelmiségből került ki, hozzátette azonban, hogy az értelmiségiek uralma
valószínűleg átmeneti lesz (Szelényi 1992). Később Konrád Györggyel együtt írt tanulmányában három elitet
különböztetett meg a társadalmi hierarchia csúcsán: az állami bürokráciát, a burzsoáziát (tőkéseket) és az
értelmiséget, és ezek között hatalmi egyensúlyt látott kialakulni, amelyben az értelmiségnek nagyon fontos
közvetítő szerepe lesz, kezében tarthatja a „kasszakulcsot”, vagyis a „legfőbb úr” pozíciójában maradhat
(Konrád-Szelényi 1992).
Szalai Erzsébet (1990) már 1989-ben ettől eltérően látta a hatalomért folyó harc résztvevőit. Szerinte a párt- és
állami bürokrácián belül két csoport harcolt egymással: a régi „rendpárt” és a technokrata reformer réteg. Az
utóbbi a felvilágosult, jól képzett menedzserekből és vállalkozókból áll, azok érdekeit képviseli. Elsősorban az
üzleti élet, azon belül is a pénzügyi világ, a bankok vezető pozícióit foglalták el. Úgy látta, hogy a
rendszerváltás ennek a technokrata elitnek – amely néhány évvel korábban még a technokrata elit második-
harmadik szintű vezetői pozícióit foglalta el és az 1980-as évek végén tört elő a felső gazdasági elit pozícióiba –
a győzelmét fogja magával hozni a régi „rendpárti” bürokrata elittel szemben. A rendszerváltás után írott
munkáiban tovább finomította ennek az új elitnek a jellemzését: a késő kádári technokrácia második és
harmadik vonalából kikerült új elit konzervatív-liberális, pragmatikus, technokrata értékrendszert vall
magáénak, demokráciaigénye nem tejed túl az „okos” emberek szabadságának igenlésén, a szociális problémák
iránt érzéketlen. Gazdasági tevékenységében sem a tiszta piaci versenyelv vezeti, hanem az érdekcsoportok
közötti küzdelem, amelyben a politikai hatalommal való kapcsolatok döntő szerepet játszanak. A potenciális
versenytársat képező közép- és kisvállalkozások megerősödését igyekszik megakadályozni.

VÁLTOZÁS
Az új technokrata elit szövetségese a rendszerváltás előtt egyrészt a kutatóintézetekben elhelyezkedő

reformértelmiség volt, amely a szocialista rendszer megreformálását kívánta, de nem folytatott nyílt ellenzéki
tevékenységet, másrészt az ellenzéki-liberális reformértelmiség. A rendszerváltás után ezeknek az értelmiségi
csoportoknak a tagjai, amennyiben nem léptek át a gazdasági vagy a politikai elitbe, alárendelt helyzetbe
kerültek a technokrata elittel szemben.
Az 1990 után kormányra került politikai elit először megkísérelte a főhatalmat megszerezni, hamar be kellett
azonban látnia, hogy ki kell egyeznie a gazdasági élet vezető pozícióit elfoglaló technokrata elittel. Az 1994. évi
parlamenti választás után a technokrata elit hatalma tovább nőtt, és egyre inkább főhatalomra jut a vele
fokozatosan összefonódó politikai elittel szemben is (Szalai 1994; 1996).
Szalai Erzsébetnek a rendszerváltás előtt megfogalmazott megállapításait nagymértékben alátámasztani

látszanak Gazsó Ferenc kutatásai (1990) a nómenklatúrához tartozók összetételéről. Ezek szerint az 1980-as
években nagyfokú kicserélődés ment végbe a párt- és állami bürokrácia csúcsán: az alacsonyabb iskolai
végzettségű idősebbek helyére magasabb iskolai végzettségű és fiatal személyek kerültek.
1995 őszén Szelényi Iván – Szalai Erzsébet munkáira hivatkozva – új elmélettel állt elő a posztkommunista
társadalmi szerkezet csúcsán lévő elitről (Szelényi-Eyal- Townsley 1996). Menedzser-kapitalizmus alakul ki,
ebben a menedzserek, éspedig mind az állami, mind a magánszektor menedzserei, valamint a bankárok állnak a
hatalom csúcsán, a politikai elit egyre inkább tőlük függővé válik, az értelmiségi elit pedig vagy hajlandó
kiszolgálni ezt a menedzserelitet, mert egyedül tőle várhat lényeges anyagi erőforrásokat az alapítványokon
keresztül, vagy visszavonul a hatalomtól távol álló értelmiségi pozíciókba. Ezt az új elméletet színezik Szelényi
kutatási eredményei az elitek reprodukciójáról (Szelényi-Szelényi 1996), amelyek szerint az új elitnek jelentős
része a régi elit második és harmadik vonalából származik.
Szelényi rámutat arra, hogy a menedzserkapitalizmus elméletének több évtizedes hagyománya van a kapitalista
társadalmakban, azonban az elmélet képviselőinek várakozásaival ellentétben a menedzserek ténylegesen nem
váltak a mai tőkés társadalmak uralkodó osztályává, mert a tőkéseknek sikerült hatalmukat megtartaniuk. Ezzel
szemben – nagytőkések hiányában – a volt szocialista társadalmakban a menedzser rétegnek sikerült a legfőbb
hatalmat megszereznie. Mindenesetre hozzáteszi, hogy ez a hatalmi pozíciójuk esetleg csak átmeneti lesz.
A társadalmi szerkezet vázolt változási tendenciái – mint a középrétegek lecsúszása, mint a nagy tömegű
szegénység kialakulása, mint a szűk hatalmi elit kialakulása – nem az észak-amerikai és főképpen nem a nyugat-
európai modern társadalmak szerkezetének irányába mutatnak.
5.6. Emberi erőforrások

Kevésbé látványos, de adatokkal még jobban alátámasztható a magyar társadalomnak a nálunk fejlettebb
országoktól való lemaradása az emberi erőforrások területén. Az iskolai végzettség az 1970-es évek elejéig
látványosan emelkedett, ezt követően azonban az érettségivel végződő, tehát továbbtanulást lehetővé tevő
középiskolákba beiskolázottak és az egyetemekre-főiskolákra beiskolázottak aránya alig emelkedett. A
rendszerváltás után – a kormányzati szinten meghatározott iskolai létszámkorlátok feloldásával – megindult a
beiskolázási arányok növekedése. Ugyanakkor a legutóbbi időben veszélyforrások is jelentkeztek. Ha a kisebb
települések – az anyagi erőforrások szűkössége miatt – 8 osztályos helyett csak 6 osztályos általános iskolákat
fognak fenntartani, fennáll annak a veszélye, hogy e településeken a fiatal nemzedékek a célul kitűzött 10 év
helyett csak 6 évig fognak iskolába járni. Felsőfokon a tandíj felemelése – ha nem vezetik be párhuzamosan a
hallgatói hiteleket – és a tanulással járó költségek növekedése visszatarthatja a szegényebb családok gyermekeit
a továbbtanulástól. Végül a mennyiség mellett az oktatás minőségének megtartására, sőt javítására is nagy
szükség van, az oktatási intézmények rendelkezésére álló anyagi erőforrások nagyfokú szűkülése viszont
elkerülhetetlenül a minőség romlásához fog vezetni.
Az oktatással együtt a tudományos kutatás fontos mozgatóereje a modern gazdaság fejlődésének. A számos
magyar Nobel-díjas és más sikeres magyar tudós bizonyítja, hogy a XIX. század második fele óta
Magyarországon a tudományos pályára lépésnek kiváló felkészülési lehetőségei nyíltak, és a pályakezdés
feltételei is jók voltak. Az a tény, hogy legtöbb Nobel-díjasunk külföldi munkásságáért kapta a díjat, annak a
következménye, hogy a XX. századi totalitárius és autoritárius politikai rendszerek az ország elhagyására
késztették, némelykor kényszerítették a tudósokat. Ma nem kell politikai okok miatt elmenekülni
Magyarországról, de fennáll annak a veszélye, hogy a tudományos felkészülés és pályakezdés feltételei, a
kutatási támogatások szűkös volta indítja a legtehetségesebb tudósokat és tudósjelölteket az ország elhagyására.
A tudás mellett az emberi erőforrások másik legfontosabb eleme a társadalom tagjainak egészségi állapota.Talán

VÁLTOZÁS
semmilyen más mutató nem bizonyítja annyira egyértelműen a szocialista rendszer csődjét, mint az egészségi
állapot romlása, amely a születéskor várható átlagos élettartammal mérhető. A férfiak születéskor várható
átlagos élettartama, amely 1964-ben elérte a 67 évet, ezt követően visszaesett 65 év alá. A nőké csak igen lassan,
72-ről 74 évre emelkedett. A 40-59 közötti korévekben mindkét nemnél lényeges romlás következett be, a 40
éves férfiak még várható életéveinek átlagos száma ma kevesebb, mint 1930-1931-ben. Így ma egy magyar férfi
8, egy magyar nő 6 évvel rövidebb élettartamra számíthat, mint az osztrák férfiak és nők, pedig az 1960-as évek
első felében még nagyjából azonosak voltak a várható élettartamok. A rossz egészségi állapotnak és
halandóságnak valószínűleg több oka van: az egészségtelen táplálkozás, a túlzott alkoholfogyasztás és
dohányzás, az egészségtelen és túlfeszített életmód, az egészségi ellátás némely hiányossága. Szükség van az
egészségi ellátás reformjára is, de ha ez csak azzal jár, hogy az egészségügyre fordított anyagi erőforrások
csökkennek, akkor ez az egészségi állapot további romlását fogja okozni. Ez tragikus lenne, mert örülnünk kell
annak, hogy a rendszerváltás óta a halandóság nem romlott, miközben a tőlünk keletebbre fekvő volt szocialista
országok egynémelyikében egészen katasztrofális romlás következett be. Oroszországban például 1994-ben 58
évnél alacsonyabbra süllyedt a férfiak születéskor várható átlagos élettartama.
Nem lehet kétséges, hogy a sikeres modernizációnak elengedhetetlen előfeltétele a társadalom műveltségi
színvonalának lényeges emelése és egészségi állapotának javulása.
5.7. Modern mentalitás, értékek, normák

A gazdaság és az életszínvonal, valamint az emberi erőforrások területén örökölt válságnál is súlyosabbnak
látom a korszerű piacgazdaság és a demokratikus rendszer működéséhez szükséges modern mentalitás hiányát a
magyar társadalomban. Ezt azonban sokkal nehezebb statisztikai és szociológiai adatokkal bizonyítani,
egyáltalán mérni, mint a gazdasági, az életszínvonal és az emberi erőforrások területén jelentkező
válságjelenségeket.
A magyarországi értékvizsgálatok azt sugallják, ha nem is bizonyítják egyértelműen, hogy a magyar

társadalomban viszonylag kisebb fontosságot tulajdonítanak azoknak az értékeknek – a szabadságnak,
felelősségvállalásnak, egyéni kezdeményezésnek -, amelyek a modern gazdaság és társadalom sikeres
működéséhez szükségesek. Egy fokkal meggyőzőbbeknek látszanak az elidegenedés és anómia nagyfokú
elterjedtségére utaló adatok. Ezek szerint a szocialista korszak évtizedeiben fokozatosan, de
feltartóztathatatlanul fejlődött ki a súlyos elidegenedés- és anómiaválság. Ennek okát elsősorban abban láttam,
hogy a totalitárius és autoritárius rendszerek azt a jogos érzést váltották ki az állampolgárokban, hogy ki vannak
szolgáltatva rajtuk kívül álló, általuk ellenőrizhetetlen erőknek, ezért saját életük alakulását sem tudják
megtervezni, cselekedeteikkel érdemlegesen befolyásolni. A kiszolgáltatottságnak és tehetetlenségnek ez az
érzése nyilvánvalóan ellentétes a modern mentalitással.
Továbbá mind a modern piacgazdaság, mind a politikai demokrácia működéséhez szükséges az állampolgárok
kölcsönös bizalma, legalábbis minimális szolidaritása, más szóval az üzleti élet szereplőinek bízniuk kell abban,
hogy üzletfelük megtartja a szerződéseket, a politikai élet szereplőinek nem kell politikai versenytársaiktól
félniük. Ehhez az szükséges, hogy a társadalom tagjai megtartsák az alapvető viselkedési normákat. Ebből a
szempontból különösen figyelemreméltó, hogy az 1996. évi háztartáspanel-felvétel során a megkérdezett
felnőttek 42 százaléka teljesen egyetértett, 38 százaléka részben egyetértett azzal a megállapítással, hogy „aki
manapság vinni akarja valamire, az rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon”. Ezért érthető, ha a
gazdasági és a politikai életben alacsony a partnerek közötti bizalom.
Meg lehet azt a hipotézist fogalmazni, hogy a súlyos elidegenedés- és anómiaválság gátolja a modernizációt.
Nehéz eldönteni, hogy ez a válság a rendszerváltás óta hogyan alakult. Kopp Mária és szerzőtársai (1996)
kutatásai szerint 1988-tól 1995-ig a lelkiállapot problémáinak tünetei erősödtek, különösképpen a rendszerváltás
vesztesei, közöttük a munkanélküliek körében. Ugyanakkor a háztartáspanel-adatfelvételek szerint az
elidegenedés és anómia egyes megnyilvánulása 1990-től 1994-ig nem nőttek, sőt 1996-ban a lelkiállapot
problémáinak egyes tünetei, mint a kimerültség, idegesség, gyakori fejfájás, valamint az az érzés, hogy a
megkérdezettnek nincs szerencséje, kissé csökkentek. Itt kell megemlíteni, hogy az öngyilkosság gyakorisága,
amelyet az anómia klasszikus tünetének tartanak, 1988 óta lassan, de folyamatosan csökkent. Némi derűlátással
arra lehet következtetni, hogy az autoritárius rendszer eltűntével a kiszolgáltatottság érzése és ezzel az anómia
csökkenni kezdett.
Nem várhatjuk azonban, hogy a leírt válságjelenségeket hamar le fogja küzdeni a társadalom. Az életszínvonal
emelkedésére és a szegénység csökkenésére még mindig hamarabb számíthatunk, mint a testi és lelki egészségi
állapot javulására, az elidegenedés- és anómiaválságból való kiemelkedésre. Pedig mindezek szükségesek a

VÁLTOZÁS
piacgazdaság hatékony működéséhez és a demokratikus politikai viszonyok stabilitásához. Égető kérdés az, hogy
az ország nem kanyarodik-e vissza valamilyen „parancsgazdasági” és félig vagy teljesen autoritárius politikai
rendszerhez, még mielőtt a társadalmi válságot leküzdi.
5.8. Demokrácia
Formailag, jogilag demokrácia van Magyarországon: a lakosság békés úton, választáson leválthatja a hatalmon
lévő kormányt, és ez már kétszer – 1990-ben és 1994-ben – megtörtént. Különböző politikai-szociológiai
vizsgálatok azonban arra engednek következtetni, hogy nem lehetünk teljesen biztosak a demokratikus politikai
rendszer stabilitását illetően. Ugyanis nemcsak a piacgazdasággal, hanem a demokrácia működésével szemben
is nagy az elégedetlenség. Ugyanakkor csak egy kisebbség utasítja el a demokratikus rendszert: 19 százalék
látná jónak a visszatérést a kommunista rendszerhez és 26 százalék helyeselné a parlament feloszlatását és a
többpárti választás megszüntetését. Ez a helyzet két veszélyt rejt magában: megnőhet az autoritárius rendszerhez
való visszatérés híveinek aránya, továbbá a demokráciát elvben támogató többség annyira kiábrándul,
apatikussá válik, hogy nem hajlandó aktívan támogatni azt.
A parlamenti választásokon való részvétel közepesen magas volt: magasabb, mint például az Egyesült Államok
utolsó elnökválasztásán, de alacsonyabb, mint a nyugat-európai parlamenti választásokon lenni szokott, és mint
Csehországban és Szlovákiában volt a rendszerváltozás utáni választásokon. A parlamenti választások második
fordulójában már lényegesen alacsonyabb volt a részvétel, és még kisebb volt a részvétel az időközi
pótválasztásokon. A parlamenti választások között a részvételre vonatkozó kérdésre szintén kevesebben állítják,
hogy biztos részt vennének. A részvétel, illetve távolmaradás nagyon határozottan összefügg a megkérdezettek
társadalmi jellemzőivel.
Szelényi Iván az 1990. évi választások után már megfogalmazta azt a tételt, hogy a szegényebb rétegek tagjai
nem látnak olyan pártot, amely érdekeiket képviselné, ezért nem vesznek részt a választáson, más szóval „a
szociáldemokrata szavazóbázis képviselet nélkül maradt” (Szelényi-Szelényi 1991). Az 1993. évi kelet-európai
rétegződésvizsgálat adatai szerint a felsővezetők és értelmiségiek 83 százaléka állította, hogy biztosan vagy
valószínűleg részt venne a parlamenti választáson, ha arra jövő vasárnap kerülne sor, de ez az arány csak 65
százalék volt a segédmunkások és 64 százalék a mezőgazdasági munkások között (Andorka-Lehmann 1996). Az
átlagosnál jóval kisebb a résztvevők aránya azok között is, akik azt mondták, hogy életük lényegesen romlott
1988 óta. Viszont a volt párttagok között jóval magasabb a részt venni szándékozók aránya, mint az
átlagnépességben.
A részvétel és a társadalmi helyzet közötti összefüggés iránya és erőssége az 1994. évi parlamenti választáson
sem változott. Ez a jelenség arra figyelmeztet, hogy a magyar társadalomban létezik egy viszonylag nagy,
hátrányos helyzetű és ezért elkeseredett tömeg, amely adott esetben mozgósítható, esetleg szélsőséges
programmal is.
Az 1994. évi parlamenti választáson részt vettek megkérdezése az úgynevezett exit-poll módszerével, vagyis a
szavazást követően, azt mutatta, hogy igen gyenge a választóknak a pártokhoz való kötődése. Ezt az 1990. és
1994. évi tényleges szavazat, valamint egy további kérdés alapján lehet igazolni, amelyben a választott párthoz
való kötődés erősségét kérdezték. A választáson részt vevők közül csak 10 százalék szavazott 1990-ben és 1994-
ben ugyanarra a pártra és állította azt, hogy ehhez a párthoz erősen kötődik; 27 százalék ugyanarra a pártra
szavazott, nem kötődik hozzá erősen; 10 százalék erősen kötődik ahhoz a párthoz, amelyre 1994-ben szavazott,
de 1990-ben más pártra adta szavazatát; végül 53 százalék más-más pártra szavazott és nem kötődik erősen
semmilyen párthoz (Stumpf 1996).
Még alacsonyabbnak látszik a „párthűség” a háztartáspanel-adatok alapján is. 1992- től 1995-ig – 1994
kivételével – minden adatfelvételi hullámban feltették a kérdést, hogy egy feltételezett jövő vasárnapi
parlamenti választáson kire adná szavazatát, továbbá 1992-ben megkérdezték, hogy 1990-ben melyik pártra
szavazott, és 1995-ben azt, hogy melyik pártra szavazott 1994-ben. Tehát egymást követő évből állt
rendelkezésre információ a megkérdezettek pártpreferenciájáról. A megkérdezetteknek 5 százaléka mondta mind
az öt alkalommal, hogy nem venne vagy nem vett részt a választáson, ez a legkövetkezetesebb választói
magatartást mutató csoport. Mindössze 4 százalék nevezte meg mind az öt esetben ugyanazt a pártot. A
pártpreferenciák hullámzása tehát igen nagyfokú volt (Fábián 1996). Ez arra enged következtetni, hogy nem
lehet kizárni a pártok támogatottságának földcsuszamlásszerű változását. Ez egyértelműen veszélyezteti a
demokrácia stabilitását.
A párthűség alacsony szintjének egyik magyarázata, hogy a pártok szavazóbázisának társadalmi réteg, iskolai
végzettség, jövedelmi helyzet szerinti összetétele alig különbözik. Gazsó Ferenc és Stumpf István (1995) szerint

VÁLTOZÁS
a szavazóbázisok rétegek szerinti differenciálódása az 1994. évi választáson kissé erősödött, Stumpf István
(1996) azonban hozzáteszi, hogy 1995-re a pártok és társadalmi rétegek közötti kapcsolat ismét gyengült. A
pártpreferenciának egyetlen nagyon lényeges meghatározója mutatható ki: a volt párttagok ma is az átlagosnál
sokkal nagyobb arányban szavaznak a Szocialista Pártra Nem feltétlenül szükséges, hogy a demokratikus
politikai rendszerben a politikai pártok erősen kötődjenek társadalmi rétegekhez. Az azonban előnyös, ha
valamilyen stabil kötődés van a pártpreferencia és a választók valamilyen jellemzői (társadalmi helyzete,
világnézete stb.) között. Ennek hiányában igen erős lehet a pártok támogatottságának hullámzása.
Ezek az adatok arra engednek következtetni, hogy a magyar társadalomban még nem alakult ki az az
állampolgári politikai kultúra, amely a demokrácia stabilitásának és zökkenőmentes működésének végső
biztosítéka. Ezen azonban nem csodálkozhatunk, hiszen korábban évtizedeken keresztül éltünk totalitárius és
autoritárius politikai rendszerek uralma alatt.
A modern társadalomnak mind az öt fent leírt kritériuma terén mutatkoznak tehát olyan jelenségek, amelyek arra
engednek következtetni, hogy a szocialista modernizációs kísérlet ezekben a dimenziókban eredménytelen volt,
sőt eltávolított a moder- nitástól, és a rendszerváltás óta végbement változások sem egyértelműen mutatnak a
modern társadalom irányában.
A szociológiának le kell mondania arról az illúzióról, hogy a társadalmak fejlődése tervezhető és irányítható. A
társadalmi változásokban lényeges szerepet játszanak spontán folyamatok, a társadalom belső erői és a külső
feltételek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az állam, a társadalom tagjai és a közöttük elhelyezkedő civil
társadalmi szervezetek egyáltalán nem képesek befolyásolni a változásokat.
Az állami politika (gazdaság-, szociál-, oktatás-, egészségpolitika stb.) az erőforrások elosztásával, a

jogszabályok alkotásával és végrehajtásával messzemenően befolyásolni tudja a társadalmi folyamatokat. Ezért
korántsem közömbös, hogy az állami politika milyen társadalom megvalósítását kívánja elősegíteni. Hozzá kell
azt is tenni, hogy ezeknek a politikáknak, jogszabályoknak a társadalmi hatása gyakran eltér attól, amit velük el
kívántak érni. A „nem szándékolt hatások” vagy „perverz hatások” kimutatása a társadalomtudományoknak
egyik fontos feladata.
Demokratikus politikai rendszerben az állami politika végső soron az állampolgároktól függ. Ha a kormányzat
nem az állampolgárok többségének megfelelő politikát folytat, a következő választáson le lehet váltani. Az
állampolgárok nézeteinek változása és politikai aktivitásuk ezért a társadalmi változások döntő mozgatóereje a
demokráciákban. Történeti tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a diktatúrák sem képesek tartósan fennmaradni a
modern társadalmakban, ha a társadalom többségének akaratával ellentétesen kormányozzák a társadalmat.
A civil társadalom szervezetei egyrészről lényeges szerepet játszhatnak a társadalom tagjai nézeteinek
kialakításában, másrészt képviselni tudják a politika felé a társadalom csoportjainak nézeteit, kívánságait,
érdekeit. Ezért demokratikus társadalmakban a társadalom változásaiban fontos szerepet játszhatnak.
A mai magyarországi változásokat illetően mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy igen nagy
mértékben a magyar társadalom tagjain múlik, hogyan alakul a gazdaság, az életszínvonal, a társadalmi
szerkezet, az oktatás és az egészségi ellátás, és természetesen ennél is inkább, milyen irányban változik a
gondolkodásmód, a mentalitás, valamint hogy megszilárdul-e a demokrácia. Tehát semmilyen determinisztikus
törvényszerűség sem határozza meg, hogy a gazdaságilag fejlettebb és régi demokratikus hagyományokkal
rendelkező országokhoz képest a magyar gazdaság és társadalom modernizálása, felzárkózása ezúttal sikeres
lesz-e vagy ismét kudarcba fullad.
7. ÖSSZEFOGLALÁS
A XX. század második felében a társadalmi változások különösképpen felgyorsultak. Különösen viharos
változásokat élnek át a kelet-közép-európai országok. Ugyanakkor a szociológiában elterjedt az a felismerés,
hogy a szociológia nem képes a társadalmi változások évszázados irányait előre látni, azok elméleteit
megfogalmazni. A társadalmi változásokat nem irányítják determinisztikus törvényszerűségek, hanem a
társadalom tagjai, az „aktorok” tevékenysége és céljai nagymértékben befolyásolják azt, hogy egy adott
társadalomban és korszakban milyen változások történnek.
Ma a világban, különösképpen a kelet-közép-európai országokban végbemenő változások értelmezési kereteként

VÁLTOZÁS
felhasználható elméletek közül jól használhatónak látszik a modernizáció elmélete. Eszerint a társadalom
gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális alrendszerében egymással párhuzamosan mennek végbe a
modernizációs változások, azok egymást erősítik. Ha valamelyik alrendszerben nem történik modernizáció,
akkor ez meggátolja az egész társadalom modernizációját. A modernizáció azt jelenti, hogy hatékony
piacgazdaság jön létre, amely magas életszínvonalat tesz lehetővé; a társadalom integrálódik, nem szakítják szét
éles osztálykülönbségek, nincsenek a modernizáció hasznaiból kirekesztett társadalmi rétegek, nincs szélsőséges
és tartós szegénység; többpártrendszerű versengő demokrácia jellemzi a politikát; végül a társadalom tagjainak
nagy többségét modern mentalitás jellemzi. Abban a kérdésben, hogy mi a modern mentalitás lényege, melyek a
modern kultúra alapvető értékei, milyen a modern személyiség, különféle elméleti megfogalmazásokat lehet a
szociológiai irodalomban találni. Münch (1984) szerint például ezek az alapértékek vagy eszmék: a szolidaritás,
a szabadság, a racionalitás és a környező világ aktív alakítása. A szolidaritás és az egyéni szabadság értékének
összekapcsolódását nevezi intézményesített individualizmusnak, a racionalitás és az aktív világalakítás
összekapcsolását módszertani-racionális aktiviz- musnak. Mások az egyéni felelősségvállalást, újításra való
készséget emelik ki.
A magyar történelmet 1825-től 1945-ig a kudarcba fulladt modernizációs kísérletek sorozataként

értelmezhetjük. Ezek az egymást követő kísérletek: a reformkor, a kiegyezés kora, és a két világháború közötti
korszak. A szocialista korszakot is felfoghatjuk úgy, mint a szovjet modell alapján álló modernizációs kísérletet.
Ez a kísérlet azonban szintén kudarcba fulladt és látványosan összeomlott, mert bebizonyosult, hogy piac,
politikai demokrácia és modern mentalitás nélkül nem lehet a gazdaságot és a társadalmat modernizálni. Bár a
gazdasági kudarc volt a leglátványosabb, meg lehet fogalmazni azt a hipotézist, hogy a szocialista korszak
legsúlyosabb öröksége az alatta fokozatosan kifejlődött elidegenedés- és anómiaválság.
A rendszerváltás után a magyar társadalom újra a modernizációra tett kísérletet, ezúttal a magántulajdonon
alapuló piacgazdaság, a demokratikus politikai rendszer és a modern gondolkodásmód elterjesztése alapján. Az
1990 óta eltelt években végbement változások azonban nem mind mutatnak a modernizáció irányában. A
gazdaság súlyos válságba süllyedt, úgyszintén az életszínvonal is, nőtt a szegénység és a
jövedelemegyenlőtlenségek, fennáll annak a veszélye, hogy a társadalom szétszakad egy nagy hatalmú és igen
gazdag szűk elitre, lesüllyedő és gyengülő középrétegekre és nagy tömegű szegénységre. Az emberi erőforrások
terén a beiskolázási arányszámok növekedése az érettségihez vezető középiskolákban és a felsőfokú
tanintézetekben a modernizáció irányába mutat, az egészségi állapot romlása pedig legalább megállni látszik. A
politikai rendszer demokratikus, bár stabilitását veszélyeztetheti az állampolgárok politikai passzivitása és a
választói preferenciák kevéssé kikristályosodott volta. Nehéz megítélni, hogy az elidegenedés- és anómiaválság
enyhült-e, bár bizonyos jelek ebben az irányban mutatnak.
(Spéder Zsolt – Kapitány Balázs)
A kiegészítő fejezetek megírása során folyamatosan törekedtünk arra, hogy beszámoljunk azokról a társadalmi
változásokról, amelyek az 1990-es évek második fele és az ezredfordulót követő évek között lezajlottak. Az
utolsó fejezetben arra törekedtünk, hogy a társadalmi változáshoz kötődően néhány összefüggésre felhívjuk a
figyelmet, illetve hogy mérlegre tegyük a magyarországi átmenetet. Így a nemzetközi tendenciákat illetően két
kérdést érintünk. Egyfelől röviden foglalkozunk magának a szociológiának mint tudománynak a változásaival: a
szociológiai divatok jelenségével, és ennek kapcsán azon divatos elméleti kerettel, melyekbe napjainkban sokan
illeszteni próbálják a jelenben zajló társadalmi átalakulást. Másfelől felhívjuk a figyelmet arra, hogy egy új
módszertan, a követéses vizsgálatok terjedése milyen új lehetőséget ad a társadalmi változás értelmezéséhez, a
dominánsan makroszintű közelítések hogyan egészíthetőek ki a mindennapi ember tapasztalataival. A hazai
tendenciákat illetően hűek próbálunk lenni Andorka Rudolf utolsó fejezetének tárgyához: értelmezni és értékelni
fogjuk az 1989- 1990-ben elkezdődött társadalmi átalakulás jellegzetességeit.

A szociológiai divatokról „Globalizáció” és „információs társadalom”: két olyan kifejezés, amely jelen szöveg
írásakor (2005/2006 fordulóján) mind tudományos publikációkban, mind a tágabb nyilvánosságban rengetegszer
felbukkan, mind általános leírója, oka és egyben magyarázata mindazoknak az átalakulásoknak, amelyek
napjainkban a nagyvilágban és Magyarországon zajlanak. A globalizációt, az információs társadalmat címében
vagy alcímében viselő könyvek és írások tucatszámra jelennek meg magyar nyelven is. Ezek a kifejezések több
helyütt felbukkannak e könyv Változások az ezredfordulón címet viselő alfejezeteiben is. Azonban törekedtünk
arra, hogy például a globalizációt ne olyan általános kifejezésként használjuk, amely elméleti keretként minden

VÁLTOZÁS
társadalmi folyamat magyarázatára alkalmas lenne. Ennek oka az óvakodás a szociológiai divatoktól. De mi is a
szociológiai divat?
Ha áttekintjük a könyv törzsszövegét, amelyet 1996-ban véglegesített Andorka Rudolf, feltűnhet, hogy a
globalizációt mint fogalmat, a szerző nem használja. Ez nem véletlen, a fogalom az ekkoriban kiadott
szociológiai szótárakban, lexikonokban sem található meg. 1996-ban ugyanis gyakorlatilag még ismeretlen,
kevesek által ritkán alkalmazott kifejezésről volt szó, amely pont 1998-tól indult el hódító útjára. A
szociológiában mindig voltak és minden valószínűség szerint lesznek is divatos kifejezések, divatos
megközelítésmódok. A kilencvenes évek első felében például ilyen divatos szociológiai kifejezés volt a
posztmodern, vagy a 70-es, 80-as évek baloldali szociológiájában a későkapitalizmus (Spatkapitalismus).
Természetesen egyáltalán nem véletlenszerű, hogy melyik korban, melyik kifejezés, téma válik divatossá a
szociológiában. A társadalom átalakulásai, változásai mindig előtérbe hoznak olyan problémákat, jelenségeket,
amelyek szinte vonzzák, hogy egységes fogalmi keretben próbáljuk őket megmagyarázni. Például a globalizáció
fogalma képes arra, hogy olyan különféle jelenségeket helyezzen el egy rendszerben, mint például a gazdaság
egyre erősödő nemzetközi jellege, a nemzetek feletti intézmények (pl. EU) szerepének erősödése, a turizmus
jelentőségének növekedése, az internet elterjedése és Európa elöregedése. Másrészt viszont a divatos fogalmi
keretekhez a szociológusok sok esetben felhasználják más tudományok (a filozófiától a számítástechnikáig)
eredményeit, irányzatait, kifejezéseit is. A posztmodern fogalma például az építészetben született és több más
tudományág (filozófia, irodalomtudomány) közvetítésével jutott el a szociológiába.
A szociológiai divatok azonban maguk is felfoghatóak egyfajta szociológiai jelenségként, például jól
jellemezhetőek egy életúttal. Egy fogalom fellendülését, áttörését a publikációk megugró számán túl jellemzi,
hogy a fogalom megalkotja saját történelmét, felfedezi előzményeit. A fogalom elterjedését lassú hanyatlás
követi, amelyet többek között a fogalom bulvárosodása (még a vízcsapból is az adott kifejezést folyik),
osztódása, differenciálódása jelez. Fontos tudni, hogy a szociológiai divatok sohasem buknak meg hirtelen,
hanem lassan kimennek a divatból, miközben lényeges elemeik, fontosabb műveik közül több beépül az újabb
divatba, illetve a tudomány klasszikus művei közé.
Minden szociológiai divatnak vannak prófétái, akik alapvető műveikben megteremtik az adott fogalmat és
mindent megtesznek terjesztése érdekében. Azonban az elterjedéshez szükség van belső és külső kritikusokra is,
az előbbiek a fogalmat elfogadva más jelentést tulajdonítanak neki, utóbbiak magát a fogalmat támadják.
Természetesen szükségesek azok a felhasználók is, akik az adott fogalmi keretbe illesztik saját részkutatásukat.
Magyarországon a helyzet annyival összetettebb, hogy az adott divat csak késve és szűrve érkezik el a magyar
szociológiába, így szükség van olyan közvetítőkre, akik hazai viszonyokra adaptálva ismertetik az adott
divatirányzatot.
Minden olyan esetben, amikor divatos szociológiai témákat feldolgozó műveket olvasunk, elméleteket
tanulmányozunk néhány dologról nem szabad megfeledkeznünk. Először is arról, hogy maga az, hogy rengeteg
mű jelenik meg egy témáról, és egy kifejezés eljut a közbeszédbe is, még nem garanciája annak, hogy valójában
lényeges jelenségek időtálló vizsgálatáról van szó. Másfelől a teljes elutasítás sem indokolt, minden
valószínűség szerint a rengeteg mű között vannak maradandó, valóban újító jellegű művek, amelyek az adott
divat lecsengése után is érdekesek maradnak. Azonban, amíg egy fogalom, megközelítés divatos, igen nehéz
megítélni, hogy a divat által felkapott művek közül mely lesz maradandó része a szociológiának. Amikor a
globalizációról beszélünk, mindezt szem előtt kell tartanunk.
A globalizáció – sok más divatos szociológiai fogalomhoz hasonlóan – egy olyan gyűjtőfogalom, amelynek
nincs mindenki által elfogadott közös meghatározása. Az is megfigyelhető, hogy nemcsak a fogalmat nem
határozhatjuk meg pontosan, de a globalizáció fogalma alá igen különböző dimenziókban zajló folyamatokat is
egyaránt be lehet sorolni. A gazdasági globalizáció (lásd 13. fejezet) mellett vagy helyett beszélhetünk kulturális
globalizációról, globalizálódó környezeti kockázatokról, a globalizált világ újfajta migrációs viszonyairól, vagy
globalizálódó értékrendről is. Az egyes szerzők a fogalmat a legkülönfélébb módon értékelik, az igen negatívtól
a teljesen pozitívig, míg jó néhá- nyan magának a fogalomnak a létjogosultságát is kétségbe vonják. A
globalizációval foglalkozó alapművek közül több is olvasható magyarul (pl. Bauman 2002, Beck 2005, Sassen
2000).
A fogalom különféle meghatározásaiból talán arra lehet rámutatni közös pontként, hogy a globalizációs
elméletek hangsúlyozói úgy vélik, a világ és a társadalom különféle dimenzióiban olyan változások következtek
be, amelyek egyre kevésbé értelmezhetők a hagyományos állami keretek között. Akár a pénzpiacok, akár a
divatok, a médiahasználat, a környezeti kockázatok, vagy a szegénység kérdéseivel kezdünk foglalkozni,

