Professional Documents
Culture Documents
AZ ESZTźTIKAI MINäSźGEK
AZ ESZTźTIKAI MINäSźGEK
AZ ESZTźTIKAI MINäSźGEK
AZ ESZTÉTIKAI MINŐSÉGEK
Az esztétikai minőségek rendszerezése négy alapvető érték köré épül fel. Ez a négy
minőség: szépség-rútság és a tragikum-komikum ellentétpárok. A négy minőségtípust
azonban helytelen lenne egy táblázatba szerkeszteni, vagy egy kör négy oldalára elhelyezni
és a köztes területekre a különböző kevert esztétikai minőségeket behelyezni, mint azt sokan
megtették, hiszen az ilyen táblázatok tele lennének kitöltetlen helyekkel. Minden esztétikai
fogalmat, mely a négy alaptípusnak valamilyen keveredéséből jön létre, nem lehet
elkeresztelni és példákkal bemutatni. Csak hősies hangyaszorgalommal összeállított és
elrendezett fogalomtár lenne képes, például Audrey Hepburn kecsesből fenségesbe átváltó
mosolyát leírni, és még ez a fogalomtár is nélkülözné az objektivitást, hiszen az esztétikai
minőségek megítélésében az észlelő, annak lelki állapota, a kor és az adott társadalom
értékrendszere is megjelenik. Ezek a tényezők pedig mindig változnak. Ha csak a
köznyelvben megjelenő minősítéseket vesszük figyelembe, akkor is érzékelhetjük a
gyönyörűen vagy csinosan szép, avagy az undorítóan vagy otrombán rút jelzők között
érzékelhető különbséget. A látható formában megjelenő szabadság mindig szép, ám ez a
szabadság nem mindig egyforma, ebből következik, hogy a szépség sem az.
Egyrészt a valóság jelenségei, az emberek, az állatok, a természet, a növények, a hegyek és
vizek nem csupán szépek vagy rútak, csak tragikusak vagy komikusak, hanem mindig az
esztétikai minőségek sokféleségével jellemezhetjük őket. A legrondább lótetű sem tisztán
rút, hiába riasztó a hatalmas rágószája, fűrészfogas első lába, hosszú farksertéje,
büdössége, mert rőtbarna színe kifejezetten szép is lehet, ciripelése pedig bájos. A
mindennapi gyakorlatban azonban nem az efféle részletek, hanem az összbenyomások
alapján ítélünk és szegény lótetűt könyörtelenül eltapossuk, vagy megfutamodunk előle.
Másfelől az esztétikai minőségeket úgy értékeljük, ahogyan azok a mindennapokon
megjelennek előttünk, pedig ha jobban meggondoljuk egy lepke is csak bizonyos távolságból
szemlélve szép, ha közelről, esetleg nagyítóval vizsgáljuk őket, megváltozhat az esztétikai
ítéletünk. Harmadrészt a jelenségeket általában nyugalmi állapotukban vesszük szemügyre,
márpedig a dolgok minőségei igen változatosak lehetnek attól függően, hogy mozognak-e
vagy sem. Az előbb említett lótetű riasztóan rút, ha áll, rémisztő és ellenséges, ha szalad,
viszont roppant komikus lehet, amint a földbe ássa be magát, vagy hátára fordulva
szerencsétlenül kapálódzik. Végül pedig, ha a jelenséget összefüggéseiből kiszakítva
vizsgáljuk merőben más következtetésre juthatunk, mintha ugyanazzal a jelenséggel más és
más környezetben találkozunk. Gondoljunk ismét csak az előbbi lótetűre, amint a nappalink
padlóján futunk össze vele, vagy a természetrajzi múzeum valamely vitrinjében vesszük
szemügyre egy preparált példányát.
A gépiesen skatulyázó esztétikák egyik jellegzetes tévedése tehát, hogy egy-egy jelenség
esztétikai minőségeit általánosságban akarják rögzíteni.
