DINO BUZZATI: AKI MEG AKART GYÓGYULNI

Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az őrszemek fel-alá
járkáltak. Akadt közöttük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek voltak. Szürkületkor a leprások
összeverődtek a bástya aljánál, és kérdezgették a barátságosabb katonákat.
- Gaspare – mondták például -, mit látsz ma este? Van valami az úton? Azt mondod, szekér? És milyen az a
szekér? És a királyi palota ki van világítva? Meggyújtották a fáklyákat a toronyban? A herceg visszajött? – Ez
így ment órákig, soha nem fáradtak bele, s bár a szabályzat tiltotta, a jólelkű őrök válaszoltak, gyakran nem
létező dolgokat találtak ki, elhaladó embereket, ünnepi kivilágítást, tüzeket, még az Ermac kitörését is, mert
tudták, hogy minden hír kellemes szórakozást jelent ezeknek a bezártságra ítélt embereknek. A súlyos betegek, a
haldoklók is részt vettek az ilyen összejöveteleken, a még jó erőben lévő leprások hozták ide őket hordágyon.
Csak egyvalaki nem jött, egy fiatalember, nemes lovag, aki két hónapja került a leprakórházba. Nagyon
szép férfi lehetett, már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő
alatt teljesen elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták.
- Miért nem jössz? – kérdezték, mikor elmentek a kunyhója előtt. – Miért nem jössz te is hallgatni a híreket? Ma
este biztosan tűzijáték lesz, és Gaspare megígérte, hogy leírja nekünk. Nagyon szép lesz, meglátod.
- Barátaim – válaszolta szelíden, egy fehér ruhával eltakarta oroszlánarcát és kihajolt az ajtón -, megértem, hogy
nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt számotokra, ami a külvilághoz, az élők
birodalmához fűz benneteket. Igaz, vagy nem?
- Hát persze hogy igaz.
- Ez azt jelenti, ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. Én pedig…
- Te?
- Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan… értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen.
Ott ment el a többiekkel együtt Mseridon kunyhója előtt a bölcs, öreg Giacomo, a telep patriarchája. Legalább
száztíz éves volt, és majdnem egy évszázada emésztette a lepra. Nem volt már felismerhető testrésze, nem
lehetett megkülönböztetni rajta sem a fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter
átmérőjű póznává alakult, amit nem lehet tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan
volt nagyban, mint azok a légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogyan látott, beszélt,
táplálkozott, mert az arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami
borította. De ezek a leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva
vonszolta magát, az is olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem
egészében véve kedves jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért
mindenki tisztelte.
Mikor az öreg Giacomo meghallotta Mseridon szavait, megállt, s ezt mondta:
- Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam, vagy később
jöttek ide, senki nem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. De meglátod, itt is lehet élni. Van, aki dolgozik, van,
aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet az ember, legalábbis nem sokkal
boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De jaj akkor, Mseridon, ha a lélek
lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik, akkor az megmérgezi a szívet. –
Mikor ezt elmondta az öreg, megrázta szép fehér bóbitáját.
- De nekem – vágta rá Mseridon -, nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra,
láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. Lent várnak rám a lovaim, a kutyáim, a vadászaim, és a fiatal
kis rabszolgalányok is várják visszatérésemet. Érted, kedves bölcs pózna, én meg akarok gyógyulni.
- Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne a dolog – nevette el magát jóságosan Giacomo
-, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna.
- De én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem – makacskodott a fiatalember.
- Ó, gondolom – mondta Giacomo -, mindig akad egy-két csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos
kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek. Én is beleestem a csapdába, amikor fiatal voltam.
- Nem, én semmiféle kenőcsöt nem használok, csupán imádkozom.
- Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy meg fogsz gyógyulni? De mit
képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül, hogy ne fohászkodnánk
Istenhez. Mégis, aki…
- Mind imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én
azalatt imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg
mindig imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez,, egyébként még evés közben is, még
alvás közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti
imátok csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. És milyen
kínszenvedés hajnalban, alighogy felébredek, rögtön imába kezdeni; ilyenkor még a halál is elviselhetőbbnek
tűnik. De aztán erőt veszek magamon, és letérdelek. Giacomo, te öreg és bölcs vagy, tudhatnád ezt.
Ekkor Giacomo imbolyogni kezdett, mintha elveszítené az egyensúlyát, és forró könnyek futottak végig
a hamuszínű varron.

1
- Igaz, igaz – zokogta az öreg -, a te korodban én is…én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a
sebek már összeforrtak, a bőrök kezdett kisimulni…már-már meggyógyultam…de egyszer csak nem bírtam
tovább, és az egész fáradtság kárba veszett… látod, milyen állapotba kerültem.
- Tehát – mondta Mseridon – te nem hiszed, hogy én…
- Isten segítsen, nem tudok mást mondani, mint hogy a Mindenható adjon erőt neked – suttogta az öreg, és apró
ugrásokkal elindult a fal felé, ahol már egybegyűlt a tömeg.
Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott; érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal,
Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var
hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül kíváncsi
csoportok verődtek össze. Mseridon már szent hírében állt.
Győzni fog, vagy semmit sem ér a sok fáradozás? Két párt alakult, a kitartó fiatalember mellett és ellen.
Mígnem aztán majdnem kétéves elzárkózás után Mseridon egyszer előjött a kunyhóból. A nap végre
megvilágította az arcát, amelyen már nem látszott a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem
szépségtől ragyogott.
- Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták, sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék. Mseridon
tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az
orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket, levetkőzött, és megvizsgáltatta magát.
- Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz -, meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.
- Majdnem? Miért? – kérdezte a fiatalember keserű csalódással.
- Nézd, nézd ezt a csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján
levő hamuszínű pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél.
- Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek.
Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudta, hogyan volt képes legyőzni csüggedését. Azt
hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és most elölről kezdődött a szenvedés.
- Föl a fejjel – buzdította az öreg Giacomo -, még egy kis erőfeszítés, a nagyja már megvan, őrültség lenne éppen
most lemondani.
Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni magát. Egy hónap. Aztán két
hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik hónap.
Semmi. Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg
lábára tette, s nem találta ott a kis varrt.
A leprások ujjongva körülhordozták. Immár szabad volt. Az őrség előtt zajlott le a búcsúztatás. Aztán csak az
öreg Giacomo kísérte ugrálva a külső kapuig. Ellenőrizték az iratait, a kulcs megcsikordult a zárban, az őrszem
kitárta a kaput.
Elé tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a
távolban fehérlett a város csillogó tornyaival, kertekkel szegélyezett teraszok, lobogó zászlók, hatalmas,
különböző alakú papírsárkányok, és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és élet, nők, mámor,
fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek – az ember birodalma!
Az öreg Giacomo kíváncsian figyelte a fiatalember örömtől sugárzó arcát. Mseridon elmosolyodott a
szabadság látványán. De csak egy pillanatig tartott, a fiatal lovag rögtön elsápadt.
- Mi bajod? – kérdzte az öreg; gondolván, hogy az izgalom miatt akadt el a lélegzete. Az őr meg:
- Na gyerünk, fiatalember, menj már, mert nekem azonnal be kell csuknom a kaput, remélem, nem fogsz
könyörögtetni magadnak!
De Mseridon egy lépést hátrált, és kezével eltakarta szemeit:
- Jaj, de borzalmas!
- Mi bajod – ismételte Giacomo -, rosszul vagy?
- Nem bírom ki! – mondta Mseridon. Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyébe most
düledező viskók mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét
bögölyrajok, mint kórt árasztó porfelhők.
Az öreg faggatta:
- Mit látsz, Mseridon? Mondd: rothadást és szennyet látsz ott, ahol eddig minden csodálatos volt? A paloták
helyén hitvány kunyhókat látsz? Így van, Mseridon?
- Igen, igen, minden borzalmas lett. Miért? Mi történt?
- Én tudtam – válaszolta az öreg. – Tudtam, de nem mertem megmondani neked. Ez a mi sorsunk, embereké.
Mindenért drága árat fizetünk. Soha nem kérdezted önmagadtól, mi adta az erőt az imádkozáshoz? A te imáidnak
az ég haragja sem tudott ellenállni. Győztél, meggyógyultál. És most fizetsz.
- Fizetek? Miért?
- Mert a kegyelem oltalmazott. És a Mindenható kegyelme nem fukarkodik. Meggyógyultál, de már nem az vagy,
aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan, észrevétlenül kihalt belőled az élet szeretete.
Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre távolodott tőled, álomkép lett, papírhajó az
évek tengerén. Én tudtam ezt. Azt hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. Így örökre elveszítetted
vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost

2
trágyadombnak látod. Nemes voltál, most szent vagy; érted, hogy billen át a mérleg? Végre a mienk vagy,
Mseridon! Egyedül abban lelheted meg boldogságodat, hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket,
leprásokat… Őr, zárd az ajtót, mi visszajövünk.
Az őr behúzta a kaput. Ecker Ildikó fordítása

DINO BUZZATI: AKI MEG AKART GYÓGYULNI

„Nemes voltál, most szent vagy”

