Kányádi Sándor

VILÁGLÁTOTT EGÉRKE
 Rokoni pártfogás
Egy árva mezei egérke megunta a hosszú őszi esőket, s meg a
koplalást. Gondolt egyet, bemerészkedett a faluba. Tudta az
egértörténelmet. Hallotta az öregebbektől, hogy a házi egereknek,
azoknak mindenük megvan. Pince, kamra, padlás tele minden jóval.
Egyedül csak a macskától kell óvakodniok. Még örültek is a házi
egerek, amikor a falu legszélső házának pincéjébe besurrant. De
amikor kiderült, hogy nemcsak látogatóba jött, hanem a telet is ott
szándékozik tölteni, akkor bizony már-már a rokonságot is kezdték
kétségbe vonni.
– Aki mezeinek született, maradjon mezei – mondta bajszát
megpödörítve a főegér. – Magunk is szűkösen vagyunk. Meg aztán
itt a macska. Az még az egerésző rókánál meg a sasnál is
szemfülesebb, furfangosabb. Egy-kettőre karmába kaparint.
– Bizony, bizony! – cincogták kórusban a többiek.
– Kivált, ha megtudja, hogy milyen ínyencfalatnak való érkezett.
– Könnyen megtudhatja.
– Meg bizony, meg bizony.
– S akkor aztán jaj neked, jaj neked!
Szép egy rokonság – riadt meg a kis mezei egér –, ezek még
képesek lesznek följelenteni engem a macskánál.
– Cini-cin, fuss, ha tudsz, cini-cin, fuss, ha tudsz! – Azzal már ott
se voltak. Mintha a föld nyelte volna el őket. A nyirkos pince földje.
Elsötétült a világ. A nyitott pinceablakban megjelent a macska.
– Följelentettek. Föl! A nagy cincogásukkal. Jaj nekem! Végem
van, végem! – dermedt meg a kisegér.
– Hát te kiféle vagy? Vagyis voltál! – morrant a macska, és már
ugrott is.
De ugrott az egérke is. Nem oldalt, nem hátra, hanem szembe a
macskával. Elsurrant alatta. A macska még meg is csúszott a
nyirkos pince földjén. Időbe telt, míg a fenekével lefékezhetett.
A kis mezei egér örömében még el is viccantotta magát. Így
szoktak ők egérutat nyerni kinn a mezőn a sassal, rókával szemben
is. Most már magabiztosan kuporodott a legalacsonyabban ülő kád
alatt. Ahová egy nagyobbfajta házi egér is nehezen juthatott volna
be, nemhogy a macska. Ott ült, töprengett egész éjszaka. A macska
egy ideig még kerülgette a kádat. Várta, leste, hátha karma közé
kaparinthatja a kis orcátlant. Még alvást is színlelt, de a kisegér nem
ment lépre. Aztán ami7kor hallotta, hogy a macska, beletörődve a
sikertelenségbe, kiugrott a pinceablakon, még szundított is egyet.
Hajnalban ismerős cincogásra ébredt. Kikémlelt s látta, hogy egy
jóindulatú egérmama hívogatja:
– No, csakhogy megtaláltalak. Futtomban, ahogy visszanéztem,
láttam eszes életrevalóságod. Gyere, kitaláltam valamit. Itt tovább
nem maradhatsz. Tud rólad a macska. S a nemzetség is, láthattad,
félti a maga kis rágnivalóját.
Fölkalauzolta a kis pártfogoltját a kamrába.
– Itt ez a bőrönd. Már be van pakolva. Nemsokára indul a gazda
fia vissza az iskolába. A városba. Már el is kezdtem rajta egy kis
lyukat. A sarkán, ott a legkopottabb. Tágítsd tovább, hogy beférhess.
Bújj be szépen. Utazz el. Világot láthatsz. Ott kevesebb az egér. A
macskák meg csak szobadíszek. Nem egerésznek. Járj
szerencsével. – Azzal már be is surrant a lyukba.
A kis mezei egér pedig egykettőre berágta magát a bőröndbe.
Még valami ruhaneművel a kis lyukat is elálcázta. Mire elkészült,
nyílt a kamraajtó. Meglendült a bőrönd. S a kisegér először érezte
életében a repülés boldog örömét.
 Vonaton ringatózva
Repült a mezei kisegér, boldogan repült. Legalábbis ő azt hitte a
himbálózó bőröndben csücsülve. Kicsit meg volt riadva ugyan, de a
félelemért kárpótlásul egyenrangúnak érezhette magát az egerésző
sassal, kányával, ülüvel meg a többi, sokat irigyelt és rettegett
magasságbeli hatalmassággal. Sőt még az űrhajósokkal is. Ha
egyáltalán tudomása lett volna róluk. Icipici súlytalanságot érzett,
már amekkorát egy egérke érezhet.
Csak akkor ijedt meg rettenetesen, amikor a bőröndöt cipelő diák
földre zökkentette a terhét. Hogy egyik kezéből a másikba cserélje.
De mert az út hosszú volt s a bőrönd nehéz, sűrűn kellett váltogatni,
megszokta az odadöccenéseket is – a vége felé már várta is, hogy
na most, na most: zupp. El is viccantotta volna magát örömében,
amikor éppen abban a pillanatban döccent a bőrönd, amikorra várta,
de okosabbnak tartotta, ha pici orrocskáját két mellső praclijába
bújtatja, nehogy elárulja magát.
Kikukkantani is nagyon szeretett volna, mert a zajok sokaságából
ítélve nagyon érdekes lehetett a kint brummogó, sistergő, zakatoló
világ.
A brum-brum, zir-zurr az, ami kaszálni, szántani, vetni, aratni
szokott; akik kiabálnak, azok gépeken ülő emberek… Csak nem ki a
határba kerültem megint? – szontyolodott el a kis mezei egérke. De
nyomban meg is vigasztalódott, amikor egy minden eddiginél
nagyobb odazökkentés után mozogni kezdett a föld alatta. És
kétségbeejtő dübörgés-prüszkölés-csikorgás-csattogás és még föl
sem sorolható, mi minden vette körül.
Ekkor érkezett be a vonat.
Na, most ideje meglépni – húzódott a lyuk felé. De még idejében
visszarántotta az orrát, mert már újra repült. Repült, zökkent és
megint repült, és már fönn is volt a vonatfülke csomagtartójában.
Lassan lecsöndesült a világ körülötte. Kivált, amikor ringatva
elindult a vonat. S az utasok halkan duruzsoló hangja már-már el is
álmosította volna, ha eszébe nem jut, hogy ő milyen éhes. Jó
illatokat érzett a bőröndben. De gondolta, becstelenség volna éppen
az őt idáig elszállító diák hazaijába belerágni.
– Kikukkintok, lám, hol is vagyok!
Ki is kukkantott.
Érdekes – gondolta, és kinnebb dugta az orrocskáját. – Még
érdekesebb.
És most már a fejét is kidugta, sőt a két mellső pracliját is.
Borzasztó érdekes. És sehol semmi vész.
Ebben igaza volt. Mert az utasok közül ki egymásra nézve
beszélgetett, ki meg a tájat bámulta-csodálta.
Kibújt egészen. (A szeme egy picit káprázott a besütő, bágyadt
napfényben.) Megállt. Szétszimatolt, s már surrant volna egy másik
csomag felé. De az ismeretlen és szokatlan terepen megcsúszott.
Érezte, hogy zuhan, s már ott is volt egy néni ölében.
– Egér, jaj, egér! – ugrott föl a néni. De nemcsak ő, a többi utas is.
– Egér, egér, egér! – terjedt el a hír a vonaton, és futott a nép a
folyosóra. Ki előle menekült, ki meg kíváncsi lett volna rá. Tolongtak,
visongtak, nevettek, rémüldöztek.
Az egérkének még volt annyi lélekjelenléte, hogy az ülés alatt a
fűtőtestek rácsai között egérutat nyerjen. Kutatták, keresték.
Hajkurászták volna, de ő meghúzta magát.
Örökkévalóságnak tűnt ez az utazás. Végig róla beszéltek. Egy
idő után ezt is megszokta, mint az odadöccenéseket. Kicsit még
büszke is volt magára, amiért ennyire az érdeklődés középpontjába
került. Úgy érezte, hogy nincsen rajta kívül senki más az egész nagy
szürke mezei famíliában, aki ennyire vitte volna hírnév dolgában. A
végén még ahhoz is volt mersze, hogy a rácsok közül egy beszorult
almacsutkát óvatosan elmajszolgasson.
 A potyautas
Szunyókált a kis mezei egér, szunyókált a ringatózó vonaton. De
az igazat megvallva nem is szunyókált, hanem aludt, mint a bunda.
Megviselték a viszontagságok. Még álmodott is. Azt álmodta: újra
otthon van az ismerős mezőn, sütkérezik a napon. Már éppen vissza
akart iszkolni a lyukba, mert látta az egerésző rókát közeledni. Késő
volt, már a mancsát is a vállán érezte.
Fölriadt.
– Kérem a jegyeket. – Egy egér költögette, egy házi egér formájú,
egyenruhás egér.
– A jegyeket kérem ellenőrzésre – ismételte meg a kalauz-egér.
– Miféle jegyet? – szeppent meg a kis mezei egér.
– Vonatjegyet, kiskomám, vonatjegyet.
– Hát az meg micsoda? – rémült meg, s a szeme sarkából
méregette, hogy lehetne egérutat nyerni a jegyet követelő egér elől.
– Ne pislogj erre-arra. Itt nincs menekvés. Nincs egérút. Itt rend
van. Ha valaki vonatra száll, jegyet kell váltania.
– Nem tudtam. Igazán nem tudtam. Nem vagyok idevalósi.
– Szóval potyautas vagy.
– Potya – vallotta be töredelmesen a kis mezei egér. – Onnan
fentről pottyantam le, egy bőröndből.
Erre a kalauz-egér jókedvűen elciccentette magát:
– Egy bőröndből, azt mondod.
– Abból. Megcsúsztam, amikor kibújtam valami ennivalót keresni.
S elmondta röviden, hogy és miért került ide.
– Na, jól van – enyhült meg a kalauz-egér. – Magam is valahogy
hozzád hasonlóan lettem vasúti. De a szabály, az mégiscsak
szabály. Én békén hagylak, de nehogy el találjon csípni az ellenőr.
– Hát az meg kicsoda? – rémült el újra a kis potyautas.
– Az, aki még nekem is parancsol. Aki engem is ellenőriz. De most
bújj be valahová, mert éppen közeleg. Oda az ülés alá. Ott maradj,
amíg visszajövök.
 Nem kellett kétszer mondani, a kis potyautas máris fönn kuksolt az
ülés rugói közt.
– Potyautasszagot érzek – jött egy nagy bajuszú ellenőr-egér.
– Semmi, csak egy csótánybogár volt – lódította a jegyszedő –,
lepöccintettem a sínek közé.
– Csótány? Nem egér? Egérszagot érzek.
– Egérszagú csótány volt. A szerencsétlen azzal akart átejteni. De
engem nem lehet. Kipöccintettem.
És azzal már tovább is surrantak.
Nemsokára azonban visszatért a jegyszedő.
– Na, kibújhatsz. Megmentettem az irhádat. Láthattad, nem volt
könnyű. De nem ingyen, testvér. Hálával tartozol.
– Hálával, persze, hálával. De hogy s miképpen hálálhatnám meg
jóságodat?
– Ennivalóval. Láthatod, nekem sok a dolgom. A fizetés meg itt a
vasútnál… szóval, keress-kajtass. És amit találsz, azon osztozunk.
Sokra lesz szükség, mert az ellenőrnek is kell juttatnom. Őt sem
lehet mindig átejteni.
Attól fogva a kis mezei egér éjt nappá téve, veszélyesebbnél
veszélyesebb kalandok árán igyekezett előteremteni az egyre többet
követelő kalauz-egérnek és ellenőrének az elemózsiát. Legtöbbször
alig maradt annyija, hogy a maga éhét is úgy-ahogy elverhesse.
Örült mégis, hogy legalább a bőrét megmenthette, de alig várta az
alkalmat, hogy valamiképpen továbbállhasson, leszállhasson a
folyton kattogó, vágtató vonatról.
Vissza, vissza, a mezőre, a mezőre. – Ezzel ringatta el magát, ha
olykor elszunyókálhatott.
 Szabadulás a szolgaságból
Utazott, utazott a kis potyautas a vonaton. És dolgozott
szorgalmasan éjjel-nappal. Látástól vakulásig. Remegett, reszketett
egyvégtében, kiderült, hogy a kalauz-egérnek igencsak népes
családja van, s az ellenőrnek is felesége, fiai, lányai. S azok
méghozzá válogatósak is. Nem esznek meg akármit. Sajtra meg
édességre fáj a foguk.
Ráadásul a vonatot takarító személyzet is egérszagot érzett.
Sokszor már alig-alig sikerült elsurrannia egy-egy lesújtani készülő
seprűnyél vagy szemétlapát elől.
Az utasok sem nagyon prédálták a finom falatokat. Még a
csontokat, a szalámibőrt is gondosan a szeméttartóba süllyesztették.
Annak meg olyan lappancsa van, hogy oda még a legsoványabb
egér se bújhat be. De még próbálkozni sem tanácsos az ilyesmivel,
mert szem előtt van. Maradt hát a neveletlen gyermekek eldobált
almacsutkája, félig majszolt kiflik meg perecmorzsák.
Már csont és bőr volt a mi kis egerünk. És egy szép napon (vagy
inkább éjszaka, mert azt sem tudta már, hogy nappal van-e vagy
éjszaka) az ellenőr is fülön csípte.
Ígért neki minden ígérhetőt, csak szabadulhasson.
Végül is a bajszos ellenőr megkegyelmezett neki.
– De jól vigyázz, te gézengúz, mert ezután az én szemem is rajtad
lesz.
– Vigyázok, kérem tisztelettel, vigyázok – vacogta a kisegér. De
abban a minutumban elhatározta, hogy lesz, ami lesz, ezt ő tovább
nem csinálja. Inkább a sínek közé veti magát. Elvégre szabad mezei
egér. Nem született szolgának, még az ősei közt sem akad
szolgafajzat.
Ettől kezdve elkezdte tanulmányozni az állomásokat. Jó
szaglóemlékezete volt. Minden megállót, állomást a szagáról