VÁLTOZÁS
állandóan olyan háttértényezőkbe botlunk, amelyek nem veszik figyelembe az államok, nemzetek határait.
Természetesen vitatott kérdés, hogy ezek a folyamatok mikor kezdődtek, illetve hogy egyáltalán mennyiben van
újszerű jelenségekről szó. A globalizáció kérdéseivel foglalkozó szociológusok azonban egyöntetűen úgy vélik,
hogy ez elmúlt évtizedekben ezeknek a jelenségeknek a jelentősége felértékelődött, és lényegesen túlmutat az
eredeti gazdasági jellegű folyamaton.
Az ezredfordulón előtérbe kerülő információs társadalom fogalma a globalizációhoz ha- sonlíthatóan divatos,
azzal részben összefüggő szociológiai fogalom. Ennek hangsúlyozói úgy vélik, hogy a technológiai átalakulás
(mobiltelefon, számítógép, internet) teljesen és lényegre hatóan átalakították a társadalmat és a világot. Ezen
eszközök elterjedésével átalakul mindennapi életünk, máshogy dolgozunk, máshogy ismerkedünk, máshogy
ápoljuk társadalmi kapcsolatainkat stb. Így átalakul a világról alkotott képünk, gondolkodásunk és döntéseink. A
katalán Manuel Castells információs társadalomról szóló háromkötetes alapművének eddig első kötete jelent
meg magyarul (angolul Castells 1996, 1997, 1998, magyarul 2005).
E fogalom kapcsán elmondható ugyanaz, mint a globalizációról. Itt is egy olyan általános gyűjtőfogalomhoz
kapcsolódó elméletről van szó, amely empirikusan sem nem igazolható, sem nem cáfolható. Ezen elmélet
lehetőséget nyújt arra, hogy a társadalomról rendelkezésre álló adatokat egy új szempontból vegyük figyelembe,
hogy új jelenségekre hívjuk fel a figyelmet (ilyen például a digitális szakadék), de maguk az adatok
önmagukban nem képesek bebizonyítani, mint ahogy cáfolni sem az információs társadalom fogalmának
valóságosságát. Az, hogy a társadalmunkról rendelkezésünkre álló adatok kinek mit támasztanak alá, az illető –
akár tudatában van ennek, akár nem – saját világképének, az általa a világról alkotott elképzeléseknek a
függvénye. Aki optimistán tekint a jövőbe, az a demokratikus részvétel potenciális eszközének képes tekinteni
ugyanazt (például az internetet), amit más a totális kontroll potenciális eszközének tart, a harmadik pedig
egyszerűen társadalmi szempontból érdektelen új technikai megoldásnak.
Az információs társadalom létezik, amennyiben, és azok számára, akik használják az általa nyújtott elméleti
perspektívát. Azonban más értékekhez kötődők számára ugyanezen technikai újítások, és társadalomszervezeti
változások egészen mást támaszthatnak alá.
Ahogy a szociológia egyik alapítója Max Weber írja: „A specializáció korában minden kultúrtudományos
munka ... öncélnak tekinti anyaga feldolgozását anélkül, hogy az egyes tények ismeretértékét mindig tudatosan
ellenőrizné a végső értékeszméken, sőt anélkül, hogy változatlanul tudatában volna annak, hogy ezen
értékeszmékhez kötődik. És ez így van jól. Ám egyszer csak megfordul minden: a gondolkodás nélkül
alkalmazott szempontok jelentősége bizonytalanná válik, az út homályba vész. A kultúra nagy problémáinak
fénycsóvája máshová vetül. Akkor a tudomány is összeszedi magát, hogy új helyről és új fogalmi apparátussal a
gondolat magasából lepillantson a történés áradatára” (Weber 1970b, 125).
A társadalmi változás mikroszintü dinamikája A társadalmi változás elméletei figyelmüket elsősorban a

makroszintű szerkezetekre, mechanizmusokra és teljesítményekre fordítják. Így lesz központi változó a
gazdasági növekedés vagy a lakossági szinten megjelenő életszínvonal, a gazdaság szerkezetében (magán- vs.
közösségi szektor; primer, szekunder, ill. tercier szektor) végbemenő eltolódások, a társadalom, illetve gazdaság
szervezeti rendszerében (jóléti állam intézményrendszere, gazdaságszervezési elvek) végbemenő minőségi
változások. Az elemzésből nem hiányoznak természetesen a társadalmi csoportok, hiszen a
konfliktuselméletekben szereplő osztályok vagy az elitcsoportok gyakran jelennek meg, mint a változások
hordozói vagy kerékkötői. Tagadhatatlan, hogy a hétköznapi ember életminősége, az új kulturális
magatartásminták elsajátítása is gyakran része az ilyen elemzéseknek, ám az értelmezés a fő figyelmet a
makroszintű változásokra helyezi. (Vö. jelen fejezet Elméletek című alfejezete; Zapf2002.) Egy a XX. század
végén elterjedő empirikus vizsgálati módszer, a követéses vizsgálatok lehetővé teszik, hogy a társadalmi
változást az individuum horizontján is értelmezzük, továbbá hogy ezen értelmezés nyomán a társadalmi változás
általános jellemzőit is kiegészíthessük. A kulturális változások, az újés terjedő magatartások, a
gazdaságszerkezetben bekövetkező módosulások az individuális horizonton is megmutatkoznak. Sőt, az
individuális eseményekre és státusváltásokra koncentráló elemzés segítségével azt is feltárhatjuk, hogy a
modern társadalmak látszólagos stabilitása, „normalitása” mögött az individuális státusváltások sokasága lelhető
föl.
Zapf szerint a modern társadalmak alapvető jellemzője folyamatos alkalmazkodóképességük (Zapf 2002).
Társadalomszerkezetüket úgy reprodukálják, hogy a felmerülő problémákra alternatív eljárásokkal válaszolnak,
és azok közül egyfajta próba-hiba módszerrel szelektálnak. E mechanizmus iskolapéldája a piac, ahol a
mindenkori keresleti és kínálati egyensúly a vállalkozások folytonos születése, növekedése, zsugorodása és
megszűnése révén jön létre. Mindez az individuumok szintjén egy oldalról új munkahelyek megszerzését,
foglalkozási karriereket, vállalkozói státusok keletkezését, más oldalról csökkentett munkaidejű foglalkoztatást

VÁLTOZÁS
és a munkahelyek elvesztését, vállalkozói státusok megszűnését jelenti. A nyugat-európai országokban felvett

európai háztartáspanel (European Community Household Panel [ECHP]) adatai alapján például
megállapíthatjuk, hogy az 1990-es évek elején, az egy adott évben teljes munkaidőben foglalkoztatott férfiak
közül hányan tudták státusukat egy éven keresztül megtartani. Nagy-Britanniában 91,5 százalékuk,
Hollandiában 93,3 százalékuk, Olaszországban pedig 88,6 százalékuk maradt továbbra is teljes munkaidőben
foglalkoztatott; és az EU- országokat összességében 90,0 százalékos státusfennmaradási arány jellemezte. A
kikerülők többnyire egyenlő, vagy hasonló arányban oszlottak meg az önállóak, munkanélküliek és egyéb
státusúak között (Taylor 2002, 34). E folyamat másik oldala a munkanélküliek sikeres megkapaszkodása a
munkapiacon. Jóllehet a munkanélküliek jelentős része egy év elteltével is munkanélküli maradt (Nagy-
Britannia: 44,9 százalék; Hollandia: 28,0 százalék; Olaszország: 50,2 százalék), nem lebecsülendő azok aránya,
akik teljes munkaidejű állást találtak. Ezek arányszáma Nagy-Britanniában 25,4 százalék, Hollandiában 44,6
százalék, Olaszországban pedig 18,5 százalék volt. Magyarországon az 1993-ban foglalkoztatottak 83,3
százaléka volt egy évvel később is foglalkoztatott, az 1993-ban a munkanélküliek 48,1 százaléka maradt
munkanélküli, 25,1 százaléka pedig 1994-ben már munkahellyel rendelkezett (vö. Spéder 2002). A hazai
viszonyokat illetően azt is tudjuk, hogy az 1993-ban vállalkozók egyharmadának megszűnt a vállalkozása, és
egy év alatt közel ugyanannyi, új vállalkozói pozíció került betöltésre (Lengyel 1998).
A fejlett nyugat-európai és észak-amerikai országok követéses vizsgálatai alapján a társadalmi változás

témakörében két fontos megállapítást tehetünk. Egyrészt mindig kitűnik, hogy amikor a makroszintű adatok
alapvetően stabilitást mutatnak (nem változik a foglalkozási szerkezet, a munkanélküliségi ráta, az ágazatok
részesedése a gazdasági teljesítményből) vagy csak lassan nő a gazdaság teljesítménye, mikroszinten akkor is
igen intenzív mozgások tapasztalhatóak. Másrészt az országok szerinti összehasonlítás során az derül ki, hogy a
mikroszintű változások intenzitása nem azonos: van ahol rugalmasabb a munkapiac, és intenzívebb a befelé és
kifelé irányuló mozgás, és van ahol kiterjedtebbek a súrlódások. Egy három országot – USA-t, Hollandiát,
Németországot – összehasonlító részletesebb vizsgálat pedig a követéses vizsgálatokból megállapítható
különbségeket, így részben a mozgások intenzitását is a jóléti állami berendezkedéshez köti (Goodin etal. 1999).
Magyarország adatainak Nyugat- és Kelet-Németország adataival való összevetése megmutatja, hogy az

átalakuló társadalmakban a mikroszintű státusváltások intenzitása erőteljesebb, mint a fejlett nyugat-európai
országokban tapasztalható szokásszerű változás (Habich-Spéder 1999). Ez nem meglepő, hiszen az átalakulás
egy oldalról munkahelyek tömeges megszűnését (vállalatfelszámolások), hatalmi pozíciók megszűnését (a
politikai intézményrendszer átépítése, elit- és vezetőcsere), más oldalról újstátusok tömeges keletkezését
(vállalkozások kirajzása, szociális segélyezés intézmény
rendszerének kialakulása, a politikai rendszer új pozíciói – pl. Alkotmánybíróság – és új személyei) jelenti. Nem
hiába adja tehát Wolfgang Zapf egyik cikkének A változás kétféle sebessége a kelet- és nyugatnémet fejlődésben
címet. A különbségeket úgy összegezhetjük, hogy az intézményátépítésen, a gazdaságszerkezeti átalakuláson
nyugvó átmenet az individuumok társadalmi státusok közötti igen intenzív, a szokásszerű változások korát élő
modern társadalmakénál erőteljesebb cserélődéssel járt együtt.
A követéses vizsgálatok eddigi eredményei ismereteink szerint még kevésbé kiakná- zottak a kulturális változás
jellegzetességeinek leírásához. Pedig az individuumok szintjein bekövetkező érték- és attitűdváltozások
követése és értelmezése, a szelekciós- és adaptációs folyamatok feltárása (vö. 16. fejezet) számtalan új
felismeréssel kecsegtet.

Az 1990-es évek közepén a volt szocialista országok többsége a szocializmusból a kapitalizmusba vezető nehéz
átmenet mindennapjait élte; az állami tulajdonon alapuló redisztributív gazdaságok magántulajdonon alapuló
piacgazdasággá való átalakítása minden országban mély „transzformációs válsággal” járt együtt. A
világgazdasághoz való kapcsolódás nyilvánvalóvá tette a szocializmusban kiépített gazdaságszerkezet
versenyképtelenségét, az átmenet így szükségszerűen vállalatbezárásokkal, magas és csökkenni nem akaró
munkanélküliséggel járt együtt. Csökkent az életszínvonal, nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek. Az éppen
kiépült demokratikus intézmények folytonos nyomás alatt működtek, nemegyszer megkérdőjeleződtek,
gőzerővel folyt a privatizáció, az intézményrendszer átépítése. Tetőzött a kormányzattal szembeni
bizalmatlanság, jelentős méreteket öltött a társadalmi dezintegráltság.
Andorka Rudolf Bevezetés a szociológiába kéziratának befejezésekor az átmenet még nem záródott le. Andorka
az akkor folyamatban lévő változásokat a modernizációs elmélet alapján, a modernizáció sikeressége
szempontjából értékelte. Azt mérlegelte, hogy mennyiben sikerült

VÁLTOZÁS
1. a hatékony piacgazdaság kiépítése, és ennek révén a magas életszínvonal elérése;
2. sikerül-e létrehozni egy új minőségű társadalmi integrációt;
3. kialakult-e az emberi erőforrások magas szintje;
4. működőképesnek mutatkozik-e a többpárti demokrácia, továbbá
5. elterjed-e, általánossá válik-e a modern gondolkodás.
Mérlegében számtalan kétséget fogalmaz meg, és noha bízik a folyamat sikerében, aggódik, hogy a változások
nem mutatnak egyértelműen a modern társadalmak irányába. A kiegészítő fejezetek során folyamatosan
figyelemmel kísértük, hogy Magyarországot, illetve a volt szocialista országokat az 1990-es évek közepe óta
milyen folyamatok jellemzik. Ezekre itt újra nem fogunk kitérni, célunk néhány általános összefüggés
megfogalmazása lehet.
Célok, eszközök, körülmények Az 1989-1990-ben elindult változások során a résztvevők döntő többsége
egyetértett a szocialista rendszer tarthatatlanságával. Természetesen folyamatos vita uralta és uralja a
nyilvánosságot a változtatások és a változások irányát, módját, mértékét és jellegét illetően, és mintha egyetértés
csak abban mutatkozott volna, hogy a szocialista társadalmi és gazdasági rend működésképtelen, mégis a
nyilvánosságban folyó viták és a többszöri kormányváltások sem vonták kétségbe, hogy az átalakulás célja a
nyugati társadalmi berendezkedés – versenyképes magángazdaság, működő politikai demokrácia, jólét – elérése
volt. Ezen az úton a legfőbb eszközt, a magánosítás és a világgazdaságba való piaci integráció, illetve az
intézményátépítés (gyakran intézménytranszfer) jelentette.
A fentiek megvalósításának módja számtalan külső és belső tényezőtől függött, így az uralkodó elit
csoportjainak erőviszonyaitól, a nyugat-európai centrumtól való távolságtól, a gazdasági fejlődés hosszú távú
trendjeitől (gazdasági fejlettség és szerkezet), a kulturális hagyományoktól és nem utolsósorban az átalakulás
felett „bábáskodó” nemzetközi szervezetek (EU, Világbank, IMF stb.) elvárásaitól (Janos 2003; King-Szelényi
2005; Kornai 2005; Sztompka 2000; Zapf 2002).
Az új rend jellemzői King és Szelényi átfogó elemzése a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenetnek
három tipikus útját különbözteti meg, amely három minőségileg eltérő formációhoz – a tőkések nélküli
kapitalizmushoz, a felülről létrehozott politikai kapitalizmushoz, és az alulról épített hibrid kapitalizmushoz –
vezet. Magyarország az első, Oroszország és Kína pedig a második, illetve harmadik út tipikus példája. A
szerzők szerint a magyarországi átmenet jellemzője a technokraták és az értelmiségi csoportok koalíciója, amely
megakadályozza, hogy a korábbi nómenklatúra a privatizáció hegemón szereplőjévé váljon (mint pl.
Oroszországban). A privatizációban a központi szerepet a külföldi tőke játssza, melynek beáramlásában
lényeges vonzerőt jelentett a bérelőny, a nyugathoz való közelség, a technokrácia kapcsolathálózata, de ne
feledkezzünk meg az Európai Unió országainak biztonságpolitikai szempontjairól se (Janos 2003). A
privatizáció ezen módja gazdasági/szervezeti/technikai know-how-t is behozott az országba, amely lehetővé
tette, hogy a szükségszerű deindusztrializálódást (a versenyképtelen ipari szerkezet leépülését) egy új
iparosodási periódus kövesse. Az újonnan kiépült ipari szektor exportorientált, a központi nyugat-európai
piacokra termel. Az állami szerepvállalás sem tűnt el teljesen: jóllehet szűkült, ám így is lényeges szerepet
játszik a közösségi infrastruktúra biztosításában, a humán erőforrások újratermelésében. A szerzők szerint az ily
módon létrejött gazdaságszerkezet esélyt jelent a világgazdasági centrumhoz való közeledésre, míg például az
Oroszország (és Románia) által választott felülről vezérelt átalakulás a primer (kistermelő- és nyersanyag)
ágazatok felértékelődéséhez, a vállalatok közötti barter- (csere-) kereskedelem terjedéséhez, és a
háztartásgazdaságok kényszerű megerősödéséhez vezetett.
Az EU-ba való belépés szimbolikusan tekinthető az átalakulás egyfajta lezárásának. A demokratikus

játékszabályokat illetően már a belépés előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a demokratikus intézményrendszer
működik, a hatalomváltásra az elfogadott, legitim eljárások révén többször is sor került. A fordulópont a
gazdaságszerkezeti változásokat illetően is korábbra tehető, hiszen a magángazdaság túlsúlya, és a világpiaci
integráció is már az EU-ba való belépés előtt valósult meg. Természetesen számtalan társadalmi probléma
intézményes kezelésének – ilyen például az egészségügy – nem jött létre új rendje, ám a jövőbeli intézményi
változtatásokat talán tekinthetjük a modern társadalmakat folyamatosan jellemző alkalmazkodás, a „folyamatos
modernizáció” [weitergehende Modernisierung] részének.

VÁLTOZÁS
19.1. ábra ♦ A GDP és a fogyasztás alakulása, 1989-2004 (1989 = 100)
Az életszínvonal Az átalakulás értékelésében kitüntetett szerepe van az életszínvonal alakulásának. A szocialista

berendezkedés delegitimálódásában is központi szerepet játszott a gazdasági lemaradás, illetve a modern jóléti
államokban is a széles értelemben vett jóléti fejlődés az egyik legfontosabb legitimációs kritérium (Janos 2003).
A piacgazdaságra való áttérés minden országban a nem hatékony gazdasági tevékenységek megszüntetésével,
gazdasági visszaeséssel, a jövedelmek és a fogyasztás csökkenésével járt együtt. Az érintett országok
teljesítménye csak az 1990-es évek közepén kezdett újra növekedni, és az évtized végén – Magyarországon
1999-ben – éri el újra az átalakulás előtti szintet (vö. 19.1. ábra). A nyugat-európai országoktól való távolság így
az átmenet kezdetén nő – nem hiába jellemzi Richard Rose az átmenetet a „mozgó célpontok követésének”. Az
évezred fordulójára újra elért gazdasági fejlettség természetesen nem helyben topogás, hanem egy átformálódott
gazdaságszerkezet eredménye. Megnőtt a munka termelékenysége (Kornai 2005), hiszen ugyanazt a GDP-t több
mint egymillió foglalkoztatottal kevesebben „termelik meg”. A foglalkoztatottak közül ma többen dolgoznak a
szolgáltató szektorban, az ipari foglalkoztatottak pedig jelentős részben exportorientált multinacionális cégek
alkalmazottai. A munkatermelékenység másik oldala, hogy igen sokan kerültek ki a munkaerőpiacról. Az
európai viszonylatban igen alacsony magyarországi foglalkoztatottsági arány (vö. 9.9. táblázat) a közeljövő
egyik legégetőbb társadalmi problémáját vetíti előre. Nevezetesen, hogyan lehet emelni a munkaképes korúak
foglalkoztatottságát, és egyben csökkenteni a keresőkre jutó eltartottak arányát.
A belépés időszakában a csatlakozó volt szocialista országok gazdasági teljesítménye -vásárlóerő-paritáson

számolt GDP – az EU 15 tagállamának 40-60 százalékát tette ki (lásd 19.2 ábra). A volt szocialista országok
lakosságának hasonlóan éles elmaradását látjuk, ha az anyagi körülményeket a háztartások életkörülményei felől
közelítjük. Az európai életminőség-vizsgálat (EQLS) lehetőséget teremt, hogy kilenc életkörülmény-
komponensből deprivációs indexet alkossunk. Az így kialakított rangsor – vö. 19.2. ábra – többé-kevésbé a
gazdaság teljesítménye által felállított rangsor inverze.
A gazdasági növekedés az ezredfordulón a nyolc EU-ba lépő volt szocialista országban magasabb volt, mint az
Európai Unió korábbi 15 tagállamában (3,6 százalék, illetve 2,6 százalék, lásd Kornai 2005, 911). A kitűzött cél
elérése, nevezetesen a fejlett nyugat-európai országok életszínvonalának megközelítése azonban még abban az
esetben is hosszú időt venne igénybe, ha a növekedési ütemek közötti különbségek növekednek.
Társadalmi egyenlőtlenségek, integráció A gazdasági szerkezetváltozásnak természetesen számtalan negatív

következménye van, amelyek közül az egyik a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése (vö. 4. fejezet). E
növekedés azonban döntően a 90-es években következett be az ezredfordulót követően inkább stabilizálódásról
beszélhetünk (Szívós–Tóth 2003).
Az 1990-es évek közepén élénken foglalkoztatta a társadalomtudósokat az a kérdés, hogy vajon kettészakad-e a
magyar társadalom; vajon élesednek-e a különbségek a jómódúak és a középrétegek, illetve a középrétegek és a
szegények között; továbbá teste- sedik-e vagy pedig soványodik-e a középrétegekhez tartozók tábora, amelyet
sokan a demokrácia működése és a fogyasztás által stimulált gazdasági fejlődés zálogának tartanak. E kérdésre
természetesen végérvényes válasz nem adható. Az egyenlőtlenségek növekedésének megállása azonban nem a
szétszakadás irányába mutat. A követéses panel-felvételek alapvető tanulsága, hogy az átalakulás idején

VÁLTOZÁS
folyamatosan cserélődés volt tapasztalható a társadalmi státusok között, úgyszintén ellentmond ennek a
feltételezésnek. Folyamatos volt a ki- és belépés a munkapiacon, rendszeres cserélődés volt tapasztalható a
foglalkozási státusok között, folyamatosan tapasztalható volt vállalkozások születése és megújulása, a cirkuláris
mobilitás is inkább nőtt, mintsem csökkent volna (vö. 7. fejezet), és mindez lecsapódott a jövedelmi pozíciók
közötti intenzív cserélődésben is (Spéder 2002). A társadalmi státusok közötti növekvő távolságra utal viszont a
státuskristályosodás folyamata, az, hogy egyes státusok tartósan előnyössé, mások hátrányossá váltak, hogy a
státushierarchiák közötti inkonzisztencia valamelyest csökkent – az iskolai végzettség erősödő szerepe ennek a
legjobb példája (Kolosi 2000). E két utóbb említett folyamat persze csak látszólag mond ellent egymásnak,
hiszen az utóbbi azt fejezi ki, hogy a meghatározott státusokhoz (foglalkoztatotti helyzet, tulajdonosi pozíció)
tartozó előnyök és hátrányok egyértelműbbé váltak, a korábbi pedig azt, hogy az átmeneti társadalmakban a
státusok nem jelentenek kibérelt, élethossziglan birtokolható pozíciókat. Vagyis megítélésünk szerint a
társadalom egészére nehezen mondható ki, hogy végérvényesen szétszakadt, de az talán igen, hogy az 1990-es
évek végétől csökkent a státushelyzetek közötti egyéni helyzetváltoztatások esélye.
Az átalakulás lakossági értékelése Számtalan tanulmány foglalkozott az átalakulás lakossági értékelésével, és

mutatott rá, hogy a rendszerváltozást hamar és mély elégedetlenség, bizalmatlanság, kiábrándultság követte
(Andorka 1993; Genov 1998; Róbert 1996; Sztompka 2000). Az általános hangulatot talán Róbert Péter
tanulmánya és annak címe „Fogcsikorgatva – a megkeseredett rendszerváltás” foglalta legtömörebben össze. E
hangulat kialakulásában döntő szerepet játszott a várakozások és a megélt élet közötti, az 1990-es évek elején
egyértelműen mélyülő szakadék. A lakosság döntő többsége elsősorban a „gazdasági problémák” megoldását, az
anyagi jólét emelkedését várta a rendszerváltozástól, s nem pedig a politikai szabadság megvalósulását. Az
életszínvonal, a korábbiakban említett gazdaságszerkezeti adottságokból következően visszaesett, sokan
tapasztalták meg az elszegényedést és a szegénységet, továbbá a mindennapi élet addig stabilnak tartott keretei
elbizonytalanodtak. Megszűnt a munkahelyek biztonsága, kiszámíthatatlanul alakult az infláció, megváltoztak a
mindennapi élet játékszabályai. Nem hiába erősödtek az anomikus tendenciák; az orientációhiány, a
hatalomnélküliség érzete. A „szabadságnyerés” (Ferge Zsuzsa kifejezése) pedig nem volt képes ellensúlyozni a
fenti tapasztalatokat, így ebből a perspektívából magától értetődő a lakosság csalódottsága.
A rendszerváltozás természetesen számtalan lehetőséget is megnyitott: azok, akik korábban terveiket a politikai
kontroll vagy a gazdasági kényszerek (tőkehiány) és tiltások miatt nem tudták megvalósítani, önállóvá és
vállalkozóvá válhattak, és realizálhatták céljaikat. A fogyasztási piac is egyik pillanatról a másikra tágult ki:
minden megvásárolhatóvá vált. A lehetőségek kitágulása lényeges szerepet játszhat a frusztráció érzésének
fokozódásában: a lehetőségek realitása feszültté, elégedetlenné teszi a sikertelen tömegeket (vö. Merton 1980).
A fogyasztási piacon megjelenő „karnyújtásra lévő” széles kínálat „megemeli” az aspirációkat, a folyamatos
szembesülés a háztartás költségvetési korlátjával, a „megvehetném az általam vágyott fogyasztási cikket, de
nincsen rá pénzem” érzése naponta termeli újra a frusztrációt. Milyen mechanizmusoknak kell tehát működésbe
lépnie ahhoz, hogy a feszültségforrások megszűnjenek, hogy a társadalom tagjai elégedettebbek legyenek?
Mindenekelőtt elengedhetetlennek tűnik a folyamatos és érzékelhető gazdasági növekedés, az anyagi jólét
emelkedése, hiszen e nélkül nem csökkenhet a fogyasztási lehetőségek és a háztartás számára rendelkezésre álló
források közötti feszültség. A bizonytalanság csökkenéséhez pedig elengedhetetlen, hogy az új eljárások,
szabályok stabilizálódjanak, az érintettek számára egyértelművé váljanak, továbbá, hogy az érintettek az új
feltételekhez alkalmazkodjanak, megszokják a bizonytalanság minimális szintjét, hiszen az a modern
társadalmak sajátja.
A frusztráció mérésére számtalan mérőszám ismeretes (vö. Kopp-Skrabski 1996). Az általunk kialakított
státusfeszültség-változó két egyszerű kérdésre adott válasszal méri a vágyak, az igazságossági elképzelések és
az érzékelt valóság közötti feszültséget. A státusfeszültséget a 11 fokú skálán mért „igazságosnak tekintett
életkörülmények”, illetve a „valós életkörülmények” különbsége adja. 1999-ben Magyarországon 2,5 pontos,
Kelet-Németországban 1,1 pontos, Németország nyugati részén pedig 0,4 pontos volt a státusfeszültség, az
igazságosnak tartott és a valósnak érzékelt társadalmi státus közötti különbség. A három társadalom
összehasonlítása megmutatja, hogy az átalakuló társadalmakban magasabb a státusfeszültség, mint Nyugat-
Európában, és ez igaz egy olyan társadalomra – Kelet-Németországra – is, amelynek átalakulását hatalmas
arányú pénzügyi transzfer segítette, ahol a lakosság az 1990-es években a jövedelmek folyamatos növekedését
tapasztalhatta. A státusfeszültség 2001-2002-re se csökkent, hiszen akkor 2,6-os átlagos eltérést mértünk.
Elemzésünk szerint a státusfeszültség igen lényeges szerepet játszik az általános elégedettségi színvonal, a jólét
szubjektív szintjének meghatározódásában (Kapitány-Spéder 2002). Az Európai Unió tagállamait összehasonlító
elemzés (Keck-Delhey 2005) nem véletlenül mutatja a volt szocialista országokban, és főképpen
Magyarországon jelen lévő alacsonyabb elégedettséget. Noha az idősoros adatok alapján itthon, az elmúlt 3-4
évben az elégedettség némileg emelkedett (vö. 16.6. táblázat), a szűkös anyagi körülmények, a méltányosnak
vélt és a valós helyzet közötti távolság miatt elmarad a fejlett európai országokban jellemző szinttől.

VÁLTOZÁS
19.2. ábra ♦ Az egy fõre jutó GDP vásárlóerõ-paritáson 2002-ben (EU 15 = 100) és kilenc életkörülm ény-
komponensen* alapuló átlagos depriváltság 2004-ben az EU 25 országában
9. VITAKÉRDÉSEK
1. A társadalmi változások melyik szociológiai elmélete adja a legjobb keretet a mai társadalmakban végbemenő
változások értelmezéséhez? Alkalmas-e a modernizáció új elmélete a kelet-közép-európai társadalmakban a
rendszerváltás után végbemenő változások vizsgálatára?
2. Hogyan értékeljük a szocialista korszakban végbement társadalmi változásokat a modernizáció

nézőpontjából?
3. Előreléptünk-e a modernizáció irányában a rendszerváltás óta?
4. Melyek a szociológiai divatok főbb jellemzői?
5. Hogyan kapcsolhatjuk össze a követéses vizsgálatok eredményeit a társadalmi változással?
6. Milyen szempontok szerint és hogyan értékelhető a rendszerváltozás?

VÁLTOZÁS

társadalmi változás ♦ gazdasági növekedés ♦ gazdasági fejlődés ♦ társadalmi fejlődés ♦ fejlett ország
♦ fejlődő ország ♦ jólét ♦ életminőség ♦ kapitalista gazdaság ♦ szocialista gazdaság ♦ vegyes
gazdaság ♦ ipari társadalom ♦ posztindusztriális vagy szolgáltatási társadalom ♦ modernizáció ♦
centrum ♦ periféria ♦ félperiféria ♦ társadalmi jelzőszámok ♦ ipari társadalom elmélete ♦
modernizáció elmélete

Andorka Rudolf 1996a. Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, Antológia.
Andorka Rudolf 1996b. A társadalmi integráció gyenge kötései – rendszerátalakulás Magyarországon.
Századvég. 1. sz. 5-18. p.
Beck, U. 2005. Mi a globalizáció? Szeged, 2005, Belvedere.
Bukodi Erzsébet – Harcsa István – Vukovich György 2004. A magyar társadalom a jelzőszámok tükrében.
In Kolosi T. – Tóth I. Gy. – Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi Riport 2006. Budapest, Tárki, 17-47. p. Ferge
Zsuzsa 1996. A rendszerváltás nyertesei és vesztesei. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György
(szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, Tárki-Századvég, 414-443. p.
Janos, A. C. 2003. Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában. Budapest, Helikon.
Kolosi Tamás – Sági Matild 1996. Rendszerváltás és társadalomszerkezet. In Andorka Rudolf-Kolosi Tamás
-Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, Tárki-Századvég, 149-197. p. Kopp Mária –
Skrabski Árpád -Lőke János -Szedmák Sándor 1996. Magyar lelkiállapot az átalakuló társadalomban.
Századvég, 2. sz. 87-102. p.
Szelényi Iván – Szelényi Szonja 1996. Elitcirkuláció vagy elitreprodukció. In Andorka Rudolf-Kolosi Tamás
-Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, Tárki-Századvég, 475-500. p. Szelényi Iván –
Eyal, G. – Townsley, E. 1996. Posztkommunista menedzserizmus: a gazdasági intézményrendszer és a
társadalmi szerkezet változásai. I-II. rész. Politikatudományi Szemle. 2. sz. 7-30. p. és 3. sz. 7-32. p.
Zapf, W. 2002. Modernizáció, jólét, átmenet. Németország a 20. század végén. Budapest, Andorka Rudolf
Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó.

20. fejezet - BIBLIOGRÁFIA
A városépítésről. 1984. Budapest, Kossuth.
Abramson, P R. – Inglehart, R. 1995. Value Change in Global Perspective. Ann Arbor, University of Michigan
Press.
Adorno, T. W. et al. 1950. The Authoritarian Personality. New York, Harper.
Alexander, J. C. 1982. Theoretical Logic in Sociology. 1-4. vols. Berkeley, California UP
Allardt, E. 1973. About Dimensions of Welfare. Helsinki, Research Group for Comparative Sociology,
University of Helsinki.
Allardt, E. 1975. Dimensions of Welfare in a Comparative Scandinavian Study. Research Group for
Comparative Sociology, University of Helsinki, Research Reports, no. 9.
Allport, G. W. 1977. Az előítélet. Budapest, Gondolat.
Almond, G. A. – Powell, G. B. 1996. Összehasonlító politológia. Budapest, Osiris.
Almond, G. A. – Verba, S. 1963. The Civic Culture. Princeton, Princeton UP
Ancsel Éva et al. 1984. A magyar ifjúság a nyolcvanas években. Budapest, Kossuth.
Andorka Rudolf 1973. Társadalomstatisztika. Budapest, Tankönyvkiadó.
Andorka Rudolf 1979. A magyar községek társadalmának átalakulása. Budapest, Magvető.
Andorka Rudolf 1980. Kérdőjelek az értelmi fogyatékosság genetikai és szociális összetevőinek kérdéskörében.
Magyar Tudomány, 8-9. sz. 641-651. p.
Andorka Rudolf 1981. Bevezetés a szociológiába. Budapest, TIT József Attila Szabadegyetem.
Andorka Rudolf 1982. A társadalmi mobilitás változásai Magyarországon. Budapest, Gondolat.
Andorka Rudolf 1986. A magyar társadalmi mobilitás nemzetközi összehasonlításának története. Statisztikai
Szemle, 8-9. sz. 886-911. p.
Andorka Rudolf 1987. Gyermekszám a fejlett országokban. Budapest, Gondolat.
Andorka Rudolf 1988. A magyarországi népesedési tendenciák gazdasági és társadalmi következményei és a

népesedéspolitika lehetőségei. Szociológiai műhelytanulmányok, 10. sz.
Andorka Rudolf 1988. A társadalmi mobilitás változásainak log-lineáris elemzése, 1962-1983. Statisztikai
Szemle, 2. sz. 161-173. p.
Andorka Rudolf 1989. Szegénység Magyarországon. Társadalmi Szemle, 12. sz. 30-40. p.
Andorka Rudolf 1990. 1988 utózöngéi – mit kell meghallani 1990-ben. Közgazdasági Szemle, 10. sz. 1194-
1210. p.
Andorka Rudolf 1990. Érvek a családbarát szociálpolitika mellett. Társadalmi Szemle, 8. sz. 61-71. p.
Andorka Rudolf 1991. Vallásosság és egyházak a 20. században – fő tendenciák és nyitott problémák. INFO-
Társadalomtudomány, 17. sz. 41-47. p.
Andorka Rudolf 1992. Bevezetés a szociológiába. Budapest, Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Aula
Kiadó.
Andorka Rudolf 1994. A falusi társadalom változásai. Agrártörténeti Szemle, 1-4. sz. 3-36. p.

BIBLIOGRÁFIA
Andorka Rudolf 1994. Deviáns viselkedések Magyarországon – általános értelmezési keret az elidegenedés és
az anómia fogalmak segítségével. In Münnich-Moksony: i. m. 32-75. p.
Andorka Rudolf 1994. Népesedési problémák – világméretekben, Európában és Magyarországon. Magyar

Tudomány, 8. sz. 944-958. p.
Andorka Rudolf 1995. A magyar társadalom: a múlt öröksége, a rendszerváltozás problémái és a lehetséges
jövőbeli fejlődés 2005-ig. I-II. rész. Valóság, 2. sz. 60-91. és 3. sz. 37-54. p.
Andorka Rudolf 1995. A társadalmi mobilitás változásai 1973-tól 1992-ig. Statisztikai Szemle, 2. sz.
101-120. p.
Andorka Rudolf 1995. Homo socio-oeconomicus. A közgazdaságtan és a szociológia társadalmi és emberképe.

Andorka Rudolf 1996a. Merre tart a magyar társadalom? Lakitelek, Antológia.
Andorka Rudolf 1996b. A társadalmi integráció gyenge kötései – rendszerátalakulás Magyarországon.

Századvég. 1. sz. 5-18. p.
Andorka Rudolf – Buda Béla 1972. Egyes deviáns viselkedések okai Magyarországon. Valóság, 11. sz. 55-68. p.
Andorka Rudolf – Lehmann Hedvig 1996. Az átmenet politikai következményei. In Andorka Rudolf – Kolosi
Andorka Rudolf – Simkus Albert 1983. Az iskolai végzettség és a szülői család társadalmi helyzete. Statisztikai
Szemle, 6. sz. 592-611. p.
Andorka Rudolf – Spéder Zsolt 1994. Szegénység a 90-es évek elején. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás –
Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1994. Budapest, Tárki, 74-106. p.
Andorka Rudolf – Spéder Zsolt 1996. A szegénység Magyarországon 1992-1995. Esély, 4. sz. 25-52. p.
Andorka Rudolf-Anna Kondratas – Tóth István György 1995. A jóléti rendszerjellemzői és reformjának
lehetőségei. Közgazdasági Szemle, 1. sz. 1-29. p.
Andorka Rudolf – Falussy Béla – Harcsa István 1982. Időmérleg. Részletes adatok. Budapest, KSH.
Andorka Rudolf – Harcsa István – Adamczuk, Lucjan 1984. Időfelhasználás Lengyelországban és

Magyarországon. Budapest, KSH.
Andorka Rudolf-Harcsa István-Iiris Niemi 1983. Időfelhasználás Magyarországon és Finnországban. Budapest,

KSH.
Andorka Rudolf et al. 1972. Az öregek helyzete és problémái. Budapest, KSH.
Andorka Rudolf et al. 1972. Az alkoholizmus kifejlődésének tényezői. Budapest, KSH.
Andorka Rudolf et al. 1988. A társadalmi környezet, életmód, interperszonális kapcsolatok hatása a lakosság
egészségi állapotára. Szociológiai Műhelytanulmányok, 11. sz.
Andorka Rudolf-Buda Béla-Cseh-Szombathy László (szerk.) 1974. A deviáns viselkedés szociológiája.

Budapest, Gondolat.
Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.) 1990. Társadalmi riport. Budapest, Tárki.
Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.) 1996. Társadalmi riport 1996. Budapest, Tárki-
Századvég.
Antal Z. László 1995. A gyógyítás társadalmi beágyazottsága. Szociológiai Szemle, 2. sz. 3-24. p.
Arendt, H. 1965. On Revolution. New York, Viking Press.

BIBLIOGRÁFIA
Arendt, H. 1991. A forradalom. Budapest, Európa.
Arendt, H. 1992. A totalitarizmus gyökerei. Budapest, Európa.
Aron, R. 1962. Dix-huit legons sur la société industrielle. Paris, Gallimard.
Aron, R. 1963. La lutte des classes. Paris, Gallimard.
Aron, R. 1965. Démocratie et totalitarisme. Paris, Gallimard. [Magyarul: Aron, Raymond 2005. Demokrácia és
totalitarizmus. Ford. és jegyzetekkel ellátta Kende Péter. Budapest, L'Harmattan – SZTE Filozófiai Tanszék.]
Aron, R. 1967. Les étapes de lapensée sociologique. Paris, Gallimard.
Babbie, E. 1995. A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest, Balassi.
Bachofen, J. J. 1861. Das Muterrecht. Stuttgart, Verlag von Krais und Hoffmann.
Bakonyi Péter 1983. Téboly, terápia, stigma. Budapest, Szépirodalmi.
Balázs János – Lengyel György 1983. Fiatal közgazdászok a gazdasági szervezetben. Szociológia, 4. sz. 375–
388. p.
Bales, R. F. 1962. Attitudes Toward Drinking in the Irish Culture. In Pittman D. J. – Snyder, Ch. R. (eds.):
Society, Culture and Drinking Patterns, New York, John Wiley, 157-187. p.
Baráth Etele 1984. A települések társadalmi rétegződése. In Kovách Imre (szerk.): Gazdaság és rétegződés.
Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, 155–195. p.
Bayer István 1989. A kábítószer. Budapest, Gondolat.
Beck, U. 1986. Risikogesellschaft. Auf dem Weg in eine andere Moderne. Frankfurt, Suhrkamp. [Magyarul:
Beck, Ulrich 2003. A kockázat-társadalom. Út egy másik modernitásba. Budapest, Andorka Rudolf
Társadalomtudományi Társaság – Századvég.]
Becker, G. S. 1960. An Economic Analysis of Fertility. Demographic and Economic Change in Developed
Countries. Princeton, Princeton University Press, 209-240. p.
Becker, G. S. 1981. A Treatise on Family. Cambridge, Mass., Harvard UP
Becker, H. 1963. Outsiders. New York, Free Press.
Bedekovics István – Kolosi Tamás – Szívós Péter 1994. Jövedelmi helyzet a 90-es évek első felében. In
Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1994. Budapest, TÁRKI, 34–
60. p.
Bell, D. 1973. The Coming of Post-Industrial Society. New York, Basic Books.
Bellah, R. N. 1967. Civil Religion in America. Daedalus, 96. vol. 1–21. p.
Bellah, R. N. et al. 1991. The Good Society. New York, Knopf.
Berger, B. – Berger, P. L. 1984. The War Over the Family. Garden City, Anchor Press.
Berger, P L. – Luckmann, T. 1966. The Social Construction ofReality. Garden City, Doubleday.
Berger, P. L. – Luckmann, T. 1975. A valóság társadalmi megformálása. Budapest, Tömegkommunikációs

Kutatóközpont. [Új elérhető kiadás: Berger P. L. – Luckmann T. 1998. A valóság társadalmi felépítése:
tudásszociológiai értekezés. Budapest, Jószöveg Műhely Kiadó.]
Berger, P L. 1963. Invitation to Sociology. A Humanistic Perspective. Garden City, Doubleday.

