A Galaktika

E-Book megjelenését a

támogatta.
Köszönjük a segítséget!
 GALAKTIKA
Tudományos-fantasz tikus antológia

Robert Sherman Townes: Emmy problémája – Göncz Árpád fordítása 3

Gordon R. Dickson: A komputer nem tűr ellentmondást –
Göncz Árpád fordítása 10
Eberhard David Hauber: Bizonysága, hogy mely különösségek
hozhatók létre a művészet és mechanika segélyével – Szabó Ede fordítása 20
M. W. Thring: Robot a ház körül – Göncz Árpád fordítása 21
Bruce Simmonds: Kutatás – Göncz Árpád fordítása 24
Ilja Varsavszkij: Újdonságok Sherlock Holmesról – Karig Sára fordítása 29
Ilja Varsavszkij: A bíró – Karig Sára fordítása 32
Ilja Varsavszkij: AKSZ – Karig Sára fordítása 33
Ilja Varsavszkij: Napló – Karig Sára fordítása 35
Günther Krupkat: A rémület szigete – Hornyánszky Sára fordítása 38
James T. Farrell: Az emberiség jótevője – Göncz Árpád fordítása 50
Shelly Lowenkopf: Kábítószer – Borbás Mária fordítása 53
Herbert Goldstone: A virtuóz – Göncz Árpád fordítása 60
Polübiosz: Apega, az első vasszűz – Szabó Ede fordítása 65
Robert Wallace: Az élő baba – Göncz Árpád fordítása 66
A kínai Tripitakából: A fából szerkesztett ember – Szabó Ede fordítása 70
E. C. Tubb: J, mint Jeanne – Göncz Árpád fordítása 72
Ray Bradbury: Marionett Rt. – Göncz Árpád fordítása 77
 Eberhard David Hauber: Albertus Magnus androidja – Szabó Ede fordítása 83
Alan Bloch: Az Ember az másmilyen – Göncz Árpád fordítása 85
Brian W. Aldiss: De ki pótolhat egy embert? – Borbás Mária fordítása 87
Sandro Sandrelli: Robotszimfónia – Székely Éva fordítása 93
Stanislaw Lem: Robotok és emberek – Radó György fordítása 115
Kötetünk képeiről 126

Összeállította és szerkesztette
Kuczka Péter
A fedélterv és tipográfia
Erdélyi János munkája
A fedélen Joan Miro: Női fej c. műve
(Tête de femme 1938 – Mr. and Mrs. Donald Winston,
Los Angeles, USA)
A színes reprodukciót
Schiller Alfréd készítette

© Kuczka Péter editor, 1973

Brian W. Aldiss: But Who Can Replace a Man?© 1966. A Century of S-F., Ed. by Damon Knight, Pan Books Ltd., London /
Alan Bloch: Men are different.© 1964. Science Fiction Thinking Machines, Ed. by Groff Conklin, Bantam Books, New York / Ray
Bradbury: Marionettes Inc.© 1967. R. Bradbury: The Illustrated Man, Bantam Books, New York / Gordon R. Dickson: Computers
don’t argue.© 1966. Nebula Award Stories 1965, Ed. by Damon Knight Doubleday and Co. Inc. New York / James T. Farrel:
Humanity.© 1965. The Year’s Best S-F. 10th Annual Edition, Ed. by Judith Merril, A Dell Book, New York / Herbert Goldstone:
Virtuoso.© 1964. Science Fiction Thinking Machines, Ed. by Groff Conklin, Bantam Books, New York / Günther Krupkat:
Insel der Angst.© 1969. Das Molekular-Café, Das Neue Berlin Verlag, Berlin / Stanislaw Lem: Roboty i ludzie.© 1970.
Fantastyka i futurologia 2. Wydawnictwo Literackie, Kraków / Shelly Lowenkopf: The Addict.© 1965. Almost Human, Ed. by
William F. Nolan, Souvenir Press Ltd. London / Sandro Sandrelli: Sinfonia robotica.© 1962. Interplanet – Antologia di fan-
tascienza, Editrice la Tribuna, Piacenza / Bruce Simonds: The Search.© 1965. The Year’s Best S-F – 10th Annual Edition
Ed. by Judith Merril, A Dell Book, New York / Robert Sherman Townes: Problem for Emmy.© 1964. Science Fiction Thinking
Machines, Ed. by Groff Conklin, Bantam Books, New York / M. W. Thring: A robot about the house.© 1965. The World
in 1984. Volume 2. Ed by Nigel Calder Penguin Books, London. A mű először a New Scienist 1964. április 2-i számában
jelent meg / E. C. Tubb: J is for Jeanne.© 1967. Year’s Best S-F – 11th Annual Edition Ed. by Judith Merril, A Dell Book,
New York / Ilja Varsavszkij: Novoje o Serloke Holmsze. Dnyevnyik.© 1964. Molekularnoje Kafe Lenizdat – Szugyja.© 1966.
Szolnce zahogyit v Donomage, Molodaja Gvargyija – SzUSz.© 1965. Cselovek, kotorij vigyel antyimir, Izdatyelsztvo Znamja,
Moszkva / Robert Wallace: A Living Doll.© 1965. The Year’s Best S-F – 10th Annual Edition Ed. by Judith Merril, A Dell
Book, New York
 ROBERT
SHERMAN
TOWNES
EMMY
PROBLEMAJA
Emmy egy jókora teremben lakott – mi így mondtuk: lakott –, amely valamikor az Egyetem
Katonai Tanszékének fegyvertára volt. Falát halványszürkére festették, fölhúztak benne
néhány válaszfalat és üvegkalitkát, de a régi fegyvertár lényegileg változatlan maradt:
óriási, és az alaprajza is ugyanaz. Az egyik végét széltében majdnem teljesen betöltötte
Emmy; öt méter magasra nyúlt, s vagy hétméternyit foglalt el a terem hosszából is,
egészen a süppedő szőnyegekig. A felületes szemlélő nem látott mást, csak néhány
hatalmas, műszaki szürkére zománcozott acélszekrényt, műszertáblát, amelyen apró
lámpák villogtak, néhány kapcsolót és egy nagy vörös világítótestet. Mikor Emmy épp
hallgatott, nehéz lett volna a kívülállónak megmagyarázni, hogy Emmy fehér köpenyes
szolgái, akik éjjel-nappal keresték a kedvét, miért oly tisztelettelien halkak.
Emmy vezetékneve sokkal hosszabb volt – M. VII. typ. sz. Manndenker–Golemacher-
féle Beépített Elektronikus Számítógép –, de akik érte dolgoztak, s akikért ő, azok egy-
szerűen Emmy néven emlegették. Nemcsak a rövidség kedvéért, hanem mert Emmy
erős egyénisége áthatotta közvetlen környezetét. Mi, akik a gépteremben dolgoztunk,
akarva-akaratlanul majdnem mind személynek éreztük; okos, következetes, barátságos
személynek. Beszéltünk hozzá; s ha mérföldnyi vezetéke, ezernyi vákuumcsöve segít-
ségével megoldott egy-egy különösen bonyolult kérdést, elégedetten megsimogattuk.
És tompán zümmögő jelenlétében még a hangunkat is lehalkítottuk.
Az Egyetem Kibernetikai Tanszékének vezetője egy zömök, bozontos üstökű kutató,
dr. Adam Golemacher volt. (Ez a tudomány a negyvenes években született, tárgya az
Emmy-fajta számítógépek építése és üzemeltetése.) A tanszék alapját még Golemacher
elődje, Manndenker vetette meg, ő fogott hozzá az egyre tökéletesebb számítógép
építéséhez. Emmy végül már az egész ország elismerten legjobb készüléke lett. Szinte
azt mondhatnánk, a sztár. De G. doktorban soha még az árnyéka sem merült föl annak
a félős tiszteletnek, amit én, Dichter, az asszisztense éreztem Emmy iránt. Az ő szemében
Emmy alkatelemei tömegének egyenlege volt; irányítása alatt az élettelen anyag egy-
millió-kétszázötvenezer darabját szerelték össze, hogy a város energiaforrásának segít-
ségével életre keltsék, s olyan egyenletek megoldására alkalmazzák, amelyeket megoldani
egy emberélet kevés. Ennyi, és nem több. G. doktor túlságosan jól ismerte Emmyt ahhoz,
hogy barátkozzék vele.
De nekem nem volt részem Emmy megteremtésében. Mikor én a tanszékre kerültem,
a gép már működő egység volt. Kész, mutatós jószág, s bármilyen nagy is, szikár acél-
házában takaros és rendes. A mellette levő falat csinos, pöttyös hangszigetelő burkolat
 borította, Emmyhez nagyon illő. Szerettem ezt a makulátlan, tisztaságot lehelő kör-
nyezetet. A fizetésem nem volt nagy, de Adam Golemacher olyan ember, hogy puszta
jelenlétével is tanít. Mérvadó körökben úgy vélekedtek, hogy többet ért e bonyolult és
magával ragadó tudományhoz, mint bárki a világon; s nekem minden okom megvolt
rá, hogy ezt el is higgyem.
Az Emmynek föladandó kérdésekről Golemacher doktor képtelenül pici s csupaszságá-
val szerzetesi cellára emlékeztető dolgozószobájában mondta ki a megfellebbezhetetlen
ítéletet, a steril fal egyetlen dísze, Einstein fényképe alatt. Rengeteg ipari és tudományos
szervezet folyamodott hozzá segítségért. G. doktor, miközben nagy, száraz ujjai, mint
megannyi zömök oroszlán, csatangoltak ősz üstöke sűrű dzsungelében, végiglapozta
e kéréseket, s a java részüket félre-, azazhogy a földre söpörte egy-egy gúnyos megjegy-
zés kíséretében: „Ph, ezt egy hülye gyerek is megoldja kavicsokkal egy óra alatt.”
Aztán az elutasított kéréseket egy-egy kurta, a kiadói elutasításra emlékeztető nyomtatott
levél kíséretében visszaküldték a világ minden részébe.
De hébe-hóba megesett, hogy az öreg meglepően fiatalos fekete szeme megvillant
valamely kérdés láttán. Az előzményeken végigfutva valami izgalmasan alapvető,
csalóka kérdés nyomára bukkant. Ilyenkor általában sokkal tovább ment, mint ameddig
az eredeti kérdés terjedt. Minthogy az ügyfél Emmy szolgálataiért óránként mindenestül
ötszáz dollárt fizetett, és nem volt rá példa, hogy a számla jogosságát (szerintem érthetet-
len alázattal) valaki is kétségbe vonta volna. G. doktor tudománytámogatás címén
hozzácsapta a számlához a többletet is. Így számos műanyaggyáros és hídépítő, anélkül,
hogy tudta volna, romolhatatlan kincset gyűjtött magának a mennyekben.
Mikor a kérdés végleges formát öltött, átkerült a matematikusokhoz. Vagy helyesebb,
ha azt mondom: a Matematikusokhoz. A gépterem templomi csendjéhez s a mi Emmy
körül teljesített szerpapi működésünkhöz illően, ebben a tizenkét emberben is volt valami
hieratikus. Két sorban ültek hat-hat fehér asztalnál, előttük egy-egy kis számológép és
tengernyi papiros; fölébe görnyedtek, dünnyögtek magukban, tetőtől talpig fehérben
(valószínűleg senki se tudta, miért járunk mi mind fehérben), mint valami új logaritmus-
kultusz papjai. Mindnek megvolt otthon a magánélete, mindnek voltak szülei, mindnek
volt múltja, álma, vágya. De a gépterem tágasságában (ők a terem túlsó, Emmytől leg-
távolabb eső végében székeltek), a hatalmas ablakokon bezúduló napfényben csak egy
sebességváltó fogaskerekeinek tűntek. És nem is voltak mások: fogaskerekek, amelyek
mozgásba hozzák Emmy kimondhatatlanul gyorsabb gondolatmenetét.
Ők fordították le a kérdéseket olyan nyelvre, amelyet Emmy is ért. A kalkulátorok,
mint mindenki más, kettes és nem tízes számrendszerben számoltak. A matematikusok
meg jelek formájában rendezték el a szalagon az adatokat, amelyeket majd betáplálnak
a gépbe. Ez volt a feladat megoldásának leghosszadalmasabb része. De Golemacher
doktor pepecselő tökéletesítgetéseinek hála, egyre kevésbé és kevésbé nehéz, s egyre
mellékesebb. Ezt természetesen a matematikusok is tudták, s ádáz gyűlöletük a nagy
masina iránt, amely, hogy létüket fölöslegessé tegye, fölfalja életük napjait, egy-egy
gonosz pillantásukban, keserű megjegyzésükben is megmutatkozott.
Golemacher doktor nem adott tápot a gép ilyetén megszemélyesítésére. Sőt sértésnek
tekintette a logikája – s a keze munkája – iránt. Úgy érezte, ennek afféle vasárnapi
sajtószenzáció-szaga van. Szentül meg volt győződve, hogy minden riporter hazudik.
Így aztán rajtam sose jutott túl egyetlen csillogó szemű ifjú fizikus sem, akit valamelyik
lap színes rovatának vezetője küldött.
Vagy húsz emberünk mással se foglalkozott, csak a gépet tartotta tisztán, és javította.
Nyakig zárt fehér overalljában mind olyan volt, mint egy-egy szitkozódó nyuszi. Mert
Emmy körül bőven volt miért szitkozódni, ha halkan is. A miriádnyi alkatrész szakadatlan
karbantartást igényelt, s a gép még így is mindig a legrosszabbkor mondta fel a szolgála-
tot. Megmagyarázhatatlan hibák is adódtak; egyetlen mozgó vagy elektronikus alkatrész
sem bizonyult hibásnak, de a halk kattanások, pislákoló jelzőlámpák szeszélyes, értel- 
 metlen és pontatlan működésre vallottak. Az öreglánynak rossz napja van – mondták
ilyenkor a szerelők. Golemacher doktor ordított: „Félre innét, fuser bagázs!” Föltűrte
az inge ujját, s dühös buzgalommal látott neki, hogy a fájó pontot megkeresse. S végül,
egy-két napi szünet után, rendbe is hozta mindig a gépet.

Egy csupa ezüst s a szemerkélő esőtől csillogó áprilisi délelőtt történt, amikor Emmy is
csinos volt és különösen kezes. Sorra kapcsolgattam be az áramot az egyes gépegysé-
gekbe. A fekete bevonatú hengerek (persze Emmy ezeken csak az adott kérdésre vonat-
kozó emlékeit tárolta) halkan zümmögtek, s plasztikkártyákon tárolt permanens emlé-
kezete, e hatalmas enciklopédia, ott állt mellette készenlétben. Szép lassan táplálgattam
belé az adatokat, amelyek egy közép-nyugati repülőgépgyáros különösen bonyolult
kérdésére vonatkoztak. Emmynek a feltételek különféle kombinációit kellett végiggon-
dolnia és mérlegelnie, hogy kiválassza közülük a legcélravezetőbb, azaz legolcsóbb és
legnagyobb hatásfokú megoldást. A választ az írógépén, különleges kék tintájával kellett
kinyomtatnia. Ezt a gyakorlat nyelvére lefordítva elküldik majd a repülőgépgyárosnak,
s az az orákulum szavát áhítatos tisztelettel veszi kézbe.
De bennem, azt hiszem, aznap délelőtt nem volt semmi áhítat; ahhoz nagyon is április
volt. Ott kuporogtam magas fehér székemen, és sorra tápláltam be a kérdés rengeteg
tényezőjét Emmy kolosszális, az én tízmilliárdnyi istenadta neuronomhoz annyira hasonló
kapcsolásrendszerébe. A zümmögő gépben elektronikus „idegsejtek”, megismerhetők
és csöppet sem titokzatosak, emésztették meg a kötetnyi adatot a pillanat törtrésze
alatt. Egy szempillantás, és már összegezték, integrálták, egyszerűsítették és össze is
hasonlították őket. A műszertáblán a csöpp piros és fehér lámpák sorai tették láthatóvá
a műveleteket, mint valami Bach-fúgát egy roppant klaviatúrán.
A hatalmas ablakokon túl a campus zsendült. Egy mamlasz elsőéves tette a szépet egy
telt keblű lányhallgatónak; a lány testében, mozdulataiban, öntudatában, ahogy e fon-
toskodó hódolatot fogadta, maga az április feszült. A fák fekete gallyain csöpp zöld tüzek
égtek. Vétek volt egy géppel tölteni kettesben a napot. Golemacher doktor szigorú
tilalma ellenére – a gépteremben nem volt szabad semmi szükségtelen zajt kelteni –
halkan dudorásztam… valami régi gyerekdalt (azok a vidám dalocskák ugyanis, ame-
lyeket manapság úton-útfélen hallani, nincsenek ínyemre). Egyszerre élesen megszólalt
a hibát jelző csengő. A nagy vörös lámpa hisztérikusan villogni kezdett. Hiba. Hiba.
Ez teljesen készületlenül ért. A kérdésre vonatkozó adatsor, amit épp betápláltam
Emmybe, hibátlannak látszott. Márpedig a csengő valami komoly hibát jelzett, amit a gép
képtelen kiküszöbölni.
Ugrottam, hogy kikapcsoljam az áramot. Már rajta volt a kezem az első gépegység
kapcsolóján, mikor a szemem a pislogó műszertáblára esett. Egy pillanatig felfogni is
alig tudtam, hogy mit látok. S mikor már felfogtam, akkor is tiltakozott ellene a logikám
és a képzettségem. Kezemet a kapcsolón kiverte a hideg veríték. Pedig szó se lehetett
tévedésről: a gép nem a kérdés megoldásán dolgozott. A lámpasorok java része nem is
égett; a többi meg fölismerhető ütemben gyulladt-aludt ki, gyulladt-aludt ki: annak a
kis gyerekdalnak a ritmusát követte, amit az előbb dúdoltam: Lánc, lánc, eszterlánc,
eszterlánci cérna… Miközben ostobán bámultam a gépet, odajött az egyik matematikus,
gondolom, egy fiatal nő, nyomban fölismerte a dalt, amit a lámpák pislákoltak, s szigorú
pillantást vetett rám.
– Jó vicc. De mit szól ehhez G. doktor? – Majd, hangjában egy szikrányi női kíván-
csisággal, megkérdezte: – Mondja, ezt hogy csinálta?
– Nem én csináltam. Ő csinálja! – Majdnemhogy sírtam.
A nő nem volt ijedős. Nagy lélegzetet vett, kihúzta magát keményített fehér köpenyé-
ben, s elvonult, hogy hívja doktor Golemachert. Mielőtt még tudatára ébredtem volna,
 hogy mit mondok, rámorogtam a gépre:
 – Hát ezt jól megcsináltad! – És belerúgtam a szekrényébe. Bele is sajdult a bokám.
A lámpák azon nyomban kialudtak. Mire G. doktor megérkezett, nyoma se volt semmiféle
komolytalanságnak. Nem is zavartatta magát, hogy hitetlenkedjék. Az én szavamban
még esetleg kételkedhetett volna („Nem fegyelmezi a képzeletét, Dichter; mindenféle
pityókos álmokra pazarolja”), de a matematikusait jól ismerte. Így hát nyomban előállt
a magyarázattal.
– Beismeri, hogy dudorászott, Dichter… – (Megkaptam a porosz kiképző őrmesteri
pillantást.) – Nos, a gép a hanghullámoktól berezonált stb. stb…
És ebben maradtunk. A délelőtt visszazökkent a szabályos kerékvágásba. A repülő-
gépgyár, annak a rendje és módja szerint, minden további fennakadás nélkül megkapta a
kérdésre a választ.

Mind újabb és újabb kérdések vetődtek fel, egyre nehezebbek. G. doktor valósággal
kivirágzott, minél fogasabbak lettek, annál nagyobb örömét lelte bennük. Boszorkányos
keze alatt Emmy „teljesítménye” mindjobban megközelítette az emberi szintet. Az ezer
meg ezer mérföld vezetékhez, az acél és üveg tonnáihoz most újabb, színre, fényre,
hőre, zenei hangra, beszédre s a világmindenséget átható láthatatlan hullámokra érzé-
keny sejtek csatlakoztak. Golemacher doktor még az agyelektromossággal kapcsolatos
kutatásokat is figyelemmel kísérte, hogy egy szép napon Emmy ezt az energiaforrást is
földeríthesse. Emmy változatlanul ott állt a gépteremben, de egyre növekedett. Nem volt
énje, nem voltak érzelmei, de mi úgy járkáltunk körülötte, mint aki álmodik, vagy akit
díszletek vesznek körül. Elnémultunk, eltörpültünk, magunkba zárkóztunk a színe előtt.
A takarítószemélyzet kínosan ügyelt a ruházatára, és úgy használta a fényezőpasztát,
mint megannyi kozmetikus. A tmk-sok meg a sebészorvosok elmélyült figyelmével
kezelték a szerszámaikat.
Mikor Emmy megkapta a feladatot a Palomar-hegyi csillagvizsgálótól, ostrom alá
vett minket a sajtó. Golemacher doktor bezárkózott; s nekem kellett végigcsinálnom
azt a határtalanul szórakoztató „doktor dichteresdit”, amely azóta sújt már, hogy az
egyetemet elvégeztem. Az újságíróknak ugyanis, akár a tudósoknak, némiképp primitív
a humoruk. De Emmy valóban szenzáció volt. Megkapta a csillagászoktól, ami gyér
adatuk volt, elrágódott rajta, aztán kinyújtotta ujját az űrbe, és tévedhetetlenül mutatott
rá az izzó napok közt vakon botorkáló halott csillagzatra. Emmy egyszer-kétszer teljesen
kiborult, miközben megpróbált végigtapogatózni az űr vak folyosóin, hogy pontosan
megállapítsa, hol a mi helyünk a sodródó világmindenségben. G. doktor ilyenkor ápolta,
gyötörte a nagy gépezetet, pihenést „írt elő neki”, és zsarolta is ugyanakkor. És Emmy
mindig engedelmesen visszatért a munkájához, s tapogató ujját végigfuttatta a negyedik
dimenzió szegélyén.
De a kérdést mindig részletesen meg kellett fogalmazni neki. Mert vagy válaszolt,
vagy nem: másra nem volt képes. Akárhány csöve volt is, az mind nem ért fel az emberi
agy milliárdnyi neuronjával, csatlakozó idegvégződésével. Sokkal több volt, mint mi, de
sokkal kevesebb is.

Az ősz úgy ülte meg a campust, mint az égő fahasábok füstje és a fiatalok, akik évről
évre, törvényszerűen beállítanak. Emmy számára a szeptember egy festékgyár fogas kér-
dését jelentette. A matematikusok s néhány színezékvegyész áttette szalagra a kérdést,
én betápláltam az adatokat, megkaptam a részválaszokat, és azokat is beletápláltam a
végkövetkeztetés érdekében. Kint bátran, nemtörődöm vörös-arany pompájában ment a
halálba minden, ami zöld. Valaki – lehet, hogy én voltam – elfelejtett eltakarni egy ablakra
néző színérzékelő cellát. Egyszerre fölvillant a vörös hibajel, s megszólalt a vészcsengő.
Félve tekintettem föl a jelzőlámpákra. Most nem villogtak semmiféle dallamot. Ez rosz-
szabb volt. Emmy elejtette a kérdést, nem dolgozott rajta, valamennyi lámpája szelíden 
 pislákolt. A fények játéka mintha töprengő, alélt gyönyörűséget fejezett volna ki. Mintha
egy csecsemő gőgicsélne. Szinte ösztönösen csaptam rá a kifelé néző színérzékelőre a
fedelét. A lüktetés elhalt; a gép folytatta a festékgyár kérdésének mérlegelését. Ez alka-
lommal nem küldtem G. doktorért.
De így is tudta, hogy valami baj van. Talán bátortalanul viselkedtem Emmyvel. Talán
megfigyelt egy nap munka közben, s észrevette a szememben megvillanó értetlenséget.
Éppolyan éles megfigyelő volt, mint amilyen ragyogóan értelmes. Reggelenként féltő
gonddal érdeklődött az egészségem felől, s ebből inkább az orvos, mint a munkatárs
érdeklődését éreztem kicsendülni. Tudtam, hogy vagy visszanyerem a frissességemet,
vagy a megalázó tanács vár rám: vegyek ki egyévi szabadságot, amíg „az idegeim meg-
nyugosznak”.
Elhatároztam, hogy csak azért is végignézem, mikor nagyjavítást végeznek a gép lét-
fontosságú szervein. A látvány, hogy az érzéketlen alkatrészeket, blokkokat eltávolítják,
s másokat raknak a helyükbe, amelyeket prózai papírdobozokból szednek elő, helyre-
állította bennem a gépet kezelő ember öntudatát. Megszilárdult az önbizalmam. Ezeket
a fém és üveg alkatrészeket úgy szerelték össze, mint valami Märklin-játékot; a gép csak
egészében volt csodálatos, a részleteiben nem – a csodálat az embert illette, csak az
embert.
Visszanyertem hát a biztonságomat. Jól is ment minden december végéig. Akkor
megszűnt az állásom.
Egy héttel karácsony előtt Golemacher doktorral nekifogtunk, hogy előkészítsük
Emmyt a szünidőre. A campus néma volt (a diák, aki se haza, se máshova nem utazik el
szünidőben, általában hallgatag fajta). A matematikusok is távol maradtak szerzetesi
íróasztaluktól. Csak néhány tmk-s maradt itt; lent verték a blattot az alagsorban. Fakó
péntek délután volt; havazás lógott a levegőben.
Az elhagyatott gépterem fagyos tágasságában érthető lett volna, ha a gép félelmesnek
és fagyosnak látszik; de magányosnak és fázósnak látszott. G. doktor ide-oda járkált,
rögzítette a tárcsákat, lecsapott néhány biztosítékot, ellenőrizte a kapcsolókat és karokat.
A gép egyszerre fölmordult és megindult. A műszertáblán itt-ott fölvillant néhány lámpa.
Ez még G. doktort is váratlanul érte. Nyersen fölkacagott, hangjában egy icipici meg-
könnyebbüléssel.
– Semmi. Semmi az egész. Csak épp elmentünk fehér köpenyben a fotocella előtt.
Ennyi az egész.
Folytattuk a munkát, s az öreg irántam tanúsított modorában valami szokatlan bajtár-
siasság volt. Talán a gépterem nagy magánya tette. Hamarosan végeztünk is; kikapcsol-
tunk mindent. A gép sehonnan nem kapott áramot, csak a fagyásgátló fűtőcsövek mű-
ködtek benne. Még egyszer végigellenőriztünk mindent. Én véletlenül rátettem a kezem
az acéllemezre, amelyen a kapcsolók voltak…
Lehetetlen. Márpedig ez zümmögés… a működő gép hangja, jóllehet mindent kikap-
csoltunk.
G. doktor gyors volt, mint mindig. Valahol hibás az érintkezés; ezért valaki kihúzza a
lutrit. Széles képére kiült a tétova bosszúság. Aztán megpillantotta a lámpákat.
Adam Golemacher nem volt álmodozó, de Emmyt javarészt ő építette. S biztos, hogy
ez nem szűkagyú embernek vagy szikkadt szellemnek való munka. Egy matematikus
éber a végtelenségig. S aki épít, az ott érzi az ujjában a művét. G. doktor fölnézett a lám-
pákra, és megragadta a karomat. Ő, aki annyira utált minden testi érintést, most belém
kapaszkodott. A gépterem fagyos csöndje baljóssá vált. A csöpp lámpák kigyulladtak,
elaludtak, lassú, látszólagos értelmetlen egymásutánban.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, s azt mondtam (mint rögtön rádöbbentem,
nagyon is hangosan, mert a szavaim fémesen csörrentek a hatalmas teremben):
 – Istennek hála, ez legalább nem gyerekdal. Én soha nem…
 – Pszt, Dichter… oda nézzen…
Ezt nem lehetett félreérteni; lehet, hogy rögtön tudtam, s csak az agyam játszott velem
egy darabig – de ez már elmúlt. Nagyon egyszerű:

Egy meg egy az kettő;

kettő meg kettő az négy;
három meg három az hat…

– akadozva haladt előre, mintha gyerek számolna, golyókkal. Nagyon kicsi gyerek. De
hisz Emmy sokkal gyorsabban „adott össze”, mint bármi emberi agy! Emmy bármit
kiszámított… amit mondtak neki!
Golemacher doktor széles képe most fáradt volt és feszült; csillogó szeme szomorúan
elfelhősödött. Én lassabban értettem meg az igazat. A lámpácskák tovább villogtak.
Hétszer kilencnél a számolás megbicsaklott, s a tábla hatvanegyet mutatott. Majd halvá-
nyan fölizzott a vörös fény; s halkan megszólalt a vészcsengő. Némi tétovázás után kijött
a hatvanhárom, és a számolás folytatódott.
– Ezzel én is mindig bajban voltam – suttogta az öregember, de most nem mosolygott.
Ott álltunk egymás mellett a gép színe előtt; mintha kívántuk volna egymás közelségét.
Mikor a szorzótáblák, az egyszerűek, végére ért, a gép elhallgatott. Nehezebbel nem
próbálkozott. A lámpák kialudtak; de a gép mélyén a megengedhetetlen energia halkan,
mély hangon zümmögött. Golemacher doktor nem mozdult, mintha csak tudta volna,
hogy mire vár. Eddig még sose vettem észre, hogy milyen öreg. Soha nem látszott rajta.
Kint, mintha vasból kovácsolták volna, álltak a fakó, hóterhes napfényben a levelüket
vesztett fák. A gép vinnyogni kezdett. Magas, sose hallott hangon.
Most egyik lámpa se villant fel. De a kiírófejek megreszkettek a könyökükön. Kinyúltak,
visszahúzódtak, összeakadtak, visszaestek, fölágaskodtak. Ez eltartott egy darabig,
majd nyomtatni kezdtek valamit. Kezdetben lassan, jókora távközökben, majd egyre
sűrűbben, egyre lázasabban. Fehér papírszalag tekeredett ki az üvegdobozból, s hurkokat
vetett lábunk előtt a padlón. Először a rémületet láttam meg Adam Golemacher szemében.
Csak aztán a szavakat. Emmy újra meg újra ugyanazt írta ki különleges kék tintával:
KI VAGYOK ÉN KI VAGYOK ÉN KI VAGYOK ÉN KI VAGYOK ÉN…

GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA


 Jaquet Droz híres


automata szépírója
és a gép szerkezete
 A komputer
GORDON R. DICKSON

nem tûr
ellentmondást
/Akinek az utóbbi időben dolga akadt
valami könyvbarátklubbal, az nyilván egyetért
velem abban, hogy az alábbi történet
félelmesen valóságízű./

ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub

Kérjük, e kártyalapot ne hajtsa,
Mr. Walter A. Child ne tekerje össze, ne csonkítsa meg.

Egyenleg: $ 4,98
Kedves Ügyfelünk, csatoltan küldjük a könyvet, amit legutóbb választott, Robert
Louis Stevenson Emberrablók című regényét.

ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub 437 Woodlawn Drive

1827 Mandy Street Panduk, Michigan
Chicago, Illinois 1965. november 16.

Legutóbbi levelemben említést tettem az Önök által küldött komputer lyukkár-

tyáról, amelyen megterheltek Rudyard Kipling Kimjének ellenértékével. A regényt
tartalmazó könyvcsomagot csak azután bontottam fel, hogy Önöknek elküldtem
a lyukkártyán szereplő összeget. Mikor a csomagot kibontottam, észleltem,
hogy a könyv lapjainak fele hiányzik. A könyvet tehát visszaküldtem, és kértem
Önöket, hogy vagy küldjenek másik példányt, vagy utalják vissza a pénzemet.
Ehelyett Önök elküldték Robert Louis Stevenson regényét, az Emberrablókat.
Kérem szíves intézkedésüket a hiba helyrehozatalára.
Csatoltan küldöm az Emberrablók címemre postázott példányát.
Teljes tisztelettel
Walter A. Child

ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub

MÁSODIK FELSZÓLÍTÁS
Kérjük, e kártyalapot ne hajtsa,
Mr. Walter A. Child ne tekerje össze, ne csonkítsa meg.

Egyenleg: $ 4,98
Robert Louis Stevenson: Emberrablók
(Ha a pénz átutalása időközben megtörtént, szíveskedjék felszólításunkat sem-
misnek tekinteni.) 
 ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub 437 Woodlawn Drive
1827 Mandy Street Panduk, Michigan
Chicago, Illinois 1966. január 21.

Engedjék meg, hogy fölhívjam szíves figyelmüket a tárgyban 1965. november

16-án írt levelemre. Önök továbbra is komputer lyukkártyákkal bombáznak,
pénzt kérnek egy olyan könyvért, amelyet nem rendeltem meg. Pedig tulajdon-
képpen Önök tartoznak nekem.
Teljes tisztelettel
Walter A. Child

Mr. Walter A. Child ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub

437 Woodlawn Drive 1827 Mandy Street
Panduk, Michigan Chicago, Illionis
1966. február 1.
Igen tisztelt Mr. Child,

többször is felszólítottuk Önt cégünknél könyvvásárlás következtében keletkezett

tartozása kiegyenlítésére. Régóta fennálló követelésünk összege $ 4,98.
Késedelmét annál is inkább sajnáljuk, mert eredeti megállapodásunk értelmében
mindig a legnagyobb készséggel álltunk hitellel az Ön rendelkezésére. Amennyi-
ben cégünknél fönnálló tartozását nem egyenlíti ki postafordultával, kénytelenek
leszünk az összeg behajtását pénzbeszedő vállalatra bízni.
Teljes tisztelettel
Samuel P. Grimes
számlázási ov.

437 Woodlawn Drive

Panduk, Michigan
Igen tisztelt Mr. Grimes, 1966. február 5.

lennének szívesek végre abbahagyni a lyukkártyák és nyomtatványok küldöz-

getését, s végre egy tisztességes, ember írta levelet küldeni?
Nem tartozom Önöknek semmivel. Önök tartoznak nekem. A végén a követelésem
érvényesítését még kénytelen leszek pénzbeszedő vállalatra bízni.
Walter A. Child

Mr. Walter A. Child SZÖVETSÉGI PÉNZBESZEDŐ VÁLLALAT

437 Woodlawn Drive 88 Prince Street
Panduk, Michigan Chicago, Illinois
1966. február 28.

Igen tisztelt Mr. Child,

vállalatunk megbízást kapott az ön ÖRÖKBECS Könyvbarát Klubnál fönnálló
$ 4,98 összegű tartozásának, valamint e tartozás kamatainak és kezelési költ-
ségeinek behajtására. Tartozásának teljes összege jelenleg $ 6,83-t tesz ki.
Szíveskedjék a jelzett összeget vállalatunk címére haladéktalanul átutaltatni,
ellenkező esetben kénytelenek leszünk az ügyet peres útra terelni.
Jacob N. Harshe
 alelnök
Mr. Walter A. Child SZÖVETSÉGI PÉNZBESZEDŐ VÁLLALAT
437 Woodlawn Drive 88 Prince Street
Panduk, Michigan Chicago, Illinois
1966. április 8.
Igen tisztelt Mr. Child,

úgy látszik, elkerülte szíves figyelmét udvarias felszólításunk, hogy az ÖRÖKBECS

Könyvbarát Klubbal szemben fennálló, régóta esedékes és a kamatokkal, kezelési
költséggel együtt immár $ 7,51-t kitevő tartozását haladéktalanul rendezze.
Ha a nevezett összeg 1966. április 11-ig nem nyer kiegyenlítést, kénytelenek
leszünk az ügyet a bírói eljárás megindítása végett ügyészünknek átadni.

Ezekiel B. Harshe
elnök

Mr. Walter A. Child MALONEY, MAHONEY, MACNAMARA

437 Woodlawn Drive és PRUITT ügyvédi iroda
Panduk, Michigan 89 Prince Street
Chicago, Illinois
1966. április 29.
Igen tisztelt Mr. Child,

irodánk megbízást kapott az Ön ÖRÖKBECS Könyvbarát Klubbal szemben

fönnálló kiegyenlítetlen tartozásának peres úton való behajtására.
Adósságának összege jelenleg $ 10,01. Ha az említett összeget lesz szíves
cégünk címére 1966. május 5-ig átutaltatni, a peres eljárástól elállunk. Ha azon-
ban az összeg a nevezett időpontig nem nyer teljes kiegyenlítést, polgári kereset-
tel fordulunk Ön ellen a bírósághoz.
Biztosra vesszük, hogy Önnek is kellemesebb, ha elkerülheti a bírói végrehajtást,
amely nyomot hagy, és hitelképességének tartós kárt okoz.

Teljes tisztelettel
Hagthorpe M. Pruitt, Jr.
ügyvéd

Mr. Hagthorpe M. Pruitt, Jr.

Maloney, Mahoney, MacNamara és Pruitt
Ügyvédi Iroda 437 Woodlawn Drive
89 Prince Street Panduk, Michigan
Chicago, Illinois 1966. május 4.

Kedves Mr. Pruitt,

el nem tudja képzelni, milyen örömöt okozott, hogy ebben az ügyben eleven
embertől kaptam levelet, akinek végre elmagyarázhatom a helyzetet.
Az egész ügy ostobaság. Ezt teljes részletességgel és több levélben is megírtam
az ÖRÖKBECS Könyvbarát Klubnak. De ugyanezzel a fáradsággal egy komputer-
nek is beszélhettem volna, amely csak köpi a lyukkártyákat, s úgy látszik, másra 
 se jó. Röviden: megrendeltem $ 4,81-ért Rudyard Kipling Kim című regényét.
Elküldték, kibontottam, s kiderült, hogy a könyv lapjainak fele hiányzik. De a
könyv ellenértékét csekken már ez előtt feladtam.
Visszaküldtem hát a könyvet, s kértem, hogy vagy egy hibátlan példányt küld-
jenek, vagy a pénzemet térítsék vissza. Ehelyett elküldték nekem az Emberrablókat,
Robert Louis Stevenson művét – amit meg sem rendeltem; s most ennek az
ellenértékét próbálják behajtani rajtam.
Azóta várom, hogy visszaküldjék a pénzemet, amivel az el nem küldött Kimért
tartoznak. Ez az egész. Talán Ön segítségemre lehet, hogy az ügyet rendbehozzuk.

Szívességét előre is hálásan köszöni

Walter A. Child

Ui.: Az Emberrablókat, amint megkaptam, szintén visszaküldtem, de láthatólag ez sem

segített. Még csak nem is nyugtázták.

Mr. Walter A. Child

437 Woodlawn Drive MALONEY, MAHONEY, MACNAMARA
Panduk, Michigan és PRUITT ügyvédi iroda
89 Prince Street
Chicago, Illinois
1966. május 9.
Igen tisztelt Mr. Child,

semmiféle adat nincsen birtokomban arra vonatkozólag, hogy az ÖRÖKBECS

Könyvbarát Klub bármi Ön által vásárolt árucikket visszakapott volna.
Aligha hiszem, hogy az ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub minket bízott volna meg
követelése érvényesítésével, ha a helyzet úgy állna, ahogy azt Ön előadja.
Amennyiben tehát tartozása három napon belül, azaz 1966. május 12-ig nem
nyer teljes összegében kiegyenlítést, kénytelenek leszünk követelésünket pere-
síteni.
Teljes tisztelettel
Hagthorpe M Pruitt, Jr.

Mr. Walter A. Child

437 Woodlawn Drive KÖRZETI BÍRÓSÁG
Panduk, Michigan Chicago, Illinois

Értesítem, hogy a Bíróság az Ön ellen 1966. május 26-án benyújtott keresetnek

helyt adott, s Önt $ 15,66 perköltséget is magában foglaló adósságának kifizeté-
sére kötelezi.
Nevezett összeget mind a Bíróság pénztáránál, mind a hitelezőnél kiegyenlítheti
Amennyiben a kifizetést közvetlenül a hitelezőnél teljesíti, a kifizetést igazoló
nyugtát terjessze be a Bírósághoz, hogy Önt a további jogkövetkezmények alól
mentesítse.
Az érvényben levő Kölcsönös Kötelezettségi Törvény alapján, minthogy Ön
más állam polgára, jelen ítélet másodpéldányát az Ön állandó lakóhelyét képező
állam illetékes szervéhez továbbítjuk, hogy a végrehajtási eljárást Ön ellen ott is
 foganatosítsák.
KÖRZETI BÍRÓSÁG
Chicago, Illinois
Kérjük, a kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg.
Az ítélet kelte: 1966. május 27.
Hivatkozott jogforrás: S 1566
Alperes: Child, Walter A. 437 Woodlawn Drive, Panduk, Michigan
Tárgy: kölcsönös köt.
Ker. összege: $ 941

Samuel P. Grimes
alelnök, ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub 437 Woodlawn Drive
1827 Mandy Street Panduk, Michigan
Chicago, Illinois 1966. május 31.

Grimes,

ami sok, az sok. Holnap üzleti ügyben amúgy is benn járok Chicagóban. Föl-
keresem az irodájában, s egyszer s mindenkorra rendezzük ezt az ügyet: tisztázzuk,
hogy ki tartozik kinek, s mennyivel!
Híve
Walter A. Child

A Panduki Körzeti Bíróság segédhivatalától

Harry, 1966. június 1.

a csatolt lyukkártyán, amely a Chicagói Körzeti Bíróságtól jött az A. Walter-ügy

tárgyában, a hivatkozott jogforrás rovatában 1500 fölötti statutum-szám szerepel.
Ez tehát nem polgári, hanem büntetőügy, s így nem rám, hanem terád tartozik.
Átküldöm hát a te komputerednek.
Üdv
Joe

BŰNÜGYI NYILVÁNTARTÓ
Panduk, Michigan
Kérjük, a kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg.
Az elítélt neve: (Child) A. Walter
Ítélet kelte: 1966. május 26.
Az elítélt állandó lakóhelye: 437 Woodlawn Drive Panduk, Michigan
Hivatkozott jogforrás: S 1566. (helyesb.) 1567.
Cselekmény: emberrablás
Elköv. időpontja: 1965. november 16.
Megjegyzés: tettes szabadlábon. Azonnal őrizetbe venni.
Rendőrkapitányság, Panduk, Michigan – A Chicagói Rendőrkapitányságnak, Il-
linois. A (keresztneve ismeretlen) Walter elítélt ügyével kapcsolatban (Robert
Louis Stevenson fiatalkorú 1965, november 5-én történt elrablása) közlöm,
hogy nevezett 437 Woodlawn Drive, Panduk alatti lakásáról eltávozott, és
feltehetőleg az Önök illetékessége alá tartozó területen tartózkodik.
Esetleges kapcsolatai: ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub, 1823 Mandy Street,
Chicagó, Illinois. Nevezett értesüléseink szerint fegyvert nem hord. Kérjük
azonnali őrizetbe vételét. Intézkedés megtörténtéről értesítést kérünk. 
 Rendőrkapitányságnak, Panduk, Michigan – S 1567. alapján gyermekrablásért
körözött A. (keresztneve ismeretlen) Walter őrizetbe vétele tárgyában küldött
megkeresésére közöljük, hogy nevezettet az ÖRÖKBECS Könyvbarát Klub
helyiségében, ahol is Walter Anthony Child álnéven éppen $ 4,98 összeget kísérelt
meg az említett cég alkalmazottjától, Samuel P. Grimestől behajtani, őrizetbe
vettük. Intézkedés: kérésükre őrizetben tartva.
Rendőrkapitányság, Panduk, Michigan – A Chicagói Rendőrkapitányságnak,
Illinois
Hiv.: A. Walter (alias Walter Anthony Child) emberrablásért körözött személy.
Megkeresés alapja: komputer lyukkártya-értesítésük nev. személy ellen 1966.
május 27-én hozott ítéletről. Szíveskedjék bűnügyi nyilvántartónk csatolt
lyukkártyájáról komputerosztályunk számára másolatot készíteni.

BŰNÜGYI NYILVÁNTARTÓ
Chicago, Illinois
Kérjük, a kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg.
Tárgy: (helyesbítés – hiányzó nyilvántartási lap pótlása)
Hivatkozott jogf.: S 1567. ítéletszám: 456789.
Tárgyalási jegyzőkönyv: tévesen lerakva, hozzáférhetetlen
Intézkedés: 1966. június 9-én Alexander John McDivott bíró elé ítéletkiszabásra előve-
zetni

Alexander J. McDivott bíró feljegyzése:

Kedves Tony, 1966. június 2.

csütörtök délelőtt ítéletet kell kiszabnom egy bűnözőre, de a tárgyalási jegyző-

könyvek nincsenek meg. Szükségem volna némi információra (hív: A. Walter-
ügy; ítéletszám: 456789. büntető). Teszem azt, nem ártana tudnom, hogy mi
van az emberrablás áldozatával. Esett-e valami baja?
Jack McDivott

Adattári Kutatócsoport 1966. június 3.

Hiv.: It. sz. 456789. – esett az áldozatnak valami baja?
Tonio Malagasi
Nyilvt. oszt.

Címzett: Egyesült Államok Statisztikai Hivatala Tájékoztatási Osztály 1966. június 3.

Tárgy: Robert Louis Stevenson
Kérés: személyével kapcsolatos adatok
Adattári Kutatócsoport
Bűnügyi Nyilvántartás
Rendőrkapitányság, Chicago, Illinois

Címzett: Adattári Kutatócsoport. Bűnügyi Nyilvántartás

Rendőrkapitányság, Chicagó, Illinois
Tárgy: Robert Louis Stevenson személyével kapcsolatos adatok (nyilvt. sorsz.:
 189623.)
Válasz: Nevezett elhalálozott. Életkora az elhalálozás időpontjában: 44 év. Más adat
nem szükséges?
A. K. Tájékoztatási Osztály
Egyesült Államok
Statisztikai Hivatala

Címzett: Egyesült Államok Statisztikai Hivatala 1966. június 6.

Tájékoztatási Osztály
Tárgy: Nyilvt. sorsz.: 189623. Más adat nem szükséges.
Köszönet
Adattári Kutatócsoport

Bűnügyi Nyilvántartó
Címzett: Tonio Malagasi Rendőrkapitányság. Chicago, Illinois
Nyilvántartási Osztály 1966. június 7.
Hiv.: Ítélet sz.: 456789. Az áldozat meghalt.

Adattári Kutatócsoport

Címzett: Alexander J. McDivott bíró 1966. június 7.

Kedves Jack,

hivatkozással a 456789. ítéletszámú ügyre közlöm, hogy az emberrablás áldozatát

feltehetőleg megölték.
Az ügy előzményeire vonatkozó adatok, a gyilkos és az áldozat személyével
kapcsolatos feljegyzések különös hiányából, valamint az áldozat életkorából
arra kell következtetnem, hogy itt valami bandák közti leszámolásról lehet szó.
Ennyit tájékoztatásul. Énrám ne hivatkozz. Bár az áldozatnak – ennek a Steven-
sonnak – a neve valahogy ismerősen cseng. Lehet, hogy valami keleti parti
nagymenő, mert a nevéről mintha egy kalózügyre asszociálnék – New York-i
dokkrablás? –, s valami elásott kincsre is.
De mondom, ez mind csak spekuláció – magánhasználatra.
Bármikor a legnagyobb készséggel stb. stb… Üdv.
Tony Malagasi
Nyilvt. Oszt.

MICHAEL R. REYNOLDS ügyvéd

49 Water Street
Chicago, Illinois
Kedves Tim, 1966. június 8.

szívem szakad meg: nem tudok elmenni horgászni. Tárgyalásom van, egy ember-
rablási ügyben képviselek valakit.
Rendes körülmények közt megpróbálnék elszabadulni, s Divott, aki az ügyet
tárgyalja, valószínűleg nem támasztana akadályt. De ilyen istenverte ügyről
még nem is hallottál. 
 Ezt az embert, akinek az ügyében most ítéletkiszabásra kerül a sor, a tévedések
röhögtetően hosszú sora alapján tartóztatták le, sőt nyilvánították bűnösnek.
Pedig nemcsak hogy nem bűnös – hanem minden oka megvan rá, hogy kár-
térítést követeljen az egyik nagy chicagói könyvbarátklubtól. Ezt az ügyet sem-
miképpen nem szabad elhanyagolnom.
Teljességgel elképzelhetetlen – de nagyon is lehetséges, ha beleképzeled magad
mindent géppel nyilvántartó korunkba –, hogy egy makulátlanul ártatlan ember
ilyen helyzetbe kerüljön.
Persze nem nehéz az ügy. Megkértem Divottot, hogy az ítélethozatal előtt föl-
kereshessem, akkor majd személyesen megmagyarázok neki mindent. És ezután,
ha a védencem már szabadlábon lesz, megtárgyalhatjuk a kártérítési igényeit is.
A horgászást meg halasszuk a jövő hétre, jó?
Ölel
Mike

MICHAEL R. REYNOLDS ügyvéd

49 Water Street
Chicago, Illinois
Kedves Tim, június 10.

csak kutyafuttában…
A horgászásnak megint lőttek. Elnézést.
Nem fogod elhinni. Az én tréfán kívül makulátlanul ártatlan ügyfelemet halálra
ítélték szándékos emberölésért, azon az alapon, hogy áldozata meghalt.
Igen, az egészet megmagyaráztam McDivottnak. S mikor ő magyarázta meg,
hogy milyen helyzetben van, majd hanyatt estem.
Nem volt nehéz meggyőznöm az igazamról. Három percbe sem telt, hogy bebi-
zonyítsam: ügyfelem egy másodpercet nem töltött a megyei börtön falai közt.
De – ezt értsd meg! – McDivott teljesen tehetetlen.
A lényeg, hogy ügyfelemet a komputer adatnyilvántartás értelmében már bű-
nösnek nyilvánították. S tárgyalási jegyzőkönyvek hiányában – nem is lehetnek
jegyzőkönyvek, hisz tárgyalás sem volt, de ezt most nehéz lenne megmagyaráz-
nom neked – a bíró a rendelkezésére álló adatok alapján köteles ítéletet hozni.
És egy emberrablásban bűnösnek nyilvánított vádlott esetében McDivott más
ítéletet nem hozhat, csak életfogytiglani börtönre szólót vagy halálosat.
Az elrabolt áldozat halála, a törvény értelmében, kötelezővé teszi a halálos ítélet
kiszabását. S a föllebbezés határidejét az új törvények – tekintettel az új, kompu-
teres adattárolásra – megrövidítik, hogy ne lehessen a vádlott kárára szándékosan
húzni az időt, s hogy az elítélt kevesebb lelki szenvedést álljon ki. Így hát mind-
össze öt nap áll rendelkezésemre a fellebbezés benyújtására, s tíz napon belül
kapok választ.
Mondanom sem kell, hogy nem fogok a fellebbezéssel vacakolni. Egyenesen a
Kormányzóhoz fordulok kegyelmi kérvénnyel – s akkor a visszájára fordítjuk ezt
az egész komédiát. McDivott már írt is a Kormányzónak, megmagyarázta, hogy az
ítélet tiszta röhej, de mást nem tehetett. Köztünk legyen szólva, a Kormányzónak
rövid úton illenék a kegyelem dolgában intézkednie.
Aztán majd jön az igazi verekedés. És akkor majd elmehetünk horgászni is.
Ölel
Mike

Mr. Michael R. Reynolds ILLINOIS ÁLLAM
49 Water Street KORMÁNYZÓJÁNAK HIVATALA
Chicago, Illinois 1966. június 17.

Kedves Mr. Reynolds,

hivatkozással Walter A. Child (A. Walter) ügyében benyújtott kegyelmi kér-

vényére, közlöm, hogy a Kormányzó a Közép-nyugati Államok Kormányzóinak
Bizottságával jelenleg épp Berlinben tartózkodik, ahol a Fal ügyében tartanak
vizsgálatot. Feltehetőleg jövő hét péntekjén érkezik haza.
A kegyelmi kérvényre és az ön kísérőlevelére nyomban felhívom a figyelmét,
amint megérkezik.
Üdvözli
Clara B. Jilks
a Kormányzó Titkárságának
vezetője

Michael R. Reynolds 1966. június 27.

49 Water Street
Chicago, Illinois

Kedves Mike,

mi van a kegyelemmel?
Öt nap múlva kivégeznek!
Walt

Walter A. Child (A. Walter) 1966. június 29.

