CAROLE MATTHEWS

Jóban-rosszban

2
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Carole Matthews: For Better, For Worse

Fordította
SZÁNTÓ JUDIT

Felelős szerkesztő
MÜNZ ANDRÁS

Sorozat- és borítóterv
JOURDAN BEÁTA

Copyright © 2000 Carole Matthews

Hungarian translation © Szántó Judit, 2003
© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2003

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2003
Felelős kiadó: Kepets András
Tördelés: Typo D’Apo Bt.
A nyomás és a kötés
a Kaloprint Nyomda Kft.-ben készült

3
 Kevinnek,

amiért belépett az életembe, és megmutatta,

hogy létezik olyan szerelem,
amelyben addig csak reménykedtem…

4
 Első fejezet
– Még most is gondolok rád. – Itt szünet következett,
nyilvánvalóan azért, hogy ő is mondjon valamit. – Elég
gyakran – tette hozzá Damien, amikor belátta, hogy hiába vár.
Josie lehunyta a szemét, belefeledkezett a szemhéja mögött
táncoló vörös foltokba, majd nagyot sóhajtott a kagylóba. – Én
is rengeteget gondolok rád, Damien. Arról szoktam álmodozni,
hogy mivel okozhatnék neked fájdalmat. – Egy jól irányzott
baltacsapás, a lottófőnyeremény és Ewan McGregor, amint a
lábai előtt hever – mostanság ezek az álmok voltak műsoron
nála. – Bármilyen vicces, úgy érzem, van mit ledolgoznom.
Két ujja között egy tincset tekergetett abból az
unalmasbarna hajából, és nem először eltűnődött, mi lenne, ha
befestetné a „megszépítjük” programokban ajánlott izgalmas
divatszínek valamelyikére. Menne-e az egyéniségéhez például
a Tüzes Gesztenye? Talán igen, de akkor már egy merész
hajvágásra is szükség lenne a mostani, William Hague-nél is
konzervatívabb bubifrizurája helyett. Itt van aztán a Barna
Bombázó… Vagy lehet, hogy Perzselő Ébenfaként kellene új
életet kezdenie? Nos, ezzel még ráér; egyelőre a saját fakó
unalmasbarnájára is ráférne a hajmosás. Újabb tétel a ma este
még elvégzendők listáján, amelyen semmiképpen nem jut hely
a Damiennel való fecsegésnek. Mozgatni kezdte a lábujjait, és
óvatosan lerázta lábfejéről – mielőtt teljesen elzsibbadna – a
macskája holt súlyát. A Korábban Prince Névre Hallgató
Macska olyan pillantást vetett rá, amely tíz feketerigót is kővé
dermesztett volna, majd farkát felháborodottan lebegtetve
átlejtett a konyhába. Josie csókot dobott utána.

5
 – Én soha nem akartam neked fájdalmat okozni – folytatta
Damien; érződött, hogy nem lehet eltántorítani:
mindenképpen előadja, ami mondandója van.
– Azzal, hogy „mást szeretek, na, ég veled”, az ember ritkán
szerez örömet.
– Át kellett volna beszélnünk a dolgokat.
– Nézd, Damien. Az első gyanús jel az volt, amikor lejöttél a
lépcsőn a tele bőröndöddel. Azt hittem, Margate-be indulsz
valami számítógépes konferenciára vagy ilyesmi. Arra nem
számítottam, hogy pont egy hétfő reggel, kilenc órakor vetsz
véget a házasságunknak. – Különösen nem azok után, hogy
előző éjjel szeretkeztünk, és egyszerre jutottunk el a csúcsra –
holott egyik sem volt jellemző a vasárnapjainkra. –
Részletekbe nem voltál hajlandó bocsátkozni. Még azt se
beszéltük meg, kinél marad a macska. Úgy robogtál el, mint aki
csak kenyérért ugrik el a sarokra.
– Fogalmam sincs, mi jött rám – mondta a férje. – Az egyik
percben még boldog voltam, a másikban már boldogtalan.
– „Izéke” jött rád – közölte Josie. – Izéke és a DD méretű
melltartója meg a leopárdbőr hatású lycratangája. (Igenis,
jártam a házánál, és belestem a kerítésen. Tudom, hogy egy
rozsdás forgó fregolija van, amiből két drótág hiányzik, a
csipeszek pedig ütik egymást. Próbáltam volna én ilyen
hanyag lenni a mosás terén!)
– Nem pusztán Melanie-ról volt szó.
Melanie, utánozta hangtalanul Josie, és olyan képet vágott,
amelytől a vonal túlsó végén a tejnek is meg kellett volna
alvadnia.
– Habár nem tagadom, hogy ő volt a katalizátor.
Még hogy katalizátor? Férjcsapda!
– De úgy érzem, szörnyű hibát követtem el – mondta
Damien. – Ritka súlyos hibát.
– És szerinted ezzel most mit kezdjek? Éppen most
foltozom össze az életemet. Újabban már nem kell egy vagon

6
papír zsebkendő hozzá, hogy végignézzem a heti EastEnderst.
Már nem vagyok csont és bőr, nem foltos az arcom, és nem
hiszik rólam, hogy heteim vannak hátra. Az idegenek többé
nem kerülnek ki nagy ívben az utcán. A barátnőim nem
ajánlanak orvost. Boldog vagyok.
– Ez komoly?
– Komoly. – A válasz kicsit túl dacos volt ahhoz, hogy hiteles
legyen.
– Hát én nem.
Újabb kényelmetlen szünet.
– Hogy van a Korábban Prince Névre Hallgató Macska? –
kérdezte Damien valamivel élénkebben.
– Mint aki beindult. Úgy zabálja a Kit-e-Katot, mintha
holnapra összedőlne a világ. Nagyon elégedett, hogy csonka
családban nevelődik.
– Akkor jó – mondta Damien, kevés meggyőződéssel.
– És hogy megy a pótpapaság?
Damien lassan fújta ki magából a levegőt.
– Nehezebben, mint hittem.
Josie gunyorosan vigyorgott.
– A legképtelenebb helyeken hagyják szét a legójukat, egy
vagyonomba került, hogy a laptopomból kiszereljék a
kukoricapelyhet, és az ágy csupa pirítósmorzsa. Olyanok az
éjszakáim, mintha Prince homokostálcáján aludnék.
Mindjárt nem lesznek olyan mámorítóak azok a korábban
oly lelkesen méltatott szexcsaták!
– Izéke tudja, hogy felhívtál?
Hallotta, ahogy Damien a körmét rágja. Ezt tette mindig, ha
hazudni készült.
– Nem.
– Akkor most hol van?
– A Tescóban. Éjszakai bevásárlókörút.
Nocsak, nocsak! És én még azt hittem, én élek unalmasan!
– Mondtad neki, hogy megjöttek a válóperes papírok?

7
 Körömrágás, mint fenn.
– Nem.
– És még nem küldted vissza őket?
– Nem.
A Korábban Prince Névre Hallgató Macska szívből jövően
nyávogott a konyhaajtóban. Josie eltakarta a kagylót.
– Már csak két perc – suttogta. – Nem fogsz éhen veszni.
A Korábban Prince Névre Hallgató Macska úgy nézett rá,
mintha azt mondaná: ha tudnék bánni a konzervnyitóval, már
rég nem volnék itt.
– Valóban ez a legbölcsebb, amit tehetünk? – kérdezte
Damien a legművészibben behízelgő hangján – ezzel élt
hétvégi reggeleken, ha ki akarta csalni őt az ágyból, mert
szalonnás szendvicsre fájt a foga. – Tényleg úgy érzed, nincs
más megoldás?
– Írd csak alá őket, Damien.
– Nem hiszem, hogy ezt el kellene kapkodnunk.
– Te kapkodtad el.
– Nem ezt érdemlem, Josie. Nem önthetsz csak úgy a
lefolyóba öt év házasságot.
Te mutattad meg, hogy megy az ilyesmi. Azóta belejöttem.
– Nem ugorhatnék át hozzád?
– Nem leszek itt.
– Hová mégy?
– Ahhoz semmi közöd.
– Egyelőre még a férjed vagyok.
– Ez már csak múló technikai részletkérdés. – Josie kihúzta
magát, és változatos mássalhangzókkal csitította a nyöszörgő
macskát, amelyik kis nyáltócsákat bocsátott a padlóra, és úgy
festett, mintha a következő másodpercben habzani kezdene a
szája. – Figyelj, most már mennem kell.
– Miért?
– Azóta kialakult a saját életem, Damien.
– Van benne valaki?

8
 Josie úgy meredt égővörösre festett lábkörmeire, mint aki
teljes közönyt fitogtat. Ezt is még ma este át kell lakkozni.
Égővörös körmök és a hamarosan napirendre tűzendő lila
muszlin – nem épp a Looking Good című divatlap legfrissebb
kiskátéja. A Korábban Prince Névre Hallgató Macska
időközben földhöz vágta magát elkeseredésében.
– Van.
– És komoly?
– Elég sokat vagyunk együtt.
– Aha. És jóképű?
– Igen.
– Aha.
– Mennem kell. Ma este együtt vacsorázunk.
– Aha. – Kedvetlen kis szünet. – Szereted?
– Semmi kedvem ehhez a beszélgetéshez, Damien. – Már e
nélkül is ólomnehéz a szívem.
– Gazdag?
– Azt hiszem, Damien, jobb lenne, ha nem telefonálgatnál.
– Nem akarom, hogy kiszállj az életemből.
Josie szája lebiggyedt. Az ajkába harapott, hogy elnyomja
érzelmeit, amelyek rögtön feltolultak, mihelyt nem ügyelt
rájuk eléggé.
– Már megtörtént.
Letette a kagylót, és magához ölelt egy párnát. Most, hogy a
lakástextilek dolgában csak az ő akarata érvényesült, a
díszpárnákat sem kellett többé megtagadnia magától; Damien
ugyanis száműzte őket, a felfüggesztett virágkosarakkal, a
rattan szennyeskosarakkal, valamint a kardigánokkal
egyetemben. Szerinte mindezekről ordít a középkor, amelynek
jeleitől pedig jobban félt, mint ördög a tömjénfüsttől. Josie-nak
következésképpen be kellett érnie a dísztelen hencserekkel,
hogy aztán most rakásba rendezett párnákkal kárpótolja
magát.

9
 Ismét szólt a telefon, élesen, makacsul. A Korábban Prince
Névre Hallgató Macska önmagából kifordulva hempergett a
nappali szőnyegén, Oscar-díjas arányokig fejlesztve a heveny
éhhalál áldozatának színészi ábrázolását; ha Kenneth Branagh
látja, joggal féltette volna a kenyerét. A telefon csak csengett,
Josie pedig a párna szélét rágcsálva tétovázott. Damienből
elege volt; újabban úgy érezte, egy elefánton könnyebben
átrágná magát. A Korábban Prince Névre Hallgató Macska úgy
nézett rá, mintha azt mondaná: jaj, vedd már fel, az ég
szerelmére! Josie a kagyló után nyúlt.
– Da…
– Miért vetted fel ilyen sokára?
Josie elengedte az agyongyötört párnát, és visszahanyatlott
a hencserre. Ezt a beszélgetést csak vízszintes helyzetben
lehet elviselni; és sokat segítene, ha egy dupla gin is lenne a
keze ügyében.
– Szia, anyu.
– Remélem, nem azzal a hitvány, alattomos varanggyal
beszéltél?
– A bankfiókvezetőmmel?
– Nem, azzal a tetű, senkiházi exférjeddel.
– Anyu…
– Nagyon hosszú ideig voltál foglalt.
– Öt évig. Az tényleg hosszú.
– Tudod te jól, miről beszélek. – A mamája beleharákolt a
készülékbe. – Ismerlek egy ideje. Három szó, és
visszakuncsorogsz hozzá, feltűrt szoknyával, letűrt bugyival.
Ha ugyan még hordasz.
– Anyu!
– Mindig is túl jó voltál hozzá.
– Én mindenkihez túl jó voltam, anyu. Minden fiúmat
gyűlölted.
A vonal túlsó végén sértődött csend támadt.
– Nem igaz. Clive-ot igenis kedveltem.

10
 – Clive?
– Clive nagyon helyes volt. A maga igénytelen módján.
– Soha nem jártam Clive nevű hapsival.
– De még mennyire hogy jártál – cicegett a mamája. – Édes
pofa volt. Mindig sál volt a nyakában.
– Soha az életben nem volt Clive nevű fiúm.
– Austin Allegrón furikázott. Egy narancssárga Austin
Allegrón. A papájáé volt.
– Összetéveszted valakivel.
– Lehet, hogy őhozzá kellett volna menned. Nem úgy nézett
ki, mint aki egy vég bugyigumiért dobja az embert.
Clive nem létezett. Se sál. Se Austin Allegro.
– Megjegyzem, apád ugyanilyen volt. A szex, a szex és
semmi más, csak a szex. Reggel, délben, este. Máson se járt az
esze.
Josie apja harminc éven keresztül legföljebb a
szerszámkamrájáig merészkedett, és a muskátlijai mindig
jobban érdekelték a testi élvezeteknél. Mindamellett a maga
csendes módján sikerült féken tartania a felesége legádázabb
kilengéseit, amelyek a halála óta gátlástalanul tomboltak és
romboltak.
– Mindenről azok a nők tehetnek, akik elégették a
melltartójukat. Attól fogva nem lehetett ráismerni.
Josie négyig számolt – a tíz már meghaladta volna erejét.
– Éppen vacsorát főztem.
– Mi az?
– Amikor fölcsengettél. Vacsorát. Most sípolt a mikró. Ha
nem szaladok, leég, elolvad vagy szétfő.
– Csak nem megint valami kínai?
– Nem, valami olasz. Éljünk nagy lábon.
– Aggódom érted, drágaságom.
– Tudom. De hát aggódsz te az egész nyugati féltekéért és a
lakossága kilenc-tizedéért.
– Mindennel kész vagy holnapra?

11
 Josie idegesen méregette a sarokban álló, becsomagolt
bőröndöt. Semmiképpen sem szerette volna, hogy az anyja
rájöjjön, miféle aggályai vannak az ügyben. Ez volt az első
utazása ebben az újdonatúj, majdnem elvált családi
állapotában, és a gyomrát hol izgalom bizsergette, hol félelem
marcangolta. Azelőtt Damien dolga volt, hogy ügyeljen a
jegyekre, az útlevélre, a pénzre; most mindez őrá vár. És vajon
hogy boldogul majd a poggyászával? Mi a jobb: ha a reptéri
kofferkuli vagy az ember férje megy a saját feje után?
– Azt hiszem…
– Nehogy aztán elfelejts valamit.
– Azon leszek.
– Kár feleselni. Ha nem tudnád, a kesztyűdet mindig hozzá
kellett kötöznöm az esőköpenyedhez, nehogy elhagyd. Ha egy
fontot kaptam volna minden egyes pár elhagyott kötött
kesztyűdért, most Barbra Streisandnak hívnák a
szomszédomat.
– Tudom, anyu.
A Korábban Prince Névre Hallgató Macska mintha már rég
megbánta volna, hogy a telefon felvételére buzdította. Josie
egy „én megmondtam” tartalmú pillantást lövellt felé.
– Mennem kell. A macska kéri a vacsoráját.
– Elrontod azt a bestiát.
– Ki másra ontsam a gyengédségemet?
– Itt vagyok én.
– Rajtad kívül.
– Hát én őszintén remélem, hogy hamarosan felszedsz
valakit. Olyan helyes nagymama lennék.
– Ez most a legkisebb gondom, anyu. Még nem vagyok kész
egy komolyabb kapcsolatra.
– Kezdetnek még egy kis laza szex is megtenné…
– Anyu!

12
 – Mindent tudok az óvszerekről. Mrs. Kirby, a patikusnő
mindent elmagyarázott, amíg a köptetőmre vártam. Szóba se
állj olyan férfival, aki kis méretet vásárol.
– Most már igazán le kell tennem; a vacsorám önmagát
fogja elhamvasztani.
– Bárcsak veled mehetnék.
– Ehhez most már késő, anyu.
– Ott lenne a helyem. Nem értem, miért kapkodja így el az a
Martha az esküvőjét.
– Hiszen ismered. Talán azt hitte, a pasi meggondolja
magát, ha nem rángatja rögtön az oltár elé.
– Az igaz, hogy elég régóta van a piacon – mondta a mamája
engedékenyen.
– Szerintem nem kellett aggódnia, hogy belepi a por…
– Ha már ennyit várt, ő talán elsőre is jó vásárt csinál.
Telitalálat, anyám!
– Majd ha megjöttem, mindent elmesélek.
– Nehogy átvállald mások holmiját. Főleg ha úgy néz ki,
mint a hintőpor. Éppúgy lehet első osztályú heroin is, és a
végén hastáncosnőnek állhatsz egy török börtönben. Másról
sem olvas az ember a Women’s Realmben. Ti, tapasztalatlan
lányok, nem is sejtitek, milyen védtelenek vagytok.
– Nem vagyok tapasztalatlan lány. Harminckét éves érett
asszony vagyok, oszlopos tagja a társadalomnak, és már
tizenkét éves koromban józanul és felelősen gondolkodtam.
Mit is írtak rólam a bizonyítványokban?
– Azt, hogy józanul és felelősen gondolkodsz – ismerte el a
mamája.
– Tisztelt bíróság – befejeztem.
– És ne állj szóba a gépen idegen férfiakkal. Ha valami
gyanús alak mellé kerülsz, szólj, hogy ültessenek át. Kötelesek
rá. Benne van a szabályzatban.
– Mennem kell. – Következhet a berekesztési fázis.
Visszaszámlálás. Öt. Josie célba vette a kagylóval a készüléket.

13
 – Mondd meg, hogy csókolok mindenkit.
– Megmondom. – Négy. Már ereszkedünk lefelé.
– És hívj fel, ha odaérsz, hogy megnyugodjak.
– Felhívlak. – Három. Még lejjebb. A helyzet biztató.
– Ígérd meg.
– Megígérem. – Kettő.
– Szeretlek, Josephine Ellen.
– Én is téged, anyu. – Egy. Sikerült. Kagyló a talpazaton.
Dokkolás befejezve. Berekesztési fázis sikeresen lezajlott.
Josie az órára nézett. Nem is rossz. Sőt már-már
világrekord. Lecsúszott a hencserről, és ekkor észrevette, hogy
a macska bágyadtan dől a konyhaajtónak.
– Jó, jó, látom. Az elején még csak megjátszottad magad, de
mostanra a gyomrod már tényleg azt hiszi, hogy elvágták a
torkodat.
A kandúr szánalmas nyávogása elárulta, hogy a kifejezés
pontosabb nem is lehetne.
Ekkor újra megcsörrent a telefon, és a macska önmagába
töppedt. „Tudtam én, ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen.”
Újabb csengetés. „Még nem kaptam részletes listát a
szomszédok betegségeiről, és az ablaktisztító szerelmi
életének bizonyos részleteit is homály fedi.” A telefon tovább
csengett, a macska egyre látványosabban szenvedett. „Fel kell
vennem. Tudja, hogy itthon vagyok.” A telefon csak szólt és
szólt. – Esküszöm, legföljebb egy perc lesz!
Josie felvette a kagylót.
– Igen, anyu.
– Miféle kocsija van?
– Damien!
– Vállalati kocsi? Vagy valamilyen sportmárka?
– Damien, nagyon kérlek, hagyj békén.
– Sokáig beszéltél. Vele?
– Az anyámmal. Nem mintha beszámolóval tartoznék
neked.

14
 – Többet jelent számodra, mint én?
– Damien, nekem a fogpiszkálás is fontosabb, mint te.
Josie hallotta, ahogy exférje súlyosan belesóhajt a kagylóba.
– Josie, én…
– Most megyek, Damien. Viszonthallásra.
– Josie…
Josie lecsapta a kagylót. A macskán szemlátomást eláradt a
megkönnyebbülés.
– Orvtámadás volt – mondta neki Josie –, de visszavertük.

Josie meggyújtotta a gyertyákat az asztalon. Piros gyertyák

voltak, és az elmúlt Valentin-napra vette őket, de nem került
rájuk sor, mert Damien telefonált, hogy benn kell maradnia
egy bonyolult program miatt. No igen – elég zűrös lehetett
lerángatni azt az icipici leopárdbőr tangát Izéke hájas
seggéről. Damien végül hajnali kettőkor bukkant fel; kapatos
volt, és bűzlött az idegen parfümtől. (A csapatnak utána még el
kellett mennie egy szállodába, egy kis kollegiális ivászatra,
mentegetőzött másnap reggel, még macskajajosan.) Ő pedig
egyedül fogyasztotta el a nagy szeretettel összeállított
vacsorát.
Ma este egy személyre terített, és felszolgálta magának a
csökkentett zsírtartalmú és csökkentett ízértékű fagyasztott
lasagnát, amelynek sarkai étvágygerjesztő feketére
pörkölődtek a mikróban, és az állaguk padlócsempére
emlékeztetett, míg a közepe fehér, nedves és langyos maradt.
A saláta ernyedt volt, és két nappal túl a lejárati idején, de
Josie utazás előtt ki akarta üríteni a hűtőt, és különben is
betegesen irtózott az élelmiszerrel való pocsékolástól.
– Nesze, te falógép – mondta gyengéden, és az Ínyenc
Húsfalatok feliratú konzervet egy Royal Doulton márkájú
porcelántányérra helyezte. A tányér közepén jegyespár

15
díszelgett, cifra aranyszívekkel és irgalmatlan mennyiségű
virággal körítve. – Vacsiidő.
A Korábban Prince Névre Hallgató Macska rajongva a
bokájához törleszkedett, összeszőrözve fekete nadrágját.
– Ejnye, te haspók – dorgálta Josie, majd gyér lelkesedéssel
szúrta villáját az átázott tapétára emlékeztető ínyencségbe.
Mindenesetre jó jel, hogy az étvágya lassan visszatér, és már
kezd elege lenni a gyári tucatkajából. Az újrakezdés következő
szakasza az lesz, hogy visszatér az ehető, ízletes, maga
készítette ételekhez. Ha minden jól megy, előbb-utóbb még
laposra zsugorodott mellei is kigömbölyödnek.
Undorodott Damien hívásaitól. Felkavarodott tőlük mindaz,
ami már ülepedőben volt – mintha egy nyugodtnak látszó víz
felszíne alatt örvény tombolna. Damien mindig
védekezőállásba kényszerítette, holott ő volt az, aki kisétált
házasságukból, és semmi köze hozzá, jár-e valaki mással vagy
sem. Akár az egész angol nemzeti fociválogatottal dughatna –
méghozzá felhőtlen gyönyörrel –, Damien Flynn akkor sem
szólhatna egy árva szót sem. Belekortyolt a vörösborába –
száraz volt és kesernyés. Egyetlen nyavalyás pohárral is nehéz
lesz legurítania a torkán. A magányos borozgatásban semmi
öröm.
A Korábban Prince Névre Hallgató Macska felugrott a
székre, és az asztalra helyezte mancsát. Josie szomorkásan
sóhajtott. Életének egyetlen hímnemű szereplője elismerően
dorombolt, hogy jelezze: tudja ő, melyik oldalán van a kenyere
– vagy a Kit-e-Katja – megvajazva, és fejét a tányérba temette.
Úgy falt most is, mintha ez volna az utolsó vacsorája.
Josie bekapcsolta a CD-lejátszót. George Michael zendített
rá. Josie újabban már a legnyúlósabb szerelmi dalt is száraz
szemmel tudta végighallgatni – semmi kétség, ez is biztató jel.
Guilty feet have got no rhythm… Damien meg ő – akár bűnös
volt a lábuk, akár nem – mindig pompásan táncoltak
egymással.

16
 A mindenségit, de ki van merülve… Az, hogy egymás után
társaloghatott leendő exférjével, majd a mamájával,
elemésztette belső erőforrásainak még a vésztartalékát is. No
de legföljebb majd átalussza a repülőutat, ahelyett, hogy
bámulná azokat a ciki filmeket, amelyek úgyis éppen annyira
állottak, hogy már mindenki láthatta őket. Kihúzta a székét,
majd értelmetlenül cirkalmas mozdulattal összehajtogatta a
szalvétát. Amikor leült, a macska felnézett tányérjából.
– Valami baj van? – kérdezte Josie. – Talán hazudtam neki?
Igenis fontos vagy nekem.
A Korábban Prince Névre Hallgató Macska pillantása
elárulta, hogy nem érzi meggyőzőnek a kibúvót.

17
 Második fejezet
– A helyemen ül. – Josie még egyszer ellenőrizte a
beszállókártya és a felső csomagtartó számát.
A helyén ülő férfinak minilejátszó volt a fején, és lelkesen
bólogatott, feltehetőleg a zene ritmusára. Persze az is lehet,
hogy kóros rángása van. Josie-t így is, úgy is arra a műantilop
labradorra emlékeztette, amelyet apja tartott a Ford Cortinája
hátsó polcán, és amely, ha a kocsi befordult vagy zöttyent
egyet, olyan furán billegtette külön rudacskára illesztett fejét.
Josie évekig szédült miatta a kocsiban. És most tessék, éppen
itt, az ő ülésén kellett feltámadnia. Egy műantilop labrador,
kócos szőke hajjal a fején. Josie eltűnődött, vajon ilyenszerű
példányra gondolt-e a mamája, amikor a gyanús alakoktól
óvta.
– Nem volna szíves mielőbb leülni, asszonyom? A kapitány
felszálláshoz készülődik, és ön elzárja a járást.
– De kérem…
A légikisasszony csitító cöcögést hallatott, és átpréselte
magát Josie mellett. Nahát, ez kellemes. Igazán nincs ilyesmire
hangolva. Damien hívása felizgatta, és kizökkentette a rendes
kerékvágásból. Nyugtalanul aludt, és álmában Damien
mindenféle barbárságot művelt vele. Az utolsó látomás arról
szólt, hogy az ágyra teperi, leszorítja, és a fejbőrét
karmolássza. Aztán arra ébredt, hogy arcát a párnába fúrja, a
nyakán pedig ott ül a Korábban Prince Névre Hallgató Macska,
és a tarkóját pofozgatva figyelmezteti, hogy a reggeli immár
egy paraszthajszálra van. Minden férfi egyforma. Önzésben
nem ismernek határt.

18
 Josie a beszállókártyája élével meglegyintette a helyén ülő
férfi fejét. Ez hatott: a férfi felnézett.
– A helye – mutatott Josie sokatmondóan az ülésre. – Az
enyém. – Na, mi lesz már? Sipirc!
A férfi kihúzta és szemügyre vette az egyik füldugóját.
– Megengedné? – kérdezte. – Imádom nézni, ahogy felszáll.
– Hát…
– Félidőben majd cserélhetünk. – Szája huncut mosolyra
görbült; olyan volt, mint egy játékos kiskutya: gyere, játsszunk
együtt, dobd jó messzire a labdámat, és jutalmul
megcsiklandozhatod a pocim. Afféle negédes bájgúnár a
Barbara Woodhouse-féle iskolából – Josie-nak most éppen
csak ez hiányzott.
– Hát… – ismételte meg tétován. Ő szeretett volna az
ablaknál ülni. A fel- és leszállás a repülés két legveszélyesebb
szakasza, és megnyugtató, ha az ember látja, hogy „műszaki
probléma” esetén mekkorát kell majd zuhannia. – Nem bánom.
– Azért sokatmondó szünetet tartott, hogy jelezze:
fenntartásai vannak.
– Köszi. Ez igazán haveri gesztus.
Nem vagyok a haverja. Én csak egy rosszkedvű utas vagyok,
aki több csomaggal van megrakva, mint a tündökletes Joan
Collins, mert Martha unokatestvérem küszöbönálló New York-
i esküvőjére mindenki rám sózta a hülyébbnél hülyébb
nászajándékait. Rokonaim többsége ugyanis sajnálja a pénzt a
repülőjegyre, és ehelyett engem pakoltak meg ólomüveg
gyümölcsöstálakkal, monogramos törülközőkkel és egyéb
nélkülözhetetlen háztartási cikkekkel, melyek az elkövetkező
húsz év során érintetlenül aszalódnak majd Martha
szekrényeinek legeldugottabb zugaiban. Mert ha akad nő,
akinek már eleve megvan mindene, ami az élethez kellhet, az ő
és nem más.
Különben is: ki járna szívesebben esküvőkre, mint az,
akinek épp most zajlik a válópere?

19
 Az ő helyén ülő férfi visszakapcsolta a CD-s walkmant a
fülébe, és folytatta a bólogatást. A Charming II volt soron – a
folytatás. Ennél többször legföljebb Madonna nyergelte meg a
barázdákat, gondolta Josie. A végén még előránt a pasi egy
gitárt is, és a húrok közé csap. Ha New Yorkig óhajt itt
vonaglani mellette, mint a Muppet-show valamelyik figurája,
akkor ez bizony igen-igen hosszú utazásnak ígérkezik.
Josie fújtatva lendítette kézipoggyászát a vállára. Joan
Collinsnak legalább ott lihegne a nyomában valamilyen
fullajtár, lakáj, beosztott ifjú szerető, akármi, hogy a
segítségére legyen – míg őneki, Josie Flynn camdeni illetőségű
harminckét éves leendő aggszűznek senki nem áll
rendelkezésére. Érdemes aláhúzni: senki az égvilágon. Most,
hogy a válási statisztikák egyik adatává sápadt, neki
egymagának kell gondoskodnia róla, hogy Connie néni lepedő-
és párnahuzat-garnitúrái sértetlenül eljussanak a
célállomásra. A néni a Brit Háziipari Szövetség mintaboltjában
jutott hozzájuk, mondván, hogy az amerikaiak mindenért
bolondulnak, ami a „brit” jelzőt magán viseli. Szíve mélyén
azonban Josie nagyon jól tudta, hogy a cseresznyepiros
kacskaringók hátteréből kiemelkedő napsárga nárciszminta
nem Martha káposztája. A legkevésbé sem az.
Még szerencse, hogy a mamájával nem kell külön bajlódnia.
Josie küszködve préselte be az útitáskát a felső
poggyásztartóba, és közben imádkozott, nehogy a kismillió,
Royal Doulton matricás mütyür összetörjön, aztán lehuppant a
szabad helyre. Abban is csak reménykedhetett, hogy Freda
néni esküvői dísztányérjáról sikerült a Korábban Prince Névre
Hallgató Macska Kit-e-Katjának minden nyomát eltüntetnie.
Útitársa a végén csak mérsékelt figyelemre méltatta a
felszállást, amiért annyira odavolt, viszont annál inkább
felragyogott a szeme, amikor az akadékoskodó légikisasszony
feléjük csörömpölt az italoskocsival.

20
 – Egy dupla whiskyt – mondta, miután Josie átvette a Jeges
Völgy Természetes Szénsavas Forrásvizet rejtő meleg
műanyag palackot. Természetes Szénsav – mi lehet ez? Valaki
beleszellentett? Miért ne kérhetett volna ő is egy dupla
whiskyt? Hogy miért? Hát mert nem érkezhet meg New
Yorkba kiszáradva és elefántméretűre dagadt lábbal.
Kinyitotta az üveget, és próbaképpen kortyolt egyet belőle.
Jeges forrásvíz! Inkább szúnyoghúgy. A helyén ülő férfi
megvált a lejátszójától, és egy hajtásra ledöntötte a whiskyjét.
Josie egy oldalpillantást vetett rá.
– Szorong a repüléstől?
– Borzalmasan – mondta a férfi, és megnyalta a pohár
szélét. – Remélem, soha nem fognak áttenni az Útleírás
rovathoz. Ámbár – emelte a magasba poharát, mintha a
levegőt köszöntené – az ital most inkább annak szól, hogy
frissen váltam, és boldogtalan vagyok. – Szomorkásan
elmosolyodott, és Josie megállapította, hogy így, a füléig futó
vezetékek nélkül igazán egész helyes. – Már indultam volna a
reptérre, amikor a végzés – és vele persze az ügyvédi számla –
becsúszott a levélrésen.
– Igazán sajnálom…
– Én is. Közben már ősidők óta zajlott. Azt hittem, rég túl
vagyok rajta. Nem értem, mitől fáj még mindig. A fölöslegesség
érzése sosem kellemes. Talán ettől.
– Hát az nagyon is meglehet. És az elszakadás sem könnyű.
– Josie, viszolygását leküzdve, ismét hörpintett a vízből. – De
idővel enyhül.
– Gondolom, tapasztalatból beszél.
– Hát persze. Végigjártam én is a lépcsőfokokat. Beleértve
azt is, hogy a kertvárosi négy hálószobás menő családi házból
ócska camdeni társasházi lakás lett.
A férfi arcán felhő suhant át.
– Nem úgy hangzik, mintha már túl volna rajta.

