GALAKTIKA 37

Tudományos-fantasztikus antológia

Mark Twain: Felégetjük birtokunkat (Benedek Marcell fordítása)

Fazekas László: Sárkányfogak között
H. G. Wells: A fölszabadult világ (Szentmihályi Szabó Péter fordítása)
John Hersey: Hirosima (Gáspár Endre fordítása)
Albert Einstein: Van-e kiút? (M. Zemplén Jolán fordítása)
dy Zoltán: Atombomba, hidrogénbomba, neutronbomba
Mihail Jemcev – Jeremej Parnov: Adjátok vissza a szerelmet! (Székely Ervin
fordítása)
Henryk Michalski: Az atomháború els száz órája (Murányi Beatrix fordítása)
Mordecai Roshwald: A 7-es szint (Szentmihályi Szabó Péter fordítása)
Szentesi György, mérnök alezredes: Tömegpusztító fegyverek és hordozóik
Robert Bloch: Másnap reggel (F. Nagy Piroska fordítása)
Nevil Shute: A parton (F. Nagy Piroska fordítása)
Szeberényi Lehel: A poara nép eredete és vándorlása
Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (Kuczka Péter fordítása)
Balássy László: Az Apokalipszis lapjaira
Csernai Zoltán: Béke a kék bolygón
Jeremej Parnov: A halál neutronvonala (Földeák Iván fordítása)
Euripidész: Béke... (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
Kötetünk képeir l (K. P.)

Összeállította és szerkesztette Kuczka Péter

A fedélterv és a tipográfia Erdélyi János munkája
A fedélen Michelangelo freskójának részlete
© Kuczka Péter editor, 1979

Mark Twain: Felégetjük birtokunkat (Benedek Marcell fordítása)

Ha van boldogabb élet annál, amit mi éltünk erd gazdaságunkban a következ

két-három héten, az olyan élet lehet, amelyr l könyvben sem olvastam, és
személyes tapasztalást sem szereztem. Egész id alatt nem láttunk embert
egymáson kívül, nem hallottunk más hangot, csak a szél és a hullámok hangját, a
fenyves sóhajtozását s némelykor egy hógörgeteg távoli dörejét. Körülöttünk s
és h vös volt az erd , az ég fölöttünk felh tlen és napfényt l ragyogó, a tó
el ttünk tükörsima vagy szell l fodrozott, vagy fekete és viharban hánykolódó,
a természet szeszélye szerint; körös-körül a szegélyez hegycsúcsok erd vel
felruházva, mez kkel pettyezve, vízmosásokkal és völgyekkel felhasogatva,
csillogó hósapkát viselve méltó keretbe foglalták és tökéletessé tették a nagyszer
képet. A látvány mindig elb völ , megbabonázó, mámorító volt. A szem sohasem
fáradt bele a bámulásba, se éjjel, se nappal, se csöndes, se viharos id ben; csak az
a kár, hogy nem nézhetett örökösen, némelykor álomra kellett zárulnia.
A fövenyen aludtunk, közel a víz széléhez, két oltalmazó szikla közt, amelyek
elfogták t lünk a viharos éjszakai szeleket. Pirkadatkor mindig fent voltunk, és
versenyt futottunk, hogy kissé lecsöndesítsük túlságosan felgy lt testi er nket és
kiáradó jókedvünket. Azaz, hogy Johnny futott - én meg a kalapját fogtam.
Miközben reggeli után a békepipát szívtuk, elnéztük, hogyan öltöznek napsugárba
az rköd hegycsúcsok, s követtük útján a hódító fényt, amint lejjebb ereszkedett
az árnyak közé, s felszabadította a raboskodó sziklákat és erd ket. Figyeltük,
amint a színes képek egyre n ttek, egyre ragyogóbbakká váltak a vízen, míg végre
az erd k, szakadékok, hegycsúcsok minden részlete tökéletesen ki volt dolgozva,
s a varázsló csodája teljessé vált. Akkor aztán „dologhoz láttunk".
Vagyis csónakon kószáltunk erre-arra. Az északi parton voltunk. Itt a fenéken
lév sziklák néha szürkék, néha meg fehérek. Ez még jobban érvényre juttatta a
víz csodálatos, átlátszó voltát, mint a tó többi részén. Rendszerint elmentünk vagy
száz méterre a parttól, aztán a napsütésben hasra feküdtünk az evez ülésen, s
óraszámra engedtük a csónakot bolyongani, amerre akart. Alig beszélgettünk. Ez
megszakította volna az ünnepi csöndet, s megzavarta volna az álmokat, amelyeket
a kéjes nyugalom és nemtör dömség hozott. A partot egész hosszában mély,
kanyargó öblök és behajlások csipkézték, keskeny fövenycsíkkal szegélyezve,
ahol a föveny véget ért, a meredek hegyoldalak egyenesen szökkentek a magasba,
mint óriási, majdnem függ leges falak, s n ben ve magas feny fával. Oly
sajátságosan tiszta volt a víz, hogy húsz vagy harminc láb mélységben a fenekét
egészen tisztán lehetett látni, s a csónak, mintha a leveg ben úszott volna! De így
volt ez még nyolcvan láb mélységnél is. Meg lehetett különböztetni minden kis
kavicsot, minden pettyes pisztrángot, minden tenyérnyi fövenyt. Sokszor, amint
így hason feküdtünk, látszólag kiugrott a tó fenekéb l egy gránitszikla, akkora,
mint egy falusi templom, s mintha gyorsan a felszín felé kúszott volna, s egyszerre
csak azzal fenyegetett, hogy az arcunkhoz ér, s mi nem tudtunk ellenállni
ösztönünknek, hogy evez t ragadva hárítsuk el a veszedelmet. De a csónak tovább
siklott, a szikla újra leszállt, s akkor láthattuk, hogy amikor éppen fölötte voltunk,
még mindig húsz vagy harminc lábbal a felszín alatt lehetett. A nagy, átlátszó
mélységekben a víz nem volt csak átlátszó, hanem vakítóan csillogott is. Minden,
amit rajta keresztül néztünk, ragyogó, er s elevenséget nyert nemcsak
körvonalaiban, hanem minden apró részletében is, s ezt nem kapta volna meg, ha
ugyanilyen vastag leveg rétegen át nézzük. Oly üresnek, leveg snek látszott
minden tér alattunk, s oly er s volt az az érzésünk, hogy magasan lebegünk a fél-
semmiben, hogy ezeket a csónakkirándulásokat léggömbön tett utazásoknak
neveztük el.
Sokat halászgattunk, de átlagban egy halat sem fogtunk hetenként. Ezernyi
pisztrángot láttunk elsiklani az alattunk lév ürességben vagy szunnyadni a tó
fenekén, de a horgot nem kapták be-talán, mert nagyon is világosan látták a
zsineget. Gyakran kiválasztottunk egy pisztrángot, amelyet megkívántunk, s a
csalétket türelmesen, hosszasan tartottuk az orra el tt nyolcvan láb mélységben,
de csak lerázta magáról unott mozdulattal, és továbblibegett.
Olykor-olykor fürödtünk is, de a víz nagyon hideg volt, akárhogy sütötte is a nap.
Néha kieveztünk a „kék vízre", egy-két mérföldnyire a parttól. Itt olyan sötét volt
a kékség a roppant mélység miatt, mint az indigó. Hivatalos mérés szerint a tó a
közepe táján ezerötszázhuszonöt láb mély!
Lusta délutánokon némelykor a tábor fövenyén heverésztünk, pipáztunk, s ócska,
elny tt regényeket olvastunk. Este, tábort z mellett, huszonegyest játszottunk,
hogy eszünket élesítsük - olyan zsíros és elmosódott kártyákkal, hogy egy hosszú
nyáron szerzett ismeretség nélkül nem tudtuk volna a piros ászt a tök filkótól
megkülönböztetni.
Sohasem háltunk a „házunkban". El ször is: eszünkbe sem jutott; de különben is
csak azért épült, hogy a területet lefoglalja, s ezzel beértük. Nem akartuk
túlságosan kihasználni.
Lassacskán kezdtünk kifogyni az élelmiszerb l, visszamentünk hát a régi
táborhelyre, s új készleteket szereztünk be. Egész nap odajártunk, s estefelé
érkeztünk haza, meglehet s fáradtan és éhesen. Miközben Johnny a készletek
nagy részét felhordta a „házba" kés bbi használatra, én fogtam a kenyeret, néhány
szelet szalonnát meg a kávéskannát, letettem a parton egy fa tövébe, tüzet raktam,
aztán visszamentem a csónakhoz a serpeny ért. Miközben a serpeny t kerestem,
egyszerre csak hallom Johnny kiáltását, felnézek, s látom, hogy a tüzem
végigvágtat a „ház" egész környékén!
Johnny a t z másik oldalán volt. Át kellett rohannia a lángok között, hogy a tó
partjához jusson, aztán tehetetlenül álltunk ott, és néztük a pusztulást.
A földet vastag sz nyegként borították a száraz t levelek, s a t z úgy szaladt
végig rajtuk, mint a puskaporon. Csodálatos látvány volt, milyen gyorsasággal
utazott ez az óriási lángleped ! A kávéskannánk oda volt s vele együtt minden
egyéb. Másfél perc sem telt bele, a t z belekapott egy s , hat-nyolc láb magas
manzanitobozótba (Kaliforniában term igen gyakori növény (Arctostaphyllos
glauca). Leveleit bizonyos betegségek gyógyítására használják), aztán irtózatossá
vált a harsogás, puffogás, recsegés. A csónakhoz menekültünk a forróság el l, s
ott maradtunk, k vé dermedve.
Fél órán belül vakító lángviharrá vált minden körülöttünk. Továbbhaladt,
felkúszott a közeli magaslatokra - túlhaladt rajtuk, elt nt a vízmosásokban, újra
szemünk elé került távolabbi magasabb pontokon - még nagyszer bb kivilágítást
rendezett, újra lelankadt -, ismét fellángolt, mind magasabbra hágva a
hegyoldalon, t zel rsöket küldött erre is, arra is, s ezek karmazsin
csigavonalakban húzódtak távoli sziklabástyák és hegyszakadékok felé - végül
már, ameddig a szem ellátott, úgy át- meg átsz tték a magas hegyoldalakat,
mintha vörös lávafolyók bonyolult hálózatát látta volna az ember. A másik part
fölött a sziklákat és hegycsúcsokat vöröses izzás világította meg, s fölöttünk az
égbolt mintha a poklot tükrözte volna!
Ennek a látványnak minden vonása megkett dött a tó izzó tükrében. Mind a két
kép felséges volt, mind a kett gyönyör ; de ami a tóban látszott, annak
megdöbbent gazdagsága megbabonázta a szemet, és nem engedte varázsától
megszabadulni.
Leny gözve, mozdulatlanul ültünk négy teljes óra hosszat. A vacsora eszünkbe
sem jutott, fáradtságot nem éreztünk. De tizenegy óra tájban a t zvész elhúzódott
látóhatárunkról, s a tájékra ismét lelopózkodott a homály.
Most aztán jelentkezett az éhség, de nem volt mit ennünk. Bizonyos, hogy egész
készletünk megsült, de err l nem gy dhettünk meg. Hontalan és birtoktalan
vándorok voltunk ismét. Kerítésünk odalett, házunk leégett, s be sem volt
biztosítva. Feny erd nkr l leperzsel dött a kéreg, a halott fák mind elégtek, a
holdszámra terjed manzanitobozótot elsöpörte a t z. De takaróink ott voltak
rendes helyükön a fövenyen, lefeküdtünk hát és elaludtunk. Másnap reggel
visszaindultunk a régi táborhelyre, de mikor már jó messze jártunk a parttól, olyan
vihart kaptunk, hogy nem mertünk partra szállni. Én a vizet meregettem a
csónakból, Johnny evez je keservesen küszködött a hatalmas hullámokkal, míg
végül eljutottunk valahová, három-négy mérfölddel a táboron túl. A vihar egyre
er södött, s szemmel látható volt, hogy okosabb lesz kockázattal is partra szaladni
a csónakkal, mint százölnyire a vízbesüllyedni; nekirohantunk hát a partnak,
nyomunkban a fehéren tajtékzó hullámokkal - én a csónak farában ülve
kormányoztam, s egyenesen a partnak fordítottam az orrát. Mikor ez a partba
ütközött, egy hátulról jöv hullám legénységet és rakományt mindenestül kisodort
a partra, sok fáradtságtól megkímélve bennünket. A nap hátralév részét
végigdideregtük egy szikla szélmentes oldalán, s fagyoskodtunk egész éjszaka is.
Reggelre a vihar elmúlt, minden fölösleges késedelem nélkül eleveztünk a táborig.
Annyira ki voltunk éhezve, hogy fölfaltuk a brigád minden tartalékát, aztán
visszaindultunk Carsonba, hogy beszámoljunk a fiúknak, és bocsánatot kérjünk
lük. Kártérítés ellenében meg is bocsátottak.
Kés bb sokszor kirándultunk a tóhoz, s nem egyszer történt, hogy hajszálnyira
voltunk a veszedelemt l; voltak vérfagyasztó kalandjaink is, de ezeket semmiféle
történelem nem jegyzi fel.

Fazekas László: Sárkányfogak között

Államf k elnökök hadvezérek

a fegyvereknél gyöngébb az ének

csecsem csontok talpak alatt

sárkányfogak között egy falat

reszketve ha rogynak a vének

kapjon er re ifjú ének

halvány ujjhegyek ti is lássatok

a gomb fölött ébren vigyázzatok

államf k elnökök hadvezérek

sohasem hallgat el az ének

H. G. Wells: A fölszabadult világ (Szentmihályi Szabó Péter fordítása)

Részlet Az utolsó háború cím f ejezetb l

A szövetségesek haditerve szerint az alsó Meuse védelmét az angolok látták el, és

így a különböz angol táborokból a vonatok egyenesen az Ardennek vonalára
mentek, ahol a csapatok beásták magukat.
A háború alatt a haditervre vonatkozó okmányok jórészt megsemmisültek. Már
kezdett l fogva úgy látszott, a szövetségesek terve zavaros, de nagyon valószín
volt, hogy az eredeti elképzelés szerint légibázist akartak létesíteni ezen a
területen, ahonnan támadásokat lehetett vezetni az alsó Rajna-vidék hatalmas
ipartelepei ellen, és Hollandián keresztül oldalirányban lecsaphattak az Elba
torkolatában elhelyezett német haditengerészeti támaszpontokra. Minderr l
azonban Barnet és a hatalmas sakkjátszma hozzá hasonló gyalogosai semmit sem
tudtak. Nekik csak az volt a dolguk, hogy a párizsi f hadiszállás rejtélyes
parancsait teljesítsék, s az angol vezérkar is Párizsba költözött. Ezek az intézked
szervek mindvégig meg rizték titokzatosságukat a hadsereggel szemben, és csak
„parancsok" útján nyilatkoztak meg. Nem volt Napóleonjuk vagy Caesarjuk,
akiben lelkesedésük testet öltsön. Barnet így beszél err l: „Csak úgy emlegettük
ket, hogy k. k küldenek minket Luxemburgba. k fognak Közép-Európában
rendet teremteni."
A rejtélyesség függönye mögött a f hadiszálláson lév , többé-kevésbé értékes
emberekb l álló kis csoport lassan ráébredt, milyen áttekinthetetlenül nagy dolgot
kellene ellen rzése alatt tartania...
A vezérkar nagytermében, amelynek ablakai a Szajnára és a Trocaderóra nyíltak, s
a nyugati városnegyed palotáira, részletes domborzati térképeket helyeztek el az
asztalokon. Ezek az egész hadszínteret mutatták, s a vezérkari tisztek
szorgalmasan tologatták a kis kockákat, amelyek a harcban álló csapatokat
jelképezték, ahogyan a jelentések és értesülések a környez rádiósszobákba
befutottak. A kisebb termekben kevésbé részletes térképek voltak, amelyeken
például a brit admiralitás valamint a szláv f parancsnokság jelentéseit
beérkezésük sorrendjében jegyezték fel. Ezeken a térképeken, akárcsak valamiféle
hatalmas sakktáblákon, Dubois marsall, Viard tábornok és Delhi hercegének
utasításai alapján kellett lejátszani a világuralomért folyó nagy küzdelmet a
közép-európai hatalmak ellen. Nagyon valószín , hogy a marsallnak valami
határozott terve is lehetett, s bizonyára összefügg és csodálatos elképzelés volt.
De számításaiban nem értékelte kell képpen egyrészt az aviatika fejl dése
következtében kialakult új stratégia fontosságát, másrészt az atomenergiának
azokat a lehet ségeit, amelyeket Holsten ismertetett meg az emberiséggel. Míg a
marsall úgy tervezte, hogy a fronton beássák magukat, majd támadást indítanak a
fronton, a közép-európai hadvezetés egyenesen a szemet és az agyat vette célba.
Amíg - bár némi bizonytalan vonakodással - játszmáját Napóleon és Moltke
irányelveinek figyelembevételével megnyitotta, saját m szaki alakulatait lázongó
tettvágy sarkallta, s Berlin ellen terveztek csapást. „Ezek az öreg hülyék!" - így
gondolkodtak a m szakiak.
A párizsi f vezérkar július másodika éjszakáján hatásosan szemléltethette a
katonai szervezetek tökéletes m ködését, úgy, ahogyan a huszadik század els
felében ezt értelmezték. Egy emberi lény számára legalábbis a világ sorsát intéz
istenek gyanánt t nt fel a tanácskozó katonatisztek serege...
Ez a lény pedig egy igen gyakorlott gépírón volt, aki percenként hatvan szót
kopogott le, és a hozzá hasonló munkaer kkel együtt a parancsok legépelése volt
a feladata, ezeket a parancsokat pedig az erre a célra beosztott fiatal tisztek vették
át és iktatták. Néhány percre félbeszakították munkájában, és kiküldték a
diktálószobából a teraszra, hogy kissé felfrissüljön, és hogy szolgálata kezdetéig
elfogyaszthassa magával hozott uzsonnáját.
Ahogyan ez a fiatal n ott állt a teraszon, nemcsak az alatta kanyargó folyó széles
ívére volt jó kilátása, s Párizs egész keleti részére a Diadalívt l Saint-Cloud-ig,
amely rész a mély és csillagtalan ég alól sötét és homályos árnyékok nagy tömbjét
mutatta, s amelyet felvillanó aranyos fénysugarak és átszöv fénypontok
szalagjai kereszteztek, de a teraszról kilátás nyílt a karcsú oszlopokkal, kecses
ívelésekkel és vakító lámpákkal gazdag, tágas csarnokra is. Asztalok seregei felett
óriási térképeket teregettek ki, olyan óriási léptékben, hogy apró országokhoz
hasonlítottak önmagukban is. Állandóan váltakozó küldöncök és megbízottak
jöttek-mentek, eltolták a száz és ezer embert jelent kis kockákat, és a
parancsnok és két segédtisztje ott állt e nagy sürgés-forgás közepette,
parancsokat osztogatva, és megadva a szükséges utasításokat ott, ahol a harc a
leghevesebb volt. Csak egy szót kellett kiejteniük, és ott messze, a valóságok
világában azonnal megmozdultak az engedelmes milliók. Emberek ugrottak fel,
el rementek és meghaltak. E három ember szeme el tt nemzetek sorsa játszódott
le. Valóban olyanok voltak, akár az istenek.
Hármuk közül Dubois látszott az istenekhez leginkább hasonlónak. Neki kellett
döntenie, a másik kett legfeljebb javaslatokat tehetett. És a komoly, szép, magas
öregember felé ösztönös imádattal fordult a n lelke...
Egyszer közvetlenül t le kapta a továbbítandó rendelkezéseket, és akkor reszket
boldogsággal és rettegéssel gépelt, mert rajongásában elviselhetetlen volt a
félelem, hogy valami hibát ejthet, amely szégyenbe hozza.
Most pedig a rajongó n szemével vizsgálta ezt a férfit, a lényeget nem észrevéve,
de minden apróságot megfigyelve.
Amennyire megítélhette, keveset szólt. S t a térképekre is csak elvétve tekintett.
A mögötte álló hórihorgas angolt viszont a gondolatok és ötletek egész raja
nyugtalaníthatta: zavaró ötletek lehettek, mert kinyújtott nyakkal figyelt fel a
kicsiny kék, vörös és sárga jelz kockák minden elmozdítására, és a f parancsnok
figyelmét minduntalan erre vagy arra igyekezett felhívni. Dubois végighallgatta,
bólintott, s t néha szólt is valamit, aztán újból elnémult, önmagába merülve, mint
a francia nemzeti sas.
Beárkolt szemét fehér szemöldöke annyira eltakarta, hogy azt távolabbról látni
sem lehetett, ajkait, amelyekr l a parancsok elhangzottak, bajusz fedte. Viard
szintén keveset beszélt, fekete férfi volt, lehajtott fej , melankolikusan vizsgálódó
szem . F leg a francia érdekeket viselte szívén, és ennek a hatása most Elzászon
át a Rajnáig mutatkozott. A n tudomása szerint Dubois régi munkatársa volt,
akiben, úgy találta, Dubois sokkal inkább megbízott, mint abban a másik,
barátságtalan angolban.
Sohasem fecsegni, szenvtelen arccal, lehet leg csak profilban mutatkozni: ezek
voltak az öreg Dubois elvei, amelyeket már évekkel ezel tt begyakorolt. A
mindentudás látszatát meg rizni, soha meglepetést el nem árulni, visszautasítani
minden sietséget, amit már önmagában is a hibás számítás beismerésének
tekintett. Következetesen betartotta ezeket az egyszer szabályokat, s így sikerült
Dubois-nak az, hogy szilárd jóhírét még nagy reményekkel kecsegtet ifjúkorában
megalapozta, amikor talán kissé szórakozott, csöndes, megfontolt, de tettre kész
fiatalemberként ismerték meg. Már akkor megjósolták róla, hogy „sokra viszi"
azok, akik tudtak róla és figyelemmel kisérték. Az el ötven békeév alatt
egyszer sem tagadta meg önmagát. A hadgyakorlatokon szenvtelen
állhatatosságával zavarba hozta, hipnotizálta és leverte a sokkal aktívabb
intelligenciájú tisztek nagy többségét. A modern harcászati tudományról alkotott
mély meglátását - egyúttal karrierjének kulcsát - lelkében jól elrejtve tartotta
Dubois. Ez a felismerés pedig abban állott, hogy „semmit sem lehet tudni", és
hogy ennek következtében cselekedni: ballépés, beszélni: önmagunk elárulása, és
hogy annak van a legnagyobb esélye a gy zelemre, aki lassan, de állhatatosan,
leg azonban zaj nélkül dolgozik. Azt remélte, hogy a közép-európaiak
titokzatos, ismeretlen terveit most majd ugyanilyen stratégiával hiúsítja meg.
Delhi csak hadd beszéljen egy Hollandián átvonuló nagy oldaltámadásról,
amelynek során az összes angol tengeralattjárókat, hidroplánokat és
torpedókilöv ket bevetnék, amely csak a Rajna-vidéken található, hadd várjon
Viard ragyogó eredményt attól, hogy a motorkerékpáros alakulatokat, a
repül gépeket és a síel osztagokat a svájci havasokon át Bécs elleni,
meglepetésszer támadásra vezényeli, mindezt végig is lehetett hallgatni, de a
lényeg: meg kell várni, míg az ellenfél elkezdi kísérleteit. Mert mindez csak
kísérletezés volt. Közben pedig mindig profilban maradt, a magabiztosság
látszatát keltve, mint a gépkocsi utasa, ha már kiadta utasításait a sof rjének.
Ez a nyugodt arc, a tudásnak ez a látszata és ez a zavartalan önbizalom egész
környezetére bátorítólag, megnyugtatólag hatott. A lámpák sora a környez
térképekre árnyékát sokszorosan vetette rá, nagy, lomha árnyékokat, s parancsoló
jelenléte sötétebben vagy világosabban, de uralta az egész terepet, és minden
irányban elhatott. Ezek az árnyékok jelképezték a hatalmát. Ha a szomszédos
távírószobából egy-egy tiszt bejött, hogy valamelyik bábut játékba hozza, hogy a
beérkezett, kiegészített jelentés szerint egy-egy közép-európai ezredet kiemeljen,
esetleg a szövetségesek egyik csapatát el retolja vagy széthúzza, akkor a marsall
elfordította fejét, mint aki a dolgokat észre sem veszi, vagy pedig odanézett, alig
láthatóan bólintott, mint egy tanár, aki helyesli, ha tanítványai kijavítják saját
hibájukat: „igen, így már jobb."
„Milyen csodálatos ez a férfi - gondolta magában az ablaknál álló leány -, és
milyen csodálatos mindez! Íme a nyugati világ agya az Olümpuszon, lába el tt a
harcoló Földgolyó. vezeti Franciaországot, azt a Franciaországot, amelyet tüzel
a bosszúvágy, s amely most ismét világuralomra tör."
Úgy érezte, hogy az asszonyi élet határain túl terjed kiváltságban van része, hogy
részese lehet ennek a látványnak...
volt, tele a személyes odaadás viharos hajlamaival, akinek nehezére esett
személytelen, elvont, pontos, megbízható egyeddé válnia. Küzdenie kellett érzései
ellen...
Fantasztikus álmodozások ragadták magukkal. Álmodozások arról az id l,
amikor majd a háború véget ér, és a gy ztes kerül a trónra. Talán akkor ez a
merevség, ez a fagyos páncél is elt nik, az istenek is lehajolhatnak... Szeme
lecsukódott...
Hirtelen elhessegette álmodozását. Észrevette, hogy odakint az éjjel már nem
csöndes. Látta, hogy lent a hídnál izgatott mozgolódás támad, hogy emberek
futkosnak az utcán, és hogy odaát, a Trocaderón túl valami magas pontról kutató
fénysugarak szöknek fel a felh kbe. Aztán az izgalom mindinkább n tt, közelgett,
majd betöltötte a nagy csarnokot is.
A terasz egyik re a csarnok távolabbi végén élénk mozdulatokkal integetett és
kiáltott valamit.
És az egész világ megváltozott. Valami remegés futott át mindenen. A leány
értetlenül bámult. Mintha az összes vízvezetékcs , a rengeteg beépített gép és a
lent húzódó telefondrótok, akárcsak valami óriási üt ér, feldobogtak volna, és
valami szélviharhoz hasonlóan felzúgott - a félelem vihara.
Tekintete a marsall arcát kereste, ahogyan az ijedt gyermek anyjára pillant.
A férfi azonban nyugodt volt, bár kissé bosszús, gondolta a lány, de ezt
természetesnek találta, mivel Delhi hercege keszty s kezével hadonászva
belékarolt, és igen er szakosan a teraszra nyíló nagy ajtó felé tuszkolta.
Viard pedig a hatalmas ablakok felé sietett, furcsa mozdulatokkal el rehajolt, de
szemét felfelé fordította.
Talán onnan felülr l várható valami?
S aztán mintha megzendült volna az ég odafent.
A hang ütésszer en érte a lányt. Odabújt a párkány mellé és felnézett. A tépett
felh kön keresztül három fekete árnyat látott elsuhanni, s kett alól vörösen
kacskaringó fénycsóvák ereszkedtek alá.
Végtelennek t pillanatokig állt ott, megbénulva, csak azokat a felé zuhanó-
örvényl piros sávokat nézte.
De mintha hirtelen elszakították volna a földt l. Valami bíborvörös fény és
mindent betölt , süketít hang vette körül. Minden más fény kialudt, s ez az
örvényl t zgömb, mint valami él lény a leomló építmények között, dühöngve
támadt a földre, s akár egy ég nyúl, a földbe furakodott, hogy elrejt zzék a
pusztulás el l...
Teljesen olyan érzése támadt, mintha valami álomból riadt volna fel.
Arccal lefelé valami törmelékhalmazon feküdt, és valami meleg vízsugár futott át
egyik lábán. Megpróbált fölemelkedni, de nagyon fájt a lába. Nem tudta, hol van,
sem azt, nappal van-e vagy éjszaka, újból nekirugaszkodott, sajgó fájdalomtól
kínlódva, nyögve megfordult, felült és körülnézett.
Minden nagyon csöndesnek t nt. Valójában állandó dörgés közepette ült ott, de
ezt nem érzékelhette, mert hallását elveszítette.
El ször nem tudta összekapcsolni mindazt, amit látott, semmiféle korábbi
élményével.
Idegen, hangtalan, romokból és széttört dolgok halmazából álló világba képzelte
magát. Vöröses bíborfény világított meg mindent, de ez most valahogyan minden
más világításnál ismer sebbnek tetszett neki. Aztán közelében, a romok
tömkelegéb l kiemelkedve, ráismert a Trocaderóra. Megváltozott ugyan, valami
hiányzott bel le, de körvonalai elárulták. Furcsán áramló, örvényl vöröses
zben úszott. Err l eszébe jutott Párizs, a Szajna, a meleg, felh s este és a
hadiszállás gyönyör , fényes épülete...
Feljebb kúszott a lapos földkupacra, amelyen eddig feküdt, most már egyre inkább
felismerte környezetét.
Ez a földdarabka, mint valami kiugró hegyfok, benyúlt a folyó fölé. Közvetlen
közelében egy csordultig telt, elgátolódott tavacska volt, ahonnan azok a meleg
vízerek és kicsiny vízesések is eredtek. Tükröz felületét l vagy fél méter
magasságban sisterg g zgolyók forogtak. Egészen közel hozzá egy ismer s
oszlop fels része állott ki a vízb l. Oldalt, távolabb a fölhalmozódott romok
furcsa tömege valami ragyogó fénytarajig torlódott fel. Erre a kusza k rakásra
visszatükröz dve, a ragyogó tarajtól egészen a zenitig gyorsan hömpölyg g z
csapott fel. S ugyanerr l a fénytarajról áradt tovább ez a dühöng eleven parázs,
és lassan ráismert ebben a hatalmas romhalmazban a f hadiszállás elpusztult
épületeire.
- Istenem! - suttogta a lány, és egy ideig dermedten a meleg földhöz tapadt, és
mozdulatlan maradt.
De aztán ez a szegény, összetört emberi lény ismét körülnézett maga körül.
Szükségét érezte egy ember közelségének, kérdezni, szólni szeretett volna - el
akarta mondani valakinek élményeit. Lába rettent en fájt. Legalább jönnének már
a ment k! Méltatlankodó, dühös indulat fogta el. Nyilván valami szerencsétlenség
történt, és egy ilyen szerencsétlenség után illene, hogy ment k és orvosok
jöjjenek...
Nyakát nyújtogatta. Valami megmozdult. De minden olyan csöndes volt!
- Monsieur! - kiáltotta felé. Észrevette, hogy füle furcsán viselkedik, gyanítani
kezdte, hogy valami baj történt a hallásával.
Iszonyatos volt az egyedüllét ebben a különös z rzavarban, és az a férfi ott, ha
tényleg az - mert nehezen lehetett megállapítani -, talán csak elájult, és azért olyan
mozdulatlan...
Most a háta mögött táncoló fénynek egy kis sugara hirtelen abba a sarokba
vet dött, s egy pillanatra minden részlet kivilágosodott, Dubois marsall feküdt ott.
Egy katonai térkép óriási táblájára támaszkodott, melyen apró fababák állottak és
csúsztak le, a gyalogság, lovasság és tüzérség jelképei, amint a fronton
elhelyezkedtek... De Dubois, úgy látszik, mindebb l semmit sem vett észre,
önmagába mélyedt, de nem közönyösen, hanem mintha töprengett volna...
A lány nem tudta kivenni szemét bozontos szemöldöke alatt, de az nyilvánvaló
volt, hogy a homlokát ráncolta. Úgy húzta össze a szemöldökét, mintha nem
akarná, hogy megzavarják. Arcán még mindig a magabiztos határozottság
kifejezése volt, az a meggy dés, hogy ha rábízzák a dolgokat, Franciaország
nyugodtan engedelmeskedhet minden parancsának...
A lány nem kiabált többet neki, inkább közelebb vonszolta magát. Furcsa sejtelem
fogta el, pillantása megkövült. A kapaszkodás fájdalmat okozott, míg annyira
felemelkedett, hogy átláthatott a közbees törmelékhalmon. Keze valami nedveset
érintett, egy görcsös mozdulatot tett, aztán egész testében megmerevedett.
Az ott nem volt egy egész ember, csak egy része az emberi testnek: csak egy fej és
vállak, amelyek valami zegzugos, feketén világító örvénybe lógtak le...
De mialatt a lány mereven bámulta mindezt, a fölötte magasló domb megingott,
összeroppant, forró vízáradat öntötte el. Aztán úgy érezte, hogy lerántják a
mélybe...

Amikor a meglehet sen durva külsej , golyófej fiatal repül tiszt, akinek fekete
haját katonásan rövidre nyírták, és aki a különleges francia m szaki alakulatok
vezetésével volt megbízva, meghallotta a f hadiszállást ért szerencsétlenség hírét,
annyira képtelen volt elképzelni mindennek a jelent ségét, ami szakmáján kívül
esett, hogy elnevette magát. Számára nem volt nagy dolog, hogy Párizs lángokban
áll. Anyja, apja és n vére Caudebecben élt, s az egyetlen lány, akihez némi köze
volt, Rouenben lakott. Hátba vágta helyettesét.
- No, most már a világon semmi nem tarthat vissza bennünket attól, hogy Berlinbe
menjünk, és természetben fizessük vissza az adósságunkat - mondta... Most már
nem kellett stratégiáról és államérdekr l t dni... - Gyere csak, öregfiú,
megmutatjuk ezeknek a vénasszonyoknak, hogy mit tudunk, ha a saját fejünk után
mehetünk!
Vagy öt percig telefonált, majd lefutott a kastély udvarába, ahol el voltak
szállásolva, és kocsijáért kiabált. Gyorsan kellett cselekedni, mert virradatig alig
másfél órányi ideje volt csupán. Fölnézett az égre, és elégedetten állapította meg,
északi irányban nehéz felh tömegek húzódnak.
Végtelenül agyafúrt fiatalember volt, hadianyagokat és repül gépeket rejtett el az
egész vidéken, szalmával befedve a cs rökben, erd kben álcázva, úgyhogy egy
sólyom sem érhetett volna a közelükbe anélkül, hogy egy puskacs ne meredt
volna rá. De ezen az éjjelen mindössze egy gépre volt szüksége, s ez a gép ott állt
teljesen felszerelve, két kazal között, ponyvával letakarva, néhány kilométernyire.
Ügy vélte, társával együtt ezen a gépen még elérheti Berlint, és ahhoz, amit tenni
akart, két ember tökéletesen elegend volt...
Kezében volt mindaz a sötét lehet ség, amelyet a tudomány az emberiség
megsemmisítésére feltalált, a pusztulás adománya, és ez az ember kalandor volt,
aki nem érzett együtt az emberiséggel...
A fekete fiatalember úgy mosolygott, mint akit nagy szerencse ért, mint akire
nagy öröm vár. Szavaiból, amikor parancsait kiadta, a szenvedélyes öröm is
kihallatszott, megjegyzéseit nagy, sz rös kezének mutatóujjával er sítette meg.
- Szemet szemért - mondta, - ezért megfizetünk. Rajta, fiúk, nincs veszteni való
id nk.
Nemsokára a közép-európai ellenfél szíve irányában, a Westpháliát és
Szászországot befed felh rétegek fölött rohant tovább villámgyors
atommeghajtású repül gépén, egy napsugár zajtalanságával. A gép irányítását
megkönnyítette a foszforeszkáló giroszkópirányt .
Nem szállt túlságosan magasra, néhány százlábnyira a földet eltakaró,
összetorlódott felh tenger sötét felszíne felett siklott tovább, állandóan készen
arra, hogy annak nedves sötétségébe bukjon alá, ha felt nne egy ellenséges
vadászgép. A fiatal pilóta figyelmét teljesen lekötötte, hogy szemmel tartsa az
iránymutató csillagokat és az alatta lev , hol sima, hol dimbes-dombos
felh réteget. Az alsó réteg néhol hatalmas, lávaszer en megdermedt síkságokat
alkotott, máshol tépett, áttetsz nyiladékok tátongtak, egyes helyeken pedig
örvényszer területeken iszonyú mélységb l felvillantak a föld homályos foltjai.
Egy alkalommal egészen tisztán ki tudta venni egy nagy vasúti állomás lámpákkal
és jelzésekkel körülrajzolt vonalait, máskor pedig egy nagy domb oldalán ég
szalmakazal lángjait, amelyek füstgomolyag mögül törtek fel. Bár a föld jórészt
láthatatlan maradt, a zaj feljutott hozzájuk. A páratömegen keresztül felzúgott a
vonatok dübörgése, és amint a gép célját mindjobban megközelítette, a kakasok
kukorékolása is...
A felh tenger feletti elmosódó ég el ször csillagos volt, kés bb, a hajnal
közeledtével színtelen fény húzódott lassan át északról keletre. A Tejút lassan
beleveszett a kékségbe, és a kisebb csillagok eltünedeztek. A kormánynál ül
kalandor arcán, melyet néha megvilágított az irányt lapjának zöldes fénye,
csillogott valami abból a határozott szépségb l, amelyet az egy célra
összpontosított, er s akarat kölcsönöz, valamint egy-egy vonás abból a bárgyú,
gyermeki boldogságból, amelyet a végre mégiscsak megszerzett gyufás-doboz
öröme kelt. Kevésbé nyugtalan társa az atombombákat tartalmazó, hosszú,
koporsó alakú ládán ült, szétvetett lábakkal. Olyan bombák voltak ezek, amelyek
beláthatatlan ideig állandóan robbantak, és amelyeknek a hatásfokát eddig még
meg sem figyelhették, mert eddig a bombák legfontosabb alkotórészével, a
Carolinummal csak elenyész en parányi mennyiségben végeztek kísérleteket,
akkor is ólomba ágyazott acéltartályokban. Bár tudatában volt annak, hogy
rettenetes pusztítás szendereg alatta, s eltökélte, hogy a kapott parancsot pontosan
végrehajtja, arca kifejezéstelen volt, elméje üres. Sasorrú profilja a csillagfényben
csak végtelen levertségr l tanúskodott.
Amikor Közép-Európa f városa közelébe értek, az ég alja lassanként már pirkadni
kezdett.
Eddig különösen kedvezett nekik a szerencse, egyetlen repül géppel sem
találkoztak. A határon cirkáló vadászgépeket még az éjszaka folyamán kerülhették
el, valószín leg nagyrészt a felh k alatt portyáztak, így a tágas égbolton sikerült
elkerülniük az rszemeket. Világosszürkére festett gépük alig ütött el az alsó
felh rétegt l. Bár a Nap lassan felkelt, és már megvilágította a keleti szemhatárt, a
franciák szerencséje kitartott, és Berlin már csak néhány mérföldnyi távolságban
volt.
Lassanként az alsó felh réteg is szétfoszlott, és északkeleti irányban, a tiszta
égbolt alatt felragyogott az éjszakai Berlin. A pilóta bal kezének ujjaival
megállapította, milyen utak és terek húzódnak odalent, követte vonalukat a
kormányhoz er sített, csillámmal fedett térképen. Ott jobb fel l a tószer
kiszögellések sora a Havel volt, azokon az erd kön túl van valószín leg Spandau,
itt ágazott el a folyó a potsdami szigetnél, és pontosan szemben volt
Charlottenburg, ahonnan széles út vezetett, akárcsak egy nyílegyenes fénycsóva, a
birodalmi f hadiszállásig. Itt volt, tisztán kivehet en a Tiergarten, azon túl a
császári palota és jobbról azok a nagy, fellobogózott épületek a közép-európai
vezérkar irodái. A színtelen virradat hideg tisztaságában mindez jól kivehet volt.
Hirtelen föltekintett valami zümmög hangra, amely szinte a semmib l jött és
mind er sebbé vált. Majdnem felettük, roppant magasságból egy német repül
körözött lefelé, hogy megtámadja az idegen gépet. Bal karjával hátraintett a
mögötte ül komor férfinak, mindkét kézzel megragadta a kis kormányt, és nyakát
kinyújtva el red lt, hogy jól felnézhessen. Bár feszült figyelemmel várta a
németet, megvetés is volt benne: ezek nem árthatnak neki. Biztos volt abban, hogy
nincs olyan német, aki versenyezhetne vele, de még a franciák legjobbjai is alig.
El ször azt hitte, hogy úgy fognak lecsapni rá, akár a sólyom, de csak emberek
közeledtek felé a fenti kemény hidegb l, éhes, mogorva reggeli hangulatban. Úgy
jöttek lefelé, mint egy lomha ember kardja, így könnyen ellenfelei és Berlin közé
kerülhetett. Még körülbelül egy mérföldnyire lehettek, amikor hangszórón utána
kiáltottak németül, s a szavak rekedt zajként érkeztek el füléhez. A németek
néhány száz méterre mögöttük és felettük, hirtelen gyanút fogtak ijeszt
némaságuk miatt, és utánuk eredtek. Kezdték megérteni, kik voltak. A pilóta most
már nem figyelt rájuk, csak az el tte fekv városra ügyelt, s egy darabig a két
repül gép versenyt repült.
Egy golyó süvített el mellette, mintha valaki eltépett volna egy darab papírt, aztán
egy második golyó követte. Valami ütés zaja hallatszott.
Most már cselekednie kellett. A széles körutak, a park, a paloták rohanva
közeledtek feléjük.
- Rajta! - mondta a pilóta.
Hátul a sovány arc megmerevedett. Mindkét kezével kiemelte a ládából a nagy
atombombát, és a láda peremének támasztotta. A bomba hatvan centiméter
átmér fekete gömb volt, két füle között egy kis celluloid dugasszal. Lehajolt a
bombához, míg szájával el nem érte a dugaszt. Ezt kellett leharapnia, hogy az
induktort leveg érje. Mikor meggy dött, hogy könnyen hozzáfér a dugóhoz,
kihajolva fölmérte a terepet és a távolságot, gyorsan el rehajolt, leharapta a dugót,
és oldalt kilökte a bombát.
- Kész - suttogta hangtalanul.
A lezuhanó bombából vakító vörös fény és örvényl , spirális láng csapott fel,
amely mindkét repül gépet pehelyként földobta és oldalt taszította. A pilóta
csillogó szemmel, fogait összeszorítva, nagy köröket leírva egyensúlyozott, hogy
visszanyerje a gép biztonságát. A hátulsó, komor férfi kezével és térdével
szorította magát a géphez, bár oda volt szíjazva, orrlyukai kitágultak, ajkába
harapott...
Mikor újból lepillanthatott, mintha egy kis vulkán kráterébe nézett volna le. A
császári palota nyitott kertjében gonoszan pompázó, reszket csillag köpte és
zúdította feléjük lángjait és füstjét, akárcsak valami rettenetes vádiratot. A nagy
magasságból nem láthatták a fejvesztetten menekül embereket, és nem
figyelhették meg az épületeket közvetlenül ért hatást, míg hirtelen a hatalmas
palota homlokzata meg nem ingott, és a k épület, mint a vízbe dobott cukor, a
ragyogó fényben szétolvadt. A hátul ül férfi egy pillanatra elámult, kivillantotta
nagy fogait, aztán amennyire szíjai engedték kinyújtózkodott, és leharapta a
második bomba dugóját is, ledobta korábbi társa után.
Most a robbanás közvetlenül alulról érte el a repül gépet, és oldalra fordította,
függ legesen felhajította. A bombákat tartalmazó láda egészen félrefordult. A
bombavet gépiesen kiemelte a harmadik bombát is, leharapta celluloid dugóját.
De miel tt ezt is kidobhatta volna, a repül gép egészen oldalra d lt. Ösztönösen
kiegyenesedett, hogy egyensúlyát visszanyerje, s ekkor a kezében felejtett bomba
felrobbant, és a gép és utasai a leveg be szétszóródó fém- és porszemcsékké
váltak, a sötét épületekre pedig egy harmadik, örvényl t zoszlop zuhant le...
1914

John Hersey: Hirosima (Gáspár Endre fordítása)

A zajtalan villanás

1945. augusztus 6-a reggelén, japáni id szerint pontosan 15 perccel 8 óra után,
abban a pillanatban, amikor Hirosima felett az atombomba robbant. Tosiko
Szaszaki kisasszony, a Kelet-ázsiai Horganym vek személyzeti osztályának
tisztvisel je éppen leült a gyár irodájában, és a szomszéd íróasztal felé fordult,
hogy valamit mondjon az ott ül hivatalnoklánynak. Ugyanebben a pillanatban
Maszakazu Fudzsii doktor keresztbe vetett lábakkal letelepedett, hogy elolvassa
az Oszaka Aszahit magánkórházának a Hirosimát öntöz hét folyamdelta egyike
fölé kinyúló verandáján. Hatszuyo Nakamura asszony, egy szabó özvegye
konyhája ablakában állott, és szomszédját nézte, hogyan bontja le a t zvédelmi
vonal útjában álló házát. Wilhelm Kleinsorge atya, a Jézus-társasághoz tartozó
egyik német pap alsóruhájában, rendje háromemeletes missziós épületének
legfels emeletén, az ágy hátához d lve a Stimmen der Zeit cím jezsuita
folyóiratot olvasta. Terufumi Szaszaki doktor, a város nagy, modern
vöröskeresztes kórházának fiatal orvosa a kórház egyik folyosóján haladt végig,
egy Wassermann-vizsgálat céljából vett üvegcse vérrel kezében. Kiyosi Tanimoto
tisztelend úr, a hirosimai metodista egyház lelkésze Koi nyugati külvárosában
egy gazdag ember házának kapuja el tt állott, és éppen arra készült, hogy kirakja
egy targoncából a holmit, amelyet a városból hozott, hogy biztonságba helyezze a
B/29-esek Hirosimában általánosan várt, összpontosított repül támadása el l. Az
atombomba százezer embert ölt meg. Ez a hat azok között volt, akik túlélték a
pusztulást. Még ma sem értik egészen, hogyan maradtak életben, mikor annyi más
ember meghalt. Mindegyikük egész sor apróságra emlékszik vissza, részletekre és
véletlenekre, egy idejében tett lépésre, arra a hirtelen elhatározásra, hogy bemegy
a házba, hogy egyik villamoskocsi helyett a másikra száll: ilyenekkel
magyarázzák megmenekülésüket. Ma már mindegyikük tudja, hogy a dönt
pillanatban tíz ember életét élte át, és több halált látott maga el tt, mint valaha
hitte volna. A dönt id pontban semminek sem voltak tudatában.

Tanimoto lelkész úr aznap reggel 5 órakor kelt fel. Egyedül volt a plébánián, mert
felesége kevéssel azel tt egyéves gyermekükkel Usidába. az északi külvárosba
költözött, hogy az éjszakákat ott töltse egy barátn jénél. Japán összes fontos
városai közül csak kett t, Kyotot és Hirosimát nem látogatta még meg nagyobb
számban a B-szan vagy Mr. B., ahogyan a japánok a B/29-eseket keser
bizalmassággal és tisztelettel elkeresztelték. Tanimoto úr is, összes szomszédaihoz
és barátaihoz hasonlóan, valósággal betege volt az aggodalomnak. Kínosan
részletes beszámolókat hallott tömegtámadásokról, Kure, Ivakuni, Tokuyama és
más közeli városok ellen. Biztosra vette, hogy Hirosima is rövidesen sorra kerül.
Az el éjszaka rosszul aludt, mert több ízben jeleztek légi veszélyt. Hirosima
hetek óta úgyszólván minden éjszaka kapott ilyen figyelmeztetést, a B/29-esek
akkoriban találkozóhelyül használták a várostól északkeletre es Biva-tavat, és
akármelyik város bombázására indultak az amerikaiak, a légier dök a Hirosima
melletti partok fölött bukkantak fel. A figyelmeztetések gyakorisága, és hogy Mr.
B. olyan következetességgel elkerülte Hirosimát, diderg félelemmel töltötte el a
város lakóit; az a hír járta, hogy az számukra az amerikaiak valami egészen
különös dolgot tartogatnak.
Tanimoto úr kis, gyors beszéd , hangos, nevetni szeret ember. Meglehet sen
hosszú fekete haját középen elválasztva viseli; a szemöldöke fölött kidudorodó
homlokcsont, kis bajusza, szája és álla furcsán öreges, fiús és mégis bölcs,
gyönge, de azért eleven kifejezést kölcsönöz arcának. Idegesen és fürgén mozog,
de óvatos, meggondolt emberre valló vigyázattal. Valóban a bomba leesése el tti
izgalmas napokon is ezek a tulajdonságok érvényesültek nála. Amellett, hogy
feleségét éjszakára Usidába küldte, Tanimoto a Nagaragava nev túlzsúfolt
lakónegyedb l, ahol a templom volt, minden elmozdítható holmit elszállított a
város középpontjától két mérföldre fekv Koiba, egy selyemgyáros házába. A
gyáros, bizonyos Matszui úr ebben az id ben üresen álló telkét több barátjának és
ismer sének rendelkezésére bocsátotta, hogy féltett jószágaikat biztos távolságra
vihessék a valószín támadási területt l. Tanimoto minden nehézség nélkül
elszállította targoncáján a székeket, imakönyveket, bibliákat, oltári felszereléseket
és templomi irományokat, de az orgona és egy nagyobb zongora elviteléhez
segítségre volt szüksége. Egy Matszuo nev barátja el nap segítségére volt
abban, hogy kivigye a zongorát Koiba. Ennek ellenében is megígérte
Matszuónak, hogy vele együtt elhúzza leánya ingóságait. Ezért kelt fel ezen a
napon ilyen korán.
Tanimoto elkészítette magának reggelijét. Szerfölött fáradtnak érezte magát. A
zongora el napi kicipelése, az álmatlanul töltött éjszaka, a hetek óta tartó
aggodalom és a hiányos táplálkozás - mindez elég volt ahhoz, hogy kevés
bizalommal lásson neki az aznap reá váró feladatoknak. De volt még valami más
is: Tanimoto az Egyesült Államokban szerezte meg lelkészi képesítését, a georgiai
Atlanta Emory College nev f iskoláján. Tanulmányait 1940-ben fejezte be;
kit en beszélt angolul, amerikai divat szerint öltözködött, és egészen a háború
kitöréséig élénk levelezést folytatott amerikai barátaival. Nem csoda, hogy
ezekben a kémgyanús napokban az emberek fokozódó bizalmatlansággal néztek
rá. A rend rség több ízben kihallgatta, és éppen néhány nappal azel tt jutott
tudomására, hogy egyik befolyásos ismer se, bizonyos Tanaka nev , a Toyo
Kiszen Késa G zhajózási Társaság egyik nyugalmazott tisztvisel je, akit
keresztényellenes felfogásáról, hangoskodó jótékonyságáról és er szakosságáról
ismertek Hirosimában, többek el tt megbízhatatlan egyénnek mondotta
Tanimotót. Ezért, hogy nyilvánosan jó japánnak mutatkozzék, elvállalta a helyi
légvédelmi társaság, a Tonarigumi elnökségét, úgyhogy egyéb teend i és
kötelességei mellett mintegy húsz család légoltalmi készül déseinek irányítása is
az feladata lett.
A kritikus nap reggelén Tanimoto hat óra el tt elindult Matszuo házába. Itt
kiderült, hogy egy ruhával és háztartási cikkekkel megrakott tanszut, nagy japán
ládát kell elszállítaniuk. A két férfi útnak indult. A reggel ver fényes volt és olyan
meleg, hogy a nap mindenképpen kellemesnek ígérkezett. Néhány perccel
elindulásuk után megszólalt a légvédelmi sziréna. Az egyperces bugás közeled
gépeket jelzett, de csak kisebb veszélyre figyelmeztette Hirosima lakosságát,
hiszen akkoriban minden reggel felhangzott az amerikai repül gép közeledését
jelz bugás. A két férfi tovább tolta a targoncát a város utcáin át. Hirosima
legyez alakban épült város volt, és f ként az Ota folyó hét ágától alkotott hat
szigetre terjedt ki; f kereskedelmi és lakónegyedei, melyek a város központjában
mintegy négy négyzetmérföldnyi területet foglaltak el, a lakosság
háromnegyedének szolgáltak tartózkodási helyül. Ennek a lakosságnak száma
azonban a háború folyamán az ismételt kiürítések következtében 380 000-r l 245
000-re apadt. Gyárak és lakónegyedek, valamint külvárosok s tömbökben
feküdtek a város pereme körül. Dél felé voltak a rakpartok, a repül tér és a
szigetekkel zsúfolt beltenger. A delta másik három oldalát hegyek szegélyezik,
Tanimoto és Matszuo urak az üzletnegyeden át mentek, amely már tele volt
emberekkel, aztán két folyón keresztül Koi lejt s utcáin át a kültelkek és a
dombok felé tartottak. Mikor a tömött sorokban álló házak fel l jövet egy völgybe
értek, lefújták a riadót. (A japán légelhárítók, mivel mindössze három repül gépet
láttak, abban a hitben voltak, hogy felderítésr l lehet szó.) A targonca tolása
fárasztó volt, és a két férfi, miután elérkezett a gyárépület elé, egy darabig
megpihent. Közöttük és a város között a ház egyik szárnya állott. A ház, mint
Japánnak ebben a részében az épületek nagyrésze, favázból állott, nehéz
cseréptet vel az ugyancsak fából épült falakon. Az ágynem vel és takarókkal
teletömött el csarnok kipárnázott, h vös barlang benyomását keltette. A házzal
szemben a bejárati kapu jobb oldalán nagy díszkert terült el. Repül gépbúgás
egyáltalán nem volt hallható. A reggel csendes volt, az id járás h vös és kellemes.
Ekkor félelmetes fény hasított át az égen. Tanimoto világosan visszaemlékezett rá,
hogy a fény nyugatról keleti irányban terjedt, a várostól a dombok felé. Olyan
volt, mintha a Nap lobbant volna fel hirtelen. is, Matszuo is rémülten reagált -
és mindkett jüknek volt még annyi idejük, hogy reagálhattak, mert 3500 yard,
tehát két mérföld távolságban voltak a robbanás középpontjától. Matszuo a
bejárati lépcs kön át berohant a házba, az ágynem közé vetette magát, és ott
elbújt. Tanimoto négy-öt lépcs t átugorva, a kert két nagy sziklája között keresett
menedéket. Hasával er sen hozzászorult az egyikhez. Minthogy arccal a k felé
fordult, semmit sem látott abból, ami történt. Hirtelen nyomást érzett, aztán
szilánkok, fadarabok és téglatörmelékek zuhogtak rá. Zajt egyáltalában nem
hallott. (Hirosimában senki sem emlékszik rá, hogy a bomba valamilyen hangot
adott volna. De egy halász, aki bárkájában Csuzu közeiében a beltengeren
tartózkodott, ugyanaz, akinél Tanimoto anyósa és sógorn je lakott, nemcsak a
villanást látta, hanem fülsiketít robbanást is hallott; közel húszmérföldnyire
volt Hirosimától, de a robaj er sebb volt, mint mikor a B/29-esek az onnan csak
ötmérföldnyire elterül Ivakunit bombázták.)
Mikor bátorsága visszatért, Tanimoto felemelte fejét és látta, hogy a selyemgyáros
háza összeomlott. Azt hitte, hogy a bomba telibe találta. Olyan porfelh
kerekedett, hogy körös-körül minden homályba borult. Egy pillanatra nem
gondolva arra, hogy Matszuo a romok között van, vak rémületében kirohant az
utcára. Futás közben észrevette, hogy a telepet körülvev fal ugyancsak
összeomlott - inkább a ház felé, mint attól el. Az utcán mindenekel tt egy csapat
katonát látott, ezek a robbanás pillanatában azzal voltak elfoglalva, hogy a
szemben lev domb oldalába bunkert ássanak, a japánok ugyanis ezrével
készítettek ilyen bunkereket, nyilván, hogy invázió esetén dombról dombra
védekezzenek. A katonák hanyatt-homlok rohantak ki a biztosnak látszó
fedezékb l, fejükb l, mellükr l és hátukról csorgott a vér. Hallgattak, kábultaknak
látszottak.
Mindent homokfelh takart, és ez alatt a látszólagos felh alatt a Nap egyre
jobban elsötétedett.

