Kiss Ottó

Szövetek
tartalom

impresszum

Minden úgy történik, ahogy

meg van írva - olvasom.
A tárcsás ember

A tárcsás embert nem ismertük, de sokszor láttuk, ha az állomás környékén

őgyelegtünk, olykor naphosszat is, gyerekek, mert a tárcsás ember mindig ott
volt, a fekete, pöfékelő vonatok környékén, hogy a tárcsájával, amit mi
palacsintasütőnek hívtunk, s nevettünk is ezen jó nagyokat, a lányok meg
vihogtak, hogy palacsintasütő, szóval, a tárcsás ember mindig ott volt, hogy a
tárcsájával irányítson az állomáson és környékén mindent, a vonatokat, az
utasokat, s minket, gyerekeket is, hogy tünés innen, mert megsütlek
benneteket ebédre, így szerette irányítani a tárcsás ember a gyerekeket, de mi
nem hallgattunk rá, ellentétben az utasokkal és a vonatokkal, illetve a
masinisztával, ahogyan mi neveztük a vonatvezetőt, s persze nevettünk ezen,
a lányok meg vihogtak, tehát ellentétben az utasokkal és a vonatokkal, mi
nem hallgattunk rá meg a tárcsájára, ott őgyelegtünk az állomás környékén,
ha néha elfutottunk is, hogy ne legyen belőlünk ebéd vacsorára, mert lassan
sültünk volna, mint a felnőttek a pokolban, ott maradtunk hát, az utasok pedig
fel- és leszálltak, a vonatok utasostul és masinisztástul mentek és jöttek, mi
maradtunk, kitartóan, a tárcsás ember pedig, ha éppen nem irányított se utast,
se vonatot, se gyereket, akkor bent ült az irodában, mert a tárcsás embernek
nem csak tárcsája, de irodája is volt, ahová egy tükör, egy megrepedt tükör
segítségével lehetett belátni, ült és olvasott, egy vastag fekete könyvet,
amiből néha felnézett, az ég felé, mintha onnan várna valakit vagy valamit,
talán egy égi mozdonyt, de az soha nem jött, így a tárcsás ember nem sokáig
nézett fölfelé, rövid idő múltán bólogatni kezdett, mint aki éppen megértett
valamit, aztán meg tovább olvasott, s ahogyan mi, gyerekek, ő sem utazott
sem ide, sem oda, csak irányított és várt valamire vagy valakire, és minket
elkergetett olykor, néha akkor is, ha meglátott a tükörben, a megrepedt
tükörben, ahol mi is láttuk őt, s ő is látott minket, ám volt egy-egy nap,
amikor nem eredt utánunk a palacsintasütővel, pedig tudtuk, hogy észrevett,
nem eredt utánunk, csak felpillantott a nagy fekete könyvből, de nem az ég
felé emelte tekintetét, hanem ránk nézett, a megrepedt tükörben, amelyben mi
is láttuk őt, és olyankor a tekintetünk találkozott, az övé és a mienk,
gyerekeké, és mi nem mozdultunk, és ő sem mozdult, de aztán mégis
bólogatni kezdett, és utána mindig folytatta az olvasást, ám mi tovább néztük
az arcát, ami olyan volt akkor, mint a mienk, ahogy láttuk őt és magunkat is,
olyan volt akkor, mint egy megrepedt tükör.
Egy megrepedt tükör

Egy megrepedt tükör állt Lisa szobájában a komód fölött, nagy tükör, nagy
repedéssel, a szobában, ami korábban szeneskamra volt, kicsi szeneskamra
lakássá átalakítva, nyári szállás, mondta Lisa, és elpirult, a nyakánál pirult el,
ilyet azelőtt még sosem láttam, hogy valaki a nyakánál piruljon el, de azelőtt
még ilyen szobát sem, nyári szállás, ismételte, amikor leültünk, háromszor
négy méter, de megvagyunk, mondta Lisa, és a tükörbe nézett, ami uralta a
szobát, nem is lehetett nem látszani benne, akkor én is a tükörbe néztem, és
láttam, piros vagyok, a nyakamnál vagyok piros, ahol azelőtt sohasem, de
valahogy ez nem zavart, s tudtam, Lisát sem zavarja, sőt, ezzel sok minden
megoldódni látszott, mintha megtaláltuk volna a közös hangot, vagy inkább a
közös színt, mert hang az nem volt ekkor, bár a csend egyáltalán nem volt
zavaró, én mégis szólni akartam, de Lisa megelőzött, azt mondta, cssst,
mamóka alszik, mutatott az ágy végében egy fekete kendővel letakart
kupacra, mert a tükrön kívül ágy is volt a szobában, azon ültünk, s azon aludt
mamóka is, cssst, mondta Lisa, mamóka alszik, akkor értettem meg, hogy a
fekete kendővel letakart kupac a mamóka, már évek óta alszik, mondta Lisa
halkan, és azt is mondta, hogy hideg lesz télire, és ekkor melegen nézett, és
mintha bizakodna valamiben, én meg zavart lettem, erre ő is zavart lett, és
hosszú csend következett, csak mamóka szuszogását lehetett hallani, aztán
kevéssel később azt, hogy az udvarban a szomszédasszony veszekszik a
férjével, hogy már megint részeg vagy, mint a disznó, s pofonok
hallatszottak, aztán megint csend lett, nagy csend, de ezzel a csenddel együtt
sötét is jött, szinte egyik percről a másikra besötétedett, és a sötéttel együtt
súlyos, ugyanakkor érzékelhetetlen és megnevezhetetlen valami is bekúszott
a szobába, és ez a valami lassan kezdett ránk telepedni, kívül és belül, Lisára
és rám is, de akkor, mielőtt még ellephetett volna minket ez a valami, Lisa
egyszerre könnyed lett, menjünk világgá, mondta váratlanul és hangosan, s
mintha mamókát elfelejtette volna, felugrott az ágyról, menjünk világgá, van
még legalább hét liter benzinem, mondta, s röviddel ezután öntöttük is a
részeges szomszéd Trabantjába a benzint, a Trabantba, ami már legalább
olyan régen aludt az udvaron kiszáradva, mint mamóka a fekete kendő alatt,
de felébredt, mint ahogy mamóka is felébredt a falu szélén, amikor egy
döccenőn mentünk át, nézd, fiam, milyen szép építkezés, mondta mamóka, ez
a jövő, mutatott kifelé a kocsi ablakán, milyen szép építkezés, ismételte,
amikor épp a temető mellett mentünk el, világgá, Lisa, mamóka, én és a
legalább hét liter benzin.
Hét liter benzin

Legalább hét liter benzinnel öntözték meg a nevelőotthont, hogy leégjen,

mert egyébként nehezen gyulladt volna meg, óriási épület volt, minimum hét
liter benzint öntött szét a folyosókon és a rombuszokkal meg egyéb mértani
alakzatokkal összefirkált falakon a két állami gondozott diák, akik annak
előtte, mielőtt felgyújtották volna, megpróbáltak megszökni onnan, a szökés
sikerült is, ám visszahozták őket, pedig napokig rejtőztek a nevelőotthon
mellett lévő általános iskola padlásán, nem mentek messzebbre, mert úgy
gondolták, közvetlenül a nevelőotthon mellett nem keresik őket, ott várják ki
hát az intenzív kutatómunka végét, ami nem tarthat tovább egy-két hétnél, s
csak aztán indulnak neki a világnak, de korán lebuktak, mert amikor a
harmadik napon elfogyott a konzerv, amit a menzáról hoztak, hetekig
gyűjtögették, akkor a volt szobatársak, akik tudtak a szökésről, élelmet vittek
a két diáknak az iskola padlására, de azzal nem számoltak sem ők, sem a
szököttek, hogy alattuk, a tantermek egyikében csend lesz, nagy csend, mert
éppen dolgozatot ír az osztály, s ebben a csendben hallani lehet a léptek
tompa puffanásait, azt, hogy a padláson van valaki, s ezt a tompa
puffanásokkal szabdalt dolgozatírós csendet meg is törte egy eminens diák,
aki azonban éppen akkor nem készült fel eléggé, így hát jól jött volna neki,
ha a dolgozatot másnapra halasztja a tanár, valaki van a padláson, mondta
tehát jó hangosan a diák, aki aznapra nem készült fel eléggé, a mondatra
többen felkapták a fejüket, köztük a tanár is, aki éppen rejtvényt fejtett,
legalább hét szempár tapadt hát egyszerre a léptektől imbolygó csillárra, s
húsz perccel az elhangzott mondat után a közeli kisvárosból, a járási
központból géppisztollyal felszerelt rendőrök jöttek bekeríteni az iskola
épületét, többen közülük tüzelőállásban helyezkedtek el, egyikük pedig
megafonon többször felszólította a két tizenhárom éves gyereket, hogy adják
meg magukat, mert akkor nem esik bántódásuk, és tényleg úgy lett, a
megafonos rendőr igazat mondott, a szökötteknek nem esett bántódása, ezt
jól látta az a közel kétszáz gyerek, akik a nagyszünet miatt épp az udvaron
voltak, az udvaron, ahol a géppisztolyos rendőrök megbilincselve kísérték
keresztül a két állami gondozott diákot a nevelőotthon épülete felé, az
udvaron, ahol csendben volt az a majdnem kétszáz gyerek, akiket máskor
sehogyan sem lehetett fegyelmezni, kiabáltak és verekedtek egymással,
ahogyan ez már a másnapi nagyszünetben is történt, minden visszaállt hát a
megszokott rendbe, a tanár másnap megíratta a dolgozatot, ami az eminens
tanulónak ötösre sikerült, a gyengébbeknek meg gyengébbre, a szökött állami
gondozottak visszakerültek a nevelőotthonba, nem esett bántódásuk, ahogyan
azt a megafonos rendőr megígérte, és ahogyan azt a közel kétszáz gyerek
látta is, ment minden rendben, egészen addig, míg harmadnapra a
nevelőotthon lángba nem borult.
A világ rendje

Nem borult fel a világ rendje, mondta Höhn Tóni, és kézfejét végighúzta
izzadt homlokán, ettől aztán a homloka is teljesen kormos lett, a homloka is,
ugyanis az arca már fekete volt a koromtól meg a füsttől, de nemcsak az övé,
az enyém meg a Nenádov gyereké is, mert volt korom meg füst bőven, s
mindez néhány perc alatt, azután, hogy körülbelül negyven méterre
megközelítettük a tanyát, és Höhn Tóni egy laza mozdulattal elpöccintette a
csikket, hogy na, nézzük meg, mi is van odabent, a csikk még parázslott, így
a térdig érő száraz fű egy pillanat alatt lángba borult, és a tűz olyan gyorsan
terjedt, hogy a helyzet felmérése helyett csak lestünk egymásra, na jó, mondta
aztán Höhn Tóni, és elképesztő gyorsasággal tépni kezdte a füvet a tűz előtt,
hogy ne terjedjen tovább a tanya felé, de az a sáv, amit Höhn kitépett,
keskenynek bizonyult, a lángoló fűszálak áthajoltak rajta, a szél miatt, ami
ugyan alig fújt, de egy pillanatra sem engedett, enyhe volt, ám kitartó, mint
aki mögött egy Isten áll, vagy legalábbis olyan valaki, aki biztos a dolgában
és ezért nem siet, ám mi, a széllel ellentétben, siettünk, dolgoztunk mind a
hárman keményen, de egy-két perc is elég volt, hogy rájöjjünk,
erőfeszítésünk reménytelen, a tanya menthetetlenül leég, és javítóba
kerülünk, vagy ülünk néhány hónapot, lehet, hogy éveket, de akkor, ahogy
hátráltunk, megláttuk a tanya előtt a téglarakást, amit csak nyolc-tíz méterrel
kellett arrébb raknunk, hogy a tűz ne terjedjen tovább, láncba álltunk hát,
Höhn Tóni, akinek tűzügyben volt már némi tapasztalata, hiszen a
nevelőotthon leégésekor ő mentette ki a legtöbb srácot a lángoló épületből, a
Nenádov gyerek meg én, akik meg téglaügyben voltunk járatosak, mivel a
falu téglagyárában töltöttünk néhány nyarat mint a segédmunkások
segédmunkásai, láncba álltunk hát, és a többmázsás rakást percek alatt
átpakoltuk, mint egy erődítmény, úgy állt ott a téglafal félkörívben a tanya
előtt röviddel azután, hogy Höhn Tóni elpöccintette a csikket, mi meg a
téglák mögött álltunk izzadtan és kormosan, de elégedetten is, hiszen nem
borult fel a világ rendje, amint azt Höhn Tóni ki is mondta később, röviddel
azelőtt, hogy kézfejét végighúzta izzadt homlokán, amitől aztán a homloka is
teljesen kormos lett, akár az arca, aztán én is megtöröltem a homlokomat,
erre Höhn Tóni nevetni kezdett, azt mondta, olyan vagyok, mint egy
cigánygyerek, röhögött, de hamar abbahagyta, rágyújtott, felnézett az égre,
eső lesz, mondta, igen, olyanok vagyunk, mint a cigánygyerekek, motyogta
ekkor a Nenádov gyerek, de csak az orrá alá, mint aki magában beszél, aztán
köhögni kezdett, legalább lemossa az Isten rólunk ezt a szart, folytatta Höhn
Tóni az előbbi gondolatát, akkor megdördült az ég, na, szaladjunk, mondta
Höhn, és elpöccintette félig szívott cigarettáját, kis bű-nért kis bün-te-tés,
lihegte mellettünk a Nenádov gyerek, szaladtunk, szaladtunk, de nem úsztuk
meg, elkapott a hirtelen megeredt jégeső.
Megered a jégeső

Hirtelen megeredt a jégeső, behúzódtunk hát a téglagyár irodaépületének

ereszcsatornája alá, aztán még beljebb merészkedtünk, mert az eresz alatt is
elért a jég, be egészen az irodába, ami egyben ebédlőként is szolgált, s akkor
sem jöttünk onnan elő, amikor már jég nem esett, csak eső, de az
rettenetesen, mintha egy óriási zuhanyrózsából ömlene, ferde
zuhanyrózsából, ugyanis a nagy szél miatt körülbelül negyvenöt fokos
szögben esett, hullámokban, erősen, aztán még erősebben, bevonalkázva a
kukoricást, a téglagyár melletti keskeny aszfaltút túloldalán, az egész olyan
volt, mintha egy nagy akvarellfestő összecsapkodta volna vízben úszó
ecsetjével a kész alkotást, tönkreteszi a búzát, mondta az egyik
műszakvezető, az ablakból is látható kukoricatáblán túl ugyanis óriási
búzatáblák voltak, jól tudtuk ezt mindannyian, akik ott voltunk az irodában,
műszakvezetők, segédmunkások, és mi, gyerekek, a segédmunkások
segédmunkásai, akik nyaranta kaptunk a téglagyárban munkát, sok munkát
kevés pihenővel, tízesével raktuk nyolc órán át az égetésre váró téglákat,
amelyek sokkal nehezebbek, mint a kész téglák, de legalább nem horzsolták
össze a kezünket, mint a már kiégetettek állandó rakosgatása az asszonyokét,
akiknek a kezén megszámlálhatatlanul sok seb volt, és iszonyú hőségben
dolgoztak az égetőkemencék mellett, igaz, mi meg olykor enyhe napszúrást
kaptunk műszak végére, mert nekünk, ellentétben az asszonyokkal, nem
fedett helyen, a tűző napon kellett dolgoznunk, érthető volt hát a napszúrás,
és érthető volt az az elégedettség, amit a jégeső miatt éreztünk, jár nekünk ez
a kis pihenő, gondoltuk, és persze az asszonyoknak is jár, akik nem jöttek be
velünk akkor az irodába, a kemencéknél maradtak, fedett helyen, ott, ahová
néha mi is mentünk a műszak végén, hogy meglessük őket, amint téglaporos
testükről ledobálják a könnyű nyári ruhát és meztelenül megmártóznak az
égető melletti tóban, ettől mindig szédültünk egy kicsit, de sokkal jobb volt,
mint a napszúrás, tönkreteszi a búzát, mondta az egyik műszakvezető, erre
még azok is kinéztek az ablakon, akik eddig nem figyelték az esőt, néhány
ember ráhümmögött a megállapításra, a másik műszakvezető meg kántálni
kezdte, hogy Rigamoped drágakincs, jóhavan, de jobbhanincs, ugyanis az
esőfüggöny mögött feltűnt egy motorkerékpáros alak, aki a széllel, s így az
esővel szemben haladt, ezért a fejét lehajtotta, csak a lába mellett futó
útszegélyt figyelte, hogy le ne térjen az aszfaltról, mert akkor menthetetlenül
elmerül a sárban, vagy az árokban köt ki, aki árok szélén akar hálni, Riga
mopeddel kell annak járni, tromfolt a másik műszakvezető a kántálásra, de
szinte még ki sem mondta a rímet, amikor a motorossal szemben megjelent
egy, az aratásból a hirtelen megeredt eső miatt hazafelé tartó kombájn, és
ahogy a két jármű közeledett egymáshoz, úgy lett egyre nagyobb csend az
irodában, a Höhn gyerek, mondta valaki bele ebbe a nagy csendbe, és
tényleg, az esőfüggöny mögött is ki lehetett venni Höhn Tóni zöld motorját,
ahogy közeledik a kombájn felé, ami röviddel ezután megállt, ám a keskeny
aszfaltúton nem volt módja kitérni az ütközés elől, nem kerülhette el, hogy a
motoros néhány másodperc múlva beléhajtson, a rendválasztó, mondta valaki
az irodában, amikor a Riga vezetőjének lehajtott fejét szétloccsantotta a
kombájn elején lévő hegyes fémkúp, a rendválasztó, ismételte az egyik
műszakvezető, és mint később kiderült, igazuk volt, a rendválasztó, a hegyes
fémkúp volt az, amivel a nagy akvarellfestő örökre kitörölte a világból egyik
alkotását.
Elkészült az alkotás

Elkészült az alkotás, mondta Lisa az ebédnél, de csak mintha mellékesen,

miközben elém tolta a salátástálat, tudtam, ez a kép nagyon fontos neki, nem
is kritizáltam a salátát, hetek óta dolgozott az akvarellen, néha érdeklődtem,
hogy mikor lesz kész, ám olyankor mindig azt válaszolta, majd szól, de addig
nem lehet megnézni, és nehogy megpróbáljak belesni a műterembe, ami
valamikor szeneskamra volt, aztán Lisa otthona, később pedig, amikor már
együtt laktunk a szeneskamra melletti épületben mint albérlők, műterem lett,
nehogy megpróbáljak oda belesni, mondta, mert végigkerget az udvaron a
nyújtófával, ezt mondta mindig, ha a műterem nagy ablaka környékén
ólálkodtam, amit közösen csináltattunk Lisával, hogy legyen fény a festéshez,
végigkergetlek az udvaron a nyújtófával, mondta Lisa, és mosolygott,
később, ahogy teltek a hetek, már csak felemelt mutatóujjával emlékeztetett a
nyújtófás mondatra, de a mosoly megmaradt, az olyankor mindig ott volt az
arcán, és sokszor máskor is, de akkor, az ebédnél, csak az emléke volt meg
annak a mosolynak, az sem benne, hanem bennem, Lisa aznap ugyan
könnyednek akart tűnni, de nem sikerült neki, és ezt ő is tudta, elkészült az
alkotás, mondta az ebédnél, mintha csak mellékesen, de piros volt a nyakánál
és tördelte a kezét az asztal alatt, úgy tettem, mintha nem venném észre,
aztán, amikor kinyitotta előttem a műterem lelakatolt ajtaját, és látta,
figyelmes arccal nézem a képet, szemlélődöm, megnyugodott kissé, na,
mondta néhány perc múlva, mintegy biztatásként, hogy nyilatkozzam végre,
akkor lassan ránéztem, és láttam a szája szegletén azt a bizonytalan valamit,
amiből olykor sírás, olykor mosoly lesz, Lisa szája most az utóbbihoz
közelített, ismét a képre néztem hát, jó, mondtam aztán megfontoltan, csak
mintha, tettem hozzá, mintha, kérdezte Lisa, mintha, ismételtem
bizonytalanul, mintha a szeme kissé, folytattam, a szeme, mondta erre Lisa
határozottan, és kiment a műteremből, egyenesen a konyhába, ekkor már
tudtam, baj lesz, és nem is tévedtem, mert futva jött vissza, kezében a
nyújtófával, amit úgy tartott, mintha a meghosszabbított mutatóujja lenne, az,
amivel korábban többször figyelmeztetett, futva jött vissza a konyhából, a
szeme, kiabálta felém elnyújtva a kérdést, Lisa ugyanis tájképet festett, a
szeme, kiabáltam én is, és futottam előle, ő meg utánam, nyújtófástul, először
egy Trabant körül kergetett, aztán át az udvaron, a kerten, a kert alatti
kukoricás mellett, futottunk egy ugyanolyan ősz eleji tájban, mint amit ő
pingált heteken keresztül az akvarellpapírra, futottunk, futottunk, Lisa egyre
közelebb volt, de csak akkor ért utol, amikor kiértünk abból az őszi képből,
csak akkor, amikor nagy pelyhekben hullni kezdett ránk a hó.
Hull a hó

