GALAKTIKA 2.

Tudományos-fantasztikus antológia

01 Ray Bradbury: A repül masina

02 A látogató
03 A világ utolsó éjszakája
(Göncz Árpád fordításai)
04 Kirill Andrejev: Ray Bradbury fantasztikus írásai (Gellért György fordítása)
05 Dr. Gánti Tibor: Élet a Földön kívül
06 Brian W. Aldiss: A fajok fejl dése (Jánosy István fordítása)
07 John Wyndham: Túlélni (Szentmihályi Szabó Péter fordítása)
08 Kuczka Péter: Kozmikus találkozások
09 Murray Leinster: Az els találkozás (Göncz Árpád fordítása)
10 Iván A. Jefremov: A Kígyó Szíve (Makai Imre fordítása)
11 J. Brandisz-V. Dmitrevszkij: A science fiction országában (Szentmihályi Szabó Péter fordítása)
12 Walt Sheldon: A vadászok (Göncz Árpád fordítása)
13 Urban László: Kozmosz Fantasztikus Könyvek
14 Kuczka Péter: Eurocon

Ray Bradbury - A repül masina

Id számításunk el tt négyszáz esztend vel, mikor a Nagyfal mögött Kína trónján Jüan császár ült, és a
mez k frissen zöldelltek a b es kt l, békésen érlel dtek az aratásra, a birodalom népe sem túlzottan boldog,
sem túlzottan szomorú nem volt.
Az új esztend második hónapja els hetének legels napján Jüan császár épp teáját szürcsölgette, és
legyez jével h sítgette magát a meleg szélben, mikor egy szolga közeledett futva a kerti út bíborkék csempéin, s
messzir l kiáltotta:
- Ó, császár! Császár, csoda történt!
- Igen - mondta a császár -, ma reggel igazán kellemes az id .
- Nem, nem, csoda történt! - er sítgette a szolga, és szaporán hajlongott.
- S ez a tea is finom, ez is kétségkívül csoda.
- Nem, nem, felséges uram!
- Hát akkor hadd találjam ki: fölkelt a nap, és új reggel virradt ránk. Vagy kék a tenger. Ez aztán valóban a
csodák csodája.
- Felséges uram, egy ember repül!
- Mi? - állt meg a császár kezében a legyez .
- Láttam a leveg ben, szárnya van és repül! Hallottam a hangját, ahogy lekiáltott az égb l, s ahogy
fölnéztem, ott volt egy égi sárkány egy emberrel a szájában, papír- és bambuszsárkány, a színe a napé és a f é.
- Még korán van - mondta a császár -, s te most ébredtél álmodból.
- Korán van - mondta az ember -, de amit láttam, azt láttam. Gyere, és nézd meg magad is.
- Ülj ide mellém - mondta a császár. - Igyál meg egy teát. Mert ha igaz, fura látvány lehet egy ember, aki
repül. Neked bizonyára id kell, hogy végiggondold, nekem meg id , hogy a látványra fölkészüljek.
Megitták a teát.
- Jöjj, kérlek - mondta végül a szolga -, különben még elt nik.
A császár gondterhelten fölállt.
- Mutasd, mit láttál!
Kisétáltak a kertbe, át egy réten, át egy kis hídon, át egy kis ligeten, s föl egy csöpp domb tetejére.
- Ott! - kiáltott a szolga.
A császár fölnézett az égre.
S az égen, olyan magasan, hogy alig lehetett hallani, egy ember kacagott; s az ember tarka papiros és
nádszárnyat viselt, s úgy lebegett odafönt, mint minden madarak legnagyobbika, mint egy új sárkány az si
sárkányok birodalmában.
És az ember lekiáltotta nekik a h vös reggeli széllel:
- Repülök! Repülök!
A szolga meg integetett.
- Repülsz! Repülsz!
Jüan császár nem mozdult. Csak fölnézett Kína Nagyfalára, mely most bontakozott ki a reggeli ködb l a
távoli zöld hegyeken; erre a csodálatos k kígyóra, mely fenségesen kúszott végig országa mentén. A csodálatos
falra, mely id tlen id k óta védte a népet az ellenséges hordáktól, és rizte a békét számtalan évek óta. És látta,
hogy a város, a folyó, az út és a hegy fészkében, ébredezik már.
 - Mondd - kérdezte a szolgát -, látta már valaki ezt a repül embert?
- Én vagyok az egyetlen, felséges uram - mondta a szolga, s mosolyogva integetett föl az égre.
A császár még egy percig figyelte az eget, aztán azt mondta:
- Hívd le hozzám.
- Hé, gyere le, gyere le! A császár látni akar! - formált tölcsért a tenyeréb l és kiáltott fel a szolga.
Miközben az ember a reggeli széllel lefelé ereszkedett, a császár körülnézett. Távol egy parasztot látott, aki
korán kiment a mez re, s most az eget nézte. Megjegyezte, hogy hol áll. A repül ember nagy papírzörgés és
nádcsikorgás közt földet ért. Büszkén lépett a császár elébe, s hátán a szerkezettel, ügyetlenül meghajolt az
öregember el tt.
- Mit tettél? - kérdezte a császár.
- Repültem az égen, felséges uram - felelt az ember.
- Azt kérdem: mit tettél? - kérdezte újra a császár.
- Hisz most mondom! - kiáltotta a repül ember.
- Nem mondtál semmit. - A császár kinyújtotta aszott kezét, hogy megtapogassa a csinos papirost és a
szerkezet madárra emlékeztet kormányát. H vös szaga volt a szélt l.
- Hát nem szép, felséges uram?
- De, nagyon is szép.
- Az egyetlen a világon - mosolygott az ember. - És én találtam föl!
- Az egyetlen a világon?
- Esküszöm, hogy az!
- És rajtad kívül ki más tud róla?
- Senki. Még a feleségem sem, hisz azt hinné, megbolondított a nap. Azt hitte, sárkányt készítek. Felkeltem
éjszaka, és elmentem a távoli szirtekre. S mikor föltámadt a hajnali szél, és fölkelt a nap, összeszedtem a
bátorságomat, felséges uram, és levetettem magam a szikláról. És repültem! De a feleségem nem tud róla.
- Ez a szerencséje - mondta a császár. - Gyerünk!
Visszamentek a nagy házba. Most már t zött a nap az égen, és frissen illatozott a gyep. A császár, a szolga
és a repül ember megállt a hatalmas kertben. A császár összecsapta a tenyerét.
- rség!
Futva jöttek az rök.
- Fogjátok el ezt az embert!
Az rök megragadták a repül t
- Hívjátok a hóhért - mondta a császár.
- Mi ez?! - kiáltott fel a repül zavartan. - Mit tettem? - Zokogott, hogy csak úgy zörgött a szépséges
papírszerkezet.
- Lám, ez az ember itt megalkotott egy masinát - mondta a császár -, és mégis minket kérdez, hogy mit tett.
nem tudja. Csak az volt számára fontos, hogy megalkossa, de hogy miért, azt már nem tudja, és azt se, hogy ez
a masina mit fog tenni.
A bakó futva közeledett az éles ezüstbárddal. Megállt, meztelen karján kidagadtak az izmok, arcát egykedv
fehér álarc födte.
- Egy pillanat - mondta a császár. A mellette lev asztalhoz fordult, amelyen egy általa alkotott masina állt.
A császár leakasztott a nyakából egy pici aranykulcsot. Beillesztette a kulcsot a pici, kényes masinába, és
fölhúzta vele. Aztán megindította a masinát.
A masina csupa fém- és drágak kertecske volt. Mikor megindult, madarak daloltak a csöpp fémfákon,
farkasok kóboroltak a csöpp erd cskékben, és apró emberkék futkostak ki a napra s be az árnyékba, apróka
legyez kkel legyezgették magukat, hallgatták az icipici smaragdmadarak énekét s álldogáltak a képtelenül
picike, de csobogó szök kutak mellett.
- Hát nem szép? - kérdezte a császár. - S ha megkérdezel, hogy ezzel mit tettem, jól meg tudok felelni rá.
Énekszóra bírtam a madarakat, suttogásra az erd t, erdei sétára az embereket, hogy élvezzék a madárdalt, a lomb
susogását és árnyékát. Hát ezt tettem.
- De császárom! - esedezett térden állva a repül ember, és ömlött a könnye. - Hisz amit én tettem, az is
hasonló! Megtaláltam a szépséget! Repültem a reggeli szélben. Lenéztem az alvó házakra és kertekre. Beszívtam
a tenger illatát, s t, láttam is a tengert, a hegyeken túl, odafentr l. S szárnyaltam, mint a madár; ó, nincs szó,
hogy elmondja, milyen szép odafönt az égen, a szél hátán, mely hol úgy hajt maga el tt, mint a pihét, hol meg
mint a malom vitorláját, s hogy milyen illata van reggel az égnek és hogy az ember ott milyen szabadnak érzi
magát! Az ám a gyönyör , császár, az is gyönyör ám!
- Igen - mondta a császár szomorúan. - Biztos, hogy igazad van. Hisz éreztem, hogy a szívem veled száll a
leveg ben, és azon töprengtem: vajon milyen lehet ott? Vajon milyen érzés? Milyenek lehetnek föntr l a távoli
tavak? S milyenek a házaim, a szolgáim? Mint a hangyák? És milyenek az alvó, távoli városok?
- Akkor kíméld az életemet!
 - De vannak id k - mondta a császár még szomorúbban -, amikor az ember kénytelen lemondani egy
kevéske szépségr l, hogy meg rizze, amije van. Én nem t led félek, t led magadtól, hanem egy másik embert l.
- És ki az?
- Valaki más, aki látott téged, és tarka papirosból, bambuszból hasonló masinát épít. De ennek az embernek
gonosz arca lesz és gonosz szíve, és odavész minden szépség. Hát ett l az embert l félek.
- De miért? Miért?
- Ki merné azt állítani, hogy egy ilyen ember egy szép napon egy ilyen papír- és nádmasinával nem röpül föl
az égre, a Nagyfal fölé, és nem szór rá roppant köveket? - kérdezte a császár.
Senki se moccant és senki se szólt.
- Üsd le a fejét! - mondta a császár.
A bakó meglóbálta az ezüstbárdot.
- Égessétek el a sárkányt és a feltaláló testét, és temessétek együvé a poraikat! - mondta a császár.
A szolgák visszavonultak, hogy eleget tegyenek a parancsának. A császár bels szolgájához fordult, aki látta
a repül embert.
- Te meg tartsd a szád. Ez az egész álom volt, nagyon szomorú és nagyon szép álom. Annak a parasztnak
pedig, aki a távoli mez l szintén látta, mondd meg, hogy jobban jár, ha az egészet csak látomásnak véli. Mert
ha ennek híre megy, te meg a paraszt egy órával sem élitek túl!
- Kegyelmes vagy, császár.
- Nem, nem vagyok kegyelmes - mondta az öregember. Látta, hogy a kertfalon túl az rök épp égetik a
hajnaliszél-szagú gyönyör papír- és bambuszmasinát. Látta, hogy fekete füst száll az égre. - Nem, csak ámulok
és félek. - Látta, hogy a katonák kicsi gödröt ásnak, és abba temetik a hamut. - Mit számít egy ember élete
milliókéhoz képest? Ebb l a gondolatból kell vigaszt merítenem.
Leakasztotta a kulcsot a nyakláncáról, és megint fölhúzta a gyönyör kis kertet. Állt, és a mez k felett a
Nagyfalat nézte, a békés várost, a zöldell mez ket, a folyókat és folyamokat. Fölsóhajtott. A kertecske rejtett és
kényes gépezete megindult; kicsi, csillogó szép prémekkel övezett arcú emberkék sétáltak az erd cskékben, a
napfoltos tisztásokon szökkentek át, és a csöpp fák közül sok apró trilla meg sárga meg zöld szín szállt, szállt,
szállt föl a kicsike égre.
- Ó! - mondta a császár, és behunyta a szeméi. - Nézd a madarakat, nézd a madarakat!

Göncz Árpád fordítása

Ray Bradbury - A látogató

Saul William a reggel csöndjére ébredt. Fáradtan nézett ki a sátorból, és azon gondolkodott, milyen messze
is van innét a Föld. Millió meg millió mérföldnyire. Hát aztán? Mit tehet ellene? A tüdeje teli "vérrozsdával". És
köhög.
Saul aznap reggel hétkor kelt fel. Nyurga ember volt, ösztövér, csonttá aszalta a betegség. Aznap, a halott
tengerfenék néma síkján, csöndes volt a marsbeli reggel - nem fújt a szél. A nap is tiszta és hideg az üres égen.
Saul megmosta az arcát, és megreggelizett.
Ezután nagyon szeretett volna visszakerülni a Földre. Napközben minden lehet t megpróbált, hogy ott
legyen New Yorkban. Néha, ha megfelel en ült, és egy meghatározott módon tartotta a kezét, sikerült. Szinte
még a szagát is érezte New Yorknak. De az id java részében, gondolta, ez lehetetlen.
A délel tt folyamán, kés bb, Saul megpróbált meghalni. Feküdt a homokon, s ráparancsolt a szívére, hogy
álljon meg. De az csak dolgozott. Elképzelte, hogy leveti magát a szikláról, vagy fölmetszi a csuklóján az ereit,
de kinevette magát - tudta, hogy egyikhez sincs lelkiereje.
"Talán ha nagyon igyekszem, és csak erre gondolok, sikerül úgy elaludnom, hogy többé ne ébredjek föl" -
gondolta. Megpróbálta. Egy óra múltán fölébredt, s vérrel volt teli a szája. Fölkelt, kiköpte, s nagyon sajnálta
önmagát. Ez vérrozsda - azzal van teli a szája és az orra; az csurog a füléb l, a körme alól; s egy évbe telik, míg
megöli. Más gyógymódja nincs, mint hogy bedugják az embert egy rakétába, s kilövik a Marsra, szám zetésbe.
A Földön nem ismerik a gyógymódját, ha ott maradna, csak fert zné és gyilkolná a többieket. Tehát itt van,
vérzik és magányos.
Saul szeme elkeskenyedett. Távolabb, egy si város romjai mellett megpillantott egy másik embert; koszos
pokrócon feküdt.
Mikor Saul odaballagott hozzá, az ember a pokrócon bágyadtan megmoccant.
- Hello, Saul - mondta.
- Megint egy reggel - mondta Saul. - Úristen, milyen magányos vagyok!
- Ez a rozsdások sorsa - mondta a krétafehér férfi a pokrócon. Nem mozdult, úgy festett, mintha puszta
érintésre megsz nnék lenni.
 - Bár adná az ég - mondta Saul, és lepillantott rá -, hogy legalább beszélgetni tudnál. Miért van az, hogy
tanult, értelmes emberek sose kapják meg a rozsdát, és sose kerülnek ide föl?
- Ez összeesküvés ellened, Saul - mondta a férfi, és behunyta szemét, mert fáradt volt ahhoz, hogy nyitva
tudta volna tartani. - Valamikor megvolt hozzá az er m, hogy tanult ember legyek. Most már a gondolkodás is
fáradság.
- Hiszen csak beszélgetni tudnánk! - mondta Saul Williams.
A másik közömbösen vállat vont.
- Gyere holnap. Talán lesz annyi er m, hogy Arisztotelészr l beszélgessünk. Majd megpróbálom. Igazán. -
Az ember magába roskadt a viharvert fa alatt. Majd kinyitotta a fél szemét. - Emlékezz csak, egyszer már
beszélgettünk Arisztotelészr l, hat hónappal ezel tt, mikor olyan jó napom volt.
- Emlékszem - mondta Saul, de nem figyelt rá. A halott tengert nézte. - Bár lennék olyan beteg, mint te,
akkor talán nem izgatna, hogy tanult ember vagyok-e vagy sem. Akkor egy kicsit talán megbékélnék.
- Hat hónap múlva te is ugyanolyan rossz b rben leszel, mint most én - mondta a haldokló. - És akkor már
semmi más nem izgat, csak hogy alhass, még többet alhass. Majd úgy érzed, mintha az álom az asszonyod lenne.
Mindig visszatérsz hozzá, mert friss és jó és h séges, mert mindig kedves hozzád, és sose változik. Csak azért
ébredsz fel, hogy arra gondolj, milyen jó lesz megint aludnod. Kellemes gondolat. - A férfi alig suttogott. Aztán
elhallgatott, s már csak halkan szuszogott.
Saul elment.
A halott tenger partja mentén, mint megannyi üres palack, amit a rég elült hullámok sodortak partra, alvó
emberek feküdtek összekuporodva. Saul ott látta ket mindenütt, amerre üres meder széle kanyargott. Egy, kett ,
három - mind magában aludt, java részük rosszabb b rben, mint , s mind mellett ott volt kicsinyke
élelmiszerkészlete, s mind magába süppedt, mert a társasélet emészti az er t, aludni viszont jó.
Kezdetben még megesett, hogy közös tábort znél töltötték az éjszakát. Ilyenkor mindig a Földr l folyt a szó.
Csak arról. A Földr l; hogy itt vagy ott hogyan csörgedezett a patakban a víz, s hogy milyen jó volt az
eperkrémtorta, s hogy milyen volt New York kora reggel, ha az ember a sós szélben a jerseyi kompról nézte.
"Vágyom a Földre - gondolta Saul. - Annyira vágyom, hogy fáj. Olyasmire vágyom, ami soha többé nem
lehet az enyém. És k is mind vágynak rá, és fáj nekik, hogy nem lehet az övék. Én csak a Földre vágyom.
Jobban, mint ételre, n re vagy bármi másra. A betegség egyszer s mindenkorra eltávolította t lem a n ket; azok
már nem kellenek. De a Föld, az igen. Azt a lélek kívánja, nem a gyönge test."
A csillogó fém megvillant az égen.
Saul fölnézett.
Megvillant másodszor is.
Egy percre rá a rakéta leszállt a tengerfenéken. Kinyílt egy légzsilip, egy férfi lépett ki rajta, poggyásszal a
kezében. Két másik férfi kísérte, baktériumöl véd ruhában; hatalmas élelmiszeres ládákat raktak ki, és
fölverték a sátrat.
Még egy perc, és a rakéta megint fönn volt az égen. A szám zött ott állt magában.
Saul futásnak eredt. Hetek óta nem futott, ez nagyon fárasztotta, mégis futott és kiabált:
- Hello! Hello!
A fiatalember tet l talpig végigmérte, mikor odaért.
- Hello. Szóval ez a Mars. Leonard Mark vagyok.
- Saul Williams.
Kezet fogtak. Leonard Mark nagyon fiatal volt - legfeljebb ha tizennyolc éves; hirtelensz ke, rózsás kép ,
kék szem és a betegsége ellenére is friss.
- Mi újság New Yorkban? - kérdezte Saul.
- Ez - mondta Leonard Mark. És ránézett Saulra.
A sivatagból egyszerre fölszökkent New York márciusi szelekben fürd k rengetege. Színes neonok
villogtak, sárga taxik surrantak a csendes éjszakában. Hidak íveltek, s vontatók dudáltak az öbölben az éj
közepén. A fölvont függönyökön túl flitteres musicaleket játszottak a színpadokon.
Saul vadul a fejéhez kapott.
- Megállj, megállj! - kiáltotta. - Mi van velem? Mi bajom? Megbolondulok! A Central Parkban a fákon
kipattantak a rügyek, és zölden, frissen hajtottak a levelek. Az ösvényen Saul ballagott, a tavaszt szimatolta.
- Hagyd abba! Hagyd abba! Te bolond! - kiáltott rá önmagára. Tenyerét homlokára szorította. - Ez nem
lehet!
- De lehet - mondta Leonard Mark.
New York tornyai elhalványultak. Visszatért a Mars, Saul ott állt az üres tengerfenéken, s dermedten bámult
az ifjú jövevényre.
- Maga volt az - mondta, s kezét kinyújtotta Leonard Mark felé. - Ezt maga tette. Maga tette az agyával.
- Én - mondta Leonard Mark.
Álltak némán, és nézték egymást. Végül reszketve Saul megragadta a másik szám zött kezét, s lelkesen
szorongatta.
 - Ó, de boldog vagyok, hogy itt van! Fogalma sincs, hogy milyen boldog!

Bádogpohárból itták az er s feketét.

Dél volt. Átbeszélgették az egész meleg délel ttöt.
- És erre a képességére hogy tett szert? - kérdezte Saul a pohár fölött, s az ifjú Leonard Mark szemébe nézett.
- Ó, egyszer en velem született - mondta Mark, s a pohara fenekét nézte. - Anyám ott volt 57-ben, mikor
London felrobbant. Én tíz hónapra rá születtem. Nem is tudom, minek nevezzem a képességemet. Gondolom,
talán telepátiának vagy gondolatátvitelnek. Én mutatványt csináltam bel le. Körbeutaztam a világot. Leonard
Mark, az agycsoda - ez állt a plakátokon. A legtöbb ember kóklernek vélt. Tudja, mi az emberek véleménye az
ilyen mutatványos népségr l. Csak én tudtam, hogy ez igenis valódi, de nem kötöttem senki orrára.
Biztonságosabb volt, ha nem szell ztetem. Néhány közeli barátom persze ismerte a valóságot. Tudok egyet-
mást, ami majd jól jön itt a Marson.
- Kis híja, hogy az el bb holtra nem rémített - mondta Saul a poharát szorongatva. - Mikor New York csak
úgy kin tt a sivatagból, azt hittem, elment az eszem.
- Ez a hipnózis egy formája, mely egyszerre hat valamennyi érzékszervre: szemre, fülre, orra, szájra, b rre,
szóval mindegyikre. Most mire volna leginkább kedve, mit szeretne? Saul letette a poharat. Igyekezett
megfékezni a keze remegését.
- Legszívesebben egy patakban fürdenék, Mellin Town mellett, Illinoisban; ott sokat úszkáltam kölyök
koromban. Úszni szeretnék, anyaszült meztelenül.
- Jó - mondta Leonard Mark, és egy csöppet meghajtotta a fejét.
Saul hátrahanyatlott a homokon, lehunyta a szemét.
Leonard Mark ült és nézte.
Saul feküdt a homokon. Keze olykor megmoccant, izgatottan meg-megrándult. Szája görcsösen kinyílt;
elszoruló-megenyhül torkából hangok törtek el .
Aztán Saul lassú mozdulatokat tett a karjával, el re-hátra, el re-hátra, félrehajtotta a fejét, mélyeket
lélegzett, karja lassan szelte a meleg leveg t, kavarta a sárga homokot, s teste lassan elfordult.
Leonard Mark nyugodtan kiitta a kávéját. Miközben ivott, szemét nem vette le a mozgó, suttogó Saulról, aki
ott hevert a halott tenger fenekén
- Elég - mondta Leonard Mark
Saul fölült, megdörzsölte a szemét. Egy pillanat múlva megszólalt:
- Láttam a patakot! Futottam a partján, ledobtam a ruhám - mondta Leonard Marknak lélegzetvesztve,
hitetlenked mosollyal. - Aztán fejest ugrottam, és ide-oda úszkáltam benne.
- Örvendek - mondta Leonard Mark.
- Tessék! - Saul a zsebébe nyúlt, és kivette az utolsó rúd csokoládéját. - Ezt magának adom.
- Ez micsoda? - nézett Leonard Mark az ajándékra. Csokoládé? Ugyan. Nem fizetségért tettem. Örömöt
akartam szerezni magának. Gyorsan dugja vissza, miel tt még csörg kígyóvá változtatom, és megmarja magát.
- Köszönöm, nagyon köszönöm - rakta zsebre a csokoládét Saul. - El nem tudja képzelni, milyen jólesett. -
Nyújtotta a kávéskannát. - Iszik még?
Miközben a kávét töltötte, Saul egy pillanatra behunyta a szemét.
"Megkaptam Szókratészt - gondolta-, Szókratészt és Platónt, Nietzschet és Schopenhauert. Ez az ember, a
beszéde után ítélve, zseni. És amit tud, olyan nincs is! Gondolj csak a hosszú, kellemes napokra és az
átbeszélgetett, h vös éjszakákra. Nem lesz ez rossz év. Korántsem!"
Kiloccsantotta a kávét.
- Mi baj?
- Semmi. - Saul zavart volt, döbbent.
"Elmegyünk Görögországba - gondolta. - Athénba. És Rómába, ha kedvünk kerekedik, s a római írókat
tanulmányozzuk. Megállunk a Parthenonban és az Akropoliszon. Nemcsak beszélünk róluk, hanem ott is
leszünk. Ez az ember képes rá. Hatalmában áll. S ha Racine-r l beszélgetünk, színpadot is tud teremteni,
színészeket meg minden mást. Uramisten! Ez jobb, mint az életemben eddig bármi! Jobb itt betegen, mint a
Földön e nélkül! Vajon hány modern ember látott görög drámát játszani görög színpadon, id számításunk el tt
31-ben? És ha megkérem, komolyan és csöndesen, hogy vállalja Schopenhauer, Darwin és Bergson szerepét, és
az évezredek minden nagy gondolkodójáét?… Nos, miért ne? Még elképzelni is: itt ül az ember, és magával
Nietzschével és Platónnál beszélget. "
Csak egyvalami hibádzott. Saul érezte, hogy megtántorodik.
A többiek. A többi beteg a halott tenger partján.
A távolban emberek mozogtak, lassan feléjük tartottak. Látták felvillanni a rakétát, látták leszállni, s látták,
hogy kirak valakit. S most jöttek lassan, kínlódva, hogy üdvözöljék a jövevényt.
Saul fázott.
- Ide hallgass - mondta - Mark, azt hiszem, jobban tennénk, ha fölmennénk a hegyek közé.
- Miért?
 - Látod ezeket az embereket? Némelyikük bolond.
- Igazán?
- Igen.
- Mit l ment el az eszük, a magánytól meg más effélét l?
- Igen, attól. Induljunk már.
- Nem látszanak veszélyesnek. Alig vonszolják magukat
- Majd meg leszel lepve.
Mark ránézett Saulra.
- Reszketsz. Miért?
- Most nincs id nk beszélgetni - mondta Saul, és sietve fölállt. – Gyerünk. Hát nem érted, hogy mi lesz itt,
ha fölfedezik a képességedet? Összekapnak rajtad. Ölni fogják egymást, téged is megölnek -, azért, hogy
melyiküké légy.
- Ó, nem vagyok én egyiküké sem – mondta Leonard Mark. Ránézett Saulra – Nem. Még a tiéd sem. Saul
fölkapta a fejét.
- Ezt nem is hittem.
- Igazán nem? - nevetett Mark.
- Most nem érünk rá vitatkozni - felelt Saul. Meg-megrebbent a szeme, az arca égett. - Gyerünk már!
- Eszem ágában sincs. Itt maradok ülve, megvárom ket. Kissé er szakos vagy. Az én életem az enyém.
Saulnak ocsmány érzése támadt. Arca rángatódzni kezdett.
- Nem érted, mit mondtam?
- Hallod-e, hamar átváltoztál barátból ellenséggé - jegyezte meg Mark. Saul megütötte. Gyors, pontos ütés
volt. Mark félrekapta a fejét, és kacagott.
- Azt már nem!
Egyszeriben a Times Square közepén voltak. Kocsik rontottak rájuk vadul dudálva. Házak szöktek föl,
forrón, a kék égre.
- Ez nem igaz! - kiáltotta Saul, és megtántorodott a vizuális csapástól. - Az isten szerelmére. Mark, ezt ne!
Jönnek az emberek! Megölnek! Mark ült a járdán, saját tréfáján kacagott.
- Hadd jöjjenek! ket is bolonddá teszem.
New York lekötötte Saul figyelmét. Az is volt Mark célja; le akarta kötni Sault a város gonosz szépségével a
sokhavi távollét után. Így képtelen volt bántani Markot, csak állt, is itta az idegen és mégis oly ismer s képet.
Behunyta a szemét.
- Nem! - Elzuhant, s magával rántotta Markot is. Fülébe autódudák üvöltöttek. Fékek csikorogtak, kocsik
torpantak meg hirtelen. Állón vágta Markot.
Csönd.
Mark ott feküdt a tengerfenéken.
Az öntudatlan embert karjába véve, Saul nehézkesen futásnak eredt.
New York elt nt. Nem maradt más, csak a halott tenger tágas némasága. Az emberek mindenfel l
közeledtek, ö értékes terhével, New Yorkkal, a vidék zöldjével, a friss viz forrásokkal és régi barátokkal a karja
közt irányt vett a hegyek felé. Elbukott, újra talpra verg dött, s csak futott, futott, meg sem állt.

A barlang megtelt éjszakával. A szél ki-be járt, tépdeste a kicsike tüzet, szórta a hamut.
Mark kinyitotta a szemét. Meg volt kötözve, a barlang száraz falának támasztották, arccal a t znek. Saul
ágakat dobott a t zre, néha ideges macskapillantást vetett a barlang bejáratára.
- Bolond vagy.
Saul meghökkent.
- Az - mondta Mark. - Bolond. Úgyis megtalálnak. Ha fél évig kell keresniük, akkor s. Mint a délibáb,
megjelent el ttük, ha csak távolról is, New York. És mi voltunk a közepében. Azt hiába is képzeled, hogy nem
lesznek kíváncsiak, és nem jönnek utánunk.
- Akkor majd továbbköltözöm veled - mondta Saul, és a t zbe bámult.
- Oda is utánunk jönnek.
- Pofa be!
Mark elmosolyodott.
- Így beszélsz a feleségeddel?
- Hallod, mit mondtam?!
- Ó, szép kis házasság ez: a te mohóságod és az én tehetségem. Most mit szeretnél látni? Mutassak neked
még valamit a gyerekkori képeidb l?
Saul érezte, hogy a homlokát kiveri a verejték. Nem tudta, Mark tréfál-e vagy sem.
- Mutass - mondta.
- Jó - mondta Mark. - Figyelj!
Lángok csaptak ki a sziklából. Sault kénszagú füst fojtogatta. Az üregekb l kénk robbant ki, rengett a
szikla. Saul öklendezett, köhögött tántorgott, égett, aszott a pokol tüzében!
Aztán a pokol megsz nt, visszatért a barlang.
Mark kacagott. Saul megállt el tte.
- Te - mondta hidegen, és fölébe hajolt.
- Hát mit vártál? - kiáltotta Mark. - Az embert megkötözik, elhurcolják, s egy magányos bolond szellemi
feleségévé teszi… mit gondolsz, élvezem én ezt?
- Kioldozlak, ha megígéred, hogy nem futsz el.
- Nem ígérek semmit. Szabad ember vagyok. Nem vagyok senkié.
Saul térdre hullott.
- De hát kell, hogy valakié légy, hallod? Kell, hogy valakié légy. Nem engedhetlek el!
- Drága öregem, ezt minél többet mondod, annál távolabb kerülök t led. Ha lett volna egy kis eszed, és
értelmesen viselkedsz, barátok lehettünk volna. Én igazán szívesen megtettem volna neked ezeket a kis
hipnotikus szívességeket. Végül is nem gond el vészkednem ket. S t élvezet. De te mindent elfuseráltál.
Teljesen magadnak akartál. Attól féltél, hogy a többiek majd megfosztanak t lem. Ó, hogy mennyire nem volt
igazad! Hisz van annyi er m, hogy mindnyájukat boldoggá tegyem. Megosztozhattatok volna rajtam, mint egy
közös konyhán. Én meg úgy éreztem volna magam, mint egy isten a gyerekek közt, egy jó isten, aki a kedvükre
tesz, s viszonzásul apró ajándékokkal, jó falatokkal halmozzák el.
- Bocsáss meg! Bocsáss meg! - kiáltotta Saul - De én nagyon jól ismerem azokat az embereket!
- És te talán más vagy? Aligha! Menj ki, és nézd meg, jönnek-e. Mintha lépteket hallottam volna.
Saul futott. A barlang bejáratában szeme fölé erny zte a kezét, s fürkész pillantást vetett az éjszakával teli
szakadékba. Tompa árnyak mocorogtak. Vajon csak a száraz gyomot fújja a szél? Saul összerezzent - fájón,
finoman reszketett.
- Nem látok semmit. - Visszament a barlangba. A t zre bámult.
- Mark! Mark elt nt.
Nem volt ott semmi más, csak az üres barlang, teli sziklákkal, kövekkel, kavicsokkal, a pislákoló, magányos
z s a szél sóhajtása. És Saul megállt, hitetlenül, zsibbadtan.
- Mark! Mark! Gyere vissza!
Mark lassan, óvatosan kiszabadította magát a kötelek közül, s azzal a csellel, hogy közeled emberek lépteit
hallja, megszökött - de hova?
A barlang mély volt, de sziklafalban végz dött. Mark semmiképpen nem surranhatott ki mellette az
éjszakába. Hát akkor?
Saul körüljárta a tüzet. El húzta a kését, s odament egy sziklához, mely ott állt a barlang falánál.
Mosolyogva nekiszegezte a kést a k nek. Mosolyogva megérintette vele. Aztán fölemelte, hogy belemártsa.
- Megállj! - kiáltotta Mark. A szikla elt nt. Mark volt a helyén.
Saul kezében megállt a kés. A t z fénye játszott az arcán Szeme tébolyultan csillogott.
- Ez most nem sikerült - suttogta. Lehajolt, Mark torkára tette a kezét és ujjai összezárultak. Mark nem szólt
semmit, csak kényelmetlenül fészkel dött a marka közt, szeme gúnyos volt, s olyasmit mondott Saulnak, amit
Saul úgyis tudott.
"Ha megölsz - mondta a szeme -, mi lesz az álmaiddal? Ha megölsz, hova lesznek a patakok s a pisztrángok
bel lük? Ha megölsz, megölöd bennem Platónt, megölöd Arisztotelészt, megölöd Einsteint; igen, megölsz
mindannyiunkat. Gyerünk, fojts meg! Én nem félek t led!"
Saul ujjai fölengedtek a torkán.
Árnyékok hatoltak be a barlang száján. Mindketten arrafelé fordultak.
A többiek voltak. Öten, az úttól megviselten, lihegve álltak meg a fény küls körén.
- Jó estét! - köszönt rájuk kacagva Mark. - Parancsoljanak beljebb, uraim!
A vita és ádáz fenyeget dzés még hajnalra sem ért véget. Mark ott ült a fölhevült emberek közt, a kötelek
közül nemrég kiszabadított csuklóját dörzsölgette. A barlangból mahagóni bevonatú tárgyalótermet varázsolt, s
középre egy márványasztalt. Azt ülték körül mind, a muris szakállú, büdös, izzadt és mohó emberek, s szemük a
kincsükre tapadt.
- A megoldás - mondta végül Mark -, hogy mindenkinek kijelöljük a maga idejét a megadott napon és
órában. Mindenki egyenl elbánásban részesül. Köztulajdon leszek, szabadon jöhetek-mehetek. Ez így
tisztességes. Ami meg Sault illeti, t próbaid re bocsátjuk. Ha bebizonyítja, hogy tud udvariasan is viselkedni,
kap t lem egy-két kezelést. Addig semmi közöm hozzá.
A többi szám zött vigyorogva figyelte Sault.
- Bocsánat - mondta Saul. - Nem tudtam, mit teszek. Most már semmi bajom.
- Majd meglátjuk - mondta Mark. - Akkor hát adjunk magunknak, mondjuk, egy hónapot, jó?
A többiek vigyorogva nézték Sault.
Saul nem szólt semmit. A barlang talaját bámulta.
- Hát lássuk - mondta Mark. - A hétf , mondjuk, legyen a magáé, Smith. Smith bólintott.
- Kedden Péter jön ide hozzám, mondjuk, egy órára. Péter bólintott.
 - Szerdán Johnsonnal, Holtzmannal és Jimmel végzek. Az utóbbi három összenézett.
- A hét hátralev részében szigorúan magam vagyok, hallják? - mondta Mark. - A kevés is több, mint a
semmi. Ha nem engedelmeskednek, nem játszom.
- Akkor majd kényszerítjük, hogy játsszék - mondta Johnson. Elkapta a többiek tekintetét. - Ide figyeljetek,
mi öten vagyunk egy ellen. Azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Ha összefogunk, megütöttük a f nyereményt.
- Ne legyetek hülyék - figyelmeztette ket Mark.
- Várj, én tettem le a garast - mondta Johnson. - Most mondja meg, mit tegyünk. Miért ne mi diktálnánk
neki? Er sebbek vagyunk, mint , nem ? S még fenyeget dzik, hogy nem játszik! Verjünk csak szilánkot a
lába körme alá, vagy égessük meg egy kicsit az ujját egy vasdarabbal, majd meglátjátok, hogy játszik! Csak azt
szeretném tudni, miért ne nézhetnénk el adást a hét minden estéjén?
- Ne hallgassanak rá! - mondta Mark. - Bolond. Nem lehet adni a szavára. Tudják, mit fog csinálni? Nem?
Majd elaltatja az éberségüket - egyikükét a másik után -, aztán sorra megöli mindnyájukat; igen, mindannyiukat,
míg a végén egyedül nem marad - egyedül velem. Ez ilyen ember.
Az emberek figyeltek, és összehúzták a szemüket. El ször Markra, majd Johnsonra meredtek.
- Ami azt illeti - jegyezte meg Mark -, ez az rültek konferenciája. Senki se bízhat a másikban. Amint az
egyik hátat fordít a többinek, a többiek nyomban végeznek vele. Merem állítani, hogy nem ér véget a hét, s már
mind halottak lesznek, vagy haldoklanak.
Hideg szél csapott be a mahagóni terembe. Az kezdett szétfoszlani, s megint barlanggá vált. Mark belefáradt
a tréfájába.
A márványasztal összeomlott, vízzé vált, elpárolgott.
Az emberek gyanakodva méregették egymást, apró, fényes állatszemükkel. Amit Mark mondott, igaz volt.
Látták egymást az elkövetkez napokban, amint rajtaüt egyik a másikán, megöli - mígnem a szerencsés utolsó
maga élvezheti ezt a közöttük járkáló agykincset.
Saul ket nézte; magányos volt és nyugtalan. Ha az ember egyszer hibázott, nehéz a hibáját beismernie,
visszafordulnia és mindent újrakezdenie. És k mind hibáztak. Amúgy is régóta elveszett emberek. De ez még
annál is rosszabb.
- S hogy még keservesebb legyen az ügy - mondta végül Mark -, egyiküknek pisztolya is van. A többieknek
csak késük. De az egyiküknek, tudom, pisztolya is. Mind fölpattantak.
- Motozzák meg egymást! - mondta Mark. - Keressék meg azt az egyet, különben mind a halál fiai.
Ez megtette a magáét. Nem tudták, kin kezdjék, csak rohangáltak vadul összevissza, ordítoztak, rángatták
egymást, és Mark megvet en figyelt.
Johnson hátraugrott, és benyúlt a zubbonya zsebébe.
- Jól van - mondta. - Essünk túl rajta most. Nesze, Smith!
Mellbe l tte Smitht. Smíth összeesett. A többiek üvöltöttek. Szétszaladtak. Johnson célzott, s még kétszer
elsütötte pisztolyát.
- Megállj! - kiáltotta Mark.
Ott szárnyalt körülöttük New York; a sziklából, a barlangból, az égb l n tt ki. A magas tornyokon
megcsillant a napfény. Mennydörgött a magasvasút; vontatók dudáltak a kiköt ben. A zöld n alak kezében
fáklyával nézett el az öböl fölött.
- Ezt nézzék, ostobák! - mondta Mark. A Central Parkban kibomlott a tavaszi virágok csillaghalmaza. A szél
frissen kaszált f illatát sodorta feléjük hullámokban.
És itt, New York szívében, zavartan toporogtak a férfiak. Johnson még háromszor elsütötte a pisztolyát. Saul
el rerohant. Nekiment Johnsonnak, leteperte, kicsavarta kezéb l a fegyvert. Az még egyszer eldördült.
Az emberek megdermedtek, álltak egy helyben.
Saul Johnson testén feküdt. Már nem dulakodtak.
Iszonyú csend volt. Csak álltak mind, s nézték, mi történik. New York elsüllyedt a tenger vizében.
Sziszegve, bugyborékolva, sóhajtozva; az épületek meghajoltak, megvetemedtek, szétnyíltak, összeomlottak, sírt
bennük a roncsfém és a kor.
Mark ott állt az épületek közt. Majd takaros lyuk vörösl n a mellkasán, s maga is szótlanul, mint egy ház,
összeomlott.
Saul hol az embereket, hol a holttestet nézte.
Fölállt, kezében a pisztoly.
Johnson meg se moccant - félt megmozdulni.
Mind lehunyták a szemüket, majd kinyitották megint, mintha azt hinnék, hogy ezzel életre kelthetik, aki ott
hever el ttük.
A barlang jéghideg volt.
Saul szórakozottan nézegette kezében a pisztolyt. Majd messze elhajította a szakadékba, s meg se nézte,
hova esik.
A többiek a holttestet nézték, nem akartak hinni a szemüknek. Saul lehajolt, és megfogta a petyhüdt kezet.
- Leonard - szólította halkan. - Leonard! - Megrázta a kezét.
 De Leonard Mark nem moccant. Szeme zárva volt; mellkasa se emelkedett-süllyedt. Teste kezdett kih lni.
Saul kiegyenesedett.
- Megöltük - mondta, és nem nézett a többiekre. Szája megtelt a fanyar folyadékkal. - Megöltük az egyetlent,
akit nem akartunk megölni.
Reszket kezét a szeméhez emelte. A többiek álltak és vártak.
- Hozzatok egy ásót - mondta Saul. - Temessük el. - Elfordult. - Semmi dolgom veletek.
Egyikük elment ásóért.

Saul úgy elgyöngült, hogy mozdulni se tudott. Lába a földbe gyökerezett, mély gyökeret vert a magányba,
félelembe és az éjszaka hidegébe. A t z már szinte kialudt, s már csak a kett s hold fénye derengett a kék
hegyeken.
Valaki ásott; hallotta, hogy megpendül az ásó.
- Különben sem szorulunk rá - mondta valaki a kelleténél hangosabban.
Az ásás nesze folytatódott. Saul kitántorgott, nekitámaszkodott egy fa törzsének, elengedte magát, lecsúszott
a tövébe, a homokba, s a keze bénán feküdt az ölében.
"Aludni - gondolta. - Most mind aludni fogunk. Legalább az megmaradt nekünk. Aludj, s próbálj New
Yorkról álmodni meg a többir l."
Bágyadtan lehunyta a szemét, orrában, szájában, reszket szemében gy lni kezdett a vér.
- Vajon hogy csinálhatta? - kérdezte fáradt hangon. Feje a mellére hanyatlott. - Hogy hozta ide New Yorkot,
s tudta megcsinálni, hogy sétálgassunk is benne? Próbáljuk meg. Nem lehet nagyon nehéz. Gondolkozz! Gondolj
New Yorkra! - suttogta, s kezdte elnyomni az álom. - New Yorkra, a Central Parkra, aztán a tavaszi Illinoisra, az
almafa virágára és a zöld gyepre.
Nem ment. Ez nem volt ugyanaz. New York elt nt, s csinálhat akármit, nem tudja visszahozni. Föl fog
ébredni minden reggel, és barangolni fog a halott tenger medrében, és keresni fogja, és körbekóborolja a Marsot,
és keresni fogja, de soha meg nem találja. És végül lefekszik, mert már a barangolásba is belefáradt, és az
agyában próbál majd New Yorkra lelni, de ott se találja.
Az utolsó hang, amit hallott, miel tt elnyomta volna az álom, az emelked , földbe mélyed ásó nesze volt;
az üreget mélyítette, amelybe félelmes fémcsikorgás közepette, a szagok, színek és hangok arany ködében
beleomlik New York, és k eltemetik.
Álmában végigsírta az éjszakát.

Göncz Árpád fordítása

Ray Bradbury - A világ utolsó éjszakája

- Mit csinálnál, ha tudnád, hogy ez a világ utolsó éjszakája?

- Hogy mit? Ezt komolyan kérded?
- Igen. Komolyan.
- Nem tudom. Még sose gondolkodtam rajta.
A férfi kitöltött egy kis kávét. Hátul a két kicsi lány játszott épít kockákkal, a nappali
szoba sz nyegén, a lámpák zöldes fényében. Az esti leveg ben a pörkölt kávé könny , tiszta
illata lebegett.
- Nos, ideje lenne gondolkodnod rajta.
- Ezt nem mondod komolyan.
A férfi bólintott.
- Háború?
A férfi a fejét rázta.
- Csak nem hidrogén- vagy atombomba?
- Nem.
- Vagy baktérium-hadviselés?
- Egyik sem - mondta a férfi és elgondolkodva kevergette kávéját. - Csak annyi, mondjuk,
mint mikor egy könyv becsukódik.
- Ezt nem értem.
 - Nem, és tulajdonképpen én sem; csak érzem. És néha megrémülök, néha meg még azt
sem csak békességet érzek. - Ránézett a két kicsi lányra; sz ke hajuk csillogott a lámpa
fényében. - Eddig még nem szóltam róla. Négy napja álmodtam el ször.
- Mit?
- Az álmomat. Azt, hogy minden véget ér. Egy hang közölte. Nem valaminek vagy
valakinek a hangja, akire emlékeznék: csak egy hang, és azt mondta: a Földön minden megáll.
Másnap nemigen gondoltam rá, de mikor bementem a hivatalba, és megpillantottam Stan
Willist, amint a délután közepén merengve néz ki az ablakon, és azt mondtam: "Nem adnám
egy vak lóért, ha tudnám, mi jár az eszedben, Stan" - meg azt mondta, fura dolgot álmodott
az éjszaka, s miel tt még elmondta volna az álmát, már tudtam, mi az. Elmondhattam volna
neki én is, de mondta el, s én hallgattam.
- Ugyanazt álmodta, mint te?
- Pontosan. Mondom, ugyanazt álmodtam én is.
Még csak meg sem lep dött. S t megkönnyebbült. Aztán, csak a hecc kedvéért,
körbejártuk a szobákat, is, és, én is. Nem beszéltünk össze. Csak elindultunk magunktól, s
mindenütt azt láttuk, hogy az emberek maguk elé merednek, az asztal lapját, a kezüket nézik,
vagy kibámulnak az ablakon. Beszéltem is egyik-másikkal. Ugyanígy Stan.
- k is ugyanazt álmodták?
- Mind. Pontosan.
- És te hiszel benne?
- Igen. Még semmiben nem voltam biztosabb.
- És mikor lesz vége? Mármint a világnak.
- Számunkra valamikor ma éjszaka, aztán, ahogy az éjjel továbbhalad a Föld körül, a
többieknek is mindenütt. Huszonnégy óra, és mindenkinek vége.
Egy darabig csak ültek, és hozzá se nyúltak a kávéjukhoz. Aztán lassan a szájukhoz
emelték, megitták, s közben egymást nézték.
- Hát ezt érdemeltük? - kérdezte az asszony.
- Ez nem érdem kérdése; egyszer en csak nem megy tovább. Látom, nem is vitatod.
Miért?
- Talán nekem is megvan rá az okom.
- Ugyanaz, mint a többieknek a hivatalban?
Az asszony lassan bólintott.
- Csak nem akartam szólni. Én tegnap éjjel álmodtam. Az asszonyok az utcában ma err l
beszélgettek. Az álmukról. Azt hittem, véletlen. - Fölvette az esti lapot. - Az újságban nincs
benne.
- Minek, úgyis mindenki tudja.
A férfi hátrad lt a székében, az asszonyt figyelte.
- Félsz?
- Nem. Azt hittem, fogok, de nem.
- Hol az a híres létfenntartási ösztön, amir l annyit beszélnek?
- Nem tudom. Talán ha az ember logikusnak tart valamit, nem izgul miatta: Ez pedig
logikus. Az életmódunkból csak ez következhetett.
- Nem éltünk nagyon rosszul, ugye?
- Nem, De nagyon jól sem. Azt hiszem, épp az a baj: nemigen tör dtünk semmi mással,
csak önmagunkkal, míg a világ jó része nyakig volt a szörny bbnél szörny bb gondokban.
A két kicsi lány kacagott a nappaliban.
- Azt hittem, az emberek majd üvölteni fognak az utcán, hogy ilyesmi vár rájuk.
- Nem hiszem. Ami valóság, attól az ember sosem üvölt.
- Tudod, nekem semmi más nem fog hiányozni, csak te meg a gyerekek. Sem a várost,
sem a munkámat nem szerettem, csak titeket hármotokat. Semmi más nem fog hiányozni,
talán csak az évszakok változása meg egy pohár jéghideg víz, ha meleg van, meg talán az
alvás. De hogy vagyunk képesek rá, hogy csak üljünk itt, és err l így beszélgessünk?
- Mert egyebet nem tehetünk.
- Nyilván; mert ha tehetnénk, megtennénk. Azt hiszem, a világtörténelemben ez az els
eset, hogy mindenki pontosan tudja, mi lesz vele az éjszaka.
- Kíváncsi volnék, hogy ma este, az elkövetkez néhány órában a többiek mit csinálnak.
- Színházba mennek, rádiót hallgatnak, nézik a tévét, lefektetik a gyerekeket, s
lefeküsznek maguk is, mint mindig.
Mint mindig… s ebben van valami, amire joggal büszkék lehetnek.
Egy pillanatig némán ültek, aztán a férfi kitöltött magának még egy csésze kávét.
- És mit gondolsz, miért épp ma éjjel?
- Csak.
- És miért nem bármelyik más éjjel, az elmúlt évszázadban, ötszáz vagy akár ezer évvel
ezel tt?
- Talán mert még sose volt a történelemben 1969. október 19-e, most meg az van, ez az
egész; mert ez a dátum jelent sebb, mint eddig bármelyik másik; mert épp ebben az évben áll
úgy minden, ahogy áll világszerte, s ezért kell hogy vége szakadjon.
- Ma éjjel erre is meg arra is bombázó repül gépek szelik át az óceánt, menetrendszer en,
és soha nem érnek földet.
- Ez is hozzátartozik a miérthez.
- Nos - mondta a férfi, és felállt -, akkor most mi legyen? Elmosogassunk?
Elmosogattak, s az edényt különös gonddal rakták helyére. Fél kilenckor lefektették a két
kicsi lányt, búcsúzóul mindketten kaptak egy-egy puszit, aztán felgyújtották az ágyuk mellett
az éjjeli lámpát, és épp egy picit nyitva hagyták az ajtót.
- Kíváncsi lennék… - mondta a férfi, mikor a hálószobából kijött, s pipával a kezében
megállt, s egy pillanatra visszanézett.
- Mire?
- Hogy az ajtó teljesen becsukódik-e, vagy egy csöppet nyitva marad, hogy behatoljon
némi fény.
- Én arra lennék kíváncsi: vajon a gyerekek tudják-e?
- Nem, dehogyis.
Leültek, újságot olvastak, beszélgettek, zenét hallgattak a rádión, aztán együtt ültek a
kandalló elé, nézték a parazsat, miközben az óra elütötte a fél tizenegyet, tizenegyet, és fél
tizenkett t. A többiekre gondoltak; a világon mindenkire, s hogy hogyan töltötték az
estéjükét.
- Nos… - mondta a férfi végül.
Megcsókolta a feleségét, hosszú id re.
- Mi jók voltunk egymásnak.
- Nincs kedved sírni? - kérdezte a férfi.
- Azt hiszem, nincs.
Végigmentek a házon, leoltották a lámpákat, bementek a hálószobába, megálltak az
éjszaka h vös sötétjében, levetk ztek, s visszahajtották a paplant.
- Olyan finom, tiszta a leped .
- Fáradt vagyok.
- Mind fáradtak vagyunk.
Bebújtak az ágyba, s feküdtek hanyatt.
- Egy pillanat - mondta az asszony.
A férfi hallotta, hogy fölkel, és kimegy a konyhába. De jött is már vissza.
- Nyitva hagytam a mosogató csapját.
 Volt ebben valami nagyon mulatságos, és a férfi elnevette magát. Az asszony is nevetett,
mert tudta, miért olyan mulatságos az, amit csinált. Aztán nagy sokára abbahagyták a
nevetést, s csak feküdtek az ágyban az éjszaka h vösében, fogták egymás kezét, s a fejük
összehajlott.
- Jó éjszakát - mondta a férfi.
- Jó éjszakát - mondta az asszony.

Göncz Árpád fordítása

Kirill Andrejev - Ray Bradbury fantasztikus írásai

Komoly pillantású, szürke szempár, egyenes orr, er sen összeszorított száj, szép tartású fej, rövidre nyírt haj.
Ez az arc a der , az akarat és az er megtestesülésének látszik, s nehezen hihet , hogy ez az ember végtelenül
gyöngéd és szenvedélyes, s ugyanakkor szörnyen kegyetlen és zord is lehet. Egyszer lehet, akár a f , a virágok
és a fák, és ingadozó s meghasonlott, mintha testében két, egymással küzd lélek élne.
Ilyen Ray Douglas Bradbury amerikai író arcképe.
"Amerika reménységének és dics ségének" nevezik, s ugyanakkor a fasiszta szervezetek névtelenül halálos
ítéleteket küldözgetnek neki, s végrehajtásukkal fenyeget znek, ha az író nem változtatja meg társadalmi
állásfoglalását. Nos, ebben nincs semmi csoda: ellentmondások által szabdalt világban él, s ez elkerülhetetlenül
megmutatkozik alkotó tevékenységében.
Bradbury amerikai fogalmak szerint valóban a szerencse fia. Nemrég múlt negyvenkét éves, de már
huszonegy éves irodalmi tevékenység van a háta mögött, saját véleménye szerint pedig még hosszabb: tizenkét
éves korában kezdett tudományos-fantasztikus elbeszéléseket írogatni, egy játék írógépen. Kilenc könyve van:
hét tudományos-fantasztikus elbeszélésgy jtemény, egy utópisztikus regény és a Pitypangbor cím ,
gyermekkoráról szóló kisregény. Darabja, a Rétek sok amerikai színházban megy, s az forgatókönyve alapján
készült a világ egyik legjobb filmje, a Moby Dick, amelyben Ahab kapitány szerepét a híres Gregory Peck
játssza.
Bradbury kétszer kapott O. Henry-díjat - ez olyan megtiszteltetés, amelyre kevés író bizonyult akár egyszer
is méltónak, és az amerikai Tudományos-Fantasztikus írók Társasága negyedszer választja elnökéül. Los
Angelesben lakik, egy csodaszép, napfényes házban, fiatal feleségével és öt kislányával. Boldog? Igen,
emberileg boldog, ez azonban kevés egy olyan írónak, akinek lelkiismeretét kínzón marcangolják a nagyszer és
dühödt, széttagolt, de egységre törekv világunk ellentmondásai.
Irwing Stone amerikai író, aki nemrég a Szovjetunióban járt, a moszkvai írókkal való találkozása során azt
mondta, hogy a "nagyok" halála óta az Egyesült Államokban csak két író van, akit "majdnem zseniálisnak"
nevez: Salinger és Bradbury. Ez a vélemény nem véletlen: arról tanúskodik, hogy Bradburyt nem az amerikai
tudományos-fantasztikus irodalom közös áramlatában kell vizsgálni, hanem az irodalom olyan legnagyobb
alakjaival egy sorban, mint a már eltávozott Thomas Wolfe, William Faulkner és Ernest Hemingway.
Ez nem Irwing Stone egyéni véleménye. Az amerikai kritika nem túlságosan gyakran sorolja Ray Bradbury
veit a tudományos-fantasztikus irodalom m fajához. Többnyire moralistának nevezik, alkotásait "erkölcsi és
társadalmi fantáziának" tartják, s hangsúlyozzák, hogy az eszmények fantasztikus oldala jobban érdekli az írót,
mint a tudományos.
Ezt maga az író sem nagyon titkolja. "A tudományos-fantasztikus irodalom technikai oldala - mondja -
hasonlíthatatlanul kevésbé érdekelt, mint a vele összefügg erkölcsi és társadalmi kérdések, a technika befolyása
az emberek közötti kapcsolatokra. Könyveimben ezért a kölykök minduntalan tudományos melléfogásokat
találnak. Most annak a módját keresem, hogyan szabaduljak meg a kölykökt l…"
De Bradbury sohasem szabadulhat meg a fiatalság témájától, a gyermekkor témájától. Milyen tiszta és der s
távlatok tárulnak fel el ttünk Pitypangbor cím kisregényében, amely egy kisfiú felh tlen gyermekkorát
ábrázolja. Ez egy fénnyel-illattal, a nemrég véget ért gyermeki álmodás bájával átsz tt világ, a szeretettel végzett
és kemény munka országa, s ez a munka elválaszthatatlan a zene módjára végtelen játéktól: a f nek n nie kell,
mert ez a dolga; a fáknak h s árnyakat vet ágakat kell szétteríteniük, mivel ez a mesterségük. A fény úgy
csordogáljon a felh kön és a lombokon keresztül, miként a homok pereg alá az ember tenyeréb l, az ujjai között
- hiszen a fény maga az Id , az Id pedig nem halhat meg.
A "boldogsággép", amelyet a kisregény h se, a fiúcska eszelt ki, arról a rendíthetetlen hitr l vall, hogy a jó
gy zedelmeskedik a rosszon. S úgy tetszik, fény hull arcunkra, mihelyt kinyitjuk ezt a könyvet, és átlapozzuk.
És ott van mellette a Gyermekjátszótér cím elbeszélés. Ez a rossz, a fájdalom, az er szak, az
igazságtalanság, az értelmetlen és teljesen haszontalan harc kegyetlen világa. A kapitalista társadalom modellje
ez, az egzisztencialisták - Sartre, Camus és Fellini - pokla, ahol az ember csupán egyetlen szabadságra van
ítélve: hogy magányos legyen!
A Szervusz - Isten veled cím elbeszélés kisfiú h se nem akar feln tt lenni: hiszen a feln ttek teremtették
országában azt a poklot, amely számára az egyetlen világ. És csoda történik: a h s örökre kisfiú marad, de
kénytelen az országban vándorolni, hogy senki se szerezzen tudomást b vös adottságáról. Kis id t tölt egy
városban, majd egy másikba megy, hogy ismeretlen ajtón bekopogva, jó embereket találjon, akik egy pohár
hideg tejet, egy karéj meleg rozskenyeret adnak neki, és szállást kínálnak éjszakára. Nem, az emberiség nem
maradhat örökké olyan, amilyen az aranykorban volt, fejl dnie kell, különben a bolygó Ahasvérus örök sorsa vár
rá - ez az író szomorú gondolata.
Nem, Bradbury nem fél a technikai haladástól, mint ezt naivan gondolhatná valaki. Csupán amiatt
búslakodik, hogy hazájában a technikai haladás nem jár együtt a társadalmi haladással. Ez pedig
elkerülhetetlenül az ember elvadulásához és elkorcsosulásához, kegyetlen zsarnoksághoz, háborúkhoz és az
emberiség kipusztulásához vezet - az emberiség a társadalmi téboly rohamában végül öngyilkosságra vetemedik.
Bradbury legf bb m ve - amely legélesebben és legnagyobb m vészi világossággal fejezte ki aggályait - a
Fahrenheit 451 cím pesszimista utópia, vagy inkább figyelmeztet regény.
H. G. Wells, aki életének utolsó percéig szenvedélyesen hitt a szocializmusban, és a világon az els regényt
írta a jöv kommunista társadalmáról, az Emberisteneket - természetesen semmiképpen sem gondolhatta azt,
hogy "id gépe" a reális jöv képe lehet. Ez a pamfletregény arról szól, mire vezethet a társadalom
antagonisztikus osztályokra bomlása, amikor a társadalmi kategóriák biológiai törvényszer ségekké
változhatnak. Arról a szörny séges osztály - "együttélésr l" íródott, amelyet a burzsoá reformerek hirdettek
azokban az években, s ezt az "ipari béke" szégyenletes jelszavával palástolták.
Akárcsak Wells, Bradbury is a közeli jöv re vetítve rajzolja meg az amerikai társadalmat. Kegyetlen, zord
világ tárul fel el ttünk, és úgy tetszik, a könyv oldalai - puszta érintésükre - önmagukból dermeszt rémületet
lehelnek. Azt lehetne gondolni, a háborítatlan boldogság korszaka tárul fel az emberiség el tt: az emberek
helyett mindent gépek végeznek - f znek, mosnak, takarítanak. Termel munka sincs - ezt tökéletes robotokra
bízták. Minden örökre, szilárdan megszabott. A munkával, a kutatással együtt azonban az emberi értelem is
elt nik. A szobák falai mind óriási televíziós képerny kké változtak, amelyek robajukkal, csattogásukkal
megsüketítik az embereket; gondolataikat néhány egyszer képletté zsugorítják, melyek éjjelente a narkotikus
álom kábulatába hullanak. A könyvégetés, amellyel Hitler államférfiúi tevékenységét kezdte, az egyik
legtiszteltebb foglalkozássá vált: a legels jelzésre, hogy valahol könyvre bukkantak, a "t rök" a
ncselekmény színhelyére száguldanak, és lángszórókkal felperzselik a házat. A "megszilárdult" társadalomban
nincs helye a szabad gondolatnak, másként megbomlanék az egyensúly: hiszen még egy szeletke teleírott papiros
is az emberi gondolat valóra válása. Innen ered a könyv címe is: a papír 451 Fahrenheit foknál gyullad meg…
De ebben a gyilkos világban is, amely a pusztító termonukleáris háború szélén tántorog, labilis egyensúlyi
helyzetben, mélyen elrejtve, emberi gondolat lüktet. A városokból elmenekült csavargók - valahol egy útszéli
tábort znél csoportba ver dve - megosztják egymással az emberi kultúra azon kincseinek morzsáit, amelyeket
sikerült meg rizniük. Mindegyik bemagolt egy valamilyen könyvet. "Én Shakespeare vagyok" - mondja az
egyik. "Én meg Faust" - feleli egy rongyokba bugyolált, kiéhezett csavargó. "Én pedig Tamás bátya kunyhója…"
Az író a könyvét ezzel a mélységesen optimista eszmével fejezi be: az embert meg lehet ölni, meg lehet
semmisíteni, de legy zni nem, mint ahogyan halhatatlan gondolatát sem lehetséges elpusztítani.
Egy rövid cikk keretében nehéz beszámolni e nagyszer író alkotásainak változatos tárházáról, még
nehezebb az Egyesült Államok egész tudományos-fantasztikus irodalmának hátterét ábrázolni. Az effajta
irodalom Amerikában különféle szinteken létezik - szép kiadású, drága könyvekben, amelyek más írók
legkülönb m veivel egyenjogúak; puha fedel , olcsó kiadványokban, melyeket a kevésbé igényes olvasóknak
szánnak; valamint az aprópénzért vásárolható, úti olvasmánynak alkalmas, filléres, silány füzetkékben. Bradbury
könyvei azonban egyszerre sok szinten élnek, 150-175 ezres példányszámban jelennek meg, és többször is újra
kiadják ket.
Ray Bradbury m vei sikerének titka nem az olcsó, szenzációs kalandok - ilyenek nincsenek könyveiben. Az
irodalmi sznobok nagyra becsülik a maga nemében egyedülálló, szokatlan stílusát, ahol egy mondatban szinte
egymáshoz nem ill szavak ütköznek össze; becsülik a paradoxonszer filozófiai eszmét. Amerika és az egész
világ egyszer emberei szemében azonban azért drága, mert hisz az új reneszánszban, ahogyan a jöv der s és
ragyogó világát nevezi; azért drága, mert aggódik az emberek, a saját kortársai sorsáért - hiszen csak róluk ír - és
az egész emberiség sorsáért "Emberek, még nem kés észre térni - mondja Bradbury. - Legyetek éberek, még
van id , még nem kés !"… Ray Bradbury a változásokat keresi, s ezért rendíthetetlen optimizmussal fordul azok
felé, akik nem félnek ezekt l a változásoktól: a merész és nyughatatlan ifjúsághoz. "Korunkban a létezés öröme
abban rejlik - írja -, hogy segítsünk a fiataloknak meglelni az Új Mezsgyékhez vezet utakat, hogy megkezdjük a
saját, tulajdon reneszánszunkat. Ha valamikor elveszítem ezt az érzést, e szükséglet tudatát, akkor örökre
szakítok a tudományos-fantasztikus irodalommal."

