Irvin McDowell

Irvin McDowell (Névváltozat: Irwin; Columbus, Ohio, 1818. október 15. – San

Francisco, Kalifornia, 1885. május 4.) amerikai katona, a West Point oktatója, a mexikói–amerikai
háború törzskari tisztje, északi vezérőrnagy, parancsnok 1861-ben az első Bull Run-i csatában,
a Potomac hadseregben hadosztály, majd hadtestparancsnok, 1862-ben a Rappahannock
hadsereg parancsnoka, 1862-ben a második Bull Run-i csata után felmentik az önkéntesek
polgárháborús szolgálata alól, a reguláris seregben szolgál tovább San Francisco székhellyel.

Életpályája[szerkesztés]
Apja Abraham McDowell Columbus polgármestere volt, anyja Eliza Seldon McDowell. Testvére
John Adair McDowell az amerikai polgárháborúban a 6. számú Iowa-i önkéntes gyalogezred
ezred első ezredese. Irvin fiatal korában családjával együtt kivándorolt Franciaországba, s
ott Franciaország északkeleti részén Troyes településen főiskolán tanult műszaki és katonai
ismereteket, rövid ideig a francia seregben is teljesített szolgálatot. Visszatérve az Egyesült
Államokba a híres West Point-i amerikai katonai akadémián tanult, 1838-ban diplomázott, a 45
fős évfolyamból a 23. helyen végzett. Egy évfolyamra járt P. G. T. Beauregard kadéttal, akivel
később ellenfelek lettek az első Bull Run-i csatában. Irvin 1841-1845 közt katonai taktikát tanított
a Weist Point-i katonai akadémián. 1846-1848 közt harcolt a mexikói–amerikai háborúban többek
közt Zachary Taylor, Winfield Scott tábornokok parancsnoksága alatt szolgált törzskari tisztként,
kitüntette magát a Buena Vista (Coahuila, Észak-Mexikó) ütközetben.
A mexikói háború után Winfield Scott személyzeti parancsnokaként működött. Amikor kitört
az amerikai polgárháború, akkor szinte természetes volt, hogy Irvin McDowell lesz az északiak
parancsnoka, hiszen Scott már túl idős és beteg volt ahhoz, hogy lóra üljön és sereget vezessen.
Sajnos a déliek különválása után az északiakat az a meggyőződés uralta, hogy egy nagy
csatában le lehet győzni a déli lázadókat, hiába hangoztatta Winfield Scott altábornagy és Irvin
McDowell vezérőrnagy, hogy az önkéntesek még nincsenek kiképezve és hiányos a felszerelés,
s az ellátmány is. A hadszervezeti rendszerrel is gond volt, az európai tapasztalatokkal bíró
tisztek (McDowell, George B. McClellan, William B. Franklin, stb.) tudták, hogy ezredekkel,
dandárokkal nem lehet egy háborút megnyerni, nemzeti hadsereget kell szervezni. Ez ismeretlen
volt az Egyesült Államokban, hiszen az angol gyarmati
háborúkat ezredekkel és dandárokkal vívták, sőt még Scott tábornok is ezredekkel és
dandárokkal nyerte meg a mexikói-amerikai háborút. A politika felülírta a hadászat racionális
érveit, el kellett indulni Richmond bevételére. Ebből származott az első Bull Run-i csata (1861.
július 21.), elvesztette a csatát McDowell, mert fiatal, hitványul kiképzett újoncai nem tudták
elfoglalni a kijelölt hadállást, s pánikba estek, egészen Washingtonig menekültek. A szintén alig
kiképzett konföderációs újoncok nagyobb kohéziós erővel rendelkeztek, tartani tudták állásaikat.
Irvin McDowell jól képzett tiszt volt, ha tisztességesen kiképzett sereget bíztak volna rá, talán jó
hadvezérnek bizonyult volna, azonban sem az északiak, sem a déliek területén nem létezett jól
kiképzett katona vagy alakulat 1861-ben. McDowell nem úszhatta meg a Bull Run-i vereséget
[3]
következmények nélkül, leváltották, s helyébe George B. McClellant nevezték ki.
Az elkövetkező időszakban McDowell McClellan, majd John Pope parancsnoksága alatt teljesített
szolgálatot. McClellan vezérőrnaggyal hamar megromlott a kapcsolata politikai okokból, mert
McClellan Demokrata Párti volt, McDowell pedig Republikánus Párti. Katonailag a Félszigeti
hadjárat kezdetén kerültek összeütközésbe, mert McClellan a teljes Potomac-hadsereget el
akarta vezényelni, Abraham Lincoln elnök és Stanton hadügyi államtitkár e miatt veszélyben látta
Washington védelmét, ezért Lincoln elnök a hadsereget öt hadtestre osztotta, s egy hadtestet (40
[4]
ezer fő) visszatartott a főváros védelmére McDowell parancsnoksága alatt,  e mögött McClellan
holmi összeesküvést gyanított személye ellen.
John Pope parancsnoksága alatt az újonnan szervezett virginiai hadsereg harmadik hadtestének
vezérőrnagyaként vett részt McDowell a a második Bull Run-i csatában 1862 augusztus 28-30
közt. A déliek parancsnoka ekkor itt már a zseniális hadvezér Robert E. Lee volt. John Pope
csúfos vereséget szenvedett, felelősöket kerestek az északiak, McDowell és Fitz John
Porter vezérőrnagyokat állították bíróság elé kötelességmulasztás miatt, az ügy sokáig húzódott,
végül felmentéssel végződött, de ezzel McDowell önkénteseket vezénylő amerikai polgárháborús
karrierje véget ért.
McDowell a reguláris hadseregben működött tovább, 1864 májusától a csendes-óceáni részleg
parancsnoka lett San Francisco székhellyel. Sokáig ő felügyelte vezérőrnagyként a keleti és a
déli menetrend szerinti közlekedést. 44 évi katonai szolgálat (1838-1882) után nyugdíjazását
kérte, s ezután hobbijának, a kertépítésnek élt, San Franciscóban volt is erre lehetősége,
parkbiztosnak nevezték ki. 1885 május 4-én hunyt el szívroham következtében San
Franciscóban. A San Francisco-i Nemzeti temetőben helyezték örök nyugalomra teljes katonai
tiszteletadással. (San Francisco National Cemetery, San Francisco, San Francisco megye,
[5]
Kalifornia, USA)

Családja[szerkesztés]
1844 november 13-án házasodott meg, Helen Burden (1826-1891) ment hozzá nőül.
Házasságukból 4 gyermek született, akik közül egy gyermek nem érte meg a felnőtt kort.

George B. McClellan
George Brinton McClellan (Philadelphia, Pennsylvania, 1826. december 3. – Orange, New
Jersey, 1885. október 29.) amerikai katona, politikus és katonai szakíró. Az Amerikai Egyesült
Államok hadseregének tábornoka, az amerikai polgárháborúban a Potomac
hadsereg parancsnoka, New Jersey államának 24. kormányzója és az 1864-es elnökválasztáson
a Demokrata Párt színeiben elnökjelölt.
Ő szervezte meg a Potomac hadsereget, és 1861 novemberétől 1862 márciusáig ő volt a
[* 1]
szárazföldi haderőt vezénylő tábornok.  A háború kezdetén fontos szerepet játszott abban,
hogy az északi haderőt megfelelően felkészítsék. Aprólékosan tervezte és készítette elő
hadműveleteit, ezért bírálói szerint a harcmezőn nehézkes volt, a nem tervezett hadi
eseményeket pedig ellenfelei jobban használták ki — rendre sokkal gyorsabban és
hatékonyabban csoportosították át erőiket emiatt többnyire túlbecsülte ellenfeleinek erejét, és
késlekedett teljes haderejét bevetni, amikor a harc üteme azt megkívánta.
McClellan 1862-es Virginia-félszigeti hadjárata nem ért célt: vissza kellett vonulnia Robert E.
Lee tábornagy létszámhátrányban levő Észak-virginiai Hadserege elől, és a konföderációs
fővárost, Richmondot sem sikerült bevennie. Bár a véres antietami csatávalmegakadályozta,
hogy Lee elfoglalja Marylandet, de Lee taktikai zsenialitásának eredményeként a lényegesen
kisebb déli haderőt nem tudta legyőzni. Abraham Lincoln McClellan gyenge hadászati
képességét okolta az elmaradt győzelemért. Ezért először a szárazföldi haderő éléről mozdította
el, majd a Potomac hadsereg parancsnoki posztjáról is leváltotta. Így nyilatkozott
McClellanről: „Ha már maga nem is képes harcolni, abban azért kiváló, hogy másokat
[6]
felkészítsen a harcra”.
Nem sikerült Lincoln elnök bizalmába férkőznie és a politikai vezetés végül alkalmatlannak
tartotta arra, hogy ő legyen a főparancsnok. A katonák közt ennek ellenére igen népszerű volt,
mert törődött megfelelő kiképzésükkel és biztosította járandóságaikat. Leváltása után a politika
felé fordult, és demokrata elnökjelöltként Lincolnnal szemben indult az 1864-es elnökválasztáson.
Kampánya sikerét aláásta, hogy pártja háborúellenes programját elutasította annak ellenére,
hogy az Amerikai Konföderációs Államokkal vívott polgárháború tárgyalásos lezárásának
lehetőségét hordozta magában. A háború és az azt követő rekonstrukció után 1878-tól 1881-
ig New Jersey 24. kormányzójává választották. Élete vége felé írni kezdett, főleg a Virginia-
félszigeti hadjáratban és a polgárháborúban vállalt szerepét elemezte.
A történészek többsége szerint McClellan gyenge harctéri parancsnoknak bizonyult, de van olyan
vélemény is, mely szerint tehetséges parancsnok volt, akiből az Unió vereségeit magyarázni
igyekvő Lincoln-párti háttéremberek mesterkedése csinált bűnbakot. Emiatt katonai
pályafutásának megítélése nem egységes. A háborút követően Ulysses S. Grantet megkérték,
hogy értékelje McClellant mint katonát. Grant válaszában kijelentette: „McClellan számomra
[7]
egyike a háború rejtélyeinek.”  Lee tábornok, viszont arra a kérdésre, hogy kit tartott a
polgárháborúban az unionisták legtehetségesebb parancsnokának, azt válaszolta: „Kétségkívül
McClellant!”

Fiatalsága és karrierjének kezdete[szerkesztés]

McClellan Philadelphia városában született, apja az ismert szemsebész, dr. George McClellan
(1796–1847), a Thomas Jefferson University alapítója. Apai ágon skót felmenőkkel rendelkezett.
Anyja, Elizabeth Sophia Steinmetz Brinton McClellan (1800–1889) köztiszteletben álló
[8]
jómódú pennsylvaniai családból származó előkelő úrhölgy volt.  A házaspárnak öt gyermeke
született: elsőként egy lány, Frederica, majd utána három fiú, John, George és Arthur és végül a
második lány, Mary. A nagyszülők egyike az amerikai függetlenségi háború tábornoka,
a connecticutiSamuel McClellan. George kora gyermekkorától fogva kitűnt éles eszével és a
könyvek imádatával, melyeket nagyapja könyvtárában talált. Frederica emlékei szerint George „a
legokosabb, legvidámabb és legnagylelkűbb volt a fiúk között -- lágy szívű, gyengéd és életteli.
Érettebb volt a koránál, imádta a könyveket és a tanulmányokat és szintúgy a vidámságot és a
[9]
bolondozás,s lelke mindig a becsületért sóvárgott.”  1840-ben, 13 éves korában
a Pennsylvaniai Egyetem diákja lett, ahol jogot tanult. Két évvel később azonban katonai iskolába
jelentkezett a már megkezdett jogi tanulmányok helyett. Édesapja John Tyler, az Amerikai
Egyesült Államok elnöke számára írt levelének segítségével az ifjú George-ot 1842-ben felvették
a katonai akadémiára, holott a szabályok szerint elvileg 16 éveseknél nem vettek fel
[10]
fiatalabbakat.
A West Pointon energikus és becsvágyó kadét volt és behatóan érdeklődött Dennis Hart
Mahan tanításai, valamint Antoine-Henri Jomini stratégiaelméleti elvei iránt. Leginkább olyan déli
arisztokratákkal volt barátságban, mint James Stuart, Dabney Maury, Cadmus Wilcox és A. P.
Hill. Társaságukban McClellan megismerte a délen élő amerikaiak gondolkodását, valamint az
északi és a déli államok között kialakuló ellentéteket, melyek végső soron a polgárháború
[* 2][11]
kitöréséhez vezettek.  1846-ban végzett, osztálya 59 kadétjából a második legjobb
eredményt érte el, csak Charles Seaforth Stewart múlta felül, köszönhetően annak, hogy
[12]
McClellan gyengébb rajzkészséggel rendelkezett nála.  Az avatást követően címzetes
[13]
hadnagyként kapott beosztást az Egyesült Államok hadseregének hadmérnöki karában.

A mexikói–amerikai háború
McClellan kezdetben West Pointon a műszaki századnál szolgált, de hamarosan
átvezényelték Mexikóba, hogy részt vegyen a mexikói–amerikai háborúban. 1846 októberében
hajón érkezett meg a Rio Grande torkolatához, de ahhoz már túl késő volt, hogy részt vehessen
a szeptemberben amerikai győzelemmel véget érő monterreyi csatában. Az ideiglenes
fegyverszünet alatt, miközben Zachary Taylor tábornok csapatai tétlenül vártak,
McClellan vérhast és maláriafertőzést kapott, mellyel majdnem egy hónapig kórházi kezelésre
szorult. A rákövetkező évek során maláriás rohamai rendre kiújultak, ezt „mexikói járvány” néven
[14]
emlegette.  Mexikói tartózkodása idején nem csak a betegséggel, hanem az ellenséggel is
szembe kellett néznie, és a csaták során bátran helytállt. A contrerasi csata, valamint
a churubuscói csata idején szerzett érdemeiért előléptették címzetes főhadnaggyá, majd
[15]
a chapultepeci csata után címzetes századossá.  Winfield Scott altábornagy, aki egyébként
[16]
McClellan apjának közeli barátja volt, több ízben megbízta, hogy végezzen felderítést is.
McClellan itt szerzett háborús tapasztalatai későbbi katonai és politikai pályafutására is
kihatottak. A szárnyakon végrehajtott nagy erejű támadást, és az ostromoknál alkalmazott
hadműveleteket (Veracruz ostroma) többre tartotta, mint a frontális rohamot (amilyet például
Scott a Cerro Gordó-i csatában alkalmazott). Részese volt Scott sikereinek abban is, ahogy a
katonai és a politikai ügyeket intézték. Jó kapcsolatot ápoltak a helyi lakossággal és szigorú
fegyelmet tartottak katonáik között, azért, hogy a lehető legkisebb kárt okozzák az ott élőknek.
Megvetette azokat az önkéntes katonákat és tiszteket, de kiváltképp azokat a politikusokat, akik
[17]
nem fordítottak megfelelő figyelmet a kiképzésre és a szabályok betartására.

Békeidős szolgálata[szerkesztés]
McClellan a háború után visszatért West Pointba, és a műszaki század parancsnokaként részt
vett az akadémián tanuló kadétok kiképzésében. A nyugalmas laktanyaéletet nehezen viselte, de
az ezzel együtt járó társasági életben viszont kifejezetten aktívan vett részt. 1851 júniusában Fort
Delaware-be rendelték, hogy a Philadelphiától körülbelül 64 km-re a Delaware mentén lefelé
elhelyezkedő szigeten folyó építési munkálatokban részt vegyen. 1852 márciusában
az arkansas-i Fort Smith-ben kellett jelentkeznie Randolph B. Marcyszázadosnál, és ezt követően
egy expedíció parancsnokhelyetteseként fel kellett derítenie a Red River forrásvidékét. Júniusra
az expedíció elérte a folyó északi ágának forrását, melyet Marcy elismerésképpen McClellan-
pataknak nevezett el. Július 28-án, visszaérkezésük napján megdöbbenve értesültek, hogy már
halottnak hitték őket. A sajtóban ugyanis az az álhír keringett, hogy rájuk támadt
kétezer komancs indián, és az expedíció összes tagja odaveszett. McClellan a rémhírek
terjesztését „egy csoportnyi bajkeverőnek” tulajdonította, akik a vadnyugati határvidéken azon
mesterkedtek, hogy rosszabb színben tüntessék fel az ottani helyzetet, mert így még nagyobb
[18]
állami támogatást reméltek bezsebelni.
1852 őszén McClellan kiadott egy szuronyharccal foglalkozó kézikönyvet, melyet ő fordított le
[* 3]
franciából. Ugyanekkor megbízatást kapott a Department of Texastól , hogy
felmérje Texas folyóit és kikötőit. 1853-ban részt vett a Csendes-óceánhoz vezető vasútvonal
felmérési munkálataiban, melyet Jefferson Davis hadügyminiszter rendelt el, hogy kiválassza a
megfelelő útvonalat az eljövendő első transzkontinentális vasút számára. McClellan mérte föl a
47. és 49. szélességi fok mentén húzódó folyosót St. Paultól a Puget-öbölig. E munka során is
tovább erősödött benne a vezető politikai körökkel szembeni engedetlensége. Isaac Stevens,
a Washington Territórium kormányzója nem volt elégedett McClellannek a Cascade-
hegységen át vezető útvonal felderítése érdekében végzett kutatómunkájával. (McClellan alapos
körültekintés nélkül választotta ki a Yakima-hágót, amivel ellenszegült a kormányzó parancsának,
és nem volt hajlandó egy csapattal átkelni rajta télvíz idején, inkább hibás felderítési adatokra
támaszkodott a hó mélységét illetően. Emiatt mellőzött három másik, közelben fekvő, de sokkal
alkalmasabb hágót.) A kormányzó elrendelte, hogy McClellan szolgáltassa be az expedíció
naplóit, amit ő megtagadott, valószínűleg azért, mert minduntalan kellemetlen kommentárokat
[19]
fűzött hozzájuk.
A feladat végrehajtása után visszatért a keleti partra. Udvarolni kezdett későbbi feleségének,
Ellen Mary Marcynak (1836–1915), korábbi parancsnoka lányának. Ellen, akit Nellynek is
szólítottak, elsőre visszautasította a kezét megkérő McClellant, aki nyolc másik kérővel
versengett érte, beleértve West Point-i barátját, A. P. Hillt is. Ellen végül 1856-ban Hillnek
[20]
mondott igent, de a lány családja nem adta áldását, ezért a férfi is visszakozott.
1854 júniusában Jefferson Davis utasítására McClellant felderítőútra küldték Santo Domingóba,
hogy a minisztérium számára felmérje a helyi védelmi adottságokat. (A megszerzett
információkat egészen 1870-ig nem használták, majd Grant elnöksége idején az Egyesült
Államok sikertelen kísérletet tett a Dominikai Köztársaság annektálására.) Úgy tűnt, mintha Davis
pártfogoltja lenne, hiszen újabb nagy feladattal bízta meg. Az ország különböző vasútvonalainak
logisztikai felkészültségi állapotát kellett felmérnie, mintegy előkészítve a transzkontinentális
[21]
vasút tervét.  1855 márciusában McClellant előléptették századossá, és az 1. lovasezred
[22]
kötelékébe helyezték át.
Politikai kapcsolatainak és kitűnő francia nyelvtudásának köszönhetően 1855-ben mint az
európai koalíció csapatainak hivatalos megfigyelőjét küldték a krími háborúba. E minőségében
sokat utazhatott, és a legmagasabb beosztású katonai parancsnokokkal értekezhetett, miközben
figyelemmel kísérte Szevasztopol ostromát. Visszatérte után, 1856-ban kérelmezte, hogy
helyezzék Philadelphiába, ahol megírhatta az ostromról készült kritikai elemzését és az európai
hadseregek szervezetének hosszadalmas leírását tartalmazó jelentését. Írt még egy lovassági
harcászatról szóló kézikönyvet, melynek alapját az orosz lovassági szabályzat adta. A
megfigyelők általános hibáját McClellan is elkövette, hiszen elveszett a részletekben, és átsiklott
a figyelme a vontcsövű fegyverek megjelenésének fontossága felett, mely alapvető harcászati
[23]
változtatások kidolgozását igényelte volna az eljövendő polgárháború idejére.
A hadsereg azonban rendszeresítette McClellan lovassági kézikönyvét és az általa tervezett
újfajta nyerget, a McClellan-nyerget, melyet állítása szerint porosz és
magyar huszárokhasználtak. Ezt a nyerget használta a lovasság, amíg önálló fegyvernemként
[* 4][24][25]
létezett a hadsereg keretében, és még ma is használják ünnepélyes alkalmakkor.
1856 novemberében az választáson újra demokrata győzelem született, de a Franklin
Pierce vezette adminisztráció helyett egy James Buchanan vezette vette át a kormányzást. Ez
pedig azt jelentette, hogy patrónusa, Jefferson Davis elesik a hadügyi tárcától, amely az érdekes
kiküldetések helyett unalmas, kihívásokat nélkülöző és főként előléptetést nem ígérő
kaszárnyaélettel, vagy kies vadnyugati prériszolgálattal kecsegtetett. A krími kiküldetés lejártával
vissza kellett volna térnie a Kansasben a rendfenntartással foglalkozó alakulatához. McClellan
sok tiszttársával állt levelezésben és a nyugati végeken szolgáló 1. lovassági ezredben szolgáló
barátja, Joseph E. Johnston nem festett hízelgő képet az ottani életről: „Katonák még sosem
láttak ennél undorítóbb szolgálatot. Ne érezz bűntudatot, hogy ezt kihagytad. ... Maradj
Washingtonban, amíg csak hasznos és méltó foglalkozásod van. ... Ahogy meglátod az ezredet,
rögtön áthelyezésért fogsz folyamodni.” McClellan 1856. november 26-án január 16-i hatályba
[26]
lépési kérelemmel benyújtotta a felmondását.

Civil karrierje
McClellan vasútépítési tapasztalatait kamatoztatva főmérnök és alelnök lett az Illinois Central
vasútvonalnál, majd 1860-ban az Ohio–Mississippi-vasútvonalnál. Mindkét munkáját jól végezte:
az előbbi vonalat meghosszabbította New Orleans felé, utóbbinak pedig segített kilábalni az
1857-es pénzügyi krízisből. Sikerei és a vonzó, évi 10 000 dolláros fizetés ellenére is elégedetlen
volt civil megbízatásaival, és szorgalmasan folytatta a klasszikus katonai stratégiai
tanulmányokat. A utahi mormonok ellen folytatott harcok idején kacérkodott a visszatéréssel a
hadseregbe, Mexikóban pedig fontolóra vette csatlakozását a Benito Juárezt támogató
[27]
gerillákhoz.  1857-ben sikerült munkát adnia pénzügyi válságba került barátjának, Ambrose
Burnside-nak, aki anyagilag tönkrement, mikor szabadalmaztatott karabélyának gyártására
gyárat alapított és a kormányzat visszavonta megrendelési ígéretét. Burnside szintén Chicagóba
költözött és McClellan meginvitálta, hogy lakjon nála. Tiszttársának társasága enyhített
[28]
valamelyest a hadsereg utáni vágyakozásán és felderítette napjait.
A polgárháború kitörése előtt McClellan politikai tevékenységet folytatott, az 1860-as választáson
aktívan támogatta a demokraták illinoisi elnöki kampányát Stephen A. Douglas javára. Állítása
szerint egy törvénytelenül más megyében szavazni akaró utasokat szállító vonatszerelvény
megállításával megakadályozott egy republikánus választási csalást, és ezzel a megyében
[29]
lehetővé tette Douglas számára a győzelmet.
[30]
1859 októberében McClellan hosszú udvarlás és egy korábbi elutasítás után  megkapta a
Marcy család beleegyezését és eljegyezte Ellen Marcyt. és 1860. május 22-én összeházasodtak
[31]
a manhattani episzkopális Kálvária-templomban.  Vele rendszeres levelezésben álló
barátja, Joseph E. Johnston kétszáz mérföldet utazott, hogy jelen lehessen a szertartáson.
[32]
 Jelen volt továbbá néhány már akkor is jelentős személy, mint Winfield Scott, és néhány
később a polgárháborúban ismertté váló katona, mint Cadmus Wilcox, G. W. Smith, és Gordon
[33]
Granger.  Élettársának megtalálása és a Marcy-család evangelikus presbiteriánus hitében
való megnyugvás örömmel töltötte el. „A sorsomnak jutó vándorló, céltalan és magányos,
érzéketlen élet után ... azt hiszem én vagyok a legboldogabb ember a világon.” - írta anyjának
[34]
küldött levelében.

