Professional Documents
Culture Documents
Galaktika 37. (1980)
Galaktika 37. (1980)
Tudományos-fantasztikus antológia
Amikor a meglehet sen durva külsej , golyófej fiatal repül tiszt, akinek fekete
haját katonásan rövidre nyírták, és aki a különleges francia m szaki alakulatok
vezetésével volt megbízva, meghallotta a f hadiszállást ért szerencsétlenség hírét,
annyira képtelen volt elképzelni mindennek a jelent ségét, ami szakmáján kívül
esett, hogy elnevette magát. Számára nem volt nagy dolog, hogy Párizs lángokban
áll. Anyja, apja és n vére Caudebecben élt, s az egyetlen lány, akihez némi köze
volt, Rouenben lakott. Hátba vágta helyettesét.
- No, most már a világon semmi nem tarthat vissza bennünket attól, hogy Berlinbe
menjünk, és természetben fizessük vissza az adósságunkat - mondta... Most már
nem kellett stratégiáról és államérdekr l t dni... - Gyere csak, öregfiú,
megmutatjuk ezeknek a vénasszonyoknak, hogy mit tudunk, ha a saját fejünk után
mehetünk!
Vagy öt percig telefonált, majd lefutott a kastély udvarába, ahol el voltak
szállásolva, és kocsijáért kiabált. Gyorsan kellett cselekedni, mert virradatig alig
másfél órányi ideje volt csupán. Fölnézett az égre, és elégedetten állapította meg,
északi irányban nehéz felh tömegek húzódnak.
Végtelenül agyafúrt fiatalember volt, hadianyagokat és repül gépeket rejtett el az
egész vidéken, szalmával befedve a cs rökben, erd kben álcázva, úgyhogy egy
sólyom sem érhetett volna a közelükbe anélkül, hogy egy puskacs ne meredt
volna rá. De ezen az éjjelen mindössze egy gépre volt szüksége, s ez a gép ott állt
teljesen felszerelve, két kazal között, ponyvával letakarva, néhány kilométernyire.
Ügy vélte, társával együtt ezen a gépen még elérheti Berlint, és ahhoz, amit tenni
akart, két ember tökéletesen elegend volt...
Kezében volt mindaz a sötét lehet ség, amelyet a tudomány az emberiség
megsemmisítésére feltalált, a pusztulás adománya, és ez az ember kalandor volt,
aki nem érzett együtt az emberiséggel...
A fekete fiatalember úgy mosolygott, mint akit nagy szerencse ért, mint akire
nagy öröm vár. Szavaiból, amikor parancsait kiadta, a szenvedélyes öröm is
kihallatszott, megjegyzéseit nagy, sz rös kezének mutatóujjával er sítette meg.
- Szemet szemért - mondta, - ezért megfizetünk. Rajta, fiúk, nincs veszteni való
id nk.
Nemsokára a közép-európai ellenfél szíve irányában, a Westpháliát és
Szászországot befed felh rétegek fölött rohant tovább villámgyors
atommeghajtású repül gépén, egy napsugár zajtalanságával. A gép irányítását
megkönnyítette a foszforeszkáló giroszkópirányt .
Nem szállt túlságosan magasra, néhány százlábnyira a földet eltakaró,
összetorlódott felh tenger sötét felszíne felett siklott tovább, állandóan készen
arra, hogy annak nedves sötétségébe bukjon alá, ha felt nne egy ellenséges
vadászgép. A fiatal pilóta figyelmét teljesen lekötötte, hogy szemmel tartsa az
iránymutató csillagokat és az alatta lev , hol sima, hol dimbes-dombos
felh réteget. Az alsó réteg néhol hatalmas, lávaszer en megdermedt síkságokat
alkotott, máshol tépett, áttetsz nyiladékok tátongtak, egyes helyeken pedig
örvényszer területeken iszonyú mélységb l felvillantak a föld homályos foltjai.
Egy alkalommal egészen tisztán ki tudta venni egy nagy vasúti állomás lámpákkal
és jelzésekkel körülrajzolt vonalait, máskor pedig egy nagy domb oldalán ég
szalmakazal lángjait, amelyek füstgomolyag mögül törtek fel. Bár a föld jórészt
láthatatlan maradt, a zaj feljutott hozzájuk. A páratömegen keresztül felzúgott a
vonatok dübörgése, és amint a gép célját mindjobban megközelítette, a kakasok
kukorékolása is...
A felh tenger feletti elmosódó ég el ször csillagos volt, kés bb, a hajnal
közeledtével színtelen fény húzódott lassan át északról keletre. A Tejút lassan
beleveszett a kékségbe, és a kisebb csillagok eltünedeztek. A kormánynál ül
kalandor arcán, melyet néha megvilágított az irányt lapjának zöldes fénye,
csillogott valami abból a határozott szépségb l, amelyet az egy célra
összpontosított, er s akarat kölcsönöz, valamint egy-egy vonás abból a bárgyú,
gyermeki boldogságból, amelyet a végre mégiscsak megszerzett gyufás-doboz
öröme kelt. Kevésbé nyugtalan társa az atombombákat tartalmazó, hosszú,
koporsó alakú ládán ült, szétvetett lábakkal. Olyan bombák voltak ezek, amelyek
beláthatatlan ideig állandóan robbantak, és amelyeknek a hatásfokát eddig még
meg sem figyelhették, mert eddig a bombák legfontosabb alkotórészével, a
Carolinummal csak elenyész en parányi mennyiségben végeztek kísérleteket,
akkor is ólomba ágyazott acéltartályokban. Bár tudatában volt annak, hogy
rettenetes pusztítás szendereg alatta, s eltökélte, hogy a kapott parancsot pontosan
végrehajtja, arca kifejezéstelen volt, elméje üres. Sasorrú profilja a csillagfényben
csak végtelen levertségr l tanúskodott.
Amikor Közép-Európa f városa közelébe értek, az ég alja lassanként már pirkadni
kezdett.
Eddig különösen kedvezett nekik a szerencse, egyetlen repül géppel sem
találkoztak. A határon cirkáló vadászgépeket még az éjszaka folyamán kerülhették
el, valószín leg nagyrészt a felh k alatt portyáztak, így a tágas égbolton sikerült
elkerülniük az rszemeket. Világosszürkére festett gépük alig ütött el az alsó
felh rétegt l. Bár a Nap lassan felkelt, és már megvilágította a keleti szemhatárt, a
franciák szerencséje kitartott, és Berlin már csak néhány mérföldnyi távolságban
volt.
Lassanként az alsó felh réteg is szétfoszlott, és északkeleti irányban, a tiszta
égbolt alatt felragyogott az éjszakai Berlin. A pilóta bal kezének ujjaival
megállapította, milyen utak és terek húzódnak odalent, követte vonalukat a
kormányhoz er sített, csillámmal fedett térképen. Ott jobb fel l a tószer
kiszögellések sora a Havel volt, azokon az erd kön túl van valószín leg Spandau,
itt ágazott el a folyó a potsdami szigetnél, és pontosan szemben volt
Charlottenburg, ahonnan széles út vezetett, akárcsak egy nyílegyenes fénycsóva, a
birodalmi f hadiszállásig. Itt volt, tisztán kivehet en a Tiergarten, azon túl a
császári palota és jobbról azok a nagy, fellobogózott épületek a közép-európai
vezérkar irodái. A színtelen virradat hideg tisztaságában mindez jól kivehet volt.
Hirtelen föltekintett valami zümmög hangra, amely szinte a semmib l jött és
mind er sebbé vált. Majdnem felettük, roppant magasságból egy német repül
körözött lefelé, hogy megtámadja az idegen gépet. Bal karjával hátraintett a
mögötte ül komor férfinak, mindkét kézzel megragadta a kis kormányt, és nyakát
kinyújtva el red lt, hogy jól felnézhessen. Bár feszült figyelemmel várta a
németet, megvetés is volt benne: ezek nem árthatnak neki. Biztos volt abban, hogy
nincs olyan német, aki versenyezhetne vele, de még a franciák legjobbjai is alig.
El ször azt hitte, hogy úgy fognak lecsapni rá, akár a sólyom, de csak emberek
közeledtek felé a fenti kemény hidegb l, éhes, mogorva reggeli hangulatban. Úgy
jöttek lefelé, mint egy lomha ember kardja, így könnyen ellenfelei és Berlin közé
kerülhetett. Még körülbelül egy mérföldnyire lehettek, amikor hangszórón utána
kiáltottak németül, s a szavak rekedt zajként érkeztek el füléhez. A németek
néhány száz méterre mögöttük és felettük, hirtelen gyanút fogtak ijeszt
némaságuk miatt, és utánuk eredtek. Kezdték megérteni, kik voltak. A pilóta most
már nem figyelt rájuk, csak az el tte fekv városra ügyelt, s egy darabig a két
repül gép versenyt repült.
Egy golyó süvített el mellette, mintha valaki eltépett volna egy darab papírt, aztán
egy második golyó követte. Valami ütés zaja hallatszott.
Most már cselekednie kellett. A széles körutak, a park, a paloták rohanva
közeledtek feléjük.
- Rajta! - mondta a pilóta.
Hátul a sovány arc megmerevedett. Mindkét kezével kiemelte a ládából a nagy
atombombát, és a láda peremének támasztotta. A bomba hatvan centiméter
átmér fekete gömb volt, két füle között egy kis celluloid dugasszal. Lehajolt a
bombához, míg szájával el nem érte a dugaszt. Ezt kellett leharapnia, hogy az
induktort leveg érje. Mikor meggy dött, hogy könnyen hozzáfér a dugóhoz,
kihajolva fölmérte a terepet és a távolságot, gyorsan el rehajolt, leharapta a dugót,
és oldalt kilökte a bombát.
- Kész - suttogta hangtalanul.
A lezuhanó bombából vakító vörös fény és örvényl , spirális láng csapott fel,
amely mindkét repül gépet pehelyként földobta és oldalt taszította. A pilóta
csillogó szemmel, fogait összeszorítva, nagy köröket leírva egyensúlyozott, hogy
visszanyerje a gép biztonságát. A hátulsó, komor férfi kezével és térdével
szorította magát a géphez, bár oda volt szíjazva, orrlyukai kitágultak, ajkába
harapott...
Mikor újból lepillanthatott, mintha egy kis vulkán kráterébe nézett volna le. A
császári palota nyitott kertjében gonoszan pompázó, reszket csillag köpte és
zúdította feléjük lángjait és füstjét, akárcsak valami rettenetes vádiratot. A nagy
magasságból nem láthatták a fejvesztetten menekül embereket, és nem
figyelhették meg az épületeket közvetlenül ért hatást, míg hirtelen a hatalmas
palota homlokzata meg nem ingott, és a k épület, mint a vízbe dobott cukor, a
ragyogó fényben szétolvadt. A hátul ül férfi egy pillanatra elámult, kivillantotta
nagy fogait, aztán amennyire szíjai engedték kinyújtózkodott, és leharapta a
második bomba dugóját is, ledobta korábbi társa után.
Most a robbanás közvetlenül alulról érte el a repül gépet, és oldalra fordította,
függ legesen felhajította. A bombákat tartalmazó láda egészen félrefordult. A
bombavet gépiesen kiemelte a harmadik bombát is, leharapta celluloid dugóját.
De miel tt ezt is kidobhatta volna, a repül gép egészen oldalra d lt. Ösztönösen
kiegyenesedett, hogy egyensúlyát visszanyerje, s ekkor a kezében felejtett bomba
felrobbant, és a gép és utasai a leveg be szétszóródó fém- és porszemcsékké
váltak, a sötét épületekre pedig egy harmadik, örvényl t zoszlop zuhant le...
1914
1945. augusztus 6-a reggelén, japáni id szerint pontosan 15 perccel 8 óra után,
abban a pillanatban, amikor Hirosima felett az atombomba robbant. Tosiko
Szaszaki kisasszony, a Kelet-ázsiai Horganym vek személyzeti osztályának
tisztvisel je éppen leült a gyár irodájában, és a szomszéd íróasztal felé fordult,
hogy valamit mondjon az ott ül hivatalnoklánynak. Ugyanebben a pillanatban
Maszakazu Fudzsii doktor keresztbe vetett lábakkal letelepedett, hogy elolvassa
az Oszaka Aszahit magánkórházának a Hirosimát öntöz hét folyamdelta egyike
fölé kinyúló verandáján. Hatszuyo Nakamura asszony, egy szabó özvegye
konyhája ablakában állott, és szomszédját nézte, hogyan bontja le a t zvédelmi
vonal útjában álló házát. Wilhelm Kleinsorge atya, a Jézus-társasághoz tartozó
egyik német pap alsóruhájában, rendje háromemeletes missziós épületének
legfels emeletén, az ágy hátához d lve a Stimmen der Zeit cím jezsuita
folyóiratot olvasta. Terufumi Szaszaki doktor, a város nagy, modern
vöröskeresztes kórházának fiatal orvosa a kórház egyik folyosóján haladt végig,
egy Wassermann-vizsgálat céljából vett üvegcse vérrel kezében. Kiyosi Tanimoto
tisztelend úr, a hirosimai metodista egyház lelkésze Koi nyugati külvárosában
egy gazdag ember házának kapuja el tt állott, és éppen arra készült, hogy kirakja
egy targoncából a holmit, amelyet a városból hozott, hogy biztonságba helyezze a
B/29-esek Hirosimában általánosan várt, összpontosított repül támadása el l. Az
atombomba százezer embert ölt meg. Ez a hat azok között volt, akik túlélték a
pusztulást. Még ma sem értik egészen, hogyan maradtak életben, mikor annyi más
ember meghalt. Mindegyikük egész sor apróságra emlékszik vissza, részletekre és
véletlenekre, egy idejében tett lépésre, arra a hirtelen elhatározásra, hogy bemegy
a házba, hogy egyik villamoskocsi helyett a másikra száll: ilyenekkel
magyarázzák megmenekülésüket. Ma már mindegyikük tudja, hogy a dönt
pillanatban tíz ember életét élte át, és több halált látott maga el tt, mint valaha
hitte volna. A dönt id pontban semminek sem voltak tudatában.
Tanimoto lelkész úr aznap reggel 5 órakor kelt fel. Egyedül volt a plébánián, mert
felesége kevéssel azel tt egyéves gyermekükkel Usidába. az északi külvárosba
költözött, hogy az éjszakákat ott töltse egy barátn jénél. Japán összes fontos
városai közül csak kett t, Kyotot és Hirosimát nem látogatta még meg nagyobb
számban a B-szan vagy Mr. B., ahogyan a japánok a B/29-eseket keser
bizalmassággal és tisztelettel elkeresztelték. Tanimoto úr is, összes szomszédaihoz
és barátaihoz hasonlóan, valósággal betege volt az aggodalomnak. Kínosan
részletes beszámolókat hallott tömegtámadásokról, Kure, Ivakuni, Tokuyama és
más közeli városok ellen. Biztosra vette, hogy Hirosima is rövidesen sorra kerül.
Az el éjszaka rosszul aludt, mert több ízben jeleztek légi veszélyt. Hirosima
hetek óta úgyszólván minden éjszaka kapott ilyen figyelmeztetést, a B/29-esek
akkoriban találkozóhelyül használták a várostól északkeletre es Biva-tavat, és
akármelyik város bombázására indultak az amerikaiak, a légier dök a Hirosima
melletti partok fölött bukkantak fel. A figyelmeztetések gyakorisága, és hogy Mr.
B. olyan következetességgel elkerülte Hirosimát, diderg félelemmel töltötte el a
város lakóit; az a hír járta, hogy az számukra az amerikaiak valami egészen
különös dolgot tartogatnak.
Tanimoto úr kis, gyors beszéd , hangos, nevetni szeret ember. Meglehet sen
hosszú fekete haját középen elválasztva viseli; a szemöldöke fölött kidudorodó
homlokcsont, kis bajusza, szája és álla furcsán öreges, fiús és mégis bölcs,
gyönge, de azért eleven kifejezést kölcsönöz arcának. Idegesen és fürgén mozog,
de óvatos, meggondolt emberre valló vigyázattal. Valóban a bomba leesése el tti
izgalmas napokon is ezek a tulajdonságok érvényesültek nála. Amellett, hogy
feleségét éjszakára Usidába küldte, Tanimoto a Nagaragava nev túlzsúfolt
lakónegyedb l, ahol a templom volt, minden elmozdítható holmit elszállított a
város középpontjától két mérföldre fekv Koiba, egy selyemgyáros házába. A
gyáros, bizonyos Matszui úr ebben az id ben üresen álló telkét több barátjának és
ismer sének rendelkezésére bocsátotta, hogy féltett jószágaikat biztos távolságra
vihessék a valószín támadási területt l. Tanimoto minden nehézség nélkül
elszállította targoncáján a székeket, imakönyveket, bibliákat, oltári felszereléseket
és templomi irományokat, de az orgona és egy nagyobb zongora elviteléhez
segítségre volt szüksége. Egy Matszuo nev barátja el nap segítségére volt
abban, hogy kivigye a zongorát Koiba. Ennek ellenében is megígérte
Matszuónak, hogy vele együtt elhúzza leánya ingóságait. Ezért kelt fel ezen a
napon ilyen korán.
Tanimoto elkészítette magának reggelijét. Szerfölött fáradtnak érezte magát. A
zongora el napi kicipelése, az álmatlanul töltött éjszaka, a hetek óta tartó
aggodalom és a hiányos táplálkozás - mindez elég volt ahhoz, hogy kevés
bizalommal lásson neki az aznap reá váró feladatoknak. De volt még valami más
is: Tanimoto az Egyesült Államokban szerezte meg lelkészi képesítését, a georgiai
Atlanta Emory College nev f iskoláján. Tanulmányait 1940-ben fejezte be;
kit en beszélt angolul, amerikai divat szerint öltözködött, és egészen a háború
kitöréséig élénk levelezést folytatott amerikai barátaival. Nem csoda, hogy
ezekben a kémgyanús napokban az emberek fokozódó bizalmatlansággal néztek
rá. A rend rség több ízben kihallgatta, és éppen néhány nappal azel tt jutott
tudomására, hogy egyik befolyásos ismer se, bizonyos Tanaka nev , a Toyo
Kiszen Késa G zhajózási Társaság egyik nyugalmazott tisztvisel je, akit
keresztényellenes felfogásáról, hangoskodó jótékonyságáról és er szakosságáról
ismertek Hirosimában, többek el tt megbízhatatlan egyénnek mondotta
Tanimotót. Ezért, hogy nyilvánosan jó japánnak mutatkozzék, elvállalta a helyi
légvédelmi társaság, a Tonarigumi elnökségét, úgyhogy egyéb teend i és
kötelességei mellett mintegy húsz család légoltalmi készül déseinek irányítása is
az feladata lett.
A kritikus nap reggelén Tanimoto hat óra el tt elindult Matszuo házába. Itt
kiderült, hogy egy ruhával és háztartási cikkekkel megrakott tanszut, nagy japán
ládát kell elszállítaniuk. A két férfi útnak indult. A reggel ver fényes volt és olyan
meleg, hogy a nap mindenképpen kellemesnek ígérkezett. Néhány perccel
elindulásuk után megszólalt a légvédelmi sziréna. Az egyperces bugás közeled
gépeket jelzett, de csak kisebb veszélyre figyelmeztette Hirosima lakosságát,
hiszen akkoriban minden reggel felhangzott az amerikai repül gép közeledését
jelz bugás. A két férfi tovább tolta a targoncát a város utcáin át. Hirosima
legyez alakban épült város volt, és f ként az Ota folyó hét ágától alkotott hat
szigetre terjedt ki; f kereskedelmi és lakónegyedei, melyek a város központjában
mintegy négy négyzetmérföldnyi területet foglaltak el, a lakosság
háromnegyedének szolgáltak tartózkodási helyül. Ennek a lakosságnak száma
azonban a háború folyamán az ismételt kiürítések következtében 380 000-r l 245
000-re apadt. Gyárak és lakónegyedek, valamint külvárosok s tömbökben
feküdtek a város pereme körül. Dél felé voltak a rakpartok, a repül tér és a
szigetekkel zsúfolt beltenger. A delta másik három oldalát hegyek szegélyezik,
Tanimoto és Matszuo urak az üzletnegyeden át mentek, amely már tele volt
emberekkel, aztán két folyón keresztül Koi lejt s utcáin át a kültelkek és a
dombok felé tartottak. Mikor a tömött sorokban álló házak fel l jövet egy völgybe
értek, lefújták a riadót. (A japán légelhárítók, mivel mindössze három repül gépet
láttak, abban a hitben voltak, hogy felderítésr l lehet szó.) A targonca tolása
fárasztó volt, és a két férfi, miután elérkezett a gyárépület elé, egy darabig
megpihent. Közöttük és a város között a ház egyik szárnya állott. A ház, mint
Japánnak ebben a részében az épületek nagyrésze, favázból állott, nehéz
cseréptet vel az ugyancsak fából épült falakon. Az ágynem vel és takarókkal
teletömött el csarnok kipárnázott, h vös barlang benyomását keltette. A házzal
szemben a bejárati kapu jobb oldalán nagy díszkert terült el. Repül gépbúgás
egyáltalán nem volt hallható. A reggel csendes volt, az id járás h vös és kellemes.