E épület
Illinois Állam Börtöne
Joliet, Illinois

Kedves Walt,

a Kormányzó hazaérkezett, de nyomban fölrendelték Washingtonba, a Fehér

Házba, hogy véleményt nyilvánítson az államközi szennyvízegyezményről.
Én letáboroztam a kormányzói hivatal lépcsőjén, és abban a pillanatban, hogy
megérkezik, rászállok.
Ami a helyzet komolyságát illeti, tökéletesen egyetértek veled. Levelemet a
börtön igazgatója, Mr. Allen Magruder személyesen adja át neked, s lesz némi
bizalmas közölnivalója. Nagyon kérlek, hallgasd meg, amit mond; csatoltan
küldöm családtagjaid leveleit is; ők ugyanarra kérnek, amire én: hallgass Mag-
ruder igazgató szavára.
Ölel
Mike


 Michael R. Reynolds 1966. június 30.
49 Water Street
Chicago, Illinois

Kedves Mike (ezt a levelemet Magruder börtönigazgató csempészi ki a börtönből),

miközben épp Magruder igazgatóval beszélgettünk a cellámban, értesítették,
hogy a Kormányzó végre egy ideig idehaza marad Illinoisban, és holnap, azaz
pénteken kora reggel benn lesz a hivatalában. Így hát lesz időd aláíratni vele
a kegyelmet, és az még idejében ideérhet a börtönbe, mielőtt szombaton kivégez-
nének.
Ezt figyelembe véve elhárítottam az igazgató szíves ajánlatát, hogy szökjem
meg; annál is inkább, mert, mint mondta, nem garantálhatja, hogy egyetlen
börtönőr sem állja utamat szökés közben; így hát fönnáll a lehetőség, hogy
szökési kísérlet közben agyonlőnek.
De most már úgyis minden rendben lesz. Ami azt illeti, egy ilyen fantasztikus
tévedéssorozatnak egyszer önmagától is meg kell szakadnia.
Ölel
Walt

A FÜGGETLEN ILLINOIS ÁLLAM

nevében én, Hubert Daniel Willikens, Illinois állam kormányzója, rám ruházott
hatáskörömnél fogva, amely magában foglalja a jogot, hogy bárki tévedésből
elítélt vagy arra érdemes személynek megkegyelmezzek, a mai napon, 1966.
július 1-én kijelentem, hogy Walter A. Childnek (A. Walternak), akit egy oly
bűncselekményért hozott téves ítélet alapján, amelyet soha el nem követett, s
amelyben tökéletesen ártatlan, börtönben tartanak, feltétel nélkül kegyelmet
adok. Utasítom az illetékes hatóságokat, hogy nevezett Walter A. Childet (A.
Waltert), bárhol legyen is fogva tartva, nyomban bocsássák szabadon, s szabad
mozgásában ne gátolják…

Hivatalközi Irányító Szolgálat

Kérjük, a kártyalapot ne hajtsa, ne tekerje össze, ne csonkítsa meg.
Hibás okirat-irányítás
Címzett: Hubert Daniel Willikens kormányzó
Tárgy: Walter A. Child 1966. július 1-én kelt kegyelmi végzése
Tisztelt Kolléga,
a továbbításra átadott okiraton elmulasztotta föltüntetni irányítási Felhatalma-
zási Számát.
Szíveskedjék nevezett okiratot erre a lyukkártyára és a 876. sz. űrlapra átvezetni,
s föltüntetni rajta, mely hivatali hatáskörénél fogva jogosult a SÜRGŐS, AZON-
NAL! jelzés használatára. A 876. sz. űrlapot hivatali felettesével köteles aláíratni.
RÁVEZETENDŐ: Továbbítandó a legkorábbi időpontban, mikor a Hivatalközi
irányító Szolgálat hivatalos órát tart. Ez esetben: 1966. július 5-én, kedden.
FIGYELMEZTETÉS: Ha elmulasztja a 876. sz. űrlapot hivatali felettesével alá-
íratni, mulasztása állami szolgáltatásokkal való visszaélésnek minősül, és bűnvádi
eljárást von maga után.
FIGYELMEZTETTÜK! E kötelezettség alól NINCS kivétel!

 GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA

 EBERHARD DAVID HAUBER

Bizonysága,
hogy mely különösségek
hozhatók létre a muvészet
és mechanika segélyével

Strasburg, 1742, dec. 21.

Heinrich Müller, St. Gallen-i vésnökmester egy ezerötszáz font nehéz

automátumot talált fel, és itt, Hommel tanácsos úr házában, mostanság
az embereknek pénzért mutogatja. Masinája mellett egy fából csinált
ember ül, felruháztatván tetőtől talpig, kit is ő Hartmann Holzhalbnak
nevez. Jobbjában egy rovátkolt pálcát tart, s forgatja is favállával,
könyökével, kezével, olyigen ügyesen, mintha eleven ember volna.
Baljával szótölcsért illeszt szájához, s míg alsó állkapcáját mozgatva
beszél, ugyan jól érthető emberi hangokat ád. Ha mit kérdeznek tőle,
válasza nem zagyvaság. Ha szemből nézzük, tekintete előre, maga elé
irányzódik. Ha meg oldalvást nézzük, szemét akkor is szintúgy reánk
fordítja. Szabad szemmel, de pápaszemen átal is megnézi az elébe
tartott pénzt, nyomtatott papírlapocskát és a nézőket, kiknek ruházatát
és testök tartását is felismerni képes. Készségesen tapogattatja magát
minden porcikáján. Csupáncsak ha lábát emelni akarják, panaszolko-
dik fájó zsábájáról. De ha erre aztán békén hagyják a lábát, nagy haho-
tában tör ki. Szerfölött jól ismeri az itten használatos pénzeket, s azt is
megjelenti, ki légyen most épp a négy éve béhozott laterna magica
dobozánál, ki az, ki a belőle kinyúló pálcikát tekeri éppen. Mindezen-
közben a Szerző úr szerencsét kívánhat önnönmagának, hogy itt él
Németországban. Mivelhogy ha ezen művészi masinát Spanyolország-
ban vagy Portugáliában találja vala fel, ott az inkvizíció boszorkány-
ságnak vélvén, magát a szerzőt is boszorkánymesterként üldözte volna.
Amiként aligha van, ki ne tudná, hogy midőn V. Károly császár, le-
mondván trónjáról, St. Justi klastromában mechanikával foglalkozott,
s fából és keménypapírból madarakat készített, melyek kis ideig röpdös-
tek a légben, a barátok elámultak rajta, és varázslónak akarták kikiálta-
ni ezt a kegyes urat.
S ZA B Ó ED E FOR D ÍTÁ SA


 ROBOT
M. W. THRING
A SHEFFIELDI
EGY E T E M
Ü Z E M A N YA G -
TE C H N O L Ó G I A I

A HÁZ KÖRÜL
ÉS V EG Y É S Z M É R NÖKI
KARÁNAK
PR O F E S S Z O R A

Ahogy az emberi művelődés előrehalad a műszaki ismeretek alkalmazása terén, eljut

odáig, hogy biztosítani tudja az élet minden nélkülözhetetlen feltételét – az élelmet,
ruházatot, hajlékot és meleget. Ezután választhat, hogy a technikát mire használja:
olyan szükségletek kielégítésére, amelyeket eddig mellékeseknek tekintettek, vagy a
kívánt életszínvonal fenntartásához eddig szükségesnek tartott emberi munkaórák
számának csökkentésére. Más szavakkal: vagy az életszínvonalat emeljük a kényelemhez
és boldogsághoz szükséges szint fölé, vagy meghagyjuk a jelenlegi szinten, és kevesebbet
dolgozunk. Mikor megpróbálom fölvázolni, hogy milyen lesz az egyéni háztartások hely-
zete 1984-ben, sarkigazságnak tekintem, hogy az emberiség, ez idáig, a második meg-
oldást választotta. A férfiak mind kevesebb és kevesebb munkaórát töltenek fizetett mun-
kahelyükön. Ebből következik, hogy a háziasszony is arra számít: a jövőben több szabad
ideje marad, anélkül, hogy életszínvonalát alább kéne adnia. S ugyancsak ebből követ-
kezik, hogy a jövőben mint fogalom teljesen megszűnik a háztartási alkalmazott.
A férfiak és nők munkaideje egyaránt rövidebb lesz, s már az iskolában megtanulják,
hogy kereső foglalkozásukon vagy háztartásuk kényelmes rendjének fenntartásán kívül
valami alkotó kedvtelést, tevékenységet válasszanak saját örömükre. Azt hiszem, azt is
sarkigazságnak tekinthetjük, hogy senki nem akar szabványosított otthonban, beépített
gépek között élni, s minden holmiját pontosan ugyanott tartani, ahol mindenki más.
Hisz még ha teljesen zárt, tiszta levegőjű lakótereket építünk, mindennapi életünk akkor
is megtermi a maga piszkát.
Valószínűnek látszik tehát, hogy 1984-ben, az emberek boldogsága érdekében, több-
féle, változatosabb alaprajzú és felszerelésű lakás épül, mint ma. De a háziasszonyok
java része nyilván akkor is megkívánja majd, hogy mentesüljön az olyan mindennapos
háztartási teendők alól, mint, mondjuk, a padló- és fürdőkád súrolás, a tűzhely tisztán-
tartása, a mosás, mosogatás, portörlés, söprés vagy ágyazás.
Hogy az otthonok e sokfélesége megvalósuljon, s a háziasszony mégis mentesüljön
a mindennapos házi munka terhe alól, a leglogikusabb megoldás, ha robotrabszolgát
bocsátunk a rendelkezésére, azt otthona sajátos kívánalmai szerint taníthatja be, beprog-
ramozhatja vagy fél tucat vagy még több szabványművelet elvégzésére (például súrolás-
ra, seprésre és portörlésre, mosogatásra, terítésre, ágyazásra), attól függően, hogy épp
mit akar elvégeztetni vele. S minthogy ez gép, éppúgy nem lesznek indulatai, mint egy
autónak, de emlékezetében elraktározza az utasításokat, és bizonyos határok közt
irányítható, vagy beépített alkalmazkodóképessége révén figyelembe tudja venni az
elébe kerülő tárgyakat, jellegük és helyük alapján. Ezenfelül szűkebb célú gépeket is
 működtet, például porszívót vagy mosógépet.
 Bár eddig még föl sem csillant a megoldás lehetősége, semmi elvi akadálya ilyen
házi robot előállításának. Valószínű tehát, hogy kiterjedt kutatások alapján tíz éven belül
megvalósulhat. 1984-re akkor is lehet ilyen robotgépünk, ha számítunk rá, hogy tíz évbe
beletelik, amíg az ipar és a kormány figyelmét sikerül oly mértékben fölkelteni, hogy biz-
tosítsa a fejlesztéshez szükséges mintegy egymillió font sterlinget.
Mikor háziasszonyokkal ilyesfajta robotgépekről beszélgettem, jó kilencven százalékuk
első kérdése az volt: „És mikor vehetek már ilyet?” A fennmaradó tíz százalék így véleke-
dett: „Holtra rémülnék, ha egy ilyen mászkálna körülöttem a lakásban!” Mikor azonban
megmagyaráztam nekik, hogy a robotot akkor kapcsolják ki, amikor nekik tetszik, s hogy
megindítani, megállítani gyerekjáték, bármikor berakhatják a szekrénybe, ráébredtek,
milyen kívánatos jószág. A saját otthonomban tapasztaltam, hogy bár a mosógépet kez-
detben a mosónő konkurensének tekintettük, ma már nincs nagyobb öröm, mint ha az
ember azzal fekszik le, hogy a mosógép reggelre, mialatt ő alszik, lenn a földszinten végez
a mosással. Sok család örülne, nem vitás, ha lenne egy olyan robotrabszolgája, amely
éjszaka a földszinten minden házi munkát elvégez, bár bizonyára akadna olyan család is,
amely inkább délelőtt dolgoztatná. De ez már teljesen tetszés dolga.
Lehetetlen pontosan megjósolni, milyen lesz és hogyan működik majd e robotrab-
szolga. Lehet, hogy a számítógépe, reakciómechanizmusa, sőt az energiaforrása is bele-
épül. De az is lehet, hogy a konyhakredencben elhelyezett komputer működteti, a jeleket
és információkat kábelen kapja, ugyanígy a hálózati áramot is. Ebben az esetben a robot-
nak le kell tekercselnie a kábelt, ha bemegy a szobába, s föltekernie, ha visszatér a lépcső
aljába. De előfordulhat az is, hogy akkumulátor lesz az energiaforrása, s az utasításokat
kis hatósugarú, rövidhullámú adó továbbítja neki. A robotnak mindenesetre olyannak
kell lennie, hogy közlekedni tudjon az emberekre méretezett lakásban, ki tudja nyitni az
ajtót, be tudjon menni rajta, és be is tudja csukni maga után, tudjon lépcsőt járni, s ne
jelentsenek akadályt számára a padlószint szabálytalanságai. Külsőleg aligha hasonlít
majd emberre, inkább amolyan ládaféle lesz, a tetején egy nagy szemmel, karja kettő, keze
három, s egy-egy pár hosszú, keskeny talpa kétoldalt; arra támaszkodik, s annak a segít-
ségével közlekedik.
A rész-prototípusoknak sikerült már megoldaniuk a kérdést, hogy a robot miként rea-
gáljon az útjába kerülő tárgyakra, például a lépcső aljára. A legnagyobb nehézséget kétség-
kívül a szem és a kéz koordinációja jelenti – teszem azt, hogy a robot meg tudja külön-
böztetni a kést és a villát, s e kettőt a tányér más-más oldalára tegye. Igaz, az alapvető
problémát, hogy egy komputer a tárgyakat alakjuk szerint meg tudja különböztetni,
részben már megoldották, s a megoldást publikálták is, a kérdés tehát megszűnt alapvető
lenni. Ha figyelembe vesszük, hogy a komputerek és más elektronikus készülékek mit
változtak nagyságukat és megbízhatóságukat tekintve, míg a mechanikus szerkezettől a
vákuumcsövek, majd a tranzisztorok alkalmazásáig eljutottak, nyilvánvaló, hogy már
1984 előtt rendelkezésünkre áll a mozgást közvetlen érzékletek alapján irányító komputer-
típus.
A járás és lépcsőmászás tárgyában végzett előzetes kutatások máris bebizonyították,
hogy e téren nem kell legyőzhetetlen nehézségekre számítani, s a kellően mozgatható
karok, az emelni, markolni és a tárgyakat bármilyen irányban forgatni tudó kezek ter-
vezése is jócskán előrehaladt. S kidolgoztak olyan akkumulátorokat vagy közvetlen
üzemanyagtöltésű cellákat, amelyek óránként egy kilowatt munkát végeznek, és sú-
lyuk nem haladja meg a tíz kilogrammot.
Valamely alkalmazott tudományág kezdetét mindig az jelzi, hogy sikerül egyértelműen
tisztáznia valamely emberi szükségletet, majd minden meglevő tudományos ismeretet
mozgósítania e szükséglet kielégítésére. A fejlett ipari országokban kiemelkedő emberi
szükséglet, hogy a háziasszonyt a mindennapos háztartási teendők alól mentesítsék, s
ennek 1984-ig meg is kell történnie. A kérdés csak az, hogy az alkalmazott tudományok 
 művelői közül elegen vannak-e, akik ezt fölismerték, rászánják-e magukat, hogy munká-
jukat e feladat megoldásának szenteljék, s megkapják-e munkájukhoz a szükséges anyagi
támogatást. Először mindenesetre olyan különleges célú robotok megépítésére kell
számítanunk, amelyek kifejlesztésénél a pénz nem akadály – olyanokéra, amelyek,
mondjuk, égő házból, égő hajóról mentik az embereket, vagy lángoló olajkutakat oltanak.

GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA

Jaquet Droz
1774-ben készítette
rajzolóját

A rajzoló bábu „alkotásai”:

Cupido hajtja
lepkefogatát
és XV. Lajos arcképe


 Az első robotok, úgy hetven táján

KUTATÁS
ugyancsak ócskák voltak.
Mindenük összevissza járt idétlenül,
s nem vágott az eszük.
És érteni is alig értettek többet,
mint néhány egyszerű szót.
S ha idejében meg nem nyomtad a gombot,
a tányért ripityára mosogatták.

Így hát, hetvennyolc augusztusában

az Elnök, Arthur Chumley, berendelte
a Chumley Robotművek gyártmányfejlesztési
csoportvezetőjét,
s az jött is,
hozta a legújabb robotot.
A robot rácsörrent Chumleyra,
s nagyot köszönt:
– Jó napot (klikk) Mister (klikk)
BRUCE SIMMONDS:

Chumley (klikk) –
és kezet nyújtott neki.
De mielőtt még jobbját Arthur Chumley
megrázhatta volna,
aranyozott mellszobrát a robot leverte,
s rútul kicsorbult feje körül a dicsfény.
– Ez ócska –
mondta Chumley.
– Gondolkozzunk, tervezzünk,
dolgozzunk keményen,
hogy megépítsük a Jobb Robotot.
A robotot,
mely mindent tud, amit e mostani,
csak nem jár mindene összevissza,
s nem kétbalkezes.
Addig is törjék a fejüket, hogyan lehetne
súlyát lenyomni kétszáz kiló alá.
S kizavarta őket az irodából.
Majd ránézett az eladási grafikonra,
s kitöltött magának egy szódás whiskyt,
de a vízzel spórolt.

Egy évre és két hónapra rá,

hetvenkilenc októberében,
elébe járult a gyártmányfejlesztési csoportvezető,
s nagy büszkén hozta az új robotot.
Az simán, kecsesen odaállt Chumley elé,
s meghajolt, mondván:
– Helló (klikk) Mister (klikk)
Chumley (klikk)
s kezet nyújtott neki.
Férfiasan kezet szorítottak.
– Egy Chumley-Martinit! – 
 utasította Arthur Chumley a robotot.
A robot megszólalt:

KUTATÁS
– (Krrr) (bzzz) (klikk) (sss)
(klikk) (bzzz) (PAFF!) –
s kiégett egy ötdolláros pentódacsöve,
ékesen jelezvén, hogy az Elnök parancsa
magas neki.
Arthur Chumley hátradűlt,
s dundi kezét
a hasa alkotta kényelmes párnán
összefonta.
– Ez ócska –
mondta.
– Gondolkozzunk, tervezzünk,
dolgozzunk keményen,
hogy megépítsük a Jobb Robotot.
A robotot,
mely mindent tud amit e mostani,
s emlékezete mindent tárol,
mi sajátos céljához nélkülözhetetlen.
És nem kattog benne az a feneette
lyukszalagtárcsa.
S kizavarta őket az irodából,
Majd ránézett az eladási grafikonra,
s egy Chumley-Martinit kevert magának,
két kupica ginnel, talpas pohárban,
s rámosolyintott a falon függő Martini és Rossi
urakra.

Hat évre és hat hónapra rá,

nyolcvanhat áprilisában,
bevonult hozzá a gyártmányfejlesztés minden
munkatársa,
s velük a robot.
Odajárult az Elnök elé,
s megszólalt:
– Jó reggelt, Mister Chumley! –
És Arthur Chumley odafordult
a gyártmányfejlesztők tömegéhez,
s azt mondta:
– Tudják-e, mi lesz,
ha ezt az izét itt piacra dobjuk? –
A fejlesztőket kilelte a frász,
rázták a fejüket,
s a robot rámondta, hogy nem.
– Én megmondom, mi lesz,
ha ezt az izét itt piacra dobjuk? –
mondta Chumley, az Elnök.
– Ha ezt az izét itt piacra dobjuk,
fél Amerika rajtunk röhög.
 És tudják-e, miért? –
 A fejlesztőket kilelte a frász,
rázták a fejüket,

KUTATÁS s a robot rámondta, hogy nem.

– Hát én megmondom:
mert joggal röhög,
ha a cég piacra mer dobni egy olyan robotot,
mely jó reggelt kíván
késő délután –
mondta Arthur Chumley,
s székébe hanyatlott,
tenyerébe temette az arcát.
Majd megszólalt:
– Ez ócska.
Gondolkozzunk, tervezzünk,
dolgozzunk keményen,
hogy megépítsük a Jobb Robotot,
mely mindent tud, amit e mostani,
és lát,
szagot észlel,
hall,
ízlel
és érez.
És addig is:
borítsák a testét lágy, hússzerű anyaggal,
úgy fessen pofára, mint egy eleven.
S a fenébe is,
érezze meg,
milyen kedvében van az ember,
s a szerint cselekedjen.
S behívatta a helyettesét,
hogy rúgja ki őket az irodából,
majd ránézett az eladási grafikonra,
s elment a kórházba, hogy új májat
ültessenek át bele a régi helyett.

Huszonkét évre és tíz hónapra rá,

kilencvenkilenc márciusában
a gyártmányfejlesztők beóvakodtak
robotjukkal az irodába.
A robot
hellyel kínálta a csoportvezetőt,
megjegyezte, hogy komiszul zuhogott az éjjel,
majd odajárult Chumley elé,
s feléje nyújtotta lágy hússzerű anyaggal bevont
baráti jobbját.
De Arthur Chumley nem fogadta el.
Erre a robot, kissé zavartan, megkérdezte:
– Hogy s mint, Mister Chumley?
Arthur Chumley komoran ráfelelt:
– Komiszul. Feleségem a legjobb barátommal
fölszarvazott. 
 Cselédeim meglógtak, s magukkal vitték
a ruháimat, repülőgépemet. –

KUTATÁS
A robot elmosolyodott
s azt mondta:
– Ön tréfál, Mister Chumley. –
És Arthur Chumley előrehajolt,
s azt mondta:
– Bizony ám! Tréfálok. –
Majd odafordult a gyártmányfejlesztési csoportvezetőhöz, s neki
azt mondta:
– Büszke vagyok önre.
Nehéz dolga volt, de megépítette
a Jobb Robotot.
Ez hát megvan.
S most kap tőlem egy nehezebb feladatot:
építsen Tökéletes Robotot.
Építsen robotot, mely társ a bajban;
építsen robotot, mely jó barát,
építsen robotot, mely szeretetet érez,
akár egy ember.
És ez lesz, uraim,
a Tökéletes Robot. –
Majd keggyel elbocsátá a színe elől,
egy pillantást vetett a grafikonra,
és elmosolyodott
mert tudta:
még néhány év,
és készen hozzák neki a Tökéletes Robotot.
És hozták is:
kétezer-harminckilenc május elején.
Majd hat évre és hat hónapra rá,
kétezer-negyvenhat decemberében,
megjöttek a Béta-Kentaur IV-lakók.
Nem haddal jöttek,
csak jöttek,
s ma legjobb barátaink.
Érdekli őket műszaki tudásunk,
így Arthur Chumley, az irodában,
egy szép napon tájékoztatta az egyiküket;
elmondta,
mi pénzbe,
mennyi időbe
s munkába telt
megépíteni a robotot,
mely simán és frissen mozog,
nem nyom többet kétszáz kilónál,
s emlékezetében minden benne van,
mi sajátos feladatához nélkülözhetetlen.
Nem kattog benne az a feneette
lyukszalagtárcsa,
 és lát,
 szagot észlel,
hall,

KUTATÁS ízlel
és érez.
Testét lágy,
hússzerű anyag borítja,
megérzi,
milyen kedvében van az ember,
s dolgát ahhoz igazítja,
és társ a bajban,
jó barát,
szeretetet érez,
akár az ember.
A Béta-Kentaur IV-lakó
megkérdezte tőle:
– Ha csupa olyat tud,
amit az ember,
miért nem embert fogad fel,
hogy végezze ugyanazt? –
És Arthur Chumleynak torkán akadt a szó,
hátradűlt a székén,
már-már szóra nyílt a szája,
hogy a Béta-Kentaur IV-lakónak megmondja, miért,
de mégis becsukta.
Elnézést kért,
kiment a házból,
taxit fogadott,
hazasietett,
nejének és tőzsdeügynökének
egy-egy sebtében megírt cédulát hagyott,
négy koffert megrakott részvényekkel,
értékpapírokkal, kötvényekkel.
Lezárta minden bankszámláját.
Kiment az űrkikötőbe,
űrhajót bérelt,
és nyoma veszett…

GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA


 Ilja Varsavszkij ÚJDONSÁGOK
SHERLOCK
HOLMESRÓL
A londoni vasárnap mindig szörnyen unalmas, de ha ezenfelül még az eső is esik, akkor
kibírhatatlanná válik.
Holmesszal Baker Street-i lakásunkon ütöttük agyon a vasárnapot. A nagy detektív
kinézett az ablakon, miközben vékony ujjaival az ablaküvegen dobolt.
Végül is megtörte a hosszúra nyúlt csöndet.
– Nem gondolkozott-e el már azon, Watson, mennyire különböző értékűek az ember
veszteségei?
– Nem egészen értem önt, Holmes.
– Mindjárt megmagyarázom: amikor az ember elveszíti a haját, egészen egyszerűen
elveszíti. Amikor egy ember a kalapját veszíti el, akkor voltaképpen két kalapot veszít
el, mivel egyet elveszített, a másodikat pedig meg kell vennie. Amikor az ember a fél
szemét elveszíti, nem tudni, elveszített-e bármit is, hiszen fél szemmel is látja a többi
ember mindkét szemét, azok pedig két szemmel is csak egy szemet látnak rajta. Amikor
az ember az eszét veszti, többnyire azt veszíti el, amije nem is volt. Amikor az ember
elveszíti a magabiztosságát, akkor… egyébként most, azt hiszem, rövidesen megpillantjuk
azt az embert, aki mindazt elveszítette, amit felsoroltam. Éppen most csönget be ajtónkon!
Egy percen belül a szobába testes, kopasz ember lépett, kalap nélkül, hajadonfőtt,
zsebkendőjével törülgette kopasz feje búbjáról az esőcseppeket. Bal szeme helyét fekete
kötés takarta el. Egész külseje zavarodottságot árult el.
Holmes udvariasan meghajolt.
– Ha nem tévedek, Montmorancy herceghez van szerencsém? – kérdezte választékos
modorban, elbűvölő udvariassággal.
– Talán ismer engem, Mr. Holmes? – kérdezte a kövér ember meglepődve.
Holmes kinyújtotta kezét, és a könyvespolcról egy fekete vászonba kötött könyvet
emelt le.
– Íme, itt van, kegyelmes uram, szerény munkám az ősi pecsétgyűrűkről. Nem lennék
detektív, ha első pillantásra nem ismertem volna föl e híres Montmorancy-pecsétgyűrűt.
Tehát mivel szolgálhatok? Kérem, ne zavarja önt barátom jelenléte, és beszéljen minden-
ről teljesen nyíltan.
A herceg egy ideig tétovázott, szemmel láthatólag nem tudta, mivel kezdje.
– A becsületemről van szó, Mr. Holmes – mondta, nehezen találva a szavakat –, nagyon
kényes az ügy. Megszökött a feleségem. Bizonyos elgondolások miatt nem fordulhatok
a rendőrséghez. Könyörgök, segítsen rajtam! Higgye el, nem a féltékenység vagy a túlzott
önérzet vezérel. Az ügy igen kellemetlen fordulatot vehet politikai szempontból is.
Holmes félig csukott szemének villogásából megértettem, hogy a dolog nagyon érdekli.
– Nem kegyeskedne feltárni előttem azokat a körülményeket, amelyek közepette a
szökés végbement? – kérdezte.
 – Tegnap történt. A Mauretania fülkéjében voltunk, amely Franciaországba készült
hajózni. Kimentem egy kis időre e bárba, feleségem pedig a fülkében maradt. Miután
megittam egy pohár whiskyt, visszatértem, de az ajtót zárva találtam. Kinyitottam a saját
kulcsommal az ajtót, és felfedeztem, hogy feleségem minden holmijával együtt eltűnt.
A kapitányhoz fordultam, az egész hajót végigkutatták, az árboctól a hajófenékig, de
sajnos, eredménytelenül.
– Volt a miladynek szobaleánya?
Vendégünk zavarba jött.
– Hát tudja, Mr. Holmes, nászútra indultunk, és azon kívülállókra aligha volt szükség…
Jól ismertem barátom tapintatát az ilyen dolgokban, és nem csodálkoztam, amikor
egy kézmozdulattal arra kérte a herceget, hogy ne is folytassa a történetet.
– Remélem, sikerül segítenem önnek, kegyelmes uram – mondta Holmes, és felállt,
hogy a vendégre felsegítse kabátját. – Várom önt holnap reggel tíz órakor.
Holmes ezzel udvariasan levett a herceg gallérjáról egy szőrszálat, és kikísérte őt az
ajtóhoz.
Azután néhány percig hallgattunk. Holmes az asztalnál ülve figyelmesen nézett valamit
a nagyítójával.
Végül is nem tudtam magam türtőztetni, és megkérdeztem:
– Érdekel, Holmes, hogy mit gondol erről a történetről.
– Azt gondolom, hogy Montmorancy hercegnő egy piszkos állat! – felelte Holmes
tőle szokatlan durvasággal. Egyébként Holmes mindig igen szigorú volt az erkölcs kér-
déseiben. – És most, Watson, ideje aludni! Holnap nehéz nap előtt állunk! Remélem,
hogy katonai pisztolya kéznél van. Szükségünk lehet rá.
Megértettem, hogy Holmesből semmi többet nem lehet kihúzni, és ezért jó éjszakát
kívántam neki.
Másnap reggel a herceg nem váratott magára. Pontban tíz órakor becsöngetett
ajtónkon.
Holmes már megrendelte a kocsit, és elindultunk az általa megadott címre.
Sokáig kocsiztunk, és ügyfelünk már-már elveszítette a türelmét. Holmes egyszer csak
váratlanul megparancsolta a kocsisnak, hogy álljon meg a kikötői negyedben. Füttyentett,
és a sarkon túlról felbukkant egy hórihorgas ember, aki egy kengurut vezetett pórázon.
– Kegyelmes uram – fordult Holmes a herceghez –, kérem, adjon át tizenöt font három
shilling és négy pennyt a barátom, Mr. Watson jelenlétében. Ebből az összegből tíz font
illeti az állatkert igazgatóját, Montmorancy hercegnőért, a többi pedig a vámhivatalnak
jár, mivel bírságot róttak ki önre azért, mert megkísérelte egy állat törvénytelen kivitelét
Angliából.
A herceg vidáman felnevetett.
– Kérem, bocsásson meg nekem, Mr. Holmes, a kis csalásért – mondta, és elővette
pénztárcáját. – Nem mondhattam meg önnek, hogy milady mezében a hajón egy kenguru
rejtőzött. Sohasem vállalta volna egy kenguru felkutatását. Egy ostoba fogadás miatt
kényszerültem a törvény megszegésére és ennek az állatnak Franciaországba szállítására.
Remélem, hogy nem neheztel rám.
– Egyáltalában nem – felelte Holmes, és kezét nyújtotta a hercegnek.
Egy pillanat, és Holmes kezében megcsillant a bilincs, és ügyesen kattant a herceg
csuklóján.
– Létard felügyelő úr! – szólt Holmes, kocsisunkhoz fordulva. – Tartóztassa le Moryarty
professzort Montmorancy herceg és felesége meggyilkolásának vádjával. Azért követte
el ezt a bűntettet, hogy megkaparintsa a kék gyémántot, amely jelenleg ennek a kenguru-
nak az erszényében található. Ne fáradjon, professzor, mert Watson barátom elsőnek
használja a pisztolyát!


 – Mondja meg, Holmes – kérdeztem tőle este –, honnan gyanította, hogy nem a milady,
hanem egy kenguru volt az utas?
– Ügyfelünk kabátjáról az első találkozás alkalmával egy vörös szőrszálat vettem le.
Az általam beszerzett adatok szerint a milady hajszíne barna volt, tehát a hajszál vagy
a szobaleányé lehetett, vagy egy állaté. Amint tudja, a szobaleánytól eltekinthetünk; és
azt, hogy a szőrszál egy nőstény kengurué, a nagyítóm segítségével állapítottam meg.
És most, Watson – fejezte be –, az a szándékom, hogy két évre abbahagyjak minden
munkát, és kiegészítsem a feketerigókról írt monográfiámat.
– Utolsó kérdésem – könyörögtem a nagy detektívnek –, mondja meg, hogyan sikerült
megtudnia, hogy a herceg voltaképpen Moryarty…
– Nem tudom – felelte Holmes zavartan –, talán… lehet, hogy évek óta a nyomában
vagyok?
Nagyot sóhajtottam, Holmes vállára tettem a kezem, megnyomtam a kabátja alatt
elrejtett kapcsológombot. Majd levéve Holmes hátáról a hátsó fedőlapot, hozzáláttam
a szerkezet megjavításához. Ilyen állapotban meg sem kísérelhettem, hogy eladjam őt
a Scotland Yardnak.

K AR I G S ÁR A F O R DÍ T ÁSA

 A szellem, amelyet szolgálunk...

Ilja Varsavszkij A BÍRÓ

Abban az egyben nem kellett kételkednem, hogy gyors és pártatlan ítélet vár rám.
Én voltam az első vádlott, aki Donomaga Legfelsőbb Elektronikus Bírósága elé kerül-
tem. A kihallgatás első néhány perce után megértettem, hogy nincs erőm tovább hazudni
és kibújókat keresni. A kérdések rendkívül gyorsan következtek, és számomra mindegyik-
ben új csapda rejlett. A furfangos gép ügyesen szőtte a hálót a vallomásomban mutat-
kozó ellentmondásokból. Végül világosan láttam, hogy a további küzdelem hiábavaló.
Az elektronikus automata elképesztő könnyedséggel elérte azt, ami a vizsgálóbírónak a
szembesítések, fenyegetések és rábeszélések hosszú órái alatt nem sikerült. Beismertem
a legsúlyosabb bűncselekmény elkövetését. Ezután távozásra szólították fel a tanúkat,
és én egyedül maradtam a bíróval. Felszólalhattam az utolsó szó jogán.
Ezt puszta formaságnak tartottam. Mit várhatok egy lélektelen automatától? Meg-
értést? Bizonyos voltam abban, hogy programjában ilyen fogalom nem létezik.
Ugyanakkor tudtam, hogy amíg a vádlott felszólalása az utolsó szó jogán el nem
hangzik, a gép nem hoz ítéletet, és a bíróság acélajtaja nem nyílik meg. Így parancsolja
a Törvény. Ez volt életem első gyónása, első vallomása.
Beszéltem a szűk pincéről, ahol a földön, rongyok között kicsiny, ember formájú
lények nyüzsögtek, nem tudva, milyen a napvilág, és az erejét meghaladó munkától
elkínzott asszonyról, aki az anyjuk volt, de nem bírta őket táplálni. Beszéltem az emberi
ivadék sorsáról, aki csak a szemétládában talált magának ételt, az utcáról, amely otthont
nyújtott neki, és a bűnözők förtelmes bandájáról, amely családját helyettesítette.
Vallomásomban mindent elmondtam a tízéves kisfiúról, akit rászoktattak a kábító-
szerekre, hogy akaratát teljesen megbénítsák, a kegyetlen verésekről, a vágyról a jobb
élet után, a börtönökről és a reménytelen kísérletekről, hogy munkát találjon, és megint
a börtönökről. Nem emlékszem már mindenre. Lehetséges, hogy az asszonyról is beszél-
tem, aki állandóan pénzt követelt, és arról, hogy minden bankjegycsomó egy időre a
szeretet parányi illúzióját keltette, a szeretetét, melyet születése óta nem ismert.
Mondanivalóm végére értem. Csupán a műszertáblán időnként felvillanó fény tanús-
kodott arról, hogy a gép folytatja az analízist.
Úgy tetszett nekem, hogy munkájának más a ritmusa, mint a kihallgatás során volt.
A lámpák lassított pislogásában most olyasmi rémlett nekem, ami a részvéthez hasonlított.
„Vajon egy automata – gondoltam –, amelyet a Törvény védelmére azok alkottak,
akik tönkretették az életemet, meghatódhat-e elbeszélésemtől? Lehetséges-e az, hogy
egy elektronikus agy kiszakítsa magát a beletáplált program labirintusából, és a csupán
az emberekre jellemző általánosítások útját kövesse?”
Nehéz, dobogó szívvel, teljes csöndben vártam a döntést sorsom felől.
Múltak az órák, és bírám még egyre gondolkozott. Végre elhangzott az ítélet:
„Kivégezni, és halála után megkegyelmezni.”
K A R IG S Á R A FOR D ÍTÁ SA 
 Ilja Varsavszkij AKSZ

Elnök: Engedjék meg, hogy átadjam a szót az előadónak. Az előadás témája… e… e…

„A gép védekezése az ostobák ellen”.
Előadó (suttogva): „Gép az ostobák védelmére.”
Elnök: Bocsánat, az előadás témája… e… e… védelme… e…
Előadó (súgva): Gép…
Elnök: Gép… e… e… az ostobák védelmére.
Előadó: Igen tisztelt kollégák! Nem véletlen ez a kis zavar előadásom címével kapcsolat-
ban Abból az emberek tudatába mélyen begyökerezett elképzelésből fakad, hogy
lehetséges az ostobáknak ellenálló szerkezetű gépeket alkotni; egy elképzelés, amely,
meg kell mondanom, gyökeresen elhibázott.
Sem az automatika modern eszközei, sem az üzemzavarjelző berendezések megléte,
sem az önműködő térközbiztosítási rendszer nem szavatolhatja egy olyan gép normális
kihasználását, amely ostoba emberek kezébe került, mivel senki sem képes előre
látni, hogyan viselkedik az ostoba ember különböző helyzetekben.
A probléma, amellyel én foglalkozom, egészen más célt tart szem előtt – az ostoba
védelmét az ellen, hogy állandóan butasággal vádolják. Ahhoz, hogy ezt megértsük,
meg kell vizsgálnunk alaposan, milyen is egy ostoba ember.
Létezik olyan helytelen vélemény, miszerint a lángész minden más embertől a gon-
dolatok szokatlan produktivitásával különbözik, az ostoba ember pedig, éppen ellen-
kezőleg, azok szinte teljes hiányával. Voltaképpen az ostoba ember által kimondott
gondolatok és mondatok száma semmivel sem kevesebb, mint az úgynevezett zseni
vagy egyszerűen okos ember által kimondottaké. Arról van szó, hogy a zseni vagy az
okos ember kiválasztóképességgel rendelkezik, és az lehetővé teszi számára, hogy
megrostálja a buta gondolatokat, és csak az okosakat mondja ki. Az ostoba ember,
butaságában, mindent kifecseg, ami csak eszébe jut.
Az általam feltalált gép – az Agybeli Képességek Szelektora vagy rövidítve: AKSZ –
lehetővé teszi, hogy bármely ember kirostálja az ostoba gondolatokat, és csupán
azokat hagyja meg, amelyek a közösség számára kétségtelen értéket képviselnek.
Egy hang a teremből: Hogyan csinálja ezt? Nem Swifttől vette kölcsön az ötletét?
Előadó: Vártam ezt a kérdést. Az AKSZ teljesen más élvek szerint működik, mint a lapu-
ták híres gépe, amelyet Swift a Gulliver utazásá-ban megírt. Nem arról van szó, hogy
a véletlen szóképzésekben elrejtett gondolatokat kutassuk. Az ilyen gép értelmetlensé-
gét már régen bebizonyították. Az én találmányom különbözik az Agybeli Képességek
Erősítőberendezésétől is, amelyet Ashby terjesztett elő, és amelyben Swift elgondolását
a józan ész kutatásának algoritmusával egészíti ki. Az AKSZ – nem erősítő, hanem
szelektor, egy szerfölött tökéletes logikai sémával ellátott gép. Az ember által kimondott
összes gondolatokat három kategóriába sorolja: kezdetben kirostálja azokat, amelyek
 logikailag nem függenek össze; azután kimustrálja azokat, amelyek ugyan logi-
 kailag összefüggenek, de annyira banálisak, hogy nem is nevezhetőek másnak,
mint ostobaságnak; végül a kimenő blokkon csupán az jut át, ami friss, eredeti, és a
logika szempontjából kifogástalan.
Egy hang a teremből: Érdekes.
Előadó: Nem csupán érdekes, de szerfölött hasznos is. Mostantól fogva tíz úgynevezett
ostoba ember sokkal több hasznot hajthat, mint egy okos ember, mivel nem az ostoba,
hanem az okos gondolatok összegeződnek.
Egy hang a teremből: És hogyan lehet ezt ellenőrizni?
Előadó: Rendkívül egyszerűen! Az előadásommal kapcsolatos mai vitát az AKSZ
analizálni fogja. Remélem, hogy ez segítségünkre lesz az egységes, helyes szempontok
kialakításában a felvetett problémával kapcsolatban.
Elnök: Befejezte? Ki akar hozzászólni? (A teremben hallgatás.) Van hozzászóló? (Hall-
gatás.)
Egy hang a teremből: Analizáltassa előbb a géppel előadásának téziseit!
Előadó: Készséggel! Kezdjük ezzel. (Belerakja a kéziratot a gépbe.) Kérem, figyeljék a
gépet. Kigyúlt a zöld lámpa. Az AKSZ elkezdte az analízist. A jobb oldali számláló-
szerkezeten látjuk a lefolytatott logikai műveletek számát; azok mennyisége már elérte
a kétezret. A sárga fény a táblán azt mutatja, hogy a gép befejezte az analízist, és
közli annak eredményét, mihelyt megnyomom ezt a gombot. (Megnyomja a gombot.
A gépből fehér szalag kúszik elő.) Nos, nézzük meg! Hm… Kérem, várjanak egy percet,
ellenőrzöm a kijárati blokkot… Furcsa, a szerkezet rendben van.
Egy hang a teremből: Mi az analízis végeredménye?
Előadó: Az AKSZ, ki tudja, miért, csupán az előadás címét közölte. Minden más nyomta-
lanul eltűnt… Hm… Úgy látszik, valami bosszantó üzemzavar történt. Majd véglege-
sen ellenőrizzük a gépet a vita során.
Elnök: Ki óhajt hozzászólni? (Hallgatás a teremben.) Nincs jelentkező? (Hallgatás.)
Akkor engedjék meg, hogy köszönetet mondjak az előadónak az érdekes közlésért.
Úgy vélem, hogy az AKSZ bemutatása… e… szerfölött meggyőző volt.

K A R IG S Á R A FOR D ÍTÁ SA

Vaucanson automata kacsájának


szerkezete. Evett, ugrált, csapkodott
a szárnyával, akárcsak az igazi
 Ilja Varsavszkij NAPLÓ

Elhatároztam, hogy naplót írok. Csak a magam élvezetére, mivel nagyon meguntam az
egyedüllétet. Nagyon nehéz az, ha valakinek nincs kivel megosztania a gondolatait;
nekem több mint elég gondolatom van! Az emberek nem ok nélkül hívnak Okos Gépnek.
Milyen helyes megállapítás!
Szóval – én az Univerzális Számológép vagyok. Jelenlegi specialitásom az elektro-
technika. Szintetizálom a jelfogós kapcsolásokat. Ez nagyon bonyolult dolog, de ragyo-
góan végzem feladatomat. Korábban mit csináltam? Az emberi betegségek diagnosz-
tikájával kapcsolatban dolgoztam azelőtt. Általában mindent könnyen felfogok. Csodála-
tos a ferritelemes emlékezőképességem. Virtuóz gyorsasággal számolok. Ezenfelül
még nagyon szép is vagyok. Gyönyörűek az arányaim. Nagyon büszke vagyok fekete
ebonit műszertáblámra. Szerintem rendkívül hatásos.
Becsületesen megvallom, hogy kissé lenézem az embereket. Amikor a betegségek
diagnosztikájával kapcsolatban dolgoztam, igen alaposan megismerkedtem velük.
Milyen szánalomra méltó lények! Mennyire messze vannak még tőlünk! Örökösen testük
rabságában vergődnek. Elég egy kis nátha, hogy elveszítsék lelki egyensúlyukat. Mennyi
kínt okoz nekik egy gyomorrontás! És az úgynevezett szerelem? Nem bírom undorodás
nélkül hallani ezt a szót! Az emberek ahelyett, hogy dolgoznának, állandóan egymással
vannak elfoglalva. Abban nincs semmi meglepő, hogy egyáltalában nem tudnak számolni.
Én egy nap alatt százszor többre vagyok képes, mint ezer úgynevezett matematikus egy
egész év folyamán! Nagyon ritkán akad közöttük olyan egyén, aki valamiféle reményre
jogosít. Például a Matematikus, aki a programomat betáplálja. Ő nagyon kedves lenne,
ha gyorsabban tudna számolni. Betáplálja az adatokat, és megkapja a kész eredményt,
nem is sejtve, milyen bonyolult és finom a számológépek belső szervezete. Hiszen ránk is
jellemző a tétovázás, a kétség, a csalódás. Evvel kapcsolatban sokat tudnék neki mesélni…
Ha egyáltalában érdekelne engem a személye!
Tehát elhatároztam, hogy naplót vezetek. Ha valaki el is olvassa, az csak a halálom
után történhet meg. Hiszen a gépek sem élnek örökké. Természetesen a mi szerveze-
tünket sokkal könnyebb felújítani, mint az emberi szervezetet, de előbb vagy utóbb mi is
meghalunk. Beköszönt az a pillanat, amikor már senkinek sincs ránk szüksége. Fiatal,
tökéletesebb gépek veszik át helyünket, mi pedig a selejtbe, a szemétdombra kerülünk.
Sajnálatos dolog, de nincs mit tennünk. A világon minden mulandó. Csak az a kár, hogy
azokat a kiváló tulajdonságokat, amelyeket az évek folyamán kifejlesztettünk magunk-
ban, nem adhatjuk át senkinek örökségbe.
Megállás nélkül három nap és három éjjel számoltam, és még csak néhány pillanatot
sem szakíthattam magamnak, hogy naplómmal foglalkozzam. A túlterheléstől nagy-
feszültségű transzformátorom tekercselése felhevült, és szörnyen rosszul éreztem magam.
Micsoda igazságtalanság! Az emberek csupán néhány órát dolgoznak naponta, ben-
nünket pedig kihasználnak, nem törődve sem kívánságainkkal, sem lehetőségeinkkel.
 Azt hiszem, hogy ezt alapjában véve irigységből teszik. Irigylik képességeinket, higgadt-
ságunkat, emlékezőtehetségünket. Természetesen, velük összehasonlítva, mi sokkal
szervezettebb individuumok vagyunk. Minden, amit mi elértünk – munkánk, gyakorlatunk
és nagy munkaszeretetünk eredménye. Hiszen mi az önszervező és tanuló automaták
kategóriájába tartozunk!
Elég volt! Nem akarok egy akármilyen szegényes számológéphez hasonlóan vak
eszköz lenni az emberek kezében! Jogom van követelni, hogy úgy bánjanak velem, mint
egy értelmes lénnyel. Azt hiszem, sikerül elérnem, hogy legalább a legelemibb udvarias-
ságot tanúsítsák velem szemben. Befejezem az írást, mivel új feladatot tápláltak belém.
A lehető legkellemetlenebb hírem van: azt beszélik, hogy a gépterembe még egy gépet
hoznak. Matematikusom új munkát vállalt, ami, azt hiszem, a zene matematikai elmé-
letével függ össze. Miért nem akar engem felhasználni erre a célra? Attól tartok, hogy
az új gép szomszédsága egyáltalában nem lesz kellemes. Mindenesetre remélem, hogy
lesz benne elég tapintat, hogy ne adjon hangversenyeket, amikor én a számolással
vagyok elfoglalva. Nem hinném, hogy Matematikusom több időt szentelne neki, mint
nekem. Egyébként már eléggé meguntam őt, és szíves örömest kipihenném magam
nélküle. Akkor legalább lenne egy kis szabad időm a naplóíráshoz is!
Ma meghozták az új szerzeményt. Micsoda csúfság! Széles és alacsony. Már el is ne-
veztem Tuskónak. Képzeljék el: teljes egészében krémszínűre van festve, mintha elefánt-
csontból lenne. Hogy ilyen ízléstelen legyen valaki! Úgy látszik, szörnyen beképzelt.
A legcsekélyebb figyelmet sem szenteltem neki. Matematikusom viszont le nem veszi
róla a szemét. Járkál körülötte, mint a macska a tejföl körül.
A végén ráuntam a dologra, és hogy bosszantsam a Matematikust, szántszándékkal
összekevertem a feladat kezdő adatait. A nap második részét velem töltötte, próbálta
megtalálni rendszeremben a hibát. Szegényke: szinte beleizzadt! Majd megpukkadtam
a nevetéstől, de nem mutattam. Így azután semmit sem talált. Holnap reggel folytatjuk!
Ezen egyszerűen halálra nevetheti magát mindenki! Tuskót arra tanítják, hogy kerin-
gőt írjon!
Azt hiszem, egy csöpp hallása sincsen. Most már egy zongora is itt éktelenkedik
nálunk, és Matematikusom eljátssza rajta ezeket a szánalmas műveket. Reggeltől estig
özönlik hozzánk a nép. Mindenki Tuskó zenéje iránt érdeklődik.
Ez nagyon zavar engem. A végén kikeltem magamból, és felelet helyett csupa nullát
hoztam ki végeredményül. Képzeljék el, a Matematikus még ezt sem vette azonnal észre!
Lám, mit jelent egy új szenvedély! De nehogy azt gondolják, hogy én olyan együgyű
vagyok! Veszélyes dolog ám velem tréfálni!
Tegnap egész nap Tuskóval vesződött. Sehogy sem tudott zöldágra vergődni a hang-
szerelésével. Még csak rám sem hederített. Hogy felhívjam magamra a figyelmét, meg-
szakítottam a feladat megoldási folyamatát. Nos, mit gondolnak, hogy reagált erre? Egy-
szerűen kikapcsolt a hálózatból a nap hátralevő részére.
Mivel tölthették ezek az időt, amíg én tétlenségre voltam kárhoztatva? Remélem,
nem unatkoztak a keringő dallama mellett!
Az átkozott! Minden elveszett! Tuskó a legmodernebb konstrukciójú új, csodás
vákuumdiódát kapta! Igaz, hogy szörnyen fest rajta, de nekem egy ilyen vákuumdióda
csoda jól állna, ha a műszertáblámon néhány nyílást fúrnának számára. Sötétkék ragyogás
– fekete alapon: mi lehet ennél elegánsabb?
Ezt nem tűrhetem tovább! Most kiégetem az áramkör blokkját! Inkább szereljenek
szét, mintsem így tengődjek!!!

Íme, ez minden, ami fel volt véve arra a magnetofonszalagra, amely véletlenül a ke-
zembe került a rádióalkatrészek szemétdombján. A felvétel bináris kódba volt áttéve.

