A nyugat és az iszlám II.

Politikai, kormányzati modellek az iszlám világon belül.

Az iszlám mint politikai ideológia

Az iszlám politikai ideológiaként való felfogásának egyik nagy teoretikusa Bassam Tibi.
Szerinte az iszlám egyfajta organikus vallás, azaz az iszlámban a politikai és a vallási
funkciók egybeolvadnak. Ez nem véletlen, hiszen az iszlám a muszlim közösség legfontosabb
társadalomintegrációs tényezője volt.

Szultán-Galijev kommunista-ateista iszlám vezető 1921-ben mondta: „Az iszlám őrizte meg
leginkább társadalmi és politikai tényezőit, míg más vallások elsősorban etikai és vallási
alkotóelemeiket hangsúlyozzák…” – tehát az iszlám azért is tud jobban behatolni a hívők
lelkébe, mert elsősorban a politikai-ideológiai és a társadalmi aspektusok határozzák meg
jellegét, nem a vallási, etikai elemek. Ez a modern korban, amikor a politika szerepe soha nem
látott mértékben megnőtt, különösen érvényes megállapítás.

Milyen politikai-ideológiai áramlatokra oszthatjuk az iszlámot?

Haszan Hanafí szerint öt nagy ideológiai áramlat van, amelyek társadalmi rendszerekké is
alakultak:

 Vallási konzervativizmus (hagyományos társadalomszerkezet, és politika)

 Szekuláris progresszivizmus (modernizációs törekvések)
 Katonai forradalmak (összefügg a liberális nacionalista irányzattal)
 Nemzeti liberalizmus (modernizáció és a hagyományok összeegyeztetése, lehet
szocializmus is)
 Forradalmi iszlám (összefügg a nacionalista és a vallási konzervatív irányzattal)

Alapvetően az iszlám ideológiák tradicionális (konzervatív), fundamentalista, illetve

modernista irányzatra oszthatók.

Az iszlám és a demokrácia kapcsolata

Samuel P. Huntington szerint három nagy demokratizálódási hullám volt: 1820- 1920 között,
1945-1965 között, illetve 1974-től napjainkig. A harmadik hullám az iszlám világot is érintette,
és nagy vita bontakozott ki arról, alkalmazható-e a demokrácia az arab világban?
Huntington szerint az iszlám doktrína a demokráciával összeegyeztethető és azzal
összeegyeztethetetlen elemeket egyaránt magában foglal, de a gyakorlatban egyetlen iszlám
országnak sem volt demokratikus politikai rendszere, kivéve Törökországot. (Ma már ugyanez
elmondható Libanonról, Indonéziáról, Algériáról.) Huntington szerint ugyanis az iszlám nem
tesz különbséget a politikai közösség és a vallási közösség között, az iszlám politika-
koncepciója nemcsak eltér a demokratikus politika alapelveitől, de ellent is mond azoknak.

A történeti fejlődés kétarcú politikai berendezkedést eredményezett az iszlám világban,

egyfelől formailag autokratikus, vagy dinasztikus hatalmi és uralmi formák jöttek létre,
másfelől tartalmilag a politikai szféra állandó változásai miatt, a vezető rétegek cserélődésében
demokratizmus jelent meg, melynek alapja a társadalmi konszenzus, a társadalom állandósága
volt. Ez a kétarcú iszlám állami modell elsősorban közösségi szolidaritáson, törzsi-rokonsági
viszonyokon alapuló demokrácia volt, amelyben a központi autoritás és a hierarchikus
politikai-társadalmi rend a közösségi konszenzust testesítette meg.

A gyarmatosítással az iszlám országokba is eljutott a modern nyugati államfejlődés egy sor

vívmánya, a nemzetállam, a népképviseleti rendszer stb. De ezek az intézmények sok esetben
nem felelnek meg az iszlám előírásainak, tehát ahol létrehozták őket (vagy a gyarmatosítók,
vagy a modernizálni akaró iszlám vezetők) ott nem működtek jól. Ráadásul az állam mint
kategória az iszlám országok legtöbbjében nem belső fejlődés eredményeként jött létre,
hanem a gyarmatosítás következményeként, mesterségesen meghúzott határok között, olyan
területeken, amelyek nem rendelkeztek sem nemzettel, sem nemzetgazdaságokkal. (Kivéve
Egyiptom.)

