A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Gordon Smith: The Spirit Messenger

Originally published in 2 0 0 4 by Hay House UK Ltd.

Hay House UK, Ltd, Unit 62, Canalot Studios,
222 Kensal Rd, London W10 5BN
Phone: +44 (0)20 8962 1230
www.hayhouse.co.uk

Látogasson el a www.hayhouseradio.com-ra.

Fordította Ács Valéria és Petrás Edit

A könyvet tervezte Gyergyák Bence

Copyright © 2004 by Gordon Smith

Hungarian translation © Á c s Valéria, Petrás Edit, 2009
Hungarian edition © INFINITI Kiadó, 2009
A könyv bármely részletének közléséhez
a kiadó előzetes hozzájárulása.szükséges.

Kiadja az INFINITI Könyvkiadó

Felelős kiadó Mikó Tamás
www.amedium.hu

ISBN 978 963 06 61812

Nyomta és kötötte Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.

Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató
Tartalom

Bevezető 9
Előszó 11

1. Ébredés 17
2. A természet ajándéka 22
3. Fejlődés 30
4. Nehéz helyzetben 40
5. A gyakorló médium 48
6. Megütni a mércét 56
7. Mulatságos pillanatok 63
8. Furcsa, de igaz 69
9. Befejezetlen ügyek 80
10. Élet a halál után 93
11. Bizonyítsd be! 100
12. A médium 110
13. Valódi spiritualitás 113
14. Külföldi munkák 122
15. Szeánszok és a fiúk 130
16. Állatok a spirituális világban 138
17. Transzállapot, szellemi vezetők és tanítások 142
18. Egy ügyvéd beszámolója 152
19. A média 162
20. Az olasz kapcsolat 173
21. Ausztrál kaland 182

Köszönetnyilvánítás 196
 Ezt a könyvet életem két legfontosabb tanárának,
Jean Primrose-nak és Albert Best-nek ajánlom, akik életüket
a másoknak való önzetlen segítségnyújtásnak szentelték.
Bevezető

Számomra nagyon fontos az, amivel foglalkozom. Ezért megpró-

báltam őszintén leírni a történeteket. Azok az emberek, akik idáig
a segítségemet kérték, abban reménykedtek, hogy rajtam keresztül
kapcsolatba léphetnek elhunyt szeretteikkel. Az emberek általá-
ban akkor jönnek hozzám, amikor nagy a bánatuk és már nem ta-
lálnak más kiutat a fájdalmuk enyhítésére. Őszintén remélem,
hogy a könyv elolvasása megnyugtatásul és a túlvilág létezéséről
biztosítékul szolgál mindazoknak, akiket vérző szívvel elhunyt
szeretteik e világban itt hagytak.
Amikor dicséretet vagy köszönetet kapok az erőfeszítéseimért, gyak-
ran azt válaszolom: Nem én vagyok a fontos, hanem az, amit a túl-
világ nekem megenged, hogy másokért tegyek.

Üdvözlettel:

Gordon Smith

9
Előszó

Természetfeletti jelenségek kutatójaként sok éven keresztül abban

a szerencsében volt részem, hogy számos médiumot ismerhettem
meg. Néhányukat nemcsak spiritualista gyülekezetekben tartott
bemutatókon láttam, hanem privát szeánszon is részt vehettem ve-
lük. Másokkal pedig együtt dolgoztam egy speciális kutatásban, a
PRISM1-ben. A kutatás azért jött létre, hogy a médiumok és a kuta-
tók közös együttműködéssel tanulmányozzák és értékelhessék a
médiumi jelenségeket. Nagy örömömre szolgál, hogy a médiumok
közül néhánnyal időközben közeli barátságba is kerültem.
Gordon Smith egyike ezen barátaimnak, ezért is voltam boldog,
mikor felkért könyve előszavának megírására. A lélekfutár való-
ban élvezetes olvasmány. Olvasása közben sokszor hangosan fel-
nevettem, főleg azoknál a részeknél, ahol Gordon a maga szerény-
ségével és önkritikus humorával azon érzéseket próbálja eloszlat-
ni az olvasóban, hogy ő bármilyen módon különleges lenne.
Mert ő igenis különleges! Gordon Smith egy médium, vagyis
egy olyan személy, aki - amellett, hogy egy fodrász normális életét
éli - újra és újra megmutatja nekünk, hogy képes olyan üzenetek
birtokába jutni, amelyekhez csupán az öt érzékszervének segítsé-
gével soha sem juthatott volna. A közösségi vagy privát szeánszo-
kon közvetített információk pontosak és részletesek, és teljes mér-
tékben az üzenetet fogadó személyt érintik.
1 Psychical Research Involving Selected Mediums: Pszichikus Kutatás Kiválaszott Mé-
diumok Segítségével.

11
 A Spiritualistáktól és a pszichikus kutatóktól eltekintve, a nagy-
közönség keveset tud a médiumokról. Filmekben, TV-ben és a
könyvekben az emberek többnyire egy eltorzított, karikírozott mé-
dium képével találkozhatnak. Noél Coward darabjában, a Vidám
kísértet2-ben, Madame Arcati egy vicces figura, bár szkeptikus fér-
je, Charles hamarosan megdöbbenve tapasztalja, hogy a felesége
mindennek ellenére valódi tudással rendelkezik.
A szkeptikusok, különösen akkor, ha sosem volt még dolguk mé-
diummal, könnyedén megmagyaráznak mindenféle jelenséget.
Bárminemű állítólagos paranormális jelenségekre azt a magyaráza-
tot adják, hogy azok csak egy bűvészmutatvány részei, vagy a kö-
zönség megtévesztése, vagy ügyesen begyakorlott kitalációk eset-
leg gondosan elrejtett felszerelések végeredményei. A médiumok-
ról pedig azt mondják, hogy „tudományukat" könnyen változtatha-
tó általános kijelentésekre, a testbeszéd alapos tanulmányozására
és a „mindent hinni akaró" alany szóbeli válaszaira alapozzák.
Kétségtelen, hogy világszerte sok hamis médium létezik, akik
saját magukat is megtévesztve elhitetik a környezetükkel, hogy
pszichikus képességekkel rendelkeznek.
Közülük sokan könyörtelenül pénzt csalnak ki azoktól, akik el-
hunyt szeretteiket gyászolják, vagy olyanoktól, akik könnyen
meggyőzhetők arról, hogy a halál nem a végállomás és hogy van
bizonyíték arra, hogy elhunyt szeretteik tovább „élnek". Ezek a
csalók megérdemlik, hogy leleplezzék őket, nemcsak azért, mert
visszaélnek az emberek rendkívül sérülékeny helyzetével ilyen
esetekben, de azért is, mert rontják a tehetséges és igazi médiu-
mok szakmai hitelét.
Jómagam annyiban különbözők a szkeptikusok táborától, akik
mindennemű paranormális jelenséget elutasítanak, hogy az évek
során tucatnyi kézzelfogható bizonyítéknak köszönhetően meg-
győződtem arról, hogy igazi médiumok igenis léteznek. Néhá-

2 A darab eredeti neve: Blithe Spirit.

12
nyukkal találkoztam, és tanulmányoztam is őket, azonban van jó
néhány, akiket sajnos nem volt szerencsém még megismerni.
Nagy megtiszteltetés volt például, hogy a glasgow-i médiumot, Al-
bert Bestet sok éven keresztül ismerhettem. Azt a típusú, elképesz-
tően pontos információt, amit ő nekem és egy barátomnak közve-
tített, lehetetlen volt normál forrásokon keresztül beszerezni.
Hadd említsek meg egy-két nevet a régi időkben tevékenykedő
médiumok közül - Mrs. Piper, Mrs. Leonard, Mrs. Willett, Geraldine
Cummins, Eileen Garrett. Jó néhány rendkívül intelligens, óvato-
san eljáró és a természetfeletti jelenségekhez alapvetően szkepti-
kusan hozzáálló kollégám tanulmányozta őket évtizedeken ke-
resztül. Olyan kaliberű emberek, mint dr. Richard Hodgson,
William James professzor, Sir Oliver Lodge, Charles Richet pro-
fesszor és Balfour második grófja, Gerald. Amit ők tanulmányaik
során felfedeztek, az átalakította szkepticizmusukat, és az a mély
meggyőződés vert bennük gyökeret, hogy vannak emberek, akik
képesek lelkükkel és szellemükkel tér- és időkorlátok nélkül mű-
ködni. Néhányan, mint Hodgson és Lodge, még ennél is tovább
mentek: ők meggyőződéssel állították, hogy csak egyetlen magya-
rázat létezik a paranormális jelenségekre - az, hogy a lélek túléli a
fizikai, halálnak nevezett változást, és bizonyos körülmények kö-
zött még a hátramaradottakkal is tud kommunikálni.
A legtöbb spiritualista és médium úgy gondolja, hogy egy médi-
um - ahogyan azt az elnevezés is elárulja - úgy működik, mint egy
közvetítő közeg azok között, akik elhunytak, illetve akik ebben a vi-
lágban élnek. Úgy vélik, hogy a médium egy közönség előtt tartott
bemutatójában vagy egy privát szeánsz során üzenetet közvetít a
túlvilági lelkektől itteni szeretteiknek, hogy azok megnyugodhassa-
nak afelől, hogy a lélek tovább él. Ezt bizonyítják a médiumok be-
mutatóikkal, melyeket spiritualista gyülekezetek százai előtt tarta-
nak Angliában és sok más országban is immáron több mint 150 éve.
Természetesen a médiumi képességeknek széles skálája létezik
az átlagostól a kiemelkedőig. Úgy tűnik, hogy mint más emberi

13
tevékenységnél, úgy itt is vannak szupersztárok, csillagocskák és
kevésbé fénylő csillagok. Néha az is előfordul - ahogy az már év-
századok óta ismert -, hogy egy és ugyanaz a médium különböző
szintű képességeknek a teljes spektrumára képes, adott időpilla-
nattól függően.
Médiumok is vesznek ki szabadnapokat, és őket is befolyásolja
az olyan „ördög ügyvédje" típusú alany, aki keresztbe tett karral ül
a szeánszon, és hitetlen arckifejezése azt mondja: „Na, gyerünk!
Kápráztass el végre!" Ők aztán nagyon meg vannak lepve, amikor
az Albert Best- vagy Gordon Smith-féle nagy kaliberű médiumok
nevekkel, címekkel, konkrét események tényeivel és azok leírásai-
val állnak elő nekik, s amelyek tökéletesen illenek a fogadó sze-
mélyre, illetve azok ismerőseire vagy rokonaira.
Nem vagyok spiritualista, én egy, a paranormális jelenségeket
kutató szakember vagyok, aki tudományos képzettségem okán le-
hetőségekkel, teóriákkal foglalkozik. Hogy mitől médium a médi-
um? így születnek, vagy gyerekorruktól fogva fejlesztik magukat,
esetleg hirtelen, valamilyen esemény hatására válnak azzá? Olyan
ez, mint a labdarúgás, ahol logikusan feltételezhetjük, hogy olyan
sztárok, mint George Best (Albert Best unokaöccse) vagy Stanley
Matthews azzal a természetes tehetséggel születtek, hogy rendkí-
vül gyorsan képesek reagálni dolgokra, s ezen bámulatos tehetsé-
güket rengeteg edzéssel és tréninggel tökéletességre fejlesztették?
A nagy médiumok közül igen sokan mutattak affinitást a para-
normális jelenségekre már kisgyermekkoruktól kezdve. Ezek a
gyerekek szerencsésnek mondhatóak akkor, ha szüleik fogéko-
nyak az ilyesmire. Nyugati társadalmunkban a szülők sokszor za-
varodottan, néha dühösen reagálnak, mikor ilyesmivel találkoz-
nak, megtiltva a gyereknek, hogy fantáziáljon vagy hazudozzon.
Előfordul néha az is, hogy a gyerek fejlődőben lévő adottságait fel-
ismeri egy másik médium, és így segítséget tud nyújtani abban,
hogy a környezetében ezt könnyebben elfogadják vagy esetenként
még fejlesszék is.

14
 A médiumok karrierútja korántsem nevezhető könnyűnek. Egy-
általán nincs kitaposott ösvényük, és a magát fejlesztő médium
élete gyakran nehézségekkel és kétellyel van tele.
Mindezek ellenére, ha valaki összehasonlítja a médiumok be-
számolóit, könnyen arra a következtetésre jut, hogy egyfajta ha-
sonlóság fedezhető fel eltérő gyerekkori történeteikben és tapasz-
talataikban. Mindannyian tudatában vannak a valóság egy más di-
menziójának - túlmutatva az öt érzékszervünk képességein, ők
képesek érezni és kapcsolatba lépni... pontosan mivel is? Folytatva
a médiumokkal végzett alapos és összehasonlító tanulmányainkat,
talán esélyünk lesz egy szép nap kideríteni az emberi személyiség
és a spiritualitás legrejtettebb titkait.
Üdvözöljük tehát ezt az informatív és érdekfeszítő könyvét, és
köszönjük meg Gordonnak, hogy bepillantást nyújt saját médium-
má való fejlődésének történetébe. Olvassák el és kövessék ezt az
utazást olyasvalakivel, aki maga is ismeretlen vizeken hajózott.

ArchieE. Roy professzor

Emeritus Professor ofAstronomy at Glasgow University3

3 A Glasgow-i Egyetem Asztronómia Professzora

15
1. Ébredés

1987. március 9-e, egy szerdai nap volt. Fél hét körül ébredtem. Va-
lahol az álom és az ébrenlét határán egy fiatal férfi képe kezdett ki-
rajzolódni előttem. Azt hittem, csak álmodom, de a kép egyre éle-
sebb lett. Felismertem benne egy közeli barátom és kollégám,
Christine Peebles bátyját.
Christine és én gyerekkorunk óta ismertük egymást. Ugyanazon
a környéken nőttünk fel, ugyanabba az iskolába jártunk, később
pedig ugyanabban a fodrászüzletben dolgoztunk Glasgow-ban.
Christine és bátyja, Brian nemrég vettek közösen egy lakást Glas-
gow nyugati részén. Nagyon örültek új otthonuknak. Christine-t
már hónapok óta nem láttam ennyire elégedettnek és optimistá-
nak. Mégis egy kellemetlen érzés futott át rajtam azon a reggelen.
Tudtam, hogy most valami nagyon rossz dolog történik.
Hirtelen felültem az ágyban, és ekkor Brian képe a hálószoba
padlóján keresztül lassan eltűnt. A szívem hevesen dobogni kez-
dett, pedig Brian megjelenésében semmi ijesztő nem volt. Kék far-
merben és piros kockás ingben volt, bátorítóan mosolygott rám, és
bizakodónak tűnt. Az ijedtség érzése továbbra is megmaradt ben-
nem. Nem tudtam eldönteni, hogy álmodtam-e, vagy valóban lát-
tam Briant.
Ekkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy bekap-
csoljam az éjjeliszekrényen álló rádiót. Az óra pontosan 6.30-at
mutatott. Egy férfihang a helyi híreket olvasta: „...tűz ütött ki egy
nyugat-glasgow-i lakásban..

17
 A szívem majd kiugrott, a fülem hangosan zúgni kezdett. Hirte-
len két rendőr képe jelent meg előttem, és hallottam, amint azt
mondom magamban: ez csak Christine lehet. Tudtam, hogy az ő
lakásuk gyulladt ki. Féltem, hogy Cristine-nel valami baj történt.
A hírek végét már nem hallottam, mert hangosan kopogtak a be-
járati ajtón. Kiugrottam az ágyból, magamra kaptam valami ruha-
félét, és úgy, ahogy voltam, ajtót nyitottam. Két rendőr állt ott.
Mintha villám csapott volna belém; a pupillám kitágult, döbbenten
bámultam rájuk.
- Ön Gordon Smith? - kérdezte egyikük.
- Igen - feleltem.
- Baleset történt - mondta -, ezeket a kulcsokat Christine Pee-
bles megbízásából át kell adnom önnek.
- Christine jól van? - kérdeztem.
- Egy barátjánál van. Ennél többet én sem tudok - válaszolta a
rendőr.
Átvettem a kulcsokat, és becsuktam az ajtót. A fodrászüzlet kul-
csai voltak. Christine-nek kellett volna az üzletet kinyitni, mivel én
szabadnapos voltam. Hirtelen megértettem, hogy Christine bizto-
san jól van, ő nem halhatott meg a tűzben.
Hál' istennek! - gondoltam. - Akkor az csak Brian lehetett. Sze-
gény Christine. Ámbár a rendőr nem mondta, hogy bárki is meghalt
volna. Talán csak képzeltem az egészet.
Sajnos nem csupán képzelődtem. Valamivel kilenc előtt értem
be az üzletbe, addigra a hírekben már bemondták, hogy Brian a
tragikus balesetben életét vesztette, a nővére és egy barátjuk azon-
ban szerencsésen megmenekült.
Az a furcsa élmény, amely álmomból felébresztett, egész nap
nyugtalanított. Láttam Brian boldogan mosolygó arcát. Sehogy sem
értettem, hogyan láthattam a két rendőrt az ajtóm előtt állni azelőtt,
mielőtt bekopogtak volna.
Nagyon lehangolt voltam barátom elvesztése miatt. Egyre-másra
jöttek elő különböző gyerekkori emlékeim, amelyeket tudatom leg-

18
mélyére ástam el. Brian halála tudatosította bennem, hogy olyan ké-
pességekkel rendelkezem, amelyekről eddig nem akartam tudo-
mást venni. Agyamban kinyílt egy ablak, és felszabadította a ben-
nem lappangó médiumi képességeket.
Ekkor huszonöt éves voltam. A gyermekkori élményekhez ké-
pest az életem egészen más irányt vett; az utóbbi pár évben telje-
sen a fodrászatra koncentráltain, amit tizennyolc éves koromban
kezdtem el. Megnősültem, született két fiam, és a munkám mellett
a család minden időmet lekötötte. Ha most belegondolok, nem is
lett volna időm arra, hogy a szellemvilággal foglalkozzak, mint
ahogyan azt gyerekkoromban gyakorta megtettem.
A temetés után megkérdeztem Christine-t, tudnék-e neki bármi-
ben segíteni. Megkért, hogy vigyem el a Spiritiszták közösségébe 4 ,
ahol találkozhatna egy médiummal, hátha megtud valamit Brian
túlvilági életéről. Én úgy véltem, nem szerencsés közvetlenül a
bátyja halála után ilyesmiben részt vennie, de Christine annyira ra-
gaszkodott hozzá, hogy nem tudtam neki nemet mondani. Egy kis
kérdezősködés után kiderült, hogy Glasgow-ban hamarosan egy
nagyon jónevű médium tart előadást a Somerset Place-i Spiritiszta
gyülekezetnél. így azután Christine, én és Fiona, Brian menyasz-
szonya elmentünk az összejövetelre.
Azelőtt soha nem voltam ilyen helyen, úgyhogy fogalmam sem
volt, tulajdonképpen mire számítsak. Bevallom, igazából úgy kép-
zeltem el, hogy körbeülünk egy asztalt, és egy idősebb hölgy csukott
szemmel megkérdezi majd az üres levegőtől, hogy van-e ott valaki.
A templom első soraiban találtunk helyet, és nem sokkal később
a médium is megjelent a színpadon. Mary Duffy egy hatvanas évei-
ben járó, kedves arcú, idős hölgy volt. Műveltnek tűnt és kifinomult
edinburgh-i akcentussal beszélt, vagyis egyáltalán nem hasonlított
arra, ahogyan az emberek általában a médiumokat elképzelik.

4 Spiritiszták közössége: a.Spirituális Egyház közössége, amely egy modern egyház for-
ma; megalapítása az amerikai spritiszta mozgalom elindulásához vezethető vissza.

19
 Az összejövetel, más egyházi rendezvényekhez hasonlóan közös
énekkel, imával kezdődött, nagyon kellemesen éreztük magunkat.
Ezután a médium a spiritualizmusról beszélt, majd tisztánkezelési
képességének3 segítségével megkezdte a spirituális szeánszot6.
Szinte azonnal felénk fordult, és mély együttérzéssel Christine-hez
és Fionához beszélt:
- Igazán nincs szükségem médiumi képességekre, hogy lássam,
önök nemrég veszítették el egy nagyon közeli hozzátartozójukat.
Christine és Fiona zokogni kezdtek.
Mary nagyon megnyugtató dolgokat mondott, először Christine
pár éve elhunyt édesanyjától közvetített egy üzenetet. Majd azzal
folytatta, hogy Christine - ha elérkezettnek látja az időt - keressen
fel egy Albert Best nevű médiumot, mert szerinte ő az egyetlen, aki
enyhíteni tudna fájdalmán.
Majd hozzám fordult, és a következőket mondta:
- Fiatalember, nem szoktam ilyesféle üzeneteket nyilvánosság
előtt közvetíteni, de muszáj elmondanom önnek a nagymamája
túlvilági üzenetét. „Egy napon itt fog állni, ezen a szent helyen, és
ugyanígy üzeneteket fog átadni az embereknek, ahogy azt most én
teszem."
Miközben Mary e szavakat mondta, éles fény kezdett kiáramla-
ni a testéből, amely minden egyes szóval egyre ragyogóbb és ra-
gyogóbb lett. Arra biztatott, hogy minél előbb találjak egy olyan
spirituális közösséget, ahol fejleszthetem képességeimet, legyek
türelmes és engedjem a szellemvilágnak, hogy előhozza belőlem a
tisztánérzékelés adományát. Majd más lelkek üzeneteivel folytatta
az előadást.
Miután az összejövetel véget ért, megvitattuk a történteket, és
mindhárman egyetértettünk abban, hogy a benyomásunk pozitív

5 Tisztánérzékelési (clairvoyant) képesség: fizikai érzékszervein (pl. hallás, látás stb.)

túli érzékeléssel nyert információ.
6 Spirituális szeánsz: túlvilágról jövő üzenetközvetítés, melynek során a médium a kö-
zönség elé állva túlvilági üzeneteket közvetít.

20
volt. Christine ekkor elhatározta, hogy felkeresi Albert Bestet. Hi-
hetetlennek tűnik, de majdnem kilenc évvel azután sikerült csak
személyesen találkoznia vele. Az eredmény egészen elképesztő
volt: a Briantől kapott üzenet Christine minden előzetes várakozá-
sát felülmúlta.
Én pedig megtettem az első lépéseket azon a spirituális úton,
melynek következtében életem gyökeresen megváltozott.

21
2. A természet ajándéka

Számomra mindig egyértelmű volt, hogy előbb vagy utóbb szemben

találom magam a spiritualizmussal. Ha visszatekintek a gyermek-
koromra emlékszem, hogy számtalanszor láttam olyan alakokat
vagy hallottam olyan hangokat, amelyeket rajtam kívül senki sem.
Az első ilyen eset hét-nyolc éves koromban történt. Reuma-
tikus lázam volt. A kórház után még egy ideig otthon kellett marad-
nom, hogy megerősödjek. Ebben az időszakban voltak első láto-
másaim.
Egyik délután egyedül játszottam a házunk előtti kertben, miu-
tán a testvéreim és a barátaim ebéd után visszamentek az iskolába.
Úgy emlékszem, kisétáltam az utcára. Teljesen kihalt volt, azon-
ban az utca másik végén egy férfi tűnt fel. Amint közelebb ért, fel-
ismertem: Ummy volt az, szüleim egyik barátja.
A családunkból senki nem emlékezett rá, hogyan kapta Ummy
ezt a becenevet, de a látogatásainak mindig nagyon örültünk, külö-
nösen mi, gyerekek. Amikor megérkezett, mindig adott nekünk
egy-egy régi pennyt vagy egy hárompennyst, attól függően, hogy
épp milyen napja volt a lóversenyen. Ummy ugyanis ideje nagy ré-
szét a skóciai lóversenypályákon töltötte. Fogadásokból élt, és
majdnem az összes bukmékerrel dolgozott már. Ha jó napja volt,
mindig meglátogatott minket. Odaszaladtunk hozzá, mikor leszállt
a négyes buszról. Az a fajta ember volt, akit a gyerekek nagyon sze-
retnek. Énekelt és vicceket mesélt nekünk, bár gyanítom, hogylegu-
rított pár kupicával, mielőtt hazaért. Mindent összevetve teljesen

22
ártalmatlan és nagyon kedves ember volt. Ahhoz az idősebb gene-
rációhoz tartozott, aki semmi rosszat nem látott abban, hogy adjon
pár pennyt az utcában lakó gyerekeknek. Arra is volt mindig ideje,
hogy kicsit játsszon velünk, mielőtt bement volna szüleinkhez.
Ezen a bizonyos napon Ummy az utca túlsó végéről közeledett fe-
lém, és Dalbeth-ről énekelt valami dalocskát. Nem ismertem ugyan
a dalt, de csatlakoztam hozzá, és együtt énekeltük, hogy „Dalbeth-
ben fognak minket eltemetni".
Ahogy közelebb ért hozzám, Ummy rám mosolygott, megállt és
csöndben nézett. Soha nem fogom elfelejteni az arcán tükröződő
örömöt. Ragyogott és boldognak látszott.
Ám amikor közelebb akartam lépni hozzá, valami megállított.
Szinte földbe gyökerezett a lábam. Ummy hátrálni kezdett, s eköz-
ben a kezével integetett felém. Emlékszem, szerettem volna vele
menni, de képtelen voltam megmozdulni. Még mielőtt teljesen el-
tűnt volna a látóhatáron, hallottam, ahogy elköszön.
Amint eltűnt, berohantam anyámhoz, hogy elmondjam neki, mi
történt. Anyám a mosogatónál állt; úgy emlékszem, krumplit há-
mozott. Nagyon izgatott voltam, megragadtam anyám szoknyáját,
és egy szuszra elhadartam neki, mi történt. Anyám hitetlenkedve
meredt rám, és legnagyobb megdöbbenésemre rám kiáltott, hogy
hagyjam abba a hazudozást.
- Nem láthattad Ummyt - mondta -, csak képzelted az egészet.
Úgy láttam, enyhe riadalom ült ki az arcára.
Nem értettem, mi a baj. Miért gondolta, hogy hazudok? Csak ki-
csit később tudtam meg, hogy Ummy nagyjából egy héttel koráb-
ban halt meg, és a kelet-glasgow-i dalbeth-i temetőbe helyezték
örök nyugalomra. A család úgy gondolta, túl fiatal vagyok még ah-
hoz, hogy Ummy halálát megértsem.
Ez után az eset után inkább nem beszéltem a felnőtteknek a
szel-lemvilággal7 való találkozásaimról. Akkor nekem még fogal-
? Szellemvilág (spirit world): egy olyan túlvilági hely, ahol elhunyt szeretteink lelke to-
vább él.

23
mam sem volt arról, hogy egy túlvilági lélekkel beszélgetek, mivel
Ummy annyira kézzelfoghatónak és valóságosnak tűnt. Fiatal fiú-
ként sok, jövőre irányuló megérzésem és látomásom volt. Ezek a
spontán megérzések legtöbbször álmodozás vagy játék közben
jöttek elő. Egy vasárnap délután például épp a játék autóimmal ját-
szottam a nappaliban, amikor apám és anyám is bejöttek a szobá-
ba. Nem vettek észre, mert a kanapé mögött játszottam. Joanról,
az egyik idősebb nővéremről beszéltek, aki a barátjával ment el. A
fiú kölcsönkért egy autót, hogy autózni vihesse őt.
Emlékszem, felálltam a kanapé mögül, ahol addig játszottam, és
félbeszakítva a szüleim beszélgetését, elmondtam, hogy a nővérem
Carlisle-ben van a rendőrségen - többmérföldnyire Glasgow-tól -, és
csak holnap fog hazajönni. Egy pillanatra rám néztek, majd tovább
beszélgettek. Mivel a nővérem nemrég ment el, egész valószínűtlen-
nek tűnt, hogy Carlisle környékén legyen. Ráadásul Joan és a barát-
ja megígérték, hogy a környéken maradnak, úgyhogy a szüleim azt
gondolták, ismét csak a túl élénk fantáziámmal van dolguk.
Később, mikor az esti fürdés után az egész család a nappaliban
volt, az apám aggódni kezdett Joan miatt. Már jó ideje elment itt-
honról, és nem jelentkezett. Az anyám csak legyintett, és úgy vél-
te, nemsokára itthon lesznek. Nem sokkal ezután engem elküld-
tek lefeküdni.
Másnap reggel, amikor felébredtem, úgy tűnt, hogy minden
rendben van. Akkor még nem tudhattam, hogy az éjszaka folya-
mán a rendőrségről hívták a szüleimet. Közölték velük, hogy Joan
és a barátja jól vannak, de az éjszakát a carlisle-i rendőrőrsön kell
tölteniük, mivel a kocsijuk lerobbant valahol Vorders környékén,
és már nem tudták megjavíttatni.
Mire ebédre hazaértem az iskolából, nővérem is már épségben
megérkezett. Senki sem beszélt a jóslatomról, de amikor beléptem
a nappaliba, mindenki elhallgatott és rám nézett. Egy pillanatig ké-
nyelmetlenül éreztem magam, de aztán megebédeltem, s a napom
úgy folytatódott, mint egy átlagos tizenéves srácé.

24
 Sokan úgy vélik, egy médium nem ismerheti előre a jövőt. Én in-
kább azt mondanám, hogy sok tekintetben a körülmények függvé-
nye, hogy egy médium vagy egy más ember, - aki a fizikáin túli ér-
zékelés (pszichikus8) képességével rendelkezik - megérzi-e a jö-
vőt. Biztos vagyok abban, hogy néha a szellemvilág úgy találja, he-
lyes előre megmondani, hogy mi fog történni, ha ezzel segíteni tud.
Azonban ne feledjük, hogy számos olyan eset lehetséges, amikor
szükségtelen tudnunk a végeredményt, sőt az ilyen tudás még za-
varó is lehet. Egy médium megtanulja, hogy ezekben a kérdések-
ben teljesen meg kell bíznia a szellemi vezetőinek9 értékítéletében.
Ami engem illet, össze sem tudnám számolni, fiatalabb koromban
hányszor mondott nekem az anyám olyasmit, hogy: „Lennél szíves
nem bámulni a plafont! Olyan buta képet vágsz ilyenkor. Eredj, játssz
inkább a többiekkel!" Máskor pedig azt kérdezte: „Mit bámulsz ott
folyton?" Ezekre a kérdésekre sohasem válaszoltam, csak felálltam,
és kimentem a szobából. Azt igazán nem mondhattam neki, hogy
táncoló fényeket látok a plafonon vagy hogy Sarah hangját hallom.
Sarah Reilly Davis az anyai nagyanyám volt. Fiatalon, 42 éves
korában halt meg 1945-ben, épp apám és anyám esküvőjének éj-
szakáján. Nagyanyám halála után az akkor 19 éves anyámnak kel-
lett egyedül felnevelnie öccseit és húgait, mivel nem sokkal a me-
nyegző után apámat tengerentúli szolgálatra vezényelte a Nemzeti
Tengerészet. így azután az anyám ott maradt a férje nélkül, egye-
dül a gyerekekkel és édesanyja gyászával. Nem könnyű ma elkép-
zelni, hogy milyen nehéz lehetett neki azokban a bizonytalan idők-
ben. Mostanában, ha úgy érzem, tele vagyok problémával, emlé-
keztetem magam arra, hogy a szüleim élete mennyivel nehezebb
volt. Máris sokkal jobban vagyok, mert végiggondolom, hogy ők
milyen sikeresen birkóztak meg annyi sok nehézséggel.
Alázattal és büszkeséggel tölt el az a gondolat, hogy olyan erős
szüleim vannak, mint Liz és Sam. Annak ellenére, hogy tele voltak
8 Pszichikus (psychic): görög eredetű szó, sző szerinti jelentése: lelki, mentális.
9 Szellemi vezetők: segítik a túlvilági kommunikációt.

25
nehézségekkel, mégis mindenkin segítettek, akin csak tudtak.
Mindketten tipikus glasgow-iak, akik jobban szeretnek adni, mint
kapni. Sokan tartoznak nekik köszönettel nagyszerűségükért, köz-
tük én is, a legfiatalabb gyermekük.
Anyám mesélte, hogy apámhoz hasonlóan én is hetedik fiúként
születtem, a bába szerint így spirituális képességekkel lettem meg-
áldva. De még e jóslat ellenére sem hittek nekem, amikor túlvilági
lelkeket láttam, és a nagyanyám hangját hallottam a fejemben. Ál-
lítólag a nagyanyám, Sarah is rendelkezett pszichikus képességek-
kel, és gyakran jósolt csészéből másoknak. Ha ez valóban így volt,
miért ne jöhetne vissza és beszélhetne a hasonló képességekkel
rendelkező unokájához?

Amikor 11 éves voltam, szüleim elvittek Ella nevű barátjukhoz, aki

Blairgrowrie-ban lakott, Perthshire megyében. Ekkor találkoztam
életemben először médiummal.
Az egész hétvégét ott töltöttük, és a második napon Ella nővére,
Sadie is megérkezett. Apró termetű, zömök hölgy volt, rövid,
őszes hajjal és sötétbarna szemekkel. Úgy hatvanöt év körüli lehe-
tett. Miután a két hölgy váltott pár szót a szüleimmel, Ella, aki erős
perthshire-i akcentussal beszélt, megkért engem, hogy üljek ki a
konyhába. Adott papírt és színes ceruzákat is, és azt mondta, raj-
zolgassak, amíg visszajön értem.
Képtelen voltam nyugton maradni. Úgy gondoltam, valami biz-
tos történik a szobában, és én is részt akartam benne venni. Való-
színűleg arról volt szó, hogy a többi gyerekhez hasonlóan én is
utáltam, ha ki akartak hagyni valamiből. Kíváncsi voltam arra,
hogy mi is történik a szomszédban.
Nagy sokára végül megengedték, hogy csatlakozzam hozzájuk.
Éreztem, hogy a felnőttek meglehetősen izgatottak. Anyám azt
mondta, hogy valami egész különleges dolgot látott, mellette apám
letaglózva ült. Nem kérdeztem semmit, bár majd megölt a kíván-
csiság. Nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam.

26
 Sadie megkérdezte anyámat, hogy kipróbálhatna-e rajtam pár
gyógymódot. Fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent, vagy mit vár-
nak tőlem. Anyám beleegyezett, és Sadie megkért, hogy üljek le ve-
le szembe. Arra kért, csukjam be a szemem, ezután pedig a vállam-
ra tette a kezét.
Nem sokkal ezután enyhe vibrációt éreztem, mintha a szék
amelyen ültem, mozgott volna alattam. Férfi és női arcok jelentek
meg előttem. Néhányan közülük úgy néztek ki, mint akik régebbi
időkből jöttek, mások viszont a mai kor emberének látszottak. Ne-
kem csupán egyetlen arc volt ismerős, de egyikük sem beszélt vagy
akarta, hogy üzenetet közvetítsek. Ekkor a gyógyító behívta a test-
vérét, és azt mondta neki: „Ella, gyere gyorsan! Érzed ezt az ener-
giát?" Nagyon izgatottnak tűnt. Ki akartam nyitni a szemem, de
képtelen voltam rá. Sadie ugyanazt a szót ismételgette újra meg új-
ra: „clairvoyance"10. Ella egyetértett Sadie-vel.
Még mindig éreztem a rezgést, amely egyre csak fokozódott. Hir-
telen ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy nevessek. Próbáltam
visszatartani, de láttam magam előtt a két nagydarab hölgyet, amint
körülöttem forognak, és az inger csak egyre erősebbé vált.
Bár a szemem még mindig csukva volt, hallottam mindent, ami
körülettem történt. Éreztem anyám jelenlétét, és tudtam, hogy
cseppet sem örül annak, amit lát. Suttogva mondott valamit az
apámnak, aki már akkor is rosszul hallott. Valami olyasmit mond-
hatott, hogy én bolondot csinálok a két hölgyből.
- Nézd csak meg, hogy viselkedik! Megölöm, ha hazaérünk!
Az apám, aki próbálta kitalálni, mit mond neki az anyám, emel-
tebb hangon kérdezett vissza:
- Mit mondasz, Lizzie? Egy szavadat sem értem.
- Halkabban, te bolond! A fiad titokban kineveti Sadie-t. Majd
Ellához fordult, és így szólt:

10 Clairvoyance = tisztánlátás, tisztánérzékelés: fizikai érzékszerveken (pl. hallás, látás

stb.) túli érzékelő képesség.

27
 - Mindig is nagyon izgága gyerek volt. Ebben a pillanatban ki-
tört belőlem a nevetés.
Miután a nevetőgörcsöm alábbhagyott, Sadie csendesen beszél-
ni kezdett hozzám, és megkérdezte, hogy mit láttam, mikor elő-
ször becsuktam a szemem. A hölgy, akinek a külsejét ekkor leír-
tam neki, Sarah volt, a nagyanyám. A leírás annak ellenére megle-
hetősen pontos volt, hogy soha életemben nem láttam róla egyet-
len fényképet sem, csak majd tíz évvel később. Ezt követően továb-
bi, számomra ismeretlen embereket is körülírtam. Amikor befejez-
tem, Sadie azt mondta:
- Fogalmatok sincs róla, milyen áldott képességekkel rendelke-
zik ez a gyerek.
Anyámra néztem, de ő egyáltalán nem volt elragadtatva.
- Valóban? - kérdezte.
Azt hitte, az egészet csak azért találom ki, hogy Sadie kedvébe
járjak.
Sadie így folytatta:
- Mire ez a gyerek húszéves lesz, tisztánlátóvá11 válik, majd ezt
követően beutazza az egész világot, és korának egyik leghíresebb
médiuma lesz. Embereket is fog tudni gyógyítani.
Anyám félbeszakította a dicshimnuszt, és azt mondta:
- Sammy, hallod ezt? A mi Gordonunk híres ember lesz!
Apám, aki mindig nagyon csendes és békés ember volt, ezt felelte:
- Ó, igen, Lizzie, ez jó, ugye?
Miután ez mind lezajlott, és a dolgok visszatértek a normális ke-
rékvágásba, hallottam, hogy a szüleim arról beszélnek, ami még
azelőtt történt, hogy a szobába bementem. Állítólag Sadie a halott
apai nagyapám lelkével beszélt, és tökéletesen leírta a külsejét.
Majd megjósolta, hogy az apám - aki reumatikus eredetű csont-
problémái miatt nem dolgozott - még abban az évben felveszi a
munkát. Kezelte gyógyító energiákkal, és bár teljesen nem tudta
11 Tisztánlátó: olyan személy (lehet médium, látó vagy más spirituális képességű sze-
mély), aki képes a fizikai érzékszervein (pl. hallás, látás stb.) túli érzékelésre.

28
meggyógyítani, apám fájdalmai annyira enyhültek, hogy képes
volt folytatni tevékenységét a korábbi cégénél, egészen addig,
amíg húsz évvel később nyugdíjba nem ment. Sadie sok más bizo-
nyítékkal is szolgált arról, hogy van élet a halál után, mint például
azok a jóslatok, amelyek utána mind valóra váltak.
Annyira izgatott voltam a gondolattól, hogy híres leszek, mint va-
lami „hogyishívják" - bár a szót, hogy „tisztánlátó" már el is felejtet-
tem -, hogy alig vártam, hogy hazaérjek, és mindenkinek elmond-
hassam. Sadie ugyanis azt állította, hogy teljesen normális, hogy
hangokat hallok. Ennek nagyon örültem! Valószínűleg azért, mert
mindez azt jelentette, hogy kiválasztott vagyok, és valamiben egé-
szen kiváló lehetek. Azzal szórakoztam, hogy próbáltam elképzelni
magamat, amint a nagyvilágban utazgatok, ahogy Sadie jósolta.
Másnap, miközben a vonaton hazafelé Glasgow-ba utaztunk,
megkérdeztem anyámat, hogy mit is mondott Sadie, mi leszek én.
- Felejtsd el az egész butaságot, amit hallottál. Nem akarom,
hogy a rögeszméddé váljon.
- De anya.., - próbáltam tiltakozni.
- Egy szót sem akarok erről többet hallani!
Le voltam sújtva, de az én világhírem ezután többé nem került
szóba.

Most furcsának tűnik számomra, de ezeket a gyermekkori emléke-

imet ilyen sokáig eltemetve őriztem. Abban az időben nem mertem
senkinek sem beszélni a szellemvilágban szerzett tapasztalataim-
ról, mert legtöbbször azzal intézték el a dolgot, hogy „összevissza
hazudozom", vagy hogy biztos csak képzelődöm. Azt is gyakran
mondták, hogy egyáltalán nem válnak hasznomra az ilyesféle ta-
pasztalatok. Nem csoda, hogy szerettem volna szabadulni a külön-
leges képességemtől. Azonban ma már tisztán látom, hogy a körü-
löttem lévő emberek csak szerettek volna megvédeni egy számuk-
ra teljesen ismeretlen valamitől.

29
3. Fejlődés

Körülbelül egy hónappal Brian Peebles halála után elkezdtem sorra

látogatni az összes fellelhető Spiritiszta közösséget. Minden médi-
um, akivel csak találkoztam, azt ajánlotta, hogy járjak valamelyik
önfejlesztő csoportba, hogy kibontakoztassam spirituális képessé-
geimet. Azt viszont egyikük sem mondta meg, hogyan is kezdjek
hozzá. Az ilyen összejöveteleket többnyire a médiumok otthoná-
ban tartják, és csak meghívásos alapon lehet rajtuk részt venni.
Hosszas keresgélés után találtam egy glasgow-i kisebb spiritua-
lista csoportot, a West Princes utcában. A közösség vezetőjét Jean
Primrose-nak hívták. Jean, aki majdnem ötven éve állt a gyüleke-
zet élén, jóval hetven fölött járt, és egész életét a spiritualizmusnak
szentelte. A gyülekezet vezetése mellett Jean nagyon tehetséges
médium és gyógyító is volt. Egyenes embernek ismerték, soha sen-
kit szándékosan meg nem bántott. Az ő csoportja úgynevezett
„nyitott csoport" volt, amelyhez bárki szabadon csatlakozhatott,
majd ugyanígy bármikor tovább is állhatott, ha meggondolta ma-
gát. Én is így kerültem a csütörtök esti foglalkozásokra.
A következő nyolc évben ez a csoport lett spirituális tanulmá-
nyaim színhelye. Megtanultam használni azt a spirituális tehetsé-
get, mely már gyermekkorom óta bennem lakozott. Nemcsak mé-
diumi képességeimet fejlesztettem, hanem arra is ösztönzést érez-
tem, hogy gyógyítói képességeimet is építsem, mellyel kapcsolat-
ban évekkel ezelőtt ugyancsak elhangzottak jóslatok. Úgy vélem,
hogy a spirituális fejlődés azonban nem korlátozható csupán csak

30
a gyógyítói és tisztánlátói képességekre. Mindezeken túl kinyitja
az elmét és az önismeret fejlesztésén keresztül eljuttat más embe-
rek, valamint a spirituális világ megértéséig.
A csoportban töltött első estén különösen nyugtalan voltam, el
sem tudtam képzelni, mire számíthatok. Emlékszem, épp az járt a
fejemben, hogy legszívesebben felállnék és elmenekülnék, amikor
Mrs. Primrose belépett a szobába. Nem volt magasabb 150 centi-
nél, de jelenlétével az egész szobát betöltötte. Mindenki kihúzta
magát, mint amikor egy iskolai osztályba belép az osztályfőnök.
A szoba, ahol a meditációkat tartották, egy nagyméretű nappali-
ra hasonlított, valószínűleg arra használták korábban is. A ház ere-
detileg gregorián stílusban épült, most három különálló részként
adták ki bérbe. A szoba, ahol voltunk, a földszinten helyezkedett
el, a fölötte lévő szinten két lakást alakítottak ki. Mi a földszinti
rész négy szobája közül a legnagyobbat foglaltuk el, a ház utca-
frontján. A másik kettőt irodának és könyvtárnak használták, a
legutolsó pedig a teakonyha volt, ahol a csoport résztvevői teázhat-
tak a foglalkozások után.
Az első összejövetelen körülbelül negyvenen ültünk a fal mel-
lett elhelyezett székeken. Az alakzat, melyben elhelyezkedtünk,
inkább egy négyzetre, mint körre hasonlított, de a célnak tökélete-
sen megfelelt. Én egészen elöl ültem, közel Mrs. Primrose-hoz, aki
a meditációt vezette. Nem messze tőlem egy üvegből készült áll-
vány volt, rajta egy imára kulcsolt kezű kis szobor állt. Az állvány
mögötti falon egy hatalmas, Krisztust ábrázoló kőnyomat lógott,
amit nagyon megnyugtatónak találtam.
Mrs. Primrose megkért bennünket, hogy tegyük a talpunkat a
padlóra, helyezkedjünk el kényelmesen, majd „Az Úr az én pászto-
rom"-at kezdte énekelni. Rövidesen mindnyájan bekapcsolódtunk
az énekbe. A közös énekben összeolvadó hangok a harmónia érzé-
sével töltöttek el. Az ének után egy ima következett, majd ismét
énekelni kezdtünk. Ezután kezdetét vette a meditáció.
- Hunyják le a szemüket, lazítsák el a testüket, és összpontosít-

31
sanak a zenére - mondta Mrs. Primrose. Nagyon szerettem volna
tudni, vannak-e túlvilági lelkek a szobában körülöttünk. Miközben
ezen gondolkoztam, egy férfi hangja törte meg a csendet, aki indiai
akcentussal beszélt. Azt állította, hogy azért jött el hozzánk a szel-
lemvilág egy magasabb régiójából, hogy könyörületességre tanít-
son bennünket.
Képtelen voltam továbbra is csukva tartani a szemem, és azt re-
méltem, ez a magasabb rendű lény nyitott szemmel is látható lesz.
De amikor a szoba távoli sarkában a hang gazdáját kerestem, csak
egy rövid, ősz hajú, erős testalkatú, ötvenes férfit láttam, aki sze-
meit szorosan csukva tartva olyan akcentussal beszélt, amely in-
kább ázsiainak tűnt, mint indiainak.
Eleinte próbáltam megérteni „filozófiáját", de nemsokára észre-
vettem, hogy ázsiai akcentusa egyre inkább kezdett glasgow-i táj-
szólássá alakulni, és olyan kifejezéseket is használt, mint „Azért
gyüttünk ide, hogy segítsünk nektek, szóval fogunk is" vagy
„Próbájjanak jobban odafigyelni a gyerekeikre, mint eddig"12 és
ehhez hasonlók.
És ha mindez még nem lett volna elég, a glasgow-i guruhoz csat-
lakozott a vele szemben ülő jól megtermett hölgy is, aki azt állítot-
ta, hogy egy keleti asszony üzenetét közvetíti nekünk. A nő az
„egyébként" szófordulattal kezdte mondandóját, amely leginkább
a kínai éttermekben beszélt angolra emlékeztetett. Már majdnem
hangosan kitört belőlem a nevetés, amikor Mrs. Primrose szeren-
csére félbeszakította ezt az őrült párbeszédet, és mindkettőjüket
arra kérte, hogy üljenek vissza a helyükre, és maradjanak csend-
ben. Végre egy épeszű gondolat - gondoltam magamban.
Előfordulhat, különösen az ilyen szituációkban, hogy a résztve-
vők képzelete túlságosan meglódul. Feltűnő volt, hogy Mrs. Prim-
rose ezt a nyilvánvaló színjátékot nem vette túl komolyan. Azt is
észrevettem, hogy May, Mrs. Primrose lánya nagyon jól érzékelte,

Az író felváltva ázsiai és glasgow-i akcentust használ (a szerk.).

32
hogy ki volt hiteles, és ki nem. Abban is biztos voltam, hogy az
előbbi kettőnek nem állt szándékában félrevezetni bennünket, ha-
nem inkább a nagy igyekezet vitte tévútra őket.
A glasgow-i férfi drámai kitörésétől eltekintve az este további ré-
sze igen kellemesen telt. Ezen az első estén egyáltalán nem érint-
keztem a szellemvilággal, bár a jelenlévők között többeknek is volt
ilyen élményük. Ők csendben ültek, és az ázsiai műsorszám alatt
is folytatták a meditációt. Már ekkor láttam, hogy egy ilyen önfej-
lesztő körben az emberek csendben ülnek, megtisztítják elméjü-
ket, kiélesítik érzékeiket, és várják, hogy a szellem világ a közelük-
be tudjon kerülni és eljuttathassa hozzájuk üzeneteit.
Miután a kör véget ért, a jelenlévők többsége a teázóban gyűlt
össze, hogy megosszák egymással aznap esti élményeiket. Feszül-
ten figyeltem a beszámolókat, közülük néhány egészen felzaklatott.
Azt hiszem, az első alkalommal még nem sikerült észrevennem gon-
dolataim finom árnyalatait, de rájöttem, ha spiritualitásomat szeret-
ném fejleszteni, a spirituális kör jó és rossz oldalait egyaránt meg
kell tapasztalnom. És azt is felismertem, hogy ha továbbra is ebbe a
csoportba szeretnék járni, meg kell tanulnom különbséget tenni sa-
ját képzeletem és a képességem általi érzékelés között.