igyekezett észben tartani. Emlékezett a fölszállási hely szagára is.
De sehogy sem akart kijönni a lépés. Nem volt nagy állomás. De
nagy volt a jövés-menés. Életveszélyes lett volna minden
próbálkozás a lesurranásra.
Akkor eszébe jutott a bőrönd. A repülő bőrönd, amellyel a vonatra
szállt. Ettől kezdve a bőröndök szagát szimatolta. De a diák bőröndje
szagát sehogyan sem sikerült emlékezetébe idéznie.
Sebaj. Majd bebújok egy olyan szatyorba, amelyikkel éppen a diák
leszállása helyén akarnak leszállni. Ott történt, ahol ő lepottyant volt.
Egy szemüveges néni szatyrát szemelte ki. Mert az mindig azon a
nagy állomáson szokott föl- meg leszállni. Szemüveges is meg öreg
is – gondolta bizakodva –, hátha nem vesz észre.
Már éppen elszánta magát, hogy besurran a szatyorba, amikor
fülön fogta a jegyszedő.
– Lassabban a testtel, fiatalúr! Régóta figyelem a te
szimatszándékodat. Csak úgy ukmukfukk meglépni… Hát ez a hála,
te kis mezei senki?
– Félre tetszett érteni a szándékomat – lódította hirtelen a kisegér.
– Sajtot, sajtot érzek abban a szatyorban. Gondoltam, végre
kedvében járhatnék a főkalauz úrnak meg a főellenőr úrnak és
kedves családjuknak.
– Sajtot? – lágyult el az ellenőr. – Az már igen. Hát akkor rajta!
– Mindjárt itt leszek, csak tessék megvárni.
Azzal egerünk már surrant is, mert moccant a szatyor a
csomagtartóban. S benne kuksolva, örömében majdnem
elviccantotta magát.
A néni már vitte is a szatyrot. A kisegér újra a repülés boldog
örömét érezhette.
Az ellenőr meg azóta is várhatja a sajtot. Abból ugyan nem eszik.
 Szökés a szatyorból
Szorongott a kisegér a szatyorban, szorongott, félt. Ha tehette
volna, még a szívverését is leállította volna, nehogy észrevegye a
néni. Mit tudhatta, hogy a nagy állomás zajában, zakotában az ő
szíve lüktetése annyira se hallható, mint a legeslegkisebb fűszál
zizegése a szélsöpörte mezőkön. Úgy érezte, mintha maga a
hatalmas mozdony dohogna az ő két ujjbeggyel is
összeroppantható, soványka mellkasában. Örült, hogy megléphetett
a vonatról, de a jövendőt előre nem láthatta. Semmit se látott a
szatyor majdnem sötétnek mondható homályában. Ahányat lépett a
néni, annyiszor nyomintotta meg az orrát a műanyag szatyor oldala.
Már-már majdnem eltüsszentette magát, amikor gondolt egy
merészet, és lyukat repesztett a szatyron. Mintha az ellenőr lámpája
hasított volna szemébe. Pedig csak régi jó barátja, a nap mosolygott
be az egérfejnyi résen. S mintha azt suttogta volna:
– Szevasz, kisöreg.
A kisegér szeme káprázott a fénytől. De a bajuszkája betyárosra
kunkorodott az örömtől. Megdörzsölte mellső praclijával a szemét,
és visszasuttogta:
– Szevasz, drága barátom, szevasz.
Egész pici testét átjárta a jóleső meleg. S már surrant volna a
napsugár szálaiba fogózva, futott volna föl a messzi kék égre, hogy
onnan majd leereszkedik a mezőre. De újra árnyék borult rá, a
járókelők tömege elfödte a napot. Billent a szatyor. Kapaszkodott a
néni, s már egy burrogó busz vitte őket. Behúzta az orrát a kisegér.
A rést is eligazgatta, csak éppen akkorát hagyott nyitva belőle, ahol
ki-kisandított az utasokra.
– Ezek éppen olyanok, mint a vasútiak – állapította meg magában.
Nem lenne jó összeakasztani a bajuszt. Hű, micsoda riadalom
támadna, ha ő most előbújna. Mindenki fölpattanna a székről, a
lábon állók meg a fogantyúkra kapaszkodva csüngenének, mint
valami hatalmas bőregerek.
 Kedve lett volna kipróbálni. De jobb félni, mint megijedni, gondolta
bölcsen. Beérte azzal, hogy elképzelte a ribilliót. Ideje se lett volna
már, mert újra lendült a szatyor. Leszálltak. S amikor megint kilesett,
égig érő házak között találta magát. Gyereksereg szaladgált,
ricsajozott, s a házak közt kergettek valami gömbölyűt. Mintha egy
falka macska hajszolna egyetlen kisegeret. Az egyik kisfiú hirtelen
kivált a csapatból, odaszaladt a nénihez, és kikapta kezéből a
szatyrot.
– Majd én viszem – mondta mosolyogva.
– Én is segítek – fogta meg a szatyor másik fülét egy kislány. Így
mentek a fölvonóig.
A kisegér úgy érezte, vége a világnak. Ájulás környékezte. Szállt a
lift, mintha egy vonat hirtelen fölágaskodott volna, és nyílegyenesen
az égbe rohanna. Huppanásra és kattanásra tért magához.
– Hát ebből elég volt – szedte össze magát a kisegér. – Most vagy
soha! – Kinyitotta a rést, s amíg a néni a kulccsal babrált, kisurrant a
szatyorból.
– Egér, egér! – visította el magát a kislány.
– Egér? – fordult hátra a néni.
– A szatyorból surrant ki. Itt ni, ezen a résen.
– Az én szatyromból? – hitetlenkedett a néni.
– Onnan. Ott szalad, ni – mutatott s szaladt a kisegér után a kisfiú.
– Hagyjad, hadd fusson szegényke – mondta a néni, a szatyrát
kipakolva. – Nem tett kárt semmiben, csak ezt a rossz szatyort rágta
ki. Dobjátok a szemétbe.
– Egér, egér van a házban! – terjedt a hír lépcsőházból
lépcsőházba. Még az udvaron nyargalászók is abbahagyták a
labdakergetést, s indultak volna valamennyien hajtóvadászatra, de a
nagy bajuszú házmester leintette őket.
– Mik vagytok ti, macskák? Van itt éppen elég macska a házban.
Munkakerülő valamennyi. Nem árt, ha ők is dolgoznak egy kicsit.
Ezen mindannyian jót nevettek, s folytatták a futballozást.
A kisegér ezalatt riadtan lapított egy gázcső mögött. Aztán a zaj s
a lárma elültével besurrant egy alig hüvelykujjnyi résen az egyik
lakásba. Üres volt a lakás. Besütött a nap. S a ragyogó napfényben
mit kellett látnia? Hatalmas szürke macska dorombolt az egyik nagy
fotelban.
 Az egérszerető macskánál
Fordult volna a kisegér, fordult volna vissza. Iszkolt volna egérutat
keresve, ahogy megpillantotta a fotelben doromboló macskát. De az
elébe toppant. És fülön csípte.
– Jó napot, vendég úr! Talán illene köszönni, ha már csak úgy
kopogtatás nélkül egy tisztességes házba besurranunk.
– De, de illenék – ciccentette el magát az egérke. – Viszlát.
Viszontlátásra.
– Nem oda Buda! – fogta szorosabbra az egér piciny fülét a
behemót macska. – Itt maradsz!
Az egérke érezte, hogy vége van. Úgy remegett, ahogyan még a
nyárfalevélnek is csak nagy ritkán sikerül.
– Ne félj, na. Ne reszkess. Nem eszlek meg. Itt maradsz, és
játszani fogunk. Unom magamat egyedül ebben a nagy lakásban.
Gyere, megkínállak. Falj valamit. Az irhádról ítélve sokat koplalhattál.
Hitte is, nem is a kisegér a macska nyájasságát. De akkor eszébe
jutott az életét megmentő házi egér édesanyja, aki az mondta, hogy
a városi macskáktól nem kell tartania. Lusták azok az egerészésre.
Összeszedte hát magát, s ment a macskával, aki közben a fülét is
elengedte, sőt barátságosan meg is simogatta. Odavitte a
tányérjához, és megetette. Volt valami sajthéjmaradék is, az ízlett a
legeslegjobban a kis éhenkórásznak. Még el is érzékenyült, mert azt
falatonként a macska tömte a szájába a maga fönséges mellső
mancsával.
– Most pedig szundítsunk egyet – invitálta maga mellé a puha
fotelbe. – Gyorsan szundíts, mert nemsokára kezdődik a tévéadás.
– Az még a sajtnál is finomabb? – kíváncsiskodott a
megbátorodott kisegér.
– Az nem finom, hanem szép, és nagyon mulatságos, te kis buta.
Te még sohase néztél tévét?
– Nem, soha. De ha te mondod, akkor biztosan nagyon szép –
mondta már félálomban. És boldogan elszundított.
 Nagy zenebonára riadt. Azt hitte, újra vonaton van. Már ugrott
volna a fotelből, de a macska rátette a mancsát.
– Oda nézz, a képernyőre.
Pillogott a kisegér. Káprázott a szeme.
De aztán örömében elviccantotta magát. Saját magát látta a
tévében meg újdonsült barátját, a cicát. Kergette, kergette a
hatalmas macska a kisegeret, de az egérke mindig túljárt a nagy
mamlasz macska eszén. Nevetségessé tette. Meg is érdemelte a
tévébeli macska, mert nagyon goromba volt. Nem olyan, mint az ő
vendégszerető cica barátja. De az valahogy mégsem tetszett a
kisegérnek, hogy hol az egér lapította palacsintává a macskát, hol
pedig a macska csípte fülön az egeret, s már tette is sütőbe, és
megsütötte volna, s bizonyára meg is eszi, ha a leleményes kisegér
még idejében levegőbe nem röpíti a macskát.
Abban a pillanatban már repült ő is. A barátja, aki nyilván a
tévébeli képmásának szurkolt, meggörbített háttal, vérben forgó
szemmel kapta föl a kisegeret, s úgy földobta fölindultságában, hogy
szegényke majdnem fönnakadt a csilláron.
– Jaj nekem, jaj nekem! – szipogta a kisegér.
– Semmiség, no, katonadolog! – simogatta meg a macska
lecsillapodva. – Csak feldühített annak a mulyának a bambasága.
De el is zárom. Tűnjenek el a szemünk elől. – Azzal elkattintotta a
tévé gombját. Csönd lett és béke.
Hallgattak egy darabig. De a macska jókedve, nyájassága nem
akart visszatérni. Bajszát mozgatva nagyokat szimmantott.
– Büdös vagy, pajtás – mondta mogorván.
– Folyton úton voltam – mentegetőzött a kisegér egyre riadtabban.
– Biztosan vonatszagom van.
– Meg egérszagod. De azt azért nem kell szégyellned. Gyere,
megfürdetlek. Nehogy a háziak, akik minden pillanatban
hazajöhetnek, egérszagot érezzenek. S keresek valami zugot is,
ahol meghúzhatod magad.
Bekalauzolta a kisegeret a fürdőszobába. Gondosan megfürdette.
Még a háziasszony hajszárítójával is megszárítgatta. Majd a
fürdőkád alá mutatott.
– Ott ellakhatsz. De vigyázz, amíg nem szólok, ne mutatkozz.
 Behúzódott a kisegér a fürdőkád alá. S nagy-nagy kételyekkel az
ő kicsi szívében elaludt.
 A fürdőkád alatt
Kuksolt a kisegér a fürdőkád alatt. Kuksolgatott, de előbb még
azon frissiben körbejárta, szaglászta új szálláshelyét. Egérutat
keresett. Mert az egyetlen, bár csempe nagyságú nyílás, ahová a
macska betuszkolta, még ha kapu nagyságúnak tetszett is,
mégiscsak az egyetlen kijáratnak látszott. Az pedig nem valami
megnyugtató, kivált egy sokat látott, sokat próbált egérkének. Nagy
örömére egérszemnyi fényt pillantott meg az egyik sarokban. Egy
cső mellett. Odaóvakodott és lepillantott. És kicsiny szívében
hatalmas hálát érzett a toronyházak építői iránt. A csövek mentén
mindig hagynak annyi rést, ahol egy egérke átcsusszanhat, ha
minden kötél szakad. De máris kapaszkodott visszafelé. Ugyanolyan
fürdőszoba volt alatta is, mint amelyikben őt fürdette meg a macska.
Egy férfi állt a kádban, és zuhanyozott. Még őt is lespriccelte.
Visszamászott hát, megrázta a bundáját. Szárítgatta az egyik
meleg cső mellett. S aztán elkezdte a kuksolást. Merengett eddigi
hányatottságán. Töprengett jelenlegi nyomorúságos voltán. Vissza-
visszagondolt a tévében látottakra. Furfangos kis kollégájára s a
mindegyre hoppon maradt hatalmas macskára. Mi tagadás, büszke
volt egérnemzetségére. S még örömében el is cincogta volna magát,
ha mindegyre nem nyílik az ajtó. Olyankor úgy meghúzta magát,
mintha a világon sem volna. Hazajöttek ugyanis a háziak. Nagy volt
a forgalom, hol lubickoltak, hol meg zuhanyoztak a kisegér feje fölött.
Olykor meg éppenséggel, mintha egy-egy vízesés dörrent volna,
úgy visszhangzott a fürdőszoba.
Aztán csönd lett és a feketénél feketébb sötétség. A cső melletti
fény is kialudt. Az ember, kivált ha egér, méghozzá enyhén vöröses
bundácskája ellenére is csak szürke kisegér, legyen óvatos, és
húzza meg magát – így okoskodott kuksolás, merengés, töprengés
közben. A jövőre már nem is mert gondolni. Inkább megpróbált egy
kicsit szenderegni.
Olyan mélyen aludt, hogy a macskának háromszor is rá kellett
köszönnie, míg fölébredt.
 – Jó reggelt, álomszuszék úrfi, jó reggelt, jó reggelt!
– Jó reggelt! – illedelmeskedett az egérke is, amikor meglátta a
macska fejét.
– Itt a finom reggeli. Tálcán hoztam, hogy meg ne sértselek.

