Indus-völgyi civilizációtól-Indiáig

Hinduizmus
Lényege és történelmi hátterérıl
A hinduizmus Elı-India ısi "bennszülött" vallása.
Hozzá tartozik az Indiai Köztársaság lakosainak közel 83 százaléka. Élnek hinduk Nepálban,
Pakisztánban, Bangladesben, Srí Lankán, Hátsó-Indiában, Indonéziában, (fıleg Jáván), Délkelet-
Afrikában, Dél-Amerikában és Óceániában is.
A világ népességének mintegy 13, 5 százaléka a hinduizmus követıje.

A hinduizmus sokistenhivı vallás.

Nem vezethetı vissza egy alapítóra. Évszázadok során alakult ki belsı szellemi erıi és a külsı
körülmények hatására. A fejlıdés folyamatossága az a kötelék, amely összetartja. Ezért
nevezik vallásukat a hinduk "örök vallásnak". Nincsenek szilárdan rögzített, általános
érvényő dogmái, sem pedig egyháza, papi hierarchiája.
Minden hindu hisz az egyetlen, mindent magába foglaló istenségben (Brahman: világszellem,
abszolútom, egyetlen örök valóság), az újjászületésben és a megváltásban.
Ami a hinduizmust minden más vallástól megkülönbözteti. a kasztrendszer, továbbá egyes
állatok pl. "szent tehén" tisztelete. Nyitott és türelmes más vallások iránt, mindegyiket az
üdvösség útjának, az Istenhez jutás lehetıségének tartja

Történeti áttekintése:

Az „India" szó az Indus folyó nevébıl származik, amelynek partjai mentén, a Himaláján
keresztül az árják elvándoroltak Közép-Ázsiából az Indus és a Gangesz síkságára Kr. elõtt 1500
körül.
Az elsı emberi telepek létrejötte az indiai szubkontinensen vélhetıen Kr. elıtt 6000-re tehetı,
majd Kr. elıtt 300 körül jött létre ezekbıl az a kultúra, amelyet ma az Indus-völgyi
civilizációként ismerünk, és amely egészen az árják jöveteléig virágzott.

Annak ellenére, hogy nem áll rendelkezésre elegendı régészeti bizonyíték, és az indus írást még
nem fejtették meg, és így nem lehetséges India történelmének ennek a szakaszáról részletes
leírást adni.
Indus-völgyi kultúra egy városi civilizáció volt, amelynek alapjául a gabonatermelı
földmővelés szolgált, valamint az akkori mezopotámiai és egyiptomi városokkal való
kereskedelem. A feltárt adatok arra utalnak, hogy vallási képzeteikben fontos szerepet töltött be a
termékenyistennı.
Mellette az égitestekhez kapcsolódó, a természeti jelenségeket megszemélyesítı istenek,
totemmisztikus állatok kultusza is megvolt. A kultuszt a papok kiváltságos csoportja irányította.

A történelem nem ad magyarázatot arra, hogy az Indus-völgyi kultúra miért tőnt el szinte
nyomtalanul, hiszen tudjuk, hogy a korai árják egyszerő nomád életmódot folytattak, amelybıl a
városi jelleg teljes mértékben hiányzott.
Idıvel az árják életvitele is átalakult egyfajta városi kultúrává, amely egyre délebbre terjedt. Az
ezzel járó társadalmi, gazdasági és politikai változásokat két nagy indiai mondából, a Ramayaná-
ból és a Mahabharatá-ból is ismerhetjük.

1
A korai civilizáció megteremtıi India ıslakói, a dravidák voltak (Ezek a ma sötét bırő
emberek, India legszegényebb népei, voltak. ) Hozzájuk kapcsolható az Indus völgyi kultúra
virágkora (Harappa, Mohendzsodaro) mely a 3. évezred második felétıl a második évezred
közepéig tartott. Ezek a Mohendzso-Daro és a Harappa kultúra emlékei, az Indus folyó
medencéjébıl.

Magas fokú, fejlett kultúra volt ez, amely a földmővelésen alapult; bronzmővességgel, sokoldalú
kézmővességgel, városi kıépítményekkel, az írás ismeretével. Tekintve, hogy ennek a kultúrának
a virágkora Kr.e 2300-2000 közé tehetı a több mint 4000 éves épületek látványa megdöbbentı,
hiszen abban a korban a ma elmaradott India, a világ élvonalában járt, és a kultúra kezdetei, Kr. e
5000 -re tehetjük.

Nemcsak a fejlettség a rendkívüli, hanem az, hogy a házak között nincs nagy különbség.
Nemcsak az elıkelı paloták lakói éltek komfortosan, hanem a városi polgárok is, olyan szinten,
amely messze meghaladja a mai utódaikét Mohendzso Dáro lakói ezt a szintet a természeti
erıforrások kizsigerelésével érték el, ami az Indusvölgy sérülékeny erdıségeinek gyors
kipusztulásához és a terület kiszáradásához vezetett. Ez eredményezte az Indus völgy
városainak hanyatlását, és a civilizációjuk pusztulása
Az ıslakók között a hanyatlás korában, alakult ki a kasztrendszer, amit késıbb az árják is
átvettek, és még átjárhatatlanabbá tettek.

Kr. e. 2000 körül érkeznek a latinok, szabinok Itáliába, a görögök Hellászba, és a vándorlás
tovább a KisÁzsia Perzsia útvonalon egészen Indiáig hat. Az asszírok és a perzsák is
indoeurópai, csakúgy, mint az Indiát a Kr.e. II. évezred elején elérı "árja törzsek".
Az eredetileg állattenyésztı bevándorlók a II. évezred végén tértek át a földmővelésre. Ezek az
új területeiken saját magukhoz képest fejlett, de hanyatló civilizációt találtak, amelynek lakóit
India déli részére szorították vissza.
A fehérbırő bevándorlók és a sötétbırő ıslakosok közötti elkülönülés ebben az idıszakban az
árja társadalomra is kiterjedt.

Az indoeurópai árja (elıkelı) törzsek kb. az i. e. 15. században vonultak be az Indus és a

Gangesz folyók völgyébe. Katonai fölényük birtokában (harci kocsik, bronzfegyverek) a
7. századig fokozatosan elfoglalták Indiát. A hódítók az ıslakosságtól elkülönült csoportot
alkottak.

Az indiai társadalom alapja a faluközösség. Bár a rabszolgaságot ismerték, a társadalmi

tagozódásnak sajátos válfaja alakult ki: a varna (kaszt)-rendszer. A kaszt olyan zárt csoport, mely
a származásnak megfelelı jogállást és foglalkozást jelent.
Létrejötte az elsı évezred századaiban az arisztokrácia harcainak köszönhetı, melyben a papság
szerezte meg a gyızelmet.