A spirituális fejlődés mindenekelőtt egy tanulási folyamat, és úgy,

mint máskor, itt is számos hibát követünk el. Mint általában a ta-
nulási folyamatoknál, leginkább a hibákból okulhatunk a legtöb-
bet. És ha hibáinkon még nevetni is tudunk, sokkal könnyebb lesz
belőlük tanulnunk. Egyetlen dolog sem nevezhető eredendően jó-
nak vagy rossznak, feltéve, hogy hajlandóak vagyunk okulni belő-
le. Számomra a legfontosabb tanulságok azok, melyek szembesíte-
nek azzal, hogyan ne csináljak valamit. Szeretnék megosztani
önökkel néhányat azon igazán szívderítő pillanatok közül, melyek
az önfejlesztő körben történtek velem.
Egy hölgy, például, aki csupán egyetlen estét töltött körünkben,
magabiztosan kijelentette, hogy ennyi neki tökéletesen elég is volt

33
ahhoz, hogy igazán jelentős médium váljék belőle. Valószínűleg
azt képzelhette magáról, hogy ő is úgy működik, mint egy gyorsfo-
tó negatívja, amit elég pár órára betenni a sötétkamrába és máris
láthatóvá válik a lényeg.
Nem telt el úgy meditációs este, hogy valaki ne találkozott volna
egy közismert szellemi vezetővel. Mikor odajártam, volt ott Ke-
resztelő Szent János, jó néhány Teréz anya, számos Gandhi és még
magam sem tudom megmondani, hány pápa és püspök. Majd elfe-
lejtem, egyszer egyenesen maga Jézus is üzent az egyik férfin ke-
resztül, és rajta kívül sokan voltak még, akik ugyanezt érezték.
Önök nem gondolják, hogy ezek a hírességek már földi életükben
is igazán sokat tettek a spiritualitás érdekében?
Soha nem fogom elfelejteni a következő történetet. Az egyik cso-
portbeli férfi transzállapotában kijelentette, hogy rajta keresztül
Keresztelő Szent János beszél. Amikor a barátja megkérdezte a
mellette ülő hölgyet, hogy szeretne-e az egyike lenni azoknak, akit
„őszentsége" megkeresztel, a hölgy a következőket felelte:
- Köszönöm, inkább megvárom, amíg Szent János valaki mást
választ közvetítőnek. Ez az idióta, akin keresztül most beszél, az
idegeimre megy. Állítólag ugyanez a férfi azt is állította, hogy Szűz
Mária otthon nála lakik a szekrényben. Hát igazán nem csoda,
hogy Lourdes-ben mostanság nullára esett a sikeres gyógyítások
száma, hiszen Mária Glasgow-ban van egy szekrénybe bezárva!
A szellemi vezetőkkel tulajdonképpen soha nincs baj, furcsasá-
gok csak abból adódnak, ahogyan az emberek értelmezik őket. Né-
hányan egészen a megszállottjává válnak annak a gondolatnak,
hogy nekik okvetlenül egy híres lelki vezetőre van szükségük. Saj-
nos, sok ember képzeletében ilyen kép él a médiumokról és a spi-
ritisztákról. Jó lenne, ha az emberek egy kicsit elgondolkodnának,
mielőtt mindenféle badarságot elhisznek. Ebben a kérdésben csak
némi józan észre van szükség.
Az egyik beszélgetésen, amit havonta egyszer az önfejlesztő kör
után tartottunk, az aznap esti meditációt vezető nekünk is feltette

34
azt a kérdést, amit egyébként a laikusok is sokszor megkérdeznek
a médiumoktól: vajon miért van az, hogy a szellemi vezetők vagy
észak-amerikai indiánok, vagy ősi kínai mesterek?
Lehetséges az, hogy annyira hosszú a várólista ezekre a pozíci-
ókra a Túlvilágon, hogy még csak ők kerültek volna sorra? Az
olyasféle egyszerű halandó, mint amilyen én is vagyok, szóba sem
jöhet? Őszintén szólva, nem hinném, hogy erről lenne szó.
Ha más nem is, de a humorérzékem mindenképpen nagyot fejlő-
dött az önfejlesztő körben. Azon képességünk, hogy nevessünk a
mulatságos helyzeteken, nekem és másoknak is sokat segített spiri-
tuális fejlődésünkben. Egészen biztos vagyok abban is, hogy ők ott a
Túlvilágon már azt is nagyon élvezik, ha meghallják a nevetésünket.
De a vidám pillanatokon kívül a szellemvilág azt is lehetővé tette,
hogy néhány igazán felejthetetlen élményben legyen részem. A leg-
több ilyen rendkívüli tapasztalat teljesen személyes jellegű, ezért
nincs értelme megosztani másokkal. A spirituális történések több-
nyire elvesztik jelentőségüket, mikor másoknak meséljük őket,
mert igazán csak az tudja értelmezni, akivel mindez megtörtént.

Miközben saját médiumi képességeim fejlesztésén dolgoztam,

szemtanúja voltam néhány kiváló médium munkásságának is.
Különösképp egy nagyon kedves tanárom transzképességét tar-
tom fontos élménynek. A médiumok egyik legkiemelkedőbb tu-
laj donsága - függetlenül attól, hogy mely területen dolgoznak - az
alázat, és én igen szerencsésnek tartom magam, hogy egy ilyen ki-
váló médium tanítványa lehettem. Az említett hölgy igazi transz-
médium volt. Valahányszor átengedte magát, hogy közvetítője le-
gyen a szellemvilágnak, mindenki érezhette a rajta keresztül be-
szélő szellemlény valódiságát. A könyvben csupán Lauraként fo-
gok beszélni róla.
Habár Laura által nagyon sok transzban történő túlvilági üze-
netközvetítést láttam, csak egyetlen esetet mesélek el, ami az egyik
önfejlesztő kör után történt. Ezen az estén a teljesen megvilágított

35
szobában ültünk, és tisztán lehetett érezni, hogy valami történni
fog. Mindig lehet érezni a szellemvilág jelenlétét, mivel a szoba
légköre ilyenkor teljesen megváltozik. A hőmérséklet lecsökken,
de mégsem lesz hidegebb. Olyan ez, mintha a hő a szobában zajló
eseményeket táplálná. Én soha nem érzem kellemetlennek ezt a
változást. Sőt számomra kifejezetten izgalmas.
Ez alkalommal Laura transzba esett, neki ez könnyen ment. Van
olyan transzmédium, aki ilyenkor hatalmas drámai jelenetet ren-
dez, én ezek hitelességében azonban erősen kételkedem. Laura
bármikor is esett transzba, semmilyen felhajtás nem előzte meg.
Mindannyian kíváncsian vártuk, hogy ki fog megjelenni és beszél-
ni általa aznap este. Általában Laura egyik vezetője jelentkezett, de
aznap este egy férfi volt ott, aki zavartnak és ijedtnek tűnt, és azt
kérte tőlünk, hogy hagyjuk őt békén.
- Ki vagy? - tettem fel a kérdést.
A férfi az igazi nevén mutatkozott be, de itt én most Mr. Brown-
nak fogom nevezni.
- Mikor haltál meg? - kérdeztem tőle.
- Nem vagyok halott - válaszolt kissé méltatlankodva.
Na persze hogy nem halott, biztos csak a sarki fülkéből telefonál
- gondoltam.
- Hogy érti azt, hogy nem halt meg?
- Mert még kórházban fekszem - felelte.
- Melyik kórházban? - hitetlenkedtem tovább.
Mr. Brown megmondta a kórház nevét és a kórterem számát. Ké-
sőbb mindent leellenőriztünk. A kórház Glasgow-ban volt, nem is
olyan messze tőlünk. Mr. Brown azzal folytatta, hogy eszméletle-
nül fekszik a kórházban, a felesége és lányai pedig elkeseredetten
várakoznak az ágya körül. A férfi nem tudott kijönni a kómából, ám
meghalni is félt, mert azt gondolta magáról, hogy nem volt mindig
jó ember. Mr. Brown úgy vélte, a maga részéről szívesen megma-
radna ebben az állapotban, csak azt nem bírta elviselni, hogy ennyi
fájdalmat okoz a családjának.

36
 Milyen szomorú - gondoltam. Itt van ez a férfi, aki látja, hogy az
állapotával szenvedést okoz a családjának, mégsem mer szembe-
nézni a félelmeivel, mert úgy hiszi, odaát a Túlvilágon nehéz adós-
ságot kell majd törlesztenie.
Mrs. Primrose beszélt a férfival, és elmondta neki, hogy egyálta-
lán nem kell tartania a Túlvilágtól, ráadásul találkozhat a már ott
lévő szeretteivel is. Azt is mondta, hogy nem kellene hagynia, hogy
a családja ilyen sokáig kétségek között őrizze őt az ágyánál, és
ezért, amint csak tudja, engedje el őket.
Ennél a pontnál úgy tűnt, Mr. Brown kissé visszahúzódott, és
rövidesen Laura is visszanyerte a tudatát, majd saját nézőpontjá-
ból is elmesélte az eseményeket. Elmondta, hogy érezte, amint el-
hagyja a testét, és egy előtte mozgó, cikázó kis fényt kezd követni.
A fény egyre erősebbé vált, és egyszer csak szétnyílt előtte, mint
egy függöny. Laura egy férfit pillantott meg odalent, aki egy kórhá-
zi ágyon feküdt. Három nő ülte körbe az ágyát, valamennyien na-
gyon szomorúnak látszottak. Ekkor az ágyban fekvő férfi elkezdett
emelkedni. Laura még jó ideig ott maradt, nézte őket, majd egy erő
visszahúzta közénk.
Másnap utánanéztem, hogy volt-e ilyen nevű ember abban a
kórházi szobában. Akár hiszik, akár nem, a férfi valóban ott feküdt
abban a kórteremben. Mivel nem tartoztam a családhoz, nem kap-
hattam információt az állapotáról.
A történet csattanója két nap múlva következett, mikor az egyik
résztvevő, aki ott volt velünk aznap este a körben, megkérdezte tő-
lem, hogy láttam-e az esti újságot s benne a halálozási rovatot. Hát
megtörtént. Mr. Brown „hazatért". A gyászjelentésben az állt,
hogy Mr. Brown előző este békében elhunyt abban a bizonyos kór-
házban... gyászolja szerető felesége és két leánya.
Laura mindig is kiváló médium volt. Az a fajta munka, amit ő vé-
gez, gyakran hihetetlennek tűnik, mégis igaznak bizonyul. Azt hi-
szem, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy eny-
nyire szerény és alázatos tanártól tanulhattam. Laura számtalan-

37
szór átengedte testét a szellemvilágnak annak reményében, hogy
ezzel másokon segíthet, ám ezért ő soha nem fogadott el sem di-
cséretet, sem pedig köszönetet. Azt hiszem, minden gyakorló mé-
dium példát vehetne róla.

Azok után, hogy szembesültem a spirituális fejlődés jó és rossz ol-

dalával is - miközben sok hibát elkövettem -, gyorsan megtanul-
tam, hogy a fejlődés saját magunkból fakad. Az igazság az, hogy a
fejlődés titka nem a tanulásban, hanem a nem tanulásban rejlik.
Ez lehet, hogy ellentmondásnak tűnik, de nem az. Teljesen nyil-
vánvaló, hogy amikor valaki először a spirituális fejlődés útjára
lép, annyira ki van éhezve a tudásra, hogy gyakorlatilag mindent
magába szív az adott témában. Mindent elolvas, amit csak tud,
minden előadásra és beszélgetésre elmegy. Ha bármilyen spirituá-
lis adás megy a tévében, azonnal rátapad a képernyőre, és nem ér-
dekli, hogy a műsor jó-e, vagy sem . Ezt a jelenséget az egyik budd-
hista barátom „spirituális habzsolásnak" nevezi. Nem sok idő kell
hozzá, hogy ezek az emberek teljesen összezavarodjanak, kiégje-
nek. Hamar teljesen elegük lesz az egészből.
A legtöbben, akik elindulnak a spirituális úton, hozzám hasonló-
an hajlamosak arra, hogy túlzásba essenek. Emlékszem, volt olyan,
hogy hat, spiritualitásról és vallásról szóló könyvet olvastam egy-
szerre. Elmentem mindenhová, ahová csak lehetett, legyen az bár-
milyen spirituális előadás, beszélgetés vagy gyógyító módszert ok-
tató tanfolyam. A végén, amikor már zsongott a fejem az egésztől,
felkerestem Mrs. Primrose-t, hogy adjon valami tanácsot; vajon mit
tegyek. „Ürítsd ki az agyad" - javasolta, és hozzátette -, ne próbáljak
meg minden ismeretet egyszerre elsajátítani, mert idő kell ahhoz,
hogy mindazt, amit addig magamba tömtem, meg is emésszem.
Megfogadtam a tanácsát, és el kell ismernem: igaza volt. A spiri-
tuális fejlődés szinte gyerekjáték volt, hiszen abban a pillanatban,
mikor már nem akartam többé olyan görcsösen médiummá válni,
érvényesülni tudott természetes médiumi képességem.

38
 Igen sokat tanultam mestereimtől, Mrs. Primrose-tól, Laurától,
Albert Besttől és másoktól is. Nem azért, mintha ők valami rejté-
lyes titkok tudói lettek volna, hanem mert igazán rendkívüli embe-
rek voltak. Valamennyien számos akadályon mentek már keresz-
tül életük során, de valahogy mindig megerősödve jutottak túl a
nehézségeken, és a megpróbáltatások során is sikerült megőrizni
méltóságukat.
Mostanra én is megértettem azt, hogy spirituális fejlődésünk lé-
nyege abból áll, hogy az igazi feladatokat mindennapi életünk so-
rán méltósággal fogadjuk el. A jó tanár nem azt mondja meg tanít-
ványának, hogy pontosan mit tegyen, hanem képes arra, hogy a
megfelelő irányba terelje őt.
Sokszor előfordult, hogy Mrs. Primrose azt mondta, ő tudta, bi-
zonyos hibákat el fogok követni fejlődésem során. Mikor azt kér-
deztem, hogy akkor miért nem figyelmeztetett előre, azt felelte:
„Fiam, szerettem volna szólni, de ezek a hibák olyan leckék voltak
számodra, melyekből tanulhattál. Hogy jövök én ahhoz, hogy
megfosszalak ezektől a tapasztalatoktól?"
És éppen ez az, amiről egy jó tanárt fel lehet ism erni - valaki, aki
keveset mond, de annál többet tud.

39
4. Nehéz helyzetben

Soha nem felejtem el azt a pillanatot, amikor az önfejlesztő körből

kilépve a pódiumon találtam magam. Ezt az érzést leginkább ah-
hoz tudnám hasonlítani, mint amikor az iskolai tanulmányok alatt
gyakornok fodrászként is dolgoztam. A suliban teljesen magabiz-
tos voltam, és alig vártam, hogy a gyakorlatban is kipróbálhassam
tudásomat. Amikor azonban végre eljött az idő, hogy egy igazi üz-
letben bizonyíthassak, egyszeriben mindent elfelejtettem, amit
addig tanultam. Médiummá válásom is egészen hasonlóan zajlott:
a meditációkon annyira magabiztos voltam, és gátlás nélkül álltam
a többiek elé, hogy a szellemvilág üzeneteit közvetítsem. Ám ami-
kor felkértek, hogy egy vasárnapi istentiszteleten egy zsúfolt temp-
lom előtt tegyem meg ugyanezt, teljesen pánikba estem.
Valahányszor, ha olyan ember, aki spirituálisán tehetséges,
megkérdezi tőlem, hogyan lehetne belőle médium, mindig azt fe-
lelem: - Ha a szellemvilág azt akarja, hogy közvetíts nekik, biztos
lehetsz benne, hogy a megfelelő helyen és időben ott leszel. Nem
kell attól félned, hogy elszalasztod a lehetőséget. Mindez persze
velem kapcsolatban is igaznak bizonyult.
Egy vasárnap este, mikor épp a gyülekezetbe tartottam, egy kel-
lemetlen érzésre lettem figyelmes a gyomorszájam tájékán. Pont
olyan érzés volt, mint amilyet a pszichikus élményeim előtt szok-
tam érezni. Egy hang a fejemben azt súgta: készüljek. De mire? -
tettem fel magamban a kérdést.
Ám ahogy megérkeztem, egyszerre minden világossá vált. Steve,

40
a gyülekezet alelnöke és Mima, a titkár idegesen járkáltak fel-alá a
gyülekezet bejárata előtt. Steve azzal fogadott, hogy a médium,
akit aznap estére vártak, még nem érkezett meg.
- Nincs itt esetleg egy másik, aki helyettesíthetné? - próbáltam
valahogy menteni a helyzetet.
- Nincs. Ráadásul Mrs. Primrose sem tud jönni, egy másik gyü-
lekezetnek tart előadást - hangzott a válasz.
Már csak pár perc volt a kezdésig, és úgy látszott, hogy ma este
nem lesz vendégmédium, amikor Mimának eszébe jutott, hogy le-
gyek én a helyettesítő.
- Hogy én? - kérdeztem levegő után kapkodva, elképedve néz-
tem rájuk.
- Hát - mondta Mima - te mindig kiválóan szerepelsz a csoportban .
Hasztalan próbáltam tiltakozni, de végül beadtam a derekam.
Abban reménykedtem, hogy a meghívott médium mégis megérke-
zik, és nekem mégsem kell majd szerepelnem.
Még négy év sem telt el azóta, hogy elkezdtem az önfejlesztő
körbe járni, most pedig a nyilvánosság előtt kell bizonyítanom mé-
diumi képességeimet. Leírhatatlan, milyen ideges voltam abban a
pillanatban. Amikor az emelvényhez léptem, egész testemben re-
megtem, mint a nyárfalevél.
A fellépéseket himnuszéneklés és felolvasások előzik meg, de
én egész idő alatt istenhez fohászkodtam. Annyira erősen imád-
koztam, hogy majd szétrobbant a fejem. Annyi felajánlást tettem
istennek, hogy a lelkemben szinte semmi nem maradt, ami akár
egy fabatkát is ért: - Uram! Ha segítesz nekem ezt végigcsinálni,
ígérem, abbahagyom a dohányzást! Kíváncsi lennék, vajon hány
médium tett már ehhez hasonló felajánlást? Az ima ugyanis a két-
kedők végső menedéke.
Nem volt már több idő sem az imára, sem a kétségekre, mert
időközben bemutattak az est médiumaként. Még egy utolsó se-
gélykiáltás cikázott át rajtam, mielőtt felléptem volna a dobogóra.
Ezután valami egészen furcsa dolog történt. Úgy éreztem magam,

41
mintha egy égő lennék, amit felkapcsoltak. Minden izgalmam és
rettegésem elszállt.
Az önképzőkörben bemelegítésként valami mulatságos dolog-
gal szoktam kezdeni. Az első mondatom ezúttal így hangzott:
- A fény önhöz vezetett, asszonyom - mutattam rá egy hölgyre,
aki igen komoly arcot vágott.
- Ne féljen, ez nem igaz, csak azóta szerettem volna ezt a mon-
datot elmondani, amióta először olvastam Doris Stoke egyik köny-
vében. Doris, aki néhány évvel ezelőtt hunyt el, Nagy-Britannia
egyik legismertebb médiuma volt, és jó párszor szerepelt telt há-
zak előtt a londoni Palladium Színházban. Mindenki nevetett, még
a komoly hölgy is elmosolyodott. Én pedig kellőképpen megnyu-
godtam ahhoz, hogy elkezdhessek üzeneteket közvetíteni a túlvi-
lág lakóitól az itt összegyűlt szeretteiknek.
Bevallom, nem sokra emlékszem azokból az üzenetekből, de
nagyon megkönnyebbültem, mikor végre túl voltam rajta. Tulaj-
donképpen én is élveztem az egészet, de amikor véget ért az est, is-
mét remegni kezdtem.
Legnagyobb meglepetésemre médiumi bemutatkozásom egész
jól sikerült. Sorra jöttek oda, hogy gratuláljanak a remek szereplés-
hez. Egy hölgy például megkérdezte tőlem, hogy abba a gyüleke-
zetbe is elmennék-e bemutatót tartani, ahová ő jár. Na ez azért túl-
zás lenne - gondoltam magamban. Sikereim ellenére azonban az
előadás minden energiámat kivette, még mindig bénult voltam az
erőfeszítéstől. Pontosan tudtam, hogy ezt a bevetést ugyan sértet-
lenül megúsztam, de még közel sem dolgoztam fel a traumát, hogy
újoncként egyszerűen kilöktek a színpadra.
A kezdeti megrázkódtatás ellenére feldobott az a tudat, hogy si-
került átverekednem magamat a nyilvános médiumi szereplés első
akadályán. Olyan volt ez, mint amikor valaki egy drótkötélen, biz-
tonsági háló nélkül egyensúlyoz; és elég neki egy rossz mozdulat
ahhoz, hogy soha többé ne legyen bátorsága újra megpróbálni. A
történtek után úgy éreztem, hogy most már bármikor képes lennék

42
kétségeimmel szembenézni. Ettől kezdve még jobban bíztam szel-
lemi vezetőimben, akik egész életemben nagy hatással voltak rám.
Korábban semmilyen színpadi tapasztalatom nem volt, csak a
gyülekezet előtt olvastam fel verseket és szövegrészeket. Ám ha
médiumként lépek fel, nincs semmilyen előre megírt szöveg vagy
forgatókönyv. Ilyenkor igazán ott állok egy szál magamban. Egyet-
len dolog segít csak, a bizalom: egyrészről bizalom a szellemvilág-
ban, amelyről tudom, hogy létezik, másrészt a közönség bizalma,
akik azért jönnek el, hogy szemtanúi lehessenek különleges képes-
ségeimnek. E kétféle bizalom találkozásakor - vagyis a médium-
nak a szellemvilág létezésébe vetett hite, valamint az embereknek
az az igénye, hogy kapcsolatba léphessenek, elhunyt szeretteikkel
- jön létre maga a túlvilági kommunikáció.
Ezután már csak az volt hátra, hogy mindezt Mrs. Primrose-nak
elmeséljem. Azt hittem, haragudni fog, mivel senkinek sem engedte,
hogy jóváhagyása nélkül szerepeljen a nyilvánosság előtt. Legna-
gyobb megdöbbenésemre higgadtan fogadta a hírt. - Nos - mondta
- ez előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezett volna, és a visszajelzések
is nagyon pozitívak voltak. Csak azt sajnálom, hogy nem lehettem
ott, s nem láthattalak.
Majd Mrs. Primrose elmondta, hogy ő mindig is tudta, hogy én
nyilvánosság előtt szereplő médium leszek, ám ez csak úgy történ-
hetett, hogy ő aznap este nem volt ott, különben csak jó pár év múl-
va kerülhetett volna erre sor. Azt tanácsolta, hogy egy ideig dolgoz-
zak vele együtt úgy, hogy az előadás felét ő tartja, a másikat pedig
én. Tartottunk is négy egymást követő bemutatót, és én csak ezt
követően álltam egyedül a közönség elé. Eleinte a gyülekezetünk-
ben léptem fel, de nemsokára Glasgow más köreibe is elhívtak.
Médiumi ténykedésem kezdetén minden egyes alkalommal
ugyanolyan ideges voltam, mint azon a legelső estén. Minden
újabb fellépés egy új kihívást jelentett számomra. A fellépést meg-
előző héten mindig tiszta ideg voltam. Mikor egy-egy előadás véget
ért, és az emberek odajöttek hozzám, hogy megköszönjék az álta-

43
lam kapott üzeneteket, próbáltam olyan nyugodtnak és higgadt-
nak látszani, mintha már évek óta ezt csinálnám. Ám valójában ki-
vert a víz, reszkettem, mint a nyárfalevél, és nagyon örültem, mi-
kor végre túl voltam az egészen.
A nyilvánosság előtti szereplésem első évében két olyan üzene-
tet közvetítettem, amely mélyebb nyomot hagyott bennem. A két
üzenet ugyan nagyon különbözik egymástól, együtt azonban még-
is jól összefoglalják médiumi működésem jellegét.
Az első egy kisebb templomban történt Glasgow-tól nem mesz-
sze. Egész jól boldogultam az üzenetekkel, amikor egy idősebb,
kellemes külsejű hölgyre lettem figyelmes a bal oldalamon. Elbű-
völő mosoly ült az arcán. Megkérdeztem, hogy beszélhetnék-e ve-
le. - Igen - válaszolta. Közöltem vele, hogy elhunyt édesanyja van
itt vele. A szellemi vezetőm azt mondta, hogy a hölgy édesanyját
Cathynek hívták, aki 1969-ben távozott közülünk, és hogy most
Mr. Thompsonnal van odaát.
- Ó, fiatalember, ez igazán gyönyörű - mondta boldogan a hölgy.
- Cathy az édesanyám volt, a családnevünk pedig Thompson. Va-
gyis a szüleim, együtt vannak odafent. Nagyon boldog vagyok.
Minden nagyszerűen ment egészen addig, míg hozzá nem tet-
tem, hogy: „...ott van egy férfi is, akit Joe-nak hívnak, és azt mond-
ja..." A mondat közepén tartottam, mikor a hölgy egyszer csak rám
kiáltott:
- Azonnal küldje vissza ezt az átkozott pokolfajzatot abba a
kénköves lyukba, ahonnan előmászott.
- De hölgyem... - próbálkoztam, azonban ennél tovább nem ju-
tottam.
- Ha csak egyetlen átkozott pillanatra is azt gondolta, hogy lehet
számára bármi mondanivalóm, akkor nagyon téved. A hölgy még
jó ideig ebben a hangnemben folytatta, majd azzal fejezte be:
- Életem legboldogabb napja az volt, amikor ez az istencsapása
feldobta a talpát.
Mire azonban idáig jutott, én már képtelen voltam visszatartani

44
a nevetést, sőt a teremben mindenki hangosan hahotázott. Mint ké-
sőbb kiderült, már jól ismerték a hölgy esetét, ugyanis elég sokat
kellett elszenvednie a férjétől, és igencsak megkönnyebbült, ami-
kor az ura végre eltávozott. Korábban már más médiumok is közve-
títettek üzeneteket a hölgy szüleitől, de állítólag én voltam az első,
aki „Rettegett Joe-t" is szóhoz engedtem jutni a Túlvilágról. Joe csak
szerette volna elérni, hogy a felesége megbocsásson neki, a döntés
joga azonban a hölgyé volt. Az pedig igazán nem tartozik ránk,
hogy elfogadja-e férje bocsánatkérését. Nincs jogunk ítélkezni felet-
te. Szegény flótást tehát elnyelte a lelkifurdalás és bűntudat köde.
Miután a szeánsz véget ért, a hölgy odajött hozzám, hogy bocsá-
natot kérjen korábbi magatartása miatt: - Tudod fiam, én tényleg ki
nem állhattam ezt az embert. Egészen addig fogalmam sem volt, ki-
hez is mentem hozzá, amíg fel nem nyílt a szemem. Aljas, gonosz
ember volt, és velem is nagyon komiszul bánt. Nem tudom megmon-
dani neked, hogy képes leszek-e valaha is megbocsátani neki, de ma
este legalább mindannyiunkat megnevettetett. Hát ez is valami.
Még most sem tudom megállni nevetés nélkül, amikor mások-
nak elmesélem a történetet.
A másik emlékezetes üzenet teljesen más, mint az előbbi, még-
is sikerült érzelmi húrokat megpendíteni az üzenet fogadójának
szívében.
Egyik vasárnap délután egy nyugat-skóciai spiritualista gyüleke-
zetben tartottam közösségi szeánszot. Épp egy idősebb úrnak köz-
vetítettem elhunyt felesége üzenetét a túlvilágról, amikor egy lélek
jelenlétére lettem figyelmes, aki olyan közel jött hozzám, hogy már
majdnem rám támaszkodott. Úgy tűnt, nagyon türelmetlenül várja,
hogy végre üzenhessen. Átlagos termetű, rövid hajú, középkorú
hölgy volt. Küldtem neki egy gondolatot, hogy még egy kicsit várnia
kell, mielőtt rá kerülhet a sor, közben pedig továbbra is az iménti úr-
ra koncentráltam. A médiumok azon képessége nem mindennapi
teljesítmény, hogy egyszerre tudnak valakihez beszélni, miközben
a fejükben több lélekkel is kapcsolatban maradnak.

45
 Befejeztem az úrnak szóló üzenet közvetítését, majd az iménti
türelmetlen lélekhez fordultam, és megkérdeztem, mit tehetek ér-
te. Szinte azonnal egy fiatal lányhoz vezetett, aki a helyiség hátsó
részében foglalt helyet.
- Ő a lányom - mondta. A hangját olyan tisztán hallottam a fe-
jemben, mintha valóban a bensőmből beszélt volna. Most már
csak rajtam múlott, hogy teljesen rábízzam magam, és olyan töké-
letesen adjam át az üzenetét, amennyire csak tudom.
- Fiatal hölgy a hátsó sorban! Beszélhetnék önnel? - kérdeztem.
- Igen - hangzott a halk válasz.
- Van itt egy hölgy, aki azt állítja, hogy az édesanyja. Lehetsé-
ges ez?
- Igen,
A válasz ezúttal már sokkal határozottabban érkezett. Ekkor az
üzenet hirtelen áramlani kezdett.
- Az édesanyja azt mondja, hogy Sarah-nak hívják. Azt is mond-
ja, hogy csak nemrég távozott, úgy kilenc-tíz hónappal ezelőtt. így
van?
Az információ helyesnek bizonyult. Sarah azt kérte, adjak át
még egy üzenetet a lányának, akit Caroline-nak hívtak.
Meg kellett tehát kérdeznem : - Az ön neve Caroline?
- Igen, az.
- Édesanyja azt üzeni, hogy önnel lesz október 3-án, és hogy a
kislányával minden rendben lesz.
Miután befejeztem, éreztem, hogy Sarah lassan megnyugszik,
végül megkért, mondjam még el a lányának, aki ekkor már köny-
nyeivel küszködött, hogy az édesapja is ott van vele a túlvilágon. A
neve William, és mindketten vigyáznak rá odaátról.
Az előadás után Caroline odajött hozzám, és megköszönte az
üzeneteket. Elmesélte, hogy édesanyja 10 hónappal ezelőtt, 44 éve-
sen hunyt el mellrákban, édesapja pedig autóbalesetben halt meg
öt évvel ezelőtt. Istenem - gondoltam mekkora veszteség egy ilyen
fiatal lánynak.

46
 Mint utóbb kiderült Caroline azért jött el az előadásra, mert szere-
tett volna látni egy spiritualista szeánszot, a lelke mélyén viszont ab-
ban reménykedett, hogy az édesanyja talán üzenni fog neki. Elme-
sélte, hogy novemberre várja gyermekét, és nagyon szerette volna,
ha édesanyja még mellette tudott volna lenni. Azt feleltem, biztos va-
gyok abban, hogy nem fogja magára hagyni, és figyelmeztettem,
hogy tartsa észben azt a dátumot, amit édesanyja mondott neki.
Ahogy Caroline-ra néztem, tudtam, hogy aznap este valóban se-
gítettem valakinek. Megkérdezte, mikor jövök el ismét ehhez a gyü-
lekezethez, én pedig azt feleltem, hogy december előtt erre valószí-
nűleg már nem kerül sor. - Remélem, mikor legközelebb itt lesz, is-
mét találkozunk. Még egyszer köszönetet mondott, majd távozott.
Amikor pár hónappal később visszatértem, Caroline ott várt a
templom ajtajában, karján újszülött gyermekével.
- Alig vártam, hogy találkozzam önnel - mondta izgatottan. -
Minden úgy történt, ahogy az édesanyám mondta.
Nem értettem rögtön, pontosan mire is gondol.
- A lányom október 3-án született, egy hónappal korábban, mint
amikorra vártuk, de amint édesanyám is megmondta, teljesen
egészséges. Sőt mi több, a kis Sarah-nak múlt héten volt a névadó-
ja - ez a keresztelő megfelelője a Spirituális egyháznál.
Engem valóban alázattal tölt el, amikor azt látom, hogy pusztán
képességeimnek köszönhetően lehetőségem nyílik, hogy másokat
megszabadítsak szenvedéseiktől. Különösen akkor, mikor az, aki-
nek segítő kezet nyújtok, még igen fiatal, és még előtte áll az egész
élet. A túlvilággal való kapcsolatteremtés valóban sokaknak segít-
het, hogy kevesebb fájdalommal viseljék gyászukat. Végül is a mé-
diumi hivatás legfőbb üzenete, hogy van élet a halál után. Csak re-
mélni tudom, hogy mindaz, amit én médiumként teszek, hozzáse-
gít másokat ahhoz, hogy túllépjenek fájdalmaikon és pozitív mó-
don éljék tovább az életüket.
Ekkorra már befutott médiumként munkálkodtam. Egyre több
időt szenteltem életem ezen területének.

47
5. A gyakorló médium

Médium tevékenységem kezdetén égtem a vágytól, hogy ahol csak

lehetett, mindenhol fellépjek, így valamennyi környékbeli spiritu-
alista gyülekezetet felkerestem, hogy dolgozhassak velük. Véresen
komolyan vettem mindent, és kerültem a felesleges felhajtást.
Visszanézve azonban látom már, hogy mennyi mulatságos hely-
zetbe is keveredtem útkeresésem során.
Egyik este, mikor a wishaw-i gyülekezetbe igyekeztem - ez Glas-
gow-tól kb. 20 mérföldre délkeletre fekszik -, hirtelen azon kaptam
magam, hogy eltévedtem. Chrissie-vel, a templom vezetőjével a
motherwell-i kijárónál kellett volna találkoznunk, de én egy másik
autópálya motherwell-i lejárójához mentem. Chrissie jó helyen várt
engem, de mire visszafordultam és a megbeszélt helyre értem már
elment, gondolván, hogy már úgysem jövök.
Mivel úgy volt, hogy találkozunk, a gyülekezet pontos címét
meg sem kérdeztem. Csupán annyit tudtam, hogy amíg nem tud-
nak az új helyükre beköltözni, a helyi cserkészeknél tartják a gyű-
léseket. Hirtelen eszembe jutott: a rendőrségen bizonyára meg
tudják mondani, hol vannak ilyenkor a cserkészgyűlések.
Ekkor már legalább tíz perc késésben voltam. Marad még elég
időm megtartani az előadást - gondoltam. Miután egy helybéli út-
baigazított, hogy merre találom az itteni rendőrőrsöt, sietve lepar-
koltam a szakadó esőben. Berohantam az épületbe, majd kétség-
beesett hangon közöltem:
- Sürgősen meg kell találnom a helyi cserkészegyletet.

48
 Az ügyeletes egy szempillantással végigmért, ahogy hosszú eső-
kabátomban ott álltam, mint valami perverz szatír, majd gyana-
kodva megkérdezte:
- És miért szeretné ezt tudni, fiatalember?
Hirtelen összeállt a kép, hogy mit is gondolhat rólam. Kénytelen
voltam elmagyarázni neki, hogy én egy médium vagyok, és a
wishaw-i gyülekezetnek fogok spirituális szeánszot tartani.
Összeszedtem minden bátorságomat, és ismertettem neki kínos
helyzetemet. A rendőr fanyarul elmosolyodott, majd így szólt:
- Azt gondolnám, hogy ha maga valóban médium, akkor kap-
hatna talán valamiféle isteni iránymutatást, nem?
Eredetinek éppen nem mondható megjegyzése ellenére végül
mégis útbaigazított, s én sietve el is köszöntem.
Amikor az apró faépülethez érkeztem, láttam, hogy bent már
szép számban összegyűlt a közönség, bár úgy tűnt, csak épp most
foglalták el a helyüket. Hál' istennek! Chrissie biztosan tudta, hogy
nem fogom cserben hagyni, és még nem kezdték el a szertartást -
mormogtam magam elé.
Besiettem a terembe, és sajnálkozó hangon azt mondtam:
- Elnézésüket kérem a késésért, de eltévesztettem az autópálya-
lehajtót.
Kicsit furcsállottam, hogy az emberek meglepődtek a felbukka-
násomon. A férfi, aki a dobogón állt, hozzám fordult, majd meg-
kérdezte, ki vagyok.
- Gordon Smith - válaszoltam, és gondoltam, ezzel mindent el
is mondtam .
- De miért van itt?
- Én vagyok a médium - kezdtem volna magyarázni, de ekkor
szörnyű felismerés hasított belém, mivel a szemem sarkából a kö-
vetkező feliratot pillantottam meg: JÉZUS MINDENKIT MEGSZABA-
DÍT A BŰNEITŐL. Ajaj, gondoltam, egy Jézus újjászületését ünnep-
lő egyházi szertartásra csöppentem! Mielőtt még bárki bármit
mondhatott volna, sarkon fordultam s amilyen gyorsan csak tud-

49
tam, kiviharzottam a teremből, bevágódtam a kocsiba, és azonnal
haza indultam.
Hát ez nagyon kellemetlen volt! Teljesen leizzadtam, torkig vol-
tam az egésszel. Amikor hazaértem, felhívtam Chrissie-t, és elme-
séltem neki, mi történt. Chrissie istenien szórakozott a történeten.
A hely ugyanis, ahová mentem, valóban a cserkészeké volt, csak-
hogy a Jézus újjászületése gyülekezet két héttel korábban kidobta
onnan a spiritisztákat.
Ma már én is nevetve gondolok vissza erre a komédiára, bár biz-
tos vagyok benne, ha ott maradok, Jézus követői egészen biztosan
az oroszlánok elé vetettek volna. Ez az eset két dologra is megtaní-
tott: egyrészt arra, hogy mindig kérjek pontos útbaigazítást, mikor
ismeretlen helyre hívnak fellépni, másrész pedig, hogy soha ne vi-
seljek esőkabátot, mikor egy idegen városban a helyi cserkészeket
szeretném megtalálni. Mindkét tanulság jó tanácsként szolgálhat
kezdő médiumok számára, akik először indulnak körbejárni a kör-
nyékbeli gyülekezeteket.

A Glasgow környéki helyi kis gyülekezetek fellépései szolgáltak a

legjobb lehetőséggel, mindent megtanultam, amit csak egy médi-
um valaha remélhet. Ilyen helyeken az emberek teljesen gyakorla-
tiasan viselkednek, és csak a lényegre koncentrálnak. Még az is
előfordult, hogy olykor-olykor egy káromkodást is eleresztettek.
Az igazság néha fáj, de ebből lehet a legtöbbet tanulni. Legjobb
szeánszaimat is itt, ezekben a szerény kis közösségekben tartot-
tam. Isten áldja mindazokat, akik nyitottak a világra.
Ekkorra már egész Nyugat-Skóciában híre ment hozzáértő mé~
diumi tevékenységemnek, és gyakran távolabbi vidékekre is hívtak
előadást tartani. Emellett pedig rengeteg privát szeánszra13 kértek

13 Privát szeánsz (priváté sitting): találkozó, melynek során általában limitált létszámú
(inkább egy, ritkábban kettő) fő résztvételével a médium túlvilági üzeneteket közvetít
a látogató(k) elhunyt szeretteitől.

50
fel. Megpróbáltam minden kérésnek eleget tenni, ám ekkor Mrs.
Primrose figyelmeztetett: - Törölj ki mindent a fejedből!
Épp itt volt az ideje, hogy eltávolodjam a spiritualista gyülekeze-
tektől, mindenféle médiumi tevékenységtől, és végre magammal
törődjek egy kicsit. Valóban ez volt a legjobb, amit akkor tehettem,
mivel az utóbbi két évben minden kapcsolatomat elveszítettem a
valósággal. Az életem csupa zűrzavar volt. Összevissza rohangál-
tam, hogy minden felkérésnek eleget tegyek, és eközben magam-
ról valahogy teljesen elfelejtkeztem. Mintha az élet elsodort volna
azoktól az emberektől, akikkel korábban a helyi pubban iszogat-
tam, és bár a családom és a legközelebbi barátaim pontosan tud-
ták, mivel foglalkozom, sokan mégis kerültek minden halállal vagy
túlvilággal kapcsolatos témát.
A spirituális érzékenység14 a médiumok legfőbb jellemvonása.
Az önfejlesztő kör arra való, hogy a médiumok ezen természetes
érzéküket itt fejlesszék tovább. Azonban ez az érzékenység veszé-
lyes is lehet a mindennapi életben, ha nincs megfelelő módon kéz-
ben tartva. Ahogyan érzékenységem napról napra növekedett, úgy
vált egyre fontosabbá, hogy megtanuljam uralni azt, máskülönben
a szellemvilág a mindennapjaim fölé kerekedhetett volna, a dolgok
elveszítették volna helyes arányukat. Szeretném egy kicsit jobban
kifejteni, mire is gondolok pontosan. A mindennapi életben a dol-
gokat teljesen megszokott módon látjuk. Egy nap azonban belené-
zünk a tükörbe, és észreveszünk egy pattanást az arcunkon. Ha az
érzékenység már túlságosan magas, akkor azt a kis pattanást úgy
fogjuk látni, mintha az egész arc csupa ragya lenne. Vagyis fennáll
annak a veszélye, hogy az életben minden túlzott méreteket ölt:
a vakondtúrások hirtelen hegyeknek tűnnek. Eleinte nagyon ne-
héz megtalálni az egyensúlyt a szellemi és anyagi világ között.
Nagyon fontos, hogy mindig törekedjünk arra, ne veszítsük el

K Spirituális érzékenység: átérzős, beleérző képesség, befogadó képesség a túlvilági,

spirituális üzenetekre, gondolatokra.

51
józan ítélőképességünket. Egy médium számára talán az a legfon-
tosabb, hogy megtanulja kikapcsolni médiumi képességét. Én pél-
dául olyan mindennapi tevékenységekkel szoktam „semlegesíte-
ni" magam, mint a kocsimosás vagy az ablakpucolás. Mostanában
ha elegem lesz mindenből, kilométeres sétákat teszek az erdőben,
lemegyek egy közeli vízeséshez vagy tóhoz. Vagyis egy olyan he-
lyet keresek, ahol nyugalmat és csendet találhatok. Amikor lehető-
ségem van rá, nagyokat sétálok a szabadban, alaposan feltöltődöm
az anyatermészetben tett kirándulásokkal.

Már több mint öt éve jártam az önképző körbe, és már 18 hónapja

médiumként is dolgoztam a különböző gyülekezetekben, amikor
1992 táján végre elmentem egy hónap szabadságra. Ez idő alatt
egyáltalán nem foglalkoztam a szellemvilággal, s nagyon jól érez-
tem magam a saját bőrömben. Mélyen magamba néztem, és rájöt-
tem, hogy meg kell tanulnom gyakrabban „nem"-et mondani. A to-
vábbiakban engednem kell, hogy túlvilági barátaim irányítsák, me-
lyik gyülekezetbe menjek, s melyikbe ne, illetve a privát szeánszok
kapcsán is ki kell kérnem a tanácsukat.
Ez a módszer mindaddig jól működik, amíg a médium betartja
a túlvilág útmutatásait, de ahogy ismét elkezdtem előadásokat tar-
tani, bekerültem a szokásos mókuskerékbe. A következő évben
azon kaptam magam, hogy még a korábbinál is több előjegyzésem
volt mindenféle gyülekezetbe spirituális szeánszot tartani, miköz-
ben a naptáram is tele volt privát szeánszokkal. A legkönnyebb do-
log a világon azt elhatározni, hogy „nem"-et mondasz, egészen ad-
dig, amíg meg nem csörren a telefon.
Egyik nap, amikor a fodrászatban dolgoztam, egy kétségbeesett
nő keresett telefonon. Zokogva mondta, hogy ő egy Gordon Smith
nevű médiummal szeretne beszélni. Én azt válaszoltam neki, hogy
épp dolgozom, de megígértem, hogy másnap visszahívom, ha meg-
adja a számát.

52
 Még aznap munka után felhívtam a hölgyet, és megbeszéltünk
egy találkozót másnapra, a szabadnapomra. Mint mindig, most is
arra kértem az idegent, hogy előzetesen semmit ne mondjon magá-
ról, se a körülményekről, sem pedig az életéről. Majd hazamen-
tem, leültem TV-t nézni, és közben elbóbiskoltam.
Bár nem aludtam mélyen, álmodni kezdtem. Álmomban egy hu-
szonöt év körüli, magas, szőke fiatalembert láttam. Úgy szaladt,
mintha késésben volna, majd hirtelen minden ok nélkül elesett. Ez
a villanásnyi álomkép még néhányszor lejátszódott az agyamban,
egészen addig, amíg meg nem mozdultam.
Mikor kinyitottam a szemem, még mindig láttam a fiatalembert,
amint mellettem áll, bár csak részben volt látható. Ezt úgy értem,
hogy csak deréktól felfelé láttam. Majd szavak nélkül üzent valamit:
„Francis John" - ezt a nevet mondta, aztán eltűnt. Később az este fo-
lyamán megkérdeztem szellemi vezetőimet, hogy ki volt ez a fiatal-
ember, de úgy tűnt, aznap este kimenőt kaptak. Kérdéseimre nem
jött válasz, ezért úgy döntöttem, nem is foglalkozom az egésszel.
Másnap, reggeli után, korán elindultam a tegnap megbeszélt ta-
lálkozóra a kétségbeesett hölggyel. A megadott címen egy negy-
venöt év körüli férfi fogadott. Bevezetett a nappaliba, és bemuta-
tott Mrs. Prestonnak. Ő hívott tegnap telefonon. Amennyire meg
tudom ítélni, Mrs. Preston ugyancsak negyvenöt körül lehetett,
karcsú alkatú, vállig érő, göndör, sötétbarna hajú hölgy volt. Barna
szemeiben mély szomorúság tükröződött.
Röviden bemutatkoztam, és elmondtam, hogyan is zajlik egy
ilyen privát szeánsz, majd hozzákezdtünk. Szinte abban a pillanat-
ban, ahogy megfogtam Mrs. Preston kezét, a bal fülemben tisztán
hallottam egy túlvilági férfi hangját, amint azt suttogja:
- Anya, anya, itt vagyok!
Amikor átadtam az üzenetet, Mrs. Preston sírva fakadt. Becsuk-
tam a szemem, és annak a fiatalembernek az arcát láttam magam
előtt, aki tegnap este a „Francis John" nevet mormogta. Ekkor
olyasmi történt, amely azelőtt privát ülésen még sohasem: érezni

53
kezdtem, ahogy transzba esek. A továbbiakban inkább Mrs. Pres-
ton szavait idézném, mi is történt aznap:
„Még soha nem vettem részt „privát szeánszon". Mikor Gordon
megérkezett, kicsit meglepett, hogy mennyire fiatal, én médium-
ként egy kicsit idősebb emberre számítottam. De amikor szóba
elegyedtünk és elmúltak a félelmeim, tudtam, hogy jó kezekben
vagyok. Gordon megfogta a kezemet, és a következőket mondta:
„Anya, anya, itt vagyok!", majd ezután megmondta a fiam teljes
nevét: Francis John. A fiamat erre a névre kereszteltük, de min-
denki csak Frankynek hívta.
Gordon még az ülés előtt ugyan azt mondta, hogy nem fog
semmiféle bizarr transzállapotba kerülni, ez azonban mégis be-
következett. Lehunyta a szemét, és egy ideig csak hallgatott,
majd egy hang, ami nem is hasonlított az ő saját hangjára, be-
szélni kezdett.
A hang tudatta velem, hogy a fiam jó helyen van, és nem ér-
zett semmit, amikor meghalt. Azt is mondta, hogy a fiam ponto-
san tíz nappal ezelőtt hunyt el, 18-án. Ekkor megértettem, hogy
a fiam az, aki beszél, mivel olyasmikről számolt be, amiket csak
ő tudhatott.
Nagyon örültem, hogy a beszélgetés folytatódott. Franky alig
egy éve volt házas, mikor a tragédia bekövetkezett. Fiatal özve-
gyét Christine-nek hívták. Az ülésen Franky azt kérte tőlem:
„Mondd meg Christine-nek, emlékezzen a Tavakra." Franky és
Christine ugyanis ide mentek nászútra. Ezután Franky a család
minden tagjának üdvözletét küldte, egyenként a nevükön ne-
vezve őket.
Valamennyi információ, ami elhangzott, lényeges dolgokra
utalt a fiam és a családom életében. Az ülés végén Franky azt
mondta, ha bármikor látni szeretném, keressem a legfényesebb
csillagot az égen. Ezt még én mondtam neki gyermekkorában,
amikora nagyapja halála után azt kérdezgette tőlem, hogy hová
ment a nagypapa.

54
 Nem tudom honnan jött az ötlet, hogy felkeressek egy médiu-
mot, de azt már biztosan tudom, hogy a fiammal beszéltem, aki
a mennyben van és nagyon boldog. Szeretnék köszönetet mon-
dani Gordonnak e különleges képességéért. Remélem, hogy Gor-
don vigyázni fog magára, hogy mindazoknak vigaszt tudjon
nyújtani, akiket a mi családunkhoz hasonló veszteség ért."

Miután befejeztük, megtudtam, hogy majdnem egy óráig tartott a

szeánsz, bár nekem csupán pár pillanatnak tűnt az egész. Amikor el-
mesélték, hogy mi is történt, teljesen elképedtem. Mrs. Preston nem
győzött köszönetet mondani, hogy megszabadult az iszonyú fájda-
lomtól, amit fia halálhíre óta érzett, és ismét könnyűnek érzi magát.
Mikor aznap hazaértem, még mindig nem tudtam felfogni, mi is
történt velem. A spirituális érzékenységem olyan mértékben meg-
nőtt, hogy az még számomra is megdöbbentő volt. Ez csupán avval
magyarázható, hogy amikor olyasvalakivel találkozom, akinek
nagy szüksége van arra, hogy kapcsolatba kerüljön a szellemvilág-
gal, akkor a túlvilági segítőim minden lehetséges akadályt elháríta-
nak. Ebben az előbb elmesélt esetben annyira sok minden maradt
befejezetlenül, hogy úgy vélem, kifejezetten túlvilági barátaim
szorgalmazták ezt a találkozót.
Az, hogy ezen a spirituálisán magasabb szinten dolgozom, az-
zal a következménnyel jár, hogy az irántam való érdeklődés igen-
csak megnőtt. Na ennyit a „nem"-et mondásról!

55
6. Megütn a mércét

1995. januárja volt, a Glasgow-i Spiritulisták Egyesülete15 megala-

kulásának 130. évfordulóját készült megünnepelni. Az ünnepség-
re két médiumot is meghívtak. Az egyik ezek közül Albert Best
volt, a másik pedig én.
Az este vegyes érzésekkel töltött el. Egyrészt roppant büszke vol-
tam arra, hogy egy ilyen kitűnő szakemberrel dolgozhatom együtt,
mint Albert Best, másrészt viszont azon aggódtam, hogy egy ilyen
elismert médiumnak talán a nyomába sem érhetek.
Az előadás előtt rövid, izgatott hangvételű beszélgetésbe keve-
redtünk Mr. Besttel. Ő szerette volna tudni, hogy egy ilyen neves
eseményre miért egy számára teljesen ismeretlen médiumot hív-
tak meg. Mr. Best megkérdezte tőlem, hogy eddig már hol dolgoz-
tam. Habozva megemlítettem néhány nagyobb helyet, de nem hi-
szem, hogy túlságosan meghatotta, mivel Mr. Best már a világ szá-
mos pontján tartott előadást.
- Én Japán kivételével már mindenhol jártam, viszont ön öt
éven belül oda is el fog jutni - mondta Mr. Best. Én erős fenntartás-
sal fogadtam ezt a mellékesen közbevetett jóslatot.
Mr. Besttel együtt léptünk ki a meglehetősen zsúfolt terem pódiu-
mára. A 230 férőhelyes helyiségbe, 250 ember préselődött be, és leg-
alább ötvenen álldogáltak még kint, akik nem tudtak bejutni. A hely-
zet mindig ugyanez volt, valahányszor csak Albert Best fellépett. Eh-

91 Glasgow Association of Spritualists.

56
hez én igen keveset tudtam hozzátenni. Érthető módon nem miattam
jöttek el ennyien. Úgy éreztem magam, mint egy előzenekar, amely-
nek csak az a feladata, hogy bemelegítse a közönséget, mielőtt a való-
di attrakció megkezdődik a színpadon. Ám amikor befejeztem a sze-
replést, Albert odalépett a mikrofonhoz, és azt mondta: - Egy olyan
fiatal médium előadásának lehettünk most szemtanúi, akinek min-
den adottsága megvan ahhoz, hogy kiváló médium váljék belőle.
Albert alig akart hinni a szemének. Úgy tűnt, nagyon elégedett a
munkámmal. Később elmondta, hogy már nagyon elege volt az
úgynevezett „kiváló fiatal médiumokból". Úgy vélte, ezek legtöbb-
je ugyan jól beszél, de túl általános információkat ad az emberek-
nek, Még hozzátette, hogy: - Jó volt látni végre valakit, aki alapo-
san és pontosan végzi a munkáját.
Albert dicsérete sokat jelentett nekem akkor, és jelent a mai na-
pig is.
Albert életét a médiumi tevékenység határozta meg; mindig nyíl-
tan és őszintén beszélt mindenkivel. Ő nem vesztegette az idejét
olyanokra, akik nem vették komolyan a témát. Elég határozott véle-
ménye volt néhány spirituális szervezetről is, akik médiumokat ké-
peznek. Albert azon az estén úgy döntött, hogy a továbbiakban
szárnyai alá vesz. Számomra ez igazán nagy megtiszteltetés volt.
A következő két évben többet tanultam Albert Besttől, mint más
médiumok húsz év alatt. Előző tanáromhoz, Mrs. Primrose-hoz
hasonlóan Albert sem volt igazán filozofikus alkat, bölcsességét
nem a könyvekből, inkább saját életéből merítette. Albert legérté-
kesebb tulajdonsága az alázat és az ego teljes hiánya volt. Számos
hírességnek tartott privát szeánszot, de ezekről soha nem beszélt
másoknak. Én még őrzök párat Albert dedikált fotói közül, ame-
lyeket híres popsztároktól, színésznőktől, politikusoktól és veze-
tőktől kapott a világ minden tájáról. Ezzel köszönték meg ennek az
alázatos kis ír embernek a kedvességét és segítségét. Amikor egyik
vagy másik hírességről kérdeztem Albertet, ő egyszerűen csak

57
annyit mondott: - Hát ők is csak emberek, ugyanúgy segítségre
van szükségük, mint bárki másnak.
Úgy vélem, minden médium példát vehetne Albert Bestről. Ma-
napság, ha egy híresség felkeres egy médiumot, nemsokára egy na-
pilap címlapján láthatjuk viszont magánéletük minden apró rész-
letét. Majd nemsokára a médium életéről is kiadnak egy könyvet.
Pedig a spiritualitás etikája nem engedi, hogy egy hiteles tisztánlá-
tó a kliensének személyes információit pénzkereset reményében a
nyilvánosság elé tárja.
Albert Best vagy Mrs. Primrose tisztességes, visszafogott, szolid,
józan, de gyakorlatias emberek voltak. Az igazi tanítást példamuta-
tásuk jelentette. Az tette őket bölcs, jó emberré, hogy sokat szen-
vedtek már életük során. De ami még ennél is fontosabb, hogy min-
dent megtettek azért, hogy másokat megkíméljenek ettől a szenve-
déstől. Az igazi médiumi tevékenységet a könyörület vezérli.