Hull a hó Stanci bácsi kalapjára, ami a fején van, Stanci bácsi meg a kapuban
áll és szivarozik, kertes házuk kapujában, ahogy általában, akkor, amikor épp
nincs az állomás melletti restiben, a Zöld Szemaforban, ahol képes egyetlen
féldeci mellett pöfékelni álló nap, ahogy Stanci néni szokta mondani nekünk,
gyerekeknek, ha Stanci bácsit keressük, mert hogy éppen nincs mit
csinálnunk, vagy hirtelen meg akarunk tudni valami nagyon fontosat az
életről, ugyanis Stanci bácsi mindent tud az életről, és ezt velünk,
gyerekekkel, meg is osztja, sokszor nem is kell megkérni, magától mondja,
legjobban azt szereti mesélni, amikor fiatal korában a török gyerekkel
birkózott, és egy szép fogással legyőzte őt, a török gyereket, egy szép
fogással, amit Stanci bácsi többször meg is mutatott, ha addig valamelyikünk
hajlandó volt tartani a szivart, máskülönben Stanci bácsi bolgár és nyolcvan
éves is elmúlt, Stanci néni pedig legalább húsz évvel fiatalabb, és ő szerb, de
nem szivarozik, mint Stanci bácsi, viszont nagyon remeg a keze és a feje, ez a
remegés negyvennégy tele óta van így a Stanci néniben, mesélte egyszer
Stanci bácsi, azóta, mióta egy eltévedt orosz, román, német vagy magyar
golyó eltalálta a Stanci bácsi meg a Stanci néni kislányát, aki éppen a
szilvafán volt, ugyanis felmászott kedvenc helyére, hogy lássa, honnan
jönnek a lövések, nem sokkal azután, hogy eltemették, mesélte tovább a
történetet Stanci bácsi, Stanci néni az összes aranyláncát, de még az
aranygyűrűjét is odaadta a szerb templom kupolájának felújítására, de nem
ezért szuszog a templom, mondta Stanci bácsi, ugyanis a falu szerb temploma
olykor, általában holdvilágos nyári estéken szuszogó hangot ad, mintha
asztmás lenne, nem tudni, honnan jön a szuszogás, nem lehet kideríteni, mert
aki hallja, nagyon megijed, és nemhogy közelebb menne, de máskor is
elkerüli a templomot, csak az biztos, hogy a hang fentről jön, de nem az
égből, talán a kupolából, senki sem tudja, pontosan honnan, még Stanci bácsi
sem, pedig ő mindent tud, azt is megmondta akkor nekünk, gyerekeknek,
hogy nem az aranyláncok, de még csak nem is az aranygyűrű miatt van a
szuszogás, hanem azért, mert amikor végre rátették a templomra az új
kupolát, az egyik munkás lezuhant a harminc méteres magasságból, de csak a
teste esett le, a lelke fennmaradt az égben, vagy legalábbis a kupolában, ezért
van hát a szuszogás, a lélek miatt, ezt az orvos is megállapította, mondta
Stanci bácsi, be is írta a könyvébe, hogy a munkás, amikor leért, már halott
volt, pedig az orvosok nem tudnak semmit az életről, tette hozzá akkor Stanci
bácsi, őt is eltiltották a szivartól, mert nincs annyi eszük, és Stanci néninek
sincs, mondta Stanci bácsi, hogy tudják, ha ő elhagyná a szivart, akkor őt
meg elhagyná az élet, ezért hát nem mond le a szivarról, de még a Zöld
Szemaforról sem, mert ott sok mindent lehet hallani, és csak ott, mert mióta
Stanci néni eladta a tévét, a restin kívül máshonnan nem tudni meg semmit,
pedig a tévé, az jó volt, mondta Stanci bácsi, behozta a világot a szobába, és
mi helyeseltünk akkor erősen, hátha megint lesz tévéje Stanci bácsinak meg
Stanci néninek, mert az utcában csak egyetlen családnak maradt készüléke,
de oda minket, gyerekeket, nem engedtek be, pedig nagyon szerettük volna,
Stanci bácsiéknál azelőtt sok filmet láttunk, igazi háborús filmeket, bár ők
ezeket nem nagyon kedvelték, Stanci néni általában az első lövés után a
konyhába ment, mosogatni, és Stanci bácsi is mindig felállt olyankor, szivart
vett elő az asztalfiókból, hogy kimenjen a kapuba rágyújtani, hosszú szivart,
olyat, ami órákig égett, de legalább addig, amíg vége nem lett a filmnek.
Vége a filmnek

Vége lett a filmnek, ezért elmentünk Kondás Margit udvarába kockát dobni,
nagy volt a tét, mert akinek kijön a három hatos, az megkaphatja Vesta Verát,
persze ő erről még nem tud, a Vesta Vera, aki egyébként már nyolcadikos, és
nem szűz, a Nenádov gyerek azt mondja, csak úgy elmúlt neki, Höhn Tóni
röhög ezen, szerinte Vesta Vera lefeküdt egy fiúval, azért van az egész, és a
Vesta Vera véres is lett akkor, mint a járdalap, mondja Höhn, a járdalap
tényleg véres, mert Kondás Margit, akinek az udvarában vagyunk, Höhn
Tóni, a Nenádov gyerek meg én, általában ezen vágja a tyúkot a vasárnapi
ebédhez, de ez minket nem zavar, és a kockákat sem zavarja, de még Kondás
Margitot sem, aki éppen egyetlen disznaját eteti a hátsó udvari ólban, Kondás
Margit nem fél a disznótól, mert legalább száztíz kiló, csakúgy, mint a
disznó, és egyébként is tegeződnek, pontosabban csak ő tegezi a disznót,
amúgy Kondás Margit egyedül él, és korábban több évig nem múlt el
negyven esztendős, legalábbis mindig annyinak mondta magát, ha évei
számát firtatta valaki, azelőtt ezen nevettünk, akkor Kondás Margit
megkergetett minket mind a száztíz kilójával, és azt kiabálta végig az
utcában, hogy elvetemült haramiák, néha nyitva felejtette az ólajtót, akkor a
disznó is kiszaladt utánunk a ház elé, erre a Kondás Margit elájult, ez
egyébként is szokása volt, hátrafelé ájult el, és hirtelen, mintha nekiszaladt
volna egy törhetetlen üvegfalnak, amikor hanyatt esett, nagyot csattant a
földön, de ez csak a kisebb baj volt, a nagyobb az, hogy Kondás Margit
egyedül nem tudott felállni az ájulásból, ezért Erzsi néni, a szomszéd, aki
ugyan vékony asszony volt, de ha igazán nekifeszült, Kondás Margitot ülő
helyzetig fel tudta erőltetni az ájulásból, mindig segítségére sietett Kondás
Margitnak, egészen addig, míg egy napon meg nem haragudott rá, ugyanis
Margitot egy szál piros pöttyös otthonkában találta az ura szobájában, amint
Margit épp táncot lejt, erotikusat, igaz, Erzsi néni ura egykedvűen figyelte a
hokedliről Kondás Margit táncát, s ezt Erzsi néni látta is, amikor váratlanul
belépett a helyiségbe, ezért bocsátott meg az urának, tudniillik, hogy olyan
egykedvű volt, de Kondás Margitra megharagudott, sokáig nem beszéltek
egymással, a történtekről meg sem Erzsi néni, sem az ura, sem Kondás
Margit nem mondott semmit senkinek, persze az utca asszonyai előtt nem
maradhatott titokban, hogy nem beszél egymással a két szomszéd, a dolgot
Margit árulta el, de nem csak ő volt az oka, hogy kiderült, az történt ugyanis,
hogy amikor néhány héttel az eset után szalmából jó nagy tüzet raktunk
Kondás Margit háza előtt, Höhn Tóni, a Nenádov gyerek meg én, akkor
Margit, abban a pillanatban, amikor meglátta a rettenetes lángokat,
kijelentette, hogy rögtön elájul, erre a szomszédasszony, nem az Erzsi néni,
hanem a másik szomszéd, aki az ablakban könyökölve nézte végig az
eseményeket, azt mondta, hogy ne ájulj el, Margit, mert én nem foglak
felnyomni, de Margit nem hallgatott rá, elájult, hátrafelé, és nagyot csattant,
erre a szomszédasszony azt javasolta nekünk, gyerekeknek, az ablakból, hogy
hívjuk ki az Erzsi nénit, az majd felnyomja a Margitot, de ekkor Margit ijedt
szemekkel felnézett, hogy csak azt ne, az Erzsivel nem beszél, és visszaájult,
hát így derült ki, hogy valami nincs rendben Erzsi néni és Margit között, és
ezután nemsokára az is, hogy ennek mi az oka, de ehhez egy újabb tüzet
kellett raknunk Kondás Margit háza előtt, olyat, ami nem csak világít, de
melegít is, egy kisebb tüzet, olyat, hogy köré ülhessünk, gyerekek, és köré
ülhessenek a haragos szomszédok is, s csak úgy mellékesen megbeszéljék,
hogy mi is történt pontosan, s hogy az, ami történt, miért is történt, és Kondás
Margit azután hirtelen elmúlt negyven esztendős, legalábbis az Erzsi néninek
akkor ezt mondta, az Erzsi néni meg még idősebb lett, bár ő korábban
megöregedett, már néhány héttel a beszélgetés előtt, pontosan akkor, amikor
Margitot egy szál piros pöttyös otthonkában találta az ura szobájában, már
akkor megöregedett, amint azt a tűznél tudomására is hozta Kondás
Margitnak, megöregedett, annyira, hogy talán ha minden erejét összeszedi,
akkor sem tudja már Margitot az ájulásból felnyomni, ezért hát, vagy talán
nem is ezért, Kondás Margit többé nem ájult el, és minket sem kergetett meg
azután soha, sőt, beengedett az udvarába, ahogy azon a késő délutánon is,
amikor kockát dobtunk, hogy eldöntsük, kié legyen a Vesta Vera, mert Vesta
Vera szép lány volt, nyolcadikos, és ha hinni lehet Höhn Tóninak meg a
Nenádov gyereknek, és miért ne lehetne, már nem volt szűz, vagy csak úgy
elmúlt neki, vagy már valakivel lefeküdt.
Lefeküdni a fűre

Lefeküdni a fűre, ez járt Vesta Vera fejében, lefeküdni a fűre, ruhástól a

csillagos ég alá dőlni, hanyatt, ahogy meleg nyári estéken tették még néhány
évvel ezelőtt is, két bátyja meg ő, na és Cézár, a kutya, s ritkán az apjuk is
engedett az unszolásnak, s melléjük feküdt, hogy mindenféle dolgokról
beszéljen, a földről és az égről, a végtelenről és a végesről, a csillagokról és a
bolygókról, a véletlenről és a törvényszerűről, a rendről és a szabadságról, az
volna jó, gondolta Vesta Vera, lefeküdni a fűre, de ezt most több okból sem
lehetett, ezért, miután magára zárta szobája ajtaját, az ágyra dőlt, már két éve
külön helyiségben aludt éjszakánként, alig hogy elmúlt tizenkét esztendős,
nem hált többé két bátyjával egy szobában, az apja három őszön, télen és
tavaszon dolgozott, hogy leválasszon neki egy külön szobát a takarmányos
kamrából, ami a ház és a disznóól között volt, a szoba jól sikerült, egyetlen
szépséghibája volt csak, hogy az ablak, amit Vera apja vágott a falon, az ólra
nézett, mert a szomszéd udvarára nem nyílhatott, csak tavaly derült ki, hogy
az apja fölöslegesen dolgozott, hiszen a két fiú az előző év őszén elkerült
otthonról, a nagyobbik megnősült, a kisebbik meg a közeli kisváros, a járási
központ gimnáziumába iratkozott és az ottani kollégium lakója lett, de Vera
nem költözött be a megüresedett szobába, mert megszerette ezt a helyiséget,
ez az övé volt, csak az övé, ide bármikor visszavonulhatott, ahogy most is,
bár most nem tudott ki elől visszavonulni, az apja még nem érkezett haza,
pedig éjfél is elmúlt, Vera az ágyra dőlt hát, az ablakot zárva hagyta, mert
néhány órával azelőtt a falura nagy jégeső zúdult, ami lehűtötte a levegőt, az
ágyban még figyelt, várta az apját, aki hajnalban a határba ment a
kombájnnal, s aki máskor este tíz előtt otthon van, de most, a jégeső miatt
nemhogy tízkor, már jóval korábban meg kellett volna jönnie, Vera nem
tudta, miért nem ért még haza, ahogy azt sem, hogy az apja volt az első, aki
visszaindult a faluba, a téesz géptelepe felé, és hogy éppen ezért az apja
kombájnja volt az, illetve az elején lévő hegyes fémkúp, a rendválasztó, ami
felnyársalta azt a motoros fiút, aki a keskeny úton szembejött vele, Vera apja
látta a közeledő motorost, megállt, ám az továbbra is teljes gázzal jött felé,
pedig Vera apja folyamatosan dudált, valószínű, a Riga vezetője nem hallotta
a kürtöt, mert nagy zajt csapott alatta a motor, és nem is látta a kombájnt,
hiszen az eső miatt lehajtotta a fejét, az egész néhány másodperc alatt történt,
Vera apja nem tehetett mást, utána is csak annyit, hogy a közeli téglagyár
irodájából telefonált a helyi rendőrőrsre, ahonnan aztán autó jött a helyszínre,
és mentő is érkezett a járási központból, de nem volt rá szükség, mert a fiú
azonnal meghalt, ahogy azt Vera apja jegyzőkönyvbe is mondta, a rendőrök a
fiú személyazonosságára csak a zsebében talált névre szóló ebédjegyből
tudtak következtetni, ugyanis a fejéből nem maradt szinte semmi, az
agyveleje szétkenődött a rendválasztón, az ebédjegy tanúsága szerint a fiút
Delásnak hívták, de a motor tulajdonosa nem ő volt, hanem bizonyos Höhn
Antal, aki előző nap jelentette be a helyi őrsön Riga típusú robogójának
eltűnését, a rendőrök okkal feltételezték tehát, hogy a Delás gyerek
eltulajdonította a Höhn gyerek motorját, a mentőorvos megállapította az
elhalálozás tényét, a rendőrök fotókat készítettek és méréseket végeztek,
aztán Vesta Vera apját bevitték az őrsre, ahol többször megismételte
vallomását, míg végre, éjfél után valamivel, elengedték, gyalog indult haza, s
amikor a házuk közelébe ért, egy kivilágítatlan lánctalpas munkagépet látott,
egy óriási markolókotrót, ami a ház felé tartott, Vesta Vera apja, bár nem
sietett, valamivel előbb ért a kapuhoz, röviddel azelőtt, hogy a munkagép
orral az épület felé fordult, a vezetője pedig kihajolva a fülkéből azt ordította
Vera apjának, hogy megdöglesz a lányoddal együtt, te rohadt szemét, a
munkagép vezetője ezt többször elismételte, olyan rettenetes hangerővel,
hogy Vesta Vera apja a gép erős motorzaja és az utca összes kutyájának
ugatása ellenére is jól hallotta a mondatot, te rohadt szemét, ordította ismét a
munkagép vezetője, akire Vera apja a sötétben is ráismert, megdöglesz a
lányoddal együtt, kiabálta a Delás gyerek apja, és rögtön ezután, felkapcsolva
a gép lámpáit elindult a vaskapu felé, arra sem figyelt, hogy Vesta Vera apja
a lánctalpas előtt fekszik a füvön, lábbal a gép orra irányában, hanyatt,
nyugodt arccal és nyitott szemmel, mintha csak a felhős, csillagtalan eget
kémlelné.
Kémleltük az eget

Kémleltük az eget erősen, Lisa és én, már legalább öt perce néztük, de nem
akart lehullani egyetlen csillag sem, pedig augusztus volt, s az augusztus a
csillaghullások ideje, meg a szerelemé, ahogy Lisa mondta akkor, de rögtön
azután, hogy ezt kimondta, az ég helyett a szememet kezdte kémlelni, hogy
mit látott benne, nem tudom, de én az övében a Holdat, ugyanis telihold volt
azon az estén, nemcsak augusztus és szerelem, telihold, Lisa mondta is
később, amikor szeretkezés után hanyatt dőltünk a szénaboglyában, s újra az
eget néztük, a csillagokat, mondta is, hogy olyan könnyűnek érzi a testét,
mintha lebegne, mintha a szénaboglya lenne a Hold, s azon feküdnénk most
puhán, s hogy a végtelen, az valami ilyen lehet, nem holmi elvont fogalom, és
azt is mondta, hogy a Holdon kéne élni, csak ketten, ő és én, azt csinálni,
amit akarunk, mondjuk szerelmeskedni egész nap, mert az jó, persze ő mást
is csinálna, képeket festene, tájképeket, mindig szeretett volna tájképeket
festeni, persze tudja, hogy nehéz, tette hozzá, a Holdon minden könnyebb,
tanultuk fizikából, mondtam, erre Lisa nevetni kezdett és lebirkózott, egészen
belebirkózott a boglyába, de mielőtt teljesen betakart volna minket a széna,
én egy szép fogással felülre kerültem, és aztán újra szeretkezni kezdtünk,
nagyon lassan és finoman, de nem sokáig tartott az egész, szinte azonnal
abbahagytuk, mert motorzúgást hallottunk, motorzúgást, ami egyre
hangosabb lett, valaki jön, mondta Lisa, és egy mozdulattal behúzta a ruhákat
a szénaboglya rejtekébe, azután megfordultunk, hogy lássuk a földutat,
amelyiken a robogó közeledik, fel is fedeztük a motorost, felénk tartott, ám ő
nem láthatott minket, mert Lisát és engem eltakart a széna, Rózsa rendőr,
súgtam Lisa fülébe, és magamhoz szorítottam őt, a szíve erősen vert, szinte
átütöttek az egyre gyorsuló dobbanások a testén, olyan volt, mintha két
szívem lenne, Rózsa rendőr megállt, körülbelül ott, ahol a kerékpárt hagytuk,
egy ideig még berregett alatta a segédmotor, azután, ahogy levette a gázkarról
a kezét, hogy előszedjen egy noteszt és egy tintaceruzát a zsebéből, a motor
lefulladt, Rózsa rendőr, aki tulajdonképpen csak segédrendőr volt, s civilben
teljesített szolgálatot, sokáig szemlélődött a nyeregből, majd megnyálazta a
tintaceruzát, leszállt a motorról, s eltűnt abból a sávból, amit láttunk,
valószínű, a kerékpárhoz ment, én tudtam, hogy megismeri a biciklit, mert
sokszor megállított a faluban, hogy tüzetesen átvizsgálja a járművet, s mindig
talált is valami hiányosságot, amit legközelebbi találkozásunkig általában
sikerült pótolnom, Rózsa rendőr értékelte is az igyekezetemet, volt egy
időszak, amikor már nem is büntetett, csak figyelmeztetett, hogy nincs kupak
a csengőn, így az nem tölti be a funkcióját, nem cseng, csak berreg, vagy
hogy a macskaszem el van repedve, ki látott már ilyet, de ennek az
időszaknak, amikor Rózsa rendőr csak figyelmeztetett, hamar vége lett,
ugyanis egy alkalommal nagyon megharagudott rám, pedig csak azt tettem,
amit javasolt korábban, amikor egyszer leintett, mert észrevette, hogy a
kereszteződésben nem jeleztem a karommal, határozott mozdulattal kell
lendíteni a kézfejet balra vagy jobbra, amerre fordulni kívánunk, magyarázta
akkor nekem Rózsa rendőr, mert azzal próbáltam védekezni, hogy biztosan
jeleztem én, csak talán nem elég egyértelműen, határozott mozdulattal kell
lendíteni, ez járt a fejemben később is, amikor az a bizonyos affér történt,
amelyik után Rózsa rendőr nagyon megharagudott rám, pedig minden
addiginál határozottabb mozdulattal lendítettem a bal kezem, jóval a
kereszteződés előtt, ugyanis hallottam, mögöttem berreg Rózsa rendőr
motorja, lendítettem hát, de vesztemre Rózsa rendőr pont akkor akart elém
kerülni, s így éppen orrba találtam az öklömmel, jó erős lendítés volt, Rózsa
rendőr orrának a vére eleredt, hogy ő lendített-e vagy sem, azt nem tudom,
mert hátra nem néztem, ahogy erre aztán nagyon határozottan fel is hívta a
figyelmem, tudniillik, hogy mielőtt jelzünk, hátrapillantunk, nem jön-e valaki
mögöttünk, aki éppen előzni kíván minket, bólogattam én, hogy ezután úgy
lesz, de láttam, ez neki nem elég, nagyon megorrolt rám, ettől kezdve ismét
büntetni kezdett minden apróságért, jól tudtam hát, hogy most is tüzetesen
átnézi a kerékpárt, a hiányosságokat bejegyzi a noteszba, hogy később,
amikor majd találkozunk, büntethessen, amikor majd találkozunk, hiszen
egyebek mellett most én is hiányoztam a járműről, bár nem hiszem, hogy ezt
Rózsa rendőr zokon vette volna, de valószínű, feltette magában a kérdést,
vajon én hol vagyok, ezt megerősíteni látszott, hogy amikor, dolga
végeztével, ismét feltűnt a látómezőnkben, erősen vakarta a fejét a
tintaceruzával, de szerencsére a szénaboglya nem jutott eszébe, vagy ha
eszébe jutott is, nem kezdte feldúlni egyiket sem, ugyanis rengeteg boglya
volt kétoldalt az út mentén, úgy húsz-harminc méterenként egy, egészen a
faluig, Rózsa rendőr nem kutatott, helyette a robogó beindításával
próbálkozott, s miután, a negyedik kísérletre, sikerült berúgnia a motort,
folytatta útját, Lisa és én azonban már nem folytattuk azt, amit
félbehagytunk, hiszen Rózsa rendőr megjelenésével másfajta izgalom vett
rajtunk erőt, s ezzel együtt feszültség is költözött a szénaboglyába, feszültség,
ami Rózsa rendőr távozásával sem akart múlni, hogy miért volt a feszültség,
nem tudom, bár nem is merült fel bennem akkor a kérdés, tudniillik, hogy
van-e olyan passzus a törvényben, ami tiltaná egy tizenhárom éves lány és
egy tizennégy éves fiú szerelmeskedését egy faluvégi szénaboglyában, s
valószínű, Lisa sem erre gondolt, amikor a fülembe súgta, hogy a Holdon
nem csak a festés, az élet is könnyebb, de Lisa próbálkozása sikertelen
maradt, nem tudtunk már visszatalálni a korábbi hangulathoz, ezért hát
öltözni kezdtünk, én felvettem az inget és a nadrágot, s mire Lisa belebújt a
könnyű nyári szövetruhába, már ismét az eget lestem, nézd, mondtam,
hullócsillag, és felfelé mutattam, de mire Lisa odanézett, már eltűnt, ám a
következő pillanatban egy másik jött, egy másik hullócsillag, amit már mind
a ketten láttunk, s aztán egy harmadik, s még egy, Lisa rám mosolygott, a
korábbi, a Rózsa rendőr megjelenése előtti könnyedséggel, az nem
hullócsillag, mondta, hanem meteor, tanulták fizikából, tette hozzá, s már én
is mosolyogtam, még akkor is, amikor a biciklire ültem, s szóltam neki, hogy
jöjjön, Lisa el is indult, de néhány pillanatra visszafordult a boglya felé, itt
hagytál valamit, kérdeztem, ám Lisa nem válaszolt, csak akkor, amikor már
mind a ketten fenn ültünk, ő a vázon, én a nyeregben, amikor átkaroltam,
megfogva a kormányt, csak akkor válaszolt, a szüzességem, mondta
jelentőségteljesen, de nem volt szomorú, ellenkezőleg, mosolygott, azt én is,
mondtam, és megkérdeztem, merre menjünk, ugyanis két út is vezetett a
faluba, arra, mondta Lisa határozottan, és a szénaboglyákkal szegélyezett
földút sávjára mutatott, arra az útra, amelyik végében, úgy látszott, ott fénylik
a telihold.
Fénylik a telihold