A SZÉPSÉG
AZ EMBER SZÉPSÉGE
Hogy a fenti ismérvek milyen mértékben alakultak a történelmi változások során arra jó példa
az emberi, ezen belül a női szépségről alkotott képünk vizsgálata. A szép női test legkorábbi
szoborábrázolása az un. Willendorfi Vénusz. A körülbelül 30000 évvel ezelőtt élt őskőkori
vadászok szépségeszményét örökíti meg. Mai szemmel nézve rémnek is beillenék. A 11 cm-
es mészkőszobrocska alsó lábszára aránytalanul vékony, karja csenevész, fara és hasa
viszont egyetlen óriási gömbbé puffadt, és mellei akkorák, mintha elefántkór támadta volna
meg őket. Járni e hajdani szépségkirálynő aligha tudott, legfeljebb döcögni volt képes. A mai
szemmel nézve elképesztő domborulatok, a szabadság hasonló fejlődési fokán lévő dél-
afrikai elmaradott fekete népeknél a közelmúltig megmaradt, mint a női szépség mintája. A
csodás nagyságúra hizlalt, hottentotta farral rendelkező tuareg nőket is mesterségesen
tömték, etették. Ahhoz, hogy ez a női szépségtípus kialakulhasson végbe kellett mennie a
munkamegosztás első legősibb formájának, a nemek közötti munkamegosztásnak. Amíg
nők és férfiak együtt portyáztak és vadásztak az erdőben, aligha lehetett ilyen testalkatú egy
ősnő. Ehhez a sűrűben csörtető, vadállatok torkának eső emberi nőstényből, otthon
rostokoló, a házimunkákkal és gyerekneveléssel bíbelődő anyákká kellet szelídülniük. Mivel
a folyton éhező és fázó, eszközök nélküli, védtelen hordákban a túlélés egyetlen lehetősége
az embertermelés és ezáltal az újabb harcos, vadász megtermelése volt, nem csoda, hogy a
női szépséget az akkori embernek ez a gyerekszülésben elhízott női test jelentette.
(Az ókori görög világban a nők már nemcsak a házimunka és a gyerekszülés feladatát látják
el, hanem sportolnak, sőt a Spártai katonaállamban háborúk idején a hátország védelmét is
ellátják.)
TÁRGYAINK SZÉPSÉGE
A FENSÉGESSÉG
A szépségtől az különbözteti meg, hogy itt egy fölöttünk álló hatalom erejét is érzékeljük,
aminek eleve alárendeljük magunkat. A fenségesség jellemvonása tehát az, hogy a
jelenség érzéki formája emberi szabadságot fejez ki, de ez a szabadság olyan
hatalmas mértékű, hogy az adott társadalom átlagembere azt saját
szabadságlehetőségeit messze meghaladónak érzékeli. Mivel e hatalom természete
veszélyes is lehet, az átlagember pedig csak annyiban érezheti magáénak,
amennyiben ő is ember, de ő maga gyakorlatilag ilyennel nem rendelkezhet, így a
szorongással vegyes gyönyörködés kívülálló érzésével áll szemben a jelenséggel.
A patak csillogása, a tűz fénye csak szép, de ami csodálatraméltóan fenséges, az az
óriásfolyam, a tenger, az égitestek ragyogása, a tűzhányók torkából égbe szökő lángözön.
Kant szerint a fenségesség nem is más, mint a végtelenségre vonatkozó emberi eszmék
megelevenedése a kedélyvilágban. Minthogy a végtelent semmiféle érzéki forma nem
jelenítheti meg, legyen az bármilyen nagy, ezért úgy látja, hogy a fenség az egyre nagyobb
és nagyobb mértékű nagyságrendek egymásutánjának érzékelésekor lép elénk. A történelmi
változások sajátos képet mutatnak, a régebbi korokban az emberi társadalmat átszőtte,
napjainkra viszont egyre kivételesebb jelenséggé válik a fenség. Fenség övezte az isteneket,
amíg hittünk bennük, de aztán a turisták villanófénnyel készített fényképei nyomán kiderült,
hogy a szentélyekben csak ósdi szobrok lakoznak. Fenségesek voltak az uralkodók is, amíg
elhittük nekik, hogy hatalmuk isteni eredetű és fenség ragyogta be a seregek élén világokat
hódító zseniális hadvezéreket, míg rá nem jöttünk, hogy minden Napóleonnak van egy
Waterlooja, és ezt akár pechnek is nevezhetjük. Hasonló inflációt figyelhetünk meg a
természeti jelenségek körében is, de ahogyan évszázadról-évszázadra, majd évről-évre
mind nagyobb területeket hódít a természeti világból az emberi hatalom, úgy halványul el a
világ arculatán a fenség. Amióta a televízió jóvoltából papucsban, karosszékben is
eljuthatunk a sarkvidékre, őserdők és mélytengerek minden zegébe-zugába, a fenség
fokozatosan kiszorul a földről a csillagközi űr végtelenjébe.