A bomba leesése el tti éjszakán, kevéssel éjfél el tt, a városi rádióállomás egyik
bemondója azt jelentette, hogy körülbelül kétszáz B/29-es közeledik Dél-
Honsuhoz. Azt a tanácsot adta Hirosima lakosságának, hogy keresse fel az e célra
már kijelölt „biztonsági övezeteket". Hatszuyo Nakamura asszony, a szabó
özvegye, aki a Nobori-cso nev városrészben lakott, és megszokta, hogy mindig
azt tegye, amire felszólítják, felkeltette három gyermekét, tízéves Tosio nev fiát,
valamint nyolcéves és négyéves leányát, Yaekót és Myekót, felöltöztette ket, és
elment velük a Keleti Gyakorlótér néven ismert katonai terepre a város északkeleti
szélén. Itt kicsomagolt néhány takarót, és ráfektette a gyermekeket. Ezek kett ig
aludtak, kett kor felébresztette ket a Hirosima fölött elrepül gépek bugása.
Mihelyt a gépek elszálltak, Nakamura asszony visszafelé indult gyermekeivel.
Valamivel fél három után értek haza. Otthon rögtön kinyitotta a rádiót, amely
nagy bosszúságára ismét légiveszélyt jelzett. Mikor ránézett a gyermekeire, és
látta, mennyire fáradtak, mikor továbbá eszébe jutott, hogy az elmúlt hetekben
hányszor baktattak már ki céltalanul a Keleti Gyakorlótérre, elhatározta, hogy ez
egyszer nem fog szót fogadni a rádió utasításainak, mert egyszer en nem volt
annyi ereje, hogy ismét útnak induljon. Lefektette a gyermekeket a földön
kiteregetett derékaljakra, aztán három órakor maga is lefeküdt, és nyomban olyan
mély álomba merült, hogy mikor kés bb a repül gépek arra vonultak, azoknak
bugása sem ébresztette fel.
Csak a sziréna keltette fel hajnali 7 órakor. Feltápászkodott, gyorsan felöltözött, és
elrohant a légvédelmi társaság elnökének, Nakamoto úrnak házába, hogy
megkérdezze t le, mi a teend . Nakamoto azt mondta, hogy legjobban teszi, ha
otthon marad, hacsak sürg s riadót - szakadozott szirénahangokat - nem hall.
Visszatért tehát, tüzet rakott a konyhában, kis rizst tett fel f ni, aztán leült, hogy
elolvassa az aznap reggeli hirosimai újságot, a Csugokut. Nagy
megkönnyebbülésére 8 óra felé lefújták a légiriadót. Hallotta, hogy a gyermekek
mozgolódnak, így hát mindegyiküknek adott egy marék földi gesztenyét, és
meghagyta nekik, hogy maradjanak ott, ahol vannak, hiszen az éjszakai járkálástól
biztosan fáradtak. Azt remélte, hogy újra elalszanak, de a közvetlenül délre fekv
házban lakó férfi eszeveszett kopácsolásba, zörgésbe és f részelésbe kezdett. A
helyi elöljáróság, amely Hirosima egész lakosságához hasonlóan meg volt
gy dve arról, hogy a várost rövidesen légitámadás fogja érni, fenyegetésekkel
és figyelmeztetésekkel sürgette széles t zvédelmi sávok létesítését, mert azt
remélte, hogy ezek segítségével és a folyók vizének felhasználásával minden
gyújtóbombától el idézett t z lokalizálható lesz. Így hát a szomszéd is, némi
vonakodással, feláldozta otthonát a város biztonságának. Éppen az el napon az
elöljáróság minden épkézláb iskolásleányt kirendelt néhány napra ezeknek a
zvédelmi sávoknak a létesítésére, és alig fújták le a riadót, a munka máris
megindult.
Nakamura asszony visszament a konyhába, utánanézett a rizsnek, és figyelni
kezdte, mit csinál a szomszédja. El ször bosszankodott, hogy ekkora zenebonát
csap, de aztán a szánalom szinte könnyeket csalt szemébe. Valóban
sajnálatraméltónak t nt fel el tte szomszédja, aki deszkánként szedte szét
otthonát, pedig úgyis volt elég elkerülhetetlen pusztulás mindenfelé. De a jó
asszony amellett általános, mindenkit illet részvétet is érzett, nem utolsósorban
önmaga iránt. Hiszen neki is elég nehéz sora volt. Férje, Iszava röviddel Myeko
születése el tt bevonult katonának, és felesége sokáig semmit sem hallott róla.
1942. március 5-én aztán néhányszavas táviratot kapott ezzel a szöveggel: „Iszava
si halált halt Szingapúrban." Mint a n utóbb megtudta, február 15-én halt meg,
aznap, mikor Szingapúr elesett, miután káplárrá nevezték ki. Iszava szabósága
nem jövedelmezett sokat, és minden vagyona egy Szankoku gyártmányú varrógép
volt. Halála után, mikor a segélyek elmaradtak, Nakamura asszony el szedte a
gépet, és maga kezdett foltozgatni. Ett l kezdve varrással tartotta el gyermekeit,
igaz, hogy nagyon szerényen.
Miközben Nakamura asszony szomszédját figyelte, hirtelen olyan fehér villanást
látott, mint még soha. Hogy szomszédjával mi lett, nem látta; az anyai ösztön arra
indította, hogy a gyermekeihez siessen. Egyetlen lépést tett (a ház 1350 yard,
vagyis háromnegyed mérföld távolságra volt a robbanás középpontjától), mikor
valami hirtelen elkapta, és a hálóhelyül használt dobogón keresztül a másik
szobába lökte, miközben a ház alkatrészei röpködtek körötte.
Mire meg bírta vetni a lábát, gerendák zuhogtak jobbra-balra, és tégladarabokból
egész zápor hullott rá. A romok betemették, minden sötét lett. De a törmelék nem
takarta be egészen, fel tudott állni, és szabaddá tette magát. Hallotta, hogy egyik
gyermeke kiabál: „Anyám, segíts!" és látta, hogy kisebbik leánya, az ötéves
Myeko mellig áll a törmelékben, és képtelen megmozdulni.
Miközben ész nélkül odarohant, hogy körmével kaparjon magának utat a kislány
felé, két másik gyermekét se nem hallotta, se nem látta.

A bombázás el tti napokon Maszakazu Fudzsii doktor, jómódú, az élet élvezetére

hajló, és ebben az id ben kevéssé elfoglalt ember lévén, megengedte magának azt
a fény zést, hogy kilencig, fél tízig aludjon, a bomba leesésének reggelén azonban
szerencsére korán kelt fel, mert egy vendégét kísérte ki a vasúthoz. Hat órakor
bújt ki az ágyból, és fél órával kés bb már barátja kíséretében a nem nagyon
távoli vasútállomás felé igyekezett, két folyón keresztül. Hét órára visszaért,
éppen mikor a sziréna elnyújtott hangon veszélyt jelzett. Megreggelizett, aztán -
mert a reggel máris forró volt - levetette fels ruháját, és alsóban kiült a verandára,
hogy elolvassa az újságot. A veranda - akárcsak az egész épület - furcsa szerkezet
volt. Dr. Fudzsii egy speciálisan japán intézményt mondhatott magáénak: egy
magánkórházat, mindössze egy orvossal. A Kio folyam mellé és fölé épült ház a
hasonló nev híd közvetlen közelében, harminc szobából állott, harminc beteg és
azok hozzátartozói számára, mert japán szokás szerint, ha valaki megbetegszik és
kórházba vonul, családjának egy vagy több tagja elkíséri, és ott marad vele a
kórházban, f z rá, fürdeti, masszírozza, felolvas neki, és ellátja mindazzal az
állandó családi segítséggel, amely nélkül a japán beteg valóban nagyon
elhagyatottnak érezné magát. Fudzsii doktor nem bocsátott betegeinek
rendelkezésére ágyakat, csak szalmagyékényeket. Ezzel szemben minden modern
felszerelés megtalálható volt a házban: röntgengép, diatermia és szép csempézett
laboratórium. Az épület kétharmad részben a parton állott, egyharmad részben
cölöpökön a Kio vize fölé nyúlt. Az épületnek ez a kinyúló része, ahol Fudzsii
doktor is lakott, elég furcsa építmény volt, de nyáron h vös volt, és a
nagyvárosnak hátat fordító, folyamra néz verandája a folytonosan jöv -men
hajókkal üdít látványt nyújtott. Dr. Fudzsii néha kissé szorongva nézte, ha az Ota
és mellékágai a rendesnél jobban megáradtak, de a cölöpalapzat nyilván eléggé
er s volt, és a ház mindig szilárdan kitartott.
Fudzsii doktor az utolsó hónapokban aránylag keveset dolgozott, mert júliusban,
mikor a légitámadásoktól megkímélt japán városok száma egyre kisebb lett, és
Hirosima egyre kecsegtet bb célpontnak látszott, igyekezett túladni ápoltjain
azzal a megokolással, hogy t z esetén képtelen lenne biztonságukról gondoskodni.
Ez id szerint már csak két betege volt: egy vállán sérült yanoi asszony és egy
huszonöt éves fiatalember, aki égési sebeket szenvedett, mikor Hirosima
közelében az acélm veket, ahol dolgozott, bombatalálat érte. Fudzsii doktornak
hat ápolón je volt. Felesége és gyermekei biztonságban voltak; felesége, egyik
fiával Ösakán kívül lakott, másik fia és két leánya pedig vidéken voltak,
Kyusuban. Csak egy unokahúga élt vele, s egy n - és egy férfi cseléd. Dolga
kevés volt, de nem sokat tör dött vele, mert volt némi megtakarított pénze.
Ötvenéves volt, egészséges, jó kedély , nyugodt, és esténként szeretett elüldögélni
barátaival egy pohár whisky mellett. A háború el tt Skóciából és Amerikából
hozatta kedvenc márkáját, most azonban beérte persze a legjobb japán márkával, a
Szuntory nev vel.
Fudzsii doktor lábait keresztbe rakva, alsóruhájában leült a veranda gyékényén,
feltette szemüvegét, és olvasni kezdte az Ösakában megjelen Aszahi cím lapot.
Azért ezt, mert felesége Ösakában tartózkodott, is látta a villanást. Mivel háttal
ült a robbanás központjának és az újságba nézett, vakítóan sárgának látta a
villanást. Megdöbbent és feltápászkodott. Ebben a pillanatban (1550 yard
távolságra volt a középponttól) a kórház épülete meghajlott, és szörny
roppanással belezuhant a folyóba. A doktor, aki még mindig azon igyekezett,
hogy talpra álljon, hirtelen meglódult, ide-oda dobódott, mintha valaki durva
kézzel megmarkolta volna, aztán minden tájékozódását elvesztette, mert egyszerre
az egész világ megindult körülötte, és azt érezte, hogy a vízben van.
Fudzsii doktornak még annyi ideje sem volt, hogy halálfélelmet érezzen, mert
ugyanabban a másodpercben már ráeszmélt, hogy él. Melle két V alakban
összeér gerenda közé szorult, ezek tartották fenn, mint csontpálcikák a falat ételt.
Mozdulni semerre sem tudott, de feje csodálatos módon kiáltott a vízb l, csak
törzse és lába volt benne. A kórház szétforgácsolódott darabjai, berendezésének
maradványai rült forgatagban kavarogtak körülötte. Bal vállában metsz
fájdalmat érzett. Szemüvege elt nt.

Wilhelm Kleinsorge jezsuita atya a robbanás reggelén meglehet sen összetört

állapotban volt. A japán háborús koszt érzékenyen legyöngítette, és az idegenekre
egyre ferdébb szemmel néz japánok között az utóbbi id ben nem volt jó dolga;
hiába volt német, hazája összeomlása óta is igen csekély rokonszenvnek
örvendett. Harmincnyolc éves létére Kleinsorge atya korán felserdült fiúhoz
hasonlított beesett arcával, kiálló ádámcsutkájával, süppedt mellével, lóbálódzó
kezével, nagy lábával. Esetlenül járt, járás közben kissé el rehajlott. Mindig
kimerült volt. Ráadásul két nap óta paptársával, Cieslik atyával együtt kínos
hasmenésben szenvedett, amelyért az örökös babot és az élelmiszerjegyre kapott
fekete kenyeret okolta. Egy harmadik és egy negyedik pap, akik a Nobori-cso
negyedben lév missziós ház lakói voltak - La Salle rendf nök és Schiffer atya -
szerencsésen mentes maradt ett l a bántalomtól.
Kleinsorge atya reggel hat óra tájban ébredt, és fél órával kés bb - betegsége miatt
kissé lassan öltözködött - elkezdte a misemondást a missziós kápolnában, egy kis
japán stílusú faépületben, ahol nem voltak padok, mert a hívek a szokásos japán
gyékénnyel takart padlón térdeltek a csodaszép selyemmel, bronzzal, ezüsttel,
nehéz hímzéssel ékes oltár el tt. Ezen a hétf reggelen a misén nem vett részt
más, mint Takemoto, a missziós házban lakó egyik teológus, valamint Fukai, a
püspökség titkára, Murata asszony, a misszió ájtatos keresztény házvezet je és
a többi papok. Mise után, miközben Kleinsorge atya a hálaadó imákat olvasta,
felhangzott a sziréna. Abbahagyta a szertartást, és a misszió tagjai a telepen át a
nagyobbik épületbe siettek. A földszinten, a kaputól jobbra lév földszinti
szobájában Kleinsorge atya felöltötte katonai egyenruháját, amelyet mint a köbei
népiskola tanítója kapott, és amelyet légiriadó esetén mindig viselt.
Légiriadó után Kleinsorge atya mindig kiment a szabadba, és felnézett az égre.
Ebben az esetben, mikor kilépett, nagy örömmel látta, hogy csak egyetlenegy
repül gép van Hirosima felett, amely ebben az id ben mindig látható volt ott.
Megnyugodott, hogy nem lesz különösebb baj, visszatért az épületbe, és
paptársaival hozzálátott a pótkávéból és élelmiszerjegyre kapott kenyérb l álló
reggelihez, az adott körülmények között nem valami nagy étvággyal. Az atyák
egy ideig még elbeszélgettek az asztal mellett, míg nyolc órakor le nem fújták a
riadót. Erre mind dolgukra mentek az épület különböz részeibe. Schiffer atya
visszatért szobájába, mert valami írnivalója volt. Cieslik atya egy egyeneshátú
széken ült szobájában, párnával a gyomrán, hogy fájdalmát enyhítse, és olvasott.
La Salle atya, a rendf nök, szobája ablakában állott és gondolkozott. Kleinsorge
atya a harmadik emeleten lev egyik szobába ment, ott alsóruhája kivételével
minden öltözetdarabját levetette, és leheveredett az egyik fekv helyre, aztán jobb
könyökére támaszkodva olvasni kezdte a Stimmen der Zeit cím lapot.
A szörny villanás után - amely Kleinsorge atyát, mint kés bb eszébe jutott, egy
gyermekkorában olvasott könyvre emlékeztette a Föld és egy nagy üstökös
összeütközésér l - még volt annyi ideje (1500 yardnyira a középponttól), hogy
elgondolja: közvetlen bombatalálat ért bennünket. Aztán néhány pillanatra vagy
percre elvesztette eszméletét.
Kleinsorge atya sohasem tudta meg, hogyan jutott ki a házból. Mikor felocsúdott,
azon vette észre magát, hogy a misszió veteményeskertjében döng
alsónadrágban, és a bal oldalán támadt apró sérülésekb l gyöngén szivárog a vér.
Az épületek mind összeomlottak, kivéve a jezsuita missziós házat, amelyet egy
Gropper nev pap a földrengést l való félelmében igen alaposan meger sített.
Közben a Nap egészen elsötétült, és Murata-szan, a házvezet a közelben
többször egymás után ezt kiabálta: „Su Jesusu, avaremi tamai!" „Uram Jézus,
könyörülj rajtunk!"

Terufumi Szaszaki doktor, a vöröskeresztes kórház sebésze, Hirosimába utaztában

a vonaton arra a nyomasztó, lidérces álomra gondolt, amelyet el éjjel látott. A
sebész anyja házában élt a várostól 30 mérföldre fekv Mukaihara községben, és
mindennap két órát utazott vonaton, villamoson, míg eljutott a kórházba. Az
utolsó éjjel nyugtalanul aludt, és egy órával korábban ébredt a szokottnál. Olyan
bizonytalannak, kissé lázasnak érezte magát, hogy egy darabig habozott,
egyáltalán bemenjen-e a kórházba; végre azonban gy zött benne a
kötelességérzet, és vonatra ült, kivételesen valamivel korábban, mint más
napokon. Az álom azért hatott rá olyan kellemetlenül, mert látszólag nagyon
id szer dolgokhoz kapcsolódott, amelyek amúgy is foglalkoztatták. Mindössze
huszonöt éves volt, és kevéssel azel tt fejezte be orvosi tanulmányait Kínában, a
csingtaói egyetemen. Idealista hajlamú fiatalember volt, akit nagyon bántott, hogy
a vidéki városkában, ahol anyja lakott, a lakosság orvosi ellátása annyira
elégtelen. Saját felel sségére, hatósági engedély nélkül, napi nyolcórás munkája
és a négyórás vonatozás után sorra látogatott néhány beteget. Nemrégiben aztán
azt hallotta, hogy a hatósági engedély nélkül való gyógyítást nagyon szigorúan
büntetik; egy orvoskollégája, akit l felvilágosítást kért ebben az ügyben, nagyon
komolyan összeszidta. Mindazonáltal nem hagyott fel a gyakorlattal. Álmában
aztán egy vidéki betege ágya mellett látta magát, mikor egyszerre berontott a
szobába a rend rség annak a kollégájának kíséretében, akit l tanácsot kért.
Megragadták, kivonszolták a szobából, és kegyetlenül ütlegelni kezdték. A
vonatban már-már hajlott arra az elhatározásra, hogy abbahagyja a gyógyítást
Mukaiharában. Arra, hogy megkapja az engedélyt, alig volt kilátása, mert a
hatóságok alkalmasint arra az álláspontra helyezkedtek volna, hogy a vidéki
orvosi gyakorlat nem egyeztethet össze a vöröskeresztes kórházban végzett
teend ivel.
Az állomáson rögtön villamosra szállt. (Kés bb kiszámította, hogy ha ezen a
reggelen is a rendes id ben ül vonatra, és a villamos csak néhány rövid percet
késik, mint az gyakran megtörtént, a robbanás pillanatában a város középpontja
közelében lett volna, és minden bizonnyal odaveszett volna.) Hét óra negyven
perckor érkezett meg a kórházba, és jelentkezett a f orvosnál. Néhány perccel
kés bb az egyik els emeleti kórszobába ment, ahol Wassermann-próba céljaira
vért vett egy beteg karjából. A laboratórium a harmadik emeleten volt. Bal
kezében a vért tartalmazó üvegcsével, álma és a nyugtalanul töltött éjszaka
következtében kissé kóválygó fejjel végigment a folyosón, és a lépcs felé tartott.
Még csak egy lépést tett a nyitott ablakon túl, mikor a bomba fénye hatalmas
magnéziumlánghoz hasonlóan felvillant. Térdre esett, válla közé húzta fejét, és
igazi japán módra így biztatta magát: „Szaszaki, gambare! Bátorság, Szaszaki!"
Ebben a pillanatban (az épület 1650 yardnyira volt a középponttól) orkánszer
légáram viharzott át a kórházon. Szemüvege lerepült, a kezében tartott üvegcse a
falhoz csapódott, japán papucsa lecsúszott a lábáról - egyebekben azonban, hála
szerencsés helyzetének, sértetlen maradt.
Szaszaki doktor a f orvos nevét kiáltotta, odarohant annak irodájához, és a
szertehullott üvegdaraboktól összevissza sebezve találta f nökét. A kórház ijeszt
állapotban volt: nehéz faltörmelékek és tet darabok estek a betegekre, az ágyak
felborultak, a kicsapódó üvegtáblák megsebezték az embereket, a falakra és a
padlóra mindenütt vér fröccsent, m szerek hevertek szanaszét, sok kórházi ápolt
sikoltozva szaladgált, többen holtan feküdtek. (Szaszaki egyik kollégája, aki a
laboratóriumban dolgozott, ahova neki is mennie kellett volna, szörnyethalt.
Szaszaki doktor betege, akit l éppen jött, és aki néhány pillanattal azel tt még
borzalmasan félt a vérbajtól, ugyancsak meghalt.) Szaszaki doktor volt az
egyetlen orvos a kórházban, aki sértetlen maradt.
Szaszaki doktor abban a hitben, hogy az ellenség csak ezt az egy épületet találta el
bombájával, kötszereket szerzett, és hozzálátott, hogy bekötözze a kórházban lev
emberek sebeit. Közben odakint egész Hirosimában sebesült és haldokló polgárok
százai igyekeztek a vöröskeresztes kórház felé; az ily módon megkezd invázió
csakhamar hosszú id re elfeledtette Szaszaki doktorral el éjszakai rossz álmát.
Tosiko Szaszaki kisasszony, a Kelet-ázsiai Horganym vek tisztvisel je, aki
semmin rokonságban nincs Szaszaki doktorral, a bomba leesésének napján
reggel három órakor kelt fel. Külön házi teend k vártak rá. Tizenegy hónapos
öccsét, Akiót, el nap hozták haza gyomorbántalmakkal; anyja a Tamura
gyermekkórházban helyezte el, és maga is odaköltözött hozzá. A mintegy
húszéves Szaszaki kisasszony kénytelen volt reggelit f zni apjának, egyik
fivérének, n testvérének és magának, amellett pedig - mivel a kórház a háború
következtében képtelen volt kosztról gondoskodni - neki kellett elkészítenie az
egész napi étkezést is anyja és a kisgyermek számára, ugyancsak neki kellett
ellátni egész napra való élelemmel apját is, aki egy tüzérségnek való fülvéd
gumidugókat gyártó üzemben dolgozott. Mindezeket, miel tt a gyárba ment,
kellett elintéznie. Mire munkáját elvégezte, elmosta és helyére tette az edényeket,
majdnem hét órára járt már. A család Koiban élt, és Szaszaki kisasszonynak
negyvenöt perces útja volt a Kannonmacsi nev városnegyedben lev
horganygyárig. A kisasszony a gyár személyzeti jegyzékét vezette. Hét órakor
hagyta el Koit, és mihelyt elérte a gyártelepet, a személyzeti osztályon dolgozó
többi lánnyal együtt átment a gyár dísztermébe. El nap az üzem egyik korábbi
alkalmazottja, aki a tengerészeinél szolgált, öngyilkosságot követett el; vonat alá
vetette magát Az elhunyt tiszteletére tíz órára emlékünnepélyt terveztek az üzem
dísztermében. A tágas helyiségben Szaszaki kisasszony és társn i megtették az
ünnepélyhez szükséges el készületeket. Ez a munka mintegy húsz percet vett
igénybe.

Szaszaki kisasszony visszament irodájába, és leült íróasztalához. Meglehet sen

messze volt az ablaktól, amely t le balra nyílott, háta mögött pedig két magas
könyvespolcon a gyári könyvtár könyvei állottak, amelyet a személyzeti osztály
létesített. A kisasszony leült az íróasztalhoz, betett egyet-mást a fiókba, és
kihúzott néhány ív papírt. Azt gondolta, hogy miel tt kiegészíti a személyzeti
jegyzéket az újonnan felvett tisztvisel k nevével, továbbá megteszi a kilépésekre
és a hadseregbe való bevonulásokra vonatkozó bejegyzéseket, kissé elbeszélget a
le jobbra ül másik tisztvisel vel. Éppen mikor elfordult az ablaktól, vakító
fény töltötte be a szobát. A félelem megbénította, bizonytalan ideig szinte
megkövülten ült székén (a gyártelep 1600 yard távolságra volt a középponttól).
Minden megingott, és Szaszaki kisasszony elvesztette eszméletét. A mennyezet
hirtelen megindult, a fapadló odafenn apró forgácsokra tört, az emberek felülr l
lezuhantak, és fejük felett beszakadt a tet ; f ként azonban és mindenekel tt, a
háta mögött lev könyvállványok el red ltek, és a róluk lezuhanó könyvek
lesodorták ültéb l. Bal lába borzalmasan kicsavarodott és eltört alatta. A
horganygyárban az atomer korszakának els pillanatában egy emberi lényt
maguk alá temettek a könyvek.

Albert Einstein: Van-e kiút? (M. Zemplén Jolán fordítása)

Az atombomba bevezetésének körülbelül az volt az eredménye, hogy az összes

városlakó népeket mindenütt és állandóan a váratlan pusztulás fenyegeti. Nem
kétséges tehát, hogy ezt az állapotot meg kell szüntetni, ha az ember méltónak
akar mutatkozni - legalább bizonyos fokig - a maga választotta névre: homo
sapiens. Nagyon megoszlanak azonban a vélemények arra nézve, hogy
hagyományos, a történelem folyamán kialakult társadalmi és politikai
berendezésünket milyen mértékben kell feláldoznunk, hogy elérjük az áhított
biztonságot. Az els világháború után paradox helyzetbe kerültünk a nemzetközi
konfliktusok megoldásával kapcsolatban. Nemzetközi bíróságot állítottak fel
ezeknek a konfliktusoknak békés úton való és a nemzetközi törvényeknek
megfelel megoldására. Továbbá felállítottak egy politikai szervet, egy
világparlament-félét, mely nemzetközi tárgyalások útján biztosította a békét: ez
volt a Népszövetség. A Népszövetségbe tömörült nemzetek b nösnek bélyegezték
a konfliktusoknak háborúval való megoldását.
A nemzetek tehát a biztonság illúziójába ringatták magukat, mely
elkerülhetetlenül keser csalódásra vezetett, mert a legjobb bíróságnak is csak
akkor van jelent sége, ha megvan a tekintélye és hajlama döntéseinek
végrehajtására, és szóról szóra ez áll a világparlamentre is. Egyetlen állam, ha elég
nagy gazdasági és katonai er kkel rendelkezik, könnyen az er szak útjára léphet
és szándékosan elpusztíthatja a nemzetfeletti biztonság egész épületét, ha az csak
szavakra és okmányokra épül. Az erkölcsi tekintély önmagában nem elegend a
béke biztosítására.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetét most teszik próbára. Lehet, hogy úgy kerül ki
a próbából, mint „az illúziómentes biztonság" szervezete, amire oly éget
szükségünk lenne. Eddig azonban még csak az erkölcsi tekintélyig jutott el,
melyen az én véleményem szerint túl kell jutnia.
Helyzetünket több körülmény teszi válságossá, ezek közül itt csak kett t fogok
bemutatni. Addig, míg egy állam, bár hivatalosan elítéli a háborút, kénytelen egy
esetleges háború lehet ségeivel számolni, úgy kell befolyásolnia és nevelnie
polgárait - különösen pedig az ifjúságot -, hogy azok háború esetén könnyen
alakulhassanak át használható katonákká. Ennek következtében nemcsak a
szaki-katonai kiképzést és gondolkodást keli ápolnia, hanem a nemzeti hiúság
szellemét is bele kell oltania a népbe, hogy bens készségüket biztosítsa a háború
kitörésére. Természetes, hogy az ilyen nevelés ellentétes minden olyan
törekvéssel, mely valamely nemzetfölötti szervezet erkölcsi tekintélyét akarja
megteremteni.
Korunkban a háború veszélyét egy másik technikai tényez is növeli. A modern
fegyverek, különösen az atombomba, meglehet s el nyt biztosítanak a támadó
számára a védekez vel szemben. És ennek könnyen lehet az az eredménye, hogy
még felel sségteljes államférfiak is kénytelenek lesznek egy preventív háborút
megkockáztatni.
Ezeknek a tényeknek világánál, véleményem szerint csak egyetlen kivezet út
van.
Olyan állapotokat kell teremteni, mely az egyes államok számára biztosítja a
jogot, hogy vitás kérdéseiket más államokkal törvényes alapon, a nemzetközi
jogszabályoknak megfelel en dönthessék el. Szükséges, hogy az egyes államokat
egy nemzetek feletti szervezet akadályozza meg abban, hogy hadat viselhessenek,
és ennek olyan katonai er vel kell rendelkeznie, mely kizárólag a szervezet
irányítása alatt áll.
Csak ha ez a két feltétel egészen teljesül, akkor tekinthetjük némiképpen
biztosítottnak, hogy egy szép napon nem t nünk el az atmoszférában, atomokra
bomolva.
Ha a jelenleg uralkodó politikai mentalitást nézzük, illuzórikusnak t nhetik fel,
t fantasztikusnak az a remény, hogy ezek a feltételek néhány éven belül
megvalósuljanak. Pedig nem várhatjuk be, míg a fokozatos történeti fejl dés
folyamán sor kerül rá. Mert mindaddig, míg el nem érjük a nemzet feletti katonai
biztonságot, a fent említett tényez k mindenkor, és kényszerít módon háborúba
vezethetnek. A hatalomvágynál inkább a váratlan támadástól való félelem hozhat
ránk szerencsétlenséget, ha nem közeledünk nyíltan és határozottan a
problémához, a nemzeti kereteket meg kell fosztanunk katonai erejükt l, és
minden er t a nemzet fölötti szervezet kezébe kell letennünk.
Kell en figyelembe véve a feladat minden nehézségét, egy ponton nincsenek
kételyeim. Akkor fogjuk megoldani a problémát, ha mindenki világosan belátja,
hogy nincs más, nincs olcsóbb út, mely ebb l a helyzetb l kivezetne.
Úgy érzem, kötelességem valami közelebbit mondani azokról a lépésekr l,
melyek a biztonsági probléma megoldásához vezetnek.
1. A vezet katonai hatalmak kölcsönös felügyelete a támadó fegyverek
gyártására szolgáló módszerek és berendezések felett, ezzel együtt a lényeges
technikai és természettudományos felfedezések állandó kicserélése csökkentené a
félelmet és a bizalmatlanságot, legalábbis egyel re. Az így nyert lélegzetvételnyi
id alatt komolyabb rendszabályok el készítésén kell dolgoznunk. Ezt az el zetes
lépést ugyanis annak tudatában kell megtennünk, hogy a végcél a katonai er
végleges és teljes denacionalizálása.
Erre az els lépésre szükség van, ha bármilyen sikeres mozdulatot lehet vé
akarunk tenni: óvakodjunk azonban azt hinni, hogy e lépés végrehajtása azonnal
biztonságot fog eredményezni. Még mindig fenn fog állni egy fegyverkezési
verseny lehet sége, egy esetleges jöv beli háborúra való felkészülés, és még
mindig meglesz a kísértés, hogy visszatérjünk még egyszer a „földalatti"
módszerekhez, azaz, hogy titokban tartsuk a háborúra való készül dést. Az igazi
biztonság feltétele a katonai hatalom denacionalizálása.
2. Ezt a denacionalizálást el lehet készíteni azáltal, ha egyre nagyobb arányban
cseréljük ki a tudományos és katonai-m szaki személyzetet a különböz nemzetek
hadseregeiben. A kicserélésnek gondosan kidolgozott tervek szerint kell történnie,
melyeknek célja, hogy a nemzeti hadseregeket szisztematikusan alakítsa át
világhadsereggé. A nemzeti hadsereg - vethetné ellen valaki - az utolsó hely, ahol
a nemzeti érzés csökkenésére lehet számítani. De még akkor is a nacionalizmust
fokozatosan immunizálni lehetne, a nemzet feletti hadsereg kiépülésének
gyorsaságával arányban; azonkívül az egész eljárást megkönnyítené, ha az utóbbit
újoncokkal és azok kiképzésével egészítenénk ki. A személyzet kicserélése pedig
csökkentené a meglepetésszer támadás veszélyét, és önmagában is megvetné az
alapját a katonai er források nemzetközivé tételéhez.
Ezzel egy id ben a leger sebb katonai hatalmak elkészíthetnék egy nemzetek
fölötti szervezet és egy dönt bíróság tervezetét, kidolgozhatnák, hogy melyek
legyenek ezek jogai, kötelezettségei, és hogy hatáskörük mennyire terjedjen ki.
Dönthetnénk azonkívül arról is, hogy milyen feltételek mellett választják meg
ezeket a testületeket.
Ha ezekben a pontokban sikerül megegyezni, kell en biztosítva leszünk egy újabb
világháború ellen.
3. A fent említett testületek most már elkezdhetik m ködésüket. A nemzeti
hadseregek maradványait ezután is le lehet szerelni, vagy a nemzetek feletti
hatóság parancsnoksága alá lehet helyezni.
4. Ha a katonai szempontból legfontosabb nemzetek együttm ködése biztosítva
van, meg kell kísérelni, ha lehetséges, bekapcsolni minden nemzetet a nemzetek
feletti szervezetbe, feltéve, hogy azok szándékosan csatlakoznak.
Ez a vázlat esetleg azt a benyomást keltheti, hogy jelenleg a katonai
nagyhatalmaknak túlságosan uralkodó szerep jut. Én azonban megpróbálom a
problémát úgy megoldani, hogy elkerülhessük a még nagyobb nehézségeket,
melyek egy ilyen természet feladat megoldásánál amúgy is elég nagyok.
Természetes, hogy egyszer bb el zetes megegyezésre jutni a leger sebb katonai
hatalmak, mint valamennyi nemzet, kicsi és nagy között egyaránt, mivel egy, az
összes nemzetek képvisel ib l álló testület reménytelenül ügyetlen szerv, még
el zetes eredményeket is nehéz vele elérni. De még így is, az el ttünk álló feladat
mindenkit l bölcsességet és türelmet kíván, és ez a magatartás csak akkor jöhet
létre, ha pontosan tudjuk, mennyire szükség van rá.
1945

dy Zoltán: Atombomba, hidrogénbomba, neutronbomba

Az ember elkomorul, valahányszor új fegyverfajta felfedezésér l értesítik. Mint

most a neutronbombáéról. Ezt az elkomorodást alig csökkenti, csökkentheti, hogy
efféle élményben sokszor lehetett már része a század folyamán, megszokhatta,
belefásulhatott ( ? ) ; hogy az egy f re jutó kilotonnák eddigi számához alig ad
hozzá valamit ez az új fegyver; hogy a neutronbomba ,,igazándiból" nem is
egészen új, és hogy jelenlegi állapotában inkább politikai, mintsem valódi
robbanószerkezet.
Mindazonáltal tiltakozása, elutasítása a nem kívánt fegyverfajták iránt nem
mentheti fel azt, aki a tudás fájáról evett, a bels kényszer alól, hogy m ködésük
titkait legalább hozzávet legesen kifürkéssze, megértse.
Az atom-, a hidrogén- és a neutronbomba m ködésével fogunk tehát foglalkozni,
ebben a - mondhatjuk: történelmi - sorrendben, azért is így, mert az utóbbiak
megértése feltételezi az el bbiek ismeretét. Még csak annyit: a tárgyhoz
valamennyire is konyító ember úgy érezheti, hogy atom- és hidrogénbombát tudna
készíteni (holott nem tudna!), de nincs meg ez az érzése a neutronbombával
kapcsolatban. Ennek m ködésér l ui. úgyszólván semmit sem közöltek. Ezért a
neutronbomba itteni ismertetése nem a ,,valódi" neutronbombáé, hanem egy
lehetséges (egy valószín ?) neutronbombára vonatkozik, egy olyanra, amit
töredék információkból, hasznos és haszontalan ötletekb l, de els sorban a fizikai
törvényekb l ki vélhet következtethetni, aki a tárggyal félig-meddig ismer s.

Néhány szükséges tudnivaló az atommagról

Ismeretes, hogy az összetett anyagok (vegyületek) legkisebb - még az illet anyag
tulajdonságait hordozó - egysége a molekula, az egyszer anyagoké (elemeké)
pedig az atom. A molekula mindig néhány (az él anyag molekulája sokszor jó
néhány) atomból áll. Az atomok átmér je százmilliomod centiméter körüli,
tömegük nem egyenletesen oszlik el az atom térfogatában, hanem 99,9%-nál is
nagyobb rész egy olyan kis térrészben koncentrálódik, melynek átmér je az atom
átmér jének is csak kb. százezred része! Ezt a kis - igen nagy s ség - térrészt
nevezzük az atom magjának.
A magot neutronok és protonok - összefoglaló néven: nukleonok - alkotják. A
protonok pozitív elektromos töltéssel rendelkeznek, a neutronok semlegesek;
tömegük majdnem azonos, a neutronok egy kicsit nehezebbek. A protonok igen
stabilisak, a neutronok, ha önmagukban vannak, átlagosan tízpercnyi id elteltével
elbomlanak. Az atommag belsejében azonban a neutronok is stabilisak lehetnek;
ha igen, akkor az illet atommag is többnyire stabilis. A természetben el forduló
mintegy 90 elem atomjának magja túlnyomórészt stabilis. Az elemek
tulajdonságait a mag szabja meg; pontosabban: a mag az a „központi szervez
er ", ami meghatározza, hogy a magot körülvev elektronhéj, elektronburok
milyen legyen, mely utóbbi viszont az elem tulajdonságaiért, például a kémiai
sajátságokért felel s. Nemcsak egyfajta mag hozhatja létre ugyanazt (majdnem
ugyanazt) az elektronburkot. Ha két magban a protonok száma egyenl , csak a
neutronok száma különbözik, akkor az ezekb l felépül atomok ugyanannak a
kémiai elemnek az atomjai lesznek, úgy mondjuk: ugyanannak az elemnek a
különböz izotópjaié.
Ha megmérjük egy neutron és egy proton, valamint a bel lük felépíthet
hidrogénizotóp, az ún. deutérium magjának tömegét, érdekes dologra figyelhetünk
fel. A neutron és a proton tömegének összege nagyobb, mint a deuteronnak (a
deutérium magjának) a tömege, holott azt várnánk el, hogy egyenl ek. Ezt a
„hiányzó" tömeget nevezzük tömegdefektusnak. A közismert E = mc 2 tömeg-
energia ekvivalencia kifejezés értelmében ez a hiányzó tömeg hiányzó energiának
felel meg. Mivel az energia „nem vész el", a hiányzó energia valahol megvan.
Hol? Amikor a neutront és a protont deuteronná rakjuk össze, energia szabadul fel
ún. gamma-sugárzás (rövid hullámhosszú elektromágneses sugárzás) alakjában.
Nem az E = mc 2 összefüggés teszi lehet vé az atombombát - ahogyan azt
sokszor még fizika könyvek is állítják - csupán azt jelzi a tömegdefektusok
alapján, hogy itt nagy energiákra lehet számítani, ha egyáltalában megy a dolog.
Próbáljuk ezután egy kicsit rendszeresebben áttekinteni a fentiek nyomán az
energianyerési lehet ségeket. Vegyük sorra az elemek magjait, és mindegyiknél
számítsuk ki a tömegdefektust, ill. az ennek megfelel energiát, osszuk el a
nukleonok számával és ábrázoljuk a nukleonszám vagy A tömegszám
függvényében (ld. az ábrát). Mit lehet leolvasni az ábráról? Azt, hogy
energiafelszabadulás két esetben várható: 1. ha a görbe maximumának megfelel
A-értéknél - ez kb. 60 - kisebb tömegszámú magokat rakunk össze még kisebb
tömegszámúakból; 2. ha igen nagy tömegszámú magokat két olyan részre szedünk
szét, hogy a keletkez magok tömegszámai is 60-nál nagyobbak legyenek. Az els
esetnek megfelel folyamatot fúziónak, a másodiknak megfelel t hasadásnak
(vagy fissziónak) nevezzük.
El ször a hasadás energiáját tanulta meg hasznosítani az emberiség. Békés és
háborús célokra egyaránt; de most mi csak a bombával foglalkozunk.

Az atombomba
Ahhoz, hogy maghasadás révén robbanásszer en energiát nyerjünk, meg kell
találni az erre legalkalmasabb magot, és kell találnunk valami olyan
mechanizmust, ami lehet vé teszi, hogy rövid id alatt igen sok mag hasadjon el.
A természetben található anyagok között a legalkalmasabb az uránium 235-ös
tömegszámú izotópjának, az 235U-nek a magja, a célszer mechanizmus pedig a
láncreakció. Mi ez?
1938-ban Hahn és Strassmann észrevették, hogy az uránium (mint kés bb
kiderült: els sorban az 235U) neutronokkal besugározva elhasad. A neutron
behatol a magba, ezután az két (nagyritkán három) részre esik szét. A szétesést két
(vagy három) új neutron keletkezése is kíséri. Képzeljük most el, hogy ennek a két
neutronnak mindegyike befogódik egy-egy 235U-ös magba; ezek elhasadnak, s
mindegyik hasadásból 2-2, azaz összesen 4 neutron keletkezik; ez a 4 neutron 4
újabb hasadást és összesen 8 új neutront eredményez. Egy-egy kétszerez déshez
egymilliárdod másodperc elegend , így tízmilliomod másodpercnél rövidebb id
alatt az összes mag elhasad, az energia robbanásszer en felszabadul.
Világos, hogy a láncreakció nem mehet végbe akármilyen kis urándarabkában. Ha
kicsi az urándarab, a keletkez neutronok jelent s része a felületen át megszökik,
miel tt még egy új uránmagot telibe talált volna. Ha több neutron szökik meg,
mint amennyi ugyanannyi id alatt keletkezik, akkor a bomba nem robban.
Nyilván az urándarab alakja sem közömbös, a legkedvez bb a gömb alak, mivel
ennek a felülete a legkisebb ugyanakkora térfogat esetén. Az a tömeg, amiben a
keletkez és megszök (plusz egyéb folyamatok révén „elvesz ") neutronok
száma azonos, az az ún. kritikus tömeg. Ennél nagyobb tömeg nek kell lennie a
bomba töltetének. Gömb alakot feltételezve, a kritikus tömeg (tiszta) 235U-re 15
kg, a mesterségesen (atomreaktorban) el állítható 233U-ra 5,8 kg, és az
ugyancsak mesterséges plutónium 239-re (239Pu) 4,4 kg.
Amennyiben a kritikus tömegnél valamivel nagyobb tömeg hasadóanyag együtt
van, a láncreakció azonnal megindul már egyetlen neutron hatására is; ez
származhat a mindenütt jelenlev ún. háttérb l, az uránium spontán hasadásából,
vagy mesterségesen juttathatjuk a rendszerbe. A bomba robbantása tehát azzal - az
általános iskolai tankönyvekb l is ismer s - trükkel történhet, hogy két -
egyenként a kritikusnál kisebb tömeg - hasadóanyagot hirtelen egyesítünk; az
egyesített tömeg, természetesen, már nagyobb kell, hogy legyen a kritikus
tömegnél.

A hidrogénbomba
A hidrogénbombánál a fúziós energiafelszabadítási módot hasznosítjuk.
(Megjegyezzük, hogy a fúziós energia felhasználásának békés változata még várat
magára, bár egyre nagyobb er feszítéseket tesznek ez irányban.)
A fúziós bombához a legcélszer bb egyesítend könny magokként a hidrogén 2-
es és 3-as tömeg izotópjának - a deutériumnak és a tríciumnak - a magjait
választani (innen a H-bomba elnevezése). A lezajló folyamat (ún. magreakció) a
következ :
2H+3H-4He+n,
azaz az egyesítés eredményeként egy hélium-4-es mag és egy neutron keletkezik
energiafelszabadulás kíséretében.
Itt is kell találnunk valamilyen módszert, ami révén hirtelen nagyszámú
magreakciót idézhetünk el . Hogyan válthatunk ki egyáltalán egy ilyen
magrekciót? Ehhez az kell, hogy a deuteront nagy sebességgel hozzáütköztessük a
tríciumhoz; elég nagy (relatív) sebességnél a deuteron áthatolhat a trícium
magjának a „falán" (az ún. potenciálgáton), bekövetkezik a reakció.
Laboratóriumokban - neutronok el állítása céljából - ezt a reakciót úgy szokták
el idézni, hogy a deuteronokat gyorsítóval felgyorsítják, és bombázzák velük a
trícium céltárgyat. A módszer azonban energianyerésre nem használható: a
deuteronok felgyorsításához sokkal több energia kell, mint amennyi a reakciókban
keletkezik (ui. a deuteronoknak csak igen kis százaléka hoz létre reakciót). A
megoldást a csillagok példája szolgáltatja. A csillagok belsejében igen magas a
mérséklet, ezért az ott lev anyag részecskéi igen nagy sebességgel mozognak:
a nagy sebességgel összeütköz (könny ) magok különféle fúziós reakciókat
hoznak létre: ez szolgáltatja a csillagok energiáját (ezért fénylenek a csillagok).
Ha tehát a deutérium-trícium keveréket nagy h mérsékletre hevítjük
(negyvenmillió fok fölél), igen nagyszámú reakció zajlik le, igen nagy energia
szabadul fel: a H-bomba felrobban.
Hátra van még annak megbeszélése, hogy hogyan és mivel állítsuk el a magas
mérsékletet? Atombombával. Az atombomba robbanásakor igen nagy energia
keletkezik kis térfogatban, igen magas lesz a h mérséklet, ui. az egy részecskére
jutó átlagos (mozgási) energia arányos a h mérséklettel.
Mivel a fúziós reakcióknál nincs kritikus tömeg (csak a gyutacs szerepét betölt
atombombánál), ezért H-bomba akármekkora méretben el állítható (nagyméret
atombombánál ui. a töltetet igen sok darabból kell összerakni, és problematikus
lehet a darabok hirtelen - egyszerre történ - egyesítése).
Említsük még meg, hogy a mai H-bombákban tulajdonképpen nem található
trícium, hanem az a robbanás pillanatában keletkezik, lítium és a hasadásból ered
neutronok reakciójából.

A neutronbomba
A neutronbomba iránti „igény" sok évvel ezel tt az USA-ban született meg,
amikor valaki felvetette, hogy nagy tömeg én támadó harckocsik ellen a
legsikeresebben neutronsugárzást lehetne alkalmazni. Ez a sugárzás - viszonylag
akadálytalanul - áthatol a tank falán, és a belül található embereket súlyosan
károsítja, megöli. Atom- és H-bombák robbanásakor keletkezik neutronsugárzás,
de ugyanakkor igen nagy romboló és h hatás, valamint gamma-sugárzás és
maradék radioaktivitás is jelentkezik, ami szükségtelen, s t káros a területen lev
épületállomány és az ottani további életlehet ség szempontjából, ugyanakkor az
utóbbi hatások ellen a harckocsi úgyis viszonylag védett, hacsak nincs a robbanás
epicentrumában.
Más, pl. laboratóriumokban is használt neutronforrások szóba sem jöhetnek, mivel
ezek neutronsugárzása túl gyenge.
Maradt az a megoldás, hogy az atom- ill. H-bombát kell módosítani úgy, hogy
lehet leg nagy neutronsugárzásuk legyen kis rombolóer és kis maradék
radioaktivitás mellett.
Mindenekel tt eldöntend , hogy n-bombának fúziós vagy hasadási típusú
szerkezet-e a megfelel bb. Ehhez azt kell tudni, hogy a rombolóer - a
lökéshullám - attól függ, hogy a bomba térfogatában mekkora h mérséklet
keletkezik, ez pedig attól, hogy mekkora a töltött részecskék mozgási energiája
formájában felszabaduló energia. Nos, ennek alapján egyértelm en a fúziós típust
kell el nyben részesíteni! Ui. pl. U-235-ös mag hasadásakor összesen kb. 200
MeV energia szabadul fel, ebb l mindössze 4-5 MeV, vagyis az összenergia 2-
2,5%-a esik a neutronokra, a többi zömében a töltött részecskékre. Ezzel szemben
pl. az említett deutérium-trícium reakciónál a felszabaduló kb. 17,6 MeV-b l kb.
14 MeV esik a neutronokra - ez 80%! - és csak a maradék a töltött részecskékre.
Mekkora legyen a fúziós töltet? Ha abból indulunk ki, hogy (mondjuk) 1 km-es
körzetben a sugárzás dózisa az él lényekre túlnyomórészt halálos legyen, akkor
ehhez nagyságrendben Avogadro-számnyi (kb. 6-10 23) neutron kell. Ennyi
neutron akkor szabadul fel, ha grammatomsúlynyi deutérium (2 gramm) és
grammatomsúlynyi trícium (3 gramm) lép reakcióba egymással. így igen kis
fúziós töltetre lesz szükség, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy azért
ennél valószín leg sokkal több anyag kell a nem százszázalékos hatásfok miatt.
Tehát igen kis bombáról van szó; ez összhangban van azzal, hogy különböz
források egy kilótonnás szerkezeteket emlegetnek (a hirosimai 20 kilótonnás,
hasadási típusú bomba volt).
Probléma a H-bomba begyújtása. Valószín leg ez képezi a n-bomba „titkát".
Elvileg lehet ség lehet lézerrel való begyújtásra, de ez különböz okok miatt nem
valószín . Ilyen okok, hogy a lézeres fúziós kísérletek egyel re laboratóriumban
is döcögve mennek (már amennyit tudni lehet a dologról), hogy igen alacsony
mérséklet, igen nagy teljesítmény lézer (energiaforrással együtt) kellene
hozzá, és mindezeket egy ágyúlövedéknyi helyen kellene elhelyezni, bármikor
használatra kész állapotban el re összeszerelve. Ha hozzávesszük még, hogy -
állítólag - a n-bomba „tervez asztalon" régen megvan, és hogy a lézeres fúzió
ötletét csak nem túl régen vetették fel, a lézeres begyújtást kizárhatjuk.
Marad az atombombával való begyújtás. Itt a nagy kritikus tömegek okozzák a
problémát. Ha 239Pu-et veszünk, ebb l legalább 4,4 kg-ra van szükség; ez kb. 18
grammatom-súlynyi, tehát a bomba hasadási részének energiája sokkal nagyobb
lesz, mint a fúziós részé (ui. 18-szor 200 nagyobb, mint 1-szer 17,6). Vagyis a
bomba (szándékunk ellenére) dönt részében atombomba lesz!
Nem lehetne-e a kritikus tömeget csökkenteni?! Erre két lehet ség kínálkozik. Az
els , hogy a kritikus tömeget a hasadóanyag s ségének növelésével
csökkentjük. Nem nehéz kiszámolni, hogy a kritikus tömeg (igen jó közelítéssel) a
hasadóanyag s ségének négyzetévei fordítottan arányos. Ha tehát a plutóniumot
- mondjuk - tizenötszörös s ség re összenyomjuk, a kritikus tömeg kb. 20
grammra csökken. (Némileg csökkenthet a kritikus tömeg ún. reflektorok
alkalmazásával - amikor is a kiszök neutronok egy részét visszairányítjuk a
hasadóanyagba -, de ez önmagában nem elég.) Ennek a robbanóereje már kisebb
lesz, mint a mini H-bombáé, tehát valóban csak a gyutacs szerepét tölti be.
A másik lehet ség olyan transzurán elemek (izotópok) használata, melyeknél a
kritikus tömeg eleve sokkal kisebb. Itt két probléma van: az egyik, hogy ezek
„ipari méretekben" sokkal nehezebben állíthatók el , mint mondjuk a 239Pu
(mely tulajdonképpen maga is transzurán), a másik, hogy általában er sen
instabilisak, ebb l ered sugárzásuk zavaró lehet, és a bomba sem „áll el" sokáig,
mert tönkremegy benne, lebomlik a hasadóanyag. Például a 252Cf (kalifornium-
252) kritikus tömege grammokban mérhet . Ám két és fél év alatt felére bomlik le
igen er s alfa- és neutronsugárzás kíséretében (ezért laboratóriumi
neutronforrásként is használják). Atomreaktorokban termelik, de csak kevés
keletkezik, a világpiacon jelenleg milligrammja néhány ezer dollár. Egy 252Cf-ot
tartalmazó bomba már a felrobbanása el tt komolyan veszélyeztetné a
kezel személyzetet, hacsak igen er s árnyékolást (melynek tömege tonnákban
lenne mérhet !) nem alkalmaznának. Itt említjük meg, hogy a nehezebb
transzuránok hasadásánál több neutron keletkezik, a 252Cf esetén hasadásonként
átlagosan majdnem 4 (az egyel re csak az elmélet berkeiben létez ún.
szupernehéz elemek esetén pedig 10-12), tehát ez önmagában (fúziós rész nélkül)
is jó neutronforrás lenne. De a lökéshullám szintén nagy volna és a szennyez
hatás is megmaradna, ui. a hasadási bombák maradék radioaktivitása jóval
nagyobb, mint a fúziós bombáké. Vagyis: a kalifornium-bomba n-bombaként jobb
volna, mint a hagyományos atombomba, de rosszabb, mint a fúziós bomba.
Hátravan még annak latolgatása, hogy amennyiben gyutacsként összenyomott
239Pu-et (vagy pl. a kb. fele akkora kritikus tömeg , de egyéb szempontból
kedvez tlenebb 241Pu-et) akarunk használni, elképzelhet -e a szükséges méret
összenyomás?! Tudjuk ui., hogy a fémek igen nehezen nyomhatók össze,
egymillió atmoszféra kell ahhoz, hogy egy fém térfogatát felére-harmadára
összenyomjuk, azaz s ségét két-háromszorosára növeljük. Az összenyomáshoz
nagyméret berendezések kellenek - ez így nyilván nem jöhet számításba.
Azonban nekünk „pillanatokig" tartó összenyomás is elegend , ami (kémiai)
robbantással megvalósítható. Ilyen robbantásos összenyomást már régóta
végeznek; különböz fémek s ségét mintegy kétszeresére tudták növelni így,
már az ötvenes évek közepén. Ha az azóta történt fejl dést is belekalkuláljuk, nem
tarthatjuk elképzelhetetlennek, hogy a 239Pu s ségét ma robbantással 10-15-
szörösére lehet növelni - mondjuk - százezred másodpercnyi id tartamra, ami
ven elegend ahhoz, hogy a láncreakció végbemenjen.
A n-bomba ilyetén való megvalósítása hipotézisének nyilván nem mond ellent az
a tény, hogy éppen a Los Alamos-i atomfegyver-kutató intézet (USA) az egyik
vezet központ - már több, mint 20 éve - a robbantással el állított nagy nyomások
fizikája terén.
Egy ilyen n-bomba tehát bonyolultabb, mint a „közönséges" H-bomba, de egy
szempontból mégis egyszer bb: a hasadóanyagot nem kell több részben tárolni és
kés bb egyesíteni a gyutacsban, ui. a hasadóanyag az összenyomás el tt még
szubkritikus (kritikus tömeg „alatti"), és csak az összenyomás következtében válik
szuperkritikussá (azaz olyanná, hogy tömege nagyobb, mint az ahhoz az
összenyomáshoz tartozó kritikus tömeg).
Összefoglalóul azt mondhatjuk tehát, hogy az itt vázolt neutronbomba olyan, mint
Attila koporsója: három egymásba skatulyázott részb l áll. El ször egy kémiai
robbanótöltet robbanásának lökéshulláma összenyomja a 239Pu (esetleg 241 Pu
vagy egyéb alkalmas transzurán elem) hasadóanyagot, úgy, hogy szuperkritikussá
váljék a rendszer. Másodszor, ez a szuperkritikus atombomba felrobban, és
létrehozza a sokmillió fokos h mérsékletet a bomba térfogatában. Harmadszor
pedig, bekövetkezik a fúzió - felrobban a hidrogénbomba -, ez termeli a sok nagy
energiájú neutront. Természetesen van a neutronbombának is romboló hatása, de
ez 5-10-szer kisebb lehet, mint egy ugyanennyi neutront termel atombombáé.
S [ha] már Attila arany-ezüst-vas koporsójához hasonlítottuk ezt az új fegyvert,
fejezzük be ismertetésünket azzal a reménykedéssel, hogy a neutronbomba nem
válik az emberiség koporsójává.

Mihail Jemcev – Jeremej Parnov: Adjátok vissza a szerelmet! (Székely Ervin

fordítása)

A teljes tiszti, tiszthelyettesi és sorállomány megkapja szerelme

f ényképét. Többé nem látják ket. Megf elel csatornán a képek
visszaküldhet k
H E M I N G WA Y

Bíborszín , apró csillagok hulltak a friss forgácsra. Kipp-kopp... Barton

el rehajolt, hogy ne vérez djék be. A meleg cseppek patakokká egyesültek.
Furcsa, émelyg s gyengeség fogta el. A fejében g zgép zakatolt, a nyel csövét
hányinger rántotta össze.
Térdre ereszkedett, majd óvatosan eld lt. Hátára hemperedett, állát megpróbálta
minél magasabbra emelni, talán eláll a vérzés. De máris betöltötte száját a fanyar,
sós íz. A kék ég lassan hullámzani kezdett felette, és fátyolként elúszott. A
kezével beletúrt a homokos, szúrós f be, még érezte az éles forgácsokat is az ujjai
közt, fels ajkán pedig az alvadt vércsomót. Hanem a szirénákat már nem hallotta.
Száguldó ment autón érkeztek az egészségügyi szolgálat emberei. Óvatosan
hordágyra helyezték Bartont. Útközben elvégezték a vérvizsgálatot, megmérték a
mérsékletét, és megszámolták gyönge pulzusát.
Négy óra múlva, amikor Allén Barton magához tért a katonakórház világoszöld
kórtermében, már megállapították a Boltzmann-állandót, és elkészült a diagnózis
is: „heveny sugárártalom", egyszer bben sugárbetegség, vagy ahogy az
egészségügyi katonák között elterjedt: fehér halál.
A fert tlenít szagú kórteremben állt a csönd. Csak a légkondicionáló berendezés
reléje kattogott id nként halkan, és az ionizátor zümmögött álmosítón.
- Sugárzás semmiképp nem érhette. A nyakamat tenném rá. - Ezeket a szavakat
Tavolski, az egészségügyi szolgálat rnagya ismételgette, mint egyfajta b völ
mondókát. - Utoljára négy nappal ezel tt végeztek méréseket a l téren. Utána én
magam vezettem le a kontrollvizsgálatot. Bartonnál semmi rendellenest nem
tapasztaltam, a többieknél sem természetesen. Tessék, itt ez a füzet, ebbe mindent
feljegyeztem. Nézzük csak... Barton... Július 26-a, 11 óra, a doziméter mutatója
nem lépi át a norma jelzést. Azóta semmi sem történhetett.
- És ha kés bb járt a l téren? - kérdezte a f orvos.
- Az nagyfokú ostobaság lett volna.
- Nem gondolja, hogy a baleset okaként mégis éppen ezt kéne közölnöm a
tábornokkal?
- Ez nem a mi dolgunk. Vizsgálja ki az esetet maga.
- Lefogadom, éppen most állítja össze a nyomozó bizottságot.
- Ebben én is biztos vagyok. S t mást is mondok: e percben határozott úgy, hogy
önt is beválasztja a bizottságba.
Tavolski cigarettáért nyúlt, f nöke abban a pillanatban bekapcsolta a ventillátort.
- A beteget hogy látta el? - kérdezte a f orvos, és fáradt mozdulattal helyezte
maga elé kidagadó erekt l kékes kezét.
- Adtam kétszázezer egység heparint... Na és a láz, pulzus, vérnyomás...
- Punkcióra lesz még szükség, és próbakimetszésre.
- Nyilvánvaló. Már intézkedtem. Ha megállapítjuk, hogy milyen részek
károsodtak, megkísérelhetjük megállítani a roncsolt sejtek elburjánzását.
A f orvos csupán biccentett. Úgy t nt, szunyókál. Elnehezült szemhéja le-
lecsukódott, és mind lassabban nyílt fel ismét.
- Mikorra határozza meg a sugárdózist? - A kérdés száraz és éles volt.
- Még néhány nap. Amikor már megállapíthatjuk, hogy csökken-e a fehérvérsejtek
ellenállási készsége.
- Tudnék ennél hatékonyabb eljárást is.
- Mit javasol tehát?
- Talán hívhatnánk a beteg mellé egy hematológus specialistát. Nos?
- Cowent?
- Úgy van. Hívja fel a telefonon! Kérje meg a nevemben, hogy utazzék ide!
Mondja neki, hogy csak rövid id re, néhány napra legfeljebb.
- Vagyis... úgy gondolja? - kérdezte halkan Tavolski.
- Ez a megérzésem. Nem egy ilyen esetet láttam életemben. Rossz a kezdet.
Nagyon rossz.
- De hát ez még csak az ötödik nap!
- Mindegy. - A f orvos megcsóválta a fejét. - Mennyi most a h mérséklet?
- Harminchét.
- Nyilvánvaló, lassan emelkedni fog... Na jó, majd meglátjuk. - Látható
er feszítéssel felállt az asztaltól, és nagyot nyújtózkodott. - Cowennak pedig
telefonáljon! Még ma! Most menjünk a beteghez, meg akarom nézni még egyszer.