Ekkor félelmetes fény hasított át az égen. Tanimoto világosan visszaemlékezett rá,
hogy a fény nyugatról keleti irányban terjedt, a várostól a dombok felé. Olyan
volt, mintha a Nap lobbant volna fel hirtelen. is, Matszuo is rémülten reagált -
és mindkett jüknek volt még annyi idejük, hogy reagálhattak, mert 3500 yard,
tehát két mérföld távolságban voltak a robbanás középpontjától. Matszuo a
bejárati lépcs kön át berohant a házba, az ágynem közé vetette magát, és ott
elbújt. Tanimoto négy-öt lépcs t átugorva, a kert két nagy sziklája között keresett
menedéket. Hasával er sen hozzászorult az egyikhez. Minthogy arccal a k felé
fordult, semmit sem látott abból, ami történt. Hirtelen nyomást érzett, aztán
szilánkok, fadarabok és téglatörmelékek zuhogtak rá. Zajt egyáltalában nem
hallott. (Hirosimában senki sem emlékszik rá, hogy a bomba valamilyen hangot
adott volna. De egy halász, aki bárkájában Csuzu közeiében a beltengeren
tartózkodott, ugyanaz, akinél Tanimoto anyósa és sógorn je lakott, nemcsak a
villanást látta, hanem fülsiketít robbanást is hallott; közel húszmérföldnyire
volt Hirosimától, de a robaj er sebb volt, mint mikor a B/29-esek az onnan csak
ötmérföldnyire elterül Ivakunit bombázták.)
Mikor bátorsága visszatért, Tanimoto felemelte fejét és látta, hogy a selyemgyáros
háza összeomlott. Azt hitte, hogy a bomba telibe találta. Olyan porfelh
kerekedett, hogy körös-körül minden homályba borult. Egy pillanatra nem
gondolva arra, hogy Matszuo a romok között van, vak rémületében kirohant az
utcára. Futás közben észrevette, hogy a telepet körülvev fal ugyancsak
összeomlott - inkább a ház felé, mint attól el. Az utcán mindenekel tt egy csapat
katonát látott, ezek a robbanás pillanatában azzal voltak elfoglalva, hogy a
szemben lev domb oldalába bunkert ássanak, a japánok ugyanis ezrével
készítettek ilyen bunkereket, nyilván, hogy invázió esetén dombról dombra
védekezzenek. A katonák hanyatt-homlok rohantak ki a biztosnak látszó
fedezékb l, fejükb l, mellükr l és hátukról csorgott a vér. Hallgattak, kábultaknak
látszottak.
Mindent homokfelh takart, és ez alatt a látszólagos felh alatt a Nap egyre
jobban elsötétedett.
A bomba leesése el tti éjszakán, kevéssel éjfél el tt, a városi rádióállomás egyik
bemondója azt jelentette, hogy körülbelül kétszáz B/29-es közeledik Dél-
Honsuhoz. Azt a tanácsot adta Hirosima lakosságának, hogy keresse fel az e célra
már kijelölt „biztonsági övezeteket". Hatszuyo Nakamura asszony, a szabó
özvegye, aki a Nobori-cso nev városrészben lakott, és megszokta, hogy mindig
azt tegye, amire felszólítják, felkeltette három gyermekét, tízéves Tosio nev fiát,
valamint nyolcéves és négyéves leányát, Yaekót és Myekót, felöltöztette ket, és
elment velük a Keleti Gyakorlótér néven ismert katonai terepre a város északkeleti
szélén. Itt kicsomagolt néhány takarót, és ráfektette a gyermekeket. Ezek kett ig
aludtak, kett kor felébresztette ket a Hirosima fölött elrepül gépek bugása.
Mihelyt a gépek elszálltak, Nakamura asszony visszafelé indult gyermekeivel.
Valamivel fél három után értek haza. Otthon rögtön kinyitotta a rádiót, amely
nagy bosszúságára ismét légiveszélyt jelzett. Mikor ránézett a gyermekeire, és
látta, mennyire fáradtak, mikor továbbá eszébe jutott, hogy az elmúlt hetekben
hányszor baktattak már ki céltalanul a Keleti Gyakorlótérre, elhatározta, hogy ez
egyszer nem fog szót fogadni a rádió utasításainak, mert egyszer en nem volt
annyi ereje, hogy ismét útnak induljon. Lefektette a gyermekeket a földön
kiteregetett derékaljakra, aztán három órakor maga is lefeküdt, és nyomban olyan
mély álomba merült, hogy mikor kés bb a repül gépek arra vonultak, azoknak
bugása sem ébresztette fel.
Csak a sziréna keltette fel hajnali 7 órakor. Feltápászkodott, gyorsan felöltözött, és
elrohant a légvédelmi társaság elnökének, Nakamoto úrnak házába, hogy
megkérdezze t le, mi a teend . Nakamoto azt mondta, hogy legjobban teszi, ha
otthon marad, hacsak sürg s riadót - szakadozott szirénahangokat - nem hall.
Visszatért tehát, tüzet rakott a konyhában, kis rizst tett fel f ni, aztán leült, hogy
elolvassa az aznap reggeli hirosimai újságot, a Csugokut. Nagy
megkönnyebbülésére 8 óra felé lefújták a légiriadót. Hallotta, hogy a gyermekek
mozgolódnak, így hát mindegyiküknek adott egy marék földi gesztenyét, és
meghagyta nekik, hogy maradjanak ott, ahol vannak, hiszen az éjszakai járkálástól
biztosan fáradtak. Azt remélte, hogy újra elalszanak, de a közvetlenül délre fekv
házban lakó férfi eszeveszett kopácsolásba, zörgésbe és f részelésbe kezdett. A
helyi elöljáróság, amely Hirosima egész lakosságához hasonlóan meg volt
gy dve arról, hogy a várost rövidesen légitámadás fogja érni, fenyegetésekkel
és figyelmeztetésekkel sürgette széles t zvédelmi sávok létesítését, mert azt
remélte, hogy ezek segítségével és a folyók vizének felhasználásával minden
gyújtóbombától el idézett t z lokalizálható lesz. Így hát a szomszéd is, némi
vonakodással, feláldozta otthonát a város biztonságának. Éppen az el napon az
elöljáróság minden épkézláb iskolásleányt kirendelt néhány napra ezeknek a
zvédelmi sávoknak a létesítésére, és alig fújták le a riadót, a munka máris
megindult.
Nakamura asszony visszament a konyhába, utánanézett a rizsnek, és figyelni
kezdte, mit csinál a szomszédja. El ször bosszankodott, hogy ekkora zenebonát
csap, de aztán a szánalom szinte könnyeket csalt szemébe. Valóban
sajnálatraméltónak t nt fel el tte szomszédja, aki deszkánként szedte szét
otthonát, pedig úgyis volt elég elkerülhetetlen pusztulás mindenfelé. De a jó
asszony amellett általános, mindenkit illet részvétet is érzett, nem utolsósorban
önmaga iránt. Hiszen neki is elég nehéz sora volt. Férje, Iszava röviddel Myeko
születése el tt bevonult katonának, és felesége sokáig semmit sem hallott róla.
1942. március 5-én aztán néhányszavas táviratot kapott ezzel a szöveggel: „Iszava
si halált halt Szingapúrban." Mint a n utóbb megtudta, február 15-én halt meg,
aznap, mikor Szingapúr elesett, miután káplárrá nevezték ki. Iszava szabósága
nem jövedelmezett sokat, és minden vagyona egy Szankoku gyártmányú varrógép
volt. Halála után, mikor a segélyek elmaradtak, Nakamura asszony el szedte a
gépet, és maga kezdett foltozgatni. Ett l kezdve varrással tartotta el gyermekeit,
igaz, hogy nagyon szerényen.
Miközben Nakamura asszony szomszédját figyelte, hirtelen olyan fehér villanást
látott, mint még soha. Hogy szomszédjával mi lett, nem látta; az anyai ösztön arra
indította, hogy a gyermekeihez siessen. Egyetlen lépést tett (a ház 1350 yard,
vagyis háromnegyed mérföld távolságra volt a robbanás középpontjától), mikor
valami hirtelen elkapta, és a hálóhelyül használt dobogón keresztül a másik
szobába lökte, miközben a ház alkatrészei röpködtek körötte.
Mire meg bírta vetni a lábát, gerendák zuhogtak jobbra-balra, és tégladarabokból
egész zápor hullott rá. A romok betemették, minden sötét lett. De a törmelék nem
takarta be egészen, fel tudott állni, és szabaddá tette magát. Hallotta, hogy egyik
gyermeke kiabál: „Anyám, segíts!" és látta, hogy kisebbik leánya, az ötéves
Myeko mellig áll a törmelékben, és képtelen megmozdulni.
Miközben ész nélkül odarohant, hogy körmével kaparjon magának utat a kislány
felé, két másik gyermekét se nem hallotta, se nem látta.
Az atombomba
Ahhoz, hogy maghasadás révén robbanásszer en energiát nyerjünk, meg kell
találni az erre legalkalmasabb magot, és kell találnunk valami olyan
mechanizmust, ami lehet vé teszi, hogy rövid id alatt igen sok mag hasadjon el.
A természetben található anyagok között a legalkalmasabb az uránium 235-ös
tömegszámú izotópjának, az 235U-nek a magja, a célszer mechanizmus pedig a
láncreakció. Mi ez?
1938-ban Hahn és Strassmann észrevették, hogy az uránium (mint kés bb
kiderült: els sorban az 235U) neutronokkal besugározva elhasad. A neutron
behatol a magba, ezután az két (nagyritkán három) részre esik szét. A szétesést két
(vagy három) új neutron keletkezése is kíséri. Képzeljük most el, hogy ennek a két
neutronnak mindegyike befogódik egy-egy 235U-ös magba; ezek elhasadnak, s
mindegyik hasadásból 2-2, azaz összesen 4 neutron keletkezik; ez a 4 neutron 4
újabb hasadást és összesen 8 új neutront eredményez. Egy-egy kétszerez déshez
egymilliárdod másodperc elegend , így tízmilliomod másodpercnél rövidebb id
alatt az összes mag elhasad, az energia robbanásszer en felszabadul.
Világos, hogy a láncreakció nem mehet végbe akármilyen kis urándarabkában. Ha
kicsi az urándarab, a keletkez neutronok jelent s része a felületen át megszökik,
miel tt még egy új uránmagot telibe talált volna. Ha több neutron szökik meg,
mint amennyi ugyanannyi id alatt keletkezik, akkor a bomba nem robban.
Nyilván az urándarab alakja sem közömbös, a legkedvez bb a gömb alak, mivel
ennek a felülete a legkisebb ugyanakkora térfogat esetén. Az a tömeg, amiben a
keletkez és megszök (plusz egyéb folyamatok révén „elvesz ") neutronok
száma azonos, az az ún. kritikus tömeg. Ennél nagyobb tömeg nek kell lennie a
bomba töltetének. Gömb alakot feltételezve, a kritikus tömeg (tiszta) 235U-re 15
kg, a mesterségesen (atomreaktorban) el állítható 233U-ra 5,8 kg, és az
ugyancsak mesterséges plutónium 239-re (239Pu) 4,4 kg.
Amennyiben a kritikus tömegnél valamivel nagyobb tömeg hasadóanyag együtt
van, a láncreakció azonnal megindul már egyetlen neutron hatására is; ez
származhat a mindenütt jelenlev ún. háttérb l, az uránium spontán hasadásából,
vagy mesterségesen juttathatjuk a rendszerbe. A bomba robbantása tehát azzal - az
általános iskolai tankönyvekb l is ismer s - trükkel történhet, hogy két -
egyenként a kritikusnál kisebb tömeg - hasadóanyagot hirtelen egyesítünk; az
egyesített tömeg, természetesen, már nagyobb kell, hogy legyen a kritikus
tömegnél.
A hidrogénbomba
A hidrogénbombánál a fúziós energiafelszabadítási módot hasznosítjuk.
(Megjegyezzük, hogy a fúziós energia felhasználásának békés változata még várat
magára, bár egyre nagyobb er feszítéseket tesznek ez irányban.)
A fúziós bombához a legcélszer bb egyesítend könny magokként a hidrogén 2-
es és 3-as tömeg izotópjának - a deutériumnak és a tríciumnak - a magjait
választani (innen a H-bomba elnevezése). A lezajló folyamat (ún. magreakció) a
következ :
2H+3H-4He+n,
azaz az egyesítés eredményeként egy hélium-4-es mag és egy neutron keletkezik
energiafelszabadulás kíséretében.
Itt is kell találnunk valamilyen módszert, ami révén hirtelen nagyszámú
magreakciót idézhetünk el . Hogyan válthatunk ki egyáltalán egy ilyen
magrekciót? Ehhez az kell, hogy a deuteront nagy sebességgel hozzáütköztessük a
tríciumhoz; elég nagy (relatív) sebességnél a deuteron áthatolhat a trícium
magjának a „falán" (az ún. potenciálgáton), bekövetkezik a reakció.
Laboratóriumokban - neutronok el állítása céljából - ezt a reakciót úgy szokták
el idézni, hogy a deuteronokat gyorsítóval felgyorsítják, és bombázzák velük a
trícium céltárgyat. A módszer azonban energianyerésre nem használható: a
deuteronok felgyorsításához sokkal több energia kell, mint amennyi a reakciókban
keletkezik (ui. a deuteronoknak csak igen kis százaléka hoz létre reakciót). A
megoldást a csillagok példája szolgáltatja. A csillagok belsejében igen magas a
mérséklet, ezért az ott lev anyag részecskéi igen nagy sebességgel mozognak:
a nagy sebességgel összeütköz (könny ) magok különféle fúziós reakciókat
hoznak létre: ez szolgáltatja a csillagok energiáját (ezért fénylenek a csillagok).
Ha tehát a deutérium-trícium keveréket nagy h mérsékletre hevítjük
(negyvenmillió fok fölél), igen nagyszámú reakció zajlik le, igen nagy energia
szabadul fel: a H-bomba felrobban.
Hátra van még annak megbeszélése, hogy hogyan és mivel állítsuk el a magas
mérsékletet? Atombombával. Az atombomba robbanásakor igen nagy energia
keletkezik kis térfogatban, igen magas lesz a h mérséklet, ui. az egy részecskére
jutó átlagos (mozgási) energia arányos a h mérséklettel.
Mivel a fúziós reakcióknál nincs kritikus tömeg (csak a gyutacs szerepét betölt
atombombánál), ezért H-bomba akármekkora méretben el állítható (nagyméret
atombombánál ui. a töltetet igen sok darabból kell összerakni, és problematikus
lehet a darabok hirtelen - egyszerre történ - egyesítése).
Említsük még meg, hogy a mai H-bombákban tulajdonképpen nem található
trícium, hanem az a robbanás pillanatában keletkezik, lítium és a hasadásból ered
neutronok reakciójából.
A neutronbomba
A neutronbomba iránti „igény" sok évvel ezel tt az USA-ban született meg,
amikor valaki felvetette, hogy nagy tömeg én támadó harckocsik ellen a
legsikeresebben neutronsugárzást lehetne alkalmazni. Ez a sugárzás - viszonylag
akadálytalanul - áthatol a tank falán, és a belül található embereket súlyosan
károsítja, megöli. Atom- és H-bombák robbanásakor keletkezik neutronsugárzás,
de ugyanakkor igen nagy romboló és h hatás, valamint gamma-sugárzás és
maradék radioaktivitás is jelentkezik, ami szükségtelen, s t káros a területen lev
épületállomány és az ottani további életlehet ség szempontjából, ugyanakkor az
utóbbi hatások ellen a harckocsi úgyis viszonylag védett, hacsak nincs a robbanás
epicentrumában.
Más, pl. laboratóriumokban is használt neutronforrások szóba sem jöhetnek, mivel
ezek neutronsugárzása túl gyenge.
Maradt az a megoldás, hogy az atom- ill. H-bombát kell módosítani úgy, hogy
lehet leg nagy neutronsugárzásuk legyen kis rombolóer és kis maradék
radioaktivitás mellett.
Mindenekel tt eldöntend , hogy n-bombának fúziós vagy hasadási típusú
szerkezet-e a megfelel bb. Ehhez azt kell tudni, hogy a rombolóer - a
lökéshullám - attól függ, hogy a bomba térfogatában mekkora h mérséklet
keletkezik, ez pedig attól, hogy mekkora a töltött részecskék mozgási energiája
formájában felszabaduló energia. Nos, ennek alapján egyértelm en a fúziós típust
kell el nyben részesíteni! Ui. pl. U-235-ös mag hasadásakor összesen kb. 200
MeV energia szabadul fel, ebb l mindössze 4-5 MeV, vagyis az összenergia 2-
2,5%-a esik a neutronokra, a többi zömében a töltött részecskékre. Ezzel szemben
pl. az említett deutérium-trícium reakciónál a felszabaduló kb. 17,6 MeV-b l kb.
14 MeV esik a neutronokra - ez 80%! - és csak a maradék a töltött részecskékre.
Mekkora legyen a fúziós töltet? Ha abból indulunk ki, hogy (mondjuk) 1 km-es
körzetben a sugárzás dózisa az él lényekre túlnyomórészt halálos legyen, akkor
ehhez nagyságrendben Avogadro-számnyi (kb. 6-10 23) neutron kell. Ennyi
neutron akkor szabadul fel, ha grammatomsúlynyi deutérium (2 gramm) és
grammatomsúlynyi trícium (3 gramm) lép reakcióba egymással. így igen kis
fúziós töltetre lesz szükség, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy azért
ennél valószín leg sokkal több anyag kell a nem százszázalékos hatásfok miatt.
Tehát igen kis bombáról van szó; ez összhangban van azzal, hogy különböz
források egy kilótonnás szerkezeteket emlegetnek (a hirosimai 20 kilótonnás,
hasadási típusú bomba volt).
Probléma a H-bomba begyújtása. Valószín leg ez képezi a n-bomba „titkát".
Elvileg lehet ség lehet lézerrel való begyújtásra, de ez különböz okok miatt nem
valószín . Ilyen okok, hogy a lézeres fúziós kísérletek egyel re laboratóriumban
is döcögve mennek (már amennyit tudni lehet a dologról), hogy igen alacsony
mérséklet, igen nagy teljesítmény lézer (energiaforrással együtt) kellene
hozzá, és mindezeket egy ágyúlövedéknyi helyen kellene elhelyezni, bármikor
használatra kész állapotban el re összeszerelve. Ha hozzávesszük még, hogy -
állítólag - a n-bomba „tervez asztalon" régen megvan, és hogy a lézeres fúzió
ötletét csak nem túl régen vetették fel, a lézeres begyújtást kizárhatjuk.
Marad az atombombával való begyújtás. Itt a nagy kritikus tömegek okozzák a
problémát. Ha 239Pu-et veszünk, ebb l legalább 4,4 kg-ra van szükség; ez kb. 18
grammatom-súlynyi, tehát a bomba hasadási részének energiája sokkal nagyobb
lesz, mint a fúziós részé (ui. 18-szor 200 nagyobb, mint 1-szer 17,6). Vagyis a
bomba (szándékunk ellenére) dönt részében atombomba lesz!
Nem lehetne-e a kritikus tömeget csökkenteni?! Erre két lehet ség kínálkozik. Az
els , hogy a kritikus tömeget a hasadóanyag s ségének növelésével
csökkentjük. Nem nehéz kiszámolni, hogy a kritikus tömeg (igen jó közelítéssel) a
hasadóanyag s ségének négyzetévei fordítottan arányos. Ha tehát a plutóniumot
- mondjuk - tizenötszörös s ség re összenyomjuk, a kritikus tömeg kb. 20
grammra csökken. (Némileg csökkenthet a kritikus tömeg ún. reflektorok
alkalmazásával - amikor is a kiszök neutronok egy részét visszairányítjuk a
hasadóanyagba -, de ez önmagában nem elég.) Ennek a robbanóereje már kisebb
lesz, mint a mini H-bombáé, tehát valóban csak a gyutacs szerepét tölti be.