A polgárháború[szerkesztés]
Ohiói tevékenysége és stratégiája[szerkesztés]
A háború kezdetén McClellant katonai tudása és a vasúttal kapcsolatos tapasztalata
feljogosította arra, hogy a katonai logisztikának legyen a vezetője. Az ő tudására a hadsereg
mozgósításának időszakában égető szükség volt. Ohio, Pennsylvania, és New York, a három
legnagyobb állam kormányzói mind felajánlották, hogy legyen az állami milícia parancsnoka. Az
ohiói William Dennison bizonyult a legkitartóbbnak, így McClellan az önkéntesek címzetes
vezérőrnagya lett, majd 1861. április 23-án átvette az Ohio állami milícia parancsnokságát. Több
tiszttársától eltérően nem abolicionista családból származott, és ellenezte a szövetségi kormány
beavatkozását a rabszolgaság kérdésébe. Néhány déli tiszttársa informálisan kapcsolatot
keresett vele, hogy a Konföderáció oldalára állítsa, de McClellan nem értett egyet az
[35]
elszakadással.
Május 3-án újra szolgálatba állt parancsnokként a szövetségi kormány Ohioi katonai
körzetében (Department of the Ohio), melynek illetékességébe tartozott Ohio, Indiana, Illinois és
később Nyugat-Pennsylvania, Nyugat-Virginia és Missouri állam. Május 14-én reaktiválták mint
katonát és előléptették vezérőrnagynak. A gyors kinevezésnek köszönhetően 34 évesen a
vezénylő tábornok beosztásában levő Winfield Scott altábornagy után ő lett a legmagasabb
beosztású tábornok a hadseregben. McClellan előmenetelét részben Salmon P.
Chase pénzügyminiszterrel és korábbi ohiói kormányzóval ápolt jó kapcsolatának köszönhette.
[36]

Miközben McClellan a több ezer, szolgálatra jelentkező önkéntes kiképzőtáborba irányításával

foglalkozott, jutott ideje a háború kimenetelét meghatározó stratégián töprengeni. Április 27-én,
négy nappal ohiói tevékenysége megkezdése után levelet írt Scott altábornagynak, melyben
elsőként próbált a háború megnyerésére irányuló egységes stratégiát alkotni. Két alternatívát
dolgozott ki, s mindkettőben magának szánta a parancsnoki szerepet. Az első verzió 80 000
katonát vonultatva be megtámadta volna Virginiát a Kanawha-
völgyön keresztül Richmond irányában. A második ugyanekkora létszámú hadsereggel nyomult
volna előre az Ohio mentén Kentuckyba és Tennessee-be. Scott mindkét tervet elvetette, mert
úgy vélte, hogy logisztikailag kivitelezhetetlen, noha dicsérte McClellant, és kifejezte mennyire
elismeri tudását, intelligenciáját, elszántságát és energikusságát. Levélben azt válaszolta, hogy
annak a 80 000 katonának nagyobb haszna volna a Mississippi folyó ellenőrzésében, mellyel
kettészakíthatná a Konföderációt, és a déli kikötők előtt áthatolhatatlan blokádot állíthatna fel.
Scott ezen terve, mely gúnyos jelzőt ráakasztva az Anakonda terv néven vonult be az újságok
oldalára, kitartó türelmet igényelt volna az északi közvélemény részéről, de végső soron mégis a
háború későbbi lefolyásának menetét körvonalazta. A két tábornok közötti viszonyra is kihatott ez
[37]
a vita, és a nyár folyamán jelentősen megromlott kettejük kapcsolata.

Nyugat-Virginia[szerkesztés]
McClellan első katonai hadművelete keretében elfoglalta Virginia azon nyugati részét, melynek
lakosságának többsége az Unióban akart maradni és melyet később Nyugat-
Virginiának neveztek. Május 26-án a felderítési jelentések arról szóltak, hogy a Baltimore–Ohio-
vasútvonal hídjait felégették, és ezért gyorsan kellett végrehajtania a terület elfoglalását.
Mindeközben elkövette első súlyos politikai baklövését is. Azt hirdette ki, hogy csapatainak nincs
szándékában a tulajdonviszonyok megváltoztatása, és e szerint a rabszolgák helyzete sem
változott volna meg. „Az árulók azon állításaival szemben, melyekkel el akarták hitetni önökkel,
hogy előrenyomulásunkat a rabszolgák ügyébe történő beavatkozás indokolja, le szeretném
szögezni, hogy nem csak hogy tartózkodni fogunk az efféle beavatkozásoktól, hanem
ellenkezőleg, kemény kézzel elfojtjuk azokat, és ha kell, leverjük az esetleges
rabszolgalázadásokat is.” McClellan hamar rájött, hogy szavai sok abolicionista haragját magára
vonhatta, és sietve exkuzálta magát egy Lincoln elnöknek írott levélben. Proklamációjában nem
az volt vitatott, hogy esetleg homlokegyenest szembement volna a kormányzat akkori
politikájával, hiszen pontosan ez volt Lincoln, vagy Grant és Henry W. Halleck elképzelése is
ekkoriban. A problémát Stephen W. Sears történész szerint az jelentette, hogy nem az ő feladata
volt, hogy az ott élőkhöz ilyen fajsúlyos kérdésben szóljon, és többen úgy ítélték meg, hogy ezzel
[38]
túllépte a hatáskörét.
Katonai vonatkozásban azonban csapatai jól szerepeltek, gyors ütemben nyomultak
előre Grafton környékén, és győztesen kerültek ki az inkább szórványos lövöldözés
méretű philippi ütközetből. Ez volt egyébként a polgárháború első szárazföldi ütközete.
Személyesen először a Rich Mountain-i ütközetet irányította, mely szintén uniós győzelmet
hozott, de azért már kiütköztek vezetési sajátosságai. Ilyen volt a túlzásba menő óvatossága és a
tartalék harcba vetésétől is vonakodott, mely teljes katonai karrierjét végigkísérő vonás maradt.
Beosztottja, William S. Rosecrans keserűen panaszkodott, hogy támadását McClellan a
[39]
megegyezésüket felrúgva nem segítette erősítés küldésével.  Mindenesetre ezen két apró
[40]
győzelem feltüzelte a nemzeti érzelmeket, és nemzeti hőssé tette McClellant.  A New York
[41]
Herald egyik cikkében azt írta: „McClellan tábornok, a jelen háború Napóleonja”.

A Potomac-hadsereg megszervezése
Az első Bull Runi-i csatában elszenvedett vereséget követően, 1861. július 21-én Lincoln a
fővárosba rendelte McClellant Nyugat-Virginiából, ahol addig az északiak csak katonai sikereket
arattak. Különvonattal
utazott Wheelingből Pittsburgh, Philadelphia és Baltimore érintésével Washingtonba.
[42]
Szerelvényét minden állomáson éljenző tömeg várta.
Carl Sandburg szerint „McClellan felkapott híresség lett, akit a közvélemény mindent elsöprő
[43]
ereje és az események sodra emelt a magasba”.  Július 26-án érkezett meg a fővárosba és
ugyanekkor nevezték ki a Potomac-hadosztály parancsnokának, mely Washington védelméért
lett felelős. Irányítása alatt augusztus 20-án a hadosztály bázisán állították fel a Potomac-
[44]
hadsereget több virginiai egységből, melynek első parancsnoka lett.  McClellan élvezte a
[45]
népszerűséget és az új beosztásából adodó nagyobb hatalmat is.
A nyár és az ősz folyamán McClellan alaposan felkészítette az újonnan felállított hadsereget.
Hároméves szerződést kötött a katonának jelentkezőkkel. Gyakran hajtott végre szemléket, és
azon volt, hogy fokozza katonái harci szellemét. Jelentős eredményt ért el, különös tekintettel
[46]
arra, hogy eközben elnyerte beosztottai nagyrabecsülését.  Leszerelte és hazaküldte a
gyenge harcértékű három hónapos önkéntes ezredeket. Ezek közül kettő korábban arra
[47]
hivatkozva, hogy lejárt a szerződése, nem vett részt a Bull Run-i csatában.
Precizításának köszönhetően Washington körül majdhogynem áthatolhatatlan védelmet épített ki,
amely 48 erődből és erődített pontból állt, melyet a 7200 tüzér kezelte 480 ágyú tűzereje védett.
[48]
 A Potomac-hadsereg létszáma a júliusi 50 000-ről novemberre 168 000-re nőtt, és ezáltal a
[49]
modern idők messze leghatalmasabb katonai erejévé vált Amerikában.  De ez idő tájt a
főparancsnokság berkeiben megnőtt a feszültség, mivel McClellan tábornok minduntalan
stratégiai jellegű vitákat folytatott a kormánnyal és Scott altábornaggyal. Ő napóleoni stílusú
döntő csata megvívását részesítette előnyben Scott Anakonda tervével szemben. Épp ezért
hadseregének 273 000 főre való növelését, 600 ágyúval történő felszerelését kezdeményezte
azért, hogy „a lázadást egy hadjáratban megsemmisítse”. Olyan háború megvívására törekedett,
ami a polgári lakosságra mérsékelt hatást gyakorol, és nem vonja magával a rabszolgák
felszabadítását.
McClellan az emancipációval szembeni ellenszenvét a szélsőséges abolicionisták indulatos
támadásokkal illették a kormányzaton belül, mely tovább fokozta a reá nehezedő nyomást.
[50]
 Nézete szerint a rabszolgaságot az Amerikai Egyesült Államok alkotmánya elismert
intézményként kezelte, így az a szövetségi kormány védelmét élvezte létezése minden pontján.
Lincoln a nyilvánosság előtt ugyanezt az álláspontot képviselte egészen 1862 augusztusáig.
[51]
 McClellan háború utáni írásai is ezt mutatták: „Vallom, hogy saját fajtámat előnyben
részesítő rasszista előítéletem van, és nem tudom megszeretni sem a bakkecskék, sem a
niggerek szagát.” Viszont 1861 novemberében azt írta feleségének: „Amellett fogok kardoskodni
ha sikerül, hogy keresztülvigyem a szerencsétlen feketék helyzetének jobbítását”. Később azt
írta, ha ő szabhatta volna meg a béke feltételeit, akkor ragaszkodott volna a fokozatos
egyenlősítéshez, mely által mind a rabszolgák, mind tulajdonosaik jogait megvédte volna a
rendezés folyamatában. Nem csinált viszont titkot az radikálisokkal való szembenállásából.
Ellennek küldött levelében arról írt: „Nem fogok az abolicionisták céljaiért harcolni”. Emiatt
nyilvánvalóan szembekerült a kormányzat körül tevékenykedő politikusok hadával, akik az
[52]
ellenzéki Demokrata Párt politikájának gyakorlatba ültetésével gyanúsították meg.
McClellan háborús stratégiájának elsődleges problémája azon meggyőződése volt, hogy a
konföderáció jelentős létszámfölényben fog támadni. Augusztus 8-án azért hirdette ki a
fővárosban a szükségállapotot, mert azt hitte, 100 000 konföderációs katonával kell
szembenéznie, miközben pár héttel korábban a Bull Run mellett mindössze 35 000 fő foglalt
állást. Augusztus 19-re már 150 000 fő ellenséges katonára emelte becslését. McClellan későbbi
hadjáratait igen erősen befolyásolták Allan Pinkerton, a titkosrendőrség főnöke által a csillagos
égbe emelt ellenséges létszámbecslési jelentések, de 1861 augusztusában ezek még saját
felderítésétől származtak. A túlzott becslések miatt hihetetlenül óvatossá vált és ezáltal a
kezdeményezőkészség is kicsúszott a kezéből, melyet már a kormányzat sem nézett jó szemmel.
Életének kutatója, Stephen W. Sears történész McClellan tevékenységét alapvetően jónak
nevezte azzal a megjegyzéssel, hogy ha valóban akkora létszámhátrányban lett volna, mint amit
képzelt. A valóságban az ellenséghez képest ritkán voltak kétszeres létszámfölénynél
kedvezőtlenebb helyzetben 1861 és 1862 folyamán. 1861 őszén például a konföderációs haderő
létszáma 35 000 és 60 000 fő között alakult, míg a Potomac-hadsereg szeptemberben 122 000
[53]
főt számlált, december elején 170 000-ret, s az év végére; 192 000-ret.
McClellan Scott vezérkari főnökkel folytatott vitája közben személyes jellegűvé vált. Scott a
hadügyminisztérium több munkatársával együtt dühöngött, mivel McClellan nem volt hajlandó
megosztani velük stratégiai tervének egyetlen részletét sem, nem volt hajlandó közölni
hadseregének erejét és diszlokációját. McClellan ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy senkiben
sem tud megbízni a minisztériumi adminisztrációban abban a tekintetben, hogy esetleg ne
szellőztetné meg terveit a sajtóban, miáltal az így az ellenség tudomására is juthatna. Augusztus
10-én, a Potomac folyón elhelyezett védelmi erők témájának vitája idején McClellan olyan
stílusban írt feleségének, mely magánlevelezésének jellegzetes darabja: „Scott tábornok óriási
akadály – nem akarja megérteni a veszélyt, és vagy inkompetens, vagy áruló. Meg kell
[54]
küzdenem vele az elképzelésem érdekében”.  Scott olyan mértékben letört a fiatal tábornokkal
való hadakozás miatt, hogy benyújtotta lemondását Lincolnnak, melyet az előszörre nem fogadott
el. A fővárosban azonban az a híresztelés járta, hogy McClellan lemondhat, vagy katonai puccsot
kísérelhet meg, ha Scottot nem mozdítják el. A Lincoln-kormány október 18-i ülésén döntött és
[55]
elfogadta Scott „egészségügyi okokból” benyújtott lemondását.

A vezérkar főnöke
1861. november 1-jén Winfield Scott lemondott, és McClellan lett az Unió minden hadseregének
vezénylő tábornoka. Az elnök aggodalmának adott hangot a két egyidejűleg ellátott beosztásból
fakadó „hihetetlen munkamennyiség” miatt. McClellan lakonikus válasza következőképpen
[56]
hangzott: „Mindkettőt el tudom végezni”.
Lincoln az északi államok polgáraival, illetve más vezetőkkel egyetemben egyre inkább
türelmetlenné vált, miközben a konföderációs csapatok továbbra is megszállva tartották
Washington környékét. A Leesburg mellett októberben megvívott, kis jelentőségű Ball's Bluff-i
csata elvesztése közvetve ártott, mivel növelte az ellenségességet McClellannel szemben. A
vesztes ütközet következtében december 9-én a kongresszus megalakította a háború folyamán
megannyi tábornokot hozzá nem értéssel és árulással vádoló Amerikai Egyesült Államok
Egyesített Hadügyi Bizottságát. Ez lényegében egy radikális kongresszusi tagokból álló
[57]
hűségellenőr bizottság volt,  melynek tagjai semmiféle katonai képzettséggel nem
rendelkeztek, s azokat helyezték vád alá, akik politikai nézeteiket nem osztották, illetve
megítélésük szerint nem fáradoztak elég eltökélten a konföderáció veszteségekre való tekintet
nélküli, mielőbbi totális megsemmisítésén. A köztudottan abolicionistaellenes McClellant elsőként
idézték be számot adni 1861. december 23-án, de mivel hastífuszt kapott, nem tudott megjelenni.
Helyette alárendeltjei tanúskodtak, és őszintén elismerték, hogy az ellenség felé történő
előrenyomulás tervéről semmiféle tudomással nem rendelkeznek. Ez azonnal jó ürügyet
[58]
szolgáltatott McClellan leváltásának követeléséhez.
1862. január 10-én McClellan távollétében Lincoln vezető beosztású tábornokokkal találkozott, és
utasította őket, hogy készítsenek támadási tervet. McClellannel kapcsolatban Lincoln
kiábrándultságának adott hangot, megjegyezve, hogy „amennyiben McClellan tábornok nem
[59]
óhajtja használni a hadsereget, akkor kölcsönkérem egy kis időre”.  Január 12-én McClellant
a Fehér Házba kérették, ahol a kabinet háborús terveinek előadását követelte. Ekkor előadta,
hogy a Potomac-hadsereget hajóval leszállítja a virginiai Urbannáig a Rappahannock folyón,
megkerülve a Washington közelében tartózkodó konföderációs erőket, majd körülbelül 80 km-t
menetelve elfoglalja Richmondot. Még barátja, az újonnan kinevezett hadügyminiszter, Edwin M.
Stanton előtt sem volt hajlandó részletekbe bocsátkozni. Január 27-én Lincoln parancsot adott rá,
hogy minden parancsnoksága alatt álló hadsereg kezdjen támadó műveletekbe február 22-ig, az
elnökök ünnepnapjáig, melyet George Washington születésnapján tartanak. Január 31-én
kiegészítő parancsot adott a Potomac-hadseregnek, hogy induljon el és támadja meg a
konföderációsokat a Manassasnál és Centreville-nél. McClellan élve a parancsban megadott
[60]
ellenvetési jogával,  sietve egy 22 oldalas levélben válaszolt, melyben az elnök terve helyett
saját Urbanna-tervét propagálta. Ekkor körvonalazta elsőként írásban a terv részleteit az elnök
felé.
Március 8-án Lincoln ismét a hadsereg parancsnokát megkerülve intézkedett. A Fehér Házban
tartott háborús tanácson McClellan alárendeltjeit arról faggatták, mekkora a bizalmuk az
Urbanna-tervben. Noha Lincoln saját tervét előnyösebbnek látta, McClellan tiszti kara négy fő
[61]
kivétellel az Urbanna-tervet támogatta, így némi habozás után beleegyezését adta.  A
találkozó után kiadott Lincoln-utasítás McClellan hadtestparancsnokává nevezte ki azt a négy
tábornokot, aki nem támogatta a tervet, megkönnyítve ezzel, hogy McClellan feje fölött átnyúlva
 [60]
Lincoln beleavatkozhasson a Potomac-hadsereg belső ügyeibe.  A kinevezést McClellan nem
véletlenül halogatta (a kifogás szerint a lehetséges jelölteket csak harcban mutatott
hatékonyságuk megítélése után akarta beosztásba helyezni), még akkor is, ha ez átmenetileg
[62]
tizenkét hadosztály közvetlen irányítását érintette volna a harcmezőn.
McClellant két másik csapás is érte, mielőtt véghez vihette volna tervét. A Joseph E.
Johnston tábornok parancsnoksága alatt álló konföderációs erők visszahúzódtak Washington
alól, s az Urbanna-tervet ellehetetlenítve új állásokat foglaltak el a Rappahannock-folyótól délre.
McClellan átszerkesztette tervét úgy, hogy csapatai a virginiai Fort Monroe-nálszálljanak partra
és a Virginia-félsziget mentén indított hadjáratban haladjanak Richmond felé. McClellan azonban
a sajtó és a kongresszus pocskondiázásának kereszttüzébe került, mikor kiderült, hogy Johnston
csapatai hónapokig a bolondját járatták az unionista hadsereggel olyan ágyúkkal fenyegetve,
melyek feketére festett fatörzseknek bizonyultak. A kongresszusi egyesített bizottság
meglátogatta az elhagyott állásokat és a radikális republikánusok McClellan leváltását követelő
határozatot tettek közzé, de az kevés híján ugyan, de nem tudott átmenni a házban tartott
[63]
szavazáson.  A második válságot a konföderációs páncélozott hajó, a CSS Virginia okozta,
melynek megjelenése Washingtonban pánikhangulatot okozott és a James-folyón indítandó
folyami hadműveleteket erősen kétségessé tette.
1862. március 11-én Lincoln leváltotta McClellant vezérkari főnöki posztjáról. Magánlevél útján
arról biztosította, hogy ennek célja a terhek alóli felszabadítsa, miáltal szabadon Richmond
elfoglalására koncentrálhatja figyelmét. Lincoln levele homályban hagyta, hogy McClellan vajon
ismét elfoglalhatja-e posztját a hadjárat sikere után. A vezérkari főnökséget nem töltötték be más
tábornokkal. Helyette a tavasz folyamán a „Háborús Tanácsnak” emlegetett testület, Lincoln,
Stanton, és tisztek egy csoportja irányította a stratégiai műveleteket. Noha McClellant
megnyugtatták Lincoln támogató megjegyzései, egy idő után merőben másként kezdte látni a
helyzetet, s úgy jellemezte, mint aki „a hadjárat megbuktatására szőtt intrikák” kereszttüzébe
[64]
került.

A Virginia-félszigeti hadjárat[
McClellan hadserege március 17-én kezdett kihajózni Alexandriából. A hajóhad mérete mellett
(113 gőzhajó, 118 vitorlás, 88 bárka) minden korábbi expedíció eltörpült; 121 500 katonát, 44
tüzérségi löveget, 1150 társzekeret, több mint 14 592 lovat, 74 elsősegélynyújtó felszerelést és
[65]
tonnákra menő ellátmányt, valamint készleteket szállítottak magukkal.  Egy angol megfigyelő
[66]
megjegyzése szerint olyan volt, mint egy „óriás lépte”.  A hadsereg lassan haladt előre
a Virginia-félszigeten Fort Monroe alól. McClellan Yorktown gyors elfoglalásán alapuló terve
dugába dőlt, mikor kiderült, hogy a déliek erődített vonalat létesítettek a félszigetet lezárva, ezért
elhatározta a város ostromát, mely jelentős előkészületeket igényelt.
McClellan elhitte azokat a felderítési adatokat, melyek az uniós erőket két-háromszorosan
meghaladó nagyságú konföderációs katonaság létezését mutatták ki. Ezzel szemben a hadjárat
kezdetén a félszigetet védő John B. Magruder tábornok McClellanéhez képest csak negyed-
ötödannyi katonával rendelkezett. Magruder azzal keltett nagy létszámú csapatok jelenlétére
utaló jeleket, hogy kisebb egységeket újra meg újra elvonultatott olyan helyeken, ahol nagy
távolságból megfigyelhették, vagy fanfározás mellett a látóhatáron kívül helyezett csapatokkal
[67]
csapott nagy zajt.  Ez időt biztosított, hogy Johnston erősítést küldjön, de a déli erők még így
is sokkal kevesebben voltak, mint azt McClellan feltételezte.
Egy hónapos előkészület után, közvetlenül azt megelőzően, hogy megindította volna a Yorktown
körüli erődítmények elleni rohamot, McClellan hírét vette, hogy Johnston visszavonult a
félszigeten beljebb fekvő Williamsburg felé, így a Yorktown előtt gondosan felállított
nehéztüzérség bevetése nélkül indult a konföderációsok üldözésére. Az 1862. május 5-én
vívott williamsburgi csatát az Unió sikerének lehet tekinteni, de a konföderációs hadsereg
megsemmisítését nem sikerült elérni. Annak nagyobb része az ütközet alatt és az azt követő pár
[68]
napban Williamsburg mellett elhaladva Richmond külterületén rendezkedett be védelemre.
McClellan a tengerészet erőinek párhuzamos előrenyomulásában reménykedett a James folyón
Richmond irányában. Ez az előrenyomulás azonban május 15-én a Drewry's Bluff-i
ütközetben elszenvedett vereséggel megtorpant, nagyjából 10 km-re a konföderációs fővárostól
folyásirány mentén lefelé. A déliek a folyó kanyarulata fölötti magaslatokra tüzérséget helyeztek,
amely sorra elsüllyesztette az uniós hajókat, és ezáltal az áthághatatlan vízi akadályt képzett a
[69]
folyón. Richmond hajón történő megközelítése ezzel kudarcba fúlt.
A Potomac-hadsereg óvatosan araszolt Richmond felé a következő három hét folyamán és a
várost hat kilométerre közelítette meg. McClellan hadtápbázist létesített a York folyó hajózható
mellékfolyóján, a Pamunkey-n White House Landingnél, ahol a Richmond–York River-
vasútvonal elérte a folyót, s ezzel vasúti utánpótlást biztosító vonal került az irányítása alá.
[70]
Szállítóhajói gőzmozdonyokat vittek White House Landingbe a lehetőség kihasználására.
Miközben McClellan a támadását tervezte, május 31-én hadseregét konföderációs támadás érte.
Johnston észlelte, hogy az esőtől megáradt Chickahominy kettéválasztotta az uniós hadsereget,
és részenként akarta megsemmisíteni őket a Seven Pinesnál és Fair Oaksnál vívott csatában.
McClellan nem tudta hadseregét irányítani, mert ismét maláriás láz vett erőt rajta, de alárendelt
tisztjei visszaverték a támadásokat. Ennek ellenére Washingtonból McClellant kritizálták, hogy
nem indított ellentámadást, mellyel némelyek elképzelése szerint akár bevehette volna
Richmondot. Johnston megsebesült az ütközetben, így Robert E. Lee vette át az Észak-virginiai
Hadsereg parancsnokságát. McClellan a következő három hetet csapatai átrendezésével töltötte,
miközben az ígért erősítésekre várt. Ezalatt Lee folytatta a Richmond körüli erődítések kiépítését.
[71]

Június végén Lee megindította offenzíváját, amely a hétnapos csata néven lett ismert. Az első
nagyobb ütközet, a mechanicsville-i csata Lee és alárendeltjei gyenge teljesítménye
következtében súlyos konföderációs veszteségeket okozott ugyan, de cserébe stratégiailag alig
kerültek jobb helyzetbe. Az összecsapás azonban nagyon megviselte McClellan
idegeit. Stonewall Jackson vezérőrnagy csapatait eddig úgy jelentették, hogy a Shenandoah-
völgyben tartózkodnak; hirtelen felbukkanásuk miatt McClellan még a véltnél is nagyobb
létszámhátrányba kerüléstől félt. Washingtonba küldött jelentése szerint már 200 000
konföderációs katonával állt szemközt, miközben az ellenség létszáma valójában 85 000 fő, a
[72]
vélelmezettnek fele sem volt.
Lee a Gaines's Mill-i csatában újra kelet felé támadt, McClellan pedig nem kísérletezett a
kezdeményezés visszavételével, hanem passzívan várta, hogy az események kibontakozzanak.
Egységei kétharmada nem vett részt az ütközetben, mivel McClellant ismét megtévesztette
[73]
Magruder elterelő hadművelete.  A csata éjjelén elhatározta, hogy visszavonja hadseregét egy
biztosabb állásba, jóval távolabb Richmondtól, a James folyó azon szakaszára, amelyet az uniós
flotta ellenőrzött. Megérzése helyesnek bizonyult, mert Lee számítása szerint keletre kellett volna
hátrálnia utánpótlási bázisa felé. McClellan váratlan manővere egy nap előnyt szerzett az uniós
[74]
hadseregnek. Ezzel viszont azt is elismerte, hogy többé nem tudja Richmondot bevenni, mely
a hadjárat eredeti célját képezte. Az ahhoz szükséges nehéztüzérséget vasúti szállítás híján a
lehetetlenséggel határos lett volna mozgatni; a vasúti szállítás kulcsa viszont a York folyón
létesített bázis volt, melyet most elhagytak. A hadügyminiszterhez intézett táviratában McClellan
jelentést küldött a fejleményekről, és a Lincoln-kabinetet hibáztatta. „Ha sikerül megmentenem
ezt a hadsereget, mondhatom, azt sem Önnek, sem más személynek nem tartozom
megköszönni Washingtonban. Önök minden lehetségest elkövettek, hogy feláldozzák
[75]
azt.”  McClellan súlyos vádjait szerencséjére Lincoln nem olvashatta akkoriban, mert a
hadügyminisztérium táviratkezelője ezt a részt kicenzúrázta.
McClellan szerencsésnek mondhatta magát, hogy a hadjárat balsikere után hadseregének
legnagyobb részét sértetlenül ki tudta menteni, mert általában nem volt ott a csatatéren, és
[76]
helyettest sem nevezett ki, aki irányította volna a visszavonulást.  Stephen W.
Searshadtörténész szerint „Mikor a hétnapos ütközet harcai során a glendale-i és a Malvern Hill-
i csatában elhagyta hadseregét, a kötelességmulasztás bűnébe esett. Ha a Potomac-hadsereg
ezen ütközetek bármelyikében összeroppant volna (és Glendale-nél megvolt ennek lehetősége),
[77]
akkor a háborús törvényekkel szembeni vétség vádját emelhették volna ellene”  A glendale-i
ütközet idején McClellan nyolc kilométerrel hátrébb, a Malvern Hill mögött
tartózkodott, távírókapcsolat híján a hadsereg irányítására képtelenül. A Malvern Hill-i ütközetben
pedig egy a U.S.S. Galena naszád fedélzetén időzött, mely 16 km-re távolodott a James folyón.
[78]
 Mindkét esetben az operatív hadvezetés felelőssége barátja, az ötödik hadtest
parancsnoka, Fitz John Porter dandártábornok vállára nehezedett. A McClellannel szemben
ellenséges sajtóorgánumok nagy vihart kavartak a Galena-ügy miatt, a manassasi kvéker ágyúk
botrányához hasonlót. A véleményoldalak karikatúrái az 1864-es elnökválasztási kampány alatt
azon gúnyolódtak, hogy McClellan jobban szeret egy biztonságos hajón időzni, mialatt a távolban
[79]
mások vívják a csatákat.
McClellan a James folyón, Harrison's Landingnél találkozott hadseregével. Vita alakult ki, hogy a
hadsereget be kell-e hajózni, vagy újra megpróbálható-e a Richmond felé való előretörés.
McClellan viszonya Lincolnnal egyre hűvösebb lett, mivel sem folyamatos erősítések iránti
kérelmeit, sem terjengős levelekben előadott stratégiai és politikai útmutatásait nem hallgatta
meg. Utóbbiakban McClellan fenntartotta abolícióellenes nézeteit és a rabszolgák
felszabadítására alapozó taktika elvetését. Végkövetkeztetése szerint saját magát újra ki kellett
volna nevezni vezérkari főnökké, amire Lincoln minden konzultációt és tájékoztatást
[80]
mellőzve Henry W. Halleckvezérőrnagy kinevezésével válaszolt.  Lincoln és Stanton emellett a
Potomac-hadsereg vezetését is Ambrose Burnside vezérőrnagyra akarta bízni, aki azonban
[81]
elhárította a megkeresést.
Egy hónappal azután, hogy McClellan először erősítésekért folyamodott, a kormányzat 1862.
június 26-án létrehozta az 50 000 főt számláló Virginiai Hadsereget John Popevezérőrnagy
parancsnoksága alatt. Pope a szárazföldön Richmond felé történő előrenyomulásra kapott
parancsot. McClellan a tőle megvont támogatást a washingtoni kormánykörök nyilvánvaló
szabotázsaként értékelte. Ennek megfelelően mikor augusztus 3-án Hallecktől parancsot kapott
rá, hogy vonja ki hadseregét a Virginia-félszigetről, majd térjen vissza Észak-Virginiába és
támogassa Pope hadseregét, akkor maga is szabotázsba kezdett. Augusztus 14-ig késleltette a
Potomac-hadsereg kihajózását, és késve kezdte meg három hadtestének átadását Pope
számára. Pope várakozás helyett agresszív természetének megfelelően előrenyomult a
Rappahannock folyóig, megkezdve az észak-virginiai hadjáratot. McClellan feleségének küldött
levelében azt írta: „Pope-ot meg fogja verni [Lee] … és ártalmatlanítja. … A hozzá hasonló
[82]
gazemberek romlásba döntenek minden ügyet, melynek szolgálatába állnak”.  Lee felismerte
McClellan óvatosságát, és megkockáztatta, hogy jelentős mértékű erőket vonjon ki a Virginia-
félszigetről Pope megtámadása érdekében, akit a második Bull Run-i csatában döntő módon
legyőzött.