19. . augusztus 1. Reggel. H mérséklet: 37,1. Pulzusszám: 78. Vérnyomás: 135/80

Barton már jó ideje ébren volt, de csukott szemmel feküdt. Már tisztában volt a
helyzetével, megértett mindent. El nap beállítottak a kórterembe egy Bürkner-
kamerát. Ha gyors elemzésre van szükség, csakis rosszul állhat a szénája. Ma
háromszor vettek t le vért. A laboránsok olykor elejtettek néhány homályos
értelm megjegyzést: „Véralvadás nincs." „Metamielociták észlelhet k."
Fenyeget hangulatuk volt ezeknek a mondatoknak.
Barton érezte, hogy Tavolski megfogta a csuklóját. Tartotta egy darabig, majd
visszahelyezte a takaróra.
- Nos, Abe, mit sikerült kitapogatnia?
- Nem alszik, Allén? Szép telt a pulzusa. Hogy érzi magát?
- Különösen, rnagy. Különösen.
- Hogy érti ezt?
- Nem tudom, miként magyarázzam... Gondolja el, olyan az egész, mint valami
álom vagy érzéki csalódás. Nézem a kezeimet, végigtapogatom a testemet -
semmi változás, ép minden porcikám. A közérzetem is meglehet s. Kissé
gyengének érzem magam, de hát ez csekélység. Úgy érzem, egy csésze kávé vagy
egy száraz gin martinival talpra állítana.
Épp ezért megfoghatatlan, hogy felemelkedni se tudok. Ki állítja, hogy az én ép
testem ezer helyen át van lyuggatva? Ki tudhatja? De én nem vagyok köteles
elhinni ezt Jobban hiszek a saját testemnek. Látszatra tökéletesen ép. Nemde?
Felülök tehát az ágyban, megtámasztom magam párnával, és akkor lassanként
elönti arcomat a forróság, elnehezül a lélegzésem, a homlokomon hideg verejték
üt ki, a torkomat forró váladék égeti. Ez elviselhetetlenül rossz... Aztán
visszahanyatlok az ágyra, és hosszú ideig nem vagyok magamnál.
Cserbenhagyott, elárult és hazudik a testem, az emlékezetem, az agyam, a
szemem. Hát valahogy így érzem magam, Abe. Ilyen különösen. Most már érti,
mi itt a különös?
- Mindent értek. De nem szabad, hogy továbbra is ezt csinálja.
- Nem szabad? Mit nem szabad? Hogy furcsán érezzem magam, azt nem szabad?
- Nem err l van szó; felkelnie nem szabad. Állandóan feküdnie kell.
- Miért?
- Ön értelmes ember, Allen. Zseniális fizikus. Én magyarázzam meg magának,
miért kell feküdnie?
- Igen. Magyarázza meg, kérem, miért! El ttem nem világos. A sorsom már
megpecsétel dött, de én csak feküdjek. Micsoda ötlet! Persze, nincs a vitának
semmi értelme, úgysem tudok felkelni. Szörnyen különös valami ez a láthatatlan
halál. Az ember nem érez semmit, nem ért meg semmit, de bevégeztetett. Már
id zítették a bombát, és meg is fogadhatod az orvos tanácsait, ám ha úgy tetszik,
nem, a töltet robban. Így van ez, Abe... Meséljen inkább arról, mi újság a bázison.
- Még csak az hiányzik, hogy ott valami újság legyen! Szörnyen nyugtalan
mindenki, aggódnak magáért, és szeretnék meglátogatni.
- Ne! Nem akarok látni senkit!
- Értem. Viszont az el bbi halotti beszédnek nem volt semmi alapja. Nem ennyire
sötét a helyzet. Talpra állítjuk mi magát... Olyan egészséges, mint volt,
valószín leg nem lesz, de meggyógyul. Nincs semmi vész.
- Mondja meg szintén, Abe, mekkora sugárzás ért!
- Nem tudom. Allen. Valóban nem tudom! Azt sem értjük egyel re, hol és miként
történt az egész. Hát még hogy mekkora volt a dózis!... Legyen türelemmel,
hamarosan kiderül.
- De megközelít leg, Abe, csak megközelít leg! Hatszáznál több vagy kevesebb?
- Semmit sem mondhatok önnek. Mellesleg honnan veszi, hogy hatszáz röntgen a
halálos adag?
- Olvastam.
- Ostobaság! Minden a sugárzás fajtájától függ, és attól, hogy milyen részek
károsodtak. Ismerek olyat, aki ezerkétszáz röntgent kapott, mégis felépült. A
másik pedig, aki csupán... Na szóval, ne terhelje az agyát zagyvaságokkal! Akar
találkozni a hozzátartozóival? Mondja meg kivel, én majd értesítem.
- Nem, Abe, köszönöm. Nincs olyan hozzátartozóm, akivel találkozni volna
kedvem... egyel re. Talán kés bb, most azonban nem, semmi esetre sem.
- Hozzak önnek valami olvasnivalót? Az lekötné. Glukózoldat-infúziót írtam el
magának. Meglehet sen kínos procedúra. Az a legjobb, ha olvas. Akar valami
krimit?
- Köszönöm, Abe, inkább fantasztikus olvasmányt szeretnék. Nemcsak a
betegségr l vonja el a figyelmemet, de a munkáról is. Teljesen átélem a
történteket. Azt érzem majd, hogy b vös hatalmú kutató vagyok, nem pedig
félhalott. Nekünk, fizikusoknak állandóan dolgoztatnunk kell az agyunkat. A
tétlenség veszélyes. A fantasztikus irodalom megfelel pótszer. Tehát, Abe, sci-fit
hozzon, kérem.

19. . augusztus 2. Éjjel. H mérséklet: 37,2. Pulzusszám: 78. Vérnyomás: 137/80.

Valóban nincs senki, akivel itt találkozni szeretnék? Nincs senki, aki hozzám
tartozna?! Hát Denise? Mi ez a szédülés? Az r összecsavarodik, spirál alakban
cs vé formálódik, majd tölcsérszer en megnyúlik. Zúgó, bongó visszhang tölti
meg ezt a fényes gy kb l álló alagutat, amely visszaszippant a múltba. Hát csak
gyorsan vissza, és meglátom Denise-t...
Fényekkel teli az éjszaka. Neonreklámok izzanak, villódznak, szórják szét a
ragyogást. Sokemeletes szállodák ezernyi ablaka csillog, olyanok, mint sárga,
áttetsz kristálytömbök. A sugárút néptelen, a tengerpart is elhagyatott. A
strandon sorakozó összecsukott tarka naperny k, mintha egy mesebeli
piramiserd fái volnának. Valahol zene szól. A taktusokba belebúg a hullámverés
zúgása. Balra t lünk - a kaszinó meg éjszakai bárok. Jobbra a strand sötét csíkja,
mögötte, mint egy szakadék, feketén tátong az óceán. A küls mólónál horgonyzó
hajók lámpái alig-alig látszanak. A világítótorony-küklopsz hunyorgat fehér
szemével. Falevelekkel borított úton haladunk, az egyik oldalán fényes kirakatok
és színes lámpák villognak, a másik oldalon a kísérteties tengerpart húzódik.
Most elágazik az út. Egy megvilágítóit földnyelv az óceán felé fordul, és a mólóra
vezet. Az srégi hagyomány b völetében a sötétség felé tartunk, hogy
csókolózzunk majd a pislákoló hajólámpások között, a homályos zöld vízb l
kiemelked szigetnyúlványon. Csak ketten haladunk most a néptelen úton, ám
ahova igyekszünk, ott már hozzánk hasonló párok vannak. És egyre megyünk,
mint akiket a mágnes vonz.
A mólón egy öreg horgász lógatja a mélység fölé hosszú botját. Egy hajólámpa
imbolygó fénye vet dik a vízre. A világos kört karcsú, sötét halak raja szabdalja
cikkekre. Egy ideig ringatóznak a zöldesszürke hullámokon, aztán alámerülnek a
fekete, olajs ség vízben, majd újra felbukkannak. Az öregember sürög-forog,
fáradhatatlanul szaladgál a mólón ide-oda, hol itt, hol ott veti be a horgot, mélyen
kihajol a korláton, de kapás csak elvétve van. Él garnélával halászik. Ilyen
csalétekre én is ráharapnék, csak az a hülye hal nem akar. Az egész banda
elvakítva, megb völten lebeg a hullámokon, olykor elt nnek, máskor újra
megjelennek a móló közelében. Az aggastyán hasát egy gázálarctáska veri.
Egyel re csak öt hal verg dik a szákban. Meg is mutatja nekünk, miközben arcán
kisimulnak a mély barázdák a gyermeki örömt l. A boldog éjszakai horgász.
A parti cölöpökön széttörnek az óceán hullámai. Szitáló permet hull az arcunkba,
friss, sós nedvességet érzünk az ajkunkon. Még a padokra is kicsap a víz. A
mozdulatlanul összebújó párok haja csillog a vízt l.
Visszahúzódunk a sötétbe. A sétány végén megpillantok egy vöröses, fényl
pontot. Szinte száguldunk a nevetést l fuldokolva, hogy lássunk még egy éjszakai
eszel st - a pörköltmogyoró-árust, aki lyukacsos serpeny jében faszénnel táplálja
a parazsat.
Kés bb, kezünkben a forró, pörkölt szagú csomaggal, újból futunk a sötétbe, hogy
elterüljünk a nappali meleget még mindig rz homokban. Ások egy gödröt,
óvatosan belehelyezem ég öngyújtómat. Ez a mi morzsányi szigetünk az éjszaka
közepén, amelybe a világ most elmerült. A pirosas visszfény Denise arcát
simogatja. Szeme alatt az árnyék még élesebb és sötétebb lesz. Három fekete
vonal - a két szeme és a szája. Az örökkévalóságban lebegünk - két lüktet , meleg
kis pont, akik egyszerre a mesékben hisznek. Azt érezzük, hogy valami nagy
rejtély közelébe jutottunk, amelyt l örökélet ek leszünk, és a szerelmünk is
örökkévaló marad.
Kés bb annyit mondtam Denise-nek: „Három év." - „Három hosszú év" - mondta
. „Mindössze három év" - javítottam ki. Ha belegondolok, tizenegy hónap, és
lejár a szerz désem. Nem jár le - már lejárt. Az id megállt, és a szerz dést
meghosszabbították - az utolsó ítéletig.
Denise-r l eddig sehol nem tettem említést. Egyetlen kérd íven sem tüntettem fel
a nevét. A katonai hatóságok úgy tudják, hogy nincs menyasszonyom. Különben
róla is készült volna molekuláris kártya. Most már ha akarom, sem láthatom
többet. Jogilag tehát idegen személy. Idegen személyeknek pedig nincs semmi
keresnivalójuk egy titkos támaszponton. Ha valamilyen csoda folytán meghallaná,
mi történt velem, és meg akarna látogatni, akkor sem engednék belépni az
övezetbe. Mindegy, hírt úgysem kap. Levelet csak közeli hozzátartozómnak
írhatnék - de hát Denise idegen személy. Nem szerepel a címe a különleges
nyilvántartásban. Akár írhatok is neki, a látogatástól mindenképpen visszatartják.
Lám, milyen árat kell fizetni azért, ha az ember visszautasítja a molekuláris
kártyát. Ráadásul, ha meghalok, csak egy év múlva értesül róla. De jól van ez így.
Máskülönben már holnap reggel itt találnék az ágyamnál egy molekuláris
utánzatot. Egy bábut, amelyik bájolog, és sírni is képes. Sima, meleg b re lenne,
ugyanolyan hangja és nevetése, még a harisnyáját is ugyanazzal a mozdulattal
húzná fel. Bár az ember itt oly egyedül van, annyira gyötri a vágy, hogy talán
észre sem venné a csalást. Rövid, kéthetes boldogság, és közben úgysem ébredsz
rá, hogy megtévesztenek. Búcsúzáskor megcsókolod a bábu nyirkos arcát. Isten
veled! Isten veled, te drága pénzen el állított, egyedi darab, a katonai titkokat
meg rz automata.
Hozzánk, a távoli l térre, ahol zajtalanul és szemmel nem láthatóan robbannak a
neutronbombák, és szóródnak szét a gamma-sugarak, nagy ritkán érkezik egy-egy
asszony. Egy évben két hétre. Olyan érzésem van, hogy valamennyien csak
bábok. Mert különben mién isznak kés bb ezek a férjek oly nekikeseredetten és
bárgyún, mindenkit l félrehúzódva!? Mint a vizet öntik magukba a whiskyt, míg
merev részegek nem lesznek. Vérben forgó szemmel saját magukat
pocskondiázzák, vadul és kegyetlenül szenvednek.
Lehet persze, hogy a látogatók igazi hús-vér asszonyok, és hogy a molekuláris
utánzatot csak rendkívüli esetekre tartogatják. Érdekes, hogy most éppen én
vagyok az - ilyen rendkívüli eset.
Voltaképpen ill bb volna az egészet saját tapasztalataim alapján megítélnem,
ahelyett hogy mások viselkedéséb l vonok le következtetéseket. Nem tudom
elhinni, hogy Denise-r l utánzatot lehetne készíteni. Az elmúlt pillanatok nem
adhatók vissza, és nem adható vissza az az éjszaka sem a tengerparton. Egy új
alaknak csak jelen ideje lehetne, múltja nem. Emlék volna csupán. Emlékeztetne
arra a Denise-re, akivel azt az éjszakát töltöttem, de maga nem rizné magában
ugyanazokat az emlékeket.
Hallottam egy pilóta esetét. A hadseregben szolgált, egy serd ben tevékenyked
egységnél. A dzsungelben kisebb helyi háború folyt ekkor. De az ilyen
háborúkban is ölnek. Támaszpontjukat éjszaka érte támadás.
A támadók úgy bukkantak el , mint manók a föld alól. El bb nekieresztettek egy
úthengert a vezetékeknek, amely félelmetes szikrázások, sistergés és csattogás
közepette átszakította az elektromos véd zárat, és maga alá gy rte a
betonoszlopokat. Azután a kisülésekt l megfeketedve, füstölögve megállt. A
támadók gyorstüzel fegyverekkel a mellükön, fejükön furnérlemezzel ezen a
keskeny nyíláson hatoltak keresztül. A furnérból és takarókból keskeny átjárót
készítettek, és máris megindult az él emberfolyam. Az rtoronyból fénykéve
pásztázta a terepet. A reflektorok sugárnyalábja s es függönyön és a növényzet
ködös páráján tört át (a monszunes k id szaka volt). A támadók reaktív
kézifegyverekb l magnéziumos tölteteket l ttek ki, s a fényszórók vakító
lobbanások után kialudtak. A mieink lángszórókat vetettek be a küzdelembe. Izzó
napalmfelh k gyulladtak védelmi vonalaink el tt a földön. Az apró, sovány
alakok karjukat szemükre szorítva, Dowse-automatájukkal és görbe kardjaikkal
együtt belehullottak a világító felh be. De rengetegen voltak, és az akadályon
vágott résen át egyre özönlöttek. A védelem megszólaltatta a golyószórókat. A
nyomjelz lövedékek kaszálták a fekete figurákat. Az elesettek nyomában
azonban mindig újak és újak támadtak. A fedezékekbe gránátokat és
gyújtóbombákat hajítottak. A támaszpont legkülönböz bb pontjain dörögtek a
robbanások. Betört a tiszti étkezde valamennyi ablaka. Kigyulladt a garázs. Hat
helikopterb l mindössze egy maradt épen.
A véd k speciális, fehér szegély lövedékekkel tüzeltek automatáikból, amelyek
szinte porrá zúzták az embereket. A hisztérikus bömböléssel teli éjszakába sárga
csikók hasítottak. Úgy látszott, a támadás megreked. Néhány percig tart még ez a
pusztító t z, és az ellenség megtörik. De valahonnan az serd l aknavet k
kezdtek tüzet okádni a támaszpontra. És a támadók egyre fokozták a nyomást.
Benzines bombáktól lángot fogott a törzskari épület. Megszakadt a telefon-
összeköttetés. Ezzel a különböz védelmi gócok elszakadtak egymástól. A
partizánoknak sikerült megvetniük a lábukat a teniszpálya körzetében, ahonnan
nehézgéppuskákkal támadták állásainkat. A mieink még csak fel sem
egyenesedhettek a fedezékben. Kicsit kés bb már az összeköt járatokban folyt a
küzdelem. A támadók ördöngösen használták rövid kardjukat, ráadásul a sötétben
is jobban tájékozódtak. Ekkor az ezredparancsnok harcba bocsátotta a különleges
felderít osztag katonáit. Álcázóköpenyben, fejükön gázálarccal olyanok voltak,
mint az ördögök, mikor elt ntek a sötétben. Alig hallhatóan robbantották kábító
gázzal töltött gránátjaikat. Egyesével, szinte zajtalanul dolgoztak. Borzasztóan
értették a dolgukat. Néhány perc alatt megtisztították az összeköt járatokat, és
röviddel rá a teniszpályán is elhallgattak a géppuskák. A harc kimenetele ismét
hajszálon függött. A mérleg két serpeny je bizonytalan egyensúlyi helyzetbe
került.
A támaszpontot azonban újból robbanások sorozata remegtette meg.
Harcképtelenekké váltak a gyorstüzel ágyúkkal felszerelt könny harckocsik.
Mikor a könyvtár is kigyulladt, olyan világos lett, mint nappal. A lángcsóva
vonítva tört az ég felé. Aztán újabb lobbanások következtek, és a föld felett fény-
és koromfoszlányok gomolyogtak. Mindenütt az ég benzin fojtó és édeskés szaga
érz dött - megsemmisült a f - és üzemanyagraktár. Egy másik robbanáshullám
a hangárból söpörte ki a m szakiak járm veit. A törzsépület beszakított ablakaiból
papírlapok szálltak alá keringve. Az ezredes kiadta a parancsot a molekuláris
dezintegrátor bevetésére. Ám azonnal kiderült, hogy hiányoznak az ultrahang
gerjeszt k. Ez volt a vég kezdete.
Füst borított mindent, a földet, az eget és az égb l lezúduló es t is. Az izzó
homályban sötét árnyalakok nyomultak el re. A felderít ket egyenként
kaszabolták le. Az átjárót ekkor még páncélozott járm vek fedezték, de a
teniszpályán megint megszólaltak a géppuskák. Világossá vált, hogy a partizánok
er iket a támaszpont északnyugati sarkán, a l tér körzetére összpontosítják. Az
els védelmi vonaltól már csak egy úszómedence választotta el ket. A medence
szélén álló két m ugrótoronyban géppuskaállásokat létesítettek. A
kezel személyzet azonban a fényt l elvakultan megmerevedett, mint egy állókép.
Néhány másodperc múlva meg is pecsétel dött a sorsuk. M ködésbe kezdtek a
lángszóróik. A napalm végigszáguldott a vízen. De a medence túloldalán
elhelyezkedett partizánoknak sikerült idejében visszavonulni. Mégis súlyosan
megfizettek, mert menekülés közben közeli, jól kivehet célpontokká váltak az
automata fegyverek el tt.
A pillanatnyi sikeren felbuzdult az ezredparancsnok, és gáztámadást vezényelt. De
a partizánok valamilyen úton-módon a véd k hátába kerültek, és felrobbantottak
egy magasfeszültség transzformátorállomást, és a leveg ben szétpukkanó
plazmagömbök valószín tlen infravörös fényeket lobbantottak.
Az serd l rakéták süvítettek el . Az átjárót véd páncélozott járm veket
gránátok és gyújtóbombák tették harcképtelenné. A partizánok hatalmas áradata
heves rohammal, súlyos veszteségeket okozva, bekerítette az els védelmi
vonalakat. Most már a támaszpont minden pontjáról tüzeltek a támadók. A
különböz körzetek között megszakadt mindenfajta kapcsolat. Mind több
fedezékben alakult ki kézitusa. A véd k elkeseredetten védekeztek, de a sorsuk
már eld lt. A védtelenül maradt átjárónyíláson a támadók újabb és újabb csapatai
érkeztek.
Az utolsó, még ép helikopter a leveg be emelkedett. Kétszáz láb magasból ontotta
a tüzet a támadókra, miközben a támaszpont egyik végéb l a másikra szállt.
A toronyból, amelyet most másodszor is elfoglaltak a partizánok, t z alá vették a
helikoptert. Kénytelen volt feljebb emelkedni. A harc kimenetele már nem volt
kétséges. Váratlanul a pilóta egy rohanó n i figurát fedezett fel a füst és a lángok
között. A támaszponton csak egy n tartózkodott - az ezredes felesége az évi
kéthetes látogatás alkalmából.
A helikopter lejjebb ereszkedett. A föld közvetlen közelében a pilóta kinyitotta az
ajtót, és lebocsátott egy kötélhágcsót, közben állandóan tüzelt. A n
megkapaszkodott és felhúzta magát. A pilóta feljebb vitte a gépet. Ekkor az
asszony megindult, és villámgyorsan felkapaszkodott az imbolygó hágcsón. A
férfi kihajolt, megragadta a karját, behúzta a gépbe, majd miután bevágta az ajtót,
még magasabbra szállt.
Tett még egy kört a lángoló támaszpont felett, azután az óceán felé vette az útját,
ahol a parthoz közel horgonyzott egy repül gép-anyahajó egy rhajóraj
kíséretében.
A támaszponton már véget ért a harc. A partizánok most fegyverezték le az utolsó
ellenállókat. A pilóta és az asszony gyakran visszanézett, és még sokáig szemükbe
nt az éjszakai dzsungelben világító ég vörös gy .
Ám a helikopter nem jutott az óceánig. Üzemanyaghiány miatt a pilóta
kényszerleszállást hajtott végre egy posványos tisztáson. Ott álltak tehát
szánalmasan a b zös mangrovék és a leveg ben összefonódott liánok kusza
szövevénye között, a jól megtermett, huszonöt év körüli férfi meg az apró termet
, aki nemrég szemtanúja volt tulajdon férje lefejezésének. Most folyton
kiáltozott, azt hitte, kígyók támadnak rá. Id nként nyálkás gombák és csigák értek
hozzá, ilyenkor meg az undor miatt sikoltozott. Néhány óra múlva pedig, mikor az
érintések helyén duzzanatok keletkeztek, keserves sírásra fakadt
kétségbeesésében. Egyszóval pontosan úgy viselkedett, mint ahogy minden
civilizált n viselkedett volna hasonló körülmények között. A pilótába mégis
befészkelte magát a gyanú. Képtelenségnek tartotta, hogy egy stratégiailag ilyen
fontos támaszpontra egy valódi asszony jöhessen látogatóba.
Gyanakvása napról napra n tt, és erre volt némi alapja is. Megváltozott az
asszony magatartása. Olyan könnyeden és engedékenyen viselkedett, mintha nem
is lett volna az, aki néhány napja hordók között megbújva végignézte, ahogy
bambuszrúdra t zik a férje fejét. Ugyanakkor a pilótát is különös hangulatok
lepték meg, amikor megfeledkezett arról, hogy a n nek nemrég még volt egy
házastársa - neki magának megbecsült elöljárója -, és úgy érezte, hogy az asszony
mindig is csak vele élt, és hozzá jött két hétre látogatóba.
De aztán megint rátört a gyanakvás, és vad kérdez sködéssel gyötörte az asszonyt,
egy perc múlva pedig bocsánatáért esedezve csókolta le a könnycseppeket a
szempillájáról. Kesernyés és sós könnycseppeket. Egy ízben szájon vágta, és
feszült érdekl déssel leste, amint a kiserkent vér vékony patakként lefolyik a n
állán, és a blúzán szétterjed egy rozsdabarna folt.
Másnap viszont gyengéden csókolgatta a n felduzzadt ajkát, egy órával kés bb
azonban arról faggatta, hogy mindig ilyen gyorsan alvad-e meg a vére.
Egyetlen tájoló segítségével törtek el re a dzsungelben, hátizsákok súlyától
görnyedten. Amikor a helikoptert elhagyták, összecsomagoltak mindenféle
felszerelést és élelmet. A hátizsákok napról napra könnyebbek lettek, de a
gyötrelmes útnak nem akart vége szakadni. Az asszony jámboran és megadással
rte a sértegetéseket, amit l a férfi még bizalmatlanabbá, ingerlékenyebbé vált.
Mind s bben ismétl dtek az er szakos rohamok. Egyszer rimánkodással,
másszor tettlegesen próbálta a pilóta kicsikarni az asszony vallomását. „Ki vagy,
te?" - ordított rá. És olyan elkeseredett volt ez az artikulátlan kiáltás, hogy a
dzsungel vadjai feleletképpen üvöltésbe fogtak, és csak hosszú id múltán
csillapodtak le.
A n pedig látszólag nem értette, mit akar t le. A sírása könnyen csapott át
nevetésbe, és ártatlanul nézte a férfit nagy ibolyakék szemével.
Egy éjszaka aztán, mikor körös-körül foszforeszkálnak a gombák, mint a
ragadozók szemei, és amikor az erdei vadak inni járnak a patakpartra, a pilóta
teljesen eszét vesztette.
„Meg kell tudnom, ki vagy" - hörögte. - Így nem bírom már tovább! Mondd meg,
ki vagy... Valld be! Nagyon kérlek..."
Fölrázta a n t. De az most sem értette, mit kíván t le a férfi, legalábbis úgy tett,
mint aki nem érti. Ekkor a pilóta fojtogatni kezdte, közben borzadállyal érezte is,
hogy valami iszonyút, jóvátehetetlent cselekszik, de nem volt képes megfékezni
magát. Mikor az asszony aléltan feküdt már a kezei között, üvöltve eliramodott,
de belegabalyodott az ejt erny selyembe. Üggyel-bajjal kitépte magát, és rohant a
nedves tüskés bozóton át. Futás közben minduntalan a kezét próbálta megnézni,
de sötét volt, nem látott semmit, és csak száguldott tovább. Már nem tudta, mit
követett el, azt sem, miért rohan, nem is menekülni akart. Csak száguldott
megállás nélkül, szólongatta a n t, és szerette volna megnézni a kezét, de feje
körül csak repül kutyák szálldostak.
Mikor a pilóta kikeveredett a dzsungelb l, arcát s borosta fedte, szemeit vadul
forgatta, testét vastag piszokréteg lepte be, és a földszín foltok között jól látszott
re zöldes árnyalatú, egészségtelen színe. Állítólag olyan volt, mint egy bomlott
agyú lemur, feltéve persze, hogy a lemuroknak is megbomolhat az agyuk.
A pilótát ideggyógyintézetben helyezték el. Hemoterápiás kezelést kapott,
amelyt l valahogy helyreállt az értelmi egyensúlya, bár szerintem teljesen
beszámítható nem lett. Ezért van az, hogy néhányan e történetet csak beteges
fantáziálásnak tartják, amit az magyaráz, hogy az egyetlen, aki életben maradt a
teljes garnizonból, és oly sokáig bolyongott egyedül az serd ben. De hát ki
tudja...
Én hajlok rá, hogy higgyem a történetet. Ha eszembe jut, mindig Denise-re
gondolok, és nyomasztó érzés kerít hatalmába. Mintha mindez velünk történt
volna, én bolyonganék a páratelt serd ben, Denise pedig ott maradt volna
örökre... a s ben. Szemeim el tt a gombák fehér foltjai foszforeszkálnak,
arcomhoz nedves pókháló ér. Valami id nként eltakarja a gombákat. Ez a tulajdon
kezem. Egyéb nem is látható.
Valamikor megesküdtem magamnak, hogy semmiképpen nem engedem, hogy
Denise-r l molekuláris utánzatot készítsenek. Semmiképpen! És jó, hogy így
történt. Olyannak rzöm t az emlékezetemben, mint amilyen egykor a
tengerparton volt. Ahogy ott térdelt a kis gödör el tt, amelyben égett a t z,
pedig mintha valami ismeretlen istenséghez fohászkodott volna. Hosszúkás
árnyéka a sötét óceán felé nyújtózkodott a vörhenyes homokon.
Így látom t magam el tt... Ennél többre nincs szükségem. Rajtam már semmi és
senki nem segíthet. Miért éppen velem történt ez az egész? Mindig abban a hitben
éltem, hogy engem minden baj és szerencsétlenség elkerül. Hogy történt, mikor és
hol? Tudom vagy nem tudom - hát nem egyre megy, ha egyszer úgysincs
segítség? Mennyi id m maradt? Nem jó így feküdni, és szünet nélkül
gondolkozni. Túlságosan keserves. Mást kéne csinálnom... De miért vagyok
benne annyira biztos, hogy meghalok, miért hiszem ilyen er sen? Vannak esetek...
Hirtelen milyen könnyen érzem magam... Nem, ez nem kell! -A remény csak
jobban meggyötör, mint bármi más.

Augusztus 3. Orvosi szoba

- Nos milyennek találta ma a betegét? - A f orvos szokatlanul fiatalos volt.
Hamuszürke haját gondosan rövidre nyíratta. Simára borotvált arca még enyhén
pirospozsgás is volt.
- Hát önhöz képest cudarul fest, annyi szent - vigyorodott el Tavolski, miközben
felsegítette f nöke köpenyét.
- Ugyan már, kolléga! Tud-e mondani valami biztatót?
- A nátriumsavas vizsgálat kisebb radioaktivitást mutatott, mint vártuk.
- Ebben ne nagyon bizakodjék - legyintett a f orvos, és szokása szerint
zsémbel n lebiggyesztette az ajkát. - Ne áltassa magát! Ez még semmit sem
bizonyít. Az égvilágon semmit. Milyen volt ma a vérkép?
Tavolski átnyújtott neki egy rózsaszín rlapot.
- Hm... Lymphocyták, neutrophylek... - A f orvos hangja egyre halkult, a végén
már csak mormogott a bajusza alatt, mintha imádkozna. - Monocyták,
thrombocyták, vörös vérsejtek... - Hirtelen felkapta a fejét, és éles hangon közölte:
- Nem tér el jelent sen a normálistól. A fehér vérsejtek száma több mint
huszonötezer. De ez még semmit sem bizonyít. Tipikus relaxáció. Sajnos, hamar
változik a kép... Mérte a vér alvadási idejét?
Tavolski bólintott.
- Helyes, továbbra is mérje. A gerincvel vel mi van?
- Punkciót, mint tudja, tegnapel tt végeztünk... Egyel re bizonytalan a kép. Úgy
látszik, bizonyos id kell még...
- Igen, igen, hogyne. A vért csak akkor cseréljék ha csökken a fehér vérsejtek
száma. Most adjon be húsz milligramm thiamin-cloridot és ötszázezer egység
heparint intravénásán. Mindent kövessenek el, hogy ne lépjen fel fert zés.
- Mi a véleménye a csontvel -átültetésr l?
- Ezzel még várjon. A sérült gócokat kell felderíteni... Végül is még csak
megközelít leg sem tudjuk a röntgenegyenérték mennyiségét. El reláthatóan a
gyomor- és bélrendszerben mutatkoznak meg majd a betegség jelei a heveny
stádiumban. Résen kell lenni! Rengeteg múlik azon, hogy a betegség megtámadja-
e a gyomrot...
- Cowen holnapután érkezik.
- Nagyszer ... Addig is els sorban azt igyekezzék megállapítani, hogy a betegség
jelentkezik-e a gyomorban. Els sorban a gyomrot figyelje! Tavolski vállat vont.
- Mindjárt tíz óra. Kezd dik a vizit - mondta aztán, és a mosdóhoz lépett.

19. . augusztus 3. Reggel. H mérséklet: 37,2. Pulzusszám: 76. Vérnyomás:

130/80.
- Jó reggelt, Allen! Hogy telt az éjszaka?
- Köszönöm. Nehezen aludtam el. Tudja, mindenféle gondolatok... De jól
aludtam.
- Több alvásra lenne szüksége. Adjon altatót éjszakára - fordult Tavolski a
vérhez. - Elhoztam a megbeszélt fantasztikus könyvet. Egy elbeszéléskötetet.
Most pedig, gyerünk, megvizsgálom.
A n vér óvatosan felhajtotta a paplant. Barton kissé összehúzta magát, és az ablak
felé fordult.
Tavolski figyelmesen vizsgálgatta a gyomrát, és óvatosan végigtapogatta hosszú
hideg ujjaival, amelyek sárgák voltak a nikotintól, mert füstsz nélküli cigarettát
szívott, és csak akkor dobta el, mikor már a körmére égett. Hosszan
tanulmányozott egy halvány rózsaszín foltot Barton hasán, ahol már nem sült le a
test. Ujjheggyel megnyomogatta a foltot, és azt kérdezte:
- Itt fáj?
- Nem - felelte Barton. Kissé fázni kezdett. Libab rös lett. Igyekezett nem nézni a
vérre.
Tavolski egy csillogó m szerrel érintette meg a foltot. A hideg fém érintését l
Barton enyhén megremegett.
- Így ni! Minden a legnagyobb rendben. Meg vagyok elégedve magával, Allén.
Olvassa a sci-fit. Ráér vele, nem sürg s. Hamarosan látjuk egymást.
A n vér betakarta Bartont. A férfi azonban még sokáig nem tudott átmelegedni, és
a bels remegése is csak lassan csillapult. Felvette a könyvet.

- Á, Isten hozott! - kiáltott fel Davis, mikor megpillantotta Peter Bakert, de még
odasúgott valamit a borotváltfej nek. - Mivel lehetek szolgálatára drágalátos
húgocskám urának és parancsolójának? - tápászkodott fel az öreg viharvert, kerti
nyugágyról, és megszorította Peter párnás, nyirkos kezét.
- Ellen kéri t led a porokat, amiket megígértél neki. - Baker úgy hadarta a
mondókáját, mint aki tart az elutasítástól.
Sógora összecsapta a tenyerét.
- Tessék - mondta a borotváltfej höz fordulva -, íme a mikrokozmosz tipikus
képvisel je. Ott áll egy makroszisztéma küszöbén, és csak a magáét követeli. A
szeme el tt valósul meg valami hatalmas dolog, de fütyül rá.
A borotváltfej zavartan vigyorgott, köhécselni kezdett, és alig észrevehet en
biccentett.
Peternek ez rosszul esett. Mikrokozmosz, szisztéma... Meg akarta mondani, hogy
egyáltalán nem fütyül a hatalmas dolgokra, bár nem értette, hogy miféle
hatalmas dologról van szó, de ugyanakkor abban sem volt biztos, hogy nem egy
olyan hatalmas dologról van szó esetleg, amelyre éppen fütyülni érdemes.
- Ne haragudj, kedves rokon, csak tréfálok - mondta Davis -, de egy kicsikét
várnod kell még. Természetesen így egy kicsit kés bb pusztulnak el a poloskáitok,
de hát végül is ezen a világon valakit mindig veszteség ér.
Peter megadóan bólintott, és leült egy összecsukható székre. Beszívta a friss
leveg t, és aprókat hunyorgatva felnézett az égre, amely der s volt és barátságos.
Kicsiny gomolyfelh k kergették egymást, makacsul kerülgetve a Napot.
- .. a Nap! - jutott el Peterhez sógora éles hangja. - Ily módon a folyamathoz ez a
legideálisabb modell, ennél tökéletesebbet az ember még nem alkotott. - Davis a
biceg kerti asztalon álló kis lámpára mutatott. - És ami a legérdekesebb, az az,
hogy tökéletes... Érti, mit akarok ezzel mondani? Nos ez a tökéletes modell a
tervezett szisztémával szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban áll. Világos?
A borotváltfej felhúzta a szemöldökét, és szomorkásán kijelentette:
- Éppen ez aggaszt engem.
- Ezt pedig tudomásul kell vennie - mondta határozottan Davis, de mosolyogva
nézett beszélget társára. - Itt van bezárva a Nap, a legvalódibb égitest, az Auróra
napszámosa. Persze, jó néhányszoros mértékben lekicsinyítve. De minden egyéb
tekintetben azonos vele, a h mennyiségei is beleértve.
Davis gyengéden megütögetett egy áttetsz hengert.
- A legfontosabb a szoros összefüggés a kiindulási térfogattal - ismételte.
- I-igen - mondta elnyújtva a borotváltfej . Hallgattak egy ideig.
- Na jól van - kapott észbe Davis. - Térjünk vissza a mikrokozmoszba. Megyek,
utánanézek annak a pornak. Volna kedve elkísérni? Mesélek még valamit..."

Barton megjelölte ujjával, hol tart, leeresztette a könyvet, és behunyta a szemét.

Lassan szívta be a leveg t, és még lassabban - miután háromig számolt - fújta ki.
Ezt néhányszor megismételte, majd összezárt ajakkal dúdolni kezdett. Így próbálta
legy rni a hányingerét. Mikor kissé könnyebben érezte magát, ismét az olvasásba
kezdett.

„A sógor és a borotváltfej eltávozott. Peter magára maradt. Kalapját

megigazította, és érdekl dve szemügyre vette az asztalon álló edényt, egy sötét
burkolatú hengerféleséget, amelynek az oldalán számos különböz szín vezeték
futott végig. Aztán a henger homályos mélyén gombost fej nagyságú szikrázó
pontot vett észre.
,Ez volna a Nap-modell?' - jutott az eszébe, és közelebb húzta a székét.
Néhány másodpercig elnézte még a szikráktól ered , dereng fényt, és azt
gondolta: Ügyes kis napocska, meg kell adni. A betyárját ennek a Davisnek.
Váratlanul valami felt t vett észre. Alig érzékelhet mozgást tapasztalt a henger
belsejében, és mintha a szikrák fényesebben villogtak volna. Peter mereven
figyelt, és úgy látta, hogy a szikrázó pont mind jobban n és er södik. Kezdetben
mint egy sörét, kés bb mint egy borsószem, majd mint egy pénzdarab... és egyre
növekedett, mint egy felfújódó hólyag.
A megrémült Peter lekapta fejér l a kalapját, és letakarta vele a hengert.
El ször nem fogta fel, mi játszódott le. Aztán elborzadt. Sötét homály ereszkedett
a kertre, súlyos, tintas ség homály. Az égbolton felragyogtak a csillagok. A
házat, a füvet, a fákat, a szálldosó lepkéket - mindent elborítottak a hirtelen
érkezett éjszaka hullámai.
Peter megbénult az iszonyattól. Visszafojtott lélegzettel ült, és moccanni sem
mert.
Tudata mélyén érzékelte, hogy mi történik, és dermedten figyelte a kibontakozó
különös katasztrófát. A beköszöntött éjszaka szokatlanul sötét volt. Annyira fekete
és s , hogy el ször inkább csak sejteni lehetett, mintsem látni, mikor lassan zöld
árnyalatot kapott minden. És a leveg ben furcsa zöld fény ömlött el, mint mikor
egy akváriumban meggyújtanak egy gyenge kis lámpát...
- Ó, az a szerencsétlen hülye! - hallotta Peter sógora hangját és rohanó lépteinek a
zaját.
Valami a lábához esett, a szemébe pedig éles vakító fény csapott, mintha robbant
volna. A földre visszatért a nappal. Peter Baker remeg kézzel felemelte a földr l
zöld kalapját..."

19. . augusztus 4. Éjjel. H mérséklet: 37,5. Pulzusszám: 90. Vérnyomás: 740/85.

Tetszett-e a történet vagy sem, magam sem tudom. Inkább nyugtalanító volt és
riasztó. Az egység ideája fokozódik benne az abszurditásig. Ám itt e gondolat
konkrét, hétköznapi formában testesül meg. Ez már nem egy óegyiptomi f pap
misztikus látomása, vagy egy középkori alkimistáé, és nem is egy berkeleyi
teoretikus elvont matematikai levezetése. Eszembe jut egy részlet Ramakrisnából:
„A világmindenség elhomályosult. Maga a tér is elt nt. Kezdetben még
gondolatárnyak úszkáltak az eszmélet sötét hullámain. A tulajdon „én" tudata
lüktetett gyengén és egyhangúan. Hamarosan ez is megsz nt... Maradt csupán
egyetlen lét. Mindenfajta kett sség megsemmisült. A véges tér és a végtelen tér
egyesült." Ez az! „A véges tér és a végtelen tér egyesült." Félig zavaros, félig
profetikus fecsegés, dünnyög hebegés, de át- meg átjárják a jöv be néz képzelet
villámai. Az effajta egység eszméje és az ilyenfajta egyesülés reménye mindig is
megvolt az emberekben.
Az alkimista szimbólumok legkülönösebbike - a saját farkába harapó kígyó.
Valahol a végtelen bezárul, valahol a nagy kicsibe csap át, és az értelmetlen
gondolat értelmet nyer.
Mindig foglalkoztatott az egység kérdése, állandóan visszatér motívum volt az
életemben. A tudomány újabb és újabb eredményeit személyes kudarcnak
éreztem. Tudósok kiszámították a Friedmann-féle zárt világmodell átmér jét. A
Berkeleyben, Cérnában, Dubnában és Cambridge-ben folytatott közös kutatások
eredményezték az elemi kvark-részecskék felfedezését. Tovább tágították a
végtelent mindkét irányban. Úgy éreztem, arra születtem, hogy megtaláljam azt a
pontot, ahol a végtelenül nagy és végtelenül kicsi összekapcsolódik.
A filozófiadoktori címet a Columbia Egyetemen szereztem, kés bb kísérleti
laboratóriumokban dolgoztam Cavendishben, Göttingenben, Koppenhágában.
Kutatásaim során Lemaitre felettébb vitatott tételéb l indultam ki, mely szerint a
világmindenség egyetlen satomba s södött össze. Sehol semmi, csak egy
furcsa anyaghalmaz. És aztán egy bizonyos nullaponton felrobban a mag.
Megszületik az anyag, kialakul a tér, és az id megindul. Tiktak, tiktak - üt a
metronóm, a tér kitágul, a varázslatos összetartó er fokozatosan gyengül,
fénysebességgel n az újszülött világmindenség átmér je. Tiktak... Már
megkülönböztethet k az elemi részecskék, amelyekb l a könny elemek els ,
könnyen változó atomjai lesznek. Fekete r a végtelen. Galaktikák csillagok,
planéták... Tiktak...
Valahol egy közönséges spirális galaktika peremén, egy közönséges naprendszer
egyszer kis bolygóján élet születik. A H20-ból származó nyálkák evolúciója
eredményezi kés bb Einstein zseniális agyát. Ily módon eszmél magára a
természet, és csodálkozva felfedezi, hogy a távolodó galaktikák a hajdanvolt
robbanás következményei. De ezzel nem zárul be még a logikai kör. Másban
rejlik a helyzet paradox volta. Most szemünk láttára hullik darabokra az egység,
melyet a civilizáció bölcs jében sz ttek ábrándokból. A véges és a végtelen
egyetlen scsomóban s södött össze egykor. Egyetlen atom volt, és egyben a
világmindenség, elemi részecske és határtalan tömeg, amely rémséges
vonzerejével megbénította az id t.
De a világ felrobbant, szétszóródott és kett s arculata lett: végtelenül nagy és
végtelenül kicsi, véges és határtalan. Az anyag elvált a tért l, a tér pedig az id l.
Pontosabban, értelmünk végezte el ezt a felosztást, különválasztotta azt, ami
oszthatatlan, végigelemezte és ragyogó matematikai szintézis útján újra
egyesítette.

Noha létezik tán egy határ,

tudom jól, el nem érem soha,
egyre száguld el lem akár
repül csészealj száll tova.

Szerettem volna verset írni ezzel a címmel: Ábrándozás az elvesztett

egységr l. De ahol er tlenek az integrálok, ott nem segít az anapesztus sem.
Persze éppilyen joggal hivatkozhatnék arra a posztulátumra is: nincs tehetségem a
versíráshoz.
A poémámban elképzeltem egy fejezetet a következ címmel: Az egység
emlékei. Ezek az emlékek a neutron- és hipercsillagok. Felépítésük ugyanis
lényegében megfelel a világmindenség modelljének. A neutroncsillag talán joggal
nevezhet gigantikus méret atomnak is. Itt a részecskék olyan közelségbe
jutottak egymáshoz, mint az atommagban a nukleonok. Más hasonlattal is élhetek.
A csillag a gravitációs kollapszus során - akárcsak a kvark - olyan részecskékb l
áll össze, melyek kisebb távolságra közelítik meg egymást, mint amekkora a
tulajdon átmér jük. Ily módon a nagy beleolvad a kicsibe, a kicsi pedig
következésképpen összekapcsolódik a végtelennel.
S ki tudja, nem akkor pillantjuk-e majd meg a végtelen valódi arcát, amikor a
kisebbnél is kisebb részek után kutatunk. Valahol meg kell sz nnie a „nagyobb"
és a „kisebb" kritériumának. A természet nem ismeri ezeket a fogalmakat. A Nap
nagyobb, mint az elektron. A galaktika nagyobb, mint a Nap. Ezek abszolút
igazságok. De azt már nem tudjuk megmondani, melyik a nagyobb: a
metagalaktika vagy a kvark. Egyszer csak, mikor a részecskék hatalmas gyorsuló
nyalábokban közelítenek egymáshoz, érezhet lesz a hatásuk a világmindenségre.
Letakarhatjuk-e kalapunkkal a Napot? Ha igen, a természet megbosszulja magát...
Ha író lennék, írnék egy ilyesféle elbeszélést: Egy fizikus részecskegyorsítóban a
kvantumokat saját átmér jüknek megfelel távolságra közelíti, amikor felrobban a
hipercsillag. Különben ki tudja, lehet hogy az a csodálatos és
megmagyarázhatatlan jelenség, amit kvazárnak hívunk, csupán csak
következménye az Andromeda-, vagy a Hattyú-csillagrendszerben végzett
atomkísérleteknek. Bár a folyamat meg is fordítható. Valamely rakéta eléri a
fénysebességet - robbanás! - s a világmindenség elemi részecskévé zsugorodik.
Te jó Isten! Mik nem jutnak az ember eszébe! Miközben a végtelennel játszom, és
több milliárd fényévre repülök gondolatban, a napjaim meg vannak számlálva...
Vajon meddig jutnék el ez alatt az id alatt, ha a fény sebességével szállhatnék?
Tegyük fel, élek még kilenc napig. Ez 864 ezer másodperc. Megszorozva 300
ezerrel... Az körülbelül 250 milliárd kilométer. Milyen kevés! Milyen kevés id m
van már hátra!
Csak most értettem meg világosan. Alig-alig lépném át a naprendszer határát. Egy
tekn sbékalépéssel jutnék csak közelebb a csillagokhoz...
És ha a halál sem egyéb, mint repülés a fény sebességével? Ekkora sebességnél az
id éppúgy megáll, mint a halálban. Különös, hogy mi emberek, bármivel képesek
vagyunk magunkat vigasztalni és nyugtatgatni. A világon valamennyi gonoszság
és baj ebb l származik. Az igazságot szenvedélyek nélkül kell elfogadni.
Mindenfajta felindulás, amely rárakódik az igazságra, az öncsaláshoz vezet.
Fiatalkoromban vonzódtam a hinduizmushoz, és jógi akartam lenni. Rámakrisna
és Vivekananda voltak legkedveltebb h seim.
A halhatatlanság illúziója - a leg sibb és a legmakacsabb valamennyi illúzió
közül. Ebbe kapaszkodik az összes vallás. Szerintem az az igazán nagy ember, aki
megalkuvás nélkül néz szembe azzal, hogy halandó, és úgy vélem, több tiszteletet
érdemel, mint bármely isten. De ha valaki ilyen, akkor nincs szüksége a
tiszteletre. egyszer en ember, aki egyszer majd meghal, de ezzel mit sem
tör dve, vagy talán éppen ezért, állhatatosan a jöv ért dolgozik.
Hanem én miként jutottam ide? Én, aki mindezt tudtam, és mindezzel tisztában
voltam, egyszer csak a halál számára kezdtem dolgozni! Mikor kezd dött? Hol
volt az az utolsó, figyelmeztet jel, amely intett a veszélyre, én meg nem vettem
észre?
Hát itt a fizetség - a fehér vér. Nem, a fehér vér csak egy véletlen, nem pedig
fizetség. De az utóbbi napok nyomasztó, mardosó gondolatai azok... Most tudnék
csak igazán a világmindenségr l elmélkedni, azokról a tiszta és örök
mélységekr l, ahol mozdulatlanná válik az id . Elmém pontos és olyan kiélezett,
mint még soha. Gondolataimmal elérhetném és fölfoghatnám a b vös forgásnak,
azokat az elérhetetlen pontjait ahol összefolyik a múlt és a jöv , a vég és a kezdet.
De ehelyett kénytelen vagyok saját bukásomra keresni a magyarázatot. Itt a földön
leltem rá a pokolra, amely-megnyílt el ttem, miel tt még megjelennék Ozirisz
el tt, aki patikamérlegére helyezi összes vétkünket, és megméretünk a tizedik
tizedesjegyig.
Valamikor éppígy halt meg Louis Slotin, a fiatal és szépremény zseni, aki
tulajdon kezével állította össze Los Alamosban a legels bombát.
Hatvanháromszor sikerrel rakta össze és bontotta le az urániumdarabokat, mikor a
kritikus tömeget kellett meghatározni. Hatvannegyedszer megindult a láncreakció.
Szétdobálta a jegyzeteit, és megállította a folyamatot. Mindenki más
megmenekült, csupán pusztult el. Még az aranyfoga is sugárforrássá változott,
és a száján csapott ki a t z...
Lassan, kínok között halt meg. Szeretném tudni, mire gondolt , a legels
atombomba megalkotója. A nácik mindent elkövettek, hogy megel zzék t. De
bombájuk mégiscsak nekik volt kés bb. Mi járhatott fejében az utolsó percekben?
Vajon mi?
Úgy érzem, csak akkor érthetem meg, ha pontosan felidézem magamban a
kompromisszumok és bels megalkuvások megfoghatatlan láncolatát, amely
végül is ide jutatott. Slotin h s volt. De én mi vagyok?
Ki vagyok én? Kik vagyunk mi? Honnan hová megyünk?
Denise elárult engem és magát is. Mikor aláírtam a szerz dést, nem kérdezte,
hová és miért utazom el. Nem kérdezte, mert tudta, kitalálta, megérezte. De majd
a halál, akár a háború, minden vétket megsemmisít. A mögött a fekete m rrel
bevont ajtó mögött nem létezik sem aljasság, sem árulás, sem b ntény. Ott minden
kiegyenlít dik, minden test alkotóelemeire hullik. Százhatvannyolc órás munkahét
ünnep- és pihen napok nélkül. Folyamatos termelés. A vállalat vezet sége
reklamációt nem fogad el. A külvilággal pedig még annyi kapcsolatod sincs, mint
itt a zónában.
Miért vagyok ilyen bánatos és nyugtalan? Miért? Még Denise sem tudja, milyen
rossz itt nekem...
Csendben ideült a doktor. Azt hiszi, hogy alszom. Óvatosan kitapogatja a
pulzusomat. Alig hallhatóan számol: ,,Egy, kett , három, négy, öt."
Egy, kett , három, négy, öt... Számolom a hulló csillagokat. Augusztusi
csillaghullás. Tüzes csikók az éjszakai égbolton.
„Gyorsan kívánj valamit. Allén! Gyorsan, gondolj valamire!"
Bájos kislány ül mellettem a tet n! Csupa csipke és szalag! Csupa fehér és kék! A
padlásablakon bámulunk ki. Kék visszfény csillan a poros üvegen. Macskák
fekete, görbe körvonalai suhannak el az ablak el tt. És csillagok, csillagok...
Nézem a legnagyobb, legfényesebb csillagot. Smilesék kéménye fölött függ az
égen. Hipnotizálom. Úgy t nik, mind fényesebben és fényesebben világít, mintha
vágyakozásom gyújtaná fel. Na most! Várom, mikor esik le. Nem másért, csakis
azért, mert érdekes látvány lehet, amikor egy ekkora csillag hullik le az égr l.
Akkor mutatkozna meg igazán teljes mivoltában. Mit számítanak mellette a
morzsányi kis csillagok, amelyek úgy t nnek el, mint a szappanbuborék. Az övé
grandiózus zuhanás lesz. Leny göz bb, mint egy t zijáték karnevál éjszakáján.
„Na most esik le" - sz röm a fogaim között, és tekintetem el nem fordítanám a
csillagról. „Melyik az az óriási ? - csodálkozik a kislány. - Az ilyen nagyok is
lehullanak?" - „De mennyire! Ez például feltétlenül leesik. Méghozzá én taszítom
le t az akarater mmel."
A kislány elsírja magát. Rimánkodik, hogy könyörüljek meg a csillagon:
„De hát ott anyák is élnek és gyerekek. Hulljanak le inkább a kicsi csillagok, ahol
nem él senki. De ez hadd világítson. Úgy, de úgy sajnálom a gyerekeket és
mamákat, nagymamákat és nagynéniket, neked pedig nem kerül semmibe, hogy
ne nézz olyan er sen. Gondold meg, mi lesz, ha egyszer onnan néznek majd úgy
miránk, ahogy mi most rájuk. Nem sajnálod ket? Hogy nem szégyelled magad!"
Már nem nézem a csillagot. Ám Denise nem veszi észre, és csak könyörög,
könyörög...
Bocsáss meg, Denise, azokért a könnyekért! Bocsáss meg... Te ugyan másnapra
már mindenr l elfeledkeztél, és az óra alatt vidáman rajzoltad azokat a mókás
figurákat. Én viszont nem tudom feledni azt a csillaghullást.
Most is bennem van az a rideg gyermeki kíváncsiság. Nem, Denise, én nem
akartam rosszat a mamáknak és a gyerekeknek azon a távoli csillagon. Csak olyan
érdekes lett volna látni, ahogy leesik, és az is érdekelt, mi történt volna azután,
hogy lehullott. Mer gyermeki kíváncsiság, amelyet állítólag zseniális kutatók
egész életük során meg riznek. Az olyanok, mint Einstein vagy Bohr, emellett
tör dnek a mamákkal meg a gyerekekkel is, néhányuknak azonban egyszer en
nem jut az eszükbe.
Én és sok kollégám az utóbbiakhoz tartozunk, és ez nem azért van, mert
kifejezetten rosszak vagyunk, hanem mert egy id ben nem vagyunk képesek több
dologra is összpontosítani. Gyakran aztán valami nagyon fontos kerüli el a
figyelmünket. Minden egyes tudományos felfedezés diadala mindig er szakot és
rombolást jelent a hagyományos nézetekkel szemben, vagyis - valóságos
intellektuális despotizmus. De a felel tlenség nem szükségszer . Állandóan
gondolni kell a távoli csillagokon él anyákra és gyerekekre is. Különösen azokon
a napokon, amikor csillagok hullnak a tet kre. Hány van bel lük, Denise?
„Kilencven, kilencvenegy, kilencvenkett ..." - A doktor most engedte el a
kezemet.
Kilencvenkett . Valószín leg emelkedett kissé a lázam. Csak tudnám, miért ilyen
gyötrelmesek az éjszakák. A reggel elhozza a felfrissülést és a megnyugvást,
egyenletes fény világú be minden zsákutcát, és feloldódnak zavaros gombolyaggá
kuszálódott gondolataim. Alig várom már a reggelt. Ha elérkezik a hajnal, álomba
merülök, és nyugodtan, mélyen alszom.