21
 – Pedig ez az igazság – mondta Josie, és úgy gondolta, nem
is lódít túl nagyot. Damiennel folytatott előző esti beszélgetése
rávilágított, hogy már nem tehetetlen prédája a férfi változó
hangulatainak; eljutott odáig, hogy legföljebb a saját
hangulatainak van kiszolgáltatva, és ez igenis haladás.
Útitársa odaemelte üres poharát a műanyag palackhoz.
– Hát akkor – a két elvált egészségére! Különben Matt Jarvis
vagyok.
– Én pedig Josie Flynn. – Pohár és üveg tompán
összekoccant.
– Nos hát, Josie Flynn: magát mi szél fújja a jó öreg
Államokba?
– Martha esküvője. Martha az unokanővérem, és örök
optimista. Harmincnégy éves, de az első házassága.
– Inkább naivnak mondanám.
– Téved. Szilárd meggyőződése, hogy megtalálta az Igazit.
– Mázlista.
Josie vállat vont.
– És én leszek az egyik nyoszolyólány.
Matt gúnyosan vigyorgott.
– Ne nevessen. Én is azt hittem, hogy rég kiöregedtem a
nyoszolyólányi státusból. Az utolsó alkalommal hétéves
voltam, és citromsárga muszlinruhát viseltem, de megvertek,
mert fényképezkedés közben játszani kezdtem a
templomudvaron, és összesároztam a vadonatúj sárga selyem
papucscipőmet.
– És most miből lesz a ruhája?
Josie elbiggyesztette a száját.
– Muszlinból. Csak most lila lesz.
Matt az ajkába harapott.
– Igazán forradalmi változások mennek végbe a
nyoszolyólány szakmában.
– Nagyon csinos ruha – tiltakozott Josie. – Csak az a kár,
hogy februárt írunk. A ruha ujjatlan, és se vállpántja, se háta.

22
 – Tényleg csinos lehet.
Josie ingerülten meredt rá.
– Na és maga?
– Nálam most is csak a munka… Zenei újságíró vagyok a Sax
’n’ Drums and Rock ’n’ Roll magazinnál. Húsz éve, hogy John
Lennon meghalt, és egy dupla emlékszámot hozunk ki. Meg
kell szólaltatnom az „új” Beatlest egy kétkolumnás interjúban.
– Csúfondárosan húzta fel a szemöldökét.
– Imagine – mondta Josie.
– Hát nem könnyű. Képzeljen el egy falkára való nyegle,
tehetségtelen, kezdetlegesen táncikáló baseballsapkás kis
surmót, amint összehasonlítják magukat azzal az emberrel, aki
egy személyben változtatta meg a rock and roll egész világát.
– Paul nem segített be véletlenül?
Matt utálkozva húzta el az orrát.
– Még egy icipicit sem? Vagy Elvis? Neki se lett volna része
benne? Úgy tudom, a maga idejében eléggé kedvelték.
– Szikrányi sem volt bennük John géniuszából.
– Nahát! – Josie lelkesedést színlelve emelte szájához a
Jeges Völgy forrásvizet. – Eszerint maga elszánt Lennon-
rajongó.
Matt bólintott, majd szemével a légikisasszonyt kereste.
– Eszerint maga nem az…
– Énnálam Davids volt a nagy szám – ismerte be Josie. – És
főleg az Essex és Cassidy. Habár elég sokat epekedtem David
Soulért is.
– David Soulért?
– Jó, tudom – fintorította el az arcát Josie. – De hát tini
voltam. Az ízlésnek is megvannak a maga bakugrásai. Nehéz
korszak volt ez az életemben. Amikor valamennyire megjött az
eszem, átkapcsoltam David Bowie-ra, és úgy képzeltem,
halálosan elit lettem. Ha John, Paul, George és Ringo mellé
ötödiknek David is betársul, úgy lehet, az egész életem
másképp alakult volna.

23
 És ha nem egy Damienhez, hanem egy Davidhez megy
feleségül, talán akkor is másként alakul az élete. Sokkal többet
kellett volna tanulmányoznia a The Omen című klasszikus
horrort, ahelyett, hogy a leghátsó sorban smacizott volna
holmi pattanásos sutyerákkal, akinek már a neve is elveszett
az idők homályában, és akit – felőle – akár Clive-nak is
hívhattak volna, mely esetben ő lehetett volna az a sálba
bugyolált, Allegrón furikázó illető, akire a mamája olyan meleg
szeretettel emlékszik. Igen, ha Damien láttán rögtön kocogni
indul, akkor talán most boldogan élne valami meleg, vidéki
fészekben, két gyönyörű, angyalarcú gyermekkel, ahelyett,
hogy a válás peremén tántorogna, és szerény megélhetését
egy düledező camdeni ház érettségi előkészítő kurzusán
kaparná össze, ahol információs technikát és közgazdasági
ismereteket oktat unatkozó tizenéveseknek. Ki tudja: hátha
egy David oldalán az élet tündérmesébe torkollt volna.
Ehelyett Damien, a nyalka királyfi, egy másik nő karjából
került elő, és egyetlen villámsújtotta pillanat alatt csúf,
félrekefélő békává változott.
– A magáé mikor jött ki?
– Tessék?
– A válási végzése.
– Formálisan még nincs kinn; ez idő szerint a férjtelenedés
állapotában vagyok. Nemrég küldtem vissza a papírokat.
Ámbár nem sok teteje van ügyvédeket fizetni, amikor nem áll
szándékomban, hogy még egyszer kikössek ebben a szentnek
mondott révben.
– A feleségem jövő héten esküszik. Méghozzá ugyanabban a
templomban.
Mindketten megvetőn biggyesztették el a szájukat.
– Még a gyászévet sem várta ki – motyogta Matt. – Sürgős
neki.
– Vannak, akik imádják a holtomiglan szó csengését.
Matt ismét hörpintett a whiskyjéből.

24
 – Neki azért ennél kézzelfoghatóbb indoka van. Tudniillik
állapotos.
Josie ismét elfintorította az arcát.
– Méghozzá ikreket vár.
– Kemény…
Most már mindketten újabb whiskyt rendeltek.
– Legalább más ruhát kell fölvennie.
Megkockáztattak egy halvány mosolyt.
Josie hátradőlt az ülésen.
– Állítólag másodjára jobban esik a szerelem.
– Maga hisz ebben?
– Még meg kellene győződnöm róla. Talán olyasmiről van
szó, hogy az ember tanul a tévedéseiből, és alaposabban
körülnéz. Olyasvalakit keres, aki jobban illik hozzá, mint az
első.
Matt vállat vont.
– Hátha mindkettőnknek szerencsénk lesz, és olyan jelöltet
találunk, akiért érdemes még egyszer megkockáztatni ezt a
rengeteg kínlódást.
– Hátha.
Összenéztek, de egyikük sem látszott túl bizakodónak.
– Még egy whiskyt?
Matt legyőzötten bólintott.
– Magával tartok – mondta Josie.

25
 Harmadik fejezet
Josie szürkén szemerkélő esőben és színjózanul hagyta el
Londont. Most melegen tűzött a nap, és ő spicces volt. New
York februárban – és tizenkilenc fok! A piros neon
hőmérséklet-kijelző lustán hunyorgott rá, és ettől a szemhéja
is lustán elnehezült. A napsütés erejétől émelyegni kezdett a
gyomra, és igazán mérhetetlenül boldog volt, amiért a vastag
télikabátjában utazott, sőt sálat és kesztyűt is hozott magával.
Nem kellett volna a mamájára hallgatnia, aki a világhálón
kötésminták után vadászva állítólag hóviharokról és mínuszos
hőmérsékletekről szóló előrejelzésekbe ütközött. De legalább,
ha ilyen marad az idő, nem hűl ki a nyoszolyólányi ruhában.
Meg aztán együtt örül majd Marthával, ha unokanővérkéje
életének nagy napján nem zuhog az eső.
A John F. Kennedy repülőtér előtt az épület teljes hosszában
kígyózott a taxira váró utasok végtelen sora. Matt ott állt
mellette, enyhén támolyogva.
– Megosztozzunk egy taxin? – kérdezte, bár az sz-szel és az
x-szel nem igazán boldogult.
Josie csak bólintott; attól tartott, neki már az „igen” is
nehézségeket okozhat.
– Mit csinál ma délután?
Josie meg akarta vonni a vállát, de nem tudhatta, eljut-e a
parancs a megfelelő izmokig.
– Kirakatot nézek. Felhívom anyámat. Felhívom Marthát.
Tudatom velük, hogy megérkeztem, és még egyben vagyok.
Kirakatot nézek.

26
 – Ki kéne találni valami közös programot – javasolta Matt,
amikor a dagadt diszpécser nem szűnő sípolásán túlesve
bezuttyantak a nekik rendelt rozoga, pacsuliszagú taxiba.
A sofőr, mit sem törődve a többi autó kötelező
dudakoncertjével, betört a forgalomba.
– Például mit?
– Például a Szabadság-szobrot. Amíg ilyen szépen süt a nap.
Nagyon jól áll a hölgynek, ha csillog a szeme. – Matt szemébe is
sugarat lopott a nap.
Josie beleegyezőn mosolygott, habár nem tudta, jó helyen
keresi-e a száját.
– Miért ne?
Kényelmesen elhelyezkedtek szőrmével borított üléseiken,
mialatt a taxi rátért a Van Wyck gyorsforgalmi útra, majd
behatolt Manhattanbe, ahol a délelőtti napsütés átmelegítette
az égig ágaskodó épületek homlokzatát.
Josie nagyon szerette New Yorkot. A városból olyan
zsibongó élet áradt, mintha a kövezetben is villamosság
keringene, és a levegőben vibrálna a statikus töltés. A
földkerekség leglüktetőbb városa volt. Josie járt már itt vagy
tucatszor, Damiennel is, Marthával is – ez az egyik előnye
annak, ha a család az óceán két partjára van elosztva –, de
soha nem unatkozott. Itt, embereknek és élményeknek e
hatalmas olvasztótégelyében mindig kínálkozott valami új,
valami izgalmas. New Yorkban minden más volt – nagyobb,
gyorsabb, hangosabb, látványosabb, színesebb, mint a világ
bármely más pontján.
Matt feje az út döccenőinek ritmusára imbolygott; úgy
látszott, érzéketlen a körülötte tobzódó élet szédítő iramára. A
sofőr ide-oda kanyarogva araszolt előre az eldugult utcákon,
mind beljebb hatolva a város szívébe, ahol a gyalogosok
összehasonlíthatatlanul gyorsabban haladtak, mint az autóban
ülők. Josie még soha nem volt egyedül Manhattanben, de
meglepetten tapasztalta, hogy a gyomra mégsem rándul

27
csomóba. Talán azért van ez így, mert rátalált Mattre; nem
mintha támaszkodhatna rá, de már az is jó érzés, hogy valaki
van mellette. Ahogy végigpillantott a bóbiskoló férfin, azon
tűnődött, valóban ennyire tapasztalt utazó-e, vagy pusztán
csak merevrészeg. Akármit mondott is a volt feleségéről, úgy
látszott, nem nyomasztja semmiféle gond. Josie úgy találta,
nagyon laza, oldott személyiség, bár feltehetőleg az a fajta, aki
az őrületbe kergeti az embert, ha siet valahová, vagy úgy érzi,
már tegnap is késő lett volna felszerelni az új konyhai polcot.
Josie máris kellemesen természetesnek érezte kapcsolatukat,
és vissza kellett fognia magát, nehogy azt latolgassa, vajon
erőssége-e a férfinak a polcfelszerelés. Maga is csodálkozott,
milyen nehézkesen éli bele magát az egyedül álló nő
helyzetébe, és kíváncsi volt, mikor érzi majd magától
értetődőnek ezt az állapotot.
Mattbe némi élet költözött. Kábán bámult ki az ablakon a
nevezetes helyekre, melyeket a sok amerikai krimi emléke
meghitten ismerőssé varázsolt. A forgalom nagy csikorgás
közepette éppen lefagyott.
– A szállodám itt van valahol a következő utcánál – közölte.
– Az lenne a legokosabb, ha most kitenne, és utána
találkoznánk a Battery Parkban, hogy elkapjuk a kompot. – Az
órájára nézett. – Mondjuk, másfél óra múlva. Megfelel?
Josie is az órájára nézett, vajmi fölöslegesen, mivel az még
mindig a nagy tó másik partján érvényes idő szerint ketyegett.
– Nagyszerű.
Matt előrehajolt.
– Itt kiszállok, öreg – mondta, mire a sofőr kelletlenül
kétarasznyival kijjebb húzódott a forgalomból, hogy utasa
megcélozhassa, és egy ugrással bevehesse a járdát. – Akkor a
mihamarabbi viszontlátásra.
Meglengette a kezét, és a saját lábában megbotolva
kitámolygott a taxiból; a hátsó ülés és a számla Josie-ra
maradt.

28
Josie szállodája jellegtelen üzletemberekre szakosodott
jellegtelen intézmény volt; sötétkék öltönyös ügyfelei
céltudatosan szelték át az előcsarnokot, úton szemlátomást
roppant jelentőségű tárgyalásaikra. Josie-nak Damien jutott
eszébe. Ő is ilyen sötétkék eleganciájú, katalógusból kivágott
típus volt; Josie mindig azt szerette volna, ha kicsit lazábbra
veszi a szerepet, megenged magának némi formatervezett
borostát vagy egy leheletnyi kecskeszakállt. Damien azonban
soha nem jelent meg alulzselézve – no persze mindaddig, amíg
nem találkozott Izékével, aki fiatalabb évjárathoz tartozott, és
beláttatta vele tévedéseit; ettől kezdve kemény summákat
ruházott be Tommy Hilfiger márkájú pólókba, Timberland
cipőkbe és Caesar fazonra nyírt frizurákba. Josie pedig rájött,
hogy fontos tárgyalásai nem annyira helyi hotelekbe, mint
inkább helyi hotelszobákba szólítják a férjét; mostanra
azonban ez az emlék már nem – vagy legalábbis csak
mérsékelten – dúlta fel az idegeit.
Kötelességtudóan követte a szállodai boyt a szobájáig.
Óriási dobozra emlékeztetett, két dupla ágy állt benne, és a
szélein – az üzemszerű működéssel járó természetes
elhasználódás következtében – már kissé megkopott. Az
ablakhoz ment, és elhúzta a fonnyadt, hálómintás függönyt. A
napfény szinte megrohanta az üveget. Bár választéknak ott lett
volna Manhattan felhőkarcolóinak teljes panorámája, az ő
szobájából a kilátás a szemközti irodaépület légkondicionáló
dobozaira nyílt.
Josie visszahúzta a függönyt. Szűrt fényben még mindig
jobb volt a hatás. Manhattan látképe mindig szemkápráztató,
különösen a levegőből vagy lentről, a földről. Bizonyos
távolságból nézve bontakozik ki teljes pompájában. Innen a
sűrűjéből azonban az egész csupán nyomasztó terjedelmű,
egymáshoz préselődő épületsorok lehangoló egymásutánja.

29
 Aprópénz híján fölösen bőkezű borravalót adott, majd
mihelyt a boy rácsukta az ajtót, hálásan roskadt le a közelebbi
ágyra. Az lenne a legegyszerűbb, ha most lehunyná a szemét,
és simán elbóbiskolna – hiába lüktet-kattog alatta várakozón a
föld legfeltöltöttebb városa. De megígérte az anyjának, hogy
megérkezése után nyomban telefonál. Miért is volt ilyen
könnyelmű? Alighanem azért, mert jólesett a tudat, hogy
valaki aggódik érte, még ha ez a valaki csak az anyja is, akinek
úgyszólván elemi kötelessége az aggódás. Nos: teher vagy
élvezet? Kié legyen az elsőbbség – az anyjáé vagy Martháé?
Essünk túl a rosszabbikon, gondolta. Martha várhat.
A modern technika fénykorában is egy örökkévalóságig
tartott, amíg a kapcsolat létrejött. Látta maga előtt az anyját,
ahogy sürgölődve takarítja el az ebédlőasztalról korai
vacsorája nyomait; még most, magára maradva sem volt
hajlandó a konyhában étkezni…
– Halló…
– Szia, anyu. Csak közölni akartam, hogy épségben
megérkeztem.
– Jaj, drágám! Már éppen izgulni kezdtem.
Josie elnézően mosolygott.
– Semmi szükség rá. Minden rendben.
– Milyen az idő? Tényleg hóvihar van?
– Nem. Meleg van és süt a nap.
– Februárban? Az lehetetlen.
– Sajnálom, de ez az igazság.
– Még véletlenül se válassz meteorológust, szívem. Egy
szavukat se lehet elhinni. Milyen volt a repülőút? Remélem,
nem álltál szóba idegen férfival?
– Csak egy baltás gyilkossal, két pszichopatával meg egy
negyedikkel, aki azzal vágott fel, hogy kiskorúakat fogyaszt
uzsonnára.
– Nagyon csúnya szád van, Josephine Flynn. Nem is vagy az
anyád lánya.

30
 – Egy nagyon kedves ember volt a szomszédom.
– Hogy érted azt, hogy kedves?
– Nem ügyvéd, tehát neked nem tetszett volna.
– Most, hogy mindenki pereskedik, egy ügyvéd mindig jól
jön a családban.
– Ígérem, ezt szem előtt tartom.
– Ma a reggelinél a Daily Mailt olvastam. Várj csak, itt is van
már… – Josie hallotta az újságpapír zizegését. – Ismersz egy
Bill Gates nevű illetőt?
– Hajaj…
– Ha már odaát vagy, igazán felhívhatnád.
– Úgy értettem, hogy hallottam róla. Nem ismerem
személyesen. Soha nem voltam vele egy szobában – sőt
amennyire tudom, még egy országban sem. Az biztos, hogy
nem cseresznyéztünk egy tálból.
– És ez számít?
– Legalábbis szűkíti a lehetőségeket.
– Nőtlen.
– Nem igaz, nős.
– A Mail szerint nőtlen.
– A Microsoft elnöke.
– Akkor ért a számítógépekhez. Ez is jól jöhet a családban.
Az enyém még mindig influenzás.
– Úgy érted, vírusa van.
– Szerintem az a fő baja, hogy a képernyőkímélőn Pamela
Anderson látható toplessben. Megjegyzem, Kevin, tudod, az a
fiatalember a szomszédból, mindig alig várja, hogy
átugorhasson segíteni.
– Hát ez nagyon érdekes…
– Szóval felhívod?
– Bill Gatest? Nem tartom valószínűnek. Azt se tudom,
egyáltalán New Yorkban lakik-e.
– Ott is van telefonkönyv, nem igaz? Nézz utána.
– Anyám, az illető a leggazdagabb ember a földgolyón.

31
 – Na és? Mi a rossz abban? Észrevettem, hogy a
frizsidereden újabban greenpeace-es matricát tartasz, de még
emlékszem, hogy valaha te sem voltál ellene egy kis luxusnak.
– Nos, mára ez a múlté, és nem nyújtózkodhatom tovább a
takarómnál. Bill Gates meg én nem vagyunk egy
súlycsoportban.
– Nem értem, miért kell így alábecsülnöd magad.
– Én sem. – Bár talán összefügg azzal, hogy a férjem ejtett
egy másik nőért.
– A balettcsoportodban mindig a legjobb voltál.
– Csak éppen ötéves koromban abbahagytam.
– Talán kár volt – jelentette ki titokzatosan a mamája.
– Nos, ez a kis beszélgetés Lavinia Társkereső
Ügynökségével egy vagyonomba kerül, úgyhogy most megyek,
és kiélvezem Manhattant. – Berekesztő program indul. Öt.
– Okvetlenül, drágám – búgta a mamája. – Mik a terveid?
– Városnézés, izé, vásárlás… izé, vásárlás, városnézés. – Szó
sem lehet róla, hogy a mamája kiszagoljon valamit Matt
Jarvisről. Négy.
– Most melyik a kettő közül?
– Ebből is, abból is – felelte kissé zavartan. Három.
– Jól hangzik. Bárcsak ott lehetnék.
Még csak az kellene. Kettő.
– Mondd meg Marthának, hogy csókolom. És el ne feledd:
szerintem Bill igenis örülne a hívásodnak…
Egy. Josie letette a kagylót. Vajon az időeltolódás zavarta-e
meg az érzékeit, vagy jól hallotta, és az anyja valóban Bill
Gatesszel akarta összeboronálni?
A hajába fúrta ujjait, és ásítását elfojtva lehunyta a szemét.
Még soha nem kívánta így az alvást, de hát megígérte Mattnek,
hogy találkoznak, és az idő veszedelmesen fogyott.
Tulajdonképpen mi történt vele? Miért volt hajlandó
változtatni a tervein egy férfi kedvéért, akivel csak éppen egy
kis alkalmi iddogálás fűzte össze, holott megfogadta, hogy

32
soha többé egyetlen férfinak sem rendeli alá magát – hívják
bár Bill Gatesnek vagy Bill Baileynek, Bill Clintonnak vagy
akármilyen nyavalyás Billynek? Miért? Talán mert a saját
tervei csak nyomorúságos magányos kóborlásokkal
kecsegtették, és az egyszemélyes programok – hiába
ajánlgatják őket oly nagy lendülettel – végzetesen kietlenek.
Aki szólóban megy bevásárolni, annak senki sem mondja
meg, lepipálja-e az új cuccban Gwyneth Paltrow-t, vagy olyan
kövér-e benne, hogy lelóg a térképről; szólóban várost nézni
pedig még ennél is rosszabb. Hogyan is lehetne egyedül
sóhajtozni vagy cicegni egy remek épület vagy egy gyönyörű
park láttán? Azt pedig, aki az utcán egymagában hallat kéjesen
nyögdécselő hangokat, alighanem kivonják a forgalomból, még
akkor is, ha a nagy Benny Hill éppen ennek köszönhette a
karrierjét. Mi az öröm a világjárásban, ha nincs mellettünk
valaki, akivel együtt tapsikolhatunk?
Jöjjön tehát a Szabadság-szobor. Igaz, az esti időpont
randiszerűbb lenne, mint a délutáni. Josie csaknem fél év óta
volt egyedül önmagára utalva, és nem hogy könnyebbnek,
inkább egyre nehezebbnek tűnt bekapcsolódnia abba a rituális
párkereső játékba, amelyből mindmostanáig szerencsésen
kimaradt. Amióta a tizennégyet betöltötte, a legcsekélyebb
erőfeszítés nélkül siklott át egyik kapcsolatból a másikba:
ahogy az egyik fiú lelépett a színről, jött a következő –
szabályosabban, mint a brit királyi vasutak menetrendje.
Másfelől soha nem is kóstolgatott gátlástalanul az élvezetek
bonbonosdobozából, hogy azokat a szemeket, amelyek nem
váltják be a doboz alján látható képes katalógus ígéretét,
szívtelenül az élet nagy hulladékgyűjtőjébe dobálja. Neki az
volt a fő, hogy az ínyencség kellően édes és kellően laktató
legyen; sorozatevő volt, de a monogám fajtából.
Egyik napról a másikra nem könnyű felborítani hosszú évek
megrögzött szokásait. Minél magabiztosabb lett a
munkájában, annál inkább megrendült az önmagába vetett

33
hite. Valószínűleg erről is Damien tehetett, aki minden oldott
jóképűsége ellenére férjként egyáltalán nem állt a helyzet
magaslatán, és minden alkalmat megragadott, hogy rejtett,
tapintatos módszerekkel aláaknázza Josie önbizalmát. Josie a
végén már közös életük legtöbb területén rábízta a
kezdeményezést, és olyan kevéssé érvényesítette a saját
akaratát, hogy most nemigen tudta, mikor áll majd meg a saját
lábán.
Nem mintha oka lett volna rá, hogy kételkedjék a
vonzerejében. Ha bátrabban bánik a kontúrceruzával,
ügyesebben fésüli hátra a haját, és él az egyenetlen választék
előnyeivel, bármelyik reggeli műsorvezetőnőt
megizzaszthatná. Bizonyságul ott volt az a néhány, lazán akár
randevúnak is nevezhető esti program, amelyet egy-egy
munkahelyi kollégával bonyolított le, meg a viszontlátás
néhány régi ismerőssel, aki a múlt kulisszái közül bukkant fel,
mihelyt a válását megneszelte. Szerencsére e találkozások
végén egyszer sem hangzott fel a szédítően sejtelmes „igyunk
még meg nálam egy kávét” felszólítás, így aztán hál’ istennek
arra sem került sor, hogy másnap reggel egy olyan férfi
ágyában ébredjen, akitől aztán kínos a soha viszont nem
látásra elbúcsúzni.
Egyedülálló nő volt hát ismét, és ez, amennyire
megijesztette, furcsamód fel is szabadította. Senki nem volt az
életében, aki akár csak halványan is megbizseregtette volna –
ha ugyan a negyedik évtizedbe lépve egyáltalán helyénvalóak
még az ilyen kifejezések. Így aztán elmaradt az a szorongás is,
amit az ember olyankor érez, ha szerelemre gyúlva
viszontszerelemben reménykedik. A legtöbb férfi akkor sem
kellett volna neki, ha díszcsomagolásban, szalaggal átkötve
hozza ki a postás. Elég volt körülnézni a tanáriban: a szabad
hapsiknak kopaszon fénylett a fejük búbja, és sörpocakjuk is
volt, ami aranyosan festhet a vietnami csüngőhasú malacokon,
de annál kevésbé illik középkorú tanáremberekhez. Úgy

34
látszik, a jó külsejű férfiak mára kihaltak. Akár közhírré is
lehet tenni: az új ezredév nem a jó hapsik kora – eltekintve
Damientől, aki – süsse meg! – sokkal csinosabb volt a
kelleténél, és ezt maga tudta a legjobban. És Matt Jarvistől, aki
a maga kócos, ápolatlan módján ugyancsak csinos volt, és
látszott, hogy sejtelme sincs róla. Úgy lehet, épp ez vonzotta
benne.
Josie, bár ólomsúllyal nyomta az időeltolódás, nagy nehezen
kinyitotta a szemét. Mindenekelőtt egy jó hideg zuhanyra van
szüksége. Többre, hogy formába hozza magát, már nincs idő,
Matt különben is be van szíva, és valószínűleg fel sem tűnne
neki a különbség. Már az is kétséges, döbbent rá Josie kissé
szomorkásán, hogy emlékszik-e egyáltalán a megbeszélt
találkára.

35
 Negyedik fejezet
Damien híres volt arról, hogy csúnyán rúgott be. Nem
fakadt dalra, nem mosolygott üdvözülten, nem akarta keblére
ölelni az emberiséget – rosszkedvű, siránkozó részeg volt, és
most, Alison Williams búcsúbuliján ismét erről az oldaláról
mutatkozott be.
A bájos, bár jelenleg erősen spicces Alison a mai napig a
humánpolitikai osztályon dolgozott annál a PowerConnect
nevű cégnél, ahol Damien értékesítési igazgatóként működött,
és az est kezdetétől egyértelművé tette Damien számára, hogy
éjjel-nappal saját munkaereje eredményes kihasználásán jár
az esze. Mélyen kivágott bedőlései arról tanúskodtak, hogy
Damien minden szeszélyét kész lenne parancsnak tekinteni, és
homlokán láthatatlanul is ott virított a „rabszolganő” felirat.
Damien megjátszotta az érdeklődőt és a táncba vihetőt, de
nem telt benne öröme, szívesen átment volna közömbösbe és
megközelíthetetlenbe.
Alison, mindkét kezében egy-egy üveg Budweiserrel, ott
imbolygott előtte, és egyre elszántabbnak látszott, Damien
pedig már-már riadtan állapította meg, hogy ez az első eset,
amikor egy tizenkilenc éves csitri akar ráakaszkodni,
miközben neki semmi kedve viszonozni az akaszkodást.
Az élmény már gyerekkorából ismerős volt. Minden
srácnak volt már karcsú, fekete Tonka teherautója, csak neki
nem, és olyan nyálcsorgató vággyal kívánt meg ő is egy
példányt, hogy az iskolából hazamenet rendszeresen került
Frimley játékboltjáig, és hosszan bámulta a kirakatot. Végül a
születésnapjára megkapta az áhított holmit, és két héten át
fejedelmien szórakozott vele, míg végül a túltökéletesített,

36
csillogó-villogó jármű varázsa halványulni kezdett – ám
bárhogy igyekezett, nem tudott tőle szabadulni. A Tonka –
hiszen épp ez volt a vonzereje, erre alapozott a cég egész
reklámhadjárata – elpusztíthatatlannak bizonyult. Még a
szupermenfigurát is meg lehetett semmisíteni másodpercek
alatt egy stratégiai ponton elhelyezett erős ütéssel, de ez az
átkozottul teherbíró kis szörny minden támadásnak ellenállt.
És hogyan követelhetett volna valami még nagyobb, még
izgalmasabb járgányt, amikor a meglévő is maga volt a tökély?
Egyáltalán: mi értelme van egy olyan játéknak, amit nem lehet
tönkretenni?
A felnőttévek e tekintetben nem hoztak sok változást.
Kezdetben a szomszéd fűje mindig sokkal zöldebbnek látszott,
de aztán felverte a kiirthatatlan gyom, először csak néhány
szál, majd egész erdőre való, hogy aztán kellő figyelem és
ápolás híján az egész kertecske elszáradjon.
– Dobd fel magad, haver – ütötte hátba Mike. – Lehet, hogy
amitől félsz, be sem következik.
Damien a szája irányába billentette a sörét.
– Hisz éppen ez aggaszt.
Mike, az operatív ügyintéző, nemcsak kolléga volt, de
Damien fallabdapartnere és alibijei szállítója is – bár ebbéli
szívességeit Damien rendszeresen viszonozta –, és olyan
közeli barátja, amilyet Damien egyáltalán megtűrt a
környezetében.
Mike lehuppant mellé a szabad bárszékre.
– És hol marad ma este a szépséges, bár durcás Melanie?
– Haza kellett mennie. Nem talált gyerekcsőszt.
– Micsoda kínos fordulat – szánakozott Mike. – Eszerint
egyedül kell elmenned Alison habfürdőbulijára.
Damien szája lebiggyedt.
– Mi a jó francot keresnék én egy habfürdőbulin?
– Volt már benne részed?
– Nem, még soha.