Az elsı varnát a brahmanák (papok), a másodikat a ksatriják (a katonai elıkelık), a

harmadikat a vaisják (a közrendőek), az utolsót a leigázott ıslakók, a sudrák és dászák
alkották.

2
Az elsı évezred elsı felében alakultak ki a kis államok, a rádzsaságok, élükön a fejedelmekkel, a
rádzsákkal.
Az i. e. 4. században Magadha állam uralkodója, Csandragupta Maurya egyesítette Észak-
Indiát.
Utóda Asóka az i. e. 3. század közepén létrehozta az egységes Indiát. A birodalom a 2.
században részfejedelemségekre bomlott.
Az újraegyesítést az i. sz. 4. században a Gupta-dinasztia végezte el.

India történelme nem más, mint birodalmak felemelkedésének és hanyatlásának története. Volt,
amelyet az ıslakosok hoztak létre, másokat az országba betörı más népek, akik hódítani jöttek,
de késıbb beleolvadtak az indiai fejlıdés fı vonalába, ilyen módon hozzájárulva a mai indiai
kultúra sokszínőségéhez.

A mondákban említett birodalmak központja a mai Delhi volt, de ahogy az árják a szubkontinens
egyre nagyobb részét meghódították, a hatalom központja eltolódott, és az ısi India nagy
dinasztikus birodalmainak fıvárosai a mai Bihar állam területén voltak.

Ilyen dinasztia volt a Nanda (Kr. elıtt III. század), amely megakadályozta, hogy Nagy Sándor
betörjön a Gangeszi síkságra (Kr. elıtt 326-325)

A Maurja (Kr. elıtt II.-I. század), amelynek csúcsát Asóka Birodalma a Maurja dinasztia Asóka
király uralkodása idején élte világkorát virágzott a földmővelés, fejlett közigazgatás,
adórendszer. Asóka miután felvette a Buddhista hitet felhagyott korábbi politikájával és erkölcsi
tanításait az egész kontinensen ott találjuk oszlopokra és sziklafalakra vésve halála után a
dinasztia összeomlott.

Gupta dinasztia (Kr. után IV. század), amelynek uralkodása alatt Kautilya megírta a híres
Arthshastra-t.
Olyan városok, mint Magadha és Pataliputra fejlett és virágzó központjai voltak a
kereskedelemnek, a kultúrának és a tanulásnak, hírüket távol is ismerték.

Az indiai történelem ennek az idıszakának utolsó nagy birodalma a :

Harsha Birodalom volt a Kr. utáni VII. században.

Az inváziók abban a korban érték el tetıpontjukat, amelyet ma a középkori Indiának nevezünk,

amikor is Észak felıl a XI. századtól kezdve a mongolok több hullámban betörtek India
területére, és végül létrejött a Nagymogul Birodalom (1526-1857).
Ebben az idıszakban fedezték fel a portugálok (Vasco de Gama Calicut-nál (Kozhikode) 1498-
ban ért partot), a hollandok, a franciák és a britek azokat a tengeri útvonalakat, amelyek
segítségével a tenger felıl megközelíthették Indiát, elıször kereskedıkként, majd késıbb
gyarmatosítókként.

3
2.A védikus kor vallása
Ennek az ısi Indus-völgyi civilizációnak a vallási képzetei és szervezeti formái befolyásolták a
késıbbiekben az árja népek benyomulása (Kr. e. 16. századtól) után kialakult indiai civilizáció
(ún. védikus korszak) vallását is.

Az árják behatolása és térnyerése utáni Indiát vallástörténeti szempontból egy korai védikus
korra (Kr. e. I. évezred közepéig)
A brahman idıszakra (klasszikus korszak, Kr. u. I. évezred közepéig), majd az újkori hinduizmus
máig tartó szakaszára oszthatjuk.

A Kr. e. II. évezred közepén az Indus völgyébe benyomuló árják törzsi szervezetben élı, nomád
állattenyésztı, harcos népek voltak. Vallási hiedelmeik a hasonló civilizációs fokon élı
természeti népek vallásához hasonlított.
Isteneikrıl, vallási kultuszukról a szájhagyományból, majd ennek a késıbbiekben, írásban is
rögzített irataiból sok mindent ismerünk. A vallási nézeteiket kifejezı iratok a védák (szent
tudás).
Vallásukat ezért "védikus vallásnak" nevezik.
Az árja hódítók részben átvették az ıslakosság vallási hiedelmeit, részben megtartották ısi
szokás- és hiedelemvilágukat.

A Védák elsı és legrégibb győjteménye, a Rigvéda himnuszai ırizték meg a megtelepedést

követıen kialakult ısi vallás jellemvonásait. Ez politeista vallás volt.
Védák 4 részbıl áll és ık állították össze
Véda címő, szanszkrit nyelvő, négy részbıl álló hindu szentírást. A Védák elsı, legrégibb
győjteménye a

1.Rig-véda (ısi himnuszok), a mágikus fényhimnusz 1828 himnusza van, tíz mandala, 10
énekkör, tőzisten tőz áldozat
2.Száma-véda (vallásos dalok), a harmadik a
3.Jadzsur-véda (áldozati rítusok), a negyedik, legkésıbbi győjtemény az
4.Atharva-véda (varázsszövegek).

Védikus rítusok Ez a rend a természetben, az erkölcsben és a rítusban jut kifejezésre

A kultusz egyszerő volt. A családfık végezték a szent tőz elıtt, a lángokba dobálva áldozati
ajándékaikat. Az idık során az áldozati szertartás bonyolultabb lett. Szoma áldozat, tőznek
szoktak italt áldozni hajnalban és este.
Ellátására külön személyek váltak szükségessé, akik az "istenek dolgában" is járatosak voltak, és
ily módon papi rendet alkottak.
Ezek a brahmanok (törvénytudók) a korábbi varázslókból szervezıdtek. Nagy szerepük volt az
új, védikus vallási formáció kialakításában, megszilárdításában.

A Védanta szellemisége A védikus vallásnak nem voltak konkrét elképzelései a túlvilágról.

Nagy jelentıséget tulajdonítottak viszont az áldozatbemutatásnak. A szabályosan bemutatott
áldozat kíséretében elıterjesztett kéréseket az istenek nem tagadják meg szerintük. Mágikus
szertartások segítségével a meghaltak lelkei az égbe emelkednek fel, hogy ott az istenek
társaságában éljenek.