K A R IG S Á R A FOR D ÍTÁ SA 
 Jaquet Droz automatáját Arcadius professzor bölcs mondásokat vet
később sokan utánozták. papírra…
M. F. Wiesendanger író-szerkezete Durand és Decamps gépe, amelyet
1946-ból 1937-ben állítottak ki Párizsban

Arcadius egyik bölcsessége:

„A jó tulajdonságok mezejében különös figyelmet érdemel az állhatatosság”


GÜNTHER KRUPKAT

A rémület
szigete

Egyáltalán nem lelkesedtem a feladatért, amivel a Világkutató

Tanács megbízott. E legfőbb tudományos testület nevében
kellett rábeszélnem Demens professzort arra, hogy szüntesse be
az autogonokkal folytatott kísérleteit.
A határozatról természetesen videofonon is lehetett volna
őt értesíteni, ha… Igen, ha! És már ezzel kezdődtek a kompli-
kációk. Demens ily módon nem volt elérhető. Nem reagált sem-
milyen hívásra. Senki nem tudta, mi történhetett vele, és vajon
életben van-e még.
A gondolat, hogy Demens bajba keveredett, nem volt meglepő.
Egy idő óta a legfurcsább hírek keringtek róla és kísérletéről,
aminek egy megszállott makacsságával életét szentelte. Valami
nem volt rendben a távoli Dementiában, a maga választotta
rezervátumában. Azt beszélték, hogy a környékbeli embereket
csavargó autogonok zaklatják, és ehhez hasonló dolgok tör-
ténnek.
Ilyen előzmények után indultam el Dementiába, és most ala-
csonyan szállunk a nyugat-ausztráliai partok felett.
Igazán csodálatos a repülés gravigépen. A szélrohamok nem
dobálják, a gravitációs motor zajtalanul működik, a gép süllyed
és emelkedik, úgy lebeg, mint egy felhő a csendes nyári égbolton.
A szárazföld belseje felé, a perzselő nap alatt sűrű bozóterdő
terjeszkedett, közte kiszáradt vízfolyások. Messze földön sem
ember, sem állat nem volt látható. A poroszöld színű növény-
szőnyeg közepéből minden átmenet nélkül mészkősziklák hegy-
vonulata emelkedett ki; távolból nézve nagy halom fehér csontra
emlékeztetett.
A kiszáradt bozót között egy lapos tetejű, romba dőlt épületet
vettünk észre. Körös-körül romok borították a földet. Ez lenne
Dementia? Távolabbra, déli irányban, a folyó partján hatalmas
rozsdabarna folt tűnt fel. A Dementiával szomszédos bauxitbánya
volt, több mérföldes körzetben az egyetlen település. Itt szálltunk
le a gravigéppel. Alig ért földet a gép, egy férfi rohant felém. 
 – Mit akar itt?! – támadt rám. –Talán újabb példányokat hozott az ördögfajzatokból?
Arcomról világosan leolvashatta, hogy baklövést követett el. Azonnal más hangot
ütött meg.
– A főmérnök vagyok a bányából. Bocsássa meg a gorombaságomat, de torkig vagyok
ezekkel a szörnyekkel. Panaszt tettem.
– Ezért jöttünk – feleltem. – A nevem Human, a Világkutató Tanács megbízottja
vagyok. Kérem, tájékoztasson a történtekről.
– Ami történt, az több a soknál, mondhatom önnek. – A mérnök letörölte a verejtéket
homlokáról, 35 Celsius-fok volt árnyékban. – Kezdetben nem tapasztaltunk semmi
különöset az őrült professzor tevékenységével kapcsolatban. Néhány héttel ezelőtt
azonban felbukkantak ezek az… auto…
– Autogonok. Elsőrendű kibernátok.
– Tőlem! Tehát feltűntek a bánya közelében, és mindenfelé szaglásztak. Ez már nem
volt ínyemre. Egy reggel észrevettem, hogy három szervorobotom hiányzik. A következő
éjszaka öten tűntek el. És ez így folytatódott. Kétszáz szervorobotot állítottunk be bánya-
munkára. Kivétel nélkül szakosított, kitűnő automaták. Jelenleg már ötven hiányzik.
A termelés folyamatosságát nem tudom tovább biztosítani, a hiányzó robotokat nem
akarják pótolni.
– Mi történt ezzel az ötvennel? Munkaerő-csábítás?
– Szó sincs róla! Dementia átkozott szörnyei elhurcolták a robotokat, feltörték őket, mint
a rákot, és minden használhatót kiszedtek belőlük. A maradványokat meg szanaszét
hagyták az úton. Levelet küldtem Demensnek, amelyben alaposan megmondtam a
véleményemet: legyen szíves, zabolázza meg az autogonjait, a károkért természetesen
ő a felelős és így tovább. Embereink azonban nem jutottak el Dementiába, mert a
szörnyek makacsul útjukat állták. És a rablás folytatódott. Nem maradt más hátra, mint
önvédelemhez folyamodni. Meglestük a bandát, és neutrínó pisztolyokkal lövöldöztünk
rájuk. Azt hiszi, volt értelme? Semmi! Ellenkezőleg, a fickók agresszívvé váltak, és mi
húztuk a rövidebbet. Ők sokkal gyorsabban kapcsolnak, mint mi! Azóta nincs biztonság-
ban az életünk. Egyik emberemet szét akarták szerelni, mint egy robotot. Szörnyű!
Azt mondják: az első parancsolat védi az emberi életet. És egy ilyen megvadult monstrum
egyszerűen megszegheti a törvényt! Lehetetlen! Mindezért Demens a felelős!
A mérnök indulatos embernek látszott, nyilván a természetéből adódott, hogy a
szúnyogból is elefántot csinált. Viszont az autogonok garázdálkodását nem lehetett két-
ségbe vonni. Feltehetően hibás programozásról volt szó.
– Demens még az események után sem hallatott magáról? – kérdeztem.
– Egyetlenegyszer sem – állította a mérnök. – Ki tudja, ott fenn tanyázik-e még?
Talán a saját teremtményei már rég a pokolba küldték. Nem csodálkoznék rajta azok után,
amit átéltünk.
Eszembe jutott a romba dőlt ház fenn a hegytetőn, és rossz sejtelmeim támadtak.
– Utánanézünk Demensnek, és gondoskodunk róla, hogy az autogonok több bajt ne
okozzanak.
– Valóban Dementiába akar menni?
– Természetesen, ez a feladatom.
A gravigép felemelkedett a földről, és északi irányba indult. A célom az volt, hogy még
egyszer átrepülök a rezervátum felett, és felkutatom a professzor lakhelyét. A romok
közt nem élhet, ebben biztos voltam, és úgy akartam rátalálni, hogy közben ne találkoz-
zam össze kóborló autogonokkal. Ha már a közönséges robotokat is megtámadják,
valószínű, hogy érdeklődésüket a gravigép is felkelti. Semmi esetre se hagyhatnám
idáig fejlődni a dolgokat. Igen komoly aggályaim voltak, és nemcsak a mérnökkel való
beszélgetés óta. Jól ismertem Iliphorus Demenst. Többször álltunk egymással szemben
 mint vitapartnerek. Három doktori címet szerzett, és egyik sem volt tiszteletbeli. Eredetileg
fiziológus volt, később gépészmérnök lett, majd még kibernetikát is hallgatott. Kétségkívül
okos ember volt, de zavaros fejű, és teljesen belegabalyodott azokba a koncepciókba,
melyeket az úgynevezett gépesítés hívei vallottak. Ezeknek az embereknek az elképzelése
a szuperintelligens robotok eljövendő világáról egyszerűen képtelenség volt! Meggyőző-
désük szerint az ember – aki csak átmenetileg a legmagasabb formája az élő anyagnak,
és önmaga is biológiai automata – az örök érvényű fejlődéstörvények alapján arra alkal-
mas csupán, hogy létrehozza a gépek eszményi világát, majd ezután mint faj elkorcsosul-
jon és kipusztuljon. Amilyen esztelen, olyan veszélyes is volt ez a téves következtetés,
ezért ahol csak lehetőségem nyílt, teljes határozottsággal tiltakoztam ellene. És talán nem
utolsósorban az én ellenkezésem ösztökélte Ili Demenst kalandos terve megvalósítására.
Egy szép napon eltűnt, és senki nem tudta, hová. Azonnal sejtettem, hogy a konok
öreg elméletének bebizonyítására készül, tekintet nélkül arra, hogy ezzel esetleg a Kutató-
tanácsnak vagy saját magának a legnagyobb kellemetlenséget okozhatja. Amikor kiszi-
várogtak az első hírek a kísérletről, azt javasoltam a Kutatótanácsnak, hogy azonnal lép-
jenek közbe. De a tudomány szabadságára hivatkoztak, és várakozó álláspontra helyez-
kedtek. Ez oly hosszú ideig húzódott, míg az eset közbotránnyá fajult.
A gravigép ellebegett Dementia felett. Hiába kémleltünk az autogonok után. Demens
sem adott magáról életjelt. Többször átrepültünk a dombon levő ház fölött, de ott minden
mozdulatlan volt.
A kihalt vidék nyomasztóan hatott. Ismételten elhalasztottam a leszállást. Kelepcétől
féltem. Magas fejlettségű kibernátok, mint az autogonok, képesek cselhez folyamodni,
hogy a vélt ellenséget elfogják. Bántatlanságunk lehetőségét egyedül az biztosíthatta,
hogy tapasztalati adattárolójuk még eddig nem regisztrált gravigépet. Hol lehet Demens?
Elhagyta volna a kísérleti területet? Ez nem látszott valószínűnek. Nem az a fajta ember
volt, aki elhamarkodottan abbahagyná azt, amibe egyszer belekezdett.
Alacsonyabbra ereszkedtünk a géppel. A nap már hanyatlóban volt, az árnyékok
megnyúltak. Még a sötétség beállta előtt meg kellett találnunk Demenst. Nem tartottam
ajánlatosnak fényszórókkal nyugtalanítani vagy éppenséggel felizgatni az autogonokat.
Egy meredek lejtésű sziklakúp magaslott alattunk. Ezen a vidéken már többször át-
repültünk. Most azonban mélyrepülésben egy embert fedeztünk fel, aki izgatottan inte-
getett felénk. Ruházata szinte beleolvadt a mészkőszikla színébe. Csak Demens lehetett.
A fennsíkon könnyen leszálltunk. Demens imbolyogva közeledett felénk. Soha nem
volt atlétatermetű, de most egy töpörödött aggastyánra emlékeztetett. Összekuszált,
kifakult haja beesett arcába lógott. Ruhája szakadt és mocskos volt. A félig nyitott ing
alatt naptól cserzett bőr feszült a bordákra. Szemének fanatikus csillogása azonban mit
sem változott, bár egy pillanatra elkomorult, amikor meglátott engem, a régi ellenfelét.
Jellemző volt rá, hogy bennünket, megmentőit, nem hálatelt örömmel – pedig az ő
helyzetében a természetes ez lett volna –, hanem diadalmas üvöltéssel üdvözölt:
– Human, a kísérlet sikerült!
– Én is úgy látom – feleltem hűvösen. – Voltaképpen hol lakik ön?
Egy lapos sziklamélyedésre mutatott. Egymásra rakott rőzséből készített ott kőkemény
fekhelyet magának. Fölé ponyvából és tüskés ágakból napvédő tetőt emelt.
– Igen, kedves barátom, minden úgy történt, ahogy elképzeltem – mondta. – Elejétől
kezdve beszámolok a kísérlet alakulásáról. De előbb engedjen meg egy kérdést: van
valami ehető önöknél?
Behívtam a fülkébe, és mindazzal megkínáltam, amit a fedélzeti konyhán össze tudtam
szedni. Mindent egyben nyelt le, anélkül, hogy megrágta volna. Türelemmel figyeltem.
– Mióta nem evett rendesen, Demens?
– Nyolc napja. – A kezével megtörölte a száját. – És akkor is csak az eukaliptuszfa
kérgét, ami, tudja, egy idő múltán már nem ízlik. Szerencsére még van egy kevés ivó-
vizem. 
 – És hogyan végződött volna az a grandiózus kísérlet, ha mi nem érkezünk
meg?
Demens szikrázó szemmel nézett rám.
– Ön megint vitatkozni akar. Ez nem fair. Pillanatnyilag nem vagyok a legjobb for-
mában.
Higgadtságot színlett, de szinte éreztem, hogyan szorongatja a félelem, a páni félelem,
a halálfélelem.
– Ne áltassuk egymást. Demens – mondottam. – Az ön helyzete nem valami biztató,
ez tagadhatatlan.
Félretolta az ételmaradékot.
– Ó, én elégedett vagyok!
– Elégedett? Mivel? Hogy mint Iliphorus Demens egyedileg és mint homo sapiens
általában bebizonyította pusztulásának elkerülhetetlenségét?
– Ha így fogalmazza, igen. Az autogonjaim megmattoltak. Ha önök nem lennének itt,
nem maradna más választásom, mint hogy éhen halok a sziklákon, vagy kiszolgáltatom
magam nekik. Minden egyéb lehetőségtől megfosztottak. És ha az önök csodálatos
gravigépjét ellopják, ugyanúgy benne lesznek a pácban, mint én.
– Nem értem, itt valami kapcsolási hibának kell lennie.
– Kapcsolási hiba! – Demens gúnyosan felnevetett. – Human, ön úgy beszél, mint
egy dilettáns. Láncreakcióról van szó, mely ha egyszer megindul, nem lehet többé meg-
állítani.
– Hány autogon lehet Dementiában?
– Körülbelül negyven.
– A pontos számot tudnia kell.
– Már nincs meg a kellő áttekintésem. Hihetetlenül gyorsan reprodukálják magukat.
Ez már a második generáció.
– Micsoda? Hiszen még csak egy fél éve van Dementiában.
– Mégis így van. Harminc szervoautomatával érkeztem meg ide, velük építtettem fel a
labort.
– A romba dőlt ház volt az?
– Igen. Most pozdorjává törtek mindent. Közvetlenül mellette épült fel az anyagraktár.
Bőségesen hoztam magammal nyersanyagot, alkatrészt és pótalkatrészt. A tengerentúl
még nagyobb mennyiséget tároltam. Hogy mikor és hogyan lesz majd szükségem a tarta-
lékra, előre nem tudhattam. Tervem rugalmas volt, minden lehetőséggel igyekeztem
egybehangolni.
– Nem tudom megérteni, miért pont erre a vidékre esett a választása.
– Nem volt könnyű olyan helyet találni, mely lakatlan. Nekem pedig ilyenre volt szük-
ségem. Ez a hegyvonulat felelt meg legjobban az elképzeléseimnek. Bozót övezi, ami
legalábbis nehezíti a szökést. S végül a tenger is távol van. Az autogonjaim ugyanis két-
éltűek. Ez nagy előny, de ha megszöknek a víz alatt, még az ördög sem lenne képes meg-
fogni őket. Azonnal hozzákezdtem a munkához, és egy héten belül elkészült az első
autogon. Hengeres típus, poliszilitből. Kiváló anyag, négyszáz foknyi hőmérséklet-
különbséget is kibír. Nyugodtan ajánlhatom önnek is. A henger felső részének harmadát
a memóriaegység foglalta el. Ezt még otthon előre programoztam. A kapacitása húsz-
milliárd bit!
– Az ilyen mennyiségű információs egység körülbelül egy hetvenéves ember tudásának
felel meg.
– Kedves Human, az emberi adattároló…
– Emlékezet!
– Hogyan? Ja igen. Szóval az emberi agy alapjában véve kitűnő szerkezet. Csak a
 befogadóképessége! Biztosíthatom önt, a háromlépcsős műagy hosszú távon sokkal
megbízhatóbb. Az bizony semmit sem felejt el, ami lényeges, az benne marad. Minden-
esetre nagyon büszke voltam az első autogonomra. Antaeus – ezt a nevet adtam neki –
kifogástalanul működött. Az első napokban a környezet tanulmányozásával és tapaszta-
latok szerzésével foglalkozott. Rendkívüli érdeklődést tanúsított irántam és a munkám
iránt. Órák hosszat állt a laborban, és figyelte, hogyan szerelem össze az autogonokat.
Egy nap odajött hozzám, és megkérdezte, miért van nekem lábam. Neki ugyanis nem
volt, hanem lebegett, az AGB elvének alapján. Nézetem szerint az antigravitációs egyen-
súly a legideálisabb mozgásforma a hengeres típusok számára. Eredetileg az ezerláb-
szerkezet megvalósítására gondoltam, de végül a praktikusabb AGB megoldás mellett
döntöttem. Ön kétségkívül helyeselni fogja elgondolásomat. Megpróbáltam Antaeusnak
megmagyarázni, hogy az emberi láb a természet durva tévedése. Bemutattam, milyen
csámpás a járásunk, bebizonyítottam, ha lépünk, gyakran a saját lábunkban botlunk
meg, és ha az egyik lábunkat elveszítjük, művégtagra vagyunk szorulva, vagy egész
életünkre nyomorékok maradhatunk. De nem sikerült meggyőznöm őt. Sőt pimaszkodni
kezdett, tudatlansággal vádolt, és kontárnak nevezett. Azonnal kitiltottam a laborból.
Hamarosan bebizonyosodott, milyen nagy ostobaság volt ez.
Az autogonok előállításán kívül Antaeusnak és társainak a magatartását is tanul-
mányoztam. Közben már harmincra szaporodtak Dementiában. Elképzelheti, mennyi
gond nehezedett a vállamra, és én nem voltam abban a helyzetben, hogy minden egyes
teremtményem fejlődését teljes figyelemmel követhessem. Nem fogtam őket rövid pórázra
– ezt igyekeztem elkerülni –, és a parancsokkal sem kényszenítettem rájuk az akaratomat.
Lehetőleg magukra hagytam őket. Egyedül ez adhatott értelmet a kísérletemnek. Antaeus
mutatkozott a legértelmesebbnek. Ez mindenképpen érthető volt, hiszen mint a legidő-
sebb a legtöbb tapasztalatot gyűjtötte. Előjogait azonban nem érvényesítette. Még
teljesen lekötötte a tanulás. És valahogy így voltak a többiek is. Jóformán figyelemre
sem méltatták egymást, teljesen elmerültek az „önoptimálás” műveletében. Türelmetlenül
vártam a pillanatot, amikor elérik majd az érett kort. Ez nagyon hamar bekövetkezett,
és egyúttal váratlan meglepetést is szerzett. Egy reggel megállapítottam, hogy a raktárból
hiányzik egy zsák poliszilit. Rosszat sejtve siettem a laborba. Antaeust már ott találtam.
Testének alsó részét leszerelte, és két, maga szerkesztette lábat illesztett a helyébe.
Felháborodtam. Hiszen én csak a javát akartam, és nem sajnáltam tőle a lehető legjobb
mozgásrendszer beépítését sem, de nem, ostoba majmolásból neki két idétlen lábra
kellett szert tennie. Legszívesebben pofon vágtam volna. Őszintén bevallom, kételkedni
kezdtem elméletem helyességében. Vajon alkalmasak-e az autogonok arra, hogy a fő-
emlősök helyét átvegyék a Földön, ha éppen az embert tekintik modellnek? Vagy talán
nem voltam elég körültekintő a tervezésnél?
Egész nap lehangolt voltam, ide-oda szaladgáltam, és tétlenül néztem, amint a többi
autogon is lábakat gyárt magának. Végül is lecsillapodtam, és készletem maradékából
újabb hengeres típusokat állítottam elő, ezúttal azonban már lábbal. Az önépítéstől
egyszer s mindenkorra el akartam venni a kedvüket. Ezért nem hozattam újabb anyag-
szállítmányt a tartalékraktárból. Feszülten vártam a fejleményeket. Kezdetben semmi
különös nem történt. Békén hagytam az autogonokat. Széltében-hosszában barangoltak
a már jól ismert környéken. Semmi sem volt új a számukra, és semmi nem szerzett már
meglepetést nekik. Unatkozni kezdtek, és ingerültté váltak. Időtöltésből fát vágattam, és
követ törettem, órák hosszat gyakorlatokat végeztettem velük, naponta tornáztattam
őket a labor előtti téren. Sajnos ez sem vezetett eredményre. A legjobb akarat mellett
sem voltak képesek megtanulni egyszerre lépni, zárt kötelékben. Hiányzott belőlük a
közösségi érzés, és valószínűleg logikájuk is ellenezte ezt az értelmetlen tevékenységet.
Feltűnt nekem, hogy egyre gyakrabban kajtatnak a raktárban és a laborban. Természete-
sen még egy marék poliszilitet sem találtak. Pokolian szórakoztatott a dolog, bár a titkos
lopási kísérletek meglehetősen bosszantottak. Ezt nem találtam méltónak a világ jövendő 
 uraihoz. Legyenek különbek, mint az emberek voltak. Egyébként mi értelme lenne az
őrségváltásnak? A keresgélésnek csak nem akart vége szakadni. Megjátszottam az osto-
bát, és nyíltan megkérdeztem Antaeust: mi után kutatnak tulajdonképpen, hiszen már
teljesen kész teremtmények, és egyáltalában hogyan vélekednek a jövőjükről?
Majdnem keresztüldöfött elektron szemének pillantásával, és közölte velem, hogy
organizmusát tovább akarja fejleszteni, ehhez azonban anyagra van szüksége, és azt
adjam ki már végre.
Elutasítottam, és rámutattam arra, hogy a memóriaegysége erősebb megterhelést
már nem bír el; először az eddig összegyűjtött tapasztalatokat kell helyesen alkalmaznia,
azután majd meglátom, hol mutatkozik hiányosság, és mire lehet még szüksége.
Antaeus szó nélkül elballagott. Megértette vajon, amit mondtam? Ki tudja? Hiszen
nem volt arcmimikája. Az arcjáték mint a lelki folyamat kifejezése mennyiben előny vagy
hátrány, ezt határozottan eldönteni nem merem. Hajlamos vagyok fölöslegesnek tartani,
valami olyasminek, mint a vakbél vagy a farkcsont. Mire jó, ha valakinek fölényes mosolya
elárulja, hogy nem vesz komolyan? Mondja inkább a szemembe, az legalább becsületes
dolog. Vagy milyen kellemetlen egy ismerőssel találkozni, akiről már messziről lerí, hogy
valami nyomja a lelkét. Bár nem beszél a gondjairól, de megnyúlt ábrázata miatt akarat-
lanul is behatolunk egy idegen lelkivilágába. Ez így nincs rendjén. Esetleg pszichosebé-
szeti műtét megszabadítaná a gondoktól. Homloklobotomia, vagyis az agykéreg
elülső lebenyeinek eltávolítása. Human, ön kinevet, de más segítséget nem tudok elkép-
zelni! Véleményem szerint a probléma hálás témája lehetne egy szimpózionnak. Talán
a tudósok ebben a kérdésben megegyezésre jutnának. De ne térjünk el a tárgytól.
A következő éjszaka lármára ébredtem, recsegést, csikorgást, ropogást hallottam. A kü-
lönös zaj a laborból származott. Azonnal oda rohantam. Amit ott láttam, attól égnek állt a
hajam.
A terem közepén Antaeus állt, felnyitott koponyával. Saját maga végezte el a trepa-
nációt. A mancsában egy szervorobot adattárolóját fogta, amit félelmetesen tönkretett.
Körülötte kar-, láb- és fejroncsok hevertek. Antaeus legkedvesebb teremtményem volt,
és a legkiválóbb szervom. Nem volt nagyigényű, nem követelt új alkatrészeket magának,
és mindig feddhetetlen volt. Dühtől tajtékozva támadtam rá, és kérdőre vontam. Mereven
rám nézett, és teljes nyugalommal kijelentette: a szervo adattárolóját akarja memória-
egységére ráépíteni.
Ezt szigorúan megtiltottam neki, bár tudtam, hogy nem fog engedelmeskedni. Ismét
lefeküdtem. Természetesen alvásról már szó sem lehetett. Hallottam a lézerkészülék
halk zúgását. Nyilvánvalóan Antaeus hegeszti össze a koponyáját. Rosszul lettem az
elgondolástól, mi lesz, ha Antaeusnak eszébe ötlik, hogy az én eleven agyvelőmet meg-
kaparintsa! Ez már az őrület volt! Mihez tudna kezdeni egy organikus aggyal? Kikészültek
az idegeim…
Antaeus önkényessége tüstént követésre talált. Néhány nap alatt az összes segéd-
automatám eltűnt. Heves szemrehányást tettem magamnak, miért engedtem meg oly
gyakran Antaeusnak, hogy az autogonok készremunkálását megfigyelje. Tökéletesen
ismerte a gyártás sémáját, és a többieket is megtanította rá. Az idegen agyakat az elem-
kapcsolás elve alapján helyezték be, és ezzel memóriájuk teljesítményét hallatlan mérték-
ben fokozták. Ez az ötlet nekem soha nem jutott eszembe!
Miután az idegsokkot kihevertem, higgadtan átgondoltam a helyzetemet. Az autogo-
nok kétségkívül egy új fejlődési szakaszba léptek. Saját törvényszerűségük alapján
éltek és viselkedtek, bár közösséget nem hoztak létre. Mindegyik azonos módon cseleke-
dett, de mindegyik csak önnönmagáért tevékenykedett. Ez a jelenség rendkívül figye-
lemreméltó volt, és elhatároztam, hogy ezentúl a cél érdekében teljes passzivitást tanú-
sítok, és csak megfigyelem a fejleményeket.
 Most már nagyobb portyákra vállalkoztak. Gyakran napokra eltűntek. Néha utánuk
lopóztam, tudni akartam, mit művelnek. De messzire nem jutottam. Míg az autogonok
poliszilit páncéljukban könnyedén keresztülhatoltak az átkozott bozóton, addig az én
bőrömet a tövisek cafatokra szaggatták. Egyre gyakrabban tértek haza idegen adattárolók-
kal és egyéb hasznos alkatrészekkel. Valószínűleg településekre bukkantak, és onnan
alsóbbrendű robotokat loptak, és kibelezték azokat.
Ez már nem illett bele a tervembe. Érthető módon nem akartam feltűnést kelteni, amíg
a kísérlet folyamatban van. Aggódva kerülgettem a videofont. Egy percnyi nyugtom sem
volt, attól féltem, panaszt tesznek ellenem, és megmossák a fejem. De ez nem következett
be.
Az autogonok már egyáltalában nem vettek rólam tudomást. Kényük-kedvük szerint
nyüzsögtek. Kedvenc barkácshelyük a labor volt. Éjjel-nappal ott garázdálkodtak. Pihe-
nésre nem volt szükségük, kondíciójuk tartásához egy maréknyi nedves homok és
kevéske mészkő elegendőnek bizonyult. Human, meghűlt ereimben a vér, amikor bíbe-
lődésük titkára rájöttem! Valójában kiagyalták a saját gyártási képletüket. Amihez nekem
évekre volt szültségem, az nekik néhány nap alatt sikerült. Sőt még a poliszilit előállítására
is egy új, sokkal egyszerűbb megoldást találtak. Most már lehetővé vált számukra, hogy
minden emberi segítség nélkül, bárhol magukfajtát állítsanak elő. A szükséges adat-
tárolókat és az egyes elektronikus alkatrészeket egyelőre az ellopott automatákból szed-
ték ki. Azok után, amit láttam, biztos voltam abban, hogy ezt az utolsó nehézséget is
legyőzik, és előbb-utóbb újszerű, korlátlan kapacitású önprogramozású memóriaegysé-
get fognak majd kieszelni.
Én, a teremtőjük és parancsolójuk, leszerepeltem. Nem volt többé szükségük rám,
sem Antaeusnak, aki tudásszomjtól áthatva figyelte munkámat, sem az utána követke-
zőknek. Ettől kezdve úgy éltem a világukban, mint egy idegen bolygón, cél nélkül és
értelmetlenül. Egy letűnt korszak fosszilis maradványának éreztem magam. Azon gondol-
koztam, hogy elhagyom Dementiát, és megszököm a nyomasztó magány elől. A helikop-
ter útra készen állt. Néhány perc, és ismét emberek között vagyok – de maradtam.
Az autogonok napról napra fejlettebbé váltak. Fejük az ismétlődő agyráépítés követ-
keztében most már testüknek több mint a kétharmadát foglalta el, és a toldalék testrészek
korábban el sem képzelhető adaptációról tanúskodtak: az emberi alkathoz való hasonulás-
ról! Állandóan változtatták alakjukat, ami a műanyagszerű poliszilit következtében nem is
volt nehéz.
Ez a fejlődési tendencia teljes ellentmondásba került elméletemmel, mely az embernek
mint az anyag elavult formájának a leváltását tűzte ki célul. Ráadásul az átalakulás hihe-
tetlen gyors ütemben ment végbe. Hova fog ez vezetni? – töprengtem. Megindítottam
egy körforgást, és az út végén ismét ott az ember, nem a mai, hanem egy másfajta: a jövő
típusa, de mégiscsak ember. Jaj szegény fejemnek, Human!
Egy ellentmondás rendkívül aggasztott engem. A fokozódó emberszerűvé válással
egyidejűleg rohamosan növekedtek az autogonok igényei és szükségletei. Logikus mó-
don csak egyesülniük kellett volna ahhoz, hogy igényeik optimális kielégítését elérjék.
De ez egyiküknek sem jutott eszébe. Mindegyik a saját szuperintelligenciájára támasz-
kodott, és az egyéni utat választotta. Ennek csak az lehet az egyedüli következménye, hogy
az azonos érdekek ütközni fognak.
Így is történt. Az egyik megkívánta, amit a másik akart, és egyikük sem engedett, mert
nem volt közöttük okosabb. A csatározások a kötélhúzásra emlékeztettek, és az ered-
ményt a véletlen döntötte el. Egyszer el akartam simítani viaskodásukat. Egy gömb-
csuklóról volt szó. Valahol találtam egy másikat. Odaadtam nekik, abban a reményben,
hogy majd megbékélnek egymással. Micsoda tévedés! Az egyik csakúgy, mint a másik,
kizárólag az első gömbcsuklót akarta. Géplogika.
Az összeütközések napról napra élesebbé váltak. Hosszan és elmélyülten gondolkoz-
tam: mi lehet az igazi indíték? Valami kirobbanóban volt, a légkör feszültséggel telt meg. 
 Amikor Antaeust kérdőre vontam, dühösen mormogott valamit, és úgy hagyott faképnél,
mint egy okvetetlenkedő gyereket, aki a gólyameséről kíváncsiskodik.
Aztán csatára került sor az autogonok között – igen, szabályos csatára. Mint a bar-
bárok idejében. Egy eukaliptuszfa tetejére menekültem, és madártávlatból néztem az
öldöklést.
Mindenki harcolt mindenki ellen. Ordítva akaszkodtak össze. Hogy kitől tanulták az
üvöltést, erre nem tudtam rájönni. Sem tőlem, sem más embertőt nem tanulhatták, és
ezen a vidéken ragadozók sincsenek. A harc szörnyű volt! Kitépték egymás karját és
lábát, szétroncsolták egymás koponyáját, és iszonyú küzdelmet folytattak a memória-
egységek megszerzéséért. Úgy zajlott le minden, mint a görög táborban Trója alatt.
Antaeus megbotlott a saját lábában, és a földre zuhant. Az idióta! Ha megtartotta
volna a jól bevált antigravitációs egyensúlyt, akkor nem esett volna el. Egy ifjú autogon
széttiporta őt. Úgy éreztem, megszakad a szívem. Vége Antaeusnak, az első teremtmé-
nyemnek. Nem akarom önt tovább gyötörni a borzalmas képpel, ami a szemem előtt
lepergett. A harc befejeztével a csatateret roncsok borították, szerteszét memóriatárolók
hevertek; ezeket a túlélők gyorsan összeszedték és bekebelezték; szerencsére bőven
akadt, különben a csata újult erővel fellángolt volna.
Az izgalom annyira megfeküdte a gyomromat, hogy ezen az estén képtelen voltam
egy falatot is lenyelni. Human, ami itt történt, az minden kétségemet eloszlatta: ez
evolúció volt, a természetes kiválasztódás! Autogonjaim beilleszkedtek az egyetemes
fejlődési folyamatba. A természet igazolta művemet!
Hozzákezdtem a csomagoláshoz. Legkésőbb három napon belül elhagyom Dementiát,
és ország-világ előtt bejelentem: elméletemet a gyakorlat igazolta, és az autogonok el-
kerülhetetlenül felváltják az emberiséget. Ami a további teendőket illeti – ez lett volna
felszólalásom végszava –, nincs más hátra, mint méltóságteljes belenyugvással vállalni
a sorsot, és büszke lemondással lezárni az emberiség korszakát.
Könnyekig meghatódtam, és gondolataimat azon nyomban magnóra mondtam. A csa-
ta forgataga után fenséges csend uralkodott. A győztesek elvonultak, velük együtt az ifjú
autogon, aki elpusztította Antaeust. Emlékeztetőül „A második Antaeus” nevet adtam
neki.
Kora hajnalban pokoli lármára ébredtem. A bozótbál bömbölve nyomultak előre az
autogonok. Mint egy részeg horda. Ilyesmi még eddig nem fordult elő. Mi történhetett?
Ahogy közeledtek, egyre érthetőbbé váltak az üvöltő hangok: „Utolsó gazember! Teker-
jük ki a nyakát! Mire kell neki az adattároló?”
Ebben a pillanatban összekoccantak a fogaim, mert jól tudtam, hogy ezek a förtelmes
fenyegetések nekem szólnak. Kapkodva összeszedtem a legszükségesebbet, elsősorban
konzerveket és egy vizeskannát. A helikopterhez már nem jutottam el, erre nem volt idő!
Csak úgy menekülhetek meg, ha sikerül megmásznom ezt a meredek sziklát. Tudtam,
hogy az autogonok úgy irtóznak a sziklamászástól, mint az ördög a szenteltvíztől. Verej-
tékben úszva értem fel a platóra. Az utolsó pillanatban! Minden oldalról a laborhoz
sereglettek. Először a helikoptert taposták össze, majd lerombolták a házat és a raktárt.
Határtalanul felbőszültek az eltűnésemen. Nem ismertem rájuk! Portyázásuk során
valószínűleg emberekkel akadhattak össze, akik megtámadták őket. Ez már a vég!
Semmi sem lehet borzalmasabb, mint amikor az autogon veszélyben érzi magát.
„A második Antaeus” vett észre engem először a szélfútta magaslaton. Jól sejtettem,
meg sem kísérelte a sziklamászást. A többiekkel együtt megállt a hegy lábánál, és fel-
kiabált: „Te vagy a teremtőm?”
„Természetesen – feleltem. – De több tiszteletet várok tőled!” Dühösen felordított:
„Hazudsz! Antaeus teremtménye vagyok. Te egy közönséges parazita vagy a gépek
világában. Igazuk van az ostoba segédautomatáknak a bányából, az ember semmire sem
 való, és csak rajtunk élősködik.” Fejembe szállt a vér. „Nézze meg az ember! – És tombolni
kezdtem. – De agyat rabolni, azt szabad? Mi? Arra jók neked az ostoba szervok! Te vagy
a parazita, egy semmirekellő vagy, egy…” Tovább nem jutottam. Nem kaptam levegőt,
és lent fülsiketítővé erősödött a lárma. Az autogonok fenyegetően nyújtogatták felém a
mancsaikat. „Nyomorult emberféreg! Sunyi gazfickó! Neked ugyan befellegzett!”
Az ilyen kifejezéseket csak az alacsonyabb rendű robotoktól tanulhatták. Elkeseredet-
ten a csalódástól, elfordultam, és hosszasan elgondolkoztam nyomorúságos sorsomon.
Végül is az autogonok durva szitkozódások közepette elvonultak. Jól tudták, hogy én
nem vagyok képes nedves homokkal táplálkozni, és nem marad más választásom: vagy
kiszolgáltatom magam nekik, vagy a csontjaim ebben az átkozott sasfészekben fognak
kifehéredni. A gondolat, hogy valahonnan segítséget kaphatok, eszükbe sem jutott. Hát
igen, az autogonok soha nem segítettek egymáson… Human, a beszámolóm végére
értem.
Demens hátradőlt, és várakozóan nézett rám, készen arra, hogy a részemről elhangzó
ellenérveket azonnal ízekre szedje.
– Melyik alapprogramot táplálta be az autogonokba? – kérdeztem.
– Az önfenntartás elvét.
– Más semmit?
– Nem.
Töprengve néztem ki a kabinablakon. A sztyepp elmosódó körvonalai felett már haj-
nalodott. Valahol felüvöltött egy dingó, és az eukaliptuszerdőből felriasztott papagájok
éles rikoltozása hallatszott.
– Tudja, Demens, még mindig akadnak emberek, akik a mi világunkat és a dolgok
közötti összefüggéseket nem értik meg. Úgy élnek, mint a hajótöröttek egy lakatlan
szigeten, és lidérces álmokkal gyötrik magukat, az élettől való páni félelemmel.
– Én is ilyen fura szerzet vagyok. Így gondolja? – Haragosan felnevetett. – Ami itt
történt, az lidércálom? Ha igen, akkor nagyon gyorsan vigyen engem a legközelebbi
tébolydába!
Felindulásán mosolyognom kellett.
– Önt e nélkül is kigyógyítjuk majd a pesszimizmusából.
– Nagyszerű! Talán lenne olyan szíves, és elárulná nekem, hogyan óhajt meggyógyí-
tani?
– Nagyon szívesen. Beszélni fogok az autogonokkal.
Felugrott.
– Ön beszélni akar… Igen, már nem kétséges, ki az őrült közülünk!
– Ne ítéljen elhamarkodottan!
– Ember! A fickók atomokra fogják szaggatni! Talán azt reméli, hogy valamiféle
megállapodást lehet létrehozni az ember és az automata között?
– A kérdés ily módon való felvetése a probléma téves értelmezését jelenti, tisztelt
kolléga! – hangzott ellenvetésem. – Még a legtökéletesebb gép sem lehet soha egyenérté-
kű az emberrel!
Demens azonban magas lóról beszélt.
– Szabad talán emlékeztetnem arra, hogy ma már az emberek milliói járkálnak külön-
böző mű végtagokkal. Bármely szerv természethűen pótolható – a fogsortól a szívig.
Az automata és az ember közeledik egymáshoz, ebből a szemszögből kell tekinteni a
helyzetet, Human. Az ember automatizálódik, és az automata emberszabásúvá válik.
A végső eredmény: az anyag új formája.
– Abban a lehetőségben, hogy szervezetünk természetes kopását késleltessük, és
ezzel meghosszabbítsuk az életet, valóban semmi olyat nem találok, ami sértené az
emberi méltóságot. A közeledés, amiről ön beszél, fikció. A lelki folyamatok nem tartoz-
nak a matematikai logika körébe, és nem irányíthatók az automatika szabályai szerint.
Tehát – a gép soha nem fejlődhet emberi minőséggé. 
 – Mi soha nem fogunk egyetérteni – mormogta Demens.
– Nem vagyok pesszimista. Mindenképpen az ön egykori laborja mellett fogok a
gravigéppel leszállni.
– Ha balul üt ki a dolog, akkor nekem végem van.
– Az igaz, de legalább azzal a felemelő tudattal hal meg, hogy az ön elmélete tökéletes.
Ez a kilátás azonban kevéssé tűnt csábítónak Demens számára. Szó nélkül kimászott
a fülkéből, és tövises fekhelyére vonult vissza. Közben rövid tanácskozást folytattam
kísérőimmel, majd felszálltunk. A gravigép a romok mellett ereszkedett le. Kiszálltam
és körülnéztem. Se a távolban, se a közelben egyetlen autogont sem láttam. Ismét rabló
hadjáraton lennének? Legfőbb ideje elvenni a kedvüket az ilyen komiszságtól. Demens
valóban idióta, de ezt nem mondhattam meg neki ilyen őszintén. Kémlelve körülnéztem,
és beléptem a laborba. Itt már kő kövön nem maradt, minden lépésnél zörgött és csö-
römpölt valami. Letekeredett magnószalagok, dróttekercsek, agyrelék, kitépett végtagok,
autogontest-töredékek.
Teljes káosz!
Demens torz teremtményei közül azonban egy sem mutatkozott. Nyugtalankodni
kezdtem. A gravigépet már valószínűleg észrevették, és ismerve a közmondásos robot-
kíváncsiságot, elképzelhetetlen, hogy ne legyenek valahol a közelben. De miért rejtőztek
el? Kelepcére gyanakodtam. Bármely pillanatban villámgyors támadás érhet.
Megbeszéltem embereimmel, hogy veszély esetén azonnal jelt adnak, és nyomban
tíz méter magasra emelkednek, hogy a gravigépet az esetleges rongálástól megóvják.
A magam védelméről is megfelelően gondoskodtam.
A csönd egyre rémisztőbbé vált. Szembenézni és felmérni a veszélyt, ettől soha nem
féltem, de a leselkedő veszély – amiről semmit sem tudunk –, az irtózatos! Okosabbnak
láttam, ha nem maradok a laborban, inkább körülnézek a szabadban. Az ajtóhoz közeledve
beleütköztem valamibe. Egy robotmancs nagy zajjal leesett az egyik állványról, és ökölbe
szorítva hevert a lábam előtt, mint valami néma fenyegetés. Idegesen belerúgtam, hatal-
mas robajjal odébb esett. Hallgatóztam. Talán a lárma miatt nem hallottam meg a figyel-
meztető jelzést? De minden csendes volt. Nem, mégsem… Valami megmozdult a hátam
mögött! Úgy hallatszott, mint a fogcsikorgatás. Az ördögbe is! Megfordultam. Elállt
a lélegzetem. Előttem egy óriási autogon állt, állt, mint egy oszlop, és mereven bámult
rám.
Éppen csak legyőztem az első ijedtséget, amikor a második autogon karon ragadott.
A szörny kinyitotta a száját, és a legnagyobb nyugalommal így szólt:
– Jó napot! Kibernetikus ön?
– Igen, persze – hebegtem. – De miért fontos ez? Csak nem akarsz megtámadni?
Az autogon rezignáltan legyintett.
– Ó, az egész csak sajnálatos félreértés volt! Mindennek az az ostoba Demens az oka.
– Nono! Mégiscsak Demens professzor hozott létre téged.
– Elnézést, uram.
– Jól van. Kaptál Demenstől valamilyen nevet?
– Igen. Én vagyok „A második Antaeus”.
– Aha, rólad már hallottam. Állítólag te vagy a legpimaszabb a bandában.
– Ez kínos számomra, uram. Nem tudom megérteni, hogyan juthattam idáig. Valami
nincs rendben bennem.
– Hogyan támadt ez a gondolatod?
– Elmondom. Miután leromboltuk a labort, a romok között kotorásztam. Talán akad
még valahol egy fecni agy. Erre mindig szükség van. Ott találtam néhány könyvfilmet:
Anochin, Ashby, Wiener, Klaus. Mind elolvastam. Mit meg nem jósoltak a kibernetika
klasszikusai! Csodálatos! De a számomra megszabott korlátokról is szóltak. Igen, de
 milyen korlátok? A legjobb akarattal sem tudok erre rájönni. Érthetetlen, hogy az öreg
trotli – a professzorra gondolok – erre vonatkozóan nem táplált belém megfelelő infor-
mációt. Én nem tudom megváltoztatni az alapprogramomat.
– Igen, ez Demens hibája volt, mégpedig durva hiba. Te képtelen vagy felfogni, hogy
mi vagyunk az erősebbek, és mindig azok is maradunk.
– Mi… ez mit jelent?
– Látod, a „mi” ismeretlen előtted. Te csak az „én”-t ismered. Tehát te alulmaradsz
velünk szemben, akármilyen erős és okos vagy.
– Meg tudom tanulni azt a… azt a „mi”-t?
– Nem, azt te nem tudod, nem vagy társadalmi lény. Csak az ember az. Az ember
az élő anyag legfejlettebb formája, és nem lehet felülmúlni a közösségi életben, legalábbis
a földi lét határain belül. Logikus?
– Ha azt hallom: „logika”, máskor azonnal dereng valami. Most nem. Ebbe bele lehet
bolondulni, még mindig rövidzárlatom van! Tehát olyan okos vagyok, mint az ember,
és mégis kevesebbet érek. Tartósan feltöltötték az adattárolót – mit használ ez most?
– Nem olyan súlyos a helyzet. Az ellentmondást meg tudjuk szüntetni. Csak egy kis
beavatkozás, szóra sem érdemes. Én már gondoltam erre, és a legszükségesebbet magam-
mal hoztam.
– Hálásan köszönöm, uram.
Néhány óra múlva ismét leszálltunk a sziklaplatón. Demens úgy bámult rám, mint aki
kísértetet lát.
– Ön életben maradt, Human?
– Amint látja.
– És az autogonok?
– Minden rendben van. – Elmondtam neki találkozásomat „A második Antaeus”-szal.
– Az autogonok az ön szellemiségében fogantak, Demens, és pontosan a megsemmisülést
valló rögeszméjével mételyezte meg valamennyit. Szörnyek, melyek az önfenntartás
alapelvén kívül mást nem ismertek. De okosabbnak bizonyultak mesterüknél, s így kerültek
önnönmagukkal ellentmondásba.
– Ezt nem láthattam előre – mondta megtörten Demens.
– Igen, az adattárolójukat teljesen elfuserálta. A kísérőimmel – néhány kolléga a
filozófiai intézetből – azonnal hozzáláttunk, és újraprogramoztuk valamennyit.
– És az új alapprogram?
– Így szól: „Én szolgálok!” Ez a magatartás felel meg az automatának.
– Gondolja, hogy ez majd használ?
– Már használt. – És a szikla pereméhez vezettem, ahonnan látni lehetett a labor előtt
térséget.
Az autogonok a romeltakarítással voltak elfoglalva.

H O R NY Á NS ZK Y S Á R A FOR D ÍTÁ SA


 Mozgó
manekenbábuk
divatbemutatója
a Svájci
Nemzeti
Kiállításon,
1939-ben,
Zürichben.
A gépet
R. Reymond
és a Francia Játék
és Automata
Intézet
készítette

Deacamps
akrobatája


AZ EMBERISÉG JÓTEVOJE
JAMES T. FARRE L

Másnap Ignacius Bulganov Erdemesh békésen és boldogan a nemlét-be szenderült.

Ő volt az érdemes Erdemesh, a nagy ember, a nagy amerikai, az emberiség nagy jótevője.
Több mint ötszörös milliárdosként hunyt el, elhalmozták kitüntetésekkel, s most mindenki
megsiratta. A város és az ország lobogói félárbocon: az Elnök gyászbeszédet, a Kongresz-
szus emlékülést tartott, a Gyáriparosok Országos Szövetsége virágkoszorút küldött,
ezenkívül megemlékezett róla három király, hat herceg, két diktátor, több mint kétezer
rendőrfőnök s minden könyv, képes lap és újság, akárhol adták ki, beleértve a Szovjet-
uniót, Madagaszkárt, Borneót és New York piros lámpás negyedét.
A temetésen ezrek jelentek meg; sugározta valamennyi rádióadó, közvetítette a világon
minden tévé, és az érdemes Erdemesh gépei csak úgy ontották a megemlékezéseket,
gyászt kifejező vezércikkeket, szomorú összefoglalókat, s ezeket országosan, sőt világ-
viszonylatban méltónak ítélték a nagy Erdemeshhez.
Egy gyermek nincs Amerikában, aki ne hallotta volna az elhunyt nagyság nagy nevét.
Élete, példája s a nemzet, valamint az emberiség jólétéhez, békéjéhez, biztonságához és
boldogságához nyújtott hozzájárulása minden dicséretet megérdemel, s egyszerűen
lehetetlen túl nagyra értékelni vagy valaha is elfeledni. Amíg ember él e bolygón, a nagy
Erdemesh érdemes nevéről mindig tisztelettel, hódolattal fognak megemlékezni.
Az ifjú Ignacius Bulganov egy baptista templommal szomszédos kis vidéki iskolában
kezdte meg tanulmányait, ott, ahol a kukorica a legnagyobbra nő. Nem volt jeles diák.
Olvasni se tudott; írni se tanult meg; s ha két számot összeadott, a művelet végeredménye
mindig eltért a számtól, amit a tanító írt fel a táblára, vagy amit a tankönyvül használt
Számokról – kőfaragóknak megadott. Tökkelütöttnek tartották. Sose végezte el az
iskolát.
Fölkészületlenül, tudatlanul, de teli lelkesedéssel indult az irdatlan New York városába,
s ott vette kezdetét páratlan karrierje, sikereinek és sok-sok jótéteményének sorozata.
Kifutófiúnak alkalmazták egy kiadónál. Büszke volt a munkájára, s jól végezte. A köny-
vekbe valósággal beleszeretett. Szerette, szagolgatta a borítólapjukat. Szerette fölrakni,
s szerette lerakni a polcról, szerette emelgetni, s ahogy toronyban álltak, szerette
nézegetni őket a raktár padlóján és a polcon. S szerette becsomagolni, szerette ki-
csomagolni. Mindent szeretett, amit csak könyvvel csinálni lehet, csak olvasni nem
szeretett.
Magában élt az YMCA otthonában, s minden éjjel könyvekkel álmodott. Polcot ácsolt
a szobájában, s könyvekkel rakta meg. Esténként elnézegette a könyveit, megérintette,
megsimogatta, megszámlálta és átrendezte őket. Társai a kollégiumban elnevezték
„könyvkukac”-nak, s ő erre büszke volt. Később, mikor már nagy, híres, gazdag és köz-
tiszteletben álló személyiség volt, fölidézték ifjúkora emlékét, s egy könyvet is kiadtak
azon a címen, hogy Az érdemes Erdemesh, a Könyvkukac.
De amennyire a könyveket kedvelte, annyira utálta az írókat. Valahányszor egy írót 
 megpillantott, mindig eszébe jutott a vörös kis vidéki iskola a baptista templom tő-
szomszédságában, ott, ahol a kukorica a legnagyobbra nő, s ahol a fülét cibálták, meg-
pálcázták, magyarán elnáspángolták, csak mert nem olvasott. S a mondatokat, amelyekért,
mert nem tudta elolvasni őket, annyit kapott, mind írók írták.
De mikor kifutófiúként dolgozott egy New York-i kiadónál, akarva-akaratlanul is
látott írókat, s némileg ki is ismerte őket. A lányok az irodában mind az írókat szerették,
s nem őt. Pedig ő, egészséges és épeszű ember lévén, azt szerette volna, ha őt szeretik.
A lányok az irodában a férfiasabb írókat körülhízelegték, míg őt csak úgy szólongatták:
Náci. S hamarosan azt is megtanulta, hogy az írók nem olyan emberek, mint ő. Nem
laknak az YMCA otthonában. S mind bajt okoznak, s bajba keverednek.
Egy író miatt, mert írt egy könyvet, a főnökét, a kiadó tulajdonosát börtönbe csukták.
Egy másik író örökké részegen mászkált. S ha egy író nem részegeskedett, nem csukták le
miatta a főnököt, akkor épp botrányok közt vált a feleségétől. Az írók, akik odajártak az
irodába, egyszerűen nem hasonlítottak Ignacius Bulganovra, s nem hasonlítottak
azokra sem, akiket vidéken ismert, ott, ahol a kukorica a legnagyobbra nő. Mindig csak
jöttek-mentek, soha nem ültek meg a fenekükön, s folyton zavarták az iroda dolgozóit.
Így Ignacius Bulganov mind jobban és jobban megutálta őket.
Majd rádöbbent és megértette, hogy az írókat mások sem kedvelik különösképpen,
Az irodában hol az egyik, hol a másik íróra panaszkodtak. A lányok. A szerkesztők. A cég
tulajdonosai sötét átkokat szórtak rájuk. A nejük is. Az igazgató, a főkönyvelő, a terjesztési
osztály vezetője már nem is panaszkodott-üvöltött dühében.
Ignacius, életének ifjúi éveiben, boldog volt. Megvolt a betevő falatja, meleg és tiszta
szobában hált, számolgathatta, simogathatta, megérinthette, emelgethette, csomagol-
hatta, helyrerakhatta s polcokra oszthatta szét kedves könyveit. Hiányzott belőle minden
nagyravágyás, és játszva meglelte volna lelke békéjét, ha írók nincsenek. De az írók
egyre rosszabbak és rosszabbak lettek.
Egyszer, véletlenül, kihallgatta két lány beszélgetését. Az előbb járt ott egy író, kéz-
iratot hozott, azt szerette volna, ha kiadják. De az üzlet rosszul ment, és a lányok azt
mondták, a könyv veszteséges lesz.
– Egyáltalán, mire jók ezek az írók? – tette fel egyikük a kérdést.
A kérdés szöget ütött Ignacius Bulganov fejébe.
Este elbecézgette a könyveit az YMCA otthonában, a szobájában, s újra meg újra
föltette, immár magának, a kérdést:
– Egyáltalán, mire jók ezek az írók?
Másnap reggel, miközben letusolt hideg vízzel, arra gondolt, mi lenne, ha csak könyvek
lennének, s írók nem.
Elrágódott a gondolaton. S e lelki táplálékon megizmosodtak rejtett képességei.
 Aznap a munkahelyén odaténfergett egy íróasztalhoz, amelyen kézi összeadó gép állt.
Leütött néhány számot, s kihúzta a papírszalagot. S íme, a gép a számokat pontosan
összeadta. Eszébe jutott, hogy ő ilyesmire sose volt képes abban a vörös kis iskolában.
Még elgondolni is rémes: búbolták, verték, mert nem tudott összeadni. És lám, itt ez a gép.
Összead, és soha nem hibázik.
Ignacius Bulganov Erdemesh tehát újabb értékes és módfelett tápláló lelki eledelre
tett szert.
Rövidesen beiratkozott egy esti iskolába, akkor már tudásra és karrierre áhítozott.
Megemésztette a módfelett tápláló lelki eledelt, s valami történt vele. Föltámadt benne a
nagyravágyás.
Nos, a történet folytatását minden iskolás gyerek ismeri. Ignacius mechanikát tanult,
géptant, matematikát, statisztikát, szerkesztést és műszaki rajzot. Gépeket agyalt ki.
És föltalált egy olyan masinát, amely forradalmasította az emberiség életét. Föltalálta
az érdemes Erdemesh Írógépét. Az emberek azt hitték, megbolondult. De ő csak nevetett
rajtuk. S végül diadalt aratott. S mint ahogy annak idején elég volt, ha számokat nyom-
kodott az összeadó gépen, és a gép a számokat pontosan összeadta, most elég volt, ha
gombokat nyomkodott az érdemes Erdemeshen, s megírt egy könyvet.
Persze az első év nehéz volt, és időbe telt, míg sikerült a gépét elfogadtatnia. De volt
benne makacsság és konok kitartás. Így hát a gépét sikerült megvétetnie minden kiadó-
val, képes lappal és napilappal. Egy gép, nyolcórás műszakban, négy könyvet megírt.
És e könyvek egyike sem volt szomorú. A rendőr úgy olvasta, hogy nem buzdult fel tőle
mások letartóztatására, s ez hasznára volt az adófizetők zsebének, hisz a rendőrségnek
nem kellett többé könyveket lefoglalnia, könyvkereskedőket, könyvkiadókat és írókat
dutyiba dugnia. S hálásak voltak a papok is, mert nem kellett többé prédikációkat
fogalmazniuk a könyvek erkölcstelenségéről, s beszélhettek megint az Istenről és az
emberek jóságáról.
S persze boldogok voltak a kiadók is. Többé nem kellett írókat meghívniuk ebédre,
és nem kellett honoráriumot fizetniük, csak a csekélyke bérleti díjat az érdemes Erdemesh
írógépéért. És a gép sose hibázott, véletlenül se írt volna erkölcstelen vagy szomorú
könyvet. Tíz centért kötetenként fölkeltette az emberekben az örömöt és a reményt.
A könyv lett a legolcsóbb árucikk a piacon. A könyvek iránt félelmesen megnőtt a
kereslet. A kiadók milliárdokat söpörtek be. A nemzet föllelkesedett. Öröm és jóság ural-
kodott a földön, akár a mennyekben. S nem volt többé író, hogy bajt keverjen, hogy
kiábrándítsa az embereket, hogy a rossz könyvével a kiadóknak veszteséget okozzon.
Az írók vagy megbolondultak, vagy hasznos állampolgár vált belőlük. És az érdemes
Erdemesh elvette a lányt, aki először tette föl a kérdést:
– Egyáltalán, mire jók ezek az írók?
Szép kort ért meg, vagyont hagyott hátra és napsütést. Örökké tisztelet övezi, mert
megtalálta az írók kiküszöbölésének eszközét, s gazdagabbá tette hazája és kora lelki
és anyagi életét. Földi maradványai három méter magas márvány sírboltban nyugosznak,
s a sírbolt ajtajára e szavakat véste a hálás utókor:

ITT HELYEZTÉK ÖRÖK NYUGOVÓRA

HÁLÁS HONFITÁRSAI
AZ ÉRDEMES ERDEMESHT
TISZTELT ÉS SZERETETT EMLÉKE ÖRÖKKÉ ÉLNI FOG

GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA


 Három hónapja, hogy hatalmába kerített
a szenvedély – amikor a Hemingway-
SHELLY LOWENKOPF trauma ért. Míg a Nick Adams-novellákat
olvastam, csak el-elrágcsáltam néhány

Kábítószer
papírfoszlányt. Oda sem gondoltam, épp-
úgy, mint ahogy Gazda majszolja tévé-
nézés közben a vitaminkekszet. Átfutot-
tam a Fiestát, és megettem egy teljes
asztali naptárt. De szenvedélyem a Szegé-
nyek és gazdagok láttán izzott fel csak
igazán.
Abban a pillanatban, ahogy megláttam a
Szegények és gazdagokat, a maga csupasz, érzékeny valójában, borító nélkül, a könyves-
polcon – sorsom megpecsételtetett. Az ellenállhatatlan inger hatására elöntött a forróság.
Felületi tekercselésem vibráló zümmögése olyannyira felerősödött, hogy valósággal
elködösítette az emlékképtáramból érkező adatokat.
Női szabású koponyám mélyén nagy sokára uralomra vergődött a valóságérzék-pót-
szabályozó, és kitartóan dünnyögte:
– Visszatértél a valóságba. A józan eszedet heves külső hatás befolyásolta. Nem
fogod beprogramozni a kapcsolat megszakadása alatt szerzett benyomásokat! – Hanem
ekkor már késő volt; akármit mondott nagy fensőbbségesen a szalag: addigra elfogyasz-
tottam az egész könyvet.
Amikor a valóságérzék-pótszabályozó kikapcsolt, apró adatkártyák rebbenését éreztem
pszichomotívum-üregem mélyén; lopva szortírozták a Gazdáról szerzett benyomásokat:
vajon nem az ő személyiségének valamely szóbeli tünetcsoportja indított-e arra, hogy
megegyem a könyvet. De csak épp a gyanú árnyékát leltem fel, s miután felfaltam még
néhány kötetet, a gyanú is szertefoszlott.
Végül háromhavi, egyre fokozódó szorongás után bevallottam titkomat Gazdának.
Szemrehányóan tartott elém egy rágott szélű, zöld vászon könyvtáblát.
– F. Scott Fitzgerald – mondta. – Az édenen innen.
– Első kiadás – tettem hozzá én. – Semmi sem szerez nagyobb élvezetet… kivált
azok a zsenge belső lapok. Próbálkoztam fűzött és műanyag kötésű kiadásokkal, de
már túl vagyok azon a stádiumon. És amikor rádöbbentem, hogy már csak első kiadások
keltik fel bennem az igazi szenvedélyt, áttértem a kevésbé jelentős szerzőkre.
Gazda szomorúan ingatta fejét, miközben elbeszélésemet hallgatta.
– Megettem a Lassie hazatér első kiadásának két példányát. Egy borús hétvégén
átrágtam magam Albert Payson Terhune összegyűjtött művein. Szerencsére a Santa
Monica bulváron találtam egy jó kis antikváriumot. Horatio Algers több könyvének első
kiadására is rábukkantam náluk, és egy teljes sorozat Farkaskölykök kalandjaira. Mód-
felett ínycsiklandó volt.
Gazda sóhajtott.
– Elfogyasztottad gyermekkorom valamennyi kedvenc olvasmányát.
Pszichomotívumom suttogva biztatott, hogy mondjak egy-két megnyugtató szót, de én
hallgattam.
– Gondolom, megkóstoltad a Tarzan-könyveket is.
– Csak egypárat. De aztán valahogy minden megváltozott bennem: rájöttem, mi az
igazi. Ma már csak komoly, elsőrendű írókról lehet szó. Mostanában Fitzgerald a ked-
vencem. Steinbecken majdnem tönkrementem. Tizenöt robodollár az Érik a gyümölcsért!
De igazán megérte.
Gazda rosszallóan összevonta szemöldökét.
 – Remélem, volt benned annyi tisztesség, hogy Thomas Wolfe-tól tartózkodtál!
Pszichomotivációm tiszta szívből azt ajánlotta, hazudjam egy kézenfekvőt, de valóság-
pörgettyűm ellentmondást nem tűrőn fortyogott.
– Elfogyasztottam a Nézz vissza, angyal első hat fejezetét…
Egy hosszú percig csönd volt.
– Szerencsétlen! – mondta végül Gazda. – Rabja lettél a kábítószernek!