Gellért György fordítása

 Dr. Gánti Tibor - Élet a Földön kívül

Az ember kevesellvén érzékszervei teljesítményét, az id k folyamán m szerek és eszközök tömegét hozta

létre abból a célból, hogy tudásával a világmindenséget a mikrokozmosztól a makrokozmoszig átölelhesse.
Ennek eredményeképpen rádiótávcsöveinkkel százmillió fényévekre látunk a térid ben, s t, ilyen távolságokban
nemcsak a legnagyobb objektumokat tudjuk észlelni, hanem egészen egyszer molekulákat is, amire szemünk a
közvetlen közelben sem képes. Jogosan veti fel tehát a science fiction irodalom e gigászi térid ben a nem földi
élettel való találkozás lehet ségét. És ma teljes joggal várunk megalapozott feleletet a tudományoktól is arra,
hogy van-e, lehet-e élet a Földön kívül. Annyira jogosan, hogy a tudományágnak, amely ezzel foglalkozik, külön
neve is van már: exobiológia.
Még néhány évvel ezel tt is meg tudtuk volna mondani, mik azok a „csalhatatlan" bizonyítékok, amelyekre
a kutatóknak vadászniuk kell, amikor a Földön kívüli élet nyomait keresik. Ha például egy meteoritban fehérjét
vagy akár csak a fehérjék épít elemeit, az aminosavakat találták volna, bizonyítva lett volna a Földön kívüli élet.
(Igaz, az Orgueil s t a Kábái meteoritban is találtak nyomnyi mennyiség aminosavat, de nem lehetett kizárni,
hogy földi szennyez dést l ered.) Vagy ha klorofillszer anyagot találtak valahol (ez végzi a növényekben a
fotoszintézist), ezt is a biogén eredet bizonyítékaként tartották számon, mint például a k olajok esetében is.
Az utolsó évtized kutatásai azonban megdöntötték e bizonyítékok csalhatatlanságát. Kiderült, hogy az élet
legspeciálisabb anyagai - a cukrok, aminosavak, klorofillszer vegyületek, fehérjék és nukleinsav épít kövek -
élet közrem ködése nélkül, spontán is létrejönnek igen egyszer vegyületekb l, részben olyanokból is,
amelyeket ma éppen az élet legnagyobb ellenségeinek, halálos mérgeknek ismerünk. Az alapanyagok között a
cián, formalin, szénmonoxid, hidrogén, ammónia, metán, nitrogén és víz szerepel.
Kísérletek százai mutatták meg, hogy ha ezen egyszer szénvegyületek elegyeit melegítjük, vagy
besugározzuk látható vagy különösen ultraibolya fénnyel, radioaktív sugárzással, vagy akár csak állni hagyjuk
ket, különböz olyan szerves vegyületek keletkeznek, amelyekr l mind ez ideig azt hittük, hogy a szabad
természetben csak élettevékenység eredményeként keletkezhetnek. Így kapott Miller metánból, ammóniából és
vízb l els ként aminosavakat elektromos kisülés hatására, Gabel és Ponnamperuma formalinból cukrokat
melegítésre, Matthews és Moser ciánból és ammóniából fehérjéket mindössze néhány napos állás után. A sok-
sok kísérlet ma már egyértelm en azt sugallja nekünk, hogy az él világ anyagai nem különleges anyagok, nem
olyanok, amelyek el állításához valami Különleges csodára, életer re, a - vis vitalisra lenne szükség.
Ellenkez leg. Ma inkább azt állíthatjuk, hogy ezekb l az alapanyagokból, amelyekb l minden valószín ség
szerint b séges készlet állt az sföld gigászi vegykonyhájának rendelkezésére, az si körülmények között
törvényszer en és spontán alakultak ki az él világ felépítéséhez szükséges anyagok. Talán még azt az állítást is
megkockáztathatjuk, hogy az él világ éppen azért alakult ki a Földön aminosavakból, fehérjékb l, cukrokból,
mert az sóceán és az spocsolyák ezeket tartalmazták legnagyobb mennyiségben. Urey professzor számításai
szerint az sóceán szervesanyag-tartalma megközelítette a 10%-ot!
A természettudomány korábban is vallotta, hogy az élet a Földön lépcs zetesen és törvényszer en alakult ki
a szervetlen anyagokból. Ám ez inkább csak hit volt, más irányú tapasztalatok merész extrapolálása az élet
keletkezésére. Ma a bizonyítékok sorozata utal arra, hogy az életkeletkezés nem csoda és nem véletlen m ve; az
anyag fejl désének éppen olyan törvényszer folyamata, mint a csillagok keletkezése vagy a geológiai
folyamatok. Ez pedig egyúttal azt is jelenti, hogy az élet nem lehet a Föld privilégiuma, életnek minden olyan
égitesten kell keletkeznie, ahol a szükséges alapanyagok és a megfelel körülmények megtalálhatók. Ma tehát a
kérdés a tudományban nem úgy jelentkezik els dlegesen, hogy van-e élet a világmindenségben a Földön kívül,
hanem inkább úgy, hogy megvannak-e az élet kialakulásához szükséges feltételek. Ahol megvannak, ott biztosra
vehetjük, hogy az anyagfejl dés folyamatában az él világ kialakulásának a lépcs i sem maradtak ki.
Mindenekel tt a megfelel alapanyagok után kell kutatni. A távoli fényes csillagokban magas h mérséklet
uralkodik, ezekben szerves alapanyagokat hiába keresnénk. A bolygók légkörében viszont megtalálhatók az
alapanyagok, igaz, minden bolygónál más: a Vénuszon, a Marson széndioxid és szénmonoxid, a Jupiteren metán,
formaldehid, ammónia. És mindegyikben víz.
A legérdekesebb kutatási eredményeket szinte teljesen váratlanul a csillagközti térnek, az rnek a vizsgálata
hozta. Az rr l ugyanis, amelyben régen a teljes anyagnélküliséget tételezték fel, kiderült, hogy nem egészen r,
ha rendkívül ritkán is, mégis különböz anyagok találhatók benne. Rádiótávcsövekkel végigpásztázva a csillagos
eget, a végtelen térben millió fényévekre cián, metán, formaldehid és ammónia jelenlétét lehet kimutatni - azokat
az anyagokat, amelyek spontán összeállnak biológiai jelleg vegyületekké, ha megfelel körülmények közé
kerülnek. S a két évtized találkozásának nagy csillagászati szenzációja: cianoacetilén jelenlétét mutatták ki a
távoli rben, azét az anyagét, amely már spontán, közvetlenül fehérjévé képes összeállni, amely a ciánból való
fehérjeképz dés közbens anyagát jelenti.
Vannak közvetlenebb bizonyítékaink is. 1969-ben Ausztráliában, Murchison mellett esett le egy meteorit,
amelyet több évig tartó igen precíz, részletes és érzékeny vizsgálatnak vetettek alá. A murchisoni meteoritban
számos aminosavat és egyéb biológiai jelleg anyagot találtak. Ezekr l az anyagokról több, egymástól független
módon bizonyították be minden kétséget kizáróan, hogy nem földi eredet ek, a világ rb l származnak. Hogy
magában a meteoritban keletkeztek-e az rben való évmilliárdos száguldás közben, vagy egy szétrobbant égitest
anyagait rizte meg a meteorit, nem tudhatjuk. Az el bbi a valószín bb.
A murchisoni meteorit aminosavai nem a távoli élet üzenetét jelentik számunkra, hanem közvetlen
bizonyítékot arra, hogy az életkeletkezés, a biogenezis bonyolult folyamatának els két lépcs je nemcsak
végbemehet, de végbe is ment a mindenség más pontjain.
Fogadjuk el azt a hipotézist - és ez nem lesz megalapozatlan -, hogy az élet más égitesteken is
megszülethetett. Kérdés, hogy fennmaradhat-e? És ha a Földr l kerül oda élet, vajon az képes lenne-e ott
megélni? Az egyetlen égitest, amelyr l ma bizonyítottan tudjuk, hogy légkörében számottev mennyiségben van
oxigén: a Föld. Ez azt jelentené, hogy a többi égitesten az élet megmaradásának feltételei hiányoznának?
Korántsem. Amikor a Föld kialakult, légköre még nem tartalmazott oxigént. S t éppen ez az életkeletkezés
egyik el feltétele: azok a kísérletek, amelyek a biológiai jelleg vegyületek spontán kialakulásához vezettek,
csak oxigén távollétében, úgynevezett redukáló atmoszférában mennek végbe. Egymilliárd éven át oxigén nélkül
fejl dött a Földön az él világ: az oxigén megjelenése már a növényvilág kialakulásának és tevékenységének a
következménye. Ma is élnek a Földön olyan él lények, amelyeknek nincs szükségük oxigénre, s t olyanok is,
amelyek számára az oxigén halálos méreg. Csakhogy ezek az él lények a napenergiát sem tudják hasznosítani,
kizárólag szerves anyagokkal képesek táplálkozni. Érdekes módon a növények, amelyek pedig széndioxidot
használnak fel, és oxigént termelnek, tiszta széndioxidban - mint amilyen például a Mars leveg je is -
elpusztulnak. Csak a legutóbbi években találtak hévforrásokban olyan kékalgákat, amelyek tiszta széndioxidban
is képesek élni. S t széndioxidban érzik igazán jól magukat, sokkal gyorsabban szaporodnak, és anyagcseréjük is
sokkal gyorsabb, mint oxigén jelenlétében. Ezek a kékalgák a Marson kit életkörülményeket találnának, ha
nem lenne ott olyan nagyon hideg a légkör.
A Marson a rendkívüli hideg teszi valószín tlenné a földi típusú élet jelenlétét, ami természetesen nem zárja
ki egy, a miénkt l eltér élet létezését. Az él világ egyik legcsodálatosabb tulajdonsága a rendkívül nagyfokú
alkalmazkodóképesség: az örök hó és jég világának éppúgy megvannak a maguk jellegzetes él lényei, mint az
Antarktisz alatti tengereknek, az örök sötét barlangoknak éppúgy, mint a 96-98 °C h mérséklet hévforrásoknak.
A Mars hidegéhez és vízszegénységéhez talán egy speciális él világ fejl dhetett ki, amely az ottani
körülményeknek felel meg. A Vénusz felszínének több száz fokos h mérsékletén az élet sokkal nehezebben
képzelhet el, ezen a h mérsékleten az él lényeket fölépít szerves anyagok elbomlanak. Mégis született
hipotézis a Vénuszélet létezésére: ballonszer él lények a Vénusz légkörének olyan magasságában úszhatnak,
ahol a h mérsékleti és nyomásviszonyok a földi viszonyokhoz hasonlóak.
A századforduló táján, amikor Pasteur bebizonyította az snemzés lehetetlenségét, divattá vált a pánspermia
tana. E szerint a Földre az élet a távoli csillagvilágból sugárnyomással vitorlázva vagy meteoritok útján került
volna. Ma már tudjuk, hogy erre a hipotézisre nincsen szükség, az élet a Földön az si anyagokból spontán
alakult ki. De ugyanakkor ma meg is fordul a kérdés: ha majd egyszer a különböz bolygókon élet nyomaival
találkozunk, azok vajon nem a Földr l eredtek-e? Az rkutatók nagy gonddal sterilizálják a különböz égitestre
küldött rakétákat és berendezéseket. És mégis el fordult, hogy a Holdra küldött és onnan három év múlva
visszahozott televíziós kamerában életképes földi baktériumot találtak, az emberi garatüreg egyik jellegzetes
lakóját. Valójában ez volt az els földi él lény, amely a Holdra jutott, és a mai napig az egyetlen, amely ugyan
beszáradt állapotban, de három évet töltött a Holdon.
Mindezek nagyon valószín vé teszik, hogy ha talán nem is az ember, de a földi élet számára kozmikus
szomszédságunkban is van életlehet ség: a távolabbi rben talán az ember számára is. A földi él világ elhagyja
a Földet, és megkezd dik a legnagyobb felfedez utak korszaka: a kozmosz végtelen tengerein hajóznak majd a
Föld él lényei új világok után kutatva. Élettel, élet nyomaival bizonyára találkoznak majd. A kérdés, a nagy
kérdés, hogy „értelmes élettel", civilizált él világgal találkoznak-e, és egyáltalán ilyen létezik-e a kozmoszban.
A legegyszer bb él rendszert l az értelmes, alkotóképes él lényig, az emberig a fejl désnek igen
bonyolult, hosszú útja vezet. Ennek az útnak a bejárása a Földön mintegy hárommilliárd évig tartott, ebb l a
„civilizált" élet legfeljebb néhány ezer évet ölel fel, a technikai civilizáció pedig földtörténeti szemmel nézve
születése pillanatait éli. És ebben a pontban talán érdemes egy gondolatkísérletet végigjátszani. Tételezzük fel,
hogy hárommilliárd évvel ezel tt, pontosan egyid ben a világegyetem számos pontján megszületett az élet.
Tételezzük fel továbbá, hogy a fejl dés mindenütt pontosan azonos úton, azonos sebességgel ment végbe.
Mindössze annyi "hibát" engedélyezzünk, hogy a fejl dés ütemében volt lehetséges egymilliomodnyi eltérés.
Ebben az esetben két-háromezer évvel fejlettebb civilizációk is léteznének, s két-háromezer évvel
elmaradottabbak. Hogy ez utóbbi mit jelent, tudjuk. Az el bbit azonban a sci-fi írók fantáziája sem tudja
megközelíteni.
A valóság azonban más. Az élet nem egy adott pillanatban jelent meg a mindenség összes helyén, hanem
folyamatosan keletkezett és keletkezik minden olyan helyen és id pontban, ahol az anyag fejl dése a megfelel
stádiumba jutott. És a megszületett élet sem azonos fejl dési utat követ; bár az anyag fejl déstörvényei
mindenütt azonosak, ezeken belül a körülmények és ennek megfelel en a fejl dési utak is eltér ek. A fejlettség
fokaiban nem egy-kétezer éves, de évmilliárdos differenciák lehetnek.
 Ezek részletes taglalása túlmegy a mai biológia hatáskörén. Hogy más égitesteken értelmes él lények is
kifejl dtek, nemcsak feltételezhet , hanem igen valószín . De vajon azok emberek-e? Ha létezik civilizáció, az a
mienkhez hasonló-e? A fizikus keresheti rádiótávcsöveivel a világmindenség távoli pontjaiból remélt értelmes
jeleket, a távoli civilizációk üzeneteit. Megcsinálhatja, van erre használható eszköze. A biológus szkeptikusabb a
kapcsolatfelvétel irányában. S egy rövid számvetés az okát is megvilágítja. A rádió-üzenetváltás a fejl désünk
adta els eszköz, amellyel a kapcsolatfelvétel elvileg megvalósítható. Tegyük fel, hogy kétszáz évig nem
találunk jobbat. De azt mondottuk, hogy a világ r civilizációinak fejl dési fokában akár egymilliárd év eltérés is
feltételezhet . Mármost a rádiókapcsolat megteremtése csak azokkal a civilizációkkal képzelhet el, amelyek
már elérték, de még nem haladták túl azt a fejl dési periódust, amelyikben mi vagyunk, vagyis akik
fejl désüknek ugyanabban a kétszáz éves periódusában vannak. Egyenletes eloszlást véve alapul, ez azt
jelentené, hogy csak minden öt-milliomodik civilizációval van meg az elvi lehet ség a kapcsolatfelvételre. S
vajon menynyi olyan égitest van rádióadóink hatósugarában, ahol civilizáció kialakulhatott?
A biológusnak nincsenek a mindenség értelmes él lényeire utaló adatai. De azt biztosan állíthatja, hogy az
életre, az él világ kialakulására és fejl désére szintén az anyag fejl déstörvényei vonatkoznak, a
természettörvények érvényesek. Éppen ezért az élet éppúgy, mint az értelmes élet, nem csoda vagy véletlen,
hanem adott környezeti feltételek szükségszer eredménye. Ez az alapja annak a hitünknek, hogy a kozmosz
sok-sok zugában hozzánk hasonló vagy t lünk különböz , de értelmes lények ugyanúgy fejtegetik a mindenség
titkát, mint ahogy azt az ember is teszi.

1971

Brian W. Aldiss - A fajok fejl dése

Rég, miel tt a n megtudta: terhes,

s szorongva-mosolyogva köszönti az új hírt,
annak már feje van, szíve, szívverése.
Ekkor még ebihalnál nem nagyobb.
Dolgoznak benne a sejtek.
Bár én sosem értettem, mint
ködik rádió, e sejt-sokaság
a megérthet eszmék hónába tartozik,
s maga tiszta tébolynak bizonyul.
E sejteket egy dadogó üzenet programozza:
az Élet. E nemzedékünk
feltörte az élet kódját - ismerjük
a kromoszómákban a gének információját.

Hamar k majd mindent leszögeznek,

tudják: mely nukleinsavtól lesz göndör hajunk,
mi kelt szkizofrénia-hajlamot,
mi lepcses szájat,
mi élesebb látást,
mi kezes kedélyt.
Mert az ember sosem éri be a maga
okosságával, mind okosabb szeretne lenni.
Útját leli majd egy század múlva,
mint csináljon szintetikus gént, remek parányi,
hogy behelyezze - b ralatti siklás a heréken át
a proto-embrióba.

Ez lesz a mi végünk és az ember-tökély kezdete,

vileg beleplántált szelíd alkata lesz
- DNA-utópia: sosem ejt dühös szót,
ádázságot sosem tesz. - Nézzünk szembe
ezzel, bár gy löljük a változást. A tökély
eszméje sért minket már ama percben,
mikor fejünk, szívünk van, szívverésünk.
Tudod, miért. Közös sorsunk a Baj -
az eredend b n félig sem oly eredend ,
 mint a tökély. E különb népek
majd úgy néznek vissza ránk szeret gonddal,
mint a DNA el tti kor Neander-emberére.
Bennük a tudatalatti hetyke Pokla
majd lekonyul és elhal, elt nik
siratatlanul - miként velünk
minden nemzedékben
kihal a Neandervölgy,
a mi fejünk, szívünk és szívverésünk.

Ez hát a faj fejl dése.

Mostantól fogva, hála istennek,
mi irányítjuk magunkat.

Jánosy István fordítása

John Wyndham - Túlélni

Amíg az rhajótéri busz lassan végiggördült azon a több mint egy mérföldnyi nyílt területen, amely az
állomásépületeket elválasztotta a felszállási liftt l, Mrs. Feltham feszülten el re nézett, az el tte sorakozó vállak
felett. Látta a síkon magányos ezüsttoronyként magasodó rakétát, az er s kék fényt a hajó orra mellett, mely azt
jelezte, hogy a hajó indulásra készen áll. A rakéta farkuszonyai között és körül járm törpék és kis
embercsoportocskák nyüzsögtek az utolsó el készület lázában. Mrs. Feltham vadul nézte a jelenetet, és e
pillanatban kemény, reménytelen gy löletet érzett a rakéta körüli mozgolódás miatt és általában mindenféle
emberi találmánnyal szemben.
Pillantása hamarosan visszatért a messzeségb l maga elé, a veje tarkójára. Szívb l gy lölte most t is.
Megfordult, gyors pillantást vetett mellette ül lánya arcára. Alice sápadt volt, száját összeszorította, szeme
mereven el re nézett.
Mrs. Feltham habozott. Ismét az rhajót nézte. Utolsó er feszítésre szánta el magát Hangja a busz zajába
vegyült, amikor megszólalt:
- Alice drágám, még most sincs kés , még most sem, tudod.
A lánya nem nézett rá. Mintha nem is hallotta volna, csupán ajkait zárta egy kicsit még szorosabbra. Majd
azt mondta:
- Anya, kérlek!
De ha Mrs. Feltham egyszer rákezdte, nem hagyta abba.
- A te érdekedben mondom, drágám. Mindössze annyit kell tenned, hogy azt mondod: meggondoltad magad.
Alice tiltakozó hallgatással válaszolt.
- Senki sem hibáztatna emiatt - folytatta Mrs. Feltham állhatatosán. - Semmi rosszat nem gondolnának rólad.
Végeredményben mindenki tudja, hogy a Mars nem megfelel hely annak számára, aki…
- Anya, kérlek, hagyd abba - vágott közbe a lány. Hangjának élessége egy pillanatra megdöbbentette Mrs.
Felthamet. Tétovázott. De az id sürgette, nem telt bel le a sért désre. Tehát folytatta:
- Te nem szoktál hozzá ahhoz az életformához, ahogyan ott kell majd élned, drágám. Teljesen primitív élet.
Nem n nek való. Végül is, kedvesem, csak ötéves megbízatás ez Dávid számára. Biztos vagyok benne, ha igazán
szeret téged, neki is jobb érzés lenne, ha tudná, hogy biztonságban vagy itt, és vársz…
A lány nyersen félbeszakította:
- Ezt már számtalanszor megvitattuk, anya. Mondom, hogy nincs értelme. Nem vagyok gyerek.
Átgondoltam és döntöttem.
Mrs. Feltham egy darabig csendesen ült. A busz a téren át imbolygott, és a rakéta még jobban az égre
tornyosult.
- Ha lenne neked is gyereked… - mondta félig magában. - Nos, remélem, egyszer lesz neked is. Akkor majd
te is megérted…
- Azt hiszem, te vagy az, aki nem érted - mondta Alice. - Ez mindenképpen elég nehéz. És te még jobban
megnehezíted.
- Drágám, én szeretlek. Én adtam életed neked. Én vigyáztam rád, és én ismerlek téged. Tudom, hogy az
ilyenfajta élet nem neked való. Ha edzett, fiús lány volnál, nos, talán… de te nem vagy az, aranyom. Nagyon jól
tudod, hogy nem vagy ilyen.
- Talán mégsem ismersz annyira jól, ahogyan képzeled, anya.
Mrs. Feltham a fejét rázta. Félrefordított tekintetét - féltékenyen a veje tarkójába fúrta.
- Elvett téged t lem - mondta fojtott hangon.
 - Ez nem igaz, anya. Ez… nos, én már nem vagyok gyerek. Asszony vagyok, és a saját életemet kell, hogy
éljem.
- "Amerre mégy, követlek én…" - mondta Mrs. Feltham elgondolkodva. - De ez ma már másként van,
tudod. A nomád törzseknél így volt rendjén, de manapság a katonák, tengerészek, pilóták, rhajósok feleségei…
- Nemcsak err l van szó, anya. Te ezt nem értheted. Nekem végre feln tté kell lennem, és magamhoz
nek…
A busz zökkenve megállt. Jelentéktelen játékszernek tetszett az rhajó mellett, az meg túlságosan nagynak
nt ahhoz, hogy valaha is felemelkedjék. Az utasok kiszálltak, és ott álldogáltak a fényl rakétát bámulva. Mr.
Feltham átkarolta a lányát Alice hozzásimult szemébe könnyek tolultak. Az apa bizonytalan hangon mormolta:
- Isten veled, drágám. És a világ minden szerencséjét. - Elengedte a lányt, és kezet fogott a vejével. -
Vigyázz rá, Dávid. Nekünk minden, ami…
- Tudom. Úgy lesz. Ne aggódjanak.
Mrs. Feltham búcsúcsókot adott lányának, és kényszerítette magát, hogy kezet fogjon vejével is.
- Kérjük az összes utast a fedélzetre! - harsant a lift fel l.
A liftajtók becsukódtak. Mr. Feltham kerülte felesége tekintetét. Átölelte derekát, és csöndesen visszavezette
a buszhoz. Míg egy tucat más járm vel együtt az állomás védett területe felé haladtak, Mrs. Feltham felváltva
hol a szemét törölgette egy leheletnyi fehér zsebkend vel, hol a magas, mozdulatlan és most már nyilvánvalóan
lezárt rhajóra nézett vissza. Kezét a férje kezébe csúsztatta.
- Még most sem tudom elhinni - mondta. - Ez annyira nem illik a lényéhez. Gondoltad volna valaha is, hogy
a mi kis Alice-unk?… Ó, miért is kellett férjhez mennie?!
Hangja vinnyogó sírásba fulladt.
Férje nem felelt, csak megszorította a kezét.
- Ez az egész nem is lenne olyan meglep más lányoknál - folytatta Mrs. Feltham.
- De Alice mindig olyan csöndes volt. Régebben még aggódtam is, hogy olyan csöndes - úgy értem, attól
tartottam, hogy esetleg holmi félénk, unalmas mintagyerek lesz. Emlékszel? A többi gyerek mindig Egérkének
szólította. És most tessék! Öt év azon a borzasztó helyen! nem fogja kibírni, Henry! Tudom, hogy nem, nem
olyan fajta. Miért nem álltál a sarkadra, Henry? Rád hallgattak volna. Te megakadályozhattad volna. Férje
sóhajtott.
- Vannak esetek, amikor az ember adhat tanácsot, Miriam, bár ezzel aligha válik népszer vé, de azt
semmiképpen sem szabad, hogy mások helyett próbáljunk élni. Alice most már asszony, saját jogokkal. Hogy
mondhatnám meg én, mi a legjobb az számára?
- Megakadályozhattad volna, hogy elmenjen.
- Talán… de nem akartam, mert tudtam, mi lenne a következménye.
Az asszony néhány pillanatig hallgatott, aztán ujjai megfeszültek férje kezében.
- Henry, Henry, nem hiszem, hogy valaha is viszontlátjuk ket. Érzem!
- Ugyan, ugyan, drágám. Épen és egészségesen visszajönnek, meglátod.
- Te sem hiszed komolyan, Henry. Csak fel akarsz vidítani. Ó, miért, miért is kell neki arra a rémes helyre
mennie?! Olyan fiatal. Várhatott volna öt évig. Miért olyan makacs, olyan kemény… egyáltalán nem olyan, mint
amilyen az én kis Egérkém volt!
- Próbálj végre ne úgy gondolni rá, mint egy gyerekre, Miriam. Alice már nem gyerek, hanem asszony, és ha
az összes asszony egérke lenne, akkor nagyon gyászos kilátást nyújtana az emberiség életben maradása
szempontjából… - mondta a férje, és bátorítólag megveregette a kezét.
A Sólyom rhajó navigációs tisztje a kapitányhoz lépett.
- Az eltérés, uram.
Winters kapitány elvette az eléje nyújtott papírlapot.
- Egy egész három-hatvanöt fok - olvasta hangosan. - Hm. Nem rossz. Egyáltalán nem rossz, mindent
tekintetbe véve. Megint a délkeleti szektor. Szeretném tudni, Mr. Carter, miért fordul el szinte valamennyi
eltérés a DK szektorban?
- Talán rá fognak jönni, ha már egy kicsit nagyobb gyakorlatuk lesz, uram. Jelen pillanatban ez csupán az
egyik probléma.
- Akkor is különös. Nos, jobb, ha helyesbítjük, miel tt nagyobb lesz. A kapitány meglazította az el tte álló,
széthúzható könyvesrekeszt, és egypár táblázatot vett el . Végigtanulmányozta ket, és lejegyezte az eredményt.
- Ellen rizze, Mr. Carter.
A navigátor összehasonlította a számokat a táblázat adataival, és helyesl en bólintott.
- Jól van. Milyen a hajó fekvése? - kérdezte a kapitány.
- Majdnem az oldalán, nagyon lassú pörgessel, uram.
- Akkor tudja kezelni. Vizuálisan fogom figyelni. Hozza egyenesbe, és rögzítse. A jobb oldali hajtóm re
kettes er sséggel tíz másodpercig. Körülbelül harminc percig fog tartani, húsz másodperc alatt átlendül, de erre
majd ügyelünk. Aztán egyenlítsen ki bal oldali hajtóm vekkel, kettes er sséggel. Rendben?
- Igenis, uram. - A navigációs tiszt leült a vezérl székbe, és bekapcsolta az övet. Gondosan ellen rizte a
billenty ket és kapcsolókat.
- Inkább figyelmeztetem ket. Lehet, hogy lesz egy kis rázkódás - mondta a kapitány. Bekapcsolta a
hangszóró-berendezést, és magához húzta a mikrofon állványát. - Egész rhajó, figyelem! Pályamódosítást
fogunk végrehajtani. Számos lökés várható. Egyik sem lesz er teljes, de minden törékeny tárgyat rögzíteni kell,
és tanácsos, hogy valamennyien helyet foglaljanak, és kapcsolják be a biztonsági öveket. A m velet
megközelít leg fél óráig fog tartani, és mostantól számítva öt perc múlva kezd dik. Tájékoztatni fogom önöket,
amikor befejez dik. Ez minden. - Kikapcsolta a mikrofont. - Mindig van egy bolond, aki azt hiszi, hogy a hajót
kilyukasztotta egy meteor, ha nem tálaljuk ki részletesen az egészet - tette hozzá. - Az a n például minden
valószín ség szerint hisztériás rohamot kap. Az ilyesmi nem vezet jóra - morfondírozott tovább. - Szeretném
tudni, mégis mit képzel, mi az ördögnek van itt. Egy ilyen csöndes kis teremtés! Az ilyennek otthon volna a
helye, holmi falucskában, ott békésen kötögethetne.
- Most itt kötöget - jegyezte meg a navigációs tiszt.
- Tudom… és gondolja el, mit jelent ez! Minek megy az ilyen a Marsra? Pokoli honvágya lesz, és els
pillantásra meggy löli minden porcikáját annak a helynek. A férjének kellett volna, hogy több esze legyen. A
gyerekek iránt pedig valóságos kegyetlenség.
- Talán nem a férfi tehet róla, uram. Úgy értem, az ilyen csöndes teremtések néha megdöbbent en konokok
tudnak lenni. A kapitány elgondolkodva nézett a tisztre.
- Hát nekem nincsenek valami nagy tapasztalataim, de azért tudom, mit mondanék a feleségemnek, ha
eszébe jutna, hogy velem jön.
- Csakhogy az ilyen csöndeskékkel nem lehet még jól összezörrenni sem, uram. Valahogyan letompítják az
egészet, és a végén elérik a céljukat.
- Megjegyzése els részében a célzást nem veszem magamra, Mr. Carter. De ha már ennyire alaposan ismeri
a n ket, meg tudná mondani, mi a fenének van itt ez az asszony, ha nem a férje vonszolta magával? A Mars
általában nemigen veszélyezteti az otthon nyugalmát.
- Nos, uram, én úgy látom, ez a n amolyan elszánt fajta. Többnyire megijed a saját árnyékától, de borzasztó
adag eltökéltség is van benne. Az afféle - nos, biztosan hallott már anyajuhokról, akik a kölykeik védelmében
még az oroszlánnal is szembeszállnak, ugye?
- Ha a bárányaikról van szó - mondta a kapitány -, de én egyrészt mindig kételkedtem az ilyesmiben,
másrészt ennek a n nek nincsen báránykája.
- Csak jellemezni próbáltam ezt a típust, uram.
A kapitány mutatóujjával megvakarta az arcát.
- Lehetséges, hogy igaza van, de tudom, ha én akarnék asszonyt vinni a Marsra, amit l az ég óvjon, azt
hiszem, inkább egy kemény, harcias mamikát vinnék. Mi lesz a férfi munkája ott?
- Valami bányatársaság irodáját veszi át, úgy tudom.
- Hivatalos órák, mi? Hát talán menni fog nekik valahogy, de azért csak azt mondom, hogy annak a szegény
kis teremtésnek inkább a saját konyhájában volna a helye. A fele idejét azzal fogja tölteni, hogy halálra rémül, a
másik felét pedig azzal, hogy a hazai kényelmet sóvárogja vissza. - Az órájára pillantott. - No, most már elég
idejük volt ahhoz, hogy az éjjeliedényeket rögzítsék. Lássunk hozzá!
Bekapcsolta a biztonsági övét, a képerny t maga elé fordította, és ugyanakkor bekapcsolta, azután hátrad lt,
és az erny n lassan elhaladó csillagok panorámáját figyelte.
- Minden készen, Mr. Carter?
A navigátor megnyitott egy üzemanyagcsapot, és jobb kezét egy billenty fölé helyezte.
- Minden készen, uram.
- Oké! Hozzuk egyenesbe a hajót!
A navigációs tiszt teljes figyelmével az el tte lev mutatókon csüggött. Kísérletképpen megnyomta ujjával a
billenty t. Semmi sem történt. Apró, kett s ránc jelent meg két szemöldöke között. Ismét lenyomta a billenty t
Megint nem történt semmi.
- Gyerünk, ember - mondta a kapitány ingerülten.
A navigációs tiszt úgy döntött, hogy megpróbálja a hajót ellenkez irányba forgatni. Most bal kezével
nyomott le egy billenty t. Ez alkalommal a reakció késedelem nélkül jött. Az egész hajó er sen oldalra ugrott és
megremegett. Csörömpöl ütés hullámzott át a fémrészeken körülöttük, lassan elhaló visszhangként.
A navigácós tisztet csak a biztonsági öv tartotta ülésében. Ostobán bámult az el tte szédülten perg
mutatókra. A képerny n a csillagok olyanok voltak, mint valami t zijáték. A kapitány egy ideig baljós csendben
figyelte a mutatványt, aztán hidegen megszólalt:
- Amennyiben már befejezte a szórakozást, Mr. Carter, talán lenne olyan szíves, és egyenesbe hozná a hajót.
A navigátor összeszedte magát. Kiszemelt egy billenty t, és lenyomta. Semmi sem történt. Megpróbált egy
másikat. A m szerek mutatói akkor is simán forogtak. Carter homlokát kiverte a veríték. Bekapcsolt egy másik
üzemanyagcsapot és ismét próbálkozott.
A kapitány hanyatt d lt székében, és a száguldó égboltot nézte a képerny n.
- Nos? - kérdezte kurtán.
 - Nem… nem reagál, uram.
Winters kapitány kikapcsolta biztonsági övét, és odacsoszogott a padlón mágneses sarkú cip jében. Egy
fejbiccentéssel kiparancsolta a másikat az ülésb l, és elfoglalta a helyét. Ellen rizte az üzemanyagcsapokat.
Lenyomott egy billenty t. Nem történt változás: a mutatók továbbra is egyenletesen forogtak. Hiába kísérletezett
más billenty kkel is. Felnézett, és tekintete a navigátor szemével találkozott. Egy hosszú pillanat múlva
megfordult, és visszatért a saját asztalához. Elfordított egy kapcsolót. Egy hang tört be a szobába.
- …honnan tudjam? Csak annyit tudok, hogy az öreg láda éppen fejen áll, és nem így kell egy rohadt rhajót
vezetni. Ha kíváncsi vagy a véleményemre.
- Jevons! - csattant fel a kapitány.
A hang azonnal elhallgatott.
- Igen, uram? - szólalt meg egészen más színezettel. Az oldalfúvókák nem égnek.
- Nem, uram - helyeselt a hang.
- Ébredjen, ember. Úgy értem, hogy égniük kellene Bedöglöttek.
- Micsoda? Valamennyi, uram?
- Egyedül a bal oldali hajtóm reagált, de annak sem lett volna szabad úgy rázkódnia. Jobb lesz, ha valakit
kiküldünk, hogy megnézze. Nem tetszett nekem az a rázkódás.
- Igenis, uram.
A kapitány elfordította a kommunikátor kapcsolóját, és magához húzta a mikrofont.
- Figyelmet kérek. Minden biztonsági övet kikapcsolhatnak, és folytathatják tevékenységüket, mint
rendesen. A pályamódosítást elhalasztottuk. Ha újra kezdjük, figyelmeztetjük önöket. Ez minden.

A kapitány és a navigátor ismét egymásra meredt Arcuk komor volt, tekintetük gondterhelt.
Winters kapitány hallgatóságát szemlélte. A Sólyom fedélzetén lev valamennyi ember jelen volt.
Tizennégy férfi és egy n . Hattagú legénység, a többi utas. Figyelte ket, amint elhelyezkedtek a hajó kis
társalgójában. Jobban örült volna, ha rakományában több a teheráru és kevesebb az utas. A tétlen utasok mindig
valami bajt okoznak. Azonkívül a Marsra általában nem csöndes és alázatos típusú emberek jelentkeztek
bányásznak, talajkutatónak vagy kalandornak.
Ha az az asszony is ilyen lenne, sok bajt okozhatna a hajó fedélzetén. Szerencsére bátortalan és félrehúzódó
teremtés. Bár néha bosszantó a szótlansága, a kapitány mégis hálás a sorsnak, hogy a n nem holmi t zr lpattant
sz keség, aki csak tetézné a bajokat. Amint a férje mellett ül n t szemlélte, arra gondolt, lehet, hogy nem is
olyan jámbor, mint amilyennek látszik. Carternak biztosan igaza volt, amikor valami konokságra utalt - enélkül
az asszony nem is indult volna neki az útnak, és nem is jutott volna el idáig határozottan, zokszó nélkül. Az
asszony férjére tekintett. Furcsa teremtmények ezek az asszonyok. Morgan normálisnak látszik, de az ember
igazán nem hinné, hogy van benne valami is, ami miatt egy n ilyen útra vállalkozzék… A kapitány addig várt,
amíg elült a mozgolódás, és az utasok elhelyezkedtek. Csönd lett. A kapitány sorban végigjártatta
valamennyiükön a tekintetét. Arca komoly kifejezést öltött.
- Mrs. Morgan, uraim! - kezdte. - Azért kérettem ide önöket, mert jobbnak láttam, ha mindannyian világosan
megértik jelen helyzetünket. A dolog úgy áll, hogy oldalfúvókaink felmondták a szolgálatot.
Hasznavehetetlenek, s ennek okát eddig még nem tudtuk felderíteni. A bal oldali fúvókák viszont kiégtek és
pótolhatatlanok. Arra az esetre, ha önök közül néhányan nem tudnák, ez mivel jár, el kell mondanom, hogy a
hajó navigációja az oldalfúvókáktól függ. A f hajtóm adja meg a felszállási kezd sebességet. Ezután ez lezárul,
és szabadesés helyzetébe kerülünk. Az el re eltervezett pályától való bármely eltérés, módosítás az oldalfúvókák
megfelel lökéseivel végezhet el. De nemcsak kormányzásra használjuk ket. Lényegesek a leszállásnál, amely
a felszállásnál mérhetetlenül bonyolultabb m velet. A hajó megfordításával fékezünk, miközben a f hajtóm
csökkenti sebességünket. Azt hiszem, valamennyien megértik, milyen kényes m velet az, hogy leszállás közben
az ilyen nagy tömeg hajót teljesen egyensúlyban tartsuk a f hajtóm ve löketével. Ezt az egyensúlyt az
oldalfúvókák biztosítják. Nélkülük a munka elvégezhetetlen.
Néhány pillanatig halálos csend volt. Aztán egy hang vontatottan feltette a kérdést:
- Azt akarja mondani, kapitány, hogy a jelenlegi helyzetben sem irányítani nem tudjuk a hajót, sem leszállni
nem vagyuk képesek? Err l van szó?
Winters kapitány a beszél re nézett. Jól megtermett férfi volt Minden er szakosság és láthatólag minden
szándékosság nélkül, mintha természetes vezet szerepe lett volna a többiek között.
- Pontosan ezt akartam mondani - felelt a kapitány.
A szobán feszültség lett úrrá. Itt-ott szaggatott lélegzetvétel hangzott. A vontatott beszéd férfi bólintott,
mint aki megnyugszik végzetében. Valaki megkérdezte:
- Ez azt jelenti, hogy esetleg lezuhanunk a Marsra?
- Nem - felelte a kapitány. - Ha folytatjuk jelenlegi utunkat, amely kissé eltér a pályától, akkor elmegyünk a
Mars mellett.
- És akkor tovább bújócskázhatunk az aszteroidákkal - vélte egy másik hang.
- Ez történne akkor, ha semmit sem tennénk ellene. De van egy lehet ség a megakadályozására, ha
szerencsénk van. - A kapitány szünetet tartott, tudatában annak, hogy mindenki figyelme reá irányul. -
Mindannyian nagyon is tisztában lehetnek azzal - folytatta -, hogy az ablakainkból látható rszeletek sajátos
képe azt mutatja, hogy úgy bukdácsolunk, mintha… izé… bukfenceznénk. Ez a bal oldali fúvókák kiégésének
következménye. Rendkívül szokatlan utazási mód, de azt jelenti, hogy egy megfelel f hajtóm -lökettel a
kritikus pillanatban képesek lehetünk pályánkat megváltoztatni, megközelít leg szükség szerint.
- És mennyiben segít rajtunk ez, ha egyszer nem tudunk leszállni? - érdekl dött valaki.
A kapitány úgy tett, mintha nem hallotta volna a közbeszólást. Tovább beszélt:
- Rádiókapcsolatba léptem mind az otthoniakkal, mind a Marssal, és jelentettem helyzetünket. Arról is
tájékoztattam ket, hogy meg akarom kísérelni a számomra rendelkezésre álló egyetlen módot. Ez pedig az,
hogy a f hajtóm felhasználásával megpróbálom Mars körüli pályára vezérelni az rhajót. Ha ez sikerül, akkor
két veszélyt kerülünk el: az egyik, hogy kisodródunk a Naprendszerb l, a másik, hogy lezuhanunk a Marsra.
Gondolom, jó esélyünk van arra, hogy épségben megússzuk.
Amikor befejezte a beszédet, néhány arcon rémületet látott, másokén pedig feszült töprengést. Megfigyelte,
hogy Mrs. Morgan szorosan markolja férje kezét, és arca a szokásosnál sápadtabb. A vontatott beszéd férfi törte
meg a csendet.
- Gondolja, hogy jó esélyünk van rá? - ismételte kérd n.
- Igen. S t azt is gondolom, ez az egyetlen esélyünk. De nem akarom hitegetni önöket azzal, hogy
tökéletesen bízom benne. Ahhoz túlságosan komoly a dolog.
- És ha valóban rákerülünk erre a pályára?
- Akkor megpróbálnak majd állandóan követni bennünket radarral, és amilyen gyorsan csak lehet, segítséget
küldenek.
- Hm - mondta a kérdez . - És mit gondol err l maga, kapitány, személy szerint?
- Én… nos, nem lesz könny . Mivel valamennyien benne vagyunk ebben az egészben, elmondom, mit
közöltek velem. Legjobb esetben sem várható a jövetelük néhány hónapnál korábban. A hajónak a Földr l kell
jönnie. A két bolygó jelenleg jóval túl van az együttálláson. Sajnos, ez meglehet sen hosszú várakozást jelent
nekünk.
- Ki tudunk… tartani addig, kapitány?
- Számításaim szerint ki kell tartanunk, körülbelül tizenhét vagy tizennyolc hétig.
- És ez elég lesz?
- Elégnek kell lennie.
A töpreng hallgatást, mely szavait követte, most energikusabb hangon törte meg:
- Ez nem lesz kényelmes vagy kellemes dolog. De ha valamennyien megfelel en viselkedünk, és szigorúan a
szükséges lépésekhez tartjuk magunkat, akkor meg lehet nyerni a csatát. Nos, három lényeges dolog van: a
leveg - hát szerencsére emiatt nem kell aggódni. A regenerációs berendezés, a póttartályok és a rakomány
tartályai hosszú ideig gondoskodnak majd err l. A vizet fejadagokra kell osztani. Minden személynek egy liter
jut huszonnégy órára, mindenféle célra. Szerencsére el tudunk vonni vizet az üzemanyag-tartályokból, különben
ennél jóval kevesebb jutna. A legkomolyabb aggodalmunk a táplálék miatt lesz.
Türelmesen, világosan magyarázta tovább a tennivalókat. Végül hozzátette:
- És most, azt hiszem, lesznek kérdéseik.
Egy alacsony, izmos, sovány, napégette arcú férfi szólalt meg:
- Egyáltalán nincsen remény arra, hogy az oldalfúvókákat ismét beindítsuk?
Winters kapitány a fejét rázta.
- Nemigen. A hajtóm részeit nem úgy szerkesztik, hogy az rben hozzáférhet k legyenek. Természetesen
tovább fogunk próbálkozni, de még ha a többieket rendbe is lehetne hozni, a bal oldaliakat akkor is képtelenek
lennénk megjavítani.
Minden t le telhet t elkövetett, hogy a következ néhány kérdésre úgy válaszoljon, hogy egyensúlyt tartson
könnyelm magabiztosság és csüggedtség között. A kilátások semmiképpen nem voltak jók. Míg a lehetséges
segítség elérkezik hozzájuk, mindannyiuknak szükségük lesz az idegeikre és a teljes akaraterejükre - és tizenhat
ember között bizonyára gyengébbek is akadnak.
Pillantása ismét megpihent Alice Morganon és mellette ül férjén. Az asszony jelenléte minden bizonnyal
lehetséges bajforrás. Ha válságosra fordul a helyzet, a férfi nagyobb feszültségben lesz a felesége miatt, és
minden valószín ség szerint nem lesznek gátlásai. Ha egyszer már itt van az asszony, a következményekben
egyenl en kell osztoznia a többiekkel. Nem lehetnek kiváltságosok. Hirtelen veszélyhelyzetben az ember
megengedhet magának egy h sies gesztust, de a rájuk váró hosszú próbatétel során csak lehetetlen helyzetet
hozna létre, ha bárkit el nyben részesítenének. Ha engedményeket tesz a számára, akkor a többiek is
engedményeket követelnek egészségi vagy egyéb okokra hivatkozva - és az ég tudja, milyen bonyodalmakkal
járna mindez. A legtöbb, amit érte tehet, hogy a többiekkel együtt részese annak a bizonyos jó esélynek, hogy…
Persze - amint a férje kezét görcsösen szorongató n re pillantott - ez nem valami sok. Csak abban reménykedett,
hogy az asszony nem els nek fog összeroppanni. A hangulaton segítene, ha nem éppen lenne az els …
Nem az asszony volt az els , aki összeroppant. Majdnem három hónapig senkivel sem történt meg.
 A Sólyom, a f hajtóm ügyesen id zített beindításával, sikeresen Mars körüli pályára tuszkolta önmagát.
Ezután a legénység már nem sokat tehetett. Egyensúlyi helyzetében a hajó nagyon kicsiny mellékbolygóvá
változott, kör alakú pályán bukfencezve és pörögve, s amennyire ez látható volt, arra ítélve, hogy folytassa ezt a
gyatra el rehaladást mindaddig, míg a segítség el nem éri ket, vagy talán örökre… A hajó bukfenceinek
dugóhúzószer útja bent nem volt észlelhet mindaddig, míg valaki fel nem fedett egy ablaknyílást. Odakint a
világegyetem rült szökdécselése olyan ijeszt érzést keltett, hogy mindenki örömmel elfedte ismét a nyílást,
hogy a bels stabilitás illúzióját meg rizze. Még Winters kapitány és a navigációs tiszt is olyan gyorsan végezte
el megfigyeléseit, ahogyan csak tudta. Megkönnyebbültek, amikor kizárták a száguldó csillagképeket a
képerny l, és viszonylagos menedéket találhattak odabent.
Lakói számára a Sólyom egy kis, külön világgá változott, nagyon véges a térben és alig kevésbé az id ben.
Mi több, nagyon alacsony életszínvonalú világ volt ez. Indulatos, könnyen csügged , hasfájós és bomlott
idegzet közösség. Olyan csoport, melyben minden ember résen állt, és gyanakodva leste, nem több-e egy
hajszálnyival a másik ember adagja, s ahol az a kevés, amit oly mohón megettek, arra sem volt elég, hogy a
gyomruk korgását elcsendesítsék. Az ember kiéhezetten feküdt le, és még éhesebben ébredt álmából, amelyben
csak ételekr l álmodott. A Földr l normál testsúllyal elindult emberek most véznák és ösztövérek voltak, arcuk
gömbölydedb l szögletessé vált, és egészséges szín k fakószürkévé halványult, s a szemük természetellenesen
villogott. Valamennyien legyengültek. A leggyengébbek eltompultan hevertek ágyukon. A szerencsésebbek
id l id re rájuk néztek, egy kérdéssel szemükben - nem volt nehéz kiolvasni ezt a kérdést: "Miért pazaroljuk
tovább a táplálékot erre a fickóra? Hiszen látszik, hogy már befellegzett neki." De egyel re még senki sem
vállalta magára ennek a folyamatnak meggyorsítását.
A helyzet rosszabb lett, mint ahogyan Winters kapitány el re látta. A rakományuk rossz volt. A
húskonzervek több ládában összeroppantak a fölöttük lev konzervek rettenetes nyomásától, amely felszállásnál
rájuk nehezedett. Az ebb l származó hulladék most saját pályáján keringett a hajó körül. Titokban kellett
kidobni. Ha az emberek tudtak volna róla, boldogan fölfalták volna, kukacostul, mindenestül. Egy, a leltárban
szerepl láda pedig elt nt. Még mindig nem derült ki, hogyan. A hajót végigkutatták miatta, de nyomra nem
bukkantak. A vésztartalék legnagyobb része dehidrált ételekb l állott, amelyekre nem mertek elegend vizet
félretenni, úgyhogy bár ehet ek voltak, fájdalmasan visszataszító benyomást keltettek. Egyszer en pótlásnak
szánták ket arra az esetre, ha az el re kiszámított id t túllépnék, és ez a pótlás sem volt sok. A rakományban
kevés ehet dolog volt, s azok között is többnyire luxusételek apró konzervei. Ennek eredményeképpen a
kapitánynak csökkentenie kellett a fejadagokat, amelyek el reláhatólag éppen hogy kitartanak tizenhét hétig. De
még így sem volt valószín hogy ki fognak tartani.
Az els , aki elment közülük, nem betegség vagy rosszul tápláltság miatt pusztult el, hanem baleset érte.
Jevons, a gépész azt állította, hogy az oldalhajtóm vek hibáját csak úgy lehet megállapítani és kijavítani, ha utat
nyitnak az rhajó hajtóm rendszerébe Az rhajó elejét a végét l elválasztó tartályok miatt ezt belülr l nem
lehetett elérni.
A rendelkezésre álló szerszámokkal lehetetlennek bizonyult, hogy a hajótestb l kívülr l kivágjanak egy
darabot, az r h mérséklete és a törzs jó vezet képessége miatt az egész h mennyiség elveszett és
felemészt dött, anélkül, hogy a kemény küls rétegen a legkisebb nyomot is hagyta volna. Az egyetlen
lehet séget, hogy bejusson, Jevons abban látta, hogy körülvágja a bal oldali hajtóm vek kiégett fúvókáit.
Vitatható volt, vajon megéri-e a fáradozást, hiszen a jobb oldali hajtóm vek még így is kiegyensúlyozatlanok
lennének. De leginkább ellene szólt az a tény, hogy vágókészülékei számára értékes oxigént kellett volna
felhasználnia. El kellett fogadnia a tilalmat, de nem nyugodott bele terve végleges feladásába.
- Rendben van - mondta mogorván. Olyanok vagyunk, mint a patkányok a csapdában, de Bowman és én
nem érjük be annyival, hogy egyszer en m ködtessük ezt a tragacsot. Még akkor is próbálkozni fogunk, ha
puszta kézzel kell bevágnunk magunkat az átkozott hajóba.
Winters kapitány ebbe beleegyezett; nem mintha azt hitte volna, hogy Jevons valami eredményt ér el, de
legalább nyugton marad, másnak meg nem árt a terve, így aztán Jevons és Bowman magukra öltötték az rruhát,
és hetekig felváltva dolgoztak. Egy id után megfeledkezve a körülöttük forgó égboltról, makacsul f részeltek.
De a legnagyobb er feszítés ellenére is csak lassan haladtak, és még inkább lelassultak, amint egyre gyengébbek
lettek. Hogy Bowman éppen mivel próbálkozott, amikor elérkezett számára a vég, az rejtély maradt. Ezt nem
közölte el leg Jevonsszal sem. Csak annyit tudtak, hogy a hajó hirtelen megbillent, és a törzsön egy csattanás
rezgéseinek visszhangja futott végig. Lehetséges, hogy baleset volt. Még valószín bb, hogy Bowman
türelmetlen lett; és robbanótöltetet helyezett el, hogy nyílást robbantson.
Hetek óta el ször felfedték az ablakokat, és szédülten bámultak ki a kering csillagokra. Bowman került a
látótérbe. Tehetetlenül sodródott, vagy tíz méterre a hajóküls l. rruhája leeresztett, és nagy hasadás látszott
az anyagban a bal kabátujjnál.
Ha az ember körül kisebb holdként egy holttest úszkál körbe-körbe, ennek tudata nem nagyon emeli a már
amúgy is megromlott hangulatot. Ha az ember ellöki, tovább köröz, bár nagyobb távolságban. Egyszer majd
bizonyára kitalálnak ilyen helyzetre egy megfelel szertartást - talán egy kis rakéta fogja a szegény
maradványokat utolsó, végtelen útjára taszítani. Addig azonban, mivel erre még nem volt példa, Winters
kapitány úgy döntött, hogy megadja a holttestnek a végtisztességet, és a fedélzetre hozatja. A h teret üzemben
kellett tartani, hogy a maradék élelmiszerkészlet meg ne romoljon, de a h tér számos rekesze üres volt.
Az óra szerint egy nap és egy éjjel telt el Bowman ideiglenes temetése óta, amikor szerény kopogás
hallatszott a vezérl terem ajtaján. A kapitány gondosan leiktatta hajónaplójának legutolsó bejegyzését, és
becsukta a könyvet.
- Tessék - mondta.
Az ajtó éppen csak annyira nyílt ki, hogy Alice Morgan besurranhatott rajta, és becsukta maga mögött. A
kapitány kissé meglep dött, amint meglátta. Eddig az asszony buzgón a háttérben maradt, néhány kérését a férje
közvetítette. A kapitány észrevette a változásokat rajta. Sovány volt, mint valamennyien, szeme aggódó.
Idegesnek látszott. Vékony kezének ujjai egymás támogatását keresve összekulcsolódtak. Láthatóan er lködött,
hogy most kimondja, ami a szívét nyomja. A férfi mosolygott, hogy bátorságot öntsön belé.
- Jöjjön, üljön le, Mrs. Morgan - hívta barátságosan.
Az asszony mágneses cip talpának apró csattogásával keresztülhaladt a szobán, és elfoglalta a széket,
amelyre a férfi rámutatott. Kényelmetlenül ült, éppen csak a legszélén.
Mer kegyetlenség volt elhozni a n t az útra gondolta ismét a kapitány. Akkor még legalább csinos kis
teremtés volt, most már az sem. Miért nem tudta az a bolond férje a megfelel környezetben hagyni - szép,
csöndes peremvárosban, kellemes hétköznapi életben, amely megkíméli a meger ltetést l és a rettegést l. A
kapitányt meglepte, hogy a n nek volt eltökéltsége és kitartása, hogy a Sólyomon uralkodó körülmények
ellenére ilyen sokáig életben maradjon. A sors bizonyára kegyesebb lett volna hozzá, ha ezt nem engedi meg. Az
asszony inkább gubbasztott, mint ült, s olyan madárra emlékeztetett, amely bármelyik pillanatban felröppen, az
els hirtelen mozdulatra.
- És most mit tehetek magáért, Mrs. Morgan? - szólt hozzá csendesen.
Alice ujjait szétnyitotta, majd újból összezárta, lehajtott fejjel nézte a kezét. Aztán felnézett, s szóra nyitotta
száját.
- Nem nagyon könny - mormolta bocsánatkér en.
A kapitány megpróbált segíteni:
- Nyugodjék meg, Mrs. Morgan. Mondja csak el, mi bántja. Talán valamelyikük, tolakodó volt önnel
szemben? A n fejét rázta.
- Ó, nem, Winters kapitány. Egyáltalán nem err l van szó.
- Hát akkor mir l?
- Az… az adagokról, kapitány. Nem kapok elég élelmet.
A jóindulatú aggodalom megfagyott a kapitány arcán.
- Egyikünk sem kap - mondta kurtán.
- Tudom - mondta az asszony sietve -, tudom, de…
- Mit de? - kérdezte a kapitány hidegen.
Az asszony mély lélegzetet vett.
- Ott van az az ember, aki tegnap meghalt, Bowman. Azt gondoltam, ha megkaphatnám az adagját…
A mondat elakadt, amint meglátta a kapitány arckifejezését. A férfi nem játszotta meg magát. Olyan
megrökönyödött volt, amilyennek látszott. Valamennyi arcátlan javaslat közül, ami valaha is elé került, ez
döbbentette meg legjobban. Elnémultan meredt ennek a felháborító ajánlatnak a forrására. Szeme találkozott az
asszonyéval, de különös módon abban most kevesebb volt a félénkség, a szégyennek meg jelét sem látta benne.
- Kell, hogy több ételt kapjak - mondta nyomatékosan.
Winters kapitány haragja magasabbra csapott.
- Szóval maga úgy gondolta, egyszer en elvenné egy halott ember részét, mintha az magának járna? Jobb,
ha nem fejezem ki szavakkal, hogy mi a véleményem err l az ötletr l, ifjú hölgy. De azt megértheti: osztozunk,
és egyenl en osztozunk. Bowman halála annyit jelent nekünk, hogy ugyanazzal a fejadaggal egy kissé tovább
tarthatunk ki - azt jelenti, és csakis azt. És most azt hiszem, jobb, ha távozik.
De Alice Morgan nem moccant. Ott ült, összeszorított ajkakkal, kissé összesz kült szemmel, látszólag
nyugodtan, csak keze reszketett. A kapitány felháborodásában is meglepetéssel vette észre a változást, ahogy a
folytatta - olyan volt, mint amikor a doromboló macska hirtelen ragadozóvá lesz.
- Eddig nem kértem semmilyen kiváltságot, kapitány - mondta makacsul. - Most sem kérném önt, ha nem
lenne teljesen szükségszer . De annak az embernek a halála bizonyos lehet séget biztosít. És nekem több
táplálék kell.
A kapitány nagy er feszítéssel türt ztette magát.
- Bowman halála nem biztosít semmiféle lehet séget vagy váratlan b séget, mindössze annyit jelent, hogy
egy vagy két nappal meghosszabbította számunkra az életben maradás esélyét. Nem gondolja, hogy
mindegyikünk éppúgy sóvárog több élelemért, mint maga? A pimaszság terén szerzett meglehet s tapasztalataim
ellenére…
Az asszony fölemelte vékony kezét, hogy elhallgattassa. Tekintetének keménységén a kapitány
elcsodálkozott, s nem értette, hogyan gondolhatta valaha is félénknek.
 - Kapitány. Nézzen rám! - mondta Alice Morgan nyers hangon.
A férfi nézte. S a harag kifejezése rögtön megdöbbenéssé halványult.
- Igen - szólt az asszony, és sápadt arcára enyhe pirosság lopódzott. - Látja, kell, hogy több élelmet adjanak.
A gyermekemnek meg kell adni az esélyt az életre.
A kapitány tovább bámult rá, mint akit megb völtek. Hirtelen lehunyta szemét, és végigsimította homlokát.
- Isten az égben! Ez rettenetes! - mormogta.
Alice komolyan válaszolt, mintha már foglalkozott volna ezzel a gondolattal:
- Nem. Ez nem rettenetes, amíg a gyerekem életben van.
A kapitány tanácstalanul nézte, szó nélkül.
Az asszony pedig folytatta:
- Senkit sem lopna meg, tudja. Bowmannak nincs már szüksége az adagjára… de a babának igen. Ez igazán
egészen egyszer . - Kérd n nézett a kapitányra; mivel az még nem válaszolt, folytatta: - így hát nem lehet
igazságtalannak nevezni. Végül is én igazán két embernek számítok most, nem? Szükségem van több ételre. Ha
nem adnak többet, meggyilkolják a gyerekem, így hát kell… A gyerekemnek élnie kell…
Amikor elment, Winters kapitány megtörölte homlokát, kinyitotta fiókját, és el vett egy gondosan dugdosott
üveg whiskyt. Volt annyi önuralma, hogy csak kicsit húzott az üvegb l, és aztán visszatette. Valamelyest
magához tért, de szemében még mindig megdöbbenés és aggodalom ült.
Nem lenne helyesebb végül is megmondani az asszonynak, hogy a gyerekének nincsen esélye arra, hogy
megszületik? Ez becsületes dolog lenne, de kétségei voltak afel l, hogy a "becsületesség a legjobb politika"
frázis megalkotója tudott-e valamit is a csoportlélektanról. Ha ezt megmondaná a n nek, azt is meg kellene
mondania, hogy miért… S ha egyszer ezt megtudta, lehetetlen, hogy ne közölje a férjével. És akkor már kés
lenne.
A kapitány kinyitotta a legfels fiókot, és megnézte benne a revolvert. Ez a megoldás mindig ott van.
Kísértés támadt rá, hogy megfogja, és azonnal használja. Nem volt sok értelme, hogy végigjátsszak az ostoba
játékot. El bb-utóbb mindenképpen rá fog kerülni a sor. Tétovázott, összeráncolta homlokát. Aztán kinyújtotta
jobb kezét, megpöccintette a fegyvert, hogy visszarepült a fiók fenekére, és elt nt. Becsukta a fiókot. Még
nem…
De talán jobb lesz, ha magához veszi hamarosan. Eddig tekintélye nem ingott meg. De eljöhet az id , amikor
szüksége lehet a revolverre, akár a többiek, akár a maga számára.
Ha csak kezdenének gyanakodni, hogy a táblára id l id re kit zött bátorító híradások hamisak; ha
valahogyan kitalálnák, hogy a ment hajó, amelyr l azt hiszik, hogy az rön át száguld feléjük, valójában még el
sem indult, még el sem indulhatott a Földr l - akkor szabadulna csak el a pokol! Biztonságosabb lenne, ha
valami baleset érné a rádióberendezést hamarosan…

