Professional Documents
Culture Documents
Kőrösi Csoma Sándor
Kőrösi Csoma Sándor
Mágikus pillanat! Garry Alder él! Moorcraft nem törődött azzal, hogy egy
aláírás csak arról a pillanatról tanúskodik, amelyben született, és talán még
arról sem hitelesen. Moorcraft biztos volt benne, hogy Garry Alder
megmenekült. Ám ugyanabban a pillanatban elérte őt egy másik bizonyosság
is. Megérezte, hogy ő maga nemsokára meghal. A barlang, amelynek mélyén
állt, nem ott ért véget. Falai a fáklya fényében lassan sötétedtek el. Moorcraft
hirtelen teljes erővel belehajította a fáklyát a sötétbe. A fáklya pörögve eltűnt.
Nem látták, hol esett le, kialudt-e, beleesett-e valamibe. Kihátráltak a
barlangból, és visszasiettek a többiekhez. Moorcraft azonnal indulást
parancsolt, és a nap vége, ha nem is sokkal, de közelebb találta őket a
turkisztáni határhoz, azon az úton, amely Bokhara felé visz. És ezen az úton,
a bokharai úton esett el az angol Moorcraft, igen-igen gyanús körülmények
között. Malária, mondták, akik megvitték a hírt a szintén beteg Trebecknek,
de holttestét Trebeck nem láthatta. Ez az első verzió. A második sokkal
kegyetlenebb. A tizenhat fős különítményt barbárok támadták meg egy
éjszaka. A nap, amikor felkelt, morbid és irtózatos képet világított meg.
Irtózatos, mert a vér patakba gyűlt, hogy lassan csörgedezzen, amíg saját
alvadása útját nem állja. És morbid, mert a két rézágyú egymásnak fordítva
állt a tábor közepén. Moorcraft iratai eltűntek, azokat azóta is keresik. A
hírek szerint a Kelet-indiai Társaság, amelynek Moorcraft a szolgálatában
állott, egyre-másra kéri föl a leghíresebb szakértőket Moorcraft iratainak
visszaszerzésére. Az ovális pecsétgyűrű minden bizonnyal már soha nem lesz
meg. Az iratokat, melyeken e gyűrű éles, megfontolt nyomata beledermed a
viaszba, olyan országokkal kötött kereskedelmi szerződések alján, ahol
azelőtt nem járt brit alattvaló, az iratokat talán meglelik valahol. De a
pecsétgyűrű sorsa biztosan végleg megpecsételődött, hogy a cikkíró ezzel a
fordulattal éljen. Ha valamikor, akkor azt majd a következő évezredben
találja meg valaki egy csontváz ujjának meszes percein, valahol a világ másik
végén. Mindenesetre, és az Ausland ezzel be is fejezi e keleti nekrológot, két
ember megmenekült Moorcraft malária avagy ellenség lemészárolta
csapatából, isten tudja csak, hogyan. Az egyik elmesélte (bár mindannyian
tudják a kedves olvasók, hogy a keletiek néha mesélésben túllőnek a célon),
hogy Moorcraft mintha nevetett volna a halála pillanatában. Amikor addig
rettegett halála látótérbe került, teljes szívéből nevetett. Itt a tudósító csak
széttárhatja a kezét: sok van mi csodálatos…
Ujfalvy felnézett. Kőrösi ott ült, és a száját mozgatta, Ujfalvy azonban
semmit nem hallott. Mintha vízben ülne, száraz vízben, egy tömb vízben.
Ujjával belekotort a bal fülébe, de ez nem segített. Akkor nyelt egyet, és
dobhártyái kipattantak. Mint bálterembe vezető, hirtelen kinyitott szárnyas
ajtó, fülei úgy engedték fejébe a hangokat. Kőrösi látja Ujfalvy kissé (már
bocsásson meg, de) bamba arcát - honnan jön, magasról? Avagy most
emelkedik? Ágyút sütöttek el a füle mellett? Ujfalvy nem mentegetőzik,
kicsit elgondolkodott, de Kőrösi folytassa csak nyugodtan, amit elkezdett. És
lassan tisztuló aggyal hallgatta Kőrösit, ahogy az folytatta, mintha most
kezdené, hogy a legjobb szitákat a Királyhágón innen az ő falujában
csinálják. Kőrösi lehorgasztotta a fejét, és lassan olyan aura lett körülötte,
amit nem lehetett kibírni. A szavakat szitameséléskor valami leszűrte, és a
levegő porral telt meg, finom, szitáló porral. Mint a köd, olyan az az asztal,
ahol Kőrösi ül, mondták sokan, és tényleg. Azzal a különbséggel, hogy a köd
nedves, mintha a fejed tetejéig novemberi avarban, nedves, tömött,
mocskosbarna avarban ülnél. De van ám száraz köd is, abban alig kapsz
levegőt, mintha liszteszsákban. Miért éppen szita, miért éppen szita? Ujfalvy
sokszor gondolkodott el a problémán. Az ember beleteszi a lisztet vagy a
porcukrot, és az apró lyukak átmérőjénél kisebb darabok lehullanak. Hasznos
úgy is, ha a szitáló port akarjuk majd használni, a sütemény tetejére mondjuk,
hasznos úgy is, ha a szitában maradó darabokat, amikor például aranyat
mosunk. De miért emlegeti ezt Kőrösi, amikor szomorú? Nosztalgiából?
Ilyenkor megbánja, hogy eljött Kőrösről? Szitát kötne? Mint a férfiak
Kőrösön, hajlítaná a rostakérget, míg egy asszony, a felesége, a hálót kötözné
lószőrből? Vagy betűket lát maga előtt, melyek a szita alján kipotyogva
szakadékba hullanak, betűket, melyek tehetetlenül vergődnek és vonaglanak
a szitában, amit egy hatalmas kéz ráz?
Ujfalvy nem tudta a választ, és nem is nagyon gondolkodott el a
lehetőségeken, mert érezte, hogy azok zavarba hozzák őt. Mindazonáltal
meggyőződése volt, hogy Kőrösinek ragaszkodnia kellene a családi
hagyományhoz, és folytatnia kéne azt, amit nagybátyja, néhai Kőrösi Csoma
György elkezdett és a maga tudása szerint be is fejezett. Ez pedig nem más,
mint a történetírás. Ebben a matézisben, a történelemben magában annyi, de
annyi fehér folt van, hogy nem kell útra kelni ahhoz, hogy jó és hasznos
munkát végezhessen az arra alkalmas személy. Kőrösi már sokadszor javítja
ki Ujfalvyt: Kőrösi Csoma György nem nagybátyja Kőrösinek, nem is
rokonok. Ujfalvy miért nem hisz Szilágyi Ferencnek, a filológusnak, ha már
Kőrösinek nem hisz? Persze, persze. Ujfalvy oda se figyel, folytatja, amit
elkezdett. Kőrösi György pedig jó ízléssel és jó renddel kiválogatta a sokból
és a költeményesekből a velőt s az igazat: olyan megbízható történetírókra
hivatkozik, mint az a… az a Deguignes, aki a hunok, vagyis a székelység
ősei, valamint a mongolok, a törökök és a tatárok történetét Párizsban, mit
szól ehhez Kőrösi, Párizsban írta meg, anélkül, hogy kitette volna a lábát a
Párizsi Bibliothékából, ahol a kéziratokat tanulmányozta. Rajta kívül Kőrösi
György idézi Pray Györgyöt, annak Annales veteres Hunnorum című művét,
meg a Desericiust, az északi muszka Nestort, a mongol fejedelmet, Abulgasis
Bagadur Chant… Ujfalvy levegőt vett. A drága nagybácsi, Kőrösi György
könyvének kiadása fölött olyanok bábáskodtak, mint Schlözer, valamint
Engel és nem utolsósorban Gyarmathi Sámuel. Ez az a feladat, amire
Kőrösinek is rá kell szánnia magát, kiválogatni a velőt s az igazat a magyarok
eredetéről. Talán szerencsésebb lesz Kőrösi, mint a nagybátyja, mert Kőrösi
György háromkötetes könyvének kiadását (előfizetők hiányában) Gyarmathi
Sámuelnek nem sikerült fedél alá hozni. Előfizetők!… Hány és hány jeles
munka, cselekedet és kezdeményezés bukott meg rajtuk! És mondja Kőrösi,
helyes így a megfogalmazás? Hiszen épp nem az előfizetők, hanem azok
hiánya miatt halnak el nagy dolgok. Akkor kit is kell kárhoztatni? Azt, aki
nem fizet elő? Ujfalvy dohogott, de megbékélt pár perc múlva, mert eszébe
jutott, amire mindig olyan büszkén emlékezett: még ő maga is látta Kőrösi
György kéziratát, hiszen (Kőrösi tudja jól) Kőrösi György Enyeden tanított,
és a későbbi professzorok, például Herepei Ádám is sokban az ő
magyarázatai mellett maradtak, amikor megírták saját (bár kétségkívül
szerényebb és esendőbb) történeti munkájukat. Kőrösi György kéziratának
csak a második fele van meg, mert sajnálatos módon az első elveszett,
amiben az őstörténeti rész volt. Historia Hungariae! Ujfalvy a magasba
emelte szemét. Ő a maga részéről oda vágyik, ahol most Kőrösi Györgyöt
sejti, és ahonnan nem csak térben, de időben is tágas kilátás nyílik. Ahol most
minden bizonnyal Herepei Ádám, a nagy hírű enyedi történelemtanár is
választ kap sok kérdésre, amit Historia mundi universalis et patriae című
nagy reményű munkájában felvetett, és megbizonyosodhat afelől, hogy
válaszadási kísérletei megfelelnek-e a valóságnak, a magyarok valódi és
hamisítatlan történelmének. Mert Ujfalvy bízik abban, hogy a históriai
érdeklődés ott fenn sem szűnik meg - bár az igaz, hogy nehezen lehet
elképzelni a vitatkozást és az ellentétes vélemények összecsapását ott, ahol
mindenki számára színről színre tanulmányozhatók a történelem eseményei.