37
 – Akkor pedig, búval bélelt cimborám, ott a helyed, mert ez
olyasmi, amit egyszer meg kell élni.
– Még szikláról sem ugrottam le, és nem is áll
szándékomban, csak azért, mert egyszer azt is meg kell élni.
– Csakhogy a habfürdőbulin semmid sem törik össze.
– Majd fog, ha Melanie rájön, hogy nélküle próbáltam ki.
Mike a fejét csóválta.
– Nagyon rövid pórázon tart az a kis tündi-bündi. Ha a
feleséged is ennyire korlátozta volna a szabadságod, soha nem
kerülsz össze vele.
– Nem is tudom, öregem, de kezdem azt kívánni, hogy bár
jobban vigyázott volna rám. – Mi a csudának ácsingózik ebben
a ragacsos műanyag padlójú bárban a békés esték után,
amelyeket Josie-val töltött a heverőn? És miért éppen most?
Amikor még akár minden estéjét így tölthette volna, már
napközben is viszolyogva gondolt a rá váró kényszerű
összezártságra, és minden idejét és energiáját arra fordította,
hogy kitérjen előle. Ó, következetlenség, férfi a neved!
– Úgy hallom, öregfiú, a pipa és a hozzá járó papucs
manapság egész olcsón hozzáférhető. Talán a nem túl távoli
jövőben te is beszerezhetnél magadnak egy készlettel. Ha jól
tudom, a skót kockás minta most nagyon menő.
Damien gúnyosan húzta el a száját.
– Azt hiszem, ettől az állapottól még nagyon messze vagyok.
– Tudod, barátom, az idő múlása nagyon alattomosan kapja
el az embert. Alig néhány éve még minden pénzemet a magam
passzióira költhettem, most meg iskolai egyenruhákra, Reebok
edzőcipőkre, Playstationökre és aktív felfüggesztésű
hegyibringákra megy el minden penny. Mennyire szeretnék
vasárnap délben lehajtani egy-két üveggel! Ehelyett nyírom a
kocsit és mosom a füvet, és nem használok más szerszámot,
mint amit a barkácsboltban árulnak. – Mike felfordította a
sörösüvegét, és a maradék cseppeket a szalvétára rázta. –
Menjünk el arra a habfürdőbulira, már csak a lelki békém

38
kedvéért is. Hadd tudjam, lehet-e valaki tizennyolc fölött is
hiteles személyiség.
– Hát jó – mondta megadón Damien, és azon tűnődött,
vajon Josie új hapsija jár-e habfürdőbulikra. – De előbb még
telefonálok egyet. Úgy alakult, hogy holnapra elő kell
készítenem egy árubemutatót. Az állásom forog kockán!
Mike biztatón kacsintott.
– Ez a beszéd!
– De kérlek, ott aztán ne kacsingass rám! – rimánkodott
Damien. – Nem szeretném, ha Alison, a készséges,
elterjesztené, hogy buzi vagyok, csak mert semmi kedvem
ágyba vinni.

A zene dobhártyaszaggatón bömbölt. Az a fajta lakóházi vagy

garázsból harsogó ricsaj volt, amitől a koponya varratai
kifeszülnek. A táncparkett fölé függesztett emelvényeken,
melyek az amúgy elég ócska bodega fényét voltak hivatva
emelni, néhány félmeztelen nő vonaglott. Legalább megvolt az
a mulatsága, hogy a szoknyájuk alá nézhetett. Hogyhogy
nincsenek örökké felfázva? Damien szánta-bánta, hogy nem
hozott magával füldugót – a fiókjában százszámra porosodtak
azok a repülőgépeken ingyen osztogatott merev, sárga bigyók,
amelyeket sosem használt. Az órájára nézett. Platina Rolex
volt, tavaly kapta, amikor a PowerConnect egy átütő
reklámkampányával túlteljesítette az értékesítési tervet. E
kitüntetési ünnepség után, az állófogadáson történt, hogy első
ízben váltott sóvár pillantásokat, majd kisvártatva nyelves
puszikat Melanie-val, aki addig csupán Damien ábrándjainak
édenében pihegett. Miután a pezsgőt kiitták, és eldurrantották
a konfettibombákat, úgy tűnt, már csak éppen ez van hátra.
Damien imádott ugyan az órájára nézni – jólesőn emlékeztette
a feltörekvő ifjú üzletember státusára –, de ha ilyen lassan
mozgott, csak idegesítette. Mike, aki a pultnál nyilván arra

39
várt, hogy a szakálla megnőjön, végre visszaért, és két üveg
Becket nyomott barátja kezébe.
– Gondoltam, megspórolhatjuk az újabb sorban állást.
Damien bólintott, és az egyik üveget a szájához emelte. A
sör állott és langyos volt. A platina Rolex éjjeli fél tizenkettőt
mutatott. Damien úgy érezte, túl idős ahhoz, hogy ilyenkor
bulizzon; igazság szerint e kései órán már ágyban volna a
helye, hogy egy meleg, puha testhez simulva gyakorolja a
bibliai megismerést. Valahol persze most is vár rá egy ilyen
meleg, puha test, amelytől ma estére szabadságolta magát, és
csak reméli, hogy ha hazaér, a nő nem fog felébredni.
Hol lehet most Josie? Damien bízott benne, hogy nem
vacsorázik megint a titokzatos vetélytárssal, és nem készül rá,
hogy kettesben bújjanak a hűvös, ropogós ágynemű közé.
Ingerülten bámult a sörére: kifejezetten ürülékíze volt.
Hogyan is képzelhette valaha, hogy Josie nélkül kellemesebb
lesz az élet? Vajon túlságosan nyomasztó lenne, ha most fogná
magát és leülne a küszöbére, lesve a hálószobában ide-oda
pattanó árnyakat? Damien úgy döntött, hogy ez nem neki való.
– Táncoljunk! – rikkantotta Mike. – Alison már alig várja!
Alison valóban felfűtöttnek tetszett, és csábítóan riszálta
keskeny, ifjonti kis farát. Damient mélységesen lehangolta a
látvány. A zene még hangosabban lüktetett, úgy, hogy még az
erei is belefájdultak, a táncparkett láthatatlan nyílásaiból
pedig egymásután buggyantak fel a bolyhos, fehér
habbuborékok, körülnyaldosva az útjukba óvatlankodók
lábait. A szabályos időközökben felvillanó fények rózsaszínre,
zöldre, sárgára festették őket, míg végül a habtócsák
technicolorban pompázó hányadékra emlékeztettek.
Peter a Beszerzésiről marokszámra kente a habot Alison
kidudorodó melleire, de a lány továbbra is csak Damienre
meresztgette a szemét, reménykedőn és egyértelműen.
Damien azonban úgy érezte, mintha ólomlábakon állna, és
semmi sem hozhatná mozgásba – még a legártalmatlanabb,

40
semmire sem kötelező tapizás sem. Mike a habbuborékok
közé vetette magát, sörösüvegét a magasban lengetve, és
játékosan ugrabugrált, feledve, hogy a helyszínen ő az
egyetlen, aki még úgy táncol, mint Cliff Richard.
Körülöttük a lehető leghiányosabban öltözött lányok
keringtek, és csak úgy nyüzsögtek a spanglit szívó, ittas,
szakadt külsejű férfiak. Damien végignézett magán: cipője,
zoknija, öltönye, karórája mind egyedi, formatervezett darab
volt. Éppen elmúlt éjfél. Az elkeseredés úgy rázta meg, mintha
a föld rengene alatta. Már nem tudta volna megmondani, hol
érezné magát a legjobban, de abban biztos volt, hogy a térdig
érő habgörgetegben semmi keresnivalója.

41
 Ötödik fejezet
A New York-i földalattin utazni minden időkben
feszültséggel terhes vállalkozásnak minősülhetett; több
habalygós és félőrült nyüzsgött itt egy négyzetméteren, mint
amennyiről egy magára valamit is adó elmegyógyintézet
valaha is álmodozhat. Josie idegesen tévelygett a napijegyével,
és azon küszködött, hogy kidolgozza útvonalát; szállodája
ugyanis az Ötvenegyedik utca és a Lexington sugárút sarkán
volt, és ha megpróbált volna a napnak ebben a szakában taxin
átvergődni a közlekedési holtpontok között, maga is a
féleszűek számát gyarapította volna. Ha időben oda akar érni a
Matt-tel megbeszélt találkára – márpedig ez hirtelen szerfölött
fontosnak tűnt –, csak a metróban bízhatott.
A metróval – a dilinyósok feltűnő bőségétől eltekintve – az
volt a legnagyobb baj, hogy soha nem tudta, a belváros vagy a
külső kerületek irányába kell-e elindulnia, és abban sem volt
biztos, nem száll-e ki olyan környéken, ahol még a dörzsölt
turistáknak sem tanácsos bolyonganiuk. Ha pedig az ember a
metróhálózat térképét lobogtatja a kezében, akár ha teli
torokból kiabálná, hogy TESSÉK ENGEM KIRABOLNI! Korábbi
New York-i útjain ilyenkor belekapaszkodhatott Damien vagy
Martha karjába; ez volt az első alkalom, amikor önállósítania
kellett magát, és az egész intézmény hirtelen hörgő, csikorgó,
dübörgő, kattogó fémdzsungellé változott, amelyhez képest a
londoni földalatti kedélyesen pöfögő játék vonatok rendezett
oázisának tűnt.
Határozott megkönnyebbüléssel kötött ki végül a Bowling
Green állomáson, retiküljét és egyre erősödő fejfájását
dajkálva, de amúgy sértetlenül. Ettől kezdve inkább attól félt,

42
hogy kettőjük közül Matt nem tartja magát a megbeszéléshez,
és e percekben ittas kábulatba zuhanva nyúlik el szállodai
ágyán. Szorongva nyomakodott ki a forgókapun a friss téli
levegőre, és elképzelte, micsoda élvezet lesz a Szabadság-
szobor magányos meglátogatása.
A Battery Park csontvázzá csupaszodott fái alatt csak a
legmerészebb pólóárusok tartottak ki (a többiek az ősz
beálltával Floridába menekültek), és egy optimista
életszemléletű dobegyüttes játszotta a „Meet Me in St Louis,
Louis” kezdetű számot, jóval gyorsabban a megkívántnál.
Matt, úgy, ahogy megígérte, a pénztár előtt várakozott, és a
zene ritmusára idegesen rugdalta a talajt. Még Josie-t is
meglepte, milyen megkönnyebbüléssel tölti el ez a látvány. A
megbízhatóság, akár a mosogatógépek esetében, a férfiaknál is
mindinkább ritkaságszámba ment. Matten rockújságírói
mivoltát első látásra fennszóval hirdető hosszú katonakabát
volt, lazán a nyaka köré tekert sállal. Kezét a zsebébe
mélyesztette, és úgy tetszett, szívesen támaszkodna, ha volna
mihez. Josie rögtön észrevette, mennyire felragyog a képe,
amikor őt meglátta.
– Hát eljött… – mondta a férfi bizonytalan mosollyal.
– És maga is.
– Féltem, hogy esetleg meggondolja magát.
– Így is volt. Legalább egy tucatszor.
Matt nevetett.
– Én meg arra gondoltam, hogy esetleg összecsuklott.
– Úristen, hát annyira részeg voltam? – kérdezte bűnbánón
a férfi. – Elnézést. Nem vagyok valami edzett piás.
– Szerintem igazán gyakorlottnak látszott. Gondoltam, ha
még észnél is van, akkor sem biztos, hogy emlékszik a
megállapodásunkra.
– Én soha semmit nem felejtek el. Még a legszélsőségesebb
alkoholos befolyásoltság alatt is olyan a memóriám, mint…
izé… hogy is csak…

43
 – Az elefánté?
– Köszönöm. Ez az.
– De a feje azért biztosan sajog.
– Őrületesen – bólintott Matt. Időközben a lemaradozó
utasok is elérték a Szabadság-szoborhoz induló hajót. –
Mindjárt kifut az átkelőhajó. Nem mertem megvenni a
jegyeket; hátha csak felültetett, és esze ágában sincs eljönni.
Még mindig van kedve hozzá?
– Van – mondta Josie, mire Matt megragadta és gyorsan
megszorította a kezét.
– Akkor jöjjön. Szaladnunk kell.
Matt kapkodva megvette a hajójegyeket, éppen az utolsó
pillanatban, hogy elcsípjék az esedékes járatot. Kéz a kézben,
lihegve rontottak át a pázsiton, és még mindig fogták egymás
kezét, amikor a kapitány be akarta vonni a pallót, hogy aztán
elnéző mosollyal bevárja őket.
– Siessenek, kis turbékolók! – biztatta őket. – Az idő és a
dagály nem vár senkire, még az ilyen ifjú szerelmesekre sem!
Matt a hajó hátulsó részébe vezette Josie-t, és amikor vízi
járművük esetlenül nekilódult az öböl borzas, szürke
hullámainak, átfogta a derekát. A zúgó szélben csak kiabálva
érthettek volna szót, így inkább hallgatagon álldogáltak a
néptelen fedélzeten; nézték, ahogy a Battery Park ritmikusan
imbolyogva eltűnik látóterükből, és a felhőkarcolók körvonalai
nyakizomhúzódás nélkül is belátható arányokra zsugorodnak.
Matt egyre zákányosabbnak látszott. A hajót pajzán kedvvel
táncoltató hűvös szél rózsaszínűre csípte sápadt arcát, és
összekócolta tüskés haját, amely már eleve is fésű után
kívánkozott. Huncut szemének kékje a féléjük boruló
valószerűtlen ég színére emlékeztetett, ha most a hosszú
repülőúttól és a tömény whisky túlzott mérvű fogyasztásától
kissé tompábban fénylett is a szokásosnál, és vörös karikák
foglalták keretbe. Magas volt és nyúlánk – túl vékony ahhoz,
hogy sportosnak számíthasson, de azért nem girhes –, és

44
mozgása picit esetlen. Talán annak idején magasabb volt az
osztálytársainál, és ez már kamaszkorától feszélyezte.
Josie eltűnődött, hogy vajon ő maga hogyan festhet most, és
elborzadt a gondolattól. Az arcszíne mindig is sápadt volt, de
már a szállodai tükörbe nézve is megállapíthatta, hogy most
olyan kísértetiesen viaszfehér, mint Az Addams-család
vérfagyasztó kis Morticia Addamse – amit nyilvánvalóan az
ugyancsak kísértetiesen korai felkelésnek köszönhetett. Noha
legalább egy kiló hidratáló krémet vitt fel az arcára, úgy
érezte, mintha kinőtte volna a bőrét, a bokája pedig –
nemhiába tartott tőle – vízilóméretre dagadt. Rövidre nyírt
haját vadul lobogtatták a könyörtelen szélrohamok, de így
legalább kevésbé látszott, hogy olyan ernyedt és tartás nélküli,
mint a múlt hétről maradt saláta; az orra pedig percről percre
vörösebb lesz, egyszóval szexepilje a nullával egyenlő.
És mégis: valahogy nem igazán számított, hogy mindketten
nagyjából olyan ápoltak és rendezett külsejűek, mint Björk, az
énekesnő, ha különösen zilált napja van. Josie Mattre nézett, és
rámosolygott, Matt pedig vörös orrú, pajkos kutyakölyökként
mosolygott vissza. Amolyan meghitt kis kettőst alkottak az
átkelőhajó hátsó fedélzetén: mintha egy parányi buborékban
állnának, a világtól elszigetelve. Nem is simultak egymáshoz,
mégis összekötötte őket valami hangtalanul zizegő
elektromosság – mint amikor egy léggömböt a
gyapjúpulóverünkhöz dörzsölünk, és a léggömb hozzánk
ragad, és ez a delejes erő még akkor is hat, amikor a lufit
eltávolítjuk, úgy, hogy a pulóver rostjai még hosszú ideig
égnek merednek. Josie egész valója mintha a maga szabad
akaratából lebegett volna Matt, mint súlypont felé, és
megesküdött volna, hogy a férfi ugyanígy van ezzel. Volt az
egészben valami sejtelmesen izgató, és Josie biztosra vette,
hogy férfi még soha nem keltett benne ilyen érzéseket.
Minden ok nélkül századszorra is kisimította arcából a
haját, majd körülnézett a félig üres hajón. Az évnek ebben a

45
szakában az volt New Yorkban a legörömtelibb, hogy
leszámítva egy kéjesen kattogtató japán csoportot, úgyszólván
nem lehetett turistákat látni, no de a japánok már
hőmérséklettől és évszaktól függetlenül hozzátartoznak
minden világváros utcaképéhez. Egy csapat nyughatatlan
iskolás gyerek, aki erre a délutánra elszabadult Bronxból,
szorgosan táncolt a megviseltnek látszó kísérő tanárnő
idegein; Josie átérezte az ismeretlen kolléganő helyzetét. Más
utas alig akadt.
Josie kinézett a vízre, kezével óva szemét az alacsonyan járó
téli naptól. A Szabadság-szobor, bár most nem hirdették
tömegek a szépségét, éppolyan fenséges volt, mint mindig.
Élénkzöldre színeződött vörösréz ruházata vibrálón tündökölt
a valószerűtlenül mélykék ég háttere előtt, s a ruha szegélye
alatt úgy nyugodott a magasztos lábfej, mintha a szabadság
javára készülne gólt rúgni egy láthatatlan kapuba. Josie
egyszer már, a nyár derekán, meg akarta látogatni a
szoboramazont. Az átkelőhajónál akkor kétórás sor
várakozott, és utána további három órát kellett volna
ácsorogni a tikkasztó hőségben, hogy az ember a szépséges
teremtés belsejébe hatolhasson. Josie végül feladta a
küzdelmet, főképp azért, mert már nem bírta hallgatni Damien
siránkozását. No, a mai vállalkozás sokkal üdítőbbnek
ígérkezett.
Mihelyt a hajó kikötött, Matt megráncigálta a karját.
– Előzzük meg őket! – mondta, máris fújtatva az erős
széltől.
Rohanni kezdtek, jócskán lehagyva a japánokat, azok
azonban elrontották a mulatságukat, mert tüstént
megrohanták a szuvenírboltot. Futva, vihorászva érték el a
szobrot – kettesben, egymagukban. Josie Mattre pillantott. A
férfi nyitott kabátja lobogott a szélben, szája körül a máris
ismerős, pimaszul kedves labradorvigyor játszott. Josie-ba

46
karolt, és magával húzta. Egymaguk voltak egymással, és ez
nagyon kellemes érzés volt.
Az első szintre vezető liftek természetesen nem üzemeltek.
A lépcső legaljánál tábla óvott a jellegzetes, csak végleteket
ismerő amerikai modorban: „KOROS SZÉDÜLÉSBEN,
KLAUSZTROFÓBIÁBAN VAGY VALAMILYEN IDEG- VAGY
ELMEBETEGSÉGBEN SZENVEDŐK MONDJANAK LE A SZOBOR
MEGMÁSZÁSÁRÓL.” Megnyugtató…
– Biztos, hogy fel szeretne menni? – kérdezte Matt.
– Nem vagyok sem elme-, sem idegbeteg, ha erre kíváncsi. –
Persze a mamája mind a mai napig vitatta, hogy épelméjű nő
egyáltalán kiszemelhetett-e magának egy Damient, amikor az
egész civilizált világ egyöntetűen elhibázottnak nyilvánította
választását.
– Ezt örömmel hallom.
Mindketten felnéztek a lépcsőre, amely mintha a
végtelennél is távolabbi magasságokba nyúlt volna.
– Szerintem mindkettőnknek jót tenne…
Ismét szemügyre vették a lépcsőt.
– Hát az nagyon is meglehet. Én készen állok. És maga?
Josie bólintott.
– Mehetünk.
Bár mindkettőjükben motozott némi balsejtelem,
elindultak, és egyenletesen kapaszkodtak fölfelé, ám még a
szobor gargantuai méretű lábujjainak közelébe sem értek,
amikor Josie úgy érezte: kikészült.
– Úgy tűnik, semmit sem értek azok a döglesztő esti
aerobikórák – lihegte.
Mindenesetre szívderítő látvány volt, hogy Matt
állóképessége sem bizonyult sokkal jobbnak; még néhány
lépcsőforduló, és erősebben fújtatott, mint egy gőzgép.
Amikor már a szobor ruhájának szegélyével viaskodtak, a
lépcső csigalépcsővé alakult, amelynek minden egyes
háromszögletű foka bizonytalanabbnak tűnt az előzőnél. Josie

47
szíve mintha a heavy metál tompán lüktető ritmusára állt
volna át.
– Minden rendben? – kérdezte kifulladva Matt, s homlokát
őszinte aggodalom felhőzte.
Josie komoran bólintott.
– Nem azért szolgáltam le öt nehéz évet a
cserkészlányoknál, hogy most kipurcanjak.
Bizony vérbe, verítékbe, könnyekbe került – nem szólva a
Tökéletes Keverék nevű süteményporral folytatott
hosszadalmas és kezdetben meddő kísérletekről –, amíg
kiérdemelte a Jó Gazdasszony fokozatot; az ilyen
tapasztalatokon edződött harcos bedobhatja-e a törülközőt
némi kellemetlenséggel és egy sor, a feledés magaslataiba
vesző alattomos lépcsőfokkal szemben? Soha. Különösen
akkor nem, ha Matt figyelmes tekintete kíséri. Elő az
úttörőszellemmel! Lányokat a hatalomba! Josie ismét fölfelé
nézett, és egy másodpercre megtorpant; a szíve úgy kalapált,
hogy majd’ szétvetette bordáit.
– Atyaisten…
Fölfelé és lefelé egyaránt kietlennek és csüggesztőnek tűnt
az út. Akkor hát – fölfelé. Kaptattak tovább.
Amióta Damiennel szakítottak, Josie-ban valami furcsán
elszánt, minden mindegy lelkület fejlődött ki; mintha attól
kezdve, hogy a postája „Ms. J. Flynn” névre érkezett,
kényszeres ösztön hajtotta volna, hogy minden helyzetben
vakmerőnek és rettenthetetlennek mutatkozzék. Ez az „új
élet” késztette arra, hogy a kerületi uszodában (ahol minden
ragtapasz leázik az emberről) beiratkozzék a könnyűbúvár-
tanfolyamra, olyan klubokba lépjen be, ahonnan egyszeri
látogatás után többnyire rémülten elmaradt (ilyen volt a
Maszat – Magányosok Szabadidős Terápiája amelynek legtöbb
tagjáról első látásra lerítt, hogy nem véletlenül maradtak
magukra), kísérő nélkül toppanjon be menő bárokba, ahol
legalább egyetlen ital erejéig csak azért is állta a fürkész

48
tekinteteket. A végén már a Sárga oldalakból nézte ki a
motorkerékpár-oktatókat; most pedig éppenséggel
toronymagas szobrokat mászik meg, holott akik ismerték, azt
is tudták róla, hogy betegesen iszonyodik a magaslatoktól. A
házasság egyetlen pozitívuma, hogy az ember még
veleszületett tökéletlenségeit is a házastársára foghatja. Most
azonban önellátásra kell berendezkednie.
A szobor ruházatának redői – akár az emberi agy
tekervényei – egyre bonyolultabbak és szövevényesebbek
lettek. Az egész elátkozott alkotmányt összetartó állványzat
szegecsei és sodratai bűnösen törékenynek látszottak. Karfa
nem volt, a lépcsők biztonsági korlátja legföljebb ha térdig ért,
és úgy tetszett, a biztonságos révtől – ha egyáltalán remélhet
ilyet – még kiszámíthatatlan térfogatnyi légtér választja el.
Josie lábujjhegyre állva is épphogy elérte a százötvenkilenc
centit, továbbá, hála a Damien Flynn-féle
szívfájdalomdiétának, két Mars szelet menet közbeni
elfogyasztása után sem nyomott többet negyvenöt kilónál, és
alig töltött ki egy nyolcas méretű blúzt, most mégis épphogy
átfurakodott a szűk lépcsőházon. Vajon hogyan férnek itt el a
hamburgerekkel feltankolt amerikaiak? A tenyere ragacsos
volt az izzadságtól, és bár folyamatos ritmusban vette a
lépcsőfokokat, a térde sajátos ellenritmus szerint remegett.
Matt, aki mintegy védelmezőn ügetett mögötte, laza,
egyenletes ütemben haladt, és két lihegés között bátorító
szavakat mormolt.
– Már nincs sok hátra. – Zihálás. – Ennél meredekebb már
nem lesz. – Fújtatás.
Honnan tudja?
– Csak lassan, nyugodtan. – Hörgés.
Lehet-e másként?
Josie még soha életében nem félt ennyire. Amilyen nyirkos
volt a tenyere, úgy kiszáradt a szájürege, a mellében pedig
forróság terjengett. Még a máskor oly észrevétlenül

49
természetes lélegzetvételt is alaposan meg kellett gondolnia,
és a beszélőképessége is cserbenhagyta. Ám még ebben a kővé
dermedt állapotában is átfutott fején a gondolat, hogy hasonló
helyzetben Damien ott nyargalna előtte, bemutatót tartva
férfiasságából, és érzékeltetve, mennyire megveti őt
kétségbeesett küszködéséért – ahelyett, hogy biztatná és
nyugtatgatná, ahogy Matt teszi. Nem mintha ez bármit is
könnyített volna helyzetén – de akkor is a szándék a lényeg.
Szilárd támaszt hiába kereső szeme előtt már összefolytak a
ruházat rézredői, gerincén hideg verítékpatak kanyargott
lefelé. Bárzsingja kemény, összeszűkült csőként torkollott
émelygő, kavargó gyomrába, a lötyögve rezgő belek felé. Az
egész élmény hihetetlenül kínos és megalázó volt. Nagyjából
így érezte magát akkor is, amikor Damien bejelentette, hogy
szakít vele.
A könyörtelenül csavarodó fokokat most kis pihenő
szakította meg, és Matt azt kérdezte:
– Nem akar szünetet tartani?
– Nem – préselte ki Josie sípoló hangon.
– Biztos?
– Igen… – Ha megpihenne, soha többé nem tudna elindulni.
Efelől szemernyi kétsége sem volt. Az amerikai szervezés
csodájaként csak egyetlen út vezetett felfelé, egy másik pedig
lefelé. Elméletben ez pompásan hangzik, csak éppen azt
jelentette, hogy menet közben az ember nem gondolhatta meg
magát: ha egyszer megindult a választott csapáson, már csak
egy irányba haladhatott, egészen a keserves végig.
A japán turisták, akiknek kedvét szemlátomást nem
lohasztotta le a mégoly dühödt ajándékvásárlási láz, már a
sarkukban nyomultak, és Josie-t elborzasztotta a kilátás, hogy
közéjük és az iskolások közé préselődjenek. A magányos
kapaszkodás így is épp elég tikkasztó volt, semmi szükség rá,
hogy még egy rakás térdmagasságig érő emberke is nekik
ütődjön. Josie hát tovább caplatott.

50
 Tapintható, bár rövid életű volt a megkönnyebbülés,
amikor végre kizuhantak a kilátóteraszra. A lentről csábító
panorámát ígérő ablakok a helyszínen szélvédő
nagyságúaknak bizonyultak, és ráadásul foltosak is voltak;
látszott, hogy jó ideje senki sem bajlódott a tisztításukkal. Az
egyik egy nyílvessző-suhintásnyira nyitva volt, és rajta
kellemes változatosságként hűvös szélfuvallat hatolt be a szűk
és fullasztóan meleg légtérbe, ahol nyáron a látogató úgy
érezhette, mintha bélelt vattakabátba csomagolva állna egy
tandoori kemencében.
– Ez csodálatos – mondta Matt, és rokonszenvesen lihegett
hozzá.
Az is volt. Kemény harcba került, de Josie helytállt magáért.
Mint ahogy Damien bűvköréből is kiszabadult. Kettős
szabadság – és épp a legméltóbb környezetben.
Matt a háta mögött állt, és a vállára tette kezét. Erős és
meleg keze volt, az érintése megnyugtató. Aztán egyszer csak
megcsókolta Josie feje búbját.
– Bámulatosan viselkedett! Maga nélkül fel sem jutottam
volna.
És ezt ő mondja nekem!
A Manhattanre nyíló kilátás valóban páratlan volt:
Legoland, emberi léptékben. Csak a lába ne reszketett volna
annyira, hogy ki sem élvezhette a pillanatot a maga
teljességében.
Josie megnyalta cserepes száját. Még le is kell jutni innen…

51
 Hatodik fejezet
Matt olyan gyengéden tette le elé a műanyag tálcát, rajta
papírcsészékben gőzölgő teával és egyező színű műanyag
tányérokra tálalt hot doggal, mintha nagybetegről
gondoskodna. A műanyag rikító pasztellárnyalatai uralkodtak
el a kávézón is, amely leginkább egy ledurrant, kétes
tisztaságú kórház légkörét idézte. Ők ketten voltak az egyedüli
vendégek. A szél időközben felerősödött, és elhajított burgeres
tálcákat és egyéb hulladékot kergetett végig a néptelen
teraszon. Néhány vedlettnek látszó, elkeseredett sirály
csipkedte róluk a morzsákat.
– Jobban érzi már magát? – kérdezte a férfi.
– Köszönöm, sokkal. – A mosolya a teánál is erőtlenebb volt,
s a közérzete valójában alig javult.
A hot dogot Matt ötlötte ki; úgy gondolta, Josie gyomra
hamarabb megnyugszik, ha meleg ételhez jut. Azt már nem
magyarázta meg, hogy a hot dog s különösen annak itt
kapható válfaja mennyiben minősül ételnek.
Az egyik teáscsészét Josie felé tolta.
– Legalább folyékony – állapította meg bíráló éllel.
Josie-t kívül-belül rázta a remegés. Bizonytalan kézzel nyúlt
a csészéért, majd elszégyellte magát, és inkább visszadugta
kezét a zsebébe, további erőgyűjtés céljából.
– Jellemfejlesztő élmény volt – jegyezte meg Matt.
– Ha úgy érti, hogy akkor sem lenne kedvem megismételni,
ha százhúsz évig élnék, akkor igaza van. – Josie
megborzongott. – Azt hiszem, az ideg- vagy elmebaj
éppenséggel alapfeltétel mindazoknál, akik a Szabadság-
szobor megmászására vállalkoznak.

52
 Matt elnevette magát.
– Novemberben egy szabadidős tanári tréningen vettem
részt Wales legvadabb tájain, úgyhogy pontosan tudom, mit
jelent a sportos életmód – jelentette ki Josie. – Kötéllel
ereszkedtem le sziklákról, kenuztam a legerősebb sodrású
vizeken, és mindenütt az élbolyban voltam. Mi több, később a
Euston úton is átvágtam, méghozzá csúcsidőben, és távol
minden zebrától. Egyszer, igaz, csak egyetlenegyszer még egy
találkát is megkockáztattam valamelyik kétes hírű lap
apróhirdetése alapján. Mondhatom, ez mind semmiség volt
ahhoz képest, amit most kiálltam.
Közben szemügyre vette a hot dogot, és úgy érezte, ilyen
merényletnek nem teheti ki a gyomrát.
– Nem örül, hogy végigcsinálta? Nincs sikerélménye?
– Legföljebb annak örülök, hogy túl vagyok rajta. –
Elmosolyodott. A lassan csituló rémület valami jóleső kis
izgalomnak adta át a helyét. Már az is eredmény, hogy nem
kellett sorban állniuk, gondolta.
– Olyan ez, mint a szülés – biztatta Matt. – Csak várja ki,
amíg otthon beszámolhat róla a baráti körének. Meglátja,
egykettőre megfeledkezik a vérről és a verítékről.
Igen, ilyen a szakítás fájdalma is. Idővel az is csillapodik.
– Még jó, hogy maga ilyen járatos a szülés dolgaiban!
– Azt se tudom, eszik-e vagy isszák – vigyorodott el Matt. –
Viszont annál többet tudok az akadályok leküzdéséről, és azt
hiszem, ennek a teának az elfogyasztása sem akármilyen
kihívás.
– Azt mondja, akadályok? – ismételte Josie tűnődve. E
tárgykörben neki is voltak valamelyes ismeretei. Volt idő,
amikor úgy érezte, nem bírja ki egyedül; újabban pedig
sokszor már azt sem értette, hogyan bírta ki egyáltalán
Damiennel…
A keze, amely az imént még úgy rázkódott, mint egy végső
stádiumban lévő alkoholistáé, már alig remegett. Ha minden

53
jól megy, hamarosan a térde sem rángatózik tovább, és
fokozatosan helyreáll élet jelenségeinek megszokott ritmusa.
Rámeredt az előtte álló halványdrapp folyadékra.
– Lehet, hogy igaza van… – mormolta.

