Kányádi Sándor

VIRÁGON VETT VITÉZ

 A kisfiú, aki ibolyát látott
A kisfiú hazafelé lépegetett az óvodából.
Az utca fölött rigók röpdöstek át egyik kertből a másikba. A
kertekből innen is, onnan is kesernyés füstszag érzett.
– Égetik a tavalyi lombot – állapította meg a kisfiú, ahogy
kíváncsian ide is, oda is be-bekukkantott a kerítések résein.
„Zöldül már a fű. Szép zöld lesz újra minden” – gondolta a kisfiú.
És megállt.
A zsendülő fű között, a kerítésen túl, alig karnyújtásnyira icipici,
kék szemű ibolya nézett szembe vele.
– Hát ezt hazaviszem édesanyámnak – határozta el a kisfiú, s már
nyúlt volna is, hogy leszakítsa.
– Ne szakíts le, kisfiú! – szólalt meg az ibolya, olyan halkan, hogy
csak a kisfiú hallhatta.
Erre valaki nagyokos azt mondaná, hogy az ibolya nem is tud
beszélni. De én állítom, hogy tud beszélni. Tanúm rá a kisfiú, aki
hallotta. És magam is számos történetben, mesében hallottam,
olvastam, hogy a virágok beszélgettek. Még a tévében is láttam,
hallottam, s éppen az ibolyát hallottam beszélni. A hóvirággal
beszélgetett.
Csak hát tudni kell meg is hallani az ilyen finom hangokat. A kisfiú
meghallotta.
– Miért ne szakítanálak? – nyúlt be a kisfiú a rácsos lécek között.
– Mert még kicsi vagyok, ki sem nyíltam egészen.
Különben is, lopni szégyen.
– Szégyen? – torpant meg a kisfiú.
– Egyenesen bűn.
– Egy ilyen kis virágot is?
– Azt is. Kicsi szégyen. Kicsi bűn.
– Pedig nagyon szerettelek volna hazavinni édesanyámnak.
– Várd meg, amíg kinyílok egészen!
– Akkor nem lesz szégyen, nem lesz bűn?
– Nem, ha megkéred a bácsit.
 – Melyik bácsit, azt a gereblyést ott, aki a tüzet rakja?
– Azt.
– Kérni nem bűn?
– Nem.
– Nem is szégyen?
– Nem is szégyen.
– Akkor jó, megvárom, amíg kinyílsz egészen.
– Köszönöm – mondta a kis ibolya a kisfiúnak –, de hogy ne menj
üres kézzel, itt egy levelem, ezt vidd el édesanyádnak.
– Kösz – mondta a kisfiú. – Viszontlátásra!
De szedte is már a lábát szaporán, mert a beszélgetéssel eltelt az
idő, s az édesanyja biztosan már várja a sarkon. Várta is.
– Hát te hol maradtál, kisfiam?
– Láttam neked egy szál ibolyát, de még nem nyílt ki egészen.
Addig is ezt a levelet küldi szeretettel.
– Hát ez valóban ibolyalevél, köszönöm – mondta az édesanyja, s
nemcsak kézen fogta, mint máskor, hanem egy picit ölbe is kapta az
ő kisfiát, aki olyan kedves volt, hogy látott neki egy szál ibolyát.
 A kisfiú és az ő hűséges barátja
Aranyeső sárgáll a kerítésen. A távoli dombon sombokor aranylik.
Sárgarigó rikkant a gerlicék s a galambok burukkolásába.
Tavasz van. Aranyszínű. Arany-tavasz. A nap is olyan jókedvűen
ragyog, mintha egy vidám kisfiú pingálta volna föl a magas kék égre.
Talán éppen az a kisfiú, aki most hazafelé lépdel az óvodából.
Meg-megáll s visszafüttyent a rigónak.
– Fütyül a rigó.
– Fütyül bizony – hallja a háta mögül.
Megfordul a kisfiú, és meglátja a nagyfiút. A testvérét.
Kezet fognak férfiasan, s most már együtt lépegetnek. Együtt
füttyögnek. Kötekednek a rigókkal. De nem sokáig, mert a kisfiú
jobban szeret s jobban is tud beszélni, mint fütyülni. Azt kérdezi
hirtelen:
– Ki lehet barát?
– Hát aki barátságos, kedves, ragaszkodik hozzád, s te is
ragaszkodsz hozzá – magyarázza a nagyfiú.
– Akkor Totyi nekem a barátom! – jelenti ki a kisfiú.
– Ki az a Totyi?
– Kuki Totyi.
– Kisfiú vagy kislány?
– Nem tudom.
– Nem tudod, hogy fiú-e vagy kislány a barátod?
– Kiskutya.
A nagyfiú elneveti magát. A kisfiú megszeppen.
– Kiskutya nem lehet barát?
– Dehogynem, lehetni lehet, de én azt hittem, hogy kisfiú vagy
legalábbis kislány az a te Totyi barátod.
– Kuki Totyi.
– Két neve van?
– Kettő. Egyik a keresztneve, másik a vezetékneve. Kutyáknak
nem lehet?
– Miért ne lehetne. De honnan tudod, hogy két neve van?
 – Én adtam mind a kettőt.
– Azelőtt hogy hívták?
– Nem tudom. Csak látásból ismertem. Mindig kukucskált ki a
kerítésen. Várt engem, és kukucskált. Ezért neveztem Kukinak.
Aztán meg totyogott, totyog végig a kerítés mellett. Kísér, amíg a
kerítés engedi. Ezért Totyi. Mindjárt meglátod. Meglátjuk.
Meg is látják, jobban mondva előbb hallják.
– Vár, már vár engem – örvendezi a kisfiú. – Szevasz, Totyi, Kuki
Totyi.
A hatalmas, régi, rácsos kerítés mögött egy alig észrevehető kis
csokoládébarna kutyuska örvendezik. Ugrándozik, amennyire kurta
lábaitól telik.
– Hát ő az – mutatja be büszkén a kisfiú. – Ez meg, ez a nagyfiú,
a testvérem. Régóta vársz? Sokat vártál? Nem haragszol? Azt
mondja, nem haragszik – mosolygott föl a kisfiú a nagyfiúra. – Na,
mehetünk akkor.
S ahogy lépegetnek, a kiskutya is a kerítésen belül ott totyog
mellettük.
– Szaladjunk egy kicsit, nézd csak, ő is hogy igyekszik.
Valósággal lohol a kiskutya is, nem akar tőlük lemaradni.
– Forduljunk még vissza a kedvéért! – kéri a kisfiú.
Visszafordulnak, s még egypárszor a kerítés hosszában föl s
lesétálnak, szaladnak a kiskutya s a kisfiú nagy örömére.
Aztán barátságos integetésekkel, a kiskutya meg vidám
vakkantásokkal, elköszönnek.
– Régóta ismered?
– Tél óta.
– Télen is mindig várt?
– A legnagyobb hóban és hidegben is.
– Akkor valóban hűséges jóbarátod – állapítja meg a nagyfiú. S
átölelte a kisöccse vállát.
– Én is azt hiszem – mondja boldogan a kisfiú. S örömében még
egyszer fölfüttyent a rigónak, föl a lombosodni készülő
gesztenyefára.
 Léggömb, pitypang, pacsirta
A kisfiú olyan ügyesen mondott verset, olyan szépen énekelt az
óvoda gyermeknapi ünnepélyén, hogy a bátyja, a nagyfiú vett neki
jutalmul egy nagy, piros léggömböt. Kézen fogta a kisfiút. A kisfiú
rövidre markolta a léggömb zsinórját.
Így jődögéltek, jövögettek hármasban hazafelé. Mármint a nagyfiú,
a kisfiú meg a nagy, piros léggömb. Az édesanyjuk, aki ugyancsak
ott volt az ünnepélyen, és nagyon büszke volt az ő ügyes kisfiára,
előresietett, hogy megsüsse az ünnepi ebédhez a palacsintát.
– Addig még egy kicsit sétálhattok is – szólt vissza elmenőben.
– Sétáljunk ki a Fellegvárra – kapott az alkalmon a kisfiú.
– Sétáljunk – egyezett bele a nagyfiú –, de akkor egy kicsit
szaporábban sétáljunk, nehogy kihűljön majd a palacsinta.
És elkezdték szó nélkül szedni a lábukat, hogy a séta is
megessen, s a palacsinta is még azon melegiben várja őket.
De akárhogy is szaporázták a lépést, azért a kisfiú szokása szerint
csak kérdezgetett:
– Miért fellegvár?
– Mert vár volt valamikor.
– És fellegekből volt?
– Már hogy lett volna – mosolygott a nagyfiú –, földből volt, meg
kőből. A falait körben földből hompolták.
– Hompolták?
– Hompolták, halmozták, magasították. Most már érted?
– Értem – bólintott a kisfiú.
– Na látod, okos fiú vagy te. A kapuit meg az épületeket a várban
kőből meg téglából építették.
– Akkor miért fellegvár?
– Mert magasan van, lentről, a Szamos mellől úgy látszott, mintha
a fellegekig érne.
– Mint a felhőkarcoló a tévében?
– Mint a felhőkarcoló. Na látod, tudod te magadtól is.
– És most már miért nincs vár?
 – Mert nincs szükség rá. Mert nincs háború sem. Béke van.
– És szálloda.
– És szálloda, de még milyen szép szálloda van a régi várban.
– Mint egy felhőkarcoló.
– Csak szebb, igaz? Mert nemcsak magas, hanem széles is.
– Bizony, gyönyörű. De most menjünk inkább arra az ejtőernyős
ugrótorony felé, a gyepre – mondta a nagyfiú, mert közben fölértek a
tetőre.
A léggömb is meg-megugorta magát örömében. Szállni szeretett
volna. De a kisfiú keményen fogta, és konokul tovább kérdezett:
– És ha nincs háború, akkor ellenség sincs?
– Nincs. Barátok vannak. Jóbarátok.
– És ők laknak a szállodában?
– Ők laknak – mondta a nagyfiú –, de nézd csak: mennyi pitypang.
Itt-ott még sárgállt egy-egy megkésett pipevirág, de nagy részük
már pitypangnak öltözve mutogatta fehér bóbitáit. Mintha icipici
földet ért ejtőernyők lepték volna el az ugrótorony alját és környékét.
– Pitypang, pitypang – örvendezett a kisfiú.
És ekkor megszólalt a fejük fölött egy pacsirta. Valahonnan a
mezők felől parittyázhatta magát a Fellegvár egére. Talán, hogy a
városi gyerekeknek is örömet szerezzen, legalább a gyermeknap
alkalmával.
– Pacsirta – ámult az égre a nagyfiú –, hallod, milyen szépen
szól? Nekünk énekel.
– A mi pacsirtánk – mondta ki ragaszkodását a kisfiú. – De hogy
tud egyszerre énekelni is, meg repülni is?
– Ez az ő tudománya – mosolygott a nagyfiú.
Zengett, zengett a pacsirta, s a játszó gyermekek mind többen
kapták föl a fejüket, a magasba ámulva hallgatták a kis énekest. A
léggömb is táncba fogott, hogy a kisfiú alig tudta féken tartani.
– És nem fárad el? – intett a magasba a kisfiú.
– Akkor leszáll pihenni.
– Akkor is énekel.
– Csak a magasban énekel. Csak ott tud. Erre a kisfiú váratlanul
elengedte a léggömböt.
 – Hogy ne kelljen leszállnia – magyarázta. – Neki adom a
léggömböt, hogy abba kapaszkodjék. Pihenjen és mindig énekeljen.
Nem haragszol?
A nagyfiú dehogy is haragudott. Ölbe kapta a kisöccsét, hogy
annyival is magasabbról lássa: hogy száll a léggömb, milyen
boldogan. Föl, az éneklő pacsirtához.
Aztán az elszállott léggömb helyett pitypangból szép láncot fűztek.
Még egy kis csokor virágot is tudtak szedni az édesanyjuknak, aki
éppen akkor fejezte be a palacsintasütést, mikor a fiai hazaértek.
 Szitakötő
Minden repülni tudó közül leginkább a szitakötő hasonlít a
repülőgépre. Még a zirregése is bizonyára burrogás volna, ha maga
a szitakötő nem volna olyan picike. Így csak zirreghet szegényke.
– Zirizirr, zirizurr, zi-zi – zirregi vidáman. És olyan gyorsan libben-
lebben sásról sásra, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudná
borítani. Még egy olyan nagy szalmakalappal is, mint amilyent a
kisfiú fejében láthatunk.
De minek is kellene megborítani.
– Hogy lenne nekem is repülőgépem – gondolta a kisfiú.
– Hadd el, hadd zirregjen kedvére.
De a kisfiú másképpen gondolkozott. Különben nem tette volna le
a nagy cserépkorsót, melyet azért nyomtak a kezébe, hogy hozna
gyorsan vizet a csurgóról, a nagy melegben szorgoskodó mezei
munkásoknak. Ment is a kisfiú örömmel s büszkén, hogyne ment
volna, amikor városi s ekkorka létére ilyen hivatallal ruházták föl.
Olyan magasra tartott fejjel haladt az ösvényen, hogy szinte egy
bakarasszal nagyobbnak látszott, mint amekkora valójában.
– Aztán hamar járj!
– Hamar járok!
– Az egyik lábod itt, a másik ott legyen! – kiáltott utána a nagyapja.
– Ott lesz és itt lesz – ígérte a kisfiú, és ugyancsak szedte a lábát.
S amikor a csurgóhoz ért, ügyesen alája tette a korsót, ahogyan a
nagyobbaktól látta. És örült nagyon, hogy ilyen szépen muzsikálva
csordogál bele a finom forrásvíz.
Ekkor röppent el a szitakötő az orra előtt. De mire utána fordult
volna, már jött is szembe vele. Aztán oldalra tért hirtelen, s rászállt a
sásra, egy kicsit hintázni.
– Meg kéne fognom – vette le a kalapját a kisfiú. – Olyan, mint egy
repülőgép. Világra olyan. – Hopp! – borította a kalapot a sásra.
– Zirizirr, zirizurr – zirrent tovább a szitakötő. S pár lépéssel odább
újra leszállt.
A kisfiú utánalopakodott.
 – Hopp! Megvagy!
De nem volt meg.
Ott körözött a feje fölött. Olyan sebesen, hogy a zirregését is alig
tudta követni.
Zirizurr. Hopp! Zirizurr. Hopp! Így mentek mind lennebb, lennebb a
patak mentiben.
A korsó már jóllakottan gurgulázott. Már az oldalán is csurgott.
Ami különben nem árt a korsónak, annál hidegebben tartja majd a
vizet. De a dolgosok is egyre sűrűbben tekintgettek a hátuk mögé,
hogy jön-e már a kisfiú. Ebédelni is kéne. De se kisfiú, se víz.
Aggódni kezdtek. Mégiscsak városi kisfiú. Nehogy valami baja
esett volna.
A nagynéni utánaindult. Meg is találta – a korsót. Már éppen
kiáltani akart, amikor a nagy szalmakalapot is megpillantotta. Jó
hajításnyira a csurgótól, ott hadonászott vele a kisfiú.
– Hát te mit hadonászol azzal a kalappal?
– A repülőgépet, a pici repülőgépet szerettem volna – motyogta
sírásra görbült szájjal, és már hullt is a könnye, mint a záporeső,
mert eszébe jutott az elmulasztott kötelesség.
– Csak nem szitakötőt akartál fogni?
– De – intett igent szipogva a kisfiú.
– Hagyd, hogy röpdössön. Nem kell azért pityeregni.
– A vízért sírok – zendített rá újból a kisfiú.
– Azért egyet se sírj! Legalább jó hideg lett – vette ki a csorgó alól
a túlcsordult korsót a nagynéni.
– De én szégyenlem.
– Szégyennek szégyen, de kicsi szégyen. Te is kicsike vagy még.
– Tessék engem megverni!
– Miért vernélek?
– Mert ha falusi fiú volnék, akkor meg tetszene…
– Lehet, van aki megverne, de én akkor se.
– De mit mondanak, ha megtudják, hogy miért nem vittem a vizet?
– Egyet se búsulj te azon! Mindannyian voltunk valamikor kicsikék,
s ki ne szeretett volna kicsikorában szitakötőt fogni.
Vidáman várták őket a dolgosok, jót húztak a korsóból, s dicsérték
is nagyon, hogy ilyen friss vizet még talán nem is ittak életükben.
 A kisfiú pirulva és lehajtott fejjel pillogott. De fogott is rajta a
dicséret, mert attól kezdve olyan lelkiismeretesen s olyan fürgén
hordta a vizet, hogy fürgeségéért még a csurgó fölött ide-oda zirregő
szitakötők is megirigyelhették volna, de jól tudjuk, hogy a szitakötők
csöppet sem irigy természetűek.
 A kisfiú és a tenger
A kisfiú ült a tenger partján. Nagy buzgalommal épített a
homokban.
Csendes volt a tenger, s nagyokat nyújtózkodva megállt a kisfiú
lábától alig pár lépésnyire.
– Mit építesz? – kérdezte a tenger a kisfiútól.
– Várat – válaszolta a kisfiú, miközben belemerítette kis vödrét a
tengerbe.
A tenger ijedtében egy kicsit visszahúzódott, de aztán
utánaszaladt a kisfiúnak, lábon legyintette, s úgy kérdezte:
– Minek neked az a vár?
– Hogy el ne mosd az iskolámat.
– Hát hol a te iskolád?
– Itt a váramban.
A tenger kíváncsian közelebb loccsant. Elég ügyetlen, sőt
barátságtalan cselekedet volt, amit meg is bánhatott, mert sietve
visszafutott a medrébe. De már késő volt a bánat, mert híre-nyoma
se maradt sem a várnak, sem az iskolának.
A kisfiú majdnem elsírta magát.
El is sírta volna, ha nem jön a nagyfiú. Meg a többiek.
– Mit búsulsz?
– Hogyne búsulnék. Elvitte az iskolámat, a váramat.
– Egyet se búsulj! Újat építünk. Hozz vizet! – ugrasztotta a
nagyfiú. És mindannyian nekiláttak az építésnek.
A tenger szelíden megsimogatta a kisfiú lábát, egy szép nagy
kagylót ringatott eléje, s azt mondta:
– Ne haragudj, igazán nem akartam elrontani, de én ilyen erős
vagyok, amikor csak kíváncsi vagyok is.
– Már nem haragszom, újat építünk.
– Új iskolát?
– Új iskolát, új várat.
– Csak nem jársz te már iskolába? – csodálkozott el a tenger.
– De. Ősztől már járok – büszkélkedett a kisfiú.
 – S melyik iskolába, ebbe, amelyiket építetek?
– Dehogy – mosolyodott el a kisfiú. – Ez homokból homokra épül.
Én abba fogok járni, amelyikbe Mikes Kelemen is járt. Az már
négyszáz éve áll. Azt még te sem tudnád elmosni – húzta ki magát
még büszkébbre a kisfiú.
A tenger mosolygott, és azt mormogta:
– Hát te azt is tudod, hogy ki volt Mikes Kelemen?
– Hogyne tudnám, a testvérem megmondta, ő tanulta, hogy
Rákóczi fejedelem íródeákja volt.
– Az volt – mondta vidáman a tenger. – Valóban az volt. Én is
ismertem.
Most a kisfiú ámult el.
– Te ismerted?
– Hogyne ismertem volna. Jobban mondva, hallottam róla az
öcsémtől, a Márvány-tengertől. Ott, az ő partján élt valamikor nagy
bujdosásában Rákóczi fejedelem. S vele az ő hűséges íródeákja.
– Mikes Kelemen.
– Mikes Kelemen – ismételte a tenger. De az ismerős névre
fölfigyeltek a többiek is, s közelebb hasaltak, hogy úgy hallgassák az
öreg fültanú, a tenger meséjét a fejedelemről és annak hűséges
íródeákjáról, aki a végén már egyedül hallgatta a tenger mormolását,
„egyedül, egyedül a bujdosók közül”, s írta hűségesen leveleit kitalált
nagynénjének, aki nem volt más, mint az ő szülőföldje. És mesélt a
tenger azelőttről is és azutánról is, mindenről, amit csak látott s
hallott hosszú életében, olyanokat, melyeket még a nagyobbak sem
érthettek.
Így barátkoztak össze a kisfiú s a tenger. És az ő révén mind a
többiek is, akik már addig is bátran fürödtek benne, de a beszédet
csak most értették meg igazán.
Frissen láttak újra az építéshez.
Építettek is mindnyájuk örömére, nem is várat, de várost s bele
iskolát, hogy csodájára járt mindenki parthosszában. Mert viharos
kedvében sok mindent elmosott a tenger. De a kisfiú iskolája
mindvégig ott állt sértetlenül. Ott állt akkor is, amikor zászlódíszbe
öltözött a part, gyönyörűen fellobogózott hajók ringatóztak a vízen. A
tenger legnagyobb jókedvében is mindig a kisfiú iskoláját ügyelte a
szeme sarkából, hogy a megmámorosodott féktelen hullámok
egyike-másika nehogy elsodorja.
 Szeptemberi szivárvány
A fecskék már napok óta készülődtek. El-elröppentek,
visszaszálltak. Edzettek a nagy út előtt. Esténként meg sorba ülték a
tornác fáját, bizonyára tanácskoztak.
Ma reggel már verebek diadalmaskodtak a helyükön. Jártatták a
csőrüket: szidták-szapulták a mindig hűtlen, odébbálló fecskéket.
– Elszálltak.
– Elmentek.
– Megléptek.
Ilyen és ehhez hasonlókat vicsogtak a verebek a kisfiúnak, aki mit
sem sejtve lépett ki az udvarra.
– Elmentek, megléptek, el bizony, meg bizony – csirikolták most
már kórusban s olyan hangosan, hogy a kakas is jónak látta
beleszólni:
– Elhallgassatok!
Csönd lett, s a csöndben a kisfiú az elszállott fecskék védelmére
azt mondta:
– Biztosan tanulni mentek. Iskolába mentek. Hátha a fecskék
iskolája ott van Afrikában. Oda mentek. Onnan is jönnek ide tanulni
– mondta nagyon okosan a kisfiú, s még azt is hozzátette: –
Különben ma én is elmegyek. Visszamegyek a városba.
Erre még a verebek is elhallgattak. Egytől egyig. A kakas némán
leugrott a kerítésről. A pulyka is, mint egy kilyukadt, nagy, lila labda,
lassan leereszkedett. A kiskecske abbahagyta a reggeli kérődzést.
Szétvetett lábakkal állt, mintha önmaga szobra volna. S látni lehetett,
hogy a szeme, a mindig ághegyen járó két fürge szeme
elhomályosodik. A tyúkok is hirtelen leültek a porba. A ludak
hangtalan nyújtogatták a nyakukat. Nem akartak hinni a fülüknek. A
nyulak is a ketrecben abbahagyták a majszolást.
– E-e-elmész?! – mekkentette el magát a kiskecske, de olyan
fájdalmasan, hogy újra csak fölzsibongott az egész udvar.
– El. Elmegyek. Iskolába kell mennem nekem is.
– Iskola itt is van – kottyantotta el magát az újra fúvódó pulyka.
 – Van. De én városon lakom, oda kell mennem. Legyetek jók
mindannyian! A jövő nyáron majd újra találkozunk.
Ennyit mondott a kisfiú. Szerencsére már jött is az édesapja ki az
ajtón, csomagokkal megrakodva. A kisfiú is kézbe kapott egy tömött
szatyrot, s így a búcsúzkodást megkönnyítette a cipekedés.
A kapuból még visszaintett a szomorkodó nyári barátoknak. A
kocsiban aztán még egy-két könnyet is szétdörzsölgetett a keze
fejével. De ezt már nem láthatták, sem a kiskecske, sem a pulyka,
de még a néma díszkíséretként felsorakozó ludak sem. Gágogtak
egy hosszat, s ettől a kocsi is ijedtében nagyot dudált, burrogva
nekirugaszkodott a kövesútnak.
Szótlanul értek ki a főútra. Ott a kisfiú hirtelen felkapta a fejét.
– Nem hazafelé megyünk? – mert tudta, ismerte ő jól az utat.
– De. Csak egy kis kerülővel. El kell köszönnünk még valakitől.
– Kitől?
– Nemsokára megtudod – mondta az édesapja.
Félórát ha mentek, amikor már ott álltak két nagy cserefa
árnyékában. A kisfiúnak már nem kellett mondani, tudta ő jól, kitől
kell elköszönniük.
Tamási Áron sírja mellett álltak.
– Ő volt ennek a tájnak a legnagyobb írástudója. Szeptemberben
született, amikor az iskolák kezdődnek. Te, kisfiam, most kezded az
iskolát, illendőnek tartottam, hogy ide jöjjünk – mondta az édesapja.
– Innen indulj ezután is, minden szeptemberben.
Álltak még egy kicsikét. Hirtelen mintha szivárvány tündökölt
volna, a két cserefa fölé. Valamelyik szomszédos falu gyermekei
jöttek énekelve, születésnapot köszönteni. S hogy ők is innen
induljanak az iskola felé.
Körülállták a sírt, s azt énekelték:

Temető kapuja,
sarkig ki van nyitva.
Arra járnak a falumbeli lányok,
sej, rólam szedik a virágot.
 Erre a kisfiú elszaladt a kocsihoz, kivette a virágcsokrot (az
édesanyjának szedte volt), kettéosztotta szépen, s a felét rátette a
virággal borított sírra. Aztán kiléptek a szép ének szivárványa alól, s
indultak hazafelé. Egy kicsit még vidámabban is talán, mint ahogy
temetőből szokás jönni.
Este lett, mire a városba értek.
De amikor a kisfiú meglátta a várost, mintha a nagyváros is
meglátta volna őt. Éppen akkor gyújtotta föl sok ezer fényét,
sokszínű lámpáit. A trolibuszok is játékos szikrákat sercegtettek a
kisfiú örömére. S az autók is, mert dudálni nem szabad egy ilyen
nagy városban, kedves burrogással mintha azt dorombolták volna:
mennyire örülnek, hogy újra láthatják a kisfiút. És gondjuk lesz rá –
de azért ő is vigyázzon! –, hogy baj nélkül jusson át mindig a zebrán
a nagy táskájával iskolába menet vagy jövet.
 A nyár még vissza-visszajár
Reggel alighogy kinyitja a szemét, azzal kezdi a kisfiú: – A nyáron,
amikor enniök adtam a nyulaknak, a tyúkoknak, a csirkéknek, a
pulykáknak meg a malacoknak…
– A nyáron, amikor én szedtem össze a tojásokat a tyúkok
fészkéből, mert még jóformán el sem kottyintotta magát a tyúk –
magyarázza –, s én már ott voltam, s hoztam a még langyos tojást.
Mondja, mondja, emlékezik, s közben a keze is jár, öltözik, siet,
nehogy elkéssen az iskolából. És mondja tovább:
– A nyáron, amikor a patakban tapsikoltam. S hát amikor a
tengerben lubickoltunk, emlékszel-e – kérdezi a nagyfiútól –, milyen
nagy hullámok jöttek, de nem mosta el, amit építettünk, és
emlékszel-e – kérdezi már a vajas kenyér mellől –, amikor a nyáron
a repülőgépből néztük a hegyeket, a falvakat, a városokat?
– Emlékszem, hogyne emlékeznék – mosolyog a nagyfiú –, de
most már induljunk, itt az ideje.
Indulnak is, de még útközben is a nyárról beszélgetnek. Amin nem
is lehet csodálkozni, mert a Nap is még igazán nyáriasan süt. Mintha
ő sem tudna megválni a nyári emlékektől. És persze a kisfiútól sem.
Már korán reggel ott ólálkodott az ablakban. Ő költötte fel. Nehogy
elkéssen. Most meg ott várja a kapuban. Ő, a Nap, fogja egyik kezét
a kisfiúnak, s úgy mennek hármasban végig a járdán, kelnek át a
zebracsíkos átkelőhelyeken. És úgy odavillant a türelmetlenkedő
gépkocsiknak, hogy azok este is attól hunyorognak.
Közben, hogy ki ne fogyjanak a beszédből, kérdezget a Nap a
kisfiútól:
– Na, hol jobb, itthon-e vagy otthon?
Nagyot nevet a kisfiú, mert érti ő a Nap játékos kérdését.
– Nyáron otthon, máskor meg itthon – válaszolja talpraesetten.
Ami azt jelenti, hogy nyáron falun lenni a jobb, otthon a
nagyszülőknél, a nagynéninél. Máskor meg itthon, a városban, a
szüleinél meg az iskolában.
 A nagyfiú csak mosolyog az ilyen beszéden. A Napra bízza
kisöccsét, s elköszön, mert az ő iskolája közelebb van.
– Szóval, itthon is, meg otthon is – folytatja a Nap a félbeszakadt
beszélgetést.
– Itthon is, meg otthon is.
– Jó lenni.
– Nagyon jó.
– Ahol születtünk.
– S ahol szeretnek.
Így érnek az iskola kapujába.
– Szervusz, Nap!
– Szervusz, kisfiú!
– Megvársz?
– Megvárlak.
– Szünetben keress meg!
– Megkereslek. Még a padodra is rásütök.
– Akkor jó – mondja boldogan a kisfiú. S besiet a kapun.
A délelőtt még teleget. A kisfiú figyel, tanul. A Nap pedig végzi a
maga teendőjét. Ragyog és egyre fönnebb megy a szép kék őszi
égen. De nem jár olyan magasan, mint a nyáron. Talán azért sem,
hogy így hajoltában könnyebben benézhessen az iskola ablakán.
Délben, mondanom sem kell, újra találkoznak, de már nem az
iskola előtt. Ott árnyék van, s a Nap nem szeret árnyékban állingálni.
A sarkon várja a kisfiút. Jön is már egy másik kisfiúval.
– A padtársam – ajánlja be a Napnak.
– Ismerem őt is – mosolyogja a Nap. – Legyetek barátok. Úgy
könnyebb még az iskolába járás is. Meg aztán borús napok is
következnek. Nem lehetek mindig veletek.
– Barátok leszünk – mondják a kis legények. És kézen fogva
indulnak tovább. Vidáman mennek, hátukban érzik a Nap meleg
tekintetét. Tudják, hogy öreg barátjuk szívesen jönne velük. Talán
még súlyos táskájukat is cipelné, ha nem kellene ellenkező irányba,
napnyugat felé bandukolnia.
 Bajos bö
A kisfiú tegnap alighogy hazajött az iskolából, olyat mondott, hogy
attól még a ruhát ringató mosógép is egy pillanatra megállott.
A kakukkos óra kakukkja is kidugta a fejét, mint aki nem hisz a
fülének. De aztán vissza is kapta, nehogy illetlen megjelenésével
összegabalyítsa az idő rendjét, nehogy megzavarja a láthatatlanul
lépegető mutatókat.
– Én többet nem megyek iskolába – jelentette ki elszántan a kisfiú,
miközben kibújt a vállába vágó, hátára nehezedő táska alól.
– S miért nem? – kérdezte az édesanyja.
– Mert meg vagyok haragudva.
– Meg vagy haragudva? Ugyan biza kire?
– A bö betűre.
– A bö betűre? – mosolyodott el az édesanyja.
– Arra – mondta szigorúan a kisfiú.
– A kicsire vagy a nagyra?
– Mind a kettőre. De leginkább a nagyra. A nagy írottra.
– Hát mit vétettek neked azok a bö betűk?
– Nem hagyják magukat leírni. Kivált a nagy írott. Hol a képit fújja
föl, hol a hasát dülleszti ki. Mintha csak engem akarna bosszantani.
Mert a padtársamnak bezzeg engedi magát leírni. De még milyen
szépen engedi, hogy még a tanító néni is megdicsérte a
padtársamat. Az ő nagy bö-jét.
– S a tiedet?
– Megmosolyogta. És megfogta a kezemet, hogy ketten írjuk le.
– És sikerült?
– Sikerült, úgy-ahogy. De amint továbblépett a tanító néni, s
magam akartam leírni, megint úgy kidüllesztette a pocakját, úgy
beszívta a képét, hogy mérgemben elkezdtem sírni.
– Sírni, ekkora fiú létedre? – ámult el a kisfiú édesanyja.
– Sírni hát – pityeredett el újra a kisfiú –, az osztály meg kacagni,
röhögni. Én többet nem megyek a bö betűvel egy iskolába – sírta,
jobban mondva, bőgte most már el magát a kisfiú, s odabújt az
édesanyja kötényéhez…
Az édesanyja szelíden megsimogatta, s azt mondta:
– Ne sírj, na. Mindjárt itthon a bátyád, s ő is kinevet, ha meghallja,
hogy miért bőgsz.
– Nem akarok – szipogta a kisfiú. – Nem is fogok.
– Mit nem fogsz? – kérdezte az éppen betoppanó nagyfiú.
– Iskolába járni, a bö betűvel egy iskolába járni – mondta a még
mindig szipogó kisfiú helyett az édesanyjuk.
– Márpedig bö nélkül nincsen iskola és nincsen ábécé, még Zengő
ábécé sincs – mondta a nagyfiú. – Vagy azt akarod, azt akarnád,
hogy Bari bég a zöld gyepen helyett ari ég a zöld gyepent írjanak?
Ezen már a kisfiúnak is mosolyognia kellett. A mosógép is hirtelen
forgásra kapcsolta magát. S a kakukk sem felejtette el kakukkintani
a déli egyet. S egy kicsit még mintha kacsintott volna a kisfiú felé.
– Elbánunk mi azzal a nagy basa bével – biztatta még a nagyfiú a
kisfiút. – Mire édesanya az ebédet elkészíti, olyan nagy béket írsz,
meglátod, hogy a kakukk is ezután bakukkot mond a tiszteletedre.
Azzal bementek a nagyfiú szobájába. S hogy ott mi történt, mi
nem, nem tudhatjuk. De kevéske csönd után azonban már a
vidámság hangjai cirpegtek ki az ajtó résén. S mire asztalra került az
ebéd, boldog madárként röpdösött a kedvük.
És csupa gyönyörű nagy bével volt tele majdnem egy egész
füzetlap. Ha a kakukk nem is tudott dicséretül bakukkot mondani,
kárpótlásul a tanító nénitől akkora dicséretet hozhatott ma délben
haza a kisfiú, hogy még a nagyfiúnak is jutott belőle egy boldog
mosolyintásra való.
 Kibelezett karióka
A karióka nem hal, hanem színes író-, rajzolószerszám. Ezt
minden valamirevaló kisiskolás tudja. Legalábbis itt városon, ahol a
kisfiú lakik. De vannak bizony, s nem is kevesen, akik soha nem
láttak kariókát, de még csak nem is hallottak erről a szép nevű
színes rostirónról, mert rostirón magyarul a neve ennek az olasz
eredetű csodaceruza-pennának. De vannak, akik még nem is
álmodhatnak róla, mert az igazat megvallva, a karióka nem valami
olcsó mulatság.
A kisfiú is ajándékba kapta egy kedves nénitől.
– Aztán rajzolj szépeket vele! – biztatta meg a néni.
– Majd rajzolok – ígérte a kisfiú, aki alig tudta összefogni a száját
a nagy örömtől. Mutogatta is, aki csak megfordult nálunk,
mindenkinek, hogy ő milyen szép fél tucat, azaz hat darab kariókát
kapott.
– De vigyázz rá, mert amit egyszer megrajzolsz, befestesz vele,
azt már ki nem radírozhatod! Nem fogja a radír.
– A kezedre, a ruhádra is vigyázz!
– Vigyázok. Tudok én vigyázni, rajzoltam én már kariókával, a
testvéremével. Sokszor rajzoltam és festettem.
– És bizony a kezedet is befestetted olykor-olykor – jegyezte meg
a testvére mosolyogva.
– De akkor még óvodás voltam. Most már iskolás vagyok.
– Hát ez igaz – ismerte el mindenki.
Aztán meg is feledkeztünk arról, hogy karióka is van a világon. De
meg a kisfiú is az ígéretéről és fogadkozásairól.
Mert mi történt? Arra jövök haza, hogy nagy sírás-rívás van a
házban.
– A karióka nem hal, hogy kibelezd, te kis szamár! – hallom már a
lépcsőházban a kisfiú édesanyját.
Én akkor már tudtam, hogy mire érkezem.
Ott állt a kisfiú a szoba közepén, magasra tartott kézzel, mint a
lefülelt gonosztevők szoktak állni a tévében.
 És a két föltartott kéz tintakék.
Orra hegye: tintakék.
Homlokán folt: tintakék.
Két fülcimpa s két karima, az is csupa tintakék.
Szép sárga inge-ujja, melle: tintakék.
Gallérja is tintakék.
(De hát még a szipogása – az volt még csak tintakék.)
– Lódulj a fürdőszobába, te haszontalanja! – szólt rá a kisfiúra az
édesanyja.
S az meg lódult bűntudatosan. De bárcsak ne sietett volna, mert
mire az édesanyja is utánament, megeresztette a vizet, és lett a
csap: tintakék.
És a kád is, a hófehér: tintakék.
És most már igazán úgy látszott, mintha a kisfiú is tintakék
könnyeket hullatna a fürdőkádba.
De hát mi is történt valójában?
Az történt, hogy a kisfiú kíváncsi lett nagyon, mi lehet abban a
kariókában, hogy soha nem kell meghegyezni.
Rendben van, a töltőtollat sem kell hegyezni, de abba tintát kell
szívatni olykor-olykor, mert kifogy belőle. De mi lehet a kariókában,
hogy sohasem kell szívatni, s mégis ír, sőt fest is?
Erre volt kíváncsi a kisfiú.
Megpróbált beletekinteni. Sikerült is neki.
A kéket vette kézbe, és… de nem mondom el, hogy mit művelt
vele, nehogy utána csináljátok. Elég az hozzá, hogy sikerült
szétszednie. Kihúzta szépen a belét, a kék festékkel átitatott
rostnyalábocskát. S mire észbe kapott, már minden, mindene, még
az is, amit nem soroltunk föl, tintakék lett.
Most sír, szánja-bánja vétkeit.
Hullatja tintakék könnyeit.
Szerencsére inge s a nadrágja műszálból való, s az édesanyja
hamarjában ki tudta mosni. A padlódeszkát is sikerült smirglivel
tisztára dörzsölnie a segítségül siető nagyfiúnak. Csak a kisfiú
kezéről nem lehet lemosni a karióka színét. Így jár majd napokig
iskolába, amíg csak ki nem kopik a bőréből a festék. Dugdoshatja,
rejtegetheti tintakék pracliját.
 De a könnyek mintha már apadoznának, világosodnának. S a
hangja is, mintha kezdene megjönni a kisfiúnak, mert egészen
váratlanul azt kérdezi:
– A halat miért szabad kibelezni?
 Novemberi nyár
Ne gondoljátok, hogy a kisfiú meg a nagyfiú a vándormadarakkal
útra keltek volna, s most valahol Afrikában nyaralnának. Itthon
vannak, és iskolába járnak. És az idő sem valami nyárias, már
napok óta még az orrát se dugta ki az égen masírozó felhők mögül a
nap. A szél pedig úgy tesz, mintha a felhők maguktól mennének,
vonulnának, menetelnének, mintha nem ő vezényelné, hajtaná,
téringetné őket. Mert ilyesmiket fütyül, kivált reggelente s estefelé:

Felleg hátán felleg

mendegélnek mennek
északról le délnek
mennek mendegélnek

délről napkeletnek
onnan napnyugatnak
térülnek s már újra
északra vonulnak

elfödik a napot
este el a holdat
ólmos esőt visznek
porka havat hoznak.

– Azért az nem is lesz olyan rossz – csillan meg a kisfiú szeme az

esőálló kabát csuklyája alól.
– Mi nem lesz rossz? – görbül közelebb a nagyfiú, hogy jobban
hallja az öccsét, s a vállát is átfogja, nehogy a szél elrepítse mellőle,
mert éppen a Szamos-hídon jönnek, ahol gyorsvonatsebességgel
szokott keresztül száguldani a Gyalui-havasok érkező szél.
– Mi nem lesz rossz? – kérdezte újra a nagyfiú.
– Ha igaza lesz a szélnek.
– Hát nincs eléggé igaza? – Kell ennél jobb ólmos eső?
 – De ha a fellegek elviszik az ólmos esőt, és porka havat hoznak,
akkor?
– Akkor finom lesz. De nagyon szerettem volna, hogy még
egyszer kiránduljunk!
– Úgy, mint a nyáron?
– Ha nem is olyan messzire, mint nyáron szoktunk, de egy kicsit
kimenni…
– És süssön a nap.
– Süssön, amennyire még telik az erejéből. Így váltogatták a szót
hazáig, s úgy belemelegedtek a nyári kirándulások emlékébe, hogy
már az ólmos eső ostorát sem érezték.
– Lehetetlen, hogy több szép idő ne legyen ezen az őszön.
– Csak az sem mindegy, hogy mikor. Hétköznap mit érünk vele?
– Legfönnebb focizhatunk tornaórán.
– Az se lenne rossz – egyezett volna bele már ebbe is a kisfiú.
– Vasárnap lesz, vagy legalább szombaton a szép idő! – jelentette
ki határozottan a nagyfiú. És olyan komolyan, hogy mindketten
elnevették magukat a nagy komolyságtól.
– Meglátjátok, szombaton kisüt a nap – jósolta az édesanyjuk,
miközben a kályha fölé száradni akasztotta a vizes kabátokat. –
Minden szombaton ki szokott sütni, hogy a szegény kisgyerek
egyetlen ingecskéjét vasárnapra megszárítsa.
– Mese! Ez mese! – örült meg a kisfiú.
– Majd meglátjuk, hogy mese-é?
– Mondd el, igazán, mondd el, szépen kérlek! – rimánkodott a
kisfiú.
Kéretlenül is elmondta volna az édesanyjuk, csak várta, hogy
mossanak kezet, s üljenek asztalhoz. Akkor elkezdte:
– Volt egyszer egy szegény asszony, s annak egy kicsi, karon ülő
fiacskája. De olyan szegények voltak, hogy a kisfiúnak csak egyetlen
ingecskéje volt. Az édesanyja minden szombaton kimosta. Kitette a
napra, a nap hamar megszárította. Így tudott minden vasárnap
tisztát adni a kisfiára.
– S amíg száradt az ing, addig mit adott rá?
– Kötényébe takargatta s visszatette a bölcsőbe.
 De történt egyszer, hogy nagyon elromlott az idő, semmi kilátás
nem volt arra, hogy az ing megszáradhatna. A napnak se híre, se
hamva. Szomorú volt nagyon a szegény édesanya, olyan szomorú,
hogy el is sírta magát. A kisfiú, aki addig még soha nem látta sírni az
édesanyját, elmosolyodott. Mosolygott, mosolygott, majd elkezdett
kacagni, de olyan szívhez szólóan, hogy attól az édesanyja bánata
is tovaszállt.
Elmosolyintotta magát. És mosolyogva kitekintett a száradni kitett
ingecskére. S abban a pillanatban szétnyílt a vastag felhő, és
kisütött a nap, és az inget egy pillantás alatt megszárította. Azóta
úgy tartják, hogy minden szombaton legalább egy édesanya-
mosolyintásnyira ki szokott sütni a nap, hogy a szegény kisgyerek
egyetlen ingecskéjét megszáríthassa.
Aki nem hiszi, járjon a végére.
– Hát a végére is járunk – mondta a nagyfiú. – Minden leckét
lehetőleg előre elkészítünk. Csak az maradjon, amit szombaton
adnak föl hétfőre. Azt hamar nyélbe ütjük. És akkor süthet a nap!
– S ha nem sütne?
– Akkor meg odaállítjuk édesanyát, hogy mosolyogjon azon, hogy
mi milyen gondtalanul játszunk a szobában. De ki fog sütni!
És ki is sütött.
És nem is csak egy mosolyintásnyira. Focizással telt a tornaóra.
És délutánra még a sétatér avarjába bújt gesztenyéből is jó két
zsebre valót előcsalogatott. És sütött másnap is – vasárnap.
Gyönyörű kirándulóidőt, valóságos nyári meleget varázsolt az öreg
nap. Olyan lelkéből ragyogott, mintha sejtette volna, hogy a mese
becsülete forog kockán.
 A kis gépész úr
A hosszú téli esték még egy korán fekvő kisfiúnak is hosszúak.
Kivált, ha a rövidlátó, folyton csak bóbiskoló nap még a szokásosnál
is hamarabb hajtja le fejét. És se hold-, se hóvilág. Csak sötétség,
de olyan kemény sötétség, hogy szöget lehetne belé verni, a szögre
meg szalonnát akasztani. Megbírná. A lámpa is hiába küldözgeti
rohamra a fényvitézeit, mert azok az ablaknál tovább nem
merészkednek. Odanyomják orrukat az ablaküveghez, vagy leülnek
az ablak talpára, s onnan bámulják elképedve a behemót-nagy sűrű-
sötét téli estét.
A tévé a felnőtteknek beszél. A rádió hasonlóképpen. A betűk a
könyvben meg álmosak és álmosítóak. Rettegik a sötétet.
Ilyenkor csak egy-egy jókedvű történet tud valamicskét lefaragni a
hosszú estéből.
– Hát akkor halljunk egy jókedvű történetet! – mondta a kisfiú az
édesapjának.
– Halljuk, halljuk! – helyeselte a nagyfiú.
A kakukkos óra kakukkja is hirtelen kidugta a fejét, és szokásától
eltérően, azt kakukkolta:
– Halljuk, halljuk!
A tévé kedves bemondónője is elhallgatott a képernyőn, és
látszott rajta, szeretne közénk ülni, hogy ő is hallhassa a jókedvű
történetünket, amelyik:
– Mese legyen-e, vagy igaz történet?
– Igaz történet, igaz történet!
– Hát jól van, olyan igaz lesz, mint amilyen igaz, hogy ma ünnep
szombatja van.
Akkoriban, amikor még akkora se voltam, mint te – biccent a kisfiú
felé az édesapja –, akkoriban nagy újságnak számított, ha olykor-
olykor egy-egy gépkocsi átporzott a falunkon. S hátha még meg is
állt! Olyan sereglet támadt körülötte, mint ma támadna, ha mondjuk
egy űrhajó ereszkedne alá a Főtérre.
 A favágó gép volt az egyetlen masina a falunkban. De azt nem
igazi gépész, hanem egy falusi ezermester kezelte. Aki mészáros is
volt, szabó is, órareperáló és foghúzó is egyben. Azonkívül még
földműves is persze, mint mindenki más a faluban. Úgy is járt, mint
mások, háziszőttes posztóviseletben. Nem úgy, mint egy gépész úr,
aki minden esztendőben aratás végén jött, jobban mondva, vonult be
úthenger-lassúságú tüzes gépén ülve a falunkba. Maga után
vontatva hatalmas piros cséplőgépét.
– Miért volt tüzes a gépe?
– Mert fával, faszénnel fűtött gőzgép volt. Állandóan szikrázott.
Néha meg valóságos lángnyelveket lövellt ki hosszú, magas
kéményén, ami azért volt olyan hosszúmagas, hogy tüze nehogy a
gabonába vagy a szalmába kaphasson.
Csuda egy masina volt. Úgy köhögött, csattogott, hogy még a
hetedik határba is elhallatszott. Beindítása sokszor órákba telt, és
leállítása után is még jó ideig prüsszögött, forgatta malomkő
nagyságú lendkerekét.
Nem tudtuk levenni róla a szemünket. Órákig, napokig bámultuk,
csodáltuk, kísértük udvartól udvarig, mert akkoriban nem szérűn,
közösben, mindenkinél otthon csépeltek.
Csodáltuk a gépet, de kiváltképpen a gépész urat, aki mindig talált
a masináján valami matatni-, igazítanivalót, s olyankor olajos kezét
mindig mellényes nadrágjába törölte. Hát az a nadrág aztán úgy
fénylett-ragyogott az olajtól, hogy még a mi szemünk se különben a
csodálattól.
Álmaink álma volt egy olyan olajos-fényes nadrág. Mert
mindannyian gépészek szerettünk volna lenni. Talán még a
kislányok is. Ott voltunk mindig a gépész úr sarkában. Ha egy
csupor vizet kért, mindannyian ugrottunk, s végül egész vödörrel
cipeltünk elébe. Legnagyobb szerencsének s dicsőségnek számított,
ha a gépész úr valamelyikünkre rábízta a franciakulcsot, az egyik
udvarból a másikba költözéskor.
De az is nagy öröm volt, ha véletlenül, ha olykor végigsimíthattuk
a nadrágját. Utána hosszú ideig szagolgattuk, szívtuk magunkba az
olaj s a korom csodálatos illatát.
 Történt aztán, hogy az egyik téli ünnepre egy igazi, mellényes
pantallónadrágot kaptam ajándékba az egyik nagynénémtől. Alig
tudtam összefogni a szám az örömtől. Föl is vettem azonnal.
Csodálatos volt, de mégsem volt igazi gépésznadrág.
Jártam benne föl-le egy darabig, majd szépen kisurrantam a
kamrába. Föl egy székre. Leakasztottam a kocsikenőcsös, a
degenyes tégelyt, s a kamra félhomályában a vastag, fekete
kocsikenőccsel kenni kezdtem a nadrágomat. Amikor már úgy
találtam, hogy eléggé gépészes, visszaakasztottam a tégelyt, és
boldogan besiettem, és beálltam a fenyőfa alá, hogy a gyertyák
fényében a nadrágom is fényesnek lássék. Hát annak látszott.
Szerencsére az ajándékozó nagynéni már nem volt ott. Szegény
édesanyám szóhoz se tudott jutni a nagy döbbenettől. Aztán egyre
csak azt hajtogatta:
– Mit csináltál, édes fiam, te kötélrevaló, mit csináltál a drága szép
nadrágból, mit csináltál? Rongynak se jó, még annak se!
Édesapám meg nevetett, kacagott, hogy még a könnye is
potyogott!
– A gépész úr, a kicsi gépész úr. Gépész úr lesz belőle.
Az is lettem, jó ideig rajtam maradt a gépész úr nevezet.
Megúsztam ennyivel. A nadrágot meg benzinnel kimosta
édesanyám, s ha ünnepnapra már nem is volt alkalmas, azért a
következő nyáron még jó szolgálatot tett. S talán a gépész úr is
megtudhatta a nadrággal való esetemet, mert megkülönböztetett
figyelemmel bánt velem. Rendszerint rám bízta a franciakulcsot,
hogy én vigyem az egyik udvarból a másikba.
 Indián kolbász
A kisfiú felhúzott lábbal ült a nagy karosszék ölében. A tévét
nézte. S egyre szomorúbban.
A csapata vesztésre állt.
– Gó-ól, gó-ól! Gyönyörű gól!
És újra látni lehetett, az ismétlésben, hogy bizony a perui kapus
oda se szagolt a hatalmas holland bombához.
– Már négy null! – ujjongott a nagyfiú. – Vége a csapatodnak.
– Azért nem muszáj úgy rikoltozni. Szégyelld magad! – mondta a
kisfiú lecsúszva a karosszékből, s már húzta is ki a csíkot, nehogy a
nagyfiú elérje, de az most örömében nem sokat törődött a kisfiú
feleselésével. Csak éppen utána kiáltott:
– Na megállj csak!…
De a kisfiú nem állt meg. Kiiszkolt, és be sem jött a mérkőzés
végéig. S még akkor is nagyon szomorú volt.
– Hadd már a csodába, ne búslakodj! – vigasztalta a kisfiút az
édesanyja. – Majd győznek máskor. A labda kerek, egyszer ide
gurul, egyszer meg amoda. Miért nem inkább a hollandoknak
szurkoltál te is?
– Mert a perui csapatban indiánok is vannak. Azt szerettem volna,
ha ők győznének.
– Az indiánok?
– Azok.
– S miért szeretted volna, hogy ők győzzenek?
– Mert indiánok. Őket mindig legyőzték. Meg üldözték. Azért
szerettem volna, hogy most legalább ők győzzenek – mondta a
kisfiú, s egy megvert, legyőzött törzsfőnök bánatával a szívében
készült a lefekvéshez. Enni sem volt kedve.
Napok múlva aztán már a hollandoknak szurkolva ült a tévé előtt.
Ki is tartott mellettük mindvégig.
– Köpenyegforgató vagy – mondta a nagyfiú.
– Mi vagyok?
 – Köpenyegforgató. Olyan, aki egyszer ide pártol, máskor meg
amoda.
– Nem vagyok, nem olyan vagyok – tiltakozott a kisfiú.
– Olyan vagy. S még azt mondtad, hogy én szégyelljem magam.
– Szégyellheted is, hogy így beszélsz egy kisfiúval – szólt közbe
az édesanyjuk.
– De amikor olyan, mint a tekenőbeli víz – ahogyan a nagynéni
szokta mondani –, egyszer ide loccsan, máskor oda.
– Te meg túl sokat locsogsz.
– De hűtlen volt a hollandokhoz – erősködött a nagyfiú. –
Szurkoljon most is az ellenfélnek.
– Annak szurkolok, akinek akarok.
– Mert köpenyegforgató vagy. Hűtlen, az vagy.
– Nem vagyok – pityeredett el a kisfiú –, nem a hollandokhoz
voltam hűtlen, csak az indiánokhoz voltam hűséges. Most a
hollandok az indiánok. Ők a kevesebbek. Ők a kisebb nép.
Erre a nagyfiú is megenyhült.
– Igazad van, most ők az indiánok.
Megsimogatta a kisöccsét, és békében együtt szurkolták végig a
szép mérkőzést.
Együtt viselték el a vereséget.
És vacsorakor egymást biztatva ették a paprikás kolbászt, amit
egyébként a kisfiú nem nagyon szeret. De ráfogták, hogy indián
kolbász, sőt holland kolbász. Ha ilyet ettek volna a futballisták,
bizonyára megnyertek volna minden mérkőzést.
S még az is előfordulhatott volna, ami nem történt soha még
eddig, hogy a két csapat együtt nyerte volna a világbajnokságot.
 A madáretető hóemberke
A kisfiú még vidáman érkezett haza az iskolából. De aztán mire
megebédelt, s a leckéje is elkészült volna, elszomorodott.
– Hát veled mi történt? Mitől vagy olyan búvalbélelt, miért lógatod
az orrodat? – kérdezte a nagyfiú.
– Mert besötétedett – válaszolta szokatlanul kurtán a kisfiú.
– Annyi baj legyen. Meggyújtjuk a villanyt.
– De a madarak már lefeküdtek.
– Bizonyára már szundikálnak. Te is nemsokára lefekhetsz. Egy
kicsit még, ha akarod, játszhatunk, de aztán vacsorázunk. Vetjük az
ágyat, és kezdődhet a durmolás.
– Igen, de a madarak biztosan vacsora nélkül feküdtek le –
mondta most már nagy-nagy szomorúsággal a kisfiú.
– Hát honnan tudod, hogy vacsora nélkül feküdtek le?
– Mert nem adtunk enniök. Pedig a tanító néni is mondta. De
reggel még sötét van, amikor indulok. Meg sietni is kell. Mire
hazajövünk, ebédelünk, s a leckével elkészülök, akkorra már rég
lefeküsznek.
– Hát ez igaz – ismerte el a nagyfiú. – De azért mégse búsulj.
Találnak ők ennivalót maguknak, amíg mi odavagyunk. Itt a vadszőlő
az ablak körül, valóságos csemege számukra. Azt szokták
csipegetni. Annál finomabbat mi sem adhatunk nekik.
– De adhatunk. Magot meg morzsát, azt mondta a tanító néni.
– Hát akkor adjunk magot meg morzsát – egyezett bele a nagyfiú.
– De hová adjuk? Reggelre, mire fölébrednek, belepi a hó. Nézd,
hogy hull most is.
Hullt is valóban, de olyan gyönyörűen, hogy egy darabig csak
gyönyörködni tudtak.
Hullt, hullt a hó. Már araszosnál is vastagabban feküdt a nagy
teraszon. Szinte egyszerre mondták:
– Gyere, gyúrjunk hóembert!
Pulóverbe bújtak, felgyújtották a künti villanyt, s már kinn is voltak.
Gyúrták, rakták a havat. Nemsokára a kisfiúnál jó félfejjel magasabb,
ha nem is éppen hóember, de hóemberke várta, hogy a fejébe
fazekat, az orra helyére sárgarépát, s a szeme gödrébe, holtszén
híján, két fekete műanyag gömböt illesszenek.
55 Még egy használt seprű kellett volna a hóna alá, hogy tökéletes
hóemberke legyen. De rossz seprű szerencsére nem akadt. Azért
szerencsére, mert:
– Ő fogja etetni a madarakat – jelentette ki örömmel a nagyfiú. S
már mutatta is, hogy miképpen.
Két kis csorba virágcserepet kerített, ami nem volt nehéz, mert a
virágcserepek a terasz sarkába húzódva várják a tavaszt. A
nagyfiúnak eszébe ötlött, hogy az ősszel csorbát is látott közöttük.
Előszerezte hát, és pillanatok alatt két nagyobb virágcserép
tányérjára borította. És ügyesen betapasztotta a hóemberke két
hóna alá. Úgy néztek ki, mint két pici, nyitott ajtónyílású sátor vagy
még inkább afrikai kunyhó.
Örömükben körülugrálták a hóembert. Akinek magának is
tetszhetett a nagyfiú leleményessége, mert mintha fülig futott volna a
hófehér fogakkal mosolygó szája. És olyan büszkén tartotta a két
leborított, csorba virágcserepet, hogy már-már attól lehetett tartani,
lelépeget a harmadik emeletről, hogy minél többen
megcsodálhassák. S hogy minél több madarat láthasson el
városszerte finom magokkal és morzsákkal.
De azért nem ment el. Ott állt a helyén hűségesen. És ott a hóna
alatt a két csorba cserépetető is. Reggel, mielőtt indultak volna, a
fiúk megrakták morzsával. Engem megbíztak, hogy finom magot és
lehetőleg kendermagot szerezzek. De főképpen figyeljem, ha már
úgyis itthon maradok. Figyeljem, hogy odaszállnak-e reggelizni a
madarak.
Hát most figyelek. És lám csak, a kis feketerigót, a vadszőlőre
járót! Csitt-csett, csettegetve odaszállt a hóemberke hóna alá, a
cserép szélére. És csitt-csett, nagyon elégedetten reggelizik.
 A kisfiú hiányzik
Hiába hullott az öreg, már-már elmenő félben levő hóra új,
gyönyörű porkahó az éjszaka. S hiába szállingózik még most is.
Hiába enyhült meg az idő, hogy szinte fülre se kell húzni a sapkát.
A nagyfiú ma reggel egyedül indult iskolába.
– Hát a kisfiú hol marad? – kérdezte a hentes bácsi, aki éppen
akkor vette át a friss, finom árut. – Csak nem beteg?
– De bizony beteg.
– Gyógyulást kívánok, mondd meg neki! – kérte a hentes bácsi, és
még azt is hozzátette, hogy délben, amikor jön hazafelé, nézzen be
az üzletbe.
A nagyfiú elköszönt. Sietett, mert a busz már a megállóban volt.
Föllépett, de a busz csak állt nyitott ajtóval, mintha várna. Pedig
máskor alighogy föllépne az ember, már indul is, de most kétszer-
háromszor is ki-be nyitotta-csukta az ajtóit, s mégsem indult.
– Fölszállt-e már a kisfiú? – szólt hátra a sofőr bácsi, akinek
minden reggel nagyokat szokott köszönni a kisfiú, még akkor is, ha a
sok utastól, a nagy burrogástól, zsivajtól nem hallaná.
– A kisfiú ma nem jöhet, beteg.
Szomorúan burrant, lódult útra a busz.
– Gyógyulást kívánok! – mondta a sofőr bácsi, amikor a nagyfiú
leszállt.
– Köszönöm szépen, átadom – mondta a nagyfiú, aki csak most
érezte igazán, hogy mennyire hiányzik a kisfiú eléggé nehéz táskája,
amit ő szokott cipelni, de kiváltképpen a kisfiú madárka puhaságú kis
keze hiányzott nagyon a nagyfiú kezéből.
El is határozta, hogy iskolából jövet narancsot vesz a kisfiúnak a
maga spórolt pénzéből.
Aztán jövet be is ment az élelmiszerboltba.
– Hát a kisfiú? – kérdezte meglepődve a kasszás néni.
– Beteg.
– Szegényke, mondd meg, hogy gyógyulást kívánok neki, s itt ez a
narancs, ezt külön én küldöm.
 A nagyfiú megköszönte szépen, s már sietett is a szomszédos
kenyérboltba, hogy megvegye a kisfiúnak a mindennapi perecét.
Mert azt nagyon szereti. Egyébként ő maga szokta megvenni
minden délben.
– Hát a kisfiú? – kérdezte a kedves perecesáruslány.
– Beteg.
– Szegényke – sajnálkozott a kedves perecesáruslány. –
Gyógyulást kívánok! S a perecet meg én küldöm neki. – És nem
fogadta el a pénzt.
A hentes bácsi már várta a nagyfiút. Finom, friss sonkát küldött a
kisfiúnak, s kívánta, akárcsak a reggel, hogy minél hamarább lábra
álljon az ő kis barátja.
A kisfiúnak csak úgy tüzelt az arca a láztól, amikor a nagyfiú a sok
ajándékkal s jókívánsággal hazaérkezett.
Csak bólogatott boldogan, amikor a nagyfiú elmondta, ki mit
küldött, s mit kívánt.
– A tanító néni is telefonált – újságolta az édesanyjuk. – Azt
mondta, nagyon hiányzol mindannyiuknak, és kívánják, hogy
gyógyulj meg hamar.
– Meggyógyulok – ígérte a kisfiú mosolyogva.
– El is felejtettem mondani, hogy a sofőr bácsi is gyógyulást kíván
– kapott észbe a nagyfiú –, s hogy még az autóbusz is szomorú volt
ma reggel, nem is akart nélküled elindulni, majdnemhogy kipukkadt
a kereke bánatában.
Ezen már nevetni kellett. És nevettek is. Olyan jóízűen, hogy a láz
ezüstszála is jónak látta lennebb húzódni a hőmérőben.
 A kisfiú három kívánsága
Jó hírrel kopogott be az új esztendő a kisfiú ablakán. Azt hírelte,
hogy egész végig a gyermekek szolgálatára lesz. Nekik kedvez
mindenben. S még a csínytevésekre, rosszalkodásokra is szelídebb,
elnézőbb tekintettel néz, mint általában szokott.
Egyszóval gyermekpártinak ígérte magát az új esztendő.
– És három kívánságomat is teljesíted? – kapott az alkalmon a
kisfiú, aki mostanában egyik meséskönyvből a másikba költözik. Így
nem csoda, ha ilyen gondolat pattan elő az ő egyébként fürge eszű
fejéből.
– Neked külön három kívánságodat? – ámult el az esztendő.
– Nekem külön, három kívánságomat – erősködött a kisfiú.
– Jó, nem bánom, teljesítem – egyezett bele az esztendő –,
halljam máris az elsőt.
A kisfiú nem akarta nagyon megerőltetni a még alig párnapos
esztendőt, gondolta, elsőül olyat kér, ami igazán könnyen
teljesíthető, s ami a nagyfiúnak is örömére szolgálna. Hallott ő
különben is fél füllel olyasmit, hogy egy új szánkót kellene venni, ha
kapni lehetne a sportüzletben.
– Azt kívánom elsőül, hogy legyen egy új szánkónk.
Alighogy kimondta, csöngetnek. Siet ajtót nyitni. S az ajtóban ott
áll a bátyja, a nagyfiú, vadonatúj, pirosra meg zöldre festett
kormányozható szánkóval.
– Nahát! – ámult el a kisfiú, nem akart hinni a szemének.
Mondanom sem kell, hogy ami még hátravolt a vakációból, annak
nagy részét az új szánkón töltötték, valahol kint a Hója-erdő északra
néző, havat őrző lejtőin. És bizony sokszor a megengedettnél is
tovább időztek ott. Szidta is őket az édesanyjuk. De mintha őt is
elvarázsolta volna ez a gyermekpárti új esztendő, a szidása,
zsörtölődése szelídült, mihelyt meglátta két kipirult arcú fiát.
– Azért vigyázhatnátok. Nem kellene sötétedésig a hóban
fetrengenetek. Teljesen átázott cipő, ruha, minden rajtatok. Aztán
nyomhatjátok az ágyat. – Ilyeneket és ehhez hasonlókat mondott az
édesanyjuk, miközben segített vetkőzni, s a kisfiú jéghideg ujjacskáit
melengette a maga meleg tenyerében.
Így ment ez napról napra. A vakáció vége meg veszedelmesen
közeledett.
– Ó, legalább még egy hétig ne kéne iskolába mennem! –
sóhajtotta el magát a kisfiú, amint a vakáció utolsó estéjén kihevülve
hazafelé vonszolták a szánkót. Most még a szokásosnál is tovább
maradtak.
Az édesanyjuk eddigi szelíd zsörtölődése szigorúra keményült,
azaz csak keményült volna, mert amikor meglátta égő arcú, égő
szemű kisfiát, egyből annak homlokára tette a tenyerét.
– Na, ezt jól megcsináltátok. – Csak ennyit sóhajtott, és
szemrehányóan a nagyfiára nézett.
– Neked is hiába beszél az ember. Segíts vetkőzni az öcsédnek! –
és ment a hőmérőért.
A kisfiú meg, ahogy ült a konyhaszéken, már a hőmérővel a hóna
alatt, érezte, hogy a második kívánsága is teljesült.
– De bárcsak ne teljesült volna – gondolta magában szomorúan –,
mert ez már nem vakáció, hanem ágyban fekvés.
Nyomta is aztán az ágyat kerek egy hétig.
Most már újra egészséges. Iskolába jár. Délutánonként, bár még
hó is van, de a kisfiúnak nincs ideje szánkózni, be kell pótolnia
egyheti leckelemaradását. De azért egy-egy kurta hógolyócsatára le-
leszalad az udvarra.
Olykor egy-egy könyv vagy füzet fölött elmélázva azon tűnődik,
hogy abból a nagy-nagy lázzal járó betegségből hogy is sikerült ilyen
gyorsan talpra állnia. Vajon a gondos ápolásnak köszönheti-e, vagy
a harmadik kívánsága teljesülésének. Mert ágyban fekvő nagy
nyomorúságában arra kérte ő az új esztendőt, állítsa, ha tudja, minél
előbb lábra, segítse legalább, hogy hassanak a gyógyszerek, hogy
minél hamarább iskolába járhasson, és ha még marad a hóból,
szánkózhassanak is egy-egy órácskányit.
Ez volt a harmadik kívánsága. Pedig azt igazából az iskolaév
végére tartogatta, hogy akkor azt kéri majd ettől a magamagát
gyermekpártinak mondó esztendőtől, hogy fogadta volna föl a napot,
s növesztette volna meg a nyarat két-háromszor akkorára, mint
amekkora eddig lenni szokott. Ha nem is örökre, legalább az idénre.
 Az igazi sportember
Az idei téli vakáció úgy kezdődött, mintha tavaszi akart volna lenni.
Kék volt az ég. Melegen sütött a nap. S az utcán már hóvirágot is
árultak. A hóvirág láttán, iskolából jövet, a kisfiú zsebében
megcsörrent a perecpénz.
– Hohó! Még a tegnapi is megvan! – markolt zsebbe boldogan a
kisfiú. S máris számolta a hóvirágárus néni markába.
Könnyű kitalálni, hogy kinek vette a hóvirágot. Persze hogy az
édesanyjának.
Örült is az édesanyja nagyon, amikor a kisfiú a virággal betoppant.
De mindjárt dorgálás is vegyült az örömbe.
– Miért nem inkább perecet vettél magadnak? Arra adtam. Enned
kell, olyan vagy, mint az ujjam.
– De virág is kell! – mondta a kisfiú sugárzó arccal. – Majdnem
tavasz van, focizni is lehetne, ha nem volna sár. – És sóvárogva
sandított a fogasra akasztott hálóban csüngő, pettyes labda felé.
– Na, nem bánom, egy kicsit gurigázzatok, itt a nagyobbik
szobában. De csak óvatosan.
A kisfiú talán még életében ilyen hamar át nem öltözött, mint ez
alkalommal. S az iskolásruháját a sietség ellenére is olyan gondosan
rakta vállfára, hogy mutogatni lehetett volna rendetlen gyerekek
okulására.
Neki is láttak a gurigázásnak. Szépen, finoman adogatták
egymásnak a labdát. De aztán egyre inkább megfeledkeztek arról,
hogy nem a gyepen futballoznak. A kisfiú egyre bravúrosabban
vetődött, öklözte a labdát, és egyszer csak zsupsz! neki az ablaknak.
Ijedtében elsírta magát a kisfiú. A nagyfiú meg szótlanul
vizsgálgatta az ablakot. Szerencsére nem tört ki, csak jó arasznyira
megrepedt.
– Ő volt a hibás – sírta a következményektől tartó kisfiú. – Túl
erősen rúgta, gól lett volna, ha ki nem ütöm.
– Jól van, én vagyok a hibás – mondta a nagyfiú, és lehajtott fejjel
várta, hogy az édesanyjuk szemrehányása csak rá záporozzék. De
jutott azért abból a kisfiúra is. A labda pedig visszakerült a hálóba, a
fogasra, azzal a meghagyással, hogy tavaszig senki hozzá ne
merjen nyúlni.
A kisfiú nagyon szégyellte magát, és bocsánatkérően nézett a
bátyjára, aki csak annyit mondott, amikor ketten maradtak:
– Egy igazi futballista, egy igazi sportember nem keni a másikra a
maga hibáját. Nem bizony. Ezt is meg kell tanulnod!
Aztán a tavaszias idő hirtelen – amint érezhettétek –, igazi télre
fordult. A futballt feledtették a hócsaták s a szánkózások. Hullt a hó,
majd hóvihar kavargott, és öles jégcsapokká fagyott a tetők s a
csatornák futni akaró vize.
Egyik hóviharos délután vendégek érkeztek. Nagyon messziről,
még az Óperenciás-tengeren is túlról. S volt a vendégeknek egy kis
legényük is, Marcika. Akkorka éppen, mint a kisfiú. A Marcika szeme
is, mindjárt ahogy beléptek, a labdán akadt meg.
– Futball – mondta –, igazi futball!
Ilyen messziről jött vendég sóvárgó pillantásának még egy
kőkemény anyai szív se tudott volna ellenállni.
Mit volt mit tenni, amíg a felnőttek beszélgettek, a kisfiú, a vendég
kedvéért, leakasztotta a labdát a fogasról, hogy egy kicsit
gurigázzanak.
Gurigáztak, gurigáztak, vígan voltak a kis legények. Hanem
egyszer csak zsupsz és zsupsz! de most már csörömpölés is
hallatszott. S nyomban sírás is, de egyszerre két torokból.
Ugrottak a felnőttek, legelöl a Marcika édesapja, mert Marci sírt
hangosabban, amiből nyilvánvaló volt, hogy ki lehet a tettes.
– Én vagyok a hibás. De nem akartam – bőgte Marci.
– Nem ő a hibás, én vagyok a hibás – állt Marcika mellé a kisfiú. –
Egyedül én vagyok a hibás, mert a múltkor már elrepesztettem. És
én mondtam azt is, hogy futballozzunk.
– Nem történt semmi, nem hibás senki sem, és legkevésbé
Marcika – mondta a kisfiú édesapja. – Holnap beüvegeztetjük.
Szerencsére csak a belső ablak törött ki. Addig is beragasztjuk. –
Azzal vett egy nagy újságot, és a hiányzó ablakszem helyébe
ragasztotta.
 Úgy is maradt aztán sokáig, mert új üveget bevágatni csak
bajosan lehet, így legalább még sokáig emlékeztetett Marcikára.
Meg arra, hogy a kisfiú igazi sportember módjára viselkedett, amikor
magára vállalta az ablaktörést.
Minden bizonnyal a tavasznak is fülébe juthatott a nevezetes
esemény s a lakás ablaktalansága, mert rügyekkel, fűhegyeken
tipegő szellőkkel és immár ibolyával is hírli, hogy nemsokára érkezik.
Akkor aztán akár mindennap is röpülhet az egyre szépülő gyepen,
az egyre kéklő ég alatt, repülhet-szállhat a labda!
 Tavaszkeresők
Jól itt felejtette magát a tél. Húzza a csendest vastag hópaplan
alatt. Eszébe sem jutott fölkelni, továbbállni, pedig már hóvirágok
csiklandozták a talpát, verebek csipdesték a fülét, cinkék huzigálták
megcirmosodott bajuszát, szakállát. Mert a tél a hófehér, szakállal,
bajusszal születik, s ahogy öregszik, vénül, bajsza, szakálla szürkül,
barnul. Olyan lesz, mint a cirmos cica bundája. Mígnem egy szép
napon egészen megfeketedik vagy megbarnul.
– Hát az idén nem lesz tavasz, mint a tavaly volt? – kérdezte a
kisfiú egyik reggel öltözködés közben.
– Hogyne lenne, megjön az nemsokára – mondta a kisfiú
édesanyja. – Hát már nem szereted a telet?
– Szeretem, csak sokat kell öltözködni. Azt nem szeretem. És
szaladgálni sem lehet igazán ennyi ruhában.
– Szaladgálhatsz majd eleget. Nemsokára – igazította a kisfiú
hátára a súlyos táskát az édesanyja.
Köszöntek s indultak, a kisfiú s a nagyfiú, kéz a kézben.
– Mikor lesz az a nemsokára? – kérdezte a kisfiú, alighogy leértek
az utcára.
– Nemsokára – mosolygott rá a nagyfiú.
– Holnap? Vagy holnapután?
– Nemsokára.
– Jó, de mikor. Egy hét múlva?
– Nemsokára.
A kisfiú kihúzta a kezét a nagyfiúéból. Megharagudott.
– Lehet, hogy még egy hét sem kell, és itt lesz.
– A tavasz? – fogta meg újra a nagyfiú kezét a kisfiú.
Nevettek mind a ketten.
– Már érzem, hogy közeledik – mondta a nagyfiú.
– Miről érzed?
– Csak úgy a levegőből. A szellőből. Közel már a tavasz, valahol
itt ólálkodik a város körül, a dombokon vagy éppen a kertekben.
 – Akkor menjünk elébe! – lelkesedett a kisfiú. – Keressük meg a
tavaszt!
– Keressük meg! – egyezett bele a nagyfiú. – Holnap úgyis
vasárnap. Kimegyünk és megkeressük.
Reggeli után nekivágtak tavaszkereső útjuknak.
De azért még jól felöltöztek. Ám alighogy kiértek volna a városból,
ki kellett bújniuk az egyik pulóverből, mert a nap is velük volt. S
olyan jóindulatúan s olyan nagy kedvvel segédkezett a két fiúnak a
tavasz keresésében, hogy már-már azt hitték, meg is találták.
Fölálltak egy halmocskára, s ott mondták ketten egyszerre:

A nap tüze látod,

a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.

De amint továbbmentek, itt is, ott is, az északos domboldalakon

meg a sáncmartokon amott szürkéllt még a hó, s ha véletlenül
tenyérnyi felhőcske suhant a napra, még a tavaszi száraz fűszálak is
megborzongtak egy kicsit.
– Addig megyünk, amíg meg nem találjuk – biztatta a nagyfiú a
kisfiút.
Ekkora buzgalom láttán a felhő is ellibbent a nap arcáról.
Kicsit távolabbról egy patak csalogatta őket.
Oda is mentek. Zsenge fű sarjadt már a buzgólkodó vidám kis
patak napsütötte martján.
– Ez már a tavasz nyoma – állapította meg a nagyfiú.
– Hát ez? – mutatott a patak fölé hajló fűzfácskák hegyére a
szemfüles kisfiú.
– Barka, cicus-picus barka! – ujjongtak mind a ketten.
– Ebből egyet viszünk édesanyának is – mondta a nagyfiú.
De aztán sajnálták letörni.
– Keressünk inkább ibolyát. Hátha akad már.
Nem is kellett sokat keresgélniök. Egy délre néző kökénybokor
alján egész kis csokorra valót találtak.
– Ugye, mondtam, hogy itt van már a tavasz.
– Meg a nemsokára – nevetett a nagyfiú szavába a kisfiú.
 – De nézd csak, ott jön igazában a tavasz – mutatott a közeli kis
lapályra a nagyfiú.
Egy kis csikó állt ott szétvetett lábakkal. Kukkra tartott farokkal. S
nézte őket.
Kicsit odább, ott prüszkölt a kiscsikó anyja is. Úgy látszik, ők is a
tavaszt keresték. Állt a kiscsikó s a két fiú. Nézték egymást.
Lassan elindultak egymás felé. De amikor ujjuk begye már-már a
kiscsikó finom orrcimpájához ért volna, szügybe szegte csillagos kis
fejét a kiscsikó. Ugrott egy nagyot, és odatáncolt az anyja mellé.
Onnan nézte őket.
A két fiú meg elkezdett nevetni, kacagni tiszta szívből, akárcsak a
patak mögöttük.
A nap is mosolygott, s még lépett is egyet fölfelé, hogy minél
többet láthassák s érezzék örömét. Ha gondolkodni vagy
éppenséggel beszélni tudna a nap, azt gondolta-mondta volna:
– Ez a két fiú, a kiscsikó meg a tavasz alighanem testvérek.
 Közös mese a mamutszívű hangyáról
A kisfiú ímmel-ámmal eszegetett, ellegetett. Szemmel láthatóan
jobban szeretett volna társalogni, beszélgetni, mint enni. Pedig a
vacsora igazán finom volt: retek, hagyma, paradicsom, kolbász,
szalonna, túró, szóval csupa olyasmi, ami éppen szükséges egy
ilyen kisfiúnak, hogy minél messzibbre, magasabbra, minél
erősebben rúghassa a labdát. Hiszen vakáció van.
– Eszem, eszem én, csak hát jól meg kell rágnom – bújt ki a
korholás alól a kisfiú, s a szeme játékosan megvillant, mint az
ablakon éppen bekukkintó vacsoracsillag. – De tudnál-e mondani
egy mesét a mamutszívű hangyáról?
– A mamutszívű hangyáról? – ámult el az édesanyja.
– Arról – nevette el magát a kisfiú. – A mamutszívű hangyáról.
Az édesanyja is elnevette magát, de már kezdte is a mesét:
– Egyszer, még a tavasszal, amikor a zöldhagyma még éppen
csak kibújt a földből, amikor a retek még akkorka volt, mint egy-egy
szem mogyoró, és paradicsomnak még se híre, se hamva,
vacsorázott, eszegetett, ellegetett a kisfiú a konyhában. De akkor is
inkább beszélt-fecsegett, mint evett, meg nézelődött erre-arra, s
amikor az édesanyja nem vette észre, egy-egy morzsát, hagyma-
meg retekdarabkát hol a földre pottyantott, hol a szalvétája alá
rejtett, hogy annyival is kevesebbet kelljen ennie, mert az egy olyan
furcsa kisfiú volt, hogy szóval-mesével szívesebben élt volna, mint
kenyérrel.
Egyszer, amint a kisfiú egy óvatlan pillanatban lemorzsált egy kis
kenyeret, meglátott egy iciri-piciri tavaszi hangyácskát, aki éppen a
székére akart fölkapaszkodni. A kisfiú megijedt, hogy meg találja
csípni a hangyácska, s ezért el akarta nyomni, de az iciri-piciri
hangya az ő irinkó-pirinkó vékony hangján megszólalt, s azt mondta:
– Jaj, ne bánts engem, ne pusztíts el, te kisfiú, mert én ugyan
icurka-picurka vagyok, de mamutszívem van!
– Mamutszíved, neked? De hiszen a mamut még az elefántnál is
nagyobb volt, amikor még volt.
 – De nekem mégis akkora szívem van, akármilyen hihetetlen is,
mint egy valamikori mamut volt. Akkora jóság lakik benne.
Megtetszett a kisfiúnak az icurka-picurka kis hangya, s nemhogy
bántotta volna, de barátjául fogadta.
Iskolába is együtt jártak azótától.
Reggelente, amikor a kisfiú hátára vette a táskát, az iciri-piciri kis
hangya – aki talán még testi valóságában is nőtt egy icurka-picurkát,
amióta a kisfiúval egy koszton élt –, a kis hangya ott ült a táska
macskaszemdíszű zárján, ott utazott az iskoláig és haza. És
útközben, ha éppen senki más útitárs nem akadt a kisfiúnak, még
beszélgettek is. De hogy mit és miről, azt csak ők tudnák
megmondani. Így teltek a napok jó egyetértésben, s ahogy
közeledett a vakáció, lanyhult a kisfiú szorgalma is. Éppen olyan
ímmel-ámmal menegetett, jövögetett, mint ahogyan enni szokott.
Egyszer még arról is megfeledkezett, hogy neki zeneórára kellene
sietnie, s hogy az édesanyja várja őt a zeneiskola kapujában, a
kottástarisznyával. Barátja, az iciri-piciri kis hangya sürgette volna,
biztatta volna, hogy hagyja a focizást, mert elkésik, de a kisfiú a
táskát letette a gyepre, s le vele a barátját is. Így a kis hangya
icurka-picurka kis hangja nem juthatott el a gólra éhes, száguldó
kisfiú fülébe, aki mire észbe kapott, már késő volt. El is pityeredett
ijedtében, könnymaszatos képpel vette hátára a táskáját, és
bűnbánó ábrázattal, szipogva igyekezett a zeneiskola felé. Úgy meg
volt szeppenve, annyira félt a következménytől, hogy még a kis
barátja sem tudott lelket önteni belé.
A kisfiú félelme nem volt alaptalan.
Az iskola előtt ott várta az édesanyja. És se szó, se beszéd,
galléron ragadta, és csavargónak, tekergőnek és még nem tudom,
minek lemondta a kisfiút, s már éppen egy nyaklevessel is
nyomatékot akart adni a dorgálásnak, amikor a saját nyakához
kellett kapnia, mert valami csípést érzett.
Megint galléron ragadta a kisfiút, s újra nyaklevesre lendült volna a
keze, de megint csak a saját nyakához kellett kapnia.
És így ment ez mindaddig, amíg az édesanya dühe el nem
párolgott. Így a kisfiú megúszta a korholással. És sejtelme sem volt
róla, hogy az ő mamutszívű barátja mentette meg a nyaklevestől. A
galléron ragadás pillanatában ugyanis a kis hangya hamar átmászott
az édesanya kabátujjára, onnan föl a nyakára. Megbújt a gallérban,
ahonnan minden kézemelésre finoman ugyan, de belecsípett az
édesanya nyakába.
Aztán amint a vihar elült, szép csendesen visszaballagott a
táskára, és ott csücsült hazáig. Így tett bizonyságot az iciri-piciri
hangya az ő mamutszívéről. S a kisfiú édesanyjának meg fogalma
sincs, hogy miért nem sikerült megsapkáznia a kisfiút – fejezte volna
be a rögtönzött mesét a kisfiú édesanyja, de a kisfiú, aki a mese
közben mindent, de mindent bekebelezett a tányérjáról, s aki a
meséért s a vacsoráért egy cuppanós csókot cuppantott az
édesanyja arcára, ekképpen folytatta a mesét:
– De aztán az iciri-piciri mamutszívű hangyácska mégiscsak
megsúgta a kisfiú édesanyjának, hogy ő védte meg a kisfiút a
nyaklevestől, és bocsánatot is kért, amiért kénytelen volt többször is
megcsípni. Mert félt nagyon az iciri-piciri kis hangya, hogyha nem
mondja meg az igazat, a végén mégiscsak kiderül, s akkor a tündér-
boszorkány – nevezzük így a mese kedvéért az édesanyát – az ő
varázsfakanalával könnyen hangyaszívű mamuttá varázsolhatja a
mamutszívű picurka hangyát. S még elgondolni is borzasztó volna,
ha az új iskolai évben minden reggel egy hangyaszívű mamut
kapaszkodna a kisfiú iskolatáskájára.
 A kisfiúnak jó napja volt
Pedig rosszul kezdődött. Szemerkélt az eső. Még félúton sem
voltak iskolába menet, s a Szamoson leiramodó hegyes körmű szél
elkezdte az arcukat karmolászni, fülük cimpáját, karimáját csipdesni.
A nagyfiú testével szélárnyékot tartva egy kicsit még át is ölelte az
öccsét, úgy vitte át a hídon.
– Köszönöm – nézett föl a bátyjára a kisfiú, ahogy a hídról a
szélfogó magas házak közé értek.
De már az első óra vége felé mintha kidugta volna orrát a nap.
Csak annyira, hogy az osztály az ablak felé kapja a tekintetét, s a
tanító néni kezében is egy pillanatra megálljon a kréta.
Aztán borús lett újra minden. Még szerencse, hogy jött a tízperc,
amit – köztudomásúan – még a legsötétebb felleg sem tud soha
elhomályosítani.
Utána is hiába volt borús az ég, csupa égszínkék óra következett.
Sokat énekeltek. S egy gyönyörű Petőfi-verset is fölolvasott a tanító
néni, azt, amelyik úgy kezdődik:

Ifjú lánya a vén télnek,

Kedves kikelet…

Elismételték együtt néhányszor. Kórusban zengték, hogy:

Jöszte, jöszte, várnak régi

Jóbarátaid;
Vond föl a kék ég alatt a
Fák zöld sátrait.