Ugyanis a könyvtárak eléghetnek, és a tükrök összetörhetnek, de a
történelem, a történelem - az nem ég el, az nem törik össze! és Ujfalvy
szemei még mindig, mintha zsinóron, a mennyezeten függtek. A zsinórt
Kőrösi metszette el, mert felnevetett. Ujfalvy nem minden megbotránkozás
nélkül, mondhatni szigorúan nézett rá. Nem tudja, mi ebben a mulatságos.
Miben? és Kőrösi zavartan próbálta köhögésbe fordítani vidámságát. Abban,
hogy Ujfalvy a magasba emelte szemét. Nem, Kőrösi nem azon nevetett,
hanem egy történelmi esemény balul sikerült interpretációján. Aminek oka
nem utolsósorban Herepei Ádám, szeretve tisztelt professzoruk volt.
Szerencsés, aki Herepeit látta, és szerencsés Kőrösi is, hogy ismerhette!
dörgött Ujfalvy, mint aki szószéken áll. Kőrösi békítőleg mosolygott. Herepei
Ádám tudta, hogyan kell hatást kiváltani, tisztában volt adottságaival!
Impozáns külsejű, borotvált arcú, szép ember! Magas, erőteljes, idomzatos,
nemes tartású termet! Domború, széles homlok! Jelentékeny arc! Átható tüzű,
barna szempár! Csodálatos, hathatós, velőtrázó, szívetindító érchang! Mind
az egyházban, mind a tanteremben egyaránt meglepő ünnepélyes alak.
Szószéket betöltő, eszet figyelni, szívet érezni kényszerítő, kitörölhetetlen
emléket hagyó szónok. Mert a Herepei Ádámon keresztül áramló történelem,
Ujfalvy feltartotta az egyik kezét és széttárta ujjait, mintegy az áramló,
zuhatagos képzeletbeli vizet szűrte így Herepei professzort allegorizálva, a
rajta keresztül áramló történelem megfogható volt; míg ha Kőrösi csak
Herepei könyvét tarthatná a kezében, akkor meg lenne fosztva mindattól,
amit Herepei személye és megjelenése a történelemhez hozzátett, színesítve
és gazdagítva azt. A pátosz bearanyozta előadásait. Mert az ő históriája
valóságos pragmatikai lélekkel bírt. Használható és elképzelhető volt,
jelenvaló és izgalmas. Mert, folytatta Ujfalvy, és meglengette kezét, amit
Herepei annyiszor tett, ha a templomban a protestáns hívek vagy a
tanteremben a nebulók figyelmét valamire fel akarta hívni, mert nincsen még
egy visszhangosabb előadóterem, mint a história. Ott abban a századok a
tanítók, a leckék pedig képek. Képek, melyekben a bűn és az erény a maga
természetes színében van lefestve. Az igazság barátja, a nagy Mably azt
mondja, hogy a históriának az erkölcs és a politika iskolájának kellene lenni.
Igen ám, de milyen históriának? Ha csak úgy veszi Ujfalvy a históriát, mint a
dátumoknak a kronológia szerint való egybehalmozását, így ez csak az új
iránti gyermeki kíváncsiság kielégítése, vagy csak pedantságra vezető
munkásság, ami a fejet következtetések és tanulságok nélkül való
műveltséggel tölti meg. Tanultság - tanulság nélkül, vagyis: nem is tanultság,
mert, sajna, használhatatlan. És mit tegyünk ezzel az ősmagyar
történelemmel, és azon keresztül az egész magyar fátummal? Mit tegyünk,
hogyan használjuk ezt a lehetetlen sorsot, komolyan mondja Ujfalvy, ezt a
bölcsőtlen állapotot, hát a pokolba is, mint akinek nem volt gyerekszobája!…
Hát mi ez a nép?! Talált gyerek, Kukafy? Ujfalvy már régen állt, és az
asztalra támaszkodott mindkét súlyos öklével. Az adatok, az örök puzzle, a
rakosgatás, a mindenkori nyomozás kényszere! Az idő, amit nem lehet
utolérni, mert egyre messzebb kerülünk onnan, ahová visszatérni igyekszünk!
Hogyan lehet ebből hasznot, igen, hasznot hajtani? Felnőni, megkomolyodni,
férfivá érni, szakáll…
Ujfalvy kifakadása köhögésbe fulladt, mint akinek szőrszál kaparja a torkát,
és le kellett ülnie. Köhögés közben vérbe borult szemmel Kőrösit nézte az
ökle mögül, de az mintha álmodott volna, feje alatt összekulcsolt kézzel
feküdt, és a plafont nézte mosolyogva, mint aki még mindig a balul sikerült
interpretáción mulat.
Ujfalvy Sándor
(Bécs)
Az emléklap
Hegedüs szerint Körösi céloz valamire. Lehet, hogy tud tájleírást “adni”,
ahogy ezt irodalmi körökben mondani szokták, de Hegedüs szerint ezen adás
inkább vétel, és ebbéli minőségében inkább célzás. Ezt a tájleírást
megismételné még egyszer? Nos, jó, Körösi ismétel. A régi, vidám Erdély
azon kedves táján, amelyet a Maros folyó hullámai öntöznek, valamikor
réges-régen hatalmas erdő nyújtózkodott - majdnem egészen elborította a
gyönyörű dombokat és völgyeket Kolozsvár és Nagyszeben bájos kis városa
között. Ennek a végtelen erdőnek a maradványai még ma is láthatók Dél-
Erdély nemesi kastélyai és Brassó körül. Itt kísértett valaha a legendás hétfejű
sárkány; itt vívták a legvéresebb csatákat a török elleni harcokban Hunyadi
János idején; itt tanyáztak a régi időkben azok a bátor szegénylegények,
akiknek vitézi tetteit annyi népdal örökítette meg. Népdalok lovagi erkölcsű
férfiakról. Népdalok, és persze levelek. Levelek, innen-onnan. Levelek,
melyek nem itthon íródtak. A levelek talán ugyanúgy jellemzőek az
emberekre, ahogy a népdal, amit énekelnek, vagy a város, amelyben élnek, a
folyó, amin átkelnek, ha hazafelé tartanak, a háború, amiben meghalnak.
Körösi célzott valamire, és Hegedüs tudta, hogy mire. Amikor Körösi
visszatért Göttingenből, ahová az Anna angol királynő által alapított
ösztöndíj jóvoltából az elsők között utazhatott több mint két évre, azzal “lepte
meg” Hegedüst, hogy még mindig azt a regényes tervet forgatta az agyában.
És azóta is! Erre célzott hát, regényes tervére. Kis tájleírás megtévesztésül,
aztán jön a levéllel. “Levelek”! Körösi postás? Nem, Körösi - címzett. Hát
ez…! Ez hát! Hogy egy levél akkora hatással legyen az életére, mintha
egyenesen neki címezték volna, mintha Turkolly Sámuel neki írta volna az
orosz pusztákról. Sándor egyenesen úgy érzi, hogy a térben és időben nagy
utat megtett levél hozzá szól. Ez mindig irritálta Hegedüst. Körösi az elébe
tolt pohárban a bor gyöngyeit figyelte, ahogy fogócskáztak a pohár falán, és
azt mondta, érti Hegedüst, mégis, azt, hogy neki szól a levél, az iskolában
mindvégig érezte, és utána is. Azt érzi ma is, mintha nem teltek volna el
hosszú évek azóta, lepergő gyöngynapok. Miért nem gyógyul ki romantikus
képzelődéseiből? Körösi megmondja, megmondja Körösi, hogy miért nem
gyógyul ki? Mert ez gyógyíthatatlan szerelem. Ő itt van! estenként tünetek
változnak előtte… Ne mondja, szól közbe Hegedüs, és Körösi buzgón
bólogat, pedig így van. Kél, szünik a szélvész, a záport űzi verőfény, Kúma
lefoly, s napokat viszen el folytában, örökre. Elvesztett napokat, hullt
gyöngyeit a nagy időnek, kik, föld kincseivel váltsa bár Körösi, meg nem
adatnak ifjúságának, kisded pályáján ez egynek. S még ő veszteg ül. - De
nem így! legyen ez ma utószor: tettek után tör, és munkát ha nem adhat ez a
föld, a pokol álljon elő, avval lesz harcza karjának; hogy mikor a nyugalom
napját közelíteni látja, lelke üres ne legyen nagy tettek gondolatától. Levél
buzdíthat nagy tettekre, versírásra például, mítoszteremtésre, eposzköltésre,
tudományos gyűjteményre - de utazásra is. Ezt nem lehet tagadni, szól közbe
Hegedüs. Emlékszik ő is, hogy Körösi már akkor cselekedni kezdett, amikor
elolvasta azt a bizonyos levelet a nagyenyedi kollégium ifjú gimnazistájaként,
még mielőtt tógátus, vagyis nagydiák lett volna. Emlékszik, hogy lemásolta
Turkolly levelét mint gyermek, nagy kerek betűkkel, és Hegedüs látta (mint
publicus praeceptor, vagyis köztanító a nagyenyedi kollégiumban), hogy a kis
Körösi azt érezte: már nem elég azt képzelni, hogy neki írták a levelet - már
szinte ő írja a levelet azon az oroszországi áprilisi napon, ő Turkolly Sámuel
ezernyolcszázhuszonöt április másodikán Asztrahányban. Képzelete
háromnegyed évszázadot repült vissza, nagy tereken vágott keresztül keletre,
és bizony ilyenformán elfogadta, kritika nélkül magáévá tette azt az
elképzelést, hogy Turkolly levele hiteles. Másolás közben elábrándozott, és
így félreírt egy-egy szót, kicsöppentette a tintát, itt-ott meggyűrte a papírt.