Buzzati novellája, műfaját tekintve parabola, azaz erkölcsi célzatú tanító elbeszélés, példázat. Főhőse,
egy „gazdag ifjú”, név szerint Mseridon, megfertőződik az egyik legrettenetesebb, a XX. század utolsó
évtizedéig leküzdetlen betegséggel, a leprával. Bár a Bibliában is gyakran olvashatunk leprásokról, a hétköznapi
embernek a betegségről nincsenek pontos ismeretei, ezért először röviden összefoglaljuk, amit az orvostudomány
mai állása szerint tudni lehet róla:
A lepra – vagy ahogyan, kissé félreérthetően, a Szentírásban is szerepel, „bélpoklosság” – krónikus
fertőző betegség, amely a bőrt és nyálkahártyát roncsolja és megtámadja az idegsejteket. Egyike azon fertőző
betegségeknek, melyeknek kórokozóját viszonylag hamar megtalálták. A norvég orvos, Gerhard H. A. Hansen 1873-ban írta
le a Micobacterium leprae-t. Ettől függetlenül már évezredekkel korábbról is vannak lepráról szóló tudósítások Kínából és
Indiából, melyek leírják a betegséget és ismertetik a beteggel való szükséges bánásmódot is. A Földközi-tenger környezetéből
az első bizonyíték a betegség jelenlétére egy egyiptomi csontvázból származik, a K.e. II. évezredből. A leprát valószínűleg
Nagy Sándor katonái hurcolták be e területre, amikor K.e. 327-326-ban Indiából hazatértek. A betegség lassan terjedt szét
Nyugat-Európában, és a XII-XIII. sz-ban érte el legnagyobb, járványszerű kiterjedését, azután lassan visszaszorult.
Norvégiában azonban még egyszer tetőzött a XIX. sz. folyamán, ekkor fedezték fel kórokozóját.
A leprásokra vonatkozó német „Aussatzige” kifejezést Martin Luther vezette be Biblia-fordításában. Ez a szó
nemcsak azt jelenti, hogy „kiütéses, bélpoklos”, hanem a beteggé lett ember sorsára is utal: kitaszítottá vált, azaz egyúttal a
társadalomból való tökéletes kirekesztést is kifejezi. A középkori egyház rendkívül szigorú rendelkezéseket vezetett be a
leprásokra vonatkozóan, akik csuklyával ellátott öltözéket, kesztyűt és kereplőt kaptak, hogy felhívják magukra az emberek
figyelmét, mert tilos volt nekik az egészségesekkel érintkezniük. A városon kívül felállított leproseriumokban helyezték el
őket, amelyek legtöbbször forgalmas utak mentén épültek, hogy a szerencsétlenek számára legalább a koldulást lehetővé
tegyék. A lepra egyik legtragikusabb jellegzetessége az volt, hogy a betegek ritkán haltak bele, hanem fokozatosan
elnyomorodtak és eldeformálódtak. A tökéletes elszigeteltség ellenére a betegeket az egyház – a pestissel fertőzöttekkel
szemben – ellátta, mert a Bibliában számos leprabeteg gyógyulása leíratott, s egyben szabályozta a velük szemben
tanúsítandó magatartást.
Európában – máig ismeretlen okokból – a XVI. sz-ban – egy-két elszigetelt esettől eltekintve – a betegség kihalt.
Kontinensünkön az utolsó lepra-kórházat Romániában állították fel 1905-ben, kb. 300 km-re Bukaresttől, egy Tichileski nevű
faluban. 2002-ben már csak 40-en éltek ott, legtöbben idős és nyomorék emberek. A legtöbb leprás beteg Indiában,
Brazíliában, Bangladeshben, Myanmarban és Nigériában él, de csaknem valamennyi fejlődő ország érintett valamilyen
mértékben. Az egész világon kb. 1 millió ember szenved leprában, évente 700 ezer új megbetegedést regisztrálnak. A
kórokozó 1873-ban történt fölfedezése, ill. az a felismerés, hogy fertőző betegségről van szó, csöppet sem könnyített a
betegek helyzetén, sőt egyes országokban – ahol nyílt rá mód - lakatlan szigetekre száműzték őket. Csak a XX. sz. 40-es
éveiben történt előrelépés kezelésük terén. Az első gyógyszerek nem ölték meg a kórokozót, de megakadályozták a
szervezetben való szétterjedését. A lepra kórokozója 33 C0-on szaporodik leggyorsabban, ezért leginkább és legerősebben a
betegek arcát, néha a szemeket, a végtagokat és a bőrt támadja meg. A lepra kórtünetei azonban nagyon sokfélék, betegenként
különbözőek. A leprás megbetegedés első tünetei a kéz- és lábujjak érzéketlensége, ill. az idegszálak gyulladása. Korai jelei a
bőrön jelentkező foltok, amelyek szintén érzéketlenek. Ezeket a tüneteket - alkalmanként - pl. az övsömör vagy más,
élősködő féreg okozta betegségek tüneteivel lehet összetéveszteni. Bőrszöveti mintavétellel egyértelműen megállapítható a
lepra bacillusának jelenléte. Durván leegyszerűsítve, a leprának két szélsőséges válfaja és számtalan átmeneti formája
különböztethető meg: A „lepromatózikus” lepra esetében a baktériumok akadálytalanul szaporodnak az emberi szövetekben,
akár 1 milliárd bacillus is lehet egy grammnyi bőrszövetben. Emellett erős duzzanatok képződnek, főként a beteg arcán, és az
idegsejtek elhalása – amely érzéketlenséghez vezet - fokozza a sérülések veszélyét is. Hegek és roncsolódások, hajhullás
léphet fel következményként. A lepra késői stádiumában a belső szerveket és a csontokat is megtámadják a kórokozók. A
lepra e formája akár halálos kimenetelű is lehet, minden esetben gyorsan előrehaladó nyomorékká váláshoz vezet, és
kizárólag antibiotikumok segítségével gyógyítható. A „tuberkulotikus” lepra esetében a szervezet immunrendszere gátolja a
baktériumok szaporodását. Foltszerű bőrelszíneződések lépnek fel, és az idegek korai érzéketlenné válása jellemzi. A
betegség e változata részben magától is gyógyul. E két válfaj között még számtalan, súlyos bőrreakciókkal jellemezhető
formája van, amelyek gyakran éppen a lepra elleni gyógyszeres kezelés során lépnek fel. A fő probléma az, hogy a betegség
korai stádiumában nehezen felismerhető, és az érintettek - a ma is élő szociális kirekesztő intézkedések miatt - csak akkor
fordulnak orvoshoz, amikor már visszafordíthatatlan károsodások léptek fel.
A fertőzés útja és módja, a 100 éve tartó kutatások ellenére, érdekes módon még mindig nem pontosan ismert. A
rossz táplálkozás, a szennyezett ivóvíz és a szűkös lakótér azonban valószínűleg közrejátszanak benne. Legnagyobb a
valószínűsége a cseppfertőzésnek. A szervezet immunrendszere mindenesetre döntő szerepet játszik: az emberek csupán 5-10
% -a fogékony a leprára! A Lepra mycobaktérium csak kb. minden 13. napon osztódik. Ez rendkívül lassúnak számít,
szemben más baktériumokkal, mint pl. a szalmonella vagy a kolera kórokozója, amelyek minden 20. percben szaporodnak, és
napokon vagy akár órákon belül megbetegedést idéznek elő. A lepra lappangási ideje e lassú gyarapodási ütem alapján
néhány hónaptól 20 évig is terjedhet, legtöbb esetben 4-5 év.