Karonfogva járták be a szobor alatti múzeumot, és

megcsodálták az amerikaiaknak azt a képességét, hogy
üvegtárlóikban a legjellegtelenebb tárgyakat is sosem látott
különlegességként tüntessék fel, majd megállapították, hogy
hasonló szellem uralkodik a szuvenírboltban is, ahol tízcentes
vacakságokon függ húszdolláros árcédula.
– Hadd vegyem meg ezt az iménti páratlan teljesítménye
emlékére – szólalt meg Matt, és felmutatta a szobor
legképtelenebbül giccses zöld műanyag változatát, amelyről
még az aranyra mázolt korona sem hiányzott.
– Köszönöm. – Az emléktárgy mellbevágóan ízléstelen volt,
de Josie ösztönösen felismerte, hogy örök időkig legféltettebb
kincse lesz.
– És mit szólna ehhez a kis kiegészítéshez? – Matt egy
tekintélyes méretű zöld műanyaghab koronát szuszakolt a
fejére; Josie a modell pózában engedelmesen illegette magát.
– Nagyon szép benne – mondta a férfi.
– Kár hazudozni – felelte, mire Matt nevetett, és csak azért
is megvásárolta az ékességet.
Amikor visszasétáltak a hajókikötőhöz, Matt amolyan pajtás
módra, minden úgynevezett ráutaló jelzéstől mentesen fogta a
kezét, de Josie-n így is enyhe bizsergés futott át, és arcát a
műanyaghab korona alatt melegség öntötte el.
Az utolsó átkelőhajót csípték el; a magasba szökő épületek
széleit már eltompította a szürkület. Álltak a korlátnál, és
miközben illedelmesen ringatta őket a New York-i Felsőöböl,
elnézték a közeledő Manhattant. A nap időközben lement, és
egy csapásra hideg lett, méghozzá csontig hatoló hideg. Matt

54
magához húzta, és átkarolta, hogy ne fázzon. Josie inkább
bement volna a zárt részbe, hogy a büfé melegébe kucorodjon,
de nem akart megmozdulni, mert attól félt, hogy Matt
elengedi.
– Csodálatos délután volt – súgta a nyakába a férfi. –
Remekül éreztem magam. Köszönöm.
Ez volt az a mozzanat, amelytől irtózott: a búcsúzást
megelőző suta téblábolás. Viszlát, minden jót, auf Wiedersehen,
adieu. Nagyszerű volt, de most mennem kell. Majd csöngess
rám. Vagy tudod mit, inkább én hívlak. Majd valamikor.
Hamarosan. Nyugodt lehetsz. És utána jött még a legkínosabb
dilemma: csattanjon-e el a búcsúcsók? És ha igen, vigyázat:
nem lehet sem túl szenvedélyes, sem árulkodóan
elkeseredett…
Bármit vétett is, valamit mindenképpen eltolt, mert soha
többé nem hallott az illető urak felől. Csak tudná, miért nem
viselkednek egyenesen? Miért nem mondják meg nyíltan, hogy
„nézd csak, mindez nagyon kellemes volt, de egyszerűen nem
vagy a zsánerem – nekem olyasvalaki kéne, aki
magasabb/alacsonyabb/kövérebb/soványabb/szőkébb/haso
nlóbb az anyámhoz – egyszóval valaki, aki nem te vagy”? Miért
kell úgy játszaniuk felnőtt létükre, mintha még gyerekek
volnának?
– Josie… – sóhajtott fel ekkor Matt.
Jaj, csak azt ne mondja, hogy nem a zsánere. Josie abban
reménykedett, hogy a férfi majd megadja neki a mobilszámát,
és szándékos véletlenségből eltéveszti az egyik számjegyet –
hadd hibáztassa szegény asszony a technika hóbortjait a
szerelmi balszerencséjéért, ahelyett hogy saját flörtölési
technikájában keresné a hibát. Olykor még a kegyetlenségben
is elkel némi tapintat.
Matt ismét sóhajtott egyet.
– Olyan… olyan kényelmesen érzem magam, ha együtt
vagyunk…

55
 Josie homloka ráncokba szaladt.
– Kényelmesen? Mint egy pár régi papucsban?
– Ó, nem – vágta rá Matt, és tekintete a látóhatár felé
kalandozott. – Én inkább finom bőrkesztyűt mondanék.
– És ez jó érzés?
– Igen – mondta a férfi, és maga felé fordította. – Nagyon jó.
– Vagy úgy.
– A papucsnál mindenesetre többet ér.
Josie kuncogott.
– Szeretném este újra látni – mormolta Matt, egészen közel
a füléhez. – Van valami terve vacsorára?
Hát persze. Ha már egyszer New Yorkban vagyok, szeretnék
fölkutatni néhány régi barátot – Donald Trumpot, Woody
Allent, Sly Stallonét, esetleg még Bill Gatest is.
– Semmi olyan, amin ne változtathatnék – mondta.
Matt az órájára nézett.
– Még el kell kapnom azt a hormontolulásos kölyökbandát.
– Akiknek a neve?
– The Headstrong.
– Headstrong?
Matt arcára kiült némi zavar.
– Jó, jó, tudom – sóhajtotta. – Lehet, hogy lassan kiöregszem
az ilyesmiből. Én még emlékszem Neil Sedakára. Mi több:
szeretem Neil Sedakát, még ha beleborzongok is ebbe a
vallomásba. – Megrázta a fejét, és ismét felsóhajtott. – A stúdió
lenn van a Lower East Side-on. Ha már odavetődöm, oly
mindegy, kik randalíroznak körülöttem.
Josie nevetett.
– Találkozzunk valamivel később? Mihez lenne kedve?
Josie örült, amiért az előbb lenyelte a fején átsuhanó
szellemes választ.
– Szereti a mexikói konyhát? – kérdezte. – Tudok egy jó
helyet a Keleti Negyvennyolcadik utcán; The Alamo a neve.

56
 – Szeretem a mexikói konyhát. Legyen nyolc óra? – A férfi a
zsebeiben matatott. – Azért jobb, ha leírom. Azt hiszem, ez is a
korom. Az emlékezőtehetségem már nem olyan, mint… mint
izé…
– Az elefánté?
– Mint amilyen volt. – Előkotort egy tollat meg egy gyűrött
papírdarabot, és lefirkantotta a nevet, majd a papírt ismét
kabátja mélyébe süllyesztve magához húzta Josie-t, és őt is a
kabát redői közé süllyesztette.
Josie szája kiszáradt. Találkája van – igazi, esti, vacsora-
meghívással kombinált találkája. Valakivel, akit tegnap még
nem ismert. Nos hát, Josie Flynn, camdeni illetőségű hajadon –
ugye hogy nem is ment olyan nehezen?
Matt lemosolygott rá, és magához szorította. Josie gyomrán
ideges kis rebbenés suhant át, és ő tudta, hogy ennek immár
semmi köze a Szabadság-szobor megmászásához.

57
 Hetedik fejezet
Négyen voltak: négy üde képű tizenéves. Négyükön sem
lehetett két pattanást összeszámolni, amit Matt
méltánytalannak ítélt: az ő arca tizenöt éves korában olyan
hepehupás volt, mint egy vastag tésztájú pizza. Jó mélyen a
székbe vackolta magát: a másnapossága mintha lépést tartott
volna a hangerővel. A Headstrong a felújított bérház
elsötétített alagsorában teljes gőzzel ontotta a maga
harsogóan fiatalos funkyzenéjét, és cukrozott szöveget adott
elő az idő múlásával megposhadó szerelemről egy hasonlóan
cukrozott hangbarázda kíséretére. Az új Beatles? No, nem
egészen. Hol volt az „Eleanor Rigby”, hol a „She’s Leaving
Home” tragikummal bélelt líraisága?
Óóó, óóó, bébi, hát hol maradtál, óóó, óóó és a többi és a
többi. Szintetikus dobpergés, bumm, bamm, bamm. A szíved
más sávon kalapál, óóó, óóó.
Tessék, ez van. De ugyan mit tudnak a szerelem
tragédiáiról, az ő korukban? Jó isten – hiszen még a kezdeti
lámpalázas tapogatózáson is alig juthattak túl. Bár az is igaz,
hogy az ilyen tini popbálványok kedvezőbb feltételek között
edzhetik magukat a csábítás kezdeti fortélyaiban, mint az
átlagos tizenévesek. Az ő ifjúkorában csak biciklitárolókról és
buszmegállókról lehetett szó; maga is kis híján egy gőzben
pácolt éjszakai mosószalonban hagyta volna el a szüzességét,
ha a kezelő ki nem hajítja őket. Csak várjuk ki a sorát: mire
ezek a srácok betöltik a harmincat, és egy párszor végigmegy
rajtuk az úthenger, majd ők is megtudják, mi az, amikor az
ember ráfázik a szerelemre. Most még „Nyakasoknak” nevezik
magukat – de ebben a korban könnyű nyakasnak lenni…

58
 Matt szemhéja lekoppant, de nem bánta – csüggesztő volt
elnézni a négy loboncos sörényű pophős erőtől duzzadó
csápolását. Hát ez nem látszik valami úttörő teljesítménynek.
Emlékezete szerint a Beatles nem szorult összehangolt
tánclépésekre – a rajongók anélkül is tódultak a
lemezboltokba. Másfelől azért ez az anyag is megtölthet négy
oldalt egy máskülönben ürességtől kongó magazinban,
amelynek lapzártája veszedelmesen közeledett.
Azt hitte, az átkelőhajón élvezett friss levegő csírájában
elfojtotta a fejfájását, de a lemezstúdióban olyan töményen
terjengett a tiltott anyagok nehéz szaga, hogy a fájdalom újult
erővel lüktetett a homloka mögött. Persze az is lehet, hogy
Josie társasága feledtette vele átmenetileg a gyötrelmeket,
amelyek egyszerre voltak fizikai és érzelmi jellegűek. A
fejfájást általában eloszlatja egy-két szem jól irányzott
Nurofen és egy csésze erős kávé – a szívfájdalom kezelése
viszont ennél jóval bonyolultabb.
Miért hervasztotta le annyira a válóperes végzés
megérkezése? Talán mert a nyomában ismét maga előtt látta
Nicolette-et, amint a hitvesi ágyban hentereg olyasvalakivel,
aki őnála, Mattnél összehasonlíthatatlanul hájasabb,
dugónyibb, kopaszabb és unalmasabb? Vagy csupán az
keserítette el, hogy az asszony szíve választottjának e
nyilvánvaló fogyatékosságai ellenére is egy kölyöklabrador
lelkesedésével célozza meg másodszor is az oltárt, holott a
papíron még meg sem száradt a tinta, neki pedig még a fél
szemöldöke sem szaladt magasabbra egy valamirevaló
nőszemély láttán?
Megjegyzendő itt, hogy Josie Flynn valóban megrezegtetett
benne néhány húrt. Semmi kétség: ettől az asszonytól kitelnék,
hogy újra gusztust csináljon a lakodalmi tortához.
Óóó, óóó, bébi, te jó vagy nálam, óóó, óóó…
Matt kinyitotta a fél szemét, és gunyorosan nézett végig a
kölyökbandán. Josie, a maga száraz, engem-aztán-ne-ugrass

59
módján kétségkívül ingerlően nőies volt, és valami
kielemezhetetlenül üde pH-érték lengte körül. Valahogy
világosan kitetszett, hogy az első találka alkalmából ennek a
nőnek meg sem fordul a fejében a szex – és ez igenis csábító
volt, mert Matt már végképp elunta a garzonlakásokban való
hancúrozást ismeretlen és közelebbi ismeretségre nem is
ingerlő nőkkel. Amellett Josie képes volt rá, hogy értelmesen
illesszen egymáshoz két mondatot, ez pedig a szóba jöhető
partnerek – legalábbis a Matt útjába kerülők – körében ritka
adottságnak számított. Tetejében egyenletesen jó volt a lába is
– végig lehetett követni, sehol sem tört meg a vonala. És
milyen hetykén rezgett lépcsőmászás közben az a helyes kis
feneke! Matt úgy érezte, e téren szakértőnek számíthat, hiszen
több ezer lépcsőfokon át követhette nyomon a folyamatot, s az
kitörölhetetlenül vésődött emlékezetének adatbankjába. Egy
szó, mint száz: az első meghallgatáson a nő sokat ígérő
teljesítményt nyújtott.
És ráadásul randevújuk van, amelynek részletei
biztonságosan lapulnak a kabátzsebében. Igaz, hogy
nőtlenségi fogadalmat tett, nem annyira magasztos erkölcsi
szempontokból, inkább megszokásból: hónapok óta hevertette
parlagon képességeit. Most azonban úgy érezte: Josie Flynn
kedvéért esetleg hajlandó lenne megszegni fogadalmát.
Elégedetten fonta össze karját a mellén, és még egy kéjes
vigyort is megengedett magának. Igaz, hogy folyamatosan
hasogatja a fülét ez az álzene – de azért egészében sikerült
napot könyvelhet el.

– Martha? Josie beszél. Itt vagyok. A Sas leszállt. – Josie egy

színpompás blúzt tartott a magasba a szállodai szoba
ujjlenyomatoktól foltos tükre előtt. Nem, első találkához ez túl
rikító…
– Jojo! – süvöltötte fültépőn Martha. – Jól utaztál?

60
 – Kitűnően. Berúgtunk a szomszédommal. Együtt másztuk
meg a Szabadság-szobrot, és utána meghívott vacsorára.
– Elmégy?
Josie gyengéden megtapogatta a még mindig a fején ülő
zöld műanyag koronát.
– Nemet mondasz, ha Hollywoodba hívnak főszerepre? Hát
persze hogy elmegyek.
– Olyan aranyos?
– Egy mámor! – kiáltotta Josie, és bárgyún vigyorgott
tükörképére.
– Minden részlet érdekel! Mikor jössz ki hozzánk?
Josie most egy fekete pulóvert emelt magasra. Nem, ez
mostani fakó arcszínéhez (lásd Morticia Adams) túl komor.
– Mikor lesz rám szükségetek?
– Nos, fél tizenegyre vár minket a kozmetika arcmasszázsra
és manikűrre, ezután tizenkettőkor a nyoszolyólányok együtt
ebédelnek Ginellinél, hatkor lesz az esküvő főpróbája, utána
fél nyolcra vissza a házba vacsorapróbára, és pontban tízkor
be az ágyba, hogy másnapra mind csúcsformában legyünk.
– Ezt valami menetrendből olvastad fel?
– Az esküvőmet olyan katonai pontossággal tervezték meg,
hogy a Pentagonnak is díszére válna. Semmit, ismétlem,
semmit sem bíztak a véletlenre.
– A cipőm beszerezted?
– A cipőd itt van. És te? Nem felejtetted otthon a ruhát?
– A ruha is itt van. – Tizenhét méter pihekönnyű muszlin, a
bőröndjébe gyömöszölve.
– Kiakasztottad?
– Természetesen. – Josie bűntudatosan nézett a gyűrött
rétegekre. Mihelyt visszaakasztok, kiakasztom.
– Hogy mentek idáig a dolgok?
– Azt te el sem tudod képzelni.
– Apád hogy bírja?
– Rosszul.

61
 – És te?
– Alig várom már, Josie, hogy itt légy. – Josie-ban gyanú
ébredt: Marthának mintha elakadna a hangja.
– Nyugi – mondta csitítón. – Észre sem veszed, máris ott
termek.
Martha szipogott.
– Hát akkor a holnapi viszontlátásra. Nagyon sietek.
– Aztán álld is a szavad, Josephine Flynn. Nem szeretném,
ha egész éjszakán át hempergetnének egy New York-i
hotelszobában, és reggelre bedagadt szemmel futnál be, kéjes
harapásoktól felmarva és borostától összeszurkálva. A
kozmetika lehetőségei is végesek.
– Ígérem, hogy vigyázok. – Most a rózsaszín
kasmírpulóverjét emelte maga elé. – Csak éjfélig hagyom
tiporni magam. – Ez lesz az igazi. Harci dísz, mégis lányos.
Drága, mégis elérhető. Egyszerű, mégis választékos. Dupla
adag pirosítóval akár még félig emberi is lehet a külleme.
– Nehogy késlekedj.
– Légy nyugodt.
– És mulass jól.
– Szándékomban áll.
– Minden részletről tudni akarok!
Josie rávigyorgott a tükörképére, és azon vívódott,
elővegye-e a borotváját, hogy negyvennyolc órán belül
másodszor is lenyúzza sajgó lábairól a bőrt.

A píáros lány ványadt volt, a dudái mint Kylie Minogue-éi, és

csípőig érő nadrágot viselt mell alá érő toppal. Lapos hasát
Matt felé igyekezett domborítani.
– Szia – mondta, túlharsogva a lármát, azaz pardon, a zenét.
– Holly Brinkman vagyok.
– Matt Jarvis. – Matt felállt, és megrázta a lány kezét, amin
az derülni látszott.

62
 – Dögösek, mi?
– Hát izé, persze. Dögösek. – Tőle telhetően igyekezett, hogy
lelkesedést mutasson a gyengébb eresztésű Mesebeli Négyes
iránt. Lehet, hogy valóban új munkakör után kellene néznie.
– Hoztam neked egy sajtódossziét, és egy-egy példányt a
CD-ikből.
– Remek. – Az anyag tovább gyarapítja majd a soha le nem
hallgatott reklám-CD-kből álló gyűjteményét. Egy szép napon
talán áruba bocsátja őket, és a bevételből katamaránon
körbeutazza a világot. Kár, hogy a felvételek kilencven
százaléka teljesen ismeretlen együttesektől származik –
mondhatni, megannyi gyászhuszártól, de hiába: a
legragyogóbb terv sem lehet hibátlan.
– Mikor jelenik meg a cikk?
– Hamarosan. Minden számba beállítunk egy-két
retroanyagot a Beatlesről, a John Lennon-évfordulót
előkészítendő… – A lány érdeklődést erőltetett az arcára, de a
szeme közben azt kérdezte: – Miféle Johnról van szó? –
Összehasonlítjuk őket a legnagyobb hatású modern zenészek
új hullámával. – Felnézett a Headstrongra. Például ezzel a
bagázzsal itt.
– Dögös. – A lány – a jól végzett píártevékenységet
nyugtázva – elégedetten karolta át felsőtestét. – Paul
McCartney, ugye, ma már tisztes nyugdíjas, ha nem tévedek?
– Hát – legalábbis afelé halad – bólintott Matt kelletlenül. A
gondolat, miszerint a zene élő legendái sorra begyűjtik a
nyugdíjasbérletüket, és átadják helyüket az effajta gyülevész
truppoknak, tragikusan jelezte az idő múlását.
– Remélem, én is megérem ezt a kort – vihogott Holly.
– Én azzal is beérném, ha feleolyan jó számokat írnék –
vágott vissza Matt.
– Jó érzés, ha az ember valamiben tehetséges.
Ezt Matt sem cáfolhatta, csak azon tűnődött, kiderül-e
valaha, hogy neki mihez van adottsága. Mielőtt azonban lelki

63
válságba süppedt volna, Holly szerencsére megakasztotta
gondolatmenetét.
– Jártál már New Yorkban? – kérdezte.
– Sokszor.
– Eszerint nincs szükséged segítőkész kalauzra.
– Nem nagyon.
– Most elviszem a srácokat vacsorázni, és onnan egy klubba.
Velünk tartasz?
Ez lenne az utolsó, amire rászánnám magam.
– Már megvan a programom. – Randevúm van! Igazi,
izgalmas, forró nyomos randevúm!
– Értem… – A lányról lerítt a csalódottság, Matt pedig
barátságosan rámosolygott. Kedves volt, fiatal, és csak a
munkáját akarta ellátni – ő pedig bunkó módjára viselkedik.
– De azért kösz a meghívást – mondta. – Majd talán máskor.
– Innál valamit? – Holly egy üveget csóvált meg előtte. –
Jack Daniels.
– Köszönöm, inkább nem.
– Egy kortyot?
– Nem, komolyan.
– A srácok még átszaladnak az új kislemezükön. Maradj itt,
és hallgasd meg.
– Hamarosan mennem kell.
Holly esengő tekintetet vetett rá.
– Csak egy búcsúpohárral…
– De csak egész keveset.
A lány egy öblös pohárba loccsantotta a whiskyt, és
odanyújtotta. Mattnek már a látványtól is megfájdult a feje, de
azért az íze nem volt kellemetlen. Kutyaharapást szőrével és a
többi.
Két órával később, két további pohár Jack Daniels
elfogyasztása és az „I Want You For My Lover, Baby” kezdetű
nóta huszonkettedik megismétlése után Matt már tudta, hogy

64
súlyosan be van akasztva, és azt is, hogy rég nem itt volna a
helye.
– Mennem kell – motyogta kásás hangon.
– Itt a számom. – Holly átnyújtott neki egy névjegyet,
megtoldva egy szemérmesen kacérnak szánt pillantással. –
Bármikor hívhatsz.
– Azt hiszem, minden szükségeset megkaptam – mondta
Matt, és meglapogatta a sajtódossziét; becsiccsentett állapota
ellenére is sikerült szándékosan félreértenie a lány
felszólítását. – Holnap visszajövök, hogy megcsináljam a
srácokkal az interjút.
– Igyekszem, hogy itt legyek.
– Én is – jegyezte meg a férfi, és elbotorkált az utca
irányába.

Az Alamo dugig volt fiatal, menő New York-iakkal. Csíkos

inges, nadrágtartós férfiak, rövid szoknyás nők harsogtak vagy
visítoztak át egymásnak az asztalaik mellől. A Josie melletti
járáson túl teljes gőzzel zajlott valamiféle ünneplés; a
képzeletbeli színpad közepét egy szerpentinnel teleszórt,
fölöttébb szemrevaló nőszemély foglalta el, akit Josie
haladéktalanul meggyűlölt. Néhány asztallal lejjebb
szerelmespár mélyedt el egymás szemében, önfeledten
facsargatva egybefonódó ujjaikat. Látszott, hogy nem is
érzékelik a körülöttük tobzódó felfordulást, és azt sem veszik
észre, hogy az asztalukhoz lépő pincér éppen
bűvészmutatvánnyal szórakoztatná őket, amennyiben lángoló
alkoholt zúdít a desszertjükre egy üvegből. Igazán látványos
volt – a párt azonban fikarcnyira sem érdekelte, a pincér
felőlük akár a feje tetejére is állhatott volna. Amikor befejezte
a mutatványt, Josie némán megtapsolta, amit a pincér
szemöldöke hálás felhúzásával nyugtázott.

65
 Ő maga még mindig egyedül volt az asztalánál, amely az
étterem kellős közepén állt, hogy mindenki láthassa. Matt
eddig teljes hatvan percet késett; Josie ezt már csak azért is
tudta, mert percenként nézte meg óráját, és most tartott a
hatvanadik ellenőrzésnél. Ezalatt immár a harmadik epres
margarita csúszott le a torkán, és míg az elsőnek még mennyei
volt az íze, a harmadiké nagyjából annyi élvezetet nyújtott,
mint az akkumulátorsav. Eleinte fesztelenül játszott csíkos
szívószálával, órájával, fülbevalójával és hajával, de az ilyen
fesztelenség legföljebb csak tíz percig hat meggyőzően, utána
már ideges babrálássá fajul. Hol az ördögben marad a férfi?
Annyira biztos volt benne, hogy eljön… Hát nem töltötték
csodásan a délutánt? Az a miriád lépcső, a műanyagízű hot
dog, az ízetlen tea, a zöld habkorona – vajon nem ért-e föl
mindez egy tökéletes találkával? Amellett a férfi papucshoz és
kesztyűhöz hasonlította – márpedig mindkettő kívánatos
portéka. És azt is mondta, hogy vele, Josie-val kényelmesen
érzi magát.
Láthatóan olyan kényelmesen, hogy most hagyja itt
sorvadozni, mint – na most egy találó szóképet – magányos kis
petúniát a hagymaföld közepén.
A pincér, aki fűszeres ínyencfalatoktól roskadozó tálcával
lejtett el az asztala mellett, szánakozva pillantott végig rajta.
Josie kortyolt az ásványvízből, melyet a három margarita
ellensúlyozására rendelt. Erőtlenné langyosodott, egyetlen
játékos kis buborék sem szökött már a felszínére. Úristen,
mennyire gyűlöli a férfiakat! Mindet, kivétel nélkül. Ha hazaér,
átmegy leszbikusba. Catherine barátnője már négyszer volt
férjnél, és mostanra leszbi lett, vagyis kell hogy legyen valami
a dologban. Ha az éjszakánként három numerát is fogyasztó
Catherine Trewinnek sikerült a váltás, akkor bárki
megpróbálkozhat vele. Gondoljuk csak végig az előnyeit –
mialatt az ember elmegy szórakozni, van otthon valaki, aki
kivasalja a blúzait, megöntözi a növényeit, és időben rendezi a

66
Barclaycardja egyenlegét. Minél tovább latolgatta a kérdést
Josie, annál több hasznát fedezte fel. Nem, őneki nem férjre
van szüksége, hanem feleségre.
Eszébe jutott, hogy esetleg felhívhatná Mattet, hátha még el
sem indult a szállodájából. Vajon emlékszik-e még a szálloda
nevére? Előfordulhatott, hogy a férfi a bandájával való
találkozás után még hazament, és elnyelte az alkoholos-
időeltolódásos kóma; ezért nem érzékelte a percek múlását, és
ezért ment ki a fejéből, hogy olyasvalakit ültet fel, aki Denise
Van Outennél, a kedves tévéhosztesznél is szórakoztatóbb
partner lehetne. Az is lehet, hogy utcai támadás érte, és most
vérbe fagyva fekszik egy sikátorban; az ilyesmi – nemhiába
nézett bele délután a New York-i egyes csatornába – errefelé
mindennapos. Josie kihörpintette az állott ásványvizet. Vagy
az is lehet, hogy pusztán csak ócska disznó, semmi más.
Még ad neki egy negyedórát – ez a végső határ.
Fél óra múltán a pincér újból elment az asztala mellett.
– Mit gondol, hölgyem, eljön még a barátja?
– Nem hinném. – Nyilván kell az asztal valamilyen újabb
boldog, turbékoló pár részére; miért látnának szívesen egy
bánatos, becsapott szinglit?
– Nem óhajtana rendelni?
Egy falat sem menne le a torkán. A gyomra elzáródott, és
egy villányi kényszerűen belapátolt ételtől is megfulladna.
– Nem, köszönöm.
– Még egy margaritát?
Ha még egyetlen kortyot leerőltetne, nem tudna felállni az
asztaltól, márpedig holnap frissen és mosolygósan kell
bekapcsolódnia Martha esküvői előkészületeibe.
– Nem, okosabb, ha most elmegyek. Lehet, hogy már a
szállodámban keres.
A pincéren látszott, hogy ezt erősen kétli. Mint ahogy ő sem
volt vele másként.

67
Amikor Matt előbukkant a lemezstúdióból, a Canal utcán
süvöltött a szél. Tiszta, csillagos éjszaka volt, a levegő csípősen
hűvös, és ez valamelyest felrázta mélázásából. Már rég
vacsoránál kellene ülnie Josie-val – miféle ördög bújt belé,
hogy itt maradt és berúgott? Most aztán kínos magyarázkodás
vár rá. Lehet, hogy sajátos tehetsége még felfedezésre vár, de
az biztos, hogy a nőkhöz nem ért. Atyavilág, ki látott már
ekkora idiótát? Emberemlékezet óta az első nő, aki valamit
megbirizgált benne, és éppen ezt az ügyet tolja el, méghozzá
nem akárhogyan.
Egy taxit… Ez kell most neki. No de persze van-e a közelben,
amikor vészhelyzet van? Mondanunk sem kell, kedves olvasó:
sehol semmi. A taxik olyanok, mint a rendőrök: egyből
felszívódnak, ha szükség van rájuk.
Matt kotorászni kezdett a zsebében: a cédulát kereste,
amelyre felírta az étterem nevét és címét. A cédula valamikor
menet közben galacsinná gyűrődött, és amikor ki akarta volna
bontani, a galád szél tökéletes időzítéssel kisodorta
bizonytalan ujjai közül, és játékosan kergette végig az
úttesten.
– Ne! – jajdult fel Matt, amikor látta, milyen jókedvűen
szökdécsel a papírgolyóbis az autók között. Leugrott a
járdáról, készen rá, hogy üldözőbe vegye, de a kocsik
folyamatosan áramlottak, s némelyikük feltűnő
gorombasággal még rá is dudált. – Gyere vissza! – kiabálta, de
a cédula szemlátomást nem kívánkozott vissza hozzá. Szinte
hallotta is boldog cirpelését: Szabad vagyok, szabad!
Matt a halántékára szorította kezét, és beletúrt a hajába.
Sírni szeretett volna, vagy legalább belerúgni valamilyen
élettelen tárgyba. Ekkor egy taxi állt meg előtte. Matt
értetlenül, de annál hálásabban bemászott.

68
 – Vigyen el, kérem… – De hová is? – Egy… egy mexikói
étterembe.
– Me-ki-kó? – kérdezte a sofőr.
– Maga mexikói!
– Qué?
– Mexikói?
– Si.
– Egy mexikói étterembe akarok menni.
– Qué?
– Si! Si!
– Qué?
– Maga hová menne enni?
– Enni? Big Mac?
– Nem. Nem. – Kiabálj, de lassan. – Hová – menne – hogy –
mexikói – ételeket – egyen?
– Me-ki-kó?
Gondolkozz, Matt. Gondolkozz. Valahol a Jack Daniels
tengere alatt mégiscsak működik egy emberi agy. – Valami
csatához kapcsolódik. A Little Big Horn, Custer tábornok
utolsó csatája, a texasi láncfűrészes gyilkosság…
– Quién?
– Nem, Custer! – Matt hátrahanyatlott az ülésben. – Jaj, az
ég szerelmére, hát maga mexikói vagy mi a rosseb, igazán
tudnia kéne, hol vannak a jobb vendéglők!
– Big Mac?
Matt a tenyere közé hajtotta fejét, és vadul nyomkodta a
halántékát. Gondolkodni! Gondolkodni! De nem érte
semmilyen megvilágosodás.
A sofőr várakozón nézett rá.
– Quién?
Matt válla beroskadt.
– Vigyen csak vissza a szállodámba – sóhajtotta.
– Qué?

69
 – Jaj, csak ezt ne kezdje újra… – Megadta a sofőrnek a
szálloda címét.
A sofőr megbékélve vetette magát a forgalomba, Matt pedig
hátrahajtotta a fejét, és lehordta magát mindenféle őrültnek.
Valahol ebben a személytelen nagyvárosban ott ül egy szép
fiatalasszony, és türelmesen (illetve mostanára alighanem már
nagyon türelmetlenül) vár rá, ő pedig részegségében és
ostobaságában elfelejtette a címet. A szita tiltakozna, ha a fejét
hozzá hasonlítaná. Nem ismerte a nő mobilszámát, nem tudta,
melyik hotelben lakik – mintha tűt keresne a szénakazalban.
Itt van ebben a városban, amely soha nem tér nyugovóra, és
lefekvéshez készül. Egyedül. És holnap estére, amikor már
végzett a Headstronggal, ismét repülőre száll, és megy vissza a
füstködbe, a soha vissza nem térő nagy alkalom pedig végleg
kicsúszott a kezéből. Gratulálok, Matthew, ez nem semmi.
A taxi megállt egy forgalmi lámpánál, Matt pedig lehunyta a
szemét a sötét utcákon hunyorgó neonok elől. A nagyváros
zajai átmorajlottak tudatán, az elmaradhatatlan rendőrségi
szirénák vijjogása az agyát hasogatta. És ekkor hirtelen
felpattant a szeme, és előrelendült az ülésben.
– Alamo! – kurjantotta. – A kibaszott Alamo!
– Á, si señor, az Alamo!
– Eszembe jutott! Eszembe jutott! – Valósággal
elgyengítette a megkönnyebbülés.
– Az Alamo.
Matt rimánkodva tette össze a kezét.
– Mégis van isten!
– Si.
– Gyorsan, gyorsan. Forduljon meg. Vigyen oda. Pronto.
Pronto. Arriba!