Ott helyben meg is tanulták az egészet. S a tanító néni nagyon

megdicsérte az osztályt.
Boldog volt ő is.
A nagy szünetben már végig sütött a nap.
Így aztán a tornaórát a szabadban tartották.
 Fociztak.
Négy kettőre ők győztek, ami igazán szép eredmény egy ilyen
tavaszinak csak félig-meddig mondható napon.
Mert már, lám, hazafelé menet, megint csak nagy felhők úsztak
odafönn, s csak a főtéri torony teteje ragyogott ki a városra borult
nagy árnyékból. De a szél már ha akart volna, se tudott volna úgy
csipdesni meg karmolni, mint reggel. Simogatássá szelídült minden
igyekezete, s ő maga meg pajkosan fogócskázó szellővé.
Otthon húsleves várta, jó sok laskával. Azt nagyon szereti a kisfiú,
kivált, ha velős csonttal főtt, mint ez alkalommal is.
Úgy sárgállott, aranylott a leves, hogy még a nap is megkívánta,
odanyomta homlokát a konyhaablakra, úgy nézte a kisfiú – szó, ami
szó – eléggé kényelmes kanalazgatását.
– Igyekezz az evéssel, kisfiam! Fogorvoshoz is kell még mennünk.
Erre a biztatásra a nap eltűnt az ablakból, nehogy őt is elvigyék a
fogorvoshoz.
– A fogorvoshoz? Miért? Nem fáj a fogam.
– Éppen azért, hogy ne fájjon. Megvizsgáltatjuk, nem romlik-e
valamelyik alattomban. Csak nem félsz?
– Alattomban? – nézett föl a kisfiú mosolyogva.
– Alattomban te félsz!
A kisfiú nevetett, tiltakozott, hogy ő nem fél, csak nagyon szeret
lassan enni. Evett hát, s még arra is jutott ideje, hogy indulás előtt a
másnapi leckével elkészüljön.
Kézen fogva mentek át a rügyező, madárhanggal tele sétatéren.
Szedték a lábukat szótlanul, nehogy későn érkezzenek. De hiába
igyekeztek, úgy tele volt a várószoba, hogy talán estig se kerültek
volna sorra.
Máskorra halasztották a fogvizsgálatot.
– Sétáljunk egyet! – indítványozta a kisfiú, akinek most már
szokása szerint megeredt a nyelve.
– Sétáljunk – egyezett bele az édesanyja.
Bebolyongták a sétateret. Cipőjük orrával meg-megpiszkáltak egy-
egy ottfelejtett avarkupacot. S az egyikből – csodák csodája! – két
szem szerencsétlen áttelelt vadgesztenye bukkant elő, de olyan
fényesen-épen, mintha most bújtak volna ki a burokból.
 Nagyon örült a kisfiú. Örömében körbeszaladt vagy három-négy
terebélyes gesztenyefát.
Kisétáltak a Szamos-partra, nézték a habosan tovasiető sárga
vizet. Gyönyörködtek a szomorúfüzek vízre boruló arany fürtjeiben.
– Nagyon szeretek veled sétálni, édesanyám – vallotta meg
hazaindulóban a kisfiú, miközben kis kezét az édesanyja markába
fészkelte, olyformán, ahogyan a gesztenyék bújtak-simultak az ő bal
markában.
– Én is nagyon szeretek veled sétálni – simogatta meg az
édesanyja.
– Rég nem sétáltunk együtt. Ma nagyon jó napom volt – mondta
boldogan a kisfiú.
Hátuk mögött hosszú, meleg pillantással s holnapra egész napos
napsütést ígérve búcsúzott a nap. Abban a hitben hajtotta le ő is a
fejét, hogy a kisfiúnak ma jó napja volt.
 Játszunk áprilist!
A kisfiú már éppen vette volna a táskáját, hogy induljanak az
iskolába, amikor a nagyfiú váratlanul azt kiáltotta a szobájából:
– Na nézzünk oda, mi van a teraszon!
– Mi van? – hagyta ott a táskát a kíváncsi kisfiú.
– Egy helikopter.
– Helikopter? – torpant meg a kisfiú. – Nem hiszem.
– De igazán.
– Nem hiszem – mondta újra a kisfiú, de már indult azért, hogy
megnézze. És akkor szeme az előszoba falinaptárára villant.
(Egyébként minden iskolába indulás előtt meg szokta nézni, hogy
hányadika.)
– Áhá! Áhá! – ujjongott a kisfiú. – Szóval így! Megnézem, de előbb
fogadjunk egy rágógumiban.
Fogadtak. És a kisfiú megnyerte. Mert persze hogy semmilyen
helikopter sem volt a teraszon. Csak egy vidám gerle tollászkodott a
párkányon. A társa a tetőről azt búgta-fújta nagy vidáman, hogy:
– Április, április.
– Április elseje – igazította ki a kisfiú a gerlét. – Megnéztem én a
naptárban.
Nevettek. A kisfiú, mert a bátyja nem tudta megtréfálni. A nagyfiú
meg örömében, hogy neki ilyen fürge eszű kisöccse van.
Mentek hát vidáman az iskolába.
De mintha a gerlék is kísérőül szegődtek volna. Ott súgtak-búgtak
fölöttük a járdaszéli fákon.
Elkezdték találgatni, hogy miről s mit beszélhetnek muzsikáló
hangjukkal a gerlék.
– Honnan jössz? – kérdezte az egyik gerle.
– A határról – mondta a másik.
– Mit láttál?
– Gépeket. Szántó-vető népeket.
– Mit vetnek?
– Kukoricát.
 – Tengerit?
– Törökbúza-tengerit.
– Hát a krumplit nem vetik?
– Nem bizony, azt ültetik. – Ezt a kisfiú mondta a gerle helyett.
A kis parkon keresztül vitt az útjuk. Ott volt aztán csak igazán mit
hallaniuk. Talán még a szomszédos telefonpalotában sem futott
össze annyi hír, amennyit a gerlék s a galambok a kis park fáin
összebúgtak-turbékoltak:
– A dombon, a dombon.
– Mi van a dombon?
– Juhnyáj kolompol.
– Ereszen fecske.
– Kéményen gólya.
Még a verebek is közbecsivogtak. Azt mondták, hogy a kertben
azt cserregi-csörregi a szarka, hogy a szántóvetők fölött hajnal óta
ott zeng a magosban a pacsirta.
– De lépjünk aztán szaporán – mondta a nagyfiú, mert a csengő is
mindjárt megcsendül, s a tanító nénit azért mégsem illik megtréfálni
még április elsején sem.
– Nem illik bizony – szedte a lábát a kisfiú is szaporán.
Oda is értek még időben.
De mielőtt elváltak volna az útkereszteződésnél, a kisfiú
figyelmeztetőleg a szájára nyomta a mutatóujját. Ez azt jelentette,
hogy aztán egy szót se senkinek arról, hogy nekik mit súgtak-
búgtak-turbékoltak a gerlék s a galambok, no meg mit csiviteltek a
szószátyár verebek. Aki kíváncsi rá, várjon egy esztendeig. Jövő
április elsején maga is meghallhatja-tudhatja.
 Friss hajtású rozmaringszál
Csodálatos reggelekre virradtunk mostanában.
Minden kizöldült fa egy-egy zengzetes zenepalota. Sárgarigók,
gerlék, vadgalambok búgnak, turbékolnak, fuvoláznak. Nem
tudhatjuk, hogy a hazatérésnek örülnek-e ennyire, vagy a déli útjaik,
vándorlásaik alkalmával látottakkal dicsekszenek az itthon maradt, a
komisz telet átdidergett s hosszú turistautakra gondolni sem merő
csiribiri szürke verebeknek. Meg az önérzetes feketerigóknak. A
rigók azonban a nagy zenebona elől kicsettegnek a kertek végébe s
a városszélék bokrai közé. Párosan szállnak, s nagy egyetértésben.
A szarkák is egyre sűrűbben csirregnek-csörrögnek, s valahonnan
a közeli erdőből a kakukk is bejelenti, hogy ő is itthon van, és hogy
az maradt, aki volt: kakukk, kakukk, kakukk.
Mérgesen pattan elő erre a kakukkos óra kakukkja. És válaszul
hétszer kiáltja, hogy: kakukk!
– Hét óra – nyit be a kisfiúhoz az édesanyja.
De a kisfiút mostanában, csodák csodája, nem kell költögetni,
noszogatni, szavakkal ösztökélni, hogy keljen már, igyekezzék a
mosakodással, öltözködéssel. Már az első kakukkszóra kinyitja a
szemét, s a hetediknél már kint is van a fürdőszobában.
Még fél nyolcat se mutat a nagy mánus, és a kisfiú már a táskával
a hátán vígan lép ki az ajtón.
– Mi ütött ebbe a gyerekbe, hogy még a bátyját sem várja meg? –
töprengett az édesanyja.
– Tavasz van – mondja mosolyogva a nagyfiú, s olyan
titokzatosan, mint aki tudja, hogy miért igyekszik úgy a kisöccse.
– Már úgysem érem utol – mondja a nagyfiú, lassan hajtva le a
reggeli kakaót. De mintha nem is igyekezne utolérni. Neki nem
sietős, az ő nagy lépteivel jó tíz perc alatt elér az iskolába.
Így ment ez pár napja. Aztán egyik délben kibújt a szög a zsákból.
– Együtt is jöttünk. Hazafelé is! – buggyant ki az öröm a kisfiúból.
– Kivel?
– Hát vele.
 – Kivel vele?
A kisfiú elpirult.
– Akivel reggelenként menni szoktam.
– Kivel szoktál menni?
A kisfiú hallgatott, majd azt mondta:
– Egy hetedikessel.
– Egy hetedikessel?
– Egy hetedikes lánnyal.
– Másodikos létedre!
– Meg szokott várni a sarkon. Aztán együtt megyünk.
– S hogy hívják? A kisfiú elnevette magát.
– Úgy hívom: a néma szultánkisasszony. De csak magamban
nevezem így. Az egyik meséből való.
– Néma szultánkisasszonynak nevezed?
– Annak. Mert nem szól soha egy szót sem. Csak megvár. És
megyünk együtt. Én mesélek neki, mint neked szoktam, amikor
együtt megyünk az utcán. Elmondok mindig egy mesét az iskoláig.
Néha kettőt is, ha rövidebbek. S ha nem érek a végére az iskoláig,
akkor a szünetben tovább mondom. Ő csak hallgatja és mosolyog.
Nagyon szépen tud mosolyogni.
– És ezért igyekszel úgy minden reggel?
– Ezért – mondta boldogan a kisfiú. És jókedvvel nekiült a
másnapi leckének.
– Ma szólt. – Ezzel toppant be tegnap délben a kisfiú. –
Megszólalt!
Az édesanyja már látta a kisfiú arcán, hogy ki szólalt meg, de
azért megkérdezte:
– A néma szultánkisasszony?
– Ő.
– És mit mondott?
– Azt kérdezte: hogy vagy?
– Csak ennyit?
– Ennyit! De megszólalt. Holnap lesz a neve napja.
– Azt is megmondta?
– Nem ő mondta. Én mondom.
 Erre az édesanyja mindjárt a falinaptárra pillantott, hogy hadd lám,
milyen névnap is lesz holnap.
– Nincs benne a naptárban – mondta a kisfiú –, a néma
szultánkisasszony neve napját nem írják a naptárban. Azt csak én
tudom, hogy holnap lesz. Vinnék neki egy szál virágot.
– Virágot? Azt jól tennéd.
– Csak egy szál rozmaringot szeretnék vinni. Vihetek?
– Hogyne vihetnél, kisfiam – simogatta meg boldogan az
édesanyja.
Ma reggel aztán egy gyönyörű friss hajtású rozmaringszállal indult
el a kisfiú. A rozmaringot könyvbe is lehet tenni. Hálás, szerény
virág. Hosszú ideig megőrzi illatát. Sokáig emlékeztet arra, aki adta.
 Rigóvár
Egész télen át vendégünk volt egy kedves feketerigópár. Az ablak
köré fölfutó vadszőlő zörgő fürtjeit szemelgették naponta. Azon éltek.
Téli szállásuk is ott lehetett valahol a tető zugaiban, a meleg
kémények közelében.
– Csitt-csett! – köszöntek be, meg-megkoccintva az ablakot.
– Jó reggelt, rigócskák! – köszönt vissza a kisfiú meg a nagyfiú
barátságosan. Olykor még morzsát is hintettek az ablakpárkányra,
hogy ne csak mind a vadszőlőn éljenek. Bár a vadszőlő számukra
valóságos csemege.
– Csit-cset-cset, köszönet – köszönték meg a rigók.
– Szívesen, máskor is – mondták a fiúk.
– Csimi-cseme-csemege.
– Váljon egészségetekre!
Így telelgetett a tél. Szép egyetértésben. Egyszer még énekeltek is
a rigók, ami nagy ritkaság télvíz idején. Méghozzá a tél kellős
közepén. Nagy megtiszteltetésnek érezték a fiúk. Meg is tanulták
egyből. Így szólt:

Betemetett a nagy hó
erdőt, mezőt, rétet,
minden, mint a nagyanyó
haja, hófehér lett.

Minden, mint a nagyapó

bajsza, hófehér lett,
csak a feketerigó
maradt feketének.

Aztán ahogy közelgett a tavasz, egyre vidámabbak lettek a rigók.