BIBLIOGRÁFIA
Berger, P L. 1967. The Sacred Canopy. Elements of Sociological Theory of Religion. New York, Doubleday.
Berle, A. – Means, G. 1968. The Modern Corporation and Private Property. New York, Harcourt, Brace and
Yovanovich.
Bernstein, B. 1964. Family Role Systems, Communication and Socialization. Chicago, University of Chicago
Press.
Bertalan László (szerk.) 1987. Magyarázat, megértés, előrejelzés. Budapest, Tömegkommunikációs

Kutatóközpont.
Bertalan László 1991. „Több bölcsesség-kevesebb düh”. In Bibó emlékkönyv. 2. köt. Budapest, Századvég, 93-
106. p.
Beyme, K. von 1994. Systemwechsel in Osteuropa. Frankfurt, Suhrkamp.
Bibó István 1986. Közigazgatási területrendezés és az 1971. évi településhálózat-fejlesztési koncepció. In Bibó
István: Válogatott tanulmányok. 3. köt. Budapest, Magvető, 141–294. p.
Biró Gáspár 1995. Az identitásválasztás szabadsága. Budapest, Osiris-Századvég.
Blau, P. – Duncan, O. D. 1967. The American Occupational Structure. New York, John Wiley.
Bloch, M. 1996. A történész mestersége. Budapest, Osiris.
Blumberg, R. L. (ed.) 1991. Gender, Family, and Economy. The Triple Overlap. Newbury Park, Sage.
Blumer, H. 1969. Symbolic Interactionism. Perspective and Method. Englewood Cliffs, Prentice Hall.
Bokor Ágnes 1985. Depriváció és szegénység. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézet.
Bokor Ágnes 1987. Szegénység a mai Magyarországon. Budapest, Magvető.
Booth, Ch. 1971. Life and Labour of the People in London. Selection. Harmondsworth, Penguin.
Borg, I. – Mohler, P. Ph. (eds.) 1994. Trends and Perspectives in Empirical Social Research. New York.
Boudon, R. 1969. La crise universitaire fran<;aise. Essai de diagnostic sociologique. Annales E. S. C., No. 3. sz.
738-764. p.
Boudon, R. 1973. L’inégalité des chances. La mobilité sociale dans les sociétés industrielles. Paris, Colin.
Boudon, R. 1977. Effets pervers et ordre social. Paris, PUF.
Bourdieu, P. 1978. A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Budapest, Gondolat.
Bourdieu, P. 1979. La distinction. Paris, Minuit.
Bourdieu, P. 1980. Le capital social. Actes de la Recherche en Sciences Sociales. no. 31. 2-3. p.
Bourdieu, P. 1980. Le sens pratique. Paris, Minuit. [Magyarul: Bourdieu, Pierre 2002. A gyakorlati észjárás: a
társadalmi cselekvés elméletéről. Ford. Berkovits Balázs. Budapest, Napvilág.]
Bourdieu, P. 1983. Ökonomisches Kapital, kulturelles Kapital, soziales Kapital. Sozialer Welt. Nr. 2. 183-198. p.
Bourdieu, P. 1984. Homo academicus. Paris, Minuit.
Böhm Antal – Pál László 1985. Társadalmunk ingázói – az ingázók társadalma. Budapest, Kossuth.
Böhm Antal 1981. A Magyar Szociológiai Társaság tudományos ülésszaka „a többszörösen hátrányos helyzetű
rétegek vizsgálatáról”. Szociológia, 3-4. sz. 279–332. p.
Bradbury, M. 1979. A történelem bizalmasa. Budapest, Európa.

BIBLIOGRÁFIA
Braham, R. L. 1990. A magyar holocaust. Budapest, Gondolat.
Braudel, F. 1996. A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Budapest, Akadémiai-Osiris.
Broom, L. – Bonjean, Ch. M. – Broom, D. H. 1990. Sociology. Belmond, Wadsworth.
Broom, L. – Selznick, P. 1968. Sociology. 4th ed. New York, Harper and Row.
Buda Béla (szerk.) 1985. Viselkedés? – Betegség? – Társadalmi probléma? Szemelvények az alkohológia
szakirodalmából. Budapest, Medicina.
Buda Béla 1972. A szexualitás modern elmélete. Budapest, Tankönyvkiadó.
Bukodi Erzsébet – Harcsa István – Reisz László 1994. Társadalmi tagozódás, mobilitás. Budapest, KSH.
Burawoy Michael – Lukács János 1987. Mítoszok a munkáról: gyárak összehasonlítása egy szocialista és egy
fejlett tőkés országban. Társadalomkutatás, 2. sz. 43–61. p.
Burnham, J. 1962. The Managerial Revolution. Bloomington. Indiana UP
Burt, C. 1958. The Inheritance of Mental Ability. American Psychologist, 13. vol. 1–15. p.
Caplow, T. – Bahr, H. M. – Modell, J. – Chadwoick, B. A. 1991. Recent Social Trends in the United States
1960-1990. Frankfurt, Campus.
Caplowitz, D. 1963. The Poor Pay More. New York, Free Press.
Cardoso, F. H. 1979. Dependency and Development in Latin-America. Berkeley, California UP
Chafetz, J. S. 1990. Gender Equality. An Integrated Theory of Stability and Change. Newbury Park, Sage.
Chesnais, J.-C. 1986. La transition démographique. Paris, PUF.
Clark, T. N. – Lipset, S. M. – Rempel, M. 1993. The Declining Significance of Social Cass. International
Sociology. no. 3. 293-366. p.
Clark, T. N. – Lipset, S. M., 1991. Are Social Classes Dying? International Sociology. no. 4. 397-410. p.
Cohen, A. K. 1955. Deliquent Boys. New York, Free Press.
Coleman, J. S. – Fararo, T. J. (eds.) 1991. Rational Choice Theory. Advocacy and Critique. Newbury Park, Sage.
Coleman, J. S. 1990. Foundations of Social Theory. Cambridge, Mass., Belcamp Press.
Coleman, J. S. 1991. Prologue: Constructed Social Organization. In Bourdieu, P. – Coleman J. S. (eds.): Social
Theory for a Changing Society. New York, Sage.
Coleman, J. S. et al. 1966. Equality of Educational Opportunity. Washington, US Government Printing Office.
Comte, A. 1979. A pozitív szellem. Budapest, Magyar Helikon.
Connor, W. D. 1979. Socialism, Politics, and Equality. New York, Columbia UP
Cooley, Ch. H. 1964. Human Nature and Social Order. New York, Schocken.
Cooper, D. 1971. The Death of the Family. New York, Random House.
Cornia, G. A. 1995. Ugly Facts and Fancy Theories. Children and Youth During the Transition. Innocenti
Occasional Papers Economic Policy Series, no. 47.
Cornish, D. B. – Clarke, R. V. 1986. The Reasoning Criminal. Rational Choice Perspectives on Offending. New
York, Springer.
Coser, L. A. 1962. Some Functions of Deviant Behavior and Normative Flexibility. Americal Journal of

BIBLIOGRÁFIA
Sociology, 69. vol. 172-181. p.
Csanádi Gábor – Ladányi János 1992. Budapest térbeni-társadalmi szerkezetének változásai. Budapest,
Akadémiai.
Cseh-Szombathy László 1978. A változó család. Budapest, Kossuth.
Cseh-Szombathy László 1979. Családszociológiai problémák és módszerek. Budapest, Gondolat.
Cseh-Szombathy László 1985. A házastársi konfliktusok szociológiája. Budapest, Gondolat.
Cseh-Szombathy László 1995. A társadalmi normák változása és a családi élet alakulása. Magyar Tudomány, 5.
sz. 521–531. p.
Cseh-Szombathy László – Andorka Rudolf 1965. A budapesti nyugdíjasok helyzete és problémái. KSH
Népességtudományi Kutató Csoport Közleményei, 6. sz. Budapest, KSH.
Cseh-Szombathy László – Ferge Zsuzsa (szerk.) 1968. A szociológiai felvétel módszerei. Budapest,
Cseh-Szombathy László – Léderer Pál (szerk.) 1973. Az empirikus szociológiai kutatás statisztikai alapjai.
Budapest, ELTE BTK.
Csepeli György 1987. Alfred Schütz és a tudásszociológia. In Csepeli György – Papp Zsolt – Pokol Béla:
Modern polgári társadalomeléletek. Budapest, Gondolat, 11–50. p.
Csepeli György – Papp Zsolt – Pokol Béla 1987. Modern polgári társadalomelméletek. Alfred Schütz, Jürgen
Habermas, Talcott Parsons és Niklas Luhmann rendszere. Budapest, Gondolat.
Csontos László-Kornai János-Tóth István György 1996. Az állampolgár, az adókés a jóléti rendszer fogalma.
Századvég, 2. sz. 3–28. p.
Czeizel Endre, 1977. Beszélgetés Czeizel Endrével, Győri György interjúja. Valóság, 7. sz. 47–54. p.
Czeizel Endre 1979. Az értelmi fogyatékosság genetikai és szociális összetevői. Magyar Tudomány, 12. sz. 904-
914. p.
Czibulka Zoltán – Lakatos Miklós 1996. Az időskorúak életkörülményei és egészségi állapota. Statisztikai
Szemle, 2. sz. 143–165. p.
Dahl, R. A. 1961. Who Governs? New Haven, Yale UP
Dahl, R. A. 1989. Democracy and its Critics. New Haven, Yale UP
Dahrendorf, R. 1957. Soziale Klassen und Klassenkonflikt in der Industriegesellschaft. Stuttgart, Enke.
Dahrendorf, R. 1958. Homo sociologicus. Köln, Westdeutscher Verlag.
Dahrendorf, R. 1959. Class and Class Conflict in an Industrial Society. Stanford, Stanford UP
Dahrendorf, R. 1979. Lebenschancen. Frankfurt, Suhrkamp.
Dahrendorf, R. 1990. Reflections on the Revolution in Europe. London, Chatto and Windus.
Dahrendorf, R. 1994. A modern társadalmi konfliktus. Budapest, Gondolat.
Dahrendorf, R. 1995. Economic Opportunity, Civil Society, and Political Liberty. Geneva, UNRIAD Discussion
Paper.
Davis, K. – Moore, W. 1945. Some Principles of Stratification. American Sociological Review, no. 10. 242–249.
p. [Magyarul: David, K. – Moore, W. E.: A rétegződés néhány elve. In Angelusz Róbert (szerk.) 1997. A
társadalmi rétegződés komponensei. Budapest, Új Mandátum, 10–24. p.]

BIBLIOGRÁFIA
De Soto, H. 1989. The Other Path. The Invisible Revolution in the Third World. New York, Harper and Row.
Denison, E. F. 1967. Hogyan lehet egy százalékkal meggyorsítani a folyamatosan magasszintű

foglalkoztatáshoz tartozó növekedési ütemet. Az oktatás, a gazdasági növekedés és a hiányos információ. In
Szakolczai Gy. (szerk.): A gazdasági növekedés feltételei. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 461–
478. p.
Diósi Ágnes 1988. Cigányút. Budapest, Szépirodalmi.
Dirn, L. 1990. La société frangaise en tendances. Paris, PUF.
Dollard, J. 1939. Frustration and Aggression. New Haven, Yale UP
Domhoff, G. W. 1978. Who Really Rules? Santa Monica, Goodyear.
Downs, A. 1957. An Economic Theory of Democracy. New York, Harper.
Downs, A. 1991. Social Values and Democracy. In Monroe, K. R. (ed.): The Economic Approach to Politics.
New York, Harper Collins.
Duncan, G. J. 1984. Years ofPoverty, Years ofPlenty. AnnArbor, Institute for Social Research.
Durkheim, E. 1986. A társadalmi munkamegosztásról. Részletek. Budapest, MTA Szociológiai Kutató Intézet.
Durkheim, E. 1893. La division du travail social. Paris, Alcan.
Durkheim, E. 1925. Lesformes élémentaires de la vie religieuse. Paris, Alcan. [Magyarul: Durkheim, E. 2003. A
vallási élet elemi formái. Ford. Vargyas Zoltán. Budapest, L'Harmattan.]
Durkheim, E. 2003. Az öngyilkosság. Ford. Józsa Péter. Budapest, Osiris Kiadó.
Durkheim, E. 1978. A társadalmi tények magyarázatához. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Dyoniziak, R. – Iwanicka, K. – Karwinska, A. – Pucek, Z. 1994. Spoleczenstwo w procesie zmian. Zarys

socjologii ogólnej. Kraków, Universitas.
Dyoniziak, R. – Mikulowski Pomorski, J. – Pucek, Z. 1978. Wspólczesne spoleczenstwo polskie. Wstep do

socjologii. Warszawa, Panstwowe Wydawnictwo Naukowe.
Easterlin, R. A. 1978. The Economics and Sociology of Fertility. In Tilly, Ch. (ed.): Historical Studies of
Changing Fertility. Princeton, Princeton University Press, 57-134. p.
Easterlin, R. A. 1980. Birth and Fortune. The Impact of Numbers onPersonal Welfare. London, Grant McIntyre.
Ehrlich Éva 1991. Országok versenye 1937-1986. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Ehrlich Éva – Révész Gábor – Tamási Péter 1994. Kelet-Közép-Európa: honnan hová? Budapest, Akadémiai
Kiadó.
Elek Sándor – Gyenei Márta (szerk.) 1987. Quo vadis? Faluszociológiai tanulmányok. MKKE Szociológia
Tanszék, Szociológiai Műhelytanulmányok, 6. sz.
Elekes Zsuzsanna 1990. Drogfogyasztó fiatalok ivási szokásai. Alkohológia, 3. sz. 22–27. p.
Elekes Zsuzsanna 1993. Magyarországi droghelyzet a kutatások tükrében. Budapest, Országos Alkohológiai
Intézet.
Elekes Zsuzsanna – Paksi Borbála 1995. Magyarországi középiskolások alkohol- és drogfogyasztása. Budapest,
Népjóléti Minisztérium.
Elekes Zsuzsa-Paksi Borbála 1996. Lelkünkre ül a politika? Az öngyilkosság és az alkoholizmus változó

trendjei. Századvég, 2. sz. 103–116. p.

BIBLIOGRÁFIA
Eliade, M. 1994-1996. Vallási hiedelmek és eszmék története. 1-3. köt. Budapest, Osiris.
Elias, N. 1987. A civilizáció folyamata. Budapest, Gondolat.
Elias, N. 2005. Az udvari társadalom: a királyság és az udvari arisztokrácia szociológiai jellemzőinek

vizsgálata. Budapest, Napvilág.
Elster, J. 1995. A társadalom fogaskerekei. Budapest, Osiris.
Engels, F. 1982. A család, az állam és a magántulajdon. Budapest, Kossuth.
Enyedi György 1980. Falvaink sorsa. Budapest, Magvető.
Enyedi György 1984. Az urbanizációs ciklus és a magyar településhálózat átalakulása. Budapest, Akadémiai.
Enyedi György 1996. Regionális folyamatok Magyarországon. Budapest, Hilscher Rezső Szociálpolitikai
Egyesület.
Erdei Ferenc 1939. Magyar város. Budapest, Athenaeum.
Erdei Ferenc 1940. Magyar falu. Budapest, Athenaeum.
Erdei Ferenc 1941. Magyar tanyák. Budapest, Athenaeum.
Erdei Ferenc 1980. A magyar társadalom a két háború között. In Erdei Ferenc: A magyar társadalomról.
Budapest, Akadémiai Kiadó, 291–346. p.
Erdei Ferenc 1980. A magyar társadalomról. Budapest, Akadémiai.
Erikson, R. – Goldthorpe, J. H. 1992. The Constant Flux. A Study of Class Mobility in Industrial Society.
Oxford, Clarendon Press.
Esping-Andersen, G. 1990. The Three Worlds of Welfare Capitalism. Cambridge, Polity Press.
Etzioni, A. 1988. The Moral Dimension. Toward a New Economics. New York, Free Press.
Eysenck, H. J. – Kamin, L. 1981. Intelligence. The Battle for the Mind. London, Pan Books.
Fábián Katalin 1977. A Makoldi család. Budapest, Szépirodalmi.
Fábián Zoltán – Tóth István György 1995. Szavazói táborok és szavazói mobilitás, 1990-1995. In Sík Endre –
Tóth István György (szerk.): Társadalmi páternoszter. Budapest, BKE Szociológia Tanszék- Tárki, 152–165. p.
Fábián Zoltán 1996. Szavazói táborok és szavazói hűség. Századvég, 1. sz. 95–111. p.
Falussy Béla – Zoltánka Viktor 1994. A magyar társadalom életmódjának változásai az 1976-77., az 1986-87. és
az 1993. évi életmód időmérleg felvételek alapján. In A társadalmi idő felhasználása. 1. k. Budapest, KSH. 5–
24. p.
Falussy Béla 1990. A magyar társadalom életmódjának változásai az 1976-77. évi és az 1986-87. évi időmérleg
felvételek alapján. Budapest, KSH.
Farkas E. János – Szabó Márta 1995. Privatizáció és szociális gazdálkodás. Statisztikai Szemle, 12. sz. 999–
1015. p.
Farkas János – Vajda Ágnes 1989. Időgazdálkodás és munkatevékenységek. Az 1986/87. évi időmérleg felvétel
adatai. Budapest, KSH.
Featherman, D. L. – Jones, F. L. – Hauser, R. M. 1975. Assumptions of Social Mobility Research in the US. The
Case of Occupational Status. Social Science Research, no. 4. 329-360. p.
Ferge Zsuzsa 1969. Társadalmunk rétegződése. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

BIBLIOGRÁFIA
Ferge Zsuzsa 1972. A társadalmi struktúra és az iskolarendszer közötti néhány összefüggés. Szociológia, 1. sz.
10–35. p.
Ferge Zsuzsa 1976. Az iskolarendszer és az iskolai tudás társadalmi meghatározottsága. Budapest, Akadémiai
Kiadó.
Ferge Zsuzsa 1980. Társadalompolitikai tanulmányok. Budapest, Gondolat.
Ferge Zsuzsa 1982. Társadalmi újratermelés és társadalompolitika. Budapest, Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó.
Ferge Zsuzsa 1986. Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből. Budapest, Magvető.
Ferge Zsuzsa 1989. Van-e negyedik út? A társadalompolitika esélyei. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Ferge Zsuzsa 1995. A magyar segélyezési rendszer reformja I. Esély, 6. sz. 43–62. p.
Ferge Zsuzsa 1996. A magyar segélyezési rendszer reformja II. Esély, 1. sz. 25–42. p.
Ferge Zsuzsa 1996. A rendszerváltás megítélése. Szociológiai Szemle, 1. sz. 51–74. p.
Ferge Zsuzsa 1996. A rendszerváltás nyertesei és vesztesei. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich
György (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, Tárki-Századvég, 414–443. p.
Ferge Zsuzsa 1996. Az adótudatosságról és az állam felelősségéről. (Hevenyészett első válasz Cson- tos-Kornai-
Tóth cikkére). Századvég, 3. sz. 154–162. p.
Ferge Zsuzsa – Háber Judit (szerk.) 1974. Az iskola szociológiai problémái. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Ferge Zsuzsa – Lévai Katalin (szerk.) 1991. A jóléti állam. Budapest, ELTE Szociológiai Intézete
Szociálpolitikai Tanszék.
Firestone, S. 1970. The Dialectic of Sex: the Case for Teminist Revolution. New York, William Morrow.
Flora, P. (ed.) 1986-1987. Growth to Limits, 1-4. vols. Berlin, Gruyter.
Flora, P. 1974. Modernisierungsforschung. Zur empirischen Analyse der gesellschaftlichen Entwicklung. Berlin,
Westdeutscher Verlag.
Fourastié, J. 1961. La grande métamorphose du XXe siécle. Paris, PUF.
Fourastié, J. 1965. Les 40 000 heures. Paris, Denoel.
Friedmann, G. 1956. Le travail en miettes. Paris, Gallimard.
Friedrich, C. I. – Brzezinski, Z. 1956. Dictatorship and Democracy. Cambridge, Harvard UP.
Fromm, E. 1941. Escapefrom Freedom. New York, Holt, Rinehart and Winston.
Fromm, E. 1965. Escapefrom Freedom. New York, Avon Books. [Magyarul: Fromm, Erich 1993. Menekülés a
szabadság elől. Ford. Bíró Dávid. Budapest, Akadémiai Kiadó.]
Fromm, E. 1973. The Anatomy of Human Destructiveness. New York, Holt, Rinehart and Winston.
Fuchs, V. R. 1983. How WeLive. An Economic Perspective in Americans from Birth toDeath. Cambridge, Mass.,
Harvard UP
Fukuyama, F. 1994. A történelem vége és az utolsó ember. Budapest, Európa.
Fügedi Erik 1970. A 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Budapest, KSH Könyvtár.

BIBLIOGRÁFIA
Fügedi Erik 1974. Uram királyom... Budapest, Gondolat.
Füstös László – Szakolczai Árpád 1994. Értékek változásai Magyarországon 1978-1993. Kontinuitás és
diszkontinuitás a kelet-közép-európai átmenetben. Szociológiai Szemle, 1. sz. 57–90. p.
Gábor R. István 1985. Második gazdaság: a magyar tapasztalatok általánosíthatónak tűnő tanulságai. Valóság, 2.
sz. 20-37. p.
Gábor R. István 1991. Második gazdaság – modernitás – dualitás. Közgazdasági Szemle, 11. sz. 10411057. p.
Gábor R. István – Galasi Péter 1981. A „második” gazdaság. Tények és hipotézisek. Budapest, Közgazdasági és
Jogi Könyvkiadó.
Gáll Ernő 1994. A nacionalizmus színeváltozásai. Nagyvárad, Literator.
Gans, H. J. 1962. The Urban Villagers. New York, Free Press.
Gans, H. J. 1967. The Lewittouners. New York, Pantheon.
Garfinkel, H. 1967. Studies in Ethnomethodology. Englewood Cliffs, Prentice Hall.
Gazsó Ferenc 1976. Iskolarendszer és társadalmi mobilitás. Budapest, Kossuth.
Gazsó Ferenc 1990. A káderbürokrácia és az értelmiség. Társadalmi Szemle, 11. sz. 1–12. p.
Gazsó Ferenc 1995. Nemzedéki orientációk instabil társadalmi környezetben. Szociológiai Szemle, 1. sz. 3–24.
p.
Gazsó Ferenc – Stump István 1995. Pártbázisok és választói magatartástípusok. In Kurtán Sándor – Sándor
Péter-Vass László (szerk.): Magyarország politikai évkönyve. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar
Központja Alapítvány, 567-580. p.
Gazsó Ferenc – Laki László – Molnár Péter 1984. Pályakezdők az iparban. Budapest, MSZMP KB
Gazsó Ferenc – Pataki Ferenc – Várhegyi György 1971. Diákéletmód Budapesten. Budapest, Gondolat.
Gazsó Ferenc et al. 1979. Közoktatási rendszer és társadalmi struktúra. In Társadalmi struktúrák fejlődése. 2.
köt. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, 85-164. p.
Geiger, T. 1949. Klassengesellschaft im Schmelztiegel. Köln, Kiepenheuer.
Gerő Zsuzsa – Hrubos Ildikó 1979. Az empirikus szociológiai kutatás módszerei. Budapest, MKKE.
Gerevich József 1983. Terápiák társadalma – társadalmak terápiája. Budapest, Magvető.
Gerschenkron, A. 1984. A gazdasági elmaradottság történeti távlatból. Budapest, Gondolat.
Gershuny, J. I. 1978. After Industrial Society. The Emerging Self-service Economy. London, Macmillan.
Giddens, A. 1973. The Class Structure of Advanced Societies. London, Hutchinson.
Giddens, A. 1979. Central Problems in Social Theory. Action, Structure and Contradiction in Social Analysis.
London, Macmillan.
Giddens, A. 1984. The Constitution of Society. Outline of a Theory of Structuration. Cambridge, Polity Press.
Giddens, A. 1992. The Transformation ofIntimacy. Sexuality, Love and Eroticism in Modern Societies.
Cambridge, Polity Press.
Giddens, A. 1995. Szociológia. Budapest, Osiris.
Glatzer, W. – Berger, R. 1993. Háztartás-összetétel, társadalmi kapcsolathálózat és háztartási termelés

BIBLIOGRÁFIA
Németországban. In Spéder Zsolt (szerk.): A mindennapi élet ökonómiája. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, 173-190. p.
Glatzer, W. – Hondrich, K. O. – Noll, H. H. – Stiehr, K. – Wörndl, B. 1992. Recent Social Trends in West
Germany 1960-1990. Frankfurt, Campus.
Goffman, E. 1961. Asylums. Garden City, Doubleay.
Goffman, E. 1963. Sigma. Engleweeod Cliffs, Prentice-Hall.
Goffman, E. 1972. Relations in Public. Harmondsworth, Penguin.
Goffman, E. 1981. A hétköznapi élet szociálpszichológiája. Budapest, Gondolat.
Goldthorpe, J. H. – Lockwood, D. – Bechhofer, F. – Platt, J. 1968-1969. The Affluent Worker in the Class
Structure. 1-3. vols. Cambridge, Cambridge UP.
Granowetter, M. 1990. A gazdasági intézmények társadalmi megformálása: a beágyazottság problémája. In

Lengyel György – Szántó Zoltán (szerk.): A gazdasági élet szociológiája. Budapest, BKE, 61-78. p.
Grathoff, R. 1989. Milieu und Lebenswelt. Frankfurt, Suhrkamp.
Greeley, A. 1972. The Denominational Society. A Sociological Approach to Religion in America. Glenview,
Scott-Foresman.
Gurr, T. 1971. Why Men Rebel. Princeton, Princeton UP
Gurr, T. 1991. The Transformation of the Western State. The Growth of Democracy, Autocracy and State Power
Since 1800. In Inkeles, A. (ed.): OnMeasuringDemocracy. New Brunswisk. Transaction, 19-104. p.
Gurr, T. R. 1993. Minorities at Risk. A Global View of Ethnopolitical Conflicts. Washington, United States
Institute of Peace Press.
Gyárfás Iván – Kishegyi Júlia – Makara Péter 1986. Szívbetegség – kockázat – társadalom. Társadalomkutatás,
3-4. sz. 15-36. p.
Gyenei Márta 1993. A létminimum alatt-Jajhalom. Statisztikai Szemle, 1.és2.sz. 16-31. és 130-145. p.
Gyilasz, M. 1957. The New Class. New York, Holt, Rinehart and Winston.
György Júlia 1967. Az antiszociális személyiség. Budapest, Medicina.
Gyurgyák János (szerk.) 1996. Mi a politika? Bevezetés a politika világába. Budapest, Osiris.
Habermas, J. 1968. Die Scheinrevolution und ihre Kinder. In Negt, O. (Hrsg.): Die Linke Antwortet Jürgen
Habermas. Frankfurt, Europaische Verlangsanstalt.
Habermas, J. 1970. Zur Logik der Sozialwissenschaften. Frankfurt, Suhrkamp.
Habermas, J. 1971. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest, Gondolat-Atlantisz.
Habermas, J. 1973. Legitimationsprobleme des Spatkapitalismus. Frankfurt, Suhrkamp.
Habermas, J. 1976. Zur Rekonstruktion des Historischen Materialismus. Frankfurt, Suhrkamp.
Habermas, J. 1981. Theorie kommunikativen Handelns. 1-2. Bde. Frankfurt, Suhrkamp.
Habermas, J. 1982. A Reply to my Critics. In Thomas, J. B. – Held, D. (eds.): Habermas: Critical Debates.
Cambridge, Mass., MIT Press.
Habermas, J. 1985. Die Neue Unübersichtlichkeit. Frankfurt, Suhrkamp.
Habermas, J. 1986. A kommunikatív cselekvés elmélete. Budapest, ELTE.

BIBLIOGRÁFIA
Habermas, J. 1990. Die nachholende Revolution. Frankfurt, Suhrkamp.
Habich, R. – Headey, B. – Krause, P 1991. Armut im Reichtum – Ist die Bundesrepublik eine Zwei-Drittel-
Gesellschaft? In Rendtel, U. – Wagner, G. (Hrgs.): Lebenslagen im Wandel: zur Einkom- mensdynamik in
Deutschland seit 1984. Frankfurt, Campus, 488–509. p.
Habich, R. – Krause, P. 1994. Armut. Datenreport 1994. Bonn, Bundeszentrale für politische Bildung, 598–607.
p.
Hablicsek László 1994. Új népesség-előreszámítás. Magyar Tudomány, 5. sz. 514–523. p.
Hadas Miklós (szerk.) 1994. Férfiuralom. Budapest, Replika.
Hadas Miklós 1996. A testet öltött lét különös kettőssége. Holmi, 2. sz. 229–238. p.
Halász Gábor – Lannert Judit 1995. Jelentés a magyar közoktatásról. Budapest, Országos Közoktatási Intézet.
Haller, M. – Holm, K. (Hrsg.) 1987. Werthandlungen und Lebensformen in Österreich. Ergebnisse des sozialen
Survey 1986. München, Oldenburg.
Hankiss Elemér 1983. Társadalmi csapdák. Diagnózisok. Budapest, Magvető.
Hankiss Elemér – Manchin Róbert – Füstös László 1978. Életmód, életminőség, értékrendszer. Alapadatok 1–3.
köt. Budapest, Népművelési Intézet.
Hankiss Elemér-Manchin Róbert-Füstös László – Szakolczai Árpád 1982. Kényszerpályán? A magyar

társadalom értékrendszerének alakulása 1930 és 1980 között. 1-2. köt. Budapest, MTA Szociológiai Intézet.
Harcsa István – Kulcsár Rózsa 1986. Társadalmi mobilitás és presztízs. Budapest, KSH.
Harcsa István – Molnár Györgyné – Sándorfi László – Újvári József 1986. Életkörülmények, életmód afiata- lok
körében. Budapest, KSH.
Harcsa István 1996. Az ifjúság életkörülményei. Gyermekek a családban. Családok közötti együttműködés.
Budapest, KSH.
Harrington, M. 1981. The Other America. Poverty in the United States. Harmondsworth, Penguin.
Hauser Arnold. 1980. A művészet és irodalom társadalomtörténete. 1-2. köt. Budapest, Gondolat.
Hauser Arnold 1982. A művészet szociológiája. Budapest, Gondolat.
Hauser, R. – Neumann, U. 1993. Armut in der Bundesrepublik Deutschland. Die sozialwissen- schaftliche
Thematisierung nach dem Zweiten Wertkrieg. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozial- psychologie,
Sonderheft 32. 232-271. p.
Havas Gábor – Kemény István 1995. A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle, 3. sz. 3–20. p.
Hayek, F. A. 1944. The Road to Serfdom. London, Routledge and Kegan Paul.
Hayek, F. A. 1973. Law Legislation and Liberty. 1. vol. London, Routledge.
Hayek, F. A. 1991. Út a szolgasághoz. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Hayek, F. A. 1995. Piac és szabadság. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Hegedűs András 1977. The Social Structure of a Socialist Society. London. Constable.
Hernádi Miklós (szerk.) 1984. A fenomenológia a társadalomtudományban. Budapest, Gondolat.
Herrnstein, R. J. -Murray, Ch. 1994. The Bell Curve. New York, Free Press.
Héthy Lajos – Makó Csaba 1970. A teljesítményelv érvényesítése és az üzemi érdek- és hatalmi viszonyok.

BIBLIOGRÁFIA
Budapest, MTA Szociológiai Kutató Csoport.
Héthy Lajos – Makó Csaba 1972a. A vállalati kontroll mechanizmus és a szervezetlenség. Budapest, MTA
Szociológiai Intézet.
Héthy Lajos – Makó Csaba 1972b. A munkásmagatartások és a gazdasági szervezet. Budapest, Akadémiai
Kiadó.
Héthy Lajos – Makó Csaba 1978. Munkások, érdekek, érdekegyeztetés. Budapest, Gondolat.
Héthy Lajos – Makó Csaba 1981. A technika, a munkaszervezet és az ipari munka. Budapest, Közgazdasági és
Jogi Könyvkiadó.
Hirsch, F. 1976. Social Limits to Growth. Cambridge, Mass., Harvard UP
Hirschman, A. O. 1982. Shifting Involvements. Private Interest and Public Action. Oxford, Martin Robertson.
Hirschman, A. O. 1995. Kivonulás, tiltakozás, hűség. Budapest, Osiris.
Hoffmann-Novotny, H. J. 1987. The Future of the Family. In European Population Conference, 1987. Plenaries.
Helsinki, Central Statistical Office of Finland, 113-200. p.
Hoggart, R. 1975. Művelődés, gondolkodás, szokások. Az angol munkásosztály belülről. Budapest, Gondolat.
Honneth, A. (Hrsg.) 1994. Kommunitarismus. Eine Debatte über die moralischen Grundlagen moderner Gesell-
schaften. Frankfurt, Campus.
Horkheimer, M. -Adorno, T. W. 1990. A felvilágosodás dialektikája. Budapest, Gondolat.
Horváth Ádámné – Kemény István 1965. Kik olvastak és mit? Valóság, 6. sz. 48-56. p.
Hradil, S. 1987. Sozialstrukturanalyse in einer fortgeschrittenen Gesellschaft. Opladen, Leske und Bundrich.
Hradil, S. 1995. Die „Single-Gesellschaft”. München, Beck.
Hrubos Ildikó 1985. Közgazdász kohorszok pályafutásának összehasonlítása. Az Ifjúságpolitika Tudományos

Megalapozását Szolgáló Kutatások MTA Tárcaszintű Főirány. Információs Bulletin, 7. sz. 5-118. p.
Hrubos Ildikó 1994. A férfiak és nők iskolai végzettsége és szakképzettsége. In Hadas Miklós (szerk.):
Férfiuralom. Budapest, Replika, 196-208. p.
Hungtinton, S. P 1995. Civilizációk háborúja? Külpolitika, 3-4. sz. 183-204. p.
Husén, T. 1979. The School in Question. A Comparative Study of the School and its Future in Western Societies.
Oxford, Oxford UP.
Illich, I. 1971. Deschooling Society. New York, Harper and Row.
Illicit Drug Use, Smoking, and Drinking by America’s High School Students, College Students and Young Adults
1975-1987. 1988. Washington, National Institute on Drug Abuse.
Illyés Sándor, 1984-1986. Nevelhetőség és általános iskola. I. Eszközök és módszerek. II. Elméletek és viták. III.
A zalai iskolák. A nevelhetőség vélelmezése. Budapest, Oktatáskutató Intézet.
Inglehart, R. 1977. The Silent Revolution. Changing Values and Political Styles Among Western Publics.
Princeton, Princeton UP
Inglehart, R. 1990. Culture Shift in Advanced Industrial Society. Princeton, Princeton UP
Inkeles, A. – Smith, D. H. 1974. Becoming Modern. Individual Change in Six Developing Countries. London,
Heinemann.
Jankowski, K. 1979. Pszichiátria és humánum. Budapest, Gondolat.

BIBLIOGRÁFIA
Janos, A. C. 1982. The Politics of Backwardness in Hungary 1825-1945. Princeton, Princeton UP
Jellinek, E. M. 1960. The Disease Concept of Alcoholism. New Haven, Hillhouse Press.
Jessor, R. et al. 1968. Society, Personality, and Deviant Behavior. A Study of a Tri-Ethnic Community. New
York, Holt, Rinehart and Winston.
Johnson, Ch. 1964. Revolution and the Social System. Stanford, Hoover Institution.
Johnson, Ch. 1966. Revolutionary Change. Boston, Little Brown.
Jones, H. 1963. Alcoholic Affiction. A Psycho-Social Approach to Abnormal Drinking. London, Tavistock.
Józan Péter 1986. A budapesti halandósági különbségek ökológiai vizsgálata. 1980–1983. Demográfia,1–3. sz.
193–240. p.
Józan Péter 1988. A halálozási viszonyok alakulása Magyarországon. 1945–1985. 1. köt. Budapest, KSH.
Józan Péter 1994. A halálozási viszonyok alakulása Magyarországon 1980–1992. Budapest, KSH.
Juster, F. T. – Stafford, F. P (eds.) 1985. Time, Goods and Well-being. Ann Arbor, Survey Research Center.
Kamarás Ferenc 1988. Tizenhárom évvel a házasságkötés után. Budapest, KSH.
Kamarás Ferenc 1995. Európai Termékenységi és Családvizsgálat Magyarországon. Demográfia, 4. sz. 309-339.
p.
Kamin, L. J. 1974. The Science and Politics of I. Q. New York, John Wiley.
Karády Viktor 1988. Zsidó identitás és asszimiláció Magyarországon. Mozgó Világ, 8. és 9. sz. 26–49. és 44–57.
p.
Karády Viktor et al. 1984. Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon. Párizs, Magyar Füzetek.
Kardos László 1969. Egyház és vallásos élet egy mai faluban. Budapest, Kossuth.
Kardos László – Szigeti Jenő 1988. Boldog emberek közössége. A magyarországi nazarénusok. Budapest,
Magvető.
Kemény István 1972. A magyar munkásosztály rétegződése. Szociológia, 1. sz. 36–48. p.
Kemény István – Kozák Gyula 1971. A Csepeli Vas- és Fémművek munkásai. Budapest, MSZMP KB.
Kemény István – Rupp Kálmán – Csalogh Zsolt – Havas Gábor 1976. Beszámoló a magyarországi cigányok
helyzetével foglalkozó 1971-ben végzett kutatásról. Budapest, MTA Szociológiai Kutató Intézete.
Kemény István 1976. A magyarországi cigányok helyzete. In Kemény et al. 1976.
Keniston, K. 1978. All our Children. The American Family under Pressure. New York, Harcourt, Brace and
Jovanovich.
Kerr, C. et al. 1960. Industrialism and Industrial Man. Cambridge, Mass., Harvard UP
Kézdi Balázs 1995. A negatív kód. Kultúra és öngyilkosság. Budapest, Pannónia Könyvek.
Klinger András 1992. Népesedési folyamatok Magyarországon az 1980-as években. Statisztikai Szemle, 3–5. sz.
325–348. p.
Kohn, M. L. 1969. Class and Conformity. A Study in Values. Honewood, Dorsey Press.
Kolakowski, L. 1981. Main Currents of Marxism. 1-3. vols. Oxford, Oxford UP
Kolosi Tamás 1984. Státus és réteg. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete.

