Európa, Amerika, Az Iszlám És A Kommunizmus

CSABAI TAMÁS
EURÓPA, AMERIKA,
AZ ISZLÁM ÉS A KOMMUNIZMUS
Csabai Tamás
EURÓPA, AMERIKA
AZ ISZLÁM ÉS A KOMMUNIZMUS
Történetbölcselet az Írásokban
– „Hegel ellen” –
AETERNITAS 2005
A címlapon
Zichy Mihály A pusztítás géniuszának diadala c. festménye
(A Magyar Nemzeti Galéria szíves engedélyével)
Fedélterv: Vőcsei István
Kiadja az AETERNITAS Irodalmi Műhely, Felsőörs

Felelős szerkesztő: Csabai Tamás
Tipográfia: Kishegyi Lajos
Nyomtatás és kötés: OOK-Press Kft. (Veszprém)

Felelős vezető: Szathmáry Attila
ISBN 963 867 403 2

BEVEZETŐ ELŐADÁS
EURÓPAI DILEMMÁK
Ó Atyánk, szavaidat megfogadjuk,

És a jövőhöz megbátorodunk,
Mert emlékezünk a múltra.1
E tanulmánysorozat kéziratának lezárásakor Európában apátia

uralkodik. Euro-apátia. Emlékezhetünk, tavaly errefelé még az
EUfória tetőzött. Persze – magam sem szeretem az általánosításokat
– sem a tavalyi, sem a mostani helyzet nem egyszerűsíthető le
ilyenformán. Az azóta felszínre jött bajok többségükben akkor is
léteztek, „EU-szkeptikus” is volt temérdek, miként az akkori derű-
látást ma sem engedik át egykönnyen a feledésnek. Egyet s mást
azonban az eddigiekhez képest körvonalazottabban láthatunk.
Ma egy olyan Európának vagyunk állampolgárai, amelynek sze-
rencsésebb fertálya alig titkolt önös érdekből szolidaritást hirdet
Európa szegényebb fele iránt, de mivel mind ingerültebben veszi
tudomásul, hogy az európai pangásból való kikecmergés, illetve
országa lehetséges gazdasági fellendülésének árát részben az ő zse-
bében turkálva kívánják előteremteni, fügét mutat: „Nem úgy ám,
hékás!” (Hát igen, bizonytalan befektetés.) S miért ne szentesítené
ezt az önzést, hogy maguk a gazdagabb államok is már-már temetni
kényszerülnek – némiképpen Amerika felé kacsingatva – a hatal-
mas állami újraelosztást igénylő jóléti-szociális modellt?
Mondanom sem kell, a jóléti államokban az emberek többsége
hallani sem akar a szociális vívmányok megnyirbálásáról. Előbb
követelik ki majd azt, hogy „húzzák le a rolót” a felhalmozott ja-
vakból „élősködő idegenek” előtt. Újabb feszültség-gócpont.
1 T. S. Eliot: A szikla (részlet), Ferencz Győző fordítása

6 | BEVEZETŐ ELŐADÁS
Bizony veszedelmesen szembekerült egymással a versenyképes-

ség és a szolidaritás szempontja. S szó sincs róla, hogy ne kellene
igazat adnunk annak, akik egy „egerészni lusta, elhízott macská-
hoz”2 hasonlítja a túlbürokratizált és agyonbiztosított államot –
csakhogy hová, milyen szektorba tereljék a közszférából elbocsá-
tott százezreket és milliókat, amikor mind a termelő, mind a szol-
gáltató ágazatok újabb túltermelési válsággal fenyegetnek? Meg-
bízható prognózisok az „egyötödös társadalom” képződményéről,
vagyis arról, hogy – az emberi munkaerőt mind nagyobb mérték-
ben helyettesítő automatizáltság korában – hamarosan a munkaké-
pes (!) lakosságnak mindössze az egyötödének a munkaerejére lesz
szükség; a többieket segélyekkel és szórakoztatással kell visszatar-
tani a lázadástól.3 Nem annak az ideje jött el, amikor a földek beke-
rítésének egykor haladónak nevezett folyamatának fordított irányt
kell vennie, és meg kell térnie kinek-kinek a maga parcellájához?
Ez az Európa egyszerre óhajtja a világbirodalmi státuszt – mely
elképzelhetetlen a valódi tekintéllyel rendelkező, tényleges cselek-
véssel felruházott egységes európai kormány nélkül –, az érdekek
egyezősége mentén a közös fellépést, ugyanakkor nemzetei hallani
sem akarnak nemzeti önállóságuk feladásáról. A költségvetésben
késhegyre menő viták folynak az elosztásról, a támogatások mérté-
kéről, amelyek ismét csak arra vallanak, hogy a „mi” talán soha
nem lesz egyenlő azzal, hogy „európaiak”.
Amikor pedig az alantas materiális javak tekintetében már-már
gyógyíthatatlanoknak látszanak az érdekkülönbözőségek, mind
többet halljuk azok hangját, akik Európát a régi-új spirituális érté-
kek mentén szeretnék látni, felelevenítve ezzel Európa ezeréves
hagyományát. Európa többsége ma még ellenzi a keresztény gyö-
kerekhez való tartozás politikai manifesztumát, mert nem innen
eredezteti az esélyegyenlőség, az emberi jogok kiteljesedésének
Európáját. Ki tudja viszont, hogy az idő és a körülmény mikor lesz
2Tőkés Rudolf írása (Politika 2.0+) a Népszabadság 2005. július 27-i számában.
3 Lásd MARTIN, Hans-Peter, SCHUMANN, Harald: A globalizáció csapdája.
Támadás a jólét és a demokrácia ellen. (Perfekt Kiadó, 1998)!
EURÓPAI DILEMMÁK | 7
ismételten alkalmas arra, hogy az előbbi javaslat az identitás-űr

betöltésére még határozottabb formában érkezzék. Elvégre a vál-
sághangulat elhúzódása, illetve további erősödése valószínűsíthető.
És akkor mi itt, a világnak eme szegletében, túlságosan is európai
szemszögből látunk! Pedig talán soha nem éltünk még ennyire
együtt a világszéles perspektíva „kényszerével”. Ma az al-Kaida ter-
rortámadásai rendítik meg kényelemre berendezkedett civilizáción-
kat, mintegy exportálva ezzel a félelmet. Amerikai vallási funda-
mentalisták korábban a Szovjetunióban megtestesülő Gonoszt várták
Armageddon csatamezejére; az iszlám szélsőségesek térnyerése, de
különösen 2001. szeptember 11. óta, bennük látják az ellenfelet.
S hol van már Európa korábban megkérdőjelezhetetlen gazdasági
fölénye? Európának ma leginkább az lehet a célja, hogy legalább a
másodhegedűsi pozícióját ne veszítse el. Kína és Ázsia egyes térsé-
geiben olyan gazdasági hatalom koncentrálódik, amelyet ugyanak-
kor nem „gyengít” annyira a jóléti kiadások oly hosszú sora, mint
az öreg kontinensen. (Amerika mai potenciálját – figyelmeztetnek
az amerikai modell hívei – részben ugyanennek a „kis államnak”
köszönheti.) Eközben, szemben a mi fogyatkozó-öregedő társadal-
mainkkal, egy hihetetlen mértékű népszaporulat fenyeget időzített
bombaként valamilyen robbanással. Európa nem felejtheti – de a
negyedik előadás egyik fő témájaként bővebben is szólunk róla –,
hogy az egykori Római Birodalom arculatát is az Ázsia felől több
hullámban érkező invázió változtatta meg. (Mily különös: ebből
formálódott ki a mai Európa!) Hallottunk is eleget a „sárga veszede-
lemről”, méghozzá bibliai citátumokkal szentesített jóslatok formá-
jában! Ezen kívül számos elemző tette közzé a civilizációk össze-
csapásának lehetséges forgatókönyveit!
Emlékezzünk, Európa már két ízben is Amerika segítő kezére
szorult; ebből nőtt ki végül is az észak-atlanti összefogás. (Mily
sokat is változott a világ szűk másfél évszázad leforgása alatt, a füg-
getlenségi háború óta, amikor is angol csapatok Amerikában pró-
bálták térdre kényszeríteni az elszakadó új-angliai gyarmatok ön-
kénteseit!) Olybá tűnik tehát, hogy a széttagolt Európa gyenge;
elpetyhüdt, akár a lakomázásoktól eltunyult késő császárkori Ró-
ma. Sem katonai-biztonsági, sem gazdasági szempontból nem áll

készen az új kihívások kezelésére.
Vagy mégis van – lesz – Európának válasza?
A KIÚTTALANSÁG PERSPEKTÍVÁJA
A tanácstalanságot a politikai mozgástér leszűkülése mellett legin-

kább az növeli, hogy Európa már szinte valamennyi modellje ki-
próbálásra került valamikor, és – kerek-perec ki kell mondanunk! –
valamennyi csúfos kudarcot vallott.
A klasszikus Európa őse az ókori Római Birodalom volt, amelyet
már a középkori császárok is hasztalan próbáltak életre kelteni. A
római császárok hagyományának újkori folytatói, Napóleon és Hit-
ler, pedig végképp csak rövid esztendőkre, éspedig kimondhatatlan
véráldozatok árán, voltak képesek részleges eredményeket elérni,
hogy aztán a felháborodott Európa annál inkább bebiztosítsa magát
az effajta kísérletekkel szemben.
Maradjon tehát a nemzetállamok nyers valósága? Mondjon le a
földrész arról az illúzióról, hogy léteznek és nem éteriek azok az
eszmék, amelyek az egyes és a különálló fölé emelkedhetnek? Hát
nem az újkori nacionalizmus szabadította ki a palackból azokat az
erőket, amelyek az első, majd a szűklátókörű békediktátumok mi-
att a második világháborúhoz vezettek? Bizony nem kis alapja van
azon félelmeknek, hogy a mai, a szívélyes diplomácia, a kétoldalú
egyezmények sokasága által uralt Európában sem tudható biztosan,
mikor és miért kapnak egymással hajba a nemzetek. Emlékeztető-
ül: Napóleon után Európa uralkodói, miniszterelnökei, a „Szent
Szövetség fennkölt elnevezése alatt, még együtt demonstráltak, s
dolgozták ki az új Európa „leosztásait”, hogy aztán alig több mint
egy emberöltő múltán a gyarmatokon már egymás ellen próbálgas-
sák fegyvereiket.
S létezik még egy harmadik, szintén bejáratott, egyben lejáratott
modell (kritikusaim, ha méltat egyáltalán közülük valaki rá, nem
fogják szó nélkül hagyni ezt az olcsó, hatásvadász szójátékot): a
„keresztény értékek” jegyében fogant európaiság. Egykor nagyon
könnyen ráadta magát erre Európa. Az ugyan hamarsággal kide-

rült, hogy a krisztusi értékekről szóló negédes szónoklatok valójá-
ban a hatalom megrészegült apostolait rejtik, ám évszázadokba
került, mire vissza tudták kényszeríteni őket saját váraik falai mögé
– leginkább talán éppen a másik kereszténység teljes megelégedé-
sére. Itt is áll azonban az előbbi tétel: nem tudhatjuk még, lesz-e
olyan külső vagy belső kényszerítő körülmény, amelynek hatására
a mostani fanyalgók is beállnak az új idők Constantinusáért kö-
nyörgők táborába.
MIÉRT ÉPPEN A SZENTÍRÁS?
„Tudjuk, hová akar kilyukadni!” – replikáznak majd olvasóim. „De

miért pont a Szentírás igazítana el bennünket itt, a harmadik évez-
red elején? Egy kétezer esztendős iratgyűjtemény…! Nem gondol-
ja, hogy már régen lejárt annak illetékessége? És egyáltalán: miért
akarnók az Európai Unió kérdéseit az égbe vinni, amikor azok na-
gyon is földi természetűek?”
Szívesen válaszolok, amennyiben meghallgatnak. S ha nem ve-
szik zokon, meghívom olvasóimat, szegődjenek velem együtt az
emberi gondolkodás egyik legmélyrehatóbb elméjének, Blaise Pas-
calnak4 a társaságába. Mondhattam volna Isaac Newtont5 is, akinél
4 Francia tudós és gondolkodó (1623–1662). Szellemének tüneményes emelkedése

után fiatalon a Szentírás kutatásának szentelte magát. E kutatások jegyzetek for-
májában fennmaradt eredményét – melyet egy tervezett mű, a keresztény hit
melletti védőbeszédének kívánt szentelni – gyűjtötte össze az utókor, s rendezte
egybe Gondolatok (Pensées) címen.
5 Newton nem csupán kozmogóniájában tartotta magát a bibliai időrendhez – lásd
ennek bizonyítékaként a Philosophiae naturalis principia mathematica (A termé-

szetfilozófia matematikai alapelvei) című művét, amelyben megfellebbezhetetlen
tényként kezeli bolygónk fiatal, mintegy hatezer esztendősre tehető korát, hanem
a jövendölések feltétlen tisztelőjeként írt részletes kommentárt Dániel és Jelené-
sek könyvéhez Observations upon the Prophecies of Daniel and the Book of
Revelation (Megfigyelések Dániel és Jelenések könyve jövendöléseire nézve)
címmel. Newtonnak a bibliai történelemszemlélet – ezen belül is a Dániel könyve
– iránti érdeklődésére vall a Chronology of Ancient Kingdoms (Az ókori királysá-
gok időrendje) című műve. A témáról alapos összefoglalást nyújt Fekete László
a szellemi kiválóság hasonlóképpen párosult a Mindenség Teremtő-

je előtti főhajtással.
A „történetekben” való tájékozódáshoz Pascal a következő „irány-
tűt” adta a kezünkbe:
Prodita lege. – Impleta cerne. – Implenda collige.
Ami magyarul annyit tesz, mint
Olvasd a jövendöléseket! Vizsgáld meg a teljesülteket!

Tartsd számon a teljesedésre várókat!6
Pascal nem átallott tehát történetbölcselet végett a bibliai jövendö-

lésekhez folyamodni. S bizony, súlyosan téved az, aki azt állítja,
hogy bölcselőnk e ponton szakított a tőle megszokott, a tudomány
emberétől elvárható tudományossággal. Mert lássuk csak, miben is
áll az ő módszere.
Olvasd a jövendöléseket. Először is megfigyelte magát a jelensé-
get, vagyis azt, hogy a Gondviselés Istene kijelentéseket tesz a jö-
vőre nézve. Noha ez emberi elmével felfoghatatlan, és ellentmond
a józan észnek, belátta, hogy az emberi elme is véges, és létezhet-
nek azt meghaladó dolgok. Tudósunk utánajárt a próféciák kelet-
kezési idejének, körülményeinek, konstatálta gondviselésszerű
fennmaradásukat. S miután kizárhatónak nyilvánította a
vaticinium ex eventu7 elméletét – mely valamennyi tény figyelem-
Világ, teremtés és idő a 17. századi természetfilozófiában c. tanulmánya (IN: A

teremtés. Filozófiatörténeti tanulmányok. Szerk. Fehér Márta. Áron Kiadó, 1996).
6 Pődör László fordítása. (Gondolatok, 697. töredék)
7 Az az elmélet, mely szerint a történeti eseményeket utólagosan írták meg jövendö-
lés formájában. Ilyenre egyébként van is példa, hiszen Mózes, az időben is első
bibliai szerző könyveiben elhangoznak olyan jövőre szóló kijelentések, amelyek
jóval az adott írásmű megszületése előtt már teljesedésbe is mentek. A későbbi szer-
zők esetében a bibliakritika oly módon sietett a jövendölés lehetetlenségét hirdető
elméletek segítségére, hogy a könyvekben megjelölt keletkezési időt messze kitolta,
a szerzőségi kritériumokat pedig semmibe vette. Ezek azonban jottányit sem érnek
számukra az újszövetségi időbe átnyúló teljesedések esetében. Különösen ez áll a
bevételével inkább mulattatta, semmint hogy érdemleges ellenérv-

nek tekinthette volna –, egybevetette, osztályozta a jelképeket
külső és belső jegyeik alapján, kimerevítve és dinamikájukban egy-
aránt, majd a tudós alázatával felfedezte a jövendölések között
meglévő kohéziós erőt és a kötőelemeket.8
Vizsgáld meg a teljesülteket. Örömmel ismerte fel ezután a tudós
számára oly becses kiváltságot, azt tudniillik, hogy a minden pró-
bát kiálló elmélet empirikusan9 is ellenőrizhető. Sokféle jövendö-
léssel tehet próbát. Olyik egy-egy félmondattal is évszázadokat ölel
fel, mások viszont bámulatos pontossággal mutatnak rá egy-egy
lényegtelennek tűnő, pontszerű eseményrészletre.10 Idői jövendö-
lés is akad megannyi. A próféciák teljesedése nyomon kísérhető,
legtöbbször a részrehajlással éppenséggel nem vádolható történet-
írás nyújtván a szükséges adatokat.
Az eseményrendben fellelhető pontosság mellett azonban leg-
alább annyira lenyűgözi a mögötte felsejlő egységes történelem-
szemlélet. Ennek köszönhetően immár nem egyszerűen megismer-
messiási jövendölésekre, továbbá Dániel könyvére, mely utóbbi félreérthetetlenül

hosszú évszázadokon, mi több, évezredeken ível át. Így pedig – már az előbbi példák
esetében is – hasztalanul hordták össze az anyagot a próféciák hitelességével szem-
ben emelt „elmélet-barikádokhoz”: az ellenőrizhető pontokon már igazmondónak
bizonyult Szerző szavahihetőségét megkérdőjelezni másutt – mindez nagy-nagy
csökönyösségre vall. (Lásd még az 5. és a 38. jegyzetet!)
8 „Már az is végtelen tudást tételezne fel, ha egyetlen ember írta volna meg egy
könyvben a Jézus Krisztusra vonatkozó összes jövendölést, eljövetelének idejét és

módját, s aztán Jézus valóban e jövendölések szerint jött volna el.
Itt azonban sokkal többről van szó; négy évezreden át egymást követő férfiak
szakadatlan soráról, akik eltérések nélkül jövendölik ugyanazt az eljövetelt.”
(Pascal: Gondolatok, i. m., 710. töredék)
9 Azaz: tapasztalatilag ellenőrizhető módon. Nem állhatom meg itt, hogy oldalvá-
gást ne mérjek a mai idők legtudományosabbnak, legmegkérdőjelezhetetlenebb-

nek tartott elméletére: az evolucionizmus nem büszkélkedhetik azzal, hogy ta-
pasztalatilag igazolták volna tételeit – úgy, hogy például módjában állt volna akár
csak egyszer is végigkövetni a fejlődési stádiumokat.
10 „Az egyes meghatározott eseményekre, valamint a Messiásra vonatkozó vonat-
kozó jövendölések keveredése egymással avégből, hogy a Megváltóról szólók ne

nélkülözzék a bizonyítékokat, az egyes eseményekre vonatkozók pedig ne legye-
nek hasztalanok.” (Pascal: Gondolatok, i. m., 712. töredék)
hető, hanem megérthető is számára a történelem, annak minden

kulisszatitkával, a mélyebb és tágabb összefüggésekkel. Nem mint-
ha a történettudomány nem lenne ezek túlnyomó többségének
birtokában, mindazonáltal megérti, hogy ama krisztusi mondás,
miszerint „a világ szereti azt, ami az övé” (vö. Ján 15,19!), erre is
érvényes, amiért is a történettudomány, nagyon úgy tűnik, tartóz-
kodik az eszmék és a tények végső szembesítéseitől.
Tartsd számon a teljesedésre várókat. A tapasztalat általi ily hat-
hatós megerősítés mellett triviális, akár az egyszeregy, hogy a még
be nem teljesedett jövendölések ideje is elérkezik. Másképpen: Ha
az összes jövendölés 80-90 %-a beteljesedett a maga idejében, bíz-
vást számíthatunk arra, hogy a maradék 10-20 % is beteljesedik a
számára kijelölt időben. Bibliából vett kifejezéssel élve: a beteljese-
dett látomások ütik rá „pecsétet” a beteljesedés előtt állókra.11
MEGTARTÁSUK: ÉLET ÉS HALÁL
Különös lény az ember. Mit nem adna az afféle intellektuális él-

ményekért, mint a Da Vinci-kód feltörése, amely – ha jól értettem
meg – fikarcnyit sem érinti egzisztenciájában, eközben közömbö-
sen hagyják a jövendölések, amelyekhez Szerzője ehhez hasonló
ígéreteket csatol: „…hogy kívánatos véget adjak néktek…” (Jer
29,11); „Boldog, aki olvassa, és akik hallgatják e könyv prófétálásá-
nak beszédeit, és megtartják azokat…” (Jel 1,3)!
De miképpen is érintenek bennünket a próféciák?
A Biblia szerint a Gondviselés Istene kezdettől fogva próféciák
segítségével vezérelte választottait. Távlatot, életcélt és gyakorlati
támaszt nyújtott általuk.
A történelem kezdetén Ádám és Éva életébe, az önmaguknak és
utódaiknak okozott gyötrelmek miatti lesújtottságukban, az első
11 A kifejezést egész pontosan Dán 9,24-ből kölcsönöztem: „…bepecsételtessék a

látomás…” Az összefüggés szerint itt a könyv 9. fejezetében található jövendölés
(időben 490 esztendeig várató) teljesedése adja meg a jelet a tanulmányozó számá-
ra a 8. fejezet roppant időtartamot felölelő (2300 esztendő!) jövendölésének min-
den kétséget kizáró beteljesedéséhez.
evangélium (1Móz 3,15) derített világosságot. Azt hirdette, hogy a

bűn tragédiája – (aligha foghatjuk fel, mennyi lehangoltságot ho-
zott így is az öröklét helyébe lépő elmúlás szele a teremtett világba)
– ellenére az emberi életnek van közvetlen és távlati célja, értelme.
Ábrahám számára a megtisztelés, miszerint a választott nép ős-
atyja lesz, szintén jövendölés formájában hangzott el (1Móz 12,2–
3), csakúgy, mint az utódai sorsára vonatkozó közvetlen történelmi
kilátások (1 Móz 15,13–16). Ezeket a jövendöléseket tartották szá-
mon a leszármazottak, kivált pedig azok, akiknek személyes sorsát
és feladatát e jövendölések leginkább meghatározták: József, Mó-
zes, Józsué.
A Gondviselés útjai olykor először kétségeket váltottak ki, ám
utóbb ama gyámolító meggyőződést erősítették meg, miszerint:
„Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő úta igazság! Hűsé-
ges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes ő!” (5Móz 32,4).
Nem egy bekezdésben, hanem egész fejezetekben illenék szól-
nom az Üdvözítőről, kinek földi életútja azt a bizonyosságot tükrö-
zi, hogy küldetésének titka – elvégzendő feladataival, végzetével,
egyben megdicsőülésével – feltárult előtte. Ekképpen eshetett meg,
hogy a legtöbb ember számára terhes „kell”-ek benne inkább meg-
nyugvást keltettek (Márk 8,31; Luk 13,33; Ján 3,14 stb.).
Végezetül hadd adjunk a próféciáknak egy további döntő nyoma-
tékot: bizonyos kiélezett élethelyzetekben, történelmi sorsfordulók
idején a Gondviselés nyújtotta próféciák „megtartása” (lásd fen-
tebb!) – vagyis az emberek választásainak, döntéseinek Isten akara-
tához igazítása – a megmenekülést jelentették.
Isten arra szólította fel Noét, hogy, miközben a világot gonosz út-
jai megváltoztatására hívja, egy részleges ítélet meghirdetésével,
maga építsen bárkát a pusztulás elkerülésére. Noha a láthatók és az
addigi tapasztalatok semmiben sem erősítették meg a kilátásba
helyezett özönvizet (lásd 1Móz 2,5!), és a bárkaépítést, könnyen
magunk elé képzelhetjük, a felvilágosultsággal hivalkodó kortársak
általános gúnyolódása kísérte, az események kimenetele őt igazolta.
Noé története azért is kiemelkedő jelentőségű, mert Jézus Krisztus
utolsó nagy profetikus beszédében félreérthetetlenül párhuzamot
vont az özönvíz idején élt emberek és az emberiség utolsó nemze-

dékének tapasztalata között (Mát 24,37–39).12 (Vajon ki biztosít-
hatja magát afelől, hogy őrá ez még nem vonatkozik?)
Hasonló horderejű Jeruzsálem Róma seregeitől történő elpusztí-
tásának Jézus által megjövendölt módja.13 Itt sem kerülheti el fi-
gyelmünket, hogy Jézus a veszedelem esetére a megmenekülés
egyetlen lehetséges módját is nyilvánvalóvá tette (Mát 24,15–18).
Aki a próféciának való engedelmesség helyett a hazafias szólamok-
kal kísért hősködést választotta, vagy nem szakította el magát hatá-
rozottan utóbbiak befolyásától, menthetetlennek bizonyult. És
mennyien voltak ilyenek! Jeruzsálemben akkor – egymilliónyian.
Azt mondtam az imént: különös lény az ember. Továbbmennék:
különös „rontás” ül az emberen.
ÚJABB VÁLASZUTAK
Márpedig nem kevesebbet állítunk, mint hogy a ma embere az idő

előre haladásával mind megpróbálóbb válaszutak elé érkezik. Ezek
is történelmi sorsfordulók (lesznek). A választás ma annál nehe-
zebbnek tűnik, amennyivel teljesebb pompában állnak elő a nép-
szerű téveszmék. Vajon nincs ma sokkal inkább ráutalva az embe-
riség valami biztos tájékozódási pontra?
Amennyiben olvasóm úgy dönt, hogy velem tart, elárulom, hogy
az ötödik előadásban érünk el a jelenkorig. A megelőző előadások a
próféciák teljesedésének nagyszerű történetét állítják elénk, éspe-
dig azzal a Szentírásból merített üzenettel, hogy nincs az a régmúlt
történet, aminek ne lenne hatása a mára. Egyrészt azért, mert a
12 A Noé-történet hátterét és mélységeit ihletetten rajzolják meg WHITE, E. G.:

Pátriárkák és próféták (Élet és Egészség Kiadó), illetve CSERI Kálmán: Noé Isten-
nel járt (Pasaréti Gyülekezet kiadása) c. művek.
13E régvolt tragikus esemény a Dániel könyve 9,24–27 szó szerinti – és a legap-
róbb részletekig elmenő – teljesedését az egykorú szemtanú, Josephus Flavius
történetírói munkája dokumentálja. Lásd erről: FLAVIUS, Josephus: A zsidó hábo-
rú. Előszó Miért olvassuk Josephus Flaviust? címmel. Bibliaiskolák Közössége,
1989; REISINGER János: Bibliai próféciák korunkról, Oltalom Alapítvány 2004!
történetbölcseleten túl a történetből merített bölcsességre tehe-

tünk szert; másodsorban azért, mert mindig vannak ismétlődő sze-
replők, legyen az bár csupán egy eszme, vagy annak valamely tör-
téneti megtestesülése. Végül kívánnám, ne kicsinyeljük le a har-
madik fő okot sem: a próféciák mögül mind határozottabb körvo-
nalakban felsejlik egy igazságos Gondviselő alakja, aki „mindent
szépen rendez a maga idejében” (lásd Préd 3,11!). Maradhatnak –
sőt támadhatnak további – kérdéseink is, de remélhetőleg nagyobb
bizalommal viseltetünk a Válaszadó iránt. Nem Voltaire tehetetlen
és közömbös órásmestere Ő, hanem:
„…ő változtatja meg az időket és az időknek részeit; dönt

királyokat és tesz királyokat; ád bölcsességet a bölcseknek
és tudományt az értelmeseknek. Ő jelenti meg a mély és el-
rejtett dolgokat, tudja, mi van a sötétségben; és világosság
lakozik vele!” (Dán 2,21–22)
Halljuk tehát a ma legjelentősebb történelmi kérdéseit – az Unió

birodalmáról és a nemzetek Európájáról, a harcos iszlám kilátásai-
ról és a félelem anatómiájáról; kereszténységről, kommunizmusról
s az amerikai világhatalomról; válságokról és válságokra adott vála-
szokról, világegységről és a széttagolt világról.
Kezdjük mindjárt ezzel: Minek tulajdonítható a minden szinten
megnyilatkozó egyesülési láz?
MÁSODIK ELŐADÁS
A BIRODALMI ESZME SZÜLETÉSE
– És ha azt mondja magának: eddig ver-

tek, hogy láncra fűzzenek, most pedig
vernek, hogy levegyék rólam?...
– Akkor ez a különbség maga a történe-
lem! Nem tudta?14
A mai egységesülési törekvések gyökerét az Írások szerint az emberi

történelem legkorábbi szakaszában kell keresnünk. A bábeli torony
építésének elbeszélésében hasonló összefogásnak lehetünk tanúi.
„Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde

vala. És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén
egy síkságot találának és ott letelepedének. És mondának
egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn né-
kik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt. És
mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot,
melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet,
hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.” (1Móz 11,1–4)
Nagyon mai ez a történet! Ne hárítsuk el a szembesítést pusztán

azért, mert ma senkinek sem jutna eszébe a birodalmi törekvéseket
épp egy ilyen toronyépítéssel kifejezésre juttatni. S ugyan kinek
sikerülne, tennénk hozzá fölényes mosollyal, épp egy ilyen vállal-
kozás mögé felsorakoztatni a népeket!
Kívánnánk, bár ne tévesztene meg senkit a formák látszólagos tá-
volsága, s ne lennénk restek felfedezni az eltérő külső mögött meg-
húzódó egyforma lényeget! A párhuzam a civilizációs válság, illet-
ve a válságra adott válasz természetében keresendő.
14 Sánta Ferenc: Az áruló (részlet)

A BIRODALMI ESZME SZÜLETÉSE | 17
A bábeli történet kevéssel az özönvíz után játszódik. Az emberi-

ség emlékezetében – miképpen a 20. századi világégések óta – ak-
kor is frissen élt egy világméretű katasztrófa, ami aggodalmat vál-
tott ki a jövővel szemben. Miért akartak éppen egy égig érő tornyot
építeni az akkor élő emberek? Volt egy közvetlen oka: az égig érő
torony gigantikus méretű építményében hatalmas terek álltak vol-
na rendelkezésre, amelyek reményeik szerint egy újabb özönvíz
esetén védelmet nyújtottak volna az embereknek. (Másmilyen
lehetett ez, mint egy „atombiztos” bunker, hiszen szövegünk sze-
rint az építkezés valamiféle kollektív élményt nyújtott a részvevők
számára.) Ezzel kinyilvánították azt a véleményüket is, hogy az
özönvíz természetes okokra vezethető vissza, amellyel szemben
ugyanúgy lehet védekezni, mint az áradás, a vulkánkitörés és más
hasonló természeti jelenségekkel szemben.
Korunk látványos összefogásait, azok egész világot átfogó szerve-
zeti formáit is nagyrészt a félelem motiválja. A huszadik századi
világháborúk felgyorsították a politika vegykonyhájában az egye-
sülési reakciókat – amit csak ideig-óráig tartóztathatott fel a világ
kétpólusúsága, a hidegháború –, s miképpen az ősi Bábel esetében,
akképpen a mai folyamatok alakulásában is civilizációnk megsem-
misülésének lehetősége, az emiatt érzett aggodalom a fő-fő indíték.
Íme a sokszorosan rászedett, kizsigerelt emberiségről adott hangu-
latjelentés: „Mikor az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak
várása miatt, a mik e föld kerekségére következnek” (Luk 21,26).
S vajon hogyan próbálták oldani a félelmet? „…és szerezzünk ma-
gunknak nevet…” Az ősi Bábel alkotmányában preambuluma ez.
(Egy ünnepélyes bevezető legfőbb feladata pedig a lelkesítés, a moz-
gósítás. S ugyan mi egyébből merítenének, mint a múlt megszentelt,
illetve a jövendő remélt dicsőségéből!) Kitetszik belőle az emberi
természet nagyravágyása, az önmagasztalás hajlama. S ha az elveszés
miatti félelmük még szánakozást váltott is ki belőlünk, a reá adott
emberi válasz dölyfösségével már kevéssé rokonszenvezünk.
Félelem és magabiztosság: nem is jellemezhetnénk találóbban ko-
runk lelkiállapotát! Mi pedig azt hittük, hogy ezek semmiképpen
nem férhetnek meg egymás mellett.
18 | MÁSODIK ELŐADÁS
E lépésükben egyébiránt semmi rendkívülit nem találunk, már

amennyiben megszokottnak tekinthetjük a „csak magamra, csak
magunkra számíthatunk” bölcsességét. Úgy tűnik, az akkor élt em-
beriség kétszeresen is bizalmatlanságot tanúsított Istennel szem-
ben: az isteni ígéret ellenére15 lett úrrá rajtuk a félelem, majd pedig
– ha már egyszer újabb „istenítélettel” kellett számolniuk –, ahe-
lyett, hogy felhagytak volna fennhéjázással párosuló bűnös életvi-
telükkel, szánalmas önvédelmi megoldásokhoz folyamodtak. Bár-
mennyire természetesnek hat, ahogyan lázasan terveznek, tesznek-
vesznek, mindez mégis a Kain észjárása mögött meglapuló, Istennel
szembeni „csak azért se!” dacára emlékeztet.
Az ókori Bábel „születéstörténete” tehát felettébb sokatmondó
lehet számunkra, akik a világbirodalmak eredetét, lélekrajzát ku-
tatjuk. Eleddig a felszín mindössze annyit árult el, hogy a birodal-
mi eszme mögött a hatalom akarása áll. Bábel története arra hívja
fel a figyelmet, hogy a hatalom e koncentrációját az emberiség
biztonságérzete is sürgette. A „szétszéledésben” (lásd 1Móz 11,4!)
az érdekek különbözését, a konfliktusok megsokasodását sejtették.
A tömegek félelme, kiszolgáltatottság-érzése is kell tehát ahhoz,
hogy önrendelkezésüket részben feladják, s egy karizmatikus és
általános tekintélynek örvendő személyt hatalommal ruházzanak
fel, illetve belenyugodjanak abba, hogy ez a földi tekintély magá-
hoz ragadja a hatalmat.
Tartozunk még a válasszal, mi tette a Gondviselés számára indo-
kolttá az addig egységes civilizáció nemzetekre osztását? Logikát-
lannak látszik e beavatkozás annak hátterén, hogy a politikai egy-
séggel szemben a nemzeti, a partikuláris (különálló) érdekek domi-
15 „Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének

gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva; és többé nem vesztem el mind az élő állatot,
mint cselekedtem. Ennek utána, míg a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg,
nyár és tél, nap és éjszaka meg nem szűnnek” (1Móz 8,21–22). Más szavakkal, Isten
arról biztosította az emberiség maradékát és azok utódait, hogy az özönvízhez ha-
sonló, civilizációs méretű katasztrófa nem fogja többé sújtani a Földet. Feltételezzük,
hogy az ígéretet Noé tolmácsolta az akkor élt embereknek, a szóbeli emlékezetnek
pedig akkor tájt ugyanolyan súlya volt, mint ma az írott törvénynek.
nanciájában szoktuk keresni a nagy háborús konfliktusok fő eredő-

jét. Természetes ragaszkodás él az emberben a nemzeti önazonosság,
a nemzeti hagyományok és kulturális értékek kifejezése iránt; büsz-
keség feszíti, ha nemzete bármilyen téren maga mögé utasít más
nemzeteket; de politikai haszon ebből jobbára kevés származik, vagy
legalábbis kevés nemzetnek adatik meg annak lefölözése.
Nos, Bábel felveti a kérdést, de nem válaszolja meg azonnal. A
nagyhatalmak történetének egyik leginkább érdekfeszítő problé-
mája ez, természetes, hogy nem értünk mindent azonnal. Egyelőre
legyen elég annyi, hogy szemünk előtt bontakozik ki a politika- és
hadtörténet, egyáltalán az egész emberi történelem egyik lényegi
motívuma: az egység és a széttöredezettség közötti „váltógazdaság”
és egyensúlyozás.
AZ ÁLLAM EREDETE – KÉTFÉLE ÉRTELMEZÉS
El kell azonban oszlatnunk itt egy félreértést: a bábeli hatalomkon-

centráció nem az államhatalom megszületésével egyenlő. Erre már
korábban sor került, éspedig egészen eltérő céllal. Nem az osztály-
ellentétek vezettek az uralkodó osztály elnyomó hatalmát megtes-
tesítő állam kialakulásához, amiképpen ezt a fejlődéselmélet talaján
álló történetírás sugallja. A Szentírás rámutat, hogy az államot ma-
ga Isten alapította, de korántsem az egyes érdeknek a többségi fölé
emelésének szándékával.
„De a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon ké-

rem; számon kérem minden állattól, azonképpen az ember-
től, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét.
Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki;
mert Isten a maga képére teremté az embert” (1Móz 9,5–6).
Az állam kizárólag az emberi kapcsolatok védelmét szem előtt tartó

törvények védelmét szolgálja. Az élet, valamint az azt védelmező
törvények eszméje Istentől származnak. Ezzel egybehangzó tökéle-
tes meghatározást adott az újkori politikai gondolkodás jeles alakja,
John Locke: „Az állam – én úgy látom – olyan emberi közösség,

amely kizárólag a polgári javak megőrzésére és előmozdítására ala-
kult. Polgári javaknak nevezem az életet, a szabadságot, a testi ép-
séget és egészséget és a külső javak – amilyenek a birtok, a pénz, a
házi eszközök stb. – birtoklását.”16 Mindennemű gazdasági és poli-
tikai elnyomás az állam részéről tehát az Istentől eredő hatalommal
való súlyos visszaélés – noha joggal tarthat igényt a fent jelzett
célokat szem előtt tartó törvények tiszteletben tartására, továbbá a
polgárok jövedelmének meghatározott17 részére. Még nagyobb
túlkapásnak minősül a politikai hatalom részéről a polgáraival
szemben alkalmazott lelkiismereti kényszer bárminemű formája.
Láthatjuk a Szentírás világos állásfoglalásából és Locke józan okfej-
téséből: a világi hatalom nem kapott felhatalmazást a lelkiismeretre
tartozó ügyek igazgatására.18
A VILÁGBIRODALMI AMBÍCIÓK DÁNIEL KÖNYVÉBEN
Bábel tehát egy korszakos kísérlet volt az akkor élő emberek egy-
azon politikai és vallási lobogó alá sorakoztatására. A Biblia értéke-
lése is nyilvánvaló: Isten részéről a közbeavatkozás, a nyelvek ösz-
szezavarása morális szükséglet volt. A rendkívül tömör leírás nem
tesz ilyenről említést, eleget láttunk viszont már ahhoz, hogy tud-
16 Levél a vallási türelemről. Halasy Kun József fordítása. In: A vallási türelemről
(Szerk.: Kontler László), Stencil, 2003, 198–199. o.
17 Nehéz lenne itt objektívan helyeselhető arányszámot megadni. A Szentírás
egyes esetei – úgymint József adókivetése, amely a termés egyötöd részére vonat-
kozott, vagy az ókori Izrael példája, ahol a teokratikus alkotmány értelmében a
papság őrködött a törvények rendjén, amely papság eltartására Isten mindössze a
jövedelmek egytizedét igényelte – ugyan irányt mutathatnak, de nem hasonlítha-
tók a mai viszonyokhoz. A modern állam számos olyan közszolgálatot (oktatás,
egészségügy, társadalombiztosítás) vállal magára, amely az Ókorban ismeretlen
volt. (Az utak építését sem rabszolgák vagy robotmunkára kényszerített jobbá-
gyok végzik ma.)
18 Az utóbbiak a lehető legjobb helyen hangzottak el. A birodalmak ugyanis –
rövid időszakoktól és a legfelvilágosultabb uralkodóktól eltekintve – rendszerint