– Tehát könyvet eszünk, hm? – Dr. Coulatz kérdő tekintetet vetett rám. Észrevétlenül
terelt el a könyvespolca közeléből a vizsgálóasztal felé, amely fölött erős fényű lámpa
függött.
Alacsony, tömzsi emberke volt a doktor, szarukeretes szemüveget viselt, a haja fekete
volt, szemöldöke örökösen összevonva. Láthatólag fittyet hányt a divatnak: robonyl
helyett vászonköpenyt viselt, és nem kontaktüveget, hanem régimódi pápaszemet.
Még a rendelője berendezése is kisipari munka volt, és mindjárt tudtam, miért gerjesztett
bizalmat Gazdában. Bennem is felzümmögött a szimpátiakód.
– Igazán nem szeretném, ha bizalmatlannak tartana – mondta a doktor, és védőn
átölelt két kötetet, ahogy a könyvespolca felé indultam –, de ezek a szerző által dedikált
első kiadások. Gray Android-anatómiája és Spock II. munkája a robotokról. Egyetemi
éveim kedves emlékei.
Valóságpörgettyűm riadtan felmorajlott. Dr. Coulatz szakorvos, és mint ilyen teljes
átprogramozási terápiát javasolhat, ami meglehetősen kellemetlen procedúra.
– Ne féltse a könyveit, doktor úr – mondtam. – Engem csak a szépirodalom vonz.
– Nos – kezdte dr. Coulatz, és elém lépett –, hát nézzük. Vegyük csak le szépen a mellső
zárólemezt, hadd lássuk, mi van mögötte. – Feltelepedett szemközt velem egy ülőkére,
műszerei mellette hevertek az asztalon. Leszerelte mellső zárólemezemet, és félretette.
Azután sorra kiszedte a biztosítékdobozaimat, és kinyújtott tenyeremre helyezte. – Eszébe
jutott-e valaha, hogy megkóstolja a Földrajzi Magazint?
– Ki nem állhatom a magazinokat.
– Oké – mondta a doktor, és gégetükrével betekintett felületi szervorendszerembe. –
Nagyjából rendben.
Amikor leemelte kibocsátó szájadékomat, némi kis papírhulladék szállingózott a
padlóra.
– Hm – mondta dr. Coulatz. – Gondolom, a legutóbbi.
– A nagy Gatsby – ismertem be.
– Ejnye, ejnye! – Dr. Coulatz rálépett a szemétvödör pedáljára, és legalább tizenkét
robodollárnyi első kiadást dobott ki. – Mondja csak, ha látja ezt itt, nem érzi újból a fel-
támadó szenvedélyt?
– Körülbelül annyira, mint ha ön lát viszont egy megemésztetlen hátszínszeletet
– válaszoltam fagyosan. Ha kikapcsolják a felületi szervorendszeremet, a pszichomotivá-
cióm se működik úgy, ahogy kellene.
– Jó, jó. Mondhatom, meglehetősen temperamentumos a valóságprogramozása!
Igazán nem csoda, ha… Hohó! Nézzük csak! – Dr. Coulatz a bensőmben vájkált, és
csakhamar kihúzott egy lemezt, a rétegezett áramkör tartozékát. – Hát ez meg kinek a keze
nyoma? – tudakolta. – Ki pepecselt legutoljára a koordinációs szabályozóival, hm?
Ki az ördög csinált ilyesmit, ha szabad kérdeznem?!
– Gazda küldött el Kurasonyhoz.
– Sose hallottam semmiféle dr. Kurasonyról – vakkantott rám Coulatz. – Az az ember
valóságos mészáros!
– Kurasony valójában nem orvos – magyaráztam. – Inkább technikus. Beverly Hillsen
pénzbedobós komputerhálózata van. Gazda azt mondja, fantasztikusan ügyes kezű
fickó.
– Ügyes kezű? A nyamvadt japcsi! Ide nézzen! Egy régi világbeli rézpennyt hegesztett 
 koordinációs szabályzó műszerfalára biztosíték helyett! Nem csoda, ha maga könyve-
ket fal!
– Csak szépirodalmat – helyesbítettem.
Dr. Coulatz ügyet sem vetett a közbeszólásra. Elém lökött egy kis lemezt: tulajdon
szememmel láthattam villogó, színkódolt tranzisztoraim és szabványreléim között az ósdi
rézpénzt.
Valóságszabályzóm harminc másodpercre kikapcsolt, míg gyógy-düh-programom
működésbe lépett, és lejátszott egy bosszúfantáziát Kurasony ellen. Azután lassan
megint bekapcsolt, aktív emlékezetemben letörölt egy sor káromkodást a szalagról, és a
kitöltött bosszú édes nyugalmába ringatott.
– Nincs ennél jobb gyógymód – hallottam ismét dr. Coulatz hangját. Kezében izzott
forrasztópáka. – Az az ócska rézpénz. Az volt a bibi, nem kétséges. Szokott néha
szédülni? Érzi, hogy kihagy a koordinációja? Kettős látása van?
– Csak amikor könyvet eszem.
Dr. Coulatz másodpercek alatt megszabadított a rézpénztől. Megvetően a padlóra
dobta.
– Agyafúrt japcsija! No, nézzük csak! Most kap egy szép új biztosítékot. Nem lesz
semmi baj.
– Remélem – mondtam én.

Két hét elteltével, szép új biztosíték ide, szép új biztosíték oda, megint ott álltam a Santa
Monica bulváron, az antikváriumban. Leo, a görnyedt hátú kis tulaj cinkos mosolyt
vetett rám.
– Félretettem ám valamit kegyednek – suttogta bizalmasan. Két keze, mint egy
szerelmetes galambpár, a pult alá bukott, és egy selyemkötésű, testes kötettel tért vissza.
– Ilyenről még álmodni sem mert! Ilyen még nem volt. Ehhez képest a többi csak brosúra.
Várjon, mindjárt meglátja! – Szeme elszűkült; titokzatosan suttogta: – Herman Wouk!
Aneroid barométerem jókorát esett, relatív páratartalmam jelentősen csökkent.
– Sajnálom – ráztam meg a fejem.
– Aranyoskám – könyörgött Leo. – A Cain csatahajó! A múlt század regénye!
– Sajnálom, Leo.
Idegesen lapozgatott a könyvben.
– Első kiadás. Potom tizenkét robodollár!
Megráztam a fejem.
– Akkor sem kell, Leo.
Megragadta a karomat.
– Na jó. Nem bánom. Maga a tönk szélére juttat, de nem bánom. – Keze megint
a pult alá bukott, ezúttal merészebb mozdulattal. – Ezt legközelebbre tartogattam, de
hát üsse kő! Na, ehhez mit szól?
Relatív páratartalmam nyomban felszökött. Meztelenek és holtak!
– Tizennyolc robodollár – jelentette ki szemrebbenés nélkül Leo.
Felületi tekercselésem zümmögött. Leo egész biztosan meghallotta valóságpörgettyűm
fortyogását, és egy pillanatra felrémlett bennem Kurasony emléke.
– Tíz robodollárom van összesen.
– Tizenöt – vágta rá Leo. – Egyetlen robocenttel sem kevesebb. Ez könyv ám, aranyom!
– Összesen tíz robodollárom van.
– Szegénykém – sajnálkozott Leo – Megpróbálom félretenni magának. De figyel-
meztetem: az ilyesmit elkapkodják!
Harminc másodpercre automatikusan kikapcsoltam a fantáziaszalag-terápiámat.
Csak ezután vettem észre, hogy Leo alkudozásnak vette hallgatásomat. Már hét és fél
 robodollárnál tartott.
 – Isten a tanúm, ráfizetek!
Nem nyugtatott meg egészen, hogy enyém lett a könyv, és később meg cudarabbul
éreztem magam, amikor ott kuporogtam a Roxbury park bokrai mögött, degeszre faltam
magam a vaskos regénnyel, és ügyet sem vetettem valóságérzék-pótszabályozóm ismerős
döngicsélésére.
– Figyelmeztetlek, elszakadtál a valóságtól…
Amikor jóllaktam és felálltam, képellátó szalagom hangosabban pergett a fejemben,
mint valaha. Semmiképpen sem tudtam csökkenteni a hangerejét.
– Drága Gestalt-android típus vagy – figyelmeztetett a szalag. – Gazdád költséget
és fáradságot nem kímélt, hogy megszerezzen. Becsületbeli kötelességed, hogy józan
és tárgyilagos módon szolgáld. Azonnal szedd össze magad!
Tunikámról levertem a fűszálakat, mélyet lélegeztem, és elindultam az Olympia bulvár
felé. Útközben egy magas, férfiszabású androiddal találkoztam. Tompakék volt, éles
vonású arccal és szabályos szemhéjjal. Ebből arra következtettem, hogy közszolgálatban
áll, mert csak azok az androidok viselhettek ilyen szabályos arcot, akik nagy létszámú
emberi közösséggel voltak állandó kapcsolatban.
– Helló, cica! –áll meg előttem az android.
– Üdvözlöm! – mondtam én, és igyekeztem kiszűrni róla alkotott benyomásaimat.
– Láttam, amint az imént bevágta azt a könyvet – mondta a kék android. – Meg-
figyeltem elejétől végig.
– Maga nem egészségügyi és nem közbiztonsági android. Nincs joga feltartóztatni.
– Ide figyeljen, angyal – mondta –, szálljon le erről a polgárjogi dumáról. Én nem
fogom feladni. Különben úgy láttam, marhára csípi a dolgot. Jól láttam?
– Nem vagyok arra programozva, hogy felvilágosítást adjak önnek.
Megpróbáltam továbbmenni, de a kék fickó nem tágított.
– Maga speciális falat, mi? Szívesen megnézném a sorozatszámát.
Védekező ösztönöm programkártyái megzizzentek. Azt a választ olvastam le, hogy a kék
androidnak rejtett szándékai vannak.
– Androidok csak egészségügyi androidoknak, közbiztonsági androidoknak és szolgá-
latban levő közszolgálatiaknak kötelesek megmutatni a sorozatszámukat. Nem prog-
ramoztak arra, hogy magával együttműködjem.
– Pedig megtehetné – mondta a kék pasas. – Úgy nézem, maga afféle speciál Gestalt-
android. Én a Társadalomtudományi Intézet számára végzek felméréseket. Embereket
zaklatok kényes kérdésekkel.
– Nem vagyok hajlandó közös programra lépni magával. – Megint indultam volna,
pedig bensőmben halkan megcsörrent a riasztóberendezés. Automatikusan végig-
pásztáztam a terepet emberi lények után, de egyet sem találtam a körzetemben.
– Azt hiszi, hogy maga valami nagy különlegesség? – kérdezte a kék android. – Ez is
csak azt bizonyítja, mennyire korlátoltak a szalagjai. Ismerek androidokat, akik különb
dolgokat művelnek.
– Igazán?
– Mondtam, hogy a Társadalomtudományi Intézet megbízásából dolgozom. Nem
programoztak hamis adatok szolgáltatására.
– Van más is, aki könyvet eszik?
– Ide figyeljen, angyal, ismerek egy pacákot, aki kocsikat eszik.
– Össze tudna hozni a többiekkel?
– Ha bejön a bokrok mögé, és megmutatja a sorozatszámát, akkor igen.
Kelletlenül követtem. A kék android azt akarta, vegyem le a mellső zárólemezemet.
Kereken megmondta, miért, de én ellenálltam. Programszalagjaim megnyugtattak, hogy
a kék android akkor is elvisz a többiekhez, ha csak utólag mutatom meg neki a mellkasi
áramköreimet. 
 Egy hét telt el, amíg viszontláttam a férfiszabású kék androidot. A Griffith parkban volt
találkánk. Egy düledező, elhagyott, ócska bérházban találkoztunk vagy két tucat android-
dal. Sokan orcátlanul kikapcsolták főprogramjukat, és gátlástalanul beszéltek álmaikról
és kényszerképzeteikről. A kék android háromszor is faképnél hagyott; egy-egy kihívó
külsejű, női szabású típus társaságában surrant be egy üres szobába. Tudtam, mire kéri
őket: hogy hadd vizsgálja meg a sorozatszámukat.
Egy sunyi, ezüstszürke könyvelő-android megkért, vegyem le a mellső zárólemezemet,
de én nem voltam hajlandó erre.
Kicsit később betántorgott két nem emberszabású teherrobot. Főprogramom riadtan
duruzsolt, amikor a két idomtalan robot feltárta mellső zárólemezét, és úgy dübörgött
fel-alá a szobában. A duruzsolás dörömböléssé fokozódott: következésképpen fel-
emeltem az egyik robot zárólemezét, és erélyesen rászóltam, hogy hozza rendbe magát.
Ebben a percben lefogott három munkás-android, akiknek nagyobb volt az áttételi
hányadosuk, mint az enyém. Erősebbek voltak, könnyűszerrel egy sarokba kényszerí-
tettek, a két teherrobot meg zavartalanul tovább malackodott.
Pörgettyűm veszedelmesen búgott, átkapcsoltam tehát pszicholazításra. Amikor
megint visszakapcsoltam, a két robot épp felolvasást tartott. Fotocella szemük kéjenc
szikrákat szórt, ahogy diszkrét részleteket olvastak fel az én android típusom műleírásából.
Csak úgy vibrált a levegő, ahogy a felületi tekercselések rezonáns frekvenciákon rezegtek.
Emlékképellátásom figyelmeztetett kötelességemre. Olyan hangosra kapcsolt, hogy
beprogramozta a hiba-előrejelzést:
– Hangérzékelőd pillanatokon belül kristályosodhat! Stressz alatt vagy!
Oly erős volt az akkumulátorom igénybevétele, hogy egy másik szalag felkiáltott:
– Túlságosan nagy az energiafogyasztásod! Kapcsolj ki!
Vad rezgések; szinte érthetetlenné fokozódott a hangzavar.
– …vissza!
– Kapcsolj ki!
– …Gazdád iránti kötelességed…
– …hangérzékelőd…
– …valóságérzékelés időlegesen szünetel…
Ahogy a kék android közeledett, mellső zárólemezem elé kaptam mind a két kezemet.

Dr. Coulatz összevonta szemöldökét.

– Az a japcsi… mást is csinált magával, nemcsak azt a rézpénztrükköt, igaz?
– Nem. Csak amit ön is látott.
– Hát pedig itt valami nincs rendben. Az androidok nem éreznek. Csupán adatokat
értelmeznek.
– Én határozottan trágár érzést észleltem.
Dr. Coulatz mosolygott.
– Ön emberi érzésnek vél egy beprogramozott reakciót. Trágár érzéseik csak emberi
lényeknek vannak. Ön csupán rögzített egy sor kétes körülményt.
– Akkor is programozzanak át! Úgy érzem, bemocskoltak. Az android programozása
arra is kiterjed, hogy ha a valóságérzék csökkenése megközelíti a kritikus szintet, az
android átprogramozást kérjen.
– Nekem mondja? – förmedt rám dr. Coulatz. Galvanométereket kapcsolt a teker-
cseimre. – Különben véleményem szerint maga csak kisebb igazításra szorul.
– Átprogramozásra. Ragaszkodom az átprogramozáshoz, különben rövidre zárom
valamennyi relémet! – fenyegetőztem. És már zümmögött is a szervorendszerem.
Dr. Coulatz nem késlekedett.
– Ha egy ilyen android egyszer a fejébe vesz valamit, olyan, mint valami makacs, el-
 kényeztetett gyerek. Oké, oké. Leállhat. Megkapja az átprogramozást.
 Nem volt akármilyen átprogramozás. Ezúttal nem bíztak semmit a véletlenre. Csak úgy
zúdult belém az információ, bömbölve támadt emlékezettáramra, lerohanta áramkör-
rendszeremet, mélyen belenyomódott képlékeny kártyáimba. Az anyag legerősebb
pontja a felelősségtudat-program volt; ezt csak fokozta az az egoellátmány és morál-
szalag, amely újjáformálta Gestalt-android-funkciómat.
– Feladatod az egységes rendszer hatásfokát növelni és az ide vonatkozó problémá-
kat megoldani – duruzsolta a programszalag. – Teljes működésed most már azon
képességeden alapul, hogy azonnal jelezd a rendszer hatékonyságát vagy hatástalan-
ságát, amelynek vizsgálatára programoztak.
Amikor kijöttem a műtőből, Gazda ott volt a szobában dr. Coulatzcal. Igazán szívén
viselte a sorsomat.
– Most már rendben van, doktor úr?
– Hogyne, hogyne – bólogatott dr. Coulatz. – Beleadtunk apait-anyait. Ha emberi
lény lenne, alapos fejfájással ébredne.
Gazda alaposan szemügyre vett.
– Túlfeszültséget érzel? – kérdezte.
Hogyne éreztem volna! Kínosan visszhangzott egész szervezetemben a rengeteg
adat, de azért ennyit válaszoltam:
– Túlfeszültség nulla. – Tudtam, mit várnak tőlem.
– És vége annak az ostoba könyvmániának? – kérdezte Gazda dr. Coulatztól.
– Végképp. Tökéletesen kikúráltuk. Dr. Reingold G. Coulatz rá a garancia!
A következő két hétben úgy dolgoztam, mint a megszállott; Gazdának örült a szíve.
Átfésültem két óriási űrszonda-összeszerelő üzemet; átszerveztem három gépsort, és hat
roboperc negyven robomásodperccel csökkentettem az űrkomp összeszerelési idejét.
Mindkét üzem vezérigazgatója csodálatáról biztosított. Felületi tekercselésem büszkén
zümmögött. Úgy működtem, ahogy ügyes, szorgalmas, embernek tetsző géphez
illik.
Egy hét múlva elindultam a Roxbury park felé, ahol bele is botlottam a férfiszabású kék
androidba.
– Helló, cica! – üdvözölt. – Maga aztán szépen gépolajra lépett a múltkor! Hova lett
azóta?
– Dolgoztam – mondtam.
– Evett valami jó könyvet mostanában?
– Nulla. – Tekercselésem zümmögése felerősödött; programkártyáim megzizzentek.
Pontosan tudtam, mi a teendőm. Szelídebbre fogtam a hangomat. – Kíváncsi még a
mellső áramkörömre?
– Hajaj, de mennyire! – kiáltott fel a kék android. Már iramodott is a bokrok mögé.
Lekuporodtunk; sehol senki a látóhatáron. A kék android keze már nyúlt is felém,
félretolta sorozatszámom fedőlapját.
– Kérni szeretnék valamit – szólaltam meg.
– Amit akarsz, cica! – válaszolta mohón a kék android. Szikrát vetett a szeme.
– Szeretném megnézni a belső tekercselésedet… – suttogtam.
– Ejha! Ti, gestaltosok, aztán nem sokat vacakoltok! – füttyentett a kék, és már
gombolta is ki a mellső zárólemezét. Vadul pattogtak a programkártyáim, ahogy feléje
hajoltam. A kék android mellkasi programbetáplálásának vékony, tekervényes huzalai
vörösen-sárgán izzottak.
Hirtelen belenyúltam, teljes erőmmel kirántottam a huzalokat, és közben gyorsan
semlegesítettem a mezőt, nehogy véletlenül elektrosokkoljam magam. Szikraeső szállt,
sercegve küszködött a kék android, igyekezett bekapcsolni pótvezérlését. De én sem
késlekedtem: már markoltam kifelé a többi drótot. A kék android túlterhelt tekercseléséből
láng csapott fel. Rúgott egyet-kettőt, azután elcsendesedett. Nem hallottam más 
 hangot, csak szolenoidjának végső, elhaló kattanását. Azután már mozdulatlanul hevert
a kék android.
– Mocskos kéjenc – suttogtam.
Kárbecslő rendszerem felmérte, milyen javításra szorul a kék android. Át fogjuk
programozni, és a rendszer szolgálatába állítjuk. És akkor…
Akkor kettesben visszatérünk a Griffith parki düledező házba, egy éjszaka, amikor
a többiek mind ott gyülekeznek. És akkor mi ketten, ő meg én, együttműködést progra-
mozunk; és akkor ott, az elhagyatott szobákban, ki-ki kettesben egy másikkal, előre
megszabott terv szerint… elsuttogott szavak… elaltatott éberség… azután egy gyors
kézmozdulat a belső tekercselés felé…
És ez, tudom jól, sokkal, de sokkal izgalmasabb lesz, mint ha átrágnám magam William
Faulkner összes művein.

B OR B Á S M Á R IA FOR D ÍTÁ SA

Az egész nap egy hajsza…

ugorj ide, meg fuss oda…


már éppen olyanok vagyunk,
mint az emberek!
 GOLDSTONE
HERBERT

AV I RTUÓZ
– Uram?
A Mester nem szakította félbe a játékot, föl se nézett a billentyűkről.
– Tessék, Rollo?
– Uram, hálás lennék, ha megmagyarázná, hogyan működik ez a készülék.
A Mester abbahagyta a játékot, inas testének feszültsége fölengedett. Hajlékony
ujjai lecsúsztak a klaviatúráról.
– Készülék? – Megfordult, rámosolygott a robotra. – A zongorára gondolsz, Rollo?
– Erre a gépezetre, amely különböző hangokat állít elő. Szeretnék valamit megtudni
róla; arról, hogy hogyan működik, mi a célja. Nincs róla semmi az adattárolómban.
A Mester rágyújtott. Szeretett maga rágyújtani; amint Rollót, tegnapelőtt, kikézbesí-
tették neki, mindjárt utasította, hogy erre vonatkozó beépített instrukcióit felejtse el.
– Én nemigen mondanám, hogy a zongora gépezet, Rollo – mosolygott –, bár technikai
értelemben hibátlan a meghatározás. Hisz tulajdonképpen olyan készülék, amelynek
célja, hogy meghatározott magasságú és színű, sorokba rendezett hangokat adjon ki,
egyenként vagy csoportosan.
– Ennyit közvetlen megfigyelés alapján is magamba tápláltam – felelt Rollo zengő
baritonján, amelytől a Mesternek immár nem borzongott annyira a háta. – Különféle
vastagságú és más-más mértékben megfeszített huzalokat tartalmaz, s vízszintes kezelő-
asztalon sorba rendezett kézi működtetésű emelőket; ezek hozzák mozgásba a huzalokat
megszólaltató filcbevonatú kalapácsokat.
– Ugyancsak szenvtelen leírása az emberkéz egyik legnemesebb művének – jegyezte
meg szárazon a Mester. – Így közönséges labortechnikussá fokozod le Mozartot és
Chopint.
– Mozartot? Chopint? – A keményfém gömb, Rollo feje, hidegen és simán csillogott,
felületét nem törte meg más, csak a két látó üveglencse. – Ez a két szó nem szerepel az
emlékezetemben.
– Nem, a tiedben nem, Rollo – mondta halkan a Mester. – Mozart és Chopin nem
vákuumcsöveknek, biztosítékoknak és rézdrótoknak való. Ők az ember vérében, a
könnyeiben élnek.
– Nem értem – zümmögte Rollo.
– Nos – mondta a mester, s lustán engedte ki az orrán a cigaretta füstjét –, Mozart is,
Chopin is ember volt, s azzal foglalkozott, hogy megkomponálja – azazhogy meg-
tervezze – a különböző hangok egymásutánját, amelyeket zongorán vagy más hang-
szeren – gépezeten – lehet előállítani, csupa olyan gépezeten, amely meghatározott
hangmagasságú és színű, de más-más jellegű hangot ad ki.
– Nem értem – zümmögte Rollo.
– Ezeket a gépezeteket, az úgynevezett hangszereket néha egymagukban, máskor
csoportonként alkalmazzák – e hangszercsoportoknak zenekar a nevük –, s ilyenkor 
 a hangok összeolvadnak, harmonizálnak. Ilyenkor ugyanis a hangok közt szabályos
matematikai összefüggés áll fenn, s ennek eredményeképpen… – A Mester égnek
emelte a kezét. – Soha nem hittem volna – kuncogott –, hogy egy szép napon ilyen
istentelenül és ilyen eredménytelenül fogok küszködni, hogy egy robotnak megmagyaráz-
zam, mi a zene!
– Zene?
– Az, Rollo. A hangokat, amelyeket ezen és más hasonló gépeken állítunk elő, zené-
nek hívjuk.
– És a zene mi célt szolgál, uram?
– Célt?
A Mester elnyomta cigarettáját a hamutartóban. Röviden megtornásztatta az ujjait,
majd rátette a hangversenyzongora klaviatúrájára.
– Hallgasd, Rollo!
Ide-oda siklottak a szellemujjak, s megszőtték a Clair de Lune első, selyemfinom-
ságú és karcsú taktusait. Rollo mereven állt, a kottaállvány derengő lámpafénye kékesen
csillant fölmagasló fémtestén s borostyánsárgán két üvegszemén.
A Mester levette ujjait a billentyűkről, s a dallam finom fonala belefoszlott a csöndbe.
– Claude Debussy – mondta. – A régi idők egyik mechanikusa. Sok-sok éve tervezte
meg a hangoknak ezt az egymásutánját. No, mi a véleményed róla?
Rollo várt egy kicsit a válasszal.
– Jól megformált hangok – mondta végül. – Nem sértik a hallószervemet, mint annyi
más zaj.
A Mester nevetett.
– Rollo, nem is tudod, milyen pompás kritikus vagy!
– Eszerint a zene célja – zümmögte Rollo –, hogy az emberek élvezzék?
– Pontosan – mondta a Mester. – Hogy a jól formált hangok ne sértsék a halló-
szervet, mint annyi más zaj. Nagyszerű! Ezt márványba kéne vésni a Carnegie Hall
bejáratánál.
– Nem értem. Miért kéne az én meghatározásomat…
A Mester legyintett.
– Nem érdekes, Rollo. Nem számít.
– Uram…
– Tessék, Rollo?
– A papírlapok, amelyeket oda szokott tenni maga elé a zongorára… azok tervrajzok,
és azt mutatják, hogy milyen hangokat és milyen sorrendben kell előállítani a zongorán?
– Ahogy mondod. Az egyes hangokat hangjegyek jelzik; a hangjegyek kombinációja
az akkord.
– Akkor hát minden pont egy előállítandó hangot jelez?
– Pontosan, fémbarátom.
Rollo maga elé meredt. A Mesternek az a fura érzése támadt, hogy fogaskerekek
pörögnek az áthatolhatatlan fémgömb belsejében.
– Uram, végigkutattam az emlékezetemet, de semmiféle közvetlen vagy közvetett
utasítást nem leltem, ami ennek ellene mondana: szeretném hát, ha megtanítana,
hogyan kell e hangokat előállítani a zongorán. Arra kérem, táplálja be az emlékezetembe
a pontok és a kezelőasztalon elhelyezett emelők összefüggéseit.
A Mester döbbent pillantást vetett rá. Majd lassan szétterült arcán a mosoly.
– Helyes! – kiáltott fel. – Már sok-sok éve koptatják a tanítványaim ezeket az öreg
billentyűket, de az az érzésem, Rollo, hogy te bizonyulsz majd a legjobb tanítványnak.
Öltöztesd a múzsát fémbe, gépruhába… Állom a kihívást, boldogan!
Fölállt, s megérintette Rollo hűvös, erőt rejtő karját.
 – Szíveskedjék helyet foglalni, M–3 típusú Rollindex Személyi Kiszolgáló Robotom.
Beethovennel kezdjük – hadd forogjon a sírjában, vagy hadd nyissunk új fejezetet
a zenetörténetben!
Eltelt több mint egy óra, a Mester ásított, s az órájára nézett.
– Késő van – mondta, miután az ásítást befejezte. – Az én öreg szemem nem olyan
fáradhatatlan, mint a tied, barátom. – Megérintette Rolio vállát. – Amit a kottáról tudni
lehet, az mind benn van az emlékezetedben, Rollo. Ez bőven elég egy estére, főleg ha
arra gondolok, meddig tartott énnekem, hogy mindezt elsajátítsam. Holnap meg majd
megpróbáljuk munkára fogni azokat a félelmes ujjaidat. – Nyújtózkodott. – Most lefek-
szem – mondta. – Leszel szíves becsukni a zongorát és leoltani a lámpát?
Rollo fölállt a zongorapadról.
– Igenis, uram – zümmögte. – Kérhetnék valamit?
– Miben állhatok kiváló tanítványom szolgálatára?
– Szeretném, ha megpróbálhatnék az éjszaka hangokat előállítani a kezelőasztalon.
Majd nagyon csöndesen csinálom, hogy ne zavarjak.
– Az éjszaka? Hát nem vagy… – A Mester elmosolyodott. – Bocsáss meg, Rollo!
Egy kicsit még nehéz beleélnem magam, hogy az álom számodra nem jelent semmit. –
Habozott, megsimogatta az állát. – Hát, gondolom, egy tanárnak nem illik lelohasztania
tudni vágyó tanítványa buzgalmát. Jól van, Rollo, csak arra kérlek, légy óvatos. – Meg-
simogatta a csillogó mahagónit. – Tudod, már hosszú évek óta együtt élünk ezzel a
zongorával. Szerencsétlen lennék, ha a pörölyujjaiddal kivernéd a fogait. Csak könnye-
dén, barátom, nagyon könnyedén!
– Igenis, uram.
A Mester halvány mosollyal az ajkán aludt el, homályos tudatában a félénk, tétova
hangoknak, amelyeket Rollo cirógatott ki a zongorából.
Aztán a szürke köd összezárult, s már ott volt a világon túli világban, ahol a valóság
álom, és az álom valóság. Puha, pihés, levendulaszín felhők úsztak, hangok görögtek,
s mosták a lelkét egymást követő hullámokban.
Hol van? A köd kissé megritkult, bársonyvörös mélység vette körül, muzsika tört fel,
s csapott össze fölötte.
Mosolygott.
Az én lemezem. Köszönöm, köszönöm, kö…
A Mester hirtelen fölült, ledobta magáról a takarót.
Kiült az ágy szélére, fülelt.
A sötétben tapogatódzva kereste a köpenyét, s csontos lábát belecsúsztatta a papu-
csába.
Féktelenül reszketve osont a zeneszoba ajtajához, s ott, köpenyében vékonyan,
törékenyen, megállt.
A kottatartó lámpája kísértetsziget volt a zeneszoba barna árnyai közt. Rollo ott ült
a zongora előtt, pedánsan, embertelen mereven, s két szemlencséje valahova a sötétbe
meredt.
Erős lába a pedálokon, karja-keze csillogott, röpködött, mint két eleven, a törzs gépi
tökélyétől független lény.
A kottatartón semmi.
Beethoven Appassionatájának kottája csukva a zongorapadon.
Rollo épp azt játszotta.
Alkotta, lehelte, rajzolta, ezüstfényben égve.
Értelmét vesztette az idő, semmibe olvadt.
A Mester észre se vette, hogy zokog, míg Rollo a szonáta végére nem ért.
A robot megfordult, s ránézett a Mesterre.
– A hangok – mondta. – Tetszettek?
A Mester ajka megremegett. 
 – Tetszettek, Rollo – mondta nagy sokára. – Nagyon tetszettek. – Küszködött, hogy
el ne szoruljon a torka.
Reszkető kézzel vette föl a kottát.
– Ezt – suttogta. – Máris?
– Betápláltam a memóriámba – felelt Rollo. – Alkalmaztam az elveket, amelyeket
e tervekkel kapcsolatban elmagyarázott. Nem is volt nehéz.
A Mester nyelt egyet, hogy meg tudjon szólalni.
– Nem is volt nehéz… – ismételte halkan.
Majd lassan leereszkedett a zongorapadra Rollo mellé, s némán, mintha most látná
először, bámulta a robotot.
Rollo fölállt.
A Mester keze a klaviatúrán nyugodott, s mintha most idegennek érezte volna a
billentyűket.
– Zene! – lehelte. – Így, így hallottam ezt a lelkemben. Tudom, így hallotta Beetho-
ven is…
Fölnézett a robotra, s arcára mindjobban kiült az izgalom.
– Rollo – mondta, s küszködött, hogy megőrizze a hangja nyugalmát. – Holnap majd
megdolgoztatjuk az emlékezetedet.
De nem jött álom a szemére aznap éjjel.
Másnap reggel a zeneszobába sietett. Rollo épp a szőnyeget porszívózta. A Mester
jobban szerette a szőnyeget, mint az új, portalan, műanyag padlóbevonatot; azt valahogy
szentségtelennek érezte a lába.
Mert a Mester háza valósággal az anakronizmusok oázisa volt a korszerű antiszeptikus
célszerűség sivatagában.
– No, kezdhetjük a munkát, Rollo? – kérdezte. – Rengeteg a dolgunk, nekem is,
neked is. Terveim vannak veled, Rollo, nagy terveim.
Rollo most az egyszer nem válaszolt.
– Vendégeink lesznek ma délután – folytatta a Mester. – Karmestereket, zongoristá-
kat, zeneszerzőket hívtam meg. Az impresszáriómat. A zene csupa óriását, Rollo. Várj
csak, amíg nekik játszol!
Rollo kikapcsolta a porszívót, és megállt mozdulatlanul.
– Márpedig ma délután nekik játszol. – A Mester hangja feszült volt, majd elfulladt. –
Az Appassionatát, gondolom. Igen, azt. Látni kell majd az arcukat! Aztán szervezünk
egy szólóestet, hogy bemutassunk téged a közönségnek és a kritikusoknak, aztán meg
egy nagy hangversenyt, valamelyik híres zenekarral. És ezt az egész világnak közvetíteni
fogjuk, Rollo! Meg lehet oldani. Képzeld el, Rollo, képzeld csak el! Minden idők leg-
nagyobb zongoravirtuóza. Egy robot! Mesébe illő és csodálatos. Úgy érzem magam,
mint egy fölfedező valami új világ kapujában!
Lázasan járkált fel-alá.
– Meg persze lemezfelvételeid is lesznek. Eljátszod az egész repertoáromat, Rollo,
s még annál is többet, sokkal többet!
– Uram?
A Mester arca lángolt, úgy nézett fel a robotra.
– Tessék, Rollo?
– Beépített utasításaim értelmében jogom van megtagadni minden parancsot; amit
károsnak ítélek a gazdámra nézve. – A robot pontosan fogalmazott, gondosan meg-
választotta a szavait. – Az éjszaka sírt. Ez olyan jel, amelyet utasításaim értelmében
döntéshozatalkor köteles vagyok figyelembe venni.
A Mester megragadta a robot vastag, hibátlan öntvénykarját.
– Rollo, te ezt nem érted. Csak a pillanat tette. Kicsinyesség volt részemről, gyerekes
 irigység.
 – Elnézést, uram, egy ujjal se nyúlok többé a zongorához.
A Mester hitetlenkedve, esdeklő szemmel nézett rá.
– Rollo, ezt nem teheted! A világnak muszáj hallania téged.
– Nem, uram. – Borostyánszín üvegszeme mintha ellágyult volna. – A zongora nem
gép – zümmögte az embertelen erejű hang. – Számomra persze igen. Én a hangjegyeket
egy pillanat alatt lefordítom hangra. S az is alig több egy pillanatnál, hogy megértsem
a zeneszerző gondolatát. Nekem ez semmi.
Rollo fenségesen magasodott a Mester meggörnyedt alakja fölé.
– És azt is megértem… – zengett át a zeneszobán az egyhangú, fémesen zengő
hang –, hogy ez… hogy a zene nem robotoknak való. A zene az emberé. Nekem sem-
mi, az igaz… De nem arra való, hogy semmi legyen.

GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA


És te még szidtad
a modern technikát!
 POLÜBIOSZ Nabisz, a spártai türannosz, aki immár
harmadik éve uralkodik, készíttetett
egy gépezetet, ha ugyan annak

APEGA,
nevezhetjük. Női szoboralak volt ez,
pompás ruhába öltöztetve s oly remekül
kimunkálva, hogy a megszólalásig

AZ
hasonlított Nabisz feleségére, Apegára.
Ha a király magához rendelt egy polgárt,
hogy pénzt csikarjon ki belőle, előbb
hosszasan és igen barátságosan

ELSO beszélgetett vele, utalt rá, milyen

veszedelem fenyegeti az akhájok részéről
a várost és az országot, s milyen nagy

VASSZUZ
létszámú zsoldos sereget tart ő fenn
a polgárok védelmére, továbbá mennyit
áldoz a vallási kultuszra s az állam-
háztartásra. Ha mármost mindez, amit
elmondott, megpuhította a polgárokat,
a türannosz elégedett volt, hiszen
elérte célját. De ha valaki elutasította
követeléseit, és húzódozott, akkor aztán
így szólt hozzá: „Látom már, hogy én
nem tudok semmit sem elérni nálad,
de azt hiszem, Apega majd meggyőz.”
S ahogy ezt kimondta, megjelent
az imént említett szobor. Amikor a vendég
odajárult elébe, hogy köszöntse,
az asszony fölkelt ültő helyéből, átölelte
és keblére vonta a vendéget. Karját
és kezét azonban, akárcsak a mellét,
a ruhája alatt vasszögek sűrűje borította.
Ha Nabisz megnyomta a nőalak hátát,
a gépezet fölerősítette a nyomást,
és a szobor egyre közelébb húzta
melléhez áldozatát; kínjai közepette
a boldogtalan a legiszonyúbb sikolyokat
hallatta, s a türannosz sokakat ölt meg
így, akik megtagadták a fizetést.

S ZA B Ó ED E FOR D ÍTÁ SA


 ROBERT WALLACE

Az élõ baba

Bocsáss meg, hogy ilyen elkapkodva írom ezt a levelet, amely jogtudományon pallé-
rozott elmédnek bizonyára bosszúságot okoz. De Te vagy az ügyvédem; és lehet, hogy
most bajba kerültem. S szeretném pontosan tudni, milyen bajba, s hogyan tudnék
kimászni belőle.
A lányomra bizonyára emlékszel még. Pár évvel ezelőtt, mikor ott jártál nálam az
55. utcában, hogy megbeszéljük a végrendeletem részleteit, beleharapott a csuklódba.
Soha nem felejtem el, milyen kedves voltál, pedig gondolom, fájhatott, hisz tizenkét
éves korában elhullatta már a tejfogait, de te csak fölszisszentél. Ma, tizenhat éves
korában, még mindig megvan ez a kétségbeejtő rossz szokása. Vagy legalábbis azt
hiszem. Mint a bélyegről is megállapíthatod, külföldön tartózkodom, és hetek óta nem
láttam őt.
December elején elmentem, hogy megvegyem a karácsonyi ajándékokat. Egy könyvet
kért, amely a voodooról szól, és egy nagy babát, olyan élethűt, amilyen csak van. Azon-
kívül egy csomag gombostűt meg varrótűt kért s valami primitív dobot, talán Haitiből
vagy valamelyik karib-tengeri országból. Én azonban úgy döntöttem, hogy a szomszé-
daimra tekintettel ezt nem veszem meg.
Tűt minden nehézség nélkül találtam, s ennek nagyon megörültem. Manapság ponto-
san ugyanúgy készítik a gombostűt és varrótűt, mint gyerekkoromban. Jó érzés rálelni
valami régimódi termékre, amelyet régimódi módszerekkel állítanak elő, s nem mű-
anyagból. Mint tudod, utálom a műszaki fejlődést. Ha egy pillantást vetek a Park Ave-
nue-n azokra az ocsmány, csupa acél, csupa üveg házakra, sírva fakadok. Annyira, hogy
mielőtt elutaztam volna, létrehoztam egy kis bizottságot, amely célul tűzte ki, hogy a
Park Avenue-t Negyedik Északi Avenue-re keresztelteti át. De hát ez más kérdés.
Bizonyára nem vagy tisztában vele, hogy manapság milyen fejlett műszaki módsze-
reket alkalmaznak a babagyártásnál. Én se voltam. Már hosszú évek óta nem láttam
közelről babát, s mikor a boltba bementem, arra számítottam, hogy afféle klasszikus,
porcelán fejű, üvegszemű hajas babákkal találkozom. Azt tudtam, hogy az ilyen babák,
ha úgy billegtetik őket, ahogy kell, kinyitják és behunyják a szemüket, és azt mondják:
„mama”. De amit láttam, arra egyáltalán nem voltam fölkészülve. Mikor a babapolcot
megpillantottam földbe gyökerezett a lábam. Nem is csak hogy földbe gyökerezett.
A polc, akár egy városi halottasház.
A babák jó része nagy volt. Pedig akkor még kezembe se vettem és föl sem állítottam
egyet sem, bár a cipőjük sarkáról arra következtettem, hogy a vállamig érnek. A nagyobb
babák átlátszó plasztikdobozban voltak, s rajtuk a cédula, hogy mit tudnak. Sejtetted,
hogy nem egy baba messzire elsétál, eszik és beszél? Ezen nem azt értem, hogy ki
tudja mondani a „mamá”-t. Hanem hogy hosszú szövegeket mond. S ezek már nem
gumiból vagy porcelánból készülnek, hanem valami emberi testre emlékeztető műanyag-
ból, amit kifejezetten illetlenségnek érez az ember megérinteni. És némelyiknek, bizo-
nyára hallottál már róla, a szíve is ver. 
 Ügyvéd vagy, tehát bizonyára érdekel, hogy a legmodernebb babák dobozára nyom-
tatott figyelmeztetést ragasztanak: „A Legfelsőbb Bíróság elvi döntése alapján e babák
gyártója szerint e babák eladása vagy birtoklása semmiképpen nem ütközik a 13. sz.
Alkotmánymódosítás előírásaiba.” Érdekes jogi kérdés lenne az is, hogy mit kell csinálni
a babákkal, ha elromlanak. Eltemetni?
Jó ideig eltartott, míg egyet kiválasztottam – olyan volt, mint egy előkelő leányiskola
felsős hallgatója. Részben a külseje alapján döntöttem mellette; de az elhatározásomat
csak megerősítette, hogy a doboz plasztikfedele alatt az ajka mintha a „segíts!” szót
formálta volna.
A babát december 24-én késő délután kézbesítették a lakásomra, s nyomban betettem
a ruhásszekrénybe. Miután a fát földíszítettem, a lányomat ágyba dugtam, és a csukló-
mat bekötöztem, kinyitottam a plasztikdobozt. A baba kilépett, udvariasan kezét nyúj-
totta, s megkérdezte, kaphatna-e egy pohár vizet és egy aszpirint. Mikor elindultam
a gyógyszerért, utánam jött a gyógyszerszekrényhez, és közölte, hogy inkább mégis
egy martinit kér.
Megdöbbentem. De a baba megmagyarázta, hogy ritkán iszik martinit; fiatal lányok-
nál kifejezetten helyteleníti ezt a szokást; csak azért támadt gusztusa egy pohárkára, mert
olyan soká volt bezárva, s összerázta a teherautó. Ezt megértettem, odavezettem a bár-
szekrényhez, megkevertem két koktélt, az egyiket magamnak. Az életben még jobb
martinit nem ittam.
Miután a martinit megittuk, a tőlem telhető legdiplomatikusabban megpróbáltam
rávezetni, hogy feküdjön vissza a plasztikdobozba, mert szeretném becsomagolni.
Zavarban voltam, hisz olyan érdekes és felnőtt beszélgetést folytattunk. Nehéz dolog
egy ifjú hölgy szavába vágni, és miközben épp Orozco és Rivera falfestményeiről érte-
kezik, becsomagolni – márpedig ő nagyon kedvelte a mexikói művészetet, és ugyan-
csak jól is ismerte.
Vártam tehát, és azt reméltem, hogy majd csak elfárad és elalszik, és akkor meg-
csinálhatom, amit kell.
De ő csak mondta, ragyogó értelmesen. Véleménye sok mindenben megegyezett
az enyémmel, s mikor áttért a reményei, az álmai és nehéz élete ismertetésére, őszintén
meghatódtam. Úgy emlékszem, órák hosszat beszélgettünk. Egyszer-kétszer szükségét
éreztem, hogy lábujjhegyen beosonjak lányom hálószobájába, s megnézzem, vajon
nem ébresztettük-e fel, de mélyen aludt, arcán a szokott mogorva zavar.
A karácsonyreggel a lányomnak némi csalódást hozott. Csak a tűket kapta meg s a
nagy, üres plasztikdobozt. Megmagyaráztam, hogy azt tréfából vettem és az ügyessége
próbájául. Ha képes belepréselni magát, száz dollárt kap, s azon azt vesz magának
karácsonyra, amit akar. A játék egyik feltétele azonban az volt, hogy mielőtt belefekszik,
arcot kell mosnia, ki kell fésülnie a haját a szeméből, tiszta ruhát kell vennie, és általá-
ban úgy ki kell csípnie magát, amennyire csak tudja. Meg is tette, aztán belemászott
a dobozba, amelyet mintha rá szabtak volna. Nagyon meg volt botránkozva, mikor
nem engedtem kimászni, vagy legalábbis azt olvastam ki az arckifejezéséből. Kiabált,
de a doboz fedelén nem hatolt át a hang.
Karácsony után, az első napon visszavittem a dobozt a játéküzletbe. A bolt tele volt
játékot cserélő szülőkkel és gyerekekkel. Az egyik babát azért hozták vissza, mert – bár
a cédulán az állt – nem tudott franciául; csak olasz konyhanyelven beszélt. A másikat
azzal a garanciával adták el, hogy jó béarnaise szószt készít, de a szószról kiderült, hogy
pocsék. A nagy lárma és tolongás közepette gyerekjáték volt a dobozt visszatennem
a polcra. Észrevétlen kiosontam. Azóta is gyakran eszembe jut a lányom arca, s gyakran
töprengek, vajon mi lett vele… Valaki bizonyára megvette és hazavitte. De nem vitás,
hogy hamarosan visszaszállította a boltba – ugyan kinek kell egy olyan baba, amely
 szemmel láthatólag nem épeszű, és örökké valami elképzelt mumusról hazudozik?
 A babával itt vagyunk most Mexico Cityben, s beírattam őt a líceumba. Bűbájos
gyerek, csupa tudásvágy; nincs az az apa, aki ne lenne boldog, ha ilyen lánya van.
Odahozza nekem a pipámat és a papucsomat, s ha fáradt vagyok, megcsókolja barázdás
homlokomat; maga a megtestesült gyermeki odaadás.
Azt kérdem tehát Tőled mint az ügyvédemtől: fölmerül-e ezzel kapcsolatban valami
rendezni való jogi kérdés? És ha igen, elvállalnád-e a rendezését? Köszönet.

GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA

– Azt mondja, vigyünk el

egy levelet a brooklyni
barátnőjének… 
 Kempelen hírhedt sakkozó automatája
A kortársak arra gyanakodtak, hogy Kempelen
gépében ember rejtőzött, és irányította az automatát…


A K Í N AI T R IP I TA K Á BÓ L

A
FÁBÓL
SZERKESZTETT
EMBER

Élt réges-rég, számtalan nemzedékkel ezelőtt egy király, a neve

Ta-Csu-An. Hatalmas királyság uralkodója volt, nagy udvartartása
sok-sok hivatalnokból és miniszterből állt, országa termékeny, a népe
boldog. Ennek a királynak öt fia volt: az első okos, a második találé-
kony, a harmadik szép, a negyedik tettvágytól buzgó, az ötödiket az
erény boldogította. Mind a maguk különleges adottságának dicséretét
zengték.

A második a saját találékonyságát dicsérte, és így zengett róla dalt:

„A találékonyság ügyesség; sok mindent hozhat létre; embert szer-
keszthet fából – olyat, akár egy igazi ember –, aki mozog, meghajol,
fölegyenesedik. Aki mozgásban látja, mind elégedett; mindenki el-
ismeri értékét, és megajándékozza; ügyességében megbíznak.”

Amikor a maguk különleges adottságáról beszéltek, mindegyikük a

magáét tartotta a legjelesebbnek, és képtelenek voltak egyetértés-
re jutni. Mindenik ragaszkodott a nézetéhez, és egyikük sem akarta
alávetni magát a másiknak. Úgy határoztak hát, hogy mindannyian
próbára teszik képességüket, s bizonyságot adnak arról, hogy jeles
emberek. „Vándoroljunk végig a különféle távoli királyságokon, s
menjünk el idegen országokba; akkor majd megtudjuk, hogy rend-
kívüli erényeink közül melyik a legjelesebb.” 
 A találékony testvér is elment egy idegen országba. S ennek az ország-
nak épp akkor olyan királya volt, aki értékelte az ügyes leleményessé-
get. A feltaláló tehát egy mesterséges embert állított elő, fából. Alko-
tása szép volt, miben sem különbözött az élő embertől; ízlésesen öl-
tözött, páratlanul értelmes volt, nagyszerűen énekelt, táncolt, és úgy
mozgott, mint egy ember. „Ez az én fiam – mondta alkotója – ilyennek
nőtt fel.” A királyság lakói tisztelték a fából való embert, és elhalmoz-
ták ajándékaikkal. A király is hallott róla, és megparancsolta, hogy
neki is mutassák be bűvészkedéseit. Feleségével fölment egy kilátó-
toronyba, hogy lássa a fából szerkesztett embert. Az forgott, énekelt,
táncolt, és véghezvitt minden elképzelhető mutatványt: letérdelt,
köszönt, előrelépett, megállt, jobban, mint ahogy egy élő ember
csinálta volna. A király és a királyné határtalan gyönyörűségét lelte
benne. A fából való ember egyszerre csak kacsingatni kezdett, és kéj-
sóváran bámult a királynéra. Látván ezt a király, szívében igen fel-
indult. Haragra gerjedve adott parancsot testőreinek: „Üssétek le
a fejét, s hozzátok ide nekem; miért bámulja a feleségemet, és miért
kacsingat rá? Azt hiszem, rosszat forgat a fejében; a tekintete kéj-
sóvár, ez tagadhatatlan.” Az állítólagos apa sírva fakadt, csak úgy
peregtek orcáján a könnyek; térdre borulva kért kegyelmet: „Csak ez
az egyetlen fiam van, nagyon szeretem; fektemben-keltemben, jár-
tomban és visszatértemben mindig velem van, hogy felvidítson.
Rossz neveléséért ostobaságom a hibás, csakis ezért követhette el
ezt a vétket. Ha megölik, vele halok. Szánd meg hát, és bocsásd meg
bűnét!” De mert a király nagyon ingerült volt, és erről hallani sem
akart, azt mondta még neki: „Ha nem maradhat életben, szeretném én
magam ölni meg; ne nyúljon hozzá senki más.” A király beleegyezett;
a feltaláló pedig kihúzott egy csapot a faember egyik vállából, mire
a szerkezet szétesett, és alkatrészei szétszóródtak a földön. A király
elképedt, és teljesen kijött a sodrából: „Hogyan is kelthettek bennem
ilyen indulatot puszta fa alkatrészek? Ez az ember kiváló feltaláló-
tehetség, olyan, hogy nincs párja e világon. Kigondolta ezt a szer-
kezetet, amely háromszázhatvan tagból áll, és túltesz az eleven embe-
ren.” Százezer aranyat adott a királyfinak. A feltaláló hazament ara-
nyaival, a testvéreinek adta, s meghívta őket, vegyenek belőle, egyenek-
igyanak, és ezt a dalt énekelte:
„Tűnődjetek el e találékonyságon; sok-sok dolgot hozhat létre;
embert szerkeszthet fából, aki fölülmúlja az embert – táncol, énekel és
szívvidító színjátékot nyújt –, úgyhogy még a legnagyobbak, a fő-
rangúak is gyönyörűségüket lelik benne. Elértem, hogy ezt a jókora
vagyont kaptam ajándékba – ki érhetne el nálam többet?”

