Az orosz (szovjet) külpolitika prioritásai

Oroszország a 20. században vált a világ egyik szuperhatalmává és mint ilyen, napjainkig fontos
szereplője a nemzetközi politikának, ha szuperhatalmi státuszát nem is tudta megőrizni. Az
ország azonban nem mindig volt tényező az európai nagyhatalmi politikában, valójában a 17.
századtól kezdve vált megkerülhetetlen – és egyre fontosabb – szereplővé, jelentős részben I.
(Nagy) Péter cárnak köszönhetően. Az orosz (majd szovjet, majd ismét orosz) külpolitika
meghatározó alapelvei már a középkorban megjelentek és részben az orosz állam
kialakulásával, részben az orosz nemzeti identitás kialakulásával állnak szoros
kapcsolatban. A kurzus ezen részében áttekintjük az orosz állam és nemzeti identitás
kialakulásának fontosabb határköveit, elsősorban is azokat, amelyek a külpolitika
szempontjából meghatározóak voltak. Másfelől foglalkozunk a szovjet időszak
külpolitikájának prioritásaival és azokkal a kihívásokkal is, amelyekkel a Szovjetunió
széthullása után szembesült az orosz külpolitika.

Oroszország a cári időszakban (geopolitikai, külpolitikai helyzet)

Kezdetek: az orosz államiság egyik első megjelenési formájának a Kijevi Rusz megalapítása
számít, Oleg nagyfejedelem révén 882-ben. A Kijevi Rusz azonban 13. századra gyakorlatilag
részfejedelemségekre töredezett szét és Kijev elveszítette központi szerepét. A tőle leszakadó
területek (Novgorod, Halics, Volhínia, Vlagyimir-Szuzdal) fejedelmei sorra vették fel a
nagyfejedelem címet, jelezve Kijevtől való elszakadásukat. Ezzel együtt a Kijevi Rusz területe
is drámai mértékben lecsökkent.
A 13. század közepén tatár hódítás alá került a Rusz, a déli területeket (köztük Kijevet)
közvetlenül irányították a kánok (ők nevezték ki a fejedelmeket, és azoknak adót kell fizetniük,
illetve biztosítaniuk kell a tatár népesség-összeírók munkáját). Az északi területeket pedig
vazallusaikká tették, akik szintén adófizetési kötelezettséggel tartoztak nekik. A 14. században
két új hódító is megjelent nyugat felől: Lengyelország és Litvánia. Mindkettő jelentős
területeket foglalt el a Ruszból, Litvánia 1362-ben elfoglalta Kijevet, Halics pedig 1370-re a
lengyeleké lett. A Halics-Volhíniai fejedelemség jelölésére 1386-tól állandósult a
Kisoroszország – Russia Minor elnevezés.
Mind a tatár, mind a lengyel-litván fenyegetés megjelenése később meghatározóvá válik
az orosz külpolitika szempontjából. Mind a kettő ugyanis fenyegetettségként rögzült az
orosz nemzeti tudatban, és az orosz külpolitika célja ezért évszázadokon keresztül majd
az lesz, hogy ezeket (a részben nyugat, részben kelet, dél-kelet felől érkező)
fenyegetettségeket kiküszöbölje.
Moszkva a 14. században kezdett kiemelkedni a régiók közül, ekkor lett nagyfejedelemség a
Perejaszlavl-Zalesszkij régió bekebelezésével. 1300 körül a Moszkvai Nagyfejedelemség
területe kb. 47.000 km², 150 év múlva 430.000 km², és a 15. század végére, III. Ivánnak
köszönhetően 1.380.000 km². A járványok (főleg a pestis) miatt azonban a terület lakossága
igen gyér, kb. 3-4 millió ember élt a több mint 1 millió km² területen. A terület gyarapodása

1
tovább folytatódott, 1530-ra majdnem 3 millió km², a 16. században pedig ezt is
megkétszerezve már kb. 6 millió km² az ország területe.

III. Iván törekvése a Rusz területének bővítésére nem feltétlenül egyedi jelenség. Minden
moszkvai nagyfejedelemnek kötelessége volt az „orosz föld összeszedése”, ami jelentette a
háborúk és a szeniorátusi elven történő öröklés (a család legidősebb férfi tagja örökli a fejedelmi
címet, de ha több fia is van az elhunyt fejedelemnek, akkor mindegyik kap területet) miatt
szétaprózódott orosz területek egyesítését. III. Iván nevéhez egy nagyon fontos lélektani
mozzanat is kötődik az orosz történelemben: 1480-ban megtagadta a tatároknak az adó
kifizetését, ami miatt Ahmed tatár kán hatalmas sereggel vonult fel Iván ellen, viszont a tatárok
utóbb harc nélkül elvonultak. Innentől számítja az orosz történetírás Oroszország tatároktól való
függetlenségének kezdetét.