A másik lehet ség olyan transzurán elemek (izotópok) használata, melyeknél a
kritikus tömeg eleve sokkal kisebb. Itt két probléma van: az egyik, hogy ezek
„ipari méretekben" sokkal nehezebben állíthatók el , mint mondjuk a 239Pu
(mely tulajdonképpen maga is transzurán), a másik, hogy általában er sen
instabilisak, ebb l ered sugárzásuk zavaró lehet, és a bomba sem „áll el" sokáig,
mert tönkremegy benne, lebomlik a hasadóanyag. Például a 252Cf (kalifornium-
252) kritikus tömege grammokban mérhet . Ám két és fél év alatt felére bomlik le
igen er s alfa- és neutronsugárzás kíséretében (ezért laboratóriumi
neutronforrásként is használják). Atomreaktorokban termelik, de csak kevés
keletkezik, a világpiacon jelenleg milligrammja néhány ezer dollár. Egy 252Cf-ot
tartalmazó bomba már a felrobbanása el tt komolyan veszélyeztetné a
kezel személyzetet, hacsak igen er s árnyékolást (melynek tömege tonnákban
lenne mérhet !) nem alkalmaznának. Itt említjük meg, hogy a nehezebb
transzuránok hasadásánál több neutron keletkezik, a 252Cf esetén hasadásonként
átlagosan majdnem 4 (az egyel re csak az elmélet berkeiben létez ún.
szupernehéz elemek esetén pedig 10-12), tehát ez önmagában (fúziós rész nélkül)
is jó neutronforrás lenne. De a lökéshullám szintén nagy volna és a szennyez
hatás is megmaradna, ui. a hasadási bombák maradék radioaktivitása jóval
nagyobb, mint a fúziós bombáké. Vagyis: a kalifornium-bomba n-bombaként jobb
volna, mint a hagyományos atombomba, de rosszabb, mint a fúziós bomba.
Hátravan még annak latolgatása, hogy amennyiben gyutacsként összenyomott
239Pu-et (vagy pl. a kb. fele akkora kritikus tömeg , de egyéb szempontból
kedvez tlenebb 241Pu-et) akarunk használni, elképzelhet -e a szükséges méret
összenyomás?! Tudjuk ui., hogy a fémek igen nehezen nyomhatók össze,
egymillió atmoszféra kell ahhoz, hogy egy fém térfogatát felére-harmadára
összenyomjuk, azaz s ségét két-háromszorosára növeljük. Az összenyomáshoz
nagyméret berendezések kellenek - ez így nyilván nem jöhet számításba.
Azonban nekünk „pillanatokig" tartó összenyomás is elegend , ami (kémiai)
robbantással megvalósítható. Ilyen robbantásos összenyomást már régóta
végeznek; különböz fémek s ségét mintegy kétszeresére tudták növelni így,
már az ötvenes évek közepén. Ha az azóta történt fejl dést is belekalkuláljuk, nem
tarthatjuk elképzelhetetlennek, hogy a 239Pu s ségét ma robbantással 10-15-
szörösére lehet növelni - mondjuk - százezred másodpercnyi id tartamra, ami
ven elegend ahhoz, hogy a láncreakció végbemenjen.
A n-bomba ilyetén való megvalósítása hipotézisének nyilván nem mond ellent az
a tény, hogy éppen a Los Alamos-i atomfegyver-kutató intézet (USA) az egyik
vezet központ - már több, mint 20 éve - a robbantással el állított nagy nyomások
fizikája terén.
Egy ilyen n-bomba tehát bonyolultabb, mint a „közönséges" H-bomba, de egy
szempontból mégis egyszer bb: a hasadóanyagot nem kell több részben tárolni és
kés bb egyesíteni a gyutacsban, ui. a hasadóanyag az összenyomás el tt még
szubkritikus (kritikus tömeg „alatti"), és csak az összenyomás következtében válik
szuperkritikussá (azaz olyanná, hogy tömege nagyobb, mint az ahhoz az
összenyomáshoz tartozó kritikus tömeg).
Összefoglalóul azt mondhatjuk tehát, hogy az itt vázolt neutronbomba olyan, mint
Attila koporsója: három egymásba skatulyázott részb l áll. El ször egy kémiai
robbanótöltet robbanásának lökéshulláma összenyomja a 239Pu (esetleg 241 Pu
vagy egyéb alkalmas transzurán elem) hasadóanyagot, úgy, hogy szuperkritikussá
váljék a rendszer. Másodszor, ez a szuperkritikus atombomba felrobban, és
létrehozza a sokmillió fokos h mérsékletet a bomba térfogatában. Harmadszor
pedig, bekövetkezik a fúzió - felrobban a hidrogénbomba -, ez termeli a sok nagy
energiájú neutront. Természetesen van a neutronbombának is romboló hatása, de
ez 5-10-szer kisebb lehet, mint egy ugyanennyi neutront termel atombombáé.
S [ha] már Attila arany-ezüst-vas koporsójához hasonlítottuk ezt az új fegyvert,
fejezzük be ismertetésünket azzal a reménykedéssel, hogy a neutronbomba nem
válik az emberiség koporsójává.
- Á, Isten hozott! - kiáltott fel Davis, mikor megpillantotta Peter Bakert, de még
odasúgott valamit a borotváltfej nek. - Mivel lehetek szolgálatára drágalátos
húgocskám urának és parancsolójának? - tápászkodott fel az öreg viharvert, kerti
nyugágyról, és megszorította Peter párnás, nyirkos kezét.
- Ellen kéri t led a porokat, amiket megígértél neki. - Baker úgy hadarta a
mondókáját, mint aki tart az elutasítástól.
Sógora összecsapta a tenyerét.
- Tessék - mondta a borotváltfej höz fordulva -, íme a mikrokozmosz tipikus
képvisel je. Ott áll egy makroszisztéma küszöbén, és csak a magáét követeli. A
szeme el tt valósul meg valami hatalmas dolog, de fütyül rá.
A borotváltfej zavartan vigyorgott, köhécselni kezdett, és alig észrevehet en
biccentett.
Peternek ez rosszul esett. Mikrokozmosz, szisztéma... Meg akarta mondani, hogy
egyáltalán nem fütyül a hatalmas dolgokra, bár nem értette, hogy miféle
hatalmas dologról van szó, de ugyanakkor abban sem volt biztos, hogy nem egy
olyan hatalmas dologról van szó esetleg, amelyre éppen fütyülni érdemes.
- Ne haragudj, kedves rokon, csak tréfálok - mondta Davis -, de egy kicsikét
várnod kell még. Természetesen így egy kicsit kés bb pusztulnak el a poloskáitok,
de hát végül is ezen a világon valakit mindig veszteség ér.
Peter megadóan bólintott, és leült egy összecsukható székre. Beszívta a friss
leveg t, és aprókat hunyorgatva felnézett az égre, amely der s volt és barátságos.
Kicsiny gomolyfelh k kergették egymást, makacsul kerülgetve a Napot.
- .. a Nap! - jutott el Peterhez sógora éles hangja. - Ily módon a folyamathoz ez a
legideálisabb modell, ennél tökéletesebbet az ember még nem alkotott. - Davis a
biceg kerti asztalon álló kis lámpára mutatott. - És ami a legérdekesebb, az az,
hogy tökéletes... Érti, mit akarok ezzel mondani? Nos ez a tökéletes modell a
tervezett szisztémával szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban áll. Világos?
A borotváltfej felhúzta a szemöldökét, és szomorkásán kijelentette:
- Éppen ez aggaszt engem.
- Ezt pedig tudomásul kell vennie - mondta határozottan Davis, de mosolyogva
nézett beszélget társára. - Itt van bezárva a Nap, a legvalódibb égitest, az Auróra
napszámosa. Persze, jó néhányszoros mértékben lekicsinyítve. De minden egyéb
tekintetben azonos vele, a h mennyiségei is beleértve.
Davis gyengéden megütögetett egy áttetsz hengert.
- A legfontosabb a szoros összefüggés a kiindulási térfogattal - ismételte.
- I-igen - mondta elnyújtva a borotváltfej . Hallgattak egy ideig.
- Na jól van - kapott észbe Davis. - Térjünk vissza a mikrokozmoszba. Megyek,
utánanézek annak a pornak. Volna kedve elkísérni? Mesélek még valamit..."
19. . augusztus 11. Délel tt. H mérséklet: 40,2. Pulzus kihagy és egyenetlen
(kómaállapot)
TONY WHITE, AZ EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLAT SZÁZADOSA:
Asszonyom, kérem, jöjjön ki a folyosóra. Valami fontosat szeretnék közölni
önnel. Denise kimegy Tony után a kórteremb l.
TONY WHITE: Próbálja meg elfelejteni mindazt, amit most látott és hallott.
Allen... összetévesztette önt valaki mással. Kit pszichiátereink vannak, akik
majd segítenek, hogy elfelejtse azt, ami az imént történt. Ön még nagyon fiatal,
élnie kell. A modern tudomány csodákra is képes... Bocsássa meg, hogy egy kissé
ideges vagyok... Az a helyzet, hogy nem készültem erre a beszélgetésre. Tavolski
rnagy kért meg rá... Ö . . . izé... túlterhelt, és utasí... megkért, hogy egy id re
helyettesítsem... Tudja, asszonyom, v legénye igen fontos szolgálatokat tett az
országnak. Barton doktor nemzeti h s volt... vagyis hogy most is az. Ezért a
kormány minden lehet t elkövet, hogy... Egyszóval rögtön meglátja. Kérem,
vegye be azt a tablettát. Teljesen ártalmatlan készítmény, védi a szívet az érzelmi
megrázkódtatástól... Most pedig, kérem, fáradjon be ebbe a szobába.
Tony kinyit egy ajtót, és el reengedi Denise-t. A n tesz két lépést, és hirtelen a
küszöb el tt megmerevedik. Mosolyogva Allen Barton siet felé. Fiatal, vidám,
egyenes tartású, semmit sem változott az óta a nap óta, amikor a repül térre
kikísérte.
DENISE: Micsoda aljasság! Micsoda embertelenség!
TONY WHITE: Hova megy, asszonyom? Álljon meg! De hát mondja meg, mit
csinálhattunk volna vele?
DENISE: Küldjék vissza t a megfelel csatornákon... És legyenek átkozottak!
T O N Y WHITE: Micsoda?
DENISE: Valamennyien legyenek átkozottak!
A folyosón futva érkezik Beata n vér.
BEATA N VÉR (Tony White-hoz): Siessen, doktor! Tavolski professzor
morfiumot fecskendezett be magának, nagyobb adagot, mint máskor, könyörgök...
Siessen!
1.
Az ellenség támadása a hátország ellen
Megfogalmazhatunk három alapvet következtetést, amelyekhez manapság már
nem fér kétség:
1. Az atomháború kezd dhet az egyik fél próbálkozásával, hogy mindazt
megsemmisítse, ami a másik fél honvédelmi potenciálját és mozgósítási
lehet ségeit meghatározza. Az agresszor támadó tevékenységeit az atomháború
els perceit l kezdve az a törekvés fogja vezetni, hogy az ország egész területére
mért csapás által megbénítsa a nép ellenállási akaratát. A városok, közigazgatási-
gazdasági központok, politikai és katonai vezetési pontok, a közlekedési hálózat,
az ellátási bázisok, a közlekedés stb. megsemmisítése lesz az egyik alapvet cél
már az esetleges atomháború els szakaszában.
2. A fent megfogalmazott tézis értelmében a csapások sorrendje fordított lesz a
második világháborúhoz hasonlítva: el ször kerül sor a hátországra mért tömeges
rakéta-atomcsapások kiváltására a katonai és hadigazdasági potenciál
megsemmisítése céljából, és ezután következik a csapatok fegyveres harcának
kezdete. A tevékenységek ilyen alakulása folytán a hátországi területek a gigászi
harctér szerves részévé válnak. Az eddigi küls hadszíntér mellett a mély
hátország alapvet területein önálló bels hadszíntér jön létre, amelyet az ellenség
rakéta-légicsapások útján, valamint légideszant-egységeknek és diverziós
csoportoknak az arcvonal mögé való behatolása útján hoz létre.
3. A hátországra mért els atomcsapások a gy zelemhez vezet leggyorsabb útnak
bizonyulhatnak, ha nem száll velük szembe megbízható légvédelem és aktív, jól
szervezett és technikailag kell en felszerelt hátországvédelmi és polgári védelmi
er . A jöv háborújának egészét tekintve a küls hadszíntéren tevékenyked
csapatok sem érhetnek el sikert, vagy legalábbis olyan akadályokba ütközhetnek,
amelyek gyengítik, s t teljesen korlátozzák hadm veleti képességeiket, ha nem
kapnak segítséget - többek között a hátország életképességének biztosításában
megnyilvánuló segítséget - a hátországvédelmi rendszert l.
Mivel a hátországban az ellenség veszedelmes következményekkel fenyeget ,
határozott célokat kit , sokrét katonai és lélektani támadásával kell
szembeszállni, a hátország er ire hadászati szempontból nagy jelent ség és talán
bonyolultabb feladatok várnak, mint bármelyik hader nemre. Ráadásul ezek a
feladatok szélesebb kör ek lesznek, mint els pillantásra hihetnénk. Bizonyos
helyzetekben ezek a feladatok hadászatilag fontosabbak lehetnek a küls
hadszíntéren folyó hadm veleteknél, amelyek nagyobb mértékben függenek a
hátország jól m köd védelmét l, mint valaha. A harcba lépésük el tt csapást
szenvedett egységek egyszer en nem teljesíthetik feladatukat, ha a légvédelem
er i nem tartóztatják fel a rakéta-légitámadást, a hátországvédelmi alakulatok nem
végzik el kiválóan és operatívan a mentési és felszámoló akciókat, a hátország
pedig nem küld tartalékokat és ellátást.
A légvédelem ismert, hagyományos, vagyis területi formáin és azon a feladaton
kívül, hogy biztosítsák a küls hadszíntér csapatainak cselekvési szabadságát és
rugalmas man verét, a hátországvédelem el tt új és a gyakorlatban roppant
nehezen megoldható feladatok fognak állni: a szó szoros értelmében az egész
állami szervezet - és vele sok millió, életveszélyben forgó ember - védelme a
rakéta-atomfegyverrel szemben. Azonkívül, hogy a légvédelem visszaveri a
támadást, ehhez a feladathoz tartozik még: biztosítani a szervezett állami élet
lehet ségét az els atomcsapások után az ország politikai-közgazdasági
intézményeinek, gazdaságának és polgári lakosságának, újjászervezni az életet az
atomcsapás sújtotta területeken, és kedvez tevékenységi feltételeket biztosítani a
küls hadszíntéren harcoló csapatoknak.
Ily módon a hátországvédelemnek, amelynek feladata a második világháborúban a
légvédelem ellátása és a diverzió elleni küzdelem volt, teljesen át kell állnia a
rakéta-atomfegyverek elleni védelemre és az atomcsapást követ hihetetlen
arányú károk felszámolására. A hátország második világháborús viszonylatban
legsúlyosabb hadászati bombázása sem lehet itt összehasonlítási alap. Az a
helyzet, amelyet a jelenlegi bels védelmi szervezetek az atomcsapások után
találnak - még a közepes pusztulás általunk feltételezett változatában is -,
hasonlíthatatlanul tragikusabb lesz annál, amelybe 1942-45-ben a német vagy
1940-44-ben az angol hátországvédelem került, a végrehajtandó feladatok
arányairól már nem is beszélve. A légi bombázások következménye: a néhány
lerombolt város, tucatnyi megsemmisült gyár, s t az ötvenezer vagy százezer
halott össze sem hasonlítható azzal a helyzettel, azzal a pusztulással, amelyre egy
atomháború esetén józanul számítanunk kell.
A hátországvédelem el tt lényegében ismeretlen és - a Hirosima és Nagaszaki
elleni támadásoktól, valamint a gyakorlótéri kísérletekt l eltekintve -
gyakorlatilag még nem tapasztalt feladat fog állni: a lakosság és az anyagi
készletek védelme. Másfel l nem kevésbé bonyolult és ugyancsak ismeretlen
feladat lesz a városokra, ipari és közigazgatási-politikai központokra mért
atomcsapások közvetlen következményeinek felszámolása, a háború sújtotta
ország életének újjászervezése, legalább a legszükségesebb arányokban, valamint
a termelés és a katonai utánpótlás folyamatosságának fenntartása.
Ezenkívül el kell látni a sok ezer sebesültet és meg kell birkózni a
járványhullámmal, amely néhány nappal az atomcsapások után óhatatlanul
jelentkezik. Azt is figyelembe kell venni, hogy az elpusztult terület, a lakosság
esetleges pánikszer viselkedése és a közigazgatási rendszer felbomlása nagyon
megnehezíti a hátországvédelmi er k feladatát, és nagymértékben befolyásolhatja
az ország állóképességét.
A következ fontos feladat, amelyet a korszer hátországvédelemnek meg kell
oldania: olyan körülményeket biztosítani, amelyek lehet vé teszik a politikai-
közigazgatási intézmények megfelel m ködését és az általános államvezetés
folyamatosságát a háború folyamán. A szóban forgó intézmények és központi
vezet szervek folyamatos m ködése kulcsfontosságú kérdés, mivel ha
tevékenységük szünetel, az ország káoszba süllyedhet. Az atomháborúban ez a
kérdés minden bizonnyal nagy jelent ség lesz, de akárcsak az el bb említett
feladatok, korántsem oldható meg könnyen.
A hátországvédelem további feladata: biztosítani a saját és szövetséges
hadm veleti csapatok biztonságát és mozgási szabadságát a hátországban. E
feladathoz tartozik: a fontos objektumok védelme és oltalmazása, a károk gyors
felszámolása a közlekedési hálózatban, az ellenséges diverziós csoportok,
deszantok elleni harc stb. Nem megvalósíthatatlan feladatok ezek, de a szörny
pusztulás közepette még a legegyszer bb utasítást is nehéz lesz végrehajtani.
A felsorolt területvédelmi problémák els sorban a nagy atomháború els néhány
napja folyamán fognak jelentkezni, méghozzá különösen az európai hadszíntéren.
E feladatok végrehajtásának foka, az ellenség szándékainak keresztülhúzása az
els nagyarányú csapások során és a hátországi pusztulás mérete a honvédelmi
rendszer készültségét l, az els ellenséges támadással szemben tanúsított
állóképességét l függ, valamint attól, hogy a hátországvédelem keretében
kell képpen felkészüljenek a megfelel er k: a honi légvédelmi csapatok, a
hátországvédelmi csapatok, a helyi védelmi er k (üzemi, területi önvédelmi
szervezetek), és mindezek a láncszemek operatívan tevékenykedjenek a
hátországban. A szocialista közösség országaiban, köztük a Lengyel
Népköztársaságban, tekintettel hadászati helyzetükre, a hátországvédelemnek
különösen hatásos védelmi eszközökkel kell rendelkeznie, amelyek
magabiztosságot és viszonylagos biztonságot nyújtanak. Európában, az esetleges
atomháború f hadszínterén fognak lejátszódni a f ütközetek, és éppen itt kell
tökéletesen felkészülni a hátország elleni kezdeti csapás visszaverésére.
A hátországvédelem sokrét feladatainak végrehajtása céljából különböz
országokban, köztük Lengyelországban a hátországvédelmi csapatokat - az
elvonuló hadm veleti csapatokon kívül - a hader külön részeként hozták létre,
kiépítve ugyanakkor a hátországvédelem integrált rendszerét. A Lengyel
Népköztársaságban ez a rendszer magában foglalja az egész állami struktúra
szervezeti és mozgósítási felkészülését is, a lakosság általános részvétele,
valamint a gazdaság és a hader olyan tevékenysége alapján, amely biztosítja a
maximális hatékonyságot az ellenséges tevékenység ellen folytatott küzdelemben,
az állam gazdasági és közigazgatási apparátusának megfelel m ködését, a
lakosság biztonságát és elviselhet munka- és életkörülményeit. Marian
Spychaíski Lengyelország marsallja már a LEMP IV. kongresszusán
megvilágította ezt a kérdést, hangsúlyozva, hogy a korszer honvédelmi
koncepciónak megfelel en „átalakítottuk a Lengyel Népköztársaság haderejének
szervezeti felépítését, két alapvet részre osztva, nevezetesen: az elvonuló
hadm veleti csapatok, amelyek a szocialista hadseregek egyesített er inek
keretében azonnali tevékenységre képesek határaink védelmében, és a honi
területvédelmi (hátországvédelmi - Szerk.) csapatok, amelyek állandóan készen
állnak a hatékony légvédelemre a Varsói Szerz dés tagállamainak egységes
légvédelmi rendszerében, valamint az atomcsapások következményeinek
felszámolásával kapcsolatos feladatok végrehajtására, a diverzió leküzdésére, a
fontos objektumok oltalmazására, a közlekedés és híradás folyamatosságának
fenntartására az ország területén."
A hátországvédelem funkciói változatosabb és kollektívabb jelleg ek, mint
bármely más hader nem feladatai. Ne feledjük, hogy ezeket a funkciókat nemcsak
a hátországvédelmi csapatok és szervezetek fogják betölteni, hanem a polgári
lakosság is, már csak azért is, mert nem lehet minden feladatot a fegyveres
er kkel megoldani. E feladatok többsége a hátországvédelmi csapatokra hárul,
más részük a polgári szervekre és az egész társadalomra, egy részüket pedig csak
a központi és helyi honvédelmi szervek közös tervezése és kölcsönös,
összehangolt tevékenysége révén lehet megoldani. Ily módon a hátországvédelem
az államélet csaknem minden területén szerepet játszik, és - ha így mondhatjuk - a
hátország egyetemes, mindent átfogó védelmi rendszerét alkotja, amely a Lengyel
Népköztársaságban különféle részlegekb l és szervezetekb l áll.