Fénylik a telihold, látjátok, mondta Stanci bácsi, és akármire is tanítanak

benneteket abban az iskolában, magyarázta, az mind kismiska ehhez a
látványhoz képest, persze nem rossz, hogy van az a tudomány, csak az a baj,
hogy rosszakaratú emberek is vannak, mint mondjuk a törökök, vagy az
amerikaiak, a törökök még hagyján, tanított minket, gyerekeket, Stanci bácsi,
de az amerikaiak azzal a nagy tudományukkal legalább annyit ártottak, mint
amennyit használtak, mert kérdem én, mondta Stanci bácsi, jobb lett-e az
ember attól, hogy rakétát lőtt a Holdra, pláne hogy azokat az atombombákat
ledobta, hát tanuljátok meg, gyerekek, hogy a tudománytól nem lesz jobb az
ember, hanem rosszabb lesz, mert az ember hamisságát az ördög kihasználja,
ott van például erre a tévé, úgy áll a szobában azzal a sok háborús filmmel a
begyében, mint egy büszke kiskakas, úgy fénylik, mintha ő lenne a telihold,
vagy valami isteni tűz, de sose lesz az, mert a tűz összebékíti az embereket,
nem egymás ellen ugrasztja, mint a tévé, tanított minket Stanci bácsi, persze
egymásnak ugranak azok anélkül is, mondta, mert megvan bennük a
rosszakarat, meg a hatalomvágy, mint a kiskakasokban, meg is volt mindig,
csak most több rá az eszköz, hogy kifejezzék, mert kérdem én, mondta Stanci
bácsi, míg nem volt géppisztoly meg géppuska, előfordulhatott-e, hogy
lelőttek valakit géppisztollyal vagy géppuskával, hát nem fordulhatott elő,
tudjátok meg, gyerekek, csak azóta van ez így, mióta van géppisztoly meg
géppuska, halomra ölik egymást az emberek, mert megvan hozzá a
tudomány, de nem ehhez kéne a tudomány, hanem hogy jobbá tegyék az
embereket, azzal kéne foglalatoskodniuk a tudósoknak, erre kéne használni a
tévét is, persze egykettőre nem lehet jó embert csinálni senkiből, meg rossz
embert se, mert nem úgy van az, hogy van jó ember meg rossz ember, hanem
úgy van, hogy minden emberben van jóakarat meg rosszakarat is, csak az a
kérdés, hogy melyikből van benne több, a jóból vagy a rosszból, az meg attól
függ, hogy melyiket fejleszti ki az ember, és akkor lenne jó világ, tanuljátok
meg, gyerekek, akkor lenne jó világ, ha legalább annyi szeretetet hoznának ki
az emberből a tudománnyal, mint amennyi kíváncsiság is van benne, akkor az
ördög nem tudná kihasználni az ember hamisságát, mert akkor a jó lenne az
erősebb, így van ez minden dologgal, hogy van jó is meg rossz is benne,
mint, mondjuk, bennetek, jó oldal meg rossz oldal, mint a Stanci néniben,
vagy Stanci néni hímzésében, végül mind a két oldal kiadja a mintát, csak az
egyik fele sokkal szebb lesz, mint a másik, bár Stanci néninél azt sose lehet
tudni, hogy melyik fele lesz a szebb, de az biztos, hogy egyik oldal se
létezhetne, ha nem lenne a másik, olyan ez, mint a születés meg a halál,
tanított minket Stanci bácsi, ha megszületünk, biztos, hogy egyszer meg is
halunk, és ha meghalunk, meg kell hogy szülessünk egyszer, mert az Isten is
csinál egy nagy hímzést, s azon a szöveten mi leszünk a minta, ezért hát nem
mindegy, hogy melyik oldalon maradunk, a szép oldalon vagy a csúnyán, a
jó oldalon vagy a rosszon, magyarázta Stanci bácsi, de ahhoz, hogy végül jó
legyen az ember, nem kell a tudomány, ahhoz nem kell felmenni a Holdra,
mert attól még nem lesz jó senki, hogy ott ugrabugrál, de attól igen, ha
hozzábújik egy másik emberhez, hogy meglesse vele a Holdat, attól jó lesz az
ember, tanított minket Stanci bácsi, aztán az már mindegy, mondta, hogy az,
akihez odabújik, az magyar, szerb vagy bolgár, török, vagy éppen amerikai.
Éppen az amerikai

Éppen az amerikai miatt ment a harc, azaz, még nem ment, mert a Delás
gyerek most csak ingerelte Höhn Tónit, lassú köröket tett az egyik öklével,
azzal, amit már a fejéhez emelt, eszi a fene Höhn urat, mondta a Delás
gyerek, hogy bosszantsa ellenfelét, tudjátok, kiért eszi a fene, tette fel aztán a
kérdést, de nem nézett ránk, hanem felemelte a másik öklét is, és azzal is
körözni kezdett, Vesta Vera szép szeméért eszi a fene Höhn urat, felelt a
Delás gyerek saját kérdésére, de Höhn Tóni, akinek a kérdés szólt, és a felelet
is, s aki három-négy méterre állt a Delás gyerektől, szemben vele, nem tette
maga elé a kezét, mert a küzdelem még nem kezdődött el, a harc, ami a
szabályok szerint az első vérig megy majd, csak akkor lehet abbahagyni, ha
az egyik vezér vérzik, de akkor azonnal be kell fejezni, ebben állapodott meg
a két fél, a két csapat, legalább nekem van esélyem, de ilyen pofával neked
sose lesz, mondta Höhn Tóni, és akkor már ő is felemelte az egyik öklét, a
tied se lesz olyan mutatós, ha összetöröm, mondta erre a Delás gyerek, na,
most már lehet kezdeni, szólt a Nenádov gyerek, mert elérkezettnek látta az
időt, megfelelő állapotban volt mind a két fél, vigyázz, mondta a legkisebb
cigánygyerek, aki a Nenádov gyerek mellett állt, és az időt mérte, kész,
mondta a Nenádov gyerek, aki a mi csapatunkból ellenőrizte az időt, nehogy
csalás legyen, tűz, mondta most a két gyerek egyszerre, a Nenádov meg a
másik, akik az órát lesték, mérték a tíz percet, mert ha tíz perc után sincs
döntés, egyik fél testén sem serken ki vér, akkor a két csapatnak mégis össze
kell mérnie az erejét, úgy, mint akkor, amikor a nagy fáért megy a harc, a
nagy fa birtoklásáért, de arra külön hadüzenet kell, s legalább három nap
felkészülési időt kell hagyni az ellenfélnek, hogy elkészülhessenek a
homokbombák meg a haditervek, kiépülhessenek a sáncok a téglagyári tónál,
ahol most is vagyunk, de most nem azért megy a harc, a miénk a nagy fa, az
idén nyáron Höhn Tóni csapatáé, júniusban megküzdöttünk érte,
visszavágtunk a tavalyiért, jövő nyáron pedig majd a Delás gyerek csapata
kísérli meg visszafoglalni, ahogy mi tettük az idén, most az amerikai miatt
megy a harc, az amerikai miatt, aki már egy hete hozzánk tartozik, teljes jogú
csapattag, mert kiállta a próbát, így hát felelősek vagyunk érte, s Höhn Tóni
most szeretne az amerikai igazának érvényt szerezni, a Delás gyerek meg az
ő csapata igazának próbál érvényt szerezni, illetve három csapattagja
igazának, akik két nappal ezelőtt elvették az amerikaitól a téglagyári tóból
kifogott halakat és a horgászbotot, az öt kárászt és az összeszerelhető
nádbotot, zsinórostól, úszóstól és orsóstól, az amerikai hibázott, amikor
egyedül indult horgászni a téglagyári tóhoz, mert hiába miénk a nagy fa, a tó
közös, az amerikai hibázott, s ezt később, azután, hogy elmondta nekünk, mi
történt, ő is belátta, és meg is ígérte, hogy egyedül többé nem megy le a tóra,
de az ígéret a történteken már nem segíthetett, a halakról egyébként már
lemondott az amerikai, hiszen ha akarná, sem kaphatná őket vissza, mert sült
hal lett belőlük, ahogyan azt a Delás gyerek mondta is a tárgyaláson, de a
horgászbotot vissza akarta kapni az amerikai, nem csak azért, mert az övé,
hanem mert a szülei bizonyára nem örülnének, ha megtudnák, hogy nincs
meg a bot, hozzánk fordult hát segítségért, hogy visszakapja a felszerelést,
nem azé a zsákmány, aki elszalasztja, hanem azé, aki megszerzi, mondta a
Delás gyerek a tárgyaláson, mert először tárgyalás van, először mindig azzal
próbálja rendezni a két csapat a nézeteltéréseket, s csak azután, ha nincs
egyetértés, kerül sor harcra, hogy eldőljön, kinek van igaza, a halat tekintsük
zsákmánynak, de a horgászbot elvétele, az lopás, mondta Höhn Tóni a
tárgyaláson, rablás, helyesbített gúnyosan a Delás gyerek, és igaza volt,
hiszen az amerikai is úgy mesélte, erőszakkal vették el tőle a botot, ám a
halakat nem, hiszen amikor eléállt a három cigánygyerek, bár sajnálta, mert
életében ez volt az első önálló halfogása, odaadta a műanyag zacskót, amiben
a sütni való halak voltak, de a botot nem akarta átadni, elfutott, ám a támadók
nem elégedtek meg a hallal, a botot is akarták, ezért az amerikai után eredtek,
s amikor a téglagyári út túloldalán lévő kukoricásban utolérték, bekerítették,
és elvették tőle a botot, ami most ott van a tóparton, a Delás gyerek
csapatának egyik tagjánál, s egyelőre úgy tűnik, nála is marad, mert Höhn
Tóni éppen nagy ütést kapott az arcába, kézfejét lassan végighúzta rajta, s
mivel nem látott vért, ismét maga elé emelte a kezét, ezt kapd ki, mondta a
Delás gyerek, és már ütötte is a következőt, de Höhn Tóni most elhajolt az
ütés elől, szerencséjére, hiszen ha az is eltalálta volna, biztosan elered az orra
vére, ugyanis a Delás gyereknek köztudottan erős az ökle, még a folyami
kavicsot is össze tudja törni vele, ahogy ezt korábban be is mutatta nekünk,
igaz, volt a mutatványban egy kis trükk is, amire később, több tucat sikertelen
próbálkozás után rájöttünk, a trükk az, hogy mielőtt a vasra vagy erős kőre
helyezett folyami kavicsot eléri az ökölbe szorított kézfej külső része, mert a
kisujj felőli éllel kell az ütést mérni, abban a pillanatban a kavicsot a másik
kézzel, amivel tartja az ember, meg kell néhány milliméterrel emelni, ez a
trükk, amit Höhn Tóni is ismert, ám most nem vette hasznát ennek az
ismeretnek, mert a Delás gyerek folyamatosan hadonászott az öklével, s a
legkevésbé sem hasonlított folyami kavicshoz, és egyébként is, Höhn Tóni
nem támadott, csak védekezett, verd szét a pofáját, mondta az egyik
cigánygyerek, de a Delás gyereket nem kellett biztatni, megállíthatatlanul
hadonászott továbbra is, még négy perc, mondta a Nenádov gyerek, s Höhn
Tóni ismét elhajolt egy ütés elől, aztán még egy, majd még egy elől is, három
perc, mondta most a Nenádov gyerek melletti cigánygyerek, s Höhn Tóni,
mintha csak varázsszót hallott volna, támadni kezdett, de nem az öklével,
hanem váratlanul a Delás gyerek mellé lépett, s a hóna alá nyúlt, úgy fogta
meg a fáradó Delás gyereket, ahogy azt Stanci bácsi mutatta nekünk sokszor,
egy szép fogással döntötte le a lábáról a Delás gyereket Höhn Tóni, s néhány
másodperc múlva már a hasán ült, a Delás gyerek hasán, akinek a keze a teste
alá került, nem tudott már hadonászni, kit esz a fene Vesta Vera szép
szeméért, kérdezte Höhn Tóni, s jól megszorongatta a Delás gyerek torkát,
senkit, mondta az, amikor egy kis levegőhöz jutott, kit esz a fene, kérdezte
megint Höhn Tóni, de a Delás gyerek most nem válaszolt, még két perc,
mondta a Nenádov gyerek, kit esz a fene Vesta Vera után, kérdezte megint
Höhn Tóni, és felemelte az öklét, hogy lesújtson a Delás gyerek orrára,
mindenkit, mondta a Delás gyerek, s ez nagyjából igaz volt, mert a Vesta
Vera szinte minden fiúnak tetszett az iskolában, mindenkit, mondta most
Höhn Tóni is, de inkább kérdés volt ez, olyan kérdés, amire nem várt
feleletet, hát akkor harapjál, mondta Höhn Tóni, ami azt jelentette, hogy a
Delás gyereknek ki kellett harapnia a saját száját, hogy vérezzen, mert ha
nem harapja, akkor lesújt a még mindig felemelt ököl, s akkor a Delás gyerek
orra akár be is törhet, de a vére mindenképpen elered, harapjál, mondta
megint Höhn Tóni, de a Delás gyerek nem harapott, feladom, győztetek,
mondta inkább, s aztán hozzátette azt is, hogy tiétek a bot, hogy Höhn Tóni
végre elengedje, hogy kikerülhessen a szorításból, és felállhasson, ám miután
ez megtörtént, miután Höhn Tóni lemászott róla, s miután átadták a
horgászbotot, és a Delás gyerek csapata elindult a tó melletti legelő felé, a
Delás gyerek visszafordult, és kiabálni kezdett, úgy, ahogy a torkán kifért,
kiabálni kezdett, hogy ezt még megbosszulom, Höhn Tóni, ezt még
megbosszulom, de úgy, hogy soha nem fogod elfelejteni.
Idővel majd elfelejted

Idővel majd elfelejted, mondtam apáskodva Lisának, és megsimogattam a

haját, te el tudnád felejteni, kérdezte, mert hétfő volt, s hétfőn mindig
kérdezett, ő nevelt fel, mondta, hát persze, feleltem bizonytalanul, és megint
megsimogattam a haját, akkor már nem sírt, csak szipogott, először mamóka
temetésén láttam sírni, de csak a végén folyt a könnye, amikor Höhn Tóniék
lapátolni kezdték a földet a koporsóra, és most is mamóka miatt sírt, tudtam,
mamóka jutott eszébe, pedig először nem is róla beszélt, az álmát mesélte el,
az álomban Lisa és én nagyon sok emberrel együtt jöttünk ki egy kapun, ami
lassan csukódott be mögöttünk, mindenki szaladt kifelé, mesélte Lisa, mert
bent, a kapu mögött nagy hideg volt, és hullott a hó, és csak egyre hidegebb
lett, megfagytunk volna, ha ott maradunk, mesélte, a kapu meg lassan
csukódott be, te már kiértél, mondta Lisa, de az amerikait, mert ő is benne
volt az álomban, nem találtad kint, a tömegben, és én ott álltam a kapuban, és
nem tudtam, mit csináljak, mondta Lisa, ha kimegyek, veled, megmenekülök,
de vissza akartam menni a záródó kapu mögé, hogy hívjam az amerikait,
hogy jöjjön ki ő is, mert megfagy, mondta Lisa, de tudtam, ha visszamegyek,
te is jössz utánam, nézett rám Lisa, és akkor lehet, hogy mind a ketten
megfagyunk, sőt, mind a hárman, mert nem tudtam azt sem, hogy az amerikai
kint van-e már a tömegben, vagy bent a hidegben, és azt sem tudtam, ha
visszamegyek, megtalálom-e egyáltalán, s hogy ki tudunk-e még jönni,
mielőtt bezárulna a kapu, és akkor felébredtem, mondta Lisa, és te nem voltál
ott, mert már elmentél dolgozni, mondta, és hirtelen elfordult, már csak a
tükörben láttam az arcát, a megrepedt tükörben, ami az előszobában állt, hogy
ne foglalja a helyet a műteremben, csak a tükörben láttam az arcát, de aztán
onnan is elfordult, hogy ne lássam a tükörben sem, ne lássam, hogy sír, de én
közelebb mentem, hogy megsimogassam, ám akkor meg Lisa festményét
láttam a tükörben, azt az ősz eleji tájat, amit festett, azt láttam, meg Lisa
vállát láttam, ahogy remeg, elmegyünk innen, mondtam, mert ez a mondat
mindig benne volt a levegőben, mióta a közelben egyszer már elhangzott,
csak újra meg kellett találni, Lisa szipogott, vagy ne menjünk, kérdeztem,
hogy egyszer én is kérdezzek hétfőn, hát, lehet, hogy ez is csak álom, mondta
Lisa, aztán hozzátette, hogy el kell most már dönteni, elmegyünk vagy nem
megyünk el innen, nézett rám, elmegyünk, mondtam, még mielőtt leesik az
első hó, és megsimogattam a haját, most pedig elfelejtjük az egészet,
mondtam, te el tudnád felejteni, kérdezte, ő nevelt fel, hát persze, mondtam,
de már akkor tudtam, hogy ez nem igaz, nem tudnám elfelejteni, tehát
hazudtam, gondoltam, és megint megsimogattam a haját, de akkor már Lisa
az ablak előtt állt, szemben velem, benne az ősz eleji tájban, nem abban, amit
festett, hanem az igaziban, ami az ablaküveg mögött volt, én meg átöleltem,
hogy én is benne legyek az igazi tájban, ha valaki nézne minket a távolból,
lássa, hogy összetartozunk, meg persze azért is, hogy ha az a kapu mégis
becsukódna, melegítsük egymást, nehogy megfagyjunk majd a nagy
hóhullásban.

A nagy hóhullás

A nagy hóhullás már november második vasárnapján elérte a falut, igaz, csak
kora délutánra, délelőtt Lisa pihenni akart, mert vasárnaponként, ha tehette,
pihent, de én akkor már hetek óta mondtam, hogy menjünk, nézzük meg a
nevelőotthon új épületét, a régi ugyanis évekkel ezelőtt leégett, és nemrég,
október végén átadták az újat, de még nem láttam, nem mintha annyira
kíváncsi lettem volna rá, csak szerettem volna, ha Lisa megnézi, hol éltem
korábban, persze csak kívülről akartam megmutatni az épületet, meg azt,
hogy melyik ablak volt az enyém, hogy hol laktam évekig, hátha jobban
kötődik majd a faluhoz, és persze hozzám, de Lisa nem akart jönni, azt
mondta, elege van már ebből, ha megyünk, menjünk messzire, ne a
nevelőotthonig meg a temetőig, mert egy hete meg a temetőben voltunk,
hogy virágot vigyünk mamóka sírjára, aztán gyertyákat is gyújtottunk, már
akkor, egy hete tudnom kellett volna, hogy a tél az idén hamar beköszönt,
mert a varjak nagy csapatokban vonultak el a fejünk felett, a temetőben nem
is lehetett mást hallani, csak károgást, a hideg elől repülnek melegebb tájak
felé, akartam mondani Lisának, és hogy ez azt jelenti, nemsokára itt a hó, de
még időben kapcsoltam, nem jó, ha a havat említem, mert Lisának eszébe jut,
hogy azt ígértem, mire leesik az első hó, elmegyünk innen, nem jó, ha erre
emlékeztetem, mert ugyan elmentem volna vele más tájak felé, de nem
hittem, hogy máshol jobban boldogulnánk, s így legalább megmarad a
lehetőség, hogy valamikor mégis útra kelünk, de csak ábránd volt, hogy Lisa
elfelejti az ígéretet, mindig az eszében volt, ha nem mondta is, olykor célzott
rá, mint most, november második vasárnapjának délelőttjén, amikor
melléfeküdtem, hogy pihenjünk, ha már annyira pihenni van kedve, de a
szeretkezés után, amikor már majdnem elaludtunk, nagy csattanást
hallottunk, hazajött a szomszéd, gondoltam, s tudtam, hogy már megint
részeg, mi volt ez a csattanás, kérdeztem mégis, hogy jelezzem, indulni kéne,
semmi, mondta Lisa, csak leesett az első hó, fordult felém, de nem
mosolygott, csak megsimogatott, akkor már tudtam, ezt nem lehet
megkerülni, világgá kell menni, ha fene fenét eszik is, gyere, mondtam
Lisának, és felöltöztünk, és elindultunk, de csak a nevelőotthon épületéig
jutottunk, mert nagyon hideg volt, köztudott, mondta Lisa, amikor odaértünk,
hogy nagy hidegben nem lehet világgá menni, és mosolygott, megnéztük hát
a nevelőotthon új épületét, és megnéztük azt az ablakot, vagyis amelyik
annak a helyén volt, amely mögött én annyi évig éltem, és Lisának meséltem
arról, hogy az otthont azokból a téglákból építették újjá, amiket a Nenádov
gyerek és az én segítségemmel készítettek itt, a falu téglagyárában, már csak
ezért sem olyan könnyű innen elmenni, mondtam, és kicsit kihúztam magam,
de Lisa nem rám nézett, hanem az otthon melletti általános iskola egyik
ablakát leste, azt, amelyik nyitva volt, ilyenkor szellőztetni, csóválta a fejét
Lisa rosszallóan, és megfogta a kezem, hogy közelebb lopózzunk a nyitott
ablakhoz, hallgassunk bele az órába, mondta Lisa halkan, amikor odaértünk,
és fülelt, csend van, mondta aztán, biztosan dolgozatot írnak, nézett rám,
Lisa, súgtam a fülébe, vasárnap nincs tanítás, mondtam, és megsimogattam a
haját, ő kedvesen nézett rám, és én is kedvesen néztem rá, és így álltunk
sokáig, mosolyogva, egészen addig, míg valahonnan bentről, az is lehet, hogy
az osztályteremből, meg nem szólalt egy hang, tanár úr, kérem, mozog a
csillár, mondta a hang, s én akkor, azt hittem, nemsokára rendőrök jönnek,
géppisztolyos rendőrök, és körbevesznek minket, engem meg Lisát, hogy
elvigyenek innen, mert megneszelték a világgámenős tervet, de nem jöttek
rendőrök, csak hópelyhek jöttek, hópelyhekből viszont nagyon sok jött,
mintha egy óriási tollpárnával dobálózott volna az Isten ott fenn, egy óriási
tollpárnával, ami hirtelen kiszakadt, mert nem bírta már a szétfoszló cérna
vagy a szövet összetartani.
Nem bírtam tartani

