Nemzeti identitás és külpolitika az Egyesült Államokban

Az Egyesült Államok kétség kívül a 20. század és korunk egyik meghatározó (ha nem a
legmeghatározóbb) szuperhatalma. Az USA külpolitikája tehát alapjaiban befolyásolja a
világpolitikát, és nem csak annak történéseit, de a jelenleg létező nemzetközi rendszer
felépítését, működési sajátosságait is. Jelen előadásban ezért áttekintjük az Egyesült Államok
külpolitikájának alakulását, meghatározó elveit, korszakait és politikusait.

Az USA külpolitikája alapvetően két nagy korszakra tagolható. A Woodrow Wilson elnöksége
előtti és az ő elnöksége utáni időszakra. Wilson elképzelései a nemzetközi rendről és az első
világháború ugyanis vízválasztók voltak az USA külpolitikájában. Mielőtt az Egyesült Államok
belépett volna az első világháborúba 1917-ben, az amerikai külpolitikát alapvetően az
elszigetelődés politikája határozta meg. A 19. század ugyanis a fiatal állam megerősödésének
időszaka volt, a függetlenség kivívása után. Így a korszak meghatározó politikusai szinte kivétel
nélkül úgy látták, hogy az USA érdeke az, ha távol tartja magát az európai nagyhatalmaktól és
nem avatkozik azok konfliktusaiba sem. Alexander Hamilton szerint Amerika legnagyobb
hidegvérrel kiszámított érdeke az, hogy egyik európai hatalom felé se kötelezze el magát.
Thomas Jefferson pedig úgy látta, hogy az USA számára az a hasznos, ha Európa nagyhatalmai
hatalmi egyensúlyban vannak egymással, ami szükségessé teszi, hogy saját biztonságuk
érdekében otthon tartsák hadseregeiket, és ne avatkozzanak a világ más részének ügyeibe.

Jelen volt ugyanakkor egy másik, az USA külpolitikáját és nemzeti identitását lényegileg
meghatározó eszme is, amit röviden úgy jellemezhetnénk, hogy „a kiválasztottság tudata”. Az
alapító atyák szerint ugyanis Amerika egyetemes ügyet testesít meg (ma is uralkodó ez a nézet),
azaz példaként szolgál az elnyomás alatt élő népek számára. A szabadság és a demokrácia
ügyének szószólója, védelmezője, és, mint a világ első demokráciája, felelőssége van abban,
hogy ezt az eszmét győzelemre segítse az egész világon. Persze, itt egy sajátos ellentmondás
feszül, hiszen ha az USA elzárkózik attól, hogy a világ más részeinek konfliktusaiba
avatkozzon, akkor hogyan akarja a demokrácia ügyét győzelemre vinni?

A megoldást John Quincy Adams elnök fogalmazta meg: Amerika pártfogója mindenki
szabadságának és függetlenségének, de nem megy külföldre azért, hogy „elpusztítandó
szörnyetegeket kutasson fel.” A jó ügyet „szóbeli támogatásával” és „példájának jóságos
együttérzésével” szolgálja. „Jól tudja, ha más zászlaja alá áll, belekeveri magát annyira, hogy
már nincs menekvés a mindenfajta érdek és cselszövés, egyéni kapzsiság, irigység és törekvés
vezette háborúból, amely a szabadság színeit veszi magára és kiszipolyozza azt. Így a világ
diktátorává válna. Többé nem lesz ura saját szellemének.”

Így született meg az amerikai külpolitika 19. században leginkább meghatározó elve, a be nem
avatkozás doktrínája, ami főleg Európára vonatkozott. (A „doktrína” mindig valamilyen állam
külpolitikájának elvét jelöli, ami alapján az adott állam cselekszik a nemzetközi politikában.)
Ezt fejezte ki a Monroe-doktrína (James Monroe elnök után), amely óva intette Európa
nagyhatalmait, hogy ne avatkozzanak Amerika ügyeibe, mert ha megteszik, az casus belli, azaz
háborús ok lesz. Nyilván, ez az elv elsősorban Nagy-Britanniának szólt, amely némileg nehezen
nyugodott bele egykori észak-amerikai gyarmati területeinek elvesztésébe.

1
Összességében az USA államférfijai a 19. században azt a külpolitikai elvet dolgozták ki, hogy
az amerikai értékek és intézmények mindenütt alkalmazhatók, és tovább fejleszthetők a
jólét és a szabadság biztosításával. De ezeket az értékeket az Egyesült Államok elsősorban
példamutatással és nem a konfliktusok felvállalásával igyekszik terjeszteni és népszerűsíteni.