4
Istenpanteon
Igen sok és sokféle isten totemmisztikus tiszteletébıl állott. A fölmővelı ıslakosság istenei
közül a termékenység és a halál elvét megszemélyesítı földistennı, s a megtermékenyítı
férfiistenek tiszteletét vették át.
Ekkor terjedt el a "szent állatok" (tehén, elefánt, kígyó, majom, krokodil) és "szent növények"
(fügefa) kultusza is.
Az árják számára korábban az emberfeletti hatalmak képzetét a természeti erık, természeti
jelenségek és égitestek: a Nap, a Hold, a tőz jelentették. A letelepedés idején ezeket
személyesítették meg, emberi vonásokkal ruházták fel.

A sok száz istenség közül kiemelkedik

• Indra: a mennydörgés, villámlás és a harc istene, az istenek királya. Termékenység, erı
istene. Funkciója: mennydörgés. 250 fohász hozzá szól, bejövı árják fıistene lett.
Vadzsrával bíró. Legyızte a szárazság démonát, gyızelemre vitta az árjákat. Vidra
démont legyızte. Felesége Sacsi ikertestvére Agni. Legyızte a káoszt, ı hozta a napot és
a hajnalt. Adja a hosszú életet, erıt. Ábrázolják emberforma, szakállas, harci szekéren
kezében Vadzsrával.
• Varuna: égistenként, holdistenként, vízistenként, a büntetés istenekért jelentıs. A
nappali és éjszakai égbolt benne volt. A kettı változásának a rendnek ırzıje. Mindent
látó szeme van. İ irányítja az Isteneket betölti és bevilágítja az eget és földet. Megalkotta
és fenntartotta a világot. A varázslás erısen kötıdik hozzá, megszabadítja a betegségtıl
az embereket, védelmet ad, a halállal szembe száll. Szimbóluma: pányva, kancsó,
krokodilféle lény: makara késıbb nyugatnak lesz istene lefokozva.
• Szurja: a napisten,
• Agni: a tőz istene volt. 200 himnusz szól hozzá. Isteni és emberi világok összekötıje.
Előzi a sötétséget és a vadakat. Heve a termékenységben, az asszonyoknál. İ segíti a
halottakat az Istenekhez. Ég és föld gyermeke.
• Jana: a halál Istene, holtak királya. İ volt az elsı aki meghalt. A haldoklókat
összegyőjti, elkészíti a helyüket, kisérı 2db négyszermő kutya. Birodalma dél, ezért a
holtakat dél felé temették. Szimbóluma a tehénszarv, bikaarc (vörös)

• Varuna és Mitra az: " Örök világrend " törvényének ıreiként tevékenykedtek.

ÁRJÁK és a kasztrendszer: Kr. e. 1000 körül az árják tovább nyomultak a Gangesz völgyében.
Meghódították az indiai szubkontinens északi felét, és ott, mint uralkodó réteg letelepedtek az
ıslakosok között. A föld addigi tulajdonosai kezében maradt, ık is mővelték tovább. Katonai
fölényük tudatában az árják maguknak követelték az uralkodói posztokat. Közülük került ki a
király (rádzsa).

Kiváltságok illették meg a harcosokat. A köznép összekeveredett. A kétféle papság egyesítése is

hamarosan megtörtént. A vezetı társadalmi csoportok közötti több évszázados rivalizálás a
hatalomért a:
1. papok (brahmanok) elıtérbe jutását eredményezte.
A társadalmi ranglétra következı fokán a:
2. harcosok (ksatriják) állottak, de közülük került ki az uralkodó.
5
 Ezután következett a :
3. köznép (vaisják).: földmővesek, kézmővesek, kereskedık
Végül a szolgák
4. sudrák (páriák) és a rituális okokból tisztátalannak tartott érinthetetlenek jelentették a
társadalom alsó régióját.

A kasztrendszert a fıisten Brahma rendelésének tartják, és Indiát ma is bráhmin kaszthoz tartozó

politikusok vezetik, és a hadseregben, pedig a katonai kaszt tagjai szolgáltak. A kasztok között a
házasságkötés kizárt volt, csak egymással házasodhattak, ez és a túl fiatal korban kötött
házasságok a nép elkorcsosulásához vezettek. Egy bráhmin nem érinthet meg egy sudrát, nem
adhat neki sem ételt, sem tanácsot, ıt sem érinthetik meg.

Varnarendszer:Ezzel kialakult az indiai társadalom szerkezetének fı váza, a varnarendszer,

amelyet át- meg átszıtt az örökletes születési-foglalkoztatási csoportok, a dzsátik rendszere.
Indiának ez " kasztrendszere " a Manu törvényeiben nyert megerısítést. Ezt a győjteményt a
feltevés szerint a Kr. e. 5. században állították össze. A következı századokban ez lett India
társadalmi rendjének kódexe.

Manu törvényei:
A Manu kódex szerint az uralkodó kaszt a brahminok varnája, a papság. İk mutatták be az
áldozatokat, és ismerıi voltak a szent Védáknak.
A Védák szent szövegéhez a tudós brahminok terjedelmes kommentárokat készítettek. Ezek
részletesen ismertetik az egyes szertartásokat, feltárják mitikus értelmüket. Ezekben a
"brahmanák"-nak nevezett áldozati szövegekben feltőnik, majd mindinkább elıtérbe nyomul a
minden létezı végsı egységet hangsúlyozó tendencia.
A "Minden-Egy", amely mindennek ısoka, benne rejlik mindenben: ez a "Brahman" ("szent
hatalom"), amely az áldozat hatékonyságát biztosítja.

A brahman szó elsıdleges jelentése (ima, varázsmondás) transzcendentálódik itt.

Az abszolútummal, a személytelen istenséggel, az örök isteni erıvel azonosul.

Az embert körülvevı sokféle dolog és esemény ugyanazon végsı valóság megnyilvánulása. Ez a

végsı valóság a Brahman, minden dolog lelke és belsı lényege. A hindu felfogás szerint a
Brahman végtelen és kezdet nélküli istenség, melynek különbözı megnyilvánulásait
személyesítik meg az istenek és istennık, tehát ık az egyetlen végsı valóság különféle
"visszatükrözései". Minden isten Brahman teremtménye, és ı önmaga azonos valamennyi
istennel.

A Brahmannak az emberi lélekben való megnyilvánulása az Átman.