Hegedüs, mint a gyermek Körösi tanára, a másolatot megőrizte, máig
megvan. Akkor tehát itt van Hegedüsnél a Körösi-másolat? Itt bizony, úgy
van itt, ahogy Körösi útlevele most ott lapul Körösi viaszosvászon
tarisznyájában, a váltás fehérnemű mellett. Hegedüs megmutatná Körösinek?
Hegedüs felállt, és egy hatalmas virágos ládában kezdett el kutatni. Iratok
röpködtek szerteszét, mint mezei pillangók a lusta nyárban, és végül Hegedüs
diadalmasan kiegyenesedett. Kezén egy hatalmas borjúbőr boríték billegette
szárnyait. Óvatosan letette maga elé az asztalra. Ebben tartja azt, mondta
halkan, miközben bontogatta a selyemzsinórral átkötözött, selymekbe burkolt
borítékot, amit másik irodalomnak szoktak nevezni. Mit jelent az, hogy másik
irodalom? Csak nem a Csittvári Krónika van abban a borítékban? Körösi
elhűlt. De bizony, mondta Hegedüs, azok a művek, amelyek nem
szerepelhetnek az iskolai tananyagban, illetve amelyeknek létalapja és az
olvasottsághoz való joga, valamint valódisága nem kétséges, ha nem is oly
módon megkérdőjelezhetetlenek, mint ahogy azt a tudományosság
megköveteli. Körösi ingerülten megvakarta a barkóját, és mély hangján
emlékeztette Hegedüst a legfőbb törvényre, mely szerint a Csittvári Krónika
nem lehet tanárembernél, azt mindig a diákok őrzik, valamint ők is
sokszorosítják. Nem is lesz! Hegedüs most átadja az egészet Körösinek,
borjúbőrben, hogy vigye el az őshazába, és mutassa meg az ottani magyar
atyafiaknak. Egyelőre azonban még nem nyújtotta át Körösinek, hanem
széthajtogatta a gyűrött papírlapokat, és Körösi levelét kereste közöttük.
Megtalálta, és sokáig forgatta, nézegette. Mosolygott a gyerekkéz
ákombákom betűin. Körösi távolról nézte a papírt, és elgyengült egy
pillanatra. Amit Hegedüs most a kezében tart - az értékes? Hegedüs
szakszerűen válaszolt, mint afféle történész. Turkolly Sámuel levele a
legrégebbi legújabb kori híradás a magyarok rokonairól, és ha maga a levél
hiteles (amiben ő személy szerint kételkedik), akkor minden másolat, ami
arról születik, felbecsülhetetlen érték. Viszont mint filológus azzal kell
kiegészítenie magát, hogy annyian másolták már le a levelet, és annyiféle
másolatról, hogy nem tudni, melyik a hiteles másolat, amely a hiteles
másolatról készült. Miért éppen Körösi másolata lenne hiteles? Például nem
tudni, hogy vajon a Losonczi István-féle Hármas Kis Tükör, amelyből az
alsóbb osztályok tanultak, miféle forrásból vette a maga változatát. Nem is
abban volt, szólt közbe Körösi, de Hegedüs elengedte a megjegyzést a füle
mellett. Azonkívül pedig annyian kiadták már a levelet, hogy annak se szeri,
se száma. Ha Körösi emlékszik, az egész osztály lemásolta a levelet, és
korántsem biztos, hogy az övé a legpontosabb másolat. Az a híres osztály,
nevetett fel Hegedüs, az a híres osztály! Nézte a kezében a papírokat, és
mintha azokból olvasná, elrévedő tekintettel sorolta a neveket, mint aki az
enyedi katedrán áll, és a jelenlévőkre kíváncsi.
Bendefy László
Csetri Elek
Jancsó Elemér
Munkácsi Bernát
Orosz Zsigmond
Pray György
Sándor István
Szombati János
Thaly Kálmán
Torkos József
na és persze Szilágyi Ferenc… Mindenki lemásolta, ki így, ki úgy, de -
mindenki lemásolta. Csodálatos levél, az biztos, és nem csoda, ha rögtön
fogadalmat is kötöttek hárman, hogy elindulnak megkeresni a magyarok
őshazáját. Három a fogadalomtevő őshazakutató. Csak Hegedüs nem
emlékszik pontosan, hogy ki volt az a három. Egy biztos, mégpedig az, hogy
Körösi benne volt a háromban. Körösi nem emlékszik ilyen fogadalomtételre.
Hegedüs megütközve nézett rá. Hirtelen nem tudta felfogni, hogy mi történik
Körösivel. Hogyhogy nem emlékszik? Hiszen akkor egy teljesen elterjedt
történet szólt arról, hogy három diák, Körösi bizonyosan, és még talán
Borgátai Szabó József meg Baritz János szent esküvéssel fogadták, hogy
elindulnak, és megkeresik a magyarok bölcsőjét. És ez éppen akkor esett,
amikor lemásolták a Turkolly-féle levelet. Ahogy mesélik, épp Körösi
másolatának hatására, amely másolat oly érzékletesre sikeredett, hogy a
másik kettő tátott szájjal hallgatta. Valóban, kérdezte Körösi, és
elbizonytalanodott, valóban? Igen, bizonygatta Hegedüs, és ő arról is hallott,
méghozzá szavahihető szemtanúktól, hogy mely részletek kötötték le
leginkább a hallgatóság figyelmét. Mely részletek, és Körösi, Hegedüs látta,
már csak árnyéka volt saját emlékének. Mely részletek, mely részletek, nos,
hadd tanulmányozza egy kicsit a levelet Hegedüs, és belemélyedt az
olvasásba. Igen, szólt pár perc múlva, igen, határozottan emlékszik, hogy
például Turkolly hajótörése egy olyan részlet, amely mindenkit megindított,
kivétel nélkül. Ha Körösi megengedi Hegedüsnek, akkor felidézi most ezt a
részletet, hátha Körösi emlékeit ezzel sikerül feleleveníteni. Körösi szerényen
bólogatott. Biztosan emlékszik Körösi, hogy Turkolly a Kaszpi-tengeren
hatalmas viharba került. Akkor már régóta Nagy Péter szolgálatában állott,
több társával egyetemben, akikkel együtt a bujdosók keserű kenyerét ette.
Máriássy Ádámmal, Draguly Farkassal, Charriére ezredessel, Cserey János
alezredessel… Ezerhétszáztizenháromban indult el, mert, ahogy ő írta (vagyis
finoman megfogalmazta), el únta az heverést. A cár pétervári palotájában
fogadta a menekülteket, és megparancsolta nekik, hogy sajátítsák el a muszka
nyelvet. Ismerős, mondta Körösi. Igen. Mikor a cár megtudta, hogy bár maga
Turkolly nyugatról érkezett, népe keletről származik, magához rendelte a
magyarokat. Minden oroszok cárja a teremben, ahová a magyarok beléptek,
épp fel s alá járkált. Egy papírt tartott a kezében, és annak olvasásába merült,
láthatóan nagy buzgalommal. A papír nagyon réginek látszott - nem is papír
volt, hanem már csak egy foszlány. A cár a belépők felé fordult, és
méltóságteljesen, de közvetlenül köszöntötte őket. Úgy döntött, mondta, hogy
alkalmazza a magyarokat a hadseregében, Turkollynak például 754 Hgfl-nek,
azaz magyar forintnak megfelelő fizetése lesz; azonkívül nyolc paripája és
hét szolgája. Pontos, vetette közbe Körösi. Elküldi harcolni a magyarokat a
persák ellen. Az audienciának ezzel vége. Apropó, ne olyan gyorsan, a cár
még kérdez valamit. Milyen írás milyen betűivel írták ezt, és odanyújtotta
Turkollynak a foszlányt, hogy olvasná el, ha tudja, mert az is keleti, mint ő.
Hogy Turkolly keleti lenne? és ráadásul foszlány? és már kardjánál a keze.
Nem, a cár nem úgy értette, hogy keleti, csak a népe származására nézve az,
vagy hogy is. Ugyanúgy, mint a foszlány. Ez egy hasonlat volt. Ja, azért.
Turkolly így már érti. Onnan van a népe, ez már igaz, és bajszot pödörve
kezébe vette az irományt. De rögtön vissza is adta, mert elszédült. A
vonalakon a betűk nem ültek, ahogy az az európai nemzetek írásában
megszokott, hanem csimpaszkodtak, mint cerkófmajom a banánon. Turkolly
semmit nem értett az írásból, semmit az égegyadta világon, és fölvilágosította
a cárt, hogy a magyarok írása messze más, mint amelyikkel a titokzatos
foszlányt írták. Illetve… Illetve mi? faggatta a cár Turkollyt. Az énlakai
székely rovásírás egy kicsit hasonlít a foszlány írására, de a rokonságra
Turkolly nem merne megesküdni. Ő a maga részéről nem érti se ezt, se azt. A
cár szerencsére nem neheztelt meg, csak Turkolly után szólt még egy a-
propost, hogy nem értette Turkolly kifejezését. Mit jelent az, hogy Turkolly
népe nem keletről van? Ezt bizony a magyarok így mondják, tudja isten,
hogy mi okból mondják, de - így mondják.