Istennek kijáró tiszteletet követeltek meg maguknak. Úgy vélték, a birodalom
egységének és tartósságának záloga a központilag irányított vallási kultusz.
juk: az effajta politikai mozgósítások mértéktelen központosítással

járnak. A szent történelem lapjain ez az első utalás valamilyen
alapvető világpolitikai arculatváltozásra, s az ihletett történetíró ezt
morális okokra vezeti vissza.19 Isten az egységes világpolitikai ala-
kulattal szemben a széttagolás mellett foglalt állást. Egyébként nem
is utoljára. Amint azt egy későbbi előadásban be fogom mutatni, a
történelem egy jelentős szakaszában a Gondviselés ugyanezen me-
derbe terelte a hatalmi viszonyokat: az egységtől a széttagoltság
irányába. A végső megállapításokkal azonban várnunk kell még. Át
kell előbb tekintenünk azt a bibliai dokumentumot, amelyben
szárnyait bontogatja egy addig szükségtelennek tetsző fogalom:
világtörténelem.
Ez a jelentős bibliai irat mondja ki legelőször – éspedig szó sze-
rint – egy földi hatalom kapcsán: „…amely az egész földön uralko-
dik…”. Nem minden előzmény nélkül. Bábel történelmi előzmé-
nye ugyanis egy birodalomalapító, Nimród, világtényezővé emel-
kedése volt. „…ez kezdett hatalmassá lenni a földön” (1Móz 10,8).
Az előbbiekben betekintést nyertünk a birodalomalapítás „lélekta-
nába”. Dániel könyve a világuralmi igények állandósulásáról tudó-
sít. Mégpedig félreérthetetlenül: a világuralomra törő hatalmaknak
nem szakad végük, míg e történelem keretei között élünk.
Dániel könyve 2. fejezete értelmezésének komoly hagyománya
van. A magyarázók általában felfedezték kivételes jelentőségét.
Kitérni előle aligha, legfeljebb elhallgatni lehetett. Mély értelmű
ítélete az emberi történelemről megragadó, egyszersmind némi-
képpen sokkoló. Amit a tárgyilagos kutató soha semmiképpen nem
vitathatott el tőle, az a valóságérzéke.
E helyütt beérem a legalapvetőbb történetfilozófiai észrevételek-
kel. Hallgatóinkat viszont csak arra buzdíthatjuk, végezzenek
19 A városok is egy „eszme” jegyében fogannak, amint arról egy korábbi fejezetből
értesülünk: „És elméne Kain az Úr színe elől, és letelepedék Nód földén, Édentől
keletre… És építe várost, és nevezé azt az ő fiának nevéről Hánókhnak” (1Móz
4,16–17). E feljegyzés a városeszme és a lázadásban testet öltő bűnfogalom összekap-
csolódására mutat rá. E téma vonatkozásában lásd GARACZI Imre: Modernitás és
morálbölcselet c. művében (Veszprém, 2002) A városeszme és a bűn c. fejezetet!
egyéni kutatást Dániel könyvében, ízlelgessék maguk a jövendölés

mélységeit, mielőtt bármely kommentárhoz folyamodnának.
„Te látád, oh király, és ímé egy nagy kép; ez a kép, mely

hatalmas vala és kiváló az ő fényessége, előtted áll vala, és
az ábrázata rettenetes volt. Annak az állóképnek feje tiszta
aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből,
lábszárai vasból, lábai pedig részint vasból, részint cserép-
ből valának. Nézed vala, amíg egy kő leszakada kéz érintése
nélkül, és letöré azt az állóképet vas- és cseréplábairól, és
darabokra zúzá azokat. Akkor eggyé zúzódék a vas, cserép,
réz, ezüst és arany, és lőnek mint a nyári szérűn a polyva,
és felkapá azokat a szél, és helyöket sem találák azoknak.
Az a kő pedig, amely leüté az állóképet nagy heggyé lőn, és
betölté az egész földet” (Dán 2,31–35).
AZ ÉRTHETŐ ÉS A LÁTHATÓ TÖRTÉNELEM
Ezért becsüljük a jövendöléseket. Ugyanis a tények és a szemléltető

magyarázat oly tökéletesen egészítik ki egymást, hogy semmilyen
hiányérzetünk nem támad. Nem érezzük úgy, hogy a tényanyagok
sűrűjén keresztül nem látjuk az erdőt – amit például nagyon is
megszenvedünk a történelem fellapozásakor –, sem úgy, hogy a
nagy ívű bölcselet mögül hiányoznak a megragadható tények. Az
Írás mindkét szükségletünkben megelégít. Segítségével szemünk
láttára zajlódik le a történelem, miközben az események logikus
egésszé állnak össze.
Az álomban egy monumentális szoboralkotás tárul szemeink elé.
Sokatmondó a szobor általános jellemzése (erre még vissza kell
térnünk), a szokottól eltérően azonban előbb a részletekben merül-
jünk el. A szobor ugyanis különböző, felülről lefelé haladva csök-
kenő értékű anyagokból (túlnyomórészt fémekből) áll össze. A
szobor nem marad meg; egy kis kő zuhan reá, aminek következté-
ben mindenestül rommá lesz, hogy legvégül az enyészeté legyen.
Helyén a kis kőből növő hegy tölti be a földet.
Az értelem nem oly elrejtett, a jelképek sincsenek híjával a vilá-

gos utalásoknak, hogy ne lehetnének akár máris megoldásaink az
álom magyarázatára. Mégse érjük be sejtésekkel! Az álom Dániel
elbeszélése alapján került napvilágra, jóllehet nem ő kapta. Éppen-
séggel ez volt a magyarázat hitelesítő jegye (tehát az a bizonyosság,
hogy a magyarázat nem légből kapott sejtelmeken alapul, hanem a
Menny Istene közölte vele): a próféta nem egyszerűen magyarázat-
tal szolgált, hanem magát az álmot is előadta. Ezért olyan nyoma-
tékos a következő, az álom magyarázatát bevezető rövid mondat:
„Ez az álom, és értelmét is megmondjuk a királynak” (Dán 2,36).
Te, oh király! királyok királya, kinek az egek Istene biro-

dalmat, hatalmat, erőt és dicsőséget adott; és valahol embe-
rek fiai, mezei állatok és égi madarak lakoznak, a te kezed-
be adta azokat, és úrrá tett téged mindezeken: Te vagy az
arany-fej. És utánad más birodalom támad, alábbvaló mint
te; és egy másik, egy harmadik birodalom, rézből való,
amely az egész földön uralkodik. A negyedik birodalom
pedig erős lesz, mint a vas; mert miként a vas széttör és ösz-
szezúz mindent; bizony mint a vas pusztít, mind amazokat
szétzúzza és elpusztítja” (Dán 2,37–40).
A magyarázat immár semmi kétséget nem hagy: a szoborban a kü-

lönböző fémek birodalmakat jelölnek. Sőt, Dániel azonosítása alap-
ján könnyedén végigpásztázhatunk a birodalmak e során.20
20 Meg kell viszont szívlelnünk egy általános bibliamagyarázati elvet, amit magának
Jézus Krisztusnak szavai alapján nevezzünk a „viszont meg van írva” elvének (lásd
Mát 4,7!). Eszerint semmilyen magyarázat nem áll meg a Bibliában pusztán egyetlen
locus (igehely) alapján, ha azt nem támasztja alá valamely más íráshely is. Ennek
jegyében fogadhatjuk nagy örömmel Dániel könyve későbbi (egész pontosan a 7., 8.
és 11.) fejezeteit, amelyek a 2. fejezethez hasonlóan jelképekben mutatják be a világ-
történelem menetét. A 7. fejezet tengerből feljövő vadállatok, a 8. fejezet áldozati
állatok felvonultatásával, míg a 11. fejezet – a próféciákban szintén nem szokatlan
módon – egyszerűen „ige” (Dán 10,1), azaz beszéd segítségével nyújt közléseket. A
jövendölések közötti párhuzamokat nagyon hamar felfedezhetjük, akár a jelképek
A LÁTHATÓ TÖRTÉNELEM: A NÉGY VILÁGBIRODALOM
A szobor egyes testrészeinek azonosításában fentről lefelé hala-

dunk. „Te vagy az arany-fej” (38. vers). Az arany fej Babilont ábrá-
zolja, sőt az ihletett próféta külön kihangsúlyozza Nabukodonozor,
a nagy hódító és országépítő kiemelkedő szerepét. A 7. fejezetben
ugyanezt a hatalmat „a vadállatok királya”, az oroszlán képviseli (4.
vers). A további fejezetekben Babilon már említést sem nyer, vagy
azért, mert bukása már a küszöbön volt, vagy azért, mert a Médo-
Perzsa Birodalom lesöpörte addigra a történelem színpadáról.21
A második világtörténelmi szakaszt, az ezüst mellek és karok
korszakát, a 8. fejezet nevezi néven: „Az a kétszarvú kos, amelyet
láttál, Médiának és Perzsiának királya” (20. vers). A történelemből
egyébként közismert, hogy ez a hatalom éppen Babilon leigázása
után jutott világhatalomhoz (Dán 2,39; 5,30–31). Az egyik oldaláról
a másikra hempergőző medve és a kétszarvú kos (a hosszabb szarv
később növekedett) jelképei dinamikájában szemlélteti azt, amit az
ezüst karok csupán statikusan ábrázoltak, tudniillik az államszövet-
ség két alkotóelemét, a médeket és a perzsákat, amely szövetségben
eleinte ugyan a médek játszották a vezető szerepet, ám hamar a
perzsák jutottak túlsúlyra.22
A „rézből való” birodalom csakis a kétszarvú kossal szemben dia-
dalmas „szőrös kecskebak” lehet, vagyis „Görögország királya”
(Dán 8,21). A próféciák e birodalommal kapcsolatban kiemelik
egyrészt a tüneményes gyorsaságú növekedését (a párduc jelképe
madárszárnyakkal a 7. fejezetben!); másrészt a birodalom rendkí-
száma, akár ezek külső és belső jegyei alapján. De ha valakinek ezután is maradná-
nak kétségei, a könyv név szerint is azonosítja a birodalmakat.
21 Dániel próféta rendkívül magas kort ért meg. A könyvében található próféciák –
keletkezési idejüket tekintve – közel hét évtizedet ölelnek fel. Élete utolsó éveit
már a Médo-Perzsa Birodalom szolgálatában töltötte.
22 Az i. e. 539-ben trónra kerülő Dáriusz méd származású volt. A perzsa túlsúlyt
viszont jól érzékelteti a mintegy hat évtized múltán játszódó Eszter könyve elején
az a szövegrészlet, amelyben „Persia és Média hatalmasai” szerepelnek, vagyis az
addig használatos meghatározáshoz képest a perzsa fél került az első helyre.
vüli kiterjedését – „…az egész földön uralkodik” (2,39); „…igen

naggyá lőn…” (8,8) –; harmadsorban a „nagy szarv” (8,8; 21) jel-
képében Görögország legnagyobb hírnévre szert tevő uralkodóját,
Nagy Sándort. Utóbbi uralkodása idején – Kelet valamennyi jelen-
tős országának leigázása nyomán – lett Görögország világbiroda-
lommá. A nagy szarv letöretésének mozzanata viszont már azt ér-
zékelteti, hogy Nagy Sándor hatalmas birodalmát csak az ő szemé-
lye tartotta egységben. Halála után „négy ország támad abból a
nemzetből, de nem annak erejével” (Dán 8,22). Az egységes Gö-
rögország csakhamar hanyatlásnak indult.
Nincs is mit csodálkoznunk a negyedik birodalom feltűnésén. A
vassal jelképezett birodalmat ugyan a Biblia sehol nem nevezi né-
ven, ellenben a legrészletesebb jellemzés róla szól. Erőt sugárzó,
kérlelhetetlen és pusztító hatalom ez: „rettenetes és iszonyú és
rendkívül erős” (Dán 7,7). Lám a 7. fejezetben e hatalom egy sem-
milyen ismert vadállathoz nem hasonlítható – illetve sok állat tu-
lajdonságát magában egyesítő – „fenevad”23 képében jelenik meg,
amely hagyomány azután a 8. fejezetben is folytatódik. Noha a
történelem bizonyságtétele mindennél ékesebben tanúsítja e hata-
lom kilétét, maga a Biblia is elvégzi az azonosítást, jóllehet az eddi-
giektől eltérő módon: Jézus Krisztus a szentély ellen támadást indí-
tó hatalomra (Dán 8–9. fejezet) mutat rá (Mt 24,15). Ismeretes,
hogy az ószövetségi szentélyt Róma seregei pusztították el 70-ben.
Az utolsó történelmi szakaszt – a vas és cserép lábujjakkal jelzett
birodalmi érát – a következő előadásra hagyjuk. Jó okunk van arra,
hogy e korszaknak külön figyelmet szenteljünk, ugyanis a Biblia is
erről szól a legnagyobb részletességgel, érzékeltetve ezzel jelentő-
ségét, de talán időbeli kiterjedését is. (Egyébiránt már a vas is na-
gyobb figyelemben részesült, ha egybevetjük a róla szóló magyará-
zat terjedelmét a korábbi fémekről szóló magyarázatok terjedelmé-
vel.) Hasonló megfigyelésekre juthatunk a 7. és a 8. fejezet alapján
is, amelyekben még inkább kidomborodik az utolsó történelmi
szakasz iránti megkülönböztetett érdeklődés.
23 E régi keletű kifejezés értelme egyszerűen: vadon élő állat.

A látható történelem felőli vizsgálódásunkat azért szakítjuk meg

itt, mert meggyőződésem szerint – és ebben a fentebb említett
kommentátorok nagy sokaságának támogatását élvezem – nincs a
Bibliának még egy ilyen fejezete, amely ennyire elkötelezett lenne
az iránt, hogy olvasója szilárd történetbölcseleti alapokhoz jusson.
Vagy ha úgy tetszik: a megélt történelemben szükséges bölcsesség-
hez. Ezért e mostani előadást elsősorban ennek szenteljük.
AZ ÉRTHETŐ TÖRTÉNELEM ALAPTÉTELEI
Sokan vélekednek úgy, hogy elegendő nyitott szemmel járnunk-

kelnünk a világban, megismerni a rideg tényeket ahhoz, hogy he-
lyes következtetéseket vonjunk le azokból. A történettudomány a
legharsányabban a 19. század utolsó harmadában lázadt fel az esz-
mék uralma ellen. A pozitivisták hirdették meg azt az elvet, hogy
csak a tények diktálta törvények és eszmék léteznek. A tények
mindenhatóságába vetett hittel folytatták lázas adatgyűjtő munká-
jukat, nem akarván tudomást venni arról, hogy az egyes adatok
egésszé formálása eleve feltételez a kutató részéről megkérdőjelez-
hetetlen evidenciákat.24 Vagy nevezzük ezeket inkább meggyőző-
désnek? Netán hitnek?
Az „annak hiszek, amit látok” bölcsessége jó adag önhittséggel pá-
rosul, mert nem vesz tudomást az emberi szenvedélyek meghatározó
szerepéről, amelyek csalafinta módon a tények világát is szubjektív
látásmóddal szövik át. Ily módon történelemszemléletünk kialakítá-
sában a tények mellett legalább akkora – ha nem nagyobb – súllyal
esnek latba vágyaink, a világ egészéről alkotott látásunk.
24 Úgy hiszem, valami hasonló felett tört pálcát Stephen Hawking, a neves – és
írásaival sok vitát kavaró – fizikus, aki a tudományos gondolkodás talán legfonto-
sabb kérdését ilyképpen vetette fel: „Hogyan lehet a realitás filozófiánk alapja, ha
elméleteinktől függ, hogy mit tekintünk reálisnak?” Majd pedig kimondja a pozi-
tivista és darwinista tudós számára egyfajta lidércnyomással és rettenettel felérő
válaszát: „De a világegyetem esetében elmélet nélkül egyszerűen nem tudjuk
felismerni, mi a valóság, a realitás.” (Álláspontom. In: Einstein álma, ford.
Ungvárainé Nagy Zsuzsanna és Ungvárai János; Vince Kiadó, 2000).
Hadd szemléltessem ezt egy egyszerű példával. Ki nem tapasztal-

ta már a tények könyörtelen, materiális valóságát vallók részéről,
amint ők is gyakran fogalmaznak meg olyan reményeket, hogy
„talán majd gyermekeinknek jobb lesz”, úgy lehet, a történeti múlt
tanulságai inkább arra tanítják őket, hogy ne ringassák el magukat
efféle illúziókban. Nos, valahogy így menti a „fejlődés” eszméjét is
a történettudomány.25
A pozitivista történettudományi iskola egyedül az objektívan
megragadható tényekben hisz, és a történetírásra nézve a lehető
legkárosabbnak tartja azt, ha valamely idea nevében előzetes elvá-
rásokat fogalmazunk meg a történelemmel szemben. A célt ugyan
üdvözölhetjük is akár annak hátterén, hogy a legkülönfélébb poli-
tikai kurzusok sajátították ki maguknak a tudatformálás jogát. Az
eredményt illetően azonban fenntartjuk kétségeinket, hiszen a
célnélküliség vagy az önmagában való fejlődés is eszmék, amelyek
ugyanúgy bizonyításra szorulnak, mint bármely pártos ideológia.
A kérdést tehát úgy fogalmazhatnánk meg: létezik-e elfogulatlan
történetírás? Történelemszemlélet, amit nem torzítanak rész- és
pártérdekek? De hogy éppen a Szentírás pályázzék erre a címre!
Ami egy természetfeletti lény létezéséből indul ki, s ebből fakadó-
an minden mást meghaladóan megosztja az emberek közösségét!
Amit a szemforgató klerikalizmussal elkezdve a rajongó messiás- és
világvégevárásokig számtalan párt használhatott fel az emberiség
szellemi nyomorba döntésére!
Egy párhuzamot fogok segítségül hívni annak bemutatására, mit
is értek elfogulatlanságon. A sokszor idézett Pascalhoz térünk visz-
sza, aki Isten-bizonyításának egyik megfontolásra érdemes kiindu-
25 A történészi szubjektivitásnak legőszintébb pillanataikban hangot is adnak. „Kriti-
kájuk [ti. a kritikusoké] akkor is célt téveszt, mikor következetlenséggel vádolnak,

mert nem akarom a nyugati civilizációra alkalmazni a hanyatlás és bukás alapsémá-
ját, melyet – szerintük – minden civilizáció elkerülhetetlen végzetének tartok. Igaz,
szomorú volnék, ha úgy látnám, hogy az egyetlen élő civilizáció, melybe beleszület-
tem, hanyatlásra és bukásra ítéltetett, ugyanúgy, ahogyan a múltban darabokra
hullott többi civilizáció.” (A. J. Toynbee: A Nyugat története és kilátásai. Ford.:
Mesterházi Márton. In: Válogatott tanulmányok, Gondolat 1971)
lópontját a következőképpen vázolhatjuk: Hogyan bizonyítsuk a

Szentírás erkölcsi tanításának helytállóságát, követésre méltó vol-
tát, ha minduntalan azzal találjuk magunkat szembe, hogy e tanítá-
sok egy emberi ésszel felfoghatatlan lény törvényeiként kívánnak
életünk mértékéül szegődni?
Ha nem tudjuk ellenőrizni az Istenről szóló kijelentések valóság-
tartalmát, nézzük meg, mit állít ugyanez a könyv az emberről. Ab-
ban pedig lám azt találjuk, hogy „egyrészt mérhetetlenül jobban
megaláz, mint ahogyan azt az ész a maga erejéből tenni tudná,
anélkül azonban, hogy egyúttal kétségbeesésbe taszítana; másrészt
végtelenül magasabbra emel, mint a természetünkben rejlő kevély-
ség, de anélkül, hogy felfuvalkodottá tenne”.26 Egyszerre ösztönöz
bennünket az ember végtelenül nagyra hívatottságának tudatosítá-
sával – „Istenek vagytok ti és a Felségesnek fiai ti mindnyájan”
(Zsolt 82,6) –, s jelöli ki határainkat a bukott faj egyetemes, min-
denkire elható én-központúságára való emlékeztetéssel. Sem ere-
dendő ártatlanságot, sem eleve gyógyíthatatlanságot; sem helyze-
tünk külső meghatározottságát (determináltság), sem akaratunk
csorbítatlan szabadságát nem sugallja. Mindezt hasztalan keressük
a különböző embertanokban. Sem hízelegni s túl jót mondani, sem
kétségbeesésbe taszítani s felettébb megalázni nem akar.
Így látom én a történelemszemlélet elfogulatlanságát is. Mert
melyik nemzeti geszta – mert hiszen lépten-nyomon annak minő-
sítik az Ószövetséget! – merészel olyan történelmi ítéletet mondani
önmaga felett, mint amilyenekre a „zsidónak” titulált ószövetségi
iratok „vetemednek”?27 Hogyan is kapcsolhatjuk össze a Szentírást
a klerikalizmussal, amikor ilyen átfogó megítélésére talán a legate-
istább kritikák sem vettek bátorságot? S ha már itt tartunk, azzal
sem találkoztam semmilyen egyházi történetírásban, hogy az olyan
csapásoknak, mint az iszlám vagy a harcos ateizmus, bármiféle
kívánatos következményt tulajdonítanának. (Kérem olvasóimat,
várják ki türelmesen a negyedik előadást.) Erre is csak a Szentírás
26 Gondolatok, 435. töredék, Pődör László fordítása

27 Lásd különösképpen: 5Móz 28. fejezet; Mik 3,12; Dán 9, 24-27!
átfogó látásmódja képes. A Szentírás képviseli azt a jogbölcseletet,

amely egyszerre tör pálcát az államhatalmak romlása felett, s szólít
fel a király és minden földi méltóság iránti – lelkiismeret szerinti –
engedelmességre.
Szívesen folytatnám a sort, de akkor mi marad a hátralevő elő-
adásokra. Keveset mondanék azzal, hogy nos, ezért, ezekért bízom
meg én a bibliai történelemszemlélet elfogulatlanságában. Méltóbb
a dolog súlyához, ha Pascallal együtt így kiáltok fel: „Ki tagadhatja
hát meg ettől az égi bölcsességtől a hitet és az imádatot?”
A TÖRTÉNELEM DICSŐSÉGE
Példákkal igazoltuk, hogy a történetírásban megszokott részrehaj-

lásnak, idealizálásnak nyoma sincs. Az ihletett könyv igazat mond
a részletek tekintetében is, s most eljött az ideje, hogy próbára te-
gyük, ugyanúgy megbízható-e az emberi történelem egészére vo-
natkozó általános értékelése is.
Ennek megismeréséhez nem kell vaskos köteteket átolvasnunk.
Félmondatokat, jelképes, ámde annál beszédesebb utalásokat, va-
lamint a történelmi jövendölésekből kiolvasható tágabb perspektí-
vájú üzeneteket kell szemügyre vennünk.
"…kiváló az ő fényessége,… és az ábrázata rettenetes volt” (Dán
2,31). A próféta élménye ahhoz hasonlítható, amit mindannyian
átélhetünk egy másik emberrel való találkozásunk során. Ahhoz
ugyan egy futó pillantás is elegendő, hogy egy gyors külső benyo-
mást szerezzünk az illetőről, ám ha többet is meg akarunk tudni
róla, alaposabban meg kell figyelnünk a vonásait. Ha valaki meg-
elégszik az első, felületesebb benyomással, könnyen tévedhet az
illető megítélésében. Az igazán fontos belső tulajdonságokról és
gondolkodásmódról a tekintet árulkodik. Emlékezhetünk Jézus
Krisztus szavaira: „A test lámpása a szem…” (Mát 6,22).
A történelem is – amúgy átabotában végigtekintve az évszázad-
okon – sokak számára a dicső és fényes hőstettek, példaadó eré-
nyek sora. A múlt megszépül megannyi panegirisz közepette, s
ezen elragadtatott magasztalások mellett már-már ünneprontásnak
számít, ha valaki némiképp megkapirgálja a felszínt. Amennyiben

nem félünk a szembesítéstől, és bátran a történelem szemébe me-
rünk nézni, meg fogunk rettenni a látványtól.
A történeteket lapozám s végére jutottam

És mi az emberiség története? vérfolyam, amely
Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki,
És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig,…28
Mert vegyük csak úgy találomra elő a legdicsőbb fejezeteket, már-

mint amit a történeti emlékezet imigyen tart számon. A görög de-
mokrácia lenne az a kívánatos eszmény? „Hibái ellenére a történe-
lem legfényesebb lapjaira kívánkozik.”29 Nemzedékek nőttek fel az
ehhez hasonló, kritikával alig mérsékelt hozsannákon. Netán a
demokrácia felszámolta a rabszolgaságot? A józan ész vezérelte
őket, megnemesítette az erkölcsöket? Hát nem ez ellen vall a mér-
hetetlen testkultusz, Szókratész halálra ítélése? S vajon miféle
emelkedettséget sugároznak a terebélyesedő pártviszályok, vagy a
Spártával szembeni hatalmi terjeszkedés igénye, a hódító háborúk.
Vagy itt van a magyar államalapítás. Itt szoktak elhangozni a leg-
nagyobb szavak: „államférfiúi bölcsesség”, „korszakos felismerés”,
„csatlakozás a nyugati civilizációhoz”. Tisztában lehetünk minden
dolog viszonylagosságával, de még csak nem is helyezzük túl ma-
gasra a mércét, amikor a reálpolitikai kényszert nem illetjük a fen-
tebbi magasztos kifejezésekkel. Nemde egy kíméletlenül terjeszke-
dő civilizációhoz – amelynek vezérlő csillaga a pápai Róma volt –
csatlakoztunk, amely nemzeti történelmünk egyik legpusztítóbb
belháborújához vezetett?30
28 Petőfi Sándor: Az ítélet (részlet)

29 Sajnálom, hogy nem tudom szó szerint idézni, de tartalmilag valami hasonló mon-
dattal végződik a görög demokrácia tárgyalása a régi gimnáziumi tankönyvemben.
30 A történettudomány és a köztudat zavarba ejtő egyértelműséggel meghozott
ítéleteivel szemben már a kételkedés sem ildomos. Mégis, a „volt-e más választás?”
állítólagos realitásának talán lett volna alternatívája. A fizetendő ár: le kellett
volna mondanunk az önálló államalakításról (mily csalóka is e jelző: „önálló”!); az
De mit mondjunk még? Legnagyobb ünnepeink a forradalmak, a

szabadságharcok. Fájdalmas látni, hogy csak valami ellen tudunk
küzdeni, a szabadsággal nem tudunk mit kezdeni. (Kossuth és
Szemere már a szabadságharc idején képesek lettek volna egy kanál
vízben megfojtani egymást.) Ó mennyire méltatlannak tartom,
hogy miközben a barikádharcosok és forradalmárok – akik forrada-
lom nélkül csupán kalandor életmódjukkal és forrófejűségükkel
maradtak volna meg az emlékezet számára – nevét aranyba foglal-
ják, a családjukkal és közösségeikkel felelősen gondolkodó embe-
rekből ugyanakkor „sehonnai bitang emberek” lesznek. A történé-
szeknek – szerény javaslatom ez – illő lenne többet foglalkozni a
békés és türelmes átmenetek ama kevés példájával.
A világból és történelméből csupán annak dicsőségét látni: ősi kí-
sértés. „Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és
megmutatá neki a világ minden országát és azok dicsőségét, és
monda neki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz en-
gem.” (Mt 4,8). Meghajolni e világ logikája előtt – vagyis hinni a
külszínnek – annyi, mint meghajolni a Gonosz logikája előtt. Jézus
Krisztus figyelemre sem méltatta ajánlatát.
MIÉRT OLYAN „RETTENETES” A TÖRTÉNELEM?
A külső dicsőség nem rejtheti el tehát a belülről áradó rútságot. Ez

azonban csupán az okozat, amelynek mélyén nem valamilyen fá-
tum, az emberi akaraton és tudaton kívül eső tényező húzódik. A
is lehet, hogy az évszázadok folyamán a nemzet is kiveszett volna a történelmi

tudatból (de csak annyira, amennyire a jászokat és a kunokat sem tartjuk számon,
jóllehet vannak). Talán a magyarsághoz kötött politikum is kevesebbet hatalmas-
kodott volna a kisebb nemzeteken, s egyenesebb gerinccel jöttünk volna ki a
történelem hányattatásaiból. A „mi lett volna, ha…” történetfilozófiáját azonban
soha nem emelték hivatalos rangra.
A történelmi emlékezet különös részrehajlása egyébként az is, hogy míg Kádár
Jánost – az idegen hódító hatalom kiszolgálására – saját honfitársai ellen vezetett
bosszúhadjárata megvetés tárgyává tette, addig I. István királynak hasonló ször-
nyűségekért, a következetes nemzeti politika képviselői ellen indított
irtóhadjárata ellenére az imént elősorolt felmagasztalások jutottak.
2. fejezet csupán sejteti azt, amit a 7. és a 8. fejezet már világosan

kimond, tudniillik hogy a különböző birodalmak egymás rovására
terjeszkednek, növekednek óriássá. A birodalmak rendszerint az
emberiség boldogításának hangzatos ígéretével lépnek fel, nem
átallnak az in saecula saeculorum31 perspektívájával kérkedni, és e
nagyra törő ábrándok megvalósítása érdekében hirdetnek összefo-
gást. Ó milyen fennkölten hangzik a cél: „élettér”, „Isten országa a
földön”, „szabadság, egyenlőség, testvériség”, „pax romana”! Meny-
nyi szellemet hoztak lázba az efféle jelszavak: ad maiores gloriam
Dei;32 „Világ proletárjai, egyesüljetek!” (Hiába ellenkeznek ezek
látszólag homlokegyenest egymással, valójában nagyon is egy tőről
fakadnak!) Hányan hitték, hogy „ez a harc lesz a végső!” Ezek ama
kristálypalota másai, amelyről Dosztojevszkij írt a Feljegyzések az
egérlyukból c. elbeszélésében, az eszmék, amelyek Bábel logikájára
épülnek.33
Megjegyezzük, hasonló törvények szellemében éljük le életün-
ket: saját személyes boldogságunk, érvényesülésünk érdekében
szívesen tesszük ki a könyökünket, s tapossuk diszkréten vízbe a
másikat. Dániel könyve a nagypolitika szintjén mutatja ki, mihez
vezet az érdekek gátlástalan érvényesítése, a hatalom mértéktelen
szeretete, ám egy váratlan ugrással máris ott termünk az egyéni lét
szintjén, ahol ráébredünk, hogy Dániel könyve a szoborról szóló
álomban az egész emberi életet behálózó farkastörvények felett is
ítéletet mond.
31 „Mindörökkön örökké” (latin).

32 „Isten nagyobb dicsőségére” (latin).
33 „Mondd meg nekem nyíltan, felszólítalak – válaszolj: képzeld el, hogy te vagy
az, aki az emberi sors épületét emeli, azzal a céllal, hogy a végén boldoggá tegye
az embereket, végre békét és nyugalmat adjon nekik, de ehhez elkerülhetetlenül,
okvetlenül meg kellene kínoznia egy, csupáncsak egyetlen kis teremtést, … és az
ő megbosszulatlan könnyeire kellene alapoznia azt az épületet. Vállalnád-e az
építész szerepét ilyen feltételekkel, mondd meg, de ne hazudj!” (Dosztojevszkij: A
Karamazov testvérek II/5 rész, Makai Imre fordítása) Dosztojevszkij e filozofikus
regényeiben többször is bírálja a hamis Istenországa-elméleteket, az emberi elme
szülte népboldogító eszméket. Lásd erről egyebek mellett SESZTOV, Lev: Doszto-
jevszkij és Nietzsche, Európa Kiadó, 1991!
FEJLŐDÉS VAGY HANYATLÁS?
A szobor-álom legszembetűnőbb jellegzetessége a fémek csökkenő

értékrendje. Van valami kérlelhetetlen végzetszerűség a Nabuko-
donozorhoz intézett szavakban: „…utánad más birodalom támad,
alábbvaló mint te” (Dán 2,39). Hiába halmozott fel Babilon számta-
lan kulturális és civilizációs értéket, neki is buknia kell.
Civilizációtörténeti szempontból különösen érdekes az ókori
Hellász beleolvadása a Római Birodalomba. Azóta is vitatják a tör-
ténészek, hogy minek tulajdonítsanak elsőbbséget: az egykori Hel-
lász Róma általi politikai bekebelezésének vagy a hellenizmus
megállíthatatlan expanziójának, hiszen e kultúra a Római Biroda-
lom keretei között is vitathatatlanul uralkodó kultúrkör maradt.
Mindazáltal, hiába volt kulturális szempontból magasabb rendű a
hellén civilizáció, a nyers erő diadalmaskodott fölötte.34
A Szentírás így foglal állást az egyik legősibb történetfilozófiai
kérdésben, ami ekképpen hangzik: fejlődik vagy hanyatlik vilá-
gunk? Gyakorlatilag az emberiséggel egyidős az a nézet, miszerint
világunk szüntelenül a fejlődés és a hanyatlás dialektikus mozgásá-
ban írható le, ám a fejlődés mindig magasabb és magasabb szinte-
ken valósul meg. E föl-alá mozgás kikerülhetetlen velejárója a harc.
A rossz, az önzés e felfogás szerint maga a fejlődés motorja.35 Ismét-
34 A vitáról lásd A. J. Toynbee: Róma helye a történelemben, In: Válogatott ta-
nulmányok. Gondolat, 1971!

35 E nézet filozófiai megalapozásáért rendkívül sokat tett Immanuel Kant: „A
társiatlanság emez önmagában nem éppen szeretetre méltó tulajdonsága nélkül

(hiszen ebből származik az az ellenállás, amellyel önzően követelődzvén minden-
kinek szükségszerűen szembe kell találkoznia) a tökéletes egyetértés, elégedettség
és kölcsönös szeretet árkádiai pásztoréletében örökre csírájában rejtve maradna az
összes tehetség. Az emberek, jámboran, mint legelő juhaik, aligha emelhetnék
létük értékét barmukénál magasabb fokra, nem töltenék ki azt a teret, amelyet a
teremtés eszes természetüknek megfelelő céljuk számára nyitva hagyott. Hála hát
a természetnek az összeférhetetlenségért, a rosszakarón versengő hiúságért, a ki
nem elégülő uralom- és bírvágyért! Ezek nélkül örökre kifejletlenül szunnyadná-
nak az ember rendkívüli természeti adottságai.” (Az emberiség egyetemes történe-
tének eszméje világpolgári szemszögből, Vidrányi Katalin fordítása. In: Történet-
filozófiai írások, Ictus Kiadó, 1993, 48. o.)
lem, e nézet nem új keletű, ennek ellenére tömeges elterjedése,

uralkodó eszmévé válása a modern korra, a 19. századra tehető.36
ÁLLANDÓSÁG VAGY VÁLTOZANDÓSÁG
Nabukodonozor számára a legközvetlenebb tapasztalat az álomból

az állandóság hiánya. Birodalmát öröknek remélte, az áldozatokat
ehhez mérten hozatta meg, s nem szívesen érte volna be az „egy
uralkodó a sok közül” címével. Az örök dicsőség biztosítéka biro-
dalma megingathatatlansága lett volna. Milyen kijózanító lehetett
számára a szembesítés: „…utánad más birodalom támad…”
A történelembölcselet azóta harmadfél évezred tapasztalatával
gazdagodott, ám e sommás ítéletre senki és semmi nem tudott rácá-
folni. Egykor nagy és dicső országok váltak jelentéktelenekké (Dá-
nia, Ausztria, Magyarország), kicsik – vagy éppen korábban nem
létezők – lettek nagyokká (Hollandia, Románia), de amelyekre
most netán ráragyog a Nap, azok is tisztában lehetnek a szerencse
forgandóságával.
Óh, a világ története

Szomorú egy tanulmány!
Mint buborék tűnik fel ott
Nép, nép után kimúlván;
Jaj annak, mely már tündökölt!
Annak közelg halála.
Elsimul a víz tükre és
Új hab tolul reája.37
36 „Három divatos filozófiai irányzattal kerültem szembe életem során: Hegelével,

Darwinéval és most Nietzschéével. Az első minden létezőt igazolt; a második az
embert az állattal tette egyenlővé, igazolta a harcot, vagyis a rosszat az emberek-
ben; a harmadik azt bizonygatta, hogy mindaz, ami az emberi természetben ellen-
szegül a rossznak – hamis nevelés következménye, tévedés. Nem tudom, ez után
még mi következhet.” (Lev Tolsztoj: Napló. 1902. március 21.)
37 Arany János: Gondolatok a béke-kongresszus felől (1850)
Ennek fényében egészen másként látjuk a különböző ideológiák

nevében viselt, a területgyarapításokért, sőt a területek visszafoglalá-
sáért folytatott háborúkat is. Az ilyenekért hozott áldozatok végképp
értelmetleneknek tűnnek. Bizony jó lett volna, ha a had- és népve-
zérek, az uralkodók szívükre vették volna Dániel könyve reájuk
vonatkozó tanulságait. Persze ehhez „bólogatójános” generálisok
helyett bölcsekkel kellett volna körülvenniük magukat, akik nem
Machiavellit vagy A gall háborúról (Caesar) írott könyvet adják a
kezébe, hanem azt a gondolati forrást, amelynek végső szerzője, a
Mindenható, Aki így csillapítja az emberi hatalom szenvedélybete-
geit: „És ő változtatja meg az időket és az időknek részeit; dönt kirá-
lyokat és tesz királyokat;…” (Dán 2,21). És: „…mert enyém a föld;
csak jövevények és zsellérek vagytok ti nálam” (3Móz 25,23).
Vagy ha a Bibliából nem, legalább Nemecsek sorsából okuljanak
az újabb álmok álmodói. (A magam részéről leginkább nekik és
hadvezéreiknek tenném kötelezővé A Pál utcai fiúk elolvasását.)
Hősi halált halt a grundért, ami már másnap nem az övék; de még
csak nem is a vörösingeseké lett. Feltételezem, hogy a hősi áldozat-
vállalás példájaként sok nevelő idézné idáig, és csakis idáig, Molnár
Ferenc regényét. Talán mert a hős- és forradalmárkultusz korában
ők maguk sem mernek a végkifejlettel farkasszemet nézni, s úgy
vélik, gyermekeik, tanítványaik jövőképét rombolnák le a valóság
tisztességes feltárásával. Valójában többek között e páratlan szépsé-
gű műből értjük meg, hogy nem csupán vértanú (aki tudja, hogy jó
ügyért hal meg) és negatív hős (aki készakarva vagy akaratlanul is
valamely rossz ügy zászlaja alá kerül) létezik, hanem van groteszk
hős is, akit a diadalmas fél önfeláldozásáért ünnepel, jóllehet halála
senkinek nem használt. Van hősi áldozat, amelynek példájából erőt
meríthetünk. Nemecsek áldozatában ellenben – az iránta táplált
mély rokonszenvünk ellenére is – a tanulság jelenti a katarzist.
Ha itt lecövekelnénk a jövendölés tanulmányozásában, és az em-
beri történelem – minden erénnyel és a „kebel lángérzeményei”38
38 Az ismerős költői motívum Kölcsey Vanitatum vanitas c. költeményéből való, amely
az egyik radikálisabb leszámolás az emberi történelem dicsőségébe vetett hittel.

