1

AZ ESZTÉTIKAI MINŐSÉGEK

Az esztétikai minőségek rendszerezése négy alapvető érték köré épül fel. Ez a négy
minőség: szépség-rútság és a tragikum-komikum ellentétpárok. A négy minőségtípust
azonban helytelen lenne egy táblázatba szerkeszteni, vagy egy kör négy oldalára elhelyezni
és a köztes területekre a különböző kevert esztétikai minőségeket behelyezni, mint azt sokan
megtették, hiszen az ilyen táblázatok tele lennének kitöltetlen helyekkel. Minden esztétikai
fogalmat, mely a négy alaptípusnak valamilyen keveredéséből jön létre, nem lehet
elkeresztelni és példákkal bemutatni. Csak hősies hangyaszorgalommal összeállított és
elrendezett fogalomtár lenne képes, például Audrey Hepburn kecsesből fenségesbe átváltó
mosolyát leírni, és még ez a fogalomtár is nélkülözné az objektivitást, hiszen az esztétikai
minőségek megítélésében az észlelő, annak lelki állapota, a kor és az adott társadalom
értékrendszere is megjelenik. Ezek a tényezők pedig mindig változnak. Ha csak a
köznyelvben megjelenő minősítéseket vesszük figyelembe, akkor is érzékelhetjük a
gyönyörűen vagy csinosan szép, avagy az undorítóan vagy otrombán rút jelzők között
érzékelhető különbséget. A látható formában megjelenő szabadság mindig szép, ám ez a
szabadság nem mindig egyforma, ebből következik, hogy a szépség sem az.
Egyrészt a valóság jelenségei, az emberek, az állatok, a természet, a növények, a hegyek és
vizek nem csupán szépek vagy rútak, csak tragikusak vagy komikusak, hanem mindig az
esztétikai minőségek sokféleségével jellemezhetjük őket. A legrondább lótetű sem tisztán
rút, hiába riasztó a hatalmas rágószája, fűrészfogas első lába, hosszú farksertéje,
büdössége, mert rőtbarna színe kifejezetten szép is lehet, ciripelése pedig bájos. A
mindennapi gyakorlatban azonban nem az efféle részletek, hanem az összbenyomások
alapján ítélünk és szegény lótetűt könyörtelenül eltapossuk, vagy megfutamodunk előle.
Másfelől az esztétikai minőségeket úgy értékeljük, ahogyan azok a mindennapokon
megjelennek előttünk, pedig ha jobban meggondoljuk egy lepke is csak bizonyos távolságból
szemlélve szép, ha közelről, esetleg nagyítóval vizsgáljuk őket, megváltozhat az esztétikai
ítéletünk. Harmadrészt a jelenségeket általában nyugalmi állapotukban vesszük szemügyre,
márpedig a dolgok minőségei igen változatosak lehetnek attól függően, hogy mozognak-e
vagy sem. Az előbb említett lótetű riasztóan rút, ha áll, rémisztő és ellenséges, ha szalad,
viszont roppant komikus lehet, amint a földbe ássa be magát, vagy hátára fordulva
szerencsétlenül kapálódzik. Végül pedig, ha a jelenséget összefüggéseiből kiszakítva
vizsgáljuk merőben más következtetésre juthatunk, mintha ugyanazzal a jelenséggel más és
más környezetben találkozunk. Gondoljunk ismét csak az előbbi lótetűre, amint a nappalink
padlóján futunk össze vele, vagy a természetrajzi múzeum valamely vitrinjében vesszük
szemügyre egy preparált példányát.

A gépiesen skatulyázó esztétikák egyik jellegzetes tévedése tehát, hogy egy-egy jelenség
esztétikai minőségeit általánosságban akarják rögzíteni.

A világ jelenségeit nem lehet egyszerűen valamilyen esztétikai kartotékrendszer

alapján leltárba venni, mert a jelenségek esztétikai minőségei koronként változóak
lehetnek, egy adott korban is más és más esztétikai arculatot mutathatnak attól
függően, hogy milyen összefüggésben, állapotban és miféle érzékelési helyzetben
kerülünk szembe velük. Ezek a jelenségek eleve többféle esztétikai minőséggel
rendelkeznek, és ha két ember egyazon korban, egyazon helyzetben érzékeli is
ugyanazokat a külső érzéki formákat, képzeletük működése folytán, személyiségükből,
jellemükből fakadóan merőben más és más esztétikai ítéletet alkothatnak.