Másnap a magyarok elindultak a Volga felé, hogy a nagy folyó vizén
ereszkedjenek le északról délre, a Kaszpi-tengerhez. Hosszú út volt, míg a
Volgán Nyizsnyij-Novgorodtól a csapatok lehajóztak Asztrahányba, a
tengerparti városba. Már a legelső tengeri úton hatalmas viharba keveredtek.
Először záporeső, amely úgy söpört végig a fedélzeten, mint tisztítótűz a
kárhozott lelkeken. Hogy örültek! hogy ugrándoztak a deszkákon! mint
gyermekek játszótereken, olybá tűntek… Kergetőztek az árbocok között,
köteleken hintáztak, mit nekik persák. A tenger kisded játékaiba merülten
megfeledkeztek mindenről. Ki mászik föl előbb a kosárba? Gyermekjáték az
orrban és a taton. Olvasmányok emlékei; és ki-ki a maga delfinjén forog
körbe a ringlispílen. Forog a ringlispíl, S alakú tó a tenger. Ittak, mi tagadás,
mint a kefekötő, ha harc, legyen harc! A tengerészek, akik a cár
birodalmának mindenféle nációjából sereglettek össze, röhögtek egymás
nyelvén, kicsorbították a másik szavait, és játszottak hajnalig. Turkolly
emlékszik, néha hasonlított valami valamire, ember emberre, szó szóra, már
nem tudja. Átölelt egy árbocot, és csókolgatta, mint aki nőre lelt, vagy
anyára, testvérre, rokonra. Valaki kötözte, mintha az árbochoz, mintha
csínyből, mintha keleti. Te honnan vagy, te vágottszemű? Az kikandikál az
árboc mögül, és cinkosan vigyorog. Turkolly tükrözi a másik arcát, és
vidáman érdeklődni kezd, szavak után. Érted ezt? Mondd utánam! És az
mondta, mint aki már anyjától is ezt hallotta… Aztán nyugalom, részeg
tengerészek az orrban és a taton. Futózápor újra, csendesen, hajnalban. Az
első felhők, szürkéből feketébe át. A hullámok, mint kik megbánták
testvériségüket, hogy egyáltalán játékba elegyedtek az emberekkel, most
vérig sértve, színlelt egykedvűséggel csapkodták a hajó oldalát, és hallgatag
fensőbbségük halált jósolt. Turkolly részeg reggelre ébredt, még mindenki
alszik. Mindent lát, olyan helyen ül, árboc tövében, mozdíthatatlanul, mint
egy kő a víz fenekén. Kinyitja vérvörös szemét, és a nap helyett a horizonton
nem lát mást, csak vizet, ami eltakarja az eget. Majd a hajó orra lassan
felemelkedik, és Turkolly most csak a sötét eget látja. Az orr lesüllyed: víz.
Az orr felemelkedik: ég.
Le: fekete víz.
Fel: sötét ég.
Le: víz.
Fel: ég.
Fel ég
le víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
víz
ég
és víz. Turkolly hány. A ferdeszemű az előbb még mellette aludt. Most már
oda, elmosta a víz. A hajó a viharban ferde lesz, megdől, csúsznak le a részeg
katonák, a lovak és az ágyúk, majd ugyanez a másik oldalon. Turkolly csak
ül, mint egy kő. Az árboc a feje fölött hangos reccsenéssel eltörik, és
tovaszáll, mint könnyű sóhaj. Aztán tövében is elválik gyökerétől, mely a
hajó mélyében tartotta addig, és most Turkollyn a sor, hogy elszálljon, utolsó
lélegzet, nincs már senki ott. Mintha születésnapi gyertya lángja lenne, úgy
fújta el valaki a fedélzetről, karjai között a kiszakadt árbocdarabbal. Sós ízű
vízbe pottyant, és, Hegedüs felnézett a levélből, és tátott szája vízzel telt meg.
Körösi levele rendkívüli hatást ért el. A másik kettő tátott szájjal hallgatta,
meséli Hegedüs, és várták a folytatást. Megmenekült Turkolly? Ki volt a
titokzatos ferdeszemű? Valóban azért kötözte meg, hogy megmentse az
életét? Vajon magyarul beszélt Turkollyhoz? De hiszen akkor rokon! és a
magyarok bölcsőjében élt! Akkor Körösi, folytatja Hegedüs, mélyen a
szemükbe nézett, legalábbis így mesélik. Hol az egyikébe, hol a másikéba.
Turkolly megmenekült, és járt a Magyar nevű városban, ahol nagyon régen
magyarok laktak, és amellyel kapcsolatban a nagy tekintélyű német J. von
Klaproth megjegyzi, hogy semmi köze a magyarság vad hordáihoz (sicc! “die
rohen Horden der Madjaren”). Véleménye szerint a madschar ótatár szó, és
azt jelenti, hogy ‘kőépület’. Turkolly erről nem tudva régészkedésbe fogott,
és leletei között mázas kályhadarabokat és téglákat említ, téglákat, melyek
színesek, széllyesek és szépek. A magyarok királya a Kúma folyó mellett
lakott, és palotái, bár rongyos állapotban, de ma is állnak. Rongyos
állapotban, de ma is állnak, és Körösi a másik kettő felé nyújtotta kezét.
Borgátai és Baritz megbabonázva álltak, de tették, amit ő. Turkolly pedig járt
a Krímben, ahol talált hét magyar falut, és az a hét magyar falu a krími
tatárok fennhatósága alatt van, de azok magyarul beszélnek, kancalovakat
áldoznak, azok bőrét fűzfára feszítik, és Körösi bugylibicskát húzott elő a
zsebéből. A másik kettő szintén. Körösi hallgatta Hegedüst, aki a levélből
föltekintve emlékei között andalgott. Körösi belevágott a csuklójába, és a
kicsorgó vért egy pohárban fogta fel. A másik kettő mintha hipnózisban egy
mágus kezei között. Turkolly megismert népeket, melyek a tehénnek hugyát
nagy becsületben tartják, és imádkoznak a tehénhez, és a döglött húst inkább
szeretik, mint a frissen vágottat, mert azt tartják, hogy jobb az, melyet az
isten maga ölt meg, mint amit az emberek. Körösi szájához emelte a poharat,
és ivott a vérből. A másik kettő szintén. És ezzel szent fogadalmat tettek,
Körösi és a társai, kikre talán rosszul emlékszik Hegedüs, szent fogadalmat
tettek, hogy iskoláik után megkeresik a Turkolly-féle Magyar várost, de
mivel nem a színes tégla és a mázas kályha érdekli őket, hanem a mázas
magyar szó és a színes eposzok, melyeket azok ott még tudnak, ezért a hét
magyar falut inkább tekintik úticéljuknak. Valamint… Körösi alig érthető,
halkan suttog. Valamint mi? kérdezték azok ketten, Körösi szaván függve,
egyre közelebb hajolva. Valamint, és Körösi most először elnézett fölöttük és
a távoli dombokra szegezte tekintetét, valamint megleckéztetik Klaproth
történészt, aki nem átall nyelvészkedésbe fogni, és a magyarok származását
kétségbe vonni. Hegedüs ránézett Körösire, aki éppen a csuklóját forgatta, és
annak alapos vizsgálatába merült. Ez tehát Körösi fogadalmának és az általa
lemásolt levélnek a története.
Hegedüs Sámuel
(Nagyenyed)
A levél
William Moorcroft
(Ladak)
A vésett kő
Szangye Puncog
(Pukhtal)
A jelentés
Kennedy százados Mr. Csomát figyelte, aki esetlenül ácsorgott dr. Gerard
mellett - a kék posztóból készült ruha, amit Kennedy kérésére öltött, úgy állt
rajta, mint jakon a gatya. Rövid idő alatt sikerült magától elijesztenie
mindenkit, aki egyáltalán hajlandó volt odamenni hozzá, hogy
bemutatkozzék. Eleinte persze sokan vállalkoztak erre, hiszen Mr. Csoma,
ahogy az egyik hölgy fogalmazott, “olyan egzotikum”. A hölgyeken és
urakon látszott, hogy Mr. Csoma társalgási modora (ha annak lehetett
nevezni, mert Kennedy százados nem nevezte volna modornak - arról a
helyről, amit megfigyelési pontnak választott, nem látszott annak) egy idő
múlva jobban riasztotta őket, mint amennyire a külseje felcsigázta
érdeklődésüket. Most már a doktor is, aki pedig Mr. Csomát láthatóan
pártfogásába vette, gyámoltalanul állt egyik lábáról a másikra, miközben
néha Mr. Csomára sandított, néha meg Kennedyre nézett, hogy kétségbeesett
pillantásokkal jelezze a tarthatatlan helyzetet. Kennedy megcsóválta a fejét.
Magához vette whiskyjét, és megkerülve néhány kisebb asztalt, amit a
szabadban állítottak fel a vendégeknek, Mr. Csoma és Gerard doktor felé
indult.
Alfred Jingle, a híres mesélő és társasági ember épp egy régi indiai
krikettmérkőzését mesélte Mr. Csomának, aki viszont láthatóan nehezen
viselte az emlékezetes mérkőzés kissé darabos felelevenítését. Kennedy
századosnak legalábbis úgy tetszett, hogy a magyarból minden hiányzik, ami
egy átlagosnak mondható társasági beszélgetés életben tartásához szükséges.