BIBLIOGRÁFIA
Kolosi Tamás 1987. Tagolt társadalom. Budapest, Gondolat.
Kolosi Tamás – Róna-Tas Ákos 1992. Az utolsókból lesznek az elsők? A rendszerváltás társadalmi hatásai
Magyarországon. Szociológiai Szemle, 2. sz. 3–26. p.
Kolosi Tamás-Sági Matild 1996. Rendszerváltás és társadalomszerkezet. In Andorka Rudolf-Kolosi Tamás –

‫ ؘ‬197. p.
Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, Tárki-Századvég, 149–
Kolosi Tamás – Kovács Róbert – Tóka Gábor 1990. A választók társadalmi és politikai arculata. In Andorka
Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1990. Budapest, Tárki, 569-590. p.
Kolosi Tamás – Szelényi Iván – Szelényi Szonja – Western Bruce 1991. Politikai mezők a
posztkommunistaátmenet korszakában. A pártok és a társadalmi osztályok a magyar politikában, 1989-90.
Kolosi Tamás – Papp Zsolt – Gombár Csaba – Pál László – Bara János 1980. Réteghelyzet – rétegtudat.
Budapes, Kossuth.
Koncz Katalin – Tamási Erzsébet (szerk.) 1995. Felnőttek. Budapest, BKE.
Konrád György – Szelényi Iván 1969. Az új lakótelepek szociológiai problémái. Budapest, Akadémiai.
Konrád György – Szelényi Iván 1971. A késleltetett városfejlődés társadalmi konfliktusai. Valóság, 12. sz. 19-
35. p.
Konrád György – Szelényi Iván 1989. Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz. Budapest, Gondolat.
Konrád György – Szelényi Iván 1992. Értelmiség és dominancia a posztkommunista társadalmakban.

Politikatudományi Szemle, 1. sz. 9–28. p.
Kopp Mária – Skrabski Árpád 1992. Magyar lelkiállapot. Budapest, Végeken Alapítvány.
Kopp Mária – Skrabski Árpád – Lőke János – Szedmák Sándor 1996. A magyar lelkiállapot az átalakuló magyar
társadalomban. Századvég, 2. sz. 87–102. p.
Kopp Mária – Skrabski Árpád – Lőke János – Szedmák Sándor 1996. Magyar lelkiállapot az átalakuló
társadalomban. Századvég, 2. sz. 87–102. p.
Kornai János 1980. A hiány. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Kornai János 1993. A szocialista rendszer. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Kornai János – Matits Ágnes 1987. A vállalatok nyereségének bürokratikus újraelosztása. Budapest,
Kovách Imre 1994. A mezőgazdasági átalakulás társadalmi hatásai. Agrártörténeti Szemle, 1-4. sz. 204–243. p.
Kovách Imre – Róbert Péter 1984. A foglalkozások mobilitása, 1930-1982. Kovács Imre (szerk.): Gazdaság és
rétegződés. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete, 110-153. p.
Köllő János 1993. Munkában és munka nélkül – a fordulat után. Szociológiai Szemle, 1. sz. 15–20. p.
Kuhn, T. S. 1984. A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat.
Kulcsár Rózsa 1985. Az első magyar országos presztízsvizsgálat eredményei. Statisztikai Szemle. 11. sz. 1115–
1126. p.
Ladányi János – Csanádi Gábor 1983. Szelekció az általános iskolában. Budapest, Magvető.
Laing, D. D. 1960. The Divided Self Chicago, Quadrangle.
Laki László 1988. Az alacsony iskolázottság újratermelődésének társadalmi körülményei Magyarországon.

Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete.

BIBLIOGRÁFIA
Laki Mihály 1983. Vállalatok megszűnése és összevonása. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Laky Teréz 1982. Érdekviszonyok a vállalati döntésben. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Laky Teréz 1984. Mítoszok és valóság. Kisvállalkozások Magyarországon. Valóság, 1. sz. 1–17. p.
Laky Teréz 1987. Eloszlott mítoszok – tétova szándékok. Valóság, 7. sz. 34–49. p.
Laky Teréz 1992. A privatizáció magyarországi sajátosságai és néhány érzékelhető társadalmi hatása.
Laky Teréz – Neumann László 1990. A nyolcvanas évek „kisvállalkozói”. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás –
Vukovich György. (szerk.): Társadalmi riport 1990. Budapest, Tárki, 272-287. p.
Láttuk-e, hogy jön? 1991. Budapest, T-Twins.
Landry, A. 1934. La révolution démographique. Paris, Sirey.
Lange, O. 1936–1937. On the Economic Theory of Socialism. Review ofEconomic Studies, no. 1. és no. 2. 53-
71. és 123–142. p.
Langer, T. S. – Michael, S. T. 1963. Life Stress and Mental Health. New York, Free Press.
Langlois, S. et al. 1990. La société québécoise en tendances 1960-1990. Québec, Institut Québécois de
Recherche sur la Culture.
Lasch, Ch. 1977. Haven in a Heartless World. New York, Basic Books.
Laslett, P – Wall, R. (eds.) 1972. Household and Family in Past Time. Cambridge, Cambridge UP.
Laslett, P. 1989. A Fresh Map of Life. The Emergence of the Third Age. London, Weidenfeld and Nicholson.
Lazarsfeld, P F. – Berelson, B. – Gaudet, H. 1948. The People’s Choice. New York, Columbia UP.
Le Play, F. 1871. L’organisation de lafamille selon le vrai modéle signalisé par l’historie de toutes les races et
de tous les temps. Paris,
Le Play, F. 1903. A munkásviszonyok reformja. Budapest, MTA.
Leakey, R. 1995. Az emberiség eredete. Budapest, Kulturtrade.
Ledermann, S. 1956. Alcook, alcoolisme, alcoolisation. Paris, PUF.
Lemert, E. M. 1967. Human Deviance, Social Problems, and Social Control. Englewood Cliffs, Prentice-Hall.
Lengyel György 1989. Vállalkozók, bankárok, kereskedők. Budapest, Magvető.
Lengyel György 1990. Válság, várakozások, vállalkozói hajlandóság. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás –
Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1990. Tárki, 288–304. p.
Lengyel György 1992. A gazdasági elit a 80-as években és az átmenet időszakában. In Andorka Rudolf – Kolosi
Tamás – Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1992. Budapest, Tárki, 201–221. p.
Lengyel György 1993. A multipozicionális elit a két világháború között. Budapest, ELTE Szociológiai és
Szociálpolitikai Intézet.
Lengyel György 1995. A kelet-európai gazdaságszociológiáról: problémák és kihívások. Szociológiai Szemle, 4.

sz. 29–46. p.
Lengyel György (szerk.) 1982. Gazdasági rendszerek és gazdasági változások. Művelődési Minisztérium
Marxizmus-Leninizmus Oktatási Főosztálya. Szociológiai Füzetek, 27.
Lengyel György-Tóth István János 1993. A vállalkozói hajlandóság terjedése. Szociológiai Szemle, 1. sz. 34–58.

BIBLIOGRÁFIA
p.
Lengyel György – Szántó Zoltán (szerk.) 1994. A gazdasági élet szociológiája. Budapest, BKE.
Lenski, G. 1966. Power and Privilege. A Theory of Social Stratification. New York, McGraw-Hill.
Lenski, G. – Lenski, J. – Nolan, P 1991. Human Societies. New York, McGraw Hill.
Lévi-Strauss, C. 1958. Anthropologie structurale. Paris, Plon. [Magyarul: Lévi-Strauss, Claude 2001.
Strukturális antropológia. Ford. Saly Noémi – Szántó Diana. Budapest, Osiris Kiadó.]
Lévi-Strauss, C. 1973. Szomorú trópusok. Budapest, Európa.
Lewis, O. 1968. Sánchez gyermekei. Budapest, Európa.
Lindenberg, S. 1990. Homo Socio-oeconomicus. The Emergence of a General Model of Man in the Social
Sciences. Journal ofInstitutional and Theoretical Economics, 146. vol. 727-748. p.
Linton, R. 1936. The Study of Man. New York, Appleton-Century.
Lipset, S. M. – Bendix, R. 1959. Social Mobility in Industrial Society. London, Heinemann.
Lipset, S. M. – Dobson, R. B. 1973. Social Stratification and Sociology in the Soviet Union. Survey, no. 3. 114-
185. p.
Lipset, S. M. 1995. Homo politicus. A politika társadalmi alapjai. Budapest, Osiris.
Litván György – Szűcs László (szerk.) 1973. A szociológia első magyar műhelye. Válogatás. 1-2. köt. Budapest,
Gondolat.
Losonczi Ágnes 1974. Zene – ifjúság – mozgalom. Budapest, Zeneműkiadó.
Losonczi Ágnes 1977. Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest, Gondolat.
Losonczi Ágnes 1986. A kiszolgáltatottság anatómiája az egészségügyben. Budapest, Magvető.
Losonczi Ágnes 1989. Artó-védő társadalom. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Lőcsei Pál (szerk.) 1971. Család és házasság a mai magyar társadalomban. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Luhmann, N. 1982. The Differentiation of Society. New York, Columbia UP
Luhmann, N. 1984. Soziale Systeme. Grundriss einer allgemeinen Theorie. Frankfurt, Campus.
Luijk, Ruud – Róbert Péter – de Graaf, Paul – Ganzeboom, Harry B. G. 1995. A származástól a teljesítményig.
A státusmegszerzés folyamata Magyarországon. Szociológiai Szemle, 4. sz. 3–28. p. Lukács, Gy. 1971.
Történelem és osztálytudat. Budapest, Magvető.
Lüscher, K. (Hrsg.) 1979. Sozialpolitik für das Kind. Stuttgart, Klett-Cotta.
Lüscher, K. – Schultheis, F. – Wehrspaun, M. 1988. Die Postmoderne Familie. Konstanz, Universitatsverlag.

Lynd, R. S. – Lynd, H. M. 1929. Middletown. New York, Harcourt, Brace and World.
Lynd, R. S. – Lynd, H. M. 1937. Middletown in Transition. New York, Harcourt, Brace and World. Lyotard, J. F.
1979. La condition postmoderne. Paris, Minuit. [Magyarul: A posztmodern állapot. Jürgen Habermas, Jean-
Francois Lyotard, Richard Rorty tanulmányai. Ford. Angyalosi Gergely et al. Budapest, 1993, Századvég.]
Macfarlane, A. 1993. Az angol individualizmus eredete. Budapest, Századvég.
Magyar Bálint 1986. Dunapataj 1944-1958. 1-3. köt. Budapest, Művelődéskutató Intézet – Szövetkezeti Kutató
Intézet.

BIBLIOGRÁFIA
Makó Csaba 1985. A társadalmi viszonyok erőtere: a munkafolyamat. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Malinowski, B. 1972. Baloma. Válogatott írások. Budapest, Gondolat.
Malthus, T. R. 1902. Tanulmány a népesedés törvényéről. Budapest, Politzer.
Mannheim Károly 1994. A konzervativizmus. Budapest, Cserépfalvi.
Mannheim Károly 1995. A gondolkodás struktúrái. Budapest, Atlantisz.
Mannheim, K. 1996. Ideológia és utópia. Budapest, Atlantisz.
Marcuse, H. 1990. Az egydimenziós ember. Budapest, Kossuth.
Marshall, T. H. 1950. Citizenship and Social Class. Cambridge, Cambridge UP
Matolcsy Mátyás 1938. A magyarországi jövedelem- és adótehermegoszlás. Budapest Magyar Gazdaságkutató

Intézet.
Mayo, E., 1933. The Human Problems of an Industrial Civilization. London, Macmillan.
McClelland, D. C. 1961. The Achieving Society. New York, Free Press.
McCord, W. – McCord, A. 1977. Power and Equity. An Introduction to Social Stratification. New York, Praeger.
McNeill, W. H. 1976. Plagues and Peoples. Garden City, Anchor Press.
McNeill, W. H. 1984. Human Migration in Historical Perspective. Population and Development Review, no. 1.
1-18. p.
Mead, E. – Mead, F. 1965. Man among Men. Az Introduction to Sociology. Englewood Cleffs, Prentice Hall.
Mead, G. H. 1973. A pszichikum, az én és a társadalom. Budapest, Gondolat.
Mead, M. 1970. Férfi és nő. Budapest, Gondolat.
Menninger, K. A. 1938. Man Against Himself. New York, Harcourt, Brace.
Merton, R. K. 1980. Középszintű szociológiai elméletek. In Merton, R. K.: Társadalomelmélet és társadalmi

struktúra. Budapest, Gondolat, 83-141. p.
Merton, R. K. 1980. Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Budapest, Gondolat.
Milgram, S. 1970. The Exprience of Living in Cities. Science, March, 1461-1468. p.
Miller, S. M. -Roby, P 1974. A papírkórság csapdája. In Ferge Zsuzsa-Háber Judit (szerk.): Az iskola
szociológiai problémái. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 109–121. p.
Mills, C. W. 1962. Az uralkodó elit. Budapest, Gondolat.
Mises, L. von 1935. Economic Calculations in the Socialist Commonwealth. In Hayek, F. A. (ed.): Collectivist
Economic Planning. London, Routledge and Kegan Paul, 87-130. p.
Moksony Ferenc – Münnich Iván (szerk.) 1994. Devianciák Magyarországon. Budapest, Közélet Kiadó.
Moksony Ferenc 1995. A fejlődés ára vagy az elmaradottság átka? Az öngyilkosság alakulása Magyarország
községeiben. Szociológiai Szemle, 2. sz. 73–84. p.
Moksony Ferenc et al. 1995. Kutatási beszámoló az öngyilkosság területi különbségeinek vizsgálatáról. Kézirat.
Budapest, BKE Szociológia Tanszék.
Moldova György 1974. Az Őrség panasza. Budapest, Magvető.

BIBLIOGRÁFIA
Molnár Adrienn – Tomka Miklós 1989. Ifjúság és vallás. Világosság, 4. sz. 246–256. p.
Moore, B. 1967. Social Origins of Dictatorship and Democracy. Lord and Peasant in the Making of the Modern
World. Boston, Beacon Press.
Morgan, L. H. 1870. Systems of Consanguinity and Affinity of the Human Family. Washington, Smithonian
Institution.
Mumford, L. 1985. A város a történelemben. Budapest, Gondolat.
Müller, K. 1992. „Modernising” Eastern Europe. Archives Européennes de Sociologie. no. 33. 109-150. p.
Müller, W. 1975. Familie – Schule – Beruf. Opladen, Westdeutscher Verlag.
Münch, R. 1984. Die Struktur der Moderne. Frankfurt, Suhrkamp.
Münch, R. 1993. Die Kultur der Moderne. 1-2. Bde. Frankfurt, Suhrkamp.
Myrdal, G. 1944. An American Dilemma. New York, Harper.
Myrdal, G. 1972. Érték a társadalomtudományban. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Nagy Beáta 1993. Nők a vezetésben. Szociológiai Szemle, 3-4. sz. 147–166. p.
Nagy Beáta 1995. Nők a gazdaságban: az „elfelejtett” szereplők. In Temesi József (szerk.): Új utak a
közgazdasági, üzleti és társadalomtudományi képzésben. Budapest, BKE, 718–724. p.
Neményi Mária (szerk.) 1988. A család. Budapest, Gondolat.
Niedermüller Péter 1994. Paradigmák és esélyek. Replika, 13-14. sz. 89–129. p.
North, D. C. 1990. Institutions, Institutional Change and Economic Performance. Cambridge, Cambridge UP
Notestein, F. W. 1953. Economic Problems of Population Change. In Proceedings of the Eight International
Conference of Agricultural Economists. London, Oxford UP. 13–31. p.
Nove, A. 1990. A megvalósítható szocializmus. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Nowak, S. 1981. A szociológiai kutatás módszertana. Általános problémák. Budapest, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Nozick, R. 1974. Anarchy, State, and Utopia. New York, Basic Books.
OECD 1995. Oktatáspolitikai felmérések Magyarországon. Paris, OECD.
Offe, C. 1972. Strukturprobleme des kapitalistischen Staates. Frankfurt, Campus.
Offe, C. 1992. Demokratikusan tervezett kapitalizmus? A demokráciaelmélet szembesítése a kelet-kö- zép-

európai átmenettel. Szociológiai Szemle, 1. sz. 5–22. p.
Offe, C. 1994. Der Tunnel am Ende des Lichts. Frankfurt, Campus.
Ossowski, S. 1957. Social Mobility Brought About by Social Revolution. Előadás az ISA negyedik
munkakonferenciáján a társadalmi rétegződés és mobilitás kérdéseiről.
Ossowski, S. 1957. Struktura klasowa w spolecznej swiadamosci. Lódz, Ossolineum.
Pahl, R. E. 1984. Divisions of Labor. Oxford, Basil Blackwell.
Papp Zsolt (szerk.) 1976. Tény, érték, ideológia. Budapest, Gondolat.
Papp Zsolt, 1987. A racionalitástól a kommunikatív racionalitásig. Jürgen Habermas társadalomelméleti

szintéziséről. In Csepeli György – Papp Zsolt – Pokol Béla: Modern polgári társadalomelméletek. Budapest,
Gondolat, 51-152. p.

BIBLIOGRÁFIA
Pareto, V. F. 1916. Trattato di sociologia generale. Firenze, Barbera.
Park, R. E. – Burgess, E. W. – McKenzie, R. D. (eds.) 1925. The City. Chicago, University of Chicago Press.
Park, R. E. 1952. Human Communities. New York, The Free Press.
Parkin, F. 1972. Class, Inequality and Political Order. Frogmore, Paladin.
Parkin, F. 1974. Strategies of Social Closure in Class Formation. In Parkin, F. (ed.): The social analysis of class
structure. London, Tavistock, 1-18. p.
Parsons, T. 1951. The Social System. New York, Free Press.
Parsons, T. 1967. Sociological Theory and Modern Society. New York, Free Press.
Parsons, T. 1970. Equality and Inequality in Modern Society, or Social Stratification Revisted. In Laumann, E.
O. (ed.): Social Stratification: Research and Theory for the 1970’s. New York, Indianapolis, Bobbs-Merril, 13–
72. p.
Parsons, T. – Shils, E. A. 1951. Toward a General Ttheory of Action. Cambridge, Mass., Harvard UP.
Parsons, T. – Smelser, N. – J. 1956. Economy and Society. A Study in the Integration of Economic and Social
Theory. London, Routledge and Kegan Paul.
Parsons, T. – Bales, R. F. (eds.) 1955. Family Socialization and Interaction Process. New York, Free Press.
Pikler J. Gyula 1973. Az 1911-i fővárosi lakásszámlálás főbb eredményei és szociálpolitikai tanulságai. In
Litván György, Szűcs László (szerk.): A szociológia első magyar műhelye. 2. köt. Budapest, Gondolat, 225–247.
p.
Pokol Béla 1987. A funckionalista rendszerelmélet kibomlása. Talcott Parsons és Niklas Luhmann
Társadalomelméletének kategóriáriól. In Csepeli György – Papp Zsolt – Pokol Béla: Modern polgári
társadalomelméletek. Budapest, Gondolat, 153-324. p.
Pokol Béla 1988. A szociológiaelmélet új útjai. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Polányi Károly 1944. The Great Transformation and the Political and Economic Origins of our Time. Boston,
Beacon Press. [Magyarul: Polányi Károly 1997. A nagy átalakulás. Budapest, Mészáros Gábor kiadása.]
Polányi Károly 1972. Dahomey és a rabszolgakereskedelem. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Polányi Károly 1976. Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet.
Polányi Károly 1984. Kereskedelem, piacok és pénz az ókori Görögországban. Budapest, Gondolat.
Pongrácz Tiborné – S. Molnár Edit 1994. Kisgyermekes apák és anyák szülői, családi attitűdjei négy európai
országban. KSH Népességtudományi Kutató Intézet Kutatási Jelentései, 52. Budapest, KSH.
Popper, K. R. 1976. A társadalomtudományok logikájáról. In Papp Zsolt (szerk.): Tény, érték, ideológia.
Budapest, Gondolat, 279-301. p.
Popper, K. R. 1989. A historicizmus nyomorúsága. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Postma, K. 1996. Changing Prejudice in Hungary. A Study of the Collapse of Socialism and its Impact on
Pejudice Against Gypsies and Jews. Groningen, Rijksuniversiteit Groningen ICS Dissertation Series.
Preston, S. H. 1984. Children and the Elderly. Divergent Paths for America's Dependents. Scientific American,
no. 6. 44-49. p.
Przeworski, A. 1991. Democracy and the Market. Political and Economic Reforms in Eastern Europe and
Latin-America. Cambridge, Cambridge UP
Rainwater, L. 1993. Ökonomische versus soziale Armut in den USA (1950-1990). Kölner Zeitschrift für

BIBLIOGRÁFIA
Soziologie und Sozialpsychologie. Sonderheft 32. 195–220. p.
Rawls, J. 1972. A Theory of Justice. London, Oxford UP [Magyarul: Rawls, J. 1997. Az igazságosság elmélete.
Ford. Krokovay Zsolt. Budapest, Osiris Kiadó.]
Rawls, J. 1993. Political Liberalism. New York, Columbia UP
Riesman, D. 1968. A magányos tömeg. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Róbert Péter 1986. Származás és mobilitás. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete.
Róbert Péter 1987. Mobilitási és reprodukciós folyamatok a magyar társadalomban. Valóság, 10. sz. 37-47. p.
Róbert Péter – Sági Matild 1992. Amikor a sokkal jobb még mindig rossz. Szubjektív társadalmi helyzet
Magyarországon nemzetközi összehasonlításban. Szociológiai Szemle, 4. sz. 15-38. p.
Rocher, G. 1968. Introduction a la sociologiegénérale. 1-3. t. Ltée, Éditions HMH.
Rogoff, M. 1953. Recent Trends in Occupational Mobility. Glencoe, Free Press.
Rokeach, M. 1968. Beliefs, Attitudes, and Values. San Francisco, Jossey-Bass.
Rose, R. – Haerpfer, Ch. 1996. New Democracies Barometer IV: A 10-Nation Survey. Glasgow University of
Strathclyde, Centre for the Study of Public Policy.
Rostow, W. W. 1960. The Stages of Economic Growth. Cambridge, Cambridge UP
Roussel, L. – Festy, P. 1979. Recent Trends in Attitudes and Behavior Affecting the Family in Council of Europe
Member States. Strasbourg, Council of Europe.
Rowntree, B. S. 1941. Poverty and Progress. A Second Survey ofYork. London,
Rowntree, B. S. 1971. Poverty. A Study ofTown Life. New York, H. Fertig.
Sági Matild 1994. Az új gazdasági elit rekrutációja. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György
(szerk.): Társadalmi riport 1994. Budapest, Tárki, 334–350. p.
Saint-Simon, C.-H. 1823. Le systéme industriel. Paris.
Saint-Simon, C.-H. 1963. Válogatott írásai. Budapest, Gondolat.
Sauvy, A. 1963. Théorie générale de la population. 1. t. Économie et croissance. Paris, PUF.
Schütz, A. – Luckmann, T. 1975. Die Strukturen der Lebenswelt. Frankfurt, Suhrkamp.
Schütz, A. 1932. Der sinnhafte Aufbau der sozialen Welt: eine Einleitung in die verstehende Soziologie. Wien,
Schultz, T. W. 1983. Beruházás az emberi tőkébe. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Schumpeter, J. A. 1975. Capitalism, Socialism and Democracy. New York, Harper and Row.
Seeman, M. 1959. On the Meaning of Alienation. American Sociological Review, 24. vol. 783-790. p.
Sen, A. 1982. Choice, Welfare and Measurement. Oxford, Basil Blackwell.
Shephard, J. M. 1981. Sociology. St. Paul, West.
Shorter, E. 1975. The Making of Modern Family. New York, Basic Books.
Sík Endre 1990. Erdélyi menekültek Magyarországon. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György
(szerk.): Társadalmi riport, 1990. Budapest, Tárki, 516-533. p.
Simmel, G. 1973. Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Budapest, Gondolat.

BIBLIOGRÁFIA
Simon, H. A. 1982. Korlátozott racionalitás. Válogatott tanulmányok. Budapest, Közgazdasági és Jogi

Könyvkiadó.
Simonyi Ágnes 1995. Munka nélkül. Szociológiai Szemle, 1. sz. 55-70. p.
Skocpol, T. 1979. States and Social Revolution. Cambridge, Cambridge UP
Slomczynski, K. – Janicka, K. – Mach, B. W. – Zaborowski, W. 1996. Struktura Spoleczna i Osobowosc.

Warszawa, IFIS.
Slomczynski, K. – Kohn, M. L. 1988. Sytuacja pracy ijejpsychologiczne konsekwencje. Wroclaw, Ossolineum.
Smeeding, T. M. 1988. Generations and Distribution ofWellbeing and Poverty. Cross National Evidence for
Europe, Scandinavia and the Colonies. Luxembourg Income Study Working Paper, 24. sz.
Smeeding, T. M. 1991. Use of LIS Data for Poverty Analysis. In Eurostat: Analysing Poverty in the European
Community. Luxemburg, 431–448. p.
Smeeding, T. et al. 1990. Income Poverty in Seven Countries. Initial Estimates from the LIS Database.
Luxembourg. LIS.
Smeeding, T. M. – O'Higgins, M. – Rainwater, L. (eds.). 1990. Poverty, Inequality and the Distribution of
Income. Hemel Hempstead,
Smeeding, T. M. – Torrey, B. B. 1988. Poor Children in Rich Countries. Luxembourg Income Study Working
Paper no. 16.
Smelser, N. J. 1976. The Sociology of Economic Life. Englewood Cliffs, Prentice Hall.
Smelser, N. J. 1994. Sociology. Cambridge, Mass., Blackwell.
Snyder, R. Ch. 1962. Culture and Jewish Sobriety. The Ingroup-Outgroup Factor. In Pittman, D. J. – Snyder, Ch.
R. (eds.): Society, Culture and Drinking Patterns. New York, John Wiley, 188–225. p.
Somlai Péter 1986. Konfliktusok és megértés. Budapest, Gondolat.
Sorokin, P. A. 1927. Social Mobility. New York, Harper and Brothers.
Sorokin, P. A. 1959. Social and Cultural Mobility. New York, Free Press.
Sorokin, P. A. -Lunden, W. A. 1959. Power and morality: who shall guard the guardians? Boston, MA, Porter
Sargent Publishers.
Spéder Zsolt 1996. Ikertestvérek – A szegénység arcai a mai Magyarországon. Századvég, 2. sz. 29–58. p.
Spéder Zsolt 1996. Wenn man mit dem Einkommen nicht auskommt – Unfreiwillige Ánderungen des
Konsumverhaltens ungarischer Haushalte wahrend der Transformation. In Glatzer, W. (Hrsg.):
Lebensverhaltnisse in Osteuropa. Frankfurt, Campus, 159–176. p.
Spellerberg, A. 1995. Lebensstile und Lebensqualitat in West- und Ostdeutschland. Angewandte Sozial-
forschung. No. 1. 93-106. p.
Spielmann József 1984. Betegség, orvoslás, társadalom. Az orvosi szociológia vázlata. Bukarest, Kriterion.
Srole, L. 1956. Social Integration and Certain Corrolaries. An Exploratory Study. American Sociological
Review, 21. vol. 709-716. p.
Srole, L. 1972. Urbanization and Mental Health: Some Reformulations. American Scientist, 69. vol. 576–583. p.
Srubar, I. 1994. Variants of the transformation process in Central Europe. A comparative assessment. Zeitschrift
für Soziologie. Nr. 3. 198–221. p.

BIBLIOGRÁFIA
Stark Tamás 1995. A magyar zsidóság vesztesége a vészkorszakban. In Valuch Tibor (szerk.): Hatalom és
társadalom. Budapest, 1956-os Intézet, 292-302. p.
Stark, D. 1988. Osztályozás és szelektív béralku a belső munkaerőpiacon. Gazdaság, 4. sz. 80-98. p.
Stark, D. 1989. Coexsisting Organizational Forms in Hungary's Emerging Mixed Economy. In Nee, V. – Stark,
D. (eds.): Remaking the Economic Institutions of Socialism: China and Eastern Europe. Stanford, Stanford UP.
Stark, D. 1991. Privatizáció Magyarországon. A tervtől a piachoz vagy a tervtől a klánhoz? Közgazdasági
Szemle, 9. sz. 838-859. p.
Stark, D. 1991. Privatizációs stratégiák Közép-Kelet-Európában. Közgazdasági Szemle, 12. sz. 11211142. p.
Stark, D. 1994. Új módon összekapcsolódott rendszerelemek: rekombináns tulajdon a kelet-európai

kapitalizmusban. Közgazdasági Szemle, 11. sz. és 12. sz. 933–948. és 1053–1069. p.
Stumpf István 1996. A választói magatartás hullámzása. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György
(szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, Tárki-Századvég, 135–148. p.
Stumpf István 1996. Elhalasztott vagy elszalasztott politikai generációváltás? Századvég, 1. sz. 112–131. p.
Sutherland, E. H. – Cressey, D. R. 1978. Principles of Criminology. 10. th ed. Philadelphia, Lippincott.
Swedberg, R. 1987. Economic Sociology. Past and Present. Current Sociology, no. 1. 1–221. p.
Szabó Máté 1993. Alternatív mozgalmak Magyarországon. Budapest, Gondolat.
Szabó Máté 1995. A szabadság rendje. Társadalmi mozgalmak, politikai tiltakozás, politikai szervezetek a
magyarországi rendszerváltás folyamatában. Politikatudományi Szemle, 4. sz. 51–78. p.
Szakolczai Árpád 1982. A cigányság értékrendjének sajátosságai. Szociológia, 4. sz. 521–534. p.
Szalai Erzsébet 1981 Kiemelt vállalat – beruházás – érdek. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Szalai Erzsébet 1989. Tervalku napjainkban. Közgazdasági Szemle, 12. sz. 1413–1444. p.
Szalai Erzsébet 1990. Az új elit. In Szalai Erzsébet: Gazdaság és hatalom. Budapest, Aula, 169–176. p.
Szalai Erzsébet 1990. Gazdaság és hatalom. Budapest, Aula.
Szalai Erzsébet 1994. Útelágazás. Hatalom és értelmiség az államszocializmus után. Budapest, Pesti Szalon.
Szalai Júlia 1986. Az egészségügy betegségei. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Szalai Sándor 1978. Idő a mérlegen. Budapest, Gondolat.
Szalai, A. (ed.) 1972. The Use ofTime. The Hague, Mouton.
Szcepanski, J. 1986. A szociológia alapjai. Budapest, Kossuth.
Szelényi Iván 1972. Lakásrendszer és társadalmi struktúra. Szociológia, 1. sz. 49–72. p.
Szelényi Iván 1990. Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa.
Szelényi Iván 1990. Kelet-Európa az átmenet korszakában – úton a szocialista vegyes gazdaság felé? In
Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa, 401–432. p.
Szelényi Iván 1990. Polgárosodás Magyarországon: nemzeti tulajdonos polgárság és polgárosodó értelmiség.
Valóság, 1. sz. 30–41. p.
Szelényi Iván 1990. Városi társadalmi egyenlőtlenségek. Budapest, Akadémiai.

BIBLIOGRÁFIA
Szelényi Iván 1992. Bevezetés. In Szelényi Iván: A posztkommunista átmenet társadalmi konfliktusai. Budapest,
MTA Politikai Tudományok Intézete, 5–17. p.
Szelényi Iván 1992. Harmadik út? Polgárosodás a vidéki Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Szelényi Iván 1996. A posztkommunista társadalom szerkezetének változásai. Magyar Tudomány, 4. sz. 385–
402. p.
Szelényi Iván (szerk.) 1973. Városszociológia. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Szelényi Iván – Manchin Róbert 1990. A családi mezőgazdasági termelés a kollektivizált gazdaságokban: három
elmélet. In Szelényi Iván: Új osztály, állam, politika. Budapest, Európa, 375-398. p.
Szelényi Iván – Szelényi Szonja 1991. Osztályok és pártok a posztkommunista átmenetben. Magyar Tudomány,
12. sz. 1415-1428. p.
Szelényi Iván – Szelényi Szonja 1996. Elitcirkuláció vagy elitreprodukció. In Andorka Rudolf-Kolosi Tamás –
Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1996. Budapest, Tárki-Századvég, 475-500. p.
Szelényi Iván – Eyal, G. – Townsley, E. 1996. Posztkommunista menedzserizmus: a gazdasági

intézményrendszer és a társadalmi szerkezet változásai. I-II. rész. Politikatudományi Szemle. 2. sz. 7-30. p. és 3.
sz. 7-32. p.
Szentpéteri István 1985. A szervezet és a társadalom. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Szirmai Viktória 1988. „Csinált városok”. Budapest, Magvető.
Tanulmányok a társadalmi beilleszkedési zavarokról. 1988. Budapest, Kossuth.
Tardos Róbert 1988. Meddig nyújtózkodjunk? Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Társadalmi beilleszkedési zavarok Magyarországon. 1986. Budapest, Kossuth.
Taussig, F. W. – Joslyn, C. S. 1932. American Business Leaders. New York, Macmillan.
Tawney, R. H. 1948. The Acquisitive Society. New York, Harcourt, Brace.
Taylor, Ch. 1989. Sources of the Self The Making of Modern Identity. Cambridge, Mass., Harvard UP
Tellér Gyula 1991. A burkolt államosítástól a rejtett privatizálásig. Közgazdasági Szemle, 4. sz. 424-434. p.
Thernstrom, S. 1978. Poverty and Progress. Social Mobility in a Nineteenth Century City. New York,
Athenaeum.
Thomas, W. I. – Znaniecki, F. 1918-1921. The Polish Peasant in Europe and America. New York, Dover.
[Magyarul: Thomas, W. I. – Znaniecki F. 2002. A lengyel paraszt Európában és Amerikában. Ford. Andor
Mihály – Horváth Ágota. Budapest. Új Mandátum.]
Tilly, Ch. – Tilly, L. – Tilly, R. 1975. The Rebellious Century, 1830-1930. Cambridge, Mass., Harvard UP
Tiryakian, E. A. 1991. Modernisation. Exhumetur in Pace. Retkinking Macrosociology in the 1990s.

International Sociology, no. 2. 165-180. p.
Titmuss, R. M. 1958. Essays on the Welfare State. London, Allen and Unwin.
Titmuss, R. M. 1976. Commitment to welfare. 2. vol. et. London, Allen & Unwin.
Tocqueville, A. 1983. A demokrácia Amerikában. Válogatás. Budapest, Gondolat.
Tocqueville, A. 1993. Az amerikai demokrácia. Budapest, Európa.
Tocqueville, A. 1994. A régi rend és a forradalom. Budapest, Atlantisz.

BIBLIOGRÁFIA
Tomka Miklós 1978. A tévénézés és rádióhallgatás a napi tevékenységek rendszerében. Budapest,

Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
Tomka Miklós 1979. Vallás és társadalmi rétegződés. Magyar Tudomány, 1. sz. 11-20. p.
Tomka Miklós 1983. Társadalmi változás – vallási változás. Szociológia, 3. sz. 253-272. p.
Tomka Miklós 1985. A vallásosság változása – egy és több dimenzióban. Kultúra és Közösség, 5. sz. 1–16. p.
Tomka Miklós 1990. Vallás és vallásosság. In Andorka Rudolf – Kolosi Tamás – Vukovich György (szerk.):
Társadalmi riport 1990. Budapest, Tárki, 534-555. p.
Tomka Miklós 1991. Magyar katolicizmus 1991. Budapest, Országos Lelkipásztori Intézet.
Tomka Miklós 1995. Csak katolikusoknak. Budapest, Corvinus.
Tomka Miklós 1996. A vallásszociológia új útjai. Replika, 21-22. sz. 163-172. p.
Tóth István György 1994. A jóléti programok szerepe a szegénység enyhítésében. In Andorka Rudolf – Kolosi
Tóth István György 1994. A jóléti rendszer az átmenet időszakában. Közgazdasági Szemle, 4. sz. 313-340. p.
Touraine, A. 1971. The Post-Industrial Society. New York, Random House.
Townsend, P. 1979. Poverty in the United Kingdom. Harmondsworth, Penguin.
Toynbee, A. J. 1971. A technika hatása az életre. InToynbee, A. J.: Válogatott tanulmányok. Budapest, Gondolat,
323-351. p.
Tönnies, F. 1983. Közösség és társadalom. Budapest, Gondolat.
Treiman, D. J. – Ganzeboom, H. B. 1990. Cross-national Comparative Status Attainment Research. In

Kalleberg, A. L. (ed.): Research in Social Stratification and Mobility. Greenwich, Jai Press, 105-127. p.
Treiman, D. J. 1977. Occupational Prestige in Comparative Perspective. New York, Academic Press.
Troeltsch, E. 1981. The Social Teaching of Christian Churches. 2. vol. Chicago, University of Chicago Press.
UNESCO 1995. Rapport mondial sur l’éducation. Paris, Éditions UNESCO.
UNICEF, 1993. Central and Eastern Europe in Transition. Public Policy and Social Conditions. Regional
Monitoring Report, no. 1.
UNICEF, 1994. Central and Eastern Europe in Transition. Crisis in Mortality, Health and Nutrition. Regional
Monitoring Report, no. 2.
UNICEF, 1995. Central and Eastern Europe in Transition. Poverty, Children and Policy: Responses for a
Brighter Future. Regional Monitoring Report, no. 3.
Utasi Ágnes 1984. Életstílus-csoportok, fogyasztási preferenciák. Budapest, MSZMP KB Társadalomtudományi

Intézete.
Utasi Ágnes 1991. Az interperszonális kapcsolatok néhány nemzeti sajátosságáról. In Utasi Ágnes (szerk.):
Társas kapcsolatok. Budapest, Gondolat, 163-193. p.
Utasi Ágnes (szerk.) 1991. Társas kapcsolatok. Budapest, Gondolat.
Vági Gábor 1982. Versengés a fejlesztési forrásokért. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Vágvölgyi András (szerk.) 1982. A falu a mai magyar társadalomban. Budapest, Akadémiai.
Vajda Ágnes – Zelenay Anna 1984. Életkörülmények, lakásviszonyok, lakásmobilitás. Budapest, KSH.