vel egyben – értékét az eddigiek alapján mérnénk le, minden

okunk meglenne a kétségbeesésre vagy éppen a József Attilá-s re-
zignált „fejbiccentésre”.39 Mi azonban a kezdet kezdetén elhatároz-
tuk, hogy nem elégszünk meg az efféle elnagyolt válaszokkal, és a
Biblia által kijelölt úton mindenképpen végighaladunk. A legvégső
válaszokat azonban a végére, a hatodik előadásra hagyom.
„KI KIMONDJA A RETTENETET…”
Egyelőre nincs több fogódzónk. Így jobban bele tudjuk élni ma-
gunkat azon emberek kilátástalanságába, akik, ki tudja miért, nem
tudtak átlendülni ezen a ponton. Őszinte emberek ők, akik az áb-
rándokkal ugyan leszámoltak, de természetes boldogságigényük
nem hagyja nyugodni őket. Életösztönüktől és az igazság megisme-
résének őszinte vágyától hajtva nem zárják le magukban annak
lehetőségét, hogy egyszer még rájuk mosolyog a megnyugtató vá-
lasz. Tépelődéseik az emberi sors és a történelem kilátásairól meg-
mondhatatlan mélységeken keresztül jut el a tág horizontú re-
ménységig.
Az ő szócsöveik is azok a költők, akiknek töprengései az emberi
történelem eszméjéről a gondolati költészet legmívesebb és legmé-
lyebb jelentésű egyedeit szülte meg. Ha nem lelkesedhetünk mara-
déktalanul, annak csak az az oka, hogy költőink rendszerint csupán
félelmes sejtéseik, bizonyossággá emelkedő szorongásaik megfo-
galmazásában jeleskedtek. Az „istenségnek látszó, csalfa, vak re-
mény” (Csokonai) leleplezése után legfeljebb halovány sziluettként
sejlik fel egy-egy műben a valódi remény. Hogy mégis nagy becs-
ben tartjuk őket, az annak tudatában érthető, hogy az ember
mennyire szeret ábrándtól ábrándig vándorolni. Nézzék csak, ké-
rem, Nabukodonozort, aki előbb nem tud kitérni az álom igazsága
39 „Az ember végül homokos,

szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.”
(Reménytelenül)
elől, utóbb mégis az örök arany-kor álmába menekül (elolvasandó

Dániel könyve második és harmadik fejezete), amit aztán kímélet-
lenül számon is kér alattvalóin! Be kell látnunk, az ábrándokat
tekintve mindannyian „nabukodonozorok” vagyunk.40
Igen, ezért értékeljük nagyra Vörösmarty már-már profetikus
tömörségű történetfilozófiáját, Az emberek c. költeményét.41 A
történetfilozófia kutatója mély meglátások valóságos kincsesbányá-
jára lel e költeményben. Az emberek bámulatos egybeeséseket
mutat egyébként Dániel könyve fő-fő gondolatával: az egységes
világhatalom, a birodalmi méretű szövetségek megteremtésére
irányuló kísérletek meghiúsulásáról.
És jöttek a dicsők, hatalmas

Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,

Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az ínség éjjelén:
Nincsen remény!
40 Erről írta F. M. Dosztojevszkij egyik felejthetetlen naplójegyzetét – Cervantes

Don Quijote-je kapcsán – A hazugságot a hazugság menti címmel. „És lám, újabb
ábrándot eszel ki az igazság megmentésére, de már kétszerte-háromszorta fantasz-
tikusabbat az elsőnél, nyersebbet és esztelenebbet… A valóságigény így hát kielé-
gült, meg van mentve az igazság, újra fenntartás nélkül hihet első és legfőbb ál-
mában, a második, immár sokkal fantasztikusabb álom segítségével, melyet az első
valószerűségének megmentéséért koholt.” (Grigássy Éva fordítása. In: Tanulmá-
nyok, levelek, vallomások. Magyar Helikon, 1972)
41 Jeles irodalomtörténészeink egyike – szűkebb szakmai berkekben némi meg-
hökkenést kiváltva – e címet adta az illető költeményről írt tanulmányának: Az

igazi reménység verse. Arról a műről nyilatkozik így, amelynek mind a hét strófá-
ja e zárással zuhan ránk: „Nincsen remény.” Az elszámoltatott szerző azzal indo-
kolta meg címválasztását, hogy „amikor leszámolunk a hamis reménységekkel, ott
indulhat útjára az igazi reménység”. (Reisinger János tanulmánya, Jó Hír 1993/4.)
A költő úgy mutat rá a történelmi bajok fő-fő okára, hogy egyúttal jól
irányzott csapást mér a rosszat derűsen magasztaló kanti filozófiára:
Istentelen frígy van közötted,

Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat…
Vörösmarty tehát egyértelműen az antropológiai magyarázat felé

fordul. Jelentőségteljes módon éppen a társadalmi egyenlőtlenség, a
gazdasági elnyomás, a „szerte dúló ínség” jelenségeiből növeszti ki
dermesztő megállapítását: a Rossz nem a társadalmi együttélés
meghatározottságából, hanem „a testvérgyűlölési átok”-ból fakad.
Az egyes rossz összegződik, nem oldódik fel a fejlődés szintézisé-
ben. A dialektikus fejlődés elutasítása ezért nem merő retorikus
költői pesszimizmus, hanem nagyon is természetes következmény:
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,

Nagyobb bűnt forral álnokúl.
A mindössze néhány hónappal később íródott Petőfi-remekmű, a

Világosságot!, – hasonló gondolati érzékenységgel – ugyanezen kér-
déseknél köt ki. Lehet-e értelmet kölcsönözni a földi rossz dühöngé-
sének? A mindössze huszonnégy esztendős költő nem lel megnyug-
vást a hegeli dialektikában; „irtóztató” számára a gondolat, hogy az
emberi sorsot fátumszerűen a hanyatlás kíséri végig. A beígért „álta-
lános boldogság kora”, az egyén olthatatlan boldogságigényét elfojtó
hivatkozás „a miljom érdek”-re gúnyt űz az emberi jóhiszeműségből.
Részleges zárszó gyanánt szeretném világossá tenni, e művészi rea-
lizmus (szándékosan nem mondok „pesszimizmus”-t) nélkülözhetet-
len kelléke annak, hogy addig is, míg eljutunk az igazi válaszig, ne
ragadhassanak magukkal a hamisak. A hazugság, írja Pál, azért állít-
tatik műbe, hogy feltartóztassa az igazságot (lásd Róm 1,18!).
Talán valamelyest sikerült felvérteznünk magunkat a következő-
vel szemben.
HARMADIK ELŐADÁS
EGYSÉG ÉS MEGOSZTOTTSÁG:
AZ EURÓPAI TÖRTÉNELEM GYÖKEREI
ó európa hány határ

minden határban gyilkosok
(József Attila)
A figyelmes olvasó illetve hallgató számára feltűnhetett, hogy az

álom legfontosabb részletei az eddigi tárgyalásból kimaradtak. Leg-
fontosabb, mondhatjuk – nem azért, mert mi annak ítéljük, hanem
azért, mert erre következtethetünk az ihletett magyarázat terje-
delme alapján. A különböző fémekkel jelölt korszakok fél- vagy
legfeljebb egymondatos azonosításokat igényeltek. A vas és cserép
elegyével jelölt időszakhoz érve azonban a prófécia szükségesnek
érzi az alaposabb értékelést. Az itt található jelképes testrészekhez
három különböző magyarázat társul. Dániel további világosságot
sürgető kérdései is ezt az időszakot érintik.
Minél előbb haladunk a korokkal, annál több útbaigazításra van
szükségünk – ez tehát a prófécia logikája, ami csak azokat lepheti
meg, akik nem járatosak még a próféciák világában. Hasonló logika
érvényesül a Szentírás valamennyi vázlatjövendölésében, azaz min-
denütt a Krisztus második eljövetelét közvetlenül megelőző kor ré-
szesül a legnagyobb figyelemben. A bibliai történelemszemlélet taní-
tása szerint egy olyan hatalmas szellemi küzdelemnek vagyunk át-
élői, amelyben a kihívó fél egyre több eszközt, a megtévesztés mind
nehezebben leleplezhető módozatát állítja csatasorba. Ahol viszont
„megnövekedik a bűn, ott a kegyelem sokkal inkább bővölködik”
(Róm 5,20). Isten tehát mind hathatósabb védelemben kívánja része-
síteni az önmagában oly kiszolgáltatott embert.
Azért sem várnánk ezt a Bibliától, mert emberi logika szerint egy
krónika legfeljebb a saját keletkezésével egy időben lezajló esemé-
40 | HARMADIK ELŐADÁS
nyekről tud számot adni.42 Az örök isteni akarat ezzel szemben a

reménység, a perspektíva felcsillantása a reményvesztett emberiség
számára. Amikor Isten a jövőről beszél, nem mindentudását fitog-
tatja, hanem törődő szeretetét nyilvánítja ki.
VAS ÉS CSERÉP ELEGYE, AZAZ: MI EURÓPA?
Lássuk tehát, mi következik a vassal fémjelzett birodalmi korszak –

vagyis Róma – után!
„Hogy pedig lábakat és ujjakat részint cserépből, részint

vasból valónak láttál: a birodalom kétfelé oszol, de lesz
benne a vasnak erejéből, a mint láttad, hogy a vas elegy
volt az agyagcseréppel” (Dán 2,41).
Az első magyarázat egy mélyreható változásra hívja fel a figyelmet.

Az eddig ismertetett birodalmak egyik legszembetűnőbb jellegze-
tessége a politikailag és vallásilag egyaránt megvalósuló egység
volt. Éppenséggel Róma tette a legtöbbet azért, hogy az akkori
civilizáció minden népe „részesüljön a római uralom által biztosí-
tott áldásokból”. Milyen különös, hogy éppen a legteljesebb tökély-
re vitt egységálmot követte a megoszlással43 jellemzett időszak! Mi
42 Meglepő módon a főleg protestáns egyházi körökből sarjadzó történetkritikai

iskola is ebből kiindulva erőltette a Biblia történeti és prófétai irataira azt a ma-
gyarázati sémát, amely lényegében a jövendölés elsinkófálására irányul. Példának
okáért Dániel könyve a történetkritika álláspontja szerint nem keletkezhetett a
könyvben megjelölt időpontokban (i. e. VI. század), a benne található jövendölé-
sek nem jövendölések, hanem a benne foglalt események jövendölés formájában
történő utólagos (a posteriori) lejegyzése.
43 A Károlyi-fordításban található „kétfelé oszol” kifejezés némiképp zavaró. Az
eredeti héber kifejezés nem tartalmaz a „kétfelé” darabolódásra semmilyen utalást.

Az újabb fordítások (Káldy, új katolikus illetve új protestáns) megoldásai – „meg-
oszlik”, „szétszakad” – itt helyesnek bizonyulnak. A legmértékadóbb idegen nyel-
vű fordítások is ezt erősítik meg: „be divided” (King James Version); „sera divisé”
(Segond); „zerteiltes” (Luther).
AZ EURÓPAI TÖRTÉNELEM GYÖKEREI | 41
több, a jövendölés szerint civilizációnk uralkodó politikai tenden-

ciája ettől fogva a megosztottság lesz.
Újra leszögezzük, hogy ez főképpen az előzmények hátterén
meglepő. Császárok, rendkívüli adottságokkal rendelkező uralko-
dók, hadvezérek álma foszlik semmivé, s úgy tűnik, hiába volt
minden erőfeszítés.
Elegendő azonban az első magyarázat alapos megfigyelése annak
belátására, hogy a világbirodalom álma nem tűnik el egyszer s
mindörökre. „…lesz benne a vasnak erejéből…” Hogy milyen
kilátásai vannak a vas egyesítő erejének kidomborítására irányuló
kísérleteknek, erről a harmadik magyarázatban olvashatunk. Itt
elegendő annyit megértenünk, hogy a Rómát képviselő vas a poli-
tikai széttagoltság idején is továbbél, átörökítődik.
„És hogy a lába ujjai részint vas, részint cserép: az a biroda-

lom részint erős, részint pedig törékeny lesz” (Dán 2,42).
Magától értetődő a történeti azonosítás, könnyen felismerhetjük a

prófécia jelképei által jelzett történelmi változást. A IV. századtól
kezdve, a keletről érkező barbár hordák támadása nyomán, a társa-
dalmilag és politikailag egyaránt meggyengült Római Birodalom
tartópillérei mindjobban megroppannak. El kell szenvednie, hogy
amazok egyre nagyobb szeleteket hasítanak ki a birodalom testé-
ből, majd 476-ban a kegyelemdöfést is megadják számára azzal,
hogy a Nyugatrómai Birodalom utolsó uralkodóját egy germán
trónkövetelő letaszítja a trónról. Róma, úgy tűnt, eltűnt a történe-
lem süllyesztőjében. A hatalmas birodalom helyén – változó meg-
oszlásban – kisebb királyságok jönnek létre, éspedig a beözönlő
barbár nemzetek vezetésével.
Íme az európai történelem genezise – első megközelítésben.
Higgyünk azonban a szemünknek: a prófécia még most is biroda-
lomról és nem királyságokról beszél. Ez nem volt egyértelmű az
első magyarázat alapján, amely a politikai feldarabolódás folyama-
tát állítja középpontba, és a birodalom kifejezést is csak ilyen szö-
vegösszefüggésben említi. Mégis, úgy tűnik, hogy a prófécia kétér-
telmű. Valóban, mi módon beszélhetünk a „megoszlás”, a „szétsza-

kadás” után még birodalomról?
Nos, ez Róma rejtélyében a megoldási kulcs, az európai történe-
lem épületében a fundamentum. Úgy véljük, keveset mondunk
azzal – amiben a történettudomány talán minden ágazata közös
nevezőn van –, hogy az egykori Róma testében kialakuló királysá-
gok két alapvető örökségen épülnek fel: a római civilizáció számos
építőelemén, úgymint a jog, a vallás, illetve a barbár népek törzsi-
nemzeti sajátosságain. Róma ugyanúgy tovább él a nemzetállamok
civilizációjában, miképpen Hellász is továbbélt Rómában, s rajta
keresztül Európában, aminek legékesebb bizonysága a görög kultú-
ra maradandó hatása az európai gondolkodásra.
Hellász azonban az i. e. II-I. század folyamán végképp megszűnt
vezető politikai tényezőként létezni. Nem úgy Róma, amely nem
csupán civilizációs örökségében él tovább. Miképpen maradhatott
meg Róma, a letűnt civilizáció központja, vezető szerepében?
„476-ban a germán király, Odoaker letette a trónról az utolsó

nyugat-római császárt, és ezzel Róma városállam hivatalosan is
megszűnt. Az utcákat fű lepte be, a fórumon tehenek legelésztek.
Azok, akik még a városban maradtak – időnként alig többen ezer-
nél –, úgy szoktak hozzá a beomló paloták dörejéhez, mint az
Alpesek lakói a lavinákéhoz. Az antik világ épületei a középkor
századaiban a kőfejtő szerepét töltötték be, és a hét domb közötti
völgyeket törmelék töltötte fel.
De Róma nem tűnt el a föld színéről. A keresztény világ köz-
pontjává fejlődött, és a pápák lettek a világbirodalmi hagyomá-
nyok folytatói. Az 5. századtól kezdve Pontifex Maximus a címük,
tehát ugyanaz, mint a római császároké, akik az államvallás főpap-
jai is voltak. Diocletianus császár a provinciákat diocesisekre osz-
totta az erőteljesebb ellenőrzés érdekében, és ezt a kifejezést a ka-
tolikus egyház is megtartotta a területi felosztás elnevezésére.”44
44SCHNEIDER, Wolf: Városok Urtól Utópiáig, ford. T. Tedeschi Mária. Gondolat,

1973, 129. o.
E különös elegyben a cserép képezi a megosztó tényezőt, illetve – a

második magyarázat kifejezéseivel élve – ez képezi a „gyenge” ele-
met. Pontos látlelet ez Európa történelméről. A császári Róma buká-
sát törzsi-nemzeti alapon szerveződő népek támadásai idézték elő, s
ezek történelmük későbbi szakaszaiban is ragaszkodtak önállóságuk-
hoz. A törzsi-nemzeti jelleg előtérbe kerülése képezte a legnagyobb
akadályt a politikailag egységes birodalom létrejötte előtt.
Európa történelmének viszont az a sajátossága, hogy nem csupán
a megosztó tendenciák érvényesültek. A vas képviselte egységesítő
erőt a pápai Róma jelentette. Róma ugyan politikailag egy időre
letűnt a színről, olyannyira, hogy a Nyugatrómai Birodalom romja-
in a virtuális székhely szerepét Ravenna vette át; s jóllehet a pápai
állam változó nagyságú területe sohasem volt birodalmi méretű,
mindazáltal egyetemes, uralkodók feletti hatalma megkérdőjelez-
hetetlen volt, tudniillik egyetemes főpapi minőségéből fakadóan.
Az új Róma – közkeletűbb elnevezése szerint: Európa – egységét a
birodalmi vallás biztosította. A középkori Róma területén születő
királyságok legfeljebb ideig-óráig hadakozhattak Róma fennható-
sága ellen, a lábcsók aktusa azonban előbb vagy utóbb a távoli
Skandinávia és Baltikum királyai számára is megkerülhetetlen volt.
Róma államok feletti spirituális hatalmának érvényesítése termé-
szetesen politikai támaszt igényelt, amihez a Pápai Állam katonai
ereje távolról sem volt elégséges. Az űr betöltése elképesztő politikai
manőverezést igényelt a pápai hatalom részéről. Az volt a kisebbik
falat, hogy országonként maga mellett kellett tudnia a politikai hata-
lom – a büntetőjog és a katonai erő által nyomatékosított – támaszát.
Mindez mégis keveset ért volna – különösen a hatalmi hálózat kiépí-
tése idején – az aktuálisan legerősebb királyság szövetsége nélkül. E
nagyszabású politika jegyében szabadult ki Róma a 6. században az
ariánus királyságok szorításából – az akkor legerősebb politikai hata-
lom, a Keletrómai Császárság hathatós katonai beavatkozásának kö-
szönhetően. Ezt követte a frank orientáció, amelynek a 756-ban
létrejött Patrimonium Sancti Petri,45 vagyis az immáron területileg is
45 Szent Péter öröksége ill. birtoka (latin).

jelentős Pápai Állam lett a jutalma. A hűség viszont a politikában

nem odaillő fogalom: a pápaság a feldarabolódó Frank Császárság
elemeiből gyakorlott szemmel választotta ki a legrátermettebb jelöl-
tet, amelynek segítségével Európa keleti felét is sikerült krisztia-
nizálnia. A segítség fejében az illető állam 1806-ig viselhette a Né-
met-római Császárság megtisztelő nevezetét.
A pápaságnak azonban úgy kellett intéznie az érdekközösség
ápolását, hogy eközben ne kelljen lemondania a legfőbb hatalom,
az auctoritas birtokáról. E kettős manőverezés kockázatos volta
különösen a 11-12. század folyamán mutatkozott meg, a pápaság és
a német-római császárság között bonyolódó úgynevezett inveszti-
túra-harcok idején. Kié a legfőbb hatalom? – ez volt a tényleges
tét.46 Itt világlott ki legjobban az ókori római politika, a divida et
impera átmentése a középkorba. (Az egykori fő-fő szövetségessel
ekkor az észak-itáliai városok szövetségét állította szembe.) A pá-
paság a különböző királyságok egymással szembeni kiegyensúlyo-
zása révén lépett elő megfellebbezhetetlen tekintéllyé. A világi
hatalmasságok időnként ellenpápák beiktatásával próbáltak szaba-
dulni a pápai hatalom öleléséből.
A fentiek alapján nem túlzás kijelentenünk, hogy a római diplo-
mácia nagymértékben felelős azért, ha a középkori Európa a vége-
láthatatlan háborúk színterévé vált. Erre utal a róla szóló bibliai
jellemzés47: „És három királyt fog megalázni…” (Dán 7,24). A terü-
46 A német császár vesztére a pápaság világi tekintélye ekkor jutott a csúcspontra.

E korban született meg a Dictatus Papae (1075), amely nem egyszerűen a pápaság
minden világi hatalomtól való függetlenségét, hanem a királyok és császárok pápai
jogkör alá helyezését is deklarálta. E fejlemény újabb lökést adott a „két kard”
elméletének, amit egy nemzedékkel később Clairvaux-i Bernát cisztercita apát
fogalmazott meg, majd szinte szó szerint ezt adja vissza az 1302-es keltezésű
Unam Sanctam kezdetű pápai bulla: „Az evangélium mondatai világosítanak fel
minket arról, hogy az egyház imént említett hatalmában két kard van, ti. egy lelki
és egy evilági… Mindkét kard tehát az Egyház hatalmában van, ti. a lelki és az
anyagi. Mégpedig az utóbbit az Egyház érdekében kell forgatni, az előbbit pedig
maga az Egyház használja.” (In: Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai, szerk.:
Fila Béla – Jug László. Örökmécs Alapítvány, 1997)
47 A 7. fejezet mint magyarázati támpont hamarosan belép a tárgyalásunkba.
leti kiterjedéssel rendelkező Pápai Államot a politikai fortély szülte

és tartotta fenn48. A „három király megalázása” nem egyszeri törté-
nelmi esemény, hanem a pápaság kitörölhetetlen vonása, lényege.
„Részint erős, részint pedig törékeny…” Tökéletes jellemzés.
Róma vaskeménysége, vasszigora nyilvánult meg az Imperium
Christiana ellentmondást nem tűrő kormányzásában. Roma locuta,
causa finita est.49 Uralkodóknak, másként gondolkodóknak kellett
meghajolniuk a Rómából mindenhová elérő – még a gondolatokat
is fürkésző – hatalmi szó előtt. Gyengéje, hogy időről-időre szembe
kellett néznie a többi imperátor politikai törekvéseivel. De mind-
emellett is a Biblia „birodalom”-ként tartja számon a vas és cserép
keverékével jellemzett korszakot, amelyben a kohéziós erőt az
egyetemes birodalmi vallás képviseli.
APOSTOLI KERESZTÉNYSÉG ÉS HATALMI KERESZTÉNYSÉG
Itt találjuk magunkat szembe a legnagyobb nehézségekkel. Hogyan

lett Jézus és az apostolok hitéből a pápák hatalmi kereszténysége?
Hogyan lett az üldözöttből üldöző? Miféle „fejlődés” terméke ez?
Semmit sem értettünk meg Európa mibenlétéből, ha nem járunk
alaposabban e kérdések végére. Merthogy a hegeli sablonok a „tör-
ténelmi Abszolútum kibontakozásáról” itt füllentenek a legnagyob-
bat. Nincs igazuk azoknak sem, akik szerint a kereszténység tiszte-
letre méltó alapítói a legszánalmasabb szereplői e változásoknak. „Ha
Jézus vagy Pál előre látta volna, mi lesz munkálkodásuk késői gyü-
mölcse, talán bele se fognak” – halljuk gyakran e fejcsóváló okosko-
dást, amely noha jól értesültséggel kérkedik, valójában a sablonok
egyikét rángatja elő. Kimerítő válaszra készülünk, amelyhez a bázist
éppen annak a Pálnak az ihletett szavaiból választjuk, akit – egy
másik sablon értelmében – előszeretettel vádolnak azzal, hogy az ő
egyházszervező munkája tette tönkre a krisztusi kereszténységet.
48A szóban forgó kifejezés történelmi beteljesedéséről lásd: FLORI, Jean: „És három
királyt fog megalázni…” (Reisinger János fordítása). In: Jó Hír 1991/3, 199–205. o.
49 A korabeli mondás szerint: Róma szólt, és az ügy ezzel be van végezve.
Nem lesz tehát érdektelen éppen az ő ihletett szavaiból megtud-

nunk, milyen sors vár a kereszténységre!
„Kérünk pedig titeket, atyámfiai, a mi Urunk Jézus Krisztus

eljövetelére és a mi ő hozzá leendő egybegyűlésünkre néz-
ve, hogy ne tántoríttassatok el egyhamar a ti értelmetektől,
se ne háboríttassatok meg, se lélek által, se beszéd által, se
nékünk tulajdonított levél által, mintha itt volna már a
Krisztusnak ama napja. Ne csaljon meg titeket senki sem-
miképpen. Mert nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik
elébb a szakadás, és megjelenik a bűn embere, a veszede-
lemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindan-
nak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik,
annyira, hogy maga ül be mint Isten az Isten templomába,
Isten gyanánt mutogatván magát. Nem emlékeztek-é, hogy
megmondtam néktek ezeket, amikor még ti nálatok valék?
És most tudjátok, mi tartja vissza, amiért csak a maga idejé-
ben fog az megjelenni. Működik ugyan már a törvénysze-
gés titkos bűne: csakhogy annak, aki azt még most vissza-
tartja, félre kell az útból tolatnia” (2Thessz 2,1–7).50
A fejezet bevezetéséből kiderül, hogy Pálnak itt egy szépséges té-

vedést kellett kiigazítania. Igen, nevezzük inkább így, semmint
túlbuzgóságnak. Az apostolnak fel kellett tárnia, milyen megpró-
báltatások várnak még Krisztus gyülekezetére szeretett Uruk – hőn
siettetett – visszajövetele előtt. Hitehagyásról51 jövendöl, méghozzá
eléggé körvonalazott módon:
50 Ez is jövendölés, mégpedig ugyanabból a fajtából való, mint Dániel és Jelenések

könyve jövendölései. Nem egyszerűen pillanatképeket villant fel a történelem ilyen
vagy olyan mozzanataiból, hanem teljes vázlatokat mutat be a történelem meneté-
ről. Nem idéztük itt, de a 8–10. vers közötti szakasz egyértelművé teszi, hogy a többi
vázlatpróféciához hasonlóan ez is Jézus Krisztus második eljövetelével zárul.
51 Ez a görög szó (aposztaszia) pontos jelentése. A kifejezés ugyanezen árnyalatban
maradt ránk a hírhedett római császár, Julianus Aposztata (Hitehagyó) nevében is.
Ez az értelemtársítás egyben megtanít bennünket a szakadás szó valódi jelentésére.
1. Jellegzetes kifejezései mélyen elménkbe vésik a hitehagyás

természetét. Nem feltételezhetjük a hit elhagyását egy keresztény-
séget nem valló birodalom, ország vagy uralkodó részéről. Nyugod-
tan zárjuk ki tehát a körből a nyíltan a kinyilatkoztatás Istene ellen
mozgósító királyokat, hatalmakat. Ezek legfeljebb elutasíthatják, de
nem hagyhatják el Krisztus vallását. Antiochus Epiphanes, Néró
csakúgy, mint legújabb kori megfelelőik, Sztálin és vazallusai, nagy
erőket mozgósítottak ugyan a hitvallók megrontása érdekében, de
meg nem törhették őket. A külső üldözés általában – az ezzel járó
fájdalom és gyász ellenére állíthatjuk – egyvalamire nagyon „jók”:
egyértelművé, kiismerhetővé teszik a felállást.
Ez esett meg a kereszténységgel is. A legkegyetlenebb üldözések
sem roppantották össze. Morálisan akkor tört meg s veszítette el
tartását, amidőn eredeti küldetéséről elfeledkezvén, hatalmi becs-
vágyat kezdett melengetni magában. A korábban oly világos felál-
lás mindenestül a feje tetejére fordult, éspedig nem azért, mert az
addig ellenséges evilági rend öltött volna barátságosabb külsőt.
Semmiképpen, hanem éppenséggel a kereszténységen belüli morá-
lis válság kuszálta össze a szálakat. Az aposztaszia szó önmagában is
belülről induló erjedést feltételez.
2. Ennél is messzemenőbb következtetéseket vonhatunk le a kö-
vetkező meghatározás alapján, miszerint „maga ül be mint Isten az
Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát”.
Úgy véljük, az itt jellemzett folyamatok a legegyszerűbb elme
számára is világosak lehetnek. Nem kell nagy teológusnak lenni
annak megállapításához, hogy a jövendölés itt egy kimondottan
negatív fejleményről ad számot. Az önistenítés, az önfelmagasztalás
minden emberben viszolygást kelt. Így van ez az emberek közti
viszonylatban is: a kizárólagosságra törekvő, a másokon uralkodni
vágyó, fennhéjázó személyek okkal keltenek bennünk visszatet-
szést. Mennyivel inkább így kell ennek lennie, amikor a halandó
ember teszi istenné magát, élet és halál, üdvösség és kárhozat felett
kívánván rendelkezni! Minél magasabb rendű elgondolást ápolunk
magunkban az Istenségről, annál inkább megborzongunk e félel-
metes pökhendiség hallatán: „Isten helyébe állni”. S amennyiben a
kontraszt egyáltalán tovább fokozható, ott áll előttünk a keresztény

hit nagyszerű Szerzője, Aki tulajdon életével szemléltette, milyen
határtalanul nagy a távolság az emberi uralkodás megszokott kere-
tei és az Isten uralma között:
„Jézus pedig előszólítván őket, monda: Tudjátok, hogy a po-

gányok fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatal-
maskodnak rajtok. De ne így legyen közöttetek; hanem a ki
közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; és a ki kö-
zöttetek első akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az
embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem
hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.”
(Mát 20,25–28)
3. Aligha lehet a kereszténység történetében bármi, ami az elfogu-

latlan tanulmányozó számára jobban szemet szúrna. Hogyan lett az
üldözöttből és megvetettből üldöző és kiváltságos? Mi módon lett a
mennyei teokráciából földi monarchia? Amennyiben e kérdésekkel
készek vagyunk részrehajlás nélkül szembenézni, megértjük arra a
gyakorlati kérdésre adható választ, miszerint hol van a vallás sze-
repe az államban.
A reformációs kísérletek idején minden teológiai okfejtésnél éke-
sebben szóltak azok a vizuális szemléltetések – hivatásos alkotók,
de hétköznapi emberek festőecsetjén egyaránt –, amelyeken egy-
más mellett ábrázolták a szamárháton közlekedő, egyszerű köntös-
ben járó Megváltót a pompásan felcicomázott lovon ülő, gazdagon
díszített palástba öltözött pápát, hármas koronával a fején.
Valóban, Krisztus szeretetre alapozott uralmát a földi monarchi-
ák logikája szerint rendezték át. Hiba lenne e folyamatban valami-
féle fejlődést, az ésszerűség diadalát látnunk, jóllehet az evilági
gondolkodás kulcsfogalmai, úgymint az erő, az uralom, a hatalmi
kényszer szerint a győzelem minden kétségen felül való. Ámbár
hallván az olyan kommentárokat, miszerint a kereszténység ekkor
lépett az érett férfikorba, s a világ erre az időre nőtt fel a keresz-
tény hit befogadására, már-már arra az álláspontra helyezkedünk,
amit a kétkedők gyakorta hoznak fel Krisztus hitével szemben –

újabb bizonyságául annak, hogy semmit nem értettek meg Isten
országának természetéből –, tudniillik hogy a világ láthatóan sze-
mernyivel sem lett jobb azzal, hogy Krisztus eljött.
Soha nem került az egyház távolabb névadója szellemiségétől,
mint amikor felcserélte az Ő támaszát a politikai hatalom szövetsé-
gével. Megváltozott a kereszténység jellege. Az apostoli keresz-
ténység helyét a hatalmi kereszténység vette át. Ez a változás hosz-
szú évszázadokra – tulajdonképpen mindmáig – meghatározza a
kereszténység struktúráját. Az Isten országáról vallott eszme gyö-
kerestül átalakult.
Az apostoli kereszténység – a Krisztustól vett parancsolat alapján –
csak azokat vette fel a tanítványok közé, akik az Ige „tiszta és jó
szívvel” (Luk 8,15) való megtartásával pecsételték meg hitüket; sza-
bad elhatározásból keresztelkedtek meg, örömest szenvedvén el a
világ ellenségeskedését. A IV. századtól kezdődően viszont a keresz-
tény hitet a birodalmi vallás rangjára emelték, a vallásgyakorlatot az
egyháztagsággal egyetemben állampolgári kötelességgé tették. Az
Isten országa a „földre szállt”. Az ecclesia triomphans, a diadalmas
egyház szem elől tévesztette – ha ugyan lehetséges ilyen egyértelmű
kijelentés mellett még jóhiszeműséget feltételezni – Krisztus világos
iránymutatását: „Az én országom nem e világból való” (Ján 18,36).
Mi módon válhatott a kevés számú választott lemondással teljes,
önmegtagadást igénylő hitvallásából tömegek – egy egész civilizá-
ció – vallásává? Egyetlen lehetséges válasz létezik: a keresztény hit
súlyos leértékelése árán. S hogy e következtetést senkinek ne le-
gyen oka pusztán e könyv szerzőjének nyakába varrni, hamarosan
rámutatunk a nyilvánvaló bibliai összefüggésre. Addig is szólaltas-
suk meg a hatalmi egyház belső lelkiismeretének olykor kegyetle-
nül elfojtott hangját. Tudósok, művészek, prédikátorok, akik időről
időre prófétai bátorsággal szembesítették a „fennálló” egyházat a
bibliai eszménnyel. Nem mintha eséllyel vehették volna fel a küz-
delmet a világiasság, a hatalom szeretetének mindent elsöprő áram-
latával szemben. E hangok felharsanása azonban minden bizonnyal
elegendő volt ahhoz, hogy a keresztény hit igazi forrásának felfa-
kasztásával az igazság után szomjúhozó lelkek kicserepesedett ajkát

felüdítsék.
A HITEHAGYÁS TANÚI A MŰVÉSZETEKBEN
„Mondd meg most őszintén

Pétertől az Úr mennyi pénzt kívána,
mikor letette kulcsait kezébe?
semmit, ugy-e, csak hogy jöjjön utána?
S Péter, s a többiek, maguk közébe
Mátyást a helyre, melyet elveszített
az Áruló, nem ingyen helyezék be? […]
S ha nem nézném még itt is tisztelettel
a szent kulcsokat, miket vígan élve
kezeltél ott fönn szennyezett kezeddel,
még keményebb lennék hozzád beszélve,
mert kapzsiságtok rontja a világot
jókat tiporva, rosszakat kimélve.
Már gondolt az Evangélista rátok,
mikor egy Nőt vizek fölött csücsülve
a királyokkal szajhálkodni látott.
Akinek e világra felkerülve
hét feje volt s tíz szarv védte, ha küzdött;
de férje megrontá, bűnbe merülve.
Istenné tettetek aranyt, ezüstöt,
nálatok bálványimádó se rosszabb:
egyet imád az, százakat a püspök.
Aj, Konstantinus, látod mennyi rosszat
szült nem megtérésed, de adományod,
mellyel először lett egy pápa gazdag!”52
Dante az Isteni színjátékban az őskeresztény kor külső szerénysé-

gét állítja szembe a pápai kereszténység pompaigényével. A „legka-
52 (Pokol XIX. Ének, 90-96; 100-117. Babits Mihály fordítása.)

tolikusabb költő” vádbeszéde felér egy próféciamagyarázattal. Visz-

sza is fogunk még térni rá a későbbiekben. S ne tévesszen meg
bennünket az ironikus hang: Dantét az egyház gyengéd féltése
vezérelte, amikor felrótta Krisztus állítólagos képviselőinek pénz-
és hatalomimádatát.
Hasonló érzelmeket fedezhetünk észre a több mint háromszáz
évvel később alkotó Blaise Pascalnál, A korai keresztények össze-
vetése a mai keresztényekkel című meditációjában. E terjedelmé-
ben rövid, de annál kristálytisztább beszéd szépen tükrözi a – Pas-
cal mellett a tragédiaíró Racine nevével fémjelzett – janzenista
mozgalom fáradozásait a katolikus egyház megújításáért. (Nem
tudom, lesz-e elegendő alkalmam arról biztosítanom római katoli-
kus érzelmű olvasóimat, hogy Róma visszásságainak feltárása nem
jelenti az egyes hívek megítélésével. Jó dolog beszámolni arról,
mily sokan voltak, akikben nem hunyt ki a lelkiismeret.) E méltat-
lanul elfeledett darab azonban vallás- és dogmatörténeti kuriózum:
eszmélkedés a keresztény egyházban a 3. századtól elterjedő gya-
korlat, a gyermekkeresztség tarthatatlanságáról.
Az egyház születésekor csakis olyan keresztényeket láthattunk, akik az

üdvösséghez szükséges hitpontok mindegyikében hiánytalanul fel voltak
készítve; ma ezzel szemben oly vaskos tudatlanságnak vagyunk tanúi,
hogy az könnyekre fakaszt mindenkit, akik gyengéd érzelmeket táplál-
nak az egyház iránt.
Abban az időben az emberek csak hosszas vágyakozás és komoly erőfe-
szítés után léptek be az egyházba; ma minden akadály, gond és erőfeszí-
tés nélkül benn találják magukat.
Kizárólag alapos vizsgálat után fogadták be őket; mostanság vizsgálat
nélkül felvétetnek.
Akkoriban csak azután fogadták be őket, miután feladták elmúlt életü-
ket, megtagadták a világot, a testet és az ördögöt. Manapság belépnek,
még mielőtt képesek lennének e dolgok bármelyikére.
Végül hajdanán ki kellett jönniük a világból, hogy felvétessenek az
egyházba; ezzel szemben ma egyidejűleg lépnek az emberek a világba és
az egyházba. Abban az időben e lépésükkel a világ és az egyház közötti
alapvető különbségre mutattak rá. Úgy tekintették ezeket, mint két el-
lentétes dolgot, mint kibékíthetetlen ellenségeket, amelyek közül az
egyik szakadatlanul üldözi a másikat, a látszólag gyengébb pedig egy na-
pon diadalmaskodni fog az erősebb fölött. Ily módon e két ellentétes tá-
bor közül elhagyják az egyiket, hogy a másikba lépjenek; feladják az
egyik életszabályait, hogy a másikéit tegyék magukévá; levetkőzik az
előbbi érzelmeit, hogy felöltözzék a másikéit.
Végül elhagyták, veszni hagyták, megtagadták a világot, ahol először
megszülettek, hogy teljesen az egyháznak szenteljék magukat, ahol a má-
sodik születésüket vették. Ily módon fogták fel tehát a kettő közötti sza-
kadéknyi távolságot.
Ezzel szemben manapság szinte egyszerre találják magukat egyikben is,
másikban is, és ugyanaz a pillanat, amely a világra hoz bennünket, az
egyház számára is újjászül; így az avatatlan elme nem is tud különbséget
tenni e két mégoly ellentétes világ között sem. A mai keresztényeket egy-
szerre nevelték az egyikben és a másikban; a szentségekhez járulnak,
eközben élvezik a világ gyönyöreit stb.
Így míg régen alapvető különbséget fedeztek fel a kettő között, ma
ezek az ő szemükben egymással összemosódnak és elvegyülnek, melyek
következtében szinte már nem is különülnek el egymástól.
A fenti részlet egy következetes és bátor bölcselő gondolatait tar-

talmazza. Pusztán az okfejtés könnyedén egymásba fonódó füzéreit
– annak valamennyi evidenciáját – tekintve azt mondhatnánk,
nincs is bennük semmi rendkívüli. Ha azonban azt vesszük szám-
ba, hányan tettek le arról, hogy e gondolatmenetnek kitartóan
végére járjanak, majd pediglen az elméletnek gyakorlati súlyt köl-
csönözzenek – nem tekintvén előbbre valónak „az emberek dolgait
az Istennek dolgánál” (lásd Mát 16,23!) –, nem lehet eléggé megbe-
csülnünk e szavakat.
Az itt tárgyalt páli levél kulcsfogalma, a „hitehagyás”, számos
előzetes ideánk újraértékelésére ösztökél. Eddig olyan magától
értetődő volt, hogy Európát keresztény civilizációként tartsuk
számon. Nem jogosulatlan az elnevezés, amennyiben Krisztus volt
a név, a jel, a művészetek számára a fő-fő ihlető forrás. Fenntartá-
sainkat kell azonban hangoztatnunk, amennyiben ez a kultúra a

prófécia értékelése szerint a hitehagyó kereszténység kultúrája
volt. Mind eszme-, mind politikatörténeti vizsgálódásaink arra
vezetnek, hogy e civilizáció magába ötvözte az ókori civilizációk
vallási és mentalitástörténeti rekvizitumait, ideértve a természeti
vallások számos kultikus elemét és gondolatmenetét, a politikai
kultúrát. (Gondoljunk csak az „egy birodalom, egy vallás” eszméjé-
re.) E vallási-politikai szinkretizmust ama jól körülhatárolható
céllal kotyvasztottak valamely „vegykonyhában”, hogy minél szé-
lesebb tömegek tehessék magukévá e civilizáció vallását.
Vegyük csupán a 4. századi fordulatot! Az emberi szenvedélyeket
kiszolgáló isteneken szocializálódott, a Napot és az égitesteket is-
tenségként tisztelő emberek ugyan mi módon fogadhatták volna el
más módon az egyszerű evangéliumi hitet, hacsak nem a biroda-
lomban dívó ünnepségek és istenkultuszok keresztényi polgárjog-
gal történő felruházása árán?53 A természeti vallások kultuszaihoz
hasonlóan előtérbe kerültek a rítusokon és a szertartásokon való
megfelelések. „…mi megengedjük nekik, hogy vétkezzenek. Azt
mondjuk nekik, hogy minden bűnt le lehet vezekelni, ha a mi en-
gedélyünkkel követik el” – mondja Dosztojevszkij Nagy
Inkvizitora, rámutatva ezzel arra, mi az ilyen fajta vallásosság von-
zerejének nagy titka.
53 Olykor a művészetek a maguk jelképeikkel, parallelizmusaikkal jobban a szög
fejére tudnak ütni, mint a tudományos körmönfontsággal megírt tanulmányok. Vas