Figyelem például, odaadó rajongás, mosolygó arc és a tenyér időnkénti
összeverése. Alfred Jingle-t mindez nem zavarta, arca legalábbis nem árult el
elégedetlenséget azzal kapcsolatban, hogy Mr. Csoma türelmetlenül forgatta
a fejét. Pedig Mr. Csoma valószínűleg az első adandó alkalomra várt, amikor
elléphet Alfred Jingle-től, amikor elmenekülhet, elhúzódhat távoli fák
árnyékába gyűrött tibeti nyelvtanával. Sokat krikettezett életében Alfred
Jingle? Dr. Gerard igen kényelmetlenül érezte magát, ezt Kennedy látta, és
tudta, hogy dr. Gerard azért teszi fel a kérdéseit, hogy mentse, ami menthető.
Kitől kéne kit mentenie? Mintha azon igyekezne, hogy Mr. Csoma
faragatlanságait leplezze, talán hogy Alfred Jingle meg ne bántódjon. A
látszat azonban arról tanúskodott, hogy éppen nem Alfred Jingle-t kell óvni,
hiszen ő csak beszélt és beszélt és beszélt, vidáman, fittyet se hányva arra,
hogy figyelik-e. Hanem Mr. Csoma annál rosszabbul érezte magát. Dr.
Gerard a szeme sarkából figyelte Mr. Csomát, és újra megpróbálta Alfred
Jingle monológját legalább egy kérdés erejéig megszakítani. Sokat
krikettezett életében Alfred Jingle? Sokat? Rengeteget!… Ezerszer és
ezerszer… Nem Angliában… hanem Nyugat-Indiában… izgalmas
mérkőzések… az volt az igazi… Alfred Jingle mondhatja. Dr. Gerard,
Kennedy százados szinte már mulatott igyekezetén, hogy a két ember között
valahogy eljátssza a tolmács szereplét, dr. Gerard Mr. Csomához fordult, és
izzadva megkérdezte tőle, hogy ugye egyetért vele abban, hogy nem lehetett
könnyű dolog krikettezni az ottani meleg éghajlat alatt. Alfred Jingle
vidáman válaszolt, olyan vidáman, mint amilyen vidáman a kezében tartott
pohár falán a pezsgő buborékjai száguldottak, megannyi krikettlabdaként. De
nem ám… Kutyanehéz meccsek… pokoli küzdelmek… tüzes kemence…
Alfred Jingle játszott egyszer egy mérkőzést… egy kapura… a barátjával…
Blazo ezredessel… Sir Thomas Blazóval… hogy ki csinál több “run”-t…
dobtak a kezdésre… Alfred Jingle nyert… reggel hétkor kezdték a játékot…
hat bennszülöttel a pályán… szörnyű hőség… bennszülöttek mind
elájultak… elvitték őket… újabb hatot rendeltek… azok is kidőltek… Blazo
ezredes a dobó… két bennszülött játszott vele… de hiába, nem tudta kiütni
Alfred Jingle-t… ő is elájult… elvitték az ezredest… mégsem akarták
föladni… hűséges embere… Quanko Samba… egyedül maradt a pályán…
küzdött Alfred Jingle ellen… a nap perzselően sütött… az ütő majdnem
meggyulladt… a labda barnára sült… Alfred Jingle ötszázhetven “run”-t
számolt… maga is kimerült kissé… Quanko összeszedte maradék erejét… s
végre kiütötte Alfred Jingle-t… Alfred Jingle fogta magát, megfürdött és
elment ebédelni. Kennedy százados és dr. Gerard magukról megfeledkezve
hallgatták a krikett-történetet; mindegyiküket ugyanaz a kérdés
foglalkoztatta, és fel is tették volna, ha feleszmélnek ámultukból. És mi
történt… mi történt azzal a… azzal a hogyishívják úrral? Blazo ezredessel?
Nem… a másikkal. Quanko Sambával? Szegény Quanko… nem élte túl…
Alfred Jingle-t akarta kiütni… kiütötte saját magát… belehalt, belehalt. S
azzal Alfred Jingle a pezsgőspohárba temette az ábrázatát - de hogy a
megrendülését akarta-e elrejteni vagy a pohár tartalmát benyakalni, ezt
Kennedy százados nem tudta pontosan megállapítani.
Kennedy százados Mr. Csoma mellett állt. Hirtelen ugyanaz az érzés kerítette
hatalmába, ami azon az első napon tört rá; azon a napon, amikor Mr. Csoma
megérkezett a katonai állomásra, koszosan, büdösen, szőrösen, azokban a
hatalmas báránybőr csizmákban. A tibeti kaftán, amit viselt, olyan vastag
volt, hogy ujjai (melyekből nem látszott ki a keze) negyvenöt fokban álltak el
a törzsétől. Kennedy százados semmit sem tudott az idegenről, aki akkor
érkezett, és csak annyiból ítélt, amennyit altisztje mondott neki pár szóban: itt
van egy ember, a bennszülöttek ruháját viseli, akcentussal beszéli az angolt,
és Moorcrofttól hozott ajánlólevelet. Kennedy utasította az altisztet, hogy
engedje be az idegent. Pár pillanat állt tehát rendelkezésre, hogy Kennedy
kiválassza az arcot, a modort, a viszonyt. Gyorsan kellett döntenie, mert nem
akart határozatlannak látszani az idegen előtt; tétovázónak, olyannak, aki
véletlenszerű benyomásaira és intuíciójára támaszkodik. Egy idegenhez való
viszony kialakítása mindig fontos kérdés, főleg itt, ahol a titkos játszmák
miatt nem egyértelmű, hogy egyáltalán ki az idegen; ahol mindenkiről
bebizonyosodhat, hogy idegen, és az ellenkezője is. Egy bennszülött például
az angoloknak idegen, de az angolok magukat is idegennek érzik, ha a
bennszülöttekre néznek. Azonban egy semleges indiai alattvaló egy angol
számára maga a familiaritás, ha összeveti például egy orosz kémmel. De az
orosz kém sajnos túlontúl hasonul a bennszülöttekhez, ennélfogva óvatosnak
kell lenni az említett familiáris érzésekkel, amit a külső oly könnyen előidéz.
Kinyílt az ajtó, és Kennedy gondolatai, mint valami hegyi patak a medrébe,
egyetlen, jóformán még számára is nevetséges mondatba szorultak. “Nem a
ruha teszi az embert”, mondogatta, de túl sokszor ahhoz, hogy az egyszerű
bölcsesség megnyugtató formát vehessen az arcán egy mosoly erejéig. Az az
idő, amíg az idegen az asztalához ért, nem volt elég arra, hogy megképződjön
egy hasonlat, ami, azáltal, hogy összeköti az angolok számára oly nevetséges,
mert babonás és mechanikus tibeti imagyakorlatot (egy mondat végtelen és
monoton ismétlését) a saját ismétlődő mondatával, rögtön lehetővé is tenné,
hogy a nem kevésbé elkoptatott közmondás, amit ismétel, és vele együtt
önmaga is mint képzet, komikumba csapjon át. De ahogy egy tibeti imája
nem válhat nevetségessé önmaga előtt, úgy Kennedynek sem volt arra
érkezése, hogy mosolyt varázsoljon az arcára, ami mosolyt az idegen felé
baráti gesztusként, maga felé pedig enyhe öniróniaként könyvelhetne el.
Ennélfogva (mondatánál fogva) nem tulajdonított jelentőséget az idegen
ruházatának, vagy ha igen, csak annyiban, amennyiben egy átfogó
pillantással megítélte, hogy tökéletes a bennszülöttek öltözékének
rekonstrukciója az idegen részéről, nincs egy folt, ami ne lenne a helyén
(pedig rengeteg folt volt, folt hátán folt, sőt, bűz és szutyok, igen, ez a
megfelelő szó, szutyok), tehát: a gyanú számára tér nyílt. Az idegen téliesen
öltözött, hiszen novemberben jártak, jól benne a télben, ami bár Szabáthuban
kíméletesebb, mint Zanglában (ahonnan elmondása szerint érkezett), de azért
itt is már vagy két hónapja tart. Prémes süvegét, aminek fülvédőjét lehajtva
viselte, a kezében tartotta. Durva daróckaftán szolgált felöltőként, és csizmája
viccesen hatalmas volt, mert itteni szokás szerint kitömte birkagyapjúval.
Mint valami kórosan duzzadt lábú paraszt, úgy állt ott, szagaurája sugarában
Kennedyvel. A viszony tehát legyen kimérten udvarias, hűvösen tárgyilagos.
Kennedy üdvözölte az idegent, és megkérdezte a mechanikus mondatot, ami
nem annyira egy kérdés megválaszolását vagy egy kérés tárgyának
teljesítését volt hivatott elősegíteni, hanem inkább kiindulópontként szolgált
az idegen reakcióinak tüzetes felméréséhez. Hogy miben segíthet. Az idegen
elmondta, amit el szokott mondani, Kennedy pedig megértette, amit meg
szoktak érteni. Székely-magyar - ez nem sokat mondott Kennedynek, terra
incognita volt a szó számára, bár elméje katonai térképén Mr. Csoma
útmutatásai alapján nagyjából elhelyezte az országot, ahonnan az előtte álló
ember előkerült. Kissé türelmetlenül hallgatta végig az ismeretlen
tudományos munkálatairól szóló beszámolót, és nem keltették fel
különösképpen érdeklődését annak jövőbeli tervei sem, hiszen nem szeretett
olyasmire figyelni, amiről tudta, hogy többé-kevésbé eldöntött ügy, minek
tehát fecsérelni rá az időt. Moorcroftot hallomásból ismerte, és az
ajánlólevelet elolvasta, de tudta, hogy az akár hamisítvány is lehet, és a levél
hitelességének bizonyítására a közeljövőben nem lesz alkalma az idegennek.