Nem bírtam tartani az iramot a tyúkokkal, igaz, ők a szárnyukat is használták,

nekem meg az nincs, és szanaszét futottak, pedig néhány másodperccel
azelőtt még békésen kapirgáltak az utca porában, én meg csak egyfelé, a Riga
elől, ahogy Höhn Tóni közeledett rettenetes hangerejű motorján,
szétrebbentek, én pillanatig késlekedtem, csak aztán próbáltam meg rohanni a
porfelhő elől, megjött az amerikai, kiabálta Höhn Tóni, amikor fékezett,
néhány méterrel előttem, úgy, hogy a motor félfordulatot tett az úton, a
csomagtartója elém került, csak fel kellett rá ugranom, hogy másodpercet se
késlekedjünk, induljunk megnézni az amerikait, aki csapattag volt, négy éve a
mi csapatunk tagja, a motor csattogott alattunk, a porfelhő meg, amit a Riga
csinált röviddel azelőtt, ellepett minket, de ez egyikünket sem érdekelt,
megjött az amerikai, csak ez volt a fontos, mert az amerikai ritka vendég a
faluban, négy esztendeje járt itt, és autóval jött, mint bizonyára most is,
hatalmas zöld autóval, amire az volt írva, Buick, találgattuk akkor, négy
esztendeje, hogy vajon hogyan sikerült átjutnia a tengeren, mert az autónak
szárnya nem volt, jól körbenéztük, s bár leginkább hajóra emlékeztetett, a
négy kerék elárulta, nem az, át lehet hozni hajón, világosított fel minket
akkor az amerikai, aki alig lehetett nálunk idősebb, talán két-három évvel, s
aki tulajdonképpen nem is amerikai volt, hiszen Ausztráliában élt a szüleivel,
de nekünk csak amerikai lett, mert az utcában, ahova jártunk, így beszéltek a
családról, amerikaiak, ezért aztán rajtuk maradt, ahogy a fiún is, nekünk ő
volt az amerikai, így beszéltünk róla, pedig tisztességes neve is volt, David,
az apja meg az anyja tudott magyarul, David is, bár ő furcsán ejtette a
szavakat, de értettük, néha nem talált egy-egy kifejezést, akkor azt angolul
mondta, fényképezőgép, mondtuk neki négy esztendeje, amikor
búcsúzkodtunk, fényképezőgép, mondta ő is, és felnevetett, a gépet nevette,
mert a kezébe adtuk, a gépet, ami a Nenádov gyereké és az enyém volt,
közös, és amire az volt írva cirill betűkkel, hogy Skolnyik, nem
fényképezőgép, mondta az amerikai, és elővette a hajóból az övét,
fényképezőgép, mondta, és mi körbenéztük, de nem nevettünk,
csodálkoztunk a masinán, mert az sokkal nagyobb volt, mint a mienk és
ráadásul szögletes, aztán megint csodálkoztunk, mert az amerikai megmutatta
a felvételt, amit rólunk csinált röviddel azelőtt, s a tény, hogy az alkotás pár
perc alatt elkészült, már önmagában csoda volt, hát még hogy színesben
látszottunk rajta, hümmögtünk és ingattuk a fejünket, erre az amerikai megint
felnevetett, és csinált egy másik képet is, a Nenádov gyerek sokáig őrizte, s
amikor Höhn Tóni megvette a motort, közös erővel ragasztottuk fel rá az
alkotást, fekete klottnadrágban és barna tornacipőben virítottunk a
benzintankon, a Nenádov gyereknek évekig tátva volt a szája, míg az eső, a
szél, a hó és a jég végképp el nem törölte a múltat, el a klottnadrágot, a barna
tornacipőt és a Nenádov gyerek tátott száját, az egészből csak hat fehér pont
maradt a tankon, s az a hat fehér pont szabályosan helyezkedett el ott, ahol a
csiriz leszedte a festéket, olyan volt, mintha valaki telitalálatot gurított volna
egy nagy dobókockával, a kisdobos hat pontja, mondta Höhn Tóni, amikor a
fénykép már eltűnt onnan, és röhögött, a kisdobos csudálatos hat pontja,
mondta, elcsuklott a hangja, folyt a könnye és fogta a hasát, mi meg néztünk
rá csendesen, és minél inkább nevetett, annál inkább úgy, erre aztán a földre
hemperedett, annyira nevetett, s mi, Höhn Tóni meg én, most ugyanott
jártunk a Rigával, mint ahol annak idején a felvétel készült, ahol a csoda
megtörtént, a ház előtt, ahol az amerikai lakott, ha átkelt a nagy hajóval a
nagy tengeren, a ház előtt, ahová minket, gyerekeket soha nem engedtek be,
pedig sokszor csengettünk, kíméletlenül, mert tudtuk, a nagyszobában ott a
tévé, nekik volt az első az utcában, hatalmas antenna meredt a hatalmas ház
tetejéről az ég felé, arra, ahonnan a háborús filmek jöttek, ahonnan mindenki
mást várt, a tárcsás ember valami égi mozdonyt, mi, gyerekek, pedig
filmeket, olyan filmeket, ahol mindig győz a jó és elpusztul a rossz, de azért
nem hittük, a Höhn Tóni meg én, hogy ott fenn, az égben jobb lehet, mint
lent, a Riga mopeden, a ház előtt, ahova némi tanakodás után most is
becsengettünk, hogy lássuk az amerikait, hogy újra jöjjön velünk, mint négy
éve, és röviddel azután meg is láttuk, nyílt az ajtó, ami előttünk még soha
nem tárult ki, s ez már önmagában csoda volt, aztán megint csodálkoztunk,
mert az amerikai nagyot nőtt, mióta nem láttuk, másfélszer akkora volt, mint
mi, és teljesen megváltozott négy év alatt, ennyi az első pillanatban kiderült, s
ez elég is volt, nem is kellett több pillanat neki sem és nekünk sem, hogy
nézel ki, mondta Höhn Tóni, de nem az amerikainak, hanem nekem, és
végigmért, szemrehányóan, mintha csak rám akarná kenni a hűvös
fogadtatást, én is megnéztem magam, de nem találtam kivetni valót, jól állt
rajtam a klottnadrág, nem is volt nagyon koszos, és egyforma zokni volt a
lábamon, mi bajod van, mondtam, de inkább csak magamnak, az amerikai
kényszeredetten mosolygott, aztán mondott valamit, és bement a házba, de
néhány másodperc múlva visszatért, a kezében két doboz cigarettával, amit
felénk nyújtott, Höhn Tóni elvette, Rojálsz rótmensz, mondta a kék
dobozokat a kezembe adva, és a motorra ült, aztán felültem én is, hátra, az
amerikai meg búcsút intett, hogy lezárja a múltat, eltörölje, könnyedén, és mi
is búcsút intettünk, ám mi nem töröltünk, hanem poroltunk, gyerünk, mondta
Höhn Tóni, de nem hazafelé vezetett, hanem ki az utcából, ki a faluból, őrült
tempóban, amennyit a Riga bírt, mehettünk vagy hatvannal, szólni akartam,
hogy hova ez a rohanás, hogy bármennyire is tekeri a gázkart, nem érünk
oda, hova is, szólni akartam, de tudtam, bármit kiáltok, Höhn Tóni úgysem
hallja a rettenetes hangerőtől, a Riga moped repült, állva hagytuk a zöld
Buickot, ami a sarkon parkolt, mert nem tudták bevinni az utcába, a lovas
kocsik vájta mélyedések között megfeneklett volna, nem erre az útra
gyártották, de nem úgy a Rigát, annak szárnya nőtt, repült velünk a moped,
hova megyünk, akartam kérdezni Höhn Tónit, de akkor meghallottam a
hangját, inkább csak hangfoszlányokat, aaa múltat végképpeltörölni
rabszolgahadin dúljvelünk, énekelte, és akkor én is rázendítettem, a Riga
moped meg emelkedni kezdett, de olyan hirtelen, hogy a gyomrom lent
maradt a földön, és talán a Höhn Tóni gyomra is lent maradt, aaa föööld
fogsarkából kidőőőlni, énekeltük már együtt, semmikvagyunk sminden
leszünk, de a gyomor nem tűrte a gyors emelkedést, azt, ahogy csak egy Riga
bírja röpíteni a lelket, pedig könnyedén szálltunk akkor már, s talán
Ausztráliáig is elrepültünk volna, de Amerikáig biztosan, ha a semmiből elő
nem kerül az a lány, az ég és a föld közül valahonnan elő nem bukkan az a
lány, akit valaki még talán a Riga mopednél is tökéletesebb alkatrészekből
rakott össze, aki a Nenádov gyereken kívül talán az egyetlen lény lehetett
akkor a faluban, akiért érdemes volt elengedni a gázkart, akiért érdemes volt
feladni a gyönyörű repülőutat, akiért érdemes volt itt maradni a földön.
A földön maradni

A földön maradni, gondolta apám, ahogy lábával a hatalmas markolókotró

orra irányában feküdt, az utcai kapu előtt, csak a földön maradni, a markoló
hiába jött, apám nem mozdult, arra gondolt, semmi sem történhet másképp,
csak ahogy meg van írva, azt mondta, ez járt a fejében akkor, mesélte Vesta
Vera azon a délutánon, amikor elmentem hozzá, mert üzent, hogy elmondana
valamit, s én kíváncsi voltam, mi az a valami, ültünk egymás mellett az
ágyon Vesta Vera szobájában, apám a füvön feküdt, mondta Vesta Vera, és
azon az estén én is arra gondoltam, folytatta, hogy milyen jó lenne lefeküdni
a fűre, pedig nem tudtam, hogy apám kint van a ház előtt, de mégis ez járt a
fejemben, lefeküdni a fűre, mondta Vesta Vera, mint ahogy régen tettük,
meleg nyári estéken, amikor gyerekek voltunk, sokszor aludtunk kint az ég
alatt, a két bátyám meg én, és Cézár, nézett Vesta Vera a hatalmas kutyára,
aki előttünk ült a szőnyegen és lihegett, és akkor elindult a gép, mondta Vesta
Vera, de apám csak feküdt a markoló előtt, nem mozdult, folytatta Vera,
hogy megvédje a házat vagy engem, nem tudom, mondta, én meg azt
gondoltam, ezért nem kellett volna hogy idehívjon, hiszen ismertem a
történetet, mindenki tudta a faluban, hogyan volt a kombájnnal meg a
markolókotróval, amivel a Delás gyerek apja le akarta dönteni Vesta Veráék
házát, de csak az utcai kaput döntötte le, mert a gép lefulladt, és a Delás
gyerek apja nem bírta újraindítani, Vera apján átgázolt ugyan a markoló, de
két oldalt dübörögtek el mellette a lánctalpak, elhaladt felette a gép, így hát
testében ép maradt, bár lehet, hogy belül már felkészült a halálra, ezt nem
tudhattam, és Vera sem tudhatta, semmi sem történhet másképp, csak ahogy
meg van írva, mondta megint Vesta Vera, és én csalódott lettem, mert újra
hallottam a történetet, s azt gondoltam, inkább a temetésre kellett volna
elmennem, a Delás gyerek temetésére, ahol Höhn Tóni és a Nenádov gyerek
is volt azon a délutánon, meg a Vera apja is, de akkor Vera a szemembe
nézett, és azt mondta, hogy a Delás gyerek megérdemelte azt, ami történt, és
Vesta Vera könnyei végigcsorogtak az arcán, de ezt senki sem tudja,
szipogta, csak én meg az Isten, mondta, és kitört belőle a zokogás, nyúltam
volna, hogy megsimogassam az arcát, hogy megvigasztaljam, de a
mozdulatra Cézár a kezem után kapott, így hát visszatettem a combomra, a
Delás gyereket ne emlegessük, úgyse hallja a mennyországban, mondtam,
nem, szipogott Vesta Vera, a pokolra került, felelte, és megint zokogni
kezdett, én megint mozdítottam a kezem, de a kutya figyelt, aztán, amikor
abbamaradt a szipogás, Vesta Vera megint rám nézett, azt mondta, hogy ő
már nem szűz, hallgattunk néhány másodpercig, én sem vagyok már szűz,
mondtam aztán, hogy vigasztaljam Verát, de erre ismét kitört belőle a
zokogás, talán még erősebben tört ki, mint azelőtt, s én nem tudtam, mit
tegyek, Cézárra néztem, hogy segítsen, de a buta állat csak a gazdájára
figyelt, utána meg félrefordította a fejét, aztán vissza, és újra lihegni kezdett,
megerőszakolt a Delás gyerek, mondta akkor Vesta Vera, és mintha
megkönnyebbült volna, lassan abbamaradt a szipogás, már két éve, folytatta,
de megfenyegetett, hogy megöl, ha valakinek elmondom, mondta, aztán
nagyot sóhajtott, az érparton történt, a fahíd alatt, ahonnan lesik a fiúk a
lányok lába közét, mondta Vesta Vera, és megint rám nézett, a tekintetében
sértődöttség ült, ám ugyanott elégedettség is bujkált, és amikor erre rájöttem,
az arcom vörös lett, legalábbis úgy éreztem, és akkor, mintha csak a kutyát
figyelném, lopva Vesta Verára lestem, és megint felfedeztem az
elégedettséget a tekintetében, de ez az elégedettség most mást mondott, mint
az előbb, azt, hogy Vesta Vera tudja, én is néztem már a lányok lába közét a
fahíd alól, erre aztán, ha lehet, még vörösebb lett az arcom, és akkor Vera,
mintha csak direkt, felhúzta egyik lábát az ágyra, a mozdulatra a rövid
szoknya, amit viselt, feljebb csúszott a combján, a kutya meg, mintha csak
parancsszó lenne az a lábfelhúzás, hirtelen abbahagyta a lihegést, és Vera
lába közé fúrta a fejét, nem mész innen, mondta azonnal Vesta Vera, és a
fejére ütött az állatnak, de akkor már Vera arca is vörös volt, meleg van itt,
mondtam, és felálltam, hogy kinyissam az ablakot, kiviszem a kutyát, állt fel
Vesta is, és Cézárral kiment a szobából, én meg kitártam a kis ablak
szárnyait, Vera ablaka a disznóólra nézett, az ólban hatalmas disznó feküdt, a
friss levegő jót tett, elmúlt az égető érzés az arcomról, visszaültem az ágyra,
de Vera sokáig nem jött be a szobába, ezért az íróasztalhoz mentem, a tetején
apróságok voltak, ceruza, radír, szigetelőszalag, kihúztam hát a fiókot, ott
meg könyveket láttam, és a könyvek tetején egy papírlapot, érzelmem kocka,
bársony a lapja, véres a sarka, van, aki dobja, olvastam a cetlin az egymás alá
írt sorokat, Kiszámolós, ez volt a rövid vers címe, gyorsan visszacsuktam a
fiókot, szégyelltem magam, amiért kutattam, megmosdottam egy kicsit,
nyitott be Vera a szobába, akkor én már az ágyon ültem, és láttam, kirúzsozta
az ajkát, és másik pólót vett fel, fehéret, a melltartót meg levette, átütöttek a
nagy, barna gombok a pólón, s mozogtak is, le-föl, ahogy Vesta Vera
közeledett az ágyhoz, de nem ült le, megállt előttem, lehajolt és megfogta a
kezem, kérsz bort, kérdezte, van kint a konyhában, meg pohár is, mondta,
nem tudtam, mit tegyek, nem szoktam inni, mondtam, én sem, mondta Vesta
Vera, de ha kérsz, néztem rá bizonytalanul, hozd be, mondta Vesta Vera, és
én kimentem a konyhába, az asztalon fémtálca volt, azon meg egy üveg házi
bor két pohárral, előkészítette, gondoltam, s egyik kezemben tartva a tálcát
visszamentem a szobába, és amikor beléptem, megremegett a kezem, mert
Vesta Vera az ágyon feküdt, hason, és nem volt rajta ruha, a válla fölött
nézett rám, és mosolygott, a földön maradni, gondoltam, s ez jót tett, kicsit
megnyugodtam, de a poharak tovább csilingeltek a tálcán, a bor meg
lötyögött az üvegben, gyorsan letettem hát az egészet az ajtó melletti
kályhára, gyere ide, mondta Vesta Vera, s én odamentem, megfogta a kezem,
és mutatóujjam a szájába vette, a kezem még mindig remegett, de most nem
voltam vörös, az előbb hazudtam, mondtam neki, én még szűz vagyok,
vagyis nem voltam még úgy lánnyal, hebegtem, simogassál, mondta, és
kivette az ujjamat a szájából, én meg simogatni kezdtem a hátát, de a
tekintetem lejjebb kutatott, azt akarom, hogy szeressen valaki, mondta Vesta
Vera, és én azt gondoltam, hogy majd szeretni fogom, finomabban, mondta
akkor Vesta Vera, és én finomabban simogattam, puhán, mondta Vesta Vera,
és én puhán simogattam, és egyre lejjebb, akkor az ablak alatt röfögni kezdett
a disznó, én tovább simogattam, csendben voltunk percekig, és a csendben
egyre jobban hallatszott a disznó röfögése, így nem megy, mondtam Verának,
ő felült, előtűntek hatalmas mellei, mert az anyám cigány volt, azért nem
szeret senki, mondta Vesta Vera, és láttam, megint a sírással küszködik,
félcigány, így csúfolt a Delás gyerek is, mondta, és újra járkálni kezdtek a
barna gombok, le-föl himbálózott Vesta Vera melle, azt hittem, megint
zokogni kezd, de nem, mindnyájan csak azt akarjátok, szemetek vagytok
mind, kiabálta Vesta Vera, és felkapta a kispárnát, azzal ütötte a fejemet, én
meg összehúztam magam, a kezem a tarkómra tettem, de Vesta Vera csak
ütött a párnával, mindenki rohadt szemét, ordította, és ütött, minden nap erre
vártam, üvöltötte Vesta Vera, hogy megdögöljön, és csak ütött, nem tudjátok,
hogy milyen az, kiabálta és verte a fejem a párnával, s én nem tudtam,
honnan ez a düh, azt hittem, sohasem hagyja abba, minden nap és minden
éjjel, kiáltotta, és akkor a párna kiszakadt, minden nap és minden éjjel,
mondta Vesta Vera többször is, de egyre csendesebben, minden nap és
minden éjjel, mondta Vesta Vera, felnéztem, de ő nem figyelt rám, akkor már
hallgatott és valahova nagyon messzire bámult, tekintete egyetlen pontra
tapadt, lehet, hogy nem is hallotta a disznót, pedig az még mindig röfögött, és
lehet, hogy a tollpihéket sem látta, pedig azok akkor szálltak le ránk, Vesta
Verára és rám, puhán, mintha csak simogatni szeretnének.
Csak simogatni szeretne