István és Weöres Sándor képeit nem felejtik el egyhamar! Előbbi a Római rablás c.
költeményében az ókori és a középkori Róma kulturális és civilizációs kontinuitásán
élcelődik, és tesz kopogós ítéleteket. „Obeliszk tetején, / Trajanus oszlopán / Kisajátí-
tó angyalok. / Milyen heterogén! /De ami pogány, / Már korán / Így kaphatott /
Keresztény polgárjogot.” Ahol pedig teret nyer a történelmi evolúció szemlélete – az
evilági hatalom logikája –, ott nincs helye semmilyen erkölcsi skrupulusnak: De ha
ennek árán / Adhattak gazdagabb, tágabb / Rómát a világnak?”
A zseniális kép- és jelképalkotó Weöres Sándor pedig úgy vélte, négy jelképes
sorban minden elmondható e szemfényvesztésről: „hellén szem héber látomás /
egymást pocsékul elrontotta / menny-gyümölcs és pokol-tojás / lett paradicsomos
rántotta” (Le journal). Látnok sorai ezek, egy olyan költőé, aki nemcsak érzékelte a
kívánatos „menny-gyümölcs” és az élvezhetetlen kotyvalék között, hanem – a té-
mának kijáró ironizálással – rövid és emlékezetes képet is tudott neki kölcsönözni.
Nem kerülhető meg az a következtetés sem, miszerint történet-

írás által felállított egyenes fejlődési vonal az apostoli kor és a biro-
dalmi kereszténység között a tények elnagyolt értékelésén alapul.
Az apostoli kereszténység „jogutóda” nem a Római Egyház, hanem
éppenséggel az e torzulások ellenére is Krisztus egyszerű tiszteletét
híven őrző emberek. Jelenések könyve 2–3. fejezete állítja elénk
azt a történetet, ahogy valdensek, husziták, a reformátorok a prófé-
tai fáklyát kézről kézre adják egymásnak. Ily módon a 16. századi
reformáció egy folyamat betetőzése – bár korántsem lezárulása – és
nem kezdete volt. Éppen ezért helyesebb hitújítás helyett (magam
is mily könnyen használom e kifejezést!) hithelyreállítást mondani.
E mostani előadás során el kell jutnunk az Európa-fogalom meg-
határozásáig. Úgy véljük, az imént előadott tények tették a legtöb-
bet ez összegzés érdekében. A kérdések azonban nem fogytak el, a
próféciának sem értünk végére.
MIÉRT ÉPPEN A 4-6. SZÁZADBAN?
A kereszténység államvallási rangra történő emelését a szigorú

eseménytörténeti megközelítés hallatlan fordulatként tartja szá-
mon. Nem minden ok nélkül, elvégre éppen a harmadik század
második felében került sor a legsúlyosabb keresztényüldözésekre,
amelyek sorát Diocletianus császár tíz esztendőn át fenntartott
pogromja tetőzte be. E fordulattal a történettudomány sem igen
tud mit kezdeni, inkább beéri Konstantin császár hirtelen megvilá-
gosodásának nevezetes legendájával, ami Eusebius történetírói –
független szellemtől származónak éppenséggel nem nevezhető –
munkássága nyomán maradt ránk.
Vezérfonalunk – a thesszalonikai levél második fejezete – azon-
ban egyetlen mondat erejéig érthetően tudomásunkra hozza, hogy
a változás csupán a külszínen hathatott a meglepetés erejével, a
valóságban egy századok óta érlelődő folyamat jutott csúcspontjára.
„Működik ugyan már a törvényszegés titkos bűne” (7. vers).
Mire, kire utal e rejtélyes kijelentés? Semmi kétség: azokról a
„belopózkodott hamis atyafiakra” (Gal 2,4), akik nem igaz indulat-
ból csatlakoztak a keresztény közösséghez, így Krisztus szíveket

átformáló erejének sem engedtek helyet. A megtűrt büszkeség,
nemtelen szenvedélyek, „a pénz szerelme” (1Tim 6,10) a világhoz
kötötte őket. Ilyenek sajnos kezdettől fogva akadtak. E következte-
tésünket erősíti meg a jövendölésben egy korábbi megszemélyesí-
tés, amelynek értelmében a Biblia a hitehagyás jellegét „a veszede-
lem fia” (3. vers) tevékenységéhez hasonlítja.54
János harmadik apostoli levelében felemlíti Diotrefesz esetét, „aki
elsőséget kíván közöttük” (9. vers). E pillanatképszerű tudósítás, ha
elszigetelt jelenségként is, de hírül adja e lelkület megjelenését. E
mentalitás ily módon történeti perspektívába helyeződik, ám lehe-
tetlen annak általános emberi jellegétől elvonatkoztatni. Fölébe
kerekedni társainknak: olyan emberi hajlam ez, amit a legtöbb
ember ilyen vagy olyan töménységben a génjeiben tárol. (Nincs
nehéz dolga annak, aki a kereszténység történetét szocio-
pszichológiai megközelítésben írja meg.) Ha a meg nem tért szív
teret enged neki, nincs megállás. Kis közösségben, népegyházakban
egyaránt kibontakozhat, s az effajta despotizmus bizonyos körül-
mények számára kedvező együttjátszása esetén nem is áll meg a
keresztény gyülekezet határainál.
Nos, az idő, hely és körülmény „megfelelő” alakulásáról mondja
esetünkben a 7. vers a következőket: „csakhogy annak, aki azt még
54 Az azonosításnál nem engedhetünk teret a szabad fantáziálásnak; úgyszólván

nincs választási lehetőség. A Bibliában ezen kívül mindössze egy helyütt fordul
elő e baljóslatú kifejezés, éspedig félreérthetetlenül Júdásra vonatkoztatva (Ján
17,12). Júdás egykor Krisztus tanítványa volt, aki képességeivel kivívta tanítvány-
társai megbecsülését (Jn 13,5–6). Krisztus közvetlen közelségében csodálatos alkal-
mait élvezhette annak, amint szíve az isteni szeretet kisugárzására meglágyuljon.
Ő azonban továbbra is világi becsvágyát melengette magában (Jn 6,15), hogy aztán
egészen szembeforduljon Krisztussal. Véleményét – tudniillik, hogy Krisztusnak
hatalommal, királyként kellene fellépnie a nagyobb siker érdekében – akár a
Megváltón is kész volt keresztülerőltetni. A szenvedés és a megaláztatás nem volt
ínyére. Megrázó, de nem rendkívüli történet: sokan járnak ezen az úton, és bárki
nagyon könnyen ide tévedhet. Mint ahogyan feltételezhetjük, hogy Pál levelében
a „bűn embere, a veszedelem fia” megjelölés sem húzható rá egyetlen emberre.
Egy sokak által tanúsított gondolkodásmódot vesz ekképpen ítélet alá a Biblia,
amely azután egy e világi egyházi intézményben is testet öltött.
most visszatartja, félre kell az útból tolatnia”. (És máris megérkez-

tünk az alcímben felvetett kérdéshez.)
Mi az a visszatartó erő, aminek félre kell az útból tolatnia? A
Szentlélek? A Sátán? (Most jött el azok ideje, mondanánk némi
malíciával a szavak mögött, aki szeretik szabadjára engedni a fantá-
ziájukat. Nem is beszélve arról a gyakori esetről, amikor az előbbi
jelképnek – vagyis „a bűn emberének” – a szövegösszefüggésből
kiszakítva valami egészen képtelen azonosítást kell elszenvednie.)
Az Írás – megszokhattuk már – köt bennünket. Scriptura
Scripturae interpres, az Írás az Írást magyarázza – adták ki a jelszót
a 16. századi írásmagyarázók. A vizsgált kijelentés például vissza-
utal bennünket Dániel könyvéhez, éspedig nemcsak a 2., hanem a
7. fejezethez is. Fogalmazhatunk ennél nyíltabban is: Pál apostol e
helyütt voltaképpen e fejezetekhez fűz kommentárt.
A 7. fejezet megerősíti a 2. fejezetben már észlelt megfigyelésün-
ket: a negyedik birodalmi monstrumnak, nevezetesen Rómának,
két hatalmi szakasza van. Dániel könyve 2. fejezetében a vasat
szintén tartalmazó vas és cserép vegyüléke, a 7. fejezetben a ne-
gyedik birodalom fején kinövő kis szarv vésik ezt jól emlékeze-
tünkbe. Az sem elrejtett immár előttünk, hogy e két szakasz közül
az első a császári, a második a keresztény Róma.55
55Erre a magyarázatra jut – egyebek mellett – Kálvin is az illető apostoli levélhez

fűzött kommentárjában: „A görög szó egyértelműen akadályoztatást, illetve kése-
delmi okot jelent. Khrüszosztomosz, aki szerint ez a rész csakis a Lélekre vagy a
Római Birodalomra értendő, inkább ez utóbbi vélekedésre hajlik: tudniillik, hogy
az apostol a Római Birodalmat érti ezen. Valószínűleg igaza van, minthogy Pál
nem szólt volna a Lélekről burkolt vagy homályos szavakkal, hanem – a Római
Birodalomról szólván – a kijelentéssel nem akart ellenszenvet kiváltani. Annak
pedig, hogy a Római Birodalom állapota mennyiben késlelteti az Antikrisztus
megjelenését, így adja meg az okát: mivelhogy a Babiloni Birodalmat a médek és a
perzsák döntötték meg, e birodalmat pedig a makedónok foglalták el a perzsák
legyőzésével, végül pedig a makedónokat a rómaiak tették alattvalójukká: ekkép-
pen fogja az Antikrisztus a hatalmi űrben maradt Római Birodalmat magához
ragadni. Semmi olyasmi nincs ebben, amit a tények később ne igazoltak volna.”
(KÁLVIN János: Kommentár Pál apostol thesszalonikabelieknek írt leveleihez,
Ford. Csabai Tamás. AETERNITAS, 2003, 98. o.)
Pál apostol leveléből megérthettük, milyen belső erjedési folya-

matok vezettek az 1–4. századokban a kereszténység morális eler-
nyedéséhez. A dánieli történetfilozófia alapján viszont az is tisztá-
zódik, milyen külső feltételnek kellett teljesülnie ahhoz, hogy a
kereszténység hatalomra éhes pártja ténylegesen is hatalmi rangra
emelkedjék.
Ez a feltétel a császári Róma meggyengülése, a belső összetartó
erők megroppanása. Az ereje teljében levő politikai erő nem kíván a
hatalmon osztozkodni, sőt minden módon megkísérli eltiporni a
feltörekvő erőket. A meggyengülő viszont kész a korábbi ellenséget
is segítségül hívni, ha pozíciója lehetséges megszilárdításáról van szó.
E forgatókönyv értelmében ajánlott a császár szövetséget a 4. szá-
zadban, ez azonban még nem jelentette a hatalomról való lemon-
dást. Az erősebb kezű császárok igyekeztek a keresztény elöljárók
tudtára adni, hogy ki az úr a háznál.56 A politikai hatalom meggyen-
gülésével azonban mindinkább emezek kerültek előtérbe a poron-
don. A főhatalomhoz vezető út elől Nyugaton a Nyugatrómai Csá-
szárság megszűnésével hárult el – vagy ha úgy tetszik, „tolatott félre
az útból” – a legjelentősebb akadály. A vitathatatlan lelki főhatalmat
a keresztény Róma a 6. századtól képviselte, amely politikailag az
ariánus keleti gótok szorításából való szabadulással esett egybe.57
A fenti összefüggésekből különös, a keresztények számára már-
már botránkoztató történelemfilozófia bontakozik ki. E szerint az
erős politikai hatalom a történelem során szinte mindig szorongatta
a Krisztusához hűséges keresztény egyházat, amit nyilván egy hívő
sem kíván magának. Az igazi veszedelmek azonban a vallásbéke
idején következtek be. Ekkor derült ki, hogy az ilyenkor kiütköző
válságjelenségeket a Gondviselés tartotta vissza jótékonyan oly
módon, hogy lezárta az egyház előtt a hatalomhoz vezető utat. És
jaj az apostoli (a spirituális) kereszténységnek, amikor a hatalmi
„kereszténység” a politikai hatalom meggyengülésekor, a torta új-
raszeletelésénél maga is sietve beáll a sorba!
56 A korai zsinatokon ezért még a császárok elnököltek.

57 A 25. versben található idői jövendölés magyarázatához lásd a 88. jegyzetet!
A HATALMI KERESZTÉNYSÉG TÖRTÉNELMI PÁLYÁJA
Ha a világ erkölcseit tulajdon életével megítélő kereszténységnek a

világ ellenségeskedésével kell szembenéznie, az a dolog természe-
téből adódik. Más elbírálás alá kell viszont esnie a hatalmi keresz-
ténység tevékenységének, az általa szított üldözésnek. Milyen „lo-
gika” érvényesül az ilyen esetekben? Itt újra csak határozott kü-
lönbséget kell tennünk kereszténység és kereszténység között.
E műveletre Dániel könyve 7. fejezete hatalmaz fel bennünket. A
vázlatjövendölések sorában itt nyer jellemzést először a keresztény
Róma uralmával fémjelezhető időszak. A kis szarv külső és belső
jegyeinek, valamint tevékenységének alapos vizsgálata próbára
teheti eddigi következtetéseinket. Ezek értelmében a vas és cserép
elegye, illetve a negyedik vadállat fején, a tíz szarv között növő
„másik kicsiny szarv” (Dán 7,8) által lefedett időszak a pápai Róma
fellépését és vezető szerepét jelöli.
Ezt támasztja alá a kis szarv első megkülönböztető jegye, az „em-
berszemekhez hasonló szemek”, amelyhez az Istentől jövő küldött
később ezt a magyarázatot fűzi: „különb lesz, mint az előbbiek” (8.,
24. vers). Az emberszem megjelenése a vadállatok sorában, az
egyik állat egy később növő testrészén arra utal, hogy ez a „külön-
bözés”58 nem mennyiségi alapú. Ez a hatalom jellegében más.
Erre hívja fel a figyelmet a második megkülönböztető jegy, a
„nagyokat szóló száj” (8. vers) is. Az erre vonatkozó magyarázat
szerint: „sokat szól a Felséges ellen” (25. vers). Számos magyarázót
csalt meg a szimatja azért, mivel az Istennel szembeni kihívó visel-
kedést csupán a nyílt istentagadás formájában tudták elképzelni.
Holott létezik egy számára sokkal nagyobb sikerrel kecsegtető
megoldás: a leplezetlen tagadás helyett az Isten helyébe állni és a
nevében szólni. Emlékezzünk a már tárgyalt párhuzamos kifejezés-
58Tudniillik a negyedik vadállat egészére is ezt a jellemzést olvashatjuk: „és ez

különbözött mindazoktól az állatoktól, amelyek előtte voltak” (7. vers). Gábriel
magyarázata szerint: „különb lesz minden országnál” (23. vers). A kiemelés oka
nyilvánvalóan itt sem egyszerűen a Római Birodalom minden korábbi civilizációt
meghaladó kiterjedése.
re: „maga ül be mint Isten az Isten templomába, Isten gyanánt mu-

togatván magát” (2Thessz 2,4)! Róma az Istenre való hivatkozással
tett szert a legnagyobb befolyásra s vált univerzális főhatalommá.
Az isteni hatalommal való visszaélés több puszta verbalizmusnál.
A Jézus Krisztus elleni összehangolt támadásként kell értelmez-
nünk Mária és a szentek kultuszának beemelését a szertartásrendbe
és a keresztény közgondolkodásba, ismerve az ihletett forrás tanú-
ságtételét: „Egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek kö-
zött, az ember Krisztus Jézus” (1Tim 2,5). Itt kell szóvá tennünk,
hogy maga a gyónás intézménye révén Róma máris Isten és embe-
rek közé áll. E szemfényvesztés lényege tehát: minduntalan Krisz-
tusra hivatkozni, de valójában Elé állni. Ily módon a Megváltó után
sóvárgó lélek rendre az egyházi hierarchiába botlik.
A második megkülönböztető jegy értelmezéséhez tartozik a 25.
versben található másik azonosítási pont is: „…véli, hogy megvál-
toztatja az időket és a törvényt” (25. vers). Ezek szerint e hatalom
vallási kérdésekben szab törvényt, fogalmaz meg diktátumokat.
Nem akármilyen fennhéjázás ez! Úgy véljük, vallásos és nem val-
lásos érzelmű emberekben megborzongást kelthet az a gondolat,
hogy Isten alkotmányát egy földi hatalom önkényesen megváltoz-
tatja – pontosabban kísérletet tesz a megváltoztatására. Melyik
földi ország ne háborodnék fel hasonló vakmerőségen?! (Egyébként
ilyen külső beavatkozásokat a politikában is csak erőszakos úton
szoktak sikerre vinni, gondoljunk csak Napóleon és Sztálin „alkot-
mány-exportjaira”.)
Nos, a pápai Róma messze kimeríti e vétséget. Katekizmusában
eltüntette a Tízparancsolat második parancsolatát, amely az Isten-
ábrázolások vallási célú alkalmazását tiltja meg, továbbá megmásí-
totta a negyedik parancsolatot, és a Mithras-kultuszból származta-
tott „Nap napját” állította a bibliai „sábbáth” helyébe. A szeretet-
törvény elmozdítása az Isten-felfogás súlyos torzulásához vezetett,
amiképpen minden bálványimádó vallásban.59
59 A bálványimádás és az istentagadás összevetésében különös, de meggondolandó
következtetésre jut Plutarkhosz: „Ami engem illet, jobb szeretném, ha az emberek

Az „idők megváltoztatására” irányuló szándék Dániel könyve egy

korábbi, lírai hangvételű részletére rímel: „Áldott legyen az Isten-
nek neve örökkön örökké: mert övé a bölcseség és az erő. És ő vál-
toztatja meg az időket és az időknek részeit; dönt királyokat és tesz
királyokat (Dán 2,20–21). Ami a kijelentés utolsó részét – és annak
pápai kisajátítását – illeti, azt már az általános iskolások is tudhat-
ják, hogy a koronás fők milyen mértékben függtek a pápai jóváha-
gyástól, illetve átoktól főhatalmi állása idején.
Nem tartjuk kevésbé megdöbbentőnek az Isten által kijelölt üdv-
korszakok átrendezésének kísérletét. Augustinus fektette le a földi
Isten országának elméletét, amelynek értelmében Isten országa a
kereszténység földi diadalával, a „papok birodalmának” felállításá-
val jött el – „földre hozva ugyan a mennyet”, de mintegy légüres
térbe kényszerítve a Mennyek Országának reménységét.60
A rontás felmérhetetlen. Mindazonáltal, ne feledkezzünk meg a
korlátozó értelmű „véli” (25. vers) szócskáról! Sem bulla, sem zsi-
azt tartanák, hogy Plutarkhosz sohasem létezett, semmint hogy azt mondják:
Plutarkhosz állhatatlan, könnyelmű, haragos ember, aki a legkisebb sértésre is
felszisszen, aki csekélységek miatt is haragra lobban…” (A babonákról. Idézi
Pierre BAYLE: Különböző nézetek az üstökösről, AETERNITAS, megjelenés előtt)
60 Dániel könyve egyik legtöbb fejtörést okozó jövendölése szól erről. A főszereplő
kiléte a 7. fejezet megismerése után már nem érthető félre: a 8. fejezet is – a 7.

fejezethez hasonlóan – a kis szarv tevékenységét nagyítja ki. És megnöve mind az
ég seregéig; és a földre vete némelyeket ama seregből és a csillagokból, és azokat
megtapodá. És a seregnek fejedelméig növekedék, és elvette tőle a mindennapi
áldozatot, és elhányattaték az ő szentségének helye. (Dán 8,10–11). A Krisztussal
szembeni versengés („és a seregnek fejedelméig növekedett”) ölt testet azzal, hogy
a római egyház Krisztus mennyei közbenjáró munkáját a „földre veti”. A földi
szenthelyek megsokasítása, a papi tisztség szakrálissá tétele, közbenjárói funkció-
val való felruházása, a gyónás intézménye mind-mind azt a célt szolgálja a Lelkek
Ellenségének kezében – mert hiszen lehetetlen a rontás e mesterművét pusztán
emberi fortélynak tulajdonítani –, hogy az emberek figyelmét Jézus Krisztus
mennyei közbenjáró tevékenységéről elterelje. A prófécia részletes magyarázatát
és a prófécia fogadtatástörténetét lásd: WHITE, E. G.: A nagy küzdelem (Buda-
pest, 1986), Mi a szentély? valamint A szentek szentjében c. fejezete;
ANDREASEN, M. L.: Az ószövetségi szentély és az evangélium (AETERNITAS,
2004); HASKELL, S. N.: A kereszt és árnyéka (Bibliaiskolák Közössége, 2004)!
nati rendelkezés, sem „excommunicatur sit!”61 nem ejthetett tény-

legesen csorbát Isten örökkévaló törvényén. „Uram! örökké meg-
marad a te igéd a mennyben!” (Zsolt 119,89) „Ne gondoljátok, hogy
jöttem a törvénynek vagy a prófétáknak eltörlésére. Nem jöttem,
hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem. Mert bizony
mondom néktek, míg az ég és a föld elmúlik, a törvényből egy jóta
vagy egyetlen pontocska el nem múlik, amíg minden be nem telje-
sedik. Valaki azért csak egyet is megront e legkisebb parancsolatok
közül és úgy tanítja az embereket, a mennyeknek országában a
legkisebb lészen” (Mát 5,17–19)
A harmadik megkülönböztető jegy kedvéért tettünk meg ekkora
utat. „…a magasságos egek szenteit megrontja” (Dán 7,25), amely a
kis szarv tevékenységének alábbi részletére reagál: „…a maradékot
lábaival összetaposta” (7. vers). Íme a keresett különbségtétel! A kis
szarvval jelképezett egyházi hatalom üldözi az Isten szövetségéhez
hűséges „maradékot” (7. vers). A vallási türelmetlenség története
rettentő szégyenfoltja a kereszténységnek, de nem a hamisítatlan
krisztusi kereszténységnek! A hatalmi kereszténység kibontakozása
idejétől fogva mindig is voltak bátor és hűséges emberek, akik
semmilyen földi előny kedvéért nem merültek lelki „házasságtö-
résbe”, és megmaradtak Krisztus parancsolataiban. Valdensek,
lollardok62, husziták, a reformáció ismert és kevésbé ismert nemze-
dékei századokon átívelve adták kézről kézre a világosság fáklyáját.
Némelyüket sikerült a kultúrtörténeteknek „háziasítaniuk”, civili-
zációtörténeti mozzanattá silányítani, többségüket nem. Utóbbiak
is csak azért kerülhették el ezt a sorsot, mert a világtörténelem
szempontjából jelentékteleneknek nyilváníttattak.
Számos kérdést hagytunk nyitva, olyanokat is, amiket egyébként
a tanulmányozott szakaszok is érintenek: Hogyan vihette Róma
mindezt végbe ily csekély ellenállással? Mi volt e jó előmenetel
titka – ha ugyan jogosult a múlt idő használata? A válaszokat az
61 „Kiközösítve legyen!” A különböző szinteken meghozott egyházi rendelkezések

rendszerint e zárszóval fenyegette meg az ellenszegülőket.
62 John Wycliff (1320–1384) prédikálásra kiképzett tanítványai.
ötödik előadásra hagyjuk. E helyütt beérjük azzal a zavarba ejtő

összegzéssel, miszerint – legalábbis a Biblia meghatározása értel-
mében – Európa nem elsősorban egy tisztán politikai konglomerá-
tum. Külön hangsúlyt kap a tíz szarvval ábrázolt nemzetállamok
szövetsége a „fennálló” egyházzal. Amidőn a Vatikán és hívei nap-
jainkban hallatlan erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy
az új Európa alkotmányában történjék hivatkozás az európai spiri-
tuális örökségre, nagyon is jól tudják, mit tesznek.
Európa tisztán politikai szövetségként sosem, csakis Róma, egy
lelki főhatalom vezérletével válhat ismét birodalommá.
Történetfilozófiai útkeresésünkben a második jelentős kérdésre is
megkaptuk a választ: a vallási hatalom politikai tényezővé emelése
– hogy finoman fogalmazzunk – sem hozza meg a kívánt ered-
ményt. Az Imperium Christiana hasztalan próbálja demonstrálni a
lelki egységet. A közös szellemi vezérlet ellenére – vagy talán ép-
pen azért – a földrész történetén vérpatakok zúdulnak végig. Euró-
pa, jóllehet a Római Birodalom meghosszabbításaként, ám egy név-
leg spirituális hatalom szellemi irányításával hagyott reánk egy
olyan örökséget, amely a Krisztusra történő hivatkozás ellenére
sem haladja meg a görög-római civilizáció szépen kifényesített
barbárságait. Talán nem feledtük még el a szobor uralkodó arcvo-
nását: „kiváló az ő fényessége, de az ábrázata rettenetes…”
NEGYEDIK ELŐADÁS
AZ ISZLÁM ÉS A POLITIKAI ATEIZMUS

FELLÉPÉSE
Honnan jön az, hogy Mahomet erősza-
kot és üldözést parancsol híveinek min-
den idegen vallások iránt, s azok még-
sem üldöznek; Jézus pedig szelídségre,
emberszeretetre, s tűrésre tanítja köve-
tőit, s azok mégis dühüket az óceánon is
keresztülvivék?
(Kölcsey)
Előadássorozatunk témája és terjedelme behatárolt. Ebből adódnak

korlátai is. Le kell mondanunk például a tíz vázlatprófécia mind-
egyikének átfogó bemutatásáról. Átugorjuk Dániel és Jelenések
könyve két-két vázlatpróféciáját (Dán 8–9; 10–12.; Jel 1–3.; 4,1–8,1
fejezetek), miképpen Jézus Krisztusnak a végidőre vonatkozó jö-
vendölését is (Mát 24. fejezet a szinoptikus evangélium párhuza-
mos fejezeteivel), és máris a Jelenések könyve nyolcadik fejezeté-
ben útjára induló, a hét trombitaszóról szóló látomást vesszük
szemügyre. A kapcsolódási pontok – bízvást reméljük – mindenki
számára nyilvánvalók lesznek. Az önkényes választás, a teológiai
csapongás, a Bibliával való visszaélés esetleges vádjával szemben
csak annyit tehetünk, hogy minden hallgatót és olvasót személyes
és előítéletektől mentes kutatásra buzdítunk.
A rend azt kívánja, hogy e jövendölés elemzésénél is helyezzük
előtérbe a prófécia által felkínált szempontot. Ez a körültekintés
egyszer már eredményesnek bizonyult, tudják, a szoborkolosszusról
szóló álom előzményeinek megfigyelésénél. A bevezető – többnyire
szintén látomások formájában előadott és párbeszédes részekkel
dramatizált – jelenetek rendszerint kihegyezik az olvasó figyelmét
egy adott gondolati vonalra, kiváltják a megértéshez nélkülözhetet-
len feszült érdeklődést. Kezünkbe adják az értelmezés kulcsát.
64 | NEGYEDIK ELŐADÁS
„És látám azt a hét angyalt, aki az Isten előtt álla; és adaték
nékik hét trombita. És jöve egy másik angyal, és megálla az
oltárnál, arany tömjénezőt tartva; és adaték annak sok töm-
jén, hogy tegye minden szenteknek könyörgéseihez az
arany oltárra, amely a királyiszék előtt vala. És felméne a
tömjén füstje a szentek könyörgéseivel az angyal kezéből az
Isten elébe. Azután vevé az angyal a tömjénezőt; és
megtölté azt az oltárnak tüzével, és leveté a földre; és lőnek
mennydörgések és szózatok és villámlások és földindulás.”
(Jel 8:2–5)
A „ráhangoló” látomás a mennyben játszódik. (Sok egyéb jel mel-

lett erről tanúskodik a helymeghatározásként is értelmezhető
„leveté a földre” kifejezés.) A jelenet középpontjában egy „angyal”
áll, olyan díszletek között, amilyeneket az ószövetségi szentélyből
ismerhetünk. Az angelosznak – magyarul: küldött – a jó illattétel
oltára mellett elvégzett cselekménye az ószövetségi szertartási
rendből ismert papok munkáját idézi fel. Utóbbiak a bűn elrende-
zésének és a közbenjáró imádságnak jelképes cselekményeit végez-
ték az egyetlen bűnrendezésre szolgáló szentélyben, Jeruzsálem-
ben. Bármennyien voltak papok és főpapok a szentélyszolgálat
érvényességének mintegy másfél évezrede alatt, mindannyian
ugyanarra az Egyre, az egy közbenjáróra mutattak előre: Jézus
Krisztusra.63
E jelenet ama kevesek közül való a Bibliában, amelyek némi bepil-
lantást engednek a mennybe. A menny nagyon is valóságos hely –
avagy Jézus nem erre célzott világosan nevezetes imádságában: „Mi
Atyánk, ki vagy a mennyekben”? –, amiképpen az ott zajló engeszte-
lő cselekmények is. Valami fogalmat nyerhetünk arról, milyen ter-
mészetű az emberért, az emberiségért végzett közbenjárás.
63Nem téveszthet meg bennünket az sem, hogy Jelenések könyve itt angyalnak
nevezi Őt. Nem egyedi eset ez; hasonló előfordulására bukkanunk Bír 13,17–18-
ban. Nem is szólva azon igehelyekről, ahol „férfiúnak” aposztrofálja Őt a Kinyilat-
koztatás (1Móz 18,2; 1Móz 32,24; Józs 5,13; Ezék 40,3 stb.
AZ ISZLÁM ÉS AZ ATEIZMUS FELLÉPÉSE | 65
A VILÁGTÖRTÉNELEM – EGY MÁS KULISSZA MÖGÜL
Nem tévedtünk el tehát: a lehető legjobb helyen szólunk róla. A

Menny ugyanis úgy tárul elénk, mint a földiekért folytatott erőfeszí-
tések „diszpécser-központja”. Ha nem járna kellemetlen képzettársí-
tásokkal, úgy neveznénk, hogy Isten kormányzatának székhelye.64
A tömjénezőből kiáramló füst az imádságot ábrázolja (lásd Zsolt
141,2!). A közbenjárás kozmikus kihatásairól semmi kétségünk nem
lehet. Igen, mert amikor a legfontosabbra rákérdezünk, tudniillik
hogy kiért, miért folyik ez a közbenjárás, elérkezünk a jelenet csúcs-
pontjához. Jelentőségteljes ez a befejezés: az „angyal” megtölti az
oltár tüzével a tömjénezőt, és a földre veti. A közbenjárás megszakí-
tását hatalmas pusztítások, földindulásszerű világégések kísérik.
Annak fényében, hogy a hét trombitaszót követő események is
hasonló vészekről árulkodnak, még világosabbak az itt bemutatásra
kerülő világtörténet szempontjai. (Megborzongtató a gondolat,
hogy mennyire egybefüggenek a földi események szálai a mennyei
történésekével!) Krisztus főpapként szüntelen közbenjár az embe-
riségért. Fenntartja az életet, visszatartja a pusztító erők munkájá-
nak kihatásait. Az emberek nem sokra becsülik ezt, helyesebben
nem is akarnak tudomást venni ennek szükségességéről. Madách
deizmusát teszik magukévá: „Év-milliókig eljár tengelyén,/ Míg
egy kerékfogát ujítni kell.”
Hogy pedig a világ kerékfogai szüntelen olajozásra szorulnak, s
csak a Gondviselés munkája tartotta vissza már korábban is a ten-
gelytörés bekövetkeztét, ezt akkor érti meg minden élőlény, ami-
kor Isten lezárja majd a közbenjárás munkáját. Mert egyszer le kell
zárnia. Mint említettük, a bevezető látomás ezt a pillanatot ragadja
meg. A hetedik trombitaszó felharsanásakor megismétlődnek e
vészjósló szavak: „…és lőnek villámlások és szózatok és mennydör-
gések, és földindulás és nagy jégeső” (Jel 11,19). Ezek tehát már az
emberi történelem utolsó vonaglásai, miután Jézus Krisztus elen-
gedi a szeleket (lásd Jel 7,2!). Innen már nincs visszaút.
64 Isten kormányzatának alapelveiről a hatodik előadás értekezik.

A vég azonban nem előzmény nélküli. Az előbbi hat trombitaszó

Isten nagy történelmi figyelmeztetéseit, a pusztító erők elszabadu-
lását beszéli el. Feltételezhetjük, hogy ez egyenlő a közbenjárás
részleges – noha kegyelemmel elegyített – felfüggesztésével.
Az Ószövetség idején a kürt szertartási jelleggel évente egyszer, a
nagy engesztelés napjára való felhívás gyanánt szólalt meg. Az en-
gesztelés napja – mindenki tudta – Isten eljövendő ítéletét jelké-
pezte. A kürtszó azt az isteni akaratot jelezte, hogy ez a nap senkit
ne érjen váratlanul. Az előkészület kinek-kinek saját felelőssége
volt. A zsidóké és mindazon népeké, akik keresték és megismerték
az Örökkévalót
A 11. fejezet végéig ívelő jövendölés felépítése egy tiszta logikai
sort képez. Az első hat trombitaszó lényegileg megszakítatlanul
követi egymást. (A „jaj”-mondások jelentőségére még külön kité-
rünk.) A hatodik és a hetedik trombitaszó közé két látomásos ese-
ménysor ékelődik. A hetedik trombitaszó felhangzásánál pedig
szövegszerűen is jelzést nyer, hogy ez Isten nagy ítéletét jelenti be:
„…és eljött a te haragod, és a halottak ideje, hogy megítéltessenek,
és jutalmat adj a te szolgáidnak” (Jel 11,18).65 A földi történelem
szempontjából bennünket értelemszerűen az ezt megelőző esemé-
nyek érdekelnek. Az viszont nem közömbös, hogy az itt sorra ke-
rülő nagy történelmi „földrengések” mintegy a végső ítéletre való
felhívásként jelennek meg. Erkölcsi ítélettel terhesek: magának a
Mindenhatónak az állásfoglalásai ezek.
65 Bizonyos szövegmozzanatok (lásd 18. vers bevezetése, vö. 2. zsoltár!) itt is megerő-
sítik azt az általában figyelmen kívül hagyott bibliai összefüggést, miszerint az ítélet
ideje nem esik egybe a világ végével. „Mert itt az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az
Istennek házán: ha pedig először mi rajtunk kezdődik…” (1Pét 4,17). „És ímé hamar
eljövök; és az én jutalmam velem van” (Jel 22,12; vö. Ésa 40,10). Jézus Krisztus dicső-
séges második eljövetelekor magával hozza jutalmát, ami az ítélet előzetes lezajlását
feltételezi. A népies-egyházias hagyomány végtelenül leértékeli az ítélet komolysá-
gát, hogy azt egy pillanat művének tekinti. Dániel könyve 7. fejezete betekintést
nyújt a halandó ember számára, milyen mélységesek és alaposak ezek a vizsgálatok.
„…ítélők ülének le, és könyvek nyittatának meg…” (10. vers). A témával kapcsola-
tos ajánlott irodalmat lásd az 54. sz. jegyzetet!
AZ ELSŐ NÉGY TROMBITASZÓ:

A RÓMAI CIVILIZÁCIÓ POLITIKAI SZÉTTAGOLÓDÁSA
A 8. és a 9. fejezet előadása között feltűnő különbséget figyelhetünk

meg: a nyolcadik fejezet keretében felharsanó első négy trombitaszó
gyors egymásutánban követi egymást, míg a kilencedik fejezet hosz-
szan „elnyúló” leírást ad az ötödik és a hatodik trombitaszó által
jelképezett eseményekről. Ez utóbbiakban idői azonosítással is talál-
kozunk (5., 15. vers), amelyek szintén kiváló viszonyítási pontok. E
külső jegyek is arra vallanak, hogy a 8. fejezet eseményei – törté-
nelmi léptékkel nézve – viszonylag gyorsan követik egymást.
„Az első angyal azért trombitála, és lőn jégeső és tűz, vérrel

elegy, és vetteték a földre; és a földnek harmadrésze megége,
és az élőfáknak harmadrésze megége, és minden zöldelő fű
megége. A második angyal is trombitált, és mint egy tűzzel
égő nagy hegy vetteték a tengerbe; és a tengernek harmadré-
sze vérré lőn; és meghala a tengerben lévő teremtett állatok-
nak harmadrésze, a melyekben élet vala; és a hajóknak har-
madrésze elvesze. A harmadik angyal is trombitált, és leesék
az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a fo-
lyóvizeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira; a csillag-
nak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek harmadré-
sze ürömmé; és sok ember meghala a vizektől, mivel kese-
rűkké lőnek. A negyedik angyal is trombitált, és megvereték
a napnak harmadrésze, és a holdnak harmadrésze, és a csilla-
goknak harmadrésze; hogy meghomályosodjék azoknak
harmadrésze, és a nap az ő harmadrészében ne fényljék, és
az éjszaka hasonlóképen.”
(Jel 8,7–12)
Ennek ellenére elsősorban a leírás belső jegyei alapján következtet-

tek a magyarázók arra, hogy a négy trombitaszó által jelzett ese-
ménysor a római civilizáció bomlását kiváltó, négy hullámban ér-
kező népvándorlásokat jelenti.
Első hullámban a korábban már látszólag pacifikált, és a keresz-

tény vallással is barátkozó nyugati gótok66 támadtak a birodalomra.
Ezzel szinte párhuzamosan a hallatlan szívósságukról és vadsá-
gukról hírhedt vandálok67 léptek elő a jelentéktelenség homályá-
ból, akik elsőként hoztak létre független királyságot a Római Biro-
dalom területén, egész pontosan Észak-Afrikában.
Kevéssel ezek után tört Európára az a nép, amely tulajdonképpen
az előbb említettek nyugati irányú vándorlását is kiváltotta. Ők a
hunok68, akik ugyan nem alkottak szilárd közigazgatással rendelke-
ző államot, mégis hosszú évtizedekig rettegésben tartották Róma
66 Elsőként Tacitus tesz említést róluk. Őshazájukat Skandinávia keleti részére

helyezik. Déli irányú vándorlásaik után a Fekete-tenger mellékén megtelepedve
kezdték nyugtalanítani a birodalom keleti határait. A velük szemben vívott har-
cokban két császár is életét vesztette. 275-ben Aurelianus császár kénytelen volt
átengedni nekik Daciát. A 4. század folyamán kezdett terjedni közöttük a keresz-
ténység, Theophilus és Wulfila püspökök vezetésével. Utóbbi a Szentírást is lefor-
dította gót nyelvre, amit az első ismert nemzeti bibliafordításként tartunk számon.
A hunok nyugati irányú vándorlásai sodorták őket a birodalom belseje felé, nyu-
gati és déli irányban. Feldúlták Graecia és Itália nagy részét. Róma városának 410.
évi teljes kifosztása – amely Augustinus De Civitate Dei (Isten városáról) c. köny-
ve megírásának előzményeként értékelhető – jelentette a gótokkal szemben foly-
tatott évszázados – többnyire sikertelen – védekező harc csúcspontját.
67 Legrégebbi ismert szálláshelyük a mai Szilézia területén helyezkedik el. Nyugati
irányú vándorlásaik során előbb elfoglalták Hispániát, majd Róma ugyan döntő
csapást mért a vandálok egyik törzsére, de a másik Geiserich (428-477) vezetésé-
vel ütőképes tengeri flottát szervezett, és leginkább erre támaszkodva váltak füg-
getlen hatalommá a Mediterráneum nyugati vidékén.
68 Legrégebbről ismert szálláshelyük Belső-Ázsiában lehetett. A kínai császárok a
velük szembeni védekezés végett építtették fel a nagy Falat. A 4. századtól kezdve
fokozatosan helyezték át uralmuk központját a keleti Kárpátok és a Duna deltavidé-
kével határolt területre. Az 5. század első felében a hun pusztítás és a lakosság de-
portálása következtében a Balkán nagy része szinte teljesen elnéptelenedett. A ke-
letrómai császár is adófizetéssel volt kénytelen megvásárolni a békét. Ezután a hu-
nok nyugat felé orientálódtak, ám hiába hatoltak be nagyobb ellenállás nélkül előbb
Galliába, majd Itáliába, s szerveztek a leigázott népek harcosaiból amolyan koalíciós
sereget, az eldöntetlen catalaunumi ütközet (451), s főleg Attila halála (453) után
meggyengült csapataik felett a germán törzsek vezette szövetség döntő győzelmeket
aratott. Amilyen tüneményes volt felemelkedésük, olyan hirtelen áldozott le a
hunok napja. Szétszóródtak, részben Konstantinápoly zsoldjába szegődtek, részben
felmorzsolták őket a keletről érkező újabb népvándorlási hullámok.
népeit, császárait pedig adófizetőivé tették. A jövendölés e rontás

eredőjét egy „nagy csillagként” (10. vers) azonosítja, ami egy dé-
monikus személyiséget idéz elénk.69 Nem kétséges: egyetlen más
barbár nép sorsára nem gyakorolt senki olyan kiemelkedő vezéri
befolyást, mint Attila a hun nép tündöklésére és nyomorúságára.
Jellegzetes módon a germánoknak sikerült megállítaniuk, és dön-
tő csapást mérniük a hunokra. Különböző törzseik már évszázadok
óta belakták a Római Birodalom északi és nyugati területeit. A
különböző háborúkban számtalanszor álltak Róma rendelkezésére.
Róma azonban, úgy tűnik, kígyót melengetett a keblén. A germá-
nok „szerepe” az lett, hogy megadta a kegyelemdöfést a halódó
Rómának. Az utolsó nyugatrómai császárt egy germán király det-
ronizálta 476-ban. A negyedik trombitaszó jelképes történései, a
„fények kialvása”70, minden bizonnyal erre vonatkoznak.
Tizenhat évszázad távolából, bőséges történeti emlékek híján ke-
vés fogalmunk van arról, mennyire alapjaiban rendítette meg az
ókori civilizációt a 4–6. század közötti népvándorlás. Amellett,
hogy a biztonságérzetet, a változatlanságot sugalló birodalmi kere-
tek darabjaira törtek, megszokott társadalmi viszonyok bomlottak
fel, megélhetési formák, kereskedelmi útvonalak szűntek meg. Mi
jöhet vajon ezek után, ha a hátralevő három trombitaszót egy-egy
„jaj”-mondás vezeti be (Jel 8,13)? Feltételezhetjük, hogy ezek sú-
69 A csillag talán a legkülönösebb jelkép a Szentírásban. Elsődleges jelentésében

Jézus Krisztusra utal (4Móz 24,17; Jel 22,16), majd meghökkentő, de annál sokat-
mondóbb módon Lucifert ruházza fel a Biblia ezzel a jelképpel. Utóbbi társítás
jogalapja a lázadó angyalfejedelem ama törekvése, hogy Krisztus helyére törjön
(lásd Ésa 14,12–14!). A csillag jelentése azonban számos esetben kitágul, és a
Krisztust képviselő hívek közösségére (Fil 2,15), de démoni ihletésű személyisé-
gekre (lásd még Jel 9,1) is utalhat.
70 Hogy mennyire jellegzetesek e kifejezések Róma hanyatlásával kapcsolatban,
azt mindennél ékesebben bizonyítják Hieronymus (Jeromos) 5. század elején kelt

sorai: „A római világ hanyatlóban van, és mi mégis felszegjük a fejünket, ahelyett,
hogy meghajtanánk… amikor az egész világon az összes fények kioltattak, amikor
a római birodalom lefejeztetett, vagy hogy még helyesebben fejezzem ki magam,
amikor az egész világ elveszett egyetlen városon keresztül – némává váltam és
megaláztam magam.” (Előszó az Ezékiel leveléhez írt kommentárjához.)
lyosabb ítéletet hoznak. A sas71 újabb, az eddiginél is rettenetesebb

nyomorúságok előhírnöke.
„Ekkor láttam és hallottam, hogy egy magányos sas átrepül

az ég közepén, és hatalmas hangon ezt mondja: „Jaj, jaj, jaj
azoknak, akik a földön laknak, a másik három angyal trom-
bitájának hangja miatt, akik még ezután trombitálnak.” (új
prot. ford.)
AZ ÖTÖDIK ÉS A HATODIK TROMBITASZÓ:

AZ ISZLÁM VILÁGHATALMI MENETELÉSE
Mivel lehet még fokozni a barbár népek pusztító hadjáratait, a Ró-

mai Birodalom politikai „felszeletelését”? Nos, amint azt fentebb
megemlítettük, a megpróbáltatások időbeli meghosszabbításával. Az
ekkor színre lépő pusztító erők nagyhatalmi állásának idejéről pon-
tos tájékoztatást nyerünk (Jel 9, 5. és 15). Ám ha ez nem is lenne így,
akkor is ezt sugallná az eddigieknél jóval részletezőbb kifejtés.
Az ötödik angyal is trombitált, és látám, hogy egy csillag esett

le az égről a földre, és adaték annak a mélység kútjának kul-
csa. Megnyitá azért a mélységnek kútját: és füst jöve fel a kút-
ból, mint egy nagy kemenczének füstje; és meghomályosodék
a nap és a levegőég a kút füstje miatt. A füstből pedig sáskák
jövének ki a földre; és adaték azoknak hatalom, mint hatal-
muk van a föld skorpióinak. És megmondaték nékik, hogy a
földnek füvét ne bántsák, se semmi zöldelőt, se semmi élőfát,
hanem csak azokat az embereket, a kiknek homlokukon nin-
csen az Istennek pecséte. És adaték azoknak, hogy meg ne öl-
jék őket, hanem hogy kínoztassanak öt hónapig; és azoknak
kínzása olyan, mint a skorpió kínzása, mikor megmarja az
71A 13. vers helyesbített fordítása értelmében. Megkapó, hogy az ítéletet bejelentő sas
a Bibliában az isteni oltalom jelképévé vált (lásd 4Móz 19,4; 5Móz 32,11). Az ítélet és a
Gondviselés összefüggéseire ez előadás későbbi szakaszaiban még visszatérünk.
embert. Annakokáért azokban a napokban keresik az embe-

rek a halált, de nem találják meg azt; és kívánnának meghalni,
de a halál elmegy előlük. A sáskáknak formája pedig hasonló
vala a viadalhoz felkészített lovakhoz; és a fejökön mintegy
aranyhoz hasonló koronák valának, és az orczáik olyanok
valának, mint az emberek orczái. És olyan hajuk vala, mint az
asszonyok haja; és fogaik olyanok valának, mint az oroszlá-
noknak. És olyan mellvértjeik valának, mint a vas mellvértek;
és az ő szárnyaik zúgása olyan vala, mint a viadalra száguldó
sok lovas szekerek zúgása. És skorpiókhoz hasonló farkuk vala
és fulánkjuk; és a farkukban vala a hatalmuk, hogy ártsanak az
embereknek öt hónapig. Királyukul pedig a mélység angyala
vala felettök; annak a neve zsidóul Abaddon, görögül pedig
Apollion, azaz Vesztő a neve. Az első jaj elmúlék; ímé ezután
még két jaj következik. A hatodik angyal is trombitált, és hall-
ék egy szózatot az arany oltárnak négy szarvától, a mely az Is-
ten előtt van, mondván a hatodik angyalnak, a kinél a trombi-
ta vala: Oldd el azt a négy angyalt, aki a nagy folyóvíznél, az
Eufrátesnél van megkötve. Eloldaték azért a négy angyal, aki
el vala készítve az órára és napra és hónapra és esztendőre,
hogy megölje az emberek harmadrészét. És a lovas seregek
száma két tízezerszer tízezer vala; hallottam a számukat. És
így látám a lovakat látásban, és a rajtuk ülőket, a kiknek tűz-
ből és jáczintból és kénkőből való mellvértjeik valának; és a
lovak feje olyan vala, mint az oroszlánok feje; és szájukból tűz
és füst és kénkő jő vala ki. E háromtól öleték meg az emberek
harmadrésze, a tűztől és a füsttől és a kénkőtől, a mely azok-
nak szájából jő vala ki. Mert az ő hatalmuk az ő szájukban
van, és az ő farkukban; mert az ő farkaik a kígyókhoz hason-
lók, a melyeknek fejeik vannak; és azokkal ártanak.”
(Jel 9,1–19)
Melyik hatalom fenyegette századokon keresztül a Keletrómai

Birodalom örökébe lépő Bizáncot, majd – miután emez testén ke-
resztülgázolt – Európát? Melyik volt Nyugat számára a legfőbb
külpolitikai kérdés, különösen a 8., majd a 12–13., végül a 15–16.

században, amely persze nemcsak összefogást eredményezett az
egymással általában viszálykodó királyságok között, hanem egymás
kijátszására is lehetőséget adott?
Csak egy hatalom felel meg e kritériumoknak: a Mohamed prófé-
ta „csillagzata” alatt felemelkedő, vallásilag és politikailag is egyesí-
tett arab civilizáció72, majd a Mohamed vallását magáévá tevő szel-
dzsuk- és oszmán-török birodalom73.
HOGYAN AZONOSÍTUNK EGY PRÓFÉCIÁT?
Jelenések könyve 9. fejezetének történelmi azonosításánál ugyan-

azon nehézségekkel találjuk magunkat szembe, mint a 8. fejezet
vizsgálatánál. Vagyis: a jelképek nem a szóban megnevezés egyér-
telműségével utalnak az adott történeti szakaszra, és nem is kerül
sor a jelképek azonosítására, mint Dániel könyve profetikus fejeze-
teiben. (Valószínű, hogy e megállapításomat sokan fogják vitatni.)
Amit azonban szintén állítok, az az, hogy mégsem lehet semmi
kétségünk az azonosítás helyességéről, olyannyira, hogy semmi
alapját nem látom a mai próféciamagyarázatokban oly divatos ta-
lálgatásoknak, szkepszist sugalló homályban tapogatózásoknak,
72 Félelmetes gyorsasággal terjeszkedtek Közel-Keleten, majd Észak-Afrikában. A

8. században Hispániában is megvetették a lábukat – ott is maradtak mintegy
hétszáz esztendeig –, s a frankok csak hősies védekező háborúk árán tudták őket
megállítani Poitiers-nál (732). A keleti kereskedelem az ő ellenőrzésük alá került,
így a bőséges szellemi kincs kellő gazdagsággal párosult. Konstantinápoly szünte-
len védekezésre rendezkedett be velük szemben. Európa a pápa felhívására a XI.
század végétől lendült ellentámadásba a sötét emlékű keresztes hadjáratok révén,
egészen a szeldzsuk-törökök megerősödéséig.
73 A nomád törökök a 10–11. században telepedtek meg Mezopotámiában és az
Arab Birodalomban. Hamarosan sikeres hódító háborúkat indítottak meg keleti és

nyugati irányban egyaránt, melyek során elfoglalták a kalifák birodalmát az In-
dustól egészen a Földközi-tengerig. Fővárosuk Bagdad lett. Átmeneti politikai
hanyatlás után I. Othmánnak sikerült egyesítenie a szultanátusokat, majd röviddel
ezután megindította katonai akcióit Kis-Ázsia illetve Bizánc ellen.
olyan félmondatok kíséretében, mint „előfordulhat, hogy”, vagy

„nem tudjuk, mire gondolhatott”.
E fejezet apropóján gondoljuk végig legalább egyszer az azonosí-
tás mechanizmusát. Adva van a bevezető látomás, amely nyilván-
valóvá teszi a jövendölés gondolati vezérfonalát. Közbenjárás, rész-
leges ítélet, amelynek következménye földindulás-léptékű törté-
nelmi események. Láttuk továbbá a 9. fejezet utolsó sorai alapján,
miért voltak kikerülhetetlenek e nagy történelmi „jaj”-ok. A har-
madik támpontot maga a szöveg nyújtja, amelyben az adott ese-
ménysor illetve hatalmi időszak külső és belső jegyei nyernek jel-
lemzést. Ezek félreérthetetlen módon idézik emlékezetünkbe a
lehetséges megoldást, éspedig úgy, hogy a történelemben valame-
lyest tájékozott olvasóban önkéntelenül is az az érzés születik,
hogy „ez semmiképpen nem lehet más”.
Az ötödik és a hatodik trombitaszónál maradva nem kerülheti el
figyelmünket a démonikus erők felszabadulására utalás („és adaték
annak a mélység kútjának kulcsa”), mégpedig egy különlegesen
nagy hatású személyiségből kiindulva („egy csillag esett le az ég-
ről”); a „sáska” és a „gomolygó füst” a hadak sokaságára és azok
pusztító jellegét emelik ki. A „ragyogó koronák” olvastán óhatatla-
nul eszünkbe jutnak a török hadak által viselt színes turbánok, de
még inkább ez lehet az érzésünk a nevezetes lófarok képei eseté-
ben („és olyan hajuk vala, mint az asszonyok haja”). A próféciában
érzékeltetett mozgásdinamika („megnyitá”, „eloldaték”, a lovak és a
lovas seregek említése) az illető hatalom gyors – a jelentéktelen-
ségből történő hirtelen – felemelkedését sejteti.
Ha itt nem az iszlám világhatalom gyors térhódításáról és világha-
talmi állásáról szól a Biblia, akkor vajon mi egyébről?! Vannak ese-
tek, amikor az egyértelmű azonosítástól való ódzkodás, a mímelt
tudatlanság már-már a komikum határát súrolja.74 A körültekintő,
74 Hasonló kérdéseket tehetünk fel más nagy bibliai talányok azonosítása esetében
is. Az előbbi fejezetben amúgy átabotában megemlítettük, milyen elkeseredett
erőfeszítéseket tesznek bizonyos teológusi körök annak érdekében, hogy a „kis
szarv” jelképével Antiokhosz Epiphaneszt terheljék meg. (Ez egyébként minden
szempontból rendkívül megtisztelő a történelmileg jelentéktelen szeleukida ural-
ugyanakkor bátor kutató ellenben az azonosításban tanúsított előre

haladásának nagy jutalmát veheti. Itt van máris az idői jövendölés a
szóban forgó ötödik és hatodik trombitaszóval kapcsolatban.
KÉT IDŐI MEGHATÁROZÁS
Az idői jövendölés ugyanis csak akkor bizonyul segítségnek, ha

rendelkezünk viszonyítási ponttal. Ennek híján mind az 5. versben
szereplő öt hónapról, azaz százötven esztendőről, mind a 15. vers-
ben kijelentett „óráról, napról, hónapról és esztendőről”, azaz 391
esztendőről és 15 napról75 szóló jövendölés légüres térben mozog-
na, és nem mondana semmit számunkra.
Az idői behatárolást először elvégző Joshiah Litch76 abból indult
ki, hogy amennyiben az ötödik és hatodik trombitaszó által jelké-
pezett iszlám hatalom célpontja az európai keresztény civilizáció,
úgy az iszlám-törökök első hatalmi szakasza, a százötven esztendős
„kínzás” (lásd 5. vers) azt az időszakot takarja, amikor tartósan si-
került berendezkedniük Európa ostromára és nyugtalanítására. Ez
a korszak akkor vette kezdetét, amikor az oszmán-törökök fel-
emelkedését követően – amely felemelkedés egyben a keresztes
hadjáratok végét is jelentették – a birodalom névadója, I. Othmán
szultán első ízben támadta meg az egységes Róma „maradékát”
kodó számára.) Csakhogy a tucatnyi ismertetőjegy elősorolása és egybevetése után

a tárgyilagos olvasó már kénytelen oly módon szembe nézni a kérdéssel, hogy
ámbár egy vagy két vonás alapján még számos „gyanúsítottunk” lehet, de a halmo-
zott bizonyítékok harsány szóval adják tudtunkra, ki a valódi „elkövető”.
Kisebb jelentőségű kérdésben ugyan, de ugyanúgy érthetetlen a teológiatudo-
mány toporgása a Zsidókhoz írt levelek szerzőségi kérdésében. Tudjuk, hogy egy
bibliai irat kanonikus voltának elismerése megkívánja, hogy a szerző kilétét ne
fedje homály. Márpedig ha az említett levél szerzője nem Pál, amint a legtöbb
teológus állítja, akkor mutassák meg, evangéliumi beteljesedés után – ilyen elmé-
lyültséggel, az ószövetségi szertartások hogy ki más mutathatta volna be e tárgy-
kört – röviddel az evangéliumi összefüggéseinek ilyen alapos megértésével!
75 A prófétai időszámítás alapelveiről lásd a harmadik előadást!
76 A prófécia azonosításának történetéről lásd: FROOM, L. E.: The Prophetic Faith of
Our Fathers, Washington, 1954; WHITE, E. G.: A nagy küzdelem, i. m. 299–300. o.

képviselő Bizáncot. A két civilizáció e reprezentánsai között 1299.

július 27-én Bapheumnál (Nikomédia) ütközetre került sor. A tö-
rök ezután még kerek százötven esztendeig játszadozott áldozatá-
val: „kínozta”77 őt megfélemlítéseivel, portyázásaival, mígnem
1449-ben a politikai önállóság megszűnésének egyértelmű jeleként
Konstantinosz császár már csak II. Murad hozzájárulásával léphe-
tett trónra. Konstantinápoly 1453. évi bevételét az előbbi fejlemé-
nyek alapozták meg.
A második hatalmi fázist a tartós európai jelenlétben megtestesülő
évszázadok jelentik. Litch okkal gondolt arra, hogy az idői meghatá-
rozásban szereplő 15 nap egy bámulatos és a Bibliában egyedülálló
napra pontos beteljesedést feltételez. A bapheumi csata időpontjából
indult ki, amelyhez hozzáadta előbb a 150 esztendőt, majd a 391
esztendőt és 15 napot. Ennek alapján állt elő előbb 1838-ban, majd
1840 elején azzal a felhördülést kiváltó magyarázatával, miszerint a
Török Birodalom önállóságának hasonló módon kell véget érnie,
mint 1449-ben az ő keze által Bizáncnak, mégpedig 1840. augusztus
11-én. A teljesedés nem késett. (Ez akkor is ámulatba ejtő tény, ha
napirenden volt az ottomán félhold elfogyása, „Kelet beteg emberé-
nek – csak így emlegették akkortájt – meghalása”.) Pontosan ezen a
napon értesült a konstantinápolyi szultán és a vele szemben fellázadt
vazallus, az egyiptomi pasa a „keleti kérdés”-ről rendelkező Londoni
Egyezményben foglaltakról. Ennek értelmében a négy európai
nagyhatalom (Anglia, Franciaország, Ausztria és Poroszország)
gyámság alá veti az immáron erejét veszített szultanátust. Véget ért a
Török Birodalom nagyhatalmi állása78.
77 „…az izmaeliták szétáradtak és szétszálltak a földön, mint a madarak a földön,

mint madarak a levegőben, egyes keresztényeket kardélre hánytak, másokat fog-
lyul ejtettek, a többieket pedig lekaszálta az idő előtti halál. Azok, akik ekkor nem
pusztultak el, később az éhezésbe haltak bele, mivel az egész földön olyan éhínség
támadt, amilyen még nem volt a világ teremtése óta, és Isten adja, hogy a jövőben
se legyen. S ekkor az élők valóban irigyelték azokat, akik már előttük meghal-
tak…” (Idézi Kazsdan – Litavrin: Bizánc rövid története, Bp. 1961, 275. o.)
78 A folyamat következő állomása a fokozatos balkáni térvesztés volt a 19. század
derekától kezdődően egészen a világháború előestéjéig. Az Oroszországgal szem-

beni sérelmek a központi hatalmak (Németország, Ausztria-Magyarország) mellé
ISTEN OSTORAI
Túl sok dolog történt ahhoz, hogy mindezeket szó nélkül hagyjuk.
A hatalmi harcok, tudjuk, leginkább az áldozatul odavetett em-
bermilliók szintjén zajlódnak. Látjuk a lovak lábai alá tiport, az
ágyútűz elé lökött, az elárvult, meggyalázott és megalázott embe-
rek sokaságát. A történelmet mindez nem érdekli, mi azonban nem
tudunk és nem is kívánunk örökösen a „történelmi szükségszerű-
ség” varázskifejezésére hivatkozni. (Ha nem csal az emlékezetünk,
ezzel már a második előadásban leszámoltunk.) Mi hadd ostromol-
juk az eget nyughatatlan kérdéseinkkel: Cui prodest, azaz: Mindez
kinek használt? Ügyet sem vetnénk ilyen gondolatokra, ha érteke-
zésünkben nem éppen a Gondviselés vezérelte történelem mellett
tartanánk védőbeszédet.
A hatodik trombitaszó után érkezik válasz. A Szentírás, mint aki
tudja, hogy eddig feszíthető az emberi türelem, mert ekkorra már
megszámlálhatatlan kérdés gyülemlik fel, nem várat tovább a ma-
gyarázattal:
„A többi emberek pedig, akik meg nem ölettek e csapások-

kal, nem tértek meg az ő kezeik csinálmányaitól, hogy ne
imádnák a gonosz lelkeket, és az arany és ezüst és ércz és
kő és fa bálványokat, amelyek nem láthatnak, sem hallhat-
nak, sem járhatnak; és nem tértek meg az ő gyilkosságaik-
ból, sem az ő ördöngösségeikből, sem paráználkodásaikból,
sem lopásaikból.” (Jel 9,20–21)
A Szentírás ilyen szavakkal mond ítéletet az európai civilizáció fe-

lett. Noha nem kis fennhéjázással tart igényt a keresztény nevezetre,
az Isten tisztelete valójában távol állt tőle. „Kezeik csinálmányát”,
sodorták. A világháborús vereség után mindinkább teret nyert a Nyugathoz való

alkalmazkodás igénye, amely a modern köztársaság megteremtésével (1923), majd
az atlanti katonai szövetséghez való csatlakozással (1952) nyert bizonyítást. Napja-
inkban az Európai Unióhoz való társulása van napirenden.
tulajdon földhözragadt ideáikat eszményítették; vallási szokásaik,

lelki folklórjuk a „gonosz lelkek” és „bálványok” imádására épültek.
Ez a magyarázata annak, miért nem eredményezett a kereszténynek
nevezett középkori civilizáció sem megtisztult erkölcsöket, mi több,
mintha Bosch és Bruegel víziói telnének meg élettel, valahányszor e
korszak mentalitását közelebbről szemügyre vesszük. „Gyilkossá-
gok”, „ördöngösségek”, „paráználkodások”, „lopások” – ez e mind
gyakrabban visszasírt kor erkölcsi mérlege. Mentséget leginkább a
gótoktól és szarmatáktól örökölt barbár gondolkodásmódra történő
hivatkozással szokás keresni, amely, úgymond, nem adta meg magát
egykönnyen a kereszténység szelíd és békés hatásának. A valóság
ezzel szemben az, hogy Jelenések könyve értékítélete szerint maga a
jobbításra szánt kovász is romlott volt. Hóseás próféta szavai rönt-
gensugárként világítanak rá a valós ok-okozati viszonyokra: „Halljá-
tok meg az Úrnak beszédét Izráel fiai, mert pere van az Úrnak a
földnek lakóival, mert nincs igazság és nincsen szeretet és nincsen
Istennek ismerete a földön” (4,1).
E téma kutatója nagyszerű irodalmi kincsekre bukkan a 16. szá-
zadi reformációs irodalomban. A török veszedelem kapcsán a bibli-
ai párhuzamok vizsgálata valóságos történetfilozófiai iskolát terem-
tett79. Ennek egyik, Luther Márton által megalapozott fő-fő tétele
szerint a törököt Isten küldte „haragja ostoraként bűneink meg-
büntetésére”80. A reformált hitű írók81 ezért elsősorban erkölcsi
számvetésre, semmint hadiszervezkedésre hívja a kortársakat, nem
79Tényanyagában alapos áttekintést nyújt e kérdéskörben ŐZE Sándor: „Bűneiért

bünteti Isten a magyar népet”. Egy bibliai párhuzam vizsgálata a XVI. századi
nyomtatott egyházi irodalom alapján (A Magyar Nemzeti Múzeum kiadása, Buda-
pest, 1991) c. kötete.
80 Idézi BOTTA István: Luther Antikrisztus-fogalmának hatása a magyar reformá-
torok társadalomszemléletére. In: Tanulmányok a lutheri reformáció történetéből,
szerk.: Fabiny Tibor. A Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, Buda-
pest, 1984)
81 A közgyűjteményekben jelenleg is hozzáférhető művek között kiemelkedik
KÁROLYI Gáspár: Két könyv (Sajtó alá rendezte: Szabó András, Magvető,1984)
ill. MAGYARI István: Az országokban való sok romlásoknak okairól (Sajtó alá
rendezte: Katona Tamás, Magyar Helikon, 1979)
kevesebbet állítván ezzel, mint hogy megtérés nélkül a töröknek

menni annyit tesz, mint Isten ellen harcolni.82
Amikor mi, emberek, vesszük kezünkbe az ítélkezés jogát, ami-
lyen könnyen mondjuk ki azt is, hogy lám-lám ilyen és ilyen bűnös
nemzetek alaposan rászolgáltak a történelmi csapásokra, olyan
hirtelen jelentjük kis azt is, hogy máskor mennyi ártatlan ember
esik áldozatul háborúban, deportálásokban, gázkamrákban, terror-
támadásokban. Nem mintha nem fájlalhatnánk jogosan minden
egyes értelmetlenül kioltott emberi életet; nem mintha nem lenne
semmi alapja a bennünk dúló kérdésnek: miért pont azok szenved-
nek, akik a legkevésbé bűnösök; nem mintha súlyos bűnöket kelle-
ne fürkésznünk ott is, ahol nincs. Azt mondjuk mindazonáltal,
hogy nagyon nehéz minderről emberi perspektívából nyilatkozni.
Jelenések könyve 9. fejezetének e súlyos lezárása megtanít egyebek
mellett arra, hogy az értelmetlen pusztulás és szenvedés csupán
82 Szkhárosi Horváth András

Az átokrul (részlet)
Hol mit gondol most ez világ Isten haragjával,

Nagy átkjául, csapásával, nagy sok ostorával,
Nagy aszállyal, az sásákával és az döghalállal,
Külömb-külömb betegséggel és nyomorúsággal,
Hogy mit használ a töröknek kegyetlenségével,

Sok jámbornak romlásával, keserűségével,
Sok szüzeknek, gyermekeknek nagy veszedelmével,
Sok árváknak rabságával, nagy rettegésével.
Ám Budáról az törekök igen prédikálnak

Nagy zengéssel, mint a sáskák mirejánk kiáltnak,
jól látjátok ő nagy torkát dühös döghalálnak
Azon kérnek, hogy adjunk helt Isten mondásának.
Az szegény föld szomjúhozik gyakorta miattunk,

Érccé tötte mert az eget az mi gonosz bűnünk,
Az nagy portól, a mit szólhat azt mondja münekünk,
Ha bűnünkből ki nem térünk semmit nem ád nekünk.
betetőzése az értelmetlen életnek, mármint amikor maga az élet

válik a legszörnyűségesebb aljasságok tenyészetévé. Olyan termé-
szetessé válnak a hétköznapi bűnök, amelyek szinte elviselhetet-
lenné teszik a létet, és szégyenletes példát mutat a következő nem-
zedékek számára. Mindannyian, külön-külön és együtt is szenve-
dünk emiatt. A bűn egyetemes kihatása számunkra felmérhetetlen.
Egyedül az igaz és bölcs Isten a megmondhatója annak, mit okoz
világunkban a bűn. Mindezt végiggondolva sokkal óvatosabbnak
kell lennünk az „ártatlanság” hangoztatásában.
Jól tesszük azért, ha az egyes emberi sorsok megítélését az égi
bölcsességre bízzuk. A prófécia csupán annyit enged látnunk, hogy
a büntető eszközök, „Isten ostorai” egy egész civilizációra sújtanak
le erkölcsi ítélet gyanánt, amint azt egy korábbi vers is sugallja: „És
megmondaték nékik, hogy … ne bántsák, … csak azokat az embe-
reket, a kiknek homlokukon nincsen az Istennek pecséte” (Jel 9,4).
Ha pedig már szóba hoztuk, hogy a protestáns szerzők bibliai
párhuzamokban találtak támaszra, amidőn kortársaikat útba kíván-
ták igazítani, fordítsunk némi figyelmet e hivatkozásokra. A bibliai
történelemszemléletet elsősorban megalapozó ószövetségi történeti
és profetikus iratok – kiváltképpen Mózes ötödik könyve és Ésaiás
könyve – ugyanis bőségesen szállítják az olyan példákat, amikor
Isten népe és a tágabb emberiség elé tárja, mi lesz annak követ-
kezménye, ha Istentől és az élet törvényeitől elfordulva kiszolgál-
tatják magukat a Gonosz által uralt erőknek. Isten ezt látja előre, és
ebben az értelemben igaz, hogy ő „szerzi” a gonoszt. Ténylegesen
az történik, hogy az Ő Gondviselése által visszatartott erők szaba-
dulnak el akkor, amikor az emberek életükkel és szavaikkal azt
hirdetik: „Távozzál el tőlünk, mert a te utaidnak tudásában nem
gyönyörködünk! Micsoda a Mindenható, hogy tiszteljük őt, és mit
nyerünk vele, ha esedezünk előtte?” (Jób 22,14–15)
Istennek gondja van arra is, hogy a fenyítékül választott eszköz,
tehát maga az ostor se kerülje el a felelősségre vonást. Az ő ideje is
elérkezik, kivált, amikor mértéktelenül felfuvalkodik. „Mert ta-
nács-vesztett nép ez, és nincs bennök értelem. Vajha eszesek vol-
nának, megértenék ezt, meggondolnák, hogy mi lesz a végök!
Miképen kergethetne egy ezeret, és kettő hogyan űzhetne

tízezeret, ha az ő Kősziklájok el nem adja őket, és ha az Úr kézbe
nem adja őket?!” (5Móz 32,28–30)
Leginkább mégis ama bölcsességen ámulhatunk, amely a látszólag
semmire sem jó történelmi megpróbáltatásokat – néha rövidebb, de
többnyire nagyobb távlatokban – az emberiség javára „fordítja el”
„sok nép élete megtartása érdekében” (lásd 1Móz 50,20).
Az isteni cselekvés e jellegzetességét leginkább a hatodik trombi-
taszóhoz kapcsolódó látomásokban szemlélhetjük. De hogy ezt az
elemzési szempontot egy pillanatra se tévesszük szem elől, a kö-
vetkező alfejezethez a lehető legprovokatívabb címet választottam.
Tehát:
MIÉRT KELLETT EURÓPÁNAK AZ ATEIZMUS?
Annak a hatalomnak a napja tehát, amely a hatodik trombitaszó

felhangzásánál lépett a történelem színpadára, a 19. század közepé-
re végleg leáldozott. (A törökök szorítása egyébként már a 17. szá-
zad második felére lanyhult.) Hamarosan azonban újfajta fenyege-
tés jelenik meg a horizonton a Róma vezérelte Európa számára,
ami talán az előbbieknél is mélyrehatóbb változást idézi elő előbb
Európa, majd az egész világ társadalmi-politikai struktúrájában.
„És adom az én két tanúbizonyságomnak, hogy prófétálja-

nak, gyászruhákba öltözve, ezerkétszáz hatvan napig. Ezek
az a két olajfa, és a két gyertyatartó, amelyek a földnek Is-
tene előtt állanak. És ha valaki akar nékik ártani, tűz szár-
mazik az ő szájokból, amely megöli az ő ellenségeiket; és ha
valaki akar nékik ártani, úgy kell annak megöletni. Ezek-
nek van hatalmuk arra, hogy bezárják az eget, hogy az ő
prófétálásuknak idejében eső ne legyen; és hatalmuk van a
vizeken, hogy azokat vérré változtassák, és megverjék a
földet akármi csapással, valamennyiszer akarják. És mikor
elvégezik az ő bizonyságtételöket, a mélységből feljövő fe-
nevad hadakozik ellenök, és legyőzi őket, és megöli őket.
És az ő holttesteik feküsznek ama nagy városnak utczáin,

amely lélek szerint Sodomának és Égyiptomnak hivatik, a
hol a mi Urunk is megfeszíttetett. És a népek és ágazatok,
és nyelvek és nemzetek közül valók látják azoknak holt-
testét három és fél nap, és azoknak holttestét nem engedik
sírba tenni. És a földnek lakosai örülnek és örvendeznek
rajtok, és ajándékokat küldenek egymásnak; mivelhogy e
két próféta gyötörte a földnek lakosait. (Jel 11,3–10)
Egy tapodtat sem haladhatunk előre, és a fő célunkat képező mé-

lyebb történetfilozófiai összefüggések felállítására sem leszünk
képesek az itt található jelképek azonosítása nélkül.
E látomás főszereplője nem valamely földi állam, nem is úgy álta-
lában a kereszténység, amely az első hat trombitaszónál megfigyelt
inváziók célpontja volt, hanem, így olvassuk, ”két tanúbizonyság”.
A 4. és a 6. vers között öt támpontot nyerünk kiléte felfedéséhez,
helyesebben korábbi sejtéseink megerősítéséhez, hiszen már a 3.
vers is hangsúlyozza, hogy a két tanúbizonyság „prófétál”. Az emlí-
tett utalások Illés és Mózes prófétai szolgálatát idézik fel, amikor is
a prófétai szóval való szembeszegülés súlyos csapásokat vont maga
után Izrael és Egyiptom életében (2Kir 1,10–12; 1Kir 17,1; 2Móz 7,
19–20). A két olajfa és a két gyertyatartó jelképei83 is az isteni Szó
más-más aspektusait elevenítik fel.
A bemutatásban viszont találunk egy sokkoló mozzanatot, a ko-
rábbról már ismert idői meghatározással: a két tanúbizonyságnak
gyászruhában kell prófétálnia, 1260 napon, vagyis – a megszokott
83 Zakariás könyve 4. fejezetében találunk a két jelkép együttes előfordulására.

