1.

Haptikák

A hivatalos álláspont szerint Flynne bátyja nem szenvedett poszttrauma­

tikus stressz szindrómában, de a haptikák néha zavart okoztak. Ezeknek
a tetoválásoknak a nyoma állítólag egy fantomvégtagra hasonlított. A há­
borúban varrták Burtonre őket, hogy a férfi tudja, mikor kell rohannia,
mikor kell fedezékben maradnia, mikor kell győzelmi táncot lejtenie,
milyen irányban kell lőnie, és mekkora távolságra. Adtak hát neki némi
rokkantsági segélyt, ő pedig leköltözött a patak mellé, a lakókocsiba.
Flynne és Burton kiskorában egy alkoholista nagybácsi lakott ott, az ap­
juk legidősebb testvére, valamelyik másik háborúnak a veteránja. Flynne
tízéves korában Burtonnel és Leonnal együtt bunkernek használta a ko­
csit a nyáron. Később Leon megpróbált csajokat vinni oda, de túl nagy
volt a bűz. Amikor Burton leszerelt, már nem maradt más a kocsiban,
csak a legnagyobb darázsfészek, amit életükben láttak. Leon szerint ez a
lakókocsi volt a legértékesebb tárgy a birtokon. Egy 1977-es Airstream.
Egyszer mutatott Flynne-nek ilyeneket az eBayen, úgy néztek ki, mint
nagy, tompa töltényhüvelyek, és állapottól függetlenül rengeteg pénzért
árulták őket. Az övéket a nagybácsi kívülről összetrutyizta fehér PUR-
habbal, hogy szigetelje és vízhatlanná tegye. A hab mostanra szürke volt a
kosztól, Leon szerint csak ezért nem csaptak még le rá a lomisok. Flynne
szerint úgy nézett ki, mint egy nagy, öreg lárva, csak ennek lyukacsos volt
az oldala az ablakok miatt.
Flynne ennek a habnak a foszlányait látta az ösvény fekete földjébe
beletaposva, miközben sétált lefelé. A lakókocsiban égtek a lámpák, az
ablakon keresztül látszott, hogy Burton odabent áll, majd megfordul. A ge­

5
rincén és az oldalán ott volt a haptikák nyoma: mintha halpikkelyszerű
ezüstös port szórtak volna a bőrére. Azt mondták, ezeket is el tudják
távolítani, de Burton nem akart annyit visszajárni.
– Hahó, Burton! – kiáltott Flynne.
– Easy Ice! – Ez volt a lány gamer tagje. Burton egyik kezével kinyitotta
a lakókocsi ajtaját, a másikkal egy tiszta, fehér pólót húzott a tengerész­
gyalogosoknál edződött felsőtestére, eltakarta a köldöke feletti, kártyalap
nagyságú ezüstös foltot.
A lakókocsi belseje vazelinszínű volt, a Hefty Martból származó bo­
rostyánba süllyesztett LED-lámpák világították meg. Flynne segített
kirámolni, mielőtt a férfi beköltözött. Burton nem vette a fáradságot, hogy
lehozza a garázsból a porszívót, inkább három centi vastagon befújta az
egészet valami kínai polimerrel, ami átlátszó, rugalmas réteggé száradt.
Itt-ott látszott benne egy használt gyufaszál a padlón, meg a lánynál is
öregebb, legális forrásból származó cigaretta eltaposott csikkjének parafa­
mintájú papírja. Flynne azt is tudta, hol találja a rozsdás óráscsavarhúzót
és a 2009-es pénzérmét.
Burton hetente egyszer-kétszer kihordta minden cuccát, és slaggal lemos­
ta a kocsi belsejét, mint egy műanyag ételdobozt. Leon szerint a polimer
védi a berendezést, és egyszerűen le lehet majd hámozni, mielőtt felteszi
az eBayre ezt a klasszikus amerikai járgányt. Hadd jöjjön vele a kosz is!
Burton megfogta Flynne kezét, megszorította, majd behúzta a lányt
a kocsiba.
– Davisville-be mész? – kérdezte Flynne.
– Leon bevisz.
– A Lukács négyötösök ott tüntetnek éppen. Shaylene mondta.
A férfi megvonta a vállát. Rengeteg izom mozdult rajta.
– Te voltál az, ugye, Burton? Múlt hónapban. A híradóban. Azon a
karolinai temetésen.
A férfi majdnem mosolygott.
– Meg is ölhetted volna azt a szegény fiút!