Csak simogatni szeretnélek, mondta a Nenádov gyerek a békának, és

óvatosan közelítette felé a kezét, de a béka elugrott, ám a Nenádov gyerek
megint közelített, de akkor meg felfújta magát az állat, szembepisil, mondtam
a Nenádov gyereknek, de ő csak nyúlt a béka felé, hagyjátok már azt a
varangyot, úgyse lesz belőle királylány, jött ki Stanci néni az udvarra, ahol
voltunk, kezét megtörölte a kötényébe, inkább szóljatok be Stanci bácsinak a
restibe, hogy jöjjön ebédelni, mondta, mert nem talál haza egyedül, tette
hozzá az orra alatt, és már fordult is vissza a házba, mit esznek, Stanci néni,
kérdezte a Nenádov gyerek jó hangosan, és már nem közelített, szilvás
gombóc lesz, fordult vissza félig Stanci néni, senki sem tud olyan jó szilvás
gombócot csinálni, mint a Stanci néni, mondtam a Nenádov gyereknek jó
hangosan, ha szóltok Stanci bácsinak, ti is kaptok, fordult vissza most már
egészen Stanci néni, aztán bement a házba, mi meg futva vágtunk át Stanci
bácsiék kertjén, hogy minél hamarabb odaérjünk az állomás épülete melletti
restibe, a Zöld Szemaforba, hogy ki ne hűljön a leves, mert a szilvás
gombóchoz bizonyára az is jár, futottunk végig az érparton, át a fahídon,
végig a főutcán, futottunk, majdnem a Zöld Szemaforig, csak rövid időre
álltunk le, úgy a táv felénél, mert a Nenádov gyerek köhögni kezdett, de
hamar elmúlt a köhögése, és csak akkor jött vissza megint, amikor beléptünk
a restibe, mert a falakból régről maradt dohánybűz áradt, s még szivarfüst is
érződött, friss és irtózatosan büdös, mint a Stanci bácsi szivarjáé, mi van,
kölkök, szólt ránk a csapos, más nem is volt odabent, akkor a Nenádov
gyerekre megint rájött a köhögés, és kifordult a kocsmából, kérdezni akartam
a csapost, hogy nem látta-e Stanci bácsit, de megelőzött, hisz nem először
kerestük őt a Zöld Szemaforban, az állomásra ment, mondta, mielőtt
megszólalhattam volna, a Nenádov gyerek is hallotta, hol keressük Stanci
bácsit, pedig még mindig köhögött, onnan már nem futottunk, mert az
állomás épületének ablakáig mindössze hatvanhat lépést kellett megtennünk,
lehet, hogy a Nenádov gyereknek többet, mert kisebb volt és kisebbeket is
lépett, de nekem hatvanhatot, többször megszámoltam, amikor egyedül
jártam erre, most is számoltam, mert a Nenádov gyerekkel nem lehetett
beszélni, még mindig köhögött, de egyszer csak hirtelen abbahagyta,
pontosan a táv felénél, a harmincharmadik lépés után, ahonnan már látszott a
tükör, az ablakon át látszott az a megrepedt tükör, amivel be lehetett látni az
irodába, Stanci bácsi is ott ült, a tárcsás ember mellett, aki Stanci bácsi
szivarját tartotta, jó messzire a testétől, csak füstölgő végét láttuk, a többi
kimaradt a tükörből, de tudtuk, ott van, mert ha valami nem látszik, azért még
létezik, ahogy azt Stanci bácsi egyszer megtanította nekünk, gyerekeknek, de
most Stanci bácsi a tárcsás embert tanította, legalábbis magyarázott neki,
hogy mit, azt nem hallottuk, ám amikor Stanci bácsi összekulcsolta a kezét a
tárcsás ember hóna alatt, akkor már tudtuk, hogy a török gyereket meséli, azt
a fogást mutatja, amivel egyszer régen legyőzte a török gyereket, ráismertünk
a szép fogásra, mert nekünk is mutatta sokszor, s amikor Stanci bácsi ismét
legyőzte a török gyereket, megkondult a harang a közeli templom tornyában,
dél van, mondta a Nenádov gyerek, s reménykedni kezdtünk, hogy Stanci
bácsi is hallja a harangszót, s eszébe jut az ebéd, a szilvás gombóc meg a
leves, ami, ha nem sietünk, kihűl, reménykedni kezdtünk, mert az, hogy
bemenjünk a tárcsás ember irodájába, szóba sem jöhetett, hiszen a tárcsás
ember sokszor elkergetett minket, ha észrevette, hogy lessük őt a megrepedt
tükrön keresztül, amint belemerül a vastag fekete könyvbe, ami most az
asztalon feküdt, de akkor már nem csak a könyv látszott a megrepedt
tükörben, hanem a szivar is, mert a tárcsás ember visszaadta Stanci bácsinak,
és Stanci bácsi felállt, mi meg lejjebb húzódtunk, hogy ha a tárcsás ember
kikíséri Stanci bácsit, ne lásson meg minket, de a tárcsás ember nem jött ki,
csak Stanci bácsi, mi meg követtük őt, s úgy féltávnál, a harmincharmadik
lépés táján közrefogtuk, nehogy a resti felé forduljon, és megszólítottuk, hogy
érte jöttünk, a Stanci néni küldött, és hogy ezért szilvás gombóc jár,
legalábbis ezt ígérték, és a Stanci bácsi nagyot szívott a szivarból, és
mosolygott, de a mosoly nem sikerült egészen, mert Stanci bácsit elfogta a
köhögés, ahogy a Nenádov gyereket is szokta, akkor elérkezettnek láttuk az
időt, hogy megkérdezzük, mit olvas a tárcsás ember olyan nagy igyekezettel,
milyen könyv az, amit állandóan olvasni lehet, szövetségek könyve, mondta
Stanci bácsi, szövetségeké, kérdezte a Nenádov gyerek, az, mondta Stanci
bácsi, olyan, mint a Delás gyerek csapata vagy a mi csapatunk, hogy
szövetségben vagyunk hárman, én, a Höhn Tóni meg a Nenádov gyerek,
kérdeztem Stanci bácsit, ahogy mentünk végig a főutcán, majdnem, mondta
Stanci bácsi, háborús könyv, kérdezte a Nenádov gyerek, s akkor Stanci bácsi
megint mosolyra húzta a száját, de most sikerült is neki, mert akkorra már
elnyomta a szivart, azt a szövetséget az emberek nem egymással kötik,
mondta Stanci bácsi, hanem, kérdezte a Nenádov gyerek, a fentiekkel,
mondta Stanci bácsi, és az ég felé nézett, amerre a tárcsás ember is szokott,
ha felpillant a fekete könyvből, fent is van egy ugyanolyan világ, mint itt lent,
vagy még lejjebb, bennetek, nézett ránk Stanci bácsi, vagyis úgy van
berendezve, tette hozzá, csak, mondta aztán Stanci bácsi, és elhallgatott, csak,
kérdezte a Nenádov gyerek, csak ott rosszabb a helyzet, mert nem lehet
szivarozni, mondta Stanci bácsi, hallod, mondtam a Nenádov gyereknek,
lehet, hogy ott neked is jobb lenne, nem köhögnél annyit, lehet, mondta a
Nenádov gyerek tűnődve, és nem szólt már hazáig, és Stanci bácsi sem szólt
már hazáig, csak otthon, akkor, amikor asztalhoz ültünk, mind a négyen, mert
Stanci néni nekünk, gyerekeknek is terített, hideg a leves, mondta akkor
Stanci bácsi, de Stanci néni először úgy tett, mint aki nem hallja, aztán,
amikor a szilvás gombóc jött, akkor Stanci néni megjegyezte, hogy a gombóc
hidegen jó csak igazán, mert ha meleg, elcsapja a gyomrot, aztán azt mondta,
hogy az ő kislánya is nagyon szerette a gombócot, még a szilvafára is
felmászott, hogy leszedje a hozzávalót, az lett a veszte is, tette hozzá Stanci
néni, és a feje nagyon remegett, nem úgy volt az, mama, mondta Stanci bácsi,
és felszúrt egy gombócot a villájára, és akkor Stanci néni is leült, egyél
kisfiam, mondta, és felém nyúlt, hogy megsimogassa a fejem, de én
elhúzódtam, hagyja, Stanci néni, mondta a Nenádov gyerek, és ő is felszúrt
egy gombócot a villájára, hiába simogatja, mondta a Nenádov gyerek, úgyse
lesz belőle királylány.
Királylány lesz belőle

Királylány lesz belőle, ha addig élek is, mondta Höhn Tóni, aztán hozzátette,
hogy a tenyerén fogja hordani, majd meglátom, ő, Höhn Tóni, az ilyesmivel
nem szokott viccelni, ha egyszer valamit megmond, az úgy is lesz, jól van,
mondtam, majd meglátjuk, megérdemli, mondta Höhn Tóni, megérdemli,
mondtam én is, egyébként meg, mondta ő, egyébként meg, kérdeztem,
egyébként meg szeretet kell neki, mondta Höhn Tóni, világos, mint a nap,
Vesta Verának szeretethiánya van, mondta, és leült a fűbe, világos, mint a
nap, mondtam én is, és melléültem, nem látsz papsajtot, kérdezte,
körbenéztem, erre nincsen, mondtam, és hogy csinálod, kérdeztem aztán,
Höhn Tóni is körbenézett, kihúzott egy fűszálat, mikor van Vera-nap,
kérdezte, és a szájába vette a fűszálat, valamikor év elején, mondtam,
hívhatnák másképp is, tűnődött Höhn Tóni, Jolánnak, mondtam, az most van,
hülyeség, mondta Höhn Tóni, a Veránál nincs szebb név, tette hozzá, nincs,
mondtam én is, hát akkor, nézett rám, semmi, mondtam, csak azt kérdezem,
hogyan csinálod, kérdeztem, egyenesen, mondta Höhn Tóni, megmondom
neki, hogy mi van, tette hozzá, miért, mi van, kérdeztem, mi van, mi van,
tépett ki egy fűcsomót, az van, hogy nem lehet hagyni, hogy szenvedjen,
mondta Hőhn Tóni, nem lehet, mondtam én is, hát akkor, kérdezte Höhn
Tóni, ezt kérdezem én is, mondtam, szerinted, kérdezte Höhn Tóni kicsit
később, szerintem finoman, mondtam, puhán, ki kell tapogatni, hogy akarja-
e, tettem hozzá, elviszem moziba, mondta Höhn Tóni, hétfőn van matiné,
mondtam, két forint, négytől, téptem ki én is egy fűszálat, fejenként, kérdezte
Höhn Tóni, fejenként, mondtam, nem baj, mondta ő, megéri, tette hozzá, mi
megy, nézett rám, nem tudom, feleltem, meg kéne nézni, mi megy, mondta
Höhn Tóni, vigyem el szerelmes filmre, kérdezte, hülye vagy, mondtam,
matinén nincs szerelmes, hétfőn elmegyünk, megnézzük, mi megy, mondta
Höhn Tóni, ma van hétfő, mondtam neki, azért mondom, mondta Höhn Tóni,
jössz, kérdeztem, pihenek még egy kicsit, mondta, fáradt vagy, tettem a
számba a fűszálat, nem, mondta Höhn Tóni, hát akkor, kérdeztem, csak úgy,
mondta, miért, kérdeztem, miért, miért, mert hétfő van, mondta, és hallgatott,
aztán hozzátette, hogy biztosan lelegelték a disznók, mit, kérdeztem, mit,
mondta, hát a papsajtot, okos állat a disznó, magyarázta Höhn Tóni, kieszi a
fű közül, mondta, akkor négykor a mozinál, kérdeztem, négykor a mozinál,
mondta ő is, megyek, mondtam, menjél, mondta Höhn Tóni, aztán megint
kihúzott egy fűszálat, én meg felálltam, és elindultam, még hogy királylány,
gondoltam, és eszembe jutott a lány, akit nemrég láttunk Höhn Tónival, abból
nem kell királylányt csinálni, az készen van, gondoltam, olyat csak festeni
lehet, de kinek van akkora ecsetje, hogy olyan szépet fessen, meg vászon is
kell, jó nagy, legalább akkora, mint a moziban, gondoltam, és akkor, ahogy
befordultam a sarkon, szembejött velem a lány, először azt hittem, csak
odaképzelem, de nem, mert közeledett, és mosolygott, hátranéztem, hogy tán
jön utánam valaki, azon mosolyog, a lány ettől még jobban mosolygott, mert
nem jött utánam senki, és én onnantól kezdve nem tudtam levenni a
tekintetem róla, egyszerű volt és tökéletes, törékeny királylány, de igazi nő is,
pólóján színes, festett lepkéket hozott, de lehet, hogy azok hozták őt, mert
könnyedén lépkedett, pedig a kezében nagy és furcsa alakú bőrönd volt, igen,
gondoltam, a lepkék hozzák, azokkal jött a földre is, mert abban biztos
voltam, hogy csak átmenetileg van itt, majd visszaviszik a lepkék az ég és
föld közötti világba, hova mész azzal a bőrönddel, kérdeztem, mert amikor a
közelembe ért, még mindig mosolygott, aztán megállt, és a szemembe nézett,
ez nem bőrönd, hanem gitártok, mondta, beszélő vászon, gondoltam, mert a
lány hangja selymes volt, mint egy finom szövet, lepkékből szőtték, tűnődtem
magamban, gitártok, tűnődtem aztán már hangosan, és kivettem a fűszálat a
számból, ami tátva maradt, mert a lepkék abban a pillanatban felszálltak,
otthagyták nekem a lányt, de én nem a lepkéket néztem, hanem a nőt, aki
még mindig mosolygott, úgy álltunk az utcán, mintha régről ismernénk
egymást, csak eddig még nem találkoztunk, és te hová mész, kérdezte, mert
hétfő volt, s mert hétfőn mindig kérdezett, mint az később kiderült, amikor
már jól ismertem a lányt, akit Lisának hívtak, Lisa hétfőn mindig kérdezett, a
válaszokat meg általában hétvégére hagyta, az ötödik, de inkább a hatodik
napra, de sosem a hetedikre, mert akkor inkább pihent.
Akkor inkább pihen

Akkor inkább pihen, mondta a Nenádov gyerek, és ledőlt a vaságyára, jól van
ez így, gondoltam, és én is ledőltem a vaságyamra, az otthonban délutáni
pihenő volt, s bár ritkán töltöttük ágyban azt a két órát, az elején általában
lefeküdtünk, míg a nevelők körbejárták a szobákat, hogy megnézzék,
mindenki fent van-e az ágyán, azután csak az volt a lényeg, hogy csendben
maradjunk, bármit csinálhattunk a szobákban, csak hangoskodni nem lehetett,
persze néha ránk nyitottak, és ha nem feküdtünk vízszintesen, ha, mondjuk,
kártyáztunk vagy kockát dobtunk, akkor három napig nem mehettünk sehova,
s most várható volt, hogy ránknyitnak, mert néhány napja két srác
megszökött az otthonból, s azóta szigorúbban ellenőriztek, hát akkor
pihenünk, gondoltam, s az járt a fejemben, amit Stanci bácsi mondott egy
hete, amikor panaszkodtunk neki a délutáni pihenőre, hogy miért kell nekünk
lefeküdni, a Nenádov gyereknek meg nekem, és a többi nevelőotthonosnak,
miért kell minden áldott délután lefeküdnünk, amikor nem is vagyunk
álmosak, inkább mennénk valahová, mondjuk, Stanci bácsiékhoz, mert ott
jobb, és akkor Stanci bácsi a mozgásról meg a mozdulatlanságról kezdett
nekünk beszélni, hogy mind a kettő fontos, egyik se lehetne a másik nélkül,
az alvásra ott van az éjszaka, mondta akkor a Nenádov gyerek, van úgy, hogy
nincs más út, csak a mozdulatlanság útja, ami mindig a mozgásé is,
magyarázta tovább a dolgot Stanci bácsi, mert a mozgás és a mozdulatlanság
ugyanaz, mondta, aztán a rendről beszélt, hogy annak kell lennie, és minden
élőnek az a dolga, hogy fenntartsa a rendet, mondta Stanci bácsi, arra ott van
Rózsa rendőr, szóltam közbe, de Stanci bácsi tovább magyarázott, hogy ez
olyan törvény, ami nincsen leírva, én nem akarom betartani ezt a törvényt,
mondta a Nenádov gyerek, főleg, hogy nincsen leírva, mondtam én is, nincs
más út, mondta Stanci bácsi, be kell tartani, mert különben elpusztít, ez a
rend erősebb nálatok, de még nálam is, mondta Stanci bácsi, még a
törököknél is, kérdeztem, még a törököknél is, mondta Stanci bácsi, egyszer
úgy is elpusztulunk, mondta a Nenádov gyerek, mindenki meghal, mondtam
én is, félrebeszél, mondta a Nenádov gyerek, csak a rendetlenek halnak meg,
nézett reménykedve Stanci bácsira, nem úgy van az, mondta Stanci bácsi,
hanem úgy, hogy a halál is hozzátartozik ehhez a rendhez, azt is el kell
fogadnunk, hogy szabadok lehessünk, hogy lehetünk szabadok, amikor
bezárnak minket, kérdezte a Nenádov gyerek, meg kell szökni, mondtam,
nem kell megszökni, mondta Stanci bácsi, egy szökéstől még nem borul fel a
rend, mondta a Nenádov gyerek, felborul az, mondta Stanci bácsi, bennetek
borul fel, folytatta, mert bennetek is ugyanaz a rend van, mint bennem meg a
világegyetemben, hát akkor mit csináljunk, kérdezte a Nenádov gyerek,
éljetek ebben a rendben, és akkor bármikor eljöhettek ide, mondta, de ha
egyszer nem engednek, erőltette a dolgot a Nenádov gyerek, ha egyszer az
ágyon kell feküdni, erőltettem én is, mondtam, hogy a mozgás és a
mozdulatlanság ugyanaz, magyarázta megint Stanci bácsi, és most, fenn a
vaságyon, úgy éreztem, igaza van, hiszen ott vagyok vele a kapuban, pedig a
vaságyon fekszem, és a Nenádov gyerek is a vaságyon fekszik, de ő is ott van
velünk a kapuban, ott kellett lennie, mert újra magyarázott Stanci bácsinak,
hogy ha fenn fekszik a vaságyon, ugyanakkor nem lehet Stanci bácsinál,
legföljebb elképzelheti, hogy ott lesz, vagy emlékezhet rá, hogy ott volt,
magyarázta a Nenádov gyerek, az idő dolgokból van szőve, mondta akkor
Stanci bácsi, a dolgok meg nem lesznek vagy voltak, hanem vannak, mondta,
az időtől függetlenül vannak, mert idő nincs, az emberek találták ki, csak
dolgok vannak, amiknek nincsen anyaguk, mondta Stanci bácsi, amik
megtörténnek velünk, ahogy mi is megtörténünk, mert ilyen dolgokból
vagyunk mi is, átmennek rajtunk ezek a dolgok, és mi átmegyünk rajtuk,
mondta Stanci bácsi, és amikor ezt meghallottam, meghallottam a kiáltásokat
is, hogy terjed a tűz, kifelé a szobákból, terjed a tűz, kiabálták az otthonban a
nevelők, kinyitottam a szemem, és nagy füstöt láttam, ami Höhn Tónival
együtt jött be a szobába, Stanci bácsi jól van, kérdeztem Höhn Tónit, de lehet,
hogy csak gondoltam, hogy kérdezem, félrebeszél, mondta a Nenádov gyerek
mellettem, és köhögni kezdett, s utána már csak kívülről láttam a
nevelőotthon épületét, ami lángokban állt, a Nenádov gyerek ott volt
mellettem, vele meg a többi gyerekkel kettes sorban mentünk, egészen a
moziig, ott kellett kivárnunk, míg a tűzoltók meg nem érkeznek, a két nevelő
pedig, akik velünk voltak, beterelt minket, mondták, hogy menjünk be a
moziba, és maradjunk ott, de úgy beszéltek, mintha nem is ott lennének,
velünk, mintha a nevelőotthonban maradtak volna, hozzánk szóltak, de a
tekintetük mást keresett, a lángokat nézték meg a füstöt, ahogy szállt fel az ég
felé a hosszú, elnyújtott rajzolat.
Hosszú, elnyújtott rajzolat

Mint egy hosszú, elnyújtott rajzolat, többkilométeres V betű, olyan volt a

sínpár, ahogy néztem az egyik talpfán állva a végtelenbe, lesve az első vonat
érkezését, a kilenc óra nulla ötösét, csak úgy, unalmamban, mert még fél
kilenc sem volt, aztán megfordultam, és a másik irányban is azt az elnyújtott
V betű formát láttam, két elnyújtott V betű egymással szemben, összerakva,
olyan, mint egy hatalmas rombusz közepén egy maszattal, amit valaki a vécé
fala helyett a földre rajzolt, s most fentről nézi, mit művelt, az vagyok én, a
maszat, gondoltam, s jó messzire elmentem, de nem arra, amerről a vonatot
vártam, hanem a másik irányba, aztán mégis visszafordultam, vesztemre,
mert éppen akkor értem az állomásra, amikor a tárcsás ember, fürkészgetünk,
fürkészgetünk, mondta, amint meglátott, csak azt nézem, hova visznek a
sínek, feleltem, hogy miért csak erre közlekedik a vonat, mutattam arra,
amerről a kilenc óra nulla ötös jön, fiam, mondta a tárcsás ember, amarra az
országhatár van, mutatott mögém, de arra is visznek sínek, erőltettem a
dolgot, ám a tárcsás ember leintett, hogy hallgassak, ez itt, ahol mi vagyunk,
a végállomás, és kész, mondta, de nem volt mindig itt a határ, próbálkoztam
újra, nem, mondta a tárcsás ember, valamikor nem ez volt a végállomás, de
arról nem beszélünk, hogyan volt azelőtt, érted, kérdezte, és a szemembe
nézett, értem, mondtam, ő meg legyintett, és bement az irodába, a Zöld
Szemafor felé indultam, mert a határról meg Lisáról eszembe jutott az
amerikai, hogy mi lesz, ha megint eljön, s ettől ideges lettem, de nem az
érdekelt, hogy velem szóba áll-e, hisz utolsó találkozásunkkor végleg
megszakadt az ismeretség, hanem az, hogy mi lesz, ha Lisával összefut, hisz
Lisának járt már az álmában az amerikai, mi lesz, ha a valóságban is
megjelenik, gondoltam, és visszajött az az érzésem, ami már egyszer napokig
bennem volt, akkor, amikor az otthonból Lisához költöztem, hogy minden,
ami körülvesz, minden tárgy és élőlény Lisából van, de az érzés, ellentétben a
korábbival, most nem volt jó, inkább idegessé tett, birtokolni akartam Lisát,
vagyis mindent, ami körülvett, bementem hát a Zöld Szemaforba, és almabort
kértem, három decit, hogy feloldjam azt az idegességet, ami az amerikai miatt
támadt bennem, és hogy elfelejtsem őt meg Lisát legalább erre a délelőttre, de
amíg ittam az almabort, hallottam, hogy megérkezik a kilenc óra nulla ötös,
és akkor kértem még három deci bort, hogy a Zöld Szemaforban várjam meg,
míg elmegy a vonat arra, ahonnan jött, a végtelen felé, mert azt gondoltam,
hogy a vonattal, és persze a második pohár borral együtt elmegy az a rossz
érzés is, ami bennem volt, a bor el is fogyott, és a vonat is elindult, hallottam,
ahogy pöfög, és hallottam azt is, ahogy egyre hangosabban mondja a gőz,
hogy Li-sa, Li-sa, Li-sa, Li-sa.
Lisa, Lisa, Lisa