Mégis, ha a rendszerezés alapelveit szeretnénk megfogalmazni azt a következők szerint

tehetjük:
 2

- Valamennyi esztétikai minőség sajátos arculatát az határozza meg, hogy érzéki

formája az adott kor emberi szabadságát vagy korlátozottságát fejezi-e ki? A
szabadság, avagy a korlátozottság látszata lepleződik-e le benne, vagy a
szabadság és a korlátozottság párharcából melyik kerül ki győztesen? Ezen belül
lényeges elem, hogy a jelenségben kifejeződő szabadság vagy korlátozottság
milyen mértékű, valamint az, hogy természete az emberre veszélyt jelent-e vagy
sem. Ebből következik az, hogy az ember egyenlőnek, alávetettnek vagy fölényben
lévőnek érzi-e magát a benne kifejezésre jutó erőkkel szemben. Ez határozza meg
az azonosulási vagy kívül állási helyzetét a jelenséggel szemben és, hogy miféle
pozitív vagy negatív érzelmekkel éli meg az élményt.

Ezen alapelvek szerint vizsgálva a következő módon írhatóak le a különböző esztétikai

minőségek, természetesen a teljesség és a maradéktalan objektivitás megléte nélkül.

A SZÉPSÉG

A szépséget úgy is szokás definiálni, mint az emberi szabadság érzéki megjelenését. Az

emberi szabadság ismérvei azonban korról korra változnak, s ennek megfelelően a szépség
sem valamilyen általános szabadságot, hanem egy-egy adott társadalom szabadságát fejezi
ki a maga érzéki formáiban. A dolgok és jelenségek attól válnak tehát széppé, hogy érzéki
formájuk az adott társadalom átlagos emberi szabadságát fejezik ki. Így a kor embere azt
saját szabadságlehetőségeivel egyenlőnek érzékeli és az azonosulás gyönyörteli érzésével
találkozik a jelenségben

AZ EMBER SZÉPSÉGE

Hogy a fenti ismérvek milyen mértékben alakultak a történelmi változások során arra jó példa
az emberi, ezen belül a női szépségről alkotott képünk vizsgálata. A szép női test legkorábbi
szoborábrázolása az un. Willendorfi Vénusz. A körülbelül 30000 évvel ezelőtt élt őskőkori
vadászok szépségeszményét örökíti meg. Mai szemmel nézve rémnek is beillenék. A 11 cm-
es mészkőszobrocska alsó lábszára aránytalanul vékony, karja csenevész, fara és hasa
viszont egyetlen óriási gömbbé puffadt, és mellei akkorák, mintha elefántkór támadta volna
meg őket. Járni e hajdani szépségkirálynő aligha tudott, legfeljebb döcögni volt képes. A mai
szemmel nézve elképesztő domborulatok, a szabadság hasonló fejlődési fokán lévő dél-
afrikai elmaradott fekete népeknél a közelmúltig megmaradt, mint a női szépség mintája. A
csodás nagyságúra hizlalt, hottentotta farral rendelkező tuareg nőket is mesterségesen
tömték, etették. Ahhoz, hogy ez a női szépségtípus kialakulhasson végbe kellett mennie a
munkamegosztás első legősibb formájának, a nemek közötti munkamegosztásnak. Amíg
nők és férfiak együtt portyáztak és vadásztak az erdőben, aligha lehetett ilyen testalkatú egy
ősnő. Ehhez a sűrűben csörtető, vadállatok torkának eső emberi nőstényből, otthon
rostokoló, a házimunkákkal és gyerekneveléssel bíbelődő anyákká kellet szelídülniük. Mivel
a folyton éhező és fázó, eszközök nélküli, védtelen hordákban a túlélés egyetlen lehetősége
az embertermelés és ezáltal az újabb harcos, vadász megtermelése volt, nem csoda, hogy a
női szépséget az akkori embernek ez a gyerekszülésben elhízott női test jelentette.
(Az ókori görög világban a nők már nemcsak a házimunka és a gyerekszülés feladatát látják
el, hanem sportolnak, sőt a Spártai katonaállamban háborúk idején a hátország védelmét is
ellátják.)