A rózsaszín kasmír rossz választás volt. Nagyon rossz. Nyirkos

volt a hónaljánál, és mindenütt viszketett benne. Hogyan is

70
ismerhette ennyire félre a férfit? Szilárdan hitte, hogy maga a
földre szállt tisztesség. Úgy látszik, az ítélőképessége
nagyjából olyan megbízható, mint Hughie Green tapsmérője a
Kopogtat az alkalom című vetélkedőben. Tessék: öt percig
hagyatkozott önmagára, és máris melléfogott. Már megint.
Hogy talál majd valaha egy rendes pasit magának, ha az
agyában összevissza járnak a kerekek, és nem tud különbséget
tenni jóravaló és alávaló közt? Egész délután fel sem merült
benne, hogy Matt a bolondját járathatja vele, és nem tudta,
most dühös legyen-e vagy csak gondterhelt.
Mindent egybevetve a düh megnyugtatóbbnak ígérkezett.
Kár volt Matt Jarvis kedvéért lemondania a Donald
Trumppal megbeszélt képzeletbeli vacsorát. Inkább az anyja
tanácsát fogadta volna meg, és fölcsengette volna Bill Gatest,
aki most minden bizonnyal letörten és magányosan üldögél
valamilyen sivár agglegénykéróban, egy pizza és egy doboz
sör előtt, meredten bámulja az ócska tévéműsort, és alig várja,
hogy valaki végre felhívja és kimozdítsa otthonról. A
közvélekedéssel ellentétben valószínűleg nem is olyan jó buli
milliomosnak lenni. Josie letette az asztalra a borravalót, és
utat tört magának a viháncoló, jókedvű tömegen át, mígnem
ott állt magányosan a járdán.
Odakinn hideg volt – komoly, igazi hideg, egészen más, mint
az éttermekben télen is tomboló légkondicionálás
mesterséges hűvössége. Próbáljon taxit szerezni, vagy tegye
meg gyalog a szállodájához vezető néhány háztömbnyi utat,
vállalva, hogy becserkészik, kirabolják és lelövik? Végül az
útonállók és a golyó mellett döntött. A New York-i bűnözésről
terjengő képtelen történetek ellenére a város tulajdonképpen
biztonságosabbnak látszott, mint mostanában London. Ez a
gondolat valamelyest földerítette, és így indult útnak,
csendben gyalázva Matt Jarvist, aki első osztályú tahóként
lepleződött le.

71
 A sárga taxi néhány lépéssel mögötte fékezett az Alamónál,
és Josie megfordult, hogy szemügyre vegye. Nagy volt a
kísértés.
Matt kikandikált a kocsi páralepte ablakán. Nem, tévedésről
szó sem lehet. A műmexikói portál kirítt az amúgy jellegtelen
utcából.
– Itt vagyok, itt vagyok, itt vagyok – kántálta.
Josie habozott. Maradjon állva, és vegye át a taxit a távozó
utastól? Ó, ez az átkozott határozatlanság… De hiszen már
döntött: gyalog megy haza. Jót is tesz majd, ha elégeti a sok el
nem fogyasztott kalóriát. Visszafordult, és fürgén lépdelt tova
az utcán.
Matt kiugrott a taxiból, kifizette a sofőrt, majd hirtelen
rátört gyengédségi rohamában szájon csókolta. – Szeretlek –
nézett bele mélyen az elkábult ember szemébe, azzal hanyatt-
homlok berontott az étterembe.

72
 Nyolcadik fejezet
– Lavinia? Hogy vagy?
– Remekül. Ki beszél?
Damien elgörbített egy gemkapcsot.
– Damien.
– Leküzdöm a kísértést, hogy megkérdezzem: miféle
Damien.
Damien hátradőlt a székében, és a lábát felrakta az
íróasztalra. Ó, hogy gyűlölte világéletében Josie mamáját! Igaz,
hogy az asszony kezdte a gyűlölködést. Attól a perctől, hogy
először meglátta leendő vejét, kötelességének tartotta, hogy
utálja. Így történt, hogy az úgynevezett „udvarlási” időszakban
Josie-nak és neki számos nehézséggel kellett megküzdenie, és
az esküvő sem volt fáklyásmenet. Az asszony a zérus naptól
fogva leplezetlenül kimutatta, hogy Damient nem tartja
méltónak az ő drágalátos kislányához – bár valószínű, hogy
minden más kérőbe is éppígy belekötött volna. Laviniát még a
világ legkapósabb férjjelöltjei sem tántoríthatták volna meg;
neki a mesebeli herceg sem lett volna elég mesés.
Damien mindenütt: az iskolában, az egyetemen, a
munkahelyén közkedveltségnek örvendett, így hát újszerű volt
számára ez a gyűlölet. De mint minden újdonság, ez is hamar
megkopott. Mindketten megszokták, hogy úgy kerüljék a
másikat, mint a leprást, és csak akkor találkozzanak, ha a
családi kötelezettség vagy Josie maga megkívánta: esküvőkön,
temetéseken, keresztelőkön, karácsonykor vagy anyák napján;
noha Damien a mindenszentek előtti kísértetjárást tartotta
volna a legkézenfekvőbbnek. Ám még ha a kötelesség
parancsa szólította is, többnyire szerét ejtette, hogy

73
postamunkára hivatkozva távol maradjon. A nagy kivétel a
karácsony volt; ilyenkor le kellett gyűrnie a torkán Lavinia
különleges recept szerint készült pulykáját, holott az
illemtudó vő szerepe éppoly kevéssé illett rá, mint az ilyenkor
óhatatlanul előrángatott, bohókásan ízléstelen papírsityakok.
Mindig is szorgalmazta, hogy a karácsonyt a Maldív-szigeteken
töltsék, de Josie hallani sem akart ilyesmiről. Josie-nak a
karácsony ezüstpapírt, pulykát, szalonnába csavart kolbászt és
szenvedést jelentett.
Az elmúlt év, ha lehet, az előzőeknél is rosszabb volt.
Melanie-val együtt járt a két gyerek is, a hajnali felkeléssel és a
Télapó-legenda makacs sulykolásával, őt pedig még a
szokásosnál is jobban elhanyagolták. Hatalmas mennyiségű
készpénzt ömlesztettek a „karácsony” feliratú fekete lyukba,
hogy beszerezzék a legújabb divatú műanyag
haszontalanságokat. A Maldív-szigetek álma délibábbá
enyészett.
– Olyan erőszakos volt a hangod, mint egy biztosítási
ügynöké – közölte Lavinia.
– Josie-t szeretném megtalálni, Lavinia.
– Talán ő nem akarja, hogy megtaláld.
Damien szorosan körbetekerte egy gumiszalaggal az
íróasztalán álló robotember nyakát; a Csillagok háborújából
való kegytárgyat Melanie gyerekeitől kapta ajándékba –
mielőtt még úgy határoztak, hogy ők is Damien elszánt
ellenségeinek táborát gyarapítják.
– Nézd csak, Lavinia – kezdte, és meg sem próbálta leplezni
unott hangszínét –, arra készülünk, hogy mindent elölről
kezdjünk.
– Csak a holttestemen át!
A perspektíva csábító volt.
– Most írta alá a válóperi papírokat – emlékeztette az
anyósa.

74
 Damien felszisszent. Ez volt kapcsolatuk egyik fő buktatója:
Josie mindig mindent elmondott az anyjának, és a minden szó
ez esetben egyáltalán nem volt túlzás. Még amikor Damiennek
az a jelentéktelen kis problémája támadt a kizárólag
leterheltségéből eredő korai ejakulációval, Josie akkor is
rohant a telefonhoz – Lavinia pedig valósággal kéjelgett az
esetben, nemcsak azért, mert gyűlölte őt, és boldog volt,
amiért a puskája besül, hanem mert önmagát egyenesen
valamilyen főokos lelki tanácsadónak, egy második kibaszott
Clare Raynernek képzelte.
– Csakhogy úgy érzem, már meg is bánta – felelte hűvösen
Damien.
– Majd akkor bánhatja, ha a kezem közé kerül!
– Egész nap próbáltam hívni, de nincs otthon. Az iskolában
azt mondták, félévi szünet van, és a szabadságát tölti.
– Az iskola feltehetőleg tudja, mit beszél.
– Tehát akkor: hol van?
– Nem hiszem, hogy ez rád tartozna.
– Elutazott?
Jeges csend támadt. Damien úgy érezte: az anyósviccek meg
sem közelítik az igazságot. Levette lábát az íróasztalról, és
határozott mozdulattal előredőlt.
– Sürgősen beszélnem kell vele, Lavinia. Értsd meg, a
lányod leendő boldogsága múlhat rajta.
– A lányom leendő boldogsága azon múlik, hogy ott
maradjon, ahol van – a lehető legmesszebb tőled.
– Eszerint valóban elutazott. – Damien elégedetten
mosolygott saját találékonyságán; ám ekkor félelmetes
gondolat söpört át az agyán. – Kivel ment el?
Maga előtt látta Lavinia összepréselt ajkát. Nyilvánvaló,
hogy már szánja-bánja nyelvbotlását. Papírvágó késével
böködni kezdte a félig megfojtott robotembert.
– Azzal az új pasassal van?

75
 – Miféle új pasassal? – Anyósa hangjában aggodalom
vibrált.
Damien kajánul mosolygott, és a földre pöckölte a
szörnyecskét. Ezt kapd be, Lavinia!
– Meg fogom találni, Lavinia, és ha megtalálom, vissza is
hozom.
Mielőtt ez esetben is anyósáé lehetett volna az utolsó szó,
letette a kagylót. A jóasszonyt nyilván majd’ szél veti a düh.
Damien ajka körül a kórosan önelégültek alattomos vigyora
játszott.
A szájába vette a papírvágó kést, és a fogait kocogtatta vele.
Josie tehát vakációzik valahol azzal a titokzatos új hapsijával –
és az anyjának sejtelme sincs az illetőről. Ajkáról lehervadt az
alattomos mosoly, és idegesen dobolt az íróasztalon. Ez rossz
hír – rosszabb már nem is lehetne. Mert ha Josie még az anyját
sem avatta be, akkor a dolog komoly. Több mint komoly.
Vészterhes. Azaz: legfőbb ideje, hogy közbelépjen.
Haladéktalanul.

76
 Kilencedik fejezet
Josie a Hertztől bérelt kocsijában, szemét napszemüveg
mögé rejtve besorolt a Henry Hudson autópályára, maga
mögött hagyva a manhattani felhőkarcolók látképét és Matt
Jarvist. Rossz éjszaka állt mögötte. A szoba zajos volt, az ágy
kemény, és a hangulata törődött. Végül akkor bóbiskolt el,
amikor már kelnie kellett, és miközben erőteljesen dörzsölte
fogait a Sensodyne-nal, magában tovább fortyogott Matt
gyalázatos szószegésén.
Azt, hogy ez idő szerint lényegesen jobban érezte magát,
egy csésze erős kávénak és egy áfonyás muffinnak
köszönhette, amelyet egy zsírszagú étkezdében vett magához
a Bloomingdale’s-től egy sarokra, no meg az autórádióból
áradó „Jammin’ 101” pezsdítő ritmusának. A kőmosott farmer
színében tündöklő ég felhőtlen volt, a nap továbbra is
szokatlanul erős. És nem felejtette el becsomagolni a lila
muszlinkölteményt, hogy Marthát boldoggá tegye. Kis
világában egyelőre minden a helyén volt.
Nagyon várta már az unokanővérével való viszontlátást.
Rendes körülmények között évente legalább egyszer
találkoztak, felváltva töltve be a háziasszony szerepét, és
válságos időszakokban félelmetes kontinensközi
telefonszámlákat halmoztak fel – márpedig az elmúlt években
az ilyen válságokból több is akadt. Martha meglehetősen
göröngyös utakon kergette az igaz szerelmet, Josie pedig
lassan hozzászokott a kora reggeli és késő esti hívásokhoz,
lévén hogy Martha, miközben a csalódások poklait járta,
rendre megfeledkezett az ötórás időeltolódásról. Josie és
Damien zűrös különválása is tetemesen megnövelte a Brit

77
Telefontársaság bevételét, majd az elmúlt nyáron mindenkit
megdermesztett az a nem várt hívás, amely Martha
édesanyjának halálhírét adta tudtul.
A két anya – Josie-é és Martháé – egypetéjű iker volt.
Lavinia és Jeannie. A félelmetes duó. Jeannie a hatvanas évek
elején intett búcsút szülővárosuknak, Liverpoolnak, és amikor
mindenki más hátizsákos túrákra készült Indiába, hogy aztán
a bekapcsolódás és a ráhangolódás időszaka után előbb vagy
utóbb bemondja az unalmast, ő dadusnak szegődött egy
módos New York-i családhoz. Napi tizenhat órát dolgozott egy
fészekalja örökmozgó csemete mellett, de egyszer sem nézett
hátra. Végül egy harmadik generációs szicíliai pénzeszsákhoz
ment feleségül, és világra hozta az egyetlen örököst, Martha
Rossanit. Lavinia ezalatt csak a London körüli megyékig jutott;
középszerű házasságot kötött, megszülte Josie-t. És az őket
elválasztó háromezerötszáz mérföldes fizikai távolság ellenére
soha két nővér ilyen mélyen nem kötődött egymáshoz.
Mindketten túlhabzóan elevenek, szépek és eszesek voltak,
és akkor Jeannie egyszer csak elment. Éppen páros
teniszmeccset játszott a klubjában, amikor a labdába csapva
megállt a szíve; mérgelődött is volna cudarul, mivelhogy
éppen nyerésben voltak. Természetesen porig volt sújtva az
egész család, de Lavinia mindenkinél inkább megsínylette a
csapást: Josie mamájának élete is többé-kevésbé megszakadt
azon a teniszpályán. Már a temetésen sem vett részt, és most
Martha esküvőjéről is távol maradt, tudva, hogy lényének
másik felét nélkülöznie kellene – miáltal Josie lett a brit
kontingens egyetlen képviselője. Ez volt az oka, hogy
bőröndjében ott csörömpölt a Brit Háziipari Szövetség, a
Marks & Spencer és a Debenhams fél árukészlete.
Josie, lábával verve a zene ütemét, végigsuhant a Saw Mill
River autópályán, el a mára már ismerős táblák mellett,
amelyek kiagyaltnak hangzó helységnevek: Tarrytown,
Pleasantville, Chappaqua, Mount Kisco felé mutattak, míg

78
végül letért a sztrádáról, és lejtmenetben benyomult
Katonahba.
Katonah mintha a Peytoti Place-ből lépett volna ki. Életre
kelt mozidíszlet, ahol egyszerűen nem terem hulladék. Volt
egy aranyosan avítt vasútja, amely az ingázókat a Központi
Pályaudvarig, New York, a Nagy Alma magházáig szállította, és
deszkaborítású házak fürtjei ölelték körül a főutcát, amelyet
régiségboltok, lakástextilüzletek és csemegeárudák
szegélyeztek. Még a parányi, fehérre mázolt bankok is
gyönyörködtették a szemet.
Martha a város peremén lakott, egy tekintélyt parancsoló,
cukrozottmandula-rózsaszín házban, amelyet többholdnyi, a
környező erdőkbe vesző telek övezett. A ház csupa redőny volt
és csupa fapadló, és juharszörp illata lengte be. Josie szívesen
időzött el itt, és csak azt bánta, hogy kettőjük között olyan
nagy a távolság. Gyerekkorában második otthonának érezte a
házat, és a mamájával gyakran az egész nyári vakációt falai
között töltötte.
Mihelyt befordult a sarkon, és rátért a széles, egyenes be-
hajtóútra, már meg is pillantotta unokanővérét. Martha az
elülső veranda hintaágyán ült, maga alá húzott lábbal, magába
révedve. Picinek és elveszettnek látszott, mígnem Josie kocsija
a látókörébe szökkent: ekkor végtagjait hirtelen kibontogatva
a messze elnyúló bekötőútra rontott, hogy Josie-t azzal a
fejhangú visongással fogadja, amelyet az amerikai tinifilmek
gimnazista lányai olyan előszeretettel állítanak elő. Még
lendületben volt, amikor felrántotta a kocsi ajtaját.
Josie kiszállt; meleg szeretettel ölelkeztek össze.
– Elhoztad a ruhát? – kérdezte Martha. A szeme alatt sötét
karikák húzódtak.
– El – felelte Josie, és messzebbre tolta magától unoka-
testvérét. – Hová fogysz már? Csont és bőr vagy.
– Ez már a menyasszony kiváltsága. Hónapok óta műkaján
élek.

79
 Josie nem kételkedett szavaiban. Martha étrendje legjobb
időszakaiban is lehangoló volt. Reggelije valamiféle
cseppfolyósított mocsári iszapból állt, amely magát zöld
algaként hirdette, és egyelőre csak a nagy tó innenső oldalán
esküdtek rá, bár valamikor jövő tavasz tájékán bizonnyal majd
Camdenre is lecsap; mindenesetre tömve volt vitaminokkal és
egyéb „csodás” anyagokkal, amelyeket a névtelenség homálya
fedett. Ezt néhány csokoládéreszelékkel megszórt muffin vagy
fahéjas krémsajttal megkent bagel követte; esetleg egyik is,
másik is. Rászolgált volna, hogy dagadt és csupa pattanás
legyen, de erről – hát így higgyen az ember a természet
következetességében – szó sem volt: Martha tökéletesen
beillett volna a Baywatch tengerparti hancúrozói közé. Magas
volt, megbocsáthatatlanul vékony, idegesítően feszes
mellekkel és versenylovat megszégyenítő lábakkal. Hosszú,
vegyészetileg kissé megbolondított természetes szőke haja
volt, a friss tavaszi lomb színét idéző szeme és telt, örökké
mosolygó szája, amelyből tökéletes fogsor villant elő. Damien
mindig azt mondta, hogy még soha nem látott ilyen csókolni
való szájat, de ez inkább őrá volt jellemző. A legbosszantóbb
azonban az volt Marthában, hogy ízig-vérig rendes, jóravaló
teremtésnek mondhatta magát. Ha nem a kedvenc
unokatestvéréről van szó, Josie minden bizonnyal szívből
utálta volna.
– Nincs rajtad semmi – mondta most szigorúan. Martha
viselkedési kódexében égbekiáltó bűnnek számított, ha
valakin nyilvános megjelenések alkalmából nincs legalább egy
rétegnyi smink. – Határozottan nyúzottnak látszol.
– Semmit sem aludtam.
– De Josie! Hiszen megígérted…
– Nem a csillárra másztunk fel. – Sajnos. – A
kialvatlanságomnak nagyon is unalmas okai vannak.
– A forró kaland langyosnak bizonyult?
Josie kiemelte csomagjait az autóból.

80
 – A forró kaland hőse meg sem jelent.
– Átvertek?
– Valami ilyesmi.
– Ez velem még sosem fordult elő. Még a gimiben sem.
– Ezzel nem vigasztalsz, Martha.
– A szemét!
– A szemét állat!
– Vigyük be a csomagokat, odabenn majd mindent
elmesélsz.
Martha a vállára lendítette az egyik táskát, mire
nászajándékai ijesztő csörömpölésbe kezdtek. Benyomult az
ajtón a fedett átjáróba, és onnan a konyhába, ahol az asztal alá
lódította a táskát, újabb riasztó csengésre-kongásra késztetve
a válogatott Royal Doulton-dísztárgyakat.
Ezután megvizsgálta az óriás frizsider tartalmát.
– Kérsz egy kis zöld algát? Páratlan energiaforrás.
– Inkább elhiszem neked.
– Akkor is kell valami, amitől felfrissülsz. A lagzi nagyon
strapásnak ígérkezik.
– Azt hiszem, egy csésze tea is megteszi.
Martha bekapcsolta a vízmelegítőt.
– Legyen PG Tips? Lavinia karácsonyra feltöltötte a
készletünket.
– Derék öreg mamuska…
– Hogy van?
Josie lezöttyent a konyhaasztalhoz.
– Mint mindig.
– Sajnálom, hogy nem lesz itt.
– Én is. Többé-kevésbé.
Martha kitöltötte magának a mocsári iszapot, és
összerázkódva felhajtotta, majd – ahogy Jeannie-tól és
Laviniától annyiszor hallotta – megmelegítette a teáskannát.
– Anya még mindig annyira hiányzik neki?

81
 – Rettenetesen. Az idővel nemhogy enyhülne a fájdalma,
inkább még fokozódik.
Martha leült, és odatolta Josie elé a teáscsészét. Meglehet,
az amerikaiakon a legfinomabb nyersanyag sem segít:
születésüknél fogva képtelenek tisztességes teát csinálni. Az
ital, amit Martha a PG Tipsből kotyvasztott, éppoly ízetlen volt,
mint az a tea, amelyet a Szabadság-szobor kilátóteraszán
Matt-tel elfogyasztottak. Vigyázat, Josie Flynn, veszélyes terep!
Nehogy helyet juttass neki a gondolataidban! Martha a
főzőlapon álló másik kannából sűrű, erős feketekávét töltött
magának.
– Szükségem van egy kis koffeinbevitelre – mondta, és
visszaült az asztalhoz, Josie-val szemközt.
– Nem oltja ki a mocsárleved hatását?
– Ezt intézzék el egymás közt a beleimben.
Josie kortyolgatott a teájából, amely, bár az igazi, sötétre
pácolt angol műfajnak csak halvány utánzata volt, mégis elérte
célját.
– És te? Hogyan boldogulsz Jeannie nélkül?
– Próbálj csak egyedül megszervezni egy esküvőt! – Martha
kis fintort vágott. – Nem tudod, milyen lepra!
– Ne félj, egy anya közreműködésével sem piskóta!
Összevesztünk a ruhán, a fátylon, a tortán, a virágokon, a
templomon, az ülésrenden, a nyoszolyólányokon és nem
utolsósorban a vőlegényen – ámbár ez utóbbiban neki lett
igaza. Az egész hajcihőt kis híján le kellett fújni, mert Damien
valami rikító mellényt akart felvenni a zsakettje alá.
Martha szomorkásan elmosolyodott.
– Bárcsak én is összebalhézhattam volna Jeannie-vel…
– Tudom… – mondta Josie, és megszorongatta Martha kezét.
– Ne izgulj, biztos, hogy minden remekül fog menni.
– Az biztos, fiam, hogy nem akármilyen muri lesz! Betegre
fogjuk röhögni magunkat. De most mesélj arról a bunkóról, aki
átdobott.

82
 – El sem tudtam hinni. Miért van az, hogy pasik dolgában
állandóan melléfogok? Hagyott másfél órát ücsörögni egy
étteremben, hadd lássa mindenki, hogy pofára estem. Közben
olyan érzékenynek, olyan figyelmesnek látszott. Hogy tehetett
ilyet?
– New Yorkban az érzékeny és figyelmes férfiak már
foglaltak. Mindnek megvan a maguk kis stricije.
– De ő angol. A gépen ismerkedtünk meg.
– Pedig az angol pasik általában úriemberek.
Josie nagyot sóhajtott.
– Talán amikor Rex Harrison uralta a deszkákat, még azok
voltak, de ez már a múlté. Most mind horkolnak, és förtelmes
alsónadrágban meg büdös zokniban járnak.
– Á, csak húzol!
Josie azonban belehergelte magát az indulatba.
– Bárcsak így volna. De ha érzelmekről van szó, a legtöbbje
kezdetlegesebb szinten áll, mint az amőba.
– Akkor nem sokról csúsztál le.
Josie magába roskadt.
– Azt hittem, ő kicsit más, mint a többi. Sőt bevallom:
egészen másnak gondoltam.
– Ugyan, mind egyformák.
– Kedves volt, mulatságos, gyengéd és lompos. Egyszóval
Damientől jobban nem is különbözhetett volna.
– Olyan gyengéd, hogy az első alkalommal fel is ültetett –
acsargott Martha.
– Igazán megkedveltem, Martha, és ez nagyon rég fordult
elő velem.
– Amennyiben csak megkedvelted, az jó. Maradjunk is
ennyiben. Ha azt mondtad volna, hogy beleszerettél, akkor
komolyan aggódnék.
Josie érezte, hogy az arcát forróság önti el.
– Jaj, a szerelem… Túl nagy szó.

83
 – Olyan, mint a többi – rázta a fejét Martha. – Hét vacak
betű.
– Az odaadás is csak hét betű, de sokkal több fér bele.
– Nekem mondod?
Josie ismét sóhajtott.
– A lényeg az, hogy az angol pasik jellemtelen görények.
Remélem, te egy rendes, tősgyökeres amerikai fiút szúrtál ki
magadnak.
Martha felhajtotta a kávéját.
– Indulnunk kell. – Egy papírlapot lobogtatott meg Josie
felé. – Az esküvői felkészülés menetrendje; eltérni tőle csak
saját felelősségre lehet. És Beatrice kozmetikai szalonjában
már ketyeg az óra. Ott találkozunk a többi lánnyal. Komplett
arckezelés és manikűr. Azt tervezem, hogy a szőrzetem szív
alakúra epiláltatom a nászútra.
Martháról egy dolgot mindenkinek tudnia illett: liverpooli
angol anya és szicíliai apa gyermekeként merőben sajátságos
humorérzékkel volt megáldva.

84
 Tizedik fejezet
Headstrongék a gitárjaikkal püfölték az erősítőket, és
szemlátomást nagy élvezetüket lelték a cirkuszban. A
lemeztársaság fullajtárjai ott álltak a helyiség szélén, és
elnézően mosolyogtak. Matt azt kívánta, bárcsak valaki
megmondaná a fiúknak, hogy mindezt már a The Who is
megcsinálta, csak sokkal stílusosabban. Most, a nap végén már
csak a fényképezéshez vágták magukat pózokba a
szerszámaikkal, amelyekből már egyetlen hangot sem tudtak
volna előédesgetni. Matt lába előtt egy magas hangú dob
gurult el. Atyavilág, mennyire unja már ezt az egészet! Más
vágya sem volt, mint letudni az interjút, és utána hazakúrni.
Holly Brinkman jelent meg a könyökénél.
– Szia! – köszöntötte. Amilyen nyomott volt Matt, olyan
feldobott ő.
Szeretett volna azzal kérkedni, hogy álmatlanul töltötte az
éjszakát, csak forgolódott-hánykolódott az ágyon, annyira
sóvárgott Josie után, és annyira bánta, hogy ilyen katyvaszt
csinált a kapcsolatukból. Ám ezt nem tehette. Az igazság
tudniillik az volt, hogy hazatámolygott a szállodájába,
mélységesen feldúlva, amiért Josie még nyomorult másfél
órácskát sem volt hajlandó várni rá, és aztán, mihelyt a feje a
párnát érintette, megállt vele az idő.
Dél volt már, amikor arra ébredt, hogy a szobalány a
porszívóval, mintha végtelen távolságból érkezne, bezúdul a
szobájába, és már a borotvával kaparászta a tükörből
ráhunyorgó duzzadt, szakállas férfiarcot, amikor teljes erőből
rátört a lelkifurdalás.

85
 Mindenki úgy ismerte, mint a megbízhatóság mintaképét.
Sok egyéb között ezt sem bírta benne a volt felesége: az, hogy
Matt minden körülmények között mindig azt csinálta, amit
bejelentett, az ő szemében jellemgyengeség volt, és a
spontaneitás teljes hiányára vallott. Matt akkor telefonált,
amikorra ígérte, a megbeszélt időben jött haza, és soha nem
felejtette el, hogy küldjön egy levelező- vagy képeslapot,
valahányszor az együttérzésnek ez a közhelyes kinyilvánítása
indokoltnak látszott. „A jó öreg Matt! – mondták a barátai,
miközben kedélyesen hátba vágták. – Úgy lehet rá építeni,
mint a kősziklára!” És most mégis azt az egyetlen lényt hagyta
cserben, aki hosszú hónapok óta végre komolyan érdekelte –
az elsőt, aki kihozta belőle a hiányolt spontaneitást. Ezekben a
percekben Josie bizonyára beadvánnyal fordul a Talált Bunkók
Hivatalához – de úgy kell neki. Matt mélységes bűntudatot
érzett.
Most mégis kényszerítette magát, hogy figyelmét a
Headstrongra és a körülötte tomboló öncélú pusztításra
összpontosítsa. Holly kifejezéstelen arccal mosolygott bele a
semmibe. Csak el innen, el.
– Ugye ma már nem jön össze az interjú?
A kérdés inkább fásult megállapításként hangzott.
– Asszem, nem. Akarod, hogy áttegyük holnapra?
Akarja a hóhér.
– Igen, az jó lesz.
– Kérsz egy slukkot? – A lány odakínálta a spangliját.
– Kösz, nem élek vele.
– Nem innánk meg valahol egy sört?
– Van még néhány elintéznivalóm. – Matt szíve mélyén
bizonyos volt benne, hogy elment a kedve mindentől, ami
piával, droggal vagy zenével kapcsolatos. Vissza akart menni a
szállodájába, hogy még egyszer megpróbálja magát emberi
formába rázni, és kieszelje, miként varázsolhatná vissza Josie

86
Flynnt az életébe. – Akkor holnap találkozunk – mondta, és
kimenekült a New York-i napsütésbe.
Mivel elhatározta, hogy gyalog megy vissza a hotelbe, a
keresztutcákon át a Broadway felé kanyargott, és
mindennemű cél vagy szándék híján sétált el az elektromos
cikkeket áruló diszkontboltok és a csemegések mellett; ezt a
laza ődöngést is jobb lett volna megosztani valakivel – igen,
Josie-val. Hogy feltankoljon, beugrott Bigi Falatozójába,
melynek króm és műanyag pompáját csak a székekből kilógó
tömés rontotta le. Bigi máskülönben baromian egzotikus olasz
óriásszendvicseket árult. És Matt, azon az alapon, hogy hátha
az előző éjszaka kicsapongását kalóriaorgiába fojthatja, a
kapros pastramival töltött rozscipó után még rendelt egy
meleg pekándiótortát fagylalttal, és hozzá egy egész kancsó
habosított, forró csokoládét. Ide nézzetek, emberek – így
mulatok én!
Vajon mit csinálhat most Josie, tűnődött. Azt mondta, az
unokatestvére esküvőjére jött. Hogy is hívták csak? Mariának?
Maureennek? Mariannak? Maude-nak? Nem, dehogy –
Marthának. Ez az. Martha esküvőjére jött. Matt elvigyorodott a
bajsza alatt. Örömében legszívesebben átugrott volna a pulton,
hogy megcsókolja az ételeket kiporciózó olasz mammát, ha
nem lett volna olyan kövér és fogatlan, és nem büszkélkedett
volna a sportriporter Des Lynamot megszégyenítő bajusszal.
Nyilvánvaló volt, hogy a forró csokoládé vagy ki tudja, mi más
mozgósította az agysejtjeit – mostanra ugyanis megfogant
benne egy fortélyos terv. Nincs egyéb dolga, mint hogy
megtalálja New Yorkban azt a helyet, ahol egy Martha nevű nő
tartja az esküvőjét. Vajon mennyi nehézségbe ütközhet egy
ilyen nyomozás?