Ezután én hetente két-három alkalommal látogattam meg Albert

Bestet. Mivel egyedül élt dél-glasgow-i otthonában, csupán én
vagy a barátom, Jim McManus jelentettük számára a társaságot.
Albert nagyon önálló volt, ragaszkodott a függetlenségéhez. Min-
dig nyűgös lett, amikor felajánlottuk neki, hogy például levágjuk a
haját, vagy hogy kivizsgálásokra visszük a kórházba. Gondosan
ügyelt rá, hogy megpróbálja viszonozni a neki tett szívességet, de
természetesen én soha nem fogadtam el tőle semmit. Ezen mindig
jókat vitatkoztunk.
Ekkoriban Albert már nagyon nehezen mozdult ki. A januári elő-
adás volt az utolsó, amikor együtt léptünk fel, ahol közönség előtt
szerepelt. Ez a kedves idős lélek lassan élete végéhez közeledett, egy
olyan élet végéhez, melyben ideje nagy részét másoknak szentelte,
és semmit nem fogadott el ezért cserébe. Egészen biztos vagyok ben-
ne, hogy Albert nagyra értékelte a velem töltött időt. Halványkék
szeme mindig felcsillant, amikor beléptem az ajtón. Mindig izgatot-

58
tan hallgatta a médiumi tevékenységemről szóló beszámolókat, és
égett a vágytól, hogy megtudja a legfrissebb pletykákat.
Albert szerette volna, ha az ország legfontosabb és legismertebb
spiritiszta központjaiban dolgozzam. Az, hogy engem Albert aján-
lott, felkeltette irántam az emberek érdeklődését, mivel köztudott
volt, hogy a nagy Albert korábban nem támogatott egyetlen ifjú
médiumot sem. Albert igen nagy hatással volt az életemre, nem-
csak spirituális tekintetben, hanem ami még ennél is fontosabb, Al-
bert az élethez és az emberekhez való hozzáállásomat is meghatá-
rozta. Saját életéről szóló beszámolóit hallgatva az egész világ-
szemléletem gyökeresen megváltozott. Láttam, hogy az érzelmei
milyen széles skálája tükröződik az arcán, miközben hihetetlen
életútjának történeteit meséli nekem. Albert hatására sokkal na-
gyobb felelősséget éreztem azok iránt, akik az én médiumi tevé-
kenységemben kerestek vigaszt. Neki köszönhetem, hogy mára
már sokkal jobban értem az embereket, és úgy vélem, soha sem fo-
gom tudni felülmúlni ezt az egészen páratlan és kivételes médiu-
mot. Nem is próbálkoznék ilyesmivel, de ha ki tudom hozni ma-
gamból mindazt a rejtett tehetséget, amit ő bennem látott, tudom,
hogy elégedetten fog rám mosolyogni onnan fentről.
Emlékszem egyik utolsó beszélgetésünkre Alberttel és Jimmel.
A városban ebédeltünk, majd visszamentünk Albert új lakásába.
Épp a yorkshire-i utazásomról beszélgettünk, ahová egy spiritua-
lista szemináriumra készültem, mikor kopogtak az ajtón.
Jim nyitott ajtót. Egy elegáns hölgyet pillantottunk meg, aki Al-
bert Besttel akart beszélni. Albert bemutatott minket a hölgynek.
Ami viszont meglehetősen furcsa volt a dologban, hogy azt mond-
ta civil ruhás rendőrök vagyunk. Albert nagy tréfamester volt, így
hát belementünk a játékba. A hölgy sem igazán értette a dolgot. Pár
perccel a furcsa bemutatkozást követően magukra hagytuk Alber-
tet és a hölgyet. Hazafelé menet még megvitattuk ezt a bizarr jele-
netet, de továbbra sem értettük, mi volt ezzel Albert célja. De Al-
bertnál az ilyesmit soha nem lehetett tudni.

59
 Másnap elindultam a yorkshire-i szemináriumra. Mindvégig,
amíg ott voltam, az a különös érzés motoszkált bennem, hogy Al-
berttel valami nincs rendben. Hazatelefonáltam, de azt mondták,
Albert miatt nem kell aggódnom.
Mikor azután a hétvégén végre hazaértem, Jim közölte velem,
hogy Albert kómába esett, és kórházban fekszik. Azonnal bemen-
tem meglátogatni. Albert infúzióra volt kötve, és nem volt már esz-
méleténél. A következő tíz napban semmit sem változott az állapo-
ta. Én vagy Jim minden este bementünk meglátogatni. Egy másik
kedves barátja, Ann Docherty pedig egy perce sem mozdult el az
ágya mellől. Ann évek óta Albert igen közeli barátja volt, és ebben
a nehéz helyzetben is kiválóan tudott gondoskodni róla.
Egy este aztán Jim és én ellátogattunk a kórházba. Ann épp Al-
bert fejénél állt, és a homlokát simogatta. Én Ann mellé álltam az
ágy jobb oldalára, Jim pedig átment a másikra.
Mindhárman csendben álltunk, és néztük szegény öreg bará-
tunkat. Már a látogatás vége felé jártunk, mikor egy hosszú, arany-
hajú hölgy jelenlétét kezdtem érezni az ágy lábánál. Tudtam, hogy
a hölgyet rajtam kívül senki sem látja, mivel nyilvánvalóan a szel-
lemvilágból jött. Ránéztem Jimre és Annre, mert addigra már érez-
hető volt, hogy a levegő vibrációja megnőtt körülöttünk. Egyszer
csak Albert mocorogni kezdett. A nagy csendben mindhárman rá-
néztünk, és vártuk, mi fog történni.
Albert kinyitotta a szemét, és sorban mindegyikünkre ránézett:
Jimmel kezdte, aki a bal kezét fogta, majd felém fordította a fejét,
végül Ann következett. Ezután felemelte a fejét a párnáról, és te-
kintetét az ágy vége felé irányította. Ekkorra a szellemhölgy jelen-
léte már annyira nyilvánvalóvá vált, hogy biztos voltam benne,
hogy a többiek is érzékelik. Mintha transzban lenne, Albert pupil-
lája kitágult, és a szeme megtelt könnyel. Széles mosoly terült el az
arcán, és megpróbálta feljebb húzni magát az ágyban. Még mindig
mosolygott, és miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán,

60
gyöngéden azt mondta: - Itt van a feleségem. Ann és Jim is az ágy
végéhez néztek. - És a gyerekeim. Mind értem jöttek.
Mindhárman a könnyeinkkel küszködtünk.
- El kell hogy engedjetek - suttogta nekünk Albert.
A következő pillanatban már képtelen voltam visszatartani a
könnyeimet. Leírhatatlan volt annak az örömnek az érzése, ami
Albertből áradt. Ann lehajolt hozzá, és azt mondta:
- Mi soha nem akadályoztuk meg, hogy elmenj, Albert.
Ezzel Albert lehunyta szemét, és nem sokkal ezután már a felesé-
gével és gyermekeivel volt, akik közel ötven éve, még a második vi-
lágháborúban haltak meg. Isten áldja őket. Nyugodjanak békében.
Albert Annra bízta végakaratának teljesítését: nem akart teme-
tést, hanem testét az orvostudománynak ajánlotta fel. Albert olyan
ember volt, aki még halálában is másokon akart segíteni, ami nem
volt meglepő ettől a nagyon rendkívüli embertől.
Minthogy nem volt temetés, Ann, Jim és én búcsúztatási szer-
tartást szerveztünk Albertnek. Olyan sokan akartak eljönni, hogy
a Glasgow-i Spiritulisták Egyesületének1 nagytermében kellett
megtartanunk a szertartást ahhoz, hogy mindnyájan beférjünk. A
világ minden részéről érkeztek részvétnyilvánítások. Mindent egy-
bevetve azt mondhatnám, hogy a szertartás jól sikerült. Csupán
annyi balszerencse történt, hogy a hangmérnök, akinek az volt a
feladata, hogy rögzítse az eseményeket, csak a végén vette észre,
hogy a többszöri ellenőrzés és alapos előkészületek ellenére sem
sikerült egyetlen hangot sem felvennie.
A zsúfolásig telt nagyteremben a szertartás alkalmával felidéz-
tük ennek az alázatos embernek a kalandjait. Minden egyes nagy
utazásáról visszatérve csodás gyógyításokról és szebbnél szebb
üzenetekről számolt be, amelyek reményt és szeretetet adtak az
embereknek. Albert imádott nevetni, ezért a szertartás is nagyon
vidám hangulatban folyt. Sok mulatságos történetet meséltek
mindazok, akik tréfáiról ismerték Albertet, amiket oly nagy élve-

61
zettel játszott el mások előtt. Ő akkor volt a legboldogabb, mikor
másokat a saját rovására meg tudott nevettetni.
Eric Hatton, az Egyesült Királyság Nemzeti Spiritualista Egyesü-
letének16 az elnöke egy igen vicces történetet mesélt el. Albert egyik
utazásáról hazatérve látta, hogy egy barátja járt nála, és meglepetés
vacsorát készített neki. Azt viszont szegény Albert nem tudhatta,
hogy az a drága lélek, örömet akarván szerezni Albertnak, a WC-
deszkát is újralakkozta. Szegény gyanútlan Albertnek úgy hozta a
szükség, hogy használnia kellett a csillogóra fényezett toalettet...
ám miközben a dolgát végezte, teljesen hozzáragadt a deszkához.
Albert több mint egy órán keresztül kiabált segítségért, míg vé-
gül egy idősebb szomszédasszony hallotta meg, aki azonnal segít-
ségére sietett. Albert kérésére kihívta a mentőket. A mentősök re-
mekül szórakoztak a pórul járt Alberten. De a koronát végül az
ügyeletes orvos tette fel a történetre. Albert, aki a mentőben a ha-
sán feküdt az alsó fertályára ragadt hatalmas tárggyal, azt mondta
az orvosnak:
- Fogadni mernék, doktor úr, hogy ilyet még ön sem látott!
- Hát, ami azt illeti - felelte az orvos -, látok én ilyet mindennap,
csak azok nincsenek bekeretezve.
Amikor Eric Fiatton befejezte a történetet, szinte hallottam a kis
ír ember nevetését a túlvilágról.

16 United Kingdom's Spiritualists' National Union.

62
7. Mulatságos pillanatok

Ne értsenek félre, ebben a fejezetben nem a médiumokat vagy a

spiritualizmust gúnyolom ki, már csak azért sem tehetem, mert
ezek hiteles és őszinte megnyilvánulások, melyek már oly sokak
számára nyújtottak vigaszt és segítettek életük legnehezebb pilla-
nataiban. Azonban mulatságos helyzetek akkor is adódhatnak, ha
az emberek próbálnak komolyan viselkedni.
Albert Best egyik legnagyobb erénye az volt, hogy képes volt ne-
vetni önmagán, illetve azokon a képtelen helyzeteken, amelyekbe
néha került. Az alábbi eset például épp egy előadás után történt.
Albert egy zsúfolásig telt terem gyülekezete előtt ismét bizonyítot-
ta kiváló tisztánlátó képességeit. Az est végeztével az elnök felállt,
hogy köszönetet mondjon Albertnek, majd tudatta a közönséggel,
hogy Albert másnap privát szeánszokat fog tartani. Ehelyett vi-
szont a következőt mondta:
- Hölgyeim és uraim! Szeretnék mindannyiunk nevében köszö-
netet mondani Mr. Bestnek a kiváló előadásért. Továbbá örömmel
jelentem be, hogy Albert holnap reggel - szintén itt nálunk - há-
rom órán keresztül a dolgát fogja végezni. Aki szeretne időpontot
kérni, kérem keressen meg a szertartás után.
Albert mesélte, hogy látta magát, amint dolgát végezve ül, és tíz
fontot kér minden egyes félóráért. És ami ennél még viccesebb,
hogy az elnök, mindenki örömére, észre sem vette, hogy bakizott.

63
Egy másik ilyen vicces történet a West Princes-i csütörtöki önfejlesz-
tő körben történt. Az óra végén a vezető az összes résztvevőt végig-
kérdezte, hogy nincs-e üzenete a csoport valamely tagja számára.
Ezen a bizonyos estén az egyik hölgy felállt, és a vele szemben ülő
úrhoz lépett, akin egyértelműen látszott, hogy parókát visel.
- Amikor önre nézek - mondta a hölgy egyenesen a férfi sűrű,
fekete fejtakaróját bámulva -, egy indiánt látok ön körül táncolni.
Majd továbbra is a parókát bámulva hozzátette:
- Mi több, az egész törzs jelen van.
- Az egész törzs? - ismételte igencsak hitetlenkedve a férfi.
- Igen - felelte a hölgy. - Egy hajfürt körül táncolnak.
Mindenki próbálta visszafojtani a nevetését, mivel nem szeret-
ték volna megbántani szegény flótást. De a férfi egy szempillantás
alatt visszavágott.
- Azt hiszem, kedveském, hogy a szó, amit keres, nem a hajfürt,
hanem a sátor.17 De köszönöm az üzenetet. Az indián, akit ön lá-
tott, valószínűleg az volt, aki megskalpolt és akinek végül is a tar
fejemet köszönhetem.
Képzelhetik, az egész terem zengett a nevetéstől. Meggyőződé-
sem egyébként, hogy a legviccesebb történetek a legkínosabb hely-
zetekből adódnak, bár ami az előbbi esetet illeti, tulajdonképpen
nem is tudom, vajon ki érezhette magát kínosabban.

Spiritualista körökben az egyik legnagyobb érdeklődésre számot

tartó kérdés a személyes szellemi vezető kérdése. Bár a gondolat,
hogy valaki vigyáz rád odafentről, kétségkívül biztonságérzetet ad.
Mégis az, ahogyan néhányan szellemi vezetőjükről beszélnek, fölöt-
tébb szórakoztató, különösen, ha némi glasgow-i ízt is kap a jelenet.
Egy vasárnap este a szokásos önképzőköri foglalkozás után a
glasgow-i spiritualista gyülekezet teázójában üldögéltem, mikor

17 Angolul egy szójáték: toupee = hajfürt de teepee = sátor.

64
két idősebb hölgy beszélgetésére lettem figyelmes. Az egyszerűség
kedvéért hívjuk egyiküket jennynek, másikukat pedig Bettynek.18
Jeannie: Betty! Látom a szellemi vezetődet. Elég megtermett fickó,
nem?
Betty: Hát igen, jól megtermett legény biza!
Jeannie: Nem is az a lényeg, de mekkora szerszáma van!
Betty: Hát igen, igen. Milyen igazad van. Belevaló egy darab. A
kezembe fogtam, bizony ám. És láttad, milyen szőrzete van?
Jeannie: Na, hát az egyszerűen csodás, az ám! Teljesen beborít-
ja! Tetőtől talpig!
Betty: Ezek az indiánok csodálatos fajtái az emberiségnek, de
azok ám!
Jeannie: Nos, nem is tudom, hogy egy oly apró termetű hölgy,
mint te, Bettykém hogy engedhetsz egy ekkora embert „át maga-
don"?
Betty: Tudod Jeannie, nem is annyira rossz ez, ha már hozzá-
szoktál. Mindamellett az én férfi szellemi vezetőim mindig testes,
nagydarab fickók.
Jeannie: Óh, micsoda szerencsés alak vagy te. Az én vezetőim
mindig csak nők!
Kíváncsi vagyok, vajon a szellemi vezetők ezalatt miről beszél-
gettek? Lehet, hogy épp a szerszámaikat hasonlítgatták össze?

Tricia Robertson, a Skót Pszichikus Kutató Szövetségnél19 dolgo-

zik. Egyszer mesélt nekem egy vidám történetet arról, hogyan is
zajlott a nyomozás egy glasgow-i pubban, amire őt és Archie Roy
professzort felkérték. Állítólag a bár dolgozói közül többen is ré-
misztő élményekről számoltak be a bár bizonyos részein. Az üzlet
vezetője többszöri kérés után úgy határozott, hogy a pszichikus je-
lenségek szakavatott kutatóihoz20 fordul segítségért.

18 Az író Glasgow-i akcentust és szlenget használ.

15 Scottish Society for Psychical Research.
20 Phychical researchers.

65
 Az egyetlen időpont, amikor Tricia és Archie a helyszínre tudtak
menni, egy pénteki nap ebédidejében volt. Képzelhetik, délben
milyen teltház várta őket! Mivel az üzletvezető kérte, hogy lehető-
leg diszkréten kezeljék az ügyet, Tricia egy csendesebb sarokra
mutatott, ahol Archie le tudott ülni, míg ő az üzletvezetővel beszél.
Tricia keresztülverekedte magát a tömegen, és mikor a bárpulthoz
ért, sikerült elkapnia az egyik fiatal pultos lány tekintetét, aki az
italrendelésekkel volt elfoglalva.
- Mit adhatok? - próbált a lány túlkiabálni a bárban uralkodó
hangzavaron.
Tricia, amennyire tőle tellett, próbált diszkréten fogalmazni:
- A zajok miatt jöttünk!
- Ugyan már, hisz ez egy bár. Itt mindig zaj van! - válaszolta a
lány a bárpult mögül.
- Ó, hát nem egészen így értettem - mondta Tricia, aki próbálta
virágnyelven elmagyarázni, hogy miért is van ott.
- Engem és Roy professzort az üzletvezető egy egészen másmi-
lyen zaj miatt hívott.
Majd rákacsintott a zavartan bámuló pultos lányra, akinek ek-
kor végre leesett a tantusz.
- Egy pillanat, szólok a főnöknek - mondta a lány.
Letette a kezében tartott söröskorsókat, majd tölcsért formálva
a szája körül, amilyen hangosan csak tudta, teli torokból elkiáltot-
ta magát:
- Sammy! Itt vannak a szellemirtók!
Hirtelen teljes csend lett a bárban. Az üzletvezető elszörnyül-
ködve kezébe temette az arcát. Egy másodperc alatt kiürült a hely.

Egy másik mulatságos történetnek én magam is szemtanúja vol-

tam. Egy vendéggyógyítót felkértek arra, hogy egyik este tartson
közös órát a mi gyülekezetünk gyógyító jávai. Korábban be kellett
mutatnia bizonyítványait, hosszas előadást tartott saját tapasztala-

66
iáiról, és csak ezután hívták meg a helyi gyógyítók mellé. A férfi,
akit kezelnie kellett, egy félhomályos szobában várakozott.
A beteg a kezelés alatt többször próbált tiltakozni, és mondogat-
ta is, hogy a gyógyító nem a megfelelő testrészén dolgozik, majd
azt is hozzátette:
- Ez nem az a lábam.
- Maradjon csendben, tudom, mit csinálok - utasította rendre a
férfi. A lábgyógyítás a szakterületem. Azok a spirituális gyógyá-
szok, akikkel eddig dolgoztam rengeteg atlétát kezeltek már or-
szágszerte.
Ezzel folytatta a gyógyítást. Az viszont, hogy a jó fél órán keresz-
tül kezelt láb valójában fából volt, csak akkor derült ki, mikor a sze-
ánsz végén végre felkapcsolták a villanyt!
Nem tudtam megállni, hogy meg ne jegyezzem a mellettem ülő
barátomnak:
- Bármennyit is dolgozik ezen a lábon a kolléga, az már soha
többé nem nő vissza.
Hát nem a sors iróniája, hogy az állítólagos „szakemberek" a vé-
gén mindig lebuknak, és ez leggyakrabban éppen azok előtt törté-
nik, akiknek képességeiket próbálják bizonygatni.

A spirituális világ mindig is vonzotta a nem hétköznapi személyi-

ségeket, véleményem szerint ugyanúgy, mint ahogy a legtöbb val-
lás is. Az egyik csütörtök esti összejövetelünkön arról beszélget-
tünk, hogy a szellemvilággal való kapcsolat miképpen szerez örö-
möt életünkben. Egy igen jól ápolt hölgy, aki először járt nálunk,
felállt és kijelentette:
- Az én házamban él egy férfi szellem, és minden este, amikor
lefekszem, szeretkezik velem.
Hát mit is felelhettem volna egy ilyen kijelentésre? Semmi ép-
eszű válasz nem jutott eszembe.
- Szeretné, ha utánajárnánk a dolognak? - érdeklődtem finoman.

67
 A hölgy teljesen értetlenül meredt rám.
- Úgy értem, biztos nagyon kimerült lehet emiatt - próbáltam
menteni a helyzetet, de a hölgy belém fojtotta a szót.
- Ilyesmiről szó sincs, fiatalember. Csak azt szerettem volna a
tudomásukra hozni, hogy nekem milyen örömet okoz a szellemvi-
lág. Hiszen ez volt a ma esti téma, vagy nem?
Korábban már mondtam, itt most csak ismételni tudom önma-
gam:
- Nincs még egy olyan hibbant társaság, mint mi, emberek.

Mindig, mikor eszembe jut, hogy a médiumok milyen megpróbál-

tatásoknak vannak kitéve - még a saját gyülekezetüknél is! - any-
nyit mondhatok, hogy egy médiumnak csupán két dologra van
szüksége: vastag bőrre és valamiféle groteszk humorérzékre. És
ráadásul humoros dolgok sokkal gyakrabban fordulnak itt elő,
mint a túlvilági lelkek. Azonban bármilyen szórakoztatónak is tű-
nik, a humornak soha nem szabad elvonnia a figyelmünket a ko-
moly dolgokról. Abban viszont biztos vagyok, hogy a túlvilágon
roppant jól szórakoznak rajtunk, ahogyan olyan fenemód próbál-
kozunk spirituálisok lenni.
Azt is gondolom, hogy minden spirituális út magában foglalja a
tréfát is. Számomra épp a fejlődésem során tapasztalt örömérzés
volt az, ami mindig visszaterelt a spirituális útra. Az élet oly sok ne-
hézséggel jár, hogy ez a fajta örömérzés néha segít felülemelkedni
a nehézségeken. Úgyhogy valahányszor csak esélyed kínálkozik a
boldogságra, nyúlj érte és ragadd meg!

68
8. Furcsa, de igaz

Sokan gondolják, hogy a médiumok furcsa emberek. Én ugyan ko-

rántsem gondolom magamról, hogy valamiféle csodabogár len-
nék, de be kell vallanom, hogy médiummá válásom során azért
jócskán akadtak igencsak bizarr helyzetek. Ha korábban valaki azt
mondta volna, hogy olyan helyekre fogok eljutni, ahová eljutot-
tam, vagy hogy olyan emberekkel fogok megismerkedni, akikkel a
sors végül összehozott, bizonyára azt feleltem volna neki, hogy tel-
jesen elment a józan esze. Én Glasgow munkásnegyedében nőt-
tem fel, a szellemi képességeim pedig egyáltalán nem mondhatók
rendkívülinek. Manapság viszont azon kapom magam, hogy tudó-
sokkal zsúfolásig megtelt spirituális szeánszokat tartok a Glasgow-i
Egyetemen, vagy hatalmas vidéki művelődési házakban adok elő
szemináriumokon és konferenciákon. Néha kénytelen vagyok
megcsípni magam, hogy vajon nem álmodom-e.
Az egyik legnevetségesebb kérés, amivel médiumként találkoz-
tam, teljesen váratlanul érkezett. Egy péntek délután a fodrászatban
dolgoztam. Teljesen normális munkanap volt, az üzlet tele volt ven-
dégekkel, és mindig máshonnan harsant fel a már jól ismert kiáltás:
- Kérem a következőt!
- Milyenre szeretné vágatni a haját? - hangzott a kérdés skót táj-
szólásban.
- Hátul és oldalt rövidre kérném.
- Egyessel vagy kettessel vágjam? - kérdeztem a hajvágó beállí-
tásra utalva.

69
 Péntek délután lévén a fodrászok már elvesztik szokásos nyájas-
ságukat, és többnyire alig várják, hogy végre hazamehessenek,
vagy beüljenek kedvenc pubjukba egy pohár sörre.
- Gordon, telefon! - szólt az egyik kollégám.
A vonal végén egy hölgy volt, aki külföldi akcentussal beszélt, és
arra kért, hogy azonnal keressem fel a Hiltonban, mert pár óra múl-
va már mennie is kell. Próbáltam neki elmagyarázni, hogy én jelen-
leg éppen dolgozom, és először el kell kéredzkednem a főnököm-
től ahhoz, hogy korábban tudjak végezni.
- Mondja meg a főnökének, hogy kifizetem a munkabérét, csak
engedje el hozzám - válaszolta erre a hölgy.
Miután a munkatársaimmal is egyeztettük a dolgot, a főnököm
végül elengedett, úgyhogy azonnal el is indultam.
Képzelhetik, milyen furcsán éreztem magam, mikor a munka-
ruhámban beléptem a glasgow-i Hilton főbejáratán. Elkaptam né-
hány furcsálló pillantást a felsőbb tízezerhez tartozó vendégsereg-
ből, akik már valamennyien a vacsorához voltak öltözve. De mit
sem törődve mindezzel, keresztülvágtattam az előtéren, s egyene-
sen a lifthez mentem.
- Biztos, hogy jó helyen jár, uram? - kérdezte egy idősebb portás
kissé lekezelő hangon.
- Igen, köszönöm - feleltem. - A hölgy, aki az 1108-as szobában
lakik, már vár.
Csak ekkor értettem meg, hogy a hölgy, akinek a nevét sem tud-
tam, milyen fontos személy lehet, mert a portás majd hanyatt esett
a meglepetéstől, mikor megtudta, hogy kihez jöttem.
Amikor kinyílt a szoba ajtaja, és én megpillantottam a gyönyörű
középkorú hölgyet, aki előttem állt, s akit mellesleg azonnal felis-
mertem, majdnem én is hanyatt estem.
- Kérem, Mr. Smith, fáradjon beljebb - mondta a hölgy, és beve-
zetett a szobába.
- Köszönöm, hogy ilyen hamar időt szakított rám - folytatta.
A hangvétele most már jóval közvetlenebb volt, mint korábban.

70
Csak ámultam és bámultam, de aztán sietve összeszedtem magam,
mert hiszen azért jöttem, hogy privát szeánszot tartsak a hölgynek.
Elkezdtem ráhangolódni, s a hölgy elhunyt szeretteinek szellemei
szinte azonnal megjelentek és beszélni kezdtek hozzá. Én eközben
teljesen elfelejtkeztem arról, hogy a hölgy mennyire ismert és fon-
tos személy.
Majdnem egy órán keresztül közvetítettem az üzeneteket el-
hunyt szeretteitől, majd egy pillanatra szünetet tartottam, hogy
megkérdezzem, van-e esetleg valami kérdése.
- Igen, van - nézett rám egyenesen -, szeretném, ha megkérné
a túlvilági barátait, hogy legyenek a férjem segítségére.
- Ezt hogy érti, hölgyem? Hogyan segíthetnének ők az ön férjének?
- Nos, úgy tűnik, hogy hatalmas botrány van kirobbanóban a
férjem körül. Csupán azt szeretném öntől kérni, hogy a szellemvi-
lág által gyakoroljon befolyást bizonyos emberek gondolataira
azért, hogy...
- Nagyon sajnálom! - szakítottam félbe a hölgyet. - De ilyesmi-
ben nem tudok segíteni.
- Lehet, hogy a kérésem kicsit erkölcstelennek hangzik, de jól
megfizetem önt a szolgálataiért.
- Asszonyom, úgy látszik, ön nem értett meg engem - válaszol-
tam. - Amikor azt mondtam, hogy nem tudok segíteni, ezalatt nem
csak azt értettem, hogy erkölcsi aggályaim vannak, hanem hogy
nem áll hatalmamban ilyesmit kérni.
- De ön képes velük beszélni. Miért ne segítenének, ha ön a ne-
vemben ezt kérné tőlük? A férjem teljesen belebukhat ebbe a bot-
rányba, ha ön nem segít.
Nem is értettem, miről beszél. Itt volt előttem ez az igen befolyá-
sos hölgy, akinek a férje fontos pozíciót tölt be országa irányításá-
ban, és hozzám, az aprócska porszemhez fordul segítségért, hogy
a férje megmenekülhessen egy botránytól. És én csupán annyit
ajánlhattam neki, hogy imádkozni fogok érte, de talán egy spiritu-
ális tanácsadás sem ártana meg neki.

71
 - Imádkozni fogok önért és a férjéért - ígértem. - Ha Isten úgy
akarja, a férje meg fogja úszni az egészet.
Ezt a tapasztalatot átélve már nem is volt olyan nehéz elképzel-
nem, hogyan tudta Raszputyin félrevezetni a Romanovokat és az
egész cári famíliát!
Szerencsére, azóta sem hallottam semmiféle botrányról a hölgy
férjét illetően. Az imádságok valószínűleg megtették hatásukat, és
ha mégsem az imádságok, akkor bizonyára a zsíros kenőpénzek.
Talán fölösleges is mondanom, hogy a hölgy azóta is mindig felhív,
ha országának szüksége támad egy kis „imádságra", hívjuk így.

Minél tudatosabb lettem, egyre inkább kezdtem felfedezni magam

körül a paranormális jelenségeket. Engem mindig is nagyon meg-
ragadtak az előrejelzések, melyek végigkísérték egész életemet.
Akkor már nem beszélhetünk pusztán véletlenekről, ha az előre-
jelzések megvalósulását bizonyítékok is igazolják. A következő
történet nem is annyira különös, mint amennyire igaz - és ez teszi
igazán meghatóvá.
Az én tibeti buddhista barátom, akit Dronmának hívnak, egy na-
gyon tehetséges spiritiszta művész. Az önfejlesztő körben, ahová
együtt jártunk, sokszor le is rajzolta a túlvilági szellemlényeket, ha
azok megkérték rá. 1995 decemberében történt, hogy Dronma
megmutatta nekünk néhány szellemvilági lényről készült rajzát.
Majd hozzátette:
- Ja igen, és ezt itt - lapozott tovább a vázlatfüzetében - nem is
tudom, miért rajzoltam le - mutatott rá egy rajzra.
A kép egy spánielkölyköt ábrázolt. Mindnyájan lelkendeztünk,
hogy milyen helyes az a kiskutya, mire Dronma azt mondta:
- Nem hiszem, hogy ez a kutya a szellemvilághoz tartozna. Nézd
csak meg, Gordon! Ez az apróság a rajzon épp a te ajtód előtt ül.
Igaza volt, a rajzon ábrázolt bejárati ajtó valóban hasonlított az
enyémre. Mielőtt tovább lapoztunk volna, Dronma felhívta a fi-
gyelmemet egy kicsinyke hordóra, mely a kutya nyakörvén lógott.

72
 - Ezt a hordót én ugyan ceruzával rajzoltam, de érzem, hogy va-
lójában piros színe van.
Majd, ahogyan mindig is szokta, felírta a készítés dátumát a lap
aljára, majd tovább nézegettük a rajzokat.
Majdnem kilenc hónappal később June Oakley, egy kitűnő „tisz-
tánlátó" barátom keresett telefonon Leicesterből. Időnként beszél-
tünk June-nal telefonon, s ilyenkor mindig megvitattuk a fonto-
sabb dolgokat. Felvettem a telefont, mire June hirtelen, minden be-
vezetés nélkül azt mondta:
- Gordon, nemsokára kapsz majd ajándékba egy kölyök spáni-
elt. Azt mondják a barátaim „odaátról", hogy mindenképpen el kell
fogadnod azt a kiskutyát.
- Rendben, June - vettem tréfára a dolgot -, akárki is mondta ezt
neked, szerintem jobban tenné, ha másik helyet keresne a kisku-
tyának, mert épp most semmiképpen sem vehetem magamhoz.
- Nos, Gordon, ennél többet én sem tudok - zárta le a témát.
Egy héttel később, amikor Glasgow-ban tartottam szemináriu-
mot, egy hölgy azzal keresett meg, hogy tudok-e valakit, aki hajlan-
dó lenne befogadni egy kölyökkutyát.
- Ha nem sikerül sürgősen gazdát találni, visszaviszik a men-
helyre - mondta szomorúan.
Mondtam, hogy sajnos nem ismerek senkit, aki segíthetne, de
hirtelen eszembe jutott, mit mondott korábban June a telefonban.
- Várjon - szóltam a hölgy után. - Egy spánielkölyökről lenne szó?
- Igen, pontosan egy spánielről.
Megbeszéltük a hölggyel, hogy elmegyek megnézni a kutyát, és ha
sikerül összebarátkoznunk, akkor lehet, hogy magammal viszem.
Talán meg sem lepődnek, ha azt m ondom, képtelen voltam ellen-
állni, amikor megláttam ezt az izgő-mozgó kis szőrgombolyagot a
hosszú füleivel és a szomorú, huncut képével. A kutyus neve Char-
lie, de többnyire csak Huncut Charlie21-nak becéztük. Bevallom,

31 Cheeky Charlie

73
Charlie nem tartozott a könnyen nevelhető kutyusok közé. Előző
gazdája valószínűleg épp mozgékony természete miatt akart rajta
túladni. Kilenc hónap alatt ők voltak a kutya harmadik tulajdonosai.
Miután szétrágta a szőnyeget, és végigcsócsálta a házban az összes
cipőt, hál' istennek Huncut Charlie kezdett lassan lenyugodni.
Egy hónappal azután, hogy Charlie-t befogadtam, megkaptam a
törzskönyvét és az oltási bizonyítványát is. Átnéztem a papírokat,
és észrevettem, hogy Charlie 1995. december 8-án született, vagyis
épp azon a napon, amikor az önfejlesztő csoportban Dronma a kis
spánielkölyköt rajzolta. És a kutya nyakörvén ott lógott a pici piros
hordó is. Mindezek miatt gondolom úgy, hogy Charlie nem csupán
egy a sok kutya közül, hanem egy élő jóslat beteljesedése is, és én
ennek egyébként nagyon örülök. Talán helyesebb is lenne, ha in-
kább Dejá vu-nek neveznénk Charlie-t!

Előfordult már önökkel, hogy próbáltak valakinek segíteni, de a se-

gítségükkel nagyobb zűrt kavartak, mint annak előtte? Merthogy
velem épp ez történt, mikor egy eltűnt gyémánt karkötő nyomába
eredtem.
Egyik reggel épp munkába igyekeztem, amikor a fodrászattal
szemben lévő üzlet tulajdonosnője megállított, hogy nem érnék-e
rá egy pár percre. Nem igazán tudtam, mit szeretne, de beleegyez-
tem. Beléptem az aprócska boltba, ahol a hölgy férje, egy körülbe-
lül negyvenéves, jóképű férfi fogadott. Mikor odaléptem hozzá,
méltatlankodva rám pillantott, majd az üzlet végében szomorkodó
feleségéhez vezetett.
- Gordon - fordult hozzám kétségbeesett hangon a hölgy. -
Nem is tudom, hogy mondjam el, mit is szeretnék kérni öntől, mi-
vel nem igazán hiszek abban, amit ön csinál.
- Nem, mi egyáltalán nem hiszünk abban, amivel ön állítólag
foglalkozik - tette hozzá a férje.
Ha látták volna ezt az úriembert, egy percig sem kételkedtek vol-
na abban, hogy komolyan beszél. Roppant merev és komoly volt,

74
engem már a precízen élére vasalt nadrágja is megrémisztett. Kezei
pedig annyira tiszták voltak, hogy az még egy papnak is dicsőségére
válhatott volna. Ahogyan ott álltam e roppant szigorú férfiú előtt,
úgy éreztem magam, mint egy nebuló az iskolában.
- Engedje meg, hogy elmagyarázzam önnek a helyzetet - foly-
tatta a feleség. - Egy ideje nem találjuk az igen értékes gyémánt
karkötőmet.
- Pontosabban te vagy az, aki nem találja azt a karkötőt, te osto-
ba liba - vágott az asszony szavába a férje.
- Nézzék, tulajdonképpen mit várnak tőlem? - próbáltam köz-
beszólni.
- Nos, azt mondják, hogy maga különleges képességekkel ren-
delkezik, bár én nem hiszek az ilyesfajta dolgokban.
- Térj a tárgyra, kérlek - mordult rá a férje.
És mindez az egész tortúra még a szokásos reggeli kávém és ci-
garettám előtt!
A dolog lényege az volt, hogy a hölgy valahová eltette az igen
drága gyémánt karkötőjét, amelyre nem volt biztosításuk, és az én
spirituális képességeim révén szerették volna megtalálni.
- Engedjék meg nekem, hogy egy kicsit gondolkozzam a dolgon.
Majd felkeresem önöket, ha úgy érzem, tudok segíteni - mondtam
hangosan, magamban viszont azt gondoltam: hadd menjek már in-
nen a dolgomra, hogy végre nyugodtan megihassam a reggeli kávé-
mat és elszívhassak egy cigarettát.
Visszamentem a fodrászatba, és eltűnődtem azon a nevetséges
helyzeten, amelybe az imént keveredtem. Bár az egész roppant
mulatságos volt, mégis úgy éreztem, kapcsolatba kell lépnem a
szellemvilággal, hátha tudnak segíteni ennek a szerencsétlen nő-
nek. A férje elég kiállhatatlan alaknak tűnt, és ha valami módon
tudnék segíteni neki, biztos sikerülne megóvnom őt a férje haragjá-
tól - gondoltam.
Gyerünk, szellem barátaim! Segítsünk ennek a bajba jutott
hölgynek, mert ha nem lesz meg az az átkozott karkötő, még az is

75
megtörténhet, hogy a hölgyből nemsokára csupán egy túlvilági üze-
net marad.
Ebben a pillanatban egészen hihetetlen dolog történt. Amint be-
hunytam a szemem, egy férfi és egy nő jelent meg előttem. El-
mondták, hogy a karkötőt a lányuknak vették a huszonegyedik
születésnapjára, majd megmutatták, hogy a hadakozó pár házá-
ban most hol található ez a karkötő.
Átsétáltam az utca túloldalán lévő üzletbe, és a következőket
mondtam:
- Maguk egy fehér házban laknak. A bejárati ajtón belépve há-
rom ajtót látok a bal és kettőt a jobb oldalon. Jobbra az első ajtó a
hálószobába vezet, ahol az anyósa lakik
- Igen, ez pont így van - rebegte hüledezve a hölgy.
- A szobába belépve egy drapp színű szőnyeget, és egy színben
hozzáillő hálószobabútort látunk, A szoba jobb sarkában egy ab-
lak van, amely alatt egy ötfiókos komód áll. Ennek legfelső fiókjá-
ban, a fehérneműk alatt találják a karkötőt.
- Hát ez hihetetlen!
- Remélem, nem tévedek, de nekem ez az üzenet jött - vála-
szoltam.
Kimentem az üzletből, és visszatértem a munkáinhoz. Még egy
fél óra sem telt el, telefonált a hölgy, és zokogva mondta, hogy igazam
volt. Az eltűnt karkötő valóban ott volt a komód legfelső fiókjában.
Ebédidőben, amikor átmentem hozzájuk, a házaspár hangosan
veszekedett.
- Szóval járt ez a fickó a házunkban, vagy nem? - faggatózott a férj.
- Nem, dehogy járt nálunk. Drágám, mit is képzelsz!
Ha a férfi nem lett volna olyan rettenetesen agresszív, még az is
lehet, hogy jót szórakoztam volna a dolgon.
- Hékás! - fordult hozzám üvöltve az úriember. - Hogy tudtad
ilyen pontosan leírni a házunkat, ha nem is jártál ott?
Ebben a helyzetben nemigen lett volna értelme elmagyarázni,
hogy a karkötőt felesége aggódó szülei mutatták meg nekem, és va-

76
lószínűleg éppen azért, nehogy szegény lányuk olyan lehetetlen
helyzetbe keveredjen, mint amilyen ez a mostani. Mindezt nem
mondhattam el a mérges úriembernek, csak vettem egy doboz ciga-
rettát, és a következő szavakkal búcsúztam:
- Egy köszönöm azért jólesett volna.
A nap végén azonban a férfi ismét felkeresett, immár békülé-
keny hangon elnézést kért, megköszönte a fáradozásaimat, és ezt
még egy állásajánlattal is megtetézte, mondván, hogy egyik barát-
ja, aki egy olajtársaságnál dolgozik, szívesen alkalmazna engem
újabb olajlelőhelyek felkutatására. Gondolom, könnyen kitalálják,
mit válaszoltam erre az ajánlatra.
Most negyvenegy éves vagyok, és azt hiszem, már eddig is bő-
ven volt részem különös történetekben. Azonban mind közül a
legfurcsább, 1991-ben történt velem.
Vasárnap délután 6 óra körül járt, amikor a bejárati ajtómon ko-
pogott valaki. Egy fiatal lány állt az ajtóban, és izgatott arccal leve-
gő után kapkodott.
- Gordon, átjönnél hozzánk, az apám szeretne beszélni veled. -
Siess, kérlek! - mondta, és apró keskeny kezeivel olyan sürgetően
húzott magával, hogy időm sem volt kérdezősködni. Követtem az
utca túloldalán lévő szürke bérház egyik emeleti lakásába. A lány
az egyik szomszéd család gyermeke volt, és épp az előző héten ve-
szítette el édesanyját egy szörnyű közúti balesetben. Amikor meg-
érkeztünk a második emeleti lakáshoz, a kislány belökte az ajtót,
és bekiáltott az édesapjának.
- Apa, megjöttünk!
- Gyere beljebb, Gordon!
A gyéren bútorozott szobában öten voltunk: a két gyermek, az
édesapjuk, a szomszéd, aki az alattuk lévő lakásban lakott és én.
Épp aziránt kezdtem érdeklődni, hogy vajon miért kellett olyan
hirtelen idejönnöm, amikor az apa belém fojtotta a szót.
- Megint kezdődik! - suttogta, és amint ezt kimondta, hangos
kopogás hallatszott körben az egész szobában.

77
 - Most te is láthatod, hogy nem hazudok - mondta az apa az
alatta lévő lakás lakójának, aki állítólag panaszkodott a hangos ko-
pogás miatt.
A kopogás még déltájban kezdődött, és körülbelül húszperces
szünetekkel ismétlődött.
Már eddig is kérték a segítségemet az úgynevezett „szellemva-
dászatban", de legtöbb esetben kiderült, hogy az ilyesféle zajok a
fűtőrendszer meghibásodásából származtak, vagy csupán az öreg
épületek megszokott kísérőjelenségei voltak. Ez a mostani azon-
ban eltért eddigi tapasztalataimtól. Az különböztette meg, hogy a
kérdéseinkre válaszként érkezett kopogások teljesen értelmezhe-
tőek voltak. Az eset leginkább arra hasonlított, mint amit 1848-ban
az egyesült államokbeli Hydesville-ben tapasztaltak a Fox nővé-
rek. Nekik sikerült kapcsolatba lépniük egy meggyilkolt tolvaj
szellemével, akinek a csontvázát csak pár évvel később találták
meg. Ez az esemény vezetett azután a szellemi világgal kapcsolatot
teremtő modern spiritualitás fejlődéséhez. Ezenkívül a lakás leve-
gőjében olyan erős vibrálás volt tapasztalható, amilyet ezelőtt még
sohasem éreztem. Valakinek a jelenlétét határozottan érezni lehe-
tett a levegőben.
Ami ezután történt, az mindegyikünket megdöbbentett. Miköz-
ben éppen arról vitatkoztunk, hogy a zajok vajon a falak vagy a
padló irányából jönnek-e, a szőnyeg, amin álltunk, hirtelen min-
den rajta lévő dologgal együtt - egy háromrészes komód, egy asz-
tal, egyéb bútorok, három felnőtt, valamint két gyerek - felemelke-
dett! A jelenség a következő három percben még többször megis-
métlődött. Úgy éreztük magunkat, mintha egy szörfdeszkán, a
hullámokon lovagolnánk.
A következő tíz percben igen sok minden történt, ezek többsé-
ge azonban meglehetősen személyes természetű. Mindezen ta-
pasztalatokról csak annyit mondhatok, hogy míg ez a hullámlovag-
lás tartott, engem végig a békesség érzése töltött el, és a nemrég el-
hunyt hölgytől egy csodálatos túlvilági üzenet érkezett. Ilyen üze-

78
neteket azok kapnak, akiket ezek az üzenetek szeretettel - és eb-
ben az esetben reménnyel - töltenek el, és akik valószínűleg meg-
értik ezek jellegét.
Én komolyan hiszem, hogy a szeretet ereje nagyon sok minden-
re képes ezen a Földön, és véleményem szerint teljesen mindegy,
hogy ez a szeretet egy evilági lénytől, vagy a halál utáni létből érke-
zik-e. Persze honnan is venném a bátorságot ahhoz, hogy ilyen kér-
désekben véleményt alkossak? Az egyetlen dolog, amit biztosan
tudok, hogy felettébb furcsább dolgok léteznek földön és égen. El
sem tudják képzelni, mennyire!

79
9. Befejezetlen ügyek

Számomra az a legnagyobb öröm, ha olyan emberekkel oszthatom

meg képességemet, akiknek leginkább a hasznára válik. Az élet min-
den területéről találkozom ilyenekkel, a leggazdagabbaktól a legsze-
gényebbekig, a hírhedtektől a híresekig. Az egyetlen közös bennük
az, hogy életük során valahol, valamikor komoly veszteség érte őket.
Az, hogy a szellemvilágból érkező üzenetek általánosabb jelen-
tésűek, vagy egészen konkrétak-e, leginkább azon múlik, hogy az
elhunytnak voltak-e befejezetlen ügyei. Számtalan esetben tapasz-
taltam már, hogy mikor az elhunytak váratlanul távoztak a túlvilág-
ra, amilyen gyorsan csak lehet, fel akarják venni a kapcsolatot e vi-
lágban maradt szeretteikkel. Mintha bánatos családtagjaikat a túl-
élésük hírével kívánnák megvigasztalni.
A több ezer üzenetből, amelyet médiumi tevékenységem során
közvetítettem, többnyire az derül ki, hogy cseppet sem számít, mi-
lyen módon távozott valaki az élők sorából, a lélek mindig sértetle-
nül, kín és fájdalom nélkül érkezik meg a túlvilágra, hiába is kép-
zeljük ezt mi, itt maradtak másképp.
Amikor valakinek sikerül kapcsolatba lépnie egy olyan elhunyt
szerettével, akinek halála teljesen váratlanul következett be, a tő-
lük származó üzenetek általában igen jelentős mondanivalóval
bírnak. El tudják képzelni annak az anyának az örömét, akihez
meggyilkolt gyermeke csak azért tér vissza, hogy elmondja, túlélte
a halált, és nagyon szereti az édesanyját - ráadásul üzenetének
igazságát olyan bizonyítékokkal támasztja alá, amit csak gyászoló

80
szülője érthet meg? Vagy képzeljék csak el annak az asszonynak a
lelkiállapotát, akinek a férje reggel munkába indult, de este már
nem tért haza. Ha az elhunyt férjnek alkalma nyílik arra, hogy né-
hány vigasztaló szót és jó tanácsot mondjon a feleségének, az asz-
szony esetleg könnyebben visszatalálhat az életbe ahelyett, hogy
bánatában fölemésztené magát. Ezekben az esetekben van igazán
jelentősége a médiumok munkájának.
Az ilyen szeánszok tapasztalatai vezettek arra a felismerésre,
hogy milyen nagy szolgálatot is tesz a szellemvilág az elhunytak
hozzátartozóinak, és megtiszteltetésnek érzem, hogy mindebben
közreműködhetek. Médiumi tevékenységem legfőbb ösztönzője
az, hogy így számos embernek tudok segíteni. És valahányszor úgy
érzem, hogy legszívesebben befejezném ezt a munkát, a szellemvi-
lág mindig közbelép.
Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy az egyik kliensemet a
szellemvilág azért irányította hozzám épp akkor, amikor már fel akar-
tam adni az egészet, hogy megmutassa, mennyire fontos az a munka,
amelyet médiumként végzek. A fentieknek ugyanis kitűnő érzékük
van az időzítéshez. Ez a találkozó 1997 augusztusában történt.
Teljesen kimerült voltam a rengeteg spirituális munkától, arról
nem is beszélve, hogy mindennap 9-5-ig a fodrászatban dolgoz-
tam, és még két kamasz fiam nevelésére is időt kellett szakítanom.
Gyakran éreztem úgy, hogy elaprózom magam, és valamit végül fel
kell adnom tevékenységeim közül. Komolyan megfogadtam, hogy
ez után a szeánsz után mindenképp szünetet fogok tartani, hogy
kicsit feltöltődjek.
Ezt a találkozót a gyülekezet gondnoka szervezte nekem, úgy-
hogy egyéb dolgom nem volt, mint ülni és várni a következő látoga-
tót. Miközben vártam, azon gondolkodtam, hogy vajon a hölgynek
valóban egy médiumra lesz-e szüksége, vagy csak valami olyasmit
szeretne megtudni, hogy férjhez menjen-e, vagy beadja-e a válópert.
Amikor Mrs. Bright megérkezett, azonnal láttam, hogy neki va-
lóban szüksége van segítségre, habár az arcán olyan kifejezés ült,

81
mint aki nem tudja, valójában mit is keres itt. Számomra teljesen
egyértelmű volt, hogy a hölgy korábban soha nem járt médiumnál,
így először igyekeztem őt megnyugtatni. Ezután pedig elkezdtük a
szeánszot. Ennél a pontnál átadom a szót Mrs. Brightnak, hogy sa-
ját szavaival mondhassa el, mi is történt:
„1997. június 20-án a kisebbik fiam, Alan nem sokkal a 29. szüle-
tésnapja után autóbalesetben meghalt. Csak azok tudhatják,
micsoda fájdalom volt a fiam elvesztése, akik már átéltek ehhez
foghatót. Úgy éreztem, hogy anyaként cserbenhagytam a gyer-
mekemet, mert nem tudtam megakadályozni a történteket. Óv-
nom kellett volna a fiamat, ahogyan gyerekkorában is tettem.
Tudom, hogy mindez nem hangzik túl ésszerűen, de ez ilyen-
kor vajmi keveset számít. Az Alan halálát követő pár hétben tele
voltam dühvel és fájdalommal. Haragudtam a fiam értelmetlen
halála miatt, és haragudtam Istenre is, mert hiába imádkoztam
minden este, hogy vigyázzon a fiamra, mégsem óvta meg őt.
A fájdalom minden percünket átjárta, és minden percben szí-
ven ütött a felismerés, hogy mindez nem egy rossz álom csupán,
hanem ez itt a valóság. A férjem, Syd és én valóban elvesztettük
imádott gyermekünket, a másik fiam, Iáin pedig szeretett öcs-
csét. A menyem, Sarah pedig csupán három évig élhetett boldog
házasságban férjével.
Hat héttel Alan halála után Hampshire-be mentünk, hogy
szétszórjuk a fiam hamvait. Nagyon el voltam keseredve. Akár-
milyen butaságnak is hangzik, szükségem volt arra a megerősí-
tésre, hogy tudjam, a fiam biztonságban van. Mindig is hittem,
hogy a test halálával nem ér véget a létünk, de részemről mosta-
náig mindez csupán érzelmi meggyőződés volt. Most viszont
szükségem volt kézzelfogható bizonyítékra.
Felhívtam a Berkeley Street-i spiritualista gyülekezetet, és
megkérdeztem, tudnának-e időpontot adni egy médiurni sze-
ánszra. Hihetetlen szerencse volt, hogy Jim, a gyülekezet gond-
noka épp Gordon Smith-hez irányított.

