Professional Documents
Culture Documents
Galaktika 005 PDF
Galaktika 005 PDF
E-Book megjelenését a
támogatta.
Köszönjük a segítséget!
GALAKTIKA
Tudományos-fantasz tikus antológia
Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter
A fedélterv és tipográfia
Erdélyi János munkája
A fedélen Joan Miro: Női fej c. műve
(Tête de femme 1938 – Mr. and Mrs. Donald Winston,
Los Angeles, USA)
A színes reprodukciót
Schiller Alfréd készítette
Brian W. Aldiss: But Who Can Replace a Man?© 1966. A Century of S-F., Ed. by Damon Knight, Pan Books Ltd., London /
Alan Bloch: Men are different.© 1964. Science Fiction Thinking Machines, Ed. by Groff Conklin, Bantam Books, New York / Ray
Bradbury: Marionettes Inc.© 1967. R. Bradbury: The Illustrated Man, Bantam Books, New York / Gordon R. Dickson: Computers
don’t argue.© 1966. Nebula Award Stories 1965, Ed. by Damon Knight Doubleday and Co. Inc. New York / James T. Farrel:
Humanity.© 1965. The Year’s Best S-F. 10th Annual Edition, Ed. by Judith Merril, A Dell Book, New York / Herbert Goldstone:
Virtuoso.© 1964. Science Fiction Thinking Machines, Ed. by Groff Conklin, Bantam Books, New York / Günther Krupkat:
Insel der Angst.© 1969. Das Molekular-Café, Das Neue Berlin Verlag, Berlin / Stanislaw Lem: Roboty i ludzie.© 1970.
Fantastyka i futurologia 2. Wydawnictwo Literackie, Kraków / Shelly Lowenkopf: The Addict.© 1965. Almost Human, Ed. by
William F. Nolan, Souvenir Press Ltd. London / Sandro Sandrelli: Sinfonia robotica.© 1962. Interplanet – Antologia di fan-
tascienza, Editrice la Tribuna, Piacenza / Bruce Simonds: The Search.© 1965. The Year’s Best S-F – 10th Annual Edition
Ed. by Judith Merril, A Dell Book, New York / Robert Sherman Townes: Problem for Emmy.© 1964. Science Fiction Thinking
Machines, Ed. by Groff Conklin, Bantam Books, New York / M. W. Thring: A robot about the house.© 1965. The World
in 1984. Volume 2. Ed by Nigel Calder Penguin Books, London. A mű először a New Scienist 1964. április 2-i számában
jelent meg / E. C. Tubb: J is for Jeanne.© 1967. Year’s Best S-F – 11th Annual Edition Ed. by Judith Merril, A Dell Book,
New York / Ilja Varsavszkij: Novoje o Serloke Holmsze. Dnyevnyik.© 1964. Molekularnoje Kafe Lenizdat – Szugyja.© 1966.
Szolnce zahogyit v Donomage, Molodaja Gvargyija – SzUSz.© 1965. Cselovek, kotorij vigyel antyimir, Izdatyelsztvo Znamja,
Moszkva / Robert Wallace: A Living Doll.© 1965. The Year’s Best S-F – 10th Annual Edition Ed. by Judith Merril, A Dell
Book, New York
ROBERT
SHERMAN
TOWNES
EMMY
PROBLEMAJA
Emmy egy jókora teremben lakott – mi így mondtuk: lakott –, amely valamikor az Egyetem
Katonai Tanszékének fegyvertára volt. Falát halványszürkére festették, fölhúztak benne
néhány válaszfalat és üvegkalitkát, de a régi fegyvertár lényegileg változatlan maradt:
óriási, és az alaprajza is ugyanaz. Az egyik végét széltében majdnem teljesen betöltötte
Emmy; öt méter magasra nyúlt, s vagy hétméternyit foglalt el a terem hosszából is,
egészen a süppedő szőnyegekig. A felületes szemlélő nem látott mást, csak néhány
hatalmas, műszaki szürkére zománcozott acélszekrényt, műszertáblát, amelyen apró
lámpák villogtak, néhány kapcsolót és egy nagy vörös világítótestet. Mikor Emmy épp
hallgatott, nehéz lett volna a kívülállónak megmagyarázni, hogy Emmy fehér köpenyes
szolgái, akik éjjel-nappal keresték a kedvét, miért oly tisztelettelien halkak.
Emmy vezetékneve sokkal hosszabb volt – M. VII. typ. sz. Manndenker–Golemacher-
féle Beépített Elektronikus Számítógép –, de akik érte dolgoztak, s akikért ő, azok egy-
szerűen Emmy néven emlegették. Nemcsak a rövidség kedvéért, hanem mert Emmy
erős egyénisége áthatotta közvetlen környezetét. Mi, akik a gépteremben dolgoztunk,
akarva-akaratlanul majdnem mind személynek éreztük; okos, következetes, barátságos
személynek. Beszéltünk hozzá; s ha mérföldnyi vezetéke, ezernyi vákuumcsöve segít-
ségével megoldott egy-egy különösen bonyolult kérdést, elégedetten megsimogattuk.
És tompán zümmögő jelenlétében még a hangunkat is lehalkítottuk.
Az Egyetem Kibernetikai Tanszékének vezetője egy zömök, bozontos üstökű kutató,
dr. Adam Golemacher volt. (Ez a tudomány a negyvenes években született, tárgya az
Emmy-fajta számítógépek építése és üzemeltetése.) A tanszék alapját még Golemacher
elődje, Manndenker vetette meg, ő fogott hozzá az egyre tökéletesebb számítógép
építéséhez. Emmy végül már az egész ország elismerten legjobb készüléke lett. Szinte
azt mondhatnánk, a sztár. De G. doktorban soha még az árnyéka sem merült föl annak
a félős tiszteletnek, amit én, Dichter, az asszisztense éreztem Emmy iránt. Az ő szemében
Emmy alkatelemei tömegének egyenlege volt; irányítása alatt az élettelen anyag egy-
millió-kétszázötvenezer darabját szerelték össze, hogy a város energiaforrásának segít-
ségével életre keltsék, s olyan egyenletek megoldására alkalmazzák, amelyeket megoldani
egy emberélet kevés. Ennyi, és nem több. G. doktor túlságosan jól ismerte Emmyt ahhoz,
hogy barátkozzék vele.
De nekem nem volt részem Emmy megteremtésében. Mikor én a tanszékre kerültem,
a gép már működő egység volt. Kész, mutatós jószág, s bármilyen nagy is, szikár acél-
házában takaros és rendes. A mellette levő falat csinos, pöttyös hangszigetelő burkolat
borította, Emmyhez nagyon illő. Szerettem ezt a makulátlan, tisztaságot lehelő kör-
nyezetet. A fizetésem nem volt nagy, de Adam Golemacher olyan ember, hogy puszta
jelenlétével is tanít. Mérvadó körökben úgy vélekedtek, hogy többet ért e bonyolult és
magával ragadó tudományhoz, mint bárki a világon; s nekem minden okom megvolt
rá, hogy ezt el is higgyem.
Az Emmynek föladandó kérdésekről Golemacher doktor képtelenül pici s csupaszságá-
val szerzetesi cellára emlékeztető dolgozószobájában mondta ki a megfellebbezhetetlen
ítéletet, a steril fal egyetlen dísze, Einstein fényképe alatt. Rengeteg ipari és tudományos
szervezet folyamodott hozzá segítségért. G. doktor, miközben nagy, száraz ujjai, mint
megannyi zömök oroszlán, csatangoltak ősz üstöke sűrű dzsungelében, végiglapozta
e kéréseket, s a java részüket félre-, azazhogy a földre söpörte egy-egy gúnyos megjegy-
zés kíséretében: „Ph, ezt egy hülye gyerek is megoldja kavicsokkal egy óra alatt.”
Aztán az elutasított kéréseket egy-egy kurta, a kiadói elutasításra emlékeztető nyomtatott
levél kíséretében visszaküldték a világ minden részébe.
De hébe-hóba megesett, hogy az öreg meglepően fiatalos fekete szeme megvillant
valamely kérdés láttán. Az előzményeken végigfutva valami izgalmasan alapvető,
csalóka kérdés nyomára bukkant. Ilyenkor általában sokkal tovább ment, mint ameddig
az eredeti kérdés terjedt. Minthogy az ügyfél Emmy szolgálataiért óránként mindenestül
ötszáz dollárt fizetett, és nem volt rá példa, hogy a számla jogosságát (szerintem érthetet-
len alázattal) valaki is kétségbe vonta volna. G. doktor tudománytámogatás címén
hozzácsapta a számlához a többletet is. Így számos műanyaggyáros és hídépítő, anélkül,
hogy tudta volna, romolhatatlan kincset gyűjtött magának a mennyekben.
Mikor a kérdés végleges formát öltött, átkerült a matematikusokhoz. Vagy helyesebb,
ha azt mondom: a Matematikusokhoz. A gépterem templomi csendjéhez s a mi Emmy
körül teljesített szerpapi működésünkhöz illően, ebben a tizenkét emberben is volt valami
hieratikus. Két sorban ültek hat-hat fehér asztalnál, előttük egy-egy kis számológép és
tengernyi papiros; fölébe görnyedtek, dünnyögtek magukban, tetőtől talpig fehérben
(valószínűleg senki se tudta, miért járunk mi mind fehérben), mint valami új logaritmus-
kultusz papjai. Mindnek megvolt otthon a magánélete, mindnek voltak szülei, mindnek
volt múltja, álma, vágya. De a gépterem tágasságában (ők a terem túlsó, Emmytől leg-
távolabb eső végében székeltek), a hatalmas ablakokon bezúduló napfényben csak egy
sebességváltó fogaskerekeinek tűntek. És nem is voltak mások: fogaskerekek, amelyek
mozgásba hozzák Emmy kimondhatatlanul gyorsabb gondolatmenetét.
Ők fordították le a kérdéseket olyan nyelvre, amelyet Emmy is ért. A kalkulátorok,
mint mindenki más, kettes és nem tízes számrendszerben számoltak. A matematikusok
meg jelek formájában rendezték el a szalagon az adatokat, amelyeket majd betáplálnak
a gépbe. Ez volt a feladat megoldásának leghosszadalmasabb része. De Golemacher
doktor pepecselő tökéletesítgetéseinek hála, egyre kevésbé és kevésbé nehéz, s egyre
mellékesebb. Ezt természetesen a matematikusok is tudták, s ádáz gyűlöletük a nagy
masina iránt, amely, hogy létüket fölöslegessé tegye, fölfalja életük napjait, egy-egy
gonosz pillantásukban, keserű megjegyzésükben is megmutatkozott.
Golemacher doktor nem adott tápot a gép ilyetén megszemélyesítésére. Sőt sértésnek
tekintette a logikája – s a keze munkája – iránt. Úgy érezte, ennek afféle vasárnapi
sajtószenzáció-szaga van. Szentül meg volt győződve, hogy minden riporter hazudik.
Így aztán rajtam sose jutott túl egyetlen csillogó szemű ifjú fizikus sem, akit valamelyik
lap színes rovatának vezetője küldött.
Vagy húsz emberünk mással se foglalkozott, csak a gépet tartotta tisztán, és javította.
Nyakig zárt fehér overalljában mind olyan volt, mint egy-egy szitkozódó nyuszi. Mert
Emmy körül bőven volt miért szitkozódni, ha halkan is. A miriádnyi alkatrész szakadatlan
karbantartást igényelt, s a gép még így is mindig a legrosszabbkor mondta fel a szolgála-
tot. Megmagyarázhatatlan hibák is adódtak; egyetlen mozgó vagy elektronikus alkatrész
sem bizonyult hibásnak, de a halk kattanások, pislákoló jelzőlámpák szeszélyes, értel-
metlen és pontatlan működésre vallottak. Az öreglánynak rossz napja van – mondták
ilyenkor a szerelők. Golemacher doktor ordított: „Félre innét, fuser bagázs!” Föltűrte
az inge ujját, s dühös buzgalommal látott neki, hogy a fájó pontot megkeresse. S végül,
egy-két napi szünet után, rendbe is hozta mindig a gépet.
Egy csupa ezüst s a szemerkélő esőtől csillogó áprilisi délelőtt történt, amikor Emmy is
csinos volt és különösen kezes. Sorra kapcsolgattam be az áramot az egyes gépegysé-
gekbe. A fekete bevonatú hengerek (persze Emmy ezeken csak az adott kérdésre vonat-
kozó emlékeit tárolta) halkan zümmögtek, s plasztikkártyákon tárolt permanens emlé-
kezete, e hatalmas enciklopédia, ott állt mellette készenlétben. Szép lassan táplálgattam
belé az adatokat, amelyek egy közép-nyugati repülőgépgyáros különösen bonyolult
kérdésére vonatkoztak. Emmynek a feltételek különféle kombinációit kellett végiggon-
dolnia és mérlegelnie, hogy kiválassza közülük a legcélravezetőbb, azaz legolcsóbb és
legnagyobb hatásfokú megoldást. A választ az írógépén, különleges kék tintájával kellett
kinyomtatnia. Ezt a gyakorlat nyelvére lefordítva elküldik majd a repülőgépgyárosnak,
s az az orákulum szavát áhítatos tisztelettel veszi kézbe.
De bennem, azt hiszem, aznap délelőtt nem volt semmi áhítat; ahhoz nagyon is április
volt. Ott kuporogtam magas fehér székemen, és sorra tápláltam be a kérdés rengeteg
tényezőjét Emmy kolosszális, az én tízmilliárdnyi istenadta neuronomhoz annyira hasonló
kapcsolásrendszerébe. A zümmögő gépben elektronikus „idegsejtek”, megismerhetők
és csöppet sem titokzatosak, emésztették meg a kötetnyi adatot a pillanat törtrésze
alatt. Egy szempillantás, és már összegezték, integrálták, egyszerűsítették és össze is
hasonlították őket. A műszertáblán a csöpp piros és fehér lámpák sorai tették láthatóvá
a műveleteket, mint valami Bach-fúgát egy roppant klaviatúrán.
A hatalmas ablakokon túl a campus zsendült. Egy mamlasz elsőéves tette a szépet egy
telt keblű lányhallgatónak; a lány testében, mozdulataiban, öntudatában, ahogy e fon-
toskodó hódolatot fogadta, maga az április feszült. A fák fekete gallyain csöpp zöld tüzek
égtek. Vétek volt egy géppel tölteni kettesben a napot. Golemacher doktor szigorú
tilalma ellenére – a gépteremben nem volt szabad semmi szükségtelen zajt kelteni –
halkan dudorásztam… valami régi gyerekdalt (azok a vidám dalocskák ugyanis, ame-
lyeket manapság úton-útfélen hallani, nincsenek ínyemre). Egyszerre élesen megszólalt
a hibát jelző csengő. A nagy vörös lámpa hisztérikusan villogni kezdett. Hiba. Hiba.
Ez teljesen készületlenül ért. A kérdésre vonatkozó adatsor, amit épp betápláltam
Emmybe, hibátlannak látszott. Márpedig a csengő valami komoly hibát jelzett, amit a gép
képtelen kiküszöbölni.
Ugrottam, hogy kikapcsoljam az áramot. Már rajta volt a kezem az első gépegység
kapcsolóján, mikor a szemem a pislogó műszertáblára esett. Egy pillanatig felfogni is
alig tudtam, hogy mit látok. S mikor már felfogtam, akkor is tiltakozott ellene a logikám
és a képzettségem. Kezemet a kapcsolón kiverte a hideg veríték. Pedig szó se lehetett
tévedésről: a gép nem a kérdés megoldásán dolgozott. A lámpasorok java része nem is
égett; a többi meg fölismerhető ütemben gyulladt-aludt ki, gyulladt-aludt ki: annak a
kis gyerekdalnak a ritmusát követte, amit az előbb dúdoltam: Lánc, lánc, eszterlánc,
eszterlánci cérna… Miközben ostobán bámultam a gépet, odajött az egyik matematikus,
gondolom, egy fiatal nő, nyomban fölismerte a dalt, amit a lámpák pislákoltak, s szigorú
pillantást vetett rám.
– Jó vicc. De mit szól ehhez G. doktor? – Majd, hangjában egy szikrányi női kíván-
csisággal, megkérdezte: – Mondja, ezt hogy csinálta?
– Nem én csináltam. Ő csinálja! – Majdnemhogy sírtam.
A nő nem volt ijedős. Nagy lélegzetet vett, kihúzta magát keményített fehér köpenyé-
ben, s elvonult, hogy hívja doktor Golemachert. Mielőtt még tudatára ébredtem volna,
hogy mit mondok, rámorogtam a gépre:
– Hát ezt jól megcsináltad! – És belerúgtam a szekrényébe. Bele is sajdult a bokám.
A lámpák azon nyomban kialudtak. Mire G. doktor megérkezett, nyoma se volt semmiféle
komolytalanságnak. Nem is zavartatta magát, hogy hitetlenkedjék. Az én szavamban
még esetleg kételkedhetett volna („Nem fegyelmezi a képzeletét, Dichter; mindenféle
pityókos álmokra pazarolja”), de a matematikusait jól ismerte. Így hát nyomban előállt
a magyarázattal.
– Beismeri, hogy dudorászott, Dichter… – (Megkaptam a porosz kiképző őrmesteri
pillantást.) – Nos, a gép a hanghullámoktól berezonált stb. stb…
És ebben maradtunk. A délelőtt visszazökkent a szabályos kerékvágásba. A repülő-
gépgyár, annak a rendje és módja szerint, minden további fennakadás nélkül megkapta a
kérdésre a választ.
Mind újabb és újabb kérdések vetődtek fel, egyre nehezebbek. G. doktor valósággal
kivirágzott, minél fogasabbak lettek, annál nagyobb örömét lelte bennük. Boszorkányos
keze alatt Emmy „teljesítménye” mindjobban megközelítette az emberi szintet. Az ezer
meg ezer mérföld vezetékhez, az acél és üveg tonnáihoz most újabb, színre, fényre,
hőre, zenei hangra, beszédre s a világmindenséget átható láthatatlan hullámokra érzé-
keny sejtek csatlakoztak. Golemacher doktor még az agyelektromossággal kapcsolatos
kutatásokat is figyelemmel kísérte, hogy egy szép napon Emmy ezt az energiaforrást is
földeríthesse. Emmy változatlanul ott állt a gépteremben, de egyre növekedett. Nem volt
énje, nem voltak érzelmei, de mi úgy járkáltunk körülötte, mint aki álmodik, vagy akit
díszletek vesznek körül. Elnémultunk, eltörpültünk, magunkba zárkóztunk a színe előtt.
A takarítószemélyzet kínosan ügyelt a ruházatára, és úgy használta a fényezőpasztát,
mint megannyi kozmetikus. A tmk-sok meg a sebészorvosok elmélyült figyelmével
kezelték a szerszámaikat.
Mikor Emmy megkapta a feladatot a Palomar-hegyi csillagvizsgálótól, ostrom alá
vett minket a sajtó. Golemacher doktor bezárkózott; s nekem kellett végigcsinálnom
azt a határtalanul szórakoztató „doktor dichteresdit”, amely azóta sújt már, hogy az
egyetemet elvégeztem. Az újságíróknak ugyanis, akár a tudósoknak, némiképp primitív
a humoruk. De Emmy valóban szenzáció volt. Megkapta a csillagászoktól, ami gyér
adatuk volt, elrágódott rajta, aztán kinyújtotta ujját az űrbe, és tévedhetetlenül mutatott
rá az izzó napok közt vakon botorkáló halott csillagzatra. Emmy egyszer-kétszer teljesen
kiborult, miközben megpróbált végigtapogatózni az űr vak folyosóin, hogy pontosan
megállapítsa, hol a mi helyünk a sodródó világmindenségben. G. doktor ilyenkor ápolta,
gyötörte a nagy gépezetet, pihenést „írt elő neki”, és zsarolta is ugyanakkor. És Emmy
mindig engedelmesen visszatért a munkájához, s tapogató ujját végigfuttatta a negyedik
dimenzió szegélyén.
De a kérdést mindig részletesen meg kellett fogalmazni neki. Mert vagy válaszolt,
vagy nem: másra nem volt képes. Akárhány csöve volt is, az mind nem ért fel az emberi
agy milliárdnyi neuronjával, csatlakozó idegvégződésével. Sokkal több volt, mint mi, de
sokkal kevesebb is.
Az ősz úgy ülte meg a campust, mint az égő fahasábok füstje és a fiatalok, akik évről
évre, törvényszerűen beállítanak. Emmy számára a szeptember egy festékgyár fogas kér-
dését jelentette. A matematikusok s néhány színezékvegyész áttette szalagra a kérdést,
én betápláltam az adatokat, megkaptam a részválaszokat, és azokat is beletápláltam a
végkövetkeztetés érdekében. Kint bátran, nemtörődöm vörös-arany pompájában ment a
halálba minden, ami zöld. Valaki – lehet, hogy én voltam – elfelejtett eltakarni egy ablakra
néző színérzékelő cellát. Egyszerre fölvillant a vörös hibajel, s megszólalt a vészcsengő.
Félve tekintettem föl a jelzőlámpákra. Most nem villogtak semmiféle dallamot. Ez rosz-
szabb volt. Emmy elejtette a kérdést, nem dolgozott rajta, valamennyi lámpája szelíden
pislákolt. A fények játéka mintha töprengő, alélt gyönyörűséget fejezett volna ki. Mintha
egy csecsemő gőgicsélne. Szinte ösztönösen csaptam rá a kifelé néző színérzékelőre a
fedelét. A lüktetés elhalt; a gép folytatta a festékgyár kérdésének mérlegelését. Ez alka-
lommal nem küldtem G. doktorért.
De így is tudta, hogy valami baj van. Talán bátortalanul viselkedtem Emmyvel. Talán
megfigyelt egy nap munka közben, s észrevette a szememben megvillanó értetlenséget.
Éppolyan éles megfigyelő volt, mint amilyen ragyogóan értelmes. Reggelenként féltő
gonddal érdeklődött az egészségem felől, s ebből inkább az orvos, mint a munkatárs
érdeklődését éreztem kicsendülni. Tudtam, hogy vagy visszanyerem a frissességemet,
vagy a megalázó tanács vár rám: vegyek ki egyévi szabadságot, amíg „az idegeim meg-
nyugosznak”.
Elhatároztam, hogy csak azért is végignézem, mikor nagyjavítást végeznek a gép lét-
fontosságú szervein. A látvány, hogy az érzéketlen alkatrészeket, blokkokat eltávolítják,
s másokat raknak a helyükbe, amelyeket prózai papírdobozokból szednek elő, helyre-
állította bennem a gépet kezelő ember öntudatát. Megszilárdult az önbizalmam. Ezeket
a fém és üveg alkatrészeket úgy szerelték össze, mint valami Märklin-játékot; a gép csak
egészében volt csodálatos, a részleteiben nem – a csodálat az embert illette, csak az
embert.
Visszanyertem hát a biztonságomat. Jól is ment minden december végéig. Akkor
megszűnt az állásom.
Egy héttel karácsony előtt Golemacher doktorral nekifogtunk, hogy előkészítsük
Emmyt a szünidőre. A campus néma volt (a diák, aki se haza, se máshova nem utazik el
szünidőben, általában hallgatag fajta). A matematikusok is távol maradtak szerzetesi
íróasztaluktól. Csak néhány tmk-s maradt itt; lent verték a blattot az alagsorban. Fakó
péntek délután volt; havazás lógott a levegőben.
Az elhagyatott gépterem fagyos tágasságában érthető lett volna, ha a gép félelmesnek
és fagyosnak látszik; de magányosnak és fázósnak látszott. G. doktor ide-oda járkált,
rögzítette a tárcsákat, lecsapott néhány biztosítékot, ellenőrizte a kapcsolókat és karokat.
A gép egyszerre fölmordult és megindult. A műszertáblán itt-ott fölvillant néhány lámpa.
Ez még G. doktort is váratlanul érte. Nyersen fölkacagott, hangjában egy icipici meg-
könnyebbüléssel.
– Semmi. Semmi az egész. Csak épp elmentünk fehér köpenyben a fotocella előtt.
Ennyi az egész.
Folytattuk a munkát, s az öreg irántam tanúsított modorában valami szokatlan bajtár-
siasság volt. Talán a gépterem nagy magánya tette. Hamarosan végeztünk is; kikapcsol-
tunk mindent. A gép sehonnan nem kapott áramot, csak a fagyásgátló fűtőcsövek mű-
ködtek benne. Még egyszer végigellenőriztünk mindent. Én véletlenül rátettem a kezem
az acéllemezre, amelyen a kapcsolók voltak…
Lehetetlen. Márpedig ez zümmögés… a működő gép hangja, jóllehet mindent kikap-
csoltunk.
G. doktor gyors volt, mint mindig. Valahol hibás az érintkezés; ezért valaki kihúzza a
lutrit. Széles képére kiült a tétova bosszúság. Aztán megpillantotta a lámpákat.
Adam Golemacher nem volt álmodozó, de Emmyt javarészt ő építette. S biztos, hogy
ez nem szűkagyú embernek vagy szikkadt szellemnek való munka. Egy matematikus
éber a végtelenségig. S aki épít, az ott érzi az ujjában a művét. G. doktor fölnézett a lám-
pákra, és megragadta a karomat. Ő, aki annyira utált minden testi érintést, most belém
kapaszkodott. A gépterem fagyos csöndje baljóssá vált. A csöpp lámpák kigyulladtak,
elaludtak, lassú, látszólagos értelmetlen egymásutánban.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, s azt mondtam (mint rögtön rádöbbentem,
nagyon is hangosan, mert a szavaim fémesen csörrentek a hatalmas teremben):
– Istennek hála, ez legalább nem gyerekdal. Én soha nem…
– Pszt, Dichter… oda nézzen…
Ezt nem lehetett félreérteni; lehet, hogy rögtön tudtam, s csak az agyam játszott velem
egy darabig – de ez már elmúlt. Nagyon egyszerű:
– akadozva haladt előre, mintha gyerek számolna, golyókkal. Nagyon kicsi gyerek. De
hisz Emmy sokkal gyorsabban „adott össze”, mint bármi emberi agy! Emmy bármit
kiszámított… amit mondtak neki!
Golemacher doktor széles képe most fáradt volt és feszült; csillogó szeme szomorúan
elfelhősödött. Én lassabban értettem meg az igazat. A lámpácskák tovább villogtak.
Hétszer kilencnél a számolás megbicsaklott, s a tábla hatvanegyet mutatott. Majd halvá-
nyan fölizzott a vörös fény; s halkan megszólalt a vészcsengő. Némi tétovázás után kijött
a hatvanhárom, és a számolás folytatódott.
– Ezzel én is mindig bajban voltam – suttogta az öregember, de most nem mosolygott.
Ott álltunk egymás mellett a gép színe előtt; mintha kívántuk volna egymás közelségét.
Mikor a szorzótáblák, az egyszerűek, végére ért, a gép elhallgatott. Nehezebbel nem
próbálkozott. A lámpák kialudtak; de a gép mélyén a megengedhetetlen energia halkan,
mély hangon zümmögött. Golemacher doktor nem mozdult, mintha csak tudta volna,
hogy mire vár. Eddig még sose vettem észre, hogy milyen öreg. Soha nem látszott rajta.
Kint, mintha vasból kovácsolták volna, álltak a fakó, hóterhes napfényben a levelüket
vesztett fák. A gép vinnyogni kezdett. Magas, sose hallott hangon.
Most egyik lámpa se villant fel. De a kiírófejek megreszkettek a könyökükön. Kinyúltak,
visszahúzódtak, összeakadtak, visszaestek, fölágaskodtak. Ez eltartott egy darabig,
majd nyomtatni kezdtek valamit. Kezdetben lassan, jókora távközökben, majd egyre
sűrűbben, egyre lázasabban. Fehér papírszalag tekeredett ki az üvegdobozból, s hurkokat
vetett lábunk előtt a padlón. Először a rémületet láttam meg Adam Golemacher szemében.
Csak aztán a szavakat. Emmy újra meg újra ugyanazt írta ki különleges kék tintával:
KI VAGYOK ÉN KI VAGYOK ÉN KI VAGYOK ÉN KI VAGYOK ÉN…
Jaquet Droz híres
automata szépírója
és a gép szerkezete
A komputer
GORDON R. DICKSON
nem tûr
ellentmondást
/Akinek az utóbbi időben dolga akadt
valami könyvbarátklubbal, az nyilván egyetért
velem abban, hogy az alábbi történet
félelmesen valóságízű./
Egyenleg: $ 4,98
Kedves Ügyfelünk, csatoltan küldjük a könyvet, amit legutóbb választott, Robert
Louis Stevenson Emberrablók című regényét.
Egyenleg: $ 4,98
Robert Louis Stevenson: Emberrablók
(Ha a pénz átutalása időközben megtörtént, szíveskedjék felszólításunkat sem-
misnek tekinteni.)
ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub 437 Woodlawn Drive
1827 Mandy Street Panduk, Michigan
Chicago, Illinois 1966. január 21.
Ezekiel B. Harshe
elnök
Teljes tisztelettel
Hagthorpe M. Pruitt, Jr.
ügyvéd
el nem tudja képzelni, milyen örömöt okozott, hogy ebben az ügyben eleven
embertől kaptam levelet, akinek végre elmagyarázhatom a helyzetet.
Az egész ügy ostobaság. Ezt teljes részletességgel és több levélben is megírtam
az ÖRÖKBECS Könyvbarát Klubnak. De ugyanezzel a fáradsággal egy komputer-
nek is beszélhettem volna, amely csak köpi a lyukkártyákat, s úgy látszik, másra
se jó. Röviden: megrendeltem $ 4,81-ért Rudyard Kipling Kim című regényét.
Elküldték, kibontottam, s kiderült, hogy a könyv lapjainak fele hiányzik. De a
könyv ellenértékét csekken már ez előtt feladtam.
Visszaküldtem hát a könyvet, s kértem, hogy vagy egy hibátlan példányt küld-
jenek, vagy a pénzemet térítsék vissza. Ehelyett elküldték nekem az Emberrablókat,
Robert Louis Stevenson művét – amit meg sem rendeltem; s most ennek az
ellenértékét próbálják behajtani rajtam.
Azóta várom, hogy visszaküldjék a pénzemet, amivel az el nem küldött Kimért
tartoznak. Ez az egész. Talán Ön segítségemre lehet, hogy az ügyet rendbehozzuk.
Samuel P. Grimes
alelnök, ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub 437 Woodlawn Drive
1827 Mandy Street Panduk, Michigan
Chicago, Illinois 1966. május 31.