Hogy pedig miért van kettő-kettő mindegyikből, azt a prófétai szó sajátosságából
érthetjük meg. Isten beszéde Isten tekintélyén alapul, de hitelesítése megkívánja
az ellenőrizhetőséget. Amiképpen bibliamagyarázati kritérium, hogy egy igehely
magyarázatának ki kell állnia a „viszont meg van írva” (Mát 4,7) próbáját, azon-
képpen nyer az Ószövetség megerősítést az Újszövetség kijelentései által és vi-
szont. A Biblia saját maga számára is kötelező érvényűnek tartja a tanúi hitelesítés
kívánalmát: „…két tanú szavára vagy három tanú szavára álljon a dolog…” (5Móz
19,15). Ez biztosítja a teljes Szentírás tökéletes tartalmi harmóniáját.
átszámítási kód szerint – 1260 esztendőn át. Dániel könyve 7. feje-

zete alapján már rögzítettük, hogy ez az időszak a pápaság teljha-
talmának korát fedi le. Újabb adalék ahhoz, milyen „keresztény”
örökséget hagyott ránk a középkor. Ez az a kereszténység, amely a
13. században megtiltotta a laikusoknak a Biblia olvasását.84
Mi következik vajon a Szentírásra e mostoha bánásmód után?
Minden rossz véget ér egyszer, vélhetjük. Ennek jegyében várnánk
itt is valami feloldásra. Nincs azonban megnyugvás, nincs felléleg-
zés. Más irányból éri támadás.
De milyen erőkre ismerhetünk rá a mélységből feljövő fenevad
jelképében?
Ez a fenevad második megjelenési formája. A fenevadak világha-
talmakat ábrázolnak. Dániel könyve 7., valamint Jelenések könyve
13. fejezete alapján a tengerből feljövő fenevad alakjában Rómát
ismerhettük fel. Tegyük most alapos vizsgálat tárgyává a mélység-
ből feljövő fenevad tevékenységét! A legszembetűnőbb különbség
az előbbiekhez képest az, hogy utóbbi nyílt sisakos támadó had-
műveletet vezényel a két próféta ellen, szemben a tengerből feljö-
vő fenevad – alias „kis szarv” – módszerével, amely az Isten szolgá-
jának szerepében tetszelegve kívánja „megváltoztatni az időket és a
törvényt”, s színlelt rokon érzelmek álarca mögé rejtőzve orvul
„rontja meg” a „magasságos egek szenteit” (Dán 7,25). Ez a hatalom
ellenben leplezetlenül a két bizonyságtevő próféta ellenségének
jelenti ki magát, és ennek jegyében folytat harcot ellenük. Mielőtt
a túlfűtött kíváncsiságtól hajtva találgatásokba bocsátkoznánk, fi-
gyeljük meg alaposan a jövendölés másik két alapvető üzenetét.
84 Az 1229-es toulouse-i, valamint az 1234-es tarragonai zsinat rendelkezései

árulkodók ebből a szempontból. Róma hatalmának csúcspontján a Szentírás, akár
élőszóban hirdetve, akár másolat formájában, rendkívül nehezen volt hozzáférhe-
tő. Erről a korszakról szól jelképesen a harmadik pecsét felnyitásakor felhangzó
rejtélyes szózat: „A búzának mérczéje egy dénár, és az árpának három mérczéje
egy dénár…” (Jel 6,6). A kijelentés értelme az, hogy a fekete lovas – íme a másik
feltűnő egyezőség a két prófétával: a gyász színei – idejében rendkívül drága volt a
gabona, az Ige éltető kenyere.
A prófécia megjelenít egy jelképes helyszínt. Ismételjük, jelképes

és nem valóságos helyszínek ezek, amit a „lélek szerint” (8. vers)
betoldás tudatosít. Sodoma és Egyiptom az Istennel szembeni nyílt
kihívó magatartást idézi fel. Ugyanilyen magától értetődő a másik
azonosítási pont: „ahol a mi Urunk is megfeszíttetett”. Akik ugyan-
is idáig eljutottak a Biblia olvasásában, vissza tudnak emlékezni
arra a többször is előtérbe kerülő gondolati motívumra, miszerint
Isten azonosítja önmagát az érte áldozatot vállaló és megpróbálta-
tott emberekkel. „…mert a ki titeket bánt, az ő szemefényét bánt-
ja” (Zak 2,8). „Minden szenvedésöket Ő is szenvedte…” (Ésa 63,9).
A legnyilvánvalóbb azonban: „És ő [ti. Saulus, a későbbi Pál] lees-
vén a földre, halla szózatot, mely ezt mondja vala néki: Saul, Saul,
mit kergetsz engem?” (ApCsel 9,4).
A 10. versben azonban megdöbbentő fordulattal találjuk magun-
kat szembe. Amit ugyanis eddig olvastunk a két próféta sorsáról,
arról tanúskodik, hogy ezek mindig is szenvedői voltak a történel-
mi viszontagságoknak. A temetésükre vidáman és megkönnyebbül-
ten készülődő emberek ajkán azonban kibuggyan a velük szembeni
olthatatlan harag oka: „mivelhogy e két próféta gyötörte a földnek
lakosait” (10. vers).
A kép összeállt: a Biblia – és hozzátehetjük: a tárgyilagos és józan
belátás – alapján hiába különíthető el az apostoli kereszténység lel-
külete, történelmi viszontagságai; hiába nyilvánvaló a máglyát állí-
tók és a rajta megemésztettek közötti különbség, a hatalmi keresz-
ténység sok évszázados ámokfutását a feldühödött tömegek minden
előzetes vizsgálat nélkül a kereszténység egészének nyakába varrják.
Íme a harcos ateizmus születéstörténete, „pszichogenezise”. Az
emberiség tekintélyes részének lelkében ez az eszme mindig is csu-
pán megtermékenyülésre várt. Ateisták mindig is voltak. A bölcse-
lettörténetben elég legyen felemlítenünk itt a nagy ókori elődöket:
Lucretius, Epikurosz, Démokritosz. A deizmus sem képez kivételt ez
alól: a gondviselést tagadó, a személyességet mellőző istenhit a gya-
korlatban ugyanolyan Istentől való függetlenülés. Más ugyanakkor
az ateizmus mint egyéni állásfoglalás, megint más mint militáns for-
radalmi törekvés és totalitárius hatalmi struktúra. A fenti értékelés
szerint ez utóbbi, vagyis a politikai ateizmus megfoganását a hatalmi

kereszténység súlyos visszaélései váltották ki.
A helyszín itt kettős jelentőségre tesz szert. „Ahol a mi Urunk is
megfeszíttetett”. A türelmetlen ateizmus abban az országban tör
felszínre a legelemibb erővel, amelyben a keresztény vallás nevé-
ben elkövetett visszaélések, az általa jóváhagyott társadalmi igaz-
ságtalanságok, s a szellemi irányításával lefolytatott üldözések a
legdühödtebb reakciókat provokálta ki a tömegekben.
E megállapítás általános érvényű. Látjuk ugyanis, hogy a külön-
böző országokban – különösképpen Európában és Latin-
Amerikában – több hullámban ment végbe e folyamat. Mindamel-
lett a jövendölés rámutat az ateista világeszme hódító körútjának
kiinduló állomására, Franciaországra. A két próféta halála és feltá-
madása között jelzett három és fél nap – profetikus időszámítás
szerint három és fél esztendő – ugyanis minden bizonnyal a jako-
binus diktatúra által életbe léptetett, vallásgyakorlatot tiltó rende-
let időtartamára vonatkozik.85 A helyszín ilyetén való azonosítása
amúgy sem igényel különösebb vakmerőséget, hiszen az európai
országok közül Franciaország merítette ki leginkább e jellemzést:
„…ahol a mi urunk megfeszíttetett”, hogy majdan ez legyen az az
ország is, amelyben a legtermékenyebb talajra hullanak az ateiz-
mus magvai.86
85 A francia nemzetgyűlés 1793. november 26-án szavazta meg a nevezett tör-

vényt, amely egyben a Bibliák eltüntetéséről is rendelkezett. A vallásszabadságot
biztosító türelmi rendeletet 1797. június 17-én léptette életbe a thermidori kon-
vent. A francia forradalom csúcspontjának tekinthető, mai fogalommal élve „szél-
sőbalos” jakobinus diktatúra egyébiránt a Fabre d’Églantine által kidolgozott nap-
tárreformmal (hétnapos hét helyett havonta háromszor tíznapos „hetek”, azaz
dekádok) is deklarálta a vallás uralma alóli emancipációt.
86 A frankok Klodvig királyuk 498-ban történő megkeresztelkedésével nyerte meg
Róma jóindulatát. Ez aktus révén érdemelte ki Franciaország „az egyház legidő-

sebb leánya” (la fille la plus aînée de l’Église) titulusát, noha e szövetség a Karolin-
gok alatt vált a legszorosabbá, amit a császári cím Nagy Károlynak adományozása
bizonyít. A római orientáció a középkor, majd a kora újkor során sehol nem ter-
melt ki annyi üldözést, mint Franciaországban. A számtalan zsinati rendelkezés,
az albigensek elleni hadjárat Béziers és Carcassone elpusztításával (1229), a vallás-
háborúk botránya, a Vassy-ban (1562), a Szent-Bertalan éjén (1572. augusztus 24.)
Figyelemre méltó továbbá a jövendölésben is érzékeltetett düh és

indulat, amellyel a tömegek a vallás és a vele azonosított társadalmi
tekintélyek ellen fordultak. Az európai politikában az újkor egy
ilyen társadalmi dühkitöréssel vette kezdetét. A polgári és a szocia-
lista forradalmak kora ez. Teoretikusai, hírnökei, poétái ezt énekel-
ték meg, erre izzítottak a felvilágosodás óta. Voltaire egyházellenes
kirohanásai („Tiporjátok el a gyalázatost”), Petőfi gyújtó hangú
költeményei, amelyekben a királyok felakasztására szólít fel, meg-
hallgatásra találtak. A kereszténység legnagyobb gyalázatára kide-
rült, hogy az emberi jogok eltiprásában, a társadalmi igazságtalan-
ságok fenntartásában elévülhetetlen érdemeket szerzett a hierar-
chikus egyház, a hatalmi kereszténység. A prófécia okfejtése sze-
rint tehát az egyházak által refrénszerűen, ezerszer is elátkozott
ateizmus világméretű diadaláért a legfőbb felelős maga az eltorzult
kereszténység.87
Idézzük itt azt a szerzőt, aki élő tanúja volt egy olyan kornak,
amelyben a hatalmi kereszténység, dacolva az idők szavával, s fity-
tyet hányva – nemhogy a szeretet parancsának, de – a legelemibb
és az azt követő hetekben rendezett mészárlások, amelyek áldozatait tízezrekben

mérhetjük, az útjelzői e dicstelen pályafutásnak.
De hogy betöltse mértékét, a 17. században a vallási türelmetlenség terhétől meg-
szabadulni készülő Európában a pápaság Spanyolország, a Habsburg Birodalom mellett
Franciaországban leli meg a mindvégig hűséges szövetségest a „dögletes eretnekség
kiirtásában”. A tulajdonképpen hitbuzgó katolikusoknak tekinthető janzenisták vala-
mint a reformátusok Európa szerte felhördülést kiváltó kegyetlen üldözése, amelynek
megpecsételésekor, a nantes-i ediktum visszavonásával (1685) XIV. Lajos szentül meg
volt győződve arról, hogy Franciaország immár „mindenestül katolikus”.
Ő azonban már nem érhette meg, miképpen kap lángra az addig csak hamu alatt
izzó parázs. Ez az ország termelte ki a legkiműveltebb, legnagyobb hatású ateista
bölcselők és írók nemzedékét. Voltaire és a francia enciklopédisták könyvei, néze-
tei egész Európát a forrongás állapotába hozták. 1789-ben pedig a polgári haladást
vágyó európaiak „vigyázó szemüket Párizsra vetették” (Batsányi). Az ellencsapás
kikerülhetetlen történelmi törvénye azzal jutott teljességre, hogy 1798-ban éppen
„az egyház legidősebb leánya”, Franciaország hadai vonultak be Rómába, s ejtették
fogságba a pápát. A jövendölés szó szerint teljesedett: „Ha valaki fogságba visz
mást, ő is fogságba megy…” (Jel 13,10).
87 E ténnyel való szembenézést javasoltam a néhány éve megjelent Vitairat a
történelmi érdemekről című kis kötetemben.

tisztességnek, kérlelhetetlen gyűlölettel rontott neki a vallási ki-

sebbségnek. Pierre Bayle, a 17. századi francia hugenották szinte
egyetlen hírnévre szert tett írója, mintegy a prófétaság lelkétől
ihletve az alábbi keserű váddal illeti üldözőiket:
„Önök – valami arcpirító balítélet alapján – többé-kevésbé úgy gon-

dolkodnak, hogy minden, amit ellenünk tettek, helyes, hiszen fé-
nyes sikerrel járt az igaz vallásra nézve. De ne áltassák magukat! Az
önök diadala inkább a deizmus, semmint az igaz hit diadala. Kíván-
nám, bár hallgatnának azokra, akiknek a természetes igazságosságon
kívül nincsen egyéb vallásuk. Ők cáfolhatatlan érv gyanánt tekinte-
nek az önök dolgaira, s midőn még visszább tekintenek, és fontolóra
veszik a pusztításokat és a véres erőszaktételeket, amit az önök kato-
likus vallása hat- vagy hétszáz esztendő alatt világszerte elkövetett,
nem állhatják meg, hogy ne mondanák, miszerint Isten túl jó ahhoz,
hogy Ő legyen a szerzője a tételes vallásokhoz hasonló veszedel-
meknek; s hogy a természetjogon kívül semmi egyebet nem nyilat-
koztatott ki az embereknek, ám egyes elmék, akik a mi nyugalmunk
ellenségei, konkolyt hintettek a természeti vallás mezejére, éspedig
az egyes istentiszteleti formák megalapításával, amelyek felől jól tud-
ják, hogy ezek háborúk, vérfürdők és igazságtalanságok vég nélküli
magvetéseinek bizonyulnak majd. Ezen istengyalázások elborzaszt-
ják a lelkiismeretet, mindezért azonban az önök egyháza fog felelni
Isten előtt, hiszen szellemisége, alapelvei és magatartása váltja ki
mindezt az említett emberek lelkében.”88
Történetfilozófiai jelentőségű az a szembeszökő tény is, hogy míg a

„sötét korok”, a hatalmi kereszténység teljhatalma által lefedett idő-
szak 1260 esztendőre nyúlt, a harcos ateizmus dühöngése ehhez
képest, történelmi léptékekben mérve, egy röpke pillanat. Francia-
országnak három és fél esztendő, Kelet-Európának néhány évtized
jutott belőle, s a világ ma már ugrásra készen várja a kínai, az észak-
88 Hogyan is fest az a mindenestül katolikus Franciaország XIV. Lajos idején?

(Pierre Bayle magyarul I., ford. Csabai Tamás. AETERNITAS, 2005, megjelenés előtt)
koreai és a kubai rendszer bukását. (Eközben persze egyebek is beje-

lentkeztek a világhatalomért – hogy mást ne említsünk: a cionizmus
és a nemzetközi tőke.) A keleti blokk számára milyen elviselhetetle-
nül hosszúnak tűnt ez az alig több mint egy emberöltőnyi idő! Csak
a történelmi feledékenység és a közvetlen tapasztalat hiánya okoz-
hatja a mind szélesebb bázissal büszkélkedő középkor-nosztalgiát.
Tizenhárom évszázad sem volt elegendő a teljes kiábránduláshoz…
AMIT A VILÁG A TÖRÖKNEK ÉS AZ ATEIZMUSNAK KÖSZÖNHET,

AVAGY A ROSSZBAN IS TETTEN ÉRHETŐ GONDVISELÉS
Vannak történelmi események, amelyek valószínűleg örökre talá-

nyok maradnak. Képtelenek vagyunk felfogni a miérteket. Jobb
híján meg kell nyugodnunk abban a gondolatban, hogy „a mi útja-
ink nem az Ő útjai” (lásd Ésa 55,8!), amely nem a rezignáltság, ha-
nem a reménység jelmondata. Milyen nagy becsben kell tartanunk,
ha a Gondviselés útjai elől időnként ellebben a fátyol!
Ne higgyék, hogy csupán a titkos beavatottak tudománya ez!
Gondolják csak meg, kérem, hányszor éltük már át azt, hogy éle-
tünk valamely megpróbáltatására, valameddig benne voltunk, nem
tudtunk jó szívvel gondolni. Utólag azonban sok minden átértéke-
lődött, s inkább a rosszból származó javak nagyítódtak fel előttünk:
„Ímé, áldásul volt nékem a nagy keserűség” (Ésa 38,17).
Jelenések könyve folytatásában négy mondat elegendőnek bizo-
nyul e törvényszerűség felfedezéséhez a történelem nagy kohójában.
„De három és fél nap múlva életnek lelke adaték Istentől ő

beléjök, és lábaikra állának; és nagy félelem esék azokra, akik
őket nézik vala. És hallának nagy szózatot az égből, amely
ezt mondja vala nékik: Jőjjetek fel ide. És felmenének az ég-
be felhőben; és láták őket az ő ellenségeik. És lőn abban az
órában nagy földindulás, és a városnak tizedrésze elesék; és
megöleték a földindulásban hétezer ember neve; és a többiek
megrémülének, és a menny Istenének adának dicsőséget.”
(Jel 11,11–13)
Származhatott-e valami jó a harcos ateizmus világszéles diadalútjá-

ból? A prófécia szerint igen. A Biblia és a keresztény hitvallás eltip-
rása csak rövid ideig tarthatott. Franciaországban, mint olvassuk, és
már értekeztünk is róla, mindez három és fél esztendeig tarthatott,
de ahol az ateizmus jobban kiépíthette állásait, ott sem tudott hosz-
szú évszázadokra berendezkedni. A rövid ideig tartó halált feltá-
madás és megdicsőülés követte.
Igen, Jelenések könyve itt párhuzamba állítja a Biblia megalázta-
tását és felmagasztalását Jézus Krisztus halálával és feltámadásával.
És ez a tekintetben is igaz, hogy amit ellenségei az Ő végleges meg-
rontására gondoltak el, Isten azt az egész emberiség javára fordítot-
ta oly módon, hogy összehasonlíthatatlanul gyümölcsözőbb lett
Krisztus munkája halála, feltámadása és megdicsőülése által, mint-
ha mindez meg sem esett volna.
E tények nagyon is kézzelfogható módon tetten érhetők a történe-
lemben. Mert lássuk csak, mi lett a „forradalmak korának”89 politikai
következménye. A felgyülemlett politikai feszültségek a forradalmak
idején éktelen pusztítást okoztak, és, amint azt az előbbiekben már
tárgyaltuk, rövid időre politikai földcsuszamlást, az egyensúlyi hely-
zet másik oldalra történő elbillenését idézte elő. S noha a Szent Szö-
vetség Európája az 1815-ös bécsi kongresszustól kezdődően felleng-
zős kísérletet tett a korábbi hatalmi struktúrák restaurálására, a
megújuló polgári szabadságmozgalmak kiváltotta erjedési folyamatot
nem lehetett feltartóztatni, mely az erőviszonyok kiegyenlítődésé-
hez vezetett. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a politikailag ellentétes
polaritású erők kioltották egymást. Sem a „tengerből feljövő fene-
vad” (Jel 13,1) – vagyis a harmadik előadás alapján Rómával, az egy-
házi hatalommal azonosított „kis szarv” –, sem a harcos ateizmusban
alakot öltő „mélységből feljövő fenevad” (Jel 11,7) nem tudott kizá-
rólagos befolyásra szert tenni. Ebben az egyensúlyi helyzetben hagy-
hatott alább a vallásüldözés szelleme, s terjedhetett a vallási türel-
messég elve. Paradox módon politikailag soha annyira kedvező kör-
89E már-már klasszikusnak számító elnevezés a jeles angol történésztől, Eric J.

Hobsbawm-tól származik.
nyezete nem volt a Biblia terjedésének. Panaszkodhatnak ugyan a

mindenütt eláradó szabadosság és liberalizmus szelleme miatt – az
egyházi körök számára ez már-már toposznak számít –, azt azonban
senki nem feledheti el, hogy az igazság szabad terjedése szempontjá-
ból messze ez a kisebbik rossz.
Ellenőrizzük fenti következtetéseinket a korábbi trombitaszókkal
jelzett történések háttere és következményei alapján. Mikor került
sor a barbár betörésekre? Közvetlenül a kereszténység 4. századi
eltévelyedése, s a másként gondolkodó keresztények üldözésének
meghirdetése után.90 A népvándorlás felgyorsította a politikai ha-
nyatlást. Ilyen közegben nem lehetett olyan hatékonyan fellépni az
„eretnekekkel” szemben, akik ily módon ugyanúgy megszenvedték
a kívülről jövő veszedelmet, de hitük miatt nem érhette őket olyan
összpontosított támadás. Úgy véljük, ezért nem olvasunk olyan
heves eretneküldözésekről e korszak kapcsán.
Majd pedig, amikor a 6. századtól a keresztény Róma mindjobban
kiterjeszti befolyását Európában, az arab fenyegetés köti le az erő-
ket. Szembetűnő, hogy az eretneküldözés virágkora az inkvizíció
felállításával a klasszikus középkorban az arab civilizáció offenzívá-
jának gyengülése és az ottomán-törökök 13. század végi előretörése
közötti időszakra esik. Ekkor érezte a Róma által irányított Európa
olyannyira nyeregben magát, hogy ellentámadásra is vállalkozott:
ez volt a keresztes háborúk kora a 11. század végétől kezdődően.
Meggyőződésem, hogy e kis pöccintés után már hallgatóink is
folytatni tudják a gondolatfolyamot. Nézzük csak, mit hozott Eu-
rópának a törökkérdés. Úgy hiszem, előbb az eszmék szabadabb
áramlását, majd jótékony oltalmat a reformáció számára. Leginkább
a tekintetben, hogy a lehetséges török betörés veszélye megosztotta
90Elég felidéznünk Theodosius császár 380-ban kelt fenyegető hangú rendeletét,

amely a római hitvallással szembeszegülőknek – rendkívül sokatmondó megfo-
galmazás kíséretében – halálbüntetést helyez kilátásba: „…az eretnek hitvallásuk-
nak megfelelő gyalázatos nevet viseljék, gyülekezeteik nem nevezhetik magukat
ecclesiáknak, és egyelőre az isteni bosszúnak adjuk át őket, de majd, mihelyt erre
sugallatot nyerünk, magunk is gondoskodunk megbüntetésükről” (Idézi Római
történeti chrestomathia, 381–382. o.).
a királyok figyelmét. Természetesen nem becsülhetjük le annak

jelentőségét sem, hogy a reformáció politikai aduásszá lépett elő
némely hatalmasság kezében az érdekek ütköztetése során. Lám, az
egymásnak feszülő földi erők ekkor is jó időre kioltották egymást.
Nem mintha a reformált hitűek mentességet élveztek volna a
rablások, pusztítások idején. Mégis, a római katolikusoknak, ha
fogcsikorgatva is, de tudomásul kellett venniük, hogy a török
fennhatóság alatt levő területeken semmilyen kiváltságban nem
részesülnek a protestánsokhoz képest. Lehetetlen ugyanakkor nem
felfigyelnünk arra a történetileg ellenőrizhető tényre, hogy a re-
formált hitűekkel szembeni arrogáns fellépésre akkor került sor
például a három részre szakadt Magyarország Habsburgok által
ellenőrzött fertályán, amikor a török további nyugati irányú ter-
jeszkedése elől elhárult a veszély. Egészen biztosra vehetjük, hogy
a lutheri és kálvini tanítások hitvallói közül sokan sírták vissza
Mahomet követőinek igáját a sokkal kíméletlenebb és türelmetle-
nebb Habsburg-uralommal szemben, amelynek vezényszavai –
kell-e még hangsúlyoznunk? – Rómából csendültek ki.
A folytatásról már szóltunk. Az ellenreformáció vég nélküli dü-
höngésének a felvilágosodás és a forradalmak vetettek véget.
Ha el tudunk rövid időre vonatkoztatni a politikatörténettől –
jóllehet félő, hogy a fentiek „történelemnek” minősítése ellen is
sok történész emelné fel a szavát –, a „két próféta” megdicsőülését
más szempontból is végigkövethetjük. Ugyanis éppen a francia
forradalom volt a jeladás azok számára, akik a Szentírás terjedését
szívükön viselték. Egyrészt elhárultak az akadályok a Biblia szabad
terjesztése elől. Sokakhoz jutott el az igazság élő forrása, olyanok-
hoz, akik azt korábban legfeljebb a hatalmi egyház érdekei szerinti
kiadagolásban ismerhették. A Biblia iránti érdeklődést a kor törté-
nelmi léptékű eseményei is felfokozták. Ezen pedig nem elsősorban
a francia királyi pár kivégzését értjük, hanem a pápai hatalom hir-
telen hanyatlását, majd a pápa fogságba vitelét 1798-ban. Egy se-
bezhetetlennek tartott „örök” hatalom szenvedett maradandó, so-
kak által gyógyíthatatlannak vélt sérülést. A forradalmi forrongá-
sok és a napóleoni háborúk sújtotta Európában a figyelem – a
Gondviselés gondos szerkesztő munkájának köszönhetően – a

Szentírás, s azon belül is Dániel próféciáira terelődött.91
Blaise Pascal a Gondolatok-ban egy helyütt nem kevesebbet állít,
mint hogy az „egyház történetét helyesen az igazság történetének
kell neveznünk”92. Miért ne toldhatnánk meg ezt azzal, hogy az
egész emberi történelem ezen igazság kibontakoztatásának szolgá-
latában áll? Méghozzá oly módon, hogy az ártó emberi hatalmak,
miközben saját szívük szándékától hajtva, saját indulataiktól fűtve
cselekednek, „nem akartan és nem tudón” (Ady) is a Gondviselés
akaratát viszik végbe.
Igen, így látjuk mi a történelmet. E most végéhez közeledő elő-
adásunkban példának okáért a politikailag-vallásilag egységes Ró-
ma és a végső nagy újraegyesítési kísérlet közötti évszázadok törté-
netét ismerhettük meg. Láttuk, mi módon ment végbe a politikai, a
vallási és a világnézeti széttagolódás a nemzetállamok megszületé-
sétől, az iszlám okozta civilizációs törésen keresztül a harcos ate-
izmus térhódításával bezárólag. E változások újabb és újabb törés-
91 A Dániel könyvét övező megkülönböztetett figyelem szerepét a 19. század nagy
ébredési mozgalmaiban aligha becsülhetjük túl. E hallatlan jelentőségű esemény-

sorról szóló jövendölést ismerték fel Jelenések könyve 10. fejezetében a nagy
amerikai adventmozgalom képviselői. Itt a Megváltó – a Földön és a tengeren
állva, mintegy a könyv kozmikus jelentőségét hangsúlyozandó – egy megnyílt
könyvecskét tart a kezében. „Nyitott”, mert eddig „be volt pecsételve”, amit
egyes-egyedül Dániel könyvével kapcsolatban olvashatunk a Bibliában (Dán 8,26;
12,9). Az azonosításban egyéb szövegszerű utalások is segítésünkre sietnek (lásd
Jel 10,5–7, vö. Jel 12,7!).
Ez volt egyébként a hét trombitaszó látomásában a hiányzó láncszem. A Szent-
írás az ok-okozati feltárás rendjében mindig az okozattól halad visszafelé. Jelené-
sek könyve 10. és 11. fejezete arra ad választ, hogy a Gondviselés milyen körülte-
kintő módon készíti fel az emberiséget a hetedik trombitaszóval bevezetett vizsgá-
lati ítéletre. A 10. fejezet előadja, hogy a Gondviselés mindezek végett az emberek
kezébe adja az erre az időre tartogatott („sok napra való”, Dán 8,26; „a végső időre
szóló”, Dán 8,19) Dániel könyvét. A 11. fejezet 3–13. versei pedig azt hozzák
tudomásunkra, milyen külső feltételek tették a „tudás e nagyobbá válását”, a Dá-
niel könyve felőli „tudakozódást” (lásd Dán 12,4!) lehetővé.
92 858. töredék, Pődör László fordítása.
pontokat hoztak létre a valamikori Római Birodalom testén, egyre

inkább szertefoszlatva az egységes civilizáció álmát.
Mi azonban más optikán keresztül kívánjuk szemlélni a világ fo-
lyását. Ugyanis e mindenestül nemkívánatosnak tűnő fejlemények
mellett volt lehetőségük oltalmat találni az üldöző hatalmak karjai-
tól a meggyőződésükért, hitükért üldözötteknek. Így „segíttettek
meg kicsiny segítséggel” (Dán 11,34) a Róma tekintetén sokáig
kívül eső etiópiai koptok, az Alpok valdensei, ekképpen menekül-
hettek az észak-amerikai kontinensre az Óvilág hívő disszidensei,
Poroszországba és Hollandiába a megnyomorított hugenották. Va-
jon – ismerve a mindenkori üldözötteknek adott iránymutatását:
„Mikor pedig abban a városban üldöznek titeket, szaladjatok a má-
sikba” (Mát 10,23) – nem maga Jézus Krisztus gondoskodott e me-
nedékekről?
Ne csodálkozzunk tehát, ha az újkor kezdetén a legnagyobb kér-
dés az lesz, sikerül-e a részeire szabdalt, töredezett, szaggatott civi-
lizációt a töréspontok mentén egybeforrasztani. Mert ez az egy
hiányzik csupán a lelkek Ellenségének kelléktárából, hogy a világ
feletti uralmának semmilyen híja ne legyen.
ÖTÖDIK ELŐADÁS
KÍSÉRLET EURÓPA ÚJRAEGYESÍTÉSÉRE,

ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZIK
A babonára, melyben nevelkedtünk, hi-
ába ismerünk rá, azért nem veszti el raj-
tunk hatalmát, s nem mind szabadok
azok, kik láncaikat csúfolják.
(Lessing)
E mostani előadással átlépjük a jelenkor küszöbét. Várakozásainkat

azonban súlyos kétségek terhelik. Az emberi történelem, úgy tű-
nik, valamennyi lehetőségét kimerítette. Megtudtuk, hogy a nagy-
birodalmak nem képesek valóra váltani az eszményt, s betölteni a
népek pásztorának szerepét. Sőt mi több, mértéktelen hódítási vá-
gyuk inkább „a népek farkasává” tette őket. A tartós béke álma
ezért illúzió maradt. „Hatalmas lábok törvény felett” (Vörösmarty)
– királyaik, császáraik nagyon hamar az isteni törvény fölé emelték
magukat, hogy a Gondviselés akaratából egy másik birodalomnak
adják át a helyüket. A részeire szakadozott birodalom realitását
pedig a főszereplők általában kényszermegoldásnak tekintik, s csak
a kedvező alkalomra várnak, hogy az elsőhegedűs szerepét maguk-
hoz ragadják. Világunk ezért vált a meg nem szűnő csatározások
színterévé. A képet tovább tarkítja, hogy a széttagoltság állapota
sem vegytiszta formában állt elő, tekintve, hogy az európai nem-
zetközösség élére – változó hatalmi súllyal, de mintegy a koheren-
cia biztosítékaként – a pápai Róma állt.
Pontosan ezért állítjuk, hogy a 18-19. század fordulójára Európa
történelmében a valóban döntő változás a pápai hatalom gyors
hanyatlása volt. Az állam és az egyház harca országról országra az
előbbi javára dőlt el. Előbb az európai történelem gyökeréig vissza-
tekintő politikai-nemzeti tagolódás, majd az iszlám benyomulása
által szentesített vallási megosztottság, végül a liberális szkepticiz-
94 | ÖTÖDIK ELŐADÁS
mus révén diadalt ülő világnézeti sokszínűség teljessé tette civilizá-

ciónk szétdaraboltságát, de mindehhez nélkülözhetetlen volt a
pápai hatalom gyengülése, majd különösképpen a forradalmi erők
fellépésekor addig ismeretlen mértékű visszaszorulása.
Vajon merre dől el a világ sorsa? Marad-e a szétszakadozottság
vagy ismét valamilyen világbirodalom kap bizonyítási lehetőséget?
Fellép-e újabb szereplő a történelem színpadán? Ki bizonyul érde-
mesnek a népek bizalmára egy olyan korban, amikor egyszerre van
jelen a jövő iránt táplált töretlen optimizmus és a jövő miatti nö-
vekvő aggodalom?93
A bibliai jövendölések rendszere egy olyan képzeletbeli mikro-
szkóphoz hasonló, amely egy tárgy vizsgálata során önmagától
ajánlja fel a mind nagyobb felbontású lencséket. Valamennyi váz-
latjövendölés érzékelteti viszont, hogy a világhatalomért folytatott
harc, noha mindvégig kiélezett lesz, az emberi történelem végső
periódusában jut a tetőpontra, így az egyre kiszolgáltatottabbá váló
embernek ekkor van szüksége alaposabb eligazításra.
Mindezen tények nyomatékául az egész Szentírás kvintesszenciá-
jának, foglalatának tekinthető Jelenések könyve mértani közép-
pontjában egy olyan jövendölés indul útjára, amely – mindamel-
lett, hogy soha nem tapasztalt mélységekben mutatja be a vilá-
gunkban tapasztalható sok háború és szenvedés ősokát – az emberi-
ség történelmének végső kimenetelét nagyítja fel. Mindezt szem-
mértékkel is átláthatjuk. A hét teljes fejezeten (12–18.) keresztül
húzódó történelmi tárgyalásban már az első szerkezeti egység vé-
gén eljutunk a mai korig. A 13. fejezet már a végső küzdelem csata-
rendjét vázolja fel.
Itt kapcsolódunk be a tanulmányozásba, nem lemondva egyéb-
ként arról, hogy menetközben visszanyúlunk a 12. fejezethez is. De
nemcsak ehhez, hanem a Biblia egyéb részeihez is, hiszen e tömör
93 Legalábbis a Bibliából ismert hangulatjelentés ilyen kortünetekről számol be:

„Mert amikor ezt mondják: Békesség és biztonság” (1Thessz 5,3); „Mikor az embe-
rek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére
következnek” (Luk 21,26).
KÍSÉRLET EURÓPA ÚJRAEGYESÍTÉSÉRE | 95
jelképes kijelentés-folyam valósággal ontja a visszakapcsolások

lehetőségét, azt üzenve ezzel, hogy a végidő gyors lefolyású végki-
fejletében az emberiség valamennyi korábbi történelmi tapasztalata
összesűrűsödik.
EGY RÉGI VILÁGURALOMRA TÖRŐ HATALOM
„És láték egy fenevadat feljőni a tengerből, amelynek hét feje

és tíz szarva vala, és az ő szarvain tíz korona, és az ő fejein a
káromlásnak neve. És e fenevad, amelyet láték, hasonló vala
a párduczhoz, és az ő lábai, mint a medvéé, és az ő szája,
mint az oroszlán szája; és a sárkány adá az ő erejét annak, és
az ő királyiszékét, és nagy hatalmat. És látám, hogy egy az ő
fejei közül mintegy halálos sebbel megsebesíttetett; de az ő
halálos sebe meggyógyíttaték; és csodálván, az egész föld kö-
veté a fenevadat. És imádák a sárkányt, aki a hatalmat adta a
fenevadnak; és imádák a fenevadat, ezt mondván: Kicsoda
hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele? És adat-
ék néki nagy dolgoknak és káromlásoknak szóló szája; és
adaték néki hatalom, hogy cselekedjék negyvenkét hónapig.
Megnyitá azért az ő száját Isten ellen való káromlásra, hogy
szidalmazza az ő nevét és az ő sátorát, és azokat, akik a
mennyben laknak. Az is adaték néki, hogy a szentek ellen
hadakozzék, és őket legyőzze; és adaték néki hatalom min-
den nemzetségen, nyelven és népen. Annakokáért imádják
őt a földnek minden lakosai, akiknek neve nincs beírva az
életnek könyvébe, amely a Bárányé, aki megöletett e világ
alapítása óta. Ha van füle valakinek, hallja! Ha valaki fogság-
ba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl,
fegyverrel kell annak megöletni. Itt van a szentek békességes
tűrése és hite.”
(Jel 13,1–10)
Máris csupa ismerős jelkép. A tengerből feljövő vadállat alakja

ugyanis világos módon utal vissza bennünket Dániel könyve 7.
fejezetéhez. Miként amott, úgy itt is kiegészíti egymást a fenevad

külső leírása, valamint tevékenységének részletezése. Az ószövet-
ségi párhuzamhoz képest viszont itt különös hangsúlyt kap az em-
berek viszonyulása e hatalomhoz.
A fenevad külső megjelenésében a párduc, a medve és az oroszlán
vonásaiban való osztozás a legkülönösebb. Mit jelenthet ez? Talán
azt, hogy e hatalom valamennyi korábbi birodalom sajátosságait
magába ötvözte. Ezt valószínűsíti az ezt követő jellemzés, amely
nem is egyszerűen e hatalom sátáni jellegére figyelmeztet. Az
előbbiek után ugyanis olyasféle benyomást kelt e félmondat (2/b
vers), hogy a Démonok Feje hosszas kísérletezés után alkotta meg e
hatalmi képződményt. Babilon, Médo-Perzsia és a Makedón-Görög
Birodalom után Róma bizonyult a legszívósabb és legkíméletlenebb
alakulatnak. A történelem is nyilvánvalóvá tette, hogy az előbb
említettektől eltérően Róma a legnagyobb csapások nyomán sem
tűnhetett el a történelem süllyesztőjében. Világhatalmi minőségé-
ben több ízben is restaurálható volt. Bizonyos jegyek alapján, ame-
lyekre később még visszatérünk, arra következtetünk, hogy a hét
fej világuralmának különböző fázisait jelenti.
A fenevad tíz koronás szarva félreérthetetlenül a pápai Róma és
az európai koronás fők szövetségét idézi fel. Mire alapozzuk ezt az
azonosítást? Emlékezzünk Dániel könyve 7. fejezetére, amely az
ábrázolás dinamikájában is érzékelteti e szövetség későbbi kifejlő-
dését! A tevékenységét részletező szakasz (5–7. vers) ugyanazokat
látja szükségesnek kiemelni, mint Dániel könyve. Legfőbb ismerte-
tőjegye a káromlás („sokat szól a Felséges ellen”, Dán 7,25). Emberi
hatalom lévén sem átall Isten helyébe állni, ami az istentiszteletre
való dolgokkal történő visszaéléshez vezet (6. vers; vö. Dán 8,10–
12!). Aki pedig hadviselést folytat a menny ellen, az előbb vagy
utóbb a menny valódi képviselői ellen fog fordulni (7. vers; vö.
Dán 7,25!). Logikus, hogy üldözői dühe azok ellen irányuljon, akik,
Szentírással a kézben, valóban képesek e vallásra hivatkozó hata-
lom valódi természetét leleplezni. Az idői meghatározás sem új
szempont: a negyvenkét hónap a bibliai időszámításban ezerkét-
százhatvan napnak felel meg. Ezerkétszázhatvan esztendő! Ennyi

idő adatik számára dicstelen művének folytatására!
E roppant időtartam már első előfordulásakor is valósággal sok-
kolt bennünket. Vissza tudjuk idézni azt érzést: „…és az ő kezébe
adatnak [ti. a szentek] ideig, időkig és fél időig”?94 Jelenések köny-
vében azonban az 1260 esztendő felemlítése még borzongatóbb.
Ugyanis – és ez a részlet a pápai Róma minden korábbi ábrázolásá-
hoz képest új szempont – a 3–4. vers elénk tárja a fenevad újkori
„hatástörténetét”.
A halálos sebbel megsebesíttetett fej képe pontosan ráillik arra a
támadásra, amit a mélységből feljövő fenevad intézett mindenfajta
vallásosság ellen. (Olvasóink nézzék el nekünk, ha a negyedik elő-
adás után nem bocsátkozunk e tények ismételt előadásába.) Úgy
tűnik azonban, hogy amiképpen a Bibliára és annak hűséges köve-
tőire mért csapás sem volt végzetes, akképpen az isteni jogokat
bitorló hatalom is túlélte e veszedelmet. „Az ő halálos sebe meg-
gyógyíttatott…” A jövendölés azonban egy rendkívül jellegzetes
kép erejéig rámutat arra, hogy a fenevad felépülése olyannyira
tökéletesre sikeredik, hogy láthatóan minden korábbit meghaladó
befolyásra tesz szert az emberek körében. „Csodálat”, „imádat”
tárgya lesz – „az egész föld” lakói előtt.
94 Adósok vagyunk még az itt (Dán 7,25) található idői megjelölés magyarázatával.
Pontosított fordítás szerint „egy évig, két évig és fél évig” (lásd még Dán 12,7 és Jel
12,14!), ami (30 napos hónapokkal és 12 hónapból álló évekkel számolva) meg-
egyezik a negyvenkét hónappal (Jel 11,2; 13,5) és az 1260 esztendővel (Jel 11,3;
12,6). A hétszeres megerősítése miatt több mint jelentősnek tekinthető idői meg-
határozás tehát mindannyiszor e vallási főhatalom szerencsés előmenetelének
összefüggésében fordul elő. A jövendölés a pápaság teljhatalmát az ariánus keleti
gótok uralma alóli felszabadulása (538) és a francia seregek általi fogságba vitel
(1798) közötti időszakban határozza meg. (Az érdekesség kedvéért megjegyezzük,
hogy mindkét történelmi esemény az adott kor legerősebb világi hatalmának egy-
egy kiváló hadvezérének – Belizár illetve Berthier – nevéhez fűződik.) Nem lenne
ellenünkre, ha a pápaság politikai virágkorát más évszámokhoz kötnénk, az azon-
ban aligha vitatható, hogy az alternatív megoldásokat ugyanezen korszakokban
kellene keresnünk, miként az sem, hogy a fentebb közölt határpontok – minden
erőltetés nélkül – tökéletesen alkalmazhatók a próféciára.
Mindenestől meghökkentő fejlemény. A nagy történelmi csalá-

sok rendre lelepleződnek, az elkövetők a történelem szégyenpadjá-
ra kerülnek. Hasonló jellegű bűntettekért jutnak a betiltás sorsára
egyes totalitárius eszmék jelképei. A pápaság, sokáig úgy tűnt, vég-
képp eljátszotta az emberek bizalmát. Meggyűlölték és megundo-
rodtak tőle. Megtűrték, de karanténba zárták. Volt idő, amikor
olybá tekintették, mint valami udvari bolondot, akinek azt is ki
szabad mondani, amit senki másnak, de senki nem veszi komolyan.
A római kereszténység ellenben nemcsak túlélte a századok vi-
szontagságait, hanem visszaszerzi megkopott népszerűségét, s újra
megnyeri az emberek bizalmát. Nem ütköznénk meg ezen annyira,
ha a tények nem igazolnák a prófécia állítását, miszerint a pápai
hatalom belső lényegét tekintve mit sem változott az idők folya-
mán. Mi mást szolgálna ugyanis az a monotónia, ahogy Jelenések
könyve pontról pontra elismétli Dániel könyve 7–8. fejezetének fő-
fő vádpontjait? Nem azt kívánja ezzel értésünkre adni, hogy a pá-
paság minden látszat ellenére ugyanaz, ami volt, és semmivel sem
hangolódott rá jobban az evangélium szellemére és lelkületére?
Az isteni kinyilatkoztatást megértő Dániel próféta is e tény felett
rendült meg a legmélyebben. Felfogta a kis szarv uralmát lefedő
időszak tartamát is, és döbbenten érte később a szó – még mindig a
kis szarv pályájával kapcsolatban: „…jó szerencsével halad és cse-
lekszik”, „…szerencsés lesz az álnokság az ő kezében”. Mi hát e
megejtő siker titka, amit lassan nem is merünk kedvezőtlen szín-
ben feltüntetni, annyira egyhangú, annyira átütő?!
A titok elől egyszer ellebben a fátyol. Jelenések könyve szerint
erre a földi dráma egyik utolsó jelenete gyanánt kerül sor.
„És jöve egy a hét angyal közül, akinél a hét pohár vala, és
szóla velem, mondván nékem: Jövel, és megmutatom néked
a nagy paráznának kárhoztatását, aki a sok vizen ül; akivel
paráználkodtak a föld királyai, és az ő paráznaságának bo-
rával megrészegedtek a föld lakosai. És lélekben elvitt en-
gem egy pusztába és láték egy asszonyt ülni egy veres fene-
vadon, amely teljes vala káromlásnak neveivel, amelynek
hét feje és tíz szarva vala. Öltözött vala pedig az asszony

bíborba és skarlátba, és megékesíttetett vala arannyal és
drágakővel és gyöngyökkel, kezében egy aranypohár vala,
tele utálatosságokkal és az ő paráznaságának tisztátalansá-
gával, és az ő homlokára egy név vala írva: Titok; a nagy
Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja.”
(Jel 17,1–5)
A próféták sorában János apostol volt az első, akinek megadatott,

hogy e nevezetes jelképet – a tízszarvú, káromlást szóló fenevadat
– ilyen megvilágításban láthatta. Amilyen elképesztő volt a 13.
fejezet tanúsága a dicstelen múltú fenevad diadalmas visszatérésé-
ről, olyan megdöbbentő e fenevad hátán egy kéjhölgyet megpillan-
tani. Az avatatlan szemlélő számára is visszataszító a látvány, de
még inkább így vagyunk ezzel mi, akik tisztában vagyunk e jelkép
bibliai jelentésével.95
A parázna asszony a Krisztushoz hűtlen egyház jelképe. A jöven-
dölés megnevezi kéjelgése legfőbb tettestársait is: „Akivel paráz-
nálkodtak e föld királyai”. Jóllehet, a krisztusi egyház egyetlen
erősségének magának az Üdvözítőnek kellene lennie, a Krisztusától
eltávolodott egyház legfőbb vadászterülete a földi politika. Politi-
kai szövetségesekre támaszkodva tesz kísérletet a világ feletti ura-
lom megszerzésére. Céljai elérése végett le kell részegíteni a népe-
ket – a Biblia szavaival élve – „paráznasága haragborával”. Itt maga
a kép mindennél árulkodóbb. Íme egy lelki hatalom, amely valami
bódító, részegítő portékával veszi le az embereket a lábukról.
Úgy véljük, célnál vagyunk. A kicsorbult renomé kiköszörülése
azért lehetséges, mert ez egy egyházi hatalom. Márpedig ilyen mi-
nőségében a legtöbb ember szemében minden gyanún felül áll96,
ráadásul igényli is magának a sérthetetlenség kiváltságát. A lelki
95 Gyanítjuk, hogy a János apostol által tanúsított „nagy csodálkozás” (6. vers)
mélyén e döbbenet áll: Lehetséges, hogy a földi történelemben a Menny Istenével

szembeni nagy lázadás szellemi vezére – egy egyház?
96 A Vitairatban körvonalaztam, hogy a katolicizmus milyen politikus módon
igyekszik kibújni történelmi bűneinek felelőssége alól.