2
Az atomcsapások méretei
Jósolni hálátlan és nehéz feladat, különösen amikor az atomfegyverr l és egész
sor viszonylagos tényez l van szó. A hátországra mért csapások méreteinek
el re látása tehát - pontos adatok és konkrét földrajzi térség megjelölése nélkül -
meglehet sen spekulatív jelleg . Ezzel tisztában vagyunk. Mindamellett szükség
van prognózisokra. Valamilyen feltevésb l kell kiindulni. Nem teljes, realisztikus
képr l van szó egyébként, csupán az okfejtés módszerér l. Az atomcsapások
száma, amelyeket az els csapás szakaszában a hátországra mérnek, többek között
a támadó hadászatától és elgondolásaitól függ majd, ezeket pedig különféle
változó tényez k határozzák meg. A legfontosabbak: a megtámadott ország
politikai-hadászati helyzete, területének nagysága és azon hátországi célok
(objektumok száma), amelyeket az ellenfél, tervei értelmében, az említett
id szakban megakar semmisíteni. E tényez k mindegyike - figyelembe véve az
atomtöltetet hordozó eszközök számát, amelyekkel az ellenfél erre a célra
rendelkezik - meghatározott jelent ség lehet az ellenségnek az els rakéta-
atomcsapásokra vonatkozó tervében, és következésképpen meghatározhatja a
tervezett atomcsapások számát (lásd a 3. táblázatot). Ámde, tekintettel arra, hogy
a Varsói Szerz dés légvédelme egyre hatékonyabb, és hadserege állandóan készen
áll a haditevékenységekre, továbbá hogy az imperialista államok
rakétafegyvereinek célba juttatási pontossága és technikai megbízhatósága nem
túl magas fokú, feltételezhetjük, hogy az ellenség rakétáinak és repül gépeinek
csak egy része tud behatolni a hátországba, és a tervezett csapások közül csak
néhányat tudnak végrehajtani.
1 ÉS 10 MEGATONNÁS ATOMBOMBA
HATÁSA FÖLDI ROBBANÁS ESETEN
A csapás 1 mt 10 mt
következményeinek hatóerej hatóerej
jellemzése bomba bomba
Anyagi célpontok
1 Tölcsér
(szárazföldi)
- sugara 200m 380 m
- mélysége 42 m 75 m
2 Téglaépületek -
rombolási sugár 4,8 km 11 km
3 Gyúlékony
anyagok
- kigyulladási 15 km 40 km
sugara
Él célpontok
1 A lökéshullám
okozta veszteségek
- sugara 4,8 km 11 km
- területe 75 km 2 410km 2
2 Másodfokú égési
sebek
- sugara 15 km 40 km
- területe 700 km 5000 km 2
2
3 Áthatoló
sugárzás,
sugáradag
700 r tg
- sugara 2,4 km 3,3 km
- területe 18 km 2 32,5km 2
4 Radioaktív
szennyez dés
(sugáradag 450rtg
48 óra folyamán
nem oltalmazott
embereknek).
- kedvez szél 65 km 240 km
- oldalszél 8 km 40 km
- terület 2
520 km 6500 km 2
2. z
A t zgömb tíz másodperc alatt eléri maximális kiterjedését. Átmér je tíz
kilométer, h mérséklete magasabb, mint a Nap magjáé: sok millió fok. A
felvillanásra vetett pillantás vakságot okoz... A bomba energiájának 35 százalékát
képez ultravörös hullámok 60 kilométeres körzetben mindent felégetnek. A
robbanás okozta léglökés óránként 200 kilométeres sebességgel terjed, és szítja a
tüzeket. A t zfal a ciklon sebességével halad. A h mérséklet 800 fok. A teljesen
kiszáradt, nagy szén-dioxid-tartalmú leveg belélegezhetetlenné válik. Azok,
akiknek lakásában nincs légkondicionálás és oxigéntartalék, megfulladnak.
3. Sugárszennyez dés
A bomba els hatása (az energia 5 százaléka neutron- és gamma-sugárzásban) a
„teljes pusztulás körzetében" teljesen megsemmisíti a lakosságot. Akik véletlenül
élve maradtak volna, nem bírnák ki az 500 röntgennél magasabb sugárszint okozta
idegsokkot. A robbanás 15 000 méter magasra viszi fel a sok millió tonna port és
sugárszennyezett hamut.
Az ebb l kialakuló, több száz kilométer hosszú felh a por súlyától függ en kb.
48 óra alatt visszahullik a földre. A sugárszint 60 kilométeres körzetben eléri a
450 röntgent, az egészséges feln tt emberek életbenmaradási esélye nem
magasabb 50 százaléknál. Amerikai szakért k szerint 200 röntgen teljesen elég az
öregek és betegek megöléséhez negyed ekkora sugáradag jelent sen növeli a
rákos megbetegedések számát, és megkétszerezi a légutak megbetegedéseit, a
rokkantság különböz fajtáihoz és id el tti öregséghez vezet.
A mérleg - írja Madre -, amelyet a Holyfield-bizottság tagjai Boston városra nézve
megállapítottak, a következ : 1 052 000 halott az els napon; 1 084 000 ember
halála okozza a sugárzás rövid id n belül; 467 000 a sebesültek száma, és végül
270 000 azoké akik épségben megmaradtak.
Mint láthatjuk, ezek rendkívül komor és apokaliptikus képek. A légvédelem
feltételezett hatásossága esetén a hátország nem minden nagyvárosát és ipari
központját éri ilye rettenetes sors. De a hátország nagy területeit így is totális
veszély fenyegeti, számítani kell a biológiai élet megbénulására és a
közigazgatási-politikai struktúra m ködésének megbénulására. Beszélhetünk itt a
lehetséges veszteségek, mellékes pusztulások és következmények valamiféle
küszöbér l, amelyen felül a mentés fogalma a totálisan elpusztult körzetekben
minden reális értelmét elveszíti. Ha például az ország kétharmad része súlyos
pusztulás áldozata lesz, olyan körülményekr l beszélhetünk, amelyek között a
nemzet honvédelmi céljai tárgytalanná válnak, még akkor is, ha az ország
fennmaradó területén a pusztulás nem olyan rettenetes, és nem haladja meg a
reális védelmi küszöböt.
Ez a lehetséges variánsok egyike, a legszörny bb az ország számára. Hatásos
ellencsapás és megbízhatóan m köd légvédelem esetén a pusztulás és veszteség
jóval kisebb lehet. Ilyen helyzetben arra lehet számítani, hogy a hátországnak csak
egyes körzetei pusztulnak el teljesen, más területek részlegesen megbénulnak,
megint más körzetek szinte egyáltalán nem. A honvédelem ebben az esetben
teljesen reális lesz, és a bels front jól szervezett, aktív er i megmenthetik az
emberek ezreit és az anyagi készletek jelent s mennyiségét.
Június 9.
Ma reggel történt.
Pontosan 8 órakor kezdtem szolgálatomat a PBX Hadm veleti Teremben. 9
órakor sárga fény jelent meg a képerny felett. Két perccel kés bb X-117 lépett
be, és elfoglalta helyét a másik asztalnál, felkészülve arra, bármi követheti a sárga
figyelmeztetést. A hadm veleti terem most már akcióra készen állott. Csendben
ültünk, a lámpát figyeltük.
9 óra 12 perckor az ügyeletes hangosbeszél hirtelen kiadta a parancsot:
- Figyelem! Akcióra felkészülni! - Ezzel egyidej leg a sárga fényt vörös váltotta
fel.
A hangszóró ismét megszólalt:
- Megnyomni az A1 gombot! Megnyomtam a gombot, és nyilván
X-117 is az övét, mert az A-zónát a képerny n hirtelen vörös pontok lepték el. Ez
azt jelentette, hogy az egyt l öt megatonnáig terjed robbanótöltet rakétákat
útnak indították, és most hihetetlen sebességgel száguldanak célpontjuk felé.
Mivel az A-zóna viszonylag közel volt, fél órán belül várhattuk az eredményt.
Ma, június 9-én 11 óra 21 perckor véget ért a napi szolgálatom. Az igazsághoz
tartozik, hogy életem munkájával is készen voltam. Elvégeztem a feladatomat.
Funkciómat, mint PBX-tiszt tökéletesen betöltöttem. A hangszóró így szólt:
- Önök szabadok, uraim. A szállásukra mehetnek, vagy ha tetszik, itt
maradhatnak, és megfigyelhetik az A 4, B 4 és C 4 eredményeit.
X-107 és X-137 ott is maradt, hogy megnézze, mi történik ezután. Én visszajöttem
a szobámba és lefeküdtem.
Június 10.
Így hát a háborúnak vége. Tegnap kezd dött 9 óra 12 perckor, már a mi támadó
akciónkat illet leg, és véget ért, amikor utolsó rakétáink felrobbantak az
ellenséges területen, 12 óra 10 perckor.
Az egész háború két óra ötvennyolc percig tartott - ez volt a történelem
legrövidebb háborúja. És a legpusztítóbb is. Éppen ezért nagyon könny megírni a
történetét: nincsenek bonyolult és hosszadalmas hadjáratok, nincsenek észben
tartandó csaták - az egész földgolyó egyetlen csatatér volt.
Ezt a háborút, az emberi történelemben a legnagyobbat, néhány szóval így tudnám
összefoglalni:
„Tegnap, nem egészen három óra alatt, az élet a Föld óriási területein
megsemmisült."
De talán jobb, ha történész szemmel nézem az egészet, és leírok néhány részletet,
hogyan is történt. Ezeket a részleteket az általános hangszóró-rendszereken
keresztül jelentették be kora reggel, és azóta többször megismételték. Most már
mindenki szinte kívülr l tudja az egészet. Értelemszer en igyekszem
megismételni ezeket a közleményeket, bár talán megfogalmazásuk némiképp eltér
az eredetit l.
Tegnap 9 óra 7 perckor tizenkét hidrogénbomba esett le hazánk egyik távoli
vidékén. Közülük tíz ritkán lakott területeken robbant fel, de kett s n lakott,
nagy központokban. A támadás hirtelen jött, és mire a PBY Parancsnokság
felfedezte a rakétákat, azok már le is csaptak célpontjukra. Ezeknek a rakétáknak
az elfogása nem volt lehetséges, de érkezésük a lehet legjobb figyelmeztetésnek
bizonyult, és a PBY Parancsnokság további eredményei már látványosak voltak.
A PBX Parancsnokság is követte az eseményeket. Az áruló támadásra
ellentámadással kellett válaszolni, így a „megnyomni az A 1-es gombot"
parancsot azonnal kiadták. A parancsot tudatosan csak egyetlen gombra
korlátozták Nem akartunk totális háborút indítani mindaddig, amíg meg nem
bizonyosodtunk arról, hogy az ellenség teljesen meg akar minket semmisíteni. Az
A 1 -es gomb lenyomásával csak kétezer rakétát indítottunk el, egyenként 1-5
megatonnás robbanótöltettel. Ezeket kifejezetten katonai és ipari létesítményekre
irányítottuk a legközelebbi ellenséges zónában.
Ugyanakkor, arra az esetre, ha az ellenség visszacsapást tervezne, leadták a
vészjelzést az egész országban, és az emberek sietve a föld alá húzódtak. Ez
meglehet sen rendezett körülmények között ment végbe, csak az 1 -es szinten
voltak zavarok. Sok ember a megfelel iratok nélkül megpróbált bejutni a Szintre,
és ez zavargásokhoz vezetett. Valószín , hogy sok olyan ember jutott le, akiknek
nem kellett volna, s nagyon sok ember, aki jogosult volt egy helyre, kívül maradt.
Az óvóhelyek túlzsúfoltak lettek, és a helyekért folytatott küzdelemben sok n ,
gyerek és öreg lelte halálát. Ezek a szörny jelenetek mindaddig folytak, míg a
kérdéses területeket magukat is el nem találták, s minél tovább kímélték meg ket
a bombák, annál kegyetlenebb lett a küzdelem. Egyes helyeken körülbelül
negyven perc alatt befejez dtek, de akadt, ahol két óra hosszat is eltartottak, véres
csatákkal, amelyek annál inkább elvadultak, mennél inkább közeledtek a távoli
robbanások. Az óvóhelyekre levezet bejáratokat eltorlaszolták az emberek, akik
a kezük ügyébe es fegyverekkel a legprimitívebb, legkegyetlenebb küzdelmet
vívták - konyhakésekkel, széttört bútordarabokból készült bunkókkal vagy puszta
kézzel, ha más fegyverhez nem jutottak. Mindezt a rádióban önfeláldozó
riporterek jelentették, akik még ebben a vészhelyzetben sem feledkeztek meg
kötelességükr l, hogy a hírekr l beszámoljanak. Mikrofonnal a kezükben haltak
meg.
9 óra 15 perckor, három perccel az els hadm veletünk után vezet ink
rádióüzenetet kaptak az ellenségt l, amely közölte hogy tizenkét interkontinentális
rakéta, hidrogénbomba-töltettel ellátva kikerült elektronikus ellen rzésük alól, és
esetleg a mi országunkban fog felrobbanni. Az üzenetben felkértek bennünket, ne
sújtsunk vissza, mert ez nem szándékos ellenséges tett volt, csupán technikai
baleset.
Azt válaszoltuk, hogy korábban kellett volna bennünket figyelmeztetniük, hogy
minél nagyobb sikerrel l hessük a rakétákat.
Az ellenség azt válaszolta, hogy némi id be telt, amíg meg tudták állapítani, mi
történt, s még tovább tartott, amíg kapcsolatba tudtak velünk lépni.
Ez nagyon gyanúsan hangzott. Résen kellett állnunk, mert elképzelhet volt, hogy
az ellenség áruló módon megpróbálta kifürkészni sebezhet ségünket azzal, hogy
tizenkét rakétából álló mintát küldött ki, azzal a kifogással, hogy „kikerültek" az
ellen rzés alól, így aztán semmilyen részletet nem közöltünk az országunkban
bekövetkezett robbanásokról (bár az ellenség nyilván általános képet kapott a
helyzetr l azon a berendezésen, ami náluk megfelel a mi PBX megfigyel
erny nknek); azt sem közöltük az ellenséggel, hogy a kétezer rakéta már úton is
van feléjük, és hamarosan földet ér és felrobban az A-zónájukban. Egészen
addig folytattuk a vitát az ellenség tizenkét bombájáról, míg 9 óra 32 perckor
kezdtek befutni a rakétáink. Amint az eredményekb l kiderült, az ellenséget
ugyanúgy meglepte az egész, mint minket az el küldemény. A különbség
mindössze annyi volt, hogy k tizenkét bombával leptek meg minket, mi pedig
ket kétezerrel.
Aztán várakoztunk. Reméltük, az ellenség úgy értékeli majd ezt a korlátozott
ellentámadást, amely egy bizonyos területre korlátozódott, mint figyelmeztetést -
aktív, és nem csupán szavakból álló figyelmeztetést.
Sajnos elvetemültségükkel nem lehetett józanul tárgyalni. Mert mihelyt beadtak
rakétáink, az ellenség azonnal hatalmas mennyiség rakétát bocsátott fel, több
ezernyi sok megatonnás rakétát, hazánk és szövetségeseink ellen. Ezek 9.50-kor
kezdtek felrobbanni a rakétakilöv támaszpontjaikhoz legközelebb es
területeken, és fokozatosan egyre mélyebbre hatoltak be országunkba.
Közben mi sem ültünk persze tétlenül. A PBY Parancsnokság most készen állt a
támadásra, s az automatikus irányítású elhárítok több száz ellenséges rakétát
semmisítettek meg, miel tt még hazánkat elérhették volna, többnyire
szövetségeseink területe felett. De sok száz - vagy inkább több ezer, a pontosság
kedvéért - mégis az el re meghatározott célpont felett robbant fel.
Természetesen ahogyan kiterjedt az ellenség támadása, úgy vágott vissza
er teljesen a mi offenzív alakulatunk is. Több ezer rakétát l ttünk ki az ellenséges
terület legtávolabbi pontjaira is, és csatlósaik területeire, halált és pusztulást hozva
rájuk.
Egy újabb kritikus pillanat érkezett el, amikor 11.15-kor m szereink felfedezték,
hogy az ellenség speciális bombákat vetett be - a rendkívül radioaktív fajtákat. Ez
volt a lehet legbarbárabb dolog részükr l, de mi már régen rájöttünk, milyen
szörny széls ségekre számíthatunk ellenségünkt l. Erre is fel voltunk készülve,
és megkezdtük a visszacsapást.
Keményen visszacsaptunk. Több ezer rakétánk, hidrogénbomba-töltettel és er sen
radioaktív burokban indult el, hogy lesújtson az ellenségre és csatlósaira, ha
bárhol esetleg még életben maradtak volna. Ez 11.20-kor történt, és ez volt utolsó
háborús lépésünk.
Utolsó bombáink 12.10-kor robbantak fel. Az ellenségé 11.45-kor csapott le ránk.
Feltehet leg, kifogytak a rakétákból, vagy minden kilöv állomásuk
megsemmisült, talán már azel tt, hogy speciális rakétáink megérkeztek volna,
hogy eldöntsék végképp a vitát.
Felesleges mondani, mi gy ztünk.
A B V fegyverek
A tömegpusztító fegyverek közé manapság az atom-, a biológiai (bakteriológiai)
és a vegyi fegyvereket sorolják. Az atomfegyverek pusztító hatása az atommagok
mesterséges átalakításakor felszabaduló energián alapul. A biológiai
(bakteriológiai) fegyverek különféle veszélyes betegségek kórokozóit tartalmazó
töltetek, melyeknek a cél feletti szétrobbantásakor az ott tartózkodó személyek
súlyosan (esetleg halálosan is) megbetegednek. A vegyi fegyverek alatt a különféle
mérgez harcanyagokat értik, melyek ugyancsak az emberi szervezetet károsítják -
az esetek nagyobb részében halálosan vagy teljes harc-, illetve
munkaképtelenséget okozó mérgezés formájában.
A tömegpusztító fegyverek történetét vizsgálva kit nik, hogy a vegyi- és a
biológiai fegyverek kifejlesztése, illetve az elkészítésükre fordított törekvések
megel zték az atomfegyverekét. Mégis, ha veszélyesség szempontjából
rangsorolják a tömegpusztító fegyvereket, akkor kétségkívül els helyre az
atomfegyverek kívánkoznak.
Ez mindenekel tt az atomfegyverek, vagy ahogy másként nevezik, a nukleáris
fegyverek szinte korlátlanul növelhet pusztító hatásával magyarázható.
Ezenkívül az atomfegyverek veszélyességét fokozza, hogy az összetett pusztító
hatásuk eredménye szinte egyértelm en meghatározható. Ezzel szemben a
biológiai és a vegyi fegyverek pusztító hatása, illetve a hatás iránya és eredménye
- els sorban a harcoló csapatok elleni bevetéskor - nem mindig határozható meg a
kell pontossággal, így például a frontvonalhoz közeli, mérgez gázzal való
támadás egyel re nem látható meteorológiai behatás - hirtelen szélirányváltozás -
esetén a saját csapatokat is súlyosan károsíthatja. Hasonlóképpen e fegyverek
hatékonyságát csökkenti, hogy az id ben alkalmazott véd eszközökkel, illetve
oltásokkal hatásuk bizonyos mértékig kivédhet , ugyanakkor az atomfegyverek
különféle hatásai elleni védelemre közel sem állnak hasonló hatékonyságú
eszközök, illetve gyógyszerek rendelkezésre.
Ezen túlmen en, 1972 óta érvényes nemzetközi szerz dés rendeli el a biológiai
fegyverek tilalmát, s intézkedett megsemmisítésükr l. Hasonló jelleg , a vegyi
fegyverek alkalmazását tiltó s a meglev készletek megsemmisítését el író,
nemzetközi érvény szerz déstervezet kidolgozása jelenleg folyik, és igen
kedvez és gyors eredményekkel biztató stádiumban van az ENSZ Leszerelési
Bizottsága el tt.
Az atomfegyverekkel kapcsolatosan is született néhány nemzetközi érvény ,
korlátozó szerz dés - melyek közül legfontosabb az atomsorompó-egyezmény. Ez
megtiltja az atomfegyverekkel rendelkez országoknak, hogy ilyen fegyvereiket
más államoknak átadják. Az atomfegyverek jelent ségét, fontosságát mutatja,
hogy a nagyhatalmak hadseregeinek fegyvertáraiban lev tömegpusztító
fegyverfajták dönt többsége atomfegyverek különféle változataiból tev dik
össze.
Hidrogénbomba
Az egyfázisú atomtöltet megjelenését csakhamar követte a kétfázisú atomfegyver
kifejlesztése. Kit nt ugyanis, hogy a könny elemek atommagjainak nehezebbé
való egyesülésekor sokkal nagyobb energia szabadul fel, mint a maghasadáskor.
Az ilyen maghasadási folyamat azonban csak rendkívül magas - több millió
Celsius fokos h mérsékleten indul be. Ilyen magas h mérséklet pedig csak az
el bb említett maghasadási láncreakcióval, vagyis az egyfázisú atomtöltet
felrobbantásával állítható el .