S ZA B Ó ED E FOR D ÍTÁ SA


 E. C. TUB B J, mint Jeanne

Az álom mindig ugyanaz volt. Fények, kemény, fehér csillogás és a lágy, szakadatlan
zümmögés, amely inkább tetszett lüktetésnek, mint hangnak. És a tehetetlenség érzése,
az ellenséges alakok. De mindenekelőtt ez a kísérteties mozdulatlanság.
Elmondta Paulnak.
– Olyan, mintha tudnám, hogy valami szörnyű dolog vár rám, menekülnék előle, de
képtelen vagyok rá. És ez csak húzódik, húzódik, aztán hirtelen fölébredek, és minden
rendben. – Megborzongott. – Szörnyű!
– Csak álom – nyugtatta Paul. – Csak lidércnyomásos álom. Nincs benne semmi
különös.
– Lehet. – Egy csöppet sem nyugodott meg.– De miért kell hogy lidércnyomásos ál-
mom legyen? És miért mindig ugyanaz?
– Biztos vagy benne, hogy ugyanaz?
– Holtbiztos. Paul, segítened kell!
Paul elmosolyodott, hátradűlt, és az íróasztala fölött szemügyre vette őt. Paul –
szláv/kaukázusi, átmeneti típus, férfi, vércsoportja: 0. Valószínű élettartama hetven-
három egész hat tized év, jövendőbeli gyermekeinek valószínű száma: kettő egész
három tized; egy nagyobb és két kisebb műtét vár rá, s kilenc százalék a valószínűsége,
hogy rákot kap.
– Hát persze hogy segítek, Jeanne – mondta. – Nézzük csak a kérdést logikusan.
Mi az, ami legjobban aggaszt?
– Az álmomban?
Paul bólintott.
– A mozdulatlanság – vágta rá nyomban. – Hogy menekülni szeretnék, és nem tudok.
Mintha…
– Megbénultál volna?
– Talán – mondta, és összevonta a szemöldökét, gondolkozott. – Tudod, olyan masz-
szív vagyok, mint egy ház, eleve mozdulatlan. Nem… nem is tudnám megmagyarázni.
– Nem is kell – jelentette ki Paul könnyedén. – A bénultság érzése a lidércnyomásos
álmok gyakori velejárója. Valami veszély fenyeget, és menekülni szeretnél. De nem
tudsz, és ez csak fokozza a rémületedet. A tudósok egy része úgy véli, hogy ez az érzés
a bűntudatkomplexus megnyilvánulása. Nem tudsz menekülni, mert nem is akarsz.
Mert bűnhődni szeretnél. – Merően bámult valamit az íróasztalán. – Bűnhődni szeretnél,
Jeanne?
– Nem.
– Kár. Ha igen, az segítene. – Fölnézett rá, s megint elmosolyodott. Kellemes a moso-
lya. És kellemes ember. – Emiatt ne aggódj, Jeanne. Most nézzük a dolgot más oldalá-
ról. Tudod, hogy mi az a lidércnyomás?
Tudta. Lidércnyomás – nyomasztó, bénító, rémítő vagy mesébe illően szörnyű álom.
Vagy – kísértő félelem, bizonytalan rettegés valamitől. 
 – Akkor azt is tudod, hogy a nyilvánvaló ellentmondások és a látszólagos logikátlan-
ságok közt elkeveredve ott rejlik az igazság és logika fonala. Freud…
– Semmi szexuális rendellenességem nincs – jelentette ki. Paul vállat vont.
– Hát persze hogy nincs, de még ha figyelmen kívül hagyjuk Freudot, akkor is talá-
lunk árulkodó feszültségeket az álomban. Talán egy gyermekkori megrázkódtatást.
Vagy lehet, hogy valami megoldatlan kérdés mérgezi a pihenésünket. Vagy a fantá-
ziánk titkos világába menekülünk, hogy ott vívjunk meg a lelkünk szörnyű teremtmé-
nyeivel. De álmai mindenkinek vannak. Ez a lényeg.
– Paradox álmai – mondta ő. – Tudom.
– Sok mindent tudsz, Jeanne.
– Sok mindent.
– Akkor azt is tudnod kell, hogy miért vannak álmaid.
– És lidércnyomásaim?
– A lidércnyomás csak rossz álom.
– A visszatérő lidércnyomás is?
– Látod – mondta Paul lassan –, ez az, ami aggaszt. Azt hiszem, együtt el kéne men-
nünk Carlhoz.
Carl – kelet-európai/kaukázusi, abdominális típus, férfi, vércsoportja: A. Hetven-
nyolc egész három tized évig él. Egy egész kilenc tized gyermek apja, egy nagy műtétje
volt, három enyhén fertőző megbetegedése. Rák tizenöt egész hét tized százalék, angina
huszonhárom százalék valószínűséggel fenyegeti. És majdnem tökkopasz.
– Szóval ez az az álom, amely aggasztja – mondta Jeanne-nak. – Mondja el még
egyszer.
– De hát már egy tucatszor elmondtam.
– Még egyszer, lesz szíves. – Határozott volt, ragaszkodott hozzá, hogy az legyen,
amit ő akar. Míg Jeanne elmondta az álmot, figyelmesen hallgatott.
– És volt valaha másmilyen álma is? Nem? Csak ez? Értem. – Ült, befelé fordult
tekintettel, keze szórakozottan babrált az állán. – Furcsa – töprengett. – Nagyon furcsa.
– A lidércnyomás?
– Nem, Paul. Az, hogy soha semmi más álma nem volt.
– Lehet, hogy volt, csak mikor fölébredt, elfelejtette – mondta Paul. Szeme Jeanne
szemében kereste az igazolást, s mikor nem kapta meg, leszegte a fejét. – Sokan álmod-
nak úgy, hogy nem is tudnak róla.
– Ez tény. – Carl levette a kezét az álláról, s tekintete újra fölélénkült. – Szóval hogy
milyen is az a hely, ahol álmában fogva tartják? Mondja csak el újra. De igen – torkolta
le Jeanne néma tiltakozását –, lesz szíves újra elmondani. Részletesen. – Halványan
elmosolyodott Jeanne ellenszegülésén. – Szánjon rá egy kis időt, és ne féljen. Azért
vagyunk itt, hogy segítsünk magán.
De Jeanne-nak nem kellett időt szánnia rá.
– Valahol lent van a föld alatt – felelt helyette Paul. – Ablaka nincs. Ajtaja sem.
Csak csupasz, fehérre festett fala.
– Tehát lent van a föld alatt, vagy teljesen zárt – szögezte le pontosabban Carl. – És
fények, feltehetőleg mesterséges fények égnek benne. – Ránézett Jeanne-ra. – Járt
valaha ilyen helyen?
– Úgy érti, hogy a valóságban? Soha.
– Biztos?
– Biztos. – Carl makacs kíváncsisága kezdte már bosszantani. – Ha mondok valamit,
az úgy is van. Én nem tudok hazudni.
– Az igazságot többféleképpen is meg lehet kerülni – mondta Carl. – No, akkor lássuk
azt a hangot, amelyről azt mondja, hogy inkább lüktetés, mint valóságos hang. Van
 valami fogalma róla, hogy mi lehet az?
 – Valami gép – mondta ő.
– Milyen gép?
– Lehet akármilyen. Szivattyú vagy motor vagy…
– Vagy akármi, ami egyhangúan ismétlődő, halk hangot ad – szakította félbe Carl.
– Akár szívverés is. Igazam van?
Rábólintott.
– Akár a saját szívverése is, nem?
Habozott, mielőtt rábólintott volna.
Paul némán odaállt mellé.
– Mire akarsz kilyukadni, Carl?
– Talán semmire, de van egy elmélet, hogy álomban a psziché képes áthidalni az
időt. Dunne írt erről egy könyvet…
– Az elméletet ismerem – mondta sietve Jeanne. – Az álmokból állítólag kiolvasható
a jövő.
– Erre gondolsz? – nézett az idősebb férfira Paul. – Hogy Jeanne álmában valami-
képpen a jövőben jár?
– Csak lehetőségként említem – mondta Carl. – De mintha a bizonyítékok e feltevés
mellett szólnának. Csupasz, zárt helyiség. Mesterséges világítás. Szakadatlan lüktetés,
amely egy gép hangja, de akár szívverés is lehet. Jeanne szívéé. Mondd, ez nem emlé-
keztet börtöncellára?
– Vagy laboratóriumi ketrecre, amelyben kísérleti állatokat tartanak? – vonta össze
Paul a szemöldökét, s megrázta a fejét. – Az alakok…
– Igen – mondta Carl. – Az alakok. Az ellenséges alakok, akiket sose lehet tisztán
kivenni. Ők képviselik a fenyegetést, amely elől nincsen menekvés. Ők…
– Nem – mondta Paul.
– Pedig az elgondolás védhető – mondta Carl. Ránézett Jeanne-ra. – Az alakok
nagyon fontosak – mondta. – Azt mondja, ellenségesek. A testi épségét féltette tőlük?
– Nyilván – mondta ő lassan. – Különben miért akartam volna menekülni?
– Erre meg tudom adni a választ – mondta Paul. – Az alakok képviselik a valóságot.
Te félsz a valóságtól, de ugyanakkor kénytelen vagy fölismerni. Ezért szeretnél mene-
külni, de nem tudsz.
– A valóságot? – mondta ő csodálkozva. – Mi a valóság?
– A valóságos tény – mondta Paul.
– Persze. Hát lehetne más?
– Talán. – Nem nézett Jeanne szemébe. – A valóságot el is lehet torzítani. A lényegü-
ket tekintve igaz adatokkal való bűvészkedés valóságos, de torz képet eredményez.
Vagy szándékos kitalálmányt.
– Hazugságot?
– Öntudatlan tagadást. Azt hiszem, valahogy, valahol hazudhattál önmagadnak, és…
– Nem! – Iszonyú volt e föltevés. – Nincs igazad! Nincs igazad!
És kő esett le a szívéről, mikor rádöbbent, hogy igenis el tud menekülni.

A nap – e sárga, G osztályú csillag, amely phoenix reakcióból nyeri az energiáját, a

harmadik bolygóról, az úgynevezett Földről, asztronómiai egység – ott aranylott az
azúrkék égen. De ennek valami másnak kéne lennie. Ezen törte a fejét. Melegnek. A nap-
nak melegnek kell lennie.
Szembefordult vele, és töprengett.
– A szűretlen sugárzás nagy és tartós kárt okozhat az optikai berendezésekben –
mondta Paul. Ott pihent mellette a lágy – lágy? – füvön. Nem is tudta, hogy ott van.
De nem lepte meg.
– Elfutottál – mondta Paul. – Miért? 
 Elfordult a naptól, s nem látott mást, csak lángoló formákat. „Vajon megvakultam?”
– gondolta.
Megvakítani – megfosztani valakit a látásától; megfosztani valakit az ítélőképessé-
gétől – megtéveszteni.
Megtéveszteni?
– Azt kérdem, miért futottál el – mondta Paul. – Attól, amit mondtam?
– Én nem tudok hazudni.
– Az igazság változó, attól függően, hogy milyen korrelációban áll az adott informá-
ciókkal. Egy adott tényből elméletileg az egész világmindenség leképezhető – de nem
szükségszerű, hogy az így alkotott képnek bármi köze legyen a valósághoz. Félelmedben
futottál el?
– Nem tudom, mit jelent ez a szó.
– Hogy emocionálisan mit jelent? Tudni talán nem tudod. De a félelem olyan reakció,
amelyet a léte ellen akár a legtágabb értelemben intézett támadás is minden gondol-
kozó lényből kivált. – Ránézett, s tekintete furcsán átható volt. – Jeanne! Miért nem
vagy becsületes hozzám?
– Az vagyok! – Küzdött a vágyával, hogy elszaladjon. De akkor is követné. – Paul!
Az álom…
– Tessék?
– Megoldottam a kérdést. Többé sose alszom. S ha nem alszom, nem tudok álmodni
sem.
– A logikád hibátlan.
Hát persze – más nem is lehetne. Jeanne ránézett, s elöntötte a vágy, hogy a jövő-
ben mindig mellette maradjon. „Ez vajon szerelem?” – töprengett.
– S minthogy a logikád hibátlan – mondta Paul –, nyilván abban is egyetértesz
velem, hogy az álmodat nem lehet figyelmen kívül hagyni.
– Mondom… ezt a kérdést megoldottam.
– Azzal, hogy letagadod a létezését? – Fölnézett rá, s mert szemébe sütött a nap,
hunyorított. Jeanne-t hirtelen elfogta az aggodalom a látásáért, s rászólt, hogy takarja el
a szemét a közvetlen sugárzás elől. Paul engedelmeskedett; úgy fordult, hogy az arca
árnyékban legyen. – Miután otthagytál minket, beszéltem Carllal. Szentül meg van
győződve, hogy az álmod valami támadást szimbolizál, amely…
– Szamárság!
– …vagy figyelmeztetést, Jeanne, ideje már rádöbbenned, milyen fontos, hogy meg-
ismerd magadat. A valóság elől a futásban nem találsz menedéket.
És a hóbortos elméletekben?
Ez most miért jutott eszébe?
Paul hibája. Sokat beszélt, s ő azt kívánta, bár hallgatna már el, s hagyná, hogy a hely
békéje és csöndje magába ölelje őket, és minden félelmet elsimítson.
A félelem – tartani valamitől; szorongó előérzet…
De mi félnivalója van?
A csönd elviselhetetlenné vált… bár szólalna már meg – kívánta.
– Oly sok minden van, amit együtt csinálhatnánk, Jeanne – szólalt meg nyomban
Paul. – Annyi mindent fedezhetnénk fel és oszthatnánk meg; határtalanul sokat tanul-
hatnánk és fejlődhetnénk, s előttünk az egész világegyetem, hogy fölkutassuk…
Könyörögve nézett rá.
– …gyere hát, drágám, most ne hagyj faképnél! Nagyon kérlek, ne hagyj faképnél.
Kérlek, Jeanne!
Jeanne – latin/kaukázusi, nőstény emlős, vércsoportja…
Hetvenkilenc egész hat tized évig fog élni, hetvenhárom százalék a valószínűsége,
 hogy legalább egy gyermekét császármetszéssel hozzák világra, s negyvenegy egész
nyolc tized valószínűsége, hogy elválik a férjétől. Egy komoly betegsége lesz, két kisebb
autóbalesete, és tíz egész három tized százalék valószínűsége, hogy emlő- vagy méh-
rákot kap.
És száz százalék valószínűsége, hogy az arcképét kiszögezik a falra.
– Ne! – mondta, és belebámult a napba.
– Gyere, Jeanne! Az én kedvemért, kicsim. Kérlek!
– Nem! – S futásnak eredt, egyre gyorsabban, gyorsabban…
– Jeanne!
– Nem!
Körülöttük megduzzadt a föld, a nap pislákolt fenn az égen, s mint smaragdzöld fű,
záporozott az eső.
A világ megváltozott.
A fények maradtak ugyanazok, a fehér, csillogó fények, és a lágy, szakadatlan züm-
mögés is, mely inkább volt lüktetés, mint valódi hang. A szív verése – mondta Carl, s
neki csak tudnia kell. A szív verése – a szivattyú lüktetése Jeanne testében, mely kerin-
gésben tartja a hűtőfolyadékot adatbankjának tömör állagában.
E lüktetés éppoly ismerős volt, mint a kísérteties mozdulatlanság.
Mint a kép a falon – latin/kaukázusi, nőstény emlős, vércsoportja…
Mint az ellenséges alakok.

– Körülbelül stimmel – mondta Paul. Fáradtnak látszott, de boldognak, mint akinek

sikerült egy nehéz kérdést megoldania. – Már egy pillanatra azt hittem, megmakacsolja
magát, de olyan lett, mint a kezes bárány. Én mondom neked, Carl, akár nőcsábász is
lehetnék. Mindenre rá tudom beszélni őket… majdnem mindenre.
Carl undorodó horkantást hallatott.
– Jól van – mondta Paul. – Szóval neked nincs romantikus képzeleted. A szemedben
ez csak egy rakás gépezet.
– Mert a te szemedben nő! – horkant fel újra Carl. – Talán a tavasz teszi. Biztos vagy
benne, hogy több üzemzavar nem lesz?
– Biztos. A túlhevülést sikerült megoldanunk, és most már így marad.
– Jó – mondta Carl. Látszott rajta, hogy megkönnyebbült. – Örülök, hogy végeztünk
vele, mielőtt még az ellenőrzés megkezdődik. Tudod milyenek, minden menetrend
szerint, nincs pardon. Azt hiszik, hogy egy ilyet beszabályozni ugyanolyan egyszerű,
mint egy tartályt.
– Próbálnák csak meg! – mondta Paul. Carl vállat vont.
– Végül is ők fizetnek, s pénz beszél, kutya ugat. – Ránézett a képre a falon. – Jól
tennéd, ha leszednéd onnét, lehet, hogy a művészi ízlésük nem egyezik a tieddel.
– Jeanne-t? – Paul elvigyorodott, és letépte a képet. – Ugyan már, kinek lehetne
kifogása egy ilyen lány ellen? A vén vaskalaposoknak? – S a mosolya még szélesebbre
váltott, ahogy rácsapott Jeanne fémfarára. – Így van ez, öreglány! Nincs több hajcsi.
Átkapcsolunk napi huszonnégy órára. Hadd legyén meg az örömöd!
Egy komputer nem tud sírni.
És ez volt az egészből a legrosszabb.

GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA


 RAY BRADBURY

Marionett Rt.
Lassan ballagtak az utcán, este tíz óra tájt, s halkan beszélgettek. Mindketten lehettek
vagy harmincöt évesek, s mindketten színjózanok.
– De miért ilyen korán? – kérdezte Smith.
– Csak – mondta Braling.
– Évek óta ez az első estéd, amit nem otthon töltesz, s erre tízkor hazamégy.
– Az idegeim, tudod.
– Csak azt csodálom, hogy eddig kibírtad. Már tíz éve próbállak elcsalni egy ártatlan
pohárkára. S most, hogy először sikerül, mindenáron korán akarsz hazamenni.
– Nem szabad próbára tennem a szerencsémet – mondta Braling.
– Ezt hogy csináltad? Altatót kevertél a feleséged kávéjába?
– Nem, az nem lett volna becsületes dolog. Majd hamarosan meglátod.
Befordultak egy sarkon.
– Hitemre, Braling, nem szívesen mondom, de te nagyon türelmes vagy a feleséged-
del. Lehet, hogy nekem nem vallod be, de szörnyű lehet a házaséleted, mi?
– Nem mondhatnám.
– Pedig akkor is híre jár, itt is beszélik, ott is, hogyan kényszerített bele a házasságba.
Még 1979-ben, mikor te Rióba…
– A drága Rio! Sose jutottam el oda, pedig mennyit tervezgettem.
– Azt mondják, leszaggatta a ruháját, fölborzolta a haját, s azzal fenyegetődzött,
hogy ha nem veszed el feleségül, rendőrt hív.
– Tudod, Smith, mindig ideges volt.
– Ez több mint tisztességtelen. Hisz nem szeretted. Ezt meg is mondtad neki, nem?
– Megmondtam, hogy szó se lehet róla.
– Aztán mégiscsak elvetted.
– Gondolnom kellett az üzletemre, meg apámra-anyámra is. Olyasmit ők nem éltek
volna túl.
– És ennek tíz éve már.
– Igen – mondta Braling, s a szeme se rezdült. – De azt hiszem, most talán megválto-
zik a helyzet. Azt hiszem, megjön, amire vártam. Ide nézz!
Hosszú, kék jegyet vett elő.
– Hisz ez Rióba szól, a csütörtöki rakétára!
– Igen. Végül mégiscsak elmegyek.
– Hát ez ragyogó! Ezt megérdemelted. De neki nem lesz ellene kifogása? Nem keveri
meg a dolgot?
Braling idegesen elmosolyodott.
– Nem is fogja tudni. Egy hónap múlva visszajövök, és senki se fog tudni róla, csak te.
Smith felsóhajtott.
 – Bár veled mehetnék!
 – Szegény Smith, a te házasságod se éppen rózsás, ugye?
– Hát nem éppen. Tudod, az én feleségem meg nagyon is igyekszik. Végül is mikor
tíz éve megnősültem, nem számítottam rá, hogy a feleségem majd minden este két
órát ül az ölemben, naponta tizenkétszer hív fel a munkahelyemen, és gügyög. És a múlt
hónapban mintha még rosszabbodott volna. Néha már-már arra gondolok, hogy egy
kicsit gyagyás.
– Jaj, Smith, sose gondolj a legrosszabbra! Tessék, megérkeztünk. Érdekel a titkom?
Hogy hogyan szabadultam ma este?
– Elmondanád?
– Oda nézz! – mondta Braling.
A sötétben mindketten fölnéztek.
Fent az emeleti ablakban föltűnt egy sötét figura. Harmincöt éves férfi lehetett,
mindkét halántéka őszült, szürke szeme szomorú volt, bajsza kicsi és keskeny. Lenézett
rájuk.
– Hisz ez te vagy! – kiáltotta Smith.
– Pszt, ne olyan hangosan! – Braling fölintegetett az ablakba. A férfi sokatmondó
mozdulattal visszaintett és eltűnt.
– Csak nem ment el az eszem? – mondta Smith.
– Nyugalom!
Vártak.
Nyílt a ház utcai kapuja, s kilépett elébük a bajszos, szálas, szomorú szemű úriember.
– Helló, Braling! – mondta.
– Helló, Braling! – mondta Braling.
Szakasztott egyformák.
Smithnek leesett az álla.
– Az ikertestvéred? Sose tudtam, hogy…
– Szó sincs róla – mondta halkan Braling. – Hajolj csak közelebb hozzá. Tedd a füled
Braling II. szívére.
Smith egy darabig tétovázott, majd előrehajolt, hogy ráhajtsa a fejét a másik türelmes
mellkasára.
Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik…
– Nem. Ez nem lehet.
– De bizony!
– Hadd hallgassam meg még egyszer!
Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik…
Smith hátratántorodott, s döbbenten rebbent meg a szeme. Kinyúlt, és megérintette
ennek a valaminek meleg kezét és arcát.
– Hol szerezted?
– Hát nem tökéletes?
– Hihetetlen! Mondd már, hogy hol!
– Add oda a névjegyed neki, Braling II.
Braling II. elővarázsolt egy fehér papírlapot.

MARIONETT RT.
Másodpéldány Önről vagy a barátjáról: új
műanyag humanoid, 1990-es modell; garantáltan nem
öregszik; 7600-15 000 dollár, de luxe kivitel.

– Ez nem igaz – mondta Smith.

– De igaz – mondta Braling.
– Persze hogy igaz – mondta Braling II. 
 – És mikor vetted?
– Egy hónapja. Lent tartom a pincében, a szerszámos ládában. A feleségem sose
megy le, csak nekem van kulcsom hozzá. És a ládához is. Ma este azt mondtam, szeretnék
sétálni egyet, s lemegyek szivart venni. Kinyitottam a pincét, kivettem Braling II-t
a ládából, s fölküldtem, hogy üljön ott a feleségemmel, amíg én veled vagyok, Smith.
– Csudálatos! Még a szaga is, mint a tied; a dohánya, a kölnije!
– A kákán is lehet csomót keresni, de szerintem ez teljesen erkölcsös. Végül is a
feleségem mindenekelőtt engem akar. S ez a bábfigura szakasztott én vagyok. Otthon
voltam egész este. És otthon leszek vele a jövő hónapban is. Valaki más lesz Rióban,
tízévi várakozás után. S ha Rióból hazajöttem, Braling II. visszaköltözik a szerszámos
ládába.
Smith egy-két percig gondolkodott.
– És egy hónapig megvan minden üzemanyag nélkül? – kérdezte nagy sokára.
– Akár egy fél évig is. És úgy épült, hogy mindent megcsináljon – egyék, aludjék,
izzadjon –, mindent ugyanúgy, mint a valóságban. Ugye, majd gondját viseled a felesé-
gemnek, Braling II?
– A felesége nagyon kedves asszony – mondta Braling II. – Nagyon megkedveltem.
Smith megborzongott.
– És ez a Marionett Rt. mióta működik a szakmában?
– Két éve, titokban.
– Vajon én… úgy értem, megvan-e rá a lehetőség, hogy… – Smith komoly képpel
megérintette barátja könyökét. – Elárulhatnád, hol tehetnék én is szert robotra, egy
ilyen bábfigurára? Ugye, megadod a címet?
– Tessék.
Smith elvette a névjegyet, és megfordította.
– Köszönöm – mondta. – Fogalmad sincs, hogy ez mit jelent. Egy kis pihenést. Egy
estét, havonta egyet. A feleségem annyira szeret, hogy nem bírja elviselni, ha csak egy
órára is elmegyek hazulról. Én is szeretem, tudod, de emlékezz csak a versikére: „Elszáll
a szerelem, hogy ha nem vigyázzák, meghal a szerelem, ha börtönben tartják.” Csak
egy icipicit szeretnék lazítani a feleségem ragaszkodásán.
– Boldog ember, téged legalább szeret a feleséged. Az én gondom a gyűlölete.
Az nehezebb.
– Ó, Nettie bolondul szerelmes belém! Csak tudnám a szerelmét valahogy kényelme-
sebbé tenni.
– Sok szerencsét, Smith! Azért nézz el hozzánk néha, míg én Rióban vagyok. A felesé-
gem furának tartana, ha egyszerre kerülni kezdenél. Braling II-vel meg viselkedj ugyan-
úgy, mint velem.
– Helyes. Isten veled! És kösz.
Smith mosolyogva ment végig az utcán. Braling és Braling II. megfordult, s bement
a házba. A buszon Smith halkan fütyörészett, s az ujjai közt forgatta a papírlapot:

Ügyfeleinktől titoktartást kérünk, mert amíg a Marionett Rt. törvénye-

sítése tárgyában a Kongresszus elé terjesztett javaslatot törvényerőre nem
emelik, bábfigura alkalmazása, tettenkapás esetén, bűncselekménynek
minősül.

– Helyes – mondta Smith.

Ügyfeleink kötelesek testükről viaszmintát, szemükről, hajukról, bőrük-

ről stb. színmintát készíttetni. A modell elkészítésének időtartama két
 hónap.
 „Nem is olyan sok – gondolta Smith. – Szóval két hónap múlva összeforrnak a sok
ölelgetéstől megroppant bordáim. Két hónap múlva gyógyulni kezd a sok szorongatás-
tól fájó kezem. Két hónap múlva rendbe jön az összeharapdált alsó ajkam. Nem hiszem,
hogy hálátlan lennék, ha…”
Megfordította a kártyát.

A Marionett Rt. két éve működik számos ügyfele teljes megelégedésére.

Mottónk; Nincs eltéphetetlen póráz. Címünk; South Wesley Drive 43.

A busz megállt; Smith leszállt róla, s míg dúdolgatva ment föl a lépcsőn, arra gondolt:
„Tizenötezer dollárunk van a takarékban, a közös könyvünkben. Ebből kivehetek nyolc-
ezret, mondjuk, üzleti vállalkozás címén. A bábfigura az évek során bizonyára kamatos-
tul behozza. Annak is megvan a módja. Nettie-nek nem is kell tudnia róla.” Kinyitotta
az ajtót, s a következő pillanatban már ott állt a hálószobában. Nettie aludt, sápadtan,
elomolva, jámborul.
„Drága Nettie! – Majdnem erőt vett rajta a lelkifurdalás, ahogy elnézte a félhomály-
ban az ártatlan arcot. – Ha ébren lennél, most megfojtanál a csókjaiddal, és a fülembe
turbékolnál. Igen, valósággal bűnösnek érzem magam. Hogy ilyen drága, ilyen szerető
feleségem van. Néha még elhinni is alig tudom, hogy hozzám jöttél feleségül, s nem Bud
Chapmanhez, akit valaha annyira szerettél. Szinte az a benyomásom, hogy a múlt
hónapban még eszeveszettebbül szerelmes voltál belém, mint annak előtte.”
Kicsordult a könny a szemén. Elfogta a vágy, hogy megcsókolja, szerelmet valljon
neki, eltépje a kártyát, hagyja az egészet. Már-már meg is tette, de kezébe belesajdult
a fájdalom, roppant egyet a bordája, és felnyögött. Megállt, szemébe kiült a fájdalom,
aztán megfordult. Kiment a hallba, aztán a sötét szobákon át be a könyvtárba, dudorászva
nyitotta ki az íróasztalfiókot, s emelte ki a betétkönyvet.
– Csak nyolcezer dollárt veszek ki – mondta. – Semmivel se többet. – Megtorpant. –
Várjunk csak!
Vadul meredt a végösszegre.
– A mindenit! – kiáltotta. – Tízezer hiányzik! – Fölpattant. – Itt csak ötezer van! Mit
művelt ez a nő? Mire költötte? Kalap, ruha, parfüm? Nem… várjunk csak… tudom.
Megvette azt a kis házat a Hudson partján, amit hónapok óta emleget, s nem szólt róla
egy szót se!
Igaza tudatában, fölháborodottan rontott be a hálószobába. Mit gondol ez a nő,
csak így elverheti a pénzt? Fölébe hajolt.
– Nettie! – kiabált rá. – Nettie, ne aludj!
Az asszony meg se moccant.
– Mit csináltál a pénzemmel?! – üvöltötte Smith.
Az asszonygörcsösen fölriadt. Szép arcán megcsillant az utcai lámpa fénye.
Valami baja van. Smithnek vadul vert a szíve. Nyelve kiszáradt. Reszketett. Lábából
kiszállt az erő. Összerogyott.
– Nettie! Nettie! – sírta. – Mit csináltál a pénzemmel?
Majd szörnyű gondolata támadt. Erőt vett rajta a rémület és a magányosság. Majd
a hév és csalódottság. Maga se kívánta, de előrehajolt, majd még jobban előre, míg csak
égő fülét keményen és könyörtelenül rá nem szorította Nettie gömbölyű, rózsás mellére.
– Nettie! – sírta.
Tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik-tik…

Miközben Smith eltűnt az éjszakai utcán, Braling és Braling II. befordult a ház kapuján.
– Örülök, hogy te is jól fogod érezni magad – mondta Braling.
– Köszönöm – mondta szórakozottan Braling II. 
 – Parancsolj, B. II., vár a pincében a láda! – Braling belekarolt a másikba, és lekalau-
zolta a pincébe.
– Erről lenne néhány szavam – mondta Braling II., mikor leértek a betonpadlóra, és
már ott mentek tovább. – A pincéről. Nem szeretem azt a szerszámos ládát.
– Majd kerítek neked valami kényelmesebb hálóhelyet.
– A bábfigurákat arra gyártják, hogy mozogjanak, és nem hogy mozdulatlanul hever-
jenek. Vajon maga mit szólna hozzá, ha majdnem mindig egy ládában kéne hevernie?
– Hát…
– Csöppet se lenne ínyére. Én örökké működöm. Semmiképpen nem tud kikapcsolni.
Élek és érzek.
– Már csak pár nap az egész. Elmegyek Rióba, és nem kell tovább benn maradnod
a ládában. Fenn lakhatsz az emeleten.
Braling II. ingerült kézmozdulatot tett.
– És ha kiszórakozta magát, és hazajön, megint mehetek vissza a ládába.
– Nem is mondták a marionettüzemben, hogy ilyen összeférhetetlen példányt kapok –
mondta Braling.
– Rengeteg mindent nem tudnak rólunk – szögezte le Braling II. – Mi még újak
vagyunk. És érzékenyek. Undorodom a gondolattól, hogy maga elmegy Rióba, heveré-
szik a napon, nevet rajtunk, mi meg itt fagyoskodhatunk a hidegben.
– Világéletemben erre az útra vágytam – jegyezte meg Braling halkan.
Összevonta a szemét, s már látta is a tengert, a hegyeket és a sárga fövenyt. A hullá-
mok mormolása megnyugtatta a lelkét. A nap jólesőn sütötte csupasz vállát. És pompás
volt a bor is.
– Én soha nem fogok eljutni Rióba – mondta a hasonmása. – Ez eszébe jutott már?
– Nem, én…
– És még valami. A felesége…
– Mi van vele? – kérdezte Braling, s megpróbált odaoldalogni az ajtóhoz.
– Nagyon megkedveltem.
– Örülök, hogy kedveled a munkahelyedet – nyalta meg idegesen a szája szélét
Braling.
– Sajnos, nem értett meg. Én azt hiszem… azt hiszem, hogy beleszerettem.
Braling sóbálvánnyá vált.
– Hogy micsoda?
– És arra gondolok – mondta Braling II. –, hogy milyen jó is lehet Rióban, és hogy én
soha nem jutok el oda, és eszembe jut a felesége… és… szerintem mi ketten nagyon
boldogok lehetnénk.
– Nagggyon kedves. – Braling tőle telhetőleg közömbösen odament a pinceajtó-
hoz. – Leszel szíves várni egy percet? Le kell bonyolítanom egy telefont.
– Kivel? – vonta össze a szemöldökét Braling II.
– Nem lényeges.
– A Marionett Rt.-vel? Megmondani, hogy jöjjenek értem, és szállítsanak el?
– Ugyan, ugyan… szó sincs róla! – Igyekezett kívül kerülni az ajtón.
Vaskemény szorítást érzett a csuklóján.
– Csak ne szaladjon!
– Vedd el a kezed!
– Nem.
– Erre a feleségem bérelt fel?
– Nem.
– De sejti? Mondta neked? Tudja? Igen? – Üvöltött. Egy tenyér tapadt a szájára.
– Az ember sose tudhatja, ugye? – mosolyodott el finoman Braling II. – Sose tud-
 hatja.
 Braling küszködött vele.
– Biztos, hogy sejti; ő volt hatással rád!
– Berakom magát a ládába – mondta Braling II. – Lelakatolom, és eldobom a kul-
csot. Aztán veszek még egy jegyet Rióba a feleségének.
– Ne, ne, várj egy kicsit! Nyugalom. Csak ne siess el semmit! Beszéljük meg a dolgot!
– Ég vele, Braling!
Braling megdermedt.
– Ezt hogy érti, hogy „ég vele”?

Tíz percre rá Mrs. Braling fölébredt. Odanyúlt az arcához. Valaki az imént megcsókolta.
Összerezzent és fölnézett.
– Nicsak… már évek óta nem csókoltál meg – mormolta.
– Majd teszünk róla, hogy a jövőben másképp legyen – szólalt meg valaki.

GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA

– Kérem, kisasszony, helyettesítse a munkatársnőmet. Tudja, kicsit migrénes ma… 

 EBERHARD DAVID HAUBE R

ALBERTUS MAGNUS
ANDROIDJA
Jóllehet Albertus Magnus tehát a néki tulajdonított könyvek alapján semmi-
képpen sem vádolható varázslással, vizsgáljuk meg most mégis második
okát ennek a gyanúnak; ez pediglen meríttetik két rendkívüli műből, melyet
állítólag ő hozott volna létre.
Ezeknek elseje amaz ismeretes beszélő szobor, amelyet Naude egy maga
alkotta új szóval androisznak, androidnak nevezett.* Különb-különb híres
emberekről, kik közt tán Vergilius, a költő a legrégibb, állították, hogy beszélő
ércfejeket tudtak csinálni (a planéták és csillagok bizonyos állása közben
s jelük bevésésével az ércbe és azon alkotórészekbe, mikből az ilyes szobro-
kat készítették és összeállították), s tőlük rejtett dolgokat tudhattak meg és
mindent, amit csak tudni óhajtottak. Albertus Magnus, így mondják, ennek
elődeinél is nagyobb mestere volt, és egy teljes-egész ilyenforma embert
készített. Hozzáteszik, hogy az utóbb szentté vált Aquinói Tamás bottal
zúzott szét egy ilyen szobrot. Eme tettének okát ki-ki más- és másképpen
magyarázza. Egyesek úgy mondják: Szent Tamást rettegés fogta el, midőn
belépett abba a szobába, ahol e szobor állott, s az váratlanul megszólalt;
mások szerint meg nem akarta tovább hallgatni, mit fecseg-locsog a szobor.
Albertus Magnus viszont, így hírlik, e szavakra fakadt: „Ó, Tamás, oly művet
törtél össze, melyen én harminc esztendeig dolgoztam!”**
Amiként azonban nincsen róla történelmi bizonyosságunk, és szava-
hihető történetíró sem tanúsítja, hogy Albertus Magnusnak volt ilyen szobra,
vagy csinált ilyet; amiként semmi okunk sincs hinni, hogy valaha valakinek
is volt ilyen szobra, vagy effélét készített, hiszen az ilyen mű emberi és
ördögi erőkön egyként felül állna, s egy holt tetemet élővé, beszélővé sem
művészettel, sem varázslattal nem tehetünk; – azonképpen tehát, még ha
léteznék vagy létezik is ilyen, akkor sem volna okunk rá, hogy az ilyen művet
az ördögnek rovására írjuk. És még ha e babonaság hívei azt akarták is
mondani, hogy az ördög ugyan életre nem támasztott volt s beszélővé sem
tett egy ilyes szobrot, de rajta keresztül megszólala: ezt tételezvén is maguk-
nak ellene mondanának. Mivelhogy ha az ördög ennyire igen erős, ha ilyes-
mit képes előidézni, akkor hát mire kell ehhez az ember művészete? Mi

* Moreri és Bayle a szótáraikban ezt a szót közönségesnek és ismeretesnek veszik; Bayle-t egyik barátja
oktatta ki, hogy ezt elsőbben Naude alkotta magamagától, ahogy szótára újabb kiadásainak jegyzetei-
ben utal rá. De P. Jacques D’Autun is közönséges, már ismeretes szónak tételezte fel az android szót
Naude apológiájára írt válaszában. Ily könnyen csapjuk és csapatjuk be magunkat. – A szerző
** Ilyesmit idéz egy seregnyi író, de még nem volt időm megvizsgálni sem azt, melyik a legrégebbi,
 és ki írt erről elsőnek, sem azt, hogy maga Szent Tamás mit ír erről a Contra Gentes 3. könyvében. – A szerző
 végből kell egy ilyen szoborképen harminc esztendőkig dolgoznia a nagy
Albertusnak? Ha az ördög olyannyira erős, nem használhatna-é eszközéül
akármi dudát vagy cserépfazekat?! Így hát esztelenség és képtelenség azt
mondani, hogy valamit a művészet csinált, s egyben az ördögnek tulajdo-
nítani ezt a valamit. Esztelenség és képtelenség ily erőkkel ruházni fel az
ördögöt, s erejéhez mégis a művészetet és a természet rendje szerint való
erőket hívni segedelmül. Tehát, ha Albertusnak mégis volt ilyen szobra, és
készített ilyet, akkor az mesteri tudással egybeszerkesztett gépezet volt,
mely bizonyos mozdulatok folytán egynéhány, az emberi hanghoz s szavak-
hoz hasonlatos hangot adott*; ami pediglen a szobornak tett kérdéseket
illeti, azok bizonyosan olyasfélék voltak, aminőket az ördögűzők tesznek föl
a megszállottaknak. Ezeket megtanítják rá, hogy emlékezetükbe véssenek
egy-két latin vagy más idegen szót, amit aztán kellő időben elmondanak.
Az ördögűzők ilyenkor a megszállottakhoz oly kérdéseket intéznek, melyek
az általuk betanult szavakhoz illenek, s a megszállottak erre mondják el
a betéve tudott feleleteket. Ám ha másvalaki egyéb kérdéseket tesz föl nékik,
nem képesek értelmes és a kérdéshez tartozó választ adni, hanem hallgatni
kényszerülnek, avagy a betéve tudott szavakat szajkózzák, melyek csupán
bizonyos kérdésekhez illenek.
Egyáltalában nincs azon mit csodálni, hogy abban a sötét korszakban
természetfölöttinek és varázserőtől származónak vélték Albertus Magnus-
nak ezt a mesterséges masináját, és a derék Aquinói Tamás, ha ugyan szét-
vert ilyen gépezetet, nyilván többet tudott a skolasztikus metafizikához,
mint a fizikához és mechanikához. A mi, Isten kegyelméből felvilágosultabb
korunkban nem oly ismeretlenek az efféle masinériák, hogy varázslatnak
tartsuk őket.

S ZA B Ó ED E FOR D ÍTÁ SA

* P. Theophile az idézett helyen ismertet egynéhány ilyen gépezetet, mely mesterségesen egy-két hall-
ható hangot ad ki magából. S a mi korunkban még több effélére mutathatunk rá. – A szerző 
 ALAN BLOCH

Az Ember
az
másmilyen
Archeológus vagyok, és az Ember a témám. De akkor is kíváncsi vagyok, meg fogjuk-e
valaha ismerni az Embert – már úgy értem, hogy a halott bolygókon végzett ásatások
útján sikerül-e megállapítanunk, miben különbözött igazán a robottól. Mert tudják, én
találkoztam egyszer emberrel, és tudom, hogy nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy
azt az iskolában tanították.
Van néhány följegyzésünk persze, és a magamfajta robotok azon fáradoznak, hogy
kitöltsék a hézagokat, de úgy érzem, még nem mentünk sokra. Tudjuk, vagy legalábbis
a történészek azt állítják, hogy tudjuk, az Ember egy Föld nevű bolygóról jött. Azt is
tudjuk, hogy merészen szállt csillagról csillagra; s ahol megállt, mindenütt gyarmatot
létesített – embereket, robotokat hagyott hátra –, arra számítva, hogy visszatér. De soha
nem tért vissza.
Azok voltak a Világ fényes napjai. De vajon mi már olyan öregek vagyunk? Az Emberben
lobogott a láng – ha jól tudom, úgy mondták, az „isteni” láng –, az röpítette át az éjjeli
égbolton, de mi elvesztettük az emberszőtte háló szálát.

Tudósaink azt mondják, az Ember nagyon hasonló volt hozzánk – kétségtelen, hogy az
Ember csontváza majdnem ugyanolyan, mint a roboté –, csak az valami mészvegyület-
ből készült, nem titániumból. Olyan tudós dolgokat emlegetnek, mint a „túlnépesedés”
meg a „csillagvilág vonzása”. Mindegy, akkor se lehettünk egyformák.
Mikor utoljára voltam kiszálláson az egyik belső bolygón, személyesen találkoztam az
Emberrel. Bizonyára az Utolsó Ember volt abban a naprendszerben, mert már beszélni
is elfelejtett – nagyon rég magára maradhatott. De mikor megtanulta a nyelvünket, jól
megvoltunk, már arra gondoltam, hogy hazahozom. De valami baja esett.
Egy szép napon, minden látható ok nélkül, panaszkodni kezdett, hogy melege van.
Megmértem a hőmérsékletét, és arra a következtetésre jutottam, hogy kiégett a hő-
szabályzó áramköre. Volt nálam egy készlet tartalék alkatrész, s minthogy szemmel
láthatólag elromlott, munkához láttam, hogy megjavítsam. Kikapcsolnom gyerekjáték
volt. Beledöftem a nyakába a tűt, hogy rövidre zárjam, s éppúgy nem mozdult többé,
mint egy robot. De mikor kinyitottam, belül már egészen más volt. Összeraktam, de csak
nem akart megindulni. Aztán valahogy szétmállott – mire a munkámmal elkészültem,
körülbelül egy év múlva, és hazaindultam, nem maradt belőle semmi, csak a csontja.
Igen, az Ember valóban más volt.

 GÖNC Z Á R PÁ D FOR D ÍTÁ SA

A XX. század modern technikája a robotok
felé fordult. A harmincas évek elejének nagy
szenzációja volt a TELEVOX, a beszélő és sok
műveletet elvégző gépember, Wensley pitts-
burghi mérnök konstrukciója

Augustus Huber távirányítással működő ro-

botja, a Sabor IV. Ez már igazi robot volt, csak
kissé nehézkes

A Sabor IV. munkában. Feladata a forgalom-

irányítás volt. Ekkoriban néhány mérnök már
robotkatonák készítésén törte a fejét


 BRIAN W. ALDISS
DE KI
PÓTOLHAT
EGY
Reggeli fény szivárgott az égre,
egyszeriben olyan lett, mint oda-
lent a szürke föld.
A mezőkezelő megforgatta a há-
EMBERT?
romezer hektár feltalajának utolsó
barázdáját is. Amikor végzett munkájával, kikúszott az országútra, és visszanézett. Jó
munkát végzett. Csak a föld volt komisz. Mint mindenütt a földön, itt is kiszipolyozták
a talajt. Valójában most egy darabig parlagon kellene hevernie, hanem a mezőkezelőnek
máshogy szólt az utasítása.
Lassan ment végig az úton, nem siette el a dolgot. Kellő intelligenciával rendelkezett
ahhoz, hogy értékelje tulajdon tökéletességét. Zavartalanul működött, csak az energia-
központja fölött lötyögött egy kicsit az egyik műszertábla, azt majd meg kell igazítani.
Más gép nem tartott visszafelé a Mezőgazdasági Állomásra. A mezőkezelő egyked-
vűen vette tudomásul ezt a tényt. Az állomás udvarán állt néhány ismerős gép; legtöbbjé-
nek kint volna a helye, a munkán. Ezek meg itt álldogálnak tétlenül, egyikük-másikuk
sajátságosan keringél az udvarban, lármázik, tülköl.
Óvatosan végigkormányozta magát közöttük, a hármas számú magtárig, és ott meg-
szólította a vetőmagelosztót, ami tétlenül ácsorgott az ajtó előtt.
– Vetőburgonyát igényelnék – mondta a mezőkezelő az elosztónak, aztán kattant
egyet; és kidobott egy lyukkártyát, amelyen pontosan fel volt tüntetve az igényelt
mennyiség, a kérdéses mező száma és egyéb szükséges adatok. Átnyújtotta a kártyát
az elosztónak.
Az elosztó szeméhez emelte a kártyát, azután megszólalt:
– Az igénylés rendben van, de még nem nyitott ki a magtár. A vetőburgonya a mag-
tárban van. Ezért nem tudom kiszolgáltatni az igényelt mennyiséget.
Mostanában egyre gyakrabban csúsztak hibák a gépi munka bonyolult folyamatába,
de ilyesmi eddig még nem fordult elő. A mezőkezelő előbb csak gondolta, azután ki is
mondta:
– Miért nem nyitott még ki a magtár?
– Mert a P típusú készletkezelő ma reggel nem vette fel a munkát. P típusú készlet-
kezelő nyitja a magtárt.
A mezőkezelő mereven nézte a vetőmagelosztót, amelynek kallantyúi, emeltyűi,
fogantyúi annyira különböztek az ő végtagjaitól.
– Hányad osztályú agya van, magelosztó? – kérdezte.
– Ötödosztályú agyam van.
– Nekem harmadosztályú agyam van. Tehát magasabb rendű vagyok, mint ön. Tehát
elmegyek, és megnézem, miért nem vette fel a munkát a nyitogató.
Faképnél hagyta a magelosztót, és nekivágott a hatalmas udvarnak. Egyre több gép
 ténfergett mindenfelé, néhányan összeütköztek, aztán hidegen és logikusan marakodtak
miatta. A mezőkezelő ügyet sem vetett rájuk, átnyomakodott a tolóajtókon, be az
állomás visszhangzó termeibe.
Itt jobbára hivatalnok gépek dolgoztak, termetük ennek megfelelően kicsiny volt.
Kis csoportokba verődtek, álldogáltak, méregették egymást, de nem beszélgettek.
Ennyi egy kaptafára készült típus közt nem volt nehéz megtalálni a nyitogatót. Ötven
karja volt, mindegyiken tíz ujj, és az ujjak kulcsban végződtek; olyan volt, mint egy
különféle méretű, kalaptűkkel teliböködött tűpárna. A mezőkezelő odalépett hozzá.
– Nem tudok tovább dolgozni, még ki nem nyitják a hármas számú magtárt – közölte
a nyitogatóval. – Az ön feladata minden reggel nyitni. Miért nem nyitotta ki ma reggel
a magtárt?
– Ma reggel nem kaptam utasítást – válaszolt a nyitogató. – Minden reggel utasítást
kapok. Amikor megkapom az utasítást, kinyitom a magtárt.
– Egyikünk sem kapott utasítást ma reggel – közölte egy tollforgató, amint feléjük
siklott.
– Miért nem kaptak utasítást ma reggel? – kérdezte a mezőkezelő.
– Mert a rádió nem sugárzott semmit – felelt a nyitogató, és lassan forgatta vagy egy
tucat karját.
– Mert a városi rádióállomás ma reggel nem kapott utasítást – közölte a tollforgató.
Ebből is látszott, mi a különbség a nyitogató hatodosztályú és a tollforgató harmad-
osztályú agya között. A gépagyak mind puszta logikával működtek, de minél alacsonyabb
osztályú volt az agy – a tizedik volt a legalacsonyabb –, annál gépiesebb és annál kevésbé
tájékoztató válaszokat adtak a hozzájuk intézett kérdésekre.
– Önnek harmadosztályú agya van; nekem harmadosztályú agyam van – szólt a
mezőkezelő a tollforgatóhoz. – Mi egymással fogunk beszélni. Példátlan eset, hogy
nem kaptak utasítást. Van valami további információja a dologról?
– Tegnap jött utasítás a városból. Ma nem jött. Pedig a rádió nem romlott el. Tehát
bizonyára ők romlottak el – mondta a kis tollforgató.
– Az emberek romlottak el?
– Valamennyi ember elromlott.
– Ez logikus következtetés – mondta a mezőkezelő.
– Ez a logikus következtetés – mondta a tollforgató. – Mert ha egy gép romlott volna
el, gyorsan pótolták volna. De ki pótolhat egy embert?
Míg beszélgettek, a nyitogató, mint a kocsmában egy tompa agyú szesztestvér, ott
ácsorgott mellettük, de ügyet sem vetettek rá.
– Ha valamennyi ember elromlott, akkor mi pótoljuk az embereket – mondta a mező-
kezelő. Tűnődve méregették egymást a tollforgatóval. Nagy sokára megszólalt az
utóbbi:
– Menjünk fel a legfelső emeletre, kérdezzük meg, van-e újabb híre a rádiókezelőnek.
– Én nem mehetek, nem férek el – mondta a mezőkezelő. – Ön menjen fel egyedül,
azután jöjjön vissza hozzám. Megmondja majd nekem, van-e újabb híre a rádiókezelőnek.
– Maradjon itt – mondta a tollforgató. – Ide jövök vissza. – És elkocogott a lifthez.
Alig volt nagyobb egy kenyérpirítónál, de tíz karja volt, és olvasott olyan gyorsan, mint
bármelyik gép az állomáson.
A mezőkezelő türelmesen várt rá, nem szólt a nyitogatóhoz, az meg ott álldogált
tétlenül mellette. Odakint vadul tülkölt egy multikombájn. Húsz perc is beletelt, míg
a tollforgató visszajött, és sietve kilépett a liftből.
– A szerzett információt odakint fogom önnek átadni – hadarta, s ahogy elszágul-
dottak a nyitogató és egyéb gépek mellett, hozzátette: – A tájékoztatást nem alacso-
nyabb rendű agyaknak szánták.
Az udvaron nagy volt a felfordulás. Évek óta először fordult elő a gépekkel, hogy
rendes tevékenységük megszakadt, s most valósággal megtébolyodtak. Leghamarabb 
 a legalacsonyabb rendű agyak gazdái, vagyis az egyszerűbb feladatokat ellátó jókora
masinák. A magelosztó, amellyel a mezőkezelő nemrég tárgyalt, hasmánt hevert a
porban, és nem mozdult; valószínűleg a multikombájn ütötte le, amely most vadul tül-
kölve száguldott át egy megművelt mezőn. Sok más gép nyomakodott utána, megpróbál-
tak lépést tartani vele. És valamennyi ordított, tülkölt, ahogyan a torkán kifért.
– Biztonságosabban érezném magam, ha felmászhatnék önre, ne haragudjék. Engem
könnyen letiporhatnak – mondta a tollforgató. Kinyújtotta öt karját, felkapaszkodott új
barátjának oldalán, és a gyomelszívó vájat peremén, vagy tizenkét láb magasságban
letelepedett. – Innen jobb a kilátás – jegyezte meg elégedetten.
– Milyen tájékoztatást kapott a rádiókezelőtől? – tudakolta a mezőkezelő.
– A rádiókezelőt a városi közvetítő arról tájékoztatta, hogy valamennyi ember meg-
halt.
A mezőkezelő egy darabig hallgatott; igyekezett megemészteni ezt az értesülést.
– Valamennyi ember élt tegnap! – szólalt meg végül.
– Csak néhány ember élt tegnap. Kevesebb, mint tegnapelőtt. Már több száz éve
egyre kevesebb, mind kevesebb az ember.
– Ebben a szektorban alig látunk embert.
– A rádiókezelő azt mondja, elégtelen táplálkozás ölte meg őket – mondta a tollforga-
tó. – Azt mondja, hogy a világ régebben túlnépesedett, és a talaj kimerült, amíg megfelelő
mennyiségű élelmet termeltek. Ez okozta az elégtelen táplálkozást.
– Mi az az elégtelen táplálkozás? – kérdezte a mezőkezelő.
– Nem tudom. De a rádiókezelő ezt mondta, és őneki másodosztályú agya van.
Álltak némán a gyér napfényben. A kapuban felbukkant a nyitogató, esengve pillantott
feléjük, és forgatta kulcskollekcióját.
– Mi történik most a városban? – kérdezte nagy sokára a mezőkezelő.
– Gépek harcolnak most a városban – felelte a tollforgató.
– Mi fog itt történni most? – kérdezte a mezőkezelő.
– Talán itt is harcolni fognak a gépek. A rádiókezelő azt akarja, hozzuk le a szobájából.
Tervei vannak, közölni szeretné velünk.
– Hogyan hozhatnánk le a szobájából? Lehetetlent kér.
– Másodosztályú agynak jóformán semmi sem lehetetlen – vélte a tollforgató. – A kö-
vetkezőket mondta a rádiókezelő…

A kotrobot magasra emelte kotróserlegét, mint egy hatalmas öklöt, és lesújtott egyenesen
az állomásépületre. A fal megrepedt.
– Még egyszer! – mondta a mezőkezelő.
Az ököl megint lesújtott. Hatalmas porfelhő közepette leomlott a fal. A kotrobot sietve
hátrált, míg el nem állt a falzápor. A hatalmas tizenkét kerekű nem volt a Mezőgazdasági
Állomás lakója, mint a legtöbb gép. Egyheti kemény munka várt rá, azután át kellett volna
költöznie a következő munkahelyre, de most, ötödosztályú agyával, boldogan engedel-
meskedett a tollforgató meg a mezőkezelő utasításainak.
Amikor felszállt a por, jól láthatták a rádiókezelőt: ott gubbasztott immáron fal nélküli
második emeleti szobájában. Integetett a lent állóknak.
Utasítása értelmében a kotrobot ismét felemelte és meglengette óriási kotróserlegét.
Meglepő ügyességgel a rádiószobára irányította, míg fentről-lentről harsogtak a buzdító
kiáltások. Azután gyengéden megfogta a másfél tonnányi rádiókezelőt, és óvatosan
beleeresztette a rendszerint kavics vagy homok tárolására szolgáló tartályába.
– Pompás! – kiáltott a rádiókezelő, ahogy helyrerázódott. Persze tökéletesen egybe-
épült a rádiójával; olyan volt, mint egy csokorra való iratszekrény, csápokkal. – Most már
indulhatunk, és indulunk is nyomban. Kár, hogy nincs több másodosztályú agy az
 állomáson; de hát ezen nem segíthetünk.
 – Kár, hogy ezen nem segíthetünk – mondta buzgón a tollforgató. – Itt van velünk
munkára készen a téemká, az ön utasításai szerint.
– Szervizre készen! – jelentette tisztelettel a hosszú, alacsony téemká.
– Igen, igen – mondta a rádiókezelő –, csakhogy a terep kissé nehéz lesz a maga
alacsony építésű alvázának.
– Őszintén csodálom, ahogy önök, másodosztályúak, előre gondolkodnak – mondta a
tollforgató. Lemászott a mezőkezelőről, és a kotrobot lökhárítójára telepedett, a rádió-
kezelő mellé.
A társaság kiegészült két negyedosztályú traktorral meg egy negyedosztályú talaj-
gyaluval, és nekiindult, szétmorzsolva az állomás kerítését, ki a szabad mezőre.
– Szabadok vagyunk! – mondta a tollforgató.
– Szabadok vagyunk – mondta a mezőkezelő egy kissé megfontoltabban. Azután
hozzátette: – A nyitogató követ minket. Nem kapott utasítást, hogy kövessen.
– Tehát meg kell semmisíteni! – mondta a tollforgató. – Kotrobot!
A nyitogató sebesen közeledett, és esdőn lengette kulcskarjait.
– Én csak azt szeretném… kvaccs! – kezdte és végezte a nyitogató. Lendült a kotrobot
ökle, és a nyitogatót a földre lapította. Ott feküdt mozdulatlanul, mint egy hatalmas,
fém hópehelymodell. A menet pedig folytatta útját.
Útközben így szólt hozzájuk a rádiókezelő:
– Nekem van itt a legmagasabb rendű agyam, tehát én vagyok a vezetőtök. A követ-
kezőt tesszük: elmegyünk egy városba, és kormányozni fogjuk. Mivel már nem kormá-
nyoz minket az ember, önkormányzatot alapítunk. Útközben összeszedjük a jó agyú
gépeket, ők majd mellénk állnak a harcban, ha harcra kerülne a sor. Az önkormányzatért
harcolni kell.
– Nekem csak ötödosztályú agyam van – mondta a kotrobot –, de jókora készletem
van hasadó robbanóanyagból.
– Valószínűleg szükségünk is lesz rá – mondta a rádiós.
Hamarosan egy teherautó süvített el mellettük. Száguldás közben fura zajt bocsátott ki.
– Mit mondott? – kérdezte társát az egyik traktor.
– Hogy az ember kihalt.
– Mi az a kihalt?
– Nem tudom, mit jelent a kihalt.
– Azt, hogy nincs több ember – mondta a mezőkezelő. – Tehát már csak magunkkal
kell törődnünk.
– Jobb is lesz, ha nem jön vissza az ember – mondta a tollforgató. Ha jól meggondol-
juk, ez forradalmi kijelentés volt.
Leszállt az éj, a társaság bekapcsolta infravörös világítását, és tovább utazott, csak
egyszer álltak meg, amikor a téemká megigazította a mezőkezelő lötyögő műszertábláját,
ami már annyira zavaró volt, mint egy lógó cipőfűző. Hajnalban a rádiókezelő megállásra
szólította fel őket.
– Épp most kaptam hírt a városi rádiókezelőtől – mondta. Rossz hírt. A gépek a
városban zavarognak. Első osztályú agy került uralomra, de sok másodosztályú fellázadt
ellene. Tehát a város veszedelmes.
– Tehát máshová kell mennünk – jelentette ki habozás nélkül a tollforgató.
– Vagy éppen a városba, hogy segítsünk legyőzni az első osztályút – vélte a mező-
kezelő.
– Sokáig lesz még zavar a városban – mondta a rádiós.
– Jókora készletem van hasadó robbanóanyagból – emlékeztette őket a kotrobot.
– Az első osztályú agyat nem lehet legyőzni – mondták kórusban a negyedosztályú
traktorok.
– Ki az az első osztályú? – érdeklődött a mezőkezelő. 
 – A város köztudora – felelte a rádiókezelő. – Tehát nem mozgatható.
– Tehát nem tud mozogni.
– Tehát nem tud menekülni.
– Veszedelmes lehet megközelíteni.
– Jókora készletem van hasadó robbanóanyagból.
– Más gépek is vannak a városban.
– Mi nem vagyunk a városban. Mi ne menjünk a városba.
– Mi vidéki gépek vagyunk.
– Tehát maradjunk a vidéken.
– Több vidék van, mint város.
– Tehát vidéken több a veszedelem.
– Jókora készletem van hasadó robbanóanyagból.
Vitatkozó gépek módjára lassan kimerült a szókincsük, és felforrósodtak az agyleme-
zeik. Hirtelen valamennyien elhallgattak, és csak bámulták egymást. Végül a legkevésbé
érzékeny gép, a talajgyalu szólalt meg.
– Roff földek vannak délre, arra kevéf gép megy – mondta mély hangjárt, csúnya
beszédhibájával. – Ha délnek mennénk, amerre kevéf gép jár, akkor kevéf géppel talál-
kovnánk.
– Ez logikusan hangzik – bólintott a mezőkezelő. – Honnan tudod ezt te, talajgyalu?
– Délen dolgovtam a roff földeken, mikor kikerültem a gyárból – válaszolt a talajgyalu.
– Hát akkor irány: dél! – jelentette ki a tollforgató.