A babonás mondat még mindig ott pörgött a tiszt fejében, és Kennedynek
olybá tűnt, hogy Mr. Csoma megborzong a mondat keltette légáram hűvös
érintésétől - látszott rajta, hogy nem tudja, mi az, amit nem tud leküzdeni;
Mr. Csoma nem tudja, de érzi (vagy ha nem érzi, akkor érezni fogja, mint
most őt Kennedy százados), hogy lassan, de biztosan a mondatból, ami ima,
aztán pedig szél, patak és mozgás, a mondatból egy mocsár állott levegője
lesz és ingovány, és ő belesüpped ennek a mondatnak az ingoványába, és
nem kap majd levegőt, mert ebből az ingoványból rossz gőzök szállnak fel.
Kennedy azzal bocsátotta el Mr. Csomát, hogy rábízza a szabáthui
garnizon orvosának, dr. Gerardnak a gondjaira. Mr. Csoma távoztával pedig
behívta írnokát, és egy levelet diktált neki. Egy európai utazóról szólt a levél,
aki Alexander Csoma de Körösnek mondja magát, és magyar alattvaló.
Megérkezett a szabáthui állomásra, és a levélben, amit átadott, Mr. Moorcroft
Kennedy különös figyelmébe ajánlotta őt. Kennedy utasította az írnokot,
hogy mellékelje Moorcroft levelét, és ezt egy mondattal erősítse is meg
magában a levélben. Mr. Csoma de Körös egyelőre a szabáthui katonai
parancsnokságon marad, és ezt ő maga is így tervezte, mert egy láma
érkezését várja - bár ha Mr. Csoma történetesen nem így tervezte volna,
akkor is ez a változat lép életbe. Kennedy utasítást kért a nevezett úriemberre
vonatkozólag. Aztán, mikor az írnok már éppen lepecsételte volna a
borítékot, intett neki, hogy egy másik változat lép életbe: inkább úgy írja,
hogy Kennedy utasítást kér ezen úriember utazgatását illetően. A régi
mondat még mindig pörgött, és Kennedyt idegesítette valami, amit nem
tudott megfogalmazni. Ezért próbálta magát kifejezni a levélben, de folyvást
érezte, hogy ez az idegen megérkezése óta benne létező kényszer az
önkifejezésre úgy-ahogy sikerül csak, sőt, egyáltalán nem akar sikerülni.
Amikor az írnok letette elé az asztalra a letisztázott jelentést, sokáig olvasta,
aztán megint beszólította az írnokot. Nem akart, belül legalábbis nem akart
letisztázódni az ügy. Visszatérnek az eredeti változathoz. Az írnok húzza ki
azt, hogy “utazgatás”, és azt írja, hogy Kennedy “utasítást kér a nevezett
úriemberre vonatkozólag”. Az írnok gépiesen teljesítette a feladatot.
Még egyszer találkozott Mr. Csomával aznap. Kennedy épp kilovagolni
készült, és akkor látta meg Mr. Csomát, aki az udvaron vágott keresztül, és
szemmel láthatóan azon igyekezett, hogy nagy ívben elkerüljön minden
embert, aki véletlenül a közelébe ér. Kennedyt bosszantotta ez a gyávaság,
vagy nem is tudta, hogy minek nevezze, elesettség, zavar, mit tudja ő. És bár
sehogyan sem tudta azt a gyanúját, hogy nagy valószínűséggel egy kémmel
van dolga, összeilleszteni a Mr. Csoma által tanúsított viselkedéssel, azért
nem szűnt meg figyelni Mr. Csomát; sőt, tudomása szerint a kémek a
legkülönfélébb trükköket vetik be figyelemelterelés céljából. Ezért tehát a
szlalomozó Mr. Csoma felé vette az irányt, és megnógatta egy kicsit bágyadt
lovát. Szándéka szerint sok időt szeretett volna együtt tölteni Mr. Csomával.
Most például nem lenne-e kedve kilovagolni. Mr. Csoma nem számított
támadásra a háta mögül, össze is rezzent Kennedy invitálására. Kennedy lova
magasabb és teltebb volt, mint az északon honos jarkendi fajtájú lovak,
melyek apró termetűek, gubancos szőrűek, viszont nagyon erősek és
szívósak, jól bírják a hegyeket és a teleket, nem utolsósorban azért, mert
mindenevők, és a tüzet, amit testükben égetnek, sokszor hús táplálja: kedvenc
ételük például a fagyasztott antilop. Ezek a durva gyökérdarabhoz hasonló kis
lovak Mr. Csomát a székely mokány lovakra emlékeztetik. Ennek Kennedy
százados nagyon örül. Abban azonban bizonytalan, hogy ezt a választ Mr.
Csoma részéről a kilovaglásra szóló meghívás elfogadásaként konstatálja,
avagy: nem. A szívélyesnek szánt meghívásba Kennedy egy kissé erősebb
hangsúlyt tett, ami jelenthetett gúnyt vagy az idegen felszólítását arra, hogy
próbáljon meg alkalmazkodni a helyőrség életéhez. Mr. Csoma most talán azt
érzi, hogy szőrös és gubancos gyökérré válik, olyanná, amilyenből a
zanszkári járásban a hidakat fonják. Mr. Csoma nem szokott szórakozásból
lovagolni. Leginkább utazgatásai során használja a lovat, akkor is csak ha
megengedheti magának, egyik faluból a másikba. Legtöbbször azonban
gyalog jár. A százados fülét megütötte az “utazgatás”, amit, úgy vélte hallani,
Mr. Csoma erősebben megnyomott. Megbánta, hogy kivette a levélből a szót,
de most már mindegy. Megveregette a lova nyakát. Mégis, mondja csak Mr.
Csoma, hogyan tervezi eltölteni a napokat. Mr. Csoma a jegyzeteit szeretné
rendezgetni. Milyen jegyzeteket akar rendezgetni, ha nem bántja meg
Kennedy? De ne is válaszoljon, ne most mesélje el Mr. Csoma! Lesz rá
alkalom. Megérkezett a levél Ambálából. Ilyen gyorsan? A futárszolgálat…
Ezzel Kennedy előhalászott egy papírt a zsebéből, és felolvasta. Kennedy
százados legyen kedves visszatartani az európai utazót Szabáthuban
mindaddig, míg a főkormányzó ügyvivője nem ad utasítást az ügyében. Ez
mit jelent, kérdezte Mr. Csoma. Kennedy százados hűvös szellőt érzett, és
összébbhúzta a kabátját. Látta, hogy Mr. Csomán is borzongás fut végig.
Fázik, kérdezte Kennedy. Mr. Csoma egészséges, de van, hogy kirázza a
hideg. Tapasztalata szerint e borzongás érdekes módon nem a zord időjárás
miatt vesz rajta erőt. Mint eddig még sohasem, most sem megfogalmazható,
miért borzong, de mint eddig mindig, most is mondatok és szavak
borzongatják. Kennedy válaszol az előbbi kérdésre, éspedig mindez azt
jelenti, hogy Mr. Csoma Kennedy százados vendégszeretetét élvezi addig,
míg Lord Amherst főkormányzó utasítása meg nem érkezik Kalkuttából.
Kennedy udvariasan próbálta megválogatni a szavait, de annak ellenére, hogy
messziről elkerülte azt a szót, “tartóztatni”, amit az ambálai helyettes politikai
ügyvivő használt, és amelyen érezte, hogy az ügyvivő fogalmazási
nehézségeit egy többé-kevésbé homályos jelentésű, legalábbis
többféleképpen értelmezhető szóval hidalta át, és annak ellenére, hogy
Csoma nem tudott jól angolul - szóval mindezek ellenére az idegen
megérezte a bizalmatlanságot, ami már talán úgysem lehetett volna erősebb
benne, ha ugyanazzal a szóval tolmácsolják felé az angol hatalom akaratát,
amely szóval a delhi megbízott élt, és amely szó homályossága ellenére (vagy
épp amiatt) határozott, jelen esetben politikai jelentéssel bírt egy, az angolt
anyanyelvi szinten beszélő számára. Kennedy tudta, hogy a szó, “tartóztatni”,
jelen esetben a “letartóztatás” jelentése felé hajol. Legalábbis a szabad
mozgás korlátozását foglalja magában, amit persze nem sért a kilovaglás.
Mindenkinek jót tesz, ha a látszat kellemes. Főleg, ha a látszat őrzésében
mindenki részt vesz. Látta azonban, hogy ebben az őrzésben a legjobban
érintett akar majd a legkevésbé részt venni. Mennyi idő, amíg a válasz
megérkezik, tudakolta Mr. Csoma lehangoltan. Úgy két hónap. Az út és a
bürokrácia. Mindig az utóbbi a bonyolultabb. Kennedy elporzott, de még
visszaszólt, nyergében félig megfordulva. Arra kéri Mr. Csomát, hogy
vegyen fel európai ruhát. Tudja, a társaság. És Kennedy várja másnap este.
Lesz egy kis összejövetel, be szeretné mutatni néhány barátjának.
Nem ismeri ezt az embert, annyira máshonnan jön, annyira mást akar. Érezte,
hogy Mr. Csoma követi a tekintetével, amíg eltűnik a deodárok között,
amelyek az utat szegélyezték. Az út és a bürokrácia… Persze, az utóbbi a
bonyolultabb, de azzá teszi az előbbit is, mert a kettő mindig együtt jár. Aztán
Kennedy elhagyta a problémát. Akkor még nem tudta Mr. Csomáról, amit
aznap éjszaka tudott meg róla annak jelentéséből. Mr. Csoma összehasonlító
nyelvész, és a jelentésben, amit Kennedynek önmagáról és terveiről írt,
hosszú és unalmas fejtegetésekbe bocsátkozott. Például azzal kapcsolatban,
hogy Mr. Csoma, bár nem sok sikerrel, de a tibeti nyelv tanulása alatt
folyamatosan alkalmazott egy bizonyos szempontot, amelyről nem beszélt
még senkinek. Érdekes, mondta magában Kennedy, és fölkönyökölt az
ágyán. Ez a szempont az összehasonlító nyelvtudomány szempontja.