BIBLIOGRÁFIA
Valkai Zsuzsa 1986. Miért isznak a nők? Budapest, Magvető.
Varga István (szerk.) 1989. Szöveggyűjtemény az empirikus szociológia módszertanához. Budapest, MKKE.
Vásárhelyi Mária 1988. A gazdasági reform a közgondolkodásban. Medvetánc, 4. sz. 253-266. p.
Vásárhelyi Mária 1989. Helyzetjelentés a nyolcvanas évek végéről. Mozgó Világ, 4. sz. 28-36. p.
Vaskovics, L. A. (Hrsg.) 1994. Familie. Soziologische Revue, Sonderheft 3. 1-471. p.
Vaskovics, L. A. – Andorka, R. – Spéder, Zs. – Bárdossy, Gy. – Pickel, G. 1996. Integrative Solidar-
beziehungen in der Familie. Junge Erwachsene und ihre Eltern. (Kézirat.)
Veblen, T. 1975. A dologtalan osztály elmélete. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Végh Antal 1972. Erdőháton, Nyíren. Budapest, Szépirodalmi.
Vogel, J. 1981. Social Report on Inequality in Sweden. Stockholm, National Central Bureau of Statistics.
Walby, S. The „Declining Significance" or the „Changing Forms" of Partriarchy? In Mogadham, V. M. (ed.):
Trajectories of Patriarchy and Development. (Megjelenés alatt.)
Wallerstein, I. 1974. The Modern World System. Capitalist Agriculture and the Origins of the European World-
economy in the Sixteenth Century. New York, Academic Press.
Wallerstein, I. 1980. The Modern World System 2. vol. Mercantilism and the Consolidation of the European
World-economy, 1600-1750. New York, Academic Press
Wallerstein, I. 1983. A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondolat.
Wallerstein, I. 1989. The Modern World System 3. vol. The Second Era of Great Expansion of the Capitalist
World-economy, 1730-1840. New York, Academic Press.
Walzer, M. 1980. Radical Principles. Reflections of an Unreconstructed Democrat. New York, Basic Books.
Warner, W. L. – Lunt, P. S. 1941. The Social Life of a Modern Community. New Haven, Yale UP.
Warner, W. L. 1960. Social Class in America. New York, Harper and Row.
Weber, M. 1967. Gazdaság és társadalom. Szemelvények. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Weber, M. 1970. Állam, politika, tudomány. Tanulmányok. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Weber, M. 1970a. A tudomány mint hivatás. In Weber, M.: Állam, politika, tudomány. Budapest, Közgazdasági
és Jogi Könyvkiadó, 9-156. p.
Weber, M. 1970b. A társadalomtudományi és társadalompolitikai megismerés „objektivitása”. A szociológiai és

közgazdasági tudományok „értékmentességének” értelme. In Weber, M.: Állam, politika, tudomány. Budapest,
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 9-125. p.
Weber, M. 1979. Gazdaságtörténet. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Weber, M. 1982. A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest, Gondolat.
Weber, M. 1987. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. köt. Budapest, Közgazdasági
és Jogi Könyvkiadó.
Weber, M. 1989. A politika mint hivatás. Budapest, Medvetánc Füzetek.
Weber, M. 1992. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 2/1. köt. Budapest,
Weber, M. 1995. Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 2/2. köt. Budapest,

BIBLIOGRÁFIA
Wesolowski, W. (ed.) 1974. Zróznicowanie spoleczne. Wroclaw, Ossolineum.
Wesolowski, W. 1966. Klasy, warstwy i wladza. Warszawa, PWN.
Westergaard, J. – Resler, H. 1985. Az osztály a kapitalista társadalomban. Budapest, Gondolat.
Wiegand, E. – Zapf, W. – Hrsg 1982: Wandel der Lebensbedinungen in Deutschland seit der Industrialisierung.
Frankfurt, Campus.
Wilson, W. J. 1987. The Truly Disadvantaged. The Inner City, the Underclass and Public Policy. Chicago,
University of Chicago Press.
Wirth, L. 1938. Urbanism as a Way of Life. American Journal of Sociology, 44. vol. 1-24. p.
Wittfogel, K. A. 1957. A Comparative Study of Total Power. New Haven, Yale UP.
World Bank 1990. Poverty. World Development Report 1990. Oxford, Oxford UP
World Bank 1993. The East Asian Miracle. Oxford, Oxford UP
Wright, E. O. 1979. Structure and Income Determination. New York, Academic Press.
Wright, E. O. 1985. Classes. London, Verso.
Yinger, J. M. 1970. The Scientific Study of Religion. New York, Macmillan.
Young, M. – Willmott, P. 1957. Family and Kinship in East London. London, Routledge and Kegan Paul.
Young, M. 1961. The Rise of Meritocracy 1870-2033. Harmondsworth, Penguin.
Zapf, W. 1984. Welfare Production. Public Versus Private. Social Indicators Research, no. 3. 263-274. p.
Zapf, W. 1991. Der Untergang der DDR und die soziologische Theorie der Modernisierung. In Giesen, B. –
Leggewie, C. (Hrsg.): Experiment vereinigung. Ein sozialer Grossversuch. Berlin, 38-51. p.
Zapf, W. 1991. Modernisierung und Modernisierungstheorien. In Zapf, W. (Hrsg.): Die Modernisierung

modernergesellschaften. Frankfurt, Campus, 23-39. p. [Magyarul: Zapf, W.: Modernizáció és
modernizációelméletek. In Zapf, W. 2002. Modernizáció, jólét, átmenet. Budapest, Andorka RudolfTársadalom-
tudományi Társaság – Századvég, 71-92. p.]
Zapf, W. 1994. Alternative Paths of Societal Development. Előadás a XIII. szociológiai világkongresszuson.
Bielefeld.
Zapf, W. 1994. Modernisierung, Wohlfahrtsentwicklung und Transformation. Berlin, Sigma.
Zapf, W. 1996a. Modernisierungstheorie und unterschiedliche Pfade der gesellschaftlichen Entwick- lung.
Lewiathan, no. 1. 63-77. p. [Magyarul: Zapf, W.: Modernizációelmélet és a társadalmi fejlődés eltérő útjai. In
Zapf, W. 2002. Modernizáció, jólét, átmenet. Budapest, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság –
Századvég, 104-124. p.]
Zapf, W. 1996b. Modernisierungstheories in der Transformationsforschung. In Beyme, K. v. – Offe, C.:

Politische Theories in der Ára der Transformation. Opladen, Westdeutscher Verlag, 169-181. p.
Zonda Tamás 1995. Öngyilkos nép-e a magyar? Budapest, Végeken.
Zweig, F. 1961. The Worker in an Affluent Society. London.

21. fejezet - A VÁLTOZÁSOK AZ
EZREDFORDULÓN CÍMŰ
FEJEZETEKHEZ KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
A népesség... 2002. A népesség időfelhasználása 1986/87-ben és 1999/2000-ben. Budapest, KSH.
Altorjai Szilvia – Giczi Johanna – Sík Endre 2003. Etűdök az élet üteméről. Századvég, 2. sz. 3-40. p.
Andor Mihály – Liskó Ilona 1999. Iskolaválasztás és mobilitás. Budapest, Iskolakultúra Könyvek.
Andorka Rudolf 1990. A rétegződéselmélet haszna a mai magyar társadalom kutatásában. In Andorka Rudolf –
Stefan Hradil – Jules Peschar (szerk.): Társadalmi rétegződés.
Andorka Rudolf, 1993. Elégedettség, elidegenedés, anómia. In Sík Endre-Tóth István György (szerk.): Egy év
után... Jelentés a Magyar Háztartás Panel II. hullámának eredményeiről. Budapest, BKE Szociológia Tanszék –
Tárki – KSH, 97-112. p.
Andorka Rudolf 1997. Család és népesedés. Valóság, XL. évf. 7. sz. 15-36. p.
Andorka Rudolf 2003. Gyermek, család, történelem. Szerkesztette Faragó Tamás. Budapest, Századvég Kiadó.
András Imre 1997. A magyar egyház az ezredfordulón. In Horányi Özséb (szerk.): Az egyház mozgástereiről a
mai Magyarországon. Vigilia, 75-85. p.
Angelusz Róbert – Tardos Róbert 1998. Az „önéletrajzíró" válaszadó. A választási preferenciák retrospektív
adatainak szisztematikus torzítása. Századvég, 1. sz. 3-33. p.
Angelusz Róbert – Tardos Róbert (szerk.) 2005. Törések, hálók, hidak. Választói magatartás és politikai
tagolódás Magyarországon. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.
Angelusz Róbert – Tardos Róbert 2005a. A választói tömbök rejtett hálózata. In Angelusz-Tardos (szerk.) 2005.
65-160. p.
Angelusz Róbert – Tardos Róbert 2005b. Választási részvétel és politikai aktivitás. In Angelusz-Tardos (szerk.)
2005. 323-384. p.
Aron, Raymond 1994. Tanulmány a szabadságjogokról. Pécs, Raymond Aron Társ. – Tanulmány K.
Az élethosszig tartó tanulás. Budapest, KSH, 2004.
Barber, J. S. – Axin, W. G. – Thornton, A. 2002. The Influence of Attitudes on Family Formation Processes. In
Lesthaeghe, R. (ed.): Meaning and Choice: Value Orientations and Life Course Decesions. The Hague, 45-93.
p.
Bauer Béla – Szabó Andrea – Máder Miklós – Nemeskéri István 2003. Ifjúsági rétegek az ezredfordulón. Új
Ifjúsági Szemle, 1. sz. 105-125. p.
Bauman, Z. 2002. Globalizáció. A társadalmi következmények. Budapest, Szukits.
Beck, U. 2005. Mi a globalizáció? Szeged, 2005, Belvedere.
Becker, Rolf 2000. Klassenlage und Bildungsentscheidungen. Kölner Zeitschrift für Soziologie und So-
zialpsychologie, 3. 450-474. p.
Beets, G. C. N. – Liefbroer, A. C. – Giervald, J. 1999. Changes in Fertility Values and Behaviour: A life Course

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Perspective. In Leete, R. (ed.): Dynamics of Values in Fertility Change. Oxford University Ress, 100-120. p.
Bell, D. 1973. The Coming of the Post-Industrial Society. New York, Basic Books.
Bindorffer Györgyi 2001. Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest, Új
Mandátum – MTA Kisebbségkutató Intézet.
Bourdieu, P. 1998. Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In Lengyel-Szántó 1998.
Buhlman, T. 1996. Determinanten des subjektives Wohlbefindens. In Zapf, W. – Habich, R. (Hrsg.):

Wohlfahrtsentwicklung im vereinten Deutschland. Berlin, Edition sigma, 51-78. p.
Buhr, P. 1995. Dynamik von Armut. Dauer und biographishe Bedeutung von Sozailhilfe. Opladen, West-
deutscher Verlag.
Bukodi Erzsébet 2001. A nemzedékek közötti mobilitás alakulása 1983 és 2000 között. Életmód-Időmérleg.
Budapest, KSH, 116. p.
Bukodi Erzsébet 2002. Társadalmi mobilitás Magyarországon, 1983-2000. In Kolosi-Tóth-Vukovich (szerk.):

Társadalmi riport 2002. Budapest, Tárki, 193-206. p.
Bukodi Erzsébet 2004. Ki, mikor, kivel (nem) házasodik? Párválasztás Magyarországon. Budapest, Századvég
Kiadó – Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság.
Bukodi Erzsébet -Altorjai Szilvia – Tallér András 2005. A társadalmi rétegződés aspektusai. Budapest, KSH
Népességtudományi Kutató Intézet.
Bukodi Erzsébet – Harcsa István – Vukovich György 2004. A magyar társadalom a jelzőszámok tükrében. In
Kolosi T. – Tóth I. Gy. – Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi Riport 2006. Budapest, Tárki, 17-47. p.
Bukodi Erzsébet – Harcsa István – Vukovich György 2004. Magyarország a társadalmi jelzőszámok tükrében.
In Kolosi T. – Tóth I. Gy. – Vukovich Gy. (szerk.) 2004, 17-47. p.
Bukodi Erzsébet (szerk.) 2003. Társadalmi helyzetkép 2003. Budapest, KSH.
Bukodi, E. – Robert, P 2002. Man’s career mobility in Hungary during the 1990s. Globalife, Working Paper No.
38.
Bumpass, L. 2002. Family Related Attitudes, Couple Relationships and Union Stability. In Lesthaeghe (ed.):
Meaning and Choice: Value Orientations and Life Course Decesions. The Hague, 162-189. p.
Bumpass, Larry L. – Lu, Hsien-Hen 2000. Trends in Cohabitation and implications for children's family context
in the United States. Population Studies, 54/1. 29-41. p.
Burchard, T. – Le Garnd, J. – Pichaud, D. 2002. Introduction. In Hills-LeGrand-Piachaud (ed.): Understanding

Social Exclusion. Oxford, Univ. Press, 1-13. p.
Castells, M. 1996, 1997, 1998. The Information Age: Economy, Society and Culture (The Rise of the Network
Society, 1996, The Power of Identity, 1997, The End of Millenium 1998). Cambridge, MA. – Oxford, Blackwell.
Castells, Manuel 2005. A hálózati társadalom kialakulása. Az információ kora. Gondolat-Infonia.
Cherlin, Andrew J. 2002. Public & Private Families. Boston, McGraw Hill.
Coleman, J. S. 1990. Foundations of Social Theory. Cambridge, Mass., Harvard University Press.
Comparable... 2005. Comparable time use statistics. Eurostat, Luxembourg.
Council of Europe 2003. Recent demographic trends 2002. Strasbourg.
Czakó Á. et al. 1993. Vállalkozások és vállalkozók. Budapest, KSH.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Csabina Z. – Kopasz M. – Leveleki M. 2001. Szerződéses bizalom a hazai feldolgozóipari vállalatok üzleti
kapcsolataiban. Szociológiai Szemle, 1. sz.
Csanády Gábor – Csizmady Adrienne 2002. Szuburbanizáció és társadalom. Tér és Társadalom, 3. sz. 27-55. p.
Cseh-Szombathy László – Tóth Pál Péter (szerk.) 2001. Népesedés és népességpolitika. Budapest, Századvég
Kiadó.
Csepeli György – Örkény Antal 1998. Nemzetközi összehasonlító szociológiai vizsgálat a nemzettudatról.
Csepeli György – Örkény Antal – Poór János 2004. Nemzeti identitás Magyarországon az ezredfordulón. In
Kolosi-Tóth-Vukovich (szerk.): Társadalmi Riport, 2004. Budapest, Tárki, 471-483. p.
CsernákJózsefné 1996. Házasság és válás Magyarországon, 1870-1994. Demográfia, 2-3. sz. 108-135. p.
Daróczi Etelka – Kovács Katalin 2004. Halálozási viszonyok az ezredfordulón: társadalmi és földrajzi
választóvonalak. KSH Népességtudományi Kutatóintézet. Kutatási Jelentések 77.
Darvas Ágnes – Tausz Katalin 2003. Szegénység és kirekesztés gyermekkorban. Egy kutatás tapasztalatai. In
Monostori (szerk.): A szegénység és a társadalmi kirekesztődés folyamata. Budapest, KSH.
Demény Pál 2004. Európa népességpolitikai dilemmái a huszonegyedik század kezdetén. Demográfia, XLVII.
évf. 1-2. sz. 4-40. p.
DiMaggio, P. 1994. Culture and Economy. In Smelser-Swedberg 1994.
Dobossy Imre – S. Molnár Edit – Virágh Eszter 2003. Öregedés – nyugdíjba lépés, nyugdíjas lét – öregkor. In
Spéder (szerk.): Demográfiai folyamatok és társadalmi környezet. Budapest, KSH NKI, 73-95. p.
Dobossy Imre – S. Molnár Edit – Virágh Eszter 2003. Öregedés és társadalmi környezet. Életünk fordulópontjai
Műhelytanulmányok 3. Budapest: KSH Népességtudományi Kutatóintézet, 160 p.
Domanski, H. 2001. A szegénység társadalmi meghatározói a posztkommunista társadalmakban. Szociológiai

Szemle, 4. sz. 40-65. p.
Duncan, G. J. 1984. Years of poverty, years of plenty. ISR University of Michigan.
Egedy Tamás 2001. A lakótelepek társadalmi környezetének átalakulása a rendszerváltozás után. Földrajzi
Értesítő, 1-4. sz. 271-283. p.
Elekes Zsuzsanna 2004. Alkohol és társadalom. Budapest, Országos Addiktológiai Intézet.
Elekes Zsuzsanna – Paksi Borbála 2003. A középiskolások alkohol- és egyéb drogfogyasztási szokásai.
Budapesti Corvinus Egyetem, Kutatási beszámoló.
Elekes Zsuzsanna – Paksi Borbála 2004. A 18-54 éves felnőttek alkohol- és egyéb drogfogyasztási szokásai.
Budapesti Corvinus Egyetem, kutatási beszámoló.
Elekes Zsuzsanna – Spéder Zsolt (szerk.) 2000. Törések és kötések a magyar társadalomban. Budapest,
Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég, 213-238. p.
Enyedi Zsolt – Fábián Zoltán – Sík Endre 2004. Nőttek-e az előítéletek Magyarországon. In Kolo- si-Tóth-
Vukovich (szerk.): Társadalmi Riport 2004. Budapest, Tárki, 375-399. p.
Enyedi Zsolt – Körösényi András 2004. Pártok és pártrendszerek. Budapest, Osiris Kiadó.
Estonian Human Development Report 2001, UNDP
Éves jelentés 2004. A kábítószer-probléma az Európai Unióban és Norvégiában. EMCDDA, Lisszabon.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Ezüstkor. Időskorúak Magyarországon 2002. KSH – Egészségügyi Szociális és Családügyi Minisztérium.
Fábián Zoltán 2005. Törésvonalak és a politikai-ideológiai azonosulás szerepe a pártszimpátiák

magyarázatában. In Angelusz-Tardos (szerk.) 2005. 207-242. p.
Fábián Zoltán – Kolosi Tamás – Róbert Péter 2000. Fogyasztás és életstílus. In Kolosi és tsai (szerk.):
Társadalmi Riport 2000. Budapest, Tárki, 225-259. p.
Falussy Béla 2004. Az időfelhasználás metszetei. Budapest, Új Mandátum.
Faragó László 2004. A regionalizmus hajtóerői Magyarországon. Tér és Társadalom, 3. sz. 1-23. p.
Faragó Tamás 2001. Különböző háztartás-keletkezési rendszerek egy országon belül – változatok John Hajnal
téziseire. In KSH Népességtudományi Kutatóintézetének Történeti Demográfiai Évkönyve, 19-64. p.
Fazekas Károly – Varga Júlia (szerk.) 2004. Munkaerőpiaci tükör. Budapest, MTA-KTI.
Fehér Lenke 1997. Bűnözés és prostitúció. In Lévai Katalin -Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások.
Jelentés a nők helyzetéről. Budapest, Tárki – Munkaügyi Minisztérium Egyenlő Esélyek Titkársága, 139-150. p.
Ferge Zsuzsa 2000. Elszabaduló egyenlőtlenségek. Állam, kormányok, civilek. Budapest, Hilsher Rezső
Szociálpolitikai Egyesület – ELTE Szociológiai Intézet.
Ferge Zsuzsa 2002. Struktúra és egyenlőtlenségek a régi államszocializmusban és az újkapitalizmusban.

Ferge Zsuzsa – Tausz Katalin – Darvas Ágnes 2002. Küzdelem a szegénység és a társadalmi kirekesztés ellen. 1.
kötet. Esettanulmány Magyarországról, ILO, Közép- és Kelet-európai Iroda.
Fliegstein, N. 1996. Markets as Politics: a Political Cultural Approach to Markets. American Sociological
Review, 66.
Fogarassy Gabriella – Szántó Zoltán 1996. Privatizáció és a nevető harmadik. Szociológiai Szemle, 3. sz.
Förster, M. – d'Ercole M. M. 2005. Income Distribution and Poverty in OECD Countries in the Second Half of
the 1999s. OECD Social, Employment and Migration Working Papers, Paris, No. 22. 76. p.
Frey Mária 2001. Nők és férfiak a munkaerőpiacon. In Nagy et al. (szerk.): Szerepváltozások. Jelentés a nők és
férfiak helyzetéről. Budapest, Tárki – Szociális és Családügyi Minisztérium, 9-29. p.
Fuchs, V. R. 2003. A nemek közötti gazdasági egyenlőtlenségekről. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Fukuyama, F. 1997. Bizalom. A társadalmi erények és a jólét megteremtése. Budapest, Európa Könyvkiadó.
Füstös László é. n. Kontinuitás és diszkontinuitás az értékpreferenciákban. In Füstös László – Guba László

(szerk.): Társadalmi regiszter 2002. Budapest, MTA PTI – MTA SZKI, 123-209. p.
Gábor Kálmán 2002. A magyar fiatalok és az iskolai ifjúsági korszak. Túl renden és osztályon? In Szabó et al.
(szerk.) 2002. 23-41. p.
Gábor Kálmán 2004. Ifjúsági korszakváltás. Új Ifjúsági Szemle, 3. sz. 5-24. p.
Gábos András – Szívós Péter 2004. A szegénység különböző metszetei. In Szívós-Tóth (szerk.): Stabilizálódó
társadalomszerkezet. Monitor jelentések 2003. Budapest, Tárki, 69-96. p.
Gábos András 2005. A magyar családtámogatási rendszer termékenységi hatásai. PhD értekezés, Budapest
Corvinus Egyetem, 190. p.
Gál Róbert Iván (szerk.) 2003. Apák és fiúk és unokák. Jövedelemáramlás együtt élő korosztályok között.
Budapest, Osiris Kiadó – Tárki.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Galasi Péter (szerk.) 1982. Munkaerőpiac szerkezete és működése Magyarországon. Budapest, Közgazdasági és
Jogi Kiadó.
Galasi Péter 2001. A női-férfi kereseti különbségek Magyarországon, 1992-1996. Statisztikai Szemle, No.
1. 18-34. p.
Gambetta, D. 1998. The Sicilian Mafia. The Business of Private Protection. Cambridge, Mass. – London, Har-
vard University Press.
Garreau, J. 1991. Edge City: Life of the New Frontier. Doubleday, New York.
Gazsó Ferenc 2000. A társadalmi folyamatok és az oktatási rendszer. In Egyéni esélyek, iskolai esélyek,
társadalmi esélyek. Magyarország közoktatása a változó világban. Budapest, Napvilág, 9-22. p.
Genoov, N. 1998. Transformation and anomie: problems of quality of life in Bulgaria. Social Indicators
Research, 43. 197-209. p.
Gereffy, G. 1994. The International Economy and Economic Development. Megj.: Smelser – Swedberg (ed.)
1994. – 2005. The Global Economy: Organization, Governance and Development. In Smelser – Swedberg (ed.)
2005.
Gershuny, J. 1983. Social Innovations and the Division of Labour. Oxford University Press.
Gervai Judit 1995. A nem közötti biológiai és pszichológiai különbségek: irányuk, nagyságuk, eredetük,
funkcióik. INFO-Társadalomtudomány, 32. 13-24. p.
Glock, Charles 1954. Toward a Typology of Religious Orientation. NY University Press.
Goldthrope, J. H. 1996. Class analysis and the reorientation of class theory: the case of persisting differentials in
educational attinment. The British Journal of Sociology, 3. 481-506. p.
Goodin, R. E. – Headey, B. – Muffels, R. – Dirren, H.-J. 1999. The real worlds of welfare capitalism.
Cambridge University Press.
Gödri Irén 2001. A házassági kapcsolatok minősége és stabilitása. KSH Népességtudományi Kutatóintézet
Kutatási Jelentések, 66. szám.
Gödri Irén 2005. A bevándorlók migrációs céljai, motivációi, ezek makro- és mikrostrukturális háttere. In Gödri-
Tóth 2005.
Gödri Irén – Tóth Pál Péter 2005. Bevándorlás és beilleszkedés. KSH Népességtudományi Kutatóintézet.
Kutatási Jelentések 80. szám.
Granovetter, M. 1985. Economic Action and Social Structure: The Problem of Embeddednes. American Journal
of Sociology, 91. p.
Granovetter, M. 1990. The Old and the New Economic Sociology: A History and an Agenda. In R. Friedland –
A. F. Robertson (ed.): Beyond the Marketplace: Rethinking Economy and Society New York, Aldine de Gruyter,
1990. (Részlet magyarul: Lengyel-Szántó 1994.)
Granovetter, M. 2002. A Theoretical Agenda for Economic Sociology. In Guillén-Collins-England- Meyer.
Granovetter, M. 2005. The Impact of Social Structure on Economic Outcomes. Journal of Economic Literature,
Winter.
Guillén, M. F. – Collins, R. – England, P. – Meyer, M. (ed.) 2002. The New Economic Sociology: Developments
in an Emerging Field. New York, The Russel Sage Foundation.
Gyukits György – Szántó Zoltán 1998. Privatizáció és társadalmi tőke. Szociológiai Szemle, 3. sz.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
H. Sass Judit 2002. „Egy napom tíz év múlva.” Egy 20 évvel ezelőtti kutatás megismétlése 2001-ben. Educatio,
3. sz. 365-383. p
Habermas, Jürgen 1982. A történelmi materializmus rekonstrukciójának kérdéseihez. Ford. Félix Pál. Budapest,
Tömegkommunikációs Kutatóközpont.
Habermas, Jürgen 1994. A társadalomtudományok logikája. Ford. Adamik Lajos et al. Budapest, Atlantisz.
Habermas, Jürgen 1994. Válogatott tanulmányok. Ford. Adamik Lajos et al. Budapest, Atlantisz.
Habermas, Jürgen 2005. Megismerés és érdek. Ford. Weiss János. Pécs, Jelenkor.
Habich, Roland – Spéder, Zsolt 1998. Vesztesek és nyertesek: a társadalmi változás következményei három
országban. In Kolosi-Tóth-Vukovich (szerk.): Társadalmi riport 1998. Budapest, Tárki.
Habich, Roland – Spéder Zsolt 1999. Folytonos változás – eltérő változatok. A jövedelmek egyenlőtlensége és
dinamikája három társadalomban. Szociológiai Szemle, 3. sz. 3-27. p.
Hablicsek László 2004. Országos referencia népesség-előreszámítás. www.demografia.hu.
Hagenaars, J. – Halman, L. – Moors, G. 2004. Exploring Europe's basic value map. In Arts, W. – Hagenaars, J. –
Halman, L. (ed.): The Cultural Diversity of European Unity. 23-58. p.
Halász Gábor – Lannert Judit (szerk.) 2003. Jelentés a magyar közoktatásról. Budapest, OKI.
Hamilton, M. B. 1998. Vallás, ember, társadalom. Elméleti és összehasonlító vallásszociológia. Budapest,

AduPrint.
Hanley, E. – L. King – Tóth J. I. 2002. The State, International Agencies, and Property Transformation in
Postcommunist Hungary. American Journal of Sociology, Vol. 108. No. 1.
Haraszti Miklós 1989 [1979]. Darabbér. Egy munkás a munkásállamban. Budapest, Téka Kiadó.
Hartmann, H. 1999. Lebensstilforschung. Leske + Budrich. Opladen. 1999.
Havas Gábor 1999. A kistelepülések és a cigányok. In Kemény (szerk.): A cigányok Magyarországon.

Magyarország az ezredfordulón. Budapest, MTA, 163-204. p.
Havas Gábor – Kemény István – Liskó Ilona 2002. Cigánygyerekek az általános iskolában. Budapest,
Oktatáskutató Intézet – Új Mandátum Kiadó.
Havasi Éva – Horváth Árpádné – Schell Lászlóné 1999. A szegények jellemzői a mai Magyarországon.
Budapest, KSH.
Heckman, F. 2001. Integration Research in European Perspective. In Demographic and Cultural Specifity and
Integration ofMigrants. Materialienzur Bevölkerungswissenschaft. Heft 103. Wiesbaden, BIB. 59-76. p.
Hegedűs Rita 2001a. A vallásosság a társadalomban. Századvég, 2. sz. 51-68. p.
Hegedűs Rita 2001b. Szubjektív társadalmi indikátorok-szelektív áttekintés a téma irodalmáról. Szociológiai
Szemle, 1. sz. 58-71. p.
Hernádi Miklós 2001. Családbomlás az ezredfordulón: angolszász adatok és álláspontok kritikai értékelése.
Heuveline, P. – Timberlake, J. M. – Fürstenberg, F. F. Jr. 2003. Shifting childrearing to single mothers: results
from 17 western countries. Population and Development Review, 29. évfolyam 1. szám, 47-71. p.
Heuveline, P. – Timberlake, J. M. 2004. „Cohabitation and family formation across western nations". Paper
presented at the Annual Meeting of the Population Association of America. Minneapolis, Minnesota, 2003.
május 1-3.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Hibell, B. – Andersson, B. – Bjarnasson, T. – Ahlström, S. – Balakireva, O. – Kokkevi, A. – Morgan, M. 2003
The ESPAD Report 2003. Alcohol and Other Drug Use Among Students in 35 European Countries. Stockholm,
CAN.
Hirschman, Albert O. 2000. Versengő nézetek a piaci társadalomról és egyéb újkeletű írások. Ford. Fülöp
Andrea. Budapest, Jószöveg Műhely.
Hochchild, A. R. 1997. The Second Shift. New York, Avon Books.
Hoffmann-Novotny, H. J. – Hammig, O. – Strecz, J. 2001. Disintegration, anomie and adaptation patterns of

second-generation immigrants in Switzerland. In Demographic and Cultural Specifity and Integration of
Migrants. Materialien zur Bevölkerungswissenschaft. Heft 103. Wiesbaden, 179-188. p.
Hondrich, K. O. 1999. Szakadatlan közösségképződés – az individuum tudtán kívül. Századvég, 12. sz. 87-98. p.
How Europeans... 2001. How Europeans spend their time. Eurostat, Luxembourg, 2004.
Hradil, Stefan 1995. Régi fogalmak és új struktúrák. Miliő-, szubkultúra- és életstílus-kutatás a 80-as években.
In Andorka Rudolf et al. (szerk.): Társadalmi rétegződés. Budapest, Aula Kiadó, 347-387. p.
Huber, S. 2003. Dimensionen der Religiositat. 1996, Zentralitat und Inhalt. Entwicklung eines neues
multidimensionalen Messen modell der Religiositat Opladen, Leske+Budrich.
Huber, J. – Spitze, G. 1988. Sex stratification. Children, Houswork, and Jobs. New York, Academic Press.
Human development Report, 2004. New York, UNDP
Huntington, S. P. 2002. A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, Európa.
Ifjúságszociológia (vál. és szerk.: Huszár Tibor és Sükösd Mihály) Budapest, KJK, 1969.
Inglehart, R. – Baker, W. E. 2000. Modernisation, Cultural Change, and Persistence of Tradidtional Values.
American Sociological Review, Vol. 65. No. 1. 19-51. p.
Janky Béla 1996. Övé a gyár – magadnak építed! Szociológiai Szemle, 3-4. sz. 223-248. p.
Janos, A. C. 2003. Haladás, hanyatlás, hegemónia Kelet-Közép-Európában. Budapest, Helikon.
Józan Péter 2001. A századvég halandósági viszonyainak néhány jellegzetessége Magyarországon. In Cseh-
Szombathy László – Tóh Pál Péter (szerk.): Népesedés és népességpolitika. Budapest, Századvég, 293-309. p.
Juhász Pál 1978. Agrárpiac, kisüzem, nagyüzem. Medvetánc, 1. sz.
Kamarás Ferenc 2003. Ferility prefences versus actual behaviour in Hungary. In Kotowska, I. E. and J. Józwiak
(ed.): Population of Central and Eastern Europe. Challangees and Opportunities. Warsaw, Statistical Publishing
Establishment, 165-187. p.
Kamarás Ferenc 2004. A termékenység irányzatai és jellemzői Európában. In Spéder (szerk.) 2004. 21-64. p.
Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor 2000. Beszélő házak. Budapest, Kossuth.
Kapitány Balázs – Spéder Zsolt 2004. Szegénység és depriváció. Társadalomszerkezeti összefüggések

nyomában. KSH NKI, Életünk fordulópontjai, Műhelytanulmányok 4. 142. p.
Keck, W.-Delhey, J. 2005. Subjective well-being. In Quality of life in Europe. European Foundation for the
Improvement of Living and Working Conditions, Office for Official Publications of the European Communities
Luxembourg. 63-70. p.
Kemény István – Janky Béla – Lengyel Gabriella 2004. A magyarországi cigányság 1971-2003. Budapest,
Gondolat Kiadó – MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Kemény István – Kozák Gyula 1971a. Csepel Vas és Fémművek munkásai. Társadalomtudományi Intézet.
Kemény István – Kozák Gyula 1971b. Pest megye munkásai. Budapest, Társadalomtudományi Intézet.
Kemény István 1992. Szociológiai írások. Szeged, Replika Kiadó.
Kertesi Gábor – Köllő János 2002. Economic Transformation and the Revaluation of Human Capital – Hungary
1986-1999. In A. de Grip – Van Loo, J. – Maybew, K. (eds.): The Economics of Skills Obsolescence, Research
in Labor Economics v. 21, JAI, Oxford, 235-273. p.
Kertesi Gábor 1995, 2005. Cigány foglalkoztatás és munkanélküliség a rendszerváltás előtt és után. Esély, 1995.
4. 425-469. p. (Másodszor megjelent: Kertesi Gábor: A társadalom peremén. Budapest, Osiris.)
Kézdi Gábor 2002. Two Phases of Labor Market Transition in Hungary: Inter-Sectoral Reallocation and Skill-
Biased Technological Change, Budapest Working Papers on the Labour Market 2002/3. Institute of Economics,
Hungarian Academy of Sciences and Department of Human Resources, Budapest University of Economics,
Budapest.
Kézdi Gábor – Horváth Hedvig – Hudomiet Péter 2004. Munkaerő-piaci folyamatok, 2000-2003. In Kolosi T. –
Tóth I. Gy. – Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi riport. 2004. Budapest, Tárki.
Kiernan, K. 1996. Partnership behaviour in Europe: Recent Trends and Issues. In Coleman, D. (ed.): Europe’a
Population in the 1990s. Oxford University Press, 62-91. p.
Kiernan, K. 2000. European Perspectives on Union Formation. In Waite, L. J. (ed.): The Ties that Bind. New
York, Aldin de Gruyter, 40-58. p.
King, L. B. – Szelényi, I. 2005. Post-Communist Economic Systems Smelser. In N. J. – R. Swedberg (szerk.):

The Handbook of Economic Sociology. Princeton – New York, 1994, Princeton University Press – Russel Sage
Foundation, Second Edition. 2005, 205-229. p.
Klinger András 2003. A kistérségek halandósági különbségei. Demográfia, XLVI. évf. 1. sz. 9-44. p.
Kohli, M. 1985. Die Institutionalisierung des Lebenslaufs. Historische Befunde und theoretische Argumente.
Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie. 37. Jg. No.1. 1-29. p.
Kohn et al. 1997. Social Structure and Personality under conditions of radical social change: A Comparative
analysis of Poland and Ukraine. American Sociological Review, Vol. 62. 614-638. p.
Kolosi T. 2000. A terhes babapiskóta. A rendszerváltás társadalomszerkezete. Budapest, Osiris Kiadó.
Kolosi Tamás – Róbert Péter 2004. A magyar társadalom szerkezeti átalakulásának és mobilitásának főbb
folyamatai a rendszerváltás óta. In Kolosi-Tóth-Vukovich (szerk.) 2004. 48-74. p.
Kolosi Tamás – Sági Matild 1998. Hullámzó háztartások. In Kolosi-Tóth-Vukovich (szerk.): Társadalmi riport
1998. Budapest, Tárki, 40-71. p.
Kolosi Tamás – Róbert Péter 2004. A magyar társadalom szerkezeti átalakulásának és mobilitásának főbb
folyamatai a rendszerváltás óta. In Kolosi-Tóth-Vukovich szerk. Társadalmi riport 2004.
Kolosi Tamás – Tóth István György 2002. Egy tévedés története. In Kolosi T. – Tóth I. Gy. – Vukovich Gy.
(szerk.) Társadalmi riport 2002. 339-367. p.
Kolosi T. – Tóth I. Gy. – Vukovich Gy. (szerk.) 1998. Társadalmi riport 1998. Budapest, Tárki.
Kolosi T. – Tóth I. Gy. – Vukovich Gy. (szerk.) 2004. Társadalmi riport 2004. Budapest, Tárki.
Kornai János 2005. Közép-Kelet-Európa nagy átalakulása – siker és csalódás. Közgazdasági Szemle, LII. évf.
2005. december, 907-936. p.
Kovách Imre (szerk.) 2002. Hatalom és társadalmi változás. A posztszocializmus vége. Budapest Napvilág