A MAGASZTOSSÁG
A magasztosság a jelenség érzéki formája, amely oly hatalmas mértékű szabadságot fejez
ki, hogy az adott társadalom átlagembere ezt saját szabadságlehetőségeit messze
meghaladónak érzi, és ezért azonosulni nem tud vele, kívülállóként szemléli. A fenségtől
eltérően e hatalom természete olyan, hogy az emberre semmiképpen nem veszélyes és így
nyugodt, háborítatlan csodával szemléljük, mint számunkra ugyan elérhetetlen, de kívánatos
és a távoli jövőben talán megközelíthető eszményt.
Ha a szembeállítás példáját keressük, aligha találhatunk megragadóbbat, mint a keresztény
mitológia Madonnáját, Szűz Máriát. Szemben az apák bűneit gyermekeikben hetedíziglen
büntető, saját fiát kínhalálba küldő Atyaisten, vagy a kereszthalál rémségeit vállaló elevenek
és holtak fölött ítélkező Jézus fenségességével, Szűz Mária a tündöklő jóság és az irgalom
magasztos alakja. A szerelmet képzeljük még ily magasztosnak, míg fiatalok vagyunk és
amíg nem olvastunk Freudot.
5
A BÁJOSSÁG ÉS A KECSESSÉG
A bájosság érzéki formája szintén emberi szabadságot fejez ki, de ez a szabadság csak
olyan mértékű, hogy az adott társadalom átlagembere azt saját szabadságlehetőségein
alulállónak érzi, s ezért a kívülállás jegyében, fölényérzettel gyönyörködik benne. A bájosság
inkább jelent valami naiv keresetlenséget is, ami nem feltétlenül párosul alkati
törékenységgel, a kecsesség viszont mindig törékenyen finom és inkább kifinomult, mint
naiv. Bájos a falusi udvarokon illatozó egyszerű kamillavirág, a vidám pihelabdaként ide-oda
futkározó csibe, kecses a liliom, az őz vagy a hattyú. Ha a báj naivitása gyermeki
hiszékenységgel, a kecses törékenység pedig némi esetlenséggel színeződik, a jelenség
igen gyakran humoros csillogású, ez az esztétikai minőség igen közel áll a komikum
pozitívabb értékű válfajaihoz.
A TETSZETŐSSÉG
A RÚTSÁG
A BORZALMASSÁG
AZ ALANTASSÁG
A KEVERT MINŐSÉGEK
A TRAGIKUM
Jellemvonása az, hogy érzéki formája valamilyen fenséges mértékben szabad jelenséget
állít elénk úgy, hogy egyben érzékelhető e szabadság végzetes bukása, az ellene ható erők
által történt leigázottsága, korlátozottsága, s jól lehet az adott társadalom átlagembere -
lévén fölötte álló hatalomról van szó - kívülállóként éli át e bukást, annál megrendítőbb
számára, hogy még egy ilyen hatalmas mértékű szabadság is a pusztulás sorsára juthat. Az
európai kultúrkörben a legközismertebb tragédia Krisztus kínhalála, rengeteg kép és szobor
igyekezett visszaadni azt a döbbenetes ellentmondást, hogy Isten mindenható hatalmú fia
megkorbácsolva, leköpdösve és kigúnyolva pusztul el a keresztfán. Ha a drámairodalom
tragikus hőseinek vizsgálatából indulunk ki, azt kell megállapítanunk, hogy jellemüknek
egyetlen ismérve a fenségesség, és ha ezzel rendelkeznek, mindegy, milyen a társadalmi
rangjuk, s még az sem számít, hogy mennyire erkölcsösek vagy erkölcstelennek. A
közkézen forgó tragikumelméletek szerint ahhoz, hogy egy hős bukása tragikusnak legyen
nevezhető, nem csak a jellemének kell sajátosnak lennie, hanem a bukás okának is. A
tragikus összeütközés lényege, hogy két erkölcsileg egyaránt jogosult hatalom csap össze.