- Piszmogunk? - kérdezte Winters kapitány. Kurtán szólt, mert ingerlékeny volt, nem mintha a legkevésbé is
számított volna, hogy bárki is mennyi id t tölt el bármivel.
A navigációs tiszt nem válaszolt. Csizmái átzörögtek a padlón. Egy kulcs és egy azonossági karköt indult a
kapitány felé, az asztal felszíne fölött körülbelül három centiméterrel.
A kapitány kinyújtotta kezét, hogy megállítsa ket.
- Én - kezdte, de észrevette a másik arckifejezését. - Jóságos isten, mi történt magával?
Némi lelkiismeret-furdalást érzett. A jegyz könyv miatt szüksége volt Bowman azonossági karköt jére, de
nem volt valódi oka arra, hogy Cartert küldje el érte. Egy olyan ember, aki úgy halt meg, mint Bowman, gyászos
látvány lehet. Ezért is hagyták még mindig rruhájában, ahelyett, hogy levetk ztették volna. Mégis azt gondolta,
hogy Cartert keményebb fából faragták. Kihozott egy üveget. Az utolsót.
- Jobb lesz, ha alaposan meghúzza ezt - mondta.
A navigátor úgy tett, majd fejét a tenyerébe temette. A kapitány óvatosan kimentette az üveget a leveg ben
úszó állapotából, és eltette. Ekkor a navigációs tiszt megszólalt, anélkül, hogy felnézett volna:
- Sajnálom, uram.
- Semmi baj, Carter. Ronda munka. Magamnak kellett volna megtennem.
A másik enyhén összerázkódott Egy perc telt el csöndben, míg összeszedte magát. Aztán föltekintett, bele a
kapitány szemébe.
- Nem… nemcsak err l van szó, uram.
A kapitány nem értette a dolgot.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte.
A tiszt ajka remegett. Nem tudta megfelel en formálni a szavakat, dadogott.
- Szedje össze magát. Mit akar mondani? - A kapitány nyersen beszélt, hogy magához térítse. Carter kissé
felrántotta fejét. Ajka remegése megsz nt.
- Neki… neki - verg dött a szavakkal, aztán újra kezdte, és valósággal belevetette magát a mondatba: - Neki
nincs lába, uram.
- Micsoda? Mit beszél? Azt akarja mondani, hogy Bowmannak nincs lába?
 - I-igen, uram.
- Hülyeség, ember! Ott voltam, amikor behozták. Maga is ott volt. Megvolt mind a két lába.
- Igen, uram. Akkor valóban megvolt… de most nincs!
A kapitány nagyon csendesen ült. Néhány másodpercig nem hallatszott más hang a vezérl teremben, csak a
kronométer ketyegése. Aztán nagy nehezen megszólalt, de csak két szót tudott kinyögni:
- Úgy érti…?
- Mi más lehetne, uram?
- Isten az égben! - kapkodott leveg után a kapitány. Elh lten ült ott, és szemébe a másik ember borzalma
költözött.

Két ember mozgott halkan, mágneses talpukra zoknit húzva. A h tér egyik ajtaja el tt megtorpantak. Az
egyikük vékony kulcsot húzott el . Becsúsztatta a zárba, finoman kaparászott a kulcsvezet bordák között egy
percig, aztán egy kattanással elfordította. Amint az ajtó kinyílt, egy revolver kétszer tüzelt a h térb l. Az a
férfi, aki az ajtót húzta, térdre rogyott, és úgy maradt a leveg ben. A másik férfi még mindig a félig nyitott ajtó
mögött volt. Kirántotta a pisztolyt zsebéb l, gyorsan becsúsztatta az ajtó sarkába, a h rekeszbe célozva.
Kétszer húzta meg a ravaszt.
Egy rruhás alak zuhant ki a h l, hátborzongatóan átvitorlázva a szobán. A másik férfi rál tt, amint az
mellette elhúzott. Az rruhás alak összeesett a szemközti falnál, enyhén visszapattant, és ott lebegett. Miel tt
megfordulhatott volna, és használta volna a kezében lev pisztolyt, a másik férfi ismét tüzelt. Az alak
megrándult és visszaúszott, egyenesen a falnak. A másik tüzelésre készen tartotta pisztolyát, de az rruha
petyhüdten és tehetetlenül himbálózott.
Az ajtó hirtelen kattanással kitárult, a navigációs tiszt lépett ki, és szinte rögtön a másikra tüzelt. Mikor a
pisztolya kiürült, az el tte álló férfi furcsán ingadozott, csizmáival lehorgonyozva: más mozgás már nem volt
benne. A navigációs tiszt kinyújtotta kezét, és megtámaszkodott az ajtókeretben. Azután lassan és fájdalmasan
elindult az rruhás alak felé. A ruhán hasadékok voltak. Sikerült kinyitnia a sisakot és lehúzni.
A kapitány arca szürke volt, szeme lassan kinyílt. Suttogva mondta:
- Most már magán múlik, Carter. Sok szerencsét!
A navigációs tiszt megpróbált válaszolni, de torkából szavak helyett vér buggyant, keze elernyedt. Sötét folt
terjedt szét egyenruháján. Nemsokára teste tehetetlenül imbolygott a kapitányé mellett.

- Úgy számoltam, hogy ennél jóval tovább tartanak - mondta a homokszín bajszú kis ember. A vontatott
beszéd férfi szúrósan nézett rá.
- Ó, ne mondja, igazán? És úgy véli, hogy a számítása megbízható?
Az alacsony emberke kényelmetlenül mocorgott. Nyelvével megnedvesítette ajkát.
- Hát ott volt Bowman. Aztán azok négyen. Aztán kett , akik meghaltak. Ez összesen hét.
- Az biztos. Hét. És aztán? - kérdezte a nagy darab férfi lágyan. Nem volt olyan jól megtermett, mint azel tt,
de még mindig fel kellett rá nézni. Szúrós tekintetére a lesoványodott kis ember, úgy látszott, még jobban
összezsugorodik.
- Izé… semmi. Lehet, hogy a számításom egy kicsit reményked volt - mondta.
- Lehet. Azt tanácsolom magának, hogy hagyja abba a számolást, és reménykedjen tovább. He?
- Izé… igen. Azt hiszem - mondta letörten a kis ember.
A nagy ember körültekintett a társalgóban, és megszámolta a fejeket.
- Oké. Kezdjük el - szólt.
A többiek csendben, kínos izgalommal bámultak rá. Izegtek-mozogtak. Egyesek a körmüket rágták. A nagy
ember el rehajolt. Egy rsisakot helyezett az asztalra, felfordítva. Szokásos kényelmes módján szólalt meg:
- Sorsot fogunk húzni. Mindegyikünk kivesz egy papírt, és feltartja anélkül, hogy kinyitná, amíg csak jelt
nem adok. Anélkül, hogy kinyitná. Megértettük egymást?
Bólintottak. Minden szem feszült figyelemmel meredt arcára.
- Jó. Mármost a sisakban lev papírdarabok közül egy kereszttel van megjelölve. Ray, számold meg a
papírokat, és gy dj meg róla, hogy kilenc van bel lük.
- Nyolc! - szólalt meg Alice Morgan élesen.
Minden fej felé fordult, mintha dróton rángatták volna. Az arcok megdöbbenést tükröztek, mintha egy
galamb oroszlánüvöltést hallatott volna. Alice zavartan ült a pillantások kereszttüzében, de szilárdan tartotta
magát, és száját összeszorította. Az eljárás vezet je szemügyre vette.
- Nos, nos - húzta a szót. - Tehát maga nem kíván részt venni kisded játékunkban?
- Nem - mondta Alice.
- Eddig egyenl en osztozott velünk, de most, hogy elértünk erre a sajnálatos fokra, most nem akarja
folytatni?
- Nem - ismételte Alice.
A férfi felhúzta szemöldökét.
 - Talán a lovagiasságunkra apellál?
- Nem - mondta Alice még egyszer. - Csak tagadom az egyenl séget abban, amit maga játéknak nevez. Az,
aki a keresztet húzza, meghal. Nem ez a terve?
- Pro bono publico, a közjóért - mondta a nagy ember. - Kárhoztatható persze, de sajnos szükségszer .
- De ha én húzom ki, kett nek kell meghalnia. Maga ezt egyenl ségnek nevezi? - kérdezte Alice.
A társaság tanácstalannak látszott. Alice várakozott. A nagy ember töprengett. Ez egyszer tehetetlennek
érezte magát.
- Nos - szólt Alice -, nem így van?
Valaki a következ megjegyzéssel törte meg a csendet.
- Annak kérdése, hogy a személyiség, az egyén lelke mely id pontban formálódik meg, egyel re er sen
vitatott. Vannak, akik úgy tartják, hogy mindaddig, amíg különálló létezésr l nem beszélhetünk…
A nagy ember lassú hangja félbeszakította:
- Azt hiszem, ezt a kérdést rábízhatjuk a teológusokra, Sam. Ez most sokkal inkább a salamoni bölcsességgel
megoldandó feladatok közé tartozik. Úgy látszik, arról van, szó, hogy Mrs. Morgan kivételes elbánást követel
állapotára való tekintettel.
- A gyermekemnek joga van élni - mondta Alice makacsul.
- Valamennyiünknek jogunk van az élethez. Mind élni akarunk - szólt közbe valaki.
- Miért ne…? - kezdte el egy másik, de a vontatott hang ismét úrrá lett felettük.
- Rendben van, uraim. Ragaszkodjunk a formákhoz. Legyünk demokratikusak. Szavazni fogunk err l. A
kérdés így hangzik: Mrs. Morgan igényét valósnak tekintik-e, avagy osztozzon valamennyiünk sorsában? Azok,
akik…
- Csak egy pillanat - szólt Alice er teljesebb hangon, mint ahogy bármelyikük valaha is hallotta
szólani. - Miel tt szavazni kezdenének, jobb, ha rám figyelnek egy kicsit.
- Körülnézett, meggy dve róla, hogy mindenki figyelme reá irányul. Mindenki elh lten figyelt. - Mármost
az els dolog az, hogy én sokkal fontosabb vagyok, mint maguk közül bárki - mondta egyszer en. - Nem, nem
kell mosolyogniuk. Az vagyok, és azt is megmondom, miért. Miel tt a rádió elromlott…
- Azt akarja mondani: miel tt a kapitány tönkretette - javította ki valaki.
- Nos, miel tt használhatatlanná vált - keresett az asszony középutat -, Winters kapitány állandó
kapcsolatban volt az otthoniakkal. Beszámolt a velünk történtekr l. A sajtó leginkább a rólam szóló hírek iránt
érdekl dött. A n k, különösen a szokatlan helyzetekben lev n k mindig újdonságot jelentenek. A kapitány
elmondta, hogyan szerepelek a f címekben: Fiatalasszony a végzetes rakétában; Egy asszony rhajótörési
kálváriája és ehhez hasonlók. És ha még nem felejtették el, hogy néznek ki az újságok, elképzelhetik az els
kiemelt mondatokat is: "Élve eltemetve rcsapdájukban, egy n és tizenöt férfi kering most tehetetlenül a Mars
bolygó körül…" Maguk mind csak férfiak, otromba tárgyak, mint ez a hajó, de én n vagyok, tehát helyzetem
romantikus, tehát fiatal vagyok, ragyogó, gyönyör … - Sovány arcán fanyar mosoly tükröz dött. - H sn
vagyok…
- Szünetet tartott, hogy a gondolat mindenkibe beivódjék. Aztán folytatta: - Már azel tt is h sn voltam,
hogy Winters kapitány elmondta nekik, hogy terhes vagyok. De azután természeti tünemény lettem. Interjúkat
kértek t lem, egyet meg is írtam, és Winters kapitány továbbította helyettem. Interjúkat készítettek a szüleimmel,
barátn immel, mindenkivel, aki csak ismert engem. És most rengeteg ember tud rólam egy csomó dolgot.
Rendkívül érdekl dnek irántam. És még jobban érdekli ket a kisgyerekem… aki valószín leg az els , rhajón
született bébi lesz… Kezdik érteni? Készen van egy kit történetük. Bowman, a férjem, Winters kapitány és a
többiek h siesen küzdöttek, hogy kijavítsák a bal oldali fúvókákat. Robbanás volt. Mindannyiukat szétl tte az
rbe. Lehet, hogy ezt maguk megússzák ennyivel. De ha nincs nyoma sem a gyermekemnek, se nekem - vagy a
testünknek -, akkor mit fognak mondani? Hogyan fogják azt megmagyarázni? - Ismét körülnézett az arcokon. -
Nos, mit fognak akkor mondani? Hogy én is kint javítottam a fúvókákat? Hogy öngyilkosságot követtem el, úgy,
hogy kil ttem magam az rbe egy rakétával? Csak gondolják végig. Az egész világsajtó tudni akar fel lem
valamit, minél részletesebben. Rettenetes jó történetnek kell lennie, hogy megállja a helyét. És ha nem állja meg
- hát akkor a megmentés nem fog sok jót jelenteni maguknak. Még a pokolban sem lesz esélyük. Lógni fognak,
vagy villamosszékbe kerülnek mindannyian - hacsak véletlenül nem el bb lincselik meg magukat…
Csend volt a teremben, amikor az asszony befejezte a beszédet. A legtöbb arc olyan megdöbbenést fejezett
ki, mint amikor selyempincsi támad vadul férfiakra, és azok képtelenek az eseményt megfelel képpen
kommentálni.
A nagy ember néhány percig gondolataiba merült. Azután felnézett, megvakarta a sörtét élesen kiugró állán,
tekintete körbejárt a többiek arcán, s megállapodott Alice-on. Szája sarka megrándult.
- Asszonyom - mondta lassan -, ön valószín leg nagy veszteséget jelent az ügyvédi pályának. - Elfordult.
- Legközelebb megvitatjuk ezt az ügyet. De most, Ray, nyolc darab papírt kérünk, ahogy a hölgy mondotta.

- Itt van! - mondta a másodkapitány a kapitány válla fölött.

A parancsnok ingerülten megmozdult.
 - Hát persze hogy itt van. Mi egyéb lenne, ami úgy bukdácsol át az rön, mint valami részeg bagoly? - Egy
darabig a képerny t tanulmányozta. - Egyetlen életjel sincsen. Minden ablak fedett.
- Gondolja, hogy van némi esély, parancsnok?
- Ugyan, ennyi id után! Nem, Tommy, még halvány árnyalata sem. Mi csak, azt hiszem, halottkémek
lehetünk.
- Hogyan fogunk bejutni?
A kapitány vizsgálódó tekintettel figyelte a Sólyom forgását.
- Hát erre nincs szabály, de úgy gondolom, ha el tudunk kapni egy kábelt rajta, akkor lehetséges, hogy
finoman behúzhatjuk, mint valami nagy halat. De rázós lesz, az valószín .
Rázós volt valóban, ötször nyúlt ki a ment hajó mágnese, de nem sikerült a kapcsolatot létrehozni. A
hatodik próbálkozást jobban kiszámították. Amikor a mágnes a Sólyom közelébe sodródott, egy pillanatra
bekapcsolták az áramot. A mágnes irányt változtatott, és közelebb úszott a hajóhoz. Amikor már majdnem
odaért, a kapcsolót ismét elfordították. A mágnes el revágódott, és tapadókagylóként a törzshöz ragadt.
Azután következett a hosszadalmas játék a Sólyommal, a két hajó közötti kábel feszülten tartása, de nem
túlfeszítése, és a ment hajó biztosítása, nehogy maga is forgásba lendüljön. A kábel három ízben vált el, de
végül is a ment hajó ügyes man verezésének fáradságos órái után a Sólyom bukfenceit lassú forgássá
változtatták. A ment hajó kissé közelebb húzódott.
A parancsnok, a harmadik tiszt és az orvos felvette rruháját, és kilépett a hajóból. El rehatoltak a csörl ig.
A kapitány áthurkolt egy rövid kötelet a kábelen, és mindkét végét az övéhez er sítette. Két kezével megragadta
a kábelt, és elrúgta magát a hajótól. A többiek követték a vezet kábelen.
A Sólyom bemeneti nyílásánál gy ltek össze. A harmadik tiszt egy forgattyút vett el szerel zsákjából. Egy
nyílásba illesztette, és forgatni kezdte mindaddig, míg meg nem gy dött róla, hogy a légzsilip bels ajtaja
zárva van. Azután visszahúzta a szerszámot, és a következ nyílásba illesztette, hogy bekapcsolja a motorokat,
amelyek kiszivattyúzzák a leveg t a zsilipb l, ha egyáltalán volt még leveg , és ha volt áram a motorok
ködtetéséhez. A kapitány egy mikrofont tartott a törzshöz, és hallgatózott. Zümmögést fogott el.
- Oké! M ködnek - mondta. Várt, amíg a zümmögés abbamaradt. - Rendben. Nyissuk fel - rendelkezett.
A harmadik tiszt ismét beleillesztette forgattyúját, és megcsavarta. A f bemeneti ajtó befelé nyílt, sötét rést
tárva fel a fényl törzsben. A három férfi néhány másodpercig komoran bámult befelé. Azután a kapitány elszánt
nyugalommal megszólalt:
- Hát akkor… gyerünk.
Óvatosan és lassan hatoltak be a sötétségbe. Füleltek. A harmadik tiszt mormogott valamit "A csillagos
egekben fönt a csönd"-r l, de a kapitány hirtelen azt kérdezte:
- Milyen a leveg , doktor?
Az orvos megnézte m szereit.
- Normális - mondta némi meglepetéssel. - A nyomás valamivel alacsonyabb, ennyi az egész. - Kezdte
kicsatolni sisakját. A többiek is levették a sisakot.
- Ez a hely b zlik - mondta a kapitány kellemetlen fintorral. - Talán… folytassuk. Elindult a többiek el tt a
társalgó felé. Vonakodva léptek be.
A látvány hátborzongató volt. Bár a Sólyom forgását csökkentették, minden szabadon lev tárgy tovább
körözött benne mindaddig, míg szilárd akadályra nem lelt, s ekkor az üt dés új pályára terelte. Az eredmény:
ide-oda sodródó tárgyak szeszélyes összevisszasága volt.
- Itt senki sincs - állapította meg a kapitány. - Doktor, gondolja, hogy… - Félbehagyta a mondatot a doktor
furcsa arckifejezésének láttán, s követte a másik tekintetét.
Az orvos a hányódó tárgyakat bámulta. A könyvek, konzervdobozok, játékkártyák, csizmák és különféle
szemét közepette figyelmét egy csont kötötte le. Nagy volt és tiszta, és fel volt törve.
- Mi van, doki? - bökte meg a kapitány.
Az orvos egy pillanatig üres tekintettel nézett rá, aztán visszapillantott a sodródó csontra.
- Az ott - mondta bizonytalan hangon -, az, parancsnok, egy emberi combcsont.
A hosszú perc alatt, míg a félelmetes maradványt nézték, a Sólyomra boruló csendet egy vékony,
bizonytalan, de tökéletesen tiszta hang törte meg. Hitetlenül néztek egymásra, amikor meghallották: "Ring a
baba, ring, / Míg a fa tetején / Suhog a szél. / Bölcs d hajtom én…"
Alice fekv helyének szélén ült, kissé ringatózva, csecsem jét magához szorítva. A kicsi mosolygott, és apró
kezével anyja arcát paskolta, amint azt énekelte: "Ha eltörik az ág, / A bölcs leesik, / Lezuhan majd a…"
Éneke hirtelen abbamaradt, ahogy az ajtó kattant. Egy pillanatig üres tekintettel, értetlenül bámult a
nyílásban álló három férfira, azok is rá. Arca mint egy merev álarc, rajta a csontokra feszül b r éles red inek
hálója. Aztán az értelem nyoma suhant át rajta. Szeme felragyogott. Ajka torz mosolyra görbült. Félig
eleresztette a babát, aki a leveg ben lebegett, és magában nevetgélt. Az asszony jobb kezét a fekv hely párnája
alá csúsztatta, és ismét kihúzta, egy pisztolyt markolva benne.
A fekete pisztoly hatalmasnak látszott áttetsz en vékony kezében, amint megcélozta a férfiakat, akik
dermedten álltak az ajtónyílásban.
 - Nézd, baba! - mondta. - Ide nézz! Étel! Finom étel…

Szentmihályi Szabó Péter fordítása

Kuczka Péter - Kozmikus találkozások

Az ég sohasem volt lakatlan. seink képzelete és istenek vagy társak utáni vágyakozása mindig
benépesítette a kozmoszt, szörnyekkel, angyalokkal, mindentudó és jó szándékú vagy mindentudó és gonosz
lényekkel. Kényelmes és tágas lakóhely a végtelen, ne csodáljuk, ha manapság is elküldi hozzánk követeit, s
nemcsak az UFO-hívek sz k kör tanácskozásaira, hanem a tudósok értekezleteire is. Az rhajózás - els
bátortalan kilépésünk a Földr l - bebizonyította ugyan, hogy az égben nem a holtak szellemei vagy az istenek
lakoznak, de komolyra fordította a kérdést: vannak-e értelmes él lények, hozzánk hasonló társak a végtelen
világban?
Idézzünk egy csillagászt, aki annyira jó tudós, hogy nemcsak olvassa a tudományos-fantasztikus irodalmat,
hanem írja is.
"Véleményem szerint - mondta Fred Hoyle egyik el adásában - a miénkhez hasonló bolygón minden
magasan fejlett értelmi képességekkel rendelkez él lénynek, amelyik ugyanezen a kémiai rendszeren épül fel,
szárazföldi állatnak kell lennie, mint mi vagyunk, és lényeges felépítésbeli hasonlóságot kell mutatnia - szemek,
csontváz, fej stb.
Az viszont még ennél is jobban érdekel, és sok éven át érdekelt, hogy milyen esélye van a kapcsolat
felvételének más csillag körül kering bolygórendszeren él értelmes lényekkel…"
A tudomány általában - a régebbi vagy újabb kételked kt l természetesen eltekintve - elfogadta a hozzánk
hasonló értelmes lények létének elméleti bizonyítékait, gondot inkább a kapcsolatok felvétele, a kontaktus
megteremtése okoz. Ami azonban gond a tudománynak, szárnyat ad a képzeletnek. Ne gondoljunk a repül
csészealjakra vagy Daniken rhajózó isteneire, maradjunk csak az értelem szintjén, maradjunk a tudományos-
fantasztikus irodalomnál. A science fiction h sei többek között azért is vonzó és csodás lények, mert felvették a
kapcsolatot az "idegenekkel", akár úgy, hogy harcoltak velük, akár úgy, hogy békésen kezet nyújtottak nekik. Ez
az utóbbi megoldás inkább a modern science fiction jellemz je. "Nyújtsd ide mind a nyolc kezedet…" - mondja
egy tudományos-fantasztikus költemény, és a Mars-lakók vagy a Procyon lakói kezüket nyújtják az embernek.
"Találkozásainkat" egyre inkább az értelem hatja át, és így egyre békésebbek. Mostanában ritkán nyúlnak az
rhajósok a sugárágyúk gombjához, inkább a fordítógépek billenty it nyomogatják.
A háborúk, a bolygóközi vagy galaktikus hódítások lassan-lassan kimennek a divatból. A tudományos-
fantasztikus irodalom azt bizonygatja, hogy Cortez és Mexikó indiánjainak találkozását másképpen is
elképzelhetjük, nemcsak verés lángtengerben.
Mi köze Corteznek és az indiánoknak a világ r feneketlen mélységeihez? Csak annyi, amennyi az
irodalomnak az emberhez. Bármilyen távoli világokat, különös él lényeket, hihetetlen konfliktusokat ábrázol is a
fantasztikum - mindig rólunk beszél. Nincs emberi képzelet, amely elszakadhatna az embert l. Bármilyen ruhát
öltsenek vagy bármilyen formát, legyen farkuk és patájuk, vagy szárnyuk és fénytestük, a démonok és angyalok
közülünk származnak, közöttünk élnek. Wells regényének iszonyú fegyverekkel felszerelt Mars-lakói
lényegében olyanok, mint Viktória királyn brit birodalmának Indiát vagy Afrikát leigázó gyarmati hadserege.
Az amerikai science fiction "aranykorának" bolygóközi háborúkról szóló regényeiben könnyen felismerhette az
olvasó a német vagy a japán fasisztákat, még akkor is, ha csak egyetlen óriási szemük, három lábuk és
kitinpáncéljuk volt.
A világ r konfliktusai emberi konfliktusok, az ember találkozik az emberrel, és néz rá bizalmatlanul vagy
barátságosan, amikor a regények vagy novellák szerint az egyik rhajóban magunkfajta szénbázisú él lények, a
másikban pedig, mondjuk, szilicíumbázisúak utaznak. S ilyenkor érhet tetten az író szemlélete. Milyennek
képzeli az "idegeneket", hogyan gondol rájuk, békesség és humanizmus vezérli-e, vagy az emberev k
ösztönvilága? El ítéleteinkt l szabadulunk a legnehezebben. Ösztöneinkben a "más", az "idegen" az ellenséget
jelenti, a veszedelmet, a félelmet. Lehet-e fontosabb feladata az irodalomnak, mint letörölni az el ítéleteket és
megszelídíteni az ösztönöket? Hiszen látjuk már, hogy milyen parányi rhajó a Föld, és hogy mindannyian
utasok vagyunk rajta. A másra, mint emberi sokféleségünk, gazdagságunk bizonyítékára kell tekintenünk, az
"idegent" barátként kell fogadnunk.
A fantasztikus környezetben, a hihetetlen mesében még tisztábban látszik a mondanivaló. Jobban világít a
lámpa, ha több az oxigén…
Kötetünk elbeszéléseit azért tettük egymás mellé, mert más és más szemszögb l, más és más stílusban, de a
humanista találkozások lehet ségeir l szólnak.
Murray Leinster amerikai novellája a kölcsönös félelemb l és bizalmatlanságból kiindulva jut el a
megértésig, és a különböz él lények - az ember! - lényegi azonosságát bizonyítja és a kapcsolatok felvételének
szükségességét. A szovjet Jefremov a másik oldalról nyújtja baráti kézfogásra a kezét, s alapállása,
kiindulópontja az, hogy az értelem egyik formája nem lehet ellensége a másik formának, még akkor sem, ha a
közeledés rendkívül nehéz, már-már megoldhatatlan. Az angol John Wyndham mondanivalója bonyolultabb. Az
rhajóján már nem a földiek és az "idegenek" kerülnek szembe egymással, hanem nyíltan az ember az
emberrel. A megsérült rhajón valódi kannibállá visszasüllyed utasok fölé a szívós, törhetetlen akaratú, a
gyermeket, tehát a jöv t hordozó és megment fiatal anya alakja magasodik. A természet ereje és gyengeségünk
vagy tudatlanságunk vad veszélyeket és tragikus helyzeteket teremthet - sugallja Wyndham -, de ha megmentjük
a jöv t, akkor magunk is megmenekültünk. A reményt nem adhatjuk fel soha.
A természettudomány kritikáját ezek az elbeszélések feltehet en nem állnak ki, különösen akkor nem, ha
valaki a tudomány igazságainak megjelenítését vagy közlését várná t lük. Nincsenek olyan rhajók - és mai
tudásunk szerint nem is lesznek soha -, amelyek megállhatnának egymással szemben, valahol a világ rben.
Nincsenek olyanok sem, amelyek a fénysebesség többszörösével száguldhatnának. Tudományosan tehát hibásak
ezek az elbeszélések. De ezen az alapon el kellene vetnünk a tudományos-fantasztikus irodalom 99,9 százalékát.
Hiszen nincsenek Mars-lakók, és sohasem támadhatnak a Földre; nincsenek a Holdon hangyatársadalmat épít
szelenitek; id gépet konstruálni és vele a múltba vagy jöv be utazni lehetetlen; nincsen antigravitációs anyag,
sem láthatatlanná tev vegyszer, sem óriássá növeszt gyermektápszer - hogy csak néhány Wells-regény ötletét
említsem. Értékes m veket kellene "kiselejteznünk", s végül talán magát a képzeletet.
De a science fiction érintkezése a tudománnyal nem közvetlen és nem formai. Nem az ismeretterjesztés
szintjén találkozik az irodalom és a tudomány, és még az sem elég, ha megállapítjuk, hogy a science fiction
ihletet merít a tudományból. A találkozás lényegi. A science fictiont az a hit táplálja, ami a tudományt: az ember
képes arra, hogy eszközöket teremtve megismerje a világot és benne önmagát, és megoldjon, legy rjön minden
várható vagy váratlan nehézséget. Számon kérni az irodalomtól a tudomány ma csalhatatlannak gondolt, de
holnap esetleg tévesnek bizonyuló igazságait, tágítja a szakadékot a két birodalom határán. Lehetetlenné tenné a
dráma bemutatását az, aki követelné, hogy Júliát tizennégy éves lányok játsszák a színpadon. És mit szólna az
eredeti el adáshoz? Hiszen Shakespeare színházában még a n i szerepeket is fiatal férfiak játszották!…
A fantasztikum legyen valóban fantasztikum. Száguldjanak csak az rhajók, álljanak csak meg a világ rben,
utazzunk csak nyugodtan a távoli galaktikákra vagy a visszahozhatatlan múltba és elérhetetlen jöv be, érezzük
csak és szemléljük a végtelenséget és benne magunkat.
Nézzük csak, hogy a h sök, a hozzánk annyira hasonló és t lünk mégis annyira különböz h sök hogyan
oldják meg a mi gondjainkat, hogyan válaszolnak a mi kérdéseinkre.
Higgyük el: a science fiction azt akarja bizonyítani - és jó alkotásokkal bizonyítja is -, hogy vannak értelmes
él lények a világban, és ezek az értelmes él lények mi vagyunk
Bradbury egyik novellájában az emberek belenéztek a Mars csatornájának vizébe, és tükrében
megpillantották az igazi Mars-lakókat, k maguk voltak azok.

Murray Leinster - Az els találkozás

1.

Tommy Dort bement a kapitány szobájába az utolsó két sztereofelvétellel, és jelentette:

- Végeztem, uram. Ez a képpár az utolsó, amit még készíthettem.
Átnyújtotta a képeket, és szakmai érdekl déssel pillantott a videolemezekre, amelyeken az egész kinti r
látható volt. Beárnyékolt, sötétvörös lámpák világították meg a vezérl asztalt és a m szereket, amelyek
segítségével a Llanvabon rhajó szolgálatos kormányosa navigált. A m szerek el tt forgatható, párnázott
karosszék. Az el tt meg fura kis készülék - szögtükörnéz ; a huszadik századbeli autósok visszapillantó tükrének
kései leszármazottja -, amelyen egyszerre lehetett látni valamennyi videolemezt, anélkül, hogy az ember a fejét
elfordította volna. És körös-körül a hatalmas lemezek, amelyek sokkal jobban megfeleltek a közvetlen rkilátás
céljára.
A Llanvabon messze járt hazulról. A videolemezeken, amelyek minden látható nagyságú csillagot
feltüntettek, és tetszés szerinti nagyságra voltak felnagyíthatok, az ember a képzelhet legkülönböz bb
fényesség csillagokat látta, s a színük itt döbbenetesen más volt, mintha a légkörön át nézte volna. De
mindegyik ismeretlen. Csak a két, a Földr l is látható csillagképet lehetett fölismerni, azok is összezsugorodtak
és eltorzultak. A Tejút mintha valahogy nem illett volna a helyére. De mindeme furcsaságok eltörpültek ahhoz a
látványhoz képest, amely az r el ttük lev részét ábrázoló videolemezen látszott.
Valami irdatlan-irdatlan nagy köd volt el ttük. Dereng köd. Látszólag mozdulatlan. Hosszú ideig tartott,
amíg a videolemezen egyáltalán érzékelni lehetett, hogy közelednek hozzá, jóllehet az rhajó sebességindikátora
hihetetlen sebességet jelzett. A köd a hat fényév hosszú, három és fél fényév vastag Rák-köd volt, amelynek
nyúlványai, földi teleszkópon nézve, némileg emlékeztettek annak a jószágnak a tagjaira, amelyr l a nevét kapta.
Gázfelh volt, végtelenül ritka, másfélszer akkora kiterjedés , mint a Nap és legközelebbi szomszéd napja közti
távolság. A mélyén két csillag izzott, ikercsillag; az egyik ismer s sárga, mint a Föld napja, a másik gonosz
fehér.
Tommy Dort elgondolkodva kérdezte:
- Árok felé tartunk, uram?
A kapitány megnézte, majd félretette Tommy két utolsó felvételét. Aztán visszazökkent aggályos
töprengésébe az útirányukba es videolemezek el tt. A Llanvabon teljes er vel fékezett. Már alig fél
fényévnyire járt a ködt l. Tommy feladata az rhajó útirányának meghatározása volt, de e munkával már
végzett.
Míg a kutatóhajó a ködben tartózkodik, Tommy Dort csak a napot fogja lopni. De amit eddig végzett, az
több volt mint hasznos.
Egészen egyedülálló feladatot teljesített - el ször történt, hogy egyetlen ember, egyazon kamerával,
fényképészeti úton teljes egészében megörökítse egy csillagköd négyezer évi mozgását, s még
kontrollfelvételeket is készítsen a rendszerb l ered hibák kiderítésére és rögzítésére. Ez már önmagában
megérte a Földr l tett utat. S ráadásul egy ikercsillag négyezer éves történetét is megörökítette: a
csillagállapotból fehér törpévé való visszafejl dés négyezer éves történetét.
Nem mintha Tommy Dort négyezer éves lett volna. Valójában a húszas éveiben járt. De a Rák-köd négyezer
fényévnyire volt a Földt l, és a legutóbbi két felvételt olyan fénnyel készítette, amely a Földet csak az
id számításunk kezdetét l számított hatezerben éri el. Idefelé jövet - mely a fénysebességének hihetetlen
többszörösével történt - Tommy Dort megörökítette a köd valamennyi megjelenési formáját, annak fénye
alapján, a négyezer éves fényt l az alig hathónaposig.

A Llanvabon egyre mélyebben fúródon az rbe. A hihetetlen derengés lassan-lassan kezdte betölteni a
videolemezeket. Már a fél világmindenséget kioltotta a szemük el tt. El ttük a fényes köd, mögöttük a
csillagokkal pöttyögetett semmi. De a csillagok háromnegyed része már beleveszett a ködbe. Csak a szélén
derengett át tompán egynéhány a legfényesebbek közül, alig néhány. Hátul meg a szabálytalan körvonalú sötét
folt, amelyen egyenletes fénnyel ragyogtak a csillagok. A Llanvabon belemerült a ködbe, úgy fúródott bele,
mintha a sötétség alagútján hatolna át, amelynek fényl köd a fala.
És pontosan így is volt. Már a legtávolabbi felvételek föltárták a köd jellegzetes szerkezetét. Nem volt
amorf. Volt alakja. S ahogy a Llanvabon kezdte megközelíteni, a szerkezet jelei egyre határozottabban
bontakoztak ki, és Tommy Dort azt kérte, hogy a készítend fényképek érdekében görbe vonalon közelítsék
meg. Így hát az rhajó útvonala a roppant fényképfelvételen kissé váltakozó szög volt, s Tommynak módjában
állt kett s sztereofelvételeket készítenie, amelyek a ködöt három dimenzióban ábrázolták. Kiderült, hogy felülete
bonyolult kitüremkedéseket és mélyedéseket mutat; helyenként olyan, mint az emberi agy tekervényei.
Az rhajó most épp egy ilyen mélyedésbe hatolt be, amelyet, a tengerfenék szakadékainak analógiájára,
"ároknak" kereszteltek el. A kitér nagyon hasznosnak ígérkezett.
A kapitány fölengedett. A kapitány feladata manapság, hogy találjon magának töprengenivalót, aztán
töprengjen rajta. A Llanvabon kapitánya lelkiismeretes kapitány volt. Csak azután d lt hátra kényelmesen a
karosszékében, ha valamely meghatározott m szer kifejezetten nem jelzett semmit.
- Volt rá egy szemerke lehet ség - mondta gondterhelten -, hogy az árok esetleg fénytelen gáz. De nem az.
Üres. Akkor tehát, amíg az árokban járunk, használhatjuk a túlsebességet.
A köd szélét l a közepén lev ikercsillag másfél fényévnyire esett. Épp ez volt a bökken . A köd ugyanis
gáz. Igaz, olyan ritka, hogy ahhoz képest még az üstökös farka is szilárd, de egy túlsebességgel - a fénysebesség
sokszorosával - haladó rhajónak még vákuumba sem ajánlatos beleütköznie. Annak abszolút rre van szüksége,
mint amilyen a csillagok köze. Márpedig a Llanvabon nemigen tud megbirkózni ekkora kiterjedés köddel, ha
csupán arra a sebességre kénytelen szorítkozni, amit a vákuum tesz lehet vé.
A derengés összezárulni látszott a mind lassabban-lassabban haladó rhajó tatja mögött. A túlsebesség
sz nni kezdett, s ez mindenkiben, aki a túlsebesség terében tartózkodott, hirtelen valami megereszkedett érzést
keltett.
Majd egyszerre, szinte nyomban ezután, hajószerte berregni kezdtek a csöng k. Tommy majd megsüketült,
míg a kormányos egy kézmozdulattal el nem hallgattatta a kapitány szobájában vadul berreg vészcseng t. De
hallani lehetett, hogy míg az automata ajtók be nem zárultak, és sorra el nem hallgattatták ket, a hajón másutt
még szólnak.
Tommy Dort a kapitányra meredt. A kapitány keze ökölbe szorult. Állt, és a kormányos válla fölött a
vezérl táblát leste. Az egyik indikátorra szemmel láthatólag rájött a görcs. A többi is vadul igyekezett
följegyezni az észleléseit. Az orr fel li videolemezen a köd diffúz derengése közt fölragyogott egy folt, amint az
automatikus keres arra összpontosított. Abban az irányban volt a tárgy, amely az ütközésriadót kiváltotta. De a
tárgylokátor maga… az mintegy nyolcvanezer mérföldnyi távolságban jelzett szilárd tárgyat… egy kicsi szilárd
tárgyat. De volt ott még egy tárgy, amelynek a távolsága a végtelen és a zéró közt váltakozott, és nagysága is
éppoly bolondul lüktetett, mint a távolsága.
 - Közelíts! - vezényelt a kapitány.
A keres n kitágult a különlegesen fényes folt, s elfödte a mögötte lev differenciálatlan képet. Fokozódott a
nagyítás. De a képen nem látszott semmi. Az égvilágon semmi. A rádiólokátor viszont makacsul azt mutatta,
hogy valami irdatlan és láthatatlan tárgy ront eszeveszett sebesen a Llanvabon felé, olyan sebesen, hogy az
összeütközés elkerülhetetlen, majd rémülten menekül el le, ugyanolyan sebesen.
A videolemezt tovább nem lehetett nagyítani. S még mindig semmi. A kapitány a fogát csikorgatta. Tommy
Dort elgondolkozva megszólalt:
- Egyszer már láttam ilyet, uram, egy menetrendszer járaton a Föld és a Mars közt, mikor egy másik hajó
lokátora befogott minket. Az lokátorsugaruk frekvenciája megegyezett a mienkével, s valahányszor a kett
összetalálkozott, az indikátor mindig valami irdatlan nagy szilárd tárgyat jelzett.
- Pontosan - jelentette ki vadul a kapitány -, pontosan ez történik most is! Mintha lokátorsugárba kerültünk
volna. A m szer az idegen lokátorsugarat és a mienk visszaver dését jelzi. De a másik hajó láthatatlan! Ki a fene
lehet abban a lokátorral fölszerelt láthatatlan hajóban? Mert hogy ember nem, az biztos.
Megnyomta csuklóján a kommunikátor gombját, és belekiabált:
- Harcálláspontok, figyelem! Harcálláspontok, figyelem! Valamennyi fegyver legénysége! Harci riadó!
Keze kisimult, és megint ökölbe szorult.
Megint a videolemezre bámult, amelyen nem látszott semmi, csak az alaktalan derengés.
- Hogy ember nem? - húzta ki magát hirtelen Tommy. - Ezt úgy érti, hogy…
- Hány naprendszer van a galaktikában? - kérdezte ingerülten a kapitány. - Hány bolygó, ahol létezhet élet?
És hányféle lehet az élet? Ha ez a hajó nem a Földr l való - márpedig nem onnét való -, akkor a legénysége sem
állhat emberekb l. Márpedig ha egy nem emberi eredet civilizáció elért az rmélyi kutatóutak szintjére, az nem
kicsiség!
A kapitánynak remegett a keze. Még soha ilyen nyíltan nem beszélt a beosztottai el tt, de Tommy Dort a
megfigyel személyzet tagja volt. S néha még egy kapitány is, akinek kötelessége töprengenie, kétségbeejt en
rászorul, hogy megossza az aggodalma terhét. És néha segít is, ha az ember hangosan gondolkozik.
- Évek óta beszélnek róla, és törik rajta a fejüket - mondta halkan. - Matematikailag biztos, hogy valahol a
galaktikánkban léteznie kell olyan fajnak, amelynek a civilizációja azonos a miénkkel, vagy annál magasabb. De
azt még csak sejteni se sejthette senki, hogy hol és mikor fogunk összetalálkozni velük. Úgy látszik, nekünk
most sikerült!
Tommy szeme élénken csillogott.
- Gondolja, uram, hogy barátságosak?
A kapitány egy pillantást vetett a távolságjelz re. A fantomtárgy folytatta képtelen táncát a Llanvabon felé
és vissza. A nyolcvanezer mérföldnyire lev másik tárgy egy csöppet elmozdult.
- Halad - mondta a kapitány kurtán. - Felénk tart. Vajon mit csinálunk akkor, ha idegen rhajó bukkan fel a
vadászmez nkön? Barátságos? Lehet. Majd megpróbálunk kapcsolatba lépni vele. Mást nem tehetünk. De nagy
a gyanúm, hogy ez az expedíciónk végét jelenti. Istennek hála, hogy van sugárágyúnk!
A sugárágyú pusztító sugárnyaláb volt; célja, hogy elbánjon az rhajó útjába kerül rakoncátlan
meteoritokkal, ha a deflektorok nem járnak eredménnyel. Eredetileg nem fegyvernek készült, de ugyancsak
megtette arra a célra is. Hatósugara ötezer mérföld, s a hajó egész energiatermelését összpontosítja. Irányzéka
automatikus, elhajlása öt fok, s alkalmas rá, hogy egy ilyen Llanvabon-szer hajó akár egy útjába kerül
aszteroidát is átlyukasszon vele. De persze nem túlsebességben.

Tommy Dort épp az orr fel l es videolemezt nézte. Most fölkapta a fejét.
- Sugárágyúnk? Miért?
A kapitány mogorván bámulta az üres videolemezt.
- Mert nem tudjuk, hogy milyenek, s én nem vállalhatok semmi kockázatot. Az biztos - mondta keser en. -
Fölvesszük velük a kapcsolatot, és megpróbálunk megtudni róluk mindent, amit csak lehet - különösen hogy
honnét jöttek. Gondolom, megpróbálunk majd barátságot kötni - de erre nem nagy az eshet ség. Egy szemernyit
sem bízhatunk bennük. Nem szabad. Lokátoruk van. Lehet, hogy a nyomkövet jük jobb, mint a mienk. Lehet,
hogy nyomon tudnak követni egész úton hazafelé, anélkül, hogy mi tudnánk róla. S nem kockáztathatjuk, hogy
egy idegen faj tudomást szerezzen a Föld hollétér l mindaddig, amíg meg nem bizonyosodtunk a jóindulatáról.
És ugyan hogy bizonyosodhatnánk meg? Persze jöhetnek kereskedni is… de lecsaphat ránk túlsebességgel egy
egész rcsatahajó-flotta is, és eltörölhet a Föld színér l, miel tt még rádöbbennénk, hogy mi történt. És
képtelenek vagyunk megállapítani, hogy a két eshet ség közül melyikre számíthatunk és mikor.
Tommy döbbenten hallgatta.
- Mindezt elméletben már számtalanszor megrágták - mondta a kapitány. - De senki sem volt képes józan
megoldást találni, még papíron sem. Tudja, hiába a sok szépen hangzó elmélet, az a képtelenség, hogy a
találkozásra épp az r mélyén kerüljön sor, ahol egyik fél se tudja, a másik honnét jött, még senkinek se jutott
eszébe. Márpedig nekünk meg kell találnunk a megoldást. Mit kezdjünk velük? Lehet, hogy ezek az esztétika
csodái - szépek, barátságosak, udvariasak -, és a szép küls alatt ádáz durvaság rejlik, mint a japánokban. De az
is lehet, hogy nyersek és mogorvák, mint egy svéd paraszt - és a durva küls alatt éppoly tisztességesek is. Az is
lehet, hogy e kett közt állnak valahol. De hát kockáztathatom én az emberiség jöv jét, abból kiindulva, hogy
biztonságos megbíznom bennük? Isten a tudója, hogy megérné barátságot kötni egy új civilizációval. Ez
fölpezsdítené a mienket, s valószín leg hallatlanul sokat nyernénk vele. De nem vállalhatok kockázatot.
Az egyetlen, amit semmiképpen nem engedhetek meg, hogy megtudják, hol a Föld. Vagy tudom, hogy nem
követhetnek, vagy haza sem megyek. S k valószín leg ugyanígy vannak.
Megint megnyomta a csuklókommunikátor gombját.
- Navigációs tisztek, figyelem! Valamennyi csillagtérképet azonnali megsemmisítésre el készíteni.
Ugyanígy minden fényképet és diagramot, amelyb l a hajó útvonalára vagy kiindulási pontjára következtetni
lehet. Összegy jtend minden asztronómiai adat, hogy adott parancsra, a pillanat törtrésze alatt elpusztítható
legyen. Utasításom azonnal végrehajtandó, végrehajtásról jelentést kérek!
Kiengedte a gombot. Egyszerre mintha megöregedett volna. Az emberiség s egy idegen faj els találkozása
olyasmi volt, aminek számtalan formájára számítottak, de ilyen megoldhatatlanra - egy magányos földi rhajó és
egy magányos idegen véletlen találkozására, mindkett hazájától távol, egy csillagködben - még nem. Lehet,
hogy békességre vágynak, de hiszen épp a látszólagos barátságos viselkedés a legalkalmasabb el készítése egy
hitszeg támadásnak. Ha az éberségük alábbhagy, az talán az emberiség végét jelentheti - a két civilizáció
gyümölcseinek békés cseréje viszont a képzelhet legnagyobb áldás lenne. Minden hiba helyrehozhatatlan, az
éberség hiánya határozottan végzetes. A kapitány szobájában nagy-nagy csönd honolt. Az orr fel li
videolemezen most a ködnek csak igen kis darabja volt látható. Igen-igen kis darabja. Diffúz, formátlan, dereng
köd. De Tommy Dort egyszerre rászegezte az ujját.
- Ott!
Szilárd tárgy bukkant föl a ködben. Nagyon messze. Fekete volt, nem tükörfényes, hogy a fényt visszaverje,
mint a Llanvabon hajóteste, Nagyjából körteforma. Kett jük közt ritkás, dereng köd, a tárgy részleteit nem
lehetett kivenni, de az nyilvánvaló volt, hogy nem természeti eredet . Tommy ránézett a távolságmutatóra, s
halkan közölte:
- Nagy gyorsulással felénk tart, uram. Feltehet , hogy ugyanaz jár az eszükben, mint nekünk, uram:
egyikünk sem engedheti meg, hogy a másik hazamenjen. Gondolja, hogy megpróbálják felvenni a kapcsolatot
velünk, vagy amint l távolban leszünk, tüzelnek ránk?
A Llanvabon már elhagyta az üres árkot, s ritka, dereng ködben úszott. Sehol egy csillag, csak a köd
mélyén a két vad izzás. S körös-körül a mindent feloldó fény, mely különös módon emlékeztetett a földi,
tropikus tengerek mélyére, ahogy azt az ember elképzeli.
Az idegen hajó egyetlen jelét adta, hogy nem gyilkos szándékkal közeledik. Ahogy közelebb ért a
Llanvabonhoz, csökkentette a sebességét. A Llanvabon maga is elébe ment a találkának, majd mozdulatlanul
megállt. E mozdulata a másik hajó közelségének felismeréséb l fakadt - egyrészt barátságos szándékot, másrészt
éberséget jelzett. Viszonylagos mozdulatlanságában tengelyét úgy tudta fordítani, hogy hirtelen támadás esetén a
legkisebb célpontot nyújtsa, s így több ideje maradt a célzott t zre is, mint ha a két hajó elvillan egymás mellett,
és sebességük összeadódik.
A megközelítés mozzanata azonban maga volt a feszültség. A Llanvabon t hegyes orra rendületlenül az
idegen hajótestre szegez dött. A kapitány keze a sugárágyú elsüt -billenty jén, ujja egyetlen mozdulatára
elszabadult volna a hajó maximális energiája.
Tommy Dort összevont szemöldökkel figyelt. Az idegenek civilizációja nyilván igen magas szint , ha
rhajót építenek, márpedig a civilizációval az el relátás is együtt jár. Az idegenek tehát bizonyára éppúgy
felismerték a két civilizált faj els találkozásának valamennyi lehetséges következményét, mint a Llanvabon
emberutasai.
Valószín leg éppúgy vonzotta ket is a két civilizáció békés érintkezésének, ismeretcseréjének lehet sége,
mely mindkét faj fejl désének szárnyat adhat. De ha eltér emberi kultúrák érintkeznek, az egyik mindig
kénytelen meghódolni vagy vállalni a háborút. A behódolás más-más bolygóról származó fajok közt sem folyhat
le békésen. Az emberek legalábbis soha nem lennének hajlandók önként alávetni magukat, s az sem valószín ,
hogy a másik fejlett faj igen. A kett jük közti kereskedelem pedig semmiképpen nem nyújtana kárpótlást
alárendelt helyzetükért. Némelyik faj - például az ember - el bbrevalónak tartja a kereskedést, mint a hódítást.
Megeshet - talán! -, hogy az idegenek is. De még az emberek közt is akad, aki háborúra áhítozik. Ha a
Llanvabonhoz közeled idegen hajó visszatér hazai bázisára, s hírt ad az emberiség és a Llanvabonhoz hasonló
rhajók létezésér l, akkor a tulajdon faját a kereskedés vagy háború válaszútja elé állítja. Megeshet, hogy
kereskedni akarnak, de az is megeshet, hogy a háborút választják. De a kereskedés mindig két félen múlik, a
háború csak egyen. Nincs módjuk meggy dni az ember békés szándékáról, mint ahogy az emberiségnek sem
az övékér l. Így hát mindkét civilizáció biztonságának egyetlen záloga, ha valamelyik vagy mindkét rhajó itt és
most elpusztul.
De tulajdonképpen még a gy zelem sem elég. Az emberiségnek tudnia kell, hogy hova valósi ez a faj, ha
nem is azért, hogy háborúzzon vele, de legalábbis elkerülje.
És azt is tudnia kell, hogy milyenek a fegyvereik, melyek az energiaforrásaik, jelentenek-e ránézve
fenyegetést, és szükség esetén hogyan tudja elpusztítani ket. Az idegenek valószín leg ugyanígy vannak az
emberiséggel.
A kapitány tehát nem nyomta meg az elsüt billenty t, mely lehet, hogy megsemmisítette volna a másik
hajót. Nem merte megnyomni. De nem megnyomni sem merte. Arcára kiült a veríték.

