Jókai Mór: A KIRÁLYERDŐBEN

Olyan régen történt ez már; húsz ősz lehullt lombja fedi ezt már! Ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a
Királyerdő!
Egy erdő, amelynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve ünnepélyes suttogással; hol a
lombnak szelleme van, hol a fűszál emlékezik, hol a geszt sarjadékiban hősök piros vére szivárog, hol a zöld
moha álmokat lát, s a zúgó lomb kibeszéli azokat.
Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a másikig, déltől éjfélig.
Ez a vadrózsabokor itten fehér-piros virágaival egy kis gömbölyű halom felett, tizennégy vitéznek tart
árnyékot, kiket oda együvé temettek.
Annak a százados bükkfának az oldalában azt a két nagy dudorodást két ágyúgolyó okozta. A fa benőtte
azokat kérgével.
Ezek a szétszórt kövek itt a réten annak a mészkemencének a maradványai, amit szétszedtek a honvédek, s
mikor töltényük elfogyott, kövekkel hajigáltak az ellenségre. Ez a szederindás pagony itten, melyből
kormos, égett faderekak merednek elő, az a hely, melyet Jellasics felgyújtott háta mögött, hogy üldözőit
feltartóztassa.
S ez a levágott fatörzs azon asztal, melyen a magyar vezér azt a napiparancsot írta, mely röviden így szól:
"Ma vagy győznünk kell, vagy visszamennünk a Tisza mögé!"
Azok a sötétzöld foltok itt-ott a pagonyban, mik száraz nyáron sem száradnak el soha, most is meghozzák
kék harangvirágaikat, mintha ők akarnák pótolni a lélekharangot valakinek az üdvéért.
Egy nagy tisztás közepén pedig van egy széles, kerek tér, melyen örökké száraz a fű. Ott verekedett két
ellenséges lovasdandár, s úgy elgázolta a mezőt; hogy még most is kopár bele.
Nem harc, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer és tízezer férfi között; párbaj gyalog és lóháton,
golyóval és szuronnyal, karddal és puskaaggyal, kövekkel és puszta kézzel.
… Ágyúk kereszttüze alatt harcolnak. Arra sem ügyelnek többé.
Mindenki azt mondja, meg kell ma itt halni vagy győzni!
A Királyerdő a gödöllői vadaskerttől délre háromezer lépésnyire fekszik, a Rákos bal partját koronázza;
néhol a pataktól több ezer lépésnyi távolban marad; Isaszegnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizére
hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztül, s mind a három találkozik Isaszegen, s ott egy országúttá
egyesül. Ez a kapu, ami Pestre vezet.
A magyar sereg Pestet akarja látni!
Azért verekszenek.
Van valaki, aki ezt nem érti?
A Királyerdő, ahol legszélesebb, háromezer, ahol legkeskenyebb, ezerkétszáz lépés; hossza egy mérföld. Ezt
az erdőt kell valamelyiknek a két harcoló fél közül a másiktól elvenni.
Az erdőt egész hosszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de tavasszal mocsár; ütközetben nagy úr.
Csak ott lehet rajta átkelni, ahol ő engedi.
Ilyen átjárat van Isaszegnél és távolabb északra egy malomnál.
Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele bírja, ki szemközt tud állítani negyvenkétezer harcost,
kétszázharminckét ágyút, három röppentyűüteget és ötvenhat század lovast.
A halmokat, mik a csatatéren uralkodnak, ő tartja megszállva.
Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeget is felgyújtották, az utcák végtől-hosszig égnek, azokon
ágyúval keresztülhatolni lehetetlen.
Az ütközet déltől estig változó szerencsével folyik a Királyerdőben.
… Zeng az erdő az ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elöl a zászlókat.
Azon a kerek téren, mely még most is oly kopárra tapodva látszik, állt a magyar huszárság egy gyönyörű
tömegben.
Háromezer huszár együtt!
Az ellenfél lovasütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága hézagai között és oldalában, s megnyitá
ellenük az irtó tüzet.
Itt csak egy út volt a menekülésre. Azt követték.
Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára, s az első rohamnál összekeveredni vele úgy, hogy az ellen maga
se tudja kiválogatni, melyik az ő csapatja, melyik a másé, s ne használhassa az ágyúit.
Úgy történt.
Mindenütt az egész harcvonalon sebes rohamra fútták meg a trombitákat; a föld dübörgött a rohamtól, az
erdő rengett az ordítástól, s az ordítás, kiáltozás közé nemsokára acélok pengése vegyült.
A fölvert porfelleg sok ideig eltakarta az egész csatatért. S mikor egy szélroham hirtelen elkapta azt, a két
tábor előtt az ősregék hőskölteménye állt megtestesülve.
Hat-hétezer lovag egymással összekeveredve, ki-ki ellenét keresve; ágaskodó paripák tombolásai, villogó
kardok találkozása; veres csákók, ércsisakok, szegletes süvegek egymás mellett, egymás ellen.
…Az áprilisi tavaszi égen éppen akkor hanyatlott alá a nap, s a budai kék hegyek mögül arany sugárküllőket
lövellt szét az égen.
Minden arannyá vált előtte. A fák fakadó rügyei, mik közt sugárai átszűrődtek; a som és vízi jávorfa éppen
akkor kezdett virítani. Aranyködnek látszott a lovagok körül felvert por, s aranyszobornak a hősök izzadt
arca.
Úgy verekedtek mindannyian, mintha azt tartanák, hogy nem szabad addig lemenni a napnak, míg hírt nem
visz felőle a tengereknek, ki volt a győztes.
Minden kar úgy feszíté meg erejét, minden csapás úgy lett adva, mintha attól függne egy ország, egy
korszak, egy eszme győzelme. Két óriás haláltusája volt az, melynek minden csepp vére maga egy lélek, egy
hős, egy csoda.
E percben megdördültek az ágyúk az erdő felől! Mi ez? Az egész Királyerdő rengett a felriadó kiáltástól:
"Éljen a haza!"
A magyarok tartalék hadteste megérkezett, s beállt a csatarendbe.
A tartalék ütegei megkezdték a harcot, a honvédzászlóaljak kiverték az ellenfélt a Királyerdőből. Az ütközet
sorsa el volt döntve.
Az osztrák fél trombitái takarodót fúttak. …Az osztrák hadcsapatok mind visszavonultak a Rákos jobb
partjára.
A nap leáldozott már. De még azzal nem volt vége a napnak. Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a
falut bírni kellett annak, aki azt akarja mondani, hogy győzött!
Tehát szuronyt szegezni, és előre! Bele a tűz közepébe!
Nyolc órája, hogy harcolnak már, de fáradtnak lenni nem szabad. …
A Rákos mögötti halmon a győztes éljenkiáltása veri fel az éjszaka álmait; a távol gödöllői hegyekről
áthangzik az elvonuló ellen szomorú hívogató trombitaszója.
...Ez történt a Királyerdőben.