Így az atomfúzión alapuló atomfegyver két részb l, egy egyfázisú atomtöltetb l és
az t körülvev könny elemek atomjaiból készített burkolatból áll. Az els fázis -
az egyfázisú atomtöltet berobbantása (a maghasadási láncreakció) termelte magas
mérséklet indítja a könny atommagok fúzióját - egyesülését, a második fázist
(2. ábra Hidrogénbomba elvi vázlata).
A fúziós fázis robbanóanyaga a nehézhidrogén (trícium és deutérium) elnevezés
hidrogénizotópok) és a lítiumatomok. Az atommag fúziófolyamata során ezek
héliumatommaggá egyesülnek. Az egyfázisú atombombát burkoló hidrogén
izotópokból és lítiumból (lítium-deriteid) álló burkolat az egyfázisú atombomba
felrobbantásakor keletkez rendkívül magas h mérséklet hatására, fúziós
reakcióval, héliummá alakul át, miközben hatalmas energia szabadul fel.
Az alkalmazott hidrogénizotópok miatt kapta e töltet a hidrogénbomba elnevezést.
A kétfázisú atomtöltet hatóereje elérheti a több millió tonna trotil egyenértéket is
(több megatonna). A hidrogénbomba robbanásakor az egyfázisú atombombáéhoz
hasonlóan nagy h , fény, romboló hatás és neutronsugárzás keletkezik. Az
áthatoló sugárzás többi része az alfa-, béta- és gamma-sugárzás valamint a
maradandó sugárszennyezés az els fázis felrobbantásának eredményeként lép fel.
Neutrontöltet
A atomfegyvereket történetük 33 éve alatt nemcsak m ködésük elve, hanem a
technikai kivitelezés szempontjából is számottev en korszer sítették. Említettük,
hogy az els atombomba mintegy 5500 kg tömeg volt. A mai nukleáris töltetek
ennél sokkal könnyebbek. Példaként szolgáljon, hogy a hirosimainál tízszer
nagyobb pusztító hatás, 200 kilotonna trotilegyenérték töltet tömege ma
mindössze 150-200 kg.
Az eltelt három évtized során az atomtöltetek pusztító hatását is növelték. A két,
majd a háromfázisú atomfegyver kialakítását követ en különösen az 1950-es évek
második felében, az 1960-as évek elején törekedtek a minél nagyobb romboló
erej töltetek létrehozására, így ma - mint említettük - számos olyan nukleáris
töltet létezik, melynek trotilegyenértéke sok millió tonna, eléri az 50-100
megatonnát is.
Nemrégiben új tendenciaként jelentkezett az igen kis - mindössze 1 kilotonna -
hatóerej , úgynevezett neutrontöltet, vagy ahogy említik, a neutronbomba
megjelenése. Mégis ez az új atomfegyver rendszeresítési törekvései világszerte
ellenvéleményeket váltottak ki. Ez f ként azzal magyarázható, hogy ez a jelenlegi
formájában valóban nem túl nagy pusztító hatású töltet min ségileg új változata
az el bb említett hidrogénbombának, a kétfázisú atombombának.
A neutronfegyver újszer sége a korábbi kétfázisú atomtöltetekhez, a
hidrogéntöltethez képest az, hogy a pusztító energia dönt en nagyobb része a
neutronsugárzás, amely kizárólag az él szervezet, az ember ellen irányul. A
pusztító hatás arányainak megváltozása teszi min ségileg új atomfegyverré a
neutronfegyvert.
Új tömegpusztító fegyverek
A neutronfegyver kifejlesztése is arra utal, hogy a jöv ben is lehet ség
mutatkozik egyfel l a jelenleg meglev tömegpusztító fegyverek, mindenekel tt
az atom- és a vegyi fegyverek továbbfejlesztésére, másfel l pedig a tömegpusztító
fegyverek mer ben új fajtáinak kifejlesztésére, hacsak az ilyen fejlesztéseket
nemzetközi érvény szerz désekkel nem tiltják be.
Így a kifejleszthet újabb atomfegyverek között említik azt a hidrogénbombát,
melynek pusztító hatása a - neutrontöltetével szemben éppen hogy nem az
áthatoló sugárzás, hanem szinte kizárólag a romboló hatás, a lökéshullám és a
hatás útján való pusztítás.
Hasonlóan új atomfegyver lehet az olyan különleges töltet, mely a felrobbantás
helyén meghatározott ideig megmaradó sugárszennyezést okoz, egyfel l halálos
dózist adva az ott-tartózkodóknak, másfel l pedig megakadályozva a szennyezett
területen való áthaladást.
A vegyi fegyverek, a mérgez harcanyagok új változata az úgynevezett
binertöltet, mely a bevetés el tt néhány - kett vagy több - ártalmatlan vegyi
anyagot tartalmaz. A töltetben lev mini vegyi gyár csak a célra indítást követ en
kezd m ködni, a repülés során az említett ártalmatlan vegyi anyagokból készíti el
a tömegpusztító mérgez anyagokat.
Rendkívüli a veszélye az újabb tudományos-technikai eredmények újfajta
tömegpusztító fegyverek kifejlesztésére való alkalmazásának. Számos ilyen
jelleg elképzelés jelent meg a tudományos-fantasztikus, de a tudományos-
szaki irodalomban is. Ilyenek pl. a radiológiai fegyverek, az
infrahangfegyverek.
Nemkülönben újfajta tömegpusztító fegyvernek tartják az amerikaiak által
Vietnamban már kis mennyiségben bevetett térfogati robbanóanyagot, az aeros-
sol robbanókeveréket.
Fegyverrends zerek
Az el bbiekben felsorolt tömegpusztító fegyverfajták rendeltetése a
megsemmisít hatás kiváltása. Nyilvánvaló azonban, hogy ezeket a tölteteket
valamilyen módon, valamilyen eszközzel el kell juttatni a kijelölt cél körzetébe. A
célbajuttatásra szolgálnak a hordozóeszközök, melyek a töltettel, valamint az
indításukhoz alkalmazott technikai eszközökkel együtt képezik a
fegyverrendszert.
A fegyverrendszer értékelése szempontjából meghatározó a töltet pusztító hatása.
Nem kevésbé fontosak azonban a célba juttató hordozóeszköz tulajdonságai sem.
Ez a tény éppen az atomfegyverek hordozóeszközei fejl désének példáján
igazolható.
A korábban már említett els atombombákat - mai szemmel nézve nem túlzottan
nagy, mindössze - mintegy óránként 500 kilométer sebesség bombázó-repül gép
szállította a cél fölé. Hosszú ideig - több mint egy évtizedig - a legfontosabb
atomfegyverek, az úgynevezett hadászati atombombák kizárólagos hordozói a
bombázó-repül gépek voltak, melyek sebessége ugyan a fejl dés mértékében
megnövekedett az óránkénti 800-900 kilométer értékre, de a jól kiépített
légvédelem biztonságosan oltalmazta a különösen fontos célpontokat ett l a
fegyverrendszert l.
Dönt változást jelentett a rakétaeszközök hordozóként való alkalmazása, a
rakéta-atomfegyver-rendszerek megjelenése. A hordozórakéták kifejlesztésével
ugyanis a célba juttatás sebessége mintegy tizenötször, hússzor nagyobb lett,
korlátlanná vált a fegyver hatótávolsága, és a hordozóeszközzel célba juttatható
robbanótöltet tömege.
Így az atomfegyverek valójában csak a rakéta-hordozóeszközökkel kombinálva
váltak szinte kivédhetetlen hatású fegyverrendszerekké.
A tömegpusztító fegyverek összes - jelenleg rendelkezésre álló -
hordozóeszközének legfontosabb jellemz it akárcsak felsorolni is reménytelen
kísérlet volna. Éppen ezért a továbbiakban a legjelent sebb, a legveszélyesebb
fegyverrendszerek, a hadászati jelleg fegyverek hordozóit tárgyaljuk.
Meghatározó fegyverek
A háború kimenetelét dönt en befolyásoló, különösen nagy hatású fegyverfajtákat
szokás a hadászati fegyverek közé sorolni. Egy fegyverfajta attól válik
hadászativá, hogy alkalmas-e az ellenség hadászati jelleg célpontjainak - ipari
bázisainak, nagyvárosainak, nyersanyag-lel helyeinek, közlekedési
csomópontjainak, rakétaindító bázisainak stb. - megsemmisítésére. A
fegyverrendszer két alapvet jellemz jéb l állapítható meg, hogy hadászati-e
vagy sem. Az egyik ilyen jellemz a robbanótöltet hatóereje, vagyis hogy a
fegyverrel megsemmisíthet k-e az említett hadászati jelleg célpontok. A másik
fontos jellemz a hordozó- (célba juttató) eszköz hatótávolsága, vagyis hogy
képes-e célba juttatni a robbanótöltetet a feltételezett ellenség hadászati jelleg
célpontjaihoz.
Jelenleg a tömegpusztító fegyverekkel rendelkez nagyhatalmak hadseregeiben
három hadászati rendszerfajta van, az atomfegyvereket szállító nagy
hatótávolságú hadászati nehézbombázó repül gépek, az interkontinentális
ballisztikus rakéták, valamint a tengeralattjáróról indítható, ballisztikus rakéták.
Robotrepül gépek
Az említett három hadászati, tömegpusztító fegyverhordozón kívül jelenleg egy
negyediket is fejlesztenek. Ez az új hordozóeszköz a robotrepül gép,
szakszer tlen szóhasználattal a szárnyas-, vagy cirkálórakéta. A hadászati jellegre
utal a 2500-3500 kilométeres hatótávolság és a jelent s - 200 kilotonna
trotilegyenértéknyi -hatóerej atomtöltet.
A kisméret , mintegy 3 méteres fesztávolságú, 5-6 méter hosszú, 1000 kg tömeg ,
pilóta nélküli repül gépeket tengeralattjárókról, vízfelszíni hajókról és
repül gépekr l tervezik indítani. A kisrepül gép sárkánya szokványos repül gép
elrendezés , elöl helyezkednek el az indítást követ en kinyíló egyenes vagy kissé
nyilazott téglalapszárnyak, hátul pedig a stabilizálásra és kormányzásra szolgáló
vezérsíkok, melyek ugyancsak az indítást követ en nyílnak ki.
E tömegpusztító fegyverhordozó újdonsága a cél megközelítésének módjában
rejlik. Kövessük végig egy ilyen, víz alól induló robotrepül gép útját, az irányítás
módját.
A vízb l való kiemelkedés után kinyílnak a repül eszköz szárnyai és a
vezérsíkjai. A startrakéta mintegy 10 másodperc alatt 3000 méter magasra emeli a
robotrepül gépet, eközben kinyílik a gázturbinás sugárhajtóm leveg beöml
nyílása, beindul a hajtóm . A tenger felett a robotrepül gép mintegy 20 méter
magasságban repül. A partvonal elérésekor a robotrepül gép áttér a végleges 50-
150 méter közötti repülési magasságra. Ezen a magasságon - állandóan követve az
alatta lev terep görbületét - óránként 800-900 kilométeres, viszonylag alacsony
sebességgel repül rá céljára.
Újszer nek tekinthet a cél alacsony röppályán való megközelítése. Ehhez
azonban a jelenlegiekt l némileg eltér irányítórendszert kellett kifejleszteni. A
kis robotrepül gép irányítórendszere - a ballisztikus rakétákéhoz hasonlóan -
autonóm (önálló) programszerkezet, a repülés programját az indítás el tt táplálják
be. Ez a program nem más, mint az indítás pontjától a célpontig tartó röppálya
alatt lev terep profilja.
A repülés kezd pontjának a partvonal tekinthet , itt állítja be a fedélzeti
irányítórendszer a felszín feletti repülési magasságot. Ezt követ en a gép
kormányzása a betáplált terepprofil-program szerint történik. A fedélzeti
irányítórendszer azonban helyesbítést is végez, állandóan méri az alatta lev
terept l való magasságot, és összehasonlítja a beállított értékkel, s szükség esetén
ennek alapján is helyesbíti a röppályát.
Ez így leírva nem túl bonyolult - azonban megvalósítása igen nehéz. A fedélzeti
irányítórendszer alapja egy nagy memóriakapacitású, speciális elektronikus
számítógép. Az elektronikus agy pontosságára jellemz , hogy a 2000 kilométert
meghaladó repülés végén a találati pontosság 100-200 méter.
A repülési program betáplálásának feltétele, hogy az indító repül gép vagy
tengeralattjáró fedélzetén lev számítógépben meg kell lennie az összes lehetséges
terepprofil pontos adatának. Ezeket az adatokat a mesterséges holdas felderítés
szolgáltatja.
A robotrepül gépek jelenleg még nem kész eszközök, el rehaladott fejlesztési
stádiumban vannak, jellegüket tekintve a közepes hatótávolságú – tengeralattjáró-
fedélzeti ballisztikus rakétákhoz hasonlíthatók.
Amikor végre eljött a hajnal - a dörgés visszhangja még ott morgott a hegyen -,
bebújt egy különleges, páncélozott odúba, ahonnan periszkópját ráirányíthatta a
városra. De hasztalan meresztette a szemét, ráncolta a homlokát, nem látott
semmit - csak fekete felh ket, amelyek örvényl kavargással emelkedtek fölfelé,
majd a horizonton vörösen szétterültek.
Megértette, hogy ha tudni akarja, mi történt, le kell mennie a városba. Ólom és
valami h szigetel anyag fortélyos keverékéb l készült öltözéket vett föl;
rendkívül drága ruha volt, és annak idején nagyon nehezen lehetett hozzájutni. Ez
a titkosnál is titkosabb kezeslábas csak a Pentagon tábornokainak járt, még a
feleségüknek sem jutott, és a szeret iknek is csak úgy adhattak, ha lopták. Neki
azonban volt egy, s most ezt húzta magára.
Gyorslift vitte le a hegy lábához, ahol az autója várta. Az ólomkapuk
automatikusan becsukódtak a háta mögött, s elindulhatott a város felé.
Véd sisakjának rostélyán át nem látott mást, csak sárgás ködgomolygást, ezért -
noha forgalom egyáltalán nem volt - csak lépésben hajtott.
Egy perc múlva feloszlott a köd, és szeme elé tárult a vidék. A sárga égbolt alatt,
melyen óriási felh k vonaglottak, sárga fák és sárga mez k rajzolódtak ki.
Van Gogh, gondolta magában, de tudta, hogy ez hazugság. Mert nem m vész
keze tördelte össze a tanyák ablakait, mázolt sárga festményt a pajták bed lt
oldalára, nem fojtotta meg forró leheletével a mez n összeszaladó jószágot,
miel tt a félelemt l, majd a haláltól megmerevedtek.
Kocsija a városba vezet hosszú úton ment; azon az úton, ahol rendszerint színes
autók százai nyüzsögtek, de amelyen most egyetlen más autó sem közlekedett.
Míg el nem ért a külváros széléig, nem is látott egyet sem; itt, mikor egy kanyar
után felbukkantak az els házak, elfogta a pánik, s az árok szélén meg kellett
állnia.
El tte az úton, ameddig csak ellátott, autók... tömött sorokban, lökhárító feszült
lökhárítónak, mintha egymást akarták volna elgázolni. A kerekek azonban nem
mozdultak.
Valamennyi járm halott volt. Az autóút autótemet vé változott. Gyalogosan
indult el feléjük, s tisztelettel haladt el a Cadillacek, Chevroletek és Buickok
holtteste mellett. Közelr l már látni lehetett a nyilvánvalóan er szakos vég jeleit,
a kitört ablakokat, a sérült lökhárítókat, a horpadt motortet ket.
Aprólékosan szemügyre vette a szánalmas küzdelem sok-sok nyomát: az aprócska
Volkswagent, amely két hatalmas Lincoln közé kerülve zúzódott össze, amott egy
Chrysler kerekei alatt lelte halálát egy MG... De most valamennyi mozdulatlanul
állt.
Az autók belsejében ül emberek tragédiáját már nem tudta ilyen világosan
felidézni. Természetesen k is halottak voltak, ám az haláluk jelentéktelennek
nt. Lehetséges, hogy az gondolkodására is hatott a korszellem, amely
következtében az ember egyre kevésbé törekedett arra, hogy meg rizze
egyéniségét, s egyre inkább aszerint ítéltetett meg, hogy milyen márkájú kocsiban
ül. Amikor egy ismeretlen hajtott el az úton, rá mint személyre, nagyon ritkán
figyeltek fel, de rögtön megállapították, hogy „itt megy egy Ford", vagy „nicsak,
egy Pontiac", vagy „lám, megint egy óriási Imperial". Az emberek pedig
büszkébbek voltak a kocsijukra, mint saját emberi értékeikre. Érthet hát, hogy a
férfi számára az autók halála fontosabbnak t nt, mint tulajdonosaiké. Nem azt
látta, hogy ebben az eszeveszett menekülésben emberi lények pusztultak el,
hanem azt, hogy az autók estek pánikba, rohantak ki a városból a szabadulás felé,
és az autóknak nem sikerült kiszabadulni a halál karmaiból.
Az árok mentén haladt tovább; már a külváros járdáin lépkedett. A rombolás
nyomai egyre szembet bbek lettek. Fölrobbant, beomlott házak között járt, s
noha néhány kisebb külvárosi ház épen maradt, nyomukat sem látta a
tulajdonosoknak. Egy-két gyönyör , modern, fehér háznak - melyek könnyed
vonalai nem is sejtetik, milyen súlyos kölcsönök nehezednek rájuk - még az
oldalfalai, s t az üvegei is érintetlenek voltak; de belülr l nem hallatszott ki a
tevékeny és vidám külvárosi élet oly jellegzetes zaja.
A törmelékhegyek egyre emelkedtek, akadályozva a férfit el rehaladásában.
Nyilvánvalóan egy robbanás végigsöpört a negyeden: az utat Exurbia változatos
romjai borították.
Senki sem állta útját; a sisak és a véd öltözet nagyon hasonlíthatott a katonai
egyenruhához. Menet közben sok apró jelenetet látott: Egy mezítlábas, nercbundát
visel férfi egy bár betört ajtaján keresztül palackokat adogat négy, egymás kezét
fogó kisgyereknek...
Egy öregasszony az egyik bank betört páncélterméb l bankjegykötegeket söpör ki
az utcára. A közelben hever fehér hajú ember óriási er feszítéssel nyújtja ki a
karját, hogy elérjen egyet. Az öregasszony türelmetlenül rácsap egyet a
söpr jével, mire a férfi feje tehetetlenül elfordul, s félig nyitott szájából egy
ezüstdolláros gurul ki...
Egy vöröskeresztes karszalagot visel katona meg egy asszony hordágyat visz egy
félig beomlott templom bejáratához. Mert bemenni nem tudnak, a hordágyat a
templom oldalához viszik, ahol a katona egy rúgással beüti az egyik üvegtáblát...
Egy alagsori m terem épen maradt oldalfalairól absztrakt festmények virítanak ki
az utcára. A szoba közepén fest állvány áll, a m vész azonban sehol. Ami maradt
bel le, csöpög masszaként terül el a vásznon, mintha a m vésznek élete végén
sikerült volna rátennie a festményére valamit önmagából is...
Egy halom üvegcserép, amely valaha kémiai laboratórium volt, középen egy
mikroszkóp, rajta összezsugorodott alak. A lemezen egyetlen sejtecske volt, a
tudós azt szemlélte figyelmesen, miközben felrobbant körülötte a világ...
Egy fiatal n hever az utcán, arca olyan, mintha a Vogue manökenje lenne. Apró,
arisztokratikusan keskeny keze még mindig szorosan fogja kalapdobozának a
szíját. A véletlen játéka folytán a robbanás minden ruháját letépte róla, így most
ingyen mutogatja bájait...
A zálogház ajtaján vézna kis alak lép ki, kezében óriási tubával. Egy pillanat alatt
elt nik a szomszédos hentesüzletben, majd mikor ismét el bukkan, a tuba
tölcséréb l kolbászfüzérek csüngnek alá...
A romba d lt rádióstúdió máskor tökéletesen tiszta színpadát most a
legtökéletesebb amerikai cigaretta tizenöt fajtájának szétmarcangolt dobozai, a
legtökéletesebb amerikai sör négy fajtájának törött üvegei borítják. A limlomok
közül el bukkan a legtökéletesebb amerikai hírmagyarázó feje, s mereven nézi az
egyik hangszigetelt fülkét, amely immár annak a kilencéves kisfiúnak a koporsója,
aki tudta, hogy 1882 óta valamennyi baseballcsapat milyen átlagpontokat ért el
évente...
Az utcán egy zavaros szem asszony ül, sír, nyögdécsel, s a karjában egy
macskakölyköt ringat...
Egy tisztvisel t az irodájában múmiává varázsolt a telexgépr l rátekered
papírtekercs...