6
 Burton apró mozdulattal megrázta a fejét. A szeme összeszűkült.
– Kiver a víz, amikor ilyen szarságokat csinálsz.
– Te meg még mindig tisztítod a terepet az előtt a tulsai ügyvéd előtt?
– Már nem játszik. Gondolom, sok ügyvédkednivalója akadt.
– Te voltál a legjobb embere. Bizonyítottál neki.
– Az csak egy játék. – Ezt inkább magának bizonygatta, mint Burton­
nek.
– Ennyi erővel egy tengerészgyalogost is szerezhetett volna magá­nak.
Flynne most mintha látta volna rajta a tikket, amit a haptikák okoztak,
a remegést, de már el is tűnt.
– Be kell ugranod helyettem – mondta Burton, mintha mi sem történt
volna. – Ötórás munka. Kvadkoptert irányítasz.
Flynne elnézett Burton mellett, látta mögötte a képernyőjét. Egy dán
szupermodell lábát, a nő éppen beszáll egy olyan kocsiba, amilyet soha
senki sem venne magának, amilyet az utcán sem látni.
– Rokkantállományban vagy – jegyezte meg. – Nem lenne szabad
dolgoznod.
A férfi csak nézett rá.
– Mi a munka? – kérdezte Flynne.
– Fogalmam sincs.
– Kiszervezett meló? El fog kapni a Veteránszövetség.
– Egy játék – mondta a férfi. – Bétateszt.
– Lövöldözős?
– Nincs ott mit lőni. Biztosítod egy toronyház három emeletét, ötven­
ötödiktől az ötvenhetedikig. Figyelsz, hogy ne jöjjön arra semmi.
– Mi jöhet arra?
– Lesifotósok. – Az egyik ujján mutatta, hogy mekkorák. – Ilyen kis
izék. Elállod az útjukat, visszaszorítod őket. Ennyi.
– Mikor?
– Ma este. Felkészítelek, mielőtt Leon ideér.
– Megígértem Shaylene-nek, hogy később segítek neki.

7
 – Két ötöst adok érte. – Előhúzta a farmerja zsebéből a pénztárcáját,
és kivett két új bankjegyet. Az apró ablakokon nem látszott karcolás, a
hologram csillogott rajtuk.
Flynne összehajtotta és a levágott szárú gatyája zsebébe dugta a pénzt.
– Oltsd el a lámpát! – mondta. – Bántja a szemem.
Burton elhúzta a kezét a képernyő felett, kikapcsolta a fényeket, de
ettől a hely úgy festett, mint egy tizenhét éves fiú hálószobája. Flynne
kinyújtotta a kezét, egy kicsit feljebb tolta a szabályzót.
Leült a férfi székébe. A kínai bútor azonnal idomult a magasságához
és súlyához. Burton felült egy régi bárszékre, amiről már szinte teljesen
lekopott a festék. Egy legyintéssel életre keltett egy újabb képernyőt.
MILAGROS COLDIRON SA
– Ez mi? – kérdezte a lány.
– Nekik dolgozunk.
– Hogyan fizetnek?
– Hefty Palen keresztül.
– Tuti le fogsz bukni.
– Leon számlájára megy a pénz. – Leon nagyjából akkor szolgált a
hadseregben, amikor Burton a tengerészeknél, de neki nem járt hadirok­
kantsegély. Ahogy az anyjuk szokta mondani: senki nem hinné el neki,
hogy ott lett segghülye. Pedig Flynne szerint Leon igazából csak sunyi
volt, és lusta. – Szükséged lesz a felhasználónevemre és jelszavamra. Eprek.
– Így ejtették ki Burton tagjét, a HaptRecet, hogy ki ne hallgassa őket
senki. A férfi a farzsebéből előhúzott egy borítékot, kisimította, kinyitotta.
Vastag, krémszínű papír volt.
– Ez a nyomdából van?
Burton a borítékból kivett egy ugyanolyan anyagú papírt. Egy bekez­
désnyi betű- és szimbólumsor volt rányomtatva.
– Ha ezt ezen az ablakon kívül bárhol máshol beolvasod vagy begépeled,
lőttek a melónknak.
Flynne elvette a borítékot a lehajtható ebédlőasztal lapjáról. A bútorda­
rab Shaylene boltjának legjobb minőségű irodaszerei közül származott, a

8
legfelső polcokon tartotta őket eldugva. Amikor nagy cégek vagy ügyvédek
rendeltek ilyet, mindig fel kellett mászni értük. A lány a hüvelykujjával
végigsimított a boríték sarkára nyomott logón.
– Medellín?
– Biztonságtechnikai cég.
– Azt mondtad, játékról van szó.
– Azt is mondtam, hogy adok tízezer dollárt.
– Mióta csinálod ezt?
– Két hete. Vasárnap szünnap.
– Mennyit keresel?
– Huszonötöt alkalmanként.
– Akkor húszat kérek. Rövid határidő, és Shaylene-t is megszívatom
miattad.
Burton adott neki még két ötöst.

9
 2.
Mérgező falat

Netherton arra ébredt, hogy Rainey pecsétje lüktet a szemhéja alatt

komótosan, akár a nyugodt szívverés. Kinyitotta a szemét. Tudta, hogy
hiba lenne megmozdítani a fejét, ezért csak oldalra pislantva győző­
dött meg róla, hogy az ágyában van, és egyedül. Az adott körülmények
között ez már sikernek számított. Lassan felemelte a fejét a párnáról.
Látta, hogy a ruhája nem ott hever, ahová valószínűleg lefekvés előtt
dobta. Takarítók, gondolta, azok jöttek elő a helyükről, az ágya alól, és
vonszolták el a cuccait, hogy megtisztítsák a mikroszkopikus, láthatatlan
zsírtól, lehámlott bőrsejtektől, légköri szennyeződéstől, ételmaradéktól
és minden mástól.
– Én is koszos vagyok – közölte reszelős hangon, és azt kívánta, bárcsak
a lélek számára is léteznének hasonló takarítók, majd visszahanyatlott a
párnára.
Rainey pecsétje követelőzően villogni kezdett.
Óvatosan felült. Felállni, az lesz majd az igazi megpróbáltatás.
– Igen?
A villogás abbamaradt.
– Un petit problème – közölte Rainey.
Netherton becsukta a szemét, de akkor csak a nő pecsétjét látta. Újra
felnézett.
– Méghozzá ő! Ő a te problémád, Wilf – folytatta Rainey.
A férfi összerezzent, majd meglepődött, hogy ez milyen fájdalommal
járt.
– Mindig ekkora erkölcscsősz voltál? Eddig fel se tűnt.