A végsı és individuális valóság egy és ugyanaz. A világ teremtése folyamatként szemlélhetı,
amelyben az Isten Brahman átalakul világgá, és ismét visszaalakul Istenné.

6
Upanisadokban: /Titkos tanítások/ az áldozati szertartási szövegekhez főzött)
melyek közül a legrégebbiek Kr. e. 800 körül keletkeztek - a Védákhoz képest új tanítások is
találhatók.
Lélekvándorlás: Az egyik ilyen a lélekvándorlás eszméje, amely a reinkarnáció ısi
totemmisztikus elképzeléseibıl indult ki. A brahmanisztikus felfogás szerint az ember lelke a
halál után nem pusztul el, hanem átköltözik valami más anyagi testbe; jó vagy rossz
cselekedeteitıl (karma) függıen állatként, emberként, istenként, vagy más módon újjászületik.

Az emberi lét értelme és célja : a Brahmannal való végsı egyesülés elérése. Ehhez a
felszabadulás útján (móksá) lehet eljutni, ami nem más, mint az élet körforgásából, az
újjászületések folyamatából, a szamszárából való kilépés önként vállalása.

Az embernek a létkörforgásában való helyét tettei (karmája) határozzák meg. Ezeket a

cselekedeteket a dharma (világtörvény) függvényében úgy kell irányítani, hogy az ember
újjászületéseiben, magasabb létformában, végül is tiszta élető brahminként átléphessen a
Brahmannal való azonosulás örökkévalóságába.
A dharma : azoknak a kötelezettségeknek az összessége, amelyek az egyént az istenekhez, a
társadalomhoz és más egyénekhez való viszonyában szabályozzák, eligazítják. A legfontosabbak
ezek közül a kaszttörvények betartása.
Aki ezeket maradéktalanul teljesíti, lehetıséget nyer arra, hogy halála után magasabb kaszthoz
tartozó emberbe költözzön a lelke, és végül elérje a Brahman állapotot.
Az Upanisadok tanításainak hatására fokozatosan kialakult az egységes brahmanizmus vallása,
és megszilárdult és kiteljesedett az Indiában mindmáig létezı kasztrendszer (varna-dzsáti
rendszer).

Dzsainizmus A brahmanizmus által szentesített és igazolt kasztrendszerrel szembeni szellemi

ellenállás hozta létre a Kr. e. 6. századtól kezdve a különbözı "eretnek" irányzatokat.
Új üdvtanok keletkeztek, amelyek azután önálló vallásokká fejlıdtek, és Kr. u. 1000 körülig
szellemi küzdelmet folytattak a brahmanizmussal.
Ez volt a dzsainizmus és a buddhizmus.

A Kr. e. I. évezred második felében Észak-Indiában egy hatalmas asszimilációs folyamat:

népek, kultúrák, vallások összeolvadása fejezıdött be. Az asszimilációs folyamat lezárulása nagy
fellendülést hozott gazdasági és szellemi téren egyaránt. A vallásosság új elemeiként a kor
meghozta a népi kultuszok felélénkülését is. A népi kultuszok nagy eposzokban fogalmazódnak
meg.

A Mahábhárata és a Rámájana ekkor rögzültek írásban, és bennük formálódtak ki a

hinduizmus legfıbb tételei. A Mahábhárata egyik része a Bhagavad Ghítá (A Magasztos éneke)
olyan kinyilatkoztatás, amely már a hinduizmus minden lényeges tanítását magába foglalja
Istenrıl, a világról és a lélekrıl, és tökéletesen visszatükrözi a hinduizmus szellemét.
Olyan "szent irat" ez a hinduk számára, mint a zsidóknak az Ószövetség, a keresztényeknek az
Újszövetség, vagy az iszlámnak a Korán.

A brahmanizmusban bekövetkezett változás legszembetőnıbben az istenek világának

megváltozásában mutatkozik meg.
Tisztelik még a védikus isteneket (Indra, Varuna, Agni, Mitra), de mások mindinkább háttérbe
szorítják ıket. A három legelıkelıbb helyet most három isten foglalja el a panteonban: Brahma,
Visnu és Siva.
7
 Brahma :a világ keletkezésében döntı szerepet játszott.
Visnu: a világ fennmaradásának elve.
Siva: a mindenség teremtı és pusztító erıit jelképezi.

Puránákban ("Régi történetek")

Visnut és Sivát tekintik a hinduk a világ urának, az összes többi istent pedig az ı
alárendeltjeiknek. Brahma, Visnu és Siva az istenség három alakja (háromalakúság = trimúrti),
aki tevékenysége során mint a világegyetem teremtıje, fenntartója és elpusztítója jelenik meg.
Ezeknek az isteneknek a kultusza teljesen eltérı a korábbiakétól.

Templomokban, látványos ünnepi szertartásokkal fejezıdik ki. Ebben a korban épültek India
legısibb templomai, amelyekben már az istenek szobrai is megtalálhatók.
Visnu alakjának, mítoszainak kiteljesítése a Puránákban ("Régi történetek") kísérhetı
figyelemmel. Ezek az idıszámításunk körüli évszázadokban lejegyzett teológiai írások a népi
vallásosság történetei.

Jelentıs szerepük volt a buddhizmus eszmei leküzdésében is. Ebben az idıben jöttek létre a
különféle szekták.
A szekták középpontjában Visnunak, Sivának, vagy megtestesüléseiknek (avatáráinak) kultuszát
állították a középpontba.

Visnu avatárái: közül a legnépszerőbb Krisna és Ráma,

Siváéi közül :Natarádzsa és Siva "felesége" Sakti, más alakjában Párvatí, vagy Durgá.
Matszja: óriáshal Visnu ebben az alakjában mentette ki a hetedig Manut és a világ teremtményeit
a nagy vízözönbıl.

Varáha vaddisznó alakjában elpusztította a démonokat és megmenttette az óceán mélyére

süllyedt földet.

Krisna a Mahábhárata címő eposz hıse, ı tárta fel az univerzum titkait a Bhagavad Gitában.
Krisna ígéretet tett, hogy újraszületik valahányszor az erény megfogyatkozik a világban.

A vaisnavák: Visnu, a saivák Siva, a sákták Sakti kultuszát tartják szektáik számára a
legfontosabbnak, elismerve az összes többi istenség létét és szentségét is.
A szekták élén szent férfiak, guruk állnak. İk a nép tanítói, vallási életének vezetıi, közvetítık
az ember és az istenek között. A szektaszellem és a guruk szerepe a hinduizmusban napjainkig
megmaradt.