19. . augusztus 5. Reggel. H mérséklet: 37,3. Pulzusszám: 84. Vérnyomás:

130/85.
Milyen hatalmuk van felettünk az álmoknak! Álmomban megjelent Denise, és ez
sokkal kínzóbb, fájóbb és er sebb élményt nyújtott, mint a valóságban. Valamikor
régen kék szín n kr l álmodtam, azóta ez az álom olykor-olykor eszembe jut. Az
álmoknak ugyanúgy meghatározott feltételeik vannak, mint mindegyik valóságos
vészetnek. Álmában az ember nem csupán néz , nem csupán résztvev , hanem
anélkül, hogy tudatában lenne, rendez , dramaturg és operat r is egy id ben.
Egyes álmokra egész életünkben emlékszünk, mint a jó filmekre. És az, ami
bennünk megszületett, lassanként önálló életet kezd élni. Ebben rejlik ösztönös
vonzalmunk az egyértelm séghez, pontosabban tudatos törekvésünk a
harmóniára. Forma és tartalom harmonikus egysége - a nap a m vészet
látóhatárán. Egész rövid életem során mindig a fizikai világ harmóniáját kutattam.
Bomlási folyamatok és kölcsönhatások z rzavarában, annihiláció és az elemi
részecskék transzmutációjának fényében olyan meghatározott és szigorú
teóriákról ábrándoztam, amelyek segítségével minden megmagyarázható.
Emlékszem, még az egyetemen történt, hogy valamelyik professzor érdekes
dolgozatot íratott velünk. Minden elemi részecske neve mellé azt a színt kellett
leírni, ami képzeletünkben akkor megjelent. Éppen nekünk, akik a világon a
legjobban tudtuk, hogy ezeknek a részecskéknek csakúgy nem lehet színük, mint
ahogy alakjuk és röppályájuk sincsen. És íme a pszichológusoknak való feladvány
- a résztvev k 70%-a a proton mellé azt írta, hogy piros. Én is a pirosat írtam.
Máig sem tudom, miért.
Itt az egyetemen volt az én világom, mindenki az ismer söm volt, legalább arcról.
Most meghalok, és pontosan azok a részecskék lyuggatnak szitává, amelyeket
egykor a képzeletemmel kiszíneztem.
Miként alakult úgy, hogy miközben a mikrovilágban kutattam a jelenségek
magyarázatát, megfeledkeztem a legegyszer bb ok-okozati összefüggésr l?
Sárkányfogakat vetettem el, s nem tör dtem azzal, mi n ki bel le. Nehéz most
magyarázatot találni. Persze, a hinduizmusban jártas ember, mint én, aki ismeri a
Kharma tanításait, egy percig sem gondol saját cselekedeteinek lehetséges
következményeivel. Kinek adtam el hát a lelkem, és hogyan?
Hogy nem jutott legalább a pilóta esete eszembe, mikor a szerz dést aláírtam?
Az életem eseményeire visszatekintve nem találok egyetlen olyan pontot sem,
amelyet árulásnak lehetne nevezni. Csak éppen mindig nyugtatgattam magam, és
semmit nem szívtam mellre. Ha valaki tud a molekuláris utánzatok létér l, kevés,
ha megtagadja, hogy a menyasszonyáról kártyát készítsenek. Világgá kell kürtölni
mindent, vagy porrá zúzni az automatát. Nem elég, ha valaki csak nem áruló,
kevés, ha valaki csak kívülálló marad, ellenszegülésre van szükség. Ha valaki
csak egyszer is felemelte a szavát, az már akkor sem kerülhet az övezetbe, ha
kés bb maga kéri. Annak már oda a jó híre. Bezzeg nekem kit a renomém...
Voltaképpen eladtam magam egy meghatározott összegért. És nem csupán
magamat, hanem három olyan évet is, amit Denise mellett élhettem volna. Már ez
a sok kesergés és sajnálkozás - egy leégett kártyajátékos siráma, semmi több. Az
életemet helyeztem a zöld mez re. A golyó a nullán állt meg, és a krupié besepert
mindent. Búcsúzom hát, ciklotron külsej kis rulettgolyó, búcsúzom
fóliacéltáblába hatoló ciklotronok. Ezúttal magam váltam céltáblává, tulajdon
testemmel fékeztem le az energiarészecskék záporozását. A kémikus szemével
nézve - ez közönséges fehérjekolloid-oldat radiolízise vízben. A radiolízis minden
tízezredik molekulában okoz károsodást, de ez éppen elegend . Van abban valami
jelképes, hogy az els atomkísérlet egyéves fordulójának el estéjén halok meg.
Persze mindenfajta véletlen azzal hozható kapcsolatba, amivel tetszik.
Nyílik az ajtó, kezd dik a vizit. Megörvendeztetem Tavolskit azzal, hogy kit a
hangulatom és optimista az életszemléletem.

Augusztus 6. Orvosi szoba.

A f orvos végigfutott a dermatológus jelentésén, majd mellényzsebébe dugta a
papirost. Mintl-3 fájdalomtól torzulna el az arca, levette a szemüvegét, egy
szarvasb rdarabbal gondosan letörölgette, és masszírozni kezdte orrnyergén a
kivörösödött csokit.
- Biztos már benne, hogy erythema? - kérdezte Tavolskit.
- Hogyne - bólintott az rnagy. - A dermatológus is úgy látja. Arra számít, hogy
hámlani kezd a b r.
- Elég baj.
Tavolski hümmögve megvonta a vállát.
- Vegyen csontvel t a mellkasból, és készüljön hozzá az átültetéshez. Nincs miben
reménykednünk. Kellemes meglepetésre már nem számíthatunk... Milyen a
vérkép?
- Egyre rosszabb.
A f orvos biccentett, mintha felettébb elégedett volna azzal, amit Tavolskitól
hallott.
- A monocyták és reticulocyták száma csökken. Gyarapodnak a duzzadt színtelen
vérsejtek.
- Várható a neutrophiliák toxikus granulációja - vetette közbe a f orvos.
- Igen. Már mi is gondoltunk rá.
- És a fehér vérsejtek?
- Csökkennek. De sokkal lassabban, mint ahogy ilyen helyzetben várható volna.
Cowen azt javasolja, hogy az átültetés el tt végezzünk teljes transzfúziót.
- Na még szép, ez csak nyilvánvaló. Hanem arról mi a véleménye, hogy a fehér
vérsejtek ilyen lassan csökkennek?
- Azt mondja, hogy önmagában véve nem lenne rossz az eredmény, csak ezzel
együtt semmi alapunk nincs az optimizmusra - vigyorgott kínosan Tavolski.
- Ezt nélküle is nagyon jól tudjuk - legyintett a f orvos. - És mit mondott még?
Tavolski megint csak a vállát vonogatta, és miután a parányi cigarettacsikket a
mosdóba pöccintette, szopogatni kezdte megégetett ujját.

19. . augusztus 7; Éjszaka. H mérséklet: 37. Pulzusszám: 88. Vérnyomás: 120/75.

Megjegyzés: a fehérvérsejtek mennyisége 800 mm2-ig esett.
Beata Travatti n vér a folyosón sétálgatott, hogy ne aludjék el. A kórtermek
üvegajtói olyanok voltak, mint fekete hasadékok. Beata el vett egy kis csomag
nescafét, és bekapcsolta a gyorsforralót. A szórt világításban alig látszott az apró
rózsaszín lángocska, a n vér zöld köpenye pedig kéknek hatott. El vett egy kis
tükröt, de miután meglátta sötét, szinte fekete fogait és színtelen sápadt arcát,
elégedetlen fintort vágott. A szórt fény felingerelte, mert minden vidám vonást
letörölt az arcáról, és ez határozottan öregítette. Beata megnyomott egy gombot, a
mennyezeten lobbant egyet a hideg fény és kialudt. Az ajtó fekete foltjai szürkévé
élénkültek. A vékony függönyökön át el sejlettek az ablakok. Odakint pirkadt.
Beata elhúzta a függönyt, arcát odanyomta a hideg üveghez. De az, amit ekkor
megpillantott a hajnali derengésben, arra késztette, hogy halkan felkiáltson, majd
berohanjon Barton betegszobájába.

Augusztus 7. Orvosi szoba.

Az ügyeletes orvost Tavolski telefonhívása ébresztette fel. Nem tért rögtön
magához, és kábán botladozott a szobában. Úgy kalapált a szíve, mint egy rosszul
behelyezett szelep a motorban. Végre kitapogatta a telefonkagylót, megnyalta
kiszáradt ajkait, és valamit belesuttogott.
TAVOLSKI: Halló! Mi újság? Maga az, Tonnie?
ÜGYELETES ORVOS: Abe? Mi jött magára, hogy ilyen korán telefonál?
TAVOLSKI: Talán aludt?
ÜGYELETES ORVOS: Én? Hogy képzeli!... De maga miért nem alszik? Nincs
ügyeletben.
TAVOLSKI: Csak egyszer en nem tudok aludni. Milyen a beteg állapota,
Tonnie? Ma lesz az operáció...
ÜGYELETES ORVOS: Épp azért kéne aludnia, hogy kipihenje magát. Nincs
semmi változás. Alszik. A h mérséklete nem emelkedik. Gondolom, reggelre
csökken is majd némileg. Aludjon jól, Abe!
Az ügyeletes orvos készült, hogy visszategye a kagylót, amikor hirtelen feltárult
az ajtó, és Beata n vér rontott a szobába. Az orvos felpattant, magasról ejtette a
kagylót a villára, közben leverte az asztali lámpát, Nem hangzott el egyetlen szó
sem, mint a némafilmeken, csak mindketten kirohantak az ajtón. A folyosó végén
egy fehér alak t nt fel. Olyan csendesen lépkedett, mint egy kísértet. Mikor az
ügyeletes orvos szeme úgy-ahogy megszokta a félhomályt, megállapította, hogy
Allén Barton halad a folyosón határozott és ráér s léptekkel. Szemei tágra nyíltak,
és visszatükrözték a gyorsforraló lángjának a fényét. Barton kinyitotta
betegszobája ajtaját, és a folyosó kiürült.

Augusztus 7. Egy órával kés bb. Orvosi szoba.

Tavolski papucsban érkezett. Tiszti zubbonyában most még idétlenebbül festett,
mint egyébként. Összehúzta magát, meggörnyedt, és tenyerével dörzsölgette
magát. Úgy viselkedett, mintha borzasztóan fázna. A f orvos panyókára vetett
köpenyben hatalmas léptekkel rótta a szobát.
Az ügyeletes orvost kiküldték a folyosóra, de megpróbált úgy viselkedni, mintha
saját elhatározásából jött volna ki, ujjaival az ablaküvegen dobolt, és valamilyen
dallamot fütyörészett. Beata n vér halkan sírdogált, és egy átnedvesedett zöld
zsebkend vel szárítgatta könnyeit.
- Magyarázza meg nekem valahogy, Tavolski rnagy, hogy kezel orvos létére
mért nem szakított annyi id t magának, hogy elolvassa az anamnézist!
Tavolski hallgatott. Amikor a f orvos ilyen hangnemben beszélt, nem volt
tanácsos válaszolni semmire. Meg se hallgatta volna a kifogásokat és
magyarázatokat. Meg aztán az elhangzott kérdésre igazán nem is volt mit felelni.
- Persze tudom, a röntgensugárzás különleges eset, nem állapítható meg els
látásra a betegnél. De ugyanilyen különleges eset végül is a lábtörés, a ficam, a
vakbélgyulladás. Azonban minden hasonló esetben, kivéve a halaszthatatlanul
sürg seket, nem kezdjük meg addig a kezelést, amíg meg nem ismerkedtünk a kór
el zményeivel. Igaz? Hogy lehet, hogy ön, régi tapasztalt orvos, nem fordított
figyelmet az anamnézisre, ahol feketén és fehéren le van írva, hogy Allén Barton
gyermekkora óta lunatizmusban szenved? Miért? Feleljen, rnagy, mért?
Tavolski hallgatott.
A f orvos a földre dobta köpenyét, leült a karosszékbe, de rögtön fel is kelt, és
újra járkálni kezdett a szobában.
- Ez a séta fogja megölni, tisztában van vele? És ráadásul közvetlenül az operáció
el tt, mikor már voltak bizonyos esélyeink a sikerre!
Váratlanul elhallgatott. De mint jaguár a ketrecben, tovább járkált egyik saroktól a
másikig. Az asztali lámpa még mindig a földön hevert. Halvány, beteges fény
derengett a szobában, a leveg ben megállt a kékes cigarettafüst. A csönd a
dobhártyájukra nehezedett.
Végül leült a f orvos. Heves mozdulattal fölkapta a lámpát a földr l és
meggyújtotta. Tavolski hunyorgott.
- Azonnal járjon utána, hogy Barton merre kószált - rendelkezett a f orvos
szárazon. - Addig semmit nem tehetünk. Megértette?
- Igen... Csak... Hogyan lehet azt megtudni? Az alvajárók kés bb már rendszerint
nem emlékeznek semmire.
- Rendszerint? De ez egy rendkívüli alvajáró. Ez egy radioaktív alvajáró, amelyik
mindenhol otthagyja a nyomát. Most már világos?
Tavolski szomorúan vette tudomásul, hogy a f orvos gúnyt z bel le, és olyan
hangot használ, amely nem volna megengedhet , de hát igaza volt mindenben, és
az rnagy most sem válaszolt.
- Telefonáljon az rségnek, hogy azonnal küldjenek egy katonát egy Geiger-szám-
lálóval. Kövessék Barton útját... Utána tegyenek jelentést.
Tavolski a telefonért nyúlt, de a f orvos bántó kézmozdulattal megállította.
- Hívja a folyosóról. Nekem is telefonálnom kell.
Tavolski sietve felállt és meggörnyedten csoszogott az ajtó felé. A f orvos nézte
hajlott hátát, mely elárulta az id s férfi fáradtságát, és heves sajnálkozás hasított a
szívébe.
- Vegyen be valami nyugtatót, Abe, és menjen nyugodtan haza. A dozimetristát
majd White doktor kíséri el.

19. . augusztus 7. Tony White, az egészségügyi szolgálat századosa

A doziméter-kezel katona azonnal a nyomra lelt, és biztosan haladtunk el re.
Barton különböz kerül utakat tett, mintha láthatatlan akadályokat kerülgetett
volna. A holdkórosok tudatalattija állandóan ébren van. Ezért reagálásuk a küls
környezetre ilyenkor sokkal pontosabb és gyorsabb, mint ébrenléti állapotban.
Csak ezzel magyarázható, miként sikerült Bartonnak észrevétlenül bejutnia az
övezetbe, majd vissza a kórházba.
El ször a golfpálya mellett haladt el, majd átsétált a medence fölött ível
betonhídon, utána élesen a rózsalugas felé fordult. Miel tt a negyedik szektort
elérte volna, újra elfordult, és a szemben lev hangár felé vette az útját, átmászott
egy kerítésen, és egy rúdon felkúszott a tet re. Bonyolult úton jutott el a hetes
szektor autóútjáig. A tet l egy fára mászott át, és azon ereszkedett le az útra. A
kaszinót megkerülve a radartoronyhoz ment. Miután a rádióállomás területén
átjutott, a legrövidebb úton a nullás szektor körüli felszántott területre ment. A
drótakadályon a második torony közvetlen közelében mászott át, nyilvánvalóan
úgy, hogy az rség nem vette észre.
Mivel a l térre csak különleges engedéllyel lehet belépni, innen kénytelenek
voltunk visszatérni a hetes szektorba, ahonnan fölhívtam a tábornokot. Az
engedélyt azonnal megkaptuk. Véd öltözékbe bújtunk és beléptünk a l térre.
Barton nyomát elég hamar megtaláltuk, amely a biológiai övezetbe vezetett.
Százötven-kétszáz méter után a doziméter hangja úgy feler södött, hogy már nem
tudtuk követni Barton útját. Ismét vissza kellett fordulni, hogy az rség
parancsnokától kérjünk egy kutyát. A parancsnok azt mondta, soha nem járul
hozzá, hogy az tudtával egy él lényt a biztos halálba vigyenek. Megint
felhívtam a tábornokot, aki kiadta az utasítást, hogy haladéktalanul bocsássanak a
rendelkezésünkre egy kutyát. Az rség parancsnoka szó nélkül tette vissza a
kagylót, és azonnal hivatta a kísér t, aki gyorsan beöltözött, és már velünk együtt
indulni készült, de az érzékeny lelk tiszt elrendelte, hogy a kutyára is rakjanak
véd felszerelést. Ebben az intézkedésben nem volt szemernyi józan értelemre
valló meggondolás sem. Tudniillik, a kutya fejét szabadon kell hagyni, hogy
követhesse a nyomokat.
Az állat határozottan vezetett bennünket, de aztán nyugtalanná vált és sz kölni
kezdett, nyilvánvaló volt, hogy valami rendelleneset szimatolt. Ezen a területen
teljesen kiégett a f , csak néhány helyütt maradt meg egy-egy bogáncskóró. A
kutya leült, fejét fölvetette a világosodó égboltra, és fájdalmas vonításba kezdett.
Ebben a pillanatban annyira emberi volt, hogy nagyon rossz érzésem támadt. A
kísér katona minden er feszítése hiábavaló volt, hogy elhúzza err l a helyr l. A
kutya mind a négy mancsával megkapaszkodott, és szünet nélkül vonított. Le
kellett l ni a szegény párát, bár kés bb úgyis elpusztult volna. Csak tudnám, hogy
az rség parancsnoka miért parancsolta rá a véd öltözetet. Valószín leg valami
vidéki állatvéd egyesület elnöke lehetett.
Szememhez emeltem a távcsövet, és rögtön rájöttem, hogy hol járt Barton.
Ameddig a szem ellát, nincs egyéb, mint pusztaság. Az egyetlen, ami szembeötlik,
az egy atomharckocsi. Csak ehhez a tankhoz mehetett, máshová nem.
A készülék hangja maximálisan fokozódott, attól fogva már nem is lett halkabb. A
harckocsi belsejében jelent sen er södött a sugárzás. Kiderült, hogy ebbe a
fémtömegbe sugarakat vezettek.
Barton tudhatta, hogy a harckocsiban a kísérletek idején bárányokat helyeznek el.
Tudat alatti impulzus vezethette ide Bartont a tegnapi transzállapotban. A
legvalószín bb, hogy az els sugárzás is itt érte egy hasonló éjjeli látogatáskor,
amelyr l természetesen másnap, mikor felébredt, nem tudott semmit. Az alapos
kutatás bebizonyította, hogy a harckocsi belsejében és a küls páncélzaton
mindenütt találhatók csupasz ujjlenyomatok. Amennyiben Bartont leszámítva, az
utolsó kísérlet óta eltelt id szakban senki nem szenvedett el sugárzást, bátran
feltételezhetjük, hogy az ujjlenyomatok csakis t le származhatnak. Ezért aztán
feleslegesnek ítélem a daktiloszkópiai vizsgálatot. Amennyire én és a katonai
körzet kriminalistája az ujjlenyomatok karakteréb l megítélhettük, azoknak egy
része röviddel ezel tt, másik része pedig néhány nappal korábban keletkezett. Ez
egyúttal meggy en támasztja alá az el bbi feltevést is, miszerint els
alkalommal is ezen a helyen szenvedett sugárzást Barton doktor.
Ezzel küldetésemet befejezettnek tekintettem. Nem volt miért tovább a
harckocsiban tartózkodnunk. Meg aztán a juhok maradványai is szörny látványt
nyújtottak. A széthullott gyapjú, fogak és csontok valamilyen fehéres szín ,
kocsonya jelleg , undorító lében úszkáltak. Egy pillanatra megjelent el ttem egy
város, tökéletesen épen maradt házaival, juhoké helyett pedig emberi
maradványokkal, olyan emberekével, akiket mindennapos tevékenységük közben
ért el a láthatatlan és hangtalan neutronzápor...
Teremt m, ne add, hogy ez bekövetkezzék! Kiszálltunk tehát a harckocsiból, és
elindultunk visszafelé. Kis id re megálltunk a szerencsétlen kutyánál. A szegény
állat nem gyanította, hogy így pusztul el. Halálos ítéletét Barton írta alá. Ezek a
fizikusok nincsenek tisztában azzal, amit cselekszenek. Feltalálták az
atombombát, aztán a hidrogént, aztán a neutront...
Minden bizonnyal er sen háborog a lelkiismeretük. Azért kószálnak éjszakánként.
És vajon honnan volt ereje ennek a haldokló férfinak erre a sétára?... Nem vagyok
fizikus, nem én gondoltam ki ezeket a borzalmakat, de azok után, amit a
harckocsiban láttam, én sem tudok már nyugodtan elaludni.
Mégiscsak jó, hogy sem fizikus, sem katona nem vagyok. Az dolgaik engem
nem érintenek. Az én feladatom - megszabadítani az embereket a szenvedésekt l.

Augusztus 8. Orvosi szoba.

A f orvos szokása szerint óriási léptekkel érkezett. Levette a köpenyét és kirázta.
A szobát elárasztotta az es szag.
- Érthetetlen - mondta Tavolski felé biccentve. - Érthetetlen mit l változott meg
ilyen hirtelen az id járás. Csak úgy, se szó, se beszéd... Nos mi újság?
- Elhalasztottam az operációt.
- Helyesen tette. A beteg helyzete abszolút reménytelen. Holnaptól el írok a
részére narkotikumot. Hogy van pillanatnyilag?
- Szüntelenül képzel dik. Valamilyen n t szólongat. Azt kiabálja, hogy Medanban
lakik.
- H mérséklete?
- Ugyanaz. 37,5. A vérnyomása sem emelkedett. Gondolom, ilyen hamar a vérkép
sem változik.
- Persze. Azért enélkül is elege lehet szegénynek. Sokkal rosszabbul már nem is
lehet... Lám, valóban nem kerülheti el senki a sorsát. Ki gondolta volna... Szegény
fickó!... Igen, Abe, reggel némileg ideges voltam, ne tör djön vele. És még
valami... A tábornok kérte, hogy az esetet tartsuk titokban. Ért engem?
Tavolski bólintott.
- Kit . A n vérrel majd magam beszélek. Tehát megegyeztünk: semmiféle
másodszori sugárzás nem volt. Jelenleg milyen a mértéke?
- Négyszáz.
A f orvos bólogatott.
- Az ügy a végéhez közeledik. Mi van Cowennal?
- Még semmir l sem tud.
- Nem is kell. Küldje el valamilyen tetszet s ürüggyel... Különben hagyja, majd
én.
- Cowen tart attól, hogy lehámlik a b r, és kihullik a haj. Valami módon meg kéne
rizni a szövetek folyadékegyensúlyát. Azonkívül mégiscsak szeretném elvégezni
a teljes transzfúziót.
A f orvos vállat vont és az ablakhoz lépett.
Tavolski úgy olvasott f nöke gondolataiban, mint egy nyitott könyvben.
„Ugyan minek? Neki már úgyis mindegy. Maga csak a szenvedéseit hosszabbítja
meg. Szerencsétlen fiatalember, mi szüksége van még egy megpróbáltatásra?
Engedje, hogy nyugodtan haljon meg."
- Ha ragaszkodik hozzá - a f orvos megnyomta a „ragaszkodik" szót -, nem
ellenzem ezeket az... intézkedéseket.
- Igen - mondta halkan Tavolski. - Végrehajtjuk a transzfúziót, és megkíséreljük a
hypothermiát.
A f orvos nem felelt semmit, csak a papírjait kezdte rakosgatni az asztalon, de
aztán váratlanul felkapta a fejét.
- Tegye azt, amit szükségesnek lát. de két dologról ne feledkezzen el... Az els -
emelte föl az egyik ujját -, a saját együttérzése ne jelentse a kereszt terhét se
magának, se a betegnek. A második - mutatta föl még egy ujját -, hivatalosan
el írtam magának, hogy narkotikumot adjon, vagyis nem egészen szabályosan
járok el, de úgy érzem, hogy a beteg megérdemli a könny véget. Próbálja ezt
megérteni. Most mindenekel tt Bartonról van szó, nem pedig magáról vagy
rólam. Bartonról! Vagy úgy gondolja, hogy van még akár egy ezrelék esély?
Akkor szóljon, és én mindent megteszek ezért az egy ezrelékért... Gondolja tehát,
hogy van?
- Nem... nem gondolom. Még néhány napja van hátra. Most már senki sem
segíthet rajta, de mégis... Nem tudom, hogyan magyarázzam... Egyszer en arról
van szó, hogy ezekben a napokban, közelr l megismertem Allent. egy nagy
koponya... És számunkra akkor is jobb, ha úgy él még néhány látszólag felesleges
napot, ha soha senki meg sem tudja, mir l elmélkedett ez alatt az id alatt... Érti?
- Nem. De már megmondtam, szabad kezet adok magának. Végs soron az ügyet
a lelkiismeretére bíztam. Egyéb utasítást nem adok.
- Köszönöm. - Tavolski lassan felállt. Önkéntelenül meghúzkodta hátul a
köpenyét, hogy kisimuljanak a hátán a ráncok, s még a leveg ben elkapva egy
lepattanó gombot, kiment.
A f orvos elfordult, hogy ne lássa a görnyedt hátat, de aztán mégiscsak
visszanézett. Tavolski már nem volt a szobában. Már csak a becsukódó ajtót
láthatta.
Valami felidéz dött a f orvos emlékezetében, és mellére megmagyarázhatatlan,
súlyos bánat nehezedett. Valamiért arra gondolt, hogy nem látja többé Tavolskit.
De a szokásos teend i hamarosan más irányba terelték a figyelmét.

19. . augusztus 8. Reggel. H mérséklet: 38,1. Pulzusszám: 96. Vérnyomás:

150/110.
„...R. kisasszony felettébb meglep dött, mikor bátyját pillantotta meg, aki az ágya
szélén ült. »Hát ez meg hogy lehet? - gondolta. - az óceán túlsó partján él,
képtelen vagyok megérteni, hogy kerülhetett ide.« Meg akarta szólítani, de nem
jött ki hang a torkán. Nagy sokára, mikor annyira összeszedte magát, hogy meg
tudott szólalni, fivére hirtelen felállt, odament az elektromos kandallóhoz, és
köddé foszlott, mint egy kísértet. Reggel R. kisasszony elmesélte a háziaknak, mi
történt éjszaka, mikor felébredt. Igen feldúlt volt, és párszor elismételte, hogy
aggódik bátyja egészségéért. Mindenki igyekezett megnyugtatni a fiatal n t,
abban a meggy désben, hogy egyszer en csak álmodott.
Két nap múlva azonban távirat érkezett, melyben az állt, hogy R. kisasszony
fivére meghalt, azon a napon és abban az órában, amelyben húga az ágya szélén
látta."

A könyv kihullott Barton kezéb l, és nem volt kedve becsöngetni a n vért.

Közönséges történet. Hányszor van alkalma az embernek hasonló okkult
jelenségekr l olvasni mindenféle könyvekben, újságokban tudományos
cikkekben. R. kisasszony páratlanul ostoba. A hozzá hasonló, erényes
polgárlányokba jó adag hisztéria szorult. A harmincas években nagy felhajtás
támadt a nekrobiotikus sugarak körül. Kés bb elcsitult a szenzáció, de a talány
nem sz nt meg, ugyanakkor semmi kétség, hogy vannak olyan egymáshoz
közelálló emberek, akik mindenféle távolságon keresztül is érzékelik egymást. De
vajon miért van az, hogy emberek milliói nincsenek megáldva ezzel az
adottsággal? Vagy netán megátkozva? Miért nem érzem meg, hogy mi van
Denise-zel? Miért van az, hogy Denise nem jön rá, hogy nemsokára meghalok.
Könny és kényelmes volna egyszer en kijelenteni, hogy ilyen megérzés nincs.
Nincs, és kész. De hátha mégis van? Hátha van reális lehet ségem arra, hogy egy
utolsó üdvözletet küldjek Denise-nek.
Micsoda álnok, behízelg természete van a Reménynek! Mindenféle úton-módon
és mindenféle eszközzel megpróbál a szívünkhöz férk zni. Nem kell az önvigasz,
nem kell a feledtet narkotikum. Az id met és az er met fecsérli csak el,
amelyb l úgyis olyan kevés maradt.
De ha mégis létezik a fi-effektus? Mindegy, hadd létezzen. Most, az életem végén
nem err l fogok elmélkedni. Nem és nem. Legfeljebb csak olyan mértékig, hogy a
logikámat megtornáztassam kissé. Tehát ez év augusztus 8-án minket nem
érdekel, miként alkalmazható e posztulált effektus, de szerfölött fontos, hogy
meghatározzuk a szignál terjedésének fizikai formáit.
Induljunk ki az ellentmondásokból. A szignál nem szóródik szét a távolsággal
arányosan, és nem engedelmeskedik semmiféle oksági törvénynek. Rövidebben, a
vitás esetek többségében az okozat el zi meg az okot. Elképzelhet ez egyáltalán?
Elvben igen. Például a neutrínó olyan kis mértékben van kölcsönhatással az
anyaggal, hogy gyakorlatilag nem súrlódik a legs bb tömegben sem.
Amennyiben a telepatikus információ neutrínók vagy hasonló részecskék
segítségével továbbítódik, akkor természetesen nem szóródhat szét a Föld
bioszférájában. Egyszóval ez az els ellentmondás könnyen feloldható. A második
már nehezebb. Ahhoz, hogy magyarázatot találjunk, el kell vonatkoztatnunk az
id és a tér általános fogalmától.
Milyen kiváló menedék számomra az elméleti munka. Gondolkodom, tehát
vagyok... Nem! Ha létezem, akkor gondolkodom. Mert abban a pillanatban vége a
gondolkodásnak is, amikor a red ny összezárul az objektíven. Messzire kerülsz,
Barton, a földt l. De ez már nem is te vagy, csak egy határozatlan valami,
pontosabban egy semmi! Minden más marad, csak te távolodsz el végérvényesen,
szétszóródsz, valamennyi emlékképeddel együtt. A halál - az emlékek pusztulása.
Még ha a test is az els dleges, hiába, ha az emlékeid elvesztek, elveszett minden.
A halálnak már nincs tudatában senki. El bb a hangodat felejtik el, azután... A
hangodat?
- N vérke, szeretném megkérni egy kis szívességre. Szerezzen nekem egy
diktafont. Volna még egy kis dolgom, de nem tudok írni... Szerezzen, kérem...
Ha hihetünk a telepátiái kísérletek eredményeinek, akkor legalább három
paradoxon állítható fel:
1. A telepatikus kapcsolat nem függ a távolságtól, így tehát a telepatéma
ugyanolyan eredményesen érvényesül 2000 kilométer távolságból is, mint néhány
méterr l.
2. A telepatikus kapcsolat meghatározott érzékszervek segítségével jön létre, s
nincs összefüggésben az agy elektromágneses hullámainak a terjedésével, s t mi
több, a telepatikus információ anyagi hordozója nem lehet semmiféle
elektromágneses mez általában. Ezt kísérletek sorozata támasztja alá, melyeket
olyan fémfülkékben végeztek, ahol rádióhullámok nem hatolhatnak keresztül.
3. Végezetül a spontán telepátia és a jöv be látás néhány esete ellentmond az
oksági törvényeknek.
Nem kívánom védeni, vagy ellenkez leg, cáfolni ezeknek a paradoxonoknak az
igazát, ehhez nincs kell tapasztalati adatom, sem pedig olyan elméletem,
amelyeket szembeállítanék a természet ismert törvényeivel. Fontosabb és
érdekesebb nyomon követni, hogy a fent említett paradoxonok mennyiben
felelnek meg, illetve mondanak ellent a modern természettudomány
alaptörvényeinek.
Tehát az 1. számú paradoxon áll fenn akkor: a) ha az effektus anyagi hordozója
rendelkezik olyan energiaféleséggel, amely a térben nem oszlik el; b) ha
valamennyi ember között létezik a telepatikus mez . Az els esetben ez az anyagi
hordozó lehet a neutrínó, amely nem nyel dik el az anyagban. Legalábbis a Föld
bioszférájának körülményei között jelentéktelen mérték az elnyel dés. A
második esetben feltételezhet , hogy a telepatéma átadásában nem csupán az
indukáló és a fogadó személynek van szerepe, hanem bizonyos „n" számú más
személy is részt vesz benne. Ily módon a jelzés még er södhet is, mint például a
fotoelektron-sokszorozóban.
Természetesen kézenfekv bb az els magyarázat, már csak azért is, mert leírható
anélkül, hogy a fizika világában eddig ismeretlen új komponensekre lenne
szükség, és csak valóban létez jelenségek adják a magyarázatot.
2. számú paradoxon: lényegében csak akkor tárgyalható, ha elvetjük az 1. számú
paradoxonra hozott magyarázatot. Ezzel kapcsolatban szükséges elvégezni a
bizonyítás ellen rzését. Ha valóban a neutrínó az effektus anyagi hordozója, akkor
a neutrínók tömege befolyásolhatja az effektus er sségét. Vagyis kísérleteket
kellene folytatni atomreaktorok közelében, ahol a béta-sugarak emissziója folytán
jelent s mennyiség neutrínó szabadul fel.
A neutrínó-hipotézisnek azonban vannak nehezen magyarázható részei. El ször is
nem tudható, hogy a neutrínók négy fajtája közül melyek alkalmasak a telepatikus
jelzések továbbítására. Bár ennek elvi jelent sége nincs, de mindenképpen
bonyolítja a kísérletezést.
Végül az 1. és a 2. számú paradoxonnal párhuzamosan is felvethet az a hipotézis,
hogy minden ember neutrínómez kkel áll egymással összeköttetésben. Ez a
feltételezés nem szükségszer , csupán azért említem, hogy a logikai szabályoknak
eleget tegyek.
3. számú paradoxon. Ez a legkönnyebben cáfolható tétel a telepátia ellenz i
számára, magyarázata ugyanis a tér- és id struktúráról kialakult alapelvek
megsértésével jár, de legalábbis a legmerészebb és legeredetibb elméletek
bevonása szükséges, amelyeket a fizikusok a mai napig felállítottak. El ször is
ahhoz a ködös hipotézishez kell folyamodnunk mely háromnál több dimenziót
feltételez, vagy pedig kénytelenek vagyunk egyfajta különleges térben mozogni,
meg ehhez hasonlók. Ami azt illeti, a különböz teoretikusok által mostanság
felállított eredeti elméletek egyike sem meggy bb, mint a másik. Ezzel együtt
nem hagyhatjuk ket mégsem figyelmen kívül.
Egyik - a zárt id elmélete, melynek keretében az olyan fogalmak, mint múlt és
jöv viszonylagosak maradnak a speciális relativitáselmélet keretein túl is. Ilyen
alapon aztán magától értet en tételezhetjük fel, hogy az emberi agy képes lehet
a neutrínók segítségével megidézni a jöv t. Persze, eljuthatunk ehhez a
feltevéshez akkor is, hanem a zárt id elméletét vonjuk be az okfejtésbe. Néhány
teoretikusnak az az elképzelése - természetesen nem a telepátiával összefüggésben
-, hogy a neutrínók sajátos viselkedéseinek az a magyarázata, hogy ez a részecske
nem úgy mozog, mint általában minden egyéb test, vagyis a múltból a jöv felé,
hanem fordítva, a jöv l a múlt felé. Ennek a fajta elképzelésnek mellesleg
megvan már a ragyogó matematikai levezetése is. Számunkra csak annyiban
érdekes, hogy tökéletes magyarázatul szolgál a hármas számú paradoxonhoz.
Folyamodhatnánk formálisabb módszerhez is. Ez azon a törvényen alapulna,
amelyb l az következik, hogy a kölcsönhatások állandóak az id inverziójához
képest, vagyis a kölcsönhatások leírását nem befolyásolhatja, ha a jöv t
felcseréljük a múlttal.
- N vérke, kapcsolja ki a diktafont. Nincs már rá szükségem.
Különös érzés, soha ennyi szabadid m nem volt, mint most. Mindenfajta
gondolatot végig tudok vezetni, nyomon követhetem a zavaros, tekervényes
forrástól a zajos vízesésig, amikor belehull az emlékek szakadékába, vagy elvész a
magnószalag recsegésében.
Már a forrásból kiszakad egy világító fényfolt, és behatol az agyba, és kiváltja az
asszociációk sorát.
Az ember el tt kitárul a jöv ... És nem valami dülledt szem látnók vagy
varázsszavakat mormoló jós és médium által. Egyszer en egy korszer
berendezéssel felszerelt laboratóriumban - teszem azt, a princetowni f iskola
kutatóintézetében - ül egy fiatal, rokonszenves fizikus. Meghúz egy kart a
vezérl pulton, és a megjelen neutrínó-sugárzásban meglátja saját magát néhány
évvel kés bb. Ez nem hallucináció, hanem több százszor felállított és ellen rzött
kísérlet, kétségnek semmi helye nincs. Ám ha látja magát, akkor... kész minden
áldozatra a tudomány érdekében. Mert hiszen, ha megpillantja magát a jöv ben,
akkor semmi baj nem érheti.
A fizikus el vesz az asztalfiókból egy revolvert, gondosan ellen rzi a tölténytárat.
Halántékához emeli a fegyvert, meghúzza a ravaszt... Nem sül el. Még egyszer!
Ismét csütörtököt mond.
Ha író lennék, ilyen elbeszéléseket írnék.
Denise! Emlékszel még a zöld fényfoltra a hullámverésben, a sötét tengerpartra és
a ringatózó halakra? Olyan vagyok most, mint egy kábult hal, emelkedek és
süllyedek a hullámok hátán. Jut eszedbe még az az éjszaka a mólón, Denise?
Életem utolsó fénysugara, az utolsó üde folt, aztán mindent belepett a hideg köd.
Jelenj meg nekem, Denise! Egyszer legalább, hogy elbúcsúzzak t led... Mintha
csak tegnap történt volna... Csillogó éjszaka... Hullámverés...
Kékes szórt fény száll a víz felett. A távolban elütik az éjfélt. Foszforeszkáló
rákok másznak a partra, és összeesküvést sz nek saját elnökük ellen. Az égen a
Tejút kékes pontjai és a hunyorgó csillagok sziporkáznak. Sajnálom már a nagy
csillagot. Arra az éjszakára a tet n, emlékszel még, Denise? Hova t nt mindez?
Miféle feneketlen hordóba hullt bele? Talán a múlt belevész az rbe, a hideg,
kétségbeejt nemlétbe? De hiszen az id egy és örök. Talán a múlt, a jelen és a
jöv csak tiszavirág-élet átváltozásai, a háromarcú megfoghatatlan egységnek ?
Lám, bennem is egy id ben él a múlt a jelen és a jöv . Mindhárom egyenl a
sorban. Az id ugyanolyan megfoghatatlan jelenség számunkra, akár a
metagalaktika. Az ember nem képes felfogni azonnal a mibenlétét. Fokozatosan
ismerhet csak meg a jelenségek folytán. Analízis és szintézis, analízis és
szintézis. Egyik oldal és másik oldal. Egy jelenség és a másik. Múlt, jelen és jöv .
Egyetlen fogalom különböz jelenségei, amelynek a neve: Id . Eredménytelenül
zárul be a kör. Az értelem reménytelenül és kilátástalanul sötét vízbe merül. Az is
lehet, hogy az id mozdulatlan, csupán a mi tudatunk halad, áramlik, siklik benne
keresztül-kasul.
Elképzelhet , hogy valahol a tudatunk mélyén ismerünk már mindent? Meglehet,
eljön egy nap, amikor a világegyetem legrejtettebb titkai a részecskék egységes
rendszerével együtt feltárulnak el ttünk azokból a folyamatokból, melyek az agy
sötét rétegeiben zajlanak. Talán éppen a tudat alatt rögz dtek végleges formában
azok a folyamatok, amelyek lejátszódnak a kozmoszban és a mikrovilágban. Az
agy is olyan törvények szerint épült fel, mint a világmindenség, és mindenben
pontosan megfelelnek egymásnak. Így közelíthet meg az egész, amely nem
haladható meg soha: 1/2+1/4 + 1/8 + 1/16+. . . Lehet, hogy agyunk rögzítette már
a világ h képét, csak még nem tudunk róla. Ezt nem én találtam ki. Egy francia
fizikus mondta valahol. Ám magam is így gondolom. Bár ezt a feltevést sohasem
gondoltam végig. Ébresszétek fel az agyatokat, emberek! Jövend fizikusok,
szálljatok magatokba! Agyatok a kísérleti m hely.
Túl sok id t fecséreltünk el az igazság kutatásában az analízis útján. Mert bár
napról napra többet ismerünk meg a világból, de még többet veszítünk bel le
minden egyes nappal. Az alternatívák lépcs fokain jutunk mind magasabbra. Az
ezerarcú lényegb l a kutató kihámoz egy axiómát, és úgy adja tovább, mint a
stafétabotot. Így az ellentmondásokból, a dialektikus kett sségb l átmenetileg
létrejön valamiféle egyensúly, amely aztán rétegez dik, új ellentétek alakulnak ki,
s ez arra csábítja a következ kutatót, hogy újabb jelenséget ragadjon meg, és
újabb ellentmondásokat dönt halomra. És el áshatjuk-e valaha is azokat a
zseniális gondolatokat, amelyek mellett seink figyelmetlenül elhaladtak, vajon
megtalálhatók-e még ezek a temet k, ahol ezek az elvetélt elméletek nyugszanak?
Bárcsak feltalálhatnám azt a tudományt, mely az elutasított cáfolatokkal
foglalkozik.
Jó volna visszatalálni a forrásokhoz, és nyomon követni a legkorábbi
néz pontokat, átértékelni a választásokat, egyesíteni a harsányan elvetett
igazságokat...
Fejl désünk azért spirál alakú, holnap azért tér vissza az, amit tegnap elvetettünk,
mert az ellentmondások közül mindig csak egyet választunk ki. Hol a jobb oldali
evez vel húzunk, hol a bal oldalival, a kett vel egyszerre soha, és a csónak el bb
a mocsaras part felé fordul, aztán a köves felé. Hogyan lehetne egyenesben tartani
a csónakot? Hogy lehetne elérni, hogy ne a helytelent válasszuk, és azonnal az
igazsághoz jussunk?
Meg kell keresni a megismerés új, alapvet en más útjait. Azonban lehetséges-e?
Mostani utunk nem az egyetlen-e az ember számára lehetségesek közül?

Augusztus 9. Orvosi szoba.

- Cowen elutazott már? - A f orvos elzárta a vízcsapot, és a mosdó fölött
rázogatta a kezét.
- Még tegnap - mondta Tavolski, miközben átnyújtott egy törülköz t. - Miel tt
elment, még megvizsgálta Allent.
- Na és?
- Úgy látszik, a betegség az utolsó stádiumához érkezett. Kisebb vérömlenyek
mutatkoznak.
- Hát igen... Hol tart a hibernációval?
Tavolski rándított egyet a vállán, és nyúlt az aktatáskájáért.
- A vezérkartól érkezett egy utalvány a kéthetes látogatásokról... Alá kell írni. Azt
mondták, hogy önnek jogában áll bármilyen változást eszközölni a költségvetés
keretein belül.
- Ó! Adja csak ide... Kik vannak soron?
- Schulz doziméter-kezel , De Fries hadnagy, doktor Scott, Kitawbey rmester,
Solk rnagy, doktor Goodow, Peck gépkocsivezet , Balager f zoltó, doktor
Barton, Tracy közlegény.
- Ezt a Kitawbeyt húzza ki, a miatt a botrány miatt, amelyet legutóbb rendezett.
Az egyik orvost is húzza ki. Az entellektüeleket jobban megviseli az ilyesmi, mint
a többieket. Külön-külön még csak takargatják az érzéseiket, de ha egyszerre
kett höz érkezik látogató... Szóval érti? Az egyiket húzza ki a listáról, majd a
legközelebbire felvesszük.
- A listán három doktor szerepel.
- Barton doktort is figyelembe vette? Természetesen nem számít. Abszolút
els bbséget élvez... Igaz is, mintha azt mondta volna, hogy nincs senkije.
- Igen, de... Kérem, nézze meg, itt van ez a kis papír... Ha nincs ellene kifogása... -
Adja ide! - a f orvos átfutotta a feljegyzést, és révedez tekintetét a mennyezetre
függesztette. - Mi történhet? - mondta kis id múlva - megpróbáljuk. Aláírom.

19. . augusztus 9. Reggel. H mérséklet: 38,3. Pulzusszám: 96. Vérnyomás:

150/105
- Eljöttünk magához. Allen! Nem zavarunk?
- Mike, Lee, Teddy! Micsoda meglepetés! Jöjjenek beljebb! Foglaljanak helyet,
ahol tudnak! Maga Lee, olyan ebben a köpenyben, mint egy sárgászöld citrom.
- Nem változott. Allen - nevetett halkan Lee, és óvatosan helyet foglalt az ágy
szélén.
- Ne üljön az ágyra! - rivallt rá Beata n vér. - Menjen távolabb! A többi is!
- Úgy vagyok itt, mint egy fáraó a szarkofágban - nevetett Barton -, egy porszem
sem kerülhet az ágyamba. Nos, mi újság maguknál, bacilusgazdák?
- Ugyan mi újság lehetne? - Az apró termet , fekete Mike felugrott és járkálni
kezdett a kórteremben, hevesen gesztikulálva, és élénk arckifejezéssel
magyarázott: - Úgy van minden, mint régen. Semmi lényeges újság nincs. Várjuk
vissza magát... - Elcsuklott a hangja, és elhallgatott.
- Ne er ltesse, Mike - mosolygott hidegen Barton.
- Igaz, nem kell - bólintott Teddy Wiegand, a hatalmas termet , hidegvér
nukleonkezel .
- De nézze csak, mit hoztunk... - Mike az ajtó felé iramodott.
- Állj! Hova mész? - próbálta volna megállítani Wiegand, de a másik már el is
nt a folyosón.
- Félek, hogy ez a találkozásunk kissé nyomasztó lesz - mondta Barton,
változatlanul mosolyogva. - Pontosan értem magukat, fiúk, és mélyen együtt is
érzek. Az istenfáját, de szégyellem, hogy ilyen helyzetbe kerültem, de engem is
meg kell érteniük... Most már nincs mit tenni. Épp ezért felesleges az er ltetett
vidámság és a vigasztalás. Az ilyesmit l üvölteni tudnék. Most elbeszélgetünk
egy kicsit, aztán békésen elbúcsúzunk. Úgyis mindegyikünk arra gondol, hogy
csak lennénk túl minél hamarabb...
Mike tért vissza egy plexiüvegb l készült tartállyal, amelyben egy foltos
tengerimalac gubbasztott.
- Tessék! - ünnepélyes mozdulattal helyezte a tartályt a padlóra. A bioszektorbeli
fiúk bízták rám, hogy adjam át magának. Mikor meghallották, mi történt,
ezerötszáz röntgent eresztettek ebbe a malacba. Azóta kezelik... Pontosan úgy,
ahogy itt magát. Naponta százszor is felhívták Tavolskit. Na és képzelje csak,
tegnapel tt elkezdett tisztulni az állat vére... Most már túl van a veszélyen. Ha
nincs ellenére, itt hagynám t magánál.
Felemelte a dobozt, és megindult Barton ágya felé, de Beata n vér közbevetette
magát.
- Még mit nem! - kiáltotta. - Vigye innen a csudába, tegye oda a sarokba... Majd
kerülgetni fogjuk talán ? Nevetséges! - Körmével megkocogtatta a plexiüveget, de
a malac meg se moccant.
- Szerencsétlen kis állat... - Barton hátrahanyatlott a párnájára, arcát elöntötte a
forróság. - Vizet!
A n vér megragadta a porcelán teáscsészét, és óvatosan a beteg szájához emelte.
- Ideje, hogy befejezzék a látogatást - mondta anélkül, hogy megfordult volna. -
Láthatják, mennyire kimerítették.
- Hadd maradjanak még egy kicsit, n vér! - Barton nyalogatta cserepes, gyulladt
ajkait. - Adják át köszönetemet a biológusoknak, de köztünk szólva, bizony elég
nagy marhák. Ami a malacot illeti, nyugodtan maradhat... Igazán nem zavar... Van
valami pletykája, Teddy?
- Nincs semmi. Talán csak annyi, hogy megérkezett Scott felesége.
- A felesége?
- Persze... Két hétre.
- Na és mi van vele?
- Hát semmi különös.
- Az az érzésem, hogy a teremtés napjától kezdve fekszem itt, és most maguk
valamennyien valahogy furcsán elérhetetlen távolságra vannak t lem. Valóban
nincs semmi újság, vagy csak nem képesek elmesélni, Teddy?
- De, vagyis nem tudom: az az igazság, hogy nem történt semmi lényeges.
Kérdezze meg Mike-ot, vagy akár Lee-t, k is megmondhatják.
- Jól van. Elhiszem. Maga mindig egy Démoszthenész volt, aki túlságosan
makacsul tartotta a követ a nyelve alatt. Jól is van ez így, ha egyszer nem történt
semmi.
- Tessék?
- Semmi, semmi. Minden a legnagyobb rendben van. Csak kissé elfáradtam.
Valószín leg pihennem kéne egy kicsit. Teljesen elszoktam a beszélgetést l.
A látogatók azonnal szedel zködni kezdtek. Jó ideig még ügyefogyottan
toporogtak ide-oda, mintha keresnének valamit. Azután az ajtó felé sündörögtek,
mindenféle sajnálkozó szavakat hebegtek, és bárgyún vigyorogtak.
Barton nem tartóztatta ket. Arra gondolt, hogy mikor az arcokra ez a merev
mosoly húzódik, és a szájak sarka úgy remeg, mintha gumiból volna, rendszerint
valami hazugságot próbálnak leplezni öntudatlanul, és közben kínlódnak és
szégyenkeznek is e miatt a hazugság miatt.
Els nek Mike adta föl. Eltorzult az arca, akár egy beteg majomé, és sírással
küszködve kirohant az ajtón. Barton csak nézte, hogy Wiegand atlétavállai
el reesnek, és háta szánalmasan meggörnyed. Ted sem viselte sokáig ezt az
állapotot. De Barton nem sajnálta a távozókat. Csodálkozva fedezte fel, hogy
semmiféle érzés nem köti már hozzájuk. Most temették el t élve, mégsem érzett
sem szomorúságot, sem megbántottságot. Olyan volt, mintha nem vele, hanem
valaki mással történt volna mindez.
Barton hirtelen ráébredt, hogy a közeled halál éles határvonalat húzott közéjük,
és most már végérvényesen a határ túlsó végére szorult. A többieknek sejtelmük
sem lehetett róla, de már tudta, hogy milyen óriási a különbség. Mennyivel
másképp viszonyulnak ugyanahhoz a jelenséghez, amelyet Barton fens bbséggel
tudott megítélni, míg a többiek a tudatlanság és ösztönös borzalom sötét
hasadékain keresztül fogták fel.
Szólnom kell az orvosnak, hogy ne engedjen be hozzám senkit.
Nem szabad, hogy bármi kizökkentsen, és megossza a figyelmemet. Mi közöm
már a többiekhez ? Ideje, hogy csendben magamba zárkózzak, és úgy távozzak el.
Már csupán a legfontosabbra gondolhatok, arra, amire az oly távoli életben soha
nem volt alkalmam. Mások a feladatok, mások a feltételek. Félre mindennel,
amivel hajszolt életemben valaha is foglalkoztam. Csak azt szabad megtartanom,
azokat a gondolatfoszlányokat, melyek egy-egy éjszakán suhantak át az agyamon,
csakis ezek jelenthetik most már az életem értelmét. Mikor el ttem még évek
homályos sokasága állt, apró semmiségekkel foglalkoztam, és lám, két lépéssel a
nagy semmi el tt az örökkévalóságról elmélkedem. Nevetséges lény az ember.
Egyes tudósok azt mondják, hogy azok a gyermekek, akik manapság születnek,
már halhatatlanok lesznek. Lehetséges valóban, hogy az emberiség a
halhatatlanság küszöbéhez ért? Fájdalmas dolog meghalni éppen most. De mindig
volt, aki az utolsó pillanatokban halt meg, voltak olyanok, akiket a háború utolsó
napján az utolsó eltévedt golyók terítettek le.
Különben mi értelme van, hogy most a halhatatlanság foglalkoztat? Feltehet en
összezavarok, betegesen felnagyítok és agyonbonyolítok mindent. Oly kevés id m
van már hátra! Oly kevés...
Érdekelne azért, mivé válik majd a gonosz, mardosó irigység és az ostoba
rosszindulat. Aki halhatatlan, annak túl kell lépnie ezeken... Most a halál állít meg
mindenkit, akkor mi állítja majd meg az embereket? Ha valaki a halhatatlanságról
beszél, én pont az ellenkez jét gondolom.
Az emberek egykor megismerték a halálgyárat, alattomos, fájó emlék.
Nyomtalanul nem t nik el, fizetni és fizetni kell érte. Mint egy szivacs, csak egyre
nyeli magába a vért.
Mi itt a teend ? Alapvet en romlottak az emberek? Mert ha nem, mi váltotta ki
ezt a képtelen gondolati meghibásodást? Mindez akkor történt, mikor még a
világon se voltam, de az emlék, az elpusztult emberek idegen emléke rám talált.
Ez ölt meg engem legel ször. Minden, ami ezután következett csak azért volt,
mert már halott voltam. Egyeseket ez a borzalmas emlék újabb háborúba sodort,
és mások átvették a b nösökt l a stafétabotot. Egyetlen dolgot tanultam meg -
nem szabad gondolkodni. Mikor mégis arra megpróbáltam megtalálni a választ,
miként éljek, nem kaptam rá feleletet sehol. Nem élhetek tovább, csak üvölteni
lehet és kiugrani az ablakon. Akkoriban ezt éreztem. Soha nem felejtem azt a
napot, mikor hirtelen könyörtelen világossággal felfogtam, mit tettek azokkal,
akik régen elpusztultak, és velünk is, él kkel. Elfogtak engem is, napsugarakból
font korbáccsal ütöttek és elpusztítottak. Hol és mikor hatoltak belém a sugarak?
Csak most értem meg, miként zárul be a távoli könyörtelen kör. Idegen b ntény
súlya tört meg, és nem gondolkoztam többé. Nem gondolkoztam többé, és
észrevétlenül olyan útra tévedtem, amely egy másik b ntényhez vezet. Milyen
könyörtelenül és kíméletlenül egyszer minden. Hiszen akik a haláltáborokat
létrehozták, azok is másképp kezdték. Azok sem gondolkoztak tovább egy
bizonyos ponton túl. Ez a dolog lényege. Ha megsz nünk gondolkodni,
potenciális b nösökké válunk és gonosztettek résztvev ivé. Ezért volt, hogy
minden id k minden zsarnoka törekedett arra, hogy az embereket leszoktassa a
gondolkodásról. A munkást és a katonát csak ne fert zze az intellektualizmus
betegsége. Dolgozni és harcolni kell, gondolkodni nem. Innen indul ki az út,
amely a fasizmushoz vezet. Könny a kezeket és lábakat gúzsba kötni. De hát a
gondolatokat valóban csak a katasztrófák szabadíthatják meg a béklyóktól?

Hová t nt a nyúlós füst,

az emberi zsír égett szagával terhes?
Házunkra rakódott le fekete szemcsés korma,
vagy a szél hordta szét?
Hisz oly régen történt,
a füst pedig nem él soká...
Különösen ha Ily nehéz és zsíros és
az iszonyat tüzével festett.
Elült már.
Lassan hömpölygött át a szikár feny ket ölel ködön,
a keményre dermedt posvány felett.
És sötét csomóit felnyársalták a szögesdrótok,
és korom borítja már a metsz sugarakat.
melyek az elfutó évek árnyékán át is
szúrják a szívet, szúrják.
Vajon nincs már füst, mely nem került a földbe,
nem mosták bele az es k?
Átjutott mind a keser agyagon,
a halott t leveleken ?
Vajon nincs már füst?
Gomolygott és gomolygott. Nappal és éjjel.
És transzportra transzport
támolyogtak a halálraítéltek
a rozsdaszín mocsarakon át
párhuzamosan az alkony sugárcsíkjaival.
Nem! nem ült meg mind a házakon és füveken,
nem végzett vele a szél, sem az id .
Az égre emelkedett, s még mindig száll.
Beoson a nyitott ajkakon,
és a belekbe sodorja a nyál,
végül a vérbe jut
az si utakon keresztül,
melyeket az Úr gondolt ki még,
mikoron sárból megalkotá az embert.
Bezárul a kör, mely az ég és a föld között feszül.
Ám e körhöz nekünk nincs közünk.
Nincs közünk?
Nincs, ha ez a füst,
e nehéz és b zös füst
felkúszik az id k mélyér l és láthatatlan, észrevehetetlen a vérbe jut?
Füstmérgezést kapunk, mérgez a füst.
Hogy felezzünk immár?

Augusztus 11. Orvosi szoba

- Hogy állnak a dolgok, kolléga? - A f orvos mosolygott, és elégedetten dörzsölte
a kezét. - Hogy állnak a dolgok? - ismételte, miközben kitárta az ablakokat,
kihajolt, és mélyen beszívta a friss leveg t. Leverette ezredesi zubbonyát, és
megoldotta a nyakkend jét.
- A legutóbbi nátriumsavas analízis borzalmas eredményt hozott. A dózis egy-
kétezer röntgen nagyságú. A vérben katasztrofálisan csökkent a monocyták és a
reticulocyták száma.
- Akkor már három-négy napnál nincs több hátra. Igaz?
- Talán még el bb vége... Mi a helyzet a feljegyzéssel?
- A tábornok összeköttetésbe lépett a vezérkarral. Azóta megérkezett már az
engedély.
- Köszönöm, professzor úr.
- Az ég szerelmére, kolléga, mit köszön?