A nyoszolyólányok szám szerint négyen voltak: Felicia, Betty-

Jo, Kathleen és Josie – akár egy csapat Teletubby, gondolta. A

87
lányokat a jelek szerint úgy válogatták, hogy Martha esküvője
a Benetton „egyesült színeiben” pompázzon. Felicia fekete
bőrű volt, Betty-Jo olasz származású, Kathleen kínai, Josie-ra
pedig nyilvánvalóan Anglia rózsaszálainak képviseletét bízták.
Felicia volt a középiskolában Martha legjobb barátnője, és
most az egyik középnyugati államban dolgozott rádiós
producerként. Még nem tudta eldönteni, leszbikus-e vagy csak
olyan radikális feminista, hogy nem bírja elviselni az eddig
útjába került férfiak kismilliónyi fogyatékosságát. Már
mindkét nemmel próbálkozott, de egyik sem elégítette ki, így
aztán inkább vett magának egy kutyát, és egyelőre
maradéktalanul boldog volt.
Betty-Jo Arizonában ügyködött az ingatlanszakmában;
vagyonokat keresett azzal, hogy miniatűr nyugdíjas-
paradicsomokat adott el a nagyvárostól megcsömörlött,
beteges arcszínű New York-iaknak és mindazoknak, akik
alkonyati éveiket hómentes övezetben akarták leélni,
golfpályák körül poroszkálva és mentakoktélt szürcsölve
levegős társasházi lakásaikban, olyan, példásan gondozott
lakóparkokban, ahonnan a tizenhat éven aluli kiskorúakat
bölcsen kitiltották. Hogy a mérleget egyensúlyba hozza, fiatal
szeretőket tartott, akiket körülbelül olyan rendszerességgel
cserélt, mint a harisnyanadrágját.
A gyönyörű Kathleen előnyösen ment férjhez, egy jóképű,
sportos számítógép-valamicsodához. Ő maga pénzügyi
tanácsadó volt Bostonban, és a hétvégéit a Martha’s
Vineyardon lévő nyaralójukban töltötte; így múlatta az időt,
mígnem – ahogy az várható volt – felsorakoznak melléjük a
bájos, eszes, kifogástalanul nevelt utódok.
Josie kísérletet tett rá, hogy camdeni pedagógusi munkáját
romantikus színben tüntesse fel, de mindhiába: mindenki előtt
nyilvánvalóvá vált, hogy nem tartozik a célba jutottak közé –
inkább azok számát gyarapította, akik minden bizonnyal
befutnának, ha több idejük, pénzük, önbizalmuk és

88
miegymásuk volna. Látszott, hogy a többieket, még ha
érdeklődést mímelnek is, hidegen hagyja az egész élete; ezzel
szemben az önkívületig lelkesedtek a brit akcentusáért, és
egy-egy jellegzetes szót több ízben is elismételtettek vele.
Valamennyien egy sorban hevertek Beatrice bébipopsi-
rózsaszín kozmetikai szalonjában, elnyúlva az állítható
fekhelyeken. Testük törülközőkbe volt bugyolálva, arcukat
valamilyen különös szagú trutymó fedte, amely az elhalt
bőrsejtek lehámlasztására és a bőr felszíni rétegeinek
fölélénkítésére vagy valami ilyesmire volt hivatott. Josie már
alig várta az eredményt. Ha valóban tíz évvel fiatalabbá és
Sharon Stone-hoz hasonlatosabbá változtatja, kész eltűrni a
módszert, mint a kínzás egy kezdetlegesebb formáját. Annyi
bizonyos, hogy Marthának nem vált kárára. Sőt.
– Na és mondd már, milyen az a dögös pasi, akihez
hozzámégy?
– Jack?
– Hát ha nem áll előtte valaki más a sorban. Alig meséltél
róla, és ez nem jellemző rád.
– Jack… – Martha mintha valamilyen elégedetlen horkantást
hallatott volna. – Hát – hogy is mondjam – egész oké.
Josie megszabadította fél szemét a vattapamacstól, és
amennyire tehette, Martha felé fordult.
– Egész oké – utánozta unokanővére kifejezéstelen hangját.
Martha nem mozdított a vattapamacsán.
– Úgy van.
– Nem kezdenénk elölről valamivel több meggyőződéssel? –
kérdezte, immár halkabban, Josie.
A szalon sztereó berendezéséből Tammy Wynette éppen a
„Stand By Your Man”-t csicseregte, Martha azonban
érthetetlen módon hallgatott. Josie lerántotta a másik
vattapamacsot is, és addig forgolódott, míg szembe nem nézett
unokatestvérével. Még a gyorsan szilárduló maszk alatt is
látszott, hogy Martha szája panaszosan vonaglik.

89
 – Nem úgy festesz, mint aki már rohamtempóban nyargalna
az oltárig, hogy holtáiglan ehhez az emberhez láncolhassa az
életét.
– Állítsd le magad, Josie.
– Valami nem tetszik nekem, Martha.
– Nincs semmi baj. Jack rendes ember, kedves, jólelkű…
– Szóval egész oké.
– Ez az.
– Akkor miért beszélsz úgy róla, mint a legújabb gomba
elleni kenőcsről, amit kipróbáltál?
Most Martha is lehúzta szeméről a vattapamacsokat, és
felült.
– Azért, Josie, mert ideges vagyok. Holnap olyasmi történik
velem, ami még soha. Idegesít, hogy a ruhám jól áll-e majd.
Idegesít, hogy belesülök a fogadalomba. Idegesít, hogy a
fogadáson felszolgált rák friss lesz-e, vagy az egész násznép
ételmérgezést kap…
– De maga a házasság nem idegesít?
Nyílt az ajtó, és négy hajszálra egyforma kozmetikusnő
jelent meg vizestálakkal és különféle készülékekkel
fölfegyverkezve; a készülékek azzal fenyegettek, hogy kemény
büntetést mérnek azokra, akik elhanyagolták szépségük
karbantartását.
– Te, Martha…
– Maradj csendben, Josie, és készülj a hámlasztásra.

A bőre nyersen feszült a pokolbeli kozmetikusboszorkány

durva szivacsától. Két orcája rózsaszínben izzott, de Martha
szerint nyoszolyólányok esetében éppen ez a kívánatos hatás.
Immár mind a négyüknek formára reszelték, fényesre
csiszolták és egymáshoz hangolt pasztellszínű árnyalatokra
festették a körmeit; a színeket az éles szemű Beatrice
válogatta, aki maga is mintegy élő reklámja volt cégének. Josie

90
úgy vélte, a körmei alapján akár a nagy lábujján is lóghatna
dögcédula, de hát mindig is tudta, hogy a lakkozott köröm nem
az ő műfaja; örült is, hogy nagy gonddal minden nyomát
eltávolította annak a rikító jajvörösnek, amellyel egy ideig
mint szingli állapotához a legillőbbel könnyelműen
kacérkodott.
Immár a száradás állapotában voltak, ő pedig Marthával
együtt ült valamilyen ibolyántúli kütyü hatókörében, aminek
állítólag gyorsítania kellett volna a folyamatokat, de egyelőre
csak álmosítón duruzsolt. A Benetton színeit képviselő
nyoszolyólányok magazinokat olvastak, és vihorászva élvezték
a postabontás rovatot, Josie pedig egyszer csak az idővel
egyidősnek érezte magát közöttük.
Martha mintha gondolataiba merült volna, úgy bámulta
tökéletesre formázott, gyöngyházfényű körmeit. Aztán
hirtelen felnézett.
– Te is izgultál, mielőtt hozzámentél Damienhez?
– Nem annyira, mintha látnoki képességekkel lettem volna
megáldva.
– Tudod te, mire vagyok kíváncsi.
Josie felsóhajtott.
– Ugye csak nemrég ismerted meg Jacket?
– Azt hiszed, ez számít?
– Komolyan mondom, nem tudom. Azt hittem, tetőtől talpig
ismerem Damient, de végül kiderült, mekkorát tévedtem. Úgy
gondoltam, talán emiatt érzed magad bizonytalannak.
– Egyáltalán nem vagyok bizonytalan.
– Ne hazudj a kedvenc unokatestvérednek, Martha Rossani.
Egymás előtt nincsenek titkaink. Ha már elfelejtetted volna, én
értesültem elsőnek a szüzességed elvesztéséről – mármint
tőled és az érintett úriembertől eltekintve.
– Curtis Neil nem volt úriember.
– Nekem meg úgy rémlik, te sem voltál az a kimondott
úrilány!

91
 Mindketten elmélyülten bámulták frissen festett körmeiket.
– Mondd, Jo-jo, lehet, hogy akkor minden egyszerűbb volt?
Úgy tűnik, ezer év telt el azóta…
– Nem illik menyasszonyhoz az ilyen mélakóros hangulat.
– Talán csak súlyos esküvői lámpalázban szenvedek. Vagy
az is lehet, hogy Jeannie hiányzik. Ő tudná, mit mondjon.
Tudná, hogy valóban Jack-e a nekem való társ.
– Neked is éppúgy tudnod kellene, Martha.
– Annyira szükségem volna az egyetértésére.
– Apádnak mi a véleménye?
– Ő úgy véli, legfőbb ideje, hogy férjhez menjek.
Tulajdonképpen én is így gondolom. De Jeannie halála óta
nagyon megkeseredett. És mivel mélyponton van, és nem lát
maga előtt kiutat, szinte úgy érzi, más sem érdemli meg, hogy
boldog legyen. Ők ketten nagyon boldogok voltak. Több mint
harmincöt éven át.
– Ezt a példát elég nehéz követni.
Beatrice most végigment a száradó körmök között, hogy
ellenőrizze, sérülés veszélye nélkül kitehetők-e már a külvilág
ártalmainak. Bárcsak félórányi szárítás az érzékeny emberi
lényeket is megóvná minden e világi bajtól.
– Szereted Jacket?
– Ez volna minden?
– Hát az biztos, hogy sokat segít.
– Jack kedves ember. Tapintatos. Isteni mártásokat készít a
pastához.
– Íme a biztos alap a jó házassághoz.
– Az is, ha az asszony szicíliai – sóhajtotta Martha. – Nagy
családi vacsorákra vágyom a konyhaasztalom körül. Elég volt
a kalóriaszámítgatásokból.
– Van rosszabb is, Martha, a mélyhűtött lasagnénál. – Josie
elhallgatott. – Illetve mégsem. Tulajdonképpen nincs rosszabb.
Martha nevetett.

92
 – Nevetni, azt lehet – mondta Josie. – De a kérdésemre még
nem feleltél.
Beatrice visszajött, és kikapcsolta a szárítót.
– Félek, kedveseim, hogy mindketten megsültek. – Aztán
elismerően pillantott Marthára. – Hát magából tündérszép
menyasszony lesz. Gondolom, már alig várja a holnapot.
Josie tudta, milyen kényszeredett Martha sugárzó mosolya,
és amikor unokanővére indulni készült, hogy rendezze a
számláját, és újabb tételt pipáljon ki a katonai pontosságú
esküvői menetrendben, szelíd mozdulattal a székében
marasztalta.
– Egyszer olvastam valamit – alighanem a Marie Claire-ben.
Azt írták, ha valaki az esküvője előtt fél attól, hogy elkötelezze
magát, és kételkedik önmagában és házassági
alkalmasságában, akkor ez a világon a legtermészetesebb, és
az illető csak vágjon bele nyugodtan. De ha afelől támadnak
kétségei, hogy a másik igazán hozzáillő társ lesz-e, akkor
sürgősen fújja le az esküvőt. – Josie komolyan nézett
unokanővére szemébe, és olyan lassan beszélt, ahogy
franciákhoz vagy belgákhoz, vagy más tanácstalan
emberekhez szokás. – Akár még az utolsó pillanatban is.
Martha felállt. Száját összeharapta, üde zöld szeme olyan
hűvös volt, mint nyári zápor után a fű. Versenylólábaihoz illő,
kényes lépteivel a szalon pultjához járult; üdvözítő mosollyal
fizetett, bőkezű borravalót hagyva. A többi nyoszolyólány
összeszedte holmiját – képes újságokat, retikült,
napszemüveget –, és csatlakozott hozzájuk.
– A holnapi viszontlátásra – trillázta Beatrice. – Frissen,
fiatalosan.
– Hajnali hatkor?
– Egy perccel se később!
A fényesre dörgölt és művészien kifestett nyoszolyólányok
különítménye – vagy illendőbb volna nyoszolyólányok
csokráról beszélni? – diáklányos csivitelés, lökdösődés,

93
rendezkedés közepette rontott közéjük, és a homokórán oly
szaporán pergett a homok, hogy Josie-ban benn rekedt a
sürgős mondanivaló.
– Martha, nagyon kérlek…
– Most már nem szívhatom vissza, Josie. – Martha
viszonozta unokahúga tekintetét, de az arca kifürkészhetetlen
volt. – Még ha akarnám, akkor sem. Minden lefoglalva,
megrendelve, kifizetve.

94
 Tizenegyedik fejezet
New Yorkban négymillió egyszázhuszonhét szálloda
üzemelt – legalábbis első pillantásra ez volt a látszat. Matt
leroskadt az ágyra, kiterítve maga elé a Sárga Oldalak New
York-i változatát. Agyafúrt terve egy csapásra a millió az
egyhez arányára zsugorodott. Egy harmincöt éves férfinak
állítólag nagyobb az esélye, hogy közvetlenül a lottószelvény
megvásárlása után szívrohamot kapjon, mint arra, hogy
telitalálatot érjen el; nos, körülbelül ekkora az esélye rá, hogy
Josie-t ebben a szállodáktól hemzsegő világvárosban
megtalálja. Felütötte az A betűt – olyan hosszan nyúlt el előtte
a felsorolás, mint egy életfogytiglani fegyházbüntetés.
Végigdőlt az ágyon, és a szemét masszírozta. Jöhet a második
számú csodaterv!
Hüvelykujját a halántékára tapasztva a többi ujjából
piramist formált, ahogy Ewan McGregortól látta a Csillagok
háborúja első részében, és így próbált telepatikusan üzenni
Josie-nak. Hívj fel! Hívj fel! Hívj fel! A telefonra meredt, és
elölről kezdte. Hívj fel! Hívj fel! Hívj fel! Semmi.
Ennyit a jedilovagi képességeiről. A jó öreg Ben Obi-Wan
Kenobinak egyelőre nem kell féltenie a munkakörét. Matt a
fogát csikorgatta tehetetlenségében.
Miért, mondta valaki, hogy a terv olyan bombajó?
Térjünk vissza az A változathoz. Elvégre újságíró volna,
vagy mi a jó nyavalya! Már a puszta elnevezés is nyomozói
képességekre utal. Igaz, hogy eddig legföljebb azt kellett
kinyomoznia, hogy nő-e szőr a tenyerén; de a szimat minden
bizonnyal vele született. És hódítottak-e már nyúlszívvel
hölgyet? Aligha. Matt újra magához vette a Sárga Oldalakat. A

95
mint Aardvark. Bővebben mint Aardvark Mintafogadó. Jaj, ne
már! Egyesek mindenre készek az üzleti haszon reményében,
és az amerikaiak e tekintetben elvetemültebbek mindenki
másnál.
Matt bepötyögte a számokat. Több gyermeket is nemzhetett
volna, amíg végre felvették a kagylót.
– Aardvark Mintafogadó.
– Üdvözletem. Tartanak önöknél holnap esküvőt?
– Esküvőt?
– Hiszen érti… Vőlegény, menyasszony, torta.
– Igen, uram, lesz ilyen.
– Véletlenül nem Marthának hívják a menyasszonyt?
– Tudja a vezetéknevét is, uram?
– Nem. Csak annyit, hogy Martha.
Egyértelműen hallatszott, ahogy a portásnő felsóhajt. Most
ő lett maga a Baljós Árnyék. És mire a nő újra megszólalt, az
előbb említett gyermekek éppen kiszálltak a családi fészekből,
hogy egyetemi kollégiumba költözzenek.
– Nem, uram. Semmiféle Martha nincs a házasulandók
között.
– Ez biztos?
– De uram!
– Köszönöm, hogy utánanézett.
– Kérem, semmiség… – Azt, hogy „viszlát, feketepéter”, már
nem tette hozzá, de kiérződött a hangjából.
Letörte a kudarc? Hát valamelyest igen. Matt végigpörgette
a lapokat – együttvéve legalább öt centi volt a vastagságuk, és
ez mind-mind csupa szálloda. Isten az égben, akár meg is
halhat, mire a P-hez ér. És mi van akkor, ha Martha esküvőjét
Ziegfeld Lakodalmas Penziójában tartják? Martha már rég
belekóstolt a mézeshetekbe, Josie gépe pedig Heathrow-hoz
közeledhet, mielőtt ő kopogtat az ajtón. Nem, ez kész
lidércnyomás; jobb, ha mihamarabb el is felejti, vagy besorolja
a tapasztalatszerzés fejléce alá. Elvégre itt van New Yorkban.

96
Váratlanul hozzájutott egy potyanaphoz. A nap, hiába írnak
februárt, hét ágra süt. Megannyi izgalmas hely van, ahová
elmehet, megannyi látványosság, amit még nem fedezett fel,
megannyi bolt, ahol koptathatja a kis plasztikkártyáját. És
ehelyett itt gunnyaszt a szobájában, és arra készül, hogy
felhívja, ahány hoteltelefon a Sárga Oldalakban található. Térj
vissza a földre, Matthew!
Matt megvetően nézett az előtte heverő könyvre. A mint
Abbie Luxusmotelje.
Két órával később, amikor Albie Amcsi Fogadójával teljes
zsákutcába futott, és éppen Alicia Színamerikai Penzióját
akarta tárcsázni, megszólalt a telefon. Először csak nézte, mint
aki nem hisz a fülének. Lehet, hogy valójában Doris Stokes, a
jósnő és médium távoli rokona, és a szellem titokzatos és
mindenható vonalán keresztül jutott el Josie-hoz?
Jó reménységgel eltelve kapta fel a kagylót.
– Halló?
– Matt? Szia, itt Holly.
Holly? Ki a franc lehet az a Holly?
– Holly Brinkman – csacsogta bele a hang a kényelmetlen
csendbe. – A Headstrong reklámfőnöke.
– Ó persze, szia – mondta Matt, amikor végre leesett a
tantusz. Remélte, a hangja nem olyan csalódott, mint ő maga.
– Csak azért hívtalak, hogy közöljem, a srácok holnap
délelőtt készen állnak egy mélyinterjúra.
Ugyan milyen mélységig interjúvolható négy szellemileg
alulfejlett tizenéves? Miről szeretnének eszmét cserélni? A
kvantumfizikáról, a relativitáselméletről, a nagy durranásról?
Esetleg szívesen elmélkednének arról, hogy Anglia elfelejtett
teniszezni, futballozni és krikettezni, annak ellenére, hogy
mindhármat ő találta fel? Itt mellesleg megjegyzendő, hogy
Matt már elég sok kölyökbandával készített interjút, tehát
tudta, hogy nem kerülhet szóba olyan téma, amelyben ne
tartanák magukat világszínvonalú szakértőknek. Lehet, hogy

97
ide visz az, ha az embert a teljes tizennégy éves lánykorosztály
imádja. Persze talán csak arról van szó, hogy öregszik és
besavanyodott. Az biztos, hogy a tizennégy éves lányokat még
tizennégy évesen sem nyűgözte le.
– Nagyon jó. Rendben.
– El tudsz jönni a stúdióba délelőtt tizenegy körül?
– Igen, így megfelel. – Csak kibírjam addig!
Újabb csend támadt. Mindkettejüknek lett volna alkalma a
beszélgetés berekesztésére, de elmulasztották.
– Arra gondoltam, hátha kedved lenne egy ma esti
vacsorához.
– A bandával? – Hű, de szellemes, Matt!
– Nem. – Holly Brinkman bosszús kis sóhajt hallatott. – Csak
velem kettesben. Tudok egy jó helyet Greenwich Village-ben.
– Hát… – Matt a körmét rágva törte ellenérveken a fejét.
Semmi kétség: a lány túlságosan rámenős – a píárt épp neki
találták ki. Másfelől viszont a maga alultáplált módján csinos
is. Különben is, mi más dolga van, azon túl, hogy az egész
manhattani körzet minden nyilvántartott szállodáján átrágja
magát? – Visszahívhatlak, Holly? Ez idő szerint egy másik
vonalat tartok kézben. – Újságírónyelven így fejezik ki a
légvárkergetést.
– Megvan még a mobilszámom?
– Azt hiszem, meg.
Holly újra megadta a számot, így aztán Mattnek valóban
nem maradt kifogása; engedelmesen ráfirkantotta a hotel által
adományozott jegyzettömbre. Honnan is sejthette volna a
lány, hogy nála még a létfontosságú papírdarabok is a lehető
legrosszabb helyen vannak?
– Remélem, hívni fogsz, Matt – mondta, Matt pedig csak azt
remélte, hogy nem reménykedik túl hevesen.
– Ha egy mód van rá, hívlak. – Ez elég semmitmondóan
hangzik? Hogy lehet manapság valakit elegánsan ejteni? – Hát
akkor viszlát.

98
 Letette a kagylót. Viszlát. Ez is milyen bunkóság. Matt a falra
meredve nézte a szögek nyomát ott, ahol egy képnek kellett
volna lógni. Miért nem mondott simán igent? A válasz
egyszerű. Fáradt kis sóhajjal ismét magához vette a Sárga
Oldalakat, és elmerült benne.
Mire véget ért a délután, eljutott Aylene Házias Fészkéig,
valamint a felismerésig, hogy végképp be van csavarodva.
Következtetésében csak megerősítette, hogy valamennyi
recepciós, akivel eddig beszélt, jól érzékelhetőn elmebetegnek
tartotta. Igaz, New Yorkban ehhez igazán hozzászokhattak.
– Matthew James Jarvis – te egy idióta vagy – közölte a
szegényes és jellegtelen szobával.
Az A betű legvégénél tartott. Semmi baj: csupán fél napja
ment pocsékba, és már csak potom huszonöt betű van hátra.
– Tudom – mondta bele a légkondicionáló surrogásába. X-
szel vagy Y-nal kezdődő hotelből aligha lehet sok. Odalapozott
a megfelelő oldalakra, és csüggedten (vagyis inkább
felbőszülve) tapasztalta, hogy e valószínűtlen betűkből is elég
szép a termés.
Azekal Manhattani Motelje valahogy nem hangzott úgy,
mintha esküvői fogadásokra találták volna ki. Matt
kényszerítette magát, hogy lebillentyűzze a számot; ujjai
gépiesen vándoroltak gombról gombra, és amikor a friss
hangú portásnő beleszólt a kagylóba, igen kevés
meggyőződéssel darálta le a jól begyakorolt szöveget.
– Jó napot. Lesznek-e maguknál holnap esküvők?
– Természetesen, uram. Miben segíthetek?
– Van-e a házasulandók között Martha nevű?
– Hadd nézzem meg az előjegyzési listánkat.
Matt türelmesen jártatta ujjait a paplanon, hallgatva a
számítógépes klaviatúrán koppanó körmök neszét.
– Meg tudná adni a vezetéknevet is?
– Nem.
– És azt tudja, hánykor lesz az esküvő?

99
 – Azt sem.
További billentyűzörej. Matt végigvágta magát az ágyon.
Úristen, miért teszi ki magát ennyi gyűrődésnek? Van még elég
hal a tengerben, Matt Jarvis! Igen ám, de tapasztalhattad, hogy
te legföljebb vén csukákat fogsz ki.
– A fogadás délben kezdődik, uram.
Matt felpattant.
– Hogyan?
Ez hihetetlen. Mit is mondott Humphrey Bogart? A világ
összes szállodája közül…
– Déli tizenkettőkor.
– Ez biztos?
– Csak egy Martha megy férjhez nálunk, uram.
– Déli tizenkettőkor.
Lehetetlen. Vagy mégsem?
Legszívesebben elrohant volna Azekal Manhattani
Moteljébe, hogy az örömhírért megcsókolja azt az angyali
hölgyet ott, a telefon túlsó végén. Két nap alatt másodszor
szeretett bele idegenbe. Háromszor, ha Josie-t is
hozzászámítja.
– Mikor érkeznek a vendégek?
– Csak holnap, uram.
– Meg tudja mondani, hogy Martha milyen számon
található?
– Attól tartok, ilyen bizalmas adatot nem árulhatok el. De
hagyhatok üzenetet a jelentkezéséről.
Matt megadta a szállodája nevét és a szobaszámát.
– Nagyon fontos…
– Rajta van a vendégek névsorán, uram?
– Még nem – mondta Matt, és szélesen mosolygott. – Még
nem.
Letette a kagylót. Hát megtalálta a nőt – úristen, megvan!
Mindössze öt óra folyamatos telefonálásba került, és
megtalálta. Hogy ünnepelje meg ezt? Matt felkészült, hogy

100
körbesalsázza hotelszobája szűk terét. Táncolni szeretett
volna, énekelni, vagy legalább elordítani Josie nevét az Empire
State Building tetejéről. Úgy érezte, eggyé lett az egész
világgal, és isteni jóindulatot sugároz át valamennyi
embertársára.
Ellentétben a népi bölcsességgel, Azekal Manhattani
Moteljének és a modern technika csodáinak a jóvoltából
másodszor is esélyt kapott rá, hogy a róla alkotott első
benyomás kedvező legyen.
Körbeszökdelte a szobát, és hangosan lalázta hozzá a konga
dallamát, aztán hirtelen megtorpant. Valóban bevallotta volna,
hogy szerelmes Josie-ba? Sajnos éppen ezt tette. Akkor pedig
sokkal komolyabb a helyzet, mint sejtette. Szerelem első
látásra? Hát az ilyesmi nem csupán negédes slágerekben
fordul elő? És még a legvégső esetben is hogyan sújthatna egy
harminckét éves rockújságírót, aki ez idő szerint érzelmileg
kissé túlcsigázott ugyan, de máskülönben épelméjű és
megbízható emberi lény? Óóó bébi, hidd el, én nem tudtam,
hogy tebenned páromra akadtam. Óóó óóó…
Az ördögbe is, Headstrongék büszkék lennének rá!

101
 Tizenkettedik fejezet
A templom neogót rémség volt, és milyen hideg! A pokol
lehet ilyen, ha befagy. Amivel semmi baj, ha az ember holdjáró
csizmát és bundabugyit visel, de a lila muszlin aligha nyújthat
majd megfelelő védelmet. Josie lekuporodott az egyik hátsó
sorba, és magába fogadta az épület ünnepélyességét, a nyirkos
szagot, a tömjén illatát. Nem csoda, hogy a papok nőtlenek,
gondolta. Martha ide-oda szökdécselt, évődött az egyházi
személyekkel, és Josie nem csekély megkönnyebbülésére úgy
látszott, most valamivel több örömet lel menyasszonyságában,
mint néhány órával korábban.
Manapság, a baljós válási statisztikák idején, talán
ésszerűbb, ha az ember nem veszi készpénznek a házassági
fogadalmakat. A „mindörökre”, akárhonnan nézzük is, nagyon
hosszú idő. Vajon hányan értik meg vagy veszik komolyan,
amit mondanak, amikor elhagyja ajkukat a „míg a halál el nem
választ” szent esküvése? Az élet lassan amúgy is elemi
fogalmakra egyszerűsödik; nem lenne okosabb ennek
keretében a házasságot is átalakítani egy tízévenként a felek
akaratától függően megújítható szerződéssé? Már az is valami,
hogy az elvárások józanabbá és életszerűbbé válnának, és a
párok nem azzal a meggyőződéssel állnának Isten elé, hogy
hátralévő életükben egymáshoz és csakis egymáshoz
ragaszkodnak majd. Az ő és Damien esetében a mindörökre öt
esztendeig tartott, ami örökkévalóságnak elég rövid.
Ekkor Martha közeledett felé.
– Ne kuporogj itt egymagadban, Josie. Gyere, és ismerkedj
meg a többiekkel.
Maga után húzta Josie-t a padsorok közti folyosóra.

102
 – Ez itt Peggy. Az ő két lánya lesz a koszorúslány.
– Szervusz.
– Szervusz, örülök, hogy megismerhettelek.
Josie megrázta az asszony kezét.
– Biztosan te vagy az angol nyoszolyólány!
– Az vagyok.
– Milyen édes az akcentusod.
– Köszönöm.
– Martha már nagyon várt.
– Én is alig vártam ezt az alkalmat.
Martha eliramodott, s amikor visszatért, egy férfit húzott
magával.
– Josie, emlékszel még Glenre?
– Glen? – Josie szeme nagyra nyílt. – Glen?
A szóban forgó Glen magas volt és szőke, és masszív, mint
egy téglaház. Farmert és valamilyen egyetemi sportjelvénnyel
díszített pamutpulóvert viselt, és látszott, hogy egy
amerikaifutball-labda jobban illene a hóna alá, mint az ott
nyomorgatott virágcsokor.
– Helló, Josie. Rég láttalak.
– Hát igen. – Összebeszéltek?
– Glen lesz Jack násznagya – magyarázta az unokatestvére.
Glen a maga idejében már sok minden volt. Gimnáziumi
szívtipró, fitneszmegszállott, divatmodell, jelenleg pedig egy
nemzetközi sportcég sikeres értékesítési igazgatója. Ő volt
továbbá – már ha Josie jól emlékezett – legalább három éven
át Martha állandó fiúja; sőt ha nem csalódik, unokanővérének
első komoly szerelme. Most pedig, mint kiderült, a
vőlegényének lesz a násznagya. Minden egyre különösebb…
Lehet, hogy a Szomszédok valamelyik epizódjába csöppent?
– Glen az egyik növendéke Jack harcművészeti
akadémiájának – jegyezte meg könnyedén Martha, mielőtt
tovalibbent volna. – És most magatokra hagylak, hogy újra
összeismerkedjetek.

103
 Harcművészeti akadémia? Jól hallotta?
Glen előhúzta hóna alól a bukétát.
– Gyakorlócsokor – magyarázta. – Martha látni akarja, hogy
minden jól megy-e.
– Csak semmit nem bízni a véletlenre – motyogta Josie, és
elvette a férfitól a virágot.
– Nos, hogy ízlik a házasélet? – kérdezte Glen.
– Sehogy. Külön élek. – Nevetni próbált, de az eredmény
elég siralmas lett.
– Jaj, igazán sajnálom…
– Én is sajnáltam, de megesik az ilyesmi – mondta
mosolyogva. Micsoda ötlet ilyesmiről társalogni egy
templomban, esküvő előtt. – Nagyon élvezem az egyedüllétet.
– És még szerencse, hogy az orrom nincs fából, mert különben
hathüvelyknyit nyúlt volna.
– Magam is.
– Soha nem kockáztattad meg a nagy ugrást?
Glen zavartan röhincsélt.
– Nem én. A templom, oltár, zsolozsma szavaktól valahogy
lehervadok. – Martha felé pillantott, aki élénken csacsogott
udvartartása gyűrűjében, és úgy rázta szőke sörényét, mint
egy nyugtalan csikó. – Talán Marthát kellett volna megkérnem.
– Tudod, mit mondanak a korai madárról…
– Ugyanazt, mint arról, aki korán kel?
– Nagyjából.
– Martháéknál szálltál meg?
– Csak mára. Különben van egy szállodám Manhattanben.
– Kár, hogy nem beszéltem erről Marthával. Tegnap este a
városban voltam; körbekalauzolhattalak volna, elvihettelek
volna vacsorázni.
– Kedves lett volna tőled.
– Volt más programod?
– Nem. – Matt Jarvis? Ki az a Matt Jarvis? – Élveztem a
csendes estét.

104
 – New Yorkban?
– Martha óhaja volt. Azt mondta, tegyek le a szokásos
drogos-piás orgiáimról.
– Nagyon helyes – mondta Glen, de kissé bizonytalannak
látszott.
– Csak tréfáltam – mentegetőzött Josie, akiben felrémlett,
hogy az irónia brit sajátosság.
– Találkoztál már Jackkel? – Glen láthatóan bölcsebbnek
tartotta, ha témát vált.
– Nem – mondta sajnálkozva Josie de már nagyon várom.
Honnan ismered?
– Ő a dzsiudzsicutanárom. Ha a hétvégeket itthon töltöm,
vele szoktam edzeni.
Hát innen a domború bicepsz!
– És régóta ismeritek egymást?
– Öt éve. De csak nemrég tudtam meg, hogy ő és Martha… –
Glen a torkát köszörülte. – Lefogadnám, hogy Martha
egyfolytában csak róla beszél.
– Izé… hát persze. Más témája sincs.
Glen bánatos sóvárgással nézett Martha felé.
– Eszerint tényleg szeretik egymást?
– Hát, remélem.
– Itt jön maga az érintett – mondta hirtelen Glen, és mosolyt
erőltetett a szájára.
Josie a templom ajtajában megjelenő férfi felé fordult, de a
jókedv az arcára fagyott.
– Elkéstél – szaladt a férfihoz Martha.
A férfi közönyösen meglapogatta.
– Fontos üzleti ügy…
– Hát jó, nem baj. Most legalább végre kezdhetjük. Csókolj
meg, és aztán gyere és mutatkozz be az unokatestvéremnek,
aki a messze Angliából érkezett.
Jack csücsörítve megcsókolta, olyan hangot adva, mint egy
almát ropogtató ló.