Fölbúgott az egyik hangszóró. A célzótiszt jelentett:

- A másik hajó megállt, uram. Teljesen mozdulatlan. A sugárágyú célra tart.
Ez nyomós érv volt. De a kapitány megrázta a fejét, csak úgy magában. Az idegen hajó alig volt
húszmérföldnyire. Ott állt holt-feketén. Minden porcikája ilyen barlangmélyi, fényt elnyel gyászfekete.
Részletet nem lehetett kivenni rajta, csak körvonala kidudorodásait a dereng csillagköd hátterén.
- Meg se moccan, uram - jelentette egy másik hang. - Modulált mikrohullámot bocsátottak ki felénk, uram.
Frekvencia-moduláltat. Nyilván hívójelet. Ahhoz gyönge, hogy kárt tenne bennünk.
A kapitány összecsikorította a fogát.
- Valamit csinálnak - mondta. - Mozgást látok a hajótesten kívül. Figyeljék, hogy mit bocsátanak ki.
Célozzák meg a kis sugárágyúval.
Kerek kis tárgy vált el simán a másik hajó ovális körvonalától. A körteforma hajó megmozdult.
- Távolodik, uram - jelentette a hangszóró. - A kibocsátott tárgy nem mozdul, ott maradt, ahova kirakták.
Másik hang szakította félbe:
- Újabb frekvenciamodulált hullámnyaláb, uram. Megfejthetetlen.
Tommy Dort szeme fölcsillant. A kapitány a videolemezt leste, homlokán gyöngyözött a veríték.
- Ez nem rossz, uram - mondta Tommy elgondolkodva. - Ha bármit küldenek felénk, lövedéknek vagy
bombának nézzük. Így hát inkább idejöttek, kiraktak egy ment csónakot, és megint odébbálltak. Úgy számolnak,
hogy mi is kiküldhetünk egy csónakot, vagy akár egy embert is, és fölvehetjük velük a kapcsolatot anélkül, hogy
a hajónkat veszélyeztetnénk. Úgy látszik, nagyjából úgy gondolkodnak, mint mi.
A kapitány nem vette le szemét a videolemezr l. Odaszólt Tommynak:
- Mr. Dort, lenne szíves kimenni és megvizsgálni azt a tárgyat? Önnek nem adhatok parancsot, de válságos
helyzetben egyetlen kombattáns személyt sem nélkülözhetek. A megfigyel személyzet viszont…
- Föláldozható. Készséggel, uram - jelentette ki fürgén Tommy. - Nem viszek ment csónakot, uram.
rruhában megyek, beépített meghajtással. Az kisebb, azt a keze-lába miatt lehetetlen bombának nézni. S azt
hiszem, jó lesz, ha keres t is viszek.

Az idegen hajó folytatta a visszavonulást. Negyven, nyolcvan, négyszáz mérföldnyire. Ott megállt, és egy
helyben maradt. Várt. Miközben Tommy a Llanvabon légzsilipében belebújt atomhajtású rruhájába, hallotta a
hajószerte hangszórón sugárzott jelentéseket. Az, hogy a másik hajó négyszáz mérföld távolságban megállt,
bátorítóan hangzott. Talán nincs ennél nagyobb hatósugarú fegyvere, s így ott már biztonságban érzi magát. De
épp mikor e gondolat megfogamzott benne, az idegen hirtelen újra távolodni kezdett. "Talán - töprengett Tommy
- mert az idegenek rádöbbentek, hogy kiszolgáltatták magukat, vagy mert ezt a benyomást kívánták kelteni
bennünk."
Elhúzott a Llanvabon tükörfényes ezüsttestét l a fényesen dereng rbe, melyet ember még sosem észlelt.
Mögötte meglendült a Llanvabon is, és elszáguldott. Tommy a sisakja telefonján hallotta a kapitány hangját:
- Mi is visszahúzódunk, Mr. Dort. Van rá némi lehet ség, hogy ez a tárgy nukleáris robbanószerkezet,
amelyet a hajójuk közelében nem tudtak alkalmazni, de ránk nézve ebb l a távolságból is pusztító.
Visszahúzódunk hát. Tartsa rajta a keres jét a tárgyon.
Az érv helytálló volt, ha nem is nagyon vigasztaló. Elvileg elképzelhet olyan robbanóanyag, amely itt húsz
mérföld sugarú körben pusztít, de az ember ilyennel még nem rendelkezett. A Llanvabon számára mindenesetre
az volt a legbiztonságosabb, ha visszavonul.
De Tommy Dort nagyon magányosnak érezte magát. A hihetetlenül csillogó rben egy csöpp fekete pont
felé száguldott. A Llanvabon elt nt. Tükörfényes teste már viszonylag közelr l is beleolvadt a köd fényes
derengésébe. Szabad szemmel a másik hajó sem volt látható. Tommy a semmiben úszott, négyezer fényévnyire
hazulról, egy csöpp fekete pont felé, s azonkívül más szilárd tárgy nem is látszott az rben.
Az kissé ellapult gömbnek bizonyult, átmér je alig volt több, mint hat láb. Meglódult, mikor Tommy, lábbal
lefelé, leszállt rá. Kis csápok vagy szarvacskák meredeztek bel le mindenfelé. A tenger alatti aknák kiálló
gyutacsához hasonlítottak leginkább, de mindegyiknek a végén valami kristály csillogott.
- Megérkeztem - jelentette Tommy a sisakja telefonján.
Megragadta az egyik szarvat, és odahúzta magát a gömbhöz. Fém volt az egész, koromfekete.
rkeszty jében természetesen nem tudta kitapintani a fém szövetét, de újra meg újra végigtapogatta, hátha
legalább a rendeltetését fölfedezi.
- Nem megyek semmire, uram - jelentette. - Nincs mit mondanom, azonkívül, amit a keres úgyis közvetít.
Aztán megérezte a ruháján át is, hogy a test megremeg. A remegést fém csendülése követte. A gömbtest
egyik szelete kinyílt. Aztán még egy. Megkerülte a gömböt, hogy benézzen, és szemügyre vegye az els
civilizált nem emberi lényt, akit emberi szem valaha látott.
De mást nem talált, csak egy sík lemezt, amelyen sötétvörösen izzó pontok kúsztak ide-oda, látszólag
céltalanul. Sisaktelefonja meglepett fölkiáltást közvetített. A kapitány hangja válaszolt:
- Nagyon jó, Mr. Dort. Állítsa be úgy a keres jét, hogy a lemezre nézzen. Robotot raktak ki, kommunikációt
célzó infravörös videolemezzel. Nem kockáztattak senkit. Így legfeljebb a készülékben tehetünk kárt. Lehet,
hogy arra számítanak, fölvesszük a hajóra… s lehet, hogy robbanótöltete van, amelyet akkor robbantanának föl,
mikor hazaindulnak. Küldök egy videolemezt, hadd lássák a keres jükön. Térjen vissza a hajóra, Mr. Dort
- Igenis, uram - mondta Tommy. - De merre van a hajó?
Csillagot nem látott. A köd elnyelte mindnek a fényét. A robot helyér l más szilárd tárgy nem látszott, csak
a köd középpontjában izzó ikercsillag, így Tommy képtelen volt tájékozódni. Nem volt viszonyítási pontja.
- Induljon el, s csak arra ügyeljen, hogy az ikercsillag a háta mögött legyen - kapta a parancsot
sisaktelefonon. - Majd fölvesszük.
Valamivel kés bb, útközben egy másik magányos alakkal találkozott, aki az idegen gömb felé tartott a
videolemezzel. A két rhajó, mindkett teljes tudatában, hogy semmit sem mer lazítani az éberségén, nehogy a
saját fajtáját veszélyeztesse, e kis gömbrobot útján kívánt kapcsolatba lépni. Mindkett készen arra, hogy saját
videorendszerén megadjon a másiknak minden felvilágosítást, amit meg mer adni, s hogy ily módon
megvitassák, mi lenne a legjárhatóbb útja, hogy e találkozás ne veszélyeztesse egyikük civilizációját sem. Bár a
legeslegjárhatóbb út az lenne, ha egyetlen gyors és halálos csapással - önvédelemb l - bármelyikük
megsemmisítené a másik hajóját.

2.

A Llanvabonon ett l kezdve kétféle feladatot láttak el egyid ben. A hajót azért bocsátották föl a Földr l,
hogy közeli megfigyeléseket végezzen a fényesen dereng csillagköd középpontját képez ikercsillag kisebbik
komponensén. A köd maga a legtitánibb robbanás eredménye volt, amir l az emberiség valaha tudomást
szerzett. A robbanás id számításunk el tt 2946-ban következett be, miel tt még bárkinek eszébe jutott volna a
réges-rég halott Trója hét városa közül akár az els nek a megalapítása is. A robbanás fénye a Földet
id számításunk után 1054-ben érte el, mikor is az egyházi annalesek, s náluk valamivel megbízhatóbban a kínai
udvari csillagászok annak rendje és módja szerint följegyezték. Elég fényes volt ahhoz, hogy huszonhárom
egymást követ napon napvilágnál is látható legyen. Fénye - négyezer fényév távolságból - er sebb volt a
Vénuszénál.
E néhány adatból kiindulva a csillagászok kilencszáz évre rá ki tudták számítani a robbanás erejét.
Az anyagnak a robbanás középpontjából óránként kétmillió-háromszázezer mérföld sebességgel kellett
szétrepülnie; ez több mint harmincnyolcezer mérföld percenként, és valamivel több, mint hatszázharmincnyolc
mérföld másodpercenként. Mikor a huszadik században a csillagászok teleszkópjai célba vették a hatalmas
robbanás színhelyét, már csak az ikercsillag létezett - és a köd. A két ikercsillag közül a fényesebbiknek oly
magas volt a felületi h mérséklete, hogy minden más csillagtól eltér leg spektruma folyamatos volt, és vonalak
nem mutatkoztak benne. A Nap felületének h mérséklete mintegy 7 ezer Kelvin-fok. E forró fehér csillagé 500
ezer. Tömege majdnem annyi, mint a Napé, de átmér je mindössze az ötöde, így s sége
százhetvenháromszorosa a vízének, tizenhatszorosa az óloménak, és nyolcszorosa az iridiuménak - amely a
Földön ismert legnehezebb anyag. De e s ség még meg sem közelíti az olyan fehér törpe s ségét, mint
például a Sirius kísér társa. A Rák-köd fehér csillaga még tökéletlen törpe: az összeomlás stádiumában van.
Vizsgálata tehát - beleértve a négyezer évnyi fényoszlopét is - nagyon sokat ígér. A Llanvabon feladata épp e
vizsgálatok elvégzése volt. De találkozása az idegen rhajóval, mely hasonló feladatot teljesített, az expedíció
eredeti célját messze felülmúló következményekkel járt.
A kis robotgömb a köd ritka gázában úszott. A Llanvabon rendes legénysége teljes riadókészültségben állt
az rhelyén, s ez a hajón ugyancsak feszült idegállapotot eredményezett. A megfigyel személyzet megoszlott: az
egyik fele azokat a megfigyeléseket végezte - kedvetlenül -, amelyek miatt a Llanvabont kiküldték. Másik fele
annak a kérdésnek szentelte figyelmét, amelyet az idegen rhajó fölbukkanása vetett fel.
Az idegen rhajó olyan kultúrát képviselt, amely interstelláris nagyságrend rutazásra képes. A majd ötezer
évvel ezel tt bekövetkezett robbanás bizonyára elfújta az élet minden kis szikráját abban a térségben, amelyet
ma a köd betölt. Az idegeneknek így nyilván egy másik naprendszerb l kellett érkezniük a fekete rhajón.
Utazásuk, éppúgy, mint a földi hajóé, nyilván kizárólag tudományos célokat szolgál. A ködb l semmi más
hasznot nem lehet húzni.
Az idegenek civilizációja tehát legalábbis megközelíti az emberi civilizáció színvonalát, ebb l az
következik, hogy sok olyasmihez értenek vagy érthetnek, sok olyasmit gyártanak vagy gyárthatnak, ami békés
kereskedelem tárgyát képezhetné köztük és az emberiség közt. De óhatatlanul tisztában vannak azzal is, hogy az
emberiség léte és civilizációja potenciális veszélyt jelent saját fajukra nézve. A két faj barátságban is élhet, de
egymás halálos ellenségévé is válhat. Mindkett akaratlanul is iszonyú fenyegetés a másik számára. S e
fenyegetés ellen semmi más nem nyújt teljes biztonságot, mint a másik megsemmisítése.
A Rák-ködben e kérdés közvetlenül és élesen vet dött fel. A két faj jövend viszonyát itt és most kellett
meghatározni. Ha sikerül megalapozni a kett jük közti barátságot, akkor az egyik, egyébként halálraítélt faj
megmarad, s a barátság mindkett jüknek fölmérhetetlen javára válik. De e barátságot úgy kell megalapozniuk,
egymás kölcsönös bizalmát úgy kell kivívniuk, hogy egy pillanatig se vállalják a másik hitszeg támadásának
kockázatát. A bizalmat a teljes bizalmatlanság talaján kell fölépíteniük. Egyikük sem térhet úgy vissza a
bázisára, hogy a másiknak módjában álljon ártani az fajának. Egyikük sem kockáztathat semmit, az pedig a
bizalom létrejöttéhez nélkülözhetetlen. Mindkett jük számára egyetlen biztonságos megoldás létezik:
elpusztulni, vagy a másikat elpusztítani.
De még háborúra számítva sem elég, ha csupán elpusztítják a másikat. Ha képesek csillagközi utazásra, az
idegeneknek feltétlenül rendelkezniük kell atomenergiával, ismerniük kell a fénysebességnél gyorsabb meghajtás
valami formáját. Ha van rádiólokátoruk, videolemezük és mikrohullámú adó-vev készülékük, bizonyára sok
mással vannak még fölszerelve. Vajon a fegyvereik milyenek? Mi mindenre terjednek ki az ismereteik? Melyek
az energiaforrásaik? Vajon kifejl dhet köztük békés kereskedelem, vagy a két faj annyira más, hogy csak háború
képzelhet a két bolygó közt? És ha a béke lehetséges, hogyan lehet elkezdeni?
A Llanvabon embereinek adatokra volt szükségük - és ugyanígy a másik hajó legénységének. Minden
szemernyi értesülést, amire csak szert tudnak tenni, haza kell juttatniuk. És mindezek közt a legfontosabb, éppen
háború esetére, hogy hol helyezkedik el a másik civilizáció. Mert ez egy interstelláris háborúban dönt tényez
lehet. De ugyanígy minden más értesülés hallatlanul értékesnek bizonyulhat.
A tragédia, hogy képtelenség a másiktól olyan értesülést szerezni, amely megalapozná a békét. Hisz egyik
hajó se kockáztathatja a saját fajának jöv jét azzal, hogy hisz a másik jóakaratában vagy becsületében.
Így aztán fura fegyverszünet jött létre a két hajó közt. Az idegen is éppúgy folytatta a megfigyelés munkáját,
mint a Llanvabon. A kicsike robot ott lebegett a ragyogó rben. A Llanvabon keres je az idegen hajó
videolemezére szegez dött. Az idegen hajó keres je a Llanvabon videolemezét firtatta. Létrejött kett jük közt a
kapcsolat.

Ezután már gyorsan fejl dött. Tommy Dort az els k közt volt, akik jelentést tettek az el rehaladásról. Az
különleges feladata az expedíció során befejez dött. Így hát t bízták meg, hogy dolgozza ki az idegenekkel való
kommunikáció módszerét. Most épp a kapitány szobájába indult a hajó egyetlen pszichológusával, hogy e
feladat sikeres teljesítésér l beszámoljon. A szobában, mint mindig, teljes csönd uralkodott, s csak a
vezérl asztal vörös fényei s körös-körül a falon és a mennyezeten a nagy videolemezek világítottak.
- Elég jó kommunikációt sikerült létrehoznunk, uram - jelentette a pszichológus. Fáradtnak látszott. Eredeti
feladata útközben az lett volna, hogy a megfigyel személyzet egyes tagjainak egyéni hibatényez jét mérje, s
ezek kiküszöbölése révén a megfigyeléseket lehet leg közelítse az abszolút pontossághoz. S most olyan
szolgálatra kényszerült, amelyre nem volt meg a fölkészültsége, s ez nagyon megviselte. - Azaz gyakorlatilag
mindent közölni tudunk velük, amit kívánunk, s megértjük a válaszukat is De azt természetesen nem tudjuk
megállapítani, hogy amit mondanak, igaz-e.
A kapitány szeme Tommy Dortra fordult.
- Összeeszkábáltunk egy olyan fordítógépfélét - mondta Tommy. - Mi videolemezeket használunk, és persze
közvetlen rövidhullámú adást. k frekvenciamodulált mikrohullámot, és a hullámformát változtatják - valahogy
úgy, ahogy mi a magán- és mássalhangzóinkat beszéd közben. Minthogy mi ehhez hasonlót sem használtunk
soha, a készülékeink nem tudnak mit kezdeni vele. De kidolgoztunk egy kódot, amely mindkett nk
készülékeinek megfelel. k frekvenciamodulált mikrohullámon adnak, mi az jeleiket hangjelekké alakítjuk át.
A mi beszédünket meg k frekvenciamodulált jelekké alakítják.
A kapitány összevonta szemöldökét.
- Vajon mi célt szolgálnak a mikrohullámok hullámalak-változásai? Err l mit tud?
- Videolemezen megmutattuk nekik a mi adó-vev berendezésünket, s k is nekünk az övéket. k
közvetlenül érzékelik a frekvenciamodulációt. Azt hiszem - jegyezte meg Tommy óvatosan -, a hangot
egyáltalán nem ismerik, beszédben sem. Felszereltek egy kommunikációs szobát, s figyeltük ket a velünk való
érintkezés közben. Semmiféle olyan mozgást nem észleltünk rajtuk, amely a mi beszédszervünk mozgásának
megfelelne. Mikrofon helyett egy olyan m szer mellé állnak, amely a mi vev antennánkra emlékeztet. Az a
benyomásom, uram, hogy mikrohullámot használnak ahhoz, amit leginkább talán személyek közti érintkezésnek,
beszélgetésnek nevezhetnék. Azt hiszem, a mi hangképzésünknek náluk a mikrohullámsorok keltése felel meg.
A kapitány rámeredt.
- Ezt úgy érti, hogy telepatikus úton érintkeznek?
- Hm. Valahogy úgy, uram - mondta Tommy. - De úgy is, hogy magunk is megtaláltuk a gondolatátvitel
módját, mármint a velük való érintkezésben. k ugyanis valószín leg süketek. Mindenesetre fogalmuk sincs,
hogy leveg ben keltett hanghullámokat is lehet kommunikációs eszközül alkalmazni. Hangot egyszer en nem
használnak, semmilyen célra.
A kapitány elraktározta az értesülést.
 - Van még valami?
- Nos, uram - mondta Tommy elgondolkodva -, azt hiszem, mi elkészültünk. A videolemezek útján sikerült
megállapodnunk a tárgyakat jelz jegyekben, s diagramok meg képek segítségével kidolgoztuk az igéket,
igeid ket stb. Van vagy kétezer közös jelentés alapszavunk. Beállítottunk egy analizátort a hullámcsoportjaik
osztályozására, amelyeket elemzés után a dekódolóba táplálunk be. A készülék kódoló végz dése a
válaszüzenetet alakítja át mikrohullámcsoportokká. Ha kész az idegen hajó kapitányával beszélni, uram, mi
készen állunk.

- Hm. És mi a benyomása a lelki alkatukról? - kérdezte a kapitány a pszichológustól.

- Nem tudnám megmondani, uram - mondta a pszichológus zavartan. - Teljesen szintének látszanak. De
annak a feszültségnek, amelynek feltétlenül uralkodnia kell köztük, semmi jelét nem adják. Úgy viselkednek,
mintha a kommunikáció módszereit és eszközeit kizárólag baráti beszélgetés céljára dolgoztuk volna ki. De van
egy… hogy is mondjam… mellékzöngéje a…
A pszichológus nagyon értett a pszichológiai mérésekhez, az pedig fontos és hasznos szakterület. De arra
nem volt felkészülve, hogy egy teljesen idegen gondolkodásmódot analizáljon.
- Ha szabad megjegyeznem, uram… - kezdte Tommy feszengve.
- Nos?
- k szintén oxigént lélegeznek - mondta Tommy -, és még sok más szempontból meglehet sen
hasonlítanak ránk. Az a benyomásom, uram, hogy a két faj fejl dése nagyjából hasonló lehetett. Talán a szellemi
fejl dés is párhuzamos volt, éppúgy, mint… igen… az alapvet testi funkciók is. Ezt úgy értem - tette hozzá
lelkiismeretesen -, minden él lénynek kell hogy emészt szerve, anyagcseréje legyen, s mind kiüríti a
salakanyagokat. S talán minden értelmes agy észlel, tudatosít és reagál. Megnyilatkozásaikban például kifejezett
iróniát figyeltem meg. Ez humorérzéket is jelent. Szerintem, uram, kellemes lények lehetnek.
A kapitány nehézkesen fölállt.

3.

A hajón zavart volt a légkör. Túlságosan sok kérdésre kellett azonnali választ adni. S nem volt, aki csak
egyre is válaszolni tudott volna. Márpedig mind választ kívánt.
A Llanvabon éppenséggel már el is indulhatott volna haza. Lehet, hogy az idegen a fénysebességet még nála
is jobban meg tudja sokszorozni, lehet, hogy nem. Márpedig ha igen, megeshet, hogy a Llanvabon már olyan
közel kerül a Földhöz, hogy elárulja a helyzetét, és akkor harcra kényszerül. S e harcban vagy gy z, vagy nem
gy z. De még ha gy z is, ki tudja, nincs-e az idegen hajónak olyan hírközl rendszere, amelyen az idegen
bolygóval még a csata kezdete el tt tudathatja a Llanvabon úticélját. Persze az is el fordulhat, hogy a harcban a
Llanvabon alulmarad. S ha már el kell pusztulnia, jobb, ha itt pusztul el, és semmi nyomot nem szolgáltat arra
vonatkozólag, hogy egy fölkészült, fölfegyverzett rcsatahajó-flotta hol találhat rá a gyanútlan emberekre.
A fekete hajó pontosan ugyanilyen kutyaszorítóban volt. Az is elindulhatott volna már haza. De lehet, hogy
a Llanvabon a gyorsabb, s ha valaki idejében nekilát, a túlsebesség mezejét nyomon lehet követni. És az
idegenek se tudták, hogy a Llanvabon vajon kapcsolatba tud-e lépni honi bázisával anélkül, hogy hazatérne. És
ha már az a sors vár rájuk, hogy elpusztuljanak, akkor inkább itt vívják meg a harcot, hisz akkor hazai
civilizációjuknak semmiképpen nem kell egy potenciális ellenséggel számolnia.
Ily módon hát egyik hajó se gondolhatott menekülésre. Lehet, hogy a fekete hajó ismerte a Llanvabonnak a
Rák-ködben megtett útvonalát, de az egy logaritmusgörbe utolsó szakasza volt, s a görbe jellemz it nem
ismerhették. Ebb l még nem állapíthatták meg, hogy a földi hajó honnan indult. Pillanatnyilag tehát egyik hajó
se mozdult. De változatlanul fennállt a kérdés: "És most?"
Erre nem volt meghatározott válasz. Az idegenek csak információért adtak információt - és egyikük sem volt
mindig tisztában vele, hogy mit is ad. Tommy Dort vért izzadt aggodalmában, nehogy valami nyomot
szolgáltasson a Föld hollétére.
Az idegenek látószerve infravörös fényre volt érzékeny, s így a robot kommunikációs csomópontján
fölállított videolemezek és keres k képeit kölcsönösen át kellett transzformálniuk, egy fényoktávval lejjebb vagy
feljebb, különben egyikük számára se mondtak volna semmit. Az idegeneknek eszükbe se jutott, hogy már a
látószervük is elárulja: a napjuk vörös törpe, s hogy a fényt az emberi látás spektrumának küszöbét még el nem
ért legnagyobb energiájú fényforrásból merítik. De miután erre a Llanvabonon rádöbbentek, mindjárt azt is
fölismerték, hogy az emberi szem fényérzékeléséb l az idegenek is éppúgy következtethetnek a Nap
spektrumtípusára.
Az idegeneknek volt egy készülékük, azokat a mikrohullám-sorokat örökítették meg vele, amelyeket az
egymás közti érintkezésben éppoly ösztönösen alkalmaztak, mint az emberek a hanghullámokat, s az emberek
ezt rettenetesen szerették volna megismerni. Az idegeneket meg a hang rejtélye b völte el. Persze k is képesek
voltak érzékelni a hangot, mint ahogy az ember is az infravörös hullámot a tenyerén h alapján, de éppúgy nem
tudtak különbséget tenni hangszín és hangszín közt, mint ahogy az ember sem érzékeli fél oktávon belül két
sugár frekvenciakülönbségét. Számukra a hangtan emberi tudománya jelent s felfedezés volt. A hangot sok
olyasmire tudták volna alkalmazni, amit az ember nem is képzel - ha megmaradnak.
De ez más kérdés volt. Egyik hajó sem távozhatott úgy, hogy el ne pusztítsa el bb a másikat. De miközben
az információcsere tartott, egyik sem engedhette meg magának, hogy a másikat elpusztítsa. Vagy ott volt a két
hajó színének különbsége. A Llanvabon kívülr l tükörfényes. A másik hajó látható fényben koromfekete.
Tökéletesen elnyelte a h t, s ugyanolyan tökéletesen kellett volna sugároznia is. De nem sugározta. Fekete
bevonata nem "fekete test" szín volt, nem is színtelen. Egy meghatározott hullámhosszú infravörös hullámot
tökéletesen visszavert, és ugyanebben a hullámsávban fluoreszkált is. Abszorbeálta s nem sugárzó kis
frekvenciára transzformálta a nagy frekvenciájú h hullámokat - s így az rben is megtartotta a kívánt
mérsékletet.

A kommunikáció fenntartása továbbra is Tommy Dort feladata volt. Úgy találta, hogy az idegenek
gondolkodásmódja nem olyan idegen, hogy ne tudná megérteni. A m szaki kérdések megbeszélése során
eljutottak az interstelláris navigációig. Az eljárás ismertetéséhez csillagtérképre volt szükség. Hozhattak volna
egy csillagtérképet a térképteremb l - de arról meg lehetett volna állapítani, hogy projekciója milyen
néz pontból indul ki. Tommy tehát külön erre a célra készíttetett egy térképet, amely a csillagokat képzelt, de
nagyon meggy vetületben ábrázolta. A kódoló és dekódoló segítségével lefordította a térkép használati
utasítását. Viszonzásul az idegenek is föltüntették a videolemezen a maguk csillagtérképét. Ezt a Llanvabonon
azonnal lefényképezték, és a navigációs tisztek nekiláttak, hogy kiszámítsák: a galaktika mely pontjáról
látszanak ilyen vetületben a csillagok és a Tejút. Elámultak t le.
Végül Tommy döbbent rá, hogy az idegenek is külön térképet szerkesztettek a bemutatás céljára, és ez
Tommy korábban bemutatott hamis térképének tükörképe.
Tommy szélesen elmosolyodott. Kezdte megkedvelni az idegeneket. Nem voltak emberek, de a
humorérzékük nagyon is emberi volt. Id vel meg-megeresztett egy-egy szelíd viccet. Ezeket persze kódolni
kellett, átalakítani a titokzatos frekvenciamodulált mikrohullámcsoportokra, átsugározni a másik hajóra, ahol
csak a jó ég tudja, mennyire maradtak érthet ek. Egy vicc, amelyet ennyit alakítgatnak, aligha mulatságos. De az
idegenek megértették a csattanót.
Közöttük is volt egy, akinek a kommunikáció fenntartása mindennapos kötelessége volt, akár Tommynak a
kódológép kezelése. Kett jük közt egész bolond barátság szöv dött, a kódoló, a dekódoló és a
mikrohullámcsoportok segítségével. Hivatalos üzenetváltás közben az idegen magántermészet , csöppet sem
formális megjegyzéseket sugárzott Tommynak. Egyre gyakrabban árulták el egymásnak zavarodottságukat.
Tommy, ki tudja, miért a "Bak" kódnevet adta túloldali kollégájának, s valahányszor az a saját jegyével jegyezte
az adást, a dekódoló mindig jelezte e tényt.
Érintkezésük harmadik hetében a dekódoló váratlanul egy személy szerint Tommynak szóló üzenetet írt ki:
"Derék fickó vagy. Kár, hogy ki kell nyírnunk egymást - Bak."
Tommynak is ugyanez járt a fejében. Lekopogtatta hát a szomorú választ:
"Mi nem látunk semmi kiutat. És ti?"
Rövid szünet után a dekódoló kiírta a választ:
"Ha meg tudnánk bízni egymásban, lenne. A mi kapitányunk nagyon szeretné. De nem bízhatunk bennetek
és ti se bennünk. Ha tehetnénk, hazakísérnénk titeket, és ti is minket. De fájlaljuk, hogy így van - Bak."
Tommy bevitte az üzeneteket a kapitányhoz.
- Ezt nézze, uram! - jelentette ki nyomatékosan. - Ezek majdnem hogy emberek. És nagyon rendes palik.
A kapitány épp fontos munkájával volt elfoglalva: azon töprengett, hogy min töprengjen, aztán töprengett
rajta. Fáradtan jelentette ki:
- Ezek oxigént lélegeznek. Légkörükben huszonnyolc százalék az oxigén és nem húsz, de nagyon jól
megélnének a Földön. Kívánatos lenne számukra a meghódítása. És még mindig nem tudjuk, miféle fegyvereik
vannak, vagy milyenek kifejlesztésére képesek. Maga talán megmondaná nekik, hol a Föld?
- Nem, dehogy - mondta Tommy boldogtalanul.
- Valószín leg ugyanígy vannak k is velünk - jegyezte meg szárazon a kapitány. - És még ha sikerülne is
baráti kapcsolatot létrehoznunk, meddig tartana ez a barátság? Ha a fegyvereik nem érnek fel a mieinkkel, úgy
éreznék, hogy a biztonságuk érdekében tökéletesíteniük kell. És mi, tudván, hogy fölibénk akarnak kerekedni,
még addig összezúznánk ket, amíg módunkban áll - a magunk biztonsága érdekében. Ha meg fordított a
helyzet, k zúznának össze minket, nehogy utolérjük ket.
Tommy nem szólt egy szót sem, de nyugtalanul mocorgott.
- Ha viszont elpusztítjuk a fekete hajót, és hazamegyünk - mondta a kapitány -, a Föld kormánya rossz néven
veszi, hogy nem tudjuk megmondani, honnét jöttek. De hát mi mást tehetnénk? Még szerencse, ha élve
visszajutunk, és hírüket visszük. Ezekb l lehetetlen több információt kicsikarni, mint amennyit mi adunk, a
címünket meg csak nem fogjuk megadni nekik! Véletlenül akadtunk össze. Ha ezt a hajót most elpusztítjuk,
megeshet, hogy több ezer évig megint nem találkozunk. Kár, mert igazán érdemes volna kereskedni velük. De a
békéhez kett kell, és nem kockáztathatjuk meg, hogy megbízzunk bennük. Nincs más megoldás, mint hogy
elpusztítsuk ket, ha tudjuk; ha meg nem, gondoskodjunk róla, hogy a mi pusztulásunk esetén semmi nyomot ne
találjanak, ami elvezetné ket a Földre. Ez igazán nincs ínyemre - mondta fáradtan a kapitány -, de egyszer en
nincs más megoldás.

4.

A Llanvabonon két csoportra osztották a technikusokat, és mindkett eszeveszett munkában volt. Az egyik a
gy zelemre, a másik a vereségre készítette fel a hajót. A gy zelemre készül csoportnak kevesebb tennivalója
akadt. A hajó egyetlen fegyvere, amihez némi reményt f zhetett, a nagy sugárágyú volt. Most óvatosan
változtattak a fölfüggesztésén, ezentúl nem volt rögzített helyzetben, mikor is el renézett, és mozgástere
mindössze 5°-ot tett ki. Radarirányítású elektronikus célzóberendezéssel kötötték össze, amely lehet vé tette,
hogy 32 adott célt a hajó mozgásától függetlenül, teljes pontossággal követni tudja. S ami ennél is több: egy
eddig még meg nem énekelt lángész a gépteremben olyan energiatároló rendszert épített, amelynek révén a hajó
pillanatnyilag termelt teljes energiakészletét akkumulálni lehetett, hogy szükség esetén a sugárágyú a hajó
normál energiakészletének többszörösét bocsáthassa ki. Ily módon a sugárágyú elméleti hatósugara
megsokszorozódott, és pusztító ereje is fokozódott. De ennél többet nemigen tehettek.
A vereségre készül csoportnak tágabb volt a munkatere. A hajó valamennyi csillagtérképét, minden
árulkodó navigációs segédeszközt, Tommy Dortnak a hathavi utazás során készített valamennyi felvételét s
minden olyan jelentést, amely a Föld helyzetére nézve kiindulópontul szolgálhatott, összegy jtöttek, hogy
bármely pillanatban meg lehessen semmisíteni. Ez mind lepecsételt iratszekrényekbe került, s ha ezek
bármelyikét olyasvalaki próbálta volna kinyitni, aki nem volt pontosan tisztában a bonyolult eljárással,
valamennyi iratszekrény tartalma azon nyomban magas h fokon hamuvá égett, s a hamu rekonstruálhatatlanul
szétszóródott volna. Persze arra az esetre, ha a Llanvabon mégis gy zne, biztonság kedvéért leíratlanul
kidolgozták az iratszekrények újrafölnyitásának módszerét is.
A hajó testére körös-körül atombombákat er sítettek. Ha a hajó emberlegénysége a hajó teljes pusztulása
el tt semmisülne meg, az atombombák automatikusan felrobbannának, amint a másik hajó legénysége a
Llanvabont birtokába veszi. A hajón nem voltak kész atombombák, csak kis tartalék atomenergia-egységek.
Ezeket nem volt nehéz úgy átszerelni, hogy aktiválásuk esetén folyamatos és egyenletes energiaszolgáltatás
helyett egyszerre szabadítsák fel egész energiájukat. És a földi hajó legénységének négy tagja, röltözetben, zárt
sisakban, állandó készenlétben állt, hogy fölvegye a harcot, ha a hajó valamely váratlan támadás következtében
bármelyik részén léket kapna.
Úgy látszott azonban, hogy hitszeg támadástól nem kell tartani. Az idegen kapitány nyíltan beszélt. Modora
olyasvalakire vallott, aki fanyarul beismeri, hogy a hazudozásnak semmi értelme. A Llanvabon kapitánya
nehezen bár, de a maga részér l is elismerte az szinteség el nyeit. Mindketten állították - hihet leg szintén -,
hogy barátságot áhítanának a másik fajjal. De egyikük sem bízhatott meg annyira a másikban, hogy ne kövessen
el minden elkövethet t annak kifürkészésére, amit mindkett jüknek a legkétségbeesettebben kellett titkolniuk:
hogy hol van hazai bolygójuk. És egyikük sem merte elhinni, hogy a másik nem képes t nyomon követni és a
bolygó helyét földeríteni. Mindketten kötelességüknek érezték, hogy véghezvigyék ezt a - másik számára -
t rhetetlen feladatot, tehát egyikük sem kockáztathatta meg, hogy a másikban megbízzon, s ezzel lehet vé tegye
saját fajának esetleges kiirtását. Kénytelenek voltak hát vállalni a harcot, hisz mást nem tehettek.
Azzal, hogy el bb a másikról minél több információt összegy jtenek, csak emelték a harc tétjét. De volt egy
határ, amit az információcsere nem haladhatott meg. Egyikük sem adhatott a másiknak semmiféle felvilágosítást
a fegyvereire, bolygója lakosságára és er forrásaira nézve. Még csak azt sem árulhatta el, hazai bázisa milyen
messze van a Rák-ködt l. Folyt köztük az információcsere, de mindketten tudták, hogy azt halálos küzdelem
követi, s mindkett igyekezett saját civilizációját olyan súllyal képviselni, hogy a másiknak eszébe se jusson a
hódítás gondolata - mindkett igyekezett tehát minél fenyeget bb színben felt nni, és ezzel még
elkerülhetetlenebbé tette az összecsapást

Érdekes, hogy teljesen idegen agyak mennyire eggyé tudnak válni. Tommy Dort, a kódoló-és dekódológép
fölött verejtékezve, a kezdeti, elég dagályos üzenetváltások óta egymást követ üzeneteket személy szerint
valahogy nagyon közelállónak érezte. Az idegeneket csak a videolemezen látta, és akkor is az
látásspektrumától legalább egy oktávval eltér fényben. Azok is nagyon fura, áttranszponált világításban
láthatták t, hiszen az emberi szemnek kedvez fényt k nagyon is ibolyántúlinak tekinthették. De az agyuk
hasonlóan m ködött. Döbbenetes, hogy milyen hasonlóan. Tommy Dort rokonszenvet, s t, valami barátságfélét
érzett a fekete rhajó kopoltyúval lélegz , csupasz és fanyarul ironikus utasai iránt.
E szellemi rokonság tette, hogy - ha reménytelenül is - a megoldásra váró kérdés különféle aspektusairól
valami táblázatfélét állított fel. Nem hitte, hogy az idegenekben ösztönös vágy élne az emberek
megsemmisítésére. S t, az idegenekt l származó üzenetek elemzése valami megbecsülésfélére vallott,
olyasfélére, amilyet a Földön az ellenséges katonák éreznek egymás iránt fegyverszünet esetén. Az emberekben
sem volt semmi ellenséges érzés az idegenek iránt, s feltehet leg azok is így voltak velük. De szigorúan logikai
okokból vagy ölniük kellett, vagy vállalniuk a megöletést.
Tommy táblázata nem volt mindennapos. Listát készített az emberek megvalósítandó céljairól, s ezeket
fontosságuk szerint sorrendbe szedte. Az els , hogy hírt vigyenek a Földre az idegen civilizáció létezésér l.
A második, hogy meghatározzák annak helyét a galaktikában. A harmadik, hogy annyi információt vigyenek
haza róla, amennyit csak lehet. Most mind a harmadik megvalósításán dolgoztak, a második valószín leg
megvalósíthatatlan. Az els eredménye - és a többié is - végs soron az elkerülhetetlen küzdelem kimenetelét l
függött.
Az idegenek céljai pontosan ugyanezek, a földieknek tehát meg kellett akadályozniuk: el ször, hogy az
idegenek hírül vigyék a Föld civilizációjának létezését; másodszor, hogy meghatározhassák a Föld helyét;
harmadszor, hogy bármi olyan értesülésre tegyenek szert, amely megkönnyítené az emberiség ellen intézett
támadást, vagy arra fölbátorítaná ket. S most k is a harmadik cél megvalósításán fáradoznak, a másodikéra
áhítoznak, az els ével pedig várniuk kell a csata kimeneteléig.
Semmi lehet ség nem kínálkozott a komor kényszer, a fekete hajó elpusztításának elkerülésére. Nyilván az
idegenek se láttak semmi más kiutat, mint a Llanvabon megsemmisítését De Tommy Dort, miközben szomorúan
tanulmányozta a táblázatot, rádöbbent, hogy még a megsemmisít gy zelem se lenne tökéletes megoldás.
Az igazi, ha a Llanvabon hazavihetné a fekete hajót, s odahaza a Földön tüzetesen áttanulmányozhatnák. Csak
így lehetne teljes egészében megvalósítani a harmadik célt. Tommy azonban irtózott az effajta megsemmisít
gy zelem gondolatától - még ha egyáltalán megvalósítható volna is. Még a gondolatától is irtózott, hogy
olyasvalakiket gyilkoljanak, akik - ha nem is emberek - értik az emberi tréfát. És attól a gondolattól is, hogy a
Föld egy idegen civilizáció elpusztítására csak azért fölszereljen egy rcsatahajó-flottát, mert annak az idegen
civilizációnak a puszta léte veszedelmes. E véletlen találkozás két nép közt, mely egymás barátja lehetne, most
olyan helyzetet teremtett, hogy abból semmi más nem következhet, csak teljes pusztulás.
Tommy Dort már kezdte megutálni a tulajdon agyát, hogy nem talál valamirevaló megoldást. Pedig kell
megoldásnak lennie! A tét túlságosan nagy! Képtelenség, hogy két rhajó - egyik se harcra épült - harcba
bocsátkozzék, csak hogy amelyik kett jük közül megmaradt, hírt vigyen, s ezzel megindítsa az eszeveszett
háborús készül dést a gyanútlan másik faj ellen.
Hiszen ha mindkét fajt figyelmeztetni lehetne, ha mindkett tudná, hogy a másik nem kíván háborúságot, ha
fenn tudnák tartani a kapcsolatot egymással, de egymás bolygójának hollétét mind az ideig nem ismernék, míg
meg nem teremtik a kölcsönös bizalom alapját…
Lehetetlen. De hallatlanul csábító. Valóságos álom. Képtelenség. De olyan megejt képtelenség, hogy
Tommy szomorúan betáplálta a kódológépbe kopoltyúval lélegz barátja, Bak számára, aki pillanatnyilag
néhány százezer mérföldnyire leledzett a csillagköd dereng fényességében.
"Bizony - felelte Bak a papíron, amely kihullott a dekódoló kiírónyílásán. - Szép álom. Mert kedvellek, de
akkor se hihetek neked. Ha ezt én mondtam volna el ször, te is kedvelnél, és te se hinnél nekem. Pedig nem is
hiszed, hogy mennyire igazat beszélek, s talán te is sokkal igazabbat, mint hinném. De nincs mód, hogy
megbizonyosodjunk róla. Kár."
Tommy Dort szomorúan bámult az üzenetre. Érezte, hogy iszonyú felel sség nyomja a vállát. De ezt érezte
a Llanvabonon mindenki. Ha az összecsapás során alulmaradnak, nagyon valószín , hogy az emberi faj belátható
id n belül megsemmisül. Ha k maradnak felül, nagyon valószín , hogy az idegenekre vár pusztulás. Néhány
ember tettein milliók vagy milliárdok sorsa múlik.
Aztán Tommy egyszerre felfedezte a megoldást.
Döbbenetesen egyszer , ha beválik. Az emberiség és a Llanvabon számára legalább részleges gy zelmet
jelent. Mozdulatlanul ült, moccanni se mert, nehogy megszakadjon a gondolatlánc, amely az els , határozatlan
ötletet követte. Újra meg újra végiggondolta, izgatottan kereste és küszöbölte ki az ellentmondásokat, a terv
megvalósíthatatlan elemeit. Ez a megoldás! Tudta.
Szinte szédelgett a megkönnyebbülést l, mikor elindult a kapitány szobájába, s engedélyt kért a szólásra.

A kapitánynak, többek közt az a dolga, hogy kitalálja, min töprengjen. De a Llanvabon kapitányának nem
kellett keresnie a töprengenivalót. Az alatt a három hét és négy nap alatt, amely az idegen, fekete hajóval való
találkozásuk óta eltelt, a kapitány arca megöregedett és megráncosodott. Mert nemcsak a Llanvabon sorsán volt
mit töprengenie - hanem az emberiségén is.
- Uram - kezdte Tommy, és a szája taplós volt a nagy-nagy komolyságtól -, ajánlhatnék egy módszert az
idegen hajó megtámadására? Magam vállalkoznék rá, és ha nem válna be, a mi hajónk nem veszítene vele
semmit.
A kapitány semmibe vesz tekintettel nézett rá.
- A taktikát már kidolgoztuk, Mr. Dort - mondta komoran. - Szalagra is vettük, a hajó automatikus irányítása
érdekében. A kockázat irtózatos, de mi mást tehetnénk?
- Azt hiszem - kezdte óvatosan Tommy -, tudom, hogyan lehetne e kockázatot kiküszöbölni. Tegyük fel,
uram, hogy üzenetet küldünk a másik hajóra, amelyben fölajánljuk…
Csak mondta tovább a kapitány szobájának halotti csendjében, a videolemezek el tt, amelyeken nem látszott
semmi más, csak a kinti roppant köd s a köd szívében az ádázul izzó ikercsillag.

5.

A kapitány maga lépett át Tommyval a hajó légzsilipjén. Egyrészt, mert úgy látszott, Tommy akcióját a
kapitány teljes tekintélyével kell támogatni. Másrészt, mert a kapitány többet töprengett, mint a Llanvabonon
bárki más, és már unta a töprengést. Ha Tommyval tart, maga intézheti az ügyet, s ha nem sikerül, t ölik meg
el ször - a földi hajó tervezett hadmozdulatait meg úgyis betáplálták már az irányító automatába, és egyeztették
az id tényez ket. Ha Tommyt meg a kapitányt megölik, csak egy gombot kell megnyomni, és a Llanvabon az
elképzelhet legvadabb totális támadást intézi a fekete hajó ellen, s ez vagy az egyik, vagy a másik - vagy
mindkét - hajó teljes pusztulását okozza. A kapitányt tehát senki se vádolhatja, hogy elhagyta a hajót.
Kitárult a légzsilip küls ajtaja. A csillogó semmire, a ködre nyílt. Húsz mérfölddel arrébb kicsike
robotgömb úszott az rben, írt le hihetetlen pályát a két ikernap körül, s került mind közelebb-közelebb
hozzájuk. Persze nem fogja elérni egyiket sem. Hisz a fehér csillag egymaga is sokkal melegebb, mint a Föld
napja, heve már a Nap és a Neptun távolságának ötszörösén is földi h mérsékletet teremtene bármi tárgyon.
A kis robotot az izzó fehér törpe már a Plútó távolságában is a vörös izzás h fokára hevítené. Semmiképpen nem
tudná hát kilencvenegynéhány millió mérföldnyire megközelíteni, mint amennyire a Föld kering a Naptól. Ebben
a távolságban fémburka már megolvadna, fölforrna és elpárologna. De így, fél fényévnyi távolban t le, a
gömböcske zavartalanul úszott az rben.
A két rruhás alak ellibbent a Llanvabontól. A két kis atomhajtóm vet, mely csöpp, független rhajóvá tette
ket, némileg átalakították, de ez m ködésüket nem befolyásolta. Közeledtek a hírközl robothoz. A kapitány,
kinn az rben, mogorván kijelentette:
- Mr. Dort, én világéletemben kalandra vágytam. De ez az els eset, hogy ezt igazolni tudom magam el tt.
Hangja a sisaktelefon hallgatóján érkezett Tommyhoz. Tommy megnyalta az ajkát, és így szólt:
- Én ezt nem tekintem kalandnak, uram. Szörnyen szeretném, ha tervünk sikerrel járna. Azt hiszem, akkor
lenne kaland, ha ezzel nem tör dnénk.
- Szó sincs róla - mondta a kapitány. - Kaland az, ha az ember az életét veti a mérleg serpeny jébe, s várja,
hogy hol állapodik meg a mutató.
Odaértek a robotgömbhöz. Megkapaszkodtak a kurta, keres hegy szarvakban.
- Értelmes népek ezek - mondta komoran a kapitány. - Úgy látszik, miel tt még harcra kerül a sor,
rettenetesen szeretnének többet is látni a hajónkból, mint a kommunikációs szobát, különben aligha egyeztek
volna bele ebbe a kölcsönös látogatásba.
- Aligha, uram - mondta Tommy. De magában inkább arra gyanakodott, hogy kopoltyúval lélegz barátja,
Bak szerette volna látni t testi valójában, miel tt egyikük, másikuk vagy mindketten meghalnak. És úgy érezte,
a két hajó közt éppúgy kialakult és hagyománnyá vált valami különös udvariasság, mint ahogy a középkorban
két lovag közt a lovagi torna el tt; azok is szintén megbecsülték egymást, és udvarias szavakat váltottak,
miel tt mindent elkövettek volna, hogy miszlikbe aprítsák egymást a fegyvertárukhoz tartozó bármi fegyverrel.
Vártak.
A ködb l kibontakozott két másik alak. Az idegenek szintén önhajtású rruhát viseltek. Termetük kisebb
volt, mint az embereké, sisakjuk ablakát pedig fénysz réteggel vonták be, hogy kizárják a látható és az
ibolyántúli sugarakat, amelyek rájuk nézve halálosak lennének, így hát több nem látszott bel lük, mint a fejük
körvonala a sisakon belül
Tommy sisaktelefonján a Llanvabon kommunikációs terme jelentkezett.
- Azt mondják, várják önöket a hajójukon, uram. A légzsilip nyitva áll.
A kapitány komoran megkérdezte:
- Mr. Dort, látta már korábban az rruhájukat? Biztos benne, hogy nem hoznak magukkal semmit, például
bombát?
- Láttam, uram - mondta Tommy. - Megmutattuk egymásnak az rfelszerelésünket. Láthatólag nincs náluk
más, csak a rendes felszerelésük
A kapitány egy kézmozdulattal üdvözölte a két idegent, s Tommy Dorttal elindult a fekete hajó felé. Szabad
szemmel nemigen tudták kivenni a hajót, de a kommunikációs teremb l rávezették ket.
Egyszerre ott sötétlett el ttük a hajó. Óriási volt: hossza mint a Llanvaboné, csak sokkal-sokkal testesebb.
A légzsilip nyitva. A két rruhás ember belépett, és lehorgonyzott mágneses csizmáján. A küls zsilipajtó
bezárult. Sziszegve áramlott be a leveg , s egyszerre megérezték a mesterséges gravitáció er s rándítását. Kinyílt
el ttük a bels zsilipajtó.
Benn sötét volt Tommy szinte a kapitánnyal egyid ben gyújtotta meg sisaklámpáját. Minthogy az idegenek
látása az infravöröshöz igazodott, a fehér fény számukra elviselhetetlen lett volna Az emberek sisaklámpái tehát
sötétvörösek voltak, mint amilyenekkel a vezérl asztal m szereit világították meg, ott azért, hogy a szemük el ne
káprázzon, és azonnal észrevegyék a legkisebb fehér pöttyöt is a navigációs videolemezen. Idegenek álltak
el ttük, rájuk vártak. Hunyorogtak a sisaklámpa fényében. Tommy sisakjában megszólalt a telefon:
- Azt mondják, uram, a kapitányuk várja önöket.
Tommy és a kapitány egy hosszú folyosón állt, lábuk alatt puha padlóborítás. A lámpa fényében csupa
furcsa, ismeretlen részlet.
- Azt hiszem, én kinyitom a sisakomat, uram - mondta Tommy.
Kinyitotta. A leveg jó volt. Oxigéntartalma harminc százalék a földi hússzal szemben, de a nyomása
kisebb. Éppen elég. A mesterséges gravitáció is kisebb volt, mint a Llanvabonon. Az idegenek hazai bolygója
nyilván kisebb a Földnél, és - az idegenek infravörös látásából ítélve - egy majdnem halott, sötétvörös nap körül
keringhet. Többféle szagot is éreztek a leveg ben. Mind teljesen idegen volt, de egyik sem kellemetlen.
Boltozatos ajtónyílás. Lejt s följáró, lábuk alatt ugyanaz a puha padlóburkolat. Homályos, sötétvörösen
világító lámpaég k. Az idegenek, láthatólag az kedvükért, udvariasságból, jobban megvilágították a hajójuk
belsejét. Biztos, hogy bántotta szemüket a fény, s a figyelmességnek ez a jele Tommyban még csak fokozta a
vágyat, hogy tervük sikerüljön.
Az idegen kapitány, Tommy úgy látta, fanyarul gunyoros tekintettel nézett a szemükbe. Megszólaltak
sisaktelefonjaik.
- Azt mondja, uram, örömmel üdvözli önöket, de a kérdésnek, amelyet a két rhajó találkozása vetett fel,
csak egy megoldását látja.
- Harcra gondol - mondta a kapitány. - Mondja meg neki: én azért jöttem, hogy más megoldást ajánljak.
A Llanvabon kapitánya és az idegen kapitány szemt l szemben állt, de párbeszédük hátborzongatóan
közvetett volt. Az idegenek nem ismerték a hangot. Beszédük mikrohullámon folyt, és már-már megközelítette a
telepátiát. Minthogy a szónak semmilyen értelmében nem hallottak, a kapitány és Tommy szavai, ha nekik
szóltak, szintén telepatikus úton jutottak hozzájuk: a sisaktelefonon el ször visszakerültek a Llanvabonra, ott az
elhangzottakat betáplálták a kódolóba, és mikrohullámú megfelel jüket sugározták át a fekete hajóra. Az idegen
kapitány mondanivalója szintén el ször a Llanvabonra, a dekódolóba került, s onnét szavakká átalakítva az
rtelefonon át a Llanvabon kapitányához. Ez nehézkes módszer volt, de jobb híján megfelelt.

A zömök és kurta termet idegen kapitány hallgatott. A sisaktelefon közvetítette hangtalan, de szavakra
lefordított válaszát.
- Izgatottan várja az ajánlatot, uram.
A kapitány fölcsapta a sisakját. Kezét harciasán a derékszíjába akasztotta.
- Ide hallgasson! - vágta oda nyersen az el tte álló csupasz, idegen teremtésnek a túlvilági vörös fényben. -
A dolog úgy fest, hogy muszáj harcolnunk, és egyikünknek okvetlenül ott kell hagynia a fogát. Mi készek
vagyunk rá, ha muszáj. De arról gondoskodtunk, hogy ha maguk gy znek, akkor se tudják soha megállapítani,
hol a Föld, és nagy a valószín sége, hogy maguk se ússzak meg a harcot szárazon. Ha meg mi gy zünk, mi
ugyanígy benne vagyunk a pácban. De ha mégis sikerül hazajutnunk, a kormányunk egész rflottával fogja
kerestetni a maguk planétáját. És ha megtalálja, akkor megette a fene. Ha meg maguk jutnak haza, mi járunk így.
Ez az egész marhaság. Már egy hónapja rostokolunk itt, cserélgetjük az értesüléseket, és semmi bajunk
egymással. Tulajdonképpen semmi más okunk, hogy verekedjünk, csak a többiek odahaza.
A kapitány elhallgatott, hogy lélegzetet vegyen, és mogorva képet vágott. Tommy Dort észrevétlenül az
rruhája övére tette a kezét. Várt, és kétségbeesetten remélte, hogy beválik a trükk.
- Azt mondja, uram szólalt meg a sisaktelefon -, hogy amit mond, az így igaz. De neki éppúgy védelmeznie
kell a maga faját, mint önnek az önét.
- Hát persze! - jelentette ki mérgesen a kapitány. - De a józan ész azt kívánja, hogy kitaláljuk, hogyan lehet
mindkett t megvédeni. Annak semmi értelme, hogy verekedjünk, és ezzel akár az egyik, akár a másik jöv jét
kockáztassuk. Neki is nekem is figyelmeztetnünk kell az otthoniakat a másik létezésére. Ez igaz. De az is, hogy
mindkett nknek biztosítékot kell szerezni a másik baráti szándékáról s arról, hogy nem akar háborút. És
gondoskodnunk kell róla, hogy ne találjuk meg egymást, mégis fönn tudjuk tartani a kapcsolatot, s hogy
megvethessük a kölcsönös bizalom alapját. Ha meg egyikünk vagy másikunk kormányának elmegy az esze, hát
hadd menjen! De nekünk meg kell találnunk a módját, hogy barátságot kössünk, ahelyett, hogy rháborút
indítanánk egymás ellen, csak mert be vagyunk rezelve!
Rövidesen megszólalt az rtelefon:
- Azt mondja: a dolognak az a bökken je, hogy mi, itt, hogyan bízzunk meg egymásban. Minthogy a tét a faj
megmaradása, nem vállalhat kockázatot, nem adhatja föl az el nyét, mint ahogy ön sem adhatná föl az önét.
- Nincs el nye! - bömbölt a kapitány, és rámeredt az idegen kapitányra. - Az én fajomnak van el nye! Mi
atommeghajtású rruhában jöttünk át ide. Miel tt elindultunk volna, módosítottunk a hajtóm vön. Tíz-tíz font
érzékenyített töltetet tudunk kibocsátani itt a hajóban, vagy ha mi nem, hát kibocsáttatják velünk odaátról,
távirányítással. És nagyon meg lennénk lepve, ha ett l a maguk üzemanyagkészlete nem röpülne a leveg be,
velünk együtt. Más szavakkal: ha nem fogadják el a javaslatomat szorult helyzetünk józan megoldására, Dorttal
együtt fölrobbanunk, és a hajójuk megrongálódik, ha ugyan teljesen el nem pusztul, és még el sem ül a robbanás,
a Llanvabon máris minden fegyverével a nyakukon van!
Az idegen hajó parancsnoki szobája fura látvány volt a tompa, vörös megvilágításban, éberen figyel s a
számukra hallhatatlan szónoklat fordítására váró, fura csupasz, kopoltyúval lélegz lényekkel. Egyszerre
érezhet vé vált leveg jében a feszültség. Az éles, kínzó feszültség. Az idegen kapitány egy kézmozdulatot tett.
Fölbúgott a telefon.
- Azt mondja, uram, hallani szeretné a javaslatát.
- Cseréljünk hajót! - bömbölt a kapitány. - Cseréljünk hajót, és menjünk haza! Mi be tudjuk állítani úgy a
szereinket, hogy ne követhessenek nyomon, s k is az övéket. Mindketten magunkkal visszük a
csillagtérképeinket és a följegyzéseinket. Mindketten leszereljük a fegyvereinket. Mindkét hajó leveg je jó
mindkett nknek, mi átszállunk az hajójukra, k a mienkre, egyikünk se tud kárt tenni a másikban, egyikünk se
tudja nyomon követni a másikat, és mindketten jóval több értesülést tudunk így hazavinni, mint egyébként.
Megállapodhatunk, hogy legközelebb itt találkozunk a Rák-ködben, mikor az ikercsillagok egy fordulatot tettek,
s ha a mieink találkozni akarnak velük, hát eljönnek; ha be vannak rezelve, nem. Én ezt javaslom! És azt
ajánlom, fogadják el, különben Dorttal fölrobbantjuk a hajójukat, és ami megmarad bel le, azt a Llanvabon
pusztítja el!
Míg arra várt, hogy a fordítás eljusson az t körülálló, feszülten várakozó zömök kis alakokhoz, fenyeget
pillantással méregette ket. S hogy ez mikor következett be, azt könny volt megállapítania, mert a feszültség
egyszerre fölengedett. Az alakok megmozdultak. Hadonásztak. Az egyik mintha megvonaglott volna. Levágta
magát a puha padlóra, és rugdalódzott. Többen a falnak d ltek, s látszott, hogy rázkódik a testük.
A hang, mely Tommy Dort telefonján eddig olyan kimért h vösen és szenvtelenül csengett, most leplezetlen
megdöbbenéssel közölte:
- Azt mondja, uram, hogy ez jó vicc. Mert a legénységének az a két tagja, akit küldött át a mi hajónkra, és
akivel útközben találkoztak, szintén atomtöltés rruhában és pontosan ugyanezzel a javaslattal és fenyegetéssel
jött. Hát persze hogy elfogadja, uram. Az ön hajója többet ér neki, mint a sajátja, és az övé többet ér önnek, mint
a Llanvabon. Úgy látszik, uram, létrejött az alku.
És akkor Tommy Dort rádöbbent, hogy mit jelentenek az idegenek rángó mozdulatai. Hahotáznak.