3
 A lepra 1980 óta különféle antibiotikumok kombinációja segítségével – Rifampicin, Chlofamicin és Dapson –
sikeresen kezelhető. A gyógyszereket 6 hónaptól 1 évig terjedően feltétlenül szedni kell, és ez a kórokozók teljes
kipusztulásához vezet. Mellette a mozgásterápia elősegíti a bénulás megelőzését. Megelőző védőoltás nincs ellene.
Egészségügyi felvilágosítás és rendszeres vizsgálatok révén – pl. iskolákban – megpróbálják az érintetteket kiszűrni, mielőtt
visszafordíthatatlan elváltozások lépnek föl. Néhány országban a TBC elleni védőoltás, amelynek kórokozója rokona a
lepráénak, bizonyos védelmet jelent ellene.1
A lepra már Jézus korában sem volt ismeretlen: „Az összes, Keleten ismert betegségek közül a lepra volt
a legrettegettebb. Gyógyíthatatlan és ragályos jellege, áldozataira kifejtett szörnyű hatása még a legbátrabbakat is
félelemmel töltötte el. A zsidók a bűn miatti ítéletnek tekintették, ezért így nevezték: „Isten botja”, „Isten ujja”.
Mélyen gyökerező, kiirthatatlan betegség volt, a bűn jelképének tartották. A rituális törvény a leprást
tisztátalannak minősítette. Mint egy halottat, kizárták az emberi közösségből. Ha valakit a betegséggel
gyanúsítottak, meg kellett jelennie a papok előtt, akik megvizsgálták és döntöttek ügyében. Ha leprásnak
nyilvánították, elkülönítették családjától, kizárták Izráel gyülekezetéből és arra ítélték, hogy ugyanolyan
betegekkel társulhasson. A törvény követelménye hajthatatlan volt. Még a királyok, vezetők sem voltak kivételek.
Ha uralkodót támadott meg e szörnyű betegség, le kellett tennie jogarát, s kivonulnia a társadalomból. A
magányos száműzött gyászos kiáltását: „Tisztátalan, tisztátalan!” – félelemmel és undorral hallgatták az
emberek.”2
Dino Buzzati elbeszélése, ahogyan pl. Az egerek is, a bűn kérdését tárgyalja, parabola formájában.
Általában elmondható az olasz író abszurd-groteszk novelláiról, hogy súlyos és máig megoldatlan, legtöbbször
erkölcsi kérdéseket boncolgatnak, amelyek gyakran társadalmunk „fekélyei”, nem kis bátorság kell ahhoz, hogy
szembenézzünk velük: Valóban ilyenek vagyunk? Ilyen az általunk alkotott társadalom? Ennyi az élet? Legtöbb
története nem könnyű olvasmány, hanem szándékosan „kellemetlen” igazságként, „zavaró közjátékként” hat –
annak érdekében, hogy felrázzon, elborzasszon, állásfoglalásra kényszerítsen. Mivel jelen esetben (is)
paraboláról van szó, ezért szinte minden mondatnak, eseménynek, leírásnak átvitt értelme, súlyos jelentősége
van. Az alapgondolat szerint a lepra a bűnnel azonos, s ebből a hasonlatból származtatható a többi kép és
gondolat többletjelentése is. Minden szörnyűsége ellenére azt mondhatjuk, hogy ez az egyik legszebb és
legreményteljesebb történet Buzzati tollából.
Induljunk el a cím alapján, amely így hangzik: Aki meg akart gyógyulni. Vagyis egy betegek alkotta
közösségről olvashatunk; közülük azonban kiválik egy ember, aki a gyógyulásra törekszik. Természetesnek
gondolnánk, hogyha valaki beteg, az gyógyulni vágyik. E mondat azonban azt sugallja, hogy itt egy ritka,
kivételes esettel találkozunk. A gyógyulás akarásához először is tisztába kell jönnünk azzal, hogy betegek
vagyunk, és csak ezután vágyhatunk az egészség helyreállítására: „Nem az egészségeseknek van szükségük
orvosra, hanem a betegeknek.” (Mt.9:12.) A következő lépés a gyógyulás szándéka – a címen túl a szövegben is
találunk egy fontos utalást az akarat szerepére: Ha a gyógyulás csak az akaráson múlna, nagyon egyszerű lenne
a dolog, többé-kevésbé mindenki meggyógyult volna. Az akarat tehát elengedhetetlen, de önmagában kevés. (A
későbbiekben fény derül rá, mi szükségeltetik még.) Ez a többé-kevésbé azonban sejtetni engedi, hogy már az
akaratnak is sokan híjával vannak. „Hányszor akartam…, de ti nem akartátok!” – kiáltott fel fájdalmasan Jézus
(Mt.23:37.) Egyáltalán, hányan tudják, hogy betegek, hányan akarnak szabadulni betegségükből – és hányan
szabadulnak meg valójában? E kérdésekre majd a novella elemzése során kaphatunk választ.
Pár kilométerre a várostól, a dombon, a nagy lepratelepet magas kőfal vette körül, s tetején az
őrszemek fel-alá járkáltak. A történet szerint egy középkori olasz város mellett lepratelep áll, ez lesz az
események helyszíne. Gondolatban emelkedjünk fel a levegőbe és pillantsunk le rá madártávlatból! Amilyen
elenyésző pontocska Földünk felszínén ez a leproserium, olyan parányi maga a bolygónk a Tejútrendszeren belül,
a galaxisok között, a végtelen világmindenségben… Ha a mennyből a világokat teremtő és fenntartó Isten
szemével széttekinthetnénk, akkor így látnánk az univerzumban saját világunkat: a „Föld megfertőztetett lakosai
alatt” (Ésa.24:5.), vagyis egyetlen, hatalmas leprateleppé vált. „Megbánta azért az Úr, hogy teremtette az embert
a földön, és bánkódott az ő szívében.” (I:Móz.6:6.) Kétség nélkül ez az egyik legtragikusabb kijelentés a
Bibliában. Akár e mondat alapján is íródhatott volna a magyar irodalom egyik legismertebb - Vörösmarty
tollából származó - sora: (Isten) „elborzadott a zordon mű felett, bánatában ősz lett és öreg.” Maga a Teremtő
állítja fel a rendkívül lesújtó diagnózist: „Halljátok egek, és vedd füleidbe, föld! Mert az Úr szól: Fiakat
neveltem, s méltóságra emeltem, és ők elpártoltak tőlem. Minden fej beteg, és minden szív erőtelen. Tetőtől
talpig nincs e testben épség, csupa seb és dagadás és kelevény, amelyeket ki sem nyomtak, be sem kötöztek,
olajjal sem lágyítottak.” (Ésa.1:2,4-6.) „A méltóságra emelt fiak” nem más, mint az Isten által „saját képére és
hasonlatosságára teremtett” emberiség, akit „kevéssel tett kisebbé” önmagánál, aki azonban a bűn leprája
következtében halálos betegségbe esett, majd elpártolt Istentől. A megállapított, szomorú látlelet mindenkire
kivétel nélkül érvényes: „Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben
haszontalanokká lettek; nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” (Róm.3:11-12.) De ne feledkezzünk meg
a kőfal tetején fel-alá járkáló őrszemekről sem: Akadt köztük fennhéjázó, goromba, de többnyire megértőek
voltak. Ezek a megértő őrök az Isten angyalai, akiket „szelekké és tűz lángjává” tehet, akik „szolgáló lelkek,

1
http://www.medicine-worldwide.de/krankheiten/tropenkrankheiten/lepra.html
2
E.G.White: Jézus élete, 27.fej. „Megtisztíthatsz engem”

4
elküldve szolgálatra azokért, akik örökölni fogják az üdvösséget.” (Zsid.1:14.) Vannak azonban fennhéjázó,
goromba őrök is, akik egészen más célból őrzik e lepratelepet: Ők „e világ fejedelmének”, a bitorló Lucifernek a
szolgái, gonosz démonok és tisztátalan lelkek, a sötétség és mélység angyalai, akik Sátánnal együtt elbuktak, és
most féltve őrzik a Földet a Világosság igazi Angyalának hatalmával szemben. Voltaire Candide-jában Leibniz, a
német filozófus azt állítja, „ez a világ a létező világok lehető legjobbika” – a Szentírás ellenben arról győzi meg
olvasóját, hogy éppen ellenkezőleg, ez a világ a létező világok legrosszabbika. E sötét és elkeserítő valóságot
azonban beragyogja Isten ígérete: „Eltörlöm e földnek álnokságait egy napon.” (Zak.3:9.)
A lepra és a bűn közös sajátosságai
A lepratelepre egy napon új beteg érkezett: egy fiatalember, nemes lovag. Nagyon szép férfi lehetett,
már amennyire ki lehetett venni, mert a lepra elképesztő gyorsasággal fertőzte meg, rövid idő alatt teljesen
elcsúfította az arcát. Mseridonnak hívták. A főszereplő alakja az istenarcú, tökéletes Embert mintázza, aki
minden tekintetben Jézus képmása volt, de rendkívül gyorsan megfertőzte a bűn leprája, hiszen elsőszülöttje már
fivére vérét ontotta. Mseridon azonban más, mint a többi beteg. A régebbi teleplakók véleményét a 110 éves,
bölcs Giacomo képviseli, akinek Nem volt már felismerhető testrésze, nem lehetett megkülönböztetni rajta sem a
fejet, sem a karokat, sem a lábakat, a teste egy három-négy centiméter átmérőjű póznává alakult, amit nem
lehetett tudni, hogyan egyensúlyozott; a tetején levő fehér hajcsomóval olyan volt nagyban, mint azok a
légycsapók, amiket az abesszin nemesek használnak. Talány, hogy hogyan látott, beszélt, táplálkozott, mert az
arca teljesen szétmállott, nyílások sem látszottak a fehér, nyírfakéreghez hasonló varon, ami borította. De ezek a
leprások rejtélyei. Ami a járását illeti, mivel ízületei sem voltak, egyetlen lábon ugrálva vonszolta magát, az is
olyan volt, mint egy bot, aminek lekopott a vége. De nemhogy borzalmas nem volt, hanem egészében véve kedves
jelenség volt. Tulajdonképpen növénnyé változott ember. És jóságáért, okosságáért mindenki tisztelte. A vén
Giacomo alakjának részletező bemutatása a lepra évszázados, pusztító nyomainak naturalizmussal, de
ugyanakkor mély humanizmussal átszőtt ábrázolása. A realista részletek borzalmat keltenek, az összképet
azonban megnemesíti az írói részvét, az undort legyőzi a felebaráti együttérzés. De míg a lepra először az ember
külsejét torzítja el, sokszor a felismerhetetlenségig, addig a bűn a lelkünk mélyén idéz elő torzulásokat; bizonyos
vonatkozásokban ugyanis mindannyian érzéketlenné válunk. Mindenkinél másutt lép fel bénulás, daganat vagy
érzéketlenség - attól függően, hogy az ember a tökéletesség állapotától milyen mértékben távolodott el az
önzésben végleg megkeményedett állapotig: Amilyen mértékben halványul Jézus képmása, annyival
erőteljesebben kirajzolódik a luciferi jellem. Sajnos, mi emberek, a bűntől nem undorodunk, és nem félünk
annyira, mint a leprától – a bűnössel szemben pedig inkább hajlamosak vagyunk a megvetésre, mint a bűnnel
szembeni, megalkuvást nem ismerő gyűlöletre. Isten mindig külön kezelte a bűn tényét és a bűnös személyét. A
bűnnek egy napon mindenestől meg kell semmisülnie, a bűnösnek azonban tökéletes megtisztulást, gyógyulást
kínál. A lepra és a lepratelep egy napon mindenestől a tűz martaléka lesz, a gyógyultak pedig öröklik az
újjáteremtett földet.
Van a két jelenségnek egy nagyon lesújtó, közös vonása: egyik sem fáj. A megtámadott terület mindkét
esetben érzéketlenné válik. Így fordulhat elő, hogy a leprások égési sérüléseket szenvednek anélkül, hogy
észrevennék. Így fordulhat elő, hogy olyan dolgokat követünk el, amelyek miatt egyáltalán nem érzünk
lelkiismereti fájdalmat. A lepra fertőzése és súlyossága vonatkozásában nincs különbség ember és ember között:
a betegség legparányibb jelére ki kellett vonulni a társadalomból. A bűn fertőzése és súlyossága vonatkozásában
ugyancsak nincs különbség ember és ember között; Jézusnak mindenkiért egyenként meg kellett volna halnia
ahhoz, hogy visszanyerhesse az elveszített egészséget és az örök életet.
Giacomo és Mseridon párbeszédeiből sajátos ellentétpárok születnek, az élet alapvetően különböző
céljai, és ezek nyomán különböző magatartásformák fogalmazódnak meg. Az első eltérés kettejük felfogásában
így hangzik: ti már beletörődtetek, hogy soha nem kerültök ki innét. – állapította meg Mseridon, és ezt az öreg is
megerősítette: Mseridon, szegény fiú, én már majdnem száz év óta vagyok itt, és azok közül, akiket itt találtam,
vagy később jöttek ide, senki sem került ki soha. Ilyen a mi betegségünk. Ezzel szemben a nemes lovag kijelenti:
Én pedig meg fogok gyógyulni, nem mondtam le, én olyan… értsétek meg, olyan akarok lenni, mint régen. Ez
az „alapkonfliktus”, de ha úgy tetszik, egy rendkívül merész kísérlet is: Van-e kitörés, van-e gyógyulás? A lepra
húsz évvel ezelőttig, gyakorlatilag gyógyíthatatlan betegségnek számított; nem véletlen, hogy a betegeket jogilag
halottnak minősítették és kirekesztették az emberi közösségekből. De míg a lepra az emberiségnek csak 5-10 %
-át érinti, addig az engedetlenség, a törvényszegés révén a bűn és következménye, a halál valamennyi emberre
elhatott: „Mert nincs egy igaz ember is e földön, aki jót cselekednék és nem vétkeznék.” (Préd.7:20.) Mseridon
tehát – a többséggel ellentétben - a lehetetlenre vállalkozott, amikor elhatározta, hogy meggyógyul, hiszen
„kicsoda olyan erős, hogy éljen és ne lásson halált?” (Zsolt.89:49.)
De mit jelent Mseridon vágya: olyan akarok lenni, mint régen? Ő maga, amikor e szavakat kimondta,
nyilvánvalóan azt a régi életvitelt értette alatta, amit fiatal, gazdag nemesként folytatott a városban egészen addig,
amíg a lepratelep kapui becsukódtak mögötte. Odakint kiváltságos helyzetben élhetett, hiszen lovai, szolgái,
pénze és aranya, rabnői voltak. Azt tehetett, amit akart. Vágya átvitt értelemben azonban magasabbrendű célt
körvonalaz az emberiség elé: Az ártatlanság állapotát, amikor még nem voltunk tapasztalatok birtokosai a jó és a
rossz tudásának, vagyis az engedetlenség kipróbálásának tekintetében. Az Isten iránti töretlen engedelmesség,
szeretet és bizalom, vagyis a tökéletes szabadság állapota ez, amelyre legfeljebb csak Ádám és Éva