Egy autóbusz nekiütközött egy téglafalnak; utasai a peronon zsúfolódtak össze,
még megmerevedett hulláik is mutatták, milyen kétségbeesett igyekezettel
próbáltak kijutni a tet n át...
Egy k oroszlánnak csak a hátsó fele maradt meg, mögötte tegnap még a könyvtár
emelkedett; el tte a lépcs n egy középkorú asszony hever, szatyrából két
detektívregény, a Pokol gyönyöreinek egy példánya és a Reader's Digest
utolsó száma hullott ki...
Egy cowboykalapot visel kisfiú patronos pisztolyt szegez a kishúgára, s ezt
kiáltja;
- Puff! Meghaltál!
(És a kislány meghalt.)
A férfi most nagyon lassan ment, testét-lelkét kimerítették a látnivalók. Kanyargós
utakon közeledett a dombon lev épülethez. Minden erejét összeszedte, hogy úrrá
legyen irtózásán, felülemelkedjék morbid kíváncsiságán, leküzdje szánalmát és
elszörnyedését.
Tudta, hogy itt a városközpontban más lények is vannak: egyesek talán
szánalmasan viselkednek, mások h siesen segíteni próbálnak egymáson. De nem
vett tudomást senkir l, mert az szemében valamennyien halottak voltak. Ha
hívták is, továbbment, hiszen bármit mondanak, valójában nem hallana mást, mint
haldoklók hörgését.
Mégis, mikor már a dombra kapaszkodott fel, hirtelen rádöbbent, hogy sír. Meleg,
sós könnyek folytak le az arcán, s végül úgy bepárásították sisakja belsejét, hogy
már semmit sem látott. Így került ki a kör középpontjából: a város, Dante
poklának középpontjából.
Kedden reggel Peter Holmes kis kocsiján Melbourne-be ment Dwight Towers
telefonhívására: tíz negyvenötre beszéltek meg találkozót a haditengerészet
vezet jének hivatali el szobájában. A rádió aznap reggel mondta be el ször a
sugárbetegség megjelenését a városban, és Mary, a felesége nagyon aggódott
amiatt, hogy Peter odamegy.
- Légy óvatos, Peter - mondta -, tudod, a fert zésre gondolok. Muszáj bemenned?
Nem vitte rá a lélek, hogy újra elmondja a feleségének, a fert zés itt van
körülöttük, remek kis lakásukban: vagy nem értette, vagy nem akarta megérteni.
- Mennem kell - mondta. - De nem maradok tovább, csak ameddig feltétlenül kell.
- Ne maradj bent ebédig - mondta Mary. - Biztos vagyok benne, hogy itt
egészségesebb.
- Jövök rögtön - mondta Peter. Marynek eszébe ötlött valami.
- Tudom - mondta. - Vigyél magaddal formalintablettát, amit a múltkor kaptam
köhögés ellen, és szopogass el egyet-kett t. Rendkívül hatásos mindenféle
fert zés ellen. Nagyon antiszeptikus.
Megnyugtatná, ha vinne magával.
- Nem rossz tipp - mondta Peter.
Mélyen gondolataiba merülve hajtott a város felé. Most már nem napokon múlt,
órák kérdése volt csupán. Hogy mir l beszélnek majd a tengerészeti hivatal
vezet jével, nem tudta, de annyi világos volt, hogy pályafutásának egyik utolsó
feladatáról lesz szó. Mire délután visszafelé indul, hivatalos szolgálata nyilván
véget ér, és hamarosan fizikai léte is.
Parkolóhelyet keresett, aztán elindult a Tengerészeti Minisztériumba. Az
épületben gyakorlatilag nem volt senki. Felsétált az el szobába, és ott találta
Dwight Towerst, egyenruhában, egyedül.
- Üdv, öreg fiú - üdvözölte a parancsnoka barátságosan.
- Jó reggelt, uram - felelte Peter. Körülnézett. A titkár íróasztala le volt zárva, a
teremben nem volt senki. - Torrens korvettkapitány nem jött?
- Nem. Azt hiszem, szabadságot vett ki mára.
A tengernagy hivatalának ajtaja kinyílt, és ott állt Sir David Hartman. Mosolygós,
pirospozsgás arca szokatlanul nyúzott és komoly volt.
- Jöjjenek, uraim - mondta. - A titkárom ma nincs bent. Bementek, és leültek az
íróasztal el tti székekre.
- Nem tudom, hogy amit mondandó vagyok, Holmes korvettkapitányra is tartozik-
e vagy sem - mondta az amerikai. - Néhány, a kiköt vel kapcsolatos feladatról
lesz szó. Kívánja-e, uram, hogy a kapitány kint várakozzék?
- Nem hiszem - felelte a tengernagy. - Ha megrövidíti a beszélgetésünket, hadd
maradjon. Ön hogy gondolja, kapitány?
Dwight szavakat keresve habozott pár pillanatig.
- Úgy t nik, e pillanatban az Egyesült Államok haditengerészetének rangid se
vagyok - mondta. - Sohasem hittem volna, hogy ilyen magasra emelkedem, s most
mégis ez a helyzet. Megbocsát, uram, ha nem megfelel en fejezem ki magam.
Meg kell azonban mondanom, hogy hajómat kivonom az ön parancsnoksága alól.
A tengernagy lassan bólintott.
- Nagyon helyes, kapitány. El óhajtja hagyni Ausztrália vizeit, vagy pedig inkább
itt maradna vendégként?
- Kiviszem a hajómat Ausztrália vizeir l - mondta a kapitány. - Nem tudom,
mikor indulok, de talán már a hét vége el tt.
A tengernagy ismét bólintott. Peterhez fordult.
- Tegyen meg minden szükséges intézkedést a kiköt ben az élelmiszer-felvétel és
a vontatás érdekében - mondta. - Towers kapitánynak minden segítséget meg kell
adni.
- Igen, uram.
- Fogalmam sincs, mi a helyzet a fizetséggel, uram - mondta az amerikai. -
Engedelmet kérek, de sajnos semmi gyakorlatom az effélében.
A tengernagy elmosolyodott.
- Nem hiszem, hogy segítene rajtunk, kapitány, ha járatos volna benne. Azt
hiszem, mindezt a szokásos gyakorlatra bízhatjuk. Minden aláírt tételt és
beszerzést itt áraznak, és az önök canberrai követségének nyújtanak be, amely
aztán Washingtonba továbbítja végelszámolásra. Azt hiszem, emiatt nem kell
aggodalmaskodnia.
- Egyszer en csak kifuthatok és elmehetek? - kérdezte Dwight.
- Pontosan. Feltételezhet , hogy visszatér ausztráliai vizekre? Az amerikai nemet
intett a fejével.
- Nem, uram. Kiviszem a hajómat a Süll -szorosba, és elsüllyesztem.
Peter számított erre, de a dolog gyakorlati megvalósításának fenyeget közelsége
mégis megrendítette. Ez mégiscsak valami olyasmi volt, ami eddig nem történt
meg soha. Egy pillanatig arra gondolt, megkérdezi, van-e szüksége Dwightnak
vontatóra, hogy kimenjen a tengeralattjáróval, s aztán visszahozza a legénységet,
aztán mégis letett róla. Ha az amerikaiak akartak volna vontatót, hogy egy-két
nappal meghosszabbítsák az életüket, kértek volna. Jobb a tenger, mint a betegség,
otthontalanul egy idegen országban.
- Talán én is ezt tenném az ön helyében - mondta a tengernagy. - Nos, nem marad
más hátra, mint hogy megköszönjem együttm ködésüket, kapitány, és szerencsét
kívánjak önöknek. Ha bármire szükségük lenne távozásuk el tt, ne átallja szóvá
tenni, vagy - egyszer en vigye el. - Egy hirtelen görcs eltorzította az arcát, és
megragadott egy ceruzát az íróasztalán. Megkönnyebbült egy kicsit, és felállt az
asztaltól. - Elnézést kérek - mondta -, egy pillanatra itt kell hagynom önöket.
Sietve távozott, az ajtó becsukódott mögötte. A kapitány és az összeköt tiszt is
felállt, s most ott álltak, nézték egymást.
- Ez az - mondta az amerikai.
- Gondolja, hogy ez történt a titkárral is? - kérdezte Peter halkan.
- Azt hiszem.
Néhány percig némán álltak, kibámultak az ablakon.
- Élelemvételezés - szólalt meg végre Peter. - Semmib l sincs sok a Scorpionon.
Ad listát a szükséges élelemr l, uram?
Dwight nemet intett a fejével.
- Nincs szükségünk semmire - mondta. - Csak kiviszem a hajót az öbölbe, éppen
csak a felségvizeken túlra.
Az összeköt tiszt most mégis megkérdezte:
- Küldjek egy vontatót önökkel, hogy visszahozza a legénységet?
- Nem szükséges - felelte Dwight.
Legalább tíz percig csendben voltak. A tengernagy végre visszatért, szürke arccal.
- Nagyon kedves, hogy megvártak - mondta. - Egy kicsit rosszul lettem... - Nem
ült vissza a székére, állva maradt az íróasztala mellett. - Egy hosszú
együttm ködés végére értünk, kapitány - mondta. - Mi, angolok mindig szívesen
dolgoztunk együtt amerikaiakkal, különösen a tengeren. Számtalanszor lehettünk
már hálásak önöknek, és cserében, azt hiszem, átadhattuk néhány tapasztalatunkat.
Most vége. - Egy percig elgondolkozva állt, aztán mosolyogva nyújtotta a kezét. -
Nincs más hátra, mint hogy minden jót kívánjak.
Dwight kezet fogott vele.
- Nagyon jó volt az ön parancsnoksága alatt dolgozni, uram. Az egész hajó
nevében mondom ezt, éppúgy, mint a magam nevében.
Elhagyták az irodát, és lesétáltak az elhagyott épületen át az udvarba.
- Nos, uram, hogyan tovább? Lemehetnék önnel a dokkhoz? A kapitány a fejét
rázta.
- Azt hiszem, úgy tekintheti, hogy el van bocsátva a szolgálatból - mondta. - Nem
lesz önre szükségem odalenn.
- Ha valamit tehetnék...
- Nem. Ha mégis bármiben segítségemre lehetne, felhívom otthon. Most ott a
helye, barátom. Így ér hát véget az együttm ködésük.
- Mikor indulnak? - kérdezte Peter.
- Nem tudnám pontosan megmondani - mondta az amerikai. - Hét betegem van a
legénységben, mindegyik ma reggel. Egy-két napig még biztosan itt kell
maradnunk, talán csak szombaton indulhatunk.
Sokan vannak?
- Tízen. Velem együtt tizenegyen.
- Ön jól van? - pillantott rá Peter. Dwight mosolygott.
- Azt hittem, jól vagyok, de most nem vagyok benne egészen biztos. Ma nem
tudtam reggelizni. - Szünetet tartott. - Ön hogy érzi magát?
- Jól. Mary is, azt hiszem. Dwight a parkoló felé fordult.
- Menjen vissza hozzá, most azonnal. Semmi szükség arra, hogy itt maradjon.
- Találkozunk még, uram?
- Nem hiszem - mondta a kapitány. - Én most hazamegyek. Haza, Mysticbe,
Cunnecticutba, és boldog vagyok, hogy mehetek.
Nem maradt már semmi mondani- vagy tennivalójuk. Kezet ráztak, beszálltak a
kocsijukba, és mindkett elindult a maga útján.
A maiverni öreg, kétemeletes téglaházban John Osborne ott állt az anyja ágya
mellett Az id s hölgy vasárnap reggel megbetegedett, egy nappal azután, hogy
John megnyerte a Grand Prix-t. Sikerült orvost szereznie hétf n, de az orvos
tehetetlen volt, és másodszor már nem is jött el. A bejárón sem érkezett meg, és a
tudós igyekezett, hogy mindent megtegyen beteg anyja érdekében.
Az id s hölgy negyedóra múlva kinyitotta a szemét.
- John - mondta -, ugye ez az, amir l beszéltek, hogy be fog következni?
- Azt hiszem, mama - mondta John lágyan. - Velem is ez fog történni.
- Doktor Hamilton szerint is ez az? Nem emlékszem.
- Igen, azt mondta nekem, mama. Nem hiszem, hogy újra idejönne. Azt mondta,
hogy is kezdi megkapni.
Hosszan hallgattak.
- Mennyi id be telik, amíg meghalok, John?
- Nem tudom - mondta a fiú. - Lehet, hogy egy hét.
- Milyen abszurd - mondta az öreg hölgy. - Túlságosan hosszú.
Ismét lehunyta a szemét. John kivitte a lavórt a fürd szobába, kimosta, és
visszahozta a hálószobába. Az anyja ismét kinyitotta a szemét.
- Hol van Ming? - kérdezte.
- Kiengedtem a kertbe - felelte John. - Ki kellett mennie.
- Olyan borzasztóan sajnálom - töprengett az öreg hölgy- olyan rettenetesen
egyedül lesz nélkülünk.
- Egészen jól meglesz, mama - mondta a fiú, nem sok meggy déssel. Itt lesz az
összes többi kutya, játszhat velük.
Az anya témát váltott:
- Kezdem egészen jól érezni magamat, drágám. Menj csak, és tedd a dolgodat.
John habozott.
- Be kellene néznem a hivatalba - mondta. - Ebéd el tt visszajövök. Mit szeretnél
ebédre?
Az id s hölgy ismét becsukta a szemét.
- Van tej ?
- Van egy üveggel a fridzsiben - felelte John. - Megpróbálok még szerezni, bár
nem valami könny . Tegnap nem kaptam.
- Mingnek szüksége lenne rá - mondta az anya. - Jót tesz neki. Van a kamrában
három nyúlkonzerv. Nyiss fel egyet neki ebédre, a maradékot pedig tedd a
fridzsibe. Annyira szereti a nyulat. Az én ebédemmel pedig ne tör dj. Ha kedvem
támad, eszem egy csésze kukoricakását.
- Biztos vagy benne, hogy minden rendben lesz, ha elmegyek ? - kérdezte John.
- Biztos vagyok - felelte az anyja. Kitárta a karját. - Csókolj meg, miel tt elmész.
John megcsókolta a petyhüdt, öreg arcot, és az id s hölgy mosolyogva ereszkedett
vissza az ágyba.
A hivatalban nem volt senki, de az íróasztalán ott hevert a radioaktív fert zésr l
szóló napi jelentés, hozzákapcsolva a titkárn pár soros üzenete. Azt írta, nagyon
rosszul érzi magát, és talán nem is tud többé bejönni. Megköszönte, hogy mindig
olyan kedves volt hozzá, gratulált neki az autóverseny megnyeréséhez, és arról is
írt, mennyire élvezte a vele való munkát.
John félretette az üzenetet, és a jelentést kezdte olvasni. Arról szólt, hogy
Melbourne-ben körülbelül a lakosság ötven százaléka megbetegedett. A tasmániai
Hobartból hét esetet jelentettek, és hármat a New Zealand-i Christchurch-b l. A
jelentés, talán az utolsó, amit lát, sokkal rövidebb volt a szokottnál.
Átsétált az üres hivatali szobákon, itt-ott felvett egy-egy iratot, és beléjük
pillantott. Életének ez a korszaka most befejez dik, és talán nem is lesz több
korszaka. Nem maradt nagyon soká, mert aggódott az anyjáért. Ritka
tüneményként még mindig közleked tömött villamossal indult hazafelé. Vezet je
volt, de kalauza nem, jegyet már senki sem váltott. John mondott valamit a
vezet nek.
- Én bizony vezetni fogom ezt az átkozott villamost, amíg csak bele nem döglök -
mondta a vezet . - Akkor beviszem a kocsiszínbe, és hazamegyek. Mert tudja, én
ott lakom. Harminchét évig vezettem, akár esett, akár fújt, hát most nem fogom
abbahagyni.
Malvernben leszállt a villamosról, és elindult, hogy tejet szerezzen. Ez
reménytelen vállalkozás volt, mert a tejgazdaság a csecsem k számára tartotta
fenn a tejet. Üres kézzel tért haza az anyjához.
Beengedte a pincsit a házba, arra gondolva, hogy az anyja látni szeretné. Fölment
az emeletre, a hálószobába. A kutya ott ugrált el tte, a lépcs n.
Az anyja csukott szemmel, hanyatt feküdt, az ágy teljesen sima és szinte érintetlen
volt. John kicsit közelebb lépett, megérintette az anyja kezét: halott volt. Mellette
az éjjeliszekrényen egy pohár víz, egy ceruzával írott üzenet, és egy kis piros
doboz felnyitva. John nem tudta, hogy az anyjának is volt. Fölemelte a papírt, és
olvasni kezdte.
Drága Fiam,
nem tudom elviselni, hogy életed utolsó napjait elrontsam azzal, hogy velem kell
tör dnöd, hiszen már a magam számára is csak teher az élet. Ne gondoskodj
semmiféle temetésr l. Egyszer en csukd be az ajtót, és hagyj itt az ágyamon, a
saját szobámban, a saját tárgyaim között. így lesz rendjén minden.
Tedd, amit jónak látsz a kis Ming érdekében. Nagyon, nagyon sajnálom, de én
már nem tehetek érte semmit.
Nagyon boldog vagyok, hogy megnyerted a versenyt.
Legforróbb szeretettel anyád
Holmesék nyugtalanul aludtak kedd éjszaka. Két óra körül sírni kezdett a
csecsem , és szünet nélkül sírt hajnalig. A fiatal apa és anya alig aludt valamit.
Hét óra körül a csöppség hányni kezdett.
Kint hideg volt, és esett. A szürkületben nyúzottan néztek egymásra, k sem
érezték egészen jól magukat.
- Peter, ugye ez még nem az? - kérdezte Mary.
- Nem tudom - felelte a férfi. - De azt hiszem, az. Úgy látszik, mindenki
megkapja. Az asszony aggodalmasan tette a kezét a homlokára.
- Azt hittem, hogy mi itt kint, vidéken, megússzuk.
Peter tanácstalanul kérdezte:
- Ha felteszem a kannát, innál egy csésze teát?
Mary ismét odalépett a bölcs höz, és a csecsem re nézett, aki már elcsendesedett.
- Igyunk egy csésze teát? - kérdezte a férfi ismét.
Jólesne neki, gondolta Mary, majdnem egész éjszaka ébren volt. Mosolyt
er ltetett az arcára.
- Nagyon jólesne.
Peter kiment a konyhába, és föltette a kannát. Mary rettenetesen érezte magát,
most nem bánta volna, ha beteg. A csecsem egész éjjel ébren volt, persze, Peter
Jenniferért is aggódik. Most, hogy elfoglalta magát a konyhában, Mary csendben
kimehetett a fürd szobába, anélkül hogy a férje észrevette volna. Mary gyakran
volt beteg, de most Peter azt gondolhatja, hogy ez valami más, ett l biztosan
megijedne.
A konyhában áporodott szag terjengett, legalábbis Peter úgy érezte. Teletöltötte a
kannát, bekapcsolta, és némi megelégedéssel látta, hogy a jelz lámpa kigyulladt:
ez azt mutatta, hogy van áram. A napokban majd megsz nik az áramszolgáltatás
is, és akkor igazán bajba kerülnek.
A konyha elviselhetetlenül büdös volt. Peter kinyitotta az ablakot. Hirtelen melege
lett, aztán fázni kezdett, és akkor ráébredt, hogy beteg. Lopakodva a
fürd szobához ment, de az ajtó be volt zárva. Biztosan Mary van bent. Semmi
értelme megrémíteni, kiment a hátsó ajtón át az es be, és a garázs mögött, egy
félrees sarokban hányni kezdett.
Nem sok id t töltött ott. Amikor visszajött, fehér volt, remegett, de jobban érezte
magát. A teáskannában forrt a víz. Elkészítette a teát, két csészét tett a tálcára, és
bevitte a hálószobába. Mary ott állt a bölcs fölé hajolva.
- Itt a tea - mondta Peter.
Mary nem fordult meg, attól félve, hogy az arca elárulja.
- Köszönöm, öntsd ki, máris jövök - mondta. Úgy érezte, meg sem tudja érinteni a
teáscsészét, de Peternek biztosan jót fog tenni.
A férfi kiöntötte a teát a két csészébe, és leült az ágy sarkára. A meleg folyadék
mintha egy kicsit megnyugtatta volna a gyomrát.
- Gyere, drágám, idd meg te is - mondta hirtelen -, mert elh l.
Mary kicsit bizonytalanul közeledett, talán mégis sikerül meginnia. Ránézett
Peterre, és észrevette, hogy a házikabátja vizes.
- Peter, te megáztál! Kint jártál talán? - kérdezte. Peter ránézett a köntös
hajtókájára. Err l megfeledkezett.
- Ki kellett mennem - mondta.
- Minek?
Peter nem tudott tovább hazudni.
- Rosszul éreztem magam - mondta. - Nem hiszem, hogy valami különös.
- Ó, Peter, én is rosszul vagyok. Egy percig némán néztek egymásra.
- Talán a húsos lepények miatt, amit vacsorára ettünk - mondta Mary tompán. -
Nem vettél rajtuk észre semmit?
Peter a fejét rázta.