19. . augusztus 11. reggel. H mérséklet: 39,0. Pulzusszám: 102. Vérnyomás:

160/110
Denise! Hát mégiscsak eljöttél... Hogy hallottad meg a hívásomat, Denise?
Megjelentem az álmodban? Vagy megpillantottál valahol a tömegben, utánam
eredtél, lökdös dtél, botladoztál a járókel k között, de aztán váratlanul elt ntem a
szemed el tt, köddé váltam? Hallgatsz... Biztos te válsz rögtön leveg vé, és majd
elhagysz. Azért köszönöm, hogy eljöttél, ha csak egy pillanatra is. Felszökött a
lázam, és te csupán képzeletemben jelentél meg. De mindegy, azért hálás vagyok.
Emlékszel a csillagunkra, Denise? Nem mondtam meg neked akkor, hogy régi
ismer söm. De nem ebb l az életb l, sokkal régebbi id kb l, talán lehet, egy
másik térb l is. A vad indiánok, akik az Amazonas serdeiben élnek, nemzedékr l
nemzedékre rzik az ifjúról és a csillagról szóló mesét. Te is ismered. De nem
gyanítod, hogy a történet velünk esett meg régmúlt id kben.
Valamikor egy éjszakán felpillantottam az égre, és észrevettem egy kék csillagot.
Egyenletesen és fényesen világított, bánatos sugara lelkembe hatolt.
Beleszerettem a csillagba, térdre hullottam és hívtam t. És sokáig meredtem az
égre, epekedve a hideg világító csillag után. Könnyek között tértem meg
kunyhómba, és elterültem a gyékényen. Egész éjszaka a gyönyör csillagról
álmodtam. És az álom nyomasztó is volt meg édes, és csodálatosan valószer . Ám
az éjszaka közepén váratlanul felébredtem. Az volt az érzésem, hogy valaki
kitartóan és régóta figyel. A sötét árnyak között megpillantottam egy ragyogó kék
szem lányt.
- Ki vagy te? Menj innen! Távozz! - suttogtam rémülten.
- Miért zöl engem? - kérdezte csendesen és szelíden. - Hisz én vagyok az a
csillag, akit el akartál rejteni a tarisznyádban. A csillagok mind asszonyok, nem
élhetnek szerelem és melegség nélkül.
Annyira megrémültem, hogy sokáig nem tudtam megszólalni, és csak néztem t
könnyeimen keresztül.
- De hát nem jut hely neked a tarisznyámban - mondtam végül, s kinyújtottam felé
a kezemet.
Megrázta a fejét, és kék sugarak kezdtek táncba nádkunyhóm falán. ,,De hát nem
jut hely neked a kerékpáromon, nekem is éppen hogy elég a hely. Kett nknek
kicsi az ülés.
Ingattad a fejed, és felültél a vázra. Hány éves lehettél akkor, Denise? Tizenkett ?
Tizenhárom?"
Széthúztam tarisznyám száját, és bebocsátottam a csillagleányt. Enyém volt már
az a darabka ég is, ahonnan a leggyönyör bb csillag ragyogott a földre.
Ett l fogva nem volt nyugovásom. Napokig bolyongtam, és csak a csillagleányra
gondoltam, akit lecsaltam az égr l. Éjszakánként el jött a sz k tarisznyából, és
hajnalig tündökölt szépségével.
Egyszer vadászatra hívott az éjszakai erd be. Hosszú ideig haladtunk együtt az
állatok csapásain.
Így érkeztünk el egy magas, sudár pálmafához.
- Mássz fel a fára - mondta a lány.
Szó nélkül engedelmeskedtem, leküzdve félelmemet, hogy bármely pillanatban
lezuhanhatok. És mikor elértem az els kiálló ágat, így kiáltott lentr l:
- Kapaszkodj meg, és fogódzkodj jó er sen!
Akár egy kék kolibri, felrepült ezután a fa tetejére, közben egy ágacskával
meglegyintette a pálma törzsét. A fa pedig n ni kezdett, egyre n tt, és végül
megérintette az égboltot. A csillaglány odakötötte a pálmát az éghez, és nyújtotta
felém a kezét. Óvatosan léptem az égboltra, de szédültem.
Váratlanul zene szólalt meg. Vidám tánc élénk zaját hallottam, azét a táncét,
amelyet sikeres tapírvadászat után járnak.
- Eszedbe ne jusson a táncolókra pillantani - szólt hozzám a csillaglány, azzal
magamra hagyott.
- Hova mész? - kérdeztem, de addigra már elt nt
Ott álltam az ürességben, mögöttem tombolt a vidám ünnep, és nevetések
hallatszottak. Nem tudtam leküzdeni a kíváncsiságomat, és megfordultam.
Táncoló csontvázakat pillantottam meg.
A rémülett l elállt a lélegzetem, és rohantam messzire az üres égbolton. Ekkor
elébem toppant a csillaglány, és szidni kezdett, mert megszegtem tilalmát. Azután
vizet hozott, és fehér foltokat mosott le a testemr l, amelyek a rettenetes tánc
közben keletkeztek.
Valahol a szívem alatt hideg ürességet éreztem. Tágra nyílt, révedez szemmel
körülpillantottam az égen, és odaszaladtam, ahol a pálmafa meg volt kötve.
Törzsét megérintettem egy vessz vel, és leereszkedtem a földre.
A csillaglány bánatosan nézett utánam.
- Miért futsz el lem? Úgysem felejthetsz el soha.
És úgy lett, ahogy a csillag mondta. A földön borzalmas, gyógyíthatatlan betegség
támadt rám.
És lám, most meghalok, Denise. De nem tudok elfelejteni semmit.
Utazz az Amazonashoz, Denise, ott a selva mélyén folyik a Chingu folyó. Keresd
fel a kicsiny, de büszke cherente törzset, és megtudod a történet végét, mely rólad
és rólam szól. Azon az utolsó estén, emlékszel, nem mondtam el végig a mesét. És
ugye, arra is emlékszel, hogy nagyanyám a cherenték törzsében élt?
,,Így tudták meg az indiánok, hogy odafönt nem boldogság vár rájuk, hiába
ragyognak az égen oly hívogatóan a csillagok" - fejezte be a mesét cherente
nagyanyám...
Miért nézel így rám, Denise? Olyan kifejezéstelenek a szemeid. Üresség van
bennük, mint az égen. Miért nem sírsz? Nincsenek könnyeid? Vagy talán
egyszer en nem tanítottak meg sírni? A fenébe is, micsoda dolog!... Kinek
köszönhetem a szerencsémet? Tavolskinak? A tábornoknak? A vezérkari
nöknek? Esetleg neked, Denise? Felírattad magad a listára, és engedted, hogy
molekuláris kártyát készítsenek rólad? Miért tetted ezt? Miért?! Na? Értem...
Nagyon egyedül voltál, nem tudtad, hogy meghalok. Nem tudtad, hogy
mindenképpen meghalok. Nem viselted el az egyedüllétet, Denise.
Nem, ne érj hozzám, nem veled beszélgetek, hanem azzal a Denise-zel, aki nem
viselte el az egyedüllétet, és most otthon sír. Te pedig még sírni sem tudsz,
nyilvánvalóan csak másodosztályú termék vagy. Nem igaz? Jótev im úgy
gondolták, hogy valamit spórolnak rajtam... És igaz is, hát érdemes már ezért az
egy-két napért?...
Tehát nem tartottál ki, Denise... Nagyon sajnállak, szegénykém. Nem kedvezett
nekünk a sors. Pedig nem szolgáltunk rá ekkora balszerencsére.
Miért ez a gyötrelem? Mi szükség volt erre az aljasságra, most a legvégén?
Persze, k csak a legjobbat akarták. Tavolski remek fickó, de nem értem, hogy
lehetett most ilyen hülye. Kit akartak becsapni ? Engem ? Engem ? Engem ? !
Nem, Tavolski rnagy, nem kívánok önnek ilyen véget, nem kívánom, hogy így
megkeserítsék az utolsó perceit. Legalább a halált tartotta volna tiszteletben.
Pótszerelem. Póthalál. Micsoda aljas, fekete humor. Az egész társadalom, az
egész civilizáció gyógyíthatatlanul beteg, ha ilyesmit megenged magának...
Vigyék innen ezt a n t! Vigyék el innen! ! ! . . .

19. . augusztus 11. Délel tt. H mérséklet: 40,2. Pulzus kihagy és egyenetlen
(kómaállapot)
TONY WHITE, AZ EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLAT SZÁZADOSA:
Asszonyom, kérem, jöjjön ki a folyosóra. Valami fontosat szeretnék közölni
önnel. Denise kimegy Tony után a kórteremb l.
TONY WHITE: Próbálja meg elfelejteni mindazt, amit most látott és hallott.
Allen... összetévesztette önt valaki mással. Kit pszichiátereink vannak, akik
majd segítenek, hogy elfelejtse azt, ami az imént történt. Ön még nagyon fiatal,
élnie kell. A modern tudomány csodákra is képes... Bocsássa meg, hogy egy kissé
ideges vagyok... Az a helyzet, hogy nem készültem erre a beszélgetésre. Tavolski
 rnagy kért meg rá... Ö . . . izé... túlterhelt, és utasí... megkért, hogy egy id re
helyettesítsem... Tudja, asszonyom, v legénye igen fontos szolgálatokat tett az
országnak. Barton doktor nemzeti h s volt... vagyis hogy most is az. Ezért a
kormány minden lehet t elkövet, hogy... Egyszóval rögtön meglátja. Kérem,
vegye be azt a tablettát. Teljesen ártalmatlan készítmény, védi a szívet az érzelmi
megrázkódtatástól... Most pedig, kérem, fáradjon be ebbe a szobába.
Tony kinyit egy ajtót, és el reengedi Denise-t. A n tesz két lépést, és hirtelen a
küszöb el tt megmerevedik. Mosolyogva Allen Barton siet felé. Fiatal, vidám,
egyenes tartású, semmit sem változott az óta a nap óta, amikor a repül térre
kikísérte.
DENISE: Micsoda aljasság! Micsoda embertelenség!
TONY WHITE: Hova megy, asszonyom? Álljon meg! De hát mondja meg, mit
csinálhattunk volna vele?
DENISE: Küldjék vissza t a megfelel csatornákon... És legyenek átkozottak!
T O N Y WHITE: Micsoda?
DENISE: Valamennyien legyenek átkozottak!
A folyosón futva érkezik Beata n vér.
BEATA N VÉR (Tony White-hoz): Siessen, doktor! Tavolski professzor
morfiumot fecskendezett be magának, nagyobb adagot, mint máskor, könyörgök...
Siessen!

Henryk Michalski: Az atomháború els száz órája (Murányi Beatrix

fordítása)
A bels hadszíntér cím fejezet

A fegyveres er k csoportosításai elleni támadással párhuzamosan az

atomcsapások az észak-atlanti tömb és a Varsói Szerz dés tagállamainak egész
területére is kiterjedtek. Mintegy negyedórával az atomcsapások kiváltása után a
szocialista országok területén bekövetkeztek az els atomrobbanások, amelyeket
az Északi-tengerr l, a Földközi-tengerr l, az Északi-Jeges-tengerr l és a Csendes-
óceánról, az Atlanti-óceánról és az Indiai-óceánról indított Poláris rakéták
okoztak; 25-30 perc elteltével pedig célba értek az Egyesült Államokból indított
ballisztikus rakéták. Körülbelül ugyanekkor a Szovjetunió rakéta-atomeszközei
tömeges csapásokat mértek a NATO-országok hátországára (Európában és Észak-
Amerikában). Körülbelül egy órával az els rakéta-atomcsapások után mindkét fél
hátországi objektumait megtámadták a hadászati bombázók és a harcászati légier
repül gépei, amelyeknek sikerült áthatolniuk a légvédelmi övezeten.
A hagyományos hadszíntereken kívüli támadás és pusztítás alapvet en
megváltoztatja a háborúnak a korábbi konfliktusokból ismert képét, de f leg a
háború jellegét a hátországban.
Az els rakéta-atomcsapások következtében a hátország néhány óra leforgása alatt
szabályos hadszíntérré válik. Olyan helyzet alakul ki, amelyben fordított
arcvonallal kell háborút viselni, mint amikor a szárazföldi harcászati magasabb
egységek ütközetében, egyiküknek bekerít man ver révén sikerül az ellenség
mögöttes csoportosítását megtámadnia. A hátország egész rendszere,
létesítményei, infrastruktúrája és intézményei közvetlenül a haditevékenységek
övezetébe kerülnek, maguk is részt vesznek azokban, és lényegében az országos
honvédelmi rendszer alkotóelemévé válnak.

1.
Az ellenség támadása a hátország ellen
Megfogalmazhatunk három alapvet következtetést, amelyekhez manapság már
nem fér kétség:
1. Az atomháború kezd dhet az egyik fél próbálkozásával, hogy mindazt
megsemmisítse, ami a másik fél honvédelmi potenciálját és mozgósítási
lehet ségeit meghatározza. Az agresszor támadó tevékenységeit az atomháború
els perceit l kezdve az a törekvés fogja vezetni, hogy az ország egész területére
mért csapás által megbénítsa a nép ellenállási akaratát. A városok, közigazgatási-
gazdasági központok, politikai és katonai vezetési pontok, a közlekedési hálózat,
az ellátási bázisok, a közlekedés stb. megsemmisítése lesz az egyik alapvet cél
már az esetleges atomháború els szakaszában.
2. A fent megfogalmazott tézis értelmében a csapások sorrendje fordított lesz a
második világháborúhoz hasonlítva: el ször kerül sor a hátországra mért tömeges
rakéta-atomcsapások kiváltására a katonai és hadigazdasági potenciál
megsemmisítése céljából, és ezután következik a csapatok fegyveres harcának
kezdete. A tevékenységek ilyen alakulása folytán a hátországi területek a gigászi
harctér szerves részévé válnak. Az eddigi küls hadszíntér mellett a mély
hátország alapvet területein önálló bels hadszíntér jön létre, amelyet az ellenség
rakéta-légicsapások útján, valamint légideszant-egységeknek és diverziós
csoportoknak az arcvonal mögé való behatolása útján hoz létre.
3. A hátországra mért els atomcsapások a gy zelemhez vezet leggyorsabb útnak
bizonyulhatnak, ha nem száll velük szembe megbízható légvédelem és aktív, jól
szervezett és technikailag kell en felszerelt hátországvédelmi és polgári védelmi
er . A jöv háborújának egészét tekintve a küls hadszíntéren tevékenyked
csapatok sem érhetnek el sikert, vagy legalábbis olyan akadályokba ütközhetnek,
amelyek gyengítik, s t teljesen korlátozzák hadm veleti képességeiket, ha nem
kapnak segítséget - többek között a hátország életképességének biztosításában
megnyilvánuló segítséget - a hátországvédelmi rendszert l.
Mivel a hátországban az ellenség veszedelmes következményekkel fenyeget ,
határozott célokat kit , sokrét katonai és lélektani támadásával kell
szembeszállni, a hátország er ire hadászati szempontból nagy jelent ség és talán
bonyolultabb feladatok várnak, mint bármelyik hader nemre. Ráadásul ezek a
feladatok szélesebb kör ek lesznek, mint els pillantásra hihetnénk. Bizonyos
helyzetekben ezek a feladatok hadászatilag fontosabbak lehetnek a küls
hadszíntéren folyó hadm veleteknél, amelyek nagyobb mértékben függenek a
hátország jól m köd védelmét l, mint valaha. A harcba lépésük el tt csapást
szenvedett egységek egyszer en nem teljesíthetik feladatukat, ha a légvédelem
er i nem tartóztatják fel a rakéta-légitámadást, a hátországvédelmi alakulatok nem
végzik el kiválóan és operatívan a mentési és felszámoló akciókat, a hátország
pedig nem küld tartalékokat és ellátást.
A légvédelem ismert, hagyományos, vagyis területi formáin és azon a feladaton
kívül, hogy biztosítsák a küls hadszíntér csapatainak cselekvési szabadságát és
rugalmas man verét, a hátországvédelem el tt új és a gyakorlatban roppant
nehezen megoldható feladatok fognak állni: a szó szoros értelmében az egész
állami szervezet - és vele sok millió, életveszélyben forgó ember - védelme a
rakéta-atomfegyverrel szemben. Azonkívül, hogy a légvédelem visszaveri a
támadást, ehhez a feladathoz tartozik még: biztosítani a szervezett állami élet
lehet ségét az els atomcsapások után az ország politikai-közgazdasági
intézményeinek, gazdaságának és polgári lakosságának, újjászervezni az életet az
atomcsapás sújtotta területeken, és kedvez tevékenységi feltételeket biztosítani a
küls hadszíntéren harcoló csapatoknak.
Ily módon a hátországvédelemnek, amelynek feladata a második világháborúban a
légvédelem ellátása és a diverzió elleni küzdelem volt, teljesen át kell állnia a
rakéta-atomfegyverek elleni védelemre és az atomcsapást követ hihetetlen
arányú károk felszámolására. A hátország második világháborús viszonylatban
legsúlyosabb hadászati bombázása sem lehet itt összehasonlítási alap. Az a
helyzet, amelyet a jelenlegi bels védelmi szervezetek az atomcsapások után
találnak - még a közepes pusztulás általunk feltételezett változatában is -,
hasonlíthatatlanul tragikusabb lesz annál, amelybe 1942-45-ben a német vagy
1940-44-ben az angol hátországvédelem került, a végrehajtandó feladatok
arányairól már nem is beszélve. A légi bombázások következménye: a néhány
lerombolt város, tucatnyi megsemmisült gyár, s t az ötvenezer vagy százezer
halott össze sem hasonlítható azzal a helyzettel, azzal a pusztulással, amelyre egy
atomháború esetén józanul számítanunk kell.
A hátországvédelem el tt lényegében ismeretlen és - a Hirosima és Nagaszaki
elleni támadásoktól, valamint a gyakorlótéri kísérletekt l eltekintve -
gyakorlatilag még nem tapasztalt feladat fog állni: a lakosság és az anyagi
készletek védelme. Másfel l nem kevésbé bonyolult és ugyancsak ismeretlen
feladat lesz a városokra, ipari és közigazgatási-politikai központokra mért
atomcsapások közvetlen következményeinek felszámolása, a háború sújtotta
ország életének újjászervezése, legalább a legszükségesebb arányokban, valamint
a termelés és a katonai utánpótlás folyamatosságának fenntartása.
Ezenkívül el kell látni a sok ezer sebesültet és meg kell birkózni a
járványhullámmal, amely néhány nappal az atomcsapások után óhatatlanul
jelentkezik. Azt is figyelembe kell venni, hogy az elpusztult terület, a lakosság
esetleges pánikszer viselkedése és a közigazgatási rendszer felbomlása nagyon
megnehezíti a hátországvédelmi er k feladatát, és nagymértékben befolyásolhatja
az ország állóképességét.
A következ fontos feladat, amelyet a korszer hátországvédelemnek meg kell
oldania: olyan körülményeket biztosítani, amelyek lehet vé teszik a politikai-
közigazgatási intézmények megfelel m ködését és az általános államvezetés
folyamatosságát a háború folyamán. A szóban forgó intézmények és központi
vezet szervek folyamatos m ködése kulcsfontosságú kérdés, mivel ha
tevékenységük szünetel, az ország káoszba süllyedhet. Az atomháborúban ez a
kérdés minden bizonnyal nagy jelent ség lesz, de akárcsak az el bb említett
feladatok, korántsem oldható meg könnyen.
A hátországvédelem további feladata: biztosítani a saját és szövetséges
hadm veleti csapatok biztonságát és mozgási szabadságát a hátországban. E
feladathoz tartozik: a fontos objektumok védelme és oltalmazása, a károk gyors
felszámolása a közlekedési hálózatban, az ellenséges diverziós csoportok,
deszantok elleni harc stb. Nem megvalósíthatatlan feladatok ezek, de a szörny
pusztulás közepette még a legegyszer bb utasítást is nehéz lesz végrehajtani.
A felsorolt területvédelmi problémák els sorban a nagy atomháború els néhány
napja folyamán fognak jelentkezni, méghozzá különösen az európai hadszíntéren.
E feladatok végrehajtásának foka, az ellenség szándékainak keresztülhúzása az
els nagyarányú csapások során és a hátországi pusztulás mérete a honvédelmi
rendszer készültségét l, az els ellenséges támadással szemben tanúsított
állóképességét l függ, valamint attól, hogy a hátországvédelem keretében
kell képpen felkészüljenek a megfelel er k: a honi légvédelmi csapatok, a
hátországvédelmi csapatok, a helyi védelmi er k (üzemi, területi önvédelmi
szervezetek), és mindezek a láncszemek operatívan tevékenykedjenek a
hátországban. A szocialista közösség országaiban, köztük a Lengyel
Népköztársaságban, tekintettel hadászati helyzetükre, a hátországvédelemnek
különösen hatásos védelmi eszközökkel kell rendelkeznie, amelyek
magabiztosságot és viszonylagos biztonságot nyújtanak. Európában, az esetleges
atomháború f hadszínterén fognak lejátszódni a f ütközetek, és éppen itt kell
tökéletesen felkészülni a hátország elleni kezdeti csapás visszaverésére.
A hátországvédelem sokrét feladatainak végrehajtása céljából különböz
országokban, köztük Lengyelországban a hátországvédelmi csapatokat - az
elvonuló hadm veleti csapatokon kívül - a hader külön részeként hozták létre,
kiépítve ugyanakkor a hátországvédelem integrált rendszerét. A Lengyel
Népköztársaságban ez a rendszer magában foglalja az egész állami struktúra
szervezeti és mozgósítási felkészülését is, a lakosság általános részvétele,
valamint a gazdaság és a hader olyan tevékenysége alapján, amely biztosítja a
maximális hatékonyságot az ellenséges tevékenység ellen folytatott küzdelemben,
az állam gazdasági és közigazgatási apparátusának megfelel m ködését, a
lakosság biztonságát és elviselhet munka- és életkörülményeit. Marian
Spychaíski Lengyelország marsallja már a LEMP IV. kongresszusán
megvilágította ezt a kérdést, hangsúlyozva, hogy a korszer honvédelmi
koncepciónak megfelel en „átalakítottuk a Lengyel Népköztársaság haderejének
szervezeti felépítését, két alapvet részre osztva, nevezetesen: az elvonuló
hadm veleti csapatok, amelyek a szocialista hadseregek egyesített er inek
keretében azonnali tevékenységre képesek határaink védelmében, és a honi
területvédelmi (hátországvédelmi - Szerk.) csapatok, amelyek állandóan készen
állnak a hatékony légvédelemre a Varsói Szerz dés tagállamainak egységes
légvédelmi rendszerében, valamint az atomcsapások következményeinek
felszámolásával kapcsolatos feladatok végrehajtására, a diverzió leküzdésére, a
fontos objektumok oltalmazására, a közlekedés és híradás folyamatosságának
fenntartására az ország területén."
A hátországvédelem funkciói változatosabb és kollektívabb jelleg ek, mint
bármely más hader nem feladatai. Ne feledjük, hogy ezeket a funkciókat nemcsak
a hátországvédelmi csapatok és szervezetek fogják betölteni, hanem a polgári
lakosság is, már csak azért is, mert nem lehet minden feladatot a fegyveres
er kkel megoldani. E feladatok többsége a hátországvédelmi csapatokra hárul,
más részük a polgári szervekre és az egész társadalomra, egy részüket pedig csak
a központi és helyi honvédelmi szervek közös tervezése és kölcsönös,
összehangolt tevékenysége révén lehet megoldani. Ily módon a hátországvédelem
az államélet csaknem minden területén szerepet játszik, és - ha így mondhatjuk - a
hátország egyetemes, mindent átfogó védelmi rendszerét alkotja, amely a Lengyel
Népköztársaságban különféle részlegekb l és szervezetekb l áll.

2
Az atomcsapások méretei
Jósolni hálátlan és nehéz feladat, különösen amikor az atomfegyverr l és egész
sor viszonylagos tényez l van szó. A hátországra mért csapások méreteinek
el re látása tehát - pontos adatok és konkrét földrajzi térség megjelölése nélkül -
meglehet sen spekulatív jelleg . Ezzel tisztában vagyunk. Mindamellett szükség
van prognózisokra. Valamilyen feltevésb l kell kiindulni. Nem teljes, realisztikus
képr l van szó egyébként, csupán az okfejtés módszerér l. Az atomcsapások
száma, amelyeket az els csapás szakaszában a hátországra mérnek, többek között
a támadó hadászatától és elgondolásaitól függ majd, ezeket pedig különféle
változó tényez k határozzák meg. A legfontosabbak: a megtámadott ország
politikai-hadászati helyzete, területének nagysága és azon hátországi célok
(objektumok száma), amelyeket az ellenfél, tervei értelmében, az említett
id szakban megakar semmisíteni. E tényez k mindegyike - figyelembe véve az
atomtöltetet hordozó eszközök számát, amelyekkel az ellenfél erre a célra
rendelkezik - meghatározott jelent ség lehet az ellenségnek az els rakéta-
atomcsapásokra vonatkozó tervében, és következésképpen meghatározhatja a
tervezett atomcsapások számát (lásd a 3. táblázatot). Ámde, tekintettel arra, hogy
a Varsói Szerz dés légvédelme egyre hatékonyabb, és hadserege állandóan készen
áll a haditevékenységekre, továbbá hogy az imperialista államok
rakétafegyvereinek célba juttatási pontossága és technikai megbízhatósága nem
túl magas fokú, feltételezhetjük, hogy az ellenség rakétáinak és repül gépeinek
csak egy része tud behatolni a hátországba, és a tervezett csapások közül csak
néhányat tudnak végrehajtani.

1 ÉS 10 MEGATONNÁS ATOMBOMBA
HATÁSA FÖLDI ROBBANÁS ESETEN

A csapás 1 mt 10 mt
következményeinek hatóerej hatóerej
jellemzése bomba bomba

Anyagi célpontok
1 Tölcsér
(szárazföldi)
- sugara 200m 380 m
- mélysége 42 m 75 m
2 Téglaépületek -
rombolási sugár 4,8 km 11 km
3 Gyúlékony
anyagok
- kigyulladási 15 km 40 km
sugara
Él célpontok
1 A lökéshullám
okozta veszteségek
- sugara 4,8 km 11 km
- területe 75 km 2 410km 2
2 Másodfokú égési
sebek
- sugara 15 km 40 km
- területe 700 km 5000 km 2
2
3 Áthatoló
sugárzás,
sugáradag
700 r tg
- sugara 2,4 km 3,3 km
- területe 18 km 2 32,5km 2
4 Radioaktív
szennyez dés
(sugáradag 450rtg
48 óra folyamán
nem oltalmazott
embereknek).
- kedvez szél 65 km 240 km
- oldalszél 8 km 40 km
- terület 2
520 km 6500 km 2

A hátország elleni támadás méretét a robbanások számával és a felszabaduló

atomenergia megatonna-mennyiségével határozhatjuk meg. Ha feltételezzük (mint
a mellékelt 3. táblázaton), hogy egy kb. 350 000 négyzetkilométer terület
országban az ellenfél 155-165 politikai-közigazgatási, gazdasági és katonai
objektumot szándékozik lerombolni, és ebb l a célból 250-300 atomcsapást hajt
végre, akkor a - saját atomcsapás átlagos hadászati eredményével és a légvédelem
átlagos lehet ségeivel számolva - az oltalmazott területre a robbanófejek 25-30
százaléka juthat el, tehát mintegy 62-90 különböz hatóerej , 8-10 vagy még több
megatonnás atomtöltet. A feltevés szerint az ellenség csapásmér eszközeinek
legalább 30-35 százaléka már az indítóállványokon megsemmisül a saját
atomcsapások következtében, 25-35 százalékát pedig a légvédelem semmisíti meg
a célba érés el tt a leveg ben.
Természetesen ez a hipotézis a csapások méretér l és a csapásmér eszközök
várható veszteségeir l csupán egy a lehetséges példák közül, és nem
általánosítható. Csak a potenciális ellenfél tudja, mekkora pusztulást szándékozik
el idézni, és hány tonna lesz az egy lakosra számítható robbanóer értéke. A
fentieket az adott ország elleni els atomcsapás egyik változatának tekinthetjük.
Mint már említettük, sok változat lehetséges, a tervezett csapások volumenében
pedig 15-50 százalékos ingadozás. Az ellenfél például - bár a nagy atomháború
körülményei között ez kevéssé látszik valószín nek - lemondhat az olyan
városokra mérend csapásokról, amelyekben nincsenek fontosabb katonai
objektumok, vagy egyes ipari körzetek megsemmisítésér l. Ebben a változatban
(4. táblázat) a hátországra mért csapások száma jóval kisebb lenne.
De ha reálisan szemléljük a dolgot, elmondhatjuk, hogy egy körülbelül 350 000
négyzetkilométer terület európai országnak mindenképpen számítani kell
legalább 30-50 atomcsapásra. Ezek a különböz méret atomtöltetek az els
kezdeti, 12 órás szakaszában hullanak majd le a hátországára, még akkor is, ha a
korszer en felszerelt légvédelem meglehet sen pontosan és hatásosan
tevékenykedik. Azért írjuk, „meglehet sen", mert nehéz feltételezni, hogy a
légvédelmi hadm veletek olyan nehéz id szakában, mint az atomháború els
napja, ideálisan pontosak és százszázalékosan hatásosak lehetnének. Ezenkívül a
légvédelem eszközeinek egy része is megsemmisülhet.
A hátországra mért szóban forgó, feltételezett csapások (amelyeknek többsége
100 kilotonnásnál nagyobb lesz), ha ezenkívül a radioaktív szennyezettséget is
figyelembe vesszük, olyan rettenetes hatásúak lesznek, hogy megrázzák az egész
országot. A kérdés irodalmában egyöntet en hangsúlyozzák, hogy az országnak
minden erejét mozgósítania kell majd, hogy fennmaradhasson e csapások után.
amelyek egy több tízmilliós nemzet egyharmad részét és nemzetgazdaságának
közel egyharmad részét is elpusztíthatják. 62-90 atomcsapás mérhetetlen
pusztulást okozhat a hátországban, a társadalom zömét létalapjai elvesztésével
fenyegetheti, ha az ország - az állam és a társadalom - nem készül fel hatékonyan
anyagi és pszichológiai szempontból, azonkívül nem teremti meg a feltételeket, a
jól m köd , operatív zavarelhárító és mentési akciókhoz, a támadás közvetlen
következményeinek felszámolásához. A jól szervezett hátországvédelmi rendszer
nagy szerepet játszhat itt, ha a hátországvédelmi er k jól felszereltek, képzettek,
helyes elvek birtokában vannak, és alkalmazkodni tudnak a nehéz helyzetekhez.
A hátországra mért atomcsapások közvetlen következményeinek felszámolása
szempontjából lényeges lehet, hogy az ellenség a robbanások milyen fajtáit
alkalmazza az atomcsapások során. A kapitalista országok szakirodalma
hangsúlyozza, hogy a földi robbanásokat követ lökéshullám okozza a
rakétaindítók és repül terek legnagyobb pusztulását, és képezi a katonai
objektumok megsemmisítésének legjobb módját. E robbanások ezenkívül
sugárszennyezést okoznak, amely a robbanás epicentrumától nagy távolságban is
megölheti az embereket. A légi robbanás viszont kétszer-háromszor akkora
területen okoz rombolást a lökéshullám és h hullám révén. Hatásosan
alkalmazható nagyobb katonai célok és embertömegek ellen.

A hátországi A megsemm isíteni A 20 kt - 2 m t

objektum ok fajtája szándékozott objektum ok hatóerej
(célok) szám a atomtöltetek
(csapások)
szám a
1 Egyes városok 5 10
2 Egyes ipari körzetek 2 2-4
3 Fontos gazdasági 2 2
pontobjektumok
4 Katonai 15 15
támaszpontok
Közlekedési 5 5
csomópontok
híradó központok 4 4
Raktárak 15 15
Egyéb 4 4
5 Harcászati egységek 35-45 110-145
6 Vezetési pontok 5 5
7 Összesen 92-102 172-209

Nem nehéz el re látni, hogy a támadó - kihasználva a kedvez id járási

körülményeket - igyekezni fog oly módon végrehajtani az atomcsapásokat, hogy a
közvetlen pusztításon kívül sugárszennyezett övezeteket hozzon létre, és ezzel
nehezítse az er k man verét a hátországban. Feltételezhetjük tehát, hogy a
robbanások kisebb száma lesz légi robbanás (polgári célpontok), többségük földi
robbanás (katonai célpontok). Az utóbbiak annál is veszélyesebbek lehetnek,
mivel a terep sugárszennyezése és a másodlagos sugárzás révén gyakran jelent s
területeken súlyosan megnehezítik a mentési akciót.
Nehéz pontosan el re látni, milyen hatóerej atomtölteteket alkalmaz az ellenség
a hátország elleni támadásban. Nagy valószín séggel feltehetjük azonban, hogy
ezek nagyobb kapacitású: 100 kilótonnás, 500 kilótonnás, egy vagy több
megatonnás robbanótöltetek lesznek, bár nem zárhatók ki a kisebb „méret ",
például 20-50 kilótonnás csapások sem. Az utóbbiakat a kisebb, pontjelleg célok
ellen, például elhelyezésben lev harcászati egységek és kötelékek ellen
alkalmazzák. Ezek hatása természetesen más (lásd az európai országok esetében,
ahol az exponált városok többsége százezer lakosnál többet számlál), a
hátországra mért csapások többségét száz kilotonnásnál nagyobb, 2-5
megatonnáig terjed atomtöltetekkel fogják végrehajtani.

Ugyancsak nehéz meghatározni a várható atomtámadás területi következményeit

az els csapás szakaszában. Ügy t nik, leginkább azok a körzetek szenvedhetnek,
ahol a hader nagyobb csoportosításai vannak, különösen a rakétacsapatok,
továbbá ahol hadászati jelent ség útcsomópontok, gazdasági központok és fontos
hadiüzemek, nagyobb katonai támaszpontok stb. vannak, ezenkívül a fontosabb
közigazgatási-politikai központok, az ún. „célpontvárosok".
Mindezek általános feltevések, és nem lehetetlen, hogy kevésbé exponált
területeket is támadás ér (például pontatlan célzás következtében, a támadó
rakéták pályaváltoztatása miatt, katonai alakulatok ideiglenes ott-tartózkodása
miatt - például a megindulási terepszakaszokra el revonásban lev hadosztályokra
mért csapások esetében stb.). Végs soron kialakulhat olyan helyzet, hogy egyes
körzetek teljesen elpusztulnak, mások csak minimális mértékben károsodnak az
atombombázások nyomán.

A hátországi A megsemm isíteni A 20 kt-tól 2 m t

objektum ok fajtája szándékozott objektum ok hatóerej
(célok) szám a atomtöltetek
(csapások)
szám a
1 Nagyobb városok 30 45-55
2 Ipari körzetek 5 10-15
3 Fontos gazdasági 5 5
pontok, objektumok
4 Katonai 20 20
támaszpontok
Közlekedési 15 15
csomópontok
Híradó központok 5 5
Raktárok 25 25
Egyéb 10 10
5 Harcászati egységek 35-45 110-145
6 Vezetési pontok 5 5
7 Összesen 155-165 250-300

A hátország elleni atomcsapások globális mérete (a hátországban felrobbant

atomeszközök megatonnáinak összmennyisége) határozza meg közvetlenül a
csapások okozta veszteségeket, amelyeket f leg a romboló er (léglökési hullám)
és a sugárszennyez dés idéz el . A veszteségek méretét meghatározza továbbá az
ország területének állóképessége és az atomeszközök elleni védettsége (az
óvóhelyek száma és megbízhatósága, az urbanizáció foka, a figyelmeztetési
rendszer m ködése stb.).
Az atomfegyverrel való pusztítás lehet ségei (lökéshullám, t z, sugárszennyezés)
- mint ismeretes - óriásiak. Felülmúlják minden elképzelésünket a rövid id alatt
bekövetkez pusztulásról és egészségügyi veszteségr l. Ezzel kapcsolatban
rendelkezésre állnak bizonyos hivatalos adatok, amelyekre hivatkozhatunk. Óriási
méret szakirodalom tárgyalja ezt a kérdést, általánosítva a Hirosima és
Nagaszaki elleni atomtámadás tragikus következményeit és az atomfegyverrel
folytatott kísérletek tapasztalatait. Atomtudósok és szakért k nyilatkoznak err l a
kérdésr l.
Egyikük, Solly Zuckermann, az angol kormány tudományos f tanácsadója a The
Sunday Times hasábjain megjelent cikkében a várható pusztulásokról szólva egy
olyan várost hozott fel példaként, amelynek kb. egymillió lakosa van. Feltételezte,
hogy egy 1 megatonnás bomba robban fel a város fölött, kis magasságban, kb. egy
mérföldre a város centrumától. „Részletesen elemezve az így el állott helyzetet -
írja -, rögtön megállapíthatjuk, hogy a lakosok egyharmad része azonnal meghalna
a t z és a lökéshullám következtében, vagy két napon belül elpusztulna a gyilkos
sugárzástól. Az emberek többségét a lökéshullám ölné meg, amely a házakat is
lerombolná - az életben maradott embereket betemetnék a házak romjai.
Ezenkívül mintegy százezren szörny sebesüléseket és égési sérüléseket
szenvednének. Így tehát a lakosoknak alig fele maradna életben és lenne
cselekvésre képes. Közülük is sokan hamarosan áldozatul eshetnének a
sugárzásnak.
Mi történne ezután? - kérdezi a szerz . - A robbanás epicentrumától kétmérföldes
sugárban minden elpusztulna, és valószín leg egyetlen ember sem maradna
életben. Az epicentrumtól távolabb az áldozatok száma fokozatosan csökkenne.
Többé-kevésbé Oá minden ház megrongálódna, valószín leg csak egyharmaduk
maradna lakható, bár tet , ablak és ajtó a megmaradt házakon sem lenne többé. A
széliránytól függ en az egész övezet kisebb vagy nagyobb mértékben
sugárszennyezett lenne. Mindenütt tüzek keletkeznének.
A közigazgatás és a közm vek m ködése megsz nne. Még a t zt l és radioaktív
csapadéktól mentes körzetekben is valószín leg tönkremennének a vízvezetékek
és csatornák, megsz nne az áramszolgáltatás, a lakosságnak nem lenne élelme...
Röviden - írja befejezésül -, ha valamelyik nagyobb városunk felett felrobban egy
1 megatonnás bomba, a város gyakorlatilag teljesen elpusztul. Az emberek,
akiknek sikerülne kimászni a romok alól, saját erejükre volnának hagyatva - senki
sem tudna nekik segítséget nyújtani. El kellene menekülniük az elpusztult
városból, maguknak kellene élelmet és orvosi segítséget keresniük, vagy
rokonokat, akik menedéket adhatnának nekik."
Még komorabb képet fest az atomrobbanás következményeir l P. Madre francia
szakért az Arts et Loisirs cím folyóirat hasábjain. Tanulmánya egy Boston
középpontjában felrobbanó 20 megatonnás töltetet tételez fel. Három pusztító
tényez t különböztet meg: lökéshullám, t z, sugárszennyezés.
1. Lökéshullám
Ahol a rakéta a földdel érintkezik, 100 méter átmér , 80 méter mély tölcsér
keletkezik. Ha a bomba 5 kilométer magasságban robban fel, kráter ugyan nem
lesz, de kétszer akkora terület válik porrá és hamuvá. Egy ezred másodpercnél
rövidebb id alatt felszabadul az egész robbanóenergia. Hat kilométeres körzetben
létrejön a „teljes pusztulás körzete". A legszilárdabb épületek és beton óvóhelyek
összed lnek, mint a kártyavárak. 10 kilométeres körzetben összeomlanak a
téglaépületek és a nem elég mély földalatti óvóhelyek. A légköri nyomás
változása, amely 15 méter mélység vízbe merülésnek és hirtelen felmerülésnek
felel meg, megrepeszti a dobhártyákat és a tüd k hólyagocskáit. 15 kilométeres
körzetben súlyosan megrongálódnak a házak és radioaktív csapadék ellen véd
közönséges óvóhelyek... 25 kilométeres körzetben megrepedeznek a könnyebb
szerkezet épületek és a meger sített pincék. A léglökés, amelyet a robbanás okoz
és amely a hangsebességnél gyorsabban terjed, szanaszét dobálja a tárgyakat és
él lényeket. Egy kockacukor veszélyesebb lesz, mint egy pisztolygolyó. Az
emberek maguk is halált okozó lövedékekké válnak. Az emberek mintegy 15
százaléka meghal.

2. z
A t zgömb tíz másodperc alatt eléri maximális kiterjedését. Átmér je tíz
kilométer, h mérséklete magasabb, mint a Nap magjáé: sok millió fok. A
felvillanásra vetett pillantás vakságot okoz... A bomba energiájának 35 százalékát
képez ultravörös hullámok 60 kilométeres körzetben mindent felégetnek. A
robbanás okozta léglökés óránként 200 kilométeres sebességgel terjed, és szítja a
tüzeket. A t zfal a ciklon sebességével halad. A h mérséklet 800 fok. A teljesen
kiszáradt, nagy szén-dioxid-tartalmú leveg belélegezhetetlenné válik. Azok,
akiknek lakásában nincs légkondicionálás és oxigéntartalék, megfulladnak.

3. Sugárszennyez dés
A bomba els hatása (az energia 5 százaléka neutron- és gamma-sugárzásban) a
„teljes pusztulás körzetében" teljesen megsemmisíti a lakosságot. Akik véletlenül
élve maradtak volna, nem bírnák ki az 500 röntgennél magasabb sugárszint okozta
idegsokkot. A robbanás 15 000 méter magasra viszi fel a sok millió tonna port és
sugárszennyezett hamut.

AZ ATOMFEGYVER ALKALMAZÁSÁNAK KÖVETKEZMÉNYEI

Ható A Halottak Radi A
er robban hozzávet leges oaktí sugárzá
(kt) ás száma (millió) v s
 közvetle váro ipari mez szen folytán
n si terül gazd nyez bekövet
hatása terül etek asági dés kezett
(hatósu etek (nég terül átlag további
gár (nég yzet etek os halálese
mérföld yzet mérf (nég terül tek
ekben) mérf ölde yzet ete hozzávet
telj súl ölde nkén mérf 500 leges
es yos nkén t ölde milic száma
pus kár t 20 1000 nkén urie (millió)
ztu ok 000 szem t 100 szint ipa mez
lás szem ély) szem eseté ri ga
ély) ély) n ors zd.
zág orsz
ok ágo
k
A Hirosimában 20 1 2 0.2 0.01 0.00 - - -
ledobott atombomba 1
Maximális kapacitású
„harcászati"
atomfegyver 500 3 6 1.0
0.05 0.00 - -
-
5
A Bikinire ledobott 1000 15 30 10.0 15 0.15 7000 0.4
hidrogénbomba 0
Maximálisan
„hatékony" hadászati
hidrogénfegyver 5000 25 50 15.0 0.2 0.2 1500 8 0.8
0 0

Az ebb l kialakuló, több száz kilométer hosszú felh a por súlyától függ en kb.
48 óra alatt visszahullik a földre. A sugárszint 60 kilométeres körzetben eléri a
450 röntgent, az egészséges feln tt emberek életbenmaradási esélye nem
magasabb 50 százaléknál. Amerikai szakért k szerint 200 röntgen teljesen elég az
öregek és betegek megöléséhez negyed ekkora sugáradag jelent sen növeli a
rákos megbetegedések számát, és megkétszerezi a légutak megbetegedéseit, a
rokkantság különböz fajtáihoz és id el tti öregséghez vezet.
A mérleg - írja Madre -, amelyet a Holyfield-bizottság tagjai Boston városra nézve
megállapítottak, a következ : 1 052 000 halott az els napon; 1 084 000 ember
halála okozza a sugárzás rövid id n belül; 467 000 a sebesültek száma, és végül
270 000 azoké akik épségben megmaradtak.
Mint láthatjuk, ezek rendkívül komor és apokaliptikus képek. A légvédelem
feltételezett hatásossága esetén a hátország nem minden nagyvárosát és ipari
központját éri ilye rettenetes sors. De a hátország nagy területeit így is totális
veszély fenyegeti, számítani kell a biológiai élet megbénulására és a
közigazgatási-politikai struktúra m ködésének megbénulására. Beszélhetünk itt a
lehetséges veszteségek, mellékes pusztulások és következmények valamiféle
küszöbér l, amelyen felül a mentés fogalma a totálisan elpusztult körzetekben
minden reális értelmét elveszíti. Ha például az ország kétharmad része súlyos
pusztulás áldozata lesz, olyan körülményekr l beszélhetünk, amelyek között a
nemzet honvédelmi céljai tárgytalanná válnak, még akkor is, ha az ország
fennmaradó területén a pusztulás nem olyan rettenetes, és nem haladja meg a
reális védelmi küszöböt.
Ez a lehetséges variánsok egyike, a legszörny bb az ország számára. Hatásos
ellencsapás és megbízhatóan m köd légvédelem esetén a pusztulás és veszteség
jóval kisebb lehet. Ilyen helyzetben arra lehet számítani, hogy a hátországnak csak
egyes körzetei pusztulnak el teljesen, más területek részlegesen megbénulnak,
megint más körzetek szinte egyáltalán nem. A honvédelem ebben az esetben
teljesen reális lesz, és a bels front jól szervezett, aktív er i megmenthetik az
emberek ezreit és az anyagi készletek jelent s mennyiségét.

Mordecai Roshwald: A 7-es szint (Szentmihályi Szabó Péter fordítása)

(Részlet az 1959-ben megjelent regényb l, amely az amerikai f hadiszállás és

többszintes óvóhelyrendszer legmélyebb, 7-es szintjének egyik tisztjét szólaltatja
meg naplószer formában. Feladata a háborút megindító, végzetes gombok
megnyomása, amellyel a maga sorsát is megpecsételi, mert a nukleáris
katasztrófa és a sugárszennyezés minden él lényt elpusztít el bb vagy utóbb.)

Június 9.
Ma reggel történt.
Pontosan 8 órakor kezdtem szolgálatomat a PBX Hadm veleti Teremben. 9
órakor sárga fény jelent meg a képerny felett. Két perccel kés bb X-117 lépett
be, és elfoglalta helyét a másik asztalnál, felkészülve arra, bármi követheti a sárga
figyelmeztetést. A hadm veleti terem most már akcióra készen állott. Csendben
ültünk, a lámpát figyeltük.
9 óra 12 perckor az ügyeletes hangosbeszél hirtelen kiadta a parancsot:
- Figyelem! Akcióra felkészülni! - Ezzel egyidej leg a sárga fényt vörös váltotta
fel.
A hangszóró ismét megszólalt:
- Megnyomni az A1 gombot! Megnyomtam a gombot, és nyilván
X-117 is az övét, mert az A-zónát a képerny n hirtelen vörös pontok lepték el. Ez
azt jelentette, hogy az egyt l öt megatonnáig terjed robbanótöltet rakétákat
útnak indították, és most hihetetlen sebességgel száguldanak célpontjuk felé.
Mivel az A-zóna viszonylag közel volt, fél órán belül várhattuk az eredményt.

A helyemen ültem, és az erny t figyeltem. Nagyobb feszültség volt bennem a

szokásosnál, de nem éreztem idegesnek magam. Talán a miatt a kezelés miatt,
amiben a múlt héten részesültem. Talán mert a katonai akció - el ször tehettem
meg azt, ami miatt ide le kellett jönnöm - megkönnyebbülésként hatott rám.
Átpillantottam a termen keresztül X-117-re, s úgy véltem, nagyon ki lehet
borulva. Bár a teremben kellemes h mérséklet uralkodott, arca er teljesen izzadt,
mintha nem is egy gombot nyomott volna meg, hanem magukat a rakétákat kellett
volna eltolnia.
Aztán visszafordultam, megint a képerny t bámultam, és azon t dtem, vajon az
egészb l nem lesz-e több, mint kisebb bombák cseréje, egy területre korlátozva a
pusztítást, vagy pedig a m velet totális háborút eredményez-e.

9 óra 32 perckor az els rakéta becsapódott az ellenséges területen, és az egyik

vörös pont jóval nagyobb körré változott. Szinte rögtön itt is, ott is hasonló vörös
foltok gyulladtak ki az A-zónában. Láttam, hogyan n egyre a pusztítás színtere.
Közben azonban néhány kis vörös pont elt nt, különösen azok, amelyek
mélyebben feküdtek az A-zónában. Az ellenség elhárítása nyilvánvalóan hatékony
volt.
Aztán 9 óra 55 perckor a hangszóró ismét megszólalt:
- Figyelem! Nyomják meg az A 2 gombot!
És közvetlenül ezután:
- Nyomják meg az A 3 gombot! Gyorsan engedelmeskedtem, ugyanígy tett X-
117, és a hangszóró alighogy elhallgatott, amikor az A-zóna máris rengeteg kék és
arany szín ponttal lett tele.

Esztétikai szempontból a látvány egészen kellemes volt. Vörös körök, kék és

arany pontok, némelyik a vörös körökben, némelyik azokon kívül. De ezek a
színek egyel re csak az A-zónában jelentek meg. A többi zóna fehér maradt, mint
egy kontinens, amely arra vár, hogy egy felfedez feltérképezze.
Azon töprengtem, ezek a hírek milyen benyomást tesznek majd P.-re. És azokra
az emberekre is, akik majd a társalgóban találkoznak velem, és mindenr l
kikérdeznek. Eszembe jutott ez is, az is - akárcsak egy koncert alatt, amikor az
ember gondolatai távol járnak már a zenét l.

10 óra 10 perckor érkezett meg a következ parancs a hangosbeszél n keresztül:

- Nyomják meg a B 1, B 2, B 3, C 1 gombot!
Négyszer nyomtuk le a gombokat. Most már valamennyi térképet egyenetlenül
lepték el a három színben pompázó pontok.
t perc múlva a kék és sárga foltok az A-zónában kezdtek kör alakúvá válni. A
kékek különösen nagyok voltak: ezek jelezték azoknak a sok megatonnás
bombáknak a robbanás és h általi pusztítását, amelyek már a leveg ben
felrobbantak, hogy igen nagyfokú veszteségeket okozzanak. Több száztól több
ezer négyzetmérföldig terjed területek objektumait és lakosságát semmisítették
meg.
A képerny n világosan látható volt, hogy ez a bombázás sokkal hatékonyabbnak
bizonyult, mint az el . Lehet, hoc az ellenség elhárítórendszere nem m ködött
jól, vagy pedig a mi A 2-es és A 3-as rakétáinkat szerelték fel olyan
elhárításellenes szerkezetekkel, amelyekkel az A 1-es rakéták nem rendelkeztek.
Akármi lehetett is a magyarázat, a kék és arany szín körök lassan felfalták az A-
zónát, s hamarosan a vörös körök szinte jelentéktelenekké váltak. Nagyon kevés
olyan maradt, amelyet nem vett körül sárga vagy kék kör. A kék szín állandóan
terjed ben volt a zónában, benne kisebb arany és vörös foltokkal, amelyek úgy
virítottak, mint a csillagok az éjszakai égbolton.

10 óra 40 perckor a B-zóna apró pontjai kezdtek körökké szétterjedni. Most a

folyamat másféle volt, mert a vörös, kék és sárga körök egyidej leg jelentek meg.
És mintha egymással versenyeztek volna, melyik szín foglalja el hamarabb a
terepet.
A színes „honfoglalás" szinte ellenállás nélkül jutott el a B-zóna szívéig.
Nyilvánvalóan több akadály nem hárult rakétáink elé. A térkép „terra incognitája"
gyorsan elszínez dött. Úgy látszott, a végs kép nagyon hasonlít majd az A-zóna
képéhez, csak itt még több kék szín borítja el a területet, kisebb sárga és vörös
foltokkal tarkítva.

Tíz óra ötvenötkor kezdtek átterjedni a foltok a C-zónába. Ez alkalommal csak

piros foltok voltak, úgyhogy az egész folyamatot világosabban lehetett látni.
De úgy látszik, valami baj lehetett, mert rengeteg folt elt nt, jelezve, hogy a
rakéták nem találták el célpontjukat. Vagy az ellenségnek voltak védelmi
ellenintézkedései a C-zónában, vagy egyszer en a mi rakétáink nem jutottak el a
célpontig. Talán az okozta a nehézséget, hogy ez az övezet volt a legmesszebb.
Valami rosszul sikerült.
11 órakor újabb parancsot kaptunk, ezúttal más hangtól:
- Nyomják meg a C 2-es és C 3-as gombot!

Megnyomtuk a gombokat, és ismét vártunk.

Már csak három gomb maradt, amit még nem nyomtunk meg - feltehet leg a
legveszélyesebbek, amelyek a ,,spékelt" bombák telepeit irányították.
Radioaktivitásuk nemcsak a közeli jöv ben teszi lakhatatlanná azokat a
területeket, amelyekre becsapódnak, hanem sok-sok évre, talán több nemzedék
számára is.
Mindig is kételkedtünk abban, egyáltalán felhasználják-e valaha is ezeket a
bombákat, mert minden valószín ség szerint hatásuk nemcsak a közvetlenül elért
területre korlátozódnék, hanem átterjedne a szomszédos országokra is. És a
semleges államok elpusztításának nem volt semmiféle értelme. De még ennél is
lényegesebb, hogy ezek a bombák a saját életünket is veszélyeztetnék. Egyetlen
ország sem akarhat öngyilkos háborút!
„Vagy talán igen?" Ezt kezdtem magamtól kérdezni, de a gondolatot hamar
el ztem agyamból, amikor a hangosbeszél megszólalt (eredeti hangján):
- Figyelem! Nyomják meg az A 4, B 4, C 4 gombot!
Ránéztem az órára - negyed tizenkett volt -, és lenyomtam a három gombot.
Aztán felnéztem a térképre, és nem értettem, miért nem jelennek meg a fekete
jelek. Újból megnyomtam a gombokat. Semmi sem történt.
Aztán a hangszóró - újra a kettes számú hang - szó szerint üvölteni kezdett:
-X-117 tiszt! Nyomja le az A 4-es, B 4-es, C 4-es gombot!
Megfordultam és ránéztem X-117-re. A székében ült, a gombokat bámulta, karja
pedig bénán lógott le, mintha elvágták volna az idegszálait. Nem moccant, de
ajkairól hangok törtek el .
Alig hallható hangok voltak, de egy id múlva ki tudtam venni, mit mond:
- Nem! Mindent, csak ezeket nem! Ne a 4-es gombokat! Nem ölhetem meg az
anyámat! Nem, ezeket nem...
A hadm veleti terem ajtaja hirtelen kivágódott, és két férfi - azt hiszem, az
egészségügyi osztályról - kivonszolta X-117-et a teremb l. Karja még mindig
élettelenül csüngött lefelé, s amint kitántorgott az ajtón, tovább hajtogatta:
- Nem! A 4-es gombokat ne...
Nem volt id m, hogy elt djem azon, mi is történt. X-107 lépett be a szobába, és
nyugodtan átvette X-117 helyét a másik asztalnál. X-137 jött be mögötte -
nyilvánvalóan azért, hogy felváltson engem, ha szükséges.
A hangosbeszél ismét megszólalt (már 11.20 volt):
- Nyomják meg az A 4, B 4 és C 4-es gombot!
Most már zökken mentesen sikerült.

Ma, június 9-én 11 óra 21 perckor véget ért a napi szolgálatom. Az igazsághoz
tartozik, hogy életem munkájával is készen voltam. Elvégeztem a feladatomat.
Funkciómat, mint PBX-tiszt tökéletesen betöltöttem. A hangszóró így szólt:
- Önök szabadok, uraim. A szállásukra mehetnek, vagy ha tetszik, itt
maradhatnak, és megfigyelhetik az A 4, B 4 és C 4 eredményeit.
X-107 és X-137 ott is maradt, hogy megnézze, mi történik ezután. Én visszajöttem
a szobámba és lefeküdtem.
Június 10.
Így hát a háborúnak vége. Tegnap kezd dött 9 óra 12 perckor, már a mi támadó
akciónkat illet leg, és véget ért, amikor utolsó rakétáink felrobbantak az
ellenséges területen, 12 óra 10 perckor.
Az egész háború két óra ötvennyolc percig tartott - ez volt a történelem
legrövidebb háborúja. És a legpusztítóbb is. Éppen ezért nagyon könny megírni a
történetét: nincsenek bonyolult és hosszadalmas hadjáratok, nincsenek észben
tartandó csaták - az egész földgolyó egyetlen csatatér volt.
Ezt a háborút, az emberi történelemben a legnagyobbat, néhány szóval így tudnám
összefoglalni:
„Tegnap, nem egészen három óra alatt, az élet a Föld óriási területein
megsemmisült."
De talán jobb, ha történész szemmel nézem az egészet, és leírok néhány részletet,
hogyan is történt. Ezeket a részleteket az általános hangszóró-rendszereken
keresztül jelentették be kora reggel, és azóta többször megismételték. Most már
mindenki szinte kívülr l tudja az egészet. Értelemszer en igyekszem
megismételni ezeket a közleményeket, bár talán megfogalmazásuk némiképp eltér
az eredetit l.
Tegnap 9 óra 7 perckor tizenkét hidrogénbomba esett le hazánk egyik távoli
vidékén. Közülük tíz ritkán lakott területeken robbant fel, de kett s n lakott,
nagy központokban. A támadás hirtelen jött, és mire a PBY Parancsnokság
felfedezte a rakétákat, azok már le is csaptak célpontjukra. Ezeknek a rakétáknak
az elfogása nem volt lehetséges, de érkezésük a lehet legjobb figyelmeztetésnek
bizonyult, és a PBY Parancsnokság további eredményei már látványosak voltak.
A PBX Parancsnokság is követte az eseményeket. Az áruló támadásra
ellentámadással kellett válaszolni, így a „megnyomni az A 1-es gombot"
parancsot azonnal kiadták. A parancsot tudatosan csak egyetlen gombra
korlátozták Nem akartunk totális háborút indítani mindaddig, amíg meg nem
bizonyosodtunk arról, hogy az ellenség teljesen meg akar minket semmisíteni. Az
A 1 -es gomb lenyomásával csak kétezer rakétát indítottunk el, egyenként 1-5
megatonnás robbanótöltettel. Ezeket kifejezetten katonai és ipari létesítményekre
irányítottuk a legközelebbi ellenséges zónában.
Ugyanakkor, arra az esetre, ha az ellenség visszacsapást tervezne, leadták a
vészjelzést az egész országban, és az emberek sietve a föld alá húzódtak. Ez
meglehet sen rendezett körülmények között ment végbe, csak az 1 -es szinten
voltak zavarok. Sok ember a megfelel iratok nélkül megpróbált bejutni a Szintre,
és ez zavargásokhoz vezetett. Valószín , hogy sok olyan ember jutott le, akiknek
nem kellett volna, s nagyon sok ember, aki jogosult volt egy helyre, kívül maradt.
Az óvóhelyek túlzsúfoltak lettek, és a helyekért folytatott küzdelemben sok n ,
gyerek és öreg lelte halálát. Ezek a szörny jelenetek mindaddig folytak, míg a
kérdéses területeket magukat is el nem találták, s minél tovább kímélték meg ket
a bombák, annál kegyetlenebb lett a küzdelem. Egyes helyeken körülbelül
negyven perc alatt befejez dtek, de akadt, ahol két óra hosszat is eltartottak, véres
csatákkal, amelyek annál inkább elvadultak, mennél inkább közeledtek a távoli
robbanások. Az óvóhelyekre levezet bejáratokat eltorlaszolták az emberek, akik
a kezük ügyébe es fegyverekkel a legprimitívebb, legkegyetlenebb küzdelmet
vívták - konyhakésekkel, széttört bútordarabokból készült bunkókkal vagy puszta
kézzel, ha más fegyverhez nem jutottak. Mindezt a rádióban önfeláldozó
riporterek jelentették, akik még ebben a vészhelyzetben sem feledkeztek meg
kötelességükr l, hogy a hírekr l beszámoljanak. Mikrofonnal a kezükben haltak
meg.
9 óra 15 perckor, három perccel az els hadm veletünk után vezet ink
rádióüzenetet kaptak az ellenségt l, amely közölte hogy tizenkét interkontinentális
rakéta, hidrogénbomba-töltettel ellátva kikerült elektronikus ellen rzésük alól, és
esetleg a mi országunkban fog felrobbanni. Az üzenetben felkértek bennünket, ne
sújtsunk vissza, mert ez nem szándékos ellenséges tett volt, csupán technikai
baleset.
Azt válaszoltuk, hogy korábban kellett volna bennünket figyelmeztetniük, hogy
minél nagyobb sikerrel l hessük a rakétákat.
Az ellenség azt válaszolta, hogy némi id be telt, amíg meg tudták állapítani, mi
történt, s még tovább tartott, amíg kapcsolatba tudtak velünk lépni.
Ez nagyon gyanúsan hangzott. Résen kellett állnunk, mert elképzelhet volt, hogy
az ellenség áruló módon megpróbálta kifürkészni sebezhet ségünket azzal, hogy
tizenkét rakétából álló mintát küldött ki, azzal a kifogással, hogy „kikerültek" az
ellen rzés alól, így aztán semmilyen részletet nem közöltünk az országunkban
bekövetkezett robbanásokról (bár az ellenség nyilván általános képet kapott a
helyzetr l azon a berendezésen, ami náluk megfelel a mi PBX megfigyel
erny nknek); azt sem közöltük az ellenséggel, hogy a kétezer rakéta már úton is
van feléjük, és hamarosan földet ér és felrobban az A-zónájukban. Egészen
addig folytattuk a vitát az ellenség tizenkét bombájáról, míg 9 óra 32 perckor
kezdtek befutni a rakétáink. Amint az eredményekb l kiderült, az ellenséget
ugyanúgy meglepte az egész, mint minket az el küldemény. A különbség
mindössze annyi volt, hogy k tizenkét bombával leptek meg minket, mi pedig
ket kétezerrel.
Aztán várakoztunk. Reméltük, az ellenség úgy értékeli majd ezt a korlátozott
ellentámadást, amely egy bizonyos területre korlátozódott, mint figyelmeztetést -
aktív, és nem csupán szavakból álló figyelmeztetést.
Sajnos elvetemültségükkel nem lehetett józanul tárgyalni. Mert mihelyt beadtak
rakétáink, az ellenség azonnal hatalmas mennyiség rakétát bocsátott fel, több
ezernyi sok megatonnás rakétát, hazánk és szövetségeseink ellen. Ezek 9.50-kor
kezdtek felrobbanni a rakétakilöv támaszpontjaikhoz legközelebb es
területeken, és fokozatosan egyre mélyebbre hatoltak be országunkba.
Közben mi sem ültünk persze tétlenül. A PBY Parancsnokság most készen állt a
támadásra, s az automatikus irányítású elhárítok több száz ellenséges rakétát
semmisítettek meg, miel tt még hazánkat elérhették volna, többnyire
szövetségeseink területe felett. De sok száz - vagy inkább több ezer, a pontosság
kedvéért - mégis az el re meghatározott célpont felett robbant fel.
Természetesen ahogyan kiterjedt az ellenség támadása, úgy vágott vissza
er teljesen a mi offenzív alakulatunk is. Több ezer rakétát l ttünk ki az ellenséges
terület legtávolabbi pontjaira is, és csatlósaik területeire, halált és pusztulást hozva
rájuk.
Egy újabb kritikus pillanat érkezett el, amikor 11.15-kor m szereink felfedezték,
hogy az ellenség speciális bombákat vetett be - a rendkívül radioaktív fajtákat. Ez
volt a lehet legbarbárabb dolog részükr l, de mi már régen rájöttünk, milyen
szörny széls ségekre számíthatunk ellenségünkt l. Erre is fel voltunk készülve,
és megkezdtük a visszacsapást.
Keményen visszacsaptunk. Több ezer rakétánk, hidrogénbomba-töltettel és er sen
radioaktív burokban indult el, hogy lesújtson az ellenségre és csatlósaira, ha
bárhol esetleg még életben maradtak volna. Ez 11.20-kor történt, és ez volt utolsó
háborús lépésünk.
Utolsó bombáink 12.10-kor robbantak fel. Az ellenségé 11.45-kor csapott le ránk.
Feltehet leg, kifogytak a rakétákból, vagy minden kilöv állomásuk
megsemmisült, talán már azel tt, hogy speciális rakétáink megérkeztek volna,
hogy eldöntsék végképp a vitát.
Felesleges mondani, mi gy ztünk.