Kennedy ettől megriadt, és kissé visszahanyatlott. A magyar nyelv rokoni
köre, ez érdekli Mr. Csomát, de Kennedynek tudnia kell, hogy ebben a
kérdésben nem lehet elég óvatosnak lenni. Kennedy óvatosan félig felült.
Tehát miközben angol nyelvre fordította a tibeti szavakat, Mr. Csoma az
összehasonlító nyelvtudomány titkos szempontját tartotta szem előtt mintegy
“különbejáratú” szempontként. A magyar nyelvet hasonlította össze a
tibetivel. Kennedy százados ferde és igen kényelmetlen helyzetben lévő
testében a gondolatok föl és alá rohangáltak, le a lábujjáig, vissza a fejébe. Mi
ez? Valami politikai szövevény? Ezúttal magyar részről? Mr. Csoma kinek a
malmára hajtja a vizet? A gondolatok rohangáltak, és nem találtak kiutat. Mr.
Csoma, ha lehetne suttogni írásban, hát most suttogna. A tudománnyal nem
lehet játszani - de hát mégiscsak kell. Itt van pl. ez a két szó: barlang és
labrang. Na? kérdezi sokat sejtetően hunyorogva Mr. Csoma Kennedy
századost. Nos, igen, van itt valami, Kennedy gondolatban kényszeredetten
visszahunyorgott - de mégis, mi lenne az? A labrang tibeti szó, azt jelenti:
‘szerzetesi lakhely’. A barlang magyar szó, jelentése: ‘barlang’, és most már
Mr. Csoma hátra is dől, ha lehet, tessék, a példa. Példa - de mire? kérdezte
olvasás közben Kennedy százados. Mr. Csoma sokatmondóan hallgatott. Még
nem beszélhet róla, mert mint említette, nincs elég bizonyítéka. De előzetesen
annyit közölhet, hogy őt magát a tibeti és a magyar nyelv közti esetleges
párhuzamok vagy netán a szorosabb kapcsolatra utaló nyomok érdeklik.
Rokonság? Vérségi kapocs? Közös származás? A nyelv a vér metaforája
jelen esetben. Ha a rokoni szálak már olyan halványak, mint ökörnyál az
októberi napsütésben, akkor a nyelvben végzett alapos kutatás a közös vér
megalvadt darabjait lelheti föl. Ökörnyál és alvadt vér? De Mr. Csoma
folytatta. A nyelvben az erek még mindig elég vastagok (ha szikkadtak is), ha
már minden elvékonyult. Vastag vér, így Kennedy, és elmosolyodott. Igenis,
vastag vér. A Kennedy-féle könnyű természet jót-rosszat könnyen vesz; de az
erős akarat és a vastag vér kevésbé örvend, viszont annál mélyebben érez. Az
összehasonlító nyelvészet most még gyermekcipőben jár, de nemsokára
hatalmas tudomány lesz belőle; tudomány, amelynek segítségével népek
származását lehet majd igazolni, helyeket azonosítani, ahonnan ezek a népek
jöttek; embereket, kiket titkos vérségi kapocs köt össze; szavakat, szegény és
gazdag rokonokat; a bürokrácia és a bürök hasonlósága - ki tudja, milyen
organikus szálak fűzik össze a két szót. “Testetlen elképzelés” ez vagy nem?
Esetleg a Dnyeper görög elnevezése, a Borysthenes talán valóban rokon a
magyar Bor-istenes szóval? Ezekre választ kell találni. Kennedy elolvasta a
többoldalas jelentést, és amire leginkább kíváncsi lett volna, hogy Mr.
Csomával mi történt az útja során, milyen kalandokba keveredett, hogyan
vergődött át a hegyeken, hogyan élt együtt egy lámával egy egész éven
keresztül - mindezekre nem kapott választ, legalábbis nem oly kimerítőt, mint
amilyet ő várt volna.
Mr. Csoma igazán nem tud semmit mondani az utazásáról. Ez talán meglepi
Kennedy századost, és ezen Mr. Csoma egy cseppet sem csodálkozik. Mégis,
ha valamire megkérheti Kennedy századost, akkor az az lenne, hogy
amennyiben módjában áll, ne csodálkozzon ő sem Mr. Csomán. Ő maga
tudja magáról, hogy nagy hiányossága
az élet részletes és aprólékos megfigyelése
a tájrajz
az emberek leírása
a kalandok színes és eleven tónusú ecsetelése
(hiszen történt vele egy és más, nem tagadja). Azonban az ezeket a
hiányosságokat firtató kérdésre Mr. Csoma csak annyit mondhat, hogy őt
magát nem érdekli más, csak az, ami a könyvekben van. Nem törődött vele,
mi történik a világban, amíg ő fordít. Talán hideg volt. Hideg volt és sötét.
Egészen sötét; a falak hepehupáiba és a mennyezet fagerendáiba beleivódott a
füst, ugyanis a tibeti házakban nincs nyílás a füstnek, nincs, ami elvezetné a
füstöt, a tetőn egy lyuk vagy egy cső, ami belül kormos és időről időre
tisztogatni kell egy arra alkalmas eszközzel; a fehér füst gomolyogva száll, a
fekete falak mentén kúszik és a mennyezetgerendák rései között lassan utat
talál kifelé. Mr. Csomát a fordítási nehézségek, kudarcok és örömök mindig
köhögésre és könnyezésre késztették, mert a kezdetekkor, mikor még
próbálkozott tűzgyújtással, fordítás közben szüntelenül köhögött és
könnyezett. Azután, ha ismeretlen szót vagy kalligráfiát látott, mindig azt
érezte, hogy csípi a szemét, és soha nem tudta eldönteni, hogy az miféle
irritáció. Talán ég valami a betűben, és az is a tibeti démonok műve; ég
valami, és akkor gyullad meg, mikor elkezdi nézni, nekiáll, nekiül,
pallankaülésben, maga alá húzott, keresztbe font lábakkal (de hiszen ez
majdnem törökülés!), karba tett kézzel. Meggyújtja a tekintetével a leírt
szavakat, ahogy fordítani próbál. Mintha egyszerre saját és egyszerre idegen
és száraz taplónyelvét, az angolt dörzsölné össze a kiszáradt betűkkel. A
füstnek itt nincs kijárat; az a szó, ahol a füst távozhatna, itt nincs. Így ez a
nyelv csípni fogja a szemét, ha nem tud körülírni, ha nem talál rokon
értelmet, ha nem fordítja le más nyelvre, ha nem szellőztet. Érti ezt Kennedy
százados? Olyan nagyon nehéz elmagyarázni! Szangye Puncog értette, mert
ez az értés volt a rendje, hogy így mondja Mr. Csoma. A vörössipkás rend
volt az, amelyik mindent lefordított szanszkritról tibetire; kit érdekelt, hogy
milyen nemzetiségűek a tudós buddhista fordítók: nepáli, hindu, tibeti, kínai
szerzetesek dolgoztak évszázadokig a buddhista kánonon. A locavák, a nagy
fordítók majdnem buddhák; sőt, szinte már azok is! A locavák bolyongása
olyan kis körben mozog, hogy az már majdnem csak helyben járás! A
locavák elérik végső értelmüket, és megnyugszanak! Szangye Puncog, a
locavák rendjének lámája értette, hogy mi az, amikor füst száll a szembe, és a
fordító vörös függönyön keresztül lát mindent. A betűk néha démonok,
megelevenednek, virgoncok. Nem születnek, nem halnak meg. De csak azért,
mert bennük ágyaztak meg a fordítónak, ott az ő végső nyughelye. Sír, de Mr.
Csoma nem nevezné sírnak, mert a sírban mégiscsak ott vannak a földi
maradványok. A betű hely, ami mégsem hely: nemhely; ahol a fordító tudata,
ahogy Tibetben mondják, eltűnik, hogy csak egyszer térjen még vissza ebbe
az életbe, és akkor végleg kilobbanjon.
Igen, szólt közbe Kennedy, olvasta a jelentésben, hogy Mr. Csoma mivel
foglalkozik. Általános nyelvész, ugye jól mondja? Nos igen, bár a maga
módján mindenki általános nyelvész. Mindazonáltal Mr. Csoma bátorkodik
megvallani, hogy ő nem pusztán csak nyelvész; a különféle nyelveket azért
tanulta meg, hogy megismerje a finomult irodalmat, hogy behatoljon régmúlt
korok érdekességeinek tárházába, hogy hasznos ismereteket szerezzen, és
úgy élhessen minden korban és minden nevezetes nemzettel, mint ahogy
most a brit nemzettel teszi. Kennedy fölhúzta a szemöldökét. Ránézett dr.