Sajt, szalonna, kiflivég,

ennél különb kell-e még?
Szavamra, ily finom falat,
nincsen minden asztal alatt.

Mi tagadás, tetszett az egérkének a kínáló versike. A finom falatok

illata is csiklandozta. De a tálca az semmiképpen sem tetszett.
Mintha már látta volna valahol. A tévében látott valami ehhez
hasonlót. Egérfogó! Egérfogó! – rémült el a kisegér, s már az
étvágya is elhagyta.
– Na mi lesz? – morrant rá a macska. – Meddig instáljalak?
– Köszönöm, de…
– Semmi de. Eszel, vagy vigyem?
– Nem vagyok én tálcához szokva.
– Ez úri ház. Itt így szokás.
– De nekem nem szokásos – alkudozott a kisegér.
– Neveletlen vagy és hálátlan! – jött méregbe a macska, és
dühében mancsával bennebb tolta a tálcát.
Abban a minutumban: csitt-csatt, pakk! És rettenetes nyávogás
töltötte be a fürdőszobát.
A ravasz, de mérges macska mancsára csapódott az egérfogó.
Aki másnak vermet ás, maga esik bele – mondhatta volna
kárörvendve a kisegér. De ő nem gondolt semmi másra, csak a
sarokban lévő egérútra. Hagyta a nyivákoló macskát, hadd
vesződjék a lábán lógó egérfogóval. Ő már ott sem volt. Csúszott a
sarokban lévő csövön lefelé. Még arra se volt ideje, hogy
megszámolja, hány egyforma fürdőszobát hagyott maga mögött.
Tízet-e vagy még annál is többet. Nem tudhatjuk.
Végre földet ért. Tovább nem vitt a cső. Beleveszett a csövek
birodalmába. Megcsusszant a kisegér. Körülnézett. Égnek állt
minden szőrszála. Az óriások országában érezte magát. A pincebéli
patkányok vagy közönségesen pocegerek tanácskozásának kellős
közepébe pottyant.
 Az óriások fogságában
Nagy csend támadt a pincében. Még a folyton fújtató-szortyogó
csövekben is mintha bennrekedt volna a szufla.
Az óriás egerek még óriásabbakká változtak. Két lábra álltak
ámulatukban. Majd az alfelükre csüccsenve, mellső mancsaikkal
mindannyian a reszkető kisegérre mutattak.
– Ez egy kém! – visították kórusban.
– Egér-kém! – vinnyantotta közbe az egyik.
A kisegér a kisebbnél is kisebb lett ijedtében.
Csak pillogott, egy viccanásnyit sem értett a nagy sivalkodásból.
– Jöjjön a tolmács! – parancsolta a legnagyobb bajszú óriás. –
Úgy látom, nem érti a nyelvünket.
Valahonnan elősurrant egy idősebb patkány, és megkezdődött a
kihallgatás.
– Egér-kém vagy-e? – kérdezte a tolmács egérnyelven.
– Az vagyok – bátorodott meg a kisegér már attól is, hogy saját
nyelvén szólhatott. – Egérkétek, testvérkétek vagyok.
Erre még nagyobb visításba kezdett a horda:

Egér-kém, kém-egér,
életed véget ér,
bekapunk, hapsikám,
döntsön a kapitány.