- Nekem ízlett. És Jennifer nem evett húsos lepényt.
- Peter! Azt hiszed, ez az? - kérdezte Mary. A férfi megfogta a kezét.
- Az, amit mindenki megkap - mondta. - Mi sem leszünk kivételek.
- Nem - mondta Mary elgondolkozva. - Nem. Azt hiszem, mi sem. - A férjére
nézett. - Ez a vég, ugye? Úgy értem, hogy most már egyre betegebbek leszünk,
amíg csak meg nem halunk.
- Azt hiszem, err l van szó - mondta Peter, és rámosolygott. - Még sohasem
történt meg velem, de állítólag ez történik.
Mary otthagyta Petert, és átment a hallon. Peter egy pillanatig habozott, aztán
követte. Ott találta a feleségét az ablak el tt, nézte a kertet, amelyet annyira
szeretett, és amely most szürke, télies, szélt l zilált volt.
- Annyira bánt, hogy nem vettük meg azt a kerti padot - szólalt meg Mary
váratlanul. - Olyan remekül nézne ki ott, a fal mellett.
- Megpróbálhatnék ma szerezni egyet - mondta Peter.
- De hiszen beteg vagy - fordult hozzá Mary.
- Majd meglátjuk, hogy érzem magam kés bb - mondta a férfi. - Jobb, ha az
ember csinál valamit, és nem ül itt, arra gondolva, hogy milyen nyomorult.
- Azt hiszem, jobban érzem magam - mosolygott Mary. - Nem akarsz reggelizni?
- Hát, nem tudom - mondta Peter. - Nem tudom, elég jól vagyok-e. Mi van
reggelire?
- Van három üveg tej - mondta az asszony. - Lehet még kapni?
- Talán. Elmegyek érte kocsival.
- Mit szólnál egy kis zabpehelyhez? Azt írták a zacskóra, hogy tele van glukózzal.
Az jót tesz, ha az ember beteg, ugye?
Peter bólintott.
- Azt hiszem, lezuhanyozok - mondta. - Talán segít valamit.
Lezuhanyozott, és amikor ismét kijött a hálószobából, Mary a konyhában
szorgoskodott a reggelivel. Peter legnagyobb csodálkozására az asszony egy kis
dalt dúdolgatott, amely arról szólt, hogy ki fényesítette ki a napot. Peter kiment a
konyhába.
- Milyen jó kedved van ! - jegyezte meg.
- Ezzel vigasztalom magam - mondta Mary, és odalépett Peterhez. A férfi akkor
vette észre, hogy a felesége sírt is egy kicsit éneklés közben. Átölelte, letörölte a
könnyeit, s tréfásan megfricskázta.
- Borzasztóan kétségbe voltam esve - csuklott el Mary hangja. - De most már túl
vagyok rajta.
Semmin sem vagyunk túl, gondolta Peter.
- Miért voltál kétségbeesve? - kérdezte halkan.
- Az emberek különböz id pontokban kapják meg - mondta Mary. - Legalábbis
azt mondják. Vannak, akik két héttel kés bb kapják meg, mint mások. Ha én
kapom meg el ször, el kellett volna hagyjalak téged és Jennifert, ha te, akkor
egyedül hagytál volna bennünket. Ez olyan borzasztó...
Mary könnyein át mosolyogva nézett fel Peterre.
- És most mindannyian egyszerre kaptuk meg, ugyanazon a napon. Hát nem
vagyunk szerencsések?
Péntek reggel Peter Holmes a kerti pad ürügyén behajtott kis kocsiján Melbourne-
be. Gyorsan ment, hiszen nem maradhatott hazulról túlságosan hosszú ideig távol.
Mindenáron beszélni akart John Osborne-nal. El ször a garázsban próbálkozott,
de az zárva volt, azután John hivatalába ment. Végül is a Pastoral Klubban talált
rá, a hálószobájában. Gyengének és betegnek látszott.
- John, nagyon sajnálom, hogy zavarlak. Hogy érzed magad? - kérdezte Peter.
- Megkaptam - mondta a tudós. - Már két napja. És t i ?
- Ezért akartalak látni - felelte Peter. - Az orvosunk meghalt, azt hiszem, de a
lényeg az, hogy már nem dolgozik. Nézd John, Mary és én, mindketten kedden
kezdtük rosszul érezni magunkat. Mary meglehet sen rosszul van, de tegnap,
csütörtökön én jobban lettem. Nem mondtam meg neki, de most olyan jól érzem
magam, mint hal a vízben, és átkozottul éhes vagyok. Idefelé jövet megálltam egy
bisztrónál, és megreggeliztem. Szalonnás rántottát ettem mindenféle körítéssel, és
még mindig éhes vagyok. Úgy érzem, meggyógyultam. Mondd, lehetséges ez?
A tudós a fejét rázta.
- Véglegesen nem. Egy kicsit jobban lehetsz, de azután újra kezd dik.
- Meddig tarthat az a kicsit?
- Talán tíz napig. Aztán újra megbetegszel. Nem hiszem, hogy van másodszori
javulás. Mondd, Mary nagyon rosszul van?
- Nincs valami jól. Hamar vissza kell mennem hozzá.
- Ágyban van, ugye? Peter tagadólag intett.
- Bejött velem ma reggel Falmouth-ba, molyirtót venni.
- Mit venni?
- Molyirtót. Naftalint, tudod. Erre volt szüksége - mondta tanácstalanul. - Elrakta
a ruháinkat, hogy ne essen bele a moly. Ezt a görcsei ellenére is meg akarta, és
meg is tudta tenni. - Rátért arra, amiért jött. - Nézd, John, értem, hogy egészséges
lehetek egy hétig vagy tíz napig, de tényleg nincs semmi esélyem arra, hogy
végleg meggyógyuljak ?
- Halvány reményed sincs, öreg fiú - mondta a tudós. - Ezt senki sem éli túl. Ez
mindenkit kisöpör.
- Hát ezt jó tudni - mondta Peter. - Nem akarok illúziókat táplálni. Mondd,
tehetnék érted valamit? Indulnom kell vissza Maryhez perceken belül.
A tudós a fejét ingatta.
- Már mindent elintéztem. Még egy-két dolog vár rám ma, és aztán, azt hiszem,
befejezem.
Peter tudta, hogy Johnnak kötelezettségei vannak otthon.
- Hogy van édesanyád?
- Meghalt - felelte a tudós kurtán. - Most itt lakom. Peter bólintott, de gondolatai
már Mary körül jártak.
- Mennem kell - mondta. - Minden jót, öregem. A tudós halványan elmosolyodott.
- Viszlát - felelte.
Amikor a tengerésztiszt elment, John felkelt az ágyból, és végigment a folyosón.
Fél órával kés bb jött vissza, sokkal rosszabb állapotban, undorodva saját testi
gyengeségét l. Bármi tennivalója van még, ma kell megtennie, mert holnap már
képtelen lesz rá.
Gondosan felöltözött, és lement a földszintre. Benézett a társalgóba. A
kandallóban égett a t z, és a nagybátyja ült ott egyedül, egy pohár sherry
társaságában. A bácsi felnézett, és üdvözölte:
- Jó reggelt, John. Hogy aludtál?
- Nagyon rosszul - felelte a tudós. - Elég rosszul vagyok. Az öregember
figyelmesen emelte fel pirospozsgás arcát.
- Szomorú, édes fiam, hogy ilyesmit kell hallanom. Úgy látszik, most mindenki
beteg. Képzeld, le kellett mennem a konyhába, hogy elkészítsem magamnak a
reggelimet. Hogyan történhetik meg ilyesmi egy klubban!
A bácsi három napja lakott itt, mióta meghalt a húga, aki Macedónban ellátta a
háztartását.
- Most végre bejött Collins, a portás. f z majd valami ebédet nekünk. Itt
ebédelsz? John Osborne tudta, hogy sehol sem fog ebédelni.
- Sajnálom, bácsi, ma lehetetlen. El kell mennem.
- Ó, milyen kár! Azt reméltem, hogy segítesz nekünk a portóiban. Az utolsó
ládánál tartunk, talán ötven üveg. Éppen kitartana.
- Hogyan érzed magad, bácsi?
- Soha jobban, fiam, soha jobban. Egy kicsit fáradt voltam tegnap este vacsora
után, de azt hiszem, a burgundi az oka. Igazán. A burgundit, úgy tudom, nem jó
keverni más borokkal. Franciaországban a régi id kben, ha burgundit ittunk,
pintes kancsóból vagy annak francia megfelel jéb l ittuk, és nem ittunk semmi
mást egész este. De én megittam egy jókora brandyt szódával meg egy kis jéggel,
és mire felmentem az emeletre, már egészen jól éreztem magam. Nem, én nagyon
jól aludtam.
A tudós azon töprengett, meddig tarthat az alkohol okozta immunitás a radioaktív
kórral szemben. Amennyire tudta, ezt a kérdést még nem vizsgálták meg, és most
már nem volt senki, aki tanulmányozhatná.
- Sajnálom, hogy nem maradhatok ebédre - mondta -, de talán este meglátogatlak.
- Itt leszek, fiam, itt leszek. Tegnap Tom Fotherington volt itt vacsorára, azt
mondta, ma reggel is bejön, de nem mutatkozott. Remélem, nem beteg.
John Osborne otthagyta a klubot, és gondolataiba merülve indult gyalogosan a
garázs felé. Sürg sen látnia kell a Ferrarit, oda kell mennie, aztán majd pihenhet.
Elhaladt a gyógyszertár nyitott ajtaja mellett, egy pillanatig habozott, aztán
bement. A teljesen elhagyott üzlet közepén, a padlón egy nyitott papírdoboz állott,
tele a kis piros dobozkákkal, és a pulton, a köhögéscsillapító szerek és az
ajakrúzsok között is ott tornyosult egy halom piros dobozocska. Egyet zsebre
vágott, és továbbment. Amikor a garázs tolóajtaját kinyitotta, a Ferrari ott állt vele
szemben, pontosan úgy, ahogyan otthagyta, indulásra készen. A Grand Prix-t
sértetlenül, egy karcolás nélkül futotta végig. Erre a vagyontárgyára volt a
legbüszkébb, különösen a verseny óta. Túlságosan betegnek érezte magát ahhoz,
hogy használja, és meglehet, soha többé nem fogja használni; de nem lehet olyan
beteg, hogy meg ne érintse, bele ne üljön, hogy ne foglalkozzon vele.
Fölakasztotta a dzsekijét a szögre, és nekilátott.
Mindenekel tt fel kellett emelnie az autót, téglákat kellett raknia az alváz alá,
hogy a kerekek ne érintsék a talajt. A súlyos emel beillesztése és m ködtetése,
no meg a téglacipelés megártott neki. A garázsban nem volt mosdó, de volt hátul
egy elhanyagolt udvar, tele a kiszuperált és ottfelejtett motorok fekete, olajos
roncsaival. Itt magához tért egy kicsit, aztán visszament a munkájához. Gyengébb
volt, mint valaha, de még határozottabban eltökélte, hogy aznap befejezi a
munkáját. Éppen mikor sikerült felemelnie a kerekeket, utolérte a következ
roham. Kinyitotta a szelepet, hogy kiszívja a vizet a h l, mikor ismét ki
kellett mennie az udvarba. Nem baj, most már könny dolga lesz. Levette a
csatlakozókat a telepr l, és megtisztította az érintkez ket. Aztán kiszedte mind a
hat gyertyát, megtöltötte a hengereket olajjal, és visszacsavarta a gyertyákat.
A kocsinak támaszkodva megpihent. Most már minden rendben lesz. Az újabb
görcsök miatt megint ki kellett mennie az udvarra. Amikor visszatért, már
alkonyodott. Már nem maradt semmi tennivalója a szeretett autó érdekében, de
azért ottmaradt mellette: nem szívesen vált meg t le, és attól is félt, hogy megint
rájön a hányás, miel tt eléri a klubot.
Utoljára ülhetett a volán mellé, utoljára kezelhette a sebességváltót. A sisakja és a
véd szemüvege ott volt az ülésen, fölvette a sisakot, a nyakába akasztotta a
szemüveget, aztán bemászott az ülésre, és leült a kormánykerék mögé.
Itt nagyon kényelmes volt, sokkal kényelmesebb, mint a klubban. A keze alatt
lev kormánykerék jó érzéssel töltötte el. A három kis óralap, amelyek ott
csoportosultak a kilométeróra körül, jóbarátai voltak. Ez a kocsi megnyerte
számára a versenyt, és ez volt életének csúcspontja. Miért akarna ezentúl bármit
is?
Kivette a piros dobozt a zsebéb l, kirázta bel le a tablettákat és ledobta az üres
dobozt maga mellé a földre. Semmi értelme folytatni, pontosan így kellett
történnie. A szájába vette a tablettákat, és er lködve lenyelte.
Kétszer kétezer meg még egyezer esztend nek el tte paradicsomi boldogságban
élt Po népe az földjén, Poka-Poka szigetén. Örök tavasz volt ott, örök napsütés.
A meleget szell k enyhítették, a szelet a nap szelídítette. Akkor még békesség és
szeretet honolt az Égi Családban is. Po, az istenek atyja nem élt még
engesztelhetetlen haragban húgával, a Széllel, kinek neve az atyák emlékezete
szerint Vaia. Együtt jöttek reggelente Poka-Poka meglátogatására, hol Teitua, Po
isten vér szerinti kedves fiának áldásos kormányzása volt a népek felett. Po tüzes
szekerén jött, és vele jött Vaia, karját karjába fonva, s körülötte röpködtek
gyermekei, a vidám szélistenkék. Teituának anyja maga volt a Föld, Po isten
legkedvesebb ágyasa. Eljött hozzá reggelente, és este távozott, és vele együtt ment
Vaia, ki éjszaka osztotta meg ágyát Póval. Nem volt még akkor irigység Po
kertjeiben, és nem volt féltékenység. És gonosz fondorlat és hamisság ismeretlen
volt az emberek és istenek között. Qaa, a földasszony várta Pót, és kivirágzott
szüntelen szerelemben, és keble megtelt b séges gyümölccsel. S a népek, kik
ölében laktak, édes tejét szüntelen ihatták, gyümölcsét szüntelen ízlelhették, és
kedvük szerint heverhettek vagy sétálhattak az árnyas ligetekben. Nem ismerték a
gondot és a verítéket, és szomorúságot sem éreztek. És míg Qaa és Po násza
tartott, a férfiak megosztották egymás közt az asszonyokat s az asszonyok a
férfiakat, és virággal borították egymást, és a szeretet nem múlott el közöttük.
De egyszer a boldogságnak vége szakadt. Történt, hogy Qaa szerelme a szokottnál
jobban megindította Pót, és leszállt szekerér l, és vele maradt éjszaka és nappal.
Ekkortól Vaia féltékenységet táplált szívében. Po pedig szigorú törvényt hozott,
miszerint n vér fivérnek nem lehet ágyasa és fivér n vérnek hasonlóképpen. Vaia
pedig Pónak húga volt, és t lük lettek az istenek, k pedig egymásból lettek. És
két fiuk volt: Maunu, a tengeristen és Borao, a szerelemisten, rz je a családi
békének. És volt egy leányuk, ezeknek édeshúga, Szata-teva, ki az éj sötétjében
fogant, és ezért az Éj leánya nevet kapta. Teitua pedig mindannyiuknak féltestvére
volt, mert Qaatól, a földanyától lett, és emberi alakban járt a földön.
És Szata-teva tiltott szerelemre gyulladt az féltestvére, Teitua iránt. Éjszaka
megkörnyékezte, és álmában b nre csábította. Mikor pedig Teitua ráébredt, mi
szörny séget cselekedett tudatának távollétében, zokogva borult a földre, és nem
merte a dolgot apjának elmondani. Azontúl pedig az éjszakát mindig ébren
töltötte. Szata-teva pedig eljött újra, és Teitua viaskodott vele. Összeszorította
ajkát, és nem engedte magát törvénytelenségre csábítani. „Apánk megtiltotta -
úgymond -, távozz hát t lem, istenn , ne kísérts!" És Szata-teva felindultan
távozott, büszkeségében megalázva. Mid n pedig elhagyta Teitua házát, fekete
fátyla fennakadt az ajtó szegletén. Ez lett árulója és oka szerencsétlenségének.
Mert reggelre kelvén jött Po szerelmeséhez és szerelmesének fiához, és
megismervén a fátylat, mindent átlátott, és éktelen haragra gerjedt. Szata-tevát
messze zte, a Halottak Földjére, hol nincsenek madarak, és nincsenek halak, és
virágok se nyílnak. Hol jégüveg a tenger, jégüveg a föld, és a hangok üresen
visszaszólnak. S mid n ezt tette Po leányával, kedves fia fölött mély
szomorúságba esett, amiért az gyáván elbújt el le szívének zavarával, s így n vére
nét titkolni segített, s ekként cinkosává lett. Harminc napig hajtotta Po párnáiba
fejét, és szekerét harminc napig nem látták.
Vaia pedig leányához pártolt, és lopva hozzá szökdösött, és alattomos terveket
forraltak Po megbosszulására és Teitua elrablására.
Ez id ben történt, hogy Pónak sok baja gy lt az istennépekkel, kik
felfuvalkodottságukban ellene lázadtak. Mid n pedig egy ízben Po leszállt
szekeréb l Qaa földasszonyhoz, és éjszaka és nappal vele maradt, ezek a
gazdátlan szekérb l Vaia és Szata-teva sugalmazására kilopták a Titkoktitkát, és
azt gondolták, most már mindent tudnak, mint Po, és t legy zhetik, és örök
életük lesz, mint Pónak, és uralkodásuk a világ felett.
És Po mélységesen elszomorodott, mert tudta, hogy a Titkoktitka könnyelm
kezekbe került. Az istennépek ott éltek, ahol az éjszaka születik, és Szata-teva
becsente szívükbe a rosszra való hajlamot.
És csakugyan, az istennépek sugárzó ostort fontak a Titkoktitkából, és azzal
korbácsolták Maunut, hogy ingereljék t. Maunut pedig apja láncon tartotta, mert
bár szelíd természet volt egyébként, s kiket szeretett, azokkal szerfölött gyöngéd,
de olykor hirtelen és váratlanul dühöng , s ilyenkor haragja vakon csapkodó és
egekig tör , ereje pedig akkora, hogy ha láncon nem lenne, talán a világot is
eltörölné.
És Po a kétségbeesésig jutott, látván veszni hatalmát, mely bölcs egyensúlyban
tartotta a világot. A Titkoktitka immár nem az kezében volt, és látnia kellett,
hogy nincs ereje a népek fölött. És akkor könnyek jelentek meg szemében, és
sírjába készült feküdni.
Ám az istennépek egymás közt marakodni kezdtek, mindenik magának akarta a
Titkoktitkát, hogy uralkodhasson a többiek felett. Sugárzó ostorral csaptak
egymásra, kapzsi irigység és g g hajtotta ket. Így lett szörny végük, egymást
felperzselvén és porrá változtatván. Akik pedig megmaradtak, tovább csapdostak
szerteszét maguk körül. Míg Maunu láncát elszakították. És akkor Maunu
tajtékozva rohant a világra, és vak dühében az istennépek maradékait mind
elnyelte. És elnyelte maradék városaikat, melyek addig égi fényben ragyogtak.
És ekkor Szata-teva hirtelen sötétséget borított a földre, hogy Maunu semmit se
lásson, és rjöngésében ne tudja, merre jár. És ekkor Vaia arra csalta a tajtékzó
Maunut, amerre Poka-Poka szigete volt, és ahol Qaa anya ölében Po népe
boldogságban élt, az fiának, Teituának áldásos kormányzása alatt. És Szata-teva
elküldte szolgáját, Rinaait hírviv bottal féltestvéréhez, Teituához, kinek az
álmában meg is jelent, mid n pedig felébredt, ajtaja elé szúrva találta a hírviv
botot. Maga köré gy jtötte hát az írástudókat és álomfejt ket, kik a botot
tüzetesen megvizsgálták, és azon jeleket találtak. És egy jel Maunu nyitott
tenyerén hajót mutatott. Mondták pedig tüstént Teituának, Po isten kedves fiának:
„Késedelem nélkül vedd számba hajóid, készítsd fel hosszú útra, er sítsd meg a
vendégfák kötelékeit, de vitorlákat fel ne vonj. És mindent hordj a hajóba, mi
szívednek kedves.
És gondod legyen, hogy végy minden fának gyümölcséb l és minden bokornak
virágából. És ne feledkezz meg az állatokról sem, mindegyikb l kett t végy fel
hajódra. És szilao-gyökér tejével kend be testednek minden részét. És mártsd bele
növényeidet, és ne sajnáld állataidtól sem. Por és korom fog szállani, és gyilkos
sebet éget az él világon, mert elszabadult a Titkoktitka, és szertebolyong a
mindenség felett. Ki pedig szilao-gyökér tejével magát bekeni, nem fog rajta égi
és földi t z."