A marylandi hadjárat
Pope-nak a második Bull Run-i csatában elszenvedett vereségét követően Lincoln vonakodva
fordult ismét ahhoz, aki egyszer már korábban megszervezte a szétzilált hadsereget. Elismerte
McClellan kiváló szervezési és kiképzési képességeit, melyek lehetővé tették, hogy Pope
hadseregét egyesítse a Potomac hadsereggel. 1862. szeptember 2-án Lincoln kinevezte
McClellant a „Washington körüli erődítmények és a főváros védelmére kirendelt csapatok
parancsnokának”. A döntést a kormány nem akarta elfogadni, és tagjainak többsége petíciót
nyújtott be ellene: „átgondolt álláspontunk szerint ez időtájt nem ajánlatos megbízni McClellan
 [83]
vezérőrnagyot az Egyesült Államok bármely hadseregének vezényletével”.  Az elnök
egyetértett velük, hogy intézkedése a „kutyaharapást szőrével” bölcsességére emlékeztet, és
titkárának, John Haynek a következőkben összegezte álláspontját: „Azokat az eszközöket kell
használnunk, melyek megadattak nekünk. Nincs ember a hadseregben, mely gyorsabban tudná
gatyába rázni a csapatokat és feltölteni erődjeinket. Ha már harcolni nem is tud, abban azért
[84]
kiváló, hogy másokat felkészítsen a harcra”.
A Lee támadásának megújulásától való északi félelmek valóra váltak, mikor a tábornagy
szeptember 4-én megindította marylandi hadjáratát. A déliek célja a velük szimpatizáló,
rabszolgatartó állam, Maryland elfoglalása volt. McClellan szeptember 5-én indult meg ellenük 84
[85]
ezer főt számláló hat hadtesttel, míg kettőt hátrahagyott Washington védelmére.  A Lee ellen
induló McClellan fredericki fogadtatását a következőképpen írta le a Harper's
Magazine tudósítója:
„
A
Lee több hadoszlopra osztotta szét hadseregét, melyek jelentősen eltávolodtak egymástól,
miközben Marylandbe hatoltak és megpróbálták elfoglalni a Harpers Ferry-i hadianyaggyárakat
és raktárakat. Ez az ellenfélnél kisebb hadsereggel rendelkezve kockázatos elképzelés volt, de
Lee McClellan már kiismert természetére alapozta tervét. Beosztottjai egyikének azt mondta
róla: „Jó képességekkel bíró tábornok, de rendkívül óvatos. Hadseregének harci szelleme
felettébb leromlott, és összevisszaság vett erőt rajta, és amúgy sem készült fel támadó
hadműveletet folytatni – vagy legalábbis nem fogja úgy gondolni, hogy felkészült lenne – három
[87]
vagy négy hétig. Addigra én már, remélem, Susquehannában leszek”.  Noha ez az értékelés
nem felelt meg teljesen a valóságnak, McClellan hadserege letargikusan vánszorgott, átlagban
[88]
alig napi hat mérföldet megtéve.
Csakhogy McClellanre hamarosan rámosolygott a szerencse. Uniós katonák egy elhagyott
táborban szivarok köré csavarva megtalálták Lee 191-es számú különleges parancsát, amely
tartalmazta erőmegosztását és felvonulási terveit. Szeptember 13-án a Frederickben levő
főhadiszálláson leadták a papírokat. McClellan, mikor átlátta az értesülés fontosságát, az égbe
emelt kezekkel kijelentette „Most már tudom, mit tegyek!” A papírokat régi barátja, John Gibbon
dandártábornok felé lobogtatva azt mondta: „Itt van az az irat, melynek alapján ha nem tudom
megverni Bobbie Lee-t, önként lemondok és hazamegyek.” Lincolnnak azt táviratozta: „A lázadók
egész hadserege előttem áll, de változatlanul bízom és nincs vesztegetni való időnk. Úgy vélem,
Lee óriási hibát vétett, amiért nagyon meg fog lakolni. A lázadók minden terve a birtokunkban
van, és így – ha embereim felnőnek a feladathoz – saját csapdájukba estek. ... Győzelmi
[89]
trófeákat fogunk küldeni.”
A South Mountain-i csata
A bátorság pillanatnyi fellángolása után McClellan megint ragaszkodott a minden kockázattól
mentes óvatossághoz. Az elnöknek szeptember 13-án küldött távirata után csak másnap indította
útnak csapatait a South Mountain hágói felé. A 18 órányi késlekedés időt adott Lee-nek, hogy
reagáljon, mivel egy konföderációs szimpatizánstól hírt kapott róla, hogy McClellan tudomást
szerzett terveiről. (A késedelem szintén megpecsételte a Harpers Ferryben levő helyőrség sorsát,
mert a felmentésükre igyekvő hadoszlop nem érte el őket, mielőtt megadták volna magukat
[90]
Stonewall Jacksonnak.)  A South Mountain-i csatában McClellan hadserege áttört az őt Lee-
től elválasztó hegyek őrzött hágóin, de ez elég időt adott Lee-nek, hogy összevonja egységeit a
marylandi Sharpsburg alatt. A South Mountain-i csata idején McClellan megint lubickolhatott
abban a elismertségben és reá irányuló figyelemben, amelyre vágyott. A McClellannel nem
szimpatizáló Sears történész szavai szerint:
„Elöl a hegyek között csata füstje örvénylett, s át-átsejlett rajta az ágyúk parázsló lobbanása. Az
ellenséges sorokat sűrűbb füst takarta a magaslaton, és ahogy az uniós oszlopok felfelé törtek utat a
hegyoldalon, minden egység hatalmas kék-fekete kígyónak látszott. McClellan ezen háttér előtt ült
mozdulatlanul Dan Webster nevű csataménjén, karjával Hooker áthaladó csapatait irányítva a
csatába. Az emberek addig éljenezték, míg berekedtek, néhányuk pedig a sorból kitörve körbevette a
[91]
harciasság élő szobrát, és a leghóbortosabb mutatványokat művelték körülötte. ”
Az uniós hadsereg szeptember 15-én este érte el a Sharpsburgtől keletre folyó Antietam-patakot.
A 16-ára tervezett támadást lefújták a hajnali köd miatt, mellyel időt adtak Lee-nek állásai
[92]
megerősítésére, mikor hadserege alig felét számlálta McClellan katonáinak.
Az antietami csata
Az 1862. szeptember 17-én lezajlott antietami csata az amerikai katonai történelem legvéresebb
napja volt. A létszámhátrányban harcoló konföderációs katonák elkeseredetten és hatékonyan
küzdöttek. McClellan jelentős túlereje ellenére is képtelen volt hatékonyan összpontosítani erőit,
miáltal Lee az uniós támadásokat egyenként verte vissza, mindig megfelelően átcsoportosítva
egységeit az állásai ellen: sorrendben először a balszárnyon, aztán a centrumban, majd végül a
jobbszárnyon indított rohamok irányában. McClellan megint vonakodott tartalékának harcba
vetésétől, melyet a helyi sikerek további kiaknázására használhatott volna fel. James M.
McPhersontörténész rámutatott, hogy a McClellan tartalékát képző két hadtest önmagában
nagyobb volt Lee teljes haderejénél. Ennek oka azt volt, hogy McClellan, mint általában, ezúttal is
[93]
saját hadseregét tekintette létszámhátrányban levőnek.
A taktikailag döntetlenül végződő csatát követően Lee arra kényszerült, hogy visszavonuljon
Virginiába, és ezzel feladta a stratégiai kezdeményezést, ami az uniós erők győzelmét jelentette.
McClellan Washingtonba küldött távirata szerint: „Győzelmünk teljes, az ellenséget visszavertük
Virginiába.” A háborús kabinet nyilvánvaló csalódottsággal vette tudomásul, hogy McClellan nem
tudta tönkreverni Lee hadseregét, pedig annak erejét jóval felülmúlta, és háttal nekiszorította a
Potomac folyónak. Beosztott parancsnokai hibái is közrejátszottak a fiaskóban, mint
például Ambrose Burnside vontatott átkelése a róla elnevezett hídon, valamint Edwin V.
Sumner vakon, felderítés nélkül végrehajtott támadása. Ezeket a hibákat azonban a teljes
hadsereg ereje semlegesítette volna. Emellett a hétnapos ütközethez hasonló módon McClellan
parancsnoki állása túlságosan távol volt a harcoktól, hogysem személyesen irányíthatta volna a
csata kimenetelét. Lovasságával sem végeztetett felderítést. Az ütközet teljes haditervét nem
osztotta meg hadosztályparancsnokaival, mely lehetővé tette volna számukra a körzetükön kívüli
kezdeményező fellépést és a csata lefolyásához való rugalmas alkalmazkodást. Emellett
McClellan túlságosan hajlamos volt figyelembe venni az óvatosságra intő tanácsokat a
tartalékerők bevetésekor. Amikor a derékhad jelentős áttörését ki lehetett volna aknázni, Fitz
John Porter azt mondta McClellannek: „Vezérőrnagy úr, kérem vegye figyelembe, hogy
[94]
parancsnokságom alá a Köztársaság utolsó hadseregének utolsó tartaléka van rendelve.”
A csata döntetlen kimenetele ellenére Antietamet a polgárháború egyik fordulópontjának tartják,
mivel véget vetett Lee első északi hadjáratának, s ezzel lehetővé tette, hogy Lincoln szeptember
22-én kihirdesse az 1863. január 1-jén életbe lépő emancipációs kiáltványt. Lincoln korábban
szándékozott ezzel a nyilvánosság elé lépni, de a kabinet tanácsára várt az első uniós
győzelemig, nehogy kétségbeesés szülte lépésnek hasson az elfoglalt déli területek négereinek
felszabadítása. Az unió stratégiai győzelme és Lincoln kiáltványa jelentős szerepet játszottak
benne, hogy a Francia Császárság és az Egyesült Királyság tovább halogassa a konföderáció
elismerését. Némelyek azt gyanítják, hogy egy újabb uniós vereség után az elismerés
[95]
megszületett volna.  McClellan nem tudott róla, hogy harci sikerein múlik a rabszolgák
felszabadításához vezető út első nagy lépése.
Mivel McClellan Antietam után nem üldözte a visszavonuló Lee-t, Lincoln november 5-én
leváltotta, és november 7-én Ambrose Burnside vezérőrnagyot nevezte ki a Potomac-hadsereg
[96]
élére.  McClellan feleségének azt írta levelében: „Akiknek értékítéletében bizodalmam van, azt
mondják, hogy ragyogóan vezettem a csatát és hogy a hadvezetés remekművét alkottam. …
Szerintem mindent megtettem, amit csak elképzelni lehet, azért, hogy két ízben is megmentsem
az országot. … Csekély büszkeséget érzek, hogy egy megvert és demoralizált hadsereggel ily
mértékben le tudtam győzni Lee-t. … Nos, bízom benne, hogy nemsokára a történelem
[97]
igazságot fog szolgáltatni nekem”.  

Az 1864-es elnökválasztás[szerkesztés]
Stanton hadügyminiszter utasításba adta McClellannek, hogy jelentkezzen a New Jersey-
beli Trentonban további parancsokért, noha ilyeneket nem adott. A háború előrehaladtával
többször is szorgalmazták, hogy a Kis Mac-et hívják vissza és adjanak neki fontos parancsnoki
beosztást, főképpen a fredericksburgi és a chancellorsville-i vereségek után, majd azt követően,
hogy Robert E. Lee megindította Észak ellen a gettysburgi hadjáratot, illetve mikor Jubal
Early csapatai 1864-ben Washingtont fenyegették. Ulysses S. Grant vezérkari főnöki kinevezése
után megvitatta McClellan visszatérésének lehetőségét egy meg nem határozott feladatkörbe.
Mindezen lehetőségeket keresztülhúzta azonban a republikánus kormányzat azon
meggyőződése, hogy McClellan politikai veszélyt jelent rájuk nézve. McClellan hónapok
munkájával összeállított részletes jelentése felölelte két hadjáratát és a sikeres hadsereg
szervezési feladatait. A jelentés választ adott kritikusainak és igazolta tetteit, valamint megvádolta
az adminisztrációt, hogy ellehetetlenítették és megtagadták tőle a szükséges erősítéseket. A
háborús kabinet nem hozta nyilvánosságra a jelentést, mert annak 1863. októberi elkészülte után
[98]
McClellan demokrata párti színekben kezdett politizálni.
Az 1864-es Demokrata Nemzeti Konvenció McClellant választotta elnökjelöltnek, akinek a
republikánusok jelöltjével, Lincolnnal kellett megküzdenie. Winfield Scotthoz hasonlóan még aktív
szolgálatban álló tábornokként mérette meg magát a választáson 1864. november 8-án.
McClellan támogatta a háború folytatását és az Unió helyreállítását (a rabszolgaság eltörlését
viszont nem), amely éles ellentétben állt a rézfejű demokraták vezére, az ohiói Clement
Vallandigham által írt pártprogrammal. Ez a program a Konföderációval vívott harcok azonnali
beszüntetésére szólított fel. McClellan kénytelen volt megtagadni és szembehelyezkedni vele,
ami megnehezítette és kissé döcögőssé tette a kampányt. A Demokrata Párt által választott
[99][100]
alelnöke, az ohiói békepolitikus, George H. Pendleton sem könnyítette meg helyzetét.
A párt mély megosztottsága és a Nemzeti Uniópárt név alatt induló háborúpárti koalíció
szilárdsága, valamint az 1864 őszén aratott katonai sikerek aláásták McClellan esélyeit. Lincoln
kényelmes többséggel nyert, 212 elektori szavazatot szerezve a demokraták 21 voksa ellenében,
[101]
mely az összes szavazatok 55%-át jelentette.  Hiába volt McClellan mindent felülmúlóan
népszerű csapatai körében, a hadsereg 3:1-hez arányban Lincolnra szavazott; a Potomac-
[102]
hadseregen belül McClellan csak a szavazatok 30%-át tudta megszerezni.

A háborút követő évek[szerkesztés]

A háború következtében McClellan és családja Európába települt át, és onnan csak 1868-ban
[103]
tért haza. Ezalatt nem folytatott politikai tevékenységet.  Visszatérte után a Demokrata Párt
mutatott némi hajlandóságot rá, hogy ismét elnöknek jelölje, de mikor világos lett, hogy a
republikánusok Ulysses S. Grantet jelölik, az érdeklődés kihunyt. McClellan mérnöki feladatokon
[104]
dolgozott New Yorkban, és elvállalta az újonnan alapított Kaliforniai Egyetem elnökségét is.
1870-ben a New York-i Kikötőfelügyeleti Hatóság főmérnöke lett. A pozíció nyilvánvalóan nem
vette igényelte teljes egészében, mert 1872-től az Atlantic and Great Western
Railroad vasúttársaság elnöki tisztjét is betöltötte. Ezután családjával együtt hajóra szállt, és
[105]
újabb hároméves európai tartózkodásra utazott 1873 és 1875 között.
1877 márciusában Lucius Robinson kormányzó McClellant jelölte elsőként New York állam
Közmunkaügyi igazgatójának, melyet az állami szenátus visszautasított, mondván: a feladat
[106][107]
ellátásához nem ért.
1877-ben a Demokrata Párt meglepetésszerűen McClellant jelölte New Jersey-beli
kormányzónak, annak ellenére, hogy nem mutatott heves vágyat a poszt elnyerésére. Elfogadta
a jelölést, és megválasztották az 1878-tól 1881-ig tartó időszakra. Ezalatt óvatos, megfontolt
lépésekkel, konzervatív módra igazgatta államát, és nem vett részt a politikai sárdobálásban.
Politikai karrierjének utolsó akkordjaként szilárdan támogatta Grover Cleveland elnök 1884-es
megválasztását. Szerette volna elnyerni a hadügyi tárcát Cleveland kabinetjében, melyre
kétségtelenül igen alkalmas lett volna, de New Jersey-beli politikai ellenlábasai megakadályozták
[108]
jelölését.
McClellan utolsó éveit utazással és írással töltötte, ekkor született meg
visszaemlékezése McClellan's Own Story címmel (halála után, 1887-ben adták ki), melyben
védelmezte háborús tevékenységét. 58 éves korában, többhetes mellkasi fájdalmak után
szívroham következtében a New Jersey-beli Orange-ben váratlanul meghalt. 1885. október 29-én
kiejtett utolsó szavai a következők voltak: „Most már jobban érzem magam. Köszönöm.” A
[109]
trentoni Riverview Cemetery-ben temették el, New Jersey-ben.
Fia, George B. McClellan, Jr. (1865–1940) Drezdában született, családja első európai körútján. A
családi berkekben Maxnek hívták; szintén politikai pályára lépett: kongresszusi képviselő volt
és New York polgármestere 1904-től 1909-ig. McClellan lánya, Mary („May”) (1861–1945) francia
diplomatához ment feleségül, és élete legnagyobb részét külföldön élte le. Felesége, Ellen a
franciaországi Nizzában halt meg May lányát meglátogatva a Villa Antietamben. Sem Maxnek,
[110]
sem Maynek nem születtek gyermekei.

McClellan megítélése[szerkesztés]
Kritikusai véleménye[szerkesztés]
A New-York Evening Post McClellan nekrológjában azt írta: „Valószínűleg nincs olyan katona,
akinek parancsnoki kvalitásait hevesebben vitatnák ily kevés küzdelem és ily röpke vezényleti idő
[111]
után”.  A heves vita azóta is folyik. McClellant általában a polgárháború leggyengébb
képességű tábornokai közé sorolják. Ennek ellenére képességeinek és tehetségének megítélése
a korszakot tanulmányozó történészek megítélésében eltér. Rendszerint kiemelik szervezési
képességeit és csapataival való kimagasló kapcsolatát. Katonái általában szeretettel
[112]
emlegették Kis Mac-ként; mások néha az Ifjú Napóleon nevet aggatták rá.  A harcba
bocsátkozástól való vonakodását általában az attól való erős ódzkodásnak szokták tulajdonítani,
hogy embereit megkímélje vérük hullatásától. Ironikus módon pont ez vezetett oda, hogy az
ellenség legyőzésére adódó jó alkalmakat elszalasztották, s ezáltal valószínűleg drágábbá vált a
győzelem kivívása, s többen haltak meg a hatalmas csatákban. A sikeresnek tartott vezetők, mint
Grant és Lee agresszívebbek voltak és több kockázatot vállaltak nagyobb ütközetek
megvívásával az esetben is, ha az előkészületek nem tökéletesen folytak le. McClellan saját
maga így írta le óvatos természetét memoárjában:
„
M
McClellan nem gyávaságból ódzkodott ellensége megtámadásától, hiszen személyes bátorságát
éppen eleget bizonyította a mexikói háború folyamán. A vele szemben mélységesen
kritikus Stephen Sears szerint:
„
T
McClellan megítélését nagyban befolyásolta saját memoárjában megjelentetett levelezése. Allan
Nevins történész szerint „történelmet tanulmányozó szakemberek örökké hálát kell rebegniük
[115]
amiatt, hogy McClellan ily nyíltsággal tárta fel hibáit halála után megjelent könyvében”.  Doris
Kearns Goodwin állítása szerint McClellan háború alatti személyes levelezése arra világít rá,
 [116]
hogy szerette volna a saját szerepét felnagyítani és saját vállát megveregetni.  A könyv első
kéziratát 1881-ben zárta le a szerző, de az később egy tűzben megsemmisült. McClellan
elkezdte újraírni McClellan's Own Story címen, de váratlan halála 1887-ben megakadályozta a
befejezésben. Irodalmi szerkesztője, William C. Prime, a McClellant pozitívan elbíráló New York-
i Journal of Commerce szerkesztője 250, feleségének, Ellennek írt levelének kivonatait jelentette
[117]
meg, melyben feltárta legbensőbb érzelmeit és szabadjára engedett véleményét.