Ebben az időben indul meg a harc a litvánok és lengyelek által elfoglalt területek (az „ősi
földek”) visszaszerzéséért, és az ősi földek alatt előbb ugyan csak a nagyorosz földeket értették,
de később belevették a „fehérorosz” (belorusz) és a „kisorosz” (ukrán) területeket is.
Innentől kezd Oroszország megjelenni az európai politikában, követeket küldenek a nagy
európai uralkodói udvarokba (Mátyáshoz is), és Oroszország az egykori bizánci birodalom
örököseként próbál nagyhatalommá válni (ezért veszi el III. Iván az utolsó bizánci császár
unokahúgát Sophia Paleologoszt). Ekkor emelték át a kétfejű bizánci sast a fejedelmi címerbe
(amely a konstantinápolyi patriarchátus címerében szerepelt, tehát bizánci eredetű szimbólum)
és innentől kezdett általánossá válni a „cár” megszólítás is. Oroszország nemzeti identitásának
legmeghatározóbb eleme éppen ezért a bizánci örökség. Az ország elitje, elsősorban a cár úgy
tekintett ugyanis magára, mint az egykori Római/Bizánci birodalom örökösére, mint a
„harmadik Rómára”. És ez az eszme válik az orosz államegyház (a pravolszláv) egyház alapjává
is, amely ilyen formában intézményesen is elkülönül a nyugati (katolikus) és konstantinápolyi
központú görögkeleti egyháztól, és önálló, saját pátriárkával bíró egyházzá alakul.

Az orosz központosított, centralizált állam tehát más alapokon jött létre, mint nyugat-európai
változatai. Ott a modern állam rendi monarchiából nőtt ki és az áru- és pénzviszonyok jelentős
fejlettségi szintje mellett ment végbe. Oroszországban viszont a katonai monarchiából
fejlődött ki, mivel a nagyfejedelmeknek állandóan hadakozniuk kellett a külső ellenséggel és
állandóan egyesíteniük kellett a szétaprózódott területet. Ezért III. Iván uralkodására olyan
mértékű egyeduralom összpontosul a cár kezében, amit Európa más részein nem ismernek
(bár ehhez hozzájárul a bizánci politikai minta követése is). Oroszország ugyanakkor a 15.
században is még Európa nyugati, de még középső és keleti részéhez képest is periférikus
terület: a feudalizmusnak egy csökevényes, torz formája alakult ki, és ez még a 16 században
is igaz, amikor már Nyugat-Európa maga mögött kezdi hagyni a feudális társadalomszerkezetet.

A modern Oroszország tehát alapvetően Moszkvai nagyfejedelemségből nőtt ki, annak

terjeszkedésével lett hatalmas területű ország. Mint fentebb is láttuk, 1462-1533 között
megháromszorozódott a birodalom nagysága és 1485-től a moszkvai nagyfejedelmek felvették

2
az „egész Oroszország uralkodója” címet is (először III. Iván). A hatalmas terület
közigazgatási megszervezéséhez nem volt tapasztalata a kis területű fejedelemséget irányító
vezetőknek, így a 15. és a 16. században az ország közigazgatása meglehetősen anarchikus
képet mutatott, gyakorlatilag Moszkvában vannak ugyan a központi szervek, de a távoli
területek önállósága megmarad, és a cár megbízottai irányítják őket. A közigazgatás
egységesítése és a terjeszkedő politika alapvetően III. Ivánhoz köthető. III. Iván alatt alakult
ki az a szemlélet az orosz cároknál, hogy „a fejedelemségem az örökbirtokom”, azaz az
uralkodók a saját tulajdonuknak tekintették az országot, és így egy totális hatalomra épülő
katonai monarchia jött létre.

Az orosz cárok hatalma két tényezőn nyugodott: a tatár kánok despotikus, szokásjogon
alapuló hatalmán, és a bizánci autokratikus hatalom egyházi ideológiáján. Így a cári
egyeduralom ideológiai alapjai alapvetően a tatár-bizánci hatásban gyökereznek, és ezért is
alakult úgy, hogy az egyház presztízse szorosan összekapcsolódott az uralkodóéval, illetve
hogy az orosz pravoszláv egyház „nemzeti” egyházzá válik. IV. Iván volt az a cár, aki
megszüntette a cári hatalom elmélete (hogy ti. korlátlan) és gyakorlata (erősen korlátozott a
bojárok által) közötti ellentétet. Ő készítette elő az orosz történelem valószínűleg első
koncepciós per-sorozatát. Utólag például elővetette az 1553-as évről szóló bejegyzéseket
(ebben az évben beteg volt) és a feljegyzések alapján utólagosan konstruált egy óriási bojár-
összeesküvést. Ráadásul meg volt győződve arról, hogy a cár közvetlen környezetében időről-
időre tisztogatásokat kell végrehajtani. A szolgáló nemesség megtizedelésével és a gazdasági
válság miatt a hadsereg is annyira meggyengült, hogy a tatárok 1571-ben eljutottak Moszkváig
és felégették. A 17. század elejére Oroszország a IV. Iván előtti állapotokba zuhant vissza és
területileg is a 150 évvel azelőtti helyzet állt vissza. A svédek elfoglalták Novgorodot és
környékét, a Lengyel-Litván Királyság Szmolenszket és a szeverszki területet.