10
 – Te publicista vagy – mondta a nő –, ő meg celeb. Felhívom a figyelmed,
hogy ez két külön faj közötti kapcsolat!
Netherton szeme csikorgott, mintha kinőtte volna a szemüregét.
– Már biztosan közel jár a Telephez – jegyezte meg. Ösztönösen meg­
próbált olyan benyomást kelteni, mint aki képben van, sőt, ura a helyzetnek,
nem pedig rémesen és elkerülhetetlenül másnapos.
– Már majdnem felette járnak. És velük van a probléma is. A te prob­
lémád.
– Mit csinált?
– Az egyik stylistja – mondta a nő –, úgy tűnik, tetovál is.
Wilf előtt újra sötétbe borult a világ, csak Rainey pecsétje látszott.
– Ugye nem? – kérdezte, és kinyitotta a szemét. – Mondd, hogy nem.
– De igen.
– Pedig ezt határozottan megbeszéltem vele.
– Intézkedj! – parancsolt rá a nő. – Most azonnal. Rajtunk a világ
szeme, Wilf ! Legalábbis annyi, amennyit el tudtunk érni. Mind arra
kíváncsiak, vajon Daedra West megköti-e a békét a telepesekkel. Azt
kérdezik maguktól, érdemes-e támogatni a projektünket. Azt akarjuk,
hogy mindkettőre igen legyen a válasz!
– A két utolsó követet megették a telepesek. Egy erdőnyi kóddal szink­
ronban hallucinálva meg voltak győződve róla, hogy a látogatók valami
sámáni vallás állatszellemei. Három teljes napig készíttettem fel Daedrát
két antropológus és három neoprimitivista kurátorral. Múlt hónapban, a
Connaughtban. Megbeszéltük, hogy nem lesznek tetoválások. Teljesen
új, tiszta bőr. Erre tessék.
– Beszéld le róla, Wilf !
A férfi próbaképpen felállt. Meztelenül kitántorgott a fürdőbe, és a
lehető leghangosabban vizelt.
– Miről is?
– Hogy tök meztelenül, csak az új tetoválásaiban ejtőernyőzzön le oda.
– Komolyan? Ne!
– Komolyan – válaszolt a nő.

11
 – Ha nem vetted volna észre, a telepesek szépségeszménye a jóindulatú
bőrrák meg a szokásosnál több mellbimbó. A hagyományos tetoválás
számukra egyértelműen a hegemón államok jelképe. Ez olyan, mintha
farokgyűrűben mennél a pápával találkozni, és meg is mutatnád neki.
Vagy még annál is rosszabb. Milyenek?
– Poszthumán ocsmányságok, hogy a te szavaiddal éljek.
– Nem a telepesek! A tetoválások.
– A tengeráramlatok szimbólumai – válaszolt Rainey. – Absztrakt.
– A kultúrájuk kisajátítása. Csodás! Ennél rosszabb nem is lehetne. Az
arcán és a nyakán?
– Ott szerencsére nem. Ha rá tudod beszélni, hogy viselje a kezeslábast,
amit az óriáshajón nyomunk éppen neki, akkor még menthető a projekt.
Netherton a plafonra emelte a tekintetét. Elképzelte, ahogy megnyílik
felette, és beszippantja. Azt nem tudta, hová.
– Aztán ott vannak még a szaúdi támogatóink – folytatta a nő. – Na­
gyon jelentős forrás. Már a látható tetoválás is szúrná a szemüket, de a
meztelenséget végképp nem tűrnék.
– Lehet, hogy szexuális felajánlkozásnak veszik majd – jegyezte meg
Netherton. Ő legalábbis annak vette.
– A szaúdiak?
– A telepesek.
– Vagy gasztronómiai felajánlkozásnak – mondta a nő. – Persze az
lenne az utolsó vacsorájuk. Daedra mérgező falat, Wilf, úgy egy hétig
még. Egyetlen csókja allergiás rohamot okoz. És van valami a körmeivel
is, de azt nem tudjuk pontosan, hogy mi.
Netherton a dereka köré csavart egy vastag fehér törülközőt. Elgon­
dolkodott, hogy igyon-e egy kis vizet a márványpulton álló kancsóból.
Az ötlettől összerándult a gyomra.
– Lorenzo – szólt a nő, amikor egy ismeretlen pecsét jelent meg a férfi
szeme előtt. – Bekapcsoltam a vonalba Wilf Nethertont is Londonból.
A férfi kis híján elhányta magát, amikor a szeme előtt megjelent a
gyorsan suhanó kép: éles, vakító, szikes fény a Hulladéktelep felett.