Ezt már a patkányköltő visította, s amint azt az udvari poéták

szokták, büszkeségtől duzzadó mellel és alázatos pislogással várta
a legnagyobb bajszú, vagyis a kapitány elismerését.
– Hallgass! – förmedt rá a legnagyobb bajszú rokon a verselő
patkányra. – Te pedig beszélj! – fordult a kicsinél is kisebbé
gomolyodott kisegérhez. – Mondd el, de röviden, s igazat szólj, ki s
micsodás vagy. Hogy kerültél ide?
A kisegér, amilyen kurtára csak foghatta, olyan kurtán s igazat
szólva elmondta egész eddigi életét, hányatottságát egészen a
pincébe pottyanásáig.
– Hihető – pödörítette meg a bajszát a kapitány –, hihető. Annál is
inkább, mert ha kémkedni jöttél volna, akkor kellene tudnod
patkányul.
– Hátha tud, csak teszi magát.
– Majd kiderül. Egyelőre fogságba ejtünk. És ügyedet őfelsége
elébe terjesztjük.
– Mit kell előmbe terjesztenetek? – cammogott elő testőrei
kíséretében a legnagyobb bajszúnál is nagyobb bajsszal őfelsége, a
patkányok királya.
Valamennyien négy lábra ereszkedtek. Majd a kapitány, peckesen
kihúzva magát, tisztelettel jelentette a jelentenivalókat.
Szemügyre vette őfelsége a kisegeret.
– Gyere csak közelebb, öcskös – parancsolta egérnyelven.
A kisegér összeszedte minden erejét, közelebb kúszott, s illő
távolságban meglapult.
– Nézz a szemembe!
A szemébe nézett.
– Apródommá fogadlak.
A patkány-költő már éppen egy dicsőítő énekbe fogott volna, de
őfelsége leintette.
– Mától kezdve te jársz előttünk, és minden ételünket
megkóstolod. Sőt kedvedre teleeheted magad. Egyébként rád is fér,
amint látom. Hozzatok máris valami harapnivalót az apródnak, hogy
erőre kaphasson. Este indulunk prédaszerző útra. Végeztem –
fejezte be őfelsége, és kíséretével elvonult.
A kisegér pedig evett, de olyan mohón, mintha most enne
életében először.
Attól kezdve aranyélete volt. Mindig a kapitány mögött volt a helye
a prédaszerző utakon. S mielőtt bárki is ételhez nyúlhatott volna, őt
előreengedték, hogy kedvére lakmározzon. Ki is gömbölyödött
nemsokára. Minden szőre szála fényesen csillogott. S egy-egy
jobban sikerült lakoma után vállukra emelték, labdáztatták a
hátukon. Egyedül a tolmács súgta egyszer oda egy alkalmas
pillanatban, hogy azért túlságosan ne örüljön a nagy-nagy
megtiszteltetésnek.
 Ettől aztán a kisegér sokáig és hosszan gondolkozott. S az
éjszakái egyre rosszabbat sejtető álmokkal gyötörték.
 Menekülés a jólétből
A jólét nem minden. Nem bizony. Kivált, ha bizonytalanság,
félelem árnyékolja be. Hiába a jobbnál jobb falatok. Hiába kóstolói
kiváltsága. Amióta a tolmács odasúgta neki, hogy azért olyan
nagyon ne örüljön, azóta a kisegérnek egyre fogyatkozott az
étvágya. Akármilyen alaposan megrágta, alig-alig ment le egy-egy
falat a torkán. Pedig ennie kellett. Sokszor még rá is vinnyantottak
az óriások, hogy ne lazsáljon. Hanem zabáljon. Minél hamarabb s
minél többet.
A rémálmok se hagyták nyugodni. Csoda-e ha szőre kezdett
fakulni s a bőre meg ráncosodni. Mintha hirtelen megöregedett
volna. Egyre sűrűbben foglalkoztatta a szökés, az egérútnyerés
gondolata. De mindig szemmel tartották. Még éjszaka is.
Történt aztán, hogy egy hosszabb prédaszerző út előtt a patkány-
költő valami illetlen rigmust fabrikált a kapitány, sőt a király egyre
gyérülő, őszülő bajuszáról. És valaki besúgta.
Lett erre nagy ribillió. Összehívták a tanácsot. Megjelent őfelsége
is. Megidézték a patkány-poétát. Aki, az irháját akarván menteni,
éppen ellenkezőleg, mint vádolták, dicsőítő éneket próbált zengeni:
a kapitány kackiás, és a király, mint a nyárs, olyan bajuszáról.
– Hazug vagy és képmutató! – torkolta le őfelsége.
– Nemcsak hazug vagy, de gyáva is! – rivallt rá a kapitány. –
Gyáva pocegér, aki nem meri vállalni a felelősséget a
cselekedeteiért. Ezért meglakolsz! Várjuk őfelsége ítéletét. S a
tanács egyetértését – ütötte össze bokáját a kapitány, s a katonás
tartásból újra négy lábra ereszkedett.
– Nemcsak a hazugságodért, a képmutatásodért, s ahogyan a
kapitány igen helyesen egészítette ki véleményemet, nemcsak
gyávaságodért kell lakolnod, hanem legfőképpen azért, mert a
versed, ez a dicsőítő, rossz rigmus. Rosszul van megírva. A
gúnyolódók sem valami híresek, de legalább lehet mosolyogni rajtuk.
Szőröd szála sem görbült volna, ha vállalod, de megtagadtad a
jobbat. És gyönge, hízelgő rigmussal akartad menteni az irhádat.
Ezért mától kezdve mindaddig… Tudjuk meddig – nézett körül
őfelsége jelentőségteljesen –, tehát mindaddig! – Nyomatékul még
kigúnyolt bajszát is megpödörte, mind őfelsége, mind pedig a
kapitány. – Tehát mindaddig, ameddig… te leszel a főkóstoló.
Punktum! Amiért a mi hűséges apródunk, reméljük, nem fog
neheztelni.
A patkány-poéta elájult az ítélettől. A kisegér pedig hirtelen
visszanyerte valamikori életkedvét.
– Mossátok föl ezt a „hőst”! És indulás a prédára! Hosszú az út a
magtárig, s amint kémeim jelentették, nem is veszélytelen.
Fölmosták a dalnokot, s elindultak.
Úgy éjféltájt már jelezték is az előörsök, hogy megérkeztek.
Valóságos terített asztal várta a népet.
– Főkóstoló, előre indulj! – vezényelte a kapitány, de mert a
poétának nem akarózott indulni, fülön fogta és odatuszkolta az
ennivalóhoz.
Falt fanyalogva vagy kettőt, de megrázta a kapitány, aztán
elszántan evett, majszolt. A horda meg lélegzet-visszafojtva figyelt.
A kisegérnek csak most villant eszébe, amikor ő kóstolt, akkor is
ilyen nagy csend és figyelem vette körül. És csak miután ő jóllakott,
hosszú idő múlva kezdett el a horda lakmározni. Figyelt hát ő is
lélegzet-visszafojtva.
A kóstoló pedig nagy megkönnyebbülten befejezte a majszolást.
Már éppen ki akarta húzni magát, de ahelyett egyet vinnyantott,
hatalmasat. Majd fölugrott, s lehuppant, összekucorodva. Négy lábát
magasba rúgta, s úgy maradt háton fekve.
Mindenki megborzadt. S már fordultak is vissza vezényszó nélkül.
Megtörtént az addig-ameddig – kapott észbe a kisegér. És most
újra ő lesz a főkóstoló, mert üres az állás.
Hát abból, amit én kóstolok, abból ti többet nem zabáltok –,
gondolta, s kihasználván a visszavonulás fejetlenségét, kereket
oldott. Azaz egérutat nyert. Kiszaladt a fényesen kivilágított utcára.
Fölkapaszkodott egy éppen indulni készülő kocsira. Szerencsére a
kerekek még nem forogtak, csak a motor berregett. Meghúzódott a
rendszámtábla mögött. S rábízta magát a jó szerencsére, mely
remélhetőleg gondjaiba veszi.
 Száguldás az éjszakában
Megkapaszkodott a kisegér a gépkocsi számtáblájában, de alig-
alig tudta tartani magát. Szerencséjére valami ütött-kopott, ócska
tragacs volt. Talált egy akkora horpadást a számtábla mögött, hogy
valahogy befészkelhesse magát. Éppen jókor, mert akkorákat
zökkent a vén masina a gidres-gödrös úton, hogy azt hitte, a szeme
is kiugrik a rázkódástól. Be is hunyta, nehogy szem nélkül maradjon.
Így furikázott vele a kocsi jó ideig.
De a kíváncsiság legyőzte a félelmét, s kileskelt rejtekhelyéből.
Sötét, csak itt-ott gyéren világított utcákon kanyarogtak. Mígnem
egyszerre mintha maga a nap sütött volna a szemébe, egy nagy
oszlop tetejéről. Még káprázott a szeme a nagy fényességtől, s
máris újabb, hatalmas fényű oszlop mellett suhantak el. Mert most
már suhantak. Simán, ahogyan még a gyorsvonat se tud. Ámult-
bámult, amint a sugárúton száguldott vele a megtáltosodott tragacs.
Ilyet még álmomban sem láttam – hüledezett.
– Csupa napot termő fasor. Világítás dolgában még a
legeslegnagyobb s legfényesebb pályaudvaron is túltesz.
Valósággal beleszédült a száguldásba meg a fényességbe.
De hirtelen csusszant egyet a kocsi, s megállt. Jobbnak látta
biztonságba húzódni.
Okosan tette. Mert nemsokára már fölötte matarászott egy kéz.
Megnyomott egy gombot, s mintha egy hatalmas víziló tátott volna
szájat, akkora rés ásított a feje fölött. Bőröndök, szatyrok kerültek ki
a hatalmas szájból, s nyekkentek le a járdára. Vidám beszédet
hallott az egérke. Moccantotta volna megint a kíváncsiság, de a
tagjai nem mozdultak.
Megfagytam! – sajdult belé az újabb félelem. – Észre se vettem a
nagy száguldásban. Meg vagyok gémberedve.
Ijedtében hirtelen újra melege lett. És egy óvatlan pillanatban,
minden erejét összeszedve, beszökkent a kinyitott csomagtartóba.
Éppen idejében, mert már csukódott is a tető. S nemsokára ismét
útnak eredtek. A sötétségben nemcsak a bátorsága jött meg, de az
étvágya is. Ami nem csoda, hiszen a mai vacsora, nagy-nagy
szerencséjére elmaradt. A patkány-poéta ette meg helyette.
Nyugodjék békében.
Fölrémlett előtte az egész rettentő jelenet. Ettől egy kis időre
elment az ehetnékje. De aztán újra előjött. S mintha valami illatok is
csiklandozták volna kifinomult cimpácskáját.
Itt valahol sajtnak kell lennie – állapította meg szakértelemmel.
Bemelegítésül egy kicsit tornázott, mielőtt szétnézne a sötétben.
Majd csalhatatlan szimata után surranva már ott is volt egy
szatyorban, melynek a tetején jókora sajt kerekedett.
Hálátlanság megkárosítani azt, aki jót tett velem – gondolta,
mielőtt a sajtot megkezdte volna. – De hát ilyen az élet. Éhes
vagyok. A szükség törvényt bont.
És evett olyan mohón, mintha most enne először életében. Mire
jóllakott, a kocsi is megállt. Ő pedig kapta magát, és beosont a
csomagtartóban veszteglő pótkerék alá.
Megint jókedvű beszéd ütötte meg a fülét. Újra burrogás. És
indulás. Érezte, hogy valami fedett helyre érkeznek.
Már bent is voltak: nyílt a csomagtartó teteje. Indult a szatyor. Vitte
a sajtot. Rácsapták a csomagtartó födelét. Még hallott valami
ajtónyikorgást-csukódást.
Aztán a sötétre rászállt a csönd.
Ha eddig megúsztam ép bőrrel, ezután is lesz valahogy – gondolta
bölcsen, majd egy olajos rongyból ágyat vetett magának a pótkerék
alatt. Bizakodva és megelégedetten hajtotta álomra okos kis fejét.
Odakint lassan pilinkélve, szállingózva hullni kezdett a hó.
 Hó hideggel és reménnyel
Aludt a kisegér, s talán még most is aludna. De reggel felé azt
álmodta, hogy reggelihez ül az, akinek csak a kezét látta s a hangját
hallotta: a gépkocsivezető. Körbeüli családjával az asztalt, kibontják
a sajtot. És meglepődnek:
– Egérrágta! – állapítják meg szörnyülködve.
– Egér volna a házban? A kamrában? Vagy talán a kocsiban?… A
ga…
Itt az álom egyből kiment a kisegér szeméből. A beszüremkedő
világosságból sejtette, hogy már reggel van.
Új nap, újabb veszedelmekkel – ciccentette borongósan, s már
kezdte is az egérútkeresést. Szerencséjére a kopott öreg kocsiból
talált annyicska kisurranási lehetőséget a rozsdamarta sárhányó
felé, hogy megléphetett eddigi legkényelmesebbnek mondható
szállásáról.
Körbeszaglászta-szimatolta, majd gondosan körbe is talpalta a
kocsi lakását.
– Ez egy garázs! – állapította meg a sokat tapasztalt
bölcsességével. – Ez pedig egy rés! Ezen még maga az óriások
kapitánya is kiférne. De jobb, ha magam férek ki. S méghozzá minél
előbb.
Kiosont.
És gyökeret vert mind a négy lába.
Akkora hó volt, hogy alagutat lehetett volna belé fúrni. S a hideg is
ugyancsak égnek meresztette bundácskájának minden kis szőre
szálát.
– Itt állok téli bunda nélkül. Mert ebben a nagy hercehurcában
egészen megfeledkeztem a télről.
És ott, azon helyben elkezdte növeszteni a szőrét. De közben
fülelt, és járatta apróka szemét is. Majd fölkapaszkodott az ajtóra,
hogy messzibb láthasson.
Hógolyózó gyerekeket látott s hallott ujjongani alig két kerítéssel
odább. Egy füstöt eregető, sokkéményű, nagy épület udvarán.
 – Ahol füst van, ott tűz is van. Odamegyek.
De ehhez előbb erőt kellett gyűjtenie. Leszállt. Ráóvakodott a
hóra. Megbírta. Fagyott volt a teteje.
És akkor eszébe jutott, hogy egyszer még a vonaton, amikor
nagyon éhes volt, megevett egy egész képesújság-lapot! Egy vers is
volt azon a lapon. Azt is megette. Hát ez most biztatásul éppen jól
fog jönni az útra. És reggelinek is megteszi. S már cincogta is
magában:

Nem messze van ide Kászon,

útja végig fehér vászon,
ballag rajta valaki,
bizonyára Ballagi.