Ezért a népképviseleti rendszer gyerekcipőben jár, a politikai döntéshozatalban a felső vezetés

dominanciája érvényesül, a politikai intézményrendszer (pártok, parlament, civil szervezetek)
pedig még csak napjainkban indult fejlődésnek. Az iszlám országok vezetőinek retorikájában
azonban mindig megtalálható a nép egészére, a társadalom érdekeire való hivatkozás, ami jó
alapot nyújt arra, hogy fellépjenek az ellenzéki csoportokkal szemben, mondván, hogy ők csak
a társadalom egy-egy részének érdekeit képviselik.

Ez alapjában köthető ahhoz az iszlám sajátossághoz, amit teo-demokráciaként szoktak

jellemezni, azaz hogy a politikában az isteni törvények meghatározók és az egész nép
közvetlen hatalma valósul meg, ráadásul az iszlámban a vezetés nem kötődik társadalmi
csoportokhoz, osztályokhoz, sok helyen nincsenek is ilyenek. A nemzeti függetlenség kivívása,
vagy a nyugattal való harc napjainkban olyan mozzanatok, amelyek alkalmasak arra, hogy
felsorakoztassák a társadalmak széles rétegeit a „vezető” mögött, aki győzelemre viszi őket. Az
iszlám mobilizáló-aktivizáló szerepe mindig igényelte és lehetővé is tette a karizmatikus
vezetők színre lépését és uralmuk széles tömegekre alapozott legitimációját.

Mit jelent a demokrácia-paradoxon?

Az iszlám országok jelentős részében az iszlám fundamentalizmustól, a szélsőséges politikai

csoportoktól való félelem miatt a kormányzat úgy gondolja, hogy joga, sőt kötelessége
korlátozni a demokratizálódási folyamatot, hogy ezek az erők ne juthassanak felszínre.
(Fundamentalista szervezetek betiltása, vezetők bebörtönzése.) Az iszlám vezetők nagy része a
„kockázatmentes demokrácia” vagy „az ellenvéleményektől mentes demokrácia” híve, így
egyes szélsőséges szervezetek akcióit a saját ellenzékükkel való leszámolásra is felhasználják.
A demokrácia ezekben az országokban csak addig terjedhet, amíg azt a kormányzat ellenőrzése
alatt tudja tartani, és amíg az ellenzék lojális a kormányzó elithez. Ezt a jelenséget az arab
nyelvű irodalom „látszatdemokráciának” nevezi.

Ebből a jelenségből vezette le Huntington a „demokrácia-paradoxont”: ha a nyugati típusú

demokratikus intézményrendszert nem nyugati típusú társadalmak veszik át, az általában
nativista (nacionalista stb.) és nyugat-ellenes politikai erőket juttat hatalomra.

A fejlődés az 1980-as évek óta egyébként is paradox jellegű, hiszen az átültetett nyugati
intézmények, politikai vívmányok révén sok tradicionális forma elvesztette létalapját, de a
megmaradók így is komolyan gátolják a modernizációt. Az 50-es, 60-as években az arab világ
meghatározó politikai ideológiai irányzata az arab szocializmus volt, amely egy minden
kezdeményezést és szociális feladatot magára vállaló államot, egy etatista berendezkedést

2
valósított meg, sok helyen komoly jóléti államot létrehozva. Cserébe a vezetés viszont nem
tűrte az egyéni állampolgári kezdeményezést, feltétlen lojalitást várt el.

A választóvonal az 1967-es izraeli-arab háború volt – etatista rendszerek elvesztették

hitelességüket – legitimációs válság – gazdasági és civil szféra átrendeződése (állami
kivonulás). De a hatalmi vákuumba bevonuló civil szervezetek és kezdeményezések mellett
komoly vetélytársként jelentkeztek a fundamentalista iszlám szervezetek, irányzatok is.

Pártok

Ma már aktív részesei egy sor iszlám országban a politikai életnek, a 60-as 70-es években az
egypártrendszer volt inkább jellemző (Baath párt Szíriában és Irakban például), ma már
azonban nagyon sokféle párt alakul, amelyeknek nagy része viszont jelentéktelen, politikai
befolyását, erejét tekintve.