A dolog azért nem volt olyan egyszer , mint ahogy a kapitány elképzelte. Ugyancsak bonyolult munka volt
a tervet valóra váltani. A két hajó legénysége három napra részben helyet cserélt; az idegenek a Llanvabon
berendezéseinek kezelését, az emberek a fekete hajó irányítását tanulták. Jó tréfa volt - pedig egyáltalán nem volt
tréfadolog. A fekete hajón emberek, a Llanvabonon idegenek tartózkodtak, készen, hogy az els szóra
felrobbantsák a szóban forgó rjárm vet. És szükség esetén meg is tették volna, bár erre nem került sor.
Akárhogy is, még mindig jobb volt, hogy az ügyeket ilyen módon elintézve mindkét expedíció hazatérjen a
maga planétájára, mint más elintézés mellett csak az egyik.
Persze adódtak nézeteltérések is. Sokat vitatkoztak például a följegyzések eltávolításán. Az effajta vitákat
többnyire úgy oldották meg, hogy a vita tárgyát képez följegyzéseket megsemmisítették. Elég sok gondot
okozott a Llanvabon könyvtára és a hajókönyvtár idegen megfelel je, amely nagyjából a földi regényeknek
megfelel m veket tartalmazott. De ezek hozzájárulhattak az esetleges barátsághoz, hisz híven tükrözték a másik
kultúráját; mindkett a hétköznapi ember szemszögéb l, s hiányzott bel lük minden propaganda.
De az idegek három napig akkor is pattanásig feszültek. Az idegenek kicsomagolták és megvizsgálták az
élelmet, amelyet a fekete hajón tartózkodó emberek ellátására vittek át. Az emberek hajójára meg át kellett
rakodni az idegenek élelemkészletét. Nem fogytak ki a részletkérdésekb l; kezdve a világítóberendezések
cseréjét l, hogy a hajót cserél legénység lásson, a hajtóm vek végellen rzéséig. A két hajó képvisel ib l
összeállított közös ellen rz bizottság igazolta, hogy a követ berendezéseket mindkét hajón tönkretették, de nem
mozdították el, úgyhogy nem lehetett nyomkövetésre felhasználni, és nem csempészték át a másik hajóra. És
persze az idegenek éppúgy ügyeltek, hogy a fekete hajón ne hagyjanak semmi használható fegyvert, mint az
emberek, hogy k sem az övéken. Fura, de mindkét hajó legénysége nagyszer en értett hozzá, hogy ellen rizze,
nehogy a másik kijátssza a megállapodást.
Miel tt a két hajó elvált volna, a Llanvabon kommunikációs termében még záróértekezletet tartottak.
- Mondja meg ennek a kis vakarcsnak - dörgött a Llanvabon volt kapitánya -, hogy jó hajót kap, és jól teszi,
ha vigyáz rá!
A dekódoló egy pillanat alatt kidobta a választ.
- Meggy désem - mondta az idegen kapitány nevében -, hogy a mi hajónk is van olyan jó. És remélem,
hogy találkozunk itt, mire az ikercsillag egyet fordul.
Az utolsó ember is elhagyta a Llanvabont. Még vissza sem értek a fekete hajóra, a Llanvabon már útnak
indult. A fekete hajó videolemezeit átalakították az emberi szemnek megfelel re, s a hajó új emberlegénysége
féltékenyen figyelte régi hajója nyomát, miközben a fekete hajó végrehajtotta eszeveszetten nagy ív kitér jét a
csillagköd egy távoli pontja felé. A csillagokig nyúló üres árokba ért. Ez tiszta r volt. Egy pillanatra elakadt a
lélegzetük, ez a túlsebesség hatása volt, s a hajó a fény sebességének sokszorosával csapott a semmibe.
 Jó néhány napra rá a kapitány látta, hogy Tommy Dort egy olyan fura izé tanulmányozásába merül, amely az
idegeneknél a földi könyvek megfelel je. Elb völ feladat volt a tartalmát kihámozni. A kapitány úszott a
boldogságban. A Llanvabon korábbi legénységének technikusai szinte pillanatonként fedeztek fel valami új és
kívánatos megoldást a fekete hajón. Kétségtelen, hogy az idegenek éppúgy örültek fölfedezéseiknek a
Llanvabonon. A fekete hajó hallatlan érték volt - s ez a megoldás bármi mértékkel mérve sokkal, sokkal jobb,
mint akár a földiek elsöpr gy zelme.
- Hm Mr. Dort - jegyezte meg a kapitány bölcsen. - Nincs fölszerelése, hogy visszafelé menet fényképeket
készíthetne. Ott maradt a Llanvabonon. De szerencsére megmaradtak az idefelé készített felvételeink, s
számíthat rá, hogy a lehet legkedvez bb jelentést teszem önr l, megemlékezem a javaslatáról s a javaslat
megvalósításában tanúsított értékes segítségér l. Nagyon jó véleménnyel vagyok magáról.
- Köszönöm, uram - mondta Tommy Dort. Várt. A kapitány megköszörülte a torkát.
- Maga volt az… hm… aki el ször fedezte fel az idegenek észjárása és a miénk hasonlóságát - jegyezte meg.
- Mit gondol, sikerül létrehoznunk a barátságot, ha a megállapodásnak megfelel en itt találkozunk velük a
csillagködben?
- Ó, nagyon jól kijövünk velük - mondta Tommy. - Már jó volt az indulásunk. Végül is az látásuk
infravörös, tehát azok a bolygók, amelyeknek k hasznát vehetnék, a mi számunkra haszontalanok. Semmi ok rá,
hogy ne férnénk meg békességben. A lelki alkatunk meg majdnem azonos.
- Hm. Ezt pontosabban hogy érti? - kérdezte a kapitány.
- Hát hogy olyanok, mint mi, uram! - mondta Tommy. - Persze k kopoltyúval lélegeznek, h hullámokkal
látnak, a vérük réz- és nem vasbázisú, meg más efféle apróságok. De egyébként igazán hasonlítunk! A hajójuk
legénysége csak férfiakból állt, de náluk is két nem létezik, k is ismerik a családot, és… hm… van
humorérzékük. Ami azt illeti…
Tommy habozott.
- Folytassa - mondta a kapitány.
- Nos… volt köztük egy, akit én Baknak kereszteltem el, mert a neve semmiképpen nem volt hangokkal
visszaadható - mondta Tommy. - Ezzel nagyon jóba keveredtünk. Szinte azt mondhatnám, barátságba. Miel tt a
két hajó elvált volna, együtt töltöttünk két teljes órát, és nem volt semmi különös tennivalónk. És akkor
módunkban állt meggy dni, hogy az emberek és k, ha csak egy kis lehet ség van rá, feltétlenül jó barátok
lesznek. Mert tudja, uram, azzal töltöttük a két órát, hogy egymásnak vicceket meséltünk.

Göncz Árpád fordítása

Ivan Antonovics Jefremov - A Kígyó Szíve

A tudatot elborító kábulat ködén zene tört át. "Ne aludj! A közömbösség a Fekete Entrópia gy zelme!"
Az ismert ária szövege feltámasztotta az emlékezet megszokott képzettársításait, és máris húzta, vonszolta maga
után az emlékezés végtelen láncolatát.
Lassanként visszatért az élet. Az óriási rhajó még remegett, de az automatikus berendezések rendületlenül
tovább m ködtek. A három véd búra körül külön-külön pörg energiaviharok láthatatlan örvénylése
abbamaradt. A tompa fény zöld fémb l készült, nagy méhkashoz hasonló burák néhány másodpercig az el bbi
helyzetükben maradtak, aztán hirtelen, egyszerre felfelé szökkentek, és elt ntek a mennyezet sejt alakú
mélyedéseiben, a csövek, a keresztgerendák és a vezetékek bonyolult szövevénye közt.
Két ember mozdulatlan maradt a gy kkel - az elt nt burák alapzataival - körülvett mély karosszékekben.
A harmadik óvatosan felemelte elnehezült fejét, és könnyedén megrázta sötét haját Felemelkedett a lehet
legpuhább izoláció mélyéb l, felült és el rehajolt, hogy leolvassa a m szerek állását. Rengeteg adat borította el
annak a nagy m szerasztalnak világos, ferde tábláját, amely a karosszékekt l fél méternyire, keresztbe húzódott
az egész helyiségen.
- Kijutottunk a pulzációból! - harsant egy magabiztos hang. - Megint maga ocsúdott fel legel ször, Kari?
Eszményi egészség ez egy csillagközi rhajósnak!
Kari Ram, a Tellur nev csillagközi rhajó elektronm szerésze és asztronavigátora egy pillanat alatt
hátrafordult, és tekintete találkozott a parancsnoknak még ködös tekintetével.
Mut Ang, bár még nehezen mozgott, megkönnyebbülten felsóhajtott, és megállt a m szerasztal el tt.
- Huszonnégy parszek1… Elhaladtunk a csillag mellett. Az új m szerek mindig pontatlanok… illetve mi
nem tudunk még bánni velük… Ki lehet kapcsolni a zenét. Tej is felébredt!
Kari Ram a hirtelen támadt csendben csak felocsúdó társának szaggatott lélegzését hallotta.
A csillagközi rhajó központi kormányzóposztja meglehet sen nagy kerek teremre emlékeztetett, amely

1
A csillagtávolságok mérésére használt egység: 3,26 fényév
biztonságosan el volt rejtve az óriási hajó mélyében. A m szerasztalok és légmentesen záródó ajtók fölött, zárt
gy t alkotva, kékes képerny futott körbe a helyiségben. Elöl, az rhajó központi tengelyének irányában
jókora rés volt a képerny n - abban helyezték el a lokátor kristályosan átlátszó korongját, amelynek átmér je
csaknem két ember magasságú. Az óriási korong mintegy összeolvadt a kozmikus térrel, és ahogy visszaverte a
szerek kis lámpáinak fényét, fekete gyémánthoz hasonlított.
Mut Ang alig észrevehet mozdulatot tett, és a kormányhelyiségben tartózkodó három ember csaknem
egyforma mozdulattal eltakarta a szemét. A képerny n baloldalt óriási narancssárga nap gy lt ki. Fénye, bár
hatalmas sz k gyengítették, elviselhetetlen volt.
Mut Ang megcsóválta fejét.
- Kevés híján a csillag koronáján haladtunk át. Többé nem szabok pontos útirányt. Sokkal biztonságosabb,
ha oldalt haladunk el egy-egy csillag mellett.
- Épp ezért félelmetesek az új pulzációs csillagközi rhajók - felelte karosszékének mélyéb l Tej Eron, a
másodparancsnok, a f asztrofizikus. - Mi elvégezzük a számításokat, de aztán a hajó vaktában száguld, mint a
sötétbe kil tt golyó. És mi is holtak, vakok vagyunk a véd viharmez k belsejében. Nekem nem tetszik az
rrepülésnek ez a módja, még ha gyorsabb is mindannál, amit az emberiség eddig ki tudott találni!
- Huszonnégy parszek! - kiáltott fel Mut Ang. - Számunkra pedig úgy telt el, mint egy pillanat…
- Egy pillanatnyi alvás, amely olyan, mint a halál - vetette ellen komoran Tej Eron. - A Földön pedig…
- Jobb nem is gondolni rá - szólt kiegyenesedve Kari Ram. - A Földön több mint hetvennyolc év telt el. Sok
barátunk és hozzátartozónk meghalt, sok minden megváltozott… Mi lesz, amikor…
- Ez elkerülhetetlen, bármilyen rendszer csillagközi rhajóval indul is az ember ilyen hosszú útra - mondta
nyugodtan a parancsnok. - A Telluron a mi számunkra különösen gyorsan múlik az id . És bár mi mindenkinél
messzebb hatolunk be a kozmoszba, csaknem ugyanolyan állapotban térünk vissza is…
Tej Eron odalépett a számítógéphez.
- Minden kifogástalan - mondta néhány perccel kés bb. - Ez a Cor Serpentis, vagy ahogy a régi arab
csillagászok nevezték: Unuk al Haj - a Kígyó Szíve.
- De hol van a legközelebbi szomszédja? - kérdezte Kari Ram.
- Eltakarja el lünk a f csillag. Látja: K-nulla a színképe. Mifel lünk nézve éppen teljes fogyatkozás van -
felelte Tej.
- Húzza szét minden vev készülék véd lemezét! - rendelkezett a parancsnok.
A kozmosz feneketlen sötétsége vette körül ket. Még mélyebbnek látszott attól, hogy balra és hátul
narancssárga t zként ott égett a Kígyó Szíve, és homályba borított minden csillagot, a Tejutat is.
Csak lent ragyogott fehér lánggal egy csillag, mintha vitába szállna vele.
- A Kígyó Epszilonja egészen közel van - jegyezte meg hangosan Kari Ram. A fiatal asztronavigátor ki
akarta vívni a parancsnok helyeslését, de Mut Ang szótlanul nézett jobbra, ahol tiszta fehér fényével minden
mástól elütve ragyogott egy távoli csillag.
- Odarepült a "Nap", az én el rhajóm - szólalt meg lassan a parancsnok, amikor megérezte a háta mögött
a várakozó hallgatást -, új bolygókra…
- Akkor ez az Alfekka az Északi Koronában?
- Igen, Ram, vagy ha az európai nevét akarja, a Gemma. De ideje munkához látni!
- Felkeltsük a többieket? - kérdezte készségesen Tej Eron
- Minek? Végzünk még egy-két pulzációt, ha meggy dünk arról, hogy szabad az út - válaszolta Mut Ang.
- Kapcsolják be az optikai és a rádióteleszkópokat, ellen rizzék az emlékez gépek beállítását. Tej, kapcsolja be
az atommotorokat! Egyel re azokkal haladunk tovább! Fokozza a sebességet!
- A fénysebesség hathetedéig?
Tej Eron a parancsnok néma bólintására gyorsan elvégezte a szükséges m veleteket. A csillagközi rhajó
meg sem rezdült, amikor vakító, szivárványszín láng lobbant fel a képerny k egész koszorúján, és teljesen
elhomályosította a gyöngébb csillagokat a szikrázó Tejút alatt. E csillagok közt volt a földi Nap is.
- Van néhány óránk, amíg a m szerek elvégzik a megfigyeléseket, és befejezik a program négyszeres
ellen rzését - mondta Mut Ang. - Ennünk kell, aztán mindegyikünk visszavonulhat, és pihenhet egy keveset.
Majd én váltom fel Karit.
Az rhajósok kimentek a központi kormányhelyiségb l. Kari Ram átült a m szerasztal közepénél lev forgó
karosszékbe. Az asztronavigátor elzárta a hátsó képerny ket, úgyhogy a rakétamotorok lángja elt nt.
A tüzes Kígyó Szíve azonban vakmer villanásokkal továbbra is ott csillogott a m szerek közömbösen
fényl felületén. Az elüls lokátor korongja feneketlen fekete kút maradt, de ez nem zavarta az asztronavigátort,
hanem örömet szerzett neki. Azok a számítások, amelyek hatévi munkájába kerültek a Föld leghatalmasabb
elméinek és kutatógépeinek - hibátlannak bizonyultak.
Ide, a világ rnek ebbe a csillaghalmazoktól és sötét felh kt l mentes széles folyosójába irányították a
Tellurt - a Föld els pulzációs csillagközi rhajóját. A nulla-térben közleked csillagközi rhajóknak ezt a
típusát arra szánták, hogy a Tejutnak sokkal nagyobb mélységeit érje el, mint az addigi atomrakétás, anamezonos
rhajók, amelyek a fénysebesség öthatodával és hathetedével repültek. A pulzációs rhajók az id
összes rítésének elve alapján m ködtek, és ezerszerte gyorsabbak voltak. De ezeknek megvolt az a veszélyes
tulajdonságuk, hogy a pulzáció pillanatában nem lehetett kormányozni ket. Az emberek is csak egy hatalmas
mágneses mez belsejébe rejt zve, öntudatlan állapotban tudták elviselni a pulzációt. A Tellur lökésszer en
haladt, miközben minden alkalommal gondosan tanulmányozta, szabad-e az út a következ pulzáció el tt.
A Tellurnak az volt a feladata, hogy a Kígyó mellett, a Tejút - csillagoktól szinte teljesen mentes - magas
szélességeinek térségében eljusson a Herkules csillagképbe a széncsillaghoz.
A Tellurt hihetetlenül messzi útra küldték, hogy személyzete közvetlenül a széncsillagon tanulmányozza az
anyag átalakulásának rejtélyes, a földi energetika számára igen fontos folyamatait. Azt gyanították, hogy a
csillag össze van kötve egy sötét felh vel: egy forgó elektromágneses koronggal, amely élével fordul a Föld felé.
A tudósok azt remélték, hogy viszonylag közel a Naphoz látni fogják bolygórendszerünk kialakulása
történetének megismétl dését. A "közel" itt száztíz parszekot, vagyis háromszázötven fényévet jelent…
Kari Ram ellen rizte a véd -, és biztosítóm szereket. A berendezések tanúsága szerint az rhajó
automatáinak minden összeköttetése rendben van. A fiatal asztronauta átadta magát t déseinek.
Messze-messze, hetvennyolc fényév távolságra mögöttük maradt a gyönyör Föld, amelyet az emberiség a
der s élet és az ihletett alkotómunka számára rendezett be. Ebben az osztály nélküli társadalomban minden
egyes ember jól ismerte az egész bolygót. Nem csupán gyárait, bányáit, ültetvényeit és tengeri ipartelepeit,
oktatási és kutatóközpontjait, múzeumait és természetvédelmi területeit, hanem a szívnek oly kedves zugokat,
ahol vagy egyedül pihenget az ember, vagy azzal vonul vissza oda, akit szeret.
És az ember, aki mind nagyobb követelményeket támasztott önmagával szemben, mind messzebb hatolt a
kozmosz dermeszt , feneketlen mélységeibe; újabb és újabb ismeretek szerzésére tört, hogy megfejtse a
természet titkait, amely szívós ellenállás nélkül nem adja meg magát. Az ember mind messzebb került a gyilkos
röntgensugarakkal és a Nap ibolyántúli sugárzásával elárasztott Holdtól, a forró és élettelen Vénusztól - amelyet
olajóceánok, ragadós, kátrányos talaj és örökös ködök borítanak -, a hideg Marstól, ahol homoktakaró alatt alig
pislákol valamiféle élet. Alig kezd dött meg a Jupiter tanulmányozása, mikor az új rhajók elérték a
legközelebbi csillagokat. A földi csillagközi rhajók felkeresték a Centaurus Alfáját és Proximáját. Barnard
csillagát, a Siriust az Eridanus Etáját, s t a Cet Tauját is. Természetesen nem magukat a csillagokat, hanem
bolygóikat vagy a legközelebbi környezetüket, ha kett s csillagok voltak - mint például a Sirius -, amelyeknek
nincs bolygórendszerük.
De a Föld csillagközi rhajói még nem fordultak meg olyan bolygókon, ahol az élet már elérte a
legfejlettebb formáját, ahol gondolkozó lények - emberek laktak volna.
A kozmosz végtelen messziségeib l ultrarövid rádióhullámok lakott világokról hoztak híreket; ezek néha
elindításuk után több ezer évvel érkeztek a Földre. Az emberiség csak most tanulta meg elolvasni ezeket az
üzeneteket, és csak most kezdte elképzelni, hogy az ismereteknek, a technikának és a m vészetnek micsoda
óceánja végzi körforgását Tejutunk lakott világai között. Olyan világok közt, amelyekhez még nem jutottunk el.
És mit mondjunk más olyan csillagszigetekr l, galaktikákról, amelyeket több millió fényévnyi távolság választ
el t lünk!… De ez csak még jobban fokozta azt a törekvést, hogy eljussunk olyan bolygókra, ahol emberek
laknak - akik talán nem is hasonlítanak a földiekhez, de mégis felépítették a maguk szabályosan fejl , bölcs
társadalmát -, ahol mindenki részesül a boldogságból, amely a természet leigázásának mértékével arányosan
növekszik. Egyébként az is köztudomású volt, hogy léteznek hozzánk tökéletesen hasonló emberek is, s t
valószín leg ezek vannak többen. A bolygórendszereknek és a rajtuk kialakuló életnek a fejl déstörvényei
egyformák, nemcsak a mi Galaktikánkban, hanem a kozmosz egész ismert részében is.
A pulzációs csillagközi rhajó - a Föld szellemének legújabb találmánya - lehet vé teszi, hogy el is menjünk
a bennünket hívó távoli világokba. Ha a Tellur útját siker koronázza, akkor… Csakhogy mint az életben
mindennek, ennek az új találmánynak is két oldala van…
- És itt a másik oldala… - Kari Ram észre sem vette, hogy t désében az utolsó szavakat hangosan ejtette
ki. Mögötte váratlanul felcsendült Mut Ang kellemes hangja:

A szerelem más oldala -

mély és széles óceán -
fülledt folyosóként b zlik,
nem szabadulsz t le - a véredben van!

Kari Ram megrezzent.

- Nem tudtam, hogy maga is kedveli a régi zenét - szólt mosolyogva az rhajó parancsnoka. - Ez a románc
legalább ötszáz éves!
- Én egyáltalán nem tudok semmit! - kiáltott fel az asztronavigátor - Én a mi rhajónkra gondoltam. Meg
arra, hogy mikor térünk vissza…
A parancsnok elkomolyodott.
- Még csak az els pulzációt végeztük el, és már a visszatérésre gondol?
- Ó, nem! Különben miért törekedtem volna, hogy az útra kiválasztottak közé kerüljek? Csak úgy felötlött…
hiszen mire visszatérünk a Földre, ott már hétszáz év telik el, és jóllehet az átlagos emberi életkor
megkétszerez dött, testvéreinknek már a dédunokáik is halottak lesznek.
- Eddig talán nem tudta?
- Dehogynem tudtam - folytatta makacsul Ram. - De valami más jutott eszembe.
- Értem. Utunk látszólagos hiábavalósága?
- Igen! Még a Tellur feltalálása és megépítése el tt hagyományos rakéta rhajók indultak a Fomalhautra, a
Capellára meg az Arcturusra. A Fomalhautra küldött expedíciót két év múlva várják vissza - már eltelt ötven
esztend . De az Arcturusról meg a Capelláról csak negyven-ötven év múlva jönnek meg az rhajók, hisz ezek a
csillagok tizenkét, illetve tizennégy parszek távolságra vannak. De most már pulzációs rhajókat építenek,
amelyek egy pulzációval eljuthatnak az Arcturusra. Mialatt mi ezt a repülést végezzük, az emberek végleg
legy zik az id t, vagy ha úgy tetszik, a teret. Akkor a mi földi rhajóink sokkal messzebbre elhatolnak mint mi,
úgyhogy mi elavult és hasznavehetetlen adatok terhével megrakodva térünk haza…
- Mi úgy jöttünk el a Földr l, ahogy az életb l eltávoznak a halottak - mondta lassan Mut Ang -, és a
fejl désben elmaradva, a múlt csökevényeivel térünk vissza.
- Hát éppen erre gondoltam én!
- Magának igaza is van, de mélységesen téved is. Az ismeretek b vítésének, a tapasztalat felhalmozásának, a
végtelen kozmosz tanulmányozásának folyamatosnak kell lennie. Máskülönben megszegjük a mindig egyenetlen
és ellentmondásos fejl dés törvényeit. Képzelje el, mi történik, ha a hajdani természetkutatók, akik a mi
szemünkben naivnak látszanak, arra várnak, hogy feltalálják - mondjuk - a mai kvantummikroszkópokat! Vagy
ha a régmúlt földm vel i és épít i, akik b ven öntözték bolygónkat verítékükkel, az automata gépekre várnak,
és nem bújnak el nyirkos földkunyhóikból, és továbbra is azokkal a morzsákkal táplálkoznak, amelyeket a
természet juttat nekik…
Kari Ram cseng kacagásra fakadt. Mut Ang komolyan folytatta:
- Nekünk az a hivatásunk, hogy ugyanúgy teljesítsük kötelességünket, mint a társadalom bármely más tagja.
Annak fejében, hogy mi el ször hatolunk be a kozmosznak eddig még soha nem látott mélységeibe, hétszáz évre
meghaltunk. Azok, akik ott maradtak a Földön, hogy élvezzék a földi élet minden örömét, sohasem fogják
tapasztalni annak az embernek magasztos érzéseit, aki beletekintett a világmindenség fejl désének titkaiba. Ami
pedig a visszatérést illeti, fölöslegesen fél a jöv l. Az emberiség, a spirális fejl dés törvénye szerint
bekövetkez általános feljebbjutás ellenére, történelmének minden egyes szakaszában, bizonyos vonatkozásban,
vissza is kanyarodott… Minden évszázadnak megvoltak a maga egyedülálló sajátosságai, de egyúttal a
többiekével, valamennyivel közös vonásai is… Ki tudja megjósolni: hátha az a morzsányi új ismeret, amellyel
bolygónkra visszatérünk, a tudomány újabb fellendülését, az emberiség életének megjavítását fogja szolgálni.
Meg aztán mi magunk is: a múlt mélyéb l térünk ugyan vissza, de a jöv nek szentelt életünket és - a szívünket
visszük haza az új embereknek. Talán idegenek gyanánt kerülünk vissza? Hát lehet ott idegen az, aki teljes
erejével szolgál? Hisz az ember nem csupán ismeretek összege, hanem érzések igen bonyolult építménye is, e
tekintetben pedig mi, akik átéltük a kozmoszon keresztül vezet hosszú út minden nehézségét, nem leszünk
rosszabbak azoknál, a jöv belieknél… - Mut Ang hallgatott egy ideig, aztán egészen más, gunyoros hangon
fejezte be: - Nem tudom, maga hogy van vele, de én annyira szeretnék betekinteni a jöv be, annyira kíváncsi
vagyok, hogy már pusztán ezért…
- Érdemes egy id re meghalni a Föld számára! - kiáltott fel az asztronavigátor.
A Tellur parancsnoka bólintott.
- Menjen, mosakodjék meg, egyék, nemsokára jön a következ pulzáció! Hát maga miért sietett vissza, Tej?
- Szeretném minél el bb megtudni, milyen útvonalat jelöltek ki a m szerek. Szívesen felváltom önt.
Az asztrofizikus minden további magyarázat nélkül megnyomott egy gombot a m szerasztal közepén.
A homorú, fényezett fedél hangtalanul félrehúzódott, és a m szer mélyéb l felfelé kígyózott egy ezüstös
fémszalag. Vékony fekete tengely húzódott keresztül rajta - ez jelezte az rhajó útirányát. A spirálszalagon
drágakövek gyanánt apró fénypontok ragyogtak - azok a különböz színképosztályokba tartozó csillagok,
amelyek mellett a Tellur útja vezetett. A rengeteg számlap mutatói szinte már értelmes mozgások körtáncába
kezdtek: a számítógépek most kalkulálták ki a következ pulzáció egyenes vonalát úgy, hogy minél messzebb
húzódjon a csillagoktól, a sötét felh kt l, a világító gázködökt l, amelyek esetleg eltakarnak eddig még
ismeretlen égitesteket.
Tej Eron a munkájába belemerülve észre se vette, hogy e némaságban már több óra is eltelt. Az óriási hajó
tovább száguldott a fekete rben. Az asztrofizikus társai csöndesen ültek a félkör alakú dívány mélyén, annak a
masszív hármas ajtónak a közelében, amely a kormányposztot elszigetelte az rhajó többi helyiségét l.
Apró cseng k vidám csilingelése a számítások befejezését jelezte. Az rhajó parancsnoka lassan odament a
szerasztalokhoz.
- Szerencsénk van! A második pulzáció majdnem háromszorta hosszabb lehet az els nél…
- Nem, van itt egy harmincszázalékos bizonytalanság! - Tej a fekete tengely utolsó szakaszára mutatott,
amely a vele összekapcsolt mutatók ingadozásának ütemére, alig észrevehet en rezgett.
- Igen: egészen biztos csak ötvenhét parszek. Ötöt ebb l is számítsunk le, hisz lehetnek rejtett hibák, marad,
tehát ötvenkett . Készüljenek fel a pulzációra!
Ismét ellen rizték az rhajó valamennyi - megszámlálhatatlan - gépezetét és azok összeköttetéseit. Mut Ang
kapcsolta a kajütöket, ahol álomba merülve pihent a Tellur személyzetének többi öt tagja.
A fiziológiai megfigyelést végz automaták azt jelezték, hogy az alvók szervezete normális állapotban van.
Ekkor a parancsnok bekapcsolta a véd mez t az rhajó lakóhelyiségei körül. A bal fal tompa fény
szertábláin vörös sugarak futottak végig: a gáznak a táblák mögött elrejtett csövekben való áramlását
mutatták.
- Lehet? - kérdezte egy kissé elkomorodva a parancsnoktól Tej Eron.
Mut Ang bólintott. A három ügyeletes szótlanul leereszkedett egy-egy mély karosszékbe, és légpárnával
ki-ki belerögzítette magát. Mikor becsatolták az utolsó kapcsot is, a bal kartámlában lev kis fiókból
mindegyikük el vett egy használatra el készített injekciós m szert.
- Tehát újabb százötven földi esztend re! - mondta Kari Ram, ahogy meztelen karjához illesztette a
készüléket.
Mut Ang fürkész en tekintett rá. Az ifjú szemében a teljesen kiegyensúlyozott, egészséges emberre jellemz
enyhe gúny ragyogott. A parancsnok megvárta, míg hátrad lnek a karosszékekben, behunyják szemüket, és
öntudatlan állapotba merülnek. Ekkor a térdénél lev kis dobozon benyomta a kapcsolókarokat. Nesztelenül és
elháríthatatlanul, mint maga a sors, ereszkedtek le a mennyezetr l a masszív burák. Egy perccel el bb Mut Ang
bekapcsolta azokat a robotgépeket, amelyek a pulzációt irányítják és a véd mez t m ködtetik. A parancsnok a
bura alatt a kékes fény lámpás gyenge világánál leolvasta az ellen rz m szerek állását, és csak ezután altatta el
magát.

Az rhajó kijutott a negyedik pulzációból. A rejtélyes égitest - az út célja - a jobb, az "északi" oldal
képerny in most már akkorára n tt, amekkorának a Nap a Merkúrról látszik.
A "sötét" széncsillagok ritka osztályába tartozó csillagóriást tüzetesen tanulmányozták. A Tellur
fénysebesség alatti iramban négy parszeknál kisebb távolságra haladt a KNT-8008 jelzés , gigantikus sötét
csillagtól, amelyet még a leghatalmasabb teleszkópokkal is alig lehetett látni a Földr l. Az ilyen csillagok -
átmér jük felér százötven-százhetven napátmér vel - azzal t nnek ki, hogy légkörükben b ven van szén. Két-
háromezer fokos h mérsékleten a szénatomok különleges molekulaláncokká egyesülnek, amelyeknek
mindegyike három atomból áll. Az ilyen molekulákból felépül csillag visszatartja a színkép
ibolyatartományának sugárzását, úgyhogy egy-egy óriás fénye a méreteihez képest igen gyönge.
De a szénóriások középpontja, amely százmillió fokig is felhevül, hatalmas neutrongenerátorként m ködik,
és a könny elemeket nehezekké, s t uránon túliakká változtatja, egészen a kaliforniumig és a rossziumig -
ahogy a 401 atomsúlyú, legnehezebb elemet nevezték, amelyet már négyszáz évvel el bb el állítottak a Földön
is. A tudósok úgy vélték, hogy a világmindenség nehéz elemeinek gyárai a széncsillagok, amelyek id szakos
robbanásaik után szerteszét szórják ezeket az elemeket a világ rben. Tejutunk általános vegyi összetétele éppen
a sötét szénóriások rovására gyarapszik.
A pulzációs csillagközi rhajó végre lehet vé tette az emberiségnek, hogy közelr l tanulmányozzon egy
széncsillagot, megértse az anyagátalakulás rajta végbemen folyamatainak lényegét. Ezeknek a magyarázatához
a Föld fizikusai még nem találtak meg minden kulcsot.

Az rhajó személyzete felébredt, és ki-ki hozzáfogott azokhoz a kutatásokhoz, amelyek végett hétszáz
esztend re meghalt a Föld számára. Az rhajó mozgása most nagyon lassúnak hatott, de gyorsabb száguldásra
nem is volt szükség.
A Tellur a széncsillagtól egy kissé dél felé eltérve haladt, hogy sugárzásán kívül tartsa a lokátor képerny jét,
így hát a lokátor fekete tükre hetekig, hónapokig és évekig változatlanul vaksötét maradt. A Tellur, vagy ahogy a
Föld kozmoflottájának lajstromában nyilvántartották, az IF-1 (Z-685), az els fordított mez csillagközi
rhajó, vagy az rhajók közös listáján a hatszáznyolcvanötödik, nem volt olyan nagy, mint a fénysebességnél
lassabban haladó, nagy hatótávolságú csillagközi rhajók, amelyeknek építését csak nemrég szüntették meg -
éppen a pulzációs rhajók feltalálása következtében.
Azok a kolosszális hajók körülbelül kétszáz f nyi személyzetet vittek, és a nemzedékek egymásutánja tette
lehet vé, hogy az emberek meglehet sen mélyen behatoljanak a csillagközi térbe.
Valahányszor egy-egy nagy hatótávolságú csillagközi rhajó visszatért, a Földön mindig megjelent néhány
tucat egészen más korból származó ember - a régmúlt képvisel i. És bár a múlt e csökevényeinek fejlettségi foka
igen magas volt, az új kor mégis idegennek bizonyult számukra, és gyakran mélységes búskomorság vagy
elszigeteltség lett a sorsa a kozmosz vándorainak.
A pulzációs csillagközi rhajók most még messzebbre dobják az embereket. A csillagközi rhajósok mérése
szerint csak kevés id telik el, de az emberi társadalomban ezeréves Matuzsálemek jelennek meg. Azok, akiknek
az jut majd osztályrészül, hogy más galaktikákra induljanak, millió évekkel kés bb térnek vissza a hazai
planétára. Ez a távoli kozmikus utazások fonákja, ilyen alattomos akadályt gördít nyughatatlan fiai elé a
természet. Az új csillagközi rhajók személyzete csupán nyolc f l áll. Ezeknek az utazóknak, akik a kozmosz
mérhetetlen messziségeibe és egyúttal a jöv be indulnak - ellentétben a régebbi ösztönz rendelkezésekkel -,
tilos gyermekeket a világra hozni az utazás alatt.
És bár a Tellur kisebb el deinél, mégis hatalmas rhajó, úgyhogy a kis létszámú személyzet kényelmesen
elfér benne.
A hosszú alvás utáni felébredés most is, mint mindig, az életenergia fokozódását idézte el . A csillag rhajó
személyzete - javarészt fiatal emberek - a tornateremben töltötték szabad idejüket.
Nehezebbnél nehezebb gyakorlatokat, fantasztikus táncokat találtak ki, vagy kezükre-lábukra rugalmas
öveket és gy ket felöltve, nyaktör mutatványokat végeztek a terem antigravitációs sarkában. Az asztronauták
szerettek úszni a nagy medence ionizált, csillogó vizében, amely meg rizte a földi népek bölcs jének, a
Földközi-tengernek gyönyör kékségét.
Kari Ram ledobta munkaruháját, és a medence felé igyekezett, de egy vidám hang megállította:
- Segítsen, Kari! Maga nélkül nem sikerülhet ez a fordulat.
Tajna Dan, a magas vegyész leány, aki a szeme színéhez ill , csillogó, rövid zöld tunikát viselt, az expedíció
legvidámabb és legfiatalabb résztvev je volt. Indulatos gorombaságával nemegyszer felháborította a nyugodt,
higgadt Karit, de táncolni a fiatalember éppúgy szeretett, mint Tajna, a vérbeli táncosn , így hát mosolyogva
odament hozzá.
Balról, a medence mellett álló emelvény magasából Afra Devi, az rhajó biológusa üdvözölte, aki gondosan
felt zte dús fekete haját, miel tt megkezdené gyakorlatait a trapézon. A rugalmas m anyag padlón óvatosan
lépkedve közeledett Afrához Tej Eron, és a lány háta mögött kinyújtotta izmos, er s kezét. Afra a deszka
mozgásának ütemére himbálózva hátrahajolt erre a biztos támasztékra. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtek;
mindketten barnák, er sek és magabiztosak, a b rük meg olyan sima, amilyenné csak a leveg n és napon való
egészséges élet teheti. A fiatal n alig észrevehet mozdulattal még jobban hátrahajolt, és teljes fordulatot
végzett a másodparancsnok karja körül, majd mind a ketten - mintegy táncban összefonódva - máris tovarepültek
a terem fölött.
- Mindent elfelejtett! - énekelte Tajna Dan, és forró ujjainak hegyével befogta a m szerész szemét.
- Hát nem szép ez? - felelte kérdéssel Kari, és a hangháttér övezetébe jutva, az els táncmozdulattal
magához húzta a lányt.
Kari és Tajna volt az rhajó legjobb táncospárja. Csak k tudták - minden más gondolatot és érzést
kikapcsolva - teljesen átadni magukat a dallamnak meg a ritmusnak. Kari elszállt a tánc világába: az
összehangolt mozdulatok élvezetén kívül nem érzett semmit. A lány keze, amely a vállán feküdt, er s volt és
mégis gyöngéd. Tajna zöld szeme elsötétült.
- Maga és a neve… egy - suttogta Kari. - Megjegyeztem, hogy Tajna a régi nyelvben valami ismeretlent,
meg nem fejtett titkot jelent.
- Örömet szerez nekem - válaszolta minden mosoly nélkül a lány - Mindig azt hittem, hogy titkok már csak a
kozmoszban maradtak, a mi Földünkön már nincsenek többé. Legalábbis az embereknek nincsenek titkaik; mi
mindnyájan egyszer ek, világosan érthet k és tiszták vagyunk!
- És maga sajnálja ezt?
- Néha. Szeretnék olyan emberrel találkozni, aki a régmúltban élt. Aki kénytelen eltitkolni ábrándjait,
érzéseit a környez gonoszság el l, megedzeni, hihetetlen er vel teljessé, megingathatatlanná edzeni és nevelni
ket.
- Ó, értem én ezt! De én nem az emberekre gondoltam, hanem csak a meg nem fejtett titkokat sajnáltam…
Mint a régi regényekben: mindenütt titokzatos romok, ismeretlen mélységek, le nem gy zött magasságok, még
korábban pedig - rejtélyes er vel bíró, elvarázsolt, elátkozott ligetek, források, tilos ösvények, féltve rzött
házak.
- Igen, Kari! Jó volna itt, az rhajóban is találni titkos kis zugokat, tilos átjárókat.
- Ezek ismeretlen szobákba vezetnének, ahol rejt zne…
- Mi rejt zne?
- Nem tudom - vallotta be rövid hallgatás után a m szerész, és megállt. De Tajna belemelegedett a játékba,
és elkomorodva, a karjánál fogva húzni kezdte a férfit. Kari követte a lányt. A tornateremb l kimentek egy gyér
világítású oldalfolyosóra. A rezgésmutatók egyenletesen és halványan pislákoltak, mintha az rhajó falai
álmossággal küszködtek volna. A lány tett néhány gyors, nesztelen lépést, majd mozdulatlanná meredt.
Az unalom árnyéka olyan gyorsan suhant át az arcán, hogy Kari nem mert volna kezeskedni: valóban látta rajta a
lelki gyengeségnek ezt a jelét. Egy ismeretlen érzés nyilallt belé. A m szerész ismét megfogta Tajna kezét.
- Menjünk a könyvtárba. Még két órám van a váltásig.
A lány engedelmesen az rhajó központja felé indult.
A könyvtár, vagy a közös foglalkozások terme, mint minden csillagközi rhajón, itt is közvetlenül a
központi kormányhelyiség mögött volt. Kari és Tajna kinyitotta a harmadik keresztfolyosó légmentesen záródó
ajtaját, és kijutott a központi átjáró kétszárnyú, ellipszis alakú nyílásához. Alig lépett rá Kari a bronzlemezre, a
két nehéz szárny máris hangtalanul szétnyílt, és a két fiatal hatalmas, rezg hangot hallott. Tajna boldogan
megszorította Kari ujjait.
 - Mut Ang!
Mindketten beosontak a könyvtárba. A szórt fény páraként lebegett a matt mennyezet alatt. A mélyedések
árnyékában szinte elrejt zve két ember húzódott meg a mély karosszékekben a filmgy jtemények oszlopai
között. Tajna meglátta Szvet Szimet, az orvost, és Jasz Tinnak, a pulzációs berendezések mérnökének
négyszögletes alakját. Jasz Tin behunyt szemmel ábrándozott. Balra, az akusztikai berendezések sima kagylói
alatt maga a Tellur parancsnoka hajolt az EMHZ ezüstös tokja fölé.
Már régóta az EMHZ, az elektromágneses heged zongora váltotta fel a durva hangzású, temperált zongorát;
meg rizte el djének polifonikus bonyolultságát, és gyarapította is a heged -hangárnyalatok gazdagságával.
Az er sít k a szükséges pillanatokban megrázó er t tudtak adni ennek a hangszernek.
Mut Ang nem vette észre a belép ket. Arcát a mennyezet m szertáblái felé emelve egy kissé el rehajolt.
A zenész ujjai határozták meg a zengés minden árnyalatát, akár a hajdani zongorán, de nem kalapács és húr
segítségével idézték el a hangokat, hanem már-már az agym ködéshez hasonló finomságú elektromos
impulzusokkal.
A Föld és a kozmosz egységének harmonikusan egybefonódó témái lassanként kettéváltak, és távolodni
kezdtek egymástól. A csöndes szomorúság meg a kegyetlen távoli mennydörgés ellentétei a tombolásig
fokozódtak, amelybe olykor, mint kétségbeesett kiáltás, egy-egy harsány hang hasított bele. A téma ütemes,
dallamos kibontakozása egyszer csak teljesen megbénult. Az összeütközés ereje megsemmisít volt, úgyhogy a
disszonanciák lavinájává hullt szét minden, majd mint sötét tóba, a pótolhatatlan veszteség zagyva panaszába
siklott át.
Mut Ang ujjai most az áttetsz öröm világos, tiszta hangjait varázsolták el , amelyek összeolvadtak a kíséret
csöndes bánatával.
A könyvtárba fehér köpenyben, nesztelenül besiklott Afra Devi. Szvet Szim, az rhajó orvosa valami jeleket
adott a parancsnoknak. Mut Ang felállt, és a csönd megtörte a hangok hatalmát, el zte ket, ahogy a gyorsan
leszálló trópusi éj el zi az esthajnalt.
Az orvos meg a parancsnok a hallgatók riadt tekintetét l kísérve kiment a teremb l. A másod-
asztronavigátorral igen ritkán el forduló baj történt az ügyelet alatt - gennyes vakbélgyulladást kapott. Bizonyára
nem teljesítette egészen pontosan a kozmikus utazásra való egészségügyi felkészülés programját. Ezért Szvet
Szim most engedélyt kért a parancsnoktól az azonnali m tétre.
Mut Ang kétségét fejezte ki. A korszer orvostudomány, amely már elsajátította az emberi szervezet
impulzív-idegi szabályozásának módszereit - akarna elektronikus berendezéseket irányítana -, sok betegséget ki
tudott küszöbölni.
Ám az rhajó orvosa ragaszkodott a maga igazához: bebizonyította, hogy a betegben olyan begyógyult góc
marad, amely épp az rhajósokra nehezed óriási fiziológiai túlterhelés folytán, könnyen újabb gyulladást
okozhat.
Az asztronavigátor felfeküdt a széles m asztalra. Impulzusadók vezetékei hálózták körül: harminchat
szer figyelte szervezetének állapotát. Az elsötétített szobában ütemesen pislogott és halkan megzendült a
hipnotizáló készülék. Szvet Szim egy pillantást vetett a m szerekre, majd intett a fejével Afra Devinek, az
asszisztensn nek. A Tellur személyzetének minden egyes tágja több szakmához is értett.
Afra odatolt egy átlátszó üstöt. A kékes folyadékban óriási százlábúhoz hasonló, ízeit fémm szer hevert.
Afra kihúzta a m szert a folyadékból, egy másik készülékb l pedig kúp alakú hüvelyt vett el , a hozzácsatolt
vékony vezetékekkel vagy csövekkel együtt. Egy halkan kattanó kapcsolás - és a fém százlábú alig hallható
zümmögéssel megmozdult.
Szvet Szim megint biccentett, és a készülék elt nt az asztronavigátor szájában, aki továbbra is nyugodtan
lélegzett. Fény gyúlt ki a félig áttetsz képerny n, amelyet ferdén a beteg hasa fölé állítottak. Mut Ang közelebb
húzódott. A bels részek szürke körvonalai egészen tisztán látszottak a zöldes fényben, meg az is, ahogy lassan
kúszik rajtuk az ízelt m szer. Egy könny kis villanás jelezte, hogy a m szer lökést adott a gyomor záróizmának,
behatolt a nyombélbe, majd a vékonybél bonyolult tekervényein kúszott tovább. Még egy rövid út, és a százlábú
tompa vége nekifeszült a féregnyúlvány aljának.
Itt, a gennyesedés területén er sebb volt a fájdalom, és a belek önkéntelen mozgása annyira meger södött a
szer nyomásától, hogy csillapítószerekhez kellett folyamodni. Még néhány perc, és az elemz gép kiderítette a
megbetegedés okát - véletlenül eldugult a nyúlvány -, megállapította a gennyesedés jellegét, és antibiotikumok
meg fert tlenít szerek megfelel keverékét javallotta. Az ízelt készülék kibocsátotta hosszú, hajlékony csápjait,
amelyek mélyen belenyomultak a féregnyúlványba. A gennyet kiszívták, a nyúlványba került szemcséket
eltávolították. Következett az appendix er teljes kimosása olyan biológiai oldatokkal, amelyek gyorsan
begyógyítják mind a nyúlvány, mind a vakbél nyálkahártyáját. A beteg békésen aludt, amíg a belsejében tovább
ködött az automaták irányította nagyszer m szer. Az operáció befejez dött, és az orvosnak már csak a
készüléket kellett eltávolítania.
A Tellur parancsnoka megnyugodott. Bármilyen nagy is az orvostudomány hatalma, a szervezet el re nem
látott sajátságai (mert hisz elképzelhetetlen, hogy az egyedek milliárdjain el re meghatározzák ket) váratlan
bonyodalmakhoz vezettek, amelyek nem veszélyesek a bolygó óriási gyógyintézeteiben, de félelmetesek egy kis
expedícióban. De nem történt semmi baj. Mut Ang visszatért az elnéptelenedett könyvtárba a heged zongorához.
Most már azonban nem volt kedve játszani, inkább gondolataiba merült. Az rhajó parancsnoka vissza-visszatért
a boldogságról, a jöv l való t déshez. Negyedszer jár a kozmoszban… De még sohasem gondolt arra, hogy
ilyen nagy ugrást tehet téren és id n át. Hétszáz év. Az életnek olyan felgyorsulása, az új eredményeknek és
felfedezéseknek olyan nagyarányú felhalmozódása és a tudásnak olyan horizontjai mellett, amelyeket már
elértek a Földön! Nehéz ugyan az összehasonlítás, de hétszáz év nem sokat jelentett a régi civilizációk korában,
amikor a társadalom fejl dése - mivel nem siettették az ismeretek meg a szükségszer ség - csupán az emberiség
további elterjedése, bolygónk egyel re még lakatlan térségeinek benépesítése felé haladt. Akkoriban még
mérhetetlen volt az id , és az emberiségnek minden változása olyan lassan folyt, mint hajdan a gleccserek az
Arktisz meg az Antarktisz szigetein.
Évszázadok szinte csak úgy belesüppedtek a tétlenség ürességébe. Micsoda egy emberélet, micsoda száz
vagy ezer év?
Mut Ang szinte iszonyattal gondolt arra: milyen szörny lett volna a régi világ embereinek, ha el re tudják,
mennyire lassan fejl dnek az akkori társadalmi folyamatok; ha rádöbbennek, hogy bolygónkon még olyan sok
évig tart az elnyomás, az igazságtalanság és a rendezetlenség! Hétszáz év múlva visszatérni - a régi Egyiptomban
azt jelentette volna, hogy ugyanabba a rabszolgatartó társadalomba kerülünk bele, közben talán még
súlyosbodott is az elnyomás; az ezeréves Kínában - ismét ugyanazokat a háborúkat, császári uralkodóházakat
látjuk; Európában pedig a középkor vallásos éjszakájának kezdetét l az inkvizíció máglyáinak lobogásához, az
ádázul tomboló népbutításhoz jutunk el.
De most az a próbálkozás, hogy hét - változásokkal, korszer sítésekkel és új ismeretekkel telezsúfolt -
évszázadon át beletekintsünk a jöv be, szédülést idéz el a megrázó események iránti mohó érdekl dés miatt.
És ha az igazi boldogság: a mozgás, a változás, az átalakulás, akkor ugyan ki lehetne boldogabb nála és
társainál? És mégsem olyan egyszer a dolog! Az emberi természet kett s, mint a világ, amely megalkotta és
körülveszi. Az örök változásokra való törekvésünk ellenére mindig sajnáljuk a múltat, pontosabban azt a jót,
amelyet kisz r bel le az emlékezet, és amely hajdan az elmúlt aranykorokról alkotott elképzelésekké
terebélyesedett.
Akkor önkéntelenül a múltban keresték a jót, annak megismétlésér l ábrándoztak, és csupán az er s lelkek
látták el re, azok tudták megérezni az emberi élet elkerülhetetlenül bekövetkez megjavulásának és
elrendez désének közeledését. Az ember lelkében azóta mélyen benne él a nosztalgia a múlt iránt; fájlaljuk azt,
ami visszahozhatatlanul elt nt, és szomorúság fog el bennünket az emberiség történetének emlékei és a régi
romok láttán. Ez a nosztalgia különösképpen meger södött az érett, javakorabeli feln tteknél, és szomorúságot
kelt minden gondolkodó és érz emberben.
Mut Ang felállt a hangszer mell l, és megnyújtóztatta er s testét.
Igen, mindez olyan érdekesen és szemléletesen van leírva a történelmi regényekben. Mit l félhet hát az
rhajó fiatal személyzete abban a pillanatban, amikor ugrást végez a jöv be? A magánytól, attól, hogy nem
lesznek majd hozzátartozók? A jöv be csöppent ember hírhedt magányossága, amit annyiszor meghánytak-
vetettek és leírtak a régi regényekben. A magányosságot mindig úgy képzelték el, hogy nincsenek már
hozzátartozók, rokonok, holott ezek a hozzátartozók gyakran csupán a formális rokoni kapcsolatokkal
összekötött emberek elenyész en kis csoportját alkották. De most, amikor közel áll hozzánk bármelyik ember,
amikor nincsenek semmilyen határok vagy olyan konvenciók, amelyek zavarnák az emberek érintkezését
bolygónk bármely sarkában?!
Mi, a Tellur személyzete, már elvesztettük minden hozzátartozónkat a Földön. De az egyszer majd
elkövetkez jöv ben nem kevésbé hozzánk tartozó emberek várnak bennünket; olyan rokonok, akik még többet,
még világosabban tudnak és éreznek majd, mint azok a kortársaink, akiket mi örökre elhagytunk - nos, err l,
ilyen szavakkal kell beszélnie a parancsnoknak a személyzet fiatal tagjaihoz.
A központi kormányzóhelyiségben Tej Eron beállította kedvelt esti világítását. Csak a legszükségesebb
lámpák égtek, azok is halványan, és a nagy kerek helyiség kényelmesebbnek hatott a dereng fényben.
A másodparancsnok egyszer dalocskát dúdolgatott, de közben szüntelenül ellen rizte a számításokat. Az rhajó
útja a végéhez közeledett - éppen ma kellett az rhajónak a Kígyótartó csillagkép irányába fordulnia, hogy
elhaladjon a tanulmányozott széncsillag mellett. Veszélyessé vált a közeledés. A sugárnyomás annyira kezd
növekedni, hogy jóvátehetetlen, szörny kárt tehet az rhajóban, ha az a fénysebességet megközelít sebességgel
halad.
Tej Eron megérezte, hogy valaki ott áll mögötte - hátrafordult.
Mut Ang a másodparancsnok válla fölé hajolva leolvasta a m szerek összegezett adatait az alsó sor négyzet
alakú kis ablakairól. Tej Eron kérd en nézett parancsnokára, az pedig bólintott. A másodparancsnok alig
észrevehet en megmozduló ujjainak engedelmeskedve az egész rhajóban felhangzott a figyelmeztet jelzés és a
szokványos, fémes hangzású szó:
- Figyelem!
Mut Ang magához húzta a mikrofont, az emberek pedig az rhajó minden helyiségében mozdulatlanná
dermedtek, és önkéntelenül a hangszórók álcázott nyílásai felé fordították arcukat: az ember még nem szokott el
attól, hogy a hang irányába nézzen, amikor különösen oda akart figyelni.
- Figyelem, figyelem! - ismételte meg Mut Ang. - Az rhajó tizenöt perc múlva megkezdi a fékezést.
Az ügyeleteseken kívül mindenki feküdjék le a kajütjében. A fékezés els fázisa tizennyolc órakor fejez dik be,
a második szakasz hat "g" mellett hat napig tart. Az rhajó az ÉV - életveszély - jelzések után végzi a fordulatot.
Befejeztem!
A parancsnok tizennyolc órakor felállt karosszékéb l, és miközben igyekezett leküzdeni a fékezéssel mindig
velejáró, a derekában meg a tarkójában jelentkez fájdalmat, bejelentette, hogy alighanem lefekszik a hat napig
tartó fékezés egész idejére. Viszont a személyzet minden tagja szakadatlanul lesse a m szereket: most folynak a
széncsillag tanulmányozását célzó utolsó megfigyelések.
Tej Eron komoran tekintett a távozó parancsnokra. A kozmikus csillagközi rhajók megbízhatósága és ereje
minden egyes tökéletesítéssel növekedett. Még összehasonlítani is nehéz a hatalmas Tellurt azokkal a Föld
tengerein úszkáló kis dióhéjakkal, amelyeket hajdanában hajóknak neveztek. De hát a világ r végtelen
térségeiben az rhajójuk is csak törékeny kis dióhéj… Valahogy megnyugtatóbb, ha a parancsnok ébren van a
man ver alatt.