Lisa, Lisa, Lisa, mindig csak Lisa, mondta Höhn Tóni, elpöccintette a
parázsló cigarettavéget a száraz fűbe, és velünk mi lesz, Verával meg velem,
kérdezte, de nem várt választ, felelt is, azt mondta, ha betölti a tizennyolcat,
elveszi Verát és kész, aztán leült az egyik sínre, mintha csak azt mondaná,
innen nem hajlandó tovább menni, kigyullad, mondtam, nem gyullad az ki,
mondta ő, és felállt, megkereste a csikket, jó erősen megtaposta, aztán
visszaült, mellém, mert addigra én már leültem a sínre, messzire eljöttünk az
állomás épületétől, már fájt a lábam, nem bántam hát, hogy leülünk, és a
fejem is fájt még egy kicsit az almabortól, mert előtte meg a Zöld
Szemaforban voltunk, és ott tényleg beszéltem Lisáról, de ő meg Vesta
Veráról magyarázott, annyi áldozatot hozott már Veráért, mondta Höhn Tóni
a Zöld Szemaforban, higgyem el, mindent megpróbált, finom volt Verához
mindig, eladta a motort is, a Rigát, mert Vera azt mondta neki, hogy a
motorról mindig a Delás gyerek jut eszébe, s akkor meg előjön Verából a
múlt, az a nap, amikor a Delás gyerek megerőszakolta a fahídnál, azt hittük,
mondta Höhn Tóni, hogy majd túl lesz rajta, de nem múlik, előjön belőle a
Delás gyerek, sokszor napokra is, támad, mint a tűz, magyarázta Höhn Tóni,
valami sánc kéne, fal, hogy körbekerítsem, ezt gondoltam korábban, mondta,
és hidd el, megpróbáltam mindent, szeretettel vettem körül, de nem használt,
mert a Delás gyerek belülről támad, és oda nem tudok eljutni, hogy segítsek
neki, éppen én nem tudok oda eljutni, pedig Vera olyan, mint egy nyitott
kapu, az emberek ki-be járkálnak rajta, magyarázta Höhn Tóni, mesélted már,
szóltam közbe, igen, mondta ő, de arról van szó, hogy Verában tényleg ott
vannak néha ezek az emberek, azt mondja, általában félálomban, a Delás
gyerekkel kezdődött, sokszor megjelent benne, akkor Vera mindig másra
próbált gondolni, hogy elkerülje a Delás gyereket, azokra gondolt, akik közel
állnak hozzá, az apjára, és elképzelte az anyját, akit nem is ismert, mert
aznap, amikor Vera született, meghalt, és így derült ki, ebben a félálomban,
illetve kicsit később, mondta Höhn Tóni, hogy Vera anyja a Delás gyerek
apjának a húga volt, és Vera ezt nem tudta addig, magyarázta, csak annyit
tudott, hogy az anyját Delásnak hívták, de hát rengeteg Delás van a faluban,
és az álomban vagy miben sem tudott többet, mondta Höhn Tóni, csak azt,
hogy az apjának köze van ehhez a valakihez, aki a Delás gyerek apjához
közel állt, és Vera addig faggatta az apját, míg egyszer kiderült az igazság, és
Vera nem tudja feldolgozni, hogy az unokatestvére erőszakolta meg, mondta
Höhn Tóni, én meg néztem rá, mert nem értettem, hogy miért nagyobb baj az,
ha egy közeli rokon erőszakol meg valakit, mint ha egy idegen, na és Vera
megijedt, folytatta Höhn Tóni, hogy beteg, hogy valami léleklátó lett belőle
vagy mifene, azt mondja, hogy abban az állapotban nem folyamatukban látja
a dolgokat, mi hogyan történik, csak tudja, hogy úgy van, azt mondja, hogy a
félálomban a világ egyszerre van, mintha nem is élne akkor, vagy inkább
úgy, mintha akkor élne csak igazán, most akkor él vagy inkább nem él,
kérdeztem, hát, mondta Höhn Tóni, Vera ezt úgy magyarázta, ahhoz, hogy
kifújhassuk a levegőt, előbb be kell lélegezni, ha csak az egyiket tesszük, az
nem az élet, az a halál, de mi a belégzést csak időben, egymás után tudjuk
elképzelni, pedig az élet, amiről ő beszél, egyszerre van, mondta Höhn Tóni
megint, én meg azt gondoltam ott, a Zöld Szemaforban, hogy ami nekünk
kilégzés, annak valahol ugyanakkor belégzésnek kell lennie, így áll össze a
világ, és hogy ugyanezért muszáj a testnek megszületnie, és ugyanezért
muszáj a testnek elmúlnia, mert az Isten a teremtéssel kibillentette önmagát
az egységből, megteremtve a rosszat, ami, lám, isteni eredetű, azért, hogy
létrehozhassa ezt a kettősséget, a mi világunkat, és hogy létrehozhasson
benne minket, hogy feltegye a kérdést, vajon visszatalálunk-e hozzá, mert, ha
hinni lehet Verának, az igazi világ egyszerre van, és ha Stanci bácsinak is
hinni lehet, akkor van igazi jövő, ami az igazi múlt is egyben, s azt nem hogy
el lehet érni, de addig ismétlődik a múlt, míg el nem éri az igazi jövőt, mint a
mesében, gondoltam, és most ezt, amit a Zöld Szemaforban gondoltam, el is
mondtam Höhn Tóninak ott, a síneken, éppen azt magyaráztam, hogy ez az
egész megvilágosodás feltehetően az almabor miatt van, hogy belekóstoltunk,
és igen sokáig nem bírtuk abbahagyni, Höhn Tóni felelt is valamit, de azt már
nem értettem, mert hatalmas lármával jött és zakatolt el mellettünk a vonat,
láttam, hogy a mozdonyból kicsapó szikrák lángra lobbantják a sínek melletti
száraz füvet, ugye, hogy kigyulladt, mondtam, amikor a vonat elment, ki,
mondta ő, de nem taposta el a lángokat, pedig a tűz gyorsan terjedt a sínek
mentén, nem taposta el a lángokat, elindult arra, amerről jöttünk, az állomás
épülete felé, és nem nézett vissza, csak rám, a szememet leste, mintha csak
azt mondaná, nehogy megfordulj, te szerencsétlen, de nem mondott semmit,
hiába vártam, hogy elismétli, amit az előbb felelt, nem szólt, sokáig, csak
később kérdezte meg, halkan, hogy szerintem lesz-e eső.
Szerintem eső lesz

Szerintem eső lesz, mondta Lisa, erre az amerikai az égre nézett, aztán azt
mondta, nem, biztosan nem lesz eső, látod, mutatott a téglagyári tó víztükrére
az amerikai, ott fürdik a Nap, és egy felhő sincs körülötte, mondta, és Lisa a
víztükörre nézett, és tényleg nem látott felhőt, ezért folytatták az utat a régi
erdő felé, mert az amerikai azt ígérte Lisának, mutat majd valami érdekeset,
és megfogta Lisa kezét, hogy bevezesse az erdőbe, ott azt mondta neki, hogy
pszt, csendesen kövesse őt Lisa, mindig a nyomában járjon, hogy ne lépjenek
száraz ágra, mert elriasztják az őzeket, de Lisa, hiába fürkészte az erdőt, őzet
nem látott, és az amerikai se látott őzet, honnan tudod, hogy ezt meg lehet
enni, kérdezte Lisa, amikor az amerikai szedret gyűjtött neki, én a jég hátán is
megélek, mondta az amerikai, nem fagysz meg a jég hátán, kérdezte Lisa,
amikor már diót és szilvát ettek, de az amerikai erre már nem felelt, mert
éppen a rejtekhelyre értek, egy odvas fa mellé, a nádtutajhoz, csoda, hogy
még itt van, mondta az amerikai, amikor az avar alól előkaparta a tutajt, aztán
kérte Lisát, hogy vigyék le a tóra, és szálljanak vízre, de Lisa nem akart vízre
szállni, nem érdekelte a tutaj, az amerikai hiába győzködte, hogy olyan lesz,
mint a tengeren, csak simább a víz és nem sós, Lisa nem akart vízre szállni,
ezért kimentek az erdőből egy kis zsenge kukoricát szedni, és miután
megkóstolták, az amerikai elvezette Lisát az égetőkemencék mellé, ahol nagy
meleg volt, ezért az amerikai azt javasolta, hogy fürödjönek meg a tóban, de
Lisa nem akart fürdeni, azt mondta, nem hozott fürdőruhát, ám az amerikai
fürdőnadrágra vetkőzött, felmászott arra a fára, amelyiknek egyik ága a tó
fölé hajlott, és Lisa ámulatára onnan vetette magát a vízbe, aztán úszott, és
kimászott az agyagos partra, felszaladt a tó melletti homokdombra, és azt
kiáltotta, ha Lisa nem megy be vele a vízbe, akkor ő meghal, és mivel Lisa a
fejét csóválta, az amerikai a szívéhez kapott, és legurult a homokdombról
Lisa lábai elé, közben meg nevetett, Lisa is nevetett, de fürdeni továbbra se
akart, ezért az égetőkemencékhez mentek, melegedni, mert az amerikai
nagyon fázott, és ott átölelte Lisát az amerikai, de Lisa csak nevetett, és
kibontotta magát az ölelésből, erre az amerikai lehajtotta a fejét, és bűnbánó
arcot vágott, ám közben fél szemmel figyelte Lisát, erre Lisa még jobban
nevetett, és megfogja a kezét, gyere, mondta neki, öltözz fel, és menjünk
haza, mert késő van, mamóka már vár, és két puszit adott az amerikai arcára,
de az amerikai még nem akart menni, Lisa kezét sem engedte el, arról beszélt,
hogy ilyen gyönyörű lányt egész Ausztráliában nem látott, figyelj, David,
mondta Lisa, te hazautazol, és én nem akarom, hogy sok időt töltsünk együtt,
mert ha elmész, rossz lesz itt egyedül, de visszajövök, mondta az amerikai, és
elviszlek innen Ausztráliába, világgá megyünk, kérdezte Lisa, világgá
megyünk, felelte az amerikai, Lisa meg nevetni kezdett, aztán azt mondta,
hogy mégiscsak lesz eső, és elengedte az amerikai kezét, elfordult, s míg az
amerikai felpillantott az égre, gyorsan letörölte az arcáról a könnyet, ami sós
volt, ilyen lehet a tenger is, gondolta Lisa, aztán azt mondta, hogy szerinte
nem is kell ide se tutaj, se hajó, ő már utazik is.
Ő már utazik

Én már utazom is, mondta Lisa, és ide-oda forgatta a Trabant

kormánykerekét, aztán pöfögött, mintha kipufogó lenne, én meg öntöttem a
Trabantba az olajjal kevert benzint, Lisa dudált, de csak a szájával, és azt
kiabálta, hogy menjek onnan, mert elüt, és amikor bepakoltuk az autóba a
festőfelszerelést, a plédeket, az ételt-italt és a fényképezőgépet, mindent, ami
a vasárnapi kiránduláshoz kellett, azt mondta, hogy most már vezessek én, és
mellém ült, mindegy, ki vezet, ha találkozunk Rózsa rendőrrel, úgyis vége,
mondtam, és indítani akartam az autót, amit a szomszéd adott kölcsön erre a
napra, azt mondta, ha megtöltjük benzinnel, vihetjük, megtöltöttem a tartályt,
de az autó nem indult, továbbra is ott állt, az udvaron, hiába próbáltam
többször is, meg sem nyikkant, a próbálkozásokra a szomszéd is kijött, azt
mondta, biztosan lemerült az akkumulátor, nem is csoda, már hónapok óta
nem ment vele senki, de a magyarázat nekünk nem nyújtott vigaszt, ha
valószínűnek tűnt is, Lisa először kissé nyugtalan, aztán ideges lett, de én
nem lettem ideges, mostanában semmi sem tudott felzaklatni, minden úgy
volt jó, ahogy éppen történt, legalábbis úgy éreztem, mit csináljunk, kérdezte
Lisa, amikor kiderült, hogy a szomszéd sem tudja elindítani az autót, gyalog
megyünk, mondtam, mert ez volt az egyetlen lehetséges megoldás, gyalog,
kérdezett vissza Lisa, amikor kihoztam a gitártokot az albérletből, hogy abba
pakoljuk át a holmit a kocsiból, legfeljebb nem megyünk olyan messzire,
elmegyünk a téglagyári tóhoz, javasoltam, ott lesz mit festeni, még
fürödhetünk is, érveltem, de Lisa semmiképpen sem akart a tóhoz menni, azt
mondta, inkább maradjunk otthon, én viszont szerettem volna kimozdulni,
így hát elindultunk, gyalog, kezemben a gitártokkal, de Lisának nem volt jó
kedve, szomorú lett, és jó ideig nem szólt semmit, hiába vigasztaltam egy
szép kirándulás reményével, és hiába kérdezgettem, hogy mi baja, csak akkor
szólalt meg, amikor átértünk a fahídon, akkor is csak annyit mondott, hogy
majd később elmesél valamit, amiről nekem tudnom kell, és ami már régen
történt, nem sokkal azután, hogy a faluba került, majd később elmondom,
nézett rám Lisa, amikor a szerb templomhoz értünk, de láttam, mindjárt
belekezd, nem bírja magában tartani, és bele is kezdett volna, ha nem intem
le, hogy cssst, figyelj, mondtam, és megálltam, hogy füleljek, mert furcsa
sóhajtásokat hallottam valahonnan a magasból, te is hallod, fogtam meg Lisa
kezét, ő bólintott, szuszog a templom, mondtam mégis, és elindultam a
hatalmas épület felé, az öregebbek azt beszélik, holdvilágos nyári estéken
szuszog, mondtam halkan, Lisa nem felelt, figyelte a hangot, nem hasonlított
asztmás emberéhez, inkább olyan volt, mintha sóhajtozna, lassú ütemben, de
ritmikusan, mint a kilégzés után a belégzés, egyszer ki, egyszer be, a kettő
közti kis szünetekben attól féltem, hogy vége lesz, hogy elmúlik a szuszogás,
de folytatódott, egyszer ki, egyszer be, lassú ütemben, de ritmikusan, még jó,
hogy gyalog jöttünk, különben nem hallanánk, súgta Lisa, a hangja
bizonytalan volt, mintha félne, még jó, hogy gyalog jöttünk, mondtam én is,
mert megláttam Rózsa rendőrt, ahogy robogóján közeledik felénk, és a két
szuszogás közti kis szünetek helyén akkor már berregés hallatszott, aztán
meg, amikor Rózsa rendőr még közelebb ért hozzánk, a sóhajtásokat is
elnyomta a motor zaja, persze akkor már nem is figyeltünk a templom
hangjára, Rózsa rendőrt néztük, aki megemelte fején a svájcisapkát, úgy
köszönt Lisának, és aki aztán gyorsan hadonászni kezdett, hogy húzódjunk le
az útról, és nyissuk ki azt a gyanús alakú bőröndöt, mert ellenőrzés lesz, és
tényleg nem úsztuk meg, Rózsa rendőr szakszerű ellenőrzést végzett,
legalábbis amennyire akkor ezt meg tudtam ítélni, de az biztos, hogy sorban
ki kellett pakolnunk a szendvicseket és a citromos teát, az elefántos plédeket,
a festőállványt, a palettát és az ecseteket, valamint egy Skolnyik márkájú
fényképezőgépet, sorban ki kellett pakolnunk mindent, aztán meg vissza, a
gitártokba, Rózsa rendőr meg csak nézte, hogyan dolgozunk, olyan volt, akár
egy király, ahogy hátradőlve ült a motoron, és a mellén keresztbe tett kézzel
figyelt minket, dölyfösen, mintha csak valami díszvendég lenne egy
nagyvárosi moziban.
Menjünk a moziba

Most már aztán tényleg menjünk be a moziba, mondta a Nenádov gyerek,

mert már jó félórája ácsorogtunk az épület előtt, s talán ha tíz perc lehetett a
kezdésig, s még a jegyeket is meg kellett vennünk, hármat, ugyanis Vesta
Vera nem jött el, hiába vártuk, Höhn Tóni azt mondta, biztosan nem engedte
az apja, Vera jött volna, mondta Höhn, csak úgy sugárzott róla, hogy jönne,
fordult felém, sugárzott, mondtam én is, csak láttad volna a szemét, mondta
Höhn Tóni, a szemét, mondtam én is, ne bántsátok, jött közelebb a Nenádov
gyerek, nevetni kezdtem, szerelmes, kérdezte a Nenádov gyerek, és a film
plakátjára nézett, könnyen lehet, mondta Höhn Tóni, és röhögött, mit
nevettek, szólt oda a Nenádov gyerek, semmit, mondta Höhn és abbahagyta a
röhögést, aztán eloltotta a cigarettáját egy leázott plakáton, Vigyázz,
nagymama, ez volt a film címe, nagyon nem volt biztató, de mint később
kiderült, tanulságos filmet láttunk, szovhozos fiatalokról szólt, egy fiúról meg
egy lányról, akik együtt festik ki a kultúrházat, egy kettőslétra is volt a
filmben, rajta a szovhozos fiúval meg egy vödör festékkel, s amikor a
nagymama át akart bújni a létra alatt, a fejére borult a vödör festék, pedig a
szovhozos lány szólt neki, hogy vigyázz, nagymama, de későn jött a
figyelmeztetés, a szerelem elvakította a lányt, ez lehetett az egyik
mondanivaló, legalábbis Höhn szerint, a másik, hogy hiába minden
igyekezet, akkor is bekövetkezhet a tragédia, de a tragédia csak később jött,
előbb bementünk a moziba, az előtérbe, és amikor beálltunk a sorba, hogy
jegyeket vegyünk, hármat, mert akkorra már a Höhn Tóni is lemondott arról,
hogy Vesta Vera eljön, amikor beálltunk a sorba, megpillantottam azt a lányt,
akit Lisának hívtak, félreeső helyen ült, az előtérbe kitett székek egyikén, és
nem volt nála a furcsa alakú bőrönd, amit első igazi találkozásunkkor cipelt,
láttam, ő is észrevett, rám nézett, és én rá, ahogy ez ilyen esetekben lenni
szokott, Höhn Tóni és a Nenádov gyerek meg engem nézett, hogy mit nézek,
ki az a lány, kérdezte a Nenádov gyerek, valami Lisa, mondta Höhn Tóni,
nyolcadikos lesz, kérdezte a Nenádov gyerek, hetedikes lesz, mondtam, pedig
semmit sem tudtam róla, még nem láttam, mondta a Nenádov gyerek, már
régóta itt van, mondta Höhn Tóni, láttuk, tette hozzá, és kicsit kihúzta magát,
a nagymamájához jött, arra vigyáz, mondtam én, hogy tudassam, ismerem,
holott csak ez jutott eszembe, ez a mondat, talán a filmcím miatt, de aztán
nemsokára, amikor odamentem a lányhoz, kiderült, hogy nem is tévedtem
sokat, igaz, nem a nagymamájához jött, hanem a nagymamájával jött a
faluba, mamókával, ahogy ő mondta, mert eddig a mamóka nevelte őt, de
most már ő vigyáz a mamókára, ugyanis a mamóka megöregedett, mondta
Lisa, és vidékre kellett jönniük, mert itt olcsóbb az élet, s mert mamóka
vidéken volt gyerek, igaz, nem ebben a faluban, egy másikban, nem messze
innen, de az a falu már nincs ebben az országban, mondta Lisa, ezért jöttek
ide, az nem lehet, hogy egy falu elhagyja az országot, gondoltam, de nem
szóltam semmit, mert biztos voltam benne, hogy Lisa nem mond olyat, ami
nem igaz, és örültem, hogy beszél, és örültem, hogy majdnem úgy volt
minden, ahogy Höhn Tóninak meg a Nenádov gyereknek mondtam, és úgy
éreztem, Lisát már nagyon régóta ismerem, hiszen azt is tudtam róla, hogy a
nagymama miatt jött a faluba, kerestem érvet, hogy igazoljam önmagam, nem
ülsz hozzánk, kérdeztem aztán Lisát, és leguggoltam mellé, ő meg előrehajolt
a székben, közel az arcomhoz, mennyire hülye vagyok, gondoltam, úgy
kellett volna kérdeznem, hogy odaül-e, hogy a mondatban érezze a
szándékot, de megnyugodtam hamar, mert Lisa azt mondta, szívesen, és még
közelebb hajolt hozzám, nyugodt voltam, de a szívem hevesen vert, és
éreztem, izzadni kezd a tenyerem, akkor kinyitották a moziajtót, és az a sok
gyerek, aki az ajtó előtt tolongott, most hirtelen egyszerre akart bemenni,
mert matiné volt, és a matinén nincsenek megszámozva a jegyek, mindenki
oda ül, ahová akar, s természetesen mindenki a legjobb helyre akart ülni, így
aztán egyszerre tódultak be az ajtón, Höhn Tóni és a Nenádov gyerek is ott
tolongott, és oda-odapillantottak felénk, jössz, kérdeztem Lisát, ő felállt, de
nem sietett, láttam, meg akarja várni, míg a többiek bemennek, foglaljatok
helyet nekünk is, mondtam Höhn Tóninak, aha, bólintott Höhn, aztán gyorsan
eltűnt a tömegben, már csak bent láttam, a Nenádov gyerekkel ült, és
mellettük csak egyetlen üres szék volt, nem baj, mondta Lisa, ő majd előrébb
megy pár sorral, mutatott az üres helyek egyikére, kérdezni akartam, hogy én
is odaülhetek-e, mellé, vele, de nem volt idő, egymás után foglalták el az elől
lévő székeket, s addigra már Lisa is leült, én meg Höhn Tóni mellé mentem,
mert intett, hogy jöjjek már, nem bírja tovább tartani a helyet, már régen ment
a film, festett a két szovhozos, de még mindig azon gondolkodtam, hogy mi
lett volna, ha Lisa mellé ülök, s már éppen elfogadtam magamban, hogy úgy
sem történt volna semmi különös, hiszen biztosan csak azért beszélt velem
olyan kedvesen, mert nincs ismerőse a faluban, már éppen elfogadtam, ám
akkor Lisa hátranézett, s amikor megtalált a szemével, rám mosolygott, és én
is mosolyogtam, ahogy ez ilyen esetekben lenni szokott, a filmeken, aztán
hátrafordultam, de csak egy pillanatra, hogy megtudjam, egyáltalán engem
néz-e, s hogy lássam, nézi-e még valaki Lisát, de nem nézte senki, mindenki
a vásznat bámulta, visszafordultam hát, Lisa még mindig mosolygott, jobban,
mint az előbb, aztán ő is visszafordult, a vászon felé, ott éppen egy szép
jelenet kezdődött a szovhozos fiúval meg a szovhozos lánnyal, s én
elképzeltem, hogy én vagyok a szovhozos fiú, Lisa meg a szovhozos lány, s
képzeletben meghosszabbítottam a mozivásznat, a főutca felé, s Lisával
lefutottunk a vászonról, futottunk a főutcán, futottunk, de mégis nagyon
lassan haladtunk, s akkor Lisa megint felém fordult, és rám nézett, de nem
mosolygott, komoly volt, a szememet nézte, én meg úgy tettem, mintha a
vásznat figyelném, de éreztem a tekintetét, és mást is kezdtem érezni,
melegséget, de ez a melegség nem melegített, inkább átjárt, belülről,
valahonnan a gyomor tájékáról jött, középről, úgy a harmincharmadik lépés
tájáról, ha a Zöld Szemafor meg az állomás épületének távolságát veszem
alapul, de most nem ott lépkedtem, hanem a főutcán futottam, a
meghosszabbított vásznon, Lisával, kézen fogva, mert a szovhozos fiú is
megfogta a szovhozos lány kezét, futottunk, ám nemsokára meg kellett
állnunk egy pad előtt, mert ott ült a Nenádov gyerek, és köhögött, és amikor
megálltunk, ránéztem a Nenádov gyerekre, aki a filmet figyelte Höhn Tóni
mellett, tehát nem lehet a főutcán, a padon, gondoltam, hiszen ott ült a
moziban, s éppen nevetett, ahogy Lisán és rajtam kívül talán mindenki
nevetett a moziban, mert a vásznon a nagymama fejére borult a vödör, hiába
volt a szovhozos lány figyelmeztetése, bekövetkezett a tragédia, s amikor
csend lett, amikor a moziban abbamaradt a nevetés, a Nenádov gyereket még
mindig lehetett hallani, de már ő sem nevetett, hanem köhögött, egyre
erősebben köhögött, Höhn Tóni oldalba bökte a könyökével, mert többen
megfordultak az előttünk lévő sorokban, hogy megnézzék, ki köhög, ám Lisa
akkor nem fordult meg, a filmet nézte, ahogy a többiek is a filmet nézték
volna, ha nem forognak, de forogtak, ezért a Nenádov gyerek felállt, és
kiment a moziból, egy ideig még az előtérből is behallatszott a köhögése,
nem is jött már vissza, s amikor vége lett a filmnek, hárman, a Nenádov
gyerek nélkül indultunk el hazafelé, Lisa, Höhn Tóni meg én, Lisa az egyik
sarkon elbúcsúzott, vele tartottam volna, de tudtam, be kell mennem az
otthonba, mert úgy gondoltam, a Nenádov gyerek már bent van, jóval
hamarabb ért be, mint én, s ha nem sietek, a nevelők majd azt hiszik, másfelé
is jártam mozi után, s lehet, hogy több hétig nem engednek majd ki, pedig a
következő hétfőn megint moziba akartam menni, mert Lisa a búcsúzáskor azt
mondta, ott lesz megint, aztán elindult a kis utcán a fahíd felé, mi meg
továbbmentünk a főutcán, de nemsokára kiderült, hogy a Nenádov gyerek
mégsem ment be a nevelőotthonba, az egyik padon ült, a lámpa alatt, már
messziről észrevettük, a padon ült, és úgy látszott, nevet, mintha csak a filmet
nézné, a vásznat, amin épp a nagymama fejére borul a vödör festék, de ahogy
közelebb értünk, láttuk, hogy nem a filmet nézi, és nem is nevet, hanem a
kezét figyeli, és a kezében az életmentő fújót, amit akkor kellett használnia,
ha fullad a köhögéstől vagy ha nem kap levegőt, de a Nenádov gyereknek
akkor már nem kellett levegő, mert nem élt, ahogy azt Höhn Tóni mondta is,
miután többször hiába szólította őt, Pista, Pista, mondta neki, pedig sosem
hívtuk így, Nenádov gyerek volt a neve, s azután is az maradt, igaz, nem
mozdult többet, de úgy ült ott a padon, a lámpa alatt, mint aki jól érzi magát,
mint aki nem is akar mozdulni, mintha valami tengerparton ülne, és csak
napoztatná az arcát a fényben, távol a világtól.
Távol a világtól