S egyre többet énekeltek. Nagy jókedvükben olykor a csiripelő
verebeket is kifigurázták.
 De egyszer csak, máról holnapra nyomuk veszett. Nem jöttek
többet a vadszőlőre. Nagyon hiányzott a csittegésük-csettegésük. A
kisfiú csalódottan sóhajtotta:
– A hűtlenek. Még el sem köszöntek.
– Nem hűtlenek. Dolguk van. Itt a tavasz, fészket kell rakniok. A
rigók közül a feketerigó a leghűségesebb. Télen se hagyja el a
szülőföldjét.
– De azért legalább elköszönhettek volna.
– És a címüket is meghagyhatták volna, igaz-e? – fordította tréfára
a nagyfiú.
– Hol lehetnek? – tűnődött a kisfiú.
– Lehet, hogy messzi kint, a városszéli dombok bokrai közt, de az
is lehet, hogy itt a közelben, valahol a kertekben.
– Lehetséges volna, hogy itt a közelben?
És elhatározták, hogy délután, ha elkészülnek a leckével,
kimennek egy kicsit a közeli kertekbe, hátha találkoznak a hálátlan
kosztosokkal.
– De nicsak, ni! – kiáltott a nagyfiú.
– Ez a mi rigónk! – ujjongott a kisfiú.
Alig egy-két lépéssel előttük ott táncolt az egyik rigócska.
Csittegett-csettegett, mintha hívni akarta volna valahova a fiúkat.
Mentek is azok, követték, végig az udvaron, hátra a kertbe, be a
bokrok közé. Ott a rigócska felröppent, körözött, majd leült az ágra, a
társát szólította, jött is az.
Nagyon nagy dologban voltak.
Egyikük visszasuhant a bokrok közé, a másik meg mintha leesett
volna az ágról. Már éppen segítségére akartak szaladni, de akkor a
kis rigó szárnyát húzva tovább bicegett. És ahogy bicegett, a bokor
alján hosszúra nyúlt testtel egy hatalmas kóbor kandúr nyúlánkozott
utána.
Ugrott is már.
De a rigócska fürgén a fára libbent.
– Ahá, cseles a kis rigó! – mondta a nagyfiú. – Bénának tetteti
magát, hogy így csalogassa a macskát. Olvastam én már ilyet.
Veszélyben a fészke.
– A fiókái? – döbbent meg a kisfiú.
 – Egyelőre még csak a tojások – nyugtatta meg az öccsét a
nagyfiú. Keressük csak meg!
Nem sokáig kellett keresgélniük. Ott volt a puhán bélelt fészek a
bokrok egyikén. A kisfiú is elérhette. Négy szép, kékeszöld, barna
szeplős, langyos tojás volt benne.
Megnézték nagy óvatosan. S akkor a nagyfiú elővette a
zsebkését. Tüskés ágakból, tövisfavesszőkből olyan várat fontak
köréje, hogy a macska még oda se szagolhatott. Éppen csak egy
kis, kisfiúökölnyi rést hagytak, hogy azon a rigók ki-be járhassanak.
Amikor elkészültek az „erődítménnyel”, arrébb húzódtak, hadd
lám, tetszik-e a rigónak. Tetszett nagyon. A mama visszaült a
tojásokra. A rigóapa meg kis köröket reppenve, előttük ugrálva,
csittegve, csettegve kísérte őket egészen hazáig.
 Télről maradt mese
A kisfiú ott álldogált a könyvespolc előtt. Nézelődött.
– Mit keresel? Mit nézelődöl? – kérdezte a nagyfiú.
– Mesét keresek. Esik az eső, kimenni úgysem lehet.
– Milyen mesét?
– Amilyet még nem olvastunk s nem hallottam.
– Olyat hiába keresel. Mind olvastuk. Mind hallottad.
– Akkor mondj egyet! Találj ki egyet! Tartozol vele. Még a télről.
Amikor beteg voltam, akkor ígértél volt egy mesét. De aztán nem
mondtad el, mert jött a doktor bácsi az injekcióval.
A nagyfiú elnevette magát, s azt mondta:
– Hát jól van, akkor ülj ide mellém. Megadom a tartozást. De miről
szóljon, mi legyen a címe?
– A címe? – gondolkozott el a kisfiú. – A címe legyen az, hogy:
Télről maradt mese.
– Nagyon jó – mondta a nagyfiú –, jobbat én se tudtam volna
kitalálni. – Egy kicsit eltöprengett, körbehordozta tekintetét a
szobában, s amikor a nagy, fehér kályhához ért, elnevette magát, s
már kezdte is:
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy, fehér
csempekályha.
Erre a kisfiú is a kályhára nézett, s ő is nevetett.
– Annak a fehér kályhának a tetején – folytatta komolyan a nagyfiú
– volt egy fehér cseréplábos. A lábos meg tele volt vízzel.
– Miért volt tele? – kérdezte a kisfiú.
– Hogy párologjon. Hogy a szoba levegője ki ne száradjon.
– Mert ha kiszárad?
– Akkor az orrod beszárad, mikor alszol. De ha közbeszólsz,
tovább nem mondom.
– Mondjad, mondjad, többet nem szólok.
– Hát az a nagy fehér csempekályha elunta, hogy ő mindig csak a
sarokban álldogáljon, amikor a háziak folyton jönnek-mennek.
 – Elmegyek én is szerencsét próbálni – mondta a kályha egyik
reggel, amikor már a háziak elmentek, ki munkába, ki meg iskolába.
– Megyek én is veled, engem se hagyj itt – szólt le a lábos a
kályha tetejéről.
– Én is megyek, engem se hagyjatok – loccsant meg a víz is a
lábosban.
– Nem bánom, menjünk együtt – mondta a kályha, és azzal meg is
próbált indulni.
– Ne olyan hirtelen! – ijedt meg a lábos –, mert akkor leesek.
– Én meg kiloccsanok – littyent meg a víz.
– Így jó lesz-e? – óvatoskodott a kályha, annyicskát haladva, mint
a körmöm feketéje.
– Egy kicsit még lassabban – suttogta a lábos.
– Lassabban, lassabban – rebegte a víz.
Alig egy bakarasznyit jutottak előbbre, mire a delet kondították.
– Dél van – mondta a kályha.
– Ebédidő – mondta a víz.
Megálltak ebédelni. Ebéd után szundítani. Arra rezzentek, hogy
zirren-zörren a zár, csitten-csattan a kilincs. Jöttek a háziak. Kapták
magukat, s egyből visszavakarodtak a sarokba.
– Majd ha elalszik a ház népe, újra indulunk – biztatták egymást.
– Hideg van – mondta a néni.
– Be kéne fűteni – mondta a bácsi.
A gyerekek gyújtóst hoztak.
Befűtöttek. Csak úgy pattogott a tűz.
Nemsokára elmelegedett a kályha. El a lábos is, a víz pedig
nesztelenül párologni kezdett.
– Ha majd a tűz elalszik – duruzsolt a lábosnak a kályha –, akkor
majd útra kelünk.
– Útra, útra – mondta a lábos, de maga se hitte, amit mond.
A víz egy szót se szólt, ő már úton volt. Párolgott.
Aztán mindenki belealudt a nagy buzgalomba. A háziak, a tűz, a
kályha, a lábos s a lábosban a maradék víz is.
Arra ébredtek, hogy a hasukra süt a nap.
A háziak már rég elmentek, ki munkába, ki meg iskolába.
 Elindultak megint. Moccant a kályha, csusszant a fazék, löttyent a
lábosban a víz.
Valamivel csak továbbjutottak, mint az előző nap, de megint csak
zirrent-zörrent a zár, csittent-csattant a kilincs, s ők meg vakarodtak
vissza a sarokba.
Így ment ez egy álló hónapon át, mígnem egy szép napon, jobban
mondva, alkonyatkor eljutottak az ajtóig. Még az ajtót is sikerült
kinyitniuk, de akkor majdnem sóbálvánnyá vált a nagy fehér
csempekályha, majdnemhogy lecsusszant róla a lábos,
majdnemhogy egy cseppig kilöttyent a maradék víz a lábosból. Amit
láttak, arra nem számítottak. Ott feküdt előttük keresztben a küszöb.
Ekkora akadály láttán szótlanul húzódtak vissza a sarokba.
Azóta is ott állnak. Bánatában a víz utolsó cseppig elpárolgott.
Alszik a kályha s a kályha tetején az üresen maradt lábos.
Alusznak, mint télen a medvék. Azt se hallják, még csak nem is
sejtik szegénykék, hogy róluk szóló mesével szórakoztatta a nagyfiú
a kicsi legénykét.
 A dicsőség édes méze
A kisfiú mostanában csupa kövér tízeseket hozott az iskolából.
Olyan kövéreket, hogy hordónak is beillenének, kivált így szüret
után, amikor nagy szükség van az öblösebb edényekre.
Meg is kongattuk egyik-másik tízes nulláját, hogy férne-e belé
valami. De bizony azok egytől egyig mind tele voltak. Csordultig tele:
a dicsőség édes mézével.
Csak úgy ragyogott a kisfiú szeme, amikor beléjük nyalintott.
Vagyis amikor beszélt róluk. Az elején még csak szemérmesen
pisolygott, amikor dicsérték. A füle is belepirult. Szabadkozott, hogy
hát nem is olyan dolog, a fél osztály ma tízest vitt haza. De a
harmadik vagy negyedik tízesnél már fülig futott szájjal lépett be az
ajtón. Az ötödik tízes után az orrát már olyan magasra tartotta, hogy
majdnem megbotlott a jól ismert küszöbön.
– Csak nehogy hasra ess, kisfiam, a nagy dicsőségtől – intette
tréfálkozva az édesanyja.
– Dehogy esem. Nem esem én – mondta magabiztosan a kisfiú, s
amilyen gyorsan csak tudta, már szedte is elő az ellenőrzőjét.
– Itt a tízes. Az ötödik.
– Ügyes vagy – simogatta meg az édesanyja, s még egy
csókocskát is nyomott a kisfiú kipirult orcájára. – De vetkőzz és
öltözz át szépen, és rakd a helyére az ellenőrzőt meg a táskádat is.
De a kisfiú mintha nem is hallotta volna, amit az édesanyja
mondott.
– Ma már csak egyedül én kaptam tízest. Csak én.
– Csak te? Más senki?
– Egyedül csak én, más senki.
– Biztos nem is felelt más, csak te.
– Dehogynem, a fél osztály felelt, de tízest csak én kaptam.
Egyes-egyedül csak én.
– Jól van, ügyes vagy. De öltözz már, és vidd innen a táskád meg
az ellenőrződ, vagy azt akarod, hogy a tízeseidet is megfőzzem
gombócnak?
 A kisfiú jót nevetett az édesanyja mondásán, és folytatta a
dicsekvést, de olyan nekitüzesedve, mintha azok a tízesek igaziból a
dicsőség mézével, de még inkább borával tele hordócskák lennének,
s ő most egyszerre az egészet kihörpintette volna.
– Ezután csak tízeseket hozok, majd meglátjátok.
– Majd meglátjuk, csak hozzad. S örülünk is, csak rakd már innen
a dolgaidat.
De a kisfiú az újabb figyelmeztetést is eleresztette a füle mellett.
– Olyan is volt, aki négyest kapott.
– Szegény – sajnálkozott a kisfiú édesanyja.
– Nem szegény, hanem buta.
– Buta vagy magad, ha ilyesmiket beszélsz.
– Beszélhetek, nem én kaptam a rossz jegyet.
– Kapsz egyet mindjárt a fakanállal is a kobakodra, nézze meg az
ember, dicsekvő masinája. Rakod el azonnal a dolgaidat! És tessék
szépen a szobában is port törölni.
A kisfiú elhallgatott. De a szájában a dicsőség méze hirtelen
megkeseredett, ment, végezte a dolgát, és közben azt gondolta, a
testvére kellene hogy port töröljön. Ő csak nyolcast kapott tegnap is,
tegnapelőtt meg egyenesen hetest. És még csak meg se szidták. Az
édesanyja ugyan pirongatta egy kicsit, de édesapjuk csak annyit
mondott: azt is valakinek kapnia kell. A hetest meg a nyolcast. Meg
még a gyöngébbeket is. Úgy látszik, neked – mármint a nagyfiúnak –
csak ennyire futja.
A nagyfiú lesütött szemmel, szótlanul bement a szobájába, s ezzel
a dolog el volt intézve. Bezzeg, ha ő hozott volna hetest!
Kirázta a portörlő rongyot. Kezet mosott, s nekiült a
számtanleckének.
Közben megjött a bátyja is. Köszönt, és szó nélkül indult volna a
szobájába. De az édesanyjuk utána szólt:
– Mi újság?
– Semmi különös.
– Feleltél?
– Kettőből.
– És?
– Kaptam két tízest.
 – Két tízest? – bújt elő ámuldozva a kisfiú. – Én is… – azt akarta
mondani, hogy ő is hozott egy tízest, de megemberelte magát, s azt
mondta: – Én meg letörölgettem a port.
– Kösz – kapta ölbe a bátyja, mert rendszerint az ő dolga volt a
portörlés. – Köszönöm, nagyon kedves vagy.
– És még egy tízest is hozott, csak nem akart dicsekedni vele –
mondta boldogan az édesanyjuk.
A kisfiú hálásan bújt oda az édesanyjához, aki végül azt mondta:
– Most pedig tőlem is kaptok egy-egy „tízest”. Fejenként tíz-tíz
szilvásgombócot vagy még többet is. Amennyit csak meg tudtok
enni.
 A megátalkodott kisfiú
A kisfiú enyhén duzzadt orral s az orra alatt vérnyomokkal jött
haza az iskolából.
– Csak nem folyt az orrod vére?! – ijedt meg az édesanyja.
– De az övé is! – s mondta azt is, hogy kié, de hát nem muszáj a
nevét ideírni.
– Verekedtetek – állapította meg szomorúan az édesanyja.
– Nem verekedtünk, csak ő megütött, s én visszaütöttem.
– És ahogy a szemedről s az arcodról látom, sírtál is – szólt közbe
a nagyfiú.
– Te is sírtál volna, ha folyik az orrod vére és fáj. Még most is fáj –
tapogatta meg finoman az orrát a kisfiú. – De ő is sírt, és neki is folyt
a vére, még jobban is, mint nekem.
– Hát ezzel igazán nincs mit büszkélkedned.
– Nem büszkélkedem, de nem hagyom magam!
– Ne is hagyd! – mondta a nagyfiú, de már húzta is el a csíkot, be
a szobájába, nehogy nyakleves következménye legyen a biztató
közbeszólásnak.
– Apó is azt mondta.
– Mit mondott s mikor mondta?
– A nyáron mondta, hogy ne hagyjam, sohase hagyjam magam.
Ne kezdjek, ne kötekedjem senkivel, de ha megütnek, üssem vissza,
mert különben megszokják, hogy engem mindig meg lehet verni.
– Nem azt mondta, hogy az iskolában verekedj.
– Azt mondta, hogy ne hagyjam magam. Sohase hagyjam.
– Apó már öregember, és ma már nem úgy van, mint amikor ő
gyerek volt.
– A tanító néni is azt mondta, hogy most nem úgy van, de azért
mégis úgy van, ha nem ütöm vissza, úgy járok, mint az egyik A
osztályos járt a múltkor. Neki is betörték az orrát, jelentette a tanító
néninek, a tanító néni meg szólt a C osztályos tanító néninek, mert a
C-be járt, aki betörte az orrát. Szóltak az oktatóparancsnok
elvtársnak, s a vége az lett, hogy a C-st megszidták, aztán kezet
fogtak egymással, kibékítették őket.
– Na látod.
– És az A osztályos fiú maradt a törött orrával, meg azzal, hogy
árulkodó. Árulkodó Júdás, kell-e kotlós tojás?! – ezt kiabálták utána.
– Miért volna árulkodó?
– Mert az, mert föladta a C-st.
– Bepanaszolta.
– Följelentette. A följelentés is árulkodás.
– Ejnye, ne légy ilyen megátalkodott.
– A tanító néni is azt mondta, hogy megátalkodott vagyok.
– Jól mondta a tanító néni. És remélem, még egyebet is mondott.
– Mondott. Hogy majd meg fog látszani a magaviseleti jegyemen
is ez a megátalkodottság.
– Hát csak látszódjék. Szégyellheted magad.
A kisfiú hallgatott.
– De persze, neked nincs szégyened.
A kisfiú erre se szólt egy szót se. Még a fejét se hajtotta le, mint
máskor, amikor szégyenli magát. Csak nézett maga elé, könnyektől
maszatos és alvadt vérmaradványokkal ékes képe
mosolyognivalóan elszántnak látszott. Máskor ennyi pirongatás után
már rég elsírta volna magát, de most a szeme száraz volt és szigorú.
Nagy léptekkel indult megmosni az arcát.
Megmosakodott, még meg is fésülködött egy kicsit.
Már az édesanyja is abbahagyta a korholást. És akkor a kisfiú
szép tisztára törült arcán mint két fürge patak iramodtak le a
könnyek.
– Ne haragudj, édesanyám, amiért rossz lesz a magaviseleti
jegyem! De én ezután is visszaütök, ha engem megütnek, vagy
téged bántana valaki.
Most mondjátok meg, mit tehetne az édesanyja az ő
megátalkodott kisfiával?
 Virágon vett vitéz
A kisfiúnak lógott a foga. Az egyik nagymetszője, ahogyan a
fogorvos nénik, bácsik nevezik azt a két legelső fogat, amelyik
elsőnek szokott beleharapni a finomabbnál finomabb
harapnivalókba. Már nemcsak lógott, hanem valósággal kilógott a
kisfiú szájából, annyira előreállt. Nyomta, feszítette az alatta,
mögötte növekvő új nagymetsző. A kisfiú meg csak állandóan
piszkálta, lógatta, lógatgatta. Hiába szidta, kérlelte az édesanyja,
hogy: nem szégyelled magad, nagyfiú létedre, mindig a szádban az
ujjad. Húzd már ki, vagy engedd, kisfiam, hogy húzzam ki, mire
észrevennéd, már kinn is van.
De nem volt kinn. Mert a kisfiú, szégyen ide, szégyen oda, ellenállt
minden pirongatásnak, kérlelésnek.
– Na lássam, mekkorát tudsz harapni ebből az almából? –
próbálta „beugratni” a nagyfiú, hátha sikerülne az almában hagyatni
a lógó fogat.
De a kisfiú nemet intett. És lógatta, lógatta szótlanul tovább a
fogát.
Az édesanyja perecet kínált neki:
– Hadd látom, mekkorát tudsz harapni ebből a perecből.
A kisfiú abbahagyta a foglógatást, s azt mondta:
– A perecet nem illik harapni. Ti mondtátok, hogy törni kell. – Le is
tört egy darabkát, és féloldalasan bedugta a szájába. És jóízűen
majszolgatni kezdte. Megette az egészet. S mikor elfogyott a perec,
illedelmesen megköszönte. És mintha új erőre kapott volna, tovább
lógatta a fogát.
– Félsz – mondta a nagyfiú.
– Nem félek – mondta a kisfiú.
– Ha nem félnél, akkor engednéd kihúzni a fogad. Vagy kihúznád
magad.
– Nem húzom ki. Szeretem lógatni. Ha kihúzom, akkor nem tudom
lógatni, se kocogtatni.
– Kocogtatni? – ámult el a nagyfiú.
 – Kocogtatni – mondta a kisfiú. – Hallgasd csak!
És valóban, ahogy lógatta, lógatgatta a fogát, apró kicsi finom
kocogás hallatszott.
– Na, ezt most már ki kell húzni – mondta az édesanyjuk. – Alatta
ott az új fog. Az kocog. Ha nem húzzuk ki, félre fog nőni.
– Agyarad nő, mint az elefántnak – mondta a nagyfiú.
A kisfiú megszeppent. Talán elképzelte, hogy is fog kinézni
félrenőtt agyarral.
– Te leszel a félagyarú elefántborjú – gonoszkodott tovább a
nagyfiú.
– Dehogyis lesz – mondta az édesanyjuk –, vagy kihúzzuk
szépen, vagy ha nem, megyünk a fogorvoshoz.
– Menjünk a fogorvoshoz – mondta a kisfiú rászántan. – Amíg
odaérünk, még addig is lógathatom.
– Micsoda szégyen – mondta a nagyfiú, miközben öltöztek.
– Mi szégyen?
– Egy ennyivel zavarni a doktor bácsit. Laci bácsit, amikor neki is
annyi dolga van. És még várakozni is. Gyávaságból.
– Nem vagyok gyáva! – vörösödött el a kisfiú.
– Csak félős.
– Félős sem vagyok.
– De vagy.
– Fogadjunk!
– Fogadjunk!
Fogadtak egy lejben.
Erre a kisfiú kért egy tiszta zsebkendőt, s bement a fürdőszobába.
– De aztán ne sírj, mert akkor elveszted – kiáltotta utána még a
nagyfiú.
– Nem sírok, ne félj.
Pár pillanat múlva már jött ki a kisfiú. A zsebkendővel a foga
helyét nyomkodta. S a bal tenyerén meg ott várta a picike fog, hogy
a nagyfiú melléje tegye az egylejest!
– Itt van. Megérdemled, te zsoldos – mondta a nagyfiú, amikor az
egylejest a fog mellé tette.
– Mi az, hogy zsoldos? Az mit jelent?
 – Az olyan katona, aki csak pénzért bátor. Csak akkor vitéz, ha
megfizetik.
– Én nem vagyok zsoldos. Én virágért voltam vitéz. Csak azért
fogadtam, ha tudni akarod, hogy legyen miből virágot vennem
évzáróra a tanító néninek meg édesanyámnak is.
– Egy lejből akarsz mind a kettőjüknek? – mosolyodott el a
nagyfiú.
– A másik is lóg egy kicsit, és arra is fogadok – mondta boldogan
a kisfiú.
Erre aztán az édesanyjától és az édesapjától is kapott egy-egy
lejt. Hogy nehogy még idő előtt kihúzza a még csak alig megmozdult
másik nagymetszőjét is. Kár volna, ha egy ilyen talpraesett fiúcska
egyszerre két fog híjával állna az évzáró ünnepélyen virágjával a
tanító néni elé.
 A beteg labda
Még a nagyvakáció előtt történt. Az első meleg májusi napok
egyikén, hogy a kisfiú nem jött idejében haza az iskolából. Egyig volt
órájuk, már két óra is elmúlt, s még mindig nem ért haza.
Nyugtalanul hajolt ki az édesanyja az ablakon. A harmadik emeletről
majdnem a fél utca belátható. Nézte, nézte az utcát a kisfiú
édesanyja, mígnem egyszer csak úgy látta, mintha a járókelők
sűrűjében az ő kisfia dülöngélne a járdán.
– Jaj, mi történhetett vele! – ijedt meg az édesanyja, s már futott
volna elébe, de akkor látja, hogy az ő kis fiacskája nem dülöngél,
hanem cselezget. A járókelőket cselezgeti ki egy félig behorpadt
labdafélével.
– Na megállj csak, úrfi, így megijeszteni az embert!
A kisfiú a zebrához ért. Fölvette a labdát, melyet sisaknak is
bátran föltehetett volna, annyira horpadt volt. Magához szorította.
Egy rántással a táskát is helyre igazította a hátán. Szétnézett, majd
odaállt egy éppen átigyekvő néni mellé, az úttest közepéig balra,
majd jobbra járogatva a tekintetét, olyan figyelmesen kelt át, hogy a
még mindig az ablakban álló édesanyja szigorú arca is mosolygósra
szelídült. De csak egy pillanatra. Mire fölért a kisfiú a harmadik
emeletre, s csengetett nagy kipirulva, már újra szigorú volt az
édesanyja arca, és szemrehányó a hangja:
– Hát te hol csavarogtál ilyen sokáig? S mi ez a szemét a
kezedben?
– Nem szemét, labda – szorította magához a kisfiú, de bár ne tette
volna, mert csupa por lett a ruhája.
– Teszed le azonnal! S méghozzá be a szemétbe!
– Ne, édesanya, ne dobjátok el!
– Mit ne dobjunk el? – bújt elő a nagyfiú is.
– Ezt a labdát, a labdámat – esdekelt a kisfiú.
– Ez labda? Inkább csónak vagy még inkább bocskor. Hol szedted
föl?
– Az utcán, egy fa tövében volt. Félrerúgva.
 – Félrerúgva? S te megsajnáltad.
– Meg. Mert láttam, hogy beteg.
– Beteg?
A nagyfiú s az édesanyjuk elnevette magát.
A kisfiú érezte, hogy most kéne ütni a vasat, ha azt akarja, hogy
ne dobják a szemétbe az ő beteg labdáját. De csak állt, állt. És félt
letenni a kezéből. Könyörgésre fogta.
– Igazán ne dobjátok a szemétbe! Megmossuk. Meglátjátok,
milyen szép labda volt, mikor egészséges volt. Szivárványszínű.
Nagyon szeretném, ha nem dobnók el, s ha meg lehetne gyógyítani.
– No add csak ide – vette el a nagyfiú. – Hát, ha ennyire sajnálod,
hogy volt szíved hazáig rugdosni…
– Csak taszigáltam a lábammal. Csak úgy, mintha simogattam
volna.
– Na jól van, jól. A végén még kisütöd, hogy a labda szólt utánad
panaszosan, hogy toszogasd hazáig, ne hagyd félrerúgva a fa
tövében.
– A labda nem tud beszélni, de ha tudna, biztosan utánam szólt
volna – pirult belé a kisfiú az örömbe, mert látta, hogy most már a
dolgok jó irányba mennek.
A nagyfiú már töltötte is a felmosóvedret, és vitte ki a teraszra,
hogy a labdát megfürdesse. A kisfiú meg sietett átöltözni, kezet
mosni. Mire rendbe tette magát, még a füle is kétfelé állt az
ámulattól. Gyönyörűre fürdetett és egészségesre gömbölyödött
labda gurult a lábához.
– Ez honnan van?
– A te labdád. Megfürdettem, meggyógyítottam, csak még
feküdnie kell estig legalább.
– Hogy csináltad, mivel gyógyítottad meg?
– Injekcióval. Megfürdettem. Utána meg adtam neki egy injekciót.
A kisfiú hitetlenkedve nézett a bátyjára. A bátyja nevetett.
– Azt mondtad, beteg. Te is, amikor beteg vagy, injekciót szoktál
kapni, én is azt adtam a labdának. Vagyis megkerestem, hol a lyuk
rajta, s egy kiérdemesült, vastag injekciós tűvel levegőt fújtam belé.
Utána, mikor a tűt kirántottam, a lyukat műanyagragasztóval
betömtem és leragasztottam. Ott van rajta a flastrom.
 A kisfiú azt sem tudta, hogy köszönje meg.
Ez lett a kisfiú legkedvesebb labdája. Falura is magával vitte. De a
labda is szereti őt. Ott gurul mindig hol előtte, hol mögötte, s ha nem
is tud akkorákat ugrani, mint újkorában, azért a kisfiú térdéig
mindegyre föl-fölugrik, mint egy hűséges kiskutya. A színe pedig, a
szép szivárványszíne sokkal szebb, gyönyörűbb, mint újkorában
lehetett, mert harmatban mosdik minden reggel.
 Az első nyári délelőtt
A kisfiú álmában kakasszót hallott. S mintha a tavalyról ismert
csórényakú vörös kakas hangja lett volna. De az nem lehet, mert a
csórényakú vörös kakast a télen megették. Éppen az ő neve napjára
küldte el a nagynéni, s az édesanyja meg finom húslevest főzött
belőle. Még most is szájában az íze, olyan finom volt.
– Kukuriku-u-u!… Kukuriku-u!
– Ez mégiscsak az ő hangja – nyílott ki a kisfiú szeme, ahogyan a
kék nefelejcs szokott.
– Hasadra süt a nap, hékás! – simogatta meg a kisfiút a nagynéni.
– Hű, de jót aludtam! – pattant ki az ágyból a kisfiú.
– Rád is fért, későn érkeztél. Aztán igyekezz, mert kíváncsian
várnak a barátaid, kik az este nem láthattak.
– A kakasom is vár? Mintha ő kukorékolt volna.
– A kakasod is.
– Hát nem azt vágtad le?
– Azt vágtam le. De föltámadt a kedvedért.
Örültek mind a ketten a csórényakú vörös kakas föltámadásának.
S már kint is álltak a tornácban. A csipegve-hápogva-gágogva-
kárálva zsibongó kíváncsi gyülekezet előtt. A kisfiú vígan lépett
közéjük.
Csirkék, pipék, réce- és pulykafiak vették körül, üdvözölték mint
régi barátjukat, pedig még tojáskorukban sem láthatták mostanig a
kisfiút. És ott állt a kerítés tetején a kakas is, a csórényakú, vörös
kakas. Kukorékolt is egyet a tiszteletére. Olyan volt világra, mint a
tavalyi, csak egy kicsit kisebb.
– Márciusi – magyarázta a nagynéni –, akkor kelt ki a tojásból.
Elmúlt már háromhónapos, s a kakasok ebben a korban már kakas-
órarend szerint kukorékolnak. Remélem, összebarátkoztok.
– Én is remélem – mosolyodott el a kisfiú, s már indult volna is,
hogy közelebbről ismerkedjék a kakassal, de hárman is útját állták.
Egy göndörszőrű, fodor fehér bárány: Biri.
Egy fényes-fekete, csillogó szemű bivalybocs: Bori.
 S egy fehér nyakbavalós, hűséges, szép, fekete kutya.
– Az ő neve Bodri – fejezte be a nagynéni a bemutatást. –
Legyetek jó barátok! – mondta, s azzal már ment is a konyhába,
hogy a kisfiú reggelijét elkészítse.
De a kisfiú sem maradt tétlen.
Kukoricát hintett a majorságnak, kevertet a kicsiknek. Répalevelet
meg lucernaszálakat adogatott Birinek meg Borinak. S eszébe jutott,
hogy az édesanyja csomagolta útravalóból maradt valami Bodrinak
is. Hozta is hamar. S milyen szerencse, a csontokat sem dobta el,
mintha sejtette volna, hogy lesz kinek adnia.
Nagy volt az öröm. Bőséges a lakoma. Így aztán nem csoda, hogy
az udvar népe valósággal ünnepelte a kisfiút. Nem tágítottak tőle,
sarkában voltak egész délelőtt. Csak akkor kezdtek el
méltatlankodni, mikor a kisfiú látogatóba indult a falu másik felében
lakó nagyapjához. Mindannyian vele szerettek volna menni: a
csirkék, a pipék, a réce- s a pulykafiak, a tyúkok, a ludak, az öreg
récék, de még a vénséges pulykakakas is. Ám a csórényakú vörös
kakas tudta, mi a dolga, s mi az illem ilyenkor. Fölugrott a tornác
fájára, s rájuk parancsolt, hogy márpedig a majorság itthon marad! A
ludak s a récék a patakig elkísérhetik, de a tyúkoknak és minden
pereputtyuknak itthon a helyük.
Ebbe meg is nyugodtak valamennyien.
De fodros fehér Biri s a fényes-fekete Bori, meg a fehér
nyakravalós, hűséges szemű, szép fekete Bodri nem tartoznak a
csórényakú vörös kakas fönnhatósága alá, beálltak szépen a kisfiú
mögé, s úgy indultak jó egyetértésben apó látogatására.
 Kánikulában fürödni volna jó
Olyan meleg volt, hogy a nap is mindegyre megállt az égen.
Pillogott erre, pillogott arra. De még egy zsebkendőnyi homály sem
volt a keze ügyében, amibe gyöngyöző homlokát megtörülgethette
volna.
A tyúkok beásták magukat a porba, a homokba, és pihegtek tátott
csőrrel. A kakas hervadt tarajjal szunyókált. A kutya meg kivetett
nyelvvel kereste az árnyékosnál árnyékosabb helyeket. Nagy
haragosan be-bekapott egy-egy szemtelen legyet, utána meg a
kúthoz somfordált, és kedvetlenül lefetyelt párat a langyos vizű kis
vályúból.
A kisfiú is bemenekült a tornác alá. Ott hűsölt egy szál gatyában, s
nézte az idegesen ide-oda totyogó récéket s a nyakukat időnként
meg-megnyújtó, magukat el-elgágintó, le-föl sétáló ludakat.
– Engedd ki őket a patakra! – szólt oda a kisfiúnak a nagynéni, aki
egy kosár friss zöldséggel jött elő a kertből.
Ugrott a kisfiú boldogan, s nyitotta a kiskaput.
A récék s ludak vidáman sorakoztak a kivonuláshoz.
– Te nem jössz velünk? – kérdezte meg örömében a gúnár a
kisfiút.
– Mennék én is. Csak előbb el kell kéredzkednem.
– Megvárunk – állította meg a már induló libasort a gúnár. –
Elengedtek.
– Csak aztán el ne csavarogj! – kiáltott utána a nagynéni a kúttól,
ahol már mosta a levesnek való zöldséget.
Alighogy kiléptek a kapun, a hápogó-gágogó népek ugyancsak
szedték a tapsantyúikat, a récék még egyszer-kétszer fenékre is
ültek a nagy igyekezettől. Úgy siettek elérni a patakot. Csak az öreg
gúnár meg a kisfiú lépegettek méltóságteljesen utánuk.
– Eszüket vesztették a nagy szabadságtól – mentegette népét a
gúnár.
A kisfiú csak mosolygott megértően.
– Hadd örüljenek.
 És örült ő is. Nekilátott, hogy a patak vékonyka vizét tóvá
duzzassza. Kővel, sárral eldugta, de csak akkora tavat tudott
rekeszteni, hogy abban lúd el sem fért volna, legfönnebb ha egy
récefiú.
– Megapadt, megapadt – állapította meg a gúnár szomorúan.
– Hát igen, hát igen – hagyta jóvá a récetojó.
– Menjünk lejjebb, hátha nagyobb.
– Meglehet, meglehet.
És elindultak a kövek közt cérnálkodó patak nyomán.
– Itt még kisebb, még kisebb.
– A végén még el is fogy.
Valóban, a patak már úgy elvékonyodott, hogy félő volt, valamelyik
lúd vagy réce mérgében mint egy gilisztát lenyeli, bebegyeli.
– Be-be-be – mondták kórusban a ludak.
– Hát-hát-hát a nemjóját – méltatlankodtak a récék.
Észre se vették, s már kint voltak a faluból a patakkal együtt,
melynek medre hirtelen kiszélesedett. És itt-ott jókora tavak
lustálkodtak benne. Még a múltkori nagy esőből maradtak, amikor a
Küküllő idáig terjesztette volt birodalmát. Érződött már a nagy víz
csalogató illata. A kisfiú is megérezte.
– Jó volna egyet fürödni ebben a nagy kánikulában – biztatta meg
magát, miközben lábát az egyik nagyobbacska Küküllő-
maradványba mártogatta. A ludak s a récék már javában fürödtek.
Még az öreg gúnár is, engedelmet kérve ugyan, de otthagyta a
kisfiút, s ott úszkált a legnagyobbik tó legközepén.
A kisfiú elindult a folyó felé.
Akkor az egyik tóból egy béka dugta ki a fejét, s azt kérdezte:
– Hát te hová mész, kiskomám?
– Fürödni – mondta a kisfiú, s megállt egy pillanatra, hogy
szemügyre vegye a kis brekekét.
– Csak így egyedül?
– Egyedül.
– És úszni tudsz-e legalább?
– Nem nagyon – vallotta be a kisfiú.
– Hát akkor nem ajánlom a fürdést, mert látod-e, én milyen jó úszó
vagyok, de akkora vízbe én se merészkedem.
 – Mert magad is kicsi vagy – szólta le a kisfiú a békát.
– Békának elég nagy – mondta a béka, s azzal mintha
megsértődött volna, zsupsz! visszaugrott a vízbe. Úszott egy kört, s
újra kidugta a fejét.
– Nem bántódtam meg, ne búsulj, inkább figyeld, én hogy úszom.
Megtanítalak. Akkor aztán fürödhetsz a nagy vízben.
– Köszönöm – mondta a kisfiú –, igazán kedves vagy.
Árnyék vetült a tóra, s a béka visszabújt a vízbe.
Fölpillantott a kisfiú, s hát egy szép szál legény áll előtte. Azt hitte,
hogy a békakirályfi bújt elő a meséből. Pedig csak a nagyfiú volt.
– Hallom, fürödni készülünk.
– Hát szerettem volna, de a béka lebeszélt.
– Okos egy béka – mosolygott a nagyfiú –, még szerencse, hogy
találkoztál vele. Többet ilyen elő ne forduljon.
– Nem fordul – fogadkozott a kisfiú.
Azzal kezet adtak egymásnak. Kézen fogva s maguk elé véve a
fölvidult, fölfrissült ludakat, récéket, megindultak hazafelé. Mert
megfőtt már a finom zöldségleves.
Elgondolni is rettenetes, hogy mi történhetett volna, ha nem állja
még idejében útját a kisfiúnak az okos kis béka.
 Vadalmaízű alkonyat
A kisfiú azt üzente, hogy csak az iskolakezdés előtti napon
szeretne hazajönni, annyira jól érzi magát Biri bárány, Bori bocs és
Bodri kutya meg a névtelen nyulak, háziszárnyasok társaságában.
Egyszer mégis majdnem hazajött, méghozzá gyalog akart
nekivágni.
Az történt ugyanis, hogy egyik nyárvégi délután, mint rendszerint,
elment a báránnyal, a boccsal és persze a hűséges kis fekete
kutyával föl a nagymartú patak mentén legeltetni. Velük tartott a
szomszédasszony Kati névre hallgató kecskegidája, vagy ahogyan
arrafelé mondják, kecskeollója is. A kisfiú nagyon szerette a kis Kati
kecskét, akinek fehér-fekete, mindig fényes bundájánál csak az esze
járása volt tarkább, s a két huncut-okos szeme volt ragyogóbb.
Szívesen pásztorolta hát a kisfiú a kiskecskét. Igaz, a jutalom sem
maradt el. A kedves szomszéd néni hol egy kosárka cseresznyével,
hol egy kalapfő körtével, szilvával vagy éppen piros nyári almával
kedveskedett a kis pásztornak majdnem minden estefelé.
Ez alkalommal meg éppenséggel egy összmarék mogyorót
helyezett kilátásba a néni.
Mentek hát jókedvűen, föl a patak mentén.
Legelöl a kiskecske, mögötte a bárány, utána a bivalybocs,
nyomukban a kisfiú, a mindig hol előtte, hol mögötte ugrándozó
szivárványszínű labdával. A kiskutya zárta a menetet, s vigyázott
arra is, hogy a labda bele ne ügyetlenkedje magát a patakba.
Amint alkalmas helyre értek, a kiskecske elrugaszkodott a sor
elejéről, nekiágaskodott a legközelebbi fűzfának. A bárány s a bocs
is elkezdték szálalni a patakmart gyéren nőtt, de annál ízesebb
sarjúját. A kisfiú meg a kiskutya s a szép szivárványos labda
hármasban ugráltak, szaladgáltak a patakmart tenyérnyi kis laposán.
– Kicsi ez a pálya – szólalt meg mögöttük egy nyurga fiú,
valahonnan alszegből. A kisfiú csak látásból ismerte.
– Kicsi, de nekünk elég – védte meg a patakmart tenyérnyi laposát
a kisfiú.
 – Egy ilyen jó focistának, mint te vagy? Csodálkozom.
A kisfiú a dicséretbe belepirulva állította meg a labdát, de azért
nem hitte el magát, mert azt kérdezte:
– Miből gondolod, hogy jó focista vagyok?
– Látszik az, a labdakezelésedről. Még ezen a tenyérnyi helyen is.
De ott a kertek fölött van egy nagy lapály. Nem volna kedved ott
játszani? Két kapura. Vagyunk vagy hatan, csak labdánk nincs. A
miénk kilyukadt.
– Ezt csak a labdáért mondod, hogy jól focizom.
– Becsszó, nem azért. Na, jössz?
– Mennék, de… – mutatott a legelésző barátaira – nem
hagyhatom.
– Már mért ne hagyhatnád? Nem mennek ezek el innen. Van itt
mit enniök, föl a patak mentén.
A kisfiú elköszönt az állatoktól, s a labdát hóna alá kapva elindult a
nyurga fiú után. A kiskutya gyanakodva követte őket.
– Bodri, te itt maradsz!
De bizony nem maradt. Leült egy kicsit, várt, majd újra nyomukba
eredt.
– Hadd jöjjön ő is – nyugodott bele a kisfiú –, majd beáll a kapuba.
Kitűnő kapus. Minden lapos labdát megfog.
Nagy volt az öröm, amikor a nagy lapályra értek. Föl is álltak
mindjárt két csapatra oszolva. S a kisfiú valóban olyan jól játszott,
hogy öröm volt nézni. Úgy cselezett, ahogy még a nálánál sokkal
nagyobbak sem. Csak a kiskutya unta el, hogy ő ritkán juthat
labdához. Így aztán egy idő után vissza is somfordált a legelésző
barátokhoz. A kisfiú meg egyre jobban nekitüzesedve játszott. Észre
se vette, hogy a nap bizony már lemenőben. S azt sem hallotta,
hogy a kiskecske mekegve, a bárány bégetve, a bivalybocs meg
bánatosan rekegve szólongatta. Csak az egyik gól után kapott
észbe.
– Hol a Bodri?
– Ó, már rég lelépett!
Ijedten kapta a labdát a hóna alá, és szaladt az árokmartra. De ott
se a kiskecskét, se a bárányt, se a bocsot, se a kiskutyát nem
találta. Szedte a lábát, föl az egyre alkonyodó patak medrében.
 De még a nyomukat se lelte.
Hirtelen olyanná vált a szája, mintha vadalmába harapott volna. A
szeme sarka is elmelegedett. A torka is összeszorult. Elkezdett
előbb csak szipogni, hüppögni, aztán a sírás is kitört belőle. Ment,
ment a patakon fölfelé, csöndesen sírdogálva. Hogy állítson ő most
haza, a rábízott nyáj nélkül? És mit mond a szomszéd néninek, aki
estére mogyorót ígért? Mit mond, hol a kiskecske?
– Ha nem találom meg őket, meg sem állok Kolozsvárig –
motyogta a kisfiú. És egyre elszántabban ment föl a patak feje felé.
A nap meg egyre alább-alább ereszkedett. Nem is láthatta a
vízmosásban szipogó-hüppögő kisfiút. De ekkor ismerős vakkantás
állította meg. A kiskutya loholt a nyomában. Leült, amikor a kisfiú
megfordult, és hívta magához. A kisfiú reménykedve iramodott az
előtte hazafelé szaladó kiskutya után. Nem az utca felől, a kerten
mentek elé az udvarra. Ahol mondanom sem kell, már ott kérődzött
a kiskecske, a bocs meg a bárány.
– Hát te hol maradtál ilyen sokáig? – kérdezte a nagynéni
rosszallólag.
– Csak egy kicsit még gurigáztam a fiúkkal – mondta szemlesütve
a kisfiú.
Jött a szomszéd néni is a megígért nem is egy, de két összmarék
mogyoróval, s köszönte nagyon a kis pásztornak, hogy olyan jól
gondját viselte a kiskecskének.
Szerencsére a nap búcsúzóul éppen akkor mosolygott vissza,
mikor a néni a kisfiú kalapjába mérte a mogyorót, s így nem tulajdon
szégyenében vörösödött el olyan nagyon, mert öröm ide, öröm oda,
a kisfiú még akkor is szájában érezte az alkonyati vadalma ízét.
 Medve a málnavészben
A kisfiú meg a nagyfiú hatalmasan púposra tömött hátizsákkal
nekivágott a Hargitának. Busz vitte őket a Tolvajos-tetőig. Onnan
gyalogszerrel igyekeztek tovább, azaz csak igyekeztek volna, mert
alighogy útra cihelődtek, egy kocsi lassított melléjük.
– Hová, hová, legények?
Megmondták, hogy hová, melyik menedékházhoz tartanának.
– No, akkor szálljatok be. Mi is oda igyekszünk – invitálta őket a
kocsi gazdája s mellette ülő barátságos kislánya.
– Csak így, kettesben vágtatok neki?
– Kettesben.
– S nem féltek?
– Mitől félnénk?
– Hát a medvéktől.
– Nem félünk – mondta a nagyfiú.
– Én egyedül félnék, de itt van a testvérem, s különben sem
mondom ki a nevét, akkor nem bánt.
– Kinek nem mondod ki a nevét?
– Hát a… nem mondom ki!
– A medvének?
– Nem én mondtam ki…
Jót nevettek a kisfiú óvatosságán, eszességén.
– S mért nem szabad kimondani? – faggatózott tovább
mosolyogva a bácsi.
– Mert a testvérem mondta, és én is olvastam, hogy a mi nagyon
régi őseink úgy tisztelték, hogy nem merték néven nevezni.
Nyírbocskoros férfiúnak mondták inkább, vagy csak úgy beszéltek
róla név nélkül. De nem is bántotta őket.
– Kicsoda?
– A nyírbocskoros férfiú – kerülte el ügyesen a csapdát a kisfiú.
Ezen megint nevetni kellett. A kislány is nevetett, olyan csobogó
nevetéssel, mint az úttal lépést tartó bővizű patakocska.
 Mire jól kinevették magukat, már ott is voltak a menedékháznál,
ahol igazán jó szállás, jó hálás ígérkezett.
Reggelre kelve nemcsak madárfüttyre s patakcsobogásra
ébredtek. Ott vidámkodott vagy hét-nyolc, a kisfiúnál alig nagyobb
gyerek is, a hegyen túli faluból jöttek málnászni a málnavészbe,
ahogyan ők mondták.
– Miért vész? – kérdezte halkan a kisfiú a nagytól. Ezt a nagyfiú
sem tudta.
– Azért – magyarázta készségesen az esti kedves bácsi –, mert
olykor hatalmas, vészes viharok zúgnak végig a havason, egész
erdőrészeket döntenek ki tövestül. A kidöntött fák helyét aztán idővel
málnabokrok növik be, de a fejszével kiirtott vágásokat is. Ezért
nevezik az idevaló népek az így letarolt helyeket vésznek, s ha már
málna verte föl, akkor málnavésznek.
Összeismerkedtek a hegyen túli faluból jött gyerekekkel. Aztán
kosarakkal, fazekakkal fölfegyverkezve, nagy vígan nekivágtak a
hegyoldalnak nyújtózó hatalmas málnavésznek. A kislány is velük
tartott. A bácsi is, akiről látni lehetett, hogy erdészember, megígérte,
hogy később utánuk megy.
Kapaszkodtak hát nagy jókedvvel, a hátukba sütő-kelő nappal, föl
a hegyoldalra. S közben a medve is szóba került. Egy kicsit azért is,
hogy ezeket a városiakat megijesszék. A kisfiúnak nem is tetszett,
hogy néven nevezték a nyírbocskorost, de félt, hogy kinevetik, s
ezért csak a bátyjának súgta oda:
– Azért mégsem kellene…
– Mit nem kellene?
– Néven nevezni.
Erre a nagyfiú is csak nevetett.
– Semmi vész – nyugtatta meg az öccsét. Még egy rigmust is
fabrikáltak közös erővel, amit aztán kórusban mondott az egész
társaság:

Nem kell félni, semmi vész,

ez egy szelíd málnavész,
hol csak tücsök cirpeg és
fenyőrigó fütyörész.
 Szétszéledtek, apadt a szó, teltek az edények. Csönd volt, hogy
még az időnként lábra kapó szellő lélegzetét is hallani lehetett. A
nap is egyre melegebben sütött. A kisfiú is szorgalmasan
szedegette, csipegette a szép málnaszemeket, az elején inkább a
szájába, mint az edénybe, de azért az ő csupra is telegetett szépen.
Olykor azonban megállt, fülelt és nézelődött. Sehogy sem tudott
szabadulni attól, amit az egyik idevalósi fiú mesélt fölfelé
kapaszkodóban. Hogy fordult már elő olyasmi is falujabelivel, nem is
eggyel, hogy szedte-szedte a málnát, s egyszer csak érzi, hogy
valaki mind húzza el előre a bokor tetejét. Fölnéz, s hát, hát egy
hatalmas nagy… a kisfiú még magában sem mondta ki a nevét.
– Mit szólnál – biccentett a bokron túlra a bátyja, mintha a
gondolataiba látott volna –, mit szólnál, ha a bokor másik felén ott
állna ő?!
A kisfiú önkéntelenül is arra nézett, amerre a nagyfiú a fejével
intett. Arra nézett és gyökeret vert a lába.
– Mit szólnál? – kérdezte újra a nagyfiú.
– Se-semmit! – suttogta alig hallhatóan a kisfiú.
– Ijedtedben szólni se mernél?! – mondta rá se pillantva a nagyfiú.
– Nem merek.
– Úgy félnél?
– Úgy félek – suttogta a kisfiú elsápadva.
– Mitől félsz? Csak tréfáltam.
– Nem tréfa. Ott van.
– Ki van ott?
– A nyí-nyírbocskoros.
Erre a nagyfiú is fölkapta a fejét. Alig pár lépésre a bokrától, ott állt
a…
– Medve! Medve! – kiáltotta el magát az egyik helybéli gyerek. S
már zúdultak is le a málnavészből a viharnál is sebesebben.
A nagyfiú egyből ölbe kapta sóbálvánnyá vált kisöccsét, úgy
rontott le vele a menedékház felé.
Megijedt a nyírbocskoros férfiú is a nagy csörtetéstől, négy lábra
ereszkedve iszkolt az erdő felé.
 – Semmi vész! – nyugtatta meg az erdész bácsi, amikor számba
vette a még mindig reszkető nadrágú-szoknyájú málnászókat. –
Semmi vész! Mind megvagytok, de hol vannak az edények?
Azok bizony odakinn maradtak a hegyoldalban.
– No, akkor gyerünk utánuk! – mondta az erdész bácsi.
De senki sem akart mozdulni. Egyedül a kisfiú lépett elő.
– Menjünk. Ha először nem bántott, most sem fog bántani, csak
nem szabad néven nevezni, mert azért megharagudhat.
Ettől a biztatástól mindannyian erőre kaptak. S már nótát is
szerkesztve a rigmushoz vágtak a hegyoldalnak.
Legelöl az erdész bácsi ment a kislányával s a kisfiúval kézen
fogva. Meg is találták mind az edényeket hiánytalanul. Délig tele is
szedték valamennyit, estére pedig még egyszer megtöltötték.
Aki pedig kételkednék az elmondottakban, az megérdemli, hogy
meg se kínálják finom málnaszörppel, pedig üvegszámra áll a
kisfiúék kamrájában. És mind az idei szedésből.
 Hol jártál, báránykám?
Valahol a messzi Moldovában történt egy szép nyári vasárnap,
hogy a kisfiúék kocsijának egyik kereke leereszkedett. Félrehúztak, s
az édesapjuk meg a nagyfiú nekiláttak, hogy a kereket kicseréljék. A
kisfiú is ügyeskedett, hasznosította magát, amiben lehet; kézbe adott
kalapácsot, csavarkulcsot. Az emelőt is kezelte volna, de azt a
bátyja működtette.
Hamarabb kész volt, mint amennyi idő alatt én elmondom. Aztán
kiültek mindannyian a sáncmartra, egy öreg jegenye alá, egy kicsi jó
levegőt szívni s hallgatni a hátuk mögötti hatalmas kukoricatábla
sejtelmes zizegését.
A fiúk rágógumit rágtak. Az édesapjuk rágyújtott. Az édesanyjuk
meg gyönyörködött a hűsülő férfiakban.
Forgalom alig volt az úton. A fűben szöcskék szökdeltek, a
jegenyéken csókák ricsajkodtak. S a hátuk mögötti kukoricásból
valami furcsa muzsika hallatszott.
– Doromb – mondta a nagyfiú. – Valaki dorombázik.
– És azt fújja: Hol jártál, báránykám? – mondta a kisfiú.
Füleltek erősen. S a dorombszó meg egyre közeledett. Mindjárt ki
is bukkant a kukoricásból, alig pár lépésre tőlük.
Egy nyurga lány bújt elő a dorombszó nyomán, az alig
észrevehető ösvényen. Megtorpant, amint a társaságot meglátta, s a
dorombozást is abbahagyta.
– Fújjad tovább bátran!
A kislány valami köszönésfélét mormogott, s fordult volna vissza,
de arra kíváncsian előbújtak, akik mögötte voltak, két mezítlábas
legényecske is. Egy-egy kalapfej sárgakörtét szorongatva az
ölükben.
– Fújjad bátran! – biztatta újra a nagyfiú a nyurga lányt.
– Fújjuk együtt! – lelkesedett a kisfiú, s már el is kezdte.
– Üljetek le, ha nem siettek, gyertek közelebb! – hívták őket, de ők
nem moccantak.
 Ekkor a kisfiú fölállt, odament a nyurga lányhoz, bemutatkozott.
Kézen fogta és szüleihez vezette.
– Véron. Az én nevem: Véron – mondta a nyurga lány, és
mosolyogva megsimogatta a kisfiú fejét.
– Ülj le, Véron! És gyertek, üljetek le ti is!
Erre a két legényecske is közelebb lépett. Körtével telt kalapjukat
gondosan a fűbe helyezték, s bemutatkoztak ők is.
– Ferenc – mondta a nagyobbik.
– József – mondta a kisebbik.
– Hová valók vagytok?
– Ide a faluba – intettek a fejükkel a falu felé.
– Lészpedre?
– Lészpedre.
Elmondták azt is, hogy hányadikosok. Rágógumi meg csokoládé
került elő az édesanya szatyrából. Ők meg a körtével tele kalapot
kínálták körbe. S az egyik kalapfő sárgakörtét meg egytől egyig a
kisfiú sapkájába öntötték.
Most már az ének is ment.
Véron dorombozott. A fiúk meg fújták, hogy:

Hol jártál, báránykám?