Gerardra, aztán körülhordozta pillantását a kerten, majd tekintete Mr. Csoma
arcán állapodott meg. Mr. Csoma követte Kennedy pillantását, és elértette
annak arckifejezését. Nem, nem szabad félreértenie őt Kennedynek! Valóban,
a látszat azt mutatja, hogy a brit nemzettől ő most távol van, nagyon, nagyon
távol. Hát igen, krikettezni nem tud, lovagolni se nagyon. Talán ezért tanul
nyelveket. Így egész nemzetekkel társaloghat, anélkül, hogy emberekkel
kellene beszélnie. Mr. Csoma felnevetett (Kennedy most először látta
nevetni), és azt válaszolta, hogy talán így van, mindenesetre van egypár jó
ismerőse, azokkal személyesen is szeret találkozni. Kennedy elmosolyodott,
nem is hitte volna. De, vannak páran. Moorcroft jó példa, akivel annyit
utazott, és akitől első tibeti könyvét, az Alphabetum Tibetanumot kapta
ajándékba; no meg Johnson, az angol utazó, aki oly nagy odaadással
hallgatta, amikor Mr. Csoma arról a megdöbbentő felfedezéséről beszélt,
amelynek során görög és római klaszikusok fordításait találta meg egy tibeti
könyvtárban, köztük egy igen pontos “Vergilius”-t, “felix qui potuit
cognoscere causas”!; és dr. Gerard, aki himlő elleni szérumot osztogat a
tibetieknek, és aki rávette Szangye Puncogot, a lámát, Mr. Csoma
nyelvtanárát, hogy engedje magát beoltani himlő ellen; meg talán még
néhány angolt… Aztán vannak, akikkel könyvek lapjain ismerkedett meg, és
találkozott volna velük szívesen személyesen is, de már nem lehet, vagy csak
valahol máshol. Például? Például Buddha Gautáma… Valóban? Valóban. És
végül vannak olyan ismerősei, akikkel ha a könyvekben találkozott, azt
kívánta, bár soha ne hozná össze a sors őt velük. Mr. Csoma kíváncsivá teszi
Kennedyt. Kennedy nem lenne olyan kíváncsi, ha Mr. Csoma elmesélné a
Ragacsos Bunda nevű démon történetét! Vagy ha mesélne a Molnárról,
akinek lábnyomait utakról letévedt pásztorok, barlangokba temetkezett
aszkéták, vándorló szerzetesek, zarándokok látták. De mégis szívesebben
találkozna Ragacsos Bundával, de még a Molnárral is, mint itt néhány
emberrel, hölgyekkel, urakkal, akik bolondnak nézik: az egyik pillanatban
kényeztetik, hogy a másikban kinevessék a háta mögött.
Kennedy válaszolni akart valamit, de a házból nagy kiabálás hallatszott.
Túlbuzgó hölgyek, kissé már kapatos urak invitálták be a vendégeket. Valaki
most érkezett Angliából, és zongorázni készül.
C.P. Kennedy
(Szabáthu)
A Buddha-szobor
Victor Jacquemont
(Kanam)
A foszlány
Attrita, fortitudine quisnam brevis equus frigoris vita destruatur (pro) spiritu
inest putredo. Contritus oratne? hoc est irrisio omnes vident: orat avis
contrita? morbida? non scit (non potest amplius) os aperire legis
(raticinationis).
(A szentpétervári akadémia és a Museum Sinicum közlése)
A cár - bár tudott latinul - ezek után sem értett semmit a “foszlányból”. A
következő fordító a tudós Müllner volt és annak két segítője. Wilson
megakadt, mert papírjaiból föltekintve észrevette, hogy Mr. Trevelyan és Mr.
Prinsep összesúgnak. Azok, látva, hogy Wilson őket nézi, abbahagyták a
sugdolózást, és Mr. Prinsep, a Tudományos Dolgozatok Bizottságának tagja
szólásra jelentkezett. Parancsoljon, tessék, szólt Wilson udvariasan. Mr.
Prinsep felállt. A Tudományos Dolgozatok Bizottsága tudatában van Mr.
Csoma kiváló képzettségének a tibeti, a szanszkrit és az általános nyelvészet
terén; szükségtelen többet mondania, amikor őt Prinsep az indítványozott
kitüntetésre ajánlja, ha csak nem akarja emlékeztetni tagtársait arra, hogy az
elmúlt két évet katalógusok összeállítására, fordításokra és szótára nyomdai
munkálatainak felügyeletére áldozta anélkül, hogy bárminő javadalmazást
elfogadott volna a társaságtól vagy a kormánytól. Ezt Prinsep fontosnak
tartotta közölni - azonban szólásra emelkedésének ez csak az egyik, bár
kétségkívül fontosabb oka. A másik egy apró korrekció, de (ha már a
tudományról van szó) apró mivoltában is fontosnak tetszik, hiszen a
mindenkori pontosságra, a filológusi megvesztegethetetlenségre hívja fel a
figyelmet. Azaz: Müller. A szóban forgó tudós neve nem Müllner, hanem
Müller. Maga Prinsep csodálkozik, hogy Wilson eltévesztette. Mindig a
“Müllner”-t ejtik “Müller”-nek - fordítva ez még nem fordult elő. Prinsep
elnézést kér, azonban még egyszer elismétli: semmiféle Müllner nem játszott
szerepet a “foszlány” történetében, az az “n” valahol, valamikor álnok módon
esett oda, ki tudja, honnan. A “müller” ugye német szó, és azt jelenti:
‘molnár’. Prinsep a jelen lévő Mill püspökhoz fordult. A nagytiszteletű Mill
püspök, akinek neve ‘malom’, és aki neve miatt ugyanebben a jelentéstani
mezőben cseperedett gyermekkorától, bizonyára rokon értelműnek érzi magát
e problémával, amit így a vérében hord, ennélfogva pedig a szívén visel. A
püspök buzgón helyeselt, a többiek nevettek. A “müllner” is német szó,
folytatta Prinsep, és rokon a “müller”-rel, de annak archaikus változata, ha
minden igaz; tulajdonképpen valahogy úgy lehetne lefordítani, hogy
‘ómolnár’. Malomipari alkalmazott a régi időkből, egy lisztes szellem; bár ez
a jelzős szerkezet igen redundáns, hiszen a szellem liszt nélkül is fehér, hát
még lisztesen. A nevetés most még nagyobb volt, mint az előbb. Prinsep
leült. Wilson mosolyogva megköszönte a kiigazítást, és papírjainak
rendezgetése után folytatta a “foszlány” történetét. Egy tangut szerzetes
lefordította a “foszlányt” mongolra, Müller (a nevet Prinsep kedvéért
kihangsúlyozta) tanítványa pedig mongolról angolra. Az így keletkezett, sok
áttételes fordítás eredményét a tudós Müller Abbé Fourmont fordításával
együtt közölte ezerhétszáznegyvenhétben Szentpéterváron.
Abel Rémusat, aki ez utóbbi fordítást közölte a Récherches sur les Langues
Tartaresban, megjegyezte, hogy mindhárom fordítás különbözik. Aki csak
kapcsolatba került a “foszlánnyal”, mind azt érezte, amit a kötet történetét
mesélő tibetiek: a “foszlány” nem áll meg, valami titokzatos erő viszi, emeli
egyik állomástól a másikig, egyik fordítótól a másikig, egyik tudományos
lapból a másikba, egyik országból a másikba. Egy végtelen meditáció, egy
megállíthatatlan gondolat? Voltak, akik hittek abban, a félsikerek és kudarcok
ellenére is, hogy lesz valaki, aki lefordítja a “foszlányt”. Vagy a “foszlány”
talán lefordítva, készen várakozik valahol, legfeljebb a megtalálása nehéz - a
megtalálása, az a nehéz?
Mr. Csoma rábukkant a “foszlányra” a tibeti kánon egyik kötetében. Az
Ázsiai Társaság lapjában tette közzé az általa eredetinek vélt tibeti szöveget:
és annak angol fordítását:
[…] addresed his mind to meditation upon the affairs of animate existences.
The ignorant do not perceive the mortal signification of mortal things […]
(Journal of Asiatic Society of Bengal, vol. I. p. 269.)
A nagy kifejtés
A nagy etimológia
A nagy szómagyarázat
Ebben a kéziratban Csoma úr angol nyelven elmagyaráz minden buddhista
kifejezést, melyek szanszkrit nyelven szerepelnek. Mikor Csoma úr
elmagyaráz egy-egy szót, a buddhista pokolban érzi magát. Tudna róla
mesélni, ha Schoefft kíváncsi rá. Van például jeges része, az elég kellemetlen
lehet…
Schoefft abban a délutáni ferde fényben rajzolta meg Csoma úr arcát,
profilból, krétával. Megkérte, hogy ne olvasson, de a papírokat a festészeti
szabályoknak megfelelően a kezében hagyta. A modell, Schoefft remélte, az
ő képén keresztül egyszer majd allegóriává válik. A képen Csoma úr nem
papírokat, hanem könyvet tart a kezében, valamint körülbelül tíz évvel
fiatalabbnak látszik, mint amilyen korú akkor volt valójában.
(Ezernyolcszáznegyvenkettő márciusa volt, és Csoma úr akkor ötvenöt-
ötvennyolc éves lehetett.) Hogyan történhetett mindez, Schoefft azóta sem
tudja. Mintha az időben egyszerre futott volna előre és hátra. A papírokból
könyvet csinált türelmetlenségében, Csoma úrból pedig férfikora teljében
lévő embert, mintha csak időt akarna adni neki, időt a kezébe, vagy a kezében
lévő könyvbe, mert aggasztja, hogy Csoma úr soha többé nem tér haza.
Csoma úr soha többé nem tér haza. Schoefftnek megvallotta, megvallotta
Schoefftnek, hogy szándéka szerint még tíz évig marad keleten.
Schoefft Ágoston
(Kalkutta)
A vasládikó
az eredeti papírkiadás:
JAK
2000
sorozatszerkesztő:
Andrassew Iván
elektronikus könyveink a
http://www.hpebook.hu
oldalról tölthetők le
könyveinkről, terveinkről
rendszeresen értesítjük,
ha feliratkozik hírlevelünkre:
ebook@hungary.hp.com
Hewlett-Packard 2002