Szentesi György, mérnök alezredes: Tömegpusztító fegyverek és hordozóik

Napjaink korszer en felfegyverzett hadseregeinek legveszélyesebb fegyverei az

úgynevezett tömegpusztító fegyverek. Ezzel a gy jt névvel illetik azokat a
különleges fegyverfajtákat, melyek pusztító hatása a hagyományos
robbanóanyagokéhoz képest összemérhetetlenül nagyobb. A tömegpusztító
fegyverekre jellemz , hogy megsemmisít hatásuk rendszerint igen nagy területre
terjed ki, és ott huzamos ideig fennáll, káros hatásuk esetenként a bevetés helyét l
távolabb is érvényesül.
A tömegpusztító fegyverek hatásának a hagyományosokéval való
összemérhetetlenségét jól szemléltetik a klasszikusnak tekintett atomfegyver, a
Hirosimában 34 évvel ezel tt els ízben ledobott atombomba adatai. A mindössze
5500 kg tömeg bomba pusztító hatása megegyezett 20 000 tonnányi tömeg
hagyományos robbanóanyag - trinitro-toluol (trotil) - rombolóhatásával. Míg az
atombombát egy repül gép szállította a cél fölé, addig a vele megegyez hatású
trotil robbanóanyag célba juttatásához közel négyezer repül gépre lett volna
szükség.

A B V fegyverek
A tömegpusztító fegyverek közé manapság az atom-, a biológiai (bakteriológiai)
és a vegyi fegyvereket sorolják. Az atomfegyverek pusztító hatása az atommagok
mesterséges átalakításakor felszabaduló energián alapul. A biológiai
(bakteriológiai) fegyverek különféle veszélyes betegségek kórokozóit tartalmazó
töltetek, melyeknek a cél feletti szétrobbantásakor az ott tartózkodó személyek
súlyosan (esetleg halálosan is) megbetegednek. A vegyi fegyverek alatt a különféle
mérgez harcanyagokat értik, melyek ugyancsak az emberi szervezetet károsítják -
az esetek nagyobb részében halálosan vagy teljes harc-, illetve
munkaképtelenséget okozó mérgezés formájában.
A tömegpusztító fegyverek történetét vizsgálva kit nik, hogy a vegyi- és a
biológiai fegyverek kifejlesztése, illetve az elkészítésükre fordított törekvések
megel zték az atomfegyverekét. Mégis, ha veszélyesség szempontjából
rangsorolják a tömegpusztító fegyvereket, akkor kétségkívül els helyre az
atomfegyverek kívánkoznak.
Ez mindenekel tt az atomfegyverek, vagy ahogy másként nevezik, a nukleáris
fegyverek szinte korlátlanul növelhet pusztító hatásával magyarázható.
Ezenkívül az atomfegyverek veszélyességét fokozza, hogy az összetett pusztító
hatásuk eredménye szinte egyértelm en meghatározható. Ezzel szemben a
biológiai és a vegyi fegyverek pusztító hatása, illetve a hatás iránya és eredménye
- els sorban a harcoló csapatok elleni bevetéskor - nem mindig határozható meg a
kell pontossággal, így például a frontvonalhoz közeli, mérgez gázzal való
támadás egyel re nem látható meteorológiai behatás - hirtelen szélirányváltozás -
esetén a saját csapatokat is súlyosan károsíthatja. Hasonlóképpen e fegyverek
hatékonyságát csökkenti, hogy az id ben alkalmazott véd eszközökkel, illetve
oltásokkal hatásuk bizonyos mértékig kivédhet , ugyanakkor az atomfegyverek
különféle hatásai elleni védelemre közel sem állnak hasonló hatékonyságú
eszközök, illetve gyógyszerek rendelkezésre.
Ezen túlmen en, 1972 óta érvényes nemzetközi szerz dés rendeli el a biológiai
fegyverek tilalmát, s intézkedett megsemmisítésükr l. Hasonló jelleg , a vegyi
fegyverek alkalmazását tiltó s a meglev készletek megsemmisítését el író,
nemzetközi érvény szerz déstervezet kidolgozása jelenleg folyik, és igen
kedvez és gyors eredményekkel biztató stádiumban van az ENSZ Leszerelési
Bizottsága el tt.
Az atomfegyverekkel kapcsolatosan is született néhány nemzetközi érvény ,
korlátozó szerz dés - melyek közül legfontosabb az atomsorompó-egyezmény. Ez
megtiltja az atomfegyverekkel rendelkez országoknak, hogy ilyen fegyvereiket
más államoknak átadják. Az atomfegyverek jelent ségét, fontosságát mutatja,
hogy a nagyhatalmak hadseregeinek fegyvertáraiban lev tömegpusztító
fegyverfajták dönt többsége atomfegyverek különféle változataiból tev dik
össze.

Egyf ázisú atomtöltet

Mivel az els két harci körülmény között bevetett atomfegyvert repül gép
szállította a cél (Hirosima és Nagaszaki) fölé, ezért ezeket atombombáknak
nevezték. Napjainkra a fegyverfajták célba juttató eszközeinek, hordozóinak
nagyobb része rakéta, s így ezeket a romboló eszközöket újabban inkább töltetnek
szokás nevezni.
Az els atomfegyver, az egyfázisú atomtöltet a nehéz elemek atommagjainak
hasadásakor felszabaduló energiát hasznosítja rombolási célokra. Ebben, a ma már
„klasszikusnak" tekintett atomfegyverben a maghasadás szabályozatlan
láncreakció formájában, egyszerre nagyobb tömeg anyagban megy végbe. Az
egyfázisú atomtöltet „robbanóanyaga" az uránium 235-ös tömegszámú vagy a
plutónium 293-as tömegszámú izotópja ezek alakulnak át könnyebb, kisebb
atomsúlyú elemekké, jelent s energia felszabadulása mellett.
Az ilyen atomtöltetben a láncreakció beindulásához szükséges hasadóanyagot
kett vagy több résztöltetben helyezik el. (1. ábra. Egyfázisú atomtöltet
szerkezetének elvi vázlata) A láncreakció beindulásának feltétele ugyanis az, hogy
a hasadóanyagnak az úgynevezett kritikustömege legyen együtt. A résztöltetekben
nem indulhat be a láncreakciós maghasadási folyamat.
A töltet beindítása úgy történik, hogy a résztömegeket a körülöttük elhelyezett
hagyományos robbanóanyag berobbantásával összelövik, így létrejön a
láncreakció folyamatához szükséges, úgynevezett szuperkritikus tömeg, amelyben
a magát a szabályozatlan láncreakciót egy neutronforrás indítja be.
Az egyfázisú atomtöltet robbantásakor felszabaduló energia pusztító hatása igen
összetett. Mindenekel tt jelent s a hagyományos robbanóanyagok robbanásakor
is fellép h hatás, fényhatás, romboló lökéshullám, ezenkívül azonban
számottev a kialakuló áthatoló (alfa-, béta-, gamma- és neutron-) sugárzás is.
Ezek a sugárzások hagyományos robbanótöltetek felrobbantásakor egyáltalában
nem lépnek fel.
Az atomfegyver különleges hatása - az áthatoló sugárzás - talán még az ismert
robbanási hatásoknál is veszélyesebb az él szervezetre. Az áthatoló sugárzás egy
része ugyanis közvetlenül pusztítja a szervezetet, azonnali halált vagy huzamos
ideig tartó számos káros következménnyel, esetleg halállal járó sugárbetegséget
okozva. Másik része, például a neutronsugárzás, az él szervezetben különféle
átalakulási folyamatokat indít meg, eredménye kell sugáradag esetén a gyors
halál vagy a már említett sugárbetegség.
Az áthatoló sugárzás egy része a bevetés helyén bizonyos ideig megmaradó
sugárszennyezést okoz, így azok is sugárbetegséget kaphatnak, akik a robbanáskor
nem tartózkodtak a célterületen, hanem csak kés bb haladtak át rajta.
Az egyfázisú atomtöltet hatóereje néhány kilotonnától néhány száz kilotonnáig
terjed. Ez a mértékegység tulajdonképpen összehasonlító jellemz . Azt mutatja,
hogy az atomtöltet romboló hatása hány tonna trotil (trinitro-toluol)
robbanóanyagéval egyenl . (így az egy kilotonna hatóerej atomtöltet
felrobbantásakor éppen akkora a pusztító hatás, mintha 1 kilotonna [= 1000 tonna]
trotil robbant volna fel.)

Hidrogénbomba
Az egyfázisú atomtöltet megjelenését csakhamar követte a kétfázisú atomfegyver
kifejlesztése. Kit nt ugyanis, hogy a könny elemek atommagjainak nehezebbé
való egyesülésekor sokkal nagyobb energia szabadul fel, mint a maghasadáskor.
Az ilyen maghasadási folyamat azonban csak rendkívül magas - több millió
Celsius fokos h mérsékleten indul be. Ilyen magas h mérséklet pedig csak az
el bb említett maghasadási láncreakcióval, vagyis az egyfázisú atomtöltet
felrobbantásával állítható el .
Így az atomfúzión alapuló atomfegyver két részb l, egy egyfázisú atomtöltetb l és
az t körülvev könny elemek atomjaiból készített burkolatból áll. Az els fázis -
az egyfázisú atomtöltet berobbantása (a maghasadási láncreakció) termelte magas
mérséklet indítja a könny atommagok fúzióját - egyesülését, a második fázist
(2. ábra Hidrogénbomba elvi vázlata).
A fúziós fázis robbanóanyaga a nehézhidrogén (trícium és deutérium) elnevezés
hidrogénizotópok) és a lítiumatomok. Az atommag fúziófolyamata során ezek
héliumatommaggá egyesülnek. Az egyfázisú atombombát burkoló hidrogén
izotópokból és lítiumból (lítium-deriteid) álló burkolat az egyfázisú atombomba
felrobbantásakor keletkez rendkívül magas h mérséklet hatására, fúziós
reakcióval, héliummá alakul át, miközben hatalmas energia szabadul fel.
Az alkalmazott hidrogénizotópok miatt kapta e töltet a hidrogénbomba elnevezést.
A kétfázisú atomtöltet hatóereje elérheti a több millió tonna trotil egyenértéket is
(több megatonna). A hidrogénbomba robbanásakor az egyfázisú atombombáéhoz
hasonlóan nagy h , fény, romboló hatás és neutronsugárzás keletkezik. Az
áthatoló sugárzás többi része az alfa-, béta- és gamma-sugárzás valamint a
maradandó sugárszennyezés az els fázis felrobbantásának eredményeként lép fel.

Háromf ázisú atomtöltet

A természetben található uránércb l nyert fémurániumnak csak az igen kis
részarányát képez , 238-as tömegszámú izotópját lehet egyfázisú atombomba
robbanóanyagaként felhasználni, mert a legnagyobb mennyiségben el forduló
fémuránium láncreakciós maghasadási folyamatát csak a rendkívül nagy energiájú
neutronok váltják ki.
A hidrogénbomba felrobbanásakor, az egyesülési - fúziós - folyamat során éppen
ilyen nagy energiájú neutronsugárzás keletkezik. A hidrogéntöltet pusztító
hatásának további fokozására körülvették azt egy fémuránréteggel, melynek
láncreakciós maghasadási folyamata éppen a második fázis m ködésének hatására
keletkez , nagy energiájú neutronsugárzás eredményeként indul be (3. ábra.
Háromfázisú atomtöltet elvi vázlata). Ez a háromfázisú atomtöltet, melynek
hatóereje eléri az 50-100 megatonnát (50-100 millió tonna trotilét), s t elméletben
a gigatonnányi értéket is. Ennek a töltetnek a hidrogéntöltettel szemben igen nagy
a radioaktív sugárhatása és a sugárszennyez hatása is.

Neutrontöltet
A atomfegyvereket történetük 33 éve alatt nemcsak m ködésük elve, hanem a
technikai kivitelezés szempontjából is számottev en korszer sítették. Említettük,
hogy az els atombomba mintegy 5500 kg tömeg volt. A mai nukleáris töltetek
ennél sokkal könnyebbek. Példaként szolgáljon, hogy a hirosimainál tízszer
nagyobb pusztító hatás, 200 kilotonna trotilegyenérték töltet tömege ma
mindössze 150-200 kg.
Az eltelt három évtized során az atomtöltetek pusztító hatását is növelték. A két,
majd a háromfázisú atomfegyver kialakítását követ en különösen az 1950-es évek
második felében, az 1960-as évek elején törekedtek a minél nagyobb romboló
erej töltetek létrehozására, így ma - mint említettük - számos olyan nukleáris
töltet létezik, melynek trotilegyenértéke sok millió tonna, eléri az 50-100
megatonnát is.
Nemrégiben új tendenciaként jelentkezett az igen kis - mindössze 1 kilotonna -
hatóerej , úgynevezett neutrontöltet, vagy ahogy említik, a neutronbomba
megjelenése. Mégis ez az új atomfegyver rendszeresítési törekvései világszerte
ellenvéleményeket váltottak ki. Ez f ként azzal magyarázható, hogy ez a jelenlegi
formájában valóban nem túl nagy pusztító hatású töltet min ségileg új változata
az el bb említett hidrogénbombának, a kétfázisú atombombának.
A neutronfegyver újszer sége a korábbi kétfázisú atomtöltetekhez, a
hidrogéntöltethez képest az, hogy a pusztító energia dönt en nagyobb része a
neutronsugárzás, amely kizárólag az él szervezet, az ember ellen irányul. A
pusztító hatás arányainak megváltozása teszi min ségileg új atomfegyverré a
neutronfegyvert.

Új tömegpusztító fegyverek
A neutronfegyver kifejlesztése is arra utal, hogy a jöv ben is lehet ség
mutatkozik egyfel l a jelenleg meglev tömegpusztító fegyverek, mindenekel tt
az atom- és a vegyi fegyverek továbbfejlesztésére, másfel l pedig a tömegpusztító
fegyverek mer ben új fajtáinak kifejlesztésére, hacsak az ilyen fejlesztéseket
nemzetközi érvény szerz désekkel nem tiltják be.
Így a kifejleszthet újabb atomfegyverek között említik azt a hidrogénbombát,
melynek pusztító hatása a - neutrontöltetével szemben éppen hogy nem az
áthatoló sugárzás, hanem szinte kizárólag a romboló hatás, a lökéshullám és a
hatás útján való pusztítás.
Hasonlóan új atomfegyver lehet az olyan különleges töltet, mely a felrobbantás
helyén meghatározott ideig megmaradó sugárszennyezést okoz, egyfel l halálos
dózist adva az ott-tartózkodóknak, másfel l pedig megakadályozva a szennyezett
területen való áthaladást.
A vegyi fegyverek, a mérgez harcanyagok új változata az úgynevezett
binertöltet, mely a bevetés el tt néhány - kett vagy több - ártalmatlan vegyi
anyagot tartalmaz. A töltetben lev mini vegyi gyár csak a célra indítást követ en
kezd m ködni, a repülés során az említett ártalmatlan vegyi anyagokból készíti el
a tömegpusztító mérgez anyagokat.
Rendkívüli a veszélye az újabb tudományos-technikai eredmények újfajta
tömegpusztító fegyverek kifejlesztésére való alkalmazásának. Számos ilyen
jelleg elképzelés jelent meg a tudományos-fantasztikus, de a tudományos-
szaki irodalomban is. Ilyenek pl. a radiológiai fegyverek, az
infrahangfegyverek.
Nemkülönben újfajta tömegpusztító fegyvernek tartják az amerikaiak által
Vietnamban már kis mennyiségben bevetett térfogati robbanóanyagot, az aeros-
sol robbanókeveréket.

Fegyverrends zerek
Az el bbiekben felsorolt tömegpusztító fegyverfajták rendeltetése a
megsemmisít hatás kiváltása. Nyilvánvaló azonban, hogy ezeket a tölteteket
valamilyen módon, valamilyen eszközzel el kell juttatni a kijelölt cél körzetébe. A
célbajuttatásra szolgálnak a hordozóeszközök, melyek a töltettel, valamint az
indításukhoz alkalmazott technikai eszközökkel együtt képezik a
fegyverrendszert.
A fegyverrendszer értékelése szempontjából meghatározó a töltet pusztító hatása.
Nem kevésbé fontosak azonban a célba juttató hordozóeszköz tulajdonságai sem.
Ez a tény éppen az atomfegyverek hordozóeszközei fejl désének példáján
igazolható.
A korábban már említett els atombombákat - mai szemmel nézve nem túlzottan
nagy, mindössze - mintegy óránként 500 kilométer sebesség bombázó-repül gép
szállította a cél fölé. Hosszú ideig - több mint egy évtizedig - a legfontosabb
atomfegyverek, az úgynevezett hadászati atombombák kizárólagos hordozói a
bombázó-repül gépek voltak, melyek sebessége ugyan a fejl dés mértékében
megnövekedett az óránkénti 800-900 kilométer értékre, de a jól kiépített
légvédelem biztonságosan oltalmazta a különösen fontos célpontokat ett l a
fegyverrendszert l.
Dönt változást jelentett a rakétaeszközök hordozóként való alkalmazása, a
rakéta-atomfegyver-rendszerek megjelenése. A hordozórakéták kifejlesztésével
ugyanis a célba juttatás sebessége mintegy tizenötször, hússzor nagyobb lett,
korlátlanná vált a fegyver hatótávolsága, és a hordozóeszközzel célba juttatható
robbanótöltet tömege.
Így az atomfegyverek valójában csak a rakéta-hordozóeszközökkel kombinálva
váltak szinte kivédhetetlen hatású fegyverrendszerekké.
A tömegpusztító fegyverek összes - jelenleg rendelkezésre álló -
hordozóeszközének legfontosabb jellemz it akárcsak felsorolni is reménytelen
kísérlet volna. Éppen ezért a továbbiakban a legjelent sebb, a legveszélyesebb
fegyverrendszerek, a hadászati jelleg fegyverek hordozóit tárgyaljuk.

Meghatározó fegyverek
A háború kimenetelét dönt en befolyásoló, különösen nagy hatású fegyverfajtákat
szokás a hadászati fegyverek közé sorolni. Egy fegyverfajta attól válik
hadászativá, hogy alkalmas-e az ellenség hadászati jelleg célpontjainak - ipari
bázisainak, nagyvárosainak, nyersanyag-lel helyeinek, közlekedési
csomópontjainak, rakétaindító bázisainak stb. - megsemmisítésére. A
fegyverrendszer két alapvet jellemz jéb l állapítható meg, hogy hadászati-e
vagy sem. Az egyik ilyen jellemz a robbanótöltet hatóereje, vagyis hogy a
fegyverrel megsemmisíthet k-e az említett hadászati jelleg célpontok. A másik
fontos jellemz a hordozó- (célba juttató) eszköz hatótávolsága, vagyis hogy
képes-e célba juttatni a robbanótöltetet a feltételezett ellenség hadászati jelleg
célpontjaihoz.
Jelenleg a tömegpusztító fegyverekkel rendelkez nagyhatalmak hadseregeiben
három hadászati rendszerfajta van, az atomfegyvereket szállító nagy
hatótávolságú hadászati nehézbombázó repül gépek, az interkontinentális
ballisztikus rakéták, valamint a tengeralattjáróról indítható, ballisztikus rakéták.

Hadászati bombázó-repül gépek

Az atomfegyverek els és napjainkban is alkalmazott hordozóeszközei a hadászati
bombázó-repül gépek, az igen nagy hatótávolságú - interkontinentális bombázó-
repül gépek. A hadseregek légihader iben meglev ilyen repül gépek nagyobb
része hang alatti sebesség , kisebb s jórészt még fejlesztés alatt lev változataik
pedig hang feletti sebesség ek, szuperszonikusak.
A hadászati bombázó-repül gépek hatalmas súly- és méretadataikkal t nnek ki
társaik közül, s ezeket a jellemz ket a célba juttatandó óriási teher, s a nagy
repülési távolság indokolja. Ezeket a gépeket a nehézbombázók kategóriájába
sorolják.
A hangsebesség alatti jellegzetes hadászati nehézbombázó-repül gépet mutatja a
4. ábra. A sugárhajtású, 48 méter hosszú, 56 méter fesztávolságú gép 220 tonna
felszállótömeg . Az általa szállított bombateher tömege 35 tonna. Nyolc
sugárhajtóm vével óránként 1020 kilométert tesz meg, legnagyobb hatósugara
eléri az 10 000 kilométert. Repülési magassága 18 km.
A gép repülési jellemz it tekintve ugyan elérheti az igen távol lev hadászati
jelleg célpontokat is, azonban alacsony repülési sebessége miatt az ilyen
hadászati jelleg célpontok környékén elhelyezett légvédelmi rakéták könny
zsákmánya. Éppen ezért az ilyen, de még a nagyobb sebesség szuperszonikus,
hadászati bombázó-repül gépek sem hagyományos - a cél felett kioldandó -
légibombában szállítják tömegpusztító fegyvertöltetüket, hanem a repül gép-
fedélzetr l indítható ballisztikus rakétáikban. A több száz kilométeres
hatótávolságú rakétával ellátott repül gépnek nem kell a jól védett cél közelébe
repülni, hanem azt a rakéta hatótávolságának mértékében kell megközelíteni.
A hadászati bombázó-repül gépek újabb változatai hang feletti sebesség ek. Ezek
közül csak néhány típus van szolgálatba állítva. Az 5. ábrán a szuperszonikus
hadászati bombázó-repül gépek egyik érdekes - de még kísérleti stádiumban lev ,
változtatható szárnynyilazású típusa látható.
A hang alatti sebesség bombázó-repül gépek felváltására készül
szuperszonikus típusok el zetes tervezésénél megszabott követelmények szerint
ugyanis az új szuperszonikus hadászati bombázó-repül gépeknek nemcsak
magasan, hang feletti sebességtartományban kell repülnie, hanem a korszer honi
légvédelmi rendszerek elkerülésére alacsonyan, hang alatti sebességgel is.
További követelményként merült fel az is, hogy e gépek üzemeltethet k legyenek
a jelenlegi katonai repül terekr l, vagyis az ilyen gépek fel- és leszállási úthossza
ne haladja meg a rendelkezésre álló repül terek beton-pályáinak méretét.
Ezeket az egymásnak ellentmondó követelményeket csak egyféle módon lehetett
kielégíteni: a változtatható nyilazású szárnyszerkezettel. Ismeretes ugyanis, hogy
a nyilazott szárnyak nagy repülési sebességekre alkalmasak, az egyenes szárnyak
viszont az alacsony sebességgel való repülés fel- és leszállás-fázisában jobbak. Ez
az oka annak, hogy néhány korszer , nagy sebesség harci repül gép szárnyait,
már az ilyen bombázó-repül gépeket megel en is, változtatható nyilazásúra
készítették.
E gép is mintegy 10 000 kilométer hatósugarú, felszálló tömege 160-180 tonna,
ebb l 70-80 tonna a tüzel anyag, mintegy 40 tonna a fegyverterhelés tömege. A
gép legnagyobb sebessége óránként 2200 kilométer, fegyverzete légi indítású,
1000 kilométer hatótávolságú rakétákból áll.
Meg kell jegyezni, hogy a hadászati bombázó-repül gép üzemeltetését - de
különösen fejlesztését - tekintve, összevetve a hatékonysággal, igen drága
fegyverrendszer. Ezért napjainkban nem a legfontosabb s a kevéssé fejlesztett
hadászati fegyvernek számítanak.
Ballisztikus rakéták
Kétségkívül napjaink legfontosabb hadászati, tömegpusztító fegyverhordozói a
nagy hatótávolságú, ballisztikus rakéták. Ezek a nagyméret , nagy teherbíró
képesség hordozórakéták a második világháborút követ években megindult
intenzív rakétafejlesztés eredményeként születtek meg, és csakhamar
alkalmasakká váltak a nagy hatóerej tömegpusztító fegyverek nagy pontossággal
való célba juttatására.
A rakéta olyan különleges, sugárhajtású, hordozó szállítóeszköz, melyet sajátos
sugárhajtóm , rakétahajtóm mozgat a bel le kiáramló gázsugár tolóereje
hatására. A rakétahajtóm a benne elég hajtóanyag kémiai energiáját
energiává, majd a gázkiáramlás mozgási energiájává alakítja.
A ballisztikus rakéták hajtóm vei szilárd vagy folyékony hajtóanyagúak. Az
utóbbiak szerkezete és üzemeltetése bonyolultabb, azonban számos el nyük miatt
(melyek közül legfontosabb a pontos tolóer -szabályozás és a -leállítás) számos
ballisztikus rakétában ezeket még ma is elterjedten alkalmazzák.
Folyékony hajtóanyagként mindössze néhány jól bevált anyagot alkalmaznak.
Tüzel anyagként f ként a finomított petróleum (másként keraszin) vagy a
különleges, nagy f érték szén-hidrogének jöhetnek szóba. Oxidálóanyagként
ként salétromsavat vagy nitrogén-oxidokat (nitrogén-tetraoxidot), ritkábban a
hidrogén-peroxidot használják.
A szilárd hajtóanyag rendszerint valamilyen l por vagy robbanóanyag, mely
szilárd tüzel anyag és oxidálóanyag keverékéb l áll.
A hadászati ballisztikus rakéták repülési pályájuk egy részén - az aktív szakaszon
irányítottak. A repülést a fedélzeti irányítórendszer - szakkifejezéssel az autonóm
programszerkezet - irányítja az indítást megel en betáplált program szerint.
Az irányítás alapja az, hogy a hajtóm leállását követ en a szabad repülési pálya -
a ballisztikus röppálya - formája kizárólag az égésvégi sebesség nagyságától és
irányától függ. A rakéta indítása el tt az indítási és a célpont helyzetének
ismeretében ki kell számítani azt az aktív röppályát, melynek meghatározott
pontjában leállítva a hajtóm vet a rakéta további - ballisztikus pályájának olyan
lesz a formája, hogy az a földfelszínt éppen a célpontban metszi.
A fedélzeti irányítórendszernek az a feladata, hogy a hajtóm m ködése során - az
aktív szakaszon - a rakétát ezen az el re meghatározott pályán tartsa, és a
hajtóm vet a beállított érték sebesség elérésekor leállítsa. Az ilyen
irányítórendszer rakéta és az indítóbázis közötti kapcsolat a rakéta
felemelkedését követ en megszakad, a rakéta röppályája ezután már a megadott
programhoz képest nem változtatható, de nem is zavarható.
A hadászati ballisztikus rakéták ilyen nagyméret , hengeres részekb l álló, kúpos
fejrész szerkezetek, rendszerint két- vagy háromlépcs sek. Az adott lépcs
kiégése után leválik, és a következ lépcs hajtóm ve lép m ködésbe. A
lépcs zés oka a súlymegtakarítás. Az utolsó lépcs leállását követ en, az égésvégi
pont után a tömegpusztító töltetet tartalmazó fejrész is leválik a törzsr l, és
önállóan repül a cél felé.

Interkontinentális és közepes hatótávolság

A hadászati ballisztikus rakéták els ként létrehozott változatai a napjainkban is
meghatározó jelent ség , interkontinentális ballisztikus rakéták. Ezek
hatótávolsága 20 000 kilométerig terjed. Indításukra földfelszín alatti silók
szolgálnak, tömegük elérheti a 100 tonnát is.
Repülésüket jól jellemzi, hogy 10 000 kilométeres hatótávolság esetén a repülés
ideje mindössze 30 perc. Ez azt jelenti, hogy átlagsebességük a hang alatti
sebesség bombázó-repül gépekének húszszorosa, a szuperszonikusokénak pedig
tízszerese.
A hadászati rakétafegyverek másik nem kevésbé veszélyes változatai a
tengeralattjáró-fedélzeti, közepes - 3000-5000 kilométeres - hatótávolságú,
ballisztikus rakéták. Hordozásukra óriási méret , atomhajtású tengeralattjárók
szolgálnak, melyek merülésben akár 40 000 kilométert is hajózhatnak,
gyakorlatilag felderíthetetlenek. Ezekb l a szilárd hajtóanyagú, rendszerint
kétlépcs s, 10-20 tonna tömeg rakétákból egy tengeralattjáró fedélzetén
tucatnyinál több is helyezhet el, sajátos indítócsövekben.
A rakétát a 25-30 méteres mélység merülésben lev tengeralattjáróról indítják.
Indítás el tt az indítócs ben a nyomást kiegyenlítik a küls víznyomás szintjére,
azután kinyílik a cs borítólapja, és megkezd dik a rakéta indítása. Ennek során a
rakétát a cs l s rített leveg nyomja ki, olyan sebességgel, hogy az 25 méterrel
a vízfelszín fölé emelkedik. Ezután beindul az els lépcs hajtóm ve.

Robotrepül gépek
Az említett három hadászati, tömegpusztító fegyverhordozón kívül jelenleg egy
negyediket is fejlesztenek. Ez az új hordozóeszköz a robotrepül gép,
szakszer tlen szóhasználattal a szárnyas-, vagy cirkálórakéta. A hadászati jellegre
utal a 2500-3500 kilométeres hatótávolság és a jelent s - 200 kilotonna
trotilegyenértéknyi -hatóerej atomtöltet.
A kisméret , mintegy 3 méteres fesztávolságú, 5-6 méter hosszú, 1000 kg tömeg ,
pilóta nélküli repül gépeket tengeralattjárókról, vízfelszíni hajókról és
repül gépekr l tervezik indítani. A kisrepül gép sárkánya szokványos repül gép
elrendezés , elöl helyezkednek el az indítást követ en kinyíló egyenes vagy kissé
nyilazott téglalapszárnyak, hátul pedig a stabilizálásra és kormányzásra szolgáló
vezérsíkok, melyek ugyancsak az indítást követ en nyílnak ki.
E tömegpusztító fegyverhordozó újdonsága a cél megközelítésének módjában
rejlik. Kövessük végig egy ilyen, víz alól induló robotrepül gép útját, az irányítás
módját.
A vízb l való kiemelkedés után kinyílnak a repül eszköz szárnyai és a
vezérsíkjai. A startrakéta mintegy 10 másodperc alatt 3000 méter magasra emeli a
robotrepül gépet, eközben kinyílik a gázturbinás sugárhajtóm leveg beöml
nyílása, beindul a hajtóm . A tenger felett a robotrepül gép mintegy 20 méter
magasságban repül. A partvonal elérésekor a robotrepül gép áttér a végleges 50-
150 méter közötti repülési magasságra. Ezen a magasságon - állandóan követve az
alatta lev terep görbületét - óránként 800-900 kilométeres, viszonylag alacsony
sebességgel repül rá céljára.
Újszer nek tekinthet a cél alacsony röppályán való megközelítése. Ehhez
azonban a jelenlegiekt l némileg eltér irányítórendszert kellett kifejleszteni. A
kis robotrepül gép irányítórendszere - a ballisztikus rakétákéhoz hasonlóan -
autonóm (önálló) programszerkezet, a repülés programját az indítás el tt táplálják
be. Ez a program nem más, mint az indítás pontjától a célpontig tartó röppálya
alatt lev terep profilja.
A repülés kezd pontjának a partvonal tekinthet , itt állítja be a fedélzeti
irányítórendszer a felszín feletti repülési magasságot. Ezt követ en a gép
kormányzása a betáplált terepprofil-program szerint történik. A fedélzeti
irányítórendszer azonban helyesbítést is végez, állandóan méri az alatta lev
terept l való magasságot, és összehasonlítja a beállított értékkel, s szükség esetén
ennek alapján is helyesbíti a röppályát.
Ez így leírva nem túl bonyolult - azonban megvalósítása igen nehéz. A fedélzeti
irányítórendszer alapja egy nagy memóriakapacitású, speciális elektronikus
számítógép. Az elektronikus agy pontosságára jellemz , hogy a 2000 kilométert
meghaladó repülés végén a találati pontosság 100-200 méter.
A repülési program betáplálásának feltétele, hogy az indító repül gép vagy
tengeralattjáró fedélzetén lev számítógépben meg kell lennie az összes lehetséges
terepprofil pontos adatának. Ezeket az adatokat a mesterséges holdas felderítés
szolgáltatja.
A robotrepül gépek jelenleg még nem kész eszközök, el rehaladott fejlesztési
stádiumban vannak, jellegüket tekintve a közepes hatótávolságú – tengeralattjáró-
fedélzeti ballisztikus rakétákhoz hasonlíthatók.

Robert Bloch: Másnap reggel (F. Nagy Piroska fordítása)

A nukleáris fejek megpördültek az égen, és a felhangzó robaj megremegtette a

hegyet.
A férfi nyugodtan ült páncélozott szentélyében, mint valami rejtélyes istenség,
akinek egyre megy, veréb hullott-e le, vagy lövedék. Még csak ki sem lépett
barlangjából, hogy fentr l megszemlélje a várost.
Tudta, mi történt... már az este tudta, mikor a televízió hunyorogni kezdett, majd
elsötétült. Az egyik bemondó - az alkalomhoz ill fehér orvosi köpenyben - éppen
a világ legnagyszer bb hashajtójával kapcsolatos fontos bejelentésébe fogott,
miszerint ez az a hashajtó, amelyet az emberiség dönt többsége a leginkább
kedvel, mi több, öt orvos közül négy maga is ezt használja. E mer ben új és
elképeszt orvosi felfedezés magasztalásának kell s közepén félbeszakította
magát, és arra kérte a néz ket, hogy jól figyeljenek, mert különlegesen fontos
hivatalos közlemény következik.
A közleményre azonban már nem került sor, mert a képerny elsötétült, és
robbanás döreje hallatszott.
A hegy egész éjjel remegett, és remegett a férfi is ültében; nem a félelemt l,
hanem az izgalomtól. Az esemény természetesen nem érte váratlanul, hiszen ezért
volt itt. Már évek óta mindenki err l beszélt; esztelen híresztelések keltek
szárnyra a bisztrókban, az emberek ünnepélyes hangú figyelmeztetéseket intéztek
egymáshoz, vagy csak fecsegtek és mindenfélét suttogtak. De mozdulni nem
mozdultak. Maradt mindenki a városban, volt az egyetlen, aki elmenekült.
Tudta, hogy számosan azért maradnak, mert amennyire erejükb l telik, szembe
akarnak nézni az elkerülhetetlen véggel - ezeket a férfi tisztelte bátorságukért.
Mások megpróbálták behunyni a szemüket, ezeket gy lölte vakságukért. És
valamennyiüket szánta.
Mert már réges-régen tudta, hogy nem elegend a bátorság, és nem üdvözít a
szándékos tudatlanság sem. A bölcs tanácsok, a figyelmeztetések nem érnek egy
fabatkát sem: a vihart nem állíthatják meg. Az ember a vihar közeledtével egyet
tehet: elbújhat.
elszánta magát arra, hogy visszavonul a város fölé magasodó hegyre, ahol nem
fenyegeti veszély, és ahol az elkövetkezend években biztonságban lesz.
Ugyanezt mások is megtehették volna, de túl okosak vagy túl ostobák voltak
ahhoz, hogy szembenézzenek a valósággal. tehát - míg mások baljós
intelmeikkel telekürtölték a várost, adták-vették a híreket, vagy csak a poharukba
mormoltak - felépítette ezt az ólommal „bélelt", mindennel b ségesen felszerelt
barlangot, a saját szentélyét, hosszú-hosszú évekre el re gondoskodva minden
szükségletér l, beleértve a világ legnagyszer bb hashajtójából felhalmozott
készletét is.

Amikor végre eljött a hajnal - a dörgés visszhangja még ott morgott a hegyen -,
bebújt egy különleges, páncélozott odúba, ahonnan periszkópját ráirányíthatta a
városra. De hasztalan meresztette a szemét, ráncolta a homlokát, nem látott
semmit - csak fekete felh ket, amelyek örvényl kavargással emelkedtek fölfelé,
majd a horizonton vörösen szétterültek.
Megértette, hogy ha tudni akarja, mi történt, le kell mennie a városba. Ólom és
valami h szigetel anyag fortélyos keverékéb l készült öltözéket vett föl;
rendkívül drága ruha volt, és annak idején nagyon nehezen lehetett hozzájutni. Ez
a titkosnál is titkosabb kezeslábas csak a Pentagon tábornokainak járt, még a
feleségüknek sem jutott, és a szeret iknek is csak úgy adhattak, ha lopták. Neki
azonban volt egy, s most ezt húzta magára.
Gyorslift vitte le a hegy lábához, ahol az autója várta. Az ólomkapuk
automatikusan becsukódtak a háta mögött, s elindulhatott a város felé.
Véd sisakjának rostélyán át nem látott mást, csak sárgás ködgomolygást, ezért -
noha forgalom egyáltalán nem volt - csak lépésben hajtott.
Egy perc múlva feloszlott a köd, és szeme elé tárult a vidék. A sárga égbolt alatt,
melyen óriási felh k vonaglottak, sárga fák és sárga mez k rajzolódtak ki.
Van Gogh, gondolta magában, de tudta, hogy ez hazugság. Mert nem m vész
keze tördelte össze a tanyák ablakait, mázolt sárga festményt a pajták bed lt
oldalára, nem fojtotta meg forró leheletével a mez n összeszaladó jószágot,
miel tt a félelemt l, majd a haláltól megmerevedtek.
Kocsija a városba vezet hosszú úton ment; azon az úton, ahol rendszerint színes
autók százai nyüzsögtek, de amelyen most egyetlen más autó sem közlekedett.
Míg el nem ért a külváros széléig, nem is látott egyet sem; itt, mikor egy kanyar
után felbukkantak az els házak, elfogta a pánik, s az árok szélén meg kellett
állnia.
El tte az úton, ameddig csak ellátott, autók... tömött sorokban, lökhárító feszült
lökhárítónak, mintha egymást akarták volna elgázolni. A kerekek azonban nem
mozdultak.
Valamennyi járm halott volt. Az autóút autótemet vé változott. Gyalogosan
indult el feléjük, s tisztelettel haladt el a Cadillacek, Chevroletek és Buickok
holtteste mellett. Közelr l már látni lehetett a nyilvánvalóan er szakos vég jeleit,
a kitört ablakokat, a sérült lökhárítókat, a horpadt motortet ket.
Aprólékosan szemügyre vette a szánalmas küzdelem sok-sok nyomát: az aprócska
Volkswagent, amely két hatalmas Lincoln közé kerülve zúzódott össze, amott egy
Chrysler kerekei alatt lelte halálát egy MG... De most valamennyi mozdulatlanul
állt.
Az autók belsejében ül emberek tragédiáját már nem tudta ilyen világosan
felidézni. Természetesen k is halottak voltak, ám az haláluk jelentéktelennek
nt. Lehetséges, hogy az gondolkodására is hatott a korszellem, amely
következtében az ember egyre kevésbé törekedett arra, hogy meg rizze
egyéniségét, s egyre inkább aszerint ítéltetett meg, hogy milyen márkájú kocsiban
ül. Amikor egy ismeretlen hajtott el az úton, rá mint személyre, nagyon ritkán
figyeltek fel, de rögtön megállapították, hogy „itt megy egy Ford", vagy „nicsak,
egy Pontiac", vagy „lám, megint egy óriási Imperial". Az emberek pedig
büszkébbek voltak a kocsijukra, mint saját emberi értékeikre. Érthet hát, hogy a
férfi számára az autók halála fontosabbnak t nt, mint tulajdonosaiké. Nem azt
látta, hogy ebben az eszeveszett menekülésben emberi lények pusztultak el,
hanem azt, hogy az autók estek pánikba, rohantak ki a városból a szabadulás felé,
és az autóknak nem sikerült kiszabadulni a halál karmaiból.
Az árok mentén haladt tovább; már a külváros járdáin lépkedett. A rombolás
nyomai egyre szembet bbek lettek. Fölrobbant, beomlott házak között járt, s
noha néhány kisebb külvárosi ház épen maradt, nyomukat sem látta a
tulajdonosoknak. Egy-két gyönyör , modern, fehér háznak - melyek könnyed
vonalai nem is sejtetik, milyen súlyos kölcsönök nehezednek rájuk - még az
oldalfalai, s t az üvegei is érintetlenek voltak; de belülr l nem hallatszott ki a
tevékeny és vidám külvárosi élet oly jellegzetes zaja.
A törmelékhegyek egyre emelkedtek, akadályozva a férfit el rehaladásában.
Nyilvánvalóan egy robbanás végigsöpört a negyeden: az utat Exurbia változatos
romjai borították.

Kleenex dobozokon, autók ablakában himbálózó mütyürökön, összegy rt

vásárlási listákon, sebtében írt cetliken gázolt át. Mikor átlépett egy sapkán, mely
fennakadt egy kicsavarodott rácson, lába megakadt egy kaucsuk m mell
pántjában. A csatorna nyílását egy leomlott illatszerbolt kacatjai tömték el: hajt k,
nylonharisnyák, egy csomó füzetes regény, egy teljes karton nyugtató,
mosószerek, végbélkúpok és dezodorok, valamint Harry Belafonte óriási fotója,
amelyre egy csésze forró csokoládé ömlött ki.
Átgázolt egy halom, n knek gyártott villanyborotván, a Hónap könyve egy teljes
sorozatán, néhány Presley-lemezen, m fogsorokon, és egy, az
egzisztencializmusról írott értekezés pár példányán. Most már valóban közeledett
az igazi városhoz. A pusztítás jelei megsokasodtak. Nagy keservesen elhaladt az
egyetem maradványa mellett, és elszörnyedve látta, hogy a hatalmas
rögbistadionnak h lt helye van. Nem messze innen bújt meg a Szépm vészeti
Múzeum aprócska épülete, biztos volt benne, hogy az is elpusztult. De mikor
közelebb ért, látta, hogy a múzeum sértetlen, hacsak nem tett benne kárt a
forróság, és az, hogy nyilvánvalóan nem tör dött vele senki.
A szabályos úton már csak nagy üggyel-bajjal tudott haladni, mindenütt
autóroncsok, a leomlott házak tartóoszlopai vagy a teljes, leomlott homlokzatok
zárták el az utat. Felnégyelt házak elképeszt variációit látta mindenfelé: itt egy
tet roskadt a földre, amott egy szoba tárta föl a belsejét. A kataklizma láthatóan
egy szempillantás alatt következett be, hiszen csak néhány test hevert a nyílt
utcákon, s akiket a nyitott házakban látott, azokat szokásos tevékenységeik
közepette érte a halál.
Egy eltorlaszolódott m helyben nagydarab férfi ült a gyalupadja mellett,
világtalan szeme még rászegez dött a naptárra, melynek minden lapja Marilyn
Monroe leplezetlen bájait mutatta. Két emelettel feljebb, a fürd szoba kitört
ablakán át a feleségét lehetett látni, amint a fürd kádban ül, keze még szorongatja
azt a moziújságot, melynek címlapján Rock Hudson mosolygott. Legfölül pedig, a
tet re nyíló padlásszobában két ifjú szeret feküdt egy rézágyon, utolsó
szeretkezésük extázisába merülve.
A férfi sarkon fordult és továbbment, nem akarta látni a halott testeket. De látnia
kellett ket; ahogy egyre jobban hozzászokott a látványhoz, irtózása lassan
bizonytalan csömörré változott, majd lassan az is átadta helyét a kíváncsiságnak.
Egy iskolaudvar mellett haladtában elégedetten állapította meg, hogy a vég szinte
természetesen, mindenfajta groteszk er szak nélkül következett be. Valószín leg
bénító hatású gázhullám lepte el a negyedet. Az emberek többsége természetes
testhelyzetben maradt mozdulatlan mindörökre. Az udvaron a gyerekek szokásos
viselkedésének szinte minden fajtája látható volt. A nagy fiú éppen a kicsit
püfölte, s a robbanás pillanatában mindketten a kerítésnek támaszkodtak.
Távolabb hat fekete b rkabátos fiú vett körül egy fehér kabátot visel fiút, majd
ottmaradtak egymásra d lve.
E parkvároson túl emelkedett maga a városközpont. Messzir l nézve az óriási
téglahalmok fantasztikus kert látványát keltették, mintha egy háborodott k ves
a visszájára fordította volna az építkezést. Az óriási kupacok réseiben itt is, ott is
apró lángnyelvek imbolyogtak. Helyenként a felh karcolók bels emeletei
felmagasodtak, mint valami fának a törzse, melynek egy termonukleáris sarló
lekaszabolta a koronáját.
Azon t dött, vajon bejuthat-e ebbe a furcsa k halomba. Aztán távolabb
megpillantotta a dombot, és rajta az impozáns épületet, a Szövetségi Palotát. A
robbanás csodálatos módon megkímélte, ott állt sértetlenül, és még a ködön át is
látható volt a tetején leng zászló. Ott még életnek kellett lennie, és a férfi tudta,
hogy nem nyughat addig, míg velük nem találkozik.
De nem is kellett odáig elmennie, hogy megbizonyosodjék arról, hogy az élet nem
sz nt meg teljesen. Rá kellett döbbennie, hogy nem egyedül járkál a romok
között, a káoszban.
Osonó alakokat látott mindenfelé, ahonnét a tüzek sercegését hallotta.
Elszörnyedve látta, hogy ezek az alakok nem engedik a tüzet kialudni; felgyújtják
azokat a barikádokat, amelyek másként nem omlanának össze, csak azért, hogy
bejuthassanak az üzletekbe és az áruházakba, és ott kedvükre fosztogathassanak.
Néhány gonosztev csendes volt és szégyenkez , mások részegen ordítoztak -
halálraítéltek voltak valamennyien.
A férfi tudta ezt, és nem lépett közbe. Csak hadd fosztogassanak, törjenek-
zúzzanak, vesszenek össze a zsákmányon: néhány óra, legfeljebb néhány nap
múlva úgyis végez velük a sugárzás.

Senki sem állta útját; a sisak és a véd öltözet nagyon hasonlíthatott a katonai
egyenruhához. Menet közben sok apró jelenetet látott: Egy mezítlábas, nercbundát
visel férfi egy bár betört ajtaján keresztül palackokat adogat négy, egymás kezét
fogó kisgyereknek...
Egy öregasszony az egyik bank betört páncélterméb l bankjegykötegeket söpör ki
az utcára. A közelben hever fehér hajú ember óriási er feszítéssel nyújtja ki a
karját, hogy elérjen egyet. Az öregasszony türelmetlenül rácsap egyet a
söpr jével, mire a férfi feje tehetetlenül elfordul, s félig nyitott szájából egy
ezüstdolláros gurul ki...
Egy vöröskeresztes karszalagot visel katona meg egy asszony hordágyat visz egy
félig beomlott templom bejáratához. Mert bemenni nem tudnak, a hordágyat a
templom oldalához viszik, ahol a katona egy rúgással beüti az egyik üvegtáblát...
Egy alagsori m terem épen maradt oldalfalairól absztrakt festmények virítanak ki
az utcára. A szoba közepén fest állvány áll, a m vész azonban sehol. Ami maradt
bel le, csöpög masszaként terül el a vásznon, mintha a m vésznek élete végén
sikerült volna rátennie a festményére valamit önmagából is...
Egy halom üvegcserép, amely valaha kémiai laboratórium volt, középen egy
mikroszkóp, rajta összezsugorodott alak. A lemezen egyetlen sejtecske volt, a
tudós azt szemlélte figyelmesen, miközben felrobbant körülötte a világ...
Egy fiatal n hever az utcán, arca olyan, mintha a Vogue manökenje lenne. Apró,
arisztokratikusan keskeny keze még mindig szorosan fogja kalapdobozának a
szíját. A véletlen játéka folytán a robbanás minden ruháját letépte róla, így most
ingyen mutogatja bájait...
A zálogház ajtaján vézna kis alak lép ki, kezében óriási tubával. Egy pillanat alatt
elt nik a szomszédos hentesüzletben, majd mikor ismét el bukkan, a tuba
tölcséréb l kolbászfüzérek csüngnek alá...
A romba d lt rádióstúdió máskor tökéletesen tiszta színpadát most a
legtökéletesebb amerikai cigaretta tizenöt fajtájának szétmarcangolt dobozai, a
legtökéletesebb amerikai sör négy fajtájának törött üvegei borítják. A limlomok
közül el bukkan a legtökéletesebb amerikai hírmagyarázó feje, s mereven nézi az
egyik hangszigetelt fülkét, amely immár annak a kilencéves kisfiúnak a koporsója,
aki tudta, hogy 1882 óta valamennyi baseballcsapat milyen átlagpontokat ért el
évente...
Az utcán egy zavaros szem asszony ül, sír, nyögdécsel, s a karjában egy
macskakölyköt ringat...
Egy tisztvisel t az irodájában múmiává varázsolt a telexgépr l rátekered
papírtekercs...
Egy autóbusz nekiütközött egy téglafalnak; utasai a peronon zsúfolódtak össze,
még megmerevedett hulláik is mutatták, milyen kétségbeesett igyekezettel
próbáltak kijutni a tet n át...
Egy k oroszlánnak csak a hátsó fele maradt meg, mögötte tegnap még a könyvtár
emelkedett; el tte a lépcs n egy középkorú asszony hever, szatyrából két
detektívregény, a Pokol gyönyöreinek egy példánya és a Reader's Digest
utolsó száma hullott ki...
Egy cowboykalapot visel kisfiú patronos pisztolyt szegez a kishúgára, s ezt
kiáltja;
- Puff! Meghaltál!
(És a kislány meghalt.)
A férfi most nagyon lassan ment, testét-lelkét kimerítették a látnivalók. Kanyargós
utakon közeledett a dombon lev épülethez. Minden erejét összeszedte, hogy úrrá
legyen irtózásán, felülemelkedjék morbid kíváncsiságán, leküzdje szánalmát és
elszörnyedését.
Tudta, hogy itt a városközpontban más lények is vannak: egyesek talán
szánalmasan viselkednek, mások h siesen segíteni próbálnak egymáson. De nem
vett tudomást senkir l, mert az szemében valamennyien halottak voltak. Ha
hívták is, továbbment, hiszen bármit mondanak, valójában nem hallana mást, mint
haldoklók hörgését.
Mégis, mikor már a dombra kapaszkodott fel, hirtelen rádöbbent, hogy sír. Meleg,
sós könnyek folytak le az arcán, s végül úgy bepárásították sisakja belsejét, hogy
már semmit sem látott. Így került ki a kör középpontjából: a város, Dante
poklának középpontjából.

Az impozáns lépcs höz érve észrevette, hogy az épület homlokzata itt-ott

megrongálódott. Az óriási robbanás szembet kárt csupán a boltozatos kapu
feletti szobrokban tett; a jelképes szobrok részben meg is semmisültek, elüls
részük teljesen elt nt. Hunyorogva nézte a három figura körvonalait; még
sohasem figyelte meg, hogy a kapu fölé a Hit, a Remény és a Könyörület figuráját
vésték szoborba.
Aztán belépett az épületbe. A fáradt katonák, akik a bejáratot rizték, egyetlen
mozdulatot sem tettek, hogy feltartóztassák, talán mert a rajta lev véd öltözék
még biztonságosabb, még hatásosabb volt, mint az övék.
Bent a folyosókon és a lépcs kön írnokok és magas rangú katonák nyüzsögtek
kisebb-nagyobb csoportokban. Nyilván nincs többé lift, hiszen a robbanáskor
megsz nt az áramszolgáltatás. Nem baj, majd felmegy gyalog, hiszen azért jött,
hogy megnézhesse felülr l a várost.
Szürke kezeslábasában nagyon hasonlított egy automatához, s amikor merev
léptekkel megindult a lépcs kön fölfelé, még inkább emlékeztetett egy lépeget
robotemberhez.
Amikor elérte a legfels emeletet, végigment egy rettent hosszú folyosón, s
egyszer csak egy óriási teremben találta magát, melyet elárasztott az üvegfalakból
sugárzó szürke fény.
Egy íróasztal mögött megpillantott egy férfit, aki káromkodva rázogatott egy
valaha távolsági beszélgetésekre alkalmas telefonkészüléket. A biztonsági
egyenruhát megpillantva kíváncsian nézett a betolakodóra, majd újra szidni kezdte
a telefont.
 tehát nyugodtan elballaghatott a vastag üvegablakhoz, hogy lepillantson.
Szeme el tt feltárult a város, helyesebben a város helyén tátongó kráter.
Az ég alján a sötétség összekeveredett a köddel, mégsem volt homály, mert a szél
feltámadtával az apró tüzek egyre növekv lángtengerré változtak. A
kicsavarodott tornyok, a leborotvált házak immár végképp a t z martalékává
váltak. A férfi könnyei ismét megeredtek, de tudta, hogy e t z eloltásához
tengernyi könny se lenne elegend .
Visszament tehát az asztal mögött ül férfihoz, s csak ekkor vette észre, hogy
ugyanazt az öltözéket viseli, amely a tábornokok számára volt fenntartva.
Ez az ember tehát a vezérkar egyik tagja. Erre vallott az a halom papír is, amely
ott hevert az íróasztal körül mindenfelé a földön. Talán elavult térképek vagy
érvényüket vesztett szerz dések lehettek. Mindenesetre ezeknek a papíroknak már
nem volt semmi jelent ségük. Az íróasztal mögötti falon is lógott egy térkép;
ennek viszont óriási fontossága volt. Valaki fekete és piros gombost kkel
zdelte tele, s a férfi hosszasan töprengett, míg rájött, mit is jelenthetnek. A piros
k nem jelenthettek mást, mint a robbanásokat, mivel t ztek egyet az városukra
is. Ilyet látott New York, Chicago, Detroit és Los Angeles helyén is - megjelölték
valamennyi nagy és fontos települést.
A férfi a tábornokra nézett, s hosszas kínlódás után megszólalt:
- Ez rettenetes lehetett.
- Igen, rettenetes - visszhangozta a tábornok.
- Halottak milliói és milliói.
- Halottak.
- Rombad lt városok, mérgezett leveg , és nincs remény a menekülésre. Semmi
remény, sehol a világon.
- Semmi remény.
A férfi ismét az ablak felé fordult, hogy még egy pillantást vessen a pokolra.
„Tehát így kellett történnie... ez hát a világ halála" - gondolta. Megint a
tábornokra nézett, és felsóhajtott.
- Tehát legy ztek bennünket - suttogta.
A növekv lángok fényében látta, hogy a tábornok arca megváltozik, öröm, már-
már ujjongás tükröz dik rajta.
- Mit beszél? - düllesztette ki a mellét a büszke katona. - Mi gy ztünk!