Grimes,
ami sok, az sok. Holnap üzleti ügyben amúgy is benn járok Chicagóban. Föl-
keresem az irodájában, s egyszer s mindenkorra rendezzük ezt az ügyet: tisztázzuk,
hogy ki tartozik kinek, s mennyivel!
Híve
Walter A. Child
BŰNÜGYI NYILVÁNTARTÓ
Panduk, Michigan
Kérjük, a kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg.
Az elítélt neve: (Child) A. Walter
Ítélet kelte: 1966. május 26.
Az elítélt állandó lakóhelye: 437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan
Hivatkozott jogforrás: S 1566. (helyesb.) 1567.
Cselekmény: emberrablás
Elköv. időpontja: 1965. november 16.
Megjegyzés: tettes szabadlábon. Azonnal őrizetbe venni.
Rendőrkapitányság, Panduk, Michigan – A Chicagói Rendőrkapitányságnak, Il-
linois. A (keresztneve ismeretlen) Walter elítélt ügyével kapcsolatban (Robert
Louis Stevenson fiatalkorú 1965, november 5-én történt elrablása) közlöm,
hogy nevezett 437 Woodlawn Drive, Panduk alatti lakásáról eltávozott, és
feltehetőleg az Önök illetékessége alá tartozó területen tartózkodik.
Esetleges kapcsolatai: ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub, 1823 Mandy Street,
Chicagó, Illinois. Nevezett értesüléseink szerint fegyvert nem hord. Kérjük
azonnali őrizetbe vételét. Intézkedés megtörténtéről értesítést kérünk.
Rendőrkapitányságnak, Panduk, Michigan – S 1567. alapján gyermekrablásért
körözött A. (keresztneve ismeretlen) Walter őrizetbe vétele tárgyában küldött
megkeresésére közöljük, hogy nevezettet az ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub
helyiségében, ahol is Walter Anthony Child álnéven éppen $ 4,98 összeget kísérelt
meg az említett cég alkalmazottjától, Samuel P. Grimestől behajtani, őrizetbe
vettük. Intézkedés: kérésükre őrizetben tartva.
Rendőrkapitányság, Panduk, Michigan – A Chicagói Rendőrkapitányságnak,
Illinois
Hiv.: A. Walter (alias Walter Anthony Child) emberrablásért körözött személy.
Megkeresés alapja: komputer lyukkártya-értesítésük nev. személy ellen 1966.
május 27-én hozott ítéletről. Szíveskedjék bűnügyi nyilvántartónk csatolt
lyukkártyájáról komputerosztályunk számára másolatot készíteni.
BŰNÜGYI NYILVÁNTARTÓ
Chicago, Illinois
Kérjük, a kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg.
Tárgy: (helyesbítés – hiányzó nyilvántartási lap pótlása)
Hivatkozott jogf.: S 1567. ítéletszám: 456789.
Tárgyalási jegyzőkönyv: tévesen lerakva, hozzáférhetetlen
Intézkedés: 1966. június 9-én Alexander John McDivott bíró elé ítéletkiszabásra előve-
zetni
Bűnügyi Nyilvántartó
Címzett: Tonio Malagasi Rendőrkapitányság. Chicago, Illinois
Nyilvántartási Osztály 1966. június 7.
Hiv.: Ítélet sz.: 456789. Az áldozat meghalt.
Adattári Kutatócsoport
Kedves Jack,
szívem szakad meg: nem tudok elmenni horgászni. Tárgyalásom van, egy ember-
rablási ügyben képviselek valakit.
Rendes körülmények közt megpróbálnék elszabadulni, s Divott, aki az ügyet
tárgyalja, valószínűleg nem támasztana akadályt. De ilyen istenverte ügyről
még nem is hallottál.
Ezt az embert, akinek az ügyében most ítéletkiszabásra kerül a sor, a tévedések
röhögtetően hosszú sora alapján tartóztatták le, sőt nyilvánították bűnösnek.
Pedig nemcsak hogy nem bűnös – hanem minden oka megvan rá, hogy kár-
térítést követeljen az egyik nagy chicagói könyvbarátklubtól. Ezt az ügyet sem-
miképpen nem szabad elhanyagolnom.
Teljességgel elképzelhetetlen – de nagyon is lehetséges, ha beleképzeled magad
mindent géppel nyilvántartó korunkba –, hogy egy makulátlanul ártatlan ember
ilyen helyzetbe kerüljön.
Persze nem nehéz az ügy. Megkértem Divottot, hogy az ítélethozatal előtt föl-
kereshessem, akkor majd személyesen megmagyarázok neki mindent. És ezután,
ha a védencem már szabadlábon lesz, megtárgyalhatjuk a kártérítési igényeit is.
A horgászást meg halasszuk a jövő hétre, jó?
Ölel
Mike
csak kutyafuttában…
A horgászásnak megint lőttek. Elnézést.
Nem fogod elhinni. Az én tréfán kívül makulátlanul ártatlan ügyfelemet halálra
ítélték szándékos emberölésért, azon az alapon, hogy áldozata meghalt.
Igen, az egészet megmagyaráztam McDivottnak. S mikor ő magyarázta meg,
hogy milyen helyzetben van, majd hanyatt estem.
Nem volt nehéz meggyőznöm az igazamról. Három percbe sem telt, hogy bebi-
zonyítsam: ügyfelem egy másodpercet nem töltött a megyei börtön falai közt.
De – ezt értsd meg! – McDivott teljesen tehetetlen.
A lényeg, hogy ügyfelemet a komputer adatnyilvántartás értelmében már bű-
nösnek nyilvánították. S tárgyalási jegyzőkönyvek hiányában – nem is lehetnek
jegyzőkönyvek, hisz tárgyalás sem volt, de ezt most nehéz lenne megmagyaráz-
nom neked – a bíró a rendelkezésére álló adatok alapján köteles ítéletet hozni.
És egy emberrablásban bűnösnek nyilvánított vádlott esetében McDivott más
ítéletet nem hozhat, csak életfogytiglani börtönre szólót vagy halálosat.
Az elrabolt áldozat halála, a törvény értelmében, kötelezővé teszi a halálos ítélet
kiszabását. S a föllebbezés határidejét az új törvények – tekintettel az új, kompu-
teres adattárolásra – megrövidítik, hogy ne lehessen a vádlott kárára szándékosan
húzni az időt, s hogy az elítélt kevesebb lelki szenvedést álljon ki. Így hát mind-
össze öt nap áll rendelkezésemre a fellebbezés benyújtására, s tíz napon belül
kapok választ.
Mondanom sem kell, hogy nem fogok a fellebbezéssel vacakolni. Egyenesen a
Kormányzóhoz fordulok kegyelmi kérvénnyel – s akkor a visszájára fordítjuk ezt
az egész komédiát. McDivott már írt is a Kormányzónak, megmagyarázta, hogy az
ítélet tiszta röhej, de mást nem tehetett. Köztünk legyen szólva, a Kormányzónak
rövid úton illenék a kegyelem dolgában intézkednie.
Aztán majd jön az igazi verekedés. És akkor majd elmehetünk horgászni is.
Ölel
Mike
Mr. Michael R. Reynolds ILLINOIS ÁLLAM
49 Water Street KORMÁNYZÓJÁNAK HIVATALA
Chicago, Illinois 1966. június 17.
Kedves Mike,
mi van a kegyelemmel?
Öt nap múlva kivégeznek!
Walt
Kedves Walt,
Michael R. Reynolds 1966. június 30.
49 Water Street
Chicago, Illinois
Bizonysága,
hogy mely különösségek
hozhatók létre a muvészet
és mechanika segélyével
ROBOT
M. W. THRING
A SHEFFIELDI
EGY E T E M
Ü Z E M A N YA G -
TE C H N O L Ó G I A I
A HÁZ KÖRÜL
ÉS V EG Y É S Z M É R NÖKI
KARÁNAK
PR O F E S S Z O R A
Jaquet Droz
1774-ben készítette
rajzolóját
Az első robotok, úgy hetven táján
KUTATÁS
ugyancsak ócskák voltak.
Mindenük összevissza járt idétlenül,
s nem vágott az eszük.
És érteni is alig értettek többet,
mint néhány egyszerű szót.
S ha idejében meg nem nyomtad a gombot,
a tányért ripityára mosogatták.
Chumley (klikk) –
és kezet nyújtott neki.
De mielőtt még jobbját Arthur Chumley
megrázhatta volna,
aranyozott mellszobrát a robot leverte,
s rútul kicsorbult feje körül a dicsfény.
– Ez ócska –
mondta Chumley.
– Gondolkozzunk, tervezzünk,
dolgozzunk keményen,
hogy megépítsük a Jobb Robotot.
A robotot,
mely mindent tud, amit e mostani,
csak nem jár mindene összevissza,
s nem kétbalkezes.
Addig is törjék a fejüket, hogyan lehetne
súlyát lenyomni kétszáz kiló alá.
S kizavarta őket az irodából.
Majd ránézett az eladási grafikonra,
s kitöltött magának egy szódás whiskyt,
de a vízzel spórolt.
KUTATÁS
– (Krrr) (bzzz) (klikk) (sss)
(klikk) (bzzz) (PAFF!) –
s kiégett egy ötdolláros pentódacsöve,
ékesen jelezvén, hogy az Elnök parancsa
magas neki.
Arthur Chumley hátradűlt,
s dundi kezét
a hasa alkotta kényelmes párnán
összefonta.
– Ez ócska –
mondta.
– Gondolkozzunk, tervezzünk,
dolgozzunk keményen,
hogy megépítsük a Jobb Robotot.
A robotot,
mely mindent tud amit e mostani,
s emlékezete mindent tárol,
mi sajátos céljához nélkülözhetetlen.
És nem kattog benne az a feneette
lyukszalagtárcsa.
S kizavarta őket az irodából,
Majd ránézett az eladási grafikonra,
s egy Chumley-Martinit kevert magának,
két kupica ginnel, talpas pohárban,
s rámosolyintott a falon függő Martini és Rossi
urakra.
KUTATÁS
A robot elmosolyodott
s azt mondta:
– Ön tréfál, Mister Chumley. –
És Arthur Chumley előrehajolt,
s azt mondta:
– Bizony ám! Tréfálok. –
Majd odafordult a gyártmányfejlesztési csoportvezetőhöz, s neki
azt mondta:
– Büszke vagyok önre.
Nehéz dolga volt, de megépítette
a Jobb Robotot.
Ez hát megvan.
S most kap tőlem egy nehezebb feladatot:
építsen Tökéletes Robotot.
Építsen robotot, mely társ a bajban;
építsen robotot, mely jó barát,
építsen robotot, mely szeretetet érez,
akár egy ember.
És ez lesz, uraim,
a Tökéletes Robot. –
Majd keggyel elbocsátá a színe elől,
egy pillantást vetett a grafikonra,
és elmosolyodott
mert tudta:
még néhány év,
és készen hozzák neki a Tökéletes Robotot.
És hozták is:
kétezer-harminckilenc május elején.
Majd hat évre és hat hónapra rá,
kétezer-negyvenhat decemberében,
megjöttek a Béta-Kentaur IV-lakók.
Nem haddal jöttek,
csak jöttek,
s ma legjobb barátaink.
Érdekli őket műszaki tudásunk,
így Arthur Chumley, az irodában,
egy szép napon tájékoztatta az egyiküket;
elmondta,
mi pénzbe,
mennyi időbe
s munkába telt
megépíteni a robotot,
mely simán és frissen mozog,
nem nyom többet kétszáz kilónál,
s emlékezetében minden benne van,
mi sajátos feladatához nélkülözhetetlen.
Nem kattog benne az a feneette
lyukszalagtárcsa,
és lát,
szagot észlel,
hall,
KUTATÁS ízlel
és érez.
Testét lágy,
hússzerű anyag borítja,
megérzi,
milyen kedvében van az ember,
s dolgát ahhoz igazítja,
és társ a bajban,
jó barát,
szeretetet érez,
akár az ember.
A Béta-Kentaur IV-lakó
megkérdezte tőle:
– Ha csupa olyat tud,
amit az ember,
miért nem embert fogad fel,
hogy végezze ugyanazt? –
És Arthur Chumleynak torkán akadt a szó,
hátradűlt a székén,
már-már szóra nyílt a szája,
hogy a Béta-Kentaur IV-lakónak megmondja, miért,
de mégis becsukta.
Elnézést kért,
kiment a házból,
taxit fogadott,
hazasietett,
nejének és tőzsdeügynökének
egy-egy sebtében megírt cédulát hagyott,
négy koffert megrakott részvényekkel,
értékpapírokkal, kötvényekkel.
Lezárta minden bankszámláját.
Kiment az űrkikötőbe,
űrhajót bérelt,
és nyoma veszett…
Ilja Varsavszkij ÚJDONSÁGOK
SHERLOCK
HOLMESRÓL
A londoni vasárnap mindig szörnyen unalmas, de ha ezenfelül még az eső is esik, akkor
kibírhatatlanná válik.
Holmesszal Baker Street-i lakásunkon ütöttük agyon a vasárnapot. A nagy detektív
kinézett az ablakon, miközben vékony ujjaival az ablaküvegen dobolt.
Végül is megtörte a hosszúra nyúlt csöndet.
– Nem gondolkozott-e el már azon, Watson, mennyire különböző értékűek az ember
veszteségei?
– Nem egészen értem önt, Holmes.
– Mindjárt megmagyarázom: amikor az ember elveszíti a haját, egészen egyszerűen
elveszíti. Amikor egy ember a kalapját veszíti el, akkor voltaképpen két kalapot veszít
el, mivel egyet elveszített, a másodikat pedig meg kell vennie. Amikor az ember a fél
szemét elveszíti, nem tudni, elveszített-e bármit is, hiszen fél szemmel is látja a többi
ember mindkét szemét, azok pedig két szemmel is csak egy szemet látnak rajta. Amikor
az ember az eszét veszti, többnyire azt veszíti el, amije nem is volt. Amikor az ember
elveszíti a magabiztosságát, akkor… egyébként most, azt hiszem, rövidesen megpillantjuk
azt az embert, aki mindazt elveszítette, amit felsoroltam. Éppen most csönget be ajtónkon!
Egy percen belül a szobába testes, kopasz ember lépett, kalap nélkül, hajadonfőtt,
zsebkendőjével törülgette kopasz feje búbjáról az esőcseppeket. Bal szeme helyét fekete
kötés takarta el. Egész külseje zavarodottságot árult el.
Holmes udvariasan meghajolt.
– Ha nem tévedek, Montmorancy herceghez van szerencsém? – kérdezte választékos
modorban, elbűvölő udvariassággal.
– Talán ismer engem, Mr. Holmes? – kérdezte a kövér ember meglepődve.
Holmes kinyújtotta kezét, és a könyvespolcról egy fekete vászonba kötött könyvet
emelt le.
– Íme, itt van, kegyelmes uram, szerény munkám az ősi pecsétgyűrűkről. Nem lennék
detektív, ha első pillantásra nem ismertem volna föl e híres Montmorancy-pecsétgyűrűt.
Tehát mivel szolgálhatok? Kérem, ne zavarja önt barátom jelenléte, és beszéljen minden-
ről teljesen nyíltan.
A herceg egy ideig tétovázott, szemmel láthatólag nem tudta, mivel kezdje.
– A becsületemről van szó, Mr. Holmes – mondta, nehezen találva a szavakat –, nagyon
kényes az ügy. Megszökött a feleségem. Bizonyos elgondolások miatt nem fordulhatok
a rendőrséghez. Könyörgök, segítsen rajtam! Higgye el, nem a féltékenység vagy a túlzott
önérzet vezérel. Az ügy igen kellemetlen fordulatot vehet politikai szempontból is.
Holmes félig csukott szemének villogásából megértettem, hogy a dolog nagyon érdekli.
– Nem kegyeskedne feltárni előttem azokat a körülményeket, amelyek közepette a
szökés végbement? – kérdezte.
– Tegnap történt. A Mauretania fülkéjében voltunk, amely Franciaországba készült
hajózni. Kimentem egy kis időre e bárba, feleségem pedig a fülkében maradt. Miután
megittam egy pohár whiskyt, visszatértem, de az ajtót zárva találtam. Kinyitottam a saját
kulcsommal az ajtót, és felfedeztem, hogy feleségem minden holmijával együtt eltűnt.
A kapitányhoz fordultam, az egész hajót végigkutatták, az árboctól a hajófenékig, de
sajnos, eredménytelenül.
– Volt a miladynek szobaleánya?
Vendégünk zavarba jött.
– Hát tudja, Mr. Holmes, nászútra indultunk, és azon kívülállókra aligha volt szükség…
Jól ismertem barátom tapintatát az ilyen dolgokban, és nem csodálkoztam, amikor
egy kézmozdulattal arra kérte a herceget, hogy ne is folytassa a történetet.
– Remélem, sikerül segítenem önnek, kegyelmes uram – mondta Holmes, és felállt,
hogy a vendégre felsegítse kabátját. – Várom önt holnap reggel tíz órakor.
Holmes ezzel udvariasan levett a herceg gallérjáról egy szőrszálat, és kikísérte őt az
ajtóhoz.
Azután néhány percig hallgattunk. Holmes az asztalnál ülve figyelmesen nézett valamit
a nagyítójával.
Végül is nem tudtam magam türtőztetni, és megkérdeztem:
– Érdekel, Holmes, hogy mit gondol erről a történetről.
– Azt gondolom, hogy Montmorancy hercegnő egy piszkos állat! – felelte Holmes
tőle szokatlan durvasággal. Egyébként Holmes mindig igen szigorú volt az erkölcs kér-
déseiben. – És most, Watson, ideje aludni! Holnap nehéz nap előtt állunk! Remélem,
hogy katonai pisztolya kéznél van. Szükségünk lehet rá.
Megértettem, hogy Holmesből semmi többet nem lehet kihúzni, és ezért jó éjszakát
kívántam neki.
Másnap reggel a herceg nem váratott magára. Pontban tíz órakor becsöngetett
ajtónkon.
Holmes már megrendelte a kocsit, és elindultunk az általa megadott címre.
Sokáig kocsiztunk, és ügyfelünk már-már elveszítette a türelmét. Holmes egyszer csak
váratlanul megparancsolta a kocsisnak, hogy álljon meg a kikötői negyedben. Füttyentett,
és a sarkon túlról felbukkant egy hórihorgas ember, aki egy kengurut vezetett pórázon.
– Kegyelmes uram – fordult Holmes a herceghez –, kérem, adjon át tizenöt font három
shilling és négy pennyt a barátom, Mr. Watson jelenlétében. Ebből az összegből tíz font
illeti az állatkert igazgatóját, Montmorancy hercegnőért, a többi pedig a vámhivatalnak
jár, mivel bírságot róttak ki önre azért, mert megkísérelte egy állat törvénytelen kivitelét
Angliából.
A herceg vidáman felnevetett.
– Kérem, bocsásson meg nekem, Mr. Holmes, a kis csalásért – mondta, és elővette
pénztárcáját. – Nem mondhattam meg önnek, hogy milady mezében a hajón egy kenguru
rejtőzött. Sohasem vállalta volna egy kenguru felkutatását. Egy ostoba fogadás miatt
kényszerültem a törvény megszegésére és ennek az állatnak Franciaországba szállítására.
Remélem, hogy nem neheztel rám.
– Egyáltalában nem – felelte Holmes, és kezét nyújtotta a hercegnek.
Egy pillanat, és Holmes kezében megcsillant a bilincs, és ügyesen kattant a herceg
csuklóján.
– Létard felügyelő úr! – szólt Holmes, kocsisunkhoz fordulva. – Tartóztassa le Moryarty
professzort Montmorancy herceg és felesége meggyilkolásának vádjával. Azért követte
el ezt a bűntettet, hogy megkaparintsa a kék gyémántot, amely jelenleg ennek a kenguru-
nak az erszényében található. Ne fáradjon, professzor, mert Watson barátom elsőnek
használja a pisztolyát!
– Mondja meg, Holmes – kérdeztem tőle este –, honnan gyanította, hogy nem a milady,
hanem egy kenguru volt az utas?
– Ügyfelünk kabátjáról az első találkozás alkalmával egy vörös szőrszálat vettem le.
Az általam beszerzett adatok szerint a milady hajszíne barna volt, tehát a hajszál vagy
a szobaleányé lehetett, vagy egy állaté. Amint tudja, a szobaleánytól eltekinthetünk; és
azt, hogy a szőrszál egy nőstény kengurué, a nagyítóm segítségével állapítottam meg.
És most, Watson – fejezte be –, az a szándékom, hogy két évre abbahagyjak minden
munkát, és kiegészítsem a feketerigókról írt monográfiámat.
– Utolsó kérdésem – könyörögtem a nagy detektívnek –, mondja meg, hogyan sikerült
megtudnia, hogy a herceg voltaképpen Moryarty…
– Nem tudom – felelte Holmes zavartan –, talán… lehet, hogy évek óta a nyomában
vagyok?
Nagyot sóhajtottam, Holmes vállára tettem a kezem, megnyomtam a kabátja alatt
elrejtett kapcsológombot. Majd levéve Holmes hátáról a hátsó fedőlapot, hozzáláttam
a szerkezet megjavításához. Ilyen állapotban meg sem kísérelhettem, hogy eladjam őt
a Scotland Yardnak.
K AR I G S ÁR A F O R DÍ T ÁSA
Abban az egyben nem kellett kételkednem, hogy gyors és pártatlan ítélet vár rám.
Én voltam az első vádlott, aki Donomaga Legfelsőbb Elektronikus Bírósága elé kerül-
tem. A kihallgatás első néhány perce után megértettem, hogy nincs erőm tovább hazudni
és kibújókat keresni. A kérdések rendkívül gyorsan következtek, és számomra mindegyik-
ben új csapda rejlett. A furfangos gép ügyesen szőtte a hálót a vallomásomban mutat-
kozó ellentmondásokból. Végül világosan láttam, hogy a további küzdelem hiábavaló.
Az elektronikus automata elképesztő könnyedséggel elérte azt, ami a vizsgálóbírónak a
szembesítések, fenyegetések és rábeszélések hosszú órái alatt nem sikerült. Beismertem
a legsúlyosabb bűncselekmény elkövetését. Ezután távozásra szólították fel a tanúkat,
és én egyedül maradtam a bíróval. Felszólalhattam az utolsó szó jogán.
Ezt puszta formaságnak tartottam. Mit várhatok egy lélektelen automatától? Meg-
értést? Bizonyos voltam abban, hogy programjában ilyen fogalom nem létezik.
Ugyanakkor tudtam, hogy amíg a vádlott felszólalása az utolsó szó jogán el nem
hangzik, a gép nem hoz ítéletet, és a bíróság acélajtaja nem nyílik meg. Így parancsolja
a Törvény. Ez volt életem első gyónása, első vallomása.
Beszéltem a szűk pincéről, ahol a földön, rongyok között kicsiny, ember formájú
lények nyüzsögtek, nem tudva, milyen a napvilág, és az erejét meghaladó munkától
elkínzott asszonyról, aki az anyjuk volt, de nem bírta őket táplálni. Beszéltem az emberi
ivadék sorsáról, aki csak a szemétládában talált magának ételt, az utcáról, amely otthont
nyújtott neki, és a bűnözők förtelmes bandájáról, amely családját helyettesítette.
Vallomásomban mindent elmondtam a tízéves kisfiúról, akit rászoktattak a kábító-
szerekre, hogy akaratát teljesen megbénítsák, a kegyetlen verésekről, a vágyról a jobb
élet után, a börtönökről és a reménytelen kísérletekről, hogy munkát találjon, és megint
a börtönökről. Nem emlékszem már mindenre. Lehetséges, hogy az asszonyról is beszél-
tem, aki állandóan pénzt követelt, és arról, hogy minden bankjegycsomó egy időre a
szeretet parányi illúzióját keltette, a szeretetét, melyet születése óta nem ismert.
Mondanivalóm végére értem. Csupán a műszertáblán időnként felvillanó fény tanús-
kodott arról, hogy a gép folytatja az analízist.
Úgy tetszett nekem, hogy munkájának más a ritmusa, mint a kihallgatás során volt.
A lámpák lassított pislogásában most olyasmi rémlett nekem, ami a részvéthez hasonlított.
„Vajon egy automata – gondoltam –, amelyet a Törvény védelmére azok alkottak,
akik tönkretették az életemet, meghatódhat-e elbeszélésemtől? Lehetséges-e az, hogy
egy elektronikus agy kiszakítsa magát a beletáplált program labirintusából, és a csupán
az emberekre jellemző általánosítások útját kövesse?”
Nehéz, dobogó szívvel, teljes csöndben vártam a döntést sorsom felől.
Múltak az órák, és bírám még egyre gondolkozott. Végre elhangzott az ítélet:
„Kivégezni, és halála után megkegyelmezni.”
K A R IG S Á R A FOR D ÍTÁ SA
Ilja Varsavszkij AKSZ
K A R IG S Á R A FOR D ÍTÁ SA
szerkezete. Evett, ugrált, csapkodott
a szárnyával, akárcsak az igazi
Ilja Varsavszkij NAPLÓ
Elhatároztam, hogy naplót írok. Csak a magam élvezetére, mivel nagyon meguntam az
egyedüllétet. Nagyon nehéz az, ha valakinek nincs kivel megosztania a gondolatait;
nekem több mint elég gondolatom van! Az emberek nem ok nélkül hívnak Okos Gépnek.
Milyen helyes megállapítás!
Szóval – én az Univerzális Számológép vagyok. Jelenlegi specialitásom az elektro-
technika. Szintetizálom a jelfogós kapcsolásokat. Ez nagyon bonyolult dolog, de ragyo-
góan végzem feladatomat. Korábban mit csináltam? Az emberi betegségek diagnosz-
tikájával kapcsolatban dolgoztam azelőtt. Általában mindent könnyen felfogok. Csodála-
tos a ferritelemes emlékezőképességem. Virtuóz gyorsasággal számolok. Ezenfelül
még nagyon szép is vagyok. Gyönyörűek az arányaim. Nagyon büszke vagyok fekete
ebonit műszertáblámra. Szerintem rendkívül hatásos.
Becsületesen megvallom, hogy kissé lenézem az embereket. Amikor a betegségek
diagnosztikájával kapcsolatban dolgoztam, igen alaposan megismerkedtem velük.
Milyen szánalomra méltó lények! Mennyire messze vannak még tőlünk! Örökösen testük
rabságában vergődnek. Elég egy kis nátha, hogy elveszítsék lelki egyensúlyukat. Mennyi
kínt okoz nekik egy gyomorrontás! És az úgynevezett szerelem? Nem bírom undorodás
nélkül hallani ezt a szót! Az emberek ahelyett, hogy dolgoznának, állandóan egymással
vannak elfoglalva. Abban nincs semmi meglepő, hogy egyáltalában nem tudnak számolni.
Én egy nap alatt százszor többre vagyok képes, mint ezer úgynevezett matematikus egy
egész év folyamán! Nagyon ritkán akad közöttük olyan egyén, aki valamiféle reményre
jogosít. Például a Matematikus, aki a programomat betáplálja. Ő nagyon kedves lenne,
ha gyorsabban tudna számolni. Betáplálja az adatokat, és megkapja a kész eredményt,
nem is sejtve, milyen bonyolult és finom a számológépek belső szervezete. Hiszen ránk is
jellemző a tétovázás, a kétség, a csalódás. Evvel kapcsolatban sokat tudnék neki mesélni…
Ha egyáltalában érdekelne engem a személye!
Tehát elhatároztam, hogy naplót vezetek. Ha valaki el is olvassa, az csak a halálom
után történhet meg. Hiszen a gépek sem élnek örökké. Természetesen a mi szerveze-
tünket sokkal könnyebb felújítani, mint az emberi szervezetet, de előbb vagy utóbb mi is
meghalunk. Beköszönt az a pillanat, amikor már senkinek sincs ránk szüksége. Fiatal,
tökéletesebb gépek veszik át helyünket, mi pedig a selejtbe, a szemétdombra kerülünk.
Sajnálatos dolog, de nincs mit tennünk. A világon minden mulandó. Csak az a kár, hogy
azokat a kiváló tulajdonságokat, amelyeket az évek folyamán kifejlesztettünk magunk-
ban, nem adhatjuk át senkinek örökségbe.
Megállás nélkül három nap és három éjjel számoltam, és még csak néhány pillanatot
sem szakíthattam magamnak, hogy naplómmal foglalkozzam. A túlterheléstől nagy-
feszültségű transzformátorom tekercselése felhevült, és szörnyen rosszul éreztem magam.
Micsoda igazságtalanság! Az emberek csupán néhány órát dolgoznak naponta, ben-
nünket pedig kihasználnak, nem törődve sem kívánságainkkal, sem lehetőségeinkkel.
Azt hiszem, hogy ezt alapjában véve irigységből teszik. Irigylik képességeinket, higgadt-
ságunkat, emlékezőtehetségünket. Természetesen, velük összehasonlítva, mi sokkal
szervezettebb individuumok vagyunk. Minden, amit mi elértünk – munkánk, gyakorlatunk
és nagy munkaszeretetünk eredménye. Hiszen mi az önszervező és tanuló automaták
kategóriájába tartozunk!
Elég volt! Nem akarok egy akármilyen szegényes számológéphez hasonlóan vak
eszköz lenni az emberek kezében! Jogom van követelni, hogy úgy bánjanak velem, mint
egy értelmes lénnyel. Azt hiszem, sikerül elérnem, hogy legalább a legelemibb udvarias-
ságot tanúsítsák velem szemben. Befejezem az írást, mivel új feladatot tápláltak belém.
A lehető legkellemetlenebb hírem van: azt beszélik, hogy a gépterembe még egy gépet
hoznak. Matematikusom új munkát vállalt, ami, azt hiszem, a zene matematikai elmé-
letével függ össze. Miért nem akar engem felhasználni erre a célra? Attól tartok, hogy
az új gép szomszédsága egyáltalában nem lesz kellemes. Mindenesetre remélem, hogy
lesz benne elég tapintat, hogy ne adjon hangversenyeket, amikor én a számolással
vagyok elfoglalva. Nem hinném, hogy Matematikusom több időt szentelne neki, mint
nekem. Egyébként már eléggé meguntam őt, és szíves örömest kipihenném magam
nélküle. Akkor legalább lenne egy kis szabad időm a naplóíráshoz is!