Távol a világtól ilyeneket én is találok, gombot, szétfoszló szövetet vagy

cérnát, cipőpertlit, tudod, a tárgyak túlélnek minket, magyarázta Höhn Tóni,
mert felemeltem egy barna kabátgombot a temetőben, ahol voltunk,
kimentünk oda, ugyanis mutatni akart valamit, valami szépet, amit ő csinált,
ezt mindenképpen meg kell hogy nézzed, mondta Höhn Tóni, én pedig
engedtem az unszolásnak, látod, mondta, arany, amikor a Nenádov gyerek
sírjához értünk, s csakugyan, csupa aranyszínű nagybetűkkel virított a
Nenádov gyerek neve a műkövön, én csináltam, nézett rám Höhn Tóni
büszkén, egyedül, kérdeztem, egyedül hát, mondta, aztán azt kezdte
magyarázni, hogy az egészben az O betű volt a legnehezebb, és mutatott
néhány nehéz O betűt a környező sírokon, látod, mondta, a Nenádov gyerek
O betűje a legszebb, tényleg, bólintottam, mire Höhn Tóni elmagyarázta,
hogy az O betűt nehéz kivésni, nehezebb, mint a V betűt vagy a D betűt,
pedig azok se kutyák, mondta Höhn Tóni, aztán az aranyozás, az már
könnyű, a hülye is megcsinálja, ha tud szerezni egy kis minőségi festéket,
még szerencse, mondta, hogy S betű nincs benne, mert az aztán mindennek a
teteje, ő, Höhn Tóni, nem is vállalná, és nem kopik le a festék, kérdeztem, ez,
mordult rám, és egy közeli sírhoz terelt, hogy nézzem meg, ott se szebb a kő,
pedig azt kifizették, mondta, tudod, a sírásás nem nagy dolog, bárki
megcsinálja, sírköves leszek, döntöttem, náluk több a pénz, meg aztán szebb
a munka is, igazi alkotómunka, látom az eredményt, mondta Höhn Tóni, és
körbetekintett a temetőn, ez a jövő, szóltam én is, és bólogattam erősen, ő
szemlélődött egy darabig, aztán rám nézett, és azt mondta, hogy ne
marháskodjak, ezt ő komolyan gondolja, egy sírkövesnek mindig lesz
munkája, a halál értelmet ad az életnek, amúgy nem lehetne legyőzni,
mondta, az életet vagy a halált, kérdeztem, azt, az életet meg a halált, mondta
Höhn, hát ez tényleg szép, mondtam, miután visszamentünk a Nenádov
gyerek sírjához és megtapogattam az O betűt, és Vera, ő nem ad értelmet az
életnek, kérdeztem aztán, Vera az más, az nehéz ügy, mondta Höhn Tóni,
lehetne, mondjuk, Jolán, próbálkoztam óvatosan, hülye, mondta ő, és leült a
Nenádov gyerek sírjára, aztán arról kezdett beszélni, hogy eladja a Rigát,
mert a motor Verát a Delás gyerekre emlékezteti, mindig a Delás gyerek jut
róla eszébe, mondta Höhn Tóni, én eladtam a biciklit, néztem rá, mert kellett
a pénz mamóka temetésére, meg a szeneskamrát is át kellett alakítani, hogy
Lisának legyen műterme, hogy legyen hol festeni, és amúgy se akart ott élni,
ahol mamóka meghalt, magyaráztam, és leültem Höhn mellé, a halál értelmet
ad az életnek, mondta megint, hülye, mondtam most én, de Höhn Tóni nem
szólt semmit, kitépett egy szálat a térdig érő fűből, és a szájába tette, nem
látsz papsajtot, kérdezte később, erre nincs, mondtam, és elpöccintettem a
barna kabátgombot, biztosan kiették a disznók a fű közül, mondta Höhn Tóni,
okos állat a disznó, magyaráztam, amikor már mentünk a temetőkapu felé,
kieszi a fű közül a papsajtot, így van ez, bólogatott Höhn Tóni, ahogy
elmentünk a Delás gyerek sírja mellett, okos állat a disznó, mondta ő is, nem
lehet legyőzni, mondta, soha nem lehet legyőzni.
Nem lehet legyőzni

Nem lehet legyőzni, mondtam Höhn Tóninak, azzal a fogással, amit Stanci
bácsi mutatott, nem lehet az amerikait legyőzni, magyaráztam, hogy ne
halljam a disznó visítását, mert már Veráék háza előtt voltunk, a kapuban,
tudod, legalább rendesen itt lenne, állna elém, hogy megküzdjünk, mint
valamikor te a Delás gyerekkel, de nem, mondtam, ő csak Lisa álmában jön
elő, éjszaka, amikor Lisával egymás mellett fekszünk, ketten vagyunk a
szobában, de mégis hárman vagyunk, mert Lisa fejében ott van az amerikai,
ott van az álmában, magyaráztam, de nem nagy meggyőződéssel tehettem,
mert igazán nem foglalkoztatott akkor ez az álom, csak a figyelmemet
akartam elterelni a lármáról, amit a disznó és a környékbeli kutyák csaptak,
azt hittem Höhn Tóni segít, de ő csak a benti hangra figyelt, a disznóéra,
gyerünk, mondta aztán, amikor egy pillanatra abbahagytam a panaszkodást,
látni akarom, mondta Höhn Tóni, ahogy megdöglik, és már nyomta is le a
kilincset, a hatalmas állat az utca felőli udvaron feküdt, a füvön, nem messze
a nagy vaskaputól, az oldalára dőlve, a nyakán egy férfi térdelt, egy férfi, aki
koszos irhakabátot viselt, és akit nem ismertem, véres kés volt a kezében, és
azt mondta éppen, amikor beléptünk az udvarra, azt mondta, hogy ez
mindjárt kileheli a lelkét, Vera egy nagy edényt tartott a disznó torkához,
abba csorgott az állat vére, az apja gázpalackot tett egy lavórba, amit félig
töltött vízzel, valószínű, meleg vízzel, mert gőzölgött, és a hó is elolvadt
alatta, igaz, az állat körül öt-hat méteres körzetben csak latyak volt és sár,
mintha ott nem is hullott volna, pedig most is esett a hó, Lisa nem jött, nézett
rám Vera, amikor a disznó már nem hörgött és nem is mozgott, nem,
mondtam, és figyeltem, hogy csorog az állat vére az edénybe, nem bírja
nézni, tettem hozzá, aztán Vera apja nádköteget hozott, lerakta a latyakos
fűre, hogy később, miután megperzselte a gázlánggal az állatot, mi meg
lekapargattuk róla az elszenesedett szőrt és a megperzselt bőr szöveteit,
átfordítsa a disznót a latyakos fűről oda, a nádkötegre, amikor ez megtörtént,
olyan érzésem támadt, ahogy feküdt a disznó a sűrű hóesésben a nádkötegen,
olyan érzésem támadt, mintha utazna valahová, nádtutajon, de nem utazott
sehová, vagy ha utazott is, már visszaérkezett az udvarra, mert az az ember,
akit Vera apja böllérnek nevezett, nem sokkal később szinte teljesen
szétszedte, kivágta a combjait, levágta a fejét, amit egy baltával kettéhasított,
utána a testet is kettéhasította, és miközben szedte ki a gőzölgő belsőségeket,
a tüdőt, a májat, a lépet, azt magyarázta, nem szereti az olyan disznót,
amelyik nem menekül, nem harcol az életéért, ki se akart menni az ólból,
magyarázta az ember, akit Vera apja böllérnek nevezett, biztatni kellett,
mondta, hogy az udvarig elmenjen, ott megállt, és nem akart menekülni,
lefeküdt a fűre, mondta a böllérnek nevezett, aztán felhajtotta a pálinkát, amit
Vera apja adott körbe, mindenkinek, és folytatta a munkát, igyatok, mondta
Vera apja nekünk, a böllérnek nevezett ember pedig csak szedte ki a
belsőségeket a disznóból, mi meg ittunk, jó sokat, de mégis tisztán láttam,
hogy az ember egy Skolnyik márkájú fényképezőgépet is kivesz az állat
gyomrából, aztán egy festőállványt, és elefántos plédeket, palettát, egy kettes,
egy négyes és egy nyolcas ecsetet, a böllérnek nevezett ember gondosan rakta
ki a tárgyakat a nádkötegre, és amikor végzett, Vera apja neki is töltött, aztán
meglötyögtette a pálinkát az üvegben, és a fejét csóválta, Hőhn Tóni meg a
disznóra nézett, ez már nem röfög többet, mondta, és megint ivott, de a fejét
most nem hajtotta vissza, csak a poharat engedte le a szájától, felfelé nézett
továbbra is, sokáig, mintha meglátott volna valamit az égen, és azt figyelné,
erre Vera is felnézett, aztán én is, utána meg Vera apja, csak a böllérnek
nevezett ember nem nézett fel, ő tudhatta, hogy nincs ott semmi különös, és
tényleg nem is volt, csak egy varjúcsapat húzott el a fejünk felett, jó
magasan, V-alakban, azt figyeltük, aztán meg Höhn Tónit, mert ő továbbra
sem engedte le a fejét, felfelé tartotta, sokáig, pedig a varjúcsapat már
elúszott az égen, de ő csak lesett fölfelé, mintha csak napoztatná az arcát a
délelőtti fényben.
Arc a fényben

Az amerikai arca duplán fürdött a fényben, ahogy állt a nagy fa legtetején,

azon az ágon, ami belógott a téglagyári tó vize fölé, duplán fürdött a fényben,
mert nagyon sütött a Nap az égről, de még a vízben is volt egy Nap, abban is
fürdette az arcát az amerikai, ám nem látszott különösebben elégedettnek, bár
lehet, hogy ettől még elégedett is lett volna, de attól, hogy tudta, onnan kell
leugrania, jó hat méter magasból, bele a Napba, nem volt boldog, próbált is
kifogásokat keresni, hogy erős a fény, nem lát semmit, meg hogy túl magasan
van az a hely, de Höhn Tóni nem engedett, elmondta neki újra, hogy ha be
akar kerülni a csapatba, ezt meg kell tennie, harcos csak úgy lehet, ha kiállja
a próbát, s ez a próba csak az egyik volt, tudta az amerikai is, csak az egyik
volt, igaz, a legfélelmetesebb, a többi már könnyebben ment volna, miután a
vízbe veti magát, ki kell úsznia a partra, ami csupán tizenöt-húsz méterre van,
utána meg a part melletti nagy homokdombra kell felfutnia, s amikor felér,
megfordulni, hogy Höhn Tóni meg én lelőhessük, csak úgy, a kezünkkel,
piff-puff, hogy tudja, mikor kell elkezdeni a meghalást, ami persze nem
egyszerű, mert közben gurulni is kell, le a nyolc méter magas
homokdombról, hogy aztán, megérkezve a partra beledobjuk őt a vízbe, de
akkor már mint csapattag jöhet ki onnan, ám előbb ugrania kellett volna, s ez
nem tetszett az amerikainak, valamit valamiért, mondta most Höhn Tóni,
valamit valamiért, mondtam én is, és az amerikai tudta, ez mit jelent,
elmagyaráztuk neki, ha nem lesz csapattag, könnyen előfordulhat, hogy
valaki megveri majd a faluban, mondjuk a Delás gyerek, vagy a Delás gyerek
csapata, s akkor nem lesz, aki visszavágjon, mert egyedül nem veheti fel a
harcot ellenük, s mi sem segíthetünk rajta, csak ha csapattag lesz, a Nenádov
gyerek is leugrott már, kérdezte most az amerikai fentről, de még hogy,
mondta Höhn Tóni, igaz, akkor nem volt ekkora fény, próbáltam segíteni az
amerikainak, de nem élt a lehetőséggel, nem mondott semmit jó ideig, aztán
megkérdezte, hogy a Nenádov gyerek hol van, majd jön, nézett fel Höhn Tóni
a fára, s intett az amerikainak, hogy most már aztán ugorjon, de az amerikai
megint magyarázni kezdett, azt mondta, hogy leugrana ő, ha a Nenádov
gyerek itt lenne, ám akkor az égen hirtelen elbújt a Nap, és a másik is
alámerült a vízben, helyettük zápor jött, aztán szivárvány jelent meg, nem is
olyan messze tőlünk, legalábbis úgy látszott, ugrok, mondta akkor az
amerikai, és ugrott, a vízen a zápor sok kis kört csinált, az amerikai meg egy
nagyot, pont oda érkezett, ahol addig a Nap volt, néhány másodperc eltelt,
míg a fejes után feljött a mélyből, aztán nyugodtan úszott a part felé, de
mégis gyorsan haladt, gyorsabban, mint mi szoktunk, egy hal, mondta Höhn
Tóni csendesen, lehet, mondtam én is csendesen, kicsit később meg, amikor
az amerikai már harmadszorra csúszott vissza az agyagos partról a vízbe,
Höhn Tóni azt mondta, hogy nem lehet, hanem biztos, aztán hallgattunk,
mert az amerikainak mégis sikerült kijutnia a partra, hallgattunk, s az
amerikai sem szólalt meg, csak felfutott a homokdombra, s mi lőttünk, piff-
puff, ő meg a szívéhez kapott, és legurult a dombról, úgy halt meg, mint a
filmeken szoktak, és nehéz is volt, mint egy igazi hulla lehet, mert meg sem
moccant, s még akkor sem szólt semmit, amikor felemeltük a kezénél és a
lábánál fogva, és néhány lépést tettünk vele a part felé, hogy jól
meghintáztassuk, csak akkor szólalt meg, amikor már elengedtük, akkor
nagyot kiáltott az amerikai, aztán meg nagyot csattant a vízben, s amikor újra
ki akart mászni, már segítettünk neki, a kezénél fogva húztuk ki a vízből,
mert csapattagnak jár a segítség, s ő akkor már csapattag volt, megkötöttük a
szövetséget, kérdezte az amerikai már a napon, ahogy szárította magát, mert
addigra már újra előbújt a Nap, megkötöttük, mondta Höhn Tóni, örökre
érvényes, kérdezte az amerikai, örökre, mondta Höhn Tóni, csak azért
kérdezi, mondta, mert ha majd megint eljön a faluba, akkor már nem kell újra
végigcsinálnia ezt az egészet, ugye, kérdezte az amerikai, csak ha kedved
van, mondta Höhn Tóni, nem hiszem, hogy lenne, nézett az amerikai a vízre,
aztán fel, az ég felé, a fa tetejére, ahonnan az előbb leugrott, és egyébként is,
mondta, az Isten is rátette a pecsétet erre a szövetségre, tehát örök, mondta az
amerikai, már hogy tette volna rá, kérdeztem, hát a szivárvánnyal, felelte ő,
mert hogy az Isten a szivárvánnyal üzent, hogy megkötötte a szövetséget,
magyarázta az amerikai, ez hülyeség, mondta Höhn Tóni, ti nem tanultátok az
iskolában, kérdezte az amerikai, hülyeségeket nem tanulunk, mondta Höhn
Tóni, aztán hozzátette, hogy ha tanulunk is hülyeséget, ilyet nem, nem baj,
legyintett az amerikai, és öltözködni kezdett, azt mondta, menni kéne haza,
mert éhes, ám akkor az erdőszélen, mint valami manó, megjelent a Nenádov
gyerek, és az amerikai szerette volna, ha ő is leugrik a nagy fáról a vízbe, de a
Nenádov gyereket nem érdekelte, mit mond az amerikai, úgy tűnt, nem is
hallja, miről beszél az amerikai, mert a Nenádov gyerek azt magyarázta, hogy
azért nem jött eddig, mert bent tartották a fújó miatt, amit most hoztak,
egyenesen külföldről, és csak neki, mutatta a Nenádov gyerek Höhn Tóninak
a kis fehér hengert, de Höhn Tónit a kis fehér henger nem érdekelte, azt
mondta, hogy ő is kezd éhes lenni, pedig ez életmentő fújó, mondta a
Nenádov gyerek, és kettőt spriccelt a szájába, milyen íze van, vette el Höhn
Tóni a fújót, aztán ő is spriccelt, de csak egyet, inkább a szeder, mondta,
amikor végzett a spricceléssel, s akkor a téglagyári égetőkemencék mellett
elindultunk a régi erdő felé, hogy keressünk valamit enni, lehetne itt dolgozni
nyáron, mondtam a munkások felé bökve, akik nem messze tőlünk sorba
rakták a még kiégetetlen téglákat, kis házakat csináltak belőlük, a kis házak
tetejére meg nádköteget tettek cserép helyett, lehetne, mondta a Nenádov
gyerek, én meg arra gondoltam, hogy valami erdei manó, mint mondjuk a
Nenádov gyerek, szépen ellakhatna azokban a kis házakban, aztán meg arra,
hogy már nem sok pénz kell a biciklire, amire gyűjtöttem, én inkább a sírásók
mellé mennék, ott jobban fizetnek, mondta Höhn Tóni, aki meg motorra
gyűjtött, Rigára, ahogy mondta is akkor, én autót kapok, szólt az amerikai,
legalábbis szeretnék, tette hozzá, ne lépj a száraz ágra, mordult rá mérgesen
Höhn Tóni, pedig még csak éppen elértük az erdő szélét, elriasztod az őzeket,
tette hozzá szelíden, de őzet nem láttunk, pedig azután már óvatosan
mentünk, s ha beszéltünk is, csak halkan, őzet nem láttunk, ám szedret annál
többet, és szilvát, diót, még zsenge kukoricát is szedtünk, s amikor
jóllaktunk, elvezettük az amerikait az odvas fához, aminek az üregében a
cigarettát tartottuk, s még a tutajt is megmutattuk neki, a tutajt, amit olyan
nádkötegekből készítettünk, mint amilyenekből a kis téglaházak tetejét rakják
a munkások, és ez nem süllyed el, kérdezte bizalmatlanul az amerikai, hogy
süllyedne, mondta Höhn Tóni sértődötten, ő tervezte, mutatott a Nenádov
gyerek Höhn Tóni hátára, de látszott, az amerikai nem nagyon hiszi, hogy a
nádtutaj fennmarad a víz színén, ezért magunkkal vittük azt a téglagyári tóig,
ahol Höhn vízre tette, és azt mondta, hogy a szivárványos történetért cserébe
most megmutatja, hogyan kell halat fogni, a Nenádov gyerek rám nézett, én
meg a Nenádov gyerekre néztem, Höhn Tóni pedig ráállt a tutajra, a szája elé
tette a mutatóujját, hogy maradjunk csendben, aztán a víz felé közelítette a
kezét, de ahogyan lassan hajolt lefelé, abban az ütemben csúszott ki alóla a
tutaj, s röviddel azután Höhn Tóni szép nyugodtan beleborult a téglagyári
tóba, milyen a víz, kérdezte a Nenádov gyerek, és nevetett, és az amerikai is
nevetett, és én is nevettem, Höhn Tóni először csak morgott, csak aztán
válaszolt a Nenádov gyereknek, melegebb, mint a levegő, mondta Höhn
Tóni, és úszni kezdett, nem is csoda, jegyezte meg az amerikai, néhány órája
még benne fürdött a Nap.
A napban fürdött

A napban fürdött Lisa combja, azt néztem, a combot, mióta megpillantottam

az akácsoron túl, és már majdnem fordultam, hogy átmenjek Lisához a
túloldalra, hogy mögé kerüljek a biciklivel, hogy közelebbről is megnézzem
azt a combot, de akkor megpillantottam Rózsa rendőrt, aki a robogóján
közeledett felém, ezért gyorsan jeleztem a karommal, de nem arra, amerre
Lisa volt, hanem a másik irányba, hogy befordulhassak a kis utcába, mert
tudtam, ha a főúton maradok, Rózsa rendőr megállít, hogy tüzetesen
szemügyre vegye a biciklit, bőven talált volna hiányosságokat, mert nem volt
lámpám, és a csengőn sem volt kupak, ezért csak berregett, nem csilingelt, de
nekem nem is volt kedvem akkor csilingelni, még mindig a temetés járt a
fejemben, a Nenádov gyerek temetése, tudtam, ezt hiába magyaráznám Rózsa
rendőrnek, úgysem értené meg, vagy ha értené, akkor sem érdekelné, ezért
fordultam be előle a kis utcába, ott meg a zöld Buick állt, amivel az amerikai
jött a tengeren túlról, Höhn Tónival el is motoroztunk néhány hete hozzá, de
rövid találkozás volt, hamar kiderült, hogy ő már nem tartozik közénk,
felnőtt, vagy legalábbis feljebb, mint mi, és mi sem tartoztunk már hozzá,
Höhn Tóni meg én, a Nenádov gyerek meg ha akart, se tudott volna már
tartozni sehova, mert a halott nem tartozik senkihez, gondoltam, de mégis
úgy éreztem, hogy hozzánk tartozik, Hőhn Tónihoz meg hozzám, és az
amerikaihoz is, a mi halottunk, közös, ez járt a fejemben, és örültem, hogy
egyedül lehetek, ezért ültem fel a biciklire is, hogy azzal foglalkozhassam,
ami jólesik, a jövővel, oda igyekeztem a biciklin, mert a múltat ki akartam
törölni magamból, végképp, hogy ne gondoljak a Nenádov gyerekre, de
mégsem maradtam egyedül, mert Lisa combját magammal vittem a főutcáról,
és a combjával együtt Lisát is, velem jött a biciklin, de nem a csomagtartón
vagy a vázon, hanem a gondolataimban, és ez jó volt, mert segített elnyomni
a múltat, és ezt el is mondtam Lisának késő délután, amikor a valóságban is
velem volt, mert eljött a megbeszélt találkozóra, a fahídhoz, elmondtam neki,
azután, hogy lementünk a híd mellé, az érpartra, a szomorúfüzek alá, hogy
távol legyünk a világtól, csak annyira, hogy lássuk, mi történik, de minket ne
lásson a világ, mindent elmondtam neki, a comboktól egészen a jövőig,
mindent, hogy ő lehet a jövő, ha ő lehet az én jövőm, akkor az ő jövője meg
én lehetek, érvelt Lisa becsületesen a szomorúfüzek alatt, és akkor most
valaminek a kezdete van, mondta, most valaminek a kezdete van, mondtam
én is, és megegyeztünk, hogy elmegyünk a focipályához, s a focipálya
kezdőkörében ledőlünk a fűre, hogy megnézzük a csillagokat, mert csillagos
estére volt remény, s hogy a jövő kezdete ne csak időben legyen meg, de
legyen meg jelképesen térben is, és be is mentünk a focipályára, és
lefeküdtünk a fűre, de előbb még át kellett másznunk a bejárati ajtón, a nagy
vaskapun, Lisa összekulcsolt tenyeremre állt, aztán a vállamra lépett,
feltornázta magát a vasajtó tetejére, ült ott egy ideig, láttam, örül annak, ami
most jön, de nem akarja siettetni a jövőt, aztán mégis rászánta magát, hogy
lemásszon a vaskapuról, és amikor rálépett a belső kilincsre, az ajtó nagyot
nyikordult, és kinyílt, ott álltunk egymással szemben sokáig, én kívül, Lisa
belül, köztünk meg a sarkig nyitott kapu.
Sarkig nyitott kapu