Méltatói véleménye[szerkesztés]
Robert E. Lee fia emlékezett arra, hogy apját egy ízben megkérdezte unokatestvére, kit tartott a
polgárháborúban az uniósok legtehetségesebb parancsnokának. Lee azt a nyomatékos feleletet
[118]
adta: „Kétségkívül McClellant!”
Miközben McClellan reputációja a néger polgárjogi mozgalom erősödésével párhuzamosan
hanyatlott, létrejött egy kisebb, de elszánt polgárháborús történészek alkotta csoport, mely szerint
McClellant négy különböző okból igazságtalanul ítélték meg.
● McClellan hívei azt állítják, hogy a tábornok erős személyes karizmával megáldott,
konzervatív, Demokrata párti elkötelezettségű ember volt, s ezért a radikális republikánusok
[119]
politikai jelentőségétől félve szántszándékkal ellehetetlenítették hadműveleteit.
● Mivel a polgárháború valós nyertesei a radikális republikánusok voltak, nekik nyílt
lehetőségük a történelem át- és megírására, elsődleges politikai riválisukat, McClellant a
[120]
lehető legrosszabb fénybe állították.
● A történészek hajlamosak az Egyesült Államok egyik legikonikusabbá tett alakja, Lincoln
szekerét tolni és az uniós csapatok kezdeti katonai baklövéseit Lincoln és hadügyminisztere,
[121]
Stanton helyett McClellan nyakába varrni, hogy a felelősséget elhárítsák idoljaikról.
● Lincoln és Stanton aktívan ellehetetlenítette McClellant annak a déli igényekkel szemben
mutatott engedékeny hozzáállása miatt, mely oda is vezethetett volna, hogy a háborút nem a
rá végül jellemző totális pusztítással fejezték volna be, például ha Richmondot mindjárt a
[122]
háború elején beveszik a Virginia-félszigeti hadjárattal.
Az ebbe a szellemi iskolába tartozó szakemberek azt hirdetik, hogy McClellant sokkal inkább
[* 5]
bevallottan érdes, csiszolatlan modora miatt támadják, mint valós katonai teljesítménye miatt.
Sokat idézik Grant véleményét McClellannel kapcsolatban, de javarészt csak egy kiragadott
mondatát. A teljes idézet így szól:
„
M

Emlékezete[szerkesztés]
Számos földrajzi helyet és intézményt neveztek el George B. McClellanről. Ezek közé
tartozik Fort McClellan erődje Alabamában, McClellan Butte a Mount Baker-Snoqualmie Nemzeti
Park erdősége, amin maga is átutazott, mikor a Pacific Railroad földmérésén dolgozott 1853-ban.
Ezek mellett McClellan tábornoknak állít emlékezetet a Washingtonban és a Philadelphia City
[123][124]
Hall előtt álló bronz lovas szobor.
 Ulysses S. Grant

Ulysses Simpson Grant (született Hiram Ulysses Grant; Point

Pleasant, Ohio, USA 1822. április 27. – Wilton, New York, USA, 1885. július 23.) egyesült
államokbeli katona, politikus, hazája 18. elnöke 1869 és 1877 között. Az Amerikai Egyesült
Államok hadseregének vezénylő tábornokaként szorosan együttműködött Abraham
Lincoln elnökkel az uniós hadsereg győzelemre vezetésében az Amerikai Konföderációs
Államok fegyveres erejével szemben az amerikai polgárháború során. A rekonstrukció során
elődjével, a Kongresszussal éles ellentétbe kerülő Andrew Johnsonnal ellentétes politikát
folytatott. A kétszer elnökké választott Grant a Republikánus Párttal a konföderációs
nacionalizmus és a déli nemzettudat elfojtásán szorgoskodott, valamint fellépett a rabszolgaság
megőrzése ellen, védve a felszabadított négerek állampolgári jogát és a nemzetgazdasági
prosperitást előmozdítva. Elnöki tevékenységét gyakran illetik kritikával a korrupció eltűrése miatt,
és mert második terminusa közben az országot súlyos gazdasági válságba vezette.
Grant 1843-ban végzett az Egyesült Államok hadiakadémiáján, a West Pointon és a mexikói–
amerikai háborúban való részvétel után leszerelt. A polgárháború 1861-es kitörésekor újra
belépett a hadseregbe. 1862-ben Grant fontos erődök elfoglalásával ellenőrzése alá
vonta Kentuckyt és Tennessee nagy részét, majd nehezen és a közvéleményt sokkolóan súlyos
veszteségek árán kivívott győzelmet aratott a shiloh-i ütközetben. A kétes teljesítmény miatt rövid
időre leváltották, de mivel rámenős és kezdeményezőképes parancsnok hírében állt, újra vezető
beosztást kapott. 1863 júliusában hosszas és terméketlen erőfeszítések után kivívta Vicksburg
erődjének bevételét. Munkáját és megélhetését vesztett néger rabszolgákat emelt a hadserege
tagjai közé, hogy a háborús erőfeszítéseket elősegítse. Vicksburg bevételével kiterjesztette az
Unió fennhatóságát a Mississippi völgyének teljes hosszára és kettészelte a Konföderáció
területét. A chattanoogai hadjárat sikere után Lincoln előléptette altábornaggyá és kinevezte az
uniós seregek vezénylő tábornokává. Grant a közvéleményt sokkolóan véres hadjáratot
vezetett Robert E. Lee déli hadserege ellen 1864-ben. Szerencséjére azonban meglehetősen
kevés látható eredményt hozó hadjáratával egy időben a vele szorosan
együttműködő Sherman döntő győzelmeket aratott és megtörte a Konföderáció ellenállását a
nyugati hadszíntéren. Grant irányítása alatt a veszteségekre tekintettel nem levő hadvezetés
letaglózó pusztítást végzett a Konföderáció hátországában, mely végül kikényszerítette Lee
fegyverletételét az appomattoxi csatát követően, mely véget vetett a háborúnak. Történészek
gyakran dicsérik Grant katonai hozzáértését, stratégiáit pedig katonai tankönyvek oktatják,
ugyanakkor azonban történészek kisebb csoportja rámutat, hogy a Grant rendelkezésére álló
túlerővel való győzelmekhez nem szükséges katonai géniusznak lenni, s hogy győzelmeit nem
[1]
kimagasló stratégiájának köszönhette, hanem a mindent lehengerlő túlerejének.
A polgárháborút követően Grant vezette a hadsereg megszállása mellett folyó rekonstrukciót,
mellyel a korábbi konföderációs államokat óhajtották az északi elveknek megfelelő formájúra
alakítani. 1868-ban elnökké választották, 1872-ben újraválasztották, s ezen idő alatt Grant
megszilárdította a szétszakadt és erőszakkal újra összeforrasztott nemzet stabilitását. Grant
intézkedéseivel felszámolta a Ku-Klux-Klan terrorját és a hadsereg, valamint az igazságügy
segítségével biztosította a polgárjog és a szavazati jog érvényesülését a déli államokban. A
hadsereg közreműködésével építette fel a Republikánus Pártot délen, melyet a frissen
szavazójogot kapott négerek támogatására, az északról odatelepülőre, és a kevés helyi
támogatóra alapozott. A 14. alkotmány kiegészítés általi korábbi konföderációsok jogfosztása
révén létrehozott republikánus többségek négereket választottak a Kongresszusba és egyéb
állami hivatalok betöltésére. Második elnöki terminusában a déli republikánus koalíciók szétestek
és egymás után vereségeket szenvedtek konzervatív fehér választási győzelmek által, melyhez
jogi korlátozásokat és a feketék megfélemlítését is felhasználták. Grant indiánokat illető
békepolitikája kezdetben csökkentette a határvidékek erőszakosságát, de leginkább mégis az
1876-os nagy sziú háborúról híresült el, melyben George Armstrong Custer tábornok és ezredét
kis híján az utolsó emberig megsemmisítették a Little Bighorn-i ütközetben. Elnöksége idején
Grant kongresszusi vizsgálatokkal kellett szembenézzen a végrehajtó ág intézményeiben
elharapózott korrupció miatt, beleértve két kabinettagjának megvesztegetése miatt emelt
vádakat. Grant adminisztrációja vezette be az aranysztenderdet és erősítette a dollár árfolyamát.
Külpolitikájában Grant élénkíteni akarta az ország kereskedelmét és növelni befolyását a béke
megőrzése mellett. Adminisztrációja sikerrel megoldotta az Alabama-ügy okozta, háborúval
fenyegető feszültséget az Egyesült Királysággal. Grant nem bocsátkozott háborúba
Spanyolországgal sem a Virginius-incidens miatt, de a Kongresszus elutasította a Dominikai
Köztársaságot illető annektálásipróbálkozását. Az 1873-as tőzsdepánikra a New York-i
bankházaknak nyújtott pénzügyi segítséggel válaszolt, de nem tudta feltartóztatni az ezáltal
indított ötéves gazdasági válságot, mely magas munkanélküliséget, alacsony üzleti nyereségeket
és csődöket okozott. 1877-ben hivatala elhagyása után két évig tartó világ körüli útra indult,
melyen elismerésekkel illették.
1880-ban Grant megpróbálta ismét megszerezni a republikánus elnöki jelölést, de ezúttal
sikertelenül. Befektetései üzleti nehézségeivel és a torkát megtámadó rákkal küzdve megírta
személyes visszaemlékezését, melyet a kritika lelkesen fogadott és pénzügyi sikert is hozott
családjának. Grant a kézirat lezárása után pár nappal halt meg, 1885-ben. Halála túláradó
érzelmeket okozott az országban. A történészek megítélése az 1980-as évek előtt lesújtó volt
politikai tevékenységét illetően és általában az átlagosnál gyengébbre értékelték elnöki
teljesítményét. A kritika gazdasági melléfogásait és az elbukott dominikai annexiós egyezményt
emeli ki, míg méltatói az indián bennszülöttekkel való törődését és a négerek polgárjogainak,
[2]
illetve a választójogának védelmére fókuszálnak,  melyek miatt megítélése az 1980-as évektől
kezdve valamelyest javult.

Ifjúsága[szerkesztés]

Grant szülőháza az ohiói Point Pleasantben

Hiram Ulysses Grant 1822. április 27-én született az ohiói Point Pleasantben. Apja Jesse Root
Grant cserzővarga, anyja Hanna Simpson Grant volt. Ősei, Matthew és Priscilla Grant 1630-ban
a Mary and John hajó fedélzetén érkeztek az újvilágba és a Massachusetts Bay kolónia területén
[3]
települtek le.  Grant ükapja harcolt a Hétéves háború amerikai hadszínterén, nagyapja pedig
[4]
az amerikai függetlenségi háborúban Bunker Hillnél.  Grant apja whig volt, aki némileg hajlott
[5]
az abolíció felé.  1823-ban a család a szintén ohiói Georgetown faluba költözött Brown
[6]
megyében, és további öt testvére született: Simpson, Clara, Orvil, Jennie, és Mary.  A fiatal
Ulysses rendszeresen látogatta az iskolát. Apja cserzővállalkozása révén a család szerény
jómódban élt. Ulysses noha gyűlölte a cserzőmesterséget, apja farmján maradt dolgozni.
[7] [* 1]
 Testvéreivel ellentétben őt nem kényszerítették szülei a metodista istentiszteletekre;
[8]
 Ettől fogva egész életében egymagában imádkozott és nem csatlakozott egyetlen
[9] [10]
felekezethez sem.  Ismerősei és fia úgy gondolták, hogy agnosztikus.  Ifjú korától fogva
különleges érzékkel bírt a lovakhoz, kiválóan tudta irányítani őket és együtt dolgozni velük.
Tábornokként mindig a legerősebb és legbetöretlenebb lovakat választotta, s néha meg is sérült
[11]
lovaglás közben.
1839-ben, 17 éves korában Thomas L. Hamer kongresszusi képviselő - Grant szándékával
ellentétben - beajánlotta egy megüresedett kadéti helyre és az ő révén felvételt nyert az Egyesült
Államok West Point katonai akadémiájára. Hamer tévesen "az ohiói Ulysses S. Grant"-nek írta
[* 2][13]
nevét és ettől kezdve ez lett felvett neve.  „Sam” lett a beceneve a kollégiumban, mivel "U.
S." monogramja egybevágott az Egyesült Államokra használt "Uncle Sam" kifejezéssel. Későbbi
visszaemlékezése szerint "a katonai élet nem tudott megragadni". Fegyelmezetlen volt, nem
vette komolyan a munkát, de kivételes képességei hozzásegítették ahhoz, hogy sikeresen
[14]
elvégezze a hadiakadémiát.  Elhanyagolta tanulmányait, de matematikából és földrajzból átlag
[15]
fölötti jegyeket szerzett.  Csendes természetével pár igaz barátot szerzett magának,
[16]
mint Frederick Tracy Dent és Rufus Ingalls.  Grantet félelmet nem ismerő és kiváló lovasnak
ismerték; a felállított ugratási magasságrekordját 25 évig nem tudták megdönteni. Robert Walter
Weir romantikusfestőművész keze alatt tanult és kilenc alkotását hagyta az utókorra. 1843-ban
végzett, 39 fős évfolyamának 21. eredményével. Boldogan hagyta el az akadémiát, és azt
[17]
tervezte, hogy a négyéves szolgálat után leszerel.  Szeretett volna bekerülni az oktatói karba,
de ez nem sikerült, így a katonatiszti karrierje során előbb Missouriban szolgált. Kiváló
lovaglótudása ellenére sem a lovassághoz osztották be (a beosztást a tanulmányi teljesítménye
alapján kapták a végzősök, nem képességeik alapján), hanem a 4. gyalogezredhez. Itt az ezred
[18]
szállásmestere lett, készleteket és felszerelést kezelt és címzetes hadnagyi rangot kapott.

Katonai karrierje és magánélete[szerkesztés]

Ulysses S. Grant alhadnagy egyenruhában 1843-ban.

[19]
Grant diploma utáni első állomáshelye a St. Louis melletti Jefferson Barracks volt.  Ez volt az
USA legnagyobb katonai bázisa a nyugati területeken akkoriban, melyet Stephen W.
Kearny ezredes irányított. Grant elégedett volt új parancsnokával, de alig várta katonai szolgálata
 [20]
végét, hogy tanári karrierbe kezdhessen.  Missouriban évfolyamtársa, Frederick Tracy Dent
[21]
családját látogatta szabadidejében és 1844-ben eljegyezte húgát, Juliat.
A Mexikóval romló kapcsolatok miatt Grant egységét az Army of Observation hadsereg részeként
átvezényelték Louisianába, ahol Zachary Taylor vezérőrnagy vette át a parancsnokságot.
[22]
 A mexikói–amerikai háború 1846-os kitörésével a hadsereg Mexikó földjére lépett. Grant
szállásmesteri beosztása ellenére lovasrohamot vezetett a Resaca de la Palma-i ütközetben.
[23]
 A monterreyi ütközetben ismét tanúbizonyságot tett lovas képességeiről, mikor önként
jelentkezett futárként a ló oldala mögött megbújva végigvágtatni a lövészektől hemzsegő
[24]
utcákon.  James Knox Polk elnököt aggasztotta Taylor növekvő népszerűsége, ezért
kettéosztotta erőit és néhány csapatot haza küldött egy új Winfield Scott parancsnoksága alá
[25]
tartozó hadsereg felállítása céljából. Ezek közé tartozott Grant egysége is.  Scott
hadserege Veracruznál szállt partra és Mexikóváros felé nyomult előre. A Molino del Rey-i
ütközetben és a chapultepeci ütközetben, Mexikóváros külvárosában összecsaptak a mexikói
fegyveres erőkkel. Grant szállásmesteri beosztásából fakadóan a készletekért volt felelős, így
nem harcolt, de veszélyesebb feladatra vágyakozva végül kapott egy lehetőséget.
Chapultepecnél embereivel bevontatott egy szétszedett mozsárágyút egy templomba,
összerakatta és a közelben levő mexikói csapatokat lőtte vele. Bátorsága és
kezdeményezőkészsége címzetes hadnagyi rangra való előléptetést hozott számára, majd
később ideiglenesen százados lett. Scott hadserege bevette a várost Mexikó pedig békét kért,
[26]
majd hamarosan aláírta a Guadalupe Hidalgó-i békeegyezményt.
A háborúban kitűnt Grant kiváló földrajzi tájékozódó képessége, terepérzéke, jeles térkép- és
útikalauz gyűjteménye volt, jobb mint az amerikai hadseregnek; térképgyűjtő szenvedélyének
[27]
különösen nagy hasznát vette később a polgárháborúban.  A háború alatt Grant Scott és
mások taktikáját és stratégiáját tanulmányozta, gyakran előre megérezve a bekövetkező
[28]
húzásokat.  Memoárja szerint így tanulta a katonai vezetőképességet és visszatekintve Taylor
hadvezetési stílusával tudott azonosulni. Ettől függetlenül azonban a mexikói háborút bűnnek
tekintette, és a következtében előálló területi nyereséggel pedig a rabszolgaság kiterjesztését
fogják szolgálni. Grant 1883-ban úgy emlékezett, miszerint: „Keserűen elleneztem és mind a mai
napig így érzek, az intézkedések iránt, melyek ehhez az erősebb ellenfél által egy gyengébb
ellen vívott valaha létezett legigazságtalanabb háborúhoz vezettek.” Véleménye szerint a
[29]
polgárháború a Mexikó ellen elkövetett agresszió büntetése volt.

Bár hivatásom szerint katona vagyok, sohasem szerettem a háborút, és csak akkor
„ pártoltam azt, ha a béke eszközének láttam. ”
– Ulysses S. Grant

Grant kötelező szolgálata a háború alatt lejárt, de a továbbszolgálást választotta. Négy évvel
eljegyzése után, 1848. augusztus 22-én megházasodott, melyen későbbi ellenfele, James
[30][31]
Longstreet volt a tanúja.  Négy gyermekük született: Frederick, Ulysses
[32]
Jr. ("Buck"), Ellen ("Nellie"), és Jesse.  Grant első Mexikó utáni megbízatása Detroitba
[33]
vezényelte, majd pedig New Yorkba.  1852-ben Grantet nyugatra küldték, az oregoni Fort
[27]
Vancouverbe.  A Ulysses Jr. születését váró, nyolc hónapos várandós Julia, korábbi útjaikkal
[34]
ellentétben nem kísérte el.  Az odaút alatt útitársai között kolerajárvány tört ki, mely 150
halálos áldozatot követelt. Grant hordágyakat és kórházi eszközöket rögtönzött a betegek
[35] [36]
ápolása érdekében.  San Franciscóból a kaliforniai aranyláz tetőfokán indult útnak.
Grant a kajusze háborút követő időkben érkezett a Csendes-óceán partjára, az Egyesült Államok
északnyugati részére; a hadsereg az indiánok és a telepesek szétválasztásának feladatát
ellátásán fáradozott. Hogy a hadseregtől kapott, családja fenntartásához nem elégséges fizetését
kiegészítse, Grant számos üzleti vállalkozásba kezdett és bele is bukott, mellyel megerősítette
[37]
Jesse Grant abbéli hitét, hogy fiának nincs érzéke az üzlethez.  A családjától való távollét
[* 3][39]
frusztrálta, és a híresztelések szerint mérték nélkül ivott.
1853 nyarán századossá léptették elő és Grantet a 4. gyalogezred F századhoz vezényelték a
kaliforniai Fort Humboldtba. Az erőd parancsnoka Robert C. Buchanan alezredes értesülést
szerzett Grant egyik szolgálaton kívüli részegeskedéséről, mikor egy számvevő tiszt asztalánál
mulatott. A hadbíróság vezetőjeként ultimátumot adott Grantnek, melyet az elfogadott és 1854.
[40]
július 31-ével indoklás nélkül leszerelt és visszatért St. Louisba.  A hadügyminisztérium
[41]
aktájába azt írta „Jóhírét semmi nem csorbítja.”  Leszerelése után a hadseregben megmaradt
[42]
a részegeskedés pletykája vele kapcsolatban.  Évekkel később azt mondta: „a mértéktelenség
[43]
bűne nem kis mértékben járult hozzá leszerelési döntésemhez.”

Küzdelem a civil élet kihívásaival[szerkesztés]

Grant Missouri államban épített családi otthona, melyet Hardscrabble-nek, kb. Verejtékesnek hívott (v.ö.
verejtékes munka)

32 éves korában civil hivatás nélkül Grant hét szűk esztendőt élt meg. Apja először felajánlotta,
hogy dolgozzon az illinois-i Galenában található cserzővállalkozásában, azzal a feltétellel, hogy
Julia és a gyerekek Missouriban maradnak a Simpson, vagy Kentuckyban a Grant nagyszülőkkel.
Ulysses és Julia azonban nem akartak megint egymástól távol lenni és elhárították az ajánlatot.
[44]
 1855-ben Grant sógora farmján, St. Louis közelében földműveléssel foglalkozott, ahol Julia
[44]
apja rabszolgáit dolgoztatta.  A farm nem volt sikeres, ezért mellékkeresetként tűzifát árult a
[45]
St. Louis-i utcasarkokon.  1856-ban Granték Julia apjának farmjára költöztek, ahol felépítették
[44]
a Grant által Hardscrabble-nek hívott otthonukat.  Julia utálta a rusztikus házat, melyet ronda
[44]
kunyhónak írta le.  1857-ben Grant apósától vett egy rabszolgát, egy harmincöt éves, William
[46]
Jones nevű négert.  Az 1857-es gazdasági válság sok más farmerrel együtt tönkretette
[47]
Grantet is, és 1858-ban bérbe kellett adnia a Hardscrabble farmot.
A mezőgazdasági sikertelenség után Granték elhagyták a farmot, mikor negyedik gyermekük
megszületett 1858-ban. Grant eladás helyett 1859-ben felszabadította rabszolgáját; egy olyan
pillanatban, mikor a rabszolgák ára igen magas volt és Grantnek nagy szüksége lett volna a
[48]
pénzre.  1860-ban a család egy kis házat vett St. Louis-ban és Ulysses Julia unokatestvérével,
 [49]
Harry Boggsszal adósságbehajtóként dolgozott - ismét sikertelenül.  Később apja, Jesse
felajánlotta neki a galenai cserzővállalkozást, immár feltételek támasztása nélkül, és Grant
elfogadta. A "Grant & Perkins" bőrárubolt gyeplőket, nyergeket, hámokat és más bőrtárgyakat
árult, és a jól menő galenai vidék farmereitől vásárolta hozzá az irhaalapanyagot. Grant és a
[50]
család itt bérelt házat.
[51]
Grant a polgárháború előtt nem fejtett ki politikai aktivitást.  Apósa ismert demokrata volt
Missouriban, s részben emiatt Grant elbukott egy lehetőséget, hogy a megye mérnöke lehessen
[52]
1859-ben, mivel apja pedig makacs republikánus volt Galenában.  Az 1856-os választáson,
Grant első voksát a demokrata James Buchananre adta, később úgy magyarázva, hogy
lényegében ő John C. Frémont, az első republikánus elnökjelölt ellen szavazott, mivel
aggasztotta, hogy Frémont rabszolgaság-ellenes politikája kiválásra fogja késztetni a déli
[53]
államokat.  1860-ban az északi demokraták vezérét, Stephen A. Douglast favorizálta a
republikánus Abraham Lincoln, és a déli demokraták jelöltje, John C. Breckinridge ellenében.
[54]
Azonban ekkoriban nem rendelkezett állandó lakóhellyel Illinois-ban, így nem is szavazhatott.

A polgárháború[szerkesztés]

Mathew Brady készítette felvétel Grantről az 1864-es Cold Harbori ütközetben.

1861. április 12-én Fort Sumter lövetésével fegyveres összecsapássá eszkalálódott a két

országrész szembenállása. Két nappal később Lincoln elnök felhívást tett közzé, melyben 75 000
önkéntes katona jelentkezését kérte és a galenai tömeggyűlés is bátorította a toborzást. Grantről
köztudott volt katonai múltja, ezért őt kérték fel a toborzásra. Fort Sumter ostroma előtt Grant
[55]
nem mutatott felháborodást a déli államok elszakadása miatt.  A fegyveres támadás híre
sokként hatott Galenában, Grant pedig osztotta szomszédságának aggodalmait a háború
[55]
kitörése felett.  Apja ügyvédjének, John Aaron Rawlins egyik beszéde után Grant nagyobb
[56][55]
lelkesedéssel állt az északi ügy szolgálatába.  Rawlins később Grant hadsegéde és közeli
barátja lett a háború alatt. Grant elégedetten idézte fel, hogy a galenai első toborzógyűlés után
[57]
„soha többet nem ment a bőrárúboltjukba.”
Grant az önkéntesek csoportját mindenféle formális katonai rang, vagy beosztás nélkül toborozta
[58]
és az ezredet elkísérte Springfieldbe, Illinois állam fővárosába.  Eközben az a benyomása
támadt, hogy a háborút túlnyomórészt nem profi katonák fogják vívni, hanem önkéntesek.
[59]
 Richard Yates kormányzó felajánlotta, hogy hivatalossá teszi Grant toborzásra és kiképzésre
vonatkozó megbízatását, melyet noha elfogadott, de valójában seregparancsnokságra
vágyakozott. Ezt ismerősein keresztül, mint például George B. McClellanvezérőrnagy több
alkalommal megpróbálta kijárni magának. McClellan nem akart találkozni vele, a Kaliforniából
 [60]
hallott, iszákosságáról szóló hírek miatt.  Ezalatt az önkéntesekkel végzett munkája ellen
[61]
azonban nem lehetett kifogás, és katonái megítélése szerint jó parancsnok volt.
Észak-Missouriba való áthelyezése után, ismét Washburne közbenjárására Lincoln 1861. május
[62]
17-i hatállyal előléptette dandártábornokká.  Washburne nem ismerte Grantet, de
mindenképpen akart Illinois államnak egy tábornokot, így minden befolyását latba vetve nyomta
felfelé a ranglétrán. Az illinois-i kongresszusi képviselő, Elihu B. Washburnesegítségével Grant
1861. június 14-én megkapta ezredesi kinevezését és a 21. illinois-i önkéntes ezred élére
helyezték parancsnoknak, hogy a megbomlott fegyelmet helyreállítsa. Ennek érdekében Grant
[63]
egy bajkeverőt kikötöztetett részegeskedésért és rendbontásért.  Grantnek jó érzéke volt
ahhoz, hogy politikai támogatókat, és sajtótámogatást találjon és általában nagyon ügyeljen az
[64]
imidzsére.  John C. Frémont, a nyugati hadszíntér akkori parancsnoka Grantet bulldogszerű
kitartással rendelkező, acélos akaratú tábornoknak tartotta, s augusztus végén a Cairo-ban
[65]
állomásozó csapatok élére helyezte.  Frémont parancsára Grant 1861. szeptember 11-én harc
[66]
nélkül bevonult a Kentucky állambeli Paducah-ba.