befolyás lenyűgöző mértékét azért nem hagyja kritika nélkül a

Szentírás. A megrészegítés ugyanis nyilván abban áll, hogy hitvilá-
ga, szellemisége a nemtelen emberi szenvedélyekre gyakorol bűv-
erőt. Az általa felkínált üdvösség nem igényli a teljes szív átadását,
beéri mechanikus vallási cselekmények (gyónás, oltáriszentség,
zarándoklatok stb.) gyakorlásával.97 Istentiszteleti külsőségei arány-
talanul, sőt illetlen módon előtérbe tolakodnak, s noha ezek eltom-
pítják az elmét, de megragadják az érzékeket.98
A fenevadon ülő asszony tevékenységében az is szembeszökő,
ahogy – minden bizonnyal éppen eme tulajdonságának köszönhe-
tően – a különböző vallások és eszmék vezércsillagává válik. „A
nagy Babilon, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyja”. Egy
lelki bordélyház: nem túl szívderítő kép ez. Mégpedig újabb asszo-
nyokkal – noha ezek csak a fő-fő tulajdonos leányai. S ha eddig
kétségeink lettek volna a jelkép által lefedett alak mibenlétét ille-
tően, vegyük szemügyre az „idill” harmadik szereplőjét: a föld utá-
latosságait. Itt sem kell félnünk bármilyen szerzői önkénytől, hi-
szen az „utálatosság” Mózes könyveitől fogva kötött jelkép, a po-
gány (úgy értem, a Krisztusra nem is hivatkozó) vallások, illetve
vallási szokások jelképe (lásd 5Móz 18,9!). Ezek szerint tehát ez is
egy – noha „pogány”, azazhogy nem a Mindenható kinyilatkoztatá-
sára apelláló – vallási természetű részvevő.
Így láttatja velünk a Szentírás a földi történelem célegyenesébe
érő emberiség vallási állapotát. A politikai egységkísérletekkel pár-
huzamosan érlelődik egy vallási egység is, amelynek az élére
ugyanúgy Róma áll, s amelyben maga mellett tudhatja a névleges
97 „Olyan úton akarnak járni, amelyen nem kell Istenre gondolniuk, azt a látszatot
keltve, hogy nem feledkeztek el róla. A pápaság nagyon alkalmas ezeknek az
igényeknek a kielégítésére. Mindkét osztály igényeinek – és ez a két osztály szinte
felöleli az egész emberiséget – megfelel: azokénak, akik saját érdemeik által akar-
nak üdvözülni, és azokénak is, akik bűneikkel együtt akarnak üdvözülni. Ebben
rejlik a pápaság befolyásának nagy titka.” (WHITE, Ellen G.: A nagy küzdelem, i.
m., 508. o.)
98 „Az egyház meg tud lenni a Szentírás nélkül, de nem létezhet liturgia nélkül.”
(Herwegen apát szavait idézi Victor BARONI: La Bible dans la vie catholique
depuis la Réforme. Lausanne, 1955, p. 23.)
kereszténység és a nem keresztény vallások színe-javát. E folyama-

tok sem zugolyában történő dolgok. Az ökumenikus mozgalom
látványos menetelését ismerhetjük fel e jövendölésben.99 Kell-e
vajon ecsetelnem, hogy a vallások szövetsége ennek alapján milyen
jelentékeny szerepet játszik a politikai közeledésben?
S amennyiben szükség van a bódulat további fokozásához, Róma
újkori történetéhez hozzátartozik még a legkülönfélébb világi esz-
mékkel való parolázás. Ha kell, az elesetteket pártolja, ha kell, a
nemzeti hagyományok ápolója, ahol lehet, alkalmazkodik a tudo-
mányok szabta elvárásokhoz.100
Mindezek mellett hatalmi léténél fogva is csodálattal illetik őt.
„Kicsoda hasonló e fenevadhoz? – ámuldoznak. Kicsoda
viaskodhatik ővele?” (Jel 13,4) Az emberek szemében ez az a földi
hatalom, amely az évszázadok során az állandó bizonytalanság és
múlékonyság közepette a változatlanságot képviseli. Nemzetek
tűntek el, államok, politikusok szerepeltek le, de mintha Péter
széke soha nem ingott volna meg. Nemde erre értendők Krisztus
szavai, miszerint „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat”?101 –
99 Nem mellékes az a körülmény sem, hogy az itt vázolt „bordélyházi hierarchiát”

nehéz lett volna felismerni a mozgalom kezdeti szakaszában. Tudvalevő ugyanis,
hogy az ökumenizmus kifejezetten protestáns ihletésű, hogy aztán a II. Vatikáni
Zsinat engedékenyebb hangvétele után mégiscsak a pápaság vezérlete alá kerüljön
is. E folyamatot illetően lásd RICCA, Paolo: A pápaság mint ökumenikus problé-
ma (Bibliaiskolák Közössége, 1990)
100 Legfeljebb az gondolkodtatja el az embert, mi akadályozta meg Rómát abban,
hogy XIII. Leó előtt is a szegények védelmére keljen. Tudjuk a választ: a középko-
ri hatalmi struktúrában neki is kitüntetett helye volt; miután kiszorították onnan,
a nagy ellenlábas liberális-kapitalista renden kellett fogást keresni. Hasonlókép-
pen nem tudunk hová lenni ámulatunkban, hogy, miután számtalanszor „ráron-
tott a magyar nemzetre” – a Koppány-féle Ma-gyarország elleni harcra, a Rákóczi-
és az 1848-as szabadságharc idején tanúsított Habsburg-pártiságra gondolok –, ma
a „keresztény”: „nemzeti-keresztény”. Meglátásom szerint a „nemzeti” leginkább a
„zsidó” világkapitalizmus, a liberalizmus elleni ideiglenes védőbástyául szolgál,
hiszen egyébként aligha képzelhetnénk el a római egyháznál „internacionalis-
tább” szervezetet.
101 Lásd Mát 16,18!
tűnődnek. A biztonság illúziójában ringatja el az embert, akit egy-

szerre taszít, s egyszerre vonz a világi nagyság.
A Biblia talán leglesújtóbb ábrázolása ez a tömegek történelem-
formáló szerepéről. E versek értelmében ugyanis a nagypolitika
csupán az elsöprő többség óhaját teljesíti, amikor újra beemeli Ró-
mát a világ legfőbb tekintélyének pozíciójába. Akárcsak a forra-
dalmak korában, amikor is Róma egész rendszerét a dühödten ha-
donászó népharag söpörte el, és Napóleon Rómába vonuló seregei –
ha szabad így fogalmaznom – a már korábban meghozott ítéletet
hajtotta végre. Az emberek külszín szerint öntudattal cselekszenek,
valójában csupán sodródnak, egyik véglettől a másikig. Pillanatnyi
érzelmektől, indulatoktól hajtott lények, akik képtelenek higgad-
tan végiggondolni az igazság szabta valódi érdekeiket. Ez okozza a
végzetessé váló történelmi emlékezet-kiesést is. Egy olyan hatal-
mat csodálnak, imádnak, amely sokszorosan leszerepelt s bizonyí-
totta, mennyire nem lehet hitelre méltó, sem az örök mennyei
elvek, sem a józan ész alapján.
Csodálat, imádat. Értve valamelyest a jelentésüket, nyomasztóan
hatnak rám e szavak. Mint ahogy az egész fejezet rendkívül nyo-
masztó, pedig még csak a felénél járunk. És nem csupán a jelen és a
közeljövő képei miatt érezzük úgy, hogy sötétül felettünk az ég-
bolt. Ugyanis egy nagyobb ívű üzenetet is kihallunk itt az emberi
történelem kiúttalanságáról. A bűnei jármában rángatózó emberi-
ség veszedelmesebbnél veszedelmesebb csábítók áldozatává vált,
hogy végül önfeledten omoljék egy már igazán méltatlannak bizo-
nyult széptevő karjaiba. Mind a „fejlődés”, mind a „kijózanodás”, a
„reneszánsz”, a hegeli „szintézis”, s valahány fennhéjázó emberi
fogalom létezik ezeken kívül a történelmi előrehaladásra nézve,
mind csődöt mond a történelmi abszurdum e megtestesülésekor.
Még fel sem ocsúdtunk, máris felsorakozik az újabb fenyegető had.
EGY ÚJABB VILÁGURALOMRA TÖRŐ HATALOM
„Azután láték más fenevadat feljőni a földből, a kinek két

szarva vala, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól vala, mint a
sárkány. És az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát

cselekszi ő előtte; és azt is cselekszi, hogy a föld és annak
lakosai imádják az első fenevadat, a melynek halálos sebe
meggyógyult vala. És nagy jeleket tesz, annyira, hogy tüzet
is hoz alá az égből a földre, az emberek láttára. És elhiteti a
földnek lakosait a jelekkel, amelyek adatának néki, hogy
cselekedje a fenevad előtt; azt mondván a föld lakosainak,
hogy csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyverrel
megsebesíttetett vala, de megelevenedett. És adaték néki,
hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe
szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják
a fenevad képét, megölessenek. Azt is teszi mindenkivel,
kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel,
szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezökre vagy a
homlokukra bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen,
se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad bé-
lyege van, vagy neve, vagy nevének száma.” (Jel 13,11–17)
Az eddigiek alapján nem kétséges, hogy a fenevad jelképében egy

újabb világhatalom bukkan fel. A várakozás feszültségét az növeli,
hogy ilyen származású fenevaddal idáig nem volt dolgunk. Nem
felejthetjük el, hogy a Bibliában előforduló három fenevad első
megkülönböztető jegyét a származás adja. A tengerből feljövő fe-
nevaddal, amely Dániel könyve 7. fejezete óta főszereplője a jö-
vendöléseknek –, és a csak rövid időre szóhoz jutó mélységből fel-
jövő fenevaddal (Jel 11. fejezet) ellentétben ez a fenevad a „földből”
jön fel. Márpedig a „föld” jelképét Jelenések könyve specifikus je-
lentéssel ruházza fel.
„Mikor azért látta a sárkány, hogy ő levettetett a földre, ker-

getni kezdé az asszonyt, aki a fiút szülte. De adaték az asz-
szonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a
pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és
az időnek feléig. És bocsáta a kígyó az ő szájából az asszony
után vizet, mint egy folyó vizet, hogy azt a folyóvízzel elra-
gadtassa. De segítségül lőn a föld az asszonynak, és megnyitá

a föld az ő száját, és elnyelé a folyóvizet, a melyet a sárkány
az ő szájából bocsátott"” (Jel 12,13–16).102
A „puszta” és a „föld” ugyanazt a szerepet töltik be az isteni Gond-

viselés103 munkájában. Isten az oltalmat sokáig a pusztába menekü-
lés, vagyis a társadalom perifériáján való elrejtőzés lehetőségén
keresztül biztosította. Majd, amikor a Sátán által feltüzelt egyházi
és földi hatalmasságok e menedékek felszámolására összehangolt
támadást indítottak, segítségül jött a föld.
Még nem mondtuk ki a megoldást, ugyanakkor máris látjuk,
hogy a „föld” kifejezetten jó ügyet szolgált a történelemben. Ezzel
áll összhangban a földből feljövő fenevad ama különös attribútuma
– és most térjünk vissza a 13. fejezethez –, hogy „két szarva volt, a
Bárányhoz hasonló” (11. vers).
Ráadásul a jelkép egy másik érdekes összevetésre is módot ad.
Ugye emlékeznek, milyen mélyebb üzenetet fedeztünk fel koráb-
ban a tengerből feljövő fenevad származásában? A Biblia arra utal
ezzel, hogy a földi nagyhatalmak általában a másikakon, „a népek
tengerén”104 keresztülgázolva jutnak főszerephez. Felhívtuk a fi-
gyelmet, hogy nem véletlenül olvassuk a tengerből feljövő fenevad
fején növő kis szarv kapcsán: „…és három királyt fog megalázni”
102 Ez a szakasz Krisztus hűséges egyházának (lásd a napba, holdba és csillagokba
öltözött asszony jelképét az 1. versben!) földi pályájába enged betekintést. Az

asszony fiának jelképében az emberré lett Isten Fia alakja áll előttünk (lásd 1Móz
3,15; Gal 4,4!). A küzdő egyház megpróbáltatásait kozmikus távlatokba emeli a
jövendölés: a sárkány, a lelkek ellenségének dühe akkor sokszorozódott meg
Krisztus követőivel szemben, helyesebben akkor összpontosult ellenük, amikor
Jézus Krisztus halála egyértelművé tette a közötte és a Sátán között folyó harc
kimenetelét.
103 Az egész Írás egyik legmegindítóbb metaforája bukkan itt újra fel. Az Ige Isten
oltalmát, gondviselését a félelmetes és méltóságteljes sas hatalmas szárnyaihoz

hasonlítja: „Mint a fészkén felrebbenő sas, fiai felett lebeg, kiterjeszti felettök
szárnyait, felveszi őket, és tollain emeli őket” (5Móz 32,11).
104 A „vizek” és a „tenger” profetikus jelképe (lásd még Dán 7,2!) így nyer pontos
azonosítást: „…népek azok és sokaságok és nemzetek és nyelvek” (Jel 17,15).

(Dán 7,24). A földből feljövő fenevadnak viszont éppen a születése

rendkívüli. Népek leigázása, korabeli nagyhatalmakkal való vias-
kodás nélkül vált birodalommá.105 Amennyiben háborút vívott, azt
szabadságáért, függetlenségéért tette.
ÚJ VILÁG
Most még inkább azt mondom, mint az iszlám világhatalom kap-

csán: az ismertetőjegyek félreérthetetlenül vezetnek az egyetlen
lehetséges megoldáshoz. Észak-Amerika elégíti ki egyedül a „szár-
mazáslevélben” foglaltak kívánalmait. Nem hódítás eredménye-
képpen, hanem befogadó nemzet lévén lett naggyá. Amiképpen
tökéletesen ráillenek az arrogáns világhatalommá válására utaló
profetikus jelzések is.
Az Egyesült Államok a történelem talán legfelvilágosultabb pilla-
natában született. A Szentírás mindössze két nemzet-, illetve állam-
alakulatról állítja, hogy születését Isten különleges gondviselése fel-
ügyelte: az ókori Izraelét és az Egyesült Államokét. Kettejük állam-
formája, alkotmánya és társadalmi viszonyrendszere tükrözte legin-
kább – és itt valami szuperlatívusszal illenék élnem, ehelyett csupán
annyit mondok –: hogyan lehet az élet a legelviselhetőbb ezen az
önzéssel és erőszakkal megtelt bolygón. Nincs a földi történelem
során ezeken kívül más nemzet, amelyek létrejöttében, kezdeti fej-
lődésében ilyen szerepet játszott volna a Kinyilatkoztatás.
Az európai örökségtől elütő államformára tesz utalást a „Bárá-
nyéhoz hasonló két szarv”, amelyben állami létének106 két alappil-
105 „Mint néma mag nőttünk birodalommá” (TOWNSEND, C. A.: The New World
Compared With the Old, 1869, idézi: WHITE, E. G.: A nagy küzdelem, i. m. 393.
o.) Nem kizárt, hogy ezt az értékelést súlyos kritikák fogják érni. Valószínűleg az
inkák és a mohikánok védelmében is sokan ki fogják kérni maguknak, s az afro-
amerikaiaknak, az egykori rabszolgák leszármazottainak sem fog tetszeni. A kér-
déseket innen is, de a Cooper- és May-regények mögül is nehéz megválaszolni.
Annyit azért megengedhetünk, hogy az észak-amerikai államszövetség létrejötte
és a dél-amerikai gyarmatosítás között hatalmas különbség volt. Azonkívül a
republikanizmus győzelmeként értékelhetjük a rabszolgaság eltörlését 1863-ban.
106 A szarv Dániel könyve 7. fejezetében is királyságokat, államokat jelentett.
lérére ismerhetünk rá, tudniillik a köztársaságiságra valamint a

vallásszabadság elvére. Ez volt hihetetlenül gyors fejlődésének és
gazdagodásának oka, amelyet – „a pápa és királyok nélküli” ország
gyors növekedését – Európából ámuldozva figyeltek. Ebben az
országban ki-ki, származásától és lelkiismereti meggyőződésétől
függetlenül, munkája szerint boldogulhatott.107
Az Egyesült Államok korai fejlődése a bizonyítéka annak, hogy a
vallási türelmesség elvét nem kizárólag a szkepticizmus képes meg-
alapozni, hanem ama bibliai elvhez való hűséges ragaszkodás is,
miszerint „adjátok meg azért, ami a császáré, a császárnak; és ami
az Istené, az Istennek” (Mát 22,21). Az állam és az egyház elválasz-
tásának elve következetesen itt, az Államokban valósult meg.108
Emlékezzünk meg arról, hogy ez az elv mint kicsiny magkezde-
mény az 1635-ös alapítású Rhode Island államocska alkotmányából
107 „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember

egyenlőnek teremtetett, az embert teremtője vele született és (bizonyos) elidege-
níthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok
közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való
törekvésre.” (Részlet a Függetlenségi Nyilatkozatból.)
108 A kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása vagy a vallás szabad gyakor-
lásának eltiltásának tárgyában.” (Alkotmánylevél {A Bill of Rights} I. cikkelye)

Hatalmas lökést adott az állam és az egyház elválasztása elvének általános alkal-
mazásának James Madison 1785-ben kelt írása Memorandum és tiltakozás egyházi
adó kivetése ellen címmel, amely a vallásszabadság elvének legvilágosabb elméleti
megfogalmazásának számít mind a mai napig. „…a törvény [az anglikán egyház
képviselőinek javaslata, amely az államnak kifejezett költségvetési támogatást írt
volna elő a „bevett vallás” támogatására, Cs. T.] megsérti azt az egyenlőséget,
amelyen minden törvénynek alapulnia kell. […] Míg megköveteljük magunknak
azt a szabadságjogot, hogy felvegyük, higgyük és megtartsuk azt a vallást, amelyet
isteni eredetűnek tartunk, akkor nem tagadhatjuk meg ugyanezt a szabadságjogot
azoktól sem, akiknek elméje még nem hódolt meg azon bizonyosság előtt, amely
bennünket meggyőzött. […] …a törvény által javasolt intézmény nem szükséges a
keresztény vallás támogatásához. Magának a keresztény vallásnak mond ellent, ha
azt állítjuk, hogy szükséges, mivel az minden egyes lapján visszautasítja az evilági
hatalmaktól való függőséget; ellentmond a tényeknek is, minthogy ismeretes
módon ez a vallás nemcsak az emberi törvények támogatása nélkül is létezett és
virágzott, hanem még a törvényekből eredő minden tiltás ellenére is.” (In: Új rend
egy új világban. Dokumentumok az amerikai politikai gondolkodás korai történe-
téhez. Szerk. Lévai Csaba. Debrecen University Press, 1997)
nőtt terebélyes lombozatú fává, Roger Williams prédikátori tevé-

kenysége nyomán. Az Újvilágba áttelepült puritanizmus ugyanis
nem automatikusan hozta magával a türelmesség elvét. Úgy vélem,
a Rhode Island-től az amerikai alkotmányig (1787) vezető fejlődés-
vonal alapján részesíti a prófécia abban a becsben Amerikát, hogy
hatalmát a Báránytól eredezteti.
A SZABAD AMERIKA BUKÁSA
Hogyan lehetséges, hogy a jövendölés mindezek ellenére is oly

kevés jót mond Amerikáról? Valami jót a javára felhozhatunk, azt a
12. fejezet végén – menedéket nyújtott Krisztus Európában üldö-
zött gyülekezetének –, továbbá a 13. fejezetben egyetlen vers erejé-
ig – a bibliai elvekre épülő államberendezkedés érzékeltetése –
ecseteli a jövendölés. Annál jobban porba lesz döntve minden illú-
ziónk, látva fejlődéstörténete további szakaszait.
Mivé lesz Amerika? Másképpen is feltehetnénk a kérdést: Mivé
lesz minden jó kezdemény az önzés uralta világban? A bibliai tör-
ténelemábrázolás egyik leginkább csüggesztő jegye – amit viszont a
tapasztalat minden tekintetben megerősít – az erkölcsileg felfelé
ívelő szakaszok gyors vége.
Az Írás, bevezetve olvasóját a történelem kulisszatitkaiba, rávilá-
gít azokra a gigantikus erőfeszítésekre, amiket Isten nem egyszerű-
en az egyes emberek megjobbulása, hanem egész közösségek meg-
újulása érdekében fejt ki. Közösségi szinten nagyon szórványosak
az érzékelhető változások, még szembetűnőbb viszont, hogy meny-
nyire tiszavirág-életűek. És e hanyatlást ugyanazon nemzetek tör-
ténete példázza a leglátványosabban, amelyek felől a Biblia azt
állítja, hogy születésüknél a Gondviselés bábáskodott. Emiatt pedig
ne Őt vádoljuk tehetetlenséggel vagy hozzá nem értéssel. Az effajta
vádaknak akkor lenne jogalapja, ha gépeket alkotott volna. A Min-
denható viszont szabadnak teremtette az embert. Az „első szeretet
elhagyásának” (Jel 2,4) valódi okát az emberi szív állhatatlanságá-
ban kell keresnünk, amint a próféta mondja: „Hiszen szeretetetek
olyan, mint a reggeli felhő és mint a korán múló harmat” (Hós 6,4).
A látomás bevezetésében eleve fenyegetően hangzott a titulus: hi-

ába hasonlóak szarvai a Bárányéhoz, mégis „fenevad”, amely „úgy
szól, mint a sárkány” (11. vers). A folytatásban pedig az tűnik fel,
hogy mindvégig a tengerből feljövő fenevaddal való kapcsolatában
jelenik meg. Ez azért meglepő, mert ezek valamikor természetükben
mélyen elütöttek egymástól. Hogy egyebet ne említsünk, a 12. és a
13. fejezet közötti összefüggésből kiviláglik, hogy a tengerből feljövő
fenevad volt az az üldöző hatalom, amelynek dühöngése elől mene-
déket nyújtott a „föld”. Egy másik következtetésünkkel sem me-
gyünk túl messzire, miszerint az amerikai vallásszabadság elve,
amely értelmezésem szerint a Bárányéhoz hasonló szarvak egyikét
képviseli, abban a protestantizmusban gyökerezik, amellyel szemben
tudvalevőleg kölcsönösen kibékíthetetlen ellentét állt fenn. Márpe-
dig az azonosulás végbemegy, mégpedig több fokozatban.
„Az előbbi fenevadnak minden hatalmasságát cselekszi”.
A közeledés első aktusaként Amerika maga is a népek felett ha-
talmaskodó, büszke, fennhéjázó hatalom lesz. Az amerikai politika
imperialista jellege először a 19-20. század fordulóján lezajlott spa-
nyol háborúban sejlett fel, de teljes életnagyságában a világháborúk
után, az európai erő megfogyatkozása után mutatkozott meg. A
közbeszéd manapság mindinkább a „világcsendőr” nem éppen hí-
zelgő címét aggatja rá. Hatalmas gazdagsággal rendelkezik. A világ-
tőke amerikai koncentrációja köztudomású, és bizony a pénzzel
nemcsak a szabadságot exportálják, hanem nyers világhatalmi ér-
dekeket vagy éppen a cionizmus célkitűzéseit is.109
„Azt mondván a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevad-
nak képét.”
109Az újkori zsidó világhatalmi-eszme virágba borulása rendkívül sokat köszönhet

azoknak a jórészt neoprotestáns teológusoknak, irányzatoknak, amelyek – nem
lévén képesek megkülönböztetni a „testi” és a „jelképes” Izraelre vonatkozó jö-
vendöléseket – Izrael ószövetségi szerepének újjáéledéséről szónokolnak. Fontos
látnunk, hogy a Szentírás egyértelműen a nép kiválasztottságának lejártáról tesz
tanúságot (Dán 9,24–27; Mát 21,43), miközben határozottan elejét kívánja venni a
zsidó néppel mint egyének közösségével szembeni előítéleteknek is (Róm 11. fej.)
Félreértésről szó sem lehet: ez ugyanaz a fenevad, amely „fegy-

verrel megsebesíttetett, de megelevenedett”. Az ő képmásában
pedig a legszembetűnőbb vonás a fején a tíz szarv a koronával. A
jövendölés e képmás lekopírozását helyezi kilátásba. Döntő és
mélyreható változás ez. Az egykor az állam és az egyház elválasztá-
sára épült mintaállam szakít elveivel, Róma módjára egybemossa a
világit és a mennyeit, a kétféle királyságot s e modellt állítja példá-
ul a világ népei elé.
„És azt is cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első
fenevadat…” Kell-e ennél nyíltabb beszéd? Ezt fejezi ki más sza-
vakkal a 15. vers: „És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket
adjon.” Az isteni teremtés mechanizmusából kölcsönzött kifejezé-
sekkel a Biblia azt a döbbenetes tényt hozza tudomásunkra, hogy a
fenevad középkori képmásának elkészítéséhez Amerika nem csu-
pán példát mutat, de ő fog az elkészült műbe lelket lehelni. Más
szavakkal, ő képviseli majd benne az erőt.
Az állam és az egyház elválasztásának elvének kezdettől fogva
akadtak ellenzői az Egyesült Államokban, s a demokrácia éber őre-
inek több ízben is ki kellett szállniuk az alig zsendült hajtás védel-
mében. Mondanunk sem kell, bizonyos egyházi körök hol pozitív
diszkriminációt, hol vallási törvénykezést sürgettek. James Madi-
son már 1785-ben ekképpen prognosztizálta a pozitív vallási diszk-
rimináció nemkívánatos következményeit:
„Mivel a javasolt intézmény eltávolodást jelent attól a nagylelkű

politikától, amely minden nemzet és vallás üldözöttjei és elnyo-
mottjai számára menedékhelyet kínált, ekként dicsfénnyel övez-
ve országunkat, hozzájárulván állampolgárai számbeli gyarapodá-
sához. Minő szomorú jel e hirtelen elkorcsosulást tartalmazó tör-
vényjavaslat! Ahelyett, hogy menedékkel kecsegtetné az üldözöt-
teket, maga is jelt ad az üldözésre.”110
110Tiltakozás az egyházi adó kivetése ellen. In: Dokumentumok az amerikai poli-

tikai gondolkodás korai történetéhez, i. m. 163–164. o.
A 19. század második felében a vallási jellegű törvényalkotás igé-

nye merült fel. A nemzeti vasárnap-törvény megalkotása mellett
H. W. Blair szenátor állt ki, ám A. T. Jones, prédikátor és evangéli-
umi író hatásosan érvelt vele szemben. A múlt század legfontosabb
fejleménye gyanánt mindinkább teret nyert az a vélekedés, hogy az
általános erkölcsi romlásért az állam és az egyház elválasztásának
„téves” eszméje a felelős. A teokratikus államberendezkedés kiépí-
tése érdekében folytatott agresszív kampány élére a magát Moral
Majority-nek (Erkölcsi Többség) nevező szervezet állt, olyan ne-
ves, jelentős médiabefolyással rendelkező egyházi személyiségek-
kel, mint Billy Graham, Jerry Falwell vagy Pat Robertson. E folya-
matban szimbolikus és meghatározó jelentőségű volt a kongresszus
ama határozata Ronald Reagan elnöksége idején, 1983-ban, amely-
nek értelmében helyreállították a Vatikánnal 1867 óta hivatalosan
is szünetelő diplomáciai kapcsolatokat.111 Napjainkban pedig már
az elnökválasztási küzdelmekben perdöntő erejűvé lép elő az a
kérdés, hogy melyik fél tudja maga mellé állítani a vallási lobbyt.112
Mit is tehetünk mindehhez? Azt általában senki nem szokta két-
ségbe vonni, hogy a szabadságjogok megkurtításának, intoleráns és
diktatórikus lépésnek minősül az, amikor az állam korlátozza egy
egyház mozgásterét, s illetéktelenül beavatkozik az életébe. Külö-
nös módon azt viszont az egyházi körök természetesnek tartják,
111 Az addig érvényben levő határozatot azzal az érveléssel támasztották alá, hogy
a vallási egyenlőség hazájában egy olyan állammal diplomáciai kapcsolatot létesí-
teni, amely egyben egy hatalmas, s valamennyi országban kiépített vallási hierar-
chiát is lefed, pozitív megkülönböztetésnek minősül, és más felekezetűek és világ-
nézetűek számára hátrányokkal járhat. Megjegyezzük, hogy egy ilyen lépéssel
szemben korábban tanúsított következetes ellenállás leszerelése csak részben
magyarázható a római katolikus vallásúak növekvő többségével. Nagyobb súllyal
esik latba az, amit korábban az ökumenikus mozgalom kiszélesedésének okának
neveztünk, tudniillik a római katolicizmus megváltozott megítélését a protestán-
sok részéről.
112 Tájékozódás gyanánt lásd: ROBERTSON, Pat: Az új világrend. Budapest, 1994;
Edward REID: Jön a vasárnap! Advent Kiadó, 2001. Épp e fejezet megírásakor
került kezembe a 2004. évi elnökválasztást értékelő alábbi hírlapcikk: Segéd-Ige
(Horváth Gábor, Népszabadság, 2004. november 13.)
hogy a társadalmi hierarchiában kiváltságos helyet foglaljanak el,

éspedig az erkölcsi nevelés fontossága ürügyén. Arra hivatkoznak,
hogy az államot ily módon vihetik közelebb Istenhez. Az igazság
ezzel szemben az, hogy e törekvésükkel csupán betetőzik azt a
folyamatot, amit a törekvés puszta megfoganása is fényesen bizo-
nyít, azt ugyanis, hogy az egyház nyakig benne van a világban.
Álljon itt azért intelem gyanánt – immár sokadik alkalommal –
James Madison reflexiója:
„Mivel a tapasztalat arról tesz bizonyságot, hogy a vallási intéz-

mények ahelyett, hogy fenntartanák a vallás tisztaságát és hatha-
tósságát, ezzel éppen ellentétes módon hatnak. Az elmúlt közel
tizenöt évszázad folyamán a kereszténység jogi intézménye pró-
bának volt kitéve. S mi lett ennek az eredménye? A papság köré-
ben többé-kevésbé mindenütt kevélység és hanyagság, a laikusok
között tudatlanság és szolgalelkűség, s mindkettő esetében babo-
naság, vakbuzgóság és üldöztetés uralkodott. […] Valójában mi-
lyen befolyással voltak az egyházi intézmények a polgári társada-
lomra? Néhány esetben azt láttuk, egyfajta spirituális zsarnoksá-
got hoztak létre a polgári hatóságok romjain; sokszor pedig azt,
hogy a politikai zsarnokság trónusait támogatták; ám egyetlen
esetben sem bizonyultak az emberi szabadságjogok őrizőinek.
Azok az uralkodók, akik a közszabadság aláásására törtek, alkal-
mas segédekre találhattak a papi intézményrendszerben. Egy
igazságos kormányzatnak, amelyet a szabadságjogok biztosítására
és fenntartására hoztak létre, nincs tehát rájuk szüksége.”113
AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS AMERIKA
Minden jel szerint készen áll tehát a történelem legmonumentáli-

sabb hatalmi szövetsége.
Nem győzzük halmozni az olyan jelzőket, mint „meglepő”, „meg-
döbbentő”, holott e fordulat csak azt érhette váratlanul, aki nem
113 i. m. 163. o.
ismeri a pápai politika évezredes logikáját. Róma ugyanis mindig az

erős kar szövetségét keresi, sőt, hogy egész pontos legyek, a földi
hatalmasságok közül mindig éles szemmel választja ki a legerőseb-
bet, hogy annak támogatásával vigye végbe politikáját.
Tekintsünk csak végig a századokon, s máris fülön csíphetjük e
kaméleonügyességű politika emlékeit. A 4. században még teljes-
séggel élvezte a császári Róma kegyeit, majd a 6. századra figyelme
Justinianus császár erős Konstantinápolya felé fordult. Azután a
frankokkal való kölcsönös vonzalom évtizedei következtek. A né-
met orientáció kezdetben nagyon gyümölcsöző volt, de a későbbi-
ekben ezt terhelte a legtöbb ellentét. Megpróbálkoztak és a Habs-
burgokkal is, kiknek uralma ez idő tájt kiterjedt az Ibériai-
félszigetre, Németalföldre és Itália egyes területeire is. A szenvedé-
lyes szövetségkeresés a halálos seb elszenvedése után sem csitult,
sőt talán éppen ekkor volt rá a legnagyobb szükség. A 20. század
elején például Mussolini gyámkodása alatt, a nála kialkudott
egyezmény alapján alapították meg a mai Vatikánt. De miért érné
be ma kevesebbel, midőn alkalma nyílik megnyerni a világ legerő-
sebb politikai támaszát?
Ezt az orientációváltást a már részben ismertetett 17. fejezetben
is érzékelteti a Biblia. E szakasz a lázas szövetségkötési kísérletek-
ről tudósít.
„A tíz szarv pedig, amelyet láttál, tíz király, olyanok, a kik

még birodalmat nem kaptak; de hatalmat kapnak mint ki-
rályok egy óráig a fenevaddal. Ezeknek egy a szándékuk;
erejöket és hatalmokat is a fenevadnak adják” (12–13. vers).
Jelentőségteljes szavak. A tíz szarv, vagyis az európai országok

helyzetét a Szentírás itt nagyon szánalmasnak mutatja. Hihetetlen,
de a Szentírás azt sugallja, hogy önmagukban gyengék, nincs átütő
erejük, hatalmuk, ezért lihegnek a (tengerből feljövő) fenevad ke-
gyeiért. Ily módon állítják helyre az európai nemzetek és a keresz-
tény Róma szoros szövetségét. Higgyünk a szemünknek! A próféci-
ában ekképpen körvonalazódik a nagy európai kísérlet a hajdan
volt egység helyreállítására, ami a napjainkban formálódó Európai