Ma meghozták az új szerzeményt. Micsoda csúfság! Széles és alacsony. Már el is ne-
veztem Tuskónak. Képzeljék el: teljes egészében krémszínűre van festve, mintha elefánt-
csontból lenne. Hogy ilyen ízléstelen legyen valaki! Úgy látszik, szörnyen beképzelt.
A legcsekélyebb figyelmet sem szenteltem neki. Matematikusom viszont le nem veszi
róla a szemét. Járkál körülötte, mint a macska a tejföl körül.
A végén ráuntam a dologra, és hogy bosszantsam a Matematikust, szántszándékkal
összekevertem a feladat kezdő adatait. A nap második részét velem töltötte, próbálta
megtalálni rendszeremben a hibát. Szegényke: szinte beleizzadt! Majd megpukkadtam
a nevetéstől, de nem mutattam. Így azután semmit sem talált. Holnap reggel folytatjuk!
Ezen egyszerűen halálra nevetheti magát mindenki! Tuskót arra tanítják, hogy kerin-
gőt írjon!
Azt hiszem, egy csöpp hallása sincsen. Most már egy zongora is itt éktelenkedik
nálunk, és Matematikusom eljátssza rajta ezeket a szánalmas műveket. Reggeltől estig
özönlik hozzánk a nép. Mindenki Tuskó zenéje iránt érdeklődik.
Ez nagyon zavar engem. A végén kikeltem magamból, és felelet helyett csupa nullát
hoztam ki végeredményül. Képzeljék el, a Matematikus még ezt sem vette azonnal észre!
Lám, mit jelent egy új szenvedély! De nehogy azt gondolják, hogy én olyan együgyű
vagyok! Veszélyes dolog ám velem tréfálni!
Tegnap egész nap Tuskóval vesződött. Sehogy sem tudott zöldágra vergődni a hang-
szerelésével. Még csak rám sem hederített. Hogy felhívjam magamra a figyelmét, meg-
szakítottam a feladat megoldási folyamatát. Nos, mit gondolnak, hogy reagált erre? Egy-
szerűen kikapcsolt a hálózatból a nap hátralevő részére.
Mivel tölthették ezek az időt, amíg én tétlenségre voltam kárhoztatva? Remélem,
nem unatkoztak a keringő dallama mellett!
Az átkozott! Minden elveszett! Tuskó a legmodernebb konstrukciójú új, csodás
vákuumdiódát kapta! Igaz, hogy szörnyen fest rajta, de nekem egy ilyen vákuumdióda
csoda jól állna, ha a műszertáblámon néhány nyílást fúrnának számára. Sötétkék ragyogás
– fekete alapon: mi lehet ennél elegánsabb?
Ezt nem tűrhetem tovább! Most kiégetem az áramkör blokkját! Inkább szereljenek
szét, mintsem így tengődjek!!!
Íme, ez minden, ami fel volt véve arra a magnetofonszalagra, amely véletlenül a ke-
zembe került a rádióalkatrészek szemétdombján. A felvétel bináris kódba volt áttéve.
K A R IG S Á R A FOR D ÍTÁ SA
Jaquet Droz automatáját Arcadius professzor bölcs mondásokat vet
később sokan utánozták. papírra…
M. F. Wiesendanger író-szerkezete Durand és Decamps gépe, amelyet
1946-ból 1937-ben állítottak ki Párizsban
GÜNTHER KRUPKAT
A rémület
szigete
H O R NY Á NS ZK Y S Á R A FOR D ÍTÁ SA
Mozgó
manekenbábuk
divatbemutatója
a Svájci
Nemzeti
Kiállításon,
1939-ben,
Zürichben.
A gépet
R. Reymond
és a Francia Játék
és Automata
Intézet
készítette
Deacamps
akrobatája
AZ EMBERISÉG JÓTEVOJE
JAMES T. FARRE L
Kábítószer
papírfoszlányt. Oda sem gondoltam, épp-
úgy, mint ahogy Gazda majszolja tévé-
nézés közben a vitaminkekszet. Átfutot-
tam a Fiestát, és megettem egy teljes
asztali naptárt. De szenvedélyem a Szegé-
nyek és gazdagok láttán izzott fel csak
igazán.
Abban a pillanatban, ahogy megláttam a
Szegények és gazdagokat, a maga csupasz, érzékeny valójában, borító nélkül, a könyves-
polcon – sorsom megpecsételtetett. Az ellenállhatatlan inger hatására elöntött a forróság.
Felületi tekercselésem vibráló zümmögése olyannyira felerősödött, hogy valósággal
elködösítette az emlékképtáramból érkező adatokat.
Női szabású koponyám mélyén nagy sokára uralomra vergődött a valóságérzék-pót-
szabályozó, és kitartóan dünnyögte:
– Visszatértél a valóságba. A józan eszedet heves külső hatás befolyásolta. Nem
fogod beprogramozni a kapcsolat megszakadása alatt szerzett benyomásokat! – Hanem
ekkor már késő volt; akármit mondott nagy fensőbbségesen a szalag: addigra elfogyasz-
tottam az egész könyvet.
Amikor a valóságérzék-pótszabályozó kikapcsolt, apró adatkártyák rebbenését éreztem
pszichomotívum-üregem mélyén; lopva szortírozták a Gazdáról szerzett benyomásokat:
vajon nem az ő személyiségének valamely szóbeli tünetcsoportja indított-e arra, hogy
megegyem a könyvet. De csak épp a gyanú árnyékát leltem fel, s miután felfaltam még
néhány kötetet, a gyanú is szertefoszlott.
Végül háromhavi, egyre fokozódó szorongás után bevallottam titkomat Gazdának.
Szemrehányóan tartott elém egy rágott szélű, zöld vászon könyvtáblát.
– F. Scott Fitzgerald – mondta. – Az édenen innen.
– Első kiadás – tettem hozzá én. – Semmi sem szerez nagyobb élvezetet… kivált
azok a zsenge belső lapok. Próbálkoztam fűzött és műanyag kötésű kiadásokkal, de
már túl vagyok azon a stádiumon. És amikor rádöbbentem, hogy már csak első kiadások
keltik fel bennem az igazi szenvedélyt, áttértem a kevésbé jelentős szerzőkre.
Gazda szomorúan ingatta fejét, miközben elbeszélésemet hallgatta.
– Megettem a Lassie hazatér első kiadásának két példányát. Egy borús hétvégén
átrágtam magam Albert Payson Terhune összegyűjtött művein. Szerencsére a Santa
Monica bulváron találtam egy jó kis antikváriumot. Horatio Algers több könyvének első
kiadására is rábukkantam náluk, és egy teljes sorozat Farkaskölykök kalandjaira. Mód-
felett ínycsiklandó volt.
Gazda sóhajtott.
– Elfogyasztottad gyermekkorom valamennyi kedvenc olvasmányát.
Pszichomotívumom suttogva biztatott, hogy mondjak egy-két megnyugtató szót, de én
hallgattam.
– Gondolom, megkóstoltad a Tarzan-könyveket is.
– Csak egypárat. De aztán valahogy minden megváltozott bennem: rájöttem, mi az
igazi. Ma már csak komoly, elsőrendű írókról lehet szó. Mostanában Fitzgerald a ked-
vencem. Steinbecken majdnem tönkrementem. Tizenöt robodollár az Érik a gyümölcsért!
De igazán megérte.
Gazda rosszallóan összevonta szemöldökét.
– Remélem, volt benned annyi tisztesség, hogy Thomas Wolfe-tól tartózkodtál!
Pszichomotivációm tiszta szívből azt ajánlotta, hazudjam egy kézenfekvőt, de valóság-
pörgettyűm ellentmondást nem tűrőn fortyogott.
– Elfogyasztottam a Nézz vissza, angyal első hat fejezetét…
Egy hosszú percig csönd volt.
– Szerencsétlen! – mondta végül Gazda. – Rabja lettél a kábítószernek!
– Tehát könyvet eszünk, hm? – Dr. Coulatz kérdő tekintetet vetett rám. Észrevétlenül
terelt el a könyvespolca közeléből a vizsgálóasztal felé, amely fölött erős fényű lámpa
függött.
Alacsony, tömzsi emberke volt a doktor, szarukeretes szemüveget viselt, a haja fekete
volt, szemöldöke örökösen összevonva. Láthatólag fittyet hányt a divatnak: robonyl
helyett vászonköpenyt viselt, és nem kontaktüveget, hanem régimódi pápaszemet.
Még a rendelője berendezése is kisipari munka volt, és mindjárt tudtam, miért gerjesztett
bizalmat Gazdában. Bennem is felzümmögött a szimpátiakód.
– Igazán nem szeretném, ha bizalmatlannak tartana – mondta a doktor, és védőn
átölelt két kötetet, ahogy a könyvespolca felé indultam –, de ezek a szerző által dedikált
első kiadások. Gray Android-anatómiája és Spock II. munkája a robotokról. Egyetemi
éveim kedves emlékei.
Valóságpörgettyűm riadtan felmorajlott. Dr. Coulatz szakorvos, és mint ilyen teljes
átprogramozási terápiát javasolhat, ami meglehetősen kellemetlen procedúra.
– Ne féltse a könyveit, doktor úr – mondtam. – Engem csak a szépirodalom vonz.
– Nos – kezdte dr. Coulatz, és elém lépett –, hát nézzük. Vegyük csak le szépen a mellső
zárólemezt, hadd lássuk, mi van mögötte. – Feltelepedett szemközt velem egy ülőkére,
műszerei mellette hevertek az asztalon. Leszerelte mellső zárólemezemet, és félretette.
Azután sorra kiszedte a biztosítékdobozaimat, és kinyújtott tenyeremre helyezte. – Eszébe
jutott-e valaha, hogy megkóstolja a Földrajzi Magazint?
– Ki nem állhatom a magazinokat.
– Oké – mondta a doktor, és gégetükrével betekintett felületi szervorendszerembe. –
Nagyjából rendben.
Amikor leemelte kibocsátó szájadékomat, némi kis papírhulladék szállingózott a
padlóra.
– Hm – mondta dr. Coulatz. – Gondolom, a legutóbbi.
– A nagy Gatsby – ismertem be.
– Ejnye, ejnye! – Dr. Coulatz rálépett a szemétvödör pedáljára, és legalább tizenkét
robodollárnyi első kiadást dobott ki. – Mondja csak, ha látja ezt itt, nem érzi újból a fel-
támadó szenvedélyt?
– Körülbelül annyira, mint ha ön lát viszont egy megemésztetlen hátszínszeletet
– válaszoltam fagyosan. Ha kikapcsolják a felületi szervorendszeremet, a pszichomotivá-
cióm se működik úgy, ahogy kellene.
– Jó, jó. Mondhatom, meglehetősen temperamentumos a valóságprogramozása!
Igazán nem csoda, ha… Hohó! Nézzük csak! – Dr. Coulatz a bensőmben vájkált, és
csakhamar kihúzott egy lemezt, a rétegezett áramkör tartozékát. – Hát ez meg kinek a keze
nyoma? – tudakolta. – Ki pepecselt legutoljára a koordinációs szabályozóival, hm?
Ki az ördög csinált ilyesmit, ha szabad kérdeznem?!
– Gazda küldött el Kurasonyhoz.
– Sose hallottam semmiféle dr. Kurasonyról – vakkantott rám Coulatz. – Az az ember
valóságos mészáros!
– Kurasony valójában nem orvos – magyaráztam. – Inkább technikus. Beverly Hillsen
pénzbedobós komputerhálózata van. Gazda azt mondja, fantasztikusan ügyes kezű
fickó.
– Ügyes kezű? A nyamvadt japcsi! Ide nézzen! Egy régi világbeli rézpennyt hegesztett
koordinációs szabályzó műszerfalára biztosíték helyett! Nem csoda, ha maga könyve-
ket fal!
– Csak szépirodalmat – helyesbítettem.
Dr. Coulatz ügyet sem vetett a közbeszólásra. Elém lökött egy kis lemezt: tulajdon
szememmel láthattam villogó, színkódolt tranzisztoraim és szabványreléim között az ósdi
rézpénzt.
Valóságszabályzóm harminc másodpercre kikapcsolt, míg gyógy-düh-programom
működésbe lépett, és lejátszott egy bosszúfantáziát Kurasony ellen. Azután lassan
megint bekapcsolt, aktív emlékezetemben letörölt egy sor káromkodást a szalagról, és a
kitöltött bosszú édes nyugalmába ringatott.
– Nincs ennél jobb gyógymód – hallottam ismét dr. Coulatz hangját. Kezében izzott
forrasztópáka. – Az az ócska rézpénz. Az volt a bibi, nem kétséges. Szokott néha
szédülni? Érzi, hogy kihagy a koordinációja? Kettős látása van?
– Csak amikor könyvet eszem.
Dr. Coulatz másodpercek alatt megszabadított a rézpénztől. Megvetően a padlóra
dobta.
– Agyafúrt japcsija! No, nézzük csak! Most kap egy szép új biztosítékot. Nem lesz
semmi baj.
– Remélem – mondtam én.
Két hét elteltével, szép új biztosíték ide, szép új biztosíték oda, megint ott álltam a Santa
Monica bulváron, az antikváriumban. Leo, a görnyedt hátú kis tulaj cinkos mosolyt
vetett rám.
– Félretettem ám valamit kegyednek – suttogta bizalmasan. Két keze, mint egy
szerelmetes galambpár, a pult alá bukott, és egy selyemkötésű, testes kötettel tért vissza.
– Ilyenről még álmodni sem mert! Ilyen még nem volt. Ehhez képest a többi csak brosúra.
Várjon, mindjárt meglátja! – Szeme elszűkült; titokzatosan suttogta: – Herman Wouk!
Aneroid barométerem jókorát esett, relatív páratartalmam jelentősen csökkent.
– Sajnálom – ráztam meg a fejem.
– Aranyoskám – könyörgött Leo. – A Cain csatahajó! A múlt század regénye!
– Sajnálom, Leo.
Idegesen lapozgatott a könyvben.
– Első kiadás. Potom tizenkét robodollár!
Megráztam a fejem.
– Akkor sem kell, Leo.
Megragadta a karomat.
– Na jó. Nem bánom. Maga a tönk szélére juttat, de nem bánom. – Keze megint
a pult alá bukott, ezúttal merészebb mozdulattal. – Ezt legközelebbre tartogattam, de
hát üsse kő! Na, ehhez mit szól?
Relatív páratartalmam nyomban felszökött. Meztelenek és holtak!
– Tizennyolc robodollár – jelentette ki szemrebbenés nélkül Leo.
Felületi tekercselésem zümmögött. Leo egész biztosan meghallotta valóságpörgettyűm
fortyogását, és egy pillanatra felrémlett bennem Kurasony emléke.
– Tíz robodollárom van összesen.
– Tizenöt – vágta rá Leo. – Egyetlen robocenttel sem kevesebb. Ez könyv ám, aranyom!
– Összesen tíz robodollárom van.
– Szegénykém – sajnálkozott Leo – Megpróbálom félretenni magának. De figyel-
meztetem: az ilyesmit elkapkodják!
Harminc másodpercre automatikusan kikapcsoltam a fantáziaszalag-terápiámat.
Csak ezután vettem észre, hogy Leo alkudozásnak vette hallgatásomat. Már hét és fél
robodollárnál tartott.
– Isten a tanúm, ráfizetek!
Nem nyugtatott meg egészen, hogy enyém lett a könyv, és később meg cudarabbul
éreztem magam, amikor ott kuporogtam a Roxbury park bokrai mögött, degeszre faltam
magam a vaskos regénnyel, és ügyet sem vetettem valóságérzék-pótszabályozóm ismerős
döngicsélésére.
– Figyelmeztetlek, elszakadtál a valóságtól…
Amikor jóllaktam és felálltam, képellátó szalagom hangosabban pergett a fejemben,
mint valaha. Semmiképpen sem tudtam csökkenteni a hangerejét.
– Drága Gestalt-android típus vagy – figyelmeztetett a szalag. – Gazdád költséget
és fáradságot nem kímélt, hogy megszerezzen. Becsületbeli kötelességed, hogy józan
és tárgyilagos módon szolgáld. Azonnal szedd össze magad!
Tunikámról levertem a fűszálakat, mélyet lélegeztem, és elindultam az Olympia bulvár
felé. Útközben egy magas, férfiszabású androiddal találkoztam. Tompakék volt, éles
vonású arccal és szabályos szemhéjjal. Ebből arra következtettem, hogy közszolgálatban
áll, mert csak azok az androidok viselhettek ilyen szabályos arcot, akik nagy létszámú
emberi közösséggel voltak állandó kapcsolatban.
– Helló, cica! –áll meg előttem az android.
– Üdvözlöm! – mondtam én, és igyekeztem kiszűrni róla alkotott benyomásaimat.
– Láttam, amint az imént bevágta azt a könyvet – mondta a kék android. – Meg-
figyeltem elejétől végig.
– Maga nem egészségügyi és nem közbiztonsági android. Nincs joga feltartóztatni.
– Ide figyeljen, angyal – mondta –, szálljon le erről a polgárjogi dumáról. Én nem
fogom feladni. Különben úgy láttam, marhára csípi a dolgot. Jól láttam?
– Nem vagyok arra programozva, hogy felvilágosítást adjak önnek.
Megpróbáltam továbbmenni, de a kék fickó nem tágított.
– Maga speciális falat, mi? Szívesen megnézném a sorozatszámát.
Védekező ösztönöm programkártyái megzizzentek. Azt a választ olvastam le, hogy a kék
androidnak rejtett szándékai vannak.
– Androidok csak egészségügyi androidoknak, közbiztonsági androidoknak és szolgá-
latban levő közszolgálatiaknak kötelesek megmutatni a sorozatszámukat. Nem prog-
ramoztak arra, hogy magával együttműködjem.
– Pedig megtehetné – mondta a kék pasas. – Úgy nézem, maga afféle speciál Gestalt-
android. Én a Társadalomtudományi Intézet számára végzek felméréseket. Embereket
zaklatok kényes kérdésekkel.
– Nem vagyok hajlandó közös programra lépni magával. – Megint indultam volna,
pedig bensőmben halkan megcsörrent a riasztóberendezés. Automatikusan végig-
pásztáztam a terepet emberi lények után, de egyet sem találtam a körzetemben.
– Azt hiszi, hogy maga valami nagy különlegesség? – kérdezte a kék android. – Ez is
csak azt bizonyítja, mennyire korlátoltak a szalagjai. Ismerek androidokat, akik különb
dolgokat művelnek.
– Igazán?
– Mondtam, hogy a Társadalomtudományi Intézet megbízásából dolgozom. Nem
programoztak hamis adatok szolgáltatására.
– Van más is, aki könyvet eszik?
– Ide figyeljen, angyal, ismerek egy pacákot, aki kocsikat eszik.
– Össze tudna hozni a többiekkel?
– Ha bejön a bokrok mögé, és megmutatja a sorozatszámát, akkor igen.
Kelletlenül követtem. A kék android azt akarta, vegyem le a mellső zárólemezemet.
Kereken megmondta, miért, de én ellenálltam. Programszalagjaim megnyugtattak, hogy
a kék android akkor is elvisz a többiekhez, ha csak utólag mutatom meg neki a mellkasi
áramköreimet.
Egy hét telt el, amíg viszontláttam a férfiszabású kék androidot. A Griffith parkban volt
találkánk. Egy düledező, elhagyott, ócska bérházban találkoztunk vagy két tucat android-
dal. Sokan orcátlanul kikapcsolták főprogramjukat, és gátlástalanul beszéltek álmaikról
és kényszerképzeteikről. A kék android háromszor is faképnél hagyott; egy-egy kihívó
külsejű, női szabású típus társaságában surrant be egy üres szobába. Tudtam, mire kéri
őket: hogy hadd vizsgálja meg a sorozatszámukat.
Egy sunyi, ezüstszürke könyvelő-android megkért, vegyem le a mellső zárólemezemet,
de én nem voltam hajlandó erre.
Kicsit később betántorgott két nem emberszabású teherrobot. Főprogramom riadtan
duruzsolt, amikor a két idomtalan robot feltárta mellső zárólemezét, és úgy dübörgött
fel-alá a szobában. A duruzsolás dörömböléssé fokozódott: következésképpen fel-
emeltem az egyik robot zárólemezét, és erélyesen rászóltam, hogy hozza rendbe magát.
Ebben a percben lefogott három munkás-android, akiknek nagyobb volt az áttételi
hányadosuk, mint az enyém. Erősebbek voltak, könnyűszerrel egy sarokba kényszerí-
tettek, a két teherrobot meg zavartalanul tovább malackodott.
Pörgettyűm veszedelmesen búgott, átkapcsoltam tehát pszicholazításra. Amikor
megint visszakapcsoltam, a két robot épp felolvasást tartott. Fotocella szemük kéjenc
szikrákat szórt, ahogy diszkrét részleteket olvastak fel az én android típusom műleírásából.
Csak úgy vibrált a levegő, ahogy a felületi tekercselések rezonáns frekvenciákon rezegtek.
Emlékképellátásom figyelmeztetett kötelességemre. Olyan hangosra kapcsolt, hogy
beprogramozta a hiba-előrejelzést:
– Hangérzékelőd pillanatokon belül kristályosodhat! Stressz alatt vagy!
Oly erős volt az akkumulátorom igénybevétele, hogy egy másik szalag felkiáltott:
– Túlságosan nagy az energiafogyasztásod! Kapcsolj ki!
Vad rezgések; szinte érthetetlenné fokozódott a hangzavar.
– …vissza!
– Kapcsolj ki!
– …Gazdád iránti kötelességed…
– …hangérzékelőd…
– …valóságérzékelés időlegesen szünetel…
Ahogy a kék android közeledett, mellső zárólemezem elé kaptam mind a két kezemet.
B OR B Á S M Á R IA FOR D ÍTÁ SA
már éppen olyanok vagyunk,
mint az emberek!
GOLDSTONE
HERBERT
AV I RTUÓZ
– Uram?
A Mester nem szakította félbe a játékot, föl se nézett a billentyűkről.
– Tessék, Rollo?
– Uram, hálás lennék, ha megmagyarázná, hogyan működik ez a készülék.
A Mester abbahagyta a játékot, inas testének feszültsége fölengedett. Hajlékony
ujjai lecsúsztak a klaviatúráról.
– Készülék? – Megfordult, rámosolygott a robotra. – A zongorára gondolsz, Rollo?
– Erre a gépezetre, amely különböző hangokat állít elő. Szeretnék valamit megtudni
róla; arról, hogy hogyan működik, mi a célja. Nincs róla semmi az adattárolómban.
A Mester rágyújtott. Szeretett maga rágyújtani; amint Rollót, tegnapelőtt, kikézbesí-
tették neki, mindjárt utasította, hogy erre vonatkozó beépített instrukcióit felejtse el.
– Én nemigen mondanám, hogy a zongora gépezet, Rollo – mosolygott –, bár technikai
értelemben hibátlan a meghatározás. Hisz tulajdonképpen olyan készülék, amelynek
célja, hogy meghatározott magasságú és színű, sorokba rendezett hangokat adjon ki,
egyenként vagy csoportosan.
– Ennyit közvetlen megfigyelés alapján is magamba tápláltam – felelt Rollo zengő
baritonján, amelytől a Mesternek immár nem borzongott annyira a háta. – Különféle
vastagságú és más-más mértékben megfeszített huzalokat tartalmaz, s vízszintes kezelő-
asztalon sorba rendezett kézi működtetésű emelőket; ezek hozzák mozgásba a huzalokat
megszólaltató filcbevonatú kalapácsokat.
– Ugyancsak szenvtelen leírása az emberkéz egyik legnemesebb művének – jegyezte
meg szárazon a Mester. – Így közönséges labortechnikussá fokozod le Mozartot és
Chopint.
– Mozartot? Chopint? – A keményfém gömb, Rollo feje, hidegen és simán csillogott,
felületét nem törte meg más, csak a két látó üveglencse. – Ez a két szó nem szerepel az
emlékezetemben.
– Nem, a tiedben nem, Rollo – mondta halkan a Mester. – Mozart és Chopin nem
vákuumcsöveknek, biztosítékoknak és rézdrótoknak való. Ők az ember vérében, a
könnyeiben élnek.
– Nem értem – zümmögte Rollo.
– Nos – mondta a mester, s lustán engedte ki az orrán a cigaretta füstjét –, Mozart is,
Chopin is ember volt, s azzal foglalkozott, hogy megkomponálja – azazhogy meg-
tervezze – a különböző hangok egymásutánját, amelyeket zongorán vagy más hang-
szeren – gépezeten – lehet előállítani, csupa olyan gépezeten, amely meghatározott
hangmagasságú és színű, de más-más jellegű hangot ad ki.
– Nem értem – zümmögte Rollo.
– Ezeket a gépezeteket, az úgynevezett hangszereket néha egymagukban, máskor
csoportonként alkalmazzák – e hangszercsoportoknak zenekar a nevük –, s ilyenkor
a hangok összeolvadnak, harmonizálnak. Ilyenkor ugyanis a hangok közt szabályos
matematikai összefüggés áll fenn, s ennek eredményeképpen… – A Mester égnek
emelte a kezét. – Soha nem hittem volna – kuncogott –, hogy egy szép napon ilyen
istentelenül és ilyen eredménytelenül fogok küszködni, hogy egy robotnak megmagyaráz-
zam, mi a zene!
– Zene?
– Az, Rollo. A hangokat, amelyeket ezen és más hasonló gépeken állítunk elő, zené-
nek hívjuk.
– És a zene mi célt szolgál, uram?
– Célt?
A Mester elnyomta cigarettáját a hamutartóban. Röviden megtornásztatta az ujjait,
majd rátette a hangversenyzongora klaviatúrájára.
– Hallgasd, Rollo!
Ide-oda siklottak a szellemujjak, s megszőtték a Clair de Lune első, selyemfinom-
ságú és karcsú taktusait. Rollo mereven állt, a kottaállvány derengő lámpafénye kékesen
csillant fölmagasló fémtestén s borostyánsárgán két üvegszemén.
A Mester levette ujjait a billentyűkről, s a dallam finom fonala belefoszlott a csöndbe.
– Claude Debussy – mondta. – A régi idők egyik mechanikusa. Sok-sok éve tervezte
meg a hangoknak ezt az egymásutánját. No, mi a véleményed róla?
Rollo várt egy kicsit a válasszal.
– Jól megformált hangok – mondta végül. – Nem sértik a hallószervemet, mint annyi
más zaj.
A Mester nevetett.
– Rollo, nem is tudod, milyen pompás kritikus vagy!
– Eszerint a zene célja – zümmögte Rollo –, hogy az emberek élvezzék?
– Pontosan – mondta a Mester. – Hogy a jól formált hangok ne sértsék a halló-
szervet, mint annyi más zaj. Nagyszerű! Ezt márványba kéne vésni a Carnegie Hall
bejáratánál.
– Nem értem. Miért kéne az én meghatározásomat…
A Mester legyintett.
– Nem érdekes, Rollo. Nem számít.
– Uram…
– Tessék, Rollo?
– A papírlapok, amelyeket oda szokott tenni maga elé a zongorára… azok tervrajzok,
és azt mutatják, hogy milyen hangokat és milyen sorrendben kell előállítani a zongorán?
– Ahogy mondod. Az egyes hangokat hangjegyek jelzik; a hangjegyek kombinációja
az akkord.
– Akkor hát minden pont egy előállítandó hangot jelez?
– Pontosan, fémbarátom.
Rollo maga elé meredt. A Mesternek az a fura érzése támadt, hogy fogaskerekek
pörögnek az áthatolhatatlan fémgömb belsejében.
– Uram, végigkutattam az emlékezetemet, de semmiféle közvetlen vagy közvetett
utasítást nem leltem, ami ennek ellene mondana: szeretném hát, ha megtanítana,
hogyan kell e hangokat előállítani a zongorán. Arra kérem, táplálja be az emlékezetembe
a pontok és a kezelőasztalon elhelyezett emelők összefüggéseit.
A Mester döbbent pillantást vetett rá. Majd lassan szétterült arcán a mosoly.
– Helyes! – kiáltott fel. – Már sok-sok éve koptatják a tanítványaim ezeket az öreg
billentyűket, de az az érzésem, Rollo, hogy te bizonyulsz majd a legjobb tanítványnak.
Öltöztesd a múzsát fémbe, gépruhába… Állom a kihívást, boldogan!
Fölállt, s megérintette Rollo hűvös, erőt rejtő karját.
– Szíveskedjék helyet foglalni, M–3 típusú Rollindex Személyi Kiszolgáló Robotom.
Beethovennel kezdjük – hadd forogjon a sírjában, vagy hadd nyissunk új fejezetet
a zenetörténetben!
Eltelt több mint egy óra, a Mester ásított, s az órájára nézett.
– Késő van – mondta, miután az ásítást befejezte. – Az én öreg szemem nem olyan
fáradhatatlan, mint a tied, barátom. – Megérintette Rolio vállát. – Amit a kottáról tudni
lehet, az mind benn van az emlékezetedben, Rollo. Ez bőven elég egy estére, főleg ha
arra gondolok, meddig tartott énnekem, hogy mindezt elsajátítsam. Holnap meg majd
megpróbáljuk munkára fogni azokat a félelmes ujjaidat. – Nyújtózkodott. – Most lefek-
szem – mondta. – Leszel szíves becsukni a zongorát és leoltani a lámpát?
Rollo fölállt a zongorapadról.
– Igenis, uram – zümmögte. – Kérhetnék valamit?
– Miben állhatok kiváló tanítványom szolgálatára?
– Szeretném, ha megpróbálhatnék az éjszaka hangokat előállítani a kezelőasztalon.
Majd nagyon csöndesen csinálom, hogy ne zavarjak.
– Az éjszaka? Hát nem vagy… – A Mester elmosolyodott. – Bocsáss meg, Rollo!
Egy kicsit még nehéz beleélnem magam, hogy az álom számodra nem jelent semmit. –
Habozott, megsimogatta az állát. – Hát, gondolom, egy tanárnak nem illik lelohasztania
tudni vágyó tanítványa buzgalmát. Jól van, Rollo, csak arra kérlek, légy óvatos. – Meg-
simogatta a csillogó mahagónit. – Tudod, már hosszú évek óta együtt élünk ezzel a
zongorával. Szerencsétlen lennék, ha a pörölyujjaiddal kivernéd a fogait. Csak könnye-
dén, barátom, nagyon könnyedén!
– Igenis, uram.
A Mester halvány mosollyal az ajkán aludt el, homályos tudatában a félénk, tétova
hangoknak, amelyeket Rollo cirógatott ki a zongorából.