A belmonti ütközet, Fort Henry és Fort Donelson

ostroma[szerkesztés]

Az uniós katonák rohama Fort Donelsonnál

1861. november 7-én Grant és alig több mint 3400 katonája gőzhajón átkelt a Mississippin és
[67]
megtámadták a Belmontnál táborozó délieket.  A művelet céljáról Grant azt állította, hogy
parancsot kapott Richard J. Oglesby ezredes Missouriban tevékenykedő egységének védelmére
indulni. Erős azonban a gyanú, hogy Grant valódi szándékait eltitkolta és később vezénylő
tábornokként hamis dokumentumokat helyezett el az irattárban erre vonatkozólag, mert sem a
parancsát nem lehet megtalálni, sem azt, hogy milyen konföderációs erők fenyegetésétől kellett
volna megmenteni Oglesbyt, mert a Konföderáció nem küldött csapatokat Oglesby ellen
[68]
és Leonidas Polk vezérőrnagynak szándékában sem állt ilyesmi.  A belmonti
ütközetben először az ellenfelet felülmúló taktikával és harciassággal bevették az ellenség
táborát, de mivel az uniós katonák fegyelmezetlenül szétszéledtek, ezért a visszatérő és erősítést
kapó konföderációsok ellentámadásba lendülhettek Gideon J. Pillow dandártábornok
vezetésével. Az uniós hadsereg futásban kellett kierőszakolja a menekülést a Mississippi
túlpartjáról, Columbusból bejövő déli nehéztüzérségi csapások közepette, visszaszállt hajóira és
visszavonult Cairóba. A taktikai kudarc ellenére Grant és önkéntesei harci tapasztalatot és
[69]
önbizalmat szereztek,  bár ugyanezt nyilvánvalóan a győzelmen fellelkesülő ellenségnek még
nagyobb mértékben megszerezték.
Három hónappal később Grant engedélyt kért új parancsnokától, Henry W.
[* 4]
Halleck vezérőrnagytól  az Észak-Tennessee-ben épült Fort Henry megtámadására, melytől a
Tennessee folyó ellenőrzésének elragadását remélte. Halleck vetélytársa, Don Carlos
[* 5]
Buell vezérőrnagy sikereitől tartva  a korábban visszautasított tervbe hirtelen beleegyezett,
[70]
 azzal a feltétellel, hogy a támadást a flotta parancsnokával Andrew H. Foote admirálissal
[71]
közösen viszik véghez.  Grant csapatai Foote ágyúnaszádjainak fedezete alatt 1862. február
6-án sikeresen elfoglalta kedvezőtlen helyen épült, gyenge Fort Henry-t, melyből a déli védők
kitörtek és a közeli, erősebben védett Fort Donelsonbamenekültek.
A Lincoln által kibocsátott, minden uniós hadsereget előrenyomulásra felszólító felhívástól
felbátorodva Grant Halleck engedélyének kikérése nélkül elrendelte Fort Donelson
megtámadását, mely a Cumberland folyót ellenőrizte. 1862. február 14-én Grant és Foote
egyesített ereje kemény ellenállásba ütközött Donelsonnál. Grant további 10 000 fős erősítést
kapva immár 25 000 fős sereg fölött diszponált, ám a Pillow, Simon B. Buckner vezérőrnagy
és John B. Floyd vezérőrnagy által irányított konföderációsok is összegyűjtötték minden
környékbeli erejüket és 16 000 főt számláltak. Foote ágyúnaszádjainak támadását az erőd ágyú
visszaverték és a sérüléseket szenvedő hajók visszavonulni kényszerültek, a magas is
megsebesülő Foote-tal együtt. Február 15-én a konföderációs erők megpróbáltak kitörni a
bekerítésből. Grant rossz időzítéssel a Cumberland folyón lefelé visszavonult naszádokon Foote
meglátogatására indult, mivel nem számított a déliek támadására, így csapataitól távol érte a
próbálkozás. A teljes sikernek induló támadás rendezetlen menekülésbe taszította az északi
[72]
csapatok jobbszárnyát.  utat nyitottak a távozáshoz. A konföderációs támadás azonban
kommunikációs nehézségek, valamint Buckner és Pillow elképzeléseinek össze nem hangolása
miatt leállt, így az összecsapásról nem is tudó Grant alárendeltjei megszilárdították állásaikat.
Grant lóhalálban tért vissza és magabiztos, energikus fellépéssel elreteszelte az órákon át nyitva
maradó utat Nashville felé. Ezután ellentámadást indított Pillow állásainak bal oldalával szemben,
aki visszarendelte katonáit az erődbe. A kitörés kudarca után Floyd átadta a parancsnokságot
Pillownak, aki rögtön továbbadta Bucknernek és mindketten elmenekültek a folyón keresztül.
Buckner vállalta magára a fegyverletételt, mivel a háború előtt barátságban állt Granttel, pénzt
kölcsönzött neki és lovagias elbánásban reménykedhetett. Másnap azonban Grant kizárólag
„feltétel nélküli és azonnali megadást” fogadott el, mélyen lelombozva egykori barátját. Lincoln az
önkéntes erők vezérőrnagyává léptette elő Grantet, az északi sajtó pedig hősként ünnepelte.
Felvett nevének monogramjára utalva "Unconditional Surrender Grant"-ként kezdték emlegetni
[73]
(feltétel nélküli megadás Grant).

A shiloh-i csatától a iukai ütközetig[szerkesztés]

A Shiloh-i csata

A Tennesse folyó nyugati partján táborozó Army of the Tennessee (Tennessee hadsereg) 45 000
fősre növekedett és felkészült, hogy megtámadja a Mississippi állambeli Corinth vasúti
 [74]
csomópontjában összevont megközelítőleg hasonló erejű déli hadsereget.  Az Albert Sidney
Johnston és P. G. T. Beauregard tábornagyok által vezetett konföderációs hadsereg mozdult
elsőnek és 1862. április 6-án Grant öt hadosztályát megtámadták Pittsburgh Landingnél.
[75]
 Grant csapatait nem védelmezte fedezék és nem is sejtették az ellenség közeledését, így a
[76]
támadás meglepte őket és hátrálni kezdtek.  A nap végén a konföderációsok elfogták az egyik
hadosztály maradékát, de az északi hadsereg kitartott a folyóparthoz visszavont új állásaiban.
[77]
Őket is megsemmisíthette volna, ha a konföderáció folytatja a támadást, de a déli katonák is
[78]
kimerültek voltak, rendezni kellett soraikat és nem rendelkeztek erősítésekkel.  Grantnek
viszont segítségére sietett 18 000 frissen megérkező katona Don Carlos Buell hadseregéből és
az addig távolabbi táborából az ütközet felé igyekvő, Lew Wallace irányította hadosztály. Másnap
[79]
hajnalban Grant ellentámadást indított,  melyben vereséget mért a konföderációs hadseregre
[80]
és kikényszerítette Corinth-ba történő visszavonulásukat.
Az ütközet után az éber északi sajtó hevesen kritizálta Grantet a sokkolóan magas veszteség
miatt és annak híre miatt, hogy az ütközet alatt lerészegedett. Ezek miatt Halleck leváltotta
[81]
parancsnoki beosztásából.  A csalódott és bátorságát vesztő Grant leszerelését fontolgatta,
de William Tecumseh Sherman dandártábornok, egyik volt hadosztályának parancsnoka
[82]
rábeszélte a gondolat elvetésére.  Az ütközet az addigi amerikai történelem legnagyobb
[83]
veszteségeket hozó összecsapása volt 23 800 ember elvesztésével. Lincoln felülbírálta Grant
kritikusait, s kijelentette, hogy „Nem nélkülözhetem ezt az embert. Ő harcol.” Ráhatásának
köszönhetően Grant visszakapta a Tennessee hadsereg irányítását, miután Halleck bevette
[84]
Corinth-ot.  1862. szeptember 19-én Grant győzött a Iukai ütközetben és súlyos veszteségeket
[85]
okozva sikeresen megvédte Corinth-ot a második corinth-i ütközetben.  1862 novemberében a
Lincoln Emancipációs nyilatkozatának közzététele után Grant utasításba adta, hogy John
Eaton tábori lelkész vezetésével alkalmazzanak szökött néger rabszolgákat munkaerőként, és
[86]
adjanak nekik ruhát, bért és lakhatást szolgálatuk fejében.

A 11. számú hadparancs[szerkesztés]

Katonai kötelességei mellett Grant a kereskedelmet is felügyelete alatt tartotta az alá rendelt
[87]
körzetben.  A pénzügyminisztérium északi kereskedők számára tiltotta a déllel való árucserét,
[88]
 márpedig a hagyományos gyapotszállítási út a most a kereskedelem elől elzárt Mississippi
folyamon való lehajózás volt. A háború a gyapottermelőknek és a kereskedőknek pénzügyi
veszteséget, a Grant parancsnokságához tartozó korrupt szövetségi tisztek
[89]
megvesztegethetősége pedig szállítási és fegyelmi problémákat okoztak. Grant
[90]
szerint zsidó kereskedők a tilalom megszegésével az ellenséggel üzleteltek.  1862. december
17-én Grant kiadta 11. számú parancsát, melyben minden zsidót kitiltott a körzetéből.
„
 A
 
A zsidó hitközség vezetői az északi lapokban sérelmezték a döntést és Lincoln is a
[91]
visszavonását követelte.  A New York Times megalázónak nevezte a parancsot és a középkor
[92]
szellemének újraéledésétől óvott. A véleményoldal felszólított Grant parancsának elítélésére.
Grant kezdetben azt bizonygatta, hogy egy törzstiszt tette közzé a rendeletet az ő nevében,
[93]
huszonegy nappal a kibocsátása után Grant visszavonta a rendelkezést.  James H.
Wilson tábornok szerint Grant parancsa indirekt módon saját hozzátartozói ellen irányult, „akik
egyfolytában ki akarták használni”, mint például apja, Jesse Grant, akik maga is üzleti
kapcsolatban állt a zsidó kereskedőkkel. Mivel saját rokonait kitiltani nem volt bátorsága, ezért
inkább partnereikre, a szemében elítélendően opportunista zsidó üzletelőkre sújtott le.
[94]
 Bertram Korn szerint a parancs nem előzmény nélküli, hiszen Grant korábban is alkalmazott
diszkriminatív eljárásokat és a zsidók bűnéről szilárdan meggyőződve lévén boldogan ragadta
[95]
meg az alkalmat, hogy megszabaduljon tőlük.  Korn idézi az 1862. november 9-én és 10-én
kibocsátott rendelkezéseit, melyben Grant megtiltja a Jacksontól délre való tartózkodást: „Az
izraelitáknak főleg tilos az ott tartózkodás”; „zsidók sehonnan nem utazhatnak dél felé a vasúton.
Északra utazhatnak bátran, de olyan elviselhetetlenek, hogy a körzetet meg kell tisztítani tőlük”.
[96]

[97]
A blamázs következtében Grant elnézést kért.  1868-ban elismerte, hogy a parancsot ő adta
ki, de hozzátette, hogy „nem lett volna kibocsátva, ha leírása pillanatában azonnal nem
[98]
táviratozzák szét, átgondolás nélkül”.  Jean Edward Smith életrajzíró szerint a hadparancs „az
[99]
állami antiszemitizmus egyik legszemérmetlenebb példája volt Amerika történelmében”.

A Vicksburg elleni hadjáratok[szerkesztés]

Első hadjárat, 1862. december – 1863. január[szerkesztés]

Porter ágyúnaszádjai Vicksburg alatt

Az 1863. május 14-én vívott jacksoni ütközeta vicksuburgi hadjárat folyamán.

A Mississippi magas partján épült vicksburgi erőd volt az utolsó akadály a teljes folyam
ellenőrzésének útjában, melyet Licoln és Grant egyaránt kulcsfontosságúnak ítélt a nyugati
hadszíntéren aratott győzelem szempontjából és elhatározták annak bevételét. 1862. november
23-án a vezénylő tábornoknak kinevezett Halleck egyéni megfontolásoknak teret adó
keretutasítást adott Grantnek, hogy foglalja el Vicksburgöt. Időközben azonban az elnököt
kritikákkal traktáló hadosztályparancsnoka, John A. McClernand meggyőzte Lincolnt
és Stanton hadügyminisztert, hogy vonja ki Grant alárendeltségéből és őt tegye a Vicksburg
elleni hadjárat parancsnokává. Grantet felbosszantotta, hogy Lincoln beosztottját egy új hadsereg
[100]
felállításával bízta meg  és Halleck sem volt elragadtatva ettől a kilátástól.
1862. decemberében Grant terve szerint 40 000 fős hadserege megindult a Mississippi Centrál
vasútvonal mentén Vicksburg ellen, miközben Sherman négy hadosztályának 32 000 katonája
vízi úton igyekezett azt megközelíteni a Yazoo folyón északkeletről. Az Earl Van
Dorn vezérőrnagy és Nathan Bedford Forrest által vezetett konföderációs lovasság azonban
mélyen az uniós vonalak mögé hatolva 1862. december 20-án elfogta az 1500 fős helyőrséget és
felégette a Holly Springs-nél épített ellátóraktárban felhalmozott készleteket. Az ellátás
megszűntével Grant nem tudta tovább folytatni a hadjáratot és vissza kellett fordulnia. Sherman
hadosztályai John C. Pemberton altábornagy verte vissza Vicksburg alól a Chickasaw Bayou-i
[101]
ütközetben.
Az új XIII. hadtest megszervezése után McClernand utasította a Chickasaw Bayou felől
visszavonuló Shermant, hogy erőivel csatlakozzon hozzá. Sherman engedelmeskedett a rangban
felette állónak és felvetette, hogy megtámadhatnák az Arkansas folyót ellenőrző Fort Hindman
[102]
erődöt, melyet a flotta támogatásával sikeresen el foglaltak.  Halleck Memphis-be rendelte
[103]
McClernand-t és minden a körzetében található haderőt Grant irányítása alá helyezett. , majd
Grant 1863. január 29-én személyesen átvette a parancsnokságot a McClernand által szervezett
új csapatok felett, mellyel újból beosztott hadtestparancsnokká tette. Ez végleg megrontotta a
közöttük fennálló viszonyt; McClernand a továbbiakban Grant iszákoskodásának hírét terjesztve
[104]
intrikált a leváltása érdekében.

A Mississippi-deltában megrekedő műveletek, 1863. február – április [szerkesztés]

Grant kísérletezni kezdett, hogyan tudna a Mississippin olyan csatornát ásni, mellyel a flottilla
Vicksburgöt és annak félelmetes ágyúit elkerülve tudná az erőd alá szállítani az északi
[105]
csapatokat. A kísérleteket nem koronázta siker.  Először a De Soto földnyelvet átvágó, 1862
nyarán már elkezdett és abbahagyott Williams-csatornát akarták befejezni. A talajvíz és az eső
még azelőtt feltöltötte a Sherman által ásatott árkot, hogy használhatóvá tehették volna.
Többhétnyi ásás és kotrás után az elképzelést fel kellett adni.
Ezután James B. McPherson dandártábornok kapott parancsot Granttől a Providence-tavat és a
Mississippi nyugati ágát összekötni, mellyel a flotta a Red River (Vörös-folyó) kitérőjével délről
érhetett volna Vicksburg alá. Ez a több száz méter hosszú csatorna sikeresen elkészült, de ekkor
kiderült, hogy a rajta átjutó hajók csak 8500 főt tudnak Port Hudsonba vinni Nathaniel P.
Banks tábornoknak, ami nem volna elég az áttöréshez a jelen levő déli csapatokkal szemben.
Harmadjára Grant a Yazoo Passt elreteszelő gát felrobbantásával a Cold River (Hideg folyó)
- Tallahatchie folyó - Yazoo folyó útvonalon akart a Hayne's Bluff magaslatra kijutni, melyről a
siker reményével támadhatta volna az erődöt. A beteg Watson Smith korvettkapitány irányította
tíz hajó és a rajta levő, Benjamin Prentiss dandártábornok vezényelte katonaság azonban
nehezen haladt előre részben a növényzet, részben Smith lassúsága miatt, ráadásul a déliek
további fák kidöntésével késleltették az expedíciót. Az így nyert haladék birtokában gyorsan
gyapotbálákból és földből kiépítették Fort Pemberton sáncait a nagy hurkot leíró Tallahatchie és
a Yalobusha folyó torkolatánál és további nehézlövegekkel védték az összefolyástól délre folyó
Yazoo alsó szakaszát. Az expedíciós erő háromszor támadta meg Fort Pembertont, de mind
március 11-én, 14-én és 16-án visszaverték, így ez a próbálkozás is kudarcba fulladt.
Nem hozott több sikert a Steele's Bayou-i expedíció sem, mivel a sekély mellékfolyón Porter
ágyúnaszádjainak útját a déliek köveknek a mederbe hajításával rekesztették el és egy időre
magukat az ágyúnaszádokat is csapdába ejtették.
Második hadjárat, 1863. április – július[szerkesztés]
1863. április 16-án Grant utasítást adott David Porter tengernagy ágyúnaszádjainak, hogy a
Mississippi nyugati ágán délre hajózva vegyék föl az érintkezést a nyugati parton Vicksburg alá
[106]
vonuló hadsereggel.  Grant elterelő manővereket indított és összecsapásokat
kezdeményezett, mellyel megtévesztve Pembertont átkelt a keleti oldalra Bruinsburgnál.
[107]
 Ezután először még tovább nyomult keletre és elfoglalta a jacksoni
ütközetben elfoglalta Jackson vasúti csomópontját Mississippi államban, mellyel ellátását
biztosítani tudta északról. A champion hill-i ütközetben Pemberton hadseregét is megverte, mire
[108]
az visszavonult Vicksburg falainak oltalmába.  Ezután két összeomló rohamot vezetett a
falak ellen, melyben csapatai súlyos veszteséget szenvedtek, így hosszú ostromra volt kénytelen
berendezkedni. Vicksburg ostroma végül 1863. július 4-én ért véget, mikor a segítséget nem
[109]
remélő Pemberton letette a fegyvert.
Vicksburg bevételével az Unió a teljes Mississippit ellenőrzése alá vonta, s ezzel kettévágta a
Konföderációt. Ekkortájt Grant politikailag már teljesen a radikális republikánusokirányát
[110]
képviselte a háború agresszív folytatása és a rabszolgák felszabadítása kérdésében.  Noha
a vicksburgi győzelem nagyban javította az Unió harci elszántságát mégis kritika érte döntéseit
[111]
és elmondások alapján vélelmezett lerészegedéseit.  A McClernand és Grant közötti
rivalizálás Vicksburggel sem fejeződött be, míg egy a tiltása ellenére a sajtóban megjelentetett
[112]
parancs után Grant leváltotta McClernand-t.  Edwin M. Stanton hadügyminiszter már
ekkoriban felvetette, hogy őt kéne a Potomac hadsereg vezetésével megbízni, de Grantnek
kétségei voltak, mert mint írta, a nyugati hadszíntér viszonyait és lehetőségeit jobban ismerte, s a
[113]
keleti hadszíntér kialakult parancsnoki viszonyait nem akarta felborítani.

Chattanooga felmentése[szerkesztés]

Az uniós csapatok rohama a Missionary Ridge-i ütközetben

Lincoln 1863 októberében a reguláris hadsereg vezérőrnagyává léptette elő és az újonnan

megalakított Mississippi katonai körzet parancsnokává nevezte ki. Ebbéli minőségében irányítása
alá tartozott az Ohio hadsereg, a Tennessee hadsereg, a Cumberland hadsereg, vagyis a
[114]
Mississippitől az Appalache-hegységig minden katonai fennhatóság.  A chickamaugai
csatát követően a Cumberland hadsereg visszavonult a tennesse-i Chattanooga városába és
[115]
csapdába esett.  Mikor erről értesült Grant leváltotta a megrendült Rosecranset és George H.
[116]
Thomas vezérőrnagyot nevezte ki az ostrom alá került hadsereg élére.  Grant
Chattanoogába lovagolt és tervet készített a csapatok utánpótlására és felmentésére.
[117]
 Lincoln a Potomac hadsereg éléről leváltott Joseph Hooker vezérőrnagyot és abból kivont
[118]
két hadosztályát küldte segítségére.  Az északi erők Brown's Ferry elfoglalásával utánpótlási
 [119]
vonalat nyitottak Bridgeportba.  1863. november 23-án Grant három hadsereget felvonultatva
[120]
lendült támadásba a Missionary Ridge-i csatában és Lookout Mountainnél.  Két nappal
[121]
később Hooker erői elfoglalták Lookout Mountaint.  Grant utasította a Thomas irányítása alá
került Cumberland hadsereget, hogy nyomuljon előre, mikor Sherman és az Ohio hadsereg nem
[122]
tudta elfoglalni a Missionary Ridge-et északkelet felől.  A Cumberland hadsereg Philip
Sheridanvezérőrnagy és Thomas J. Wood dandártábornok vezette hadosztályai megrohamozták
a dombtetőt és kivetetté kiépített állásaikból a délieket, akik rendezetlenül menekültek az
[123]
ütközetből  A győzelem után Kelet-Tennesse-t északi kézre került és megnyílt a
[124]
lehetőség Georgia területére lépni, a Konföderáció legbelsőbb területére.

A totális háború tervezőmérnöke[szerkesztés]

1864. március 3-án Lincoln előléptette altábornaggyá és az összes uniós hadsereg vezénylő
[125]
tábornokává nevezte ki.  Grant maga helyett Shermant bízta meg a Mississippi körzet
vezetésével és Washingtonba utazott, hogy Lincolnnal közösen megtervezze a bevezetni
szándékozott totális háborút. Miután Juliát egy georgetowni házba költöztette, Grant a George G.
Meade vezérőrnagy vezette Potomac hadseregnél ütötte fel a főhadiszállását,
[126]
a virginiai Culpeperben.  Stratégiai terve összehangolt csapásokra alapult, mellyel a lázadók
hadseregeit egyazon időben támadják, s ezzel megakadályozzák, hogy egyik hadszíntérről a
másikra átcsoportosítva használhassák ki a belső vonalak nyújtotta előnyt. Sherman
támadásának célja Atlanta elfoglalása lett, míg Meade a Potomac hadsereg élén, Grant
felügyelete alatt meg kellett támadja Robert E. Lee tábornagy Észak-Virginai
hadseregét. Benjamin Butler vezérőrnagy kapta feladatul, hogy a James folyón felfelé nyomulva
[127]
délről támadja meg Richmondot.  Amennyiben Lee figyelme a várakozásnak megfelelően
délre fordul, akkor Grant és Butler hadseregeit egyesítik és a James folyón való hajószállítást
használják utánpótlási vonalnak. Franz Sigel vezérőrnagynak kellett a
vasútvonalat Lynchburg elfogalásával elvágnia, majd keletre fordulva a Blue Ridge
[128]
hegység vidékét megtámadnia.  Grant tudta, hogy Lee szűkében van a katonáknak és hogy
[129]
egy lövészárkok nélküli mozgóháború anyagcsatái vereséget fognak mérni erőire.
Grant emelkedő népszerűsége (és Lincoln erősen hanyatló népszerűsége) miatt az a szóbeszéd
járta, hogy amennyiben az északi erők 1864 folyamán elég gyorsan győzni tudnak, az elvezet
majd az esedékes elnökválasztáson való indulásához. Grant értesült a pletykákról, de az
elnökségért való indulást kizárta, s annak realitását hamarosan elhalványították a déliek a vártnál
[130]
sokkal lassabban megtörő ellenállása,  illetve csatamezők borzalmai.

Az Overland hadjárat és a győzelem[szerkesztés]

A vadon csata majdnem egy évig tartó véres ütközetek sorát nyitotta meg Grant és Lee hadseregei között.

Lee fegyverletétle Appomatoxnál, a McLean ház közelében. Az ábrázoltak között feltűnik Custer, Babcock,
Sheridan, Rawlins, Meade és Parker.

Sigel és Butler műveletei nem hoztak eredményeket, így Grantnek egymagában kellett Lee
hadseregével megküzdenie az Overland hadjárat véresnél véresebb összecsapásai során. Grant
1864. május 4-én átkelt a Rapidan folyón és támadásba vitte hadseregét a Vadon csatában, ahol
a háromnapos harcban óriási veszteségeket szenvedtek a felek. Grantet az különböztette meg a
Potomac hadsereg élén szolgált elődeitől, hogy ő ennek ellenére nem vonult vissza, mert tudta,
hogy az Unio jobban el tudja viselni a veszteségeket, mint a Konföderáció. Grant a Spotsylvania
Court House-i csatában délkeletről próbált az Észak-Virginiai hadsereg oldalába kerülni, hogy azt
[131]
elvágja Richmondtól.  Lee előbb ért a csata helyszínére, így az elvágás nem sikerült, ehelyett
tizenhárom napig tartó vérzivatar kezdődött. Grant megpróbált áttörni Lee védelmi vonalát, s
ezzel a polgárháború legnagyobb veszteségét hozó rohamát, a Bloody Angle-i ütközet indította.
Lee újra megakadályozta az áttörést, Grant erre újra délkelet felé próbált a hátába kerülni. Ezúttal
a North Annai ütközetben mérték össze erejüket, melyben három napon át dühöngött a harc.
[132]
 A déliek védelme ismét feltörhetetlen volt, így Grant hadseregét még délebbre vezényelte, a
Richmondtól alig pár kilométerre keletre fekvő Cold Harbor szállóhelyhez. Lee nem engedhette
meg Richomond ostrom alá fogását és megint be tudta ásni csapatait, mielőtt az északiak
támadhattak volna. A tizenhárom napos küzdelem harmadik napján Grant ismét sok halottat és
sebesültet eredményező rohamot indított Lee árkai ellen.
A veszteségjelentések napvilágra kerültével az északi közvélemény hevesen bírálta Grantet és „a
mészáros” névvel illette, mivel a Rapidan elhagyása óta eltelt harminc nap alatt 52 788 katonát
vesztett. Lee hadserege csak 32 907 főt veszített, de ennek pótolása nagyobb nehézségekbe
[133]
ütközött.  A cold harbori véres roham volt a második olyan a polgárháború folyamán, melyről
később Grant úgy nyilatkozott, hogy megbánta. Az első a Vicksburg elleni első roham volt. Cold
Harbornál végül sikerült Lee megtévesztése és Grant anélkül tudott elszakadni tőle, hogy
ellenfele észrevette volna. A James-folyóhoz vonulva egyesült a Bermuda Hundred
hadjáratba reménytelenül beleragadt Butlerrel, akit a déliek már bekerítettek és Petersburg, a
[134]
Richmondot ellátó központi vasúti csomópont felé indult.
A James-folyón való észrevétlen átkelést követően Grant és a Potomac hadsereg megérkezett
Petersburg alá, melyet P. G. T. Beauregard tábornagy védett. A város ostroma kilenc hónapig
tartott, mivel Lee harcedzett veteránjai szívósan védekeztek. A kifulladó előrenyomulás növekvő
elkeseredettséghez vezetett északon. Az erőfeszítés közvetett eredményeként azonban Lee
Richmond védelmének érdekében kénytelen volt beásni csapatait nem tudott segítséget küldeni
a szorongatott Tennessee hadseregnek. Sheridan vette át az uniós Shenandoah hadsereg
parancsnokságát, Grant pedig azt az utasítást küldte neki, hogy "kergesse az ellenséget a
halálba". Lee Jubal A. Early altábornagy hadtestét azzal a feladattal küldte a Shenandoah
völgybe, hogy fenyegesse a fővárost és kösse le az északi csapatok jelentős részét. Sheridan
azonban megverte erőit és elhárította a Washington felé intézett támadást. Grant ekkor utasítást
küldött Sheridan lovasságának, hogy égesse fel a Shenandoah völgy készleteit és farmjait, hogy
a Konföderációt megfossza fontos élelemtermelő vidékétől. Mikor John S. Mosbyirreguláris
lovassága rajtaütésekkel zaklatta Sharidan csapatait, Grant azt tanácsolta, hogy kutassa fel a
[135]
hozzátartozóikat és tartsa őket túszként a McHenry erődben.
Petersburgnél a Kráter ütközetet megelőzően Grant jóváhagyta az ellenséges állások
aláaknázásának tervét. A robbanás óriási krátert nyitott a déli állásokban, melybe a támadást
kivitelező, bizonytalanul vezetett uniós ezredek beáramlottak. A sokkból feleszmélő
konföderációsok azonban fentről egyenként lelövöldözték őket. Az Unió 3500 fős vesztesége
háromszorosan múlta felül a Konföderációét. A terv határozott kivitelezés esetén sikerrel
[136]
kecsegtetett volna, de mint Grant beismerte taktikailag "elképesztő kudarcot" vallottak. 1864.
augusztus 9-én a city pointi főhadiszállásra éppen megérkező Grant kis híján meghalt, mikor
[137]
konföderációs szabotőrök felrobbantottak egy lőszert szállító hajót a James folyón.  A cold
harbori taktikától eltérően Lee frontális megtámadása helyett Grant Petersburgtől délre és
[138]
nyugatra terjeszkedett, hogy fontos vasúti vonalakat foglaljon el. Grant nyugat felé való
előrenyomulása miatt Lee sorai megnyúltak és kiritkultak. Miután az uniós hadsereg újraépítette
[139]
a City Point vasútat, Grant aknavetőkkel lövethette Lee lövészárkait.  Szeptember 2-án
Sherman az Atlantai ütközetet megnyerve elfoglalta a várost, s ezzel megfordította a
közhangulatot, mely Lincoln számára a második terminusát jelentette a novemberi
[140]
elnökválasztáson.  Sherman meggyőzte Grantet és Lincolnt, hogy hadseregével
[141]
elpusztíthassa a konföderációs hátországot és Savannah-ba vonuljon.
Miután Sherman elérte a tengerpartot és Thomas megsemmisítette John Bell Hood hadseregét
Tennessee-ben, az uniós győzelem biztosnak tűnt, így Lincoln tárgyalásba bocsátkozott.
Jefferson Davis-nek Francis Preston Blair útján üzenetet küldött, s mindketten kijelölték a
tárgyalással megbízott követeiket. Grant megkérte Lincolnt, hogy részt vehessen a követek Fort
Monroe-ban rendezett találkozóján. Noha a Hampton Roads békekonferencia végső soron
[142]
eredménytelenül ért véget, Grant számára ez adta az első kóstolót a diplomáciából.