Zöld erdőben, kisgazdám.

De itt elakadtak, mert a lészpediek másképpen tudták a verset.

Ismételgetve, a kisgazdám helyett meg kedvesen gazdácskámat
fújtak. Elfújták hát előbb a lészpediek, aztán együtt is.

Hol jártál, te báránkám,

hol jártál, te báránkám?
Zöld erdőben, gazdácskám,
zöld erdőben, gazdácskám.
Mit csináltál ott, báránkám,
mit csináltál ott, báránkám?
Zöld füvet ettem, gazdácskám,
zöld füvet ettem, gazdácskám.
Ki vert meg téged, báránkám,
 ki vert meg téged, báránkám?
Szomszéd legény, gazdácskám,
szomszéd legény, gazdácskám.
Hogy bőgtél te, báránkám,
hogy bőgtél te, báránkám?
Be-he-he-he „gazdácskám,
be-he-he-he „gazdácskám.

Csak úgy zengett a sánc martja a nagy énekléstől, dorombozástól.

Még a csókák is elhallgattak a jegenyén. S az elrobogó kocsik is
lassítottak egy pillanatra.
Véron megtanította a nagyfiút dorombozni. A kisfiú pedig
mindhármukat egy szép versre, hogy majd ősszel is jusson eszükbe
a sáncmarton töltött vasárnap délután.
Bizonyára eszükbe is jut. Hiszen a kisfiú meg a nagyfiú
mostanában egyre sűrűbben mondogatja a szépen tarkuló őszben
gyönyörködve:

Itt van az ősz, itt van újra,

S szép, mint mindig énnekem,
Tudja isten, hogy mi okból
Szeretem, de szeretem.

Kiülök a dombtetőre,
Innét nézek szerteszét,
S hallgatom a fák lehulló
Levelének lágy neszét.

A minap meg azzal állt elő a kisfiú, kellene küldenünk Véronéknak

egy Petőfi-könyvet, nehogy elfelejtsék a verset jövő nyárig, amikor
újra találkozunk.
 A romos ház hűséges lakója
A kisfiú jó ideig feltűnően nagy adag tízórait tarisznyáltatott az
édesanyjával. Hihetetlen, hogy egyedül ő enné meg. Mert amikor
fele annyit vitt, azt is rendszerint hazafelé jövet majszolgatta el.
Ennek következtében csak ímmel-ámmal csúszott rá az ebéd, nem
is beszélve arról, hogy mennyire nem szép az utcán enni.
– Kinek ez a töméntelen ennivaló, kisfiam?
– Nekem. Kinek másnak? – pirult el a kisfiú, mert nem tud ő
füllenteni, kivált az édesanyjának nem.
– Az egyik barátomnak viszem – vallotta meg szemlesütve.
– Hát ki olyan barátod van, aki rád szorulna?
– Van.
– Véletlenül nem négylábú ez a te éhes barátod? – kérdezte
közbe a nagyfiú.
– De.
– És úgy szokott üdvözölni, hogy: vau-vau?
– Úgy. Ismered?
– Mintha láttam volna – titokzatoskodott a nagy fiú –, ott az öreg
fal mellett, a romos házban, mintha ott lakna.
– Ott lakik szegényke. De te honnan ismered?
– Láttalak egyszer együtt „tízóraizni”.
– Meglestél? – háborodott föl a kisfiú.
– Véletlenül láttalak meg. Amikor elibéd mentem, hogy együtt
jöjjünk haza, mert csak nálam volt kulcs. Nem is zavartalak a közös
kosztozásban. Csak egy kicsit túl drágának találom kutyaeledelnek a
vajas-sonkás kenyeret. És nem is lakik jól vele.
– De akkor mit adjak?
– Ételmaradékot, csontot.
– Csontot kap a szomszédból is. Mert ők is szeretik.
– Ha szeretik, miért nem veszik magukhoz?
– Mert nem akarja elhagyni a helyet, ahol mostanáig élt. A bácsi,
akié volt, meghalt. Jöttek a rokonok, elvitték a bútorokat. Mindent. A
kutyust is elvitték, de az visszajött. Lehet, hogy rosszul bántak vele a
rokonok. De inkább hűségből jött vissza.
– Honnan tudod?
– A szomszéd bácsi mondta. Oda se ment. Pedig ők igazán
szeretik. A házat lebontják. Olyan roskatag, inkább viskó, mint ház, s
olyan kicsi is, mint egy kalyiba. Az ajtót, az ablakot is elvitték a
rokonok, de Tiszának így is jó.
– Tiszának hívják?
– Tiszának, a szomszéd bácsi mondta, aki vackot is csinált neki az
egyik még eléggé védett sarokban. Ott a telet is kihúzhatja.
– Csak valami baj ne legyen ebből a kutyahistóriából –
aggodalmaskodott az édesanyjuk. – Nehogy meg találjon marni.
– Nem mar meg. Szeret engem. Engem szeret a legjobban.
Próbálkoztak már mások is barátkozni vele, de az ételüket se
fogadta el. Velem még sétál is egy keveset, sokszor a sarokig is
elkísér, de aztán siet haza. A bácsi is azt mondta, nyugodtan
barátkozhatom vele. Jó erkölcsű kutya, azt mondta.
Az édesanyjuk azért addig nem nyugodott, amíg el nem ment a
nagyfiú megnézni s megérdeklődni mindent. Még azt is, hogy a
szomszéd bácsi orvosi ellenőrzésre, oltásra is el szokta-e vinni
Tiszát.
De az édesanyjuk még akkor sem volt egészen nyugodt. Maga
ment el egyik délután, hogy saját szemével-fülével győződjék meg a
hallottakról.
A kutya mintha várta volna, ott ült a romos ház ajtajában.
Vakkantott vagy kettőt úgy ültében, mintegy üdvözletképpen, majd
fölállt és barátságosan közeledett az érkezőhöz. Körbejárta,
szimatolta, s inkább a kuncogáshoz, mint a nyüszítéshez hasonlító
hangon invitálta be a vendéget az ajtajától, ablakától megfosztott
házba.
Ő maga előreszaladt, mintha azt akarná megnézni, hogy nincs-e
rendetlenség odabent, majd újra visszaszaladt, s hagyta, hogy a
vendége megsimogassa a fejét.
– Csak nem a kisfiú édesanyja tetszik lenni? – állott meg valaki a
szomszéd kapuban.
– De az vagyok.
 – Mindjárt gondoltam. Én meg a szomszéd bácsi vagyok –
mutatkozott be, kalapját is megemelintve. – Gondoltam, láttam én,
hogy csak a kisfiú édesanyja lehet, akivel Tisza ilyen barátságos.
Megérezte. Azért olyan kedves.
Együtt léptek be a romos házba. Megnézték a vackot is.
Kényelmes, tiszta és remélhetőleg jó meleg is lesz. Tisza annyira
meg volt illetődve a megtiszteltetéstől, hogy hol a szomszéd bácsit
nézte, hol meg a kisfiú édesanyjának keze fejéhez dörzsölte a
kobakját, bizonyára hellyel is kínálta volna, ha a rokonok legalább
egy lócát, padot hagytak volna, amire ilyen alkalmakkor egy
melegszívű eb a vendégeit leültethetné.
Mostanában a kisfiú, már külön kutya-tízórait, ebédnek is beillő
uzsonnáravalót visz minden reggel. És boldogan mesél minden
délben az ő hűséges, a házat romjaiban is őrző, emlékek fölött
őrködő, kedves barátjáról.
 Az esztendő első öröme
Nem volt dínomdánom, sem nagy eszem-iszom. De azért
megadták a módját.
Két szép csülökcsont került a terítékre. Illetve a két kimustrált
tányérra. Finomabbnál finomabb szilveszteri maradékokkal körítve
persze. Véres- és májashurkavégek és bőrök, melyeken a kisfiú
jóvoltából jócskán maradt a töltelékből is, disznófősajt kövérje
rezgett-illatozott, de még egy-egy adagocska kocsonya is ott
reszketett a pompás csülökcsontok társaságában. A szomszéd bácsi
pedig kis láboskányi töltött káposztával járult az ünnepi lakomához.
S mindezek mellé nyomatékul mákos- és diósbeigli-darabkák is
kerültek elő a kisfiú zsebéből. A nagyfiú gondoskodott az innivalóról:
egy literes üveg tejet állítva a romos ház földjére. A kisfiú ugyan
aggályoskodott, hogy nem sértődnek-e meg vajon, mivel a tej
macskaeledel. De a nagyfiú leintette.
Ezek után a vendégkoszorút sem nehéz kitalálni. Ők hárman: a
kisfiú, a szomszéd bácsi meg a nagyfiú gyönyörködtek az „ifjú pár” jó
étvágyában.
Tisza a menyasszonyok komolyságával és szemérmességével
csipegette, nyalogatta az eléje tálalt finomságokat; de bezzeg a
vőlegény a férfiakra jellemző jó étvággyal látott neki.
De hát ki is a vőlegény tulajdonképpen, s hogy került sor erre a
lakodalomra,
Úgy történt, hogy a kisfiú a vakáció első napján azzal a boldog
hírrel állított haza, hogy Tiszának vőlegénye van.
– Vőlegénye? – ámult el a nagyfiú.
– Az.
– Hát ezt te honnan tudod?
– Láttam. És a szomszéd bácsi is mondta. Ő szerezte.
– A vőlegényt?
– Azt. Vigyázónak hívják. És azért szerezte, hogy ne kelljen
Tiszának egyedül őrködnie. A telet, a tél szigorát – így mondta a
szomszéd bácsi – könnyebben viselik el, ha kettesben melegítik a
romos ház szobáját.
– És hogy szerezte a vőlegényt?
– Az egyik ismerősétől, akik tömbházba költöztek, ahova nem
vihették a kutyájukat, mert a kutyának, ha már úgyis kutyasorsa van,
legalább szabadsága legyen.
– Ezt is a szomszéd bácsi mondta?
– Ő mondta. S még azt is mondta, hűségre, még a kutya hűségére
is csak akkor számíthatunk, ha megadjuk neki, ami jár. Nemcsak
ennivalót, szállást, de a szabadságot is. Hogy mozoghasson,
sétálhasson, ugrándozhasson, vakkantson, ha kedve tartja, és
ugasson, ha bajt, ha neki nem tetszőt vesz észre. A tömbházban
minderre nincs alkalom. Ott csendesnek és szobatiszának kell
lennie.
– Szobatiszának? – nevette el magát a nagyfiú.
– Annak. Így mondta a szomszéd bácsi, nem értettem, hogy mit
jelent, mert a vőlegényt Vigyázónak hívják, de szégyelltem
megkérdezni.
Most már az édesanyjuk is mosolygott.
– Nem szobatiszának kisfiam, szobatisztának kell lennie a
lakásban lakó kutyának.
A kisfiú összehúzta a szemöldökét, majd ő is elnevette magát.
– Aha, most már értem, hogy mindig egy helyre végezze a dolgát.
– Úgy bizony.
– Hát ebben nincs hiba, mert Tisza is…
– Szobatiszta – nevetett közbe a nagyfiú.
– Az is! – védte meg a barátját a kisfiú. – A romos házból is mindig
kimegy az udvarra, ha dolga van. Az udvar legvégébe. És Vigyázó is
nagyon vigyáz a tisztaságra. Azzal nem is lett volna baj, csak hát
nagyon szeret ugatni. Azért hozta el a szomszéd bácsi, hogy
kedvére ugathasson.
Hát így került sor az említett lakodalmi ebédre. A kisfiú kívánsága
volt, hogy az új esztendő első napján történjék, mivel az esztendő
utolsó hetében mindig kiadós csomag szokott érkezni a falun lakó
nagynénitől. És szerette volna, hogy abból az ifjú pár is részesüljön.
A szomszéd bácsi is helyénvalónak találta az időpontot. Akkortájt
vágtak disznót, s a disznóvágáskor igazán nem nagy dolog kiállni
egy ilyen lakodalmat.
Falatozott hát békében az ifjú pár, még a tányérokat is kinyalták
tisztességgel. Csak akkor hörrent fel az újdonsült férj, amikor a tejet
kezdte csurgatni a nagyfiú.
– Mondtam én, hogy macskaeledel – mentegetőzött a kisfiú.
De Vigyázó nem a tejet rosszallta, hanem egy kóbor macska
láttára hörrent fel. Ott állt a romos ház ablakában. Bizonyára a tej
illata csalogatta hívatlanul a lakodalomba. Ugrott volna már Vigyázó,
de Tisza kedves zsörtölődő morgással leintette a berzenkedő férjet.
És szelíd tekintettel invitálta a kóbor macskát, hogy jöjjön bátran,
részesüljön ő is a lakomából.
A macska egy kicsit tétovázott, de amikor a vendégkoszorú is
ciccegve biztatni kezdte, legyűrte a félszét. Odaóvakodott a Tisza
tányérjához, s egy szempillantás alatt bekebelezte a tejet. Ekkor már
Vigyázó is megértően pislogott, és még hátrább is húzódott, hogy a
macska az ő adagját is jóízűen és nyugodtan benyelvelje.
Békesség, öröm, boldogság volt a romos házban.
Az idő is megenyhült. Nagy pelyhekkel elkezdett csöndesen hullni
a hó.
Ember, kutya és macska mind arra gondolt, hogy bárcsak ilyen
békességben, jó egyetértésben telne végig ezzel a mai nappal
kezdődött új esztendő.
 Kóborci, a romos ház legújabb lakója
– Kóborci jó név-e? – kérdezte a fülig csizmás, talpig sapkás kisfiú
a szánkót húzó nagyfiútól.
– Kóborci? Miért nem inkább Hóborci?
A kisfiú hallgatott egy kicsi ideig, majd a nagyfiú lépteihez igazítva
a magáét, azt mondta:
– Az is lehetne, persze, Hóborci, ha arra gondolunk, hogy hóban
kódorgott.
– Kicsoda kódorgott hóban?
– Kóborci, a kóbor cica. Én adtam neki ezt a nevet. De ha nem
találod jónak, akkor legyen Hóborci. Észre se veszi, ha a kát hára
cseréljük a nevében. Mert már megtanulta. Érti a nevét.
– Ha érti, akkor hagyd meg neki. Nem kell a neveket cserélgetni. A
Hóborci név különben is egy hóbortos cicára illene inkább. De
honnan vagy te ismeretségben holmi kóbor macskákkal?
– Nem macskákkal, csak eggyel, egy cicával. Te is ismered.
Láttad egyszer.
– Hol láttam volna?
– A lakodalomban. Tisza meg Vigyázó lakodalmában.
A nagyfiú elnevette magát.
– Hát annak a girhes, sovány kis macskának adtál te ilyen jó
hangzású nevet?
– Már nem girhes. Gyönyörű.
– Ott maradt ő is a romos házban?
– Ott. Elment, miután jóllakott, de aztán visszajött pár nap múlva.
Most ott lakik ő is.
– Együtt a kutyákkal?
– Együtt.
– És megtűrik?
– Szeretik. Csak egyetlenegyszer zördültek össze, amikor Kóborci
egy szép, nagy egérrel akart kedveskedni a vendégszeretetért.
– Meg akarta osztani a zsákmányt?
 – Meg, de a kutyáknak nem volt ínyére az egérhús, és Kóborcit
kitessékelték az udvarra. Azóta szent a béke, ahogyan a szomszéd
bácsi mondta.
– Hát erre a kutya-macska békességre magam is kíváncsi volnék.
– Akkor kanyarodjunk arrafelé.
– Kanyarodjunk – egyezett bele a nagyfiú.
– Ci-ci, Kóborci! – szólította a cicát a kisfiú, amint a romos ház elé
értek.
Bentről barátságos morgás, vakkantás hallatszott. Meglebbent az
ajtó, és nesztelen macskaléptekkel elébük surrant a cica. Kicsit
meghőkölt, amikor a nagyfiút meglátta, de aztán barátságosan
rámiákolt.
– Ez valóban gyönyörű – ámult el a nagyfiú.
Erre már a két hű eb is ott táncolt, ugrándozott a lábuknál, vidám
farkcsóválással tessékelték befelé a vendégeket.
– Hát ez az ajtó honnan került ide? – húzta félre az ajtóul szolgáló,
vásott szőnyeget a nagyfiú.
– A szomszéd bácsi jóvoltából. Ő rakta be az ablakot is, hogy
melegebb legyen, mert a cica mégsem bírja annyira a hideget, mint
a sokkal edzettebb kutyák.
Falhoz támasztották a szánkót, s bementek. A kisfiú zsebéből
finom kis falatok is kerültek elő, amit igazságosan három részre
osztott. Öröm volt nézni, ahogyan a két kutya udvariasan engedte,
hogy a cica válasszon elsőnek.
Kóborci félrehúzta a maga porcióját. De nem nyúlt hozzá. Várt,
amíg Tisza és Vigyázó bekebelezik a magukét. Addig a vendégekkel
foglalkozott. Körüldorombolta a két fiút. Aztán mikor a két kutya
végzett az evéssel, finomkodva nekilátott a maga porciójának.
Ezek igazán jól összebarátkoztak – állapította meg a nagyfiú.
– A szükség, a közös sors tette barátokká őket – mondta a hátuk
mögött a belépő szomszéd bácsi. – Feküdjetek csak le szépen –
szólt a három csillogó szemű jóbarátra. – Tisza, Vigyázó, Kóborci!
Hideg van!
Engedelmesen leheveredtek.
De nem akárhogyan. Középre engedték Kóborcit, aki mindjárt
dorombolni kezdett a fülükbe. S akkor a szomszéd bácsi egy
kiszolgált, háborút járt katonaköpenyeggel betakarta őket, hogy csak
a fejük látszott ki alóla. Csak akkor ugrottak föl, amikor a két fiú
hazafelé készülődött. Elkísérték őket az utca sarkáig. A járókelők
pedig mosolyogva lassítottak, álltak meg egy pillanatra. Bizonyára
olyan is akadt közöttük, aki fejét csóválva azt mondta magában: ki
hitte volna, két kutya s egy cica ilyen barátságosan együtt
kísérhessen két, szánkót húzó fiút ebben a hirtelen sötétedő téli
délutánban.
 A legderűsebb óra
A kisfiú ha akarta volna, se tudta volna sokáig magában tartani
ismeretségét a romos ház lakóival. Nem olyan a természete. Mesélő
kedvű, aki szereti örömét s a bánatát is megosztani másokkal.
Elmondta hát az osztálynak négylábú barátai eddigi történetét.
Méghozzá olyan szépen, hogy mesének is beillett volna. Akadtak is
kételkedők. Akik mesének vélték az egész kutya-macska históriát.
Hitetlenkedve mosolyogtak és közbe is szóltak:
– Ezt csak úgy kitaláltad – mondták.
– Akkor is szép, ha csak kitalálta – védte meg a kisfiút a tanító
néni. – Olyan szép, hogy tízest érdemelne már azért is, ahogyan
elmondta.
A kisfiú belepirult a dicséretbe.
– De tessék elhinni, higgyétek el, szóról szóra így igaz. És azért is
mondtam el, mert szerettem volna az osztályt és a tanító nénit
bemutatni Tiszának, Vigyázónak meg Kóborcinak.
Ezen mindannyian jót nevettek, mert elképzelték, amint a romos
házba vonulva, élükön a tanító nénivel, odajárulnak a két kutya meg
a macska elé, és kezet nyújtva sorra bemutatkoznak.
A kisfiú is velük nevetett.
– Hát jó, akkor majd ők fognak bemutatkozni.
– Vau-vau – vakkantotta el magát valaki a hátsó sarokban.
– Miáu-miáu – nyávintotta hozzá egy kislány.
– Hát akkor készülődjünk – szólt közbe a tanító néni, mielőtt még
általános ugatásba-nyávogásba kezdett volna a jókedvű osztály.
Ebben a pillanatban a csengő is buzdítóan felcsörömpölt.
Talán még soha ilyen gyorsan nem álltak sorba, és olyan
fegyelmezetten indultak útnak, hogy a szomszédos osztályok
zajongva kitódulói is egy pillanatra elhallgattak.
A kisfiú vezette a menetet, kézen fogva a tanító nénivel.
– Előbb majd csak én megyek be – szólt hátra a kisfiú, amikor már
a romos ház közelébe értek.
– Persze, persze – suttogták a háta mögött a többiek.
 A menet megállt, s a kisfiú egy-két szökelléssel már el is tűnt a
romos házban. Bentről boldog vakkantás hallatszott. Olyan csönd
volt, hogy még a márciusi szellő is, mely eddig hol előttük, hol
mögöttük hancúrozott, illendőnek találta megállni, és lábujjhegyre
ágaskodva nézett ő is az éppen meglebbenő szőnyegajtóra. Ez
nagyon bölcs cselekedet volt a szellő részéről, mert ha előttük
táncolva belibeg a romos házba, a bentiek neszét-szagát vehették
volna a közelgő látogatásnak. És elmaradt volna a meglepetés
öröme.
Ölében a cicával s két oldalán a két kutyával lépett elibük a kisfiú.
Tágra nyílt szemmel bámultak egymásra.
A két kutya kicsit hátrább lépett, és várakozva tekintett a kisfiúra.
Vigyázó már-már elvakkantotta volna magát, de a kisfiú
megnyugtatólag simogatta meg. És szelíden azt mondta:
– Tisza, Vigyázó, üljetek le szépen! Üljetek le!
A két kutya azon nyomban mintha két ülőkutyaszobor lett volna.
– És ülj közéjük te is, Kóborci! – tette le a macskát az öléből.
Erre a cica is nagy kecsesen közéjük települt.
Boldog mosoly tarajlott végig az arcokon. De nem volt egy
pisszenés sem.
– Ez itt a mi kedves tanító nénink. Ők pedig az én osztálytársaim,
a barátaim, a jó barátaim – magyarázta a kisfiú, s hogy szavainak
látható jelét is adja, odalépett a tanító nénihez, megsimogatta és
meg is puszilta.
A két kutya szinte egyszerre vakkantott egy-egy rövidet.
– Most pedig gyertek közelebb! Ne féljetek! Nem bántanak senkit.
A cica már föl is kérezkedett a tanító néni ölébe.
Tisza és Vigyázó továbbra is fegyelmezetten ült, s mintha
rosszallták volna is a macska hízelkedő természetét, szemrehányó
pillantást küldtek feléje.
Sorra mindenki odajárult, és megsimogatta a kutyák fejét,
megcirógatta a cicát.
Mikor a bemutatkozás megtörtént, a kisfiú azt mondta:
– Most már ismerik a szagotokat. Ismernek titeket.
Az egyik kényeske kislány felhúzta az orrát.
– Nekem nincs szagom.
 – Jól van, akkor az illatodat – mondta udvariasan a kisfiú.
Erre kirobbant a nevetés. A kutyák is fölpattantak ültükből, s
boldogan szaglászódva dörgölőztek hol egyikhez, hol másikhoz.
A nagy örömre a szomszéd bácsi is kilépett a kapun. És
szükségesnek látta egy-két szóval megbiztatni a barátkozásnak
egyre jobban nekibátorodó gyermekeket.
– Szelíd, jólelkű kutya mind a kettő, a cica is nagyon jóravaló.
Csak legyetek ti is kedvesek, jók hozzájuk. Ne bosszantsátok, ne
ingereljétek soha őket. Azon se sértődjék meg senki, ha a kutya
megszagolja őt. Az ember kezet fog, a kutya szagot vesz. Így
ismerkednek.
Aztán még egy rigmust is rögtönzött:

Kutyának, macskának
ember a barátja,
kutya, macska, ember
örül, ha belátja.

Vau-vau, miáu,
örül, ha belátja:
ember a barátja.

Meg is tanulták egyből.