Kari Ram kis híján felugrott meglepetésében, amikor meghallotta Mut Ang vidám nevetését. Néhány napja
az egész személyzetet felzaklatta az a hír, hogy a parancsnok hirtelen megbetegedett. Kajütjébe csak az orvos
járhatott be, és mindenki önkéntelenül lehalkította hangját, ha elhaladt a sima ajtó mellett, amely szorosan be
volt zárva. Tej Eron volt kénytelen végrehajtani az egész kit zött programot - megfordította az rhajót, újra
felgyorsította, hogy kijussanak a széncsillag sugárnyomásának körzetéb l, és megkezdhessék a pulzációt vissza,
a Nap felé. A másodparancsnok a fölöttese mellett jött, és tartózkodóan mosolygott. Kiderült, hogy a parancsnok
az orvossal összebeszélve, szándékosan vonult vissza a parancsnoklástól: lehet vé akarta tenni Tej Eronnak,
hogy senki másra nem hagyatkozva, egymaga végezze el az egész m veletet. A másodparancsnok a világért sem
ismerte volna be, hogy kétséged gyötörték a visszafordulás el tt, hanem a parancsnokot korholta az egész
személyzetnek okozott izgalom miatt.
Mut Ang tréfásan menteget zött, és igyekezett meggy zni Tej Eront, hogy az rhajó teljes biztonságban van
a világ rben. A m szerek nem tévedhettek, minden egyes számítást négyszer ellen riztek, úgyhogy ez kizárja a
pontatlanság lehet ségét. Az is lehetetlen, hogy a csillagot az er s sugárnyomás övezetében kisbolygók és
meteoritok zónája vegye körül.
- Csakugyan nem vár többé semmi meglepetést? - érdekl dött óvatosan Kari Ram.
- El re nem látott véletlen természetesen lehetséges. De a kozmosz nagy törvénye, amelyet
középarányosítási törvénynek2 neveznek, mellettünk van. Biztosak lehetünk abban, hogy itt, a kozmosznak
ebben az üres zugában semmi újat sem találunk. Egy kicsit megyünk még visszafelé, aztán beindítjuk a
pulzációt, és a már kitapasztalt útvonalon, a Kígyó Szíve mellett száguldunk egyenest a Nap felé… Hisz már
néhány nap óta a Kígyótartó felé haladunk. Most már nem sokáig tart!
- Szinte furcsa: nincs öröm, nincs az az érzés, hogy jó munkát végeztünk, nincs semmi, ami igazolná, hogy
hétszáz évre meghaltunk a Föld számára - mondta elt dve Kari. - Igen, tudom: több tízezer megfigyelés,
számítások, felvételek, feljegyzések milliói. Az anyag új titkait majd ott, a Földön fejtik meg… De mennyire
megfoghatatlan és jelentéktelen mindez! A jöv csírája, semmi több!
- De mennyi harcot, munkát és halált vállalt az emberiség, el tte pedig az állatok nemzedékeinek trilliói - a
történelmi fejl dés vak útján - éppen a jöv nek ezért a csíráiért! - vetette ellen nagy hévvel Tej Eron.
- Ez mind igaz az ész szempontjából. De az érzés szempontjából számomra csak az ember fontos; a
kozmoszban ez az egyetlen er , amely fel tudja használni az anyag elementáris fejl dését, uralkodni tud rajta.
Csakhogy mi, emberek, olyan magányosak vagyunk, végtelenül magányosak. Kétségtelen bizonyítékaink
vannak ugyan arról, hogy sok-sok lakott világ létezik, de egyetlen más gondolkodó lény sem váltott még
tekintetet a Föld embereivel. Hány ábránd, mese, könyv, dal, festmény sejteti el re ezt a nagy eseményt, de még
mindig nem valósult meg. Nem valósult meg az emberiségnek ez a nagy, merész és ragyogó ábrándja, mely
réges-régen született, alighogy eloszlott a vallási vakság!
- A vakság! - szólt közbe Mut Ang. - Tudják-e, hogy nem is olyan régi el deink - már a kozmoszba való els
kijutás korszakában - hogyan képzelték el ennek a nagy ábrándnak a megvalósulását? Háborús összeütközés
lesz, az rhajókat vadállati módon szétrombolják - elpusztítják egymást mindjárt az els találkozáskor.
- Elképeszt ! - kiáltotta hevesen Kari Ram és Tej Eron.
- Mai íróink nem szeretnek a kapitalizmus végének komor korszakáról írni - jegyezte meg Mut Ang. -
Maguk tudják még iskolai tanulmányaikból, hogy az emberiség annak idején a fejl dés nagyon válságos
szakaszán ment át.
- Ó, igen! - kapott a szón Kari. - Amikor az emberek el tt már megnyílt az anyag és a kozmosz

2
Középarányosítási törvény – matematikai kifejezés, amelyben a számítások végeredményét egy bizonyos
középarányossal jelölik. A széls legnagyobb és a széls legkisebb mennyiségeket nem veszik figyelembe -
A szerz
birtoklásának lehet sége, de a társadalmi viszonyok formái még a régiek maradtak, és a társadalmi tudat
fejl dése is elmaradt a tudomány sikereit l.
- Majdnem pontos fogalmazás. Jó emlékez tehetsége van, Kari! De mondjuk másképpen: a kozmikus
megismerés és a kozmikus hatalom ellentétbe került az individualista magántulajdonos kezdetleges
világnézetével. Az emberiség egészsége és jöv je néhány évig egy hajszálon függött, amíg aztán gy zött az új,
és az emberiség az osztály nélküli társadalomban egyetlen családdá egyesült… Ott, a világ kapitalista felében,
nem láttak új utakat, és megingathatatlannak, változhatatlannak tekintették a társadalmukat, tehát a jöv ben is
elkerülhetetlennek vélték a háborúkat meg az önpusztítást.
- Hogy nevezhették k ezt ábrándnak? - szólt gúnyos, kaján nevetéssel Kari.
- Márpedig annak nevezték.
- Lehet, hogy minden civilizációnak válságos pontokon kell túljutnia mindenütt, ahol más naprendszerek
bolygóin emberiség alakul ki - mondta lassan Tej Eron, és egy futó pillantást vetett a menetirányító m szerek
fels számlapjára. - Már két olyan lakatlan bolygót ismerünk, ahol van víz, légkör, - valami oxigénmaradék, és
ahol a szelek mégis csak holt homokot kavarnak fel, és ugyancsak holt tengerek hullámait görgetik. rhajóink
lefényképezték ket.
- Nem - mondta fejcsóválva Kari Ram -, nem tudom elhinni, hogy emberek, akik már megismerték a
kozmosz végtelenségét és azt a hatalmat, amelyet a tudomány ad a kezükbe, képesek voltak…
-…Úgy gondolkozni, mint a vadállatok, amelyek csak most sajátították el a logikát? De hisz a régi
társadalom ösztönösen alakult ki, a nélkül az el re megadott célszer ség nélkül, amely az emberek építette
magasabb rend társadalmi formákat jellemzi. És az ember értelme, gondolkodásmódja is még csupán annak a
formális vagy matematikai logikának kezdetleges stádiumában volt, amely az anyagfejl dés és a természet
közvetlen megfigyelése alapján megállapított törvényeinek logikáját tükrözi. Mihelyt az emberiség történelmi
tapasztalatokat gy jtött, mihelyt megismerte a környez világ történelmi fejl dését, létrejött a dialektikus logika
mint a gondolkodás fejl désének magasabb foka. Az ember felfedezte a természet jelenségeinek és tulajdon
létezésének kett sségét. Tudatára ébredt annak, hogy egyfel l mint egyén nagyon kicsiny és rövid élet -
olyan, mint egy csöpp az óceánban, vagy mint egy parányi szikra, mely kihuny a szélben. Másfel l mérhetetlen
nagy, mint a világmindenség, amelyet az id és a tér egész végtelenségében átfog értelmével és érzéseivel.
Az rhajó parancsnoka elhallgatott, és t dve járkálni kezdett segít társai el tt, akiknek fiatal arcára most a
szigorú, feszült figyelem árnyéka vet dött.
Mut Ang törte meg els nek a csöndet:
- Az én történelmi könyvfilmgy jteményemben van egy, amely nagyon jellemz arra a korra. Ezt nem gép
fordította le a mai nyelvre, hanem Szanyija Csen, egy történész, aki a múlt században halt meg. Olvassuk el!
A fiatalemberek mohó érdekl dése láttán elmosolyodott, és kiment az orrszakasz folyosójára nyíló ajtón.
- Sohasem leszek igazi parancsnok - sóhajtott fel restelkedve Tej Eron -, lehetetlen tudni mindazt, amit a mi
Angunk tud.
- pedig azt mondta énel ttem, hogy rossz parancsnok, mégpedig éppen érdekl désének széles skálája
miatt - felelte Kari, és beült az ügyeletes-navigátori székbe.
Tej Eron meglep dve nézett társára. Hallgattak. A m szerek halk zengése változatlannak hatott. Az óriási
rhajó miután elérte a legnagyobb sebességet, a széncsillagtól távolodva, magabiztosan száguldott abba a
kiválasztott négyszögbe, ahol a világ r mélységes sötétségében, gyengén pislákolva, szinte elmerült négy
csillagszigetvilág, négy távoli galaxis. Olyan nagy távolságra voltak, hogy az onnan jöv fény er tlenül elhalt az
emberi szemben, ebben a csodálatos m szerben, amelynek alig néhány kvantum sugárzó energia is elegend .
Váratlanul történt valami. A nagy lokátor képerny jén felvillant és továbbra is ott imbolygott egy világító
pontocska. Fülsiketít csörömpölés hallatszott, amelyt l elállt az asztronauták lélegzete.
Tej Eron gondolkozás nélkül megadta az általános riadó jelét: a parancsnok felhívta a személyzet többi
tagját, hogy foglalják el a veszély esetére kijelölt helyeket
Mut Ang berohant a kormányzóhelyiségbe, és két ugrással a m szerasztalnál termett. A lokátor fekete tükre
megélénkült. Benne, mint feneketlen tóban, ott úszott egy piciny fénygömb - éles karimájú, kerek labdacs. Hol
felfelé billent, hol lefelé, és lassan jobbra csúszott. Az asztronauták csodálkoztak, hogy a robotok, amelyek
mindig el re jelezték, hogy az rhajó meteoritokkal ütközik össze, mozdulatlanok maradtak. Azt jelenti ez, hogy
a képerny n nem az keres sugaruk, hanem idegen fény tükröz dik vissza?
Az rhajó továbbra is az eddigi irányban haladt, és a fényl pont már az alsó jobb négyzetben repdesett.
A hirtelen sejtés arra késztette Mut Angot, hogy összerezzenjen, Tej Eront, hogy beharapja a száját, Kari Ramot,
hogy fájásig szorítsa a m szerasztal szélét. Egy soha nem látott tárgy repült feléjük, er s lokátorsugarat lövellt,
ugyanolyat, amilyet a Tellur is vetett, messze maga elé.
Olyan szenvedélyes volt a vágy, hogy a sejtés igazolódjék - hogy a remény eszeveszett felröppenése után ne
zuhanjanak a kiábrándulás mélységébe, ami már százszor megesett a Föld rhajósaival -, hogy a parancsnok
mozdulatlanná dermedt, és egyetlen szót sem mert kiejteni. És izgalma mintha átragadt volna azokra is, akik ott
szembejönnek.
A világító pont kialudt a képerny n, majd újra felgyulladt, és a villanásokat s rítve, szabályos id közönként
négyszer-négyszer és kétszer-kétszer pislogni kezdett. Ezt a szabályos ismétl dést az egész világegyetemben
csak egyetlen er : az emberi gondolat idézhette el . Többé nem maradt kétség: csillagközi rhajó jön szembe.
Itt, a világ r mérhetetlen messzeségében, amelyet most el ször ért el földi rhajó, ez csakis egy másik világ
rhajója lehet, egy másik, távoli csillag bolygóiról jöhet.
A Tellur f lokátorának sugara szintén szaggatottá vált. Kari Ram leadta az egyezményes fényjelkulcs
néhány jelzését. Egészen valószín tlennek látszott, hogy ezek az egyszer gombnyomások ott elöl, az ismeretlen
rhajó képerny jén a villanások szabályos ismétl dését idézik el
Mut Ang hangja izgalmat árult el, ahogy megszólalt az rhajó hangszóróiban:
- Figyelem, figyelem! Idegen rhajó jön szembe velünk! Eltérünk az eddigi iránytól, és rendkívüli fékezést
végzünk. Minden munkát abbahagyni! Rendkívüli fékezés! Ki-ki a helyére, a leszállási beosztás szerint!
Egy másodpercet sem volt szabad elvesztegetni. Ha a szembejöv rhajó is körülbelül ugyanolyan
sebességgel halad, akkor a két rhajó közeledésének gyorsasága - másodpercenként kétszázkilencvenötezer
kilométer - megközelíti a fénysebességet. A lokátor néhány másodpercet hagyott még az embereknek a
cselekvésre Mialatt Mut Ang a mikrofonba beszélt, Tej Eron súgott valamit Karinak. A feszültségt l egészen
sápadt ifjú félszóból is megértette, és valami manipulációt végzett a lokátor m szerasztalán.
- Ragyogó! - kiáltott fel a parancsnok, figyelve, hogy a sugár nyilat ír le az ellen rz képerny re, aztán
balra, visszafelé hajlítja, úgyhogy az végül csigavonallá kanyarodik.
Nem telt el több tíz másodpercnél. A képerny n felvillant egy nyíl alakú fényl kontúr, majd a fekete kör
jobb oldala felé kanyarodott, végül egy pillanat alatt csigavonallá tekeredett. A megkönnyebbülés sóhaja, szinte
nyögés tört fel egyszerre a központi kormányzóhelyiségben figyel emberekb l. Azok az ismeretlenek, akik
feléjük száguldottak a világ r titokzatos mélységeib l, megértették ket! Legf bb ideje!
Megszólaltak a riadócseng k. Most már nem az idegen lokátor sugara, hanem az rhajó szilárd teste t nt fel
a f képerny n. Tej Eron villámgyors mozdulattal kikapcsolta azt a robotot, amely az rhajót vezette, és maga
térítette egy hajszálnyit balra a Tellurt. A cseng k elhallgattak, a képerny fekete tava kihunyt. Az emberek alig
vehették észre azt a vékony fénycsíkot, amely tovasiklott a jobb oldali áttekint lokátoron. A két rhajó
elképzelhetetlen sebességgel elszáguldott egymás mellett, és máris eltávolodott egymástól.
Beletelik néhány napba, míg újra találkoznak. Nem szalasztottak el a pillanatot: mind a két rhajó lefékez,
megfordul, és a pontos gépek számításai szerint repülve, ismét közeledik majd a találkozás helyéhez!
- Figyelem, figyelem! Rendkívüli fékezés! Minden részleg adjon készenléti jelzést! - mondta a mikrofonba
Mut Ang.
A részlegek készenlétét jelz zöld fények máris ott sorakoztak a motoros számlálóm szerek megmerevült
mutatói fölött. Az rhajó motorjai elhallgattak. A várakozásban mozdulatlanná dermedt az egész rhajó.
A parancsnok gyorsan körülnézett a kormányzóhelyiségben, lekapcsolta a fékezés irányítására szolgáló robotot,
és egyúttal a karosszékek felé intett fejével. Segít társai látták, ahogy elkomorodva hajol a program skálája fölé,
és a 8-as számra fordítja a f kapcsot.
Lenyelni egy pirulát, amely csökkenti a szívm ködést, gyorsan beleülni a karosszékbe, és megnyomni a
robot kapcsolóját - néhány másodperc m ve volt.
Az rhajó mintha beleütközött volna valamibe a világ rben; ha a hajdankorban így megbotlott egy-egy
hátasló, a lovasa - a sors kénye-kedve szerint - lebukfencezett róla. A hatalmas rhajó szinte felágaskodott.
"Lovasai" a hidraulikus karosszékek mélyébe és enyhe kábulatba estek.

A Tellur könyvtárában összegy lt az egész személyzet. Csak egy ügyeletes maradt az rhajó bonyolult
elektronikus m szereinek összeköttetését biztosító készülékeknél. A Tellur megfordult a fékezés után, de addigra
már több mint tízmilliárd kilométerre távolodott el a találkozás helyét l. Az rhajó lassan, az abszolút
sebességnek egyhuszadával haladt, miközben minden számítógép szüntelenül ellen rizte és helyesbítette az
irányt. Ismét meg kellett találni egy láthatatlan pontot a végtelen kozmoszban és azon a ponton egy immár
végképp jelentéktelen kis porszemet - az idegen rhajót. El reláthatólag nyolc napig tart a csaknem
elviselhetetlen várakozás. Ha a számításokban és a hajó viselkedésében mutatkozó eltérés nem lesz nagyobb a
megengedettnél; ha azok az ismeretlenek szintén nem tévednek, és ha k is ugyanilyen tökéletes m szerekkel,
ugyanilyen engedelmes rhajóval rendelkeznek, akkor a két hajó olyan közel kerül, hogy lokátoraik sugaraival a
vaksötétben is kitapogathatják egymást.
Akkor az ember, egész történelme során el ször, érintkezésbe kerül azokkal, akik gondolkodásban, er ben
és törekvéseikben testvérei, akiknek létezését az ember végtelenül éles elméje már rég megsejtette, s t
kétségtelenül be is bizonyította. A szörny nagy térbeli és id beli távolságok, amelyek elválasztják a lakott
világokat, mindeddig legy zetlenek maradtak. De most, lám, a földi emberek kezet nyújtanak a kozmosz más
gondolkodó lényeinek, majd pedig - még tovább haladva - ismét más csillagokról való új testvéreiknek.
A gondolat és a munka láncolata végighúzódik a világ r feneketlen mélységein, mint a természet elemi er i
fölötti végs gy zelem ünnepi menete.
Évmilliárdokig kellett nyüzsögni a tengeröblök sötét és meleg zugaiban az apró, él nyálkacsomóknak, majd
megint több százmillió év alatt immár bonyolultabb lények alakultak ki bel lük, amelyek végül kijöttek a
szárazföldre. Teljesen a környez er k függvényeként, az életért, a fajfenntartásért folytatott sötét harcban telt el
újabb millió és millió évszázad, amíg végül kifejl dött a nagyagy - a táplálékszerzés, a létért való küzdelem
leghatásosabb eszköze.
Az élet fejl désének üteme meggyorsult, a létért való küzdelem élesebbé vált, és gyorsabb lett a természetes
kiválasztódás is. Áldozatok, áldozatok, áldozatok - felfalt növényev k, éhen pusztuló ragadozók, elhulló
gyöngék, megbetegedett, elöregedett állatok; aztán olyanok, amelyek a n stényért vívott harcban vagy az utódok
védelmezésekor estek el, vagy amelyek elemi csapás áldozataivá váltak.
Így volt ez a fejl dés vak útjának egész folyamán, amíg a nagy eljegesedés nehéz életkörülményei közt a
majomnak egy távoli rokona értelmes munkával nem cserélte fel a táplálékszerzés vadállati módját. Ekkor,
miután felismerte a közös munkában és az értelmes tapasztalatban rejl roppant nagy er t - emberré vált.
De még ezután is sok évezred telt el, mind teli háborúkkal, szenvedéssel, éhínséggel, elnyomással,
tudatlansággal és a jobb jöv be vetett reménnyel.
Az utódok igazolták is seik reményeit: elkövetkezett a jobb jöv , és az emberiség, az osztály nélküli
társadalomban egyesülve, a félelemt l és az elnyomástól megszabadulva a tudás és a m vészet soha nem látott
magaslatára emelkedett. Bebizonyosodott, hogy meg tud birkózni a legnehezebbel: a kozmikus térségek
leigázásával. És most az élet meg az ember felfelé vezet egész nehéz útját, az egész összegy jtött hatalmas
tudást, a végtelen nagy er feszítést és munkát végül a nagy hatósugarú csillagközi rhajó feltalálása koronázta
meg, a Telluré, amelyet a Tejút feneketlen mélységébe vetettek. Az anyag fejl désének a Földön és a
Naprendszerben elért csúcspontja a Tellur révén most fog érintkezni egy másik csúcsponttal, annak a
valószín leg nem kevésbé nehéz útnak legújabb eredményével, amely ugyancsak évmilliárdokig tartott a
világmindenségnek egy másik kis zugában.
Ilyen vagy olyan formában ezek a gondolatok izgatták a személyzet többi tagját is. A pillanat óriási
felel sségének tudata még a fiatal Tajnát is komolyságra késztette, k, akik csupán maroknyi képvisel i a
sokmilliárdos földi emberiségnek, vajon méltók lesznek-e h stetteihez, munkájához, fizikai tökéletességéhez,
eszéhez és állhatatosságához? Hogyan készüljenek fel a küszöbönálló találkozásra? Fel kell idéznünk azt az
egész véres és nagy harcot, amelyet az emberiség a test és a lélek szabadságáért vívott!
A legfontosabb, a legleny göz bb és legtitokzatosabb az a kérdés volt: milyenek azok, akik most felénk
közelednek? Szörny ek vagy gyönyör ek - mármint a mi földi ízlésünk szerint?
Afra Devi, a biológus kért szót.
A fiatal n , akit még jobban megszépített az idegfeszültség, gyakran emelte pillantását az ajtó fölötti képre.
Az egyenlít i Afrika Holdhegyeinek perspektivikus színezéssel készült nagy panorámája - a zord, erd s lejt k és
a fényt árasztó sziklás gerinc megrázó ellentétével - mintegy kidomborította gondolatait.
Afra azt mondta, hogy az emberiség rég elvetette azt a hajdan elterjedt elméletet, amely szerint a
gondolkodó lények - bármilyen alakúak, a legkülönfélébb felépítés ek lehetnek. A vallásos babonák
csökevényei még komoly tudósokat is arra a meggondolatlan feltevésre késztettek, hogy a gondolkozó agy
bármilyen testben kifejl dhet, ahogy például azel tt bármilyen alakban megjelen istenekben hittek. Holott
valójában az ember külseje - az egyetlen olyan földi lényé, amelynek gondolkozó agya van - természetesen nem
véletlenül olyan, amilyen, hanem megfelel a lény legszélesebb kör , sokoldalú alkalmazkodásának, annak a
képességnek, hogy óriási szellemi megterhelést viseljen el, valamint idegrendszere rendkívüli aktivitásának.
Az emberi szépségr l és általában a Szépségr l alkotott fogalmunk több ezer éves tapasztalatból - a
konstruktív célszer ségnek és különféle cselekvésekre való alkalmasság tökéletességének ösztönös érzékeléséb l
- született. Ezért szépek a hatalmas gépek, a tenger hullámai, a fák, a lovak, habár mindezek élesen különböznek
az ember külsejét l. Maga az ember pedig agyának fejlettsége folytán még állat korában megszabadult a sz k
specializálódásnak, a csupán egyfajta életmódhoz való alkalmazkodásnak szükségszer ségét l, ami pedig a
legtöbb állatra jellemz .
Az ember lába nem alkalmas arra, hogy szakadatlanul fusson, akár szilárd talajon is - még kevésbé
süppedékesen -, de azért biztosítani tudja a hosszan tartó és gyors helyváltoztatást; lehet vé teszi, hogy
felkapaszkodjék a fára, sziklát másszon. Az ember keze pedig a leguniverzálisabb szerszám, millió dolgot lehet
végezni vele, és ami a legfontosabb - ez tette emberré az egykori állatot.
Az ember már kialakulásának korai szakaszaiban is egyetemes szervezetként fejl dött, amely a
legkülönfélébb körülményekhez is tud alkalmazkodni. Az emberi szervezetnek ez a sokoldalúsága a társadalmi
életre való további áttérés során még nagyobb, még változatosabb lett, akárcsak a tevékenysége. Az ember
szépsége - minden más igen célszer en felépített test állatéhoz viszonyítva - a tökéletességen kívül jelenti még
a rendeltetés egyetemességét, amelyet csak fokoz és tovább csiszol az értelmi tevékenység, a szellemi nevelés
- A más világból jöv gondolkodó lény, ha már eljutott a kozmoszba, akkor ugyanolyan magasrend ,
tökéletes, egyetemes, vagyis szép! Nem létezhet semmiféle gondolkozó szörny, embergomba vagy polipember!
Nem tudom, hogyan fest majd ez a valóságban, alaki hasonlóságot is találunk-e majd, vagy csak valamilyen más
jelleg szépséget, de ez elkerülhetetlen! - fejezte be felszólalását Afra Devi.
- Nekem tetszik ez az elmélet - támogatta a biológust Tej Eron -, csak hát…
- Értem - vágott közbe Afra - Még az általánosan megszokott küls l való jelentéktelen eltérések is a
torzság hatását keltik, itt pedig túl nagy az eltérések valószín sége. Hisz a formától való jelentéktelen eltéréseket
is - az orr, a szemhéj, az ajak hiányát -, melyeket sérülés okoz, úgy érzékeljük, mint torzságot, és ezek épp azért
szörny ek, mert általános emberi alapokon nyugszanak. A ló vagy a kutya pofája nagyon élesen elüt az emberi
arctól, de mégsem torz, hanem éppenséggel szép. Ennek az a magyarázata, hogy megvan benne a célszer ség
szépsége, a sérült emberi arcon pedig megbomlott az összhang…
- Következésképpen ha küls leg nagyon különböznek is majd t lünk, azért mégsem látjuk torznak ket? De
hátha ugyanolyanok, mint mi, csak szarvuk meg ormányuk van? - makacskodott Tej.
- Gondolkodó lénynek nincs szüksége szarvra, így hát nem is lesz neki soha. Az orr esetleg ormányszer vé
nyúlhat; bár ha van kéz, amely nélkül nem lehet ember az ember, akkor az ormány fölösleges. Ez azonban csak
sajátos eset lesz, nem pedig a gondolkozó lény küls felépítésének elengedhetetlen feltétele. De mindaz, ami
történelmileg a természetes kiválasztódás eredményeként alakul törvényszer séggé, az eltérések sokaságának
valamiféle középarányosává válik. Éppen itt mutatkozik meg teljes szépségében a sokoldalú célszer ség. Így hát
én nem várok ilyen vagy olyan szarvú és farkú szörnyetegeket a szembejöv rhajón - azoknak nincs ott semmi
keresnivalójuk! Az életnek csupán a legalacsonyabb formái nagyon különböz k; minél magasabbra jutnak, annál
jobban hasonlítanak egymáshoz. A paleontológia megmutatja nekünk, milyen szigorú keretek közé szorította az
evolúció a magasabb rend szervezeteket; gondoljunk arra, hogy küls leg száz meg száz esetben tökéletesen
hasonlít egymáshoz a magasabbrend gerincesek két teljesen különböz osztálya - az erszényeseké meg a
méhlepényeseké.
- Gy zött! - adta meg magát Tej Eron, és ahogy végignézett a jelenlev kön, látszott: büszke jó barátjára.
Ifjúi zavarában enyhén elpirulva, váratlanul Kari Ram szállt vele vitába. Azt mondta, hogy azok az idegen
lények, még ha teljesen emberi és szép burokkal - testtel - rendelkeznek is, esetleg végtelenül elütnek t lünk az
értelmüket, a világról és az életr l alkotott felfogásukat illet en. És akármilyen kiváló képesség ek, hátha
kegyetlen és félelmetes ellenségeinkké válnak. Ekkor Mut Ang vette védelmébe a biológust.
- Csak nemrég gondolkoztam ezen - mondta a parancsnok -, és rájöttem, hogy a fejl dés legfels fokán
gondolkodó lények között semmilyen nézeteltérés sem lehet. Az ember gondolkodása, értelme a környez világ,
az egész kozmosz logikai fejl désének törvényeit tükrözi. Ebben a vonatkozásban az ember - mikrokozmosz.
A gondolkozás a világegyetem törvényeit követi; azok pedig mindenütt egységesek. A gondolkozás alapja -
bárhol jelenjék is meg - mindenütt a matematikai és a dialektikus logika lesz. Nem lehet semmilyen más,
egészen eltér gondolkozás, mint ahogy nem létezhet ember társadalmon és természeten kívül…
Az örömteli felkiáltások elnyomták a parancsnok hangját.
- Nem túlzás ez? - szólt rosszallóan Mut Ang.
- Nem - szállt vitába vele bátran Afra Devi -, mindig lelkesít , ha egész sereg ember gondolatai
egybehangzanak. Ez a záloga a gondolatok helyességének, és a baráti támogatás érzése… kivált ha a kérdéseket
a tudomány különböz oldalairól közelítjük meg…
- A biológiára meg a társadalmi tudományokra gondol? - kérdezte a mindeddig hallgatag Jasz Tin, aki
szokása szerint a díványnak egy kényelmes sarkában helyezkedett el.
- Igen! A földi emberiség egész társadalomtörténetében épp az volt a legnagyszer bb, hogy a kultúra
növekedésével meg az ismeretek b vülésével együtt szakadatlanul növekedett a kölcsönös megértés. Minél
magasabbra emelkedett a kultúra, az osztály nélküli társadalom különféle népei és fajai annál könnyebben
megérthették egymást, annál fényesebben világítottak mindenki számára az élet berendezésének közös céljai,
meg annak szükségessége, hogy egyesüljön el bb néhány ország, majd az egész bolygó, az egész emberiség.
Most a fejl désnek azon a fokán, amelyet elért a Föld, és kétségtelenül elértek azok is, akik szembejönnek
velünk… - Afra elhallgatott.
- Ez így van - mondta egyetért én Mut Ang -, két különböz bolygó lakói, akik már kijutottak a kozmoszba,
könnyebben egyetértenek, mint egy és ugyanazon bolygónak két vad népe!
- De hogy is állunk a háború elkerülhetetlenségével - még a kozmoszban is! -, amelyr l még a kultúra
meglehet sen magas fokán álló seink is meg voltak gy dve? - kérdezte Kari Ram.
- Hol van az a híres könyv, amelyet ígért? - kapott észbe Tej Eron. - Arról a két rhajóról, amelyek mindjárt
az els találkozáskor el akarták pusztítani egymást.
A parancsnok megint a szobájába indult. Ezúttal semmi akadály sem jött közbe: Mut Ang egy nyolcágú
csillaghoz hasonló kis mikrofilmmel tért vissza, és betette az olvasógépbe. A régi amerikai szerz fantasztikus
írása minden rhajóst érdekelt.

Az els találkozás cím elbeszélés drámai színekkel írta le egy földi rhajó találkozását egy idegennel a
Rák-ködben, a Naptól több mint ezer parszek távolságra. A földi rhajó parancsnoka kiadta a parancsot, hogy
azonnali megsemmisítésre készítsenek el minden csillagászati térképet, megfigyelési anyagot, az irányra
vonatkozó számításokat, a meteoritok szétzúzására szolgáló ágyúkat pedig mind fordítsák az idegen rhajó ellen.
A földi emberek ezután azt a roppant felel sséget követel problémát kezdték meghányni-venti: van-e joguk
tárgyalásokba bocsátkozni az idegen rhajóval, vagy azonnal meg kel! rohamozniuk és el kell pusztítaniuk?
A Föld embereinek izgalmát az a félelem okozta, hogy az idegenek megállapíthatják a földi rhajó útvonalát, és
mint hódítók jelennek meg bolygónkon.
Az rhajó legénysége vitathatatlan igazságként fogadta a parancsnok vad gondolatait. A parancsnok
véleménye szerint két egymástól függetlenül keletkezett civilizáció találkozása elkerülhetetlenül az egyik
leigázásához és annak a gy zelméhez vezet, aki er sebb fegyverrel rendelkezik. A kozmoszban való találkozás
vagy kereskedést, vagy háborút jelent - semmi más sem jutott eszébe a szerz nek.
Hamarosan kiderült, hogy az idegenek nagyon hasonlítanak a földi emberekhez, noha csak infravörös
fénynél látnak, és rádióhullámok útján érintkeznek egymással; mindazonáltal az emberek nyomban megfejtették
az idegenek nyelvét, és megértették gondolataikat. Az idegen rhajó parancsnokának társadalmi ismeretei
ugyanolyan szegényesek voltak, mint a földi emberekéi. Azon a feladaton törte a fejét, hogyan kerüljön ki élve
ebb l a végzetes találkozásból, és ne pusztítsa el a földi hajót.
Az a veszély fenyegetett, hogy a régóta várt nagyszer véletlen - két különböz emberiség képvisel inek
els találkozása - szörny katasztrófába torkollik. A két rhajó egymástól körülbelül hétszáz mérföldnyire
lebegett a világ rben, és egy robot - gömb alakú rcsónak - révén már több mint két hete tárgyaltak.
A két parancsnok biztosította egymást békeszeretetér l, de azt is hangoztatta, hogy nem bízhat semmiben.
Kilátástalan lett volna a helyzet, ha nincs ott a regény f se, a fiatal asztrofizikus. Ruhája alá borzalmas
robbanóerej bombákat rejtve, a parancsnokkal együtt vendégként átment az idegen rhajóra. Ott ultimátumot
adtak: ki kell cserélni az rhajókat. A fekete rhajó személyzetének egy része szálljon át a földire, a földiek egy
része pedig az idegenre - miután el leg ártalmatlanná tették a meteoritok szétzúzására szolgáló ágyúikat -,
sajátítsák el a különféle rendszerek irányítását, és szállítsanak át minden ingóságot. A bombákkal felfegyverzett
két h s pedig egyel re maradjon ott az idegen rhajón, hogy holmi fondorlat esetén rögtön felrobbantsa az
rhajót. Az idegen rhajó parancsnoka elfogadta az ultimátumot. A két rhajó kicserélése és ártalmatlanná tétele
szerencsésen lezajlott. A fekete rhajó az emberekkel, a földi meg az idegenekkel sietve eltávozott a találkozás
színhelyét l, és elt nt a köd gázának gyönge, villózó fényében.

…Hangzavar töltötte be a könyvtárt. Már az olvasás alatt hol az egyik, hol a másik fiatal adta tanújelét
türelmetlen ellenzésének, és égett a vágytól, hogy vitába szálljon a regénnyel. Most, amikor beszélni kezdtek,
alig tudták elkerülni a legnagyobb udvariatlanságot - annak számított, ha valaki megpróbált közbevágni.
Mindnyájan a parancsnok felé fordultak, mintha volna a felel s ezért a régi regényért, amelyet most kiragadott
a feledésb l.
A többség arról beszélt, hogy teljesen ellentétben áll egymással a cselekmény kora és a h sök
pszichológiája. Ha az az rhajó alig három hónap alatt négyezer fényévre el tudott távolodni a Földt l, akkor a
regény cselekménye nyilvánvalóan még a mainál is kés bbi korban játszódik, hisz ilyen mélyen még senki sem
hatolt be a kozmoszba. A regényben pedig a földi emberek gondolatai és cselekedetei semmiben sem
különböznek a sok évszázaddal ezel tt megsz nt kapitalizmus idején megszokottaktól! B ven akadnak tisztára
technikai jelleg hibák is: a két rhajó semmiképpen sem állhatott meg olyan gyorsan, és az idegen gondolkodó
lények nem érintkezhettek egymással rádióhullámok révén. Ha az a bolygó - amint a regényben utalnak rá -
csaknem a földihez hasonlóan s légkörrel rendelkezett, akkor szükségképpen ki kellett fejl dnie az
emberéhez hasonló hallásnak is. Ez összehasonlíthatatlanul kisebb energiafogyasztást igényel, mint a
rádióhullámok el állítása vagy a bioáramokkal való érintkezés. Az is valószín tlen, hogy olyan gyorsan
megfejtették az idegenek nyelvét, mégpedig olyan pontosan, hogy betáplálhatták a fordítógépbe.
Tej Eron megjegyezte, hogy a szerz elképzelése a kozmoszról igen szegényes, és ez annál is meglep bb,
mert Ciolkovszkij, a régmúltban élt nagy tudós már több évtizeddel e regény megírása el tt figyelmeztette az
emberiséget, hogy a kozmosz felépítése sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk. A dialektikus gondolkodók
intelme ellenére némely tudós úgy vélte, hogy a megismerésnek már szinte legvégs határáig eljutott.
Ahogy teltek az évszázadok, a tömérdek felfedezés végtelenül bonyolulttá tette elképzeléseinket a
jelenségek kölcsönös összefüggéseir l, és éppen ezáltal mintegy elodázta és lelassította a kozmosz
megismerését. Ezzel egyidej leg azonban a tudomány igen sok kerül utat talált a bonyolult problémák és a
szaki feladatok megoldására. Ilyen kerül út volt például a pulzációs rhajók megalkotása, melyek szinte a
mozgás megszokott törvényein kívül közlekednek. A matematikai logika látszólagos zsákutcáinak éppen az
effajta leküzdésében rejlett a jöv hatalma. De Az els találkozás szerz je még csak nem is sejtette a
megismerésnek azt a végtelenjét, amely az korabeli nagy dialektikus gondolkodók egyszer képletei mögött
meghúzódott.
- Senki sem vett figyelembe még egy körülményt - szólalt meg váratlanul a hallgatag Jasz Tin. - Ezt a
regényt angolul írták. Minden név, becenév és humoros kifejezés angol maradt. Ez nem elhanyagolható! Én
kedvel nyelvész lévén, tanulmányoztam az els univerzális nyelv kialakulásának folyamatát. Az angol a
múltban a legelterjedtebb nyelvek egyike volt. Az író mintegy tükörképét adta a társadalmi formák
megingathatatlanságába, helyesebben, végtelen sokáig fennállásába vetett hitnek. Az ókori rabszolgatartó
világnak vagy a feudalizmus korszakának lassú fejl dését, a régi népek kényszer béket rését tévesen általában
a társadalmi viszonyok valamennyi formájának - a nyelveknek, a vallásoknak és végül a legutolsó ösztönös,
vagyis a kapitalista társadalomnak - állandósága gyanánt fogták fel. A kapitalizmus utolsó szakának veszélyes
társadalmi kiegyensúlyozatlanságát változhatatlannak tartották. Az angol nyelv már akkor archaikus csökevény
volt, mert voltaképpen két nyelvet foglalt magában: egy írottat meg egy fonetikust, így hát egyáltalán nem volt
alkalmas fordítógépek számára. Meglep , hogy a szerz nem ébredt rá, hogy annál er sebben és gyorsabban
változik a nyelv, minél gyorsabban változnak az emberek kapcsolatai meg a világról alkotott elképzeléseik!
Kiderült, hogy a félig elfelejtett, ókori szanszkrit nyelv a leglogikusabb felépítés , így hát ez lett a
fordítógépek számára szerkesztett közvetít nyelv alapja. Rövid id múltán a közvetít nyelvb l kialakult
bolygónk els univerzális nyelve, amely azóta persze még sok változáson ment át. A nyugati nyelvek rövid
élet nek bizonyultak. Még kevésbé bizonyultak tartósnak a vallási hagyományokból, a régóta holt, tehát már
idegen nyelvekb l vett személynevek.
- Jasz Tin rátapintott a lényegre - kapcsolódott bele a beszélgetésbe Mut Ang. - Még a "tudományos"
tudatlanságnál vagy a helytelen módszereknél is szörny bb a vaskalaposság: a társadalmi berendezkedés ama
formáinak makacs védelmezése, amelyek egészen nyilvánvalóan elavultak már a kortársak szemében is. E
vaskalaposság alapját - a közönséges tudatlanság kevésbé gyakori eseteinek kivételével - természetesen az
alkotta, hogy személyes érdekek f dtek annak a társadalmi rendnek a fenntartásához, amelyben azok a
védelmez k sokkal jobban éltek, mint az emberek többsége. Ha pedig így van, akkor mit tör dtek k az
emberiséggel, az egész bolygó sorsával, energiakészleteivel, lakóinak egészségével?
Az éghet ásványok készleteinek esztelen elpocsékolása, az erd k kiirtása, a folyók meg a talaj kimerülése,
az atomfegyver gyilkos fajtáinak létrehozásával kapcsolatos rendkívül veszélyes kísérletek - mind egybevéve
meghatározta azoknak a cselekvéseit és világnézetét, akik mindenáron igyekeztek meg rizni azt, ami már idejét
múlta, elavult, és ezzel sok szenvedést okozott, félelmet keltett az emberek többségében. Éppen itt csírázott ki és
burjánzott el a kizárólagos el jogok mérges magva; az a koholmány, hogy egy-egy csoport, osztály vagy
emberfaj fölötte áll a másiknak, más szóval az er szak meg a háború igazolása - mindaz, ami a régmúlt id kben
a fasizmus nevet kapta.
Az el jogokat élvez csoport elkerülhetetlenül fékezni fogja a fejl dést, mert arra törekszik, hogy az
számára minden maradjon a régiben, a társadalom megalázott része pedig harcolni fog e fékezés ellen, a saját
el jogaiért. Minél er sebb volt a kiváltságos csoport nyomása, annál jobban fokozódott az ellenállás, élez dtek a
harc formái, elharapózott a kölcsönös kegyetlenkedés, következésképpen hanyatlott az emberek erkölcsi
állapota. Vigyék át ezt az egy országban folyó osztályharcról a kiváltságos és az elnyomott országok egymás
közötti harcára. Jusson eszükbe a történelemb l az új, a szocialista társadalom és a régi, a kapitalista világ
országai közötti harc, és akkor megértik, miért született meg a háborús ideológia, a háborúk
elkerülhetetlenségének propagandája, mely szerint háború mindig lesz, még a világ rben is. Én itt a gonosznak a
szívét látom, azt a kígyót, amely - bárhogy elrejtik is - okvetlenül marni fog, mert szükségképpen marnia kell.
Jusson eszükbe, milyen baljós vörös-sárga fénnyel égett az a csillag, amely mellett célunk felé repülve
elhaladtunk…
- A Kígyó Szíve! - kiáltott fel Tajna.
- A Kígyó Szíve! A régi társadalmat védelmez , a háború és a kapitalizmus szükségszer ségét hirdet
irodalom szíve is ilyen mérges csúszómászónak a szíve.
- Következésképpen a mi aggodalmunk szintén a kígyó szívének az utóhatása, amely még a régi id kb l
maradt ránk! - jegyezte meg komolyan és szomorúan Kari. - Én pedig bizonyára a legkígyóbb ember vagyok
mindnyájunk között, mert bennem még van aggodalom vagy kétség, vagy minek nevezzem…
- Kari! - kiáltott rá szemrehányóan Tajna. De a fiatalember makacsul folytatta:
- A parancsnok jól beszélt itt a legmagasabb civilizációk halálos válságairól. Mindnyájan ismerünk
elpusztult bolygókat, amelyeken épp ezért semmisült meg az élet, mert a rajtuk lakó emberek nem tudták
leküzdeni az atomháborús veszélyt, megteremteni az új társadalmat a tudomány törvényei szerint; nem tudtak
egyszer s mindenkorra véget vetni a pusztítás szenvedélyének, hogy kitépjék a kígyó szívéti Tudjuk, hogy
bolygónknak is csak nehezen sikerült elkerülnie ezt a sorsot. Ha nem jelenik meg Oroszországban az els
szocialista állam, amely megvetette a bolygó életében bekövetkez nagy változások alapját, akkor elburjánzik a
fasizmus, és kitörnek a gyilkos nukleáris háborúk! De hátha k ott - a fiatal asztronavigátor arrafelé mutatott,
ahonnan az idegen rhajót várták -, hátha k még nem jutottak túl azon a veszélyes hegyfokon?
- Kizárt dolog, Kari! - felelte higgadtan Mut Ang. - Lehetséges bizonyos hasonlóság az élet legmagasabb
formáinak és a társadalom legmagasabb formáinak kialakulásában. Az ember csakis a környez természet
viszonylag szilárd, tehát sokáig fennálló kedvez viszonyai között fejl dhetett ki. Ez nem jelenti azt, hogy
egyáltalán nem voltak változások, ellenkez leg: voltak, mégpedig meglehet sen gyökeresek, de csak az
embernek és nem az egész természetnek a viszonylatában. Ám katasztrófák, nagy megrázkódtatások és gyökeres
változások megakadályozták volna ilyen magasrend gondolkodó lény kifejl dését. Ugyanúgy a társadalom
legmagasabb formája is - amely meg tudta hódítani a kozmoszt: rhajókat építve behatolt a világ r feneketlen
mélységeibe - minderre csupán az emberiség életkörülményeinek az egész bolygóra kiterjed stabilizálódása
után, másszóval: a kapitalizmus okozta katasztrofális háborúk nélkül lehetett képes… Igenis: azok, akik ott
szembejönnek velünk, szintén túljutottak a válságos ponton, szintén szenvedtek, és közülük sokan elpusztultak,
amíg felépítették az igazi, a bölcs társadalmat!
 - Én úgy vélem, hogy a különböz bolygók civilizációinak történetében van valami elementáris bölcsesség -
mondta Tej Eron. - Az ember nem hódíthatja meg a világmindenséget addig, amíg el nem éri az élet
legmagasabb fokát, ahol nincsenek háborúk, ahol minden egyes ember a legnagyobb felel sséget érzi minden
testvére iránt!
- Az emberiség, miután végleg felemelkedett a kommunista társadalom legfels fokára, kozmikus hatalomra
tett szert, és ezt csakis ezen az úton szerezhette meg, más alternatíva nincs! - kiáltott fel Kari. - És nincs
semmilyen más emberiség számára sem, ha így nevezhetjük a szervezett, gondolkozó élet legmagasabb formáit.
- Mi, a mi rhajónk: a földi emberiség keze, amelyet kinyújtott a csillagok felé - mondta komolyan Mut
Ang -, és ez a kéz tiszta! Ám ez nem lehet csupán a mi különleges tulajdonságunk! Nemsokára ugyanilyen tiszta
és hatalmas kezet érintünk meg!
A fiatalok nem bírták megállni - lelkes felkiáltásokkal fogadták a parancsnok következtetését. De az
id sebbek is - akik pedig már eljutottak odáig, hogy férfiasan uralkodjanak érzéseiken - látható izgalommal
vették körül Mut Angot.

Valahol elöl, még mindig irtózatos távolságra, repült feléjük egy idegen és messzi csillag bolygójáról való
rhajó. A Föld emberei a bolygójukon megszületett élet fejl désének milliárd évei után most el ször fognak
érintkezni más, szintén emberi lényekkel. Nem meglep , hogy az asztronauták, bármennyire türt ztették is
magukat, lázas izgalomba jöttek. Szinte lehetetlennek látszott, hogy most ki-ki visszavonuljon pihenni, és a
várakozás türelmetlenségét l égve egyedül maradjon önmagával. De Mut Ang, miután kiszámította a két rhajó
találkozásának idejét, azt parancsolta Szvet Szimnek, hogy mindenkinek adjon nyugtatószereket.
- A legjobb lelki és testi állapotban kell találkoznunk testvéreinkkel - válaszolta határozottan a
tiltakozásokra. Még óriási munka vár ránk: meg kell értenünk ket, és tudnunk kell beszélni magunkról. Átvenni
az tudásukat. És átadni a magunkét! - mondta a szemöldökét összevonva Mut Ang. - Még sohasem féltem
ennyire a tudásom fogyatékossága meg az illetéktelenségem miatt. - Az izgalomtól elváltozott a parancsnok
máskor oly nyugodt arca, szorosan összekulcsolt ujjai is elfehéredtek.
Az asztronauták talán csak most eszméltek rá, milyen felel sséget ró mindegyikükre ez a rendkívüli
találkozás. Ellenkezés nélkül bevették a pirulákat, és szétszéledtek.
Mut Ang csak Karit tartotta maga mellett, majd némi tétovázás után egy pillantást vetett Tej Eron hatalmas
alakjára, és egy mozdulattal t is behívta a kormányzóhelyiségbe. A parancsnok egy fáradt sóhajjal kinyújtózott
a karosszékben, lehajtotta fejét, és mindkét kezével eltakarta az arcát.
Tej és Kari hallgatott. Nem merték megzavarni a parancsnok t dését. Az rhajó nagyon lassan haladt,
kétszázezer kilométert tett meg óránként - ez az úgynevezett tangenciális sebesség volt, amelyet valamely égitest
Roche-féle zónájába való behatoláskor szoktak alkalmazni. A kormányzó robotok a gondosan kiszámított
visszatér pályán tartották az rhajót. Már fel kellett volna t nnie az idegen rhajó lokátorsugarának, így hát az a
körülmény, hogy még mindig nem volt sehol, percr l percre mind jobban nyugtalanította Tej Eront.
Mut Ang felegyenesedett azzal a vidám, de egy kissé mégis szomorkás mosollyal, amelyet a személyzet
minden tagja jól ismert.
"Jöjj, távoli barát, az áhított küszöbhöz…"
Tej elkomorodott, ahogy az elüls képerny vak feketeségébe meredt. A parancsnok dalocskáját nem találta
helyénvalónak ebben a komoly pillanatban. De Kari felkapta a még vidámabb refrént, miközben huncutul
tekingetett a mogorva másodparancsnokra.
- Próbáljon meg integetni a sugarunkkal, Kari - szólalt meg a dúdolást félbeszakítva Mut Ang. - Két-két
fokot jobbra-balra, aztán keresztbe!
Tej egy kissé elpirult. Nem jutott eszébe ez az egyszer fogás, és gondolatban még tett szemrehányást a
parancsnoknak!
Eltelt újabb két óra. Kari elképzelte, ahogy lokátoruk sugara ott el l, óriási messzeségben, jobbra-balra, le s
fel siklik, és minden egyes villanással több százezer kilométert fog át a fekete rb l. E "jelz zászló"
meglendítései felülmúlták az óriásokról szóló régi földi mesék legszilajabb elképzeléseit is.
Tej Eron dermedt t désbe merült. Gondolatai lassan folydogáltak, nem keltettek hevesebb érzéseket.
Tejnek eszébe jutott, hogy amióta elindultak a Földr l, állandóan nyomja valami furcsa elidegenedés érzése.
Ez az érzés valószín leg jellemz volt az emberre az si, primitív életben, amikor egyáltalán nem f zte
semmi semmihez, nem volt semmilyen kötelezettsége, nem tör dött a jöv vel. Bizonyára hasonló érzések
keletkeztek az emberekben nagy természeti csapások, háborúk, társadalmi megrázkódtatások idején. Most a
múlt, mindaz, amit a Földön hagytak, Tej Eron számára is egyszer s mindenkorra visszahozhatatlanul elt nt; az
ismeretlen jöv t több száz éves szakadék választja el t le, amelyen túl csak valami egészen új várja. Ez az oka
annak, hogy semmiféle terve, elképzelése, érzése és kívánsága nincs azt illet en, ami még el tte van. Csak
hazavinni azt, amit kibányásztak a kozmoszból, azt az új ismeretet, amelyet kiragadtak mélyéb l. El re, csak
el re! És ekkor hirtelen olyasmi történt, ami elhomályosította a másodparancsnokban mind az új Föld várását,
mind a gondokat.
Mut Ang megpróbálta elképzelni a feléjük jöv rhajó életét. A parancsnok az idegenek hajóját a földihez
hasonlónak, lakóit földi emberekhez hasonlóknak képzelte el - földi élményekkel. Meggy dött arról, hogy
könnyebb elképzelni az idegeneket, ha az ember az élet legvalószín tlenebb formáit agyalja ki, mint hogyha
képzeletét alárendeli ama törvények szigorú kereteinek, amelyekr l olyan meggy en beszélt Afra Devi.
Mut Ang - miel tt még felemelte volna lehorgasztott fejét - társainak hirtelen támadt lelki feszültségéb l
megérezte, hogy a lokátor képerny jén felt nt valami jelzés. maga nem látta azt a piciny világító pontot -
olyan gyorsan elt nt, csak egy csíkot húzott végig a feketén ragyogó korongon. A jelz cseng alig csendült
meg. Az asztronauták felugrottak, és áthajoltak a m szerasztalokon: ösztönösen közelebb igyekeztek a
képerny höz. Bármennyire csak egy pillanatnyira jelent is meg az a világító pontocska, nagyon sokat jelentett.
Az idegen rhajó visszafordult feléjük, és nem t nt el a mélységes rben. Azt az rhajót az rrepülésben nem
kevésbé gyakorlott lények irányítják, ha egyszer eléggé gyorsan és pontosan ki tudták számítani a visszafelé
vezet utat, és most abból az óriási messzeségb l a Tellurt tapogatják sugarukkal. Két elképzelhetetlenül piciny
pont, amely szinte elvész a mérhetetlen sötétségben, most keresi egymást… Ám ez a két kis pont egyúttal két
óriási világ is, amelyek tele vannak energiával és tudással, és most fényhullámok irányított nyalábjaival
érintkeznek. Kari a f lokátor sugarát az 1488-as vonalról a 375-ösre vitte át. Újra meg újra… A világító pont
visszatért, elt nt, ismét felvillant a fekete tükörben; egy pillanat alatt elhaló hangjelzés kísérte.
Mut Ang a lokátor finombeállítójáért nyúlt, és csigavonalat kezdett leírni annak az óriási körnek a szélét l a
közepe felé, amelyet az el bb a közeled rhajó körzetében rajzolt a fénysugár.
Az idegenek, úgy látszik, megismételték a man vert. Hosszas er feszítés után a fénypont szilárdan
megmaradt a fekete tükör harmadik körében. Csupán a két rhajó rezgését l ugrált egy kicsit. A hangjelzés most
már szüntelenül szólt, úgyhogy le is kellett halkítani. Nem volt kétséges, hogy a Tellur sugarát szintén felfogták
az idegen rhajó készülékei, tehát a két rhajó közeledik egymáshoz - legalább négyszázezer kilométeres
óránkénti sebességgel.
Tej Eron kihúzta a gépb l a feladott számítások eredményét, és megállapította, hogy a két rhajót
hárommillió kilométer választja el egymástól. Az rhajók találkozásáig még hét óra volt hátra. Egy óra múlva
meg lehetett kezdeni az integrális fékezést, amely újabb néhány órával elodázza a találkozást, ha az idegen
rhajó is ugyanezt teszi, vagyis ha hasonló számítások alapján fékez. Lehet, hogy az idegenek gyorsabban meg
tudnak állni, vagy pedig megint el kell haladniuk egymás mellett, és ez ismét kitolja a találkozás id pontját,
holott már szinte elviselhetetlenné vált a várakozás.
De az idegen rhajó nem okozott fölösleges gyötrelmeket. Er sebben kezdett fékezni, mint a Tellur, majd
amikor megállapította a földi rhajó lassításának tempóját, szintén hasonló ütemben lassított. A két rhajó mind
közelebb és közelebb került egymáshoz.
A Tellur személyzete megint a központi kormányzóhelyiségben gy lt össze. Az rhajósok azt figyelték,
ahogy a lokátor fekete tükrén folt váltotta fel a fénypontot: a Tellur saját sugara tért vissza, miután
visszaver dött az idegen rhajóról. A folt parányi hengerhez hasonlított, amelyet vastag hurka vesz körül (ez a
forma még távolról sem emlékeztetett a Telluréra). Ahogy még közelebb ért, a henger két végén kupolaszer
kidudorodás jelent meg. A fényes körvonalak egyre n ttek és szétfolytak, amíg csak el nem érték a fekete kör
kerületét.
- Figyelem, figyelem! Mindenki a helyére! Végleges fékezés nyolc g-vel!
A hidraulikus karosszékek sokáig nyomódtak be talpazatukba, az emberek szeme el tt hol elsötétült, hol
vörösbe borult a világ, az arcukon pedig ragadós veríték ütött ki. A Tellur megállt, és egy helyben lebegett az
rben - ahol nincs lenn és fenn, jobbra vagy balra -, a kozmosz jéghideg sötétségében, kétszáz parszek távolságra
szül csillagától, a sárga Naptól.
Az rhajósok, mihelyt magukhoz tértek a fékezés után, bekapcsolták az egyenes kitekintésre szolgáló
képerny t meg az óriási fényszórót, de semmit sem láttak, csak egy kis fényködöt elöl, az rhajó orrától balra.
A fényszóró kialudt, és ekkor er s kékes fény vágott a szemébe mindenkinek, aki a képerny t nézte, és végképp
megfosztott mindenkit attól a lehet ségt l, hogy bármit is lásson.
- Polarizátort, rácsot, harmincöt fokra! Fényhullámsz t! - rendelkezett Mut Ang.
- Hatszázhúszas hullámhosszon? - kérdezte Tej Eron.
- Alighanem az lesz a legjobb!
A polarizátor kioltotta a kékes fényt. Ekkor hatalmas narancssárga fényáradat fúródott a fekete sötétségbe,
beleakadt valamiféle szerkezet szélébe, elfordult, majd végül kivilágította az egész idegen rhajót.
A másik csillagról való rhajó csupán néhány kilométerre volt. Ez a megközelítés becsületükre vált mind a
földi, mind az idegen asztronavigátoroknak. Ilyen távolságról nehéz volt pontosan megállapítani az rhajó
méreteit. Az idegen rhajóból hirtelen egy vastag narancssárga fénysugár lövellt a zenit felé, a hullámhossza
megegyezett azéval, amelyet a Tellur bocsátott ki. Úgy látszik, az idegenek a földiekhez hasonlóan jeladásra
használták a fényt azáltal, hogy sugarait láthatóvá tették a világ rben. A sugár megjelent, elt nt, ismét
el bukkant, és függ legesen állva maradt, és a Tejút szélének ismeretlen csillagzatai felé mutatott.
Mut Ang megtörölte kezével a homlokát, ami nála mindig a feszült töprengés jele volt.
- Bizonyára valami jelzés - jegyezte meg óvatosan Tej Eron.
- Kétségtelenül. Én így értelmezném: mozdulatlan fényoszlopunk azt jelenti: "Álljatok egy helyben, majd én
közeledek." Próbáljunk meg válaszolni.
A földi rhajó eloltotta fényszóróját, átkapcsolta sz jét a négyszázharmincas hullámra, és egy kék
fénysugárral a saját tatja felé mutatott. A narancssárga fényoszlop egy pillanat alatt kialudt az idegen hajón.
Az rhajósok szinte lélegzetvisszafojtva vártak. Az idegen rhajó leginkább cérnagurigához hasonlított: két
kúp, amely a csúcsánál össze van kapcsolva. Az egyik, bizonyára az elüls kúp alapját kupola borította, a hátsón
pedig az r felé néz , nyitott tölcsér tátongott. Az rhajó közepe meghatározhatatlan körvonalú, gyengén
világító, vastag gy ként domborodott ki. A gy n át látni lehetett a két kúpot összekapcsoló henger
körvonalait. A gy egyszer csak összes södött, áthatolhatatlanná vált, hirtelen forogni kezdett az rhajó
közepe körül, mint a turbina kereke. Az idegen rhajó n ttön-n tt a kitekint képerny kön, három-négy
másodperc múlva már betöltötte az egész látómez t. A földi emberek ráeszméltek, hogy a Tellurnál nagyobb
rhajó áll el ttük.
- Afra, Jász és Kari, a zsilipkamrába, a kijárathoz velem! Tej a kormányzóhelyiségben marad. A planetáris
fényszórót kikapcsolni! A bal oldali leszállási világítást gyújtjuk meg! - osztogatta a rövid rendelkezéseket a
parancsnok.
A kijelölt rhajósok lázas sietséggel felöltötték rruhájukat, amelyeket a bolygóközi kutatásokra és az
rhajóból a világ rbe való kiszállásra szoktak használni, távol a csillagok halált hozó sugárzásától.
Mut Ang fürkész tekintettel nézett végig mindnyájunkon, ellen rizte a saját rruháját, majd bekapcsolta a
szivattyúkat. Azok a zsilipkamrából egy pillanat alatt a hajó belsejébe szivattyúzták a leveg t. Mihelyt a
ritkulásmutató elérte a zöld vonalat, a parancsnok megfordított egymás után három fogantyút. Zajtalanul - ahogy
minden egyéb is történik a kozmoszban - oldalt széthúzódtak az acéllemezek, a szigetel réteg meg a légcella
szekrénye. Félreugrott a kijárati nyílás kerek teteje, és hidraulikus rudak mindjárt felfelé nyomták a zsilipkamra
padlóját. A négy asztronauta négy méterrel a Tellur elüls része fölött, egy körülkerített kerek emelvényen, az
úgynevezett fels kilátó teraszon találta magát.