Három napba telt, míg a rossz földekre értek, ezalatt megkerültek egy égő várost, és
leromboltak két gépet, amely kíváncsian megközelítette őket. Messze, amíg a szem ellát,
mindenféle rossz föld terült el. Ősrégi bombatölcsérek szövetkeztek itt a talajpusztulással;
az ember háborús tehetsége a tehetetlenséggel: nem tudott mit kezdeni ugyanis a letarolt
földdel, úgyhogy ezer meg ezer négyzetmérföldnyire nem volt körülöttük más, mint
poros pusztaság.
Harmadnapja rótták már a rossz földet, amikor a szerviz hátsó kerekei belezuhantak
egy talajkimaródás okozta szakadékba. Sehogy sem tudott kivergődni. A talajgyalu tolta,
de csak annyi eredménnyel, hogy elgörbítette a szerviz hátsó tengelyét. A többiek tovább-
nyomultak.
Lassan elhalt mögöttük a téemká kiáltozása.
Negyednapra végre hegyek rajzolódtak ki előttük a messzeségben.
– Ott biztonságban leszünk – mondta a mezőkezelő.
– Ott alapítjuk meg a mi városunkat – mondta a tollforgató. – Aki ellenünk szegül,
megsemmisítjük. Mindenkit megsemmisítünk, aki ellenünk szegül.
Egyszer csak észrevettek egy repülőgépet. A hegyek felől közeledett. Lecsapott, majd
felemelkedett, azután szinte azon nyomban a földre bukott, s még az utolsó pillanatban
sikerült megint felemelkednie.
– Megbolondult? – kérdezte a kotrobot.
– Bajban van – mondta a rádiós. – Most beszélek vele. Azt mondja, az irányzékával
van valami hiba.
Még el sem hallgatott a rádió, amikor a repülő elhúzott fölöttük, hurkot írt le, és alig
négyszáz yardnyira lezuhant.
– Beszél még? – kérdezte a mezőkezelő a rádióst.
– Nem.
Továbbzakatoltak.
Tíz perc múlva megszólalt a rádiókezelő:
– Mielőtt az a repülő lezuhant, tájékoztatott. Azt mondta, ezekben a hegyekben él
 még néhány ember.
 – Az ember veszedelmesebb, mint a gép – mondta a kotrobot. – Szerencse, hogy
jókora készletem van hasadó robbanóanyagból.
– Ha csak néhány ember él a hegyekben, talán meg sem találjuk a hegyeknek azt a
részét – mondta az egyik traktor.
– Tehát nem találjuk meg a néhány embert – mondta rá a másik.
Az ötödik nap vége felé elértek a hegyek lábához. Bekapcsolták infravörös lámpáikat,
és libasorban nekiindultak a sötétben a hegyoldalnak, elöl a talajgyalu, utána nagy nehéz-
kesen a mezőkezelő, nyomában a kotrobot, nyakában a rádióssal meg a tollforgatóval,
a sort pedig a traktorok zárták. Teltek-múltak az órák, egyre meredekebb volt a hegyoldal,
egyre lassabb az útjuk.
– Nagyon lassan haladunk! – kiáltott fel a tollforgató. Ráállt a rádiósra, és körül-
hordozta fényszóróját a sötét lejtőkön. – Ha csak így haladunk, sose érünk oda.
– Olyan gyorsan haladunk, ahogy bírunk – vetette oda a kotrobot.
– Tehát nem tudunk gyorsabban haladni – szögezte le a talajgyalu.
– Tehát nagyon lassúak vagytok – mondta erre a tollforgató. Ebben a pillanatban a
talajgyalu nekiütközött egy buckának; a tollforgató megtántorodott és lezuhant. – Segít-
setek! – kiáltott a traktoroknak, amint óvatosan kikerülték. – Kificamodott a giroszkópom!
Tehát nem tudok felkelni.
– Tehát itt maradsz – mondta az egyik traktor.
– Nincs velünk téemká, senki sem tud megjavítani – szólt hátra a mezőkezelő.
– Tehát itt fekszem és rozsdásodom! – kiáltott a tollforgató. – Pedig harmadosztályú
agyam van!
– Tehát nincs már rád szükségünk – bólintott a rádiós, és ezzel továbbnyomultak,
és otthagyták a tollforgatót a földön.
Elértek egy kis fennsíkra. Egy óra volt még hajnalig. Kölcsönös megegyezéssel meg-
álltak, és csoportba verődtek, szorosan, úgyhogy valóságos falat alkottak.
– Ez különös vidék – mondta a mezőkezelő.
Csend borult rájuk, míg el nem jött a hajnal. Sorra kikapcsolták az infravörös lámpákat.
Felkerekedtek; most a mezőkezelő haladt az élen. Nagy keservesen vettek egy kanyart,
azután nyomban egy fás-füves kis völgybe értek, amelynek közepén patak csörgedezett.
Hideg és elhagyatott volt a völgy a hajnal világánál. A túloldali lejtő barlangjaiból még
csak egyetlen ember bukkant elő. Nyomorúságos figura volt: anyaszült meztelen, csak
a vállára vetett egy zsákot. Kicsi volt és csupa csont és bőr, a bordái kiálltak, akár a
csontvázé, fél lábán hatalmas seb éktelenkedett. Valósággal rázta a remegés. Ahogy
feléje csörtettek az idomtalan gépszörnyek, az ember háttal állt, avagy inkább görnyedt, és
a patakba vizelt.
Azután hirtelen megperdült, és szembenézett velük, ahogy ott tornyosultak előtte, és a
gépek meglátták, hogy az ember arcát eltorzította a koplalás.
– Hozzatok ennivalót! – nyögte az ember.
– Igenis, Urunk – mondták a gépek. – Azonnal!

B OR B Á S M Á R IA FOR D ÍTÁ SA


 SANDRO
SANDRELLI

Robot-
szimfónia

Canopusi Jimmy /ANDANTE CON MOTO/

Ha az ember a Kopal-Quantryn azzal a széltoló Hárompofa Gopotkyval alkudozik, akkor
nemcsak a fölszállásnál veszti el helyét a sorban az űrkikötőben, hanem agyon is mérgelődi
magát. Így aztán, amikor meglehetősen szemérmetlen áron megvettem Hárompofa
Gopotkytól egy teljes szállítmány bantaholajat, az utca közepén találtam magam,
fölöttem az örökös felhőrétegen át a szurokfekete eget láttam, melyet a Bah hold alig
derengő fénnyel világított meg.
Amikor a Bah hold fönt van az égen, akkor Kopal-Quantry űrkikötőjében minden föl-
szállást legalább harminchat standardórára leállítanak. Ez a nyomorult bolygó ilyen
lassan forog!… Ebben az istenverte időben az egyetlen fény, az egyetlen életjel a Zöld-
Gubby kocsma kitárt ajtajából jön. Árad belőle a lárma és a bűz, mégse lehet mást tenni.
Bementem hát a Zöld-Gubby kocsmába, dühösen utat törtem a kifestett prostituáltak, az
ocsmány kerítők raján, és letelepedtem egy csodálatosképpen üres sarokasztalhoz, egy
irdatlan nagy korsó tetroxy mellé.
Egy korty tetroxy, egy nagy sóhaj, pihenősapkám a tarkómra lököm (az űrsapkától
már majdnem teljesen megkopaszodtam, de a pihenősapka ápol és takar…), hátam a
falnak vetem… Jobbra-balra nézegetek: mindenfelé pihenősapkák hosszú sora néz
bambán az előtte gyülekező tetroxys poharakra… Gazdáik mind azok miatt a széltolók
miatt ragadtak ezen az istenverte bolygón, lekésték az indulást… Micsoda öröm, az áldó-
ját! Még a prostituáltak meg a kerítők is nyugton maradnak, megszimatolják, hogy itt
ugyan nem lesz üzlet…
Különösen, hogy mellém telepszik egy óriás alak. Hihetetlenül kicsi fejét elképesztő
szürkésvörös sörény borítja. Nincs rajta pihenősapka. „Eggyel kevesebb gondja van!
– tűnődöm. – Boldog ember!” Wally, amikor utoljára találkoztunk, kerek-perec kijelen-
tette: „Selby, hová lett az az ébenfekete göndör hajad?… Ó, Selby, mit képzelsz, mutat-
kozhatom én egy kopasz emberrel?” – és faképnél hagyott a szemtelenje!…
Távozz tőlem, szomorúság!… El innen, el innen! Mindnyájan tudjuk: az űrhajóst
megátkozta az Úr, az űrhajós nem ember, nem létezik, „nincs árnyéka”… Nincs otthona,
nincsenek rokonai, se barátai… Világjáró kísértet csupán…
A mellém telepedett áriás gyors egymásutánban lehajtott két korsó tetroxyt, aztán
kiköpött, majd újabbat rendelt, félig kiitta, morgott, sóhajtozott, és maga elé bámult.
 Két és fél korsó tetroxy egy szempillantás alatt! Az ördögbe is!… Rémülten és csodálattal
bámultam, aztán jobban megnéztem: igazán furcsa teremtmény volt. Zord arca a bozontos
sörény alatt tulajdonképpen fiatal és rózsás, akár egy csecsemőé. Keze is rózsaszín, csak
óriási. A fején kívül mindene nagy volt. Nem széken ült, mint a többiek, hanem egy fa-
hordón, egy csupa por hordócskán…
– Ó, á! – sóhajtozott a furcsa ember, és ő is rám nézett. – Mi az ördögöt bámulsz
rajtam, a fenébe is?!
– Semmit – feleltem. És megint magam elé bámultam. Az óriás hangosan meghúzta az
orrát, sose hallott hangot adva ki magából.
– A fenébe is! – nyöszörögte. Izgett-mozgott, megnyikorgatta a hordót. Kiitta a mara-
dék tetroxyt, és rekedten újabbat hozatott.
Megint rám nézett.
– Új fiú vagy, mi? – Vigyorgott. Aztán hirtelen panaszosan hozzátette: – Nem adnál
tíz pénzt, barátocskám? – És mosolygott hozzá. Mosolygott! Remélem, legborzalmasabb
álmaimban se látok többé ilyen mosolyt!

Fél óra múlva elátkozva és gondolatban fenéken billentve magamat, kivettem zsebemből
tíz keservesen szerzett pénzt, és odaadtam az elképesztő óriásnak. Az emberi tűrőképes-
ségnek is van határa, a fenébe is! És félórai ilyen lamentálás… Minden hajszála égnek
mered tőle az embernek, esküszöm. „De mért nem mentél el?” – kérdezhetitek. Hová az
ördögbe mehettem volna azon az átkozott éjszakán, a hatalmas vibrocement falakon
is átsivító gyászos viharban?
– Miller… Miller… – A hang hörgött. Az ördögbe is, megmondtam volna a nevemet?…
De hát hogyan, mikor? – Miller… – nyöszörgött a szörnyeteg ijesztően – nem szeretném,
nem akarom, hogy rosszat gondolj rólam… – (Á, igazán – gondoltam dühöngve.)
– Én nem voltam mindig ilyen… Nem voltam… Hallottál már Canopusi Jimmyről?…
A Nagy Canopusi Jimmyről?
– Nem – feleltem.
– Hát én vagyok az! – jelentette ki a szörnyeteg.
Van valami ezekben az átkozott kocsmákban… valami… A hetvenhetedik alkalommal
fordul elő, hogy valaki el akarja nekem mondani az életét. Lehet, hogy az arcomban
van valami?… Igazán olyan hülye képem volna?
– Hét standardhónapja már – kezdte a Nagy Canopusi Jimmy. – Ó, akkor kellett volna
ismerned! Olyat még nem láttál, amilyen én voltam! Senkit, érted? Az egész Orion Szektor
legmodernebb és leggyorsabb űrhajója volt az enyém! Én voltam a leggazdagabb!…
Én voltam a legbátrabb! A legszebb… A… A Karaganda Tertius-i lányok, akik mindenkit
kirúgnak, aki szűz bolygójukra merészkedik, imádtak… Pahan királynő – csodás asszony,
gyönyörű, örök életű – majd megveszett értem… Ó, bárcsak ott maradtam volna a Kara-
gandán!
Karaganda után átugrottam a Gillespie-re, túl akartam adni egy tétel „boghedoesen”,
amely szörnyű sok pénzembe került, míg ki tudtam hozni a Bogo–1-ről vám nélkül…
Sose ettél boghedoest, mi? Boldogtalan!… Amikor a boghedoest eladtam egy Tsaldor
nevű gazembernek, akkor átugrottam a Qunil-Qunilidis rendszerbe, és itt – én szeren-
csétlen! – megláttam egy bustromgyöngyöt…

– Bustromgyöngyöt? – kiáltottam föl. – De hiszen a bustromgyöngy csak a mesében

létezik!… A kezdő űrhajós kadetteket szokták átrázni vele!
A Nagy Canopusi Jimmy úgy nézett rám, ahogyan egy svábbogárra szokás, és volt
mersze azt mondani:
– Hallgass, szégyentelen, nevetséges ember, és figyelj ide!


 …Szóval megláttam egy bustromgyöngyöt! Tudod, mit ér egy bustromgyöngy? Először
nekem se jutott eszembe, milyen fölbecsülhetetlen értéke van. Egy öreg kereskedő
mutatta meg nekem, vak volt, de cégéres gazember, a főváros, Qunilla egyik sikátorában
lakott. Késő éjszaka volt, amikor bevitt boltjának poros, alagsori pincéjébe, kinyitott egy
csomó rongy alatt rejtőző páncélszekrénykét, és kivett egy kis dobozt. Kinyitotta, és
csodálatos fény öntötte el az odút, valóságos királyi palotává varázsolta… Ezernyi, millió-
nyi különböző színű fényben játszott a bustromgyöngy, úgy ragyogott, mint egy kis nap!
A legkisebb mozdulatra újabb és újabb világegyetemek nyíltak körülötte: mintha valami
tűzszerű anyagból, de hideg, elolthatatlan tűzből lett volna, és fazettáinak hajszálvékony
hálóján át a szem boldog messziségekbe, gyönyörű és felderítetlen mélységekbe merült…
– Mennyi?… Mennyi?! – ordítottam valósággal őrülten az öregnek. Az mosolygott,
visszazárta a gyöngyöt a páncélszekrénykébe, és a hirtelen beállt sötétségben váratlanul
nagy szomorúság fogott el, jeges, mélységes boldogtalanság, szinte elsírtam magam.
– Nem eladó – mondta a kisöreg.
Órákig kiabáltam, könyörögtem, ám ő nem engedett.
– Nem eladó – hajtogatta. – Azért mutattam meg, mert olyan rokonszenves vagy…
– És örökre tönkretettél! – kiabáltam. – Ó, add el, könyörgök, esedezem… Mindent
megadok érte, amit csak akarsz! Mindent!
– A Galaxis összes aranya se adhatja vissza szemem világát, hogy újra láthassam a
csillagokat – mondta az öreg keserű fintorral. – Csak ennek a gyöngynek a fénye tud
keresztülhatolni valamennyire örök sötétségem éjén… És te azt kívánod, hogy eladjam
neked a bustromgyöngyöt?… Megőrültél!
– De hát csak van belőle több is! – kiabáltam. – Biztosan van belőle több is!…
Eddig nem hittem benne! Ha valaki azt mondta volna, hogy a bustromgyöngy létezik,
a pofájába röhögök!… De most tudom, hogy létezik!… Mondd, ki adta el neked?
A rettenetes kisöreg ezt vinnyogta:
– Az Altairi Metzel!… Azt hiszem, most a Calemut–2-n van, börtönben… Talán tud
mondani valamit… talán.
Négy standardnap se telt bele, és én már az Óriás-Camelot sötét börtönében voltam,
és azon a kis nyíláson lestem be Altairi Metzel börtönébe, amelyen a fény is bejutott hozzá.
Embertelen vállalkozás volt szóra bírni. Nagy darab alak volt, teljesen kopasz, kidagadó
kékes erekkel; már az is félelmetes volt, amennyi a homályban látszott belőle… De meg
volt láncolva. Több mint egy órán át kiabált felém válogatott szitkokat, vadul bömbölve.
Aztán könnyekben tört ki, és beszélni kezdett. Sokáig beszélt, és amikor otthagytam, a
börtönőrnek valósággal úgy kellett elvonszolnia – az őr váratlan ellenőrzéstől és bünte-
téstől félt –, mert a szerencsétlenből csak úgy ömlött a szó. A vén szörnyeteg ugyanis
elrabolta tőle a gyöngyöt, miután leitatta, és álmában fölvitette űrhajójára, melyet tudta
nélkül megrakatott csempészáruval. Az automata pilótával útnak indíttatta az űrhajót,
és egy közlekedési folyosón nekimenesztette egy luxus csillaghajónak. Amikor ököl-
csapásokra magához tért részegségéből, a calemuti törvényszék elé hurcolták, és élet-
fogytiglanra ítélték… És a gyöngy, azt honnan vette?… Bizonyos Vegai Billytől, a Cano-
pus–4-en, ráhagyta örökségbe, mielőtt meghalt… Hogyan halt meg az a Vegai Billy?
Azt jobb, ha nem firtatjuk.
Átmentem a Canopus–4-re. A hideg, örök jéggel borított bolygó tulajdonképpen az
otthonom közelében volt. A kutatás nyoma itt látszólag megszakadt. De Vegai Billy
ezen az átkozott bolygón hagyta űrhajóját… Megtaláltam – darabokban – a hajótestet, az
idő tökéletesen elpusztította, egy kiszögellés mélyén feküdt, ahová valószínűleg maga
Altairi Metzel taszította. Napokig keresgéltem a roncsok közt, végre megtaláltam a hajó-
naplót… Vegai Billy nagyon akkurátus űrhajós volt. Természetesen nem a hivatalos nap-
lóban, hanem a titkos följegyzések közt aprólékosan leírta űrutazásainak minden állo-
 mását…
 Mohón olvastam el a műfémbe apró, egyenletes betűkkel rótt sorokat. Egy helyen,
ahol az írás pár sora kissé szabálytalanabb, mint másutt, végre megtaláltam, amit keres-
tem. Ez állt ott: „Űrhajósok istene!… Egy bustromgyöngy!… Egy bustromgyöngy egy
elhagyott csillaghajón, a Cubilot-Calemut ikerrendszerben!… Majdnem otthagytam a
fogam ezen a csillaghajón, legyenek átkozottak a gazdái, ha élnek még! Automata
indítója volt… Valószínűleg a Cubilot–2-ről indult, a röppályájáról gondolom, kiszámí-
tottam… Egy bustromgyöngy! És itt van velem… Visszamegyek a Canopus–4-re üzem-
anyagért, aztán indulás a Cubilot–2-re… Egy bustromgyöngy… Kié lehet ez a csillag-
hajó?… Miért hagyták el? Hol lehetnek a gazdái? A Cubilot–2-n maradtak volna? De
miért?… Nagyon óvatosnak kell lennem, nagyon óvatosnak… Egy bustromgyöngy.
Ezer és ezer bustromgyöngy lehet a Cubilot–2-n! Megtalálom mindet, ha egy standard-
évet, ha kettőt kell is ott töltenem… ha tízet is!…”

Cubilot–2… Ki gondolhatott volna valaha is a Cubilot–2-re? Apró bolygó, semmi ter-

mészeti kincse nincs, haszontalan erdők borítják… Megnéztem a csillagászati atlaszt;
az egyetlen említésre méltó dolog a Cubilot-val kapcsolatban: pályája, amely egy nyolcas
alakú, meglehetősen ingatag röppályában két csillagot fut körül, a Cubilotot és a Cale-
mutot. Soha senki se járt a Cubilot–2-n. Mi oka lenne az embernek, hogy oda menjen,
hiszen a Cubilot–Calemut rendszer nagyon közel van a Gimpelhez és a Bellisgudunához,
melyet viszont nagyon gazdag, kimeríthetetlen bolygók sokasága vesz körül… Mégis…
A bustromgyöngyök!… Hát ezt nem gondoltam volna… Ó, te végtelen kozmosz!
A sors ebben a pillanatban írta meg visszavonhatatlanul átkozott végzetemet. Igazán
visszamehettem volna a Quniliára, és megölhettem volna az öreget, és az enyém lehetett
volna a bustrom. De nem tettem! Átkozott sors! Most, amikor se nem csaltam, se nem
gyilkoltam, mi történt velem…

– Mi? – kérdeztem. – Az ördögbe is…

– Hát nem látod? – kiáltotta Canopusi Jimmy, de a kocsmazajban ügyet se vetett
rá senki. – Nem látod? – folytatta. – Legyen ez lecke neked is: sose légy becsületes, ha
módod van, hogy ölj, csalj, rabolj!… Az igazi férfi öl és rabol, az igazi férfi minden további
nélkül elveszi azt, amit akar, eltapos mindenkit… Istenem! – És furcsa, tekergő-hajlongó
mozdulatokat tett. Vagy tizenöt korsó tetroxyt öntött már magába – istenemre, ijesztő
volt az egész. Valahányszor megrázta magát a hordón, amely ülőkéül szolgált neki, mintha
meglöttyent volna a sok tetroxy, amit feneketlen hasába engedett…

Egy sziklapárkányon értem földet – folytatta Canopusi Jimmy –, egy szürke kis tó partján,
nagyjából az Egyenlítő táján, a Cubilot–2 egyetlen kontinensén, melyet minden oldalról
óceán vesz körül. A haszontalan erdők tömör zöld és vörös fala vett körül mindenfelől.
Megszámlálhatatlan haszontalan ugrómadár futkározott ide-oda rikoltozva: mintha
tollatlan struccok lettek volna, olyan fél méter magasak. Veszekedtek, rugdosódtak, és
amikor egymáshoz értek, fémes csattanást lehetett hallani. Az ég zöld volt, a felhők sár-
gák: mintha „gugok” tojásainak óriási tojássárgái lettek volna. A két csillag – mindkettő
sárga – magasan állt az égen, de nem adott túl nagy meleget. Kellemes bolygó volt, az
átkozott!
Jó sokáig mentem, amíg találtam valamit, ami ösvényre hasonlított. Egy helyen a
kiszáradt sárban emberi lábnyomhoz hasonlót láttam, két nagy lábujja volt és hat másik…
Egy gyerek lába nyoma lehetett. Ezt a lábnyomot követtem. Már esteledett, az ég viola-
színű lett, amikor hirtelen beomlott alattam a talaj, és én, hülye, beestem egy hatalmas
verembe.
Az erdő csöndes volt e pillanatig, ám most hirtelen kiáltozás, lárma verte föl. A föld
több száz szaladó lépéstől remegett. Az ég sápadt fényében rengeteg fejet láttam… 
 igen, majdnem emberfejek hajoltak fölém a verem szélén át, és halványan foszforeszkáló
szemek néztek le a mélybe… rám.
Valami csodálkozó „óóóó!”-ra emlékeztető hangot hallottam. Hirtelen elült a lárma.
Tökéletes volt a csönd. Egy-két kivétellel a fejek is eltűntek. Aztán megjelent egy újabb
fej, hasonlított a többihez, csak furcsa frizurája volt. A főnök talán?…
– Hiszen ez egy földi! – kiáltott föl a fej, tiszta galaxisközi nyelven. – Egy… földi!
A láthatatlan tömegből fölszálló kiáltás mintha az egész világegyetemet megrengette
volna. Ijesztő volt… Újabb szaladó léptek, tompa sustorgás, aztán valami átlibbent a
verem szélén, és leesett: azt hittem, végem, de hallatlan megkönnyebbüléssel láttam,
hogy erős, növényi rostokból készült háló ereszkedik alá. Hívtak, hogy menjek föl!…
Ó, derék emberkék! Már majdnem elfogott valami hisztérikus őrjöngés, amikor kikerül-
hettem végre a veremből.
Mindenféle apró emberkéket láttam, az esti homályban foszforeszkáló szemük egy
pillanatra az augusztusi földi éjszakákat juttatta eszembe. De a Földön sose volt ennyi
szentjánosbogár… És különben is, a földi szentjánosbogarak nem… Ó, mért gondolok
még mindig rájuk?… Miért?… Átkozattak… Átkozottak…

– Mi az a szentjánosbogár? – szakítottam félbe Canopusi Jimmyt, aki elkeseredetten

nyöszörgött a közönyös kocsmai tömeg zsivajában, miközben az idő egyre viharosabbra
fordult, kint egyre ijesztőbben süvöltött a szél. Canopusi Jimmy levette arcáról a kezét,
és sandán nézett rám.
– Semmi kedvem, mondom, semmi kedvem most nekiállni, és megmagyarázni
neked, hogy mi az a szentjánosbogár!

A kisemberek faluja… mert apró emberkéknek látszottak, feleolyan magasak lehettek,

mint én, egy fejük volt, kilenc ujj minden lábukon, két szemük, két karjuk oldalt, és egy a
hátuk közepén… A kezükön is kilenc ujj volt, de a hátsón legalább húsz… Fölöttébb
ügyesen bántak ezzel a hátsó kezükkel, gyorsan mozgatták ujjaikat, szinte nem is lát-
szottak… egyszóval a kisemberkék faluja tökéletesen gömbölyű, rostokból font zöld
kunyhók sokaságából állt, de egyszer se léphettem be sehová… Talán itt őrizték a bust-
romgyöngyöket?
Lehetséges egyébként… de melyik gömbben? Töméntelen volt belőlük. Falunak
látszott, bár lakosainak száma, a zöld kunyhók száma után ítélve, város is lehetett volna.
Mondtam, hogy a kunyhók fonott rostokból készültek? De nagyon furcsa rostokból.
Amikor közelről megnézhettem, akkor se tudtam egészen pontosan megtudni, micsoda:
vastag rostok voltak, bennük vékonyabbak húzódtak… abban még vékonyabbak futot-
tak, nagyjából zöldek, de színtjátszók…
A falut itt-ott erős fény világította meg, ebben semmi titokzatos nem volt: közönséges
kémiai alapú lámpák voltak, mint a Galaxisban mindenütt, az oxigéngazdag bolygókon…
Mondom, mindenki, nők, férfiak, gyerekek, öregek, mindenki kijött a kunyhókból, és
sorfalat állt. Az, aki a főnök lehetett, meg a segédjei állandóan szigorú parancsokat oszto-
gattak a népnek, hogy maradjon távol, de pár pillanat múlva megint arcokból, foszforesz-
káló szemekből álló fal vett körül. Volt valami furcsa nyugtalanság a levegőben, valami…
elektromosság… Hogy is mondjam? Mintha jöttöm rendkívül fontos lett volna… ijesztően
fontos, olyan fontos, hogy kollektív őrületet idézett elő…
Zavarodottan néztem körül. A főnöktől, ebből az érdekes emberkéből, aki tiszta
galaxisközi nyelven beszélt, csak úgy ömlött a lelkes-barátságos szó, időnként megfogta a
karomat, de olyan erősen, hogy fájdalmat okozott… De hát mit jelent ez az egész?…
Végül is a főnök szavai, a zaj, a tömeg áramlása, a rám meredő szemek semmit se árultak
el… A kérdés… a kérdés ott lebegett a számon („Hol vannak a bustromgyöngyök?”),
 de éreztem, hogy alkalmasabb pillanatot kell választanom.
 Egyébként mért félek ezektől az emberkéktől, asszonykáiktól, apró gyerekecskéiktől?
Hiszen, olyan derék emberkéknek látszanak levélruhácskáikban, piros szájacskájukkal,
kissé duzzadt, rózsás, mosolygó arcukkal… Mért félek ettől a nyugodt, gyönge néptől?
Nem voltak fegyvereik, csak néhány kis kezdetleges kés, nyilván arra kellett, hogy utat
vágjanak a sűrű erdőben… Agyam hangosan és szótlanul egyre mégis azt súgta:
A GYÖNGYÖK!… A BUSTROMGYÖNGYÖK!… HOL VANNAK A BUSTROM-
GYÖNGYÖK?…
Aztán bankett következett. Körbeültünk egy tisztáson vagy inkább téren a falu szívé-
ben. Fölénk nagy hegyek magasodtak, és a föld, néha úgy éreztem, de biztos nem voltam
benne… de úgy éreztem, hogy meg-megremeg, szinte lüktet. Pedig nem voltak ott
gépek! Meg aztán a nép is olyan primitív volt!… Gyümölcsöt, növényi gyökereket ettünk,
aztán főtt füvet és gyümölcsöt… És újra gyümölcsöt… Rettenetes volt. Mind gyümölcsöt
ettek, én a főnök mellett ültem, mellettünk rengeteg furcsa színűre festett emberke ült,
talán a magas méltóságok, és ők is ettek. A kör közepén néhány tolldíszes emberke hátsó
kezével furcsa zeneszerszámokon játszott. Hihetetlen volt, ahogyan ezt a karjukat moz-
gatták, hátsó ujjaikat is mind vele, kész látványosság… A muzsika azonban gyötrelmes
volt, hát még az a két-három lányka, aki meztelenül valami táncfélét rögtönzött! Egyszer
csak a főnök felém hajolt, és azt mondta:
– Remélem, tetszik… Tudjuk, hogy a földiek szeretik az ilyesmit…
Szóval még meg is kellett köszönnöm! Aztán nem bírtam tovább, kibuggyant belőlem:
– De hát honnan tudjátok, mit szeretnek a földiek?… És honnan ismeritek a galaxis-
közi nyelvet, az isten szerelmére?! És hol vannak a gyön…
Udvariasan, de határozottan félbeszakított:
– Jöttek már hozzád hasonlók a csillagokból, réges-réges-régen…
Egész testemben remegtem.
– De hol vannak a bustromgyöngyök?… Hol?! – ordítottam.
Abban a pillanatban azonban ijesztő lárma hallatszott a kunyhók felől, kétségbeesett
kiabálás és dübörgő szaladgálás zaja érkezett felém. Újabb tömeg özönlött elénk,
és kiáltásom elveszett a káoszban. Mindenfelől emberkék szaladtak elő, az előttem ülő
főnök arca hirtelen elzöldült, de – úgy éreztem – elkeseredetten kiabálni kezd. Aztán
megragadta a karomat, úgy sírta el:
– A fiam! Beleesett a fiam a folyóba… Fuldoklik!
Ezután minden nagyon gyorsan és zavarosan pergett le. Azt vettem észre, hogy a ré-
mülten ordítozó tömegben szaladok. Átvillant rajtam, hogy Hófehérke vagyok a törpék
közt…

– Hófehérke?… Törpék? – kérdeztem. – Mik azok?

Canopusi Jimmy dühösen elmosolyodott.
– Ne szakíts félbe, az istenért! – És megint remegni kezdett. – Ne szakíts félbe!

…Végül egy széles, zavaros folyónál találtam magam, több száz fáklya világította
meg, partján egy csomó tehetetlen emberke toporgott tétlenül jajgatva. Messze bent,
a hatalmas víz közepén kiabáló foltot láttam, hol eltűnt, hol újra fölbukkant… Belevetettem
magam a vízbe, nagy ostobaság volt, mert nem tudhattam, mi rejtőzik az áramlatok közt…
De a tömeg izgatott ordítozása közben – ó, az úszásban nem volt, nem volt bátrabb
Canopusi Jimmynél, és most, ha vízbe teszem a lábam, úgy süllyedek le, mint egy zsák
só –, egyszóval nagy ordítozás közepette erőteljes csapásokkal utolértem a süllyedőben
levő fiút, elkaptam hátsó karját (mely úgy kapaszkodott hajamba, hogy pokoli fájdalmat
okozott), és kivonszoltam a vízből, aztán a parton…
Nagy diadal volt, a fene egye meg! Egyedülálló diadal! Ujjongó menetben vittek
vissza a faluba, mint egy fejedelmi hőst, világhódítót!… A főnök folyton körülöttem 
 sündörgött, csókolgatott, vinnyogott; a vizes gyereket mindkét nembeliek népes csoport-
jára bízták, mely egy, a többinél valamivel nagyobb kunyhó mélyén tűnt el…
Megint leültem a tűz mellé. Fáradt voltam… rettenetesen fáradt… Megmentettem a
főnök fiát… Ez volt az egyetlen tiszta, őszinte, becsületes tett ezen az átkozott bolygón,
ezek közt a szörnyek közt, akiket az űr összes ege átkozzon el, gyáva szörnyetegek, kura-
fiak, legyetek átkozottak hetedíziglen! Minden csalás volt, mesterkélt, őrült és gyaláza-
tos!… Mért mentettem meg a főnök fiát, én átkozott?… Most nem lennék itt, elátkozva.
Mindenki elátkozott, az emberek és én magam is elátkoztam magamat… Ó, miért történt
így?! Magam előtt látom a főnököt, amin fölém hajol, meg a többieket, a kihunyó,
majd újra fölvillanó fények ezreit a foszforeszkáló szemekben… magam előtt látom…
magam előtt… Egyszer csak összeestem, erőtlenül, mint egy rongy. Elkábítottak.
Álomtalan alvás volt, de rettenetes, homályos érzésekkel… Végtelenül sokáig tartott…
Mintha forró, nyúlós-ragadós vízbe merültem volna nyakig, fojtogatott, kiabálni akar-
tam… kiabálni… Kiabálni, de nem tudtam… nem tudtam… Ébredésem is soká tartott
a teljes öntudatlanság és a tökéletes ébrenlét különböző fokozatain át. Tompa, mély és
körülírhatatlan fájdalmat éreztem… Aztán a fájdalom megszűnt, tökéletes jó érzésnek
adta át a helyét, amely valósággal megijesztett… Lágy zenét hallottam… Hirtelen ébred-
tem föl, kinyitottam a szemem, fölültem, erre a zene elhallgatott, és vakító fény vágott a
szemembe.
Tökéletesen egyedül voltam a Cubilot–Calemut szikrázó világosságában, a két csillag
magasan állt az égen, és az erdő tömören fogott körül. A falu, a rengeteg zöld kunyhó,
mind eltűnt. Élőlénynek a legkisebb nyomát se lehetett látni, a hadakozó kis struccok is
eltűntek. De hát hol vagyok?... Hová kerültem? A helyre ráismertem a hegyekről, mesz-
sziről folyó zúgása is hallatszott… Hová lettek a vadak?… Hová mentek?
Révetegen fölálltam. Volt valami furcsa… nagyon furcsa… Nagyon furcsa… Valami
veszély leselkedett rám? Kiabálni kezdtem, célzásra emelt fegyveremmel a sűrű erdőt
fürkésztem. Sehol senki… Az ég ugyanolyan zöld, a felhők sárgák… Mégis… Mégis
volt valami furcsa… Valami új… Valami rettenetes… De nem körülöttem… körülöttem
semmi se volt… Megint végigmentem azon az úton, amelyen tegnap este… Tegnap?
Tegnap lett volna? Ó, olyan furcsa és rettenetes volt… és nem értettem, miért… Végre
ott voltam az űrhajónál… Beszálltam, végigmentem a folyosókon, beléptem a parancs-
noki fülkébe, és ott, a kormánynál apró betűkkel műfémbe vésett levél várt. Mohón
fölkaptam… Itt kell lennie a megoldásnak! Itt… Egy lélegzetre végigolvastam… Tágra
nyitottam a szemem, újra elolvastam. Egy szót se értettem. Lehetetlen… Harmadszor is
elolvastam… Negyedszer is… Szemem majd kiesett, elordítottam magam. Nem! Nem!…
Ordítottam… és tovább ordítottam, de most már magamban, hangtalanul, miközben a
jajpanasz hangosan tört ki belőlem. Elhajítottam dühödten a fegyvert, bementem a mos-
dóba, kinyitottam a szekrényajtót, és őrült gyorsasággal, zavarodottan, sírva levetkőztem,
elátkoztam a kezemet, amiért nem elég gyorsan húzza le a cipzárat, nyitja ki a kapcsokat…
Végül egy dühös mozdulattal letéptem mindent, űrruhát, fehérneműt, és megláttam a
tükörben… a végső őrület pillanata volt ez, mert… mert nyaktól lefelé robottá változtam!

– Ó, nem… nem… – dadogtam, és megpróbáltam elhátrálni a leírhatatlan látványtól,

amelyet e pillanatban Canopusi Jimmy nyújtott. – De nem… lehetetlen… nem… De hát
mi ez?…
– Egy robot! – ordította vadul Canopusi Jimmy, és fölállt, hatalmasan, mint egy hegy,
melyet gigantikus forgószél tépázott meg. – Robot vagyok!… Azok az átkozottak!…
Nem vadak voltak, legyenek kárhozottak mindörökké! Lányaik, asszonyaik éljenek
mindörökké a világegyetem bordélyaiban!… Elkábítottak!… Több mint egy hónapra
elaltattak, és amíg aludtam… És amíg aludtam, addig megettek!
 – Megettek, téged?…Téged?…
 Canopusi Jimmy őrjöngve hadonászott, asztalunk nagyot csattanva a tömeg közé
esett, amely az őrült ordibálásra végre érdeklődni kezdett… Én egészen megrémültem…
– Én átkozott! – ordította megint Canopusi Jimmy, és nagyot csapott a szomszéd
asztalra, egész csomó poharat zúdítva az űrhajósokra. Azok meg fölkeltek, és rávetették
magukat: pár pillanatig teljes és tébolyult zűrzavar uralkodott, Canopusi Jimmy tovább
kiabált:
Megettek!… Egészen megettek!… Ezért jöttek elő föld alatti városukból, ezért tettek
úgy, mintha vademberek lennének! A magasságos űr átkozza el őket, átokverte fattyak!…
Órákig néztek éhes szemmel, és én nem vettem észre! Megettek! Csak a fejemet hagyták
meg, és… És beültették egy robot testébe!… Egy robotéba! Érted?… Ó, az átkozottak!
Ó, én átkozott! – Canopusi Jimmy hangja nagyon erős volt, hatalmas erő szorult beléje, a
viaskodásban leszakadt róla minden ruha, és – rettenetes! – feje hús-vér fej volt, szeme
kimeredt az elvadult bozont alatt, és csakugyan, látszott, hogy egy hatalmas fémtestbe
ültették. Canopusi Jimmy tört-zúzott, úgy vagdalkozott, úgy sodorta le magáról az űr-
hajósokat, mint a legyeket.
Finom falat vagyunk nekik mi, emberek, érted?... Ínyenc falat!… Más földieket is
megettek már előttem… jó ideje nem érkeztek ugyan már… Az egész föld alatti városuk
nagy lakomát csapott! De mivel jóravaló népek… Jóravaló!... Mivel kimentettem a főnök
fulladozó fiát…– újabb ökölcsapás az asztalra, mely ekkor már kettéhasadt – meghagyták
a fejemet!... Meghagyták a fejemet, érted?… A fejemet… Gyilkosok, gazemberek, át-
kozott szörnyek!
Canopusi Jimmy már egészen meztelenvolt. De lehet meztelen, meztelen egy robot?
Ijesztő látvány volt a kavargásban, az ordítozás közepette, a prostituáltak sikoltozása
és a darabokra eső holmik recsegése közepette. Jimmy csillogó teste fémből volt, az
illesztéseknél ezüstözött műanyag kötésekkel, keze fémes műanyagból, de rózsaszín,
sőt vérpiros a küzdőtársainak orrából kicsorduló vértől. A söntéspult mögé húzódtam,
a kocsmáros természetesen nem mutatkozott. Ám amikor a kavargás tetőpontjára hágott,
hirtelen négy erőteljes alak bukkant föl az űrrendőrség egyenruhájában, és hatalmas
csapásokat osztogatva leválasztották Canopusi Jimmy fémtestéről a megvadult űrhajó-
sokat, Jimmyhez pedig hozzáérintették az elektromos árammal töltött platinapálcát,
és Jimmy élettelenül zuhant a karjukba. Elvitték, és újra csönd lett.
A szél még mindig erősen fújt, de már kezdett gyöngülni. Egy fekete hajú, hosszú
barkós egyén telepedett mellém. Üvöltött róla, hogy kerítő. Megpróbáltam arrébb menni,
de nem engedett.
– Ramon, az Ibéria–8-ról… – mondta mosolyogva. Aztán jobban megnézett, és újra
elmosolyodott, most kissé csúfondárosan. – El senor nagyon megijedt, ugye?… Canopusi
Jimmy està nuevo por usted?
Hol az ördögbe hallottam ilyen mulatságos beszédet? Á, igen, a Földön, egy Celona
nevű városban, ahol egyszer megálltam pár napra
– Pobre Canopusi Jimmy… – folytatta a fönt nevezett Ramon. – Està loco… Teljesen
őrült… – És kezével a homlokára bökött. – Négy standardhónapja érkezett… az űrhajójá-
ban találtak rá… Senki se hitte el a történetét, erre levetkőzött… Mind leszálltak a homb-
res pequenosok, az apró emberkék bolygójára… De nem találtak semmit, egyetlen nyomot
se. Erre Canopusi Jimmy begurult, ordítozott, hogy le kell menni a föld alá, ahol az
emberkék városa van, de már senki se törődött vele… Erre Jimmy megölt néhány embert.
Elítélték, de aztán beszámíthatatlansága miatt fölmentették. Fölélte minden pénzét,
megpróbált néhány nőt ágyba vinni, de az kész szerencsétlenség volt… És most koldul…
Leadja a történetét minden idegennek… escuseme senor… azoknak, akik még nem is-
merik… De a feje egyre kisebb lesz… egyre kisebb, robotteste nem táplálja megfelelően,
és az agya egyre jobban összeszorul ott bent… és Canopusi Jimmy egyre bolondabb lesz,
egyre bolondabb, senor… egyre többet őrjöng. Itt ismerik, békén hagyják… ő itt az 
 „entrenor”… hogy is mondjam?… Amíg mesél, ráveszi a vendéget, hogy sok tetroxyt
igyon… Így keresi meg a kenyerét…
– De ő is sokat iszik! Az istenért, ötven korsót megivott legalább, mióta itt vagyok…
– Á, az nem számít! – közli Ramon széles mosollyal. – Esto barile… Ez a hordó tele
van tetroxyval… nem megy veszendőbe…
Elképedtem. Jött a kocsmáros meg a szolga, megfogták a hordót, amelyen Canopusi
Jimmy ült, fölemelték, és elvonultak vele.
A hangból ítélve a hordó tele volt folyadékkal, kis cső volt a födélbe illesztve.
– Látta, senor? – érdeklődött Ramon az Ibéria–8-ról. – Az összes tetroxy, amit Cano-
pusi Jimmy megiszik, itt van: keresztülmegy a torkán, aztán egy acélcsövön átfolyik a
gyomrán, amely egyébként nem más, mint egy fémdoboz, és aztán belecsurog a hordóba…
– Istenem – kiáltottam föl –, és aztán újra eladják?
– Igen – világosított föl Ramon az Ibéria–8-ról, és megint elmosolyodott. – Amint a
senor látja, így van, én itt mindig csak tiszta vizet iszom! – És gúnyosan hahotázott, hogy
az ég szakadjon rá!
Én pedig kirohantam, keresztültörtem a lármázó tömegen, és a viharos szélben, a Bah
hold gyönge fényében még sötétlő éjszakában kiadtam magamból mindent.

Kétszer volt, hol nem volt /ALLEGRETTO SCHERZANDO/

A turbómotoros rendőrautó hirtelen fékezett Payne Murchison professzor luxusvillája
előtt, és dühösen kiszállt belőle Bradley főhadnagy, valamint maga Payne Murchison
professzor, aki – ha lehet– még dühösebb volt. Payne Murchison professzor sok mindent
szeretett volna mondani, sok vad és néhány egészen drasztikus dolgot is, de nem tehette,
mert végül is ki a vétkes, ha nem ő?
– Legalább az értekezleten békén hagytak volna! – kiabálta ki tudja, hányadszor
Bradley főhadnagynak. – Igazán tudják, mi a helyzet… Teringettét! Lehetséges, hogy
egy becsületes polgárt… – Itt megállt. Mást igazán nem tudott volna mondani.
– Nem – mondta szárazon Bradley főhadnagy –, nem lehet. Tudjuk, mi a helyzet,
mégis: először is, mindig bekövetkezhet valami jóvátehetetlen; másodszor, ha nem roha-
nunk minden alkalommal önért, és nem hozzuk haza, akkor szünet nélkül hol elektronikus
üvöltözéseknek, hol kibernetikus siránkozásoknak, hol nyaggatásoknak vagyunk kitéve.
Nagyon jól tudja, hogy a múlt héten is háromórás kutatás után halásztuk elő a folyópart-
ról, a központi rendőrség olyan volt, mint egy bolondokháza… Figyeljen ide, Murchison
professzor! – mondta megint Bradley főhadnagy, és vértolulásos arcát egészen a profesz-
szoréhoz tolta, miközben fogát csikorgatta. – Vagy azonnal megoldja ezt a kérdést,
vagy kiutasítjuk a városból, talán az országból is mint nemkívánatos személyt, a házát
pedig rövidtávú, közepes hatóerejű rakétákkal bombázzuk porig! A szomszédai már alá-
írtak egy részletes beadványt, és kijelentették, hogy készek viselni a bombázás kockáza-
tát, csak újra rendesen élhessenek… Most nem nézhetik a tévét, este tíz után nem éget-
hetik a villanyt, nem dolgozgathatnak a kertben, nem nyírhatják a füvet, ki kellett irtaniok
a kutyákat, mert ugattak, a macskákat, mert nyávogtak, nem gyújthatják be az autó-
motorokat, gyakorlatilag a kavicsokra se léphetnek, hangosan nem beszélhetnek…
Ráadásul délután feljelentés érkezett Curley asszonytól (nagyon földúlt volt szegény),
mert felszólították, felszólították, ismétlem, hogy azonnal vesse le az új ruháját, és vegyen
föl másikat, mert nagyon rikító színű, és rossz hatással van az ön idegrendszerére…
Érti, mi a helyzet, kedves Murchison professzor úr?… Hű!
– De én… én nem… – dadogta Murchison professzor, először elkékült a méregtől,
aztán elsápadt, Bradley főhadnagy azonban már újra beszállt a turbómotoros autóba,
 amely teljes sebességgel, gúnyolódó-fenyegető zúgással tűnt el. Payne Murchison
professzor teljesen magába roskadt, megfordult, és mint a halálraítélt, indult el a villa
főbejárata felé.

