G ulya J ános

A magyarok önelnevezésének eredete

A magyar népnév eredetének a kérdése 1960 óta foglalkoztat. A régiek nyomait

követve magam is részt vettem az ugor (magyar-vogul-osztják) - továbbá
ősiráni - eredetet valló nézet kialakításában. A nyolcvanas évek közepétől
kezdve azonban egyre erősödött a kételyem e hagyományos elmélettel
szemben. Egyre inkább arra kellett gondolnom, hogy népnevünk eredeté­
nek a kérdése egy olyan többismeretlenes egyenlet, amelynek csak a végered­
ményét ismerjük: ti. azt, hogy mi magunkat magyarnak nevezzük. Ugyanak­
kor az is bizonyossá vált bennem, hogy több nyelvben van - olykor több - szó
is, amelyeknek a magyar szóhoz valamiképpen közük van, illetőleg közük
kellett, hogy legyen. Csak éppen azt kellene tudnunk, hogy hogyan. Erre a
„hogyan?”-ra kíséreltem meg az utóbbi években több helyütt is választ adni.
Először az eddigi nézetek sarkpontjainak a kritikus megvizsgálásával, majd
azzal, hogy igyekeztem a puszta nyelvi adatok és összefüggések mögé is
betekinteni. Ez magával hozta új aspektusok, mint a népvilág-mitológiatör-
ténet, az iráni-indoeurópai háttér hathatósabb figyelembevételét, ezeknek a
vizsgálatba való erőteljesebb bevonását. Meggyőződésem, hogy a jövőben is
éppen e két területen - a társadalmi-eszmei-mitológiai vonatkozások és a
történeti iráni népek és nyelvek intenzív(ebb) kutatásával - számíthatunk
további, talán őstörténetünk egészét érintő új távlatokat nyitó eredményekre.

A magyar népnévre, a magyarság önelnevezésére vonatkozó első tudományos

igényű vélemény a 18. század közepéről, Johann Eberhard Fischer szentpé­
tervári német tudóstól származik. Fischer nevezetes Vocabularium Sibiricum
című etimológiai munkájában (1747) a magyar népnevet („Madshar”) a
szelkup-szamojéd mádschi (= maci) ’erdő’jelentésű szóval és ennek vélt finn
86 GULYA JÁNOS

metsä (nála: matsä) ugyancsak ’erdő’jelentésű feltett párhuzamával veti óvatosan

egybe, feltételezve, hogy talán innen van a magyar szó is.
Fischer megjegyzése ma már csak tudománytörténeti kuriózum. A kérdés
megoldásának az irányát valóban elsőként Reguly Antal sejtette meg, aki
1841-ben - még nevezetes szibériai kutatóútja előtt - előtanulmányai alapján
Jelentést küldött az Akadémiának, s ebben többek között ezt írta: „... ’s mint­
hogy a’ vogul magát mansinak nevezi: talán így a’ magyar név eredetére is
juthatunk”.
Reguly gondolata a kutatásra termékenyítőleg hatott, s nyomában csak­
ham ar több szó is a magyar népnévvel való rokonság gyanújába került.
A kapcsolatba hozott szavak közötti viszonyok magyarázatára is több elkép­
zelés is született. Ezek a kérdés tisztázását hol előbbre vitték, hol hátráltat­
ták, olykor pedig a kutatást egyenest tévútra vezették. Többjük felett pedig
egyszerűen eljárt az idő, vagy m ár létrejöttükkor fennakadtak a szigorúbb
tudományos kritika rostáján. Megítélésem szerint nem túl nagy azoknak a
szavaknak a száma, amelyeket a magyar önelnevezés eredete keresésekor
ma számba kell vennünk. Áttekintő felsorolásukba beveszem magát a magyar
szót is, s mindamellett kiegészítem őket néhány, szerintem fontos további
adattal is.

A kérdéses szavak a következők:

1. magyar népnév, a magyarság önelnevezése

a 16. századig: magyer(i) (is)
870/920 körül arab (és perzsa) szövegekben
(rekonstruált): al-majgiríya

2. megyer törzsnév, a Megyer törzs neve

950 körül görög feljegyzésben: Meyépq(q)
földrajzi név (is): Megyer

3. vogul (irodalmi nyelvi, a) népnév, a vogulok önelnevezése

északi) rnánsi („manyszi”) b) csoportnév: ’vogul és/vagy osztják’
c) kereszteletlen gyermek

4. vogul mos („moszj”) csoportnév, a moí-frátria elnevezése

5. osztják (szurguti) mánt'- a) a mos-frátria, az ahhoz tartozók elnevezése

(„manyty”-) b) a moi-frátria kultúrhérosza, mitikus őse
 A MAGYAROK ÖNELNEVEZÉSÉNEK EREDETE 87

6. ugor *manca az ugor korra/nyelvre feltett ’férfi, em ber’ je ­

lentésű szó

7. mese magyar közszó, jelentése: ’mese; tanítómese,

fabula’

8. finnugor *irkä finnugor korra/nyelvre feltett ’férfi; fiú’ jelen­

tésű szó

9. indogermán *manu-s az indogermán alapnyelvre feltett ’férfi, em­

vagy *monu-s ber’ jelentésű szó

Megjegyzéseim az egyes pontokhoz:

1. A magyar népnév és 2. a megyer törzsnév kérdéséhez

Hagyományos vélemény szerint a magyar népnév és a megyer törzsnév törté­

netileg egybetartoznak. Összetartozásuk feltevésének a gondolatát minden
bizonnyal az inspirálta, hogy e két szó mind hangzásában (magyar ~ megyer),
mind szerepében (népnév ~ törzsnév) igencsak közel áll egymáshoz. Tovább
táplálta e gondolatot a két név hangrendiségének a sajátos összecsengése: az
egyik mély hangrendű, a magyar szó, a másik pedig magas, a viegyer név.
Ehhez még csak olaj volt a tűzre, hogy a magyar népnév a történetiségben
vegyes hangrendű volt, az első részében mély, a másodikban magas magán­
hangzóval. (Lásd a régiségbeli magyer-típusú formákat.) A hagyományos
nézetnek sarkalatos pontja az a szilárd vélemény is, hogy szavunk eredetileg
összetétel volt, s eredetileg két elemből állt: egy viagy- előtagból és egy -ar
utótagból. Ennek az utótagnak pedig a magyer-típusú alakok tanúsága alapján
egy -er hangzású elemnek kellett lennie. Bár e feltevésben van némi circulus
v itio su sonás - ti. a szó összetétel, mert vegyes hangrendű és vegyes hang­
rendű, mert összetétel -, maga az itt vázolt nézet önmagában véve nem
lehetetlen. Valójában azonban e feltevésekkel a kutatás csapdába esett. Ezek
ugyanis olyan magyarázatokhoz vezettek, amelyek végső soron egyáltalán
nem valószínűek.
Az egyik ilyen magyarázat a magánhangzó-hasonulásos elmélet. E hipoté­
zis egyébként helyes kiindulópontja szavunk eredeti vegyes hangrendű
magyer mivolta. A magyar nyelvben általánosan uralkodó magánhangzó-har­
mónia törvényének megfelelően előre ható hasonulással ebből jött volna
88 GULYA JÁNOS

létre - a magy-erbő\ a magy-ar, a magyar forma; hátra ható hasonulással pedig

- az e hatására - a magy-erhő\ a megy-er, a megyer hangalak. Hasonlóképpen,
miként a szláv cel’adb („cseljagy”) ’háznép’jelentésű, eredetileg vegyes hang­
rendű szó is a magyarban egyszer a mély hangrend irányába egyenlítődött
ki, s lett belőle a magyar család, másszor pedig a magas hangrend felé, s jött
létre párhuzama, a cseléd szó.
Egy másik ilyen magyarázat a magyar/megyer szópárnak a hangszimbolika-
elméleti megvilágítása. Lényegében ehhez a feltevéshez is a magyar népnév és
a megyer törzsnév magánhangzó-hangrendbeli kettőssége szolgáltatott ala­
pot. Bizonyos rokon nyelvi párhuzamos megfeleléseket is figyelembe véve e
jeles elmélet szerint a magyar nyelvhasználatban lett volna egy kettős,
magyar/megyer, egyaránt népet, illetőleg valamilyen társadalmi csoportot je ­
lentő névpár. Ugyanakkor ismert az is, hogy a magyar nyelvben vannak
magas, illetőleg mély hangú szavakból álló párok, mint a kever és a kavar, az
ez és az az és mások, amelyekben a magas hangrendűek a közelséget/kicsiny-
séget, a mély hangrendűek pedig a távolabbiságot/nagyobbat jelenítik meg.
Ebbe a rendbe illeszkedett volna bele a magyar/megyer is, mégpedig úgy, hogy
a mély hangú magyar a „nagyobbat”, a népet nevezte volna meg, a magas
hangrendű megyer viszont egy „kisebb” egység, a Megyer törzs nevévé vált
volna.
Mindkét magyarázat alapvető hibája, hogy a történeti, a valós élettel, a
történeti valósággal egyáltalán nem számol. írott adatok bizonyítják, hogy
mind a magyar népnév, mind a Megyer törzsnév m ár a honfoglalás előtti
vándorlásunk korában megvolt. Történetileg nem képzelhető el a magyar
nép akkori életében - de máskor sem! - egyetlen olyan adott, reális szituáció,
történeti helyzet sem, amelynek során akár az egyik, akár a másik magyarázat
révén e két név, a magyar népnévhasználat, illetőleg a Megyer törzsnév így
létrejöhetett volna! A legújabb szakirodalomban is méltányolt hangszimboli-
kai magyarázatnak egyebek mellett van még egy további súlyos hibája is. Az,
hogy az ugyancsak számításba vett vogul rokon nyelvi adatokban éppen
ellenkező a helyzet: a mély magánhangzós változat (a mös) nevezi meg a
kisebb egységet, a nem zetséget (frátriát), míg a magas h a n g re n d ű szó
(a mâncï) pedig a nagyobbat, a népet. (Eltekintve attól, hogy a felhozott
adatok eleve vitathatóak.)
A magyar népnév és a Megyer törzsnév eredete kutatásában a nem
feltétlenül a hagyomány csapásain járó kutatók számára egyre világosabb
lett, hogy e két név, s ezen belül is a Megyer törzsnév eredetét magyar nyelvi
alapon reménytelen megmagyarázni. Magam is már régóta valami közbülső,
közvetítő tényezőre gondoltam. Közelebbről: valamiféle visszakölcsönzésre,
amelynek során egy eredetileg magyar szónak idegenbe kellett volna kerül-
 A MAGYAROK ÖNELNEVEZÉSÉNEK EREDETE 89

nie és onnan, idegenek ajkán megváltozva a magyarba visszajutnia. Akár így,

akár úgy, egyre kétségtelenebbnek látszott, hogy a magyar népnév és a megyer
(Megyer) törzsnév kérdéskörét el kell választanunk egymástól: közvetlenül
nem függenek össze. A kérdés így a magyar névtanon belül holtpontra
jutott.
E holtponton a kutatást a 90-es évek elején az orientalisztika segítette át.
Főként azzal, hogy a történetiséget és a magyarság népvándorlás kori
törökségi viszonyait is szem előtt tartva, a magánhangzó-hasonulást újraér­
telmezte, érvényesülésében messzemenően számolt a különböző hangsúly-
viszonyok és ezek történeti változásával. így nyilvánvalóvá vált, hogy egy
(ős)eredeti magyer/ma^er alakból az első szótagi hangsúlyos magyar nyelvben
csak magyar válhatott. Ugyanakkor törökségi nyelvi környezetben az akkori
török véghangsúlyos rendszerben egy magyer hangrendű szóból szabálysze­
rűen megyer alak keletkezett. E törökös változat került azután bele a többi,
török eredetű törzsnevünk rendszerébe.
Nincs itt módunk a népvándorlás kori magyar törzsek, rendszerük,
létrejöttük, funkcionálásuk és továbbélésük, letelepülésük, majd megszűn­
tük kérdésébe még csak érintőlegesen is belemennünk. De egy kérdést
mégis fel kell vetnünk: magyarok voltak-e a megyerek? Ha megkérdezték őket:
„kik vagytok?”, mit válaszoltak? Azt, hogy „magyarok vagyunk”, vagy azt,
hogy „megyerek vagyunk”? És hogy kik kérdeztek, és kik válaszoltak. Ha az
orientalisztikai magyarázat helyes, ami igen valószínűnek látszik, akkor a
„megyerek”-nek - legalábbis akkor, amikor e név létrejött - törökös nyelvű-
eknek kellett lenniök. Máshogyan a török nyelvi hangsúlyviszonyok érvé­
nyesülését nehéz lenne elképzelni. Ok lehettek azok, akik magyarnak tartot­
ták, de a szó kiejtésében megyeriíek mondták magukat, ami azután az e nyelvi
változatot hordozó közösség - törzsük (?) - nevévé vált.

3. A vogul mansi („manyszi”) szóról

Ez az a szó, népnév, melynek a magyarral való összefüggésére Reguly Antal

1841-ben gondolt. A két szó összefüggését azóta se vonta senki se kétségbe.
Ennek ellenére egyeztetésük nem teljesen szeplőtlen. A szó hangalakját
illetően alapvetően itt is a szó hangszínével van baj. A szó ugyanis az
ősvogulban magas hangrendű volt, tövében egy feltehető & (ä) magánhang­
zóval. Igaz ugyan, hogy ezt - egy „szabályos” â helyett - a szóbelseji ns
(„nyszj”) mássalhangzók hatásával lehet „magyarázni”. De kérdéses marad,
hogy itt valóban egy mély magánhangzóból magas magánhangzóvá változás
ment-e valóban végbe, vagy a szóban eredetileg is egy magas hangszínű
magánhangzó lett volna. De az is mindmáig elkerülte a kutatók figyelmét,
90 GU LYA JÁNOS

hogy a szó a vogulban nemcsak a vogulok önelnevezése, hanem ezzel jelölik

meg ők az osztjákokat is. Egy más(ik) nép és nyelv képviselőit is! (Erre már
a 18. századi feljegyzésekből is van adatunk.) Lehet, hogy a „manyszi” nem
is népnév volt, hanem valamiféle csoportmegjelölés, amibe - részben vagy
egészben - osztjákok is beletartoztak? Mindkét kérdésünkre jó lenne egyér­
telmű választ kapnunk!

4. A vogul mös („moszj”) frátria-elnevezéshez

A magyar népnév eredetének a magyarázatában régóta fontos szerepet játszik

legközelebbi nyelvrokonaink sajátos társadalmi berendezése, a kettős,
exogám frátria-rendszer. Ezek egyike a mös, másika pedig a por nevet viseli.
A mös frátria-elnevezés megvan az osztjákban is.
A frátria-kérdésben, sajnos, sok minden nem világos, s maga e rendszer
egésze is újabban vitatottá vált. Tisztázásában elengedhetetlen, hogy erőfe­
szítések történjenek e kettős rendszer másik, por- részének a kiderítésére is,
ami mindeddig a mös mellett háttérben maradt. Egyelőre úgy tűnik, hogy a
mös szó és a vele kapcsolatos intézmény is csak az északi vogulban van meg.
Ott, ahol történetileg is elsődlegesen osztjákok éltek, ott, ahol a vogul-osztják
szimbiózis mindig is a legerősebb volt. A történeti tényezők mellett a vogul
szó elterjedtsége és hangalakja is egyértelműen a vogul szónak az osztjákból
való kölcsönzésére vall. Semmi okunk sincs tehát, hogy a vogul mös frátria-
elnevezést továbbra is a magyar népnév lehetséges megfelelői körében
tartsuk nyilván. (Ez mutatis mutandis vonatkozik mindazon nézetekre is,
amelyek a vogul mös szót mint eredeti vogul szót vették - és veszik részint ma
is - számításba.)

5. Az osztják (szurguti) mánt'- („manyty-”) szóra vonatkozólag

Az osztják szó minden bizonnyal a magyar önelnevezéssel rokonított szavak

legérdekesebbje - túlzás nélkül -, a szó mitológiai háttere miatt. Hangtani
szempontból majdnem minden kétség nélkül egyeztethető a magyar népnév
magy- részével. A szó osztják nyelvi ismertsége kiterjed az egész osztjákságra,
ősosztják alakja *manca lehetett. Jól meghatározható a szó szemantikája,
jelentésköre is:
a) a mös- frátria, az ahhoz tartozók elnevezése;
b) a mös- frátria kultúrhérosza, mitikus őse.
Az e szóval jelölt „ős” mítoszának a magja egy ember - állat (~? áldozat)-
kapcsolat. A mös volt ugyanis az, aki az idők kezdetén a gyors, a hatlábú
jávorszarvas két lábát levágta, hogy az állatot majd az emberek el tudják
 A MAGYAROK ÖNELNEVEZÉSÉNEK EREDETE 91

ejteni. Hős, akiről mese szól. Neve része számos csillagkép elnevezésének,
sítalpának nyoma a Tejút és így tovább. Ugyancsak az égen látható maga a
jávorszarvas is: ő van az Ursa maior csillagképben, a magyar Göncöl szekeré­
ben. Több hagyományban is a jávorszarvas a mos- frátria totemállata.

6. A rekonstruált ugor manca alapalakhoz

A manca nyelvészetileg kikövetkeztetett szóalak, amelynek a jelentése felte­

hetőleg ’férfi, ember’ volt. Valóban, egy ilyen feltett szóra mind a magyar
önelnevezés magy- részét, mind az ősvogul mancä és az ősosztják manca
neveket vissza lehet vezetni. Lehetséges, hogy az ugor alapnyelvben, a
finnugor nyelvek és az azt beszélők keleti ágában valóban volt egy ilyen szó.
De ami lehetséges, az nem bizonyos, hogy volt is! Ha a szócsoport az
ugorságban jövevény eredetű - erről lásd alább, a 9. pontban -, akkor az is
megtörténhetett, hogy az egyes ugor csoportok, a magyarok, a vogulok és az
osztjákok ősei ezt külön-külön vették át valamely nyelvből, illetve népesség­
től. Erre a gyanúra leginkább a magyar alapján gondolhatunk, ahol is eleve
igazolni kell(ene) egy *magy (korabeli szóvégi magánhangzóval: *magya) szó
létezését. Emellett - amint már fentebb is láthattuk - a vogul és az osztják
szavak sem vágnak teljesen egybe. Azonban akármilyen is az ősi magyar,
vogul és osztják szavak között feltehető összefüggés, az bizonyos, hogy az
egész szócsoport csak az ugor nyelvekben van meg. S habár egy közös
(egységes) ugor manca népelnevezés feltevését minden bizonnyal el kell
vetnünk, e szavak közös ugor vonatkozását - csakis az ugor nyelvekben való
előfordulásuk miatt - nem lehet tagadnunk.

7. A magyar mese szóhoz

A 70-es évektől kezdve a *manca ~ magy-(ar) eredetfejtegetések körében egy

új elképzelés bukkant fel, amely többeknél is fogadtatásra talált. E nézet
mögött az az ismert tény rejlik, hogy a népnevek egy (kisebb) része eredetileg
’beszél(ő)’ jelentésű szó volt, szemben az idegen „némákkal”. (Lásd a német,
és az eredetéül szolgáló szláv ’ném a’ jelentésű szó esetét.) Ehhez az osztják
nyelv tényleg kínálna egy csábító lehetőséget. Ott ugyanis az 5. pontban
tárgyalt osztják szócsaláddal egybeesik egy ’mese; mesél’jelentésű szó. E nézet
képviselői szerint az utóbbi osztják szó alapján népnevünk eredetileg egy
’beszélő (ti. ember)’ jelentésű szó lett volna. Megítélésem szerint, ha e két
szócsoport valóban azonos volna, akkor is inkább egy ’nemzetség’, vele
konveniáló ’nemzetségős/nemzetség/icw’, majd ’akiről az ének/elbeszélés/-
mese szól’ fejlődéssor lenne feltehető, mintsem ennek a feltételezett fordí­
92 GULYA JÁNOS

tottja. Valóban, ami pedig az itt érintett szavak teljes körét - *manca:
magy-(ar): mese - illeti, ezekben kétséget kizárólag csak a szókezdő m mással­
hangzó „azonossága” mentes minden problémától...

8. A finnugor *irkä ’férfi; fiú’ feltevéshez

A magyar önelnevezéssel foglalkozó szótörténeti kutatásoknak ez a pont a

legkényesebb része. A bevezető részben már szóltunk arról, hogy nevünk a
régi forrásokban magyer formában (is) szerepel, s legjobb ismereteink szerint
ez volt a szó „eredeti” alakja. A szó ősi vegyes hangrendűsége miatt a kutatók
már a 19. században arra gondoltak, hogy önelnevezésünk valamiféle össze­
tételből származhat. Magától értetődőnek látszott, hogy ennek az összetétel­
nek az első tagja egy magy-, míg a másodika egy -er elem lehetett. E véle­
ményben néhány más úton járó finn nyelvész kivételével mindenki osztozott.
A baj e nézettel kapcsolatban ott kezdődik, hogy az -er szóval meglehetősen
sok szót lehet hangalakilag egyeztetni, s minthogy a feltett összetétel eleme­
inek a jelentése is már rég elhomályosult, azaz a mai nyelvérzék alapján már
nem érthető, fogódzót a szó szemantikája sem ad. Az időközben mégis
megszületett különböző vélemények közül végül is az került ki győztesen,
hogy az -er (kiejtésben: -er, zárt e-vel) eredetében egy ’em ber’jelentésű szó
volt. Ugyanez az er ’em ber’ szó lenne meg az embe?; némbe?; férfi és a férj
szavainkban is. A szó meglehetett a finnugor alapnyelvben is, mégpedig egy
feltehető irka alakú szóban. Az ősi szó folytatása megvan a finnben és a
cseremiszben is, amelyekben a jelentése: ’agglegény, kérő; férfi; valaki fia,
fiú; unoka’. Ezt feltéve a magyar önelnevezésnek a még nem elhomályosult
jelentése ’maúca-ember’, ’manyszi-ember’ vagy ’ugor-em ber’ kellett, hogy
legyen.
Lett légyen magyar önelnevezésünk - egykori alakjában: magyer - össze­
tétel, meglehetősen általános vélemény szerint eredetileg *manca és *irkä,
’manyszi’, illetőleg ’em ber’ jelentésű szavakból. E szavak az ősmagyarban
maya („madzsja”) és én ejtésűek kellett, hogy legyenek: összetételként: maya­
éri formában. Ha ez így volt, akkor az összetétel két tagjának a határán két
magánhangzónak kellett állnia. Ez a két magánhangzó - az a és az é - között
kétségtelenül hangrést eredményezett, amit a magyar kiejtés általában nem
tűr meg. Ezt a magyar nyelv részint főleg egy j, v, olykor h mássalhangzó
közbeiktatásával oldja meg (például régiségbeli fee: ma feje; meséé: mesévé;
fuaszkodik: fohászkodik), részint a két magánhangzót egy hosszúba vonja össze
(például régi Hééten: U'l- 'Tétény), bár ez nem azonos magánhangzók esetén
igen ritka, részint pedig a nyelvhasználat a két érintkező magánhangzó közül
az egyiket elveszejti (például néember: némber).
 A MAGYAROK ONELNEVEZESENEK EREDETE 93

A magyar (magyer) szóban nem látszik, mintha benne egy esetleges

hangrés lett volna. Meglehet, hogy talán nem is volt összetétel? Vagy
mégis, s egy esetleges hangrés feloldásának a nyoma rejlene az arab (perzsa)
9. század végi írás g eleme mögött? A kérdés egyik legtapasztaltabb ismerője
szerint a magyar (magyer) szóban utótagként esetleg egy *yir („gir”) járulékot
kell felvennünk. Megoldást önm agában azonban ez a feltételezés sem ad.
Nem kevésbé bonyolult megmagyarázni a feltett összetétel létrejöttének
a hátterét. Ha a magyarok (az ősmagyarok) magukat már egyszer maja-
(„madzsja”)nak nevezték, azaz (mint az eddigi szakirodalomban szerepel)
manyszinak, akkor ehhez (népnévként!) miért kellett még az „ember” szót
hozzátenniök? Olyannyira, hogy ebből egy szó váljék.
Az is fogós kérdés, hogy mióta nevezik a magyarok magukat magyarnak?
Volt-e, és ha igen, akkor mi volt a magyar előtt az önelnevezésük?
A magyar önelnevezés történeti adatok alapján 870 körül m ár kétségte­
lenül megvolt. De biztos, hogy már ennek közvetlen előtte is. Történelmi
mércével mérve nagyon régi mégsem lehet. Erre főként a magyer név vegyes
hangrendűségéből (is) következtethetünk: ha népnevünk „igen régi” lenne,
akkor a szóban meglévő vegyes hangrendűség a 16. századig nem valószínű,
hogy megmaradt volna.
Egy újabb vélemény a magyar er részben (lásd: magyer) nem közvetlenül
egy „ember” - illetőleg egy önállóan már nem létező er, „ember” jelentésű -
szót vél, hanem ebben egy er népnevet lát. Eszerint a magyar népnév egy
mellérendelő összetétel lenne: egy magy (népnév) és egy er (népnév) kapcso­
lata. A magyar nép pedig két etnikumból jö tt volna létre: egy (ugor?) magybó\
és egy ugyancsak fmnugor/ugor (obi-ugor) er „népből”, amelynek nyomai az
Urál nyugati oldalán lennének kimutathatók. Ilyen népnév + népnév össze­
tételre, ha módjával is, de lehet példát találnunk. A vogulság körében ilyen
a máns-jören ’északi voguf megjelölés egy délebbi nyelvjárásban, ahol is a szó
a manysi (népnév) és a jören ’szamojéd’ (népnév) kapcsolatából származik.
Ennek ellenére a magyar önelnevezésnek ez a magyarázata aligha valószínű.
Hangtanilag ugyanaz a nehézsége, mint a régebbié, az er ’em ber’ szóval
operáló nézetéé. Történetileg pedig nincs támasza: az ugor népek közössé­
géből kiváló magyarság nem fordult meg akkor és ott az Uráltól nyugatra,
amikor ott esetleg egy er (är) nevű nép tartózkodott (valóban lett) volna.
Ennek a magyarság létrejöttéről alkotott, jól megalapozott nézetek mind
történetileg, mind nyelvileg ellene mondanak. Azt is nehéz elfogadni, hogy
egy er szó (a magyarban) egyszerre lett volna egy idegen etnikum neve és
ugyanakkor egy ’ember, férfi’jelentésű magyar közszó (1. embe?; férj stb.) is.
94 GULYA JAN OS

9. Az indogermán *manu-s vagy monu-s szóhoz.

Az indogermán nyelvekbeli egyeztetés alkotja a magyar önelnevezés eredet­

történetének utolsó körét.
Az indogermán szócsaládot már a 20. század legelején kapcsolatba
hozták a magyar népnévvel, majd a már tárgyalt vogul és osztják szavakkal.
Ma is az látszik a legvalószínűbbnek, hogy szavunk csakugyan indogermán,
közelebbről iráni (ősiráni) forrásból származik.
Az indogermánságból számításba vett szavak egy ősi manu- tőre mennek
vissza, melyhez egy -s toldalék járult (lásd fent). A szóban egy ’férfi, em ber’
jelentést szokás felvenni. Ennek a képzett alaknak a folytatása az ősirániban
egy manujah alak lett, aminek egy közbülső manuca formájából jöhetett létre
- meglehetősen elterjedt, hagyományos felfogás szerint -, átvétellel az ugor
manca szó. (Lásd a 6. pontban.)
Az eddigiekben alig kevés kivétellel a magyar szó kutatói megelégedtek
azzal, hogy a manu-s/monu-s egy ’em ber’jelentésű szó volt. ’Ember’jelentésű
szavak gyakran fordulnak elő népnévként, jelentéstani részről tehát minden
rendben volt. Az indogermán/iráni szó „mögé” azonban eddig igazán senki
sem nézett be, pedig itt több mindenre is bukkanhattak volna.
Jeles indogermanisták nemrégiben többek között megvizsgálták, hogy
milyen szavak vannak az indogermánban, melyek ’em ber’-t jelentenek. Ezek
közé tartozik a manu- tő is, melynek megrajzolták a szemantikai körét is.
Mégpedig a következő jegyek alapján: 1. vad-nem vad, 2. beszélő-értelmes,
3. földi-égi, 4. halandó-nem halandó és 5. szabad-nem szabad.
Ezek alapján a következő kép adódott:

/h/ /h/
p ek u -
[- beszélő
[- értelmes [nem szabad
manu-
uïro- ------- • [földi
[+beszélő [halandó
[+értelmes áru-/ Heud!h/ ero-
[szabad
t’ieu-
[égi
[nem halandó
 A MAGYAROK ÖNELNEVEZÉSÉNEK EREDETE 95

E rendszerből az derül ki, hogy a manu- nem egyszerűen csak ’em-

b er’-t jelent, hanem olyan ’em ber’-t, aki/ami az ’égi, isteni’-vel (deus) áll
szemben!
Az indogermán vallástörténeti-mitológiai kutatások egy lépéssel még
tovább is visznek bennünket. Ezek arra mutatnak rá, hogy a manu- valójában
egy hérosz, egy mitikus ősalak megnevezése (is) volt.
Több mint érdekes, hogy e tény a magyar népnévvel foglalkozók
körében észrevétlen maradt. Csak egy megjegyzésről tudok, mely arra utal,
hogy hasonlóan az iránihoz, a szó mondahős neveként az osztjákban is
előfordul és egy kérdésfeltevésről, amelyben az kérdeztetik, hogyan lehetsé­
ges, hogy az ugor népek egyik frátriája - és hozzátehetjük, tagja vagy
csoportja - egy ősirániból jött idegen szóval nevezze meg önmagát, továbbá,
hogy mi magyarázza e frátria kimagaslóan nagy szerepét az ugorságon belül.
A kérdés ezen oldalának az elsikkadása annál is inkább nehezen érthető,
mert több, ide vonatkozó adat is már évtizedek óta szerepel az átadó iráni és
vele rokon nyelvek adatai felsorolásában. így többek között, hogy a Manu az
emberiség ősatyja, és Tacitus jeles helye a Germaniában, hogy Mannus a
germánok ősatyja és népének alapítója.
Az ősi ATmw-mítosz indoiráni fejleményének néhány, bennünket is talán
közelebbről érdeklő vonása:
1. a hősök/ősök kettőssége, „ikerpár” mivolta;
2. állatáldozat bikával vagy ökörrel (de mindenképpen hímneművel),
melyben a héroszok is szerepet játszanak, részint áldozóként, részint áldozat­
ként és
3. mitikus „ember-állat” kapcsolat; ennek fontos szerepe a „világ”
alakulásában, létrejöttében; továbbá
4. a mítosz tipikusan pásztortársadalmi volta.
A finnugor mitológiai kutatások egyre virágzóbbak. Úgy tűnik, egyre
többet várhatunk az ún. iranizmusok kutatásától, amelybe a Manw-kultusz is
kétségtelenül beletartozik. Magyar szempontból nehéz itt a H unor-M agor
párra, a csodaszarvasmondára, a táltosbikára, a kettős királyságra (?) nem
gondolnunk. De ugyanígy a vogul és az osztják hitvilág számos alakja és
„eseménye” iráni párhuzamára, mint a jávorszarvasmítosz, a Világot-Ügye-
lő-Férfi, a tüzes vízözön mondája, hogy csak a legismertebbeket említsem.
Az ugorság, az egyes ugor népek, első helyen beleértve a magyarokat is,
a bronzkortól, a nyugat-szibériai andronovói kultúrától kezdve a Kr. u. 8.
századi, a Donig terjedő alániig különböző formában kapcsolatban volt iráni
népekkel, műveltséggel és nyelviséggel.
Visszatérve közvetlenül a magyar népnév talányára, ismételten el kell
gondolkoznunk azon, hogy a szóba jöhető magyar, vogul és osztják etno-
96 GULYA JÁNOS

nímok vajon egy közös tőről fakadnak-e. Az ugor szavak iráni eredetében én
nem kételkednék, amint ezt olykor néhányan teszik. Szerintem helyesen
feltéve a kérdés az, hogy az ugor nyelvekbeli szavak egységesen, „egy pontból”,
egy ősugor *manca alakból származnak-e, melynek (ős)iráni volt a forrása,
vagy az egyes ugor (magyar, vogul és osztják) nyelvekben élő szavak bár az
irániból erednek, de egy közös ősugor *manca nélkül. Más szóval: valóban
közös ősugor átvétellel van-e dolgunk, vagy az egyes ugor nyelvekben külön-
különnel, esetleg ezeken belüli részleges csoportosulásban. Ha az egyes ugor
nyelvekben a kérdéses szavak magyarázatakor felmerülő problémákat ko­
molyan vesszük, akkor feltétlenül az utóbbira kell gondolnunk! Ennek során
a magyar önelnevezéssel kapcsolatban még azt is meg kell kérdeznünk, hogy
vajon a népnevünkül szolgáló magyar (magyer) - ősmagyar materi - nem teljes
egészében származik-e az irániból.
Erre a feltevésre alapot a következő adatok adnak: aveszta Manus.éi&ra,
középperzsa Manuscihr.
A szó név, mely egyöntetű vélemény szerint a manu(s) szót rejti magában
s jelentése ’manu(s)tói származó’. A -cidra (-cihr) rész ’mag (emberi); eredet,
származás; nemzetség, törzs, „utódság” (ivadékok)’ jelentésű. Ily módon
iráni szavunk nemcsak egy puszta név, hanem egy olyan fogalom megneve­
zése, amelynek hitvilági kötődöttsége is van.
Valószínűnek kell tartanunk, hogy a szó az irániból hozzánk m ár a
magyar nyelv önálló korában került. Nyelvünkben ekkor még meg kellett
lennie az né („nycsj”) mássalhangzó-kapcsolatnak, amelyből egy j mással­
hangzón át gy jö tt létre, mely változásban viszont m ár török jövevénysza­
vaink is részt vettek (pl. a gyöngy szó). Az né hangalak kiformálódásában
pedig bizonyára szerepe volt az (iráni) i magánhangzónak is. Egyéb tekin­
tetben az iráni közvetlen átvétel nem kényszerít több hangtani „magyará­
zatra”. Viszont feltétlenül fel kell idéznünk az arab (perzsa) források 9-10.
századi al-majgiríya közlését, melyet akár az iráni és a magyar szó közötti
közbülső változatként is in terpretálhatnán k . (Lásd a fentebb idézett iráni
szavakat.)
Valószínűleg nem járunk messze a valóságtól, ha arra következtetünk,
hogy az iráni nyelvekben - egyikében vagy csoportjában - valamikor volt egy
’manu(s)-nem’, illetve ’manu(s)-nembéli’ jelentésű szó. A továbbiakban pe­
dig az történhetett, hogy a jövendő magyarság finnugor, pontosabban már
„ugor” nyelvet beszélő csoportja a nyugat-szibériai térség északi-erdei vidé­
kéről délre - a Tobol, az Isim és az Urál (Jaik) folyók felső folyásának a
vidékére - leereszkedve szimbiózisba került iráni nyelvű, állattartó, lovas­
kultúrájú (ligetes-) steppei népességgel. Együttlétüknél fogva azután részben
vagy egészben m agukat is ’manu(s)-nembeli’-eknek - vagy velük hasonló­
 A MAGYAROK ÖNELNEVEZÉSÉNEK EREDETE 97

nak - tartva magukat is e névvel illették. Vagy azok (is) őket (is), az „irániak”
a jövevény „ugorokat”, így nevezték, amiből az „ugorok”, a magyarugorok
saját nyelvi használatában végül is máig élő önelnevezésük, a magyar népnév
lett.

IRODALOM

A magyar szókészlet finnugor elemei. Etimológiai

A m a g y a r ö n e ln e v e z é s s zó tö rté n etéh e z a la p v e tő fo r r á s o k :
szótár. I—III. Főszerk.: LAKÓ GY. Bp. 1967-1978; Uralisches etymologisches W örterbuch. I—III. Red.:
K. RÉDEI. Wiesbaden 1988-1991, 866-868; TESz I-IV. Főszerk.: BENKŐ L. Bp. 1967-1984; Etymolo­
gisches Wörterbuch des Ungarischen. I—II. Red.: L. BENKŐ. Bp. 1993-1994. (A magyar etimológiai
irodalom e legújabb műve a m a g y a r népnevet meglehetősen nagy tartózkodással tárgyalja.); J E. FISCHER:
Vocabularium Sibiricum (1747). Der etymologisch-vergleichende Anteil. Bearbeitet und herausgegeben
von J. GULYA. Opuscula F'enno-Ugrica Gottingensia VIL, Frankfurt am Main 1995.
A kérdéses e tn o n im o k r ó l is, nemcsak az ugor (vogul, osztják, illetve magyar) népekről és nyelvekről,
a finnugor háttérről kitűnő tájékoztatást ad HAJDÚ P. a következő munkákban: HAJDÚ P-DOMOKOS P.:
Uráli nyelvrokonaink. Bp. 1978; P. HAJDÚ: Die uralischen Sprachen, in: P. HAJDÚ-E DOMOKOS: Die
uralischen Sprachen und Literaturen. Bp. 1987. (A német nyelvű munkában több, újabb kiegészítő
megjegyzéssel.)
K ü lö n ö s e n a M e g y e r lö r z s n é v ú j m a g y a rá z a tá h o z: RÓNA-TAS A.: A honfoglalás kori magyarság. Bp.
1993. - A törzsnevekhez: A. BERTA: Ungarische Stammesnamen türkischen Ursprungs. UAJb Neue
Folge 9 (1990).
A s zó tö rté n eti iro d a lo m m e llé a z ir á n i (ő s ir á n i) kö lcsö n zésrő l: HARMATTAJ.: Irániak és finnugorok, irániak
és magyarok. In: MOT.
É. KORENCHY: Iranische Lehnwörter in den obugrischen Sprachen. Bp. 1972; CHR. BARTHO-
LOMAE: Altiranisches W örterbuch. Berlin 19612.
S zá m o s v o n a tk o z á s b a n tá r g y a lja k é r d é sü n k e t a következő mű: LIGETI L.: A magyar nyelv török
kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Bp. 1986.
A z u g o r /ő sm a g y a r k o r tö r té n e ti m o zg á sá ró l: FODOR L: A magyarság születése. Bp. 1992, FODOR L:
Leletek Magna Hungáriától Etelközig. In: HSSz-I; VERES E: A finnugor őshaza meghatározásának vitatott
kérdései a legújabb adatok alapján. In: Népi kultúra - népi társadalom. Főszerk.: PALÁDI-KOVÁCS A. Bp.
1991; J. GULYA: Loch im Stammbaum? (Zur Urheimatfrage d er U glier und der Ungarn.) In: Specimina
Sibirica. X. Red.: J. PUSZTAY. Savariæ 1994; A. N. KORJAKOVA: Rannij zeleznyj vek Zauralja i zapadnoj
Sibiri (sargatskaja kul’tura). Sverdlovsk 1988; ERY K.: Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a
K árpát-m edence 6-12. századi népességeinek em bertanához. VMMK 16 (1982), Veszprém 1983.
A m a g y a r n é p n é v m ű v e lő d é s tö rté n e ti h á tte rérő l: B. LINCOLN: T he Indo-European Myth of Creation.
History of Religions. Vol. 15, N" 1 (1975); T. V. GAMKRELIDZE-VJAC. VSZ. IVANOV: Indojevropejskij
jazyk i indojevropejcy. I—II. Tbilisi 1984; MESTERHÁZA K.: Többgyökerű ősi vallásunk emlékei. In:
HSSz-I; HOPPÁL M.: A finnugor mitológiakutatás története. Új Erdélyi Múzeum 1: 1-2 1990; JE. JE.
KUZMINA: Etapy razvitija kul’turnyh svjazej finnougrov i indoirancev v svete lingvisticeskih i arheolo-
giceskih dannyh. In: Suomen varhaishistoria. Szerk.: J. KYÖSTI. Studia historica septentrionalia 21.
Rovaniemi 1992.; VARGYAS L.: Honfoglalás előtti, keleti elem ek a m agyar folklórban. TSz 1971/1.