1613-ban választották meg a fiatal (17 éves) Mihail Fjodorovics Romanovot cárnak, akinek
uralkodásával megkezdődött a Romanovok 300 éves korszaka, ami az orosz külpolitikának is
egy teljesen új korszakát nyitotta meg. Gyakorlatilag ugyanis a Romanov-dinasztia uralkodása
alatt vált az ország meghatározó európai nagyhatalommá. A legfontosabb ebből a szempontból
I. (vagy Nagy) Péter uralkodása, mert ő kezdte el például a flottaépítési programot, amely az
orosz nagyhatalmiság felé vezető első nagyon fontos lépés volt. Azov erődjének ostroma
ugyanis (a cár első komoly katonai vállalkozása) tanulsága az volt, hogy a tengeri kikötővel is
rendelkező erődöt a tenger felől akadálytalanul tudták segíteni a törökök, amit az oroszok –
flotta híján – nem tudtak megakadályozni.

Péter korában megmaradt az orosz külpolitika hagyományos vonala, a három fő ellenség

elleni küzdelem: északon a litvánok (és a lengyelek) ellen, délen a törökök és a velük
szövetséges tatárok ellen, de ott voltak a svédek is, akik már korábban jelentős orosz területet
foglaltak el. (Az évszázados forgatókönyv szerint északon inkább támadó, délen pedig
védekező politikát folytatott az orosz kormányzat.) Ezért lett az orosz külpolitika
hagyományos alapja a terjeszkedés: egyrészt az ősi földek összeszedése, visszahódítása
miatt, másfelől az állandó fenyegetettség miatt (lengyelek, litvánok, tatárok, törökök). A

3
Kijevi Rusz mint elődállam a „varégoktól a görögökig” húzódó tengeri út birtoklásán alapult,
és ezt a logikát követte Péter (és utódai közül még sokan), amikor az északi és déli tengerek
szárazföldi összekötésének szándéka vezette. A Svédország feletti győzelemmel ugyanakkor
Péter Oroszországa átvette Európában és a Balti-tengeren Svédország nagyhatalmi
pozícióját.

Nagy Péter uralkodásához köthető a szlavofilek és a zapadnyikok közötti ellentét megjelenése

is, amely tulajdonképpen az orosz nemzeti identitás alapjai kapcsán alakult ki. Előbbiek ugyanis
azt gondolták, hogy az orosz nemzetnek, mint tradicionális szláv népnek, nem a nyugati típusú
társadalmi-politikai mintát kell követnie, hiszen nyelvében, történeti fejlődésében lényegileg
különbözik azoktól. Az utóbbiak szerint viszont Oroszország csak akkor lesz képes modern
állammá (és nem utolsó sorban nagyhatalommá) válni, hogy a nyugati mintát veszi át és
üteti át az orosz viszonyok közé. I. Péter inkább az utóbbi álláspontot vallotta, uralkodása alatt
számos olyan intézkedést hozott, mely az orosz társadalmi és politikai (illetve gazdasági)
viszonyok modernizálását tűzte ki célul. (Megtiltotta például az orosz nemesség férfi tagjainak,
hogy a középkortól kezdve oly népszerű hosszú szakállat növesszenek.)

A 18. századra Oroszország külpolitikai stratégiájában három kiemelt színtér volt: az északi,
ahol az egyre gyengébb Lengyel-Litván Királyság, valamint Svédország jelentette a veszélyt.
A Habsburg Birodalom vetélytárs volt, de ekkor még inkább szövetséges. A másik hadszíntér
a déli: az Oszmán Birodalom, amely akadályozta Oroszországot, hogy a Földközi-tengerre
kijuthasson. Ezért létkérdés volt a tengerszorosok ellenőrzése és a Fekete-tenger mint belvíz
feletti kizárólagos fennhatóság. A harmadik hadszíntér a perzsiai, de ez a 18. század elején egy
időre kikerült az orosz külpolitika homlokteréből.

Lengyelország háromszori felosztásának legnagyobb haszonélvezője Oroszország volt (1773,

1793, 1795).

A bécsi kongresszuson résztvevő angol, francia és osztrák külügyminiszterek megegyeztek

abban, hogy nem szabad Oroszországnak túl nagy befolyást hagyni Európában. Ennek
lehetősége azért merülhetett fel, mert Napóleon bukása után reális lehetőségnek tűnt, hogy a
francia hegemóniát orosz hegemónia váltsa fel (Párizsban is orosz csapatok állomásoztak
ekkor).

Nagy Péter után egyre erőteljesebben merült fel a kérdés, hogy az immár európai ügyekben is
nagyhatalom Oroszország milyen viszonyban van Európával. Annak a része-e vagy külön,
öntörvényű fejlődési utat képvisel, esetleg inkább ázsiai állam-e (területének nagyobbik része
amúgy is ott fekszik)? Sokan azon az állásponton voltak, hogy Oroszországnak az európai
mintát kell utánoznia, mások viszont azt állították, egy hatalmas és immár nagyhatalmi
státuszban lévő országnak megalázó az európai államok politikáját utánozni.

4
Az orosz gyarmatbirodalom kiépülése alapvetően biztonsági, védettségi, katonai célokat
szolgált. Finnországra a svédek ellen volt szükség, a lengyel területek Ausztria felé jelentettek
ütközőzónát, a Kaukázus és azon túli területek az Oszmán Birodalommal és Perzsiával
szemben nyújtot(hat)tak védelmet. A közép-ázsiai hódítási kísérletek pedig az angol
befolyással szembeni védekező hadműveletek voltak. 1816-tól kezdték meghódítani a
Kaukázust, de nagyon nehezen ment, rengeteg orosz és bennszülött halt meg a nehéz terepen.
1845-ben pedig ellen Csecsenföld ellen támadt Oroszország. A 19. századra az Európa felé
történő terjeszkedés lehetetlenné válik, ezért a terjeszkedő, gyarmatszerző politika fókuszába
közép-ázsiai és távol-keleti területek kerülnek. (Ez hozza majd magával a Kínával és Japánnal
történő konfrontációt.)