Nevil Shute: A parton (F. Nagy Piroska fordítása)

A regény utolsó fejezete

„- Nem fogadom el - mondta Moira hevesen. - Nem igazságos... Miért kell
meghalnunk, csak azért, mert más országok kilenc- vagy tízezer mérföldnyire
Ausztráliától háborúba keveredtek egymással. Ez istentelenül igazságtalan!"

Kedden reggel Peter Holmes kis kocsiján Melbourne-be ment Dwight Towers
telefonhívására: tíz negyvenötre beszéltek meg találkozót a haditengerészet
vezet jének hivatali el szobájában. A rádió aznap reggel mondta be el ször a
sugárbetegség megjelenését a városban, és Mary, a felesége nagyon aggódott
amiatt, hogy Peter odamegy.
- Légy óvatos, Peter - mondta -, tudod, a fert zésre gondolok. Muszáj bemenned?
Nem vitte rá a lélek, hogy újra elmondja a feleségének, a fert zés itt van
körülöttük, remek kis lakásukban: vagy nem értette, vagy nem akarta megérteni.
- Mennem kell - mondta. - De nem maradok tovább, csak ameddig feltétlenül kell.
- Ne maradj bent ebédig - mondta Mary. - Biztos vagyok benne, hogy itt
egészségesebb.
- Jövök rögtön - mondta Peter. Marynek eszébe ötlött valami.
- Tudom - mondta. - Vigyél magaddal formalintablettát, amit a múltkor kaptam
köhögés ellen, és szopogass el egyet-kett t. Rendkívül hatásos mindenféle
fert zés ellen. Nagyon antiszeptikus.
Megnyugtatná, ha vinne magával.
- Nem rossz tipp - mondta Peter.
Mélyen gondolataiba merülve hajtott a város felé. Most már nem napokon múlt,
órák kérdése volt csupán. Hogy mir l beszélnek majd a tengerészeti hivatal
vezet jével, nem tudta, de annyi világos volt, hogy pályafutásának egyik utolsó
feladatáról lesz szó. Mire délután visszafelé indul, hivatalos szolgálata nyilván
véget ér, és hamarosan fizikai léte is.
Parkolóhelyet keresett, aztán elindult a Tengerészeti Minisztériumba. Az
épületben gyakorlatilag nem volt senki. Felsétált az el szobába, és ott találta
Dwight Towerst, egyenruhában, egyedül.
- Üdv, öreg fiú - üdvözölte a parancsnoka barátságosan.
- Jó reggelt, uram - felelte Peter. Körülnézett. A titkár íróasztala le volt zárva, a
teremben nem volt senki. - Torrens korvettkapitány nem jött?
- Nem. Azt hiszem, szabadságot vett ki mára.
A tengernagy hivatalának ajtaja kinyílt, és ott állt Sir David Hartman. Mosolygós,
pirospozsgás arca szokatlanul nyúzott és komoly volt.
- Jöjjenek, uraim - mondta. - A titkárom ma nincs bent. Bementek, és leültek az
íróasztal el tti székekre.
- Nem tudom, hogy amit mondandó vagyok, Holmes korvettkapitányra is tartozik-
e vagy sem - mondta az amerikai. - Néhány, a kiköt vel kapcsolatos feladatról
lesz szó. Kívánja-e, uram, hogy a kapitány kint várakozzék?
- Nem hiszem - felelte a tengernagy. - Ha megrövidíti a beszélgetésünket, hadd
maradjon. Ön hogy gondolja, kapitány?
Dwight szavakat keresve habozott pár pillanatig.
- Úgy t nik, e pillanatban az Egyesült Államok haditengerészetének rangid se
vagyok - mondta. - Sohasem hittem volna, hogy ilyen magasra emelkedem, s most
mégis ez a helyzet. Megbocsát, uram, ha nem megfelel en fejezem ki magam.
Meg kell azonban mondanom, hogy hajómat kivonom az ön parancsnoksága alól.
A tengernagy lassan bólintott.
- Nagyon helyes, kapitány. El óhajtja hagyni Ausztrália vizeit, vagy pedig inkább
itt maradna vendégként?
- Kiviszem a hajómat Ausztrália vizeir l - mondta a kapitány. - Nem tudom,
mikor indulok, de talán már a hét vége el tt.
A tengernagy ismét bólintott. Peterhez fordult.
- Tegyen meg minden szükséges intézkedést a kiköt ben az élelmiszer-felvétel és
a vontatás érdekében - mondta. - Towers kapitánynak minden segítséget meg kell
adni.
- Igen, uram.
- Fogalmam sincs, mi a helyzet a fizetséggel, uram - mondta az amerikai. -
Engedelmet kérek, de sajnos semmi gyakorlatom az effélében.
A tengernagy elmosolyodott.
- Nem hiszem, hogy segítene rajtunk, kapitány, ha járatos volna benne. Azt
hiszem, mindezt a szokásos gyakorlatra bízhatjuk. Minden aláírt tételt és
beszerzést itt áraznak, és az önök canberrai követségének nyújtanak be, amely
aztán Washingtonba továbbítja végelszámolásra. Azt hiszem, emiatt nem kell
aggodalmaskodnia.
- Egyszer en csak kifuthatok és elmehetek? - kérdezte Dwight.
- Pontosan. Feltételezhet , hogy visszatér ausztráliai vizekre? Az amerikai nemet
intett a fejével.
- Nem, uram. Kiviszem a hajómat a Süll -szorosba, és elsüllyesztem.
Peter számított erre, de a dolog gyakorlati megvalósításának fenyeget közelsége
mégis megrendítette. Ez mégiscsak valami olyasmi volt, ami eddig nem történt
meg soha. Egy pillanatig arra gondolt, megkérdezi, van-e szüksége Dwightnak
vontatóra, hogy kimenjen a tengeralattjáróval, s aztán visszahozza a legénységet,
aztán mégis letett róla. Ha az amerikaiak akartak volna vontatót, hogy egy-két
nappal meghosszabbítsák az életüket, kértek volna. Jobb a tenger, mint a betegség,
otthontalanul egy idegen országban.
- Talán én is ezt tenném az ön helyében - mondta a tengernagy. - Nos, nem marad
más hátra, mint hogy megköszönjem együttm ködésüket, kapitány, és szerencsét
kívánjak önöknek. Ha bármire szükségük lenne távozásuk el tt, ne átallja szóvá
tenni, vagy - egyszer en vigye el. - Egy hirtelen görcs eltorzította az arcát, és
megragadott egy ceruzát az íróasztalán. Megkönnyebbült egy kicsit, és felállt az
asztaltól. - Elnézést kérek - mondta -, egy pillanatra itt kell hagynom önöket.
Sietve távozott, az ajtó becsukódott mögötte. A kapitány és az összeköt tiszt is
felállt, s most ott álltak, nézték egymást.
- Ez az - mondta az amerikai.
- Gondolja, hogy ez történt a titkárral is? - kérdezte Peter halkan.
- Azt hiszem.
Néhány percig némán álltak, kibámultak az ablakon.
- Élelemvételezés - szólalt meg végre Peter. - Semmib l sincs sok a Scorpionon.
Ad listát a szükséges élelemr l, uram?
Dwight nemet intett a fejével.
- Nincs szükségünk semmire - mondta. - Csak kiviszem a hajót az öbölbe, éppen
csak a felségvizeken túlra.
Az összeköt tiszt most mégis megkérdezte:
- Küldjek egy vontatót önökkel, hogy visszahozza a legénységet?
- Nem szükséges - felelte Dwight.
Legalább tíz percig csendben voltak. A tengernagy végre visszatért, szürke arccal.
- Nagyon kedves, hogy megvártak - mondta. - Egy kicsit rosszul lettem... - Nem
ült vissza a székére, állva maradt az íróasztala mellett. - Egy hosszú
együttm ködés végére értünk, kapitány - mondta. - Mi, angolok mindig szívesen
dolgoztunk együtt amerikaiakkal, különösen a tengeren. Számtalanszor lehettünk
már hálásak önöknek, és cserében, azt hiszem, átadhattuk néhány tapasztalatunkat.
Most vége. - Egy percig elgondolkozva állt, aztán mosolyogva nyújtotta a kezét. -
Nincs más hátra, mint hogy minden jót kívánjak.
Dwight kezet fogott vele.
- Nagyon jó volt az ön parancsnoksága alatt dolgozni, uram. Az egész hajó
nevében mondom ezt, éppúgy, mint a magam nevében.
Elhagyták az irodát, és lesétáltak az elhagyott épületen át az udvarba.
- Nos, uram, hogyan tovább? Lemehetnék önnel a dokkhoz? A kapitány a fejét
rázta.
- Azt hiszem, úgy tekintheti, hogy el van bocsátva a szolgálatból - mondta. - Nem
lesz önre szükségem odalenn.
- Ha valamit tehetnék...
- Nem. Ha mégis bármiben segítségemre lehetne, felhívom otthon. Most ott a
helye, barátom. Így ér hát véget az együttm ködésük.
- Mikor indulnak? - kérdezte Peter.
- Nem tudnám pontosan megmondani - mondta az amerikai. - Hét betegem van a
legénységben, mindegyik ma reggel. Egy-két napig még biztosan itt kell
maradnunk, talán csak szombaton indulhatunk.
Sokan vannak?
- Tízen. Velem együtt tizenegyen.
- Ön jól van? - pillantott rá Peter. Dwight mosolygott.
- Azt hittem, jól vagyok, de most nem vagyok benne egészen biztos. Ma nem
tudtam reggelizni. - Szünetet tartott. - Ön hogy érzi magát?
- Jól. Mary is, azt hiszem. Dwight a parkoló felé fordult.
- Menjen vissza hozzá, most azonnal. Semmi szükség arra, hogy itt maradjon.
- Találkozunk még, uram?
- Nem hiszem - mondta a kapitány. - Én most hazamegyek. Haza, Mysticbe,
Cunnecticutba, és boldog vagyok, hogy mehetek.
Nem maradt már semmi mondani- vagy tennivalójuk. Kezet ráztak, beszálltak a
kocsijukba, és mindkett elindult a maga útján.

A maiverni öreg, kétemeletes téglaházban John Osborne ott állt az anyja ágya
mellett Az id s hölgy vasárnap reggel megbetegedett, egy nappal azután, hogy
John megnyerte a Grand Prix-t. Sikerült orvost szereznie hétf n, de az orvos
tehetetlen volt, és másodszor már nem is jött el. A bejárón sem érkezett meg, és a
tudós igyekezett, hogy mindent megtegyen beteg anyja érdekében.
Az id s hölgy negyedóra múlva kinyitotta a szemét.
- John - mondta -, ugye ez az, amir l beszéltek, hogy be fog következni?
- Azt hiszem, mama - mondta John lágyan. - Velem is ez fog történni.
- Doktor Hamilton szerint is ez az? Nem emlékszem.
- Igen, azt mondta nekem, mama. Nem hiszem, hogy újra idejönne. Azt mondta,
hogy is kezdi megkapni.
Hosszan hallgattak.
- Mennyi id be telik, amíg meghalok, John?
- Nem tudom - mondta a fiú. - Lehet, hogy egy hét.
- Milyen abszurd - mondta az öreg hölgy. - Túlságosan hosszú.
Ismét lehunyta a szemét. John kivitte a lavórt a fürd szobába, kimosta, és
visszahozta a hálószobába. Az anyja ismét kinyitotta a szemét.
- Hol van Ming? - kérdezte.
- Kiengedtem a kertbe - felelte John. - Ki kellett mennie.
- Olyan borzasztóan sajnálom - töprengett az öreg hölgy- olyan rettenetesen
egyedül lesz nélkülünk.
- Egészen jól meglesz, mama - mondta a fiú, nem sok meggy déssel. Itt lesz az
összes többi kutya, játszhat velük.
Az anya témát váltott:
- Kezdem egészen jól érezni magamat, drágám. Menj csak, és tedd a dolgodat.
John habozott.
- Be kellene néznem a hivatalba - mondta. - Ebéd el tt visszajövök. Mit szeretnél
ebédre?
Az id s hölgy ismét becsukta a szemét.
- Van tej ?
- Van egy üveggel a fridzsiben - felelte John. - Megpróbálok még szerezni, bár
nem valami könny . Tegnap nem kaptam.
- Mingnek szüksége lenne rá - mondta az anya. - Jót tesz neki. Van a kamrában
három nyúlkonzerv. Nyiss fel egyet neki ebédre, a maradékot pedig tedd a
fridzsibe. Annyira szereti a nyulat. Az én ebédemmel pedig ne tör dj. Ha kedvem
támad, eszem egy csésze kukoricakását.
- Biztos vagy benne, hogy minden rendben lesz, ha elmegyek ? - kérdezte John.
- Biztos vagyok - felelte az anyja. Kitárta a karját. - Csókolj meg, miel tt elmész.
John megcsókolta a petyhüdt, öreg arcot, és az id s hölgy mosolyogva ereszkedett
vissza az ágyba.
A hivatalban nem volt senki, de az íróasztalán ott hevert a radioaktív fert zésr l
szóló napi jelentés, hozzákapcsolva a titkárn pár soros üzenete. Azt írta, nagyon
rosszul érzi magát, és talán nem is tud többé bejönni. Megköszönte, hogy mindig
olyan kedves volt hozzá, gratulált neki az autóverseny megnyeréséhez, és arról is
írt, mennyire élvezte a vele való munkát.
John félretette az üzenetet, és a jelentést kezdte olvasni. Arról szólt, hogy
Melbourne-ben körülbelül a lakosság ötven százaléka megbetegedett. A tasmániai
Hobartból hét esetet jelentettek, és hármat a New Zealand-i Christchurch-b l. A
jelentés, talán az utolsó, amit lát, sokkal rövidebb volt a szokottnál.
Átsétált az üres hivatali szobákon, itt-ott felvett egy-egy iratot, és beléjük
pillantott. Életének ez a korszaka most befejez dik, és talán nem is lesz több
korszaka. Nem maradt nagyon soká, mert aggódott az anyjáért. Ritka
tüneményként még mindig közleked tömött villamossal indult hazafelé. Vezet je
volt, de kalauza nem, jegyet már senki sem váltott. John mondott valamit a
vezet nek.
- Én bizony vezetni fogom ezt az átkozott villamost, amíg csak bele nem döglök -
mondta a vezet . - Akkor beviszem a kocsiszínbe, és hazamegyek. Mert tudja, én
ott lakom. Harminchét évig vezettem, akár esett, akár fújt, hát most nem fogom
abbahagyni.
Malvernben leszállt a villamosról, és elindult, hogy tejet szerezzen. Ez
reménytelen vállalkozás volt, mert a tejgazdaság a csecsem k számára tartotta
fenn a tejet. Üres kézzel tért haza az anyjához.
Beengedte a pincsit a házba, arra gondolva, hogy az anyja látni szeretné. Fölment
az emeletre, a hálószobába. A kutya ott ugrált el tte, a lépcs n.
Az anyja csukott szemmel, hanyatt feküdt, az ágy teljesen sima és szinte érintetlen
volt. John kicsit közelebb lépett, megérintette az anyja kezét: halott volt. Mellette
az éjjeliszekrényen egy pohár víz, egy ceruzával írott üzenet, és egy kis piros
doboz felnyitva. John nem tudta, hogy az anyjának is volt. Fölemelte a papírt, és
olvasni kezdte.

Drága Fiam,
nem tudom elviselni, hogy életed utolsó napjait elrontsam azzal, hogy velem kell
tör dnöd, hiszen már a magam számára is csak teher az élet. Ne gondoskodj
semmiféle temetésr l. Egyszer en csukd be az ajtót, és hagyj itt az ágyamon, a
saját szobámban, a saját tárgyaim között. így lesz rendjén minden.
Tedd, amit jónak látsz a kis Ming érdekében. Nagyon, nagyon sajnálom, de én
már nem tehetek érte semmit.
Nagyon boldog vagyok, hogy megnyerted a versenyt.
Legforróbb szeretettel anyád

Néhány könnycsepp gördült le az arcán, de csak néhány. Mamának mindig igaza

volt, egész életében, és igaza van most is. Mélyen gondolataiba merülve ment le a
társalgóba. Még nem volt beteg, de csak órákon múlhatott. A kutya követte. John
leült, az ölébe vette, és simogatni kezdte selymes sz rét.
Hirtelen fölállt, kitette a kutyát a kertbe, és kiment a gyógyszerészhez a sarokra. A
pult mögött egy lány állt, meglep dött, de nem szólt: egy piros dobozt nyújtott át.
- Mindenki ezt kéri - mondta mosolyogva. - Meglehet sen jó üzletet csinálunk
vele. John visszamosolygott a lányra.
- Szeretném, ha az enyém csokoládéval volna bevonva.
- Én is - mondta a lány -, de azt hiszem, ilyet nem gyártanak. Én fagylalttal fogom
bevenni a magamét.
John ismét rámosolygott, és kiment. Visszatért a házba, beengedte a pincsit a
kertb l, és a konyhában hozzáfogott ebédet készíteni a kutyának. Felnyitott egy
nyúlkonzervet, kicsit fölmelegítette, és belekevert négy fiola altatót. Odatette a
kiskutya elé, az gyorsan nekiesett. John elrendezte a kutya kályha el tt álló
kosárkáját.
Kiment a hallba a telefonhoz, felhívta a Klubot, és szobát foglalt egy hétre. Aztán
a szobájába ment, és csomagolni kezdett.
Félóra múlva jött le. A pincsi ernyedten hevert a kosarában. A tudós gondosan
elolvasta a dobozra nyomtatott utasítást, és beadta a kutyának az injekciót. A
pincsi alig érezte a szúrást.
Amikor megkönnyebbülten látta, hogy a kiskutya megdöglött, felvitte kosarával
együtt az emeletre, és letette az anyja ágya mellé. Ezután elment hazulról.

Holmesék nyugtalanul aludtak kedd éjszaka. Két óra körül sírni kezdett a
csecsem , és szünet nélkül sírt hajnalig. A fiatal apa és anya alig aludt valamit.
Hét óra körül a csöppség hányni kezdett.
Kint hideg volt, és esett. A szürkületben nyúzottan néztek egymásra, k sem
érezték egészen jól magukat.
- Peter, ugye ez még nem az? - kérdezte Mary.
- Nem tudom - felelte a férfi. - De azt hiszem, az. Úgy látszik, mindenki
megkapja. Az asszony aggodalmasan tette a kezét a homlokára.
- Azt hittem, hogy mi itt kint, vidéken, megússzuk.
Peter tanácstalanul kérdezte:
- Ha felteszem a kannát, innál egy csésze teát?
Mary ismét odalépett a bölcs höz, és a csecsem re nézett, aki már elcsendesedett.
- Igyunk egy csésze teát? - kérdezte a férfi ismét.
Jólesne neki, gondolta Mary, majdnem egész éjszaka ébren volt. Mosolyt
er ltetett az arcára.
- Nagyon jólesne.
Peter kiment a konyhába, és föltette a kannát. Mary rettenetesen érezte magát,
most nem bánta volna, ha beteg. A csecsem egész éjjel ébren volt, persze, Peter
Jenniferért is aggódik. Most, hogy elfoglalta magát a konyhában, Mary csendben
kimehetett a fürd szobába, anélkül hogy a férje észrevette volna. Mary gyakran
volt beteg, de most Peter azt gondolhatja, hogy ez valami más, ett l biztosan
megijedne.
A konyhában áporodott szag terjengett, legalábbis Peter úgy érezte. Teletöltötte a
kannát, bekapcsolta, és némi megelégedéssel látta, hogy a jelz lámpa kigyulladt:
ez azt mutatta, hogy van áram. A napokban majd megsz nik az áramszolgáltatás
is, és akkor igazán bajba kerülnek.
A konyha elviselhetetlenül büdös volt. Peter kinyitotta az ablakot. Hirtelen melege
lett, aztán fázni kezdett, és akkor ráébredt, hogy beteg. Lopakodva a
fürd szobához ment, de az ajtó be volt zárva. Biztosan Mary van bent. Semmi
értelme megrémíteni, kiment a hátsó ajtón át az es be, és a garázs mögött, egy
félrees sarokban hányni kezdett.
Nem sok id t töltött ott. Amikor visszajött, fehér volt, remegett, de jobban érezte
magát. A teáskannában forrt a víz. Elkészítette a teát, két csészét tett a tálcára, és
bevitte a hálószobába. Mary ott állt a bölcs fölé hajolva.
- Itt a tea - mondta Peter.
Mary nem fordult meg, attól félve, hogy az arca elárulja.
- Köszönöm, öntsd ki, máris jövök - mondta. Úgy érezte, meg sem tudja érinteni a
teáscsészét, de Peternek biztosan jót fog tenni.
A férfi kiöntötte a teát a két csészébe, és leült az ágy sarkára. A meleg folyadék
mintha egy kicsit megnyugtatta volna a gyomrát.
- Gyere, drágám, idd meg te is - mondta hirtelen -, mert elh l.
Mary kicsit bizonytalanul közeledett, talán mégis sikerül meginnia. Ránézett
Peterre, és észrevette, hogy a házikabátja vizes.
- Peter, te megáztál! Kint jártál talán? - kérdezte. Peter ránézett a köntös
hajtókájára. Err l megfeledkezett.
- Ki kellett mennem - mondta.
- Minek?
Peter nem tudott tovább hazudni.
- Rosszul éreztem magam - mondta. - Nem hiszem, hogy valami különös.
- Ó, Peter, én is rosszul vagyok. Egy percig némán néztek egymásra.
- Talán a húsos lepények miatt, amit vacsorára ettünk - mondta Mary tompán. -
Nem vettél rajtuk észre semmit?
Peter a fejét rázta.
- Nekem ízlett. És Jennifer nem evett húsos lepényt.
- Peter! Azt hiszed, ez az? - kérdezte Mary. A férfi megfogta a kezét.
- Az, amit mindenki megkap - mondta. - Mi sem leszünk kivételek.
- Nem - mondta Mary elgondolkozva. - Nem. Azt hiszem, mi sem. - A férjére
nézett. - Ez a vég, ugye? Úgy értem, hogy most már egyre betegebbek leszünk,
amíg csak meg nem halunk.
- Azt hiszem, err l van szó - mondta Peter, és rámosolygott. - Még sohasem
történt meg velem, de állítólag ez történik.
Mary otthagyta Petert, és átment a hallon. Peter egy pillanatig habozott, aztán
követte. Ott találta a feleségét az ablak el tt, nézte a kertet, amelyet annyira
szeretett, és amely most szürke, télies, szélt l zilált volt.
- Annyira bánt, hogy nem vettük meg azt a kerti padot - szólalt meg Mary
váratlanul. - Olyan remekül nézne ki ott, a fal mellett.
- Megpróbálhatnék ma szerezni egyet - mondta Peter.
- De hiszen beteg vagy - fordult hozzá Mary.
- Majd meglátjuk, hogy érzem magam kés bb - mondta a férfi. - Jobb, ha az
ember csinál valamit, és nem ül itt, arra gondolva, hogy milyen nyomorult.
- Azt hiszem, jobban érzem magam - mosolygott Mary. - Nem akarsz reggelizni?
- Hát, nem tudom - mondta Peter. - Nem tudom, elég jól vagyok-e. Mi van
reggelire?
- Van három üveg tej - mondta az asszony. - Lehet még kapni?
- Talán. Elmegyek érte kocsival.
- Mit szólnál egy kis zabpehelyhez? Azt írták a zacskóra, hogy tele van glukózzal.
Az jót tesz, ha az ember beteg, ugye?
Peter bólintott.
- Azt hiszem, lezuhanyozok - mondta. - Talán segít valamit.
Lezuhanyozott, és amikor ismét kijött a hálószobából, Mary a konyhában
szorgoskodott a reggelivel. Peter legnagyobb csodálkozására az asszony egy kis
dalt dúdolgatott, amely arról szólt, hogy ki fényesítette ki a napot. Peter kiment a
konyhába.
- Milyen jó kedved van ! - jegyezte meg.
- Ezzel vigasztalom magam - mondta Mary, és odalépett Peterhez. A férfi akkor
vette észre, hogy a felesége sírt is egy kicsit éneklés közben. Átölelte, letörölte a
könnyeit, s tréfásan megfricskázta.
- Borzasztóan kétségbe voltam esve - csuklott el Mary hangja. - De most már túl
vagyok rajta.
Semmin sem vagyunk túl, gondolta Peter.
- Miért voltál kétségbeesve? - kérdezte halkan.
- Az emberek különböz id pontokban kapják meg - mondta Mary. - Legalábbis
azt mondják. Vannak, akik két héttel kés bb kapják meg, mint mások. Ha én
kapom meg el ször, el kellett volna hagyjalak téged és Jennifert, ha te, akkor
egyedül hagytál volna bennünket. Ez olyan borzasztó...
Mary könnyein át mosolyogva nézett fel Peterre.
- És most mindannyian egyszerre kaptuk meg, ugyanazon a napon. Hát nem
vagyunk szerencsések?

Péntek reggel Peter Holmes a kerti pad ürügyén behajtott kis kocsiján Melbourne-
be. Gyorsan ment, hiszen nem maradhatott hazulról túlságosan hosszú ideig távol.
Mindenáron beszélni akart John Osborne-nal. El ször a garázsban próbálkozott,
de az zárva volt, azután John hivatalába ment. Végül is a Pastoral Klubban talált
rá, a hálószobájában. Gyengének és betegnek látszott.
- John, nagyon sajnálom, hogy zavarlak. Hogy érzed magad? - kérdezte Peter.
- Megkaptam - mondta a tudós. - Már két napja. És t i ?
- Ezért akartalak látni - felelte Peter. - Az orvosunk meghalt, azt hiszem, de a
lényeg az, hogy már nem dolgozik. Nézd John, Mary és én, mindketten kedden
kezdtük rosszul érezni magunkat. Mary meglehet sen rosszul van, de tegnap,
csütörtökön én jobban lettem. Nem mondtam meg neki, de most olyan jól érzem
magam, mint hal a vízben, és átkozottul éhes vagyok. Idefelé jövet megálltam egy
bisztrónál, és megreggeliztem. Szalonnás rántottát ettem mindenféle körítéssel, és
még mindig éhes vagyok. Úgy érzem, meggyógyultam. Mondd, lehetséges ez?
A tudós a fejét rázta.
- Véglegesen nem. Egy kicsit jobban lehetsz, de azután újra kezd dik.
- Meddig tarthat az a kicsit?
- Talán tíz napig. Aztán újra megbetegszel. Nem hiszem, hogy van másodszori
javulás. Mondd, Mary nagyon rosszul van?
- Nincs valami jól. Hamar vissza kell mennem hozzá.
- Ágyban van, ugye? Peter tagadólag intett.
- Bejött velem ma reggel Falmouth-ba, molyirtót venni.
- Mit venni?
- Molyirtót. Naftalint, tudod. Erre volt szüksége - mondta tanácstalanul. - Elrakta
a ruháinkat, hogy ne essen bele a moly. Ezt a görcsei ellenére is meg akarta, és
meg is tudta tenni. - Rátért arra, amiért jött. - Nézd, John, értem, hogy egészséges
lehetek egy hétig vagy tíz napig, de tényleg nincs semmi esélyem arra, hogy
végleg meggyógyuljak ?
- Halvány reményed sincs, öreg fiú - mondta a tudós. - Ezt senki sem éli túl. Ez
mindenkit kisöpör.
- Hát ezt jó tudni - mondta Peter. - Nem akarok illúziókat táplálni. Mondd,
tehetnék érted valamit? Indulnom kell vissza Maryhez perceken belül.
A tudós a fejét ingatta.
- Már mindent elintéztem. Még egy-két dolog vár rám ma, és aztán, azt hiszem,
befejezem.
Peter tudta, hogy Johnnak kötelezettségei vannak otthon.
- Hogy van édesanyád?
- Meghalt - felelte a tudós kurtán. - Most itt lakom. Peter bólintott, de gondolatai
már Mary körül jártak.
- Mennem kell - mondta. - Minden jót, öregem. A tudós halványan elmosolyodott.
- Viszlát - felelte.
Amikor a tengerésztiszt elment, John felkelt az ágyból, és végigment a folyosón.
Fél órával kés bb jött vissza, sokkal rosszabb állapotban, undorodva saját testi
gyengeségét l. Bármi tennivalója van még, ma kell megtennie, mert holnap már
képtelen lesz rá.
Gondosan felöltözött, és lement a földszintre. Benézett a társalgóba. A
kandallóban égett a t z, és a nagybátyja ült ott egyedül, egy pohár sherry
társaságában. A bácsi felnézett, és üdvözölte:
- Jó reggelt, John. Hogy aludtál?
- Nagyon rosszul - felelte a tudós. - Elég rosszul vagyok. Az öregember
figyelmesen emelte fel pirospozsgás arcát.
- Szomorú, édes fiam, hogy ilyesmit kell hallanom. Úgy látszik, most mindenki
beteg. Képzeld, le kellett mennem a konyhába, hogy elkészítsem magamnak a
reggelimet. Hogyan történhetik meg ilyesmi egy klubban!
A bácsi három napja lakott itt, mióta meghalt a húga, aki Macedónban ellátta a
háztartását.
- Most végre bejött Collins, a portás. f z majd valami ebédet nekünk. Itt
ebédelsz? John Osborne tudta, hogy sehol sem fog ebédelni.
- Sajnálom, bácsi, ma lehetetlen. El kell mennem.
- Ó, milyen kár! Azt reméltem, hogy segítesz nekünk a portóiban. Az utolsó
ládánál tartunk, talán ötven üveg. Éppen kitartana.
- Hogyan érzed magad, bácsi?
- Soha jobban, fiam, soha jobban. Egy kicsit fáradt voltam tegnap este vacsora
után, de azt hiszem, a burgundi az oka. Igazán. A burgundit, úgy tudom, nem jó
keverni más borokkal. Franciaországban a régi id kben, ha burgundit ittunk,
pintes kancsóból vagy annak francia megfelel jéb l ittuk, és nem ittunk semmi
mást egész este. De én megittam egy jókora brandyt szódával meg egy kis jéggel,
és mire felmentem az emeletre, már egészen jól éreztem magam. Nem, én nagyon
jól aludtam.
A tudós azon töprengett, meddig tarthat az alkohol okozta immunitás a radioaktív
kórral szemben. Amennyire tudta, ezt a kérdést még nem vizsgálták meg, és most
már nem volt senki, aki tanulmányozhatná.
- Sajnálom, hogy nem maradhatok ebédre - mondta -, de talán este meglátogatlak.
- Itt leszek, fiam, itt leszek. Tegnap Tom Fotherington volt itt vacsorára, azt
mondta, ma reggel is bejön, de nem mutatkozott. Remélem, nem beteg.
John Osborne otthagyta a klubot, és gondolataiba merülve indult gyalogosan a
garázs felé. Sürg sen látnia kell a Ferrarit, oda kell mennie, aztán majd pihenhet.
Elhaladt a gyógyszertár nyitott ajtaja mellett, egy pillanatig habozott, aztán
bement. A teljesen elhagyott üzlet közepén, a padlón egy nyitott papírdoboz állott,
tele a kis piros dobozkákkal, és a pulton, a köhögéscsillapító szerek és az
ajakrúzsok között is ott tornyosult egy halom piros dobozocska. Egyet zsebre
vágott, és továbbment. Amikor a garázs tolóajtaját kinyitotta, a Ferrari ott állt vele
szemben, pontosan úgy, ahogyan otthagyta, indulásra készen. A Grand Prix-t
sértetlenül, egy karcolás nélkül futotta végig. Erre a vagyontárgyára volt a
legbüszkébb, különösen a verseny óta. Túlságosan betegnek érezte magát ahhoz,
hogy használja, és meglehet, soha többé nem fogja használni; de nem lehet olyan
beteg, hogy meg ne érintse, bele ne üljön, hogy ne foglalkozzon vele.
Fölakasztotta a dzsekijét a szögre, és nekilátott.
Mindenekel tt fel kellett emelnie az autót, téglákat kellett raknia az alváz alá,
hogy a kerekek ne érintsék a talajt. A súlyos emel beillesztése és m ködtetése,
no meg a téglacipelés megártott neki. A garázsban nem volt mosdó, de volt hátul
egy elhanyagolt udvar, tele a kiszuperált és ottfelejtett motorok fekete, olajos
roncsaival. Itt magához tért egy kicsit, aztán visszament a munkájához. Gyengébb
volt, mint valaha, de még határozottabban eltökélte, hogy aznap befejezi a
munkáját. Éppen mikor sikerült felemelnie a kerekeket, utolérte a következ
roham. Kinyitotta a szelepet, hogy kiszívja a vizet a h l, mikor ismét ki
kellett mennie az udvarba. Nem baj, most már könny dolga lesz. Levette a
csatlakozókat a telepr l, és megtisztította az érintkez ket. Aztán kiszedte mind a
hat gyertyát, megtöltötte a hengereket olajjal, és visszacsavarta a gyertyákat.
A kocsinak támaszkodva megpihent. Most már minden rendben lesz. Az újabb
görcsök miatt megint ki kellett mennie az udvarra. Amikor visszatért, már
alkonyodott. Már nem maradt semmi tennivalója a szeretett autó érdekében, de
azért ottmaradt mellette: nem szívesen vált meg t le, és attól is félt, hogy megint
rájön a hányás, miel tt eléri a klubot.
Utoljára ülhetett a volán mellé, utoljára kezelhette a sebességváltót. A sisakja és a
véd szemüvege ott volt az ülésen, fölvette a sisakot, a nyakába akasztotta a
szemüveget, aztán bemászott az ülésre, és leült a kormánykerék mögé.
Itt nagyon kényelmes volt, sokkal kényelmesebb, mint a klubban. A keze alatt
lev kormánykerék jó érzéssel töltötte el. A három kis óralap, amelyek ott
csoportosultak a kilométeróra körül, jóbarátai voltak. Ez a kocsi megnyerte
számára a versenyt, és ez volt életének csúcspontja. Miért akarna ezentúl bármit
is?
Kivette a piros dobozt a zsebéb l, kirázta bel le a tablettákat és ledobta az üres
dobozt maga mellé a földre. Semmi értelme folytatni, pontosan így kellett
történnie. A szájába vette a tablettákat, és er lködve lenyelte.

Peter Holmes a klubból az Elisabeth Street-i áruházhoz hajtott, ahol nemrég a

nyírógépet vette. Az üzletben sem kiszolgálók, sem vev k nem voltak, de valaki
betörhette az ajtót, mert az áruház már ki volt fosztva. Bárki, akinek szüksége volt
valamire, egyszer en csak besétált, és elvitte. Meglehet sen sötét volt odabent,
mert a villanyt kikapcsolták. A kerti cikkek osztálya a második emeleten volt.
Peter felmászott a lépcs kön, és megtalálta, amit keresett. Kiválasztott egyet,
amir l úgy gondolta, hogy Marynek is tetszeni fog: szép, világos pad volt, élénk
szín , levehet párnákkal. Nagy nehezen lecipelte a padot a földszintre, majd a
bolt elé, aztán visszament a párnákért és valami zsinegért. Az egyik pulton talált
egy gombolyag ruhaszárító kötelet. Kint felemelte a padot a mini Morris tetejére,
és a kötéllel gondosan rögzítette. Aztán elindult hazafelé.
Még mindig rettenetesen éhes volt, és nagyon jól érezte magát. Marynek nem
szólt semmit a gyógyulásáról, és nem is fog: ezzel csak nyugtalanítaná t, hiszen
Mary annyira bízott abban, hogy együtt fognak elmenni. Hazafelé megállt
ugyanannál a bisztrónál, ahol reggelizett. A bisztrót egy állandóan becsípett
házaspár vezette, szemmel láthatóan nagyon jó egészségnek örvendtek. Meleg
roastbeefet adtak ebédre; Peter két tányérral evett meg. utána pedig egy
meglehet sen nagy adag lekváros buktát. Akkor eszébe jutott, hogy készíttet
magának egy csomag marhahúsos szendvicset. Ezt eldughatja a kocsi
keszty tartójába, ahol Mary nem veszi észre, aztán este kimehet, és titokban
nyugodtan megvacsorázhat.
Kora délután ért haza, a kerti padot otthagyta a kocsi tetején, és bement a házba.
Maryt fekve találta az ágyon, felöltözötten, egy bolyhos takaró alatt. A lakás
hidegnek és nyirkosnak t nt. Peter leült melléje az ágyra.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Rettenetesen - felelte Mary. - Peter, annyira aggódok Jenniferért. Nem tudom
rávenni, hogy bármit is elfogadjon, és állandóan cserélni kell a pelenkáját.
Peter odament a gyerek bölcs jéhez. A kislány sápadtnak és gyengének látszott,
éppúgy, mint Mary. Peter látta, hogy mindketten nagyon betegek.
- Peter - kérdezte az asszony -, te hogy érzed magad ?
- Nem valami jól - felelte Peter. - Kétszer lettem rosszul befelé, és egyszer
hazafelé. Különben rengeteget rohangáltam.
Mary megfogta a férfi karját.
- Nem kellett volna elmenned...
- Hoztam neked egy kerti padot - mondta Peter, és rámosolygott a feleségére.
Mary arca egy kicsit felderült.
- Igazán? Hol van?
- A kocsi tetején - felelte Peter. - Csak feküdj le, hogy melegen maradj.
Begyújtok, hogy egy kicsit barátságosabb legyen a lakás, aztán leszedem a padot a
kocsiról, hogy láthasd.
- Nem fekhetem le - mondta az asszony szomorúan -, tisztába kell tennem
Jennifert.
- Majd én elintézem - mondta Peter, és gyengéden az ágyhoz vezette Maryt. -
Feküdj le, és melegedj föl.
Egy óra múlva már lobogott a t z a nappaliban, és a kerti pad ott állott a fal
mellett, ahová tervezték. Mary az ablakhoz ment, hogy lássa. A pad ülésén rajta
voltak a színes párnák is.
- Szép - mondta Mary -, pontosan ilyet képzeltem el abba a sarokba. Milyen jó
lesz ott ülni nyári estéken... - A téli délután már alkonyba hajlott, és finom es
kezdett szitálni. - Peter, most hogy már láttam, nem hoznád be a párnákat a
verandára? Vagy még jobb lenne, ha ide hoznád be, amíg meg nem száradnak.
Szeretném, ha szépek maradnának nyárig.
Peter teljesítette az asszony kívánságát, aztán áthozta a kicsit a melegebb szobába.
- Nem akarsz enni valamit, Peter? - kérdezte az asszony. - Van b ven tej, ha meg
tudod inni.
- Egy kortyot se tudnék lenyelni - rázta a fejét Peter. - Hát te? Mary is tagadólag
intett.
- És ha egy kis meleg brandyt kevernék neked citrommal? - javasolta a férfi. -
Jólesne?
Mary elgondolkozott egy pillanatra.
- Talán. - Jobban beburkolózott a pongyolájába. - Annyira fázom. A t z lobogva
pattogott a kandallóban.
- Kimegyek fáért - mondta Peter. - Aztán hozok neked egy forró italt.
A növekv sötétséget kihasználva kinyitotta a kocsit, és megette a marhahúsos
szendvicseket. Amikor egy kosár fával visszajött a nappaliba, Maryt a bölcs
mellett találta.
- Soká jöttél - mondta. - Mit csináltál?
- Egy kicsit rosszul lettem - felelte a férfi. - Biztosan megint a húsos lepény. Mary
arca megenyhült.
- Szegény öreg Peter. Mindannyian rosszul vagyunk... - megállt a bölcs fölött, és
megsimogatta a bébi homlokát. A kicsinek szemmel láthatóan már a síráshoz sem
volt ereje. - Peter, azt hiszem, a halálán van.
Peter átölelte a felesége vállát.
- Én is a halálomon vagyok - mondta halkan -, és te is. Egyikünk se húzza
sokáig... Föltettem a vizet, igyuk meg végre azt az italt.
Odavezette Maryt a t z melegéhez, az asszony leült a padlóra a kandalló elé, és
Peter a kezébe adta a meleg citromos brandyt. Mary az italt szürcsölgetve
belebámult a t zbe, és mintha egy kicsit jobban érezte volna magát. Peter
magának is kevert egyet, és néhány percig csendben ültek ott.
- Peter - kérdezte Mary hirtelen -, miért történt mindez velünk?...
- Nem tudom. Vannak olyan rültségek, amelyeket egyszer en nem lehet
megállítani - mondta a férfi. - Úgy értem, hogy ha néhány százmillió ember
nemzeti büszkesége megköveteli, hogy kobaltbombákat dobáljon a szomszédaira,
nos, ez ellen sem én, sem te nem tehetünk sokat. Az egyetlen lehetséges remény
az lett volna, hogy kigyógyítjuk ket az rültségeikb l.
- De hát mit tehettünk volna, Peter? Hiszen ezek mind feln tt emberek voltak!
- Az újságok - mondta a férfi. - Az újságok révén lehetett volna tenni valamit.
Nem tettük meg. Egyetlen nemzet sem tette meg, mert mi mindannyian túlságosan
is ostobák voltunk. Azt szerettük, ha az újságjaink tele vannak strandoló lányok
képeivel, és a f címek szeméremsért b ncselekményekr l szólnak, és egyetlen
kormány sem volt elég bölcs ahhoz, hogy ennek véget vessen. Ha elég okosak
vagyunk, valamit lehetett volna kezdeni az újságokkal.
Az asszony nem értette meg egészen ezt az érvelést.
- Örülök, hogy most már nincsenek újságjaink - mondta. - Sokkal jobb, hogy
nincsenek.
Megrázkódott a görcseit l, és Peter betámogatta a fürd szobába. Míg az asszony
bent volt, Peter visszatért a nappaliba, és a bébit nézte. A kicsi nagyon rosszul
lehetett, és semmit sem tudott tenni érte. Úgy látta, nem éri meg a reggelt. Mary
állapota sem volt valami rózsás, de mégsem volt olyan rosszul, mint a csöppség.
Hármójuk közül az egyetlen egészséges maga volt, de ezt nem árulhatta el.
A gondolat, hogy túlélheti Maryt, megrémítette. Nem tudott volna itt maradni a
lakásban, s arra a néhány napra hová ment volna, mihez kezdett volna? Hirtelen az
eszébe ötlött, hogy ha a Scorpion még mindig Williamstownsban lenne, akkor
Dwight Towers-szel tarthatna, és megvárhatná a véget a tengeren; a tengeren,
amely egész élete munkájának a színtere volt. De mi értelme lenne? Nem tartott
igényt arra a pár napos haladékra, amelyet anyagcseréjének különös fordulata
ajándékozott neki. A családjával akart maradni.
Mary kikiáltott neki a fürd szobából, és Peter bement, hogy a segítségére legyen.
Visszatámogatta a t zhöz az egész testében reszket asszonyt. Még egy forró
brandyt adott neki, betakarta a vállát a bolyhos takaróval. Mary leült, két kézzel
kellett fognia a poharat, hogy lecsendesítse a testét rázó reszketést.
- Hogy van Jennifer? - kérdezte hirtelen.
Peter felállt, a bölcs höz ment, aztán visszajött Maryhez.
- Most nyugodt - mondta. - Azt hiszem, nem változott az állapota.
- És te? Te hogy vagy? - faggatta az asszony.
- Borzasztóan - felelte Peter. Megállt Mary mellett, és megfogta a kezét. - Azt
hiszem, a te állapotod rosszabb, mint az enyém - mondta, mert most már
elkerülhetetlennek érezte, hogy Mary is tudjon err l. - Egy-két nappal mögötted
járok, de nem többel. Ez talán azért van, mert fizikailag er sebb vagyok.
Mary bólintott.
- Nincsen semmi remény, ugye? - kérdezte. - Egyikünk számára sem? Peter
bólintott.
- Ezt senki sem éli túl, drágám.
- Nem hiszem, hogy holnap is képes leszek kimenni a fürd szobába - mondta az
asszony. - Peter, drágám, én ma este szeretném, és magammal vinném Jennifert is.
Gondolod, hogy ez kegyetlenség?
Peter megcsókolta.
- Helyesnek tartom - mondta. - Jövök én is.
- Te nem vagy olyan beteg, mint mi - mondta az asszony halkan.
- De holnap már éppen olyan beteg leszek - mondta Peter. - Ez nem fog javulni.
Mary megszorította a férje kezét.
- Mit tegyünk, Peter?
A férfi egy pillanatra elgondolkozott.
- Megtöltöm meleg vízzel a melegít ket, és beteszem az ágyba - mondta. - Vegyél
föl tiszta hálóinget, feküdj le és melegedj föl. Hozom Jennifert is. Aztán bezárom
az ajtót hozok magunknak még egy meleg italt, megisszuk együtt az ágyban, és
lenyeljük a pirulát.
- Ne felejtsd el a villanyt lekapcsolni - mondta az asszony. - Az egerek elrághatják
a kábelt, és kigyulladhat a ház.
- Igen - mondta Peter.
Mary könnyekkel a szemében a férjére nézett.
- Megteszed Jennifer érdekében is, amit kell? Peter megsimogatta az asszony haját
- Ne aggódj - mondta kedvesen -, megteszem.
Megtöltötte a melegít ket, berakta az ágyba, melyet közben elrendezett. Aztán
betámogatta a feleségét a hálószobába. Kiment a konyhába, és ismét föltette a
teáskannát, s miközben várta, hogy felforrjon a víz, gondosan újraolvasta az
utasítást a három piros orvosságos dobozon.
Betöltötte a forró vizet a termoszba, rárakta egy tálcára két pohárral, a brandyvel
és egy fél citrommal együtt, és bevitte a hálószobába. Aztán begurította a
kerekeken álló bölcs t is az ágy mellé. Mary ott feküdt az ágyban frissen és
tisztán. Er tlenül ült fel, amikor Peter odatolta melléje a bölcs t.
- Felvegyem? - kérdezte Peter. Arra gondolt, hogy Mary talán szeretné a kicsit
néhány percig a karjában tartani.
Az asszony a fejét rázta.
- Nagyon beteg - mondta, és ültében lenézett a kicsire, aztán csüggedten
visszafeküdt. - Inkább úgy szeretnék rágondolni, amilyen akkor volt, amikor még
mindannyian egészségesek voltunk. Add be neki Peter, és legyünk túl ezen az
egészen.
Peter azt gondolta, igaza van. Jobb gyorsan túlesni rajta, és nem húzni-halasztani.
Az injekciót a kicsi karjába szúrta, aztán levetk zött, tiszta pizsamát vett föl,
minden ég t kikapcsolt a lakásban, kivéve az ágy mellettit, felállította a
kályhaellenz t a nappaliban, és meggyújtott egy gyertyát, amit áramszünet idejére
tartottak. A gyertyát az ágy mellett álló asztalra állította, és kikapcsolta a
villanyórát.
Lefeküdt Mary mellé az ágyba, megkeverte az italt, és kivette a tablettákat a piros
dobozból.
- Nagyon boldog voltam, mióta a feleséged lettem - mondta Mary halkan. -
Mindent köszönök, Peter.
Peter magához húzta az asszonyt, és megcsókolta.
- Életem legszebb korszaka volt - mondta. - Fejezzük be ezzel. Szájukba vették a
pirulát, és ittak.

Aznap este Dwight Towers felhívta Moira Davidsont Harkawayben. Amikor

tárcsázott, nem tudta, kapcsolják-e egyáltalán, vagy ha igen, felveszik-e a telefont.
De az automata központ még mindig m ködött, és Moira azonnal jelentkezett.
- Lám - mondta Towers -, abban sem voltam biztos, hogy felveszitek. Mi újság?
- Semmi jó - felelte a lány. - Azt hiszem, hogy mama és papa már a végét járják.
- És te?
- Én is közel vagyok hozzá, Dwight. - Te hogy vagy?
- Mondhatnám, hasonlóan - mondta a férfi. - Azért hívtalak, hogy egyel re
elbúcsúzzak, édesem. Holnap reggel kivisszük a Scorpiont, hogy elsüllyesszük.
- Nem jössz vissza? - kérdezte a lány.
- Nem, édesem. Nem jövünk vissza. Ez lesz az utolsó feladatunk, és azután vége.
Szünetet tartott. - Azért hívtalak, hogy megköszönjem ezt a hat hónapot. Nagyon
sokat jelentett nekem, hogy a közelemben voltál.
- Nekem is nagyon sokat jelentettél - mondta Moira. - Ha képes leszek rá, Dwight,
odajöhetek, hogy lássalak?
A férfi habozott egy pillanatig.
- Persze - mondta. - De nem tudunk várni. Az emberek már elég gyengék, és
holnap még gyengébbek lesznek.
- Mikor indultok?
- Nyolckor futunk ki a kiköt l - felelte Dwight. - Mihelyt teljesen világos lesz.
- Ott leszek - mondta Moira.
Dwight kérte, hogy adja át üdvözletét apjának és anyjának, és letette a kagylót. A
lány szülei hálószobájába ment. Mindketten ott feküdtek a dupla ágyban, sokkal
betegebben, mint . Átadta nekik az üdvözletet, és megmondta azt is, mire készül.
- Vacsorára itthon leszek - mondta.
- El kell búcsúznod t le, csillagom - mondta az anyja. - Olyan jó barátod volt. De
ha mi nem leszünk már itt, mikor visszajössz, meg kell értened.
Moira leült az anyja ágya szélére.
- Már itt tartunk, mama?
- Attól félek, drágám. És papa rosszabbul van ma, mint én. De megvan
mindenünk, ami kell, még abban az esetben is, ha tovább romlik a helyzet.
- Esik? - kérdezte az ágyból gyenge hangon a papa.
- Pillanatnyilag nem - felelte Moira.
- Kinyitnád az istálló ajtaját a kifutó felé, Moira ? A többi ajtó nyitva van, de
hozzá kell jutniuk a szénához.
- Mindjárt, papa. Van még valami, amit megtehetnék? A férfi lehunyta a szemét.
- Add át Dwightnak üdvözletemet. Szerettem volna, ha feleségül vesz.
- Én is - mondta a lány. - De olyanféle férfi, aki nem ugrik be olyan könnyen. A
lány kiment a sötétbe, kinyitotta a kaput, és ellen rizte, hogy az istálló többi ajtaja
is nyitva van-e. Az állatokat nem látta sehol. Visszament a házba, beszámolt az
apjának arról, amit tett, aki, úgy látszott, megnyugodott. Ekkor megcsókolta ket,
jó éjszakát kívánt, és maga is lefeküdt. Kis ébreszt óráját öt órára állította be,
hátha mégis elaludna.
Nagyon keveset aludt. Az éjszaka folyamán négyszer ment ki a fürd szobába, és
megivott egy fél üveg brandyt: mást nem tudott lenyelni. Amikor az ébreszt óra
megszólalt, felkelt, forró vízzel lezuhanyozott, ami felfrissítette, és fölvette azt a
vörös blúzt és pantallót, amelyet akkor viselt, amikor legel ször találkozott
Dwighttal, hónapokkal ezel tt. Gondosan kikészítette magát. Aztán csendben
kinyitotta szülei szobájának ajtaját, benézett, elárnyékolva zseblámpája fényét az
ujjaival. Apja aludt, de anyja rámosolygott az ágyból; úgy látszik, k is hol
aludtak, hol ébren voltak az éjszaka folyamán. Csendben besurrant, megcsókolta
az anyját, és puhán behúzva maga mögött az ajtót, elment.
A kamrából kivett egy teli üveg brandyt, kiment a kocsihoz, beindította, és
elindult a Melbourne felé vezet úton. Oakleigh közelében megállt az elhagyatott
úton a hajnali szürkületben, húzott egy jót az üvegb l, aztán továbbment.
Keresztülhajtott a néptelen városon, aztán kifelé, a Williamstownba vezet szürke
beköt úton. Körülbelül negyed nyolckor érkezett a kiköt be. A nyitott kapunál
nem állott r, és a lány egyenesen kihajthatott a rakpartra, amely mellett a
repül gép-anyahajó állt. rséget nem látott sehol, és nem volt napos tiszt sem, aki
feltartóztatta volna. Egyenesen fölsétált a hajóra. Próbált visszaemlékezni, merre
kellett mennie, amikor Dwight megmutatta neki a tengeralattjárót. Hirtelen
beleütközött egy amerikai altisztbe, attól tudakolta meg, merre menjen, ha le akar
jutni a tengeralattjáró belsejébe.
Megállított egy embert, aki éppen lefelé tartott.
- Ha látja Towers kapitányt, kérem, szóljon neki, hogy jöjjön fel, beszélni
szeretnék vele.
- Igen, asszonyom - hangzott a felelet. - Azonnal megmondom neki. De abban a
pillanatban már meg is jelent Dwight, és odalépett hozzá.
Moira úgy látta, hogy Dwight nagyon beteg, de most már mindenki ilyennek
látszott. Dwight megragadta a lány kezét, nem tör dve azzal, hogy látják.
- Kedves t led, hogy eljöttél búcsúzni - mondta. - Mi van otthon, drágám?
- Semmi jó - mondta a lány. - Papa és mama hamarosan befejezik, és azt hiszem,
én is. Mindannyiunk számára még ma itt a vég. - Habozott, aztán így folytatta. -
Szeretnék kérni valamit, Dwight.
- Mit, drágám?
- Veled mehetnék a tengeralattjáróban? - szünetet tartott, aztán folytatta. - Nem
hiszem, hogy bármi miatt is haza kellene még mennem. Papa azt mondta, hogy a
kocsit otthagyhatom az utcán. Nem fogja használni többé. Veled jöhetnék?
Dwight olyan hosszú ideig hallgatott, hogy a lány már tudta, nemet fog mondani.
- Négyen kérték már t lem ugyanezt ma reggel - mondta Dwight. - Mind a négyet
visszautasítottam, mert Uncle Sam nem helyeselné. Eddig is én vezettem ezt a
hajót, és egészen a végéig vezetni fogom. Nem vihetlek magammal, édesem. Ezt a
dolgot mindkett nknek magunknak kell végigcsinálnunk.
- Igazad van - mondta Moira tompán. Felnézett a férfira. - Magaddal hoztad az
ajándékaidat?
- Persze - felelte a férfi. - Itt vannak, nagyon köszönöm neked.
- Mesélj Sharonnak rólam - kérte a lány. - Nincs semmi titkolnivalónk. Dwight
megérintette a lány karját.
- Ugyanazt viseled, mint megismerkedésünkkor. A lány halványan elmosolyodott.
- „Mindig foglald el valamivel, ne hagyj neki id t arra, hogy gondolkozzék, mert
akkor így elsírja magát." Jól teljesítettem a feladatomat?
Kit en - mondta a férfi, és a karjába vette, megcsókolta. A lány egy pillanatra
odasimult hozzá.
- Ne nehezítsük a búcsút - mondta Moira, miközben kiszabadította magát. - Már
mondtunk mindent, amit lehet. Mikor indulsz?
- Hamarosan - mondta Dwight. - Körülbelül öt perc múlva kifutunk.
- Mikor süllyesztitek el a hajót? - kérdezte a lány. A férfi egy pillanatig
elgondolkozott.
- Az öbölben harminc mérföldet megyünk, aztán tizenkét mérföldet kifelé.
Negyvenkét tengeri mérföld. Nem fogom vesztegetni az id t. Mondjuk két óra és
tíz perc telhet el azután, hogy kifutottunk a kiköt l.
A lány bólintott.
- Gondolok majd rád. - Aztán azt mondta: - Menj, Dwight, lehet, hogy találkozunk
egyszer Cunnecticutban.
A férfi ismét magához húzta, hogy megcsókolja, de a lány ezúttal ellenállt.
- Nem, most menj. - Gondolatban formálta magában a szavakat. - Vagy különben
én kezdek el sírni.
- Mindent köszönök - mondta Dwight aztán megfordult, és lefelé indult a hídon, a
tengeralattjáróba.
A hídon addigra már két-három asszony álldogált Moirával együtt. Szemmel
láthatólag senki sem volt az anyahajón, hogy behúzza a hidat. Moira látta, amint
Dwight felbukkant a tengeralattjáró mélyéb l, és elfoglalta a helyét a
kormánykerék mellett, látta, amint a híd alsó vége szabaddá vált, amikor
eloldották a köteleket. Mikor az összes kötél eloldódott, Dwight beleszólt valamit
a szócs be; a csavar lassan m ködni kezdett, és apró örvények keletkeztek a hajó
fara alatt. A szürke égb l szitálni kezdett az es . Az emberek összecsavarták a
köteleket, és a tengeralattjáró méltóságteljesen, hosszú ívben távolodni kezdett az
anyahajótól. Akkor mindenki elt nt lent, csupán Dwight és még valaki maradt a
parancsnoki hídon. Dwight felemelte a karját, hogy tisztelegjen a lánynak. Moira
is felemelte a karját, a szemét elöntötték a könnyek. A tengeralattjáró zömök teste
a Point Gellibrand-fokot megkerülve lassan elt nt a s ködben.
A többi asszonnyal együtt Moira is megfordult, és elindult visszafelé.
- Nincsen semmi, amiért tovább éljen az ember - mondta.
- Nem is fog tovább élni, angyalkám - felelte az egyik asszony.
Moira halványan elmosolyodott, és az órájára pillantott. Nyolc óra múlt három
perccel. Tíz után tíz perccel Dwight már indulhat haza, Cunnecticutba, amit
annyira szeret. Moira számára a saját otthona már semmit sem jelentett: ha
visszamenne Harkawaybe, nem találna semmi mást, csak az állatokat és az
emlékeket. Nem mehetett el Dwighttal a tengerészeti szabályzat miatt, és ezt
megértette. De nagyon közel lehetne hozzá azokban a percekben, amikor Dwight
hazafelé indul: mindössze tizenkét mérföldnyire. Ha akkor ott lehetne mellette,
Dwight talán mégis magával vinné, és megláthatná végre a kis Helent, amint ott
ugrándozik körülöttük. Sietve haladt át a halott repül gép-anyahajó visszhangzó
folyosóin, megtalálta a kijáratot, és lement a kocsijához a rakpartra. Elég sok
benzin volt a tankban, az el nap töltötte fel a szénakazal mögé rejtett
kannákból. Beült a kocsiba, kinyitotta a táskáját, a piros dobozkák a helyükön
voltak. Lecsavarta a brandys üveg tetejét, és egy nagyot kortyolt az italból. Úgy
látszik, jót tett az ital, mert amióta eljött hazulról, nem volt rosszul. Beindította a
motort, kihajtott a rakpartról, és a külváros kis utcáin át végül megtalálta a
Geelongba vezet utat.
Amint az útra rátalált, beletaposott a gázba, és szinte repült az üres úton, hetven
mérfölddel óránként Geelong irányába; a fehér arcú, lobogó sörényes lány,
világító vörös ruhában, szemmel láthatóan részegen száguldott a nagy kocsiban.
Elhagyta Laverton nagy légikiköt jét, Werrybee kísérleti farmját, és repült dél
felé az elhagyott úton. Valahol Corio el tt hirtelen rátört a görcs, meg kellett
állnia. A bokrok közé ment, és egy negyedórával kés bb holtsápadtan jött el , és
jócskán meghúzta az üveget.
Aztán újra nekiindult, gyorsabban, mint eddig. Bal fel l elhagyta az elemi iskolát,
aztán betér a piszkos ipari városba, Corioba, majd Geelongba, amely felett a
katedrális uralkodott. A hatalmas toronyban szóltak a harangok. A városon
áthaladva kissé lelassított, noha nem volt forgalom, csak az út szélén álltak
gazdátlanná vált autók. Mindössze három embert látott, mindhárman férfiak
voltak.
Geelong után még tizennégy mérföld következett Barwon Headsig, majd a
tengerig. Amint elhaladt az elöntött legel mellett, úgy érezte, hogy elhagyja az
ereje. De tudta, hogy már közeledik. Negyedóra múlva jobbra fordult, a kis
falucska f utcájára. Az utca végén balra kanyarodott, elmaradtak mögötte a kis
házacskák, ahol gyermekkorában oly sok gondtalan órát töltött; tudta, hogy soha
többé nem láthatja ket. A hídnál körülbelül húsz perccel tíz el tt ismét jobbra
fordult, átvágott az elnéptelenedett parkon, fel, a földnyelv felé. A szürke,
hullámzó tenger váratlanul bukkant fel el tte, a hatalmas hullámok dél fel l
ostromolták a sziklás partot.
A sivár, ólomszín tenger fölött távol, kelet felé fölszakadoztak a felh k, és egy
fénynyaláb hullott alá a vízre. Áttért az út másik oldalára, megállt, hogy a nyílt
vizet is láthassa, kiszállt a kocsiból, megint ivott, és kutatni kezdte a látóhatárt a
tengeralattjáró után. Amikor a Lonsdale-fok világítótornya meg a Port Philip-öböl
bejárata felé fordult, megpillantotta a dél felé haladó alacsony, szürke hajótestet,
mintegy öt mérföld távolságra.
A részleteket nem tudta megkülönböztetni, de tudta, hogy Dwight ott áll a
parancsnoki hídon, és vezeti hajóját utolsó útján. Tudta, hogy Dwight nem
láthatja, nem sejti, hogy figyeli, mégis integetett neki. Aztán visszament a
kocsiba, mert a szél nagyon meger södött, és a Déli-sark fel l fújva egyre
hidegebbé vált. pedig egyre rosszabbul érezte magát, és a kocsi belsejéb l,
védetten éppolyan jól figyelhette a férfit. .
Némán nézte, az üveg a térdén, amint az alacsony, szürke hajótest haladt el re a
ködben a látóhatár felé. Ez volt a vége, a legeslegvége.
Hirtelen rádöbbent, hogy már nem látja a tengeralattjárót, elt nt a ködben. Kis
karórájára pillantott, tíz óra múlt egy perccel. Gyermekkorának vallásossága tért
vissza hozzá ezekben a pillanatokban, valamit tennie kell ilyenkor az embernek,
gondolta. Már részegen mormolni kezdte a Miatyánkot.
Kivette a táskájából a piros dobozkát, kinyitotta, és a kezében tartotta a
tablettákat. Újabb görcs rontott rá, kissé elmosolyodott.
- Most kitolok veled - motyogta. Lecsavarta a kupakot. Tíz perccel múlt tíz.
- Ha már úton vagy, Dwight, várj meg - mondta komolyan.
A volán mögött ülve szájába vette a tablettákat, és egy korty brandyvel lenyelte.