Sankara, a nagy brahmana teológus Kr. u. 800 körül kísérletet tett arra, hogy a sok egymás
mellett létezı vallásos nézetet és kultuszt egységes egésszé foglalja össze. Kidolgozta a
hinduizmus vallási rendszerének alapjait. Elismerte minden vallási tanítás és kultusz
viszonylagos igazságát. Szerinte a különféle vallások a legfıbb egyetemes igazságnak csak
részletaspektusai. Az igazság teljes egészében csak a meditatív elmélyülés révén ismerhetı meg.

8
A hinduizmus világképe, istenei

Minden dologban és lényben örök törvény (dharma) munkálkodik. Ez a törvény megnyilvánul a

természet rendjében, továbbá az erkölcsi rendben, amely mindenki számára elıírja a helyes
magatartást, végül a mágikus-rituális rendben, amely a szent cselekedetekrıl, áldozatokról
gondoskodik. Ez a Törvény (Világalapelv) mindenben és mindenen uralkodik.

A hinduizmus néhány filozófiai irányzata (mímánszá, klasszikus szánkhja) valamennyi istent is

alárendeli a dharmának. Eszerint az istenek is halandók. Nem tételezik fel egy örökkévaló Isten
létét.

Mivel a hinduizmus rendkívül szerteágazó, s nincs egységes tanítása, ezért többféle álláspont is
elfogadott.
A mai uralkodó nézet szerint létezik egy örök és változhatatlan személyes Isten, aki az összes,
dharma alá vetett istenség fölött áll, s tılük lényegében különbözik (henoteizmus). Ezt a
Mindenség-Istent emberhez hasonló külsejő túlvilági személyként képzelik el.

Visnut vagy Sivát tartják a világ egyetlen urának.

A hindu panteisták szerint minden a személytelen, örökkévaló Istenre, Brahmanra vezethetı
vissza. A világban csak neki van igazi valósága. A sokszínő jelenségvilág nem a valóságban
létezik, hanem csak a Brahman által, esetleg a mi "nemtudásunk" által megcsillantott csalóka
"látszat" (májá).
Brahman a világ ható ısoka, egyben anyagi ısoka is. İ a mindent átfogó, mindenütt és mindig
jelenlevı isteni rendezıelv. İ bocsátotta ki magából az örök törvényt.

Sankara és követıi (a teopantisták) szerint Brahman az ık, a Minden-Egy, az anyagi valóságon

túli megfoghatatlan, határtalan, kezdet és vég nélküli, oszthatatlan, felfoghatatlan örök szellemi
lét. Ez az abszolút Brahman azonos az ember belsı, isteni lényegével (lélek), az átmannal is.

A Brahman jellemzı sajátosságokkal (attribútumokkal) rendelkezı alakban ísvaraként, mint a

hívık imádatának tárgya nyilvánul meg.

Isvara: mint "isteni rendezıelv" meghatározott funkciók szerint differenciálódik a Trimurtiban,

a három fıisten tevékenységében:
Brahma, a teremtı;
Visnu a lét fenntartója; és
Siva a pusztító és megújító.

A hinduizmus alapelvei és tanrendszere

A hinduizmus vallási és bölcseleti rendszerét Sankara dolgozta ki (Kr. u. 800 körül) az

Upanisadok és a védanta ("A Védák végeredménye") alapján, a buddhizmus és iszlám hatása
alatt.
A hinduizmus tulajdonképpen nem más, mint reformált és modernizált brahmanizmus,
amely a kasztrendszerrel szembehelyezkedı buddhizmus és a hódító iszlám szellemi
leküzdését is igyekezett biztosítani.

9
 Alapvetı tanítások A hinduizmus
Alaptétele: a Brahman (világlélek) és a vele azonos átman (emberlélek) bír csak abszolút
valósággal. A Brahman személytelen, meg nem nyilvánuló, felfoghatatlan. Egyedül a Brahman
tökéletes valóság. Minden egyéb csak járulékos, feltételes, relatív, ami létlátszatát a világlélek
létesítı erejének köszönheti.

A hindu felfogás megkülönbözteti a lelket (átman), a szellemet és az elmét.

1.A lélek a látó-és tudó.

2.A szellem és elme csupán a látás és tudomásulvétel eszközei. Innen ered a nagy illúzió, a májá,
amely az anyagi világnak teljes valósággal nem bíró voltát fejezi ki. A májá eltakarja a határtalan
valóságot az anyagvilágba zárt szellem elıl.

3. Az én (ego) csak a szellemnek és elmének a terméke, és ezekkel együtt az anyagi létbe van
zárva. Énünk csak önmagában és az általa felfogható anyagvilágban lát valóságot, és ragaszkodik
ehhez. Ez a " nagy rabság ", amelybıl a megismerés útja vezet a felszabaduláshoz.

Az életakarás hatalmas ereje köti az ént az anyagi léthez. Az életakarás (létakarás) miatt nem
szőnhet meg az egyéni élet a test halálával. Az anyagvilág törvényei arra kényszerítik a lények
halál után is megmaradó szellemi testét (és a benne rejlı ént), hogy ismételten visszatérjen az
anyagi létbe, újjászületések (reinkarnáció) hosszú során át.

„Lélekvándorlás”:
Az újjászületések körforgása, a "lélek vándorlás " ("szamszára") nem szőnhet meg addig, amíg
az én a léthez ragaszkodik, a létesülést szomjazza. Ez a reinkarnáció tanának lényege.

Minden, ami az embert életében éri, csupán önnön elızı magatartásából és tetteibıl ered. A
"karma törvénye" ("cselekedet") a sors meghatározója. A szabad akaratnak is szerepe van a
karma útján.

Az egyéni sors két összetevıje:

1. egyrészt a múlt cselekedeteinek összessége,
2. másrészt a szabad akarat.

A sors vonala abba az irányba tolódik el, amelyik összetevı nagyobb erıvel hat. A jó akarat,
igyekezet változtathat a sorson, de a jelen akarásának ereje csak a messze jövıben juthat
érvényre, miután a múlt tetteinek súlyát leküzdötte.

A tetteknek, cselekedeteknek az a lényege, jelentısége: hogy milyen relációban állnak a

dharmával. A dharma kötelesség és kötelezettség, ami az istenekkel való kapcsolatra,
valamint az ember társadalmi és egyéni kapcsolataira egyaránt vonatkozik.
Fontos szabályozó elv ez, törvény értékő. A karma értéke a dharma viszonylatában mérhetı.
Minél inkább összhangban van a dharma követelményeivel az emberi cselekedet, annál
gyümölcsözıbb a következı élet számára.