A Béketeremtők, George Alexander Peter Healey 1868-as, elveszett festményének másolata, mely
napjainkban a Fehér Házban látható
(Középen balra Grant, jobbra A. Lincoln; Lincoln balján Porter, Grant jobbján Sherman)

1865 márciusának végén Grant csapatai végre bevették Petersburgöt, majd Áprilisban
Richmondot is. Grant, Sherman, Porter és tengernagy és Lincoln a River Queen fedélzetén
[143]
megbeszélést tartottak a dél újraformálásáról, melyet rekonstrukció néven ismerünk.  Lee
katonái nagy számban dezertáltak; a betegségek és az ellátmány hiánya gyengítette a
konföderációs hadsereget. Lee megpróbált egyesülni Joseph E. Johnston megvert hadseregének
maradékával, de az Sheridan uniós lovassága megállította az egymás felé közeledő erőket. Lee
és katonái az Appomattox Court House-i ütközetet követően 1865. április 9-én letették a fegyvert
Grant előtt. Grant nagyvonalú feltételeket szabott; a magukat megadó konföderációsok
hátasukkal együtt hazatérhettek otthonaikba azzal a kikötéssel, hogy nem foghatnak újra fegyvert
az USA ellen. Április 26-án Johnston csapatai hasonló feltételek mellett megadták magukat
[144]
Shermannek.  Május 26-án Edmund Kirby Smith nyugati hadseregei is letették a fegyvert és
[145]
a háború véget ért.
A megadás mellett Grant a gyakorlatban engedményeket is tett, a Virginiai Hadsereg volt katonái
saját lovaikat és öszvéreiket magukkal vihették, az éhező déli katonák számára ellátmányt kért
Lee, Grant parancsára 25 ezer fejadagot osztottak szét az északiak ellátmányából. Saját
katonáinak azt mondta Grant, hogy győztek, de ne ünnepeljenek hangosan, a legyőzöttekkel
most már egyazon állam polgárai. Appomattox Court House körül ma Nemzeti Történeti
Emlékpark hirdeti az Egyesült Államok újraegyesítését.
A hadtörténészek általános értékelése alapján Grant a történelem legjobb hadvezérei közé
tartozott, bármelyik európai háborúban megállta volna a helyét, vicksburgi hadjáratát szerte a
világon tanulmányozzák katonai szakértők.

Lincoln halála[szerkesztés]
1865. április 14-én, öt nappal az Appomattoxi győzelem után Grant részt vett a washingtoni
kabinetülésen. Lincoln feleségével együtt a Ford Színházba invitálta, de mivel Philadelphiába
készültek utazni, ezért lemondták a részvételt. A több kormányzati vezető ellen szőtt
összeesküvés során John Wilkes Booth színész halálosan megsebesítette Lincolnt a színházban.
[146]
 Többek, köztük Grant is úgy gondolta, hogy saját maga is a merénylők célpontjába került.
[147]
 Stanton hadügyminiszter értesítette az elnök haláláról és visszahívta Washingtonba. Április
19-én részt vett Lincoln temetésén és magában állva zokogott; később pedig úgy nyilatkozott,
[148]
hogy Lincoln "volt a legnagyobb ember, akit valaha ismertem."  Az új elnökről, Andrew
Johnsonról szólva Grant azt mondta feleségének, hogy rettegi az adminisztrációban végbe menő
változást; Johnson déliekhez való hozzáállását úgy ítélte meg, hogy a fehéreknek vonakodásuk
dacára újból állampolgárságot fog adni, és már ekkor azt gondolta, hogy Johnson elnökkel „a
[149]
Rekonstrukció megmondhatatlan mekkora visszalépést szenvedett el”.

Szembefordulás Johnson elnökkel[szerkesztés]

A bal alsó saroktól órajárással megegyező irányban: Diplomázása a West Point akadémián 1843-ban;
Chapultepec 1847; az önkéntesek kiképzése 1861-ben; Fort Donelson 1862-ben; Shiloh 1862-ben;
Vicksburg 1863-ban; Chattanooga 1863-ban; vezénylő tábornok 1864-ben; Lee fegyverletétele 1865-ben
Johnson a Rekonstrukciót puhán értelmezve anélkül hívta fel a volt konföderációs államokat az
[150]
unióba való azonnali visszatérésre, hogy a négerek jogállásán változtatott volna.  A radikális
republikánusok dominálta Kongresszus ellenszegült és a volt konföderációs államok
[151]
kongresszusi képviselőit nem kooptálta.  Johnson elnöki vétóját felülbírálva a Kongresszus
megújította a Freedmen's Bureau jogosítványait és 1866-ban megszavazta a polgárjogi törvényt
(Civil Rights Act of 1866). A következő évben a választási kampány során Johnson közvetlenül a
választókhoz fordult az általa képviselt üggyel, melyet a Swing Around the Circle kampányútján
[152]
tartott beszédeiben körvonalazott.  Johnson azt akarta, hogy az immár igen népszerű Grant
[153]
vele tartson a körúton, és a lojálisnak mutatkozni akaró Grant beleegyezett.  Grant úgy
érezte, hogy Johnson szándékoltan konzervatív véleménnyel kampányol a Rekonstrukció
[154]
ellehetetlenítése céljából.  Grant egyre kevésbé tudott azonosulni Johnson politikájával, s
[155]
mint feleségének kifejtette, az elnök beszédeit „nemzeti szégyennek” találta.  A nyilvánosság
előtt továbbra is támogatta Johnson, miközben igyekezett a későbbi politikai pályafutása
szempontjából fontos republikánus törvényhozókat nem elidegeníteni magától. Tartott tőle, hogy
Johnson és a Kongresszus ellentéte következtében délen ismét felkelés tör ki, ezért elrendelte,
hogy a déli fegyverraktárakból hajózzák északra a fegyvereket, melyeket a déli államok
[156]
kormányai lefoglalhattak volna.
A konzervatívok és a radikálisok konfliktusa az 1866-os kongresszusi választás után folytatódott.
A Kongresszus radikális többsége elutasította Johnson gyors és könnyed megbékülési politikáját
a volt konföderációsokkal és megszavazta a Reconstruction Acts néven emlegetett
rekonstrukciós törvényeket, melyek a déli államokat öt katonai körzetre osztották. A katonai
megszállás felkelés kiújulásának megelőzése mellett a négerek alkotmányos jogainak védelmét
biztosította. Ezen körzetek élén katonai kormányzók álltak, akik ideiglenes állami kormányzást
folytattak a körzetekben. A kormányzókat Grant választotta ki a Johnson által összeállított
listákból, de a Kongresszus terve a Rekonstrukció erőből való végigvitele jobban tetszett neki.
[157] [158]
 Grant hitt benne, hogy a rekonstrukciós törvények lecsillapítják az erőszakot délen,  de
betartásukkal és alárendeltjeinek erre utasításával elidegenítette magától Johnsont. Mikor
Sheridan Louisianában elmozdította a Rekonstrukciót akadályozó hivatalnokokat, Johnsonnak
[159] [160]
elege lett és meg akart szabadulni Sheridantől.  Grant ehelyett letorkollást ajánlott.  A
Rekonstrukció folyamán Grant és a hadsereg több mint 1500 megválasztott afroamerikai
[161]
hivatalnok jogait védte.  1866-ban a Kongresszus Johnson vétója ellenére és Grant
támogatásával meghosszabbította a Freedmen's Bureau, a felszabadulási hivatal tevékenységét,
majd megszavazta az 1866-os első polgárjogi törvényeket a négerek jogait korlátozó Black codes
[162]
eltörlésével.  1867. július 19-én a Kongresszus ismét Johnson vétója ellenében felhatalmazta
Grantet a kongresszus szájíze szerint való Rekonstrukció kikényszerítésével és felügyeletével, s
[163]
ezzek a déli államok kormányzatait a katonaság alá rendelte.

A politikus[szerkesztés]
Ulysses S. Grant 1867-ben szembefordult Andrew Johnson elnökkel, és 1868-ban
a Republikánus Párt színeiben elnyerte az elnöki széket. A hadsereg ügyes felhasználásával
radikális reformokkal újraszervezte pártját a déli államokban. Kemény lépéseket tett az olyan
szervezetek megfékezésére, mint a Ku-Klux-Klan.
Ugyan Grant maga becsületes maradt, de szemet hunyt közeli munkatársai korrumpálódása
felett, és kiállt mellettük, mikor üzelmeik nyilvánosságra kerültek. Megakadályozta a polgári
szolgálat reformját, és 1872-ben ellehetetlenítette a Republikánus Párt berkeiben működő
reformmozgalmat. Az 1873-as gazdasági válság okozta recesszió hatásait képtelen volt
visszafordítani. Mindezek miatt a politikai szakértők az Egyesült Államok kevésbé jelentős elnökei
közé sorolják, bár tekintélye az utóbbi években valamelyest megnőtt az afroamerikaiak jogainak
támogatása miatt.
1880-ban nem tudta harmadszorra is megnyerni az elnöki választásokat. Hamarosan el is
szegényedett, csalók forgatták ki vagyonából, hogy feleségén és gyermekein segítsen, megírta
emlékiratait (Personal Memoirs of US Grant), amelyeket először a Century Magazine közölt
folytatásokban, s nagyon sikeres lett. Rákbetegségben szenvedett, de pár nappal halála előtt
sikerült emlékiratait befejeznie, ezzel anyagilag is segített családján, írását kötetben is többször
közreadták. 1885. július 23-án érte a halál. New York Cityben temették el, sírhelye a
legnagyobb mauzóleum az Amerikai Egyesült Államokban, Nemzeti Emlékhely.

William Tecumseh Sherman

[1][2]
William Tecumseh Sherman ['wiliəm tɘ'kʌmsei 'ʃə:rmən]  (Lancaster, Ohio, 1820. február
8. – New York, N.Y, 1891. február 14.) amerikai tábornok, üzletember, író és oktató. Az amerikai
polgárháború (1861–1865) alatt vezérőrnagy rendfokozatban szolgált az északiak hadseregében.
Eredményeiért kitüntetésekkel jutalmazták, de a felperzselt föld taktikája miatt számos kritika is
[j 1][3][4]
érte.  A híres hadtörténész, Basil Liddell Hart kijelentette, hogy Sherman volt az „első
[5]
modern tábornok”.
Sherman 1862 és 1863 között Ulysses S. Grant tábornok beosztottjaként szolgált, és részt vett
azokban a hadjáratokban, amelyekben elfoglalták a konföderációs erők vicksburgi erődjét és
visszaszerezték Tennessee államot. 1864-ben Sherman lett Grant utóda a polgárháború nyugati
hadszínterén lévő uniós erők főparancsnokaként. Vezetésével az uniós seregek
elfoglalták Atlanta várost, és ez a katonai győzelem jelentősen hozzájárult Abraham
Lincoln újraválasztásához. Sherman ezután átvonult Georgia államon és hadjáratot
vezetett Észak- és Dél-Karolina államokban (Karolina-hadjárat), amivel jelentősen
meggyengítette az Amerikai Konföderációs Államokhaderejét, és lehetetlenné tette számukra a
háború folytatását. Ő fogadta 1865 áprilisában a konföderációs csapatok megadását Észak-
[6]
Karolina, Dél-Karolina, Georgia és Florida államokban.
A háború után, amikor Grant tábornokot megválasztották az Amerikai Egyesült Államok
elnökének, Sherman ismét örökölte posztját, és az Egyesült Államok haderejének főparancsnoka
lett (1869–83). Ebben a tisztségében felelős volt az Amerikai Egyesült Államok nyugati részén
az indiánok ellen indított háborúkért. Nyugállományban visszautasította a politikai
szereplést. 1875-ben kiadta emlékiratait (Memoirs), az egyik legjobb első kézből származó
beszámolót a polgárháború eseményeiről.
 Fiatalkora[szerkesztés]

Sherman otthona Lancasterben

Sherman 1820-ban született az Ohio állambeli Lancasterben. Apja, Charles Robert Sherman,

sikeres ügyvéd, aki Ohio állam legfelsőbb bíróságának is tagja volt, 1829-ben váratlanul meghalt.
Özvegye, Mary Hoyt Sherman, 11 gyermekkel maradt magára. Ezt követően a kilencéves
Williamet egy szomszéd, egyben a család barátja, Thomas Ewing ügyvéd nevelte, aki az
amerikai Whig Pártpolitikusa és Ohio állam képviselője volt az Egyesült Államok szenátusában,
valamint az Egyesült Államok első belügyminisztere is. Csak távoli rokonságban álltak, de
[j 2]
Shermanre nagy hatást gyakorolt Roger Sherman, az Egyesült Államok egyik „alapító atyja”.
Bátyja, Charles Taylor Sherman, szintén jogi pályára lépett és szövetségi bíró lett; egyik öccse,
John Sherman szenátor és az amerikai kormány tagja lett. Másik öccse, Hoyt Sherman sikeres
bankárrá vált. Mostoha bátyjai közül ketten is az amerikai hadseregben szolgáltak a
polgárháború alatt, Hugh Boyle Ewing és Thomas Ewing Jr., aki később az Abraham
[7]
Lincoln elnök meggyilkolásával vádolt személyek kirendelt védője volt.

Sherman középső neve[szerkesztés]

[j 3]
Sherman meglehetősen szokatlan középső neve mindig is nagy figyelmet keltett.  Sherman
maga azt állította, hogy középső neve onnan ered, hogy egy időben apja „figyelmét megragadta
[8]
a sóni törzs nagy főnöke, Tecumseh”.  Egy 1932-es életrajz nyomán elterjedt, hogy
csecsemőként Shermant egyszerűen Tecumsehnek hívták szülei. Ezek szerint Sherman csak
kilenc vagy tízéves korában kapta a William keresztnevet, miután befogadták a Ewing házba,
ahol nevelőanyja, az ír származású Maria Ewing, hithű katolikus volt. A Ewing család tagjaként
Shermant egy dominikánus szerzetes keresztelte meg, aki állítólag azért adta a William nevet a
[9]
gyereknek, mert az esemény Szent Vilmos napján történt – vagyis feltehetően június 25-én.  A
kétségkívül érdekes beszámoló történelmi hitelessége azonban kétségbe vonható, mivel maga
Sherman is azt írta az emlékirataiban, hogy apja a William Tecumseh nevet adta neki, és más
bizonyítékok azt igazolják, hogy csecsemőkorában egy presbiteriánus tiszteletes keresztelte
[10][11][j 4]
meg, és adta neki a William nevet. Felnőttként Sherman minden levelét (a személyes,
[12]
feleségének írt leveleket is) „W. T. Sherman”-ként írta alá,  de barátai csak „Cump”-nak hívták.
[13]
 Gyermekkorában kétszer is megkeresztelték, felnőttként azonban nem vett részt semmilyen
egyházi életben, annak ellenére, hogy felesége, Ellen Ewing Sherman is hithű katolikus volt. Fia,
Thomas, papi pályára lépett, és szerinte apja a polgárháború kitöréséig részt vett a miséken, de
[j 5]
utána soha többé.

Katonai kiképzés és szolgálat[szerkesztés]

A fiatal William T. Sherman portréja katonai egyenruhában

Ewing szenátor támogatásával a 16 éves Sherman tisztnövendékként bekerült az amerikai

[14]
hadsereg katonai akadémiájára, a West Pointra,  ahol vele egy szobában lakott és jó barátja
lett egy másik jövőbeni tábornok, George H. Thomas. Az akadémián Sherman kitűnt tanulmányi
eredményeivel, de a kadétok kinevezési folyamatának sajátosságai hidegen hagyták. Egyik
hallgatótársa, William Rosecrans, később úgy emlékezett Shermanre, mint „a legkitűnőbb és
legnépszerűbb diákok egyike” és „csillogó szemű, vörös hajú srác, aki mindig készen állt egy jó
[15]
tréfára”.  A West Point akadémián töltött éveiről Sherman így számol be Memoirs című
önéletrajzában:
„Az akadémián nem tartottak jó katonának, ezért semmilyen kinevezést nem kaptam, hanem a négy
év alatt végig közlegény maradtam. Akkor, mint ma is, a szép kiállás és egyenruha, a szabályokhoz
való feltétlen alkalmazkodás, elengedhetetlen volt a kinevezéshez és én feltehetően egyik kitételnek
sem feleltem meg. Tanulmányaiban mindig is jó véleménnyel voltak rólam a tanárok, és általában a
legjobbak között voltam, különösen a rajz, kémia, matematika és a természettudományok terén. A per
annum szerzett pontjaim csak 150 körül voltak, és emiatt tanulmányaim végeztével a negyedik helyről
a hatodikra csúsztam vissza.”
[16]
– William Tecumseh Sherman
1840-ben elvégezte az akadémiát és hadnagyi rangban felvették az Egyesült Államok
hadseregének 3. Tüzérhadtestéhez (3rd U.S. Artillery). Első csatájára Florida államban került sor
a szeminol indiánok ellen vívott második háborúban. Később Georgia és Dél-Karolina államokban
állomásozott. Mivel egy befolyásos politikus fogadott fia volt, a fiatal hadnagy a déli
[17]
nagyváros, Charleston legelőkelőbb köreiben mozgott.
Míg kortársainak nagy része részt vett a mexikói–amerikai háborúban, addig Shermant
adminisztratív szolgálatra a Mexikótól elfoglalt államba, Kaliforniába vezényelték. Itt egyik
tiszttársával, Edward Orddal, két nappal azelőtt érkeztek meg Yerba Buena városába, mielőtt
annak nevét San Franciscóra változtatták volna. 1848-ban Sherman elkísérte Kalifornia katonai
kormányzóját, Richard Barnes Mason ezredest egy vizsgálatra, amely hivatalosan is
megerősítette, hogy az állam területén aranyat találtak, és ezzel kezdetét vette a kaliforniai
[18][19]
aranyláz.  Sherman, Edward Orddal együtt, részt vett a terület felmérésében és a
később Sacramento néven várossá alakuló település határainak kijelölésében.
Shermant ekkor századossá léptették elé „kitűnő szolgálatai” elismeréseként, de mivel nem
vehetett részt a háborúban, elkedvetlenedett, és részben ez késztette arra, hogy később
lemondjon tiszti rangjáról. Ezzel a polgárháború magas rangú tisztjei közül azon kevesek egyike
[20]
lett, akik nem harcoltak a mexikóiak ellen.

Házassága és üzleti karrierje[szerkesztés]

1850-ben Shermant századossá léptették elé, és feleségül vette Thomas Ewing lányát, Eleanor
Boyle („Ellen”) Ewingot egy Washingtonban tartott ceremónián, amelyen jelen volt Zachary
Taylor elnök és más hírességek is (mostohaapja ekkor belügyminiszter volt az amerikai
kormányban). Anyjához hasonlóan, Ellen Ewing is hithű katolikus volt, és nyolc gyermeküket is a
[21]
katolikus hitben nevelte.
1853-ban Sherman lemondott tiszti rendfokozatáról, és egy St. Louis-i központú bank San
Francisco-i fiókjának lett az igazgatója. Sherman éppen abban az időben érkezett meg San
Franciscóba, amikor az egész amerikai nyugat forrongott. Az út során kétszer is hajótörést
szenvedett, és a Golden Gate-szorosban felborult hajója törzsébe kapaszkodva sodródott be
[22]
a San Francisco-öbölbe.  A város üzleti és pénzügyi életében uralkodó állapotok által kiváltott
[23]
idegfeszültség asztmát okozott nála.  Később, az ingatlanspekulációkra visszaemlékezve azt
mondta: „A csatában elvezénylek százezer katonát és elfoglalom a Nap városát is, de félek attól,
[24]
hogy egy mocsarat igazgassak San Franciscóban”.  1856-ban a San Francisco-i polgárőrség
[25]
megalakulása után vezérőrnagyi rangot kapott a kaliforniai milíciában.
A Sherman által igazgatott bankfiókot 1857 májusában bezárták, és ekkor családjával átköltözött
New Yorkba, ahol ugyanannál a banknál helyezkedett el. Amikor az 1857-es tőzsdei pánik alatt a
bankot bezárták, jogi pályára lépett, és a Kansas állambeli Leavenworth-ben lett ügyvéd, de ez a
[26]
vállalkozása is sikertelen maradt.
1874-ben, amikor Sherman már híres volt katonai sikerei révén, legidősebb lánya, Marie Ewing
(„Minnie”) Sherman is egy, az akkori világsajtó révén az érdeklődés középpontjába került,
nagyszabású ceremónia keretében ment férjhez. Az esküvőn jelen volt többek között Ulysses S.
Grant elnök, illetve bőkezű ajándékot küldött az egyiptomi kedive, Muhammad Ali basa. Sherman
másik lánya, Eleanor 1880. május 5-én ment feleségül Alexander Montgomery Thackara-hez,
Sherman washingtoni otthonában. Sherman nagy bánatára egyik fia, Thomas Ewing
[27]
Sherman papi pályára lépett, és 1879-ben jezsuita pappá avatták.

Katonai főiskolai igazgatóként[szerkesztés]

1859-ben Sherman elvállalta Louisiana állam főiskolájának és katonai akadémiájának igazgatói
[28]
tisztségét.  Hatékony és népszerű vezetője volt az intézménynek, amely később Louisiana
állam egyeteme lett (Louisiana State University, LSU). Joseph P. Taylor ezredes, Zachary
Taylor elnök bátyja, kijelentette: „Ha az egész hadsereget átkutatták volna, egyik végétől a
[29]
másikig, akkor sem találtak volna erre a posztra Shermannél alkalmasabb jelöltet”.
Amikor 1860-ban hírét vette, hogy Dél-Karolina kivált az Egyesült Államokból, Sherman így
szólt David F. Boyd professzorhoz, a déli államok függetlenségének elkötelezett hívéhez:
„Maguk déliek nem tudják, hogy mit csinálnak. Az egész ország vérben fog ázni és csak Isten tudja,
hogy fog végződni az egész. Ez egy butaság, őrület, a civilizáció elleni bűn! Maguk félvállról veszik a
háborút, de nem tudják, hogy mit beszélnek. A háború szörnyűséges. És tévednek az északiakat
illetően is. Békés népek, de becsületesek és harcolni fognak. Nem fogják hagyni, hogy tönkretegyék
ezt az országot anélkül, hogy legalább megkísérelték volna megmenteni… Mellesleg, hol vannak a
katonák és a felszerelések, amivel szembe akarnak szállni velük? Északon gőzmozdonyt, vasutat és
kocsikat építenek, de maguk talán csak ruhát és cipőt tudnak csinálni. Minden igyekezettel háborúba
akarnak lépni a világ leghatalmasabb, mérnökileg legkiválóbb és eltökéltebb népével – akik a
szomszédjaik. Kudarcot fognak vallani. Csak a lelkükben és eltökéltségükben vannak készen a
háborúra. Minden más tekintetben felkészületlenek és ráadásul a rossz ügyet képviselik. Elsőre
biztosan sikereket érnek el, de utána elfogynak erőforrásaik, kizárják az európai piacokról és ügyük
bukásra lesz ítélve. Ha maguk csak egy pillanatra megállnának és gondolkodnának, akkor belátnák,
hogy végül biztosan el fognak bukni.”
[30]
– William Tecumseh Sherman

Sherman 1865-ben

1861. januárban, a polgárháború kitörése előtt pár nappal Shermannek hivatalosan fogadnia
kellett volna a Baton Rouge-ban található szövetségi fegyverraktár megadását a louisianai állami
milícia nevében. Sherman azonban inkább lemondott tisztségéről és ezt üzente Louisiana állam
kormányzójának: „Semmilyen körülmények között nem teszek vagy gondolok semmit, ami …
[31]
ellenséges … az Egyesült Államokkal szemben.”