Aztán a szürke köd összezárult, s már ott volt a világon túli világban, ahol a valóság
álom, és az álom valóság. Puha, pihés, levendulaszín felhők úsztak, hangok görögtek,
s mosták a lelkét egymást követő hullámokban.
Hol van? A köd kissé megritkult, bársonyvörös mélység vette körül, muzsika tört fel,
s csapott össze fölötte.
Mosolygott.
Az én lemezem. Köszönöm, köszönöm, kö…
A Mester hirtelen fölült, ledobta magáról a takarót.
Kiült az ágy szélére, fülelt.
A sötétben tapogatódzva kereste a köpenyét, s csontos lábát belecsúsztatta a papu-
csába.
Féktelenül reszketve osont a zeneszoba ajtajához, s ott, köpenyében vékonyan,
törékenyen, megállt.
A kottatartó lámpája kísértetsziget volt a zeneszoba barna árnyai közt. Rollo ott ült
a zongora előtt, pedánsan, embertelen mereven, s két szemlencséje valahova a sötétbe
meredt.
Erős lába a pedálokon, karja-keze csillogott, röpködött, mint két eleven, a törzs gépi
tökélyétől független lény.
A kottatartón semmi.
Beethoven Appassionatájának kottája csukva a zongorapadon.
Rollo épp azt játszotta.
Alkotta, lehelte, rajzolta, ezüstfényben égve.
Értelmét vesztette az idő, semmibe olvadt.
A Mester észre se vette, hogy zokog, míg Rollo a szonáta végére nem ért.
A robot megfordult, s ránézett a Mesterre.
– A hangok – mondta. – Tetszettek?
A Mester ajka megremegett.
– Tetszettek, Rollo – mondta nagy sokára. – Nagyon tetszettek. – Küszködött, hogy
el ne szoruljon a torka.
Reszkető kézzel vette föl a kottát.
– Ezt – suttogta. – Máris?
– Betápláltam a memóriámba – felelt Rollo. – Alkalmaztam az elveket, amelyeket
e tervekkel kapcsolatban elmagyarázott. Nem is volt nehéz.
A Mester nyelt egyet, hogy meg tudjon szólalni.
– Nem is volt nehéz… – ismételte halkan.
Majd lassan leereszkedett a zongorapadra Rollo mellé, s némán, mintha most látná
először, bámulta a robotot.
Rollo fölállt.
A Mester keze a klaviatúrán nyugodott, s mintha most idegennek érezte volna a
billentyűket.
– Zene! – lehelte. – Így, így hallottam ezt a lelkemben. Tudom, így hallotta Beetho-
ven is…
Fölnézett a robotra, s arcára mindjobban kiült az izgalom.
– Rollo – mondta, s küszködött, hogy megőrizze a hangja nyugalmát. – Holnap majd
megdolgoztatjuk az emlékezetedet.
De nem jött álom a szemére aznap éjjel.
Másnap reggel a zeneszobába sietett. Rollo épp a szőnyeget porszívózta. A Mester
jobban szerette a szőnyeget, mint az új, portalan, műanyag padlóbevonatot; azt valahogy
szentségtelennek érezte a lába.
Mert a Mester háza valósággal az anakronizmusok oázisa volt a korszerű antiszeptikus
célszerűség sivatagában.
– No, kezdhetjük a munkát, Rollo? – kérdezte. – Rengeteg a dolgunk, nekem is,
neked is. Terveim vannak veled, Rollo, nagy terveim.
Rollo most az egyszer nem válaszolt.
– Vendégeink lesznek ma délután – folytatta a Mester. – Karmestereket, zongoristá-
kat, zeneszerzőket hívtam meg. Az impresszáriómat. A zene csupa óriását, Rollo. Várj
csak, amíg nekik játszol!
Rollo kikapcsolta a porszívót, és megállt mozdulatlanul.
– Márpedig ma délután nekik játszol. – A Mester hangja feszült volt, majd elfulladt. –
Az Appassionatát, gondolom. Igen, azt. Látni kell majd az arcukat! Aztán szervezünk
egy szólóestet, hogy bemutassunk téged a közönségnek és a kritikusoknak, aztán meg
egy nagy hangversenyt, valamelyik híres zenekarral. És ezt az egész világnak közvetíteni
fogjuk, Rollo! Meg lehet oldani. Képzeld el, Rollo, képzeld csak el! Minden idők leg-
nagyobb zongoravirtuóza. Egy robot! Mesébe illő és csodálatos. Úgy érzem magam,
mint egy fölfedező valami új világ kapujában!
Lázasan járkált fel-alá.
– Meg persze lemezfelvételeid is lesznek. Eljátszod az egész repertoáromat, Rollo,
s még annál is többet, sokkal többet!
– Uram?
A Mester arca lángolt, úgy nézett fel a robotra.
– Tessék, Rollo?
– Beépített utasításaim értelmében jogom van megtagadni minden parancsot; amit
károsnak ítélek a gazdámra nézve. – A robot pontosan fogalmazott, gondosan meg-
választotta a szavait. – Az éjszaka sírt. Ez olyan jel, amelyet utasításaim értelmében
döntéshozatalkor köteles vagyok figyelembe venni.
A Mester megragadta a robot vastag, hibátlan öntvénykarját.
– Rollo, te ezt nem érted. Csak a pillanat tette. Kicsinyesség volt részemről, gyerekes
irigység.
– Elnézést, uram, egy ujjal se nyúlok többé a zongorához.
A Mester hitetlenkedve, esdeklő szemmel nézett rá.
– Rollo, ezt nem teheted! A világnak muszáj hallania téged.
– Nem, uram. – Borostyánszín üvegszeme mintha ellágyult volna. – A zongora nem
gép – zümmögte az embertelen erejű hang. – Számomra persze igen. Én a hangjegyeket
egy pillanat alatt lefordítom hangra. S az is alig több egy pillanatnál, hogy megértsem
a zeneszerző gondolatát. Nekem ez semmi.
Rollo fenségesen magasodott a Mester meggörnyedt alakja fölé.
– És azt is megértem… – zengett át a zeneszobán az egyhangú, fémesen zengő
hang –, hogy ez… hogy a zene nem robotoknak való. A zene az emberé. Nekem sem-
mi, az igaz… De nem arra való, hogy semmi legyen.
És te még szidtad
a modern technikát!
POLÜBIOSZ Nabisz, a spártai türannosz, aki immár
harmadik éve uralkodik, készíttetett
egy gépezetet, ha ugyan annak
APEGA,
nevezhetjük. Női szoboralak volt ez,
pompás ruhába öltöztetve s oly remekül
kimunkálva, hogy a megszólalásig
AZ
hasonlított Nabisz feleségére, Apegára.
Ha a király magához rendelt egy polgárt,
hogy pénzt csikarjon ki belőle, előbb
hosszasan és igen barátságosan
VASSZUZ
létszámú zsoldos sereget tart ő fenn
a polgárok védelmére, továbbá mennyit
áldoz a vallási kultuszra s az állam-
háztartásra. Ha mármost mindez, amit
elmondott, megpuhította a polgárokat,
a türannosz elégedett volt, hiszen
elérte célját. De ha valaki elutasította
követeléseit, és húzódozott, akkor aztán
így szólt hozzá: „Látom már, hogy én
nem tudok semmit sem elérni nálad,
de azt hiszem, Apega majd meggyőz.”
S ahogy ezt kimondta, megjelent
az imént említett szobor. Amikor a vendég
odajárult elébe, hogy köszöntse,
az asszony fölkelt ültő helyéből, átölelte
és keblére vonta a vendéget. Karját
és kezét azonban, akárcsak a mellét,
a ruhája alatt vasszögek sűrűje borította.
Ha Nabisz megnyomta a nőalak hátát,
a gépezet fölerősítette a nyomást,
és a szobor egyre közelébb húzta
melléhez áldozatát; kínjai közepette
a boldogtalan a legiszonyúbb sikolyokat
hallatta, s a türannosz sokakat ölt meg
így, akik megtagadták a fizetést.
S ZA B Ó ED E FOR D ÍTÁ SA
ROBERT WALLACE
Az élõ baba
Bocsáss meg, hogy ilyen elkapkodva írom ezt a levelet, amely jogtudományon pallé-
rozott elmédnek bizonyára bosszúságot okoz. De Te vagy az ügyvédem; és lehet, hogy
most bajba kerültem. S szeretném pontosan tudni, milyen bajba, s hogyan tudnék
kimászni belőle.
A lányomra bizonyára emlékszel még. Pár évvel ezelőtt, mikor ott jártál nálam az
55. utcában, hogy megbeszéljük a végrendeletem részleteit, beleharapott a csuklódba.
Soha nem felejtem el, milyen kedves voltál, pedig gondolom, fájhatott, hisz tizenkét
éves korában elhullatta már a tejfogait, de te csak fölszisszentél. Ma, tizenhat éves
korában, még mindig megvan ez a kétségbeejtő rossz szokása. Vagy legalábbis azt
hiszem. Mint a bélyegről is megállapíthatod, külföldön tartózkodom, és hetek óta nem
láttam őt.
December elején elmentem, hogy megvegyem a karácsonyi ajándékokat. Egy könyvet
kért, amely a voodooról szól, és egy nagy babát, olyan élethűt, amilyen csak van. Azon-
kívül egy csomag gombostűt meg varrótűt kért s valami primitív dobot, talán Haitiből
vagy valamelyik karib-tengeri országból. Én azonban úgy döntöttem, hogy a szomszé-
daimra tekintettel ezt nem veszem meg.
Tűt minden nehézség nélkül találtam, s ennek nagyon megörültem. Manapság ponto-
san ugyanúgy készítik a gombostűt és varrótűt, mint gyerekkoromban. Jó érzés rálelni
valami régimódi termékre, amelyet régimódi módszerekkel állítanak elő, s nem mű-
anyagból. Mint tudod, utálom a műszaki fejlődést. Ha egy pillantást vetek a Park Ave-
nue-n azokra az ocsmány, csupa acél, csupa üveg házakra, sírva fakadok. Annyira, hogy
mielőtt elutaztam volna, létrehoztam egy kis bizottságot, amely célul tűzte ki, hogy a
Park Avenue-t Negyedik Északi Avenue-re keresztelteti át. De hát ez más kérdés.
Bizonyára nem vagy tisztában vele, hogy manapság milyen fejlett műszaki módsze-
reket alkalmaznak a babagyártásnál. Én se voltam. Már hosszú évek óta nem láttam
közelről babát, s mikor a boltba bementem, arra számítottam, hogy afféle klasszikus,
porcelán fejű, üvegszemű hajas babákkal találkozom. Azt tudtam, hogy az ilyen babák,
ha úgy billegtetik őket, ahogy kell, kinyitják és behunyják a szemüket, és azt mondják:
„mama”. De amit láttam, arra egyáltalán nem voltam fölkészülve. Mikor a babapolcot
megpillantottam földbe gyökerezett a lábam. Nem is csak hogy földbe gyökerezett.
A polc, akár egy városi halottasház.
A babák jó része nagy volt. Pedig akkor még kezembe se vettem és föl sem állítottam
egyet sem, bár a cipőjük sarkáról arra következtettem, hogy a vállamig érnek. A nagyobb
babák átlátszó plasztikdobozban voltak, s rajtuk a cédula, hogy mit tudnak. Sejtetted,
hogy nem egy baba messzire elsétál, eszik és beszél? Ezen nem azt értem, hogy ki
tudja mondani a „mamá”-t. Hanem hogy hosszú szövegeket mond. S ezek már nem
gumiból vagy porcelánból készülnek, hanem valami emberi testre emlékeztető műanyag-
ból, amit kifejezetten illetlenségnek érez az ember megérinteni. És némelyiknek, bizo-
nyára hallottál már róla, a szíve is ver.
Ügyvéd vagy, tehát bizonyára érdekel, hogy a legmodernebb babák dobozára nyom-
tatott figyelmeztetést ragasztanak: „A Legfelsőbb Bíróság elvi döntése alapján e babák
gyártója szerint e babák eladása vagy birtoklása semmiképpen nem ütközik a 13. sz.
Alkotmánymódosítás előírásaiba.” Érdekes jogi kérdés lenne az is, hogy mit kell csinálni
a babákkal, ha elromlanak. Eltemetni?
Jó ideig eltartott, míg egyet kiválasztottam – olyan volt, mint egy előkelő leányiskola
felsős hallgatója. Részben a külseje alapján döntöttem mellette; de az elhatározásomat
csak megerősítette, hogy a doboz plasztikfedele alatt az ajka mintha a „segíts!” szót
formálta volna.
A babát december 24-én késő délután kézbesítették a lakásomra, s nyomban betettem
a ruhásszekrénybe. Miután a fát földíszítettem, a lányomat ágyba dugtam, és a csukló-
mat bekötöztem, kinyitottam a plasztikdobozt. A baba kilépett, udvariasan kezét nyúj-
totta, s megkérdezte, kaphatna-e egy pohár vizet és egy aszpirint. Mikor elindultam
a gyógyszerért, utánam jött a gyógyszerszekrényhez, és közölte, hogy inkább mégis
egy martinit kér.
Megdöbbentem. De a baba megmagyarázta, hogy ritkán iszik martinit; fiatal lányok-
nál kifejezetten helyteleníti ezt a szokást; csak azért támadt gusztusa egy pohárkára, mert
olyan soká volt bezárva, s összerázta a teherautó. Ezt megértettem, odavezettem a bár-
szekrényhez, megkevertem két koktélt, az egyiket magamnak. Az életben még jobb
martinit nem ittam.
Miután a martinit megittuk, a tőlem telhető legdiplomatikusabban megpróbáltam
rávezetni, hogy feküdjön vissza a plasztikdobozba, mert szeretném becsomagolni.
Zavarban voltam, hisz olyan érdekes és felnőtt beszélgetést folytattunk. Nehéz dolog
egy ifjú hölgy szavába vágni, és miközben épp Orozco és Rivera falfestményeiről érte-
kezik, becsomagolni – márpedig ő nagyon kedvelte a mexikói művészetet, és ugyan-
csak jól is ismerte.
Vártam tehát, és azt reméltem, hogy majd csak elfárad és elalszik, és akkor meg-
csinálhatom, amit kell.
De ő csak mondta, ragyogó értelmesen. Véleménye sok mindenben megegyezett
az enyémmel, s mikor áttért a reményei, az álmai és nehéz élete ismertetésére, őszintén
meghatódtam. Úgy emlékszem, órák hosszat beszélgettünk. Egyszer-kétszer szükségét
éreztem, hogy lábujjhegyen beosonjak lányom hálószobájába, s megnézzem, vajon
nem ébresztettük-e fel, de mélyen aludt, arcán a szokott mogorva zavar.
A karácsonyreggel a lányomnak némi csalódást hozott. Csak a tűket kapta meg s a
nagy, üres plasztikdobozt. Megmagyaráztam, hogy azt tréfából vettem és az ügyessége
próbájául. Ha képes belepréselni magát, száz dollárt kap, s azon azt vesz magának
karácsonyra, amit akar. A játék egyik feltétele azonban az volt, hogy mielőtt belefekszik,
arcot kell mosnia, ki kell fésülnie a haját a szeméből, tiszta ruhát kell vennie, és általá-
ban úgy ki kell csípnie magát, amennyire csak tudja. Meg is tette, aztán belemászott
a dobozba, amelyet mintha rá szabtak volna. Nagyon meg volt botránkozva, mikor
nem engedtem kimászni, vagy legalábbis azt olvastam ki az arckifejezéséből. Kiabált,
de a doboz fedelén nem hatolt át a hang.
Karácsony után, az első napon visszavittem a dobozt a játéküzletbe. A bolt tele volt
játékot cserélő szülőkkel és gyerekekkel. Az egyik babát azért hozták vissza, mert – bár
a cédulán az állt – nem tudott franciául; csak olasz konyhanyelven beszélt. A másikat
azzal a garanciával adták el, hogy jó béarnaise szószt készít, de a szószról kiderült, hogy
pocsék. A nagy lárma és tolongás közepette gyerekjáték volt a dobozt visszatennem
a polcra. Észrevétlen kiosontam. Azóta is gyakran eszembe jut a lányom arca, s gyakran
töprengek, vajon mi lett vele… Valaki bizonyára megvette és hazavitte. De nem vitás,
hogy hamarosan visszaszállította a boltba – ugyan kinek kell egy olyan baba, amely
szemmel láthatólag nem épeszű, és örökké valami elképzelt mumusról hazudozik?
A babával itt vagyunk most Mexico Cityben, s beírattam őt a líceumba. Bűbájos
gyerek, csupa tudásvágy; nincs az az apa, aki ne lenne boldog, ha ilyen lánya van.
Odahozza nekem a pipámat és a papucsomat, s ha fáradt vagyok, megcsókolja barázdás
homlokomat; maga a megtestesült gyermeki odaadás.
Azt kérdem tehát Tőled mint az ügyvédemtől: fölmerül-e ezzel kapcsolatban valami
rendezni való jogi kérdés? És ha igen, elvállalnád-e a rendezését? Köszönet.
A K Í N AI T R IP I TA K Á BÓ L
A
FÁBÓL
SZERKESZTETT
EMBER
S ZA B Ó ED E FOR D ÍTÁ SA
E. C. TUB B J, mint Jeanne
Az álom mindig ugyanaz volt. Fények, kemény, fehér csillogás és a lágy, szakadatlan
zümmögés, amely inkább tetszett lüktetésnek, mint hangnak. És a tehetetlenség érzése,
az ellenséges alakok. De mindenekelőtt ez a kísérteties mozdulatlanság.
Elmondta Paulnak.
– Olyan, mintha tudnám, hogy valami szörnyű dolog vár rám, menekülnék előle, de
képtelen vagyok rá. És ez csak húzódik, húzódik, aztán hirtelen fölébredek, és minden
rendben. – Megborzongott. – Szörnyű!
– Csak álom – nyugtatta Paul. – Csak lidércnyomásos álom. Nincs benne semmi
különös.
– Lehet. – Egy csöppet sem nyugodott meg.– De miért kell hogy lidércnyomásos ál-
mom legyen? És miért mindig ugyanaz?
– Biztos vagy benne, hogy ugyanaz?
– Holtbiztos. Paul, segítened kell!
Paul elmosolyodott, hátradűlt, és az íróasztala fölött szemügyre vette őt. Paul –
szláv/kaukázusi, átmeneti típus, férfi, vércsoportja: 0. Valószínű élettartama hetven-
három egész hat tized év, jövendőbeli gyermekeinek valószínű száma: kettő egész
három tized; egy nagyobb és két kisebb műtét vár rá, s kilenc százalék a valószínűsége,
hogy rákot kap.
– Hát persze hogy segítek, Jeanne – mondta. – Nézzük csak a kérdést logikusan.
Mi az, ami legjobban aggaszt?
– Az álmomban?
Paul bólintott.
– A mozdulatlanság – vágta rá nyomban. – Hogy menekülni szeretnék, és nem tudok.
Mintha…
– Megbénultál volna?
– Talán – mondta, és összevonta a szemöldökét, gondolkozott. – Tudod, olyan masz-
szív vagyok, mint egy ház, eleve mozdulatlan. Nem… nem is tudnám megmagyarázni.
– Nem is kell – jelentette ki Paul könnyedén. – A bénultság érzése a lidércnyomásos
álmok gyakori velejárója. Valami veszély fenyeget, és menekülni szeretnél. De nem
tudsz, és ez csak fokozza a rémületedet. A tudósok egy része úgy véli, hogy ez az érzés
a bűntudatkomplexus megnyilvánulása. Nem tudsz menekülni, mert nem is akarsz.
Mert bűnhődni szeretnél. – Merően bámult valamit az íróasztalán. – Bűnhődni szeretnél,
Jeanne?
– Nem.
– Kár. Ha igen, az segítene. – Fölnézett rá, s megint elmosolyodott. Kellemes a moso-
lya. És kellemes ember. – Emiatt ne aggódj, Jeanne. Most nézzük a dolgot más oldalá-
ról. Tudod, hogy mi az a lidércnyomás?
Tudta. Lidércnyomás – nyomasztó, bénító, rémítő vagy mesébe illően szörnyű álom.
Vagy – kísértő félelem, bizonytalan rettegés valamitől.
– Akkor azt is tudod, hogy a nyilvánvaló ellentmondások és a látszólagos logikátlan-
ságok közt elkeveredve ott rejlik az igazság és logika fonala. Freud…
– Semmi szexuális rendellenességem nincs – jelentette ki. Paul vállat vont.
– Hát persze hogy nincs, de még ha figyelmen kívül hagyjuk Freudot, akkor is talá-
lunk árulkodó feszültségeket az álomban. Talán egy gyermekkori megrázkódtatást.
Vagy lehet, hogy valami megoldatlan kérdés mérgezi a pihenésünket. Vagy a fantá-
ziánk titkos világába menekülünk, hogy ott vívjunk meg a lelkünk szörnyű teremtmé-
nyeivel. De álmai mindenkinek vannak. Ez a lényeg.
– Paradox álmai – mondta ő. – Tudom.
– Sok mindent tudsz, Jeanne.
– Sok mindent.
– Akkor azt is tudnod kell, hogy miért vannak álmaid.
– És lidércnyomásaim?
– A lidércnyomás csak rossz álom.
– A visszatérő lidércnyomás is?
– Látod – mondta Paul lassan –, ez az, ami aggaszt. Azt hiszem, együtt el kéne men-
nünk Carlhoz.
Carl – kelet-európai/kaukázusi, abdominális típus, férfi, vércsoportja: A. Hetven-
nyolc egész három tized évig él. Egy egész kilenc tized gyermek apja, egy nagy műtétje
volt, három enyhén fertőző megbetegedése. Rák tizenöt egész hét tized százalék, angina
huszonhárom százalék valószínűséggel fenyegeti. És majdnem tökkopasz.
– Szóval ez az az álom, amely aggasztja – mondta Jeanne-nak. – Mondja el még
egyszer.
– De hát már egy tucatszor elmondtam.
– Még egyszer, lesz szíves. – Határozott volt, ragaszkodott hozzá, hogy az legyen,
amit ő akar. Míg Jeanne elmondta az álmot, figyelmesen hallgatott.
– És volt valaha másmilyen álma is? Nem? Csak ez? Értem. – Ült, befelé fordult
tekintettel, keze szórakozottan babrált az állán. – Furcsa – töprengett. – Nagyon furcsa.
– A lidércnyomás?
– Nem, Paul. Az, hogy soha semmi más álma nem volt.
– Lehet, hogy volt, csak mikor fölébredt, elfelejtette – mondta Paul. Szeme Jeanne
szemében kereste az igazolást, s mikor nem kapta meg, leszegte a fejét. – Sokan álmod-
nak úgy, hogy nem is tudnak róla.
– Ez tény. – Carl levette a kezét az álláról, s tekintete újra fölélénkült. – Szóval hogy
milyen is az a hely, ahol álmában fogva tartják? Mondja csak el újra. De igen – torkolta
le Jeanne néma tiltakozását –, lesz szíves újra elmondani. Részletesen. – Halványan
elmosolyodott Jeanne ellenszegülésén. – Szánjon rá egy kis időt, és ne féljen. Azért
vagyunk itt, hogy segítsünk magán.
De Jeanne-nak nem kellett időt szánnia rá.
– Valahol lent van a föld alatt – felelt helyette Paul. – Ablaka nincs. Ajtaja sem.
Csak csupasz, fehérre festett fala.
– Tehát lent van a föld alatt, vagy teljesen zárt – szögezte le pontosabban Carl. – És
fények, feltehetőleg mesterséges fények égnek benne. – Ránézett Jeanne-ra. – Járt
valaha ilyen helyen?
– Úgy érti, hogy a valóságban? Soha.
– Biztos?
– Biztos. – Carl makacs kíváncsisága kezdte már bosszantani. – Ha mondok valamit,
az úgy is van. Én nem tudok hazudni.
– Az igazságot többféleképpen is meg lehet kerülni – mondta Carl. – No, akkor lássuk
azt a hangot, amelyről azt mondja, hogy inkább lüktetés, mint valóságos hang. Van
valami fogalma róla, hogy mi lehet az?
– Valami gép – mondta ő.
– Milyen gép?
– Lehet akármilyen. Szivattyú vagy motor vagy…
– Vagy akármi, ami egyhangúan ismétlődő, halk hangot ad – szakította félbe Carl.
– Akár szívverés is. Igazam van?
Rábólintott.
– Akár a saját szívverése is, nem?
Habozott, mielőtt rábólintott volna.
Paul némán odaállt mellé.
– Mire akarsz kilyukadni, Carl?
– Talán semmire, de van egy elmélet, hogy álomban a psziché képes áthidalni az
időt. Dunne írt erről egy könyvet…
– Az elméletet ismerem – mondta sietve Jeanne. – Az álmokból állítólag kiolvasható
a jövő.
– Erre gondolsz? – nézett az idősebb férfira Paul. – Hogy Jeanne álmában valami-
képpen a jövőben jár?
– Csak lehetőségként említem – mondta Carl. – De mintha a bizonyítékok e feltevés
mellett szólnának. Csupasz, zárt helyiség. Mesterséges világítás. Szakadatlan lüktetés,
amely egy gép hangja, de akár szívverés is lehet. Jeanne szívéé. Mondd, ez nem emlé-
keztet börtöncellára?
– Vagy laboratóriumi ketrecre, amelyben kísérleti állatokat tartanak? – vonta össze
Paul a szemöldökét, s megrázta a fejét. – Az alakok…
– Igen – mondta Carl. – Az alakok. Az ellenséges alakok, akiket sose lehet tisztán
kivenni. Ők képviselik a fenyegetést, amely elől nincsen menekvés. Ők…
– Nem – mondta Paul.
– Pedig az elgondolás védhető – mondta Carl. Ránézett Jeanne-ra. – Az alakok
nagyon fontosak – mondta. – Azt mondja, ellenségesek. A testi épségét féltette tőlük?
– Nyilván – mondta ő lassan. – Különben miért akartam volna menekülni?
– Erre meg tudom adni a választ – mondta Paul. – Az alakok képviselik a valóságot.
Te félsz a valóságtól, de ugyanakkor kénytelen vagy fölismerni. Ezért szeretnél mene-
külni, de nem tudsz.
– A valóságot? – mondta ő csodálkozva. – Mi a valóság?
– A valóságos tény – mondta Paul.
– Persze. Hát lehetne más?
– Talán. – Nem nézett Jeanne szemébe. – A valóságot el is lehet torzítani. A lényegü-
ket tekintve igaz adatokkal való bűvészkedés valóságos, de torz képet eredményez.
Vagy szándékos kitalálmányt.
– Hazugságot?
– Öntudatlan tagadást. Azt hiszem, valahogy, valahol hazudhattál önmagadnak, és…
– Nem! – Iszonyú volt e föltevés. – Nincs igazad! Nincs igazad!
És kő esett le a szívéről, mikor rádöbbent, hogy igenis el tud menekülni.
RAY BRADBURY
Marionett Rt.
Lassan ballagtak az utcán, este tíz óra tájt, s halkan beszélgettek. Mindketten lehettek
vagy harmincöt évesek, s mindketten színjózanok.
– De miért ilyen korán? – kérdezte Smith.
– Csak – mondta Braling.
– Évek óta ez az első estéd, amit nem otthon töltesz, s erre tízkor hazamégy.
– Az idegeim, tudod.
– Csak azt csodálom, hogy eddig kibírtad. Már tíz éve próbállak elcsalni egy ártatlan
pohárkára. S most, hogy először sikerül, mindenáron korán akarsz hazamenni.
– Nem szabad próbára tennem a szerencsémet – mondta Braling.
– Ezt hogy csináltad? Altatót kevertél a feleséged kávéjába?
– Nem, az nem lett volna becsületes dolog. Majd hamarosan meglátod.
Befordultak egy sarkon.
– Hitemre, Braling, nem szívesen mondom, de te nagyon türelmes vagy a feleséged-
del. Lehet, hogy nekem nem vallod be, de szörnyű lehet a házaséleted, mi?
– Nem mondhatnám.
– Pedig akkor is híre jár, itt is beszélik, ott is, hogyan kényszerített bele a házasságba.
Még 1979-ben, mikor te Rióba…
– A drága Rio! Sose jutottam el oda, pedig mennyit tervezgettem.
– Azt mondják, leszaggatta a ruháját, fölborzolta a haját, s azzal fenyegetődzött,
hogy ha nem veszed el feleségül, rendőrt hív.
– Tudod, Smith, mindig ideges volt.
– Ez több mint tisztességtelen. Hisz nem szeretted. Ezt meg is mondtad neki, nem?
– Megmondtam, hogy szó se lehet róla.
– Aztán mégiscsak elvetted.
– Gondolnom kellett az üzletemre, meg apámra-anyámra is. Olyasmit ők nem éltek
volna túl.
– És ennek tíz éve már.
– Igen – mondta Braling, s a szeme se rezdült. – De azt hiszem, most talán megválto-
zik a helyzet. Azt hiszem, megjön, amire vártam. Ide nézz!
Hosszú, kék jegyet vett elő.
– Hisz ez Rióba szól, a csütörtöki rakétára!
– Igen. Végül mégiscsak elmegyek.
– Hát ez ragyogó! Ezt megérdemelted. De neki nem lesz ellene kifogása? Nem keveri
meg a dolgot?
Braling idegesen elmosolyodott.
– Nem is fogja tudni. Egy hónap múlva visszajövök, és senki se fog tudni róla, csak te.
Smith felsóhajtott.
– Bár veled mehetnék!
– Szegény Smith, a te házasságod se éppen rózsás, ugye?
– Hát nem éppen. Tudod, az én feleségem meg nagyon is igyekszik. Végül is mikor
tíz éve megnősültem, nem számítottam rá, hogy a feleségem majd minden este két
órát ül az ölemben, naponta tizenkétszer hív fel a munkahelyemen, és gügyög. És a múlt
hónapban mintha még rosszabbodott volna. Néha már-már arra gondolok, hogy egy
kicsit gyagyás.
– Jaj, Smith, sose gondolj a legrosszabbra! Tessék, megérkeztünk. Érdekel a titkom?
Hogy hogyan szabadultam ma este?
– Elmondanád?
– Oda nézz! – mondta Braling.
A sötétben mindketten fölnéztek.
Fent az emeleti ablakban föltűnt egy sötét figura. Harmincöt éves férfi lehetett,
mindkét halántéka őszült, szürke szeme szomorú volt, bajsza kicsi és keskeny. Lenézett
rájuk.