Hát most én vagyok Ballagi – mosolydult el deres kis bajsza alatt.

Már túl is volt az egyik kerítésen.
Fején kucsma, lábán csizma… Az bizony most nekem is jól fogna,
meg a tarisznya is valami falnivalóval – gondolta, miközben haladt
vitézül, és folytatta a verset:

Fején kucsma, lábán csizma,

nyakában meg nagy tarisznya,
kajla bajsza csupa dér:
estére csak odaér.

Nem kellett ahhoz az este. Mire a vers végére ért, már ott volt az
időközben elnéptelenedett iskolaudvaron. Úgy határozott, hogy a
pincéket ezután messziről elkerüli. Nem akart ismét óriásokkal
találkozni.
Föliramodott, a csendes lépcsőház korlátján egyensúlyozva. Föl
az emeletre. Aztán az ajtó alatti kis résen becsusszant. Egy
hatalmasnak mondható teremben találta magát. Ahol ágy állott ágy
mellett. A sarokban meg egy langyosnak mondható cserépkályha
magaslott. Mögéje húzódott, hogy egy kicsit kiszusszanja magát.
Majd terepszemlét tartott. S újfent visszabújt a kályha mögé, hogy
ha éhes is, legalább ne fázzon. Ott megint az átélt izgalmak s a
jótékony meleg álomba ringatták.
Nagy ricsajra, lábdobogásra ébredt.
Ijedten ugrott elő a kályha mögül. De vesztére.
– Egér! Egér van a hálóban!
– Itt szalad! Ott szalad!
– Beiszkolt a szekrény alá!
– Hozzátok a seprűt!
– Elő a fejes vonalzót!
– Üssük agyon!
– Húzzátok félre a szekrényt!
– Ott, ott, ott kell lennie!
Ott is volt a sarokban. Meg sem próbált már menekülni. Várta,
hogy a seprű, a magasba lendült fejes vonalzók végezzenek vele.
– Megálljatok! Ne bántsátok! Nem látjátok, hogy ez egy kis
idetévedt mezei egér? Bízzátok csak rám. Húzódjatok hátrább!
Az egérkébe kezdett visszatérni a lélek.
– Egérkém, kiskomám, ne remegj, ne reszkess! – hallotta
ugyanazt a hangot.
– Gyere ide szépen. Ülj a tenyerembe, és mondd el, hogy kerültél
ilyen messzire.
A kisegér, mintha megbabonázták volna, elindult a kedves hangú
fiú felé. Fölmászott az elébe tartott tenyérbe. Érezte, hogy a
szerencse ezúttal sem hagyta el. Nem tudott a meghatódottságtól
még ciccenni sem. Kuporgott a fiú tenyerében. És hullatni kezdte a
hála gyémántként ragyogó könnyeit.
A többi fiú csak ámult-bámult némán. És olyan tisztelettel néztek
az egeret markában tartó társukra, ahogyan még soha senkire.
 A 13-as titka
Miután az egérke jól kisírta magát a kedves fiú tenyerén,
körülpillogott. Megtörölgette pici mellső mancsával a szemét, hogy
jobban lásson. Még egyszer és még egyszer megtörölgette. Nem
akart hinni a szemének. Mintha a magas és messzi égbolt csillagai
ragyogtak volna körülötte, alig egérugrásnyira. Az őt bámuló,
kedvesen köré sereglett gyermekek szeme ragyogása emlékeztette
őt a jaj de régen nem látott csillagokra.
– Sírd ki magad szépen, sírj csak, nem szégyen az – simogatta a
kedves fiú a még mindig kucorgó egérke hátát.
– Hátha azért sír, mert éhes – suttogta az egyik jól táplált fiúcska,
aki éppen egy jókora karéj kenyérrel nyomtatta le az imént bekapott
reggelit. S már tört is egy darabkát.
– A karéját, azt adjad. Az egérnek rágnia kell, mert állandóan nő a
foga – figyelmeztette az állattanban jeleskedő szeplős társa.
Nagy sürgés-forgás támadt, de szinte nesztelen
lábujjhegyezéssel. Mindenki indult, hogy hozzon valami rágnivalót a
vendégnek. Mire a fiú óvatosan az asztalra tette a kisegeret, egy
frissen kitépett füzetlapból már szőnyeg is volt alatta és abrosz is
előtte. És pillanatok alatt annyi finom falatot raktak elébe, hogy tíz
„óriásnak” is elég lett volna, nemhogy egy ilyen kis mezei koldusnak.
Még csokoládé is került a terítékre. Persze az állattanász
jótékonykodott.
Egérke egy pillanatig tétovázott, mintha eszébe jutott volna a
patkány-költő szomorú esete. De amikor a kenyérkaréjban az
adakozó foga nyomát is fölfedezte, elszégyellte magát, amiért
kételkedni mert újdonsült barátai jóindulatában. Szaporán nekilátott
a rágcsálásnak. Mondanunk sem kell, hogy a körben állók nem kis
gyönyörűségére.
– Az enyémből is!
– Az enyémből is!
– Kóstold csak meg!
– Ebbe harapj!
 – Ezt rágicsáld!
Így biztatták a kis reggelizőt. Ő pedig igyekezett minden kérésnek,
biztatásnak eleget tenni. Nemsokára már szemmel is látható volt,
hogy fogott rajta a jó szó s a reggeli. Csak úgy dudorodott a kis
hasikája. S a kedve is kezdett kerekedni, gömbölyödni.
Vidám bukfencet vetett. És ciccentett egy dallamosat. Ezzel adta
tudtukra, hogy a reggelit befejezte. Amit jól is tett, mert abban a
pillanatban megszólalt az órára hívó csengő.
Az éles berregésre megijedt, már iszkolt volna át az előtte
tornyosuló ételmaradékon.
– Egyet se félj! – nyugtatta meg s vette újra tenyerébe kedves
pártfogója. – Meg kell szoknod: ezután neked is szól majd a csengő.
Mert ugyebár magunkkal visszük az órára – nézett körül társai közt.
– Hű de jó lesz! A lányokat ijesztgessük vele! – röhentette el
magát valaki.
– Majd a te üres fejeddel ijesztgetjük őket.
– Fölhasználhatjuk kísérletre is – mondta valaki komolyan.
– Föl is boncolhatjuk – kapott vérszemet az egyik.
És mindjárt kapott vagy két sapkát meg nyaklevest is.
– Inkább téged, te hóhér!
– Egyelőre a nyomokat, a reggelinyomokat tüntessétek el. Nehogy
meglássa a takarító néni. És egyáltalán, rajtunk kívül senkinek sem
szabad tudnia az egérről – mondta határozottan az egeret markában
tartó fiú. – Legalábbis egyelőre. Ebben megegyezünk?
– Meg, meg!
– Egyöntetű választ kérek. Háromszoros meggel szavazzatok.
Kecske módra.
– Meg. Meg. Meg! – ismételték kuncogva.
– Tehát az egér mától kezdve a mi titkunk. Csakis a miénk. A 13-
as hálószobáé.
– A mi titkunk – ismételték.
– Ebből még az egér se rághat ki.
– Még ő se! – ujjongták kórusban. Eltüntették a nyomokat is.
– Te is velünk jössz, kisöreg – csúsztatta a fiú a zsebébe az
egeret. – De a titoktartás rád is vonatkozik. Egyelőre ennyit kérünk
tőled. A többi majd később kialakul.
 Indultak fegyelmezetten, csöndben. Szinte áhítatosan vonultak az
osztály felé. Vitték közös titkukat, a kisegeret. A titok boldogságától a
szemük úgy csillogott, mint odakint az udvaron, a fákon, a tetőkön a
téli nap sugarától a hó.
 Félelem nélkül
Az egérke, nem ismervén jótevői nyelvét, nem érthette, hogy a
titoktartás rá is kötelező. Lapított egy ideig, két-három óra hosszat a
fiú zsebében. Még a tízpercekben is ott kuksolt. Néha benyúlt a fiú,
és meg-megsimogatta bátorítólag. De roppant kíváncsi természetű
lévén, és azonkívül is, szégyen oda, a bőséges reggeli után neki is ki
kellett mennie. Amiről a fiúk egészen megfeledkeztek. Gondolta,
lesz, ami lesz, és kiment. Vagyis kibújt a fiú zsebéből. Méghozzá
akkor, amikor jótevőjét fölszólították felelni. Előbb kikémlelt, majd
kimászott a pad tetejére.
– Jaj, egy egér! – visította el magát az egyik kislány.
Egérke érezte, hogy rosszat cselekedett, de már nem volt
visszaút. Összehúzta magát, és várta a következményeket.
A fiú megállt a felelésben, pedig úgy mondta, mint a vízfolyás,
olyan folyékonyan.
Lett nagy sikongás, ricsaj, lárma. Volt, aki a pad tetejére ugrott
ijedtében. Volt, aki akkora nyakat nyújtott, hogy még egy lúdnak is
becsületére vált volna. De hiába, mert a fiú átnyúlt a padra, és
markába fogta védencét.
A tanár is megrökönyödve állt a dobogón. Nem értette a hirtelen
kitört vihar okát. Próbált volna rendet teremteni, de a szava
beleveszett a ricsajba.
A fiú sietett segítségére:
– Üljön le mindenki a helyére! És én majd megmutatom
mindenkinek az egeret.
– Micsodát? Az egeret? Miféle egeret? – nézett rá a tanár
értetlenül.
– Bocsánatot kérek – hajolt meg a fiú a tanár felé. – Mindent
megmagyarázok. És majd a felelést is folytatom. Csak előbb csend
és rend legyen. – Ezt már szigorúan mondta az osztálynak.
Pillanatok alatt rend és csend volt az osztályban. S ebben a
bentlakók 13-as hálójának lakói jártak elöl jó példával.
 A fiú először a tanárnak mutatta meg az egeret. S röviden
elmondta odakerülésének történetét is. És azt sem röstellte
megemlíteni, amiért csak úgy piroslott a 13-asbeliek arca a
büszkeségtől, hogy ők pártfogásukba vették a kisegeret.
– Ezt a szép kis mezei egér-példányt – nézett az egérre meg a
fiúra kedvesen a tanár bácsi. – És milyen jó szimatú kis ügyes, aki
tudta, hogy éppen állattanórán kell előbújnia a zsebedből.
Boldogan nevetett az osztály. A fiú pedig, tenyerén az egérrel,
végigjárta a padsorokat. Csak úgy ragyogtak a szemek, és
záporoztak a kedvesebbnél kedvesebb szavak a kisegérkére és
persze a pártfogókra is.
A mutogatás végeztével visszavitte a kis vendéget a katedrára.
Ahol már egy füzetlap terült alá szőnyegül. Soha jobbkor, mert a
kisegér azon nyomban tettel bizonyította, hogy neki is ki kellett
mennie.
– Biológiai szükséglet – mondta a tanár mosolyogva. – Jól van,
kisöreg. Ettél, hát neked is ki kell menned olykor.
A fél osztály ugrott, hogy új füzetlapra cserélje a használtat. És
eszébe sem jutott senkinek se, hogy illetlennek tartsa a kisegeret.
– Az órarendtől eltérően – mondta a tanár bácsi –, most a mezei
egérről fogunk beszélni, hogy tudjátok mindannyian, ki s miféle a
vendégünk.
Lemérték a testét, tagjait, talpait, orrát, fülét, színét szemének,
szőrének. S azt is megállapította a tanár bácsi, hogy ez a kis vándor
valahol olyan helyen lehetett eddig, ahol nem volt alkalma téli
bundáról gondoskodni. Elég nyáriasan van öltözve.
Soha még ilyen szemléletes és kedves órája nem volt az
osztálynak. Kapott is a fiú, az egér védnöke nem is egy, de két jelest,
s a 13-as lakói is fejenként egyet-egyet. Derekas magatartásukért.
Az osztály tagjául választotta az egeret. Állandó otthonául most már
hivatalosan is a 13-as hálót nevezték ki. A titoktartás már nem volt
kötelező.
Így a hosszú tízpercben az egész iskolának bemutatták az
újoncot. A 13-as legénysége mint valami testőrség vitte körül az
egeret tenyerén tartó fiút, s úgy vonultak végig a folyosón
fölsorakozott társaik között. Föl s alá hordozva az egyre bátrabban
pillogó kisegeret.
Órák végén, ebéd után és egész délután egymásnak adták a
kíváncsiak a 13-as kilincsét. A szoba minden lakója egy tanár
nyugalmával és lelkesen magyarázta mindazt, amit tudniuk kell az
egérről. Szeretetcsomagokban sem volt hiány.
Lefekvéskor a fő pártfogó a saját bakancsát ajánlotta fel ágyul,
amelyet az egérke azonnal s nagy bizalommal el is fogadott.
És megállapodtak abban, ha egérke is úgy akarja, akkor
éjszakáról éjszakára sorra lakhatja-alhatja mindannyiuk bakancsát.
De ezt már egérke nem hallotta. Aludt a bakancs orrában. Mélyen és
nyugodtan. S talán először életében félelem nélkül. És azt álmodta,
hogy a világon legnagyszerűbb félelem nélkül élni.
 A piros betűs nap
A reggeli ébresztőkor a kis egérfi elsőnek ugrott talpra. Bátran
nevezhetjük most már egérfinek, mert a tegnapi vizsgálódáson az is
kiderült, hogy fiúegér őkelme, ami egyébként eddigi történeteiből is
kisejlett. Bármennyire becsüljük is a lányok bátorságát, ilyen
viszontagságos kalandokra már csak illendőségből sem szoktak
vállalkozni.
Talpon volt hát a kisegér, s már indult is a mosdó felé. Ismerte már
a járást, az este ugyanis bakancsorrba bújás előtt alaposan
tisztálkodott. Megfürdették. S mert szárító nem volt, mint
macskáéknál, a kályha mögött szárítkozott.
A fiúk derékig meztelenül paskolták magukra a vizet, ő pedig egy
szappantartóból. Azt nevezték ki ugyanis fürdőkádjául. Sőt még
fogkeféje is került. Azt este az egyik ezermester fabrikálta. Akkorka
volt, mint egy fél gyufaszál.
Aztán őt is asztalhoz ültették. Valami egeres képregényt tettek
eléje, hadd szórakozzék, amíg ők átismétlik a leckét.
Újra berrent a csengő. Reggelihez szólította a jónépet.
– Te itt a szobában étkezel. – S már rakták is eléje a
szeretetcsomagokat. Egérfi nekilátott. A fiúk meg kiosontak, s egy
óvatlan pillanatban – biztos, ami biztos – halkan megfordították a
kulcsot a zárban. Nehogy valaki kíváncsiskodó vagy éppen egy
macska meg találja zavarni reggelizés közben.
Az óvatosság nem volt hiábavaló. Mert amikor jöttek vissza, nem
is egy, de két macskát is rajtakaptak, amint az ajtórésnek hasalva
befelé szimatoltak.
– Sicc! Sicc! Szemtelenek! Hogy kerültök ti ide?
A macskák azonban magyarázat helyett jobbnak látták kereket
oldani. Egyből kiugrottak a félig nyitott folyosóablakon. Bele az ablak
alá összelapátolt hórakásba. Alig tudtak kikecmeregni.
Elhatározták, hogy megszervezik a macskák elleni védelmet. Amit
mindjárt azzal kezdtek, hogy kéz a kézben körülfogták az asztalon
még mindig rágcsáló egérkét, és körbetáncolták, azt énekelve, hogy:
 Képezzünk egy kereket,
vegyük be az egeret,
a cicát ne vegyük be,
haragszik az egérre.