A munkamegosztás rendszerének újabb változása alakítja ki aztán az új női szépségideált,

ez az osztálytársadalom. Itt már kétféle szépséggel találkozunk, a hatalmon lévő és az
alávetett osztályok szépképével. Az előbbi, az előkelő szépség általában törékeny
testalkatot, napfénytől elzárt fehér bőrt, a csípő és a mell kislányos, szűzies arányát és
tipegő járást jelentette. Utóbbi a rusztikus szépség, melyben a nehéz munkákon úrrálévő test
szabadsága fejeződik ki, izmos karok és lábak, ruganyos járás, napbarnított bőr, erős csípő
 3

és duzzadt mell. Ők voltak a kor tenyeres-talpas, karos-faros szépségei. Mindkét esetben a

különböző társadalmi helyzetből fakadó és kialakuló, eleve adott esztétikai jellemzők válnak
a szépség megtestesítőjévé. Nyilvánvaló tehát, hogy a szabadság e két fajtájának érzéki
formát adó "rusztikus" és "előkelő" női szépség az osztálytársadalmak viszonyai között
egyszerre és egyformán szépek, ha azok észleléséhez nincsen is mindenkinek egyformán
érzéke.

TÁRGYAINK SZÉPSÉGE

A munkamegosztás kialakulása megszüntette azt az idilli állapotot, hogy mindenki maga

készíti eszközeit, a hordákon belül megindult a szakosodás, ki-ki azzal foglalkozott, amihez
jobban értett. A szerszámkészítők több és jobb szerszámot készítettek, a varázslók jobban
varázsoltak és a vezetők is nyílván jobban vezettek… Már az őskori irányítókban is feltámadt
az igény, hogy használati tárgyaikkal is fölé emelkedjenek a horda többi tagján. Így jelentek
meg a csontból készített kommandópálcák, melyek mai feltevések szerint méltóságjelvények
lehettek. A mai ipari esztétika sanda szemmel néz ezekre a rangjelző eszközökre. A forma
szerintük csak akkor szép, ha pontosan megfelel a tárgy gyakorlati céljának, minden
felesleges díszítőelem elvetendő, azok csak rontják a tárgy esztétikai értékét. Ez a vélemény
a szépség mai ismérveit állítja szembe a hajdankor tárgykultúrájával, és még a modern
tárgyak szépségét sem értelmezi kielégítően.
A tevékenységi körök a feladat ellátásához szükséges tárgyak elé természetesen különböző
célokat állítanak. A paraszt ruhájának rendeltetése nem több mint az, hogy az időjárás és
szabad mozgás, valamint a társadalmilag előírt szemérem igényeinek megfeleljen. Széke
biztosítsa a pihenést, sírja pedig a közegészségügyi szempontokat és egy kis túlvilági béke
reményét. Az uralkodónál ugyanezeknek a tárgyaknak más rendeltetésük is van. Az
öltözékük pompája az Istenhez teszi őket hasonlatossá, nem széken, hanem trónon ülnek,
mindez azért, hogy az elébe járuló alattvaló érezze a hatalmát. Sírjuknak az uralkodó család
örök hatalmát kell kifejeznie.
Így aztán minden korban a szépség vonásai folyamatosan változnak, az emberi szabadság
olyan változásait követve, amilyen a tárgykultúra terén az új anyagok és technikák
felfedezése, az ezekből fakadó új esztétikai elvek kialakulása.