Kitérő St. Louisban[szerkesztés]

Louisianából való távozása után Sherman Washingtonba utazott, feltehetően azért, mert
kinevezték a hadsereghez. A beiktatása után találkozott Abraham Lincoln elnökkel a Fehér
Házban, és kifejezte az újonnan megválasztott elnöknek aggodalmát az uniós erők
[32]
felkészületlensége miatt, de Lincoln nem osztotta véleményét.
Ezt követően Sherman a St. Louis Railroad társaság, egy omnibusz-vállalat elnöke lett, bár csak
pár hónapig töltötte be ezt a posztot. Munkája révén közelről volt tanúja Missouri államban a
kiválási válságnak és Frank Blair kongresszusi képviselő erőfeszítéseinek (aki később Sherman
alatt szolgált), hogy Missourit az unióban tartsa. Április elején elutasított egy felkérést, hogy a
[33]
Lincoln-kormány hadügyminisztériumában töltsön be pozíciót.  Fort Sumter ostroma után
habozott belépni a hadseregbe, és nyilvánosan kritizálta Lincoln elnök felhívását, aki 75 000
önkéntest akart toborozni három hónapra, mondván: „Ennyi erővel akár egy égő házat is
[34]
megpróbálhatna az ember eloltani egy vízipisztollyal”,  májusban azonban jelentkezett a
[35][36]
hadseregnél, és összeköttetéseinek köszönhetően tiszti rangot kapott.  Június 3-án ezt
írta: „Még mindig azt gondolom, hogy a háború hosszú – nagyon hosszú – lesz, sokkal hosszabb,
[37] [38]
mint azt a politikusok képzelik.”  Végül, június 7-én Washingtonba rendelték.
 Sherman az amerikai polgárháborúban[szerkesztés]

William T. Sherman vezérőrnagy. Mathew Brady portréja, 1864

Kinevezése[szerkesztés]
Shermant 1861. május 14-i hatállyal ezredessé nevezték ki a 13. gyalogezrednél (13th Infantry
Regiment, United States Army). Azon kevés északi tisztek egyike volt, akik kitüntették magukat
az 1861. július 21-én Bull Runnál megvívott csata során. Shermant a térdén és vállán súrolták
golyók. Az északiak által elszenvedett súlyos vereség miatt Sherman megkérdőjelezte saját
ítélőképességét és önkéntes katonáinak képességeit is. Lincoln elnök azonban az önkéntes
[j 6][39]
haderő dandártábornokává léptette elő 1861. május 17-i hatállyal.  Ezt követően Robert
Anderson, Kentucky kormányzója alatt szolgált, majd pedig ősszel Anderson helyettese lett –
ezzel Sherman szerint Lincoln elnök megszegte ígéretét, hogy nem nevezi ki politikailag fontos
[j 7]
pozícióra.

Idegösszeomlása és csata Shiloh-nál[szerkesztés]

Louisville-i tartózkodása alatt Sherman egyre borúlátóbb lett a háború kimenetelével
kapcsolatban. Rendszeresen panaszkodott washingtoni elöljáróinak az ellátás hiányosságai
miatt, és mivel rendszeresen eltúlozta a felkelő csapatok erejét, a helyi sajtó hamarosan „őrült”-
[40]
nek tartotta.  Sherman kérésére leváltották posztjáról, helyébe Don Carlos Buell lépett, míg őt
[j 8]
St. Louisba helyezték át, ahol 1861 őszén feltehetően idegösszeomlást kapott.  Sherman
beismerte, hogy a parancsnoksággal járó felelősség összetörte és az öngyilkosság gondolata is
[j 9]
megfordult a fejében.  Ekkor szabadságot kapott, és visszatért Ohióba, hogy kipihenje magát.
Otthonléte alatt felesége, Ellen, egy Sherman bátyjának, John Sherman szenátornak írt levélben
[41]
a „családban tapasztalható melankolikus őrület”-ről panaszkodott.
Hamarosan rendbe jött, és visszatért az aktív katonai szolgálatba Henry W. Halleck vezérőrnagy
beosztottjaként, aki Missouri állam katonai kormányzója volt. Shermant először csak a
hátországba helyezték, előbb egy St. Louis-i kaszárnya parancsnoka lett, majd pedig logisztikai
támogatást nyújtott Ulysses S. Granttábornok csapatainak, akik a Donelson-erődöt ostromolták.
Grant, aki korábban Sherman elődje volt a cairói katonai körzet (Illinois állam) parancsnokaként,
nem sokkal azelőtt jelentős győzelmet aratott a Henry-erőd közelében vívott csata során, és
megkapta Tennessee állam kormányzói posztját. Bár ekkor Sherman a beosztása alapján Grant
elöljárója volt, mégis levelet küldött neki Kentucky-ból, és felajánlotta szolgálatait.
A washingtoni Sherman emlékmű részlete

Miután Grant elfoglalta a Donelson-erődöt, teljesítette Sherman kívánságát, és 1862. március 1-

[42]
jén kinevezte a Tennessee hadseregbe, az 5. hadosztály parancsnokának.  Első jelentősebb
ütközete ezen a poszton a Shiloh közelében vívott csata volt. A konföderációs erők nagy erejű
támadása 1862. április 6-án meglepetésként érte az uniós parancsnokok többségét. Sherman is
elutasította a hírszerzési jelentéseket, és nem akart hinni a milícia tisztjeinek, amikor azok arról
tájékoztatták, hogy Albert Sidney Johnston tábornok elhagyta Mississippi állambeli bázisát,
Corinth közelében. Ennek megfelelően Sherman szinte semmilyen előkészületet nem tett, nem
épített mellvédeket, nem erősítette meg állásait, és nem küldött ki felderítőket sem. Shilohnál
feltehetően el akarta kerülni, hogy abba a hibába essen, amit Kentuckyban követett el, és, hogy
túlzott óvatossággal vádolják. Feleségének is azt írta, hogy ha több előkészületet tett volna, akkor
[43]
„megint őrültnek hívtak volna”.
A meglepetésszerű támadás ellenére Sherman sikeresen gyűjtötte össze hadosztályát és
rendezetten vonult vissza, miközben az ellenséggel harcoltak, ezzel megakadályozta az uniós
csapatok súlyos vereségét. A nap végén Grant tábornokot egyedül, a sötétben egy tölgyfa alatt
ülve és szivarozva találta. A felkészülés elhanyagolásáért elsősorban felelős Sherman saját
szavai szerint „hirtelen bölcs sugallatra nem említette a visszavonulást”, hanem csak annyit
mondott: "Hát, ma pokoli egy napunk volt, mi?" Grant szintén lakonikus válasza úgy hangzott:
[j 10]
"Igen. Holnap azért majd befűtünk nekik.".  Ezt követően Shermannek nagy szerepe volt a
sikeres uniós ellentámadásban 1862. április 7-én. A csata során kétszer megsérült – a kezén és
a vállán –, és háromszor lőtték ki alóla a lovat. A csata után a teljesítményéről Grant elismeréssel
[42]
szólt, és 1862. május 1-jei hatállyal előléptették vezérőrnaggyá.
Április vége felé egy 100 000 főt számláló uniós magasabb egység vonult Corinth ellen Henry W.
Halleck vezérőrnagy parancsnoksága alatt, míg Grant ekkor csak a főparancsnok helyettese volt,
Sherman pedig a jobbszárnyon lévő hadosztály parancsnokságát kapta. Nem sokkal azután,
hogy május 30-án Corinthot elfoglalták, Grant le akart mondani tisztségéről, mert komoly gondjai
voltak a Halleck tábornokkal való együttműködésben, Sherman kérésére azonban meggondolta
magát. Sherman saját életéből vett példával vigasztalta Grantet és azzal biztatta, hogy egy
[j 11]
szerencsés véletlen folyamán akár hamarosan ismét parancsnoki tisztséget kaphat.
Júliusban beigazolódni látszott Sherman jóslata, mert Hallecket az Egyesült Államok vezérkari
főnökévé nevezték ki. Grant lett a helyi főparancsnok, míg Shermant kinevezte a frissen
[44]
elfoglalt Memphis katonai kormányzójának.
 Vicksburg és Chattanooga[szerkesztés]

A Chattanooga környékén vívott csata térképe, 1863

Ettől kezdve mindkét tiszt karrierje felfelé ívelt. Sherman ezt annak is köszönhette, hogy közeli
kapcsolatba került Grant tábornokkal az alatt a két év alatt, amíg együtt szolgáltak a nyugati
hadszíntéren. A katonai sikereik ellenére a Vicksburgelleni hadjárat során egy újság arról
panaszkodott, hogy a hadsereget a sárba tiporják egy részeg (Grant) vezetésével, akinek egy
[45]
őrült (Sherman) ad tanácsokat.
Sherman 1862–1863 során egyaránt ért el sikereket és szenvedett el kudarcokat. 1862.
decemberében a vezetése alatt álló északi csapatokat visszaverték Chickasaw Bayou-nál,
[j 12]
a Mississippi államban található Vicksburg közelében.  Nem sokkal ezután a parancsnoksága
alatt álló XV. hadtestet utasították, hogy csatlakozzon a John A. McClernand vezérőrnagy által
az Arkansas Post néven ismert erőd elleni támadáshoz. Bár a támadás sikeres volt, katonai
értéke csekély volt, és csak elvonta az északiak erőit Vicksburg elfoglalásától. A Vicksburg-
hadjárat előtt, 1863 tavaszán Sherman kétségét fejezte ki Grant új, meglehetősen rendhagyó
[j 13]
taktikájával kapcsolatban,  de Grant irányítása alatt sikeresen alkalmazta azt. 1863. július 4-
én Vicksburg védői megadták magukat Grant tábornoknak, és ekkor Shermant is előléptették, a
hivatásos hadsereg dandártábornoki rangját kapta (korábban csak az önkéntesek tábornoka
volt). A csata után Sherman családja elutazott Ohióból a Vicksburg közelében található táborba,
hogy meglátogassák a tábornokot – a látogatás végzetes kimenetele volt, hogy kilencéves fia,
[46]
Willie, tífuszos lett és meghalt.
Novemberben a chattanoogai csata során Sherman a Tennessee-hadsereg parancsnoka volt.
Katonái élén gyorsan elfoglalta a számára kijelölt célt, a Billy Goat Hillt a Missionary Ridge nevű
vonulat északi részén, amikor észrevette, hogy az nem is a fő vonulaton fekszik. A további
támadásokat a Patrick Cleburne parancsnoksága alatt álló hadosztály, Braxton
[47]
Bragg hadseregének egyik legjobb alakulata rendre visszaverte.  Sherman erőfeszítései
némileg feledésbe merültek George Henry Thomas tábornok sikerei mellett, aki a konföderációs
vonalak közepe ellen intézett támadást, eredetileg elterelő céllal. A csata után Sherman elindult,
hogy felmentse az Ambrose Burnside parancsnoksága alatt álló csapatokat, akik a Knoxville-
hadjárat alatt kerültek bajba, majd 1864. februárban egy hadjáratot vezetett a Mississippi
[48][49]
államban található Meridian ellen, hogy feldúlja a konföderációs erők hátországát.
 Hadjárat Georgia államban[szerkesztés]

Sherman hadjáratai Georgia, Észak- és Dél-Karolina államokban, 1864–1865

Ingadozó teljesítménye ellenére Grant tábornok továbbra is kitüntette barátságával és bizalmával

Shermant. Amikor Lincoln elnök 1864 tavaszán keletre hívta Grantet, hogy vegye át az uniós
hadseregek főparancsnoki tisztét, Grant kinevezte (a katonái által csak „Uncle Billy”-ként
emlegetett) Shermant a mississippi katonai körzet parancsnokává, vagyis lényegében a
polgárháború nyugati hadszínterének teljhatalmú parancsnoka lett. Amint Grant átvette az uniós
hadseregek irányítását, Sherman levelet írt neki, amelyben kifejtette stratégiáját a háború
mielőbbi befejezése érdekében:

Ha maga elpáholja Leet, és én el tudok masírozni az Atlanti-óceánig, azt hiszem, a

„ jó öreg Abe bácsi is ad húsz nap eltávot, hogy meglátogassuk az ifjoncokat. ”
[j 14]
– William Tecumseh Sherman

Sherman ezután három hadsereg (Army of the Cumberland, Army of the Tennessee és Army of

[50]
the Ohio), közel 100 000 fő élén benyomult Georgia állam területére,  ahol hosszas
manővereket hajtott végre a szemben álló Joseph E. Johnston tábornok csapataival szemben.
Sherman csapatai élén Atlanta város ellen vonult, míg Johnston védelmi pozíciókat vett fel,
amelyeket rendre fel kellett adnia, miután Sherman a hátába került. Csak egyszer, a Kennesaw-
hegy közelében került sor nyílt csatára, ahol Sherman vereséget szenvedett a jól beásott
konföderációs csapatokkal szemben. Júliusban azonban az óvatos Johnstont leváltották, helyére
az agresszívabb John Bell Hood tábornok került, aki számbeli hátránya ellenére is nyílt csatákra
kényszerítette Shermant.

A Green-Meldrim ház, ahol Sherman 1864-ben, Savannahelfoglalása után szállt meg

Sherman a georgiai hadjáratot 1864. szeptember 2-án fejezte be Atlanta elfoglalásával. Miután
minden polgári lakosnak megparancsolta a város elhagyását (amit az Elfújta a szél című könyv
és az azonos című film örökített meg), elrendelte az összes katonai és kormányzati épület
felgyújtását. Számos polgári otthon, üzlet is leégett a tűzvészben. Atlanta elfoglalása egy
csapásra ismertté tette Shermant az Unióban, és nagy mértékben hozzájárult, hogy Lincoln
elnököt 1864 novemberében újraválasztották (korábban úgy tűnt, hogy a demokrata párt
jelöltje, George B. McClellan volt tábornok legyőzi Lincolnt). Lincoln veresége minden bizonnyal a
konföderáció győzelmét eredményezte volna, mivel a demokrata párt jelöltje programjában
béketárgyalásokat és a konföderáció függetlenségének elismerését szorgalmazta. Atlanta
elfoglalása tehát az Unió egységét szem előtt tartó Sherman egyik legnagyobb haditettének
[j 15]
számít.
Atlanta elfoglalása után Sherman délnek fordult seregeivel, és kezdetben figyelmen kívül hagyta
a déli Hood tábornok ellentámadását, aki Tennessee irányából fenyegette korábbi hódításait.
[j 16]
Hamarosan azonban egyik seregét vissza kellett küldenie Hood ellen,  a maradék 62 000 fő
élén Georgia egyik fontos kikötővárosa, Savannah ellen vonult. A menetelés során a hadsereg
ellátását nem a hátországból, hanem a lakosság kirablásával fedezte, és saját becslése szerint
[j 17]
több, mint 100 millió dolláros kárt okozott a délieknek.  Sherman ezt „kemény
háborúnak” („hard war”) hívta, de az utókor már mint „totális háborút” ismerte meg. A menetelés
végén, 1864. december 22-én elfoglalta Savannah-t és innen küldött táviratot Lincoln elnöknek,
akinek karácsonyi ajándékként ajánlotta fel a várost.
Sherman hadi sikerei jelentős nyilvánosságot kaptak az északi sajtóban, miközben Grant
tábornok szinte alig ért el sikereket Robert E. Lee tábornokkal szemben. A szenátusban ekkor
javaslatot tettek arra, hogy Shermant altábornaggyá (Lieutenant general) léptessék elő, és
feltehetően Grant utódjává akarták kinevezni. Sherman azonban levelet írt bátyjának, John
Sherman szenátornak és Grant tábornoknak is, amelyben erőteljesen visszautasította a
[51]
kinevezést.  Körülbelül ebben az időben nyilvánosan is kifejezte lojalitását Grant felé:
„Az elbeszélés szerint egy jeles polgári személy, aki Savannah-ban meglátogatta, hogy meghallgassa
véleményét Grantról, lekicsinylően kezdett beszélni a tábornokról. „Nem jó, nem lesz ez így jó, Mr.
_____,” – mondta Sherman gyorsan, idegesen. – „Grant tábornok egy nagy hadvezér. Jól ismerem.
Mellettem állt, amikor őrült voltam, és én mellette álltam, amikor részeg volt, márpedig, kedves uram,
mindig kiállunk a másikért.””
Savannah-ban értesült arról Sherman, hogy újszülött fia, Charles Celestine, a menetelés során
[52]
meghalt – Shermannek nem is volt alkalma arra, hogy lássa a gyereket.

Végső hadjáratok Karolina államokban[szerkesztés]

Sherman tábornok a törzsével: Oliver O. Howard, John A. Logan, William Babcock Hazen, Jefferson C.
Davis, Henry Warner Slocum és Joseph A. Mower tábornokokkal

1865 tavaszán Grant megparancsolta Shermannek, hogy seregével szálljon hajóra

és Virginia államban egyesüljenek Lee tábornokkal szemben. Ehelyett Sherman rávette Grantet,
hogy engedélyezze számára, hogy csapatai élén északra meneteljen Észak- és Dél-Karolina
államokon keresztül, és útközben minden katonai értéket képviselői ingatlant vagy ingóságot
megsemmisítsen. Különösen Dél-Karolinát akarta ezzel sújtani, amely elsőként jelentette ki
elszakadását az Uniótól és amelynek feldúlása végzetes csapást jelenthet a konföderáció harci
[53][54]
moráljára.  Csapatai ellen csak szórványos ellenállást fejtettek ki Joseph E.
Johnston tábornok katonái, aki, miután meghallotta, hogy Sherman katonái rönkökből készítenek
utat és így vágnak át az államban található mocsarakon, kijelentette, hogy „ilyen
[55]
hadsereget Julius Caesar óta nem hordott hátán a föld”.
Sherman 1865. február 17-én elfoglalta az állam székhelyét, Columbia városát, ahol még aznap
éjjel tűz ütött ki és másnap reggelre a városközpont szinte teljesen leégett. A tűzvész azóta is
számos vita forrása, egyesek szándékos gyújtogatásnak tartják, mások véletlennek, vagy pedig a
visszavonuló konföderációs csapatok hanyagságának tulajdonítják (akik számos gyapotbálát
gyújtottak fel, miközben kiürítették a várost). Helyi indián vezetők segítségével Sherman
hadserege átkelt a Lumber folyón és behatolt Észak-Karolina területére. Sherman feljegyzései
szerint a folyón való átkelés, majd az állam déli részén található mocsarak leküzdése volt „a
legátkozottabb menetelés, amit valaha megértem”. Az északiak ezt az államot nem rabolták ki,
mivel Dél-Karolinával ellentétben nem tartották a lázadás központjának, és úgy vélték, csak a déli
szomszéd nyomására és akkor is utolsóként szakadt el az Uniótól. Március vége felé Sherman
elhagyta csapatait és a Virginia állambeli City Point városba utazott, hogy Granttel
[56][57]
megbeszéléseket folytasson, amin részt vett az éppen ott tartózkodó Lincoln elnök is.
Ezt követően Sherman a Bentonville-i csatában legyőzte Johnston tábornokot, majd Lee
tábornok megadta magát Grantnek Appomattoxnál. Közben Lincoln elnököt Washingtonban
meggyilkolták. Sherman az észak-karolinai Durham városban találkozott Johnstonnal és fogadta
a tábornok megadását. Sherman nagyvonalú békefeltételeket ajánlott, amelyek – Johnston
tábornok és a konföderáció elnöke, Jefferson Davis kérésére – kiterjedtek katonai és politikai
kérdésekre is. Bár maga Sherman úgy vélte, hogy ezeket a feltételeket a City Point-beli találkozó
során Lincoln is elfogadta, hivatalosan nem kapott jóváhagyást sem Granttől, sem Andrew
Johnson elnöktől, aki Lincoln helyébe lépett, sem pedig a kormánytól. A washingtoni politikusok
ennek megfelelően nem tartották be a békemegállapodás feltételeit. A megadás kérdése körül
kialakult zűrzavaros helyzet 1865. április 26-ig tartott, amikor Jonhston tábornok – Davis elnök
utasításait figyelmen kívül hagyva – hivatalosan is megállapodott Shermannel a fegyverletételről
és az Észak-, Dél-Karolina, Georgia és Florida államokban található konföderációs csapatok
[58]
nevében megadta magát.

Rabszolgaság és felszabadítás[szerkesztés]

William Tecumseh Sherman portréja, Mathew Brady alkotása

Bár a rabszolgaságot elítélte, Sherman nem támogatta a rabszolgák felszabadítását a háború
[j
előtt, mivel korának és származásának megfelelően nem hitt a négerek egyenjogúságában.
18]
 Nem óhajtott továbbá együtt harcolni a feketékkel; mint azt tisztjei jelenlétében mondta "Billy
[59]
bácsi hadseregében nem lesznek niggerek".  Az 1864–1865-ben vívott hadjáratok során
számos rabszolgát felszabadított, akik második Mózesként üdvözölték, és végül már 25-30 ezren
haladtak serege után, miközben átvonult Georgia, Észak- és Dél-Karolina államokon. Sherman ki
nem állhatta őket és a helyzetet, mert a mintegy második hadseregként utána kutyagolókkal nem
tudott mit kezdeni. Saját hadseregét is csak rablással tudta ellátni, az annak felére rúgó számú
[60]
hontalannak végképp nem tudott ellátást adni.
A volt rabszolga menekültek sorsa hamarosan kényes katonai és politikai kérdéssé vált,
az abolicionisták azzal vádolták Shermant, hogy nem tett eleget a felszabadított rabszolgák
[61]
nyomorúságos helyzetének enyhítéséért.  1865. január 12-én Sherman találkozott Stanton
hadügyminiszterrel és a helyi fekete közösség vezetőivel, hogy a felszabadított rabszolgák
helyzetét megvitassák, miután Garrison Frazier baptista tiszteletes a következő nyilatkozatot adta
ki a fekete közösség nevében:
Már megérkezése előtt úgy néztünk fel Sherman tábornokra, mint arra az emberre,
akit Isten erre a feladatra szemelt ki és mindannyian kifejezhetetlen hálát érzünk
iránta, és megbecsüléssel tekintünk rá, amiért a rá bízott feladatot legjobb
”
tudomása szerint elvégezte. Közülünk néhányan megérkezése után rögtön
felkerestük és feltehetően Stanton miniszter urat sem fogadta udvariasabban, mint
„ minket. Viselkedése és irányunkban tanúsított magatartása alapján barátként és
úriemberként jellemezhetjük.
[62]
– Garriston Frazier

Négy nappal később Sherman kiadta 15. számú különleges napiparancsát, amelyben 40 000
felszabadított rabszolga és fekete menekült letelepítését rendelte el a Dél-Karolinában,
Georgiában és Floridában, a fehér földtulajdonosoktól elkobzott földeken. Sherman
egy massachusettsi abolicionistát, Rufus Saxton tábornokot bízta meg a parancs
[63]
végrehajtásával, aki korábban a fekete katonák toborzását irányította.  A napiparancsot
[64]
azonban még abban az évben Andrew Johnson elnök érvénytelenítette.
Maga Sherman emlékirataiban elismerte, hogy elsősorban politikai és katonai nyomásra
bátorította a rabszolgák szökését és felszabadítását, mivel meg akarta akadályozni, hogy a
konföderációs seregekbe rabszolgákat toborozzanak:

…elkerülendő azt a lehetőséget, hogy erejük teljében lévő rabszolgákat hívjanak

„ katonai szolgálatra a lázadók. ”
[65]
– William Tecumseh Sherman

Sherman maga úgy gondolta, hogy a rabszolgák felszabadítására fordított figyelem elvonja az
[66]
erőforrásokat a háborútól és lényegében késlelteti minden rabszolga felszabadítását,  illetve
beismerte, hogy a hadjáratai során igazából nem igényelte és nem is számított a feketék
segítségére.
A célom az volt, hogy leverjem a lázadókat, megtörjem a büszkeségüket,
„ kövessem őket a legrejtettebb zugaikba, és félelembe taszítsam őket, hogy
rettegjenek minket. »A bölcseségnek kezdete az Úrnak félelme.«
[67]
 Nem
”
akartam, hogy belénk mélyesszék a fogukat, mint Hood tábornok tette Atlantában
 annak idején, amiért a rabszolgáikat hívtuk segítségül, hogy megverjük őket. De,
ami a faj iránti jótéteményt érinti… biztosíthatom, hogy egyetlen hadsereg sem tett
[j 19]
többet értük, mint a Savannahnál az én parancsnokságom alatt álló.
[68]
– William Tecumseh Sherman

Hadászati és harcászati teljesítménye[szerkesztés]

Bár Sherman tábornok harcászati eredményessége ingadozó volt, mégis kiemelkedő sikereket
ért el logisztikai és hadászati téren. A 20. század egyik legbefolyásosabb, brit származású
hadtörténésze, Basil Liddell Hart véleménye szerint utóbbi szempontok a hadtörténelem nagyjai
közé, Scipio Africanus, Belisarius, Napóleon, T. E. Lawrence és Erwin Rommel szintjére emelik
Shermant. Liddell Hart véleménye szerint Sherman fejlesztette tökélyre a hadseregekkel való
manőverezést, amelyet Atlanta elfoglalása előtt demonstrált. Liddell Hart még hozzátette, hogy
Sherman hadműveleteinek tanulmányozása nagyban hozzájárult a gépesített háború hadászati
elveinek kidolgozásához, amelyet a második világháború során Heinz Guderian és Erwin
[j 20]
Rommel tábornokok alkalmaztak sikeresen.  Liddel Hart egy másik követője, az
amerikai George Patton tábornok egy egész nyarat azzal töltött, hogy végigkövette Sherman
hadjáratát Georgia, Észak- és Dél-Karolina államokban és később saját hadműveleteit is
[69]
Sherman stílusában hajtotta végre.
Sherman a modern hadviselés elméletéhez legjelentősebben a totális háború stratégiájának
kidolgozásával és gyakorlati megvalósításával járult hozzá. Ezt Grant tábornok és Lincoln elnök
jóváhagyásával tette, de saját szerepét jelentősen alábecsülte, mivel állításai szerint csak a
[70]
parancsnokság utasításait hajtotta végre, legjobb tudomása szerint.