5
emlékezhetne. Az állandó boldogság, amelyből hiányzik a félelem, a fájdalom, a fáradtság, a szégyen és a
bűntudat – erről sajnos egyikünknek sincs tartós élménye.
De fordítva is föltehető a kérdés: Mi az oka annak, hogy a többiek nem is törekszenek a gyógyulásra?
Állapotuk a következőképpen jellemezhető: nektek vigasztalást jelentenek az őr hírei. Ez az egyetlen szál maradt
számotokra, ami a külvilághoz, az élők birodalmához fűz benneteket. Milyenek voltak ezek a hírek? S bár a
szabályzat tiltotta, a jólelkű őrök válaszoltak, gyakran nem létező dolgokat találtak ki, csakhogy szórakoztassák
a betegek tömegeit. Ők tehát lemondtak a valóságról, „az igazságtól elfordítják fülüket, de a mesékhez
odafordulnak” (II.Tim.4:4.) – vagyis pótlékokkal beérik. Giacomo így festi le a lepratelep életét: De meglátod, itt
is lehet élni. Van, aki dolgozik, van, aki szeret, van, aki verset ír, van szabónk, van borbélyunk. Boldog is lehet
az ember, legalábbis nem sokkal boldogtalanabb, mint a kint élők. Minden azon múlik, hogy beletörődjünk. De
jaj akkor, Mseridon, ha a lélek lázadozik, és nem nyugszik bele sorsába, ha a lehetetlen gyógyulásra vágyik,
akkor az megmérgezi a szívet. Ha szó szerint értelmezzük a történetet, vagyis csupán a középkori város mellett
álló lepratelepre vonatkoztatjuk az öreg Giacomo szavait, akkor igazat kell adnunk neki. Hiszen odakint, a
világban is hasonlóan folyik az élet: Az emberek esznek-isznak, férjhez mennek, házasodnak, ültetnek és
építenek; a szenvedés, a betegség, a halál ott sem ismeretlen. És azt kell mondjuk, akkoriban valóban nem volt
remény a gyógyulásra. Ha azonban visszatérünk az elemzés elején érintett hasonlathoz, hogy ti. világunk, a Föld
egyetlen nagy lepratelep, akkor a „kinti világ” azonnal át- és felértékelődik. A „kint” mindazt jelenti, aminek
jelen helyzetünkben törvényszerűen nem lehetünk birtokában. Mindazt jelenti, ami gyógyulásunk után ismét a
miénk lehet! Giacomo szerint minden azon múlik, hogy beletörődjünk. Mert ha az ember a lehetetlen
gyógyulásra vágyik, az megmérgezi a szívet. Azért életveszélyes könnyelműség beletörődni a bűn leprájába, mert
van ellene orvosság! Valóban boldogtalansággal jár a halálos kór felismerése, és emberi szemmel nézve semmi
esélyünk. Kérdés azonban, kinek hiszünk - annak, „aki mind az egész földkerekséget elhiteti”, hogy nem létezik
menekvés, vagy az egyetlen Orvosnak, aki képes minket újra éppé tenni? A nagy tömegek lemondtak a
gyógyulásról, és beérik a jelen nyújtotta élvezetekkel: „Együnk és igyunk, mert holnap meghalunk” (Ésa.22:13.)
Hasonlóan fogalmazott Horatius (Kr.e.65-8) is: „Carpe diem!” Élvezd a pillanatot, élj a mának! A beletörődés a
gyógyulás reményének feladásával egyenlő, és fizikai, valamint erkölcsi értelemben véve is jóval alacsonyabb
színvonalú, behatárolt életet jelent. Ezen a szinten megrekedve alacsonyabb rendű élvezetek és kitalált mesék
elegendőnek bizonyulnak a boldognak hitt állapot eléréséhez.
Mseridon nem akar beletörődni betegségébe, ahogyan az öreg tanácsolja neki. Őt jóval több dolog köti a
kinti világhoz, mint a többieket, akik egészségesen talán szegényebbek voltak, mint idebent: De nekem meg kell
gyógyulnom, én gazdag vagyok, ha felmásznál a falakra, láthatnád a palotámat, két csillogó ezüsttornya van. A
fiatalember egyelőre nem látja be, hogy gazdagságának valójában semmi értéke nincs, nem fogadná el azt a halk
és szelíd feddést, amelyet Isten intézne hozzá: „Miért adtok pénzt azért, ami nem kenyér, és gyűjtött kincseteket
azért, ami meg nem elégíthet?” (Ésa.55:2.) Ha szabad így fogalmazni, rövidtávon, de emberileg érthető módon
gondolkodik. Azonban megint pillantsunk e mondat mögé: nekem meg kell gyógyulnom, én gazdag vagyok! Mit
jelent átvitt értelemben ez a gazdagság? A földi vagyon csak halvány párhuzama annak a romolhatatlan kincsnek,
„amiket szem nem látott, fül nem hallott, és embernek szíve meg sem gondolt, amiket Isten készített az őt
szeretőknek. (I.Kor.2:9.) Minden ember fölfoghatatlanul gazdag lehetne, már itt e földön, ha elfogadná Istentől
kegyelmi ajándékát, ”aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne
ajándékozna vele együtt mindent minékünk!” (Róm.8:32.)
A gyógyulás útja újabb vitapont az öreg és a fiatalember között. Mseridon ugyanis megint valami
hallatlan dolgot állít: én ismerem a gyógyulás módját, amit a többiek nem. Ez megint csak utal arra a szomorú
tényre, hogy kevesen keresik, és még kevesebben találják meg a gyógyulás útját. Mi a baj a többiekkel? – tehető
fel újra a kérdés. Legnagyobb részük már az elején beletörődött, hogy betegsége végleges és végzetes, tehát nem
is kutatja a kiutat, ehelyett a pillanat nyújtotta élvezetekben éli fel még meglévő életerejét. A maradék, tehát az
egészségre vágyók kisebb csoportjának jó része pedig beleesik abba a csapdába, amit Giacomo így jellemez:
mindig akad egy-két csirkefogó, aki drága pénzért titkos és csodálatos kenőcsöket ajánl az újonnan érkezőknek.
Én is beleestem a csapdába, amikor fiatal voltam. A titkos és csodálatos, ráadásul rendkívül drága kenőcsök
mindegyike a „hazugság atyjától” származik. Csak a felszín ideig-óráig való kezelésére alkalmasak, még
eredménnyel is kecsegtethetnek, de nem képesek a betegség gyökerestől való kiirtására. Csupán felületes javulást
nyújtanak, kozmetikáznak és elfednek, de a mélységet érintetlenül hagyják. Többnyire a spiritizmus, az
önmegváltás csapdájába csalják az embert, aki aztán még mélyebbre süllyed betegségébe. Aki a bűn leprájának
forrása, attól nem várható gyógyír, hiszen nem érdeke a betegek gyógyulása, inkább igyekszik minél többeket
magával rántani a romlásba. Életbevágó tehát, kitől veszünk kenőcsöt: „Végy tőlem (…) szemgyógyító kenőcsöt”
– (Jel.3:18.) ajánlotta Jézus. Még egy fontos jellemző: A hamis doktorok, a szemfényvesztők és a kapzsi árusok
mindig drága pénzért kínálják portékáikat. A szíriai Naámán, a király fővezére, aki ugyancsak leprás lett, „tíz
tálentum ezüstöt és hatezer aranyat, azon felül tíz öltöző ruhát” vitt magával Izraelbe a gyógyulás áraként
(II.Kir.5:5.), abban a hiszemben, hogy az egésztől meg kell majd válnia. A vérfolyásos asszony is, „sok orvostól
sokat szenvedett, és minden vagyonát magára költötte, és semmit sem javult, sőt inkább még rosszabbul lett.”
(Mk.5:26.) Jézus ezzel szemben mindig ingyen kínálja az orvosságot: „Oh, mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek
e vizekre, ti is, kiknek nincsen pénzetek,…, vegyetek pénz nélkül és ingyen…” (Ésa.55:1.)