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Kiadó.
Köllő János 1981. Taktikázás és alkudozás az ipari üzemben. Kétségek és próbálkozások egy szövöde leírása
közben. Közgazdasági Szemle, 7-8. sz.
Köllő János 1998. Regionális bérkülönbségek, 1989-95. In Fazekas K. (szerk.): A munkaerőpiac az átmenet
időszakában. Budapest, MTA Közgazdaságtudományi Intézet.
Köllő János 2000. Iskolázottság és életkor szerinti különbségek: az „emberi tőke" átértékelődése. In Fazekas
Károly (szerk.): Munkaerőpiaci tükör 2000. Budapest, MTA Közgazdaságtudományi Kutatóközpont, 80-90. p.
Köllő János – Nagy Gyula 1995. Bérek munkanélküliség előtt és után. Közgazdasági Szemle, 12. sz.
Körösényi András – Tóth Csaba – Török Gábor 2005. A magyar politikai rendszer. Budapest, Osiris Kiadó.
Kronauer, M. 1998. „Social exclusion" and „underclass" – new concepts for the analysis of poverty. In AndreR
(ed.): Empirical Poverty Research in Comparative Perspective. 51-76. Aldershot, Ashgate.
KSH 2001. Létminimum 2000. Budapest.
KSH 2004. Társadalmi helyzetkép 2003. Budapest, KSH.
Kuczi T. 2000. Kisvállalkozás és társadalmi környezet. Budapest, Replika Könyvek.
Kuijsten, A. C. 1996. Changing Family Patterns in Europe: a Case of Divergence? European Journal of
Population. Vol. 12, 115-143. p.
Lackó Mária 2000. Egy rázós szektor: a rejtett gazdaság és hatásai a poszt-szocialista országokban háztartási
áramfelhasználásra épülő becslések alapján. Budapest, Tárki.
Ladányi János – Szelényi Iván 2004. A kirekesztettség változó formái. Budapest, Napvilág Kiadó.
Lakáskultúra... 2002. Lakáskultúra, lakásban töltött idő. Budapest, KSH.
Laki Mihály 1993. Vállalati viselkedés elhúzódó gazdasági visszaesés idején. Külgazdaság, 11. sz. 23-34. p.
Laki Mihály 1998. Kisvállalkozások a szocializmus után. Budapest, Közgazdasági Szemle Alapítvány.
Laki Mihály – Szalai Júlia 2004. Vállalkozók vagy polgárok? Budapest, Osiris Kiadó.
Laky Teréz (szerk.) 1997. Atipikus foglalkoztatási formák. Európai tükör. No. 25. Integrációs Stratégiai
Munkacsoport.
Laky Teréz 2004. A magyarországi munkaerőpiac, 2004. Budapest, Foglalkoztatási Hivatal.
Lannert Judit 2003. A továbbtanulási aspirációk társadalmi meghatározottsága. In Lannert Judit (szerk.):
Hogyan tovább? Budapest, OKI.
Lannert Judit 2004. A társadalmi kirekesztődés folyamata az oktatásban. In Monostori Judit (szerk.): A
szegénység és a társadalmi kirekesztődés folyamata. Budapest, KSH.
Leisering, L. – Walker, R. 1998a. New realities: the dynamics of modernity. In The Dynamics of modern society.
Powerty, policy and welfare. Bristol, Polity Press, 3-16. p.
Leisering, L. – Walker, R. 1998b. Making the future: from dynamics to policy agendas. In The Dynamics of
Modern Society, 265-284. Bristol, Polity. Press.
Lengyel György (szerk.) 1996. Vállalkozók és vállalkozói hajlandóság. Budapest, BKE, KTK.
Lengyel György (szerk.) 1997. A gazdasági elit átalakulása. Budapest, BKE, KTK.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Lengyel György – Janky Béla 2005. Secutity, Trust and Cultural Resources: Hungarian Manufacturing
Enterprises in the, Post-socialist Transformation. In Koniordos S. M. (ed.): Networks, Trust and Social Capital.
Ashgate Publ., Aldreshot, 2005, 167-188. p.
Lengyel György – Nagy Beáta (szerk.) 2000. Az európai integráció társadalmi feltételei és hatásai. Budapest,
Aula Kiadó.
Lengyel György – Szántó Zoltán (szerk.) 1994. A gazdasági élet szociológiája. Budapest, Aula Kiadó.
Lengyel György – Szántó Zoltán (szerk.) 1997. Gazdasági rendszerek és intézmények szociológiája. Budapest,
Aula Kiadó.
Lengyel György – Szántó Zoltán (szerk.) 1998. Tőkefajták: A társadalmi és kulturális erőforrások
szociológiája. Budapest, Aula Kiadó.
Lengyel György – Vicsek Lilla 2004. A biztonsághiány egyéni és társadalmi komponensei. In Kolo- si-Tóth-
Vukovich (szerk.): Társadalmi riport 2004. Budapest, Tárki, 484-499. p.
Leopold Lajos 1984 [1917]. Színlelt kapitalizmus. Medvetánc, 2-3. sz. 321-355. p.
Lesthaeghe, R. 1995. The Second Demographic Transition – An interpretation. Mason-Jensen (eds.): Gender
and Family. Change in industrial societies. Oxford, Clarendon Press, 17-62. p.
Lesthaeghe, R. – Moors, G. 2000. Életpálya-változások és értékorientációk: szelekció és adaptáció. Demográfia,

XLIII. évf. 4. 406-444. p.
Lévai Katalin – Kiss Róbert 1997. Nők a közéletben. In Lévai Katalin -Tóth István György (szerk.):
Szerepváltozások. Jelentés a nők helyzetéről. Budapest, Tárki – Munkaügyi Minisztérium, 52-70. p.
Lévai Katalin – Tóth István György (szerk.) 1997. Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről 1997.
Budapest, Tárki – Munkaügyi Minisztérium Egyenlő Esélyek Titkársága.
Leveleki Magdolna 1999. A bomlás virágai. Gazdaságszociológiai írások (1988-1998). Veszprém, Veszprémi
Egyetemi Kiadó.
Litván György (szerk.) 1974. Magyar munkásszociográfiák, 1888-1945. Budapest, Kossuth Kiadó.
Litván György – Szűcs László (szerk.) 1973. A szociológia első magyar műhelye. A Huszadik Század köre.
Budapest, Gondolat Kiadó.
Lőcsei Pál 1978. A házasságbomlás problémái Magyarországon. In Cseh-Szombathy (szerk.): A változó család.
Budapest, Kossuth, 85-125. p.
Luckmann, T. 1963. Das Problem der Religion in der modernen Gesellschaft 1963.
Luckmann, T. 1967. The invisible religion 1967. NY. Macmillan.
Makinen, Ikka Henrik 2000. Eastern European transition and suicide mortality. Social Science & Medicine, vol.
51. 1405-1420.
Marefka, M. -Nave Herz, R. (ed.) 1989a. Handbuch der Familien- und Jugendforschung. Band 1: Familien-
forschung. Neuwied und Frankfurt, Luchterland.
Marefka, M. – Nave-Herz, R. (ed.) 1989b. Handbuch der Familien- und Jugendforschung. Band 2: Jugendfor-
schung. Neuwied und Frankfurt, Luchterland.
Massey, D. S. et al. 2001. A nemzetközi migráció elméletei: áttekintés és értékelés. In Sik Endre (szerk.): A
migráció szociológiája. Szociális és Családügyi Minisztérium.
McLanahan, S. 1985. Family Structure and the Reproduction of Poverty. American Journal of Sociology, 90/4.
873-901. p.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Medgyesi Márton – Róbert Péter 1998. A munka-attitűdök időbeli változása 1989-1997 között. Budapest, Tárki.
Medgyesi Márton – Sági Matild – Szívós Péter 1999. Az idősek jövedelmi helyzete. Esély No. 6.
Miller, Daniel (ed.) 2001. Consumption: critical concepts in the social sciences. London – New York, Routledge.
Moksony Ferenc 2003. Születési régió és öngyilkosság: létezik-e az öngyilkosság területi szubkultúrája.
Demográfia, XLVI. évf. 2-3. sz. 203-225. p.
Moksony Ferenc é. n. Rendszerváltás és deviancia. Kézirat, 18. p.
Münz, R. 2003. Imigration Trends in Major Destination Counties. In Demény, P. – McNicol, G. (ed.):
Encyclopedia of Population. New York, Thomson and Gale, 519-523. p.
Nagy Beáta 2001. Női menedzserek. Budapest, Aula Kiadó.
Nagy Beáta 2005. Nők a vezetésben. In Nagy Ildikó – Pongrácz Tiborné – Tóth István György (szerk.):
Szerepváltozások. Jelentés a nők és a férfiak helyzetéről 2005. Budapest, Tárki – Ifjúsági, Családügyi, Szociális
és Esélyegyenlőségi Minisztérium, 44-56. p.
Nagy Ildikó-Pongrácz Tiborné – Tóth István György (szerk.) 2001. Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak
helyzetéről 2001. Budapest, Tárki – Szociális és Családügyi Minisztérium.
Nee, V. (1991). Social inequalities in reforming state socialism: between redistribution and markets in China.
American Sociological Review, Vol 56. 267-82. p.
Nee, V. 1989. A theory of market transition: from redistribution to markets. American Sociological Review, Vol.
54, No. 5. 663-681. p.
Neményi Mária – Szalai Júlia (szerk.) 2005. Kisebbségek kisebbsége. Budapest, UMK.
Neményi Mária – Tóth Olga 1998. A nők társadalmi szerepének változásai az ezredfordulón. Budapest, MTA
Szociológiai Intézet, 18. p.
Norris, P 2001. Digital Divide. New York, Cambridge University Press.
Nők és férfiak Magyarországon, 2003. Budapest, KSH.
Orbán Anna – Szántó Zoltán 2005. Társadalmi tőke. Erdélyi Társadalom (megjelenés alatt).
Ostner, Ilona 1982. Berufsarbeit und Hausarbeit. Frankfurt, Campus.
Otte G. 2005. Hat die Lebensstilforschung eine Zukunft? Kölner Zeitschrift für Soziolgie und Sozialpsy-
chologie, 2005/1. 1-31. p.
Örkény Antal 2003. Menni vagy maradni? Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet – Nemzetközi Migrációs és
Menekültügyi Kutatóközpont.
Paksi Borbála 2003. Drogok és felnőttek. A tizennyolc év feletti lakosság drogfogyasztása és droggal
kapcsolatos gondolkodása az ezredfordulón, Magyarországon. Budapest, L'Harmattan.
Phillips, R. 2004. Amit Isten összekötött... A válás rövid története. Budapest, Osiris Kiadó.
Polányi Károly 1976. A gazdaság mint intézményesített folyamat. In Polányi Károly: Az archaikus társadalom
és a gazdasági szemlélet. Budapest, Gondolat Könyvkiadó.
Pollack, D. – Pickel, G. 2003. Deinstitutionalisierung des Religiösen and religiöse Individualisierung in Ost-
und Westdeutschland. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie, No. 3. 447474. p.
Polónyi István 2001. Tudásgyár vagy papírgyár. Budapest, Új Mandátum.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Pongrácz Tiborné – S. Molnár Edit 2000. Kísérlet a „tradícióőrző" és az attól elszakadó „modernizálódó" családi
értékek empirikus vizsgálatára. In Elekes Zsuzsa – Spéder Zsolt (szerk.): Emberi viszonyok. Cseh-Szombathy
László tiszteletére. Budapest, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, 52-79. p.
Pongrácz Tiborné – Spéder Zsolt 2003. Párkapcsolatok az ezredfordulón. Szociológiai Szemle, 3. sz. 55-75. p.
Portes, A. – Böröcz József 2001. Keserű kenyér: a munkaerő nemzetközi migrációjának szociológiai problémái.
In Sík Endre (szerk.) 2001. 69-88. p.
Portes A. – M. Mooney. 2003. Social Capital and Community Development. In Guillén – Collins – England –
Meyer (szerk.).
Putnam, R. D. 2000. Bowling Alone. The Collapse and Revival of American Community. New York, Simon and
Schuster.
Rácz József (szerk.) 2001. Devianciák. Bevezetés a devianciák szociológiájába. Új Mandátum.
Recent demographic developments in Europe 2002. European Council, Stassburg.
Rehberg, K. S. 2003. Kultur. In Joas, H. (Hrsg.): Lehrbuch der Soziologie. Frankfurt, Campus, 63-92. p.
Rézler Gyula 1938. A magyar nagyipari munkásság kialakulása, 1867-1914. Budapest, Rekord Kiadó.
Rézler Gyula (szerk.) 1942. Magyar gyáripari munkásság. Szociális helyzetkép. Budapest, M. Közgazdasági
Társaság K.
Ritter Ildikó (szerk.) 2003. Jelentés a magyarországi kábítószerhelyzetről 2003. Gyermek- Ifjúsági és
Sportminisztérium.
Róbert Péter 1996. Fogcsikorgatva – a megkeseredett rendszerváltás. Századvég, Új folyam 2. sz. 59-86. p.
Róbert Péter 2001. Társadalmi mobilitás. Budapest, Századvég.
Rogers, E. M. 1995. Diffusion of Innovations. New York, Free Press.
Rosta Gergely 2002. Ifjúság és vallás. In Ifjúság 2000. Tanulmányok I. NII. Budapest. 2002. 22-239. p.
S. Molnár Edit 2004. Életmód és közérzet az idősödés korában. In Kolosi-Tóth-Vukovics (szerk.): Társadalmi
riport 2004. Budapest, Tárki, 152-164. p.
S. Molnár Edit – Dobossy Imre 2000. „Tradíciókövető” és „modernizálódó” szemléletmód a rendszerváltozás

után jelentkező családi problémák érzékelésében. In Elekes Zsuzsa – Spéder Zsolt (szerk.): Emberi viszonyok.
Cseh-Szombathy László tiszteletére. Budapest, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég
Kiadó, 80-100. p.
S. Molnár Edit – Pongrácz Tiborné 1998. Az 1995-ben házasságon kívül szült nők életforma-választásainak
vizsgálata. In S. Molnár-Pongráczné-Kamarás-Hablicsek: Házasságon kívüli szülések. KSH Népességtudományi
Kutatóintézet, Kutatási Jelentések 61. 55-156. p.
Sági Matild 2000. Hogyan legyünk pesszimisták? Viszonyítsuk a sokkal jobbhoz! Századvég, Új folyam 17.
szám, 41-66. p.
Sako, M. 1992. Prices, Quality and Trust. Interfirm Relations in Britain and Japan. New York, Cambridge
University Press.
Salt, John 2001. Az európai migrációs térség. Regio, 2001/3-4. 177-203. p.
Sassen, Saskia 1991, 2002. The Global City 1991. New York, London, Tokyo, Princeton. Princeton University
Press, 1991. Második átdolgozott kiadás 2002.
Sassen, Saskia 2000. Elveszített kontroll?: szuverenitás a globalizáció korában. Budapest, Helikon.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Schneider, N. 2001. Pluralitat in Grenzen. Zeitschrift für Familienforschung. No. 2. 85-90.
Seifert,W. 2000. Auslander in Deutschland. In Statistische Bundesamt (Hrsg.): Datenreport 1999. Wiesbaden,
569-580. p.
Semjén András – Szántó Zoltán – Tóth István János 2001. Adócsalás és adóigazgatás. Budapest, Tárki.
Semjén András – Tóth István János 2004. Rejtett gazdaság és adózási magatartás. Budapest, Tárki.
Sík Endre 2001. KGST piacok és feketemunka – Magyarország 1999. Budapest, Tárki.
Sík Endre (szerk.) 2001. A migráció szociológiája. Budapest, Szociális és Családügyi Minisztérium.
Sik Endre 1982 [1988]. A munkacsere a mai magyar gazdaságban. In Major Iván (szerk.): Gazdaságpolitika,
gazdasági szervezet. Budapest, MTA Közgazdaságtudományi Intézet.
Simonyi Ágnes 1997. Szezonális foglalkoztatás. In Laky Teréz (szerk.): Atipikus foglalkoztatási formák. Európai
tükör. No. 25. Integrációs Stratégiai Munkacsoport.
Smelser, N. J. – Swedberg, R. (szerk.) 1994, 2005. The Handbook of Economic Sociology. Princeton – New
York, Princeton University Press – Russel Sage Foundation, 1994. Second Edition: 2005.
Social situation in Europe 2003. Eurostat.
Social situation in the European Union 2004. European Comission, Brussels.
Somlai Péter 1997. Szocializáció. Budapest, Corvina Kiadó.
Somlai Péter 1999. A sokféleség zavara: a családi életformák pluralizációja Magyarországon. Demográfia,
XLII. évf. 38-47. p.
Spéder Zsolt – Tóth Pál Péter (szerk.) 2000. Emberi viszonyok. Cseh-Szombathy László tiszteletére. Andorka
Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó, Budapest.
Spéder Zsolt 2000a. A foglalkozási rétegek átértékelődése? Adalékok az átmenet utáni magyar társadalom
rétegződéséhez. In Spéder Zs. – Tóth P. P (szerk.) 2000, 197-222. p.
Spéder Zsolt 2000b. Az inaktívak tagolódása Magyarországon. In Elekes Zs. – Spéder Zs. (szerk.) 2000, 69-98.
p.
Spéder Zsolt (szerk.) 2004. Család és népesség – itthon és Európában. Budapest, Századvég Kiadó.
Spéder Zsolt 2002. A szegénység változó arcai. Tények és értelmezések. Budapest, Andorka Rudolf
Társadalomtudományi Társaság – Századvég.
Spéder Zsolt 2004. Gyermekvállalás és a párkapcsolatok átalakulása. In Kolos T. – Tóth I. Gy. – Vukovich Gy.
(szerk.): Társadalmi Riport 2004. Budapest, Tárki, 137-151. p.
Spéder Zsolt 2005. Az európai családformák változatossága. Párkapcsolatok, szülői és gyermeki szerepek az
európai országokban az ezredfordulón. Századvég, Új folyam, 3. sz. 3-48. p.
Spéder Zsolt – Kapitány Balázs 2002. A magyar lakosság elégedettségének meghatározó tényezői, nemzetközi
összehasonlításban. In Kolosi-Tóth-Vukovich (szerk.): Társadalmi riport 2002. Budapest, Tárki, 162-172. p.
Spéder Zsolt – Paksi Borbála – Elekes Zsuzsanna 1998. Anónmia és elégedettség a 90-es évek elején. In Kolosi-
Tóth-Vukovich (szerk.): Társadalmi riport 1998. Budapest, Tárki, 490-514. p.
Spellerberg, A. 1996. Lebensstile, soziale Lage und Wohlbefinden. In Zapf, W. – Habich, R. (Hrsg.):
Wohlfahrtsentwicklung im vereinten Deutschland. Berlin, edition sigma, 205-222. p.
Stark, D. – Vedres B. 2006. Social Times of Network Spaces: NetworkSequences andForeign Investment in

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Hungary. American Journal of Sociology (megjelenés alatt).
Stefan Hradil 1995. Régi fogalmak és új struktúrák. Miliő-, szubkultúra- és életstílus-kutatás a 80-as években. In
Andorka Rudolf és tsai (szerk.): Társadalmi rétegződés. Budapest, Aula, 347-387. p.
Stumpf István 2004: A pártválasztás trendjei a kormányváltás után. In Kolosi T. – Tóth I. Gy. – Vukovich Gy.
(szerk.) 2004. 441-455. p.
Swaan, W. 1994. Tudás, tranzakciós költségek és a transzformációs válság. Közgazdasági Szemle, 10. sz. 845-
858. p.
Swedberg, R. 2003. Principles of Economic Sociology. Princeton, Princeton University Press.
Szabó Andrea – Bauer Béla – Laki László (szerk.) 2002. Ifjúság 2000. Tanulmányok I. Budapest, Nemzeti
Ifjúságkutató Intézet.
Szalai Júlia 2005. A jóléti fogda. In Neményi – Szalai (szerk.): Kisebbségek kisebbsége. Budapest, Új
Mandátum Kiadó, 43-93. p.
Szántó Zoltán – Tóth István János 2001. A rejtett gazdaság és az ellene való fellépés tényezői. Közgazdasági
Szemle, Vol. 48. No. 3.
Szántó Zoltán 1994. A gazdaság társadalmi beágyazottsága. Megjegyzések a gazdaságszociológia és a

szocioökonómia újabb irodalmáról. Szociológiai Szemle, 3. sz.
Szántó Zoltán – Vedres Balázs (szerk.) 2002. Kapcsolathálók, szervezeti kultúra, pénzügyi teljesítmény.
Szász T. 2001. Szetartásos kémia. Budapest, Új Mandátum.
Székely Gáborné 2002. A fiatalok lakásviszonyai. In Szabó et al. (szerk.): Ifjúság 2000. Tanulmányok I.
Budapest, Nemzeti Ifjúságkutató Intézet, 116-130. p.
Szelényi Iván 2001. Szegénység, etnicitás és a szegénység „feminizációja" az átmeneti társadalmakban –

bevezetés. Szociológiai Szemle, 4. sz. 5-12. p.
Szelényi Iván – Glass, C. 2003. Winners of the Reforms: The New Economic and Political Elite. In Mikhalev, V.
(szerk.) Inequality and Social Structure during the Transition. Houndmills, Palgrave, Mac- millan.
Szelényi Iván – Kostello, Emil 1997. A piaci átmenet elmélete. Vita és szintézis. In Lengyel G. – Szántó Z.
(szerk.) 1997.
Szelényi, Iván-Kostello, Emil 1996. A piaci átmenet elmélete: vita és szintézis. Szociológiai Szemle, 1996. 2.sz.
3-20. p.
Szelényi, Iván – Kostello, Emil 1998. Outline of an institutionalist theory of inequality: the case of socialist and
postcommunist Eastern Europe. In Brinton, M. C. and V. Nee (eds.): The New Institutionalism in Sociology.
NY, Russel Sage Foundation.
Szivós Péter-Tóth István György (szerk.) 2004. Stabilizálódó társadalomszerkezet. Tárki Monitor Jelentések
2003, Budapest, Tárki, 167 p.
Sztompka, P. 2000. The Ambivalence of Social Change. Triumph or Trauma? WZB, Working Papers P 00-001.
48. p.
Tamás Pál 1997. Egyházi mozgásterek a társadalomban. In Horányi Özséb (szerk.): Az egyház mozgástereiről a
mai Magyarországon. Vigilia, 19-53. p.
Tardos Márton (szerk.) 1978. Vállalati magatartás – vállalati környezet. Budapest, KJK.
Tárkányi Ákos 1998. Európai családpolitikák: a magyar családpolitika története. Demográfia, XLI. évf. 2-3. sz.

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
233-268. p.
Taylor, M. 2002. Labour Market Transitions in the context of Social Exclusion: A study of the EU. Report
preparted for the European Comission, Directorate – General for Employment and Social Affairs.
Timár Judit – Váradi Mónika Mária 2000. A szuburbanizáció egyenlőtlen területi fejlődése az 1990-es évek
Magyarországán. In Horváth Gy. – Rechnitzer J. (szerk.): Magyarország területi szerkezete és folyamatai az
ezredfordulón. Pécs, MTA – RKK.
Tóka Gábor 2005a. A magyarországi politikai tagoltság nemzetközi összehasonlításban. In Ange- lusz-Tardos
(szerk.) 2005. 17-64. p.
Tóka Gábor 2005b. A törésvonalak, a pártok és az intézményrendszer. In Angelusz-Tardos (szerk.) 2003 243-
322. p.
Tomka Miklós 1997. Katolikusok a magyar társadalomban. In. Horányi Özséb (szerk.) Az egyház
mozgástereiről a mai Magyarországon. Vigilia, 115-148.
Tomka Miklós 1998. Egy új társadalmi-politikai szereplő. Társadalmi Szemle, 8-9. sz.
Tóth István György 2005. Jövedelemeloszlás. A gazdasági rendszerváltástól az uniós csatlakozásig. Budapest,
Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó.
Tóth László é. n. A szexuális gyakorlat alakulása Magyarországon 1991-ben és 1996-ban. Kézirat.
Tóth Olga 1999. Erőszak a családban. In Lévai-Kiss-Gyulavári (szerk.): Vegyesváltó. Pillanatképek nőkről,
férfiakról. Budapest, Egyenlő Esélyek Alapítvány, 178-204. p.
Tóth Pál Péter 2004. A Magyarországot érintő nemzetközi vándorlás a XX. század utolsó évtizedében. In Spéder
Zsolt (szerk.): Család és népesség- itthon és Európában. Századvég Kiadó, 443-471. p.
UNICEF, 2001. A Decade of Transition. Regional Monitoring Report No. 8. Florence.
Utasi Ágnes 2002. A társadalmi integráció és a szolidaritás alapjai: a bizalmas kapcsolatok. Századvég, Új
folyam 24. sz. 3-26. p.
Utasi Ágnes 2004. Feláldozott kapcsolatok. A magyar szingli. Budapest, Új Mandátum.
Vági Gábor 1982. Versengés a fejlesztési forrásokért. Budapest, KJK.
Valkovics Emil 2002. Demográfia I. Budapest, Osiris Kiadó.
Van de Kaa, D. 1987. Europe’s Second Demographic Transition. Population Bulletin. Vol. 42. no.1. March. 53.
p.
Varnik, A. – Kölves, K. – Wassermann, D. 2004. Suicide among Russians in Estonia: database study before and
after indepencence. BMJ, doi: 10.1136/bmj.38328.454294.55 (published 15 December 2004)
Vaskovics László 2000. A társadalmi modernizáció és a szülői szerepváltozás összefüggései. In Székfoglalók.

Magyar Tudományos Akadémia, 1995-1998. V. köt. Budapest, MTA.
Vaskovics László 2002. A család fejlődése Európában. Educatio, 3. sz. 349-364. p.
Vavró István 2000. A bűnözés jogkövetkezményei. Igazságügyi Minisztérium Kabinetiroda.
Veenhoven, R. 1996. Developments in satisfaction-research. Social Indicators Research, 20:333-354. p.
Voszka Éva 1997. A dinoszauruszok esélyei: nagyvállalati szerkezetváltás és privatizáció. Budapest,

A VÁLTOZÁSOK AZ
FEJEZETEKHEZ
KAPCSOLÓDÓ
BIBLIOGRÁFIA
Pénzügykutató Rt.
Waite, L. – Galagher, M. 2000. The Case for Marriage. New York, Broadway Books.
Walder, A. 2003. Elite Opportunity in Transitional Economies. American Sociological Review, Vol. 68. No. 6.
Wallerstein, I. 1983. A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, Gondolat Kiadó.
Weber, M. 1998. Tanulmányok. Ford. Józsa Péter et al. Budapest, Osiris Kiadó.
Weber, M. 2004. A tudomány és politika mint hivatás. Ford. Glavina Zsuzsa. Budapest, Kossuth.
Weber, M. 2005. Vallásszociológia. A vallási közösségek típusai. Ford. Erdélyi Ágnes. Budapest, Helikon.
Whitley, R. – Henderson, J. – Czabán, L. – Lengyel, Gy. 1996. Trust and Contractual Relations in an Emerging
Capitalist Economy: The Changing Trading Relationships of Ten Large Hungarian Enter- prises. Organization
Studies, No. 3.
World Migration Report 2005.
Yamagishi, T. – Cook, K. S. – Watabe, M. 1998. Uncertainty, Trust and Commitment Formation in the United
States and Japan. American Journal of Sociology, Vol 104, Nr. 1.
Young, M. – Willmott, P 1957. Famiyl andKinship in East-London. Penguin. [Magyarul Család és rokonságKe-
let-Londonban. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó – Max Weber Alapítvány, 1999.]
Zapf, W. 2002. Modernizáció, jólét, átmenet. Németország a 20. század végén. Budapest, Andorka Rudolf
Társadalomtudományi Társaság – Századvég Kiadó.
Zapf, W. 2002a. Modernizációelmélet és a társadalmi fejlődés eltérő útjai. In Zapf, W.: Modernizáció, jólét,
átmenet. Budapest, Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság-Századvég Kiadó, 104-124. p.
Zonda Tamás – Véres Előd 2004. Az öngyilkosságok alakulása Magyarországon (1970-2000). Addiktoló- gia, 1.
sz. 7-23. p.
Zukin, S. – DiMaggio, P (ed.) 1990. Structures of Capital. The Social Organization of the Economy. Cambridge,
Cambridge University Press.

A. függelék - Függelék
A magyar szociológia műhelyei, oktató- és kutatóhelyei, publikációs lehetőségei (Kapitány Balázs)
1. OKTATÁS
A szociológia oktatása komoly hagyományokkal rendelkezik Magyarországon. A második világháború
után a hatvanas években indult meg a szociológiaoktatás az ELTE-n és a Marx Károly Közgazdaságtudományi
Egyetemen (a mai Corvinus Egyetemen). Az 1990-es évek közepére a legtöbb nagy hazai egyetem beindította a
szociológusképzést.
2005-től a az úgynevezett bolognai folyamathoz kapcsolódóan jelentős mértékben átalakul a hazai felsőoktatás
szerkezete, a hagyományos ötéves egyetemi szociológusképzés szerkezete három plusz kétéves képzéssé alakul.
Az első három évben az úgynevezett alapképzés keretében a diákok BA szintű végzettséget szerezhetnek
szociológusként, vagy az ehhez igen hasonló társadalmi tanulmányok szakon.
Az alapképzés elvégzése után lehet majd továbblépni a mesterképzésbe (MA) és a doktori képzésbe (PhD).
2006 őszén magyar nyelven nyolc felsőoktatási intézményben indul alapképzés szociológia vagy társadalmi
tanulmányok szakon. Ezek az intézmények a következők:
Kolozsvár
Babes-Bolyai Tudományegyetem – Szociológia és Szociális Munkás Kar http://asis.ubbcluj.ro/1
Budapest
Corvinus Egyetem – Társadalomtudományi Kar http://www.uni-corvinus.hu/tkar
Debrecen
Debreceni Egyetem – Bölcsészettudományi Kar http://www.btk.unideb.hu
Budapest
Eötvös Loránd Tudományegyetem – Társadalomtudományi Kar http://www.tatk.elte.hu
Miskolc
Miskolci Egyetem – Bölcsészettudományi Kar http://www.bolcsweb.hu
Piliscsaba
Pázmány Péter Katolikus Egyetem – Bölcsészettudományi Kar http://www.btk.ppke.hu
Pécs
Pécsi Tudományegyetem – Bölcsészettudományi Kar http://www.btk.pte.hu
-Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai KarSzeged
Szeged
http://www.jgytf.u-szeged.hu
Jelenleg egyetlen szociológia PhD-képzés van magyar nyelven az ELTE és a Corvinus Egyetem közös
szervezésében. A PhD-képzés hároméves, ebből két évig kötelező és fakultatív kurzusokon vesznek részt a
1 1
Az internetes címek 2005. decemberi állapotot tükröznek.

Függelék
hallgatók, a második év végén szigorlatot tesznek, a harmadik évben megírják PhD-disszertá- ciójukat. A
hallgatók többsége tandíjat fizet.
2. KUTATÁS
Szociológiai kutatások folynak Magyarországon az egyetemek mellett több kutatóintézetben, például a Magyar
Tudományos Akadémia több budapesti, illetve regionális kutatóintézetében, más állami kutatóintézetekben,
profitorientált hazai kutatóintézetekben. Jelentős, a magyar társadalom kérdéseihez kapcsolódó szociológiai
kutatások folynak több helyütt a határokon túl is. Így ma már – szerencsére – teljes körűen nem sorolhatóak fel
azok a kutatóintézetek, amelyekben szociológiai témájú kutatások folynak. A következően néhány jelentősebb
kutatóintézet honlapját soroljuk fel. A honlapokon általában találunk információkat a kutatóintézet profiljáról, az
ott dolgozó kutatókról, a fontosabb kutatásokról.
Fórum Kisebbségkutató Intézet (Somorja)http://www.foruminst.sk
KAM (Csíkszereda)http://www.topnet.ro/wac/
KSH – Népességtudományi Kutatóintézethttp://www.demografia.hu
MTA – Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézethttp://www.mtaki.hu/
MTA – Politikai Tudományok Intézetehttp://buster.mtapti.hu
MTA – Szociológiai Kutatóintézethttp://www.socio.mta.hu
Országos Közoktatási Intézethttp://www.oki.hu
Tárki csoporthttp://www.tarki.hu
3. KÖNYVTÁRAK
Magyarországon a Fővárosi Szabó Ervin könyvtár központi könyvtára tölti be az országos szociológiai
szakkönyvtár szerepét, így ez a könyvtár rendelkezik a legnagyobb szociológiai gyűjteménnyel. A könyvtáron
belül 1973-ban megalapított Szociológiai Dokumentációs Osztály (ma Szociológiai Gyűjtemény) nemcsak
gyűjti, de fel is dolgozza a szociológiai szakirodalmat. A könyvtárba járnak a legfontosabb nemzetközi
szakfolyóiratok és beszereznek sok fontos könyvet is.
Az Országos Széchényi Könyvtárban megtalálható (szinte) minden modern magyar nyelven kiadott mű, így
értelemszerűen a szociológiai témájúak is.
A Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában szintén megtalálhatóak a statisztikai témakörön kívül nagy
számban a szociológiai témájú könyvek, folyóiratok is.
Mind a három könyvtár (és általában a fontosabb könyvtárak) katalógusa olvasható az interneten. 2002 óta
Országos Széchényi Könyvtár üzemelteti a Magyar Országos Közös Katalógust (MOKKA), amely egyre több
nagy könyvtár könyveit tartalmazó egyesített katalógus. Itt jó eséllyel meg lehet állapítani, hogy a keresett
könyv nyilvánosan hozzáférhető-e egyáltalán Magyarországon.
A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár honlapja: http://www.fszek.hu
Az Országos Széchényi Könyvtár honlapja: http://www.oszk.hu
A KSH könyvtár honlapja: http://konyvtar. ksh.hu
A Magyar Országos Közös Katalógus honlapja: http://www.mokka.hu
4. FOLYÓIRATOK
2005-ben magyar nyelven csupán két kifejezetten szociológiai folyóirat jelenik meg: a budapesti szerkesztésű
Szociológiai Szemle és a kolozsvári Erdélyi Társadalom. A 90-es években megjelenő Replika és a Szociológiai
Figyelő anyagi okok miatt megszűnt.

Függelék
A Szociológai Szemle elődje és egyben a magyar szociológia első számú folyóirata az 1972-ben induló
Szociológia volt, amely a rendszerváltást követő rövid szünet után Szociológiai Szemle néven született újjá, a
Magyar Szociológiai Társaság folyóirataként. A folyóirat a megjelenő tanulmányokkal szemben erős
tudományos követelményeket támaszt, a szakma tudományos lapja kíván lenni tehát nem – vagy csak
másodsorban – szól a szélesebb olvasóközönségnek.
Szociológiai tanulmányok nagy számban jelennek meg mind más társszakmák folyóirataiban, mind általános
társadalomtudományi profilú folyóiratokban.
A társszakmák folyóiratai közül mindenképpen meg kell említeni a Statisztikai Szemlét, a szociálpolitikai
cikkeket közlő Esélyt, a Demográfiát és a Politikatudományi Szemlét.
A magyar szociológiának jellegzetessége már a 60-as évek óta, hogy jelentős publikációk általános
társadalomtudományi folyóiratokban jelennek meg, mely folyóiratok a szélesebb közönség számára készülnek.
Ilyen szerepet játszott a 60-as évektől a Valóság, a 80-as évektől a Mozgó Világ, illetve az 1996-ban újraindult
Századvég.
A folyóiratok egy részének nincs önálló honlapja, ezek általában a lapot kiadó intézmények honlapján keresztül
érhetőek el. Néhány folyóirat internetes címe:
Demográfiahttp://demografia.hu
Esélyhttp://www.szochalo.hu/index.php?id=770
Fórum Társadalomtudományi Szemlehttp://www.foruminst.sk
Mozgó Világhttp://www.mozgovilag.hu
Politikatudományi Szemlehttp://www.poltudszemle.hu
Századvéghttp://www.szazadveg.hu/kiado/szveg.php
Szociológia Szemlehttp://www.mtapti.hu/mszt/szemle.htm
Valósághttp://www.valosagonline.hu
5. KÖNYVKIADÁS
A rendszerváltás előtt a Gondolat, valamint a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó adta ki a legtöbb szociológiai
könyvet, éspedig mind magyar szerzők műveit, mind külföldi klasszikus és mai szociológiai munkákat.
A rendszerváltás után a szociológiai könyvkiadás más kiadók kezébe került. A legfontosabb szociológiai
könyveket (is) megjelentető kiadók az Osiris, az Új Mandátum és a Századvég Kiadó, de másutt is szép
számban jelennek meg szociológiai munkák. A kiadók által megjelentetett könyvek több esetben a könyvesbolti
árnál olcsóbban megvehetők közvetlenül a kiadóktól.
6. MAGYAR SZOCIOLÓGAI TÁRSASÁG

Politikai okok miatt csak viszonylag későn, az 1970-es évek végén alakult meg a Magyar Szociológiai Társaság.
A társaság messzemenően nyitott az új tagok felvétele kérdésében, nem szab feltételeket. A társaság első elnöke
Szalai Sándor volt. A társaságnak több, részben önállóan működő szakosztálya van (például oktatásszociológia
szakosztály, kapcsolatháló-elemző szakosztály stb.).
A társaság évente rendez konferenciát, emellett a társaság szakosztályai önállóan is szerveznek konferenciákat,
tudományos üléseket. A társaság 1998-óta évente díjakat és emlékérmeket is kiad.
A Magyar Szociológiai Társaság honlapja:http://www.szociologia.hu
7. TÁRSADALOMTUDOMÁNYI ADATBANKOK
A hagyományos kérdőíves szociológiai adatgyűjtések általában nagyon költségesek, így a diákoknak igen ritkán

Függelék
van alkalmuk arra, hogy saját kutatásuk adatbázisát elemezzék. A mások által elkészített vizsgálatok adatbázisai
(és az elemzéshez szükségek dokumentációk) azonban úgynevezett adatbankokban meghatározott szabályok
szerint elérhetőek. Az adatbankokban lévő adatbázisok így igen nagy elemzési lehetőségeket jelentenek.
Jelenleg a legnagyobb ilyen hazai adatbank a Társadalomkutatási Informatikai egyesülés által működtetett
Társadalomtudományi Digitális Adattár. Ebben az adatbankban 2005. év végén mintegy 650 kutatás adatai
találhatóak meg, elsősorban az OTKA által finanszírozott kutatások és a Tárki kutatásai. Az adatok jelentős
része magyarországi diákok számára ingyen hozzáférhető.
A németországi GESIS honlapján keresztül szintén rengeteg magyar adatokat is tartalmazó adatbázishoz lehet
hozzájutni, általában nem különösen drágán. A honlapon egy külön részleg foglalkozik a kelet-európai
adatokkal, de mivel hazánk igen korán bekapcsolódott a nyugat-európai összehasonlító vizsgálatokba, sok
esetben másutt is találunk magyarországi adatokat.
Az erdélyi magyar vonatkozású adatoknak külön adatbankja üzemel Kolozsvárott. Az adatbankon keresztül
2005 végén több mint negyven kutatás adatfájlja érhető el ingyen (néhány esetben engedélyhez kötötten). Az itt
található adatok kiváló lehetőséget biztosítanak „magyar-magyar” összehasonlító vizsgálatok készítésére.
A fentieken kívül egyre gyakoribb eljárás, hogy egy-egy kutatás adatbázisát a kutatást készítő intézmény
hozzáférhetővé teszi az érdeklődők számára. Érdemes felvenni a kapcsolatot közvetlenül a kutatás készítőivel.
GESIS honlap (német, angol nyelven)http://www.gesis.org
Erdélyi vonatkozású társadalomtudományi kutatások adatbankja http://kutatasok.adatbank.transindex.ro
8. SZOCIOLÓGIA PORTÁLOK
A Magyar Szociológiai Társaság honlapjahttp://www.szociologia.hu
A Kurt Lewin Alapítvány által működtetett
társadalomtudományi portálhttp://www.szochalo.hu
9. ANDORKA RUDOLF TÁRSADALOMTUDOMÁNYI

TÁRSASÁG
Andorka Rudolf emlékének ápolására jött létre az Andorka Rudolf Társadalomtudományi Társaság. A társaság
ösztöndíj-pályázatokat ír ki, konferenciákat szervez, illetve a Századvég Könyvkiadóval közösen
könyvsorozatot ad ki.