105
 – Josie, ez Jack. – Martha sugárzott a büszkeségtől.
– Szóval te vagy az angol nyoszolyólány. – Jack megfogta a
kezét. A keze – Josie jól számított – nedves-ragacsos volt.
– Igen – felelte Josie. A robotpilóta bekapcsolt.
A hosszan kitartott pillanat a végtelenségig fokozta
kényelmetlen érzését. Glen barátságosan vigyorgott, Martha
ez egyszer úgy festett, mint aki majd’ kicsattan a boldogságtól,
az ő kezéhez pedig makacsul súrlódott Jack döglött halra
emlékeztető bőre. Már átélt ilyen helyzeteket: ez az, amikor az
embernek fogalma sincs, mi történik körülötte. Beszakadhat a
tető, az orgonista megdughatja az egyik kóristafiút a szószék
mögött, a beáramló jeges fuvallattól kővé válhat az ember
teste – mégsem vesz észre semmit.
Josie csak nézte-nézte őket, szépséges unokatestvérét és a
jövendőbelijét, majd lenyelve a torkába szorult gombócot,
azon tűnődött: lehet, hogy Marthának végképp elment az
esze?

106
 Tizenharmadik fejezet
Damien Mrs. Bentham nappalijában ült, és teát ivott egy
vékony csontporcelán csészéből. A csésze füle túl kicsi volt a
kezének, ezért, miközben kortyolta a meleg, tejes
Dardzsilingot, idegesen markolászta. A szoba olyan volt, mint
amiről megfeledkezett az idő: telezsúfolva virágmintás
emezzel és amazzal, porcelán hogyishívjákokkal és csipkés
izékkel – szöges ellentéteként Josie egy emelettel feljebb lévő
lakásának, amely a legminimalistább Ikea stílusban volt tartva.
Ő egyébként oda csak egyszer nyert bebocsáttatást, akkor is
csak a hallig, egy lépéssel sem tovább. A helyiség pőre volt és
elegáns; sehol egyetlen nosztalgikus tárgy, amely Josie-t közös
életükre emlékeztethetné. Hiányoztak az esküvői fényképek –
még hírmondó sem volt belőlük, mint szerény áldozat a régi
szép idők oltárán. Damien képmása valószínűleg még most is
egy bőrönd fenekén hever a padlástérben. Még egyszer sem
látta szíve hajdan volt hölgyének hálószobáját; kíváncsi lett
volna, járt-e már ott a titokzatos hódoló. Egykori hálószobájuk
illatát mindig szerette; Josie-szaga volt, édes, egyszerre habos
és fülledt szaga, amelyben a paplanhuzat virágillata
keveredett az alvás pézsmaaromájával – körteízű cukorka,
amint találkozik a Brut 33-mal. Melanie hálószobájának szaga
viszont mozgalmas bordélyházi éjszakát idézett; átjárta a
nyers szex félreismerhetetlen kipárolgása. Nem mintha immár
bármi is a hálószobák szagán múlnék. Damiennel
egyértelműen tudatták, hogy soha többé ne szennyezze be
Josie ajtaját – Josie pedig, ha úgy akarta, nagyon csökönyös
tudott lenni.

107
 Mrs. Bentham székeinek karfáit horgolt terítőcskék védték,
és volt egy diófa vitrinje is, telve díszes poharakkal,
teáskannákkal, törékeny üvegvirágokkal. A gázkályha
egymaga elhasználta az Északi-tenger egész tartalékát, és
Damien, aki légkondicionált irodákhoz és kocsikhoz volt
szokva, kiadósan izzadt. A Korábban Prince Névre Hallgató
Macskát nem gyötörték hasonló bajok. A barna bolyhos,
süppedő szőnyegen elnyújtózva tárta ki fehér hasát a
hőáradatnak, és pofájára révült kéjérzet telepedett.
Josie szomszédasszonyának madárszerű keze a hajához
rebbent.
– Tegnap utazott el – közölte, teáját hörpölgetve. – Hétfő
délelőttig én gondoskodom erről a kis aranyosról.
A Korábban Prince Névre Hallgató Macska kinyitotta a fél
szemét, és pillantásával Damien tudtára adta, hogy ő aztán
tudja, mitől döglik a légy. Damien azt kívánta, bárcsak neki is
olyan ösztönös megérzései lennének, mint a nyavalyás
macskának – akkor sosem lécel le a bájos Melanie kedvéért.
Mihelyt a szex az olümposzi szint alá süllyedt, nem sok egyéb
maradt. Melanie-ból hiányzott Josie éles esze és tisztessége
csakúgy, mint konyhaművészete és kenyérkeresői képessége –
habár a bevételi oldalon feltüntetendő, hogy műszálas
fehérnemű készlete bámulatos skálát fogott át.
– Mondta is nekem, hogy elmegy néhány nap szabadságra!
– Damien kacagott a saját feledékenységén. – Teljesen kiment
a fejemből! – Feddőn cicegett, sőt még a szemét is égnek
emelte ostobasága fölötti szégyenében, Mrs. Bentham pedig
kuncogott hozzá. Megható volt az együttérzése. Csak rá kellett
nézni, és az ember láthatta: abban a korban van, amikor még a
reggelizésre is írásban kell emlékeztetnie magát. – Arra se
emlékszem, hogy hová is utazott, pedig megmondta.
– Csacsi fiú! – pirongatta Mrs. Bentham. – Hát Martha
esküvőjére!

108
 Ó, hiszen pofonegyszerű volt az egész. Gyanította ő, hogy
nemhiába nézte olyan szorgalmasan a Jonathan Creek
epizódjait – egyszer még hasznát veszi a műélvezetnek. Csak a
közmondásos férfibájt kell mozgósítani, és kifaggatni a
kelekótya öreg szomszédot, aki aztán a maga
gyanútlanságában mindent kipakol – és attól kezdve a bácsi az
édes nagybátyja, a néni a nagynénikéje lesz. Damien hátradőlt
a mokettel bevont heverőn, és lefegyverzőn mosolygott.
– Hát persze – Martha esküvője!
A Korábban Prince Névre Hallgató Macska az árulónak
kijáró pillantással sújtotta Mrs. Benthamet, Damienre pedig
megvetőn nézett: te szerencsés gazember! Damien
összeszűkült szemmel nézett vissza rá. Legyek csak egyszer én
az úr, cimbora, visszafanyalodsz a Tesco olcsó és ízetlen
halcafataira – éjszaka pedig sipirc az ágyról! Egy életre elegem
volt az összekarmolt tojásokból! Hamarosan ismét
egyeduralkodó leszek Josephine Flynn szívében, és akkor te is,
a titokzatos hódoló is felakaszthatjátok magatokat! Reszkess
csak! Reszkess, amíg még jó dolgod van!
A Korábban Prince Névre Hallgató Macska rá sem
hederített, és pofáján gunyoros mosollyal visszaandalodott
iménti hipnotikus állapotába.
Damien, undorát elfojtva, lehajtotta a maradék
Dardzsilinget.
– Hát akkor nem is zavarom tovább – mondta.
– Nem akar üzenetet hagyni Josie-nak?
– Fölösleges, hamarosan úgyis beszélek vele.
– Maradjon még, és kóstolja meg a diós-datolyás
kenyeremet – kiáltotta Mrs. Bentham. – Magam sütöttem.
Semmi szükség így elrohanni!
– Mennem kell. – Damien felállt, és súlyos pillantást lövellve
a Korábban Prince Névre Hallgató Macska felé, lesöpörte
sötétkék nadrágjáról a macskaszőrt, majd kezet csókolt a

109
lányos zavarában vihogó öregasszonynak. – Nagyon kellemes
volt, hogy megismerhettem. – És főleg hasznos!
– Maradjon még egy kicsit…
– Olyan szívesen megtenném, de hát még sok
elintéznivalóm van.
Például fel kell jutnom egy New York-i gépre.
Mrs. Bentham felállt, lesimította szoknyája hajtásait, és az
ajtóig kísérte.
– Josie elmondta, hogy válni készül – jegyezte meg. – De
maga egészen más, mint amilyennek a volt férjét képzeltem. –
Leeresztette csíptetős szemüvegét. – Maga nagyon helyes,
rendes ember.
Damien kiegyenesítette a nyakkendőjét, és megnyerően
mosolygott az asszonyra.
– Igazán különös – mosolygott vissza rá Mrs. Bentham. –
Josie azt mondta, hogy egy utolsó disznóhoz ment feleségül.

110
 Tizennegyedik fejezet
Szép dolog, ha valaki eggyé válik a világgal, és isteni
jóindulatot sugároz át valamennyi embertársára; csak az a kár,
hogy ezt az átfogó kegyelmi állapotot Holly Brinkmanre is
kiterjesztette. Ezért áll most itt egy ütött-kopott éjszakai
lokálban, ahol ezernyi test kipárolgása facsarja az orrát, ezért
tart kezében valami bizonytalan összetételű, kísérteties színű
löttyöt, és hallgat olyan muzsikát, amelynek lírai értéke
nagyjából megközelíti húsz egybehangolt légkalapácsét.
A falakon és a tükröző mennyezeten pszichedelikus minták
örvénylettek, és Matt arra gondolt: utoljára kilencéves
korában, egy Blackpoolba tett iskolai kiránduláson háborgott
így a gyomra az elvarázsolt kastélyban. Holly érthetetlenül
visongott valamit, és Matt fülébe fröcskölte méregdrága
üveges sörének habját, Matt pedig eltűnődött, vajon nem
akadna-e számára valami kellemes, nyugodalmas munka a
Rádió Kettőn, bepréselve két dj, mondjuk, Ed „Stewpot”
Stewart és Terry Wogan közé. Játszanak-e még mostanság
Beatles-számokat is? És ha ott nem – hol keresse őket?
Ó, bárcsak Holly mobilszámát vesztette volna el, és nem azt
a cédulát, amely az egyetlen hajszálvékony összekötőszálat
jelentette Josie és őközötte – akkor megússza ezt a mai estét.
De nem, nem lehet ilyen rideg szívű. Holly fiatal, mindent
elkövet, hogy a kedvére tegyen, és annyira szeretné jól érezni
magát.
– Táncolunk?
– Tessék?
A lány odahajolt a füléhez.
– Táncolunk?

111
 – Tessék?
Holly ekkor rázni kezdte magát.
– Tánc! Tánc!
Hogyan? Mindig kétballábas táncos volt, csak a punk stílus
végső fellángolása idején ért meg egy rövid virágkort; elvégre
egy helyben ugrabugrálni a bolond is tud. Legföljebb arra
kellett ügyelni, hogy az ember rá ne lépjen a mohikánfrizurás,
felgyűrűzött orrú szomszéd lábára, mert azt az egyszárú
nadrágban fogva tartott térde sem gátolta volna meg a jól
irányzott rúgásban. Szóval táncoljunk? Matt tudta, hogy a
legtöbb kapcsolatban eljön ez a pillanat, és mindig borzadt
tőle. Az ember heteken át erőltethette a pléhpofát, etethette-
itathatta a nőt, és örülhetett, hogy minden a legjobb úton
halad – és akkor egyetlen kurta másodperc alatt elvérezhetett,
akkor, amikor is a csaj felfedezte, hogy táncművészete Scott
Traceynek, a Thunderbird 1 híres pilótájának a mozgását idézi.
Amikor majd egy összebogozódott zsinórú bábfigura
megvesztegető kecsességével csúszkál a parketten, vajon
ráeszmél-e Holly a köztük lévő félelmetes korkülönbségre?
– Hát legyen – mondta, kelletlen hangjával is érzékeltetve,
hogy a tánc nem az ő asztala. Mert ha nem törekedett is rá,
hogy Hollyt egy Travolta képességeivel nyűgözze le, szívni
sem akart teljes balfácán módjára. A helyzet egyetlen előnye
az volt, hogy legalább szivárványszínű koktéljától
megszabadulhatott.
Holly a kezébe csúsztatta kezét, és a táncparkettre vezette,
ahol Matt végtelen megkönnyebbülésére akkora volt a
tolongás, hogy moccanni sem lehetett. A zene lelassult, és még
valami elmosódott ritmust is érzékeltetett. Matt megállt és
bágyadtan rázta magát, mialatt Holly magasba emelt karral
dörgölőzött hozzá. Matt úgy gondolta: érzett már ennél
kellemetlenebbet is.
Holly túlkiabálta a lármát.
– Te aztán prímán mozogsz!

112
 – Köszönöm. – Fogadjunk, hogy Scott Traceynek ezt még
senki sem mondta. – Nálad is láttam már rosszabbat! –
kiáltotta vissza. Hű, de választékosan társalogsz, Matt! Talán a
Hogyan ne viselkedjen egy férfi? című zsebkönyv
mintamondataiból merítesz?
Rég nem tapasztalt érzés volt, hogy egy nő a táncparketten
– vagy ami azt illeti, bárhol másutt – fel s alá vonaglódva
súrlódjon hozzá. Matt hármas csomagolásban szokta vásárolni
az óvszert, hogy aztán hónapokkal később bontatlanul kidobja,
mert attól tartott, kilyukadhat a gumi meg minden… Isten
ments, hogy a biztonságos szex jelszavát fennen lobogtatva ő
maga rontsa le az eredményt, mert az anyag elfáradt. Talán
nem kellett volna ennyi szirupos szerelmi dalt hallgatni; az is
lehet, hogy a Josie-val való találkozás szárnyakat adott a
hormonjainak – mindenesetre a nagy törleszkedés és
dörgölődzés már-már elfeledett következményekkel járt. Mi
lenne, ha egy csöppecskét ő is visszadörgölőzne? Kinek ártana
vele?
Holnap gyorsabban végez azzal az interjúval, mint amennyi
idő alatt ukmukfukkot lehet mondani, és aztán már rohan is
Azekal Manhattani Moteljébe, hogy beessen Martha
esküvőjére, és megbékítse a Nyugat – vagy ha úgy tetszik, a
keleti part – legjobban öltözött nyoszolyólányát.
A tempó ismét lelassult, és a dalok most már egyenesen
dallamosnak tűntek. Csak nehogy néhány perc múlva a
Headstrong számaira gyújtsanak! A parkettra újabb táncosok
áramlottak, és valósággal nekizúdították Hollynak. Holly meg
sem mozdult, és karjaival átfonta Matt derekát. De mit kezdjen
ő a kezével, amikor a hullámverés valósággal a lányhoz
forrasztja? Végigsiklatta kezét Holly hátán, amely a képtelenül
rövidke top alatt meztelen volt. A bőre nyirkosnak és
melegnek érződött, és egyszer csak Matt ajka is átforrósodott.
Holly hozzá préselődött, és fejét a vállára fektette. A forróság

113
Matt torkáig kúszott; nyelni is alig bírt. Nos, Matthew – akkor
most mi legyen?

114
 Tizenötödik fejezet
Szíveskedjenek elképzelni egy ezer ránctól szabdalt kutyát,
amelyen túlméretezett bőr lötyög. Hiszen ismerik a fajtát:
sharpeinak nevezik, és a maga ritka csúf mivoltában egész
aranyos. Képzeljék el továbbá, hogy dundi kis térdéig érő,
sokszínű, kézi kötésű népviseleti pulóvert visel, és hosszú,
kínaiszerű copf lóg le a háta közepéig. És hogy el ne felejtsem:
a feje máskülönben olyan fényesen kopasz, mint Buster
Bloodvesselé.
Nos, Martha jövendőbelije szakasztott így festett, és Josie,
amióta meglátta, nem bírta becsukni a száját. A szépséges,
sudár, hosszú lábú Martha olyasvalakihez megy férjhez, aki
mellett Danny DeVito, a groteszk külsejű komikus
szexbálványnak hatna. Josie döbbenetéhez továbbá
hozzájárult még, hogy a férfi majdnem annyi idős volt, mint
Martha apja.
Időközben visszaértek Martha házába, amely mostanra
zsúfolásig telt élelmiszer-szállítókkal, kedélyes öreg
szivarokkal, és az esküvőre iderepült szicíliai rokonsággal. A
főpróbán minden terv szerint zajlott, és most már teljes gőzzel
tartott a próbavacsora, amelyen az egymást még nem ismerő
családoknak módjukban állt, hogy ki-ki felbecsülje a másikat.
Három fivér vitázott hevesen a lasagne hitelességén, egy
karcsú, sápadt lány a körmét festette a pastasaláta mellett, és
két hátranyalt hajú tizenéves fiú egy angol társalgási könyvből
okított hasznos bemondásokra egy idős nagybácsit, aki most
merészkedett ki első ízben a szülővárosából. Mellettük a
koszorúslányok hemperegtek egymás haját cibálva a földön, és
szabad perceikben egy Barbie-baba végtagjait próbálták

115
kitépni. Josie ezt kedvező jelként értékelte. Ha most célt érnek,
van rá holmi, a tisztestől a mérsékeltig terjedő esély, hogy
holnap elfogadhatóan viselkednek.
A házat – mintegy előrevetítve az esküvő hangulatát –
töméntelen virág díszítette. Bontatlan nászajándékok hevertek
minden elképzelhető felületen, és akkor a brit háziipari
lepedők még elő sem kerültek. Emberek bolyongtak szobáról
szobára, púposra rakott tányérjukon miniszendvicsekkel,
canellonival, érett kantalupdinnyével.
Martha és Jack a helyiség két szemközti végén állt. Martha a
leendő anyósába karolt, és éppen Martha apjával beszélgettek;
a feszültség tapintható volt. A főpróbán Joe, az apa mindenbe
belekötött: a papba, a zenébe, a csillagászati költségekbe, és
úgy festett, mintha most mindezt másodszor is átélné.
Josie-hoz ekkor odaoldalgott az idős nagybácsi.
Pergamenszerű arca volt, de keskeny fehér ajkáról meleg
mosoly sugárzott.
– Helló. Hát maga kicsoda mostanság?
– Josie – hangzott a válasz. – Martha unokatestvére. Az
angol nyoszolyólány.
Az öregúr szívére tette kezét, és kurtán meghajolt.
– Én pedig Nunzio bácsi voltam.
– Örülök, hogy megismerhettem.
A bácsi csücsörített, és csókot dobott felé.
– Bella. Bella. Kupakoljon egy jót, mindjárt másképp érzi
majd magát.
– Köszönöm – felelte Josie. – Megjegyzem magamnak.
A hátranyalt hajú fiúk hátuk mögé rejtették a
nyelvkönyvüket, és vihogtak a sarokból. Hű, de vicces. Josie
legsötétebb tanár nénis pillantásával sújtotta őket.
Ugyanakkor be kellett ismernie, hogy Nunzio bácsinak
alighanem igaza van.
Glen közeledett egy üveg borral.
– Úgy látom, elkel egy kis pótlás.

116
 Egy egész hordó is elkelne. Josie odatartotta a poharát.
– Köszönöm.
– Úgy láttam, a főpróba egész jól sikerült.
– Aha. Én is.
Glen kortyolt a borából.
– Jó, hogy melléd osztottak be. Legalább egész nap a
gondodat viselhetem.
Ha egy férfi a pilláit rezegteti, az már jelent valamit. Josie-
nak határozottan kedvére volt a látvány. Tökéletes szer Matt
Jarvis ellen.
– Mondd csak, van most férfi az életedben?
– Nincs. – Josie sóhajtott. – És újabban semmi élet a
férfiakban.
Glen kissé öntelt összamerikai férfimosolyt villantott rá.
– Ezen még változtathatsz. Talán csak rossz partot fogtál ki.
Josie a szeme sarkából látta, hogy Jack leválik a szicíliai
rokonságról, és felé tart. Kínai copfja most a vállára borult.
– Lehet.
– Szia. – Jack ismét kezet rázott vele. – Még nem volt
alkalmunk beszélni. Martha rengeteget mesélt rólad.
– Igazán? – Miért lett olyan a hangom, mint Mary Poppinsé?
– Nem tudom, örülnöm kell-e vagy aggódnom.
– Régi ismeretség, nem igaz?
– A mamáink ikertestvérek voltak.
– Izgis.
Vajon Amerikában az ötvenes éveik végén járó férfiak
kiváltsága, hogy „izgist” mondjanak? Camdenben már
tizennégy fölött sem kockáztatná meg ezt senki, nehogy
elveszítse a hitelét.
– Elnézést. – Glen még utoljára ránézett, bár Josie nem is
remélhette, hogy megfejti a pillantás értelmét; aztán, mielőtt
még tiltakozhatott volna, a férfi már el is veszett a
lasagnefogyasztók bolyában. Josie letörten fordult ismét Jack
felé. Az arca puffadt volt és tésztaszínű, a szemöldöke, mint

117
Groucho Marxé, és szája szögletében valamilyen
meghatározhatatlan kifejezés bujkált.
– Gondolom, nagyon örülsz, amiért Marthát valaki végre
kézbe veszi.
Josie érezte, hogy a tarkóján feláll a szőr; így festett a
Korábban Prince Névre Hallgató Macska is, valahányszor
meglátta Geraldot, a szomszédék rottweilerét.
– Nem vagyok biztos benne, hogy Marthát kézbe kellene
venni.
Jack fölényesen bólintott.
– Szerintem meg ezért hozott össze minket a gondviselés.
– Legyen, ahogy akarod. – Josie nagyot hörpintett a borából.
– Na és hol jöttetek össze?
– Egy Wal-Mart áruházban.
– Ezek szerint a gondviselésnek még humora is van.
– Hogyan, kérlek?
– Martha valószínűleg akkor járt életében először egy Wal-
Martban, úgyhogy valóban a sors szeszélye hozta így.
– Én úgy hiszem, azért kerültem Martha mellé, hogy
megtanítsam rendesen élni.
– Komolyan? – Hol marad már Glen azzal a kurva üveggel? –
Én meg azt mondom, Martha már most is nagyon jól
elboldogul. Csak abban bízom, hogy van a bankszámládon
annyi pénz, amennyiből egy kisebbfajta dél-amerikai
forradalmat is levezényelhetnél; látod, ez valóban eszelősen
boldoggá tenné.
– Én meg azt remélem, hogy ha házasok leszünk, felhagy az
anyagi javak imádatával.
– Kívánom, hogy így legyen. – Josie nagy nehezen legyőzte
nevethetnékjét; Jacken látszott, hogy tényleg komolyan
gondolja, amit mond. – Nem illene a helyzethez, ha most
előadnék egy kis mesét Kanut királyról meg a hullámokról.
– Gúnyolódhatsz, Josie, ha úgy tetszik, de én tudom, hogy
Marthából egy mélységesen spirituális én próbál kitörni.

118
 Belőlem pedig egy gyilkos próbál kitörni, hogy megfojtson!
– Azt szeretném, ha az esküvőnk után Martha vegetáriánus
lenne, hogy megtisztuljon a teste, és felkészüljön a gyermekem
fogadására.
– Milyen romantikus – mondta Josie, és figyelte Marthát,
ahogy a felé nyújtott tálcáról kiválaszt egy jó zsíros
sertésbordát.
– Az ő javát szolgálná.
Felfogta ez az ember, hogy a lány, akit feleségül vesz, a
McDonald’s, a Kentucky Fried Chicken és a Dunkin’ Donuts
kosztján nőtt fel?
– Kívánok sok szerencsét.
– Remélem, Josie, ezt őszintén mondtad. És nyugodt lehetsz,
vigyázni fogok rá.
– Én meg remélem, hogy te is őszintén beszélsz.
Tekintetük az egymás sarkán taposó násznép felé fordult.
Josie balszerencséjére senki sem volt a közelben, akit meg
kellett volna menteni, vagy aki őt megmenthette volna.
– Nem iszol valamit?
Jack gőgös mosollyal mérte végig.
– Nem mérgezem a szervezetem alkohollal.
Ajánlhatom esetleg a sztrichnint?
– Martha talán említette, hogy járatos vagyok a távol-keleti
misztikus művészetekben.
Martha nem említett semmit veled összefüggésben, és most
már tudom, miért tartóztatta meg magát.
– Nos, Jack, én most inkább az alkoholizálás kevésbé
misztikus művészetében szereznék jártasságot.
Jack arcáról üvöltött a rosszallás.
– Ugye nem haragszol?
– Csak rajta, a te életed. – Amit Josie úgy értelmezett: bár
köpnéd ki a májad a tósztok közben.
– Köszönöm.

119
 – Megértem az aggodalmad, Josie, különösen a te elhibázott
házasságod fényében, de kérlek, ne féltsd Marthát. Szeretem
őt.
Unokanővére rájuk pillantott a szoba túlsó végéből,
felvillantotta jellegzetes, harminckét fogú mosolyát, majd
némán formálta ki szájával a „Segítség” szót. Josie elhatározta:
ez lesz a végszava. Különben itt kell maradnia, és akkor előbb-
utóbb egy fokhagymás ropit dug fel ennek az önelégült
fráternak az orrán.
– És azt szeretném, ha én hoznám el neki a
megvilágosodást.
Josie felhajtotta a maradék borát, és merőn rábámult a
mellette álló férfira.
– Az lesz csak a jó, Jack. Az lesz a jó.
Utat tört magának a sokaságon át, menet közben újabb
pohár bort zsákmányolva. Mi a fenét akar ez a Martha?
Szentigaz, hogy a szépség csak a felszín, de adott esetben az
öregecske, darabos felszín alatt olyan lény lappang, aki magát
szentebbnek képzeli Teréz anyánál. Marthának voltak olyan
fiúi, akik Brad Pittet is árnyékba borították volna. Vegyük
például Glent – külcsín dolgában igazán jól van eleresztve.
Vonzó, sikeres, feltehetőleg nem is buzi. Miért nem lett a
dologból semmi? Martha annyi férfival szakított, hogy nem
volt könnyű felidézni, miért nem bizonyult Glen hosszú távú
megoldásnak. Vajon ő dobta-e Glent, vagy Glen őt?
Kellemes gondolat volt, hogy a fiatalember másnap neki
szenteli majd minden figyelmét. Josie somolygott magában.
Addig üssük a nyoszolyólány bukétáját, amíg meleg. Először
megszabadítja Marthát az apjától és az anyósjelölttől, utána
pedig megkeresi Glent, és mindenki mást megelőzve a karmai
közé kapja. Valóban a legrosszabb formáját futná, ha Felicia
éppen most gondolná meg magát, és még egy utolsó esélyt
adna a férfinemnek. Ó, mennyire megelégelte már a
szeplőtelen szűz szerepét! Most majd, a lila muszlin

120
segítségével, átvedlik forróvérű olasz signorává, és
megkaparint magának egy férfit. Na, ehhez mit szólna Matt
Jarvis?!

121
 Tizenhatodik fejezet
Holly Brinkman fáradhatatlan volt. Úgy látszott, a sok drog
mellett vitaminokkal is tömi magát; ideje lenne, hogy valaki
legalább az egyiket, de inkább mindkettőt megvonja tőle. Késő
volt már, sőt nagyon késő, ő mégis úgy pattogott, mint a
gumilabda. A rúzs összekenődött rajta, szemfestéke gyászos
karikákat rajzolt a szeme köré.
A klub mindinkább valamilyen kétértelmű, züllött jelleget
öltött. A drogokból és cigarettákból felszálló áporodott füst ott
örvénylett a villogó lámpák előtt. A zene egyre olcsóbb lett, a
társaság egyre gyanúsabb. Matt életében ugyan foglalkozási
ártalomnak számított az ilyen környezet, de mindig kirítt
belőle. Talán mégis az exfeleségének van igaza: lelke
legmélyén ásítóan unalmas fráter ő.
Holly megcélozta szájával Mattet, de mellétalált.
– Tente, baba, tente – mondta Matt. – Legfőbb ideje, hogy
ágyikóba bújjunk.
Holly bizonytalanul imbolygott előtte.
– Minden angol srác ilyen szókimondó?
– Ahogy mi, britek olyan eredetien nevezzük: királyi
többesben beszéltem. Úgy értettem, hogy ideje lefeküdnöd.
Egyedül.
Holly csak ringatta magát tovább.
– Minden angol srác ilyen ünneprontó?
– Kávéra van szükséged. Jó nagy adagra és minél
sötétebbre.
– Nem élek koffeinnel.
Lehet, hogy tiszta haszon, gondolta Matt.
– Menjünk haza hozzám.

122
 – Szerintem ez nem valami jó ötlet.
– Szerintem meg az.
– Azt hiszem, bölcsebb lenne, ha kapcsolatunk továbbra is
szigorúan szakmai alapon nyugodna.
– Lehet, hogy többé nem találkozunk. Nem
szórakozhatnánk egy kicsit, amíg még itt vagy?
– Tapasztalatom szerint az ilyen szórakozások töméntelen
bonyodalomhoz vezetnek.
Így beszélne akkor is, ha Josie-val nem találkozott volna?
Miért érzi kötelességének, hogy hű maradjon valakihez, akit
első és valószínűleg utolsó találkájukon felültetett? Úgy
látszik, Cupido nyila nemcsak a szívét döfte át, de az egyik
heréjét is telibe találta.
Az órájára nézett.
– Reggelizzünk együtt. Néhány fahéjas pirítós közös
elfogyasztása éppolyan vicces lehet, mint egy vadidegennel
bohóckodni az ágyban.
Holly arcára kiült a kételkedés.
– Hidd el nekem.
– Hát az biztos, hogy éhes vagyok – nyafogta a lány, holott
valójában inkább úgy festett, mint aki rögtön elhányja magát.
Matt csak imádkozott, hogy ne tegye, mert változatlanul erős
ingert érzett rá, hogy bekapcsolódjék.
– Úgy látom, nem vagy valami jó formában.
– Csak mert te ételről beszélsz. Egész nap egy falatot se
ettem.
Nahát ez remek!
Matt a keze közé vette a lány arcát.
– Ha megígérem, hogy ételhez juttatlak, megígéred te is,
hogy a gyomrodban tartod, és nem tálalsz a nadrágomra egy
Jackson Pollock-csendéletet?
Holly vihogott, amit Matt ígéretként értékelt.
– Akkor gyere.
– Tudok egy szupi helyet.