A szovjet időszak

A cári Oroszország megszűnésével 1917-ben új korszak kezdődött az orosz történelemben,

megalakult a Szovjetunió, amelyben a hatalmi elit a szocialista-kommunista ideológia alapján
szervezte az állam működését és egypártrendszerű, totális diktatúrát épített ki. Ennek
legsötétebb korszaka a Joszif Visszarionovics (Dzsugasvili) Sztálin nevével fémjelzet időszak
volt, amely Lenin halálától (1924-től) Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig tartott. A szovjet
korszakra egyfelől igaz az, hogy részben tovább éltek az orosz külpolitika évszázados
prioritásai (például a területi terjeszkedés). Ennek volt része az is, hogy az immár szovjet orosz
állam gyakorlatilag magába olvasztotta a környező államok jelentős részét, így például a Balti
államokat (Litvánia, Lettország, Észtország), vagy a közép-ázsiai régió államainak többségét
(pl. Kazahsztán, Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Örményország stb.). De a területi terjeszkedés
elve nyilvánult meg abban is, amikor a második világháború után a szovjet hadsereg által
„felszabadított” államokat Sztálin a szovjet érdekszféra részévé tette (amit nyugati
szövetségesei el is fogadtak). Így vált a 40-es évek közepétől egészen az 1990-es évek elejéig
a szovjet érdekszféra részévé Közép- és Kelet-Európa is (Magyarországot is beleértve). Így jött
létre a „keleti tömb” a Szovjetunió vezetésével, amely gyakorlatilag egy ideológiai-katonai-
gazdasági szövetség volt, tekintve, hogy saját katonai szervezete (Varsói Szerződés – 1955),
saját gazdasági együttműködése (KGST) volt, és minden fontosabb bel- és külpolitikai lépéshez
Moszkva és a szovjet pártvezetés jóváhagyása kellett. Sztálin halála (1953) után némi
enyhülés figyelhető meg a csatlós országok Szovjetuniótól való függésének mértékében,
igazából azonban 1956 után változik meg a Szovjetunió és a keleti tömb országainak viszonya,
amikor a szovjet pártfőtitkár, Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP (Szovjet Kommunista
Párt) 20. kongresszusán nyilvános beszédben leplezte le és ítélte el a sztálini rendszer
túlkapásait és brutális politikai módszereit. Innentől kezdve a csatlós országok korlátozott
partneri státuszt nyertek a Szovjetunióval fenntartott kapcsolatukban, bár ez inkább a belső
fejlődés tekintetében volt igaz.

A Szovjetunió világhatalmi szerepének és szuperhatalmi státuszának kialakulása nagyjából az

1940-es évek végétől számítható, amikortól kezdve már a szovjet hadsereg is rendelkezett
atomfegyverekkel. Innentől kezdve egészen az 1990-es évek elejéig az Egyesült Államokkal
való ideológiai szembenállás határozta meg a szovjet külpolitikát, amely fegyverkezési
versenybe is torkollott a két szuperhatalom között. Közvetlen katonai összecsapás azonban nem
robbant ki a két állam között, köszönhetően annak, hogy mindkettő igen jelentős atomfegyver-
arzenált halmozott fel az 1960-as évekre. (Ezért is nevezzük a korszakot „hidegháborúnak”.) A
világ ekkoriban meghatározó konfliktusaiban azonban a háttérben mindig ott volt a két

5
szuperhatalom, vagy pénzügyi, vagy politikai, vagy konkrét katonai támogatással segítve
szövetségeseit. (Koreai háború, Vietnámi háború, Afganisztáni háború, Izrael és az arab
államok háborúi.)

A szovjet külpolikának az 1950-es évektől kezdve az egyik meghatározó elve a „Brezsnyev-

doktrína” volt, amelynek megfogalmazására 1968-ban került sor. A doktrína (amely nevét a
Hruscsovot követő pártfőtitkárról, Leonyid Brezsnyevről kapta) azt jelentette, hogy a
Szovjetunió a saját érdekszférájában minden lehetséges eszközt (ha kell katonait is) bevet
annak érdekében, hogy a keleti tömb, és azon belül a Szovjetunió biztonsági érdekeit megvédje.
Azaz, ha bármelyik csatlós ország olyan lépést tesz, amely a szovjet politikai és gazdasági
rendszerrel való gyökeres szakítást eredményez, azt a Szovjetunió megakadályozza, és
katonailag meg is torolja.

Másfelől folyamatosan jelen volt a szovjet ideológiából származó elv, melynek értelmében a
Szovjetuniónak erkölcsi kötelessége mindenhol a világon győzelemre vinni a szocialista-
kommunista ideológiát és támogatni azokat a politikai mozgalmakat, erőket, amelyek ezt az
ideológiát vallják a magukénak.

