Müllner András

Kőrösi Csoma Sándor

impresszum
 tartalom

UJFALVY SÁNDOR: AZ OVÁLIS PECSÉTGYŰRŰ

BORGÁTAI JÓZSEF: AZ EMLÉKLAP
HEGEDÜS SÁMUEL: A BORJÚBŐR BORÍTÉK
WILLIAM MOORCROFT: A LEVÉL
SZANGYE PUNCOG: A VÉSETT KŐ
C.P. KENNEDY: A JELENTÉS
VICTOR JACQUEMONT: A BUDDHA-SZOBOR
HORACE HAYMAN WILSON: A FOSZLÁNY
SCHOEFFT ÁGOSTON: EGY FILOLÓGUS ARCKÉPE
DUKA TIVADAR: A VASLÁDIKÓ
 Az ovális pecsétgyűrű
Ujfalvy nem akart hinni a fülének. “Milyen furcsa tárgy a szita…” Ezt
annyiszor hallotta már! Kőrösi megint nem tud másról beszélni? Kőrösi már
megint tud erről… már megint erről tud…? Ujfalvy a tenyerébe temette a
homlokát, mert ez most nem a beszélgetés ideje. A szomorú Kőrösi mindig a
szitákról kezdett el beszélni, programszerűen a szitákról. Láthatóan maga sem
tudta, miért van ez így, de így volt, amióta Ujfalvy ismerte őt. Ujfalvy
gondolatban elkalandozott, és magában folytatta tovább barátja tervének
elemzését. Kőrösi Bécsben látogatta meg Ujfalvyt, akivel egy iskolába járt
Enyeden, és most nála szállt meg a göttingeni egyetemre tartván,
ezernyolcszáztizenhatban. Ujfalvy csodálkozott, hogy Kőrösi elfogadta
meghívását: soha semmit nem fogadott el senkitől ingyen, betegesen irtózott
attól, hogy bármilyen módon elkötelezze magát. Ujfalvy pedig irtózott ettől
az irtózástól. Kőrösi képtelen elhinni azt, hogy valaki ingyen és feltételek
nélkül adjon, és közben ne gondoljon arra, hogy ennek egyszer majd megkéri
az árát. Holott ő, Kőrösi adott. Megbízott mindenkiben, de abban nem bízott,
hogy benne bíznak. Ujfalvy elnézte a kezét feje alá tévő Kőrösit, ahogy
mesél. Még ez is! A padlón feküdt, alatta a köpenye, összehajtogatott
nadrágja a vánkosa. Szoktatni kell, fejtegette az imént, a rossz testet a
nélkülözéshez, mert a test hálátlan, s minden kényeztetést megbosszul. Még
saját testét is bizalmatlanul nézi; olyan valamiként, ami csak arra szolgál,
hogy elvigye őt (őt? ki az az ő a teste nélkül? Kőrösi csak lélekben van?) oda,
ahová ő lélekben… az ő lelke készül. Keletre, mondja Kőrösi. Göttingenbe
nem meggyőződése viszi, hanem az emberek előítéletét akarja kielégíteni.
Ezt hogy érti? Úgy érti, hogy addig nem mehet keletre, amíg nem ment
nyugatra? Így van. Elvárják tőle a göttingeni papírt. De nem mulat soká, nála
drágább az idő, mint másoknál. És lefeküdt, kezét feje alá tette, hogy aztán
pár perc múlva szomorúan a szitákról kezdjen mesélni.
Ujfalvy pedig elgondolkozott. Mit olvasott nem is olyan régen? Egy angol
a közelmúltban, írja a megbízható Ausland, két ízben is megpróbált
Bokharába bejutni. Ha az olvasó maga elé képzeli a térképet, akkor Bokharát
Turkesztánban helyezheti el, annak déli részén. Az indiai fejedelemségek
területére északkelet felől Bokharán keresztül lehet belépni. Bokhara a
legvadabb vidékek egyike keleten: helyi zavargások, fejedelmek közti
háborúk, önálló rablóbirodalmak, az észak felől folyamatosan készülődő
oroszok… Nos, az angol, akit az Ausland Moorcraftnak nevezett,
tizenhatodmagával járta az angolok számára egyelőre még ismeretlen
vidékeket; kis csapata földmérő- és térképészeti munkákat folytatott.
Növényeket gyűjtöttek, ásványok után kutattak, lovakat és juhokat vásároltak
nagy tételben. Nevezett Moorcraft többszöri próbálkozás után sem jutott be
Bokharába. Pedig nagy szükség lett volna turkomán lovakra - az angolok
még mindig hiányt szenvednek, írja az Ausland, kitartó lovakban. A kényes-
büszke angol mének tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak a hideg hegyi
éghajlat nehéz terepviszonyai között. Végül is, kommentálja a helyzetet a lap,
nem lóversenyről van szó, melynek kellékei az angol pázsit, a
kalapritkaságok és alattuk bájos women, valamint a hosszú cigaretta és a
színes ital. Keleten az a gyorsabb, aki tovább bírja. Moorcraft úgy döntött
(megint a saját szakállára persze, mint mindig), hogy különítményével a
Bokharától délre fekvő, az Afganisztánt Indiával összekötő (összekötő?
inkább attól elválasztó!) Hindukus hegységben kutakodik, várva a szerencsés
alkalomra, amikor majd Bokharába megnyílik az út. (Egykor ezen a tájon
vesztette szem elől régi jó barátját, Garry Aldert, akit talán afgán terroristák
ejtettek foglyul.) Az afgán Hindukus!… Csodálatos hely, de veszélyes! A
szeparatisták, ha egyáltalán lehet őket így nevezni, mert politikai értelemben
nem érdemlik meg e nevet, ugyanis szélsőséges módon elszeparálják
magukat a művelt országok számára értelmezhető bármiféle egységes céltól,
például a szeparációtól - és talán épp ennyiben azok, nos, a szeparatisták
barlangokban laknak, odahurcolják foglyaikat, és váltságdíjat követelnek
értük. Ezért Moorcraft sem bízott semmit a szerencsére. Emberei jól fel
voltak fegyverezve, és négy ló ereje felelt a két rézágyúért, amit úttalan
utakon vonszoltak magukkal. Moorcraft semmi áron nem volt hajlandó
lemondani az ágyúkról. Régen, egy közös tibeti útjuk során egy barátja
egyszer a maga szikár, de vigyázó módján azt tanácsolta Moorcraftnak (aki
őt, szintén barátságosan, de soha nem titkolt vidám ugratással, szobatudósnak
nevezte), hogy ne a miliőt alakítsa magához, magyarul, magyarázta magát a
barát, ne ágyúkat cipeljen magával, hanem maga alakuljon a miliőhöz, vagyis
olvadjon bele a környezetbe. Moorcraft angol, válaszolta Moorcraft.
Tibetben, válaszolta a barát. A harmadik európai, aki velük együtt
vacsorázott (Garry Alder) a fülét hegyezte. Moorcraft elgondolkodott,
miközben a teájába pörgetett zsírt kavargatta, és látszott, hogy nem éles
replikán töri a fejét, hanem legalábbis az igazságért vallatja magát. Miért
hallgat? Moorcraft azért hallgat, mert most nem éles replikán töri a fejét,
hanem legalábbis az igazságért vallatja magát. Miért is gondolják e kettőt
ellentétnek, kérdezte Garry Alder. Melyik kettőt, nézett vissza Moorcraft és
társa csodálkozva, a miliőt és Moorcraftot, vagy a replikát és az igazságot?
Miért, kérdezett vissza ártatlanul Garry Alder, miért, ez kettő? A tűz, amit
körülültek, hisztérikusan lobogott, mert hiába lobbant rá minduntalan a
sötétre, az egyre közelebb kúszott. Moorcraft és társa elvesztették a fonalat.
Világítson egy kicsit rá a problémára Garry Alder. A kérdezett mély levegőt
vett. Talán az igazságnak elemibb tulajdonsága az, hogy mire föl vagy mire
válaszul találják ki, és ennyiben rögtön replika, mint hogy mely moorcrafti
mélységből ered. Az igazságnak inkább szülőanyja a miliő, amelyben
egyébként magát oly furcsán (és jogosan!) eredetiként és idegenként gondolja
el, mint az eredet? Moorcraft és társa nem értették vagy nem tudták követni,
vagy nem értették, hogyan jön ez az ő különbejáratú vitájukhoz. Leginkább
Moorcraft barátja volt vérig sértve, nem is Moorcraft. Talán érti Garry Aldert,
és azért neheztel. Nem, nem érti, tiltakozott a barát, és összevont
szemöldökkel nézett a tűzbe. A résnyi szemben Garry Alder a tüzet látta
viszont, rímet az igazira; annyira lobogott e szemben a tűz, hogy Garry
Aldernek egy pillanatra úgy tűnt, ha az illető még jobban összevonja a
szemöldökét, akkor abba menthetetlenül belekap szeméből a láng, és
lepörköli. Garry Alder érezte, hogy megfagy a levegő, noha tűz volt és nyár,
július vége. Szárazjég csilingelt a füleiben; közben pedig lelke tüzet fogott a
másik kettő pillantásának villámlásától, és feketén pöndörödött a széle. No,
de nem is ez a lényeg, és az Ausland elnézést is kér a közjátékért, hanem ami
a lényeg, az Moorcraft utazása és halála. Illetve, még mielőtt erről
beszámolna a lap, azért tesz még egy kis kitérőt, hogy a fájdalmat, amely a
nagy utazó haláláról a cikk végén értesülő olvasóban könnyekben felbuzog,
valamennyire enyhítse. Moorcraftnak az elrabolt Garry Alder szavai jártak a
fejében, amikor egy reggel az afgán Hindukusban ébreszteni készült kicsiny
hadseregét. Úgy, ahogy szokta, csendesen, egyenként; emberei olyankor, első
eszmélésükkor tétovázás nélkül azt mondták suttogó szavaira: igen. Hiába
keltek azonban korán, hogy minél nagyobb távolságot tehessenek meg, a köd
és a lehetetlen útviszonyok iszonyatosan megnehezítették menetelésüket. Az
emberek káromkodtak, és érthető volt az idegesség, hiszen veszélyes
területen vágtak keresztül. Ahogy a nap felbukkant a meredek hegyek mögül,
már jól bent jártak a délelőttben, de még alig haladtak valamennyit.
Moorcraft szerencsejátékosnak bizonyult, hiszen a rövidebb utat választotta,
de egyben a meredekebbet is, ezzel viszont azt kockáztatta, hogy nem tudják
használni az ágyúkat, ha esetleg barbárokkal kell szembeszállniuk. Aztán,
miközben saját gondolataikba merülve a kőomlásokat kerülgették, az utolsó
pillanatban látták meg. Előttük, félelmetes és dicsőséges pompájában ott
magasodott egy hatalmas Buddha-szobor, időtlen arccal, épp csak sejthető
mosollyal. Megbabonázva álltak a szobor előtt. Moorcraft kapott észbe
először. Embereit figyelőállásba küldte, ő pedig másodmagával, George
Trebeckkel, aki rokona, barátja és munkatársa volt egy személyben, elindult
felfelé, a Buddha-szobor fölé. Maga sem tudta, miért éppen oda. Az emberek
nem sejtették, hogy azok ott ketten, ahogy lassan kimásznak a térből, amit ők
onnan lentről belátni képesek, csak nagy sokára térnek vissza. Az Ausland
tudósítója itt csak mentegetőzhet. Az objektivitásért nem felel, bár a történet
annyira valószínűtlen, hogy ilyet kiötölni nem lehet. Moorcraft egész álló nap
kutatott a hűvös, gyönyörű barlangokban, fent, a homokszínű sziklák között,
a hatalmas Buddha-szobor felett, az afgán Hindukusban. És késő délután, a
türelem jutalmaként és a ki-kihunyó fáklya fényében egyszer csak megtalálta,
amit keresett. Egy nagy barlang legmélyének beugrójában ott volt Garry
Alder összetéveszthetetlen, faszénnel írt szignója, olyan élesen és olyan
frissen, mintha a sok évvel azelőtti pillanat, amikor felvitték őt oda, és ő
odarajzolta azt, ugyanaznap lett volna. Ujfalvy szórakozottan maga elé
firkálta a lap tudósítója által lerajzolt hiteles aláírást:
 Garry Alder

Mágikus pillanat! Garry Alder él! Moorcraft nem törődött azzal, hogy egy
aláírás csak arról a pillanatról tanúskodik, amelyben született, és talán még
arról sem hitelesen. Moorcraft biztos volt benne, hogy Garry Alder
megmenekült. Ám ugyanabban a pillanatban elérte őt egy másik bizonyosság
is. Megérezte, hogy ő maga nemsokára meghal. A barlang, amelynek mélyén
állt, nem ott ért véget. Falai a fáklya fényében lassan sötétedtek el. Moorcraft
hirtelen teljes erővel belehajította a fáklyát a sötétbe. A fáklya pörögve eltűnt.
Nem látták, hol esett le, kialudt-e, beleesett-e valamibe. Kihátráltak a
barlangból, és visszasiettek a többiekhez. Moorcraft azonnal indulást
parancsolt, és a nap vége, ha nem is sokkal, de közelebb találta őket a
turkisztáni határhoz, azon az úton, amely Bokhara felé visz. És ezen az úton,
a bokharai úton esett el az angol Moorcraft, igen-igen gyanús körülmények
között. Malária, mondták, akik megvitték a hírt a szintén beteg Trebecknek,
de holttestét Trebeck nem láthatta. Ez az első verzió. A második sokkal
kegyetlenebb. A tizenhat fős különítményt barbárok támadták meg egy
éjszaka. A nap, amikor felkelt, morbid és irtózatos képet világított meg.
Irtózatos, mert a vér patakba gyűlt, hogy lassan csörgedezzen, amíg saját
alvadása útját nem állja. És morbid, mert a két rézágyú egymásnak fordítva
állt a tábor közepén. Moorcraft iratai eltűntek, azokat azóta is keresik. A
hírek szerint a Kelet-indiai Társaság, amelynek Moorcraft a szolgálatában
állott, egyre-másra kéri föl a leghíresebb szakértőket Moorcraft iratainak
visszaszerzésére. Az ovális pecsétgyűrű minden bizonnyal már soha nem lesz
meg. Az iratokat, melyeken e gyűrű éles, megfontolt nyomata beledermed a
viaszba, olyan országokkal kötött kereskedelmi szerződések alján, ahol
azelőtt nem járt brit alattvaló, az iratokat talán meglelik valahol. De a
pecsétgyűrű sorsa biztosan végleg megpecsételődött, hogy a cikkíró ezzel a
fordulattal éljen. Ha valamikor, akkor azt majd a következő évezredben
találja meg valaki egy csontváz ujjának meszes percein, valahol a világ másik
végén. Mindenesetre, és az Ausland ezzel be is fejezi e keleti nekrológot, két
ember megmenekült Moorcraft malária avagy ellenség lemészárolta
csapatából, isten tudja csak, hogyan. Az egyik elmesélte (bár mindannyian
tudják a kedves olvasók, hogy a keletiek néha mesélésben túllőnek a célon),
hogy Moorcraft mintha nevetett volna a halála pillanatában. Amikor addig
rettegett halála látótérbe került, teljes szívéből nevetett. Itt a tudósító csak
széttárhatja a kezét: sok van mi csodálatos…
Ujfalvy felnézett. Kőrösi ott ült, és a száját mozgatta, Ujfalvy azonban
semmit nem hallott. Mintha vízben ülne, száraz vízben, egy tömb vízben.
Ujjával belekotort a bal fülébe, de ez nem segített. Akkor nyelt egyet, és
dobhártyái kipattantak. Mint bálterembe vezető, hirtelen kinyitott szárnyas
ajtó, fülei úgy engedték fejébe a hangokat. Kőrösi látja Ujfalvy kissé (már
bocsásson meg, de) bamba arcát - honnan jön, magasról? Avagy most
emelkedik? Ágyút sütöttek el a füle mellett? Ujfalvy nem mentegetőzik,
kicsit elgondolkodott, de Kőrösi folytassa csak nyugodtan, amit elkezdett. És
lassan tisztuló aggyal hallgatta Kőrösit, ahogy az folytatta, mintha most
kezdené, hogy a legjobb szitákat a Királyhágón innen az ő falujában
csinálják. Kőrösi lehorgasztotta a fejét, és lassan olyan aura lett körülötte,
amit nem lehetett kibírni. A szavakat szitameséléskor valami leszűrte, és a
levegő porral telt meg, finom, szitáló porral. Mint a köd, olyan az az asztal,
ahol Kőrösi ül, mondták sokan, és tényleg. Azzal a különbséggel, hogy a köd
nedves, mintha a fejed tetejéig novemberi avarban, nedves, tömött,
mocskosbarna avarban ülnél. De van ám száraz köd is, abban alig kapsz
levegőt, mintha liszteszsákban. Miért éppen szita, miért éppen szita? Ujfalvy
sokszor gondolkodott el a problémán. Az ember beleteszi a lisztet vagy a
porcukrot, és az apró lyukak átmérőjénél kisebb darabok lehullanak. Hasznos
úgy is, ha a szitáló port akarjuk majd használni, a sütemény tetejére mondjuk,
hasznos úgy is, ha a szitában maradó darabokat, amikor például aranyat
mosunk. De miért emlegeti ezt Kőrösi, amikor szomorú? Nosztalgiából?
Ilyenkor megbánja, hogy eljött Kőrösről? Szitát kötne? Mint a férfiak
Kőrösön, hajlítaná a rostakérget, míg egy asszony, a felesége, a hálót kötözné
lószőrből? Vagy betűket lát maga előtt, melyek a szita alján kipotyogva
szakadékba hullanak, betűket, melyek tehetetlenül vergődnek és vonaglanak
a szitában, amit egy hatalmas kéz ráz?
Ujfalvy nem tudta a választ, és nem is nagyon gondolkodott el a
lehetőségeken, mert érezte, hogy azok zavarba hozzák őt. Mindazonáltal
meggyőződése volt, hogy Kőrösinek ragaszkodnia kellene a családi
hagyományhoz, és folytatnia kéne azt, amit nagybátyja, néhai Kőrösi Csoma
György elkezdett és a maga tudása szerint be is fejezett. Ez pedig nem más,
mint a történetírás. Ebben a matézisben, a történelemben magában annyi, de
annyi fehér folt van, hogy nem kell útra kelni ahhoz, hogy jó és hasznos
munkát végezhessen az arra alkalmas személy. Kőrösi már sokadszor javítja
ki Ujfalvyt: Kőrösi Csoma György nem nagybátyja Kőrösinek, nem is
rokonok. Ujfalvy miért nem hisz Szilágyi Ferencnek, a filológusnak, ha már
Kőrösinek nem hisz? Persze, persze. Ujfalvy oda se figyel, folytatja, amit
elkezdett. Kőrösi György pedig jó ízléssel és jó renddel kiválogatta a sokból
és a költeményesekből a velőt s az igazat: olyan megbízható történetírókra
hivatkozik, mint az a… az a Deguignes, aki a hunok, vagyis a székelység
ősei, valamint a mongolok, a törökök és a tatárok történetét Párizsban, mit
szól ehhez Kőrösi, Párizsban írta meg, anélkül, hogy kitette volna a lábát a
Párizsi Bibliothékából, ahol a kéziratokat tanulmányozta. Rajta kívül Kőrösi
György idézi Pray Györgyöt, annak Annales veteres Hunnorum című művét,
meg a Desericiust, az északi muszka Nestort, a mongol fejedelmet, Abulgasis
Bagadur Chant… Ujfalvy levegőt vett. A drága nagybácsi, Kőrösi György
könyvének kiadása fölött olyanok bábáskodtak, mint Schlözer, valamint
Engel és nem utolsósorban Gyarmathi Sámuel. Ez az a feladat, amire
Kőrösinek is rá kell szánnia magát, kiválogatni a velőt s az igazat a magyarok
eredetéről. Talán szerencsésebb lesz Kőrösi, mint a nagybátyja, mert Kőrösi
György háromkötetes könyvének kiadását (előfizetők hiányában) Gyarmathi
Sámuelnek nem sikerült fedél alá hozni. Előfizetők!… Hány és hány jeles
munka, cselekedet és kezdeményezés bukott meg rajtuk! És mondja Kőrösi,
helyes így a megfogalmazás? Hiszen épp nem az előfizetők, hanem azok
hiánya miatt halnak el nagy dolgok. Akkor kit is kell kárhoztatni? Azt, aki
nem fizet elő? Ujfalvy dohogott, de megbékélt pár perc múlva, mert eszébe
jutott, amire mindig olyan büszkén emlékezett: még ő maga is látta Kőrösi
György kéziratát, hiszen (Kőrösi tudja jól) Kőrösi György Enyeden tanított,
és a későbbi professzorok, például Herepei Ádám is sokban az ő
magyarázatai mellett maradtak, amikor megírták saját (bár kétségkívül
szerényebb és esendőbb) történeti munkájukat. Kőrösi György kéziratának
csak a második fele van meg, mert sajnálatos módon az első elveszett,
amiben az őstörténeti rész volt. Historia Hungariae! Ujfalvy a magasba
emelte szemét. Ő a maga részéről oda vágyik, ahol most Kőrösi Györgyöt
sejti, és ahonnan nem csak térben, de időben is tágas kilátás nyílik. Ahol most
minden bizonnyal Herepei Ádám, a nagy hírű enyedi történelemtanár is
választ kap sok kérdésre, amit Historia mundi universalis et patriae című
nagy reményű munkájában felvetett, és megbizonyosodhat afelől, hogy
válaszadási kísérletei megfelelnek-e a valóságnak, a magyarok valódi és
hamisítatlan történelmének. Mert Ujfalvy bízik abban, hogy a históriai
érdeklődés ott fenn sem szűnik meg - bár az igaz, hogy nehezen lehet
elképzelni a vitatkozást és az ellentétes vélemények összecsapását ott, ahol
mindenki számára színről színre tanulmányozhatók a történelem eseményei.
Ugyanis a könyvtárak eléghetnek, és a tükrök összetörhetnek, de a
történelem, a történelem - az nem ég el, az nem törik össze! és Ujfalvy
szemei még mindig, mintha zsinóron, a mennyezeten függtek. A zsinórt
Kőrösi metszette el, mert felnevetett. Ujfalvy nem minden megbotránkozás
nélkül, mondhatni szigorúan nézett rá. Nem tudja, mi ebben a mulatságos.
Miben? és Kőrösi zavartan próbálta köhögésbe fordítani vidámságát. Abban,
hogy Ujfalvy a magasba emelte szemét. Nem, Kőrösi nem azon nevetett,
hanem egy történelmi esemény balul sikerült interpretációján. Aminek oka
nem utolsósorban Herepei Ádám, szeretve tisztelt professzoruk volt.
Szerencsés, aki Herepeit látta, és szerencsés Kőrösi is, hogy ismerhette!
dörgött Ujfalvy, mint aki szószéken áll. Kőrösi békítőleg mosolygott. Herepei
Ádám tudta, hogyan kell hatást kiváltani, tisztában volt adottságaival!
Impozáns külsejű, borotvált arcú, szép ember! Magas, erőteljes, idomzatos,
nemes tartású termet! Domború, széles homlok! Jelentékeny arc! Átható tüzű,
barna szempár! Csodálatos, hathatós, velőtrázó, szívetindító érchang! Mind
az egyházban, mind a tanteremben egyaránt meglepő ünnepélyes alak.
Szószéket betöltő, eszet figyelni, szívet érezni kényszerítő, kitörölhetetlen
emléket hagyó szónok. Mert a Herepei Ádámon keresztül áramló történelem,
Ujfalvy feltartotta az egyik kezét és széttárta ujjait, mintegy az áramló,
zuhatagos képzeletbeli vizet szűrte így Herepei professzort allegorizálva, a
rajta keresztül áramló történelem megfogható volt; míg ha Kőrösi csak
Herepei könyvét tarthatná a kezében, akkor meg lenne fosztva mindattól,
amit Herepei személye és megjelenése a történelemhez hozzátett, színesítve
és gazdagítva azt. A pátosz bearanyozta előadásait. Mert az ő históriája
valóságos pragmatikai lélekkel bírt. Használható és elképzelhető volt,
jelenvaló és izgalmas. Mert, folytatta Ujfalvy, és meglengette kezét, amit
Herepei annyiszor tett, ha a templomban a protestáns hívek vagy a
tanteremben a nebulók figyelmét valamire fel akarta hívni, mert nincsen még
egy visszhangosabb előadóterem, mint a história. Ott abban a századok a
tanítók, a leckék pedig képek. Képek, melyekben a bűn és az erény a maga
természetes színében van lefestve. Az igazság barátja, a nagy Mably azt
mondja, hogy a históriának az erkölcs és a politika iskolájának kellene lenni.
Igen ám, de milyen históriának? Ha csak úgy veszi Ujfalvy a históriát, mint a
dátumoknak a kronológia szerint való egybehalmozását, így ez csak az új
iránti gyermeki kíváncsiság kielégítése, vagy csak pedantságra vezető
munkásság, ami a fejet következtetések és tanulságok nélkül való
műveltséggel tölti meg. Tanultság - tanulság nélkül, vagyis: nem is tanultság,
mert, sajna, használhatatlan. És mit tegyünk ezzel az ősmagyar
történelemmel, és azon keresztül az egész magyar fátummal? Mit tegyünk,
hogyan használjuk ezt a lehetetlen sorsot, komolyan mondja Ujfalvy, ezt a
bölcsőtlen állapotot, hát a pokolba is, mint akinek nem volt gyerekszobája!…
Hát mi ez a nép?! Talált gyerek, Kukafy? Ujfalvy már régen állt, és az
asztalra támaszkodott mindkét súlyos öklével. Az adatok, az örök puzzle, a
rakosgatás, a mindenkori nyomozás kényszere! Az idő, amit nem lehet
utolérni, mert egyre messzebb kerülünk onnan, ahová visszatérni igyekszünk!
Hogyan lehet ebből hasznot, igen, hasznot hajtani? Felnőni, megkomolyodni,
férfivá érni, szakáll…
Ujfalvy kifakadása köhögésbe fulladt, mint akinek szőrszál kaparja a torkát,
és le kellett ülnie. Köhögés közben vérbe borult szemmel Kőrösit nézte az
ökle mögül, de az mintha álmodott volna, feje alatt összekulcsolt kézzel
feküdt, és a plafont nézte mosolyogva, mint aki még mindig a balul sikerült
interpretáción mulat.