Agresszív nacionalizmus Az a felfogás, amely szerint a nemzetnek, amelyhez az egyén tartozik, más
nemzetekkel vagy a társadalmon belüli kisebbségekkel szemben, amelyeket nem tekintenek a nemzet részének,
harcolni kell a nemzeti érdekek érvényesítéséért.
Alkoholizmus Az orvosi definíció szerint az az alkoholista, akinél már kialakult a tartós nagy mennyiségű ivás
következtében a dependencia vagy függőség, vagyis aki már nem képes uralkodni az ivás iránt érzett vágyon.
Szociológiai értelemben az az alkoholista, akinek életében a szeszesital-fogyasztás súlyos problémákat okoz,
például felbomlik a családja, elveszti a munkahelyét, balesetet okoz, lerokkan. Újabban az alkoholizmus
kifejezés helyett szokás az „alkohollal kapcsolatos problémák" (alcohol related problems) kifejezést használni.
Állam Az a politikai intézmény, amely egy pontosan körülhatárolt földrajzi területen egyedül alkalmazhat
kényszert.
Állandó és ideiglenes vándorlás A magyar lakásbejelentési rendszer megkülönbözteti az állandó és az

ideiglenes bejelentkezést, az állandó és az ideiglenes lakóhelyet. Az állandó lakóhely megváltozása az állandó
vándorlás, az ideiglenes lakóhelyre költözés és az ideiglenes lakóhely megszüntetése az ideiglenes vándorlás.

Függelék
Anómia Az anómia Durkheim szerint a társadalmi viselkedést szabályozó normák meggyengülése.

Következménye a deviáns viselkedések elterjedése. Az anómia Merton szerint a társadalmilag elfogadott célok
(például meggazdagodás) és a társadalmilag megengedett viselkedés közötti ellentmondás, például az, hogy
tanulással, munkával, takarékossággal nem mindenkinek sikerül meggazdagodnia. Merton szerint az anómia
sokkal gyakrabb a társadalmi hierarchia alján, mint a csúcsán. Ebben a tankönyvben az anómiát ennél szélesebb
értelemben használtuk. Beleértjük nemcsak a normák és értékek összezavarodását, hanem az élet értelmének
elvesztését, az önértékelés elvesztését, az elmagányosodást, a hatalomnélküliség, tehetetlenség érzését is. Mások
az anómiát azonosítják a társadalom dezorganizációval, dezintegrációjával. Ebben a széles értelemben az
anómia közel azonos az elidegenedéssel.
Átmeneti rítus Az egyik életszakaszból a másikba való átlépést szimbolikusan megerősítő szertartások. A
hagyományos társadalmakban az ilyen rítusok igen elterjedtek voltak. A mai magyar társadalomban is
megtaláljuk azonban a nyomaikat, maradványaikat. Ilyen átmeneti rítus például az érettségi bankett, a katonai
szolgálat utáni leszerelés megünneplése, a nyugdíjba vonulás ünnepélyes körülményei egyes munkahelyeken.
Attitűd Az a készség, hogy az egyén bizonyos tárgyakra, személyekre, helyzetekre meghatározott módon
reagáljon. Az attitűdök hátterében értékek állnak, az attitűdök azt fejezik ki, hogy bizonyos értékek tudatos vagy
nem tudatos elfogadása milyen konkrét viselkedéseket és véleményeket eredményez.
Autonóm munkacsoport Új munkaszervezési forma, amely szerint a munkafeladatokat nem az egyes

munkások kapják, hanem teljes munkacsoportok, amelyek azután saját elgondolásaik szerint szervezik meg
azok elvégzését.
Autoritárius rendszer Olyan diktatórikus politikai rendszer, amely semmilyen ellenzéki politikai tevékenységet
nem tűr meg, de a társadalom tagjainak magánéletébe nem szól bele.
Beiskolázási arányszám A beiskolázási arányszám kimutatja, hogy a megfelelő életkorban lévők mekkora
százalékos aránya jár óvodába, általános iskolába, középiskolába, felsőfokú iskolába. Úgy szokás számítani,
hogy az adott iskola nappali oktatásában részt vevők számát osztják az ezen iskolába járók szokásos életkori
csoportjainak létszámával.
Belső vándorlás Belső vándorlásnak nevezzük az olyan lakóhelyváltozást, amely átlépi a település határát.
Tehát nem minősül vándorlásnak a nagyváros egyik kerületéből a másikba költözés, viszont vándorlásnak
számít az egyik községből a szomszédosba való költözés.
Beveridge-i szociálpolitika A második világháború alatt W. Beveridge angol liberális politikus által kidolgozott
szociálpolitika, amely gondoskodik arról, hogy a társadalom egyetlen tagja se kerüljön lényegesen hátrányos
helyzetbe.
Bürokrácia Olyan szervezet, amelyben az ügyintézés pontosan meghatározott szabályok szerint történik, a
bürokraták között pontos munkamegosztás érvényesül, pontosan meghatározott elvek szerint választják ki és
léptetik elő őket. Munkafeladataikat, jogkörüket, a fölé- és alárendeltségi viszonyokat szabályok rögzítik. A
bürokrácia működése tehát kiszámítható, ugyanakkor személytelen.
Centrum Azok az országok vagy régiók, amelyek a gazdasági fejlődésben élen járnak.
Chi-négyzet A chi-négyzet próbát elsődlegesen arra használjuk, hogy megállapítsuk: a kapott eredmények
alapján szignifikáns összefüggésre lehet-e következtetni két mért változó között. Ezen túlmenően a chi-négyzet
érték alapján arra is lehet következtetni, hogy az összefüggés mennyire erős.
Cirkuláris mobilitás Az összes mobilitásnak az a része, amely annak következtében jön létre, hogy két személy
mintegy „helyet cserél” a társadalmi struktúrában.
Civil társadalom A társadalomnak azok az autonóm szervezetei – az egyesületek, körök, egyházak stb. -,
amelyek nem függenek az államtól. Egyes szerzők beleértik az állampolgároknak azt a magatartását, hogy részt
vesznek a közügyekben és a közösség javát igyekszenek előmozdítani.
Család Együtt élő kiscsoport, amelynek tagjait házassági vagy leszármazási, más szóval vérségi (esetleg
örökbefogadási) kapcsolat köti össze.
Család funkciói A család öt fő funkcióját szokás megkülönböztetni. Ezek: 1. termelés, 2. fogyasztás,

3.demográfiai reprodukció (gyermekek születése), 4. a gyermekek szocializációja, 5. a felnőttek pszichés

Függelék
védelme.
Családmag Más néven nukleáris család. Három típusa: 1. házaspár, 2. házaspár és gyermek, 3. egy szülő és
gyermek.
Csecsemőhalandóság Az egy éven aluliak halandósága. A csecsemőhalandósági arányszám az adott évben

meghalt 1 éven aluliak száma osztva az adott évben születettek számával.
Decilis eloszlás A szociológiai adatfelvétel során megfigyelt értékek tíz egyforma esetszámú kategóriába
rendezése a megfigyelt értékek nagysága szerint. A legalsó decilisbe kerül például a megfigyelteknek az a 10
százaléka, akinél a legalacsonyabb értéket figyelték meg, a második decilisbe a következő legalacsonyabb 10
százalék stb.
Demográfia A népességszámmal, a népesség összetételével és az azokat meghatározó népesedési folyamatokkal

(születések, halálozások, házasságkötések és válások, külső és belső vándorlások) foglalkozó tudomány.
Demográfiai átmenet Az a folyamat, amelynek során valamely népesség a magas születésszám és halálozás
állapotából átmegy az alacsony születésszám és halálozás állapotába. A demográfiai átmenet előtt mind a
születések, mind a halálozások gyakorisága magas és nagyjából egyensúlyban van. Az átmenet folyamán először
a halálozások, ezt követően a születések gyakorisága csökken. Ennek következtében a népesség egy ideig
gyorsan nő. Az átmenet végén a születések gyakorisága lecsökken a halálozások gyakoriságának szintjére. Így a
népesség növekedése megáll.
Demokrácia Olyan politikai rendszer, amelyben a társadalom tagjai békés és intézményesített eszközökkel
leválthatják azokat, akiknek a kezében a hatalom van.
Diszkrimináció Egyes emberek hátrányos kezelése azon az alapon, hogy valamely meghatározott csoport
tagjai.
Egyenlőség Megkülönböztethető a pozíciók egyenlősége és a pozíciókba való bejutás esélyeinek egyenlősége.

A pozíciók egyenlősége azt jelenti, hogy a társadalom minden tagjának, foglalkozásától, iskolai végzettségétől
stb. függetlenül, egyenlő a jövedelme. Tágabb értelemben az egyenlőség kiterjed a lakásviszonyokra, vagyonra,
lakóhelyre, sőt az elégedettségre is. A pozíciókba való bejutás esélyeinek egyenlősége azt jelenti, hogy a
társadalom minden tagjának egyenlő esélye van arra, hogy a magasabb jövedelmet és más privilégiumokat
biztosító pozíciókba bejusson.
Egyház Vallási szervezet, amelynek többnyire nagyobb létszámú tagsága van. A papság elkülönül a laikusoktól.
A tanításra helyezi a súlyt.
Életciklus Az egyéni életcikluson belül különböző életszakaszokat lehet megkülönböztetni, mint 1. a

csecsemőkort (0-1 éves), 2. gyermekkort (1-12 éves), 3. serdülőkort (12-16 éves), 4. ifjúságot (16 éves kortól a
kereső munkavállalásig és családalapításig), 5. felnőttkort (a nyugdíjba vonulásig), 6. időskort (a nyugdíjba
vonulás életkora fölött). Az elmúlt évszázadokban az életszakaszok egyre inkább elkülönültek egymástól, és
egyre nőtt a számuk is. Ma már meg szokás különböztetni az időskoron belül a „fiatal időskort", amelyben a
testi és szellemi képességek még nem csökkennek, és az „idős" időskort, továbbá az ifjúság és a felnőttkor közé
beékelődő „posztadoleszcens" életszakaszt, amelyben az egyén jogilag már felnőtt, de még rászorul a szülők
támogatására. Ezáltal a felnőttkor kezdete egyre idősebb életkorra tolódik.
Élethosszig tartó tanulás Egy olyan gyűjtőfogalom, amelybe beletartozik az iskolarendszerben zajló formális
tanulás mellett minden egyéb tervszerű tanulási tevékenység is. Így a szervezett módon zajló nem formális
oktatás (pl. munkahelyi továbbképzés, nyelvtanfolyam) és az informális jellegű tanulás is (pl. szakmai
folyóiratok olvasása).
Életminőség Az egyénnek az élet nem anyagi dimenzióiban való „jólléte". A fogalom bevezetése a
szociológiába azon a felismerésen alapul, hogy a magas anyagi életszínvonalon kívül lelki szükségletek
kielégítése is szükséges ahhoz, hogy az ember igazán jól érezze magát. Ezek a lelki szükségletek egyrészt a jó
emberi kapcsolatokra, másrészt arra az érzésre vonatkoznak, hogy az ember életének van értelme.
Életmód A mindennapi tevékenységek rendszere, konkrétabban az, hogy a társadalom tagjai mindennapi
életükben milyen tevékenységeket végeznek, ezekre átlagosan mennyi időt fordítanak, hol végzik ezeket a
tevékenységeket (otthon, munkahelyen stb.), kik vesznek részt ezekben a tevékenységekben, miért végzik
ezeket a tevékenységeket, s mit jelentenek azok a számukra. Az életmódról az időmérleg-felvételek adják az

Függelék
alapvető adatokat, finomabb vizsgálatok szükségesek azonban a különböző tevékenységek tartalmának,

jelentőségének, hatásának feltárásához.
Életstílus Az életmóddal rokon fogalom. Az egyénnek szabadon beosztható idejében töltött tevékenységeit, az
ezekben a tevékenységekben megnyilvánuló preferenciákat, ízlést öleli fel.
Élettörténet A szociológiai adatfelvétel egyik „puha", tehát kevéssé standardizált módszere. Főképpen a
társadalmi struktúra, mobilitás és életmód kutatásában használják. A megkérdezett személy töb- bé-kevésbé
kötetlenül elmondja saját élettörténetét, esetleg családja élettörténetét, arról való szubjektív értékítéleteit,
életcéljait, azok megvalósulását vagy meg nem valósulását.
Életvilág A fenomenológiai szociológiában használt fogalom. A mindennapi élet azon elemeit jelenti, amelyeket
a társadalomban élő személy adottnak vesz: az embertársakat, azoknak a mienkhez hasonló tudatát, a velük való
kapcsolatok létesítésének lehetőségeit, a környezet tárgyait. Az egyénnek a társadalomban való eligazodását,
tevékenységét segíti az, hogy az életvilágát ismeri és adottnak veszi.
Életvitel Az életmóddal rokon, azzal majdnem azonos értelmű fogalom. A Max Weber műveiben szereplő
„Lebensweise" kifejezés magyar fordítása.
Elidegenedés Karl Marx szerint az elidegenedés abból áll, hogy a bérmunkás munkájával olyan termékeket állít
elő, amelyek felett nem ő, hanem a tőkés rendelkezik. Tágabb értelemben az elidegenedés azt jelenti, hogy az
ember idegenül érzi magát a társadalomban, nem kötődik hozzá és nem számíthat a társadalom segítségére, ha
arra szüksége van. A mai szociológiában meg szokták különböztetni az elidegenedés öt dimenzióját: a
hatalomnélküliséget (powerlessness), az élet értelmetlenségének érzését (meaninglessness), a normátlanságot
(normlessness), az elmagányosodást (isolation) és végül az önmagától való elidegenedést (self-estrangement),
vagyis az önértékelés elvesztését. Az elidegenedésnek ez a kiterjesztett fogalma közel áll az anómia fogalmához.
Elit A társadalmi hierarchia csúcsán elhelyezkedő kis létszámú – az uralkodó osztálynál kisebb – csoport.
Előítélet Negatív érzelmi viszonyulás valamely csoport tagjaival szemben csak azért, mert a kérdéses csoport
tagjai.
Emberi beruházás Azok a ráfordítások, amelyek az egyén munkájának termelékenységét közvetlenül, a tárgyi
termelőeszközöktől függetlenül növelik. Ide tartoznak elsősorban az oktatás és az egészségi állapot javítására
fordított ráfordítások. Az emberi beruházások elmélete szerint ezek a modern gazdaságban a legfontosabb
termelési tényezőt alkotják.
Epidemiológiai felvétel A testi és lelki betegségek elterjedtségének kérdőíves, a lakosság megkérdezésén,

esetleg orvosi vizsgálatán alapuló módszerrel történő felmérése.
Érték Kulturális alapelvek, amelyek kifejezik, hogy az adott társadalomban mit tartanak fontosnak és
kívánatosnak, jónak vagy rossznak.
Etnikai csoport Egy adott társadalom azon tagjainak csoportja, akik közös kulturális identitás tudatával
rendelkeznek, amely megkülönbözteti őket a többségtől vagy a többi etnikai csoporttól.
Etnocentrizmus Az a felfogás, hogy a saját etnikai csoport vagy nemzet magasabb rendű a többieknél.
Faj Az angol „race” fogalom megfelelője, helyesebb lenne tehát magyarul „rassznak” nevezni, mert biológiai
értelemben az egész emberiség egyetlen fajhoz (species) tartozik. Fajnak – helyesebben rassznak – nevezik a
szociológiában az embereknek olyan csoportját, amelyet biológiailag örökölt – vagy örököltnek gondolt – testi
jellemzők, elsősorban a bőrszín alapján definiálnak. Leggyakrabban a fehér, fekete és sárga rasszt szokták
megkülönböztetni. A fajok az emberiség történelme során erősen keveredtek, ezért valójában a társadalmi
környezet vagy maga az egyén dönti el, hogy ki melyik fajhoz tartozik.
Faktoranalízis Többváltozós matematikai-statisztikai módszer, amelynek segítségével az egyes megfigyelési

egységekről rendelkezésre álló sok adatot néhány változóba, faktorba tömörítik. Az így kapott faktorokat
elméletileg kell a kutatónak értelmeznie.
Fejlett ország Olyan ország, ahol az egy főre jutó GDP magas.
Fejlődő ország Olyan ország, ahol az egy főre jutó GDP alacsony.

Függelék
Feketegazdaság A társadalom jólétét nem növelő, kifejezetten bűnöző jellegű haszonszerző tevékenységek.
Félperiféria A centrum és periféria között elhelyezkedő országok vagy régiók.
Fenomenológiai szociológia Husserl fenomenológiai filozófiájára támaszkodó irányzat. A mindennapi életvilág

vizsgálatát állítja a szociológiai kutatások középpontjába. A fenomenológiai szociológiát Alfred Schütz
fogalmazta meg.
Filtráció Az adott lakások egyre szegényebb személyek, családok lakóhelyeivé válnak. Miközben a lakók
fokozatosan jobb lakásokhoz jutnak, tehát a lakáskategóriák között „fölfelé” mozognak, a lakások egyre
alacsonyabb társadalmi helyzetű személyek, családok otthonává válnak, tehát mintegy „lefelé” mozognak.
Formációelmélet Marx elmélete a történelem folyamán egymást szükségszerűen követő társadalmi

rendszerekről, amelyek az ősközösség, a rabszolgatartó társadalom, a feudális társadalom, a kapitalizmus és a
szocializmus, majd azt követően a kommunizmus.
Funkcionális analfabetizmus Az a jelenség, hogy az egyén elvégezte ugyan az iskola néhány osztályát, esetleg
8 általános iskolai osztályt is, mégsem képes úgy olvasni, hogy a szöveget megértse, és nem képes mondatokat
leírni.
Funkcionalizmus Az a szociológiai irányzat, amely a társadalmi jelenségek nyílt és rejtett funkcióinak kutatását
állítja a középpontba.
Gazdasági fejlődés Az egy főre jutó GDP növekedése mellett a gazdasági szerkezet átalakulása, a gazdálkodás
hatékonyságának emelkedése.
Gazdasági növekedés A GDP-nek vagy az egy főre jutó GDP-nek a növekedése.
GDP (Gross Domestic Product) Magyarul bruttó hazai termék. Az adott évben belföldön előállított termékek és
szolgáltatások összege, pontosabban a hozzáadott értékek (a kibocsátás és ráfordítás különbsége) összege, az
állóeszközök amortizációjának levonása nélkül (ezért bruttó hazai termék). A GDP a nemzetgazdaság évi
teljesítményét méri. Az egy főre vagy lakosra jutó GDP-t nem lehet egyértelműen a jólét mutatójának tekinteni,
mert a jólétet számos olyan pozitív és negatív tényező (például környezetszennyezés) is befolyásolja, amelyet a
GDP-ben nem vesznek számításba.
Globális város Olyan nagyváros, amely központi szerepet játszik a nemzetek fölötti kereskedelem,
szolgáltatások területén és így világgazdasági központnak tekinthető (pl. Tokió, New York).
Habitus P Bourdieu francia szociológus által használt fogalom. A mindennapi tevékenységek és

ízlésválasztások mögött meghúzódó alapvető és következetes beállítódásokat, attitűdöket jelenti. A habitus
kifejezi, hogy az egyén melyik társadalmi osztályhoz tartozik. Mintegy az osztályhoz való tartozás előfeltétele
az osztályban elfogadott habitus.
Halandósági tábla A korspecifikus halálozási arányszámokból kiszámított tábla, amely korévenként megadja,
az adott korévet megért népességből hányan halnak meg egy éven belül, hányan érik meg következő
születésnapjukat, továbbá egy hipotetikus 100 ezer főnyi újszülött népességből hányan érik meg az adott
életkort, valamint az adott életkort megért népességnek mekkora a továbbiakban még várható átlagos
élettartama.
Harmóniaelmélet Az elmélet szerint a társadalom lényege a tagjai közötti együttműködés, más szóval a
konfliktus csak alkalmi üzemzavar.
Hatalom Az a viszony, amelyben a hatalmat birtokló személynek módja van arra, hogy a hatalmának alávetett
személyt rábírja, hogy szándékainak megfelelően viselkedjék. A hatalomnak alávetett személy vagy azért
viselkedhet a hatalmat birtokló szándékainak megfelelően, mert az erre kényszeríti, vagy azért, mert jogosnak,
legitimnek tartja a hatalmat birtoklónak ezt az igényét. Ezt a legitimnek tekintett hatalmat nevezik uralomnak.
Házassági mobilitás Az a jelenség, amikor a férj és a feleség, vagy a vőlegény és a menyasszony más-más
társadalmi rétegbe tartozik.
Háztartás Az együtt lakó és a megélhetési költségeket megosztó, együtt fogyasztó emberek csoportja. A
háztartás tagjai nem szükségképpen egy család tagjai vagy rokonok.

Függelék
Hivalkodó fogyasztás T. Veblen amerikai szociológus vezette be a fogalmat. A gazdag és „dologtalan”

osztályhoz tartozóknak azt a törekvését jelenti, hogy mások előtt nyilvánvalóvá tett fényűző fogyasztásukkal
mutassák be, hogy a szerényebb jövedelműeknél sokkal magasabb pozícióban vannak a társadalmi struktúrában,
sokkal többet engedhetnek meg maguknak.
Homo oeconomicus A klasszikus és még inkább a neoklasszikus közgazdaságtan emberképe. Eszerint az ember
önérdekét követi, hétköznapibban kifejezve mindezt: az ember önző lény. Minden döntésével, tevékenységével
arra törekszik, hogy saját hasznát növelje. A hasznot sokszor leszűkítik az anyagi haszonra.
Homo sociologicus A szociológia emberképe. Eszerint az ember tevékenységében elsősorban a társadalmi

környezete normáinak igyekszik megfelelni, ezeket követi, a társadalomban értékeknek tekintett célokat
igyekszik megvalósítani. Ezek egyike lehet az anyagi siker, de emellett szerepet játszhat például a család iránti
szolidaritás, általában az altruizmus, a becsület, a hősiesség, az intellektuális vagy művészi teljesítmény, a
hírnév.
Ideológia Szűk értelemben ideológiának nevezzük azokat az eszméket, amelyek valamely társadalmi csoport,
osztály, réteg, párt érdekeinek előmozdítását szolgálják, e csoport tényleges viselkedésének adnak látszólagos
tudományos, morális, filozófiai vagy vallási alátámasztást, mintegy azt sugallva, hogy ez a viselkedés
szükségszerű, helyes, s mindenkinek a javát szolgálja. Tágabb értelemben ideológiának neveznek minden
eszmerendszert, amely a társadalmat leírja, értelmezi.
Időmérleg Az az adatfelvétel, amelyben a megkérdezett személyek napi tevékenységeit jegyzik fel, az adott nap
0. órájától a 24. órájáig, vagy ébredéstől elalvásig. Fel szokás jegyezni továbbá ezeknek a tevékenységeknek
helyszínét és a részt vevő személyeket. Ezekből az adatokból kiszámítható a társadalom egészének vagy egyes
csoportjainak, rétegeinek átlagos napi időmérlege, tehát például az, hogy mennyi időt töltenek a főfoglalkozású
munkával, olvasással stb., mennyi időt töltenek otthonukban, munkahelyükön, kikkel (házastárssal, gyermekkel,
munkatársakkal, barátokkal) mennyi időt töltenek együtt. Az időmérleg-felvételek adják meg az életmód
kutatásához szükséges keretadatokat.
Igazságosság Igazságosnak nevezik azt a társadalmat vagy jövedelemeloszlást, amelyet a társadalom minden
tagja elfogadhatónak tartana egy olyan kiinduló helyzetben, amikor még nem tudja, hogy kedvezőbb vagy
kedvezőtlenebb pozíciót fog elfoglalni a társadalomban.
Informális gazdaság Azok a többnyire kisméretekben folytatott gazdasági tevékenységek, amelyek nem
jelennek meg a hivatalos nemzeti jövedelem számításokban, de a társadalom jólétét növelik.
Ingázás Ingázásnak nevezzük azt a jelenséget, amikor az egyén lakóhelye és munkahelye más-más település
területén fekszik. A lakóhely és a munkahely közötti utazás, az „ingázás” naponta vagy ritkábban történik. Ha az
egyén nem tér haza naponta a lakóhelyére, akkor a munkahelye településén ideiglenes lakóhellyel kell hogy
rendelkezzék.
Intelligenciahányados (IQ) Az intelligenciát mérő teszten elért pontszám. Átlagértéke 100, az ennél
alacsonyabb pontszámot elértek az átlagosnál alacsonyabb, a magasabb pontszámot elértek az átlagosnál
magasabb intelligenciájúak. Általában azt tartják, hogy az intelligenciatesztek nem az intelligenciát magát,
hanem annak külső megnyilvánulásait, a tájékozottságot, bizonyos feladatok megoldására való képességet
mérik.
Internalizálás A normák és értékek olyan fokú elsajátítása, hogy az egyén belső meggyőződésből, külső
szankciók hiányában is azoknak megfelelően viselkedik.
Intézmény Intézményen vagy társadalmi intézményen a szociológiában általában nem egy konkrét vállalatot,
szervezetet értünk, hanem egy adott társadalmi tevékenység elvégzésének módját, az ehhez kapcsolódó
szabályokat, normákat és értékeket. Például intézmény a család, a vállalat, az egyház, a kormányzat általában,
tehát nem annak konkrét megjelenési formája. A társadalmi intézmények igen fontos szerepet játszanak a
társadalomban, mert azáltal, hogy rutinszerűvé tesznek bizonyosfajta viselkedéseket, megkönnyítik az
együttműködést. Az intézmények változásában testesül meg a társadalom változása. Gondoljunk a kapitalista
vállalat kialakulására vagy a jelenlegi óriásvállalatok létrejöttére. A szociológia mindig nagy súlyt helyezett az
intézményekre, a közgazdaságtannak korábbi institucionalista (intézményes) irányzata és mai
neoinstitucionalista irányzata szintén ezt állítja a középpontba. Ezen iskolák szerint a neoklasszikus
közgazdaságtan által leírt piaci modell mellett vagy helyett a gazdasági intézmények működését kell vizsgálni,
amely sok tekintetben eltér a piaci modellben feltételezett viselkedéstől.

Függelék
Invázió Valamely társadalmi réteg vagy etnikai csoport tagjai kezdenek tömegesen beköltözni a településbe
vagy városrészbe.
Ipari társadalom Az a társadalom, amelyben a foglalkoztatottak jelentős része az iparban dolgozik, és

amelynek szerkezetére, intézményeire ennek következtében az ipari munka követelményei nyomják rá
bélyegüket.
Ipari társadalom elmélete Az iparosodás alapvetően átalakítja nemcsak a gazdaságot, hanem a társadalmat, a
politikai rendszert és a kultúrát is. A gazdaságban a nyereségre, a hatékonyságra és a folyamatos növekedésre
való törekvés uralkodik, a társadalmi kapcsolatok racionalizálódnak, a politikában előbb-utóbb létrejön a
demokrácia, a kultúrában a modern értékek (meggazdagodás, karrier, kezdeményezőkészség, egyéni
felelősségvállalás stb.) válnak uralkodókká.
Jólét Sokdimenziós fogalom, amely magában foglalja a jövedelmen és fogyasztáson kívül az egészségi
állapotot, a műveltséget, a közbiztonságot, a szabadon beosztható idő mennyiségét stb.
Jóléti állam Jóléti államnak szokás nevezni azoknak a jóléti programoknak az együttesét, amelyeken keresztül
az állam messzemenően gondoskodik polgárainak jólétéről. A jóléti államok a második világháború után
fejlődtek ki Nyugat-Európában. Az általuk nyújtott támogatások méretei és konkrét típusai is meglehetősen
eltérőek.
Jóléti programok Ide soroljuk a nyugdíjat, a táppénzt, a baleset-biztosítást, a munkanélküliségi biztosítást, a

családi támogatásokat (családi pótlék, anyasági segélyek stb.), az ingyenes egészségügyi ellátást, továbbá
némelyek az ingyenes oktatást is.
Kábítószer vagy drog. Legegyszerűbb jogi definíciója szerint kábítószer és pszichotrop anyag minden olyan
szer, amelyet két nemzetközi egyezmény, az 1961. évi Egységes kábítószer-egyezmény és az 1971. évi
Pszichotropanyag-egyezmény tételesen felsorol. Bonyolultabb a szociológiai definíció, amely szerint kábítószer
minden olyan termék, amelynek fogyasztását tiltják, és/vagy amely befolyásolja a mentális működést, és/vagy
fogyasztása veszélyes és visszaéléshez, dependenciához vezethet. Ide tartoznak: 1. az ópium és származékai, 2.
stimulánsok, mint a kokain, 3. a hallucinogén szerek, 4. egyes oldószerek, amelyek gőzeinek belégzése
kábulatot okoz, 5. egyes orvosi vényre is kapható gyógyszerek, amelyek magukban vagy alkohollal kombinálva
kábulatot okoznak és dependenciához vezethetnek.
Kapitalista rendszer Az a gazdasági, társadalmi rendszer, amelyben a gazdasági életet a piac irányítja, és
amelyben a termelőeszközök nagy többsége magántulajdonban van. Marx szerint az a rendszer, amelyben a
tőkések és bérmunkások viszonya az alapvető termelési viszony.
Karizmatikus uralom A legitimnek tartott hatalomnak az esete, amikor a legitimitás a hatalomnak alávetettek
azon meggyőződésén alapul, hogy a hatalmat gyakorló személy erre személyi tulajdonságainak kiválósága miatt
alkalmas. Például a népvezér uralma.
Keynesi gazdaságpolitika Az aJ. M. Keynes 1936-ban megjelent könyve alapján kifejlesztett gazdaságpolitika,
amelyben az állami gazdaságpolitika a pénzmennyiségen és az állami beruházásokon keresztül úgy alakítja az
összkeresletet, hogy az ne maradjon el a javak és szolgáltatások összkínálatától, úgyhogy elkerülhető legyen a
gazdasági depresszió és a nagy tömegű munkanélküliség.
Kiterjesztett családi háztartás Olyan háztartás, amelyben egy családmagon kívül családmaghoz nem tartozó
rokon vagy rokonok élnek (és esetleg háztartási alkalmazott).
Klaszteranalízis Többváltozós matematikai-statisztikai módszer, amelynek segítségével a megfigyelési

egységeket a rájuk vonatkozó nagyobb számú adat alapján kisebb számú klaszterbe, típusba csoportosítják. Az
így kapott klasztereket elméletileg kell a kutatónak értelmeznie.
Kohorsz A demográfiában azokat értik egy kohorszon, akik valamely demográfiai eseményt (születést,
házasságkötést) egy adott évben éltek át. A legtöbbször születési kohorszot értenek rajta.
Kondratyev-ciklus N. Kondratyev orosz közgazdász az 1920-as években azt az elméletet fogalmazta meg,
hogy a világgazdaság fejlődése hosszú – ötven-hetven éves – ciklusokban zajlik. A ciklust valamely új
találmánysorozat indítja meg, 25-35 évig az összes fejlett ország gazdasága gyorsan növekszik, ezt követően
azonban hasonló hosszúságú depressziós időszak következik, amelyben súlyos gazdasági válságok fordulhatnak
elő. Kondratyev szerint az első ilyen hosszú ciklus 1780 körül indult és az 1840-es években ért véget, a második

Függelék
az 1840-es évektől az 1890-es évekig tartott, a harmadik ciklust az első világháború megtörte. Kondratyev
halála után más közgazdászok is úgy látták, hogy az 1930-as évek nagy gazdasági válsága valójában a harmadik
ciklus vége volt, a második világháború alatt és után kezdődött a negyedik ciklus, amely az 1970-es évek
olajválságával fordult át depresszióba.
Konfliktuselmélet Az elmélet szerint az emberi társadalmak alapvető jellemzője a tagjaik között fennálló
konfliktus.
Kormányzat Azok az állampolgárok, akik állami hivataluk folytán jogosultak erőszakot alkalmazni a
társadalomban.
Korreláció- és regresszióelemzés Két vagy több intervallum vagy aránymérő jellegű változó közötti kapcsolat
erősségének és irányának mérésére használható matematikai-statisztikai módszer. A korrelációs együttható,
amelynek értéke +1,0 és -1,0 között változhat, kifejezi a változók közötti kapcsolat erősségét (+1,0 igen erős
pozitív kapcsolatot, -1,0 igen erős negatív kapcsolatot jelez, 0,0 esetén nincs kapcsolat). A regressziós
együttható kifejezi, hogy a független változó egységnyi változása a függő változó hány egységnyi változásával
jár együtt.
Kultúra A szociológia kultúrafogalma sokkal szélesebb, mint a köznyelv kultúrafogalma. A szociológiában a

kultúra egy adott társadalomra, társadalmi csoportra jellemző normák és értékek, mindennapi és tudományos
ismeretek, irodalmi, művészeti, zenei alkotások és ember alkotta tárgyi környezet. A társadalmi élet alapfeltétele
a kultúra megléte. A társadalom tagjai által ismert tudás, az általuk elfogadott normák és értékek hiányában a
társadalom nem lenne működésképes. A kultúrát a társadalom tagjai szocializációjuk során sajátítják el, teszik
magukévá. A szocializáció nagyobb része a gyermekkorban megy végbe, de az egész élet folyamán folytatódik.
Kulturális késés Az a jelenség, amikor a kultúra változása nem tart lépést a külső környezet változásával.
Kulturális pluralizmus Az a jelenség, amikor egy nagy társadalmon belül különböző kultúrájú, szubkul- túrájú
csoportok élnek együtt. A fejlett társadalmakat a kulturális pluralizmus növekedése jellemzi.
Kulturális tőke Az egyén iskolai végzettsége, szakképzettsége, tudása, műveltsége. Azok az ismeretek, az a tág
értelemben vett kultúra, amellyel az egyén rendelkezik. A kulturális tőke fogalmát használó szociológusok
szerint a modern társadalmakban a kulturális tőke a pénztőkéhez hasonló, sőt annál fontosabb szerepet játszik az
egyén társadalmi helyzetének meghatározásában. Többnyire azt szokás kiemelni, hogy a kulturális tőke jelentős
részét öröklik, a családban sajátítják el.
Latens funkció Valamely társadalmi jelenségnek ki nem mondott, rejtett funkciója, amelyet a szociológiai
kutatás tud feltárni.
Létminimum Az az összeg, amely egy embernek szükséges ahhoz, hogy alapvető szükségleteit minimális
szinten ki tudja elégíteni. Legtöbbször úgy számítják ki, hogy összeállítanak egy, a tápanyagszükségletet fedező
lehető legolcsóbb étrendet, és ennek árához hozzáadják az egyéb szükségletek fedezésének százalékosan becsült
költségeit.
LISREL-módszer Az útelemzés továbbfejlesztett változata, amelyben az egyes elméleti változókat nem mérik
közvetlenül, hanem több mért változóból faktoranalízis útján állítják elő.
Loglineáris elemzés Olyan matematikai-statisztikai módszer, amelynek segítségével a három vagy több
nominális és/vagy ordinális változók kapcsolatát kimutató táblázatokban az összefüggés erősségét ki lehet
számítani.
Manifeszt funkció Valamely társadalmi jelenségnek nyíltan megfogalmazott, kimondott funkciója.
Második gazdaság A magyarországi szocialista társadalmi rendszerben azok a többnyire kisméretű

tevékenységek, amelyeket többnyire a főmunkahelyen töltött idő után végeztek, vagy amelyeket háztartásbeliek,
nyugdíjasok, más inaktív személyek végeztek jövedelmük kiegészítése céljából, és amelyek a társadalom jólétét
növelték.
Medián A szociológiai adatfelvétel során megállapított értékek között az adott sokaságon belüli „középső
érték”, amely fölött és alatt ugyanannyi számú megfigyelt érték található. Némelykor a számtani átlagnál jobban
jelzi az átlagos tendenciát.