A két kutya s a cica illedelmesen visszaültek az ajtó elé, úgy
hallgatták az egyre dallamosabbá váló rigmust.
Így ért véget a kisfiú és mindannyiuk örömére a legderűsebb
környezetismeret-óra.
 A bólogató eperfa alatt
Van a romos ház udvarában egy gyönyörű szép terebélyes eperfa.
Erről azért nem szóltunk eddig, mert nem volt olyan az idő, hogy
kiülhettünk volna alája. De most olyan. Süt a nap, s az ég igazi
égszínkék. Olyan derűs és megnyugtató, mint egy jól végződő
történet. Felhőnek nyoma sincs. Csak az eperfa bólog üdítő árnyékot
az alatta hűsölőkre: a boldog kutya-házaspárra. A cica fönn az ágak
közt pajkoskodik a mindegyre el-elbóbiskoló szellővel, aki
napközben a lombok közt szokott szunnyadozni, ott gyűjt erőt
szürkületi és hajnali sétáihoz. De a cica most nem hagyja nyugodni a
szellőt, cirógatja, térengeti, gombolygatja, mint egy gomolyagot,
azért bólog, rezzen meg olykor az eperfa.
De most hirtelen Tisza fölkapja a fejét. Vigyázó is leugrik a rozzant
fonott székből, ahol eddig henyélt. Az eperfa moccanatlan. Kóborci
kíváncsian les ki a lombok közül.
Egy talpig feketébe öltözött, hajlott hátú néni áll a romos ház
udvari ajtórésében. Sírva-kuncogva szalad feléje Tisza,
körbeszaladja, szaglássza a nénit. Föl-fölugrálva boldog
vakkantásokkal köszönti.
– Hát nem felejtettél el? Te hűség, te – simogatja a
hozzádörzsölődő kutya fejét.
Vigyázó illedelmesen hátrahúzódva nézi a megható találkozást, és
bizonyára azt találgatja magában, hogy vajon ez a feketébe öltözött,
hajlott hátú, bottal is alig lépegető nénike vajon kije-mije lehet az ő
feleségének.
– Hát te ki vagy, kedves? Hogy hívnak? – néz Vigyázóra a nénike
a rozzant fonott székből, ahol Tisza figyelmes kalauzolásával helyet
foglalt.
Vigyázó úgy megilletődött a néni kedvességétől, hogy
hirtelenjében a nevét is elfelejtette. Ha történetesen beszélni tudna,
akkor se tudná megmondani. Csak áll, s nézi a nénit hűséges nagy
szemével.
– Gyere, gyere közelebb, hadd simogatlak meg!
 Vigyázó közelebb lép.
– Bizonyára te az én hűséges Tiszámnak vagy a férje, ugye az
vagy?
Vigyázó mintha értené a néni szavait, válaszul odaül Tisza mellé,
és engedelmesen simogatásra nyújtja a kobakját.
De ezt már Kóborci sem nézheti tétlenül. Részt kíván ő is a
szeretetből. Kényeskedő miákolással hívja föl magára a figyelmet.
Néhány bravúros mutatvány után egy merész ugrással a földre
huppan. Onnan meg egy libbenéssel egyenesen a nénike ölébe.
Most már a cicától nem is kérdez semmit se a nénike. Csak
simogatja, simogatja. És lassan elered a könnye. S könnye között
mind azt hajtogatja:
– Rég nem volt ennyi szeretetben részem. Rég nem volt –
mondja-motyogja egyre halkabban, el-elbóbiskolva, míg csak el nem
szenderedik, mint ölében a cica s a lombok között a békén hagyott
szellő.
A két hű eb is elébe heveredik.
Csak akkor rezzennek föl, amikor a kisfiú meg a nagyfiú a kiadós
uzsonnával megérkezik. A nagy élénkségre átjön a szomszéd bácsi
is. Az ő segítségével aztán, amíg az ebek s a cica is falatoznak, a
néni megtudja, amit mi mindannyian tudunk a romos ház lakóiról és
barátairól, a kisfiúról meg a nagyról, az osztályról, a tanító néniről,
még a sarki kakasos-gesztenyés néni is szóba kerül. Nagyon tetszik
a néninek a Vigyázó meg a Kóborci név. Meg is dicséri a kisfiút,
hogy milyen leleményes volt a névadásban.
A kisfiú fülig pirul a dicsérettől.
– Nem volt nehéz, csak rájuk kellett nézni. Mind a kettőnek a
szemébe volt írva a neve – hárítja el a dicséretet.
– Milyen okosan mondod, kisfiam, a szemébe volt írva,
mindenkinek a szemébe van írva… Az én szememből milyen nevet
olvasnál ki?
– A néninek nem kell a szeméből kiolvasni – mondta
tisztelettudóan a kisfiú –, a néninek van neve.
– Csak volt, édes fiam, csak volt – sírja el magát a nénike –,
amikor még itt laktam ebben a házban, és élt az én szegény jó uram,
de ahogy innen elkerültem… – nem tudja a könnyeitől
továbbmondani. A szomszéd bácsi próbálja vigasztalni, de hiába.
Lassacskán kiderül, hogy miután meghalt a néni férje, s innen a
bontásra ítélt romos házból a gyermekeihez költözött, ott sem volt
sokáig maradása, mert a gyermekei kivándoroltak, idegen országba,
az ott élő rokonokhoz. A néni nem akart velük menni. Nem tudott
elszakadni az ő áldott jó férje meg a drága szülei sírjától. És ettől a
várostól, ahol született. Így került az Öregek Házába, ahol megvan
ugyan mindene, de nincsen senkije. Valaki ismerőstől hallotta, hogy
Tisza még megvan, s hogy őrzi a házat. Azért jött, hogy lássa még
egyszer, és vissza se megy az Öregek Házába. Itt marad, itt akar
meghalni, itt, az eperfa alatt.
A kisfiú szóhoz se tud jutni ennyi szomorúság hallatán. A
szomszéd bácsi is csak nyel, köhint egyet-egyet, s a keze fejével a
szeme sarkát törölgeti. Szerencsére a lenyugvófélben lévő nap már
besüt az eperfa alá, s így rá lehet fogni, hogy az bántja a szomszéd
bácsi szemét.
– Ejnye, milyen ereje van még most is – mondja röstelkedve a
szomszéd bácsi.
A nagyfiú pedig majdnem vidáman azt mondja:
– Egyet se tessék búsulni! És ne tessék ilyen szomorúakat
mondani, hogy senkije sincs. Hát itt vagyunk mi: az öcsém meg én
meg a szomszéd bácsi. És ez a két hű eb meg a cica. Majd gondját
viseljük mi a néninek.
– Meglátogatjuk minden héten, az egész osztály meg a tanító néni
is – jön meg a szava a kisfiúnak is. – És el tetszik ide is jönni, amikor
csak kedve tartja. Mindig elmegyünk a néniért. És vissza is kísérjük.
Most meg tetszik mutatni, hová.
Fölsegítik a nénit a rozzant fonott székből, s elindulnak.
A két hű eb is, mintha valamit megszimatolt volna a dolgok jobbra
fordulásából, boldogan riasztják föl a cicát az eperfára, hogy
ébressze már azt a hétalvó szellőt, mert mindjárt itt az este, és neki
munkába kell állnia.
 Az őrizetbe vett kutya
A kisfiú lélekszakadva rohant haza az iskolából.
– Nagy baj van! – lihegte, még az ajtó előtt. – Nagyon nagy baj! –
s a könnye is úgy omlott, mint a záporeső.
– De mondd már, mi az a nagy baj?! – ijedt meg egy kicsit az
édesanyja is.
– Vigyázót őrizetbe vették.
– Mit csináltak?
– Őrizetbe vették.
– Hát ha őrizetbe vették, akkor őrzik, vigyáznak rá – próbálta
tréfára fordítani a szót a nagyfiú, aki a nagy sírásra, rívásra érkezett
éppen.
– Én is azt hittem, amikor a sarki kakasos-gesztenyés néni
megmondta, hogy őrizetbe vették. Ő látta. S azt mondta, hogy
amikor a hatóság vesz valakit őrizetbe, az azt jelenti, hogy
letartóztatják. Tömlöcbe zárják. De ha kutya az illető, akkor
egyszerűen kiirtják.
– Kiirtják?! – rémült el a nagyfiú meg az édesanyja.
A kisfiú csak állt, állt az ajtófélfának támaszkodva, és zokogott,
zokogott keservesen. S mind csak azt motyogta: én nem akarom,
hogy Vigyázót kiirtsák. Hogy megöljék.
– Nem is fogják. Ne sírj! Inkább szedd össze magad! Telefonáld
össze az osztálytársaidat, és gyerünk! Édesanya meg beszéljen a
tanító nénivel is. Jöjjön mindenki a romos ház elé.
Nem telt annyi idő sem bele, mint amennyi alatt a szomorú hírt az
olvasónak továbbmondtuk. Már gyülekezett az osztály telefonon
elérhető része, de még a nagyfiú barátai közül is ott voltak
néhányan. Előbb a sarki kakas- meg gesztenyeárus nénit állták
körül, aki most már még a könnyeit is törülgette a történethez.
– Biztosan valaki följelentette, lelkeim. Föl, egészen biztos. – És
még célozgatott is, hogy kitől telhetett ki ekkor szívtelenség.
– Azt tessék elmondani, hogyan és mikor történt? –
türelmetlenkedtek a nagy fiúk.
 – Hát azt mondom, én, lelkeim, azt, hogy miképpen történt. Valaki,
akit nem nevezek meg, följelentette a romos ház lakóit. Pedig azok a
kutyák aztán igazán még a légynek sem ártottak. Még az ugatásuk
is barátságos volt.
– Csak nem vitték el mind a kettőt? – ijedtek meg a körülállók.
De a szomszéd bácsi udvarából odahallatszó Tisza hangja
megnyugtatta a nyugtalankodókat.
A kakasos-gesztenyés néni meg mondta tovább a magáét:
– Én csak azt tudom-mondom, amit a két szememmel láttam. A
romos ház előtt sétálgatott ez a gyönyörű, szelíd kutya, a nagyobbik.
Járt-kelt föl-alá. Még le is ült. Volt időm benne gyönyörködni, mert
nem volt egy vevőm se. Éppen akkor csöngettek be a hosszú
szünetről. Csak járt föl-alá, meg le-leült az a drága kutya, úgy, ahogy
mondom. S akkor megjelent egy autó. Egy hatósági. Kiszállt belőle
két hatósági. Barátságosan közeledtek a kutyához. Én azt hittem,
hogy oltani akarják. Mert ugye szokták oltani a kutyákat.
– Vigyázó be volt oltva.
– Azt én nem tudhattam, lelkeim. Mert ugye a hatóságnak a dolga,
hogy beoltson járvány ellen, aki nincs beoltva, azt őrizetbe kell
vennie. Ilyen a törvény, lelkeim. Közeledtek, közeledtek a kutyához,
de az az okos, gyönyörű kutya megsejthette, megneszelte, hogy mi
készül.
Hátraszökkent és rájuk mordult. De a hatóságiak nem ijedtek meg.
Hanem egykettőre hurkot vetettek a nyakába. Erre előjött a másik
kutya is, a kisebbik. S amikor látta, hogy a társával mi történt,
nekiugrott a hatóságnak, de már repült feléje is a hurok, ám ő
ügyesen kitért s átugrott a szomszéd bácsi udvarába.
– Csak nem történt valami baja az ugrástól meg az ijedtségtől? –
aggodalmaskodott a kisfiú. – Nehogy baja esett volna szegény
Tiszának, mert kiskölyköket vár.
– Nincs semmi baja, ne nyugtalankodjatok – vetett véget a
kakasos-gesztenyés néni elbeszélésének a szomszéd bácsi. – De
siessünk, nehogy Vigyázónak baja essék. Itt vannak a papírok, az
oltási, orvosi bizonylatok. Induljunk a Kóbor Ebeket Összeszedő
Hivatalba.
 Eközben megérkezett a tanító néni is, akinek egy szavára kettős
sorba sorakoztak mindannyian, s a tanító néni meg a szomszéd
bácsi nyomán elindultak Vigyázó kiváltására.
Jó hosszat kellett menni, mert valahol a város végén székelt az a
különös hivatal. Egy pissz se volt az egész úton. Mindenki arra
gondolt, nehogy későn érkezzenek, és szegény Vigyázónak nehogy
már csak a bőrével találkozzanak.
Nincs szomorúbb látvány egy ilyen kutyatelepnél. És keservesebb
koncert sem az ott hallható csaholásnál. A kisebbek még a fülüket is
bedugták volna, ha nem szégyenlik. De inkább füleltek, hegyezték a
fülüket, hátha kihallják a nagy csaholásból Vigyázónak senki más
kutyáéval össze nem téveszthető, kedves ugatását.
Meg is hallották nemsokára. Nemhiába járnak zeneiskolába.
– Megvan! Él. Itt van! – kiáltották kórusban.
Aztán a tanító néni, a kisfiú meg a szomszéd bácsi bementek az
irodába.
Óráknak tetszett, amíg bent időztek, pedig alig néhány perc múlva
már jöttek is kifele. A kisfiú egy madzagból rögtönzött pórázon
vezette Vigyázót. A papírok láttán minden nehézség nélkül
elengedték.
– Hurrá! Éljen! Éljen!
Kutyát még ilyen pompával nem kísértek hazáig. Vége nem volt az
éneklésnek, míg csak be nem fordultak a romos ház utcájába. A
nagy örömre Tisza is előszaladt. És ott szipogott boldogan a
kakasos-gesztenyés néni, aki nagy örömében az egész frissen
pattogatott kukoricáját ingyen a kutyamentők sapkájába mérte. S
ígérte, hogy majd ősszel, amikor eljön a gesztenye ideje, egy
hatalmas gesztenyelakomára is meghívja valamennyiüket.
 Viszontagságos kakasmandikó
A harmatos kakasmandikó talán szebb cím lett volna e kis történet
fölé. Annál is inkább, mert valami harmatféle még másnap reggel is
ott rezgett a csokrocskákon, amikor a lányok a tanító néninek
átnyújtották.
– Jaj, de szépek, köszönöm szépen! – mondta boldogan. – Hol
szedtétek?
– A fiúk szedték tegnap, az erdő alján.
– És eléggé viszontagságosan – kottyantotta ki az egyik kislány a
titkot, amiről megállapodás szerint hallgatnia kellett volna. De ha a
kislány el nem kottyintja magát, szegényebbek maradunk egy
tanulságos történettel, mely úgy kezdődött, hogy elmaradt az utolsó
óra. Fölkerekedett az osztály, s elmentek kutyalátogatóba. Menet
közben az egyik fiú arról beszélt, hogy előtte való nap kirándulni volt
szüleivel, s hogy tele a Bükk alja kakasmandikóval.
– Azt bizony jó volna szedni – mondta a kisfiú –, holnap a tanító
néninek neve napja van.
– Hát szedjünk.
– De messze van a Bükk alja.
– Ebédre megjárjuk. Én ismerem a járást – mondta a tapasztalt
kiránduló.
– S ha mégsem érünk haza? – aggodalmaskodott az egyik lány.
– Akkor ti maradjatok, s mondjátok, telefonáljátok meg a
szüleinknek, hogy hová mentünk. A virágot úgyis az egész osztály
nevében szedjük. – A lányok kardoskodtak, hogy ők is mennének.
De sikerült jobb belátásra bírni őket.
Ellátták hamar a romos ház lakóit. Táskáikat a háziakra bízták,
akik egy kicsit mintha meg is sértődtek volna a szokatlan nagy
sietség miatt, de azért ha szomorúan is, elkísérték az osztályt az
utcafordulóig.
– Vigyük magunkkal őket is!
– Legalább a kutyákat.
– Jólesne nekik is egy kis szabadság.
 – Sajnos, nem lehet – vetette ellen a kisfiú –, mert a szomszéd
bácsi azt mondta, hogy a városi kutyákat nem lehet a mezőn
szabadjára engedni, mert ha arra téved egy vadász, kóbor kutyának
vélheti és lepuffantja. Pórázon meg semmit sem ér a szabadság.
Így aztán a lányok, a kutyák s a macska maradtak, ők meg
serényen nekivágtak a Bükk felé vezető útnak. Gyönyörű kéken s
ibolyaszelíden ragyogott fölöttük az ég. Csak egy-egy zsebkendőnyi
felhőcske libegett-lebegett rajta, és éppen az erdő felé, mint valami
fészekre igyekvő madarak.
Mire kiértek a városból, delet kondított a nagyharang. Mentek is
szaporán. Csalódottan fújták ki magukat a Bükk alján, mert csak itt-
ott elvétve szerénykedett egy-egy, bizonyára a tegnapi kirándulóktól
észre se vett, alig nyíló kakasmandikó.
– Menjünk csak bennebb, a tisztások felé! – biztatta meg a
társaságot a tapasztalt kiránduló.
Bennebb mentek, egyre bennebb. És igaza lett a tapasztalt
kirándulónak. A gyéres fák között s a tisztás széli bokrok alján mind
több és mind szebb, igazi névnapi csokorba való kakasmandikót
találtak.
Szedték boldogan, egymásnak mutogatva. A nagy örömben észre
se vették, hogy lassan valami nagy sötét madár ereszkedett az
erdőre. Bizonyára a kedvesen libegő-lebegő felhőmadaraknak az
öreganyja. A bokrok is, mintha valaki alattomban meggyújtotta volna,
sűrű ködöt füstöltek.
Megszeppent a legénysereg, de azért nem vesztették el a fejüket.
Összegyűltek, számba vették egymást. Senki sem hiányzott.
Libasorba álltak, egyik kezükben a csokrot tartották, másikkal az
előttük menő kabátját fogták. Élükön a tapasztalt kirándulóval
elindultak hazafelé. Jöttek-jöttek vagy inkább mentek-mentek, ki
tudná megmondani, abban az orrukig se látó ködben. Mind
szótlanabbul botorkáltak egymás nyomában. Végül elszontyolodva,
reménytelenül és fáradtan egy vihar döntötte fára ültek. Sorjába,
mint szomorú verebek.
– Ott vagyunk, ahonnan elindultunk – állapította meg a kisfiú. –
Ezt a fát már láttam. Alóla szedtem a legszebbeket.
– Nemcsak egy ilyen fa van az erdőben.
 – De ez volt, biztosan tudom.
– Honnan tudod? Hiszen nem is látod.
– Érzem erről a letört ágról. Még lovagoltam is egy kicsit rajta,
amikor fölfedeztem.
S hogy még jobban megbizonyosodjék, lovaglóülésbe ült.
– Ez volt az, egészen biztosan. A fenekem is úgy érzi. – Jót
nevettek a kisfiú bizonyosságán.
– Csak azt nem tudom, hogy mit fog érezni a fenekünk, ha
valahogy mégis hazavergődünk.
Ezen még nagyobbat nevettek. Valamelyik azt mondta, legjobb
volna, ha énekelnének, mert ha keresik őket, márpedig biztosan
keresik, akkor az ének után hamarabb megtalálják. El is kezdték,
hogy: Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő, aztán a marosszékit
kolozsvárira változtatva fújták, ahogyan csak kifért a torkukon.
Amikor kifogytak a nótából, kezdték elölről a kerek erdővel.
Egyszerre elhallgattak.
– Vau-vau, vau! – hallaszott nem is olyan messziről.
S rá valamivel mélyebben újra:
– Vau-vau, vau!
– Tisza, Vigyázó! – pattant föl a lovaglóülésben ülő kisfiú.
– Ide, ide! Hahó, hahó! Tisza, Vigyázó! Hahó!
Még a köd is mintha egy kicsit fölszakadozott volna a boldog
kiáltozástól. Már a nagyfiú meg a szomszéd bácsi hangját is
hallották. Zseblámpa derengett föl a közelben. A két boldog kutya
valósággal repült az ujjongó gyermekek felé.
– No, csakhogy megvagytok – fújta ki magát a nagyfiú s a
szomszéd bácsi.
– Az aggódó szülőkkel majd a romos háznál lesz találkozótok! –
toldotta meg rosszallólag, de azért mosolyogva a nagyfiú.
Libasorba álltak újra. Most a Tisza pórázát fogó nagyfiú vezette a
menetet. Hátul meg a szomszéd bácsi és Vigyázó ügyelt arra,
nehogy valaki lemaradjon. Amikor a városig értek, újra kék volt az
ég. A nap éppen lemenőben, mintha magával vitte volna a ködöt is.
Mondanom sem kell, mekkora volt az öröm a romos ház udvarán.
Mindenki a két okos, bátor kutyát ünnepelte, akik nélkül – elgondolni
is rossz – ki tudja, mi lett volna a virágszedőkkel. Hogy aztán otthon
ki hogy vészelte át az estét, arról nem tudunk, mint ahogyan a
kakasmandikóról se tudtuk volna meg, ha a kislány el nem kottyintja
magát, milyen viszontagságok árán jutott másnap a tanító néni
kezébe. Aki boldog örömében – amint az elején említettük –, mintha
harmatot látott volna rezegni a kakasmandikó-csokrokon. De az is
lehet, hogy könnycseppek voltak, melyek ott a vihardöntötte fán
ülőben, kinek-kinek a csokrára csöndesen rápotyogtak. Hogy harmat
vagy könnycseppek voltak-e, az örök titok marad, mert a tanító néni
boldog mosolyától egy pillantás alatt fölszáradtak.
 Tenger-hűség
A kisfiú idén nyáron nem nagyon kívánkozott el a városból, de
nem is így kellene mondani, mert kívánkozni kívánkozott.
Üzengettek is már, hogy mikor megy. Hiányolták. Nagyon jólesett a
kisfiúnak a falusi jóbarátok s játszócimborák ragaszkodása, hűsége.
De a tenger is várta, hogy megtaníthassa úszni. Egyik reggel arra
ébred, mintha egy sirály kocogtatná az ablakát. Mire kinyitotta a
szemét, már csak a szárnya suhogását hallotta. De az is lehet, hogy
csak egy gerlice vagy az ismerős vadgalambok valamelyike volt az
udvari jegenyéről. Pedig a tenger morajlását is hallani vélte. Aztán
rájött, hogy a morajlás a lenti utcazaj: a gépkocsi burrogása-
brummogása, a trolik surrogása, s hogy ő ébredés előtti félálomban
beszélgetett a tenger követével, a sirállyal. Elmosolyodott, amint a
sirály rekedtes rikácsoló-sikongó, mindig siránkozó hangját fölidézte.
Az édesanyjától meg azt kérdezte:
– A sirálynak miért olyan rekedtes a hangja?
– Biztosan azért, mert mindig a vízbe kell bujkálnia, hogy halat
foghasson. De hogy jutott most eszedbe?
– Az előbb beszéltem vele.
– Kivel?
– Egy sirállyal.
– Sirállyal? Itt a szobában?
– Az ágyban.
Ezen az édesanyja jót nevetett.
– Igazán. Azt álmodtam, hogy ideszállt egy sirály. A tenger küldte,
hogy menjünk már. Meg akar tanítani úszni, s a torkomat is
meggyógyítja az ő jó sós vize és levegője.
– Ezt nem a tenger, hanem a doktor bácsi mondta, még a télen.
– De a sirály is azt mondta, hogy ezt üzeni a tenger.
– Biztosan összebeszélt a tenger a doktor bácsival.
Ezen most már a kisfiú nevetett.
– De ha a tenger olyan nagy orvos, akkor miért nem tudja a sirály
torkát is meggyógyítani az ő sós vizével és levegőjével? Miért kell
szegénynek folyton úgy rikácsolnia, mint a szomszéd utcabeli
állandóan rekedt, mindig nyafogó kisfiúnak?
– Mert a sirálynak télen is be kell bújnia a vízbe, ha nem akar
éhenhalni – mondta az édesanyja –, nem üdülni jár a tengerre. De
azért a sirályhangokat nem kell a szomszéd utcabeli kisfiúra kenni.
Hallható az elégszer itt nálunk is.
A kisfiú elpirult. Majd azt kérdezte:
– Tenger-hűség van-e?
– Tenger-hűség?
– Az.
– Ezt is a sirály mondta?
– Azzal repült el, hogy hű szeretettel vár a hűséges tenger.
– Ha a sirály ezt mondta, akkor biztosan van tenger-hűség –
mondta az édesanyja a vizet vidáman magára paskoló kisfiúnak. –
Csak a fogadat is jó alaposan mosd meg, hogy olyan fehér legyen,
mint a tenger homokján ragyogó kagylók, mert még a
leghűségesebb tenger is könnyen megharagszik, ha sárga fogakkal
nevetnek rá.
Fésülködés közben már azt mondogatta-dúdolta a kisfiú:

Tenger-hűség, ember-hűség,
ember-hűség, tenger-hűség

– Találó? – kérdezte az asztalhoz ülve.

– Találó, találó. Csak egyél.
– S melyik nagyobb?
– Hogyhogy melyik?
– A tenger-hűség nagyobb-e, vagy az ember-hűség?
– Gondolom, hogy a tenger-hűség, mert a tenger nagyobb is, meg
öregebb is, mint az ember.
– És nem hagyja el a medrét.
– Ezt is a sirály mondta?
– Ezt egy könyvből olvastam. Egy haldokló király mondta a fiának:
„Légy hűséges e földhöz, mint a csillag az éghez, légy hűséges e
néphez, te néped nyelvéhez, ragaszkodj, mint a tenger a medréhez.”
– Bölcsen mondta. Kár volt meghalnia.
 – De már nagyon öreg volt.
– Akkor is kár érte. De remélem, a fia megfogadta haldokló atyja
bölcs tanácsait.
– Megfogadta, s híven teljesítette.
– Nem úgy, mint te az enyémet. Igyekezz már, kisfiam, ha csak
beszélünk, sohasem jutunk el a tengerre. Pedig láthattad, milyen
türelmetlenül vár, ha már követet is küldött. Vagy azt szeretnéd, hogy
medrét otthagyja, és személyesen jöjjön el érted?
– De én mégis inkább jobban szeretnék itthon maradni – szólta el
magát a kisfiú.
– Mi jut eszedbe, nemsokára indul a repülőgép.
– A kutyahűség jutott eszembe. A két hű kutya, Tisza meg
Vigyázó. Nem szép tőlünk, hogy itthagyjuk őket. Kivált most, amikor
Tisza kölyköket vár.
– Egyet se nyugtalankodj az ebeidért, a szomszéd bácsi majd
gondjukat viseli – vigasztalta meg a kisfiút a nagyfiú. – Inkább csípd
fülön azt a kis bőröndöt, mert a szomszéd bácsi lent vár a kocsijával.
Ő visz ki a röptérre. S útközben még el is köszönhetünk a
kutyáktól. De most nyomás!
Nemcsak a szomszéd bácsi, a nénike is várta őket, eljött, hogy
kikísérje őket a röptérre. Együtt köszöntek el a kutyáktól is.
– Aztán írjatok! Mi is megírunk mindent – integetett utánuk a
nénike meg a szomszéd bácsi.
A gép, mint egy nagy szitakötő, olyan könnyedén emelkedett a
magasba. A kisfiú tudta, hogy el nem tévedhetnek, mert a sirály ott
száll előttük, s mutatja az utat. És visszafelé is könnyű dolga lesz a
pilótának. Csak arra kell kormányoznia a gépet, ahonnan majd két
kedves kutya boldog ugatását hallja.
 Kutya kilencet kölykezik
A kisfiú ott hasalt a tengerpart homokjában. Egy frissiben érkezett
levelet olvasgatott. A parti szellő, mint egy láthatatlan, kíváncsi
halacska úszkált körülötte, s farkuszonyával mindegyre
megpöccintette a papír sarkát, mosolygott. A kisfiú olykor föl is
nevetett.
A nap is a kisfiúnak hol az egyik, hol a másik válla fölött próbált
bele-belekukkintani a levélbe.
– Ejnye, de kíváncsiak vagytok! – nevette el magát a kisfiú, és
hunyorogva szembefordult a nappal.
– Itt van, olvassátok, nincsen titkom előttetek – s az ujjai közé
csippentett levelet úgy tartotta, hogy a szellő s a nap egyaránt
böngészhesse.
A leskelődésen rajtakapott nap zavarában úgy elmelegedett, hogy
attól még a szellőcske is elröstellte magát, s lefeküdt szépen a kisfiú
mellé a homokba.
A levelet a nénike meg a szomszéd bácsi írták.
– Hadd hallom én is, mi újság otthon! – hasalt mellé
csuromvizesen a nagyfiú.
– Hát akkor ide hallgassatok! – ült föl a kisfiú.
– Csak nem akarod minden napozónak tudomására hozni? Kik
hallgassunk oda? Az egész tengerpart?
– Nem az egész part, csak te meg a kukucskáló nap meg a
kíváncsiskodó szellő.
– Aha – bólintott megértően a nagyfiú, mert ismerte az öccse esze
járását.
A kisfiú belefogott:

„Tudatunk titeket, hogy mi mindannyian jól vagyunk, melyhez

hasonlókat kívánunk nektek is. Itt, sajnos, esik, egyre csak esik az
eső. De a televízióban láttuk, hogy a tengerparton szép idő van.
Ennek nagyon örülünk. Tisza már nagyon készül az anyaságra.
Külön fekhelyet készített magának a romos ház volt konyhájában,
amiben mi is segítségére voltunk. Kitakarítottuk az egész romos
házat, a konyhát még ki is meszeltük. Vigyázó nagyon figyelmes és
gyöngéd. Csodálkozik is mindenki, aki csak ismeri őket, mert a
kutyák nem szoktak családban élni. Magányosak, és minden
ragaszkodásukat a gazdájuknak áldozzák. Azt mondja az egyik
ismerősünk, hogy Vigyázóban biztosan van valamicske farkasvér,
azért olyan gyöngéd az élettársával. A hím farkas táplálékkal is el
szokta látni a családját, a kicsinyeit. S meg is védi, ha támadás érné
őket. Még az emberrel is szembeszáll olykor, mind a nőstény, mind a
hím. Emlékezhettek Toldi Miklósnak a farkasokra nézve
szerencsétlen kimenetelű kalandjára. Amikor a nádasban véletlenül
farkaskölykökre lépett.

…Megsajnálta Miklós hogy reájok hágott,

Símogatta a két árva kis jószágot,

Kár volt símogatni; csak vesztére tette;

Mert megzörren a nád hirtelen megette;

Jő az anya-farkas szörnyű ordítással,

Rohan a fiúnak, birkoznak egymással…

Nem akarjuk az egészet ideidézni, habár olyan gyönyörű, hogyha

belekezd az ember, nem tudja abbahagyni. Még csak annyit Vigyázó
farkasvérének dicséretére, hogy

Ez még csak mehetne, de most jő a nagyja:

Ordít a hímfarkas s hátul megtámadja…

Kutya ilyen önfeláldozó harcra nem vállalkozna, mondja az

ismerősünk. De, úgy látszik, Tiszában is kell lennie farkasvérnek,
mert ő is neki akart ugrani a hatóságnak, amikor Vigyázót őrizetbe
vették volt. Meglehet minden reményünk arra, hogy az eljövendő
kölykök is bátrak és összetartóak lesznek. Hát nem érdekes, hogy a
vad farkasban több az »emberség«, mint megszelídített
leszármazottaikban? Mert minden kutya tulajdonképpen farkas volt
valamikor, mondja az ismerősünk. És hinni lehet neki. Könyvet is írt
a farkasokról meg a kutyákról. Lehet, hogy mire ezt a levelet kézhez
kapjátok, már meg is lesznek a kölykök. Kívánunk jó időtöltést,
ragyogó, barnító napsütést, hűsítő szellőt és langyos tengervizet
mindannyiótoknak!”

A nap annyira belefeledkezett a levél hallgatásába, hogy még

lépni is elfelejtett. Mind egy helyben sütött. A parti szellő térítette
magához, aki attól, hogy a levélben is emlegették, újra felélemedett.
A körülöttük napozók közül is többen félkönyökre emelkedve
hallgatták áhítatosan a kisfiú fölolvasását. Valaki, mert mindig akad
ünneprontó is, azt dörmögte:
– Csak nehogy kilencet kölykezzen az a te kutyád.
– Miért ne kölyközhetne akár kilencet is?
– Mert akkor megbánhatja.
– Miért bánná meg?
– Mert így tartja a mondás.
– Miféle mondás?
– A szólásmondás. Nem hallottad még? Megbánta, mint a kutya,
amelyik kilencet kölykezett.
– Nem hallottam, sohase hallottam még eddig – szomorodott el a
kisfiú.
– No de te azért ne ereszd búnak a fejed. Csak tréfáltam – ült föl
az ünneprontó bácsi. – Ez csak amolyan mondás, szólásmondás,
emberre talál inkább, mint kutyára. Az olyan emberre, aki olyat
cselekedett, amit nem kellett volna.
– De miért kutyára mondják, ha emberre talál?
Az ünneprontó bácsi hirtelenében nem tudta, mit válaszoljon.
Körülöttük mind többen és többen emelkedtek kíváncsian
félkönyökre. Sőt olyan is akadt, aki felült, úgy hallgatta a
párbeszédet.
– Azért keveredett a kutya a mondásba, mert ha a kutya többet
kölykezik, mint amennyi emlője van, akkor csak üggyel-bajjal tudja
táplálni a kicsinyeit. Kivált, ha neki magának is sanyarú a sorsa. Ha
éhkoppot kell nyelnie. Több kölyökkel több a baj. S hogy miért éppen
akkor bánja meg, ha kilencet kölykezik? Egyébként úgy is szokták
mondani, hogy megbánta, mint a kutya, amelyik tizenkettőt
kölykezik. De ez nem hangzik olyan szépen. Mert a mondásnak
nemcsak igaznak, szépnek is kell lennie. Hogy jobban megmaradjon
az emlékezetben. Ez a mondás azért szép, mert: kutya kilencet
kölykezett, a három k betű muzsikáltatja.
Tetszett a magyarázat a kisfiúnak, de igen a felnőtteknek is. És
már nem is tartotta senki se ünneprontónak a bácsit, aki fölállott, s
azt mondta:
– Gyere, kisöreg, fürödjünk egyet! – Nyakába vette a kisfiút, úgy
vitte be a langyos tengerbe. Ment a nagyfiú is utánuk.
Fürdés után még futballoztak is egyet. A tengertől egy kicsit
hátrább, ahol nem zavarták a napozókat.
A mérkőzés végén a kisfiú azt mondta a nagynak:
– Én azért azt szeretném, ha Tisza tizenegyet kölykezne.
– Miért éppen tizenegyet?
– Találd ki, miért? – A nagyfiú elnevette magát.
– Azért, hogy legyen egy futballcsapatom.
Ezen még a tenger is jót derült. S mint egy hatalmas hálás
komondor nyalogatta, csókolgatta a kisfiú barnára bársonyult lába
szárát.
 Vigasz-öböl
A kisfiú már ugyancsak számolgatta, hogy hányat kell még aludnia
indulásig. Szereti ő nagyon a tengert, de most az egyszer jobban
szerette volna minden idejét a romos ház udvarán tölteni. Leste-
várta a hazulról jövő híreket. Eddig már meg kellett volna kölykeznie.
Csak nem történt valami azzal a Tiszával – aggodalmaskodott. Még
futballozni is ritkábban volt kedve. Hasalt a homokban, és
nyugtalanságában átsandított a mellette napozó bácsi újságjába.
Egy versfélén akadt meg a szeme. Az kellett, hogy legyen, mert
rövid sorokban volt. A haja szála is égnek állt tőle, amíg olvasta:

Vannak vidékek, ahol

a fölösleges
kutya- s macskakölyköket
vízbe ölik vagy elevenen
eltemetik
de mielőtt még a szemük
kinyílt volna

Nem akart hinni a szemének. Még egyszer elolvasta. Majdnem

elsírta magát.
– Rettenetes – mondta könnyeit visszanyelve. – Menjünk haza!
még ma menjünk haza!
– Miért mennétek? – pillantott rá a bácsi a szemüvege fölött.
– Mert a kutyakölyköket… – tovább már nem is tudta mondani.
A bácsi fölült, magához ölelte a majdnem síró kisfiút.
– Egyet se szomorkodj! Ez csak amolyan példálózás, mint a
szólásmondás volt.
– De mért mindig kutyákkal példálóznak.
– Mert, sajnos, vannak vidékek, kis barátom, ahol tényleg
elpusztítják a kutyakölyköket. Így szabadulnak meg tőlük. Nehogy
túlságosan elszaporodjanak.
– Elpusztítják?
 – El.
– Szörnyű kegyetlenség.
– Igazad van. Szörnyű. Az élet, kis barátom, sajnos, nem csupa
napsütés meg szeretet. Kegyetlenség is olykor. Kutyául érezhette
magát, aki írta, annyi bizonyos.
– De neked nincs miért megijedned. A te kutyád kölykeinek kutya
baja se lesz. Föl a fejjel, most pedig gyere velem, lám a bátyád is
megjött a kosárral. Elmegyünk a Vigasz-öbölbe.
Jött a nagyfiú, egy kosárka halat cipelve. Együtt vágtak neki
parthosszában. A bácsi meg a nagyfiú mosolyogva hárították el a
kisfiú kíváncsiskodó kérdéseit. Jó félórát is menetelhettek, amikor
váratlanul egy futballpályányi gyönyörű öböl csillogott, szikrázott
előttük. Hatalmas halak játszottak benne.
– Ez itt a Vigasz-öböl – mondta a bácsi.
– Delfinek – mondta a nagyfiú, a kosarat letéve.
A kisfiú szóhoz se tudott jutni.
Olvasott ő már delfinekről. Tévében is látta őket ügyeskedni. De
így szabadon még sohasem.
Leereszkedtek a víz mellé. A kisfiú már tudta, hogy minek cipelte a
nagyfiú a kosárka halat.
A bácsi füttyentett egyet, mint a kutyáknak szokás, és földobott
egy halat a legközelebbi delfin fölé. Hárman is ugrottak érte. A bácsi,
úgy látszik, jó ismerősük volt, mert a delfinek egyre közelebb jöttek.
Az egyik meg éppenséggel a bácsi kezéből kapta ki a halat. Aztán a
bácsi s a nagyfiú bementek a vízbe. Együtt úszkáltak, játszottak a
delfinekkel.
A kisfiú tudta, hogy a delfinek az ember barátai. Olyasmit is
olvasott, hogy a delfinek nemegyszer emberéletet is mentettek.
Csőrszerű, kedves orrukkal kiemelték a vízből a fuldoklót, s a partra
labdáztak vele. Mindezt tudta-hallotta-olvasta a kisfiú, de azért nem
volt bátorsága bemenni közéjük. A partról etette őket. Ám amikor
látta, hogy a nagyfiú ráhasal az egyik hatalmas delfin hátára,
rászánta magát.
– Én is bemennék!
A bácsi kiúszott érte. Nyakába vette, s úgy vitte a mellig érő
vízben. S onnan, a bácsi nyakából osztogatta, ami még volt a
kosárkában. Annyira megjött a mersze, hogy a legkisebbiknek az
uszonyát meg is érintette.
Alighogy kiürült a kosárka, a delfinek, mintha valaki vezényelte
volna őket, földobták magukat búcsúzóul, s aztán egy-egy pompás
fejessel eltűntek az élénkülő hullámokban. Pár pillanat múlva csak a
vizet barázdáló csíkok villantak, amerre elúsztak. Aztán eltűntek,
mint valami tengeralattjárók.
– Holnap is eljövünk? – kérdezte a kisfiú, még mindig a végtelen
tengert nézve.
– Holnap is eljövünk, ha szép lesz az idő.
Szép idő volt. És az is maradt végig. Mindennap találkoztak a
delfinekkel. S a kisfiú már nem tudta esténként, hogy mit számoljon,
azt-e, hogy még hányat kell aludnia, amíg a kutyáit megláthatja,
vagy azt, hogy még hányszor találkozhat a barátságos delfinekkel.
Így aztán nem csoda, hogy majdnem minden éjszaka azt álmodta,
hogy egy delfin hátán vágtat ki a végtelen láthatár felé, ahol
bizonyára a két hű kutya vigyázza a napot, hogy el ne lophassa
valaki. S hogy mellette és körötte nem is langyos víz tarajlik, hanem
apró kutyakölykök szaladgálnak, bukfenceznek. Talán még egy
icipicit ugatnak is, ha bundájukba markol a szellő.
 A születés öröme
A kisfiút falun érte az örömhír, hogy Tisza kutya megkölykezett.
Nem kilencet, nem is tizenkettőt, hanem kereken tízet.
– Így is megvan a csapat! – ugrott magasra örömében, sőt
egyenesen a bátyja nyakába a kisfiú, mint az igazi futballisták
szoktak egymás nyakába ugrani, ha gólt lőnek. – Megvan a csapat!
Velem együtt tizenegy. Én leszek a kapusuk.
Perceken belül már tudta az egész utca a nagy újságot.
A ludak s a récék kíváncsian kapták ki a patakból mindig víz alatt
keresgélő csőrüket. Hosszúra nyúlt nyakkal, behúzott beggyel
ujjongtak. A tyúkok s a csirkék ámuldozva pillogtak. A kakas
fontoskodva nagy sarkantyúpengetősen sétált föl-alá, mintha valami
fontosat szándékozott volna mondani ezen ünnepi alkalommal. A
pulykák lilulva-pirulva csipegték, kurrogták körbe Buksit, a derék
falusi házőrzőt, aki a kutyarokonság nevében boldog
farkcsóválásokkal fogadta a gratulációkat, szerencsekívánatokat.
Még az egyébként mindig magányos, riadt gyöngytyúk is hatalmas
kurjantással rázta meg gyönyörű tollazatát. És csodák csodája,
egyenesen a kisfiú ölébe röppent.
– Nahát! – csapta össze a kezét a nagynéni. – Hát ez igazán
világcsodája, hogy ez a gyöngytyúk ilyen barátságos legyen. Máskor
mindig menekült, ha meg akartuk fogni.
– És döfködött is ezzel a kis szarvával – simogatta meg és
szorította magához a gyöngytyúkot a kisfiú. – A fejét meg olyan
szomorúan, búsan lógatta, ha ölbe vettem, mint egy fogságba esett
vitéz.
– A gyöngytyúk a legszabadságszeretőbb szárnyasállat – mondta
a kerítésre könyöklő szomszéd néni. – Nekünk is volt egyszer egy.
De mindig el akart repülni az udvarról. Ketrecbe zártuk. Nem evett,
nem ivott. S pár nap múlva belepusztult a nagy bánatba.
A kisfiú még egyszer magához szorította, megsimogatta, súgott
valamit neki, aztán magasba röpítette. Egyenesen a csűr tetejére
szállt. Onnan kurjantott még párat. Bizonyára azt adta hírül
gyöngytyúknyelven, hogy valahol egy messzi városban Tisza kutya
tizet kölykezett.
A kisfiú elérkezettnek látta az időt, hogy az egybegyűlteknek, az
utcából összesereglett gyerekeknek, a szomszéd néniknek és
bácsiknak meg természetesen az állatseregletnek részletesen is
beszámoljon – a romos ház szomszéd bácsijának levele alapján – a
nagy eseményről.
Baj nélkül történt minden. Amikor eljött a szülés ideje, Tisza
levonult a pincébe, a már előre elkészített vackára. Vigyázó meg
odaült őrködni a pinceföljáróba. Úgy ült ott, mint egy szobor.
Föltehetőleg éjszaka sem mozdult el, mert reggel, amikor a
szomszéd bácsi átnézett a kerítésen, akkor is ugyanabban a
helyben s ugyanúgy ült, ahogy azelőtt való este. Csak dél felé
mozdult el. Sétált egy keveset. Körbefürkészte az udvart, majd
lefetyelt néhány kortynyit az eperfa alatti vizes láboskából. Falt is
egypárat a szomszéd bácsi vitte ételmaradékból. Megint ivott és
visszaült, de most már a följáró másik oldalára, az árnyékba. Mert
nagy meleg volt. A szomszéd bácsinak az volt az érzése, hogy még
őt se nézte valami nagy bizalommal Vigyázó, mert amikor a
pinceföljáró felé lépett néhányat, Vigyázó figyelmeztetőleg
elmordulta magát. És elállta az útját. A szomszéd bácsi
rámosolygott, és egy-két barátságos szóval igyekezett
megnyugtatni, hogy ő nem akar semmi rosszat. Sőt segíteni
szándékszik, amiben lehet. Az öreg fonott széket kiállította a napra,
s egy kiszolgált rongyszőnyegből ágyat vetett belé. Délután
megjelent Tisza is a följáróban. Fáradtan, elkínzottan, lapos hassal,
duzzadó emlőkkel. Egyenesen az eperfa alá tartott, és kilefetyelte a
láboska minden vizét. Enni nem evett egy falatot se. Körbekémlelte
ő is az udvart. Vigyázóra hálás pillantást vetve visszasietett a
pincébe. Vigyázó moccanatlan posztolt tovább. A szomszéd bácsi
pedig újratöltötte a vizes edényt. Belopott még pár finomabb falatot a
fa alá, és a kerítés mögé húzódva várta, hogy mi fog történni.
Nemsokára újra megjelent Tisza egy vinnyogó kis világtalan
kölyökkel a szájában. Nézte egy darabig a fonott széket, benn az
ágyat. Aztán a kölykét a gyepre tette, s a székből a szőnyeget a
földre húzta, a szék elé. Eligazgatta gondosan, majd a kölykét
odavitte. Igaza van, állapította meg a szomszéd bácsi. A székről
leeshetne az a kis szőrgomolyag. És csodálta az anyakutya gondos
előrelátását. Tisza újra visszament a pincébe, s újabb kölykökkel a
szájában jött mindjárt. Vigyázó közben helyet változtatott. Úgy ült,
hogy a kölyköt is meg a pincefeljárót is egyaránt szemmel tarthassa.
A szomszéd bácsi meg csak számolta egyre az egymásután
kiszállított kölyköket. Amikor a tizediket is kihozta a mama, hosszan
nézte, mintha megszámolta volna kölykeit. Aztán helyet csinált
magának is a szőnyegen, és lefeküdt vinnyogón, vaksin
ügyetlenkedő kölykei mellé. És elkezdte őket szoptatni a gyönyörű
délutánban. Utána még egy darabig cirógatta őket, melengette a
napon. Majd ahogyan hozta, visszahordta őket a pincébe. Utána
evett egy keveset és ivott, s visszament a kicsinyekhez. Vigyázó
pedig, mint aki jól végezte dolgát, nekilátott a maradék
elfogyasztásának.
Azóta ez a jelenet mindennap megismétlődik. Csak annyi változott
a szertartáson, hogy most már Vigyázó is segíthet a kölykök
visszaszállításában. Kóborci erre az időre elköltözött, nem akart láb
alatt lenni. Eltelt már kilenc nap. Kinyílt a kis kutyusok szeme. Már
le-lemerészkednek a szőnyegről. És Tiszának sincs kifogása az
ellen, ha a kíváncsi cica (egyelőre még csak az eperfa alsó ágáról)
gyönyörködik az ő napról napra gömbölyödő, okosodó kölykeiben.
Sőt a szomszéd bácsi s a mindennap hazalátogató nénike már meg
is simogathatják a kis gyönyörűségeket.
Ezek után nem csoda, ha a kisfiú meg a nagyfiú alig várták, hogy
maguk is minél előbb ott lehessenek a romos ház megszaporodott
népe között.
Indulás előtt a kisfiú azt álmodta, hogy ott áll egy csodaszép
focipályán, a kapuban, s nézi, hogy az ő csodálatos farkasvérű
kölyökkutyacsapata tizenkettő nullára veri meg a kutyák
világválogatottját.
 Kutyakiállítás kerülővel
Megírta az újság. Bemondta a rádió. A hirdetőoszlopokon plakátok
hírlelték araszos betűkkel, hogy kutyakiállítás lesz. Méghozzá
nemzetközi kutyakiállítás. A hír hallatára-olvastára mindjárt az a még
óvodáskorában tanult tréfás versike kezdett muzsikálni a kisfiú
fülében, hogy:

Harap utca három alatt

megnyílott a kutya-tár,
síppal-dobbal megnyitotta
Kutyafülű Aladár.

Másnap már még a labdát is a vers ritmusára rúgta az egész

osztály. A lányok is kórusban mondták minden szünetben:

Kutya-tár! Kutya-tár!
Kutyafülű Aladár.

Délben pedig, amikor kutyalátogatóba vonultak a romos ház

udvarára, megszületett az elhatározás: ők is beneveznek. Az
ebcsaládot is lázba hozta a várható kutyaparádé kilátása.
Kiváltképpen a már-már kutya formájúvá serdült kölyköket.
Vakkantó-próbát rögtönöztek az osztály tiszteletére. Körbecsaholták
a cicát. Az meg haragot színlelve felgörbítette a hátát, fújva,
prüszkölve körbeforgott közöttük, majd egy tigrisugrással átsuhant
fölöttük, s már az eperfáról nyávintott vissza huncutul, mintha azt
mondta volna: ezt csináljátok utánam, ha olyan nagy legények
vagytok.
– Vigyük el a cicát is a kiállításra – javasolta valamelyik kislány.
– Vigyük, vigyük, persze hogy elvisszük. Ő is családtag.
– Hát azt azért nem tanácsolnám – mosolygott át a szomszéd
bácsi a kerítésen. – Képzeljétek el azt a sok egybegyűlt kutyát, mit
művelnének, ha megjelenne köztük egy macska.
 – Ajjaj, micsoda kalamajka lenne belőle! – nevette el magát a
nagyfiú.
Így aztán abban maradtak, hogy vasárnap délelőtt Kóborci nélkül
mennek a kiállításra. Ez egy kicsit lehangolta az osztályt, de
belátták, hogy igaza van a szomszéd bácsinak.
– Itthon marad, legalább lesz, aki ebédet főzzön az ünnepelteknek
– derítette újra jókedvre mindannyiukat az osztály szeplős kis
tréfamestere. – Mert díjat nyerünk, meglátjátok, nagydíjat.
Ebben maradtak. S igyekezett ki-ki haza, hogy a rendkívüli
vasárnapra való tekintettel a hétfői házi feladatokat előre elkészítsék.
– Attól tartok, hogy még a kutyákat se nagyon vihetjük el arra a
kiállításra – mondta aggodalmasan a nagyfiú a kisfiúnak, amikor már
csak ketten ballagtak hazafelé.
– Miért ne vihetnők? – ijedt meg a kisfiú.
– Mert be se engednek velük.
– Miért ne engednének? Nemzetközi kiállítás.
– Éppen azért. A mi kutyáink nem pedigrések.
– Persze hogy nem. Egészségesek. Egytől egyig. És gyönyörűek.
A nagyfiú mosolyogva simogatta meg az öccse fejét.
– A pedigré nem valami betegség, hanem fajtisztasági igazolvány.
– A mieinknek is van igazolványuk. Oltási igazolványuk.
– Az nem elég. Az ilyen nemzetközi kutyakiállításon csak a
fajtiszta ebeknek van esélyük és joguk megjelenni. Írásnak kell
lennie arról, hogy ki volt az apjuk, anyjuk.
– Az anyjuk, az apjuk is ott lesz.
– Az nem elég. Ők sem fajtiszták.
– Szerintem elég tiszták, de ha gondolod, délután még
megfürdethetjük őket.
– A fajtiszta azt jelenti, hogy apjuk, anyjuk, nagyanyjuk,
nagyatyjuk, de még a dédszüleik is, minden fölmenőjük, tiszta vérű.
Dán dog, afgán agár, német juhász, tacskó, pincsi, meg mit tudom
én milyen tiszta vérből való.
– S a mieink?
– Korcsok. Ilyen, olyan meg amolyan vér vegyül bennük.
– Farkasvér is – kapta föl büszkén fejét a kisfiú.
 – Szabad farkasvér van bennük – mondta dacosan, és már
könnyek csillogtak a szemében.
A nagyfiú magához ölelte, s azt mondta:
– Azért ne búsulj! Ott leszünk azon a kiállításon. Bízd csak rám a
dolgot!
Ott is voltak. Nem ugyan a Harap utca három alatt, ahogyan a
vers mondja, hanem a hatalmas parkkal körülvett stadionban.
A kisfiú meg a nagyfiú pórázon vezették Tiszát és Vigyázót, a
kölyköket pedig, egymást váltva, ölben vitte be az osztály.
Magabiztosan vonultak végig a városon, a járókelők nem kis
ámulatára. De a bejárat közelébe érve megszeppentek, amikor
látták, hogy szebbnél szebb gépkocsikból micsoda pompás ebek,
elkényeztetett kutyusok szállnak ki, olyan előkelően és kényeskedve,
mintha valami régmúltból itt maradt urak és hölgyek vonulnának a
bálba.
Megtorpantak és úgy érezték magukat, mint a szegény ember a
gazdag vásárban.
– Vajon beengednek? – súgta oda a kisfiú a nagynak.
– Nyugi – súgta vissza a bátyja.
– Nem szeretném, ha megszégyenítenék a kutyáinkat.
– Pszt! – tette ujját figyelmeztetőleg a kisfiú szájára. Azzal Vigyázó
pórázát is a kisfiú kezébe adta.
– Kerüljetek le a folyópartra, és szép csendben lopakodjatok
utánam – szólt oda halkan a többieknek. Megfordultak, s a bejárattól
jó hajításnyira, a parkoló kocsik védelmében, leosonkodtak a
folyópartra. Aztán libasorban megindultak a folyó s a park
drótkerítése közötti keskeny ösvényen. Így mentek vagy jó fél
kilométert. Akkor a nagyfiú drótvágó ollót húzott elő a zsebéből. (A
szomszéd bácsitól kölcsönözte.) Azzal aztán nyissz-nyessz! Kaput
vágott a kerítésen. Akkorát, hogy baj nélkül bebújhassanak. Mikor
mindannyian bent voltak, a nagyfiú megpróbálta összedrótozni a
rést.
– Hagyd csak, majd én – lépett elő az egyik bokor mögül a
szomszéd bácsi.
– De hogyha menekülni kell?! – aggodalmaskodott a kisfiú.
– Hazafelé már a főkapun megyünk. Ne féljetek!
 Élére állt a menetnek, és elindultak az egyre erősödő csaholások
irányába. A fősétány egyik igen szemrevaló fordulójában ott várta
őket a nénike. Már reggel korán kijött helyet foglalni. És ott volt a
tanító néni is, aki rendre mindenkit végighordozott az egész pompás
kiállításon. Felejthetetlen kutya-tanóra volt.
Aztán jött a bíráló bizottság is. Szigorúan és szakszerűen
végigmustrálták a kiállított ebeket. Áttanulmányozták pedigréjüket.
Amikor a kutyafamíliánkhoz értek, még a legszigorúbb zsűritagok is
elmosolyodtak. Nem kértek semmilyen papírt, ott azon nyomban
megszavazták a legszebb kutyacsaládnak járó különdíjat.
Bizonyságul egy nagyon szépen cirkalmazott diplomát is adtak a
kisfiú kezébe. Piros szalagot kötöttek a tíz kis kölyökre. Tiszának és
Vigyázónak meg egy-egy szép aranyozott érmet akasztottak a
nyakába. Az Ebtenyésztő Társaság pedig minden gyereknek egy-
egy tábla csokoládét, a nénikének, a szomszéd bácsinak meg a
tanító néninek egy-egy csokor virágot nyújtott át.
Ebben a pillanatban, hogy s hogy nem, de Kóborci ugrott le a
közeli fáról. Egyenesen a nagyfiú ölébe. A cica is kapott egy
szalagot. De már nem volt idő, hogy a nyakába kössék, mert az
ebtársadalom olyan csaholásba kezdett, hogy már a helyzeten csak
az segíthetett, hogy az osztály fegyelmezetten fölsorakozva, emelt
fővel s hatalmas énekszóval elindult a főkapu felé.
Olyan taps zúgott a nyomukban, hogy attól még az önérzetükben
megbántott kutyák is egytől egyig befogták a szájukat.
 Egy szál gyönge hóvirág
Nőtt, terebélyesedett a kutyacsalád baráti köre. A romos ház
udvara lassan szűknek bizonyult a látogatók fogadására. Különösen
mióta az építők is megjelentek. Előbb csak szemrevételezték a
helyszínt, de várható volt, hogy nemsokára a földgyaluk s a
markoló-, kotrógépek is fölvonulnak.
– A romos ház napjai, sajnos, meg vannak számlálva – sóhajtotta
el magát a kisfiú.
– Sajnos – hagyta rá a bátyja –, de azért ne lógasd az orrodat.
Majd csak lesz valahogy.
– Valahogy, valahogy. De mi lesz a kutyákkal?
– Mindegyiknek akad gazdája, kettő-három is.
– Akadni akad, de az már nem család. És mi lesz a csapattal?
Pedig már milyen szépen kezdtek belejönni a játékba – nézett föl kis
kesernyés mosollyal a kisfiú.
– Az igazi futballisták sem laknak mind egy helyen. Csak amikor
edzőtáborban vannak. Táborozni fogunk mi is.
– Táborozni? Hol?
– A Hójában. Ott csapat, család, mindannyian együtt lehetünk.
Erre még a nap is mosolyogva bújt el a felhőkből, s mintha azt
mondta volna:
– Hát akkor majd én is minden vasárnap ott leszek.
Ott is volt. Minden áldott vasárnap ott ragyogott, amennyire csak
vénülő sugaraitól tellett. És ott volt az osztály is mindig, teljes
létszámmal. Még a gyöngélkedők is vasárnapra mindig
fölgyógyultak. A szülők is, aki csak tehette, csatlakozott a vidám
társasághoz. És a szomszéd bácsi még kocsit is ügyeskedett elő
minden alkalomra, amivel a nénikét is kivihessék. A kutya-focicsapat
meg szemmel láthatólag fejlődött. Úgy kergették, vették el egymástól
a labdát, hogy a nézőseregnek még a könnye is kicsordult a sok
nevetéstől.
Egész hétre való örömet gyűjtöttek mindannyian.
 Ki gondolta volna, hogy a vidámság meleg könnyei bánatossá
jegesednek. Pedig az történt.
Tisza és Vigyázó csak fölváltva vett részt a játékban. Egyikük
mindig őrködött. Körbe-körbe futotta, szimatolta a tábort, majd leült
egy halomra, és fülelt. És nem hiába, mert az egyik hosszabbra
sikerült labda begurult a bokrok közé. A legkisebb kutyakölyök, akit
Vízhordónak becéztek, utána iramodott. De ugrott Vigyázó is, a
soros ügyeletes.
Vízhordó viccantott vagy kettőt, aztán labdaként gurult ki a
bokorból. Vigyázó gurította ki.
Megállt a játék.
– Róka, egy róka! – kiáltották többen is.
S valóban egy róka inalt átal a tisztáson, s nyomában öles
ugrásokkal s nagyokat csahintva Vigyázó.
– Fogd meg, fogd meg! – kiáltotta a tábor. A nagy izgalomban még
Vízhordóról is megfeledkeztek. Csak az édesanyjának volt gondja
rá. Nyakánál fogva szépen a megriadt és vakkogó kölykök közé
tette. Az ijedtségen kívül nagyobb baja nem esett, csak a fél füle
vérzett egy kicsit, de ez sem a róka fogától, a bokor tövise téphette
meg.
– Katonadolog – mondta a nagyfiú.
Vigyázó csaholása egyre messzibbről hallatszott.
– Bárcsak ne érné be! – mondta rosszat sejtve a szomszéd bácsi.
– Éhes volt a nyavalyás, ha nincs csirke, jó lesz egy kutyakölyök is.
Ezért ólálkodott itt a girhese. De Vigyázó most úgy ráijeszt, hogy
tavaszig se áll el a reszketése.
Nagyot nevetett a tábor. De ekkor hatalmas durranás suhogtatta
meg a gyér lombú erdőt. És utána még egy.
– Hű, a nemjóját! – nézett a lövések irányába a szomszéd bácsi. A
Vigyázó csaholását is mintha elvágták volna.
A nagyfiú s a szomszéd bácsi meg néhány szülő iramodott máris
az erdő felé. Nem sokáig kellett futniuk. Két vadász jött szembe
velük, egyik a rókát, másik meg Vigyázót húzta maga után.
– Kié volt ez a kutya?
– A miénk – mondták szomorúan.
– Ki volt a gazdája?
 – Mi mindannyian.
– Egy kutya, ennyiüké?
– Ennyiünké.
– Akkor meg fogjuk büntetni önöket.
– Megvagyunk.
– Miért engedték szabadjára? Törvénybe ütközik.
– Hagyd most a törvényt! – intette le társát a rókát vonszoló.
– Önvédelemből, a kölyke védelmében űzte a rókát – mondta a
nagyfiú, könnyeivel küszködve. És kivette az élettelen Vigyázót a
szigorú vadász kezéből.
Köröttük volt már az egész tábor.
Sírt mindenki, mint a záporeső.
A vadászok is elszégyellték magukat, amikor megtudták, hogy mi
történt. Szabadkoztak, sajnálkoztak, hogy ők törvényesen jártak el,
nem tudhatták. De senki se figyelt rájuk. Vigyázót siratták
valamennyien. A vadászok végül válluk közé húzott fejjel
eloldalogtak a rókájukkal.
A szomszéd bácsi pedig a közeli háztól ásót, lapátot kért.
Mély sírt ástak Vigyázónak, a halmon, ahol utoljára őrködött.
Kibélelték mohával, avarral. Arra fektették. Szemfedőül őszi
kikericset szórtak rá. Azzal takarták, borították be a sírhantot is. Még
ott a sírnál megtörtént az ünnepélyes örökbefogadás. Tisza
természetesen a szomszéd bácsinál maradt. (Az utca se tudná
nélkülözni kedves és hűséges hangját.)
A nap azóta egyetlen vasárnap sem mutatkozott. Mintha ő is
gyászolna. Csak most, az új esztendő első napjaiban bújt elő. És
csodák csodája, amikor az osztály s a családoknál örökbefogadott
kutyacsalád tagjai kint jártak a sírnál, hóvirág nyílott rajta. Egyetlen
szál gyönge hóvirág.
– Bizonyára a nap, a jóságos szelíd nap ültette ide – mondta a
kisfiú.
És mindannyian megilletődve tekintettek a már-már nyugvófélben
lévő téli nap felé.
 TARTALOM
A kisfiú, aki ibolyát látott
A kisfiú és az ő hűséges barátja
Léggömb, pitypang, pacsirta
Szitakötő
A kisfiú és a tenger
Szeptemberi szivárvány
A nyár még vissza-visszajár
Bajos bö
Kibelezett karióka
Novemberi nyár
A kis gépész úr
Indián kolbász
A madáretető hóemberke
A kisfiú hiányzik
A kisfiú három kívánsága
Az igazi sportember
Tavaszkeresők
Közös mese a mamutszívű hangyáról
A kisfiúnak jó napja volt
Játszunk áprilist!
Friss hajtású rozmaringszál
Rigóvár
Télről maradt mese
A dicsőség édes méze
A megátalkodott kisfiú
Virágon vett vitéz
A beteg labda
Az első nyári délelőtt
Kánikulában fürödni volna jó
Vadalmaízű alkonyat
Medve a málnavészben
Hol jártál, báránykám?
A romos ház hűséges lakója
Az esztendő első öröme
Kóborci, a romos ház legújabb lakója
A legderűsebb óra
A bólogató eperfa alatt
Az őrizetbe vett kutya
Viszontagságos kakasmandikó
Tenger-hűség
Kutya kilencet kölykezik
Vigasz-öböl
A születés öröme
Kutyakiállítás kerülővel
Egy szál gyönge hóvirág