Mintha egy sarkig nyitott kapu volna Vesta Vera, magyarázta Höhn Tóni,
ahogy mentünk a temetésre, nagyon jót beszélgetett nemrég Vesta Verával,
mondta, sok mindent megtudott róla, így érti ezt a kaput, egyébként meg
Vera bevallotta neki, mesélte Höhn Tóni, hogy mostanában gyakran álmodja
azt, hogy ő egy nyitott kapu, és az emberek ki-be járkálnak rajta, furcsa álom,
mondtam Höhn Tóninak, ő tovább beszélt Vesta Veráról, hogy szerinte
nagyon szeretetre méltó lány, igen, mondtam, de Höhn Tóni csak beszélt,
nehéz volt nem észrevenni, hogy azért beszél annyit, hogy elterelje a
gondolatait a temetésről, Stanci bácsi temetéséről, mert oda mentünk, Stanci
bácsi temetésére, és lehet, hogy ez az elterelés neki sikerült is, de nekem nem,
mert a kapuról meg Vesta Veráról a Delás gyerek halála jutott eszembe, a
Delás gyerek haláláról meg a Nenádov gyerek halála, a Nenádov gyerek
haláláról meg Stanci bácsi halála, s ezzel a kör bezárult, egyszer mindenkit
eltemetünk, mondta Höhn Tóni, mintha csak tudná, mire gondolok, persze
nem volt nehéz kitalálni, mert már jó ideje nem mondtam semmit, csak
néhány igent, és te ide akarsz jönni dolgozni, kérdeztem aztán Höhn Tónit,
amikor a temető kapujához érkeztünk, hogy valamit mondjak, hogy Höhn
Tónira nézhessek, mert Rózsa rendőr a temetőkaputól nem messze állt, nem
nehezebb, mint árkot ásni, mondta Höhn Tóni, ez is csak földmunka, tette
hozzá, biztosan, mondtam, mert tudtam, Höhn Tóninak van már tapasztalata,
néhányszor segített a sírásóknak lapátolni meg a sírkövesnek kihozni a
temetőbe a köveket, addigra elhaladtunk Rózsa rendőr mellett, aki fekete,
szétnyitott esernyőt tartott a kezében, pedig jó idő volt, sütött a nap, Rózsa
rendőr próbálta összecsukni az ernyőt, de az minden egyes próbálkozás után
újra szétnyílt, visszaugrott eredeti helyére, jól láttam, hogyan küszködik
Rózsa rendőr, mert ahogy bementünk a temetőkapun, visszafordultam,
tudtam, most nem engem figyel, az ernyővel van elfoglalva, egyszer
mindenkit eltemetünk, mondta megint Höhn Tóni, s ő is Rózsa rendőr felé
nézett, én meg arra gondoltam, Rózsa rendőrről korábban nem tudtam
elképzelni, hogy valaha is eltemetjük, hogy meghalhat, mint a Delás vagy a
Nenádov gyerek, vagy Stanci bácsi, mert mindig úgy éreztem, Rózsa rendőr
elsősorban nem ember, hanem a törvény képviselője, s a törvény nem pusztul
el az emberrel, túléli, de ott, a temetőkapuban Rózsa rendőrben elsősorban az
embert láttam, nem a törvényt, talán mert nem abban a kopott ruhában volt,
amiben lenni szokott, fekete öltönyt viselt, igaz, mintha kinőtte volna, a
nadrágból kilátszott Rózsa rendőr bokája, a zakó ujja meg jóval Rózsa rendőr
csuklója fölött véget ért, kilátszott belőle a fehér ing, s mindkét oldalon a
nagy, aranyszínű mandzsettagomb, megcsillant rajtuk a fény, ahogy az
ernyővel birkózott a kéz, vagyis Rózsa rendőr, aki előtt sorban haladtak el
azok, akik a temetésre jöttek, akik még nem álltak a koporsó mellett, mint
mondjuk Stanci néni, mind elhaladtak Rózsa rendőr előtt, ahogy jöttek be a
temetőkapun, néhány számomra ismeretlen ember is volt közöttük, de több
ismerős, jött Vesta Vera és Vesta Vera egyik bátyja, Vera apja, aztán Kondás
Margit, meg a szomszédja, Erzsi néni, a férjével, Kondás Margittól kicsit
lemaradva, és jött a tárcsás ember is, meg a Zöld Szemafor csaposa, de Rózsa
rendőr még mindig nem tudta összecsukni az ernyőt, kinn állt a
temetőkapuban, s csak akkor jött be, amikor megkezdődött a szertartás, akkor
tette le a szétnyitott ernyőt a fűre, tőlünk néhány méterre, s ernyő nélkül állt
be közénk, nem messze tőlem, esőt mondott a rádió, súgta oda Kondás
Margitnak, amikor elhelyezkedett, amikor Kondás Margit egy kicsit arrébb
ment, hogy Rózsa rendőr is odaférjen a koporsót körülállók közé, a pap
beszélt, de én nem sokat értettem belőle, a koporsót néztem, Stanci bácsi
neve volt rajta aranyszínnel felfestve, alatta meg az, hogy Élt 88 évet, a két
nyolcas nem függőlegesen állt, kicsit megdöntve, olyan volt az a két nyolcas,
mintha le akarnának feküdni, vízszintesen, ahogy Stanci bácsi teste is feküdt
bent, a koporsóban, a test, ami valamikor egy szép fogással még a török
gyereket is legyőzte, most ott volt, mozdulatlanul, a koporsóban, aminek a
tetejére egy terítőt tettek, de nem azt a szövetet, amit Stanci néni évekig
hímzett, hanem egy fekete selymet, szép mintával fölfelé, a pap a békességről
beszélt éppen, hogy az legyen a szívünkben, békesség, s hogy Stanci bácsit
engedjük el, erről magyarázott a pap, amikor cseperegni kezdett az eső, erre
Rózsa rendőr hirtelen másfél fejjel magasabb lett, mintha megnőtt volna, de
láttam, csak kihúzza magát, és lassan körbetekint, ránézett az ernyőre is, de
nem ment érte, s röviddel ezután szivárvány jelent meg, nem messze tőlünk,
legalábbis úgy látszott, s én arra gondoltam, Stanci bácsi biztosan most köt
szövetséget a fentiekkel, és arra, hogy az amerikainak, aki valamikor régen
beszélt nekünk erről a szövetséges szivárványról, mégiscsak igaza lehet,
máskülönben minek jött volna a szivárvány, de aztán eszembe jutott, hogy
tanultuk fizikából, a szivárvány az eső meg a napfény miatt van, mert az
esőcseppek megtörik a fényt, felbontják, mint a prizma, ez a magyarázat,
gondoltam, de hogy a prizma miért bontja fel a fényt, miért jó az neki, ha
felbontja, azt fizikából nem mondták, és megint csak igazat adtam az
amerikainak, Stanci bácsi meg a fentiek szövetségére most tette rá az Isten a
pecsétet, gondoltam, aztán meg eszembe jutott a Nenádov gyerek temetése,
hogy ott nem volt szivárvány, nem esett az eső, csak a nap sütött, s hogy
akkor a Nenádov gyerek szövetségén bizonyára nincsen pecsét, de nem
tudtam tovább menni ezen az úton, pedig szélesnek tűnt, nem tudtam tovább
menni, mert be kellett állnom a sorba, ami Stanci néni felé közeledett,
mindenki, aki ott volt, Stanci néni elé járult, mindenki mondott neki valamit
és hozzáért Stanci nénihez, megfogta a kezét vagy a vállát, és én is
közeledtem Stanci néni felé, és mögöttem Höhn Tóni is közeledett, de akkor
nem tudtam, hogy miért járulunk Stanci nénihez, mert a Nenádov gyerek
temetésén ilyen nem volt, a Delás gyerek temetésén meg én nem voltam, csak
amikor Stanci néni közelébe értem, akkor hallottam, hogy azt mondják neki,
részvétem, mindenki ugyanazt mondta, és én, lehet, hogy éppen ezért, amikor
odaértem, nem tudtam kimondani, hogy részvétem, csak hagytam, hogy
Stanci néni megsimogassa a fejemet, és amikor simogatott, sírt is, és nagyon
remegett a keze meg a feje, édes kislányom, mondta Stanci néni, ahogy
simogatott, egyszer mindenkit eltemetünk, mondtam Stanci néninek, hogy
vigasztaljam, s mert ez jutott éppen eszembe, ez a mondat, hogy egyszer
mindenkit eltemetünk.
Egyszer mindenkit eltemetünk

Egyszer mindenkit eltemetünk, mondta Stanci bácsi, mert a kislányáról

faggattuk, a Nenádov gyerek meg én, amikor utoljára nála jártunk, hogy
milyen volt, hogy jó lett volna ismerni őt, a kislányát, de Stanci bácsi nem
akart a múltról beszélni, a látóhatár széle felé nézett, a végtelenbe, mert
onnan, a szilvafa alól, ahol álltunk, nagyon messzire el lehetett látni, hagyjuk
lezárva, ami már megtörtént, mondta Stanci bácsi, mert a múlt egyébként is
ismétlődik, ha nem bolygatjuk, akkor is, mindig megjelenik újra, s míg
folyton megjelenik a múlt, addig igazi jövő nem lesz, pedig az bennünk van,
az igazi jövő, hogy értsétek, megpróbálom elmagyarázni, mondta, és elővett
egy szivart a belső zsebéből, először is, kezdte, kérdéseket teszünk fel, mert
úgy van megalkotva az ember, hogy kérdéseket tegyen fel, hiszen az Isten a
saját képére teremti, és az Isten is kérdéseket tesz fel a teremtéssel, ugyanis
kíváncsi a válaszra, amit mi adunk neki, hétfőn feltesz egy kérdést, aztán
kedden is, meg szerdán, egész héten kérdez, aztán hétvégére befejezi a
kérdezést, és hátradől, hogy pihenjen, mondta Stanci bácsi, a fotelba,
bólintott a Nenádov gyerek, nem a fotelba, az Istennek nincs fotelja, nézett
szigorúan Stanci bácsi, csak úgy hátradől, mert nagyon kimerül az Isten a
kérdezésben, az ördög miatt, mert az Isten csak úgy képes megteremteni az
embert, ha jóból és rosszból gyúrja össze, ezért kér segítséget az ördögtől, ha
csak jóból teremt, akkor önmagát teremti meg, és az maga az igazi jövő,
magyarázta Stanci bácsi, de az Isten kíváncsi a válaszra, folytatta, amit tőlünk
vár, amit csak mi adhatunk neki, az életünkkel adjuk a választ, mert szóban
nem tudunk válaszolni, csak felelni, ahogy az Isten se tudja önmagát
létrehozni, magyarázta Stanci bácsi, folyton a választ keressük, de csak
feleleteket találunk, Isten pedig reménykedik, és segít, mondta Stanci bácsi, a
feleleteinkből egy nagy kérdőjelet állít össze, és sok ilyen nagy kérdőjelre
adott feleletből összeállít egy még nagyobb kérdőjelet, és ha arra is felelünk,
meg az utána következő kérdésekre is, akkor jutunk el a legnagyobb
kérdőjelig, ami közel van a válaszhoz, ami neki szól, de nem tudunk rájönni,
mi az, mert a tudásunk a bűnből van, az ördögtől való, mondta Stanci bácsi,
megette a fene, nézett rám a Nenádov gyerek, és felvett egy szilvát a földről,
a zsebébe dugta, meg kell kérdezni a papot, néztem Stanci bácsira, és
megrúgtam a Nenádov gyerek bokáját, hogy viselkedjen, egy nagy kérdőjelet
kell feltenni a papnak, mondta a Nenádov gyerek is, de a szilvát nem tette
vissza, hogy szeretet legyen bennetek, azért nem kell a templomba menni,
mint Stanci néni, nézett le ránk Stanci bácsi, mert az Isten nem azonos a
miserenddel, az Isten nem csak vasárnap délelőtt van nyitva, elég, ha
behunyjátok a szemeteket, és távol mentek a világtól, hogy ki tudjátok
kapcsolni az érzékeiteket, mert a test korlát, mondta Stanci bácsi, és megint
messze nézett, a látóhatár széle felé, hiszen van olyan hideg, és van olyan
meleg is, amit nem érzünk, mondta, és van olyan mély hang, és van olyan
magas is, amit nem hallunk, és az igazi sötétben nem látunk, és az igazi
fényben sem látunk, és az igazi fájdalmat nem érezzük, és az igazi
boldogságot sem érezzük, mert a test korlát, mondta Stanci bácsi, aztán
visszatette a szivart a belső zsebébe, de ha a testünket kikapcsoljuk, akkor a
lélek szól, mondta, az igazi jövő, vagy ha akarom, az igazi múlt, ami
ugyanaz, mondta, mert az igazi múltban nem tudtunk magunkról, és az igazi
jövőben sem, mondta Stanci bácsi, aztán elhallgatott, és nem is szólt már, és
mi se szóltunk, csak a Nenádov gyerek rúgott bokán, mert én is felvettem egy
szilvát, Stanci bácsi pedig a látóhatár szélét nézte, ami olyan volt, mint egy
mozivászon, csak sokkal nagyobb, de nem volt rajta film, hiába fürkészte
Stanci bácsi, se háborús, se szerelmes, semmilyen film nem volt rajta, mi is
hiába fürkésztük, mert nem is vászon volt az, hanem csak a késő délutáni
égbolt.
Késő délutáni égbolt

Késő délutáni égbolt szeretnék lenni, mondta Lisa lassan, tagoltan, és nagyot
nyújtózott az ágybetéten, amin éjszakánként aludtunk, én már felkeltem, de
Lisa ilyenkor, reggel, sokszor akart késő délutáni égbolt lenni, elsősorban
akkor, amikor nem volt kedve dolgozni menni, persze ha délutános volt,
akkor meg reggeli harmat szeretett volna lenni, de néha pillangó, madár, sőt
kávéfőző is, nem sokkal azután, hogy kávéfőzőt vettünk, én meg ágybetét
szeretnék lenni, mondtam Lisának, aztán kinéztem az ablakon, milyen az idő,
kérdezte Lisa, nem tudom, nem látszik attól a hülye nagy ködtől, mondtam,
mert morcos voltam, hogy dolgozni kell mennünk, én leszek a ködlovag,
mondta Lisa, és megfordult, a fal felé, hogy szundítson még egy kicsit, aztán
mégis felkelt, elkészítette a kávét és a reggelimet, de nem mondott olyat,
hogy kávéfőző szeretne lenni, vagy valami más, egyébként is, általában csak
akkor beszélt így, ha emlékeztetni akart arra a néhány évvel azelőtti napra,
amikor elmondtam neki, hogyan is volt, mi is történt bennem röviddel azután,
hogy Lisa, abból a nyári szállássá átalakított kis szeneskamrából, ahol
mamókával korábban lakott, elköltözött néhány méterrel arrébb, ide, az
ágybetétes albérletbe, ahová én is sokat jártam, s ahová aztán én is
beköltöztem, röviddel azután tehát az történt, rögtön az első hétvégén, amit
Lisával együtt töltöttünk itt, hogy teljesen feltöltődtem Lisával, mint valami
akkumulátor vagy benzintank, mintha Lisa lenne minden energiám, nem is
volt bennem más, csak Lisa, de nem csak bennem volt Lisa, hanem
mindenben, ami körülvett minket azon a hétvégén, a két nap alatt minden
Lisa lett az albérletben, az első reggelen csak az ágybetét, a lepedő és a párna
lett Lisa, aztán az asztal, az asztalterítő, a székek, később pedig, amikor két
nap után kimentünk az utcára, az égbolt is Lisa lett, meg a fű, a föld és a Hold
is Lisa lett, s ezt el is mondtam akkor neki, hogy minden Lisa lett, és tetszett
neki, azt mondta, hogy ezt ő is érzi, csak fordítva, hogy engem talál
mindenütt, bármit csinál is, ám mostanra már nem mindenre vonatkozott ez a
jó érzés, mert az volt bennem, jó érzés, csupán Lisára, szabályozottabb lett,
egyfelé mutató, nem önt el mindent egyszerre, hanem ideje van, ritmusa, és a
szívem méri ennek az érzésnek az idejét, és akkor idő mégis van, és Stanci
bácsinak nincs igaza, gondoltam most, a ködben, ahogy mentem a
vasútállomás felé, a munkahelyemre, ahol a tárcsás ember mellett voltam
afféle segéd, de a tárcsás ember tanított is, mit hogyan csináljak, és én
megpróbáltam azt és úgy csinálni, amit és ahogyan mondta, Stanci bácsinak
tehát nincs igaza, gondoltam, ahogy leültem az irodában, hiszen volt időm
mindenre, mert a tárcsás ember majd csak fél kilenc körül érkezik, s én már
hétkor ott voltam, ott kellett lennem, pedig az első vonat kilenc óra nulla
ötkor jön, volt időm hát mindenre, átgondolni például, hogy mi lesz Lisával
és velem abban a meghatározatlan időben, amire kimondatlanul is
szövetséget kötöttünk, igaz, pecsét nem volt a szövetségen, de az ráér, a
pecsét, úgy gondoltuk, majd ha gyerek lesz, ám az még messze van, még nem
beszéltünk róla, de tudom, Lisának eszébe jutott, s eszembe jutott nekem is,
de még kérdésként sem hangzott el, csak gondolatban fogalmazódott meg,
bennem legalábbis, és gondolatban is csak kérdésként, hogy lesz-e
gyerekünk, de a kérdésre nem találtam választ, azaz feleletet, mert aszerint,
ahogy Stanci bácsi tanított, választ nem is találhattam volna, legfeljebb
feleletet, gondoltam, és beleharaptam a zsíros kenyérbe, amit Lisa csomagolt
reggelire, s ez a harapás volt a legvalóságosabb kérdés akkor, ez az a valami,
amit az érzékeinkkel felfoghatunk, a testünkkel, a teremtett világ egy zsíros
szelete, gondoltam, s azt is gondoltam, hogy a kérdésfeltevésnél tán nem is
juthatunk messzebbre, hiszen lehet, hogy a feleletek csak önigazolások, és
csak arra jók, hogy tovább lépjünk, de mi az, hogy továbblépni, hova tovább,
kérdeztem, s hogy feleljek, vagy igazoljam önmagam, azt gondoltam, hogy
ez a lépés, ez a felelet, ha nem is válasz, de választás, hiszen választásaink jó
esetben nemcsak a test, de a lélek akarata szerint is valók, a lelkiismeret
útjelzői, gondoltam, és fel akartam nézni, az ég felé, hogy onnan kapjak
feleletet a kérdésekre, hogyan is van ez ott fent, amit a testem korlátai
ellenére fel akarok fedni itt lent, fel akartam nézni, de még a mennyezetig
sem jutott a tekintetem, nem hogy az égig, mert a tükörben, a megrepedt
tükörben, ami a tárcsás ember irodájában volt, megláttam a kölyköket, a két
fiút meg a lányt, akik állandóan ott őgyelegtek az állomás épülete körül, és
most engem lestek az ablakból, a tükrön keresztül, kilestek, ahogy ettem a
zsíros kenyeret, gondoltam, és úgy éreztem, rajtakaptak valamin, és ettől
nagyon ideges lettem, felmarkoltam az asztalról a palacsintasütőt, amit a
tárcsás ember használt, amikor indította a vonatokat, felmarkoltam a
palacsintasütőt, és kiszaladtam vele az irodából, hogy elkergessem a
kölyköket, tünés innen, kiabáltam, és jól megkergettem őket, tünés innen,
mert megsütlek benneteket ebédre, mondtam nekik, ez lenne hát a nagy
ismétlődés, gondoltam később, amikor visszamentem az irodába, ez lenne hát
a nagy ismétlődés, gondoltam, hogy ezeket egész nyáron, minden áldott
reggel itt eszi a fene.
Tartalom

A tárcsás ember
Egy megrepedt tükör
Hét liter benzin
A világ rendje
Megered a jégeső
Elkészült az alkotás
Hull a hó
Vége a filmnek
Lefeküdni a fűre
Kémleltük az eget
Fénylik a telihold
Éppen az amerikai
Idővel majd elfelejted
A nagy hóhullás
Nem bírtam tartani
A földön maradni
Csak simogatni szeretne
Királylány lesz belőle
Akkor inkább pihen
Hosszú, elnyújtott rajzolat
Lisa, Lisa, Lisa
Szerintem eső lesz
Ő már utazik
Menjünk a moziba
Távol a világtól
Nem lehet legyőzni
Arc a fényben
A napban fürdött
Sarkig nyitott kapu
Egyszer mindenkit eltemetünk
Késő délutáni égbolt
 impresszum
© Kiss Ottó 1999, 2002

az eredeti papírkiadás:
JAK
2000

IPAQ Pocket PC-re

alkalmazta a
My.hu

sorozatszerkesztő:
Andrassew Iván

elektronikus könyveink a
http://www.hpebook.hu
oldalról tölthetők le

könyveinkről, terveinkről
rendszeresen értesítjük,
ha feliratkozik hírlevelünkre:
ebook@hungary.hp.com

Hewlett-Packard 2002