82
 Gordon szinte azonnal kapcsolatba tudott kerülni Alarméi, és
olyan bizonyítékokkal szolgált, hogy számomra egyáltalán nem
volt kétséges - Gordon Alannel beszélt. Hihetetlen érzelmi hatás-
sal volt rám ez az ülés, mégis a végén olyan megkönnyebbülve
távoztam, amilyen békességről reggel még álmodni sem mertem
volna. Ezután is rengeteget sírtam, de legalább azzal nyugtathat-
tam magam, hogy Alan nemcsak jó helyen van, de valószínűleg
boldog is. Talán furcsának találják ezt a gondolatot, de egyrész-
ről nagyon örültem, hogy a fiam jól érzi magát, másrészt viszont
borzasztóan hiányzott.
A találkozón Gordon említette, hogy két hölgy is volt Alan mel-
lett a kórházban a baleset után, és egyikük végig fogta a fiam ke-
zét. Ez pontosan így is történt. Ezután részletekbe menően leírta
Alan dolgozószobáját, és azt is mondta, hogy Alan azt üzeni,
tud róla, hogy felforgattam a papírokat a szobában. Ez is így
volt, mivel Alan halála után az autó biztosításipapírjait és a for-
galmi engedélyt kerestem a rendőrségnek.
Gordon azt is elmondta, hogy Alan akkor is ott volt velem, mi-
kor a hitelkártyáját keresve kénytelen voltam a pénztárcájában
keresgélni. Ez az információ azért volt számomra nagyon fontos,
mert a családunkban mindig is tiszteletben tartottuk egymás
személyes dolgait. Akármikor a fiaim bátran elöl hagyhatták a
pénztárcájukat, leveleiket vagy a naplójukat, én soha nem néz-
tem meg semmit, és ezt ők is nagyon jól tudták. A kétkedők ter-
mészetesen erre azt is mondhatják, hogy a család ilyen esetek-
ben mindig átnézi az elhunytak papírjait, és ebben igazuk is
van. Az azonban kevéssé valószínű, hogy valaki egészen pontos
leírást adjon egy szobáról, ahol még sohasem járt.
Későbbi üléseink alkalmával számos bizonyítékot kaptam
Gordontól arra vonatkozóan, hogy Alan lelke a halála után is to-
vább él. Azt hiszem, teljesen felesleges lenne egetrengető kijelen-
téseket tennem a túlvilágról. Nekem személyes bizonyítékokra

83
 volt szükségem arról, hogy valóban Alati az, aki Gordonon ke-
resztül üzen nekem, és ezt kétséget kizáróan meg is kaptam.
Az egyik találkozónkon Gordon azt mondta, hogy Alannek
elég mély hangja van, ami valóban így is volt. Majd hozzátette,
hogy sejtelme sincs miért, de Alan most valami zsoltárfélét éne-
kel neki. Gordon szöveg nélkül dúdolta a dalt, míg az utolsó sor-
hoz nem ért, amely így hangzott: „a zarándok élet". Én ekkor el-
nevettem magam, mert Alan gyűlölte ezt a zsoltárt, gyermekko-
ra óta ellenszenvet érzett a zarándokok iránt.
Amikor viszont Gordon azt közölte, hogy Alan a fürdőszobát
mutatja neki, amit Gordon tökéletesen le is írt, meghökkentem.
Gordon azt mondta, hogy erre később még visszatérünk. Folytat-
tuk az ülést, ám kisvártatva Gordon mégis csak azt mondta,
hogy vissza kell mennie a fürdőbe, bár azt továbbra sem tudta,
hogyan is értelmezze Alan üzenetét.
Gordon még erősebben próbált ráhangolódni Alanre, és érzé-
kelte, hogy Alan nevet, de sejtelme sem volt, mi fog ebből kisülni.
Vonakodott visszatérni a fürdőszobához, mert nem értette, Alan
mit akarhat azzal, hogy van ott egy madár - ami, lássuk be, elég
szokatlan dolog egy fürdőszobában. Én viszont teljesen el vol-
tamragadtatva, mert pontosan tudtam, hogy Alan mire gondol.
Amikor ezt a házat vettük, mindannyian nagyon viccesnek ta-
láltuk, hogy az előző tulajdonosok egy pislogó baglyos matricát
ragasztottak a WC-tető belső felére. Egy bagoly képe igazán nem
szokványos fürdőszobai dekoráció, és nem is olyasmi, amit bárki
magától kitalálhatna. Tényleg telitalálatnak éreztem, hogy Gor-
don ezt mondta. Amikor felújítottuk a fürdőszobát, Alan annyit
rágta a fülemet a hiányzó bagoly miatt, hogy vettem egy kis bronz-
baglyot, és betettem a fürdőszobába.
Az ülés után már alig vártam, hogy elmesélhessem Iainnak a
Gordonnál átélt élményeimet. A fiam egy tanfolyamra készült,
ezért csak telefonon tudtunk volna beszélni, így abban marad-

84
tunk, hogy beugrom hozzájuk. Iáin felesége, Sam, valamint lá-
nyuk Bryony is szerették volna hallani, hogy mi történt.
Volt azonban egy dolog, amit sehogy sem tudtam hová tenni.
Alan egy kapucsengőt mutatott Gordonnak. Nem igazán értet-
tem mit akar vele. Gordon azzal nyugtatott, hogy ne foglalkoz-
zam ezzel, csak tartsam észben.
Képzelhetik, mennyire elámultam, mikor Iáin és Sam házából
távozóban megláttam, hogy a pár hete kicserélt bejárati ajtajukon
egy vadonatúj csengő díszeleg. Nemrégiben csak két szál drót ló-
gott ott. Kérdeztem Samet, hogy Iáin mikor szerelte fel ezt a csen-
gőt. Azt válaszolta, hogy péntek este, vagyis egy nappal azelőtt,
hogy én Gordonnál jártam. Nemcsak hogy Gordon nem tudhatott
arról, hogy Iáin felszerelte a csengőt, de én sem, ez pedig teljesen
kizárja azokat a teóriákat, amelyek telepátiával és hasonló dol-
gokkalpróbálják magyarázni a médiumi tevékenységet.
Mint már korábban is mondtam, szerintem csak közös múl-
tunk emlékei szolgálhatnak valódi bizonyítékul a szellemvilág lé-
tezésére. A csengő esete talán mások számára túl egyszerűnek
tűnhet, de nekünk ez sokat jelentett, különösen Iainnak, aki igen
közel állt a bátyjához, és nagyon szerette volna hinni, hogy test-
vére lelke halála után is tovább él. És ezzel Alan is tisztában volt
- olyan bizonyítékot kell szolgáltatnia, ami Iaint is meggyőzi.
Bármikor is látogattam meg Gordont, mindig úgy éreztem,
hogy Alannel töltöttem az időt, csak épp nem láttam és nem ölel-
hettem meg őt. Az a bizonyosság, amelyet Gordon adott, nekem
elmondhatatlanul sokat jelentett. Itt most csak néhány példát
említettem, de soha nem éreztem túl általánosnak azt, amit Gor-
don mondott, mert minden egyes mondatában volt valami szá-
momra lényeges információ.
A Gordonnál szerzett tapasztalatok nemcsak nekem jelentettek
hatalmas segítséget, de az általa nyert bizonyosság a férjemnek,
Iainnak és Alan feleségének, Saraknak is megnyugvást hozott.

85
 Mindezeken túl Gordon nem csak a mi családunkra volt jóté-
kony hatással Ezek után képes voltam kapcsolatba lépni azzal
a fiatal hölggyel is, aki Alan kezét fogta a baleset után, s így el-
mondhattam neki, hogy a fiam érezte a jelenlétét. A hölgy na-
gyon hálás volt, hogy mindezt elmondtam neki, mert a baleset
óta pszichológushoz járt, hogy fel tudja dolgozni a történteket.
Az a tudat, hogy jelenléte segített Alannek, neki is megkönnyeb-
bülést hozott. A szeretetet, amit Gordonon keresztül Alantől kap-
tunk, sikerült másokkal is megosztanom.
Sok olyan bizonyítékot kaptam, melyet Iainnal is meg tudtam
osztani, mégis tudtam, hogy egyszer ő is szeretne majd elkísérni
Gordonhoz. Erre a találkozóra pontosan egy évvel a baleset után
került sor.
Az ülés fantasztikus volt, Iáin rengeteg személyre szóló bizo-
nyítékot kapott, és nagyon meghatódott, hogy Gordonon keresz-
tül Alan beszélt hozzá. Nekem kezdettől fogva nagyon jó érzés
volt, hogy Alan megbízik Gordonban. Harmónia és egyetértés
volt köztük, sőt számos alkalommal ugratta is Gordont. Aznap
is ezt történt, amikor Iáin elkísért Gordonhoz.
Glasgow-ba menet azzal nyugtattam Iaint, hogy az egészben
nem lesz semmi „kísérteties". Megérkeztünk a Berkeley Streetre,
és miközben parkolóhelyet kerestünk, Iáin megkérdezte, hogy
melyik házba megyünk. Én pedig rámutattam a házra, melynek
védőkorlátját körös-körül hatalmas fehér lepedők borították! Az
épületet ugyanis éppen renoválták. Lementünk a lépcsőn, és el-
képedve láttam, hogy a szobában, ahol Gordonnal találkozni
szoktunk teljesen sötét volt. A helyiség egyáltalán nem hasonlí-
tott arra, amilyen kora délután lenni szokott.
Később, mikor említettem ezt Gordonnak, azt mondta, hogy
fogalma sincs, miért húzta be a függönyöket aznap. Csak azt
érezte, hogy így kell cselekednie. Egészen biztos vagyok, hogy
Alan roppant jól szórakozott azon, milyen képet vágott Iáin, mi-
kor meglátta az egészet. Ez azonban korántsem kedvetlenítette

86
 el Iaint, sőt nemsokára ugyanolyan erősen érezte, hogy Alán itt
van velünk, mint én. Amikor azután kijöttünk az épületből, Iáin
átölelt, és azt mondta: - Anya, sikerült beszélnünk Alan-nel.
A bizonyosság, amit Gordon aznap Iainnak nyújtott, rendkí-
vül sokat jelentett neki. Annyira közel álltak egymáshoz, min-
den élményüket megosztották. Gordon médiumi képessége által
sok más, hozzánk hasonló családnak is segíthet, hogy fel tudják
dolgozni szeretteik elvesztését és túllépjenek fájdalmukon. Ne-
künk sikerült legyőzni kétségeinket, hogy lelkünk tovább él a ha-
lál után, és Gordon ezzel azt is bebizonyította, hogy Alan örökké
velünk marad."

Számomra fontos szabály, hogy ugyanazzal az emberrel legfeljebb

kétszer találkozom privát szeánszon. Lee Bright esete azért volt ki-
vétel, mert Alannak sok elintéznivalója volt még családjával. Alan
biztosított róla, hogy édesanyjának szüksége van még egy találko-
zóra, és abban is biztos volt, hogy erre már a bátyja, Iáin is el fog
jönni. Iáin arcát soha nem fogom elfelejteni, mikor rádöbbent,
hogy rajtam keresztül valóban a testvére üzen neki.
Alan igazán jól tudta kifejezni magát. Annyira vágyott rá, hogy
üzenhessen, hogy amikor erre lehetőséget kapott, megpróbálta a
lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Olyan mennyiségű bizonyí-
tékkal árasztotta el édesanyját, hogy mindet fel sem tudnám idéz-
ni. Az egyik ilyen, ami nagyon megmaradt bennem, a második ülé-
sen történt. Alig lépett be Mrs. Bright az ajtón, már tisztán hallot-
tam Alan hangját, amint ezt mondja nekem: - Kérdezd anyámat
Macbethről! Anélkül, hogy üdvözöltem volna, azonnal azt kérdez-
tem: - Mi jut eszébe Macbethről? Döbbenten meredt rám, és azt
válaszolta: - Épp idefelé jövet vettem meg a könyvet.
Mrs. Bright az egy év alatt, amíg időnként találkoztunk, hatal-
mas változáson ment keresztül. Csodálatos érzés mindig, ha lá-
tom, hogy valaki jó irányba kezd változni, és örömmel tölt el annak
tudata, hogy valamennyire én is hozzájárultam ehhez a változás-

87
hoz. Ezek az ülések rám is fantasztikus hatással voltak. Az ilyen-
kor szokásos kimerültség érzése helyett úgy éreztem, hatalmas
energialöketet kapok. Kételyeim semmivé lettek, és örültem, hogy
segíthetek valakinek egy olyan kivételes mély érzelmi tapasztalat
megszerzésében, mint amilyen ez volt.

A következőkben két további beszámolót szeretnék megosztani

önökkel. Először Malcolm Bryce történetét ismerhetik meg, aki
testvére halálát követően keresett fel engem. Mindez az ő tolmá-
csolásában:
„Először öt héttel azután találkoztam Gordonnal, hogy igen szo-
morú körülmények között elveszítettem a testvéremet. A bá-
tyám, aki még alig múlt negyvenéves, rövid betegeskedés után,
mindannyiunk számára váratlanul hunyt el. Gordon egyik ba-
rátja komolyan aggódni kezdett miattam. Látszott rajtam, hogy
a bátyám halála nagyon megviselt. Úgy éreztem, valami elinté-
zetlenül lóg a levegőben. Szörnyen nehezen viseltem.
A barátom beszélt Gordonnal, és egyeztetett számomra egy
privát szeánszot. Gordon ugyan nagyon elfoglalt volt, mégis el-
vállalta a dolgot. Korábban soha nem találkoztam Gordonnal,
és nem láttam egyetlen előadását sem. A találkozót a következő
hét keddjére beszéltük meg, és ennél többet én nem is tudtam a
dologról.
Vasárnap délután azonban nagyon magam alatt voltam, és
úgy döntöttem, hogy elmegyek a Somerset Place-i spiritualista
gyülekezet esti szertartására. Az utolsó pillanatban érkeztem,
így az ajtó mellett kaptam helyet.
A szertartás kezdete előtt bejelentették, hogy a médium, aki
az aznapi előadást tartotta volna, nem tud eljönni, és helyette
Gordon Smith tartja a bemutatót. Gordon is csak az utolsó pilla-
natban tudta meg, hogy helyettesítenie kell.
Az összejövetel igen meleg és barátságos hangulatú volt. Le-
nyűgözve néztem Gordont, akivel pár nap múlva személyesen is

88
találkozni fogok. A szeánsz vége felé egy idősebb hölgynek közve-
tített, aki az első sorban foglalt helyet. Egyszer csak Gordon, csep-
pet sem odaillő módon azt kérdezte a hölgytől, hogy szereti-e a
zenét. Gordon azt mondta, hogy zenét hall, ami viszont felkeltet-
te az én érdeklődésemet, mert a bátyámnak a zene volt a hivatá-
sa és a szenvedélye is. A hölgy tudomásul vette az üzenetet, de
nem nagyon tudta értelmezni.
Ezután Gordon azt kérdezte a hölgytől, hogy mond-e neki va-
lamit a 18-as szám. A bátyám 18-án született, és épp a következő
héten lett volna a születésnapja. A hölgy hosszan elgondolko-
dott, én viszont biztos voltam benne, hogy az üzenet nekem szól,
de képtelen voltam reagálni. Gordon ismét a zenéről kezdett be-
szélni, én pedig remegni kezdtem az izgalomtól.
A szerda fontos nap - mondta Gordon a hölgynek. A hölgy nem
tudott mit kezdeni az információval, és ismét bizonytalanul vála-
szolt. Ekkor már biztosan tudtam, hogy az üzenet nekem szól.
Előző nap, szombaton hívott egy jó barátom, hogy elmondja, a
férje békében eltávozott, és a temetése szerdán lesz. Ez a hír is
hozzájárulhatott, hogy én vasárnap ennyire rosszkedvű voltam.
Éreztem, hogy Gordon sem volt egészen biztos benne, hogy
ezek a jelek a hölgynek szólnak, de egy ideig még folytatta a köz-
vetítést, majd váltott. Éreztem, hogy a bátyám végig jelen van,
annak ellenére, hogy nem kaptam tőle közvetlen üzenetet. Ami-
kor véget ért a bemutató, sietve távoztam.
Kedden este átmentem a barátaimhoz, és találkoztam Gor-
donnal. Váltottunk pár szót, de én nem említettem, hogy vasár-
nap láttam őt, ezt csak később említettem neki. Mindnyájan le-
ültünk, és csendben várakoztunk.
Hirtelen Gordon törte meg a csendet, és azt mondta, hogy ze-
neszót hall, és fények veszik körül. Nem spirituális fények, ha-
nem olyan színes, villódzó fények, mint amilyenek a szórakozó-
helyeken vannak. Éreztem, hogy a bátyám jelen van, mert ez a
kép annyira jellemző volt rá. - A bátyád egy hölggyel van, akinek

89
 a neve A' betűvel kezdődik - mondta Gordon. Édesanyánk neve
A-val kezdődött. - Most a 18-as számot látom. 18-a a bátyám
születésnapja, ahogyan ez vasárnap is előjött. Most azt mondja,
hogy „szerda". - Erre azt feleltem Gordonnak, hogy aznap teme-
tésre megyek.
- Nem, nem hiszem, hogy erről lenne szó - hárította el a ma-
gyarázatomat Gordon, és kisvártatva úgy folytatta:
-Azt mondja, hogy szerda este találkoztatok utoljára a halála
előtt. Ez valóban így volt, együtt mulattuk át az éjszakát. Szá-
momra ez is azt bizonyította, hogy jól éreztem, a bátyám való-
ban ott volt vasárnap, de ez alkalommal az üzenetet a bátyám
nem csupán megismételte, hanem el is magyarázta.
A továbbiakban Gordon még 12 olyan információval szolgált,
amelyek teljes bizonyságot adtak a bátyám jelenlétére. Többek
között fontos utalást tett a nővéremmel kapcsolatban, meg-
mondta a bátyám becenevét, és azt is, hogy hamarosan nyaral-
ni megyek. Még azt is hozzátette, hogy szerinte igazán jót fog ten-
ni nekem egy kis környezetváltozás a sok megpróbáltatás után,
és hogy két hét múlva indulok.
Az ülés során a bátyám nem tett említést kettőnk félbemaradt
ügyéről, de az elhangzott bizonyítékok és a felém áradó meleg-
ségérzéseteljesen megnyugtatott. Éreztem, hogy olyan megértés-
re találtam, ami nagyban segített abban, hogy elfogadjam a
helyzetet, és ettől megkönnyebbültem.
Azóta Gordon jó pár bemutatójára elmentem, ahol még szá-
mos egyértelmű üzenetet kaptam a bátyámtól a szellemvilágból.
Egyszer Gordon egy fiatal nőnek közvetített egy meglehetősen
személyes jellegű üzenetet, amikor hirtelen azt mondta, hogy va-
laki a szellemvilágból borzasztóan türelmetlen, és nagyon sze-
retne már szóhoz jutni. Ez pont úgy hangzott, mintha a bátyám
jelentkezne, akihez mindenkinek alkalmazkodnia kellett!
Gordon arra kérte az illetőt, hogy várjon, és folytatta a koráb-
bi üzenet közvetítését. Azonban 20 másodperc múlva elnézést

90
 kért, mert mégis kénytelen volt megszakítani ezt az üzenetet,
mert a türelmetlen szellemlény nem hagyta békén. Én mondtam
is a barátaimnak, akik ott voltak velem, hogy ez biztosan az én
bátyám lesz, és valóban ő volt. A személyisége már azelőtt érez-
hető volt, hogy bármit is üzent volna.
Másik két alkalommal pedig az történt, hogy Gordon megkér-
dezte a színpadról, hogy van-e valaki, aki értelmezni tud egy ap-
ró, de jelentős információt egy gyűrűvel kapcsolatban. Én értettem
a jelet, és mindkét alkalommal bebizonyosodott, hogy az üzenet
nekem szólt.
A történet kapcsán igazán figyelemreméltó, hogy az üzenetek-
hez kapcsolódó információk mindkét alkalommal a legapróbb
részletekig megegyeztek, pedig a két bemutató között legalább
egy év telt el. Gordon igazán kiváló médium, és úgy vélem, mára
már barátomnak is tekinthetem."

A következő beszámoló egy másik médiumtól, Mary Armourtól

származik, akinek munkáját igen nagyra tartják. Azért írom le ezt
a példát, hogy megmutassam, néha még a médiumoknak is nehéz-
séget okoz kapcsolatot teremteni a szellemvilággal, amikor saját
szeretteikről van szó.
„Gordonnal akkor találkoztam először, mikor a glasgow-i Primrose
gyülekezetben léptem fel. Mrs. Primrose hívott, hogy a szertartás
után maradjak még, és vegyek részt az általa vezetett önfejlesztő
körben. Az ülés alatt teljesen nyilvánvaló lett számomra, hogy a je-
lenlevők között Gordon messze a legtehetségesebb. Hazaérve küld-
tem is Gordonnak egy lapot, sok sikert kívánva további működésé-
hez, és megköszöntem a tőle kapott emlékezetes üzenetet.
Az évek alatt láthattam, ahogyan ez a tehetséges fiatalember
zöldfülű kezdőből professzionális előadóvá válik. Úgy vélem,
Gordon a világ egyik legtehetségesebb médiuma.
Most pedig szeretnék megosztani néhány emlékezetes üzene-
tet azokból, amit Gordon Smith közvetített nekem.

91
 Igazán szerencsésnek mondhatom magam, hogy háromszor
is alkalmam volt részt venni olyan szeánszon, amelyet Gordon
transzban közvetített. Gordon egyike azon keveseknek, akiken
keresztül a híres médium, Helen Duncan meg tud szólalni.
Az első szeánszon, ahol Helen üzent, az édesapámhoz kap-
csolódott. Az itt kapott információról csak nekem volt tudomá-
som.
A második ülésen, amely 1997. január 27-én volt, Helen azt
mondta: -Mary, kérlek vigyázz a bokádra! Nem sokkal ezután,
február 14-én elestem, és eltörtem a bokámat.
Egy nemrégiben, 1998 szeptemberében történt találkozásunk-
kor Gordon olyan üzenetet közvetített Helentől, amiről tudtam,
hogy igaz, de ahogy a spiritualizmus is tartja, a legjobb bizonyíték
az, amelyet saját magad fedezel fel.
Aznap este Dominica, Gordon egyik lelki vezetője említést tett
egy hölgyről, akitMrs. Jean Simesnak hívnak, amire én azt felel-
tem, hogy sajnos nem ismerek ilyen nevű hölgyet. Amikor haza-
értem, édesanyám kikérdezett a szeánszról, s én elmondtam ne-
ki, hogy nem tudtam, hogyan értelmezzem a Jean Simeshez kap-
csolódó üzenetet.
- Honnan tudsz te róla?- kérdezte az anyám. - Jean Simes egy
régi ismerősöm volt, és most pénteken halt meg. Ezt anyám ba-
rátnője, Mary említette még előző nap. Anyám el volt képedve
Gordon üzenetén.
Minden jót kívánok Gordonnak. A világ nem is kívánhatna
jobb túlvilági közvetítőt nála."

92
10. Élet a halál után

„Milyen is lehet odaát?" „Valóban létezik-e élet a halál után?" Ilyen

és ehhez hasonló kérdéseket tesznek fel folyamatosan nekem az
emberek. Úgy vélem, a legtöbben valami támpontot keresnek,
amely csillapíthatná halálfélelmüket.
Határozottan állíthatom, hogy van élet a halál után, és ebben
egészen biztos vagyok. Életem során oly sokszor bizonyosodott be,
hogy a lélek túléli a fizikai test halálát, hogy én már nemcsak hiszek
a túlvilágban, hanem tudom, hogy az élet folytatódik a halál után is.
És ebben az esetben óriási különbség van hit és tudás között!
Arra a kérdésre viszont, hogy ez a túlvilági élet milyen is, már jó-
val nehezebb választ adni. Számtalan könyv szól olyanokról, akik
azt állítják magukról, hogy jártak a másvilágon. A beszámolók
többsége gyönyörű tájról mesél, tele színpompás virágokkal és
madarakkal, melyek szépsége minden képzeletet felülmúl. Azt is
mondják, hogy az újonnan érkezetteknek hatalmas termek állnak
a rendelkezésükre, ahol kedvükre tanulhatnak, és kórházak, me-
lyekben pihenhetnek és gyógyulhatnak. A beszámolók bölcs ta-
nácsadókat említenek, akik hosszú fehér köntösben fogadják az
újonnan érkezőket, és abban segítenek nekik, hogy megértsék elő-
ző életüket. Beszélnek még házakról, villákról és hatalmas, földi
mértékkel nem mérhető városokról is.
A halál utáni életről szóló beszámolók és leírások azonban any-
nyira különfélék, hogy nem könnyű ezek bármelyikét hitelesnek
tekinteni. Az én értelmezésem szerint minden egyes beszámoló

93
csupán annak fontos, aki azt megtapasztalta. Minden elme oda ér-
kezik, mely a földi életében a mennyországról kialakított képéhez
leginkább hasonlít. Úgy tűnik, a túlvilágon az elménk fokozatosan
távolodik el, a földi életünkben szerzett materialista elképzelések-
től - kicsit úgy, mint ahogy a kígyó levedli bőrét élete során. Ez en-
gem ismét csak saját spirituális fejlődésemre emlékeztet, melynek
során a számomra legértékesebb lecke éppen az volt, hogy meg
kellett tanulnom „nem tanulni", hogy minél kevesebb szellemi ter-
het cipeljek odaát.
Nekem magamnak is számtalan túlvilági tapasztalatom van.
Minden egyes találkozásom kivételesnek mondható, mert annak
ellenére mindig sikerül kapcsolatba kerülnöm a túlvilági lelkek tu-
datával, hogy soha fizikailag nem találkoztam velük. Legjobban ta-
lán azzal tudnám érzékeltetni a találkozás különlegességét, hogy
akárhányszor ilyen élményem volt, utána mindig sokkal energiku-
sabbnak éreztem magam. Nehéz ezeket a dolgokat szavakba önte-
ni, vagy leírni azokat a képeket, amelyeket a fantasztikus utazások
alatt érzékeltem. A legmeghatározóbb élmény mindenképpen az
élet és a fény érzékelése. Minden alkalommal erős szívveréshez
hasonló lüktetést érzek. Ez a ritmusérzet összhangban van a min-
ket körbevevő dolgok rezgésével. Előfordult, hogy azt hittem, is-
merőst látok, de a látvány érzékelése ebben az állapotban sokkal
intenzívebb volt, jócskán meghaladta a földi életem során megszo-
kott érzetet. Ugyanez a helyzet a szavakkal is. Bár ilyenkor nem
szavakkal, hanem gondolatokkal kommunikálok. Sőt az is előfor-
dult néhányszor, hogy az üzenet csak érzetek formájában érkezett.
Az egyik különösen emlékezetes spirituális találkozás 1994. má-
jus 15-én történt. Fárasztó napom volt a fodrászatban, s hazatérve
úgy döntöttem, hogy kicsit szunyókálok vacsora előtt. így hát le-
dőltem a díványra. Gondolatok cikáztak a fejemben, amikor várat-
lanul egy nagyjából 30 éves férfi képe jelent meg előttem.
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy az egész testem fino-
man vibrálni kezd, úgy, mintha a kanapé mozogni kezdett volna

94
alattam. Ezalatt az agyam még intenzívebben fókuszált a fiatalem-
berre, aki egészen ismerősnek tűnt, bár volt a megjelenésében va-
lami zavaró, de nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mi
is az.
Egy furcsa erő a férfi irányába kezdett vonzani. Ismertem már a
test elhagyás élményét, de ez most valami egészen más volt. Olyan
érzés volt, mintha utaznék, mégis azt érzékeltem, hogy a testem
élettelenül fekszik a kanapén.
Váratlanul éles rándulást éreztem a solar plexusom22 környé-
kén, majd iszonyú erővel valami húzni kezdett egy gombostűfej
nagyságú fénypont felé. Az élmény olyan volt, mint amelyet a gyo-
morszájunk tájékán akkor érzünk, mikor a hullámvasút a pálya
legmagasabb pontjáról iszonyú sebességgel zuhanni kezd a föld
felé. A zuhanás egyszer csak véget ért, és én már egyáltalán nem
érzékeltem fizikai testemet.
A férfi, aki magával húzott ebbe a másik világba, még mindig ott
volt mellettem. Először harminc év körülinek tűnt, de amikor be-
léptem a spirituális „valóság" birodalmába, hirtelen egy tízéves
kisfiút érzékeltem magam mellett. Felismertem, hogy az unoka-
testvérem, Stephen az, aki majdnem húsz évvel ezelőtt halt meg.
Stephen egy leírhatatlan utazásra vitt el a spirituális gyönyörű-
ségek birodalmába. Csupán annyit sejtettem, hogy a kegyelem álla-
potában vagyok. Egy eddig még soha nem látott, új fényben láttam
az élet értelmét, hogy mit jelent a szeretet és a szépség. Hogy pon-
tosan mit éreztem ebben az állapotban? Valamiféle bizsergést,
olyasmit, mint mikor enyhén megráz az áram. Erre az élményre
életem végéig emlékezni fogok.
Stephen hangja volt az utolsó, amire emlékszem, mielőtt vissza-
tértem volna normál állapotomba. Stephan mosolyogva állt előt-
tem, majd így szólt: - Június 22-én együtt leszek az édesanyámmal.
Ekkor felriadtam. Úgy emlékeztem vissza az egészre, ahogyan

22 Napfonat csakra.

95
az emberek az álmukra emlékeznek, hirtelen a reggeli felébredést
követően.
Nem értettem teljesen, mi történik velem, de az utolsó üzenet
egész este a fülemben csengett. Azon tűnődtem, vajon felhívjam-e
Stephen édesanyját, Sylviát, és elmondjam-e neki a történteket, de
végül úgy gondoltam, csak megzavarnám vele, így letettem róla.
Leírtam a dátumot, amit Stephen mondott, hogy ha egyszer úgy
adódik, megkérdezhessem, mond-e ez neki valamit.
Mikor legközelebb találkoztam Sylviával, a nagynénémmel,
kérdeztem tőle a dátumot, de határozottan állította, hogy nem tud
vele mit kezdeni. Nem is foglalkoztam többet a témával, úgy vél-
tem, valamiképp biztos félreértettem, amit Stephen mondott.
Nagyjából az év vége felé járhattunk, mikor egy londoni utazás
alkalmával ismét felkerestem Sylviát. Ahogy beléptem a házba, és
megpillantottam, teljesen megdöbbentett a látványa. Ez az egyko-
ron gyönyörű szép asszony ijesztően sovány lett.
Sylvia észrevette a megrökönyödésemet, és elmondta, hogy már
majdnem 5 éve gyomorrákban szenved. A betegség olyan stádium-
ban volt, hogy az orvosok már nem tehettek érte semmit , és úgy lát-
szott, számára nincs sok hátra földi életéből.
A következő pár hónapban állandó kapcsolatban voltam a nagy-
nénémmel. Reméltem, hogy egyszer csak csoda történik, és kide-
rül, hogy a doktorok tévedtek, és Sylvia nem is olyan beteg, mint
gondolták, vagy egy operáció adhat még neki esélyt. De a remény
és az ima is mind hiábavaló volt.
Teljesen kétségbe ejtett, hogy ez az asszony, akit második anyám-
nak tekintettem, ugyanarra a sorsra jut, mint imádott fia. Stephen ha-
lála után Sylvia feladta a karrierjét, otthagyta sikeres londoni állását,
és elvégzett egy nővértanfolyamot. MacMillan nővérként23 rákos be-
tegek ápolásával foglalkozott. Milyen furcsa fintora ez a sorsnak!

23 Az igen magasan képzett, ún. MacMillan nővérek elsősorban tanácsadó-koordináló

szerepet töltenek be a hospice-gondozásban. Forrás: internet; www.hospice.hu.

96
 1995. június 17-én, vasárnap, úgy döntöttem, elutazom London-
ba. Úgy éreztem, már nem sok időm maradt, hogy búcsút vegyek
Sylviától. Az asszony hátralévő napjait egy szanatóriumban töltöt-
te. Mielőtt elindultam volna Glasgow-ból, vettem két szál vörös ró-
zsát. Az egyiket betettem otthon egy vázába, a másikat pedig elvit-
tem magammal Sylviának Londonba.
A szanatórium, ahol Sylvia volt, szép és otthonos környezetet
biztosított a betegeknek. A nagynéném vizes hajjal ült, és rám várt,
hogy levágjam és megszárítsam a haját. Azután ezt mondta:
- Gordon, nagyon csinos szeretnék lenni, amikor Stephennel ta-
lálkozom.
Sylvia teljesen biztos volt a dolgában. Minden fájdalomcsillapí-
tót visszautasított, mert azt mondta, hogy teljesen tiszta tudattal
akar átlépni a túlvilágra.
Elmondta, hogy az utóbbi időben kapcsolatba lépett a fiával, aki
azt ígérte neki, hogy várja őt odaát és támogatni fogja utazásában.
Sokan valószínűleg azt mondanák erre, hogy egy végstádiumban
lévő rákos beteg csupán hallucinál, mikor azt képzeli, hogy „halot-
takkal" társalog. Ezzel sok esetben én is egyetértek, de Sylvia egé-
szen más volt. Ő a leghiggadtabb nők közé tartozott, akiket valaha
ismertem. Még ebben a helyzetben is képes volt gondoskodni a te-
metéséről, és emellett személyes ügyeit is elintézte. Ezenkívül a
szanatórium valamennyi munkatársát, aki valamilyen módon ápol-
ta őt, az ágyához hívatta, kezükbe nyomott egy borítékot, és meg-
köszönte a gondoskodásukat és figyelmüket. Akármennyire is be-
teg volt Sylvia, mindig nagyon józanul és racionálisan viselkedett.
Mikor aznap távozni készültem, Sylvia odaintett magához. Fá-
radtnak látszott.
- Kedvesem - mondta -, nemsokára útnak indulok. Nincs ben-
nem semmi félelem. Kérlek, ne sirass engem, hanem gondolj arra,
hogy végre együtt lehetek a drága fiammal.
Hogyan is sirathatnék egy ilyen rendkívüli asszonyt? Mielőtt tá-
voztam volna, odafordultam Sylviához, és azt mondtam neki:

97
 - Még találkozunk valamikor.
Sylvia szélesen elmosolyodott, majd így szólt:
- Hát, ha valakivel, akkor veled biztosan találkozom még!
Mikor aznap este hazaértem Glasgow-ba, a házba belépve az első,
ami a szemembe ötlött a rózsa volt. Teljesen elhervadt, de ennek el-
lenére nem volt szívem kidobni. Csak álltam és néztem, hogyan vált
az enyészetté ez a nemrég még gyönyörű virág. Nem tehetek róla, de
ezt az elszáradt virágot önkéntelenül is ahhoz a csodálatos rózsához
hasonlítottam, amit pár órája még Sylvia ágyánál hagytam.
Június 21-én, szerda este lefekvés előtt elmondtam egy imát,
ugyanazt, amit már nagyjából egy hete mondogatok: „A jóisten se-
gítse Sylviát, hogy méltósággal léphessen át a túlvilágra."
Másnap reggel hirtelen felébredtem, s felülve az ágyamban,
azonnal az órára néztem. Hajnali 5 óra volt. Egy ismerős hangot
hallottam a bal fülem mellől: - Még találkozunk, drágám! - Sylvia
hangja volt. „Úton" volt már - épp azon a napon, amit a fia két év-
vel korábban előre jelzett.
Reggel 8 órakor felhívtam Londonban a nagybátyámat, Michael-t
aki elmondta, amit már amúgy is tudtam:
- Sylvia ma reggel 5 órakor meghalt.
Gyakran eltűnődöm azon, hogy azok ott a szellemvilágban hon-
nan tudnak oly sok mindent ennyire előre megmondani!
Még aznap reggel észrevettem, hogy a nappalimban lévő rózsa
magához tért. Teljesen kinyílt, és még 10 napig teljes pompájában
tündökölt. A nagybátyám viszont azt mesélte, hogy a rózsa, amit
Sylviának adtam, abban a pillanatban hervadt el, amikor Sylvia el-
távozott erről a világról.

Nagynéném története életem egyik különös epizódja volt, de csu-

pán egyike volt, a halál utáni élethez kapcsolódó számtalan ta-
pasztalataimnak. Úgy vélem, a túlvilági élet tekintetében legin-
kább a személyes élmények a meghatározóak. Albert Best, aki sok-
szor találkozott a szellemvilággal, úgy fogalmazott: „Ki más is hin-

98
ne a szellemvilág létezésében azokon kívül, akik már megtapasz-
talták." Tökéletesen igaza van.
Ahogyan korábban is említettem, minden egyes ember, aki átlép
a túlvilágra, ottani tapasztalásait, más és más - itt a Földön megis-
mert - anyagi valósághoz köti. A látott és hallott bizonyítékok alap-
ján azt gondolom, hogy mindenkinek a saját képzelete alkotja az ő
saját eljövendő túlvilági birodalmát. Mindenki arra a helyre érke-
zik, ahol távozásakor a lelkiállapotának megfelelően szépséget és
vigaszt talál. A beszámolók mind azt bizonyítják, hogy a túlvilág-
ról alkotott elképzeléseinkben mindannyian annak a vágyott jövő-
nek a képét teremtjük meg, amelyet otthonosnak és szépnek lá-
tunk, ennek milyensége azonban leginkább attól függ, hogy az
evilágról való távozásunkkor elménk milyen állapotban van.
Mindennek tudatában próbálok nagyon figyelni arra, hogyan
élem az életemet a Földön. Nem is amiatt fontos ez számomra, mint-
ha félnék a túlvilágon rám váró büntetésektől, hanem sokkal inkább
azért, mert eltávozva egy gyönyörűséges világba szeretnék kerülni.
Egészen biztosan tudom, hogy van élet a halál után. Mindazok-
nak, akik elvesztették szeretteiket, a legfontosabb tanulság az,
hogy a Földön maradt gyászolóknak meg kell tanulniuk szeretteik
elvesztése után is tovább élni saját életüket. És ha valakivel szere-
tetteljes kapcsolatba kerültünk ezen a világon, akkor nincs semmi,
még a halál sem, ami elválaszthat bennünket egymástól.

99
11. Bizonyítsd be!

Nem számít, hogy egy médium hányszor szolgáltat megdönthetet-

len bizonyítékot arra, hogy van élet a halál után, mindig is lesznek
olyanok, akik ragaszkodnak majd más logikus magyarázathoz,
nem elégszenek meg azzal, hogy a tudat tovább él. Már 1850. óta
neves médiumok, többek között Dániel Dunglas Home is, megen-
gedték az akkori idők legkiválóbb tudósainak, hogy erősen vitatott
médiumi képességeiket megvizsgálják. A médiumi tevékenység
korai úttörői tudatában voltak különleges képességüknek, és tit-
kuk mindössze annyiban rejlett, hogy egy magasabb erő vezeti
őket. Felajánlották a kor tudósainak, hogy vegyenek részt a spiritu-
alitás történelmének egy-két leghíresebb szeánszán.
Azért említettem éppen D. D. Home-ot, mert az ő médiumi tevé-
kenysége során soha egyetlen alkalommal sem találtak csalásra
utaló jeleket, sőt nem is kellett besötétíteni a szeánszához. Ez a
skót származású médiumi őstehetség nappali világosságban mu-
tatott be levitációt (lebegést) és materializációt tanult és képzett
emberek sokaságának. Mindent összevetve D.D. Home az egyik
legjelentősebb képviselője volt a médiumi tevékenységnek. Home
soha nem váltotta aprópénzre tehetségét. Ez az igazi spiritualitás
másik fontos tanúbizonysága. Ügyfelei közé olyan hírességek tar-
toztak, mint az orosz cár és a német császár.
Az elmúlt 150 évben a médiumok, mint D. D. Home, Leonore
Piper, the Bangs Sisters, Helen Duncan, Helen Hughes, Ena Twigg,
Leslie Flint, Albert Best és mások is, sokat tettek azért, hogy bebi-

100
zonyítsák: van élet a halál után. Ezek a híres médiumok sokak szá-
mára adtak vigaszt és ösztönzést, és ugyanakkor ahhoz is hozzájá-
rultak, hogy a tudomány kicsit jobban megismerje az emberi lélek
természetét. Tehetségük révén mindannyian bebizonyították,
hogy méltók az istentől kapott ajándékra.
1994-ben Tricia Robertson - a Skót Pszichikus Jelenségeket Ku-
tatók Szövetségének24 tagja - felkért arra, hogy médiumként tart-
sak spirituális szeánszot a Glasgow-i Egyetemen. Az esemény há-
zigazdája Archie Roy, az asztronómia nyugalmazott professzora
volt. Én pedig anélkül, hogy jobban belegondoltam volna, mit is je-
lenthet ez, elfogadtam a meghívást.
Különös, de a távoli dolgokat nem szoktam kihívásnak érezni.
Csak az idő közeledtével gondolom át: talán mégsem kellett volna
olyan könnyelműen igent mondani. Ilyenkor rám törnek a negatív
gondolatok, és azon aggódom, hogy mi van, ha rosszul sülnek el a
dolgok? Mi van, ha egyetlen üzenetet sem érez magáénak senki?
Munkám során időről időre mindig ugyanazokkal a félelmekkel és
szorongásokkal találkozom; legyen szó akár egy egyetemi szeánsz-
ról, vagy egy hatalmas teremben tartott bemutatóról, mint amilyene-
ket az Egyesült Királyságban számos helyen tartottam. És minél töb-
bet gondolok az események kimenetelére, annál idegesebb leszek.
Ilyenkor szokott eszembe jutni az a hasznos instrukció, hogy:
„Ürítsd ki az agyad!" Végül is, ha úgy kell lennie, hogy létrejöjjön a
kapcsolat a túlvilággal, akár jól, vagy akár rosszul is süljön el, létre
fog jönni. Nem kellene feleslegesen idegesíteni magam, hiszen
sem én, sem más nem tudja megváltoztatni a jövőt azzal, hogy ag-
gódik miatta.
így nemsokára ismét ott találtam magam egy zsúfolásig megtelt
hatalmas teremben. Csakhogy ezúttal az volt a különbség, hogy a
hallgatóság nagy része - akit én továbbra is gyülekezetnek hívok -

24 Scottish Society for Psychical Research, 1987-ben Prof. Archie Roy alapította. Ő írta
A lélekfutár angol előszavát is. www.sspr.org.uk.

101
nem szükségből vagy más spirituális megfontolásból jött el hanem
leginkább azért, hogy tudományos szemmel elemezze a munkámat.
Erről az estéről csupán arra emlékszem, ahogy professzor Archie
Roy felkonferált, majd egy kicsit noszogattam a túlvilági segítőimet,
hogy: „Gyerünk, most igazán segítenetek kell!" Természetesen
most sem hagytak cserben.
Az előadást követően a hallgatóság kérdéseire válaszoltam. Ter-
mészetesen legtöbbjük tudományos képzettséggel rendelkezett.
Addigra már túl voltam egy sikeres médiumi bemutatón, és nem
volt más dolgom, minthogy őszintén válaszoljak a feltett kérdések-
re. így hát teljesen magabiztos voltam.
E sikeres szereplés óta már jó néhányszor visszahívtak a Glas-
gow-i Egyetemre szeánszot tartani. Az egyik ilyen alkalommal tör-
tént velem a következő különleges eset. Harmadszor tarthattam
előadást, amikor megkértek rá, hogy a szeánsz elején válaszoljak
néhány kérdésre. Egy úriember, aki az első sorban ült, a követke-
zőket kérdezte: „Gordon, igaz-e az, hogy a médiumok a testbe-
szédből és azokból a telepatikus információkból táplálkoznak,
amelyeket az üzenet fogadójának gondolataiból olvasnak ki?"
- Nem uram, ez nem igaz - válaszoltam. Egyrészt legtöbbször a
médiumok, köztük én is, olyan bizonyítékokkal szolgálnak, ame-
lyekről maga az üzenet fogadója sem tud. Másrészt számos eset-
ben a médiumok olyan tényekről is beszámolnak, amelyek az ille-
tő családjában éppen a közvetítéssel egy időben történnek, és így
az üzenet fogadójának sincs róluk tudomása. A londoni Pszichikus
Jelenségeket Kutatók Szövetségében25 számos feljegyzés készült
az ilyen és ehhez hasonló esetekről, amelyek ugyancsak az előbb
elmondottakat támasztják alá.
Az úriembernek azonban nem kellett Londonig mennie, hogy
ezt ellenőrizhesse. A szellemvilág úgy döntött, még aznap este bi-

25 Society for Psychical Research - 1882-ben alapították londoni székhellyel. Azóta az

USA-ban és Franciaországban is van tagozata. Ennek volt elnöke (1993-1995) Roy pro-
fesszor, aki később megalapította a SSPR-t. (http://www.spr.a,c.uk/expcms/index.php).