12
 3.
Sötét város

Flynne-nek sikerült a telefonbeszélgetés alatt egyetlenegyszer sem említe­

ni Burtont. Shaylene még gimiben randizott vele néhányszor, de igazából
akkor kezdett érdeklődni utána, amikor Burton leszerelt a tengerészgyalo­
gosoktól. A bátyja felsőteste és az 1-es Haptikus Felderítőosztagról keringő
pletykák megtették a hatásukat. Flynne szerint amit Shaylene csinált, azt
a tanácsadó műsorokban úgy emlegették: a kóros állapot romanticizálása.
Nem minthogyha helyben sokkal jobb lehetőségei lettek volna.
Mindketten aggódtak, hogy Burton egyszer bajba kerül azért, amit a
Lukács négyötösökkel csinál, de az egyetértés Burtonnel kapcsolatban
itt véget is ért. A négyötösöket senki sem bírta, de Burton ennél tovább
ment. A csoport valaha egyházi közösség volt. Úgy indult, hogy utáltak
mindenkit, aki meleg volt, abortuszpártoló, vagy fogamzásgátlót használt.
Tüntettek a katonai temetéseken is, mert akkoriban még voltak olyanok.
Alapvetően persze csak seggfejek voltak, és isteni igazolásnak tartották,
hogy mindenki seggfejnek tartja őket. Burton rajtuk töltötte ki azt, amit
máskor elfojtott magában.
Flynne előrehajolt, és benézett az asztal alá, oda, ahol Burton egy
fekete nejlontokban a tomahawkját tartotta. Meg akart győződni róla,
hogy a bátyja nem vitte magával Davisville-be. Burton baltának hívta,
nem tomahawknak, de baltával fát szoktak vágni. Leakasztotta a tokot
az asztal alól, és a súlyát érezve megnyugodott. Fölösleges is volt kinyitni,
de Flynne megtette. A tok felső része széles volt, hogy beleférjen a felső
rész, amivel a fát lehet vágni. A penge inkább vésőre hasonlított, csak ez
hajlított volt, mint egy sólyom csőre. A fémfej másik végén, ahol a balta

13
lapos, kalapácsszerű része szokott lenni, egy tüske meredezett. Mint a
penge apró változata, csak ez a másik irányba görbült. Mindkettő kisujjnyi
vastag, de olyan éles, hogy az ember nem is érezné, ha megvágná magát
vele. A markolata kecses, kissé hajlított. A fát valami vegyszerrel kezelték,
amitől tartósabb és rugalmasabb lett. Egy tennesseei kovácsműhely az 1-es
Haptikus Felderítőosztag minden tagja számára készített egyet. Burtoné
használtnak tűnt. Flynne óvatosan visszatette az asztal alá, vigyázva, hogy
meg ne vágja vele az ujját.
Végighúzta ujját a telefonon, megnyitotta a Badger közösségi platform
térképét. Shaylene ikonja a Forever Fab nyomdában volt, emogyűrűjében
lila sáv virított. Ezek szerint ideges. Úgy tűnt, senki sem csinál semmi
érdekeset éppen, nem mintha ez meglepő lett volna. Madison és Janice
egy régi repülőgép-szimulátorral, a Sukhoi Flankersszel játszottak, ez volt
Madison fő bevételi forrása. Mindkettőjük gyűrűje bézs színű volt, vagyis
szarrá unják magukat. Persze nekik mindig bézs a hangulatjelzőjük. Szóval
rajta kívül még három ismerőse dolgozik ma éjjel.
A lány meghajlította a telefonját úgy, ahogyan játszani szeretett rajta,
begépelte a HaptRec azonosítót, a rohadt hosszú jelszót, és megnyomta
a Tovább gombot. Semmi sem történt. Aztán a képernyő felvillant, mint
egy régi filmben a kamera vakuja, ezüstösen, akár a haptikák nyoma.
A lány pislogott.
Emelkedni kezdett, Burton szerint egy kisteherautó tetején lévő ki­
lövőállásból. Mintha egy liftben lett volna. Még nem tudta irányítani a
gépet. Körülötte pedig, és Burton ezt nem említette, mindenféle hangok
suttogtak. Halk, de izgatott hangok, mintha tündérrendőrség diszpécse­
reinek felhőjén tört volna át.
Itt más volt az esti fény: esős, ezüstös rózsaszín, bal felől pedig egy
hideg ólomszínű folyó látszott. Sötét város bukott le alatta, a távolban
tornyok, néhány fényfolt.
Az alsó kamerában látszott az utcával együtt távolodó teherautó fehér,
szögletes alakja. A felső kamera képén végtelenbe magasodott az épület,
egy egész világot betöltő szirt.