AZ ELVONT FORMÁK SZÉPSÉGE

Az elvont formák az egymástól egyébként eltérő jelenségek látható-hallható

tulajdonságaiban felfedezhető azonosságok vagy hasonlóságok. Ilyen formák pl. a mértani
alakzatok, mint a kocka vagy a kör. Az ilyen elvont formák közül egyesek arról nevezetesek,
hogy általánosan szépeknek tartják őket. Ezek, pl. a szimmetrikus formák, a kör, a gömb
vagy az egyenlő szárú háromszög is. Szövegek hangzásbeli jelenségek is lehetnek
szimmetrikusak, pl. a beszéd fő részei, egy költemény versszakai vagy egy zenemű tételei. A
szimmetria voltaképen az arányosság egyik alesete. Az arányosság lényege az, hogy
valamilyen dolog részeinek egymáshoz és az egészhez való viszonyában egysége mérték
valósul meg. Tárgyak esetében fontos aránymérték a célszerűségé: ez szabja meg, hogy
mekkora legyen egy szerszám feje és a nyele közötti arány, vagy milyen magasak legyenek
a lépcsőfokok ahhoz, hogy jól használhassuk őket. A szépségükről nevezetes elvont formák
között fontos a ritmus említése is. Térbeli ritmusa van pl. egy oszlopcsarnoknak, és időbeli
ritmussal rendelkezik a tiszta dactilusokból álló vers. Fontos tény tehát, hogy céljaink
elérését elősegíti, ha saját tevékenységünket ritmikussá tesszük, valamint ha a velünk
szemben álló folyamatok is ilyen jellegűek. A szabályosan ismétlődő jelenségek ugyanis
könnyebben megismerhetőek, visszatérésük kedvező lehetőséget nyújt
tanulmányozásukhoz és a róluk szerzett tapasztalatok általánosításához. A ritmuselméletek
képviselői ebből azt a következtetést vonják le, hogy a magas fokú ritmikai szervezettség
mindig vonzó, a ritmikai szervezetlenség viszont taszító hatást gyakorol ránk. Ez az álláspont
természetesen nem teljesen igaz, hiszen ha a ritmus az emberi életet börtönfegyelemmel,
kaszárnyarenddel szabályozó erőként jelentkezik, elsorvaszthatja egyéniségünket, sőt fizikai
 4

létünket is veszélyeztetheti. A szerkezeti formák közül a harmonikusak állnak a szép

hírében. A harmónia voltaképpen nem más, mint valamilyen szempontból - hangzásban,
színben, alak tekintetében, tartalmi vonatkozásokban - egymáshoz illő részek
kiegyensúlyozott összhangja. Ennek ellentéte a diszharmónia, az egymástól élesen
különböző vagy egymással kifejezetten ellentétes, össze nem illő elemek nyugtalan,
feszültséggel terhes együttese. Ha tehát arra keresünk feleletet, hogy a szimmetrikus-
arányos formák, a ritmikusság, vagy a csillogás miért jelent számunkra általános érvénnyel
valamilyen szépet, akkor ezt azzal magyarázhatjuk, hogy ezek a formák és minőségek az
esetek nagy részében valóban inkább fejezik ki az emberi szabadságot, mint a többiek.

A FENSÉGESSÉG

A szépségtől az különbözteti meg, hogy itt egy fölöttünk álló hatalom erejét is érzékeljük,
aminek eleve alárendeljük magunkat. A fenségesség jellemvonása tehát az, hogy a
jelenség érzéki formája emberi szabadságot fejez ki, de ez a szabadság olyan
hatalmas mértékű, hogy az adott társadalom átlagembere azt saját
szabadságlehetőségeit messze meghaladónak érzékeli. Mivel e hatalom természete
veszélyes is lehet, az átlagember pedig csak annyiban érezheti magáénak,
amennyiben ő is ember, de ő maga gyakorlatilag ilyennel nem rendelkezhet, így a
szorongással vegyes gyönyörködés kívülálló érzésével áll szemben a jelenséggel.
A patak csillogása, a tűz fénye csak szép, de ami csodálatraméltóan fenséges, az az
óriásfolyam, a tenger, az égitestek ragyogása, a tűzhányók torkából égbe szökő lángözön.
Kant szerint a fenségesség nem is más, mint a végtelenségre vonatkozó emberi eszmék
megelevenedése a kedélyvilágban. Minthogy a végtelent semmiféle érzéki forma nem
jelenítheti meg, legyen az bármilyen nagy, ezért úgy látja, hogy a fenség az egyre nagyobb
és nagyobb mértékű nagyságrendek egymásutánjának érzékelésekor lép elénk. A történelmi
változások sajátos képet mutatnak, a régebbi korokban az emberi társadalmat átszőtte,
napjainkra viszont egyre kivételesebb jelenséggé válik a fenség. Fenség övezte az isteneket,
amíg hittünk bennük, de aztán a turisták villanófénnyel készített fényképei nyomán kiderült,
hogy a szentélyekben csak ósdi szobrok lakoznak. Fenségesek voltak az uralkodók is, amíg
elhittük nekik, hogy hatalmuk isteni eredetű és fenség ragyogta be a seregek élén világokat
hódító zseniális hadvezéreket, míg rá nem jöttünk, hogy minden Napóleonnak van egy
Waterlooja, és ezt akár pechnek is nevezhetjük. Hasonló inflációt figyelhetünk meg a
természeti jelenségek körében is, de ahogyan évszázadról-évszázadra, majd évről-évre
mind nagyobb területeket hódít a természeti világból az emberi hatalom, úgy halványul el a
világ arculatán a fenség. Amióta a televízió jóvoltából papucsban, karosszékben is
eljuthatunk a sarkvidékre, őserdők és mélytengerek minden zegébe-zugába, a fenség
fokozatosan kiszorul a földről a csillagközi űr végtelenjébe.