Szeberényi Lehel: A poara nép eredete és vándorlása

eredetmonda
Alakulgató fantasztikus regénybe engedünk itt bepillantást. A szörny
atomháború, melyre a monda a maga eszközeivel emlékezik, immár ötezer
esztendeje elpusztította a civilizált világrészeket. Csak egy kicsiny polinéziai nép
menekült meg, a sors különös fintorából. Hol a lelkiismeretlen kísérletek folytak, a
Csendes-óceán bizonyos térségeiben, enyhelyes zuga lett az a nagy általános
pusztulásnak. A népet, mely az esztend kön át tartó kísérletezések idején a
sugárártalom ellen észrevétlen védettséget szerzett, csak megtizedelni tudta a
sarkából kimozdított Föld mindeneket elönt tengerárja, s most - a regény
történésének idején - egzotikus múltjában gyökerez magas kultúrát teremt az
egykori Európa közelében.

Kétszer kétezer meg még egyezer esztend nek el tte paradicsomi boldogságban
élt Po népe az földjén, Poka-Poka szigetén. Örök tavasz volt ott, örök napsütés.
A meleget szell k enyhítették, a szelet a nap szelídítette. Akkor még békesség és
szeretet honolt az Égi Családban is. Po, az istenek atyja nem élt még
engesztelhetetlen haragban húgával, a Széllel, kinek neve az atyák emlékezete
szerint Vaia. Együtt jöttek reggelente Poka-Poka meglátogatására, hol Teitua, Po
isten vér szerinti kedves fiának áldásos kormányzása volt a népek felett. Po tüzes
szekerén jött, és vele jött Vaia, karját karjába fonva, s körülötte röpködtek
gyermekei, a vidám szélistenkék. Teituának anyja maga volt a Föld, Po isten
legkedvesebb ágyasa. Eljött hozzá reggelente, és este távozott, és vele együtt ment
Vaia, ki éjszaka osztotta meg ágyát Póval. Nem volt még akkor irigység Po
kertjeiben, és nem volt féltékenység. És gonosz fondorlat és hamisság ismeretlen
volt az emberek és istenek között. Qaa, a földasszony várta Pót, és kivirágzott
szüntelen szerelemben, és keble megtelt b séges gyümölccsel. S a népek, kik
ölében laktak, édes tejét szüntelen ihatták, gyümölcsét szüntelen ízlelhették, és
kedvük szerint heverhettek vagy sétálhattak az árnyas ligetekben. Nem ismerték a
gondot és a verítéket, és szomorúságot sem éreztek. És míg Qaa és Po násza
tartott, a férfiak megosztották egymás közt az asszonyokat s az asszonyok a
férfiakat, és virággal borították egymást, és a szeretet nem múlott el közöttük.
De egyszer a boldogságnak vége szakadt. Történt, hogy Qaa szerelme a szokottnál
jobban megindította Pót, és leszállt szekerér l, és vele maradt éjszaka és nappal.
Ekkortól Vaia féltékenységet táplált szívében. Po pedig szigorú törvényt hozott,
miszerint n vér fivérnek nem lehet ágyasa és fivér n vérnek hasonlóképpen. Vaia
pedig Pónak húga volt, és t lük lettek az istenek, k pedig egymásból lettek. És
két fiuk volt: Maunu, a tengeristen és Borao, a szerelemisten, rz je a családi
békének. És volt egy leányuk, ezeknek édeshúga, Szata-teva, ki az éj sötétjében
fogant, és ezért az Éj leánya nevet kapta. Teitua pedig mindannyiuknak féltestvére
volt, mert Qaatól, a földanyától lett, és emberi alakban járt a földön.
És Szata-teva tiltott szerelemre gyulladt az féltestvére, Teitua iránt. Éjszaka
megkörnyékezte, és álmában b nre csábította. Mikor pedig Teitua ráébredt, mi
szörny séget cselekedett tudatának távollétében, zokogva borult a földre, és nem
merte a dolgot apjának elmondani. Azontúl pedig az éjszakát mindig ébren
töltötte. Szata-teva pedig eljött újra, és Teitua viaskodott vele. Összeszorította
ajkát, és nem engedte magát törvénytelenségre csábítani. „Apánk megtiltotta -
úgymond -, távozz hát t lem, istenn , ne kísérts!" És Szata-teva felindultan
távozott, büszkeségében megalázva. Mid n pedig elhagyta Teitua házát, fekete
fátyla fennakadt az ajtó szegletén. Ez lett árulója és oka szerencsétlenségének.
Mert reggelre kelvén jött Po szerelmeséhez és szerelmesének fiához, és
megismervén a fátylat, mindent átlátott, és éktelen haragra gerjedt. Szata-tevát
messze zte, a Halottak Földjére, hol nincsenek madarak, és nincsenek halak, és
virágok se nyílnak. Hol jégüveg a tenger, jégüveg a föld, és a hangok üresen
visszaszólnak. S mid n ezt tette Po leányával, kedves fia fölött mély
szomorúságba esett, amiért az gyáván elbújt el le szívének zavarával, s így n vére
nét titkolni segített, s ekként cinkosává lett. Harminc napig hajtotta Po párnáiba
fejét, és szekerét harminc napig nem látták.
Vaia pedig leányához pártolt, és lopva hozzá szökdösött, és alattomos terveket
forraltak Po megbosszulására és Teitua elrablására.
Ez id ben történt, hogy Pónak sok baja gy lt az istennépekkel, kik
felfuvalkodottságukban ellene lázadtak. Mid n pedig egy ízben Po leszállt
szekeréb l Qaa földasszonyhoz, és éjszaka és nappal vele maradt, ezek a
gazdátlan szekérb l Vaia és Szata-teva sugalmazására kilopták a Titkoktitkát, és
azt gondolták, most már mindent tudnak, mint Po, és t legy zhetik, és örök
életük lesz, mint Pónak, és uralkodásuk a világ felett.
És Po mélységesen elszomorodott, mert tudta, hogy a Titkoktitka könnyelm
kezekbe került. Az istennépek ott éltek, ahol az éjszaka születik, és Szata-teva
becsente szívükbe a rosszra való hajlamot.
És csakugyan, az istennépek sugárzó ostort fontak a Titkoktitkából, és azzal
korbácsolták Maunut, hogy ingereljék t. Maunut pedig apja láncon tartotta, mert
bár szelíd természet volt egyébként, s kiket szeretett, azokkal szerfölött gyöngéd,
de olykor hirtelen és váratlanul dühöng , s ilyenkor haragja vakon csapkodó és
egekig tör , ereje pedig akkora, hogy ha láncon nem lenne, talán a világot is
eltörölné.
És Po a kétségbeesésig jutott, látván veszni hatalmát, mely bölcs egyensúlyban
tartotta a világot. A Titkoktitka immár nem az kezében volt, és látnia kellett,
hogy nincs ereje a népek fölött. És akkor könnyek jelentek meg szemében, és
sírjába készült feküdni.
Ám az istennépek egymás közt marakodni kezdtek, mindenik magának akarta a
Titkoktitkát, hogy uralkodhasson a többiek felett. Sugárzó ostorral csaptak
egymásra, kapzsi irigység és g g hajtotta ket. Így lett szörny végük, egymást
felperzselvén és porrá változtatván. Akik pedig megmaradtak, tovább csapdostak
szerteszét maguk körül. Míg Maunu láncát elszakították. És akkor Maunu
tajtékozva rohant a világra, és vak dühében az istennépek maradékait mind
elnyelte. És elnyelte maradék városaikat, melyek addig égi fényben ragyogtak.
És ekkor Szata-teva hirtelen sötétséget borított a földre, hogy Maunu semmit se
lásson, és rjöngésében ne tudja, merre jár. És ekkor Vaia arra csalta a tajtékzó
Maunut, amerre Poka-Poka szigete volt, és ahol Qaa anya ölében Po népe
boldogságban élt, az fiának, Teituának áldásos kormányzása alatt. És Szata-teva
elküldte szolgáját, Rinaait hírviv bottal féltestvéréhez, Teituához, kinek az
álmában meg is jelent, mid n pedig felébredt, ajtaja elé szúrva találta a hírviv
botot. Maga köré gy jtötte hát az írástudókat és álomfejt ket, kik a botot
tüzetesen megvizsgálták, és azon jeleket találtak. És egy jel Maunu nyitott
tenyerén hajót mutatott. Mondták pedig tüstént Teituának, Po isten kedves fiának:
„Késedelem nélkül vedd számba hajóid, készítsd fel hosszú útra, er sítsd meg a
vendégfák kötelékeit, de vitorlákat fel ne vonj. És mindent hordj a hajóba, mi
szívednek kedves.
És gondod legyen, hogy végy minden fának gyümölcséb l és minden bokornak
virágából. És ne feledkezz meg az állatokról sem, mindegyikb l kett t végy fel
hajódra. És szilao-gyökér tejével kend be testednek minden részét. És mártsd bele
növényeidet, és ne sajnáld állataidtól sem. Por és korom fog szállani, és gyilkos
sebet éget az él világon, mert elszabadult a Titkoktitka, és szertebolyong a
mindenség felett. Ki pedig szilao-gyökér tejével magát bekeni, nem fog rajta égi
és földi t z."
És Teitua mindenben úgy tett, ahogyan az írástudók és álomfejt k mondották. S
mid n Szata-teva jött, hogy szurokfekete fátylával bevonja az eget, kihívóan
abban az id ben, mid n atyjának legfényesebb órája vagyon, s a föld felett
máskor legteljesebb hatalma, a napnak középs órájában, azért pedig akkor, hogy
tüntet en megmutassa erejét a magatehetetlennel szemben - mid n hát jött Szata-
teva, a hajók készen állottak, és a népek azokban helyet foglaltak.
És a szuroksötétben hangot lehetett hallani. Jött Vaia, és úgy fütyült, hogy akik
hallották, szívükre hosszú dermedés szállott és fülükre hosszú süketség. Láncánál
fogva vezette Maunut, ki irtózatos dühvel rontott Qaa anyára, és a vaksötétben
maga alá teperte t. És Poka-Poka szigete elt nt a vizek mélyén, és akik nem
szálltak hajóba, mind odavesztek és megfulladtak, az állatok és a fák elmerültek. S
hol árnyas ligetek álltak, most Maunu tombolt fékeveszett dühében, és kilencágú
tajtékzó ostora felhágott iszonyatos magasba, és borzalmas robajjal zúdult a
mélységbe alá. És Teitua komoran várta, hogy Maunu lesújt hajóira, s gyönge
fáját kett be töri. És kiáltott volna, hogy mindenki lapuljon a hajók fenekére, de
hangját elnyelte egek és vizek szörny harsogása. És volt hajó, mi kett be tört, és
voltak, kiket Maunu lerántott a hajókról, mint pelyhet, és soha többé nem látták
ket. És Teitua s könnyet hullatott értük, és arcát tenyerébe temetve siratta
édesanyját, kinek virágos ölén oly édes napokat töltött. Jól tudta, soha vissza nem
tér, aki elment. És tejét nem ihatja többé, és gyümölcsét nem ízlelheti.
És ekkor Maunu fölismerte testvérét, ki néki csak apáról volt az, de kiben
leginkább kedvét lelte minden atyafisága közül, szívébe gyöngéden bezárva t. És
hogy meglátta, megzavarodott, hol jár, és megrettent magától, és rossz sejtések
gyötörték. Minekutána pedig így megszelídült, hátát alája hajtotta gyöngéden
Teitua hajóinak, és karjaival oltalmazón körülvette azokat. Mid n pedig megtudta
Teituától Po legkedvesebb ágyasának, Qaa földasszonynak szomorú halálát, s
hogy volt tudatlan okozója, megtépte magát, és harminc napig nem sz nt
zokogása. És könnyeivel korom és hamu hullott, de sebet nem égethetett, mert
Teitua és népe szilao-gyökér szent tejével kenték be testüknek minden részét.
És Teitua és népe emlékeztek egy nagy földre, és oda akartak eljutni. De a földet
sehol se találták, és száraz helyre sehol se bukkantak. Már kétszer harminc napig
bolyongtak a tengeren, és Teitua nem tudta, hol járnak. S az asszonyok és
gyermekek félelmükben sírtak. És Teitua nem tudott szót mondani
vigasztalásukra, lehajtotta fejét, és hallgatott. Mid n pedig éhségük fel l
panaszkodtak, Teitua Maunuhoz fordult. De Maunu elhajtotta t lük a messze járó
halakat, mert azoknak testében szent t z égett, lévén küldetésük összegy jteni a
vizekr l a szertebolyongó Titkoktitkát. Annak miriád részeit, melyek mind
sugározták az Egészet. És Maunu s füveket gy jtött e helyett a hajók köré, és
eleven kását, rákokból és kagylókból, melyek egy helyben laknak, és ezzel
táplálta atyja fiát és népét.
Ezenközben pedig Vaia biztos irányba terelte a hajókat, az leányának, Szata-
tevának kívánsága szerint, ki fátylával takarta az utat. Mikor pedig megérkeztek
az birodalmába, hol jégüveg a föld és jégüveg a tenger, akkor fátylát elvonta az
egekr l, és Teitua a Dél csillagát fejük fölött látta fényleni. E jelb l tudta, hová
jutott, és kétségbeesésében Pót hívta, az atyját. Szata-teva pedig ölelte t, és
ágyába akarta édesgetni, és fehér zúzmarával terítette a földet, mely ízletes
eledelül szolgált, és állatok prémével takarta kedvesét, és elhalmozta b nös
csókjaival.
Mikor pedig meghallotta, hogy Teitua Pót hívja, mindkett jük közös atyját,
haragos nevetésre fakadt, mondván: „Po szeme ide nem ér, Po útja országomat
messze kerüli, Pónak itt nincs hatalma, és ereje máskülönben is alászállt. És hiába
is hívod t, meg nem hallhatja hangod, és meg nem találhat téged."
És Teitua így sem engedett apáról való n vérének, Szata-tevának, elfordulván
le.
És Szata-teva ekkor nagy haragra gerjedt, és szörny ínséget bocsátott az
fivérének, Teituának népére, közéjük küldve a halálos Dermedést s a kegyetlen
Éhséget. És Teituának népe akkor igen megfogyatkozott.
Po pedig ezenközben mindent felkutatott, keresve keresvén az kedves fiát,
Teituát, és szemeit telesírta könnyel, hogy nem találta sem anyját, sem t.
S hogy neki magának ereje nem volt bejárni az egész világot, Boraót küldte el
távoli zugokba, hátha hírt szerezne. Borao pedig, ki a szívnek nagy tudója, és
ismeri a vérnek útjait, egyenesen Szata-teva birodalmába ment, hol nincsenek
halak, és nincsenek madarak, és virágok se nyílnak, s a hangok üresen
visszaszólnak, és jégüveg a tenger és jégüveg a föld. És ott megtalálta Teituát. És
Teitua elpanaszolta szörny rabságát és népének nyomorúságát, és kezeit-lábait
mutatta, melyek Szata-teva bilincseiben zsibbadoztak. Borao isten pedig így
szólott: „Bár b nöd soha le nem vezekelheted, mit atyád s ellenem elkövettél, de
szomorú miattad, és keresve keres. Vágjátok hát le asszonyaitok haját,
selyemszálából fonjatok hosszú, er s kötelet; mikor pedig oly hosszú lesz, hogy
vége az eget eléri, megszabadultok rabságtokból."
És úgy tettek, ahogyan Boaro isten megparancsolta. Mikor pedig az asszonyok
vágni kezdték hajukat, és kurta lett az díszük, miként a gyönge bárányé, Szata-
teva ereje rajtuk úgy kezdett sorvadozni, és Teitua bilincsei kettéváltak és
lehulltak. Borao pedig sietve vitte apjának az örömhírt, ki a Titkoktitkát újra
összegy jtvén fekete ládába, régi erejét visszanyerte. És akkor érte ment sietve
kedves fiának, Teituának, ki Qaatól. a földasszonytól lett.
És mid n Teitua megpillantotta atyját a tenger fölött, ujjongva leborult imádni t.
Po pedig közel jött egészen, és melegével megsimogatta fiát.
S akkor a hajból font kötélnek egyik végét Po tüzes szekeréhez csomózták, másik
vége a hajókat fogta selyemhurokra.
Miel tt azonban távoztak volna, Szata-teva lakomát készített, és megvendégelte
Teituát és az népét színlelt kedvességgel. És valamennyien jóíz en ettek Szata-
teva ételéb l, és nem tudták, hogy magukhoz vették a rosszra való hajlamot.
Szata-teva pedig titokban elégedetten nevetett, mert ekképp, mi övé volt, mégse
adta olcsón, és kudarcát viselni tudta, bosszúját így betöltvén.
Tízszer és még kétszer harminc napig vezette Po az legkedvesebb fiát, Teituát és
az népét a végtelen tengeren át. Maunu jókedv en vitte karjai közt a hajókat, és
táplálta ket. És Po elkergette Vaiát a maga közeléb l, ki leányával, Szata-tevával
fondorlatos módon ellene tört, és csak apró gyermekeit, a szélistenkéket t rte meg
maga körül.
Mid n leszállt az este, és Pónak dolga akadt más országaiban, tüzes szekerér l
leoldotta a selyemkötelet, és Észak csillagához kötözte, kit l reggel megint átvette
azt. És így haladtak hosszú-hosszú útjukon, mely b velkedett kalandban, vidám és
szomorú eseményekben. És ha nem is tudták, merre járnak, mert a Föld
egyensúlyából kizökkent, és képe megváltozott, nyugodtan bízták magukat nappal
Po szekerére, éjjel pedig Észak csillagára. (némely Írástudók Po papjai közül azt
állítják, hogy Teituát nem az Észak csillaga vezette, hanem a Méhes csillag, és
hogy Észak csillaga útjukon sokáig nem is látszott)
Egy napon pedig fehér madarak szálltak a hajók fölé, és nemsokára Teitua
halvány csíkot pillantott meg a tengeren, és virágok illatát hozta a szél. Attól
kezdve pedig még harminc napig hajózott Teitua és az népe a partok mentén
(Bár egyeseken úrrá lett a rosszra való hajlam, mit Szata-teva beléjük oltott, és
engedetlenségükben megtagadták Pót, és elhagyták Teituát, partra szállván, mert
türelmük is elhagyta ket. Ezeknek utódai pedig lettek azok a népek, melyek a
Nagy Föld széleit lakják, és Szata-tevának díszes templomokban áldoznak) míg
egy helyen arany viz öblöt találtak árnyas szigetekkel. Po akkor megállott az
égen, és ekként mutatott alá az öbölre, Teituához intézve szavait: ,,Itt lesz
országodnak új felvirágzása. Nem oly b séges és boldog, mint volt a régi, hiszen
Qaa anya nincs többé, ki eml in tápláljon, magadnak kell gondoskodnod húsról és
gyümölcsr l és korsóidba italról és mindazokról, mik életednek illatát adják. De
nincs kellemesebb hely ez id szerint a földön, vond hát be vitorláid, és építs
otthont a szigeteken. És építs várost azon, mely legközelebb esik a Nagy Földhöz,
és vedd körül magas fallal, mert fekete ládában rád bízom a Titkoktitkát, fiaim
közül legérdemesebbre, hogy rizd meg nékem azt minden tolvajoktól. De
óvakodj attól, hogy valaha megismerni kívánd, mert halandó vagy, és halállal
bánod."
Teitua pedig leborult atyja el tt, és örömkönnyet hullatott, és népét Po-arának
nevezte, mely annyit tesz: Pótól vezetett. Mindenekel tt pedig templomot emelt
atyja imádására a sziklaszigeten, mely el tt hajói horgonyoztak. És a templom
fehér maianból épült, mely legfinomabb agyag a földön, keményebb a sziklánál,
síkosabb a halak pikkelyénél, és a gyémántnál szikrázóbb. És alapja minden
oldalról kétszer kett ször kett száz, talpától a tetejéig pedig éppen száz és kétszer
tíz híján száz nut tesz ki (azaz alapja olyan négyzet, melynek minden oldala 800
nu, magassága pedig mint lépcs s piramisnak 180 nu. 1 nu - kb. másfél méter,
Rinaai hírviv botjának hossza, melyet Po templomában ereklyeként riznek)
csúcsa Po kertjének els lépcsejéig ér fel. És csúcsán gömb látható bíborszín
aranyból, melynek sugarai messzire terítik oltalmazó szárnyukat a szigetek fölé.
És Teitua abban a gömbben helyezte el a Titkoktitkának fekete ládáját. Ezután
pedig papokat rendelt, kik rizzék, maga pedig népe élén felépítene Po-tee
városát a falakkal, hol a poarák népe sokasodván és az összes szigeteket
benépesítvén azóta is békességben él, a törvények szerint, Teitua származékainak
kormányzása alatt, kiket potiváknak, Po fiainak mondanak.

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák (Kuczka Péter fordítása)

2026. augusztus. Langy es k jönnek

A nappaliban énekelni kezdett a beszél óra: Tik-tak. tik-tak, hét óra, ébredjetek
szép szóra! - mintha attól félne, hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a
reggelben. Az óra tiktakolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy
ürességnek. A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli...
A konyhában a t zhely sziszegett és sóhajtozott, és forró belsejéb l kitálalt nyolc
szelet tökéletesen barna pirítós kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet
szalonnát, két, kávét és két pohár hideg tejet.
- Ma 2026. augusztus 4-e van - mondta egy másik hang a konyha mennyezetér l -
Allendale városában, Kaliforniában. - Háromszor ismételte a dátumot, hogy meg
lehessen jegyezni. - Ma van Mr. Featherstone születésnapja és Tilita házassági
évfordulója. Esedékes a biztosítás, a víz-, a gáz- és a villanyszámla.
Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak elektromos szemek
el tt.
Tik-tak. tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek járjon lába,
munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak, nyolc óra...
De nem csapódtak az ajtók, a sz nyegek nem nyelték el gumisarkok puha lépteit.
Kint esett az es . Az id mondó doboz a küls ajtón nyugodtan énekelte: Es , es
el nem állt, eserny kell és kabát... És az es visszhangosan kopogott az üres
házon.
Kint harang kondult a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és feltárta a várakozó
kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó ismét becsukódott.
Fél kilencre a tükörtojás összezsugorodott, és a pirítós kenyér olyan lett, mint a
. Egy alumínium kar egy kagylóba söpörte az egészet, forró víz zúdult rá,
lemosta egy fémgaraton, ott felaprózódott és lefolyt a távoli tengerbe vezet
csatornába. A piszkos tányérok forró mosogatókagylóba süllyedtek, és ragyogó
szárazon kerültek megint el .
Negyed tíz, takaríts... énekelte az óra.
A fal rejtett rekeszeib l kis robotegerek surrantak el . A szobákban hemzsegtek a
csupa gumi és fém takarító állatkák. S koppanásokkal végigpásztázták a
székeket, átgyúrták a sz nyegek minden szálát, felszívták a rejtett port, azután
mint titokzatos megszállók, elt ntek rekeszeikben, rózsaszín elektromos szemük
kialudt. A ház tiszta volt.
Tíz óra! A Nap kibújt az es mögül. A ház egyedül állt a csupa rom és hamu
városban. Ez volt az egyetlen ép ház. Éjszaka a romváros mérföldekre látszó
radioaktív sugárzást bocsátott ki.
Negyed tizenegy A kerti locsolók arany szök kutakat lövelltek, szétszórt
csillogással töltötték meg az enyhe délel tti leveg t. A víz lemosta az
ablaktáblákat, és lefutott az elszenesedett nyugati oldalon, melyr l a fehér festék
egyenletesen leégett. A ház nyugati fala, néhány foltocskát kivéve, teljesen fekete
volt. Egyik folt pázsitot nyíró férfi árnyképe volt. A másik, mint egy fénykép,
asszonyt ábrázol, amint lehajlik virágot szedni. Valamivel távolabb, mint egyetlen
titáni pillanatban fára égetett képek, egy kisfiú, ahogy a leveg be ugrik, fölötte
magasabban a feldobott labda képe, szemben vele meg egy leányka akarja
felemelt kézzel elkapni a labdát - amely soha többé nem esett földre.
Az öt festékfolt - a férfi, az asszony, a gyerekek és a labda - megmaradt. A többi
vékonyan elszenesedett.
A locsolók enyhén permetez es je megtöltötte a kertet lehulló fénnyel.
Mindeddig meg rizte békéjét a ház. Gondosan megkérdezte: - Ki az? Mi a jelszó?
- és mivel a magányos rókáktól és síró macskáktól nem kapott választ, becsukta
ablakait, lehúzta red nyeit, és vénlányos szemérmességgel és gépesített
paranoiával védte magát.
A ház tulajdonképpen minden hangra megrezzent. Ha veréb súrolta az ablakot, a
red ny lecsapódott. A madár megrettenve elrepült. Nem, még egy madár sem
érinthette a házat!
A ház valóságos oltár volt, tízezer nagy és kicsi karbantartó és takarító
szolgálattev vel és kórussal. De az istenek elhagyták, és a vallásos szertartás
értelmetlenül, haszontalanul folytatódott.
Déli tizenkett .
Az elüls verandán egy reszket kutya sírt fel.
A küls ajtó felismerte a kutya hangját és kinyílt. A valaha nagy és er s, de most
csontig lesoványodott és sebekkel borított kutya beoldalgott, és végigfutott a
házon, sáros lábnyomokat hagyva maga után. Mögötte haragos egerek cikáztak,
haragosak, mert sarat kell felszedniük és haragosak a zavarásért.
Mert egy levéltörmeléket sem hordhatott be a szél az ajtó alatt, hogy a falburkolat
ki ne táruljon, kibocsátva a gyors rézegereket, kik az ellenséges port, hajszálat
vagy papírdarabkát megragadták miniat r acél állkapcsukkal, rekeszeikbe
rohantak vele, és a pincébe vezet csövekbe dobták, hogy eljusson az egyik sötét
sarokban gonosz Baálként guggoló hamvasztókemence sziszeg gyomrába.
A kutya felszaladt a lépcs n, hisztérikusan vakkantott minden ajtónál, míg végül
rájött, mint a ház is, hogy csak a csend hallgat odabent.
A leveg be szimatolt, és kaparni kezdte a konyhaajtót.
Az ajtó mögött a t zhely fánkot készített, és megtöltötte a házat a sütés dús
illatával és az áfonyalekvár szagával.
A kutyának habzott a szája, az ajtó felé hasalt, szimatolt, szeme t zben égett.
Vadul forgott körbe-körbe, farkát harapta, veszettül pörgött, és kiadta páráját. Egy
óráig feküdt a nappali szobában.
Két óra - énekelte a hang.
Végül finom szimattal megérezve a bomlást, zümmögve kirajzott az egerek
regimentje, megannyi szürke falevél az elektromos szélben. Negyed három. A
kutya elt nt.
A pincében a hamvasztókemence hirtelen felizzott, és szikraes repült ki a
kéményen.
Két óra harmincöt. Bridzsasztalok hajlottak ki a kerti lak falából. Játékkártyák
hullottak a posztóra színes zuhatagban. Martinik jelentek meg egy tölgyfa
asztalkán, és tojás-salátás szendvicsek. Zene szólt.
De az asztalok csendesek, a kártyák érintetlenek maradtak.
Négy órakor az asztalok, mint nagy lepkék, összecsukódtak, és visszahúzódtak a
fal borításába. Fél öt.
Kivilágosodtak a gyerekszoba falai.
Állatalakok jelentek meg rajtuk, sárga zsiráfok, kék oroszlánok, rózsaszín
antilopok, lila párducok a kristályos anyagban tündökölve. Az üvegfalak színt és
fantáziát sugároztak. Rejtett filmek futottak jól olajozott tárcsákon, és a falak
életre keltek. De a gyermekszoba padlója olyan volt, mint a friss, zöldell mez .
Alumínium szöcskék és vastücskök futkároztak rajta, és a csendes, meleg
leveg ben finom szövés piros pillangók röpködtek az állati lábnyomok er s
szagában. Olyan hang töltötte be a leveg t, mint egy nagy, sárga, szalmából fonott
méhkas zümmögése, és egy rejtett fújtatóból oroszlánok lusta dorombolása
hallatszott. És okapilábak dobogása hangzott fel, és friss es kopogása a
dzsungelben, és különös állatok patái ropogtak a nyár melegét l száraz füveken.
Most sok-sok mérföld távolságban h ségt l repedezett növényzetet és végtelen,
forró eget mutattak a falak. Az állatok tüskés szakadékokba és vízmosások
mélyére húzódtak. Mesedélután volt a gyermekeknek. Öt óra. A fürd kád megtelt
tiszta, meleg vízzel.
Hat, hét, nyolc óra. A vacsoraasztalok varázslatosan m ködtek, és a
dolgozószobában egy kattanás hallatszott. És a kandallóval szemben, melyben
most melegen fellobogott a t z, egy fémállványon ég szivar bukkant el , fél
hüvelyk puha, szürke hamuval, füstölögve, várakozva.
Kilenc óra. Az ágyak rejtett áramkörrel melegedni kezdtek, mert az éjszakák
vösek voltak erre.
Kilenc óra öt perc. Egy hang szólalt meg a dolgozószoba mennyezetér l:
- Mrs. McClellan, melyik verset óhajtja hallani ma este? A ház hallgatott.
Végül a hang újra megszólalt:
- Minthogy nincs különösebb kívánsága, kiválasztok egy verset találomra. - Halk
zene kísérte a hangot. - Sara Teasdale. Úgy emlékszem, kedves költ je..

Langy es k jönnek s föld illata száll,

és köröz a légben majd fecskemadár,

és ungnak a békák az éji tavon,

és szilvafát lenget a lágy fuvalom,

és a rigók mondják és torkuk remeg

a kis kerítéseken éneküket,

és nem beszél senki a háborúról,

s nem kérdezi senki, hogy lesz-e s mikor?
S nem kérdezi semmi, se f , se madár,
hogy hol van az ember, jaj, hova már?

És új tavasz ébred és kezd életet,

és hogy mi elmúltunk, nem látja meg.

A t z lobogott a téglakandallóban, a szivar hamuvá hullott a hamutartóban, az

üres székek egymást bámulták a néma falak közt, és a zene szólt. Tíz órakor
kezd dött a ház haláltusája.
Fújt a szél. Egy lezuhanó faág betörte a konyhaablakot. Palackozott tisztítóoldat
ömlött a t zhelyre.
A helyiség egy pillanat alatt lángban állt.
z! - sikoltott egy hang. A ház lámpái villantak, a szivattyúk vizet fecskendeztek
a mennyezetr l. De az oldat szétfutott a linóleumon nyaldosva, falva a konyhaajtó
alá, míg a hangok kórusban kiáltották: - T z! T z! T z!
A ház menteni akarta magát. Az ajtók légmentesen becsukódtak, de az ablakokat
kitörte a h ség, és a szél fújt és szította a tüzet.
A ház kénytelen volt meghátrálni, mikor a t z tízmilliárd dühös szikrája lángoló
könnyedséggel tört utat szobáról szobára, aztán fel a lépcs n, miközben
vízipatkányok surrantak el a falakból, kiköpték vizüket, és új vízért futottak. És a
fali permetez k ontották a gépesített es zuhatagait.
De kés volt. Valahol sziszegve megállt egy szivattyú. A t zoltó es elállt. A
tartalék víz, amely sok csendes napon megtöltötte a fürd kádakat és elmosta a
tányérokat, kifogyott.
A t z felfelé pattogott a lépcs kön. Picasso- és Matisse-képeket emésztett meg
csemegeként a fels szobákban, leégette róluk az olajos húst, és fekete
foszlányokká pörkölte a ropogós vásznakat.
A t z most belekapott az ágyakba, az ablakrámákba, megváltoztatta a függönyök
színét.
És ekkor jött az ellentámadás.
A padlás csapóajtóiból vak robotarcok bukkantak el , és szájukból zöld vegyszert
ontottak.
A t z visszahúzódott, mint az elefánt, ha döglött kígyót lát. Most húsz kígyó verte
a padlót, és taposta a tüzet a tiszta zöldhab hideg mérgével.
De a t z okos volt. Lángjait kiküldte a ház küls falára, és ott fel a padlásra, a
szivattyúkhoz. Robbanás. Az agyszerkezet, amely a szivattyúkat irányította,
bronzrepeszekben szóródott szét a padlásgerendákon.
A t z tovahömpölygött, hatalmába kerítette a beépített szekrényeket, és
végigtapogatta a felakasztott ruhákat.
A ház megremegett, minden tölgygerenda csontja, az egész puszta csontváz
vinnyogott a h ségben, huzalai, idegei szabadon lógtak, mintha egy sebész lehúzta
volna a b rét, hogy a piros vénák és hajszálerek a tüzes leveg ben remegjenek:
Segítség! Segítség! T z! Fussatok, fussatok! A h l megpattantak a tükrök, mint
a törékeny téli jég. És a hangok sikoltozták: - T z, t z, fussatok, fussatok! - mint
egy tragikus gyerek-rigmust, egy tucat hang, magas hang, mély hang, mint
haldokló gyermekek az erd ben, egyedül, egyedül. És a hangok is elhaltak, mikor
a huzalokról levált a burkolat, mint a forró gesztenye héja. Egy, kett , három,
négy, öt hang, sorra elnémultak.
A gyerekszobában égett a dzsungel. Kék oroszlánok ordítottak, bíbor zsiráfok
vágtáztak. A párducok körbefutottak, a színek elváltoztak, és tízmillió állat t nt el
a t z el l menekülve a távoli, g zölg folyam irányában.
Megint elnémult tíz hang. Az utolsó pillanatban a t zlavinában felhangzó kórusok
önfeledten jelentették az id t, muzsikáltak, távirányítású f nyírógépekkel nyírták
a pázsitot, vagy kerti erny ket nyitottak fel, és a nyíló és csapódó küls ajtón át
ezernyi jelenet látszott, mint az órásboltban, amelyben minden óra meg rült, és
egymás el tt vagy után, összevissza üti az órákat, a tébolyult zavar képei eggyé
olvadtak, éneklés, sikítás, néhány utolsónak megmaradt derék egér rohangálása,
hogy eltakarítsa a borzalmas hamut. És egy hang. Fels bbrend en, mit sem
tör dve a helyzettel, verseket olvasott fel a lángoló dolgozószobában, amíg
minden filmtekercs el nem égett, amíg minden vezeték össze nem zsugorodott, és
az áramkörök szét nem repedtek.
A ház szikraes t szórva, füstfelh t fújva összeomlott.
A konyhában, egy pillanattal a t z- és gerendaes lezúdulása el tt, a t zhely
háborodott tempóban készítette a reggelit, tíz tucat tojást sütött, hat cipót pirított
szeletekben, húsz tucat szalonnaszeletet adagolt, és elfogyasztásuk - a t z mindet
felemésztette! Új munkára késztette a hisztérikusan sziszeg t zhelyet.
Összeomlás. A padlás rázuhant a konyhára és a nappalira. A nappali a pincére, a
pince az alsó pincére. Mélyh készülékek, karosszékek, filmszalagok,
áramkörök, ágyak zuhantak alá összegabalyodva, mint a csontvázak a meredek
szakadékba.
Füst és csend. Nagy, nagy füst.
Keleten halványan derengett a hajnal. A romok között egyetlen fal állt. A falban
az utolsó hang ismételte újra és újra, még akkor is, mikor a nap már felkelt, és
rásütött a g zölg romhalmazra:
- Ma 2026. augusztus 5-e van, ma 2026. augusztus 5-e van, ma...

Balássy László: Az Apokalipszis lapjaira

avagy: A neutronbomba „humanizmusa"
1. Isten

Megmaradtak a katedrálisok
de nem volt aki megcsodálja ket
és nem volt aki misét mondjon bennük
és nem volt aki elmenjen a misére

2. Család

Mária az ebédet f zte

József egy ablakkeretet ácsolt
a Gyermek az udvaron játszott
amikor felrobbant a bomba
A konyhában a m helyben az udvaron
csak három kiégett pont maradt

3. Társadalom

Az orkán nem sodorta el az épületeket

csak az embereket fojtotta meg
A t zgömb nem gyújtotta fel az épületeket
csak az embereket égette meg
A sugárzás nem perzselte föl az épületeket
csak az embereket ölte meg

4. Példázat Rómáról

És megmaradt az Utolsó ítélet

(a Sixtusi-kápolna is megmaradt)
És megmaradt a Piéta és a Mózes
(a Szent Péter-dóm és a San Pietro in Vincoli is
megmaradt)
Csak Michelangelo volt az áldozatok között

5. A tervez knek

Nemcsak az gyilkol, aki ledobja a bombát

hanem az is aki megtervezi a bombát amit ledobjanak

Csernai Zoltán: Béke a kék bolygón

„ …Titkok illata
fénylett hajadban s béke égi csendje,
és jó volt élni, mint ahogy soha."
TÓTH ÁRPÁD

Az ezüstszín óriás koronghajó küls pályán, szinkronban lebegett a kék

bolygóval, annak egyenlít je fölött.
- Megváltoztak a bolygó színei! - jegyezte meg Te On. - Mintha ibolyaszín
sugárkoszorú fonná körül Helli Harmadik Világát!
- Mennyi a légköri és a felszíni radioaktivitás? - kérdezte vissza Pi Er.
- Nem tudom. Még nem indítottam el a szondákat. A parancsnok úgy döntött,
hogy egyel re csak innen, távolról szemléljük ket. Szokás szerint... A lilás
elszínez dés az ózonburok alsó rétegeib l sugárzik. Ez mindenesetre nem sok jót
jelent.
- Szokatlan csend van az éterben. Csak néhány nagy rádióadó dolgozik
Hallgassuk meg ket...
Az els üzenet az Északnyugati Kontinens fel l jött.
Monoton hang recsegett a hangszóróban az rhajósok felé, akik jól beszélték a
bolygó három f nyelvét:
„...a demokrácia és szabadság védelmében vívott harcunk véget ért. Több mint
183 000 nukleáris rakétát l ttünk ki a Keleti Szektorra és több mint 110 ezret a
Délkeleti Tömbre. Ellenségeink minden harci tevékenységet beszüntettek. Alapos
ellen rzés után bolygónk egész felszínén újrakezdjük a békés..."
- Ebb l ennyi elég volt! - forgatta el a keres gombot Pi Er. - Úgy látszik,
befejezték... Immár Helli Harmadik Világa is átesett a Nagy Katasztrófán! Meg
kell hagyni, rendkívül gyors iramban fejl dtek. Megfigyel ink utoljára mintegy
300 bolygóévvel ezel tt jártak erre. Akkoriban még csak l poros fegyvereik
voltak, és a légköri ballonrepülésnél tartottak... Most pedig - íme - nukleáris
fegyvereket használtak, és a bolygójuk körüli világteret is hadszíntérré
változtatták!
- Keress tovább, Pi Er. Hátha maradtak túlél k a másik - a vesztes oldalon i s ? !
A következ rádióadást északkeleti irányból vették a lokátorok:
„...a békét és egyenl séget védelmez er ink megsemmisít gy zelmet arattak.
Orbitális rakétáink tízezrei szétzúztak minden ellenállást a nyugati fajüldöz k és a
délkeleti nacionalisták frontjain. Az ellenség megszüntette harci tevékenységét.
Sugárzásellen rzés után bolygónk egész területén újrakezdjük a békés
épít munkát..."
- Itt már nincs mit tenni - állt fel Pi Er. - Ezek is gy ztek... Mindenesetre túl
vannak rajta, és újra elkezdik. Reméljük, másképp, és jobban! Gyere, menjünk a
Parancsnokhoz.
- Talán mégis be kellett volna avatkoznunk? - sóhajtott fel Te On.
- Ezen kár tépel dni. Jól tudod, mi történt volna, ha történetesen jobban sietünk és
közbelépünk... Három bolygószektorból egyszerre zúdultak volna ránk nukleáris
töltet rakétáik!
- Kapcsold be a rögzít t... Pontosan jegyezzen fel minden adást.
A két rhajós elhagyta a lokátorszobát.
Az önvezérl kommunikációs egység ráállt a három f irányból id szakosan
érkez adásokra, és írásban rögzített mindent egy végtelenül kígyózó szalagon:
.....Itt a Délkeleti Népi F hadiszállás! Népi er ink elsöpr gy zelmet arattak!
Nukleáris rakétatigriseink szétmarcangolták a Szuperhatalmak torkát!
Megparancsoljuk a népnek: gyertek el a barlangok mélyéb l, és egész
bolygónkon építsétek fel a Nagy Népi Közösség Birodalmát! A Délkeleti Népi
hadiszállás beszélt! A parancsot egy óra múlva ismétlem... Adta: Dragon...
Vége."
„...Itt a Keleti F hadiszállás! Fontos közleményt közvetítünk! A békét és
egyenl séget védelmez fegyveres er ink megsemmisít gy zelmet arattak.
Orbitális rakétáink tízezrei szétzúztak minden ellenállást a nyugati fajüldöz k és a
délkeleti nacionalisták frontjain. Az ellenség megszüntette harci tevékenységét.
Sugárzás-ellen rzés után bolygónk egész területén újrakezdjük a békés
épít munkát, és megvalósítjuk a társadalmi egyenl ségei! Figyelem! Senki se
hagyja el az óvóhelyeket, amíg erre engedélyt nem adunk! Figyelem! A Keleti
hadiszállás beszélt. Az üzenetet óránként ismételjük... Leadta: Stella-3... Vége."
.....Itt a Nyugati F hadiszállás! A demokrácia és szabadság védelmében vívott
harcunk véget ért. Több mint 183 000 nukleáris rakétát l ttünk ki a Keleti
Szektorra és több mint 1 1 0 ezret a Délkeleti Tömbre. Ellenségeink minden harci
tevékenységet beszüntettek. Alapos ellen rzés után bolygónk egész felszínén
újrakezdhetjük a békés életet, felépítjük a demokrácia és a szabadság új világát!
Figyelmeztetés a lakossághoz! Senki se hagyja el az óvóhelyeket, amíg erre - az
ellen rzés befejeztével - engedélyt nem adunk! Figyelem! A Nyugati
hadiszállás beszélt! A közleményt egy óra múlva megismétlem... (Az
egymillió-kett százkilencvenhatezer-háromszáztizenötödik ismétlést adta:
Westland-1 komputer... Vége.)"

Jeremej Parnov: A halál neutronvonala (Földeák Iván fordítása)

A jöv , mint ismeretes, mindig a jelenben épül. Állandóan, szakadatlan, percr l

percre s láthatatlan magvainak szárba szökkenése elszakíthatatlan a vetést l.
1944 nyarán az Astounding Science Fiction tudományos-fantasztikus folyóirat
szerkeszt ségébe, melyet a híres Campbell adott ki, látogatást tettek az FBI
ügynökei. Nem titkolták rendkívüli nyugtalanságukat az alig ismert fantasztikus
író, C. Cartmill nemrég közölt elbeszélése kapcsán. Nem többr l s nem
kevesebbr l, mint a „Manhattan-terv" lényegét érint legtitkosabb információk
kikürtölésér l volt szó. Cartmill mindent „kifecsegett", amit tudott; a trotil
egyenértéket, a lökéshullám erejét, a h és radioaktív pusztítás feltételezett
sugarát. Hiába hivatkozott a kiadó az id k szelére s a fantasztikus írók sajátos
képességére, mellyel el re látják a jöv t. Az atomhallgatás hajmereszt
megsértésének a ténye kétségtelen volt. Azonban a mindenre kiterjed nyomozás
bebizonyította, Cartmillnak semmi köze nem volt a tervhez, melyet Oppenheimer
doktor és Groves tábornok irányítottak. El rejelzéseihez a fantasztikus író csupán
a háború el tti nyilvános publikációkat használta fel.
Az „ügyet" eltussolták.
Csak két évvel kés bb, az atombomba kipróbálása és a japán városok bombázása
után derült ki rejtett forrása; Cartmill nem tévedett, amikor az elbeszélésnek A
halál vonala címet adta. Az urán- és plutóniumbombát, mint tudjuk, a
termonukleáris bomba követte.
Azért emlékeztem erre a régi történetre, mert most egy új bomba van napirenden.
A neutron, vagy ahogy nem tudni miért hívják, a „humánus", „tiszta" bomba,
mely egy egész korszakkal el zi meg a hidrogén és kobalt brontosaurusokat.
Mihail Jemcevvel minket illet a „neutronbomba" megjósolásának szomorú
els sége. Adjátok vissza a szerelmet cím , a hatvanas évek közepén
megjelent kisregényünkben leírtuk a neutronbomba hatását az él szervezetre,
bemutattuk azt a titkos l teret, melyben nem nehéz ráismerni Los Alamos
hasonmására. Alig tizenkét-tizenhárom esztend leforgása alatt kisregényünk a
fantasztikumból politikai vádirattá lett. Mi több, fölöttébb id szer vé.
Magától értet en „prófétaságról" szó sincs. A z ötlet, ahogy mondani szokták
leveg ben lógott, s nem volt hiány a soron következ szuperfegyver megalkotását
célzó ábrándos tervekben.
Mindössze az a gyorsaság lepett meg, mellyel mindez bekövetkezett. Még
korunkban is meglep en gyors ez a tempó, amikor pedig egy nemzedék szeme
láttára válik valósággá az értelem legszentebb beteljesülése s szégyenletes bukása.
Túlságosan vékony ez az életet és halált elválasztó, sorsot megszabó vonal.
Alighogy el állították a magfizikusok az els antiprotont, tüstént megszülettek a
tervek az antianyagból el állítandó bombáról, mely képes már egyszerre az egész
földet felrobbantani. Ez szerencsére még messze van, különben is az egész nem
éri meg a fáradságot, mert a megatonnák összege enélkül is elegend már ahhoz,
hogy bolygónkat kihalt, élettelen égitestté változtassuk.
Abban pedig, hogy a neutron detonátor nem gyújtja be ezt a pokolt, csupán az
olyan ember bízhat, aki nem rendelkezik a legelemibb el relátás képességével.
Csupán az élet összes kérdését egy láda homok felett megoldó robotok
vészkedhetnek a megfélemlítés, illetve helyi, taktikai felhasználás illúziójával.
Elég csak arra gondolni, kinek a kezébe kerülnek a valahol a Rajna partján
elhelyezett neutron robbanófejek, a többit már magunk is el tudjuk képzelni.
Az NSZK száz-egynéhány tábornoka közül csak hárman nem szolgáltak a hitleri
Wehrmachtban. Az új fegyver átadása a NATO fegyvertárába azt jelentené, olyan
emberek is hozzáférhetnek a „tiszta" bombához, akiknek így vagy úgy, de köze
volt a halálnak a történelemben eleddig páratlan iparosításához. Önmaguktól
adódnak a történelmi párhuzamok. A lakosaiban elpusztított, de a rombolástól
érintetlen városok embertelen, b nös céltól vezérelt gondolata: megsemmisíteni az
embert s megkaparintani tulajdonát, legyen az szerény ingóság, termelési eszköz,
alkotás vagy akár fegyver. Hosszú évek óta el ször beszélnek egészen nyíltan
ezekr l a dolgokról. Akárcsak az új, „humánus" bomba fölényér l a régivel
szemben. Ezek a beszédek Auschwitz krematóriumainak b zét árasztják. A
gázkamrákat ugyancsak álcázták; zuhanyozónak, ami nem gátolta a virágzó Tropf
és fia céget abban, hogy példásan m köd kemencéire cégjelzését feltegye.
Valami szerfölött ismer s hang csendül ki az újsütet „humanisták" fonákjára
fordított logikájából.
A fantasztikus írók rendszerint nem tartják céljuknak, hogy mindenáron elébe
vágjanak a jöv nek. Csupán gondosan odafigyelnek napjaink valóságának
lüktetésére, s igyekeznek nem feledni a múltat.
Voltaképp ez jellemzi az összes józan gondolkodású embert.
Európa fantasztikus írói nemsokára összegy lnek soron következ negyedik
kongresszusukra (EUROCON) Brüsszelben. Felhívom kollégáimat, vessük latba a
sokmilliós olvasótábornál kivívott jelent s tekintélyünket, s határozottan
tiltakozzunk a neutronfegyver európai állomásoztatása ellen. A világot fenyeget
veszélyre figyelmeztetve rendkívüli felel sségérzetr l kell tanúbizonyságot
tennünk most, amikor a veszély házunk küszöbén áll.

Euripidész: Béke... (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

Béke, ki mély öleden dús kincseidet

rejted, az istenn k legszebbike,
sóvár vágy von utánad, késleked ,
s félek, hogy beborít
gondjaival nyomorultul a vénség,
miel tt beköszönt szépséges id d,
énekszóra kimért táncaival
ünnepeid kedves koszorúja.
Lépj be a városba, kegyes úrn ,
s házaitól tartsd távol a gy löletes hadat
és az rült visszavonást,
mely köszörült vasban leli kedvét.

Kötetünk képeir l (K. P.)

Klasszikus görög szoborportrék, szelíd és gyönyör n k, határozott és bátor

férfiak, gondolkozó, a bölcsességet kutató örege - alig van valami, ami távolabb
volna a tudományos-fantasztikus irodalomtól ezeknél a márványarcoknál. Mi köze
van Vénusznak, a szerelem istenn jének H. G. Wells írásaihoz, mi közük az ókori
atlétáknak a XX. század sci-fi íróinak látomásaihoz, van-e köze Athénnak,
Spártának vagy Alexandriának zaklatott és szorongó világunkhoz?
Válaszunk csak tagadó lehet. Legalábbis els pillantásra. Hiszen a science
f i c t io n nemcsak a klasszikus görögségt l áll nagyon távol, hanem még a
modern európai irodalom „f vonulatától" is. Mert igaz ugyan, hogy a görög
irodalomban is találunk olyan ötleteket, témákat, gondolatokat, amelyek a mai
tudományos-fantasztikus irodalomban is megjelennek, ezek azonban mindig csak
részei az egész világról alkotott képnek, és csak a legritkább esetben jelennek
meg önállóan. Az Iliásznak csak néhány sorában fedezhetünk fel sci-fi ötletet,
Platón vagy Lukiánosz életm vének csak töredéke az Atlantisz-történet vagy
Ikaromenipposz históriája. Más oldalról nézve a görög irodalom és m vészet
csodálatos harmóniáját, dinamikus egyensúlyát hiába is keresnénk a lázas,
fantáziáló, a lehet ségekkel egészen a képtelenségig játszadozó tudományos-
fantasztikus irodalomban.
Kötetünk írásai a tömegpusztító fegyverek, atom-, hidrogén-, neutronbombák
ellen tiltakoznak, s néha úgy, hogy elénk vetítik a legszörny bb lehet séget, az
atomháborút és az emberiség pusztulását. Apokaliptikus írások sorakoznak
egymás után. s nemcsak novellákban, regényrészletekben, hanem tudósok,
politikusok nyilatkozataiban is. A világ pusztulását, a harag napját", a borzalmat
vetítik elénk, valamit, ami az ókor görögjeinek eszébe sem jutott. Nincs a görög
irodalomban, sem a mitológiában szó a világpusztulásról, nincsen szó arról, hogy
az emberiség jöv jét lángtenger és ,,ropogva megolvadó elemek" pusztítanák el.
A görög gondolkodástól, életszemlélett l mindez hihetetlenül távol állt, nem fért
össze a harmóniával, a középpontba állított ember szépségével, nemességével,
okosságával.
Az önpusztítás rémével szembenézni a mi korunk osztályrésze és feladata lett. Az
arzenálokban felhalmozott fegyverek mennyisége elegend ahhoz, hogy egy
globális és totális atomháborúban elpusztítsa a Föld él világát, elpusztítsa
mindazt, amit történelme során az emberiség alkotott, a csodálatos épületeket, az
okos könyveket, a festészet remekeit, a könyvtárak, képtárak, múzeumok minden
kincsét.
A politika ereje, a népek tiltakozása mellett van-e olyan szépség, amit szembe
állíthatunk a fenyegetéssel? Mit szegezhetünk szembe az öngyilkos
szándékokkal?
Görög portrékkal, az eszményi és eszményített ember képmásaival illusztráltuk
kötetünket. Hadd álljanak ott, szótlanul, szépségükkel és harmóniájukkal
tiltakozva, szembefordulva az esztelenséggel. Végletes távolságuk, a kiélezett
ellentét kapcsolja ket válogatásunkhoz, amelyet a science fiction szellemében
magunk is tiltakozásnak szánunk.
K. P.

Galaktika tudományos-fantasztikus antológia

Szerkeszt ség: Kozmosz Könyvek szerkeszt sége, Budapest, VII., Lenin krt. 9-
11. Levélcím: 1428 Budapest, Postafiók 43.
HU ISSN 0133-2430
Kozmosz Könyvek, Budapest Felel s kiadó: Szilvásy György igazgató 79.1081/1
Zrínyi Nyomda, Budapest, 1980 Felel s vezet : Bolgár Imre vezérigazgató
Felel s szerkeszt : Fazekas László Szakmailag ellen rizte: Funk Miklós M szaki
vezet : Haás Pál Képszerkeszt : Szecskó Tamás M szaki szerkeszt : K faragó
Margit 94 000 példány
Terjedelem: 8 (A/5) ív. IF 3715