Megfogja az állatkát,
leharapja a nyakát,
sötét zugba beviszi:
vacsorára megeszi.

Szerencsére az állatka nem értette a verset, a dallama azonban

nagyon tetszett. Meg is tapsolta az énekkel kedveskedőket. Azok
meg újra rázendítettek.
– Gyerünk a díszterembe! – javasolta a zenében legjáratosabb. –
Ott zongora is van. Az egér meg a zongorát kedveli a legjobban.
– Megrágni? – kérdezte kuncogva az egyik.
– Hallgatni, te botfülű – sértődött meg az egér helyett a zenész fiú.
– Gyerünk, mert mindjárt kezdődik a tanítás.
Átvonultak a zeneterembe. A muzsikus fiú odaült a zongorához,
és játszani kezdett: Képezzünk egy kereket…
A kisegér meg, legnagyobb ámulatukra, két lábra emelkedett a
zongora tetején, és olyan ügyesen kezdte járni, mintha zeneóvodát
végzett volna.
Szerencséjükre énekóra volt az utolsó, mely – mondanunk sem
kell – az egér jegyében telt el. Az óra végén már nemcsak hibátlanul
táncolta, de játszotta is a kedves kis dallamot. S mert a praclija
kurtának bizonyult a billentyűk befogására, billentyűről billentyűre
pattanva játszott. Még bocsánatkérően el is ciccentette magát, ha
olykor véletlenül félreugrott egy fél hanggal.
Futótűzként terjedt a hír.
Órák végén az egész iskola apraja-nagyja ott szorongott a
díszteremben. Még az igazgató bácsi is ott ült a tanítói, tanári kar
élén az első sorban.
Egérke pedig hibátlan hangversenyt adott. Amiért hatalmas taps
volt a jutalma. Nemcsak neki, de az egész tizenhármas hálónak és
egérke minden osztálytársának is.
A végén az igazgató bácsi csak annyit mondott:
– Igazi piros betűs nap ez a mai iskolánk eddigi történelmében.
A díszterem ablakpárkányán lapuló, leskelő macskák
megszégyenülten s röstelkedve eloldalogtak. Azután még az iskola
környékét is elkerülték.
Hiába, a művészetnek, még ha egérnyi is, félelmetesen nagy a
hatalma.
 Kirándulás meglepetéssel
A tél, ahogy az öregek szokták mondani, alig egérfarknyi volt.
Olyan gyorsan elsurrant, mintha itt sem lett volna. Legalábbis abban
az iskolában, ahová egérfi járt. Meglehet, csak azért tetszett ilyen
kurtának, mert jól telt. Vidáman, sok mókával. Annyit mesélhetnék
róla, hogy se vége, se hossza nem volna. De most már itt a tavasz.
Egérfülnyi a fű. Barkáznak a füzek. Melegen süt a nap. A hó már
valahol a hegyek tarkója mögött rongyosodik. És kirándulni készül az
osztály.
Az este nagy búcsúlakomát rendeztek a 13-as hálóban. Ugyanis
úgy határoztak, hogy egérkét is viszik kirándulni. És nem is hozzák
haza. Mezei egérnek a mezőn a helye. Voltak, akik korainak
mondták még a búcsút.
– Hátha valami megtámadja.
– Hátha valami elpusztítja.
– Kicsike még.
– Megszokta a városi életet.
– Meg a jó meleget.
– És minket.
Erre a minketre majdnem elsírta magát az osztály. Mire valakinek
az a gondolata támadt, hogy bízzák az egérre, hogy hol akar élni.
Kiviszik, elengedik. S ha neki az a jobb, boldoguljon.
– Legföljebb olykor meglátogatjuk.
– Viszünk neki egy kis hazait.
Ezek után már könnyebb szívvel kapták hátukra a hátizsákot. S
indultak az állattantanár bácsival, aki egyben az osztályfőnök is.
A fő pártfogó fiú hátizsákjának zsebében ott pödörgette bajszát
egérke. Aztán amikor az ének is fölcsendült, hogy: „Képezzünk egy
kereket”, kihajolt a hátizsákzsebből, és úgy vezényelt, akár egy
tamburmajor, aki a katonazenekarok élén szokott menetelni.
Ahogy kiértek a kirándulóhelyre, útjára engedték egérkét. Még
biztatták is:
– Szabad vagy.
 – Tiéd a világ.
– Jó szerencsét!
– De azért ránk mindig számíthatsz.
Egérke beleszagolt a sarjadó fűbe. Fölnézett a kék égen ragyogó
napra. Szimatolt, szaglászott. Ismerős illatokat keresett. Cincogott is.
Aztán bukfencet vetett. Cipőorrtól cipőorrig szaladt. És hirtelen
besurrant egy bokor alá.
– Legalább tisztességesen elbúcsúzott – küldtek utána egy
hosszú sóhajt a gyerekek. Aztán ők is nekiláttak a játéknak. De sem
a foci a fiúknak, sem a bújócska a lányoknak nem ment úgy, mint
ahogyan készültek rá. – Vajon látjuk-e még! – ez járt mindannyiuk
eszében. – Hátha ebédelni még eljön! – próbálták vigasztalni
egymást.
Egérke valóban élvezte a szabadságot. Kedvére kószált,
szaladgált. És még cincerészett is jókedvében. Egyszer csak mintha
visszacincogtak volna.
– Van itt valaki, volna valaki? – érdeklődött és fülelt egérke.
Siránkozó vékony cincogás volt a válasz.
– Egérhang. Leányhang. Kicsit idegen a kiejtése. Csak nem
valami kelepce? – kötötte át észrevételei csokrát az óvatosság
pántlikájával. De azért elindult a hang irányába.
Sovány kis egérlány pillogott ki a lyukból.
– Szevasz, kislány, hát neked mi bajod?
– Szerusszék, magának is – pillogott megilletődve a hölgy.
– Szerusszék?
– Hát nem jól mondtam? Magázni akartam – mentegetőzött az
egérkislány.
– Biztosan jól mondtad. De egy kicsit szokatlan így magázólag a
szervusz. Inkább tegezz.
– Szevasz – bátorodott meg az egérlány. – Jaj, behívnálak
hozzánk. De a lakásunk összevissza van túrva, kaparva. És
úgysincs senki se odabent. Egyedül maradtam – pityeregte el magát
–, egyedül az egész családból.
– A róka?
– Az is – bólogatott. – Ő kezdte a kaparással. Aztán a kánya, ülü,
mindenki nekünk esett. Magam maradtam, mert éppen kijöttem volt
a bokor alá ibolyát szagolgatni.
– Itt nem maradhatsz. Velem jössz. A barátaimhoz – fogta kézen a
kislányt, és húzta ki büszkén magát. – Vigasztalódjál. Meglátod, jó
helyre viszlek.
S már ott is voltak a lepakolt hátizsákok közt. Éppen ebédhez
készülődött a társaság.
– Itt van! – kiáltotta valaki boldogan. – Itt vannak! Visszajöttek,
mert ketten vannak.
Volt öröm. Nem kellett sokat magyarázkodni. Egyből értette, sőt
átérezte az osztály az egérkislány szomorú esetét.
A lakomának is beillő ebéd után már sokkal vidámabb lett a
hangulat. Úgy ment a foci is, ahogy még soha. És ibolyák nyíltak az
örömtől a kislányok szemében.
Hazafelé ketten ültek a hátizsákzsebben. És egérfi, ha lehet, még
szebben, még nagyobb átéléssel vezényelte a „Képezzük egy
kereket” dallamát. Mire hazaértek, az egérkislány is megtanulta.
Bizonyságul el is lejtették az osztály előtt, szépen, párosan,
illedelmesen.
 Verses-zenés est
Híre ment a kiránduláson történt gyarapodásnak. Ettől egy kicsit
meg is könnyebbedtek mindannyian. Mert őszintén szólva nemcsak
a gyerekek, de a tanítók, tanárok is szomorkodtak egy kicsit, hogy a
szabadság érdekében meg kell válniok a szeretetreméltó kisegértől.
– Majd a tavaszi vakációban mindkettőjüket hazaviszem a
falumba, ha ti is beleegyeztek. Ott a kertünkben majd kedvükre
élhetnek – mondta a fő pártfogó. – Szép, szép itt nekik. De a
szabadságnál nincs szebb és jobb.
– Az jó lesz, nagyon jó lesz! – örültek mindannyian a haladéknak,
s ami még ritkán fordult elő az iskola történetében, kezdték nem
várni a vakációt.
– Sajnos már csak néhány hét van addig.
– Meddig?
– Hát a vakációig. Az egérszabadságig.
– Majd vasárnaponként kimegyünk a faluba, és meglátogatjuk
őket.
– Ha ott maradnak. Ha ott akarnak maradni. Mert ugyebár
mégiscsak az ő sorsukról van szó.
– Igaza van. Úgy legyen.
– Úgy lesz – mondta a fő pártfogó.
– Vagyis küldöttség viszi és ellenőrzi, hogy valóban ott akarnak-e
maradni.
– Küldöttség jöhet. De engem senki se merjen sértegetni! –
vörösödött el a fő pártfogó. – Vagy most nekem esnétek a seprűvel
meg a fejes vonalzókkal?…
Elröstellték magukat mindannyian.
– Na – enyhült meg a fő pártfogó –, inkább azzal törődjünk, hogy
mit tegyünk azért, hogy mindketten jól érezzék magukat.
– Ha már éneket ismernek, s egérfi zongorázni is tud, tanítsuk
meg őket egy versre.
– Versre?
– Versre.
 – A verset mondani kell.
– Magukban mondják majd, mintha olvasnák. Az éneket sem
éneklik, mégis tudják.
– A zene az más.
– A vers is zene – makacskodott a versbarát.
– Hát akkor tanítsd meg őket – nyugodtak bele.
– De nehogy kényszeríteni merd, mert velem gyűlik meg a bajod!
– fenyegetőzött az osztály legerősebb, de nem éppen legjobb
verstanuló legénye.
– Meg is tanítom – fogadkozott a versbarát –, méghozzá egy
Arany János-versre. Csak át kellene egy kicsit igazítani, mivel ketten
vannak.
– A klasszikusokba nem lehet beleírni.
– Hát majd meglátjuk – nyugodott bele a verstanító. Csak azt
kérte, hogy ezután ő lehessen egérkéék fölszolgáló pincére.
És szemük láttára következett be a csoda. Az egérkék
megtanulták a verset. Egy szakaszt a Both bajnok özvegyéből. A
magyartanár engedélyével ez alkalomra négy helyett két apátlanra
igazítva:

Gyertek elő – monda – gyertek

Két apátlan árva gyermek:
Hadd szelek most a kenyérből,
Nem puhából, nem fehérből:
Csak az árvai szegényből!

Nem volt benne semmi ördöngösség. Minden étkezés előtt

elmondta a versszakot. És akkor eléjük tette az ennivalót. Alig három
nap múlva, ahogy rákezdett, már szaladt is a két kis állatka. Még a
háló legtávolabbi sarkából is elő lehetett őket hívni a verssel.
A verstudás híre túlnőtt az iskola falain. Már a szülők is kíváncsiak
voltak. Mit volt mit tenni? Műsoros estet kellett rendezniök
közkívánatra.
Plakát és műsorfüzet is készült a nagy alkalomra, melynek
Verses-zenés egérest volt a címe. És ki-ki képzelje el mind a
plakátot, mind a műsorfüzetet. Én csak a szövegét másolom ide:
 1. szám: Képezzünk egy kereket. Nyitány. Előadja az V. b. osztály
és a 13-as háló, valamint egérfi és egérlány.
2. szám: Verses belépő. Előadják a versbarát és a két egérke.
3. szám: Egértánc. Előadja: egérlány, zongorán kísér: egérfi.
4. szám: A vers még egyszer.
5. szám: A szóló és a kíséret közkívánatra még egyszer, esetleg
többször is. A vers is. És végül és utoljára közös körtánc. Előadja az
Együttes: egerek és gyerekek vegyesen.
Nagy előkészületek után meg is kezdődött s le is folyt az előadás.
Zsúfolásig telt a díszterem. Minden számot újra és újra meg kellett
ismételni. Fergeteges volt a siker. Mindenki boldog volt. Kivéve a
környék macskáit. Elkeseredésükben és szégyenükben
elhatározták, hogy ők is műsort adnak. De egész éjszaka hiába
tüsszögtek, prüsszögtek, nyávogtak, nyivákoltak a háztetőkön. Még
a kutyák sem ugatták meg őket, ami nem is csoda, mert a környéken
senkinek sincs kutyája.
 Az egérlány eltűnése
Alattomosság sötét felhője borította be a boldogság kék egét.
Pedig pár nap volt hátra a vakációig. Egérlánynak nyoma veszett.
Hiába kutattak végig minden bakancsorrot. A háló minden zugát. És
hiába hívták verssel, énekkel, nem jelentkezett.
– Macska ide a lábát be nem tehette – állapították meg
egyöntetűen.
Hiába tettek tűvé mindent. Se híre, se hamva. Bánatba borult az
egész iskola. Érintetlenek maradtak az uzsonnák, tízóraik. Suttogva
beszélt mindenki. Halkan folytak a felelések s a feleltetések. Egérfi is
nagyon el volt szomorodva. Legszívesebben otthon maradt volna a
hálóban. De most már nem hagyták magára.
Árvasággal virradt két éjszaka s virradt volna már a harmadik is,
amikor a fő pártfogó fiú arra ébredt, hogy a talpát csiklandozzák.
Felült, benyúlt a takaró alá: már azt hitte, az egérkislány, de a
fogásából megérezte, hogy az egérfi ébresztette föl.
Ennek oka van – ült fel a fiú. Majd egérkét a földre csúsztatta, s
maga is azon mezítláb leszállt az ágyból, megindult egérke után.
Az ajtó mellett az új fiú ágyánál állapodott meg.
Az új fiú volna a tettes? – fogott gyanút a fő pártfogó. – Hogy ez
nem jutott eszünkbe! Alig egy hete került az iskolánkba. És itt kapott
szállást a mi szobánkban – gondolta mindezt végig, miközben
lehajolt, s bekukkantott az ágy alá.
A mindenit! – vett kézbe egy egérfogót. De egy olyan élvefogót,
amelyik becsalogatja az egeret, de ki nem ereszti. S mogyoró,
sajtdarabka, szalonnabőr is benne.
– A nyomorultja – sziszegte fölháborodva, s már éppen le akarta
fogni, hogy a többieket is fölköltve ellássák a baját a gazfickónak. De
akkor megmozdult az új fiú. A fő pártfogó meg gyorsan
visszacsúsztatta az egérfogót az ágy alá, és félrehúzódva várt.
Az új fiú felült, dörzsölgette a szemét. Körbekémlelt a hajnali
derengésben. És nyúlt volna az ágy alá, amikor azt hallotta:
 – Hagyd csak ott, te gazember! – S már szorította is pokróc alá a
merénylőt. – Ébresztő! Megvan a gazember!
Egyből pattant fel mindenki. A villany is. Kézről kézre járt az
egérfogó. Aztán valaki újra eloltotta a villanyt, s már csak az új fiú
jajgatása, nyögése hallatszott elfojtva a pokróc alól. Ilyen pokrócolás
régen esett a 13-asban.
– Jaj, hagyjatok! Ne bántsatok! Megfulladok. Mindent bevallok.
– Azt mondd meg, hogy hol van s él-e az egérlány!
– Él, él! Mindent elmondok. Csak hagyjatok!
Abbahagyták a pokrócolást. Fölgyújtották a villanyt, és
mindannyian fenyegetőleg álltak az új fiú ágya körül.
Bevallotta, hogy ismer egy részeges embert, akivel egyszerre
költöztek ebbe a városba, s az is hallott a versre járó egerekről. És
ígért egy futball-labdát a fiúnak, ha megszerzi az egyiket. Mert akkor
ő kocsmáról kocsmára járva, mindig megkereshetné a
pálinkáravalóját a versre járó egérrel. Ő adta az egérfogót is. Az
egérlányt azzal fogta meg. De azt még este sikerült becsalogatnia, s
mikor már mindenki aludt, kisurrant s kiadta a földszinti ablakon az
embernek, aki már várta.
– De az a baj, hogy az egérlány egyedül nem hallgat a versre.
Meg se moccan. Most követeli rajtam a társát is. Ha nem, folyóba öli
az egérlányt, s nekem pedig nem veszi meg a labdát.
– Hát a labdáról már le is mondhatsz – jegyezte meg a legerősebb
fiú, s nyomatékul a kezét fölemelve, még hozzátette:
– És a bőrödről is, ha az egérlányt reggelig élve vissza nem
hozod. Nyomás, öltözz és indulj! A részegesnek mondd meg, hogy
viselkedjék józanon, mert különben az egész iskolával gyűlik meg a
baja, s ha nem elég, akkor még a rendőrséggel is.
– Biztonság okáért mi is elkísérjük az úrfit – álltak elő néhányan
már felöltözve.
Az embert még álmában lepték meg. Ott volt egérlány is egy rossz
fazékban. Úgy megijedve, hogy szuszogni is alig mert. Mégis
boldogan viccantotta el magát, amikor meglátta a fölmentő sereget.
Nagy volt az öröm az iskolában. Annyi jelest talán még nem
osztogattak sehol a világon, mint ott azon a tavaszi délelőttön.
 Nagy reggeli s még nagyobb ebéd volt az egérlány
szabadulásának örömére. Úgy sietett elő a két kisegér a vers
hallatán, ahogy talán még soha. És egérfi is ugyancsak kitett
magáért a zongorán, egérlány táncát pedig nem lehetett
meghatottság nélkül nézni.
 Újra vonaton
Soha még ilyen gyorsan nem jött a vakáció. S jött vele a búcsú
perce is. Lekuporították a két kisegeret a fő pártfogó hátizsákja
zsebébe. Onnan integettek vissza az iskola kapujából utánuk
integetőknek. Többen az állomásra is kikísérték őket. Szomorúak
voltak mindannyian. Az egérkék is: mintha sejtették volna, hogy
többet oda ők már vissza sose mennek.
– Jó utat, szerencsés utat!
– Majd meglátogatunk, ha arra járunk.
– Éljetek boldogan!
– Szabadon.
– Üdvözöljük a pacsirtákat.
Ilyen és ehhez hasonló jókívánságokat küldözgettek még utánuk.
Az állomáshoz közeledve mintha a mozdony füstje csapta volna
meg az egérlegényt. Ijedten elviccantotta magát.
– Mi történt? – figyelmeskedett a meghatódottság könnyeit még
mindig törülgető egérleány.
– Vonatszagot érzek.
– Mit érzel?
– Belém állt újra a félelem.
– De miért?
– Mert én már éltem vasúton.
Az egérleány nem értette, hogy miről beszél társa és barátja, de ő
is reszketni kezdett. Előbb csak belül a pici szíve kezdett
gyorsabban verni, majd egész apró kis mivoltában elfogta a
remegés.
– Ne félj, mert akkor én sem félek.
– Nem félek – próbált férfiasan bátor lenni az egérlegény.
– Akkor én sem félek – nyugodott meg az egérlány.
– Nem félek, de mégiscsak meg kéne lépnünk, amíg nem késő –
dugta ki a fejét a hátizsákból, de már késő volt. Billent a hátizsák, s
fenn voltak a csomagtartóban.
– Így ni – igazította-simogatta kényelmesre a hátizsák zsebét a fiú.
 – Remélem, jól érzitek magatokat.
– Kivel tetszik beszélni? – kíváncsiskodott egy útitárs kisfiú a
nagymamája öléből.
– Én bizony a barátaimmal.
– De azok lenn maradtak a peronon – erősködött a kis útitárs.
– Van, aki lenn maradt, van, aki velem jön – mosolygott.
A vonat elindult. Az egérkék pedig a fiú hangjától megnyugodtak.
– Mindjárt enni is kaptok – beszélt hozzájuk tovább a pártfogó.
– De mi már ettünk – válaszolta az egerek helyett a kisfiú.
– De hátha van, aki még nem evett – rejtélyeskedett a nagyfiú.
– Mindenki evett. A nagymamám is meg a bácsi is, aki mellettem
ül.
– Láttál már egeret? – kérdezte hirtelen a nagyfiú.