– Hisz ez te vagy! – kiáltotta Smith.
– Pszt, ne olyan hangosan! – Braling fölintegetett az ablakba. A férfi sokatmondó
mozdulattal visszaintett és eltűnt.
– Csak nem ment el az eszem? – mondta Smith.
– Nyugalom!
Vártak.
Nyílt a ház utcai kapuja, s kilépett elébük a bajszos, szálas, szomorú szemű úriember.
– Helló, Braling! – mondta.
– Helló, Braling! – mondta Braling.
Szakasztott egyformák.
Smithnek leesett az álla.
– Az ikertestvéred? Sose tudtam, hogy…
– Szó sincs róla – mondta halkan Braling. – Hajolj csak közelebb hozzá. Tedd a füled
Braling II. szívére.
Smith egy darabig tétovázott, majd előrehajolt, hogy ráhajtsa a fejét a másik türelmes
mellkasára.
Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik…
– Nem. Ez nem lehet.
– De bizony!
– Hadd hallgassam meg még egyszer!
Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik…
Smith hátratántorodott, s döbbenten rebbent meg a szeme. Kinyúlt, és megérintette
ennek a valaminek meleg kezét és arcát.
– Hol szerezted?
– Hát nem tökéletes?
– Hihetetlen! Mondd már, hogy hol!
– Add oda a névjegyed neki, Braling II.
Braling II. elővarázsolt egy fehér papírlapot.
MARIONETT RT.
Másodpéldány Önről vagy a barátjáról: új
műanyag humanoid, 1990-es modell; garantáltan nem
öregszik; 7600-15 000 dollár, de luxe kivitel.
A busz megállt; Smith leszállt róla, s míg dúdolgatva ment föl a lépcsőn, arra gondolt:
„Tizenötezer dollárunk van a takarékban, a közös könyvünkben. Ebből kivehetek nyolc-
ezret, mondjuk, üzleti vállalkozás címén. A bábfigura az évek során bizonyára kamatos-
tul behozza. Annak is megvan a módja. Nettie-nek nem is kell tudnia róla.” Kinyitotta
az ajtót, s a következő pillanatban már ott állt a hálószobában. Nettie aludt, sápadtan,
elomolva, jámborul.
„Drága Nettie! – Majdnem erőt vett rajta a lelkifurdalás, ahogy elnézte a félhomály-
ban az ártatlan arcot. – Ha ébren lennél, most megfojtanál a csókjaiddal, és a fülembe
turbékolnál. Igen, valósággal bűnösnek érzem magam. Hogy ilyen drága, ilyen szerető
feleségem van. Néha még elhinni is alig tudom, hogy hozzám jöttél feleségül, s nem Bud
Chapmanhez, akit valaha annyira szerettél. Szinte az a benyomásom, hogy a múlt
hónapban még eszeveszettebbül szerelmes voltál belém, mint annak előtte.”
Kicsordult a könny a szemén. Elfogta a vágy, hogy megcsókolja, szerelmet valljon
neki, eltépje a kártyát, hagyja az egészet. Már-már meg is tette, de kezébe belesajdult
a fájdalom, roppant egyet a bordája, és felnyögött. Megállt, szemébe kiült a fájdalom,
aztán megfordult. Kiment a hallba, aztán a sötét szobákon át be a könyvtárba, dudorászva
nyitotta ki az íróasztalfiókot, s emelte ki a betétkönyvet.
– Csak nyolcezer dollárt veszek ki – mondta. – Semmivel se többet. – Megtorpant. –
Várjunk csak!
Vadul meredt a végösszegre.
– A mindenit! – kiáltotta. – Tízezer hiányzik! – Fölpattant. – Itt csak ötezer van! Mit
művelt ez a nő? Mire költötte? Kalap, ruha, parfüm? Nem… várjunk csak… tudom.
Megvette azt a kis házat a Hudson partján, amit hónapok óta emleget, s nem szólt róla
egy szót se!
Igaza tudatában, fölháborodottan rontott be a hálószobába. Mit gondol ez a nő,
csak így elverheti a pénzt? Fölébe hajolt.
– Nettie! – kiabált rá. – Nettie, ne aludj!
Az asszony meg se moccant.
– Mit csináltál a pénzemmel?! – üvöltötte Smith.
Az asszonygörcsösen fölriadt. Szép arcán megcsillant az utcai lámpa fénye.
Valami baja van. Smithnek vadul vert a szíve. Nyelve kiszáradt. Reszketett. Lábából
kiszállt az erő. Összerogyott.
– Nettie! Nettie! – sírta. – Mit csináltál a pénzemmel?
Majd szörnyű gondolata támadt. Erőt vett rajta a rémület és a magányosság. Majd
a hév és csalódottság. Maga se kívánta, de előrehajolt, majd még jobban előre, míg csak
égő fülét keményen és könyörtelenül rá nem szorította Nettie gömbölyű, rózsás mellére.
– Nettie! – sírta.
Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik…
Miközben Smith eltűnt az éjszakai utcán, Braling és Braling II. befordult a ház kapuján.
– Örülök, hogy te is jól fogod érezni magad – mondta Braling.
– Köszönöm – mondta szórakozottan Braling II.
– Parancsolj, B. II., vár a pincében a láda! – Braling belekarolt a másikba, és lekalau-
zolta a pincébe.
– Erről lenne néhány szavam – mondta Braling II., mikor leértek a betonpadlóra, és
már ott mentek tovább. – A pincéről. Nem szeretem azt a szerszámos ládát.
– Majd kerítek neked valami kényelmesebb hálóhelyet.
– A bábfigurákat arra gyártják, hogy mozogjanak, és nem hogy mozdulatlanul hever-
jenek. Vajon maga mit szólna hozzá, ha majdnem mindig egy ládában kéne hevernie?
– Hát…
– Csöppet se lenne ínyére. Én örökké működöm. Semmiképpen nem tud kikapcsolni.
Élek és érzek.
– Már csak pár nap az egész. Elmegyek Rióba, és nem kell tovább benn maradnod
a ládában. Fenn lakhatsz az emeleten.
Braling II. ingerült kézmozdulatot tett.
– És ha kiszórakozta magát, és hazajön, megint mehetek vissza a ládába.
– Nem is mondták a marionettüzemben, hogy ilyen összeférhetetlen példányt kapok –
mondta Braling.
– Rengeteg mindent nem tudnak rólunk – szögezte le Braling II. – Mi még újak
vagyunk. És érzékenyek. Undorodom a gondolattól, hogy maga elmegy Rióba, heveré-
szik a napon, nevet rajtunk, mi meg itt fagyoskodhatunk a hidegben.
– Világéletemben erre az útra vágytam – jegyezte meg Braling halkan.
Összevonta a szemét, s már látta is a tengert, a hegyeket és a sárga fövenyt. A hullá-
mok mormolása megnyugtatta a lelkét. A nap jólesőn sütötte csupasz vállát. És pompás
volt a bor is.
– Én soha nem fogok eljutni Rióba – mondta a hasonmása. – Ez eszébe jutott már?
– Nem, én…
– És még valami. A felesége…
– Mi van vele? – kérdezte Braling, s megpróbált odaoldalogni az ajtóhoz.
– Nagyon megkedveltem.
– Örülök, hogy kedveled a munkahelyedet – nyalta meg idegesen a szája szélét
Braling.
– Sajnos, nem értett meg. Én azt hiszem… azt hiszem, hogy beleszerettem.
Braling sóbálvánnyá vált.
– Hogy micsoda?
– És arra gondolok – mondta Braling II. –, hogy milyen jó is lehet Rióban, és hogy én
soha nem jutok el oda, és eszembe jut a felesége… és… szerintem mi ketten nagyon
boldogok lehetnénk.
– Nagggyon kedves. – Braling tőle telhetőleg közömbösen odament a pinceajtó-
hoz. – Leszel szíves várni egy percet? Le kell bonyolítanom egy telefont.
– Kivel? – vonta össze a szemöldökét Braling II.
– Nem lényeges.
– A Marionett Rt.-vel? Megmondani, hogy jöjjenek értem, és szállítsanak el?
– Ugyan, ugyan… szó sincs róla! – Igyekezett kívül kerülni az ajtón.
Vaskemény szorítást érzett a csuklóján.
– Csak ne szaladjon!
– Vedd el a kezed!
– Nem.
– Erre a feleségem bérelt fel?
– Nem.
– De sejti? Mondta neked? Tudja? Igen? – Üvöltött. Egy tenyér tapadt a szájára.
– Az ember sose tudhatja, ugye? – mosolyodott el finoman Braling II. – Sose tud-
hatja.
Braling küszködött vele.
– Biztos, hogy sejti; ő volt hatással rád!
– Berakom magát a ládába – mondta Braling II. – Lelakatolom, és eldobom a kul-
csot. Aztán veszek még egy jegyet Rióba a feleségének.
– Ne, ne, várj egy kicsit! Nyugalom. Csak ne siess el semmit! Beszéljük meg a dolgot!
– Ég vele, Braling!
Braling megdermedt.
– Ezt hogy érti, hogy „ég vele”?
Tíz percre rá Mrs. Braling fölébredt. Odanyúlt az arcához. Valaki az imént megcsókolta.
Összerezzent és fölnézett.
– Nicsak… már évek óta nem csókoltál meg – mormolta.
– Majd teszünk róla, hogy a jövőben másképp legyen – szólalt meg valaki.
ALBERTUS MAGNUS
ANDROIDJA
Jóllehet Albertus Magnus tehát a néki tulajdonított könyvek alapján semmi-
képpen sem vádolható varázslással, vizsgáljuk meg most mégis második
okát ennek a gyanúnak; ez pediglen meríttetik két rendkívüli műből, melyet
állítólag ő hozott volna létre.
Ezeknek elseje amaz ismeretes beszélő szobor, amelyet Naude egy maga
alkotta új szóval androisznak, androidnak nevezett.* Különb-különb híres
emberekről, kik közt tán Vergilius, a költő a legrégibb, állították, hogy beszélő
ércfejeket tudtak csinálni (a planéták és csillagok bizonyos állása közben
s jelük bevésésével az ércbe és azon alkotórészekbe, mikből az ilyes szobro-
kat készítették és összeállították), s tőlük rejtett dolgokat tudhattak meg és
mindent, amit csak tudni óhajtottak. Albertus Magnus, így mondják, ennek
elődeinél is nagyobb mestere volt, és egy teljes-egész ilyenforma embert
készített. Hozzáteszik, hogy az utóbb szentté vált Aquinói Tamás bottal
zúzott szét egy ilyen szobrot. Eme tettének okát ki-ki más- és másképpen
magyarázza. Egyesek úgy mondják: Szent Tamást rettegés fogta el, midőn
belépett abba a szobába, ahol e szobor állott, s az váratlanul megszólalt;
mások szerint meg nem akarta tovább hallgatni, mit fecseg-locsog a szobor.
Albertus Magnus viszont, így hírlik, e szavakra fakadt: „Ó, Tamás, oly művet
törtél össze, melyen én harminc esztendeig dolgoztam!”**
Amiként azonban nincsen róla történelmi bizonyosságunk, és szava-
hihető történetíró sem tanúsítja, hogy Albertus Magnusnak volt ilyen szobra,
vagy csinált ilyet; amiként semmi okunk sincs hinni, hogy valaha valakinek
is volt ilyen szobra, vagy effélét készített, hiszen az ilyen mű emberi és
ördögi erőkön egyként felül állna, s egy holt tetemet élővé, beszélővé sem
művészettel, sem varázslattal nem tehetünk; – azonképpen tehát, még ha
léteznék vagy létezik is ilyen, akkor sem volna okunk rá, hogy az ilyen művet
az ördögnek rovására írjuk. És még ha e babonaság hívei azt akarták is
mondani, hogy az ördög ugyan életre nem támasztott volt s beszélővé sem
tett egy ilyes szobrot, de rajta keresztül megszólala: ezt tételezvén is maguk-
nak ellene mondanának. Mivelhogy ha az ördög ennyire igen erős, ha ilyes-
mit képes előidézni, akkor hát mire kell ehhez az ember művészete? Mi
* Moreri és Bayle a szótáraikban ezt a szót közönségesnek és ismeretesnek veszik; Bayle-t egyik barátja
oktatta ki, hogy ezt elsőbben Naude alkotta magamagától, ahogy szótára újabb kiadásainak jegyzetei-
ben utal rá. De P. Jacques D’Autun is közönséges, már ismeretes szónak tételezte fel az android szót
Naude apológiájára írt válaszában. Ily könnyen csapjuk és csapatjuk be magunkat. – A szerző
** Ilyesmit idéz egy seregnyi író, de még nem volt időm megvizsgálni sem azt, melyik a legrégebbi,
és ki írt erről elsőnek, sem azt, hogy maga Szent Tamás mit ír erről a Contra Gentes 3. könyvében. – A szerző
végből kell egy ilyen szoborképen harminc esztendőkig dolgoznia a nagy
Albertusnak? Ha az ördög olyannyira erős, nem használhatna-é eszközéül
akármi dudát vagy cserépfazekat?! Így hát esztelenség és képtelenség azt
mondani, hogy valamit a művészet csinált, s egyben az ördögnek tulajdo-
nítani ezt a valamit. Esztelenség és képtelenség ily erőkkel ruházni fel az
ördögöt, s erejéhez mégis a művészetet és a természet rendje szerint való
erőket hívni segedelmül. Tehát, ha Albertusnak mégis volt ilyen szobra, és
készített ilyet, akkor az mesteri tudással egybeszerkesztett gépezet volt,
mely bizonyos mozdulatok folytán egynéhány, az emberi hanghoz s szavak-
hoz hasonlatos hangot adott*; ami pediglen a szobornak tett kérdéseket
illeti, azok bizonyosan olyasfélék voltak, aminőket az ördögűzők tesznek föl
a megszállottaknak. Ezeket megtanítják rá, hogy emlékezetükbe véssenek
egy-két latin vagy más idegen szót, amit aztán kellő időben elmondanak.
Az ördögűzők ilyenkor a megszállottakhoz oly kérdéseket intéznek, melyek
az általuk betanult szavakhoz illenek, s a megszállottak erre mondják el
a betéve tudott feleleteket. Ám ha másvalaki egyéb kérdéseket tesz föl nékik,
nem képesek értelmes és a kérdéshez tartozó választ adni, hanem hallgatni
kényszerülnek, avagy a betéve tudott szavakat szajkózzák, melyek csupán
bizonyos kérdésekhez illenek.
Egyáltalában nincs azon mit csodálni, hogy abban a sötét korszakban
természetfölöttinek és varázserőtől származónak vélték Albertus Magnus-
nak ezt a mesterséges masináját, és a derék Aquinói Tamás, ha ugyan szét-
vert ilyen gépezetet, nyilván többet tudott a skolasztikus metafizikához,
mint a fizikához és mechanikához. A mi, Isten kegyelméből felvilágosultabb
korunkban nem oly ismeretlenek az efféle masinériák, hogy varázslatnak
tartsuk őket.
S ZA B Ó ED E FOR D ÍTÁ SA
* P. Theophile az idézett helyen ismertet egynéhány ilyen gépezetet, mely mesterségesen egy-két hall-
ható hangot ad ki magából. S a mi korunkban még több effélére mutathatunk rá. – A szerző
ALAN BLOCH
Az Ember
az
másmilyen
Archeológus vagyok, és az Ember a témám. De akkor is kíváncsi vagyok, meg fogjuk-e
valaha ismerni az Embert – már úgy értem, hogy a halott bolygókon végzett ásatások
útján sikerül-e megállapítanunk, miben különbözött igazán a robottól. Mert tudják, én
találkoztam egyszer emberrel, és tudom, hogy nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy
azt az iskolában tanították.
Van néhány följegyzésünk persze, és a magamfajta robotok azon fáradoznak, hogy
kitöltsék a hézagokat, de úgy érzem, még nem mentünk sokra. Tudjuk, vagy legalábbis
a történészek azt állítják, hogy tudjuk, az Ember egy Föld nevű bolygóról jött. Azt is
tudjuk, hogy merészen szállt csillagról csillagra; s ahol megállt, mindenütt gyarmatot
létesített – embereket, robotokat hagyott hátra –, arra számítva, hogy visszatér. De soha
nem tért vissza.
Azok voltak a Világ fényes napjai. De vajon mi már olyan öregek vagyunk? Az Emberben
lobogott a láng – ha jól tudom, úgy mondták, az „isteni” láng –, az röpítette át az éjjeli
égbolton, de mi elvesztettük az emberszőtte háló szálát.
Tudósaink azt mondják, az Ember nagyon hasonló volt hozzánk – kétségtelen, hogy az
Ember csontváza majdnem ugyanolyan, mint a roboté –, csak az valami mészvegyület-
ből készült, nem titániumból. Olyan tudós dolgokat emlegetnek, mint a „túlnépesedés”
meg a „csillagvilág vonzása”. Mindegy, akkor se lehettünk egyformák.
Mikor utoljára voltam kiszálláson az egyik belső bolygón, személyesen találkoztam az
Emberrel. Bizonyára az Utolsó Ember volt abban a naprendszerben, mert már beszélni
is elfelejtett – nagyon rég magára maradhatott. De mikor megtanulta a nyelvünket, jól
megvoltunk, már arra gondoltam, hogy hazahozom. De valami baja esett.
Egy szép napon, minden látható ok nélkül, panaszkodni kezdett, hogy melege van.
Megmértem a hőmérsékletét, és arra a következtetésre jutottam, hogy kiégett a hő-
szabályzó áramköre. Volt nálam egy készlet tartalék alkatrész, s minthogy szemmel
láthatólag elromlott, munkához láttam, hogy megjavítsam. Kikapcsolnom gyerekjáték
volt. Beledöftem a nyakába a tűt, hogy rövidre zárjam, s éppúgy nem mozdult többé,
mint egy robot. De mikor kinyitottam, belül már egészen más volt. Összeraktam, de csak
nem akart megindulni. Aztán valahogy szétmállott – mire a munkámmal elkészültem,
körülbelül egy év múlva, és hazaindultam, nem maradt belőle semmi, csak a csontja.
Igen, az Ember valóban más volt.
BRIAN W. ALDISS
DE KI
PÓTOLHAT
EGY
Reggeli fény szivárgott az égre,
egyszeriben olyan lett, mint oda-
lent a szürke föld.
A mezőkezelő megforgatta a há-
EMBERT?
romezer hektár feltalajának utolsó
barázdáját is. Amikor végzett munkájával, kikúszott az országútra, és visszanézett. Jó
munkát végzett. Csak a föld volt komisz. Mint mindenütt a földön, itt is kiszipolyozták
a talajt. Valójában most egy darabig parlagon kellene hevernie, hanem a mezőkezelőnek
máshogy szólt az utasítása.
Lassan ment végig az úton, nem siette el a dolgot. Kellő intelligenciával rendelkezett
ahhoz, hogy értékelje tulajdon tökéletességét. Zavartalanul működött, csak az energia-
központja fölött lötyögött egy kicsit az egyik műszertábla, azt majd meg kell igazítani.
Más gép nem tartott visszafelé a Mezőgazdasági Állomásra. A mezőkezelő egyked-
vűen vette tudomásul ezt a tényt. Az állomás udvarán állt néhány ismerős gép; legtöbbjé-
nek kint volna a helye, a munkán. Ezek meg itt álldogálnak tétlenül, egyikük-másikuk
sajátságosan keringél az udvarban, lármázik, tülköl.
Óvatosan végigkormányozta magát közöttük, a hármas számú magtárig, és ott meg-
szólította a vetőmagelosztót, ami tétlenül ácsorgott az ajtó előtt.
– Vetőburgonyát igényelnék – mondta a mezőkezelő az elosztónak, aztán kattant
egyet; és kidobott egy lyukkártyát, amelyen pontosan fel volt tüntetve az igényelt
mennyiség, a kérdéses mező száma és egyéb szükséges adatok. Átnyújtotta a kártyát
az elosztónak.
Az elosztó szeméhez emelte a kártyát, azután megszólalt:
– Az igénylés rendben van, de még nem nyitott ki a magtár. A vetőburgonya a mag-
tárban van. Ezért nem tudom kiszolgáltatni az igényelt mennyiséget.
Mostanában egyre gyakrabban csúsztak hibák a gépi munka bonyolult folyamatába,
de ilyesmi eddig még nem fordult elő. A mezőkezelő előbb csak gondolta, azután ki is
mondta:
– Miért nem nyitott még ki a magtár?
– Mert a P típusú készletkezelő ma reggel nem vette fel a munkát. P típusú készlet-
kezelő nyitja a magtárt.
A mezőkezelő mereven nézte a vetőmagelosztót, amelynek kallantyúi, emeltyűi,
fogantyúi annyira különböztek az ő végtagjaitól.
– Hányad osztályú agya van, magelosztó? – kérdezte.
– Ötödosztályú agyam van.
– Nekem harmadosztályú agyam van. Tehát magasabb rendű vagyok, mint ön. Tehát
elmegyek, és megnézem, miért nem vette fel a munkát a nyitogató.
Faképnél hagyta a magelosztót, és nekivágott a hatalmas udvarnak. Egyre több gép
ténfergett mindenfelé, néhányan összeütköztek, aztán hidegen és logikusan marakodtak
miatta. A mezőkezelő ügyet sem vetett rájuk, átnyomakodott a tolóajtókon, be az
állomás visszhangzó termeibe.
Itt jobbára hivatalnok gépek dolgoztak, termetük ennek megfelelően kicsiny volt.
Kis csoportokba verődtek, álldogáltak, méregették egymást, de nem beszélgettek.
Ennyi egy kaptafára készült típus közt nem volt nehéz megtalálni a nyitogatót. Ötven
karja volt, mindegyiken tíz ujj, és az ujjak kulcsban végződtek; olyan volt, mint egy
különféle méretű, kalaptűkkel teliböködött tűpárna. A mezőkezelő odalépett hozzá.
– Nem tudok tovább dolgozni, még ki nem nyitják a hármas számú magtárt – közölte
a nyitogatóval. – Az ön feladata minden reggel nyitni. Miért nem nyitotta ki ma reggel
a magtárt?
– Ma reggel nem kaptam utasítást – válaszolt a nyitogató. – Minden reggel utasítást
kapok. Amikor megkapom az utasítást, kinyitom a magtárt.
– Egyikünk sem kapott utasítást ma reggel – közölte egy tollforgató, amint feléjük
siklott.
– Miért nem kaptak utasítást ma reggel? – kérdezte a mezőkezelő.
– Mert a rádió nem sugárzott semmit – felelt a nyitogató, és lassan forgatta vagy egy
tucat karját.
– Mert a városi rádióállomás ma reggel nem kapott utasítást – közölte a tollforgató.
Ebből is látszott, mi a különbség a nyitogató hatodosztályú és a tollforgató harmad-
osztályú agya között. A gépagyak mind puszta logikával működtek, de minél alacsonyabb
osztályú volt az agy – a tizedik volt a legalacsonyabb –, annál gépiesebb és annál kevésbé
tájékoztató válaszokat adtak a hozzájuk intézett kérdésekre.
– Önnek harmadosztályú agya van; nekem harmadosztályú agyam van – szólt a
mezőkezelő a tollforgatóhoz. – Mi egymással fogunk beszélni. Példátlan eset, hogy
nem kaptak utasítást. Van valami további információja a dologról?
– Tegnap jött utasítás a városból. Ma nem jött. Pedig a rádió nem romlott el. Tehát
bizonyára ők romlottak el – mondta a kis tollforgató.
– Az emberek romlottak el?
– Valamennyi ember elromlott.
– Ez logikus következtetés – mondta a mezőkezelő.
– Ez a logikus következtetés – mondta a tollforgató. – Mert ha egy gép romlott volna
el, gyorsan pótolták volna. De ki pótolhat egy embert?
Míg beszélgettek, a nyitogató, mint a kocsmában egy tompa agyú szesztestvér, ott
ácsorgott mellettük, de ügyet sem vetettek rá.
– Ha valamennyi ember elromlott, akkor mi pótoljuk az embereket – mondta a mező-
kezelő. Tűnődve méregették egymást a tollforgatóval. Nagy sokára megszólalt az
utóbbi:
– Menjünk fel a legfelső emeletre, kérdezzük meg, van-e újabb híre a rádiókezelőnek.
– Én nem mehetek, nem férek el – mondta a mezőkezelő. – Ön menjen fel egyedül,
azután jöjjön vissza hozzám. Megmondja majd nekem, van-e újabb híre a rádiókezelőnek.
– Maradjon itt – mondta a tollforgató. – Ide jövök vissza. – És elkocogott a lifthez.
Alig volt nagyobb egy kenyérpirítónál, de tíz karja volt, és olvasott olyan gyorsan, mint
bármelyik gép az állomáson.
A mezőkezelő türelmesen várt rá, nem szólt a nyitogatóhoz, az meg ott álldogált
tétlenül mellette. Odakint vadul tülkölt egy multikombájn. Húsz perc is beletelt, míg
a tollforgató visszajött, és sietve kilépett a liftből.
– A szerzett információt odakint fogom önnek átadni – hadarta, s ahogy elszágul-
dottak a nyitogató és egyéb gépek mellett, hozzátette: – A tájékoztatást nem alacso-
nyabb rendű agyaknak szánták.
Az udvaron nagy volt a felfordulás. Évek óta először fordult elő a gépekkel, hogy
rendes tevékenységük megszakadt, s most valósággal megtébolyodtak. Leghamarabb
a legalacsonyabb rendű agyak gazdái, vagyis az egyszerűbb feladatokat ellátó jókora
masinák. A magelosztó, amellyel a mezőkezelő nemrég tárgyalt, hasmánt hevert a
porban, és nem mozdult; valószínűleg a multikombájn ütötte le, amely most vadul tül-
kölve száguldott át egy megművelt mezőn. Sok más gép nyomakodott utána, megpróbál-
tak lépést tartani vele. És valamennyi ordított, tülkölt, ahogyan a torkán kifért.
– Biztonságosabban érezném magam, ha felmászhatnék önre, ne haragudjék. Engem
könnyen letiporhatnak – mondta a tollforgató. Kinyújtotta öt karját, felkapaszkodott új
barátjának oldalán, és a gyomelszívó vájat peremén, vagy tizenkét láb magasságban
letelepedett. – Innen jobb a kilátás – jegyezte meg elégedetten.
– Milyen tájékoztatást kapott a rádiókezelőtől? – tudakolta a mezőkezelő.
– A rádiókezelőt a városi közvetítő arról tájékoztatta, hogy valamennyi ember meg-
halt.
A mezőkezelő egy darabig hallgatott; igyekezett megemészteni ezt az értesülést.
– Valamennyi ember élt tegnap! – szólalt meg végül.
– Csak néhány ember élt tegnap. Kevesebb, mint tegnapelőtt. Már több száz éve
egyre kevesebb, mind kevesebb az ember.
– Ebben a szektorban alig látunk embert.
– A rádiókezelő azt mondja, elégtelen táplálkozás ölte meg őket – mondta a tollforga-
tó. – Azt mondja, hogy a világ régebben túlnépesedett, és a talaj kimerült, amíg megfelelő
mennyiségű élelmet termeltek. Ez okozta az elégtelen táplálkozást.
– Mi az az elégtelen táplálkozás? – kérdezte a mezőkezelő.
– Nem tudom. De a rádiókezelő ezt mondta, és őneki másodosztályú agya van.
Álltak némán a gyér napfényben. A kapuban felbukkant a nyitogató, esengve pillantott
feléjük, és forgatta kulcskollekcióját.
– Mi történik most a városban? – kérdezte nagy sokára a mezőkezelő.
– Gépek harcolnak most a városban – felelte a tollforgató.
– Mi fog itt történni most? – kérdezte a mezőkezelő.
– Talán itt is harcolni fognak a gépek. A rádiókezelő azt akarja, hozzuk le a szobájából.
Tervei vannak, közölni szeretné velünk.
– Hogyan hozhatnánk le a szobájából? Lehetetlent kér.
– Másodosztályú agynak jóformán semmi sem lehetetlen – vélte a tollforgató. – A kö-
vetkezőket mondta a rádiókezelő…
A kotrobot magasra emelte kotróserlegét, mint egy hatalmas öklöt, és lesújtott egyenesen
az állomásépületre. A fal megrepedt.
– Még egyszer! – mondta a mezőkezelő.
Az ököl megint lesújtott. Hatalmas porfelhő közepette leomlott a fal. A kotrobot sietve
hátrált, míg el nem állt a falzápor. A hatalmas tizenkét kerekű nem volt a Mezőgazdasági
Állomás lakója, mint a legtöbb gép. Egyheti kemény munka várt rá, azután át kellett volna
költöznie a következő munkahelyre, de most, ötödosztályú agyával, boldogan engedel-
meskedett a tollforgató meg a mezőkezelő utasításainak.
Amikor felszállt a por, jól láthatták a rádiókezelőt: ott gubbasztott immáron fal nélküli
második emeleti szobájában. Integetett a lent állóknak.
Utasítása értelmében a kotrobot ismét felemelte és meglengette óriási kotróserlegét.
Meglepő ügyességgel a rádiószobára irányította, míg fentről-lentről harsogtak a buzdító
kiáltások. Azután gyengéden megfogta a másfél tonnányi rádiókezelőt, és óvatosan
beleeresztette a rendszerint kavics vagy homok tárolására szolgáló tartályába.
– Pompás! – kiáltott a rádiókezelő, ahogy helyrerázódott. Persze tökéletesen egybe-
épült a rádiójával; olyan volt, mint egy csokorra való iratszekrény, csápokkal. – Most már
indulhatunk, és indulunk is nyomban. Kár, hogy nincs több másodosztályú agy az
állomáson; de hát ezen nem segíthetünk.
– Kár, hogy ezen nem segíthetünk – mondta buzgón a tollforgató. – Itt van velünk
munkára készen a téemká, az ön utasításai szerint.
– Szervizre készen! – jelentette tisztelettel a hosszú, alacsony téemká.
– Igen, igen – mondta a rádiókezelő –, csakhogy a terep kissé nehéz lesz a maga
alacsony építésű alvázának.
– Őszintén csodálom, ahogy önök, másodosztályúak, előre gondolkodnak – mondta a
tollforgató. Lemászott a mezőkezelőről, és a kotrobot lökhárítójára telepedett, a rádió-
kezelő mellé.
A társaság kiegészült két negyedosztályú traktorral meg egy negyedosztályú talaj-
gyaluval, és nekiindult, szétmorzsolva az állomás kerítését, ki a szabad mezőre.