14
 4.
Teljes valóval kiérdemelt időzítés

Lorenzo, Rainey operatőre egy profi tudatos, kimért, nyugodt mozdula­

tával befogta Daedrát a kamera képébe az óriáshajó legfelső fedélzetének
ablakán át.
Netherton soha nem vallotta volna be Rainey-nek vagy bárki másnak,
de valójában már bánta, hogy összeszűrte a levet Daedrával. Hogy hagyta
magát beszippantani egy másik ember sokkal erősebb, brutálisan egyszerű
énképébe.
Most látta őt, vagyis inkább Lorenzo látta őt a meztelen testére húzott,
cserzett bőr repülőskabátban és napszemüvegben, látta – és azt kívánta, bár
ne látná – a lány szeméremdombját, amit Daedra leborotvált azóta, hogy
Netherton utoljára találkozott vele. Látta a tetoválásokat, amik valószínű­
leg az Észak-atlanti-áramlást tápláló tengeráramlatokat jelképezték. Még
frissek és csillogóak voltak a szilikonalapú fedőkrém alatt. A sminkesek
valószínűleg szépnek tartották volna.
Az ablak egyik része kinyílt, Lorenzo kilépett a tolóajtón. Netherton
hallotta, ahogy a férfi szól Daedrának:
– Wilf Netherton a vonalban.
Lorenzo pecsétje eltűnt a képről, helyette megjelent Daedráé.
A lány felemelte a kezét, összefogta meztelen felsőteste felett a kabátot.
– Wilf ! Hogy vagy?
– Örülök, hogy látlak.
A lány elmosolyodott, és olyan fogak villantak ki, melyek méretét és
elhelyezkedését mintha egy bizottság tervezte volna. Szorosabbra vonta
a kabátot, öklök szegycsontmagasságban.

15
 – Haragszol a tetoválások miatt – mondta.
– Megegyeztünk, hogy nem csinálsz ilyet.
– Azt kell tennem, amit szeretek, Wilf. Nem szerettem, hogy üres volt
a bőröm.
– Eszemben sincs megkérdőjelezni az alkotói folyamatodat. – Nether­
ton­nak sikerült az idegességét a hangjában komoly megfontoltsággá, sőt,
talán még megértéssé is változtatnia. Ez volt az ő különleges képessége,
bár most a másnaposság kissé lerontotta a teljesítményét. – Emlékszel
Annie-re? Ő volt a legokosabb a neoprimitivista kurátorok közül.
Daedra összevonta a szemöldökét.
– Az a kis helyes?
– Igen – válaszolt a férfi, bár ő maga egyáltalán nem tartotta helyesnek
a nőt. – Ittunk egyet a connaughti megbeszélések után, miután te már
elmentél.
– Mi van vele?
– Szóhoz sem jutott a megilletődéstől. Rajong érted, ezt már korábban
is láttam rajta. De minden kitört belőle, amikor te már nem voltál ott.
Teljesen maga alatt volt, hogy zavarában képtelen volt beszélni veled a
művészetedről.
– Ő is művész?
– Műelemző. Fiatalkora óta megőrül az alkotásaidért. Minden minia­
tűröd megvan neki, előfizetett rájuk, pedig meg sem engedheti magának.
És az alapján, amit rólad mondott, már én is teljesen más fényben látom
a karriered. Mintha most értettem volna csak meg.
Daedra oldalra billentette a fejét, lebbent a haja. A kabátja valószínűleg
szétnyílt a mellén, amikor felemelte a kezét és levette a napszemüvegét,
de Lorenzo nem mutatott belőle semmit.
Netherton tágra nyitotta a szemét, hogy előkészítse a következő mon­
datát, amit még nem talált ki. Abból, amit eddig elmondott, semmi nem
volt igaz. De ekkor eszébe jutott, hogy Daedra nem látja őt, egy Lorenzo
nevű valakire néz egy óriáshajó felső fedélzetén, a világ túlsó felén.

16
 – Annie nagyon el akarta mondani neked a meglátását, ami a személyes
találkozásotok után fogalmazódott meg benne. A munkádban felsejlő új
időzítésről volt szó. Úgy látja, hogy az alkotói érésed folyamatában az
időzítés kulcsfontosságú elem.
Lorenzo ráközelített Daedrára. Netherton hirtelen mintha néhány
centiméterre lett volna csak a nő ajkától. Hirtelen eszébe jutott annak
furcsán pezsgő, nem testi íze.
– Időzítés? – kérdezte tompán Daedra.
– Bárcsak felvettem volna. Képtelenség visszaadni pontosan. – Mit is
mondott az előbb? – Hogy mostanra szilárdabb és magabiztosabb vagy?
Hogy mindig is bátor voltál, sőt, vakmerő, de ez az új magabiztosságod
valami egészen más. Amit teljes valóddal kiérdemeltél, így mondta. Meg
akartam ezt veled beszélni a legutóbbi vacsoránk alatt, de az az este végül
másképpen alakult.
A lány arca mozdulatlan maradt, a tekintete rezzenéstelen. Netherton
elképzelte, ahogyan az egója felkúszik a szemei mögött, gyanakvóan rá­
mered, akár egy áttetsző testű, angolna- vagy lárvaszerű valami. Sikerült
felkeltenie Daedra érdeklődését.
– Ha nem így történik – folytatta önkéntelenül Netherton –, akkor
most egyáltalán nem is kellene a tetoválásokról beszélgetnünk.
– Miért nem?
– Mert Annie elmondta volna neked, hogy az a fajta belépő, amire
most készülsz, egy retrográd késztetés eredménye, ami a karriered kezdeti
szakaszából maradt hátra. És nem tükröződik benne az új időzítés.
Daedra rámeredt, vagyis inkább Lorenzóra, bárki is volt az. Elmoso­
lyodott, a szeme mögött lévő valami élvezettel reagált a hallottakra.
Rainey pecsétje privát kapcsolatra váltott.
– Most legszívesebben gyereket szülnék neked – jelentette ki Rainey
Torontóban. – De tudom, hogy az is folyton csak hazudna.