Totális háború[szerkesztés]

Egy 1868-as rézkarc, amely Sherman menetelését ábrázolja: az északi katonák megsemmisítik a déli
államok infrastruktúráját

Granthez hasonlóan Sherman is azon a véleményen volt, hogy a konföderációs államokat

stratégiai, gazdasági és pszichológiai szempontból is meg kell törni a háború mielőbbi befejezése
érdekében. Ezért úgy vélte, hogy az északiaknak úgy kell a háborút folytatni, mintha hódító
háborút vívnának és maguk mögött csak felégetett földet hagyhatnak, hogy megtörjék a felkelők
ellenállását. Ő maga ezt „hard war”-nak nevezte.
Miközben Sherman keresztülvonult Georgia és Dél-Karolina államokon, katonái jórészt
megsemmisítették azt a polgári infrastruktúrát és készleteket, amelyek a déli katonákat
segíthették. A lakosság fosztogatása tilos volt, de ezt általában nem tartatták be a katonákkal.
[71]
 A pusztítás mértéke és gyorsasága megdöbbentő volt a kortársak számára: egyes esetekben
a vasúti síneket felszedték és magas hőben meglágyítva fák törzse köré csavarták, hogy
megnehezítsék a helyreállítási munkálatokat. A rombolás, a polgári lakosság fosztogatása és az
állítólagos háborús bűnök miatt Sherman megítélése (különösen az Egyesült Államok déli
[72]
részén) a mai napig ellentmondásos.
A rombolás szinte kizárólag csak az infrastruktúrára irányult, mert bár hivatalos és pontos adatok
[73]
nem ismertek, a polgári áldozatok száma igen alacsony volt.  A készletek elfogyasztása, az
infrastruktúra megsemmisítése és ezzel az ellenség moráljának gyengítése volt Sherman
elsődleges célja, és ezt a déli vezetők is elismerték és elfogadták. Például az Alabama államban
született Henry Hitchcock őrnagy, Sherman egyik tisztje, kijelentette, hogy „szörnyű dolog
emberek ezreinek mindennapi kenyerét elvenni és felélni”, de ha ez a stratégia azt a célt
[74]
szolgálja, hogy „a háborúban küzdő férjeket és apákat visszatartsa … akkor jó célt szolgál”.
A rombolás Dél-Karolina államban volt a legnagyobb, Georgia és Észak-Karolina államokban
kisebb mértékű. Ezt feltehetően az északi katonák által az első „lázadó” állammal szemben érzett
[75]
ellenségesség okozta.  Az egyik legsúlyosabb vád, amivel Shermant illették, hogy
szándékosan felgyújtatta Columbia városát. Sherman erre kijelentette, hogy „ha elszántam volna
magam Columbia felégetésére, akkor ugyanolyan közömbösen tettem volna, mintha egy poros
[j 21]
falut égettem volna fel, de nem tettem”.  Ugyanakkor a háború alatt így írt apósának:
„Remélem elégedett lesz azzal, ahogy elbántam Charlestonnal, illetve Columbia
[76]
felégetésével.”  James M. McPherson történész így foglalt állást:
„A legteljesebb és legobjektívabb elemzés minden felet hibásnak tart a történtekért – beleértve a
konföderáció hatóságait Columbia zűrzavaros kiürítéséért –, amelynek során több tízezer gyapotbálát
hagytak az utcákon (némelyik égett) és nagy mennyiségű alkoholt … Sherman nem gyújtatta fel
Columbiát, az északi katonák többsége, beleértve a tábornokot, egész éjszaka küzdött, hogy
[77]
megfékezzék a lángokat. ”
Emellett azt is érdemes megjegyezni, hogy Sherman és beosztottjai nagy erőfeszítéseket tettek
az észak-karolinai Raleigh város megmentéséért, amikor Lincoln meggyilkolása után bosszúálló
[78]
északi katonák fel akarták gyújtani a várost.

Mai megítélése[szerkesztés]

Sherman előrenyomulása Atlantától az Észak-Karolinai Goldsboro városig

1864-ben, miután elfoglalta Atlanta városát, Sherman elrendelte a város kiürítését. A városi
tanács arra kérte, hogy vonja vissza a parancsot, mivel számos nő, gyermek és idős személy
kerülne igen nehéz körülmények közé, ha el kell hagyniuk otthonukat. Sherman válaszában arra
hivatkozott, hogy tartós békét csak akkor lehet elérni a háborúban, ha helyreállítják az unió
egységét, és ennek érdekében mindent hajlandó volt elkövetni.
„Önök nem tudják nálam jobban elítélni a háborút. A háború kegyetlen, és ezt semmi sem enyhíti, és
akik háborút hoztak országunkra, azok minden elképzelhető átkot és balszerencsét megérdemelnek.
Én tudom, hogy nem volt részem a háború előidézésében és azt is tudom, hogy ma nagyobb
áldozatokat hozok a háború befejezéséért, mint önök közül bárki. De nem lehet béke, amíg országunk
megosztott. Ha az Egyesült Államok belenyugszik az elszakadásba, akkor ennek nem lesz vége, amíg
országunk olyan sorsra nem jut, mint Mexikó, vagyis örökös háborúság. Én békét akarok és hiszem,
hogy azt csak az egység és a háború hozhatja meg és a háborút úgy viselem, hogy annak mielőbbi,
teljes győzelem legyen a vége. Azonban, kedves uraim, amint vége lesz a háborúnak, tőlem bármit
kérhetnek. Akkor majd megosztom önökkel az utolsó falatomat is és őrködöm az otthonuk és
[j 22]
családjuk felett, hogy minden bajtól megőrizzem azokat. ”
Edmund Wilson irodalmár felfedezte Sherman visszaemlékezéseiben, hogy a háború
borzalmainak elviselésére való hajlandósága egyre nőtt a Délnek okozott szenvedések
[79]
mértékével.  Ennek ellenére, amikor Sherman totális háborúját összehasonlítják a brit
hadsereg tevékenységével a második búr háborúban (1899–1902) – ahol a civil lakosság szintén
a katonaság tudatos támadásainak célpontja volt, hogy megakadályozzák a lázadók támogatását
– történészek szerint „Sherman jobban megtalálta az egyensúlyt a keménykezűség és
[80]
visszafogottság között, mint a brit parancsnokok, hogy legitim katonai céljait elérje”.  Nem
véletlen, hogy neves hadtörténészek, mint Victor Davis Hanson, Basil Liddell Hart, Lloyd Lewis és
John F. Marszalek is elismerésüket fejezték ki Sherman iránt, aki a modern hadviselés hatékony,
mégis mértékletes módját választotta.

A háború után[szerkesztés]

Sherman portréja, amely önéletrajzának második, 1889-es kiadásában jelent meg

1865 májusában, miután a konföderáció seregei letették a fegyvert, Sherman a következőket írta

egy személyes levelében:
„Minden szégyenkezés nélkül megvallom, hogy belefáradtam a háborúskodásba, a dicsőség
ragyogása csalóka lidércfény csupán, és még a legragyogóbb győzelmet is halott és sebesült testeken
keresztül, a távoli családok jajkiáltásain keresztül érjük el, akik fiaikért, férjükért és apjukért
könyörögnek hozzám … Csak azok, akik sosem hallottak egy puskalövést, sosem hallották a
sebesültek kiáltását és a megcsonkítottak jajgatását … kiáltanak még több vérért, bosszúért és még
[j 23]
több pusztításért. ”
1865 júliusában, három hónappal Robert E. Lee déli tábornok megadását követően, Shermant
kinevezték a Missouri Katonai Körzet parancsnokává, vagyis egy csapásra a Mississippi folyótól
nyugatra eső területek katonai parancsnoka lett. Sherman ebben az tisztségében egyik legfőbb
feladatának tekintette, hogy az épülő vasútvonalakat megvédje az ellenséges indiánok
támadásaitól. Az indiánok ellen vívott háborúk során ismét alkalmazta a totális háború elveit, és
nem csak az ellenséges csapatok megsemmisítésére törekedett, hanem a hátországukat is fel
akarta égetni. Többek között elrendelte, hogy tömegesen mészárolják le a bölényeket, amely a
[81]
síksági indiánok legfőbb élelmiszerforrása volt.
Sherman, aki az amerikai kormány teljes támogatását maga mögött tudhatta, így fejezte ki az
északi elit attitűdjét az indiánokkal szemben:
„Nem engedhetjük meg, hogy néhány szakadt, tolvaj indián megállítsa a vasút terjeszkedését… Úgy
tekintek a vasútra, mint a határterületek katonai felügyeletének legfontosabb elemére. Határozottan fel
kell lépnünk a sziúk ellen, akkor is, ha ezt minden férfi, nő és gyermek kiirtásával jár. Érezniük kell (a
sziúknak) a kormány hatalmának teljes súlyát. Ezért a hadműveletek során a katonáknak nem szabad
[82]
különbséget tenni férfi és nő, fiatal és idős között.  ”
A határháborúk során tanúsított magatartása ellenére Sherman határozottan fellépett a
spekulánsok és kormányzati ügynökök ellen, akik az indiánrezervátumokba kényszerített
[83]
törzsekkel szemben követtek el visszaéléseket.
1866. július 25-én az Egyesült Államok Kongresszusa létrehozta a hadseregtábornoki rangot, és
ezt Grant tábornoknak adományozta, ezzel egy időben Shermant előléptették altábornaggyá.
Amikor 1869-ben Grantet megválasztották az Egyesült Államok elnökének, Shermant kinevezte a
hadsereg főparancsnokává. John A. Rawlins halála után Sherman egy hónapig még a
hadügyminiszteri posztot is betöltötte. Főparancsnokként azonban nem volt jó viszonya a
politikusokkal, és 1874–1876 között főhadiszállását St. Louisba helyezte át, hogy távol maradjon
a washingtoni politikai intrikáktól. A hadsereg élén eltöltött idő során alapította meg a
Parancsnoki Iskolát (Command School), amelynek utóda ma a Fort Leavenworth erődben
működő Parancsnoki és Vezérkari Kollégium (Command and General Staff College).
1875-ben kiadta kétkötetes emlékiratát. Edmund Wilson irodalmár szerint Shermannek…
„…megvolt az önkifejezés adománya, és – Mark Twain után – az elbeszélés nagymestere volt. (Az
emlékiratokban) a háború előtti tevékenységének leírása megfelelő arányban keveredik a háborús
cselekedetekkel és ezeket jó érzékkel kelti életre anekdotákkal és személyes visszaemlékezésekkel.
Vele együtt éljük át a hadjáratokat … mintha Sherman társaságában lettünk volna. Elmondja, hogy mit
[84]
érzett és mit gondolt, és sosem vezet félre vagy tettet olyan érzéseket, amiket nem érzett. ”
1879. június 19-én Sherman beszédet mondott a michigani katonai akadémia végzősei előtt, és
[85]
ekkor mondta ki a mára híressé vált szállóigét: „A háború pokol” („War is Hell”). Ugyanezt
később megismételte, amikor 1880. április 11-én beszédet mondott Columbus városban, Ohio
állam székhelyén: „Sok ifjú van itt ma, akik a háborúban dicsőséget keresnek, de fiúk, ez itt maga
a pokol. Elvihetitek ezt a figyelmeztetést a következő generációnak. Én rémülettel tekintek a
[j 24]
háborúra.”
1883. november 1-jén mondott le a főparancsnoki tisztségéről és 1884. február 8-án vonult
nyugdíjba a hadseregtől. Hátralévő éveit New Yorkban töltötte. Szerette a színházat, az amatőr
festészetet és gyakran kérték fel arra, hogy beszédet mondjon vacsorákon és fogadásokon, ahol
rendszeresen idézte Shakespeare-t. Az 1884-es elnökválasztásokon a republikánus párt
jelöltjeként akarták indítani, de határozottan visszautasította a felkérést: „Ha felkérnek, nem
[j 25]
indulok, ha jelölnek, nem fogadom el és ha megválasztanak, akkor nem szolgálok.”
 Emlékiratai és önéletrajza[szerkesztés]

A "Sherman's March to the Sea" kottája (írta S.H.M. Byers, zenéjét szerezte J.O. Rockwell

1868-ban Sherman megírta (legalábbis elkezdte megírni) önéletrajzát, amit sosem adtak ki. Az
1828–1861 közötti évek eseményeit rögzítő kéziratot ma az Ohio Historical Society őrzi, és
feltehetően helyet kap majd háborús emlékiratainak újabb kiadásaiban.
1875-ben, tíz évvel a háború vége után, Sherman volt az egyik első tábornok, aki kiadta háborús
[86]
emlékiratait.  A Memoirs of General William T. Sherman. By Himself című művet két kötetben
a D. Appleton & Company kiadó jelentette meg. A történet az 1846-os eseményekkel (az
amerikai-mexikói háború kitörése) kezdődik és „a polgárháború katonai elemzése” fejezettel
[j 26]
fejeződik be.   Az emlékiratok meglehetősen vegyes véleményeket váltottak ki, és számos
[j 27]
helyről bírálták a szerzőt.  Az akkor hivatalban lévő Grant elnök, miután egyesek azt
állították, hogy Sherman nem volt igazságos vele szemben, kijelentette: „Amikor letettem a
könyvet, úgy véltem, hogy annak minden szavával egyetértek … ez egy igaz és becsületes
könyv, Sherman becsületére válik, katonatársaival – különösen velem – szemben igazságos,
[j 28]
egyszóval ilyennek képzeltem el a könyvet, amit Sherman írt.”
1886-ban, miután Grant is kiadta emlékiratait, Sherman átdolgozta a könyvet és egy „második,
átdolgozott és javított kiadást” jelentetett meg. Ehhez csatoltak egy második előszót, életének
eseményeit 1846-ig, egy fejezetet a háború utáni eseményekről (1884-es nyugdíjba vonulásáig),
számos mellékletet, portrét, térképet és egy szójegyzetet.
Sherman visszautasította, hogy a második kiadásban feleljen kritikusainak, így érvelt: „Nem
tartom magam történésznek, hanem a történelem nagy ítélőszéke előtt álló tanú vagyok” és
„bárki, aki nem ért velem egyet, kiadhatja saját verzióját a tényekről olyan elbeszélésben, ami
érdekeinek megfelel”.
Sherman profilja

A következő, szintén átdolgozott és javított kiadás 1890-ben jelent meg, ami lényegében
megegyezett a második kiadással, de egy új kiadó, a Charles L. Webster & Co. publikálta (amely
[87]
Grant tábornok emlékiratait is megjelentette).
Sherman 1891-es halálát követően több, egymással versengő kiadás is napvilágot látott: eredeti
kiadója, az Appleton, újra kiadta a második kiadást, amelyet kibővítettek Sherman utolsó éveiről
szóló fejezetekkel. Időközben a Charles L. Webster & Co. kiadta a negyedik kiadást, amely
lényegében szintén megegyezett a másodikkal, de a tábornok utolsó éveit a Sherman családdal
egyetértésben dolgozták ki, valamint a politikus James G. Blaine írta előszavát.
A modern kiadások közül az 1990-es Library of America version, edited by Charles Royster a
leghasználhatóbb, mivel a teljes 1886-os kiadás szövegét tartalmazza, hasznos jegyzetekkel, és
Sherman életének legfontosabb eseményeivel, melyeket kronológiai sorrendbe rendeztek.

Levelezése[szerkesztés]
Sherman hivatalos levelezését az Egyesült Államok hadügyminisztériuma által kiadott 1880-tól
[88]
kiadott gyűjteményben jelentették még először.  A kiadott levelek között számos igen
személyes is akad. Ezen felül legalább öt kötet jelent meg Sherman levelezéséről:
[89]
● 1860. november és 1865. május között írt levelei
● további 30 levél a polgárháború idejéből, amit Sherman apósának, Thomas Ewing-nak és
[90]
egyik sógorának, Philemon B. Ewingnak írt
[91]
● Sherman levelei feleségének, Ellen Ewing Shermannek, 1837 és 1888 között
[92]
● Sherman levelei bátyjának, John Sherman szenátornak, 1837 és 1891 között
● Sherman levelezése az 1859–1861 közötti időszakból, amikor a Louisiana állambeli
[93]
katonai főiskola igazgatója volt
 Halála és emlékezete[szerkesztés]

Sherman emlékműve Washingtonban

Sherman halotti maszkja

Sherman 1891. február 14-én halt meg New Yorkban. Február 19-én katonai tiszteletadás mellett

végezték el a temetési szertartást New York-i otthonában, majd holttestét St. Louisba szállították,
ahol február 21-én újabb ceremóniára került sor a helyi katolikus templomban. A misét fia,
Thomas Ewing Sherman jezsuita pap celebrálta. Joseph E. Johnston tábornok, egyik
polgárháborús ellenfele, aki Georgia államban vezette a konföderációs csapatokat Sherman
ellen, New Yorkban a koporsó egyik hordozója volt. A ceremóniára rendkívül hideg időben került
sor, és Johnston tábornok egyik barátja megkérte, hogy tegye fel kalapját, nehogy megfázzon.
Johnston így válaszolt: „Ha a helyében lennék és ő az én helyemen állna, ő sem tenné fel
kalapját.” Az idős tábornok valóban megfázott, és egy hónappal később tüdőgyulladásban
[94][95]
meghalt.
Shermant végül St. Louisban temették el, országszerte számos emlékművet emeltek tiszteletére,
mint például az aranyozott bronz lovasszobrot (Augustus Saint-Gaudens alkotása), amely a New
[j 29]
York-i Central Park bejáratánál található; illetve az az emlékmű,  amely a President's
Parkhoz közel található Washingtonban. A tábornok tiszteletére nevezték el a második
[j 30]
világháborús M4 Sherman harckocsit,  illetve „Sherman tábornok fáját”, amely a világ
legnagyobb egytörzsű fája.

Sherman emlékezete[szerkesztés]
Sherman alakját, életét és tetteit számos művészeti alkotásban feldolgozták. A legismertebbek a
polgárháború idejéből származó "Marching Through Georgia" dal (szerzője Henry Clay
Work), Herman Melville költeménye: "The March to the Sea", az 1986-os Sherman's March című
film (rendezte: Ross McElwee), valamint Edgar Lawrence Doctorow regénye: The March.
Margaret Mitchell híres regénye, az Elfújta a szél (Gone with the Wind) elején Rhett Butler az
előkelő déli felkelők egyik csoportját figyelmezteti a háború veszélyeire hasonló szavakkal,
amelyeket Sherman intézett David F. Boyd-hoz, mielőtt elhagyta Louisina-t. Georgia állam
megszállása később a regény egyik fő eseménye lesz.
Az Alkonyzóna (Twilight Zone) amerikai televíziós sorozat "Long Live Walter Jameson" című
epizódjában az egyik fő karakter, egy történészprofesszor, Atlanta elfoglalását és felégetését
magyarázza, szerinte azt az uniós katonák vonakodva, a mogorva és kegyetlen Sherman
parancsára követték el.
Sherman ábrázolását a különbféle kulturális alkotásokban a Sherman's March in Myth and
Memory c. könyv (Rowman and Littlefield, 2008) tárgyalja, szerzői Edward Caudill és Paul
Ashdown.

Sherman amerikai bélyegeken[szerkesztés]

Az amerikai hadsereg kevés tábornokát érte olyan megtiszteltetés, hogy amerikai bélyegeken
szerepeljenek - közül még kevesebben vannak, akik egynél többször szerepeltek bélyegen.
Sherman volt ezen kevés tábornok egyike: az arcképét viselő bélyeget 1893. március 21-én,
kicsit több, mint két évvel halála után adta ki az US Post Office. A bélyeget Sherman időskori
portréja után készítették, amelyet Napoleon B. Sarony készített 1888-ban, három évvel Sherman
halála előtt.
Két évvel később, 1895-ben kiadták a bélyeg második változatát, majd ugyanebben az évben a
harmadik változatot is - utóbbi kettő majdnem azonos az első kiadással, csak a keret mintája és a
szín változott kismértékben.
Sherman feltűnt az 1937-ben kiadott US Army bélyegen is, Grant és Sheridan tábornokok
társaságában.
[96]
Az utolsó bélyeget 1995-ben bocsátották ki, 32 cent névértékben.

Louisa May Alcott

Louisa May Alcott (USA, Pennsylvania, Germantown, 1832. november
29. – Boston, 1888. március 6.) amerikai írónő.

Életrajza[szerkesztés]
Louisa Germantown-ban (Pennsylvania) született 1832. november 29-én. Őt és három
lánytestvérét apjuk, Amos Bronson Alcott (filozófus) és édesanyjuk, Abigail May Alcott praktikus,
keresztény elvek szerint nevelték.
Gyerekkorát Bostonban és Concordban töltötte. Gyakran látogatta Ralph Waldo
Emerson könyvtárát és tett kirándulásokat Henry David Thoreau-val a természetbe.
Csakúgy, mint Jo March a Kisasszonyok című könyvében, Lou Alcott is egy igazi fiús vadóc volt.
„Egy fiú se lehetett a barátom, amíg le nem győztem őt valamilyen versenyben.” „És olyan
lányokkal nem barátkoztam, akik nem tudtak fára mászni vagy átugrani a kerítésen.” – írta Louisa
saját magáról.
Az írás iránti szenvedélye már korán megmutatkozott. Gazdag képzelő ereje volt; melodrámákat
írt, amit lánytestvéreivel gyakran elő is adtak barátaik előtt. Általában Louisa játszotta a gonosz
csábító, az útonálló, a szellem, vagy a gőgös királynő szerepét.
15 éves korától határozott elképzelése volt, hogyan fog valami olyant tenni, amivel a családját
segítheti. Nem érdekelte, milyen munka az, ezért éppolyan szívesen tanított, varrt, mint
színészkedett vagy írt. „Egy nap híres leszek és boldog, mielőtt meghalok, majd meglátjátok” –
mondta.
Írói karrierje költészettel és rövid történetekkel kezdődött, amiket népszerű magazinokban lehetett
olvasni.
Első könyve 22 éves korában jelent meg Flower Fables (Virágmesék) címmel. Mérföldkő volt az
írói munkásságában a Hospital Sketches (Karcolatok a kórházból) 1863-as megjelenése, amit
az amerikai polgárháború alatt írt, amikor ápolónőként dolgozott egy kórházban.
Louisa 35 éves volt, amikor kiadója megkérte, hogy írjon egy könyvet lányok számára. A Little
Women (Kisasszonyok) című, leghíresebb regényét az Orchard házban írta, 1868 májusa és
júliusa között. A könyv alapjául saját gyerekkori élményei szolgáltak. Így a könyv olvasása által
mindenki bepillantást nyerhet abba, hogyan is élt az Alcott család, milyen elvek és gondolatok
vezérelték életüket és mitől voltak ők olyan különleges egyéniségek mind a hatan: külön-külön is
és mint egy család.
Jo March alakjával egy új, addig nem ismert hősnő született meg, aki egy élettel teli hús-vér lány,
nem egy idealizált és kitalált gyerektörténet főszereplője.
Louisának összesen 30 könyve és novellagyűjteménye jelent meg.
1888. március 6-án stroke-ban halt meg, 55 évesen, két nappal apja halála után, sírhelye a
Sleepy Hollow temetőben található Concordban. Utolsó szavai ezek voltak: „ez nem meningitis?”

Harriet Tubman (1822. Dorchester County, Maryland – 1913. március 10. Auburn, New

York) amerikai abolicionista. "Népe Mózesének", "Fekete Mózesnek" is nevezték, az amerikai
polgárháború előtt sok rabszolgának segített a szökésben, a Földalatti Vasút egyik leghíresebb
kalauza volt. A polgárháborúban kémként, szakácsnőként és ápolónőként szolgált

Élete[szerkesztés]
Valószínűleg 1822 tavaszán született (a pontos dátum ismeretlen) Edward
Brodess rabszolgájaként, Araminta Ross néven. Hatéves korától különböző gazdáknak adták
bérbe, ahol rendkívül durva és embertelen bánásmódban volt része, egy alkalommal olyan
súlyos fejsérülést szenvedett, hogy egész hátralevő életében visszatérő epilepsziás
rohamai voltak. A Harriet nevet csak felnőttkorában vette fel, valószínűleg édesanyja iránti
tiszteletből. 1844-ben feleségül ment John Tubmanhez, egy szabad feketéhez.
1849-ben meghalt a gazdája, annak felesége pedig, aki nyolc gyermekkel maradt egyedül, férje
adósságainak kifizetéséhez úgy döntött, hogy eladja a család néhány rabszolgáját. Harriet
Tubman – attól való félelmében, hogy eladják Alsó-Délre – 1849 őszén megszökött és északra
ment. Útközben kvékerek és a Földalatti Vasút (Underground Railway) nevű szervezet más tagjai
segítették. Férje nem követte, ettől kezdve külön éltek (John Tubman 1867-ben egy országúti
verekedésben életét vesztette).
Harriet több mint húsz év rabszolgaság és szenvedés után szabad volt, de mégsem volt boldog.
"Átléptem a határt. Szabad voltam, de nem volt senki, aki üdvözöljön a szabadság földjén.
Idegen voltam, egy idegen földön és mindennek ellenére az otthonom még mindig Maryland volt,
hisz az apám, az anyám, a testvéreim és barátaim mind ott voltak. Szabad voltam és nekik is
szabadnak kellett volna lenniük."
Szabadságát és életét kockáztatva Harriet többször is visszament délre és minden utazásakor
újabb és újabb családtagjait szabadította fel. Rabszolgaszöktető útjaival miután egész családja
szabad volt sem hagyott fel. A Földalatti Vasút kalauzaként körülbelül 300 rabszolgát szabadított
fel és útjai során egyetlen utasát sem veszítette el. Hősies tetteiért "Népe Mózesének", "Fekete
Mózesnek" is nevezik.
Később a polgárháború idején Észak oldalán állt. Eleinte szakácsnőként és ápolóként szolgált,
majd később a déli rabszolgatartókon kémkedett az északiaknak. Nem csupán információkat
szolgált a déliekről, de később ő lett az első amerika nő, aki fegyveres támadást vezetett a
polgárháborúban (Combahee Folyami Rajtaütés). A Tubman által vezetett támadás sikeres volt
és több, mint 750 rabszolgát szabadítottak fel a rajtaütés alatt.
Háborús szolgálatait nem ismerték el, ezért nem kapott érte fizetést. Végül tüdőgyulladásban halt
meg 1913-ban.

Emlékezete[szerkesztés]
2016 tavaszán az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma bejelentette, hogy Tubman arcképe
kerül az húszdolláros bankjegyre. Ezzel hazájában ő lesz az első afroamerikai nő, akinek
[1]
arcképe bankjegyen megjelenik.