6
 Mseridon azonban nem drága és hiábavaló kenőcsökre gondolt: Nem, én semmiféle kenőcsöt nem
használok, csupán imádkozom. – Te Istenhez könyörögsz, hogy gyógyítson meg? És meg vagy győződve, hogy
meg fogsz gyógyulni? De mit képzelsz? Mi mindannyian imádkozunk; nem múlik el egyetlen este sem anélkül,
hogy ne fohászkodnánk Istenhez. – Vagyis egy közismert, mindenki számára hozzáférhető eszközt vesz igénybe a
fiatalember, s ezzel elérkeztünk az elbeszélés egyik legfontosabb pontjához, az imádság tárgyalásához.
Vizsgáljuk meg először, mit is jelent az ima a leprások nagy tömege, ill. mit Mseridon számára: Mind
imádkoztok, ez igaz, de nem úgy, mint én. Ti esténként kimentek, hogy meghallgassátok az őr híreit, én azalatt
imádkozom. Ti dolgoztok, tanultok, kártyáztok, ti úgy éltek körülbelül, mint a többi ember, én meg mindig
imádkozom, kivéve azt az időt, ami feltétlenül szükséges az evéshez, egyébként még evés közben is, még alvás
közben is; olyan nagy az akaraterőm, hogy egy idő óta azt álmodom, hogy térdelek és imádkozom. A ti imátok
csak játék. Az igazi ima mérhetetlen erőfeszítés, és én estére teljesen kimerült vagyok. (…) – Igaz, igaz –
zokogta az öreg -, a te korodban én is… én is az imába menekültem, és hét hónapig kitartottam, a sebek már
összeforrtak, a bőröm kezdett kisimulni…már-már meggyógyultam…de egyszer csak nem bírtam tovább, és az
egész fáradtság kárba veszett…látod, milyen állapotba kerültem.
Hogyan ragadhatnánk meg az ima lényegét és célját? Az imádság hatalmas kiváltság; az a csatorna, amelyet
minden, a bűn leprájával megfertőzött ember korlátlanul és szabadon igénybe vehet a mindenség Urával való
érintkezésre. Vajon értékeljük-e, milyen csodálatos lehetőség birtokosai vagyunk?! Sokan úgy tekintik, mint
kényszerű tennivalót, amelyet naponta legalább kétszer le kell tudnunk annak érdekében, hogy bizonyos
áldásokat megkaphassunk. Ez a torz vélemény azonban már az önzéssel megfertőzött látásmód következménye:
Napunk egy rendkívül behatárolt időszakára - pár percére - korlátozódik a ráfordított idő, s ez óhatatlanul
kifejezi, hogy letudnivaló kötelességként tartjuk számon. Ebből fakad Mseridon megállapításának szomorú
igazsága: A ti imátok csak játék. A mennybe felszálló imák többsége valóban csak játék, tehát egy a sok, napi
teendő között: dolgoztok, tanultok, kártyáztok, híreket hallgattok, emellett röviden imádkoztok. Nem a legelső és
legfontosabb, mindent átható és meghatározó tényező; független a többi cselekedettől. Ráadásul a legtöbb ima
egy csupasz kívánságlista, amelyben elsoroljuk, mit várunk el Istentől – sokszor még a hála, a dicséret is
teljességgel hiányzik belőlük. Sok ember, ha megtehetné, még „akaratátvitellel” is próbálkozna, csak hogy maga
felé hajlítsa a mennyei kezeket. Sokan pedig érdemszerző cselekedetként tartják számon, mintha ez a
tevékenység alapot szolgáltathatna arra, hogy Istentől jobb bánásmódot kényszerítsen ki. De alapvetően nem
Istennek, hanem nekünk van szükségünk az imádságra; lényege a következőkben ragadható: „Keressétek először
az Isten országát és annak igazságát, és a többi majd megadatik nektek.” (Mt.6:33.) Lepratelepünk végzetes
tévedése a leküzdhetetlen birtoklásvágy: „Az egoizmus nem csupán viselkedésem egy aspektusa, hanem a
karakteremé. Azt mutatja, hogy mindent a magaménak szeretnék; hogy nem az osztozás, hanem a birtoklás okoz
nekem élvezetet; hogy folyvást kapzsinak kell lennem, mert ha a birtoklás a célom, annál több vagyok, minél
többet birtokolok.”3 Ebből fakad, hogy mindig a többet és a többit tartjuk fontosabbnak, az Isten országa csak
ezek után következik értékrendünkben. Nem furcsa, hogy Jézus egyetlen szóban, ebben a jelentéktelen
„többi”-ben foglalta össze – noha nem becsülte le – a földi élet nélkülözhetetlen szükségleteit?
Miért állította Mseridon, hogy a valódi ima mérhetetlen erőfeszítés? Máté evangéliuma feljegyez egy fontos
történetet egy leprásról, aki számtalan akadályon verekedte át magát, mire Jézus közvetlen közelébe juthatott.
„Nehézségek tornyosultak előtte, de ez volt az egyetlen reménye.”4 Valamennyi nehézség és akadály forrása a
lepra volt számára! Az ima során nekünk is számtalan gátat át kell törnünk a lelkünkben, amíg végül közvetlenül
Jézus lábaihoz juthatunk. De ezeket nem Isten támasztja velünk szemben, nem kell semmiféle elvárásnak,
követelménynek vagy feltételnek megfelelnünk a meghallgatás érdekében: Kegyelme már teremtetése előtt
készen várta az emberiséget. Az akadályok belőlünk fakadnak, a legnagyobb akadályt pedig a bűn jelenti!
Figyeljük meg a bűntelen mennyei lényeket! Számukra kimondhatatlan öröm forrása az Atya közelsége és
szívből fakadóan zengik szüntelen dicséretüket: „Méltó vagy, Uram, hogy végy dicsőséget és tisztességet és erőt;
mert te teremtettél mindent, és a te akaratodért vannak és teremtettek.” (Jel.4:11.) Egyedül a lepratelep hallgat.
Egyedül a lepratelep kiáltott „Feszítsd meg!”-et. Egyedül a bűnösök vonakodnak elismerni Istennek, mint
Teremtőnek a jogos fennhatóságát. Pedig éppen a gyógyíthatatlanoknak volna szüksége állandó kapcsolatra az
Élet forrásával. A lepra, azaz a bűn érzéketlenné tette lelkünket a mennyei világossággal szemben: „A bűn
legvégső soron lázadás a világegyetem mindenható Teremtője, Uralkodója és Bírája ellen. Ellenáll az Atya
törvény adta előjogának, hogy alattvalóitól engedelmességet követeljen. Szembeszegül a teljességgel szent és
igazságos Istennel, és állítja, hogy annak törvényei – amelyek természetének tükröződései – nem méltóak arra,
hogy teljes szívvel engedelmeskedjünk nekik. A bűn nem pusztán cselekedetek sorozata, hanem
magatartásforma, amely figyelmen kívül hagyja Isten törvényét. Sőt, még a lázadó magatartásformánál is több. A
bűn a szív állapota, legbelső lényünk helyzete. A romlottság állapota, az aljasságé, sőt, Isten szemében a
mocskosságé is.”5 Ezért kerül mérhetetlen erőfeszítésbe összekapcsolódni az Atyával, noha mi sem lenne
könnyebb ennél, mert Ő a maga részéről megkönnyítette ezt a lépést számunkra: „Aki hozzám jő, semmiképpen
3
E. Fromm: Birtokolni vagy létezni? – Bp.:Akad. K., 1994. – 18.p.
4
E.G.White: Jézus élete, „Megtisztíthatsz engem” c. fej.
5
J. Bridges: Kegyelem: Isten szeretetéből élni, avagy a felhők fölött mindig süt a nap – Pécel: ÉBA, 2002. –
22.p.