A politikai fejlődés három modellje

Az iszlám valószínűleg a leginkább sokszínű civilizáció vagy kultúra, ami a politikai-társadalmi

berendezkedést illeti. A nyugatihoz hasonló demokratikus intézményrendszerrel működő
iszlám államoktól az „olajmonarchiákon” át a fundamentalista iszlám államig terjed a skála,
azaz az iszlám országok nagyon sokféle, egymástól különböző politikai-kormányzati
berendezkedést valósítanak meg. Az iszlám országok politikai fejlődésének modellezéséhez
három modell-országot érdemes röviden megvizsgálnunk, amelyek jól mintázzák a lehetséges
politikai berendezkedési módozatokat.

Irán

Irán az egyetlen iszlám állam, amely a gyakorlatban tesz kísérletet a totális iszlám állam
megvalósítására. (Hivatalos neve is Iráni Iszlám Köztársaság.) A perzsa birodalom romjain
kialakuló államban csak a 15. században lett államvallás az iszlám, rengeteg perzsa hatást is
magába olvasztva. Az iszlám Iránban magáévá tette a perzsa eredetű társadalmi-politikai
modellt, melynek lényege a világi és a vallási hatalom egysége, a vallási oldal primátusa
(vezető szerepe) mellett.

Irán 19-20. századi fejlődése a torz, félgyarmati fejlődés jegyeit viselte magán, politikailag és
gazdaságilag is a nagyhatalmak ütközőpontja lett, előbb Oroszország és Nagy-Britannia, majd
Németország és az Egyesült Államok vetélkedett az Irán feletti uralomért. Az ország területei
katonai megszállás alatt álltak, a nyugati hatalmak tőkéje pedig a gazdaság legfontosabb
szektorait tartotta ellenőrzés alatt.

Ez az állapot fokozódott a 20. században, amikor Reza Pahlawí sah került uralomra, aki
despotikus eszközökkel kormányzott, és modernizációs programot hirdetett. Feloszlatta a
parlamentet, elutasította az iszlám hagyományokat, hatalmát egy szűk katonai-tőkés elitre
alapozta.

1979-ben egy alulról jövő iszlamizációs folyamat (iszlám forradalom) megdöntötte a

monarchiát, és a vallási vezetés ragadta magához a politikai hatalmat Khomeini ajatollah
vezetésével (az ajatollah a siíta vallási vezetők legmagasabbikának kijáró titulus), aki egy
Nyugat-ellenes rendszert vezetett be.

3
Az iráni politikai, államigazgatási szervezet az iszlám állam és a modern államszervezet
keveréke. Ennek legfontosabb elemei a következők:

- Egy hivatalos párt van, az Iszlám Köztársasági Párt (1978-ban alakult).

- Az alkotmány 5. cikkelye kimondja, hogy az ország vezetője egy erényes, igazságos
vallásjogi tudós kell, hogy legyen, akit a nép elfogad és vezetőjének elismer.
- A törvényhozó testület az Iszlám Konzultatív Gyűlés, amely csak az iszlám előírásainak
és az alkotmánynak megfelelő törvényeket hozhat.
- Ezt egy 12 tagú testület, az Őrök Tanácsa ellenőrzi, amely a legképzettebb vallásjogi
tudósokból áll, 6-ot a parlament, 6-ot az ország vezetője nevez ki. Felügyeli a
törvényhozatalt (csak az iszlámnak megfelelő törvényeket enged megszületni), és a
választásokon megvizsgálja az induló jelölteket, akit alkalmatlannak talál, diszkvalifikálja.
- A végrehajtó hatalom megoszlik a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a
minisztertanács között, ami viszont megfelel a nyugati típusú demokrácia-modellnek.

Szaúd-Arábia

Szaúd-Arábia a jellegzetes közel-keleti arab államok képviselője, területi integritását csak a 20.
század elején nyerte el, amikor a különböző törzsi fennhatóság alatt álló területek angol
támogatással egyesültek a Szaúd család uralma alatt.

Szaúd-Arábia jelenleg államformáját tekintve monarchia, a hatalmat a királyi család

gyakorolja, akinek kezében nem csak a végrehajtó, hanem a törvényhozó hatalmi ág is
összpontosul. (Az utóbbi években megindult egyfajta demokratizálódás, a helyhatósági
választások megrendezésével.) Parlament nincsen, de van egy konzultatív szerepet betöltő
törvényhozó testület.

A politikai hatalom a törzsi vezetők és a kiterjedt (több mint tízezer tagot számláló) királyi
család közötti egyensúlyon és együttműködésen alapul. A gazdaság nyugati színvonalú
modernizációja mellett a társadalom teljesen a hagyományos iszlám törzsi keretek között él, a
telefont például úgy tudták bevezetni, hogy a király kijelentette, az nem ellenkezik az iszlám
előírásaival.

Szaúd-Arábia a legnagyobb kőolajexportáló ország, kiterjedt gazdasági kapcsolatokat ápol

az USA-val (becslések szerint az Egyesült Államokban eddig 860 milliárd dollárnyi tőkét
fektettek be szaúdi illetőségű cégek és befektetői csoportok.) Az Egyesült Államok katonai
támaszpontot is fenntart az országban, bár e miatt a szaúdi királyi családot többször érte már
kritika belpolitikai szereplők részéről.

Törökország

Törökország a „legnyugatiasodottabb” iszlám ország, politikai berendezkedése és gazdasági

struktúrája teljesen nyugati mintára épült ki, ami a Musztafa Kemál Atatürk által bevezetett
reformok és modernizáció eredménye.

Musztafa Kemál Atatürk (1881-1938) török katonatiszt és politikus alapította meg a világi
Török Köztársaságot 1923-ban – miután kimondták a kalifátus megszűnését – és 1924-től
haláláig az elnöki posztot is betöltötte (az Atatürk – „a törökök atyja” jelzővel a török nép illette,

4
miután sikerült elérnie az első világháborút lezáró békeszerződés Törökországot hátrányosan
érintő rendelkezéseinek módosítását). Atatürk európai mintájú igazságszolgáltatást vezetett
be 1926-ban, 1928-tól megszüntette az iszlám államvallási szerepét és latin írásmódot tette
kötelezővé, 1934-ben pedig a nők is megkapták a választójogot, valamint megszűnt a
többnejűség.

A kemalizmus alapelvei:
Kemál reformtörekvéseit egy hat alapelvet megfogalmazó rövid programban lehet
összefoglalni:
1. Republikanizmus (a birodalmi tudat helyett a modern török nemzettudat kialakítása).
2. Nacionalizmus (a birodalmi tudat helyett a modern török nemzettudat kialakítása).
3. Populizmus (ez az elve nép részvételét jelenti a politikai hatalomban).
4. Statizmus (a török államkapitalizmust illetik ezzel a kifejezéssel).
5. Szekularizmus (az állam és az egyház, a politika és a vallás következetes és teljes
elválasztása).
6. Reformizmus (a török államszervezet és társadalom nyugati mintájú átalakításának
folyamatos programja).

A nők teljesen egyenjogúak a török társadalomban, tilos például egy török törvény értelmében
a közintézményekben csador, vagy fejkendő viselése. A török demokrácia mindazonáltal
törékeny, mert a szélsőséges vagy fundamentalista iszlám csoportok Törökországot is iszlám
állammá szeretnék tenni, amivel szemben a demokratikus erők a hadseregre támaszkodnak.
A hadsereg ugyanis, ha úgy látja, hogy veszélyben van a nyugati orientációjú politika és a
választásokon túl nagy részesedést szereztek a mandátumokból a fundamentalista iszlám
pártok, akkor közbelép, és átveszi a hatalmat. Ez az utóbbi időben egyébként változott, mert
Törökországban egy mérséklet iszlám párt került hatalomra (Igazság és Fejlődés Pártja), amely
sok tekintetben visszahozta az iszlámot a politikába és a közéletbe, illetve a parlamentáris
rendszert tavaly felváltotta az elnöki (prezidenciális) kormányforma.

Törökország egyébként az Európai Unió tagja szeretne lenni (már jó pár éve), amit az unióban
nem fogad egyértelmű és egyhangú támogatás (pont a fundamentalista iszlám csoportoktól és
a kulturális különbözőségből eredő konfliktusok veszélye miatt). A mérsékelt iszlám erőkből
alakult kormány ezt a törekvést azonban támogatja.