Az 1980-as évekre azonban a Szovjetunió egyre mélyülő gazdasági-politikai válsággal nézett

szembe, kiderült ugyanis, hogy a tervutasításra épülő, államilag szabályozott gazdaságpolitika
hiánygazdasághoz és eladósodáshoz vezet, a nagymértékű fegyverkezést pedig így nem bírja
tovább finanszírozni a szovjet vezetés. Ilyen körülmények között lett a szovjet állampárt
vezetője 1985-ben Mihail Gorbacsov, aki meghirdette kettős reformprogramját: peresztrojka
(átalakítás) a szovjet társadalom demokratizálására és glasznoszty (nyitás) a szovjet
belpolitikában és gazdaságban, illetve nyitás a nyugati államok felé a külpolitikában. A
gorbacsovi reformpolitikának az a döntő felismerés állt a hátterében, hogy a reformok nélkül
a Szovjetunió egyrészt nem fogja bírni a fegyverkezési versenyt az USA-val, másrészt ekkor
már a belső ellátásban is olyan gondok jelentkeztek, amelyek jelentős társadalmi
elégedetlenséget szültek.

A Szovjetunió világpolitikai pozíciói a ’80-as évek közepétől kezdve egyre jobban gyengültek:
- nukleáris fegyverkezési verseny növekvő kiadásai gazdasági terhet jelentettek, miközben a
szovjet gazdaság termelékenysége töredéke volt a nyugati államokénak,
- túlméretezett birodalmi periféria fenntartása (Kuba és Nicaragua támogatása, Afganisztán
megszállása, Angola, Etiópia feletti szovjet befolyás fenntartása),
- a NATO fegyverzetkorszerűsítési programjára válaszul a gorbacsovi vezetés a szovjet
hadsereg 500.000 (!) fős leépítését és a hadi kiadások 43%-os (!) emelését vette tervbe.

Ezek miatt a Gorbacsov nyitást hirdetett meg a nyugati világ – főleg az USA – felé, nagyon jó
viszonyt tartott fenn Ronald Reagan elnökkel és Helmuth Kohllal, az NSZK kancellárjával.
Törekvése egy harmadik utas szocialista modell kidolgozása volt, amelyben a gazdasági
modernizáció és a társadalmi demokratizálódás kap hangsúlyos szerepet.

A kelet-európai országokkal kapcsolatos szovjet politika eben az időben kettős taktikát

alkalmazott:
1. a „szocialista pluralizmus” elve, azaz, minden országnak jogában áll megválasztani
társadalmi és gazdasági rendszerét (Gorbacsov kijelentése), azaz a SZU tág mozgásteret
biztosít a reformkezdeményezésekhez, ha azok nem jelentenek gyökeres szakítást a
marxista ideológiával. Ez a kommunista vezetők elbizonytalanodását, és a
reformmozgalmak megerősödését eredményezte.

6
2. A „Brezsnyev-doktrína” lebegtetése, azaz a SZU nem fog a jövőben automatikusan
beavatkozni a keleti tömb azon államainak belügyeibe, ahol a társadalom gyökeres
változásokat követel és hajt végre.

Felmerül a kérdés: miért engedte ki a kezéből Gorbacsov és a szovjet vezetés reformpárti része
a kelet-európai államok fölötti feltétlen ellenőrzés és befolyásolás lehetőségét?

Döntően azért, mert ebben az időben már a birodalmi centrum (a Szovjetunió) megmentése
és megreformálása volt a tét, ami miatt le kellett mondaniuk a birodalmi periféria (Kelet-
Közép-Európa, afrikai térség, Kuba) államairól. Ez a „Breszt-Litovszk szindróma”, ami azért
kapta ezt az elnevezést, mert Lenin is azzal győzködte a szovjet katonai vezetést a breszt-
litovszki béke megkötése érdekében az első világháború idején, hogy a Németországgal
szembeni minimális területi veszteségekért cserébe fennmaradhat a fiatal szovjet állam. Az
USA mindeközben továbbra is a „hídépítés” taktikáját alkalmazta, azaz megvárta, míg a kelet-
európai országok magukat szabadítják fel a szovjet uralom alól azzal, hogy a szocialista
rendszerek belülről omlanak össze. Ebben a folyamatban a gorbacsovi reformok katalizátor
szerepet töltöttek be, mert a csatlós országok ellenzéki mozgalmainak olyan tág teret adtak, ami
közvetlenül vezetett a rendszerváltó pártok megjelenéséhez. A nyugati államok 1945 után
először érezték úgy, hogy a hidegháborúban megszokott közvetlen szovjet fenyegetés elhárult
a fejük felől, ennek ellenére a rendszerváltó országokat óvatosságra intették, és nem támogattak
semmilyen olyan lépést (például semlegesség kinyilvánítása), amely a szovjet biztonsági
érdekeket veszélyeztetné.

A rendszerváltás utáni időszak

A Szovjetunió 1991 decemberében bomlott fel végleg, így gyakorlatilag megszűnt az 1917-ben
létrehozott szovjet államszövetség is (függetlenné váltak a Balti államok, a közép-ázsiai volt
szovjet tagköztársaságok és Ukrajna is), és Oroszország immár a nyugati demokratikus
értékrend alapján próbálta kiépíteni politikai és gazdasági viszonyait. A külpolitikában jelentős
változásokat hozott a belpolitikai átalakulás. Oroszország gyakorlatilag elveszítette
szuperhatalmi státuszát és egy igen mély gazdasági válsággal is meg kellett küzdenie,
amelyek következtében az 1990-es évekre az ország középhatalmi státuszba került, egyedül a
még mindig igen jelentős atomfegyver-arzenál jelentett Oroszország szempontjából elrettentő
erőt.

Zbigniew Brezinski szerint, aki az Egyesült Államok egyik meghatározó külpolitikai

szakértője, a Szovjetunió széthullása nem csak egy szuperhatalom eltűnését jelentette a
világpolitikában, hanem egy több száz éves nagy orosz birodalomét is. A Szovjetunió
felszámolásának legnagyobb támogatói egyébként Ukrajna, Fehéroroszország és – a
„legnyugatosodottabb” szovjet tagköztársaságok – a balti államok voltak. A szovjet állam
széthullása ugyanakkor a kínai-szovjet tömb megszűnését is jelentette, bár az ideológiai
rokonságot leszámítva a ’60-as évektől kezdve egyre fagyosabb lett a viszony Moszkva és
Peking között, nem utolsó sorban határviták miatt.

7
Kihívások az USA számára Brzezinski szerint:

1. Az oroszországi politikai változások kapcsán el kell érnie az anarchia és a destabilizálódás

kialakulásának elkerülését. (Oroszország nem rendelkezik demokratikus hagyományokkal).
2. Meg kell akadályoznia, hogy a komoly nukleáris arzenállal rendelkező országban olyan
politikai erő kerüljön hatalomra, amely ezt az erőt nem megfelelően kezeli, vagy ellenséges
érzelmeket táplál az USA-val szemben és félő, hogy bevetheti atomfegyvereit. „Biztonsági
kockázat.”
3. Segítenie kell Oroszország demokratizálódását és gazdasági talpra állítását, hogy ne
térhessen vissza a szovjet birodalmi eszme, ami gátolná az USA-t egy transz-atlanti
biztonsági rendszer kialakításában.
4. Hosszú távon az USA-nak létérdeke, hogy Oroszország csatlakozzon ehhez a biztonsági
rendszerhez.

A kisebbségi probléma:

A Szovjetunió összeomlása után a volt tagköztársaságok területén óriási létszámú orosz ajkú
kisebbség maradt, akiket döntően a szovjet időszakban telepítettek be ezekbe a tagállamokba.
A betelepítéseknek egyrészt az oroszosítás volt a céljuk, másrészt az ipari és katonai
létesítményeket létrehozó és kezelő személyzet megbízhatósági szempontból a legtöbb helyen
orosz volt. (Körülbelül 20 millió orosz maradt kisebbségi létben a tagköztársaságok területén,
vannak olyan államok, ahol a lakosság 1/3-át, felét (!) teszik ki, például Észtországban,
Litvániában, Lettországban.) A kisebbségi probléma másik dimenziója az iszlám népesség
egyre növekvő arányszáma, főleg a közép-ázsiai köztársaságokban és Oroszország déli
területein.

Geostratégiai kihívások:
 A szovjet övezet eltűnésével Oroszország határai ma ott húzódnak, ahol az 1800-as évek
elején a Kaukázusban és az 1800-as évek közepén Közép-Ázsiában. Nyugati határa pedig
ott húzódik, ahol 1600 táján rögzült. Ez mind azt mutatja, hogy Oroszország befolyási
övezetének határai drasztikusan visszahúzódtak a hidegháború vége után.
 A Közép-Ázsia feletti ellenőrzés elvesztése óriási nyersanyag-lelőhelyektől fosztotta meg
Oroszországot.
 A legnagyobb probléma azonban Ukrajna elvesztése, mert Ukrajna 40 millió lakosával a
második legnagyobb és gazdaságilag legfejlettebb szovjet tagköztársaság volt, aki nélkül
ma Oroszország nem tud a pánszláv eszme képviselője lenni, és aki nagyhatalmi pozícióit
is veszélyeztetheti (nem véletlen, hogy az orosz politika mindig is „érzékenyen” ügyelt arra,
hogy Moszkva-barát vezetés legyen hatalmon, bár ez a hagyomány Viktor Juscsenko
elnökké választásával megszakadt).
 Ukrajna nélkül Oroszország nem tud az iszlám egyre növekvő térhódításával és az ezzel
járó fenyegetettséggel szembenézni.
 Ukrajna nélkül nem tud kijutni a fekete-tengeri kikötőkhöz és azokon keresztül a
Földközi-tengerre. (Ráadásul a balti államok feletti befolyás elvesztésével az Északi- és a
Balti-tengerre való kijutás is gondot jelent.)

8
Oroszország számára Brzežinski szerint az „egyetlen lehetőség dilemmája” jelenti a kiutat a
világpolitikai elszigeteltségből. Ez a dilemma azt fejezi ki, hogy Oroszország egyedül az
Európa felé való politikai és gazdasági nyitással tudja jelentősen fellendíteni gazdaságát és
visszanyerni világpolitikai súlyát. Ennek döntően két fontos indoka van:
1.) Kína gazdaságilag és katonailag lassan fejlettebb lesz, mint Oroszország (a GDP
növekedés tekintetében már most is megelőzi), ráadásul rendezetlen határvitái is vannak
vele, tehát az együttműködés nehezen elképzelhető a két ország között. Ugyanakkor Kína
az egykori Szovjetunió szuperhatalmi pozíciójára pályázik (a 2000-es évek elején
végrehajtott űrkísérletek ezt mindennél jobban bizonyítják.)
2.) Oroszország politikai és regionális hatalmi pozíciói egyre inkább gyengülnek Közép-
és Dél-Ázsiában az iszlám térhódítás miatt. (Ezt csak erősíti Afganisztán sikertelen
lerohanása a ’80-as években és a csecsenföldi, mai napig lezáratlan konfliktus és háború.)

Milyen politikai realitásokat kell figyelembe vennie az USA-nak és Oroszországnak a

jövőbeni külpolitikai lépései szempontjából?

- Egyrészt Amerikának el kell ismernie, hogy Oroszország nagyhatalom, ha szuperhatalmi

státuszát el is vesztette.
- Oroszországnak le kell mondania a birodalmi törekvéseiről, ha nem akar fegyveres
konfliktusokba bonyolódni az egykori szovjet tagköztársaságokkal.
- Oroszországnak Európa felé kell nyitnia, el kell fogadnia az EU és a NATO európai
bővítését, mert az ilyen módon fellendülő európai gazdasági kapcsolatokból még haszna is
lehet.
- Oroszországnak és az USA-nak együtt kell stabilizálnia a közép-ázsiai térséget, mert az
itteni államok stabilizálódó politikai és gazdasági viszonyai Oroszország stabilitását is
elősegítik.

Jevgenyij Primakov (volt orosz miniszterelnök) [Nemzetközi kapcsolataink a XXI. század

küszöbén: problémák és perspektívák] az alábbiakat hangsúlyozza Oroszország 1990 utáni
helyzetével kapcsolatban.
A hidegháború lezárulása nem hozta magával automatikusan a demokratikus elvek térhódítását
a nemzetközi politikában, mert megnövekedett a regionális konfliktusok száma, megjelent
a globális terrorizmus, és továbbra is fenyeget a tömegpusztító fegyverek terjedése.

Az új világrend kialakításának feltételei:

1. Nem engedhető meg, hogy a hidegháború lezárulása után új konfliktusforrások jelenjenek

meg. Oroszország ezért ellenzi a NATO kelet-európai kibővítését, mert így a világ
legerősebb katonai szervezete majdnem határos Oroszországgal, ami közvetlen fenyegetést
jelent számára.

9
 a) A szélsőséges iszlám csoportokkal szembeni kemény fellépés indokolt, de nem lehet az
egész iszlám világot a modern civilizáció ellenségévé nyilvánítani.
b) Meg kell akadályozni a terrorizmus állami támogatását, egyúttal az ENSZ feladata egy
konvenció kidolgozása, amely alapján a terrorista tevékenységet folytató személyek a
világ összes országában megfoszthatók a politikai menedékjogtól.
c) Nem alkalmazható azonban olyan szankció, amely egész népek megbüntetésére vagy
kormányok megbuktatására irányul. A terrorizmust támogató államokban azokkal az
erőkkel kell együttműködni, amelyek támogatják a nemzetközi közösség bevett
normáit.

2. Nem elfogadható az a mentalitás, amely a világ államait „vezetőkre” és „vezetettekre”, a

hidegháború szempontjából pedig „győztesekre” és „legyőzöttekre” osztja, mert ez az
egypólusú világrend kialakítását szolgálja.
3. Le kell mondani a gazdasági eszközök önös politikai célokra való felhasználásától. (Az
USA egyoldalúan alkalmazott gazdasági szankcióit is beleértve.)
4. A nemzetközi közösség akcióinak koordinálása az alapvető feladatok (konfliktuskezelés;
fegyverzetcsökkentés folytatása; nemzetközi biztonság humanitárius és jogi
komponenseinek erősítése; a politikai vagy gazdasági akadályok miatt modernizálódni
képtelen országok támogatása) terén. A nemzetközi biztonság kérdésében fontos az emberi
és kisebbségi jogok helyzete, de ezek rendezésének igényét össze kell egyeztetni az
érintett államok területi integritásának sérthetetlenségével.

Szergej Kortunov történész és biztonságpolitikai szakértő pedig az alábbiakat tartja fontosnak

kiemelni a hidegháború utáni orosz külpolitika kapcsán:
A hidegháború végét az orosz nemzet megrendült tudattal és állapotban élte meg: az
életszínvonal drasztikus csökkenése, az értékorientáció elvesztése (a szocializmus bukása
miatt), a bűnözés és a korrupció növekedése, a kudarccal végződött afganisztáni és csecsenföldi
háborúk mind hozzájárultak ehhez. A megrendült tudat ugyanakkor fogékony a mítoszokra,
amelyek az orosz köz- és politikai gondolkodásban is megjelentek, illetve a külföld is erősíti
ezeket.

A legelterjedtebb hamis mítoszok:

1. „A hidegháborút Oroszország vesztette el”. Az USA által terjesztett hamis mítosz,

melynek célja az amerikai vezető szerep alátámasztása, ugyanakkor az orosz emberekből
nyugat-ellenes indulatokat vált ki. Mivel a hidegháború pozícióharc és ideológiák
szembenállása volt, ezért nem veszthette el senki. A szovjet rendszer belülről bomlott szét,
belső ellentmondásai okozták bukását.