Az idegen rhajó a kékes fények övezetében egészen fehérnek látszott. Nem tükörsima fémfelülete volt,
amely visszaveri a kozmosz kisugárzásainak valamennyi fajtáját, mint a Tellur páncélja, hanem matt, de
vetekedett a hegyi hó vakító fehérségével.
Az óriási rhajó észrevehet en közeledett a Tellurhoz. A világ rben, távol mindenféle gravitációs mez l, a
két rhajó észrevehet en vonzotta egymást, és ez biztosíték volt arra, hogy az idegen világból jött rhajó nem
antianyagból készült. A Tellur a bal oldalából kinyomta a kikötésre szolgáló, teleszkóprugókhoz hasonló
ütköz ket.
Az ütköz k végére rugalmas m anyagból való, véd réteggel ellátott párnák voltak felszerelve arra az esetre,
ha az, amivel érintkezésbe kell lépni a világ rben, antianyagból volna. Az idegen rhajó kupola formájú orrán
felül fekete rés húzódott keresztbe, amely kihívóan gúnyos mosolyra torzuló szájhoz hasonlított. Valahonnan
el nt egy s , vékony kis oszlopokkal körülkerített erkély. A fekete szájban valami fehérség mozdult meg.
Afra három társa azt hallotta, hogy a lányból a kiábrándulás sóhaja tör fel. Öt halottfehér, aránytalanul széles
alak jelent meg az rhajó kiugró emelvényén. Bár magasságuk nagyjából egyezett a földi emberekével, sokkal
vastagabbak voltak, a hátuk meg, amely tele volt fés formájú kiszögellésekkel, er sen meggörbült. A földiek
átlátszó kerek sisakja helyett az idegenek kereszthengerekkel egy kissé felemelt vállán valami nagy,
mészk kagylóhoz hasonló sisak volt, amely domború oldalával hátrafelé fordult. Elöl legyez szer en nagy
tüskék meredeztek, ereszt alkottak, amely alatt a vaksötétben valami fekete üveg csillogott.
Az els nek megjelent fehér alak heves testmozdulatot tett, amelyb l világosan látni lehetett, hogy az
idegeneknek két kezük és két lábuk van. A fehér rhajó most a földi rhajó oldala felé fordult az orrával, és egy
vörös fémlemezekb l való, több mint húszméteres harmonikát nyújtott el re.
Puha, rugalmas lökés - a két rhajó közvetlenül érintkezett. De a rudak végén nem lobbant fel a teljes
atomhasadás vakító villáma, melyet eddig mintegy hüvelyben tartott a hatalmas mágneses mez : a két rhajó
azonos anyagból volt.
A Tellur kitekint emelvényén állók hallották telefonjaikban, hogy a parancsnokuk halkan, elégedetten
nevet; meghökkenve fordultak feléje.
- Meg akarom vigasztalni mindnyájukat, de különösen Afrát - mondta Mut Ang. - Képzeljenek el bennünket
az szemükkel nézve! Buborékos lábuk ízeit végtagokkal és óriási kerek fejjel… amelynek a kétharmada üres!
Afra cseng kacagásra fakadt.
- A dolog lényege az rruha tartalmában van, abban, amit magába foglal, a küls - csak esetlegesség!
- Lábuk és kezük ugyanannyi van, mint nekünk - kezdte Kari.
Ám ekkor a körül a fémváz körül, amelyet a fehér rhajó el retolt, red s, fehér tok jelent meg, és mint egy
üres ruhaujj, a Tellur felé nyúlt ki. Az emelvényen álló elüls alak, akiben Mut Ang mindjárt megsejtette a vele
egyenrangú parancsnokot, félreérthetetlen kézmozdulatokat tett: el bb a Tellur felé nyújtotta, majd a melle felé
hajlította mind a két kezét. Az emberek nem várattak magukra, és az rhajótest alsó részéb l kitoltak egy
összeköt cs folyosót, amelyet két rhajó közötti közlekedésre használnak a világ rben. A Tellur folyosója
kerek, a fehér rhajóé pedig függ legesen elliptikus keresztmetszet volt. A földi technikusok puhafából gyorsan
elkészítették az átjárókeretet. A fa molekuláris rendszere a kozmikus fagyban egy pillanat alatt megváltozott, és
a keret szilárdabb lett, mint az acél. Eközben az idegen rhajó kiugróján megjelent egy vörös fémkocka, melynek
elüls oldala fekete képerny volt. Két fehér alak föléje hajolt, aztán felegyenesedett és visszahúzódott.
A földiek tekintete el tt a képerny n felvillant egy emberi alakhoz hasonló valami, amelynek a fels része
ritmikusan hol kitágult, hol összébb sz kült. Kis fehér nyilak hol az alak belseje felé repültek, hol meg kifelé.
- Zseniálisan egyszer : lélegzés! - kiáltott fel Afra. - Azt akarják megmutatni nekünk, mit lélegeznek, vagyis
a légkörük összetételét, de hogyan?
A lélegz modell - mintha a kérdésre válaszolna - elt nt a képerny l, és egy új figurának adta át a helyét.
Gy alakú, szürke kis felh ben fekete pont - kétségtelenül atommag, amelyet világító pontocskák, elektronok
vékony pályái vesznek körül. Mut Ang érezte, hogy összeszorul a torka; egy szót sem tudott kiejteni.
A képerny n most már négy figura volt: kett középen, az egyik a másik alatt - ezeket vastag fehér vonal kötötte
össze -, a másik kett meg oldalt, fekete nyilakkal összekapcsolva.
A földiek mind hevesen dobogó szívvel számolták az elektronokat. Az alsó, nyilván az óceán alapeleme: egy
elektron egy atommag körül - hidrogén. A fels a légkör és a lélegzés f eleme: kilenc elem egy mag körül -
fluor!
- Ó, ó! - kiáltotta panaszosán Afra Devi. - Fluor!…
- Számolják - vágott közbe a parancsnok -, balra fent hat elektron: szén, jobbra hét: nitrogén. Minden
világos. Szóljanak a mieinknek, hogy készítsenek ugyanilyen táblázatot a mi légkörünkr l és anyagcserénkr l -
minden ugyanígy lesz, csak a középs fels , a fluor helyett nálunk oxigén lesz nyolc elektronnal. De sajnálom,
borzasztóan sajnálom!
Amikor a földi rhajósok megmutatták saját táblázatukat, észrevették, hogy az elüls fehér alak hátrah köl a
saját rhajójuk emelvényén, és a földi ember számára is érthet mozdulattal az rruha kagylójához emeli kezét.
Úgy látszik, az idegen rhajó parancsnokát is ugyanolyan érzések rohanták meg, csak még hevesebben.
Ugyanez a fehér alak áthajolt az emelvény korlátján, és olyan szilajul meglendítette a karját mintha szét
akarna vágni valamit az rben. A fejét borító kagyló tüskeszer kinövései fenyeget en hajoltak le a Tellur felé,
amely néhány méterrel lejjebb volt, mint a fehér rhajó. Az idegenek parancsnoka ezután mind a két kezét
felemelte, majd egymástól bizonyos távolságra lefelé bocsátotta ket, mintha két párhuzamos síkot akarna
mutatni.
Mut Ang megismételte az idegen rhajó parancsnokának mozdulatát. Az idegen erre magasra emelt kézzel
néma üdvözletet intett, megfordult, és elt nt a fekete szájban. A többiek követték.
- Menjünk mi is - mondta Mut Ang, és megnyomta a süllyeszt kart.
Afrának még arra sem jutott ideje, hogy elnézegesse a fekete világ rben a csillagok pompás ragyogását, ami
pedig mindig különös, szemlél rajongást keltett benne.
Becsukódott a nyílás, felvillant a zsilipkamra világítása, hallani lehetett a szivattyúk halk sziszegését - ez
volt az els jele annak, hogy a leveg elérte a földi s séget.
- Válaszfalakat építsünk, és csak aztán kapcsoljuk össze a két folyosót? - kérdezte Jasz Tin a parancsnoktól,
mihelyt megszabadult a sisaktól.
- Igen. Éppen ezt akarta mondani az rhajójuk parancsnoka. Micsoda balszerencse: az bolygójukon a
fluor az éltet gáz, amely nekünk halálos méreg! nekik meg a mi oxigénünk halálos. Sok anyagunk, festékünk
és fémünk, amelyek szilárdak az oxigénes atmoszférában, könnyen szétmállhatnak az leheletükt l. Víz helyett
náluk folyékony hidrogénfluorid van, vagyis az a fluorsav, amely nálunk szétmarja az üveget, és szétroncsol
csaknem minden fémet, ami szilíciumot tartalmaz - az ugyanis könnyen oldódik a hidrogénfluoridban. Ezért kell
nekünk olyan átlátszó válaszfalat állítanunk, amely ellenáll az oxigénnek, k pedig olyan anyagból állítják fel a
magukét, amelyet nem roncsol szét a fluor. No de menjünk, sietnünk kell. Mindent megbeszélünk, amíg a
válaszfal elkészül.
Annak a rezgéscsillapító kamrának a padlója, amely a lakóhelyiségeket elválasztotta a Tellur gépeit l, vegyi
hellyé változott. A Földön már el re elkészített keverékekb l vastag, de kristályosán átlátszó m anyag lemezt
öntöttek; ez most lassan megszilárdult, ahogy a f burkolatok mind jobban átmelegítették. A váratlan akadály
lehetetlenné tette, hogy a földi emberek közvetlenül érintkezzenek az idegenekkel.
A fehér rhajó az életnek semmi jelét sem mutatta bár a megfigyel k szakadatlanul figyelték ket a kilátó
képerny nél.
A Tellur könyvtárában pezsgett a munka. A személyzet minden tagja a Földr l készült sztereofilmeket és
képmagnókat, a legkiválóbb m alkotásokról készült reprodukciókat válogatta. Siet sen készültek még
matematikai függvények rajzai, diagramjai, a Föld kérgében, a többi bolygón és a Napban leggyakrabban
el forduló anyagok kristályszerkezetének vázlatai is. Beszabályoztak egy nagy sztereoképerny t, a fluornak
ellenálló huzatba csomagoltak egy felhangos hangszórót, amely pontosan visszaadja az emberi hangot.
Az rhajósok az étkezés meg a pihenés rövid szüneteiben a másik rhajóbeli utasok hazájának szokatlan,
légkörét vitatták meg.
Az anyagoknak az a körforgása, mely a sugárzó energiát használja fel, és lehet vé teszi az életnek azt, hogy
létezzen és energiát gy jtsön az energia szétszóródása, az entrópia elleni harcban, az idegeneknél is okvetlenül a
földi átalakulások általános sémáját követi. Szabad aktív gáz - akár oxigén, akár fluor, akár valami más - csakis
növények élettevékenységének eredményeként halmozódhat fel a légkörben. Az állati élet - köztük az emberé is
- úgy fogyasztja az oxigént vagy a fluort, hogy összekapcsolja a szénnel, azzal az alapelemmel, amelyb l mind a
növények, mind az állatok teste áll.
Azon az idegen bolygón hidrogénfluorid-óceánnak kellett lennie. Annak a bolygónak a növényei, miközben
a hidrogénfluoridot égitestük sugárzó energiájának segítségével elbontják, mint nálunk a földön a vizet (a
hidrogénoxidot), szenet halmoztak fel, és szabad fluort választottak ki, amelyet aztán nitrogénes elegy
formájában belélegeztek az emberek és az állatok - a szénnek a fluorban való elégéséb l nyerik az energiát.
Az állatok és az emberek következésképpen szénfluoridot és hidrogénfluoridot lélegeznek ki.
Az ilyen anyagcsere kétszerte nagyobb energiát ad, mint a földi, amelynek alapja az oxigén. Nem csoda hát,
hogy magasabb rend gondolkodó lények kifejl dését segítette el . Csakhogy dialektikusán szemlélve, a
fluornak az oxigénhez viszonyított nagyobb aktivitása egyben az égitest er sebb sugárzását követeli meg.
Ahhoz, hogy a sugárzó energia a növényi fotoszintézisben a hidrogénfluorid-molekulát szét tudja bontani, nem
sárga-zöld sugarak szükségesek, mint a víz számára, hanem sokkal nagyobb kvantum-erej , tehát kék és ibolya
sugarak. Nyilvánvaló, hogy az idegenek napja - magas h mérséklet kék csillag.
- Ellentmondás! - szólt közbe Tej Eron, aki éppen visszatért a m helyb l. - A hidrogénfluorid könnyen
változik át gázzá.
- Igen, plusz húsz fokon - válaszolta kézikönyvébe belepillantva Kari.
- És mikor fagy meg?
- Mínusz nyolcvanon.
- Tehát az bolygójuk hideg! Ez sehogy sem vág össze a forró kék csillaggal.
- Miért nem? - szállt vitába Tej Eronnal Jasz Tin. - Hátha messzire van a napjától. Hátha az óceánok a
bolygó mérsékelt vagy sarki övezeteiben vannak. Vagy…
- Bizonyára még sok "vagy" lehetséges - mondta Mut Ang. - Bárhogyan volt is, a fluorbolygó rhajója itt
van el ttünk, így hát hamarosan megismerjük életük minden részletét. Most az a legfontosabb, hogy megértsünk
valami mást: a fluor igen ritka a világmindenségben. A legutóbbi kutatások szerint ugyan a fluor az elterjedtség
fokát illet en a negyvenedik helyr l a tizennyolcadikra lépett el , de a mi oxigénünk az atomok átlagos
mennyiségét tekintve a harmadik helyet foglalja el a hidrogén meg a hélium mögött a világmindenségben, és
csak utána következik a nitrogén meg a szén. Egy másik számítási eljárás szerint kétszázezerszer több oxigén
van, mint fluor. Ez csak egyet jelenthet: flourban gazdag bolygó rendkívül kevés van a kozmoszban, fluoros
légkör bolygó pedig, vagyis olyan, ahol sokáig létezett növényi élet, amely szabad fluorral gazdagította a
légkört - egészen elenyész en kevés, az ilyen inkább csak kivétel a szabály alól.
- Most már értem a parancsnokuk kétségbeesett kézmozdulatát - jegyezte meg t dve Afra Devi. -
Magukhoz hasonlókat keresnek, így hát igen nagy volt a kiábrándulásuk.
- Hát ha olyan nagy volt, az azt jelenti, hogy már régóta kutatnak gondolkodó lények után, s t már
találkoztak is velük…
- És azok is közönségesek voltak, ilyen magunkfélék, oxigénesek! - kapott a szón Afra.
- De hisz lehetnek más típusú atmoszférák is - vetette ellen Tej Eron -, például klóros vagy kénes vagy
kénhidrogénes.
- Azok nem alkalmasak magasabb rend életre! - kiáltotta diadalmasan Afra. - Az anyagcsere során
mindegyik harmad- vagy tizedannyi energiát ad, mint az oxigén, a mi hatalmas, éltet földi oxigénünk!
- No, a kénes nem - dörmögte Jasz Tin -, annak az energiája egyenl az oxigénével!
- Kéndioxidból való atmoszférára és cseppfolyós kénb l való óceánra gondol? - kérdezte Mut Ang.
A mérnök rábólintott.
- De hisz ebben az esetben a kén nem az oxigént, hanem a földi hidrogént, vagyis a kozmosz
legközönségesebb elemét helyettesíti! - mondta elkomorodva Afra. - A világmindenségben oly ritka kén aligha
helyettesítheti gyakran a hidrogént. Világos, hogy az ilyen atmoszféra még a fluorosnál is ritkább jelenség.
- És csakis nagyon meleg bolygók esetében lehetséges - válaszolta a kézikönyvet lapozgatva Tej -, a
kénóceán csak száz és négyszáz fok közötti melegben lehet cseppfolyós.
- Azt hiszem, Afrának van igaza! - szólt közbe a parancsnok. - Ezek a feltételezett atmoszférák mind
túlságosan ritkán fordulhatnak el a mienkhez képest, amely szinte szabványos, mert a kozmosz legelterjedtebb
elemeib l áll. Ez nem véletlen!
- Nem véletlen! - ismerte el Jasz Tin. - De hát véletlen is szép számmal akad a végtelen kozmoszban.
Nézzük a mi "szabványos" Földünket. Rajta meg a szomszédain - a Holdon, a Marson, a Vénuszon - sok az
alumínium, holott ez általában ritka a mindenségben.
- És mégis több tízezer, ha nem több százezer évbe telik, amíg ezeknek a véletleneknek a megismétl désére
rá lehet bukkanni ugyancsak a végtelenben - mondta mogorván Mut Ang. - Még pulzációs rhajókkal is! Ha
ezek az idegenek ilyen régóta kutatgatnak, akkor nagyon megértem ket!
- Milyen jó, hogy a mi légkörünk az univerzum legközönségesebb elemeib l áll, így hát igen sok hasonló
bolygóval való találkozás vár ránk! - mondta Afra.
 - De az els alkalommal korántsem hasonlóval akadtunk össze! - jegyezte meg Tej. Afra elpirult, és már
éppen válaszolni akart, amikor belépett az rhajó vegyésze, és jelentette, hogy az átlátszó véd lemez elkészült.
- De vajon átmehetünk az rhajójukba csak így, rruhában? - érdekl dött Jasz Tin.
- Ugyanúgy, ahogy k is átjöhetnek a mienkbe. Bizonyára nemegyszer kerül sor kölcsönös látogatásra, de
el ször szemléltetéssel kezdjük az ismerkedést - válaszolta a parancsnok.
Az rhajósok az összeköt cs végére er sítették az átlátszó falat, az idegen fehér figurák pedig a maguk
folyosóján kezdték el ugyanezt a munkát. Aztán a földiek és az idegenek találkoztak a világ rben, és segítettek
egymásnak összekapcsolni a merevít szerkezetet. Meg-megsimogatták egymás vállát vagy ruhája ujját - ezt a
gyöngédséget és barátságot kifejez mozdulatot egyformán megértették ezek is, azok is.
Az idegenek a fejkagyló szarvszer kinövéseivel a füstszürke sisakokat veszélyeztetve igyekeztek
szemügyre venni a földiek arcát. A földi emberek arcát viszonylag jól lehetett látni, viszont az idegenek enyhén
kidomborodó elüls sisaklemezei, a "kagylók" tüskeszer ereszének rejtekében, áthatolhatatlanok maradtak a
földi szemek számára. Csak a csalhatatlan emberi ösztön súgta meg, hogy abból a sötétségb l feszülten, de
jóindulatúan figyel szemek néznek kifelé.
A fehér alakok arra a hívogató intésre, hogy lépjenek be a Tellurba, tagadó, taszító mozdulattal válaszoltak.
Egyikük megérintette a saját rruháját, aztán gyorsan szétlökte mind a két karját, mintha szétdobálna valamit.
- Féltik az rruhájukat az oxigénes légkörben - találta ki Tej Eron.
- k is a cs folyosón akarják kezdeni a találkozást, mint mi - magyarázta a parancsnok.

A két rhajó - a hófehér meg a fémes csillogású, tükörfényes - most már egységes egész szerelvényt alkotott,
amely mozdulatlanul függött valahol a kozmosz végtelenjében. A Telluron bekapcsolták a hatalmas
berendezéseket, úgyhogy a személyzet a szokásos munkaruhában - szorosan testhez álló, sötétkék m gyapjú
kezeslábasban - mehetett át az összeköt cs folyosóba.
A folyosó másik oldalán a Föld hegyi magaslatainak fényéhez hasonló kék világítás villant fel. A két
különböz képpen megvilágított kamra határán a válaszfaiak zöldeskéknek látszottak, mintha megfagyott, tiszta
tengervízb l volnának.
A csendet csupán az izgatott földiek szapora lélegzése törte meg. Tej Eron a könyökével megérintette Afra
vállát, és érezte, hogy a fiatal n minden porcikája remeg. A másodparancsnok keményen magához szorította a
biológust, Afra meg gyors, hálás pillantással válaszolt.
Az összeköt folyosó mélyén nyolc idegen - egész csoport - t nt fel… Csakugyan idegenek-e? Az emberek
nem akartak hinni a szemüknek. A lelke mélyén mindegyikük valami szokatlan, soha nem látott jelenséget várt.
Az idegenek és a földi emberek teljes hasonlósága a csodával volt határos. De ez csak els pillantásra hatott így.
Minél tovább nézték a földiek az idegeneket, annál több különbséget találtak mindabban, amit nem takart el a
sötét ruha, amely rövid, b ujjasból és a hajdani földi ruhára emlékeztet , hosszú, buggyos nadrágból állt.
Kihunyt a kékes fény - földi világítást kapcsoltak be. Az átlátszó válaszfalak elvesztették zöld fényüket, és
fehérek, csaknem láthatatlanok lettek. Ezen az alig észrevehet falon túl emberek álltak. Ki hitte volna, hogy
ezek a Föld számára a legmérgesebb gázt lélegzik be, és a mindent szétmaró fluorsav tengereiben fürdenek!
Testük körvonalai arányosak, termetük megegyezik a földiek átlagos termetével. B rük színe furcsa: szürke,
mint a vas, de ezüstös árnyalatú, és olyan vérvörös csillogás tetszik át rajta, amilyen a fényesre csiszolt vörös
vasércnek, a hematitnak van. Ennek az ásványnak szürke árnyalata megegyezett a fluoros bolygó lakóinak
rszínével.
A kerek fejeket s kékesfekete haj borította… De a legérdekesebb sajátságuk - a szemük volt. Ezek a
hihetetlenül nagy és hosszúkás, er sen ferde vágású szemek elfoglalták az arc egész szélességét, és küls
sarkukkal ferdén emelkedtek a halánték felé, jóval magasabbra a földi emberek szemének szintjénél. A telt,
türkizkék szín szaruhártya aránytalanul hosszúkásnak látszott a fekete szivárványhártyához meg a pupillához
viszonyítva.
A szempár méreteinek és elhelyezkedésének megfelel en az egyenes, éles vonalú és nagyon fekete
szemöldökök magasan a halánték fölött, szinte belefutottak a hajba, alul pedig csaknem összen ttek, úgyhogy
széles tompaszöget alkottak. A haj a homlok fölött, a koponya közepét l, a szemöldökkel teljesen
szimmetrikusan, ugyanolyan egyenes és éles vonalban hullt lefelé. Ezért a homlok körvonala olyan volt, mint
egy vízszintesen elnyújtott rombusz. Az alig el reugró, rövid orrnak csakúgy, mint a földiekének, két lefelé
nyúló lyuka volt. Az ibolyaszín ajkak közül, a kicsiny szájból szabályos fogsor villant el , ugyanolyan tiszta
égszínkék, mint a szaruhártya. Az arc fels fele nagyon szélesnek hatott. A szem alatt az arc er sen keskenyedett
a kissé szögletes körvonalú áll felé. A fülek felépítése tisztázatlan maradt: az idegenek halántékát a fejtet n
áthúzódó aranyszín fonott pánt borította.
Az idegenek között voltak férfiak és n k egyaránt. A n ket arról lehetett felismerni, hogy hosszabb,
kecsesebb volt a nyakuk, kerekebb az arcuk, és nagyon dús a rövidre vágott hajuk. A férfiak magasabb
termet ek voltak, egész testük masszívabb, az álluk szélesebb - általában ugyanolyan sajátságok különböztették
meg a két nemet, mint a földiek esetében.
Afrának úgy rémlett, hogy az idegenek kezén csak négy-négy ujj van. A fluoros bolygó lakóinak ujjai
arányaikban megegyeztek ugyan az emberi ujjakkal, de mintha nem lettek volna ízületeik: kiszögellések nélkül,
simán hajlottak.
A lábukat nem lehetett látni: talpuk belesüppedt a padló puha burkolatába. Ruhájuk a földi szem számára
természetes világításban sötétpirosnak, csaknem téglavörösnek látszott.
Minél jobban szemügyre vették a földi rhajósok a fluoros bolygó szülötteit, annál kevésbé furcsának
látszott a külsejük. S t a földi embereknek mind érthet bbé vált az idegenek sajátos, egzotikus szépsége.
Legf bb vonzóerejük az az óriási szemük volt, amely a bölcsesség és a barátság melegét sugározva, feszült
figyelemmel, nyájasan szegez dött az emberekre.
- Micsoda szemek! - kiáltotta önkéntelenül Afra. - Ilyen szempárral könnyebb emberré válni, mint a
mienkkel, bár az is nagyszer !
- És miért - kérdezte súgva Tej Eron.
- Minél nagyobb a szem, a recehártya elemeib l annál többet foglal magába, tehát az ilyen szem a környez
világnak annál több részletét tudja befogadni.
Tej Eron bólintott: érti már.
Egy idegen el relépett, és hívó mozdulatot tett. A folyosónak a túlsó oldalán nyomban kialudt a földi
világítás.
- Ó! - kiáltott fel szomorúan Mut Ang. - Erre nem gondoltam.
- Én igen - válaszolta nyugodtan Kari, majd kikapcsolta a szokásos világítást, és felgyújtott két er s lámpát,
négyszázharmincas sz vel.
- Olyanok vagyunk, mint valami hullák - jegyezte meg elkeseredve Tajna -, gyalázatosan fest az ember ilyen
világításban.
- Kár aggódnia - szólt Mut Ang. - Az legjobb látási színképük messze eltolódik az ibolya, s t talán az
ibolyántúli tartományba is. Ez sokkal több melegséget és árnyalatot biztosít, mint amennyit mi látunk, csak azt
nem tudom elképzelni, hogyan.
- Bizonyára sokkal sárgábbnak látnak bennünket, mint amilyenek valóban vagyunk - mondta rövid
gondolkozás után Tej Eron.
- Az is sokkal jobb, mint ez a szederjes hullaszín. Csak nézzenek körül! - ny gösködött még mindig Tajna.
A földiek készítettek néhány felvételt, és egy kis zsilipen át kitolták az ozmium-kristállyal m köd
felhangos hangszórót. Az idegenek felkapták, és egy kis háromlábú asztalra állítottak. Kari egy keskeny
rádióhullám-nyalábot irányított a csészeantennába. A másik rhajó fluoros atmoszférájában felcsendült a Föld
beszéde és muzsikája. Ugyanezen az úton átjuttattak egy leveg elemz m szert is, amely lehet vé tette, hogy
megállapítsák az idegen bolygó légkörének összetételét, nyomását és h mérsékletét. Ahogy várni lehetett, a
fehér rhajó bels h mérséklete alacsonyabbnak bizonyult a földinél, és nem haladta meg a hét fokot.
Az atmoszféra nyomása nagyobb volt a földinél, a nehézségi er pedig csaknem azonos.
- k maguk bizonyára melegebbek - szólt Afra -, mint ahogy mi is melegebbek vagyunk a nálunk szokásos
húszfokos h mérsékletnél. Azt hiszem, hogy az testük h mérséklete tizennégy fok körül mozog.
Az idegenek is átadták a maguk készülékeit, két recés ládikóban, amelyek lehetetlenné tették, hogy a földiek
kitalálják a rendeltetésüket.
Az egyik ládikóból magas, szaggatott hangok hallatszottak, amelyek mintegy belevesztek a messzeségbe.
A földiek mindjárt tudták, hogy az idegenek sokkal magasabb hangokat hallanak, mint k. Bár hallásuk
diapazonja nagyjából egyforma volt a földiekével, az emberi hang és zene mélyebb hangjai elvesztek a fluoros
bolygó lakóinak számára. Az idegenek ismét meggyújtották a földi világítást, a földiek pedig kikapcsolták a
kékes fényt. Az átlátszó falhoz odament egy férfi meg egy n . Nyugodtan levetették sötétpiros ruhájukat, és
egymás kezét megfogva mozdulatlanná meredtek, majd lassan megfordultak, hogy a földiek szemügyre vehessék
testüket, amely sokkal jobban hasonlított a földiekéhez, mint az arcuk. A fluoros emberek alakjának harmonikus
arányossága teljesen megfelelt a földi szépségr l alkotott fogalmaknak. A körvonalaknak egy kissé élesebb
átmenetei, a bemélyedések és a domborulatok valamennyi vonalának bizonyos élessége azt a hatást keltette,
hogy az idegenek teste valamelyest szögletesebb, vagy helyesebben: hangsúlyozottabban plasztikus, mint a
földieké. Ezt a benyomást bizonyára csak fokozta b rük szürke színe, amely a red kben és a bemélyedésekben
még sötétebb volt.
Fejük szépen, büszkén ült magas nyakukon; a férfinak széles válla volt, amilyen a harc és a munka
emberének szokott lenni, a n nek - gondolkodó lény anyjának - széles csíp je egy csöppet sem állt ellentétben az
ismeretlen bolygó küldötteinek világosan érezhet intellektuális erejével.
Amikor az idegenek a már ismer s hívó mozdulattal visszavonultak, és eloltották a sárga földi fényt, a
földiek már nem haboztak.
A parancsnok kérésére, egymás kezét fogva, odaállt az átlátszó válaszfal elé Tej Eron és Afra Devi.
A földit l er sen különböz világítás ellenére, amely a kék márvány hideg árnyalatát kölcsönözte az emberek
testének, valamennyi rhajós szinte felkiáltott elragadtatásában - annyira nyilvánvaló volt két társuk meztelen
szépsége. Ezt mindjárt felfogták az idegenek is. Amennyire a kivilágítatlan folyosó homályában látni lehetett,
össze-összenéztek, és érthetetlen, rövid taglejtésekkel jeleztek egymásnak valamit.
 Afra és Tej büszkén és nyíltan állt ott, telve azzal az ideges nekibuzdulással, amely nehéz, s t kockázatos
feladatok végrehajtásakor szokott felgerjedni. Végül az idegenek befejezték a felvételt, és felgyújtották saját
fényüket.
- Most már nem kételkedem abban, hogy náluk is megvan a szerelem - mondta Tajna -, az igazi, gyönyör
és nagy emberi szerelem… ha egyszer ilyen szépek és okosak a férfiaik meg a n ik!
- Tökéletesen igaza van, Tajna, és csak fokozhatja örömünket, hogy mindenben megértenek bennünket! -
válaszolta Mut Ang.
- Igen! Nézze meg csak Karit! Vigyázzon, Kari, bele ne szeressen abba a fluoros bolygóról való lányba, mert
végzetes lenne mind a kett jüknek!
Az asztronavigátor felocsúdott a révületéb l, és elfordította a fehér rhajó lakóira szegezett tekintetét.
- Pedig könnyen bele tudnék szeretni! - mondta szomorú mosollyal. - Bele bizony, annak ellenére, hogy a
testünk nagyon különbözik, a bolygóink meg iszonyatos távolságra esnek egymástól. Most értettem meg az
emberi szerelem egész hatalmas erejét.
A fiatalember visszafordult, hogy tovább nézegesse a barátságosan mosolygó idegen n t.
Ekkor az idegenek el retoltak egy zöld képerny t, amelyen kis figurák kezdtek mozogni. Libasorba haladva
felfelé kapaszkodtak egy meredek hegylejt n, és valamiféle nagy tárgyakat cipeltek. Amikor felértek egy
fennsíkra, minden figura ledobta terhét, és hasravetette magát. A földi rajzfilmhez hasonló képsor a
kimerültséget, a pihenés vágyát illusztrálta. A földiek is érezték, mennyire kimerítették ket részint a több órás
feszült várakozás, részint a találkozás els élményei. A fluoros bolygó lakói nyilván számítottak arra, hogy más
emberekkel találkoznak, és fel is készültek rá, például ilyen "társalgási" filmek készítésével.
A Tellur személyzete, bár nem készült a találkozásra, mégis ügyesen segített magán. A válaszfalhoz
odatoltak egy gyors rajzok vetítésére szolgáló mozivásznat, és Jasz Tin, a Tellur m vésze máris hozzáfogott egy
képsor megrajzolásához. El ször ugyanolyan fáradt emberkéket rajzolt, majd egy nagy ábrázatot olyan
nyilvánvalóan kérd kifejezéssel, hogy az idegenek felélénkültek, mint Tej Eron és Afra Devi megjelenésekor.
A m vész ezután a Földet vázolta fel, ahogy pályáján megkerüli a Napot, majd a tengelyforgást jelezte, a kört
huszonnégy részre osztotta, és a felét beárnyékolta. Az idegenek hamarosan ugyanilyen vázlattal válaszoltak.
Mind a két oldalon bekapcsolták a metronómokat, amelyek segítettek megállapítani a kis id egységek tartamát,
aztán pedig kiszámítani a nagyobbakat is. Az rhajósok megtudták, hogy a fluoros bolygó a saját tengelye körül
nagyjából huszonnégy földi óra alatt fordul meg, de kilencszáz napig tart keringése a maga kék napja körül. Az a
pihenési szünet, amelyet az idegenek javasoltak, öt földi órával volt egyenl .
Az emberek szinte elkábulva távoztak az összeköt cs l. Kialudtak a fények a folyosóban, és kihunyt az
rhajók küls világítása is. A két csillagközi rhajó sötéten, mozdulatlanul állt egymás mellett, mintha minden
él lény elpusztult volna bennük, eljegesedett volna a világ r iszonyú hidegségében és mélységes sötétségében.
De az rhajók belsejében annak rendje-módja szerint haladt tovább a tudásra szomjas, tevékeny, meleg élet.
A végtelenül leleményes emberi agy új eszközöket, módszereket keresett, hogyan közölje gondolkodó
testvéreivel - akik távoli csillagok bolygóin születtek - azokat az ismereteket és reményeket, amelyek több ezer
éves munka árán, tömérdek szenvedés és veszély közepette jöttek létre… Azokat az ismereteket, amelyek
megszabadították az embert el bb a vad természet hatalmától - kés bb pedig a vad társadalmi rend önkényét l, a
betegségekt l, a túl korai megöregedést l -, és amelyek a kozmosz végtelen magasába emelték.
A folyosóban való második találkozás csillagászati térképek bemutatásával kezd dött. Mind a földieknek,
mind a fluoros bolygó lakóinak teljesen ismeretlenek voltak azoknak a csillagoknak a rajzai, amelyek mellett a
két rhajó elhaladt. (A csillagászoknak csak a Földön sikerült pontosan megállapítaniuk a kék égitest pontos
helyét: a Tejútnak egy kis csillagködében van a Kígyótartó Tauja mellett.) Az idegen rhajó útja a Kígyótartó
északi részén lev csillaghalmaz felé vezetett, és akkor keresztezte a Tellur útvonala, amikor az elérte a Herkules
csillagkép déli határát.
Az idegenek folyosóján egyszer csak ott állt egy vörös fémlemezekb l készült, embermagasságú rács. Ott
forgott mögötte valami, amit a lemezek közötti nyílásokon át lehetett látni. Hirtelen minden lemez elmozdult,
élével fordult a néz k felé, és elt nt. A rács helyén óriási üres tér jelent még a fluoros bolygó holdjainak a
távolban tovaszáguldó, vakító kék gömbjeivel. Lassan közeledett maga a bolygó is. Egyenlít jét áthatolhatatlan
felh zet széles kék övezete fonta körül. A pólusokon meg a pólusokhoz közeli övezetekben szürkésvörös fénnyel
ragyogott a bolygó, a mérsékelt zónák pedig, kristálytiszta fehérségükkel, az idegen rhajó burkolatához
hasonlítottak. Itt, a csak gyengén párás atmoszférán át homályosan látni lehetett valamiféle tengerek,
szárazföldek és hegyek kontúrjait, amelyek szabálytalan függ leges sávokban váltogatták egymást. A bolygó
nagyobb volt, mint a Föld. Gyors forgása hatalmas elektromos mez t hozott létre körülötte. Az egyenlít mentén
hosszú kinövések gyanánt lila fénynyalábok nyúltak bele a környez r feketeségébe.
Az emberek már több órája a lélegzetüket visszafojtva ültek az átlátszó válaszfal el tt, amelyen túl az
ismeretlen berendezés továbbra is egymás után, megrázó realitással tárta el a fluoros bolygóról készült képeket.
A földi emberek látták egy hidrogénfluoridból való óceán lila hullámait, amelyek a fekete homoksivatagok, a
részes gerinc hegyek vörös szirtjeit és lejt it mossák; a hegyek kék holdfényben ragyognak. A pólusok
közelében a környez leveg még jobban kéklett; még mélyebb és még tisztább lett annak az ibolyaszín
csillagnak sötétkék fénye, amely körül gyorsan száguldott a fluoros bolygó.
A hegyek itt kerek kupolák, magas hullámok, lankás feltüremlések formájában emelkedtek ki a síkból, és
élénk-opálos fényben csillogtak. Sötétkék alkony lapult a mély völgyekben, amelyek a sarkvidéki hegyekt l a
déli tengerek füzérszer övezetéig húzódtak. A nagy öblök opálos fény világoskék felh takaróként g zölögtek.
Vörös fémb l meg valamiféle f zöld kövekb l emelt óriási építmények szegélyezték a tengerpartokat, és
végtelenül hosszú láncokban kapaszkodtak a függ leges völgyek mentén a pólusok felé. Az építményeknek
ezeket a gigantikus sokaságát, amelyet nagy-nagy magasságból is jól lehetett látni, zöldeskék lombú, s
növényzet széles szalagjai vagy lapos kupolájú hegyek tagolták, amelyek belülr l úgy világítottak, mint a Föld
opáljai vagy holdkövei. A sarkokat borító, megfagyott hidrogénfluoridból való kerek jégsapkák drága zafíroknak
tetszettek.
A sötét- és világoskék, az azúr- és lila színek uralkodtak mindenütt. Magát a leveg t világoskék ragyogás
járta át, mint gyönge elektromos kisülés a gázt a fénycs ben. Az idegen bolygó világa hidegnek és szenvtelennek
látszott, mint egy tiszta, távoli, kísérteties kristálylátomás. Olyan világ volt ez, amelyben nem lehetett érezni a
Föld piros, sárga és narancssárga színeinek cirógató melegét és változatosságát.
Városok láncai látszottak a bolygó mindkét féltekéjén a földi mérsékelt és sarki zónáknak megfelel
övezetekben. A hegyek az egyenlít felé haladva mind csúcsosabbak és sötétebbek lettek. F rész formájú fokok
meredtek ki a tenger felszínének párájából, bordás gerincek húzódtak szélességi irányban, és szegéllyel vették
körül a fluoros bolygó trópusi vidékeit.
Ott s tömegben gomolygott a sötétkék pára: a kék csillag melegét l könnyen elpárolgó hidrogénfluorid
telítette a légkört, óriási felh falként közeledett a mérsékelt övezetek felé, ott összes södött, és vízesés
módjára ömlött vissza a meleg egyenlít i övezetbe. Óriásokhoz méltó gátak fékezték ezeknek az áramlatoknak a
sebességét, boltozatokba és csövekbe szorították ket, hogy energiaforrásul szolgáljanak a bolygó er veinek.
Elviselhetetlen fénnyel tündököltek az óriási kvarckristálymez k - úgy látszik, a szilícium a mi sónk
szerepét játszotta a hidrogénfluorid-tenger vizeiben.
A képerny n most közeledtek a városok. Körvonalaik élesen kirajzolódtak a hideg világoskék fényben.
Ameddig csak a szem ellát, a pára kékes tejébe vesz , titokzatos egyenlít i zóna kivételével, a bolygó lakott
övezeteinek egész területét beépítette, megváltoztatta, tökéletesítette az ember keze és alkotó elméje. Sokkal
jobban megváltozott az a bolygó, mint a mi Földünk, amely még érintetlenül meg rzött hatalmas
természetvédelmi területeket, régi romokat, illetve otthagyott fejtéshelyeket.
Embermilliárdok számtalan nemzedékének alkotása a hegyeknél is magasabbra n tt, és körülfonta a fluoros
bolygó egész felszínét. Az élet diadalmaskodott a viharos vizek és a s légkör fölött, amelyet át- meg átjártak a
kék csillag gyilkosan er s sugarai meg hihetetlenül hatalmas elektromos kisülései.
A Föld emberei feszülten figyeltek, és mintha kettéhasadt volna a tudatuk: emlékezetükben egyidej leg
megelevenedett szül bolygójuknak látványa is. Nem úgy, ahogy hajdani seink emlékeztek hazájukra, attól
függ en, hogy hol születtek és hol éltek; hol tér és tágas mez k és nyirkos erd k síkjának, hol szomorú, köves
hegyeknek, hol áttetsz tengerek meleg napfényben boldogan ragyogó partjainak. Minden egyes rhajós lelki
szeme el tt elvonult az egész Föld valamennyi éghajlati övezetének, a hideg, a mérsékelt és a forró országoknak
egész változatosságával. Végtelenül szépek voltak az ezüstös sztyeppék, a szabad szél birodalmai, a sötét
feny kb l és cédrusokból, fehér nyírfákból, szárnyas pálmákból és óriási, kékes eukaliptuszokból álló hatalmas
erd k is. Az északi országok ködös partjait mohos sziklafalak szegélyezik, a trópusi tenger kék csillogása
közepeit korallzátonyok fehérlenek. Havas hegyhátak fenségesen hideg, átható ragyogása, majd puszták csalóka,
rezg délibábja t nik fel. Folyók következnek, méltóságosan lassúak és szélesek, vagy szilajok, amelyek fehér
lovak méneseként száguldanak a szakadékos medrek nagy kövein át. Tobzódó színek, tarka virágok, kék földi
ég, rajta felh k, mint fehér madarak, forró napsütés és komor, borongós, es s id - évszakok örökös váltakozása.
És a természetnek mindeme gazdagsága közepette - az embereknek, szépségüknek, törekvéseiknek, tetteiknek,
ábrándjaiknak és meséiknek, örömüknek és bánatuknak, dalaiknak és táncaiknak, könnyeiknek és sóvárgó
vágyaiknak még nagyobb tarkasága, változatossága…
Ugyanaz a leny göz , értelmes munka, mely ámulatba ejt leleményességével, m vésziességével,
fantáziájával, gyönyör formájával mindenütt: az épületekben, a gyárakban, a gépekben, az rhajókban.
Lehet, hogy bolygójuk hideg kékes színeiben az idegenek is sokkal többet látnak óriási ferde szemükkel a
földieknél, a náluk uralkodó egyhangú természet átalakításában pedig messzebbre jutottak, mint mi, a Föld fiai?
Érlel dött a sejtés: mi, annak az oxigénes légkörnek teremtményei, amely százezerszerte gyakoribb a
kozmoszban, már találtunk és még rengetegszer találunk az élet létrejöttéhez megfelel feltételeket, mi még
találkozunk és egyesülünk más csillagok bolygóiról való embertestvéreinkkel. De k? A ritkán el forduló fluor
szülöttei, szokatlan, fluoros szaruhártyájukkal és csontozatukkal, kék vérsejtjeikkel, amelyek úgy szívják
magukba a fluort, mint a mi vörös vérsejtjeink az oxigént?…
Ezek az emberek be vannak zárva bolygójuk sz k határai közé. Bizonyára már régóta vándorolnak, hogy
magukhoz hasonlókat keressenek, vagy legalábbis olyan bolygókat, amelyeknek fluoros légköre megfelelne
nekik. De hogy találjanak meg a világmindenség végtelenjében ilyen roppant ritka gyöngyszemeket, hogyan
jussanak el hozzájuk több ezer fényév távolságon át? Így már érthet a kétségbeesésük és nagy kiábrándultságuk
most, hogy - bizonyára már nem el ször - oxigénes emberekkel találkoztak.
Az idegenek folyosóján hatalmas épületek látképei váltották fel a fluoros bolygó panorámáját. A befelé lejt
falak a tibeti építkezésre emlékeztettek. Sehol sem voltak derékszögek, vízszintes síkok - a formák sima
hajlatokkal, csavar- vagy csigaszer fordulatokkal haladtak a függ leges fel l a vízszintes felé. A távolban sötét
nyílás bukkant fel, amely körvonalait tekintve csavart tojásidomhoz hasonlított. Amikor közeledve n ttön-n tt,
látható lett, hogy az alsó része csigavonalban tekered széles út, amely felfelé haladva belevész egy egész
várossal felér épület óriási bejáratának sötétségébe. A bejárat fölött vörösbe foglalt nagy kék jelek látszottak,
amelyek messzir l vízfodrokra emlékeztettek. A bejárat egyre közeledett. Mélyében láthatóvá vált egy gyéren
világított óriási terem, amelynek falai úgy ragyogtak, mint a foszforeszkáló folypát.

A kép egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül, hirtelen elt nt. Az ámuló rhajósokat, akik arra készültek,
hogy valami rendkívülit látnak, mintha ütés érte volna. A folyosót az átlátszó falon túl a szokásos kékes fénnyel
világították ki. Megjelentek az idegen rhajósok. Ezúttal heves taglejtésekkel, nagyon gyorsan mozogtak.
E pillanatban a képerny n egy folytatásos képsor jelent meg. A képek olyan gyorsan peregtek tova, hogy a
személyzet alig tudta követni, mit is ábrázolnak. Valahol a világ r sötétjében ugyanolyan fehér rhajó halad,
mint amilyen most ott függ a Tellur mellett. Látni lehetett, ahogy mindenfelé sugarakat szórva, villogva forog a
középs gy je. A gy forgása hirtelen megsz nt, és az rhajó egy kékes fény törpecsillagtól nem messzire
függve maradt a végtelen rben.
Az rhajóból - a képerny n kis vonalak alakjában felvillanó - sugarak lövelltek a messziségbe, a bal alsó
sarokban pedig felt nt egy másik rhajó. A repül vonalkák elérték ezt a másikat, amely mozdulatlanul áll egy
földi rhajó mellett; az emberek az utóbbiban a Tellurra ismertek. Ekkor a fehér rhajó, társának hívására,
elindult a Tellur mell l - valahová a fekete messzeségbe.
Mut Ang olyan hangosan felsóhajtott, hogy alárendeltjei néma kérdéssel fordultak feléje.
- Igen! Hamarosan elmennek. Valahol nagyon messzire, haladt egy másik rhajójuk. Valamilyen módon
érintkezésben voltak egymással, bár nem tudom, hogyan lehetséges ez, amikor mérhetetlen távolságok választják
el egymástól a két rhajót. Most történt valami a másik rhajóval, hívása eljutott ide, ezekhez az idegenekhez,
bár helyesebb volna, ha barátainknak nevezném ket.
- Lehet, hogy nem sérült meg, hanem valami fontosat talált? - kérdezte halkan Tajna.
- Lehet. De mindegy, hogy mi történt - elmennek. Teljes er nkb l igyekeznünk kell, hogy minél több adatot
átvegyünk és feljegyezzünk. És ami a f : térképeket az útvonalukról, találkozásaikról… Mert nem kételkedem
abban, hogy már találkoztak ilyen oxigénes emberekkel, amilyenek mi vagyunk.
Az idegenekkel való tárgyalásokból kiderült, hogy már csak huszonnégy óra hosszat maradhatnak.
Az emberek, akik különleges serkent szereket vettek be, eszeveszetten dolgoztak, és gy zték is a versenyt a
fluoros bolygó gyors szürke lakóinak kimeríthetetlen energiájával.
Másolatot készítettek képes és szöveges tankönyvekr l, úgyszintén magnóra vették az idegen nyelv
hangzását is. Kicseréltek egész ásvány-, víz- és gázgy jteményeket is, amelyeket szilárd, áttetsz ládikákban
tároltak. Afra a fáradtságtól sápadtan állt a fiziológiai folyamatok görbéi, a genetikai sémák és képletek meg a
fluoros bolygó lakóinak szervezeti fejl dését, az embrionális állapot szakaszait ábrázoló vázlat el tt.
Ugyanakkor a fluoros fehérjék molekuláinak végtelen láncai meghökkent en hasonlítottak a mi
fehérjemolekuláinkhoz: ugyanazok az energiasz k, ugyanazok a gátak, amelyek az él anyagnak az
entrópiával vívott harca során keletkeztek.
Eltelt húsz óra. A cs folyosóban megjelent Tej és Kari; a kimerültségt l már-már félholtan hoztak
szalagformájú csillagászati térképeket, amelyekben fel volt tüntetve a Tellur egész útja a Naptól a találkozás
helyéig. Az idegenek még jobban fokozták az iramot. A földiek emlékez gépeinek képmagnószalagjai
rögzítették teljesen ismeretlen csillagok elhelyezkedését, ismeretlen jelekkel jelzett távolságokat, asztrofizikai
adatokat, amelyek bonyolult cikcakkokban keresztezték a két fehér rhajó útját. Mindezt majd kés bb kell
kihüvelyezni azoknak a magyarázó táblázatoknak alapján, amelyeket már el re kikészítettek az idegenek.
És végül az emberek nem tudták megállni, hogy fel ne kiáltsanak örömükben. El bb az egyik, majd a másik,
a harmadik, a negyedik, az ötödik csillagnál jelentek meg a képerny n olyan felnagyított körök, amelyekben
bolygók keringtek.
Az esetlen, hasas rhajó képét más, csinosabb rhajók egész raja váltotta fel. Az rhajótestek alól lebocsátott
tojásdad platformokon valamiféle lények álltak sajátos rruhákban - kétségtelenül emberek. A nyolcelektronos
atom - az oxigén - jele koronázta meg a bolygók és az rhajók ábrázolását, de a bemutatott bolygók közül a
vázlaton csak kett t kötöttek össze rhajóval: az egyik egy nagy vörös nap közelében keringett, a másik meg egy
F színképtípusú, fényes aranysárga csillag körül. Úgy látszik, a többi három csillag bolygóin az egyébként
szintén oxigénes élet még nem ért el olyan magas színvonalat, amely lehet vé tette volna a kijutást a kozmoszba,
vagy ott talán még nem is jelentek meg gondolkozó lények.
A földi embereknek ezt nem sikerült tisztázni, de most már felbecsülhetetlen érték adatok voltak a
kezükben azokról az utakról, amelyek ezekhez, a két rhajó találkozási helyét l sok száz parszek távolságra es
lakott világokhoz vezetnek.
 Eljött a búcsú ideje.
A két rhajó személyzete felsorakozott egymás el tt az átlátszó fal két oldalán. A Föld halvány bronzszín
emberei és annak a fluoros bolygónak szürke b emberei, amelynek neve ismeretlen maradt a földiek el tt.
Barátságos és szomorú mozdulatokkal integettek egymásnak, és okos, figyelmes szemük kölcsönösen érthet
tekintetével mosolyogva búcsúzkodtak.
Soha nem tapasztalt, szívszorongató fájdalom kerítette hatalmába a Tellur embereit. Még a
szül bolygójukról való elrepülés - azzal a tudattal, hogy majd csak hétszáz év múlva térnek vissza -, még az sem
rémlett ilyen fájdalmas, pótolhatatlan veszteségnek. Nem lehetett beletör dni abba a tudatba, hogy ezek a
különös, de szép és jó emberek néhány perc múlva örökre elt nnek a kozmosz végtelenjében, hogy magukra
maradva, reménytelenül tovább keressenek hozzájuk hasonlóan él gondolkozó lényeket.
Az rhajósok talán csak most értették meg egész lényükkel, teljesen, hogy minden kutatásban, törekvésben,
ábrándban és harcban - az ember a legfontosabb. Az egész galaktika, az egész végtelen világmindenség minden
csillaga és minden civilizációja számára a legf bb - az ember, az elméje, az érzései, az ereje, szépsége,
élete!
Az ember fejl dése, fennmaradása, boldogsága - ez a mérhetetlen jöv feladata a Kígyó Szíve fölött aratott
gy zelem után, amikor az alacsony szervezettség emberi társadalmakban megsz nik az életenergia esztelen,
ostoba és gonosz tékozlása.
Az ember az egyetlen er a kozmoszban, amely értelmesen tud cselekedni, és a legfélelmetesebb
akadályokat is legy rve képes haladni a világ célszer és sokoldalú átalakítása, vagyis a túláradóan gazdag
érzésekkel teli, hatalmas és értelmes élet szépsége felé.
Az idegenek parancsnoka valami jelt adott. Az a fiatal n , aki bemutatta a fluoros bolygó lakóinak testi
szépségét, arrafelé iramlott, ahol Afra állt. Karját szélesen széttárva szinte hozzátapadt a válaszfalhoz, hogy
jelképesen megölelje a gyönyör földi n t. Afra az orcáján legördül könnyeket észre se véve, szinte
nekicsapódott az átlátszó falnak, mint egy verg rab madár az ablaküvegnek. Az idegeneknél kialudt a fény, és
az elsötétült üveg olyan örvénnyé vált, amelyben elmerült a földiek minden felbuzdulása.
Mut Ang bekapcsoltatta a földi világítást, de a folyosó túlsó fele üres volt.
- Küls csoport, felölteni az rruhákat, hogy szétkapcsoljuk a folyosót! - törte meg a szomorú csöndet Mut
Ang parancsoló hangja. - Gépészek - a motorokhoz; asztronavigátor - a kormányzóposztra! Mindenki készüljön
fel a továbbrepülésre!
Az emberek elszállingóztak a folyosóból. Elvitték a m szereket is. Csak Afra állt mozdulatlanul az oldalsó
nyílás halvány fényénél, mintha jégbilincsbe verte volna a csillagközi tér hidege.
- Afra! - kiáltotta oda neki valahonnan az rhajó belsejéb l Tej Eron. - Csukjuk be azt a nyílást! Szeretnénk
figyelni az indulásukat. A fiatal n hirtelen felocsúdott.
- Álljon meg! Tej, álljon meg! - kiáltotta, majd a parancsnokhoz futott. A másodparancsnok meglep dve,
zavartan állt, de Afra nagyon hamar visszatért. Mellette szaladt Mut Ang is.
- Tej! Fényszórót a folyosóba! Hívja a technikusokat, állítsák fel újra a képerny t! - rendelkezett futtában a
parancsnok.
Az emberek úgy siettek, mint veszély idején. Er s fénysugár lövellt a folyosó mélyébe, és ugyanolyan
id közökkel pislogott, mint a Tellur lokátora a két rhajó találkozásának els pillanatában. Az idegenek a
munkájukat félbeszakítva megjelentek a cs folyosóban. A földiek meggyújtották a 430-as kékes fényt. Afra
remegve hajolt a rajztábla fölé; a képerny n mindjárt megjelentek a biológus sebtében felrajzolt vázlatai.
Az átöröklési mechanizmusok kett s spirális lánca nagyjából nyilvánvalóan egyforma mind a földi, mind a
fluoros embereknél. Afra, miután ezeket felvázolta, megrajzolta az emberi szervezetben végbemen anyagcsere
görbéjét, amelynek az a lényege, hogy a csillagszer égitesteknek a növények által hasznosított sugárzó
energiája egyformán alakul át. A fiatal n a mozdulatlan szürke figurákra tekintett, és keresztülhúzta a
kilencelektronos fluoratomot, helyébe odatette az oxigént.
Az idegenek összerezzentek. Parancsnokuk el relépett, egészen közel vitte arcát az átlátszó válaszfalhoz, és
óriási szemével figyelmesen nézegette Afra hevenyészett vázlatait. Majd hirtelen a homloka fölé emelte
összekulcsolt kezét, és mélyen meghajolt a földi n el tt.
Megértették azt, ami csak merész ötletként, a búcsú utolsó pillanatában és csupán az elválás okozta
szomorúság következményeként pattant ki Afra agyából. Afra azoknak a vegyi átalakulásoknak
megváltoztatására, vakmer helyettesítésére gondolt, amelyek m ködésbe hozzák az ember egész, rendkívül
bonyolult szervezetét. Az átöröklés mechanizmusára való ráhatás útján oxigénesre kell átállítani a fluoros
anyagcserét! A fluoros emberek rizzék meg minden sajátságukat, egész átörökl dési rendszerüket, de
kényszerítsék rá testüket, hogy más energetikai alapokon m ködjék. Ez a gigantikus feladat még olyan messze
volt a megvalósulás lehet ségét l, hogy még az a hétszáz év, amely alatt a Tellur távol volt és lesz a Földt l -
még a tudományos sikerek szakadatlan fejl désének ez a hét évszázada is aligha hozza jelent sen közelebb a
megoldást.
De milyen végtelenül sokat lehet elérni a két bolygó egyesített er feszítései árán! Ha pedig más gondolkodó
testvéreik is csatlakoznak hozzájuk… a fluoros emberiség nem enyészik el nyomtalan árnyként a
világmindenség végtelenjében.
Amikor a megszámlálhatatlan csillag és galaktika különböz bolygóiról származó emberek elkerülhetetlenül
egyesülnek a kozmoszban, akkor talán a fluoros bolygó lakói sem lesznek számkivetettek - csupán testi
felépítésük egészen ritka esetlegessége miatt.
Vagy talán túlzott volt az elkerülhetetlen elválás meg a veszteség miatt érzett fájdalom? A fluoros emberek
meg a Föld emberei, akik mérhetetlenül távol esnek egymástól mind bolygóik, mind testük felépítését tekintve -
értelmüket és érzelmeiket illet en már egészen közel vannak egymáshoz. Afrának, aki belenézett a fehér rhajó
parancsnokának óriási szemébe, úgy tetszett, hogy mindezt kiolvasta bel lük. Vagy ez csupán saját
gondolatainak visszatükröz dése volt?
De az idegenek láthatólag ugyanúgy hittek az emberi értelem hatalmában, mint a földi emberek. Ez az oka
annak, hogy még az a csekélyke remény is, amelynek szikráját a biológusn villantotta fel, olyan sokat jelentett
neki, hogy az az integetés, amellyel elbúcsúztak, nem annyira az elválásra, mint inkább a jövend találkozásokra
utaló jel volt.
A két rhajó lassan, óvatosan távolodott egymástól, nehogy a segédmotorok kárt tegyenek valamelyikükben.
A fehér rhajó egy pillanattal korábban burkolózott vakító lángfelh be, amely mögött - mikor kialudt - a
kozmosz sötétségén kívül semmi sem maradt.
Ekkor vigyázatosan nekilendülve, a Tellur is megkezdte a pulzációt, amely mintegy hídként szolgált:
megrövidítette a csillagközi utak mérhetetlen hosszúságát. Az emberek, a véd burák biztos védelme alatt, már
nem látták, hogyan rövidülnek meg a feléjük száguldó fénykvantumok, hogyan válnak mind ibolyaszín bbé a
távolban csak kéknek látszó csillagok. Aztán az rhajó a nulla-tér áthatolhatatlan sötétségébe merült, amelyen túl
ott virult és várta az rhajósokat a Föld melegen lüktet élete.