– Csak képeskönyvben. Meg a tévében.
– Szeretnél-e igazából látni?
– Szeretnék.
– Félnél-e?
– Nem félnék.
– Hát akkor úgy legyen – mondta a nagyfiú. Újságot terített az
ölébe. Elemózsiát rakott rá. És elkezdte mondani:
Gyertek elő – mondta – gyertek
Két apátlan árva gyerek…
– Na most figyelj, jól figyelj, odanézz a hátizsákomra. – És
újrakezdte a verset.
Ciccenés hallatszott. Kidugta a fejét a két kisegér.
 1Mutatvány a vonaton
Kidugta fejét a két kisegér, de nyomban vissza is húzta.
Megijedhettek az ismeretlen utasoktól. Az egérfiúnak eszébe
juthatott a legelső utazása is. Nem akart újra lepottyanni. Potyautas
lenni. Ciccentett valamit az egérlánynak. Aztán csönd lett.
Csak a vonat kerekei kattogtak.
– Biztosan lámpalázasak – magyarázkodott a nagyfiú.
Ezen jót nevettek.
A diák csöndre intette az utasokat. Fölállt. Megsimogatta a
hátizsák zsebét. Hadd érezzék a közelségét. Aztán halkan újra
kezdte a hívogatót:
„Gyertek elő – mondta –, gyertek, két apátlan árva gyermek…”
Elmondta kétszer, háromszor. A harmadik mondásra újra kidugták
a fejüket.
– Csak utánam – ciccentette az egérfiú. Kibújt a hátizsák
zsebéből, megkapaszkodott a csomagtartó hálójában, lengett egy
kicsit, mint az artisták a trapézon. Aztán hupp! Egyenesen a fiú
ölébe pottyant, s utána az egérlány is.
A kalauz éppen akkor lépett be a fülkébe. Megállt kezében a
jegylyukasztó. A kisfiú tapsolt. A nagymama azt mondta:
– Nahát!
A bácsi pödörintett egyet a bajszán: – Ilyet még cirkuszban sem
láttam. Csak nem cirkuszista vagy te is, öcsém?
– Diák vagyok – mondta a fiú. És az ámuló kalauznak, a kíváncsi
kisfiúnak, a néninek meg a bácsinak elmondta az egerek ki- s mi
létét. S hogy most hová utaznak.
– Derék fiú vagy. Igazán derék – mondogatta a kalauz, és még a
jegyeket is elfelejtette kérni.
– Itt kényelmesebb, az asztalkára terítsünk nekik – szíveskedett a
néni.
Az ablak alatti kis asztalra helyezték őket, ott majszoltak. Majd
miután jóllaktak, onnan gyönyörködtek a tájba. Az utasok pedig
őbennük. Mert hírük ment gyorsan, és jöttek a kíváncsiskodók. A
kisfiú annyira megbarátkozott velük, hogy amikor ő mondta a verset,
hozzá szaladt a két egérke.
Így értek hazáig, a fiú falujáig. Most már az egész kocsi integetett
utánuk. A kisfiú meg el is pityeredett, annyira fájt neki az elválás.
1A pártfogó fiatalemberék kertje végében már várta az egérszállás
őket. A főpártfogó értesítette jóelőre a szüleit. Az édesapja olyan
egérlyukat ügyeskedett nekik, amilyen még az egérkirálynak sincs.
Még egy tiltó tábla is volt a bejáratnál:
Buksi egyből pártfogásba vette a két kisegeret. Akik boldogan
bevonultak új otthonukba. Csak akkor jöttek elő, mikor a fiú előhúzta
a furulyáját, és elkezdte fújni: „Képezzünk egy kereket”…
De ott volt már a fél falu is. S ha már olyan szépen összegyűltek,
összeadták az egérlányt az egérlegénnyel. Akkora lakodalmat
csaptak, amekkorát még nem látott a világ.
 1Meglepetés a kert végében
Sűrűn jöttek-mentek a levelek az iskola s a főpártfogó fiú szülei
közt. Minden otthonról jött levél kézről kézre járt. Utána meg
kirajzszögezték a hirdetőtáblára. Hadd olvassa mindenki. A fiú
édesapjának még arra is volt gondja, hogy fényképet küldjön a
kertvégi lakókról. A helybéli iskolások ügyeskedték a fotókat. Mert a
fiú rájuk bízta védenceit, amikor vissza kellett mennie az iskolába.
1Nem is volt hiánya semmiben sem a boldog egérpárnak. Teltek a
napok, hetek. Sűrűsödtek a levelek, tudósítások. Mire eljött a
nagyvakáció, már egész regényre való gyűlt össze belőlük. És egyre
titokzatosabbá vált a levelek hangja. Nagy-nagy újság van
készülőben… Majd meglátjátok, mekkora meglepetésben lesz
részetek.
Alighogy megtörtént a bizonyítványosztás, aki csak tehette,
csatlakozott a főpártfogóhoz. Még a szülők is ajánlkoztak, hogy
kocsival viszik el a látogatóba készülőket.
Úgy is történt.
Egész kocsikaraván robogott, több osztálynyi gyerekkel a fiú faluja
felé. Vasárnap volt és gyönyörű nyáreleji délelőtt. Pacsirtaszó
fogadta a kocsisort a falu határában.
Virággal várták a városból jövőket a faluvégén. Még a
tűzoltózenekar is fölsorakozott a tiszteletükre, és fújták lelkesen azt,
hogy… de mi mást is fújhattak volna: „Képezzünk egy kereket…”
Ki volt díszítve az egérlak. Körülállták. Hatalmas kereket képeztek.
Rázendítettek a versre. Mire kidugta fejét a megférfiasodott egérke,
s után a megmenyecskésedett felesége is.
És akkor jött, jobban mondva jöttek a meglepetések.
Pödörintett egyet bajszán a férjuram, rákacsintott boldogan pillogó
feleségére, visszacincegett a lyukba, és elindultak a látogatók felé.
Egyenesen a főpártfogó irányába.
Már ott voltak a fiú elébük tartott tenyerében, de még mindig
jöttek. Számolni is alig győzték őket.
 Nagy csend lett, nem mertek tapsolni, nehogy elriasszák a bátran
masírozó egérfiókákat. Mert azok voltak. Lépegettek a szüleik után
jólnevelten.
– Látszik, hogy iskolázott szülők gyermekei – jegyezte meg az
állattantanár bácsi büszkeséggel.
Ezen aztán mindannyian jót nevettek. Ami egyáltalán nem zavarta
az egérfamíliát.
Kiderült, hogy nem holmi rögtönzésről van szó. A helybéli
iskolások fölkészítették őket az illő fogadásra.
Nem jöttek zavarba a kis egércsemeték sem. Amikor fölcsendült
az ének, olyan szabályos kereket képeztek, hogy még egy népitánc-
együttesnek is becsületére vált volna.
Rázendített a tűzoltózenekar is.
Megmozdult a hatalmas kerék, meg belül a kicsi. Fújták és járták
boldogan. Még a pacsirták is lennebb ereszkedtek. Minden
bizonnyal azért, hogy eltanulják a kedves éneket. A nap is úgy
elálmélkodott, hogyha a harangszó nem figyelmezteti, akkor még
most is ott ragyogna a kert vége fölött.
 1Világraszóló terv énekszóval
(Vagy meglepetésre meglepetés)

Javában készülődtek az érzékeny búcsúzkodásra, amikor jött a

meglepetések meglepetése. Erről egyedül csak a zenetanár tudott.
Már nem tudom pontosan, hogy a 13-as szoba lakói közül kinek is
jutott eszébe, azt hiszem, a zenész fiúnak, hogy világkörüli útra
kellene indítani a kedves egereket. Koncertkörútra. Világraszóló
sikerük lehetne. Verset szereztek, útravalóul, s a zenész fiú
megzenésítette. A tanár úr és mindannyiuk nagy gyönyörűségére.
Most kórussá állt össze a 13-as szoba, és miután pár szóval
előadták a tervüket, elkezdték énekelni az itt következő útravaló
éneket:

Útravaló ének

Tavasz jöttén a kis patak

akár egy kis egérke
kikukkint s nyomban kiszalad
a jég alól a jégre
1Cincogat szaglál szimatol
és azt mondja no végre
kijutottam a jég alól
a sötétből a fényre.
És elindul megy mendegél
cincogat mondikálgat
és fölbiggyeszt – hamár egér –
bajszul egy szénaszálat
Térül-fordul s már szembejön
és egyre azt zenéli:
a legeslegnagyobb öröm
félelem nélkül élni
Elzirrenti a szúnyog és
a szúnyogtól a szellő
és tőle megfújja szél
az a semmirekellő
és azt se mondja köszönöm
világgá fütyörészi:
a legeslegnagyobb öröm
félelem nélkül élni.

Vigyázzba állnak a határ-

sorompók égre néznek
a tetejükbe gólyapár
épít magának fészket
és azt keleplik odafönn
s még a béka se kétli:
a legeslegnagyobb öröm
félelem nélkül élni.

Zengik fütyülik huzalok

a szerelő s a pózna
cinkék cinegék víg rigók
ereszen a csatorna
Zengi lanka és hegytető
s fújja ahogy csak bírja
az éppen égre röppenő
parányi kis pacsirta

Megáll a nap a delelőn

s dúdolja döngicséli
a legeslegnagyobb öröm
félelem nélkül élni
és ontja ontja sugarát
hogy jutna bár egy résnyi
oda is ahol nem lehet
félelem nélkül élni

oda is ahol nem lehet

 félelem nélkül élni

1995
 TARTALOM
Rokoni pártfogás
Vonaton ringatózva
A potyautas
Szabadulás a szolgaságból
Szökés a szatyorból
Az egérszerető macskánál
A fürdőkád alatt
Az óriások fogságában
Menekülés a jólétből
Száguldás az éjszakában
Hó hideggel és reménnyel
A 13-as titka
Félelem nélkül
A piros betűs nap
Kirándulás meglepetéssel
Verses-zenés est
Az egérlány eltűnése
Újra vonaton
1Mutatvány a vonaton
1Meglepetés a kert végében
1Világraszóló terv énekszóval