102
zonyítékot szolgáltat. Nem sokkal azután, hogy elkezdtem a sze-
ánszot - épp a második üzenetnél tartottam -, mikor a szellemvi-
lágból egy hölgyet észleltem magam mellett. Azt mondta, hogy
Anne-nek hívják és a fia a terem végében van.
Gondolatban megkérdeztem a hölgyet: - Mikor távozott el a túl-
világra?
- A múlt héten - jött azonnal a válasz.
Szent ég - gondoltam -, itt van valaki, aki nemrég veszítette el
szeretett édesanyját. Biztos voltam benne, hogy szegény még min-
dig nagyon szenved bánatában.
- Ül a hátsó sorokban valaki, aki nemrég vesztette el édesanyját,
akit Anne-nek hívtak? - kérdeztem.
Csend volt a teremben.
Gyerünk Annel - küldtem el gondolatban az üzenetet. - Mond-
jon még valamit!
- A fiam a nyakláncán hordja a gyűrűmet - suttogta.
- Van itt egy úr, aki az édesanyja gyűrűjét hordja a nyakában? -
kérdeztem.
Ismét semmi válasz.
Rendben, Anne, kap még egy lehetőséget - gondoltam. - Mond-
ja meg, hogy hol lakott.
- Maryhill Road - érkezett azonnal a válasz.
Még mindig csend, senki sem reagált.
Rendben - gondoltam -, ha ez senkinek nem mond semmit,
kénytelen leszek tovább menni a következő üzenetre.
Amikor azonban át akartam sétálni a színpad másik oldalára,
egy hang azt súgta a fülembe: „Ott van, ő az!" A hatalmas terem
legtávolabbi ajtajára néztem, és láttam, hogy az üvegajtón keresz-
tül egy férfi kukucskál a terembe. Az egyetem egyik portása volt,
aki arra volt kíváncsi, mi folyik ott bent valójában.
- Ő az! Jim, a fiam - szólalt meg ismét a hang.
- Befáradna, kérem! - szólítottam meg a gyanútlan embert, s köz-
ben a kezemmel integettem neki. Valószínűleg azt gondolta, meg-

103
hibbantam. Mindenki hátrafordult, hogy megnézze a most már
igencsak zavarban lévő, negyven körüli férfit, aki barna színű portás
egyenruhában ácsorgott az ajtóban.
- Önt Jimnek hívják? - szegeztem neki a kérdést. Számomra ak-
kor életbevágó volt, hogy az úriember mit válaszol, mert ha mégsem
ő lenne a szellemhölgy fia, jobb, ha más foglalkozás után nézek.
- Igen - felelte halkan a férfi. Szegény nemigen értette, mi a csu-
da folyik itt.
- Elnézését kérem, Jim, hogy ilyesmit kérdezek öntől, de visel
ön nyakláncot?
- Igen - válaszolta. Úgy látszott, szegény mostanra teljesen
összezavarodott. - És a gyűrű, amit a nyakláncára fűzve visel, az
édesanyjáé volt?
Még be sem fejeztem a kérdést, Jim már fel is mutatta a nyaklán-
cot meg a gyűrűt is, hogy mindenki jól láthassa.
- Az édesanyját Anne-nek hívták, ugye? - folytattam sietve.
A férfi nagyon megilletődöttnek látszott. Nem válaszolt, csak
szomorúan bólintott.
- Már csak azt kérdezném, hogy a Maryhill Road mond-e önnek
valamit?
- Ott lakott az édesanyám - válaszolta teljesen elképedve.
Miután beazonosítottuk az üzenet címzettjét, Anne egy gyönyö-
rű, részletes és személyre szóló üzenetet küldött a fiának, Jimnek.
Úgy tűnt, csupán a véletlenen múlott, hogy Jim odakeveredett az
előadásra és kíváncsiságból kukkantott be a terembe, hogy meg-
tudja, mi folyik odabent. Eltévedt a folyosón, majd váratlanul ott
találta magát az előadóterem előtt.
Az üzenet átadása után megköszöntem Jimnek, hogy erre járt,
és így megérthettük az üzenetet, majd az úriemberhez fordultam,
aki korábban a testbeszéd és a telepátia kérdését vetette fel.
- Uram! - mondtam. - Remélem, amit az imént látott, kielégítő
választ adott a kérdésére. Úgy vélem, ahhoz, hogy valakinek a test-
beszédéből következtetéseket vonhassunk le, az illetőnek mini-

104
mum ott kellene állnia. Ami pedig a telepátiát illeti, ahhoz, hogy va-
laki - jelen esetben én - egy telepatikus információt fogadhasson,
előbb valakinek el is kellene azt küldenie. A mostani esetben, mint
láthatta, teljesen valószínűtlen, hogy Jimnek akárcsak tudomása is
lett volna arról, hogy mi is folyik körülötte.
Az ilyen és ehhez hasonló esetek bizonyítják a spirituális médi-
umi tevékenység létjogosultságát. Látván ezeket az eseteket még a
legszkeptikusabbaknak is egyet kell érteniük velem abban, hogy
olyasféle dolgok történnek körülöttünk, amelyek messze túlmu-
tatnak hétköznapi tapasztalatainkon. Még a tudományos élet leg-
képzettebb szakembereinek is el kell fogadniuk, hogy nincs a világ
minden jelenségére logikus magyarázat. Valamint, hogy a tudo-
mány sem képes arra, hogy az emberiség néhány nagyobb rejtélyét
megoldja. De ha összefognának azok, akik szeretnék megfejteni
ezeket a misztériumokat, talán rátalálhatnának arra az információ-
ra, aminek segítségével megadhatnák a megfelelő magyarázatot.
A spirituális jelenségekkel foglalkozó kutatócsoportok évtize-
dek óta próbálnak hasonló információkat feltárni. Ahogy már ko-
rábban is említettem, ezek a szervezetek és társaságok az évek so-
rán számos, eskü alatt tett nyilatkozatot gyűjtöttek össze a pszichi-
kus és spirituális jelenségekről. Ezeket mind hiteles adatokkal tá-
masztották alá. Ezen jelenségek túlnyomó része még ma is meg-
magyarázhatatlan .
Médiumként kötelességemnek érzem, hogy amennyire csak tő-
lem telik, segítsem a pszichikus jelenségekkel foglalkozó szerveze-
tek munkáját. Már azt is eredménynek tekintem, ha tevékenysé-
gemmel - akár csak részlegesen is -, de hozzájárulok ahhoz, hogy
a tudomány jobban megérthesse a spiritualitás működését. Sokkal
jobb megpróbálni valamit, mint teljesen figyelmen kívül hagyni
csupán azért, mert félünk tőle. Ez az oka annak, hogy én hajlandó
vagyok médiumi tevékenységemet tudományos vizsgálatnak alá-
vetni. Azt remélem, hogy ez olyan ismeretanyaghoz vezet majd,
ami elősegíti a tudomány fejlődését. Teszteken, vakteszteken és

105
dupla vakteszteken26 vettem részt, és mindig megpróbáltam a tő-
lem telhető legjobbat nyújtani. Soha nem érdekelt, hogy az engem
vizsgálók hitelesnek érzik-e azt, amit csinálok.
Jó érzés, hogy vannak felelősségteljes emberek, akik elszántan
támogatják a médiumi tevékenységet. Ám azok, akik nem értik, és
még arra sem veszik a fáradságot, hogy utánanézzenek, valójában
miről is szól a spiritualizmus, nincs joguk véleményt alkotni ennek
okairól és hatásairól.
Archie Roy professzor például, azt követően fogadta el az igazi
médiumi tevékenység létezését, hogy részt vett kedves barátom,
Albert Best privát szeánszán. A professzor egészen nyíltan beszél
ezekről az élményeiről a Valami egészen különös érzékelés27 című
könyvében. A könyv megjelenése óta a professzor egyike lett a té-
ma azon úttörőinek, akik szeretnék bizonyítani, hogy van élet a
halál után.
Többekkel együtt Roy professzor és Tricia Robertson is tudomá-
nyos megközelítéssel próbálják vizsgálni a lelkek túlvilági létezé-
séről szóló bizonyítékokat. Azt a régóta kialakult nézetet próbálják
megcáfolni, hogy a médiumok által szolgáltatott információk csak
általánosságokat tartalmaznak. A következő leírás Tricia Robert-
son The Truth is in Here18 című könyvéből származik.
„A PRISM19 egy olyan kutatócsoport elnevezése, amely a para-
normális jelenségek, többek között a médiumok tudományos
módszerekkel való tanulmányozására jött létre.
A szkeptikusok részéről a médiumok ellen irányuló kritika ar-
ra a feltételezésre épül, hogy a médiumok által közölt informáci-
ók annyira általános jellegűek, hogy szinte bárkire érvényesek le-

26 A teszt, vakteszt, dupla vakteszt olyan mérőeszköz, amelyekkel az adott pszichikus

tulajdonságot mérik, hogy kizárhassák a véletlenszerűséget.
27 A sense of something Strange
2S Az igazság ideát van (a szerk.).
W Psychical Research Involving Selected Mediums.

106
 hetnek. A PRISM felügyelete alatt ezt az állítást matematikai-sta-
tisztikai módszerekkel is megvizsgálták.
A kísérlet első részében az utóbbi két évben összegyűjtött, óri-
ási mennyiségű statisztikai adatot használták fel. Az itt készült
jegyzőkönyvekből az derül ki, hogy azok az állítások, amelyeket
a médiumok az üzenetek címzettjeinek közvetítettek, valóban je-
lentéssel bírtak az üzenet fogadói számára. Annak az esélye,
hogy ez megtörténjen 1:1 000 000.
Gordon Smith egyike volt azoknak a médiumoknak, akik szí-
vesen részt vettek a kutatás első fázisában. Az eredmények sta-
tisztikai elemzése azt mutatta, hogy az üzenetek nem véletlen-
szerűek, határozott mondanivalójuk volt a fogadók számára.
Gordon Smith magas színvonalú munkája miatt felkérést ka-
pott, hogy tartson egy szeánszot a Glasgow-i Egyetemen, a Skót
Pszichikus Jelenségeket Kutatók Szövetségének30 tagjai előtt. A
bemutatóról mindenki elégedetten távozott."

Tehát, hogyan is működik? Ha csak annyi fillérem volna, ahány-

szor ezt a kérdést feltették nekem, már igen gazdag lennék. Köny-
nyű lenne azt válaszolni, hogy hiszen én csak egy tisztánlátó va-
gyok, ami nem jelent mást, mint hogy látom, hallom és érzékelem
a holtakat, de az igazság az, hogy médiumi képességem minden
egyes alkalommal más és más módon működik. Az is előfordul,
hogy ez a három dimenzió párhuzamosan mutatkozik. Biztos va-
gyok abban, hogy ezt a jelenséget minden médium ismeri.
Gyerekkoromban a médiumi adottságot egyszerűen a személyi-
ségem részének tekintettem. Az, hogy hallottam a szellemek hang-
ját, ugyanolyan természetes dolog volt számomra, mint ahogyan a
szüleimet és családom más tagjait is hallottam. A jövőre vonatko-
zó látomásaim és az, hogy mások legmélyebb érzéseit is képes vol-
tam felfogni, számomra ugyancsak teljesen hétköznapi dolognak

30 Scottish Society for PsychicalResearcli.

107
számított. A gyerekkoromra visszaemlékezve most már tudom, az-
zal, hogy mások megkérdőjelezték, amit csináltam, elültették ben-
nem a kételyt saját tapasztalataim iránt. A többi egyéni adottság-
hoz hasonlóan, a pszichikus adottság is helyes irányba fejlődik, ha
hagyják önmagától kibontakozni. Ha viszont elemezgetik vagy kri-
tizálják, ezzel meggátolják természetes kialakulását.
Miután végignéztem, hogy a médiumi tevékenység milyen sok-
féle formában fordul elő az életemben, arra a felismerésre jutot-
tam, hogy mostanra már sokkal jobban értem annak működését. A
privát és a közösségi szeánszok mindegyike egészen más-más jel-
legű. Néha például „hallom" a lelkeket. Ez általában akkor fordul
elő, amikor a szellemlátogató evilági életében nagyon jó kommuni-
kátor volt. Földi képességeinket ugyanis a másvilágra is átvisszük
magunkkal, ahogyan minden egyéb tulajdonságunkat is - jókat és
rosszakat egyaránt.
Máskor viszont inkább „érzem" a túlvilági lelket, és semmit nem
„látok", se nem „hallok". Ismétlem, az, hogy milyen csatornán érzé-
kelem az üzenetet, az eltávozott lélek személyiségétől függ. Amikor
érzem az üzenetet, csupán azt tudom leírni, hogy milyen érzést kelt
bennem. Ámbár az is igaz, hogy nem mindenki szereti pontosan
megmondani, mit gondol, és időnként a megfelelő csatorna kivá-
lasztásában ez is szerepet játszhat. Azok a lelkek, akiket csak „érzé-
kelek", valószínűleg csendes természetűek lehettek ezen a Földön.
Amikor pedig „látok" egy szellemlényt, gyakran egyszerre „lá-
tom" és „hallom" is őt. Mint már említettem, időnként a három ké-
pesség párhuzamosan működik.
Akadnak néhányan, akik nem tudják, hogy az üzenet nemcsak
a túlvilági lélek személyiségétől függ, hanem a kapcsolat minősé-
gét a médium és az üzenetet fogadó állapota is befolyásolhatja. Ha
például én nem érzem 100%-osan jól magam, kisebb vagy na-
gyobb mértékben eltorzulhat a túlvilágról érkező üzenet is. Ez
leginkább akkor fordul elő, ha nagyon fáradtnak vagy feszültnek

108
érzem magam. Olyan ez, mint amikor a zseblámpában már leme-
rülőben van az elem.
Az üzenetet fogadó állapota ugyancsak fontos szerepet játszik a
kapcsolat kialakításában. Ha akadályokat állítanak, vagy kétkedő
állapotban érkeznek a szeánszra, és végig összeszorított ajkakkal
és keresztbe tett karral ülnek, zavaróan hatnak a kapcsolat minő-
ségére. Fontos, hogy azok, akik segítségre vágynak, nyitottak és
befogadók legyenek.
Véleményem szerint minden szeánszot egyfajta kísérletnek kel-
lene tekinteni. Ennek során a médium megpróbálja összeolvaszta-
ni a két világot, hogy igazolja; szeretteink túlélik a halált, és a más-
világon is képesek megőrizni intelligenciájukat, memóriájukat,
személyiségüket és egyéniségüket.
A lelkek mindig azért térnek vissza, mert szeretteik iránti érzel-
meik még ide kötik őket. Senki nem tudja csak úgy „felhívni" az „el-
hunytakat", és ennek nagyon is jó oka van. Ha a médiumok csak úgy
fel tudnának hívni bárkit a túlvilágon, bizonyára lenne olyan őrült,
aki megpróbálná felvenni a kapcsolatot Flitlerrel vagy Sztálinnal!
Az én esetemben a médiumi képesség akkor működik a legjob-
ban, amikor valóban szükség van rá. Tapasztalatom szerint a szel-
lemvilág azoknak üzen, akik valóban szenvednek. Ez egy maga-
sabb szintű érzékelés, ami a fájdalomérzésre indul be.
Bárhogy is legyen, arra a kérdésre, hogyan is működik az én mé-
diumi képességem, szívem szerint egy újabb kérdéssel válaszol-
nék: egyáltalán miért működik?

109
12. A médium

„Gordon, hogy is hívják azt a vallási micsodát, amivel foglalkozol?

Ugye, tudod, mire gondolok?"
Az édesanyám még mindig nem érti, milyen szeánszokat tartok a
hétvégeken. Általában azt szokta mondani az érdeklődőknek, hogy
valami vallásos dolgot csinálok, de nem tudja pontosan, mit is jelent
ez. A világért sem szeretném őt megbántani, de elég mulatságosnak
találom, hogy büszke rám, bár valójában azt sem tudja, miért.
Vannak, akik nagyon spirituálisnak tartanak. Ha lenne is ben-
nem olyan, amit az emberek általában spiritualitásnak neveznek,
annak többségét egészen biztosan a szüleimtől örököltem. Koráb-
ban már említettem, hogy mindketten mennyire jók és kedvesek.
De még ennél is többet köszönhetek szüleimnek azért, hogy cso-
dálatos jellemükkel számomra is példát mutattak. Tőlük tanultam,
hogy még az élet legnehezebb időszakában sem szabad elveszíte-
nem vidámságomat.
Emlékszem például arra, amikor röviddel apám térdműtétje
után meglátogattam őket. A műtét során mindkét térdkalácsát pro-
tézisre cserélték. Miután megkérdeztem apámat, hogy érzi magát,
odafordultam anyámhoz: - Egész jól viseli, nem?
Mire az anyám a szokásos mozdulatlan arckifejezésével azt vá-
laszolta: - Ha igazán kíváncsi vagy rá, hogy mit gondolok erről,
szerintem az egészet csak azért csinálta, mert így próbál meg las-
san elmenekülni előlem, és azt tervezi, hogy majd valahol máshol
összerakatja magát.

110
 Majd apámhoz fordult, és így folytatta; - Sammy, ne ülj olyan
közelatűzhöz! Még megolvadnak a műanyag térdeid! Azapám er-
re csak megcsóválta a fejét, és mélyet sóhajtott.
A kettejük beszélgetéséből nagyszerű komédiát lehetne össze-
hozni. A szüleim életük minden viharában kitartottak egymás
mellett, sőt másoknak is segítségére voltak. A magam részéről
cseppet sem hiszem, hogy több spirituális tanításban lett volna ré-
szem, ha Teréz anya vagy Gandhi mellett nőttem volna fel, bár az
igaz, hogy az otthonunk valószínűleg jóval csendesebb lett volna.

Hát nem különös, hogy amikor úgy érzed, pontosan tudod, hogy
merre tartasz, és azt is tudod, hogy ki vagy és mit szeretnél elérni,
akkor az életed hirtelen egészen más irányt vesz. Én mindig úgy
képzeltem, hogy egyszer majd nyitok egy saját, jól jövedelmező
fodrászüzletet, veszek egy csinos házat a kertvárosban, és élvezem
a sikeres élet összes gyümölcsét. Az viszont kissé megbonyolította
a helyzetemet, mikor egy reggel arra ébredtem, hogy egy szellem-
lény álldogál az ágyam lábánál, és arra emlékeztetett: „Hahó, te
médium vagy, szóval jobb, ha elfelejted az álmaidat, és ezen az
úton mész tovább!"
Őszintén be kell vallanom, hogy mielőtt elindultam spirituális
utamon, teljesen normális életet éltem, ezt a mostanit azonban
mégis jóval teljesebbnek érzem. Igazán szerencsés vagyok, hogy
eddigi életem majdnem egyharmad részében médiumként dolgoz-
hattam. Ámbár az is lehet, hogy ez nem a szerencsének volt kö-
szönhető, hanem annak, hogy jól irányítják a sorsomat. Szeren-
csésnek mondhatom magam azért is, hogy olyan jó és érzékeny ta-
nárokkal, barátokkal áldott meg a sors, akik szinte családtagjaim
lettek. Nagyon rövid idő alatt megtanították nekem, hogyan legyek
önmagam. Öntudatossá, figyelmessé váltam, az önbizalmam meg-
nőtt, és mindez teljesen megváltoztatta az életről alkotott felfogá-
somat. Az, hogy médiummá váltam, számtalan csodálatos válto-
zást hozott az életemben. Most, ha levertnek érzem magam, soha

111
nem búslakodom sokáig. Majdnem minden nap találkozom olyan
emberrel, aki valamelyik szereltének elvesztése miatt érzett gyász-
tól szenved. Ez mindig eszembe juttatja, hogy az én életem koránt-
sem ennyire szomorú.
Egy médium lelkivilága olyan, mint egy művészé vagy egy zené-
szé. Alkotás közben minden életre kel körülötte, az alkotót és az al-
kotását egyaránt a varázslat csodálatos érzése keríti hatalmába.
Azzal, hogy médiumként képes vagyok a kettétört szíveket újra
egyesíteni, én is valami szépséget hozok létre.
A médium élete olyan, mint a hullám: egyik pillanatban még hi-
hetetlen magasságokban jár, a következőben pedig az üresség mély-
ségeibe zuhan, amikor az energia, ami a magasba emelte, hirtelen
megszűnik.
Médiumi munkámat egyszer egy zongorához hasonlítottam.
Képzeljenek el egy nagyszerű művészt, aki emberek százai előtt
játszik. Minden megszólaltatott hang megérinti a hallgatóság lel-
két, képes a szenvedélyek felkorbácsolására. De miután a koncert
befejeződik, a zongora ismét csak egy élettelen tárggyá válik, mint
egy hangjától megfosztott hangszer. Ugyanez történik a médium-
mal is. A médiumot nem önmagáért csodálják, hanem amiatt, amit
képes megtenni. Számomra viszont a legnagyobb jutalom éppen
az, hogy megoszthatom képességemet mindazokkal, akiknek fáj a
lelkük, és szemtanúja lehetek a gyógyulásuknak.

112
13. Valódi spiritualitás

Valahányszor azt kérik tőlem, hogy foglaljam össze, mit jelent a

spiritualitás, mindig nagyon nehéz helyzetben vagyok. Egyáltalán
nem könnyű válaszolni arra a kérdésre, mit jelent számomra a spi-
ritualitás. Az, amit én spiritualitás alatt értek, lehet, hogy nagyon
különbözik mások értelmezésétől. Egy vallás gyakorlása például
még nem jelent okvetlenül spiritualitást. Abban viszont egészen
biztos vagyok, hogy a spiritualitás, amennyiben valóban őszintén
keresed, a világ összes vallásában megtalálható.
Arra jöttem rá, hogy attól kezdve, amikor először átléptem a Spi-
ritualista Egyház küszöbét, szellemi teljesítőképességem annyira
kitágult, hogy egészen más ember lett belőlem . Akármivel is pró-
bálom magyarázni ezt a változást, mindeddig nem találtam jobb
leírást, mint amelyet Sir Arthur Conan Doyle egyik közeli barátja,
John Lamont, BD31 tiszteletes vetett papírra e tárgyban 50 évvel ez-
előtt. Sir Arthur, a Sherlock Holmes-történetek világhírű szerzője,
meggyőződéses és elkötelezett spiritiszta volt. Összegyűjtötte az
Egyesült Királyságban, illetve más országokban is a nyilvánosan
elhangzott spirituális üzeneteket, és jó pár könyvet is írt e tárgy-
ban, melyek közül néhányat ki is adtak. Ezek azonban sajnos ke-
vésbé ismertek, mint Sir Arthur detektívregényei. Lamont tisztele-
tes a következőket mondta Sir Arthurnak:
„A spiritualitás - többek között - a szellemi horizont olyan fel-
emelkedését jelentette számomra, ami együtt járt a mennyor-

81 Bachelor's Degree.

113
 szágba jutással Ahhoz tudom csak hasonlítani, mint amikor
egy rab minden világosságtól megfosztva, a tengeren egy hajó
gyomrába zárva utazik, majd egy éjjel felengedik a fedélzetre.
Egyszer csak ott találja magát az égbolt elképesztő csillagzata
alatt, mely tündöklésével isten dicsőségét hirdeti:"

Én teljes mértékben egyetértek ezzel a meghatározással, mert a

spiritualitás számomra is ugyanezt jelenti.
Ha jól emlékszem, nálunk otthon egyetlen vallásos kép vagy
szentet ábrázoló szobor sem volt, és nem volt kötelező a vasárnapi
szent misére sem elmenni. Az én gyermekkoromban a vallás nem
játszott meghatározó szerepet. Még az iskolai hittanórán is csak
nagyon felületesen foglalkoztunk a Bibliával, mivel akkoriban az
állami iskolákban a hittanórákon csak a keresztény hitrendszert
tanították. A keleti vallások, mint a buddhizmus vagy a hinduiz-
mus szóba sem kerülhettek.
Manapság azon veszem észre magam, hogy a világ legtöbb vallá-
sára és filozófiai irányzatára nyitott vagyok. Úgy látom, hogy e nagy-
szerű tanítások mindegyikének fontos jellemzője, hogy spirituális
tudatosságunkat támogassa. Az én értelmezésemben a valódi vallá-
sokat a spiritualitás aranyfonala köti össze, ami majd egyszer vala-
mennyi vallást egyesíthet. Teljesen mindegy, milyen módon keresed
az Istent, legvégül úgyis minden út a mennyországba vezet.
Mikor elindultam, hogy többet megtudjak a spiritualitásról,
annyi ilyen témájú könyvet olvastam el, amennyit csak tudtam. A
könyvekkel azonban csak részben sikerült kielégítenem egyre nö-
vekvő spirituális éhségemet, így hát amikor rábukkantam egy val-
lásos témájú beszélgetésre vagy előadásra, azonnal rávetettem ma-
gam. Azt reméltem, szivacsként fogom magamba szívni a tudást.
Azután úgy gondoltam, más megközelítéssel is megpróbálko-
zom. Úgy tettem, ahogyan a spirituális divatok követői szokták: el-
mentem egy új tuti helyre, meditációs órákra jártam .
Nálunk nyugaton sajnos olyanok is tanítanak meditációt, akik

114
akkor sem tudnák, hogy mit jelent a spirituális megvilágosodás, ha
egyenesen a szemüket szúrná ki. Egyszer például egy olyan úgyne-
vezett „spirituális szemináriumon" vettem részt, amit olyasvalaki
vezetett, aki azt állította magáról, hogy miután pár hetet eltöltött
egy indiai ashramban (ahol együtt lakott a guruval), visszatérve
megvilágosodott. Nincs kétségem afelől, hogy miután fejenként 25
fontot kért tőlünk a „tanításért", még aznap visszakapta azt a pénzt,
amit repülőjegyre költött.
Spirituális útkeresésem során annyi ostobaságot hallottam,
hogy az ilyen tanulmányok alatt csupán egyetlen dolog erősödött
meg bennem: egyfajta mélységes cinizmus a korosodó hippikkel
szemben, akik avatároknak32 és guruknak33 képzelik magukat. A
legtöbbször ugyanis a magukat „megvilágosodottak"-nak tartók is
arra ösztönözték tanítványaikat, hogy kizárólag az ő általuk képvi-
selt meditációs módszert sajátítsák el. Egyszer még azt is megta-
nultam, hogyan tudom megjavítani az aurámat, mivel állítólag szét
volt esve. Ez abból állt, hogy miközben szólt a zene, el kellett kép-
zelnem, hogy egy szivárvány cérnával a testemtől két hüvelykre
összevarrom a szétszakadt aurámat. Micsoda ostobaság! Ezután
persze soha többé nem mentem vissza ebbe a csoportba, úgyhogy
az aurámat ezek után víziók nélkül kellett összefoltoznom.
Napjaink spirituális szupermarketjében az akupunktúrától a
zen módszeréig bármi kapható. A legtöbb kiegészítő terápia eseté-
ben ugyanolyan könnyű valamilyen képesítésre szert tenni, mint
ahogy bármikor beiratkozhatsz egy tanfolyamra, amelyen médi-
ummá képeznek, esetleg a meditáció elképesztően sokféle fajtáját
oktatják. Korántsem szeretném kritizálni a módszereket, vagy azo-
kat, akik ezeket használják. Azokkal van bajom, akik a nyugati vi-
lágban áruba bocsátják ezeket. Divatmagazinokat, színes brosúrá-
kat és névjegykártyákat osztogatnak a pszichikus témában rende-

® A hindu vallás szerint egy halhatatlan lény megtestesülése/földre szállása.

^Tanítómester.

115
zett vásárokon és szemináriumokon. Nem kétlem, hogy számos
őszinte ember is dolgozik ebben a spirituális szupermarketben,
mégis úgy vélem, sok olyan is van, aki kizárólag pénzt akar keres-
ni a rászorulókból.
Mindezt figyelembe véve úgy döntöttem, hogy a spiritualitást
nem lehet pénzért megvásárolni. Én nem tudok spiritualitást ven-
ni magamnak, és nem is szeretnék. Miután még részt vettem pár
igazán nevetségesen ostoba meditációs tanfolyamon, szerencsére
találkoztam egy fantasztikus tibeti buddhista asszonnyal, Dron-
mával, aki pszichikus művész. Ez az alázatos hölgy bevezetett en-
gem az ő csodálatos vallásába.
A tibetiekben én legjobban a szerénységüket csodálom, és azt,
hogy milyen megértőek. Mikor egy rövid időt a skót határnál lévő
Samye Ling tibeti templomban töltöttem, némi betekintést nyer-
hettem abba a nemes egyszerűségbe, ami ezt a kultúrát jellemzi. A
Samye Ling templom pontos mása tibeti névadójának. Egy gyö-
nyörű völgyben fekszik Lockerbie nevű falutól nem messze, ami
egy terrorista merényletből adódó repülőszerencsétlenségről
híresült el. A keleti stílusú, aranytetővel fedett és keleti motívu-
mokkal díszített templom ennek a békés kis közösségnek a közép-
pontja. Mert valójában ezek a tibeti buddhisták, akik ebben a gyö-
nyörű templomban dolgoznak és gyakorolnak, képesek pozitív ki-
sugárzásukkal finom harmóniát hozni ebbe az egyenetlen tájba.
Ha szeretnénk megtudni az igazságot egy vallásról, csak figyel-
mesen nézzük meg azokat, akik őszintén gyakorolják a vallásukat.
Annak a fiatal lánynak az esete, aki azzal fordult a Samye Ling temp-
lomhoz, hogy démonok szállták meg, számomra kitűnően bizonyí-
totta, hogy tibetiek mennyire józan emberek. A lány eljött a temp-
lomba, és az egyik lámával akart beszélni, aki néhány szerzetes tár-
saságában épp a kertet ásta. A láma, aki apró termetű, borotvált fejű
emberke volt, azonnal odasietett hozzá. Miután meghallgatta a lány
elbeszélését, a láma úgy döntött, hogy nem kezd bele ördögűzésbe
vagy egyéb rituáléba, hanem arra utasította, hogy ássa fel a kertet.

116
Miután a lány végzett a feladatával, a láma elküldte, hogy takarítsa ki
a konyhát, és ez így ment tovább egészen estig. A láma mindig újabb
és újabb feladattal látta el, míg be nem esteledett.
Másnap a láma meglátogatta a lányt, aki az előző napi erőfeszí-
téstől fizikailag teljesen kimerült. Szemügyre vette, hogy még min-
dig megszállva tartják-e a démonok. Talán mondanom sem kell,
hogy a lány túl fáradt volt ahhoz, hogy ilyen badarságokra egyálta-
lán gondolni tudjon. Mint általában a démoni megszállottság ese-
tében, nála is az volt a helyzet, hogy olyan hosszú ideje élt saját
rémképei közé zárva, hogy a legjobb gyógymód számára az volt,
ha visszahozzuk a realitások világába.
Az az egyszerűség, amit a tibetiek körében tapasztaltam, arra
ösztönzött engem, hogy két lábbal a földön járjak. A spiritualitás a
tibetiek számára maga az egyszerűség. Imáikat és meditációikat
mindig a rászorulóknak ajánlják fel. Ami számomra még ennél is
fontosabb volt, az az őszinte kedvesség, amit a fény eme templo-
mában tapasztaltam. Ez arra emlékeztetett, hogy bár gyermekko-
romban semmiféle spirituális tanítást vagy leckét sem kaptam, a
szüleim és nevelőim mégis legalább annyira spirituálisak voltak,
mint bármilyen vallási közösség tagjai. Ez pedig inkább tetteiknek,
és nem elméleti képzettségüknek volt köszönhető. A szüleim igen
könyörületes, önzetlen emberek voltak, és szomszédaink többsé-
ge is mindig kész volt segíteni, mégpedig anélkül, hogy ezért bár-
milyen viszonzást elvártak volna.
Nem győzöm elégszer ismételni, hogy a kérdésre a válasz, ame-
lyet egész felnőtt életemben oly nagyon kerestem, ott lapult vala-
hol a múltamban. A vallással kapcsolatos egyik legélénkebb emlé-
kem még gyermekkoromból él. Emlékszem, hogy időnként be-
osontam az utcánk végében álló római katolikus templomba. Ez a
méretes épület nekem hatalmasnak tűnt, mégis ez volt az egyik
kedvenc helyem. Ma is fülembe cseng az idős pap mogorva hang-
ja, amint kizavar a templomból: „Gyerünk, Smith, kifelé! Isten há-
zában nincs semmi keresnivalód!" - kiabálta. És mennyire igaza

117
volt, hiszen általában csak azért mentem, hogy megpróbáljak el-
csenni pár gyertyát az oltár mellett lévő hatalmas dobozból.
Emlékszem, hogy egyszer egy esküvői szertartás alatt beoson-
tam a templomba. Egy esküvő a mi környékünkön mindig nagy
eseménynek számított. Ilyenkor a helybéli gyerekek összegyűltek
a kápolna előtt, és várták, hogy az esküvőre érkező kocsik elhajtsa-
nak. Az esküvői hagyomány szerint a távozó násznép aprópénzt
szór a kocsikból az útra.
Azon a bizonyos napon elrejtőztem a hatalmas csarnok oldalá-
ban. Több szobor és színes festmény is volt a falon, de egy Szűz Má-
riát ábrázoló szobor szinte megigézte a tekintetemet. Úgy éreztem,
hogy egyenesen engem néz. Én is mélyen a szobor szemébe néz-
tem, és szomorúság öntött el. Ugyanakkor mégis valami megnyug-
tató érzés kezdett bennem szétáramlani. Éreztem, hogy a szemeim
lassan megtelnek könnyel, amikor megpróbáltam elűzni a fájdal-
mat, amely a Szent Szűz szobor szemeiből felém áradt. Azt hiszem,
a szobor azokra az általam ismert nőkre emlékeztetett, akiknek
ugyanilyen szomorúság tükröződött az arcán; az anyámra, a nagy-
nénémre és még oly sokra az ő korosztályukból, akiknek életét
mindennek lehet nevezni, csak könnyűnek nem. Abban a pillanat-
ban én a világ összes asszonyát képes lettem volna megsiratni.
Ez nagyon furcsa tapasztalat volt egy olyan ifjú ember számára,
amilyen én akkoriban voltam, és igen mély benyomást is tett rám.
Hogy csupán egy példát mondjak, többet nem loptam gyertyát a
kápolnából, mert elég volt csak arra a szomorú szempárra gondol-
nom, amelynek pillantása lelkem legmélyéig hatolt. És azt is hi-
szem, hogy ez volt az első részvéttel kapcsolatos tapasztalatom.
Attól kezdve egészen másképp néztem az emberekre.
Ha visszagondolok fiatal koromra, azt látom, hogy mindennap-
jaimban csupa bölcsesség és valódi spiritualitás vett körül. Amikor
valakinek valami gondja akadt, egyszerűen megkérdezte a közös-
ség egy idősebb tagját, aki már átélte mindazokat a nehézségeket,
amelyeket az élet számára tartogatott. Ő valószínűleg az összes

118
olyan problémát képes volt megoldani, amelyet ma a pszichiáte-
rekre bízunk. A különbség csupán annyi, hogy ismereteit nem a
könyvekből, hanem saját élettapasztalatából szerezte. Ezekben az
időkben az is fantasztikusnak tűnt, hogy a pénz bármennyire ke-
vés is volt, soha nem esett nehezünkre megosztani a rászorulók-
kal. A glasgow-i otthonokban gyakran több spiritualitás volt, mint
a templomokban. Gyermekkoromban minden spirituális lecke,
amire csak szükségem lehetett, ott volt körülöttem.
Valahányszor szükségét érzem, hogy felidézzem, elég azokra a
nagyon bölcs és melegszívű lelkekre gondolnom, akiknek küzdel-
mes életük ellenére is sikerült megőrizniük önmagukat. Ilyen em-
ber volt például Effie Ritchie is, aki a mi templomunkban volt spi-
rituális gyógyító. Nem volt sok vagyona, de azt mind megosztotta
másokkal. Effie nagyon keménynek látszott, bár a legkeményebb
dolog az volt, ahogyan az élet bánt vele. Amikor én Effi-et megis-
mertem, már sok családtagját elveszítette, többek között szeretett
férjét, Charlie-t is. Nem sokkal férje halála után Effie megtudta,
hogy gyomorrákja van.
A legnagyobb tiszteletet azok iránt érzem, akik bár halálos beteg-
ségben szenvednek, mégis inkább támogatják a körülöttük élőket,
mintsem hogy elfogadnák tőlük a segítséget. Ilyen ember volt Effie
is, mert bármi történt is, ő mindig meg tudott másokat nevettetni.
Egyik legszórakoztatóbb emlékem Effie-ről abból az időből való,
amikor egy hatalmas műtéttel eltávolították gyomrából a daganatot.
Meglátogattam Effi-et a kórházban. Amikor megérkeztem, Effie még
nem ébredt fel az altatásból. Megálltam az ágya végében, és néztem
őt, amikor egyszer csak megmozdult, és elfúló hangon azt suttogta:
- Szervusz, fiam!
- Szervusz, Effie - feleltem, és próbáltam mosolyt erőltetni az
arcomra. Szegény teljesen úgy nézett ki, mint aki túlélve egy hábo-
rút, épp egy csatából tért vissza.
Egy fiatal ázsiai doktor lépett Effie ágyához, hogy megnézze a

119
kórlapot, ami Effie feje fölött lógott bekeretezve. Effie a fiatal orvos
felé fordult, és felsóhajtott.
Szegénykém - gondoltam sajnálkozva - bizonyára rettentően
szenved.
Ebben a pillanatban Effie a jobb kezét, amely az ágy melletti infú-
zióhoz volt erősítve, a gyanútlan fiatal orvos ágyéka felé lendítette.
- De Mrs. Ritchie! - kiáltotta a doktor, és döbbenten meredt az
idős hölgyre.
- Jaj, doktor úr! Ne zaklasson egy haldokló asszonyt! - válaszolt
tompa kis hangján Effie.
Belőlem rögtön kitört a nevetés, de az orvosnak még eltartott
egy ideig, mire megértette a tréfát. Ez valóban jellemző volt Effie-
re, mert egészen biztos vagyok abban, hogy Effie az egészet csak
azért csinálta, hogy engem megnevettessen, mert ő semmilyen
helyzetben nem tudta elviselni a szánalmat.
A műtét után Effie még majdnem öt évig élt, és valószínűleg csak
az ő elképesztő hozzáállása segített ilyen hosszú ideig túlélni a ha-
lálos kórt. Vagy, ahogy a halála előtti héten megfogalmazta:
„Fiam, már öt éve felkészültem arra, hogy elmenjek. És azóta
egyre azt kérdezem az Úrtól, miért tartott még engem ezen a vilá-
gon? Csak most sikerült megértenem, hogy azért kellett mostanáig
szenvednem, hogy a családom el tudjon engedni."
Különös, hogy az emberek egy részének szenvednie kell ezen a
Földön. De úgy hiszem, csak azért, hogy szenvedéseikből mások ta-
nulhassanak, így a hatása nagyobb lehet, mint maga a szenvedés.
Effie Ritchie az egyik legspirituálisabb lény volt, akivel valaha is
találkoztam. Nem amiatt gondolom ezt, mert kimerítő választ tu-
dott volna adni az élet értelmére vonatkozó kérdésekre, vagy mert
ő lett volna a legszentebb nő a világon. Az ő bölcsessége, embersé-
gének titka a mások iránti együttérzésében rejlett, és abban, hogy
milyen elfogadó tudott lenni és milyen bátran tudott szembenézni
a sorscsapásokkal. Effie valóban spirituális módon élt, nem azért,
mintha ő ezt annyira akarta volna, hanem mert ő maga ilyen volt.

120
 Amikor csak Mrs. Primrose megkérte Effie-t, hogy ő mondja el a
szertartást lezáró imát, többen annyira meghatódtak Effie őszinte
szavain, hogy még a szemük is megtelt könnyel. Effie az ő ízes
glasgow-i tájszólásában mindig úgy beszélt az Úrhoz, mintha sze-
mélyes ismerőse lenne:
„Uram, szabadíts meg minket a szenvedéseinktől és a szegény
kölyköket a nincstelenségtől. Uram, légy magasztos mindazokkal,
akik hontalanok ma éjjel, köszönjük neked! És tudjuk, hogy min-
den tőled telhetőt megteszel értük! Köszönjük, Uram!"
És teljesen komolyan gondolta, amit mondott. És én biztos va-
gyok benne, hogy az Úr éppolyan sokat fog tenni Effie lelkéért,
mint amennyit életében Effie tett másokért. Áldja meg őt az Úr.

Hiszem, hogy ráleltem a legjobb helyre, ahol a spiritualitást megta-

lálhatom: önmagamban. A vallások és a filozófiák egyaránt utat
mutathatnak számunkra a megvilágosodás felé, ám saját spirituá-
lis természetünket csak magunk fedezhetjük fel.
A spiritualitás nem olyasmi, amit pénzért lehetne adni-venni.
Csak e Földön fejlődhet, vagy maradhat rejtve mindörökre. A válasz-
tás joga a miénk. Az élet nap mint nap újabb és újabb feladatok elé
állít minket. Dönthetünk úgy, hogy hajlandóak vagyunk tanulni
ezekből a leckékből, de el is mehetünk mellettük. Választhatjuk azt,
hogy egy olyan világban akarunk élni, amely cselekedeteink hatásá-
ra egyre harmonikusabbá válik. De az is lehetséges, hogy a világunk
tele lesz tudatlansággal, amivel nem akarjuk felvenni a harcot.
Arra kérem önöket, ha módjukban áll, soha ne felejtkezzenek
meg a jóságról.

121
14. Külföldi munkák

Miután az Egyesült Királyság összes szegletét bejártam, úgy gon-

doltam minden dolgom elvégeztem, de az élet másképp akarta.
Médiumi tevékenységem sorában a következő kihívás a tengeren-
túlon várt rám. Külföldre? Én? De hogy tudnék üzenetet közvetíte-
ni idegen nyelven? Hogy fognak engem megérteni? Bár mostanra
sikerült elsajátítanom a North Kelvinside akcentust is - ez Glasgow
legelegánsabb negyede.
Az ötlet, hogy médiumi tevékenységemet külföldre is kiterjesz-
szem, régi barátomtól, Albert Besttől származik. Albert olyan nagy-
ra értékelte médiumi képességeimet, hogy országszerte minden
gyülekezetnek és közösségnek, sőt külföldön is engem ajánlott. Rö-
vid időn belül Ausztráliából, Amerikából, Németországból, Svájc-
ból, Spanyolországból és Gibraltárról is hívtak előadást tartani.
Otthoni munkám miatt képtelenségnek tűnt, hogy eleget tudjak
tenni ilyen sok meghívásnak. Először azokat fogadtam el, amelyeket
bele tudtam illeszteni az amúgy is túlzsúfolt naptáramba. így tör-
tént, hogy az egyetlen időpont, ami megfelelő volt egy spanyolorszá-
gi, gibraltári meghívás lett. Csak akkor döbbentem rá, mit is tettem
tulajdonképpen, miután elfogadtam a meghívást. Azt hiszem, mesz-
sze ez volt a legkomolyabb próbatétel képességeim tesztelésére. Va-
jon még elismertebb médiumként fogok-e kiszállni ebből?

122
A malagai repülőtéren Ray és June Smith, a Gibraltári Pszichikus
jelenségeket Kutatók Szövetségének34 két vezetője fogadott. A kö-
vetkező hetet náluk, a gyönyörű villájukban töltöttem. Házuk a
festői szépségű dél-spanyolországi hegyek lábánál fekvő Santa
Margarita közelében volt, ahonnan egész Gibraltárra csodaszép ki-
látás nyílt. Ott tartózkodásom egyetlen hete alatt 35 privát és 2 kö-
zösségi szeánszot tartottam. Úgy tűnt, mindenki elégedett médiu-
mi tevékenységemmel. Azok a spanyol és gibraltári emberek, akik-
nek az üzenetek szóltak, mind elismerően nyilatkoztak a tőlem ka-
pott bizonyítékokról. Az egyetlen probléma csupán az volt, hogy a
legtöbb elektronikus felszerelés, amit előadásaimon használtam,
mind elromlott. Ezt Ray is kiemelte beszámolóiban, melyeket a hét
eseményeiről készített.
„Nemcsak a mikrofon mondta fel a szolgálatot, valahányszor
Gordon hozzáért, hanem a videoberendezés is, amellyel az égvi-
lágon semmit sem sikerült rögzítenünk. Ráadásul az audio ka-
zetták is csődöt mondtak: egyedül azt a pillanatot rögzítették,
amikor Gordon beszélni kezdett, de azután semmit sem."

Hát ezért nem készült semmilyen beszámoló az első látogatásomról!

Második gibraltári utamnál már több szerencsénk volt. A John
Macintosh Hallban tartott szeánszot már sikerült hangfelvételre
rögzíteni, de a videoberendezés többszöri ellenőrzés ellenére sem
működött aznap este.
A Psychic News címlapján később a következő cikk jelent meg:
„Gordon Smith, a glasgow-i médium lehengerli Gibraltárt."
„Mint arról a Gibraltári Pszichikus Jelenségeket Kutatók Szövet-
ségénél dolgozó Ray és June Smith is beszámolt, Gordon Smith,
a skót médium mély benyomást tett a hallgatóságára Gibraltá-
ron tartott előadásával.
Az egyik üzenetnél a médium megkérdezte, hogy ismer-e valaki

34 Gibraltár Psychic Research Society.

123
 egy Miguel nevű férfit, akit a Red Sands utcán öltek meg. Egy hölgy
jelentkezett, hogy az ő bátyját Miguelnek hívták, és hogy azt a bizo-
nyos helyet, Red Sands útnak és nem pedig utcának hívják. Majd a
médium az l-l számot említette, amit a hölgy szintén értett.
-Miguel azt mondja, hogy önnel lesz március 15-én - folytat-
ta Gordon.
-Akkor van a születésnapom - válaszolta a hölgy.
Azt is mondta Miguel, hogy jól fogja magát érezni az ausztráli-
ai látogatásán. Ez a kijelentés felettébb meglepte a hölgyet, aki el-
mondta Gordonnak, hogy valóban tavaszra tervezett oda utazást.
- Egy kisfiú is van Miguellel - mondta Gordon -, körülbelül
egy- éves lehet.
-Őa fiam - válaszolta a hölgy.
A hölgy elérzékenyült e szavak hatására, szeme megtelt kötiy-
nyel, miközben a médiumot hallgatta.
Gordon ezután egy másik hölgyhöz fordult: „Az unokahúga
van itt, és azt mondja, hogy egy balesetben hunyt el öt évvel ez-
előtt. "
A hölgy bólintott, és megerősítette, hogy valóban az unokahú-
gáról van szó. A médium pedig azzal folytatta, hogy a hölgy most
is hordja unokahúga gyűrűjét.
Gordon azt mondta, hogy az unokahúga vigyáz Mariára is. A
hölgy azt felelte, hogy Maria az unokahúga édesanyja volt.
Befejezésül Gordon az Eva nevet említette a hölgynek, majd
azt, hogy Eva 17 éves, és hogy az édesanyja már jobban van, ha
a lánya eszébe jut.
Ray Smith a következőket teszi hozzá: „Ismerem Eva édesany-
ját, mivel régebben sok szeánszra eljött a gyülekezetbe. Eva édes-
anyját Marié Carmennek hívják, és azóta gyászol, hogy a lányát
autóbalesetben elveszítette." A fent leírtak csak néhány példa
azok közül, amelyeket a médium közvetített. Az utalások, ame-
lyet Gordon mind a közösségi, mind pedig a privát szeánszok alatt
közvetített, mind igen magas színvonalúak és pontosak voltak.

124
 Biztosíthatom önöket, hogy felvételekkel és tanúkkal tudjuk
igazolni, hogy mindez, amiről beszámoltunk, valóban így is tör-
tént. Bevallom, én Gordon Higgins (egy másik jelentős nagy-bri-
tanniai médium) és Albert Best gibraltári szereplése óta nem ta-
lálkoztam ilyen kiváló médiummal, mint Gordon Smith.
Érzékelhető, hogy Albert Best segített Gordon médiumi képes-
ségeinek kibontakoztatásában. Amiben semmi meglepő nincs,
hiszen mindketten Glasgow-ba valók, és Gordon dolgozott is Al-
bert Besttel.
A Gibraltári Pszichikus Jelenségeket Kutatók Szövetségének
véleménye szerint Gordon Smith mostani látogatása alkalmával
bizonyította kitűnő médiumi képességeit, de ez alkalommal si-
került még önmagát is túlszárnyalnia. A résztvevők visszavárják
Gordont egy újabb szereplésre, amint azt a szeánsz végén el-
hangzó hatalmas ünneplés is igazolta."

Arról viszont ez az újságcikk már nem tudósított, hogy a helyi tele-

vízióban is kénytelen voltam egy szereplést elvállalni, hogy egye-
nes adásban cáfolhassam meg egy pap állításait, miszerint a skóciai
Gordon Smith személyében maga az ördög jön Gibraltárra!
És ha még nem irányult volna elég figyelem érkezésemre, June
Smith arra is megkért, hogy a hatás kedvéért vegyem fel hagyomá-
nyos skót öltözetemet az esti szeánszhoz. Természetesen nem volt
kifogásom kérése ellen. Persze az csak egy dolog, hogy a szeán-
szon a skót szoknyát kell viselnem, az azonban csak később derült
ki, hogy én egy 750 köbcentis motor hátsó ülésén fogok utazni Spa-
nyolországból Gibraltárra. Nem tudhattam, vajon a gibraltáriak
felkészültek-e az ilyesféle a látványra?
Korábban még soha nem ültem motoron skót szoknyában. Úgy-
hogy fogalmam sem volt róla, hogy a szoknyám a fejem fölé emel-
kedve majd teljesen beborít, s úgy nézek majd ki, mint egy hatal-
mas piros tulipán, ami 80km/óra sebességgel száguld az ország-
úton. A spanyol határőrök finoman szólva elkerekedett szemmel

125
bámultak, amikor piros ruhában maga az ördög próbált átkelni a
határon. Szerencsére, amikor végre megérkeztünk a szeánsz hely-
színére, a közönség igazán nagyra értékelte skót öltözetemet. Azért
az igazat megvallva, igazi skótként engem nagyon zavart, hogy köz-
szemérem sértésért könnyen akár le is tartóztathattak volna.
A spanyolokkal, majd később a németekkel végzett közös mun-
kám megtanított arra, hogy még jobban bízzak szellemi vezetőim-
ben. Megmutatták, hogy még a nyelvi nehézségek sem jelenthet-
nek akadályt a túlvilág számára. A szeretetet és vigaszt nyújtó üze-
neteket ugyanolyan egyszerűen és pontosan sikerül eljuttatni az
érintettekhez, mint otthon, Nagy-Britanniában.
Kénytelen vagyok elismerni, hogy az én életemben még a leg-
képtelenebb jóslatok is megvalósultak. így amikor meghívást kap-
tam Japánba, hogy képviseljem az Egyesült Királyság Spiritualistái-
nak Egyesületét (SAGB)35, eszembe jutottak a jó öreg Albert Best
szavai, aki három évvel ezelőtt azt jósolta nekem, hogy: „Öt éven
belül el fogsz látogatni Japánba."
Muszáj elmondanom, hogy az SAGB székhelye London legelő-
kelőbb, Belgravia nevű negyedének központjában, egy gyönyörű
gregorián stílusú épületben található. Én is gyakran felbukkanok
arrafelé az Egyesület nyilvános eseményein, mert mindig szívesen
tartok szeánszokat az épületben található Olivér Lodge Hallban:
közepén egy hatalmas zongora áll, és körös-körül csillogó kandelá-
berek díszítik. A terem - melyben egy eredeti XVIII. századbeli
Adam36 kandalló áll - hatalmas ablakai a Belgravia térre néznek,
igazán fenséges látvány nyílik innen. Amikor szeánszot tartok, egy-
részről kiváló lehetőségem adódik arra, hogy találkozhassam régi
és új barátaimmal, másrészről viszont az Egyesült Királyság többi
médiumával is megismerkedhetem. Nagyon szeretek az Egyesület-
nek dolgozni a rendkívül családias és meleg légkör miatt is.

35 Spirituálist Association of Great Britain.

36 Róbert Adam (Kirkcaldy, Fifeshire, 1728. - London, 1792. március 3.) brit építész. Az
Adam-stílus valamennyi eleme a klasszikus görög és római vagy etruszk művészetből való.

126
Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy az SAGB médiumának tart-
hatom magam.
De térjünk csak vissza Japánra. 1999. április 25-én Japánba re-
pültem Hiroshi Kinjo, az Egyesület egyik spirituális gyógyítója tár-
saságában. Azonkívül, hogy Hiroshi a tolmácsom volt, gyógyító-
ként is ismert, és ebben a témában kurzusokat is vezetett. Mielőtt
nekikezdtünk volna spirituális munkánknak, ami a következő ki-
lenc napunkat kitöltötte, Hiroshi megmutatta Japán nevezetessé-
geit és legszebb részeit nekem. Még arra is jutott időnk, hogy szer-
te az országban meglátogassunk néhány ősi buddhista, shintoista
és zen templomot és kolostort. Számomra ezek a látogatások jelen-
tették országjáró körutunk csúcspontjait. Egyik templom szebb
volt, mint a másik, mindegyikük hagyományos japán stílusban
épült, lejtős aranytetővel és remekbe szabott faragásokkal és ké-
pekkel. Ugyanilyen csodálatosak voltak a templomokat körülvevő
sziklakertek is. Időm nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam
elképzelni a régi idők embereit, amint színes öltözetükben, meg-
fontoltan végzik munkájukat ezeken a festőien szép helyeken.
A békés templomok a maguk csendes kertjeivel, háttérben a köd-
felhőbe burkolt titokzatos hegyekkel éles kontrasztot alkottak
Tokió nyüzsgő utcai forgatagával. A magas épületek olyanok, mint
a hegyek, az utcákat elborítják a színpompás neonfeliratok, és
mindehhez milliónyi ember nyüzsög, akik szorgos hangyaként
mind dolguk után rohannak. Annak a viszonylag magas épületnek
a tetejéről, ahol a szállásunk volt, lenéztem a város széles utcáira, és
szinte beleszédültem az alattam elterülő látványban. Ha úgy néz-
zük, hogy Tokió Japán szíve, akkor az utcákon odalent hömpölygő
embertömeg jelenti az erekben keringő vért. Soha életemben nem
láttam még ilyen rengeteg embert egy időben egy helyen. És szá-
momra úgy tűnt, hogy ők legalább annyira el vannak foglalva az üz-
leti világban végzett munkájukkal, mint ahogyan a szerzetesek tel-
jes figyelemmel végzik spirituális gyakorlataikat a templomokban.