Unióban ölt testet.114 Ennél naprakészebb tájékoztatást nem is kap-
hatnánk egy jövendölés beteljesedéséről. A jövendölés nem hagy
kétséget a felől, merre fog eldőlni a ma még burleszk-ízű, tortado-
bálásnak ható vita „Európa keresztény örökségére való hivatkozás-
ról”. Ma mindenki úgy látja, hogy kizárólag a Vatikán országon-
ként ügyködő politikai hívei döngetik a kapukat. A prófécia szerint
eljön a „megvilágosodás” ideje, amidőn e közeledés egykor legna-
gyobb kerékkötői is meg fognak hódolni a lehető legtermészete-
sebb alternatíva, Róma szellemi vezérlete előtt.115
Hogy pedig ez miképpen, milyen forgatókönyv szerint következ-
het be, természetesen csak találgathatunk. Magától adódik viszont
a feltételezés, hogy a sokféleképpen demoralizálódott világ szemé-
ben Róma mindinkább képes az erkölcsi minta minőségében elő-
állni. Már most lehetetlen megkerülni a szavát, amit egyébként
nem is mulasztana el hallatni valamennyi politikai-társadalmi kér-
désben. S miképpen a középkorban, úgy a modern korban is fenn-
tartja „királycsináló” szerepkörét, hiszen híveit országonként is
képes mozgósítani a számára megfelelő irányzat mellett. Megfi-
gyelhető, hogy ez utóbbi igyekezetében leginkább akkor sikeres,
amikor a liberalizmus okozta káros melléktermékek miatt az embe-
rek kiábrándulnak a racionális túlzott uralmából. Ugye nem hihe-
tetlen, hogy ennek az érzésnek a fokozódása szépen lassan lesze-
relheti az emberek jó részének ma még kimutatható ellenállását?
Hogy aztán azt, „aki azt még most visszatartja, félre lehessen tolni
az útból” (lásd 2Thessz 2,7!)
Mire gondolok? Nos, kedves olvasóm, ki idáig figyelmesen végig-
haladtál velem együtt a történelem országútján, nem hathat idege-
114 Noha a próféciák azonosításánál alapszabály, hogy a konkrét történelmi megva-

lósulás mikéntjét csak utólag látjuk pontosan, a próféciákban jelzett folyamat
hiánytalanul felismerhető a mai Európai Unió fejlődéstörténetében.
115 Különböző elemzők ma lépten-nyomon azt hangsúlyozzák, hogy az új Európa
identitását keresi. Most úgy tűnik, hogy pusztán Amerika gazdasági expanziójával
igyekszik lépést tartani, mindazáltal szimbólumnélküliségben szenved, mert saját belső
érdekellentétei mellett képtelen felmutatni a valóban belülről ható összetartó erőt.
nül a válasz: az egyházi hatalom 4-5. századi megerősödése nem

lett volna elképzelhető a világi politikai erők meggyengülése nél-
kül. Az erős császári Róma „tolattatott félre az útból”. Így lesz ez –
a jövendölés tanúsága szerint – a vég idején is. Tehetetlen és ta-
nácstalan politikusok, midőn képtelenek lesznek megbirkózni az
általános erkölcsi és politikai válsággal, hajlani fognak arra, hogy
osztozkodjanak a koncon, és nagyobb politikai befolyást engedje-
nek az egyházi hatalomnak.
Pillanatra se felejtsük viszont, hogy a szarvakkal jelképezett eu-
rópai országok csupán „hatalmat” kaptak, „birodalmat” nem.116 Mit
jelent ez? Azt, hogy az igazi történelemformáló szerep már nem az
európai országok kezében van, jóllehet a pápai Rómával – de csakis
vele, illetve az ő vezetésével – világbirodalmi alternatívaként lép-
nek fel. A kezdeményezéshez szükséges elegendő tekintély és erő
azonban már nem náluk, hanem Rómánál van.
A megváltozott erőviszonyok között azonban ez az európai szövet-
ség nem elégséges a valódi világuralomra törő Róma számára. Róma
ma már nem érheti be az európai nemzetközösség támogatásával.
Hogy pedig a szövetségi rendszert a világtörténelem legszélesebb
nagyhatalmi koalíciójának neveztük, azt könnyedén igazolhatjuk a
jelképek szintjén is. Figyeljük csak meg jó alaposan! A különböző vad-
állatok eleddig soha nem fértek meg egymás mellett. Ahhoz, hogy
valamelyik főszerephez jusson, ki kellett ütnie egy másikat a nyereg-
ből. Emlékezzünk Pál rejtélyes szavaira a thesszalonikabeliekhez írt
második levélből, amit úgy fordítottunk le, hogy a vallási főhatalom
nem juthat a világ tetejére, amíg az előző főhatalom „félre nem tolat-
tatik az útból”. Két dudás sosem fért meg egy csárdában! A középkori
Rómának sikerült ugyan univerzális hatalmat gyakorolnia, mindezt
azonban csupán „cseréptörékenységű” nemzetek felett. A történelem
e legkidolgozottabb szövetsége magában foglalja a vallási főhatalom
vezetése alatt álló európai civilizációt (a tízszarvú fenevad), a külön-
116 Ez a különbség a fenevad és a szarv jelképe között. A fenevadak mindig világbi-
rodalmakat ábrázolnak, míg a szarv csupán ezeknek alárendelt, vagy hatalmi kiter-
jedésben amazok mögött elmaradó királyocskákat, államocskákat.
böző vallásokat (a fenevadon ülő asszony anyaságát elfogadó parázna

nők és utálatosságok), végül az egészet erővel felruházó legerősebb és
leggazdagabb világhatalmat, Amerikát (a földből feljövő fenevad).117
KINEK JÓ ÉS MIRE JÓ A VILÁGHATALOM?
Elszóltam magam az imént, amikor a történelem „legkidolgozot-

tabb” szövetségéről beszéltem. De hát mindenki tud olvasni az
olyan kifejezésekből, mint „a sárkány adta az ő erejét annak” (2.
vers), továbbá: „úgy szólt, mint a sárkány” (11. vers). Minden arra
vall, hogy jóllehet a személyes Gonosz, a lelkek Ellensége mindvé-
gig nagy erőket vetett latba, hogy feltételezett jogigényét a „világ
fejedelmének” (Ján 12,31; 14,30) címére érvényesíteni tudja, erre
az időre minden fortélyát műbe állította, sőt mintha egész pályája
során e végső műre koncentrált volna. Ne tekintse ezt az olvasó
merő retorikának, tekintse meg ellenben az olyan szövegszerű jel-
zéseket Jelenések könyvében, mint a 17. fejezet 10–11. versei, vagy
a 13. fejezet eleje! A végső célt szem előtt tartva finomított aprán-
ként a művén. Ismétlem, finomított. Így lehetett a külsőre nyers és
minden emberi vonást nélkülöző vadállatokat előbb „embersze-
mekhez hasonló szemmel” (Dán 7,8) felruházni, majd reájuk ültet-
ni egy „asszonyt”, végül melléjük szegődtetni a bárányszarvakkal
117 Jogosan vetődik fel a kérdés: Mi lesz a világ egyéb jelentékeny civilizációival,
úgymint Kínával vagy az iszlámmal? Dániel könyve 11. fejezete tökéletes párhuza-
mot mutat eddig tárgyalt fejezeteinkkel. Az „északi király” (a bibliai fogalomvilág-
ban: Babilon) attribútumaiban és pályájában a tengerből feljövő fenevad, a „déli
király” (a bibliai fogalomvilágban: Egyiptom; lásd még Jel 11,8!) tevékenységében
pedig az ellene támadó „mélységből feljövő fenevad” párhuzamára ismerhetünk rá.
Rendkívül szemléletes képsor tárja elénk azt a folyamatot, miszerint „a vég idején”
az ateizmus csapást mér Rómára, ám emez ellentámadásba lendül. Rómát semmi
sem állíthatja meg diadalútján. Bizonyára van jelentősége annak a félmondatnak is:
„de ezek megszabadulnak az ő kezéből: Edom, Moáb és az Ammon fiainak színe-
java”. Felfoghatjuk ezt arra történő utalás gyanánt, hogy a föld bizonyos szegletei
nehezen – vagy egyáltalán nem – adják meg magukat a túlerővel szemben? Netán
olyan országokat képviselhetnek ezek, mint az említett Kína, Észak-Korea, Kuba
vagy Irán? Ha látjuk is a fő-fő politikai tendenciákat, a konkrét behelyettesítéseknél
– legalábbis a beteljesedésig – nagy óvatosságot kell tanúsítanunk.
rendelkező vadállatot. Már végképp semmi nem az, aminek látszik.

A hitetés eszköztára kimeríthetetlennek látszik. (Lásd Jel 13,13–14)
Mindeközben egyre kegyetlenebb és kíméletlenebb lesz. Így egye-
sül Sátán hadviselésének két alapvető eszköze. Mert amikor „vilá-
gosság angyalává” (2Kor 11,14) változtatja át magát, ez a magatűr-
tetés csak átmeneti, hogy majd visszatérjen a megszokott kerékvá-
gásba, s „ordító oroszlán” (1Pét 5,8) módjára szertejárjon, „keres-
vén, kit elnyeljen”. A pápai hatalom növekvő népszerűsége abból a
felismerésből született, hogy világhatalmat nem lehet nyers erővel
építeni. Talán nem ízléses, hogy ismét csak korábbi írásom megál-
lapítására utalok, mégsem állhatom meg, hogy meg ne tegyem:
Jelenések könyve 13. fejezete a farkas és a kisgidák történetét jut-
tatja eszünkbe. A farkas krétát evett és belisztezte a mancsát, s a
céltudatos önuralom gyümölcse nem maradt el.
Az emberi történelem utolsó vonaglásai ezek. Hátravan még a
remélt és várt szabadulás. Amit viszont a földiektől várhatunk, az
itt van megírva. Jelenések könyve 13. és 17. fejezetének jótékony
segítségével a történelem jobbra fordulását sóvárgó hamis ábrán-
dunkból kijózanodhatunk. Minden illúzióval leszámolhatunk. A tü-
relmetlenség lángja még egyszer felcsap, és soha annyira fenyegető
nem volt, mint akkor lesz. A zsigereiben türelmetlen vallási hata-
lom és a legerősebb politikai világhatalom ereje fog nyomatékot
adni egy vallási rendszer követésének. Dicső múltja ellenére is tör-
vényszerű, hogy az Amerikai Egyesült Államok „mondja meg a
Föld lakosainak” (lásd Jel 13,14!), azaz írja elő, mi módon imádják
az erkölcsi tartópillérül önmagát ajánló pápai vallást.
HATODIK ELŐADÁS
A VÉGSŐ KÉRDÉSEK
Hanem most szentnél szentebb laphoz ért el

az élet könyve, annak, ami ott
írva van, most lesz beteljesülése.118
Semmilyen vigaszra nem lelnek? Hát nem a valóságra vágytak? Ne-

tán jobb lett volna e tudás nélkül maradni, szent együgyűségben,
derűs egykedvűségben terelgetni napjainkat, mígnem elérkezik az
óra, amikor „semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség
nincs” (Préd 9,12) többé? Hiszen most úgy érezhetjük magunkat,
ahogy Dániel érezhetett az egyik történelmi freskó megszemlélése
után. Idéztük már: „Engemet, Dánielt, pedig az én gondolataim igen
megrettentének, és az én ábrázatom elváltozék rajtam…” (Dán 7,28)
Íme így beszélt s vallott az a férfiú, aki eltiport ország polgára-
ként s egy hatalmas világbirodalom széles látókörű és lelkiismere-
tes államférfijaként látott és megélt már egyet s mást. Benne élt a
történelem olvasztókemencéjében, de egy pillanatra sem rendült
meg abbéli bizonyosságában, hogy a szálak igenis kibogozhatók,
éspedig úgy, hogy azok a Mindenhatóhoz, az Egy és Igaz Istenhez
vezetnek. S lám most ő is álmatlanul hánykolódik ágyában.
Nem szükséges magunkba fojtanunk a feltörő kérdéseket. Ho-
gyan engedhetett Isten teret ennyi borzalomnak? Miféle „maga-
sabb szempont” igazolhatja ezeket? Ha tudta előre, hogy mindez be
fog következni, és mégsem állta útját azok bekövetkeztének, akkor
hiába jóságos, hiszen tehetetlen. Vagy mindenható ugyan, de kife-
jezetten rosszakaró! Miért kell hát ennyire hosszúra nyúlnia a
Rossz történelmének? Háborúkkal, erőszaktételekkel, megalázá-
sokkal, nyomorokkal, értelmetlen halálokkal, lemészárolt
118 Borisz Paszternak: A Getsemáné kertje, részlet, Pór Judit fordítása

118 | HATODIK ELŐADÁS
csecsenföldi iskolásokkal, Auschwitzcal, a Gulággal? S egyáltalán:

miért a rossz, az önzés? Eddig egyedül abban a magyarázatban lel-
tünk megnyugvást, miszerint „az önzés, a harc viszi előbbre a vilá-
got, ez emelt ki bennünket az állati sorból”. Miért veszik el az
egyetlen vigasztalást, ha semmit nem adnak helyébe?
A legvégső kérdések ezek. És ki nem gabalyodott már ezekbe be-
le? Indulattal avagy lemondó kézlegyintéssel, többnyire be kellett
látnunk, hogy a válaszok meghaladják a tudásunkat.
Mit értettünk meg akkor a világból? Az emberiség sorsából?
Így írva, megpróbálom felidézni egykori önmagamat, aki öngyöt-
rő szenvedélyességgel ostromoltam kérdéseimmel a Megszemélye-
síthetetlent. Ifjú voltam, így legnagyobb szerencsémre nem érez-
tem közvetlen késztetést Hegel, Kant vagy a skolasztikusok tanul-
mányozására. Mindazonáltal úgy készültem – és ehhez képest gyűj-
töttem az erőt –, hogy ha létezik egyáltalán megnyugtató válasz,
ahhoz egész biztosan vaskos köteteket kell végignyálazni.
Sosem gondoltam volna, hogy a legvégső kérdésekre adható vá-
lasz belefér egy tíz mondatból álló példatörténetbe.
„Más példázatot is adott eléjök, mondván: Hasonlatos a

mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földébe jó magot
vetett; De mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellen-
sége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig
felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglát-
szék a konkoly is. A gazda szolgái pedig előállván, mondának
néki: Uram, avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe?
Honnan van azért benne a konkoly? Ő pedig monda nékik:
Valamely ellenség cselekedte azt. A szolgák pedig mondának
néki: Akarod-é tehát, hogy elmenvén, összeszedjük azokat?
Ő pedig monda: Nem. Mert amikor összeszeditek a kon-
kolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjá-
tok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig, és az aratás
idején azt mondom majd az aratóknak: Szedjétek össze elő-
ször a konkolyt, és kössétek kévékbe, hogy megégessétek; a
búzát pedig takarítsátok az én csűrömbe.” (Mt 13,24–30)
A VÉGSŐ KÉRDÉSEK | 119
Jézus Krisztus e példázata, számos más példázattal együtt, így kez-

dődik: „Hasonlatos a mennyeknek országa…” Mintha azt mondaná
ezzel a Tanító: amiről most fogtok hallani, az merőben elüt az em-
beri logikától. Egy más világba nyertek most bevezetést, az igaz
bölcsesség fog most kézen benneteket. Nem olyan bölcsesség ez,
amelyért a földi akadémiák címeket osztogatnak. Az együgyű is
megértheti, de a bölcs is meg fog hajolni előtte.
ELSŐ KÉRDÉS: KI OKOLHATÓ A ROSSZÉRT?
A példázatbeli gazda jó magot vetett. Egyenes utalás ez a teremtés

aktusára. Történeti megközelítésben az emberiség történetének hajna-
la ez. Hogy pedig mi volt ez a jó mag, úgy érthetjük meg igazán, ha a
fonákjáról közelítve megkérdezzük, mikor nem beszélhetnénk jó
magról. Ez az eset állna elő, ha a Teremtő erkölcsileg fogyatékosat,
nemében nem tökéleteset, és nem paradicsomi környezetet biztosított
volna. Ha a teremtménynek a fejlődéshez valóban felül kellett volna
múlnia önmagát. Mert elviselhetetlenek voltak számára „a mindössze
ötszáz köbcentiméteres agytérfogat”, a puszta ösztön-lét szabta korlá-
tok. Mert a létfenntartás feltételei kezdettől fogva szüntelen harcra
ítélte volna fajunkat. Netán mert kezdettől fogva, miképpen Enkidu a
Gilgames-eposzban, arra lett volna kárhoztatva, hogy a halál kérlelhe-
tetlen tényétől menekülve a halhatatlanság titkát keresse.
Ezeket az elméleteket azonban a véges emberi elme állította fel,
az ember jelen állapotánál is kedvezőtlenebbnek tüntetvén fel az
emberi történelem feltehető kezdetét. Úgyde ha harcra születtünk,
igazat kell adnunk Nietzschének, s a „természet” legkellemetlenebb
és leghaszontalanabb adományának kell tekintenünk a lelkiismere-
tet, az együttérzést, a szeretetet, ugyanis ezek képezik a legfőbb
akadályt az emberi fejlődés határtalan távlatai számára.
Igen, arra kérem az olvasót, mielőtt magáévá tesz egy elméletet,
vigye végig gondolatban, annak minden következményével együtt.
A Szentírás szerint az embernek semmilyen törzsfejlődésen nem
kellett átmennie: erkölcsi megkülönböztető képességgel rendelke-
zett, erejének és szellemi képességének teljében volt. „Minden igen
jó volt”; „…az Isten teremtette az embert igaznak;” (1Móz 1,31; Préd

7,29). Az édeni környezetben üdítő testi és szellemi tevékenység,
csupa szépség és kellem vette körül. Társas szükségleteit „hozzá illő
segítőtárs” (1Móz 2,18) elégítette ki. A felfedezésre váró világban
határtalan perspektívákban gondolkodhatott. Isten semmit nem zárt
el előle, ami tudásbeli gyarapodását, s ekképpen fejlődését szolgálta
volna. Maga Isten mondta: „…töltsétek be a földet és hajtsátok biro-
dalmatok alá” (1Móz 1,28). Az élmény örömét nem árnyékolta be az
elmúlás és a halál gondolata, ami miatt úgy kellett volna éreznie,
hogy valamiről is lemarad, vagy bármit is siettetni kellene.
A ROSSZ MINT BETOLAKODÓ
A lázadásra, az engedetlenségre semmilyen józan ok nem volt. Min-

denestől értelmetlen. Ugyanolyan bántó, mint a gyermekek javát
önzetlenséggel szolgáló földi szülővel szembeni hálátlanság. A Rossz
bejövetelét semmi nem indokolta. Semmire nem volt jó. A fénynek
nincs szüksége árnyékra, az életnek a halálra – az effajta bölcselke-
déseket is csak a rossz igazolásáért hevülő emberfők termelhetik ki.
Ellenség. Krisztus e megjelöléssel többet mondott, mint gondolnánk.
Sátán: a héber név jelentése „ellenség”. Fontos értenünk, hogy a bűn
nem személytelen életelv, hanem kifejezetten személyhez kötötten
született meg és létezik. S hogy mennyire idegen test a bűn, ezt a
konkolyvetés cselekményéből látjuk. Gyomnövény, ami megfojtja a
kultúrnövényt. Nem az élethez tartozik, hanem az életre tör.
Nincs még egy olyan könyv a világon, amely ennyire kategorikusan
elutasítaná a Rosszat, nem keresvén arra semmilyen megokolást.
Emlékezhetnek olvasóim a szoborkolosszus üzenetére: az önfelma-
gasztalás – egyáltalán az önzés – hanyatlásra, majd elmúlásra ítéli az
életet. Amit mi fejlődésnek tekintünk119, az rendszerint a javak zsák-
119Le kell ismét szögeznünk, hogy az effajta „fejlődésnek” nem a primitív állapot-
ban való megmaradás az egyetlen alternatívája. Isten semmit, ami az ember szel-
lemi gyarapodását szolgálta volna, nem kívánt elzárni az embertől. „Hajtsátok
birodalmatok alá” – ez volt Isten szándéka, ami az ismeretekben való fokozatos
előrehaladást jelentette. Ezzel szemben a „szemek megnyilatkozását” ígérni –
mányszerű tékozlása. Erről is egyre kevesebbet kell prédikálni, mert

elmondják ezt helyettünk az ökológusok, ha egyáltalán szükségét
érezzük még szakmai kommentálását annak, amit mindannyian szen-
vedünk. A reánk bízott természet sajgása-fájása nem azt tudatja vajon
velünk, hogy éppen ez a fajta fejlődés-felfogás lesz romlásunkra?
„MIKOR AZ EMBEREK ALUDTAK…”
Gondjaink, nyugtalanító kérdéseink aligha enyhültek. Mint nyil-

vánvalóvá tettük, a Gondviselésnek egyszerre két vád alól is tisztáz-
nia kell magát. A Rossz nem tőle származik? Rajta kívül áll? Rend-
ben, akkor viszont rendkívüli gondatlanságnak adta tanújelét azzal,
hogy a bűn lehetőségével teremtette meg a világot. Ha nem gondat-
lanságnak, akkor tehetetlenségnek – ami az Élet Szerzőjénél nem
lehet bocsánatos vagy enyhítő körülmény –, hiszen nem volt képes
elejét venni a Rossz bejövetelének. Lehet, hogy nem is akarja meg-
menteni a világot a Rossztól? S máris visszakanyarodtunk az előző
problematikához, hiszen ez a néma közöny egyenlő lenne a rossz-
akarattal. A Teremtőtől megköveteltetik a körültekintés, a minden-
hatóság és a problémával szembeni hatékony fellépés, máskülönben
lehetetlen az életet fenntartások nélkül jó adománynak tekinteni.
Nos, ha sikerült minden kétségek szócsövéül szegődnöm, fordít-
suk figyelmünket ismét a példázat felé. Mert miért is ne terjedne ki
pont erre az Üdvözítő figyelme? De aki itt valami szájbarágós fele-
letre vágyik, csalódni fog.
„De mikor az emberek aludtak”, olvassuk, ami nyílt utalás a pa-
radicsomi történet ama részletére, miszerint Isten az emberre bízta
mondván, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten” – annyit jelentett, hogy a bölcs és
türelmes megismerés helyett a tudást zsákmánynak kell tekinteni, a fokozatosság
kívánalmát semmibe véve, a „most és azonnal” rövidlátását felmagasztalva.
A „jó és gonosz tudásának fája” mibenlétének megértéséhez látnunk kell, hogy a
Szentírásban a tudás fogalma gyakorlati tapasztalatszerzést takar. (Isten a Kísértő
munkáját ezen egyetlen helyre korlátozta.) Vajon szükségünk van-e a Rossz tapasz-
talati kipróbálására ahhoz, hogy fogalmunk legyen róla? A hétköznapok eme „legfi-
lozofikusabban gyakorlati” kérdése ez. Az igen torkollott történelmünk tragédiájába.
a kert őrzését. Felkészítette feladatára, gondoskodott lelki-szellemi

védelméről, a próbát azonban neki kellett kiállnia. A próba pedig
nem volt súlyos: az első emberpárnak mindössze egyetlen helyet
kellett elkerülnie az Édenben, amely elhanyagolható korlát volt
számukra, akik egyébként, amint azt e fejezet korábbi szakaszaiban
világossá tettük, semmiben nem szenvedtek hiányt.
De hogy ennél is egyértelműbb legyen, fordítsuk meg a tételt!
Lássuk csak, hogyan lehetett volna megkerülni e próbát! Egyetlen
módon: ha mindig Isten dönt helyettük. Ha minden lépésünket ő
határozza meg, mi több, eleve megfoszt attól a képességtől, hogy az
Ő akaratával szembeszegüljünk.
Nem az ember-lét méltóságát szolgálja, hogy a választásunkkal
egészen benne vagyunk abban, amivé végül leszünk? S nem lenne
megalázó, ha mindörökre annak a kisgyermeknek a szintjére len-
nénk kárhoztatva, aki helyett mindig a szülei döntenek. De van itt
valami, ami messze túlmutat az emberi létállapot különböző lehe-
tőségein. Úgy vélem, az Életadó bölcsessége és szeretete került itt
megméretésre.
Be kell látnunk, Isten jellemére nézve nemcsak hogy nem bántó,
épp ellenkezőleg, felemelő az a tény, hogy a Mindenhatónak lehet
ellene mondani. Emberi elmével jószerével felfoghatatlan, hogy a
Mindenható szuverenitásának elméletileg semmi nem szabhatna
határt, Ő azonban saját magának állít fel korlátokat, tudniillik a
szeretet állította korlátokat.
Hogy ez által sodorta veszélybe a világegyetem nyugalmát? Vajon
nyugodt lehetne nevelési módszere sikeressége felől az az apa, aki
kizárólag a szigor fegyelmező erejével nyomta el gyermeke vala-
mennyi önálló kezdeményezését, s akaratát kényszerrel állította
„az erkölcsi jó” jármába? Nem a legváratlanabb pillanatban fog e
gyermek minden erkölcsi elvvel szemben fellázadni?
A VÉGES EMBERI ÍTÉLET
A példázatbeli szolgák mindannyiunk nevében léptek fel, amikor

felajánlották segítségüket a konkoly begyűjtésében. „Akarod-é tehát,
hogy elmenvén, összeszedjük azokat?” Igen, főképpen erkölcsi fel-

háborodásunkból fakadóan igényelnénk, hogy Valaki szolgáltasson
igazságot az éhhalált szenvedő afrikaiaknak, a Srebrenicá-ban,
Auschwitzban halomra mészárolt millióknak. A Gondviselőnek rajta
kellene lennie, hogy Nérók, Hitlerek, Ceausescuk meg se láthassák a
napot! De legalábbis minden veszedelemben azonnal fel kellene
lépnie az igazságtalanul elnyomottak, eltiportak védelmében!
Senki nem állíthatja, hogy a szolgák Istent noszogató ajánlkozása
nem életszerű. Mindjárt meg fogjuk hallani az elhárító választ, ám
az emberi rendteremtés e módjaihoz hadd legyen máris szavunk.
Fel kell rónunk, hogy egyoldalúan az égbekiáltó szörnyűségeket
teszik felelőssé az élet elviselhetetlenségéért. Van ugyan különbség
bűn és bűn között, de látnunk kell, hogy a legvérlázítóbb gaztettek
is hétköznapi kis aljasságok, megtűrt gonosz gondolatok, bántó
közöny és cinizmus gyúradéka. És kijelenthetjük, hogy ha az előb-
bieket mindig meg lehetne előzni, utóbbiak lennének szaporábbak.
Így ha minden halálos közúti balesetet meg lehetne akadályozni, a
járművezetők még felelőtlenebbül száguldoznának. Ha nem esné-
nek meg gyilkosságok, felszabadultabb szívvel hadonásznánk egy-
más orra előtt a tőrrel. Jobb világ lenne ez? S nem lyukadnánk ki
ugyanoda, hogy „Valaki lépjen közbe, mert ez így elviselhetetlen”?
Mindezzel azt kívánom állítani, hogy ezek túlontúl felszíni keze-
lése lenne a rossznak. Méltatlan lenne az igazságos és bölcs Gond-
viselőhöz, ha egy ilyen folyamatos „tűzoltásban” testesítené meg a
világ feletti oltalmát, az ítéletet.
AZ ISTENI ÍTÉLET BÖLCSESSÉGE
1944-ben bejöttek az oroszok. Úgy hoztak szabadulást, hogy rögtön

rabságba vetettek. (Hasonló dolog esett meg velünk, magyarokkal,
amikor az osztrákok űzték ki a törököt. Ha már benn voltak, ők is
itt maradtak.) A történettudomány nem is érzi magát illetékesnek a
válaszra, hogy ez vajon felszabadítás volt vagy hódítás. Illetve – egy
újabb illúzióval leszámolva – keserűen kimondja, hogy nincs is
külső erők általi felszabadítás hódítás nélkül.
1956-ban nemzetünk indulatba jött. Elhatározta, hogy igazságot

oszt magának. Míg némelyek lelkesen terveztek, mások a Köztársa-
ság téren kommunisták lincselésével múlatták az időt. A demokra-
ták mellett megjelentek a zsidózók, egy korábbi sötét kurzus embe-
rei, de sokakat az is visszahőköltetett, hogy egyes körök a konszo-
lidált Horthy-rendszer újraépítésén fáradoztak.
Nos hát legfeljebb ennyire képes az emberi rendteremtés.
A Gazda válasza először is arról biztosít, hogy lesz ítélet. A kon-
koly növekedésének minden pillanatát figyelemmel kísérte. „Fi-
gyelt és hallgatott” (Mal 3,16). Az, hogy Isten nem ítél azonnal, azt
sokan annak tulajdonítják, hogy nem is lesz ítélet. „Mivelhogy
hamar a szentenczia nem végeztetik el a gonoszságnak cselekedő-
jén, egészen arra van az emberek fiainak szíve ő bennök, hogy go-
noszt cselekedjenek” (Préd 8,11).
Megérthetjük továbbá, hogy az az ítélet nem részleges ítélet lesz.
A földi történelem egyik leggyászosabb tapasztalata, ahogy a ko-
rábbi áldozatokból pribékek lesznek, és az igazságtalanságokkal
szembeni harc csak megsokasítja az igazságtalanságot. Mert az em-
ber rendszerint „nem szabályszerűen küzd” (2Tim 2,5), erőszakté-
telre erőszakkal válaszolván. Ez az ítélet nem hagyhat olyan kérdő-
jeleket, mint a Habsburg vagy az orosz „felszabadítás”, s nem is a
forradalmak nemtelen dühkitörésére emlékeztet majd.
A harmadik fontos mondanivaló e példázatban az, hogy az Ítélő-
nek azért kell kivárnia, mert a rossz tulajdonsága az, hogy csak
teljesen kifejlett állapotában látjuk igazi arcát. A leghétköznapibb
példák igazolják e tételt. De hogy történelmi példákat említsünk
fel, láthatjuk, hogyan kacérkodnak egy-egy ordas eszmével sokan,
mígnem tömegeket lehet vele mozgósítani. S hogy mik is azok a
népboldogító eszmék valójában, csak akkor döbbennek meg igazán
rajta, amikor mindez vérzivatarba torkollik.
ISTENI KÖZBELÉPÉS A MEGFELELŐ IDŐBEN
És itt újra visszakapcsolódunk történelmünk tárgyalásához. Ott vol-

tunk, amikor a prófécia a világ valamennyi civilizációját magába
foglaló vallási-politikai szövetség felvonultatta erőit. Idézzük csak fel

még egyszer: először és utoljára a történelemben birodalmak – nem
pusztán királyságok – lépnek koalícióra egymással. Jól tudjuk, a
„projekt” az Emberölő (lásd Ján 8,44!) leleményességére vall. Régóta
készül e végső kihívásra: „Mikor azért látta a sárkány, hogy ő levet-
tetett a földre, kergetni kezdé az asszonyt” (Jel 12,13). Jelenések
könyve 12–13. fejezete mindenestől e sátáni terv szempontjának
rendeli alá a történelem bemutatását. Célja a prófécia félreérthetet-
len tanúsága szerint az igaz emberek elpusztítása: „…azt mondván a
föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyver-
rel megsebesíttetett vala, de megelevenedett. És adaték néki, hogy a
fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt
mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad képét, meg-
ölessenek. Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gaz-
dagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb
kezökre vagy a homlokukra bélyeget tegyenek (Jel 13,14–16). Meg-
ölni a lelkiismeretet vagy megölni az embert!
Nincs többé szabad Amerika, türelmes Hollandia, Brandenburg!
Nincs többé Szulejmán, egy Attila, aki megosztaná az üldöző hatal-
mak erejét! És az emberi szívek is mindjobban meghidegülnek (Mát
24,12!). Kitől könyöröghetnénk ilyenkor meleg vigasztaló szót?
Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz,

súlyos, vérező kövek,
de néha röppen sóhaj is,
szeretet is, rózsa is.
(Dsida Jenő)
E tragikus sorsú bolygó minden betegsége felgyülemlik ekkor. Vég-

képp minden a feje tetejére fordul, dobzódik a törvénytelenség. S az
Istennel kérkedő istentelenség, mint utolsó zavaró körülményt, mint
a bálterem önfeledt örömébe belezavaró disszonáns hangot, kívánja
elpusztítani az igazak maradékát. Hogy ne maradjon meg az a har-
minchat igaz sem, akiket a rabbinikus hagyomány szerint Isten min-
den időben fenntart, s akik kedvéért nem pusztítja el a világot.
Isten ítélőként való közbelépése, Jézus Krisztus ismételt személyes

belépése a földi történelem folyamába mindenestől jogos lesz. A bűn
különös arcátlansága és kegyetlensége másodjára tetőzik. Először az
ártatlan és igaz Isten Fiának halálát okozta. Most a megtisztult, meg-
fehéredett követők életére tör. Az Egyedül Bölcsnek meg kellett
várni ezt a pillanatot, hogy az egész világegyetem előtt nyilvánvaló
legyen a „gyomlálás” jogossága.
Mindenki, nemcsak az ítélet kárvallottjai, hanem kedvezménye-
zettjei előtt is. Ez a konkolyirtás halogatásának negyedik nagy tanul-
sága. Igen, Isten a jókra való tekintettel – és nem a végsőkig való
elkeserítésük végett – tolja ki az ítélet napját. Részben azok kedvé-
ért, akik noha egykor „utolsók” voltak, most, miután gyémántke-
ménységű szívüket a Jó és Irgalmas Isten meglágyította, örömmel
csatlakoznak a Szabadítót várók táborához. „Nem késik el az ígéret-
tel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr
érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy
mindenki megtérésre jusson” (2Pét 3,9).
Másfelől azért, mert egy új világ veszi ekkor kezdetét. „De új eget
és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyekben igazság lakozik”
(2Pét 3,13). És e föld polgárai nem erőszakos területfoglalással, de-
portálással tesznek szert ez új hazára; nem a törvények vasszigorával,
gumibottal és vízágyúval kényszerítik engedelmességre őket; azo-
nosságtudatukat nem valamiféle nemzeti büszkeség formálja. Az
állampolgári tudat és hűség alapja a Király iránti bizalom. Legutolsó
hatalmas tapasztalatuk, amit Vele szereztek, az az Ő ítéletben tanúsí-
tott megfontolt körültekintése volt. Teljes meggyőződéssel és önfe-
ledten éneklik immár ők is: „Felhő és homályosság van körülte; igaz-
ság és jogosság az ő székének erőssége” (Zsolt 97,2).
Magam vállalta kínban sírba szállok,

de harmadnapra majd feltámadok,
sötétből úsznak, hajókaravánok,
ítéletre elém a századok.120
120 Borisz Paszternak: A Getsemáné kertje, részlet, Pór Judit fordítása

AZ ELŐADÁSOK VÁZLATA
BEVEZETŐ ELŐADÁS: EURÓPA DILEMMÁI (5)

A kiúttalanság perspektívája. (8) – Miért éppen a Szentírás? (9) –
Megtartani: élet és halál. (12) – Újabb válaszutak. (14)
MÁSODIK ELŐADÁS: A BIRODALMI ESZME SZÜLETÉSE (16)
Az állam eredete – kétféle értelmezés. (19) – Világbirodalmi ambíciók Dá-
niel könyvében. (20) – Az érthető és a látható történelem. (22) – A látható
történelem: a négy világbirodalom. (24) – Az érthető történelem alaptéte-
lei. (26) – A történelem dicsősége. (29) – Miért olyan „rettenetes” a törté-
nelem? (31) – Fejlődés vagy hanyatlás? (33) – Állandóság vagy változandó-
ság? (34) – „Ki kimondja a rettenetet” (36)
HARMADIK ELŐADÁS: EGYSÉG ÉS MEGOSZTOTTSÁG: AZ
EURÓPAI TÖRTÉNELEM GYÖKEREI (39)
Vas és cserép elegye, azaz: Mi Európa? (40) – Apostoli kereszténység és ha-
talmi kereszténység (45) – A hitehagyás tanúi a művészetekben (50) – Mi-
ért éppen a 4-6. században? (54) – A hatalmi kereszténység történelmi pá-
lyája (58)
NEGYEDIK ELŐADÁS: AZ ISZLÁM ÉS AZ ATEIZMUS FELLÉ-
PÉSE (63)
A világtörténelem – egy más kulissza mögül (65) – Az első négy trombita-
szó: a római civilizáció politikai széttagolódása (67) – Az ötödik és a hato-
dik trombitaszó: az iszlám világhatalmi menetelése (70) – Hogyan azonosí-
tunk egy próféciát? (72) – Két idői meghatározás (74) – Isten ostorai (76) –
Miért kellett Európának az ateizmus? (80) – Amit a világ a töröknek és az
ateizmusnak köszönhet: avagy a rosszban is tetten érhető Gondviselés (87)
ÖTÖDIK ELŐADÁS: KÍSÉRLET EURÓPA ÚJRAEGYESÍTÉSÉRE,
ÉS AMI UTÁNA KÖVETKEZIK (93)
Egy régi világuralomra törő hatalom (95) – Egy újabb világuralomra törő
hatalom (102) – Új világ (105) – A szabad Amerika bukása (107) – Az Eu-
rópai Unió és Amerika (111) – Kinek jó és mire jó a világhatalom? (115)
HATODIK ELŐADÁS: A VÉGSŐ KÉRDÉSEK (117)
Az első kérdés: Ki okolható a rosszért? (119) – A Rossz mint betolakodó
(120) – „Mikor az emberek aludtak…” (121) – A véges emberi ítélet (122)
– Az ítélet bölcsessége (123) – Isteni közbelépés a megfelelő időben (124)

Európa, Amerika, Az Iszlám És A Kommunizmus

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

You might also like

Európa, Amerika, Az Iszlám És A Kommunizmus

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Európa, Amerika, Az Iszlám És A Kommunizmus

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

CSABAI TAMÁS

Fedélterv: Vőcsei István

Kiadja az AETERNITAS Irodalmi Műhely, Felsőörs

Tipográfia: Kishegyi Lajos

Nyomtatás és kötés: OOK-Press Kft. (Veszprém)

ISBN 963 867 403 2

Ó Atyánk, szavaidat megfogadjuk,

E tanulmánysorozat kéziratának lezárásakor Európában apátia

1 T. S. Eliot: A szikla (részlet), Ferencz Győző fordítása

Bizony veszedelmesen szembekerült egymással a versenyképes-

ismételten alkalmas arra, hogy az előbbi javaslat az identitás-űr

ma. Sem katonai-biztonsági, sem gazdasági szempontból nem áll

A tanácstalanságot a politikai mozgástér leszűkülése mellett legin-

könnyen ráadta magát erre Európa. Az ugyan hamarsággal kide-

MIÉRT ÉPPEN A SZENTÍRÁS?

„Tudjuk, hová akar kilyukadni!” – replikáznak majd olvasóim. „De

4 Francia tudós és gondolkodó (1623–1662). Szellemének tüneményes emelkedése

ennek bizonyítékaként a Philosophiae naturalis principia mathematica (A termé-

a szellemi kiválóság hasonlóképpen párosult a Mindenség Teremtő-

Prodita lege. – Impleta cerne. – Implenda collige.

Ami magyarul annyit tesz, mint

Olvasd a jövendöléseket! Vizsgáld meg a teljesülteket!

Pascal nem átallott tehát történetbölcselet végett a bibliai jövendö-

Világ, teremtés és idő a 17. századi természetfilozófiában c. tanulmánya (IN: A

7 Az az elmélet, mely szerint a történeti eseményeket utólagosan írták meg jövendö-

bevételével inkább mulattatta, semmint hogy érdemleges ellenérv-

messiási jövendölésekre, továbbá Dániel könyvére, mely utóbbi félreérthetetlenül

könyvben a Jézus Krisztusra vonatkozó összes jövendölést, eljövetelének idejét és

gást ne mérjek a mai idők legtudományosabbnak, legmegkérdőjelezhetetlenebb-

kozó jövendölések keveredése egymással avégből, hogy a Megváltóról szólók ne

hető, hanem megérthető is számára a történelem, annak minden

MEGTARTÁSUK: ÉLET ÉS HALÁL

Különös lény az ember. Mit nem adna az afféle intellektuális él-

11 A kifejezést egész pontosan Dán 9,24-ből kölcsönöztem: „…bepecsételtessék a

evangélium (1Móz 3,15) derített világosságot. Azt hirdette, hogy a

vont az özönvíz idején élt emberek és az emberiség utolsó nemze-

Márpedig nem kevesebbet állítunk, mint hogy a ma embere az idő

12 A Noé-történet hátterét és mélységeit ihletetten rajzolják meg WHITE, E. G.:

történetbölcseleten túl a történetből merített bölcsességre tehe-

„…ő változtatja meg az időket és az időknek részeit; dönt

Halljuk tehát a ma legjelentősebb történelmi kérdéseit – az Unió

A BIRODALMI ESZME SZÜLETÉSE

– És ha azt mondja magának: eddig ver-

A mai egységesülési törekvések gyökerét az Írások szerint az emberi

„Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde

Nagyon mai ez a történet! Ne hárítsuk el a szembesítést pusztán

14 Sánta Ferenc: Az áruló (részlet)

A bábeli történet kevéssel az özönvíz után játszódik. Az emberi-

E lépésükben egyébiránt semmi rendkívülit nem találunk, már

15 „Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének

nanciájában szoktuk keresni a nagy háborús konfliktusok fő eredő-

AZ ÁLLAM EREDETE – KÉTFÉLE ÉRTELMEZÉS

El kell azonban oszlatnunk itt egy félreértést: a bábeli hatalomkon-

„De a ti véreteket, amelyben van a ti éltetek, számon ké-

Az állam kizárólag az emberi kapcsolatok védelmét szem előtt tartó

John Locke: „Az állam – én úgy látom – olyan emberi közösség,

A VILÁGBIRODALMI AMBÍCIÓK DÁNIEL KÖNYVÉBEN

rövid időszakoktól és a legfelvilágosultabb uralkodóktól eltekintve – rendszerint