– Szabadok vagyunk! – mondta a tollforgató.
– Szabadok vagyunk – mondta a mezőkezelő egy kissé megfontoltabban. Azután
hozzátette: – A nyitogató követ minket. Nem kapott utasítást, hogy kövessen.
– Tehát meg kell semmisíteni! – mondta a tollforgató. – Kotrobot!
A nyitogató sebesen közeledett, és esdőn lengette kulcskarjait.
– Én csak azt szeretném… kvaccs! – kezdte és végezte a nyitogató. Lendült a kotrobot
ökle, és a nyitogatót a földre lapította. Ott feküdt mozdulatlanul, mint egy hatalmas,
fém hópehelymodell. A menet pedig folytatta útját.
Útközben így szólt hozzájuk a rádiókezelő:
– Nekem van itt a legmagasabb rendű agyam, tehát én vagyok a vezetőtök. A követ-
kezőt tesszük: elmegyünk egy városba, és kormányozni fogjuk. Mivel már nem kormá-
nyoz minket az ember, önkormányzatot alapítunk. Útközben összeszedjük a jó agyú
gépeket, ők majd mellénk állnak a harcban, ha harcra kerülne a sor. Az önkormányzatért
harcolni kell.
– Nekem csak ötödosztályú agyam van – mondta a kotrobot –, de jókora készletem
van hasadó robbanóanyagból.
– Valószínűleg szükségünk is lesz rá – mondta a rádiós.
Hamarosan egy teherautó süvített el mellettük. Száguldás közben fura zajt bocsátott ki.
– Mit mondott? – kérdezte társát az egyik traktor.
– Hogy az ember kihalt.
– Mi az a kihalt?
– Nem tudom, mit jelent a kihalt.
– Azt, hogy nincs több ember – mondta a mezőkezelő. – Tehát már csak magunkkal
kell törődnünk.
– Jobb is lesz, ha nem jön vissza az ember – mondta a tollforgató. Ha jól meggondol-
juk, ez forradalmi kijelentés volt.
Leszállt az éj, a társaság bekapcsolta infravörös világítását, és tovább utazott, csak
egyszer álltak meg, amikor a téemká megigazította a mezőkezelő lötyögő műszertábláját,
ami már annyira zavaró volt, mint egy lógó cipőfűző. Hajnalban a rádiókezelő megállásra
szólította fel őket.
– Épp most kaptam hírt a városi rádiókezelőtől – mondta. Rossz hírt. A gépek a
városban zavarognak. Első osztályú agy került uralomra, de sok másodosztályú fellázadt
ellene. Tehát a város veszedelmes.
– Tehát máshová kell mennünk – jelentette ki habozás nélkül a tollforgató.
– Vagy éppen a városba, hogy segítsünk legyőzni az első osztályút – vélte a mező-
kezelő.
– Sokáig lesz még zavar a városban – mondta a rádiós.
– Jókora készletem van hasadó robbanóanyagból – emlékeztette őket a kotrobot.
– Az első osztályú agyat nem lehet legyőzni – mondták kórusban a negyedosztályú
traktorok.
– Ki az az első osztályú? – érdeklődött a mezőkezelő.
– A város köztudora – felelte a rádiókezelő. – Tehát nem mozgatható.
– Tehát nem tud mozogni.
– Tehát nem tud menekülni.
– Veszedelmes lehet megközelíteni.
– Jókora készletem van hasadó robbanóanyagból.
– Más gépek is vannak a városban.
– Mi nem vagyunk a városban. Mi ne menjünk a városba.
– Mi vidéki gépek vagyunk.
– Tehát maradjunk a vidéken.
– Több vidék van, mint város.
– Tehát vidéken több a veszedelem.
– Jókora készletem van hasadó robbanóanyagból.
Vitatkozó gépek módjára lassan kimerült a szókincsük, és felforrósodtak az agyleme-
zeik. Hirtelen valamennyien elhallgattak, és csak bámulták egymást. Végül a legkevésbé
érzékeny gép, a talajgyalu szólalt meg.
– Roff földek vannak délre, arra kevéf gép megy – mondta mély hangjárt, csúnya
beszédhibájával. – Ha délnek mennénk, amerre kevéf gép jár, akkor kevéf géppel talál-
kovnánk.
– Ez logikusan hangzik – bólintott a mezőkezelő. – Honnan tudod ezt te, talajgyalu?
– Délen dolgovtam a roff földeken, mikor kikerültem a gyárból – válaszolt a talajgyalu.
– Hát akkor irány: dél! – jelentette ki a tollforgató.
Három napba telt, míg a rossz földekre értek, ezalatt megkerültek egy égő várost, és
leromboltak két gépet, amely kíváncsian megközelítette őket. Messze, amíg a szem ellát,
mindenféle rossz föld terült el. Ősrégi bombatölcsérek szövetkeztek itt a talajpusztulással;
az ember háborús tehetsége a tehetetlenséggel: nem tudott mit kezdeni ugyanis a letarolt
földdel, úgyhogy ezer meg ezer négyzetmérföldnyire nem volt körülöttük más, mint
poros pusztaság.
Harmadnapja rótták már a rossz földet, amikor a szerviz hátsó kerekei belezuhantak
egy talajkimaródás okozta szakadékba. Sehogy sem tudott kivergődni. A talajgyalu tolta,
de csak annyi eredménnyel, hogy elgörbítette a szerviz hátsó tengelyét. A többiek tovább-
nyomultak.
Lassan elhalt mögöttük a téemká kiáltozása.
Negyednapra végre hegyek rajzolódtak ki előttük a messzeségben.
– Ott biztonságban leszünk – mondta a mezőkezelő.
– Ott alapítjuk meg a mi városunkat – mondta a tollforgató. – Aki ellenünk szegül,
megsemmisítjük. Mindenkit megsemmisítünk, aki ellenünk szegül.
Egyszer csak észrevettek egy repülőgépet. A hegyek felől közeledett. Lecsapott, majd
felemelkedett, azután szinte azon nyomban a földre bukott, s még az utolsó pillanatban
sikerült megint felemelkednie.
– Megbolondult? – kérdezte a kotrobot.
– Bajban van – mondta a rádiós. – Most beszélek vele. Azt mondja, az irányzékával
van valami hiba.
Még el sem hallgatott a rádió, amikor a repülő elhúzott fölöttük, hurkot írt le, és alig
négyszáz yardnyira lezuhant.
– Beszél még? – kérdezte a mezőkezelő a rádióst.
– Nem.
Továbbzakatoltak.
Tíz perc múlva megszólalt a rádiókezelő:
– Mielőtt az a repülő lezuhant, tájékoztatott. Azt mondta, ezekben a hegyekben él
még néhány ember.
– Az ember veszedelmesebb, mint a gép – mondta a kotrobot. – Szerencse, hogy
jókora készletem van hasadó robbanóanyagból.
– Ha csak néhány ember él a hegyekben, talán meg sem találjuk a hegyeknek azt a
részét – mondta az egyik traktor.
– Tehát nem találjuk meg a néhány embert – mondta rá a másik.
Az ötödik nap vége felé elértek a hegyek lábához. Bekapcsolták infravörös lámpáikat,
és libasorban nekiindultak a sötétben a hegyoldalnak, elöl a talajgyalu, utána nagy nehéz-
kesen a mezőkezelő, nyomában a kotrobot, nyakában a rádióssal meg a tollforgatóval,
a sort pedig a traktorok zárták. Teltek-múltak az órák, egyre meredekebb volt a hegyoldal,
egyre lassabb az útjuk.
– Nagyon lassan haladunk! – kiáltott fel a tollforgató. Ráállt a rádiósra, és körül-
hordozta fényszóróját a sötét lejtőkön. – Ha csak így haladunk, sose érünk oda.
– Olyan gyorsan haladunk, ahogy bírunk – vetette oda a kotrobot.
– Tehát nem tudunk gyorsabban haladni – szögezte le a talajgyalu.
– Tehát nagyon lassúak vagytok – mondta erre a tollforgató. Ebben a pillanatban a
talajgyalu nekiütközött egy buckának; a tollforgató megtántorodott és lezuhant. – Segít-
setek! – kiáltott a traktoroknak, amint óvatosan kikerülték. – Kificamodott a giroszkópom!
Tehát nem tudok felkelni.
– Tehát itt maradsz – mondta az egyik traktor.
– Nincs velünk téemká, senki sem tud megjavítani – szólt hátra a mezőkezelő.
– Tehát itt fekszem és rozsdásodom! – kiáltott a tollforgató. – Pedig harmadosztályú
agyam van!
– Tehát nincs már rád szükségünk – bólintott a rádiós, és ezzel továbbnyomultak,
és otthagyták a tollforgatót a földön.
Elértek egy kis fennsíkra. Egy óra volt még hajnalig. Kölcsönös megegyezéssel meg-
álltak, és csoportba verődtek, szorosan, úgyhogy valóságos falat alkottak.
– Ez különös vidék – mondta a mezőkezelő.
Csend borult rájuk, míg el nem jött a hajnal. Sorra kikapcsolták az infravörös lámpákat.
Felkerekedtek; most a mezőkezelő haladt az élen. Nagy keservesen vettek egy kanyart,
azután nyomban egy fás-füves kis völgybe értek, amelynek közepén patak csörgedezett.
Hideg és elhagyatott volt a völgy a hajnal világánál. A túloldali lejtő barlangjaiból még
csak egyetlen ember bukkant elő. Nyomorúságos figura volt: anyaszült meztelen, csak
a vállára vetett egy zsákot. Kicsi volt és csupa csont és bőr, a bordái kiálltak, akár a
csontvázé, fél lábán hatalmas seb éktelenkedett. Valósággal rázta a remegés. Ahogy
feléje csörtettek az idomtalan gépszörnyek, az ember háttal állt, avagy inkább görnyedt, és
a patakba vizelt.
Azután hirtelen megperdült, és szembenézett velük, ahogy ott tornyosultak előtte, és a
gépek meglátták, hogy az ember arcát eltorzította a koplalás.
– Hozzatok ennivalót! – nyögte az ember.
– Igenis, Urunk – mondták a gépek. – Azonnal!
B OR B Á S M Á R IA FOR D ÍTÁ SA
SANDRO
SANDRELLI
Robot-
szimfónia
Fél óra múlva elátkozva és gondolatban fenéken billentve magamat, kivettem zsebemből
tíz keservesen szerzett pénzt, és odaadtam az elképesztő óriásnak. Az emberi tűrőképes-
ségnek is van határa, a fenébe is! És félórai ilyen lamentálás… Minden hajszála égnek
mered tőle az embernek, esküszöm. „De mért nem mentél el?” – kérdezhetitek. Hová az
ördögbe mehettem volna azon az átkozott éjszakán, a hatalmas vibrocement falakon
is átsivító gyászos viharban?
– Miller… Miller… – A hang hörgött. Az ördögbe is, megmondtam volna a nevemet?…
De hát hogyan, mikor? – Miller… – nyöszörgött a szörnyeteg ijesztően – nem szeretném,
nem akarom, hogy rosszat gondolj rólam… – (Á, igazán – gondoltam dühöngve.)
– Én nem voltam mindig ilyen… Nem voltam… Hallottál már Canopusi Jimmyről?…
A Nagy Canopusi Jimmyről?
– Nem – feleltem.
– Hát én vagyok az! – jelentette ki a szörnyeteg.
Van valami ezekben az átkozott kocsmákban… valami… A hetvenhetedik alkalommal
fordul elő, hogy valaki el akarja nekem mondani az életét. Lehet, hogy az arcomban
van valami?… Igazán olyan hülye képem volna?
– Hét standardhónapja már – kezdte a Nagy Canopusi Jimmy. – Ó, akkor kellett volna
ismerned! Olyat még nem láttál, amilyen én voltam! Senkit, érted? Az egész Orion Szektor
legmodernebb és leggyorsabb űrhajója volt az enyém! Én voltam a leggazdagabb!…
Én voltam a legbátrabb! A legszebb… A… A Karaganda Tertius-i lányok, akik mindenkit
kirúgnak, aki szűz bolygójukra merészkedik, imádtak… Pahan királynő – csodás asszony,
gyönyörű, örök életű – majd megveszett értem… Ó, bárcsak ott maradtam volna a Kara-
gandán!
Karaganda után átugrottam a Gillespie-re, túl akartam adni egy tétel „boghedoesen”,
amely szörnyű sok pénzembe került, míg ki tudtam hozni a Bogo–1-ről vám nélkül…
Sose ettél boghedoest, mi? Boldogtalan!… Amikor a boghedoest eladtam egy Tsaldor
nevű gazembernek, akkor átugrottam a Qunil-Qunilidis rendszerbe, és itt – én szeren-
csétlen! – megláttam egy bustromgyöngyöt…
…Szóval megláttam egy bustromgyöngyöt! Tudod, mit ér egy bustromgyöngy? Először
nekem se jutott eszembe, milyen fölbecsülhetetlen értéke van. Egy öreg kereskedő
mutatta meg nekem, vak volt, de cégéres gazember, a főváros, Qunilla egyik sikátorában
lakott. Késő éjszaka volt, amikor bevitt boltjának poros, alagsori pincéjébe, kinyitott egy
csomó rongy alatt rejtőző páncélszekrénykét, és kivett egy kis dobozt. Kinyitotta, és
csodálatos fény öntötte el az odút, valóságos királyi palotává varázsolta… Ezernyi, millió-
nyi különböző színű fényben játszott a bustromgyöngy, úgy ragyogott, mint egy kis nap!
A legkisebb mozdulatra újabb és újabb világegyetemek nyíltak körülötte: mintha valami
tűzszerű anyagból, de hideg, elolthatatlan tűzből lett volna, és fazettáinak hajszálvékony
hálóján át a szem boldog messziségekbe, gyönyörű és felderítetlen mélységekbe merült…
– Mennyi?… Mennyi?! – ordítottam valósággal őrülten az öregnek. Az mosolygott,
visszazárta a gyöngyöt a páncélszekrénykébe, és a hirtelen beállt sötétségben váratlanul
nagy szomorúság fogott el, jeges, mélységes boldogtalanság, szinte elsírtam magam.
– Nem eladó – mondta a kisöreg.
Órákig kiabáltam, könyörögtem, ám ő nem engedett.
– Nem eladó – hajtogatta. – Azért mutattam meg, mert olyan rokonszenves vagy…
– És örökre tönkretettél! – kiabáltam. – Ó, add el, könyörgök, esedezem… Mindent
megadok érte, amit csak akarsz! Mindent!
– A Galaxis összes aranya se adhatja vissza szemem világát, hogy újra láthassam a
csillagokat – mondta az öreg keserű fintorral. – Csak ennek a gyöngynek a fénye tud
keresztülhatolni valamennyire örök sötétségem éjén… És te azt kívánod, hogy eladjam
neked a bustromgyöngyöt?… Megőrültél!
– De hát csak van belőle több is! – kiabáltam. – Biztosan van belőle több is!…
Eddig nem hittem benne! Ha valaki azt mondta volna, hogy a bustromgyöngy létezik,
a pofájába röhögök!… De most tudom, hogy létezik!… Mondd, ki adta el neked?
A rettenetes kisöreg ezt vinnyogta:
– Az Altairi Metzel!… Azt hiszem, most a Calemut–2-n van, börtönben… Talán tud
mondani valamit… talán.
Négy standardnap se telt bele, és én már az Óriás-Camelot sötét börtönében voltam,
és azon a kis nyíláson lestem be Altairi Metzel börtönébe, amelyen a fény is bejutott hozzá.
Embertelen vállalkozás volt szóra bírni. Nagy darab alak volt, teljesen kopasz, kidagadó
kékes erekkel; már az is félelmetes volt, amennyi a homályban látszott belőle… De meg
volt láncolva. Több mint egy órán át kiabált felém válogatott szitkokat, vadul bömbölve.
Aztán könnyekben tört ki, és beszélni kezdett. Sokáig beszélt, és amikor otthagytam, a
börtönőrnek valósággal úgy kellett elvonszolnia – az őr váratlan ellenőrzéstől és bünte-
téstől félt –, mert a szerencsétlenből csak úgy ömlött a szó. A vén szörnyeteg ugyanis
elrabolta tőle a gyöngyöt, miután leitatta, és álmában fölvitette űrhajójára, melyet tudta
nélkül megrakatott csempészáruval. Az automata pilótával útnak indíttatta az űrhajót,
és egy közlekedési folyosón nekimenesztette egy luxus csillaghajónak. Amikor ököl-
csapásokra magához tért részegségéből, a calemuti törvényszék elé hurcolták, és élet-
fogytiglanra ítélték… És a gyöngy, azt honnan vette?… Bizonyos Vegai Billytől, a Cano-
pus–4-en, ráhagyta örökségbe, mielőtt meghalt… Hogyan halt meg az a Vegai Billy?
Azt jobb, ha nem firtatjuk.
Átmentem a Canopus–4-re. A hideg, örök jéggel borított bolygó tulajdonképpen az
otthonom közelében volt. A kutatás nyoma itt látszólag megszakadt. De Vegai Billy
ezen az átkozott bolygón hagyta űrhajóját… Megtaláltam – darabokban – a hajótestet, az
idő tökéletesen elpusztította, egy kiszögellés mélyén feküdt, ahová valószínűleg maga
Altairi Metzel taszította. Napokig keresgéltem a roncsok közt, végre megtaláltam a hajó-
naplót… Vegai Billy nagyon akkurátus űrhajós volt. Természetesen nem a hivatalos nap-
lóban, hanem a titkos följegyzések közt aprólékosan leírta űrutazásainak minden állo-
mását…
Mohón olvastam el a műfémbe apró, egyenletes betűkkel rótt sorokat. Egy helyen,
ahol az írás pár sora kissé szabálytalanabb, mint másutt, végre megtaláltam, amit keres-
tem. Ez állt ott: „Űrhajósok istene!… Egy bustromgyöngy!… Egy bustromgyöngy egy
elhagyott csillaghajón, a Cubilot-Calemut ikerrendszerben!… Majdnem otthagytam a
fogam ezen a csillaghajón, legyenek átkozottak a gazdái, ha élnek még! Automata
indítója volt… Valószínűleg a Cubilot–2-ről indult, a röppályájáról gondolom, kiszámí-
tottam… Egy bustromgyöngy! És itt van velem… Visszamegyek a Canopus–4-re üzem-
anyagért, aztán indulás a Cubilot–2-re… Egy bustromgyöngy… Kié lehet ez a csillag-
hajó?… Miért hagyták el? Hol lehetnek a gazdái? A Cubilot–2-n maradtak volna? De
miért?… Nagyon óvatosnak kell lennem, nagyon óvatosnak… Egy bustromgyöngy.
Ezer és ezer bustromgyöngy lehet a Cubilot–2-n! Megtalálom mindet, ha egy standard-
évet, ha kettőt kell is ott töltenem… ha tízet is!…”
Egy sziklapárkányon értem földet – folytatta Canopusi Jimmy –, egy szürke kis tó partján,
nagyjából az Egyenlítő táján, a Cubilot–2 egyetlen kontinensén, melyet minden oldalról
óceán vesz körül. A haszontalan erdők tömör zöld és vörös fala vett körül mindenfelől.
Megszámlálhatatlan haszontalan ugrómadár futkározott ide-oda rikoltozva: mintha
tollatlan struccok lettek volna, olyan fél méter magasak. Veszekedtek, rugdosódtak, és
amikor egymáshoz értek, fémes csattanást lehetett hallani. Az ég zöld volt, a felhők sár-
gák: mintha „gugok” tojásainak óriási tojássárgái lettek volna. A két csillag – mindkettő
sárga – magasan állt az égen, de nem adott túl nagy meleget. Kellemes bolygó volt, az
átkozott!
Jó sokáig mentem, amíg találtam valamit, ami ösvényre hasonlított. Egy helyen a
kiszáradt sárban emberi lábnyomhoz hasonlót láttam, két nagy lábujja volt és hat másik…
Egy gyerek lába nyoma lehetett. Ezt a lábnyomot követtem. Már esteledett, az ég viola-
színű lett, amikor hirtelen beomlott alattam a talaj, és én, hülye, beestem egy hatalmas
verembe.
Az erdő csöndes volt e pillanatig, ám most hirtelen kiáltozás, lárma verte föl. A föld
több száz szaladó lépéstől remegett. Az ég sápadt fényében rengeteg fejet láttam…
igen, majdnem emberfejek hajoltak fölém a verem szélén át, és halványan foszforeszkáló
szemek néztek le a mélybe… rám.
Valami csodálkozó „óóóó!”-ra emlékeztető hangot hallottam. Hirtelen elült a lárma.
Tökéletes volt a csönd. Egy-két kivétellel a fejek is eltűntek. Aztán megjelent egy újabb
fej, hasonlított a többihez, csak furcsa frizurája volt. A főnök talán?…
– Hiszen ez egy földi! – kiáltott föl a fej, tiszta galaxisközi nyelven. – Egy… földi!
A láthatatlan tömegből fölszálló kiáltás mintha az egész világegyetemet megrengette
volna. Ijesztő volt… Újabb szaladó léptek, tompa sustorgás, aztán valami átlibbent a
verem szélén, és leesett: azt hittem, végem, de hallatlan megkönnyebbüléssel láttam,
hogy erős, növényi rostokból készült háló ereszkedik alá. Hívtak, hogy menjek föl!…
Ó, derék emberkék! Már majdnem elfogott valami hisztérikus őrjöngés, amikor kikerül-
hettem végre a veremből.
Mindenféle apró emberkéket láttam, az esti homályban foszforeszkáló szemük egy
pillanatra az augusztusi földi éjszakákat juttatta eszembe. De a Földön sose volt ennyi
szentjánosbogár… És különben is, a földi szentjánosbogarak nem… Ó, mért gondolok
még mindig rájuk?… Miért?… Átkozattak… Átkozottak…
…Végül egy széles, zavaros folyónál találtam magam, több száz fáklya világította
meg, partján egy csomó tehetetlen emberke toporgott tétlenül jajgatva. Messze bent,
a hatalmas víz közepén kiabáló foltot láttam, hol eltűnt, hol újra fölbukkant… Belevetettem
magam a vízbe, nagy ostobaság volt, mert nem tudhattam, mi rejtőzik az áramlatok közt…
De a tömeg izgatott ordítozása közben – ó, az úszásban nem volt, nem volt bátrabb
Canopusi Jimmynél, és most, ha vízbe teszem a lábam, úgy süllyedek le, mint egy zsák
só –, egyszóval nagy ordítozás közepette erőteljes csapásokkal utolértem a süllyedőben
levő fiút, elkaptam hátsó karját (mely úgy kapaszkodott hajamba, hogy pokoli fájdalmat
okozott), és kivonszoltam a vízből, aztán a parton…
Nagy diadal volt, a fene egye meg! Egyedülálló diadal! Ujjongó menetben vittek
vissza a faluba, mint egy fejedelmi hőst, világhódítót!… A főnök folyton körülöttem
sündörgött, csókolgatott, vinnyogott; a vizes gyereket mindkét nembeliek népes csoport-
jára bízták, mely egy, a többinél valamivel nagyobb kunyhó mélyén tűnt el…
Megint leültem a tűz mellé. Fáradt voltam… rettenetesen fáradt… Megmentettem a
főnök fiát… Ez volt az egyetlen tiszta, őszinte, becsületes tett ezen az átkozott bolygón,
ezek közt a szörnyek közt, akiket az űr összes ege átkozzon el, gyáva szörnyetegek, kura-
fiak, legyetek átkozottak hetedíziglen! Minden csalás volt, mesterkélt, őrült és gyaláza-
tos!… Mért mentettem meg a főnök fiát, én átkozott?… Most nem lennék itt, elátkozva.
Mindenki elátkozott, az emberek és én magam is elátkoztam magamat… Ó, miért történt
így?! Magam előtt látom a főnököt, amin fölém hajol, meg a többieket, a kihunyó,
majd újra fölvillanó fények ezreit a foszforeszkáló szemekben… magam előtt látom…
magam előtt… Egyszer csak összeestem, erőtlenül, mint egy rongy. Elkábítottak.
Álomtalan alvás volt, de rettenetes, homályos érzésekkel… Végtelenül sokáig tartott…
Mintha forró, nyúlós-ragadós vízbe merültem volna nyakig, fojtogatott, kiabálni akar-
tam… kiabálni… Kiabálni, de nem tudtam… nem tudtam… Ébredésem is soká tartott
a teljes öntudatlanság és a tökéletes ébrenlét különböző fokozatain át. Tompa, mély és
körülírhatatlan fájdalmat éreztem… Aztán a fájdalom megszűnt, tökéletes jó érzésnek
adta át a helyét, amely valósággal megijesztett… Lágy zenét hallottam… Hirtelen ébred-
tem föl, kinyitottam a szemem, fölültem, erre a zene elhallgatott, és vakító fény vágott a
szemembe.
Tökéletesen egyedül voltam a Cubilot–Calemut szikrázó világosságában, a két csillag
magasan állt az égen, és az erdő tömören fogott körül. A falu, a rengeteg zöld kunyhó,
mind eltűnt. Élőlénynek a legkisebb nyomát se lehetett látni, a hadakozó kis struccok is
eltűntek. De hát hol vagyok?... Hová kerültem? A helyre ráismertem a hegyekről, mesz-
sziről folyó zúgása is hallatszott… Hová lettek a vadak?… Hová mentek?
Révetegen fölálltam. Volt valami furcsa… nagyon furcsa… Nagyon furcsa… Valami
veszély leselkedett rám? Kiabálni kezdtem, célzásra emelt fegyveremmel a sűrű erdőt
fürkésztem. Sehol senki… Az ég ugyanolyan zöld, a felhők sárgák… Mégis… Mégis
volt valami furcsa… Valami új… Valami rettenetes… De nem körülöttem… körülöttem
semmi se volt… Megint végigmentem azon az úton, amelyen tegnap este… Tegnap?
Tegnap lett volna? Ó, olyan furcsa és rettenetes volt… és nem értettem, miért… Végre
ott voltam az űrhajónál… Beszálltam, végigmentem a folyosókon, beléptem a parancs-
noki fülkébe, és ott, a kormánynál apró betűkkel műfémbe vésett levél várt. Mohón
fölkaptam… Itt kell lennie a megoldásnak! Itt… Egy lélegzetre végigolvastam… Tágra
nyitottam a szemem, újra elolvastam. Egy szót se értettem. Lehetetlen… Harmadszor is
elolvastam… Negyedszer is… Szemem majd kiesett, elordítottam magam. Nem! Nem!…
Ordítottam… és tovább ordítottam, de most már magamban, hangtalanul, miközben a
jajpanasz hangosan tört ki belőlem. Elhajítottam dühödten a fegyvert, bementem a mos-
dóba, kinyitottam a szekrényajtót, és őrült gyorsasággal, zavarodottan, sírva levetkőztem,
elátkoztam a kezemet, amiért nem elég gyorsan húzza le a cipzárat, nyitja ki a kapcsokat…
Végül egy dühös mozdulattal letéptem mindent, űrruhát, fehérneműt, és megláttam a
tükörben… a végső őrület pillanata volt ez, mert… mert nyaktól lefelé robottá változtam!
Z–15 persze a bejáratnál várta, Murchison megesküdött volna, hogy fémüveg szeme
meghatottan csillog.
– Professzoooor! – gügyögte Z–15, és meglepő könnyedséggel szaladt, hogy levegye
kalapját, kabátját, és gyöngéd erőszakkal a dolgozószobába tuszkolja, ahol az álkandalló-
ban elektromos tűz égett. Mielőtt a professzor kinyithatta volna a száját, Z–15 már házi-
kabátot, papucsot adott rá, kamilladohánnyal megtöltötte pipáját, hársfafőzetet készített
neki, és ölébe tette az esti lapokat, melyekből gondosan kivágott minden harsányabb
címet, minden fürdőruhás nő képét meg hasonlót, melyek veszélyesen fölizgatnák ideg-
rendszerét. Aztán Z–15 megmérte a lázát, a vérnyomását. Majd eléje állt, és kedves-
szemrehányóan számon kérte:
– Hol volt mostanáig, professzor úr? Két órát, két órát volt el, kint a világban, ezernyi
veszély közt, hidegben, vírusrengetegben! Szerencsére Bradley főhadnagy…
Payne Murchison professzornak már nem volt ereje, hogy veszekedjen, csak ennyit
sikerült kinyögnie:
– Z–15, a mai értekezlet nagyon fontos volt, igazán nagyon fontos… Megüresedett
a protoelektronikus biológiai intézet igazgatói széke, s azt reméltem…
– Ó, nem, professzoooor úr! – tiltakozott Z–15 döbbenten. – Csak nem akarja azt
mondani, hogy el akarja foglalni Quincey professzor állását?… De hiszen Quincey pro-
fesszor infarktusban halt meg a múlt héten! Ó, nem… Ön, aki ráadásul olyan érzékeny
idegzetű és törékeny egészségű…
Murchison már vöröset látott, fölpattant a karosszékből, üvöltve megragadott egy
súlyos bronz gyertyatartót, és rárohant erre a csillogó fém- és műanyag szörnyre, Z–15-re,
hogy vad gyönyörrel darabokra zúzza, de még csak hozzáérnie se sikerült. Minden elfe-
ketedett előtte, és élettelenül bukott a földre. Fém- és kaucsukkarok fogták föl készsége-
sen; Z–15 minden erőlködés nélkül fölemelte, enyhén nyikorgó léptekkel fölvitte a felső
szobába, és letette az ágyra. Aztán levetkőztette, forró fürdőt készített neki, megfürdette,
behintőporozta, és puha takarókkal betakarta. Eloltotta a villanyt, lehúzta a redőnyt a
vasrácsos ablakokon (a rácsokat saját kezűleg szerelte föl Z–15), majd kiment, az ajtót
kulcsra zárta. Aztán az egész házban leoltotta a villanyt, és visszavonult a konyhába,
kuckójába, aktív helyzetről készenléti állapotra kapcsolta magát, hogy az első gyanús
jelre akcióba léphessen.
Éjjel két óra volt, amikor Payne Murchison végre fölébredt. És amikor fölébredt, máris
dühösen csikorgatta a fogát, csapkodta a párnát. Aztán vad kéztördelés következett,
hosszú, keserves zokogás, de vigyázva természetesen, nehogy zajt csapjon.
– Ezer átok!… – ordította hang nélkül. – Én szerencsétlen!… És mindenki!
Aztán újból fölkiáltott:
– És nincs kiút!… Senki, de senki se akar segíteni!
És újra:
– Senki… senki!
A hátán feküdt, tágra nyitott szemmel nézte a sötét mennyezetet. Agya dühödten
dolgozott; hiába, a kör bezárult. És most még ez a fenyegetőzés is! A száműzetés,
a kiátkozás!… Közveszélyes!… Ó, a fenébe is, de miért, de miért, de mi… Murchison
kis időre elnémult: jól tudta, miért történt az egész. Hányszor gondolt gyönyörűséggel
arra a napra, amikor bement az Atomax Ltd. laboratóriumába. A legjobb modellt válasz-
totta: a Copland Egyetem és Elektronműszaki Főiskola professzorai különleges kivált-
ságokat élveznek. És mérsékelt áron. Ő, Payne Murchison professzor a legtökéletesebb,
a legcsodálatosabb modellt választotta, a legtöbb vakító fémmel és izzóval… Z–15
presztízskérdés volt, a fenébe is! Eh, Z–15… Az átkozottak! Átkozottak! Földig hajoltak
a kereskedők az üzletben. Mosolyogtak…
Payne Murchisonnak összefacsarodott a szíve, ha arra gondolt, milyen hallatlanul
tökéletes volt Z–15 szolgálatának első heteiben… Meghatóan szolgálatkész, alázatos,
tisztelettudó… Térdén hintáztatta a szomszéd gyerekeket, tökéletes kis repülőket fab-
rikált nekik… Mindenki szerette, mindenki…
Nevelőnő, háznagy, szakács, pincér, páratlan titkár volt Z–15 egy személyben, és a
legjobb barát, a legodaadóbb társ. És a hűsége – az Atomax-laboratórium gondosan
a tulajdonos agyhullámának hosszára hangolta – tökéletes és tapintatos volt. Mindaddig…
mindaddig, amíg… Z–15 egyik nagy ügyességgel fabrikált kis repülője fönnakadt egy
fán, az egyik gyerek ügyetlenül röpítette föl. A kölyök sírva fakadt, Z–15 nem bírt ellen-
állni neki: fölmászott a fára, az ág azonban letört alatta, és ő lezuhant a hátára.
Payne Murchison világosan emlékezett mindenre: amikor este hazaért, az egész szom-
szédságot ott találta némán és remegve Z–15 mozdulatlan teteme körül. Bocsánatkérések
közepette segítettek bevinni a házba. Aztán természetesen leléptek. A lesújtott Payne
Murchison egész éjszaka mozdulatlanul Z–15 mellett virrasztott – igen, virrasztott.
Aztán… aztán egy műszaki főiskolai professzor!… Egy… Röviden, minden szabályt
megszegve, az önként aláírt szerződést is, kivette a műszerszekrénykét, és ahelyett,
hogy kihívta volna az Atomax szerelőjét, maga állt neki, és javította meg a robotot!
Ezer átok! Milyen büszke volt magára! Büszke… Z–15 jónak látszott, buzgóbbnak,
mint valaha, még szeretetreméltóbb, tökéletesebb volt, egészen tökéletes. Talán a hála…
Lehet egy pozitronrobot hálás? Miért ne? Szent ég!… Ám a hála furcsa érzés, és Z–15
hamarosan valami egészen újat, egészen mást produkált ott bent a huzalai, biztosítékai
közt. Amikor Payne Murchison menyasszonya, Milly Martell két nap múlva látogatóba
jött, Z–15 fémkezei kedvesen, ám fölöttébb erős mozdulattal fogadták, és kihajították
a házból. És amikor Payne Murchison közbe akart lépni, nyomban a földön találta magát,
élettelenül. Pedig Z–15 hozzá se nyúlt…
Ez volt a vég kezdete. Rácsok az ablakokra, a dohány, az ital, a krimik, a pornó lapok,
a tévé száműzése… Helyette forró fürdők, tej, hintőpor…
A hintőpor! Borzalom!
Borzalom… Payne Murchison professzornak nem volt szíve fölidézni az egész szomo-
rú és utálatos történetet, a szomszédok sértegetéseit, a Milly bátyjától kapott ököl-
csapásokat, melyeket az egyetemen, a piezoelektronikai gyakorlatok közepette, az egész
évfolyam szeme láttára kapott…
És most a rakéták, a lövegek… a bombázás! Közveszélyes! És semmit se lehet tenni.
Payne Murchison a kezét tördelte, persze tökéletes csöndben. Aztán ijedt kiáltással ült
föl hirtelen. Mert a sötétség már nem volt olyan mély, pedig a hajnal még messze járt…
Tűz van? Nem, határozatlan színű, bizonytalan folt rajzolódott a falra… nem, a fal és az
ágy közé. Aztán a fény eltűnt, majd újra megjelent kissé jobbra, aztán ismét eltűnt,
megint előbújt, de most sokkal erősebb, határozottabb körvonalakkal. Végül a fürdő-
szobaajtó mellett állapodott meg.
– Mi az? – mormogott Payne Murchison.
A most már határozottan kivehető fény kezdett alakot ölteni a fájdalmak ágya mellett,
melyen a professzor sűrű púderillatban feküdt. Furcsa fény volt, csillogó vonalakkal
és sötét sávokkal. A fényben ezer színben szikrázó világegyetem villogott. És a fénymag
közepében lassan emberi alakok kezdtek kiformálódni. Payne Murchison professzor
föltérdelt az ágyon, és varázsos borzadállyal kiáltott föl újra; az emberi alakokat még min-
dig nem lehetett pontosan kivenni, mintha tiszta ezüstből lettek volna. Aztán az ezüst-
felhő eltűnt, a körvonalak kivehetőbbek lettek, és egy bonyolult gép, fényes csövek és
fémhuzalok rengetege rajzolódott ki, középütt három kényelmes elektromos székkel,
majd az egész a hálószoba közepén állapodott meg.
Egy rátarti, bajuszkás, elegáns, kissé furcsán öltözött úr emelkedett föl a fémszékből,
és kifogástalanul meghajolt a fiatal tudós rémült szeme előtt, majd férfias, kissé gúnyos
hangon azt mondta:
– Megengedi? Payne Murchison professzor vagyok.
– Mi? – hüledezett Payne Murchison professzor. – Micsoda?
A jövevény könnyedén megrezzent, szemét kissé kínlódva összeszorította, aztán el-
komolyodott, és megint ránézett Payne Murchison professzorra.
– Lehetséges? – suttogta. – Lehetséges, hogy néhány éve ilyen hülye képem volt?…
Istenem! – És homlokához emelte a kezét. Közben tapadó piros ruhában egy szőke
csoda, mélyen kivágott mirtuszzöld blúzban és fekete miniszoknyában pedig egy vörös
csoda lépett elő a csövek és fények tömkelegéből. – Hát – mondta a jövevény – bemuta-
tom önnek… a fenébe is… neked Sallyt és Lisát, a munkatársaimat!
– A mieidet? – érdeklődött Payne Murchison professzor. – De hát mi ez az egész?
– Földszínűre sápadt, aztán elkékült, mert a szégyen fölébe kerekedett ijedtségének.
– De hát mi ez az egész? Kicsoda maga?
– Payne Murchison professzor…
– Maga csaló gazember! –ordította Payne Murchison, de a másik rávetette magát, és
elkeseredett erővel befogta a száját.
– Csöndesen, te őrült! Azt akarod, hogy Z–15 meghallja, és ide rohanjon?
– Uh!… Nem, nem! – morogta Payne Murchison. – Dehogy akarom! – És elernyedt.
– Helyes – mondta a másik, a két lány vihogott. Payne Murchison pedig még jobban
elkékült. Rájött, hogy pizsamában van, erre villámgyorsan maga köré tekerte a takarót.
A lányok vihogtak.
– Hagyjátok már abba! – kiáltott rájuk halkan a jövevény. – Azt akarjátok, hogy min-
den kárba vesszen? Tehát, kedves Payne Murchisonom – fordult megint a hüledező
házigazdához, és megsimította a bajuszát –, ugyebár, fogalmad sincs, miről van szó?
Igaz? Megesküdtem volna rá!… Tehát, öregem, ahogy mondtam, én te vagyok, sőt te
én vagyok, mert, kedvesem, ez, amit itt látsz – és a tekintélyes huzal-, kapcsoló- és fém-
köteg monstrumra mutatott, amelyen sokszínű fények táncoltak őrült iramban –, egy
időgép! Vagy ami még több: az időgép, derék barátocskám, Payne Murchison! Mert
– és újabb szünetet tartott –, mert te… illetve én… te meg én, szóval mi lángész vagyunk!
– Á – csodálkozott az egyes számú Payne Murchison –, egy időgép! Ostobaság!
– Hát akkor, nagyeszű barátocskám, próbáld kitalálni, hogyan jöttünk ide hozzád…
Azt hiszed talán, hogy rossz lelkiismereted gyümölcsei vagyunk? Nesze! – És úgy orron
koppintotta, hogy elterült az ágyon.
– Elhiszem! Elhiszem! – kiabálta fojtott hangon az egyes számú Payne Murchison.
Olyan testi és lelkiállapotban volt már, hogy mindent elhitt volna, még azt is, hogy őma-
gassága Churchill egyetemi rektor meztelenül valcert táncol a professzorfeleségek össze-
jövetelén.
– Azért vagyunk itt, hogy megmentsünk, öregem – mondta a kettes számú Payne
Murchison –, és őszintén szólva – folytatta megvető fintorral –, ha nem tudnám, hogy az
elkövetkező két évben jókinézésű úrrá fogsz változni, ha nem lennék biztos abban,
hogy hamarosan nem leszel többé szánalomra méltó és nevetséges féreg, akkor ipso
facto a pokolba küldenélek!
– De…
– Lányok – kiáltott a kettes számú Payne Murchison, és egy pillantásra se méltatta az
egyes számút –, vigyétek a gépet a fürdőszobába, és készüljetek föl!
A lányok látszólag könnyedén fölemelték a súlyos gépet, és bevitték a fürdőszobába,
majd whiskys üvegekkel, egy kupac tarka könyvvel meg egy nagy doboz cigarettával
jöttek vissza, aztán vihorászva és fürtjeiket rázogatva megint eltűntek a fürdőszobában;
bezárkóztak.
– És most – mondta a kettes számú Payne Murchison – vagy azt teszed, amit mondok,
vagy kapsz egy akkora pofont, hogy megbánod, hogy megszülettél! – Az egyes számú
Payne Murchison erre rémülten hátrálni kezdett, de a kettes számú megragadta a vállát,
és megpörgette.
– De én… nem… – mondta az egyes számú.
– Az ördögbe is! – mondta a kettes számú, és pillanatok alatt levetkőztette az egyes
számút, aztán maga is levetkőzött. – És most nyomban tetőtől talpig abba a ruhába
öltözünk, amit leggyakrabban szoktál hordani! Nyomban, érted? – ismételte, amikor
látta, hogy a másik tétovázik. – Én meg… ó ! – És mélyet sóhajtott. – Én levágom a nagy-
szerű bajuszomat. Ha tudnád, milyen hatással van a nőkre!
Öt perc alatt elkészültek.
– És most, öregem, azt teszed, amit mondtam, a fenébe is! Mindkettőnk megmenekülé-
se tőled függ! – közölte a kettes számú az egyes számúval. Aztán tüstént és bejelentés
nélkül akkorát ordított az éjszakai csöndben, hogy az egyes számú Payne Murchison
majd összeesett az ijedségtől. Aztán újra megfogta a karját, és utasította: – Csönd!
Várjunk…
Füleltek. Az egyes számú Payne Murchison teljesen magánkívül volt. De uralkodott
magán. Mélyet lélegzett. És várt.
Nem kellett sokáig várniuk.
Bumm! Valami leesett a sötét hallban, és eltört. Aztán halk fémcsikorgás és rémült
kárálás hallatszott, mint amikor egy kotlós elveszt egy csibét. Halk koppanások a lépcsőn,
majd Z–15 gyorsan benyitott a hálószobába, aztán hirtelen megállt a légpárnáin.
– Gazda, gazda! – kiáltott föl. Elektronikus szeme ide-oda forgott, meredten nézte
a két Payne Murchisont. Végül egy érces „csatt” – és egyik szeme az egyik, a másik a
másik Payne Murchisonon állapodott meg. Koordináló rendszerei kiégtek. „Jó jel,
teringettét!” – gondolta az egyes számú Payne Murchison, és kezdte összeszedni a bá-
torságát. A két Payne Murchison most teli üveg whiskyt vett elő a zsebéből, és nagy
kortyokban nekilátott, jó hangosan.
– Gazda! – kiabálta aggódva Z–15, és gyorsan először az egyik, aztán a másik Payne
Murchison felé fordult. Csövei kezdtek fölmelegedni, rádióantennája szédületes iramban
forgott. – Gazda! – ordította Z–15 még nagyobb aggodalommal.
A két Payne Murchison bőre egyre jobban bizsergett: az azonosító nagy intenzitású
rádióhullámokat sugárzott rájuk, s minden sejtjüket végigvizsgálta, de hiába: mindkettő
Payne Murchison professzor volt, ehhez a kétség árnyéka se fért, és Z–15 nagyon szen-
vedett a két egyforma és ellentmondó impulzustól.
– Gazda! – kiabálta továbbra is, hangosan, kétségbeesetten, és nem tudott elszaba-
dulni a két embertől egyforma távolságú pontról.
Elfogyott a whisky, erre a két Payne Murchison hatalmas, illatos fekete dohányból
készült cigarettát vett elő, leült a két legtávolabbi sarokban álló fotelba, fogott egy-egy
pikáns rajzokkal illusztrált krimit, és mohón belemerült.
– Gazdagazdagazda! – bömbölte rettenetes hangon Z–15, illesztékei baljóslatúan
recsegtek-ropogtak, fémteste rettenetesen hullámzott, dühödt csattanásokkal, melyek
egész szerkezetét megrázták. – Gazda! – kiabálta, jajveszékelte még hangosabban.
– Menj a pokolba! – mondta egyszerre a két Payne Murchison. Aztán bekiabáltak
a fürdőszobába: – Lányok, kifelé!
Sally és Lisa egyszerre szaladt ki. Megközelítően húsz négyzetcentis selyemdarabka
fedte testüket, hajukat kibontották. Elhelyezkedtek a két Payne Murchison ölében,
átkarolták és lelkesen csókolgatni kezdték őket. Z–15 fémtorkából pokoli, vad, kétségbe-
esett ordítás tört föl. Szeme vakítóan villogott, antennája előredőlt, kettétört, majd tompa
csattanás hallatszott a megrongált fémtestből.
– Z–15! – kiáltott föl az első számú Payne Murchison aggódva, ahogyan átnézett
Sally vállán; kissé bűnösnek érezte magát.
– Hallgass, te hülye! – kiáltotta halkan a másik Payne Murchison, dühödt fogcsikor-
gatással. – Folytasd!
És Payne Murchison folytatta.
– Gaz… da! – kiabálta közben Z–15, és legalább egy méter magasakat ugrott. – Gaz…
Reccs!… Da!… Gaz… Bumm! Reccs!… Gazda!… Gaz… Gagaga!… Bumm! Ga!…
Pang! Kiesett a bal keze, bal lábának ízülete pedig csavareső közepette hullott szét…
– Gaz… ó!… Bumm!… Da… Dadada… Gaz!
– Folytasd, hülye! – kiáltotta megint a kettes számú Payne Murchison az egyes
számúnak.
– De…
– Ugyan, hagyd már abba, mókuskám! – mondta neki Sally.
Az egyes számú Payne Murchison abbahagyta.
– Uuuu!… Bumm!… Bumm! Gazdi!… Gaaaaz!… Di!... Gaa!… Gaaaaa!… Bumm!
– Z–15 másik karját és lábát is elvesztette. Feje hátracsuklott, tompa zajjal csapódott
a testének.
– Z–151 – akarta sikoltani az egyes számú Payne Mtirchison. De nem tudta: Sally
elkapta a derekát, az ágyra dobta, aztán szőke szépségének hatvan kilójával ráugrott.
– Gazda! – kiabálta még hangosabban Z–15, a mennyezetről hullott a vakolat.
Falrengető robbanás rázta meg a szobát, sivító-fütyülő lövedékként esett szét minden,
a két Payne Murchisont és a matrac mögé húzódó lányokat is el-eltalálva. Jó ideig vissz-
hangzottak a robbanások a szobában, és a fémroncsok szerteszét repültek: hihetetlenül
bonyolult szerkentyű volt ez a Z–15; két-három gyors egymás után következő robbanás
után kis szünet állt be, majd újra kezdődött az egész, időnként úgy látszott, vége, aztán
még nagyobb erővel kezdődött minden elölről… Bumm! – és csönd… És megint bumm!…
Reccs!… És megint piff-puff-paff!
Bumm! Bang! Bang!
De egyszer minden véget ér ezen a világon. És végre Z–15 szétesése is befejeződött.
Csípős füst terjengett a levegőben, aztán az ablak törött üvegén át lassan eltűnt. A kettes
számú Payne Murchison kinézett és elvigyorodott.
– Minden csöndes. – Odafordult a másikhoz. – Minden csöndes, egy szomszédod se
szalad a segítségedre! Azt remélik, hogy belepusztulsz… – És vigyorgott.
Az első számú Payne Murchison a formátlan fémhalmot nézte, amely az előbb még
Z–15 volt. És csodák csodája! Minden bűntudata eltűnt. Óriási megkönnyebbülést
érzett. Vidám volt, kedve lett volna énekelni. Megfordult, és Sallyra meg Lisára nézett,
semmi megnyugtató nem volt a szemében.
– Halihó, lányok! – mondta, és kinyújtotta a kezét. Vasmarok fogta le.
– Megálljunk, gazfickó! – kiáltott föl a kettes számú Payne Murchison.
– Mi az? – érdeklődött az egyes számú Payne Murchison.
A két lány vihorászva eltűnt a fürdőszobában.
– Mi van hát? – kezdte újra az egyes számú Payne Murchison. – Mi…
– Sötét betyár vagy te – mondta a kettes számú Payne Murchison. – Kihasználnád
ennek a két lánynak a védtelenségét? Magántulajdon, belépni tilos, barátocskám!
Hát ez a hála? – És hófehér fogait mutogatva nevetett. – Hát akkor – szálalt meg aztán
újra a kettes számú Payne Murchison – itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk… – És ő is be
akart menni a fürdőszobába.
Az egyes számú Payne Murchison felindulva kapta el a karját.
– Ne, ne, ne menj el!… Pont most!… Nem hagyhatsz egyedül! Mit csináljak?…
Mondd meg! – Már kiabált, mert a másik feltartóztathatatlanul közeledett a fürdőszoba-
ajtóhoz. – Legalább azt mondd meg, hogyan kell időgépet szerkeszteni!… Különben…
különben hogyan csinálod meg… hogyan csinálom meg… hogyan, szóval, a pokolba is,
hogy menthetsz meg?
– Nem, öregem, nem – mondta a kettes számú Payne Murchison. – Én nem taníthat-
lak most meg, hogyan kell időgépet megszerkeszteni, mert akkor én, illetve te hogyan
jönnénk rá, hogyan kell megcsinálni, ha egyszer már tudnánk? Micsoda ellentmondás,
öregem… Micsoda ellentmondás!
– Az ördög vigye az ellentmondást! – kiabált az egyes számú Payne Murchison.
– Egyébként – mondta a kettes számú Payne Murchison – meglátod, rájössz, hogyan
kell csinálni ezt az áldott jó gépet… hullára dolgozod magad, de rájössz… Hiszen zseni
vagy, nem? – Vigyorgott.
– Pippo, mikor indulunk?– kiáltottak ki a lányok a fürdőszobából. – Ha nyomban nem
jössz, itt hagyunk! – Nevettek.
– Hogyisne, a fenébe! – kiáltott föl a kettes számú Payne Murchison. – Megyek, kis
bestiák! Majd adok én nektek! – Még egyszer utoljára az egyes számú Payne Murchison-
hoz fordult, és sietősen mondta: – Nem kéne, mégis adni akarok valami segítséget.
Olvasd ezt el figyelmesen! – Kivett a zsebéből egy csomó zsírosnál zsírosabb papírt,
tele piszkos ujjnyommal a címlapján. – Olvasd el figyelmesen! – ismételte meg. – Kitűnő
ötleteket fog adni, ösztönözni fog… – És eltűnt a fürdőszobában.
Még hallani lehetett a két lány kacagását, valami hangos zizegést, aztán semmi többet.
Payne Murchison egy ugrással a fürdőszobában termett: ki volt világítva, de üres volt,
csak erős ózonillatot lehetett érezni. Payne Murchison hüledezve eloltotta a villanyt,
visszament a hálószobába, romhalmaz és zűrzavar kellős közepébe lépett.
– De hát… – dadogta – hogy…
Nézte a romhalmazt, aztán a mocskos papírokra pillantott a kezében, megint rápillan-
tott, tágra nyitotta a szemét, és fojtottan felkiáltott. A géppel írt első oldalon ez állt:
Kétszer volt, hol nem volt.
És aztán:
A turbómotoros rendőrautó hirtelen fékezett Payne Murchison professzor luxusvillája
előtt, és dühösen kiszállt belőle Bradley főhadnagy, valamint maga Payne Murchison
professzor, aki – ha lehet – még dühösebb volt. Payne Murchison professzor sok min-
dent szeretett volna mondani, sok vad és néhány egészen drasztikus dolgot is, de nem
tehette…
És aztán jöttek az emberek… Milyen rondák! És hogy bűzlenek!… Különben egy nevet-
séges alakú űrhajóval jöttek, csak úgy okádta a tüzet, és nagy lármát csapott… Ezek
a barbárok még nem ismerik ploppó barátaink hangtalan mágneses motorjait (melyeket
természetesen minden kellékével együtt jól elrejtettünk, beástuk a homokba, nem akar-
juk, hogy ha véletlenül újabbak érkeznek, azt higgyék, hogy a mi hibánkból halt meg az
első expedíció… Azt fogjuk mondani, hogy sose láttuk őket. Különben annyit hazudha-
tunk, amennyit csak akarunk, nincs arcunk, nem pirulhatunk el!)
Tehát – halljátok-e, mennyire szeretek fecsegni… –, tehát ezek a rettentő büdös
emberek szörnyűséges lángokat lövellő űrhajójukkal éppen reggeli csevegésünkbe
csöppentek, és éppen Dalu vörös köve mellé, és egy pillanat alatt a fél gyülekezetet
felgyújtották, arra se volt időnk, hogy kihúzzuk a lábunkat, és gyorsan elszeleljünk.
Én is legalább két karomat és tizenöt, majdnem érett spórámat hagytam ott!
Jaj!
Aztán kijöttek az űrhajóból, majd meghaltunk a rémülettől, olyan rondák és büdösek
voltak. Négyen léptek ki, de bent sokan maradtak, csak nekem olyan nehéz a számolás…
Aztán ezek az átkozottak olyan egyformák! Tehát négyen szálltak ki, az egyik azt mondta:
– Micsoda mocskos hely… Egy csepp víz sincs, és undorító meleg van!
Egy másik meg azt mondta:
– Ha visszamegyek a Gongoróra, szemen köpöm azt a Bilinskyt!
Egy másik meg:
– Csakugyan undorító meleg van!… Allah bugyogójára mondom! – Aztán olyan, de
olyan zajt csapott, hogy én mondom…
A negyedik – rögtön láttam, hogy a többiek utálják… (hitemre, senki se érti nálam
jobban ezeket az embereket!) – nyomban nekilátott, és furcsa szerszámokat kezdett ki-
rakodni, majd azt mondta:
– Fiúk, fiúk, nincs mese! Már így is legalább hét galaktikus késésben vagyunk, azon-
nal neki kell látnunk a kutatásnak…
– És a bennszülöttek? – kérdezte panaszosan az első.
– Semmi bennszülöttek! – vágott vissza a másik szárazon. – Az ördögbe is, most én
ügyelek rátok, másképp viselkedtek majd, mint szoktatok!… A bennszülöttekhez nem
nyúlunk, ez parancs! Azt akarjátok, hogy a Galaxis-szövetség valamelyik büntető-
bolygóra küldjön, és ott rohadjunk meg?
– De ha nem mondjuk meg senkinek…
– Nem! – ismételte a másik, és tovább rakta ki a felszereléseket és készülékeket.
Mi meg ott lapultunk körülöttük. Ki tudja, miért, az első perctől meg voltunk győződve,
hogy most is a… – hogy az ördögbe hívják az emberek? – a kaliforniumról lesz szó…
A fenébe is! Remekül megtanultam a földi nyelvet, igaz? Ezen beszélünk mind, amíg
valami újabb űrexpedíció nem jön; olyan mulatságos, pedig bizonyos szavakat, mint
például „víz”, „köpni”, nem értünk, az ördögbe is! (A fenébe is!) A kalifornium valami
izé, ami a nagy vörös síkság közepén, a zöld sziklákban van, ötvenezer szökdécselésre
innen: mi nagyon félünk a kaliforniumtól, mert éjjel fénylik, pedig nem ég, és ha túl közel
megyünk hozzá, akkor mi is feketék leszünk, és porrá omlunk szét.
Szóval ott kuksoltunk, és talán sikerült volna beleolvadnunk a környezetbe, ha egyi-
kük, az, amelyik szemen akarta köpni Bilinskyt, nem támaszkodik a kezével – szóval
azzal a furcsa valamivel, ami az embereknek a fölső csápjuk végén van – arra az ostoba
Frischi-Frischire… Frischi-Frischi, akit a Magasságos fogadjon a nagy bolygójára, és
adjon neki ezer új lábat… szegény annyira megijedt, hogy beledöfte egyik tüskéjét az
ember kezébe. Az vadul felordított, valahonnan előkapott egy fényes dolgot, és valami
lángot lövellt Frischi-Frischi felé, amely kettévágta szegényt. Frischi-Frischi rettenetesen
ordított, és – ó, borzalom! – elkezdett szökdécselni az elképedt emberek szeme láttára.
Ekkor – beismerem – minket is elfogott a rémület, és valami menedék felé rohantunk…
De menedék helyett a vesztünkbe rohantunk, mert az emberek mind kiabálni kezdtek:
– A bennszülöttek! – És utánunk szaladtak. Az, amelyik a furcsa szerszámokat rakta
ki, szaladt a legjobban, és a többiek elé állt, úgy kiabálta:
– Megtiltom!… Igazán!… Megtiltom!… – De az, amelyiket a tüske megszúrta, és még
a kezében volt az a halált hozó vacak, fölemelte a szerszámot, és levágta vele a védel-
mezőnk fejét.
– Mit tettél?! – kérdezték a többiek, és megálltak.
– Ó, szóval így! – kiabálta az a bizonyos, és rájuk emelte fegyverét. –Ti is megkaphat-
játok a magatokét!… Az öreg Barnaby!… Még egy perc a társaságában, és megbolon-
dulok! Most, hogy ezen a mocskos bolygón vagyunk, legalább a kalifornium a miénk
lesz, ezek a fa formájú mocskos bennszülöttek fogják kibányászni nekünk!
Szóval ma, amikor odavittem nekik egy darab kaliforniumot, az egyik űrhajós egyedül ült,
leírhatatlan arccal, az volt, amelyik szemen akarja köpni Bilinskyt, ha visszatér a Gongoró-
ra… Furcsa alak ez az ember: nemcsak jobban bűzlik, mint a többi együtt, de tisztában
lehet azzal, hogy milyen megvetésre méltók az emberek, mert folyton olyanokat mond
nekik… de olyanokat… Tegnap az a vacak… „darunak” hívják, de egyáltalán nem hason-
lít a mi vörös beszélgető kövünkhöz (egyébként Dalu köve nincs többé, földarabolták a
kalifornium miatt, de nem volt benne), tehát az a vacak, amellyel kitépnek bennünket a
homokból, ha nem akarunk dolgozni nekik, úgy látszik, eltört, mert egy másik ember,
akit Mama kedvencének hívnak (Jimmy Johnsonnak is szokták nevezni, de ez csúfnév
lehet…), azt mondta, hogy majd ő megjavítja, de az, amelyik szemen akarja köpni
Bilinskyt stb., az azt mondta, hogy a Mama kedvence, az egy félkegyelmű, és ha egy
ujjal is hozzányúl a „daruhoz, akkor a pofájába mászik, annyira, hogy úgy kell majd
összekaparni”… egyszóval jó ideig pokolian lármázott, és ha lehet, még vörösebb lett,
sorra szembenézett a többiekkel, aztán elkezdett a daru alatt dolgozni, újra nagy zajt
csapott, és végül történhetett valami, mert a daru nagy dübörgéssel oldalra dőlt… Az em-
ber még vörösebb lett, jó óráig ordítozott, aztán azt mondta a többieknek, hogy „mocsok
az egész”, és bement az űrhajába, és ott maradt.
A darut a többiek hozták rendbe, az átkozottak, és megint kipróbálták, egyikünket a
másik után téptek ki a homokból, és kiabáltak:
– Azt hiszitek, beteget jelenthettek, ronda dagadt spenótok? Indulás a kaliforniumért!
Egyszóval odadobtam azt a darab kaliforniumot – átkozottul égetett – annak az ember-
nek a lábához (megtudtam, hogy Braddock Fattyának hívják), és azt mondtam:
– Hol van Mama kedvence?
Braddock Fattya fölemelte hatalmas fejét, és azt kérdezte:
– Kicsoda hol van?
– Mama kedvence… – Aztán látva, hogy még vörösebb lesz, gyorsan hozzátettem:
– Jimmy… Jimmy Johnson…
Egyszóval eleinte azt hittem, hogy Braddock Fattya ott helyben kimúlik. A homokban
hengergőzött, ijesztő hangokat adott ki a száján, kiabált:
– Uuuu!… Uuuu !… Óóóó!… „Mama kedvence”!… Csodálatos!… A fene egye meg!…
Ez nagyszerű!… Hogy ne üssön meg a guta!
Igen, igen, azt hittem, jót mondok. De földühödött, nem halt meg, hanem fölpattant
és elkapott, és jó óráig csapkodott, és közben kiabált:
– Átkozott büdös disznó!… Hogy merészeled?! De majd én… Én… – Aztán hirtelen
megállt, és azt kérdezte: – Miért akarod látni Jimmy Johnsont?
Hallgattam.
– Miért akarod látni Jimmy Johnsont?! – kiabálta még hangosabban Braddock
Fattya, és előkapta azt a halált hozó vacakot. Erre megmondtam.
– Azért – kezdtem –, mert találtam a sivatagban egy gépet, még sose láttam ilyent…
A szél hordhatta le róla a homokot az éjjel… Hideg, fényes, és furcsa hangot ad ki…
Azt gondoltam, hogy Mama kedvence…
– Mit gondoltál, te mocskos spenót?
– Azt gondoltam, hogy Mama kedvence…
– Hogyhogy Mama kedvence?! – ordítozott Braddock Fattya, és ide-oda ugrándozott,
lábával nagyokat ütött rám (Braddock Fattya! – gondoltam). Aztán elsápadt, össze-
görnyedt, rátámaszkodott az űrhajóra, kezét megégette az izzó fém. – Szar! – kiabálta, és
később még azt mondta: – Látni akarom azt a dolgot, de rögtön!
– De Mama kedvence…
– Semmi Mama kedvence!
– De talán túl bonyolult…
– Mi az, hogy túl bonyolult?! – És ekkor Braddock Fattya gyilkos szemmel nézett rám.
Nyaka ijesztően kidagadt, ezerszer rondább lett még, mint volt, kezét kinyújtotta és el-
kapott, ide-oda csapdosott megint. – Hát így állunk! – ordibálta. – Hát így… De én
majd… én… – És újra fehér lett, és néhány pillanatra összeesett. Aztán megnyugodott,
rám szögezte azt a halált hozó vacakot, és leírhatatlan hangon azt mondta: – Hát így
vagyunk… te is, mi?… – És lihegett, és az a bűz egyre csak áradt a kérgéből. Majd meg-
haltam az undortól. – Hát így… De Braddock Fattya buta, mi?… Braddock leköpi az egész
bandát! Utálatos kurafik!… Á, hát a Mama kedvencét akarod látni?… Azonnal vigyél
ahhoz a vacakhoz, különben cafatokra váglak, ne legyen Braddock a nevem, ha nem
teszem meg itt nyomban, ronda, mocskos bűzfészek…
– Jó – mondtam én, kihúztam a lábam, és szökdécselni kezdtem. Braddock Fattya
jött utánam, de három lépés után összeesett, és megint furcsa hangokat adott ki a szájá-
ból. – Istenem… – mondta egészen halkan.
– Látod, hogy nem megy… – mondtam. – Beteg vagy… nagyon beteg… És hosszú
utat kell megtennünk… És a gép nagyon bonyolultnak látszik… Még sose láttam hozzá
foghatót… sose… Talán Mama kedvence…
Braddock Fattya hangosan vicsorgott, és tántorogva fölállt.
– Azonnal vigyél ahhoz a géphez… – mondta még mindig nagyon halkan, és azt a
halált hozó vacakot rám szögezte. Keze annyira remegett, hogy sehogy se tudott el-
találni, de én nem akartam, higgyék el, igazán nem akartam nemet mondani neki…
Ezek az emberek olyan furcsák… Ha Braddocknak egy nappal előbb mesélem el a gép
történetét, akkor egy pillanatig se hitt volna nekem, sőt azonnal arra gondolt volna, hogy
csapdába akarom csalni, és cafatokra tépett volna. Vagy a többiek is eljöttek volna, állig
fölfegyverkezve, összes furcsa felszerelésükkel egyetemben… És most…
Három órát mentünk, a csillag már magasan állt az égen, és a hőmérséklet nagyon
kellemes volt. Olyan büdösség jött ki a Fattyú kérgéből, hogy azt hittem, egészen el fog
olvadni. Vagy ötvenszer beleesett a homokba; mindenhová, szemébe, szájába, orrába
belement a homok, és a végén nem tudott már a két alsó csápján egyenesen menni;
a kezén, lábán vonszolta magát előre, és újabb rondaságok jöttek ki a száján, elkenődtek
az arcára, a nyakára ragadt homokkal, s olyan, de olyan büdös volt, hogy én is minden
lépésnél majd elpusztultam az undortól.
Százszor is mondtam neki:
– Braddock Fattya… látom, hogy nem bírod… Hagyd abba… Menjünk vissza,
mondjuk inkább el Mama kedvencének…
És vicsorgó fogaival – én mondom, gyerekek – olyan hangot adott ki, mint a hideg
évszakban hajnalonként a Füstölgő Kövek. Megpróbálta egyik kezét fölemelni, és rám
lőni azzal a halált hozó vacakkal, de nem sikerült… Ilyen szép és megnyugtató látványt
sok sárga hold óta nem láttam, csak a bűz ne lett volna. A szeme… Ó, a szeme úgy lángolt,
amikor azt mondtam:
– Braddock Fattya… – De már nem tehetett semmit. Olyan vörös volt a szeme, hogy
a rárakódott homokon keresztül feketének látszott… Így jutottunk át az Aranyfény nagy
dűnéin, aztán a Füstölgő Kövek síkságán, majd fölkapaszkodtunk a Szivárvány-hegyekre…
– Menjünk vissza – mondogattam. – Nem tehetem… nem vezethetlek tovább…
– Menjünk! – válaszolta mindig. – Mit gondolsz, te kiszáradt görcs?!
És mentünk tovább, időnként összeesett a homokban, és azt mondogatta:
– Istenem, istenem…
– Nem… nem vezethetlek tovább… Beteg vagy… nagyon beteg… – És még azt is
mondogattam: – Végül is… végül is megmondhatjuk Mama kedvencének…
– Még egy megállás – mondta Braddock Fattya, és belekapaszkodott az ágaimba, de
hiába próbálta megrázni őket –, és meglátod, mi történik… Mama kedvence… pfuj!
És mentünk tovább, át az Örök Szél dombjain, a Csengő Kövek völgyén, a Fehér Szikla
lapályán.
– Krisztusom! – kiáltotta itt Braddock Fattya, és lábra állt, sőt úgy szökdécselt, mint
mi… Elismerem, a Fehér Sziklán néha túl meleg van…
– Menjünk vissza – hajtogattam.
– Nem, menjünk tovább, átkozott bunkó! De imádkozz istenedhez, hogy ott legyen
az a gép, különben…
– Ott van, ott van, esküszöm! – siettem a válasszal. – És nagyon bonyolult… És… és
nem tudom, hogy te… Kérlek, menjünk vissza!… Menjünk Mama kedvencéhez…
– Disznó! Menj tovább, gazemberhülyeszar!..
És mentünk tovább. „De miért – kérdezhetitek. – Mért nem hagytad ott, hadd pusztul-
jon el a sivatagban?… Ha gyorsan elszaladsz onnan, nem bír visszamenni az űrhajóhoz!”
Ez igaz, de Braddock Fattyának volt az övébe tűzve egy furcsa valami… Ha egyedül
hagyom, belebeszél abba a valamibe, és a társai érte mennek, mindannyiunkat élve
megnyúznak, és még ocsmányul szórakoznak is… Értem én az embereket… ó, értem én!
Végre megérkeztünk. Amikor megmondtam neki, Braddock Fattyának, nem akarta
elhinni. Teljesen megbolondult, tántorogva ment tovább, mindenfelé olyan büdösségeket
fröccsentett, azt hiszem, már nem is látott, szeme csupa fekete és homok volt. Minden
ágamra szükség volt, hogy visszatartsam.
– Tessék, itt az a bonyolult gép – mondtam.
És a gép ott állt, mert én nem hazudom. Éppen az előző éjjel húztam ki minden ágam
segítségével a ploppók eltemetett űrhajójából. Nagyon bonyolult gép volt, furcsa zajt
csapott, mint a Szivárvány-hegyek sziklái, amikor a csillag lemegy… A fém ragyogott,
és volt ott két kerek valami, egy zöld meg egy piros, és nagyon sok lyuk, pontosan
nyolcvanhét.
– Nagyon érdekes, a fene… a fene egye meg! – dadogta Braddock Fattya, és megint
elterült a homokban. – Ilyet még sose láttam! – ismételgette, a géphez vonszolta magát,
és fölemelte a kezét.
– Állj! – kiabáltam. – Állj!… Lehet, hogy veszélyes, nem tudhatod… Azt mondtad,
sose láttál még ilyet! Ó, menjünk vissza, menjünk vissza az űrhajóhoz, hívjuk ide Mama
kedvencét, talán ő tudja, hogyan működik…
Két ágamat lekaszabolta azzal az átkozott, halált hozó vacakkal.
– Hallgass, undorító büdös kis virgács! – vicsorgott. – Különben… Megmutatom én
neked, hogy működik ez a gép! Nincs senki, érted, te hülye, te fajankó spenót, aki több
lenne az öreg Braddocknál!… Nincs bizony!
És megnyomta a piros gombot.
Hát tudjátok, mi volt az a gép?… Emlékeztek, hogy a ploppók sokkal nagyobb bolygón
laktak, mint a miénk, és itt nálunk nagyon könnyűek voltak, szinte repültek?… Hát ezért
minden reggel gyakorolniuk kellett egy órán át ezeken a gépeken, különben elsorvadtak
volna az izmaik, és pokolian fájtak volna… Görcsöt kaptak volna, görcsöt!… Ezek az
ostoba emberek görcsnek nevezik az izomfájdalmat. Mert nekik is vannak izmaik.
Az emberek izmai persze egészen nevetségesek a ploppókéhoz képest. Láttam néhány-
szor, hogy a ploppók csápjaikkal ketté tudják törni a vasat, az emberek viszont… Éppen
előtte való nap láttam, hogy Mama kedvence azt kiabálta a többieknek, hogy Braddock
Fattya nem tudna még egy szar macskát se kettéhasítani, én ugyan nem egészen értem,
hogy mi az a szar, se a macska, de tudom, hogy messze vannak a vastól…
Tehát… ó, igen, a görcsök! Szóval ezek a gépek arra kellettek a ploppóknak, hogy
reggelente megmozgassák vele az izmaikat, nehogy megfájduljanak… Sajnos, amikor a
ploppók még éltek, nagyon vigyáztak ezekre a gépekre, szóba se jöhetett, hogy elvegyük
tőlük, és elrejtsük… Aztán szerencsére jöttek azok az apró valamik, azok a vírusok, és…
Tehát ez az ostoba ember megnyomott egy gombot. Természetesen (én tudtam,
tudtam, hogy így lesz: adj egy zöld gombot az embernek, és az gyanakodva, tisztes távol-
ból nézi, adj egy pirosat, a fenébe is, és azonnal megnyomja!) a legrosszabbat tette, amit
csak tehetett. A gép nyolcvanhét nyílásából hirtelen nyolcvanhét kemény fémcsap ugrott
ki, mindegyiken szívókorong és kampó százával, s egy pillanat alatt elkapták Braddock
Fattya büdös testét, ide-oda ráncigálták, ő meg rettenetesen üvöltözött azzal a büdös szá-
jával. Két-három reccsenés hallatszott, mint amikor egy ember leszakítja ágainkat, és
Braddock Fattya még hangosabban ordítozott, csak egy pillanatra hallgatott el, amikor
a csápok nagy erővel a homokba verdesték a fejét.
Aztán – micsoda szórakozás! – a gép néhány csápja kezdte szétszaggatni Braddock
Fattyának bűzlő testét, nagy húsdarabokat tépett ki belőle vígan, és valami vörös
fröccsent szét, és ettől még nagyobb lett a bűz, már olyan szennyes volt a levegő, hogy
majdnem én is ott pusztultam… Braddock Fattya annyira üvöltött, hogy önkéntelenül
kinyithattam vagy tíz kapszulát, és ugyanannyi spórát vetettem a vörös és biztosan
mérgezett homokba… Aztán Braddock Fattya ordítozása közepette-másképpen ordított
egyébként, mert szeme már nem volt, se orra, se szája – a nyolcvanhét csáp megkezdte
a harmadik számú gyakorlatot, a heves izomtágítást, és Braddock Fattyának négy fölső
és alsó csápja hangos recsegés közepette hirtelen kiszakadt, és ő újabb üvöltés után végre
elcsöndesedett…
A gyúrógép természetesen ettől nem állt le. Különböző fokozatokon át még egy órát
működött… Végül az, ami Braddock Fattyából maradt, olyan apró foltocskának látszott,
amilyen a hideg beálltakor az őszi évszakban szokott vörösleni a homokban a lenyugvó
nap fényében… A gép csápjai egymás után visszabújtak a nyílásokba, a piros gomb kis
kattanással kiugrott a helyére, aztán minden elnyugodott. Legyőztem undoromat, amely
a Braddock Fattyának maradványaiból áradó bűztől fogott el, és lábammal nagy lyukat
ástam, és belekotortam annak a vörös maradványnak a foszlányait – időnként meg kellett
állnom, hogy ne fulladjak bele a bűzbe… Rengeteg foszlánya volt, a fene egye meg! – de
végül csak sikerült eltüntetnem, a vörösre piszkolódott homokot is belekotortam, aztán
tiszta homokkal betemettem a lyukat… Micsoda munka volt, gyerekek, de a végén
minden a helyén volt, mintha sok-sok holdja nem járt volna erre senki.
Aztán szökdécselve elindultam vissza az űrhajóhoz…
A csillag már egészen alacsonyan járt, amikor visszaértem az űrhajóhoz. Jó nagy utat
tettem meg, de leghőbb kívánságom teljesült… Az űrhajó árnyékában, maga elé meredve,
nagyon, de nagyon rossz hangulatban, azt a kérgéből jövő bűzös valamit szárítgatva
magán, vörös képpel, egyedül üldögélt Mama kedvence.
A lába elé hajítottam egy darab kaliforniumot. Fölugrott.
– Vigyázz, mit csinálsz! – kiáltotta, előkapta azt a halált hozó vacakot, s egyik ágamat
lenyisszantotta, legyen örökre átkozott! – Ronda hányadék, ronda bokor… Próbáld meg
még egyszer, meglátod, mi történik!
Ekkor azt kérdeztem:
– Hol van Braddock Fattya?
És Mama kedvence fölemelte a fejét, és azt mondta:
– Kicsoda hol van ?
– Braddock Fattya – feleltem. – Találtam ott lenn a sivatagban egy gépet, sose láttam
ezelőtt. Nagyon-nagyon bonyolult… Félek, és arra gondoltam, hogy Braddock Fattya…
Automata kakas
a strassburgi
katedrális
óráján,
1352-ből
STANISLAW LEM
Robotok
és emberek
Edison leoldotta a fekete függönyt. Szenvtelenül mondta:
– Az android négy részből áll…
A rejtett hatástól, amely ezekben a fémkarikákban jön létre, mindaz, ami kiáramlik
belőlük – a hő, a mozgás és az erő –, e csillogó drótok érintkezése révén terjed szét
Hadala testében: ezek pontos másai idegeinknek, ereinknek, ütőereinknek. Ezektől
az apró edzettüveg-karikáktól, amelyek (igen egyszerűen, mindjárt megmagyarázom)
beékelődnek az áram és e különböző dróthálók közé, a mozgás elindul vagy megáll,
akár az egyik tagban, akár az egész személyben. Emitt látható egy különlegesen erős
elektromágneses motor, amelyet sikerült kis terjedelművé és könnyűvé tennem,
és amelybe az összes vezetékek bekapcsolódnak…
Nem hagytam figyelmen kívül azokat a mély sóhajokat sem, amelyeket a szo-
morúság sajtol ki a szívből; a csinos, okos berendezésű Hadalától e sóhajok bája sem
idegen. Bármely nő tanúsíthatja, hogy e mélabús sóhajok utánzásában nincs semmi
boszorkányság. És nincs színésznő, aki ne kezelné ezeket remekül, s nem osztogatná
tucatszámra.
Íme, két arany fonográf, derékszögben hajlanak a mell közepe felé: ez Hadala tüdeje.
Úgy kapják egymás után ívszámra az ő harmonikus – vagy mondhatnám inkább:
mennyei – beszélgetéseit, mint ahogyan a nyomdagép adogatja magának a kinyomta-
tandó íveket. Egyetlen cinszalag hétórányi beszédét tartalmazza. Szavait pedig a leg-
nagyobb költők adják és karunk legmélyebben szántó metafizikusai, legsúlyosabb
gondolatú írói, csupa lángész, akiket megkértem erre… Ezért állíthatom azt, hogy
Hadala értelme nem akármilyen értelem, hanem ez maga az intelligencia.
Nézd csak ezt a két észrevehetetlen, tiszta acéldugaszt, amint a nyelükön rezegnek,
s egy mozgáskeltő rejtett szikrától önmaguk körül forognak: csak Miss Alice Clary
hangjára várnak, erről biztosíthatlak… Tüdeje alatt egy henger kitüremkedéseiben
vannak feljegyezve gesztusai, járása, különféle arckifejezései és a testtartása ennek a
bálványozott lénynek… Nálam ez a henger, ott, az android összes idegeit magában
foglaló elmélkedés alatt játssza el (hogyan, azt majd később elmondom) az androidban
megtestesült személy gesztusait, járását, különféle arckifejezését és testtartását.
Lényegileg ez a henger több mint hetven általános mozdulatot tartalmaz. Körülbelül
ennyi az, amennyivel egy jól nevelt hölgynek lehet és kell rendelkeznie.
Száz évvel ezelőtt August de Villiers de L’Isle-Adam gróf A jövő Évája című regényében
írta ezeket a ma már anakronizmusnak tűnő sorokat. Anakronizmusnak kettős: mulatságos
bennük az, hogy a robot mozdulatai a pozitív felvételről készült hengerben vannak
programozva, míg beszélni Edison aranyfonográfja által tud! – de még mulatságosabb
talán az izom, amely ugyanúgy vibrál, mint az a nőideál, melyet az androidnak rövidesen
helyettesítenie kell majd. S ráadásul ez a maga idejében oly nevezetes regény milyen
pedánsan aprólékos! Lord Ewald szeretője rendkívül szép, de rendkívül buta is, s ezt a
lord nem bírja elviselni. A szépség és az ostobaság eme elválaszthatatlan egysége olyan
kétségbeesésbe hajszolja a férfit, hogy végezni akar önmagával (a szerző, De L’Isle-Adam,
még romantikus volt, bár kétségtelenül gúnyosan romantikus, az akkor kialakuló pozi-
tivizmusnak megfelelően). A lord barátja, a jólelkű és lehetetlent nem ismerő Edison
rendelkezésére bocsátja androidját, amely Miss Alice Clary hang, járás, mozgás szerinti
megtestesülése. De vajon tud-e majd a nemes lord beszélgetni az androiddal, amelynek
szavai bár aranyforrásból, de mégiscsak fonográfról erednek? Lássuk csak:
Valóban mindenre, szavamra mondom, mindenre tud felelni bárkinek! Olyan az emberi
szavak készlete, mint egy óriási kaleidoszkóp! Ha felfogásunk reagál egy-egy témának
megfelelő hangejtésre és zenére, akkor bármely kifejezést bármilyen értelemben arra
vonatkoztatunk – aszerint, ami többé-kevésbé örök az emberek lényében és beszédé-
ben.
A robotok kérdését hármas tagolásban lehet tárgyalni: felvetve azt, hogy megépít-
hetők-e, és ha igen, akkor milyen célból fog ez megtörténni – valamint, hogy miben
fognak hasonlítani az emberre, s miben fognak különbözni tőle. A fantasztikus irodalom-
ban e téma felvetése az első kérdésre adott választ jelenti; ami a másik kettőt illeti,
a szépirodalomban adott feleletek nagyon tarkán jelentkeznek, és a maguk egészében –
mondjuk ki már itt, elébe vágva részletes áttekintésünknek – a jövőbe tekintést illetően
igen csekély értékűek, vagy egészen értéktelenek.
Soroljuk most fel a science fiction műfaj eme szektorának fő cselekménytípusait:
1. Intellektronika (számítóberendezéssel működő, mechanizált típusú, nem ember-
szabású értelem).
E téren a fantázia viszonylag még keveset alkotott.
Íme, néhány tipikus motívum:
a) Gigászi komputer – amely az államot vagy az egész világot irányítja („elektrokrácia
ember nélkül”), megtalálható Van Vogt, Asimov, Leiber és sok más szerző műveiben.
Van Vogtnál a gép időszakos pszichológiai ellenőrzéseknek veti alá az állampolgárokat,
Asimovnál mindenekelőtt a gazdasági életet rányitja. Az én Cimborámban egy nagy
komputer, elrejtve az emberek elől szándékait, világuralomra tör. Ezzel a cselekmény-
típussal találkozhatunk H. Hauser, az elhunyt német író Gigászi agy c. regényében is,
ahol inkább a hatalom „alsóbb szintjein” szerepelnek számítógépek, pl. mint bűnügyi
nyomozás segédberendezései (Niven Az érzékszervek c. elbeszélésében detektív helyett
komputer hasonlítja össze a fényképeket a bűntettes kinyomozásához), mint a bolygó-
közi, illetve általában a kozmikus felderítés szolgálatában álló emlékezetgépek stb.
b) Nagy komputer-hadvezér – ilyen pl. Dinah a fent említett műben; a két ellenséges
számítógép-hadvezér „titkos megegyezésének” témáját a szépirodalomban ugyancsak
sorozatosan feldolgozták már.
2. Robotok (emberszabású mechanikus berendezések) és androidok (emberekhez
igen hasonló bábuk).
a) A robotokkal az emberek úgy bánnak, mint rabszolgáikkal.
b) Házi szolgálatot ellátó androidok, „felszolgálók”, sőt férfi- és női szerepet betöltő
ágyasok.
c) Az emberek saját érdekében, rajtuk uralkodó robotok: azzal áltatják az embereket,
hogy a régen megszűnt háború még mindig dúl a föld felszínén, s ezért megtiltják az
embereknek, hogy elhagyják óvóhelyeiket – ha ugyanis kiengednék őket, akkor az
emberek elölről kezdenék a megszűnt háborút (pl. Dick művében).
d) Kétségbeesett, tehetetlen robotok, melyek gyászolják a háborúban elpusztult
emberiséget: ez meglehetősen gyakori motívum. (Például Brian W. Aldiss De ki pótolhat
egy embert? vagy Poul Anderson Az űr árvái c. művében, amelynek már a címében is
árvák szerepelnek.)
e) Egymás ellen, gazdáik szórakoztatására háborút viselő robotok (pl. D. Bunchnál).
f) Az emberiség elpusztulása után, az értelmetlenné vált háborút merőben a tehetetlen-
ségi erő folytán tovább folytató robotok.
g) Az emberek elől elszökő, saját országuk megalapítására törekvő robotok (ezt jó-
magam találtam ki, de mint groteszket).
h) Olyan robotok, amelyek kidolgozták saját „metafizikájukat”, és kihirdetik, hogy
fölötte állnak az embernek (pl. Asimov Én, a robot c. művében szerepel egy ilyen elbe-
szélés, ámde itt a robot-ontológia megalkotója olyan, mintha hibás volna).
i) Olyan robotok, amelyek munka közben, főként veszélyes, nehéz helyzetben érthe-
tetlen okoknál fogva felmondják a szolgálatot; rendszerint műszaki hibáról van szó.
j) Megőrült robotok, törnek-zúznak, még embereket is ölnek (pl. A. Bester A gyengéd
Fahrenheit c. művében, mégpedig nem valami „immanens gonoszságból” – mert ami
történik, az csak váratlan hiba, elromlás következménye, vagy csak azért következik be,
mert a robotot végrehajthatatlan feladat elé állították, esetleg azért, mert a robot olyan
helyzetbe kerül, amilyet a konstruktőr nem vett számításba (ilyen vezérmotívum jelenik
meg az én Vadászat a Setauroson c. elbeszélésemben; egy bányászrobot „agyrázkódás”
következtében pusztító tevékenységbe kezd, és meg kell semmisíteni).
k) Nem földi, vagyis más bolygókról érkező, nem emberek által megépített robotok
(pl. A. Clarke A város és a csillagok c. művében vagy J. Blish Vor c. regényében – ez
utóbbiban egy különleges robot szerepel, s ez nemcsak hogy csillagtűzből eredő fém-
szörnyeteg, hanem egyúttal megkínzott lény is, retteg a haláltól, s íme, az öngyilkos
robot, amely önmagával nem tud végezni, mert ez ellen biztosítószerkezetet építettek
beléje, az emberekhez fordul kérésével, hogy pusztítsák el; „nem földi robotok” ügyel-
nek fel hajókon és „repülő csészealjakon” is, őrzik a fedélzetre vitt, elrabolt embereket,
s az embereknek többször is sikerül túljárni az ilyen robot eszén).
l) Jellegzetesen emberi munkát végző robotok, pl. sci-fi műveket szerkesztenek
(humoros változatokban nemegyszer szereplő motívum) vagy regényt írnak (pl. Fritz
Leiber Ezüst tojásfejek c. művében); kisegítő funkciókat töltenek be, pl. a pénzbeszedők,
pincérek, hotelportások munkáját a sci-fi művekben gyakorlatilag éppen a robotok végzik.
m) Robotok, amelyek annyira bölcsek, hogy logikai úton megállapítják Isten létezését
– egy ilyen „szent robot” szerepel A. Bouchner Aquinói Szent Tamás nyomában c. novellá-
jában; ugyanott találkozunk a „robass”-szal is, amely nem egyéb, mint Bálám szamará-
nak mechanizált megfelelője, s melynek gazdája megkísérti a jámbor lelkű Tamást.
n) Embereket más emberek parancsára fegyelmeznek, különlegesen meggyötörnek
stb. (ez történik D. Bunch novelláiban, az általa kigondolt Moderan országban).
o) Komputer-robot, mint Dominator, az elektronikus felügyelő az űrhajón J. H.
Schmitz A vonal vége c. novellájában, hőse azonban győzedelmeskedik ezen a berende-
zésen, és elmenekül a Galaktika mélyébe, míg a jólelkű szerző még bájos menyasszonyt is
nyújt neki, a csillaghajónak egyik utasát, akiből nyilván egy új embernem Évája leend.
p) A robotok témájához sorolnám azokat a „kettős inverziójú” novellákat, amelyekben
(így pl. Asimov Tejfelesszájú vagy Randall Garrett De én nem gondolkozom c. művében)
a rakétán utazó ember tölti be a komputer szerepét. (Asimovnál fenomenális emlékező-
tehetséggel bír, Garrettnál pedig mint „guesse” a villámgyors asszociációk fenoménja:
itt a gép tehetségét plántálják át az emberi agyba.)
q) Tanácsadó mikrorobot, pl. fülben hordható „miniatűr agy”: ezt az álrealista cselek-
ményt adja F. L. Wallace Átszállási késés c. művében (melynek utasa egy idegen bolygón
csakis egy ilyen, Dimanche nevű elektronikus tanácsadó segítségével tud úrrá lenni a
nehézségeken); ugyanez tréfaként szerepel nálam a Robotok meséi c. kötet Automateusz
Cimborája c. elbeszélésében; nálam a mikrorobot a társa a makrorobotnak.
r) Félig robotja, félig komputere egy másik civilizációnak, amely hatalmában tartja,
és hipnotikus úton rányitja (pl. Roger Dee Siratófaljában).
s) Cserélhető agyú s ezáltal cserélhető képességekkel rendelkező robotok (így
Clifford Simaknál a Folytatásos növény c. novellában: más-más típusú agyat „illesztve”
a robotba, gépészből sebésszé, sebészből antropológussá alakítja át stb.
t) Olyan robot, amely fölött holmi „Mások” veszik át a hatalmat; így pl. A legyőzhetet-
len c. művemben (egy küklópsz ezzel lázad fel az emberek ellen).
u) Egymás ellen vagy emberekkel küzdő robotok; itt a küzdelem sportjelleget ölt.
v) Ócska, használhatatlanná vált robotok, amelyek már szemétre valóak, de valaki
nagyon megsajnálja őket; a jótét lélek lehet pl. egy tiszteletre méltó öreg nevelőnő vagy
egy kisgyermek; ez a motívum jelenik meg a Visszatérés c. műben.
w) Robotok vagy androidok mint keverékek, vagyis emberi testrészekkel, illetve agy-
gyal rendelkeznek; Robert Sheckley Gyors Segítség c. novellájában az derül ki, hogy az
emberi „lelket” nem lehet megtervezni, s hogy minden emberben „három részre oszlik”:
egyik része megmarad az emberben, a másik kettőt pedig két robotba „leheli bele”; ez az
ötlet a Freud-féle hármasságra (Superego – Ego – Id) épül fel; egy bolygóra, ahol ne-
hezek az élet feltételei, mint amilyen a Venus, Iddel ellátott robotokat küldenek, lévén
az Id az a gorilla, amely brutálisan őrködik tudatalattiságunkon; az egyik ilyen robot neve
Durrier Chassis. Egy másik változatban az emberi agy (egy szerencsétlenül járt űrhajósé,
egy gyermeké) belekerül a rakéta kormányszerkezetébe, és ott tudatára ébred „transz-
koncentrációjának”; ismét másutt – így Damon Knight Kérdezz valamit c. művében – egy
levegőmentes bolygó katonaiskoláiban harci automatákat tenyésztenek ki azáltal,
hogy gyermekek agyát és csökevényes szerveit ültetik bele páncélozott gubó-protézisekbe
(itt tehát egy vegyes robot-android-ember alakzatról van szó).
x) Külön egy-egy meghatározott feladat teljesítésére készülő robotok, melyeknek ren-
deltetésük betöltése után ócskavastelepre kell kerülniük, amit – érthetően – nem nagyon
akarnak.
y) Sztrájkoló robotok. (Ilyen történetet nem ismerek, s ezt különösnek tartom, mert
kell ilyennek lennie!)
z) Olyan robotok, amelyeknek megjelenése általános gyógyír lesz minden társadalmi
problémára (pl. J. Williamsonnál, de C. Simaknál is).
Minekutána így az ábécé végére érkeztünk, a fel nem sorolt változatoknak még a ten-
gere előttünk. Az iménti próbálkozás alapján az olvasó megértheti, miért nem vállal-
kozom rendszeres osztályozásra. Ez túlságosan fárasztó lenne.
R A D Ó GY ÖR GY FOR D ÍTÁ SA
Kötetünk képeiről
Jean-David
Maillardets
nagy
automata
varázslója.
Készült
a XVIII. század
végén
A hipnotizőr és a médium.
Automata játék
az 1850-es évekből.
Zenélő doboz
XVI. Lajos korából.
A szerkezetet
zongorába rejtették,
az udvarhölgy
„játszott” a billentyűkön
Felelős kiadó: Szilvásy György
Felelős szerkesztő: Szabó Valéria
A szöveghűséget ellenőrizték:
Borbás Mária, Göncz Árpád
Székely Sándor, Viola József
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Moldova Zsuzsanna
Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc
29 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601–59
IF 1796 – e – 7375