127
 Spirituális munkánk során rengetegen eljöttek, hogy részt ve-
gyenek a kurzusokon, spirituális gyógyításokon és médiumi sze-
ánszokon. Örömmel láttuk, hogy a résztvevők valamennyien pom-
pásan érezték magukat.
Számomra a legnagyobb élmény az volt, hogy sikerült megérte-
nem a japán szellemi közvetítők neveit, sőt még ki is tudtam helye-
sen ejteni azokat, ami komoly segítségnek bizonyult. Én nem be-
szélek japánul, a résztvevők 99%-a pedig nem beszélt angolul.
Mint mindig, a szellemvilág lényei most is bebizonyították, hogy
képesek áthidalni a nyelvi nehézségeket.
A számtalan üzenet közül, melyeket Japánban tett utazásom so-
rán a közösségi és privát szeánszokon közvetítettem, csupán
egyetlen olyan üzenet volt, amelyre most is élesen emlékszem. Ez
ott-tartózkodásunk utolsó előtti napján történt. Végig minden
nagyszerűen ment, a közvetítések nagyon sikeresek voltak, és
Hiroshival épp azt mondogattuk, hogy ennél jobb nem is lehetett
volna. Nem is értem, miért, de valahányszor ilyesféle gondolataim
támadnak, természetesen mindig történik valami, ami rácáfol erre.
Ez a bizonyos fordulat, amelyről az imént beszéltem, a nap vé-
gén történt. A látogató nagyjából ötven körüli, jól öltözött és feltű-
nően ápolt férfi volt. Éppen csak elkezdtem ráhangolódni, amikor
a férfi igen szaporán magyarázni kezdett valamit Hiroshinak.
Hiroshi hozzám fordult és közölte: „Az úr azt mondja, hogy földön-
kívüliek szállták meg."
Meglepetten néztem Hiroshira. Az úriember azt állította, hogy az
idegenek a mája és a heréi közé vették be magukat. Elmondta, hogy
az egész teste fel van dagadva, és a hasa is időről időre felpuffad.
Hiroshi hozzám fordult, hogy megtudja, mit tanácsolnék ennek
az embernek, de ekkor a férfi ismét beszélni kezdett. Még vagy tíz
percen keresztül ecsetelte, hogy az idegenek hogyan költöztek át egy
japán mitológiai alakból az ő testébe. Nagyon kiműveltnek tűnt a mi-
tológiai kifejezésekben, mint aki már rengeteget olvasott a témában.
Azt mondtam Hiroshinak, hogy szerintem ennek az embernek in-

128
kább egy orvoshoz kéne fordulnia, mint egy médiumhoz. Hiroshi le-
fordította, amit mondtam neki, mire a férfi azt felelte, hogy ő orvos!
Mikor ezt meghallottam, elnevettem magam. Ekkor azt tanácsol-
tam neki, hogy: „Felejtsen el mindent!" Úgy véltem, ez az ember
spirituális túlzásban szenved, mivel túl sok misztikus és spirituális
tárgyú művet olvasott. Azt javasoltam neki, hogy amennyire csak
lehet, próbálja „semlegesíteni" magát, és teljesen normális életet él-
ni. Az ülés végén felajánlottam szegény fickónak a gyógyító keze-
lést, hogy egy kicsit megnyugodjon, mert reméltem, hogy ha sikerül
kissé kilazulnia, talán egész helyzetét más fényben fogja látni.
Úgy tűnt, ez segített: mikor a kezelés befejeződött, a férfi beje-
lentette, hogy az idegen „lény" kb. 2 milliméteresre zsugorodott.
Én nemigen értem, hogy egy intelligens ember hogyan képes így
becsapni magát, bár az igaz, hogy Japánban tett látogatásom alatt
elég sok erősen babonás emberrel találkoztam. Néhányuk kifeje-
zetten azért jött el hozzám, mert azt remélte, én talán semlegesíte-
ni tudom a rájuk vagy családtagjaikra szórt átkot. Ilyenkor én csak
egyetlen dolgot tehettem: józanságra intettem őket.
Mindent összevetve, Japánban tett látogatásom izgalmas ta-
pasztalatszerzés volt, de a végére rettentően kimerültem. Bármer-
re járok is a világban, és bármilyen izgalmas is egy idegen országot
megismerni, mindig nagyon jó érzés újra hazatérni.
Amikor azonban visszatértem Nagy-Britanniába, pihenésről
természetesen szó sem lehetett. A repülőgépről gyakorlatilag egye-
nesen a színpadra mentem bemutatót tartani. Szerencsémre egy
kitűnő, fiatal médiummal, Tony Stockwell-lel kellett előadást tarta-
nom, akivel nagyon jól tudtunk együttdolgozni. Mikor befejeztük
az előadást, Tony odafordult hozzám, és így szólt:
- Tudod, hogy még vissza fogsz menni Japánba? Nagyon kime-
rült arcot vághattam, mire Tony mosolyogva hozzátette: - Csak tré-
fáltam.
Piál' istennek, valóban csak tréfált.

129
15. Szeánszok és a fiúk

„Én voltam a legjobb és a legrosszabbik gyerek is egyben." Azt hi-

szem ezt már mások is idézték, de ez éppen illik a következő törté-
netre. Ami engem illet, soha nem tudtam volna olyat tenni, amit az
édesanyám rossznak tartott. És természetesen ez a testvéreimre is
igaz volt. Ha az utcánkban minden egyes ablakot betörtünk volna,
anyám valószínűleg akkor is azt mondja: „Ezt az én gyerekeim
nem csinálhatták. Bizonyára csak nagyon hasonlítottak az enyéim-
re." Az édesanyám egyetlen bűne az volt, hogy mindenekfelett sze-
rette és óvta családját. És természetesen mindezt oly szenvedéllyel
tette, mint ahogy az anyaoroszlán védi kölykeit.
Mire serdülőkorba léptem, egykor igencsak zajos otthonunk
szemmel láthatóan megváltozott. A nővéreim, Betty és Joan, vala-
mint Tommy, a bátyám is megházasodtak, és elköltöztek otthon-
ról. Csak Sammy, John és én maradtunk a szülői házban. (Néha
megkérdezik tőlem, hogyan lehetek én a hetedik gyermek, amikor
csak öt testvérem van, de a helyzet az, hogy volt még egy nővérem,
akit Ágnesnek hívtak. Ő kétévesen meghalt, vagyis mindent össze-
vetve valóban heten voltunk testvérek.)
Már majdnem úgy alakult, hogy Sammy kap egy saját szobát -
ami a mi helyzetünkben nagy kiváltság lett volna -, ám a szüleim
váratlanul bejelentették, hogy Berney, anyám édesapja hozzánk
fog költözni, mivel már nem képes magát egyedül ellátni. A nagy-
apám súlyos ágyhoz kötött beteg volt. A három hálószoba közül a

130
legkisebbet, a középsőt kapta ő, így viszont Sammy kénytelen volt
továbbra is egy szobában maradni Johnnal és velem.
Mi hárman, fiúk, erősen megviseltük anyánk idegeit. Egy dara-
big békésen eljátszottunk egymással, majd egyik pillanatról a má-
sikra kitört a veszekedés: - Halkabban legyetek odafent!- üvöltött
az anyám. - De nem én kezdtem! - ordított vissza valamelyikünk.
- Nem érdekel, hogy ki kezdte! Mindjárt felmegyek, és alaposan
ellátom a bajotokat!
Ekkorra már általában szót fogadtunk, és inkább elcsendesed-
tünk, mert anyukánk az a fajta nő volt, aki mindig szó szerint értet-
te, amit mondott. Ez nem is csoda, hiszen egész álló nap mosott,
főzött, takarított, és cseppet sem hiányzott neki három kamasz
örökös civódása.
- Miért nem mentek ki egy kicsit játszani az udvarra, hogy vég-
re nyugtom lehessen tőletek - kérte gyakran.
így hát egyik szombat este is az történt, hogy szót fogadtunk neki,
és kimentünk a ház elé játszani. A két bátyámmal együtt úgy hatá-
roztunk, hogy áthívjuk pár barátunkat, és megpróbálunk szellemet
idézni a régi fabódéban, amit Sammy épített a kert végébe. A szel-
lemidézés ötlete természetesen tőlem származott, és ki más is lehe-
tett volna a médium, mint én. Két barátunk is csatlakozott hozzánk,
így öt ifjú kíváncsi elme gyűlt össze, akik valamennyien azt remél-
ték, hogy ők majd közösen lerántják a leplet a „nagy ismeretlenről".
Az összetákolt, hideg, koszos sufni padlójára kucorodtunk tö-
rökülésben. Majd egy felfordított szappanos doboz tetejére gyer-
tyát erősítettünk. A gyertya lángja folyamatosan pislákolt a girbe-
gurba deszkákból összetákolt huzatos bódéban. Úgy határoztam,
hogy ez az ülés épp megfelelő lesz az én médiumi bemutatkozá-
somhoz, ahogyan azt nagynénéim, Sadie és Ella korábban megjó-
solta. Az időjárás is alkalmas volt a szellemidézésre - enyhe szellő
borzolta a levegőt a sötét éjszakában.
- Pszt - intettem csendet. Ha azt akarjátok, hogy sikerüljön, ak-
kor mindenkinek koncentrálnia kell. Csend szállt a bódéra, én be-

131
hunytam a szemem, és komoly hangon megkérdeztem az üres le-
vegőtől a fejem felett:
- Van ott valaki? - Esküszöm, olyan csend volt, hogy még azt is
hallani lehetett volna, ha egy gombostű leesik.
- Ha van ott valaki, adjon valami jelet!
Még egy darabig kérdezgettem a levegőt, de csak süket csönd volt
a válasz. A feszültség egyre fokozódott a sufniban. Ott álltam közé-
pen, mindenki rám figyelt, de a túlvilágról senki sem jelentkezett.
Ideje volt, hogy rögtönözzek valamit, így hát színlelni kezdtem:
- Hangot hallok - motyogtam magam elé. - Sarah lesz az.
Ekkor azonban valami egészen különös dolog történt: tovább
folytattam a színjátékot, ám a szavak teljesen önkéntelenül törtek
föl belőlem.
- Eljöttem, hogy elvigyem Barney-t - szólalt meg belőlem egy
számomra ismeretlen hang.
- Mi a fenét jelent ez? - kérdezte Sammy.
- Nem tudom - válaszoltam.
- Inkább hagyd abba az egészet! - mondta mérgesen, miközben
felguggolt, mivel csak ennyire lehetett a bódéban kiegyenesedni.
Majd félrelökött az útból, és kirohant.
John ránézett a másik kettőre, majd így szólt:
- Ez tiszta hülyeség. Gordon csak kitalálta az egészet.
- A szellemek nem hazudnak - tiltakoztam.
- Ők nem, te viszont igen - kiabálta John.
A három ott maradt srác nevetésben tört ki, majd egyenként tá-
vozott. Én, a 11 éves médium, egyedül maradtam az első szeánszo-
mon. Vajon a bátyáim elárulják anyámnak, hogy mit csináltam?
Hogy is lehettem annyira ostoba, hogy ezt a mondatot mondtam.
Másnap reggel a szobánk a hatalmas ablakokon beáradó napfény-
ben fürdött. John és én szinte egyszerre ébredtünk. Elhatároztunk,
hogy lemegyünk a nappaliba, és csendben játszunk egy mecs-cset
az asztalifocin vigyázva, hogy ne csapjunk nagy zajt, mert a többiek

132
még alszanak. Talán mondanom sem kell, hogy öt percen belül min-
denkit sikerült felébresztenünk.
- Ti ketten ott, csöndben maradnátok végre? - kiabált anyánk a
ház távolabbi végéből. Elkezdtem utánozni anyámat, mire John
rám szólt, hogy fogjam be a számat, mert anyu még meghallja.
Próbáltuk visszafojtani a röhögést, és folytattuk tovább a játé-
kot, ám hirtelen sikoltás verte fel a házat. Földbe gyökerezett a lá-
bunk. Olyan volt, mintha megszólalt volna egy sziréna, és mi azt
vártuk, hogy egy következő hang majd feloldja bennünk a kiala-
kult félelmet. Egy szempillantás alatt mindenki a folyosón termett:
Sammy az ágyból ugrott ki, John és én a nappaliból rohantunk
oda, apu épp nagypapa szobájából lépett ki, anyu pedig a szobájuk
ajtajában állt, a hosszú folyosó végén, és az arca csupa könny volt.
Az történt, hogy apa felkelt, hogy teát készítsen anyunak és
nagyapának, majd anyu hallotta, amint apa próbálja keltegetni a
nagypapát. Ekkor azonban valami legbelül azt súgta neki, hogy a
nagypapa már nem él. „Meghalt, ugye?" - kérdezte az édesanyám .
Még soha nem láttam anyámat ennyire összetörtnek. Valami
módon én is felelősnek éreztem magam a szomorúságáért. Ha elő-
ző nap nem csináltuk volna azt az idióta szeánszot, ez biztos nem
történt volna meg. A bátyáim arcán tükröződő döbbenet bűntudat-
tal töltött el. „Istenem"- gondoltam -, „mit mondok majd, ha el-
árulják az anyámnak, mit csináltunk tegnap este?"
Nem volt szükségem semmilyen jóstehetségre ahhoz, hogy
megértsem mindannak a komolyságát, ami akkor ott zajlott. Apám
azonnal átküldött minket Bettyhez, a nővérünkhöz, aki csak pár
percre lakott tőlünk. Jim, a férje vigyázott ránk, amíg a nővérem át-
szaladt hozzánk, hogy anyám mellett legyen, amíg apám intézke-
dik. Ahogy a bátyáimmal a nővérem nappalijában ültünk, láttam az
arcukon, hogy mennyire félnek, és hogy egy mukkot sem fognak
szólni a tegnap este történtekről. Szerintem a bátyáim határozottan
meg voltak győződve arról, hogy én magam vagyok az ördög
Röviddel a nagypapa temetése után apám elkezdte felújítani a

133
középső szobát, hogy Sammy mielőbb beköltözhessen. John és én
is erősködtünk, hogy mi is szeretnénk saját szobát, és hogy csak
azért, mert Sammy a legidősebb, nem kell éppen neki adni. Miköz-
ben apám azt magyarázta, hogy az úgy van rendjén, hogy a legidő-
sebb kapja a külön szobát, Sammy csak gúnyosan nevetett apám
háta mögül. Hihetetlen, milyen gyorsan telik az idő! Csupán egyet-
len hét telt el a nagypapa temetése óta, és mi már azon vitatkoz-
tunk, hogy ki kapja meg a szobáját.
Ami engem illet, én korántsem tekintettem még lezártnak ezt az
ügyet. Én voltam a családban a legfiatalabb, de kitaláltam, mégis
hogyan szerezhetném meg a szobát Sammytől. Azt gondoltam,
hogy azzal fogom majd ijesztgetni Sammyt, hogy a nagyapa szelle-
me még mindig itt van velünk. Az első éjjel, amikor Sammy az új
szobájában aludt, kaparászni kezdtem a hálószoba falán, de épp-
csak olyan hangosan, hogy ne tudjon elaludni. A gyerekek néha
igen kegyetlenek tudnak lenni egymással.
A tervem újabb lendületet kapott, amikor egy nap hárman egye-
dül maradtunk a házban. Sammy szobájában volt egy régimódi ru-
hásszekrény vaskos mogyorófa ajtókkal. A szekrényt mindig zárva
tartottuk, mivel az ajtók saját súlyuknál fogva mindig kinyíltak.
Míg a többiek a nappaliban az új színes TV-t nézték, én beosontam
a középső szobába, kinyitottam a szekrény ajtaját, bekapcsoltam a
rádiót, és lábujjhegyen visszalopakodtam a WC-re.
- Gyere már ki a szobámból, te malac! - kiabált Sammy.
- A fürdőszobában vagyok - feleltem vissza legártatlanabb han-
gomon.
Amint kimondtam, hallottam Sammy súlyos lépteit, amint kö-
zeledett, hogy ellenőrizze, vajon tényleg igazat mondok-e. Majd
egy iszonyatos „Nagyapa!" - sikítás következett, majd újabb láb-
dobogás. Ekkora már John is feljött megnézni, mi folyik itt, és
mindketten rohanni kezdtek a bejárati ajtó felé, elrohanva a WC
előtt, ahol én lapultam. Mikor rájöttem, hogy mindjárt egyedül ma-
radok a házban, kicsaptam a fürdő ajtaját, és visítva a bátyáim után

134
vetettem magam. Végül mindhárman átmenekültünk a nővérem
biztonságot nyújtó házába. Azt hiszem, végül saját kardomba dől-
tem, a végén engem is félelem fogott el.
Képzelhetik, mennyire megrémült szegény nővérem, mikor
mindhárman ott dörömböltünk az ajtaján azt követelve, hogy
azonnal engedjen be minket.
- Nagyapa szelleme visszajött, hogy minket is magával vigyen! -
kiabáltuk. Összevissza beszéltünk mindenféle ostobaságot, és
csak remélhettük, hogy a nővérünk elhiszi, amit mondunk.
- Biztos, hogy a nagypapa volt az - mondta Sammy.
- Én is láttam, Betty - szólt közbe John.
- Meg én is - csatlakoztam hozzájuk.
Betty hozzám fordult, és megkérdezte:
- Gordon, van valami közöd ehhez az egészhez?
- Dehogy is, Betty. Én épp WC-n voltam, de valamennyire én is
láttam a szellemet - válaszoltam.
Mire mind a végére értünk a történetnek, a dolog kezdett erősen
az Amityville Horror1?-ra emlékeztetni.
Betty visszajött velünk a házba, ahol a bejárati ajtó még mindig
tárva-nyitva állt. Körbejárta a házat, és látta, hogy minden rendben
van, megnyugtatott bennünket, hogy nem láthattuk a nagypapa
szellemét, és hogy az egész csak a fantáziánk szüleménye volt. Vé-
gül azt kérte, hogy anyánknak ne szóljunk erről az egészről, mert
csak elszomorítanánk vele, és szellemek különben sem léteznek.
Az igazat megvallva, mikorra anyánk hazaért, egy csapásra el is
felejtkeztünk a szellemjárásról; csupán arra voltunk kíváncsiak,
vajon mit hozott nekünk a városból.
Valamivel később viszont, mikor este lefekvéshez készülőd-
tünk, Sammy kicsit vonakodott a szobájába menni. Én igazán nem
is értettem, hogy miért.

s JayAnson nagy példányszámban eladott könyve, majd később tévésorozat is készült

belőle az Egyesült Királyságban.

135
 - Apa, ma éjjel inkább a fiúkkal szeretnék aludni - mondta
Sammy.
- Valami baj van?
- Nem szeretem azt a szobát - felelte a bátyám.
- Apa, megkaphatnám én azt a szobát? - vágtam közbe.
- Engem nem érdekel, hogy, ki alszik ott, csak valamelyikőtök
költözzön be oda - felelte apa.
Elértem, amit akartam. Attól kezdve a szoba az enyém volt egé-
szen addig, míg öt évvel később el nem költöztünk. A furfangos kis
médium végül megkapta, amit akart.

Nekem két fiam van, Paul és Steven, és mindkettőjüknél észrevet-

tem már a pszichikus képesség bizonyos jeleit, azonban ezt eddig
még nekik nem tettem szóvá.
Paul, az idősebbik fiam 21 éves, és történelemszakon tanul a
Glasgow-i Egyetemen. Mindig nagyon lelkesen magyarázza nekem,
hogyan lehetne az én tevékenységemet pusztán a véletlen vagy a va-
lószínűség alapján értelmezni. Gyakran mond nekem olyasféle dol-
gokat, mint hogy: „Apa, ha ezek az emberek elhiszik, amiket te
mondasz nekik, az teljesen rendben van, az viszont igazán meglep,
hogy te azt képzeled, hogy valamiféle szellemlények beszélnek
hozzád." 21 évesen általában mindannyian azt hisszük, már min-
dent tudunk. De még a teljesen tudományos meggyőződésű Paul fi-
am is megváltoztatta a véleményét, miután eljött egy közösségi sze-
ánszra, amit az egyetemen, az évfolyamtársai előtt tartottam.
Steven, az öccse, aki most 18 éves, rajong a művészetekért, szín-
házért, és mindenféle sportot szívesen űz. Steven sokkal érzéke-
nyebb gyerek, mint a bátyja, és gyerekkorában pszichikus és tele-
patikus képességeinek jelei egyaránt megmutatkoztak.
Emlékszem, egy alkalommal a glasgow-i Hilton Szálloda előtt
mentünk el kocsival. Steven, aki ekkor tízéves volt, hirtelen így
szólt: - Kíváncsi lennék, hogy mi történik az 1308-as szobában!

136
Kérdeztem tőle, miért éppen az a szoba érdekli, de Steven csak
annyit mondott, hogy ezt a számot „látta", amikor a hotelre nézett.
Steven megjegyzésének akkor nem tulajdonítottunk nagyobb
jelentőséget. Továbbmentünk az úton, és folytattuk a beszélgetést.
Csak akkor jöttem rá, hogy Steve látomása az 1308-as számról lé-
nyegében egy megérzés volt, amikor egy hét múlva személyes
ülésre kaptam egy felkérést a Hiltonból egy vendéghez, aki törté-
netesen épp az 1308-as szobában lakott. Tekintve, hogy milyen hi-
hetetlenül sok szoba van abban a szállodában, kíváncsi lennék,
hogy Steve-nek mennyi esélye volt ezt csak úgy kitalálni.
A volt feleségem, Kate és én a pszichikus kérdések tekintetében
nem mindig értettünk egyet. Abban az egyben viszont igen, hogy
egyikünk sem fogja saját hitrendszerét ráerőltetni gyerekeinkre.
Mindkét fiúnk nagyon érzékeny és okos, és a maguk módján na-
gyon könyörületesek is. Úgy éreztük, hogy a mi feladatunk az,
hogy törődjünk velük, szeressük és segítsük őket az életben, és
idővel majd eldöntik, hogy a maguk részéről milyen vallást vagy fi-
lozófiát szeretnének követni.
Azt gondolom, nem kell nagy ügyet csinálni abból, ha egy gye-
reknél pszichikus képességeket veszünk észre, de megszidni sem
szabad őt emiatt. A gyerekeknek épp elég problémájuk van a fel-
nőtté válással anélkül is, hogy más dimenziók létezésével töm-
nénk tele a fejüket. Különben is, ilyenkor még annyira élénk a fan-
táziájuk, és annyi sok fantasztikus dolgot képesek kitalálni, hogy
nehéz megmondani, mi is az, ami pszichikus képesség és ml a fan-
tázia szüleménye. Ha egy gyereknek valóban vannak médiumi ké-
pességei, akkor idővel ez a tehetség egész biztosan megerősödik
benne és előtérbe fog kerülni más - például művészi vagy zenei -
tehetséghez hasonlóan.
Egy médium élete meglehetősen különös, és gyakran magányos
is. Én személy szerint azt remélem, hogy a gyermekeim valahogy
más módon fejezik majd ki tehetségüket ezen a Földön, de ami a
legfontosabb, hogy ezt úgy tegyék, ahogyan az számukra a legjobb.

137
16. Állatok a spirituális világban

„Vajon az állatok is tovább élnek a túlvilágon?" Médiumként gyak-

ran találkozom ezzel a kérdéssel. Semmi kétségem nincs afelől,
hogy a kérdésre „igen" a válasz. Médiumi tevékenységem alatt már
sok ember számára közvetítettem olyan üzenetet, mely bizonyos-
ságot ad arról, hogy az állatok számára is van élet a halálon túl.
Félre ne értsék, ezzel nem azt akarom mondani, hogy az állatok
visszatérnek és beszélnek hozzám. Nem vagyok Dr. Doolittle, aki
tolmácsolni tudná a szellemvilágban lakó állatok üzeneteit, de
gyakran az történik, hogy amikor a túlvilági lelkek szeretteiknek
vagy barátaiknak küldenek üzenetet, időnként említést tesznek kis
kedvenceikről is, akik ott vannak velük a túlvilágon.
Az utóbbi időben az egyik legnehezebb dolog az volt, hogy öreg
labradoromat, Elsát elvigyem az állatorvoshoz elaltatni. Emlék-
szem, azt mondogattam magamnak, hogy: „Nincs semmi baj, tu-
dom kezelni ezt a helyzetet, ahogyan mindenki más is." De mekko-
rát tévedtem. Amikor belenéztem Elsa hatalmas barna szemeibe,
miközben az állatorvos előkészítette a végzetes injekciót, úgy
éreztem, hogy a torkomban növekvő gombóctól menten megfulla-
dok. Amikor kérdezték, hogy szeretnék-e elbúcsúzni Elsától, azt
hiszem, korábban soha nem ismert érzelem öntött el, egyetlen
perc alatt.
Iszonyúan nyomasztott a felelősség érzése. Egész nap rettenete-
sen levert és szomorú voltam, és az járt a fejemben, hogy vajon he-
lyesen cselekedtem-e. Semmire nem tudtam gondolni, csak Elsa

138
gyönyörű, aranybarna fejére, és amint rám néz azokkal a mély, sö-
tét és szomorú kölyökszemeivel. Lesújtó és rettenetes nap volt.
Este a kilmarnocki spiritualista templomban tartottam egy kö-
zösségi szeánszot. Egyetlen porcikám sem kívánta abban a lelkiál-
lapotban, hogy kiállják a pódiumra, ám hosszú tépelődés után
mégis úgy döntöttem, hogy elmegyek Kilmarnockba. Még akkor is
csak Elsára tudtam gondolni, amikor fent ültem a színpadon, és
hallottam, amint az elnök engem szólít.
Legtöbbször, mielőtt beszélni kezdenék, érzem, ahogy a lélek
átjárja testem és ahogy ettől lendülettel és energiával töltődök fel.
Ez most is így történt. A fejemből az összes gondolat kiürült, és ha-
marosan elkezdtek áramlani az üzenetek a túlvilágról.
Arról az estéről csak a legutolsó üzenetre emlékszem. Vezetőim
egy hölgyhöz irányítottak, aki a hatalmas templom hátsó soraiban
ült. Miután a hölgy fogadta a neki érkező üzenetet, hirtelen egy ku-
tyára lettem figyelmes a túlvilágról. A hölgy mellett ült. Elmond-
tam neki, mit érzékelek, mire a hölgy könnyezni kezdett. Az üze-
net folytatásából kiderült, hogy nem sokkal azelőtt kellett elaltat-
nia a kutyáját. Nagyon szíven ütött, de muszáj volt átadnom az
üzenetet: elmondtam a hölgynek, hogy szeretett kedvence kitűnő-
en érzi magát a túlvilágon, egészen megfiatalodott, és majd kicsat-
tan az egészségtől. Majd hozzátettem, hogy én is ugyanilyen vívó-
dáson mentem keresztül, amikor el kellett búcsúznom imádott
kedvencemtől.
Legvégül a hölgy az édesanyjától kapott híreket a szellemvilág-
ból. Megnyugtatta őt, hogy a legjobbat tette az állattal, mert sze-
gény nagyon szenvedett már, ugyanúgy, mint Elsa. Nagyon meg-
könnyebbültem ettől az üzenettől. A legkülönösebb az egészben
talán az volt, hogy az a bizonyos kutya ugyanolyan arany labrador
volt, mint Elsa. Úgy vélem, a túlvilágról igazán bámulatosan képe-
sek időzíteni a dolgokat!
Gyakran mondogatják, hogy házi kedvenceinktől feltétlen sze-
retetet kapunk. A szeretet alapvetően át tudja hidalni a „halál völ-

139
gyét". Miért is lenne bármi különbség abban, hogy a szeretetnek ez
a köteléke két ember, vagy esetleg egy ember és egy állat között jöt-
t-e létre. Úgy vélem, mi, emberek még nagyon sokat tanulhatnánk
arról, hogy mit jelent a szeretet. A szeretet ösztönös érzés, és az ál-
latokat többnyire ösztöneik irányítják. Egyik háziállatomat sem
szerettem jobban a másiknál. Mindegyikük önálló egyéniséggel és
tudattal rendelkezett. És mivel nálunk, embereknél is a tudat az,
ami túléli a fizikai test halálát, miért ne fogadhatnánk el, hogy egy
érzésekkel rendelkező lénynek - amilyenek a háziállatok is - lehet
tudata és személyisége. Ráadásul az emberekhez hasonlóan ez a
tudat tovább él a test halála után, és tovább folytatja spirituális fej-
lődését.
Én és hozzám hasonlóan más médiumok is képesek vagyunk be-
bizonyítani az embereknek, hogy kedvenceik tovább élnek a szel-
lemvilág időtlen világában is. Számtalan köszönőlevelet kaptam
olyanoktól, akik hálával számoltak be arról, hogy mennyire meg-
könnyebbültek, amikor megtudták, hogy kedvenceik haláluk után
ugyanúgy a szellemvilágba kerülnek, és ráadásul bizonyos alkal-
makkor, a túlvilágról „visszatérve", még meg is látogathatják őket.
A magam részéről már számtalan alkalommal találkoztam álla-
tokkal a szellemvilágból, hallottam és éreztem is őket. Sőt egy alka-
lommal testen kívüli élményem is volt, amikor egyszer a szellem-
világban járva kutyák vettek körül, s ezek közül jó néhányat fel is
ismertem. Sőt még abban a kitüntetésben is részesülhettem, hogy
néhány állat lelkét meg is érinthettem, és saját kezemmel érezhet-
tem szőrük puha melegségét. De ami még ennél is fontosabb, hogy
érezhettem a belőlük áradó szeretetet, ami minden szeretetnél iga-
zabb és valódibb érzelem .
Számtalan esetet tudnék felidézni a túlvilági állatokkal történt ta-
lálkozásaim közül. Ugyanolyan örömmel és elégedettséggel tölt el,
ha emberek és kedvenceik között sikerül kapcsolatot létesítenem,
mint amikor emberi társukkal vagy barátaikkal hozok össze talál-
kozást. Úgy vélem, ha elfogadjuk, hogy egy férfi és egy nő lelke ha-

140
lála után tovább él, akkor nem kéne elzárkóznunk attól a gondolat-
tól sem, hogy az élet az állatok számára is folytatódhat. Én hiszek
abban, hogy ha a szellem életet adó szikrája beköltözik egy állatba,
legyen az egy kedvenc macska, aranyhal, törpepapagáj vagy bármi
más, azt semmi, még a halál sem lesz képes kitörölni onnan. Hiszek
abban, hogy a lélek mindenféle formában elpusztíthatatlan.
Tapasztalataim szerint azt mondhatnám, hogy a háziasított álla-
tok személyisége és egyénisége - mivel közeli kapcsolatban élnek
az emberekkel, és rengeteg szeretetet adnak nekik - sokkal jobban
kifejlődött, mint más fajoké. Én azonban teljesen biztos vagyok ab-
ban, hogy minden állat, legyen az tollas, bundás vagy uszonyos,
egy magasabb tudati szintre lép, amikor eljön számukra az idő,
hogy itt hagyják e földi világot. És azt is tudom, hogy amikor eljön
a távozás pillanata, szeretett kedvenceink heves farkcsóválással
vagy meleg, gyengéd dorombolással fogadnak majd bennünket a
túlvilágon. És akkor ott, igen, a túlvilágon az oroszlán valóban a
bárány oldalán pihen.

141
17. Transzállapot, szellemi vezetők
és tanítások

A transzállapotban történő médiumi közvetítés valószínűleg a

szellemvilággal való kapcsolattartás legnyilvánvalóbb formája.
Ilyenkor a transzállapotba került médium átengedi elméjének és
testének irányítását egy szellemi vezetőnek. A szellemi irányítás
ilyen formában sokkal erőteljesebben jelenhet meg, és így a túlvi-
lági kapcsolatnak is egy sokkal tisztább formája jöhet létre, ami ál-
tal az információk is valószínűleg sokkal pontosabbak lesznek.
Azt gondolhatnánk, hogy az ilyen módon kapott bizonyíték bizto-
san meggyőzőbb.
A szomorú valóság azonban az, hogy manapság kevés olyan
médium van, aki megfelelően mély vagy ellenőrzött transzállapo-
tot lenne képes bemutatni. Az elmúlt 12 évben sok olyan médiu-
mot láttam, akik azt állították magukról, hogy képesek transzban
közvetíteni, de sajnos közülük csak néhány olyan akadt, aki való-
ban ebbe az egészen különleges és ritka állapotba tudott kerülni.
Sokszor a szellemi vezetők igen hosszasan beszélnek olyan vál-
tozatos témákról, mint a világűrből érkező földönkívüli lények
vagy a gabonakörök eredete. Néhányszor még a világ végére vo-
natkozó jóslatok is szóba kerülnek. Akár hiszik, akár nem, egyszer
még egy olyan „szellemi vezetőt" is végighallgattam, aki hosszan
beszélt egyik előző életéről, amelyben delfin volt. Na de, kérem!
Ez már igazán sok!
Igazán furcsának tartom, hogy emberek képesek ennyire be-
csapni önmagukat. Biztos vagyok benne, hogy a szellemlények,

142
amikor végre lehetőségük nyílik arra, hogy kapcsolatba kerüljenek
az ittmaradottakkal, olyasmiről akarnak majd beszélni, amivel ha-
tással lehetnek azok életére, akiknek üzennek. Nem akarnak ha-
mis üzeneteket küldeni különös jelenségekről vagy olyan nevetsé-
ges helyzetekről, mint amilyen egy korábbi delfinélet lehetett.
Nagyrészt az ilyen és ehhez hasonló ostobaságok okozzák,
hogy a transzmédiumi tevékenységet annyi támadás éri a szkepti-
kusok részéről. Az pedig valóban sajnálatos, hogy az ilyesféle „mé-
diumok" sokkal inkább hajlandók a nyilvánosság előtt bemutatni
tudományukat, mint a szakma valódi képviselői.
Az igazi médiumokkal kapcsolatban megfigyeltem, hogy amikor
képességük valóban magas szintű, azt gyakran már csak azokkal
osztják meg, akiknek nagy szükségük van rá, szinte kizárólag pri-
vát szeánsz alkalmával. A legkiválóbb médiumok közül sokan visz-
szautasítják, hogy gyülekezeteknek vagy szervezeteknek dolgozza-
nak, mivel attól tartanak, hogy őket is azok közé sorolják majd, akik
jónak hiszik magukat, de valójában csak ámítják a hallgatóságukat.
Az egészen kivételes bizonyítékok többségét, amelyeket életem so-
rán láttam, szinte kivétel nélkül igazi transzmédiumok közvetítet-
ték. Mindezek a tapasztalatok, a tőlük kapott útmutatások, vezető-
ik egyszerű tanításai is mindig roppant felemelőek, megnyugtatóak
és bölcsek voltak.
Másik ismertetőjegye az igazi transzmédiumoknak az, hogy so-
ha nincs semmi felhajtás körülöttük. Amikor a szellemi irányítójuk
kapcsolatot létesít velük, nincs semmi nyögdécselés, és a médium
nem dobálja összevissza a testét sem. Az egész transzállapot telje-
sen egyszerű és természetes folyamat.
Az elmúlt 12 évben szerencsém volt bekerülni a legjobb transz-
körbe. Ebben én voltam az egyetlen olyan médium, aki nyilvános
előadásokon mutatta be a képességeit, de én is csak mindössze két
alkalommal. Rajtam kívül mindenki csak privát szeánszok alkal-
mával bizonyította transzképességét. Szerencsére sokan látogat-
tak már el ilyen transzkörökbe, és így lehetőségük nyílt, hogy saját

143
maguk tapasztalják - lássák és hallják - meg mindazt, amit a szel-
lemvilág szabadon rendelkezésünkre bocsájt.
A mi csoportunk egy ilyen transzkör volt. Meg akartunk tanulni
annyira bízni a szellemvilágban, hogy megengedhessük a szellemi
vezetőinknek, hogy átvegyék az irányítást tudatunk felett. Ehhez
először is azt kellett gyakorolnunk, hogy a meditáció során megta-
nuljuk elengedni tudatunk irányítását. Ha ez sikerült, a körülöt-
tünk lévő szellemlények az így kialakuló űrt megtölthetik a saját
tudatukkal, gondolataikkal és érzéseikkel, s majd ezt átadhatják a
mi tudatunknak. Ez leginkább a telepátiának egy intenzív fajtájára
hasonlít, amelyben képek és érzések egyszerre jönnek át. Minél
jobban el tud valaki lazulni és képes átengedni a kontrollt, annál
jobban be tudja fogadni a közvetítő szellemlény személyiségét és
az általa mutatott képeket.
Nálunk a körben a legfőbb szabály a türelem volt. Úgy képzeltük,
hogy minden résztvevőnek időre van szüksége, amíg erős kapcsola-
tot alakít ki szellemi vezetőjével, bármilyen hosszú ideig is tartson
az. Amikor valami spirituális üzenet érkezett, azonnal ellenőrizni
kellett, hogy kitől jött, mivel tudnunk kellett, hogy ki dolgozik ve-
lünk. Amint beszélni kezdett a csoporthoz, a szellemi vezetőnek is
át kellett menni bizonyos teszteken. Csak amikor ez már mind meg-
volt, akkor léphettünk a szellemi fejlődésünk magasabb fokára.
Az első néhány évben megtanultam, hogyan kell türelmesnek
lenni, mert én akármennyire is akartam, a szellemi segítőimnek
egyáltalán nem volt sürgős, hogy kapcsolatba lépjenek velem. Min-
den héten gondolatban számtalan különféle kérdéssel bombáztam
őket, és kíváncsian vártam a választ. De sajnos esélyem sem volt!
Annyira ostoba azért nem voltam, hogy ne ismertem volna fel a
türelemre tanító leckét, amit ezzel kaptam. A leckék néha igen ne-
hezek voltak, de valahányszor odáig jutottam, hogy már épp felad-
tam volna az egészet, mindig érkezett valami bátorítás. Egyik éjjel
például a templomban tartott körbe igyekeztem, mikor úgy érez-
tem, hogy elegem van, abbahagyom az egészet, nem fogom többé

144
ilyen hiábavalóságokra pazarolni az időmet. Innen visszanézve úgy
látom, hogy valami kiábrándultság uralkodott el rajtam akkoriban.
Mire azonban a templomhoz értem, teljesen el is felejtkeztem arról,
hogy nem sokkal korábban milyen érzések kavarogtak bennem. Le-
ültem a megszokott helyemre, és elkezdtem a gyakorlást.
Nem sokkal azután, hogy elkezdtük a meditációt, éreztem, hogy
közvetlenül előttem áll valaki. Lelki szemeim előtt egy teljesen hét-
köznapi ember alakja bontakozott ki. Az viszont igen bizarr volt a
látomásban, hogy egyáltalán nem láttam az illető fejét. Egyszer
csak az alak felém nyújtotta a kezét, és én is késztetést éreztem ar-
ra, hogy ezt viszonozzam.
Amint ez a gondolat átsuhant a fejemben, a kezeim már meg is
mozdultak, hogy elérhessék az előttem álló szellemalakot. Mikor
megérintettem, meglepett, hogy mennyire valósnak tűnt ez a felém
nyújtott két kéz. Szilárd, forró és nagyon is anyagszerű volt. Ez-
után már csak arra emlékszem, hogy a kezek felrántottak a szék-
ből, ám a szellemalak fejét még ekkor sem láttam .
Rájöttem, hogy már kívül vagyok a saját testemen. Az én fizikai
testem már egy másik emberhez tartozott. Az új tulajdonosa egy
kínai külsejű, alacsony kis ember volt, aki úgy tűnt, hogy gondola-
tokon keresztül mozgatta a testemet. Mindeközben az az alak, akit
először láttam - aki hétköznapi öltözéket viselt -, beszélni kezdett,
de a szavak az én számon keresztül szólaltak meg.
Mindez csak pillanatoknak tűnt, valójában azonban 20 perc
vagy még annál is több telhetett el. Az érzés, amit eközben átéltem,
egészen leírhatatlan volt. Ha felemelőnek, örömtelinek vagy ki-
emelkedőnek nevezem, az meg sem közelíti valódi érzéseimet.
Persze természetesen egyszer minden jónak vége szakad, én pedig
egy kis döccenéssel tértem vissza saját testembe.
A foglalkozás végén mindenki szerette volna tudni, hogy mi is tör-
tént velem. A többiek azt látták, hogy felálltam, átsétáltam a szobán,
felmentem a lépcsőn, majd még tovább, fel a színpadra, ott megáll-
tam, és egy ideig spirituális dolgokról beszéltem, majd visszasétál-

145
tam a helyemre, és leültem. A hang, amin eközben megszólaltam,
természetesen nem az enyém volt, hanem valakié a szellemvilágból.
Leírtam azt a két embert, akit érzékeltem, és próbáltam leírni
azt a mérhetetlenül felemelő érzést is, ami egész idő alatt eltöltött.
Ekkor Mrs. Primrose félbeszakított, és azt mondta:
- Nagyon mély transzban voltál. Láttam a szellemi vezetőket,
akikről beszélsz, egy ideig ők fognak veled, a mostanihoz hasonló
módon együtt dolgozni.
Én megpróbáltam feldolgozni mindazt, ami velem történik,
amikor Mrs. Primrose még hozzátette:
- És még arra is megkértek a szellemi vezetőid, hogy mondjam
el neked, hallották, amiket este idefelé jövet gondoltál, és a most
történtekkel akarták a tudomásodra hozni, hogy készen állsz arra,
hogy egy szinttel továbblépj.
Ezen a következő szinten a szellemi segítők azt értették, hogy
már készen álltam arra, hogy képes legyek transzállapotban is dol-
gozni, és a következő pár évben valóban így is gyakoroltam médi-
umi tevékenységemet.
Ahogy múltak az évek, lassan kezdtem megismerni azokat a
szellemi vezetőket és segítőket, akikkel együtt dolgoztam. Médiu-
mi munkámat többen is segítik, de legfőbb vezetőm máig is az a
kis kínai ember, akivel aznap este találkoztam. Mivel nem tudom
kiejteni a teljes nevét, ezért csak Chinek hívom. Chi meglehetősen
régen élt, és nekem úgy tűnik, hogy Chi egy alázatos kis ember le-
hetett. Amikor néhányszor láttam, mindig ugyanúgy nézett ki. So-
ha nem viselt díszes köntöst vagy más ilyesféle holmikat. Vala-
hányszor felkeresett transzállapotomban, mindig éreztem lehelet-
könnyű bajuszának és szakállának érintését az arcomon. Amikor
rajtam keresztül beszélt, mindig roppant egyszerűen fogalmazott,
de szavai mégis tele voltak bölcsességgel és jóindulattal.
Időközben annyira hozzászoktam Chi jelenlétéhez, hogy valószí-
nűleg meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg más szellemlény is
szeretne hasonló módon együtt dolgozni velem. Ez ad magyarázatot

146
arra, hogy későtata, egy személyes ülés alkalmával miért ért teljesen
váratlanul, mikor egy másik szellemi vezetővel találkoztam. Egy fia-
talember szeretett volna kapcsolatba kerülni a nem sokkal korábban
elhunyt édesapjával. A privát szeánszok alkalmával általában telje-
sen ura szoktam lenni képességeimnek. Ezt úgy értem, hogy ilyen al-
kalmakkor nem szoktam transzba esni, transzállapot mindig csak a
foglalkozásokon fordult elő, de az élet újabb fordulatot tartogatott
számomra. Ezúttal kénytelen voltam megtanulni egy újabb leckét is:
soha nem szabad túl szigorú és elhamarkodott szabályok szerint
működnie annak, aki a szellemvilággal dolgozik.
A találkozó biztatóan indult. Elég gyorsan sikerült kapcsolatba
lépnem a fiatalember édesapjával, aki mondott pár szót arról, hogy
milyen körülmények között távozott a másvilágra. Majd hallot-
tam, hogy azt mondja, őt Jimmynek hívják. Ebben eddig még sem-
mi rendkívüli nem volt.
Azonban a következő pillanatban azt éreztem, hogy egy hang
belülről azt súgja, lazuljak el. Éreztem, hogy a fejem egyre köny-
nyebbé válik, és bár továbbra is az előttem ülő fiatalemberhez be-
széltem, már egyáltalán nem érzékeltem azt, amit mondtam. Ami
ezután történt, az még nekem is meglehetősen furcsa volt.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az előttem ülő fiatalem-
ber szeme könnyben úszott.
- Jól van? - nézett rám döbbenettől kerekre nyílt szemmel a fia-
talember.
- Igen, azt hiszem - válaszoltam, de nagyon kíváncsi voltam,
hogy vajon mi történhetett. Tudtam, hogy valószínűleg transzba
estem, ám ennél többre nem emlékeztem.
- Elmondaná nekem, hogy mi történt? - kértem a fiatalembert.
- Ön nem tudja? - kérdezte meglepetten.
A helyzet az volt, hogy fogalmam sem volt róla! Ha transzba ke-
rülök, általában bizonyos fokig tudatában vagyok annak, hogy mi
történik, ez alkalommal azonban semmire nem emlékeztem.
A fiatalember elmondása szerint elkezdtem beszélni az apjáról,

147
amikor észrevette, hogy a hangom kezd megváltozni. Egy francia
akcentussal beszélő hang vitte tovább a szót, de ami igazán megle-
pő volt, hogy ez egy női hang volt, aki Dominicának nevezte magát.
Mint a fiatalembertől megtudtam, Dominica azt mondta magá-
ról, hogy ő az egyik segítő szellemem, és most azért létesített kap-
csolatot velem, hogy igazolja 500 évvel ezelőtti életének hitelessé-
gét. Dominica mondta a fiúnak, hogy a fiatalember épp most jött
vissza San Sebastianból, ami egyébként Spanyolország baszk ré-
szén található, ahol mellesleg Dominica korábban élt. Ez valóban
igaz volt. Dominica azt is hozzátette, hogy a fiatalember volt az
utolsó, aki az ő kolostorában aludhatott. Ez ugyancsak így történt.
A fiatalember hátizsákkal járta be Európát, és eredeti tervétől elté-
rően San Sebastianban kötött ki, ahol megpróbált éjszakára szál-
lást találni. Ekkor azonban már csupán a hegy tetején álló öreg ko-
lostor volt nyitva. Elmondták neki, hogy épp másnap kívánják be-
zárni a kolostort.
Dominica azután az utazásnak olyan részleteit is elmesélte a fi-
únak, amit az senkinek nem mondott el. Nevezetesen azt, hogy
Franciaországban kirabolták, és mivel az összes pénzét ellopták,
az éjszakát egy francia rendőr otthonában töltötte. Dominica arra
is megkérte, hogy mindezt mesélje el nekem, hogy később utána
járhassak mindennek. Azután teljesen hiteles bizonyítékkal szol-
gált arról, hogy a fiatalember édesapja ott van a szellemvilágban.
Mialatt Dominica beszélt, a szobában lévő növények rázkódni
kezdtek. De valójában a fiú utolsó szavai leptek meg leginkább:
„Dominica arra kért, hogy mondjam el önnek - bár én nem teljesen
értem, hogy mit jelent - Dominica volt az a hétköznapi ruhába öl-
tözött alak, akit látott, és aki kézen fogta önt, majd talpra állította
azon a foglalkozáson, amikor elkeseredésében abba akarta hagyni
ezt az egészet." Lehetetlen, hogy a vendégemnek tudomása lett
volna erről az élményemről.
Dominica rengeteg felkutatásra váró dolgot tudatott velem az
életével kapcsolatban. Hét évembe került kiderítenem, hogy való-

148
iában a 15. században élt. Minden, amit az életéről mondott, igaz
volt. Dominica francia volt, San Sebastianban vonult kolostorba, és
itt is lelte halálát eretnek nézetei miatt. Még igen sok mindent ír-
hatnék erről a lélekről, de ő csupán engem akart meggyőzni arról,
hogy valóban létezik, és ez sikerült is.
Ha egy szellemlény bizonyítékot szolgáltat földi kilétéről, és az
igaznak bizonyul, akkor számomra egyáltalán nem kérdés az,
hogy ő valóban létezik. Chi és Dominica egyaránt átmentek ezen
a vizsgán.
Minden médium számára roppant fontos, hogy leellenőrizze a
segítő szellemektől kapott információkat. Még túlvilági tanítóink
is arra biztatnak minket, hogy mindig „vizsgáztassuk a szelleme-
ket". A médiumok ugyanis a közönség előtt könnyen nevetségessé
válhatnak. Éppen ezért a médiumnak teljes mértékben bíznia kell
vezető szellemében.
Ahogy korábban is említettem, a segítő szellemektől kapott taní-
tások mindig nagyon egyszerűek, és általában nagyon bölcs taná-
csokat tartalmaznak. Ezeket a tanításokat akkor tudjuk leginkább
használni, mikor erre valóban szükségünk van. Próbálok nem túl
sokat kérdezősködni a segítőimtől, mert rá kell jönnöm, hogy azt
úgyis tudatják velem, amikor valamit meg kell tanulnom. A sorsát
senki nem kerülheti el! Ez az oka annak, hogy a nyilvános szeán-
szok alkalmával általában kerülöm a transzállapotot. Az emberek
gyakran nagyon önző dolgokat tudnak kérdezni, mivel azt hiszik,
hogy a felsőbb szintű tudással rendelkező szellemvilágnak min-
den problémájukra van válasza. Attól tartok, nem azért vagyunk itt
ezen a Földön, hogy semmi gondunk ne legyen. Sajnos az élet a
Földön nem azért van, hogy egyszerű legyen, hanem azért, hogy
tanuljunk belőle, és ezt leginkább a hibáinkból lehet.
Egy másik fontos szempont, hogy a közvetítő szellemek sem
tudnak azonnal mindent. Valójában az is kétséges, hogy mennyire
képesek a jövőbe látni. És ne feledkezzünk meg a szabad akarat
igen összetett kérdéséről sem. Földi életünkben nem csupán bá-

149
buk vagyunk, akiket dróton rángatnak, hanem rendelkezünk a vá-
lasztás lehetőségével is.
Sajnos, ha egy olyan képesség, mint a transzban végzett közve-
títés túl gyakran elérhető lenne, akkor azt valaki egész biztosan ki-
használná.
Akik transzállapotban lévő médiumtól várják a választ kérdése-
ikre, azoknak azt tanácsolnám, ha úgy érzik, hogy a transzállapot
valódi, és a médiumon keresztül egy felsőbb szintű elme nyilvánul
meg, akkor mindenképp adják meg az őt megillető tiszteletet. Bát-
ran teszteljék, de mindig legyenek udvariasak. Hallgassák figyel-
mesen amit mond, és ne felejtsék el, hogy a szellemi vezetők soha
nem akarják szándékosan félrevezetni vagy becsapni önöket. És
legyenek óvatosak. Jól gondolják meg, hogy mit kérdeznek, mert
még az is előfordulhat, hogy a feltett kérdésre megkapják a választ.
Végül, de nem utolsó sorban mindig használják saját józan ítélő-
képességüket, és támaszkodjanak intelligenciájukra, valamint ér-
veikre. Soha ne csináljanak valamit csupán azért, mert a szellem-
világ ezt tanácsolta önöknek. Azok ott a túlvilágon még mindig na-
gyon „emberiek", és bizony hibázhatnak is. Senki sem csalhatat-
lan az úgynevezett „völgy" egyik oldalán sem.
Én médiumként soha nem használom arra szellemi kapcsolata-
imat, hogy a magam számára segítséget kérjek tőlük. De a vezető-
immel és segítőimmel kiépített bizalom, remélem, lehetővé teszi
számomra, hogy másoknak segíthessek.
Az egyik transzdemonstráció alkalmával, amit Dominica „közre-
működésével" tartottam Angliában, egy hölgy azt a kérdést tette fel,
hogy: „Mi az emberek legnagyobb problémája ebben az életben?"
A válasz a következő volt:
- A félelem. Az emberiség legnagyobb problémája a félelem.
Minden gondjuk a félelemből fakad. Félnek, amikor hiányt szen-
vednek valamiben, de még jobban félnek, ha valamit birtokolnak,
mert akkor attól kell rettegniük, hogy egyszer majd elveszítik azt.
De az emberek leginkább a haláltól és a haldoklástól félnek. Egész

150
életükben a halál gondolata gyötri őket; vagy a saját haláluk miatt,
vagy a szeretteik halála miatt aggódnak.
- Próbálják elfogadni, hogy a fizikai világ, amelyben élnek, csak
átmeneti. Jusson eszükbe, hogy minden élet állandó mozgásban
van. Azzal, hogy életének egy bizonyos részéhez ragaszkodik az
ember, korlátokat állít, és nyilvánvaló, hogy fél a változástól. Ami-
kor valaki megtanul félelem nélkül élni, az lesz igazi életének első
pillanata. Hagyd, hogy mi innen a szellemvilágból megtaníthas-
sunk félelem nélkül élni, mert akkor létedet és életedet a szabad-
ság és a béke áldása kíséri.