És Teitua mindenben úgy tett, ahogyan az írástudók és álomfejt k mondották. S
mid n Szata-teva jött, hogy szurokfekete fátylával bevonja az eget, kihívóan
abban az id ben, mid n atyjának legfényesebb órája vagyon, s a föld felett
máskor legteljesebb hatalma, a napnak középs órájában, azért pedig akkor, hogy
tüntet en megmutassa erejét a magatehetetlennel szemben - mid n hát jött Szata-
teva, a hajók készen állottak, és a népek azokban helyet foglaltak.
És a szuroksötétben hangot lehetett hallani. Jött Vaia, és úgy fütyült, hogy akik
hallották, szívükre hosszú dermedés szállott és fülükre hosszú süketség. Láncánál
fogva vezette Maunut, ki irtózatos dühvel rontott Qaa anyára, és a vaksötétben
maga alá teperte t. És Poka-Poka szigete elt nt a vizek mélyén, és akik nem
szálltak hajóba, mind odavesztek és megfulladtak, az állatok és a fák elmerültek. S
hol árnyas ligetek álltak, most Maunu tombolt fékeveszett dühében, és kilencágú
tajtékzó ostora felhágott iszonyatos magasba, és borzalmas robajjal zúdult a
mélységbe alá. És Teitua komoran várta, hogy Maunu lesújt hajóira, s gyönge
fáját kett be töri. És kiáltott volna, hogy mindenki lapuljon a hajók fenekére, de
hangját elnyelte egek és vizek szörny harsogása. És volt hajó, mi kett be tört, és
voltak, kiket Maunu lerántott a hajókról, mint pelyhet, és soha többé nem látták
ket. És Teitua s könnyet hullatott értük, és arcát tenyerébe temetve siratta
édesanyját, kinek virágos ölén oly édes napokat töltött. Jól tudta, soha vissza nem
tér, aki elment. És tejét nem ihatja többé, és gyümölcsét nem ízlelheti.
És ekkor Maunu fölismerte testvérét, ki néki csak apáról volt az, de kiben
leginkább kedvét lelte minden atyafisága közül, szívébe gyöngéden bezárva t. És
hogy meglátta, megzavarodott, hol jár, és megrettent magától, és rossz sejtések
gyötörték. Minekutána pedig így megszelídült, hátát alája hajtotta gyöngéden
Teitua hajóinak, és karjaival oltalmazón körülvette azokat. Mid n pedig megtudta
Teituától Po legkedvesebb ágyasának, Qaa földasszonynak szomorú halálát, s
hogy volt tudatlan okozója, megtépte magát, és harminc napig nem sz nt
zokogása. És könnyeivel korom és hamu hullott, de sebet nem égethetett, mert
Teitua és népe szilao-gyökér szent tejével kenték be testüknek minden részét.
És Teitua és népe emlékeztek egy nagy földre, és oda akartak eljutni. De a földet
sehol se találták, és száraz helyre sehol se bukkantak. Már kétszer harminc napig
bolyongtak a tengeren, és Teitua nem tudta, hol járnak. S az asszonyok és
gyermekek félelmükben sírtak. És Teitua nem tudott szót mondani
vigasztalásukra, lehajtotta fejét, és hallgatott. Mid n pedig éhségük fel l
panaszkodtak, Teitua Maunuhoz fordult. De Maunu elhajtotta t lük a messze járó
halakat, mert azoknak testében szent t z égett, lévén küldetésük összegy jteni a
vizekr l a szertebolyongó Titkoktitkát. Annak miriád részeit, melyek mind
sugározták az Egészet. És Maunu s füveket gy jtött e helyett a hajók köré, és
eleven kását, rákokból és kagylókból, melyek egy helyben laknak, és ezzel
táplálta atyja fiát és népét.
Ezenközben pedig Vaia biztos irányba terelte a hajókat, az leányának, Szata-
tevának kívánsága szerint, ki fátylával takarta az utat. Mikor pedig megérkeztek
az birodalmába, hol jégüveg a föld és jégüveg a tenger, akkor fátylát elvonta az
egekr l, és Teitua a Dél csillagát fejük fölött látta fényleni. E jelb l tudta, hová
jutott, és kétségbeesésében Pót hívta, az atyját. Szata-teva pedig ölelte t, és
ágyába akarta édesgetni, és fehér zúzmarával terítette a földet, mely ízletes
eledelül szolgált, és állatok prémével takarta kedvesét, és elhalmozta b nös
csókjaival.
Mikor pedig meghallotta, hogy Teitua Pót hívja, mindkett jük közös atyját,
haragos nevetésre fakadt, mondván: „Po szeme ide nem ér, Po útja országomat
messze kerüli, Pónak itt nincs hatalma, és ereje máskülönben is alászállt. És hiába
is hívod t, meg nem hallhatja hangod, és meg nem találhat téged."
És Teitua így sem engedett apáról való n vérének, Szata-tevának, elfordulván
le.
És Szata-teva ekkor nagy haragra gerjedt, és szörny ínséget bocsátott az
fivérének, Teituának népére, közéjük küldve a halálos Dermedést s a kegyetlen
Éhséget. És Teituának népe akkor igen megfogyatkozott.
Po pedig ezenközben mindent felkutatott, keresve keresvén az kedves fiát,
Teituát, és szemeit telesírta könnyel, hogy nem találta sem anyját, sem t.
S hogy neki magának ereje nem volt bejárni az egész világot, Boraót küldte el
távoli zugokba, hátha hírt szerezne. Borao pedig, ki a szívnek nagy tudója, és
ismeri a vérnek útjait, egyenesen Szata-teva birodalmába ment, hol nincsenek
halak, és nincsenek madarak, és virágok se nyílnak, s a hangok üresen
visszaszólnak, és jégüveg a tenger és jégüveg a föld. És ott megtalálta Teituát. És
Teitua elpanaszolta szörny rabságát és népének nyomorúságát, és kezeit-lábait
mutatta, melyek Szata-teva bilincseiben zsibbadoztak. Borao isten pedig így
szólott: „Bár b nöd soha le nem vezekelheted, mit atyád s ellenem elkövettél, de
szomorú miattad, és keresve keres. Vágjátok hát le asszonyaitok haját,
selyemszálából fonjatok hosszú, er s kötelet; mikor pedig oly hosszú lesz, hogy
vége az eget eléri, megszabadultok rabságtokból."
És úgy tettek, ahogyan Boaro isten megparancsolta. Mikor pedig az asszonyok
vágni kezdték hajukat, és kurta lett az díszük, miként a gyönge bárányé, Szata-
teva ereje rajtuk úgy kezdett sorvadozni, és Teitua bilincsei kettéváltak és
lehulltak. Borao pedig sietve vitte apjának az örömhírt, ki a Titkoktitkát újra
összegy jtvén fekete ládába, régi erejét visszanyerte. És akkor érte ment sietve
kedves fiának, Teituának, ki Qaatól. a földasszonytól lett.
És mid n Teitua megpillantotta atyját a tenger fölött, ujjongva leborult imádni t.
Po pedig közel jött egészen, és melegével megsimogatta fiát.
S akkor a hajból font kötélnek egyik végét Po tüzes szekeréhez csomózták, másik
vége a hajókat fogta selyemhurokra.
Miel tt azonban távoztak volna, Szata-teva lakomát készített, és megvendégelte
Teituát és az népét színlelt kedvességgel. És valamennyien jóíz en ettek Szata-
teva ételéb l, és nem tudták, hogy magukhoz vették a rosszra való hajlamot.
Szata-teva pedig titokban elégedetten nevetett, mert ekképp, mi övé volt, mégse
adta olcsón, és kudarcát viselni tudta, bosszúját így betöltvén.
Tízszer és még kétszer harminc napig vezette Po az legkedvesebb fiát, Teituát és
az népét a végtelen tengeren át. Maunu jókedv en vitte karjai közt a hajókat, és
táplálta ket. És Po elkergette Vaiát a maga közeléb l, ki leányával, Szata-tevával
fondorlatos módon ellene tört, és csak apró gyermekeit, a szélistenkéket t rte meg
maga körül.
Mid n leszállt az este, és Pónak dolga akadt más országaiban, tüzes szekerér l
leoldotta a selyemkötelet, és Észak csillagához kötözte, kit l reggel megint átvette
azt. És így haladtak hosszú-hosszú útjukon, mely b velkedett kalandban, vidám és
szomorú eseményekben. És ha nem is tudták, merre járnak, mert a Föld
egyensúlyából kizökkent, és képe megváltozott, nyugodtan bízták magukat nappal
Po szekerére, éjjel pedig Észak csillagára. (némely Írástudók Po papjai közül azt
állítják, hogy Teituát nem az Észak csillaga vezette, hanem a Méhes csillag, és
hogy Észak csillaga útjukon sokáig nem is látszott)
Egy napon pedig fehér madarak szálltak a hajók fölé, és nemsokára Teitua
halvány csíkot pillantott meg a tengeren, és virágok illatát hozta a szél. Attól
kezdve pedig még harminc napig hajózott Teitua és az népe a partok mentén
(Bár egyeseken úrrá lett a rosszra való hajlam, mit Szata-teva beléjük oltott, és
engedetlenségükben megtagadták Pót, és elhagyták Teituát, partra szállván, mert
türelmük is elhagyta ket. Ezeknek utódai pedig lettek azok a népek, melyek a
Nagy Föld széleit lakják, és Szata-tevának díszes templomokban áldoznak) míg
egy helyen arany viz öblöt találtak árnyas szigetekkel. Po akkor megállott az
égen, és ekként mutatott alá az öbölre, Teituához intézve szavait: ,,Itt lesz
országodnak új felvirágzása. Nem oly b séges és boldog, mint volt a régi, hiszen
Qaa anya nincs többé, ki eml in tápláljon, magadnak kell gondoskodnod húsról és
gyümölcsr l és korsóidba italról és mindazokról, mik életednek illatát adják. De
nincs kellemesebb hely ez id szerint a földön, vond hát be vitorláid, és építs
otthont a szigeteken. És építs várost azon, mely legközelebb esik a Nagy Földhöz,
és vedd körül magas fallal, mert fekete ládában rád bízom a Titkoktitkát, fiaim
közül legérdemesebbre, hogy rizd meg nékem azt minden tolvajoktól. De
óvakodj attól, hogy valaha megismerni kívánd, mert halandó vagy, és halállal
bánod."
Teitua pedig leborult atyja el tt, és örömkönnyet hullatott, és népét Po-arának
nevezte, mely annyit tesz: Pótól vezetett. Mindenekel tt pedig templomot emelt
atyja imádására a sziklaszigeten, mely el tt hajói horgonyoztak. És a templom
fehér maianból épült, mely legfinomabb agyag a földön, keményebb a sziklánál,
síkosabb a halak pikkelyénél, és a gyémántnál szikrázóbb. És alapja minden
oldalról kétszer kett ször kett száz, talpától a tetejéig pedig éppen száz és kétszer
tíz híján száz nut tesz ki (azaz alapja olyan négyzet, melynek minden oldala 800
nu, magassága pedig mint lépcs s piramisnak 180 nu. 1 nu - kb. másfél méter,
Rinaai hírviv botjának hossza, melyet Po templomában ereklyeként riznek)
csúcsa Po kertjének els lépcsejéig ér fel. És csúcsán gömb látható bíborszín
aranyból, melynek sugarai messzire terítik oltalmazó szárnyukat a szigetek fölé.
És Teitua abban a gömbben helyezte el a Titkoktitkának fekete ládáját. Ezután
pedig papokat rendelt, kik rizzék, maga pedig népe élén felépítene Po-tee
városát a falakkal, hol a poarák népe sokasodván és az összes szigeteket
benépesítvén azóta is békességben él, a törvények szerint, Teitua származékainak
kormányzása alatt, kiket potiváknak, Po fiainak mondanak.
A nappaliban énekelni kezdett a beszél óra: Tik-tak. tik-tak, hét óra, ébredjetek
szép szóra! - mintha attól félne, hogy senki sem ébred. A ház üresen állt a
reggelben. Az óra tiktakolt, és újra meg újra ismételte a szavakat a nagy
ürességnek. A negyed nyolcat veri, készen áll a reggeli...
A konyhában a t zhely sziszegett és sóhajtozott, és forró belsejéb l kitálalt nyolc
szelet tökéletesen barna pirítós kenyeret, nyolc tükörtojást, tizenhat szelet
szalonnát, két, kávét és két pohár hideg tejet.
- Ma 2026. augusztus 4-e van - mondta egy másik hang a konyha mennyezetér l -
Allendale városában, Kaliforniában. - Háromszor ismételte a dátumot, hogy meg
lehessen jegyezni. - Ma van Mr. Featherstone születésnapja és Tilita házassági
évfordulója. Esedékes a biztosítás, a víz-, a gáz- és a villanyszámla.
Valahol a falban relék kattantak, memóriaegységek futottak elektromos szemek
el tt.
Tik-tak. tik-tak, nyolc óra, figyeljetek a szóra, mindenkinek járjon lába,
munkahelyre, iskolába, tik-tak, tik-tak, nyolc óra...
De nem csapódtak az ajtók, a sz nyegek nem nyelték el gumisarkok puha lépteit.
Kint esett az es . Az id mondó doboz a küls ajtón nyugodtan énekelte: Es , es
el nem állt, eserny kell és kabát... És az es visszhangosan kopogott az üres
házon.
Kint harang kondult a garázsban, a garázsajtó felemelkedett, és feltárta a várakozó
kocsit. Hosszú várakozás után az ajtó ismét becsukódott.
Fél kilencre a tükörtojás összezsugorodott, és a pirítós kenyér olyan lett, mint a
. Egy alumínium kar egy kagylóba söpörte az egészet, forró víz zúdult rá,
lemosta egy fémgaraton, ott felaprózódott és lefolyt a távoli tengerbe vezet
csatornába. A piszkos tányérok forró mosogatókagylóba süllyedtek, és ragyogó
szárazon kerültek megint el .
Negyed tíz, takaríts... énekelte az óra.
A fal rejtett rekeszeib l kis robotegerek surrantak el . A szobákban hemzsegtek a
csupa gumi és fém takarító állatkák. S koppanásokkal végigpásztázták a
székeket, átgyúrták a sz nyegek minden szálát, felszívták a rejtett port, azután
mint titokzatos megszállók, elt ntek rekeszeikben, rózsaszín elektromos szemük
kialudt. A ház tiszta volt.
Tíz óra! A Nap kibújt az es mögül. A ház egyedül állt a csupa rom és hamu
városban. Ez volt az egyetlen ép ház. Éjszaka a romváros mérföldekre látszó
radioaktív sugárzást bocsátott ki.
Negyed tizenegy A kerti locsolók arany szök kutakat lövelltek, szétszórt
csillogással töltötték meg az enyhe délel tti leveg t. A víz lemosta az
ablaktáblákat, és lefutott az elszenesedett nyugati oldalon, melyr l a fehér festék
egyenletesen leégett. A ház nyugati fala, néhány foltocskát kivéve, teljesen fekete
volt. Egyik folt pázsitot nyíró férfi árnyképe volt. A másik, mint egy fénykép,
asszonyt ábrázol, amint lehajlik virágot szedni. Valamivel távolabb, mint egyetlen
titáni pillanatban fára égetett képek, egy kisfiú, ahogy a leveg be ugrik, fölötte
magasabban a feldobott labda képe, szemben vele meg egy leányka akarja
felemelt kézzel elkapni a labdát - amely soha többé nem esett földre.
Az öt festékfolt - a férfi, az asszony, a gyerekek és a labda - megmaradt. A többi
vékonyan elszenesedett.
A locsolók enyhén permetez es je megtöltötte a kertet lehulló fénnyel.
Mindeddig meg rizte békéjét a ház. Gondosan megkérdezte: - Ki az? Mi a jelszó?
- és mivel a magányos rókáktól és síró macskáktól nem kapott választ, becsukta
ablakait, lehúzta red nyeit, és vénlányos szemérmességgel és gépesített
paranoiával védte magát.
A ház tulajdonképpen minden hangra megrezzent. Ha veréb súrolta az ablakot, a
red ny lecsapódott. A madár megrettenve elrepült. Nem, még egy madár sem
érinthette a házat!
A ház valóságos oltár volt, tízezer nagy és kicsi karbantartó és takarító
szolgálattev vel és kórussal. De az istenek elhagyták, és a vallásos szertartás
értelmetlenül, haszontalanul folytatódott.
Déli tizenkett .
Az elüls verandán egy reszket kutya sírt fel.
A küls ajtó felismerte a kutya hangját és kinyílt. A valaha nagy és er s, de most
csontig lesoványodott és sebekkel borított kutya beoldalgott, és végigfutott a
házon, sáros lábnyomokat hagyva maga után. Mögötte haragos egerek cikáztak,
haragosak, mert sarat kell felszedniük és haragosak a zavarásért.
Mert egy levéltörmeléket sem hordhatott be a szél az ajtó alatt, hogy a falburkolat
ki ne táruljon, kibocsátva a gyors rézegereket, kik az ellenséges port, hajszálat
vagy papírdarabkát megragadták miniat r acél állkapcsukkal, rekeszeikbe
rohantak vele, és a pincébe vezet csövekbe dobták, hogy eljusson az egyik sötét
sarokban gonosz Baálként guggoló hamvasztókemence sziszeg gyomrába.
A kutya felszaladt a lépcs n, hisztérikusan vakkantott minden ajtónál, míg végül
rájött, mint a ház is, hogy csak a csend hallgat odabent.
A leveg be szimatolt, és kaparni kezdte a konyhaajtót.
Az ajtó mögött a t zhely fánkot készített, és megtöltötte a házat a sütés dús
illatával és az áfonyalekvár szagával.
A kutyának habzott a szája, az ajtó felé hasalt, szimatolt, szeme t zben égett.
Vadul forgott körbe-körbe, farkát harapta, veszettül pörgött, és kiadta páráját. Egy
óráig feküdt a nappali szobában.
Két óra - énekelte a hang.
Végül finom szimattal megérezve a bomlást, zümmögve kirajzott az egerek
regimentje, megannyi szürke falevél az elektromos szélben. Negyed három. A
kutya elt nt.
A pincében a hamvasztókemence hirtelen felizzott, és szikraes repült ki a
kéményen.
Két óra harmincöt. Bridzsasztalok hajlottak ki a kerti lak falából. Játékkártyák
hullottak a posztóra színes zuhatagban. Martinik jelentek meg egy tölgyfa
asztalkán, és tojás-salátás szendvicsek. Zene szólt.
De az asztalok csendesek, a kártyák érintetlenek maradtak.
Négy órakor az asztalok, mint nagy lepkék, összecsukódtak, és visszahúzódtak a
fal borításába. Fél öt.
Kivilágosodtak a gyerekszoba falai.
Állatalakok jelentek meg rajtuk, sárga zsiráfok, kék oroszlánok, rózsaszín
antilopok, lila párducok a kristályos anyagban tündökölve. Az üvegfalak színt és
fantáziát sugároztak. Rejtett filmek futottak jól olajozott tárcsákon, és a falak
életre keltek. De a gyermekszoba padlója olyan volt, mint a friss, zöldell mez .
Alumínium szöcskék és vastücskök futkároztak rajta, és a csendes, meleg
leveg ben finom szövés piros pillangók röpködtek az állati lábnyomok er s
szagában. Olyan hang töltötte be a leveg t, mint egy nagy, sárga, szalmából fonott
méhkas zümmögése, és egy rejtett fújtatóból oroszlánok lusta dorombolása
hallatszott. És okapilábak dobogása hangzott fel, és friss es kopogása a
dzsungelben, és különös állatok patái ropogtak a nyár melegét l száraz füveken.
Most sok-sok mérföld távolságban h ségt l repedezett növényzetet és végtelen,
forró eget mutattak a falak. Az állatok tüskés szakadékokba és vízmosások
mélyére húzódtak. Mesedélután volt a gyermekeknek. Öt óra. A fürd kád megtelt
tiszta, meleg vízzel.
Hat, hét, nyolc óra. A vacsoraasztalok varázslatosan m ködtek, és a
dolgozószobában egy kattanás hallatszott. És a kandallóval szemben, melyben
most melegen fellobogott a t z, egy fémállványon ég szivar bukkant el , fél
hüvelyk puha, szürke hamuval, füstölögve, várakozva.
Kilenc óra. Az ágyak rejtett áramkörrel melegedni kezdtek, mert az éjszakák
vösek voltak erre.
Kilenc óra öt perc. Egy hang szólalt meg a dolgozószoba mennyezetér l:
- Mrs. McClellan, melyik verset óhajtja hallani ma este? A ház hallgatott.
Végül a hang újra megszólalt:
- Minthogy nincs különösebb kívánsága, kiválasztok egy verset találomra. - Halk
zene kísérte a hangot. - Sara Teasdale. Úgy emlékszem, kedves költ je..
Megmaradtak a katedrálisok
de nem volt aki megcsodálja ket
és nem volt aki misét mondjon bennük
és nem volt aki elmenjen a misére
2. Család
3. Társadalom
4. Példázat Rómáról
5. A tervez knek