7
ki nem vetem.” (Jn.6:37.) – üzente Fia által. Olyan közel kell jutnunk az Atyához, hogy ne maradjon lelkünkben
más, mint a teremtmény teljes és alázatos függősége a Teremtő végtelen hatalmától. Amikor az Istenhez fűződő
viszonyról lefoszlik minden önös érdek, számítás, áldásvárás – amikor eljutunk odáig, hogy Istent önmagáért
szeretjük, mert méltó rá, akkor hála és öröm tölti be a szívünket. Az ima végső célja tehát az, amit az Istenfia is
önmaga elé tűzött: „hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem annak akaratát, aki elküldött engem.”
(Jn.6:38.) Legtöbbször nem időzünk annyi ideig az Atya lábainál, hogy a teljes önfeladásig elérkezzünk, pusztán
valamilyen kérést tárunk eléje, amit mindennél fontosabbnak vélünk, aztán sietünk tovább. Így imánk puszta
játék marad, nem pedig eredményes és örömteli erőfeszítés.
Hogyan imádkozott ezzel szemben a gazdag fiatalember? Mseridon bezárkózott kunyhójába, és imádkozott;
érzéketlen maradt a leprások hívására. Összeszorított fogakkal, Istenre összpontosított elmével, az erőlködéstől
átizzadva harcolt a betegség ellen, és lassan-lassan a piszkos var hámlani kezdett, aztán lehullott, a helyén
egészséges hús nőtt. Közben elterjedt a híre, a kunyhó körül csoportok verődtek össze. Mseridon már szent
hírében állt.
„Az ima a menny elrendelt eszköze, hogy a bűn ellen sikeresen küzdjünk, és keresztény jellemet fejlesszünk.
Imáinkra válaszként isteni befolyások éreztetik hatásukat, s véghezviszik a kérelmező lelkében mindazt, amiért
Istenhez könyörög. A keresztény része, munkája az, hogy állandóan küzdjön minden fogyatkozása ellen. –
ahogyan azt Mseridon tette. Folyton könyörögjön Megváltójához, hogy gyógyítsa meg lelke valamennyi hibáját.
A hívő önmaga nem elég bölcs, nem elég erős, hogy győzzön. Ezek a tulajdonságok az Úréi, aki megadja
mindazoknak, akik alázatosan és töredelmesen könyörögnek segítségéért. Ha hitben megragadják Krisztus erejét,
ha ígéretei megvalósulásáért könyörögnek, ha sajátjukként igénylik, úgy esdik és sürgetik a Szentlélek
kiárasztását, hogy Isten meg nem tagadhatja, akkor tökéletessé lesznek Őbenne.”6
Mseridon a hite által tudott Isten gyógyító jelenlétébe jutni, és gyógyulása – kizárólag az imádság révén - az
önzéstől eldeformálódott, bűntől bemocskolódott természet fokozatos levetkőzését szimbolizálja. Hatalmas
örömhírt rejt a történet pozitív fordulata: egyetlen eszköz elegendő ahhoz, hogy meggyógyulj! Nem kell pénzt
költened orvosokra, nem kell ide-oda zarándokolnod, nem kellenek érdemszerző cselekedetek, sem pedig
különféle, drága kenőcsök – elegendő az ima! Azért járt és jár mégis erőlködéssel, mérhetetlen erőfeszítéssel
számára – és mindenki számára – az imádság, mert „útközben”, lélekben Isten trónja felé közeledve mindentől
meg kell szabadulni, ami elválaszt Tőle, ami megzavarja a Vele való harmonikus kapcsolatot. Először meg kell
válnunk nyilvánvaló bűneinktől, azután le kell vetnünk önigazságunkat, amely a leprától megfertőzött ruhához
hasonlatos és leplezetlenül kell megállnunk az Úr előtt. Végül a piszkos varnak is le kell hullnia, azaz önző
énünknek is meg kell halnia. Vagyis e küzdelem nem Istennel szembeni küzdelem, nem azért harcolunk, hogy Ő
elfogadjon. Isten - a tékozló fiú atyjához hasonlatosan - kitárt karral vár minden hozzátérőt: „Mikor pedig még
távol volt, meglátta őt az atyja, és megesett rajta a szíve, és odafutván a nyakába borult, és megcsókolgatta őt.”
(Lk.15:20.) Önmagunkkal folytatott küzdelemről, belső harcról van szó, hogy a Vele való közösségünk
zavartalan legyen, hogy azonosulni tudjunk az Ő gondolataival, korábban megsemmisítő hatású törvényével. De
ne csak elfogadjuk, hanem „gyönyörködjünk benne éjjel és nappal”, ahogyan Dávid írta zsoltárában. Hogy úgy
lássuk önmagunkat, ahogyan Isten lát minket és elfogadjuk a gyógyulás azon útját, amelyet Ő kínál számunkra.
Az „egészséges hús növekedése” a krisztusi jellem fokozatos kibontakozását jelenti – egészében véve
pedig a szentté válás folyamatát foglalja magába. A mai világban, amikor a fekete és a fehér félelmetesen
összemosódik, és pl. Konrad Lorenz, a világhírű osztrák etológus megállapítása szerint is a korunkban zajló
folyamatok „összejátszanak abban, hogy a modern ember „elveszítse a jó és a rossz bármiféle megítélésének
képességét”7 - különösen riasztóan hat, szinte leértékelődött vagy gyanússá vált a szentség fogalma. Pedig az
isteni követelmény ma is ugyanaz, mint egykor: „Mert az Isten akarata a ti szentté lételetek!” (Thess.4:3.) E
kérdésre a novella végének tárgyalásakor még visszatérünk.
Két évig tartó küzdelem után Mseridon egyszer előjött kunyhójából. A nap végre megvilágította arcát,
amelyen nem látszott már a lepra nyoma, nem hasonlított az oroszlán képéhez, hanem szépségtől ragyogott. -
Meggyógyult, meggyógyult! – kiabálták mind, és nem tudták, hogy sírjanak-e örömükben, vagy irigyeljék.
A fiatalember arcán a régi szépség ragyogása az istenképűség helyreállításának következménye. Figyeljük meg a
tömegek viselkedését: Korábban két pártra szakadtak, a fiatalember mellett és ellen, most pedig mindannyian az
együttérzés öröme és az önsajnálat irigysége között hányódnak. A kíváncsiság, amellyel ezt a kivételes és
látszólag kudarcra ítélt kísérletet figyelemmel kísérték, most rögtön önmagukra tereli gondolataikat: Ő
meggyógyult, én miért nem? Nem követték Mseridont azon az úton - még azok sem, akik szerették volna, ha
győz, s ezzel tulajdonképpen kifejezték hitetlenségüket -, amit személyesen elmagyarázott, azután pedig
következetesen végigjárt, nem voltak hajlandóak a mérhetetlen erőfeszítésre, megelégedtek korábbi életvitelük
folytatásával, amelyben az ima csak kiegészítő kellék, most mégis irigykednek rá, aki két év után látszólag teljes
győzelmet aratott a gyógyíthatatlan kór fölött.
A következő lépés a kötelező vizsgálat: Mseridon tényleg meggyógyult, de ahhoz, hogy elhagyhassa a
leprakórházat, igazolást kellett szereznie. Elment az orvoshoz, aki minden héten felülvizsgálta a betegeket,
levetkőzött és megvizsgáltatta magát. Ugyanezt írta elő Isten a Mózes által adott törvényben a zsidók számára, és
6
Vankó Zsuzsa: Készítsétek az Úrnak útját! – Bp.: BIK, 2002. – Bibliatanulmányok, IV. negyedév. – 140.p.
7
K. Lorenz: A civilizált emberiség nyolc halálos bűne – Sopron: IKVA, 1988. – 59.p.

8
erre figyelmeztette Jézus az általa meggyógyított leprás beteget is: ”Eredj el, mutasd meg magadat a papnak, és
vidd fel a te tisztulásodért, amit Mózes parancsolt, bizonyságul nékik.” (Mk.1:44.) Mindez egyértelműen arra
irányítja az emberek figyelmét, hogy a leprából és a bűnből való megtisztulás kizárólag Isten megmentő
kegyelmének köszönhető. - Fiam, szerencsésnek mondhatod magad – volt a válasz -, meg kell vallanom, hogy
majdnem meggyógyultál. - Majdnem? Miért – kérdezte a fiatalember keserű csalódással. – Nézd, nézd ezt a
csúnya kis vart – s hogy ne kelljen megérintenie, pálcájával mutatott rá az egyik lába kisujján levő hamuszínű
pici pontra; nem volt nagyobb egy tetűnél. – Ezt is el kell távolítanod, ha azt akarod, hogy kiengedjelek.
Mindenkinek meg kell állnia „Krisztus Jézus színe előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat az eljövetelekor és az ő
országában.” (II.Tim.4:1.) Vagyis e mozzanat azt példázza számunkra, hogy ezen a vizsgálaton minden egyes
embernek át kell esnie. Mindenki megvizsgáltatik, mielőtt eldől, elhagyhatja-e örökre a lepratelepet – és a
végeredményt illetően tökéletesen mindegy, hogy mekkora var, heg vagy érzéketlen folt éktelenkedik az
életünkön. Ha ott van, akkor nem gyógyultunk meg teljesen! De ha nincs ott, akkor az nem a saját érdemünk,
nem a saját erőfeszítéseinknek köszönhető, hanem egyedül Isten kegyelmének, „mert az ő sebei által gyógyultunk
meg!” (Ésa.53:5.) A mi erőfeszítésünk csupán arra elegendő, hogy engedjük magunkat meggyógyítani.
A gazdag ifjú is – akiről Az egerek c. novella esetében már szó esett – elment és megmutatta magát Istennek: „Jó
mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem?” (Mk.10:17-23.) – E kérdésben bizonyára őszinte vágy
és önmaga elől is titkolt magabízás rejlett, mert bizton remélte, hogy pozitív választ kap. Lelkiállapota nagyon
hasonlított Mseridonéhoz, aki meg volt győződve gyógyulásáról. „Mindezeket ifjúságomtól fogva megtartottam.”
– válaszolta jó lelkiismerettel Jézus kérdésére. De mit felelt neki a szíveket vizsgáló Orvos? „Egy fogyatkozásod
van még.” Vagyis ugyanazt mondja, mint a lepratelep orvosa: meg kell vallanom, hogy majdnem meggyógyultál.
Ez egy rendkívül kritikus pont, az örökkévalóság határmezsgyéje, ahol nagyon sokan meghátrálnak. Mert mit is
jelent ez? Az a tetűnél nem nagyobb, hamuszínű folt – szándékoltan undorító kifejezés! - azt jelenti, hogy a
fiatalember még mindig beteg, az önzés kórokozóit még mindig szervezetében hordozza, a folyamat bármikor
ismét rohamos hanyatláshoz vezethet. Ezen a ponton mit sem számít az elmúlt két év, ezen a ponton még
ugyanott áll, mint Giacomo, a „kedves pózna”, aki hét hónap után adta fel a küzdelmet; vagy azok a tömegek,
akik kíváncsian lesték kísérletét és semmilyen erőfeszítést nem tettek gyógyulásuk érdekében. A gazdag ifjú -
ugyancsak ezen a ponton állva - semmivel nem volt különb a vámszedőknél és a paráznáknál, akik végül
megelőzték őt a mennyek országában! Ő akkor volt legközelebb az örök élethez, amikor ott állt Jézus előtt.
Amikor hátat fordított és megszomorodott szívvel távolodni kezdett, továbbra is szívében hordta azt a
hamuszínű, pici foltot, amelytől azonban nem volt ereje megválni: „Mert ha valaki az egész törvényt megtartja is,
de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös.” (Jak.2:10.)
Miért engedte meg Isten ezt a próbát a fiatalember életében? Miért nem elégedett meg a két esztendő
gyötrelmes erőfeszítéseivel? Ez a látszólagos kegyetlenség csaknem végzetes kétségbeesésbe sodorta Mseridont.
Ő is közeljárt ahhoz, hogy feladja, ahogyan annak idején Giacomo. Az öreg a küzdelem feladása után rohamosan
hanyatlani kezdett és Mseridon gyógyulásában sem volt képes hinni; ennek ellenére most mégis ő volt az, aki
kitartásra buzdította az elkeseredett fiatalembert: Mseridon visszament a kunyhójába, és maga sem tudja, hogyan
volt képes leküzdeni csüggedését. Azt hitte, hogy már egészséges, erejét ellazította, felkészült a jutalomra, és
most elölről kezdődött a szenvedés. Egy parányi ránc volt a kisujján, de mintha nem akarta volna megadni
magát. Egy hónap, aztán két hónap megszakítás nélküli, kitartó imádkozás. Semmi. Harmadik, negyedik, ötödik
hónap. Semmi. Mseridon már-már fel akarta adni, mikor egy éjszaka, ahogy megszokta, a kezét gépiesen beteg
lábára tette, s nem találta ott a kis vart.
Miért kellett még félévig küzdenie éjjel-nappal? Nem azért, mert Isten gyönyörködött volna a szenvedéseiben,
hanem mert Mseridonnak még tanulnia kellett: Ha a kétéves küzdelem után teljes győzelemre jut, könnyen
magának, saját érdemének tulajdoníthatta volna a gyógyulást. Ez az utólagos hat hónap azonban őszinte alázatra
vezette; hiszen ez a hamuszínű pici folt, amely megakadályozta őt abban, hogy eltávozzék, a nyilvánvaló
bűnökkel szemben az alig észrevehető, „titkos bűnök” szimbóluma. Ezektől a legnehezebb megválni, mielőtt
teljesen és tökéletesen átadnánk önmagunkat Istennek. A feltűnő torzulásokat nem tudjuk rejtegetni
embertársaink elől sem, nem kell hozzá aprólékos orvosi vizsgálat, hogy tudjuk, hogy állunk. Azonban „az igaz
Isten vizsgálja meg a szíveket és a veséket.” (Zsolt.7:10.) Egyedül Isten „vetheti orcánk elé” az önmagunk elől is
takargatott, kicsiny vétkeket, apró szenvedélyekhez való ragaszkodásunkat, rámutatva egyben végzetes
állapotunkra: Semmivel nem vagyunk különbek a köztörvényes bűnözőknél! Minket is egyedül a kegyelem, a
Krisztus áldozatában kinyilvánított isteni kegyelem menthet meg a bűn leprájából. Ez a látszólagos mélységbe
vezető lépcsősor azt szolgálta, hogy Mseridon helyes megvilágításban lássa Teremtőjét és önmagát. Hogy még az
önigazultság fertőjét se vihesse ki magával, ugyanazt a bűn-csírát, amely Sátán szívében burjánzott el és aztán
magával rántotta a könnyelmű embert. Meg kellett várnia a tökéletes gyógyultság állapotát, amikor nemcsak a
teste, de a lelke is tökéletesen tiszta: hogy Isten „majd önmaga elé állítsa dicsőségben (…), úgy, hogy azon ne
legyen szeplő, vagy sömörgőzés, vagy valami efféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” (Ef.5:27.)
Vagyis a leprából való felgyógyulás a bűn felett aratott végleges győzelmet jelenti!
Mielőtt rátérnénk a fiatalember világgal való találkozására, álljunk meg az orvos személyénél, aki
nyilvánvalóan másodszor is megvizsgálta Mseridont! Ahogyan már idéztük, ő csupán ellenőrizte a betegek
állapotát, de gyógyításukra képtelen volt. Ugyanazt a funkciót töltötte be, mint a papok a mózesi törvények