A MAGASZTOSSÁG

A magasztosság a jelenség érzéki formája, amely oly hatalmas mértékű szabadságot fejez
ki, hogy az adott társadalom átlagembere ezt saját szabadságlehetőségeit messze
meghaladónak érzi, és ezért azonosulni nem tud vele, kívülállóként szemléli. A fenségtől
eltérően e hatalom természete olyan, hogy az emberre semmiképpen nem veszélyes és így
nyugodt, háborítatlan csodával szemléljük, mint számunkra ugyan elérhetetlen, de kívánatos
és a távoli jövőben talán megközelíthető eszményt.
Ha a szembeállítás példáját keressük, aligha találhatunk megragadóbbat, mint a keresztény
mitológia Madonnáját, Szűz Máriát. Szemben az apák bűneit gyermekeikben hetedíziglen
büntető, saját fiát kínhalálba küldő Atyaisten, vagy a kereszthalál rémségeit vállaló elevenek
és holtak fölött ítélkező Jézus fenségességével, Szűz Mária a tündöklő jóság és az irgalom
magasztos alakja. A szerelmet képzeljük még ily magasztosnak, míg fiatalok vagyunk és
amíg nem olvastunk Freudot.
 5

A BÁJOSSÁG ÉS A KECSESSÉG

A bájosság érzéki formája szintén emberi szabadságot fejez ki, de ez a szabadság csak
olyan mértékű, hogy az adott társadalom átlagembere azt saját szabadságlehetőségein
alulállónak érzi, s ezért a kívülállás jegyében, fölényérzettel gyönyörködik benne. A bájosság
inkább jelent valami naiv keresetlenséget is, ami nem feltétlenül párosul alkati
törékenységgel, a kecsesség viszont mindig törékenyen finom és inkább kifinomult, mint
naiv. Bájos a falusi udvarokon illatozó egyszerű kamillavirág, a vidám pihelabdaként ide-oda
futkározó csibe, kecses a liliom, az őz vagy a hattyú. Ha a báj naivitása gyermeki
hiszékenységgel, a kecses törékenység pedig némi esetlenséggel színeződik, a jelenség
igen gyakran humoros csillogású, ez az esztétikai minőség igen közel áll a komikum
pozitívabb értékű válfajaihoz.

A TETSZETŐSSÉG

A tetszetősség érzéki formája az adott társadalom emberi szabadságát fejezi ki, s ez a

szabadság olyan mértékű is, hogy a kor átlagembere azt saját szabadságlehetőségeivel
egyenlőnek érzékeli, mégis a kívülállás elutasító érzésével áll szemben a jelenséggel. A
tetszetősséget általában úgy szokás felfogni, hogy az a pusztán formai szépséggel azonos,
amely tartalmilag üres, és így értékét tekintve talmi.

A RÚTSÁG

Az esztétikai minőségek értékrangsorának negatív pólusán helyezkedik el. Jellemzője az,