151
18. Egy ügyvéd beszámolója

1996-ban egy glasgow-i ügyvéd ismerősöm, Anthony Davidson az-

zal hívott fel, hogy tudnék-e találkozni egy amerikai barátjával, aki
pár napot Glasgow-ban fog tölteni. Természetesen igent mondtam.
Anthony csupán annyit árult el, hogy az illetőt Richárd Rosinnak
hívják.
Richarddal augusztus 12-én délután találkoztunk Anthony há-
zában, és ezzel a találkozással egy mai napig tartó barátság vette
kezdetét. Szeretném, ha Richárd maga mondaná el a szeánsz ese-
ményeit.
„1994. augusztus 29-én történt, hogy egy végtelenül kedves, fi-
gyelmes és jóindulatú fiatalembert a saját háza előtt brutális
módon meggyilkolt öt gyáva féreg fickó. Csak 2 7 éves volt. Békes-
ségben és szeretetben élt, kitűnő tanuló volt, és életét a fiatalok
tanításának akarta szentelni. Ha minden a terv szerint ment
volna, elveszi a lányomat, és így ő lett volna a vejem. Halála
után 16 hónappal a lányom, aki kedvesség és finomság tekinte-
tében a fiatalember pontos mása volt, belehalt a fájdalomba, és
önkezével vetett véget életének.
Ez a mindig vidám és szeretnivaló gyermek is csak 21 éves
volt. A lányom rövid élete sorári mindig örömöt és boldogságot
hozott környezete életébe, mivel úgy hitte, jó cselekedeteinket
mindig visszakapjuk és cserébe velünk is jól bánnak. És ez való-
ban igaz is volt... egészen addig a bizonyos augusztusi napig.
Van egy skót ügyvéd barátom, Anthony, aki komolyan érdek-

152
lődik a spiritualizmus iránt, és hisz is benne. Ő ajánlotta ne-
kem, hogy ha legközelebb Londonban járok, ugorjak el Glasgow-
ba is, és találkozzam Gordon Smith-szel. Bár én meglehetősen
szkeptikus vagyok az ilyesféle dolgokkal kapcsolatban, megbíz-
tam Anthony ítéletében, megfogadtam a tanácsát, és elmentem
Glasgow-ba.
1996. augusztus 12-e kellemes, napsütéses délután volt. Anthony
eljött értem a hotelba, ahol megszálltam, majd átmentünk hozzá.
Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk, kopogtak az ajtón, és
egy nagyon kellemes megjelenésű, mosolygós fiatalember lépett a
szobába. A viselkedése és a kisugárzása annyira megnyugtató
volt, hogy én azonnal otthonosan éreztem magam a társaságá-
ban. A fiatalembert Gordon Smith-nek hívták.
Leültünk az ablak elé. A beáramló fény megtöltötte a szobát.
Gordon megkérdezte tőlem, hogy ráteheti-e a kezét az enyémre.
Ekkor kezdetét vette egy olyan utazás, amit igen nehéz lenne el-
magyarázni. Ahhoz, hogy ezt valóban elhihessük, saját ma-
gunknak kell megtapasztalnunk.
Gordon beszélni kezdett. Először elmondta, hogy mit hall,
utalt egy fiatal lányra, aki nemrégiben távozott a túlvilágra. Gor-
don többek között beszélt egyfajta kapcsolódásról Kanadához,
majd folyamatos és visszatérő utalásokat tett a törvényre, és em-
lített egy évet, melyben rengeteg változás történt. Gordon hitetlen-
kedve mondta, hogy ennyi minden történhetett egyetlen év alatt,
majd azt említette, hogy sötétség kapcsolódik ehhez az évhez.
Amikor Gordon folytatta, nyilvánvaló volt, hogy valami egé-
szen nagy érzelmi élményt él át: erősen izzadni kezdett, bár a
szobában hideg volt, majd beszélt szédülésről és fejfájásról és
„tengernyi, tengernyi könnyről",
Gordon úgy folytatta, hogy „erre senki sem számított", beszélt
egy akadályról, egy hosszú, fehér ruhát viselő nőről, majd arról,
hogy teljesen hihetetlen, hogy „ő nincs itt". Utalt egy „M" betűre,
amely az én fejem felett jelent meg. A lányom szerelmének ke-

153
 resztneve „M"-mel kezdődött. Gordon azt mondta, hogy hallja a
„Kívánj nekem szerencsét, amikor búcsút intesz" kezdetű dalt,
mintha csak a lányomat látná, ahogy saját útjára indul és elhagy-
ja a Földet, hogy megtalálja és együtt legyen igaz szerelmével.
Letettem egy képet elénk az asztalra, és egy szót sem szóltam.
Gordon megjegyezte, hogy ez volt az a hölgy, akit a szellemvilág-
ban látott. Majd hozzátette, hogy most már jól van, földi rabsá-
gát hátrahagyva. „Ragyogó fényt érzek"- mondta Gordon. - „E
világból eltávozva a szabadság érzése lebeg körül, de egy darab-
ka fájdalom még hátramaradt."
Gordon nem tudhatta, mennyire igazak a meglátásai. A kép a
lányomat, Becket ábrázolta... semmihez sem mérhető annak a
szülőnek a fájdalma, aki kénytelen volt eltemetni saját gyerme-
két. A dolgok rendjének ez a természetellenes megfordulása a
szomorúság legmélyebb bugyraiba húzza le a szenvedőt.
Hogyan is tudhatnám Gordon szavait megmagyarázni bárki-
nek is? Gordon semmit nem tudott a lányom idő előtti haláláról,
és arról sem, hogy kedvesének, jövendőbeli párjának, Moeznek
a családja Kanadában él. De arról sem lehetett tudomása, hogy
az amerikai törvényszék előtt 18 hónapig zajlott annak az öt gaz-
embernek a tárgyalása, akik oly brutálisan elvették Moez életét.
Hogyan volt képes Gordon olyan pontosan leírni az abban az év-
ben bekövetkezett változásoknak a hatását, amikor az még
azoknak a felfogóképességét is meghaladta, akik elszenvedték
mindazt.
Én amerikai ügyvéd vagyok, az Ivy League Egyetemre jártam
pénzügyi, majd jogi szakra. Mindkét tudományág szigorú rend-
szert és bizonyítási eljárást igényel. Mindaz azonban, amit azon
a találkozón hallottam, és aminek szemtanúja voltam, minden
racionális magyarázattal ellentétben áll. Mégis egészen határo-
zottan tudom, hogy én mindezt hallottam és láttam, ehhez kétség
nem férhet. A vigasz, amelyet ebből a megtapasztalásból nyer-
tem, egyértelmű volt.

154
 A következő év júniusában ismét Glasgow-ba utaztam, hogy
találkozzak Gordonnal, és tovább folytathassuk ezt a különleges
és értékes kapcsolatot. Ezúttal is Anthony házában találkoz-
tunk. Gordon most azzal kezdte, hogy nagyon erős energiafor-
rást érez. Javasolta, hogy nézzük meg, mi történt márciusban,
mert igen meghatározónak érzi. Ekkor volt a lányom születés-
napja, de erről Gordonnak nem lehetett tudomása.
Gordon beszélni kezdett egy szemináriumról, amelyiken ősz-
szel fogok részt venni. Én akkor még semmiféle szemináriumról
nem tudtam, de pár hónappal később, miután visszatértem az
Államokba, meghívást kaptam egy konferenciára. Gordon még
egy másik utalást is tett Kanadára, ezúttal azonban azt kérdez-
te: „Kapott mostanában valami hírt Kanadából?" A családom
nagyon közeli barátságban van Moez családjával, akik Kanadá-
ban élnek, és gyakran beszélünk is egymással.
A folytatásban Gordon utalt egy befejezett életre és egy válasz-
tásra, hogy a szeretett lénnyel a túlvilágon együtt lehessen, és ar-
ra, hogy továbbra is képes segítséget nyújtani a miénktől eltérő
világokban létező embereknek. Ismétlem, ez megdöbbentően
pontos előadása volt azon tényeknek, amelyeket Gordon nem is
ismerhetett. És ismét megnyugvást hozott számomra, amikor
mindezt hallottam.
Ekkor immár két éven belül második alkalommal vettem részt
valami számomra teljesen megmagyarázhatatlan dologban.
Semmi logikus magyarázatot nem találtam arra, hogyan jutha-
tott Gordon azon információk birtokába, amelyeket elém tárt.
Az egészen egyértelmű volt, hogy az információ egy bizonyos
helyről érkezik, következetes pontossága pedig azt sugallta, hogy
biztosan nem csupán véletlen egybeesésről van szó. Ha valaki
ezt a megtapasztalást, amit Gordonnal átéltem, nekem mesélné,
biztos erős kétkedéssel fogadnám. De itt szkeptikusságnak sem-
mi helye nem volt. Lassan kezdtem mindezt megérteni. A követ-
kező nyáron ismét elutaztam Glasgow-ba.

155
 1998. július 29-én érkeztem meg Gordon házába. Késő dél-
után volt már, mikor abban a szobában ültünk le, ahol Gordon
gyakorta meditálni szokott. A háttérben megnyugtató zene
szólt. Gordon kutyája, Huncut Charlie, aki az érkezésemtől egé-
szen izgatott lett, most teljesen lenyugodott. Gordon rátette a ke-
zét az enyémre, egy ideig csendben üldögélt, majd elhúzta a ke-
zét, és beszélni kezdett.
Először egy fiatalembert említett, aki a lányom mögött állt a
szellemvilágban. Azt mondta, hogy csodálatos energia veszi kö-
rül őket, és hogy a fiú neve „M" betűvel kezdődik.
Ekkor témát váltott és azzal folytatta, hogy Floridába fogok
utazni. Gordonnak ezúttal is igaza volt, és teljesen kizárt, hogy
erről tudott volna. Augusztus végén egy olyan nemzetközi kong-
resszuson kellett beszélnem, amely a bűncselekmények áldoza-
tairól szólt. Az ülés előtt ugyan már tettem bizonyos előkészüle-
teket az utazásommal kapcsolatban, de erről senkinek sem be-
széltem, miután elutaztam az Államokból. Gordon ismét témát
váltott, és azt mondta, hogy Beck a „Boldog szülinapot" énekli
valakinek, akinek nemsokára születésnapja lesz. Beck bátyja,
Dan a következő hónapban ünnepelte a 29. születésnapját.
Amit Gordon ezután mondott, az minden eddigi megnyilvá-
nulását felülmúlta: „Köszönöm, hogy hordod a gyűrűmet, így
mindig a közeledben lehetek. Köszönöm, hogy megjavíttattad a
gyűrűt." A lányom gyűrűjét viseltem, de Gordon egész biztosan
nem tudott erről. Mint ahogy Gordon arról sem tudhatott, hogy
pont azelőtt esett ki és veszett el a gyűrű egyik köve, mielőtt elin-
dultam volna Glasgow-ba. Ez nagyon bántott engem, és mivel a
gyűrű nélkül - amely olyan sokat jelentett nekem - nem akar-
tam útnak indulni, ezért még otthon, Philadelphiában elmen-
tem egy ékszerészhez, és szereztem egy odaillő követ, amit bera-
kattam a kiesett helyére.
Semmiféleképpen nem tudtam megmagyarázni, amit az imént
hallottam. Gordon nem is volt tudatában annak, hogy milyen je-

156
lentős dolgot mondott. Ő egyszerűen csak közvetített egy üzenetet,
de éppen ez az üzenet volt az, arrú minden kétséget kizáróan bizo-
nyította számomra azt, hogy igenis léteznek olyan erők és energia-
szintek, amelyeket muszáj elfogadni, és amelyek létezéséről kizá-
rólag tapasztalat útján nyerhetünk bizonyosságot.
Gordonnal való kapcsolatom és barátságom 1999. június 16-
án folytatódott, amikor ismét Glasgow-ban találtam magam.
Épp a dél-franciaországi Antibes-be tartottam az Európai Jogi
Társaság találkozójára. Ezt a franciaországi látogatásomat nem
egyeztettem Gordonnal, csupán azt tudta, hogy két napot fogok
Glasgow-ban tölteni.
Gordon késő délután jött értem a hotelbe, és együtt mentünk
el hozzá. Ugyanabban a szobában ültünk le, mint egy évvel ko-
rábban, és Gordon ismét azzal kezdte a találkozót, hogy megfog-
ta a kezemet. Ezúttal Beckgyűrűjét is megérintette, és azt mond-
ta, hogy erősen érzi Beck jelenlétét.
„Mondd meg apának, hogy ott leszek vele Nizzában vagy
Monté Carlóban azon a csodás tengerparton." Nem igazán értet-
tem, hogy ez az üzenet mire vonatkozik, mivel az úti célom
Antibes volt, nem pedig Nizza vagy Monté Carlo. Úgy terveztem,
hogy négy napot fogok Antibes-ben tölteni, azt azonban Glas-
gow-ban még nem tudhattam, hogy valójában csak az első két
napon leszek ott, azután a barátaimmal egy bájos tengerparti
kisvárosba, Beaulieu-ba utazunk, ami félúton van Nizza és
Monté Carlo között. Gordontól valami olyasmiről hallottam,
amiről akkor még fogalmam sem lehetett, később viszont mégis
megtörtént. Ez tehát egy olyan másik szint, amelyet egyszerűen
csak azért kell elfogadni, mert létezik.
Gordon ezután utalt a szellem világbeli fiatalemberre, és arra,
hogy még mindig érzi a fájdalmat, továbbá említette a fiú szüle-
ivel való kapcsolatot. Moez szülei nemrég Londonba költöztek,
és én úgy terveztem, hogy Franciaországból visszafelé jövet rneg-

157
 látogatom őket, de Gordonnak ezt sem említettem. Gordon azon-
ban tudta, és közvetítette is nekem.
Amikor eredetileg felhívtam Gordont, hogy megmondjam ne-
ki, mikor leszek Glasgow-ban, azt mondta, hogy egyik este való-
színűleg a Spiritualista gyülekezetben fog szeánszot tartani, és
hívott, hogy menjek el. Örömmel tettem eleget a meghívásnak.
Miután befejeztük nála az ülést, együtt elmentünk erre az előre
bejelentett fellépésére a Glasgow-i Örökkévaló Keresztény Spiri-
tualista templomba.38
Bár kicsit korábban érkeztünk, de mégis már akadtak néhá-
nyan, akik a templom előtt várták Gordont. A levegő telve volt iz-
galommal. Amikor beléptünk, a terem már teljesen tele volt.
Bent is ugyanazt a várakozásteljes feszültséget éreztem, mint ko-
rábban a templom előtt. Gordon egy gyönyörű, kék árnyalatú in-
get viselt, lényéből nyugalom és béke áradt, és ezt megnyugtató
hangja csak még inkább megerősítette.
A szertartás imával és közös énekléssel kezdődött. Amikor
Gordon beszélni kezdett, minden szempár rászegeződött. A te-
remben teljes csend honolt, a templom minden szeglete tömve
volt emberekkel. A feszültséggel teli várakozást követően valami
egészen különleges dolog vette kezdetét.
Gordon minden egyes pillanatban olyan üzeneteket közvetí-
tett, amely a templomban tartózkodók közül valakinek biztos je-
lentéssel bírt. A tekintetekből sugárzó reménnyel teli várakozás
mosollyá, megelégedettséggé változott. Nyugalom, béke és bizo-
nyosságjárta át a termet. Gordon folytatta, és a hangulat egyre
emelkedettebbé vált. Az emberek helyeslően bólogattak, miköz-
ben egyre azt válaszolták, hogy: „Igen, ez valóban igaz." Bele-
nyugvással fogadták és tették magukévá Gordon szavait. Lenyű-
göző volt látni és részesének lenni mindennek.
Itt állt ez a különleges férfi, aki egy egészen rendkívüli adottság-

Sa Eternal Christian Spirituálist Church.

158
gal rendelkezett, és ezt megosztotta mindazokkal, akik eljöttek,
hogy lássák őt. A szertartás még több mint egy órán keresztül tar-
tott. Látszott, hogy Gordon kezd fáradni, de hát ki ne fáradt volna
el ilyen munkában. Egész nap a fodrászatban dolgozott, majd ve-
lem találkozott, most pedig itt van a templomban. Késő volt már,
úgy kilenc felé járt az idő. Gordontól az üzenetek közvetítése jelen-
tős energiát követelt, mégis teljesen őrizetlenül folytatta.
E különleges este után a jelenlévők a nyugodtság és boldogság
olyan érzésével térhettek vissza saját világukba, amelyet az est
kezdetén még biztosan nem ismerhettek. És ebben nem volt kü-
lönbség, hogy valaki kapott-e üzenetet, vagy csak megfigyelő-
ként voltjelen, az eredmény mindkét esetben ugyanaz volt: Gor-
don reményt és vigaszt nyújtott, valamint annak bizonyosságát
is, hogy a halál korántsem annyira végleges, mint amilyennek
az emberek többsége gondolja. És azt is bebizonyította, hogy sze-
retteink elvesztése után nem maradunk annyira magunkra,
ahogyan azt lelki szemeinkkel látjuk, és hogy a bennünk lakozó
lélek a halál után is fennmarad. Hatalmas és erőteljes vigasz la-
kozik ezen elképzelések mindegyikében.
Gordonnal való barátságom és az ő emberekre tett hatása
számos gondolatot indít el bennem. Biztos vagyok abban, hogy-
ha valaki nem nyitott a világ felé, az igencsak megnehezíti az új
információk megértését és befogadását. Ha próbálunk befoga-
dóak lenni az újra, lehetővé válik számunkra, hogy újonnan
gyűjtött információkra és tapasztalatokra tegyünk szert és ta-
nuljunk belőlük.
Szerintem lehetetlen a modern tudomány szabályaival igazol-
ni azt, amire Gordon képes. Viszont biztos vagyok abban, hogy
néhány száz évvel ezelőtt az emberek közötti kapcsolatnak ez a
formája még sokkal elterjedtebb volt, és emiatt sokkal elfogadot-
tabb is lehetett mindez. A tudomány akkoriban még nem követelt
olyan magas szintű bizonyítékokat, mint napjainkban, és így az
emberek sokkal inkább bíztak és hittek saját tapasztalataiknak.

159
 Nekem is arra kellett rájönnöm, hogy nagyon sok olyasmit ér-
zünk és tapasztalunk, amelyre nincs logikus magyarázat. Érzése-
ink többsége, ha engedjük, tengernyi vigaszt tud nyújtani olyan
szituációkban, amelyek gyakran vigasztalannak tűnnek, és tele
vannak fájdalommal, magánnyal és szomorúsággal. Kétségte-
len, hogy soha nem fogom tudni bizonyossággal megmagyaráz-
ni, Gordon hogyan volt képes megosztani velem annyi mindent.
És ahhoz sem férhet kétség, hogy pontosan értettem mindazt,
amit Gordon megosztott velem, és hogy mindez nemcsak úgy
megtörtént, hanem tisztán és pontosan be is következett. És ah-
hoz sem fér kétség, hogy képes volt eljuttatni engem a magasabb
szintű megbékélés és vigasz szintjére. S e kettő olyan valódi és po-
zitív érzés, amelyet inkább bátorítani, mintsem ellenezni kéne.
Hiszem, hogy ha nyitottak maradunk az új tapasztalatokra,
akkor azok meg is történnek velünk, és így mi is jobbá válha-
tunk. Ha viszont nem nyílunk meg ezekre a lehetőségekre, akkor
biztosak lehetünk abban, hogy nem szerzünk új ismereteket, és
ezáltal üres és negatív jóslatok beteljesítőivé válunk. Mindenki
maga dönti el, hogy melyik utat választja, én csak azt tudom ja-
vasolni, amiben most már szilárdan hiszek."

Mostantól vegyük egy kicsit könnyedebben a dolgokat! Ennyi bő-

ven elég volt a komolyságból! Annak, aki hozzám hasonlóan ideje
nagy részében komoly összpontosítással dolgozik, meg kell tanul-
nia függetlenítenie magát mások érzéseitől, máskülönben köny-
nyen elsodorhatja az érzelmek áradata. Végül is én egyfajta érzel-
mi felügyelő szerepet töltök be.
Mivel munkám során annyi fájdalmat láttam már, gyakran felte-
szem a kérdést a szellemvilágnak az emberi szenvedés miértjéről.
Minden alkalommal ugyanazt a választ kapom erre a kérdésre:
„A szenvedésen keresztül vezet az út a fejlődéshez."
Mindannyiunknak meg kell tanulnunk néhány leckét ebben az
anyagi világban. És mindenkinek más és más dolgokat kell elsajá-

160
títania, bár ezek természete időnként hasonló is lehet. Ezek a lec-
kék nem járnak semmilyen büntetéssel vagy megtorlással. Tulaj-
donképpen inkább a következő életünkre lehetnek hatással, mint-
sem erre a mostanira. A fejlődésünket szolgálják.
A döntés a mi kezükben van. Az, hogy a tapasztalatainkat spiri-
tuális fejlődésünkben kamatoztatjuk-e vagy sem, azon múlik, ho-
gyan reagálunk életünk kritikus helyzeteire. Amikor úgy érezzük,
hogy életünk főbb eseményei egy vagy más érzelemhez kötődnek,
az azt mutatja, hogy életünk érzelmi területe az, amely leginkább
képes idekötni minket a Földhöz. A követelőző énünk az a részünk,
amely identitásunkat szeretné örökké megtartani. Ahhoz, hogy spi-
rituális természetünk milyenségét megérthessük, először azt kell
megtanulnunk, hogyan szabadulhatunk meg személyiségünk ér-
zelmi részétől. A spirituális rész ugyanis az, ami valóban elpusztít-
hatatlan, hiszen ez kapcsol össze minket az isteni erővel. Kilépve fi-
zikai testünkből, a tudatunk tovább él. Leginkább talán ahhoz ha-
sonlítható, mikor a kígyó levedli bőrét. Minden egyes megtett spiri-
tuális lépéssel egyre könnyebbnek és könnyebbnek érezhetjük ma-
gunkat. A fizikai halál csak egyike ezeknek a lépéseknek.
Na tessék, már megint olyan fennkölt és szentséges vagyok! Ké-
rem, fogadják el tőlem, hogy az élet sokkal többről szól, mint
amink most van. Az élet értelme, hogy higgy önmagadban, és pró-
báld elfogadni az élet által nyújtott tanításokat, bármi is legyen az.
De azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az élet nem csupán egy-
fajta akadálypálya, amely a fejlődésünket kell hogy szolgálja. Az
élet egy ajándék, amelyet ízlelgetni, élvezni és teljes egészében
megélni kell. Ahogyan az a Desideratában áll, az univerzum gyer-
mekei vagyunk, és a gyermekeknek könnyedségre és nevetésre
ugyanúgy szükségük van, mint tanításokra. Nem is fejezhetném
be jobban ezt a fejezetet, mint ami az élet nagy kézikönyvében is
áll: „Törekedj a boldogságra!"

161
19. A média

Médiumi tevékenységem következtében az élet nagyon különbö-

ző területére nyertem betekintést, és emiatt nagyon sokféle és -faj-
ta emberrel találkoztam . Ezek közül is messze a legérdekesebbek
azok voltak, akik a médiában dolgoznak.
Már tevékenységem kezdete óta úgy láttam, hogy a sajtóban és a
televízióban dolgozó emberek a médiumi tevékenységet majdnem
mindig egyenes adásban akarták közvetíteni. Vagyis azt szerették
volna, hogy azonnal mutassam be képességeimet, cseppet sem tö-
rődve azzal, hogy a körülmények talán zavaróak is lehetnek. Engem
természetesen egyáltalán nem zavar, ha olyanok előtt tartok médiu-
mi bemutatót, akik fenntartásokkal kezelik az ilyesmit, de azok,
akik egyenesen elutasítják a médiumi tevékenységet, gyakran olyan
ellenséges közeget hoznak létre, amelyen nehéz áthatolni. Olyan ér-
zés így dolgozni, mint amikor valaki strandpapucsban akarná meg-
mászni a Mount Everestet. Én a résztvevőktől összesen csak annyit
kérek, hogy tegyék félre az előítéletüket, nyitott elmével és jóindulat-
tal, várakozásteljesen üljenek ott, annak reményében, hogy sikerül
kapcsolatba kerülniük túlvilági szeretteikkel. Azért azt el kell ismer-
ni, hogy a médiumok felé irányuló elvárásokban van valami egészen
furcsa. Azt például senki nem várja a papoktól vagy a püspököktől,
hogy bebizonyítsák Isten létezését, nekem pedig időről időre ki kell
állnom a reflektorfénybe, és három percen belül be kell bizonyíta-
nom, hogy a szellemvilág valóban létezik.

162
 A riporterek és újságírók általában ugyanazokat a teljesen nyil-
vánvaló és sablonos kérdéseket teszik fel, hogy például:
- Mikor jött rá arra, hogy ön rendelkezik médiumi képességekkel?
- Folyamatosan látja a szellemeket?
Ez persze érthető, de annyira jó lenne, ha időnként valami ere-
detibb kérdéssel állnának elő.
Szerencsére azonban a média hozzáállása a médiumi tevékeny-
séghez az utóbbi években jelentősen megváltozott, és a cinikus
megközelítést lassan egy sokkal nyitottabb és komolyabb megkö-
zelítés váltja fel.

1990-ben szerepeltem először médiumként a televízióban, amikor

egy Icon című skót műsorban adtam interjút. Eleinte nagyon ide-
ges voltam attól, hogy milyen sok néző előtt beszélek arról, ami-
ben hiszek, és hogy mit jelent számomra a spiritualitás. Akkoriban
még nem voltam igazán gyakorlott médium, és egyszer csak arra
kértek, hogy egy tévéadásban beszéljek ezekről a dolgokról. Meg-
kérdeztem a tanítómat, Mrs. Primrose-t, hogy szerinte jó ötlet-e
egy ilyen tévés szereplés. Nem válaszolt, csupán egy olyan pillan-
tást vetett rám, amelyről csak évekkel később értettem meg, hogy
egy nagyon határozott „nem"-et jelentett.
Az adás készítői ragaszkodtak ahhoz, hogy az interjút abban a
nagyon forgalmas fodrászatban vegyük fel, ahol napközben dolgo-
zom. Gondolom, egy olyan hétköznapi figurának akartak bemu-
tatni, aki napközben teljesen átlagos életet él, hajat vág és cseveg a
vendégekkel, éjszaka viszont a spiritualitással foglalkozik.
A kutatók és a stáb tagjai egyből bedobtak a mélyvízbe, és az
egyik asszisztens készített velem egy próbainterjút, úgyhogy mire
az igazira került a sor, én már nagyon nyugodtnak és higgadtnak
éreztem magam. A fiatal műsorvezető hölgy bemutatkozott, és
váltottunk pár szót. Shareen Nanjianinak hívták, és olvasott rólam
egy cikket a Scotland Today-ben. Nagyon kellemesen beszélget-

163
tünk, úgyhogy én teljesen megnyugodtam... egészen addig, míg el
nem kezdődött az interjú!
Elég homályosan emlékszem az adásra, de amikor videón visz-
szanéztem, roppant módon szégyelltem magam. Shareen nagyon
gördülékenyen és profi módon kérdezett, az interjú alanya viszont
iszonyú merev volt, és olyan benyomást keltett, mintha kihallgatá-
son lenne. A bemelegítő interjú kérdései egészen mások voltak,
mint amiket az adás során kérdeztek. Ennél azonban sokkal na-
gyobb baj volt, hogy az interjú teljesen rossz irányt vett, a spirituá-
lis gyógyítás és médiumi közvetítés helyett inkább az okkultizmus
és a sátánizmus felé tendált. Természetesen a spiritualizmusnak
ezek egyikéhez sincs semmi köze. Azonban gyakran az okkultiz-
mussal és más, rémes szenzációgyanús elemekkel veszik egy ka-
lap alá, pedig a spiritualizmus egy elfogadott vallás, melynek szá-
mos intézménye működik az Egyesült Királyságban és szerte a vi-
lágon. A spiritualizmus képviselői ugyanolyan komoly képzésen
vesznek részt, mint az ortodox vallás papjai.
Az interjú végére már teljesen összetörtnek éreztem magam, és
azt kívántam, bárcsak soha ne történt volna meg ez az egész, és tud-
tam, hogy a szellemvilág ebben teljesen egyetért velem. Az interjú
előtt még teljesen biztos voltam az érzéseimben, hogy érthettem
ennyire félre a helyzetet? Gondolataim összevissza csapongtak.
Teljesen össze voltam zavarodva, abban azonban abszolút biztos
voltam, hogy soha többé nem szeretnék a televízióban szerepelni!
A tévés kalandom után leginkább attól féltem, mit fog mindeh-
hez szólni Mrs. Primrose. Még előttem volt az a kép, ahogyan né-
zett rám, mikor először említettem neki a tévés szereplésemet.
- Nos, fiam, hogy ment a dolog? - kérdezte Mrs. Primrose.
- Jól - mondtam kissé habozva, valószínűleg nem túl nagy meg-
győződéssel.
Mrs. Primrose karon fogott, és bevitt a templom irodájába.
- Most pedig őszintén meséld el, hogy valójában hogyan érezted
magad.

164
 Elmondtam neki, hogy mennyire szörnyű volt az egész, és hogy
becsapva éreztem magam, mivel annyira rossz irányt vett a beszél-
getés.
Mrs. Primrose csak nézett rám, elmosolyodott, és elmondta,
hogy ő pontosan tudta, mennyire katasztrofális lesz az én tévés sze-
replésem, de mivel számomra ez még a tanulás időszaka, ezt a hely-
zetet is meg kellett tanulnom kezelni, hogy tovább fejlődhessek.
- Nem volt szabad megakadályoznom, hogy megtanuld ezt a
leckét - magyarázta. És az is nagyon rendjén van, hogy mindez a
fejlődésednek még ebben a korai szakaszában történt.
Én erre csak azt tudtam mondani, hogy:
- Soha többé nem szeretném átélni ezt az élményt.
- Valóban? - kérdezte Mrs. Primrose incselkedve, majd hozzá-
tette: - Úgy vélem, nem ez volt az utolsó alkalom, de a legközeleb-
bi tévés szereplésedre egy értékes leckét már tudni fogsz, ami a jö-
vőben még hasznodra válik.
Kíváncsi voltam, mire is gondolhat. Valóban fogok még valaha
szerepelni a tévében? Ezek után persze teljesen biztos voltam ben-
ne, hogy nem. Ez volt a legutolsó dolog, amire abban a pillanatban
vágytam. Igazán szörnyű tapasztalat volt ez számomra.
Éppen ki akartam lépni az iroda ajtaján, amikor idős tanítóm na-
gyon őszinte szemekkel rám nézett:
- Gordon - mondta halvány mosollyal az arcán. - Emlékezz ar-
ra, amit most mondok: a szellemvilág tanításai nem mindig kelle-
mesek. Sőt e tanítások többsége inkább kellemetlen, de ők mindig
melletted voltak, és akkor is veled lesznek, ha ismét megpróbálod.
Tanulj meg bízni bennük. És még valami: Őket soha nem hagyha-
tod cserben, csak saját magadat.
Amikor aznap este elhagytam a templomot, biztos voltam benne,
hogy soha többé nem megyek a televízió közelébe sem, de mint
mindig, tanítómnak most is igaza volt: nem sokkal ezután a kelle-
metlen élményt követően a világ egyik legnevesebb televíziója ko-
pogtatott az ajtómon.

165
 1999 szeptemberében egyik fodrászkollégám beteg lett, így nem
jött dolgozni. Én aznap szabadnapos voltam, de az utolsó pillanat-
ban felhívtak az üzletből, hogy nem tudnám-e helyettesíteni. Mivel
aznapra nem volt semmi más programom, beleegyeztem.
Körülbelül egy óra múlva, amikor beértem, egy fiatalember
ácsorgott a kirakat előtt, és befelé bámult. Úgy nézett ki, mint aki
nem tudja eldönteni, hogy bejöjjön-e vagy sem. Olyan volt, mint
aki eltévedt. Végül benyitott az ajtón, és megkérdezte, hogy levág-
nánk-e a haját. A mellettem lévő székben foglalt helyet, és a kollé-
gám megkérdezte, hogy milyen frizurát szeretne.
Az üzletben a székek annyira közel vannak egymáshoz, hogy
minden beszélgetést az üzlet minden szegletében hallani lehetett.
A fiatalember a munkájáról kezdett beszélni. Elmesélte a kollé-
gámnak, hogy a BBC-nél dolgozik, és hogy most egy olyan adást
készít elő, amelyben reményeik szerint Gordon Smith, a médium
lép fel. Ez a mondat megütötte a fülemet, de nem szóltam semmit,
hanem kacsintottam a kollégámnak, aki rögtön megértette, hogy
többet is szeretnék hallani, mielőtt bemutatkozom neki.
A BBC-s fickó tovább beszélt a tervezett adásról és arról, hogy
mennyire szeretné, ha a médium szerepelne a filmben, amit Edin-
burgh egyik legkísértetiesebb helyén forgatnának. Majd arról kez-
dett panaszkodni, hogy milyen régóta próbálja megtalálni ezt a Gor-
don Smith-t, de csupán annyit sikerült megtudnia, hogy valamikor
a közeljövőben a Glasgow-i Egyetemen fog bemutatót tartani.
Ekkor már nem tudtam ellenállni a kínálkozó lehetőségnek,
hogy meg ne tréfáljam.
- Ajaj, kedves uram, ez a bemutató két nappal ezelőtt volt.
A vendég felém fordult.
- Azt hallottam, hogy nem igazán ment neki a dolog - majd még
azt is hozzátettem - szerintem csak kitalálja az egészet.
- Én mást hallottam - vágta rá a BBC-s fickó azonnal. Gordon
Smith igen elismert médium a spirituális közösségen belül, és a
spirituális templomban kifejezetten őt ajánlották nekünk.

166
 Most már a kollégám is elmosolyodott, nem csak én, és megval-
lottam szegény fiatalembernek, hogy én vagyok az a bizonyos mé-
dium. Először persze nem hitt nekem, és úgy gondolta, hogy csak
meg akarjuk tréfálni, de miután a többi fodrászkolléga és néhány
törzsvendég is megerősítette, amit mondtam, végül mégiscsak hi-
telt adott a szavaimnak.
Azt viszont már nehezebben tudta megmagyarázni, hogy sem-
mi oka nem volt arra, hogy épp ebbe a szalonba térjen be hajat vá-
gatni. Úgy tervezte, hogy az első útjába eső szalonba bemegy. Miu-
tán sikerült magához térnie a sokkból, amit a „véletlenek" ilyen
egybeesése okozott, elkezdtünk beszélgetni a készülő adásról, és
arról, hogy nekem milyen szerepet szán benne.
Azt tervezték, hogy filmre veszik Edinburgh legkísértetiesebb he-
lyeit. A pszichikus jelenségek kutatójának és egy médiumnak a segít-
ségével szerettek volna kameravégre kapni egy kísértetet, hogy bete-
kintést kapjanak az úgynevezett „kísérteties jelenségek" világába.
Sokat gondolkodtam a dolgon, még szellem barátaimat is meg-
kérdeztem, de végül beleegyeztem, hogy részt veszek az adásban.
A forgatást novemberre tervezték. Egyszer csak azon kaptam ma-
gam, hogy már úton is voltunk a fővárosba a pszichikus jelenségek
kutatójával, Daphnéval, valamint Johnnal, aki egy szkeptikus
kívülálló volt a témában. A forgatással az volt a célunk, hogy feltár-
juk a múltat, és ezzel fényt hozzunk Edinburgh sok szenvedést lá-
tott utcáira.
A film stábja, az adás rendezője Fred McCauley az egyik föld
alatti kazamata bejáratánál fogadott minket. Fred McCauley már
számtalan televíziós és rádiós műsort rendezett Skócia-szerte. Egy
fiatal helyi idegenvezető, aki cilindert és hosszú fekete pelerint vi-
selt, ismertette vele az ódon utcákhoz kapcsolódó történeteket.
Amint az összes kamera és lámpa a helyén volt, Fred átfutotta a
forgatókönyvet, és elkezdtük a forgatást. Először csak álltam, és fi-
gyeltem, hogy mi történik. Nem mondhatnám, hogy a dohszagon és
az öreg falakon legördülő vízcseppek zaján kívül bármi egyebet is

167
érzékeltem volna. Úgy látszott, Daphné sokkal jobban boldogul a
műszerével, amivel a levegő páratartalmát ellenőrizte. Mindeköz-
ben John, a szkeptikusunk interjút adott Frednek, amelyben el-
mondta, hogy mekkora hülyeség is ez az egész. Az öreg kazamata lá-
togatói közül csupán az idegenvezetőn látszott némi lelkesedés. Egy
hata lmas templomi gyertyával a kezében éppen azt magyarázta igen
részletesen - miközben a hatás kedvéért többször megsuhintotta
hosszú fekete köpönyegét -, hogy az általa vezetett csoportokban a
látogatók halálra rémülnek azoknak a szellemeknek a sikolyaitól és
érintéseitől, akik állítólag ezeken a folyosókon kísértenek.
Telt-múlt az idő, de még a nyomát sem láttuk semmiféle szelle-
meknek! Végül elérkeztünk a Mária királynő terembe, ahol állító-
lag a legtöbb kísértet lakik. De addigra már valamennyien elfárad-
tunk, és a kísérteties téma iránti cinizmusunk is elég szembetűnő
lett. Valószínűleg amikor már majdnem megölt az unalom, elkezd-
tem ráhangolódni a szellemvilágra. Még hallottam a kísértetvadá-
szokat, amint azt motyogják, hogy itt egészen mások az energiák,
mint a többi kazamatában. Ekkor a fejemben egy idősebb férfi
szellem hangját hallottam, aki egyetlen szót ismételgetett, ami
annyira hangossá vált bennem, hogy muszáj volt hangosan kimon-
danom. Végül Fredre néztem, és hangosan ki is mondtam
Frednek tátva maradt a szája, amikor szóról szóra elismételtem
mindent, amit a fejemben hallottam. Mindenki elhallgatott a nyir-
kos öreg szobában, és arra figyeltek, ami rajtam keresztül Fred
McCauley felé áramlott. Erről csak annyit mondhatok, hogy Fred
idős nagypapája beszélt általam, aki azért jött, hogy vigaszt hoz-
zon számára a szellemvilágból.
Egy idő múlva, ami legalább egy órának tűnt, de valójában nem
volt több öt percnél, Fred csupán annyit mondott:
- Kérem a kazettát!
Határozottan kérte, mivel nem akarta, hogy a BBC felhasználja
ezt a snittet az adásban. Fred nagyon meghatottalak tűnt, és egé-
szen megrázták a történtek. Félrevontam Fredet, és négyszemközt

168
elmagyaráztam neki, hogy mi is történt. Miután Fred megemész-
tette a hallottakat, elmondta, hogy mit jelentett számára az üzenet.
Azokhoz hasonlóan, akik életükben először kapnak üzenetet a túl-
világról, Frednek is rengeteg kérdése volt. A producer azt mondta
nekem, hogy megpróbálja rávenni Fredet, engedje, hogy a snitt
benne legyen az adásban, mivel egy tévébe való filmrészletet sike-
rült felvennie. Én viszont azt éreztem, hogy Frednek teljesen jogá-
ban áll, hogy a családjára vonatkozó személyes üzenetét megvédje
a nyilvánosság kíváncsiságától.
Amikor azután a sorozatot bemutatták, a „szellemvadászat
Edinburgh legkísértetiesebb helyein" című rész inkább mulatsá-
gos lett, mintsem ijesztő vagy tájékoztató jellegű. Ugyanis egy Fred
és egy Daphné nevű szereplőkkel leginkább a Scooby Doo39 egyik
epizódjának tűnt. Fred üzenete nem volt benne az adásban, de mi-
után lement a műsor, a skót lapok címlapon hozták a sztorit, hogy
Fred mennyire megdöbbent azon az üzeneten, amit „a síron túlról"
közvetítettem neki. Ezt maga Fred is megerősítette az általa adott
interjúkban.
Még mindig nem voltam egészen biztos abban, hogy vajon a mé-
diumi működést mennyire szerencsés a televízióban bemutatni,
de a Fred McCauley-féle adáshoz kapcsolódó médiaérdeklődés kö-
vetkeztében számtalan talk-showba és riportműsorba meghívtak.
Ezek között volt néhány, amelyről biztosan tudtam, hogy nem ne-
kem való, de volt olyan is, amit úgy ítéltem meg, hogy nem árthat
médiumi tevékenységemnek. Ebben is, mint mindenben, ami mé-
diumi munkámhoz kapcsolódott, kikértem a szellemvilág vélemé-
nyét. Ha az adott ajánlattal kapcsolatban a legkisebb negatív érzé-
sem is volt, azonnal elutasítottam a felkérést.
Az egyik olyan adás, amellyel kapcsolatban nagyon pozitív ér-

^ Hazánkban a Cartoon Networkön futó rajzfilmsorozat, amelybena főszereplők rejtélye-

ket oldanak meg, amik általában szellemekkel és természetfeletti jelenségekkel vannak
kapcsolatban. Persze minden rész végén kiderül, hogy mindennek megvan a racionális
magyarázata és általában valami bűntény van a háttérben; forrás: internet - wikipedia.

169
zéseim voltak, a BBC igen elismert, „Ég és Föld" című műsora volt,
amely aktuális eseményekkel és vallási kérdésekkel foglalkozik
vasárnap délelőttönként. 2000 őszén jártunk, és az embereket
még mindig az ezredforduló és a Vízöntő kora foglalkoztatta. Fel-
kértek, hogy szerepeljek egy részben, ahol a médiumi tevékeny-
ségről és a pszichikus dolgokról beszélek, és válaszolok az ezek-
kel kapcsolatos kérdésekre. „Mi bajom lehet ebből?" - tettem fel
magamnak a kérdést.
A műsor rendezője ragaszkodott ahhoz, hogy úgy vegyük fel az
egészet, hogy én a riporter haját vágom, miközben válaszolok az
általa feltett kérdésekre, és elmesélem médiumságom történetét.
Ezután az interjú után pedig azt terveztük, hogy készítünk egy
olyan felvételt is, amelyen alkalmam lesz részletesen bemutatni a
spiritualizmust egy glasgow-i spiritualista templomban. „Na és, mi
bajom lehetne ebből?" - tettem fel magamnak ismét a kérdést. Úgy
tűnt, hogy semmi, de egy hang a fejemben folyton azt ismételgette,
hogy a stáb készül valamire.
- Ugye, nem akarnak a temetőben forgatni? - kérdeztem őket.
- Dehogy, szó sincs róla! - jött a válasz.
- Egészen biztos, hogy nem tervezik, hogy netán üzenetet köz-
vetítsek vagy egy privát szeánszot tartsak valakivel a temetőben?
- Nem, Gordon, szó sincs róla! Csak egy interjút szeretnénk ve-
led a templomban - magyarázta a rendező.
Megérkeztünk a templomba, beállítottuk a szükséges eszközö-
ket, majd elkezdtük az interjút. John Mahoney, a riporter azokat a
teljesen szokványos kérdéseket tette fel, amelyekre előre számítot-
tam, mint például, hogy „Vallás-e a spiritualizmus?", vagy hogy
„Sokan járnak-e a gyülekezetbe?"
Amikor válaszolni kezdtem a feltett kérdésekre, éreztem, hogy
egy túlvilági lélek áll mellettem . Nem reagáltam a jelenlétére, hanem
továbbra is válaszolgattam a kérdésekre. Majd John megkérdezte,
hogy képes lennék-e a kedvéért kapcsolatba lépni a szellemvilággal.

170
A rendező pedig ragaszkodott hozzá, hogy mindenképpen tegyek
egy próbát. Úgy érződött, mintha az ő kérésüket teljesíteném.
Próbáltam visszatartani a mellettem álló szellemlényt, de érez-
tem, hogy a késztetés egyre erősebbé válik, majd hirtelen kitört be-
lőlem szellemi közvetítőm neve és címe - amin a produkció világo-
sítója annyira megdöbbent, hogy majdnem elejtette a hatalmas
lámpát, amit a kamera fölött tartott. És ekkor már nem volt megál-
lás. A rendező kiabálva követelt magyarázatot a teljesen ledermedt
világosítótól, akinek az üzenet jött, de az csak ugyanúgy állt és bá-
mult rám, mint egy évvel korábban Fred a skót kastélyban.
Az üzenet pedig csak egyre áramlott rajtam keresztül, és egyre
személyesebbé vált, ezért sietve félbeszakítottam a folyamatot, hogy
majd négyszemközt folytathassuk szegény meglepett tévéssel.
Ez az adás néhány héttel később „Az Ég és Föld" című műsor ré-
szeként adásba került, de a világosítónak címzett üzenetet kihagy-
ták. Vagyis megint az volt a helyzet, hogy egy nagyon pontos és je-
lentős üzenetet sikerült közvetítenem valakinek elhunyt hozzátar-
tozójától a túlvilágról, de ez mégsem szerepelhetett egy tévéműsor-
ban. Kicsit csalódott voltam, bár természetesen megértem, hogy az
üzenet nagyon személyes volt, amely nem igazán való a nézőkö-
zönség elé. Én a médiumi munkámat szentnek, a szellemvilágból
érkező üzeneteket pedig bizalmasnak tartom, ami alól csak a nyil-
vánosság előtt tartott szeánszok számítanak kivételnek. De még ek-
kor is nagyon próbálok ügyelni arra, nehogy valakit zavarba hoz-
zak, vagy visszaéljek a bizalmával. Vallom, hogy az orvosokhoz és
a papokhoz hasonlóan a médiumoknak elmondottakat sem szabad
nyilvánosságra hozni, ami ebben az esetben szó szerint is értendő.
Az adás egy részében bemutattak egy videoklipet a BBC riporte-
rével, amint egy temetőben állva azt a kérdést teszi fel, hogy: „Vajon
Gordonnak lesz-e számomra valami üzenete?" Hát ennyit az ígére-
tekről! Ettől eltekintve a műsor jó volt. Benne volt a fodrászatban
készült interjú, majd pedig a stúdióban meghívott vendégek be-
szélgettek a médiumi tevékenységről. Nagyon örültem, hogy a vi-

171
lágosítóval történt jelenetet megemlítették, annak ellenére, hogy
nem mutathatták be. Sőt a riporter így kommentálta a történteket:
„Amikor láttam, ahogy Gordon az üzenetet közvetíti, csupán két
állítás közül választhattam: Gordon vagy egy egészen kiváló csaló,
vagy egy valóban nagyon tehetséges médium. Én inkább a máso-
dik lehetőségre szavaznék." Valahogy úgy érzem, hogy a túlvilág-
ról még Mrs. Primrose is támogatta volna - vagy inkább támogatná
- az „ Ég és Föld" című adást.
Mindennek ellenére, visszanézve a történtekre, úgy ítélem meg,
hogy a televízió világa nem volt felkészülve a médiumi jelenség ke-
zelésére. Azokat a részeket, amikor egészen pontos bizonyítékot
tudtam szolgáltatni az üzenet címzettjeinek, mégsem tudták soha
bemutatni. Ez eléggé hasonlít a médiumok ősrégi problémára: a té-
vés producerek, emberekkel zsúfolt stúdiókba viszik a médiumo-
kat, és arra kérik őket, hogy próbáljanak ráhangolódni egyvalakire.
Arra viszont semmi garancia nincs, hogy ez sikerül is. A médiumok
ugyanis nem tudnak csak úgy felhívni egy bizonyos túlvilági lelke-
ket, és nem is kell, hogy ez így működjön. A lelkek visszatérése teje-
sen önkéntes. Minden olyan próbálkozásra, amely valamiféle szelle-
mekkel való kapcsolatteremtésre irányul, úgy kell tekintenünk, hogy
az a két világ közötti kommunikáció létrehozására tett kísérlet. Ez
leginkább ahhoz hasonlítható, mint mikor állomásokat keresgélünk
a rádión. Ha a sávok pontosan vannak beállítva, akkor is felléphet za-
var az adásban, vagy akár rossz állomásra is találhatunk.
Emiatt döntöttem úgy, hogy többet nem fogok tévéműsorban
szerepelni, esetleg csak abban az esetben, ha a producerek garan-
tálni tudják, hogy médiumi munkámat egy számomra teljesen ter-
mészetes közegben fogják bemutatni, és nem egy olyanban, amit a
műsor kedvéért hoztak létre. Lehet, hogy a jövőben a televízió is a
médiumi tevékenység része lesz, de ha így is lenne, bizonyos va-
gyok abban, hogy a szellemvilág nagy szerepet játszik ebben. Majd
meglátjuk, hogy így lesz-e.