9
szerint: ők igazolták a megbetegedést – elrendelték a társadalomból való kivonulást -, és bizonyították a
gyógyulást – vagyis újra visszaengedték családja körébe. Feltűnő, hogy a történetbeli orvos is csupán pálcájával
mutatott rá a nyilvánvalóan fertőzött pontokra, de nem érintette meg, mert akkor maga is tisztátalanná vált volna.
Egyetlen Orvos járt ezen a földön, aki képes ma is meggyógyítani lepránkat: „Krisztus cselekedete – a leprás
megtisztítása borzalmas betegségéből – azt a munkáját példázza, hogyan szabadítja meg a lelket a bűntől. Bár
Jézus a kezét a leprásra helyezte, mégsem lett tisztátalanná. Érintéséből életadó erő származott. Így van ez a bűn
poklosságával is: mélyen gyökerezik, halálos, emberi erővel lehetetlen megtisztítani. Jézusra azonban, bár az
emberek között lakozott – és testében hordozta az önzésre hajlamos természetet, nem ragadt át a fertőzés. Aki
csak lába elé borul, és hittel mondja: „Uram, ha akarod, megtisztíthatsz engem! – hallani fogja a választ:
„Akarom, tisztulj meg!” (Mt.8:2-3.) Az Ő akarata az, hogy megtisztítson minket a bűntől, gyermekeivé fogadjon,
képessé tegyen szent életet élni.”8 Azok után, hogy önmagán keresztül felajánlja a világ minden betegének a
gyógyulás ingyenes, isteni kegyelemből fakadó lehetőségét, a végső ítéletben hallanunk kell majd a
„zárójelentést” is, amely a vizsgálatot követi: „Fiam, boldognak mondhatod magad, mert meggyógyultál!” vagy
„Eredj el, mert egy fogyatkozásod maradt még!” Vajon melyik megfellebbezhetetlen döntés lesz osztályrészünk?
A gyógyulás (bibliai megfelelője az „üdvösség” szó, vagyis megmentés, szabadítás): A történet
főszereplője, Mseridon meggyógyult, ezúttal, két és félévi küzdelem után, véglegesen: Immár szabad volt. Elé
tárult a világ a reményteljes, hűvös reggeli napsütésben. Az erdők, a zöld rétek, az éneklő madarak, és ott a
távolban fehérlett a város csillogó tornyaival… és ott lenn, ahová már nem lehet ellátni, ezernyi élet és
lehetőség, nők, mámor, fényűzés, kalandok, az udvar, az intrikák, hatalom és fegyverek – az ember birodalma!
A legutolsó birtokos szerkezet egy jóval súlyosabb kifejezéssel helyettesíthető: Mindez valójában Sátán
birodalma, a jogtalanul bitorolt birodalom, amelyet nemcsak éppen most, Mseridonnak készül felajánlani, de
megtette már ugyanezt Jézussal is: „Sátán felvitte Jézust egy magas hegyre, és panorámaszerűen elvonultatta
előtte a világ országait a maguk dicsőségében. A nap beragyogta a templomokat, a márványpalotákat, a
termékeny földeket, a gyümölccsel megrakott szőlőskerteket. A bűn nyomai rejtve maradtak. „Néked adom
mindezt a hatalmat és ezeknek dicsőségét; mert nékem adatott, és annak adom, akinek akarom; azért ha te engem
imádsz, mindez a tied lesz!” (Lk.4:6-7. Krisztus megszabadíthatta volna magát a szörnyű jövőtől, ha elismeri
Sátán fennhatóságát. De ha ezt megteszi, átengedi a győzelmet a nagy küzdelemben. Sátán vétkezett a mennyben,
mert magát Isten Fia fölé akarta helyezni. Ha ez most sikerül, az a lázadás győzelmét jelenti.”9 Hogyan hangzott
Jézus válasza? „Eredj el, Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd és csak néki szolgálj!”
(Mt.4:10.)
Azonban, különös módon Mseridon sem sokáig gyönyörködött a felajánlott boldogságban és látszólag határtalan
szabadságban: Egy csapásra megváltozott előtte a kép. A tornyok és kupolák helyén most düledező viskók
mocskos összevisszasága, trágyalé és nyomor özöne, a háztetőkön lobogók helyett sötét bögölyrajok, mint kórt
árasztó porfelhők. Jézust ugyanez a látvány fogadta, amikor elhatározta, hogy önként emberré alázza magát és
megmártózik a világ tengernyi szennyében, hogy kimenthesse belőle az embert. Ő eleve tudta, hogy hová készül.
Mseridon számára azonban ez a kép váratlan és érthetetlen volt. Nem ezt őrizte a lelkében, amikor belépett a
lepratelepre. Azóta azonban Istennel való közössége háttérbe szorította világ látványát és vágyait. S amikor
megtisztulva kilépni készül – amikor Krisztus jellemébe öltözött, egy csapásra minden megváltozott: vagy
mégsem? A világ eddig is ilyen borzalmas volt, de ő, a gazdag ifjú nem így látta. A bűn leprája, az önzés
megvakította, csupán a csillogó felszín érdekelte. Most azonban meggyógyult. Tömören az öreg Giacomo
foglalja össze a fiatalember állapotát: Nemes voltál, most szent vagy.
Ha megértjük a gyógyulás lényegét, akkor megértjük a Mseridon által érzékelt látszólagos változást is. A bűntől
való szabadulás a Jézus tökéletes jelleme, a „ragyogó és tiszta gyolcs, azaz a szentek igazságos cselekedeteinek”
(Jel.19:8.) felöltése, amely nem takar többé hamuszínű foltokat! A Jézussal való azonosulás tehát a szentség
állapotával egyenlő, nemcsak a vágyak, de a cselekedetek szintjén is! Nincs többé fájdalmas tudathasadás: „nem
a jót cselekszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok.” (Rm.7:15.) Vagyis a kétféle akarat – az isteni
és az emberi tökéletes összhangjáról van szó. A valóságban a bűneset óta először, újra hasonlóvá válhatunk
Istenhez, de nem úgy, ahogyan Sátán állította: a jónak és gonosznak személyes kipróbálói. Az irgalmasság
tökéletessége, a szeretet tökéletessége lehet a miénk! Mindez törvényszerűen alapvető értékrendbeli változással
jár: Meggyógyultál, de már nem az vagy, aki valaha voltál. Miközben eltöltött a kegyelem, lassan-lassan,
észrevétlenül kihalt belőled az élet szeretete. Meggyógyultál, de mindaz, amiért te a gyógyulást áhítottad, egyre
távolodott tőled: mostantól „mindent kárnak és szemétnek ítélsz” (Fil.3:8.), ami nem Isten gondolatai és útjai
szerint való. Örömest lemondasz mindenről, ami elválaszt Isten szeretetétől. Mindaz, ami korábban fontos,
értékes volt, mára az önzéstől mocskosnak és kórt árasztónak látszik – amilyen valójában. Vagyis a világ kincsei,
„a szemek kívánsága, az élet kérkedése” (I.Ján.2:16.) hirtelen leplezetlenül mutatkozott meg Mseridon előtt: Azt
hitted, legyőzöd Istent, pedig ő győzött le téged. Így örökre elveszítetted vágyaidat. Gazdag vagy, de nem érdekel
már a pénz, fiatal vagy, de nem érdekelnek a nők. A várost trágyadombnak látod. Isten nem hatalommal, fizikai
erőfölénnyel győzött, mert nem ezt alkalmazta Sátán esetében sem – noha megtehette volna, hanem halk és
észrevétlen módon, a lélekben munkálkodva: Isten országa – először – nem szemmel láthatóan jön el, hanem
8
E.G.White: Jézus élete, „Akarom, tisztulj meg!” c. fej.
9
E.G.White: Jézus élete, A győzelem c. fej.