hogy érzéki formájában az adott társadalom emberi korlátozottsága fejeződik ki, s ezért a kor
átlagembere kívülállóként áll vele szemben, de a jelenségben kifejeződő emberellenes
hatalmat saját hatalmánál nem becsüli többre, s ezért rettegést, iszonyatot nem vált ki belőle,
csak ellenszenvet. Egyesek véleménye szerint a rútság nem esztétikai, hanem antiesztétikai
minőség, mások szerint nem ellentéte a szépségnek, hanem annak egyik változata. Az
esztétikai gondolkodás történeti fejődésének egyik legmakacsabb babonája, hogy
mindenfajta művészetnek az a feladata, hogy a szépség élményében részesítsen
bennünket. Az igazán nagy művészek persze nem igen figyeltek oda ezekre az
okoskodásokra.
Az i.e. II. sz.-ban működő három rhodoszi szobrász közös alkotása a Laokoón
szoborcsoport. Valójában e szobor a borzalmasságig fokozott rút rémületes képét állítja
elénk: az égnek meredő hajú, tátott szájjal nyögő öreg Laokoónt és rimánkodó fiait ábrázolja
egy óriáskígyó halálos ölelésében. Hogy a szépség válfajává miként lesz a rútság, erre
nézve Nicolai Hartmann okfejtése a legjellegzetesebb: "Az értéknek - minden értéknek - a
lényegéhez tartozik, hogy ellenpólusa van, a megfelelő negatív érték, és a vizsgálat tárgya
sohasem egyedül az értékes, hanem ez és a neki megfelelő értékellenes. Az értékelemzés
tapasztalatai azt tanítják, hogy az érték meghatározása a megfelelő negatív érték
meghatározását is tartalmazza, és viszont. Az esztétikai minőségek értékdimenziójában így
helyezkedik el az abszolút pozitív érték, a szépség, valamint az abszolút negatív érték, a
rútság között a többi minőség, a tragikum, a komikum, stb.

A BORZALMASSÁG

A borzalmasság érzéki formájában nem csak az adott társadalom emberi korlátozottsága

fejeződik ki, amiért a kor átlagembere kívülállóként áll velük szemben, hanem az effajta
jelenségekben kifejeződő emberellenes hatalom nyilvánvalóan messze meghaladja saját
hatalmunkat, s ezért nem csak ellenszenvet vált ki belőlünk, hanem rettegést, iszonyatot is.
Történelmi sorsa ennek a minőségnek ugyanaz, mint a fenségességé. A régi korok embere a
mindennapi élet legapróbb eseményeiben is rémületes-borzalmas túlvilági hatalmakat látott.
A mitikus világkép mindezt a szörnyeteg istenségek és démonok borzalmas képzeteivel
tetézte, emberevő óriások, vérszívó vámpírok fenyegető árnyai leselkedtek mindenfelé.
 6

AZ ALANTASSÁG

Az alantas jelenségekre jellemző, hogy érzéki formájukban az adott társadalom emberi

korlátozottsága fejeződik ki, s ezért a kor átlagembere kívülállóként áll velük szembe. Az
effajta jelenségekben kifejeződő emberellenes hatalom azonban nyilvánvalóan kisebb
sajáthatalmánál, s ezért az ember lenézéssel párosult ellenszenvvel tekint rájuk. Alantasok
az olyan fizikai korlátozottságok, betegségek, amelyek veszélytelenek. A lepra által lemart
orr, a villamos által levágott láb vérző csonkja borzalmas, mert halálos veszedelem jelenik
meg bennük, a náthás ember csepegő orra vagy a tyúkszemes láb látványa viszont alantas
csupán. A természet alantas jelenségeiben általában saját alantas vonásainktól viszolygunk,
a csúszó-mászók alattomossága, a hüllők érzéketlen hidegsége, a rovarok torzsága, s
bogáncsok makacs tapadása és a szamarak ordítása megannyi önmagunk elé tartott tükör.
Alantassá azáltal válnak, hogy emberhez nem méltó módon viselkednek, nem nyíltan,
hanem alattomosan támadnak, tehát gyávák, vagy buta hangokat hallatnak.

A KEVERT MINŐSÉGEK

A kevert esztétikai minőségek megkülönbözető sajátossága az, hogy a szabadság és

korlátozottság összeütközésének termékeny pillanatát fejezik ki. A kevert esztétikai
minőségek sorából a legnevezetesebb:

A TRAGIKUM

Jellemvonása az, hogy érzéki formája valamilyen fenséges mértékben szabad jelenséget
állít elénk úgy, hogy egyben érzékelhető e szabadság végzetes bukása, az ellene ható erők
által történt leigázottsága, korlátozottsága, s jól lehet az adott társadalom átlagembere -
lévén fölötte álló hatalomról van szó - kívülállóként éli át e bukást, annál megrendítőbb
számára, hogy még egy ilyen hatalmas mértékű szabadság is a pusztulás sorsára juthat. Az
európai kultúrkörben a legközismertebb tragédia Krisztus kínhalála, rengeteg kép és szobor
igyekezett visszaadni azt a döbbenetes ellentmondást, hogy Isten mindenható hatalmú fia
megkorbácsolva, leköpdösve és kigúnyolva pusztul el a keresztfán. Ha a drámairodalom
tragikus hőseinek vizsgálatából indulunk ki, azt kell megállapítanunk, hogy jellemüknek
egyetlen ismérve a fenségesség, és ha ezzel rendelkeznek, mindegy, milyen a társadalmi
rangjuk, s még az sem számít, hogy mennyire erkölcsösek vagy erkölcstelennek. A
közkézen forgó tragikumelméletek szerint ahhoz, hogy egy hős bukása tragikusnak legyen
nevezhető, nem csak a jellemének kell sajátosnak lennie, hanem a bukás okának is. A
tragikus összeütközés lényege, hogy két erkölcsileg egyaránt jogosult hatalom csap össze.
Az irodalmi műfajként felfogott tragédiák többségére ezek a megállapítások illenek is, hiszen
igen furcsa drámai téma lenne az, hogy egy fenséges hős a fejére eső tégla által pusztul el.

AZ ELÉGIKUSSÁG

Az elégikusságot az jellemzi, hogy érzéki formája valamilyen, a kor átlagos

szabadságlehetőségeit megtestesítő jelenséget állít elénk úgy, hogy egyben érzékelhető a
szabadság bukása, s a kor embere e jelenséggel azonosulva szomorú, lemondóan
reménytelen - de nem megrendült - érzésekkel éli át ezt az értékvesztést. Az elégikusság
esztétikai minősége tehát a tragikumhoz hasonlít, csupán abban különbözik tőle, hogy a
megsemmisülő szabadság méretei kisebbek, a kor mértékével mérve emberszabásúak. Az
elégikusság inkább szomorú, mint megrendítő, másfelől viszont emberméretű jellege miatt
könnyebben és mélyebben tudjuk átélni. Mint a legtöbb esztétikai minőség, az elégikusság
sem egyetlen szín. Elégikus a fájdalmas gyász, de az értékpusztulást emelt fővel elfogadó
magabiztosság is. A szükségszerű elmúlás nem csak akkor elégikus, amikor bekövetkezik,
hanem akkor is, amikor előjelei már világosan érzékelhetőek. Életünk utolsó szakasza az
öregkor szintén egyfajta lassú halál.
 7

A KOMIKUM

A tragikum mellett a másik legnevezetesebb kevert esztétikai minőség. A komikum érzéki

formája a kor viszonyai között átlagos mértékű szabadság jegyében fellépő jelenséget állít
elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek - ugyancsak átlagos mértékű -
korlátozottsága, s e lelepleződés következményei sem haladják meg a jelenség káros
jellegének mértékét. A kor embere tehát kívülálló, szánalom nélküli, derűs fölényérzéssel éli
át ezt a bukást. A szakirodalom képviselőinek nem kis része úgy véli, hogy a komikum az
ember sajátja, s kétségtelen is, hogy a többi esztétikai minőséghez viszonyítva ez kötődik
leginkább az emberhez.

A HUMOROSSÁG

A humor érzéki formája valamilyen, a kor viszonyai között átlagos mértékű szabadság
jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek
korlátozottsága, ám ez utóbbi az átlagosnál kisebb mértékű, társadalmilag veszélytelen, és a
lelepleződés következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere
tehát megértően, az azonosulás derűs érzésével éli át az élményt. A művészi alkotásokat a
humor akkor jellemzi, ha egy egészséges fejlődési folyamat mellékes jelentőségű kisiklásait,
alapjában véve pozitív hősök gyöngeségeit teszik nevetségessé, amikor az alkotó
azonosulni tud az ábrázoltakkal és így bírálata önbírálat is. A humorban nincs elutasítás,
kívülálló fölény, a humoros jelenségeket megértjük, hibáját megbocsátjuk.

AZ ABSZURDSÁG

Az abszurdság érzéki formája valamilyen, a kor viszonyai között átlagos mértékű szabadság
jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek igen
nagy mértékű, társadalmilag súlyosan veszélyes korlátozottsága, s a lelepleződés
következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere tehát kívülálló,
szánalom nélküli fölénnyel, de nem derűsen, hanem haragos gúnyérzéssel éli át az élményt.
A legelterjedtebb komikus képzőművészeti műfaj a karikatúra.

A BIZARRSÁG

A bizarrság érzéki formája a maga korából kiemelkedő, fenséges szabadság jegyében

fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik ennek
korlátozottsága, ám e korlátozottság csekély mértékű, társadalmilag veszélytelen, s a
lelepleződés következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere
tehát a nála hatalmasabbat megillető, furcsálkodó kívülállással, de mégis megértő derűvel éli
át az élményt.

A GROTESZKSÉG

A groteszkség érzéki formája a maga korából kiemelkedő, fenséges vagy magasztos

szabadság jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik
ennek szélsőséges, alantas vagy borzalmas korlátozottsága, s a lelepleződés
következményei nem haladják meg a korlátozottság mértékét, a kor embere tehát kívülálló,
szánalom nélküli gúnyérzéssel, egyben azonban többé-kevésbé riadt, szorongó érzelmekkel
éli át az élményt. A groteszk megjelölést olyan jelenségekre szokták alkalmazni, amelyek
egyszerre komikusak és riasztóak-borzongatóak, szélsőségesen össze nem illő elemek vad,
fantasztikus társításával embertelen hatalmak, gyakran érthetetlen, kiszámíthatatlan képét
mutatják.
 8

A TRAGIKOMIKUM

Nem egyetlen, hanem egész sor esztétikai minőség összefoglaló elnevezése. A tragikum és
komikum egyszerű összekapcsolódása nem tragikomikus, hanem tragikus és komikus,
ennek megfelelően pedig az olyan hős, aki az első felvonásban megnevettet, az utolsóban
megrendít, szintén nem tragikomikus, hanem egyszer komikus, másszor tragikus. A
tragikomikum lényege az, hogy egyszerre kelt lenézést és szánalmat, mert érzéki formája a
szabadság jegyében fellépő jelenséget állít elénk úgy, hogy váratlan csattanóval lelepleződik
ennek korlátozottsága, és a lelepleződés a következményei meghaladják a korlátozottság
mértékét, a kor embere tehát ellentétes érzelmekkel, kívülálló gúnyérzéssel vegyes együtt
érző szánalommal éli át az élményt. (pl. Gogol Köpönyeg c. novellája)

A DIADALMASSÁG, FELSZABADULTSÁG

A diadalmasságnak feltétele, hogy a küzdelemre utaló vonásokat is érzékeltesse, ellenkező

esetben ugyanis a jelenség egyszerűen fenséges lesz, másrészt a legyőzött ellenerők nem
lehetnék méltatlan ellenfelei a győztesnek. Tekintve, hogy a diadalmasság a végkimenetel
szempontjából a tragikusság ellentéte, érthető, hogy amilyen gyakori az európai
művészettörténetben Krisztus tragikus kereszthalálának ábrázolása, ugyanolyan gyakori
diadalmas feltámadásának bemutatása. A diadalmasság kiszorult a modern művészetből,
helyére lépett viszont a mindennapi helytállás, a felszabadultság ábrázolása. A
felszabadultság a modern művészet egyik uralkodó esztétikai minősége: valahányszor
kedvező kimenettel zárul a regény, novella, színdarab vagy film, ez tükröződik
élményünkben.

ELLENGROTESZK

Quasimodo, a púpos toronyőr olyan rémfigura, amilyet csak egy romantikus regényíró
fantáziája tud kitalálni. A cselekmény egy adott pillanatában azonban alakja a nemes lelkű
hősiesség tündökletes fényében kezd lobogni. A rém fenséges erőfeszítéssel igyekszik
megmenteni elérhetetlen szerelmét. Az állatok világát bemutató filmek nem egyszer ejtenek
ámulatba azzal, hogy szörnyeteg küllemű vadállatok a szülői szeretet legszebb jeleit
mutatva, dédelgetett kicsinyeikért élet-halál harcokat vívnak náluk hatalmasabb
ragadozókkal. A szabadság jegyében fellépő korlátozottság lelepleződése sajátos esztétikai
minőséget hoz létre, az itt említett példáknál a groteszk fordítottját. Az ellengroteszk az
érzéki forma szélsőségesen korlátozott, borzalmas vagy alantas jelenséget állít elénk úgy,
hogy egyben feltárul ennek kiemelkedő, fenséges vagy magasztos mértékű szabadsága. A
kor embere e mértéktelenség miatt kívül állóan, de mégis lelkesült örömmel éli át az élményt.