Makai Imre fordítása

Jevgenyij Brandisz, Vlagyimir Dmitrevszkij - A science fiction országában

A science fiction országának megvannak a saját törvényei és szokásai, amelyeket tiszteletben kell tartania
mindenkinek, aki oda beteszi a lábát. Különös ország ez, minden álom és kívánság teljesül benne. Hatalmas
távolságokat szel át az ember másodpercek alatt, hogy más világok lakóival találkozzék; megvalósul az örök
ifjúság vagy a hosszú anabiózis, hogy évszázadok múltán más világban keljen újból életre az alvó; csillagközi
utakról visszatérve dédunokájával találkozhat az utazó; beszélgethetünk egy emberrel, akir l aztán kiderül, hogy
robot.
E furcsa ország lakói leigázták a nehézkedési er t, megtanulták irányítani a bolygók mozgását, szabályozni a
Nap tevékenységét, újra lángra lobbantani kihunyt csillagokat, és újjáformálni egész galaktikákat. Nem mágusok
vagy varázslók igazgatják ezt az országot, hanem mindenható tudósok. Itt csodákat m vel a tudomány, de
minden csodának van ésszer magyarázata.
Milliók keresik fel a science fiction országát, és vannak birtokai a világ minden sarkában. A beutazást nem
kötik formalitásokhoz, szívesen látnak mindenkit, aki a Szokatlan után vágyakozik, a Lehetetlent kutatja, és a
Hihetetlenr l álmodozik. Férfiak és n k, koruktól és mesterségükt l függetlenül ellátogatnak oda.
Még a racionális észjárású tudósok is - pedig nekik szokásuk minden tényt kritikusan szemügyre venni és
minden állítást sz rszálhasogatóan felszabdalni -, még k is azt tartják, hogy a science fiction országának
légköre áldásos hatással van rájuk, mert ösztönzi gondolkodásukat, és fejleszti a képzeletet.
Nem is olyan régen még valamilyen alsóbbrend irodalomnak tekintették a science fictiont. A második
világháború után azonban éles fordulat következett, és ma a science fiction számos nemzet irodalmának és a
szellemi értékek nemzetközi cseréjének jelent s szerepl je. Felszívta sok tehetséges író teremt energiáit,
sokmilliós az olvasótábora, és segít a fiatal nemzedék tudatának megformálásában.
Ezt a változást a tudomány óriási haladása és a társadalmi életben játszott szerepének jelent s
megnövekedése hozta létre.
Magától értet , hogy az irodalomnak az az ága, amely az el re látható tudományos felfedezéseket
társadalmi következményeikkel összefüggésben kívánja ábrázolni, felkelti az érdekl dést. Biztosak lehetünk
abban, hogy a science fiction iránti figyelem növekedni fog.
Lássuk el ször a tényeket!
Különböz országok az új science fiction m vek, specializált magazinok, gy jtemények és antológiák
százait adják ki évente, tömegkiadásban. Nemzetközi kongresszusok és szimpozionok ülnek össze, hogy a
tudomány és az irodalom kapcsolatait megvitassák Science fiction klubok alakulnak, amelyek saját lapocskákat
adnak ki, leveleznek és új könyveket cserélnek egymással.
Az utolsó néhány évben például a Szovjetunióban annyi vagy még több science fiction jelent meg, mint az
el évtizedekben. Csak a háború után megjelent legjobb m vekb l több száz kötetes könyvtárat lehetne
összeállítani.
 Az a hagyományos nézet, amely szerint a tudományos-fantasztikus irodalom a tudományos
ismeretterjesztéssel rokonságban álló tudományos el rejelzés, elavult, és ezért újból át kell gondolni.
A fantasztikus képek és valószín tlen szituációk továbbra is a science fiction legjellemz bb vonásai
maradtak, de kapcsolata a tudománnyal már nem olyan egyértelm , mint Jules Verne és követ i idejében volt.
Igaz, hogy a tudományos el rejelzés továbbra is fontos eleme marad a science fictionnak, mégsem szabad
megkülönböztet vonásaként kezelni. Valójában ez a kivétel, hiszen sokkal nehezebb megjósolni egy
tudományos felfedezést, mint leírni az égbolt egy bizonyos pontja felé haladó rrakéta röppályáját. A vezet
tudósok természetesen töprenghetnek a science fiction írók jóslatain, és valamiképpen megvalósíthatják ket, de
egy-egy jóslat bekövetkezése nem próbaköve a jó tudományos-fantasztikus irodalomnak. F feladata, amely
egyúttal minden igazi m alkotásnak feladata; gondolkodásra ösztönözni és felfokozni az érzelmeket.
Ugyanez vonatkozik a science fiction tudományt népszer sít feladatára, illetve a tudományos fantasztikum
és a tudományos ismeretterjesztés kapcsolatára. Ez a kapcsolat még Jules Verne idejéb l származik, aki számos
történelmi ok miatt egyszerre volt tudományos ismeretterjeszt és science fiction író. Kés bb az irodalomnak ez
a két ága szétvált, és ma már a tudományos ismeretterjesztés nem uralkodó a science fictionban. Sokkal inkább
el térbe kerültek a társadalom-lélektani, etikai és filozófiai problémák. A fantasztikus szituációk lehet séget
adnak a meglep összeütközések ábrázolására és a kiélezett, feszült konfliktusok kibontására.
A modern írók nem a különféle hipotézisek igazolására keresnek alkalmat a fantasztikumban, hanem olyan
irodalmi formaként használják, amely lehet vé teszi a különböz ideológiai és esztétikai kérdések feltételét és
megoldását.
Nem akarjuk természetesen azt mondani, hogy a science fiction elveszítette informatív értékét. Hiszen még
azok az írók is, akik nem t znek maguk elé közvetlenül népszer sít célokat, közölnek információkat a szó
tágabb értelmében. Végeredményben még az irodalmi technikában felhasznált fantasztikus kiindulás is
rendszerint találkozik a tudományos gondolkodás aktuális szintjével, és a cselekmény minden motívumát, így
vagy úgy, az a tudományos és m szaki tevékenység tartja össze, amely a természetet, a társadalmat és magát az
embert átalakítja.
Ezért nem adunk igazat azoknak, akik le akarnák választani a "tudományos-fantasztikus irodalom"
háromtagú terminusából az els t, hogy kitágítsuk a m ködési területet, és modernizáljuk magát a meghatározást.
Összehasonlítva a múlttal, vajon nem az író tudományhoz való új kapcsolata határozza meg a modern
fantasztikum jellegét? Vajon helyénvaló-e egymás mellé állítani az si mítoszokat és tündérmeséket és Asimov
vagy Bradbury elbeszéléseit, illetve Rabelais regényeit, Hoffmann meséit és Jefremov vagy a Sztrugackij
testvérek könyveit? Kiküszöbölni a "tudományos" kifejezést annyit jelentene, mint összekeverni valamennyi kor
íróit, a világ minden fantasztikumát a pókhálós antikvitástól a mai napig, és megfosztani magunkat attól a
lehet ségt l, hogy határvonalat húzzunk a szépirodalom különböz típusai és m fajai között.
A szovjet science fiction íróknál éppúgy, mint a külföldieknél, rendkívül sokféle tematikát, m vészi
megközelítést és technikát találunk. Ebben az összefüggésben a kutató er sen bonyolultnak és sokfélének találja
a science fictiont. Sikerrel használ fel minden irodalmi m fajt a társadalmi utópiától és a politikai pamflett l a
realista regényig és lélektani meséig; a filozófiai drámától és filmforgatókönyvt l a szatirikus szemléig és
tündérmeséig.
A tudományos-fantasztikus irodalmat nem küls leges m faji jegyek határozzák meg (a m faj kifejezést itt
csak viszonylagos értelemben használhatjuk), hanem a tartalom, az eszmei mondanivaló és a cselekmény
célkit zése.
A legjobb science fiction m vek mindig aktuálisak, érintkeznek a kor éget kérdéseivel, bár a kapcsolat
esetleg egyáltalán nem nyilvánvaló. A fantasztikus kép természeténél fogva hiperbolikus, és a tényleges
lehet ségek változó méret eltúlzásán alapszik. Ha nem illusztratív célzattal használják, második szintet nyit: ez
az allegória. Bármennyire is az a látszat, hogy egy fantasztikus kép eltér az élet empirikus igazságától,
kapcsolatban kell lennie a valósággal.
Mint bármely más irodalmi forma, a science fiction is a tükrözési elmélet törvényeinek megfelel en fejl dik.
Végs soron bármilyen fantasztikus képzet tartalma a valóságban gyökerezik.
Idézzük fel, mit mondott ezzel kapcsolatban Lenin: "Egy bizonyos dolog (emberi) elmével való
megközelítése, annak lemásolása (érzéklése) nem egyszer , azonnali cselekedet, holt tükrözés, hanem valami
komplex, kétfelé hasadt cikcakkszer , amellyel együtt jár az a lehet ség, hogy a képzelet elszakad az élett l…"
A képzelet mindent felölel és virtuálisan határtalan, akár a teremt elme. Csupán azok az akadályok állnak
elé, amelyek a valóságérzékelés különféle módjaiból származnak, a haladó és a reakciós ideológiák közötti
harcban formálódva.
A közvetlen irodalmi érdemekt l eltekintve egy m értékének megállapításakor ismérvnek tekintünk
mindent, ami el segíti az emberi személyiség kibontakozását, kitágítja horizontját, magas eszményekre ihleti,
erkölcsileg és értelmileg nemesíti, tökéletesíti környezetének esztétikai érzékelésében, bepillantást enged
számára a világ jó és gonosz dolgaiba, segítséget nyújt abban, hogy ezekre élesebben reagáljon - röviden:
minden olyan dolgot, ami az emberben az emberit szolgálja.
A szovjet tudományos-fantasztikus irodalom megtestesíti az emberiség reményeit és aggodalmait: álmot a
fényes jövend l és figyelmeztetést a fenyeget szerencsétlenségre és bajokra. A tudományos és technikai
fejl déssel párosult társadalmi átalakulás volt és marad a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom legf bb
témája, de sohasem festi úgy az eljövend kommunista társadalmat, mint a b ség és megelégedettség felh tlen
idilljét, amelyben nincsenek konfliktusok. Ellenkez leg, a szovjet tudományos-fantasztikum h sei, amikor a
közeli vagy távoli jöv ben bemutatják ket, állandó keresés állapotában jelennek meg, eredményeikkel
állandóan elégedetlenek, készen a további el relépésre; úgy ábrázolják ket, mint akik tettre vágynak, nagy
dolgokat terveznek és hajtanak végre, és nagy gy zelmeket érnek el. Ez éppen úgy áll a forradalom utáni els
évek idejének utópisztikus regényeire, például Vivian Itin Gonguri országa és Jakov Okunev Jövend világ cím
könyveire, mint a kés bbi m vekre.
Az els ötéves tervek id szakában fellépett írók viszonylag kis csoportja alapozta meg a tudományos-
fantasztikus irodalom nagy fellendülését a Szovjetunióban. Könyveik egy része talán elavultnak látszik, mégis el
kell ismernünk Alekszander Beljajev érdemeit, mert egész sorozat izgalmas és politikailag éles tudományos-
fantasztikus regényt írt. Ott volt azután Grigorij Adamov Két óceán rejtélye, Jurij Dolgusin Csodák generátora,
Alekszander Kazancev Lángsziget és Grigorij Grebnyev Arktánia cím munkája, melyek teenagerek millióit
serkentették a tudás keresésére és a felfedezés utáni vágyódásra.
A viharosan fejl tudomány, amely az emberiségnek lehet vé tette a behatolást a világ r és a
mikrokozmosz rejtélyeibe, nagy lökést adott a tudományos-fantasztikus irodalomnak. Az 1950-es évek végén és
az 1960-as évek elején a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom mennyiségileg és - ami még fontosabb -
min ségileg óriásit ugrott el re, és ebben nagy szerepet játszott Ivan Jefremov egész világon elismert
Androméda-köd cím regénye, amely meghatározta a szovjet tudományos-fantasztikum pozitív, humanista
irányát. Néhány év alatt gyökeresen megváltozott a helyzet: ma csaknem ötven író dolgozik, szemben az 1940-es
és 1950-es évek négy-öt írójával. Köztük sokan nagyon tehetségesek, és jelent sen emelik a szovjet science
fiction egészének színvonalát.
Ivan Jefremov, vezet palaeontológus és író, aki világszerte elismert tekintély és a szovjet tudományos-
fantasztikus irodalom új "intellektuális iskolájának" vezéralakja, geológiai és palaeontológiai témájú novellákkal
indult, és els nagyobb m veit a negyvenes évek végén írta. Kozmikus regényeinek sorát a Csillaghajókkal
kezdte. Az Androméda-ködben, mint minden más m vében, Jefremov egyszerre tudós és író. A regényt
rendkívül hatásossá teszi az író konstruktív eszmevilága és az a meggy dése, hogy az emberiség végül legy zi
majd jelenlegi ellentmondásait, és valóban gyönyör világot teremt. Egyáltalán nem meglep , hogy a regény
külföldön annyira népszer . Az író hidat ver a kétely és kétségbeesés áradata fölé, és segít az embereknek,
akiknek gondolatai általában nem lépnek túl a jelenen, hogy a reményteljes, bármilyen fantasztikus jöv be
pillantsanak.
Jefremov olyan embereket ábrázol, akik megszabadultak a múlt el ítéleteit l. Sokoldalúan érdeklik a
társadalom és a magánélet kérdései, alakjainak személyes kapcsolatai. H sei teljesen kibontakozott
személyiségek: szellemileg gazdag, gondolkozásban bátor, erkölcsileg tiszta, fizikailag tökéletes emberek. Jól
érzékelteti a távoli kor embereinek különös környezetét, a feszült gondolkozás és a teremt kutatás légkörét.
Jefremov sokféle írói technikát alkalmaz, hogy olvasóinak figyelmét e világ eseményeire irányítsa.
Mindenekel tt igényesen építi fel a fantasztikus cselekményt a legnagyvonalúbb általánosítástól kezdve a
legapróbb részletekig. Alakjait lélektanilag is elmélyülten ábrázolja, és így az olvasó a távoli jöv eseményeit a
kor embereinek tudatán keresztül tükröz dve ismeri meg, olyan tudat által, amely megtisztult a bosszantó
kicsinyességekt l, és alkalmas az elvont, elméleti gondolkodásra.
Jefremov valamennyi munkája - a Szokatlan történetekt l a Borotva élén cím ig láncszeme egy
gondolatsornak, amelyben az író arra törekszik, hogy az "id folyót" egységes és dialektikus történelmi
mozgásnak lássa, amely az élet és értelem eredetét l elindulva az emberi gondolat és tudás legmagasabb csúcsai
felé tart.
Az utóbbi néhány évben a Szovjetunióban és külföldön egyaránt Arkagyij és Borisz Sztrugackij munkássága
vonta magára a figyelmet. Az ember azt gondolná, hogy az rutazások és rkalandok szélesre taposott útján
haladnak. De már legels könyveikben - A bíborfelh k országa és az Irány: Amalthea cím regényekben - bár a
tudományos ismeretterjeszt hagyományt követték, els sorban a jellemekre koncentráltak
Ugyanaz a szerepl gárda jelenik meg egyik könyvben a másik után, nagy formátumú alakok, új n k és
férfiak, akik a mi korunk legjobb emberi vonásaival vannak felruházva. A két testvér hisz abban, hogy a jöv
csírái megláthatok a jelenben, és hogy az, ami ma kivételes, a kommunizmusban megszokott lesz.
Mindig érezzük az írók er feszítését, hogy megtalálják, kibontsák és anyagivá, tapint hatóvá tegyék azokat
az új konfliktusokat, amelyek a jöv talajából kikelhetnek, és tipikusak lehetnek a számos új és bonyolult
erkölcsi és filozófiai kérdéssel szembekerül jöv beli emberek szemében.
Különös jelent séget tulajdonítanak az etikai problémáknak; annak az igénynek, hogy legy zzük
gyarlóságainkat és hibáinkat, és annak a képességnek, amely lehet vé teszi, hogy megérezzük a másik ember
hangulatát, és kell id ben segítségére siessünk. Arra tanítanak, hogy gy löljük és megvessük a közönyt, amely
sivárrá teszi az ember lelkét (Megkísérelt szökés, Távoli szivárvány, Nehéz istennek lenni).
A két író megpróbálja mell zni az el re gyártott megoldásokat és elkerülni a járt utat. Azt hiszik, hogy
fontosabb feltenni egy komplex morális kérdést és elgondolkoztatni az olvasót, mint megadni a kész választ.
Akárcsak h seik, a Sztrugackij testvérek is fáradhatatlan keres k, és minden új könyvük jelentékeny
tehetségüknek egy korábban ismeretlen területét tárja fel.
Röviden szóltunk csak a vezet science fiction írókról. Mint említettük, számuk egyre n , és közülük sokan
jól megérdemelt népszer séget élveznek. Ott van például Anatolij Dnyeprov, Ilja Varsavszkij, Lazar Lagin,
Georgij Martinov, Szever Ganszovszkij, Ariadna Gromova, Valentina Zsuravljova, Vlagyimir Szavcsenko,
Gennagyij Gor, Mihail Jemcev és Jeremej Parnov, hogy csupán néhányat említsünk. Témáik és technikájuk
széles skálája, a m fajok változatossága, egyéni stílusuk sohasem ütközik össze a szocialista tudományos-
fantasztikus irodalom elveivel.
A szocialista science fiction nem próbálja megrémíteni olvasóit, nem akarja visszaküldeni ket a múltba;
félelem nélkül sürgeti ket, hogy lépjenek el re a jöv be. Reményt ébreszt mindazokban, akik nincsenek
megfosztva a gondolkodás képességét l. Felemeli az embert a bátor kutatók és alkotók példájával. Magas
erkölcsi normákat állít az új világban él új emberek elé.
Ezeket az embereket, mint A. és B. Sztrugackij egyik alakja mondja, új ösvényre kényszeríti egy új
ellentmondás, az az ellentmondás, amely a természet végtelen rejtélye és véges lehet ségeink között feszül
minden adott pillanatban. És err l az ösvényr l a jövend századok izgalmas életébe láthatunk.

Szentmihályi Szabó Péter fordítása

Walt Sheldon - A vadászok

Az rhajó, ahogy jelentették, a völgyben kötött ki, Lon és Jeni látta a hegygerincr l. Lon végül azt mondta:
- Továbbmegyünk. Be a hegyek közé. A Chara Canyonba… ott folyót találunk.
- És ha odaérnek k is?
Lon lassan megfordult. Jeni szeme mint a zsarátnok, füstölg , lángra még nem lobbant zsarátnok. De nem is
fog föllángolni. Jeni ilyen, igazi n , halk és türelmes, ott jár mindig mögötte, követi, akárhova megy. Jeni a
felesége. Vele jött a fényes nagyvárosból, mikor potyogni kezdtek az rbombák, s mint a szobrok magasodtak fel
a s fekete füstoszlopok. Lehorzsolta a keze b rét, segített rönkökb l kalyibát építeni, a folyóban mosta a
ruháikat, s összevérezte magát az elejtett vadakkal.
Nem voltak egyedül. Mások is felmenekültek a hegyekbe, a kontinens gerincére, de szétszóródtak a lejt k és
szakadékok közt, s nemigen hagyták el kalyibáik, sárkunyhóik, barlangjaik közvetlen környékét.
- Ha odaérnek?… - Lon vállat vont.
- Tudom. Nem lett volna szabad megkérdeznem. Túlságosan nagy dolog ez, nem lehet rajta gondolkozni.
"Olyan nagy - gondolta Lon -, hogy az elme nem fogadja be. Tesszük továbbra is, amit eddig tettünk."
Megakadt a szeme: valami meg-megcsillant a lejt alján. Alig pár száz lépésnyivel lejjebb. Hunyorított,
élesen szemügyre vette s fölismerte a feléjük tartó alakokat. A fény visszavert fény volt - furcsa fegyvereik
egyikén villant meg a nap.
- Gyerünk, Jeni!
- A kalyibába?
- Nem. Ott kell hagynunk a kalyibát. Egy-két nap, és fölfedezik. A Chara Canyonba…
Elindultak északnak. Lon többször is visszanézett arra a valamire a völgyben, a száraz síkságon. Hosszabb
volt, mint egy városi háztömb, lövedék formájú, tükörfényes. Olyasféle, mint amilyenre számított; a múlt havi
rádiójelentések pontos leírást adtak a többir l. Aztán, ahogy a városok sorra elestek, egymás után hallgattak el a
rádióadók is.
A gerincen folytatták az útjukat, de benn maradtak a fák árnyékában. Az árnyékban h vösebb volt. Nem
szaladtak, de jól kiléptek.
Ha balra nézett, Lon ki-kilátott az égre és a nyugat felé elnyúló, nagy, kerek völgyre Olykor megpillantotta a
vadászokat is, rézsút fölfelé haladtak a lejt n, mintha csak el akarnák vágni az útjukat. Néha, halkan, még
torokhangú beszédük is megütötte a fülét.
A gerinc északi végén Lon és Jeni lefelé vette az útját. A Chara Canyon, mely jobb kéz fel l vágta át a
hegyet, ott nyílt t lük alig egy mérföldnyire. Olykor egy-egy fegyverdörrenés hallatszott, s visszhangot verve
görgött végig a hegyek közt. Fenn a hegygerincen, a hátuk mögött dörrent a fegyver, és tudták, hogy a vadászok
a nyomukban vannak
A lejt alján kiszáradt patakmederhez értek. Lon átszökkent rajta, és kezét nyújtotta Jeninek. Jeni rosszul
ugrott. Elesett, megrándította a bokáját.
- Ó, Lon!
- Muszáj továbbjönnöd, édes… muszáj továbbjönnöd!
- Tudom.
 Átölelte Jeni derekát, úgy támogatta. Látta, mennyire igyekszik a fájdalmát eltitkolni. Ha fájós lába a földet
érte, ajka komikusan meg-megrándult, egyébként merev maradt az arca.
Lon szeme, mint máskor is, néma csodálattal csüngött az arcán. Vonásai most is szépek voltak és finomak;
re mint a porcelán. Hiába történt ennyi minden, Jeni arcán most is ugyanaz a részvét látszott. Eszébe jutott,
mit mondott Jeni alig egy éve, mikor a támadók el ször bukkantak föl az égen. Repül gépek vágtak elébük,
hogy szembeszálljanak velük, l ttek rájuk… s néhányat el is pusztítottak. Jeni és Lon látta, amint az egyik
szétrobbant a város felett. Nagy narancssárga golyó képz dött a leveg ben, csak n tt, n tt, forgott, és mint a
ráncos b r, gomolygott körülötte a füst. Jeni azt mondta: "Szegény szerencsétlenek…"
k akkor elmenekültek. Nagyobb szerencséjük volt, mint sok másnak. Lon egy repül gépgyárban dolgozott,
és magának is volt egy kis repül gépe. Nyugat felé repültek, mindig éjszaka, hogy a csillogó lövedékek rájuk ne
bukkanjanak. Koldulták, lopták az üzemanyagot, néha pedig - Lon esküdött rá - úgy varázsolták el a semmib l.
Gépük ripityára tört, mikor e hegyek közt leszálltak, és annak a részeib l láttak neki kalyibát építeni.
Újabb lövés dörrent, ez alkalommal ijeszt közelr l. Lon bátran hátrafordult. A vadászok már félúton jártak
a gerincr l lefelé jövet. Hadonásztak, és kiabáltak egymásnak.
- Ide gyorsan! - Bevezette Jenit egy fehér kérg fákból álló erd cskébe.
Jeni makacsul összeszorította az ajkát, de így se tudta megállni, hogy halkan föl ne nyögjön.
Lon még szorosabban ölelte magához, valósággal vitte már. Vadul kalapált a szíve. Sajgott a lába. Jeni - a
törékeny Jeni - nehéz volt.
Megbotlott, s elestek mind a ketten. Ott feküdtek egy fehér kérg fa tövében, egymás karjában; egymás
szemébe néztek, s tudták, hogy innét már képtelenek továbbmenni. Hallották a kiabálást.
- Nem érzek semmit - mondta Jeni. - Furcsa. Se haragot, se félelmet, se semmi mást.
Ölelték egymást. Lon ajka végigfutott Jeni arcán, haján, arcával törülte le arcáról a könnyeket, suttogva
becézte, hangtalan szavakkal.
- Boldog vagyok, hogy együtt vagyunk - mondta Jeni. Hallották, hogy zörög a bozót.
Lon hirtelen fölpattant. Ökölbe szorította a kezét, s várta a közeled hangokat. Szeme ádáz volt.
- Ti átkozottak! Ti átkozottak! Ti átkozottak! - üvöltötte.
- Ilyenek - mondta Jeni. - Vadászok.
Hangjában nem volt semmi harag.
Egy alak bukkant föl a fehér kérg fák közt. Csak állt, el ször Lonra bámult, aztán Jenire a földön. Maga is
kissé ijedtnek látszott. Fölemelte fegyverét.
Lon viszonozta a tekintetét, s észrevett minden furcsa részletet. Most látta el ször közvetlen közelr l a
támadók egyikét, aki a Naptól számítva a harmadik, Föld nev bolygóról jött, arról, amelynek egy Holdja van.
Várta a fegyver dörrenését, kíváncsi volt, hallani fogja-e.

Göncz Árpád fordítása

Urbán László - Kozmosz Fantasztikus Könyvek

A sorozat 1969-ben indult meg, és ma már a huszadik kötetét várjuk.

Ez a sokat vitatott és alapjában véve még ma is körvonalazatlan m faj hazánkban is egyre nagyobb
népszer ségre tesz szert. Sokban hozzájárult ehhez a Kozmosz könyvsorozat, amely célul t zte maga elé, hogy a
kortárs és a klasszikus SF-írók legjobb m veivel ismerteti meg a közönséget. Valóban, a könyvsorozat igen
széles keresztmetszetét adja a m fajnak, hiszen található az írók között - hazaiakon kívül - japán, lengyel,
francia, szovjet, angol, amerikai, olasz nemzetiség , s a legmerészebb fikciótól a ma is lejátszódható,
tudományosan hiteles történetig terjed a skála. A fantasztikus irodalom bizonyos besz külését hirdetik a nyugati
esztéták. A könyvsorozat reprezentáns darabjai ellenkez tendenciát jeleznek, a humánus emberi mondanivaló új
kifejezési formáját találta meg ebben a m fajban.
Nagyon nehéz lenne pontos definíció alapján csoportosítani s valami egységes mérce szerint értékelni a
veket. A fikció és tudomány viszonya, a m logikus bels felépítése, az alapfelfedezés vagy találmány
hatásának következetes és széles kör ábrázolása jelent bizonyos támpontot a kritikusnak a regényelemzés
klasszikus szempontjain kívül.
Az emberi fejl dés egy zsákutcáját anticipálja például a Jemcev-Parnov írópár Világlélek c. munkája. Sok
gondolkodóban felmerült már a nemcsak beszéddel érintkez , hanem a gondolatokat kicserél emberiség képe.
A szerz pár egy logikus lépéssel továbbmegy, s a fiziológiailag egy rendszerként funkcionáló emberiség
létezésének lehet ségeit kutatja. A regény remekül szerkesztett, a biotóza felfedezésének következményeit a
legkülönböz bb szempontok szerint világítja meg, s bátran és elhihet en extrapolálja az egész emberiségre.
A merész fantáziával és kell tudományos felkészültséggel megírt könyv mer ben különbözik Clifford D. Simak
A városától. Az amerikai szerz más oldalról közelíti meg a témáját, poétikus látomásokban vetíti elénk az
emberrel együtt él , majd ember nélküli robot, hangya, kutya és erdei állatközösség képét. Itt egyértelm en a
fikció eluralkodásáról beszélhetünk a tudománnyal szemben, s t néhol a tudomány rovására: egy öntörvény
világ víziója villan fel el ttünk. Az ember sorsa a Földön véges "…az ember neve egy nyári napon egyenl vé
válik a széllel szálló porral, a levelek mozgásával, és semmivel sem több annál."
Az id játssza a f szerepet I. Asimov A halhatatlanság halála c. m vében. Az id emberi mozgásra alkalmas
közeggé válik, s benne az "egymás mellett létez különböz valóságokat" tetszése szerint irányíthatja a
Halhatatlanok csoportja. A regényben egy félelmetesen bonyolult, de a legapróbb részletekig logikusan
illeszked szellemi konstrukciót ismerhet meg az olvasó.
A szórakoztatás, sajnos, az alacsony szint szórakoztatás jellemzi a remek könyveket (lásd Fekete felh ) író
Fred Hoyle regényét, az Osszián küldetését. Hiába a jó, gondolatgazdag befejezés: a könyv inkább kaland- és
kémregény. Bizonyos fokig érthet a szerkeszt választása, hiszen az Osszián küldetése tipikus darabja a nyugati
és tengerentúli könyvpiacot elárasztó kolportázs irodalomnak.
Jól megírt, érdekes fikció P. Boulle m ve, A majmok bolygója. A majomtársadalom nem következetes
paródiája az emberinek, de nem is ellenpólusa vagy szatírája. A befejezés kett s (dürrematti) csattanója kárpótol
bennünket a tudományos tévedésekért, s új megvilágításba helyezi a történést. A szovjet A. Dnyeprov
kibernetikus témájú fantasztikus m veivel vált közismertté, a sorozatban is ilyen témájú novellás kötettel
jelentkezik. A D-impulzusok. A Maxwell-egyenlet, az ÖRZSE a fellázadt, illetve az ember ellen felhasznált gép
nem túl eredeti története. Annál szórakoztatóbb és mulatságosabb a Közvetlen bizonyíték. Ez a Lemre
emlékeztet humoreszk felvillantja a SF-irodalom humorát, szatirikus oldalát.
A francia René Barjavel Az óvatlan utazó cím m ve a sorozat eléggé megkérd jelezhet darabja.
A tudományos képtelenségek (például "elt nik" az elektromosság), az inkább vad, mint tudományos hipotézisek
jelzik: eleve más szempontból kell vizsgálni a regényt. Az író kizárólagosan fantasztikus víziójáról van szó,
amellyel els sorban nem értelmünket, hanem érzelmeinket akarja megragadni. A jól megszerkesztett és szép
stílusban megírt könyv az egyes fantasztikus m vekben valóban érezhet besz külés okát tárja elénk egyetemes
emberi mondanivaló nélkül a fantasztikum minden vonzerejét elveszti, s valami hátborzongató, öncélú írói
fogássá válik.
A fantasztikus irodalmat m vel k nagy álma a jöv megragadása. Igyekezetük azonban kimerül a jöv
tárgyi világának, jobb esetben a jöv egy lehetséges - torz vagy ideális, de feltétlenül önkényesen megválasztott -
arculatának ábrázolásában. Abe Kobo japán író A negyedik jégkorszak cím m vében elvi síkon közelíti meg a
problémát, s az elvont tételt bizonyítja a m ben A folytonosság nemléte már több, mint tétel; felismerés; a jöv
soha nem a jelen kvantitatív módosulása. A jöv nem rosszabb, nem jobb: els sorban más. Ez a más jelenik meg
a könyvben, s ezért nem is sorolhatjuk az antiutópiák közé. Abe Kobo könyve a sorozat kiemelked darabja: a
regényszerkezet, a jellemek (els sorban Kacumi úré), a végig fordulatos cselekmény bizonyítják a japán író
tehetségét.
A sorozat tipikus antiutópiája Brian W. Aldiss Szürkeszakáll cím SF-je. Az író céljaiban rendkívül
humánus, az atomrobbantások veszélyeire (különös tekintettel az elképzelt világ rbeliekre) hívja fel a figyelmet.
A cselekmény indítása kit , a szinte csak vegetatív életvitelig aljasult emberiség képe rendkívül szuggesztív.
A táj - a sorozat egyik regényében sem ennyire - funkciót nyer. Az atmoszféra, a jellemek egyéni ízt
kölcsönöznek a könyvnek. Figyelmeztetni, tiltakozni akar, ez tagadhatatlan, s ez az írói szándék emeli ki a m vet
a SF-k nagy tömegéb l.
A sorozat mutatta be a magyar olvasóknak D. Bilenkint. Hullámverés a Marson c. kötete (érdekes darabja a
magyar könyvkiadásnak, tükörkötet, megfordítva a Dnyeprov-elbeszéléseket tartalmazza) határozottan lemi
ihletés : az ember helyét keresi a kozmosz tájainak széls séges életviszonyai között. A fiatal geokémikus
elbeszéléskötete magán viseli a kezd irodalmár bizonytalanságait. Olyan remek elbeszélések, mint a Furcsa
lány, az Egy poros ösvényen s a Leszállás a Merkúron mellett olyan mesterkélt darabok találhatók a kötetben,
mint A szorgalmas tanuló meg a Láthatatlan ember, a Lecke a relativitásból vagy A széles látókör el nye.
Az ember áll a középpontjában Kristóf Borun lengyel író Antivilág c. elbeszéléskötetének. Amint a szerz
hangsúlyozza az el szóban: "a fantasztikus kerettörténet lehet vé teszi, hogy új és talán mélyrehatóbb módon
tekintsünk régi, általános emberi kérdésekre" A kötet legjelent sebb elbeszélése, vagy inkább kisregénye, a
Lidércnyomás gördülékeny antiutópia.
A sorozatnak a hazai írókra gyakorolt hatását egyel re nem tudjuk lemérni. Tény az, hogy egyre többen
próbálkoznak meg ezzel a m fajjal, és nem eredménytelenül. Hogy a "hivatásos" SF-íróknak mekkora ösztönzést
jelentenek a Kozmosz fantasztikus könyvek, azt els sorban a sorozat magyar darabjai reprezentálják. A kortárs
fantasztikus irodalom európai mértékkel mérve is kiemelked darabja Zsoldos Péter A feladat cím m ve.
A szerencsétlenül járt rhajó személyzete "új életre támadva" hozza vissza az rhajót a Földre a távoli bolygóról.
A feladat az, ami ember voltuk illúzióját fenntartja ezekben a többszörösen transzponált személyiségroncsokban-
töredékekben. S a feladat az, ami újabb és újabb áldozatokra, embertelen cselekedetekre kényszeríti Gillt és
leszármazottait. Küzdelem, harc és célját vesztett siker drámája a könyv. Dráma, amely a Gillhez hasonló
emberek által felperzselt Földön ér véget, sugalmazva a tanulságot: az emberi létezés célja nem lehet a puszta
vegetatív fennmaradás, az emberi létezés kötelez. A Zsoldos-könyv kit szerkezete, dialógusai, az
egyénietlenségükkel funkciót nyer figurák, a jól érzékeltetett primitív emberi atmoszféra, a f cselekményszál
történését kiteljesít epizódok, mind-mind a regény kiemelked voltának bizonyítéka.
Mondanivalójában legalább ilyen lényeges, bár kevésbé eredeti Szepes Mária könyve, a Surayana él
szobrai. A manapság teret hódító pszichologizáló SF típushoz sorolhatjuk. A regény els része antiutópia, az
emberi boldogság és harmónia megteremtésének egy zsákutcáját mutatja be. A gépek, a pszichikai ellen rzés
nemcsak a nehéz munkától és a káros érzelmekt l, lelki betegségekt l szabadítják meg az embert, hanem a költ i
és a teremt fantázia, a személyes felel sség és küzdelem emberi varázsától is. A XXV. század emberei a
halhatatlanság által súlytalanná szépített görög istenek világát élik. A második rész a Hyperioniták, e különleges
esztétikum-lények és az ember küzdelmét ábrázolja. Félelmetes látomásokban elevenedik meg a tudatalatti
lázadása, amely az elnyomott, tudat alá szorított, mégis él ösztönök, érzelmek, fantáziaképek robbanásszer
materializálódását jelenti. Szepes Mária m ve poétikus fikció, a maga nemében els a modern hazai
SF-irodalomban, s így magán viseli a m faj gyermekbetegségeit is. A költ i, zaklatott stílus néhol retorikus
szóáradatba csap át; a tudomány sem épül mindenhol szervesen a regény cselekményébe.
Külföldön Karinthy néhány lefordított fantasztikus m vét, mint a m faj magyarországi el zményét tartják
számon. Mi egy kicsit megfeledkeztünk az Utazás Faremidóba. A másik Kolumbusz és a sok fantasztikus
elbeszélésr l. Mulasztásunkat pótolja a sorozat A delejes halál c. elbeszéléskötete, amely Karinthy
legizgalmasabb fantasztikus írásait tartalmazza.
A Kozmosz fantasztikus sorozat hiányt pótol hazánkban, megjelenését sok ezer olvasó várta. Éppen ezért
fokozottak a követelmények is, amit a sorozat tartalmi és formai min ségével szemben támasztunk.
Mit vártunk a sorozattól? Mi tetszik és mi nem tetszik benne? Jól megválasztott a zsebkönyv méret, de a
címlap kivitelezése nem mindig sikerült. Az Asimov-, a Hoyle-, a Jemcev-Parnov-, a Bilenkin-, a Borun-
könyvek címlapjaival szemben a Karinthy-, a Cserna-, a Boulle-köteté gyenge, a Dnyeprové nem kifejez . Jó
ötlete a szerkeszt nek a kett s utószó. Az irodalmi-biográfiai színvonal viszont kevésbé egyenletes, mint a
tudományos. Újszer és érdekes a Tímár György által a Barjavel-regényhez írt utószó, bátor regényközpontú
megállapításai állásfoglalásra és vitára ösztönzik az olvasót.
Reméljük, hogy a színvonalas és egyre népszer bb könyvsorozat a SF-irodalom varázsát még több
olvasóhoz közvetíti, s a hibák feltárásával, elemzésével, a vitára és töprengésre való ösztökéléssel kritikusaink is
hozzájárulnak ehhez a folyamathoz.

EURO CON 1 .
Trieszt, 1972. július 12-16.

El története mindennek van. A tudományos-fantasztikus irodalom és m vészet els európai kongresszusa

ennek rövidítése az EUROCON - nem Triesztben kezd dött az ünnepélyes megnyitás percében, hanem két évvel
korábban, Heidelbergben, a huszonnyolcadik világkongresszuson
"Nemzetközi hangzavar, melyben túlsúlyban van az angol - írta a Monat a heidelbergi kongresszusról -,
karneváli felvételi szertartás a Saint-Fantony-rendbe.. kispolgári igénytelenség… kínos h hó… tiltakozás a
vietnami háború ellen… tiltakozás a comics ideológia ellen… röpcédulák… írók kesernyés nyilatkozatai…"
Valóban, különös z rzavar lehetett a heidelbergi kongresszus. S ott, az amerikai kongresszusokat utánzó
rzavarban összetalálkozott az európai tudományos-fantasztikus irodalom néhány képvisel je: írók, kritikusok,
rajongók, olaszok, franciák, németek, románok. Könnyen egyetértésre jutottak. Az úgynevezett
"világkongresszusok" valójában amerikai kongresszusok, a díjakat valójában csak angol nyelv m vek kapják.
Hol van az európai science fiction?
Aztán újabb érvek is felsorakoztak. A német, francia, olasz kiadók els sorban amerikai m vek fordítását
adják ki. Az európai írók kénytelenek angol álnéven írni, s még akkor sem kapják azt a honoráriumot, amit a
fordított m vekért az amerikaiak. Az amerikai vagy az azt utánzó európai science fiction többsége ponyva. Az
imperializmus, rasszizmus, gyarmatosítás ideológiáját terjeszti, lényegében fasisztoid termék, s az emberek
manipulálását szolgálja.
Hamarosan megszületett az elhatározás: rendezzék meg az els európai kongresszust, üljenek össze
megvitatni a science fiction kérdéseit az írók, kritikusok, kiadók, rajongók. Díjazzák a legjobb európai m veket.
Ismerjék meg egymást Európa Bábelének science fiction képvisel i, lépjenek közelebb egymáshoz az igazi
tudományos fantasztikum, az emberi mondandó érdekében.
A kongresszus megszervezését az olaszok vállalták. S néhány hónap múlva az európai érdekeltek megkapták
az els tájékoztatásokat, megismerték Gianluigi Missiaja és a fáradhatatlan szervez , Gian Paolo Cossato nevét.
Összeállt az El készít Bizottság, megindultak a viták és megbeszélések. Levelek, sokszorosított és nyomtatott
"fanzine"-ok vitték a híreket, küldöttek utaztak egyik országból a másikba.
 Az olasz házigazdák hibátlanul szerveztek. Megnyerték maguknak a trieszti városi tanácsot, az
idegenforgalmi szerveket, a szokásos science fiction filmfesztivál rendez it, elkészítették a programot,
megszervezték a képz vészeti, bélyeg- és könyvkiállításokat, megterveztették a díjakat, gondoskodtak
szállodai szobákról, tolmácsolásról, plakátokról… Mindenre gondoltak.
Közben az egyes európai országok küldöttségei is felkészültek. Kiválasztották és díjazásra javasolták a
legjobb m veket minden kategóriában, elmondták véleményüket a programról, a díjazásról, a szervezés
gondjairól. Sok százan - köztük a science fiction számos világhír képvisel je - jelentkeztek a kongresszusra.
Nemcsak európaiak, hanem japánok, brazilok, kanadaiak, ausztrálok, amerikaiak is.
Az el készület szokásos izgalmai fokozódtak. Ki jön, ki nem jön? Rendben van-e minden, összeáll-e a
program, együtt vannak-e a kiállítások, a nevezések, a zs ri, a szavazólapok stb., stb.?
Aztán felhúzták a zászlókat, köztük a magyar zászlót is, a trieszti hajóállomás, a Stazione Marittima
homlokzata el tt, kinyitották a kapukat, és július 12-én délután ünnepélyesen megnyitották az els európai
science fiction kongresszust.
Nemzetközi kavargás. Szakállas, hosszú hajú, farmernadrágos fiatalok; sötét ruhás, nyakkend s id sebbek,
pulóverek, fémesen csillogó öltönyök, jelvények, kitüntetések, nyakláncok. És mindenkinek mellére t zve a
neve. A küldöttek közelebb hajolnak egymáshoz, nézegetik a névjegyeket.
Felkiáltások:
- Halló, Jean Muggoch!
- Ó, Patrice Duvic?! Michel Feron? John Brunner? Professzor Darko Suvin?! Forry Ackerman? Peter
Nicholls? Monique Minard?
- Jó napot, dr. Franz Rottensteiner!
- Hogy van, kedves Ion Hobana?
- Maga lenne Luis Vigil Spanyolországból? Másnak képzeltem. Áradnak a küldöttek, egybeolvadnak a
hangok, mormolás tölti be a termeket, csoportok alakulnak, szétválnak, újak alakulnak.
- Hol van Mario Bosnyak? Hol van Leslie Flood, aki John Carnell ügyeit átvette? Hol van Hans Alpers? Hát
Stanislaw Lem, hát Carlo Frabetti, hát Arthur C. Clarke, hát Jean-Paul Cronimus, hát Josef Nesvadba, hát Anne
F. Dietz és Frank Dietz?
- Ott megy Zelimir Koscevic. Ott van Sandro Sandrelli és Gustavo Gasparini. És Gianfranco de Turris és
Sergiu Farcasan és Adrián Rogoz és Gianni Montanari és Missiaglia és Roberto Vacca és Walter Gillings és
Trumbull és Danikén és Ian Finder… Filmesek, fest k, zenészek, írók, kiadók, kritikusok, irodalmi ügynökök,
szerkeszt k, illusztrátorok és olvasók, rajongók, autogramgy jt k, világcsavargók, polgármesterek, tudósítók és
fel-felvillanó készülékeikkel a fotósok.
És mindenütt ott van, egyid ben húsz helyen, Gian Paolo Cossato. Szervez, intézkedik, meghallgat, segít,
rohan, rendezi a kartotékokat, telefonál, aláír, tolmácsol, összehozza a beszélget ket, megkeres mindenkit, és
elintéz mindent. Nem állíthattuk volna ki a magyar kiadók tudományos-fantasztikus könyveit, nem oszthattuk
volna szét az írószövetség Munkabizottságának "SF Tájékoztató" cím , angol nyelv különszámát, ha Cossato
nem siet segítségünkre.
A kongresszuson - az olaszokon kívül - körülbelül 300-350 európai és más külföldi küldött vett részt.
Szoros, s volt a program. Délel tt a filmfesztivál új filmjei, délután a retrospektív vetítések az Excelsior
moziban, este és éjszaka ugyanezek a filmek fenn a San Giusto hatalmas szabadtéri vetítésein. Délután
el adások, konferenciák, kerekasztal-megbeszélések a Stazione Marittimában. Este fogadások, ismerkedési est, a
trieszti polgármester fogadása, kisebb nemzetközi találkozók és viták, beszélgetések, közös tervek
kovácsolása… Csináljunk antológiákat… Csináljunk csereszámokat a folyóiratokból… Csináljunk egy európai
magazint… Csináljunk egy nemzetközi elméleti folyóiratot. . Tervek, tervek… Alig vitatkozunk. Hiszen
mindenben - vagy majdnem mindenben - egyetértünk.
A filmfesztivál m sorával jóformán mindenki elégedetlen Nekromancia, A Sátán testvérisége, A Sátán
szolgálatában, Lány a sepr nyélen, Vámpírok a világ rb l, Az ördög bábuja - ezek a filmek boszorkányaikkal,
mágusaikkal, varázslataikkal, misztikus cselekményükkel nem nyerték meg a tudományos fantasztikum híveit. A
kongresszus résztvev i szívesebben nézték volna a Solarist, az Omega embert, a lefordíthatatlan cím amerikai
Clockwork Orange-t, a német Elemomeál vagy a Kurt Vonnegut regényéb l nemrég elkészült Gépzongorát.
A boszorkány-, vámpír- és rémfilmeknek tiszta szívb l talán csak Forrest J. Ackerman örült, de hát neki,
Dracula barátjának, a Famous Monsters of Filmland cím lap szerkeszt jének legalább annyira kedves a
rémtörténet, mint a tudományos fantasztikum. Különös személyiségében és híres gy jteményében szépen
összebékíti az ellentmondásokat. Gyermekien tiszta, kék szemmel tekint a világba, s közben ujján azt a gy t
hordja, melyet Lugosi Béla viselt a Dracula-filmekben. Annyira szereti Lugosi filmjeit, hogy szeretetét minden
magyarra kiterjesztette, és barátja lett Peter Lorre-nak, Georges Palnak és az amerikai "Superman"-t
megszemélyesít , magyar származású Kirk Alynnak is.
Ackerman, akit a science fiction "világában" mindenki ismer, és "els számú rajongó"-nak tart, felépített Los
Angelesben egy igazi, régimódi kísértetházat, és a ház 13 szobájába belezsúfolta hatalmas könyv-, kép-, film-,
hanglemez- stb. gy jteményét. A kongresszuson, programon kívül, több alkalommal is bemutatta err l a
fantasztikus "múzeumról" készült diasorozatát, és közölte azt az elhatározását, hogy egy üvegkoporsóban
szeretne nyugodni kedves gy jteménye közepén…
De hát az EUROCON 1. étlapján Forry Ackerman csak amolyan csemege volt.
A megnyitó el adást John Brunner, a Hugo- és Nebula-díjjal kitüntetett angol író tartotta a tudományos-
fantasztikus irodalomban megjelen "párhuzamos világok" kérdéseir l. Brunner aktív harcosa a nukleáris
lefegyverkezésnek, 1962-ben részt vett a moszkvai Békekongresszuson, idejének nagy részét a Martin Luther
King Alapítvány ügyeinek szenteli, így hát el adása nem egyszer en esztétikai problémákról szól. A
"párhuzamos világok" témája a nyugati science fictionban végül is Földünk mai állapotát tükrözi, és az
érintkezés vagy ellenségeskedés e világok között mindennapi gondja az emberek százmillióinak. Brunner
elemzése során eljutott a témában megjelen f mondandóhoz, és akárcsak regényeiben - magyarul ezek sajnos
nem jelentek meg -, el adásában is pozitíven, a békés egymás mellett élés álláspontját hangsúlyozta A
kongresszus vezérszólamát ütötte meg ezzel.
A der s, barátságos, szellemes, örökké mosolygó elnöknek, Gustavo Gasparininek valójában könny dolga
volt. Nem kellett ráznia a cseng t, nem kellett rendreutasítani senkit, nem kellett túlkiabálnia valamilyen
hangzavart. Tiltakozás, kiáltozás, lárma csak egyszer volt, s az is az egyik vetítésen, amikor egy gyenge amerikai
propagandafilmet kezdtek játszani az USA-haditengerészet légierejér l. Fütyült, dobogott, tapsolt a néz tér, s a
vetítést be kellett fejezni.
A kongresszus a program szerint haladt el re. Ian Finder az Egyesült Államokból, J. R. R. Tolkien híres
fantasztikus regényciklusát, A gy urait ismertette, azt az eposzt, melyben szép és költ i szimbólumokba
öltöztetve, a kelta és ír mítoszokat újjáélesztve és transzponálva - Darko Suvin szerint - a brit birodalmat siratta
el az oxfordi egyetem tudós irodalomtanára. Nosztalgiával telített m A gy urai, a múlt század elején írtak
ilyeneket az " si dics ségr l", homályos mondák felélesztett h seir l Közép-Európában. Tolkien a legapróbb
részleteket is ábrázolta a regényben, s ezzel lehet séget adott kutatóinak és rajongóinak a képzelet további
játékaihoz, térképek rajzolgatásához, az elgondolt ország növény- és állatvilágának leírásához. Ian Findert persze
kevesen hallgatták…
Roberto Vacca, Péter Nicholls, Kurt Steiner vagy Ion Hobana el adásai, a jugoszláv Zelimir Koscevic, a
magyar Rajnai András vagy a német Gerd Hallenberger beszámolói jobban érdekelték a küldötteket.
A legnagyobb sikere mégis Darko Suvin el adásának volt. Suvin a science fiction világának egyik
legérdekesebb és legjelent sebb alakja. Egyetemi tanárként Zágrábban kezdte pályafutását. Ott adta ki kit en
szerkesztett antológiáját 1965-ben. A Lukiánosztól a lunyikig cím kötet nemcsak szépirodalmi anyagával
emelkedik ki a science fiction antológiák tengeréb l, hanem a novellákat, regényrészleteket kísér
tanulmányaival is. Suvin óriási felkészültséggel végigelemezte a science fiction egész történetét "Homérosztól
napjainkig", és megtalálta azokat a tartalmakat, amelyek a modern tudományos fantasztikumot például
Rabelais-val, Morusszal, Cyranóval, Krlezával, Majakovszkijjal, Vernével, Wellsszel vagy akár Swifttel és
Voltaire-rel összekötik.
A hatvanas évek végén Darko Suvin Kanadába ment, és a montreali McGill egyetem tanára lett. Amerikában
sorra adta ki tanulmányait, többek között a szovjet tudományos fantasztikum fontos kérdéseir l, bibliográfiai,
kritikai, esztétikai problémákról. Tagja az egyetemi tanárokat, kutatókat, esztétákat csoportosító Science Fiction
Research Association elnökségének, állandó aktív résztvev je a nemzetközi tanácskozásoknak és vitáknak.
Suvin szerkesztette és válogatta az Egyesült Államokban a szocialista országok tudományos-fantasztikus
irodalmának legnagyobb és legjobb antológiáját, melyhez kit bevezet tanulmányt is írt.
Suvin Triesztben a science fiction poétikájáról beszélt, elhárítva a nehézségeket, melyekkel a polgári
esztéták a tudományos fantasztikumról szólva nem tudnak megbirkózni. Alapvet tanulmány, melyet a jöv ben
senki sem kerülhet ki, ha a tudományos fantasztikumról akar beszélni. A tanulmány ismertetésére nem térek ki,
mert magyarul is megjelent a Helikon 1972/1. számában.
A trieszti kongresszuson a magyar tudományos-fantasztikus irodalmat és m vészetet népes delegáció
képviselte. Az írószövetség Tudományos-fantasztikus Irodalmi Munkabizottságát Illés Lajos, Kuczka Péter és
Zsoldos Péter, a Televíziót Jánosi Antal és Rajnai András, akik új, elektronikus technikával készült tévéfilmeket
is bemutattak az EUROCON 1. résztvev inek. A magyarországi science fiction jó hír a világban, különböz
lapok, magazinok, fanzine-ok számos cikket közöltek könyvkiadásunkról, honoráriumrendszerünkr l, az
írószövetség Munkabizottságának m ködésér l, nem is szólva a különböz könyvismertetésekr l,
tanulmányokról, cikkekr l és bibliográfiákról, melyekben gyakran szerepelnek magyar nevek. A Luna cím
amerikai, a Science Fiction Times cím nyugatnémet, a WSFA Journal és az Extrapolation cím amerikai, a
Notiziario CCSF cím olasz, az SF Commentary cím ausztráliai fanzine-ok állandóan beszámolnak olvasóiknak
a magyar science fictionról. A Quarber Merkur, dr. Franz Rottensteinernek, az Insel Verlag szerkeszt jének lapja
minden számában közöl cikket vagy ismertetést rólunk.
Nem mentünk tehát ismeretlenül a kongresszusra. Vittük a Munkabizottság negyedévenként megjelen
kiadványát, az SF Tájékoztatót, a Helikon science fiction elmélettel foglalkozó különszámát, vagy száz kötetet a
nálunk kiadott könyvekb l és természetesen azokat a m veket, melyeket itthon nemzeti díjjal tüntettek ki, és
Európa-díjra javasoltunk.
 A kongresszus elnöksége nehezen döntött a díjak odaítélésér l. Hosszas megbeszélés után végül is úgy
határozott, hogy két csoportra osztja a díjazásra javasolt kategóriákat. Egyik csoportban szerepeltek azok a
fajok, melyeket nyelvi nehézségek nélkül lehetett megítélni, tehát filmek, képz vészet, zene stb., a másik
csoportban - f leg irodalmi alkotásoknál - az elnökség elfogadta az egyes országok javaslatait. Így kaptak díjat a
magyar m vek közül:
Sáros András Miklós Bradbury m veihez készült illusztrációi; Jánosi Antal és Rajnai András Ének a
Galaktikáról cím tévéfilmje; az írószövetség Munkabizottságának SF Tájékoztató cím kiadványa; Zsoldos
Péternek A feladat cím regénye; Mesterházi Lajos Sempiternin cím novellája és Urban László A fantázia
irodalma cím tanulmánya.
Jelent s eredményekkel tértünk tehát haza Triesztb l. Már a kongresszus szüneteiben - hiszen a
könyvkiadók is jelent voltak - megkezd dtek a díjnyertes m vek kiadásáról szóló tárgyalások. Angol, francia,
olasz, német, amerikai kiadásra kérték Mesterházi kit novellájának jogát; felmerült Zsoldos regényének
közös kiadásban való megjelentetése. A világ legszebb science fiction magazinja a spanyol Nueva Dimension,
amely az EUROCON nagydíját kapta. A magazin szerkeszt je közölte, hogy szeretne összeállítani egy
különszámot a magyar tudományos fantasztikumból.
A legnagyobb felt nést és érdekl dést, f leg a kongresszus elméleti emberei között, a Helikon science
fiction különszáma keltette Angol, amerikai, francia, olasz esztéták és kritikusok lapozgatták a folyóiratot,
szemükben az elismerés, az irigység és csodálkozás keverékével. Kommentárra nem volt szükség, k maguk
vonták le a tanulságot: van egy ország, ahol ennyire komolyan veszik a tudományos-fantasztikus irodalmat…
A magánbeszélgetések a science fiction helyzetér l vagy esztétikájáról hamarosan a társadalmi és néha a
politikai témákra terel dtek. Kérdések sokaságára kellett válaszolnunk.
Milyen Magyarországon az írók helyzete? Kik az Írószövetség tagjai? Hogyan dolgozik az írószövetség?
Milyen a honoráriumrendszer? Megbukik-e a könyvkiadó, ha egy könyvet nem tud eladni? Milyen a
könyvterjesztés? Kik olvassák a science fictiont? Miért? Hány példányban jelennek meg a kötetek? Milyenek a
kiadás szempontjai? Hogyan lehetne Magyarországra utazni?
A tények, melyeket itthon már nem is veszünk tudomásul, szinte hihetetlen er vel hatottak. De a finoman
kételked mosoly hamarosan elt nt az arcokról, és átadta helyét a töprengésnek és csöndes elismerésnek…
Az EUROCON a tapasztalatok cseréjének színhelye is volt. A résztvev k azonnal "tarisznyájukba" tettek
minden érdekes ötletet, megrakodtak könyvekkel, plakátokkal, fanzine-okkal, magazinokkal és természetesen
gondolatokkal és tervekkel, már készül dve 1974-re, a Science Fiction Második Európai Kongresszusára,
Brüsszelbe
"A science fiction öntudatra ébred… A science fiction kilépett a gettóból… A science fiction átjárja a
vészet és a kultúra minden területét… A science fiction megújul és irodalmi rangot követel…" - olvastuk
sokszor a különböz nyugati lapokban és folyóiratokban, és csak a trieszti kongresszuson értettük meg igazán,
hogy mit is jelentenek ezek a cikkek és beszámolók. Röviden szólva azt, hogy egy irodalmi és m vészeti
szemlélet, amelyet szenvedélyes érdekl dés, sok tudás és ismeret, rengeteg ráfordított energia és id vesz körül,
s amely századunk kultúrájának egyik megkerülhetetlen jelensége, most ismeri fel, hogy örököse az emberiség
nagy hagyományainak, és hordozója az emberi reménynek…

Kuczka Péter