10
bennünk születik meg. De vajon ténylegesen fájdalommal jár a korábbi vágyak elvesztése? Valóban kihal az
öröm és az élet igenlése, szeretete a szívből? Ez igen gyakori elképzelés még a keresztények körében is.
Giacomo, aki félúton megállt a szentség felé vezető keskeny ösvényen – egyébként mintha Luciferként kísérné
végig Mseridont az úton, Madách Tragédiájához hasonlóan – hasonlóan mutatja be a számára félelmetesnek tűnő
szentséget: Ez a mi sorsunk, embereké. Mindenért drága árat fizetünk. A te imáidnak az ég haragja sem tudott
ellenállni. (Utalás arra a közfelfogásra, hogy a lepra Isten büntetése a vétkekért.) Győztél, meggyógyultál. És
most fizetsz. Mintha Sátán hangját hallanánk: A szentség - szerinte - Isten ellenében kivívott győzelem, nem
pedig önmagunk felett, isteni segítséggel aratott győzelem! A szentség – szerinte - a leprából való felgyógyulás
ára, nem pedig egyenes következménye. Nem kegyelmi ajándék, hanem az ember részéről kötelezően lerótt adó.
A szentség – szerinte - végső soron olyan állapot, amely az ember számára több veszteséggel jár, mint
nyereséggel! Valójában az ember szentségre jutásával egyedül ő, a kísértő veszít, elveszíti addig rabszolgaként
tartott alattvalóját, aki kilépett ördögi bűvköréből azok közé, akikért Jézus nem hiábavalóan ontotta vérét! A
szentségre jutás Sátán személyes veresége, mert bebizonyítja a világmindenség előtt, hogy Krisztus követőjeként,
bűnös emberként is lehet diadalmaskodni a bűn fölött, hogy Isten törvénye valóban szent, igazságos és tökéletes!
Valóban fizetünk? Dávid így kiáltott fel:„Mivel fizessek az Úrnak hozzám való jótéteményéért?” (Zsolt.116:12.)
A szentség, mint feladat: Amikor Isten országa megszületik a szívünkben, más lesz szeretetünk tárgya,
mint korábban; terveink és céljaink Isten céljaival és terveivel azonosulnak. „Isten országát nem földi méltóság,
ragyogás jellemzi. Jézus lábánál ezek a megkülönböztetések feledésbe merülnek. Találkozik egymással a gazdag
és a szegény, a tanult és a tudatlan, s nem gondolnak hovatartozásra, világi elsőbbségre. Mindannyian véren
megváltott lelkek, mindent Neki tulajdonítanak, aki megváltotta őket.”10 Ebből a megváltozott álláspontból fakad,
hogy Mseridon engedelmeskedik Giacomo különös felszólításának: végre a mienk vagy, Mseridon! Egyedül
abban lelheted boldogságodat, hogy itt maradsz köztünk, s vigasztalsz bennünket, leprásokat… Őr, zárd be a
kaput, mi visszajövünk. A két és fél évi küzdelem során Mseridon teljesen elkülönült a többiektől, most viszont
valóságosan „visszatér” hozzájuk: Korábbi elszigeteltsége mögött nemcsak a gyógyulás vágya munkált, de kinti
társadalmi helyzete miatt különbnek tartotta magát náluk, ezért sem érintkezett az „alantas” tömegekkel. Most
viszont már egy közülük, aki a csodálatos örömhír testet öltött hordozójaként vigaszt nyújthat számukra.
Valamennyi teleplakó látta őt betegen, a kórtól eldeformálódva, de most épen, egészségben és szépségben áll
előttük, hogy tanúságot tegyen a gyógyulás lehetőségéről. „Nem rejtethetik el a hegyen épült város. A gyertyát
sem azért gyújtják, hogy a véka alá tegyék.” (Mt.5:15.) Mseridon legfőbb feladata ezentúl abban áll, hogy a
többiekkel megértesse: Mi is kell a gyógyuláshoz?
Ez volt az egyik kiinduló kérdésünk – Mi kell a gyógyuláshoz? A halálos kór fölismerése, az akarat
összpontosítása, az ima, a hit és végül a kitartás, az állhatatosság. Mégis, hányan fognak ezek után – az élő példát
látva - meggyógyulni? Ezután hamarosan be kell majd zárni – betegek híján - a telepet? Sajnos, nem így van. De
miért? „Mert még vérig nem állottatok ellen, tusakodván a bűnnel.” (Zsid.12:4.) A legtöbb emberből hiányzik
ugyanis a kitartás, az állhatatos küzdőszellem. Nem vagyunk képesek fájdalmas erőfeszítésre - még önmagunk
érdekében sem! Bár „lesz ott ösvény és út, és szentség útjának hívatik” (Ésa.35:8.), vagyis a szentség útja
Krisztuson keresztül mindenki számára nyitva áll, mégis kevesen élnek vele a leprakórház egész történelme
folyamán: „Ezért átok emészti meg a földet, és lakolnak a rajta lakók; ezért megégnek a rajta lakók, és kevés
ember marad meg.” (Ésa.24:6.) Ez nagyon tragikus hír, és sokakban felvetődik az „isteni tehetetlenség”
gondolata. Van azonban egy súlyos, fent már idézett fájdalmas kifakadás Jézustól: „Hányszor akartam, de ti nem
akartátok!” (Mt.23:37.) Az ember választási szabadságát Isten nem korlátozza. Mindenki eldöntheti: Akar-e
meggyógyulni vagy nem. Ez az egy terület, ami a miénk: Isten nem akarhat a szuverén ember helyett! Ő előre
gondoskodott a gyógyulás útjáról, már akkor, amikor a halálos kór még csírájában sem létezett, Jézusban leélte a
„lepra bacilusát” magában hordozó ember életét, anélkül, hogy megfertőződött volna, kereszthalált szenvedett és
feltámadott a tökéletes gyógyulás érdekében, Szentlelke által Ő „munkálja bennünk mind az akarást, mind a
véghezvitelt” (Fil.2:3.) – de akarni helyettünk nem akarhat! A földön tehát mindenki szent lehetne, de valójában
hány szenttel találkozunk életünk folyamán?!
Egy másik fontos kérdés: Elérhető-e a bűn világában az „abszolút tökéletesség” és „megkísérthetetlenség”
állapota, amikor az ember – Mseridon tévedése szerint - erejét fellazíthatja és felkészülhet a jutalomra? Csakis
olyan értelemben lehetünk tökéletesek, ahogyan azt Pál apostol bemutatja: „Nem mondom, hogy már elértem,
vagy hogy már tökéletes volnék; hanem igyekszem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus
Jézus. (…) azokat, amelyek a hátam mögött vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekik
dőlvén, célegyenest igyekszem az Istennek Jézus Krisztusban felülről való elhívása jutalmára. Valakik
annakokáért tökéletesek vagyunk, ilyen értelemben legyünk.” (Fil.3:14-15.) Földünkön a „relatív tökéletesség”
valósítható meg: Az általunk megismert világosság maradéktalan, tökéletes megvalósítása révén. „Súlyos
félreértés az az értelmezés, hogy azok a győzők, akik elérik a többé nem vétkezés állapotát, és ezt végérvényesen
meg is tartják. (…) Ha valaki azt állítja magáról, hogy bűntelen, éppen ez az állítás bizonyítja, hogy messze van a
szentségtől.”11 Paradox módon, aki legközelebb jut a szentséghez, az érzi magát a legbűnösebbnek és soha nem
tulajdonítja saját magának a majdani végső győzelmet. „Az életszentség nem egy pillanat, egy óra, vagy egy nap,
10
E.G.White: Jézus élete, „Ki a nagyobb?” c.fej.
11
Vankó Zsuzsa: Készítsétek az Úrnak útját! – 127, 128.p.

11
hanem egy egész élet munkája. Nem a boldog elragadtatás érzése által érjük el, hanem annak eredményeként,
hogy állandóan meghalunk a bűnnek és élünk Krisztusnak. Ameddig Sátán uralkodik, énünket meg kell aláznunk,
fojtogató bűneinket le kell győznünk. Amíg életünk tart, nincs megállás, nincs olyan magaslat, amelyre feljutva,
elmondhatnánk: Célhoz értem. Az életszentség életfogytig tartó engedelmesség gyümölcse.”12
Mseridon tehát a novella végén, személyes győzelme után nem lépi át a lepratelep küszöbét, hanem ott marad
eleven vigasztalásként a többiek számára.
Egyszer azonban a leprából tökéletesen felgyógyultak örökre elhagyhatják ezt a bűnnel szennyezett
világot, e leproseriumot, „amely a tűznek tartatik fenn.” (II.Pét.3:7.) Övék lehet a mindaz, „amit szem nem látott,
fül nem hallott, emberi szív meg sem gondolt, (mert) olyat készített Isten az őt szeretőknek.” (I.Kor.2:9.) Akkor a
város, a távolban fehérlő város csillogó tornyaival nem múlandó délibáb, hanem az újjáteremtés utáni örök
valóság: „Íme, ólomporba rakom köveidet, és zafírokra alapítalak. Rubinból csinálom falad párkányzatát, és
kapuidat gránátkövekből, és egész határodat drágakövekből!” (Ésa.54: 11-12.) Akkor az egykori leprások
meghallhatják Jézus csodálatos szavait, amelyek szerint nem egyszerűen „volt betegekként”, „volt bűnösökként”
kezeli a vére által megváltottakat, hanem az új élet teljes jogú tagjaiként, Krisztus testvéreiként fogadja be őket:
„Jertek, Atyámnak áldottai, örököljétek a földet, amely a világ alapítása előtt nektek készíttetett!” (Mt.25:34.)

12
E.G.White: Apostolok története, Átalakult élet c.fej.

12