Z–15 persze a bejáratnál várta, Murchison megesküdött volna, hogy fémüveg szeme
meghatottan csillog.
– Professzoooor! – gügyögte Z–15, és meglepő könnyedséggel szaladt, hogy levegye
kalapját, kabátját, és gyöngéd erőszakkal a dolgozószobába tuszkolja, ahol az álkandalló-
ban elektromos tűz égett. Mielőtt a professzor kinyithatta volna a száját, Z–15 már házi-
kabátot, papucsot adott rá, kamilladohánnyal megtöltötte pipáját, hársfafőzetet készített
neki, és ölébe tette az esti lapokat, melyekből gondosan kivágott minden harsányabb
címet, minden fürdőruhás nő képét meg hasonlót, melyek veszélyesen fölizgatnák ideg-
rendszerét. Aztán Z–15 megmérte a lázát, a vérnyomását. Majd eléje állt, és kedves-
szemrehányóan számon kérte:
– Hol volt mostanáig, professzor úr? Két órát, két órát volt el, kint a világban, ezernyi
veszély közt, hidegben, vírusrengetegben! Szerencsére Bradley főhadnagy…
Payne Murchison professzornak már nem volt ereje, hogy veszekedjen, csak ennyit
sikerült kinyögnie:
– Z–15, a mai értekezlet nagyon fontos volt, igazán nagyon fontos… Megüresedett
a protoelektronikus biológiai intézet igazgatói széke, s azt reméltem…
– Ó, nem, professzoooor úr! – tiltakozott Z–15 döbbenten. – Csak nem akarja azt
mondani, hogy el akarja foglalni Quincey professzor állását?… De hiszen Quincey pro-
fesszor infarktusban halt meg a múlt héten! Ó, nem… Ön, aki ráadásul olyan érzékeny
idegzetű és törékeny egészségű…
Murchison már vöröset látott, fölpattant a karosszékből, üvöltve megragadott egy
súlyos bronz gyertyatartót, és rárohant erre a csillogó fém- és műanyag szörnyre, Z–15-re,
hogy vad gyönyörrel darabokra zúzza, de még csak hozzáérnie se sikerült. Minden elfe-
ketedett előtte, és élettelenül bukott a földre. Fém- és kaucsukkarok fogták föl készsége-
sen; Z–15 minden erőlködés nélkül fölemelte, enyhén nyikorgó léptekkel fölvitte a felső
szobába, és letette az ágyra. Aztán levetkőztette, forró fürdőt készített neki, megfürdette,
behintőporozta, és puha takarókkal betakarta. Eloltotta a villanyt, lehúzta a redőnyt a
vasrácsos ablakokon (a rácsokat saját kezűleg szerelte föl Z–15), majd kiment, az ajtót
kulcsra zárta. Aztán az egész házban leoltotta a villanyt, és visszavonult a konyhába,
kuckójába, aktív helyzetről készenléti állapotra kapcsolta magát, hogy az első gyanús
jelre akcióba léphessen.

Éjjel két óra volt, amikor Payne Murchison végre fölébredt. És amikor fölébredt, máris
dühösen csikorgatta a fogát, csapkodta a párnát. Aztán vad kéztördelés következett,
hosszú, keserves zokogás, de vigyázva természetesen, nehogy zajt csapjon.
– Ezer átok!… – ordította hang nélkül. – Én szerencsétlen!… És mindenki!
Aztán újból fölkiáltott:
– És nincs kiút!… Senki, de senki se akar segíteni!
És újra:
– Senki… senki!
A hátán feküdt, tágra nyitott szemmel nézte a sötét mennyezetet. Agya dühödten
dolgozott; hiába, a kör bezárult. És most még ez a fenyegetőzés is! A száműzetés,
a kiátkozás!… Közveszélyes!… Ó, a fenébe is, de miért, de miért, de mi… Murchison
kis időre elnémult: jól tudta, miért történt az egész. Hányszor gondolt gyönyörűséggel
arra a napra, amikor bement az Atomax Ltd. laboratóriumába. A legjobb modellt válasz-
totta: a Copland Egyetem és Elektronműszaki Főiskola professzorai különleges kivált-
ságokat élveznek. És mérsékelt áron. Ő, Payne Murchison professzor a legtökéletesebb,
a legcsodálatosabb modellt választotta, a legtöbb vakító fémmel és izzóval… Z–15 
 presztízskérdés volt, a fenébe is! Eh, Z–15… Az átkozottak! Átkozottak! Földig hajoltak
a kereskedők az üzletben. Mosolyogtak…
Payne Murchisonnak összefacsarodott a szíve, ha arra gondolt, milyen hallatlanul
tökéletes volt Z–15 szolgálatának első heteiben… Meghatóan szolgálatkész, alázatos,
tisztelettudó… Térdén hintáztatta a szomszéd gyerekeket, tökéletes kis repülőket fab-
rikált nekik… Mindenki szerette, mindenki…
Nevelőnő, háznagy, szakács, pincér, páratlan titkár volt Z–15 egy személyben, és a
legjobb barát, a legodaadóbb társ. És a hűsége – az Atomax-laboratórium gondosan
a tulajdonos agyhullámának hosszára hangolta – tökéletes és tapintatos volt. Mindaddig…
mindaddig, amíg… Z–15 egyik nagy ügyességgel fabrikált kis repülője fönnakadt egy
fán, az egyik gyerek ügyetlenül röpítette föl. A kölyök sírva fakadt, Z–15 nem bírt ellen-
állni neki: fölmászott a fára, az ág azonban letört alatta, és ő lezuhant a hátára.
Payne Murchison világosan emlékezett mindenre: amikor este hazaért, az egész szom-
szédságot ott találta némán és remegve Z–15 mozdulatlan teteme körül. Bocsánatkérések
közepette segítettek bevinni a házba. Aztán természetesen leléptek. A lesújtott Payne
Murchison egész éjszaka mozdulatlanul Z–15 mellett virrasztott – igen, virrasztott.
Aztán… aztán egy műszaki főiskolai professzor!… Egy… Röviden, minden szabályt
megszegve, az önként aláírt szerződést is, kivette a műszerszekrénykét, és ahelyett,
hogy kihívta volna az Atomax szerelőjét, maga állt neki, és javította meg a robotot!
Ezer átok! Milyen büszke volt magára! Büszke… Z–15 jónak látszott, buzgóbbnak,
mint valaha, még szeretetreméltóbb, tökéletesebb volt, egészen tökéletes. Talán a hála…
Lehet egy pozitronrobot hálás? Miért ne? Szent ég!… Ám a hála furcsa érzés, és Z–15
hamarosan valami egészen újat, egészen mást produkált ott bent a huzalai, biztosítékai
közt. Amikor Payne Murchison menyasszonya, Milly Martell két nap múlva látogatóba
jött, Z–15 fémkezei kedvesen, ám fölöttébb erős mozdulattal fogadták, és kihajították
a házból. És amikor Payne Murchison közbe akart lépni, nyomban a földön találta magát,
élettelenül. Pedig Z–15 hozzá se nyúlt…
Ez volt a vég kezdete. Rácsok az ablakokra, a dohány, az ital, a krimik, a pornó lapok,
a tévé száműzése… Helyette forró fürdők, tej, hintőpor…
A hintőpor! Borzalom!
Borzalom… Payne Murchison professzornak nem volt szíve fölidézni az egész szomo-
rú és utálatos történetet, a szomszédok sértegetéseit, a Milly bátyjától kapott ököl-
csapásokat, melyeket az egyetemen, a piezoelektronikai gyakorlatok közepette, az egész
évfolyam szeme láttára kapott…
És most a rakéták, a lövegek… a bombázás! Közveszélyes! És semmit se lehet tenni.
Payne Murchison a kezét tördelte, persze tökéletes csöndben. Aztán ijedt kiáltással ült
föl hirtelen. Mert a sötétség már nem volt olyan mély, pedig a hajnal még messze járt…
Tűz van? Nem, határozatlan színű, bizonytalan folt rajzolódott a falra… nem, a fal és az
ágy közé. Aztán a fény eltűnt, majd újra megjelent kissé jobbra, aztán ismét eltűnt,
megint előbújt, de most sokkal erősebb, határozottabb körvonalakkal. Végül a fürdő-
szobaajtó mellett állapodott meg.
– Mi az? – mormogott Payne Murchison.
A most már határozottan kivehető fény kezdett alakot ölteni a fájdalmak ágya mellett,
melyen a professzor sűrű púderillatban feküdt. Furcsa fény volt, csillogó vonalakkal
és sötét sávokkal. A fényben ezer színben szikrázó világegyetem villogott. És a fénymag
közepében lassan emberi alakok kezdtek kiformálódni. Payne Murchison professzor
föltérdelt az ágyon, és varázsos borzadállyal kiáltott föl újra; az emberi alakokat még min-
dig nem lehetett pontosan kivenni, mintha tiszta ezüstből lettek volna. Aztán az ezüst-
felhő eltűnt, a körvonalak kivehetőbbek lettek, és egy bonyolult gép, fényes csövek és
fémhuzalok rengetege rajzolódott ki, középütt három kényelmes elektromos székkel,
 majd az egész a hálószoba közepén állapodott meg.
 Egy rátarti, bajuszkás, elegáns, kissé furcsán öltözött úr emelkedett föl a fémszékből,
és kifogástalanul meghajolt a fiatal tudós rémült szeme előtt, majd férfias, kissé gúnyos
hangon azt mondta:
– Megengedi? Payne Murchison professzor vagyok.
– Mi? – hüledezett Payne Murchison professzor. – Micsoda?
A jövevény könnyedén megrezzent, szemét kissé kínlódva összeszorította, aztán el-
komolyodott, és megint ránézett Payne Murchison professzorra.
– Lehetséges? – suttogta. – Lehetséges, hogy néhány éve ilyen hülye képem volt?…
Istenem! – És homlokához emelte a kezét. Közben tapadó piros ruhában egy szőke
csoda, mélyen kivágott mirtuszzöld blúzban és fekete miniszoknyában pedig egy vörös
csoda lépett elő a csövek és fények tömkelegéből. – Hát – mondta a jövevény – bemuta-
tom önnek… a fenébe is… neked Sallyt és Lisát, a munkatársaimat!
– A mieidet? – érdeklődött Payne Murchison professzor. – De hát mi ez az egész?
– Földszínűre sápadt, aztán elkékült, mert a szégyen fölébe kerekedett ijedtségének.
– De hát mi ez az egész? Kicsoda maga?
– Payne Murchison professzor…
– Maga csaló gazember! –ordította Payne Murchison, de a másik rávetette magát, és
elkeseredett erővel befogta a száját.
– Csöndesen, te őrült! Azt akarod, hogy Z–15 meghallja, és ide rohanjon?
– Uh!… Nem, nem! – morogta Payne Murchison. – Dehogy akarom! – És elernyedt.
– Helyes – mondta a másik, a két lány vihogott. Payne Murchison pedig még jobban
elkékült. Rájött, hogy pizsamában van, erre villámgyorsan maga köré tekerte a takarót.
A lányok vihogtak.
– Hagyjátok már abba! – kiáltott rájuk halkan a jövevény. – Azt akarjátok, hogy min-
den kárba vesszen? Tehát, kedves Payne Murchisonom – fordult megint a hüledező
házigazdához, és megsimította a bajuszát –, ugyebár, fogalmad sincs, miről van szó?
Igaz? Megesküdtem volna rá!… Tehát, öregem, ahogy mondtam, én te vagyok, sőt te
én vagyok, mert, kedvesem, ez, amit itt látsz – és a tekintélyes huzal-, kapcsoló- és fém-
köteg monstrumra mutatott, amelyen sokszínű fények táncoltak őrült iramban –, egy
időgép! Vagy ami még több: az időgép, derék barátocskám, Payne Murchison! Mert
– és újabb szünetet tartott –, mert te… illetve én… te meg én, szóval mi lángész vagyunk!
– Á – csodálkozott az egyes számú Payne Murchison –, egy időgép! Ostobaság!
– Hát akkor, nagyeszű barátocskám, próbáld kitalálni, hogyan jöttünk ide hozzád…
Azt hiszed talán, hogy rossz lelkiismereted gyümölcsei vagyunk? Nesze! – És úgy orron
koppintotta, hogy elterült az ágyon.
– Elhiszem! Elhiszem! – kiabálta fojtott hangon az egyes számú Payne Murchison.
Olyan testi és lelkiállapotban volt már, hogy mindent elhitt volna, még azt is, hogy őma-
gassága Churchill egyetemi rektor meztelenül valcert táncol a professzorfeleségek össze-
jövetelén.
– Azért vagyunk itt, hogy megmentsünk, öregem – mondta a kettes számú Payne
Murchison –, és őszintén szólva – folytatta megvető fintorral –, ha nem tudnám, hogy az
elkövetkező két évben jókinézésű úrrá fogsz változni, ha nem lennék biztos abban,
hogy hamarosan nem leszel többé szánalomra méltó és nevetséges féreg, akkor ipso
facto a pokolba küldenélek!
– De…
– Lányok – kiáltott a kettes számú Payne Murchison, és egy pillantásra se méltatta az
egyes számút –, vigyétek a gépet a fürdőszobába, és készüljetek föl!
A lányok látszólag könnyedén fölemelték a súlyos gépet, és bevitték a fürdőszobába,
majd whiskys üvegekkel, egy kupac tarka könyvvel meg egy nagy doboz cigarettával
jöttek vissza, aztán vihorászva és fürtjeiket rázogatva megint eltűntek a fürdőszobában;
bezárkóztak. 
 – És most – mondta a kettes számú Payne Murchison – vagy azt teszed, amit mondok,
vagy kapsz egy akkora pofont, hogy megbánod, hogy megszülettél! – Az egyes számú
Payne Murchison erre rémülten hátrálni kezdett, de a kettes számú megragadta a vállát,
és megpörgette.
– De én… nem… – mondta az egyes számú.
– Az ördögbe is! – mondta a kettes számú, és pillanatok alatt levetkőztette az egyes
számút, aztán maga is levetkőzött. – És most nyomban tetőtől talpig abba a ruhába
öltözünk, amit leggyakrabban szoktál hordani! Nyomban, érted? – ismételte, amikor
látta, hogy a másik tétovázik. – Én meg… ó ! – És mélyet sóhajtott. – Én levágom a nagy-
szerű bajuszomat. Ha tudnád, milyen hatással van a nőkre!
Öt perc alatt elkészültek.
– És most, öregem, azt teszed, amit mondtam, a fenébe is! Mindkettőnk megmenekülé-
se tőled függ! – közölte a kettes számú az egyes számúval. Aztán tüstént és bejelentés
nélkül akkorát ordított az éjszakai csöndben, hogy az egyes számú Payne Murchison
majd összeesett az ijedségtől. Aztán újra megfogta a karját, és utasította: – Csönd!
Várjunk…
Füleltek. Az egyes számú Payne Murchison teljesen magánkívül volt. De uralkodott
magán. Mélyet lélegzett. És várt.
Nem kellett sokáig várniuk.

Bumm! Valami leesett a sötét hallban, és eltört. Aztán halk fémcsikorgás és rémült
kárálás hallatszott, mint amikor egy kotlós elveszt egy csibét. Halk koppanások a lépcsőn,
majd Z–15 gyorsan benyitott a hálószobába, aztán hirtelen megállt a légpárnáin.
– Gazda, gazda! – kiáltott föl. Elektronikus szeme ide-oda forgott, meredten nézte
a két Payne Murchisont. Végül egy érces „csatt” – és egyik szeme az egyik, a másik a
másik Payne Murchisonon állapodott meg. Koordináló rendszerei kiégtek. „Jó jel,
teringettét!” – gondolta az egyes számú Payne Murchison, és kezdte összeszedni a bá-
torságát. A két Payne Murchison most teli üveg whiskyt vett elő a zsebéből, és nagy
kortyokban nekilátott, jó hangosan.
– Gazda! – kiabálta aggódva Z–15, és gyorsan először az egyik, aztán a másik Payne
Murchison felé fordult. Csövei kezdtek fölmelegedni, rádióantennája szédületes iramban
forgott. – Gazda! – ordította Z–15 még nagyobb aggodalommal.
A két Payne Murchison bőre egyre jobban bizsergett: az azonosító nagy intenzitású
rádióhullámokat sugárzott rájuk, s minden sejtjüket végigvizsgálta, de hiába: mindkettő
Payne Murchison professzor volt, ehhez a kétség árnyéka se fért, és Z–15 nagyon szen-
vedett a két egyforma és ellentmondó impulzustól.
– Gazda! – kiabálta továbbra is, hangosan, kétségbeesetten, és nem tudott elszaba-
dulni a két embertől egyforma távolságú pontról.
Elfogyott a whisky, erre a két Payne Murchison hatalmas, illatos fekete dohányból
készült cigarettát vett elő, leült a két legtávolabbi sarokban álló fotelba, fogott egy-egy
pikáns rajzokkal illusztrált krimit, és mohón belemerült.
– Gazdagazdagazda! – bömbölte rettenetes hangon Z–15, illesztékei baljóslatúan
recsegtek-ropogtak, fémteste rettenetesen hullámzott, dühödt csattanásokkal, melyek
egész szerkezetét megrázták. – Gazda! – kiabálta, jajveszékelte még hangosabban.
– Menj a pokolba! – mondta egyszerre a két Payne Murchison. Aztán bekiabáltak
a fürdőszobába: – Lányok, kifelé!
Sally és Lisa egyszerre szaladt ki. Megközelítően húsz négyzetcentis selyemdarabka
fedte testüket, hajukat kibontották. Elhelyezkedtek a két Payne Murchison ölében,
átkarolták és lelkesen csókolgatni kezdték őket. Z–15 fémtorkából pokoli, vad, kétségbe-
esett ordítás tört föl. Szeme vakítóan villogott, antennája előredőlt, kettétört, majd tompa
 csattanás hallatszott a megrongált fémtestből.
 – Z–15! – kiáltott föl az első számú Payne Murchison aggódva, ahogyan átnézett
Sally vállán; kissé bűnösnek érezte magát.
– Hallgass, te hülye! – kiáltotta halkan a másik Payne Murchison, dühödt fogcsikor-
gatással. – Folytasd!
És Payne Murchison folytatta.
– Gaz… da! – kiabálta közben Z–15, és legalább egy méter magasakat ugrott. – Gaz…
Reccs!… Da!… Gaz… Bumm! Reccs!… Gazda!… Gaz… Gagaga!… Bumm! Ga!…
Pang! Kiesett a bal keze, bal lábának ízülete pedig csavareső közepette hullott szét…
– Gaz… ó!… Bumm!… Da… Dadada… Gaz!
– Folytasd, hülye! – kiáltotta megint a kettes számú Payne Murchison az egyes
számúnak.
– De…
– Ugyan, hagyd már abba, mókuskám! – mondta neki Sally.
Az egyes számú Payne Murchison abbahagyta.
– Uuuu!… Bumm!… Bumm! Gazdi!… Gaaaaz!… Di!... Gaa!… Gaaaaa!… Bumm!
– Z–15 másik karját és lábát is elvesztette. Feje hátracsuklott, tompa zajjal csapódott
a testének.
– Z–151 – akarta sikoltani az egyes számú Payne Mtirchison. De nem tudta: Sally
elkapta a derekát, az ágyra dobta, aztán szőke szépségének hatvan kilójával ráugrott.
– Gazda! – kiabálta még hangosabban Z–15, a mennyezetről hullott a vakolat.
Falrengető robbanás rázta meg a szobát, sivító-fütyülő lövedékként esett szét minden,
a két Payne Murchisont és a matrac mögé húzódó lányokat is el-eltalálva. Jó ideig vissz-
hangzottak a robbanások a szobában, és a fémroncsok szerteszét repültek: hihetetlenül
bonyolult szerkentyű volt ez a Z–15; két-három gyors egymás után következő robbanás
után kis szünet állt be, majd újra kezdődött az egész, időnként úgy látszott, vége, aztán
még nagyobb erővel kezdődött minden elölről… Bumm! – és csönd… És megint bumm!…
Reccs!… És megint piff-puff-paff!
Bumm! Bang! Bang!
De egyszer minden véget ér ezen a világon. És végre Z–15 szétesése is befejeződött.
Csípős füst terjengett a levegőben, aztán az ablak törött üvegén át lassan eltűnt. A kettes
számú Payne Murchison kinézett és elvigyorodott.
– Minden csöndes. – Odafordult a másikhoz. – Minden csöndes, egy szomszédod se
szalad a segítségedre! Azt remélik, hogy belepusztulsz… – És vigyorgott.
Az első számú Payne Murchison a formátlan fémhalmot nézte, amely az előbb még
Z–15 volt. És csodák csodája! Minden bűntudata eltűnt. Óriási megkönnyebbülést
érzett. Vidám volt, kedve lett volna énekelni. Megfordult, és Sallyra meg Lisára nézett,
semmi megnyugtató nem volt a szemében.
– Halihó, lányok! – mondta, és kinyújtotta a kezét. Vasmarok fogta le.
– Megálljunk, gazfickó! – kiáltott föl a kettes számú Payne Murchison.
– Mi az? – érdeklődött az egyes számú Payne Murchison.
A két lány vihorászva eltűnt a fürdőszobában.
– Mi van hát? – kezdte újra az egyes számú Payne Murchison. – Mi…
– Sötét betyár vagy te – mondta a kettes számú Payne Murchison. – Kihasználnád
ennek a két lánynak a védtelenségét? Magántulajdon, belépni tilos, barátocskám!
Hát ez a hála? – És hófehér fogait mutogatva nevetett. – Hát akkor – szálalt meg aztán
újra a kettes számú Payne Murchison – itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk… – És ő is be
akart menni a fürdőszobába.
Az egyes számú Payne Murchison felindulva kapta el a karját.
– Ne, ne, ne menj el!… Pont most!… Nem hagyhatsz egyedül! Mit csináljak?…
Mondd meg! – Már kiabált, mert a másik feltartóztathatatlanul közeledett a fürdőszoba-
ajtóhoz. – Legalább azt mondd meg, hogyan kell időgépet szerkeszteni!… Különben… 
 különben hogyan csinálod meg… hogyan csinálom meg… hogyan, szóval, a pokolba is,
hogy menthetsz meg?
– Nem, öregem, nem – mondta a kettes számú Payne Murchison. – Én nem taníthat-
lak most meg, hogyan kell időgépet megszerkeszteni, mert akkor én, illetve te hogyan
jönnénk rá, hogyan kell megcsinálni, ha egyszer már tudnánk? Micsoda ellentmondás,
öregem… Micsoda ellentmondás!
– Az ördög vigye az ellentmondást! – kiabált az egyes számú Payne Murchison.
– Egyébként – mondta a kettes számú Payne Murchison – meglátod, rájössz, hogyan
kell csinálni ezt az áldott jó gépet… hullára dolgozod magad, de rájössz… Hiszen zseni
vagy, nem? – Vigyorgott.
– Pippo, mikor indulunk?– kiáltottak ki a lányok a fürdőszobából. – Ha nyomban nem
jössz, itt hagyunk! – Nevettek.
– Hogyisne, a fenébe! – kiáltott föl a kettes számú Payne Murchison. – Megyek, kis
bestiák! Majd adok én nektek! – Még egyszer utoljára az egyes számú Payne Murchison-
hoz fordult, és sietősen mondta: – Nem kéne, mégis adni akarok valami segítséget.
Olvasd ezt el figyelmesen! – Kivett a zsebéből egy csomó zsírosnál zsírosabb papírt,
tele piszkos ujjnyommal a címlapján. – Olvasd el figyelmesen! – ismételte meg. – Kitűnő
ötleteket fog adni, ösztönözni fog… – És eltűnt a fürdőszobában.
Még hallani lehetett a két lány kacagását, valami hangos zizegést, aztán semmi többet.
Payne Murchison egy ugrással a fürdőszobában termett: ki volt világítva, de üres volt,
csak erős ózonillatot lehetett érezni. Payne Murchison hüledezve eloltotta a villanyt,
visszament a hálószobába, romhalmaz és zűrzavar kellős közepébe lépett.
– De hát… – dadogta – hogy…
Nézte a romhalmazt, aztán a mocskos papírokra pillantott a kezében, megint rápillan-
tott, tágra nyitotta a szemét, és fojtottan felkiáltott. A géppel írt első oldalon ez állt:
Kétszer volt, hol nem volt.
És aztán:
A turbómotoros rendőrautó hirtelen fékezett Payne Murchison professzor luxusvillája
előtt, és dühösen kiszállt belőle Bradley főhadnagy, valamint maga Payne Murchison
professzor, aki – ha lehet – még dühösebb volt. Payne Murchison professzor sok min-
dent szeretett volna mondani, sok vad és néhány egészen drasztikus dolgot is, de nem
tehette…

A gyúrógép /FINALE, ALLEGRO CON FUCCO/

Jaj, jaj! (Így földiesen; hát nem vagyok ügyes?) Tehát: jaj, jaj, amikor itt voltak, mennyire
elátkoztuk azokat az erős, vidám ploppókat, most meg, hogy ezek a közönséges és
büdös emberek jöttek ide, visszasírjuk őket! Bizony, a ploppók szépek, hatalmasak és
kecsesek voltak, és zöldek, szinte áttetszőek, három csudás lila szemük volt és körülbelül
nyoclvanhét lábuk, vagyis csápjuk, könnyedén jártak, majdnem repültek, mert – ahogyan
mondták – az ő bolygójuk sokkal nehezebb, mint a miénk, és csupa piros, a hőmérséklete
kellemes…
Szegény ploppók, több mint egy sárga és három kék holdig próbáltak meghódítani
bennünket, és arra kényszeríteni, hogy bányásszunk nekik valamit… (amit a földiek
kaliforniumnak hívnak), de nem sikerült nekik. Először is, mert ezen a virágzó, boldog
bolygón nyugodtan telnek napjaink, csoportokba verődve beszélgetünk, százujjú
lábunkat a homokba plántálva, mindig jóllakottan és mindig kiéhezve hajladozunk a
hajnali szélben meg az estéliben, a déliben meg a sötét éjszakaiban… Ha el is tudunk
szakadni a talajtól, és tudunk szökdécselve menni, különösen a vetés idején, amikor
 szabad területeket keresünk, hogy spóráinkat szelíd erőszakkal a homokba vetve, új
településeket alapítsunk, szóval, ha el is tudunk szakadni a talajtól, nincs valami nagyon
ínyünkre, és óriási erőbe telik, míg kiszakadunk a homokból. Másodszor pedig, vissza-
térve ploppó barátainkra, ők mindent le tudtak győzni, az űrt, a betegségeket, a halált,
de itt, a mi boldog bolygónkon vannak olyan apró kis valamik (ezek az ostoba emberek
vírusoknak nevezik), amelyek egy szempillantás alatt befészkelték magukat a ploppók
testébe, akik megkékültek tőlük, apróra és keményre zsugorodtak, aztán meghaltak…
Majd beleőrültünk az örömbe, mi ostobák, amikor sűrű átkozódások közt az utolsó
ploppó is meghalt. „Átkozottak… Szörnyű bolygó… Disznók…” – motyogta a fájdalom-
tól vonagló szájjal, és haláltusában vonagló csápjaival megpróbált hegyes köveket
hajigálni felénk (a ploppók beszédjéből ítélve úgy gondoljuk, hogy valahol a világegye-
temben közelebbről megismerkedtek néhány emberrel)…

És aztán jöttek az emberek… Milyen rondák! És hogy bűzlenek!… Különben egy nevet-
séges alakú űrhajóval jöttek, csak úgy okádta a tüzet, és nagy lármát csapott… Ezek
a barbárok még nem ismerik ploppó barátaink hangtalan mágneses motorjait (melyeket
természetesen minden kellékével együtt jól elrejtettünk, beástuk a homokba, nem akar-
juk, hogy ha véletlenül újabbak érkeznek, azt higgyék, hogy a mi hibánkból halt meg az
első expedíció… Azt fogjuk mondani, hogy sose láttuk őket. Különben annyit hazudha-
tunk, amennyit csak akarunk, nincs arcunk, nem pirulhatunk el!)
Tehát – halljátok-e, mennyire szeretek fecsegni… –, tehát ezek a rettentő büdös
emberek szörnyűséges lángokat lövellő űrhajójukkal éppen reggeli csevegésünkbe
csöppentek, és éppen Dalu vörös köve mellé, és egy pillanat alatt a fél gyülekezetet
felgyújtották, arra se volt időnk, hogy kihúzzuk a lábunkat, és gyorsan elszeleljünk.
Én is legalább két karomat és tizenöt, majdnem érett spórámat hagytam ott!
Jaj!
Aztán kijöttek az űrhajóból, majd meghaltunk a rémülettől, olyan rondák és büdösek
voltak. Négyen léptek ki, de bent sokan maradtak, csak nekem olyan nehéz a számolás…
Aztán ezek az átkozottak olyan egyformák! Tehát négyen szálltak ki, az egyik azt mondta:
– Micsoda mocskos hely… Egy csepp víz sincs, és undorító meleg van!
Egy másik meg azt mondta:
– Ha visszamegyek a Gongoróra, szemen köpöm azt a Bilinskyt!
Egy másik meg:
– Csakugyan undorító meleg van!… Allah bugyogójára mondom! – Aztán olyan, de
olyan zajt csapott, hogy én mondom…
A negyedik – rögtön láttam, hogy a többiek utálják… (hitemre, senki se érti nálam
jobban ezeket az embereket!) – nyomban nekilátott, és furcsa szerszámokat kezdett ki-
rakodni, majd azt mondta:
– Fiúk, fiúk, nincs mese! Már így is legalább hét galaktikus késésben vagyunk, azon-
nal neki kell látnunk a kutatásnak…
– És a bennszülöttek? – kérdezte panaszosan az első.
– Semmi bennszülöttek! – vágott vissza a másik szárazon. – Az ördögbe is, most én
ügyelek rátok, másképp viselkedtek majd, mint szoktatok!… A bennszülöttekhez nem
nyúlunk, ez parancs! Azt akarjátok, hogy a Galaxis-szövetség valamelyik büntető-
bolygóra küldjön, és ott rohadjunk meg?
– De ha nem mondjuk meg senkinek…
– Nem! – ismételte a másik, és tovább rakta ki a felszereléseket és készülékeket.
Mi meg ott lapultunk körülöttük. Ki tudja, miért, az első perctől meg voltunk győződve,
hogy most is a… – hogy az ördögbe hívják az emberek? – a kaliforniumról lesz szó…
A fenébe is! Remekül megtanultam a földi nyelvet, igaz? Ezen beszélünk mind, amíg
valami újabb űrexpedíció nem jön; olyan mulatságos, pedig bizonyos szavakat, mint
például „víz”, „köpni”, nem értünk, az ördögbe is! (A fenébe is!) A kalifornium valami 
 izé, ami a nagy vörös síkság közepén, a zöld sziklákban van, ötvenezer szökdécselésre
innen: mi nagyon félünk a kaliforniumtól, mert éjjel fénylik, pedig nem ég, és ha túl közel
megyünk hozzá, akkor mi is feketék leszünk, és porrá omlunk szét.
Szóval ott kuksoltunk, és talán sikerült volna beleolvadnunk a környezetbe, ha egyi-
kük, az, amelyik szemen akarta köpni Bilinskyt, nem támaszkodik a kezével – szóval
azzal a furcsa valamivel, ami az embereknek a fölső csápjuk végén van – arra az ostoba
Frischi-Frischire… Frischi-Frischi, akit a Magasságos fogadjon a nagy bolygójára, és
adjon neki ezer új lábat… szegény annyira megijedt, hogy beledöfte egyik tüskéjét az
ember kezébe. Az vadul felordított, valahonnan előkapott egy fényes dolgot, és valami
lángot lövellt Frischi-Frischi felé, amely kettévágta szegényt. Frischi-Frischi rettenetesen
ordított, és – ó, borzalom! – elkezdett szökdécselni az elképedt emberek szeme láttára.
Ekkor – beismerem – minket is elfogott a rémület, és valami menedék felé rohantunk…
De menedék helyett a vesztünkbe rohantunk, mert az emberek mind kiabálni kezdtek:
– A bennszülöttek! – És utánunk szaladtak. Az, amelyik a furcsa szerszámokat rakta
ki, szaladt a legjobban, és a többiek elé állt, úgy kiabálta:
– Megtiltom!… Igazán!… Megtiltom!… – De az, amelyiket a tüske megszúrta, és még
a kezében volt az a halált hozó vacak, fölemelte a szerszámot, és levágta vele a védel-
mezőnk fejét.
– Mit tettél?! – kérdezték a többiek, és megálltak.
– Ó, szóval így! – kiabálta az a bizonyos, és rájuk emelte fegyverét. –Ti is megkaphat-
játok a magatokét!… Az öreg Barnaby!… Még egy perc a társaságában, és megbolon-
dulok! Most, hogy ezen a mocskos bolygón vagyunk, legalább a kalifornium a miénk
lesz, ezek a fa formájú mocskos bennszülöttek fogják kibányászni nekünk!

A legnagyobb bajba kerültünk! Teltek-múltak a napok, és mi csak sírtunk a beszélgetések

után a hajnali meg az estéli szélről és más olyan fontos dolgokról, mint a homokfelhők
formája az égen meg a holdak rajzolatai…
Egyetlen vigaszunk az volt, hogy az emberek se érzik magukat jobban, mint mi…
Egymás után halunk meg a miatt a munka miatt, mellyel azokat a tűz nélkül égő valamiket
kibányásszuk, azt a kaliforniumot… De ki az a bolond, kérdem én, aki erre a rettenetes
kaliforniumra vágyik? Az emberek mind bolondok… Bolondok: két napig törtem a fejem,
mit jelent ez a szó. Annyit mondták egymásnak, hogy eleinte valami nagy bóknak gon-
doltam… Mint amikor mi azt mondjuk egymásnak, hogy „pihés gyökerecske” vagy
„tündérmagocska”… De nem így van… Szegény Frischi-Frischi sokszor mondta, hogy
„bolond”, miután kettévágta őt az a villámló vacak, ezzel akarta behízelegni magát, de
az ember, ó, jaj ! – apró darabokra kaszabolta…
Különben ezek az emberek folyton azt mondják, hogy egy „rakás szar” vagyunk…
ez biztosan valami csúnya dolog… Amikor odavisszük nekik azokat a kalifornium-
darabokat, melyeket annyi fáradsággal szedünk ki a fénylő kövek közül, és holtan esünk
össze a homokban, akkor mindig óriási lármát csapnak a szájukkal, és nagyokat ütnek
egymás vállára. És mindig azt mondogatják, hogy „kutya meleg van”, és a kérgükből
rettenetes büdösség árad, nekik is undorító lehet (sőt, „kutya undorító”, nem?), mert
időnként valami furcsa puha dolgokat húznak elő, az orrukkal belebeszélnek, és gyorsan,
dühödten beletörülköznek…
Két ember nagyon megbetegedett… Ó, nem, sajnos nem azoktól az apró valamiktől,
a vírusoktól, amelyek a ploppóktól megszabadítottak bennünket… Én mondom, az a
szerencsétlen bolygó, amelyen ezek az emberek élnek, sokkal kisebb lehet, mint a miénk,
mert itt nagyon nehezen tudnak csak megállni a lábukon… Hozzá még az a „kutya”
meleg (úgy tanulnak meg futni, mint a kicsik: első nap ravaszkodtak is, de aztán…), túl
boldogok nem lehetnek… Á, nyugton kivárhatnánk, amíg egymás után meghalnak, de
 itt van a kalifornium: ha így megy a dolog, mi halunk meg előbb… Valamit kell tenni,
de mit? Megtagadhatnánk, hogy kijöjjünk a homokból, ez igaz, eleinte meg is tettük, de
ezek az átkozottak egy ijesztő erős vaságú vacakkal téptek ki bennünket, ráadásul az a
bűz, végül is rávettek bennünket…

Szóval ma, amikor odavittem nekik egy darab kaliforniumot, az egyik űrhajós egyedül ült,
leírhatatlan arccal, az volt, amelyik szemen akarja köpni Bilinskyt, ha visszatér a Gongoró-
ra… Furcsa alak ez az ember: nemcsak jobban bűzlik, mint a többi együtt, de tisztában
lehet azzal, hogy milyen megvetésre méltók az emberek, mert folyton olyanokat mond
nekik… de olyanokat… Tegnap az a vacak… „darunak” hívják, de egyáltalán nem hason-
lít a mi vörös beszélgető kövünkhöz (egyébként Dalu köve nincs többé, földarabolták a
kalifornium miatt, de nem volt benne), tehát az a vacak, amellyel kitépnek bennünket a
homokból, ha nem akarunk dolgozni nekik, úgy látszik, eltört, mert egy másik ember,
akit Mama kedvencének hívnak (Jimmy Johnsonnak is szokták nevezni, de ez csúfnév
lehet…), azt mondta, hogy majd ő megjavítja, de az, amelyik szemen akarja köpni
Bilinskyt stb., az azt mondta, hogy a Mama kedvence, az egy félkegyelmű, és ha egy
ujjal is hozzányúl a „daruhoz, akkor a pofájába mászik, annyira, hogy úgy kell majd
összekaparni”… egyszóval jó ideig pokolian lármázott, és ha lehet, még vörösebb lett,
sorra szembenézett a többiekkel, aztán elkezdett a daru alatt dolgozni, újra nagy zajt
csapott, és végül történhetett valami, mert a daru nagy dübörgéssel oldalra dőlt… Az em-
ber még vörösebb lett, jó óráig ordítozott, aztán azt mondta a többieknek, hogy „mocsok
az egész”, és bement az űrhajába, és ott maradt.
A darut a többiek hozták rendbe, az átkozottak, és megint kipróbálták, egyikünket a
másik után téptek ki a homokból, és kiabáltak:
– Azt hiszitek, beteget jelenthettek, ronda dagadt spenótok? Indulás a kaliforniumért!
Egyszóval odadobtam azt a darab kaliforniumot – átkozottul égetett – annak az ember-
nek a lábához (megtudtam, hogy Braddock Fattyának hívják), és azt mondtam:
– Hol van Mama kedvence?
Braddock Fattya fölemelte hatalmas fejét, és azt kérdezte:
– Kicsoda hol van?
– Mama kedvence… – Aztán látva, hogy még vörösebb lesz, gyorsan hozzátettem:
– Jimmy… Jimmy Johnson…
Egyszóval eleinte azt hittem, hogy Braddock Fattya ott helyben kimúlik. A homokban
hengergőzött, ijesztő hangokat adott ki a száján, kiabált:
– Uuuu!… Uuuu !… Óóóó!… „Mama kedvence”!… Csodálatos!… A fene egye meg!…
Ez nagyszerű!… Hogy ne üssön meg a guta!
Igen, igen, azt hittem, jót mondok. De földühödött, nem halt meg, hanem fölpattant
és elkapott, és jó óráig csapkodott, és közben kiabált:
– Átkozott büdös disznó!… Hogy merészeled?! De majd én… Én… – Aztán hirtelen
megállt, és azt kérdezte: – Miért akarod látni Jimmy Johnsont?
Hallgattam.
– Miért akarod látni Jimmy Johnsont?! – kiabálta még hangosabban Braddock
Fattya, és előkapta azt a halált hozó vacakot. Erre megmondtam.
– Azért – kezdtem –, mert találtam a sivatagban egy gépet, még sose láttam ilyent…
A szél hordhatta le róla a homokot az éjjel… Hideg, fényes, és furcsa hangot ad ki…
Azt gondoltam, hogy Mama kedvence…
– Mit gondoltál, te mocskos spenót?
– Azt gondoltam, hogy Mama kedvence…
– Hogyhogy Mama kedvence?! – ordítozott Braddock Fattya, és ide-oda ugrándozott,
lábával nagyokat ütött rám (Braddock Fattya! – gondoltam). Aztán elsápadt, össze-
görnyedt, rátámaszkodott az űrhajóra, kezét megégette az izzó fém. – Szar! – kiabálta, és
később még azt mondta: – Látni akarom azt a dolgot, de rögtön! 
 – De Mama kedvence…
– Semmi Mama kedvence!
– De talán túl bonyolult…
– Mi az, hogy túl bonyolult?! – És ekkor Braddock Fattya gyilkos szemmel nézett rám.
Nyaka ijesztően kidagadt, ezerszer rondább lett még, mint volt, kezét kinyújtotta és el-
kapott, ide-oda csapdosott megint. – Hát így állunk! – ordibálta. – Hát így… De én
majd… én… – És újra fehér lett, és néhány pillanatra összeesett. Aztán megnyugodott,
rám szögezte azt a halált hozó vacakot, és leírhatatlan hangon azt mondta: – Hát így
vagyunk… te is, mi?… – És lihegett, és az a bűz egyre csak áradt a kérgéből. Majd meg-
haltam az undortól. – Hát így… De Braddock Fattya buta, mi?… Braddock leköpi az egész
bandát! Utálatos kurafik!… Á, hát a Mama kedvencét akarod látni?… Azonnal vigyél
ahhoz a vacakhoz, különben cafatokra váglak, ne legyen Braddock a nevem, ha nem
teszem meg itt nyomban, ronda, mocskos bűzfészek…
– Jó – mondtam én, kihúztam a lábam, és szökdécselni kezdtem. Braddock Fattya
jött utánam, de három lépés után összeesett, és megint furcsa hangokat adott ki a szájá-
ból. – Istenem… – mondta egészen halkan.
– Látod, hogy nem megy… – mondtam. – Beteg vagy… nagyon beteg… És hosszú
utat kell megtennünk… És a gép nagyon bonyolultnak látszik… Még sose láttam hozzá
foghatót… sose… Talán Mama kedvence…
Braddock Fattya hangosan vicsorgott, és tántorogva fölállt.
– Azonnal vigyél ahhoz a géphez… – mondta még mindig nagyon halkan, és azt a
halált hozó vacakot rám szögezte. Keze annyira remegett, hogy sehogy se tudott el-
találni, de én nem akartam, higgyék el, igazán nem akartam nemet mondani neki…
Ezek az emberek olyan furcsák… Ha Braddocknak egy nappal előbb mesélem el a gép
történetét, akkor egy pillanatig se hitt volna nekem, sőt azonnal arra gondolt volna, hogy
csapdába akarom csalni, és cafatokra tépett volna. Vagy a többiek is eljöttek volna, állig
fölfegyverkezve, összes furcsa felszerelésükkel egyetemben… És most…
Három órát mentünk, a csillag már magasan állt az égen, és a hőmérséklet nagyon
kellemes volt. Olyan büdösség jött ki a Fattyú kérgéből, hogy azt hittem, egészen el fog
olvadni. Vagy ötvenszer beleesett a homokba; mindenhová, szemébe, szájába, orrába
belement a homok, és a végén nem tudott már a két alsó csápján egyenesen menni;
a kezén, lábán vonszolta magát előre, és újabb rondaságok jöttek ki a száján, elkenődtek
az arcára, a nyakára ragadt homokkal, s olyan, de olyan büdös volt, hogy én is minden
lépésnél majd elpusztultam az undortól.
Százszor is mondtam neki:
– Braddock Fattya… látom, hogy nem bírod… Hagyd abba… Menjünk vissza,
mondjuk inkább el Mama kedvencének…
És vicsorgó fogaival – én mondom, gyerekek – olyan hangot adott ki, mint a hideg
évszakban hajnalonként a Füstölgő Kövek. Megpróbálta egyik kezét fölemelni, és rám
lőni azzal a halált hozó vacakkal, de nem sikerült… Ilyen szép és megnyugtató látványt
sok sárga hold óta nem láttam, csak a bűz ne lett volna. A szeme… Ó, a szeme úgy lángolt,
amikor azt mondtam:
– Braddock Fattya… – De már nem tehetett semmit. Olyan vörös volt a szeme, hogy
a rárakódott homokon keresztül feketének látszott… Így jutottunk át az Aranyfény nagy
dűnéin, aztán a Füstölgő Kövek síkságán, majd fölkapaszkodtunk a Szivárvány-hegyekre…
– Menjünk vissza – mondogattam. – Nem tehetem… nem vezethetlek tovább…
– Menjünk! – válaszolta mindig. – Mit gondolsz, te kiszáradt görcs?!
És mentünk tovább, időnként összeesett a homokban, és azt mondogatta:
– Istenem, istenem…
– Nem… nem vezethetlek tovább… Beteg vagy… nagyon beteg… – És még azt is
 mondogattam: – Végül is… végül is megmondhatjuk Mama kedvencének…
 – Még egy megállás – mondta Braddock Fattya, és belekapaszkodott az ágaimba, de
hiába próbálta megrázni őket –, és meglátod, mi történik… Mama kedvence… pfuj!
És mentünk tovább, át az Örök Szél dombjain, a Csengő Kövek völgyén, a Fehér Szikla
lapályán.
– Krisztusom! – kiáltotta itt Braddock Fattya, és lábra állt, sőt úgy szökdécselt, mint
mi… Elismerem, a Fehér Sziklán néha túl meleg van…
– Menjünk vissza – hajtogattam.
– Nem, menjünk tovább, átkozott bunkó! De imádkozz istenedhez, hogy ott legyen
az a gép, különben…
– Ott van, ott van, esküszöm! – siettem a válasszal. – És nagyon bonyolult… És… és
nem tudom, hogy te… Kérlek, menjünk vissza!… Menjünk Mama kedvencéhez…
– Disznó! Menj tovább, gazemberhülyeszar!..
És mentünk tovább. „De miért – kérdezhetitek. – Mért nem hagytad ott, hadd pusztul-
jon el a sivatagban?… Ha gyorsan elszaladsz onnan, nem bír visszamenni az űrhajóhoz!”
Ez igaz, de Braddock Fattyának volt az övébe tűzve egy furcsa valami… Ha egyedül
hagyom, belebeszél abba a valamibe, és a társai érte mennek, mindannyiunkat élve
megnyúznak, és még ocsmányul szórakoznak is… Értem én az embereket… ó, értem én!
Végre megérkeztünk. Amikor megmondtam neki, Braddock Fattyának, nem akarta
elhinni. Teljesen megbolondult, tántorogva ment tovább, mindenfelé olyan büdösségeket
fröccsentett, azt hiszem, már nem is látott, szeme csupa fekete és homok volt. Minden
ágamra szükség volt, hogy visszatartsam.
– Tessék, itt az a bonyolult gép – mondtam.
És a gép ott állt, mert én nem hazudom. Éppen az előző éjjel húztam ki minden ágam
segítségével a ploppók eltemetett űrhajójából. Nagyon bonyolult gép volt, furcsa zajt
csapott, mint a Szivárvány-hegyek sziklái, amikor a csillag lemegy… A fém ragyogott,
és volt ott két kerek valami, egy zöld meg egy piros, és nagyon sok lyuk, pontosan
nyolcvanhét.
– Nagyon érdekes, a fene… a fene egye meg! – dadogta Braddock Fattya, és megint
elterült a homokban. – Ilyet még sose láttam! – ismételgette, a géphez vonszolta magát,
és fölemelte a kezét.
– Állj! – kiabáltam. – Állj!… Lehet, hogy veszélyes, nem tudhatod… Azt mondtad,
sose láttál még ilyet! Ó, menjünk vissza, menjünk vissza az űrhajóhoz, hívjuk ide Mama
kedvencét, talán ő tudja, hogyan működik…
Két ágamat lekaszabolta azzal az átkozott, halált hozó vacakkal.
– Hallgass, undorító büdös kis virgács! – vicsorgott. – Különben… Megmutatom én
neked, hogy működik ez a gép! Nincs senki, érted, te hülye, te fajankó spenót, aki több
lenne az öreg Braddocknál!… Nincs bizony!
És megnyomta a piros gombot.

Hát tudjátok, mi volt az a gép?… Emlékeztek, hogy a ploppók sokkal nagyobb bolygón
laktak, mint a miénk, és itt nálunk nagyon könnyűek voltak, szinte repültek?… Hát ezért
minden reggel gyakorolniuk kellett egy órán át ezeken a gépeken, különben elsorvadtak
volna az izmaik, és pokolian fájtak volna… Görcsöt kaptak volna, görcsöt!… Ezek az
ostoba emberek görcsnek nevezik az izomfájdalmat. Mert nekik is vannak izmaik.
Az emberek izmai persze egészen nevetségesek a ploppókéhoz képest. Láttam néhány-
szor, hogy a ploppók csápjaikkal ketté tudják törni a vasat, az emberek viszont… Éppen
előtte való nap láttam, hogy Mama kedvence azt kiabálta a többieknek, hogy Braddock
Fattya nem tudna még egy szar macskát se kettéhasítani, én ugyan nem egészen értem,
hogy mi az a szar, se a macska, de tudom, hogy messze vannak a vastól…
Tehát… ó, igen, a görcsök! Szóval ezek a gépek arra kellettek a ploppóknak, hogy
reggelente megmozgassák vele az izmaikat, nehogy megfájduljanak… Sajnos, amikor a 
 ploppók még éltek, nagyon vigyáztak ezekre a gépekre, szóba se jöhetett, hogy elvegyük
tőlük, és elrejtsük… Aztán szerencsére jöttek azok az apró valamik, azok a vírusok, és…
Tehát ez az ostoba ember megnyomott egy gombot. Természetesen (én tudtam,
tudtam, hogy így lesz: adj egy zöld gombot az embernek, és az gyanakodva, tisztes távol-
ból nézi, adj egy pirosat, a fenébe is, és azonnal megnyomja!) a legrosszabbat tette, amit
csak tehetett. A gép nyolcvanhét nyílásából hirtelen nyolcvanhét kemény fémcsap ugrott
ki, mindegyiken szívókorong és kampó százával, s egy pillanat alatt elkapták Braddock
Fattya büdös testét, ide-oda ráncigálták, ő meg rettenetesen üvöltözött azzal a büdös szá-
jával. Két-három reccsenés hallatszott, mint amikor egy ember leszakítja ágainkat, és
Braddock Fattya még hangosabban ordítozott, csak egy pillanatra hallgatott el, amikor
a csápok nagy erővel a homokba verdesték a fejét.
Aztán – micsoda szórakozás! – a gép néhány csápja kezdte szétszaggatni Braddock
Fattyának bűzlő testét, nagy húsdarabokat tépett ki belőle vígan, és valami vörös
fröccsent szét, és ettől még nagyobb lett a bűz, már olyan szennyes volt a levegő, hogy
majdnem én is ott pusztultam… Braddock Fattya annyira üvöltött, hogy önkéntelenül
kinyithattam vagy tíz kapszulát, és ugyanannyi spórát vetettem a vörös és biztosan
mérgezett homokba… Aztán Braddock Fattya ordítozása közepette-másképpen ordított
egyébként, mert szeme már nem volt, se orra, se szája – a nyolcvanhét csáp megkezdte
a harmadik számú gyakorlatot, a heves izomtágítást, és Braddock Fattyának négy fölső
és alsó csápja hangos recsegés közepette hirtelen kiszakadt, és ő újabb üvöltés után végre
elcsöndesedett…
A gyúrógép természetesen ettől nem állt le. Különböző fokozatokon át még egy órát
működött… Végül az, ami Braddock Fattyából maradt, olyan apró foltocskának látszott,
amilyen a hideg beálltakor az őszi évszakban szokott vörösleni a homokban a lenyugvó
nap fényében… A gép csápjai egymás után visszabújtak a nyílásokba, a piros gomb kis
kattanással kiugrott a helyére, aztán minden elnyugodott. Legyőztem undoromat, amely
a Braddock Fattyának maradványaiból áradó bűztől fogott el, és lábammal nagy lyukat
ástam, és belekotortam annak a vörös maradványnak a foszlányait – időnként meg kellett
állnom, hogy ne fulladjak bele a bűzbe… Rengeteg foszlánya volt, a fene egye meg! – de
végül csak sikerült eltüntetnem, a vörösre piszkolódott homokot is belekotortam, aztán
tiszta homokkal betemettem a lyukat… Micsoda munka volt, gyerekek, de a végén
minden a helyén volt, mintha sok-sok holdja nem járt volna erre senki.
Aztán szökdécselve elindultam vissza az űrhajóhoz…

A csillag már egészen alacsonyan járt, amikor visszaértem az űrhajóhoz. Jó nagy utat
tettem meg, de leghőbb kívánságom teljesült… Az űrhajó árnyékában, maga elé meredve,
nagyon, de nagyon rossz hangulatban, azt a kérgéből jövő bűzös valamit szárítgatva
magán, vörös képpel, egyedül üldögélt Mama kedvence.
A lába elé hajítottam egy darab kaliforniumot. Fölugrott.
– Vigyázz, mit csinálsz! – kiáltotta, előkapta azt a halált hozó vacakot, s egyik ágamat
lenyisszantotta, legyen örökre átkozott! – Ronda hányadék, ronda bokor… Próbáld meg
még egyszer, meglátod, mi történik!
Ekkor azt kérdeztem:
– Hol van Braddock Fattya?
És Mama kedvence fölemelte a fejét, és azt mondta:
– Kicsoda hol van ?
– Braddock Fattya – feleltem. – Találtam ott lenn a sivatagban egy gépet, sose láttam
ezelőtt. Nagyon-nagyon bonyolult… Félek, és arra gondoltam, hogy Braddock Fattya…

S ZÉK ELY ÉVA FOR D ÍTÁ SA


1328-ban készült
két automata bábu
a strassburgi
katedrálison.

Automata kakas
a strassburgi
katedrális


óráján,
1352-ből
 STANISLAW LEM

Robotok
és emberek
Edison leoldotta a fekete függönyt. Szenvtelenül mondta:
– Az android négy részből áll…
A rejtett hatástól, amely ezekben a fémkarikákban jön létre, mindaz, ami kiáramlik
belőlük – a hő, a mozgás és az erő –, e csillogó drótok érintkezése révén terjed szét
Hadala testében: ezek pontos másai idegeinknek, ereinknek, ütőereinknek. Ezektől
az apró edzettüveg-karikáktól, amelyek (igen egyszerűen, mindjárt megmagyarázom)
beékelődnek az áram és e különböző dróthálók közé, a mozgás elindul vagy megáll,
akár az egyik tagban, akár az egész személyben. Emitt látható egy különlegesen erős
elektromágneses motor, amelyet sikerült kis terjedelművé és könnyűvé tennem,
és amelybe az összes vezetékek bekapcsolódnak…
Nem hagytam figyelmen kívül azokat a mély sóhajokat sem, amelyeket a szo-
morúság sajtol ki a szívből; a csinos, okos berendezésű Hadalától e sóhajok bája sem
idegen. Bármely nő tanúsíthatja, hogy e mélabús sóhajok utánzásában nincs semmi
boszorkányság. És nincs színésznő, aki ne kezelné ezeket remekül, s nem osztogatná
tucatszámra.
Íme, két arany fonográf, derékszögben hajlanak a mell közepe felé: ez Hadala tüdeje.
Úgy kapják egymás után ívszámra az ő harmonikus – vagy mondhatnám inkább:
mennyei – beszélgetéseit, mint ahogyan a nyomdagép adogatja magának a kinyomta-
tandó íveket. Egyetlen cinszalag hétórányi beszédét tartalmazza. Szavait pedig a leg-
nagyobb költők adják és karunk legmélyebben szántó metafizikusai, legsúlyosabb
gondolatú írói, csupa lángész, akiket megkértem erre… Ezért állíthatom azt, hogy
Hadala értelme nem akármilyen értelem, hanem ez maga az intelligencia.
Nézd csak ezt a két észrevehetetlen, tiszta acéldugaszt, amint a nyelükön rezegnek,
s egy mozgáskeltő rejtett szikrától önmaguk körül forognak: csak Miss Alice Clary
hangjára várnak, erről biztosíthatlak… Tüdeje alatt egy henger kitüremkedéseiben
vannak feljegyezve gesztusai, járása, különféle arckifejezései és a testtartása ennek a
bálványozott lénynek… Nálam ez a henger, ott, az android összes idegeit magában
foglaló elmélkedés alatt játssza el (hogyan, azt majd később elmondom) az androidban
megtestesült személy gesztusait, járását, különféle arckifejezését és testtartását.
Lényegileg ez a henger több mint hetven általános mozdulatot tartalmaz. Körülbelül
ennyi az, amennyivel egy jól nevelt hölgynek lehet és kell rendelkeznie.