Függelék
Megfigyelés A szociológiai adatfelvétel egyik módszere, amely során a kutató megfigyeli a jelenséget.
Megkülönböztetjük a külső megfigyelést, amikor a kutató maga nem vesz részt a megfigyelt jelenségben, csak
mintegy kívülről kíséri figyelemmel, és a részt vevő megfigyelést, amikor a kutató maga is részt vesz a
megfigyelt jelenségben.
Méltányosság Méltányosnak nevezzük a társadalmi berendezkedést, a jövedelemeloszlást stb., ha minden

állampolgár akkora javadalmazásban részesül, amelyik arányos a társadalomnak nyújtott szolgálatával.
Mélyinterjú A szociológiai adatfelvétel egyik módszere, amelyben a kutató vagy a kérdező hosszú és többé-
kevésbé kötetlen beszélgetést folytat a vizsgált személlyel, illetve csak kérdéseivel tereli a vizsgált személyt
azon kérdések felé, amelyekről adatokat kíván gyűjteni. A mélyinterjú igen időigényes módszer, a kapott
információk feldolgozása igen intenzív munkát igényel, viszont lehetővé teszi a jelenség alapos megismerését,
főképpen a vizsgált személy motívumainak, véleményeinek, értelmezéseinek feltárását.
Mérési szintek A szociológiai vizsgálatban szereplő változók természetétől függően négy mérési szintet
különböztetnek meg: 1. nominális változók, amelyek különböző kategóriákba rendezhetőek, de a kategóriák
nem számszerűsíthetőek és sorrendbe sem rendezhetőek; 2. ordinális változók, amelyeknek kategóriái sorrendbe
állíthatók, de nem számszerűsíthetőek, 3. intervallum jellegű változók, amelyek számszerűsíthetőek, ezáltal
sorrendbe is állíthatók, de ezek a számértékek olyan skálán helyezkednek el, amelynek nincs egyértelmű zérus
pontja, ezért nem állíthatjuk, hogy az egyik érték valahány- szorosa a másiknak; 4. aránymérő jellegű változók,
amelyek olyan skálán számszerűsíthetőek, amelynek van zérus pontja, tehát állíthatjuk, hogy az egyik érték
valahányszorosa a másiknak. A változók mérési szintjétől függ az, hogy milyen statisztikai mutatókat lehet
kiszámítani és milyen matematikai-statisztikai módszereket lehet felhasználni az elemzésnél.
Meritokrácia Olyan elképzelt társadalom, amelyben az egyén társadalmi pozíciója egyáltalán nem a társadalmi
származástól, hanem csak „érdemektől”, vagyis a tehetségtől, szorgalomtól és teljesítménytől függ.
Migráns Az a személy, aki eredeti (szokásos) lakóhelyének országát elhagyja, azaz részt vesz a nemzetközi
vándorlásban. A távozási (kibocsátó) ország szempontjából a személyt kivándorlónak, a fogadó ország
szempontjából bevándorlónak nevezik. A bevándorlók között megkülönböztetjük a hazatérő (visszatérő) magyar
állampolgárt és a Magyarországra bevándorló külföldit.
Minősítés (labelling). A deviancia minősítési elmélete szerint valaki nem azért válik deviánssá, mert valamilyen
viselkedést mutat, cselekményt követ el, hanem azért, mert a társadalom vagy annak megfelelő intézményei
(rendőrség, bíróság, elmeorvosok stb.) deviánsnak nyilvánítják, ráakasztják a „bűnöző" vagy „elmebeteg"
címkét, rásütik a „bélyeget" (stigmát).
Mintavétel Azoknak az egyéneknek vagy más megfigyelési egységeknek kiválasztása a teljes sokaságból
(populációból), akiket megkérdezni, megfigyelni stb. akarunk. A mintavétel előnye, hogy nem szükséges a
sokaság minden tagját megvizsgálni. A kiválasztott mintával kapott eredményeket abban az esetben
általánosíthatjuk a teljes sokaságra, ha a mintát reprezentatív módszerrel választottuk.
Mobilitási esélyek egyenlőtlensége Ez a fogalom azt jelenti, hogy a privilegizáltabb rétegből származó
egyénnek nagyobb esélye van privilegizált pozícióba jutni, mint a hátrányosabb rétegből származónak.
Modernizáció elmélete A modernizáció elmélete abból indul ki, hogy a társadalom négy alrendszerében,
nevezetesen a gazdasági, a társadalmi, a politikai és a kulturális alrendszerben párhuzamosan mennek végbe a
modernizáció irányába mutató változások. Ezek egymást erősítik, illetve – ha az egyik alrendszerben nem
következik be a modernizáció – meggátolják a többi alrendszer modernizációját. Például versengő piacgazdaság
hiányában nem lehetséges modernizáció a társadalmi és a politikai viszonyokban, vagy a modern
gondolkodásmód, kultúra, értékek és viselkedései normák elterjedése nélkül nem lehet hatékony piacgazdaságot
megvalósítani. A modernizáció a társadalmi jelenségek számos más területén, többek között a családban és
gyermekszámban, az életmódban, a szabadidő eltöltésében is alapvető változásokat hoz magával. A
modernizációelmélet új megfogalmazásai hangsúlyozzák a társadalmak újításra való képességét, mint a
modernitás fontos kritériumát, továbbá figyelmet fordítanak a modernizáció által előidézett társadalmi
konfliktusokra, a modernizációnak több útját látják lehetségesnek és nem zárják ki a modernizációs kudarc
előfordulását.
Modernizáció Sokdimenziós fogalom, jelenti többek között az iparosodást, majd a szolgáltatások növekedését,
a városiasodást, az iskolai végzettség emelkedését, a demográfiai viselkedés megváltozását (a gyermekszám
tervezését), az emberi viselkedés motívumainak és normáinak, továbbá az értékeknek a megváltozását. A sok

Függelék
különféle modernizációfogalom közül ebben a tankönyvben a modernizációnak azt a definícióját használjuk,

amely a modern társadalomnak hat alapvető kritériumát emeli ki: 1.hatékony piacgazdaság, 2. magas
életszínvonal, 3. társadalmi integráció, 4. magas iskolai végzettség és jó egészségi állapot, 5. többpártrendszerű
demokrácia, 6. modern mentalitás, gondolkodásmód, értékek és normák, kultúra.
Módusz A szociológiai adatfelvétel során megállapított értékek közül az a kategória, amelybe a legtöbb vizsgált
személy vagy más megfigyelési egység került.
Morbiditás A beteg állapot gyakorisága egy adott népességben (prevalencia), vagy az új megbetegedések
gyakorisága egy adott népességben (incidencia).
Mozgalom Olyan, viszonylag kevéssé szervezett politikai társulás, amelynek célja a társadalom alapvetőnek
tartott problémájának megoldása, legtöbbször a társadalom alapvető megváltoztatása. Ennek érdekében a
társadalom összes tagját vagy legalább azok többségét próbálja mozgósítani.
Munkanélküliségi arány Másképpen munkanélküliségi ráta. A regisztrált munkanélküliek száma osztva a

gazdaságilag aktív népesség (foglalkoztatottak és munkanélküliek összege) számával. Regisztrált munkanélküli
az, akinek nincs munkaviszonya, nem nyugdíjas, nem tanuló, továbbá munkát keres.
Munkásönkormányzat Olyan szervezeti formák, amelyekben a munkavállalóknak beleszólásuk van

munkahelyük gazdálkodásának, szervezetének, a munkakörülmények kérdéseibe.
Nemek közötti különbségek Az emberiségen belüli egyik legalapvetőbb különbség a férfiak és nők
különbsége. Ez megnyilvánul a testi jellemzőkben, a lelkialkatban, az iskolai végzettségben, jövedelemben,
életmódban és mentalitásban. Vitatott kérdés, hogy e különbségek milyen arányban származnak a vitathatatlanul
meglévő genetikai eltérésből és milyen arányban a nemek eltérő szocializációjából. Vitatott kérdés az is, hogy a
nemek közötti munkamegosztás mennyire hasznos a társadalmaknak, vagy mennyire alapul a férfiaknak a nők
fölötti uralmán.
Nemzedékek közötti mobilitás A társadalmi mobilitásnak az a fajtája, amikor a gyermek felnőttkori társadalmi
pozíciója eltér szülei társadalmi pozíciójától.
Nemzedéken belüli mobilitás A társadalmi mobilitásnak az a fajtája, amikor az egyén társadalmi pozíciója saját
foglalkozási életpályája közben változik meg.
Nemzet A nemzet azon személyek csoportja, akik az adott nemzet tagjainak tekintik magukat, illetve akiket a
társadalmi környezet e nemzet tagjának tart.
Nemzeti kisebbség Egy adott társadalom azon tagjainak csoportja, akik nem a többségi nemzethez tartozóknak
tekintik magukat, vagy akiket a többségi nemzet nem tart tagjának.
Nemzetközi vándorlás Az országhatárokat átlépő lakóhelyváltozást nevezzük nemzetközi vándorlásnak. Míg a

belső vándorlás a legtöbb országban teljesen szabad, a nemzetközi vándorlást egyes államok engedélyhez kötik.
A letelepedési és a munkavállalási engedély még távolról sem jelenti az állampolgárság megadását. A második
világháború után a nagy gazdasági fellendülés idején Nyu- gat-Európa számos vendégmunkást engedett be azzal
a feltevéssel, hogy „vendégek” maradnak és idővel visszaköltöznek hazájukba. A visszaköltözés azonban ma,
amikor ezekben az országokban a munkaerőhiány eltűnt és a munkanélküliség megnőtt, meglehetősen ritka, a
vendégmunkások nagy többsége maradni kíván a fejlett országokban.
Nemzettudat A nemzet tagjainak az a tudata, hogy ugyanannak a nemzeti közösségnek a tagjai, egymás iránt
kisebb-nagyobb szolidaritást éreznek.
Norma Viselkedési szabály, amely előírja, hogy a társadalom tagjainak bizonyos helyzetekben hogyan kell és
hogyan nem szabad viselkedniük. A norma megszegését mindig valamilyen szankció bünteti. Sokféle norma
érvényesülhet egymás mellett: büntetőjogi normák, erkölcsi normák, szokások, illemszabályok stb.
Nukleáris családi háztartás Olyan háztartás, amelyben csak egyetlen családmag vagy nukleáris család tagjai
(és esetleg háztartási alkalmazottak) élnek.
Numerus clausus (zárt szám) Az az oktatáspolitika, amely az adott iskolába vagy iskolatípusba felvehető
tanulók, hallgatók számát vagy az oda felvehető valamilyen kritérium alapján kiválasztott hallgatók (például
értelmiségi származásúak) számát vagy arányát szigorúan meghatározza.

Függelék
Nyitott és zárt társadalom A mobilitási szakirodalomban nyitottnak tekintjük azt a társadalmat, amelyben a
mobilitási esélyek egyenlőtlensége csekély, könnyű átlépni az egyik társadalmi rétegből a másikba. Zártnak
tekintjük azt a társadalmat, ahol az esélyegyenlőtlenségek nagyok, az egyik rétegből a másikba való átlépés
nehéz.
Nyomást kifejtő csoport Olyan szervezett politikai csoport, amelynek célja nem a politikai hatalomra jutás,
hanem a politikai döntések befolyásolása saját körülhatárolt érdekeinek megfelelően.
Nyugat-európai házasságkötési minta Nyugat-Európában a késő középkortól a XIX. századig érvényesült

házasságkötési minta, amely szerint viszonylag későn házasodtak és viszonylag sokan maradtak életük végéig
nőtlenek, illetve hajadonok.
Oktatás Az oktatás funkciói: az ismeretek átadása, a nevelés vagy személyiségfejlesztés, a társadalmi

integráció. A hagyományos társadalmakban főképpen a család, a rokonság és a helyi közösség keretében történt
az oktatás, a modern társadalmakban egyre inkább az iskolákban.
Operacionalizálás Az elméleti hipotézisek mérhető formában történő megfogalmazása s a hipotézisben

szereplő változók olyan formában történő definíciója, amely lehetővé teszi a szociológiai adatfelvételek alapján
történő mérést.
Öregedés A népesség öregedése azt jelenti, hogy az idős emberek aránya a népességen belül nő. A népesség
öregedésének csak kisebb mértékben oka a születéskor várható átlagos élettartam hosszabbodása; nagyobb
mértékben a születésszám csökkenése – vagyis az, hogy az egymást követő nemzedékek létszáma nem nő,
hanem változatlan, sőt csökken – okozza azt, hogy először a gyermekek, később a felnőttek aránya is lecsökken,
ennek következtében az időseké megnő.
Párt Olyan szervezett politikai csoport, amelynek célja a politikai hatalom megszerzése és megtartása.
Peremváros Agglomerációs övezetben újonnan kialakult olyan település, amely szolgáltató központként
működik, így maga is jelentős számú ingázót vonz.
Periféria Azok a centrummal gazdasági kapcsolatban álló országok vagy régiók, amelyek a gazdasági
fejlődésben hátramaradtak.
Politika A hatalom megszerzésére és megtartására, az állami döntések meghozatalában való részvételre, a

döntések befolyásolására irányuló tevékenység.
Posztadoleszcencia A fiatalkor és a felnőttkor közötti életszakasz, körülbelül a 18. életévtől a húszas évek
végéig. Ebben az életszakaszban az egyén jogilag már nagykorú, tehát felnőtt, de még nem vagy csak
fokozatosan tölti be a felnőtt szerepeket; még nincs saját rendszeres munkahelye és jövedelme (például mert
még tanul); ha van is jövedelme, a szülőktől anyagi támogatást kap; még nincs önálló lakása, a szülők
háztartásában él; még nem alapított saját családot. A felnőtt szerepek vállalására fokozatosan kerül sor, ezért a
posztadoleszcencia és a felnőttkor között nincs éles határ.
Posztindusztriális vagy szolgáltatási társadalom Olyan társadalom, ahol a foglalkoztatottak nagy része a
szolgáltatások területén dolgozik.
Praxis P Bourdieu francia szociológus által használt fogalom. A mindennapi tevékenységeket és ezeknek a
cselekvő számára való értelmét jelenti.
Presztízsvizsgálat A rétegződés vizsgálatának egyik módszere. Az interjúvolt személyeket arra kérik fel, hogy
különböző foglalkozásokat értékeljenek, rangsoroljanak azok presztízse, megbecsültsége alapján. Az így kapott
értékeléseket vagy rangsorokat azután átlagolják, a kiszámított átlagok a kérdéses foglalkozási csoportok
presztízspontszámai.
Puha költségvetési korlát Ez a Kornai János által bevezetett fogalom azt fejezi ki, hogy a szocialista gazdasági
rendszerben a vállalat bevételei, saját pénzeszközei nem szabtak kemény korlátot a vállalat kiadásainak, amely
korlát túllépése a vállalat csődjével fenyegetett. A szocialista gazdasági rendszerben ugyanis a vállalatok
számíthattak arra, hogy a kormányzattal való alkun keresztül pótlólagos szubvenciókhoz, hitelekhez vagy egyéb
kedvező feltételekhez juthatnak, így elkerülhetik a veszteségessé válást és annak következtében a csődöt.
Racionális-legális uralom A legitimnek tartott hatalomnak az az esete, amikor a legitimitás alapja az, hogy a

Függelék
hatalmat birtokló személy az elfogadott alkotmányjogi szabályoknak megfelelően jutott hatalomra és az

érvényes jogszabályokat követve gyakorolja hatalmát. Ilyen általában a demokratikus rendszerek kormányzata.
Rasszizmus A rasszizmus szerint az egyik faj magasabb rendű, mint a többi.
Rekombináns tulajdoni formák D. Stark amerikai szociológus szerint Magyarországon a rendszerváltás utáni
privatizáció folyamán nem tiszta magántulajdonú vállalatok alakultak ki, hanem az állami és a magántulajdon
különféle keverékei, „rekombinációi”.
Reprezentatív minta Akkor mondjuk a kiválasztott mintát reprezentatívnak, ha a sokaság minden tagjának
egyenlő esélye van a mintába való bekerülésre, tehát a mintába kerülteket véletlenszerűen választottuk ki a teljes
sokaságból.
Reprodukciós együttható A népesség reprodukciójának szintetikus mutatója. Azt fejezi ki, hogy a népesség
bővítetten, azonos számban vagy szűkítetten reprodukálódik, más szóval hogy az egymást követő korosztályok,
generációk egyre nagyobbak, változatlan létszámúak vagy egyre kisebbek. A bruttó vagy nyers reprodukciós
együttható azt fejezi ki, hogy egy nőre élete folyamán hány leányszülés jut. A nettó vagy tiszta reprodukciós
együttható azt fejezi ki, hogy egy nőre hány olyan leány jut, aki (a halandóság figyelembevételével) a helyére
fog lépni a következő nemzedékben. A bruttó reprodukciós együtthatót a korspecifikus termékenységi
arányszámokból számítják ki, azoknak összegezése útján, de csak a leányszüléseket figyelembe véve. Ha az
együttható értéke 1,0, akkor egy anyára átlagosan egy leányszülés jut, ha ennél alacsonyabb, akkor kevesebb,
tehát a népesség reprodukciója szűkített, ha több, akkor a népesség reprodukciója bővített. A halálozást
figyelembe vevő nettó reprodukciós együttható a mai magyarországi demográfiai körülmények között 2-2,5
százalékkal alacsonyabb a bruttó együtthatónál. A reprodukciós együtthatókat legtöbbször az adott év
termékenységi adataiból számítják, ezért azt fejezik ki, hogy az adott évi korspecifikus termékenység, vagyis
korcsoportonkénti szülési gyakoriság mellett hány leányszülés jutna egy nőre, illetve a halandóság
figyelembevételével hány leány lépne egy anya helyére. A reprodukcióról tisztább képet adnak a
kohorszadatokból, vagyis az egy adott évben vagy adott években született nők által 15. éves életkoruktól 50.
születésnapjukig ténylegesen szült gyermekek számából kiszámított reprodukciós együtthatók. Ehhez nagyon
pontos statisztikai adatok szükségesek és csak akkor számíthatók ki, amikor valamely női kohorsz elérte 50.
életévét.
Slum A leromlott fizikai állapotú és szegények által lakott városrész angol neve. A magyar „nyomornegyed”
kifejezés a slum kifejezésnél valamivel élesebben hangzik, ezért használjuk inkább a slum kifejezést.
státus Az egyén által a társadalomban és társadalmi intézményekben elfoglalt pozíció. Egy személy többféle
státust foglalhat el. Például egyszerre apa, férj, gyermek, tanár és valamely egyesület vezetőségi tagja. Minden
státushoz elvárások kapcsolódnak, amelyeket a társadalom támaszt a státust betöltők viselkedését illetően.
Ezeket az elvárásokat vagy viselkedési normákat nevezik szerepeknek. Az angol nyelvű szociológiai
irodalomban a Max Weber által használt „rend” fogalmat státusnak fordították, ebben az értelemben a státus a
megbecsülés és az életmód alapján megkülönböztetett társadalmi kategória. Ebben a könyvben nem az utóbbi
értelemben használom a státus kifejezést, hanem az előbb említett eredeti értelmében.
státuscsoport A szociológiai szakirodalom némelykor a Max Weber-féle „rend”- vagy a társadalmiré- teg-
fogalommal azonos értelemben használja. Ebben a könyvben a Kolosi Tamás által bevezetett sokkal
körülhatároltabb értelemben használom: státuscsoport az egyéneknek vagy családoknak az a csoportja,
amelynek tagjai az általa megkülönböztetett hét dimenzióban együttvéve hasonlóan helyezkednek el, tehát
hasonló az anyagi színvonaluk, a fogyasztásuk, az életmódjuk, a lakásuk, a lakókörnyezetük, a munkájuk és a
hatalmi pozíciójuk.
Struktúra (szerkezet) A struktúra legelvontabb értelemben azt jelenti, hogy egy adott sokaság nem egyszerűen
azonos sajátosságokkal bíró és azonos helyzetű egyedek halmaza, hanem a sokaság tagjai eltérő pozíciókat
foglalnak el, és e pozíciók miatt meghatározott viszonyban állnak egymással. A struktúra fogalmát Marx vezette
be a szociológiába. Mindenekelőtt a társadalmi struktúrára gondolt, vagyis arra, hogy a társadalmon belül
vannak kizsákmányolók és kizsákmányoltak, elnyomók és elnyomottak, tőkések és bérmunkások. Amikor ma a
társadalmi struktúra vagy szerkezet fogalmát használjuk, akkor arra gondolunk, hogy a társadalmon belül több
(nem szükségképpen kettő, mint Marxnál) nagyobb tömb létezik, ezek helyzete eltérő (kedvezőbb vagy
kedvezőtlenebb), és ez a helyzet meghatározza e tömbök tagjainak életkörülményeit, gondolkodását. A
struktúrafogalom használatával a szociológusok azt szokták sugallni, hogy nem a felszíni jelenségeket, hanem a
mély – sokszor csak elméletileg feltárható – jelenségeket, viszonyokat vizsgálják. A struktúra fogalmát más,
ennél szélesebb értelemben is használják a szociológiában. Beszélnek egy szervezet, intézmény struktúrájáról. A

Függelék
kulturális antropológia és a szociológia sokat kutatott témája a rokonsági kapcsolatok szerkezete, amely
társadalmanként némileg eltérő. Gondoljunk a sógorok és sógornők eltérő helyzetére különböző
társadalmakban. A strukturalizmusnak nevezett társadalomtudományi irányzatok eredetileg nyelvészetből
származnak, a nyelvek nyelvtani struktúráját tanulmányozták. Ezek az irányzatok a struktúrák állandóságát és a
társadalom tagjainak életét, viselkedését, gondolkodását meghatározó erejét hangsúlyozzák.
Strukturális mobilitás Az összes mobilitásnak az a része, amely annak következtében jön szükségképpen létre,
hogy a társadalmi struktúra megváltozik, pontosabban hogy a szülők társadalmi összetétele eltér a gyermekeik
társadalmi összetételétől.
Strukturalizmus A nyelvészetből átvett szociológiai irányzat, amely a társadalomban meglévő tartós struktúrák
kutatását helyezi az érdeklődés középpontjába, s ezeknek a struktúráknak igen erős determináló szerepét
hangsúlyozza.
Survey-módszer A szociológiai adatfelvétel legtöbbet használt módszere, amely abból áll, hogy a vizsgálni
kívánt népességből (populációból) mintát választunk, a mintába került megfigyelési egységekről standardizált
kérdőívet töltünk ki, a kérdésekre adott válaszokat kódoljuk, a kódolt adatokat táblázatok alapján vagy
matematikai-statisztikai módszerekkel elemezzük.
Szegénység Szegénynek mondjuk egy társadalmon belül azokat, akiknek jövedelme a kiválasztott szegénységi
küszöbnél alacsonyabb. A szegénységi küszöb lehet egy valamilyen módszerrel meghatározott létminimum,
ebben az esetben beszélünk abszolút szegénységről. De a szegénységi küszöböt meghatározhatjuk az adott
társadalomban átlagos jövedelem valamilyen százalékában, ebben az esetben beszélünk relatív szegénységről.
Végül szegénynek mondhatjuk a társadalom legalacsonyabb jövedelmű részét, például tíz vagy húsz százalékát.
A szegénységfogalmat ki lehet terjeszteni olyan módon, hogy nemcsak az alacsony jövedelműeket tekintjük
szegényeknek, hanem azokat is, akik más ok miatt (például betegség, alacsony iskolai végzettség) vannak az
átlagosnál lényegesen rosszabb helyzetben. Az utóbbi típusú szegénységet szokták deprivációnak is nevezni.
Szegénységi küszöb Az a jövedelemszint, amelynél kisebb jövedelműeket szegénynek tekintjük. A szegénységi

küszöb lehet a létminimum, de meghatározható más módon is, például az átlagjövedelem bizonyos
százalékában.
Szegregáció A településeken, elsősorban nagyvárosokon belül elkülönülnek a különböző társadalmi rétegek és

etnikai csoportok lakóhelyei. Mivel a szegregáció többnyire azzal jár, hogy a szegényebb és a kisebbségi
etnikumhoz tartozó népesség lakta városrész leromlik, a szegregáció súlyos problémákat okozhat.
Szekta Vallási szervezet, amelynek kisebb létszámú tagsága van. Többnyire nincs elkülönült papsága. A vallási
érzelmekre helyezi a súlyt.
Szekularizáció Leegyszerűsítve a vallás és az egyház szerepének, befolyásának gyengülését értik rajta.

Alaposabb értelmezés szerint a szekularizáción belül több folyamatot lehet megkülönböztetni: a racionális
gondolkodás terjedését; a nem sajátosan vallási feladatok végzésének függetlenülését az egyházaktól; végül az
egyházi hierarchia gyengülését, a laikusok szerepének megnövekedését. Ezek a folyamatok nem szükségképpen
kapcsolódnak össze. Legújabban olyan jelenségeket figyelhetünk meg (vallási ébredés, fundamentalizmus, új
vallási mozgalmak), amelyek kétségessé teszik a szekularizációs tendencia folytatódását.
Szerep A valamely státushoz tartozó viselkedési minták, jogok és kötelezettségek együttese. Például az
egyetemi oktató szerepének normái: színvonalas előadásokat tart, lelkiismeretesen vizsgáztat, tudományos
kutatásokat végez, publikál. A társadalom elvárja, hogy e státusokat betöltők megfeleljenek a velük szemben
támasztott viselkedési elvárásoknak.
Szervezet A társadalom tagjainak többé-kevésbé személytelen kapcsolatokra épülő nagyobb csoportja, amelyet
konkrét cél megvalósítására hoztak létre, és amelynek tevékenységét pontosan szabályozzák.
Szimbolikus interakcionizmus Az a szociológiai irányzat, amely az emberek közötti kapcsolatok, interakciók

kutatását helyezi a szociológiai kutatás középpontjába. Az elmélet megfogalmazója Herbert Mead.
Szociális t ő ke Az egyén társadalmi kapcsolatai. A szociális tőke fogalmát használó szociológusok szerint a
szociális tőke – a pénztőke és a kulturális tőke mellett – fontos szerepet játszik az egyén társadalmi helyzetének
meghatározásában.
Szocialista rendszer Az a gazdasági, társadalmi és politikai rendszer, amelyben a gazdasági folyamatokat

Függelék
központilag megtervezik, a termelőeszközök túlnyomó többsége állami tulajdonban van, és amelyben

egypártrendszerű diktatúra van. Marx szerint az a társadalmi rendszer, amelyben a termelőeszközök társadalmi
tulajdonban vannak, a munkásosztály az uralkodó osztály és – legalább átmenetileg – proletárdiktatúra
érvényesül.
Szociális városrehabilitáció Olyan elslumosodott területeken szervezetten zajló, mind a lakásokra, mind a
közterületekre kiterjedő megújítási folyamat, amely arra törekszik a felújítás előtt, hogy a területen lakó lakosok
ne szoruljanak ki a felújítás miatt felértékelődő területről.
Szocializáció Az a folyamat, amelynek során a megszületett csecsemő személyisége fokozatosan kialakul,

másképpen amelynek során a gyermek elsajátítja a társadalmi normákat és értékeket, megtanulja a különféle
társadalmi szerepekben elvárható viselkedést. A szocializáció nagy része a gyermekkorban történik, de a
felnőttkorban is folytatódik.
Szórás (standard deviáció) Egyszerű statisztikai mutató, amely azt fejezi ki, hogy a megfigyelt értékek
mennyire térnek el a számtani átlagtól.
Sztereotípia Torzításokon, túlzásokon és leegyszerűsítéseken alapuló negatív elképzelések, előtéletek együttese

valamely csoporttal szemben.
Szubkultúra Egy nagy társadalmon belül élő kisebb társadalmi csoport (például etnikai kisebbség) kultúrája,
mely eltér a többség kultúrájától.
Szuburbanizáció Az a jelenség, amelyet a fejlett országok nagyvárosaiban az 1960-as évek óta figyeltek meg,
azaz a városi népesség egyik – többnyire jobb módú – része elhagyja a város központi részeit és a városkörnyéki
kertes-családiházas övezetbe költözik. A szuburbiák lakossága többnyire a jobb módú- akból áll, de Budapest
körül vannak a szegényebb, vidékről közelmúltban felköltözött rétegek által lakott szuburbiák is.
Szukcesszió Valamilyen újfajta lakosság kiszorítja a település vagy városrész régebbi lakosságát, azaz az újfajta
lakosság tömegesen költözik be, a régi lakosság viszont elköltözik.
Születéskor várható átlagos élettartam A halandósági viszonyok legszintetikusabb mutatója. A halandósági

táblából számítják ki. Azt fejezi ki, hogy egy megszületett csecsemő az adott halandósági viszonyok, vagyis
korspecifikus halálozási arányszámok mellett átlagosan hány évig élne. Többnyire külön kiszámítják a férfiakra
és nőkre vonatkozóan. Mivel legtöbbször az adott évi halálozási adatokból számítják ki, ténylegesen sem az
adott évben születettek, sem bármely más nemzedék, kohorsz átlagos élettartama sem egyezik meg vele
pontosan, a halandósági viszonyok ugyanis egy-egy kohorsz élete folyamán változnak.
Szürkegazdaság A kifejezetten nem tiltott gazdasági tevékenységek, amelyek növelik a társadalom jólétét, de
kibújnak a jövedelemadó fizetésének kötelezettsége alól.
Társadalmi fejl ő dés A gazdasági fejlődés mellett az életszínvonal emelkedése, városiasodás, az iskolai
végzettség emelkedése, a halandóság javulása stb.
Társadalmi jelz ő számok Más néven szociális indikátorok. Olyan statisztikai mutatók, amelyek valamely
fontos társadalmi jelenség alakulásáról tömör és átfogó információt adnak és lehetőleg hosszú idősorokban
állnak rendelkezésre.
Társadalmi mili ő Az életmód (és az értékorientációk) alapján meghatározott társadalmi csoportok. Az, hogy a
társadalmi miliő fogalma előtérbe került a szociológiában, összefügg azzal az elmélettel, amely szerint a
hagyományos osztályok és rétegek jelentősége a modern társadalmakban elhalványul.
Társadalmi mobilitás A társadalmi mobilitás az egyén vagy a család társadalmi helyzetének változása, átlépése
az egyik társadalmi osztályból, rétegből a másikba. A társadalmi mobilitást általában a foglalkozás alapján
definiált rétegkategóriák közötti helyváltoztatásként vizsgálják empirikusan, lehet azonban a jövedelmi, iskolai
végzettségi, lakóhelyi stb. kategóriák közötti mobilitást is vizsgálni. Megkülönböztetjük a nemzedékek közötti
és a nemzedéken belüli vagy karriermobilitást.
Társadalmi osztály A termelőeszközök tulajdona vagy ilyen tulajdon hiánya alapján megkülönböztetett
társadalmi kategória. Vannak szociológusok, akik a végzett munka jellege, a hatalom stb. alapján
megkülönböztetett kategóriákat is osztályoknak nevezik.

Függelék
Társadalmi réteg A foglalkozás, iskolai végzettség, lakóhely, a jövedelem nagysága stb. alapján hasonló
helyzetben lévők csoportja.
Társadalmi rétegz ő dés A különböző ismérvek – mint a foglalkozás, beosztás, munkahely, iskolai végzettség,
lakóhely – alapján definiált társadalmi kategóriák, helyzetének, életkörülményeinek, életmódjának különbségei,
e rétegek hierarchikus sorrendje különböző dimenziókban.
Társadalmi változás A társadalom szerkezetének, intézményeinek, kultúrájának változása.
Társadalmi-gazdasági státus A foglalkozási csoportok átlagos jövedelme és átlagos iskolai végzettsége alapján
kiszámított – a presztízshez hasonló – pontszám.
Teljes termékenységi arányszám A korspecifikus termékenységi arányszámok összege 15-től 49 éves korig,
vagyis az egy nő által 15-től 49 éves korig szült gyermekek átlagos száma.
Termékenység A születések száma a szülőképes életkorú (15-49 éves) női népességhez vagy annak valamely
korcsoportjához viszonyítva.
Termékenységelméletek A születések gyakoriságát, a családok gyermekszámát megmagyarázni kívánó

elméletek. A termékenység közgazdaságtani elmélete szerint a szülők a gyermekek felnevelésének költségeit és
a gyermekektől várható hasznot vetik össze, amikor gyermekeik számáról döntenek. A termékenység
szociológiai elmélete szerint a szülők a gyermekszámra vonatkozó döntésnél azokat az értékeket és normákat
követik, amelyeket társadalmi környezetük elfogad.
Totalitárius rendszer Olyan diktatórikus politikai rendszer, amely nemcsak a politikai ellenzékiséget nem tűri,
hanem a társadalom tagjainak mindennapi életébe, gondolkozásába is bele kíván avatkozni.
Több családmagból álló háztartás Olyan háztartás, amelyben egynél több családmag él együtt (és esetleg
egyéb rokon és háztartási alkalmazott).
Többdimenziós skálázás Többváltozós matematikai-statisztikai módszer, amelynek segítségével a megfigyelési

egységeket a rájuk vonatkozó nagyobb számú adat alapján kisebb számú (egy-két-há- rom) dimenzióban sorba
rendezik, és nekik számszerű értékeket adnak, úgyhogy a megfigyelt egységek egymástól való távolsága
mérhető.
Tradicionális uralom A legitimnek tekintett hatalomnak az az esete, amikor a legitimitás a hagyományon

alapul. Például a királyok uralma.
Új osztály M. Gyilasz által bevezetett fogalom a kelet-európai szocialista társadalmak uralkodó osztályának
megnevezésére. Gyilasz szerint az új osztály az állami és pártbürokrácia vezető pozícióban lévő tagjaiból áll.
Új vallási mozgalmak A közelmúltban megjelent, tág értelemben véve vallásos jellegű mozgalmak a fejlett
országokban, például a Hare Krisna mozgalom.
Uralom A jogosnak vagy legitimnek tekintett hatalom.
Urbanizáció A városi népesség növekedése (városodás) vagy a települések városias jellegének erősödése
(városiasodás). Kétséges, hogy a városi népesség aránya tovább fog-e nőni a fejlett országokban, mivel az utolsó
évtizedekben megfigyelhető az a tendencia, hogy a városi lakosság egy része kiköltözik a város környéki
szuburbiákba, ahol a város közelségének előnyeit és a városi környezet negatívumaitól (rossz levegő, zaj, rossz
közbiztonság) való mentességet kombinálni tudja.
Útelemzés A korreláció- és regresszióelemzés továbbfejlesztett változata, amelyben a megfigyelt változók

között többféle ok-okozati kapcsolatot tételeznek fel, és a kapott eredményeket egy útábrában mutatják be, ahol
nyilak jelzik az ok-okozati kapcsolatok irányát, és a nyilak mellé írott együtthatók fejezik ki az ok-okozati
kapcsolat erősségét.
Vallásosság A vallásosság nehezen mérhető és többdimenziós fogalom. A következő dimenziókat lehet

megkülönböztetni: 1. hit a vallási tételekben, 2. bizonyos rituálék gyakorlása, 3. vallási ismeretek, 4. vallási
élmények, 5. a vallás erkölcsi normáinak követése.
A vallás individualizálódása Annak a jelenségnek az elterjedése, miszerint egyre többen szabadon válogatva a

Függelék
vallási hitelvek és gyakorlatok közül, saját maguknak alakítanak ki valamiféle személyes vallást.
Vándorlási egyenleg Belföldi vándorlásban az odavándorlás és az elvándorlás különbsége, nemzetközi

vándorlásban pedig a bevándorlás és a kivándorlás különbsége.
Varianciaanalízis Két- vagy többváltozós matematikai-statisztikai elemzési módszer, amely akkor

alkalmazható, ha az egyik megfigyelt változó intervallum vagy aránymérő jellegű, a másik vagy a többiek
lehetnek nominális jellegűek. A varianciaanalízis kimutatja, hogy a nominális változó vagy változók a
számszerűsíthető változó szóródásának mekkora részét magyarázzák meg, s milyen erős közöttük a kapcsolat.
Város A statisztikai kimutatásokban a város azokat a településeket jelenti, amelyeknek az adott időpontban
városi államigazgatási rangjuk, pozíciójuk van. A városok és a községek közötti határvonalat meg lehet
valamely népesség számánál, például 5000 lakosnál is húzni. Árnyaltabb definíció szerint az a település
nevezhető városnak, amely saját lakossága és a környező falvak számára ellát bizonyos központi funkciókat,
magasabb szintű iskolák, egészségügyi intézmények és művelődési intézmények találhatók benne. Van olyan
szociológiai definíció is, amely a városi életmódot tartja a város kritériumának.
Vegyes gazdaság Olyan gazdaság, amelyben a termelőeszközök magántulajdona és köztulajdona keveredik, a

gazdaság működésének szabályozásában a piac mellett gazdasági terv is szerepet játszik.
Viktimológiai felvétel A bűnözés intenzitása mérésének módszere, amikor egy lakossági mintát kérdeznek meg,
hogy meghatározott időszakban, például az elmúlt évben milyen bűncselekményeknek vált áldozatává.

Andorka Rudolf - Bevezetés A Szociológiába

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Andorka Rudolf - Bevezetés A Szociológiába

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Bevezetés a szociológiába

Andorka et al., Rudolf

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Publication date 2006-03-31

A könyv a szociológia tudományának alapkérdéseit, történetét és módszertanát tárgyalja, illetve konkrét

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

8.4. Aránymérő szint ....................................................................................................... 52

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.2. Konzervatív és radikális elméletek .......................................................................... 95

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7. ÖSSZEFOGLALÁS .......................................................................................................... 145

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. VITAKÉRDÉSEK .............................................................................................................. 189

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

5.4. Posztadoleszcencia Magyarországon .................................................................... 239

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.6. A gyermekek helyzete a családban ........................................................................ 279

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. ELMÉLETEK ................................................................................................................... 324

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4.4. Helyi hatalmi viszonyok ........................................................................................ 359

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1.4. Szocializáció, szerep, státus .................................................................................. 402

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

4.5. Lelki betegségek .................................................................................................... 436

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.2. Az ipari társadalom elmélete ................................................................................. 479

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1980-as évek közepén ...................................................................................................................... 170

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1987, 1993, 2003 ............................................................................................................................. 270

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

szerint, százalékban ......................................................................................................................... 450

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A könyv a kiegészítésekkel természetesen terjedelmesebb lett, szerkezete valamelyest bonyolultabbá vált, és

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Budapest, 2005. november

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Amikor 1949-ben leérettségiztem, természetesen a tudományos pálya is elérhetetlen ábrándnak tűnt.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A KSH-ban 20 évig elsősorban a valósággal kellett foglalkoznom. Ez nagyon is megfelelt elképzeléseimnek. A

E könyvnek – és a megelőző jegyzeteknek – megírásakor messzemenően felhasználtam hasonló külföldi

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A bemutatott empirikus vizsgálati eredmények megértéséhez és kritikai értékelésükhöz szükséges, hogy

A magyar szociológiai kutatások természetesen nem folytak és folynak „elefántcsonttoronyban”, hanem

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A továbbgondolkodáshoz ad útmutatást a fejezetekhez csatolt ajánlott irodalom. Ebben nemcsak a legújabb

A Függelék rövid tájékoztatást ad a magyarországi szociológia műhelyeiről az 1996 végi állapotnak

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Ez a felfogás mindenesetre nagy óvatosságra és szerénységre int tudományos megállapításainkat illetően.

A szociológia tudományának lényegéhez tartozik tehát az elméleteknek a valósággal való összevetése. A

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

2. A TÁRSADALMI STRUKTÚRA, INTÉZMÉNYEK,

Társadalmi struktúrán a legáltalánosabb értelemben az egyének és társadalmi csoportok közötti viszonylag

1. Durkheim a társadalmat a bronzhoz hasonlította, amelynek tulajdonságai nem vezethetők le egyszerűen az

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

leginkább filozófiai elmélkedésekben jelent meg. A társadalomtudományok közül a történetírás az írásbeliség

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

módszerével való vizsgálata, valamint a kultúra sajátosságainak feltárása.

4. A SZOCIOLÓGIA TÁRGYA, MÓDSZERE ÉS