A XX. században ez a küldetéstudat úgy alakult át, hogy a nemzetközi biztonság és jólét kulcsa
az, ha az amerikai modellt az egész világra kiterjesztik. William Jennings Bryan az USA-t a
XX. század elején úgy jellemezte, mint „olyan köztársaságot, amely lassan, de biztosan a világ
haladásának legfőbb erkölcsi tényezőjévé és a világban tapasztalt nézeteltérések döntőbírájává
válik.”

A szemléletváltást Theodore Roosevelt elnöksége hozta meg, Roosevelt ugyanis visszatért

ahhoz a hamiltoni elvhez, hogy a legfontosabb a hatalmi egyensúly a világban és Európában,
amelynek Amerika azonban részese, fenntartója kell, hogy legyen, mert az USA a legerősebb
nagyhatalom. Megszületett a Monroe-doktrína „Roosevelt-kiegészítése”: Amerikának joga van
beavatkozni a nyugati féltekén, de nemcsak a külső beavatkozások elhárítására, hanem, hogy
ezzel is igazolja és megvédje Amerika nemzeti érdekeit. Roosevelt tehát már – elődeivel
ellentétben – az erő politikáját folytatta.

Így a 19. század végére az Egyesült Államok eleinte elzárkózó külpolitikája kezdett más irányt
venni. Ebből a szempontból meghatározó az 1898-as spanyol-amerikai háború, amely egykori
spanyol gyarmati területek feletti fennhatóságért folyt (elsősorban Kuba ellenőrzéséért) az USA
és Spanyolország között. Ez volt ugyanis az első olyan nemzetközi konfliktus, amelyben az
USA fegyveresen is részt vett. Ettől még azonban az elzárkózás külpolitikája alapvetően nem
változott.

A változást Woodrow Wilson elnöksége hozta el, mert Wilson más elveket követett. Nem a
hatalmi egyensúly fenntartásáért vezette háborúba Amerikát 1917-ben, hanem, hogy igazságos
és biztonságos békét, és hatalmi egyensúly helyett hatalmi közösséget teremtsen. Wilson
ugyanis úgy vélte, hogy az első világháborúhoz hasonló konfliktusok kitörésének
megakadályozása a fő célja az USA-nak is, ezt viszont nem lehet a régi eszközökkel tenni.

A későbbi Amerikai külpolitika három pillérét is Wilson fektette le:

1. A nemzetközi viszonyok természetes rendje az államok közötti összhang. Minden más
háttérbe kell, hogy szoruljon.
2. Az erő segítségével nem szabad változtatni a fennálló viszonyokon, a változásoknak
törvényes alapja, jogi procedúrán alapuló legitimitása kell, hogy legyen. Illetve a
népeknek Istentől kapott joguk van arra, hogy saját sorsukról döntsenek, az államnak az
önrendelkezési elven és a demokrácián kell alapulnia.
3. Az ilyen elvekre épített állam nem fogja a háborút konfliktuskezelő eszközként
választani, amely államok viszont nem alkalmazzák ezeket az elveket, konfliktusokba
fogják rángatni a világot.

Wilson tehát alapvetően úgy vélte, hogy egy teljesen új nemzetközi rendszer alapjait kell
lefektetni, amelyben az államok közötti konfliktusokat nem a régi eszközökkel (pl. háborúval),
hanem elvek és eljárások alkalmazásával kell kezelni. Mindezek mellett pedig az USA fel kell,
hogy vállalja a „világ csendőrének” szerepét, azaz fel kell lépnie bárhol a világon, akár
fegyveres erővel is, ha a demokratikus értékek, vagy a világrend békéje veszélyben van.
Ilyenformán ő volt az, aki az elszigetelődés politikáját sutba dobva szuperhatalommá tette az

2
Egyesült Államokat, kinyilvánítva, hogy az USA érdekszférája tulajdonképpen az egész világ.
Mondhatjuk azt is, hogy Wilsontól számíthatjuk a „Pax Americana” korszakát, amikor az egész
világ békéjét az Egyesült Államok hegemóniája garantálja.

Innentől kezdve két nagy párt alakult ki a külpolitikai kérdések kapcsán, az elszigetelődés-párti
„jacksonisták” (nem Michael Jackson, hanem Andrew Jackson elnök, a demokrata párt
megalapítója után), illetve a „wilsonisták”. A két tábor Pearl Harbor után békült ki egymással,
aminek köszönhetően az USA úgy megerősödött a második világháború végére, hogy amerikai
elvek alapján alakították ki a nemzetközi béke és biztonság intézményrendszerét (ENSZ stb.).