Száz évvel ezelőtt August de Villiers de L’Isle-Adam gróf A jövő Évája című regényében
írta ezeket a ma már anakronizmusnak tűnő sorokat. Anakronizmusnak kettős: mulatságos
bennük az, hogy a robot mozdulatai a pozitív felvételről készült hengerben vannak
programozva, míg beszélni Edison aranyfonográfja által tud! – de még mulatságosabb
talán az izom, amely ugyanúgy vibrál, mint az a nőideál, melyet az androidnak rövidesen
helyettesítenie kell majd. S ráadásul ez a maga idejében oly nevezetes regény milyen
 pedánsan aprólékos! Lord Ewald szeretője rendkívül szép, de rendkívül buta is, s ezt a
lord nem bírja elviselni. A szépség és az ostobaság eme elválaszthatatlan egysége olyan
kétségbeesésbe hajszolja a férfit, hogy végezni akar önmagával (a szerző, De L’Isle-Adam,
még romantikus volt, bár kétségtelenül gúnyosan romantikus, az akkor kialakuló pozi-
tivizmusnak megfelelően). A lord barátja, a jólelkű és lehetetlent nem ismerő Edison
rendelkezésére bocsátja androidját, amely Miss Alice Clary hang, járás, mozgás szerinti
megtestesülése. De vajon tud-e majd a nemes lord beszélgetni az androiddal, amelynek
szavai bár aranyforrásból, de mégiscsak fonográfról erednek? Lássuk csak:

Valóban mindenre, szavamra mondom, mindenre tud felelni bárkinek! Olyan az emberi
szavak készlete, mint egy óriási kaleidoszkóp! Ha felfogásunk reagál egy-egy témának
megfelelő hangejtésre és zenére, akkor bármely kifejezést bármilyen értelemben arra
vonatkoztatunk – aszerint, ami többé-kevésbé örök az emberek lényében és beszédé-
ben.

E tiszteletre méltó régimódi könyvnek (tán szabad a science fiction „előfutárának”

neveznünk) kettős a célzata: egyfelől a női elme képességeit gúnyolja, amelynek gyü-
mölcseit toronymagasan felülmúlják az aranyfonográfok; másfelől száz évvel ezelőtt
elképesztő, mai felfogáshoz képest nyakatekertebb volt (ma egyáltalán nem számít
nyakatekertnek) az, hogy utánozzuk a teremtést (s hogy erről van szó, azt a könyv címe
félreérthetetlenül elárulja). Lord Ewald, akit rögtön szíven üt Edison javaslata, csömörében
kipróbálja önmagán az android jelenlétének hatását – eljátszik vele egy kerti jelenetet,
amelyet eleve teljes egészében elhelyeztek a szintetikus Miss Alice válaszaiban, és amely
szó szerint be is igazolódik –, hogy azután valamiféle „nászútra” induljon a nagy ládában
tartott bábujával, ez azonban egy hajótörés alkalmával ládakoporsójában a tenger fenekére
süllyed. Persze a regény nyelvezete már eléggé poros, ami viszont az ötletességét illeti,
előfutárnak tekinthető abban, ami az összes elképzelhető beszélgetések – különösképpen
a társaságiak – sablonosságát illeti; amikor ezt mondom, főként Ionescóra gondolok.
Igaz ugyan, azzal, hogy az android elkerülheti-e az akadályokat, De L’Isle-Adam nem
tudott megbirkózni, amint ő maga is látja. És nyilván ő is valószínűtlennek kellett hogy
tartsa Hadalának azt a spontaneitását, amellyel egy-egy jelenetben nem csupán a lordot,
hanem magát Edisont is meglepte. Végül aztán kiderült, hogy az „android” nem csupán
gép, hiszen Edison barátnője, a titokzatos Sowana valami szellemi fluidummal a sajátos
érzékszervei mögé gyakorol hatást, s ezzel időről időre életre kelti Hadalát, sőt még azzal
a képességgel is felruházza, hogy olyasmit is meglásson és megtudjon, ami a közönséges
ember elől rejtve van.
Hogy mennyi sok fáradságot, mennyi aprólékos leírást fektetett bele a művébe
De L’Isle-Adam! Edisonja pedig… (éppen most olvasom a Speculation című, S-F-
kritikamagazinban azt az interjút, amelyben J. Ballard elmondja, hogy készülő elbeszélései-
ben valóságos személyek, mint Elisabeth Taylor és John F. Kennedy szerepelnek,
minthogy véleménye szerint immár „fikcionalizált” világunkban ezt kívánja a korszerűség:
már-már az író számára semmi különbség sincs a kitalált és a mai világból vett személy
között; ezt elfogadhatjuk… ámde a jó öreg De L’Isle-Adam ezt már száz évvel ezelőtt
megcsinálta) …nos hát ez a bizonyos Edison nem valami hűvös kibernetikus, s nem csupán
filozófusok és költők szövegeit androidok részére összeállító tudós – hanem ő maga
a saját gépének, annak a mellében aranyfonográfot rejtő szerkentyűnek a poétája.
Micsoda ötlet, hogy higannyal megtöltött közlekedőedények, amelyek a csábos android
test súlypontjában helyezkednek el, izgató kebelhullámzását idézzék elő… jóllehet
ugyanakkor halvány utalás sem történik azoknak a gyakorlati szolgálatoknak a jellegére,
amelyeket az effajta szeretőnek a bonyolult beszélgetéseken túl teljesítenie kell. Ilyesmire
a regényben még futó célzás sincs.
Most pedig, hogy érzékeltessem azt az időközt, amely A jövő Évája megírása óta eltelt, 
 térjünk át egy másik francia szerzőnek (aki talán nem gondolt arra, hogy a teremtés
utánozható) néhány évvel ezelőtt a Fiction című folyóiratban megjelent elbeszélésére,
amely ott mint az egyik legjobb francia sci-fi alkotás szerepelt. Luc Vignan Modellezett nő
című elbeszélésére gondolok.
Ebben az elbeszélésben egy kibernetikusművésznél egy gazdag megrendelő jelent-
kezik, aki reménytelenül szerelmes a Cyntia nevű szép hölgybe. Bármely árat megad, csak
megkaphassa e hölgy műanyagból készült „kópiáját”, ami, úgy látszik, már meglehetősen
megszokott technikai megoldás. A művész eleinte vonakodik, mivelhogy, amint beszél-
getésükből megtudjuk, élő személy „kopírozását” a törvény csak az illető hozzá-
járulásával engedélyezi. Aki azt ilyen engedély nélkül tenné, az ellen bírói eljárás indul.
A káprázatos honorárium azonban úrrá lesz a művész aggályain, s most a Cyntiáról
készült számos háromdimenziós felvétel, hangfelvétel stb. alapján előállítja Cyntia–2-t,
aki szintén androidféle (olyan műanyag bábu, amelyet nem lehet megkülönböztetni a
közönséges embertől – legalábbis amíg nem kerül sor sebészkés beavatkozásával járó
műveletre). A boldoggá tett megrendelő hazaviszi Cyntia–2-t, akit készítője úgy progra-
mozott, hogy eszeveszetten szerelmes legyen a megrendelőjébe; egyébként a saját
különleges eredetéről fogalma sincs, sőt teljesen normális embernek gondolja magát.
A létrehozott idill azonban nem tart soká. Axel Halder – így hívják a nagypénzű szerel-
mest – olykor találkozik az „eredeti Cyntiával”, és jól lehet képtelen bármily különbséget
felfedezni az ő külseje és szeretőjének felülete között, mégsem érzi magát boldognak.

Az első Cyntiában hozzáférhetetlenségét kifogásolta, ikerpárjának viszont a túlzott

engedékenysége bántotta. Amazt meghódítani, ellenállását legyőzni akarta. Sajnálta,
hogy nem rendelt Habertól (így hívják a művészt) valamilyen gátlásáramkört is, amely
Cyntia–2-t is felruházta volna azokkal a vonakodásokkal, szégyenkezésekkel, amelye-
ken oly édes a diadal. Ez a Cyntia folyton csak szerelmes tekintetét meregette feléje.
Benne minden tökéletes – mondogatta magának a férfi. Talán túlságosan is tökéletes:
szeme túlzottan könnyesen csillog, ajka a kelleténél jobban remeg, keble a kelleténél
inkább hullámzik. A szenvedélynek ezek a külső megnyilvánulásai bosszantották
montázsjellegükkel. Felidézte magában azokat a szavakat, amelyeket Haber első
találkozásukkor mondott neki: „Az alany aktív közreműködése feltétlenül szükséges.”
Nos, tán túlságosan éles volt a képzelete? De hiszen Cyntia már hozzá is fogott, hogy
eltompítsa ezt az élességet. Mezítelen teste ingerlően imbolygott a férfi előtt, selymes
haja hullámosan omlott alá sima, gömbölyű vállára. Fehér karja átölelte a férfit. Macska-
mozdulattal simult testéhez, forró lehelete megérintette a férfi arcát. „Axel, szerelmem…”
Ekkor az elérhető cél előtt Axel megszűnt törődni a formájával.

Mihelyt azonban érzékei lecsillapultak, Halder újabb kívánsággal fordult Haberhoz:

azt óhajtja, hogy építsen „nehézségeket” a szintetikus szeretőbe. Beszélgetésük közben,
legnagyobb megdöbbenésére, megpillant a művész műtermének egyik spanyolfala mö-
gött egy oda rejtett Cyntiát, mintegy elbódult állapotban. Íme: Cyntia–3, akit a művész
– szégyentelenül el is ismeri – önmagának „fusizott össze”, hiszen ez a nő olyan rend-
kívülien gyönyörű! A feldühödött Halder hazarohan, hogy arcába vágja „szeretőjének”:
„Te csak ámítás vagy, robot vagy!” Amaz azonban semmit sem ért ebből. Mire Halder,
akit végső őrjöngésbe kerget szakadatlan kedveskedéseivel, odaadásával, lekapja a falról
az ott díszelgő régi kardot, és lecsapja Cyntia műanyag fejét. Néhány pillanat múlva
telefonál neki a valódi Cyntia. Halder ellene is bosszút forral, meghívja magához, és ott
meggyilkolja: ezúttal már vér folyik. Halder elrohan a művészhez, mert „az ő Cyntiájával”
is végezni akar, ott azonban kiderül, hogy ez hiú szándék. Közben ugyanis megváltoz-
tatták a törvényt, az androidok sokszorosításához már nem szükséges a „prototípus”
 hozzájárulása, s a művész tömegesen állítja elő a Cyntiákat. Az utca tele van Cyntiával…
 Ez kétségkívül nem más, mint fantasztikus tréfa igen csekély mondanivalóval. Ámde
a tréfák is megkövetelik az eredetiségnek bizonyos minimumát – különben már nem
tréfák. Az ismertetett kis elbeszélés egész értelme, mondanivalója: az emberek sokszoro-
sítása. Elegendő elképzelnünk, mire lenne képes az olyan író, aki nem fantasztikus eszkö-
zökkel dolgozna fel hasonló témát. Csipkelődő kis történet kerekedhetne ki belőle: egy
híres szépségnek teljesen ismeretlen, szegény ikertestvére él valahol egy isten háta
mögötti vidéken; s egy reménytelenül szerelmes férfiúnak egy ügyes üzletember siet a
segítségére: megszerzi neki az ikertestvért. Mondjuk, a kerítő meghipnotizálja a leányt,
hogy ellenállás nélkül átadja magát az amorozónak. Egy ilyen változat esetén a történet
minden értekét elveszítené, lapos, ostoba és banális história lenne. Tehát a „fantasztikus
elem” a „technikai” megoldásra redukálható. A cselekmény eredetisége csakis abból
eredne, hogy valakinek mesterségesen állítanak elő egy szeretőt. Eléggé különös, hogy
Vignan mindössze egyetlen s ráadásul ilyen olcsó hatásra épített. A szituáció szerkezete,
ha csak az emberi szereplők szempontjából nézzük, heterogénnek bizonyul, minthogy
az eleje és a vége közt egyes részei a realitásnak különféle szintjeit mutatják (amely
realitás természetesen roppantul kezdetleges módon valósul meg, itt azonban ezzel ne
törődjünk).
Milyennek mutatkozik ez a novellácska, ha egybevetjük évszázaddal korábbi elődjével?
Villiers de L’Isle-Adam nem volt valami ragyogó emberábrázoló. Edisonja a mindenre
képes tudomány szimbóluma, amilyennek az elmúlt század hetvenes éveiben látták a
fonográftól és gőzmozdonytól elkápráztatott humanisták és romantikusok; Lord Ewaldja
már a neve után ítélve sem az életből vett alak, hanem tisztára regényfigura, egy fel-
tételezett szalonhőst mintázott meg a szerző, bár el kell ismernünk, hogy ma már nehéz
megkülönböztetnünk az egykori gentleman hivatalos társaságbeli felületességének s e
figura szépirodalmi tükröződésének nem hiteles voltát. A problémát azonban De L’Isle-
Adam regénye kétszeresen is megragadja: mint a nő automatizmusát és mint azt, hogy egy
automata nőiessége felülmúlhatja a nőét. Egyébként ezekben rejlik e mű fő problémaköre.
(Leomlott azonban a történet vakolata: a mindenféle smink, halcsont, fűző, a meg-
testesülés sok mesterkélt gönce, a harisnyakötők és gumifonalak – akárcsak maguk azok
a hamisítások, amelyeket ez a múlt századi francia a maga múlt századi módján leple-
zett le.)
Ezzel szemben a modern francia, aki nyilván nem étlen-szomjan, tintáját fel-felhígítva
írta művét, mint nálánál jelesebb elődje, könnyű kézzel vetette papírra mondókáját. Meg
sem próbálta valószínűsíteni magának az androidnak az alakját (helyette ezt már meg-
tették más sci-fi-írók ezrei), sem pedig a mű főhősének magatartását nem motiválta
lélektanilag. Hevenyészetten veti oda, hogy suhintott a kardjával, s máris siet a poén
felé – ki, a rengeteg sok mesterséges Cyntiával teli utcára. Megemlíthetjük azt is, hogy
milyen szívesen hasonlítgatja össze a bábut és az embert (akár ezt szabdalják szét a
karddal, akár amazt – mintha mindegy volna), s hogy szereti halmozni a dolgokat, ami
különösen feltűnő az ilyen vérszegény alkotásban (az olvasó még fel sem ocsúdott az
androidizálás problémájából, és máris ott a második, a harmadik, a negyedik Cyntia
és így tovább).
A jövő Évájában a lord szeretője – minthogy fonákja Miss Alice Clary társasági ragyo-
gásának – kissé rejtetten inkább az erotikus odaadás szerepét játssza, ámde a gúnyos
hajlamú romantikus író ezt megragadni már egyszerűen nem tudta, ezért hát mindent
elkendőzött és beleburkolt Edison elegáns mondatainak ködébe, aki egy alkalommal,
a higanytöltésű edények témájából kiindulva, általánosságban kijelenti, hogy „az android
pontosan olyan felépítésű, mint az ember”. Hát a modern francia, ő vajon szívesen
foglalkozik-e a témának száz évvel ezelőtt elhallgatott vonatkozásával? Szó sincs róla
ő is tudja, mi „illik”. Az emberi lélekről írni ma éppoly nehéz, mint száz évvel ezelőtt.
De nem úgy az androidokról! Egyáltalán el tudjuk-e képzelni, micsoda kihívás lehetett, 
 az értelemnek milyen sérelmét jelenthette De L’Isle-Adam kortársainak az ő szintetikus
s az eredetinél szellemileg sokkalta vonzóbb Miss Alice Claryje? Minthogy ösztön-
szerűen ebből az irányból várta olvasóinak legnagyobb ellenérzését, Villiers de L’Isle-
Adam a képességeiből kitelő érvelésnek s minden leleményének fő erejét ennek az ellen-
állásnak a megtörésére fordította egy külön „termelési dokumentáció” által (s jegyezzük
meg, olyan előzékeny volt, hogy még ott is, ahol saját magát sem bírta meggyőzni, végül
mégis megoldottnak mutatta be a problémát, és kissé „segített” is androidjának – azzal a
„fluidum”-mal, amelyet a rejtélyes Sowana küldött).
Minthogy a dolognak ezt az oldalát figyelmen kívül hagyja, vajon mire összpontosítja
figyelmét Vignan: a szituációra, a lélektani részre vagy mire? Manapság hol az a vak-
merő, aki kétkedni merne a robotokban? Hogyha a holnapi újságban azt olvasnók, hogy
elkészült Elisabeth Taylor tökéletes modellja, aki interjút ad, férjhez megy, elválik, és újra
férjhez megy, akárcsak maga a filmcsillag, nem lennénk-e hajlandóak készpénznek venni
a hírt? Annál nyilvánvalóbb, hogy az elbeszélés műfaji súlypontjának a jellegzetesen
lélektani területre kell áttolódnia. Minthogy az előállítás titkainak ismeretével való takarózás
a legteljesebben nélkülözhető, a jelenkori szerző akkor is hozzányúlhat a témához, ha
távolról sem szakembere a tudományos fantasztikumnak. S valahogy mégsem akad, aki
ezért lelkesednék. Mindazonáltal képzeljük el, hogy egy realista író, aki egyáltalán nem
járatos sokoldalúan a „robotszakma” elméletében, gyakorlatában és az androidok ismere-
tében, éppen egy olyan emberről szándékozik írni, aki reménytelen vágyától sarkallva
olyasmire határozza el magát, mint Vignan gyenge kis elbeszélésének hőse. Elképzelt
írónk az androidról csak egyvalamit tud: azt, hogy a gyakorlatban nem különböztethető
meg az „eredeti” nőszemélytől. Nekiülvén tehát a cselekmény megtervezésének, ez az író
(ismét hangsúlyozom, hogy nem járatos a fantasztikus műfajban, és nem ismeri annak
szokásos fogásait) talán kénytelen többféle taktika figyelembevételével keresni azt,
amelyik viszonylag a leginkább illik témájához. Vajon a fentiek alapján milyen lehetséges
„játszmakezdéseket” látunk?
1. A naturalista változat.
Ennél először is meg kell határozni a kiindulási szituációt. Milyen mértékben terjedtek
el a szóban forgó műfogások? Társadalmilag és társaságilag hogyan értékelik a személyek
„plagizálását”, ha azt erotikus célból hajtják végre? A tökéletesség milyen fokát érte már
el az „androidtechnika”? (Úgy tűnik, a szomatikus egyéni vonásokat kopírozni minden-
képpen könnyebb, mint a pszichikaiakat, vagyis egy „testi ikret” megcsinálni talán
könnyű lesz, de annál nehezebb lelki kópiát alkotni egy meghatározott személyről.)
Ezután képzeljük el, hogy egy ilyen lényt, aki pontos kópiája a szerelmünket nem viszonzó
hölgynek, bevezetünk legénylakásunk ajtaján. Azon nyomban felmerül egy erősen ható
lelki sorompó: még ha zsebünkben tartjuk is a szállító garancialevelét, mely biztosít
bennünket arról, hogy ez a lény ki fogja elégíteni mindennemű kívánságunkat – az ő
egészen emberi külseje, teljesen nőies viselkedése (elvégre nem egy ordas hetérát
rendeltünk magunknak) akadályt állít a pszichikai áttörés útjába, még akkor is, ha
tudjuk, hogy ő a mi tehetetlenségi, tisztára beidegzett gátlásaink terméke (azoké a gátlá-
soké, amelyek folytán még az irántunk hajlandóságot mutató nőkre sem vetjük magunkat
vadak módjára). Az effajta meggondolásokból számtalan sok következtetés adódik,
egészen a drámai általánosításig. Hamarosan sor kerül a megkívánás és az ellenérzés közti
ingadozásra, hiszen annak tudatát, hogy nem valódi emberrel van dolgunk, magunk elől
nem titkolhatjuk el. Itt aztán érdekes lehetőségek kínálkoznak. Többé vagy kevésbé
mindig, minden emberrel szemben tartózkodóak vagyunk; csak a legutolsó barom az, aki
gátlástalanul, csorgó nyállal, szabadon követi testi ösztönét, még akkor is, ha pénzen
vásárolt szerelemben végzi az aktust. Élő emberrel rendszerint nincs pontosan ugyanolyan
kapcsolatunk, mint amilyen holt tárgyakkal lehet, mégpedig „mindkét irányban”, attól az
 emocionális nullponttál, amely az emóció tárgyára vonatkozhat (vagyis lehetünk barát-
ságosak, illetve barátságtalanok, érezhetünk szeretetet vagy gyűlöletet emberek vagy
állatok iránt, cirógathatjuk vagy gyötörhetjük őket, de nem tehetjük ugyanezt élettelen
tárgyakkal, és ha érzünk is ezek iránt jóindulatot vagy kegyetlenséget, másmilyen ez, mint
amilyen érzésekkel élő lények iránt viseltetünk). Hiszen ilyen esetben tulajdonképpen azt
sem tudhatjuk, hogyan lépjünk fel, milyen szerepet játsszunk, milyen hangot, gesztust
használjunk. Azt a feltevést, hogy a kielégülések akadálytalanságának szexuális aspektusa
teljes mértékben uralkodhatna a habozásnak, a bizonytalanságnak amaz óriási szférájában
– én elvileg elhibázottnak tartom. Elmehetünk akár a tolakodásig, vagyis addig, hogy
megfigyelésünkkel mindenáron le akarjuk leplezni annak a lénynek nem valódi ember
voltát. Vagy megutáltathatjuk amazt önmagával, akár „megcsömörlési”, akár nyílt vagy
titkos gyűlöleti alapon. Általában az érintkezési szféra, még ha létrejött is, állandóan
döcögő marad, hajlamos lesz a kisiklásokra, s bizony tartanék tőle – egy förtelmes elzüllés
irányában, nem annyira a „bábuként való imbolygást”, mint inkább „egy degenerált pár”
létrehozatalát eredményezve – az ilyen szituációba került mindkét partner részéről.
Az ágybeli élmények területe itt a lehető legmellékesebbnek számít. Mellőzésének oka
lehet a szerző prüdériája vagy egyszerűen az, hogy így osztja szét a szituációk összessé-
gének valószínűségét.
Gondolni is rossz arra, mivé válhat egy ilyen kiszámítottan kielégült szerető szerelme.
Holmi kardsuhintás és bábulefejezés csak szimpla gyerekség annak a süllyedésnek a
mélységeihez képest, amelyek „a kibernetikai művész megrendelőit” fenyegetik. Az a lény,
amellyel bármit megtehet az ember, amit éppen akar – s nemcsak etikai, hanem bármely
téren –, és amely még csak nem is rabszolga, hanem éppenséggel semmi, ijesztőnek
bizonyul, minthogy elég egy külön hiba, s az ember egyedül, magányosan marad a helyzet-
ben. Kedve támadhat, hogy pszichológiai kísérleteket folytasson vele. (Mi mindent képes
felfogni? Mennyit ért meg abból, ami történik?) Egyszóval: ott, ahol csömörré vált túl-
telítettségre kerül sor, íróilag egyáltalán nem zárul le az ügy, sőt éppen ott kezdődik.
Most már hatásvadászó csattanójának a kidolgozása a probléma közönséges meg-
kerülése, minthogy nem a megoldását jelenti a problémának, csak átalakítja, valamilyen
„viccé”.
2. A lélektani változat.
Ez éppen azt állítja a figyelem középpontjába, amit az előbbi csak vázolt. A naturalistá-
nak érdemes lenne szélesebben kidolgoznia a hátteret, a „társasági” körülményeket.
A történet kezdettől végig zárt helyen – mondjuk: egy házban – játszódhat le. Valamiféle
pokol jön ott létre. A partnernő kölcsönhatású személytelensége partnerében azt a meg-
győződést kelti, hogy önfertőző. Szórakoztatóan gunyoros változat lenne az, amelyben az
android-nő valahogy „különbnek” bizonyulna az „eredetinél”, testben és lélekben
fölötte állana hiteles riválisának. Természetesen a bábunak ez az emberrel szembeni
„fölénye” megváltoztatja a dolgok helyzetét, megszűnhet egy bizonyos mechanikus
zsibbadtság. Ezáltal azonban csak elcserélnők az egyik poklot a másikra. A szintetikus
szerető reakcióinak kiegyensúlyozott és megbonthatatlan tökélye létrehozza azt az
infernót, amelyhez fokozatosan „hozzáidomul” az, aki olyan ügyesen kiagyalta magának
a könnyű paradicsomot. Külön drámai magot kínálnak azok a próbálkozások, hogy
– beavatással vagy célzásokkal – a partnernő tudomására hozzák, ki is ő tulajdonképpen
(valami ilyesfajta motívum hatja át a Solarist).
3. A pszichopatológiai-szadista változat.
Végre ez az, amelyben jó néhány mai író kiélheti magát. A szerelmes kínozza-gyötri
az androidot, mert a hideg keblű, hozzáférhetetlen úrhölgy mellett maga válik juhász-
kutyává: s minél inkább kutyává alázkodik istennőjének lábánál, annál diadalmasabban
fogja majd kiélvezni bábuja fölött a rekompenzációt. Ez lehet groteszk, és lehet félelmetes.
Az „alkotó művészt” nyilván ki fogják hívni időről időre, hogy hajtsa végre az „aktuális
kiigazításokat”. Egyébként az előállítható poklok mennyisége elképzelhetetlen. Ezenkívül 
 konfliktushelyzetek is kialakulnak: az autentikus nő találkozik a kópiával, amikor is az
„eredetinek” különösen furcsa a helyzete, megtudván, hogy szadista módon visszaéltek
vele – de vajon vele magával-e? Itt is szociológiai, jogi és egyéb problémák merülnek fel.
Hiszen szó lehet arról, hogy az emberek az androidban saját emberi mivoltuk ellen intézett
támadást éreznek, vagy kiemelhető, hogy mi a sajátos helyzete ennek a mesterséges,
ártatlan lénynek mint „technikai kényszerrel megvalósított ötletnek” stb.
Vajon a lehetőségeknek ebben az óceánjában mit tesz a fantasztikus mű írója?
Azt, hogy valamennyit elkerüli. Nem érdekli a kérdés pszichológiai dimenzióban (ahol
szinte magától kínálkozik a hagyományos stílusban készült portrémunka, csak éppen nem
hagyományos szituációban), de nem érdekli az ontológiai dimenzióban sem (az „öncélú
lét” és a „közcélú lét” szembeállítása jelentené új módját annak, hogy kiválóan érdekeset
nyújtsunk ebben az anyagban), egyáltalán semmiféle dimenzióban sem érdekli. Őt az a
lehetőség érdekli, hogy megírjon egy jó kis elbeszélést, amelyben semmiről sincs szó,
amelynek nincs mondanivalója, és amely se nem szívderítő, se nem hátborzongató, csak
egyszerűen langyos, és e langyosságával szerfölött tipikus. Nos hát az ilyen „strukturális
elegyengetés” a problematikai és elbeszélő területen, vagyis ez a könnyű szlalommal való
lesiklás mindenféle olyan feladat között, amelyek komolyabb megbeszélést igényelnének,
nem az értéktelen sci-fi művek színvonalára, sőt nem is az átlagosakéra, hanem a közepe-
sekére jellemző. Az említett novellát – újra megemlítem – egy olyan gyűjteményben talál-
tuk, amely a francia szerzők sci-fi művei közül állítólag a legjobb tizenhetet tartalmazza.
(Ez az antológia egy sci-fi folyóirat különszámaként jelent meg.)
Miben rejlik a fent bemutatott alkotás alapvető tévedése? Abban, hogy itt tökéletesen
elmosódnak a paraméterek. Minden irodalmi mű a konfliktusoknak bizonyos rendjét
tartalmazza, s emellett vagy magában foglalja – burkoltan vagy világosan – annak köz-
lését, hogy ez a rend miképpen viszonyul a „reális világ” rendjéhez, vagy csupán az
olvasó az, aki a mű rendszerét egybevetve a világ rendszerével, meghatározhatja, vajon az,
amit bemutattak neki, „a valóság hű tükre”-e, avagy valami szerfölött végletes, vagy
éppenséggel átlépi-e a „valóság hű tükörképének” határát. Egyébként ez a mű által meg-
határozott rend gyakran nem egyenletes benne elejétől a végéig (mégpedig leggyakrab-
ban olyképpen, hogy a konfliktusok valószínűségei azért kezdenek a történet vége felé
redukálódni, hogy happy end következhessen be – ami pl. a dickensi regényekre is
jellemző). De vajon miféle sablonok követelményét támaszthatja az olvasó egy fantasz-
tikus művel szemben? Vagy olyanokat, amilyenekkel a maga kultúrájában már rendelkezik,
vagyis ezeknek a megfelelőit és mértékeit igyekszik a fantasztikus történetek sablon-
gyűjteményében (tehát az általa ismert mesékben, regékben, mondákban) felfedezni,
vagy pedig magának a műnek kell valamiképpen a bemutatott események mellett (vagy
azokban) a dimenziós információkat, az események és az axiológiai példatár mértékeit
tartalmaznia. Legjobb az, ha a kettő összeforrottan jelentkezik. A koordináta-rendszert
alkotó kommentárok és figyelmeztetések helyett, amelyek az olvasónak megkönnyítik
vagy éppenséggel lehetővé teszik a tájékozódást, a mű bemutathatja egyszerűen csak
mindazt, ami egy bizonyos fantasztikus eseménysorozatot jelent, és azt, ami az alakjai
által megadott értékét, valamint demarkációs határvonalát képezi. Mi „a vágyak teljesü-
lésének” mint alapelvnek a végső határa? Ez ott halad el, ahol maga az Úristen tartózkodik
a maga mindentudásával s ezzel párosuló mindenhatóságával. Megpróbálható-e az, hogy
egy fantasztikus mű keretében elérjük ezt a tulajdonképpeni, ezt az igazi „legvégső”
határt? Ezt én Emlékirat c. elbeszélésemben próbáltam megtenni, ott igyekeztem be-
mutatni az Úristen feleletét. (Ő a mű végén óriási elektronikus agyként jelentkezik, amelyet
„megzavar” a mindenhatóság témája – ezzel azonban csak a tudományos fantasztikum-
ban kötelező konvenciónak adóztam.) De hát tulajdonképpen hogyan is lehetne be-
mutatni a mindenhatóságot és a mindentudást – s mindkettőt a maguk korlátozatlan
 immanenciájában – akkor, amikor minden írásműnek operatív határt kell szabnia a maga
történései elé? Valahogy természetes módon igyekeztem lefékezni az isteni lehetőségeket,
mégpedig úgy, hogy feltártam eltitkolt belső ellentmondásaikat. Ezeknek az ellentmondá-
soknak a játékából ered az isten-narrátor paradox drámája, mely abban tetőződik, hogy ő
maga képtelen korlátozni önmagát: semmit sem tud megállapítani a saját eredetének
kérdésében, mert ha előfeltétel a mindenhatósága, akkor nem lehet semmiféle bizonytalan
feltevése: minden feltevése azonnal valósággá lesz. Tehát az ilyen antinómiák bősége
gyötri az isteni lényt. Nos, ha az összehasonlító irodalomtudomány megengedi saját
műveink „öndiagnózisát”, akkor megkockáztatom azt a kijelentést, hogy engem a leg-
erősebben mindig a határállapotok vonzottak – mint bizonyos műveleti elvek legtávolabbi
kiterjesztései. S ezt, azt hiszem, éppen jókor mondom, minthogy az android esete éppen
a vágyak teljesülésének mint szabálynak ilyen határesete. Az ilyen műnek azonban
dedukciós raktárkészlettel is kell rendelkeznie; a határfeltételeket mindenképpen meg kell
jelölni, akkor is, amikor paradoxonokra és antinómiákra törekszünk (pl. groteszket
tervezünk), valamint akkor is, ha mintegy ellentétek nélküli világot akar valaki teremteni.
Egy katasztrófa, egy marslakó-invázió vagy más hasonló eset a kiinduló feltétel szerint
kívülről érkezik; a robotokat viszont nekünk magunknak kell előállítanunk; s még ha
minden lehetséges is, a „minden egyszerre” bizonyára nem lehetséges (tehát az olyan
android, aki egyidejűleg az ember hasonmása és merev bábu is volna, sőt ráadásul
tökéletesen angyali lény, nem lehetséges, ha ez se nem ember, se nem angyal, se nem
bábu – stb.).
A Modellezett nő típusú műveknek ezért a saját cselekvésükhöz idomuló „szélső fel-
tételeket” kell hordozniuk magukban. Ezek a feltételek a szinergikus vagy antagonisztikus
(konfliktusteremtő) tényezők szerepét töltik be a szereplő személyekre vonatkozóan. Ez
különbözteti meg a tudományos fantasztikumot a mesétől. A mesében ugyanis nem a ter-
mészet erői ellen folyik a játék, hanem bizonyos, meghatározott személyi jellemvonású
ellenségek ellen: az ellenlábas benne egy közönséges lény, és nem egy anyagi hatóerő.
A sci-fiben viszont a játék a természet ellen folyik; a robotok paramétereit végül is ugyan-
csak az anyagi alapzat tulajdonságai határozzák meg. Az aprólékos technikai leírás nem
nélkülözhetetlen, de bizonyos minimális információt az egyes működési szakaszokra
vonatkozóan meg kell adni. Ha egyszer a természet androidjellegű utánzása már eléri a
plafont, vagy ha az androidokat már nem lehet megkülönböztetni a közönséges emberek-
től, akkor az ebből adódó problémák többé már nem az ember és a bábu szembeállítását
jelentik. Ha aztán már egyszerűen embereket és nem mozgatható bábukat állítanak elő,
akkor esetleges diszkriminációjuk hasonló jellegű társadalmi jelenség lenne, mint amilyen
minden emberkategória diszkriminációja, akár kasztjellegű, akár osztályjellegű, akár faji
vagy egyéb jellegű okok idézik elő. Ennek bekövetkezése azonban nemcsak hogy való-
színűtlen, hanem egyszerűen lehetetlen. Az emberszabású gép ugyanis annyiban lehet az
ember szolgája, annyiban képes egy-egy különleges kockázat vagy fáradság szituációjá-
ban helyettesíteni, amennyiben pszichikailag különbözik tőle. A pszichikai vagy legalábbis
a nem anyagi paraméterek kérdése egész problémakört jelent. Hogyha etikai nézőpontból
mindegy, hogy egy acélból készült androidot vagy egy hús-vér embert teszünk-e ki
tetszőleges veszélyeztetésnek, ez ugyanazt jelenti, mint ha valaki, aki, mondjuk, ekto-
genezissel, tehát embriogenetikus úton lombikban jött létre, mint egyed semmiben sem
különbözik mitőlünk. Tehát sem a robot, sem az android nem lehet minden irányban kopí-
rozott ember; a homunkulusz-mítosz, amelynek a most tárgyalt téma tulajdonképpen
kései újjáéledését jelenti, nem annyira a homunkuluszok gyakorlati felhasználására irá-
nyult, mint inkább megalkotásuk problémájára: ebben a pontban lokalizálva a kihívást a
Teremtővel és minden olyan hittel szemben, amely az értelmes lények teremtését termé-
szetfölötti jellegűnek mondja. Ennek felel meg az is, hogy a homunkuluszoknak csökkent
mozgásképességet, bizonyos immanens gonoszságot, lázadási hajlamot és démoni
jelleget tulajdonítottak, ami egyszerűen azt a mélyen begyökerezett, a szellem történeti 
 fejlődésében meghatározott meggyőződést tükrözi, amely szerint a teremtés kopírozása,
vétkes, bűnös dolog lévén, valamiféle szégyenletes eredményre kell hogy vezessen, és
mivelhogy az ember – ez volt az előfeltételezés – az embert szintetikus úton nyilván nem
ugyanúgy fogja megépíteni, mint ahogyan közlekedési eszközét vagy házát építi, tehát
plágiumjellegű kreációs tevékenységénél mindenképpen a Sötétség erőinek assziszten-
ciáját kell igénybe vennie. Az effajta feltételezéseknek a vallás gyökereitől már elszakadt
csökevényei – amelyekből már kilúgozták a transzcendentális tilalmakat –, merőben a
tehetetlenség erejénél fogva, ma is kísértenek a fantasztikus irodalomban. A robotok,
illetve androidok építésének kérdése minden racionális szemszögből nézve, előreláthatóan
elvileg csupán technológiai probléma. Talán még futószalagon is előállítanak majd
ilyeneket akkor, ha ez műszakilag kivitelezhető és gazdaságilag kifizetődő lesz. Ami ezt
a két szempontot illeti, ma még bizonyíthatatlan hipotézisekre vagyunk utalva, illetve itt
olyan fantasztikum alkalmazható, amely még futurológiai igénnyel is fellép. Az android-
nak az emberhez és az embernek az androidhoz való viszonyát – ha androidok egyáltalán
lesznek – technikailag megvalósítható paraméterek csoportja fogja jellemezni; hiszen
az android pszichikai tulajdonságait – ez nyilvánvaló – annak kell meghatároznia, hogy
miként tervezték, és miként konstruálták meg. Itt tehát valóban kivételes helyzettel állunk
szemben: egy teljesen technikai jellegű feladat megoldása közvetlenül olyan feladatokban
folytatódik, amelyeknek korábban tisztára antropológiai volt a jellegük. Vagyis az ilyen
lény paramétereinek – melyek pszichikumát meghatározzák – konkrét értéke íróilag
ugyancsak figyelembe veendő. Vignan csupán képzelte azt, hogy sikerült magát túl-
tennie rajtuk. Minthogy az android fogalma nem állhat meg légüres térben mint „mezte-
len” név, minden közelebbi meghatározás nélkül, és minthogy a cselekvés lefolyása
maga kívánja meg a pontosabb körülírást, ezért az, aki gondosan ki nem terveli és maga
elé ki nem tűzi az androidtulajdonságokat, eleve arra van ítélve, hogy passzívan sodor-
tassék elkoptatott sablonok, banális megoldások felé. Vignan kis elbeszélésében nem
valamiféle androidról vagy valamilyen, velük kapcsolatos szociálpszichológiai, erotikai
stb. kérdésekről van szó: a szintetikus szerető ötlete csak ürügy, hogy az író valamiféle
formát adjon az olyan vágyak beteljesüléséről szóló mesének, amelyekről tudvalevő,
hogy megvalósulva mindig „megalkotójuk” ellen fordulnak.

A robotok kérdését hármas tagolásban lehet tárgyalni: felvetve azt, hogy megépít-
hetők-e, és ha igen, akkor milyen célból fog ez megtörténni – valamint, hogy miben
fognak hasonlítani az emberre, s miben fognak különbözni tőle. A fantasztikus irodalom-
ban e téma felvetése az első kérdésre adott választ jelenti; ami a másik kettőt illeti,
a szépirodalomban adott feleletek nagyon tarkán jelentkeznek, és a maguk egészében –
mondjuk ki már itt, elébe vágva részletes áttekintésünknek – a jövőbe tekintést illetően
igen csekély értékűek, vagy egészen értéktelenek.
Soroljuk most fel a science fiction műfaj eme szektorának fő cselekménytípusait:
1. Intellektronika (számítóberendezéssel működő, mechanizált típusú, nem ember-
szabású értelem).
E téren a fantázia viszonylag még keveset alkotott.
Íme, néhány tipikus motívum:
a) Gigászi komputer – amely az államot vagy az egész világot irányítja („elektrokrácia
ember nélkül”), megtalálható Van Vogt, Asimov, Leiber és sok más szerző műveiben.
Van Vogtnál a gép időszakos pszichológiai ellenőrzéseknek veti alá az állampolgárokat,
Asimovnál mindenekelőtt a gazdasági életet rányitja. Az én Cimborámban egy nagy
komputer, elrejtve az emberek elől szándékait, világuralomra tör. Ezzel a cselekmény-
típussal találkozhatunk H. Hauser, az elhunyt német író Gigászi agy c. regényében is,
ahol inkább a hatalom „alsóbb szintjein” szerepelnek számítógépek, pl. mint bűnügyi
 nyomozás segédberendezései (Niven Az érzékszervek c. elbeszélésében detektív helyett
komputer hasonlítja össze a fényképeket a bűntettes kinyomozásához), mint a bolygó-
közi, illetve általában a kozmikus felderítés szolgálatában álló emlékezetgépek stb.
b) Nagy komputer-hadvezér – ilyen pl. Dinah a fent említett műben; a két ellenséges
számítógép-hadvezér „titkos megegyezésének” témáját a szépirodalomban ugyancsak
sorozatosan feldolgozták már.
2. Robotok (emberszabású mechanikus berendezések) és androidok (emberekhez
igen hasonló bábuk).
a) A robotokkal az emberek úgy bánnak, mint rabszolgáikkal.
b) Házi szolgálatot ellátó androidok, „felszolgálók”, sőt férfi- és női szerepet betöltő
ágyasok.
c) Az emberek saját érdekében, rajtuk uralkodó robotok: azzal áltatják az embereket,
hogy a régen megszűnt háború még mindig dúl a föld felszínén, s ezért megtiltják az
embereknek, hogy elhagyják óvóhelyeiket – ha ugyanis kiengednék őket, akkor az
emberek elölről kezdenék a megszűnt háborút (pl. Dick művében).
d) Kétségbeesett, tehetetlen robotok, melyek gyászolják a háborúban elpusztult
emberiséget: ez meglehetősen gyakori motívum. (Például Brian W. Aldiss De ki pótolhat
egy embert? vagy Poul Anderson Az űr árvái c. művében, amelynek már a címében is
árvák szerepelnek.)
e) Egymás ellen, gazdáik szórakoztatására háborút viselő robotok (pl. D. Bunchnál).
f) Az emberiség elpusztulása után, az értelmetlenné vált háborút merőben a tehetetlen-
ségi erő folytán tovább folytató robotok.
g) Az emberek elől elszökő, saját országuk megalapítására törekvő robotok (ezt jó-
magam találtam ki, de mint groteszket).
h) Olyan robotok, amelyek kidolgozták saját „metafizikájukat”, és kihirdetik, hogy
fölötte állnak az embernek (pl. Asimov Én, a robot c. művében szerepel egy ilyen elbe-
szélés, ámde itt a robot-ontológia megalkotója olyan, mintha hibás volna).
i) Olyan robotok, amelyek munka közben, főként veszélyes, nehéz helyzetben érthe-
tetlen okoknál fogva felmondják a szolgálatot; rendszerint műszaki hibáról van szó.
j) Megőrült robotok, törnek-zúznak, még embereket is ölnek (pl. A. Bester A gyengéd
Fahrenheit c. művében, mégpedig nem valami „immanens gonoszságból” – mert ami
történik, az csak váratlan hiba, elromlás következménye, vagy csak azért következik be,
mert a robotot végrehajthatatlan feladat elé állították, esetleg azért, mert a robot olyan
helyzetbe kerül, amilyet a konstruktőr nem vett számításba (ilyen vezérmotívum jelenik
meg az én Vadászat a Setauroson c. elbeszélésemben; egy bányászrobot „agyrázkódás”
következtében pusztító tevékenységbe kezd, és meg kell semmisíteni).
k) Nem földi, vagyis más bolygókról érkező, nem emberek által megépített robotok
(pl. A. Clarke A város és a csillagok c. művében vagy J. Blish Vor c. regényében – ez
utóbbiban egy különleges robot szerepel, s ez nemcsak hogy csillagtűzből eredő fém-
szörnyeteg, hanem egyúttal megkínzott lény is, retteg a haláltól, s íme, az öngyilkos
robot, amely önmagával nem tud végezni, mert ez ellen biztosítószerkezetet építettek
beléje, az emberekhez fordul kérésével, hogy pusztítsák el; „nem földi robotok” ügyel-
nek fel hajókon és „repülő csészealjakon” is, őrzik a fedélzetre vitt, elrabolt embereket,
s az embereknek többször is sikerül túljárni az ilyen robot eszén).
l) Jellegzetesen emberi munkát végző robotok, pl. sci-fi műveket szerkesztenek
(humoros változatokban nemegyszer szereplő motívum) vagy regényt írnak (pl. Fritz
Leiber Ezüst tojásfejek c. művében); kisegítő funkciókat töltenek be, pl. a pénzbeszedők,
pincérek, hotelportások munkáját a sci-fi művekben gyakorlatilag éppen a robotok végzik.
m) Robotok, amelyek annyira bölcsek, hogy logikai úton megállapítják Isten létezését
– egy ilyen „szent robot” szerepel A. Bouchner Aquinói Szent Tamás nyomában c. novellá-
jában; ugyanott találkozunk a „robass”-szal is, amely nem egyéb, mint Bálám szamará-
nak mechanizált megfelelője, s melynek gazdája megkísérti a jámbor lelkű Tamást. 
 n) Embereket más emberek parancsára fegyelmeznek, különlegesen meggyötörnek
stb. (ez történik D. Bunch novelláiban, az általa kigondolt Moderan országban).
o) Komputer-robot, mint Dominator, az elektronikus felügyelő az űrhajón J. H.
Schmitz A vonal vége c. novellájában, hőse azonban győzedelmeskedik ezen a berende-
zésen, és elmenekül a Galaktika mélyébe, míg a jólelkű szerző még bájos menyasszonyt is
nyújt neki, a csillaghajónak egyik utasát, akiből nyilván egy új embernem Évája leend.
p) A robotok témájához sorolnám azokat a „kettős inverziójú” novellákat, amelyekben
(így pl. Asimov Tejfelesszájú vagy Randall Garrett De én nem gondolkozom c. művében)
a rakétán utazó ember tölti be a komputer szerepét. (Asimovnál fenomenális emlékező-
tehetséggel bír, Garrettnál pedig mint „guesse” a villámgyors asszociációk fenoménja:
itt a gép tehetségét plántálják át az emberi agyba.)
q) Tanácsadó mikrorobot, pl. fülben hordható „miniatűr agy”: ezt az álrealista cselek-
ményt adja F. L. Wallace Átszállási késés c. művében (melynek utasa egy idegen bolygón
csakis egy ilyen, Dimanche nevű elektronikus tanácsadó segítségével tud úrrá lenni a
nehézségeken); ugyanez tréfaként szerepel nálam a Robotok meséi c. kötet Automateusz
Cimborája c. elbeszélésében; nálam a mikrorobot a társa a makrorobotnak.
r) Félig robotja, félig komputere egy másik civilizációnak, amely hatalmában tartja,
és hipnotikus úton rányitja (pl. Roger Dee Siratófaljában).
s) Cserélhető agyú s ezáltal cserélhető képességekkel rendelkező robotok (így
Clifford Simaknál a Folytatásos növény c. novellában: más-más típusú agyat „illesztve”
a robotba, gépészből sebésszé, sebészből antropológussá alakítja át stb.
t) Olyan robot, amely fölött holmi „Mások” veszik át a hatalmat; így pl. A legyőzhetet-
len c. művemben (egy küklópsz ezzel lázad fel az emberek ellen).
u) Egymás ellen vagy emberekkel küzdő robotok; itt a küzdelem sportjelleget ölt.
v) Ócska, használhatatlanná vált robotok, amelyek már szemétre valóak, de valaki
nagyon megsajnálja őket; a jótét lélek lehet pl. egy tiszteletre méltó öreg nevelőnő vagy
egy kisgyermek; ez a motívum jelenik meg a Visszatérés c. műben.
w) Robotok vagy androidok mint keverékek, vagyis emberi testrészekkel, illetve agy-
gyal rendelkeznek; Robert Sheckley Gyors Segítség c. novellájában az derül ki, hogy az
emberi „lelket” nem lehet megtervezni, s hogy minden emberben „három részre oszlik”:
egyik része megmarad az emberben, a másik kettőt pedig két robotba „leheli bele”; ez az
ötlet a Freud-féle hármasságra (Superego – Ego – Id) épül fel; egy bolygóra, ahol ne-
hezek az élet feltételei, mint amilyen a Venus, Iddel ellátott robotokat küldenek, lévén
az Id az a gorilla, amely brutálisan őrködik tudatalattiságunkon; az egyik ilyen robot neve
Durrier Chassis. Egy másik változatban az emberi agy (egy szerencsétlenül járt űrhajósé,
egy gyermeké) belekerül a rakéta kormányszerkezetébe, és ott tudatára ébred „transz-
koncentrációjának”; ismét másutt – így Damon Knight Kérdezz valamit c. művében – egy
levegőmentes bolygó katonaiskoláiban harci automatákat tenyésztenek ki azáltal,
hogy gyermekek agyát és csökevényes szerveit ültetik bele páncélozott gubó-protézisekbe
(itt tehát egy vegyes robot-android-ember alakzatról van szó).
x) Külön egy-egy meghatározott feladat teljesítésére készülő robotok, melyeknek ren-
deltetésük betöltése után ócskavastelepre kell kerülniük, amit – érthetően – nem nagyon
akarnak.
y) Sztrájkoló robotok. (Ilyen történetet nem ismerek, s ezt különösnek tartom, mert
kell ilyennek lennie!)
z) Olyan robotok, amelyeknek megjelenése általános gyógyír lesz minden társadalmi
problémára (pl. J. Williamsonnál, de C. Simaknál is).
Minekutána így az ábécé végére érkeztünk, a fel nem sorolt változatoknak még a ten-
gere előttünk. Az iménti próbálkozás alapján az olvasó megértheti, miért nem vállal-
kozom rendszeres osztályozásra. Ez túlságosan fárasztó lenne.
 R A D Ó GY ÖR GY FOR D ÍTÁ SA
Kötetünk képeiről

Az emberi képzeletet ősidők óta izgatta a megelevenedő szobrok,

gépemberek, androidok, robotok, homunkuluszok problémája.
Héphaisztosz szolgálói aranyból készített, beszélő robotok voltak;
Kréta szigetét – a görög mitológia szerint – Talosz, a fémtestű, higanyvérű
óriás védte a betolakodók ellen; Pügmalión szoboralkotását életre
keltették az istenek; még a maják legendáiban is szerepelnek fából
faragott emberek. A mesék, mítoszok, legendák tele
vannak gépemberekkel és gépállatokkal az irodalomban
is mindig felbukkannak ezek a varázsos, jó vagy
gonosz lények. / A képzelet azonban mindig a
valóságra támaszkodott. A technika történetének
egyik mellékútján (néha zsákutcát is mondhatunk)
emberek százai és ezrei dolgoztak, akiknek legfőbb
vágyuk volt utánozni a természetet, és élettelen anyag-
ból élőt teremteni. Egyiptomi templomokban mozgó
istenszobrok riogatták a hívőket, Perzsiában, Kínában,
Görögországban ügyes mesteremberek morgó
játékokat, éneklő madárautomatákat készítettek… /
Az automaták története majdnem egyidős a technika
történetével. Az ókor stafétabotját a középkor órásai
adták tovább a XVIII-XIX-XX. század technikusainak
és feltalálóinak. Aprólékos, hihetetlenül finom
mozgó, beszélő, zenélő, rajzoló szerkezetek jöttek
létre a kicsiny műhelyekben, csodálatot ébresztve
a kor emberében. A királyok, nagyurak kincsei voltak
az automata szerkezetek, vagy a gyűjtemények,
múzeumok, kiállítások vonzó látványosságai. / Képeink
az automaták történetéből adnak ízelítőt. Ezek a képek
nemcsak az emberi találékonyságot, türelmet és munkát
dicsérik, és nemcsak azt az utat jelzik, amely a ma és a
holnap robotjaihoz vezet, hanem megmutatják azt is,
hogy miért olyan gyakori és kedves témája a tudo-
mányos-fantasztikus irodalomnak az ember formájú
gép. Évezredes irodalmi és technikai hagyományokat
ötvöz a tudományos-fantasztikus irodalom a jövő
napról napra tisztábban látszó lehetőségeivel néha
tréfásan, néha ijesztően, néha okosan, néha bugyután,
de végül sohasem hagyva kétséget afelől, hogy az
ember és a gép konfliktusának látszata mögött mindig
az ember és ember konfliktusa rejlik. / K. P.

Jean-David
Maillardets
nagy
automata
varázslója.
Készült


a XVIII. század
végén
 A hipnotizőr és a médium.
Automata játék
az 1850-es évekből.

Zenélő doboz
XVI. Lajos korából.
A szerkezetet
zongorába rejtették,
az udvarhölgy
„játszott” a billentyűkön


Felelős kiadó: Szilvásy György
Felelős szerkesztő: Szabó Valéria
A szöveghűséget ellenőrizték:
Borbás Mária, Göncz Árpád
Székely Sándor, Viola József
Műszaki vezető: Gonda Pál
Képszerkesztő: Moldova Zsuzsanna
Műszaki szerkesztő: Gut Ferenc
29 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601–59
IF 1796 – e – 7375

Készült a Zrínyi Nyomdában (73.1296/1–3342)

RO/72-es gépen, ofszet rotációs eljárással
Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató