Elméletek a hidegháború utáni új világrendről.

Francis Fukuyama és
Samuel P. Huntington koncepciója. A globalizáció hatása a nemzetközi
viszonyokra.
A hidegháborús konfliktus jó fél évszázadra meghatározta a nemzetközi politikát, és viszonylag
kiszámítható keretet biztosított az államok közötti együttműködéshez. A két szuperhatalom
ideológiai-katonai szembenállása két táborra osztotta a világot, illetve, azok az államok,
amelyek nem akartak közvetlenül részt venni ebben a konfliktusban, létrehozták az „El nem
kötelezett államok mozgalmát” (Non-Aligned Movement/NAM), melynek kezdetben két
állam volt igen aktív támogatója: India és Jugoszlávia. Az 1940-es évek végétől az 1990-es
évek elejéig fennállt bipoláris világrendben minden lényeges konfliktust és az együttműködést
is az ideológiai hovatartozás határozta meg, azaz, hogy az államok melyik
eszmerendszer/tábor/tömb mellett (liberális vs. szocialista) kötelezték el magukat. A
Szovjetunió felbomlásával (1991 decembere) viszont megszűnt a kétpólusú világrend
ideológiai alapja, hiszen az egyik nagy ideológiai tömb gyakorlatilag eltűnt a világ „térképéről”.
Ezzel a nemzetközi politika egy új korszaka nyílt meg, hiszen a korábban fél évszázadon át
uralkodott rendező elv, az ideológiai hovatartozás, immár nem tudott rendező elvként
funkcionálni. A kérdés viszont az, hogy mi veheti át a helyét, azaz mi lesz az a rendező elv (ha
lesz ilyen egyáltalán), amely meghatározza az államok közötti szövetség-kötéseket és
konfliktusokat, illetve, amely segíthet megmagyarázni a nemzetközi rendszer működését.

Az alábbiakban három fontosabb koncepciót tekintünk át röviden. Egyrészt Francis Fukuyama

elméletét, aki szerint a keleti tömb és a Szovjetunió felbomlásával a liberális demokrácia
világméretű hegemóniájának korszaka köszöntött be a ’90-es évek elején. A másik Samuel P.
Huntington elmélete, aki a mai napig legtöbbet idézett és legnagyobb hatású koncepciót fejtette
ki a hidegháború utáni világrendről, melynek középpontjában a kulturális identitás mint új
rendező elv áll. A harmadik pedig nem is annyira egy koncepció, mint inkább egy jelenség vagy
folyamat, a globalizáció, amely szintén a 90-es évektől kezdődően kezdett felgyorsulni és ma
már nagyon fontos meghatározója a modern nemzetközi politikának.

Francis Fukuyama koncepciója

Fukuyama, aki egy Egyesült Államokbeli nemzetközi hírű szociológus és politikatudós, az

1990-es évek elején publikálta „A történelem vége és az utolsó ember” című könyvét. Az ebben
kifejtett koncepciója szerint a hidegháború végével a történelem is véget ért, legalábbis abban
az értelemben, hogy véget ért az emberiség ideológiai fejlődése. Azaz, a liberális demokrácia
világméretű győzelmet aratott a szocialista ideológia felett, és innentől kezdve nem fog
kialakulni olyan alapjaiban új ideológia, amely átvehetné a liberális demokrácia helyét. Győzött
a liberális eszme, tehát a világon nincs még egy olyan egyetemességre törekvő ideológia,
amely alternatíva lenne a liberális demokráciával szemben, és nincs még egy olyan egyetemes
legitimációs elv a politikában, mint a népfelség (népszuverenitás) elve.

Hogyan értelmezi Fukuyama a történelmet?

Nem történések sorozataként, hanem összefüggő fejlődési folyamatként, ahogy azt Hegel,
vagy Marx dialektikus történelemszemléletében látjuk. Hegel és Marx koncepciójában az
emberiség és a társadalmak a törzsi-nemzetségi keretektől fejlődnek a feudális arisztokrácián
át a kapitalizmusig (Marxnál a kommunizmusig), és ennek a fejlődési folyamatnak a
mozgatórugója a technika.

1
 A hegeli dialektika eredete és tartalma – a dialektika eredetileg a formális logikát
kiegészítő következtetési módszert jelentett. Szókratész dialógusaiban a dialektika olyan
módszer, amellyel bebizonyítható, hogy egy állítás logikai ellentmondáshoz vezet, a
bizonyítás pedig hamis meghatározásokon keresztül vezet el a jó megoldáshoz. A dialektika
módszerét Hegel elevenítette fel, Marx pedig saját bevallása szerint feje tetejére állította a
hegeli dialektikát, mivel az ellentmondást és a szintézist az anyagi világban találta meg,
például a termelőerők és a termelési viszonyok között fedezett fel ellentmondásokat.

 Hegel szerint a történelem a társadalmak közti dialógusként is megjeleníthető, azaz

azok a társadalmak, vagy politikai rendszerek, amelyeket súlyos belső ellentmondás feszít,
átadják helyüket olyan modelleknek, amelyek semlegesíteni tudják ezeket az
ellentmondásokat. Az az ellentmondás, amely a történelem eddig minden társadalmi és
politikai rendszerében jelen volt, Hegel szerint nem más, mint az „úr-szolga” viszony. És
ez az ellentmondás feszítette szét mind az ókori, mind a középkori társadalmakat, viszont a
polgári-liberális államok képesek voltak ennek kiküszöbölésére.

 Fukuyama szerint Hegel is és Marx is felállította a „történelem vége” tételét. Úgy látták,
hogy a társadalmak fejlődése addig tart, amíg ki nem alakul egy olyan modell, amely
kielégíti az emberiség alapvető vágyait és nem terheli alapvető belső ellentmondás. (Hegel
szerint ez a liberalizmus, Marx szerint a kommunizmus). Ebben a végső fázisban a
társadalmi és politikai intézmények már nem fejlődnek tovább.

A „történelem vége” tulajdonképpen a technika és a modernitás által generált társadalmi-

politikai fejlődés végét jelenti. Ebben a kontextusban pedig a liberális demokrácia „az
emberiség ideológiai fejlődésének végpontja”, a „kormányzás végső formája” lehet, mert
nem tartalmaz olyan belső ellentmondásokat, mint a monarchikus államberendezkedés, vagy a
totalitárius államok.

Fukuyama úgy látja, hogy az emberiség története értelmezhető gazdasági és politikai

folyamatként is. De felmerül a kérdés, hogy egyáltalán értelmezhető-e az emberiség történelme
egy következetesen egy irányba fejlődő folyamatként? Fukuyama szerint igen, és ehhez az
értelmezéshez az egyik kiindulási pontot a modern természettudomány szolgáltatja. Azért,
mert a modern természettudomány két irányból is hatott a társadalmakra:

1.) A technikai fejlődés révén egyes országok katonai erőfölényre tettek szert, de az államok
egyike sem mondhat le a mai nemzetközi rendszerben az önvédelem katonai eszközeiről,
mert a háború lehetősége mindig fennáll.

2.) A modern természettudomány minden országban egyforma lehetőséget nyújt, és

határokat szab a gazdaság fejlődésének, a gazdasági-technikai fejlődés viszont lehetővé
teszi a javak korlátlan termelését és az emberi vágyak és igények korlátlan kielégítését.

Ezek a folyamatok univerzalizálják, egyre inkább egységesítik az országokat, függetlenül

történeti, vagy kulturális hagyományaiktól:

- centralizálják az államot (a fejlődés koordinálására, az emberi igények kielégítésének

biztosítására, a katonai védelemre stb.),
- a társadalmi szerveződések hagyományos formáit (törzs) olyan formákkal váltják fel,
amelyek gazdasági szempontból racionálisabbak, ésszerűebbek,
- bevezetik az oktatást, az általános iskolai kötelezettséget.

2
Ezeket az országokat a globalizáció még jobban összefűzi egymással, még jobban hasonlóvá
teszi őket egymáshoz a gazdasági fejlődést lehetővé tévő piac egységesülése és a fogyasztói
társadalom modelljének terjedése révén.

Miért elégtelen a gazdasági szempont a történelmi fejlődés vizsgálatához?

Mert a preindusztriális (iparosítás előtti) társadalmakban is létrejött stabil demokrácia (USA),

illetve tekintélyuralmi rendszerekben is kialakult már stabil gazdasági fejlődés (Japán, vagy a
mai Kína). Másrészt ezek az elméletek nem adnak választ arra, hogy az emberiség nagy része
miért híve a politikai szabadságot, a pluralizmust biztosító jogi-politikai intézményeknek
(népszuverenitás elve, önrendelkezési elv). Hogy magyarázatot találhasson ezekre a
kérdésekre, Fukuyama a történelem fejlődésének vizsgálatához választ egy másik kiindulási
pontot is: ez az ember. Fukuyama Hegel példáját hozza, aki szerint az ember annyiban
különbözik elsősorban az állatoktól, hogy önfenntartásán túl vágyik a többi ember
elismerésére. Ember voltának, egyenlőségének az elismerésére.

 Az ember képes egyedül az élőlények közül arra, hogy az önfenntartás ösztönein túl kockára
tegye az életét magasabb rendű célok, eszmék megvalósításának az érdekében.

 Az emberi viszonyokban ezen túl persze ott van a haláltól való félelem, amelynek ha enged
az egyik fél, akkor úr-szolga viszony jön létre.

 Az elismerés iránti vágynak, mint az ember egyik legfontosabb pszichológiai jellemzőjének

először Platón tulajdonított jelentőséget, ha ezt nem respektálják, az ember haragot érez; ha
nem viselkedik úgy, ahogy az általa vallott értékek megkövetelnék, szégyen tölti el.

 Az elismerés iránti vágyat viszont nem elégítette ki az úr-rabszolga viszony – Hegel szerint
– mivel az urakat embernek nem tekinthető szolgák ismerték el. Ezt az ellentmondást a
francia és az amerikai forradalom oldotta fel. Ezek a forradalmak a „maguk uraivá tették”
a rabszolgákat, a törvény uralmának, az elidegeníthetetlen emberi jogoknak, és a
népszuverenitás elvének kimondásával. Megszűnt az úr-szolga viszony. És megszűnt a
történelem hajtóerejét képező elismerés iránti vágy és az ezért folytatott küzdelem. A
demokratikus intézményrendszernél pedig semmi nem elégítheti ki jobban ezt a
vágyat. Tehát Hegel szerint a demokratikus forradalmakkal véget ért a történelem.

 A liberális demokráciák létrejöttével az emberek kölcsönös egymást-elismerése vált

lehetővé, illetve az emberi méltóság kölcsönös elismerése és az elidegeníthetetlen emberi
jogok biztosítása révén az állam általi elismerése.

Tehát az elismerés iránti vágy a kapocs a liberális gazdaság és a liberális politika között.

Milyen szerepe van ebben a folyamatban az ipari fejlettségnek, a jóléti államok

kialakulásának?

Ahogy egyre többen tanulnak meg írni, olvasni, lesznek műveltebbek és mobilabbak – a
társadalomban annál inkább megvalósulhat az egyenlőség és az emberek a jólétük biztosításán
túl elismertetésüket is ki kívánják vívni.

3
Ez viszont oda vezethet, hogy az egyes kultúrák, vallások tagjai és hívei egyre erőteljesebben
és tudatosabban próbálják követelni és elérni saját kultúrájuk, vallásuk stb. elismertetését. (Ez
komoly konfliktusforrás is lehet – lásd Huntington!)

Hogyan érvényesülnek ezek a folyamatok a nemzetközi politikában?

Az úr-szolga viszony és küzdelem – Hegel után szabadon – átkerül az államok közötti
kapcsolatok szintjére. A nemzetek küzdenek az elismerésért, a főhatalomért, a hegemóniáért.
A hatalmi politika – a XX. század időszaka – jellemzője a nemzeti érzésből, mint az elismerés
modern, de nem teljesen racionális formájából származó konfliktusok kitörése volt. Ez volt a
„realista” nemzetközi politika korszaka.

De ha az egyéni viszonyokban megvalósult az elismerés a liberális demokráciákban, akkor a

liberális demokráciák között is megvalósul egymás legitimitásának kölcsönös elismerése,
és ezek az államok akkor sem bocsátkoznak fegyveres harcba a másik ellen, ha egyébként ezt
katonai erejük lehetővé tenné. A nemzeti érzés átalakulóban van a sikeres nyugati
demokráciákban, problémát a nacionalizmus ott jelent, ahol a nemzeti identitás és önállóság
sokáig nem létezett, vagy súlyosan csorbult – volt szovjet államok, Kelet-Európa, Balkán.

Fukuyama szerint az elismerés a politika központi kérdése, ez a forrása az uralomvágynak,

de ez táplálja az igazságérzetünket és a közéleti szellemet is. „Ha a jelenkori alkotmányos
kormányzati forma csakugyan megtalálta a módját, hogy mindenki megkapja az őt megillető
elismerést és a zsarnokság is elkerülhető legyen, akkor feltétlenül több joga van a stabilitásra
és a fennmaradásra, mint bármely más államformának, amely valaha is létezett, vagy létezik a
Földön”.

A probléma a modern gondolkodás zsákutcája: nincs konszenzus arról, hogy mi jelenti a

modern ember teljes és maradéktalan elismerését, ez pedig jogok túlzott követeléséhez,
illetve bizonytalansághoz vezethet.

Samuel P. Huntington elmélete

Samuel P. Huntington könyve [A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása] óriási

visszhangot váltott ki tudományos körökben, mert szerzője olyan koncepciót vázolt fel a
nemzetközi politika jövőben trendjeiről és lehetséges konfliktusforrásairól, amely nem volt
beskatulyázható az uralkodó elméleti iskolák paradigmáiba (realista, institucionalista stb.).

Huntington alaptétele az, hogy hidegháború után a világpolitikában a fő politikai és katonai

természetű konfliktusok nem ideológiai rendszerek között törnek ki, hanem a világ fő
civilizációs (kulturális) törésvonalai mentén. A nemzetközi politika fő konfliktusait tehát már
nem a gazdasági érdekek motiválják, hanem az, hogy milyen kultúrkörhöz tartoznak az
államok.

Ennek oka részben az, hogy az ideológiai szembenállás megszűntével egy igazán uralkodó
ideológia érvényesül a világban, a liberális demokrácia eszméje, így az egyes államok és az
egyes emberek önmeghatározása kulturális identitásuk segítségével történik. Huntington ezt
azzal indokolja, hogy az önmeghatározás – akár egyéni és közösségi szinten – mindig valakivel
vagy valakikkel szemben, tehát ellenségképek alkotásával történik. Ezt a folyamatot pedig a
globalizáció is erősíti, hiszen a migrációs-népvándorlási folyamatok erősödésével az emberek
olyan identitásformákat alakítanak ki, amelyek „hordozhatók” és ilyen a kulturális identitás is.

4
A jövő nemzetközi politikáját meghatározó kultúrkörök (civilizációk) a következők (öt nagy és
ezekhez tartozó négy kisebb civilizáció):

1. NYUGATI KERESZTÉNY
Nyugati (Ide sorolja Japánt is, nyugati mintájú társadalmi-gazdasági berendezkedése
miatt)
Afrikai
Latin-Amerikai

2. ORTODOX KERESZTÉNY

1. KÍNAI

2. ISZLÁM

3. HINDU
Buddhista

A civilizációk közti vezető szerepet a nyugati civilizáció tölti be, de ez a vezető szerep
Huntington értelmezésében hanyatlóban van, melynek okait később látni fogjuk.

Hogyan határozhatjuk meg Huntington civilizáció-fogalmát?

Huntington a civilizáció fogalmát abban az értelemben használja, ahogy a XVIII. századi

francia felvilágosodás gondolkodói használták: a barbárság ellentéteként. Több jelentésréteget
is megkülönböztet azonban a civilizáció fogalmán belül:

1. A civilizált társadalom az urbanizált, megállapodott, művelt emberek közösségét jelentő

társadalom.
2. A civilizáció a kultúrával szinonim fogalom, mert mind a kettő egy emberi közösség
életmódjának egészére utal, csak a civilizáció nagyobb, a kultúra pedig kisebb egységet
(nem feltétlenül földrajzit!) jelöl. Mindkettőnek részét képezik az értékek, normák,
gondolkodásmódok, amelyek egy társadalomban az együttélést szabályozzák és
meghatározzák.

A civilizációt meghatározó elemek közül azonban a legfontosabb elem a vallás. Ha

megnézzük az öt nagy kultúrkört, azok mindegyike is vallásokhoz köthető.

3. A civilizáció az emberek legmagasabb szintű kulturális csoportosulása és egyben a

kulturális identitás legmagasabb szintje, amivel az ember rendelkezhet. A civilizáción
belül azonban vannak az identitásnak különböző – általában egymást erősítő – szintjei.
4. A civilizációk legfontosabb jellemzője a hosszú történelmi folytonosság, melynek során
többféle politikai és gazdasági rendszer, és különböző válságciklusok is váltják egymást.
5. Egy civilizáció többféle politikai rendszerű kormányzatot foglal magában.

5
Huntington alaptételének öt fontos következménye:

1. A történelem folyamán először fordul elő, hogy a világpolitika sokpólusúvá és

„sokcivilizációjúvá” vált, azaz nem egy világhatalom, vagy kultúra hegemóniája
érvényesül. A hidegháború bipoláris világrendjével szemben ma az államcsoportok
civilizációk szerint tömörülnek.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a modernizáció nem azonos a nyugatiasodással, és önmagában

nem vezet egyetemes civilizáció kialakulásához, illetve a nem nyugati társadalmak el-
nyugatiasodásához. A modernizációnak ugyanis alternatív és működőképes modelljei is
kialakultak az utóbbi évtizedben, például a kínai modell, ahol az egypártrendszerű
kommunista politikai modellt ötvözik a piacgazdasággal (éves szinten a kínai gazdaság 8%-
os GDP növekedést produkál az utóbbi három évben).

A hidegháború idején a konfliktusok a szuperhatalmak érdekütközései mentén törtek ki, de

ezek leggyakrabban a harmadik világ országaiban zajlottak, ahol a politikai stabilitás
mindig nagyon törékeny volt. A kulturális identitás által meghatározott világban azonban
a helyi politika már nem ideológiai vagy gazdasági logika szerint alakul, hanem az
etnikumok politikája lett, a világpolitika pedig a civilizációk politikája.

2. A civilizációk közötti erőegyensúly módosul, a Nyugat relatív befolyását tekintve

hanyatlik, mind politikai, mind gazdasági értelemben, de visszaszorulóban van a
kereszténység terjedése és világvallások közötti vezető szerepe is. A nyugati civilizáció
hanyatlásának legszembetűnőbb jele a demográfiai adatokban érhető tetten, a népesség
ugyanis a fejlett világ országaiban egyre nagyobb mértékben csökken és elöregszik,
miközben az iszlám világ, vagy a távol-keleti „kis és nagytigrisek” országaiban rohamosan
nő.

A Nyugat visszaszorulásának jelei még azok a nem nyugati típusú társadalmakban

jelentkező - a kultúra és nyelv megőrzésére irányuló - mozgalmak is, amelyek a fogyasztói
társadalom modelljével szemben hagyományos értékeiket próbálják a modernizációval
összhangba hozni, és alternatív társadalmi-politikai modellt kidolgozni. (Iszlám
Újjászületés Mozgalma stb.)

3. A civilizációkra épülő világrend szövetségi rendszereit és az együttműködéseket a

kulturális rokonság határozza meg, az pedig, hogy országokat „vigyünk át” egyik
kultúrkörből a másikba, nem bizonyult sikeres módszernek.

Miért segíti elő a kulturális rokonság az az államok közti együttműködést, a különbözőség

pedig a konfliktusok kialakulását?

- Egyrészt az emberek a világban egyre inkább kulturálisan határozzák meg identitásukat

(fentebb ismert okokból).
- A kulturális azonosságtudat növekvő szerepe ugyanakkor a gazdasági és szociális
modernizáció terméke, mert a hagyományos kisközösségek kontrolláló funkciójának
megszűnése vagy leértékelődése (falu, lakóhely, család), illetve a fokozódó mobilitás
igényt támaszt a magasabb szintű identitásformák iránt.
- Az identitás meghatározása alapvetően mindig a „másikkal” szemben történik, tehát az
identitás kialakítása egy reflexív viszonyban (a másikhoz történő viszonyulással) megy

6
 végbe. (Akkor határozhatom meg magamat franciaként, ha a világon élnek „nem-
franciák” is.)
- A közlekedés és a kommunikációs technológiák fejlődése egyre intenzívebb
kapcsolattartást tesz lehetővé az egy civilizációhoz tartozó emberek között, így a világ
más-más pontján élő, de azonos kulturális-etnikai identitással rendelkező emberek
között erősödik a szolidaritás-érzés (különösen konfliktusok esetén – ez a nemzetközi
terrorizmus terjedésének is egyik magyarázata).
- A különböző civilizációk közötti konfliktusok általában nem újkeletűek, hanem
rendezetlen történelmi örökségek következményei. Ezek megoldásában az egyik nagy
probléma az, hogy ezek nem oldhatók meg kompromisszummal (például Jeruzsálem
státuszának kérdése).
- A konfliktusok a politikum szférájának jellegzetes velejárói, egy konfliktus megoldása
után ugyanis mindig keletkezik egy új, mert a fennálló rend a legritkább esetben felel
meg mindenkinek.

Fontos tanulság lehet a nemzetközi együttműködés és konfliktuskezelés kérdéskörében az

a jelenség és tapasztalat, hogy a kulturálisan rokon országokat tömörítő szervezetek mindig
sokkal hatékonyabban működnek, mint az ilyen szempontból heterogén szervezetek
(NATO, EU – közös történelmi, vallási és kulturális gyökerek = hatékony együttműködés;
EBESZ, ENSZ – eltérő gyökerek = nehézkes és vontatott konfliktuskezelés).

4. A Nyugatot a saját egyetemesítő törekvései mind inkább konfliktusba fogják sodorni

más civilizációkkal, elsősorban az iszlámmal és a kínai kultúrkörrel. A helyi vagy regionális
szinten kirobbanó háborúk esetében viszont fennáll a konfliktus eszkalálódásának
(szétterjedésének) veszélye, mivel a szembenálló felekhez mindkét oldalon csatlakoznak az
azonos civilizációhoz tartozó országok.

Melyek azok a területek, ahol a leginkább ki fog éleződni a szembenállás a jövőben?

a) A globális fejlődés irányába és trendjeibe, valamint a globális nemzetközi szervezetek

(ENSZ, Világbank) intézkedéseire gyakorolt befolyás.
b) A katonai hatalom kérdése, azon belül is a fegyverkezés ütemének és technológiai
tartalmának kérdése, illetve, hogy ki képes a leszerelési tárgyalások befolyásolására.
c) A gazdasági hatalom és a jólét problémaköre, amelyek elsősorban a kereskedelmi
(WTO) tárgyalásokon jelennek meg, illetve a befektetőkkel történő megegyezések
függvénye.
d) A nemzeti kisebbségek védelme az anyaországnak egy másik állam belügyeit érintő
követeléseivel vagy akcióival, illetve, ha egy állam a saját területéről próbálja a nemzeti
kisebbségeket elűzni, esetleg kiirtani (Szerbia – koszovói albánok elűzése, tömeges
elpusztítása 1999-ben, Irak – kurdok vegyifegyverrel való tömeges elpusztítása, 1992-
ben).
e) Az értékek és a kultúra tárgykörében jelentkező konfliktusok, amikor egy állam egy
másikra akarja ráerőltetni saját értékeit (az iszlám államok többségében nem tudják
értelmezni az „emberi jogok” kitételt, mert más a politikai gondolkodás).
f) Olyan területi konfliktusok, amelyek nagyhatalmakat is érintenek (Kasmír
hovatartozása fölött két – immár atomhatalom – ország, India és Pakisztán vitatkozik,
de érintett a kérdésben a szintén atomhatalom Kína is).

7
5. Az új világrend kihívásokat támaszt a Nyugattal szemben:

a) A népesség elöregedése és csökkenése munkaerőhiányt és a szociális (főleg nyugdíj)

ellátórendszerek ellehetetlenülését eredményezheti.
b) Az egyéni fogyasztás előtérbe kerülésével egyre jobban eladósodnak a fejlett országok
polgárai és egyre drasztikusabban csökkennek a megtakarítások.
c) Egyre nagyobb méreteket ölt az antiszociális viselkedés – ez főleg a családok
kontrolláló, értékközvetítő szerepének gyengülésével kapcsolatos.
d) A család mint társadalmi „alapmodell” egyre inkább veszít fontosságából és
vonzerejéből.
e) Csökken az önkéntes és a civil szervezetekben munkálkodó emberek száma és a köz
javára végzett munka presztízse, az ilyen munka iránti hajlandóság. Fogyatkozik a
„társadalmi tőke”.
f) Az egyéni fogyasztás kultuszának előtérbe kerülésével gyengül a „munkamorál”.
g) Az alacsonyabb iskolázottságú rétegek esetében csökken a továbbtanulásra és a szellemi
tevékenység folytatására való hajlandóság.
h) Növekszik a harmadik világból érkező bevándorlók és munkavállalók száma, akik nem
asszimilálódnak a befogadó közösséghez, hanem őrzik kultúrájukat.
i) A nemzetközi szervezetek és intézmények zöme a második világháború után, az
amerikaiak elképzelése alapján jött létre, így felépítésüket és jellegüket a nyugati
politikai értékrend határozza meg. (Az ENSZ BT-ben három nyugati hatalom van az öt
állandó tag között, nincs ugyanakkor iszlám állam.)

A globalizáció hatása a nemzetközi viszonyokra

Napjaink talán legmeghatározóbb folyamata, amely mind a politika mind a gazdaság világra
hatást gyakorol, a globalizáció. A globalizáció folyamatának elindulása az 1990-es évek elejére
tehető, de a folyamat előzményei tulajdonképpen a második világháború végéig nyúlnak vissza.
Lényegét tekintve egy gazdasági jellegű folyamatról van szó, melynek célja, hogy a világ egy
egységes gazdasági térséggé, tulajdonképpen egy egységes piaccá váljon, amelyben szabadon
áramolhatnak az áruk és a szolgáltatások. Gazdasági jellege miatt azonban a globalizáció
komoly politikai hatást gyakorol az államok viselkedésére és egymás közti viszonyaira is.
A globalizáció folyamatának kialakulásában döntő szerepe volt a Bretton Woods-i rendszer
összeomlásának és a GATT létrehozásának, illetve a monetarista gazdaságpolitikai
irányzatnak.

A Bretton Woods-i rendszert (BWR) 1944-ben hozták létre az USA-ban a nyugati világ fejlett
gazdasági hatalmai a háború utáni pénzügyi stabilitás kialakítása érdekében. Két fontos pillére
volt:
1. Minden ország valutájának meghatározták a dollárhoz viszonyított árfolyamát (a dollár
paritást).
1. Az amerikai jegybank aranyalapra helyezte a dollárt.

Ez a rendszer stabil és kötött árfolyamokra és engedélyhez kötött valuta-tranzakciókra épült, ez

azonban egy idő után gátolta a gazdasági fejlődést, így 1970-től az USA, NSZK, Kanada és
Svájc megszüntette a tőke mozgását ellenőrző szabályozások jelentős részét, 1979-re pedig

8
valamennyi aláíró ország felszámolta ezeket. (A rendszer végleges megszűnését a közös belső
piac létrehozása jelentette az Európai Közösségben, a ’80-as évek végén.)

A másik esemény, ami a BWR felszámolását segítette elő, az 1973-as olajválság volt, amikor
az olajexportáló arab országok – büntetésként az USA és Hollandia Izrael-barát politikája miatt
– előbb kétszeresére, majd ötszörösére emelték az olaj árát, és lecsökkentették a kitermelést. Ez
olyan inflációt generált, amit a kötött árfolyam-politika nem viselt el, így az USA sem garantálta
tovább az aranyalapú dollárt.

A General Agreement on Trade and Tariffs – Általános Vám- és Kereskedelmi

Egyezmény (GATT) 1948-ban jött létre, létrehozói az USA és a fejlett nyugat-európai országok
voltak, célja pedig a nemzetközi kereskedelem fellendítése volt a vámtarifák csökkentésével és
a mennyiségi korlátozások – ahol lehet – megszüntetésével. A GATT révén is a kereskedelem
fejlődésével olyan folyamatok indultak el, amelyek alapjában változtatták meg a
nemzetgazdaságok arculatát, 1985 óta például a kereskedelem volumenének növekedése
kétszeresével haladja meg a gazdasági teljesítmény növekedését. Mindez a jóléti állam
modelljének kialakulását is elősegítette.

Az olajválság és a bővülő gazdasági növekedés egy új gazdaságpolitikai irányzatot is életre

hívott, a monetarizmust, melynek „atyja” Milton Friedman, Reagan elnök egykori gazdasági
tanácsadója, Nobel-díjas közgazdász) volt, aki úgy vélte, hogy a vállalkozások és a beruházások
elől el kell hárítani a korlátozásokat, egyúttal az államnak is vissza kell vonulnia a gazdaság
irányításából, és csak szabályozó szerepkört kell betöltenie. Friedman szerint a korlátaitól
megszabadított piac növeli az állam adóbevételeit, ezzel pedig a jóléti rendszer fenntartásához
járul hozzá.

A monetarizmus lényegi elemeit egy hármas jelszóval szokták a leggyakrabban összefoglalni:

dereguláció (az állam kivonul a gazdaság irányításából) – liberalizáció (a tőkemozgások
korlátozásának feloldása) – privatizáció (az állami vállalatok magánkézbe adása, főleg
azokban a szektorokban, ahol az állam nem tudja nyereségesen működtetni a vállalatot).

Ezeknek a folyamatoknak köszönhetően a ’90-es évek elejére végleg megfordult az a régi

alaptétel, hogy a legnagyobb profitot a termelés hozza. Ma már a legnagyobb profitot a
befektetések (nyugdíjpénztárak, biztosítók stb.) és a pénzügyi tranzakciók (például árfolyam-
spekuláció) termelik. Ezzel együtt a nemzetgazdaságok szerkezete is mindjobban átalakult, a
fejlett gazdaságokban ma már a GDP legnagyobb hányadát a szolgáltató szektor adja
(Hollandiában például már több mint 2/3-át), miközben a hagyományos szektorok
(mezőgazdaság, ipar) háttérbe szorulnak.

Ezért értékelődött fel a ’90-es évek elejétől kezdve a tudásalapú társadalom víziója, és a
tudásintenzív iparágak szerepe, mert az információ és a tudás jelentik ma már a legtöbb
hasznot hozó befektetést, de a szolgáltató szektor is a tudásintenzív iparágakra épül elsősorban.
A rendszer problémája az, hogy a szolgáltató szektor és a tudásintenzív iparágak nem igénylik
úgy az emberi munkát, mint a termelésre épülő gazdaságok, tehát a munkanélküliség
problémáját az új gazdasági trendek sem tudják megoldani, talán még inkább gerjesztik is azt.

A trendek a ’90-es évek végére a jövedelmi különbségek olyan mértékét mutatják, ami sok
vonatkozásban problémákat vet fel.

9
Definíciók a globalizációra

A globalizáció lényegének megértéséhez két elismert szakember meghatározását idézzük, mert

mind a kettő nagyon jól rávilágít a folyamat lényegére.

Barbara Parker:

„A globalizáció új szakaszt nyitott a világ fejlődésében. Ebben az új szakaszban a világ egyetlen

nagy piaccá vált, ahol minden termék, szolgáltatás és pénz egyaránt korlátozás nélkül adható
és vehető; és az emberek is szabadon vándorolhatnak aszerint, hogy hol találnak jobb
munkalehetőséget.”

„A globalizációt a profit-orientált cégek hajtják előre, tartják fenn és terjesztik ki.”

„Az üzleti és a politikai hatalom összefonódása teremti meg az új világrendet.”

Lester Thurow (Nobel-díjas közgazdász):

„A globalizáció lényege, hogy minden termék mindenhol legyártható és bárhol értékesíthető. A

konkrét gyártási és értékesítési helyet pedig a tőke úgy határozza meg, hogy megkeresi a
világban azt a helyet, ahol az adott egység, ill. az adott tevékenység a legolcsóbban gyártható
le, illetve végezhető el, majd ott adja el a végterméket, valamint a szolgáltatást, ahol a
legmagasabb árakat és így a legtöbb profitot tudja elérni.”

A probléma a folyamattal elsősorban az, hogy elszakítja a nemzetet a saját gazdaságától. A

cég központjában – ami adott esetben több ezer kilométerre is lehet – döntenek arról, mit fognak
gyártani, mennyi bért fizetnek stb. Tehát a kormányok mozgástere nagymértékben csökken a
tekintetben, hogy az ország gazdasági eseményeit befolyásolni tudják. Egy ország
gazdaságának a sorsa egyre inkább a nagyvállalatok menedzsmentjétől és nem a kormánytól
függ. Ez különösen két területen jelenti a nemzetállami szuverenitás csorbulását.
Az egyik az adópolitika, mivel a tőkére és befektetésekre utalt országok kénytelenek adóikat
addig csökkenteni, amíg az nem lesz versenyképes és vonzó a befektetők számára. Ez egy térség
országai közötti „adóversenyt” is eredményezhet. A csökkenő adóbevételek és a nagyvállalatok
elvándorlása a kisebb bérszínvonalú és alacsonyabb adókat kínáló országokba együttesen
eredményezi a fejlett országok esetében az adóbevételek csökkenését, amire az állam úgy
reagál, hogy olyan klasszikus közszolgáltatásokból vonul ki, mint az oktatás, egészségügy,
nyugdíjrendszer.
A másik terület a munkanélküliség problémája. Az egyre „keletebbre” vándorló, termelésüket
költséghatékonysági szempontból elhelyező nagyvállalatok elvándorlása tartósan magas
munkanélküliségi rátát eredményez a fejlett országokban (elsősorban az EU-ban), amit a
kormányok sem tudnak kezelni, mert nincs rá döntő befolyásuk. (Németországban 2000 óta
10% körül van a munkanélküliség, ez az adat 2005 elején 12% volt. A második világháború óta
nem volt ilyen magas ez az adat.)

Mindezek a tényezők együttesen eredményezik azt a jelenséget, amit az amerikai politológusok

egy egyszerű formulával jelölnek: „a gazdaság felzabálja a politikát”. Azaz nem a politika
határozza meg többé, hogy mi történik a gazdaságban, hanem a gazdaság gyakorol döntő
befolyást a politikára, miközben értelemszerűen nincs tekintettel szociális és egyéb – nem
szorosan vett piaci – szempontokra.

10
A globális kapitalizmusnak tehát kétségtelen előnyei ellenére tehát olyan hatásai is vannak,
amelyek károsak arra az évszázados egyensúlyi rendszerre, amely a demokrácia és a
kapitalizmus közti viszonyt meghatározza:

GAZDASÁGI NÖVEKEDÉS (JÓLÉT) + POLITIKAI JOGOK = DEMOKRÁCIA

Ennek az egyensúlyvesztésnek a jellegét vázolta fel David C. Korten, azóta világhírűvé vált
könyvében [Tőkés társaságok világuralma]. (Persze a kérdésnek óriási irodalma lett, főleg az
elmúlt 10 évben, de jelen keretek között nem áll módunkban teljes spektrumot adni ezekről a
vitákról, így kénytelenek vagyunk egy-két – a viták lényegét is visszaadó – művet, koncepciót
kiemelni, áttekinteni.)

Korten abból az érdekesnek, és első hallásra meghökkentőnek mutatkozó megállapításból indul

ki, hogy a szocialista típusú politikai-gazdasági rendszer hasonló strukturális okok miatt omlott
össze, amelyek miatt a globális kapitalizmus is vakvágányra kerülhet. Ez a strukturális hiba az
egyensúlyhiány, ami az állam, a társadalom és a piac között mutatkozik.

Miben volt eredményesebb a nyugati rend, mint a szocialista?

 Nem azért „győzött” a kapitalizmus és a demokrácia, mert a korlátok alól mentesített piacra
épült és nem azért omlott össze a szocializmus, mert az állam mindenhatóságát valósította
meg a gyakorlatban. A nyugati rendszer fejlődését és stabilitását annak köszönhette, hogy
egy egyensúlyra épülő kormányzati rendszert hozott létre az állam, a piac és a civil
társadalom (CT) intézményei között.

 Amerika és Nyugat-Európa államai a második világháború után ezen az egyensúlyon és a

viszonylag egyenlő jövedelem-eloszláson alapozta meg azt a tömegpiacot, ami agresszív
terjeszkedésbe kezdett és végül stabilabbnak bizonyult a szovjet övezetnél. A kulcsszó
azonban nem a szabad piac, hanem a pluralizmus volt.

 Ha ugyanis a nyugati államok a háború után a szabad piac nem pedig a pluralizmus és a
társadalmi egyensúly alapján szerveződnek meg, akkor azok az ellentétek (elszegényedő
munkásosztály és gazdagodó tőkések), amelyek a 19. századtól kezdve jelen voltak az
iparosodó országokban, egyre inkább elmélyültek volna a második világháború után is. A
pluralizmus tehát lehetővé tette a jóléti államok kifejlődését, és a társadalmi egyensúly
kialakítását. Ezt fenyegeti a globalizáció Korten szerint.

 A szocialista típusú kormányzati modellben az állam szélsőséges egyeduralma mind a

magánszektor, mind a piac sokféleségét eltörölte, de megszűnt ezzel együtt a civil
társadalom is. A szocialista ideológiában az állam egyeduralkodó maradt, olyan domináns
szereplő, amely nem tartozott elszámolással senkinek és így igazából sem a nép
szükségleteit nem tartotta szem előtt, sem az erőforrásait nem használta fel hatékonyan. A
rendszer súlyos hibái mindazonáltal nem az állam aktív szerepéből fakadtak, hanem abból,
hogy az állam mellett nem voltak más szereplői a gazdasági és a társadalmi
érdekérvényesítésnek.

11
 A globális piac problémája ugyanez, ma már nem az elszámoltathatatlan államtól függ az
emberiség nagy része, hanem a piacot uraló vállalati monopóliumoktól, társaságoktól. Így
minél inkább megvalósul a liberális szabad piac, annál inkább csődöt is mond, ugyanolyan
okokból, mint a szovjet rendszer:

1. Mindkét rendszerben a gazdasági hatalom nem elszámoltatható, központosított

intézményekben összpontosul (állam – multinacionális vállalatok).

2. Mindkét rendszer olyan gazdasági modellt hoz létre, amely nem szolgálja a fenntartható
fejlődést.

3. Az emberek mind a két rendszerben intézményektől függenek, ami leszűkíti a cselekvési és

érdekérvényesítési képességeiket. Ez megszünteti a társadalmi tőkét, amely az állam, a
piac és a társadalom hatékony működésének előfeltétele.

4. Mindkét rendszer gazdasági oldalról közelíti meg az ember szükségleteit és igényeit. Így
háttérben maradnak az emberi létezés politikai, társadalmi, erkölcsi aspektusai.

A piacgazdaság akkor működik hatékonyan, ha erős kormányzat áll mögötte. A piac optimális
működéséhez kellenek tehát olyan feltételek is, amelyeket a piac nem tud létrehozni. Ezek
Herman Daly és John Cobb könyve [A közjóért] alapján a következők:

1. Igazságos verseny. (Amelyben nem pusztán a szerencse dönt a piacon elért pozíciókról.)

2. Erkölcsi tőke. Ha a piaci szereplők és az állam, vagy a magánszektor között nincs bizalom,
nem működne hatékonyan a kapitalista rendszer, nagyon költségessé válna annak
fenntartása. (Fukuyama: Bizalom).

3. Közjavak. Vannak olyan szolgáltatások, amelyek a köz javát szolgálják, de nem

jelentkeznek piaci szolgáltatásként, mivel előállításuktól kezdve mindenki használhatja
őket (pl. utak). Ezeket csak az állam állíthatja elő, amihez viszont szüksége van a
közteherviselés egyenlő és mindenkire kiterjedő intézményére. (A globalizáció legkárosabb
hatásai között az az egyik, amely a közteherviselés intézményét kezdi ki: adóelkerülés.)

4. Teljes költségen alapuló árképzés. Az előállított termékek és szolgáltatások versenyében

az a vállalat éri el a legjobb pozíciót, amely a költségeiből minél nagyobb részt másokra
hárít át. Pedig az egyensúlyon és igazságosságon alapuló demokratikus rendszer és a
kapitalizmus fennmaradása is megköveteli azt, hogy ezeket a költségeket mindenki maga
viselje.

5. Igazságos elosztás. A modern kapitalizmus azon tendenciája, hogy a tőke tulajdonosai

folyamatosan növelik vagyonukat és nyereségüket, miközben a munkavállalók egyre
kiszolgáltatottabbak lesznek és csökken a bérük, aláássa a demokratikus rendszer
intézményeit, azaz a piaci rendszer saját alapjait rendíti meg, ha egy erős kormányzat nem
törekszik az egyenlő esélyek biztosítására.

6. Környezeti szempontú fenntarthatóság.

 Ha az állam és a magánszféra rendelkezik kellő erővel és eszközökkel ahhoz, hogy ezeket

a feltételeket betartassa, akkor lehet a piaci működés optimális a társadalom szempontjából

12
 is. A globalizáció nagy problémája viszont az, hogy a globálissá váló piac mellett továbbra
is nemzeti kormányok a politikai legitimitás letéteményesei, azaz a nagyobb egységhez
(piac) képest a kisebbek (államok) sebezhetőbbek és egymással szemben jobban
kijátszhatóbbak.

 Ha a társadalmat egyetlen szektor befolyása irányítja, rosszul fog működni.

 A CT, az állam és a piac csak együtt tud egy egyensúlyos rendszert létrehozni. A CT
ellenőrzi az államot, hogy hatalma ne legyen túl nagy és elszámoltathatatlan.

 Az állam a legitim erőszak és kényszerítő erő birtokosaként betartatja a törvényeket és

szolgálja a köz javát és az emberek életfeltételeinek és esélyeinek egyenlőségét. A politikai
hatalmát azonban meg kell osztania a civil társadalommal.

 A piac termel, javakat állít elő, ezzel pedig szükségleteket elégít ki, de nem foglalkozik
etikai, erkölcsi jellegű problémákkal (fegyverkereskedelem), szociális szempontokkal
(szegénység felszámolása), környezetvédelemmel, és esélyegyenlőséggel. A piac csak a
pénzügyi jellegű tevékenységekre koncentrál, ezeket tartja szem előtt. Ezért kell a CT
ellenőrzése és az állam beavatkozása a piac működésébe. A piac hatékony eszköze lehet
a politika által kitűzött célok megvalósításának, de politikák meghatározására
alkalmatlan.

Ez a „szabályozott piac” ideálja.

13