172
20. Az olasz kapcsolat

Az összes hely közül, ahol médiumként valaha megfordultam, a

leglenyűgözőbbnek az észak-olasz Cassia del Alberto spirituális
központot tartom. Évekkel ezelőtt azért hozták létre, hogy médiu-
mok és spirituális gyógyítók segítsék azokat, akik elveszítették
szeretteiket. Egész évben olyan kurzusokat tartanak, amik segíte-
nek a gyógyítói és médiumi képességek értelmezésében és fejlesz-
tésében, illetve lehetőség van túlvilági üzenetközvetítésekre és pri-
vát szeánszokra is.
Engem Sue Rowlands, a Nagy-Britanniában és világszerte is el-
ismert angol médium vitt oda először. Az a kemény munka, ame-
lyet Sue éveken keresztül ott végzett, sok vigaszt és gyógyulást ho-
zott a gyászolóknak. Számos ehhez hasonló központ alapítása is
az ő tevékenységének köszönhető. Sokat dolgoztam Sue-val, és
mindig is csodáltam őt a fegyelmezett hozzáállásáért. Pontosan
tudtam, hogy Sue nagyon komolyan veszi a munkáját, miközben
nagyon is együttérző, könyörületes ember.
Először Olaszországban, 2000-ben dolgoztam vele. Már annyit
hallottam erről a centrumról, hogy alig vártam, hogy saját sze-
memmel is láthassam. A központot egy Caria nevű hölgy alapítot-
ta. Carla nagy fájdalmat élt át fia elvesztésekor, és így jutott el az
olaszországi szeánszra, amit épp Sue tartott. Carla életében hatal-
mas változást hozott az, hogy a bemutatón kapcsolatot teremthe-
tett fiával és a központ létesítésével mindezt más szülők számára is
lehetővé akarta tenni. Ezenkívül a centrum ajtaja a világ bármely

173
tájáról érkező beteg gyermekek számára is nyitva áll. Itt lehetősé-
gük van más spirituális módszerekkel is gyógyulni. Immáron mi is
láthatjuk, hogy egy fájdalommal teli édesanyának szóló üzenet
mikre képes.
Bolognában szálltunk le, utána autóval átkocsikáztunk egy kö-
rülbelül 30 kilométernyire fekvő falucskába, Fossilibe, ahol a sík
vidék közepén megpillantottam a Casa del Albertót. Ez a látvány
nagyon más volt, mint a dimbes-dombos hegyekkel övezett táj,
melyek az én Skóciámat jellemzik. A spirituális központ egy felújí-
tott, vidékies épületben volt, olyanban, mint amilyeneket a reptér-
ről idefelé is láthattunk.
Miután elfoglaltuk szobáinkat, Sue rögtön bemutatott néhány
régi barátjának és több munkatársának. Tolmácsaink Christina,
Manuéla és Monica voltak. Mindegyiküket nagyon kedvesnek és
barátságosnak találtam, ráadásul a médiumok tevékenysége is na-
gyon érdekelte őket. Nagyon pontosan és szakszerűen végezték a
munkájukat, teljesen tudatában voltak annak, hogy mennyire fon-
tos, ha egy médiumnak fordítanak. Ha jobban belegondolok, egy
rövid mondaton belül akár egy szócska megváltoztatása is mekko-
ra értelmezésbeli különbséget jelenthet, nem is beszélve egy hosz-
szabb üzenetről. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a
fordítás is egyfajta médiumi tevékenység, mert a tolmács is úgy
próbálja lefordítani az egyik ember üzenetét a másiknak, hogy
közben megtartsa az üzenet lényegét. Minden egyéni ülést szalag-
ra rögzítettünk, hogy később visszahallgatható legyen, habár mi-
kor én tolmáccsal dolgozom, megpróbálok annyira részletes és kö-
rültekintő lenni, amennyire csak tőlem telik.
A szeminárium abból állt, hogy Sue és én közösségi szeánszo-
kat, kurzusokat, tisztánlátó-bemutatókat és sok-sok privát szeán-
szot tartottunk azoknak, akikről Carla úgy vélte, segítségre van
szükségük. Nagy élmény volt, mert teljesen más olyanokkal dol-
gozni, akik már ismernek és értékelik a munkámat. Valószínűleg a
katolikus kultúra lehet az oka, hogy Olaszországban a médiumi te-

174
vékenységnek nincs igazán elismert hagyománya. így tehát ami-
kor egy médium egy olyan országban tart bemutatót, ahol csak ke-
vés saját anyanyelvű médium van, rengetegen azért jönnek el,
hogy megnézzék, miről is van szó valójában. Vannak azonban
olyanok is, akik azért jönnek, hogy bizonyosságot szerezzenek ar-
ról, hogy van élet a halál után, abban reménykedve, hogy kapcso-
latba kerülhetnek elvesztett szeretteikkel.
A Casa del Albertóban végzett munkáink közül a legkielégítőbb
eredményt a privát szeánszok hozták. Minden igaz médium szá-
mára a legnagyobb elégtétel az, ha olyan emberrel találkozik, akit
nagy fájdalom ért egy szerettének elvesztése miatt, szíve tele
gyásszal és keserűséggel, és a médium mégis képes számára vi-
gaszt nyújtani. Az az érzés, hogy amit teszek, az másnak örömteli,
pozitív változást hoz az életében, az bármilyen anyagi jutalomnál
többet ér számomra.
A legtöbben azért jönnek privát szeánszra ide ebbe a lenyűgöző
centrumba, mert igazán szükségük van egy médium segítségére,
nem pedig jóslatokat várnak. Bárhogy is legyen, egy médiumnak
elsősorban az a feladata, hogy bebizonyítsa, van élet a halál után,
nem pedig az, hogy jóslatokba bocsátkozzon, vagy bizonyos prob-
lémák megoldására tanácsokat adjon. Bár az is előfordul, hogy né-
ha a szellemi vezetők is tesznek ilyet.
Az egyik történet különösen emlékezetes számomra, míg élek,
nem felejtem el. Monicával, a tolmácsommal a főépület végében ta-
lálható kis kápolnába igyekeztünk, ahol aznap a privát szeánszokat
tartottam. Mire odaértünk, már ketten vártak ránk a bejárat előtt.
Férj és feleség, amennyire meg tudtam ítélni, körülbelül negyven
körül járhattak. Olaszországban a házaspárok gyakran mennek
együtt médiumhoz. Ám ez alkalommal nem kellett médiumnak
lennem ahhoz, hogy lássam, a házaspár épp most veszítette el gyer-
mekét, és bizonyosságra van szükségük, hogy a fiúk valahol, vala-
hogyan, de tovább él. Az elég nyilvánvaló volt, hogy a férjnek egyál-
talán nem akaródzott eljönnie. A feleségének folyton kérlelnie kel-

175
lett, hogy üljön már nyugton és figyeljen. Bár én nem beszélek ola-
szul, de az ilyesfajta dolgok minden nyelven ugyanazt jelentik.
Elkezdtem a ráhangolódást: „Egy fiatalember van itt, aki 18 éves
kora körül halt meg." Ahogy Monica lefordította a szavaimat a
hölgy abban a pillanatban sírva fakadt, férje azonban mellkasa
előtt összefont kézzel, leszegett fejjel ült és még közönyösebbnek
tűnt, mint korábban.
Az asszony rábeszélő hangon mondott neki valamit, amire rövi-
den biccentett, majd ismét felvette elutasító pozícióját.
Mentünk tovább, és a feleség egyre inkább a történések hatása
alá került. Kihúzódott a szék szélére, hogy minél közelebb hajol-
hasson hozzám, és amikor valami olyasmit mondtam, ami közvet-
lenül a túlvilágon lévő fiával volt kapcsolatos, összekulcsolta keze-
it az arca előtt, és az ég felé emelte a tekintetét. Leírtam a fiúk kiné-
zetét, hogy mennyire sportos volt a megjelenése, és azt, hogy egy
motorbalesetben hunyt el, de az apa még mindig nem reagált.
Monica korábban már említette, hogy az olasz férfiak ilyen hely-
zetben általában próbálják palástolni az érzelmeiket.
Ahogy most a szülőkre néztem, láttam, hogy az asszony arca
csupa könny, testével pedig azt kommunikálta felém, hogy minél
többet halljon elhunyt fiáról. Egyértelmű volt, hogy mennyire sze-
rették és mennyire hiányzik nekik. A férj továbbra is próbálta tar-
tani magát, nehogy kimutassa érzelmeit.
Kis szünetet tartottam, és azt mondtam a fiatal üzenetküldőm-
nek: Kérlek, mondj valami olyat, amivel örömet okozol édesapád-
nak! A válasz azonnal megérkezett, és én közvetlenül az édesapá-
nak címezve mondtam, bár ő még most is kerülte tekintetemet. „A
fiú neve Roberto." Egyszerre sóhajtva fakadt ki belőlük Roberto
neve. Végre mindketten figyeltek rám.
Továbbra is Roberto édesapjához intéztem szavaimat, s azzal
folytattam, hogy a fiúk azt szeretné, hogy köszönjem meg neki,
amit a futballstadionban az emlékére tett. Az üzenetek olyan gyor-

176
san és tömegesen kezdtek özönleni, hogy Monica alig tudott lépést
tartani velem.
Majd a fiú azt mondta a szüleinek, hogy ideje lenne, hogy ismét
közös ágyban aludjanak. Erre az asszony nagyon rémült arcot vá-
gott, de amikor a férje harsogó nevetésben tört ki, ő is kezdett ella-
zulni, és elnevette magát, miközben gyengéden súgott valamit a
férje fülébe. Mosolyogva mesélték Móniéinak, hogy a fiúk halála
óta külön aludtak, és pont ma reggel határozták el, hogy ennek vé-
get vetnek. Azt hiszem, némi magyarázattal tartozom erre vonatko-
zólag. Bár szeretett „halottaink" gyakran ott vannak velünk az ott-
honunkban és munkahelyünkön, de soha nem tolakodnak be a pri-
vát szféránkba, mégis gyakran említenek egész mindennapi esemé-
nyeket azért, hogy bizonyítékot adhassanak a közelségükről.
Igazán sikeres volt ez a szeánsz, és én abszolút kiváltságosnak
éreztem magam, hogy módomban állt közvetíteni a két világ kö-
zött, és közelebb hozhattam az elszakított családot egymáshoz.
Egy csodának lehettünk szemtanúi, ahogy ez a két meggyötört em-
ber megtelik élettel és ismét mosolyra képes. Még ennél is nagyobb
öröm volt számomra látni azt, ahogy Roberto apja az ülés után
büszkén bevonult a Casa del Alberto ebédlőjébe, és mindenkinek
örömmel újságolta a fiáról kapott híreket: „A fiam látta és tudja,
hogy mit tettem érte, és nagyon örül."

Minden médium egyetértene velem abban, hogy képtelenség min-

den közvetített üzenetre emlékezni. Néhány azonban mélyebb
nyomot hagy bennünk, vagy azért mert annyira magasztos és meg-
érintette azt, akinek szólt, vagy pedig azért, mert annyira sokkoló.
Ezt fontos észben tartanom akkor, amikor elmesélek egy olyan üze-
netet, amit az egyik olaszországi tartózkodásom alatt közvetítet-
tem. A neveket azonban megváltoztattam, rövidesen meg fogják ér-
teni, hogy miért.
Egy nagyon sűrű hét utolsó napján jártunk, és én némi meg-
könnyebbüléssel nyugtáztam Monicának, hogy: „Már csak két ülés

177
van hátra." Egyáltalán nem számít, hogy egy médium mennyire él-
vezi a munkáját, az energiája ugyanúgy lemerül, mint bárki másé,
aki végigdolgozik egy fárasztó hetet. A koncentráció és a ráhango-
lódás is egyre nehezebben ment, és a tolmácsok is hasonló módon
kezdtek fáradni. Az agyuk teljesen kimerült a két nyelven való gon-
dolkodástól, és néha már nehezen találták meg a megfelelő kifeje-
zéseket és terminusokat úgy, hogy az eredeti üzenet lényegét is
megtartsák.
Monicával a következő látogatóra vártunk, akiről azt gondoltuk,
hogy egy hölgy lesz, de ehelyett egy magas, jóképű harmincas fér-
fi lépett a helyiségbe. Kifogástalanul volt öltözve, divatos nadrágot
és nyitott nyakú inget viselt, még csak rám sem nézett, hanem fo-
lyamatosan a tolmácsomhoz beszélt olaszul, majd leült a székre.
Monica tájékoztatott, hogy bár a szeánszot más nevére foglalta,
mégis az úriember úgy döntött, hogy ő jön el az illető helyett. Moni-
cához beszélt, se ennek két oka volt: az egyik az, hogy állítólag
nem beszélt angolul, a másik pedig, hogy a médiumok nem tudhat-
nak meg semmit a látogatóról se a szeánsz előtt, sem pedig utána.
Miután túlestünk a bevezetőn, az első megszólaló egy női lélek
volt, aki Francának nevezte magát. Elmondta, hogy ő a férfi nagy-
nénje, és hogy természetes körülmények között halt meg.
Monica lefordította az üzenetet, mire a vendég megkérdezte,
hogy egészen biztos vagyok-e abban, hogy a nagynénje ezt mondta.
- Igen, határozottan állította, hogy természetes módon halt meg
- ismételtem. Azzal folytattam, hogy Franca Svájcban élt, és ott is
halt meg. A férfi nyugtázta mindezt. Több információ is átjött a
hölgy életéről, és a látogató mindet értette. De mégis volt egy olyan
érzésem, hogy nem válaszoltam meg azt a kérdést, ami miatt a fér-
fi igazából eljött hozzám.
A második lélek, aki üzenni akart, a fiatalember édesapja volt.
Monica fordítani kezdett, és ahogy kimondtam Mario Bonetti ne-
vét, a tolmácsom és a vendég ugyanabban a pillanatban egyszerre
nyitotta szólásra a száját. De én tovább folytattam.

178
 - Az édesapja azt mondja, hogy ön átvette a családi vállalkozást,
és idáig nagyon jól végezi a munkáját, de erre az új szerződésre
nem érdemes több időt fecsérelni.
A papa ezután egy gyönyörű szicíliai hegyi falucskáról beszélt,
ahol élete nagy részét töltötte, majd adott még néhány útmutatást
a fia előbb említett üzleti vállalkozására vonatkozóan. Azonban
mielőtt Monica elkezdte volna mindezeket fordítani, leállítottam,
hogy ne bajlódjon a fordítással, mert a túlvilágról azt mondják ne-
kem, hogy a fiatalember félrevezet minket, és tökéletesen beszél
angolul.
Végezetül megkérdeztem az úriembert, hogy van-e még bármi-
lyen kérdése. Ő csak azt akarta tudni, hogy volt-e hozzáférésem a
szeánszokra regisztráltak adataihoz, mire Monica felháborodottan
tiltakozott, és felhívta a figyelmét arra, hogy egy női név volt elője-
gyezve, és semmilyen más adat nem szerepelt a bejelentkező lapon.
Képes vagyok érzékelni és közvetíteni a túlvilági üzeneteket
gondolkodás nélkül még úgy is, hogy a magam számára sem értel-
mezem őket. Ez a magyarázat arra, hogy néha nem látom a fától az
erdőt. Csak a szeánsz végén vált világossá számomra, hogy kivel is
beszéltem - egyből visszagondoltam arra az üzenetre, amit az
édesapja mondott a szerződés végrehajtásával kapcsolatban azok-
ról, akiknek közük lehetett Franca nagynéni halálához. Gondo-
lom, el tudják képzelni rémületemet, mikor nekem is leesett, hogy
a papa nem holmi családi üzletről beszélt, hanem a szerződés arra
vonatkozott, hogy kiket tegyenek el láb alól! Na de minden jó, ha a
vége jó, és a fiatal üzletember egészen új információk birtokában,
elégedetten távozott - legalábbis remélem.
Hazafelé menet a repülőn Sue-val felelevenítettünk egy-két esetet
a héten történetek közül, és amikor erről a bizonyos szeánszról be-
széltem, Sue felnevetett: „Komolyan? Ebben az országban semmin
sem tudok igazán meglepődni! Hallottam már én is ilyesmiről." Ál-
lítólag már jó néhány hasonló esettel találkozott azóta, hogy Olasz-
országban dolgozik. A médiumok sokszor kerülhetnek furcsa hely-

179
zetekbe utazásaik során, és bár néhány ezek közül meglehetősen bi-
zarr, de a többségükről mégis valami csodát rejt.

Sokszor mondják nekem, hogy: „Gordon, izgalmas lehet körbe-

utazni a világot." Valóban az, de csak egy bizonyos pontig. Azt
azonban általában a többség elfelejti, hogy a repülők gyakran kés-
nek, hogy ilyenkor bőröndből élek, órákat töltök 30000 láb magas-
ban, és a repülőgép zúgását hallgatom. Higgyék el, semmi különle-
ges nincs abban, amikor közlik, hogy a gép még egy órát késik,
vagy mikor a futószalag mellett várakozom, hogy felbukkanjon
végre a csomagom, miközben minden perc éveknek tűnik, majd
egy örökkévalóságig tartó sorban állok, és várok a vámnál az útle-
vél-ellenőrzésre.
Mégis, a nap végén mindig köszönetet mondok Istennek a médi-
umi tehetségemért. Nem szeretném, ha félreértenének - én tény-
leg egy teljesen mindennapi, átlagos ember vagyok, aki pszichikus
képességekkel rendelkezik. Én úgy tekintek a médiumi képessé-
gemre, mint valami szent adományra és spirituális dologra, ami
nem az én személyes boldogulásomat szolgálja, hanem azért van,
hogy ezzel másokon segítsek. Az én dolgom nem az, hogy bárkit
megtérítsek, hanem azt kell mondanom: „Én ebben hiszek, te vi-
szont ellenőrizd a tőlem kapott bizonyítékot, majd vond le a meg-
felelő következtetéseket."
Én személy szerint szilárdan hiszem, hogy van élet a halál után,
és létezik a szellemvilág. Számomra ez éppoly valós és kézzel fog-
ható, mint a mi földi életünk. Ebbéli hitemtől senki nem tántoríthat
el, nem számít, hogy ki mit mond, vagy bármilyen kemény és dur-
va kritikával is illet.
Senkinek nem adhatom át annak bizonyosságát, hogy mi halha-
tatlan lények vagyunk, akik átutazóban vannak itt ezen a Földön.
Csupán annyit tehetek, hogy felajánlom a reményt, hogy van élet a
halál után. Bár a világ összes vallása ezen a hiten alapul, mégis a
spiritualizmus az egyetlen, amely bizonyítékkal is szolgál, hogy

180
emlékeink, személyiségünk, intelligenciánk és egyéniségünk a túl-
világra átlépve is / a túlvilágon is megmarad.
A szellemvilág valóban a végtelen lehetőségek tárháza - egy
olyan hely, ahol az idősek visszakapják a fiatalságukat, ahol bármi-
lyen testi vagy lelki betegségben vagy gyengeségben szenvedők is-
mét egészségesek lesznek, és ahol ismét együtt lehetünk mind-
azokkal, akik valaha kedvesek voltak szívünknek. Mindezek kö-
zéppontjában a szeretet áll. A szeretet köteléke teszi lehetővé,
hogy kapcsolatba tudjunk lépni a földi értelemben úgynevezett
„halott" családtagjainkkal és barátainkkal. A szeretet az az arany
iránytű, ami mindig megmutatja a helyes utat; egy bűvös és mági-
kus kapcsolat, amely a földi és az égi világot köti össze.
Nem vagyok egy szónok típus. Sőt ez igazából távol áll tőlem.
Mikor nagyritkán idézek a Bibiliából, ezt a két egyszerű szót szok-
tam mondani: „Szeresd felebarátodat!" Ez tökéletesen összefoglal-
ja a saját életről-halálról vallott életfilozófiámat is. Ha szeretetet ta-
lálunk abban / Ha megtaláljuk a szeretetet mindabban, amit te-
szünk és mondunk, akkor a saját és a körülöttünk lévő világ is tel-
jesen átalakul.

181
21. Ausztrál kaland

Amikor médiumként utazom valahová, gyakran nem jut időm arra,

hogy alaposan felfedezzem a helyet, ahová megyek. Ez nyugtalaní-
tott akkor is, amikor egy olyan távoli földrészre kaptam meghívást,
mint Ausztrália. Nem voltam túlságosan elragadtatva, hogy a már
addig is igen zsúfolt naptáramba még egy utazást belepasszíroz-
zak, különösen nem egy olyat, ami nem csupán pár órányi távolság-
ra, hanem több mint húsz óra repülőútra van. És ez még csak az
odautat jelentette; ugyanis ott, Ausztráliában, három különböző
város között kellett utazgatnom. Micsoda távolságoki Nos, képzel-
hetik, mennyit haboztam, mielőtt igent mondtam volna.
Most is, mint mindig, a szellemvilághoz fordultam tanácsért, és
gondolatban megkérdeztem szellemi vezetőimet az utazásról.
Nagy meglepetésemre válaszként határtalan izgatottságot érez-
tem, és azonnal tudtam, hogy szellemvilágbeli irányítóim szabad
utat adtak - így hát elfogadtam a meghívást, és kíváncsian néztem
a világ túlfelére vezető utazás elébe.

2003 augusztusában jártunk, és eljött a nap, amikor repülőre száll-

tam. Terveim szerint először Sydney-be érkezem, majd öt nap után
megyek csak tovább. Az első négy napot pihenésre szántam, az
ötödikre pedig az első bemutatómat terveztem. Ezután Mel-
bourne-ben lépek fel, majd visszarepülök Sydney-be, hogy sajtótá-
jékoztatót tartsak, dedikáljam a könyvemet és hasonlók. Nagyjá-
ból ugyanez lenne a menetrend Brisbane-ben is. Habár napjaim

182
elég zsúfoltnak tűntek, mégis a szellemi vezetőim pozitív energiát
küldtek, megerősítve bennem, jól teszem, hogy odautazom. Ne-
kem csupán a dolgomat kell tennem, bízva az érzékeimben, a töb-
bit majd elintézik ők „odafent".
Hirtelen izgatottság fogott el, amint a repülőgép ereszkedni kez-
dett Sydney felett, és megláttam a várost, a világhírű Harbour
Bridge-t és a fényárban úszó Operaházat. A látvány csodálatos volt.
Úgy éreztem magam, mint egy gyerek, aki életében először megy
egy addig ismeretlen helyre nyaralni, és már alig bírja kivárni, hogy
végre felfedezhesse ezt a gyönyörű, új világot.
Leon Nacson, ausztrál vendéglátóm várt a reptéren, ő szervezte
a turnémat. Percek alatt összebarátkoztunk, így gyorsan elszállt az
idő, mire megérkeztünk a Hyde Parkban lévő Sheraton Hotelba.
A következő pár napot arra szánták, hogy én és a turnén résztve-
vő másik három előadó egy kicsit lazíthassunk. Ehelyett én úgy
döntöttem, hogy megnézek annyi nevezetességet, amennyit csak
tudok. A látnivalók folyamatos lelkesedéssel töltöttek el, hiszen
Ausztrália sok mindenben emlékeztetett a hazámra, és ettől na-
gyon otthonosan éreztem magam.
Első előadásunk reggelén roppant ideges voltam. Hirtelen ráéb-
redtem, hogy miért is vagyok én itt, hogy én ide tulajdonképpen
dolgozni jöttem, és bár már vagy ezerszer álltam ki emberek elé,
mégis ez alkalommal ismét úgy éreztem, mintha életemben elő-
ször lépnék ki a színpadra. Sydney-ben telt ház fogadott; kétezer
ember várta kíváncsian, hogy üzenetet kapjon elhunyt szeretteitől
a túlvilágról.
Emlékszem, amikor hagyományos skót viseletemben kiléptem
a színpadra, láttam a mosolygó arcok tömegét, hallottam a tapsvi-
hart. Gondolatban kértem a szellemvilágot, hogy segítse a munká-
mat. Miután a terem elcsendesedett, bemutatkoztam, és már hal-
lottam is az első ausztrál akcentust a túlvilágról. Mr. John Richard-
son jelentkezett, és a lányának akart üzenetet küldeni, aki egészen
a terem jobb hátsó végében ült. Tudtam, hogy sikerült a ráhango-

183
lódás, és innentől már minden rendben lesz. Az első után az üze-
netek gyors tempóban és sűrűn követték egymást, és én másra
nem is emlékeztem, csupán a bemutató végén felcsattanó tapsra.
Miután túlestem az első bemutatón, egészen megnyugodtam a
munkámat illetően, és várakozással tekintettem a sajtótájékozta-
tók és interjúk elé. Ezek többsége ugyanolyan volt, mint amilyene-
ken korábban Nagy-Britanniában vagy a világ más pontján is részt
vettem. Az egyik interjú mégis különösen megmaradt bennem:
egy reggeli rádióműsor, amelyet két fiatalember - szatirikus és él-
celődő stílusukról is ismert -, Merrick és Rosso vezetett. Gyakran
ugratták vendégeiket, bizonyos témákkal kapcsolatban egész
nyeglék és elutasítóak is tudtak lenni, sőt az is előfordult már, hogy
pár perc után félbeszakították a beszélgetést, és felszólították ven-
dégüket, hogy hagyja el a stúdiót! Úgyhogy nem ártott mindenre
felkészülnöm!
Elkezdtük az interjút, és én ép bőrrel megúsztam az első öt per-
cet. Úgy látszott, Merricket és Rossót érdekli a munkám, majd fél
óra úgy telt el, hogy észre sem vettem. A műsor a „kérdezz-felelek"
stílusban folyt:
MR: Hogyan határozná meg, mit jelent pontosan az, hogy valaki
pszichikus képességű?
GS: Nos, én médium vagyok, ami egy kicsit más, mint a pszichikus
ember. Ő inkább az életedről beszél. Én halott emberek lelkeivel
beszélek, akik már ténylegesen eltávoztak közülünk, ők azoknak
a hozzátartozói voltak, akik eljönnek hozzám egy-egy szeánszra.
MR: De amikor ezek a szellemek - amennyiben szellemeknek ne-
vezhetjük őket - valamilyen módon itt vannak körülöttünk, kér-
dezhetsz-e tőlük bármit, mint például olyan lényeges dolgot,
hogy „Mi az élet értelme?" vagy „Mi történik az emberekkel, mi-
után meghalnak?"
GS: Ilyesmit általában csak olyankor szoktam kérdezni, ha egy ki-
csit becsíptem, de választ soha nem kapok rájuk! Ki akarná va-
lóban tudni, mi az élet értelme? Hiszen mi célja lenne az életnek,

184
 ha már előre tudnánk mindent? Úgy értem, miért is élnénk, ha
már mindezekre tudnánk a választ?
MR: De soha nem kérdezte meg a szellemeket, hogy: „Mi történik
velünk, miután meghalunk? Hová kerülünk akkor?"
GS: Halálunk után többé már nem emberek vagyunk, hanem lel-
kek. Én úgy látom, hogy a tudatunk él tovább. Sokan hiszik,
hogy a szellemvilág pont olyan, mint a földi, csak egy kicsit job-
ban ki van világítva, és a lakói mind olyan fényesek és ragyog-
nak. De a túlvilágon mi már többé nem vagyunk emberek, csu-
pán test nélküli tudatként létezünk tovább. Ez pedig egészen
másképp működik, mint itt a Földön. Legjobb tudásom szerint
ez történik velünk, de én csak egy médium vagyok. Egy futár,
úgyhogy nem tudom mindenre a választ. Csak annyit tudok,
amit a lelkek üzennek általam. Amilyennek leírják a túlvilágot,
az pedig egyénenként változó, mindig más és más.
MR: Van olyan, hogy rossz vagy gonosz lélek?
GS: Nem, szerintem nincs. Abban sem vagyok biztos, hogy vannak
rossz emberek. Úgy vélem, az emberek cselekedetei lehetnek jók
vagy rosszak, de általában azért az emberekkel nincs semmi
baj. Miután elhagytad a fizikai létet, többé már semmi értelme
nincs a vágynak, a féltékenységnek és mindazoknak a dolgok-
nak, amelyek az embereket vagy a cselekedeteiket rosszá tennék.
Viszont azt sem gondolom, hogy mindenkiből rögtön angyal lesz
halála után, hiszen a személyiségünk ezután is megmarad, így
leszünk felismerhetőek. De mi értelme is lenne szellemként rosz-
szat cselekedni?
MR: Nem kér pénzt a szolgálataiért. Miért nem?
GS: Soha nem is kértem. Nem is tudom miért, de soha nem éreztem,
hogy pénzt kellene kérnem azért, amit csinálok. Ez igen bonyo-
lult kérdés. Sok olyan emberrel találkozom, akik éppen akkor ve-
szítették el a gyermeküket, szeretteiket, és elég furcsa lenne, ha
nekem kéne megsaccolnom valaki veszteségének nagyságát, gyá-
szának az árát. Én nem vagyok ilyen, nekem ez nem megy.

185
MR: És mit gondol azokról, akik az ilyesmiért viszont pénzt kér-
nek?
GS: Nem igazán gondolok róluk semmit. Mindenki azzal keresi a
kenyerét, amiveljónak látja. Én viszont nem. Természetesen én
is megkeresem a kenyérre valót, fodrász vagyok, saját üzletem
van, én ebből tartom el magam. De az, hogy nem kérek pénzt
azoktól, akik eljönnek hozzám egy privát szeánszra, azt is jelen-
ti, hogy őszinte lehetek velük. Mert sokszor előfordul, hogy vala-
ki eljön hozzám, de semmilyen üzenet nem érkezik számára. Ek-
kor én ezt nyugodtan megmondhatom neki, nem kell mindenfé-
le dolgot kitalálnom, hisz nem kértem pénzt. Továbbá, ezzel a
szkeptikusok egy részét is le tudom szerelni, akik mindig azt fir-
tatják, hogy miért csinálom én ezt az egészet. Hát nem a pénzért,
az biztos.
MR: Mit érez, amikor nem hisznek önnek, kételkednek szavaiban?
GS: Ez nem a bíróság, nekem nem kell semmit bizonyítanom, úgy-
hogy cseppet sem zavar, ha valaki nem hisz nekem. Ők valószí-
nűleg még nem nyitottak arra, hogy felkeressenek egy médiu-
mot. Még sokan nincsenek erre felkészülve.
1. hallgató: Az édesapám július közepén halt meg, és csak azt sze-
rettem volna tudni, hogy jól van-e és itt van-e velem?
GS: Amikor elveszítünk valakit, először is azt szeretnénk tudni,
hogy az illető jól van-e. De megnyugtathatom, az édesapja való-
színűleg sokkal jobban van, mint ön most. Többé már nem érzi
a testét gyötrő fájdalmat és betegséget. Sajnos nincs olyan túlvi-
lági regisztrációs nyilvántartásom, melybe belenézve azt mond-
hatnám önnek, hogy: „Igen, megtaláltam az édesapját." Először
rá kell hangolódnom az illetőre, úgyhogy most sajnos nem tu-
dom megmondani, hogy az édesapja önnel van-e, vagy sem. De
ha ön szerette őt, akkor biztosan most is ott van ön mellett.
2. hallgató: Az édesapám akkor halt meg, amikorén még csak hét-
éves voltam, a nagypapám pedig három éve hunyt el. Azt mond-
ták nekem, hogy pszichikus képességeim vannak, és érzem is,

186
 hogy az apám és a nagyapám próbálnak valamit mondani ne-
kem, csak nem igazán tudom, hogy mit.
GS: Aki valamilyen pszichikus képességgel rendelkezik - amely né-
mileg különbözik a médiumi képességtől - annak először meg
kell tanulnia saját érzéseit megérteni. Vagyis önnek legelőször
saját magával kell tisztában lennie. Minden médiumnak és
pszichikus képességgel rendelkező embernek ezzel kellene kez-
denie. Meg kellene ismernie a saját érzéseit, azt, ahogyan a vi-
lágra rezonál, mielőtt túlvilági lelkekkel kezd el beszélgetni. És
azt is meg kell tanulnia, hogy a szellemvilág nem fog olyan érthe-
tően, hangosan beszélni hozzá, mint ahogy most ezt én önnel te-
szem. Legtöbbször inkább valami érzésfélével kommunikálnak.
2. hallgató: El kellene mennem valaki olyanhoz, aki ért ehhez?
GS: Igen, biztosan van Sydney-ben olyan spirituális közösség, ahol
fejleszthetné a képességeit. De kérem, ne feledje, hogy nem szabad
fejest ugrania az ilyesféle dolgokba. Ezt azért mondom, mert min-
denki azt fogja önnek mondani, hogy: „Ó igen, magából médium
lesz." De ha valaki azt mondaná nekem, hogy sztriptiztáncos lesz
belőlem, azért még nem kezdenék el azonnal vetkőzni.
MR: Tehát létezik valamilyen iskola, amelyikben az ilyen képessé-
geket lehet fejleszteni?
GS: Igen, nálunk Nagy-Britanniában sok ilyen hely van, mégis én
először mindenkitől azt kérdezem, hogy: „Miért akar ezzel fog-
lalkozni?" A médiumi munkához okvetlenül erős elhivatottság
szükséges, és az, hogy nagyon akarjon másokon segíteni.
MR: Azok is kaphatnak üzenetet, akik éppen nem gyászolnak sen-
kit? Én például ismerek olyanokat, akik már elhunytak, de egyi-
küket sem gyászolom. Lehetséges, hogy valamelyiküknek lenne
számomra valami üzenete?
GS: Igen, ez is megtörténhet. Tegyük fel például, hogy holnap este
kezdődik egy új tévéműsora, és aggódik, hogy sikeres lesz-e. Elő-
fordulhat, hogy valaki jelentkezik a szellem világból, hogy tudas-
sa önnel, minden rendben lesz.

187
3. hallgató: Épp ma készülök meglátogatni egy médiumot, hogy
kapcsolatba kerülhessek az anyámmal Mire számíthatok, és
mennyi információt adjak magamról?
GS: Semennyit.
3. hallgató: Csak üljek ott, és próbáljak minél kevesebbet beszélni?
GS: Próbáljon nem túlzottan szkeptikusan hozzáállni a dologhoz,
mert nem ok nélkül van ön ott, de próbáljon meg csak 'igen'-nel
és 'nem'-mel válaszolni. Ne említse, hogy elveszítette az édesany-
ját, csak üljön nyugodtan, a médium pedig majd mindent meg-
tesz, ami ahhoz kell, hogy kapcsolatba kerüljön a túlvilággal. Ha
azt mondja önnek, hogy „egy hölgy van itt", ne vágja rá, hogy
„az édesanyám", csak annyit mondjon, hogy „köszönöm". Etiy-
nyi. Azt a médiumnak kell megmondania, hogy ki is az a hölgy.
Ön legfeljebb csak annyit tehet, hogy küld valami üzenetfélét az
édesanyjának, olyasmit, hogy: „Beszélnél hozzám?" Őszintén
mondom önnek, ennyi az egész.

Nagyjából ez volt a műsor lényege. Miután visszatértünk ausztrál

vendéglátóm, Leon irodájába, telefonáltak a stúdióból. A rádió
egyik munkatársa, egy hölgy, Nicole Salisbury keresett, hogy be-
szélhetne-e velem. Mielőtt még elmondhatta volna, hogy miért is
hívott, egy férfi a szellemvilágból azt mondta nekem, hogy szeret-
ne üzenni valamit a hölgynek. Azt állította, hogy ő Nicole édesap-
ja, Graham, és hogy múlt szombaton halt meg. íme Nicole beszá-
molója a történtekről:
„A rádió egyik irodájában dolgoztam, és hallottam a beszélge-
tést, amit Gordon Smith Merrickkel és Kassával folytatott. Átfu-
tott az agyamon, hogy milyen érdekes lenne beszélnem Gordon-
nal, de mire odaértem a stúdióba, ő már elment. Mondtam a srá-
coknak, hogy ez a fickó egészen lenyűgöző volt. Rosso volt az, aki
javasolta, hogy keressem meg Gordont. Először kicsit bizonyta-
lan voltam, hogy vajon ez jó ötlet-e, hiszen nemrég, váratlanul
halt meg az apám. Nem tudtam, hogy helyes-e, amit teszek, de

188
 Nic McClure, Mernek és Rosso producere, aki egyébként néhány
éve Leon Nacsonnal is kapcsolatban áll, megadta az iroda szá-
mát, ahol végül is elértem Gordont. Felhívtam, s azt mondtam:
- Jó napot, Nicole vagyok a Novától. Mire Gordon azt felelte: - Jó
napot, miben segíthetek? Erre nem tudtam, mit is válaszoljak,
de Gordon hirtelen beszélni kezdett: - Rendben, tudom már.
Az apám abban a pillanatban üzent általa, és Gordon meg is
lepődött, hogy ennyire gyorsan akart kapcsolatot teremteni ve-
lem, hiszen csak pár napja halt meg. Alapvetően Gordon beszélt
végig, én meg csak ültem ott, bőgtem és hallgattam. Hihetetlen
élmény volt. Teljes bizonyosságot kaptam arról, hogy az édes-
apám jól van, ami számomra hihetetlen ajándék. A végén nem
is tudtam, hogyan köszönjem meg mindezt Gordonnak."

Nicole édesapja a feleségével is szeretett volna beszélni, aki Bris-

bane-ben élt. Nicole nagyon megörült, amikor megtudta, hogy a
következő hétvégén Brisbane-ben leszek. Az ilyesféle „véletlenek"
voltak azok, amelyek miatt megtanultam bízni a szellemvilágban:
ők ugyanis pontosan tudják, hogy mi az, amit meg kell tennünk, és
kinek van szüksége segítségre. Nekem csupán annyi a dolgom,
hogy közvetítsem a rám bízott üzeneteket. Nicole édesanyjával,
Marjoryval tartottunk egy privát szeánszot, következzen az ő véle-
ménye arról az üzenetről, amit általam kapott:
„Nem is tudtam arról, hogy Gordon Ausztráliában van. Arról
sem tudtam, hogy volt egy közönség előtt tartott szeánsz a Con-
vention Centre-ben, de Leon Nacson felhívott, és arra kért, legyek
ott, mert Gordon azt mondta Nicole-nak, hogy a férjem beszélni
akar velem. így hát elmentem.
Mikor Gordonnal nekikezdtünk a szeánsznak, Graham, a volt
férjem rögtön be is jelentkezett. Olyan erősen próbált egyidejűleg
minél több információt átadni, hogy Gordon alig tudott mindent
elmondani abból, amit a tudomásomra akart hozni. Már ebből a
viselkedéséből is pontosan tudtam, hogy ez csak a férjem lehet!

189
 A nagynéném, Ed na is üzent nekem, aki ugyanaznap halt
meg, mint a férjem. Számítottunk a halálára, mivel már régóta
tüdőrákban szenvedett. Edna reggel hétkor, Graham pedig dél-
után háromkor ment el. Szívinfarktust kapott. Az orvos azt
mondta, már azelőtt meghalt, hogy összeesett volna.
Hihetetlen volt a gondolat, hogy Edna néni ott volt Graham
mellett. Gordon azt mondta, hogy a nagynéném úgy áll ott,
mintha azt mondaná: - Ugye, én megmondtam!
Azt hiszem, ez így is van. Edna néni sohasem kedvelte igazán
Grahamet, és engem is mindig a leánykori nevemen szólított.
Gordon azt mondta, hogy Edna tudatni akarta velem, hogy ő
nem félt a haláltól, ő meg akart halni, most pedig boldog, mert
együtt lehet a testvéreivel, és most körös-körül rengeteg virág ve-
szi körül. Azt válaszoltam Gordonnak, hogy ez valóban így le-
het, mert a nagynéném imádta a kertjét.
A férjem azt akarta, hogy tudjam, nagyon sajnálja azt, hogy
el kellett mennie, és azt is, hogy nagyon szerette a gyerekeinket.
Gondolatban azt feleltem neki, hogy tudom. Az nem annyira le-
pett meg, hogy a férjem folyamatosan az ismételgette, hogy
mennyire sajnálja, de amikor Edna üzent, azon nagyon megle-
pődtem. Ezt álmomban sem gondoltam volna, de azt mondta,
hogy ő lesz az én támaszom, figyelni és vigyázni fog rám, mindig
ott lesz mellettem."

Mindig ámulatba ejt, hogy egyesek milyen gyorsan képesek vissza-

jönni a túlvilágról, és amikor ilyesmi történik, az tapasztalatom
szerint azért van, mert valamiféle befejezetlen ügy van a dolog hát-
terében.
További két üzenetet is közvetítettem a kiadóm, a Hay House
dolgozóinak. Inkább mondják el ők a saját szavaikkal tapasztalatai-
kat. Az első üzenet Greg Conannak jött:
„Leon említette, hogy Gordon valószínűleg tud rám szánni egy kis
időt, de semmi egyebet nem mondott róla, csupán azt, hogy van

190
 egy üzenete a számomra. Már az első pár mondat után tudtam,
hogy az üzenetek egyértelműen nekem szólnak. Ketten próbáltak
meg Gordonon keresztül kapcsolatba lépni velem. Az első, aki
egész életemben velem volt, az anyai nagyapám. Hat héttel a szü-
letésem előtt hunyt el, én voltam az első unokája. Az üzenete,
hogy mindig tegyem azt, amit egyszer elhatároztam, még inkább
megerősített hitemben. Beszélt Gordonnak arról a hatalmas vál-
tozásról is, amin pár évvel ezelőtt átestem. Azt mondta nekem,
hogy ne legyen bűntudatom semmi miatt, amit akkor tettem, hi-
szen valamennyien átesünk nehézségeken és lelki megpróbálta-
tásokon. Ezért senki sem fog elítélni bennünket a túlvilágon. Ez
ismét egy olyan kérdés volt, ami már régóta foglalkoztatott.
A másik lélek, aki Gordonon keresztül üzent nekem, Rene,
egyfajta pótanyám volt. Mindig nyaggatott, hogy hagyjam abba
a dohányzást. Meg azt, hogy éljem csak az életem magas fordu-
latszámon, és ne azzal foglalkozzak, hogy ki mit gondol.
Mivel ismét ezt az üzenetet küldte, amit már számtalanszor
hallottam tőle még életében, tudtam, hogy valóban ő az. Gordon
azt mondta, hogy Jeannie vagy Jenny, vagy valami ehhez hason-
ló nevű szeretne üzenni, de én rájöttem, hogy ez csak Rene lehet,
akit mi hasonló hangzásúati „Rennynek" hívtunk. A mai napig
is gyakran hiányzik nekem, mert annyi éven keresztül mellettem
állt, és csak nemrégiben hunyt el Valahányszor rágyújtok egy ci-
garettára, már hallom is, ahogy rám förmed: -Dobd már el! -Ez
is egy ilyen üzenet volt! Gordon azt is mondta, hogy Renének ne-
héz élete volt - ami valóban így van -, de most már boldog."

A második üzenet Rachelle Charmann-nek jött:

„Nagyon meglepett, hogy Gordon nem egy elhunyt rokonomtól
hozott üzenetet, hanem a szellemi vezetőmtől. Én senkinek sem
beszéltem arról, hogy nekem van ilyen és miket szokott monda-
ni nekem, Gordon mégis hozzá tudott férni ehhez az információ-
hoz. Olyan volt, mintha közvetlenül a lelkemhez beszélne. Elbo-

191
 rítottak az érzelmek, és képtelen voltam visszatartani a kötiy-
nyeimet. Mélyen legbelül tudtam mindenről, amiről Gordon be-
szélt, és amit hallottam, még inkább visszaigazolás volt szá-
momra. Megerősített mindabban, amit addig hittem.
Távozóban még Gordon utánam szólt: - Egyébként pedig ké-
szítse elő az útlevelét, mert nemsokára utazni fog. Én azt vála-
szoltam, hogy: -Ez nem túl valószínű, mert nem tervezek külföl-
di utazást. - De aztán pár napra rá meghívást kaptam Hawaii-
ra, hogy Doreen Virtue vendégeként vegyek részt egy Angyalok-
kal Gyógyító kurzuson."

Leon számára is volt üzenetem, amely viszont nem egy rokonától,

hanem mástól jött, és úgy gondolom, hogy elég sokkoló volt szá-
mára. Talán inkább mondja el ő, mi is történt:
„Sokan ugrattak azzal, hogy direkt úgy szerveztem az Intuitíve
Messenger40 turné programját, hogy pont aznap legyünk Bris-
bane-ben, amikor a kedvenc rögbicsapatom, a St. George is épp
ott játszik. Hát tennék én ilyet? Engem ugyanúgy meglepett,
mint bárki mást, amikor hallottam, hogy kedvenc „Dragonja-
im" a szombati szeánsz előtti este épp Brisbane-ben játszanak.
És természetesen az is abszolút „véletlen" volt, hogy egy 14 sze-
mélyes minibusz gördült be a hotel elé úgy, hogy még épp időben
kiérhessünk a meccsre!
Képzelhetik, a busz tele St. George pólóba öltözött fickókkal,
akik piros-fehér zászlókat lengettek, és úgy énekeltek, mint akis-
katonák, mikor először a frontra indulnak.
Gordonhoz fordultam, és így szóltam:
- Bocs, haver, hogy egy olyan meccsre viszlek, ahol a csapato-
mat ronggyá verik, de legalább kimozdulunk.
- Ne aggódj, minden rendben lesz - válaszolta Gordon.
Na persze, rendben. Még az is valószínűbb, hogy a Beatles új-

'* Intuitív lélekutár.

192
 ra összeáll, és koncertet ad a felezővonalon, mint hogy a St.
George nyerjen. Nyolc játékos nem is játszhatott ma a csapatból,
migaBrisbane tizennégy kiemelt játékossal lépett pályára. Arról
nem is beszélve, hogy ezt a meccset a Brisbane-nek mindenkép-
pen meg kellett nyernie ahhoz, hogy bejusson a nagy döntőbe.
- Csak ne aggódj, a végeredmény tényleg szoros lesz, nagyon-
nagyon szoros, de nem lesz gond - tette hozzá Gordon.
A szektorunk felé menet megláttuk az egyik sztárjátékosun-
kat, aki éppen telefonál. Mi rögtön ki is használtuk a lehetősé-
get, és készítettünk vele egy közös fotót. (A fotó később felkerült
a St. George honlapjára.) Gordon ekkor oldalba bökött:
- Figyelj, ez egy jel! Nincs miért aggódnod.
Ellenben én azt gondoltam, hogy pokolba a jellel, a fickónak
már rég a pályán kéne melegítenie.
Elkezdődött a meccs, és a félidő végén nem álltunk valami fé-
nyesen. Úgy látszott, ha a védelmünk nem tart ki, akkora törté-
nelem legnagyobb vereségét fogjuk elszenvedni. De centiről cen-
tire, méterről méterre kerültünk közelebb a kapuhoz, és egy perc-
cel a vége előtt, egy egészen lehetetlen helyzetből kaptunk egy
büntető rúgást. A játékosunk elrúgta a labdát, az pedig átrepült
a kapu oszlopai között. Egyetlen ponttal nyertük meg a meccset,
csupán egyetlen perccel a vége előtt!
A mai napig sem tudom, hogy mi lepett meg jobban: az, hogy
megnyertük a meccset, vagy az, hogy Gordon megjósolta a győzel-
met? És nemcsak a meccs kimenetelével volt tisztában, hanem
azzal is, ahogyan ez a győzelem megszületik! Végül azzal hiiztam
Gordont: - Barátom, jövőre kitölthetnéd a totószelvényemet!"

Valamennyi ember közül, akikkel a turné során találkoztam, az

ausztrál rockénekestől, Jimmy Barnestól és feleségétől, Jane-től ta-
nultam a legtöbbet a lélekről és az igaz kegyeletről. Ez a két meleg-
szívű ember tükrözi mindazt, ami számomra Ausztrália igazi ter-
mészetét jelenti. Otthonukban tett látogatásom egészen felemelő

193
érzés volt; nagyon jó tudni, hogy egy ilyen materialista és mohó vi-
lágban, mint a miénk, még léteznek olyan emberek, akik képesek
együttérzésre és kedvességre. Megtisztelő volt számomra, hogy
együtt tölthettem az időmet egy olyan emberrel, aki életem igazi
pop- és rocklegendáival állt egy színpadon, és aki ennek ellenére is
egy két lábbal a földön járó, őszinte ember. De hát ugye ez nem is
csoda, hiszen Jimmy is Glasgow-ban született!
Jimmyvel egész különleges kapcsolatban álltunk, és erről van
egy igen rendkívüli történetem is. Gyakran viseltem egy Buddha-
szobrocskát a nyakamban, de egyszer, amikor Jimmyhez és Jane-
hez mentem látogatóba, valamiért épp levettem, s a hotelban hagy-
tam. Fantasztikus meglepetésként ért, hogy Jimmy épp akkor aján-
dékozott meg azzal a Buddhával, amit általában ő hordott a nyaká-
ban. A második világháború alatt Jane nagyapja talált egy tokba
zárt Buddhát a pincében. Miközben hozták kifelé, leejtették, s meg-
repedt a felső rétege s így tűnt elő az alatta lévő arany Buddha-for-
ma. Mielőtt még megkérdeznék, megnyugtathatom önöket, hogy
nem az a Buddha himbálódzott a nyakamban. Jane nagyapja azt az
arany Buddhát a bangkoki Arany Buddha templomnak adomá-
nyozta. Ezért hagyományként, amikor Jane Thaiföldön meglátogat-
ja a családját, minden alkalommal vesz egy Buddha-szobrot abban
a templomban. így onnan, Thaiföldről származik az a Buddha-
szobrocska is. Igazán pompás ajándék, nem?
És ezenkívül Jane-nel is történt még azon a napon egy hasonló-
an fura eset. Gyakran hordta nyakában Tara istennő szobrocskáját,
bár a látogatásom napján épp nem viselte. Én pedig, mit ad isten, a
Zöld Tarát ábrázoló képeslapot vittem neki ajándékba, amit a tibe-
ti buddhista barátom, Dronma, a pszichikus művész festett, egy
egyetlen szálból álló ecsettel.

A nap vége felé jártunk, és már a hazamenetelen gondolkodtam,

azonban előtte még egy csodálatos eseményben volt részem. Kol-
légámmal, Doreen Virtue-val üldögéltünk. Doreen ugyanúgy tag-

194
ja volt az Intuitíve Messenger turné előadóinak, mint John Hol-
land és Sonia Choquette is. Doreen megkérdezte, hogy tudom-e,
hogy egyfolytában a vállamat tapogatom, majd kérdezte, hogy fáj-e.
Azt feleltem, hogy ez a sokévi fodrászmunkám miatt fáj, de már
hozzászoktam.
Doreen amellett, hogy kitűnő médium volt, fantasztikus gyógyí-
tói képességekkel is rendelkezett, csakúgy, mint a férje, Steven Far-
mer. Megkérdezték, hogy megengedem-e nekik, hogy egy kicsit
kezeljék a vállamat, mert talán enyhülhet a fájdalom. Beleegyez-
tem. A kezelés végére a nyakamban és a vállamban érzett feszülés,
amely egész út alatt végig kínzott, egyszerűen eltűnt. Az ilyesfajta
gyógyítói képességek a mai napig lenyűgöznek, annak ellenére,
hogy már számtalan alkalommal tapasztaltam ilyesmit.

A szellemvilág egy izgalmas utazást ígért nekem, és mint mindig,

ezúttal is igazuk volt. Mikor a repülőgép felemelkedett a kifutópá-
lyáról, és északnak fordult, egy utolsó pillantást vetettem a Sydney-
öbölre, és elmosolyodtam. Megköszöntem a szellemvilágnak azt a
fantasztikusan sok élményt, amelyben utazásom során részem
volt, és emlékeztettem magam arra, hogy milyen csodálatos jutal-
mat kaptam az életemben, hogy médium lehetek.
Isten áldása kísér engem, és munkámon keresztül másokat is.
Nekem az a feladatom ebben az életben, hogy megmutassam em-
bertársaimnak, van élet a halál után, és én ennek szentelem az éle-
tem. Azt nem állíthatom, hogy az egész világnak képes vagyok ezt
bizonyítani, de örömömre szolgál, hogy legalább megpróbálhatom.

195
Köszönetnyilvánítás

Szeretnék köszönetet mondani Linda Rowannak a bátorításért,

aminek hatására belefogtam ebbe a könyvbe. Valamint Tony
Ortzennek, a szerkesztőmnek és Kathy Sorley-nek is az eredeti
kézirat gondozásáért.
Köszönettel tartozom még Tricia Robertsonnak, Dronmának,
Stella Blairnek, Rosalind Cattanachnak, Richárd Rosinnek, Lee
Brightnek, Christine Peeblesnek, Mary Armournak, Jim McManus-
nak, Martin Boycenak és Mrs. Prestonnak, akik hozzájárulása és
támogatása nélkül ez a könyv nem jött volna létre.
Végül, de nem utolsósorban sok szeretettel és köszönettel tarto-
zom fiaimnak, Paulnak és Stevennek, hogy elviselték mindazt, ami
egy ilyen könyv megírásával jár.

196