Az irodalmi műfajként felfogott tragédiák többségére ezek a megállapítások illenek is, hiszen
igen furcsa drámai téma lenne az, hogy egy fenséges hős a fejére eső tégla által pusztul el.
AZ ELÉGIKUSSÁG
A KOMIKUM
A HUMOROSSÁG
A humor érzéki formája valamilyen, a kor viszonyai között átlagos mértékű szabadság
jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek
korlátozottsága, ám ez utóbbi az átlagosnál kisebb mértékű, társadalmilag veszélytelen, és a
lelepleződés következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere
tehát megértően, az azonosulás derűs érzésével éli át az élményt. A művészi alkotásokat a
humor akkor jellemzi, ha egy egészséges fejlődési folyamat mellékes jelentőségű kisiklásait,
alapjában véve pozitív hősök gyöngeségeit teszik nevetségessé, amikor az alkotó
azonosulni tud az ábrázoltakkal és így bírálata önbírálat is. A humorban nincs elutasítás,
kívülálló fölény, a humoros jelenségeket megértjük, hibáját megbocsátjuk.
AZ ABSZURDSÁG
Az abszurdság érzéki formája valamilyen, a kor viszonyai között átlagos mértékű szabadság
jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek igen
nagy mértékű, társadalmilag súlyosan veszélyes korlátozottsága, s a lelepleződés
következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere tehát kívülálló,
szánalom nélküli fölénnyel, de nem derűsen, hanem haragos gúnyérzéssel éli át az élményt.
A legelterjedtebb komikus képzőművészeti műfaj a karikatúra.
A BIZARRSÁG
A GROTESZKSÉG
A TRAGIKOMIKUM
Nem egyetlen, hanem egész sor esztétikai minőség összefoglaló elnevezése. A tragikum és
komikum egyszerű összekapcsolódása nem tragikomikus, hanem tragikus és komikus,
ennek megfelelően pedig az olyan hős, aki az első felvonásban megnevettet, az utolsóban
megrendít, szintén nem tragikomikus, hanem egyszer komikus, másszor tragikus. A
tragikomikum lényege az, hogy egyszerre kelt lenézést és szánalmat, mert érzéki formája a
szabadság jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik
ennek korlátozottsága, és a lelepleződés a következményei meghaladják a korlátozottság
mértékét, a kor embere tehát ellentétes érzelmekkel, kívülálló gúnyérzéssel vegyes együtt
érző szánalommal éli át az élményt. (pl. Gogol Köpönyeg c. novellája)
A DIADALMASSÁG, FELSZABADULTSÁG
ELLENGROTESZK
Quasimodo, a púpos toronyőr olyan rémfigura, amilyet csak egy romantikus regényíró
fantáziája tud kitalálni. A cselekmény egy adott pillanatában azonban alakja a nemes lelkű
hősiesség tündökletes fényében kezd lobogni. A rém fenséges erőfeszítéssel igyekszik
megmenteni elérhetetlen szerelmét. Az állatok világát bemutató filmek nem egyszer ejtenek
ámulatba azzal, hogy szörnyeteg küllemű vadállatok a szülői szeretet legszebb jeleit
mutatva, dédelgetett kicsinyeikért élet-halál harcokat vívnak náluk hatalmasabb
ragadozókkal. A szabadság jegyében fellépő korlátozottság lelepleződése sajátos esztétikai
minőséget hoz létre, az itt említett példáknál a groteszk fordítottját. Az ellengroteszk az
érzéki forma szélsőségesen korlátozott, borzalmas vagy alantas jelenséget állít elénk úgy,
hogy egyben feltárul ennek kiemelkedő, fenséges vagy magasztos mértékű szabadsága. A
kor embere e mértéktelenség miatt kívül állóan, de mégis lelkesült örömmel éli át az élményt.