2. „Az új Oroszország a gonosz birodalma”. Ez a mítosz szintén az amerikai politikusoktól

származik (Reagan elnök aposztrofálta így egyszer a Szovjetuniót), és az a lényege, hogy a
felszíni változásokat nem követte és nem követi érdemi demokratizálódás. Ez a mítosz
hasznos az USA-nak, és a kelet-európai országoknak, mert így alá támaszthatják a NATO-
bővítés folyamatát és a volt szovjet tagköztársaságoknak, mert önálló államiságukat az

10
 agresszív Oroszországtól való függetlenségre alapozhatják. Kortunov szerint a szovjet
kommunizmus elleni harc valójában a nyugat eredendő oroszellenességét volt hivatott
elleplezni, és Kissinger, valamint Brzežinski publikációiból is egyértelmű „ruszofóbia”
(oroszellenesség) érezhető.

3. „A mai Oroszország ugyanolyan birodalom akar lenni, mint amilyen a forradalom

előtt volt”. Oroszország külpolitikai gondolkodásában a birodalmi tudat valóban tovább él
Kortunov szerint, de ez a birodalmiság nem abban az értelemben értendő, ahogy Nyugaton
használják. A nyugati birodalmi felfogás ugyanis a kolonialista (területi alapon szerveződő)
államalakulatokat tekinti birodalomnak, de ezeket az idő mindig túlhaladta. Oroszország
ezzel szemben nem a gyarmattartó nagyhatalmak sorában lett birodalommá, és nem is ezt
értik a kifejezés alatt.

Az „impérium” (birodalom) kifejezés az orosz nyelvben

a) szorosan összekapcsolódik egy szellemi-lelki közösség fogalmával, az Oroszország
területén élő népek közösségének képzetével,
b) illetve egy világképet megtestesítő eurázsiai civilizációra utal, ezért integráns és
önérvényű.

Ebben a megfogalmazásban az a szükségszerűség fejeződik ki, hogy Oroszország nem tehet

mást, mint hogy birodalom legyen. (Mert ha nem lesz az, akkor az instabil politikai és
nemzetiségi viszonyokkal terhes közép-ázsiai térség államai között kitörő konfliktusok
pillanatok alatt lángba boríthatják a térséget.) Ennek az érvelésnek része az az alapvető
orosz érdek is, hogy a „közel-külföldet”, az egykori szovjet tagköztársaságokat ellenőrzése
alatt tartsa Oroszország. Részben biztonsági (iszlám terrorizmus stb.), részben gazdasági
érdekei (a Kaszpi-tenger medencéjének olaj- és földgázkészletei, az Azerbajdzsánon
keresztül odavezető út stb.) miatt.

4. „Oroszország 75 éves kommunista korszaka az orosz történelem szégyenfoltja”. Ez

azért félrevezető megállapítás, mert egyoldalú. Oroszország azzal hogy magán kísérletezte
ki a marxista utat, hozzájárult ahhoz, hogy a nyugati jóléti állam modelljébe bekerültek a
szociális igazságosság elvei, a makroökonómiai tervgazdasági tervek, és nagyobb szerepet
kaptak az állami egészségügyi, tudományos, oktatási és fejlesztési programok.

5. „A szocializmus Oroszország történelmi eltévelyedése”. Ez a hamis mítosz az előbbiből

következik. Tévedés azt hinnünk – Kortunov szerint – hogy a szocializmus modelljének
sikertelenségéből a kapitalizmus egyetlen lehetséges útként való kikiáltása következik. A
fogyasztásra berendezkedett ipari társadalom modelljét ugyanis az információs társadalom
modellje váltja fel, így a XXI. századi fejlődést sem a nyugati civilizáció fogja
meghatározni.

Jelenleg Oroszország törekvése Vlagyimir Putyin elnöksége alatt az, hogy egyfelől
megpróbálja szuperhatalmi pozícióit legalább részben visszaszerezni és az USA mellett
újból egyenrangú félként lépjen fel a nemzetközi politikában. Ennek a törekvésnek a része az

11
orosz hadsereg 2010-es években zajló nagyszabású modernizációja, vagy a világpolitikai
konfliktusokban (pl. szíriai polgárháború) való orosz részvétel. Másfelől Oroszország
regionális hatalmi pozícióit is erősíteni szeretné, elsősorban az Európai Unióval szemben,
ezért jött létre az Eurázsiai Gazdasági Unió, amelyet Fehéroroszországgal és Kazahsztánnal
közösen hoztak létre 2014-ben, és amely az Európai Unióéhoz nagyon hasonló, szabad
munkaerő- és tőkeáramláson alapuló gazdasági együttműködést valósít meg a résztvevő
országok között. A regionális hatalmi törekvések része az is, hogy Oroszország szeretné
korlátozni Kína nagyhatalmi tényezővé válását, amely közvetlen vetélytársa mind geostratégiai
mind gazdasági értelemben. Ennek érdekében olyan államokkal is igyekszik rendezni a
kapcsolatait, amelyekkel a második világháború óta fagyos a viszonya (péládul Japán).

12