Ujfalvy Sándor
(Bécs)
 Az emléklap

Borgátai egy emléklapot kapott Sándortól. Az emléklap Mitscherlich tanárt

ábrázolta; Mitscherlichet, a rémet! Mitscherlich klasszika-filológiát oktatott a
göttingeni egyetemen, ahol ezerhétszáznyolcvanöttől adott órákat. A
professzor örökösen futkosott a hatalmas göttingeni olvasóterem keresztíves
boltozata alatt, és futkosás közben mindig csak dohogott. A diákok néha
rémülten vették észre, hogy az egyik percben még az olvasóterem bal
oldalán, az olvasótermi létra legtetején álló Mitscherlich egy pillanat alatt
odahagyja imádott “Horatius”-át (pontosabban annak helyét), és olyan
hirtelen, amit lángész nem képes felfogni, csak titkon érző lelke óhajtva sejt,
a jobb oldalon terem, és az alsó polc latin és görög etimológiáiban merül el,
hogy ne mondja Borgátai, szinte fekve, fejét a könyvek közti résekbe dugva.
Varázslatos mutatvány! Egy hatalmas strucc, ami ez egyszer repül! Senki
nem látta, mikor szállt le (avagy el) a létráról, izmos lábaival elrúgva magát
annak fokairól, mikor szelte át a termet, rövid karjaival hadonászva, kezében
a tehetetlenül lebegő, magából könyvtári cédulákat hullató Epistulaevel,
rómaiegypertizennyolc, hogy az attrakció végén az etimológiákban érjen
földet. (A könyvtárosok könyvek közti lyukakból, könyv nélküli cédulákból,
etimológiák közé furakodott horáciuszokból tudták, hogy Mitscherlich
kutatásai milyen irányban folynak.) Pontosabban lapot, szólt Sándor. Lapot
ér, mint egy visszavonhatatlan ászmadár. Borgátainak néha az az érzése,
hogy a mennyezeten, az íveket követve közlekedik, vagyis repül, és közben
persze belenéz az egyetemisták olvasmányaiba. Ha Mitscherlich az olvasóban
van, akkor a diákok öntudatlanul, egy rejtélyes és felfedhetetlen babona
utasításait követve a könyvek fölé hajolnak; mint közlekedési eszközön
újságot olvasó ember, úgy zárják össze a fedőlapok szögeit a lehető
legkisebbre, mint dolgozatát író stréber, úgy markolják fél kézzel tollat
vezető kezük mellett a láthatatlan látcsövet, amin keresztül jegyzeteiket
vizsgálják. Mitscherlich, még ha madárnak álcázza magát, akkor is: nehéz,
mint egy kő. Megkövesedett fosszília, elvekbe fagyott sarkkutató, korlátait
hegesztő vasmunkás. Egy ideig Sándor is, Borgátai is merőn maga elé nézett.
Aztán Borgátai, mintha mentegetőznie kéne saját előbbi kitörése miatt,
hangosan folytatta gondolatait, és érezhetően formálta-alakította Mitscherlich
képét önmagában; úgy gyúrta, mint egy szobrász. Mitscherlich jellegzetes
figurája a tudósvilágnak, és a diákok félelemmel elegy tisztelettel néznek rá;
még akkor is, ha a tudós sokszor tárgya vicceiknek és főszereplője vitáiknak.
Borgátai szerint mindkettővel azt az ambivalenciát igyekeznek szublimálni,
amely lehetetlenné teszi a professzor maradéktalan imádatát, illetve
igazságtalannak vélt viselkedésekor és rendíthetetlen elveinek
alkalmazásakor fenntartás nélküli gyűlöletét. Borgátai azt gondolja, hogy az
elvek, melyeket vall, nagyon is szépek, megszívlelendők. Mire gondol
Borgátai? Hát például arra, amikor Mitscherlich a szómagyarázatok
szükségességére figyelmeztet, mintegy elméleti megfogalmazásaként
filológusi munkásságának. A terem zsúfolva, a dörgedelmes szónoklatot
remegve és lenyűgözve hallgatják. Összebújnak, mint csibék a magasban
kerengő héja elől, holott érzik, hogy a kotlós beszél hozzájuk - de nem! isten
ments! hozzá, a héjának tetszőhöz, valóságban-kotlóshoz, Mitscherlichhez
közelebb? A világ minden kincséért sem! Ahhoz túlságosan is héja. De aznap
Borgátai mint örök késő szerencsétlenül csak az első padban tudott leülni.
Öngyilkosság, ez járt a fejében. Ez maga az öngyilkosság, Mitscherlich
látótávolságán belül helyet foglalni. Ezt az öngyilkosságot pedig csak egy
azonnal végrehajtandó öngyilkossággal tudja helyrehozni. Ó, mit nem adna
egy pisztolyért! De még egy íj is megtenné, fogadkozik Borgátai, lenyilazná
magát, ha lenne nála egy íj. Feszülten figyel, de nem tud ellenállni a
gondolati kalandozásnak, öngyilkos álmai után kaptatva kirúgtat a teremből.
Borgátai magyar, aki jogutódként ezzel a nyilazással tenne pontot a magyar
történelemre: ezzel keretezné azt, és milyen szépen, milyen jogosan, milyen
önfeláldozón! És épp itt Nyugaton! Borgátai a magyarok Krisztusa, kinek
vére honfiúi érzésből folyna a magyar emberért, annak bűneiért, és a magyar
ember ezáltal európaivá válna, vagyis megváltatna. Emblémája egy nyíl
lenne, melyet valahogy úgy kellene megrajzolni, itt gondolatban utasításokat
adott egy emblémarajzolónak, hogy Borgátai fogja az íjat, de a nyílvessző
saját szívébe hatol. Ez az öngyilkosság aztán jóvá tenne minden rablást és
gyilkolást, amit a magyar törzsek a művelt országokban elkövettek,
templomtoronyról keresztlopás, hamvas szüzességek leszakajtása,
szerzetesek megkínzása. Borgátai szeretne áldozat lenni, szeretne mindent
helyrehozni, és szeretné, ha mindezt Mitscherlich professzor is tudná.
Könyörgőn nézett a professzorra, és időbe telt, mire észrevette, hogy az is őt
nézi, cseppet sem könyörgőn. A professzor viharfelhő alakjában vészesen
közeledett, és mintha ez a közeledés tette volna lehetővé, végre a hangja is
eljutott Borgátai fülébe. Hallja-e a fiatalúr, Mitscherlich hozzá beszél.
Borgátai remegő hangon esdekel, nem értette, elkalandozott. Ne kalandozzon,
az nem tudóshoz méltó. Hiszen mi az ábrándozás? Az élet megrontója.
Hanem feleljen Borgátai a kérdésre - de Mitscherlich ajánlja, hogy helyesen
tegye, ha már ő, Mitscherlich megalázza magát, és megismétli: mi a filológia
etimológiája? Borgátai tátogott, nem is azért, mert nem tudta a helyes választ,
hanem mert a válasz helyett Mitscherlich tekintetének horgát érezte a
szájában. Megpördült vele az Auditorium Maximum, látta, hogy a többi
némán bámulja őt, de senki sem elég erős ahhoz, hogy kirántsa ebből a
vízből, avagy vissza, ide vagy oda, csak végre valahová - most már örökre ott
lóg Mitscherlich horgászbotján, félúton az éltető elem, a most mozdulatlan,
de egyébként hánykolódó diáktömeg és az áldozati tányér között. Borgátai
legyintett, Sándor ezt nem értheti. Sándor nem veszti el a fejét egykönnyen,
és nem kerülhet olyan helyzetbe, amibe Borgátai mindig belekeveredik, talán
önmaga, talán fátuma révén. Sándor kíváncsi a folytatásra. Igen, a folytatás.
Borgátai dadogni kezdett, és nagy nehezen kinyögte a filológia etimológiáját:
‘a szó szeretete’, de emellett jelenti azt is, hogy ‘a betű szeretete’. A
fiatalembert, dörögte vérvörös fejjel Mitscherlich, a fiatalembert nem arra
kérte Mitscherlich, hogy fordítson le egy görög szót a laikusok nyelvére!
Könyörög, Mitscherlich könyörög, ezt mindenki meg tudja tenni, és ettől még
nem válik el a hal a hústól, vagy mi mitől! Mitscherlich arra kérte Herr
Borgátait, hogy bontsa részeire ezt a szót, mint egy halat, és a professzor a
bal kezében tartott fantomhal gyomrán óvatosan végighúzta képzeletbeli
szikéjét. Az etimologizálás: a karácsonyi vacsora előkészítése. Mitscherlich
elért a hal végéig. Rámeredt Borgátaira, mint akinek nincs szüksége több
bizonyítékra, “lám, ilyen egyszerű ez!”, és hosszú lábaival kaszálva kétszer
végigrohant a termen. Majd újból megállt Borgátai előtt, aki épp imádkozott.
Mondja tehát még egyszer, de most már pontosan: mi az etimológia
etimológiája? Ha lehet csend nagyobb a csendnél, most az következett.
Mintegy beburkolta az előző csendet, beburkolta a hallgatóságot, mindent
belepett, mint a víz. Borgátai határozottan azt érezte, hogy ha egy kicsit
nagyobb csend lenne, hallaná azt a barna hajszálat őszülni a halántékán, ami
hajszál színét most csak érzi fakulni. Az etimológia etimológiája? Igen, az
etimológia etimológiája. Nos, az olyan lehet, mint amikor a hídon masírozó
katonák alatt hirtelen leszakad a híd. Eszeveszett ötlet, de Borgátainak olybá
tetszett, hogy az etimológiának nem lehet etimológiája! Megállna a világ,
vagy felrobbanna, esetleg visszafelé kezdene forogni! Persze tudta ő, ott is,
akkor is a józan eszével, hogy az is csak egy szó a többi között, de józan esze
pislákoló gyertyájának nem volt mit megvilágítani érzéseinek pusztító
tűzvészében. Még mielőtt meggondolta volna, mit is akar mondani, már
kimondta, ezekkel a szavakkal, hangosan, szinte révületben: az etimológiának
nincs etimológiája. Mitscherlich megtámaszkodott az asztalon. A fiatalember
azt állítja, hogy az etimológiának nincs etimológiája? Hogy ez szó nem
vezethető vissza autentikus gyökereihez, úgymint, Mitscherlich
megfeledkezett magáról, etumos és logos, tehát ‘valódi’ és ‘szó’, azaz ‘az
igazi szó’ vagy ‘a valódi szó’, másképpen és pontosabb megfogalmazásban:
‘a valódi jelentés’, amennyiben egy szó vagy ember, vagy dolog
származásának, tehát történetének ismerete mindig azzal a boldog tudattal tölt
el minket, hogy egyben az adott szó jelentését, a szóban forgó dolog
mibenlétét vagy a kíváncsiságunkat, szimpátiánkat, szerelmünket felkeltő
ember lelkét is ismerjük? Borgátai elismételte: az etimológiának nincs
etimológiája, magyarul a “szómagyarázatnak” nincs szómagyarázata.
Borgátai elhallgatott. Csönd. És aztán, kérdezte Sándor. Nincs aztán. Nincs
aztán? Nincs aztán, nincs aztán, nincs aztán. Borgátai lélekben elájult, nem
emlékszik semmire, üveges tekintetét csak a folyosói zaj tudta fölkarcolni,
már amennyire. Nem kérdezett senkitől semmit, nem beszélt azóta se
senkivel az esetről. Nem emlékszik a következményekre, nincsenek emlékei,
és nem létező emlékei etimológiáját minek is fejtegetné. Borgátai nevetett.
Sándor azonban komoly maradt. Sándor mást is tud. Mások meséltek neki,
Sándornak. Bár maga Sándor nem volt ott az esetnél, de Ungi Márton
mindent hűen tolmácsolt neki, Sándornak. Mitscherlich a maga ilyen-olyan
módján, kissé szétszórtan és nehezen követhetően arra akarta rávezetni a
társaságot, hogy nem elég szeretni a betűt vagy a szót, ennyiben nem elég
csak filologizálni, de a valódi és igazi betűt, szót kell szeretni, vagy, hogy
Sándor egy pillanat erejéig utaljon az ő saját programjára (hogy melyikre?
tudja azt Borgátai, az ősmagyarosra), az eredeti nyelvet, vagyis, és ez a
tanulság, az etimológiának mindig együtt kell járnia a filológiával, és Sándor
elégedetten a feje alá gyűrte a párnáját. Egyébként kiegészítené Borgátai
történetét: az öngyilkosságra való hajlam abból fakad, hogy Borgátai hideg
volt. Hideg? Egy fintor fagyott Borgátai arcára: mint egy beteg, aki épp
értesülni készül a testében keringő nedvek arányának végzetes felbomlásáról,
esetleg ezen nedvek visszafordíthatatlan lehűléséről. Igen, latinul: frigidus.
Horatius szerint Empedoklész azért lett öngyilkos, mert egyszerűen lehűlt a
vére. Márpedig épp ő, Empedoklész tanítja, hogy mivel “a szívtáji vér a
szellemi erő forrása”, ezért a vér lehűlése a szellemi képességek csökkenését
eredményezi. Ezért nevezi Horatius Empedoklészt “hideg”-nek. Borgátai
nem érti az összefüggést. Pedig egyszerű: az öngyilkosok csökkent szellemi
képességűek, legalábbis bomlottak. Ennek pedig csak egy oka lehet,
mégpedig a Horatius által említett. Empedoklésznek lehűlt a szíve,
valószínűleg ezért lett öngyilkos. Borgátait egy vízió lepte meg. Látta, ahogy
Empedoklész lenge öltözékben vidám kirándulásra indul az Etnára, de ahogy
egyre följebb ér, lassan megfázik, és mikor fent hideg szívvel és tüsszögve a
tűzhányóba pillant, már csak egy gondolat foglalkoztatja, az, hogy belévesse
magát. Nonszensz. Mi nonszensz? Semmi, mondta Borgátai, és nem űzte
tovább a csalogató, beláthatatlan következményekkel terhes vízió fehér
szarvasát. Még jó, zárta le a beszélgetés természetfilozófiai részét Borgátai,
hogy a göttingeni Auditoriumban nincs tűzhányó. Nem is, inkább az a jó,
hogy nem felül ült, amikor Mitscherlich kiszemelte. Talán természetes
önvédelmi eljárás, hogy a későknek, akik éppen mert késnek, csak az első
sorban kapnak helyet, és ezért eleve hideg szívűek és eleve hajlamosak az
öngyilkosságra, nem kell a magasba emelkedniük: akkor minden bizonnyal
hullanának, mint a legyek, és szó szerint, onnan fentről
ide
le.
Aha, bólogatott Borgátai, mint aki megadta magát, mint aki most már örökre
lemond a magaslatokról, mert könnyen az a veszély fenyegeti, hogy amúgy is
hideg szívű lévén, jobb esetben leszédül, rosszabb esetben leveti magát, ha
oromra jut, bár a különbség csak onnan nézve különbség, innen nem, az
eredmény ugyanaz, aha. Persze… Sándor szerint ő, Borgátai úgymond
könnyű természet, míg ő, Sándor erős akarat és vastag vér. Borgátai ne
menjen hegyre, mert nem érez mélyen. Hideg már úgy is, ha lent ül. Szóval
hideg. Hideg. Frigidus. Aha. Borgátai azonban titokban bosszút forral.
Csapdát állít Sándornak. Az áll elébe. Borgátai kivár, rakosgat ezt-azt,
kérdezi Sándort, kér-e valami hevítő italt. A válasz nem befolyásolja,
magának vizes bort kever, aztán leül, és szórakozottan forgatja emléklapját,
tettetve mosolyog is a kedves aláíráson, “írtam kedves
megemlékezésképpen”, satöbbi, satöbbi, Göttingen és idő. Milyen kedves!
Majd kinéz az ablakon, és az eső vájta árkokat tanulmányozza, láthatóan
nagy beleéléssel. Apropó, szól hirtelen, mit is említett Sándor, hogy a szív
lehűlése milyen következményekkel jár Empedoklész szerint? Empedoklész
azt állítja, és hinni is lehet neki, hogy a szellemi képességek egyenes
arányban csökkennek a szívtájéki erek lehűlésével. Igen, igen, érti már
Borgátai. Újra kinéz az ablakon. Majd kis idő elteltével visszatér
emléklapjához, és láthatóan kedvtelve olvasgatja. De most! mint akinek
eszébe villan, hogy a száradni tűz fölé tett penészes könyvet magára hagyta,
és az talán már lángokban áll, kétségbeesetten Sándorra néz. Nem fűtöttek a
könyvtárban? Mit csináltak? Borgátai azt kérdezi, nem fűtöttek a
könyvtárban? Milyen könyvtárban? Jaj, hát ne értetlenkedjen Sándor, az
olvasóteremben. Már miért ne fűtöttek volna? Semmi, semmi, és újra
belemerül az emléklapba, mint aki elfelejti aggodalmát, mert soha nem is
csinált mást, csak olvasott. Aztán újra fölnéz, és megragadja Sándor térdét:
Sándor jól van? Nincs meghűlve? Ne bolondozzon már Borgátai, miért
aggódik, Sándornak semmi baja, ha leszámítja a Kanyaró Mihálynak adott
száz aranyat. A pokolba Kanyaró Mihállyal, mikor Sándoron kell segíteni
most - talán még nem késő! És Borgátai felugrik, takarókat cibál elő,
felöltőket, és Sándorra pakolja a nagy halmot. Sándor elveszik, csak bosszús
hangját hallani, ahogy a meleg habjai alól, vastag vére hullámain evickélve
kiabál, hagyja abba Borgátai, hagyja abba, azonnal hagyja abba, idétlen,
összegyűri a Pindar’s Pythische Hymnen und Gedichtét!! Borgátai aggódó
arcot ölt, és egy lyukat váj Sándor arcának. A szövetek hullámai alól maga a
haragvó magyar Poszeidón néz rá, összevont szemöldökkel. Mire jó ez?
Bocsásson meg Sándor, Borgátai megrémült. Azt hitte, Sándor megfázott.
Miért fázott volna meg? Borgátai az emléklapon olyan nyomokat talált,
melyek Sándor elhűlt szívére engedtek következtetni, és Borgátai azt
gondolta, hogy még mielőtt Sándor saját maga ellen fordítaná a “Pindar”-t,
főbe lőné magát vele, fölakasztaná rá magát, lenyelné, hogy majd az ólom…
szóval ezt megelőzendő Borgátai… szóval Borgátai fel akarta őt melegíteni.
Ja.
Ahogy Borgátai olvasta az emléklap hátoldalát, mintha minden megfordult
volna a filológia világában, valahogy úgy, ahogy Mitscherlich képe
megfordult Borgátai kezében. És nem állt meg a lap, hanem pörgött, forgott,
mintha a kizökkent tudomány pörögne, elvesztve a tengelyt, kihullatva
magából az egyensúlyt, messze el. Nehéz elmagyarázni, nehezebb, mint
elveszteni a reményt, hogy egyszer majd talán elmagyarázza Sándornak.
Hogy mi a baj? Az a baj, hogy a lapon másképp szerepelnek az idézetek,
mint az eredetiben! Tragédia! Elírva, megmásítva, kiforgatva, hibát ejtve,
verzionálva, permutálva… hadd ne mondja Borgátai, még hányféleképpen
elfertőzve, mégis ugyanazt az eredményt produkálva. Klasszikus emlékei
csalták meg, vagy Sándor tévedett? Sándor nem tévedhet! A klasszikus
emlékek pedig nem csalnak. Azokat, hogy Borgátai William Pittnek,
Chatham grófjának fordulatát használja, mellyel az unokaöccsének,
Thomasnak írt leveleiben élt, oly gyakran, ahogy csak nagybácsik tudnak élni
bizonyos fordulatokkal, az ember by heart, ‘kívülről’ tudja. Még akkor is, ha
Borgátai sejti, hogy Sándor kedvességének, “kedves megemlékezésének”
talán feledtetnie kéne a szigort - de akkor mi lenne mindabból, amit Borgátai
keserves kínok között megtanult Mitscherlichtől, és épp most Sándortól? Mi
lenne akkor a filológia és az etimológia házasságából, a ‘helyes szó
szeretetéből’, vagyis, copyright by Kőrösi Csoma Sándor (távol álljon
Borgátaitól bármiféle irónia), ‘az eredeti nyelv szeretetéből’? Megmondja
Borgátai, Borgátai megmondja? Akkor az történne, ami egyszer már
megtörtént, időtlen időkkel azelőtt, még akkor, amikor minden élő történet
mintáját megformázták. Borgátai elhallgatott, de haragos lángokat lövellő
szemét nem vette le a lyukon kifelé pislogó, időközben megszeppent
Sándorról. Igen, tette hozzá még a nyomaték kedvéért, és felállt, hogy egy
újabb adag vizes bort keverjen magának. Megfontoltan öntögetett, dugaszolt,
kortyintott, és hasonlóan vészjósló nyugalommal ült vissza a helyére, ahogy
onnan két perccel azelőtt felállt. A történet… a történet egy görögről szól, aki
életét egy etimológiának szentelte, pontosabban azért áldozta föl. Egy
etimológiáért? Hogyan lehet egy etimológiának szentelni egy életet, hogyan
lehet föláldozni érte egy életet? Mindenki ezt teszi: mindenki önmaga eredeti
jelentését keresi, és ebbe aztán belehal. A görög haláláról, pontosabban
eltűnéséről csak ő, Borgátai állítja, hogy egy etimológia miatt történt; ő maga
valószínűleg nem így értette saját halálát - pontosabban eltűnését. Mint ahogy
az sem jelentett volna neki semmit, ha valaki elmondja neki: halála (vagy
eltűnése) után hatszáz évvel az ő hazájától messze egy olyan ember születik,
akinek születése az európai népek számára az idő kezdete, viszonyítási pont a
mérhetetlenben, és akinek szenvedése és halála az ember megváltása. De
akinek népére akkor még egy sokkal közelebbi szenvedés, a babiloni fogság
várt. A görög azonban, akiről mindjárt közelebbről is szó esik, nem tudott a
krisztusi idő kezdetéről, csak arra a szóra gondolt áhítattal, ami elrabolja őt
nemsokára. Egy küldöttség tagja volt, amely Athénból indult útnak, hogy a
Várost illető jóslatot kérjen a delphoi jósdától. A Várost illető jóslat! Szolón
lassan, de feltartóztathatatlanul rótta tekercseire az athéni alkotmány sorait; a
küldöttség tagjai, köztiszteletben álló polgárok, művelt arisztokraták és
demokrata politikusok, mintha egy papírról masíroztak volna le, úgy álltak
Athén kapujában, hogy a megadott jelre elinduljanak jóslatot kérni a
Püthiától Szolón alkotmányváltoztatásának ügyében. Theórosz - ‘küldött’
volt mindahány, résztvevője egy szent küldöttségnek, a theóriának. Ezt a szót
úgy tisztelték a görögök, mint egy jóshelyet. Jelentése ez: ‘ünnepi küldöttség,
szent követség valamely más városba vagy szent helyre’. A theórosz pedig ‘a
szent helyre, a jósdába, az orákulumhoz küldött személy, akinek az a
feladata, hogy hazatérte után mondja el az otthon maradottaknak, amit látott,
megtudott’. A theória határozott céllal, szent céllal lépett ki a Város kapuján.
A Város kíváncsisága mérhetetlen volt, ez az ajándékok értékéből és a
küldöttek rangjából látszik. Ez a kíváncsiság… - ez a kíváncsiság rossz szó.
A bizonytalanság áhítata és a jó hír reménye volt ez, ami átragadt a
küldöttekre is, köztük arra a fiatal, boldog és szépséges Névtelenre, akit
borostyánnal és virágokkal bocsátottak útra az athéniak. Mit keresett a
bölcsek között? Mi jogon volt tagja a küldöttségnek? Mert évei még
tizennyolcat sem számláltak. Ő lesz az, mondták, aki elmeséli a hírt Athén
következő nemzedékeinek, és ezért ő lesz az, aki személyében viseli a
jóslatot, testében viszi azt, látja teljesültét, és vénséges vénen ragyogva
mosolyog majd föl az égre, igen, hálás lesz majd a halálos ágyán. Hálás, mert
őt nem azért választották ki, hogy elmondja az otthoniaknak, amit “látott,
megtudott”, hanem azért, hogy elmondja az otthoniak gyermekeinek és azok
gyermekeinek és azok gyermekeinek a pontos mondatot, azt a mondatot, amit
a papnő, Püthia ihletett állapotban a profétésznek motyog. Hideg, kábító gőz!
Az ifjú ott állt a szentély előtt, és várta a tolmácsot, aki azokban a percekben
hallgatta a megtisztult, szent szűz alig érthető szavait. Ezek a szavak az
istenektől érkeztek, és egy félig ájult tolmács (a Püthia) közvetítette őket egy
másik tolmácsnak (a prófétésznek), aki kivitte a templomból a jóslatot, és
átadta a harmadik tolmácsnak (a theóriának), amely aztán elvitte a Városba a
szavakat. Büsziosz hava volt, ragyogó tavasz. A Püthia minden évben ekkor
jósolt. Az ifjú ott állt ebben a ragyogó tavaszban, és várta a mondatot. A
mondat megérkezett, és a küldöttség visszaindult a Városba. Oda azonban
eggyel kevesebben érkeztek meg, mint ahányan elindultak. Az ifjú Névtelen
nem volt köztük. A küldöttség egyes tagjai váltig állították, hogy meghalt,
megölték. Mások annyit mondtak, hogy eltűnt. Akár akarattal,
szentségtörőként, akár akaratán kívül, hős áldozatként, de nem teljesítette a
rábízott feladatot, nem tért haza, hogy küldetését bevégezze, nem lépett az
otthoniak körébe, hogy tolmácsolja nekik azt, amit megtudott. Lehullt
válláról a küldötti ruha, és most csontjai a szélben porladnak, avagy (ha
mégsem halt meg) bűnös teste a világban vándorol. Mindörökre eltévedt, így
is, úgy is - így se jó, úgy se jó. Észbontó! Elküldték, hogy hozza el a
mondatot, és ő meg is hallgatta, aztán meg eltűnt. Eltűnt a mondattal az
éjben. Hát Sándor vajon nem ezt teszi, amikor (még ha “kedves
megemlékezésképpen” is, de) éppen az emlékezet megcsúfolásával elferdíti
Pindaroszt, Vergiliust, Horatiust, meg a többi nagyokat, nagy mondatokat.
Ellopja! Kicseréli! Hát ezt nevezi Sándor etimológiának, ‘az eredeti nyelv
szeretetének’? El akar tán tűnni az éjben a mondattal? Borgátainak
figyelmeztetnie kell Sándort arra, hogy ők itt Göttingenben nem maguknak
tanulnak, mert a nyáj várja őket otthon, ők tehát minden ízükben tolmácsok,
hűen és alázattal kell tehát olvasniuk a mondatokat. Borgátai ezért takarta be
hát Sándort. Sándor szíve elhűlőben, és Borgátai a hosszú bizonyítástól
szomjasan nagyot húzott a vizes borból. Sándor pedig leizzadt.
Sándor leizzadt, és elgyengült a melegben. Száját valahányszor szóra
nyitotta, Borgátai azt érvekkel tömte tele - sajátjaival, oly logikusan, hogy
Sándor éppencsak megszülető ellenérvei is önmaga ellen fordultak. Az érvek
Sándor szájában olyanok voltak, mint a száraz, évszázados könyvekből
kitépett papírok, sivatagban lepergő homokkal keverve. Fulladozott, mintha
keleti homokviharban ténferegne, elgyengülten, és aztán lassan lefekszik,
hogy ne gondoljon másra, csak arra, amire egyedül gondolhat, terméketlen és
feleslegesen eltékozolt életére, hiábavaló halálára. Nem gondolt másra, csak
arra, hogy elszegényedett, kifosztották, legyőzték. Sztoikus lett a melegben.
Hát igen, sóhajtott Borgátai. Sándor gőzölögve imádkozott, csak
megmaradjon, amije van neki (mármint kinek, kérdez közbe unott arccal
Borgátai - nekem, mondja Sándor - neked, kérdezi Borgátai - neki), vagy bár
kevesb is! S ami hátra van még életéből, ha az istenek továbbra nyújtják, élje
azt magának. (Plusz legyen könyve elég.) Nono, morgott Borgátai, nem oda
Buda. Sándor elfelejti, hogy bár néha szükséges a lemondás, de mégis: mily
boldog, ki a dolgok okát ismerni tanulta, és a könyörtelen elmúlás minden
riadalmát sarka alá veti, sőt a falánk Acherón özönét is! A szart, néz ki még
mindig a lyukon Sándor, a szart. De igen! Sándornak célja van, azt majd
minden bizonnyal nagyobb becsben tartja, mint a klasszikusok idézeteit.
Borgátai mélyet sóhajott, és megrázta a fejét, mint akinek a filológiai
felelősség mégis túl hangzatos. Eme alliteráció kétoldalról irritálja fülét.
Hangos fohászra fakadt, hogy imával üldözze el a rengeteg rigort, mit ő
támasztott, mint tengert tépő vihart Neptun, a haragvó halhatatlan. Sándort a
legdrágább múzsák, ők segítsék inkább, kiknek adóját lerója, sebesülve szilaj
szerelemtől! Villantsák elé az eget meg a csillagok útját, mért fogy a nap,
hold mért kerekül fenn váltakozólag; mért remeg olykor a föld? mily erőkre
türemlik a tenger, hogy tör a gáton is át? vize vissza miért vonul aztán? S
mért siet úgy lemerülni telente az Óceanusba mindig a nap? valamint mért
hosszú máskor az éjjel? Mert, Borgátai folytathatná, és folytatja is! ha már
elkapta a hév, mert syn Musais ta terpna, kai ta glykea ginetai panta, brotois
ei sophos, ei kalos, ei tis aglaos aner! Sándor egy pillanatra elfelejtette előbbi
idegi fáradságát, vastag vérét, és kiszólt a takaró alól, lehet, hogy ő néha-néha
átírja a klasszikusokat, de most Borgátai téved, ugyanis helyesen ezt így írják
át, papír, toll, szün Muszaisz ta terpna kai ta glükea ginetai kanta brotoisz ei
szophosz, ei kalosz, ei tisz aglaosz anér, és fel-ki-ál-tó-jel. Borgátai gyorsan
visszatakarta Sándort. Honnan a fenéből tudja Sándor, hogy ő hogyan írná le
Pindaroszt. És amúgy sem érnek rá átírással bajlódni, mert (hallják Borgátai
imáját!) ami édes és gyönyörű, csakis általuk nyeri, a Múzsák által, bármily
szép vagy okos s bármi dicső legyen is, mindenki a földön. Sándor is a
Múzsák kegyeiben van, akarja, nem akarja, ő nem dönthet tehát sorsáról, nem
élheti életét magának, hohó, még csak az kéne, bízza csak rájuk (és
Borgátaira) elhűlő szívét. Mert Borgátai biztos abban, hogy Sándor a
kicsinybe’ kicsiny, de a nagyba’ viszont nagy lesz, s a sorsot, mely neki jutott
(mármint kinek, kérdezi Sándor - neked, mondja Borgátai - nekem? - neki),
megbecsüli, és neki szolgál, tőle amint kitelik. Bőkezűleg ha kincseket adna
az isten, volna remény, a jövőben hogy nagy hírneve terem. A kicsinyben
kicsiny, a nagyban viszont nagy lesz, ígérte Sándor hangja tompán a
levegőtlen résből, csak… mondja el Borgátai, hogy ez mit jelent. Végre,
mondta Borgátai, végre. Elhallgatott, és Sándort nézte, leplezetlen és odaadó
szeretettel, végre. Sándor szíve nem hűlt el, hogy melegíteni kéne, nem. Hát
akkor mi a baj? Vastag vére, az a baj. De már vékonyul, csak faragni kellett
belőle. Mint nagy magasságban, iszonyú hágókon, ha a szűk levegő miatt
elkerülhetetlen egy ér megnyitása. S ha nincs jóbarát mellette, akkor az
ember maga vágja fel magát, csökkentendő az elviselhetetlen nyomást a
testben. Ugyanis az elhűlő vér mellett a másik veszélyes és gyorsan támadó
kór, ami öngyilkosságra tesz hajlamossá, a vastag vér. Az előbbi esetben
melegíteni kell a vért, forró víz minden mennyiségben, lábáztatás
(Empedoklésznek ezt tudnia kellett volna!), borogatás, ülni benne. Az utóbbi
esetben pedig: csapolni! Csapolni! Ez tehát annyit jelent, hogy a vér minden
fajtájához más és más megoldást kell alkalmaznunk. Erről szól a mondás is.
A bölcs az élet minden viszonyához alkalmazkodik. Hogy Borgátai ilyen
egyszerűen ültesse át az értelmet - ilyen egyszerűen.

Borgátai Szabó József

(Göttingen)
 A borjúbőr boríték

Hegedüs szerint Körösi céloz valamire. Lehet, hogy tud tájleírást “adni”,
ahogy ezt irodalmi körökben mondani szokták, de Hegedüs szerint ezen adás
inkább vétel, és ebbéli minőségében inkább célzás. Ezt a tájleírást
megismételné még egyszer? Nos, jó, Körösi ismétel. A régi, vidám Erdély
azon kedves táján, amelyet a Maros folyó hullámai öntöznek, valamikor
réges-régen hatalmas erdő nyújtózkodott - majdnem egészen elborította a
gyönyörű dombokat és völgyeket Kolozsvár és Nagyszeben bájos kis városa
között. Ennek a végtelen erdőnek a maradványai még ma is láthatók Dél-
Erdély nemesi kastélyai és Brassó körül. Itt kísértett valaha a legendás hétfejű
sárkány; itt vívták a legvéresebb csatákat a török elleni harcokban Hunyadi
János idején; itt tanyáztak a régi időkben azok a bátor szegénylegények,
akiknek vitézi tetteit annyi népdal örökítette meg. Népdalok lovagi erkölcsű
férfiakról. Népdalok, és persze levelek. Levelek, innen-onnan. Levelek,
melyek nem itthon íródtak. A levelek talán ugyanúgy jellemzőek az
emberekre, ahogy a népdal, amit énekelnek, vagy a város, amelyben élnek, a
folyó, amin átkelnek, ha hazafelé tartanak, a háború, amiben meghalnak.
Körösi célzott valamire, és Hegedüs tudta, hogy mire. Amikor Körösi
visszatért Göttingenből, ahová az Anna angol királynő által alapított
ösztöndíj jóvoltából az elsők között utazhatott több mint két évre, azzal “lepte
meg” Hegedüst, hogy még mindig azt a regényes tervet forgatta az agyában.
És azóta is! Erre célzott hát, regényes tervére. Kis tájleírás megtévesztésül,
aztán jön a levéllel. “Levelek”! Körösi postás? Nem, Körösi - címzett. Hát
ez…! Ez hát! Hogy egy levél akkora hatással legyen az életére, mintha
egyenesen neki címezték volna, mintha Turkolly Sámuel neki írta volna az
orosz pusztákról. Sándor egyenesen úgy érzi, hogy a térben és időben nagy
utat megtett levél hozzá szól. Ez mindig irritálta Hegedüst. Körösi az elébe
tolt pohárban a bor gyöngyeit figyelte, ahogy fogócskáztak a pohár falán, és
azt mondta, érti Hegedüst, mégis, azt, hogy neki szól a levél, az iskolában
mindvégig érezte, és utána is. Azt érzi ma is, mintha nem teltek volna el
hosszú évek azóta, lepergő gyöngynapok. Miért nem gyógyul ki romantikus
képzelődéseiből? Körösi megmondja, megmondja Körösi, hogy miért nem
gyógyul ki? Mert ez gyógyíthatatlan szerelem. Ő itt van! estenként tünetek
változnak előtte… Ne mondja, szól közbe Hegedüs, és Körösi buzgón
bólogat, pedig így van. Kél, szünik a szélvész, a záport űzi verőfény, Kúma
lefoly, s napokat viszen el folytában, örökre. Elvesztett napokat, hullt
gyöngyeit a nagy időnek, kik, föld kincseivel váltsa bár Körösi, meg nem
adatnak ifjúságának, kisded pályáján ez egynek. S még ő veszteg ül. - De
nem így! legyen ez ma utószor: tettek után tör, és munkát ha nem adhat ez a
föld, a pokol álljon elő, avval lesz harcza karjának; hogy mikor a nyugalom
napját közelíteni látja, lelke üres ne legyen nagy tettek gondolatától. Levél
buzdíthat nagy tettekre, versírásra például, mítoszteremtésre, eposzköltésre,
tudományos gyűjteményre - de utazásra is. Ezt nem lehet tagadni, szól közbe
Hegedüs. Emlékszik ő is, hogy Körösi már akkor cselekedni kezdett, amikor
elolvasta azt a bizonyos levelet a nagyenyedi kollégium ifjú gimnazistájaként,
még mielőtt tógátus, vagyis nagydiák lett volna. Emlékszik, hogy lemásolta
Turkolly levelét mint gyermek, nagy kerek betűkkel, és Hegedüs látta (mint
publicus praeceptor, vagyis köztanító a nagyenyedi kollégiumban), hogy a kis
Körösi azt érezte: már nem elég azt képzelni, hogy neki írták a levelet - már
szinte ő írja a levelet azon az oroszországi áprilisi napon, ő Turkolly Sámuel
ezernyolcszázhuszonöt április másodikán Asztrahányban. Képzelete
háromnegyed évszázadot repült vissza, nagy tereken vágott keresztül keletre,
és bizony ilyenformán elfogadta, kritika nélkül magáévá tette azt az
elképzelést, hogy Turkolly levele hiteles. Másolás közben elábrándozott, és
így félreírt egy-egy szót, kicsöppentette a tintát, itt-ott meggyűrte a papírt.
Hegedüs, mint a gyermek Körösi tanára, a másolatot megőrizte, máig
megvan. Akkor tehát itt van Hegedüsnél a Körösi-másolat? Itt bizony, úgy
van itt, ahogy Körösi útlevele most ott lapul Körösi viaszosvászon
tarisznyájában, a váltás fehérnemű mellett. Hegedüs megmutatná Körösinek?
Hegedüs felállt, és egy hatalmas virágos ládában kezdett el kutatni. Iratok
röpködtek szerteszét, mint mezei pillangók a lusta nyárban, és végül Hegedüs
diadalmasan kiegyenesedett. Kezén egy hatalmas borjúbőr boríték billegette
szárnyait. Óvatosan letette maga elé az asztalra. Ebben tartja azt, mondta
halkan, miközben bontogatta a selyemzsinórral átkötözött, selymekbe burkolt
borítékot, amit másik irodalomnak szoktak nevezni. Mit jelent az, hogy másik
irodalom? Csak nem a Csittvári Krónika van abban a borítékban? Körösi
elhűlt. De bizony, mondta Hegedüs, azok a művek, amelyek nem
szerepelhetnek az iskolai tananyagban, illetve amelyeknek létalapja és az
olvasottsághoz való joga, valamint valódisága nem kétséges, ha nem is oly
módon megkérdőjelezhetetlenek, mint ahogy azt a tudományosság
megköveteli. Körösi ingerülten megvakarta a barkóját, és mély hangján
emlékeztette Hegedüst a legfőbb törvényre, mely szerint a Csittvári Krónika
nem lehet tanárembernél, azt mindig a diákok őrzik, valamint ők is
sokszorosítják. Nem is lesz! Hegedüs most átadja az egészet Körösinek,
borjúbőrben, hogy vigye el az őshazába, és mutassa meg az ottani magyar
atyafiaknak. Egyelőre azonban még nem nyújtotta át Körösinek, hanem
széthajtogatta a gyűrött papírlapokat, és Körösi levelét kereste közöttük.
Megtalálta, és sokáig forgatta, nézegette. Mosolygott a gyerekkéz
ákombákom betűin. Körösi távolról nézte a papírt, és elgyengült egy
pillanatra. Amit Hegedüs most a kezében tart - az értékes? Hegedüs
szakszerűen válaszolt, mint afféle történész. Turkolly Sámuel levele a
legrégebbi legújabb kori híradás a magyarok rokonairól, és ha maga a levél
hiteles (amiben ő személy szerint kételkedik), akkor minden másolat, ami
arról születik, felbecsülhetetlen érték. Viszont mint filológus azzal kell
kiegészítenie magát, hogy annyian másolták már le a levelet, és annyiféle
másolatról, hogy nem tudni, melyik a hiteles másolat, amely a hiteles
másolatról készült. Miért éppen Körösi másolata lenne hiteles? Például nem
tudni, hogy vajon a Losonczi István-féle Hármas Kis Tükör, amelyből az
alsóbb osztályok tanultak, miféle forrásból vette a maga változatát. Nem is
abban volt, szólt közbe Körösi, de Hegedüs elengedte a megjegyzést a füle
mellett. Azonkívül pedig annyian kiadták már a levelet, hogy annak se szeri,
se száma. Ha Körösi emlékszik, az egész osztály lemásolta a levelet, és
korántsem biztos, hogy az övé a legpontosabb másolat. Az a híres osztály,
nevetett fel Hegedüs, az a híres osztály! Nézte a kezében a papírokat, és
mintha azokból olvasná, elrévedő tekintettel sorolta a neveket, mint aki az
enyedi katedrán áll, és a jelenlévőkre kíváncsi.
Bendefy László
Csetri Elek
Jancsó Elemér
Munkácsi Bernát
Orosz Zsigmond
Pray György
Sándor István
Szombati János
Thaly Kálmán
Torkos József
na és persze Szilágyi Ferenc… Mindenki lemásolta, ki így, ki úgy, de -
mindenki lemásolta. Csodálatos levél, az biztos, és nem csoda, ha rögtön
fogadalmat is kötöttek hárman, hogy elindulnak megkeresni a magyarok
őshazáját. Három a fogadalomtevő őshazakutató. Csak Hegedüs nem
emlékszik pontosan, hogy ki volt az a három. Egy biztos, mégpedig az, hogy
Körösi benne volt a háromban. Körösi nem emlékszik ilyen fogadalomtételre.
Hegedüs megütközve nézett rá. Hirtelen nem tudta felfogni, hogy mi történik
Körösivel. Hogyhogy nem emlékszik? Hiszen akkor egy teljesen elterjedt
történet szólt arról, hogy három diák, Körösi bizonyosan, és még talán
Borgátai Szabó József meg Baritz János szent esküvéssel fogadták, hogy
elindulnak, és megkeresik a magyarok bölcsőjét. És ez éppen akkor esett,
amikor lemásolták a Turkolly-féle levelet. Ahogy mesélik, épp Körösi
másolatának hatására, amely másolat oly érzékletesre sikeredett, hogy a
másik kettő tátott szájjal hallgatta. Valóban, kérdezte Körösi, és
elbizonytalanodott, valóban? Igen, bizonygatta Hegedüs, és ő arról is hallott,
méghozzá szavahihető szemtanúktól, hogy mely részletek kötötték le
leginkább a hallgatóság figyelmét. Mely részletek, és Körösi, Hegedüs látta,
már csak árnyéka volt saját emlékének. Mely részletek, mely részletek, nos,
hadd tanulmányozza egy kicsit a levelet Hegedüs, és belemélyedt az
olvasásba. Igen, szólt pár perc múlva, igen, határozottan emlékszik, hogy
például Turkolly hajótörése egy olyan részlet, amely mindenkit megindított,
kivétel nélkül. Ha Körösi megengedi Hegedüsnek, akkor felidézi most ezt a
részletet, hátha Körösi emlékeit ezzel sikerül feleleveníteni. Körösi szerényen
bólogatott. Biztosan emlékszik Körösi, hogy Turkolly a Kaszpi-tengeren
hatalmas viharba került. Akkor már régóta Nagy Péter szolgálatában állott,
több társával egyetemben, akikkel együtt a bujdosók keserű kenyerét ette.
Máriássy Ádámmal, Draguly Farkassal, Charriére ezredessel, Cserey János
alezredessel… Ezerhétszáztizenháromban indult el, mert, ahogy ő írta (vagyis
finoman megfogalmazta), el únta az heverést. A cár pétervári palotájában
fogadta a menekülteket, és megparancsolta nekik, hogy sajátítsák el a muszka
nyelvet. Ismerős, mondta Körösi. Igen. Mikor a cár megtudta, hogy bár maga
Turkolly nyugatról érkezett, népe keletről származik, magához rendelte a
magyarokat. Minden oroszok cárja a teremben, ahová a magyarok beléptek,
épp fel s alá járkált. Egy papírt tartott a kezében, és annak olvasásába merült,
láthatóan nagy buzgalommal. A papír nagyon réginek látszott - nem is papír
volt, hanem már csak egy foszlány. A cár a belépők felé fordult, és
méltóságteljesen, de közvetlenül köszöntötte őket. Úgy döntött, mondta, hogy
alkalmazza a magyarokat a hadseregében, Turkollynak például 754 Hgfl-nek,
azaz magyar forintnak megfelelő fizetése lesz; azonkívül nyolc paripája és
hét szolgája. Pontos, vetette közbe Körösi. Elküldi harcolni a magyarokat a
persák ellen. Az audienciának ezzel vége. Apropó, ne olyan gyorsan, a cár
még kérdez valamit. Milyen írás milyen betűivel írták ezt, és odanyújtotta
Turkollynak a foszlányt, hogy olvasná el, ha tudja, mert az is keleti, mint ő.
Hogy Turkolly keleti lenne? és ráadásul foszlány? és már kardjánál a keze.
Nem, a cár nem úgy értette, hogy keleti, csak a népe származására nézve az,
vagy hogy is. Ugyanúgy, mint a foszlány. Ez egy hasonlat volt. Ja, azért.
Turkolly így már érti. Onnan van a népe, ez már igaz, és bajszot pödörve
kezébe vette az irományt. De rögtön vissza is adta, mert elszédült. A
vonalakon a betűk nem ültek, ahogy az az európai nemzetek írásában
megszokott, hanem csimpaszkodtak, mint cerkófmajom a banánon. Turkolly
semmit nem értett az írásból, semmit az égegyadta világon, és fölvilágosította
a cárt, hogy a magyarok írása messze más, mint amelyikkel a titokzatos
foszlányt írták. Illetve… Illetve mi? faggatta a cár Turkollyt. Az énlakai
székely rovásírás egy kicsit hasonlít a foszlány írására, de a rokonságra
Turkolly nem merne megesküdni. Ő a maga részéről nem érti se ezt, se azt. A
cár szerencsére nem neheztelt meg, csak Turkolly után szólt még egy a-
propost, hogy nem értette Turkolly kifejezését. Mit jelent az, hogy Turkolly
népe nem keletről van? Ezt bizony a magyarok így mondják, tudja isten,
hogy mi okból mondják, de - így mondják.
Másnap a magyarok elindultak a Volga felé, hogy a nagy folyó vizén
ereszkedjenek le északról délre, a Kaszpi-tengerhez. Hosszú út volt, míg a
Volgán Nyizsnyij-Novgorodtól a csapatok lehajóztak Asztrahányba, a
tengerparti városba. Már a legelső tengeri úton hatalmas viharba keveredtek.
Először záporeső, amely úgy söpört végig a fedélzeten, mint tisztítótűz a
kárhozott lelkeken. Hogy örültek! hogy ugrándoztak a deszkákon! mint
gyermekek játszótereken, olybá tűntek… Kergetőztek az árbocok között,
köteleken hintáztak, mit nekik persák. A tenger kisded játékaiba merülten
megfeledkeztek mindenről. Ki mászik föl előbb a kosárba? Gyermekjáték az
orrban és a taton. Olvasmányok emlékei; és ki-ki a maga delfinjén forog
körbe a ringlispílen. Forog a ringlispíl, S alakú tó a tenger. Ittak, mi tagadás,
mint a kefekötő, ha harc, legyen harc! A tengerészek, akik a cár
birodalmának mindenféle nációjából sereglettek össze, röhögtek egymás
nyelvén, kicsorbították a másik szavait, és játszottak hajnalig. Turkolly
emlékszik, néha hasonlított valami valamire, ember emberre, szó szóra, már
nem tudja. Átölelt egy árbocot, és csókolgatta, mint aki nőre lelt, vagy
anyára, testvérre, rokonra. Valaki kötözte, mintha az árbochoz, mintha
csínyből, mintha keleti. Te honnan vagy, te vágottszemű? Az kikandikál az
árboc mögül, és cinkosan vigyorog. Turkolly tükrözi a másik arcát, és
vidáman érdeklődni kezd, szavak után. Érted ezt? Mondd utánam! És az
mondta, mint aki már anyjától is ezt hallotta… Aztán nyugalom, részeg
tengerészek az orrban és a taton. Futózápor újra, csendesen, hajnalban. Az
első felhők, szürkéből feketébe át. A hullámok, mint kik megbánták
testvériségüket, hogy egyáltalán játékba elegyedtek az emberekkel, most
vérig sértve, színlelt egykedvűséggel csapkodták a hajó oldalát, és hallgatag
fensőbbségük halált jósolt. Turkolly részeg reggelre ébredt, még mindenki
alszik. Mindent lát, olyan helyen ül, árboc tövében, mozdíthatatlanul, mint
egy kő a víz fenekén. Kinyitja vérvörös szemét, és a nap helyett a horizonton
nem lát mást, csak vizet, ami eltakarja az eget. Majd a hajó orra lassan
felemelkedik, és Turkolly most csak a sötét eget látja. Az orr lesüllyed: víz.
Az orr felemelkedik: ég.
Le: fekete víz.
Fel: sötét ég.
Le: víz.
Fel: ég.
Fel ég
le víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
és víz. Turkolly hány. A ferdeszemű az előbb még mellette aludt. Most már
oda, elmosta a víz. A hajó a viharban ferde lesz, megdől, csúsznak le a részeg
katonák, a lovak és az ágyúk, majd ugyanez a másik oldalon. Turkolly csak
ül, mint egy kő. Az árboc a feje fölött hangos reccsenéssel eltörik, és
tovaszáll, mint könnyű sóhaj. Aztán tövében is elválik gyökerétől, mely a
hajó mélyében tartotta addig, és most Turkollyn a sor, hogy elszálljon, utolsó
lélegzet, nincs már senki ott. Mintha születésnapi gyertya lángja lenne, úgy
fújta el valaki a fedélzetről, karjai között a kiszakadt árbocdarabbal. Sós ízű
vízbe pottyant, és, Hegedüs felnézett a levélből, és tátott szája vízzel telt meg.
Körösi levele rendkívüli hatást ért el. A másik kettő tátott szájjal hallgatta,
meséli Hegedüs, és várták a folytatást. Megmenekült Turkolly? Ki volt a
titokzatos ferdeszemű? Valóban azért kötözte meg, hogy megmentse az
életét? Vajon magyarul beszélt Turkollyhoz? De hiszen akkor rokon! és a
magyarok bölcsőjében élt! Akkor Körösi, folytatja Hegedüs, mélyen a
szemükbe nézett, legalábbis így mesélik. Hol az egyikébe, hol a másikéba.
Turkolly megmenekült, és járt a Magyar nevű városban, ahol nagyon régen
magyarok laktak, és amellyel kapcsolatban a nagy tekintélyű német J. von
Klaproth megjegyzi, hogy semmi köze a magyarság vad hordáihoz (sicc! “die
rohen Horden der Madjaren”). Véleménye szerint a madschar ótatár szó, és
azt jelenti, hogy ‘kőépület’. Turkolly erről nem tudva régészkedésbe fogott,
és leletei között mázas kályhadarabokat és téglákat említ, téglákat, melyek
színesek, széllyesek és szépek. A magyarok királya a Kúma folyó mellett
lakott, és palotái, bár rongyos állapotban, de ma is állnak. Rongyos
állapotban, de ma is állnak, és Körösi a másik kettő felé nyújtotta kezét.
Borgátai és Baritz megbabonázva álltak, de tették, amit ő. Turkolly pedig járt
a Krímben, ahol talált hét magyar falut, és az a hét magyar falu a krími
tatárok fennhatósága alatt van, de azok magyarul beszélnek, kancalovakat
áldoznak, azok bőrét fűzfára feszítik, és Körösi bugylibicskát húzott elő a
zsebéből. A másik kettő szintén. Körösi hallgatta Hegedüst, aki a levélből
föltekintve emlékei között andalgott. Körösi belevágott a csuklójába, és a
kicsorgó vért egy pohárban fogta fel. A másik kettő mintha hipnózisban egy
mágus kezei között. Turkolly megismert népeket, melyek a tehénnek hugyát
nagy becsületben tartják, és imádkoznak a tehénhez, és a döglött húst inkább
szeretik, mint a frissen vágottat, mert azt tartják, hogy jobb az, melyet az
isten maga ölt meg, mint amit az emberek. Körösi szájához emelte a poharat,
és ivott a vérből. A másik kettő szintén. És ezzel szent fogadalmat tettek,
Körösi és a társai, kikre talán rosszul emlékszik Hegedüs, szent fogadalmat
tettek, hogy iskoláik után megkeresik a Turkolly-féle Magyar várost, de
mivel nem a színes tégla és a mázas kályha érdekli őket, hanem a mázas
magyar szó és a színes eposzok, melyeket azok ott még tudnak, ezért a hét
magyar falut inkább tekintik úticéljuknak. Valamint… Körösi alig érthető,
halkan suttog. Valamint mi? kérdezték azok ketten, Körösi szaván függve,
egyre közelebb hajolva. Valamint, és Körösi most először elnézett fölöttük és
a távoli dombokra szegezte tekintetét, valamint megleckéztetik Klaproth
történészt, aki nem átall nyelvészkedésbe fogni, és a magyarok származását
kétségbe vonni. Hegedüs ránézett Körösire, aki éppen a csuklóját forgatta, és
annak alapos vizsgálatába merült. Ez tehát Körösi fogadalmának és az általa
lemásolt levélnek a története.

Hegedüs Sámuel
(Nagyenyed)
 A levél

Morcroft szerint lassan múlnak Kasmírban a téli hónapok. Persze könnyű

annak, aki csak olvas. Hogy érti ezt Moorcroft? Úgy érti, hogy jó Carosinak,
aki csak olvassa az Alphabetum Tibetanumot, és mindenről megfeledkezhet.
Nincs gondja a betűkön kívül. Talán nem is nagyon érzékeli, hogy mialatt ő
olvas és tanul, egyre messzebb tévedve a tibeti nyelv sűrűjében, aközben egy
levél árnyéka borul Moorcroft különítménye fölé. Milyen levélről beszél
Moorcroft? Moorcroft számíthat… Számíthat Moorcroft Carosi
titoktartására? Moorcroft számíthat. Nos, Moorcroft régóta tart az oroszoktól,
ezt Carosinak is tudnia kell, és Moorcroft jobban tart az oroszoktól, mint
sokan Angliában és a Kelet-indiai Társaság felső köreiben. Kósza hírek
szólnak arról, hogy a cár kapcsolatot keres a még független indiai
fejedelemségekkel, így Randzsit Szingh-gel is, Pandzsáb uralkodójával. Mi
erősíti Moorcroft gyanúját? Egy levél, amit hűséges munkatársa és kísérője, a
delhi Mir Izzat Allah szerez meg kalandos körülmények között, talán éppen
ezekben a pillanatokban. Mir Izzat Allah, mint a helyi viszonyok jó ismerője,
saját hazájában az angol érdekek szolgálatába állt. Általában ritkán
találkozott Moorcrofttal, mert egyrészt kompromittálta volna, ha túl gyakran
mutatkoznak együtt, másrészt nem is volt idő arra, hogy napokat, heteket
együtt töltsenek, mert Mir Izzat Allah mindig “terepen” volt, és Moorcroftnak
szerezte az információkat. A kósza hírekből annyit lehetett tudni, hogy
Sándor cár ajánlólevelet adott egy titokzatos valakinek, és ez a valaki
Randzsit Szingh udvarában tartózkodik. Az ajánlólevél Randzsit Szingh-nek,
a pandzsábi fejedelemnek szól, és Moorcroft szeretné tudni, mit tartalmaz.
Mir Izzat Allah pedig elindult Lahorba, Randzsit Szingh udvarába, hogy
megszerezze a levelet vagy annak másolatát. Moorcroft aggódik.
Ebben a pillanatban, mint egy megdicsőült szent, aki képes türelemmel várni
a mennybe lépés legalkalmasabb pillanatára, Mir Izzat Allah lépett be
Moorcroft szobájának ajtaján, és mosolyogva húzta elő a levelet ruhájának
redőiből. Ketten ültek bent, Carosi, szokás szerint az Alphabetum
Tibetanumba mélyedve, és Moorcroft, aki azt vizsgálta térképein, hogy a
Zodzsi-la, a Kasmírt Nyugat-Tibettől elválasztó hágó miként védhető egy
orosz invázió esetén. Ennyire tart Moorcroft az oroszoktól? Carosi kérdését
Moorcroft Mir Izzat Allah felé fordulva megismételte. Mennyire tart az
oroszoktól Mir Izzat Allah? Az indiai leült az asztal mellé, letette maga elé a
levelet, és kisimította. Nem érti a nyelvet, amelyen írták. Nem érti, mit
tartalmaz, de talán kevésbé lenne nehéz megérteni, mint amilyen nehéz volt
megszerezni. Ezért azt gondolja, ő, Mir Izzat Allah, hogy már érteni véli, ha
ilyen nehéz volt megszerezni. Moorcroft elgondolkodva forgatta a levelet az
ujjai között. Nehéz volt. Nehéz volt megszerezni, elolvasni, megérteni, ujjak
között forgatni. Minden nehéz e levélben? Vagy talán nem is a levél maga
nehéz, hanem csak nehéznek hiszik? Carosi mit gondol erről? Carosi elvette a
feléje nyújtott levelet, és szótlanul nézte egy darabig. Nagyon érdekes, amit
Moorcroft mond. Talán úgy érti, hogy fontosabb, amit e levélről hisznek,
mint ami benne van? Moorcroft széttárta a kezét. Nem tudja, de abból, amit
Mir Izzat Allah mond, akár még ez a (beismeri, filológusok számára esetleg
túl merész) tanulság is levonható. Igen, ezzel Moorcroft tulajdonképpen
megelőlegezte Carosi válaszát. Ő mint filológus természetesen nem
mondhatja azt, amit Moorcroft Mir Izzat Allah szavai nyomán mondott, amíg
nem ismeri belülről is a levelet. Sőt, mielőtt megismerné a levelet belülről,
hajlandó azt állítani, hogy a levél a körülötte kialakult érdeklődésnek
megfelel, sőt, Carosi továbbmegy, azt az érdeklődést a levél maga keltette,
belőle származik, ezért Moorcroft véleményével ellentétben Carosi azon az
állásponton van, hogy nem az érdeklődés a levél szülője, hanem a levél az
érdeklődésé. Megtenné Carosi, hogy ezt bebizonyítja? Hogyan tehetné ezt
meg? Úgy, hogy most kibontja a levelet, és lefordítja azt szóról szóra. Carosi
mozdulatlanul meredt maga elé, majd, mint akit megböktek, hirtelen mereven
előredőlt, és letette a levelet az asztalra. Ő mint filológus, ahogy azt az előbb
Moorcroft oly pontosan mondta, szíve szerint nem szeretné beleártani magát
a politikába. Moorcroft ártatlan csodálkozással nézett rá. Itt most nem
politikai, hanem filológiai kérdésekről van szó. Ha esetleg arra gondol
Carosi, hogy Moorcroft az ő nyelvi tudását és filológusi elkötelezettségét
politikai célokra akarja felhasználni, akkor téved. Nem tagadja, hogy
tisztában akar lenni a levél tartalmával, és mint angol akar tisztában lenni
azzal. Azt sem tagadhatja, hogy itt és most Carosi az egyetlen, aki segíteni
tud neki megérteni a levelet. De Carosinak tudnia kell, hogy az a vita, amiből
kiindultak, amennyire pusztán csak elméletinek tűnik, olyannyira gyakorlati
is. Azonban, hogy ezt bebizonyítsa, ismernie kell a levél tartalmát. Na látja
Moorcroft, kiáltott fel Carosi diadalmasan. Ezzel az utolsó mondatával
Moorcroft önmagát cáfolta!
Carosi elégedetten vette maga elé a levelet, és homlokát ráncolva fogott
annak olvasásába. Nem kevés idő telt el, de Moorcroft és Mir Izzat Allah
nem türelmetlenkedtek. Mikor Carosi végzett, lassan és megfontoltan előadta
a levél tartalmát. A levél tulajdonképpen egy különös ajánlólevél, ami egy
Aga Mahdi Rafael nevű kereskedőt ajánl Randzsit Szingh figyelmébe. Aga
Mahdi Rafael “figyelemre méltó” (leginkább a respectable a megfelelő szó
erre az orosz kifejezésre), mondja a levél. Szabadon járhasson ide-oda ez az
ember a szikh birodalomban, hiszen Aga Mahdi Rafael nemcsak üzletember
(e foglalkozás előnyeit fölösleges a levél írójának ecsetelnie mind a szikh,
mind pedig az orosz birodalomra nézve), hanem “udvari tanácsos” (ezzel az
összetétellel már több baja van Carosinak, talán: aulic councillor) is. Ezt a
szívességet az orosz cár ugyanígy fogja meghálálni, vagyis Randzsit Szingh
tanácsosai, birodalmának kereskedői hasonlóképpen járhatnak-kelhetnek az
orosz birodalomban, kereskedhetnek annak üzletembereivel, vihetnek és
hozhatnak portékát kedvük szerint, anélkül, hogy őket vámmal vagy egyéb
adókkal sújtanák. Amilyen “rendkívüli jóakarattal” (ez lesz a jó megoldás:
exceeding benevolence) gondoskodik a cár (mint azt számosan
megtapasztalhatták) a hatalma alatt lévő nemzetek fiairól és leányairól,
azonképpen mély érdeket érez a távol fekvő országok lakosai iránt is, melyek
közé Randzsit Szingh-nek alattvalóit számítja kiválólag. Moorcroft arra kérte
Carosit, aki tulajdonképpen barátja és házi nyelvésze volt, hogy ismételje
meg a legutóbbi mondatot. Carosi megismételte. A cár, mint azt számosan
megtapasztalhatták, amiképpen “exceeding benevolence” gondoskodik a
hatalma alatt lévő nemzetek fiairól és leányairól, azonképpen mély
érdeklődést tanúsít a távol fekvő országok lakosai iránt is, melyek közé
Randzsit Szingh-nek alattvalóit számítja kiválólag. Ésatöbbi, ésatöbbi, Szent-
Pétervárott és idő. Moorcroft figyelmét felkeltette, hogy a második verzióban
Carosi mást mondott, mint az elsőben. Melyik hát a valódi? Carosi
csodálkozott. Mást mondott volna? Igen, igen, először “érdek”-et mondott,
aztán meg “érdeklődés”-nek fordította a szót. Carosi megütődve nézegette a
zavarba ejtő tollvonást. Ha valóban így történt, akkor annak csak az az oka,
hogy nem tudja eldönteni, melyikkel fordítsa le az orosz szót. Mégis, mivel
fordítaná? Nem tudja, mondja, hogy nem tudja. Ha Carosi engedné, hogy
Moorcroft befolyásolja egy kicsit, akkor Moorcroft azt a tanácsot adná, hogy
gondoljon arra a helyzetre, amiben most vannak. A politikai helyzetre gondol
Moorcroft? Arra. Carosi tűnődött, kapargatta a papírt. Ugye, Moorcroft tudja,
hogy Carosi az aktuális politikai kérdésekkel nem foglalkozik olyan nagyon
behatóan. Senki sem tarthatja magát távol a politikától, vagy ha igen, nem
tekinthet el tőle, amikor életét és sorsát intézi. Carosi azon kapta magát, hogy
kissé kikaparta az orosz szót. Zavartan simogatta ujjbegyével a
papírfoszlányokat, megilletődötten illesztgette egymáshoz körmével a
tollvonás eltolódott darabkáit. Nos, amennyiben Moorcroft arra gondol, hogy
Indiában orosz és angol érdekek ütköznek, akkor a szót azzal fordítaná, hogy
“érdek”. A cárt valószínűleg érdekek fűzik távoli országok “fiaihoz és
leányaihoz”, és ezek közé tartozik az angol hatalommal mind ez idáig dacoló
Pandzsáb is. Lám, lám. Ezt most mire mondja Moorcroft? Semmire, csak
elgondolkodott. Min, az isten szerelmére? Hát azon, hogy ha Oroszország
nem lenne nagyhatalom, vagy ha innen tizenötezer mérföldre lenne, vagy ha
most nem most lenne, hanem mondjuk ötszáz évvel ezelőtt, vagy ha
Oroszország Angliával a legteljesebb egyetértésben élne, akkor is ugyanez
lenne-e a fordítás eredménye. Nem, minden bizonnyal nem, válaszolta
Carosi. Hát ezért mondta azt Moorcroft, hogy “lám, lám”. Lám, lám, bizony
nagy szerepe van a körülményeknek, mondhatni azok határozzák meg magát
a levelet, vagyis annak fordítását és értését. Elhallgattak. Meg-megzörrent a
levél, mint aki magában okvetetlenkedik. Imára hívták a szerzeteseket
valamelyik kolostorban, a kürt hangját hosszan verték vissza a hegyek. Az
utcán kisebb jaknyáj vonult el a ház előtt. Lassan lett úrrá a csönd a vidéken,
és Moorcroftnak az volt az érzése, hogy a szobájukból kúszik szét az esti
faluba. Hogy a szobájukban honnan eredt, azt nem volt nehéz kitalálni.
Carosi úgy ült az asztalnál, mint egy kő, azoknak is a legcsendesebb
fajtájából; abból, amelyik már lent van a völgyben. Sokáig maradtak
csöndben, és Moorcroft viselte a legnehezebben a hallgatást. Tett néhány
lépést a szobában, aztán odaült a két mozdulatlan ember mellé, és megkérte
Mir Izzat Allahot, hogy mesélje el, hogyan szerezte meg a levelet.
Mir Izzat Allah szívesen mesél, hiszen ismeri Moorcroftot, jó közönség, és
talán Carosi sem utasítja vissza azt a csekély szórakozást, amit Mir Izzat
Allah e levél megszerzésének történetével nyújtani tud. Kéri őket mint
hallgatóságot, hogy a történet végén ne nevessék ki őt, mert mindaz, amit e
levél megszerzéséért elkövetett, olyan mesterségbeli tudást igényelt, amely
nem állt arányban azzal, ahogyan végül is hozzájutott az íráshoz, és túl nagy
ráfordítás ahhoz, hogy a levélhez való hozzájutást egykönnyen feledtetni
tudja. Még most is felhorgad, annak ellenére, hogy türelme egy birkáé, ha
arra gondol, mily hiábavaló volt minden igyekezete: miután halált megvető
bátorsággal és színészeket megszégyenítve megszerezte a cár levelét, a
véletlen még sok alkalommal a kezére juttatta - a végén már szinte szégyellte,
hogy oly könnyen. Mivel azonban látja, hogy e rövid bevezető éppen az
ellenkező hatást éri el, mint amire felszólít, hiszen Moorcroft alig bírja
visszafojtani a nevetését, Carosi pedig, tőle szokatlan módon, mosolyog, hát
belekezd a történetbe, döntse el ki-ki maga, hogy mit gondol. És hol is
kezdhetné máshol a történetét, mint a gondolatnál? A kémet ugyanis egy
dolog különbözteti meg azoktól, akiket kikémlel: a gondolatai. A jó kémet
még ez sem. A jó kém talán nem is gondolkodik, vagy ha igen, akkor
ugyanúgy, mint azok, akiket kikémlel. Nos, Mir Izzat Allah egy szép ősz végi
napon érkezett meg Lahorba. Tudta, hogy orosz követek várják
bebocsátásukat a maharadzsához, Randzsit Szingh-hez. A bebocsátásra
bizonyára egy darbár szolgáltat majd alkalmat… Mi az a darbár, kérdezte
Carosi türelmetlenül. Mir Izzat Allah készségesen Carosi felé fordult, és
miközben magyarázott, udvariasan mosolygott. A darbárt úgy lehetne
lefordítani, mondta, hogy ‘nyilvános udvari fogadás’ - vagy valami ilyesmi.
Nos, ezen a darbáron kiderül majd, hogy miben kell mesterkednie neki, Mir
Izzat Allahnak. De hogyan jusson be a darbárra? Terveket készített, és jól
meghányta-vetette a lehetőségeket. Úgy vélte, az lesz a legegyszerűbb, ha
szikh őrként vesz részt a szertartáson, mert úgy gondolta, hogy akkor feltűnés
nélkül mozoghat majd a palotában, ha az szükségeltetnék. Mindez nem járt
túl nagy kockázattal, mert Mir Izzat Allah ismerte a szikhek szokásait,
ismerte a vallásukat, amely az ő hitét, a brahmanizmust ötvözte az iszlám
egyistenhittel, és átváltozóképessége, amit ő teljesen komolyan olyan
gyakorlatok sorának nevezett, melyek, maguk is “reinkarnációk” lévén,
előkészületek a halál utáni vándorlásra, nem ismert határt. Ezért aztán a
legközelebbi darbáron, amelyen az orosz cár követeit és az orosz
kereskedőket Randzsit Szingh maharadzsa fogadta, már ő is részt vett mint
olyan mellékszereplő, aki, merte remélni, csak az ott jelen lévő közönség
figyelmét kerüli el, de egy későbbiét, ezét itt az asztalnál, majd lekötheti mint
főszereplő. Mir Izzat Allah ott állt az egyik ajtónál, és álszakállába, amely
szélességében egész mellkasát befedte, hosszúságában pedig a nadrágszíját
verte, akár még bele is mosolyoghatott volna. Azonban ő szigorú tekintettel
meredt maga elé, hatalmas turbánnal a fején, turbánja alatt hatalmas kontyba
kötött álhajjal. A szikh harcosok egyenruháját viselte: kék zubbony feszült
rajta, alul vörös nadrág. Mellén fehér szuronytokszíj és tölténytáskaszíj
keresztezte egymást, hátán puska, lábán bakancs. Ez utóbbit Mir Izzat Allah
ki nem állhatta, és ebből a szempontból nem esett nehezére teljes szívvel
azonosulni a többi szikh őrrel. Ezek időről időre felemelték egyik vagy másik
lábukat, és marcona arckifejezésükön is átütött a kétségbeesett kifejezés,
amely a szikh hadseregnek a lábbelik terén végrehajtott modernizálását
kommentálta, amennyire egy arc erre szavak nélkül képes. Gondolatai a körül
forogtak, mint mindig, ha állt valahol, hogy vajon megéri-e itt állnia. Ezek a
gondolatok azonban, hiszi-e vagy nem Moorcroft és Carosi, soha nem az
esetleges lelepleződéstől való félelemről szóltak, hanem csak egyszerű
tiltakozások voltak. Tiltakozás a kényelmetlenség ellen, az ellen, hogy
folyamatosan “szingh”-nek szólítsák, és neki is folyamatosan “szingh”-nek
kell szólítania mindenkit, aki hosszú hajat és szakállt visel; tiltakozás az
ellen, hogy nem szabad rágyújtania, még pihenőidőben sem; és a
legálmosítóbb déli pillanatban is tudnia kell és szajkóznia kell, hogy “Góbind
Szingh alapította a Khálszát…” A mit? Most is Carosi kérdezett közbe, nem
is annyira türelmetlenül, mint inkább mohón. “…A “tiszták szövetsége”,
amelynek csak az lehet tagja, aki a “kard keresztségén” átesett és harcos lett,
és ettől fogva vagyunk mi szinghek…” Mik? “…Szinghek - vagyis
‘oroszlánok’, és azóta szentségtelen a dohányzás és azóta tilos a haj és a
szakáll levágása és azóta a Granth Szaháb…” A micsoda? “…A szikhek
szent könyve az egyedüli vallásfő és vezér és azóta nincs guruja a
szikheknek…”, és így tovább, és így tovább. Mir Izzat Allah levegőt vett.
Úgy mondja, mintha másolná. De nem panaszkodik, miért is tenné. A fehér
márvány Baradarit látni (itt Carosira nézett, és gyorsan hozzátette, mint egy
előzékeny útikönyv: díszcsarnok; Randzsit Szingh emeltette, jobban mondva
helyeztette át mostani helyére, mert eredetileg Dzsehángir nagymogul
síremlékének betetőző építménye volt), még ha az ember kém, és nem turista,
sem utolsó dolog. Ekkor azonban gondolatainak gátat vetett a maharadzsa
bevonulása. Még mindig olyan apró és görbe, kérdezett közbe Carosi. Mir
Izzat Allah megdöbbenve nézett rá. Honnan tudja Carosi, kérdezte. Carosi
zavartan nézett vissza rá, aztán csak annyit mondott, hogy majd máskor
elmeséli - most nem szakítaná félbe Mir Izzat Allahot. Szóval, nézett
jelentőségteljesen és olyan féltékenységgel Carosi szemébe az indiai, amire
csak egy kém képes, a szigorú rekrutai arc mögötti laza mélázásából a
maharadzsa megérkezése verte fel. A maharadzsa (aki még mindig apró és
görbe, valamint, ahogy az számára különböző forrásokból kiderült, érzéki és
alkoholista is) ilyenkor fogadást tartott mindenféle ügyekben, de a
legfontosabbnak most mégis az orosz követség bizonyult. Ez pedig,
pontosabban ennek vezetője, akit Aga Mahdi Rafaelnek hívtak, egy levelet
nyújtott át Randzsit Szingh-nek. Mir Izzat Allah tudta, hogy ezért a levélért
jött Lahorba. Hanem, ahogy tapasztalatai általában mutatják, és ahogy most is
történt, a titokzatosság és a fondorlatosság utólag majdnem mindig nevetség
tárgyává válik. Randzsit Szingh átvette a pecsétes borítékot, majd azzal adta
vissza Aga Mahdi Rafaelnek, hogy olvassa fel. Mir Izzat Allah, mikor
meglátta a levelet, lelkében arra készült, hogy emberfeletti erőfeszítéssel és
praktikával tud majd csak hozzáférni a szóban forgó íráshoz. Aztán alig egy
pillanattal később megdöbbenve és egyszersmind ujjongva konstatálta, hogy
a maharadzsa felolvastatja a levelet. Ebből az eufóriából aztán megint
mélységes tanácstalanságba hullott, mert Aga Mahdi Rafael nekikezdett a
levélnek - oroszul. Mikor azonban Mir Izzat Allah nagy tanácstalanságában
újra nekidurálta magát a feladatnak, a követ az egész levelet lefordította a
fogadás résztvevői számára. Így tették ki Mir Izzat Allahot tudtukon kívül
újabb és újabb izgalmaknak, minek következtében ő némely pillanatokban,
bár igazán nem kezdő a szakmában, kémekhez nem méltó fiziológiai
folyamatokon ment keresztül, mint például az ájulás alig-alig leküzdhető
érzése. Gondoljon bele Moorcroft, gondoljon bele a szakállba, a kontyba, a
turbánba. És a meleg! Az idegen szőrök alatt Mir Izzat Allah verítékben
fürdött, a ruhák és a szíjak leláncolva tartották, így ha akart volna se tud
kiugrani a kémszerepből. Nem beszélve a bakancsokról: mázsás vasgolyók.
Meg-megszédült; érezte, hogy olyankor kancsalít és olyan fehér, mint a
márvány, amelyből a díszcsarnokot emelték. Így legalább jobban beolvadt a
környezetbe, szólalt meg mosolyogva Moorcroft. Ebben az állapotában aztán,
nézett az indiai rosszallóan Moorcroftra, persze szinte semmit nem jegyzett
meg a fordításból. Pedig jó agya van, és ha kevésbé feszült (erre volt már
példa), szóról szóra megjegyezte a megjegyeznivalókat. Most azonban
maradt a feladat: valahogyan szert tenni az írásra. A maharadzsa szavai törték
meg a csendet, amelyben Mir Izzat Allah percek óta mintegy önkívületben
lebegett. Fokozatosan szüremlettek be az agyába a mondatok. Randzsit
Szingh kijelentette, hogy az országa és az orosz birodalom közti kapcsolat
gyümölcsöző, és ő maga azt akarja, hogy erről mindenki tudomást szerezzen
az udvarában; tudják meg, a cár milyen kéréssel fordul hozzá, Randzsit
Szingh-hez, és ebből mindenki vonja le a számára legmegfelelőbb
következtetést; ő maga, bár nem akar senkit befolyásolni, a levélből azt szűri
le, hogy a világ egyik legnagyobb hatalmassága, maga az orosz cár kér tőle
kereskedői számára mentességet és szabad közlekedést, ez pedig azt jelenti,
hogy elismeri a szikh birodalmat mint üzleti és politikai partnert. Ezzel újból
átvette a levelet, és meglobogtatta a feje fölött. Az udvar felzúgott, hirtelen
izgalom támadt. Mindenki beszélni kezdett. A maharadzsa átadta a levelet
egy mellette állónak, aki komoly arccal átvette azt, és továbbadta valaki
másnak. Mir Izzat Allah tekintete úgy követte a kézből kézbe vándorló iratot,
mint a sas az áldozatát, amely a réten egyik bokorból a másikba fut. A terem
felbolydult. A ceremónia unalmas része véget ért, most mindenki a lakomát
várta. A levél, valamilyen titkos céltól vezérelve, gyorsan és határozottan
tartott valami vagy valaki felé, miközben azok, akik továbbadták, mintha túl
gyorsan akartak volna megszabadulni tőle. Hová tart a levél? Mir Izzat Allah
a nyakát nyújtogatta. A fehér papír hol eltűnt, hol újra megvillant a barna
kezek és fekete szakállak sűrűjében. Magától mozog? Vagy mozgatják? Attól
mozog, ami benne van? Az írás viszi? Vigyázni! Lába kél! A levél egy tálcán
állapodott meg, nem messze Mir Izzat Allahtól. Tálcán? Igen, egy tálcán, egy
ezüsttálcán. Itt az alkalom, gondolta Mir Izzat Allah. Posztjától elválva,
lassan, a terem oldalában sündörögve becserkészi a levelet. A terem tele
katonákkal, nem olyan feltűnő, ha egy közülük kissé mozog. Az egész
társaság a terem másik felében megrakott asztalok körül hemzseg. Mir Izzat
Allah olyan, mint aki egy alvó oroszlánt kerülget. Szingh. Egy áloroszlán, aki
egy igazi oroszlánt kerülget, teszi hozzá Carosi. Pontosabban az igazi
oroszlán zsákmányát, Randzsit Szingh zsákmányát, a levelet, mondja
Moorcroft. Az indiai azonban nem hall. Minden energiáját a levél
megszerzése foglalja le. Révetegen néz maga elé, és látszik, hogy lépéseit
nagyon-nagyon óvatosan idézi fel, mintha attól félne, hogy az emlékezés zajt
üt, feltűnést kelt magában az emlékben. És Moorcroft csak most eszmél rá,
hogy Mir Izzat Allah percek óta állva mesél, és amit mond, azt el is játssza,
már amennyire a hely engedi. Mir Izzat Allah az álruhába öltözött Mir Izzat
Allahot alakítja, miközben alig hallhatóan kommentálja az eseményeket. Az
asztalhoz ment, és egy óvatlan pillanatban leemelte róla a levelet, hogy a
ruhájába, a szakálla alá rejtse. De nagy átélésében nem az általa szállított
levelet kapja fel, hanem az Alphabetum Tibetanumot, Carosi elől. A könyv
nem fér bele Mir Izzat Allah ruhájába, szakálla sincs, a felidézés, erre ő maga
is rádöbben, nem teljesen pontos. Mikor ezt Moorcroft szóvá teszi, Mir Izzat
Allah azt feleli, hogy az igazi nehézség nem is az Alphabetum Tibetanum
mint egy darab papiros, vagy ő mint szikh palotaőr, hanem az, ami ezután
következne. Mi az, kérdezi egyszerre a másik kettő. Hát, ha valóban fel
akarná idézni, hogy mi történt, akkor most le kellene másolnia ezt a
segédeszközt, ami ebben a hirtelen kialakult játékban a levelet helyettesíti.
Majdnem kirobban belőlük a nevetés, de a nevetésnek útjában áll a
meglepődés. Mir Izzat Allah nem az igazi levelet hozta magával, hanem egy
másolatot? Igen. És ki készítette el ezt a másolatot? Mint mondta, ő maga, és
megrázta a feje fölött az Alphabetum Tibetanumot. De hiszen nem tud
oroszul! Az igaz, viszont szépen rajzol, és nem leírta, amennyiben ez a szó
valamiféle értést foglal magában, hanem, hogy úgy mondja, lemásolta az
oroszok levelét. Nem szavakat másolt hát, hanem rajzokat, sőt, számára
értelmetlen vonalakat? Valahogy úgy, megelőzendő a levél eltűnését követő
esetleges gyanakvást. A levelet tehát visszacsempészte a tálcára? Igen, vissza,
egy félóra múlva. Moorcroft borzadállyal vegyes csodálattal bámult
emberére, hogy az mire képes. Carosira nézett, hogy leolvassa annak arcáról,
mit gondol Mir Izzat Allahról. Carosi bólogatott. Szép és pontos munka,
mondta, és hozzátette, hogy a legjobb bizonyíték erre az, hogy őneki
magának eszébe se jutott, hogy olyan valaki írta az általa imént lefordított
levelet, aki nem érti a levél értelmét. Kivételes teljesítmény. Mir Izzat Allah
szomorúan nézett maga elé. Az imént (talán elkerülte a figyelmüket) azt
mondta, hogy a titokzatosság és a fondorlatosság utólag majdnem mindig
nevetség tárgyává válik. A levelet megszerezte, élete kockáztatásával elhozta
Moorcroftnak. Viszont van még egy-két dolog nála, meg szeretné mutatni
azokat is. Ruhájából leveleket vett elő, sok levelet, ugyanazzal az írással. Mir
Izzat Allah írásával. Miután a nagy mutatványt bemutatta, és kebelében a
levéllel elhagyta a ladaki maharadzsa udvarát, különböző forrásokból úgy
értesült, hogy a cár más előkelőségeknek, észak-indiai hatalmasságoknak is
hasonló leveleket küldött, többek között a ladaki Rájának is. Később már
nemcsak értesült a levelekről, hanem a kezébe is nyomták azokat, itt-ott,
ezek-azok. Mir Izzat Allah most már mindegyiket lemásolta, mert az
eltérések, úgy ítélte, fontosak lehetnek. Levelei szaporodtak, ő pedig
szomorodott. Egy idő múlva észrevette azt, amire kezdettől fogva
gyanakodott: mindegyik levél ugyanaz volt. Ha most le kellene írnia a
levelet, meg tudná tenni fejből. Az álszakáll bosszúja. Moorcroft a
sokszorosított példányokat forgatta, nézegette. Nem baj, inkább sok, mint egy
se. Maradjon belőle nekik is, ha Kalkuttának továbbküldik az egyiket. Mir
Izzat Allah melyikre gondolt? Hát, ha szabad választania, talán az sikerült a
legjobban, az ott, Carosi előtt, amit az fölolvasott. Az szép is.

William Moorcroft
(Ladak)
 A vésett kő

Szangye gyanakodva méregette Szkander béget, és nem győzte ismételni, ez

aztán végképp dermesztő volt. Jobban fázott a folyón fölfelé sodrodó és
fuldokló Szkander bégtől, mint ahogy ő fázhatott - bár ilyet egy tibeti ritkán
mond, mert ha tapasztalatból nem is nagyon tudja, milyen a hegyi víz, azért
vannak elképzelései. Szóval meggondolja, Szangye Puncog maga is
meggondolja, hogy milyen mértéket ad szavaiban meglepetésének, de
Szkander előbukkanása a habokból fagyosabb érzést keltett mindannyiukban,
mint amennyire Szkander bég fagyoskodhatott a víztől. Látta, hogy Szkander
bég határtalan élvezettel kortyolgatja a teáját, hát úgy döntött, nem célozgat
tovább, hanem egyenes beszédbe fog. Szkander bégnek tudnia kell, hogy
Szangye Puncog bízik benne, de azzal is tisztában kell lennie, hogy nem csak
ő, Szangye Puncog látta az esetet - a fagyos érzés másokban még
hatalmasabb volt. Szangye Puncog nem kerülgeti tovább a forró kását, hanem
kimondja: mindenki a démonokat kezdte emlegetni. Hiába a zászló a vízben,
hiába az ima, amit a folyónak mormoltak, nem hiszik el, hogy ez a démonok
segítsége nélkül lehetséges volt. Beleesett a vadul rohanó vízbe, és aztán
följebb jön ki! Még most sem hiszi Szangye Puncog, lehetetlen. És ha ő el is
hiszi, a többiek biztosan nem. Miközben ezt magyarázta Szkander bégnek,
egy követ tartott az ölében, és azt vésegette. Szkander bég, ha néha
rápillantott a készülő műre, saját nevét látta lassan kialakulni a makacs
felületen. Démonok? Miféle démonok? Szangye Puncog tekintetét a kis
ablakra fordította. Az ablakban a felhőtlen ég mint falra kiakasztott kék szín
tündökölt. Szkander bég követte a láma tekintetét, és mikor a láma
visszanézett az arcára, még mindig a kék képbe felejtkezve bámult.
A puktali lámatelep a Szanszpo fölött magasan elterülő keskeny terasz
északnyugati végén, helyesebben a teraszt lezáró szirtfok oldalában állt. A
vele szemben lévő, kissé alacsonyabban fekvő teraszon terült el a Jugar nevű
falu, amit a kolostor partjával kötélhíd kötött össze. Mielőtt rálépett volna a
kötélhídra, Szkander bég lenyűgözve nézte a gonpát: a kolostor a szinte
merőlegesen felszökkenő hegyoldalra épült. Ilyen terepen nem emelhettek
nagy, minden lámának otthont nyújtó épületet. A kisebb-nagyobb házak és
kunyhók a szirtfal csekély kiterjedésű teraszos kiszögellésein lapultak meg,
egészen rendszertelenül, egymás hegyén-hátán, ahogyan a hegy alakulása
lehetővé tette. Némelyik házikó előtere, ahonnan az ajtóhoz lehetett jutni,
egyúttal az alatta lévő ház teteje volt; ormótlan kőlépcsők vezettek fel ezekre
a térségekre. Több ház tetőerkélye egyenesen a szirtfalhoz támaszkodott, s az
ilyenekhez rendesen kicsiny, négyszögletesen kivájt barlangfülke járult,
amelybe a tetőről lehetett bejutni. Néhány helyen a hegyoldalban a barlang
alatt nem volt kőkunyhó. Szangye Puncog, a láma elmondta Szkander
bégnek, miközben átkeltek a kötélhídon, hogy a szerzetesek lakhelyei
megroskadnak néha, és össze is dőlnek idővel. Egyetlen jel, a barlang tátongó
sötét szája utal ilyenkor arra, hogy alatta kőház állt a régi időkben. Ha
leomlanak a szerzetesi lakok, akkor a sziklafal óriásfecskék tanyája lesz. Ha
Szangye Puncog kunyhója az ő halála után összedől, fivérének, Rincsen
Tobdennek fia, Puncog Ancuk jön el, és ami tárgyat majd a romok között
talál, magával viszi szülőfalujába. Szangye Puncog szerint akkor már csak
egy pusztán álló kis terasz lesz ott, amelyen egykor a szóban forgó kunyhó
állt. Fölötte, házmagasságban majd csakugyan egy mesterségesen kivájt kis
barlangodú tátong a szinte függőleges sziklafalban, nem is lehet majd
semmiképpen megközelíteni. Ez azt bizonyítja majd, hogy valamikor kunyhó
állt alatta, s a barlangnyílás annak a tetőerkélyéhez csatlakozott. És hogy élt
ott valaki talán, egy szerzetes, akinek lélegzete a szakadékban gomolyog
tovább.
Szkander bég már többször kelt át kötélhídon, ismerte a mozgását, tudta,
hogy miként kell a testét tartania ahhoz, hogy a lehető legbiztonságosabban
haladjon előre. Emlékezett, hogy annak idején Moorcroft hogyan ecsetelte a
kötélhidat mint a Nyugat-Tibetben és általában Tibetben használatos
hídtípust. Moorcroft, bár hadászati szempontból nagyjából
használhatatlannak ítélte, hiszen ágyúk és lovak nem, csak katonák, és azok
is csak egyesével kelhetnek át rajta, lassan, kitéve az ellenségnek,
elengedhetetlennek tartotta a megbarátkozást ezzel az eszközzel, mert, mint
mondta, soha nem lehet tudni, mikor szorul rá az ember, hogy a
lehetőségekhez képest gyorsan és baj nélkül át tudjon rajta kelni. Ezek a
kötélhidak ősrégi műszaki “vívmányok” a magas Himalájában - Moorcroft
akaratlanul is érzékeltette a hangsúllyal az idézőjelet.
Szangye Puncog látta, hogy Szkander bég két kézzel kapaszkodik a két
“korlátkötélbe”. Ezeket felfüggesztőkötelek rögzítették, már amennyire, a
“járdakötélhez”. Szkander bég óvatosan, akár egy kötéltáncos, lépdel végig
az alsó “járdakötélen”, amely alig volt szélesebb, mint a talpa. A kötél a
ránehezedő súly alatt megereszkedett, különösen a felfüggesztések közeiben.
A felfüggesztő kötelek elég vékonyak voltak, és helyenként elszakadoztak,
ezért néhány helyen a járókötelet jó másfél-két méteres darabon semmi sem
tartotta. Szangye Puncog éppen a megközelíthetetlen barlangokról beszélt,
amikor Szkander bég a kötélhídon egy ilyen foghíjas helyhez ért. Félig
megfordult, hogy az alattuk harsogó vizet túlkiabálja. Szangye Puncog
profilból látta Szkander béget, és csak annyit hallott, hogy “könyvek”.
Szangye Puncog mosolyogva megcsóválta a fejét. Ez a Szander bég, ez
türelmetlen. Vagyis türelmes, de nem nyugodt; nyugodt, de nem lassú; lassú,
de nem határozott; határozott, de nem türelmes. Igen - nem türelmes. Nem
türelmes, de talán ez teszi a jó tanítványt. Szereti a könyveket, és tanulni akar
belőlük, de még sokat kell tanulnia - és éppen elérte és megfogta Szkander
bég karját, aki, még első találkozásukkor, beszabadulva egy kolostori
könyvtárba, hogy csomagolás közben el ne ejtse a könyvet, leguggolt, és
miután kezével úgy-ahogy lesöpörte a kétes tisztaságú szőnyeget, éppen
lehelyezni készült a félig kibontott csomagot a földre. Nem lehet, ezt nem
lehet, a szent könyveket csak magas asztalra szabad tenni, hogy ott olvassák
illő tisztelettel azok, akik értenek hozzá. A könyv semmiképpen sem fekszik
alacsonyabban, mint az a szint, ahol az olvasó ül. Kis túlzással szólva nem
nézhet lefelé az olvasó, mintha hegyen állna, magaslaton, tenyerével
beárnyékolva a szemét, hogy jól lássa az alant hosszú libasorban egyenként
lépkedő, teherrel megrakott betűket. Régi hagyomány, hogy a szent könyv
tartja szemmel az olvasót, aki terhét viszi, ezért olyan, mintha a könyv
olvasná őt - mikor elengedi a tekintetével, akkor hangtalanul lefordul az
ösvényről, mert érteni akarása semmi ahhoz, ahogy a könyv tartja vagy nem
tartja. Csak alulról fölfelé nézhetünk egy könyvre; íme, mint ahogy a
polcokra néz Szkander bég, magasan a feje fölé. Gondoljon arra, kifordítva
mindent, hogy amiképp ő most fölnyúl, és levesz egy könyvet, azonképp nyúl
le érte a könyv is. Tehát az olvasó egy bizonyos szempontból “polcon van”,
és a könyv kiválasztja; talán ez a könyv is, és itt Szangye Puncog rámutatott a
Szkander bég kezében lévő papiros-gyűjteményre, ez a könyv is ránézett
valakire, talán egy másik könyvre, mielőtt Szkander bég levette volna, és az a
másik könyv bólintott: “Leveheted, kinyithatod.” A láma kivette Szkander
bég kezéből a könyvet, és lassan elkezdte kicsomagolni. Lefejteni a selymet,
csomót bontani, kövesse csak Szkander bég a mozdulatokat, és tanuljon.
Vagyis épp fordítva, miket beszél megint Szangye Puncog, és lassan
kibontotta a zsinórokat, majd nagyon óvatosan lefejtette a kínai selymet - és
most Szkander bég, Szkander bég most valahol “kinyitva fekszik”, és a láma
lehajtotta a kemény fedőlapot.
A lapon ott álltak a betűk, és láma és tanítványa ott álltak a betűk előtt. Egy
kisebb kört alkottak, mert Szangye Puncog valamilyen kifejezhetetlen tanítói
alázattal még mindig tartotta Szkander bég könyökét, és Szkander bég révült
keze a papiros bal szélén nyugodott, ujja ábrándozva érintett egy szót, míg
Szangye Puncog keze ugyanúgy, szórakozottan, de határozottan
megállapodott egy betűn a papiros jobb szélén. Legyen hát az első könyv,
amivel elkezdik a tanulást az, amit most mindketten fognak, javasolta
Szangye Puncog. Szkander bég bólintott, miközben mutatóujját lassan a
papiroson szereplő legelső betűhöz tolta. A szent könyv címe ez: Buddha
élete és tanításai. Szkander bég többet tudott, mint amennyit a láma gondolt
róla; ismert már sok betűt, szokásokat, miegymást, és mindezt a Moorcrofttól
kapott Giorgi-féle Alphabetum Tibetanumból. De most (számára is váratlanul
és kétségbeejtően) semmit sem értett a szavakból, amelyek felé ujja mutatott,
és kissé beléjük is kapott, ahogy alig láthatóan meg-megremegett. Szangye
Puncog odatette zsírtól fényes és gyászkeretes ujját Szkander bég ujja mellé.
Minden munka vagy értekezés szanszkrit és tibeti címmel kezdődik, s a
szerző vagy a fordító nevével s azon hely megnevezésével zárul, ahol a
szerző írta, illetve ahol a fordítás készült. Ezek fogják közre a tibeti nyelvre
lefordított művet. Szangye Puncog elhallgatott, és nézte, ahogy Szkander bég,
egyelőre csak az ujjával, az ujja “értelmével”, ujja redőivel ismerkedik a
betűkkel. Ha az ujja, csakúgy, mint a tenyere, mindenkinek más és más
ráncokat vet, akkor a betűk is másként szivárognak föl a tanítványokba,
ahogy tudatlanul és mégis mohón rányomják azokat a betűkre; más
csatornákon, más patakmedreken, ösvényeken, más kövek között. Szangye
Puncognak, bár nem tartozott a babonás népek közé, melyek sorait bőven
szaporítják a tudatlan szerzetesek is, hirtelen az a víziója támadt, hogy
Szkander bég ujja hatalmasodik fölé, eltakarja a napot, és zord fagyot lehelve
magából lassan ereszkedik rá. Rémülten nézett körül. Körülötte betűk
elevenedtek meg, hanyatt-homlok futkároztak, de a hatalmas démon elől nem
volt menekvés - hová is? el a papírról? le a papírról? Az démoni ujj olvasni
készül! Szangye Puncog! Segíts rajtunk! Segíts rajtunk! Szangye Puncog!
Szangye Puncog!
Szangye Puncog föleszmélt. Szkander bég kiabált feléje félig kifordulva.
Szangye a fejét rázta, jelezve, hogy nem érti, mit ordít az előtte járó.
Szkander bég megpróbált még jobban hátrafordulni. Ez sikerült is neki,
bevette látómezejébe a lámát. “Felmászni…”, üvöltötte, és akkor kicsúszott
lába alól a sétálókötél. A másodperc töredéke alatt ott lógott a levegőben. A
felfüggesztőkötelek darabjai mellette repdestek a szélben. A
kapaszkodóköteleket markolta, lábával kétségbeesetten kapálózott. Mélyen a
lába alatt ott vágtatott az örvénylő, kavargó víztömeg (nyár volt, az olvadás
időszaka, a vízmennyiség tízszerese a télinek), és Szangye Puncog tudta,
hogy az ingaként lengő, rémülten maga alá bámuló Szkander bég azt érzi,
hogy eszeveszett gyorsasággal repül a víz felett. Ima, hol egy ima? Egy belső
tekintetet hordozott körül az agyában, és mindenhová bevilágított. Nem talált
semmit, semmit! Kétségbeesve folytatta a kutatást, miközben figyelte
Szkander béget. És jöttek elő töredékek, de nem olyanok, amilyenekre
szüksége lett volna, hanem érthetetlen mondatforgácsok, töredékek, egy
elrongyolt zászló darabjai, honnan vannak, hirtelen nem is tudta, csak
mondta, omniadeficiant… mindenelmúlik… virtustamen… deazerény…
omniavincit… mindennehézségetlegyőz…perquodvispraecepsardua…
bármilyenszakadékonát… vadit…
vezessen…
iter…
utad…
iter…
utad…
utar…
ited…
Zsupsz!…
Szkander bég eltűnt a habokban. A kötélhíd belengett, ahogy megszabadult a
súlyától. A teherhordók kétségbeesve kapaszkodtak. A láma dermedten
figyelte, hogy előbukkan-e a tanítvány. Ha ez a démonok műve, akkor itt
csak az ima segíthet. A meredek parton amúgy sincs esélyük, hogy bármilyen
módon Szkander bég segítségére siessenek. Ha ő maga megkapaszkodik
valamiben, akkor megmenekül. Ha nem - a sziklákon szétzúzza a folyó.
Szangye Puncog intésére az egyik láma, aki üdvözlésükre eléjük jött, a
kezében tartott zászlót rúdjánál fogva beleeresztette a vízbe, hogy a habok
nyaldossák, így a zászló minden libbenése-fodrozódása egy ima lesz
Szkander bégért. Egy-két perc telhetett el, és az emberek a hídon, lámák,
teherhordók megbabonázva nézték a vizet, ki-ki abba az irányba és távolságra
meresztve a szemét, ahol Szkander béget abban a pillanatban sejtette. De
mindenki tévedett. Szkander bég a hátuk mögül bukkant elő, mint egy
vízidémon. A sebesen rohanó víz majdnem teljesen ellepte, és ő újra és újra
elmerült, mert nem tudott megállni. Szangye Puncog és a teherhordók
dermedten nézték néma küzdelmét. Lehetséges a sekélyebb hegyi folyókon
való átgázolás, még akkor is, ha térden fölül érnek, még akkor is, ha esetleg
derékig, de elengedhetetlen, hogy átkelés közben az emberek egymás övébe
kapaszkodjanak, és így, egymást tartva vágjanak át. Szkander bég láthatóan
reménytelen helyzetben van, a víz ellepi, és egyedül evickél a folyó közepén.
Ha lába nagy nehezen talajt fog, akkor is pillanatokon belül elveszti
egyensúlyát. Ha kicsit tovább tudja tartani magát, akkor is iszonyatos
szenvedéseket okoznak neki a kövek, amelyek nem ülnek el a folyó
medrében, hanem nagy sebességgel röpülnek a mélyben. És ha mindez nem
elég, akkor majd végez vele a jéghideg víz, amelyben nem lehet sokáig
úszkálni büntetlenül. Pár perces patakfürdő annyira lehűti a vért, hogy a
hegyek között lehetőleg elkerülik a vizeken való átkelést, és más utat
választanak. Ha mégis rákényszerülnek, akkor a túlsó parton - nevetséges
látvány - föl-alá rohangálnak a szerzetesek, hogy elmerevedett végtagjaikba
életet verjenek. Rohangáló szerzetesek… bárcsak láthatná Szangye Puncog,
ahogy Szkander bég föl-alá rohangál a parton! De Szkander bég néha egy
egész percre eltűnik. Szangye Puncogot zavarja valami, de a nagy izgalom
közepette sokáig nem is tudatosul benne, mi az. Aztán hirtelen beléhasít a
felismerés, hogy mi nem hagyja nyugodni, mi az, ami Szkander bég
majdhogynem természetesnek vehető fuldoklásában annyira nyugtalanító.
Szkander bég nem közeledik a híd felé, feléjük, szerencsétlenségének
közönsége felé, hanem mióta felbukkant, lehetetlen módon följebb, mint ahol
beleesett, távolodik tőlük, és egyre följebb kerül, följebb a folyón. Szangye
Puncog óvatosan a többiekre sandít, és látja, hogy ez a démoni művelet nem
csak egyedül neki tűnik föl. Szinte beleng a híd, ahogy a teherhordók és a
szerzetesek darálják monoton imájukat. Om mani padme hum! Szangye
Puncog sejti, hogy ez már nem Szkander bég megmeneküléséért vagy üdvéért
szól, hanem a démonok ellen. Aztán látják, hogy Szkander bég feje
előbukkan, és mászik kifelé. Néha dob egyet rajta a víz. Végül kikecmereg.
Ez aztán végképp dermesztő volt.
Démonok… Szangye Puncog elhallgatott egy időre. Mikor újra beszélni
kezdett, hangja olyan halk volt, hogy Szkander bégnek közel kellett hajolnia
a láma arcához, végül már szinte odatolta a fülét Szangye Puncog szája elé. A
szavak, amiket Szangye Puncog mondott, nem hangzottak, hanem
formálódtak az esti szürkületben és Szkander bég fülkagylójában. Ha
hangzottak, akkor csak zümmögésként, alig érthetően. Egymástól nehezen
megkülönböztethetően, egymás változataiként kúsztak a szoba padlójára és
Szkander bég agyának göröngyös felszínére. Jóslások. Igézések és
varázslások. Boszorkányok, ráolvasások, áldozatok. Gajdoló énekek és vad
táncok. Ördögök, szellemek, démonok, szörnyek. Majd az egyik könyvben
olvasni fog Szkander bég Szangye Puncog kedvenc meséjéről, amely a
Ragacsos Bunda nevű démonról szól. Szkander bég kérdő tekintetére
Szangye Puncog sóhajtott, mint akinek még elmesélni is nehezére esik azt a
történetet. Teát töltött magának, és fújni kezdte a zsíros lét. Ragacsos Bunda
emberevő szörnyeteg volt egy feneketlen és sötét erdő mélyén. Olyan magas
volt, mint egy fenyőfa, recitálta Szangye Puncog a szörnyet, mint valami
verset. A feje, mint egy ház. A szemei, mint két hatalmas dézsa. A testét sűrű,
ragacsos szőr borította. Szangye Puncog hangosan szürcsölte a teát, amelynek
tetejéről, mielőtt beleivott volna, mindig odébbfújta a piszokréteget. Egy nap
egy idegen érkezett az erdőbe. A szörny előtte termett, hogy felfalja. Az
idegennek öt fegyvere volt, négy közülük mit sem ért. A nyilai fennakadtak a
ragacsos bundán, a kardja, a dárdája, a buzogánya beleragadt. Végül puszta
kézzel rontott a szörnyre, de beleragadtak a kezei is; lábbal rúgta, fejével
támadta - sikertelenül. A szörny megilletődött. Ki vagy te, kérdezte az ifjút.
Az azt felelte, hogy ha a másik felfalja őt, akkor az ötödik fegyver: az ifjú
szívében őrzött gyémántfegyver belülről hasítja majd szét a szörny testét.
Blöff, mondta a szörny. Próbálja ki a szörny, ajánlotta a királyfi. Szangye
Puncog megint, mint mindig, ha titokzatos és félelmetes történeteket mesélt,
nagyon halkan beszélt. Szkander bég tágra nyílt szemekkel nézte, és egészen
közel hajolt hozzá. Hogy van tovább? Van?, kérdezett vissza Szangye
Puncog. Igen, a magyarban így mondják, hogyan van tovább a történet.
Szangye Puncog egyszerre érzett elégedettséget és rettentő félelmet. Látja
Szkander bég, hogy mennyire erős a félelem Szangye Puncogban? Annyira
erős, hogy kitörli a mese igazi szereplőjét, a mese valódi végét. Ötfegyver
királyfi járt ott abban az erdőben, aki Buddha megtestesüléseként született. A
szörny pedig, mikor megtudta, hogy a királyfi szívében őrzött
gyémántfegyver a Tan (amit az, ott, Ragacsos Bunda szőrébe ragadva ki is
fejtett neki, hogy tehát ő, a Bunda előző életében sok rosszat tett, ezért
született újjá ebben a szörnyű alakban), akkor az erdő jóságos istenévé
változott. De ezt Szangye Puncog mindig elfelejti, mert oly nehéz a félelmet
legyőzni. Szangye Puncog emlékei között úgy él a mese, mint ami a
Ragacsos Bundáról szól, holott éppenhogy nem. Szangye Puncog szíve
kemény, mint a gyémánt, de ez a mese néha még ma is félelmeket karcol
belé. Pedig a mese épp a szívről szól, minden fegyverek fegyveréről. A szívet
itt a sötét és hideg hegyek között démon fogja marokra, hogy jeges rémületbe
mártsa. Távoli völgyekből az itteniek szerint idehallatszik egy elátkozott
malom zúgása. Néha Szangye Puncog is hallja azt a hangot. A Molnár
lábnyomait a zarándokok többször látták már a hóban, és Szangye Puncogot,
bár erről még nem beszélt senkinek, egyszer meg is látogatta, itt, ebben a
szobában. Szangye Puncog álmában látta a Molnárt, aki odahajolt a füléhez,
és súgott neki valamit. Azt súgta, hogy elérkezett az a pillanat, amikor
Szangye Puncog belezuhan az élet és az élet közti résbe, vagyis már meghalt,
és negyvenkilenc napig bolyong, amíg újjászülethet. Szangye Puncog szíve
megfagyott. A köztes lét bolyongásai alatt a halott rendszerint démonokkal és
szörnyekkel találkozik, de mindezekből erényt kovácsolhat, ha egy tanult és
megbízható buddhista szerzetes intelmeket és tanácsokat súg a fülébe. Ha a
vezető jó, és szavait, melyek azt próbálják elhitetni az utazóval, hogy amit lát,
az csak saját félelmeinek kivetülése, azaz illúzió, tehát ha a vezető szavait a
bolyongó megfogadja, akkor a halottnak nagy az esélye arra, hogy új életében
közelebb kerül a nirvánához. Tisztább lélekkel lát napvilágot, közelebb a
mennyhez és Buddhához… De Szangye Puncog álmában egy démon súgott a
fülébe, egy olyan lény, akinek pedig éppen a súgásból kapott tanítás
megfogadásakor el kellene tűnni, semmivé lenni, káprázattá foszlani! Hogyan
fog így eltűnni?! A Molnár, hogyan fog eltűnni a Molnár, ha démon létére
kiszabadul a köztes lét fantázia teremtette világából és a való világban átveszi
a súgó helyét a fülnél?! Ott, a köztes lét terében és idejében, szakadékaiban és
sötét völgyeiben is nehéz elhinni, hogy nem léteznek a látva látott démonok,
a vérivó szörnyek; a legtöbb vándorló nem is képes rá, és a rémülettől
megdermed. Ez pedig annak a jele, hogy elhitte a démonok létét. Ezért pedig
a Halálisten kötelet vet nyaka köré, és tovavonszolja őt. Levágja fejét, kitépi
szívét, kiszakítja beleit, kiszívja velejét, kiissza vérét, húsát megeszi és
megrágja csontjait. Ő azonban képtelen meghalni. Még ha teste darabokra
tépetett is, újból felépül. Az ismételt szétszabdaltatás szörnyű kínt és
gyötrelmet okoz neki. És ha a köztes lét dolgai ilyen valóságosak, akkor ki
venné a bátorságot, hogy a súgó létében kételkedjék? Márpedig, és Szangye
Puncog homlokán legördült egy izzadságcsepp, a Molnár - súgott. Szangye
Puncog föleszmélt. Lassan tudatosult csak benne, hogy rendkívül halkan
beszél, és ezért látja leheletnyi távolságban maga előtt Szkander bég fejét,
pontosabban annak fülét. A tanítvány közel hajolt, mert semmit nem hallott
Szangye Puncog szavaiból. Meg kellett hallani ezt a hangot, hogy meghalljon
ez a hang, be kellett fogadni, be kellett fogadni ezt a hangot, hogy
befogadjon, folytatta Szangye Puncog kissé hangosabban, mire Szkander bég,
mint magáról megfeledkező gyermek az iskolában, zavartan visszaült a
helyére. Meg kellett találni a módját, hogy megtalálja a módját. Szangye
Puncog vallása beengedte a babonát a kolostor falai közé, hogy a
buddhizmust elfogadják a népek, és most itt zúg a malom!, és hirtelen
megpörgette imamalmát. Szkander bég összerezzent. A kép a falon elsötétült.
Leszállt az éjszaka.

Szangye Puncog
(Pukhtal)
 A jelentés

Kennedy százados Mr. Csomát figyelte, aki esetlenül ácsorgott dr. Gerard
mellett - a kék posztóból készült ruha, amit Kennedy kérésére öltött, úgy állt
rajta, mint jakon a gatya. Rövid idő alatt sikerült magától elijesztenie
mindenkit, aki egyáltalán hajlandó volt odamenni hozzá, hogy
bemutatkozzék. Eleinte persze sokan vállalkoztak erre, hiszen Mr. Csoma,
ahogy az egyik hölgy fogalmazott, “olyan egzotikum”. A hölgyeken és
urakon látszott, hogy Mr. Csoma társalgási modora (ha annak lehetett
nevezni, mert Kennedy százados nem nevezte volna modornak - arról a
helyről, amit megfigyelési pontnak választott, nem látszott annak) egy idő
múlva jobban riasztotta őket, mint amennyire a külseje felcsigázta
érdeklődésüket. Most már a doktor is, aki pedig Mr. Csomát láthatóan
pártfogásába vette, gyámoltalanul állt egyik lábáról a másikra, miközben
néha Mr. Csomára sandított, néha meg Kennedyre nézett, hogy kétségbeesett
pillantásokkal jelezze a tarthatatlan helyzetet. Kennedy megcsóválta a fejét.
Magához vette whiskyjét, és megkerülve néhány kisebb asztalt, amit a
szabadban állítottak fel a vendégeknek, Mr. Csoma és Gerard doktor felé
indult.
Alfred Jingle, a híres mesélő és társasági ember épp egy régi indiai
krikettmérkőzését mesélte Mr. Csomának, aki viszont láthatóan nehezen
viselte az emlékezetes mérkőzés kissé darabos felelevenítését. Kennedy
századosnak legalábbis úgy tetszett, hogy a magyarból minden hiányzik, ami
egy átlagosnak mondható társasági beszélgetés életben tartásához szükséges.
Figyelem például, odaadó rajongás, mosolygó arc és a tenyér időnkénti
összeverése. Alfred Jingle-t mindez nem zavarta, arca legalábbis nem árult el
elégedetlenséget azzal kapcsolatban, hogy Mr. Csoma türelmetlenül forgatta
a fejét. Pedig Mr. Csoma valószínűleg az első adandó alkalomra várt, amikor
elléphet Alfred Jingle-től, amikor elmenekülhet, elhúzódhat távoli fák
árnyékába gyűrött tibeti nyelvtanával. Sokat krikettezett életében Alfred
Jingle? Dr. Gerard igen kényelmetlenül érezte magát, ezt Kennedy látta, és
tudta, hogy dr. Gerard azért teszi fel a kérdéseit, hogy mentse, ami menthető.
Kitől kéne kit mentenie? Mintha azon igyekezne, hogy Mr. Csoma
faragatlanságait leplezze, talán hogy Alfred Jingle meg ne bántódjon. A
látszat azonban arról tanúskodott, hogy éppen nem Alfred Jingle-t kell óvni,
hiszen ő csak beszélt és beszélt és beszélt, vidáman, fittyet se hányva arra,
hogy figyelik-e. Hanem Mr. Csoma annál rosszabbul érezte magát. Dr.
Gerard a szeme sarkából figyelte Mr. Csomát, és újra megpróbálta Alfred
Jingle monológját legalább egy kérdés erejéig megszakítani. Sokat
krikettezett életében Alfred Jingle? Sokat? Rengeteget!… Ezerszer és
ezerszer… Nem Angliában… hanem Nyugat-Indiában… izgalmas
mérkőzések… az volt az igazi… Alfred Jingle mondhatja. Dr. Gerard,
Kennedy százados szinte már mulatott igyekezetén, hogy a két ember között
valahogy eljátssza a tolmács szereplét, dr. Gerard Mr. Csomához fordult, és
izzadva megkérdezte tőle, hogy ugye egyetért vele abban, hogy nem lehetett
könnyű dolog krikettezni az ottani meleg éghajlat alatt. Alfred Jingle
vidáman válaszolt, olyan vidáman, mint amilyen vidáman a kezében tartott
pohár falán a pezsgő buborékjai száguldottak, megannyi krikettlabdaként. De
nem ám… Kutyanehéz meccsek… pokoli küzdelmek… tüzes kemence…
Alfred Jingle játszott egyszer egy mérkőzést… egy kapura… a barátjával…
Blazo ezredessel… Sir Thomas Blazóval… hogy ki csinál több “run”-t…
dobtak a kezdésre… Alfred Jingle nyert… reggel hétkor kezdték a játékot…
hat bennszülöttel a pályán… szörnyű hőség… bennszülöttek mind
elájultak… elvitték őket… újabb hatot rendeltek… azok is kidőltek… Blazo
ezredes a dobó… két bennszülött játszott vele… de hiába, nem tudta kiütni
Alfred Jingle-t… ő is elájult… elvitték az ezredest… mégsem akarták
föladni… hűséges embere… Quanko Samba… egyedül maradt a pályán…
küzdött Alfred Jingle ellen… a nap perzselően sütött… az ütő majdnem
meggyulladt… a labda barnára sült… Alfred Jingle ötszázhetven “run”-t
számolt… maga is kimerült kissé… Quanko összeszedte maradék erejét… s
végre kiütötte Alfred Jingle-t… Alfred Jingle fogta magát, megfürdött és
elment ebédelni. Kennedy százados és dr. Gerard magukról megfeledkezve
hallgatták a krikett-történetet; mindegyiküket ugyanaz a kérdés
foglalkoztatta, és fel is tették volna, ha feleszmélnek ámultukból. És mi
történt… mi történt azzal a… azzal a hogyishívják úrral? Blazo ezredessel?
Nem… a másikkal. Quanko Sambával? Szegény Quanko… nem élte túl…
Alfred Jingle-t akarta kiütni… kiütötte saját magát… belehalt, belehalt. S
azzal Alfred Jingle a pezsgőspohárba temette az ábrázatát - de hogy a
megrendülését akarta-e elrejteni vagy a pohár tartalmát benyakalni, ezt
Kennedy százados nem tudta pontosan megállapítani.
Kennedy százados Mr. Csoma mellett állt. Hirtelen ugyanaz az érzés kerítette
hatalmába, ami azon az első napon tört rá; azon a napon, amikor Mr. Csoma
megérkezett a katonai állomásra, koszosan, büdösen, szőrösen, azokban a
hatalmas báránybőr csizmákban. A tibeti kaftán, amit viselt, olyan vastag
volt, hogy ujjai (melyekből nem látszott ki a keze) negyvenöt fokban álltak el
a törzsétől. Kennedy százados semmit sem tudott az idegenről, aki akkor
érkezett, és csak annyiból ítélt, amennyit altisztje mondott neki pár szóban: itt
van egy ember, a bennszülöttek ruháját viseli, akcentussal beszéli az angolt,
és Moorcrofttól hozott ajánlólevelet. Kennedy utasította az altisztet, hogy
engedje be az idegent. Pár pillanat állt tehát rendelkezésre, hogy Kennedy
kiválassza az arcot, a modort, a viszonyt. Gyorsan kellett döntenie, mert nem
akart határozatlannak látszani az idegen előtt; tétovázónak, olyannak, aki
véletlenszerű benyomásaira és intuíciójára támaszkodik. Egy idegenhez való
viszony kialakítása mindig fontos kérdés, főleg itt, ahol a titkos játszmák
miatt nem egyértelmű, hogy egyáltalán ki az idegen; ahol mindenkiről
bebizonyosodhat, hogy idegen, és az ellenkezője is. Egy bennszülött például
az angoloknak idegen, de az angolok magukat is idegennek érzik, ha a
bennszülöttekre néznek. Azonban egy semleges indiai alattvaló egy angol
számára maga a familiaritás, ha összeveti például egy orosz kémmel. De az
orosz kém sajnos túlontúl hasonul a bennszülöttekhez, ennélfogva óvatosnak
kell lenni az említett familiáris érzésekkel, amit a külső oly könnyen előidéz.
Kinyílt az ajtó, és Kennedy gondolatai, mint valami hegyi patak a medrébe,
egyetlen, jóformán még számára is nevetséges mondatba szorultak. “Nem a
ruha teszi az embert”, mondogatta, de túl sokszor ahhoz, hogy az egyszerű
bölcsesség megnyugtató formát vehessen az arcán egy mosoly erejéig. Az az
idő, amíg az idegen az asztalához ért, nem volt elég arra, hogy megképződjön
egy hasonlat, ami, azáltal, hogy összeköti az angolok számára oly nevetséges,
mert babonás és mechanikus tibeti imagyakorlatot (egy mondat végtelen és
monoton ismétlését) a saját ismétlődő mondatával, rögtön lehetővé is tenné,
hogy a nem kevésbé elkoptatott közmondás, amit ismétel, és vele együtt
önmaga is mint képzet, komikumba csapjon át. De ahogy egy tibeti imája
nem válhat nevetségessé önmaga előtt, úgy Kennedynek sem volt arra
érkezése, hogy mosolyt varázsoljon az arcára, ami mosolyt az idegen felé
baráti gesztusként, maga felé pedig enyhe öniróniaként könyvelhetne el.
Ennélfogva (mondatánál fogva) nem tulajdonított jelentőséget az idegen
ruházatának, vagy ha igen, csak annyiban, amennyiben egy átfogó
pillantással megítélte, hogy tökéletes a bennszülöttek öltözékének
rekonstrukciója az idegen részéről, nincs egy folt, ami ne lenne a helyén
(pedig rengeteg folt volt, folt hátán folt, sőt, bűz és szutyok, igen, ez a
megfelelő szó, szutyok), tehát: a gyanú számára tér nyílt. Az idegen téliesen
öltözött, hiszen novemberben jártak, jól benne a télben, ami bár Szabáthuban
kíméletesebb, mint Zanglában (ahonnan elmondása szerint érkezett), de azért
itt is már vagy két hónapja tart. Prémes süvegét, aminek fülvédőjét lehajtva
viselte, a kezében tartotta. Durva daróckaftán szolgált felöltőként, és csizmája
viccesen hatalmas volt, mert itteni szokás szerint kitömte birkagyapjúval.
Mint valami kórosan duzzadt lábú paraszt, úgy állt ott, szagaurája sugarában
Kennedyvel. A viszony tehát legyen kimérten udvarias, hűvösen tárgyilagos.
Kennedy üdvözölte az idegent, és megkérdezte a mechanikus mondatot, ami
nem annyira egy kérdés megválaszolását vagy egy kérés tárgyának
teljesítését volt hivatott elősegíteni, hanem inkább kiindulópontként szolgált
az idegen reakcióinak tüzetes felméréséhez. Hogy miben segíthet. Az idegen
elmondta, amit el szokott mondani, Kennedy pedig megértette, amit meg
szoktak érteni. Székely-magyar - ez nem sokat mondott Kennedynek, terra
incognita volt a szó számára, bár elméje katonai térképén Mr. Csoma
útmutatásai alapján nagyjából elhelyezte az országot, ahonnan az előtte álló
ember előkerült. Kissé türelmetlenül hallgatta végig az ismeretlen
tudományos munkálatairól szóló beszámolót, és nem keltették fel
különösképpen érdeklődését annak jövőbeli tervei sem, hiszen nem szeretett
olyasmire figyelni, amiről tudta, hogy többé-kevésbé eldöntött ügy, minek
tehát fecsérelni rá az időt. Moorcroftot hallomásból ismerte, és az
ajánlólevelet elolvasta, de tudta, hogy az akár hamisítvány is lehet, és a levél
hitelességének bizonyítására a közeljövőben nem lesz alkalma az idegennek.
A babonás mondat még mindig ott pörgött a tiszt fejében, és Kennedynek
olybá tűnt, hogy Mr. Csoma megborzong a mondat keltette légáram hűvös
érintésétől - látszott rajta, hogy nem tudja, mi az, amit nem tud leküzdeni;
Mr. Csoma nem tudja, de érzi (vagy ha nem érzi, akkor érezni fogja, mint
most őt Kennedy százados), hogy lassan, de biztosan a mondatból, ami ima,
aztán pedig szél, patak és mozgás, a mondatból egy mocsár állott levegője
lesz és ingovány, és ő belesüpped ennek a mondatnak az ingoványába, és
nem kap majd levegőt, mert ebből az ingoványból rossz gőzök szállnak fel.
Kennedy azzal bocsátotta el Mr. Csomát, hogy rábízza a szabáthui
garnizon orvosának, dr. Gerardnak a gondjaira. Mr. Csoma távoztával pedig
behívta írnokát, és egy levelet diktált neki. Egy európai utazóról szólt a levél,
aki Alexander Csoma de Körösnek mondja magát, és magyar alattvaló.
Megérkezett a szabáthui állomásra, és a levélben, amit átadott, Mr. Moorcroft
Kennedy különös figyelmébe ajánlotta őt. Kennedy utasította az írnokot,
hogy mellékelje Moorcroft levelét, és ezt egy mondattal erősítse is meg
magában a levélben. Mr. Csoma de Körös egyelőre a szabáthui katonai
parancsnokságon marad, és ezt ő maga is így tervezte, mert egy láma
érkezését várja - bár ha Mr. Csoma történetesen nem így tervezte volna,
akkor is ez a változat lép életbe. Kennedy utasítást kért a nevezett úriemberre
vonatkozólag. Aztán, mikor az írnok már éppen lepecsételte volna a
borítékot, intett neki, hogy egy másik változat lép életbe: inkább úgy írja,
hogy Kennedy utasítást kér ezen úriember utazgatását illetően. A régi
mondat még mindig pörgött, és Kennedyt idegesítette valami, amit nem
tudott megfogalmazni. Ezért próbálta magát kifejezni a levélben, de folyvást
érezte, hogy ez az idegen megérkezése óta benne létező kényszer az
önkifejezésre úgy-ahogy sikerül csak, sőt, egyáltalán nem akar sikerülni.
Amikor az írnok letette elé az asztalra a letisztázott jelentést, sokáig olvasta,
aztán megint beszólította az írnokot. Nem akart, belül legalábbis nem akart
letisztázódni az ügy. Visszatérnek az eredeti változathoz. Az írnok húzza ki
azt, hogy “utazgatás”, és azt írja, hogy Kennedy “utasítást kér a nevezett
úriemberre vonatkozólag”. Az írnok gépiesen teljesítette a feladatot.
Még egyszer találkozott Mr. Csomával aznap. Kennedy épp kilovagolni
készült, és akkor látta meg Mr. Csomát, aki az udvaron vágott keresztül, és
szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy nagy ívben elkerüljön minden
embert, aki véletlenül a közelébe ér. Kennedyt bosszantotta ez a gyávaság,
vagy nem is tudta, hogy minek nevezze, elesettség, zavar, mit tudja ő. És bár
sehogyan sem tudta azt a gyanúját, hogy nagy valószínűséggel egy kémmel
van dolga, összeilleszteni a Mr. Csoma által tanúsított viselkedéssel, azért
nem szűnt meg figyelni Mr. Csomát; sőt, tudomása szerint a kémek a
legkülönfélébb trükköket vetik be figyelemelterelés céljából. Ezért tehát a
szlalomozó Mr. Csoma felé vette az irányt, és megnógatta egy kicsit bágyadt
lovát. Szándéka szerint sok időt szeretett volna együtt tölteni Mr. Csomával.
Most például nem lenne-e kedve kilovagolni. Mr. Csoma nem számított
támadásra a háta mögül, össze is rezzent Kennedy invitálására. Kennedy lova
magasabb és teltebb volt, mint az északon honos jarkendi fajtájú lovak,
melyek apró termetűek, gubancos szőrűek, viszont nagyon erősek és
szívósak, jól bírják a hegyeket és a teleket, nem utolsósorban azért, mert
mindenevők, és a tüzet, amit testükben égetnek, sokszor hús táplálja: kedvenc
ételük például a fagyasztott antilop. Ezek a durva gyökérdarabhoz hasonló kis
lovak Mr. Csomát a székely mokány lovakra emlékeztetik. Ennek Kennedy
százados nagyon örül. Abban azonban bizonytalan, hogy ezt a választ Mr.
Csoma részéről a kilovaglásra szóló meghívás elfogadásaként konstatálja,
avagy: nem. A szívélyesnek szánt meghívásba Kennedy egy kissé erősebb
hangsúlyt tett, ami jelenthetett gúnyt vagy az idegen felszólítását arra, hogy
próbáljon meg alkalmazkodni a helyőrség életéhez. Mr. Csoma most talán azt
érzi, hogy szőrös és gubancos gyökérré válik, olyanná, amilyenből a
zanszkári járásban a hidakat fonják. Mr. Csoma nem szokott szórakozásból
lovagolni. Leginkább utazgatásai során használja a lovat, akkor is csak ha
megengedheti magának, egyik faluból a másikba. Legtöbbször azonban
gyalog jár. A százados fülét megütötte az “utazgatás”, amit, úgy vélte hallani,
Mr. Csoma erősebben megnyomott. Megbánta, hogy kivette a levélből a szót,
de most már mindegy. Megveregette a lova nyakát. Mégis, mondja csak Mr.
Csoma, hogyan tervezi eltölteni a napokat. Mr. Csoma a jegyzeteit szeretné
rendezgetni. Milyen jegyzeteket akar rendezgetni, ha nem bántja meg
Kennedy? De ne is válaszoljon, ne most mesélje el Mr. Csoma! Lesz rá
alkalom. Megérkezett a levél Ambálából. Ilyen gyorsan? A futárszolgálat…
Ezzel Kennedy előhalászott egy papírt a zsebéből, és felolvasta. Kennedy
százados legyen kedves visszatartani az európai utazót Szabáthuban
mindaddig, míg a főkormányzó ügyvivője nem ad utasítást az ügyében. Ez
mit jelent, kérdezte Mr. Csoma. Kennedy százados hűvös szellőt érzett, és
összébbhúzta a kabátját. Látta, hogy Mr. Csomán is borzongás fut végig.
Fázik, kérdezte Kennedy. Mr. Csoma egészséges, de van, hogy kirázza a
hideg. Tapasztalata szerint e borzongás érdekes módon nem a zord időjárás
miatt vesz rajta erőt. Mint eddig még sohasem, most sem megfogalmazható,
miért borzong, de mint eddig mindig, most is mondatok és szavak
borzongatják. Kennedy válaszol az előbbi kérdésre, éspedig mindez azt
jelenti, hogy Mr. Csoma Kennedy százados vendégszeretetét élvezi addig,
míg Lord Amherst főkormányzó utasítása meg nem érkezik Kalkuttából.
Kennedy udvariasan próbálta megválogatni a szavait, de annak ellenére, hogy
messziről elkerülte azt a szót, “tartóztatni”, amit az ambálai helyettes politikai
ügyvivő használt, és amelyen érezte, hogy az ügyvivő fogalmazási
nehézségeit egy többé-kevésbé homályos jelentésű, legalábbis
többféleképpen értelmezhető szóval hidalta át, és annak ellenére, hogy
Csoma nem tudott jól angolul - szóval mindezek ellenére az idegen
megérezte a bizalmatlanságot, ami már talán úgysem lehetett volna erősebb
benne, ha ugyanazzal a szóval tolmácsolják felé az angol hatalom akaratát,
amely szóval a delhi megbízott élt, és amely szó homályossága ellenére (vagy
épp amiatt) határozott, jelen esetben politikai jelentéssel bírt egy, az angolt
anyanyelvi szinten beszélő számára. Kennedy tudta, hogy a szó, “tartóztatni”,
jelen esetben a “letartóztatás” jelentése felé hajol. Legalábbis a szabad
mozgás korlátozását foglalja magában, amit persze nem sért a kilovaglás.
Mindenkinek jót tesz, ha a látszat kellemes. Főleg, ha a látszat őrzésében
mindenki részt vesz. Látta azonban, hogy ebben az őrzésben a legjobban
érintett akar majd a legkevésbé részt venni. Mennyi idő, amíg a válasz
megérkezik, tudakolta Mr. Csoma lehangoltan. Úgy két hónap. Az út és a
bürokrácia. Mindig az utóbbi a bonyolultabb. Kennedy elporzott, de még
visszaszólt, nyergében félig megfordulva. Arra kéri Mr. Csomát, hogy
vegyen fel európai ruhát. Tudja, a társaság. És Kennedy várja másnap este.
Lesz egy kis összejövetel, be szeretné mutatni néhány barátjának.
Nem ismeri ezt az embert, annyira máshonnan jön, annyira mást akar. Érezte,
hogy Mr. Csoma követi a tekintetével, amíg eltűnik a deodárok között,
amelyek az utat szegélyezték. Az út és a bürokrácia… Persze, az utóbbi a
bonyolultabb, de azzá teszi az előbbit is, mert a kettő mindig együtt jár. Aztán
Kennedy elhagyta a problémát. Akkor még nem tudta Mr. Csomáról, amit
aznap éjszaka tudott meg róla annak jelentéséből. Mr. Csoma összehasonlító
nyelvész, és a jelentésben, amit Kennedynek önmagáról és terveiről írt,
hosszú és unalmas fejtegetésekbe bocsátkozott. Például azzal kapcsolatban,
hogy Mr. Csoma, bár nem sok sikerrel, de a tibeti nyelv tanulása alatt
folyamatosan alkalmazott egy bizonyos szempontot, amelyről nem beszélt
még senkinek. Érdekes, mondta magában Kennedy, és fölkönyökölt az
ágyán. Ez a szempont az összehasonlító nyelvtudomány szempontja.
Kennedy ettől megriadt, és kissé visszahanyatlott. A magyar nyelv rokoni
köre, ez érdekli Mr. Csomát, de Kennedynek tudnia kell, hogy ebben a
kérdésben nem lehet elég óvatosnak lenni. Kennedy óvatosan félig felült.
Tehát miközben angol nyelvre fordította a tibeti szavakat, Mr. Csoma az
összehasonlító nyelvtudomány titkos szempontját tartotta szem előtt mintegy
“különbejáratú” szempontként. A magyar nyelvet hasonlította össze a
tibetivel. Kennedy százados ferde és igen kényelmetlen helyzetben lévő
testében a gondolatok föl és alá rohangáltak, le a lábujjáig, vissza a fejébe. Mi
ez? Valami politikai szövevény? Ezúttal magyar részről? Mr. Csoma kinek a
malmára hajtja a vizet? A gondolatok rohangáltak, és nem találtak kiutat. Mr.
Csoma, ha lehetne suttogni írásban, hát most suttogna. A tudománnyal nem
lehet játszani - de hát mégiscsak kell. Itt van pl. ez a két szó: barlang és
labrang. Na? kérdezi sokat sejtetően hunyorogva Mr. Csoma Kennedy
századost. Nos, igen, van itt valami, Kennedy gondolatban kényszeredetten
visszahunyorgott - de mégis, mi lenne az? A labrang tibeti szó, azt jelenti:
‘szerzetesi lakhely’. A barlang magyar szó, jelentése: ‘barlang’, és most már
Mr. Csoma hátra is dől, ha lehet, tessék, a példa. Példa - de mire? kérdezte
olvasás közben Kennedy százados. Mr. Csoma sokatmondóan hallgatott. Még
nem beszélhet róla, mert mint említette, nincs elég bizonyítéka. De előzetesen
annyit közölhet, hogy őt magát a tibeti és a magyar nyelv közti esetleges
párhuzamok vagy netán a szorosabb kapcsolatra utaló nyomok érdeklik.
Rokonság? Vérségi kapocs? Közös származás? A nyelv a vér metaforája
jelen esetben. Ha a rokoni szálak már olyan halványak, mint ökörnyál az
októberi napsütésben, akkor a nyelvben végzett alapos kutatás a közös vér
megalvadt darabjait lelheti föl. Ökörnyál és alvadt vér? De Mr. Csoma
folytatta. A nyelvben az erek még mindig elég vastagok (ha szikkadtak is), ha
már minden elvékonyult. Vastag vér, így Kennedy, és elmosolyodott. Igenis,
vastag vér. A Kennedy-féle könnyű természet jót-rosszat könnyen vesz; de az
erős akarat és a vastag vér kevésbé örvend, viszont annál mélyebben érez. Az
összehasonlító nyelvészet most még gyermekcipőben jár, de nemsokára
hatalmas tudomány lesz belőle; tudomány, amelynek segítségével népek
származását lehet majd igazolni, helyeket azonosítani, ahonnan ezek a népek
jöttek; embereket, kiket titkos vérségi kapocs köt össze; szavakat, szegény és
gazdag rokonokat; a bürokrácia és a bürök hasonlósága - ki tudja, milyen
organikus szálak fűzik össze a két szót. “Testetlen elképzelés” ez vagy nem?
Esetleg a Dnyeper görög elnevezése, a Borysthenes talán valóban rokon a
magyar Bor-istenes szóval? Ezekre választ kell találni. Kennedy elolvasta a
többoldalas jelentést, és amire leginkább kíváncsi lett volna, hogy Mr.
Csomával mi történt az útja során, milyen kalandokba keveredett, hogyan
vergődött át a hegyeken, hogyan élt együtt egy lámával egy egész éven
keresztül - mindezekre nem kapott választ, legalábbis nem oly kimerítőt, mint
amilyet ő várt volna.
Mr. Csoma igazán nem tud semmit mondani az utazásáról. Ez talán meglepi
Kennedy századost, és ezen Mr. Csoma egy cseppet sem csodálkozik. Mégis,
ha valamire megkérheti Kennedy századost, akkor az az lenne, hogy
amennyiben módjában áll, ne csodálkozzon ő sem Mr. Csomán. Ő maga
tudja magáról, hogy nagy hiányossága
az élet részletes és aprólékos megfigyelése
a tájrajz
az emberek leírása
a kalandok színes és eleven tónusú ecsetelése
(hiszen történt vele egy és más, nem tagadja). Azonban az ezeket a
hiányosságokat firtató kérdésre Mr. Csoma csak annyit mondhat, hogy őt
magát nem érdekli más, csak az, ami a könyvekben van. Nem törődött vele,
mi történik a világban, amíg ő fordít. Talán hideg volt. Hideg volt és sötét.
Egészen sötét; a falak hepehupáiba és a mennyezet fagerendáiba beleivódott a
füst, ugyanis a tibeti házakban nincs nyílás a füstnek, nincs, ami elvezetné a
füstöt, a tetőn egy lyuk vagy egy cső, ami belül kormos és időről időre
tisztogatni kell egy arra alkalmas eszközzel; a fehér füst gomolyogva száll, a
fekete falak mentén kúszik és a mennyezetgerendák rései között lassan utat
talál kifelé. Mr. Csomát a fordítási nehézségek, kudarcok és örömök mindig
köhögésre és könnyezésre késztették, mert a kezdetekkor, mikor még
próbálkozott tűzgyújtással, fordítás közben szüntelenül köhögött és
könnyezett. Azután, ha ismeretlen szót vagy kalligráfiát látott, mindig azt
érezte, hogy csípi a szemét, és soha nem tudta eldönteni, hogy az miféle
irritáció. Talán ég valami a betűben, és az is a tibeti démonok műve; ég
valami, és akkor gyullad meg, mikor elkezdi nézni, nekiáll, nekiül,
pallankaülésben, maga alá húzott, keresztbe font lábakkal (de hiszen ez
majdnem törökülés!), karba tett kézzel. Meggyújtja a tekintetével a leírt
szavakat, ahogy fordítani próbál. Mintha egyszerre saját és egyszerre idegen
és száraz taplónyelvét, az angolt dörzsölné össze a kiszáradt betűkkel. A
füstnek itt nincs kijárat; az a szó, ahol a füst távozhatna, itt nincs. Így ez a
nyelv csípni fogja a szemét, ha nem tud körülírni, ha nem talál rokon
értelmet, ha nem fordítja le más nyelvre, ha nem szellőztet. Érti ezt Kennedy
százados? Olyan nagyon nehéz elmagyarázni! Szangye Puncog értette, mert
ez az értés volt a rendje, hogy így mondja Mr. Csoma. A vörössipkás rend
volt az, amelyik mindent lefordított szanszkritról tibetire; kit érdekelt, hogy
milyen nemzetiségűek a tudós buddhista fordítók: nepáli, hindu, tibeti, kínai
szerzetesek dolgoztak évszázadokig a buddhista kánonon. A locavák, a nagy
fordítók majdnem buddhák; sőt, szinte már azok is! A locavák bolyongása
olyan kis körben mozog, hogy az már majdnem csak helyben járás! A
locavák elérik végső értelmüket, és megnyugszanak! Szangye Puncog, a
locavák rendjének lámája értette, hogy mi az, amikor füst száll a szembe, és a
fordító vörös függönyön keresztül lát mindent. A betűk néha démonok,
megelevenednek, virgoncok. Nem születnek, nem halnak meg. De csak azért,
mert bennük ágyaztak meg a fordítónak, ott az ő végső nyughelye. Sír, de Mr.
Csoma nem nevezné sírnak, mert a sírban mégiscsak ott vannak a földi
maradványok. A betű hely, ami mégsem hely: nemhely; ahol a fordító tudata,
ahogy Tibetben mondják, eltűnik, hogy csak egyszer térjen még vissza ebbe
az életbe, és akkor végleg kilobbanjon.
Igen, szólt közbe Kennedy, olvasta a jelentésben, hogy Mr. Csoma mivel
foglalkozik. Általános nyelvész, ugye jól mondja? Nos igen, bár a maga
módján mindenki általános nyelvész. Mindazonáltal Mr. Csoma bátorkodik
megvallani, hogy ő nem pusztán csak nyelvész; a különféle nyelveket azért
tanulta meg, hogy megismerje a finomult irodalmat, hogy behatoljon régmúlt
korok érdekességeinek tárházába, hogy hasznos ismereteket szerezzen, és
úgy élhessen minden korban és minden nevezetes nemzettel, mint ahogy
most a brit nemzettel teszi. Kennedy fölhúzta a szemöldökét. Ránézett dr.
Gerardra, aztán körülhordozta pillantását a kerten, majd tekintete Mr. Csoma
arcán állapodott meg. Mr. Csoma követte Kennedy pillantását, és elértette
annak arckifejezését. Nem, nem szabad félreértenie őt Kennedynek! Valóban,
a látszat azt mutatja, hogy a brit nemzettől ő most távol van, nagyon, nagyon
távol. Hát igen, krikettezni nem tud, lovagolni se nagyon. Talán ezért tanul
nyelveket. Így egész nemzetekkel társaloghat, anélkül, hogy emberekkel
kellene beszélnie. Mr. Csoma felnevetett (Kennedy most először látta
nevetni), és azt válaszolta, hogy talán így van, mindenesetre van egypár jó
ismerőse, azokkal személyesen is szeret találkozni. Kennedy elmosolyodott,
nem is hitte volna. De, vannak páran. Moorcroft jó példa, akivel annyit
utazott, és akitől első tibeti könyvét, az Alphabetum Tibetanumot kapta
ajándékba; no meg Johnson, az angol utazó, aki oly nagy odaadással
hallgatta, amikor Mr. Csoma arról a megdöbbentő felfedezéséről beszélt,
amelynek során görög és római klaszikusok fordításait találta meg egy tibeti
könyvtárban, köztük egy igen pontos “Vergilius”-t, “felix qui potuit
cognoscere causas”!; és dr. Gerard, aki himlő elleni szérumot osztogat a
tibetieknek, és aki rávette Szangye Puncogot, a lámát, Mr. Csoma
nyelvtanárát, hogy engedje magát beoltani himlő ellen; meg talán még
néhány angolt… Aztán vannak, akikkel könyvek lapjain ismerkedett meg, és
találkozott volna velük szívesen személyesen is, de már nem lehet, vagy csak
valahol máshol. Például? Például Buddha Gautáma… Valóban? Valóban. És
végül vannak olyan ismerősei, akikkel ha a könyvekben találkozott, azt
kívánta, bár soha ne hozná össze a sors őt velük. Mr. Csoma kíváncsivá teszi
Kennedyt. Kennedy nem lenne olyan kíváncsi, ha Mr. Csoma elmesélné a
Ragacsos Bunda nevű démon történetét! Vagy ha mesélne a Molnárról,
akinek lábnyomait utakról letévedt pásztorok, barlangokba temetkezett
aszkéták, vándorló szerzetesek, zarándokok látták. De mégis szívesebben
találkozna Ragacsos Bundával, de még a Molnárral is, mint itt néhány
emberrel, hölgyekkel, urakkal, akik bolondnak nézik: az egyik pillanatban
kényeztetik, hogy a másikban kinevessék a háta mögött.
Kennedy válaszolni akart valamit, de a házból nagy kiabálás hallatszott.
Túlbuzgó hölgyek, kissé már kapatos urak invitálták be a vendégeket. Valaki
most érkezett Angliából, és zongorázni készül.

C.P. Kennedy
(Szabáthu)
 A Buddha-szobor

Jacquemont, mit mondjon, le volt nyűgözve. Az öreg Cen Rapten

energikusan gesztikulált, színpadias és ceremoniális mozdulatokkal adta elő
történetét - Jacquemont kételkedett, hogy egyáltalán az övé-e, mármint hogy
vele esett-e meg, mert oly mértékben túlzóak voltak dramatikus gesztusai,
hogy inkább az előadásra hajaztak, mint a megtörtént eseményre, annak
tragikus voltára. Lenne bár ilyen téren tehetsége, azt a szegényes estét
Jacquemont-nak elmesélni! De okuljon abból, amit látott: Cen Rapten
közönsége, bár látható módon úgy leste előadója szavait, mint a prédáját
fürkésző tigris, mégsem a részvét által megindított lelkületű, sokkal inkább a
szórakozás miatt volt figyelmes. Mondaná Jacquemont, hogy önmagával
játszott a közönség; mondta volna akkor, hogy Cen Rapten ne törje magát,
hogy hagyja abba! Nem látja, hogy csak önmaga miatt nyújtja nyakát a
sokaság, mind, aki az asztaltól kiszorult? Háborodjon fel, pattanjon fel,
jelentsen fel mindenkit, akinek szolidáris arca mögött történetfalót lehet
sejteni! De persze nem mondta, mert nem lett volna igaz. A világért sem
vallották volna be, hogy Cen Rapten előadásmódja jobban leköti őket, mint
az, amiről épp beszámol. De miért is kellett volna bevallaniuk? Hiszen
őszintén és valójában csak az dobogtatta meg szívüket, amit igaznak hittek.
Mondta volna csak Cen Rapten, mikor a végére ért, mint a gyerek, akit első
szavára kétségbeesetten vetkőztetnek a szobatisztaság mohó vágyát tápláló,
iróniára érzéketlen, naiv és bárgyún boldog szülők, hogy: vaklárma! hogy:
nem is igaz! hogy: nem is kell, beee! Mondta volna csak Cen Rapten!
Mondta volna csak, hogy nem történt meg… Rögtön számoljon is azzal, hogy
hacsak nem válik szent tehénné, áldozati bárány válik belőle, élve falják fel,
és akkor aztán majd szolidárisak lesznek, ha esetleg Cen Rapten arra vágyna.
Olyan résztvevők, hogy csak na. Fölfalták volna a nézők Cen Raptent
szőröstül-bőröstül, mint Cen Rapten utolsónak hitt vacsoráját a rablók.
Persze, Jacquemont már hallotta is, hogy Cen Rapten a rablókat emlegeti, de
külsejéről is feltűnhetett volna, hogy Cen Raptennek dolga volt a rablókkal.
Ahogy Jacquemont elnézte, lerítt róla, hogy nem csak azért szegényes a
ruhája (“ütött-kopott”, ahogy Cen Rapten mondta, keserű mosollyal az
arcán), mert ő is csak az ezen a vidéken olyannyira megszokott szegénység
sajnálnivaló és reménytelen sorsú áldozata, hanem mert az emberi gonoszság
kárvallottja is egyben. Amit szavaiból Jacquemont kihámozott, az sokkal
kevesebb, mint amennyit gesztusai sejteni engedtek. Egyszerű történet. Une
simple histoire. Méreg.
Milyen méreg? Cen Rapten Jacquemont-ra nézett, és óriási hadonászásba
kezdett, Jacquemont legnagyobb csodálkozására két karja nem tekeredett
össze, nem csomósodott, hanem a legtisztább színpadi eleganciával
kerülgette egymást, mint két, saját nász- vagy harci euritmiájába feledkezett
kobra. Cen Rapten a figyelemtől, ami ráirányult, pontosan koreografált lett,
és ezzel együtt elszállt, mint egy ópiumszívó. Hogyhogy milyen méreg?
Persze, hogy ópium. Keleten, ha elegük lesz az életből, ópiummal vetnek
véget annak, és Cen Rapten hangja szociografikusan árnyalttá vált.
Jacquemont fülében Monsieur Csomo szavai visszhangzottak, aki sokszor
beszélt a hordájában dívó szokásokról, összehasonlítva azokat a helybéli
szokásokkal. A magyar kamaszok rézgálicot esznek szerelmi bánatukban,
mondta Jacquemont közlékenyen, éspedig úgy, hogy a szalonna bőrét kenik
kékre. A rézgálic kék, jóérzésűek szőlőt permeteznek vele, gonoszok
kutyának adják. (Rezignáltak maguk veszik be.) Felfogás kérdése, válaszol
Cen Rapten. Szerinte ugyanis az ember egyáltalán nem adja olyan állatnak,
amit el tud képzelni a tányérján, így kutyának se. Jacquemont először
megdermedt, aztán szerencsére, még mielőtt öklendezése elvette volna a
helyet a szavai elől, gyorsan magyarázatot talált, amit meg is osztott a
körülötte állókkal. Igen, a buddhizmus sok tekintetben keresztényebb vallás,
mint a keresztény. Erre már nem csak Cen Rapten, hanem mások is ránéztek.
Úgy tűnt, akadályt képez a történet elmesélésének sodrában. Egy kő a hegyi
patak medrében, ami a patakbéli kövek természetével ellentétben nem kopik,
hanem dagad. Többen pisszegtek, mások gyanakodva vizsgálták Jacquemont
arcát. Észrevették, hogy mongolredői némi kívánnivalót hagynak maguk
után.
Jacquemont ott és akkor sejteni kezdte, hogy titkos terve (álruhában, tibeti
pásztornak vagy szerzetesnek öltözve bejutni az Arany Városba, Lhászába)
nehézségekbe fog ütközni, mint ahogy az már annyi európaival megtörtént.
Hányszor de hányszor meghányták-vetették ezt Monsieur Csomóval!
Emlékszik Monsieur Csomo? Neki is az volt a célja, mint a legtöbb
európainak, így Jacquemont-nak is: bejutni Lhászába. Monsieur Csomo
akkor már hat éve utazgatott Ázsiában, nyomorúságos álruhában, hogy
megtalálja - nyelvhasonítás útján - azt a népséget, amelyből a maga hordája
származott (sicc! la horde, dont sa nation est un essaim). Hirtelen csend lett,
furcsa módon a hallgató Monsieur Csomo hallgatott el még jobban, és ezt
érezte meg Jacquemont. Zavarba jött, hirtelen nem is tudta, hogyan mentse
meggondolatlan elszólását. Elnézést kér Monsieur Csomótól, nem akarta
megbántani. Tudja, Jacquemont francia, gyorsan beszél, kicsit talán még a
saját… a saját honfitársainak beszédritmusához képest is gyorsabban.
Pontosabb, és zavartan kereste a szavakat, pontosabb, ha törzset mond,
nemdebár. Rendben van, egyezett bele könnyedén Monsieur Csomo,
rendben, mondjon “törzset”, hiszen akkor “gyökeret” is mond. Jacquemont
nem értette, miért mond ő “gyökeret”, ha “törzset” mond, és főleg, hogy
mire. Ha ilyen-olyan metaforákban beszélgetnek, melyekről Jacquemont-nak
az az érzése, hogy titokzatosságuk terhe alatt a betűk, melyekkel leírnák őket,
megdőlnének, ha ilyen-olyan szedett-vedett metaforákkal élnek, soha nem
jutnak el Lhászába, ahova egyenes út vezet. Monsieur Csomo kételyeit
fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Lhászába egyenes út vezet. Már amennyit
ő tud erről a történetről, annak alapján kételkedik. Mindenesetre egy a lényeg,
tette tenyerét Jacquemont egy köztük fekvő képzeletbeli asztal lapjára,
mégpedig az, hogy mindenki Lhászába akar menni, ki ilyen, ki olyan okból,
de mindenki Lhászába akar menni. És így volt ez, amióta világ a világ, tette
hozzá gyűrött arcát egy félmosollyal még jobban összegyűrve Monsieur
Csomo. Tudna erről mesélni Monsieur Csomo? Jacquemont-t rendkívüli
módon érdekli ugyanis az, amit egy ország fokozatos és kalandos
megismerésének hívhatunk. Úgy, kérdezte Monsieur Csomo. Igen,
bizonygatta Jacquemont, igen. Hiszen véleménye szerint nem csak az
országok titokzatosak számunkra, bezárt kapuk, szigorúan ellenőrzött
határok, hanem ezen országok megismerésének története is az. Ennélfogva
azt kell, hogy mondja Jacquemont, hogy mikor megismerünk egy országot,
akkor csak növeljük a titokzatosságot, ami kialakul körülötte, mivel mi
magunk is részei leszünk a titoknak. Valóban? És kik azok a “mi”? Hát,
Jacquemont két tenyerét fölfelé fordítva felhúzta a vállát, és amolyan franciás
“ó”-t ejtett, hát mi, a nyugati nemzetek. Aztán zavartan megrázta a fejét,
félbeszakította Monsieur Csomót, ne haragudjék, ezekkel az unalmas
filozófiákkal, talán jobb lenne, ha hagyná őt mesélni. Ne törődjön vele, szólt
Monsieur Csomo. Amúgy sincsenek történetei: csak untatná Jacquemont-t.
Nem és nem és nem. Meséljen, húzta a hangokat Jacquemont, de hirtelen
észbe kapott, mert érezte, hogy túl kisfiúsra sikeredett a hangsúly, és ha egy
matrónát le is kenyerezhetne vele a maga alig harminc évével, egy olyan
tudós, mint Monsieur Csomo, akit az ilyen irányú infantilis megnyilatkozások
nem vehetnek le a lábáról, mivel még azok az anyai hajlamok is hiányoznak
belőle, melyek sok férfiból kicsiholhatók, bizonyosan nem nézi bizalommal a
gyerekes kajlaságot és hízelgést. Szóval, és krákogva köhögött egyet, kéri
Monsieur Csomót, meséljen azokról, akikről tud, az első Tibet-járókról. Amit
Monsieur Csomo tud, azt csak nyelvtanárától tudja… Monsieur Szangye
Puncogtól, vágott közbe Jacquemont. Igen, Szangye Puncogtól.
Ki az első? Ki az első idegen? Ez a legeslegfontosabb kérdés, és a
történelem erre mindig túl gyors választ ad. Így van ez Tibet esetében is. Az
első idegen: talán Oderico de Pordenone? Oderico de Pordenone, aki
keresztény időszámítás szerint ezerháromszázhuszonnyolcban járt Tibetben,
egy “fölfedezetlen keresztény ősközösségre” bukkant a hegyek között.
Lehetetlen, szólt közbe újra Jacquemont. Hogyhogy “lehetetlen”? Monsieur
Csomo csak most kezdte el a mesélést, és máris valami baj van? Jacquemont
úgy tudja, hogy az, aki a “fölfedezetlen keresztény ősközösségre bukkant”,
Diego d’Almeida volt, portugál kereskedő, aki ezerhatszázban a Zodzsi-la
hágón érkezett Ladakhba. Ezen aztán nem fognak összeveszni. Valamint
Monsieur Csomo mintegy barátságosan figyelmezteti Jacquemont-t, hogy a
tibeti la szócska annyit tesz: ‘hágó’, ennélfogva nem kell kitenni azután a szó
után, amelyben már ott van. Hogy Monsieur Csomo egy olyan példát hozzon
ennek megvilágítására, ami a franciához közel áll: La Manche csatorna,
szokták mondani a magyarok, holott elég lenne azt mondani: La Manche, ami
ugye már magában azt jelenti, hogy ‘csatorna’. Ezt Jacquemont most sajnos
nem tudja követni. Miért mondják a magyarok a “csatorna” után azt, hogy
“csatorna”. Hát ezt nehéz elmagyarázni, talán azért, mert a la manche az ő
nyelvükön ‘csatorna’. Vagyis éppen hogy nem ‘csatorna’, szólt Jacquemont.
Monsieur Csomo kezdte elveszteni a türelmét. Ha mindig eltévelyegnek a
kitűzött céltól, és ráadásul éppen ilyen, hogy úgy mondja módfelett mocsaras
területre, mint a nyelv, akkor soha nem fogja tudni elmesélni azt a kis
történelmi felvonást, aminek színrevitelére épp Jacquemont kérte. Monsieur
Csomo bocsásson meg Jacquemont-nak, ő ezennel elhallgat. Nem, végképp
nem ezt kérte Monsieur Csomo. Ha valami kiegészítenivalója akad, csak
mondja nyugodtan. Monsieur Csomo például nem tudja biztosan, mert
Szangye Puncog feje nem káptalan, ahogy az övé sem, hogy vajon Antonio
Andrade atya ismerte-e Oderico de Pordenone… vagy Diego d’Almeida
jelentését. (Egyébként akár mindketten bukkanhattak “fölfedezetlen
keresztény ősközösségre”, jegyzi meg mellékesen, mintegy csak zárójelben
Monsieur Csomo, hiszen ő maga talált olyan nyomokat némely könyvek
titokzatos oldalain, melyek Krisztusnak Indiában véghezvitt csodáira és itt
esett halálára utalnak, bár ebben a kérdésben Monsieur Csomo hit és filológia
harcát jósolja; mindenesetre nem kizárt, hogy Oderico talált, de csak Diego
jegyezte fel, avagy Oderico is feljegyezte, csak elveszett, esetleg Oderico
jegyezte fel csak, és Diego csak lemásolta. Megannyi bizonytalanság…
Jacquemont buzgón bólogatott, reménykedve, hogy ezzel is segíti Monsieur
Csomót a hosszúra nyúlt betoldás mielőbbi lezárásában.) Sokan mondják,
hogy Antonio Andrade ismerte a feljegyzéseket, és ezért indult el. Megtalálni
Krisztust a barbárok között, ez mindig nagy kihívás volt a keresztény
világnak. Amikor Diego d’Almeida először látta meg a keresztet egy nyugat-
tibeti faluban, azt hitte, hogy menten elájul. Ezen erőteljes hatásnak megvolt
a maga oka. A keresztényeket sokkolta az, hogy a Krisztust nem ismerik a
barbárok! Ezért elindultak a világ minden tájára, hogy megtalálják az
üzenetet, és kicsit úgy jártak, mint amikor valaki kalapáccsal veri az ujját,
csak azért, hogy amikor melléüt, akkor hihetetlen boldogságban legyen része.
Ez jó hasonlat, kérdezte Jacquemont, és gyanakodva nézett Monsieur
Csomóra. Hát, Monsieur Csomo a maga részéről most nem tud jobbat, bár ezt
nem ő találta ki, és lehet, hogy nem keresztény térítővel van. “Nem
keresztény térítővel van“? Igen, lehet hogy ez a kifejezés se így van, hogy
“egy történet valakivel van”. A magyarban ez így van - vagyis így mondják.
Jacquemont megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és megfogadta, hogy
nem hagyja magát befolyásolni olyan mellékszálaktól, amilyeneket Monsieur
Csomo mindig befűzött a történetbe, és amelyek látszólag nem szolgáltak
másra, csak ezoterikus utalások módjára a magyar nyelv esetlegességeit
fitogtatták, valamint nehezítették Jacquemont koncentrációját. Tehát ott
tartottak, hogy nem keresztény térítővel van. Valakivel van, az biztos,
mondta maga elé meredve Monsieur Csomo. No, de ott hagyta abba… hol
is… igen, akkor mégis maradjanak a keresztény térítőnél, aki ha meglát egy
keresztet… Akkor melléütött, fejezte be Monsieur Csomo helyett a mondatot
Jacquemont. Igen, és hogy elhárultak az akadályok, Monsieur Csomo
megkönnyebbülve folytatta a történelmet. Diego d’Almeida jelentését sokan
kétkedve fogadták. D’Almeida ugyanis annyira kereste a keresztet, hogy
talán keresztnek látott valamit, ami talán nem is volt kereszt. Jó, jó, de a
keresztény rítusok. Ki tudja? A nyelvet nem ismerte. Mint írta, nyelvére
helyezték Krisztus testét. Mindenesetre Antonio d’Andrade e jelentés miatt
indult el a portugál kézen lévő elő-indiai Goából. Mivel nem volt olyan
élményben része, mint honfitársának, Diego d’Almeidának, és ő nem talált
keresztény közösséget, ezért gyakorlatias misztikusként Caparangban, a
Nyugat-Tibetben fekvő Guge királyság fővárosában missziós állomást
alapított, ami működött is legalább tizenhat évig, a kereszt oltalma alatt.
És Monsieur Csomo sorolhatná a párosokat, többségében térítő
szerzeteseket, akik újra és újra elindultak Tibetbe, mintegy kézenfogva, hogy
neveik haláluk után is összekulcsolódjanak a történelem lapjain. Cacella és
Cabral jezsuita atyák, Azevedo és Clivera, Johann Grueber osztrák jezsuita és
Albert Dorville belga gróf (akik elsőként hagytak maguk után térképet,
térképet!, a Potala, a lhászai palota vázlatos rajzát), Giuseppe d’Ascoli és
Francois de Tours kapucinus páterek, Freyere és Desideri. Sokan ezek közül
hosszabb-rövidebb életű missziós telepeket hoztak létre, ápolgattak,
nevelgettek. Volt, aki erőszakos halált halt, volt, aki hazatért. Volt, aki
tudományos munkát végzett, mint Orazio della Penna, aki huszonhét évig élt
Lhászában, és akinek összegyűjtött anyaga alapján állították össze aztán a
Szirámpúri szótárt. (Talán rájött az igazságra, hogy míg társa szép szóval és
látványosan megtérít egy vadembert, addig ő milliókat térít meg minden
egyes lefordított szóval.) Volt, aki titokban bejárta a vad vidéket, és mindent
felégetett maga után, mint Samuel van de Putte; minden feljegyzést,
naplórészletet, írásdarabkát. És volt, aki olyan barátságba keveredett a
pancsen lámával, hogy angol létére elvette annak nővérét, akitől aztán két
lánya született. George Bogle. Mindezeket a példákat látva és mesélve
Monsieur Csomo csak annyit mondhat, hogy bármi megtörténhet. A
tizenkilencedik század, úgy tűnik, leszámolt az egyenes úttal. Egyre inkább
az látszik valószínűnek, hogy Tibet csak álruhában vehető be… Ő is osztozik
a titkos tervben, de ő hiszi, hogy elérkezik majd az alkalmas pillanat, amikor
ő a maga valójában térhet be a lhászai levéltárakba és könyvtárakba, nem kell
álruhát öltenie, arcot barnítania, ráncot mélyítenie, szemet húznia…
Jacquemont nem hallotta már Monsieur Csomo szavait, mert elmerült saját
gondolataiban, és mikor felbukkant azokból, Cen Raptent látta maga előtt, aki
majdnem kihadonászta a szemeit. A sahib félreérti őt, mondta Cen Rapten, a
pillanatnyi gondolkodási időt kihasználva. A mondata első felére figyelt csak,
holott volt egy másik fele is. Cen Rapten nem azért nem ad mérget az
állatoknak, mert buddhista, hanem azért, mert megeszi őket. És ez alól a
kutya sem kivétel. Példa erre maga Buddha Gautáma, aki, igaz, nem kutyát,
de szúkara-maddavát (elismerő moraj hullámzott végig a hallgatóságon),
‘vaddisznó lágyát’ evett. Bele is halt. A vékony hang valahonnan a tömegből
jött, lehetetlen volt kinyomozni, pontosan honnan. Szerencséjére, mert egy
sárga csuhás szerzetes, aki épp Jacquemont mellett állt, magából kikelve
fortyant fel. Nem belehalt, és a szerzetes elkékült a visszafojtott indulattól,
hanem nyugvópontra tért. Nirvána, más szóval. És tiltakozik az ellen, hogy
“vaddisznó lágyát” evett volna (ellenséges moraj). A nyelvtörténet kimutatta,
hogy ez a szó egy szarvasgombafajtát jelentett (még ellenségesebb moraj).
Sokan ellenkeztek. Bizonyos csoportok nem értettek egyet a szerzetessel
Buddha halálának kérdésében, mások viszont igen. Egyesek a
nyelvtörténettel nem értettek egyet, megint mások abban kételkedtek, hogy
van-e a vaddisznónak lágya, illetve ezt miképpen is kellene érteni.
Jacquemont a fejét kapkodta a szócsatában, és azzal kellett szembesülnie,
hogy a Buddha halálának kérdésében folyó vitában tulajdonképpen kevés
ember érdekelt; az igazi, tömegeket érintő vita akörül folyik, hogy vajon a
vaddisznó lágya avagy a szarvasgomba fenségesebb étel. Elszabadulni
látszottak az indulatok, a máskor oly nyugodt embereket démonok szállták
meg, a levegő villamos energiával telítődött, némelyek hajszálai az égnek
meredtek, másoknak az ujja szikrázott. Szóval, ordította Cen Rapten, ott
tartott, hogy ópium. A legtöbben úgy fordították felé fejüket, mintha álomból
ébredtek volna. Az arcokon értetlenség és megütközés, a felhúzott
szemöldökök egymást tükrözték, mit-keres-ez-itt-pillantások, miről-beszél-
ez-homlokok. Jacquemont érezte, hogy Cen Rapten tudja: története és
szereplése, történetének előadása és a szereplés lehetősége most azon múlik,
hogy mennyire erőszakos, valamint hogy a delíriumot mennyire tudja
előidézni a szavaival. Cen Rapten teleszívta tüdejét, akár egy pipából. Az
ópiumnál nincs semmi fájdalommentesebb. Por alakban is beveheti az ember,
de kevésbé drasztikus, már a nyelés szempontjából, ha folyadékkal keveri el,
és úgy nyeli le. E bevezetést nem értette senki, a hallgatóság elhallgatott. Cen
Rapten folytatta. Úgy döntött akkor este, hogy eszik egy jót utoljára, és a
vacsorát összeköti a halálával. Érti-e a hallgatóság? A megbabonázott
hallgatóság érti-e? Cen Rapten enni akart egy jót, mielőtt meghal.
Mikor azon a napon hazamentek a földről, Cen Rapten és az asszony, a
kifosztott ház várt rájuk. A vörös nap már órákkal azelőtt eltűnt a hegyek
mögött, az éjszakai hideg tapogatta testüket, és Cen Rapten úgy érezte, hogy
nincs tovább. A rablók mindent elvittek, még a durva gyékényt is, el a
jakszart, amit hetek óta szárogattak, hogy majd tüzelő lesz belőle. És lába kelt
a kis asztalkának, és vele ment a Shakya-szobor is, Buddha földi
megtestesülésének szobra, amit pedig úgy szerettek, mert gyerekként
dédelgették, ha már igazi gyerekük nem lehetett. Cen Rapten leült a küszöbre,
az asszony pedig odakuporodott mellé. Így leszünk, kérdi sírva. A könnyei,
Cen Raptennek úgy tűnt legalábbis, mint a gyémántok gurultak lefelé a
hegyoldalon vagy szálltak át a másik hegyre. Szárnyas könnyek, csepp
szárnyakon. Így lenni, kérdez vissza, és nézi a kezeiket, a négy kezet, ahogy
törődötten lógnak a völgybe le, a szegénység négykezese, megmozdul egy-
egy ujjuk, mint zsinóron mozgatott báboknak. Amint ott ültek, Cen Rapten
egy kis pantomimba kezdett, amit a feleségének adott elő a fáradságtól és a
reménytelenségtől elgyengülő, lehorgadó kezeivel. Meghívja ma vacsorára,
mutogatja a megszólalni nem tudó Cen Rapten. Lemegy a faluba, hoz húst, az
asszony pedig megfőzi a húsos gombócot. Cen Rapten hoz ópiumot is, sokat.
Beleteszik azt is a fazékba. Szépen meghalnak. Felállt, és elkezdte pakolni
egy zsákba az egyetlen dolgot, amit a rablók meghagytak: a buddhista könyv-
gyűjteményt. Eladja a könyveit. Cen Rapten el akarta adni a könyveit?
Egyáltalán, hol tudta eladni azokat a könyveket az isten háta mögött egy
hegyi faluban? Ráadásul télen, a lassan rájuk boruló sötétben. Cen Rapten
büszkén bólogatott, igen, a körülmények mostohák voltak, de ő megkötötte
az üzletet. Annak ellenére, hogy tél, annak ellenére, hogy hideg. Annak
ellenére, hogy sötét. Tehát mindez télen történt, kérdezte Jacquemont,
megfeledkezve arról a fogadalmáról, hogy ezután nem vonja magára a
figyelmet. Bizony, és a fogatlan Cen Rapten megint bólogatott, állkapcsa
oldalirányú, rágás nélkül is folyamatos mozgása mintegy alapot adott feje
függőleges mozgásához. Hogyan került Cen Rapten és a felesége a földekre
télen? Valaki hátulról belecsípett Jacquemont-ba, egy termetes pásztor pedig
imamalmát pörgetve elindult felé, ami kézi használata ellenére a hatalmas,
templomokban felállított imahengerekre emlékeztetett. Jacquemont
mentegetőzött. Talán rosszul hallotta, és ha Cen Rapten mégis azt mondta,
hogy télen történt az eset, akkor Cen Rapten és a felesége bizonyára éppen
zarándokúton voltak a közeli kolostorban.
Jacquemont-nak most, hogy sikerült elkerülnie a nyílt összetűzést, amibe
kíváncsisága sodorta, megint Monsieur Csomo jutott eszébe. Ha ő a rabló,
csak a könyveket vitte volna el. Ha ő a rabló, minden másképp történik, és az
öreg Cen Rapten most boldog, mert úgy érezheti, hogy egy felsőbb hatalom
végre pontot tett lámai múltjára. Elvitték a könyveit, meghagyták a tüzelőnek
valót. Nyolcvanévesen igazolást kap, üzenetet, hogy éljen világi életet, nem
láma már, jól tette, amit tett, hogy asszonyt választott magának, és
megházasodott. Azzal, hogy egy idegen elbontotta a könyvtemetőt a
szobájában, Cen Rapten akaratán kívül átadta a lámaságot e titkos idegennek,
még ha az egy rabló is, aki a lámaságot könyv alakjában vette magához.
Ellopni - felszámolni egy könyvgyűjteményt pedig majdnem olyan, mint
imazászlót tűzni a szélbe vagy borítani a patakba: minden libbentés, fodor és
lapozás egy ima, a természet megsokszorozza az emberi lehetőségeket. A
rablón keresztül könyvei szétáradnak a világban, és diaszpórákban léteznek
majd. Monsieur Csomo, ha ő lett volna a rabló, bizonyára megtartja a
könyveket, de egyúttal ő lett volna a nagy transzformátor, akin keresztül ha a
könyvek nem is, de ami bennük van, az szétárad. Cen Rapten tehát el akarta
adni a könyveit? Jacquemont felháborodását senki sem osztotta, sőt a
hallgatóság teljes mértékben elégedett volt a könyvek sorsával. Kárörvendően
bólogattak. El is adta őket. A falu felső végének legszélén álló kunyhó lakója
vette meg. Cen Rapten tudta, hogy hozzá kell vinni a könyvtárat. Az
ismeretlen ott lakott egy lámával meg egy szolgával, tüzet nem gyújtott,
olvasott egész nap. Kezét csak azért húzta elő a birkabőrből, hogy lapozzon,
meg azért, hogy átadja Cen Raptennek a pénzt. Cen Rapten egy órán belül
megfordult, és nem sokkal később, hogy hazaért a hússal, már gőzölgött az
étel a szobában. Azonban alighogy leguggoltak a tál mellé, kivágódott az
ajtó, és ott állt a kínai Lí Cingsun, a rabló, mögötte pedig nyolc másik. Hol
vannak a könyvek, kérdezi Lí Cingsun. Cen Rapten azon nyomban kitalálta,
hogy mi történt. Lí emberei jártak nála, de ő nem volt velük. Azok, azt
gondolván, hogy a könyvek semmire sem jók, otthagyták őket. Lí azonban,
mivel ő is kiugrott láma, mint Cen Rapten, jól tudta, hogy mit kezdhet a
könyvekkel. Azt, amit Cen Rapten. Hol vannak a könyvek, és Lí kutakodva
jártatta szemét a szobán. Amikor ehhez a részhez ért Cen Rapten, már
mindenki sejtette a történet végét. Amíg a beszélő a húsos gombócot
ecsetelte, hallani lehetett a nyeléseket, és nyáladzás kísérte végig a történetet
magát is. Akkorákat nyeltek, hogy maga ez, a szobán szabályos időközönként
végigvonuló nyeléshullám elég lett volna imazászlók tucatjainak
mozgatására. A mérgezett étel elkészültével és a rablóvezér megjelenésével
(Jacquemont legnagyobb csodálkozására) nem lett kisebb a nyáltermelés, sőt,
ekkor indult meg igazán. A szoba egy hatalmas, emberekből összetákolt
géppé változott, amelyben az ádámcsutkák mint dugattyúk mozogtak föl és
alá. Annak ellenére, hogy méreg. Annak ellenére, hogy rabló. Annak
ellenére, hogy mindenki tudta, mi lesz a vége. Végül Lí szeme megállapodott
a fazékon. Ránézett a marcona társakra és elvigyorodott. Hát akkor: jó
étvágyat.
Tisztán lehetett hallani a kagylókürtöt, ami az esti imára szólított. A
Jacquemont mellett álló sárga csuhás szerzetes azonban nem mozdult meg.

Victor Jacquemont
(Kanam)
 A foszlány

Horace Hayman Wilson felállt, megköszörülte a torkát, és engedelmet kért a

Bengáli Ázsiai Társaság tisztelet reméltó tagjaitól, de most egy aprócska,
hogy úgy mondja “filológiai” problémát ismertetne a társaság elnökségével.
Bizonyára mindannyiukat érdekelni fogja, hiszen örvendetes módon
kapcsolódik az Ázsiai Társaság tevékenységéhez. A kapcsolódási pont: Mr.
Csoma, akit most már három éve ismernek személyesen, de akinek rendkívül
hasznos munkásságáról már régóta tudnak itt Kalkuttában, a Bengáli Ázsiai
Társaság központjában. Mr. Csoma munkássága felbecsülhetetlen a
tudományosság szempontjából. Felbecsülhetetlen az értéke e munkásságnak,
mindazonáltal hadd mondja azt Wilson, hogy ha felbecsülhetetlen is, azért
nem mentesül senki emberfia az alól a kötelesség alól, hogy e munkásságról a
világot értesítse. Eme unalmasnak tűnő fejtegetésbe Wilson azért
bocsátkozik, mert mindeddig e munkásság rejtve maradt a nyilvánosság előtt,
és ha ez a rejtőzésben lét magának a dolognak, a tudomány gyakorlásának a
természetéből fakad is (ami rejtőzés Mr. Csoma személyiségének velejárója),
ez akkor sem jelentheti azt, hogy továbbra is hallgassanak az illetékesek. És
ők mindannyian azok, mindannyian, akik nap mint nap találkoznak azzal az
emberrel, aki nem ismer privát létet, és akinek ennélfogva, Wilson reméli,
nem értik félre e gondolatát, akinek ennélfogva nincs is személyisége, mert e
személyiség a könyvekbe költözött. Ezért e személyiséget az ő, Wilson és
társai feladata kicsalogatni néha, ki a könyvekből, ki a jól megérdemelt
fényre. Wilson feltekintett a papírjaiból, mint aki lejtős gondolatra talált, és
azon gondol siklani tovább. Igen, ki kell nyitni Mr. Csomát, mint egy
könyvet, és olvasni kell belőle, fennhangon, hogy a világ is hallja. Aztán a
felolvasás után írni kell bele, Mr. Csomába, bele kell írni a társaság és az
emberiség köszönetét. Majd meg kell simítani Mr. Csoma lapjait, és
visszatenni oda, ahonnan levették: vissza a polcra, mert az az egyedüli hely,
ahol Mr. Csoma a boldogságát megtalálja. Ott sorakoznak barátai, a könyvek.
Wilson elnézést kért, hogy nem ragaszkodik előadása leírt változatához, és
hogy tudóshoz nem méltó retorikus vénát metszett magán, de talán most
megengedheti magának a költői beszédet, mellyel célja nem egyéb, mint az
ünnepség rangját emelni és Mr. Csoma előtt tisztelegni.
A tudós egy kis ideig rendezgette a papírjait, aztán folytatta. Igen, az
összehasonlító nyelvtudomány nem látványos, a külső szemlélőnek bizony
száraz és izgalom nélküli. Ezért aztán Mr. Csoma munkássága sokáig rejtve
maradt, annyira rejtve, mint amennyire ő elrejtőzött az élet elől, és fordítói-
filológiai meditációba süllyedt, mint azok a legendás szentek, melyek közül
nem egy ma is gyakorolja a magányt, konkrét értelemben elfalazva a
külvilágtól húsz-huszonöt évre, hogy reggelente csak egy apró lyukon
kinyújtott kesztyűs kéz jelezze a rendtársaknak: ott él még valaki. Wilson
levegőt vett. Hirtelen jött hasonlatát alkalmasnak találta a folytatásra. Mr.
Csoma csak egy-két éve jelent meg a tudósi közönség előtt, és ahogy néha
egy-egy pillanatra kinyújtja kezét a világ felé, az eddig rejtve maradt értékek
megcsillannak tenyerében és tanulmányaiban. Hogy Wilson csak egy példát
említsen: Mr. Csoma megfejtett egy “találós kérdést”, amely már Nagy Péter
cár óta foglalkoztatta a tudós közvéleményt. Sőt, ha Wilson információja
hiteles, akkor kijelenthető, hogy magát a cárt is. Miről is van szó? Hogy
Wilson tovább ne csigázza az érdeklődést, elárulja, hogy egy titokzatos
“foszlányról” van szó. Egy fosszíliáról, ha szabad ezt a metaforát használnia,
mely metafora, úgy véli, jelen esetben tökéletesen helytálló. Helytálló, hiszen
egy régi “kövület”, egy, a távoli Oroszországban kiásott textúra, textuális
maradvány áll a kérdés középpontjában. Egy papiros, amelyen a betűk egy
régi nyelv nyomait őrzik, mint a kő a megkövesedett őskori állat alakját. Ezt
az “állatot” azonban eddig, hiába kísérlet után kísérlet, melyeket az
ezerhétszázas évek eleje óta folytat a tudós európai közvélemény,
rendszertanilag nem sikerült azonosítani. A filológiai homálynak azonban
ezennel vége. A titokzatos “foszlány”, ha oroszok találták is meg orosz
területen, és ha mindent elkövettek is, hogy Szentpéterváré legyen az elsőség,
angol nyelven lett megfejtve, hírül adva így a világnak, hogy a tibetológiában
az angolok járnak elöl. Mr. Csoma végezte el a fordítást, leckét adva a
legnagyobbaknak. Wilson itt szünetet tartott, és megvárta, amíg a lelkes taps
elül. Arra gondolt, hogy igazán hatásos akkor lesz, ha egy kis történetet kerít
a “foszlánynak”, amellyel tapinthatóvá, megfoghatóvá teszi azt. Újból
krákogott, majd ivott egy korty vizet. Miután végignézett a közönségen,
tekintetét a kezében tartott papírlapba süllyesztette. Eszébe ötlött a pillanat,
mikor Csoma közölte vele a felfedezését. Olyan tisztán látja a “foszlányt” és
a “foszlány” körül háborgó történelmet, hogy összeszorul a gyomra az
izgalomtól. Enyhe hányingere támad. Nem tud a képtől szabadulni: a
“foszlány” mint lélekvesztő, a történelem mint viharos tenger. Aztán egy
másik képtől nem tud szabadulni: a “foszlány” képtelen elsüllyedni, vagy ha
elsüllyed, a következő pillanatban kiemelkedik - a háborgó tenger kiveti
magából. Ahogy a szervezet nem tud bizonyos dolgokat megemészteni, a
“foszlányt” úgy vetette ki magából minden, ami magába akarta nyelni.
Mindezzel együtt (vagy mindennek ellenére) Wilson mégis látja a tengert és a
lélekvesztőt, a történelmet és a papírt a történelemben. A történet Krisztus
születése után ezeregyszázkilencvenháromban kezdődött? folytatódott?
Wilson a maga részéről az utóbbi mellett marad, mert nem hiszi, hogy a
kezdetet bármilyen módon tetten érhetné valaki. Ez volt az a véres korszak,
amikor a mohamedán túlerő végigsöpört Indián, egészen annak keleti feléig,
Bihar tartományig. Mohamed Khilji kegyetlenkedése a vallás és a kultúra
olyan területeire terjedt ki, amelyek felől pedig fegyver nem fenyegette a
hódítókat. Százával, ezrével kínozták és ölték meg a bhikkhukat, a buddhista
szerzeteseket, és a véres leszámolás néha halotti csöndbe fulladt akkor is,
amikor a győztes hódító már hódításainak örömét akarta csak élvezni,
átszellemítve azt, ami odáig történt. Mohamed Khilji dicsősége teljében egy
óriási kolostor-könyvtárba tért be. Tekintete belefulladt a végtelen
kötetsorozatokba, és ő mindebben saját hatalmát látta - a hódítót, akinek
isteni arcát a meghódított népek kultúrája tükörként veri vissza. Miközben
egy kötetet vett le a polcról, parancsot adott, hogy azonnal hozzanak fordítót,
valakit, aki értőn és finoman elmondja, mit tart ő most a kezében. A parancs
teljesíthetetlen, jelentették tisztjei. A buddhista szerzetesek nagy része halott,
egy kis hányaduk pedig, amely úttalan utakon menekül a mohamedán invázió
elől, Ceylon, Nepál és Tibet felé tart. Csönd támadt, Mohamed Khilji a
selyméből-szalagjaiból kibontott kötetet lassan visszacsomagolta.
A lapnak, amit a kezében fogott, egy másolata valóban Tibet felé tartott, egy
kétségbeesetten menekülő szerzetes koldustarisznyájában. A szerzetest,
mielőtt még elérte volna a hegyeket, megölték. A könyv azonban nem állt
meg. Híres kötet volt, a Kandzsur egyik kötete, amely Buddha nagy
meditációját, a mahabodhit tartalmazta. Mintha az út, ami e könyv számára ki
lett jelölve, a nagy meditáció mintájára egy véget nem érő gondolattá vált
volna. Mintha az út, melyen e könyvet menekítették, annak a végtelen nagy
meditációnak a mintájára gombolyodott volna, mint ami meditáció magában
a könyvben volt leírva. Hogy ki vitte vagy kik vitték - nem tudni. Hol eltűnt,
hol meg előbukkant, váratlanul, ott, ahol senki nem várta. Azt tartották felőle
a szerzetesek, hogy tárgy létére része lett az életkeréknek, és vándorlásai
során fogynak belőle a lapok, így kerül a kötet egyre följebb és följebb, hogy
egyszer azonossá váljon Buddhával, amikor elfogy. Azt is mesélték, hogy
nem állt meg Tibetben, a szent helyeken, hanem vándorolt tovább.
És a történet egy alig-alig azonosítható pillanatában a könyv megfoghatóvá
vált. Mongólián keresztül eljutott Szibériába, és az Irtis folyó forrásvidékén,
az Ablaikit kolostor romjai között ennek a kötetnek találták meg - most már
csak egy foszlányát. Egy mondat. Egy mondat az egész. Vagy talán kettő.
Vagy talán két fél. Az egész meditáció, pontosabban az, ami belőle
megmaradt, két fél- vagy egy egész mondat. Nagy Péter cár, amikor a kezébe
vette az elrongyolódott kasmíri papírt, nem tudott betelni vele. Érteni akarta a
“foszlányt”, tudni, hogy milyen nép írása, milyen nép milyen könyvéből. A
betűk három vízszintes sort alkottak; első pillantásra rendkívüli módon
hasonlítottak egymásra, aztán a figyelmes szemlélő észrevette, hogy ez a
hasonlóság csak látszólagos. Különböznek egymástól, ahogy az már egy
ábécében megszokott. Furcsa módon nem a betűk alja ült egy láthatatlan
vonalon, hanem tetejük helyezkedett el egy magasságban, és ezért nem
kötélen táncoló, különböző magasságú alakoknak tetszettek, sokkal inkább
csimpaszkodtak ezek az alakok a kötélen. Keleti írásmód, ez minden kétséget
kizár. A cár megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy amíg nem ért valamit,
addig az a valami halálosan izgatja. Ez az arabeszk olyan csábító, mintha
minden igazságok igazságát rejtené. Nyilvánvalóan megmutatja magát,
kitárulkozik, de mindezt csak azért, hogy magára vonja a figyelmet, hogy
aztán mérhetetlen szenvedést okozzon. Csábít. Hol az értelme? Hol az a hely?
Hol az a hely, ahol értik ezt a mondatot? (Vagy két félmondat, esetleg két
mondat.)
A francia akadémia, amelynek igen sok tiszteletre méltó tagja művelte a
keleti tudományokat, elvállalta a feladatot, és ezerhétszázhuszonháromban
Abbé Fourmont megkísérelte a “foszlány” (már csak így emlegették)
lefordítását. Az biztos, hogy nyelve a tibeti, jelentette ki a tudós abbé, mielőtt
mélyebben belemerült volna a munkába.

Attrita, fortitudine quisnam brevis equus frigoris vita destruatur (pro) spiritu
inest putredo. Contritus oratne? hoc est irrisio omnes vident: orat avis
contrita? morbida? non scit (non potest amplius) os aperire legis
(raticinationis).
(A szentpétervári akadémia és a Museum Sinicum közlése)

A cár - bár tudott latinul - ezek után sem értett semmit a “foszlányból”. A
következő fordító a tudós Müllner volt és annak két segítője. Wilson
megakadt, mert papírjaiból föltekintve észrevette, hogy Mr. Trevelyan és Mr.
Prinsep összesúgnak. Azok, látva, hogy Wilson őket nézi, abbahagyták a
sugdolózást, és Mr. Prinsep, a Tudományos Dolgozatok Bizottságának tagja
szólásra jelentkezett. Parancsoljon, tessék, szólt Wilson udvariasan. Mr.
Prinsep felállt. A Tudományos Dolgozatok Bizottsága tudatában van Mr.
Csoma kiváló képzettségének a tibeti, a szanszkrit és az általános nyelvészet
terén; szükségtelen többet mondania, amikor őt Prinsep az indítványozott
kitüntetésre ajánlja, ha csak nem akarja emlékeztetni tagtársait arra, hogy az
elmúlt két évet katalógusok összeállítására, fordításokra és szótára nyomdai
munkálatainak felügyeletére áldozta anélkül, hogy bárminő javadalmazást
elfogadott volna a társaságtól vagy a kormánytól. Ezt Prinsep fontosnak
tartotta közölni - azonban szólásra emelkedésének ez csak az egyik, bár
kétségkívül fontosabb oka. A másik egy apró korrekció, de (ha már a
tudományról van szó) apró mivoltában is fontosnak tetszik, hiszen a
mindenkori pontosságra, a filológusi megvesztegethetetlenségre hívja fel a
figyelmet. Azaz: Müller. A szóban forgó tudós neve nem Müllner, hanem
Müller. Maga Prinsep csodálkozik, hogy Wilson eltévesztette. Mindig a
“Müllner”-t ejtik “Müller”-nek - fordítva ez még nem fordult elő. Prinsep
elnézést kér, azonban még egyszer elismétli: semmiféle Müllner nem játszott
szerepet a “foszlány” történetében, az az “n” valahol, valamikor álnok módon
esett oda, ki tudja, honnan. A “müller” ugye német szó, és azt jelenti:
‘molnár’. Prinsep a jelen lévő Mill püspökhoz fordult. A nagytiszteletű Mill
püspök, akinek neve ‘malom’, és aki neve miatt ugyanebben a jelentéstani
mezőben cseperedett gyermekkorától, bizonyára rokon értelműnek érzi magát
e problémával, amit így a vérében hord, ennélfogva pedig a szívén visel. A
püspök buzgón helyeselt, a többiek nevettek. A “müllner” is német szó,
folytatta Prinsep, és rokon a “müller”-rel, de annak archaikus változata, ha
minden igaz; tulajdonképpen valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy
‘ómolnár’. Malomipari alkalmazott a régi időkből, egy lisztes szellem; bár ez
a jelzős szerkezet igen redundáns, hiszen a szellem liszt nélkül is fehér, hát
még lisztesen. A nevetés most még nagyobb volt, mint az előbb. Prinsep
leült. Wilson mosolyogva megköszönte a kiigazítást, és papírjainak
rendezgetése után folytatta a “foszlány” történetét. Egy tangut szerzetes
lefordította a “foszlányt” mongolra, Müller (a nevet Prinsep kedvéért
kihangsúlyozta) tanítványa pedig mongolról angolra. Az így keletkezett, sok
áttételes fordítás eredményét a tudós Müller Abbé Fourmont fordításával
együtt közölte ezerhétszáznegyvenhétben Szentpéterváron.

Firma sconscientia mediante omnia parvi pendendo in principio vivente

cuicumque auxilium oritur inde. Quibus consummatis futurum, quid nemini
notum est. Religio tota namque religionis explicatio. Magnates autem
intellectu (suo) ea non comprehendunt.
(Commentatio de Scriptis Tanguticis in Siberia repertis, Petropoli)

Müller kis fordító

csoportja bizonyos szempontból érthetőbbé tette a szöveget. Valami azonban
izgatta a “foszlányt”. Meg-meglibbent a fordítások kavarta szellőben, nem
volt nyugta. Giorgi, az olasz szerzetes látott hát munkához, aki a korszak
talán legnagyobb tibeti szakértőjének számított.

Miseracordia recreat et a cruciatibus absolvit Summus protector viventes

omnes, qui eam adoratoribus suis revelat. Benefici largitoris virtutem sciunt
omnes, sed orationis invocationisque vim et efficaciam exponere et aperire
nesciunt: nomen ea exprimit arcanum illius legis quae lex est spiritum.
(Alphabetum Tibetanum, 665. oldal)

Abel Rémusat, aki ez utóbbi fordítást közölte a Récherches sur les Langues
Tartaresban, megjegyezte, hogy mindhárom fordítás különbözik. Aki csak
kapcsolatba került a “foszlánnyal”, mind azt érezte, amit a kötet történetét
mesélő tibetiek: a “foszlány” nem áll meg, valami titokzatos erő viszi, emeli
egyik állomástól a másikig, egyik fordítótól a másikig, egyik tudományos
lapból a másikba, egyik országból a másikba. Egy végtelen meditáció, egy
megállíthatatlan gondolat? Voltak, akik hittek abban, a félsikerek és kudarcok
ellenére is, hogy lesz valaki, aki lefordítja a “foszlányt”. Vagy a “foszlány”
talán lefordítva, készen várakozik valahol, legfeljebb a megtalálása nehéz - a
megtalálása, az a nehéz?
Mr. Csoma rábukkant a “foszlányra” a tibeti kánon egyik kötetében. Az
Ázsiai Társaság lapjában tette közzé az általa eredetinek vélt tibeti szöveget:
és annak angol fordítását:

[…] addresed his mind to meditation upon the affairs of animate existences.
The ignorant do not perceive the mortal signification of mortal things […]
(Journal of Asiatic Society of Bengal, vol. I. p. 269.)

Megadta, hogy a “foszlány”, amely immár megtalálta helyét, és ezek után

biztonsággal “részletnek” nevezhető, a Kandzsur “Gyut” vagy “Gyut-de”
osztálya “r” kötetének 9. csoportjából való, és a háromszázharminchatodik
levélen kezdődik, a T. jelzés alatt. Mr. Csoma szerint ez teljes bizonyossággal
állítható. Hogyan is lehetne lefordítani a “Gyut”-ot, amely a szanszkritban a
“Tantra” címet viseli? Mr. Csoma szerint a három fordítás mindegyike
megfelelő lenne, így a ‘zsinórmérték’, a ‘törvény’, illetve az ‘eredeti mű’
egyként helyes fordítás. Ez az osztály, ahogy azt Mr. Csoma felvilágosítása
alapján Wilson tudja, huszonegy kötetben… Harminchat kötetben, Prinsep
most már ülve javított, harminchat kötetben, Mr. Csoma legalábbis Kennedy
századosnak írt levelében ennyit említ. Harminchat kötetben
kétezerhatszáznál több értekezés. Wilson kissé ingerült lett. Talán megcsalja
az emlékezete, de ő huszonegy kötetre emlékszik, melyek a legkülönfélébb
tárgyakról tartalmaznak értekezéseket, köztük a természettudományról,
orvostudományról, csillagászatról, csillagjóslásról, bájolásról, imákról,
képzeletbeli szellemekhez intézett babonás fohászokról. Egy pillanatig kínos
csend uralkodott a teremben, csak innen-onnan hallatszott zavart köhécselés.
Egymásnak ellentmondó adatok? Wilson tudta, egészen biztosan tudta, hogy
most nincs ember a teremben, aki ne arra gondolna, hogy amikor Mr. Csoma
az épp vita tárgyát képező levelet írta, pontosabban beszámolót, akkor
azokban a politikailag nem egészen nyugodt időkben (ahogy minden idő
zaklatott politikailag) Csomát mindenki orosz kémnek tartotta. Wilson
folytatja előadását, melyet nem akar hosszúra nyújtani, mert annál több az
esély arra, hogy hibákat vét, illetve nem tisztázott kérdésekbe bonyolódik. Ha
az Ázsiai Társaság tagjai megengedik, akkor most pár mondat erejéig a Mr.
Csoma által lefordított szövegdarabra, a “foszlányra” koncentrál. Wilson
feltette szemüvegét, és a papírt közel emelve szeméhez, felolvasta a szöveget:
“…szellemét a lelkes lények ügyei feletti elmélkedésre összpontosította. A
tudatlan nem veszi észre a halandó dolgok halandó jegyét…”. Talán Mr.
Prinsep is egyetért abban, hogy a töredék Buddháról szól. Wilson örömmel
nyugtázta, hogy amikor a papírból felnézve Prinsepet megkereste
tekintetével, az beleegyezően bólogatott. Nos, valóban, a töredék Buddháról
szól, illetve Buddha nagy meditációjáról, a mahabodhiról, ahogy azt Wilson
az előadás elején már említette. Azonban a töredék nem csak Buddháról
szólhat, mert a benne foglalt jellemzés, és itt Wilson újra felolvasta a
szöveget, a benne foglalt jellemzés az úgynevezett bódhiszattvára is áll. A
bódhiszattva szanszkrit szó, és ugyanazt jelenti, mint amit a tibeti… (Wilson
gyorsan feltette szemüvegét, amit az előadás lázában mindig lekapott az
orráról, és szótagolva, újra és újra nekifutva felolvasta a tibeti szó nagy és
kerek betűs angol fonetikus változatát, amit számára Mr. Csoma az előadás
előtt leírt), amit a tibeti… ööö… Byang-…chup…Semsd’…pah szó jelent.
Ami, nézett fel szemüvege felett kikandikálva Wilson, megkönnyebbülve a
kiadott hangoktól, mint aki egész idő alatt csak ezen akart túl lenni, ezen a
néhány hangon, ami annyit tesz, mint: ‘szent’. A bódhiszattva a
buddhizmusban az erények fő előmozdítója, aki a vallást és az erkölcsiséget
tanítja. A bódhiszattva halhatatlan és megszabadult a lélekvándorlástól. A
léleknek olyan nagy ereje jellemzi, amellyel a világ egyetemes boldogságát
előmozdíthatja. A világ egyetemes boldogsága. A bódhiszattva tehát osztozik
e képességekben magával Buddhával, így a szövegrész, amit Mr. Csoma
megfejtett, feltétlenül érthető a bódhiszattvára is. Wilson nem is tudja,
mindez annyira elvont… Szép, de annyira elvont és megfoghatatlan. Ő maga
még beszédének megtartása előtt arról faggatta Mr. Csomát, aki épp a Wilson
számára majdhogynem kiejthetetlen bódhiszattva szó tibeti hangjait formázta
betűvé, hogy magyarázza meg neki megfoghatóan a bódhiszattvaság
lényegét. Wilson nem akar illetlen lenni, csak a szórakozott és elhivatott
tudós előtt tiszteleg: Mr. Csoma írás közben kidugta a nyelvét, és ahogy
kerekítette a betűket, úgy magyarázta Wilsonnak, körülbelül a következő
szavakkal, mi is a bódhiszattva lényege. Byang-, írta lassan Mr. Csoma,
olyan, mint a tiszta tükör, amelyikben nem jelenik meg kép, és folytatta,
chup, nincs benne lényegkeresés, most megnyálazta ceruzáját, Semsd’,
illetőleg a lényeg, és elért az utolsó szóhoz, pah, maga az üresség. Mr. Csoma
szigorúan felnézett Wilsonra, és a tudósok elégedettségével tárta elé
mélyreható filológiai fáradozásának eredményét, amely röviden,
gazdaságosan és mégis összefoglalóan úgy fogalmazható meg, hogy az
igazság tanítása egyenlővé válik annak keresésével, és a keresés a keresővel.
Wilson mosolygott, sajnos nem lett okosabb Mr. Csoma útbaigazításától, de
továbbgondolta a problémát, és Mr. Csoma támogatása nélkül jutott el a
következőkhöz. Wilson úgy gondolja, hogy a nyugatiaknak nem kell a keleti
kultúrákhoz idomulniuk, a nyugati is tartalmaz hasonlót, ha nem is olyan
tisztán és koncentráltan, mint a keleti, de a nyugatiak számára átélhetőbben.
Wilson rátalált egy szóra, ami eleve nem jelent semmit, és mégis évezredekig
használták, és furcsa módon mindenki értette, és sokan még ma is értik - ez a
szent szó. Hadd mondja most ezt a szót arra az emberre, és itt Wilson a
szavakat különösen erős hangsúlyokkal ejtette ki, hadd mondja ezt a szót arra
az emberre, aki kereste a lényegét a szónak, megfejtette, végre megfejtette az
írást, meg a “foszlányt”, tartalmat adott a holt betűknek, megtanította a
világgal, mi is az igazság a leírt szóban, mi a valódi jelentése a szónak, hadd
mondja ezt a szót Mr. Csomára Wilson: szent ember.

Horace Hayman Wilson

(Kalkutta)
 Egy filológus arcképe

Schoefft figyelte Csoma úr mozdulatait, ahogy az nekilát a teafőzésnek.

Csoma úr észrevette, hogy Schoefft nézi, és megkérdezte tőle, hogy
látványanyagot gyűjt-e most. Schoefft felriadt, és mintha álomból ébredt
volna, bámult Csoma úrra. Ó, nem, nem! Nem ennyire tudatos, annyira nem
racionális. Honnan tudja azt Schoefft, kérdezte Csoma úr, de látszott rajta,
hogy nem vár választ. Egyébként pedig, ha Schoefft igazi témára vágyik a
teafőzést illetően, akkor ne itt keresse azt, ne itt Kalkuttában, Csoma úr
dolgozószobájában. Hát hol, kérdezte Schoefft, mint gyermek, aki besétál a
csapdába; annak a felnőttnek a csapdájába, aki legalább annyira szeret
mesélni, mint amennyire a gyerek szereti a mesét hallgatni. Hol, hol, hát a
határvidékeken, a bennszülöttek között. Pontosabban ki tudja már, hogy ki
bennszülött? Egész Ázsia egy nagy utazás; nincs ember, aki egy pillanatra
nyugton ülne. Mennek, ahogy a magyarok is mentek, amióta csak… Amióta
csak mi? Jaj, hát amióta csak vannak magyarok. És a teázás meg mindenféle
“fejlesztés”, ahogy az angolok mondanák, az utazásnak van alárendelve.
Ezért aztán tulajdonképpen a filter is a nomádok és a kereskedők találmánya.
Vagy hogyan is mondja másképp Csoma úr, a fast food vagy instant, vagy
mi. Schoefft hálás lenne Csoma úrnak, ha kifejtené az elméletét. Csoma úr
pedig leírta Schoefftnek, finom szinkron kézmozdulatokkal kísérve saját
előadását, hogy mi történik a karavánszerájban, ha Csoma úr nagy
mennyiségben teát készít. Először is egy marék tealevelet markol ki
teazsákjából, és a tömlőből egy kevés jakvért önt hozzá. Jól öszegyúrja, és a
masszát kiteszi a napra száradni. Leguggol mellé, és nézi a száradást, a nap
lassú, de biztos munkáját, az anyagon keletkező repedéseket és
morzsadásokat, a legyeket és más elengedhetetlen tartozékokat, port, hamut,
a “miliőt”, beleértve saját nézését és gondolatait. Hiszen egyre kevésbé biztos
abban, hogy az időtől, a rászánt óráktól szárad meg a pép. Az évek múlásával
kezdte hinni, hogy a kontemplációnak, amit ott végez, az apró tégla alakba
formázott teadarabok mellett, legalább olyan számottevő a szerepe abban,
ami így kialakul. Olyan ez, mintha meggyúrná, aztán leülne, tollat venne a
kezébe, és a megszáradt tömb maga az a bekezdés lenne, amit a száradás
ideje alatt megfogalmaz. Miközben kezével lesöpör néha egy téglatestet,
amelyet időközben különféle állatok kezdenek el ostromolni (naná hogy!
mindenki úgy veri az edényét, ahogy tudja), eszébe jut az írás e tömbökről.
Különös hasonlat! És száradás közben, ahogy szikkadnak a tömbök, egyre
többet gondol rá. Aztán amikor a merengésben túl messze téved, akkor meg
bosszúsan elhessegeti a gondolatait, mert elege van már abból, hogy túl sok
mondata kezdődik így: “olyan ez”. Mint valami betegség - ragályos, halálos.
És nem jár messze az igazságtól, ha emögött a le nem írt, de a maguk papírról
való lemaradását megbosszuló gondolatok elszaporodását, kóros terjedését
sejti. Hiszen nem ír, semmit nem ír le, ami történik vele, és így a feledés
kezdi ki a kalandos utazást, a szokásokat, melyek nem állnak kapcsolatban
közvetlen céljával; feledés kezdi ki az embereket, akikkel találkozik, őt, ott a
sarokban, és annak a másiknak az arcát, mert ilyen szépet még nem látott,
gyönyörű asszonyok, komoly férfiak. Nem írja le azt, ami történik, csak ül
mellette, és látja, ahogy megszárad, bereped, és ő elmereng fölötte. Már a
napját is elfelejtette, amikor először látott egy kasmíri szerájban ilyen italt,
jobban mondva ételt, és megfigyelte elkészítését. Ránézett Schoefftre, aki e
különös “recepttől” nem sokkal lett okosabb, viszont lenyűgözve bámulta
Csoma urat. Csoma úr tekintete saját kezére tévedt, amely egy képzeletbeli,
vörösrézből készült edényt tartott, közvetlenül a szája előtt. Az edény fölül
Schoefftre nézett, és úgy beszélt hozzá, mint aki ivás előtt gyorsan el akar
még mondani valamit. Soha nem engedte meg magának azt, hogy a
bennszülöttek lássák rajta, milyen hatást képes kiváltani egy idegenből a
helyi szokás számára gusztustalan gyakorlása. Testi reakcióit, így az
öklendezést is, tudatosan és mindig a reakciót kiváltó ok bekebelezésével
győzte le. Ha undorodott a jak vérével kevert teától, akkor megpróbálta
asszimilálni. Ez annyira sikerült, hogy lassan megszokta, és önironikus
gondolatfutamokat játszott le magában, hogy például most ki is
asszimilálódott, ő, vagy a jakvérrel kevert tea. Már szinte nem evett (ivott?)
mást, mint ezt a “teát”. De hogy jön ide a filterügy, kérdezte Schoefft kis idő
múlva. Hát, miután Csoma úr meggyőződött arról, hogy megszáradt az
elkövetkezendő hetek táplálékának alapanyaga, lassú mozdulatokkal berakta
teazsákjába a teatéglákat - íme, a közeljövő filtere! Egyet azonban mindig
kint hagyott, mert akkor már elérkezett az étkezés ideje. Fogta a teadarabot,
és vízzel töltött rézedényében a tűzre tette, hogy ott főjön ihatóvá. Mikor az
így megfőzött tea elkészült, Csoma úr megsózta és vajat kevert hozzá. A
mocskos lé most olyan zavaros lett, mintha a Gangesz sárga forgói
ismétlődtek volna Csoma úr indiai edényében. Schoefft úgy nézte, mintha le
akarná nyelni.
A délutáni hőség elbágyasztotta Csoma urat, és elszundított pár percre.
Szokott-e álmodni a magyarokkal, kérdezte Schoefft, amikor feltekintve egy
könyvből látta, hogy Csoma úr ébredezik. Mely magyarokkal, kérdezett
vissza Csoma úr. Akiket elhagyott, vagy akikhez készül. Schoefft valami
miatt nem válaszolt; az az érzése támadt, hogy kegyeletet sért. Rosszkedve
lett, de Csoma úr felállt a karosszékből, és kérés nélkül egy álom
elmesélésébe fogott. Azt álmodta, hazájában vándorol. Egy város felé halad,
a várost Brassónak hívják, a várost szászok lakják. Útja havasok mellett visz.
A havasok nevét, mint mondta, elfelejtette. De talán nem is ő - talán Schoefft
felejtette el. A festő már nem emlékezett, melyikük felejtette el, milyen
havasok szegélyezik Csoma úr útját Brassó felé. És azt mondja, ahogy
lépked, lába alatt az út jeges lesz a nagy hidegben a ráfagyott hótól. Csúszkál
ide-oda, alig halad előre, pedig menne Brassónak, a szászok városa felé, ahol
nagy tereket, szűk utcákat, keskeny házakat talál majd. Miért akar, kérdezi a
festésztől, ő a szászok városába menni? Miért akar, ha egyszer soha nem volt
ott? Mi lehet abban a városban, ami őt vonzza? Nincs semmi abban a
városban. És honnan származó miféle tudás sejteti vele, hogy milyen ez a
város? Nincs ideje, mesélte, gondolkodni a titkos vonzalmon, mert a jeges út
alatta lassan repedezni kezd, ő maga csetlik-botlik, ide-oda tántorog. A
jégtáblákká hasadó úton Brassó szász város vágya messze távozik, ő pedig,
ahelyett, hogy a célt tartaná szem előtt, mindig az épp alatta elsüllyedő
jégtábláról ugrik el, így hajtva előre, menekülésben. A Fogarasi, igen, a
Fogarasi-havasok nézi őt, és szemmel tartja fatális lépéseit. Nevetett, és azt
mondta, nem csoda, ha ilyeneket álmodik. Tudja-e Schoefft, mennyi, de
mennyi véletlen sodorta őt ide, ahol most ül, vele szemben. Fel se tudná
sorolni, és még amit felsorolhat is, kitesz egy regényt. A festész pontosítani
akart, és megkérdezte, hogy egy regény sok-sok kalandját érti Csoma úr,
ugye, ez alatt. Csoma úr visszakérdezett. Hogy mondaná meg a másik, a
fiatalember mondaná meg, hogyan festi meg a véletleneket. Vagy egyáltalán,
gondol-e rájuk. Azért kérdi ezt Csoma úr, mert ő maga is bizonytalan a
kérdést illetően. Hogyan áll ez például egy festész esetében. Meg tudja-e
festeni a véletleneket, amelyek megtörténtek, és főként mi a viszonya
azokhoz, melyek festés közben érik, mintegy (ahogy azt a véletlenek szokták)
meglepetésszerűen, alattomos módon, hirtelen. Démonok, démonok,
démonok. Csoma úr szíve szerint addig ismételné a szót, amíg az már
értelmetlenné válik. Démonok, démonok. Hirtelen ráeszmélt, hogy a festészt
megriasztotta üvegessé váló tekintetével. Zavartan tett arrébb egy papírlapot,
majd mikor az lecsúszott az asztalról, lehajolt és felvette. Schoefft azt
gondolja, hogy a véletleneket meg tudja festeni, de akkor már nem
véletlenek, hanem képek, melyek véletlenekről szólnak. Ami közben történik,
és ami messze-messze az akaratán túl van, nos, bizonyára az érdekli Csoma
urat. Igen, válaszolt gyorsan Csoma úr, és előrehajolt, akkor egyetértenek. És
a két dolog mégis összefügg egymással, hiszen a véletlenek, amelyek a festő
kezét finoman vezetik, ott vannak a vásznon, valahogy összekeveredve a
színekkel, melyeket kikever. A festő valamilyen módon naplót vezet róluk,
maga se tudja, hogyan, holott ki akarja küszöbölni őket. Terveket készít.
Mindig, folyamatosan gondol arra, hogy művet készít, és ez így van jól. Útja
során Csoma úr is ilyesmire gondolt, csak még nem jutott el az írásig. Nem
jutott el az írásig? A festész kicsit megütközött ezen a kijelentésen. Az asztal
tetején halomban heverő iratokra tévedt a tekintete. Csoma úr, úgy tűnt
Schoefftnek, nem vette észre eltévedő tekintetét, mert nem csatlakozott
hozzá. Eredetileg Oroszországon keresztül akart Keletre menni - vagyis
jönni. Magára terítette az indiai kék gyapotszövetből készült kabátját, és újra
felállt, hogy teát főzzön. De Kelet akkora, hogy még most sem érzi ott magát
- a megjegyzést félig oldalra fordulva tette, de aztán, mivel épp nem találta,
amit keresett, megfordult maga körül, aztán még egyszer. Mit forog itt. Hol
“ott”? Mintha meg se hallotta volna a kérdést, folytatta. Holott annyit jött,
step by step, ahogy az angol mondja, lépésről lépésre, hogy elkopott a
szelekben meg lejtőkben. Olyan, mint egy imazászló, amit ronggyá fújt a
szél, szétmosott a patak. Látja Schoefft, még ez is. Csoma úr megváltozott.
Emlékszik, régen célratörően fogalmazott, egyenesen; meg tudta mondani,
hogy mit akar, hova megy. Aztán valahol, valamikor történt valami. Talán a
Kennedy századosnak írott jelentésben, amiről pedig Csoma úr akkor azt
gondolta, hogy pontos és megfelel egy pályázat követelményeinek. Aztán
valahogy… valahogy olyan lett, mint egy regényterv. Most pedig már, ennek
a folyamatnak a végállomásán úgy beszél, mint a tibetiek, szóvirágokkal a
szájában. Mint egy váza, olyan a szája Csomának. Tessék, és Schoefft nem
látta, hogy Csoma úr mosolyog-e vagy sem, mert háttal állt neki. És annyi
nyelvet tanult, tudja Schoefft, word by word, szóról szóra… Nem, ez így
nincs a magyarban… vagy van, csak másra mondja. Ki mondja másra?
Schoefft kéri Csoma úr elnézését, de ki mondja másra? Aki elveszítette a
fonalat, Schoefft, most újra az asztalon heverő papírokat nézte, és pontosan
ez a jó szó, nézte, de nem látta, mert elbambult. A látvány olyan lett számára,
mint egy sokat mondogatott szó, démon, démon, démon, démon, démon,
démon, démon, démon, démon, démon, démon, démon, démon, démon,
démon, démon, démon, démon, démon, démon, démon, démon, démon,
démon, démon, démon, démon, démon, démon, démon, démon, démon,
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démond émond émon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démon démon démon démon
démon démon démon démon démon démon démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo démo
démo démo démo démo démodémodémodémodémodémodémondja, ugye
mondja Schoefft a nyelvtanulásra is? Segítsen már! Mondja azt, hogy szóról
szóra? Mondja? Csoma úr szinte már kiabált. Schoefft maga se tudta, hol járt
pár pillanatig. Igen… igen… megtanulhat valamit szóról szóra, akkor
kívülről, fejből tudja. By heart, ahogyan Csoma úr mondaná…
Tükörfordításban szép, jegyezte meg Csoma úr, aki a teakészítésből az imént
hátrafordult, és a festőt figyelte. Jól van? Márhogy ő, Schoefft? Igen, persze.
Mindenesetre, és Csoma úr megint bíbelődni kezdett a teáskészlettel,
mindenesetre mérhetetlenül pontatlan. Megtanulhat-e valamit by heart -
“szívből”, s egyszersmint pontosan is az ember?… aztán, folytatta Schoefft,
akit a kifejtésben Csoma úr félbeszakított, aztán (és ez a szóról szóra
kifejezés második értelme) akkor mondjuk, ha egy történet valódiságáért
felelünk, vagyis amikor igazolni kívánjuk egy történet hitelességét, gondolja
Schoefft. Hát sajnos “szóról szóra” igaz, hogy Csoma úr alig jutott közelebb
a kínai kőfalak északi tájaihoz. Igen, a véletlenek, álmában a hasadások és a
jégtáblák. Nem mehetett Oroszország felé, ezért van egy nyelv, amit tud, a
szláv, de halottsápadtan fekszik benne, benne Csoma úrban, aki így egy nyelv
koporsója lett. Élt ezernyolcszáztizenkilenc február húsztól
ezernyolcszáztizenkilenc november elsejéig. Túloz, mert februárban még
nem tudta a nyelvet. Viszont négy hónap múlva már igen! És sokkal
hamarabb indulhatott volna keletre, ha egy bizonyos ember tartja az adott
szavát, és visszafizeti a pénzt, amivel tartozott Csoma úrnak. Egy újabb
véletlen, egy újabb hasadás a jégen. Schoefft nem tudta eldönteni, hogy
zsörtölődik-e, avagy felülemelkedik. Mit akar? Vajon a helyzet, hogy
anyanyelvén beszélhet, ilyen gondolatokra indítja? Csakúgy, mint Csoma úr
anyanyelve - olyan tetszhalott a szláv nyelv benne, Csoma úrban. Egyszer
feléledt, valamikor a Moorcrofttal való találkozása idején. Ő akkor adott egy
levelet Csoma úrnak, hogy fordítsa le. A levelet oroszul írták, és Randzsit
Szingh udvarában szerezte meg Moorcroft jó embere, a delhi Mir Izzat Allah.
Akkor feléledt Csoma úr szláv nyelvtudása, és szívta a vért e levélből, a
kalligráfiák nedveit. Úgy éledt fel, mint most a magyar, Schoefftnek
köszönhetően, úgy-ahogy. Egy vámpírral társalog, ugye tudja Schoefft? Most
Csoma úr Schoefft nyelvének vérét szívja, az ő hangjaira tapad. Pedig volt
úgy, leginkább a kolostorokban, fordítás közben, hogy az olvasást, a
beszélgetést két száraz fa összedörzsölésének képzelte. Csoma úr, engedje
meg, hogy ezt mondja Schoefft, fatalista… Csoma úr mosolygott. A
véletlenek… Nem mehetett Oroszországba, ezért Konstantinápolyba ment.
De csak ment volna, ugyanis kitört a pestis. Elindult hát Egyiptomba, mert
megfogadta, hogy arab iratokat fog tanulmányozni, melyekben a
magyarokról, még most is esküdni merne, és Eichhorn is ezt mondta, akitől
arabul tanult, temérdek feljegyzés van. De Egyiptomból is menekülnie kellett,
miért is, a betegségért. A betegség miatt. A betegség üldözte idáig, pedig ő
maga soha nem volt beteg. Vagyis az, csak nem “úgy”. Mit jelent az, hogy
nem “úgy”? Azt jelenti, hogy nem testileg beteg, hanem a nevében. A csoma
román szó, azt jelenti: ‘pestis’. Vándorszó, hiszen megvan a törökben, a
lengyelben és az oroszban is. Össze tudja ezt illeszteni egy képpé Schoefft a
fejében, ezt a sok mindent, hogy valaki menekül a betegségek elől, de nem
menekülhet, mert már a nevében beteg? És ezek után Csoma úr ne legyen
fatalista? Schoefft megijedt, mert Csoma úr két bögre forró teával indult meg
felé, de olyan lendülettel, mint aki legalábbis retteg, hogy az öt lépésnyi
távolság lehűti a teáját meg magát. Talán tényleg jégtáblákon ugrál, és nem
fantazmagória vagy álom, amit mesélt. Olyan lehet a világ, amilyennek
képzeli. Őt nevezi Schoefft fatalistának? Inkább a nyelv az - és Schoefft
kezébe nyomta a zavarosan kavargó zsíros levet. Emlékszik Schoefft, mit
mondott Csoma úr az előbb? Hogy a betegség üldözte idáig; megtanult sok
nyelvet, elkészített egy szótárt meg egy nyelvtant, millió és egy könyvet
katalogizál, most már évek hosszú sora óta, és mindezt azért, mert menekült a
pestis elől. Tudja Schoefft, hogy hívták azt az embert, aki miatt Csoma úr
Temesváron rostokolt, és nem indulhatott el Keletre akkor, amikor tervezte?
Kanyaró Mihály volt a “becsületes” neve. Csoma úr felnevet. Felnevet, és
nem tudja abbahagyni. Annyira kacag, hogy potyognak a könnyei, és megdől.
Csoma úr megdől. Schoefft egy kicsit nevet vele, aztán mosolyog, egyre
kényszeredettebben, aztán már azt se. Csak néz, és fél, hogy Csoma úr
megbolondul. Zavarában teájába bámul, csersavak marják poharát, őt magát,
ezt a délutánt. Schoefftnek zsíros a tea, tömény, mondhatni. Aztán? Aztán
Csoma úr menekült Bokharából, mert olyan hírek terjedtek el, hogy jönnek az
oroszok. Az már nem betegség, hanem politika, jegyezte meg Schoefft. Igen,
de Csoma úr esetében ez nem változtat a lényegen. Igen, fatális történetében a
politika vette át a betegség szerepét. Mintha egy hosszú képzeletbeli fal állta
volna útját, sehogy se tudott észak felé menni, Jarkend irányába. Huszonöt
napi tétlen várakozás után visszafordult. És akkor találkozott Moorcrofttal,
akiről már mesélt Schoefftnek, és akinek naplóját, ha Schoefftöt érdekli,
elolvashatja, mert Csoma úrnak megvan, elküldték neki Angliából, talán
azért, mert először Csoma urat akarták megbízni azzal, hogy szerezze meg a
Bokharában gyanús körülmények között elhalálozott Moorcroft iratait.
Szóval, a maga naplója helyett Csoma úr kölcsönadhatja Schoefftnek
Moorcroft naplóját, tessék: Travels in the Himalayan Provinces of Hindustan
and the Panjab from 1819 to 1825 by William Moorcroft and George
Trebeck. Prepared for the press from original journals and correspondences
by Horace Hayman Wilson. With a new introduction by G. J. Alder. I-II.
Oxford in Asia Historical Reprints. Karachi-Oxford-New York-Delhi. 1979.
(A továbbiakban Moorcroft’s Travels.) Csoma úr fatalista… Az lenne Csoma
úr? Csoma úr az lenne?
A kalkuttai nap lassan ferdül, részeg zsongás hallatszik az utcáról. A nép,
ahogy mennek. Csoma úr az ablakhoz áll. Történt vele valami? Nem hallja,
hát Schoefft megkérdi újra, mert nem tudja, mi történt. Történt vele valami?
Tessék? Ja, igen. Nem, Csoma úrral nem történt semmi. Hanem inkább, és
most Csoma úr eláll az ablaktól, hanem inkább meséljen Schoefft. Meséljen
Schoefft, hogyan fest! Ne, inkább azt, mit lát! Schoefft a kérdésre elmereng,
és ahogy elmereng, merengés közben tűzbe jön, feltüzeli magát. Képzelje el
Csoma úr, Csoma úr képzelje el, hogy a szoba, ahol Schoefft lakik, a
Képírónak nevezett utcában van. Amire Schoefftnek a munkájához szüksége
van, az a mindenki által ismert eszközökön kívül (paletta, vásznak, ecsetek,
állvány, modellek, ihlet) egy ablak, amit kontemplálásra használ. Így talán
nem is a szobája fontos, hanem amit belőle lát. Egy megkapó látkép. Ez egy
élő látkép, meg-megmozdul benne egy kutya, egy gyerek, egy felhő,
elmosódik egy szín, pusztulnak az alakok és születnek, formák bontakoznak.
Fordított S alakú tó. Kering a ringlispíl. Ha eljön a Hajnal, az ég és a föld
találkozásánál, mint Schoefft palettáján, a rózsaszínből kihull a fehér, és a
rózsavörös nap kinyílik. Ha Schoefft az ablakhoz támaszkodik, amire oly
gyakran van példa, könnyezni kezd, mert elfogja valami
megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Nyugtalanság, amit nem tud mihez
kötni. Ezektől a sírásoktól, mivel a könny az ablakhoz támasztott fejéből az
üvegre csorog, hosszú, függőleges, sós medrek száradnak az ablakra. A
látkép emiatt töredezetté válik, és mivel restaurálásra (ami ebben az esetben
ablakmosást jelent) nincs érkezése, mindig így látja a tájat. És… és az járt az
eszében, és az jár most is, hogy soha senki nem kísér el oda. Nagy szó!
mondja Csoma úr. Inkább: soha senki nem kísér el sehová. Nem, az nem
lehet! Schoefft festő kiáltott. Miért kiáltozik? Fél talán? Igen, azt kell hogy
mondja, fél. Sokszor érzi azt magányos éjszakákon, hogy megfullad. Nem
tudja, mi az, ami a nyakára kulcsolja a kezét, betapasztja a száját, torkára
forrasztja a szót. Ha egyáltalán hasonlítani tudja valamihez, akkor az a
klausztrofóbia. Csak ez a fojtogató valami nem fizikai, hanem lelki bezártság.
Nem hiszi Csoma úr, ugye nem hiszi? Pedig Schoefft olyankor saját
izzadságában fürdik, és csak ül az ágya szélén, lógatja a lábát, remeg egész
testében. Magának azzal indokolja e kínt, hogy sötét van és meleg. De
nagyon jól tudja, magában nagyon jól tudja, hogy olyankor azért táncol az
őrület határán (ott táncol, igenis ott táncol), mert egyedül van. Néha azt érzi,
elég egy kicsivel több magány, és elveszti az eszét, egyszer és mindenkorra
elveszik az eszét e gondolatok. Egy kicsivel több magány? Egy kicsivel több
magány.
Csoma úr körülnézett, valami után kutatott a szemével. Schoefft látta rajta,
hogy hihetetlen izgalom kerítette hatalmába, mint akinek az élete múlik azon,
hogy ezt a problémát érzékeltetni tudja. Felugrott, és a könyvekkel teli
asztalhoz lépett. Kihúzott egy kéziratot a halomból. A délutáni nap ferdén
tűzött be az ablakon, még mindig ferdén, elferdült nap, és szállt a por. Por,
sok por. Szűk fény, amely a porban képtelen utat vágni, csak a sávot mutatja,
a táncoló porszemeket. Valahogyan lelassult minden mozgás, Csoma úr is
lassított mozdulatokkal húzta ki a kéziratot, sőt, egy pillanatra úgy tűnt
Schoefftnek, hogy éppen nem kihúzza, hanem befelé tolja. Egyre több lett a
por, és a papírtömegben kotorászó férfi alakját Schoefft már csak sejtette, és
Csoma úr zsörtölődő hangja volt az egyetlen navigációs eszköze, hogy
merrefelé is nézzen. Ezt a könyvet Csoma úr a könyvtárosoknak ajánlja.
Schoefft lassan betűzte az ölébe tett lapot. Ez állt rajta: Mahavyutpatti. Alatta
pedig angolul a következő variációk, szépen sorban, egymás után, olyan
egyforma betűkkel és úgy, hogy az elsőség vagy a verseny kérdése fel sem
merülhet:

A nagy kifejtés
A nagy etimológia
A nagy szómagyarázat
Ebben a kéziratban Csoma úr angol nyelven elmagyaráz minden buddhista
kifejezést, melyek szanszkrit nyelven szerepelnek. Mikor Csoma úr
elmagyaráz egy-egy szót, a buddhista pokolban érzi magát. Tudna róla
mesélni, ha Schoefft kíváncsi rá. Van például jeges része, az elég kellemetlen
lehet…
Schoefft abban a délutáni ferde fényben rajzolta meg Csoma úr arcát,
profilból, krétával. Megkérte, hogy ne olvasson, de a papírokat a festészeti
szabályoknak megfelelően a kezében hagyta. A modell, Schoefft remélte, az
ő képén keresztül egyszer majd allegóriává válik. A képen Csoma úr nem
papírokat, hanem könyvet tart a kezében, valamint körülbelül tíz évvel
fiatalabbnak látszik, mint amilyen korú akkor volt valójában.
(Ezernyolcszáznegyvenkettő márciusa volt, és Csoma úr akkor ötvenöt-
ötvennyolc éves lehetett.) Hogyan történhetett mindez, Schoefft azóta sem
tudja. Mintha az időben egyszerre futott volna előre és hátra. A papírokból
könyvet csinált türelmetlenségében, Csoma úrból pedig férfikora teljében
lévő embert, mintha csak időt akarna adni neki, időt a kezébe, vagy a kezében
lévő könyvbe, mert aggasztja, hogy Csoma úr soha többé nem tér haza.
Csoma úr soha többé nem tér haza. Schoefftnek megvallotta, megvallotta
Schoefftnek, hogy szándéka szerint még tíz évig marad keleten.

Schoefft Ágoston
(Kalkutta)
 A vasládikó

Duka belépett az Ázsiai Társaság első emeletének sarokszobájába.

Rádzsendrolál Mitra tárta ki előtte az ajtót, aztán az asztalhoz ment, rátette a
kezét egy vasládikóra, és abbéli reményét fejezte ki, hogy Duka mindent
megtalál majd, amit keres. Duka tudja, hogy ha talál valamit, bármi legyen is
az, azt csak Rádzsendrolál Mitra szívességének és segítőkészségének
köszönheti. Azonban már most el kell hogy mondja: amit keres, arra sajnos
nem találhat rá. Elhallgatott, és a ládikót nézte merőn. Rádzsendrolál Mitra
finom csontú kezének mutatóujja lassan lecsúszott a ládáról, ami most,
elvesztve a melegbarna kéz érintését, kékülni kezdett. Duka fémízt érzett a
szájában. Vajon Duka kihűlőben van? Nem, nem, biztosan csak a láda áradó
hűvösét érzékeli. Amit talán nem is a fém áraszt, hanem a hidegrázásban
haldokló Kőrösi Csoma emléke. Rádzsendrolál Mitra meg fogja érteni Duka
szkepszisét; azt, hogy miért nem találhat rá Duka arra, amit keres. Az indiai
hallgatott, és kettejük mozdulatlan csendélete egy festőt is megihletett volna,
ha látta volna őket a szobába szűrt délutáni nap pornyalábjaiban. Az indiain
nyakig begombolt hófehér kabát volt, ami a térdéig ért, és a fején turbán,
mely jórészt a fülét is eltakarta. Ruhája világított a félhomályban, fekete
szakállal keretezett barna arca és vékony keze azonban beleolvadt az olajsötét
háttérbe. Duka elmosolyodott arra a furcsa gondolatra, ami meglepte egy
pillanatra. Ha valaki könyvtárnok és segédtitkár a Bengáli Ázsiai
Társaságnál, mint Kőrösi Csoma, az rögtön szellem is? Most ki után
nyomozzon? Rádzsendrolál Mitra talán nem kelti fel ugyanazt a vágyat, mint
Kőrösi Csoma Sándor? Talán Rádzsendrolál Mitra sem kevésbé illusztris
személyiség, mint Duka eléggé soha nem bálványozható regényes honfitársa;
és talán Rádzsendrolál Mitra élete sem biztat több reménnyel, mármint hogy
az megismerhető lenne - bár ő maga nem halott, hiszen itt áll Duka előtt
fiatalságának és egzotikus szépségének teljes pompájában. Dukában hirtelen
feltámadt a vágy, hogy Rádzsendrolál Mitrát, a fiatal panditot kifaggassa,
maga se tudta hirtelen, hogy miről; Rádzsendrolál Mitrát, aki tulajdonképpen
Kőrösit követi a könyvtárnoki hivatalban, és aki most szellemruhában, test
nélkül lebeg Duka szemei előtt. Duka szemei előtt talán egy test nélküli
könyvtáros lebeg, de e panditnak, a brahmani tudományok tudósának neve
nagyon is súlyos, nevetett Rádzsendrolál Mitra. Fogának vakító fehérje
figyelmeztetett csak arra, hogy a ruhában van valaki, és az a valaki beszél, az
mosolyog. A súlyos név húzza őt le, ide, Indiába, bár menne el innen, hogy
másként térhessen vissza. Mitra egy ősi hindu törzs neve. Ősei brahmanok
voltak, akik a papi kaszt kiváltságait élvezték. Apja, Janamejja Mitra
szanszkrit és perzsa tudós annak a Pitambar Mitrának az unokája, aki Warren
Hastingsnek, az angol hódítónak tett szolgálatokat a delhi császári hatalom
hanyatlásakor. Tudja követni Duka a származási és szolgálati utat, a vérségi
és politikai családfát? Hogyne, Duka figyel, az eddigiekből az derült ki
számára, hogy Rádzsendrolál Mitra öröksége dupla teher: ősi indiai név és
lojalitás az angolokhoz. Téved a kettős tudatot illetően? Nem, Duka nem
téved. Az ősi név túl arisztokrata ahhoz, hogy az angol elnyomás ellen erejét
latba vethetné; ahhoz viszont túl indiai, túl ősi és túl arisztokrata, hogy
például tizenhat éves sarját, aki nyolcéves kora óta tanul angolul, és már
folyamatosan beszél a nyelven, Angliába engedje, hogy az ott folytathassa
orvosi tanulmányait. És tudja Duka, Duka tudja, hogy miért nem mehetett
Rádzsendrolál Mitra Angliába? Mert a hinduknál a tengeri utazás
kasztvesztéssel jár. “Tengerre szállni” - ilyen kifejezés elméletileg nem
létezik a hindu szótárban, legalábbis azok nyelvében, akik valamilyen felsőbb
kaszthoz tartoznak. Most Rádzsendrolál Mitra az angolok Bengáli Ázsiai
Társaságának könyvtárosa: íme, a kényes kompromisszum. ‘A választott bíró
ítéletét mindkét fél kölcsönösen elismeri’. És ez a munkakör lenne az ítélet,
amit a Rádzsendrolál Mitrában élő angol és indiai kölcsönösen elfogad?
Rádzsendrolál Mitra mosolyogva bólintott. Ő a maga részéről már nem
gondolkodik azon, hogy ki is az a választott bíró; azon sem, hogy vajon a két
fél kicsoda: a benne élő indiai és angol, a Hagyomány és a Józan Ész, avagy a
Megszokás és a Félelem. Mindenesetre nem ítéletként fogja föl jelenlegi
munkáját, hanem lehetőségként. Megpróbál a nagy elődhöz méltó munkát
folytatni, akinek élete, ha Rádzsendrolál Mitra jól ismeri annak történetét,
szintén nem mentes bizonyos kompromisszumoktól, és akinek esetében… És
akinek esetében, szólt közbe Duka, szintén nem tudni már, hogy ki a
választott bíró, és minek nevezhetik az “ítéletet kölcsönösen elismerő
feleket”.
Rádzsendrolál Mitra az asztal mellett állt, mutatóujját annak lapjára
támasztotta, és Dukát figyelte. Duka pedig a ládát. Duka nem találhat rá arra,
amit keres? Eleve nem találhat rá? Eleve nem találhat rá. Ugyanis ő úgy
keresi Kőrösi Csoma Sándort, mint egy megrögzött bernáthegyi a hó alatt a
turistát. De az idő olyan lavina, ami mindig mélyebbre és mélyebbre temeti
az embert - azt is, akit keresnek, de azt is, aki keres. Olyan hó, amiben
bármeddig ás is valaki, soha nem talál mást, csak kesztyűket, csizmákat,
napszemüveget. Ez a vasláda olyan hideg, mint a hó. Áshatnak benne, mint
ahogy ásni is fognak, mindjárt kezdik, csak előtte egy kis rum szíverősítőnek,
és Duka meghúzott egy laposüveget, áshatnak benne, és meg is lelik majd a
tárgyakat. Tárgyait - jeleit egy feltételezett alaknak. Duka úgy látta, hogy
Rádzsendrolál Mitra tiltakozni készül, érveit előre tudta, mert Rádzsendrolál
Mitra még látta Kőrösi Csoma Sándort, számára ő nem volt feltételezett alak,
de Rádzsendrolál Mitrában a tiltakozást elnyomta a csodálkozás. Milyen
érdekes megfogalmazással él Duka! “Feltételezett alak”… Miért, mi ebben a
furcsa? Duka lassan az asztalhoz lépett. Ha Rádzsendrolál Mitrát emlékezete
nem csalja, épp a nyelvészetben, közelebbről a nyelvtörténetben használják
ezt a kifejezést. Nagyon érdekes… Meséljen erről Rádzsendrolál Mitra
Dukának! Meséljen erről, miközben, ha megengedi, Duka lajstromozza a
vasládikó tartalmát, és jegyzőkönyvet vesz fel arról. Felnyitotta a ládikó
tetejét. Rádzsendrolál Mitra szívesen tesz eleget a kérésnek. Nos, amit
először is tudni kell, az az, hogy a feltételezett alak, a feltételezett alak - egy
szó. Egy szó, amelyről nincs adata a nyelvtudománynak, de amely szóra
bizonyos, a tudós által a nyelvtörténetből, ódon papírokból, régi könyvekből,
foszlányokból vagy akár a mai nyelvből ismert szavakból következtetni lehet.
Tehát, kérdezte Duka, miközben beletúrt a ládába, térképek, írószerszámok,
papírok, könyvek közé, tehát a feltételezett alakra nincs adata a
tudománynak. Így van: a feltételezett alak - kikövetkeztetett alak. Ennélfogva
a becsületes tudós egy alak feltételezett voltára felhívja a figyelmet. Hogyan?
Duka kezéből egy térkép gördült le, egészen a földig. Közmegegyezéses
alapon: egy csillaggal. Csillaggal? Csillaggal, és Rádzsendrolál Mitra maga
elé húzta a lajstrom céljára kikészített papírt, és egy csillagot rajzolt a
fejlécére, így: *. Duka megkéri Rádzsendrolál Mitrát, hogy segítsen neki, ha
már ott van előtte a papír. Írja föl: “Kőrösi Csoma Sándor”. Vezetné a név alá
sorban?… Hogyne, természetesen. Rádzsendrolál Mitra mesélhet közben a
feltételezett alakról? Hogyne, természetesen. Egy térkép. Egy térkép,
ismételte Rádzsendrolál Mitra szolgálatkészen, egy térkép, és már írta is,
“egy térkép”. A feltételezett alak tehát: eredet. Forrás. Gyökér. Egy gyökér,
ismételte Duka, egy összeszáradt gyökér. Egy összeszáradt gyökér, ismételte
Rádzsendrolál Mitra, és már írta is, “egy összeszáradt gyökér”, rebarbara, ha
jól látja. A nyelvtudományban úgy is nevezik, etimon. Ne vegye
nagyzolásnak Duka, de Rádzsendrolál Mitra, akit elsősorban az irodalom
érdekel, néha belekontárkodik a nyelvészetbe is. Irónok, tintatartó, egy doboz
levélzáró pecsét. “Irónok”, “tintatartó”, “egy doboz levélzáró pecsét”. Talán
Duka nem bánja, ha Rádzsendrolál Mitra egy példával él. Minek nevezi azt
Duka, amikor egy ember megöl egy másikat? Duka csodálkozva felpillantott,
két keze megállt a levegőben, latin szótár, görög szótár, “latin szótár”, “görög
szótár”. Hát… gyilkosság. Nem, nem, Rádzsendrolál Mitra az angol szóra
kérdezett rá, hiszen azon keresztül tud magyarázattal szolgálni, és az angol
nyelv rokonain keresztül. Az indoeurópai nyelvekről van szó, most éppen, ha
szabad kérnie. Duka kezei még mindig a levegőben, fogalma sincs arról,
hogy Rádzsendrolál Mitra hová akar kilyukadni. Bocsásson meg
Rádzsendrolál Mitra, de Duka meglepődött az extrém nyelvi példán, és ezért
bukott ki belőle magyarul a szó. Angolul?… Igen, hát angolul így: murder.
És németül? Németül Mord. Hasonlítanak? Hasonlítanak. Duka egy
rézedényt és egy kerek fatálat vett elő a ládából. “Rézedény”, “fatál”. Nos,
szólt Rádzsendrolál Mitra, miközben még írt, Duka latinul nyilván szintén
ismeri a szót, ami bár nem azt jelenti: “gyilkosság”, de jelentésében közel áll
ahhoz, alakjában pedig kifejezetten az előbbi két szót idézi. “Halál”, úgymint
mori? Helyes, bólintott Rádzsendrolál Mitra, nagyon jó. Az ős-indoeurópai
szót már nem kérdi Dukától, aki már így is bizonyította, hogy méltó utóda
Kőrösi úrnak a poliglottok nemzedéktábláján. Az ős-indoeurópai szó, melyet
a szanszkrit változat segítségével határoztak meg az arra illetékesek, és amely
jó példa a feltételezett alakra, így hangzik, vagy inkább így formálható:
*mrtró vagy *mrtó. Duka felnevetett, ezek a szavak, már meg ne haragudjon
Rádzsendrolál Mitra, nem hallatszanak, helyesen mondta az előbb, de nem is
formálhatók - inkább maguk formálódnak, kúsznak a szoba padlójára,
félelmetesek szinte, nemszavak. Duka hogyan merjen belenyúlni ezek után a
ládába? Újból felnevetett, majd a láda fölé hajolt megint. Vergilius, Horatius.
“Vergilius”, “Horatius”. De ugye hasonlítanak? Ugye hasonlítanak ezek a
feltételezett alakok az angol és a német és a latin alakra? Rádzsendrolál Mitra
hűségesen körmölt, de nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Emiatti
buzgalmában nem vette észre, hogy ő ad választ saját kérdésére. Bizony
hasonlítanak. Végül az etimológiai göngyölítésben el kell jutni a tőig. A tőig?
A tőig. Charles Dickens, mondta Duka, és arcán csodálkozás tükröződött.
Egy vastag könyvet emelt ki a ládából. ” Charles Dickens”. Posthumus
Papers of the Pickwick Club. “Posthumus… Papers… of the … Pickwick…
Club”. Hol hagyta abba Rádzsendrolál Mitra? A tőnél. A tőnél, persze. A
tőnél, mely így hangzik - bocsánat, formálódik: *mr. Mr? Mr. Hm… Mit
jelent? Azt jelenti: ‘meghalni’.
Hát ez az, kiáltott fel Duka, és hadonászni kezdett, megfeledkezve a kezében
tartott könyvről, ez az, igen! Erről beszél ő is, éppen erről. Mint egy
nyomozás, ami bár sikertelen (hiszen a bizonyítékok csak feltételezésekre
adnak alapot), de mégiscsak nyomozás. Ezért nem találhat rá Duka Kőrösi
Csoma Sándorra, mert ő már a halálé, egyszer és mindenkorra a halálé. Ha
élne, rátalálhatna? Hát persze, mondta Duka, hát persze. Csodálkozik, hogy
ehhez kétség férhet. Most miért nem találhat rá? Azért, mert Duka csak
nyomokat lát, és rakosgatja ezeket a nyomokat, tologatja őket, hogy a
múltban egy emberi arcot formázzanak, és végül meg is látja azt az arcot,
*mr, mert a tárgyak egy bizonyos pillanatban olyan konstellációba
rendeződnek, mely elrendeződés az arc illúzióját kelti; és kigyúlnak, mint a
nap fényének tompultával az indiai csillagok. Kigyúlnak a tárgyak. Tárgyak
együttállása. Duka beszéd közben újra egy térképet vett elő a ládából, és azt
nézegette. Kisatlasz. Úgy fordította, hogy az ablakon beeső kalkuttai fény jól
megvilágítsa. “Kisatlasz”. Duka felpillantott a térképből, hogy ellenőrizze,
hol tart Rádzsendrolál Mitra. Az indiai is felnézett, mert várta a következő
tételt. És Duka kezében megállt a tárgy: megdöbbenve nézte a szelíden
várakozó Rádzsendrolál Mitrát. Annak arcát beárnyékolta a térkép, de az
árnyék egynemű sötétségén néhol apró, fényes pontok jelentek meg. Duka
leengedte a kezét, és a pontok az árnyékkal együtt eltűntek Rádzsendrolál
Mitra arcáról. Rádzsendrolál Mitra meglepetten figyelte a másik
meglepődését, talán a tővel van baj? Duka nem válaszolt. Újból maga elé
emelte a térképet, de nem azt nézte, hanem továbbra is az indiai arcát. Nem
férhet hozzá kétség, az apró fényes pontok az átlyuggatott térképen
keresztüláradó fény pontjai. A térkép szűrte a fényt, átengedte bizonyos
pontokon, és e pontok rajzolódtak ki az indiai arcán. Megfordították a
térképet, és látták, hogy valaki kilyuggatta azt egy hegyes szerszámmal, talán
tűvel. Ki más lehetett, mint Kőrösi úr, mondta Rádzsendrolál Mitra. Minden
bizonnyal az ő útvonalát jelzik a lyukak. Csillagtérkép.
Duka leült. Hallgattak. Duka nem érti, hogyan lett “halálból” “gyilkosság”.
Rádzsendrolál Mitra értetlenül nézett rá. Ja, persze, a tőről beszéltek. A tő
még azt jelentette: ‘meghalni’, de a származékok már azt jelentik: ‘egy
embertársunk előre megfontolt, törvénytelen megölése’. Nos, ahogy az
alakok ki vannak téve az időnek, változnak annak előrehaladtával,
morzsolódnak, kiegészülnek, elvesznek és újra megkerülnek, úgy a jelentésük
is módosul. Ebben az esetben Rádzsendrolál Mitra jelentésszűkülésről
beszélne. *Mr-ból mori, murder, Mord, és így tovább. “Halálból”
“gyilkosság”. Jelen esetben a “gyilkosságból” kell következtetni a “halálra”.
Holott épp fordítva szokott történni: a nyomozó látja a halált, és abból
következtet a gyilkosságra. Rádzsendrolál Mitra nevetett, aztán hirtelen
elkomolyodott. Ahogy az Moorcroft esetében is történt. Duka, még az előbbi
megrökönyödés hatása alatt volt, így csak félig tudta kérdését érdeklődéssel
telíteni. Ki az a Moorcroft? Ki volt Moorcroft - a kérdés sajnos így helyes. Az
angol hadsereg tisztje és állatorvosa. Halálának körülményei máig
tisztázatlanok. Annak idején Kőrösi urat akarták megbízni, hogy járjon utána
a gyanús esetnek, valamint szerezze vissza Moorcroft feljegyzéseit és
naplóját. Kőrösi úr el is vállalta a megbízást, jól ismerte ugyanis Moorcroftot,
hosszabb időt töltöttek együtt Nyugat-Tibetben és Kasmírban. Barátok
voltak, ha Kőrösi úr esetében egyáltalán lehet erről beszélni. Aztán végül
nem ő végezte el a feladatot, hanem Garry Alder, Moorcroft nagy tisztelője.
Az iratokat, a naplót és a levelezést megszerezte - a brit indiai kormány
számára ez volt a legfontosabb, ezek a papírok ugyanis könnyen
kompromittálhatták volna az angolokat. Moorcroft halálának körülményeit
azonban Garry Alder sem tudta tisztázni. A kósza hírek véres leszámolásról
szóltak, patakokban összegyűlő vérről, két egymásnak fordított ágyúról,
lekaszabolt emberekről. Más szemtanúk lázat emlegetnek, mely az And-Khoi
néven ismert bokharai helységben vitte volna el Moorcroftot,
ezernyolcszázhuszonöt augusztus huszonhetedikén, ahová lóvásárlás végett
érkezett. George Trebeck, aki hűséges társként mindenhová elkísérte, és aki
akkor kétségtelenül betegen hánykolódott, annyira gyenge volt, hogy nem
tudott fölkelni, hogy lássa a halott Moorcroftot, és megvizsgálja a holttestet,
és ezzel megelőzze a Moorcroft halálának okáról később megszülető hamis
híreket.
Dukát ez a történet kísértetiesen emlékezteti egy másikra. Egy másikra?
Igen, a sajátjára. Az Indiába készülő Dukáéra. Duka Tivadar felkészült,
tréningezett, lelki csuklógyakorlatokat végzett, hogy ne legyen része
meglepetésben, vagy ha lesz is (hisz ez elkerülhetetlen, ha idegen tájra téved
az ember), azt valahogy majd meg tudja emészteni - de amit látott és
tapasztalt, az minden fantáziát felülmúlt. Mocsok, bűz, szegénység, tömeg;
tömeg, barna bőrű hullámzás. Ennyi más színű embert még soha életében
nem látott, és bár sejtette, hogy egy ilyen tömeg másfajta hatást gyakorol,
mint a domboldalról ezrével lefelé hömpölygő, vakító fehérbe öltözött
Habsburg-dzsidások, azért nem volt kétsége afelől, hogy ennek is megvan a
maga ereje, látványában, feltartóztathatatlan és lassú mozgásában. Ilyen
Kalkutta ezernyolcszázötvennégy februárjában. Pedig az angol hadsereg
magyar származású tisztjének kétszer olyan kitartással kell elviselnie a
megpróbáltatásokat. Hiszen igazolnia kell, hogy teljes értékű katona és angol
hazafi, ami jelen esetben saját nemzetiségének ideiglenes elfelejtését, vagy
legalábbis másodlagossá fokozását jelenti. Sőt, háromszor olyan kitartónak
kell lennie, ha titkos vágyakat is kerget, amely titkos vágyakat (hogy teljes
legyen a kör) mégsem az angolok iránt érzett tisztelete és saját maga számára
is megkérdőjelezhetetlen lojalitása táplál, hanem hazaszeretete - ha egyáltalán
még tudja, mit is kell éreznie, ha a hazájára gondol. Szabadidejét egy számára
igen fontos feladat megoldásának szenteli; egy olyan feladat vár rá, amely
nem közvetlenül angol érdekből fakad. Angol érdek vagy magyar érdek…
Félt, hogy mindent összekever; félt, hogy cinikus lett, pedig még harminc
éves sem volt. Ami neki megmaradt, az a filológia, semmi több, illetve a
legtöbb, amivel az ember ebben a világban értelmesen eltöltheti az idejét.
Nyomozni fog egy barát után, akivel soha nem találkozott, de akinek arcát
most kezdi építeni magában, titokban. Gyógyít mint katonaorvos, és nyomoz
mint filológus. Filológus… Mit is jelent a szó?… Még eperjesi diákként
került szembe vele (mint a névvel is, akihez most arcot épít), a szigorával és
keménységével. Mi a szó etimológiája? Nem volt jó görögből, sőt, nem volt
jó literatúrából, meg fogalmazásból sem, és semmiből nem volt jó, ami
nyelvekhez kapcsolódott, irodalomhoz, más egyébhez a bölcsészet
területéről. Mindig is az emberi test és annak gyógyítása foglalkoztatta, az
orvostudomány. De valami megváltozott, bár ő maga sem tudta pontosan, mi
és hogyan. A vesztett szabadságharc után a londoni St. George Hospital
kollégiumában orvosi oklevelet szerzett, és beállt az angol hadseregbe. A
következő évben rögtön Indiába helyezték, és most itt áll a parton, persze,
bajtársak körülötte, angol szavakat hall, érti is azokat, de egyedül van a titkos
vágyat illetően. Senki nem tud róla, senki. Hova nyúljon ebben az
idegenségben, ebben a tömegben, nincs ötlete. Az utcán tehenek. Hallott már
erről, de csak nevetett rajta. Csokonai, a magyarok nagy költője maga se tud
kiigazodni, pedig ha valaki érzékeny az emberi gyengeség iránt, akkor ő az.
Becsmérli a vallást, mely a világban eltakarja az ész napját, és aztán egy
másik versében dicséri a türelmes hívőket, akik nem ölnek állatot, és közben,
teszi hozzá magában Duka, vékonyabbak, mint egy fűszál. Kiismerhetetlen a
világ. Duka leült egy kőre, lábait maga alá húzta, és rágyújtott egy szivarra.
Ha így, akkor így. Tudja, mit kell tennie. Meg kell tisztítani a barát emlékét a
rárakódott fölöslegtől, szárított tehénszartól, legyektől, félreértésektől. Ez a
filológia, vagy valami ilyesmi. “Ha barátról írsz életrajzot, úgy cselekedd,
mintha elégtételt akarnál venni a nevében.” Ez a mondat jutott eszébe: a
mesterétől kapta a levelet, amelynek mondatai e gondolat köré épültek. A
mester angol volt, orvos és tanár a kollégiumban, ahol Duka megismerte. A
mester elindult Franciaországba, hogy halott feleségét feledni tudja, és
közben egy általa személyesen soha nem ismert író után nyomozott. “Egyszer
magam is gondoltam rá, hogy könyvet írhatnék. Voltak ötleteim, még
jegyzeteket is készítettem. De hát orvos voltam… Az ember egyszerre csak
egy dolgot csinálhat jól.” Nos, itt az alkalom, hogy megtegye, amit a mester
elszalasztott, és egyben bebizonyítsa, hogy nem volt igaza: az ember talán
több dolgot is művelhet egyszerre jól. Egyben biztos volt: a mű nem regény
lesz. Akkor micsoda? Egy rendkívüli alak élettörténetének a megvilágítása. A
megkapható adatoknak utánajárni, s a nem helyes feljegyzéseket a maguk
értékére visszaváltani. Azután, a tények és a lélektani következtetések alapján
mind a befolyó külviszonyokat, mind az intéző lelki küzdelmeket akként
rajzolni, hogy a bekövetkezett események valódiságáról, sőt szükségességéről
meggyőződjék az, aki majd egyszer elolvassa azt, amit ő kiderített. Istenem,
mennyire bonyolult, sóhajtott fel. Elnyomta a szivart, és már tudta, hogy hova
megy először. A garnizon várhat. Kalkutta térképét vette elő zubbonya
zsebéből (Map of Calcutta, ahogy a felirat mondja, jaj, csak ne akarjon
mindent betegesen lefordítani!), és kiterítette maga elé a földre. Hamar
megtalálta a St. William-erődöt, a központi teret, amit Maidánnak hívnak, és
mellette a kormányzóság palotáját. A Maidán mellett vezetett angol térképe
szerint a Chowringbee nevű utca. Nevetséges, ahogy egy nyelv lefordít
magára egy másikat, és a lefordított kissé átüt rajta, kissé átnedvesíti, kis
foltok a nyelven, és zavartan ácsorog a nyelv, egyik lábáról a másikra
helyezvén a súlyt, mint a gyerek, akivel megtörtént, pedig már nem szabadna.
Mint mesélik, Kalkutta neve is egy ilyen baleset eredménye, ugyanis a város
a Húgli folyó partán lévő hindu szent helyről kapta nevét: Kálighát. Az angol
kiejtés ezt forgácsolta szét, majd rakta egybe “Kalkuttá”-vá. Kit sajnáljak,
kérdezte magában Duka, szegény Kőrösi Csomát, vagy a szegény tibeti
nyelvet. Birkózni, életre-halálra, csupán csak azért, hogy ki tudjalak ejteni,
vagy szólni rajtad.
A Chowringbeenek és a Park Streetnek a kereszteződésénél, a sarkon állt a
Bengáli Ázsiai Társaság székháza. Az Angliából érkezőket indiai szolgák és
utasszállítók várták, a kikötőt elözönlötték a különböző kocsik és fogatok, a
katonák kisebbfajta ménesből válogathattak kedvükre. Duka elutasította a
neki felajánlott kétkerekűt, és megragadott egy gyeplőt. Kezével
végigsimított a ló nyakán. Lovak! végre lovak! - és nyeregbe szállt.
Visszaintett még valakinek, és eltűnt a forgatagban. “Ment, mint a vad,
melynek fekvét fölverte vadász eb, / A vadon életnek ment bolygani
tömkelegében, / És a sági vidék nem látá őtet azontúl.” Figyelme átívelt a
búcsúzkodó tiszttárs csipkelődő figyelmeztetésétől (“Nehogy eltévedj!”) e
sorokba, amit kivándorlása óta idézett unos-untalan magában. Dallamtapadás,
de kiirthatatlan, mint valami ügető és makacs farkas üvöltése a
kétségbeesetten tévelygő lovas fülében a pusztán. Végighaladt a
Chowringbeen, kis enyhülést adott a Maidán, ahol az angol kolónia
reprezentánsai korzóztak, de elfelejtkezett magáról, és túllovagolt a Bengáliai
Ázsiai Társaság épületén. Nem vette észre, hogy a Park Street hol keresztezi
a Chowringbeet. Akkor tűnt föl neki, hogy rossz helyen járhat, mikor az
indiaiak egyre sűrűbb tömegében már csak elvétve fedezett fel európai arcot.
Mikor rádöbbent, hogy eltévedt, rögtön kétségbeesett, és gondolkodás nélkül
visszafordította lovát. Nem rajzolta az utat a fejében, amelyen jött, és ez a
hiba végzetesnek tűnt föl előtte. Megpróbált tartózkodóan viselkedni, felülről
lenézni a forgatagra, de beszippantotta a tömeg, elolvasztotta a hőség,
beköpték a legyek, elemésztette mindaz az újdonság, amit valamiképpen
mégis fel kellett fognia. Szinte könyörgőn köszönt vissza az őt üdvözlő
angoloknak, de a színek és a szagok olyan erős és rés nélküli selyembe
burkolták, mint a zenészek szitárjának egymáson kapaszkodó hangjai. Késő
délután érkezett meg a társaság koloniális stílusú székházába, porosan és
büdösen, kezében az elrongyolódott térképpel. Duka izzadtsága átitatta a
térképet, ami a hajtogatási pontoknál itt-ott ki is lyukadt. Mikor belépett az
Ázsiai Társaság első emeletének sarokszobájába, még mindig azt hajtogatta.
Duka Tivadar
(Kalkutta)
 impresszum

© Müllner András 2000, 2002

az eredeti papírkiadás:
JAK
2000

IPAQ Pocket PC-re

alkalmazta a
My.hu

sorozatszerkesztő:
Andrassew Iván

elektronikus könyveink a
http://www.hpebook.hu
oldalról tölthetők le

könyveinkről, terveinkről
rendszeresen értesítjük,
ha feliratkozik hírlevelünkre:
ebook@hungary.hp.com

Hewlett-Packard 2002