A dharmával összhangban álló karma pozitív folyamatokat hoz létre: az egyén

újjászületésében közelebb kerül végcéljához:
a móksához: (felszabadulás), ami a létkörforgásból való kikerülést jelenti.
10
 A móksa a felhalmozott erényekkel közelíthetı meg. A tökéletesség állapotát - a Brahmannal
való egyesülést csak a móksa által lehetséges elérni.

Az egyéni léten a születések sorát szabályozó karma, a tettek következményeinek törvénye

uralkodik. Ennek értelmében a felszabadulás nem következhet be, míg a karma az
embert létforgatagba láncolja.

Legfıbb feladat a tettkövetkezmények kötelékének meglazítása, majd megsemmisítése.

Ennek útja a helyes tevékenységen átvezet. A végsı felszabadulás, megváltás felé vezetı út
az etikailag helyes, jó cselekvés útja, a karma-marga.
A hindu vallás legjellemzıbb vonása, hogy a végsı célt a Brahmannal való azonosulásban
határozza meg, nem tekinti ezt mindenki számára közvetlen célnak, hanem eszközöket és
utakat keres a megközelítésre. Nem ismer merev, megváltozhatatlan dogmát és "egyedül
üdvözítı vallást" sem

Ritusok, ünnepek

A hinduizmus kultuszáról, ünnepeirıl

A hindu vallásban megtalálható az istenszeretet áhítata; a megértés és az isteni kegyelem
gondolata.
A népvallás zajos, látványos, ceremóniadús.

A hindu papok (guruk, "szent emberek"): tanítók, lelki vezetık. Hivatott közvetítık az ember és
Isten között. Fı feladatuk az embereknek az istenekhez való vezetése és a hinduizmus
szertartásainak végzése.

A hindu templomok mindenekelıtt azért épültek, hogy fenntarthassák az Isten - egy közösség
szellemi pártfogója - eleven jelenlétét.
A templomokban sok szent tárgy, istenszobor, képmás található, amelyben az isten jelenléte
formát ölt.
Kis kamrában helyezik el ezeket. A kamrához imacsarnok kapcsolódik. A pap feladata a szent
tárgyak gondozása és az áldozatok bemutatása. Az istentiszteletnek része a rituális zene és a tánc
is, amelyet a szentélyhez csatlakozó pavilonban mutatnak be.

Az istentiszteletkor leginkább virágokat, gyümölcsöt, egyéb terményeket, néha állatokat

áldoznak. A pap az istenséget képviselı szent tárgyhoz érintett - ezáltal megszentelt - áldozati
adományokat szétosztja a gyülekezetnek.

Szent helyek
A mőködı templom elsısorban az ima helye, de egyszersmind a társas élet központja is, ahol a
szertartás után megvitatják ügyes-bajos dolgaikat. A legtöbb szentély fölé tornyot építettek.

Ez a templom legfontosabb épületeleme, gazdagon díszített, legtöbbször piramis alakú építmény.

Érdemszerzı vallásos cselekmény a szent helyekre való zarándoklás. Ilyenek a szent tavak,
folyók, különösen a Gangesz, amelynek vize tisztító hatású: "lemossa a bőnöket".

11
A hindu vallás központja, szent búcsújáró helye Benáresz (Varanaszi) a szent folyó, a Gangesz
partján.

Bodhgája
India észak-nyugati részén, a túlnépesedett Bihar államban található Gája, a hinduk szent városa,
ahová a szubkontinens minden zugából folyamatosan érkeznek a zarándokok, hogy az isteneknek
bemutatott áldozatok révén biztosítsanak kedvezı újjászületést elhunyt szeretteiknek. A várostól
13 km-re, a Nairandzsana folyó partján fekszik Bodhgája, a buddhista világ legszentebb,
legnagyobb tiszteletnek örvendı zarándokhelye.
Bodhgája jelentıségét az adja, hogy valamikor a Kr.e. 530-ik év táján itt érte el a
megvilágosodást a buddhizmus megalapítója, Szidhárta Gótama herceg.
A vallásalapítóként Sakjamuni Buddhaként ismert Szidhárta, egy fejedelmi család sarja, sok
éves, a feltételekhez kötött, szenvedésnek alávetett létezésbıl kivezetı utat keresve érkezett
Bodhgájába.

Megérkeztekor már túl volt mind az élvezetekben való tobzódás, mind az önsanyargatás
idıszakán, és rájött, hogy egyik sem nyújt tartós boldogságot, nem vezet az illúziószerő létbıl
való felébredéshez.

Bodhgájában szent fogadalmat tett, hogy addig marad meditációs elmélyülésben, míg eléri a
teljes megvilágosodást.
Szidhárta erıfeszítéseit siker koronázta: sikerült eltávolítania a tudatát elködösítı valamennyi
fátylat, felismerte a szenvedés okait és eltávolításának módjait, megvilágosodottá, azaz
Buddhává vált.

Azt a jelenleg egy vörös homokkı tömbbel jelölt helyet, ahol a hagyomány szerint Szidhárta
elérte a megvilágosodást, a buddhisták Vadzsraszánának, Gyémánt Trónusnak nevezik és a
világegyetem középpontjaként tisztelik.
A bódhifa, mely alatt a herceg állítólag meditált, szintén tisztelet tárgya. Bodhgája fı
látványossága egyértelmően a 170 méter magas, elnyújtott gúla alakú Mahabódhi, azaz Nagy
Megvilágosodás Templom.

A stilizált növény- és állatmotívumokkal, a buddhista mitológiából merített jelenetekkel

gazdagon díszített kıfalak egy impozáns Buddha szobrot rejtenek, mely a fı oltáron trónol. A
templomot több száz sztupa, a megvilágosodást szimbolizáló, gúla vagy kúp alakú, jellegzetesen
buddhista építmény veszi körül. A lenyőgözı épületegyüttes kora és építtetıjének személye nem
tisztázott.
Egyes kutatók szerint Asóka, az Indiát egyetlen hatalmas birodalomba kovácsoló, a buddhizmust
pártfogoló kegyes élető király emeltette a Mahabódhi Templomot.
A többség Kr.e. 50 - Kr.u. 200 közötti idıszakra teszi az építkezést.

A gigászi szentélyt elsı ízben a Gupta korból, a 4.-5. századból származó írások említik. Majd
ezer éves virágzást követıen, Bodhgája fénykorának a 12. századi muzulmán invázió vetett
véget. A Közép-Ázsiából érkezett hódítók elpusztították az észak-indiai buddhista kultúrát, és
bár sok más hindu és buddhista szentélytıl eltérıen nem rombolták le, a feledés homályába
taszították Bodhgáját. Századokon át, csak egy-egy vándorló tibeti vagy burmai szerzetes kereste
fel az egyre inkább romosodó templomot. Bodhgája feltámasztása egy angol orientalistának, Sir
Edwin Arnoldnak köszönhetı, aki 1891-ben létrehozta a templom restaurálására hivatott
Mahabódhi Társaságot.
12
Bodhgáját jelenleg egy a Mahabódhi Templom nevet viselı bizottság igazgatja, melynek tagjai
között buddhisták éppúgy vannak, mint hinduk. Ez utóbbiak jelenlétét az magyarázza, hogy
Sakjamuni Buddha idıközben bekerült a hindu panteonba, a hívık Visnu, az egyik legfontosabb
istenség inkarnációjaként imádják.

Benáreszben a templomok, szentélyek, paloták és zarándoktanyák ezrei találhatók. A város

szent jellege évezredek hagyományaiban gyökerezik. Mindig a szellemi törekvések központjának
tekintették Indiában, bár sohasem tartották hindu vallási központnak.

A hindu vallásrendszernek nincs intézményes hierarchiája, nincs tehát vallásfıje sem. Ez a

látszólagos szervezetlenség a legnagyobb összetartó ereje a hindu vallásközösségnek. Ez tette
lehetıvé, hogy a legkülönfélébb szellemi áramlatok mind beolvadhassanak a hinduizmus
kereteibe.

A hívı hindu mindennap többször is imádkozik a házi oltárnál vagy a lakásban elhelyezett
istenképmás elıtt. A legfontosabb a kora reggeli fohászkodás és elmélkedés (meditáció). A hívı
többször hangosan ismétli az általa tisztelt isten nevét, és kéri segítségét.

A halotti és megemlékezı szertartásokat, imákat, áldozatokat a családfı és a férfi családtagok

végzik. A vallási ünnepek nagyszabásúak, látványosak és népünnepély jellegőek. Nagy
ünnepekül szerepelnek:
· Sivaratri (Siva ünnepe) februárban;
· Krisna születésnapja augusztusban.
· Divali a fény ünnepe (Újév), amelyet novemberben tartanak,
· Laksminak, a jó szerencse istennıjének a tiszteletére mutatnak be áldozatot.

Minden házban lámpák gyújtásával emlékeznek meg róla.

Holi-ünnep: kora tavasszal (február közepén) tartott vidám népünnepély Krisna tiszteletére.
Eredetileg egy termékenységkultusz lehetett.
Dasara-ünnepek: október közepén Káli tiszteletére rendezett, tíz napig tartó ünnepségsorozatot
jelentenek, áldozat bemutatásával, zenével, tánccal, körmenetekkel.

Ezen kívül számos olyan ünnep van még, amelyik csak egy-egy város vagy terület lakosságát
érinti. Ezeket vagy valamelyik fıistenség, vagy egy helybéli istenség tiszteletére tartják évente,
meghatározott idıpontban.

Dzsainizmus
A dzsainizmus a buddhizmussal párhuzamos, de teljesen önálló, s nála valamivel régibb vallás.
A buddhizmus világvallás lett. A dzsainizmus megmaradt India határain belül, szívós, továbbélı,
heterodox vallásként. Ma mintegy 3, 5 millió híve él Indiában.

A dzsainizmus kialakulása története:

Dzsanaputrára a vallásalapító A dzsainizmus két nagy vallásos személyiség mőködésére
vezethetı vissza. Az egyik Pársvanátha, aki a Kr. e. 8. században, Bihar tartományban élt.
Királyi nemzetségébıl származott. 30 éves korában visszavonult az élet örömeitıl, és aszkéta
lett. Rövidesen a "megváltó ismeret" birtokába jutott, és hirdetni kezdte tanait. Szigorú
aszkétarendet alapított. A dzsainista tradíció ıt tekinti az irányzat tulajdonképpeni
megalapítójának.
13
A másik alapító személyiség Vardhamána (Kr. e. 599-527), szintén Bihar tartományából
származó, ksatrija (harcos, nemes) eredető vándoraszkéta volt.
Tizenkét évi otthontalan vándorlás alatt csak azt ette, amit alamizsnaként kapott, ott aludt, ahol
az éjszaka érte. Testét egyetlen ruhadarab fedte, s amikor leszakadt róla, meztelenül maradt
haláláig.

A "gyızelmét", a megvilágosodást, a boldogító ismeretet a tizenharmadik esztendıben nyerte el.

Ettıl kezdve Dzsina, azaz "gyıztes" Mahávira, vagyis "nagy hıs" lett, aki legyızte a világot.
Tirthankarának, "ösvénycsináló"-nak is nevezték.
Harmincévi igehirdetés, sikeres tanítói mőködés után, 72 éves korában halálra koplalta magát.
Élete utolsó évtizedeiben híveit szigorú szerzetesrendbe szervezte. Kidolgozta a világi
követıkkel szembeni követelményrendszert is.

A dzsainizmus tudatos tiltakozást jelent a brahmanizmus kasztrendszere, vallási-filozófiaietikai

tanításai, a brahmanák papi elhivatottsága ellen.
A dzsainizmus a Védákat is elvetette, s helyébe a maga kánonját tette.
Dzsina vallása: megmaradt nagyjából olyannak, ahogyan az alapító hirdette, és nem alkotott
bonyolult dogmákat.
A dzsainizmus néhány évszázad alatt elterjedt Indiában. Legnépszerőbb a magasrangúak, a
harcos ksatriják és a gazdag kereskedı vaisják körében lett.
Két nagy dzsaina centrum alakult ki Indiában, a Kathiávár félszigeten, Gudzsarátban és
Rádzsasztán szomszédos területein, valamint Maiszur és Hájderábád környékén. (Bihar
tartomány) éhínséget követıen települtek. A kivándorlókat vezetı szerzetesek a hagyományos
ruhátlanság mellett döntöttek, a visszamaradottak vezetıi egy fehér lepelruha viselését fogadták
el.
Így különült el az "égruhájú", azaz mezítlenek (digambarák) és a "fehér ruhájú" (svétanibarák)
szektája. A két szekta között nem a tanokban, csupán a rendtartásban mutatkozik lényeges
különbség.
A digambarák ma már legfeljebb templomaik visszavonultságában mutatkoznak meztelenül.
Elhagyott tájakon, barlangokban ma is élnek ilyen "égruhájú" vezeklık.

A dzsainista vallási-filozófiai irodalom mővelése a kolostorokban folyt. Kolostoraik,

templomaik, szobrászati alkotásaik az indiai mővészet kiemelkedı példái.

A dzsainizmus világképe, vallási alapelvei, etikai és szociális tanítása:

A dzsainizmus felfogása szerint a világot teremtı, fenntartó és kormányzó isten nem létezik. A
világ teremtetlen, öröktıl fogva létezı és örökkévaló; szellemi és anyagi elemek sokasága. A
világon kétféle szubsztancia létezik:
l. a szellemi (dzsíva) és a
2. nem szellemi (adzsíva).
A dzsíva a lelkek megszámlálhatatlan sorozatából áll, amelyek örökkévalók, test nélküliek és
tökéletesek. Az adzsíva szintén örökkévaló, de nem szellemi.
Öt ilyen adzsíva létezik: a tér, az idı, a mozgás, a nyugalom és az anyag.

14
A dzsainizmus kultusza

A dzsainizmusnak fejlett kultusza van. E kultusz nem az istenek imádását célozza, hanem a
lelket akarja megtisztítani a hozzá tapadó karmától, s ezzel együtt a szenvedéstıl. A kultusz
közössége azon alapul, hogy a gyülekezet e cél elérésén közös erıvel, egymás buzgóságából is
merítve munkálkodjék. A kultusz példaképei a tirthankarák, elsısorban Dzsina.
A kultusz gyakorlatilag a tirthankarák feletti meditációban és a himnuszok általi
magasztalásokban nyilvánul meg.
A laikus hívık a tirthankara szobrokat megmossák, feldíszítik, áldozati ajándékokkal halmozzák
el.
A tirthankarák tiszteletén kívül meghonosodtak bizonyos szertartások a születés, házasság, halál
eseményével kapcsolatban is, hindu mintára. A dzsainistáknál is van egyfajta emlékhelykultusz,
és a sztúpakultusz.

A sztúpák - amelyek a buddhistáknál is közismertek vallásos relikviák ırzésére szolgáló, vagy

valamely szent eseményre emlékeztetı építmények. A legrégibb és leghatalmasabb szent helyek
a barlangtemplomok. A szabadban épült dzsainista templomok fantasztikus szépségőek, mővészi
kivitelőek, építıanyaguk gyakran értékes márvány. A templomok belsejében, a szentélyben áll
Dzsina szobra, körös-körül kis fülkékben a kisebb tirthankara szobrok.
A templomi istentiszteletet szerzetesfunkcionáriusok végzik, akiket a gyülekezet tart el. A
templomi kultuszban való részvétel feltétele a tisztaság. E célból a hívık elızetesen
megtisztálkodnak, és ünnepi ruhát öltenek.
Vannak a hindukkal közös ünnepeik is (pl. a Divali ünnep).

A leghíresebb dzsaina templomok az Ábu-hegyen épült Dilvara-templomok, az indiai mővészet

csodái. Zarándokhelyeik közül a legismertebb és leghíresebb a Parsnath-hegy, a legendák szerint
Pársvanátha nirvánába menetelének helyszíne

A Kr. u. I. ezredforduló táján a hinduizmus - a buddhizmus fokozatos meggyengülése, majd

teljes kiszorulása következtében - megszerezte a vallási egyeduralmat az egész szubkontinens
felett.

Hamarosan azonban új és félelmetes hódítóval kerül szembe: az iszlám terjeszkedésével.

A 15. századtól kezdve muszlim uralkodók megalapították India területén saját birodalmukat, és
számos hindut az iszlám vallásra térítettek.

A hinduizmus történetének utolsó ezer esztendeje a szektáknak egymás közötti és Sankara

egységesítı vallásfilozófiája elleni, továbbá a muszlimok olykor fanatikus térítési kísérleteivel
szembeni küzdelmekkel telt el.

A 15. századtól már jelentkeztek a hindu-iszlám egyesülést szorgalmazó szekták és reformátorok

is. A legjelentısebb ilyen szekta, amely monoteista célokért és a kasztrendszer ellen küzdött, a
szikhek (tanítványok) mozgalma, amely máig tevékeny, önálló vallássá vált.

15
Modern hindu szentek Sri Ramakrisna
A nyugati eszmék és a kereszténység már a 16. század elejétıl hatottak Indiában.
Jelentıs befolyásra csak a 19. század elejétıl kezdve, a brit uralom korában tettek szert. Ezzel
egy idıben léptek fel azok a hindu vallási mozgalmak is, amelyek a hinduizmus modernizálását
tőzték ki célul.

Ilyenek voltak :
Brahma-Szamádzs, az "istenhívık gyülekezete",
Árja-Szamádzs, az "árják gyülekezete".

Néhány hithirdetı-reformátor a hinduizmust az idegen vallásokhoz igyekezett közelíteni.

Legismertebb volt Sri Ramakrisna, aki megtisztult panteista vallást próbált létrehozni a Védák
alapján. Követıi nagy hatású vallási missziót létesítettek, amely egész Indiát behálózza.

1947-ben ért véget Indiában a brit uralom. Az indiai szubkontinensen két nagy ország jött létre:
az Indiai Köztársaság, amely hindu vallási többségő ország, és Pakisztán iszlám köztársaság.
Mindkettıben jelentékeny vallási kisebbségek is élnek: A felosztás után a vallási fanatikusok
zavargásokat robbantottak ki, ezeknek sok ezer hindu és muszlim esett áldozatul.

Megölték Mahátma Gandhit is, aki mindig a vallási megbékélés érdekében emelt szót. A hindu-
iszlám ellenségeskedés a mai napig is feszültségekre ad okot a két ország között.
Az Indiai Köztársaság kormánya és az ország kormányzó pártja, a Nemzeti Kongresszus Párt
minden eszközzel támogatja a hindu vallást, ugyanakkor elısegíti modernizálását is, hogy
megszabadítsa legdurvább szokásaitól, kultuszaitól.

A kasztszerő diszkriminációt a törvény tiltja. Indiában a deklarált vallásszabadság értelmében

minden vallás hívıi egyenjogúak.
A hinduizmus korunkban jelentıs hatást gyakorol más népek szellemi életére. Különösen a
nyugat-európai és az amerikai értelmiség bizonyos rétegeit befolyásolja az indiai vallás és
filozófia. Az indiai guruk és jógik tanítása nagy sikereket ért el, és sok követıre, érdeklıdıre
talál a nyugati országokban.

Kasza Miklós jegyzet

Kelt.2005.01.06

16