17
 5.
Szitakötők

Flynne elfelejtett pisilni munka előtt. Kénytelen volt automatikus ve­

zérlésre kapcsolni a kopterét, hogy az öt méterre az épülettől körözzön,
majd kirohant Burton új, komposztáló vécéjébe. Amikor végzett, felhúzta
a levágott szárú farmerjének cipzárját, dobott egy kanál cédrusforgácsot
a lyukba, és kifelé menet rácsapott az ajtóra akasztott, nagy, állami ellát­
mányból származó kézfertőtlenítős palack tetejére, majd bedörzsölte a
tenyerét a kipréselt anyaggal. Burton valószínűleg a kórházból csórta a
palackot, gondolta.
Amikor visszaért, kinyitotta a hűtőt, és kivett belőle egy Red Bullt meg
egyet Leon házi készítésű szárított hússzeletei közül. A csálé húscsíkot a
szájába vette, és visszaült a telefonja mellé.
A paparazzók megjelentek. Úgy néztek ki, mint az apró duplafedelű
szitakötők. A szárnyuk vagy rotorjuk olyan gyorsan mozgott, hogy alig
látszott, átlátszó gömbként csillogott az elejükön. Flynne megpróbálta
megszámolni őket, de állandóan és túl gyorsan mozogtak. Talán hat. Vagy
tíz. Az épület érdekelte őket. Olyanok voltak, mintha valami mesterséges
intelligencia a bogarak mozgását utánozná, de ilyet ő is tudott. Látszólag
nem nagyon csináltak semmit, csak az épület felé fordulva cikáztak és le­
begtek a levegőben. A lány visszaszorított néhányat, mire mind eltűnt. De
visszajönnek még. Flynne úgy érezte, mintha várnának valamire, nyilván
az ötvenhatodik emeleten.
Az épület sok szögből feketének tűnt, de valójában sötét bronzszínű
volt. Ha voltak is ablakai, nem azokon az emeleteken, amiket ő védett.

18
Itt csak nagy téglalapok látszottak a falon, vízszintes is, és függőleges is,
teljesen rendszertelenül.
A tündérhangok a szintjelző szerint a huszadik emelet magasságában
elhallgattak. Lehet, hogy itt szigorúbb a biztonsági protokoll. Flynne nem
bánta volna, ha visszajönnek, mert szitakötőket csapkodni nem volt valami
izgalmas. Ha rajta múlik, körbenézett volna az alatta elterülő városon, de
nem azért fizették, hogy élvezze a kilátást.
Odalent az utcák egyike átlátszónak tűnt, mintha üvegből lenne, és
alulról világították volna meg. Forgalom szinte semmi. Lehet, hogy azt még
nem tervezték meg. Egy erdő vagy valami park szélén kétlábú alak sétált.
Nem ember, ahhoz túl nagy. Akadt olyan jármű, aminek nem világítottak
a lámpái. És a magasban, a távolba vesző tornyok között hatalmas test
úszott lassan a levegőben. Egy bálna vagy bálna méretű cápa. Kivilágítva,
mint egy repülőgép.
Megpróbálta, el tudja-e már rágni a szárított húst. Még nem.
Nekiment az egyik szitakötőnek. Durván. De bármilyen gyors volt, azok
egyszerűen eltűntek előtte. Ekkor az épület falán lenyílt egy vízszintes
téglalap, merőlegesen, akár egy párkány, mögötte megvilágított tejüveg
ablak vált láthatóvá.
Flynne kivette a szájából a húst, letette az asztalra. A rovarok visszatér­
tek, tülekedtek, hogy jó helyet találjanak az ablak előtt. Már ha a fénylő
panel az volt. Flynne szabad kezével a Red Bull után nyúlt, felszisszentette
a dobozt, majd beleivott.
Egy sovány, női fenék árnya rajzolódott ki a tejüvegen. Azután a nő
lapockájának sziluettje, valahol feljebb. Csak árnyak látszódtak. Majd
egy kéz, a mérete alapján férfié, a nő teste mellett, kétoldalt. Széttárt
ujjak­kal.
Flynne nyelt egyet. Az ital olyan volt, mint a hideg kanalas orvosság.
– Hess! – mondta, és rárepült a rovarokra. Azok szétreppentek.
A férfi egyik kezének sziluettje eltűnt az ablakról, majd a nő is ellépett
onnan. Csak a férfi másik keze maradt. Flynne elképzelte, ahogy ott áll

19
a pasi az üvegnek támaszkodva. Nem kapta meg a csókot, amit remélt.
Vagy megkapta, de nem érte el vele a kívánt hatást.
Játéknak túl nyálas, viszont egy komoly párkapcsolati műsornak jó
nyitókép lett volna. Végül az a tenyér is eltűnt. Flynne elképzelte, hogy a
férfi türelmetlenül int vele.
Csörgött a telefonja. Kihangosította.
– Minden oké? – Burton volt az.
– Benn vagyok – válaszolt. – Te Davisville-ben?
– Most értem ide.
– Négyötösök?
– Vannak – válaszolt a férfi.
– Ne szarakodj velük, Burton!
– Kizárt.
Na persze.
– Történik is valami ebben a játékban?
– A kamerákat – kérdezte – visszavered?
– Ja. És kinyílt valami erkély, ami mögött hosszú tejüveg ablak van. És
fény. Emberek árnyékát is láttam.
– Akkor te már többet tudsz, mint én.
– Volt itt valami léghajó is, vagy mi. Hol játszódik ez az egész?
– Sehol. Csak zavard el a kamerákat!
– Olyan, mintha nem is játszanék, hanem helyszínt biztosítanék.
– Lehet, hogy a biztosításról szól a játék. Most mennem kell.
– Miért?
– Leon visszaért. Hozott kimcshi burgert. Azt mondja, jó lenne, ha te
is itt lennél.
– Mondd meg neki, hogy valakinek dolgoznia is kell a rohadék bátyám
helyett.
– Megmondom – vágta rá Burton, és kiszállt a vonalból.
Flynne a rovarok után vetette magát.

20
 6.
Telepesek

Lorenzo közvetítette, ahogyan az óriáshajó közelít a városhoz. A hajó

korlátján pihenő keze és Nethertoné a szoba legkényelmesebb foteljének
puha karfáján egy pillanatra mintha egybeolvadt volna. Az érzés éppen
annyira leírhatatlan volt, mint a telepesek városa.
Ami nem is város volt, erősködtek a kurátorok, hanem egy folyamato­
san növekvő szobor. Vagy még helyesebben egy rituális tárgy. Szürkésen
áttetsző, kissé megsárgult, az anyagát a Nagy Atlanti Hulladéktelep felső
vízrétegében lebegő részecskékből gyűjtötték össze. Súlya a becslések
szerint hárommillió tonna lehetett, és napról napra nőtt, mégis lebegett
az egész: kamrákra osztott hólyagok tartották a víz színén, mindegyik
akkora, mint egy-egy múlt századi repülőtér.
A telepnek száznál is kevesebb lakója volt, de mivel bármi is volt az,
ami folyamatosan építette a helyet, a jelek szerint a kamerákat is megette,
ezért róluk viszonylag keveset lehetett tudni.
A zsúrkocsi apránként közelebb gurult Nethertonhoz, hogy emlékez­
tesse a kávéjára.
– Ezt vedd, Lorenzo! – szólt Rainey, az operatőr pedig Daedrára és
a körülötte csoportosuló specialistákra irányította a kamerát. Egy fehér
porcelán micsikoid térdelt a lába előtt viktoriánus tengerészruhában, és
éppen fűzte be a nő művészien koptatott, magas szárú bőrcipőjét. Egy
sor különböző kamera lebegett körülötte, az egyiken ventilátor lobogtatta
Daedra haját. Netherton a szélpróba alapján feltételezte, hogy a nő sisak
nélkül ugrik majd.

21
 – Nem rossz – jegyezte meg önkéntelenül Daedra új kezeslábasának
szabását csodálva. – Már ha rajta tudjuk tartani.
Mintha meghallotta volna őt, Daedra felemelte a kezét, és egy kicsit
lejjebb húzta a mellkasán a cipzárt, majd egy kicsit még lejjebb, amíg
elővillant alóla a tengeráramlat olajosan csillogó, absztrakt képe.
– Kicsit trükköztem a cipzár nyomási fájljával – közölte Rainey. – Re­
méljük, hogy nem húzza ennél lejjebb, amíg le nem ér.
– Nem fog örülni neki – jegyezte meg Netherton.
– Annak sem fog örülni, hogy hazudtál neki a kurátorról.
– Lehet, hogy a kurátor nagyon is hasonlókat gondol. Nem tudhatjuk,
amíg nem beszéltünk vele. – A férfi felemelte a kocsiról a kávéját anélkül,
hogy odanézett volna, és az ajkához emelte. Nagyon forró volt. Fekete.
Most már talán életben marad. A fájdalomcsillapítók is kezdtek hatni. –
Ha megkapja a százalékot, ami jár neki, akkor valószínűleg nem érdekli
majd egy beragadt cipzár.
– Ehhez előbb sikerülnie kell ennek az egésznek – mondta Rainey.
– Neki is érdeke, hogy sikerüljön, és ezt tudja is.
– Lorenzo leküldött néhány nagyobb kamerát – folytatta Rainey. –
A hely­szín köré. Nemsokára odaérnek.
Netherton a Daedra köré sereglő vásárlókat, sminkeseket, a nő külön­
böző felszopóit és a dokumentaristákat figyelte.
– Ebből a tömegből mennyi a miénk?
– Hat, Lorenzót is beleértve. Szerinte a micsikoid Daedra igazi testőre.
A férfi bólintott, mert elfelejtette, hogy Rainey nem látja őt. Majd a
fehér vászon fürdőköpenyére löttyintette a kávét, amikor Daedra képének
két oldalán két száguldó kamera képe tört be a látómezejébe.
A telepesek szigetének látványától mindig viszketni kezdett.
– A kamerák úgy egy kilométer távolságban, nyugat-északnyugat irány­
ba haladnak, közelednek egymáshoz – magyarázta Rainey.
– Nincs az a pénz…
– Neked nem is kell lemenned oda – válaszolt a nő. – De néznünk,
azt kell.

22
 A kamerák magas, vitorlaszerű építmények között ereszkedtek lefelé. Itt
minden nagy, szabálytalan tömbökből épült, mégis légiesnek tűnt. Tágas,
üres terek látszottak mindenhol, kihasználatlan sugárutak, ahol több száz
ember is végigvonulhatott volna egymás mellett.
A kép tovább suhant a száraz algarétegek, fehérre fakult csontok és
szélfútta sóhalmok között. A telepesek első számú feladata az volt, hogy
megtisztítsák a szennyezett, zavaros vízréteget. Ezt a helyet a vízből nyert
műanyagokból építették meg. Az alakja esetleges volt, teljesen másodlagos,
mégis feltűnően visszataszító. Netherton mindig azonnal tusolni akart,
amint meglátta. A kávé lassan átszivárgott a fürdőköpeny anyagán.
Daedra hátára már a fóliából készült ejtőernyőt segítették éppen fel,
ami összehajtva úgy festett, akár egy két részre osztott, vörös hátizsák,
rajta a gyártójának fehér logójával.
– A fóliás termékmegjelenítés az övé – kérdezte Netherton – vagy a
miénk?
– Az ő kormányáé.
A kamerák hirtelen megálltak, amikor megtalálták egymást. Elhelyez­
kedtek a kiszemelt tér két, átlósan ellentétes sarkában. Képükben látszott
a tökéletesen azonos párjuk: hosszúkás vázak voltak, akkorák, akár egy
tálca, tompa szürkék, a törzsük kicsi és tömzsi.
Valaki, vagy Lorenzo, vagy Rainey bekapcsolta az audiót.
A teret mély nyögés töltötte meg, a telep jellegzetes zaja. A telepesek
minden építményükbe üres járatokat vájtak, és a szélmozgás keltette
többszólamú hanghatást Netherton az első pillanattól utálta.
– Muszáj ezt? – kérdezte.
– Hozzátartozik a hely hangulatához. Azt akarom, hogy a nézőink
érezzék.
Valami mozgott a bal oldalon, a távolban.
– Az mi?
– Lépegető. Szél hajtja.
Négy méter magas, fej nélküli szerkezet volt, meghatározhatatlan számú
lábbal. Üreges, szürke műanyagból készült ez is. Úgy nézett ki, mint egy

23
lény levedlett kültakarója, és úgy mozgott, akárha egy kétbalkezes bábos
irányítaná. Járás közben ide-oda dülöngélt, és mivel a tetejét teljes hos­
szában csövek borították, a lépegető kétségtelenül hozzájárult a telepen
zúgó hangzavarhoz.
– Azok küldték ide?
– Nem – válaszolt a nő. – Az ilyeneket szabadjára engedik. Mennek,
amerre a szél viszi őket.
– Nem akarom látni a képben.
– Mióta vagy te a rendező?
– Te sem akarod látni a képben – vágta rá Netherton.
– A szél majd elintézi.
A lépegető mereven, az üreges, áttetsző lábain imbolyogva tovább­
sé­tált.
Az óriáshajó felső fedélzetén Daedra kisegítő személyzete már vissza­
vonult, csak a fehér porcelán micsikoid maradt. Az ejtőernyőt ellenőrizte
éppen a nő hátán, karjai és ujjai emberfeletti gyorsasággal és pontossággal
mozogtak. Tengerészsapkájának szalagja lobogott a szélben. Ez már nem
a ventilátoros kamera műve volt.
– Kezdődik – szólt Rainey, Netherton pedig meglátta az első telepest.
Az egyik kamera rá irányult.
Egy gyerek volt az. Vagy legalábbis gyerek méretű. Egy kísérteties, apró
bicikli kormányára hajolt. A járművének váza ugyanolyan sótól kimart,
áttetsző műanyagból készült, mint maga a telep és a lépegető. Nem volt
motorja, látszólag még pedálja sem, a telepes a lábával lökte magát az út
felszínén.
Netherton a telepesektől még jobban irtózott, mint a szigetüktől. Bő­
rüket valamilyen elszíneződött szarusodás, aktinikus keratózis borította
vastagon az egész testük felületén, és ez paradox módon megvédte őket
az UV-sugárzás okozta bőrráktól.
– Csak egy van?
– A műholdképeken látszik, hogy többen is közelednek a tér felé. Egy­
tucatnyian, ha ezt is beleszámoljuk. Ahogy megegyeztünk.

24
 Netherton nézte, ahogy a meghatározhatatlan nemű telepes közeledett
a futóbiciklijén. Szeme, vagy talán védőszemüvege csak egy elmosódott
folt volt a feje oldalán.

25