1941 – Roosevelt kihirdette a „négy alapvető szabadságjogot”:

1. szólás,
2. vallás,
3. félelemtől való,
4. nélkülözéstől való szabadságot.

1949 – Truman-doktrína: egész Nyugat-Európa és később az egész világ védelmét felvállalta

az USA.

Nixon a hamiltoni elvekhez tért vissza és sikeres külpolitikát folytatott a SZU-val és Kínával
szemben – a „nyitás politikája”.

Ronald Reagan ötvözte a három külpolitikai gondolati irányzatot:

1. a wilsoni elveket (Amerika kivételes szerepben van),
2. az ellenséges ideológia elleni keresztes háborút a jacksonisták megnyerésére,
3. Nixon hamiltoni taktikáját, tehát az amerikai nemzeti érdekek érvényesítésének politikáját.

Nagy fordulat 1974-től, ekkortól lép fel Amerika szankciók segítségével az emberi jogok
védelmében, például Dél-Afrikával, vagy Kubával szemben.

A 20. század nemzetközi rendszere így tulajdonképpen az USA külpolitikai elvei, konkrétan
Wilson elképzelései alapján épült ki. A Népszövetség vagy az ENSZ, mint nemzetközi
szervezetek, egyaránt ezt az elképzelést képviselik. Ennek lényege, hogy univerzális elvek és
nemzetközi jogi eljárások alapján kell az államok közötti együttműködést megvalósítani
és a konfliktusokat kezelni. Mint ahogy részben ennek az elképzelésnek az eredménye az is,
hogy a 20. század végére a háború mint konfliktuskezelő eszköz teljesen elfogadhatatlanná vált
a nemzetközi politikában.

Az igazán érdekes kérdés ugyanakkor az, hogy a bevezetőben már említett „kiválasztottság
tudat”, melynek lényege, hogy az USA-nak, mint első demokráciának felelőssége van a
demokratikus értékek terjesztésében, hogyan befolyásolja az USA külpolitikáját?
Magyarics Tamás, aki az amerikai külpolitika szakértője, az alábbi tényezőket hangsúlyozza a
kérdés kapcsán:

3
 1. A nemzeti identitástudat gyökerei

Az amerikai identitás több szempontból is különleges: egyrészt a brit gyarmatosítók puritán

protestantizmusából táplálkozik. Másrészt az amerikai identitás alapjaiban ugyanazokon az
értékeken alapszik ma is, mint kezdetben, azaz az első telepesek értékrendje és intézményei a
mai napig jelen vannak (ld. Mayflower-egyezmény: a közösség vezetőit választani kell). Az
amerikai politikai gondolkodók számára mindig fontosak voltak a történelmi és bibliai
párhuzamok: úgy tekintettek az Egyesült Államokra, mint Isten választott népére, ezért
emlegetik az USA-t a megalakulása utáni időszakban „új Róma”-ként vagy „új Jeruzsálem”-
ként. (Érdekesség: az Egyesült Államok törvényhozásának épülete a „Capitólium” nevet viseli,
amely Róma azon hét dombja egyikének neve volt, amelyekre az ókori városállam épült.)

Az USA esetében minden más államénál jobban megjelennek a nemzeti identitás

meghatározó elemei/értékei a külpolitikai gondolkodásban. Ezek a meghatározó elemek:

 A demokrácia világméretű terjesztésének igénye.

 Morális felsőbbrendűség és vallási küldetéstudat.
 Egyediség vagy kivételesség eszméje.
 Birodalmi gondolat – tökéletes biztonságra való törekvés.

2. A demokrácia terjesztésének igénye

Összekapcsolódik az egyediség és az erkölcsi felsőbbrendűség elemeivel. Az USA az első és

egyetlen jelentős modern állam, amelyet egy ideológiára alapozva hoztak létre (a
szabadságra és magántulajdonra épülő locke-i liberalizmus, ami nagyon jól összeegyeztethető
volt a puritán protestantizmus munka és gyarapodásetikájával). A demokrácia terjesztésnek
igénye így több forrásból táplálkozik: egyrészt a vallási küldetéstudatból (Amerika a szabad
világ és a jó birodalmának vezetője), másrészt abból az elemből, hogy az első demokratikus
államként feladata ennek az államformának az előnyeit felmutatni a világ többi (főleg nem
szabad) nemzete számára.

Fontos forrás még a Wilson által meghirdetett „liberális internacionalizmus” is, amely
gyakorlatilag az USA globális világcsendőri szerepvállalását jelenti: a világban akkor lesz
béke, ha Amerika ebben szerepet vállal, és ha terjed az amerikai politikai-társadalmi modell
(demokrácia-piacgazdaság) mint állam- és kormányforma.

Wilson programja jelenti a demokrácia terjesztésének ideológiai gyökerét. Ennek elemei:

 A háború nem megfelelő konfliktuskezelő eszköz.

 A liberális demokráciák békés világrendet alakítanak ki. A nemzetközi viszonyok
természetes rendje az államok közötti összhang.
 Az európai erőegyensúlyi politika a múlté. Erő segítségével nem szabad változtatni a
fennálló viszonyokon, minden változásnak törvényes alapja, jogi procedúrán
alapuló legitimitása kell legyen.

4
  A modern politika globális.
 A világon bárhol kitörő regionális konfliktus világháborúvá fajulhat.

Wilson politikájában benne volt tehát: a kivételesség eszméje, az unilaterizmus, az amerikai

politikai berendezkedésbe vetett hit, és az expanzionizmus (világcsendőr szerep). Wilson
globálissá terjeszti ki a „Monroe-doktrínát” és összekapcsolja a „sorsszerű elhivatottság
(manifest destiny) gondolatával.

A wilsonizmus jelentősége:

Az USA történetének első 100 évével szemben (megakadályozni, hogy mások beleszóljanak az
USA belügyeibe) a második 100 év ennek tükörképe lesz – lásd Pax Americana.

Kritikaként szokták ugyanakkor megfogalmazni Wilson eszmerendszerével szemben, hogy

ahistorikus: azaz kizárja a nemzetközi politikából a helyi, nemzeti sajátosságokat, nincs
tekintettel a kulturális-identitásbeli sajátosságokra. Olyan elveket kényszerít a világra,
amelyek tértől és időtől függetlenek. Ennek komoly veszélyei vannak: az amerikai külpolitika
„moralizáló demagógiája”. Azaz, hogy erkölcsi kioktatásnak tűnik sokszor az értékalapú
politika, illetve jó és rossz államokra osztja a nemzetközi közösséget és ez irritálja az államokat.

Felmerült a kérdés: terjeszthető-e az amerikai demokrácia? Válasz kétféle lehet:

 Igen, a terjesztés az amerikai stratégiai érdekeket szolgálja.

 Az emberekben élő személyes vágy a jólét és szabadság iránt összetalálkozik az
amerikai értékekkel és érdekekkel. (Persze a demokrácia terjesztése többnyire egy
„alacsony intenzitású, minimális demokráciát” jelent.)

A demokrácia terjesztésének korlátai:

 Alulról építkező, szerves fejlődést tételez, ha kikényszerítik: destabilizáló hatás. Azaz,

ha a demokrácia nem szervesen alakul ki egy államban, belső fejlődés és igények
eredményeképpen, hanem kívülről „importálják”, esetleg erőszakkal rákényszerítik az
adott országra, akkor sok esetben visszájára sülhet el a kísérlet. Éppen a demokráciával
való szembenállás erősödhet meg.
 Gazdasági imperializmus problémája: az USA-nak minden külföldi intervenció
esetében szembe kell néznie azzal a váddal, hogy gazdasági erőforrások megszerzése
miatt cselekszik.

Salvador De Madriaga szerint az amerikai külpolitikában két, a katolicizmusból származó

alapelv van jelen, ami sokszor irritálja az államokat:

 „csalhatatlanság” – a retorikában. Azaz, hogy az amerikai politikusok (külügyminiszter,

elnök stb.) egyértelműen tudja, hogy mi a jó a világnak.

5
  Az USA külpolitikájának „szeplőtelen fogantatása”. Az az érvelés, hogy az USA
értékalapú politikát folytat, mert a demokrácia értékeinek védelme az elsődleges
számára. Sok állam hozza fel ilyenkor kritikaként, hogy az USA csak ott tartja fontosnak
a demokratikus értékek védelmét, ahol a gazdasági érdekei veszélyben vannak.

3. Morális felsőbbrendűség mítosza – vallási küldetéstudat

 Az USA jól körülhatárolható vallási identitás alapján jött létre – puritán

protestantizmus –, ami felsőbbrendűségi érzést generált a katolikusokkal szemben. (44
elnökből 43 protestáns volt). Ez a protestáns felsőbbrendűség Isten kiválasztott
népeként látja az amerikai nemzetet. John Winthrop: az amerikai puritán közösség egy
hegyen épült fénylő várost, azaz választott népet alkot. Szemben az erkölcsileg és
vallásilag züllött, egyre szekulárisabb Európával.

 Megjelent a felsőbbrendűség a civilizált fehér emberben a vad és barbár indiánokkal

szemben (Theodore Roosevelt szociáldarwinista nézetei: az erősebb faj uralma alá veti
a gyengébbet, és feladata, hogy civilizálja is).

 A II. vh. után az erkölcsi alapú külpolitika folytatására két lehetőség nyílt:

 Japán és Németország demokratizálása.

 A „szabad világ” védelmezése a Szovjetunióval szemben. (Ezt a vallási alapú identitást

a kommunista-ateista Szovjetunióval való hidegháborús szembenállás csak erősítette.)

4. Erkölcsi alapú külpolitika

A hidegháborúban ezt a leegyszerűsítő manicheista (a jó és a rossz, a fény és a sötét harcára

épülő) világnézetet nagyon jól ki lehetett használni: USA nem más, mint a szabadság hazája,
míg a Szovjetunió a gonosz birodalma. Ehhez kapcsolódva alakult ki a millenarista mozgalom,
amelynek tagjai úgy hitték, hogy egy végső, mindent eldöntő ütközetben fog eldőlni a világ
sorsa a jó és a rossz között, melyben a jó erőit az USA vezeti – ennek az elképzelésnek többek
között olyan magas rangú politikusok voltak a hívei, mint John Foster Dulles külügyminiszter,
vagy Ronald Reagan elnök tanácsadói.

Az egyediség eszméjét vitte tovább a 20. században a social gospel mozgalom, amely szerint
az ember fokozatosan úrrá lesz a gonoszon, elsősorban úgy, hogy erkölcsileg jobbá válik.
Ehhez viszont az USA politikai és társadalmi rendszere kínálja az egyedül alkalmas
keretet. Ez is a küldetéstudatot erősítő tényező – terjeszteni kell az amerikai rendszert.

6
(Wilson: „Hiszek abban, hogy Isten a szabadság eszméjét belénk táplálta… s ezért hiszek abban
is, hogy kiválasztottak vagyunk, kiválasztottak arra, hogy a világ nemzeteinek megmutassuk,
hogyan juthatnak el a szabadsághoz.”)

Ezért van az, hogy Amerika sorsát összekapcsolják a világ sorsával. Az „Amerika jövője a
világ jövője” gondolat Thomas Paine-től („Amerika ügye az egész világ ügye”) George Bush-
ig megtalálható.

Az erkölcsi alapú külpolitikának ugyanakkor két problémája is van:

 A legtöbb külpolitikai kérdés nem vizsgálható erkölcsi kategóriákkal, morális

értékítéletekkel. Az egyéni és közösségi erkölcsi kategóriák nem esnek egybe.
 A nemzetközi kapcsolatok feltételesek (számos állandó és változó tényezőtől
függnek), az erkölcsi ítéletek viszont abszolútak és feltétel nélküliek.

5. Birodalmi gondolat – tökéletes biztonságra való törekvés

A birodalmi gondolat fontos forrása Frederick Jackson Turner frontier (határvidék) elmélete.
Ennek értelmében az USA telepes ősei és azok mai leszármazottai olyan úttörők, akiknek
feladata meghódítani és civilizálni a barbár népeket és területeket. Az amerikai külpolitikát
sokan úgy is értelmezik, hogy a kontinentális terjeszkedés után következett a tengeri hódítás a
Csendes-óceánon és a Karib-tengeren keresztül, majd a második világháború után az egész föld
az amerikai univerzalizmus terepe immár.

Látnunk kell ugyanakkor, hogy az amerikai identitás – miután a II. világháború után globálissá
vált – nem területi alapú, azaz nem feltétlenül területhez kötött identitás. Ennek tartalma
az, hogy Amerika „lényege” nem pusztán az USA területi és nemzeti egységének fenntartása,
hanem maga az „eszme”, az „ideológia”.

A birodalmi külpolitika legalább három területen jelentkezik:

 Vallási (ld. előbb).

 Térbeli (1898 az első hódító háború – az USA immár expanzív külpolitikát folytató
nagyhatalom).
 Globális szinten (érdekszféra kiterjesztése az egész világra).

Az abszolút biztonságra való törekvés integráns része az amerikai külpolitikának, a gyarmati

múlt miatt. Ennek lényeges elemei:

 Földrajzi elszigeteltség.
 Politikai másság.
 Egyediség gondolata.

7
Ezek miatt az USA szinte soha nem kötött kétoldalú biztonsági szerződéseket. De ez az
egyoldalúságra törekvés a mai napig jelen van: ENSZ megkerülése a természetjogra
hivatkozva, „lator államok” kategória megalkotása, amerikai törvények nemzetközi jog fölé
helyezése.