123
 Matt keresztülkormányozta a tömegen. Tudta, hogy
valamikor az életében még keservesen bánni fogja az
elszalasztott alkalmat.
Elég álmosnak látta a várost, amely a legenda szerint soha
nem alszik. A Times Square-hez közeli falatozóban, amelyet
Holly választott, csak a sarkokban bóklászott néhány ember,
máskülönben néptelen volt. Matt ezt felháborítónak találta,
mert a juharszörpös palacsintának, amelybe éppen belevágott,
mennyei íze volt, habár a jó érzés onnan is eredhetett, hogy a
háttérből halkan szólt egy Beatles-válogatás: az „All You Need
Is Love”, a „You’re Going To Lose That Girl” és az „I Saw Her
Standing There” bizonyos nosztalgikus vonzerővel és egy
csipetnyi jól érzékelhető iróniával festette alá a hangulatot.
Az ablakon túl szürke, télies hajnal virradt a városra. A
tiszta éjszakai égbolt jóvoltából foga volt az időnek, és bele is
mart az örömtelenül tovacsoszogó csavargókba, akik egész
ruhatárukat rátekerték a szabadtéri létezéstől elnyűtt
testükre, miáltal mind az Óz, a nagy varázsló madárijesztőjére
hajaztak. E szegény nyomorultaktól eltekintve életnek alig
látszott nyoma. Néha elszáguldott a kirakat előtt egy kóbor
taxi, és az utcaseprők már nekirugaszkodtak az új napnak, de
máskülönben kihalt volt minden.
Holly rántottát és szinte kettétörhetően ropogós szalonnát
lapátolt formás, rózsaszínű szájába. Ahhoz képest, hogy úgy
látszott, egy erősebb szélroham is lesöpörhetné a lábáról,
bámulatosan jó étvágyról tett bizonyságot. Hegyes kis arcát
dugóhúzóként göndörödő szőke fürtök kócos tömege
keretezte, és Matt hirtelen azon tűnődött, hogy vajon a
drogozást is éppily kevéssé képes-e kordában tartani? Amúgy
megnyugtatóan józanodott, beesett arcára visszatért az élet
színe, és Matt legnagyobb megkönnyebbülésére már nem
festett úgy, mint akinek zacskót kell a szája elé tartani.
Matt megpróbálta kitalálni, hány éves lehet. Huszonhárom?
Huszonnégy? Vagy talán kicsit idősebb? Manapság nehéz az

124
ilyesmit eldönteni. Mattnek volt egy unokahúga, aki
tizenhárom évesen huszonnyolcnak látszott. Ki tudja, talán
ezért is keltett benne Holly atyáskodó hajlamokat, ahelyett,
hogy felébresztette volna a vérében szunnyadó ragadozót.
Nos, remélhetőleg nem a JFSZ – a Josie Flynn-Szindróma –
tehet mindenről. Az mégiscsak tűrhetetlen volna, ha halála
napjáig minden útjába kerülő nőt Josie-hoz hasonlítana.
Elvégre képtelenség, hogy valaki az egyik percben titkon úgy
érezze: rátalált igazi lelki-szellemi társára, a következő
percben pedig ostoba figyelmetlenségből örökre szem elől
veszítse.
– Elárulnád, mire gondolsz? – kérdezte Holly, a szalonnát
sercegtetve. Az állán paradicsomfolt díszelgett, és egészében
elragadóan helyeske volt. Matt szalvétáért nyúlt, és letörölte a
foltot.
– Á, semmi érdekesre. Csak úgy elméláztam.
– Nagyon gondterhelt volt az arcod.
– Az élet értelmén töprengtem.
– Hűha – kuncogott Holly. – Azt hittem, kettőnk közül én
vagyok a drogos.
– A dupla adag juharszörp mindig így hat rám – magyarázta
Matt.
– Elég idegennek látszol a zene világában.
– Lehet, hogy régebben nem így volt.
– Úgy tudtam, az igazán érdekes dolgok Londonban
történnek.
– Így is van. Csak talán túl sok érdekességben volt már
részem.
– Mióta vagy rockfirkász?
– Több örökkévalóság óta. – Matt belekortyolt a forró, édes
teába. – Legalábbis időnként így érzem.
– Kérdezhetek valamit?
Matt bólintott.
– Egészen őszintén mi volt a véleményed a Headstrongról?

125
 – Egészen őszintén? – Matt felszúrta villájára az utolsó falat
palacsintát.
– Annyira érdekelne. De komolyan.
Matt a tányérjára fektette az evőeszközt, és hátradőlve
hallgatta John Lennon dúdolását a feje fölötti hangszóróból:
I’ve got something to say that might cause you pain…
Összekulcsolta kezét az asztalon.
– Az volt a véleményem, hogy igazán, de halálkomolyan
borzalmasak.
– Mennyire borzalmasak?
– Kimondhatatlanul.
– Borzalmasabbak, mint…?
Matt lenyelte a palacsintát, és játszani kezdett a villájával.
Átvészelte már a Bay City Rollerst, a Womblest, a Nolan
Sisterst, és még számos más jódlizó ürgét, és a Headstronghoz
hasonlítva ők is mind rémesek voltak, ki-ki a maga módján.
– Borzalmasabbak, mint… mint Marie Osmond, amikor a
„Paper Roses”-t nyúzza.
– Ennyire?
– Sajnos igen.
– Nahát… – Holly még egy darabka szalonnát roppantott
ketté az ujjai közt, és elrágcsálta. – Tudod mit?
Matt várt.
– Nekem is ez a véleményem. – Lassú mosoly terjedt szét
felragyogó arcán, aztán lenézett a földre, és vihogni kezdett.
Matt is felnevetett, mélyen, szívből jövőn, túlharsogva John
Lennont, és magára vonva a maroknyi, addig elmerülten
reggeliző vendég figyelmét.
– De azért remek kritikát írsz majd róluk.
– Esetleg hagyom magam rábeszélni.
– Helyes csávók – mondta Holly. – Már ha nem a világ
urainak képzelik magukat. De a zenéjük bűzlik.
– És ez nem nehezíti meg a munkádat?
– Istenien hazudok.

126
 – Mi tagadás, engem is átráztál.
Holly hirtelen elkomolyodott.
– Pedig téged nem könnyű átrázni.
– Nem szoktam játszani a dolgokkal, Holly.
– Még azt sem tudod, miféle játékokhoz volna kedvem.
– Késő van – mondta gyengéden Matt. – Vagy korán? – És a
pulthoz ment a számláért.
Holly kihúzta a keze alól.
– A vendégem voltál. Le tudom írni mint reprezentációt.
– Köszönöm.
– Igazad volt – mondta a lány. – Tényleg jópofa volt a közös
reggeli. Ha nem is annyira, mint egy kis felelősségmentes
szexelés.
– Ilyen nem létezik.
Holly belebújt a kabátjába.
– Nem lakom messze.
– Szerzek neked taxit.
– Gyalog is mehetünk. A levegő mindkettőnknek jót tesz
majd. Esetleg át is ölelhetnél. – Kihívóan meredt a férfira. –
Talán még élveznéd is. Sosem tudhatod előre.
– Mondd, Holly Brinkman, soha nem szoktad feladni?
A lány felállt, és megfogta a kezét.
– Csak ha már megkaptam, amit akarok.

127
 Tizenhetedik fejezet
Az esküvői előkészületek menetrendje ideiglenesen
felborult. A kötelező, kozmetikai célú alvás tíz órára előírt
határideje rég lejárt. A vendégek már eltávoztak, és nem
sokkal éjfél után a többi nyoszolyólány is eltünedezett, Martha
azonban nem adta jelét, hogy ágyba akarna térni.
Martha és Josie az ablakpárkányon ült, kilógatva a lábát a
lejtős cseréptetőre. Az ereszcsatornák beleolvadtak a tiszta
égbolt sűrű feketeségébe, a csillagok gombostűvel kiszúrt
lyukacskáinak körvonalai olyan élesek voltak, mint az éjszakai
levegő. Már közeledett a hajnal, hogy elsüllyessze őket.
Martha Josie-nak is keresett meleg pizsamát és bolyhos
zoknit, és még takarókba is burkolóztak a hideg ellen.
Unokahúga jó nagyot szívott a közös marihuánás cigarettából.
– Tizenhét éves korom óta nem csináltam ilyet – mondta.
– A drogozás manapság nincs divatban – jegyezte meg
Martha. – Akárcsak az ital vagy az alkalmi szex. Apránként
kifogyunk az élet kis örömeiből…
– Hamarosan majd felfedezik, hogy a tévézéstől szemrákot
kapni, és akkor mi lesz velünk?
Összébb bújtak, és kuncogtak, majd Martha Josie kezéért
nyúlt, és megszorította.
– Úgy örülök, hogy itt vagy, Jo-jo.
– Én is.
Martha szeme szikrázott a csillagok fényében.
– Jeannie nélkül ez az egész rettenetes. Bámulatos mama
volt.
– Úgy civakodtatok, mint kutya és macska.

128
 – Furcsa, de most, amikor már késő van, mindez elveszíti
jelentőségét.
– Holnap különösen hiányozni fog.
Martha bólintott.
– Ha a templomban végzünk, Jackkel megállunk nála. Csak
néhány percre. Ott akarom hagyni neki a menyasszonyi
csokromat.
– Szép gondolat.
– Vicces, ahogy a dolgok alakulnak… – Martha felnézett az
égre, és a spanglival az egyik csillagképre bökött. – Az ott az
Orion. A délceg vadász. Azelőtt úgy képzeltem, hogy ilyenkor
álmaim hőse is felpillant rá, és ha majd egy szép napon
megjelenik, mindketten tudni fogjuk, hogy egymáshoz
vagyunk kötve, és örökre összetartozunk. – Martha úgy
vihogott, mintha be volna lőve. – Romantikus, nem igaz?
– És megtaláltad álmaid hősét?
– Egyszer már azt hittem. Nagyon hasonlított rá. Csak talán
az időzítés nem sikerült.
– Pedig nem mondhatni, hogy nyüzsögnének. Nem lett
volna szabad elengedned.
– Fölösleges, hogy prédikálj. Csak akkor még azt hittem, a
világ tele van rendes férfiakkal; az ember kényelembe
helyezkedhet, és válogathat köztük. Minél idősebb leszek,
annál inkább belátom, hogy a javát már kiszemezgették, és
nekem csak a maradék jut.
– Mi történt közted és Glen közt?
Martha félrenézett, és felhorkantott.
– Hogy jut ez eszedbe?
– Merő kíváncsiságból.
Martha felhúzta a szemöldökét.
– Hát jó, turkálj csak. Kicsit csodálkoztam, amikor
megláttam.
– Futó érdeklődés, vagy több annál?
– Nem tudom. Talán több.

129
 – Nagyon helyes fiú.
– Észrevettem.
– És te is tetszel neki.
– Még jobb. – Martha az ablakkerethez támasztotta fejét. –
Azt hittem, ő az. Együtt jártunk a gimibe. Minden megvolt
benne, ami nálam számít. Imádtam. És azt hittem, kölcsönös. –
Elnézte a magasba kígyózó füstpászmát.
– És…?
– És. Amikor leérettségiztünk, és előttünk volt az egész élet,
terhes lettem. – Josie-ra nézett, és lebiggyedt az ajka.
– Rohadt pech.
– Nem mondtam el senkinek – folytatta Martha, és melléhez
ölelte felhúzott térdét. – Neked sem, még Jeannie-nek sem.
Senkinek. Egyedül és csakis Glennek, ő pedig rémesen kiakadt.
Azt mondta, nem bírja vállalni a felelősséget. Meg hogy
tönkretennénk az életünket. Éppen akkor kínáltak neki valami
szuperállást Európában, és el akarta fogadni. Egyszóval nem
kért belőlünk. Se a kisbabánkból, se belőlem.
Josie mélyet lélegzett.
– Szar egy história.
– Elmentem abortuszra, amit lovagiasan kifizetett. Aztán
elvállalta az európai állást, és többé nem láttam.
– A disznó.
– Két évvel ezelőttig minden évben írt nekem. Azt
hajtogatta, hogy megbánta a viselkedését, meg hogy most is
szeret, és mindent megtenne, hogy helyrehozza a dolgot.
Martha még egyszer mélyen letüdőzte a fogyatkozó
cigarettát, majd elnyomta a párkányon; aztán ismét felnézett a
csillagokra, és lihegve fújta ki a levegőt.
– Összetéptem valamennyi levelét.
– Szar egy história – mondta ismét Josie, aztán kis ideig
némán bámulták az Oriont. – Megbántad?
– Az abortuszt vagy a szakítást?
Josie vállat vont.

130
 – Mind a kettőt nehezen viseltem. De akkoriban úgy
látszott, ez a helyes megoldás, és ma már nem tudok
változtatni rajta. Ha még egy alkalom adódnék, másként
döntenék.
– Ja persze, a régi lemez. Visszaforgatni az időt.
– Mind ettől szenvedünk, Josie.
– Nekem mondod? – Meddig forgatná vissza? A Damien
előtti korszakig? Az biztos, hogy a Matt Jarvis-féle átrázási
magánszám elé… Beszélgetés visszatekerve.
Eljönne ma velem vacsorázni, Josie?
Eszemben sincs, szálljon le rólam. (Fejét magasra emelve
ellejt.)
Martha szélesen mosolyogva tört be gondolatmenetébe.
– Lám, azért mégsem tudsz rólam mindent, Josie Flynn.
– Hát nagyon úgy fest. – Még szerencse, hogy ijedtében nem
zuhant ki az ablakon. – És most ő Jack násznagya?
Unokanővére felkacagott.
– Fura, mi?
– Á, dehogy – suttogta Josie. – Csöppet sem.
– Jack meg én egy hónapos ismeretség után jegyeztük el
egymást.
– Persze, a Wal-Mart…
– Erről is tudsz? – Martha megdörzsölte a homlokát. –
Hosszú mese. El se hinnéd.
– Én már ott tartok, hogy bármit elhiszek.
– Szóval a lényeg az, hogy Jack elmondta, ismer egy remek
fickót. Tudod, Jack volt a guruja a harcművészeti akadémián. A
remek fickónak voltak bizonyos magánjellegű problémái, és
Jack segítette át rajtuk. És a végén kiderült, hogy Glen az.
– Jack tudja, mi történt köztetek?
– Az etyepetyéről tud. A gyerekről nem.
– És hogyan dolgozták fel az ügyet?
– Arra gondolsz, hogy mindketten tudják, milyen istenien
furulyázok? – kérdezte Martha kotkodácsoló nevetéssel.

131
 – Felháborítóan viselkedsz, Martha Rossani. Légy szíves ezt
a dolgot komolyan venni.
Martha szája ismét lebiggyedt.
– Mindketten a helyzet magaslatán állnak. Habár az is igaz,
hogy Glennel voltaképp nem is beszéltem. Vannak dolgok,
amiket jobb kimondatlanul hagyni. – Martha mocorogni
kezdett, és szorosabban csavarta maga köré a takarót. –
Megvoltak a hibái – kinek nincsenek? –, de azt, ami kettőnk
közt szép volt, senkivel még csak meg sem közelítettem.
– Még a jövendőbeliddel sem?
– Tíz év óta egyfolytában keresek valakit, aki felérne
Glennel.
– És Jack megüti a mércét?
– Jack más.
– Nekem mondod!
Unokatestvére odafordult hozzá, és pajkosan húzta össze a
szemöldökét.
– Szóval szerinted Glen a megoldás?
– Most már nem. Azok után, amit mondtál róla.
– Süt belőle a szexualitás – jelentette ki Martha. – És
fantasztikus popsija van.
– Én azért ennél többet várok egy férfitól – mondta
fensőbbségesen Josie.
– És van, ami több ennél?
– Damiennek is isteni popsija volt. Csak ne akarta volna más
nőkkel megosztani.
– Gondolsz még rá?
Josie a körmeit piszkálgatta.
– Egyre kevesebbet.
– Az ember csak akkor juthat túl valakin, ha pótolja. Bár ez
talán politikailag nem egészen korrekt.
– Viszont igaz.
– Én élvezem, ha benne vagyok egy kapcsolatban. Férfi
nélkül nem érzem teljesnek magam. Nem szánalmas ez?

132
 – Eléggé.
– Felicia valósággal megrémít; annyira azonos önmagával. Ő
szeret egyedül lenni. Én erre képtelen vagyok. Szükségem van
rá, hogy kelljek valakinek. Amióta Jeannie elment, úgy érzem,
sodródom. Elveszett a horgonyom, Josie. – Marthának
szemlátomást nehezére esett ez az utolsó mondat. Némán
fonta át karját a mellkasán, és csak valamivel később
bandzsított rá Josie-ra. – Hű, de keserves…
Josie elmosolyodott.
– Nézd csak meg azt a hapsit, akivel New Yorkban
találkoztál. Egyetlen randevú után faképnél hagy, összetöri az
önbecsülésed, átszáll a következő zsákmányra, te pedig itt
maradsz, és azon rágódsz, hogy mit tolhattál el. Miért hagyjuk,
hogy ezt műveljék velünk?
– A hormonok – felelte Josie. – Szerintem mindenről ők
tehetnek.
– Glen éppen neked való lenne.
– Annyira félek, hogy megint rossz címet fogok ki.
– Ugye sokat gondolsz a pasira?
Josie bólintott.
– Többet, mint amennyit illendő elismerni.
– Akkor talán már ki is fogtad a rossz címet.
– Nem bírnám ezt még egyszer elviselni, Martha. Az
önbizalmam menne tönkre bele.
– Ez esetben intézd úgy, hogy egy kicsit szórakozhass
Glennel. Hidd el, megváltozott. Jack azt mondja, talpig
becsületes, igazi úriember. Ami volt, az elmúlt; változnak a
dolgok is, az emberek is.
– És te mindent elhiszel, amit Jack mond?
– Tiszteletben tartom a véleményét.
– Véleményben pedig nála nincs hiány.
– Meg se kérdezem, mit gondolsz róla.
– Én pedig egy szót sem felelek.

133
 – Fölösleges is lenne. Az arcodra van írva. – Martha még
jobban beburkolózott a takaróba.
– Martha – kezdte türelmesen Josie –, te vagy a
leggyönyörűbb nő ezen a bolygón, eltekintve Catherine Zeta
Jones-tól vagy Douglastől, vagy ahogy most éppen nevezi
magát. Ő pedig… nos, ő talán egy másik bolygóra való.
– Nem minden a külső. Te is épp most mondtad.
– Igenis számít, ha valaki úgy néz ki, mint Quasimodo egy
átpiált éjszaka után.
– Igazságtalan vagy vele.
– Pont olyan, mint egy sharpei.
– Szeretem a kutyákat.
– De azért nem közülük választanál vőlegényt.
– Nézd, Josie – sóhajtott fel Martha. – Volt már mindenféle.
Volt izompacsirta, volt punk, volt értelmiségi, volt művész, volt
újsütetű pénzeszsák, és volt koldusszegény is.
– Így aztán most lemégy kopaszba, csúfba és
ellenszenvesbe.
– A többiek közül egy sem tett boldoggá.
– És Jack igen?
– A Jeannie halála utáni héten ismerkedtünk meg.
Csodálatosan viselkedett. A támaszom volt és a tanácsadóm.
Biztatott, hogy tárjam fel a legbenső énemet.
– Miért, addig zárva volt?
– Amióta őt ismerem, sokkal mélyebb kapcsolatban vagyok
önmagammal és az érzelmeimmel.
– És ettől muszáj hozzámenned?
– Gyereket akarok, Josie. Egy nagy, gyerek formájú űr
tátong az életemben. Babakocsit akarok tolni. Szakértője
akarok lenni az eldobható pelenkáknak. Azt akarom, hogy én
is anyuka legyek.
– Szerintem te nem vagy szerelmes Jackbe. Inkább a múltat
akarod jóvátenni.

134
 – Látod, ez is a Jeannie halálát követő fejlemény. Rájöttem,
hogy semmi más nem számít. Se a pénz, se a külső, se a menő
éttermek vagy a legújabb divatú retikül. Gyereket akarok,
mielőtt még késő lesz, és Jack is készen áll rá, hogy vállalja ezt
a felelősséget.
– Készen áll rá? Na ne mondd! Légy észnél, Martha!
Közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenkilenchez!
– Negyvennyolc éves. Csak nem hisz a hidratáló krémekben.
– Ha ide juttatják az embert a harcművészetek, akkor én
inkább egy nap háromszor fogyasztok Fry-féle halvát.
– Én sem leszek fiatalabb, Josie. És mi van akkor, ha a
petesejtjeim már elfajultak a túl sok light kólától?
– Harmincnégy éves vagy. Még bőven van időd.
– Ezt senki sem tudja előre.
– És ha az ő spermái lassultak le? Mi van, ha nem úsznak,
csak tapicskolnak a sekélyben? Vagy akkor is hozzámennél?
Martha nyomorúságosan tipródott.
– Gyerekügyben különben sem kötelező a házasság. A
fogantatáshoz elég egy lekvárosüveg és egy pulykalocsoló is.
Az ég szerelmére, ti megünneplitek a hálaadást, csak hever
valahol egy ilyen alkalmatosság!
– Ez a beszélgetés egyre nevetségesebb lesz. Én azt akarom,
hogy a gyerekem szerelemből foganjon.
– Szerelem! Na látod, Martha, ez itt a kulcsszó.
– Jack szeret engem. Sőt imád. Amellett becsül és tisztel. Az
egyetlen férfi, aki valaha feleségül kért. Mindenki más csak
kapni akart.
– De szereted-e te is?
– Késő van már az effajta kérdésekhez, Josie.
– Tévedsz, Martha. Ha szemernyi kétség is él benned, akkor
éppen most kell feltenni ezt a kérdést.
– Jártál már olyan úton, amelyről nem térhetsz le? Érezted-
e már, hogy balsejtelem ide vagy oda, a sorsod mutatja az
irányt?

135
 – Miről szól a történet? A sorsról vagy a kifizetett
csemegésekről?
– Le kell végre feküdnöm.
– Martha… Szereted őt?
– Azt teszem, Josie, ami az én szempontomból a
leghelyesebb. Tudom, hogy erre van szükségem.
– Szereted?
Martha hosszan az Orionon felejtette a szemét.
– Szeretem – mondta. – És most aludjunk egy keveset.

136
 Tizennyolcadik fejezet
– Igen! – Damien letette a kagylót, a levegőbe bokszolt,
majd kéjesen összedörgölte a kezét, és a végén még tapsikolt
is egyet. Az első osztályú jegy a Virgin Atlanti Légitársaság
New York-i járatára egész vagyonába került, de megérte.
Pontban reggel hétkor az üzletembereket megillető komfort
várja a VA 100-as járaton, amely aztán egyenesen a John F.
Kennedyre, onnan pedig egy bizonyos Josephine Flynn nevű
hölgy karjába röpíti. Már alig várta az indulást.
– Mit művelsz itt?
Damien villámsebesen megpördült.
Melanie a dolgozószoba ajtófélfájának támaszkodott. A haja
összekuszálódott álmában, és előnytelen szögekben állt el
fejétől. Rövid selyemköntöst és fölöttébb mogorva
arckifejezést öltött.
Damien sóhajtott.
– Hajnali három van – mutatott rá Melanie. – Lefekszel
végre?
A köntös szétnyílt a nyakán, feltárva a méltatlankodástól
rezgő, duzzadt kebleket, amelyek most is egyszerre voltak
feszesek és puhák – Damien többek között ezért is szeretett
belé.
Damien még hangosabbat sóhajtott. Meredek helyzet – és
ráadásul még merevedése is van.
– Nem – közölte. – Ma nem fekszem le.
Melanie ránézett a sebtében összecsomagolt sporttáskára;
a férfi kihasználta az időt, amíg ő a Coronalion Streetet nézte.
Natalie, a Rovers háziasszonya egy újabb fiatalemberrel

137
létesített szerelmi viszonyt, és az ország lakossága, Melanie-t
is beleértve, megbabonázva tapadt a képernyőre.
– Tulajdonképpen miről van szó?
– Nem bírom tovább – felelte Damien.
– Mit?
– Ezt itt… – Damien széles mozdulattal körbemutatott a
házon.
Melanie napbarnított arca elfehéredett.
– Miért?
Damien most kezébe temette a fejét.
– Azért, mert rájöttem, hogy még mindig Josie-t szeretem.
– Disznó! – Melanie sarkon fordult, és döngő léptekkel
átment a konyhába, Damien pedig összerezzent, ahogy a
konyhaszekrény sarokvasai megcsörrentek, a vízmelegítő
fazék a csapoknak koccant és két porcelánbögre
összecsókolózott.
Újra, ezúttal már viharosat sóhajtott. – Bazmeg – motyogta,
majd fáradtan elrugaszkodott olcsó, mahagóniutánzatú
íróasztalától, és elindult a további, egymáshoz csapódó
háztartási eszközök lármájának forrása felé.
Melanie a munkalaphoz támaszkodva zokogott; piros foltos
arcát eltorzította a düh vagy a fájdalom, vagy mindkettő.
– Melanie…
– Ő is szeret téged?
Hát izé, ez cseles…
– Igen.
– Azóta is találkoztok?
– Nem.
– Hazudsz!
– Éppen hogy becsületes akarok lenni – mondta Damien, és
odalépett, hogy átölelje a nőt.
– Neked akkor se lenne fogalmad a becsületről, ha
szembejönne veled az utcán!
– Ezt a megjegyzést kikérem magamnak.

138
 – Én pedig azt kérem ki, hogy összekutyultad az életemet és
felzaklattad a gyerekeimet, miközben a volt feleségedért vagy
oda!
– Még mindig a feleségem.
– Fél éve élsz itt, Damien. Azelőtt pedig fél éven át keféltél
velem a hivatali íróasztalodon! Nem hinném, hogy rólad
mintáznák a hűséges férj szobrát.
– Sejtettem, hogy rosszul fogod tűrni…
– Rosszul?! – Melanie arca vészjóslóan elsötétült. – Csak
várd ki, ami még következik!
– Meg szeretném mondani, hogy nekem mindez ugyanúgy
fáj, mint neked…
– Nem igaz, Damien. Neked semmi sem fáj. Te csak
másoknak okozol fájdalmat. De hadd adjak egy kis ízelítőt
abból, hogy milyen rosszul tűröm a dolgot!
Melanie felkapta a cukortartót, és elhajította. Éppen
Damien feje fölött vágódott a falnak, ezer darabra tört, és
elárasztotta Damient Tate & Lyle-féle granulált fehér cukorral.
Damien a tenyerével védte az arcát.
– Melanie!
A nő ekkor két porcelánbögrét ragadott meg, és a
cukortartó után hajította őket. Az egyik, mielőtt az
ajtókeretnek csapódott volna, súrolta Damien fejét.
– Vigyázz, mert még megbánod! – intette a férfi.
– Szó sincs róla. Te fogod megkeserülni – üvöltötte Melanie,
és kinyitotta a konyhaszekrényt, majd elszánt képpel emelt ki
belőle egy halom tányért, és megmarkolta a legfelsőt. –
Gondom lesz rá, Damien, hogy megkeserüld! – Azzal
megcélozta a férfi fejét, és mint egy frisbee-t, elhajította a
tányért. Az átsüvített a levegőn, hogy aztán a Hotpoint
márkájú fagymentes mélyhűtős frizsideren zúzódjék
darabokra. – Bízd csak rám! Egy életen át fogod bánni, amit
műveltél!

139
 Tizenkilencedik fejezet
– Csinálja csak minél kurvásabbra – mondta Josie.
– Az a fő, hogy természetes legyen, Beatrice – adta ki az
utasítást Martha, miközben elmélyült buzgalommal
vaníliaillatú kézkrémet masszírozott karcsú ujjaiba.
– Természetes, de egyszersmind lélegzetelállítóan izgalmas
és egy hajszálnyit kurvás – helyesbített Josie.
– Remélem, nem akarja túlragyogni a menyasszonyt –
jegyezte meg Beatrice, és egy bolyhos kis pirosítós ecsettel
kezdte csiklandozni Josie bőrét.
– Éppen hogy az a szándékom – jelentette ki Josie. – Csak
attól tartok, ehhez arcsebészeti beavatkozásra és növekedési
hormonokra lenne szükség. Úgyhogy ügyeskedjen inkább a
szemfestékkel, Beatrice.
Reggel hat óra volt, odakinn még minden sötétben; a fákat
cukormázként rájuk rakódó fagy varázsolta el. Ha nem lett
volna további süllyedéssel fenyegető mínusz öt fok, az ég is
esküvőre szánta volna a napot. A kis társaság Martha
konyhájában ült és kávézott, mialatt Beatrice, a kozmetikus és
csinos munkatársnője, Christina a sminkjükön és a
frizurájukon fáradozott, s ahogy kis ecseteikkel felvitték a
különböző árnyalatokat, Rolf Harris, a nagy showman is
műkedvelővé törpült volna mellettük. Ügyeskedésük nem is
volt hiábavaló, mert Josie-nak olyan vörös és duzzadt volt a
szeme, mintha ezerszer bőgte volna végig a Madison megye
hídjait.
Nem sokkal azelőtt, hogy Martha meg ő ama istentelen
hajnali órán ágyba bújtak volna, megtudta, hogy ő vonul majd
a nászmenet élén, a sarkában Marthával és nem jelentéktelen

140
kíséretével. Emellett őrá várt, hogy felolvasson egy
könyörgést, megadja a jelet a táncra, és ha minden jól megy,
ráadásnak varietékomikusi magánszámot adjon elő a
villásreggelinél, a vendégek szórakoztatására. Ezen a
kontinensen szó sem lehetett róla, hogy a nyoszolyólányok,
mint az angliai esküvőkön, valahol a háttérben duzzogjanak.
Josie végignézett a fogasaikon türelmesen várakozó lila
ruhák során; látszott, hogy addig vasalták őket, amíg csak állta
az anyag.
– Mondd, Martha, miért nem lehetett legalább hosszú az
ujjuk?
– Ne nyávogj már! Istenien fogsz kinézni benne, és
különben is, a hangulat forró lesz! Várd csak ki az estét, úgy
érzed majd magad, mint a gőzfürdőben!
Közben a fényképész és csinos munkatársnője, továbbá a
videós és jóval kevésbé csinos munkatársnője is felbolydult
méhkasként nyüzsgött körülöttük. Josie ingadozott, hogy
valóban meg akarja-e örökíttetni magát az utókor számára így,
Martha levetett pizsamájában, félig kikészítve, csavarókkal a
hajában, de tudta, hogy ebbe úgysincs beleszólása.
– Bírom a fotóst – súgta oda a szomszédos székben ülő
Marthának.
– Buzi – súgta vissza Martha, és bármilyen korán volt még,
magába döntötte a mocsári algát, hogy Beatrice kifesthesse a
száját. – A fénymérős srác a kis barátja. – Martha megkerülte
Beatrice-t a szemével. – Mi a baj, kislány?
– Azt hiszem, a Matt Jarvis nevű brit bájgúnárral való
találkozás megbolondította a hormonjaimat. Nunzio bácsi
szerint egy jót kéne kupakolnom.
– Ezt mondta?
– Méghozzá minden lacafaca nélkül.
– Akkor pedig kupakolnod kell. Nunzio bácsi szava parancs.
– Komolyan? Úgy fest, mintha a következő cigarettája lenne
az utolsó, amire rágyújt.

141
 – A látszat olykor csal, Josephine. Ezt éppen te már igazán
megtanulhattad volna. – Martha kinyújtotta a kezét, hogy
mindenki megcsodálhassa, és Josie-ra nézett. – Nunzio bácsi
keménykötésű öreg harcos. Ő a családunk címzetes feje, és a
szülővárosában köztiszteletnek örvend. Nunzio Rossanival
senki nem mer tengelyt akasztani.
– Akkor hogy is merném mellőzni a tanácsait.
Ezen mindketten elnevették magukat.
Martha most odakiáltott egy pizsamában sertepertélő
homályos alaknak.
– Felicia, kérlek, felhívnád a virágüzletet, hogy a
menyasszonyi csokor mellé biztosan küldjenek egy eldobásra
valót is?
– Fél hét van, Martha – mondta Felicia, és tovább tömte
magát tejfölös bagellal, úgy, mintha az élete függne tőle.
– Van üzenetrögzítőjük. És hátha később kimegy a fejemből.
Holott ez lehet számodra a nagy alkalom.
Felicia a telefonhoz csoszogott.
– Ha a majdani boldogságom a nyavalyás esküvői
csokrodon múlik, akkor inkább most helyben felvágom az
ereimet.
A csavarók kihullottak, a sütővasak a hajba hatoltak,
zizegtek a kefék, és úgy sziszegett a töméntelen hajlakk, hogy
az ózonréteg is visszavonulót fújt.
Felicia letette a kagylót.
– Immár egy eldobható csokor büszke gazdája vagy –
mondta, azzal ismét átadta magát a reggelizés örömeinek.
Megszólalt a telefon. Felicia visszavonszolta magát a
tálalóhoz, és felvette, majd a kagylót eltartva magától teljes
hangerővel így szólt:
– Lavinia néni. Ki kér belőle elsőnek?
Martha elkergette maga elől a hajlakkfelhőt, és beleszólt a
telefonba.

142
 – Szia, Lavinia. Igen, nemsokára átszakítjuk a célszalagot.
Igen, Josie megemberelte magát, és egész tűrhetőn viselkedik.
Josie felmordult bosszúságában, Martha pedig elfojtotta
kuncogását.
– Igen, valami régi-újat viselek, kölcsönzőből és kéket. Igen,
én is örülnék, ha itt volnál. Igen, apu is jól van. Igen, a mama
nekem is hiányzik. – Martha az ajkába harapott. – Igen, tudom,
hogy gondolsz rám. De most mennem kell, Lavinia, köszönöm
a hívást, hamarosan jelentkezem. Egész komolyan. Adom Jót.
Josie átvette a kagylót.
– Igen, simán ideértem. Igen, nagyon vigyázok. Igen, a
továbbiakban is vigyázni fogok. Igen, nagyon jól néz ki. Igen,
mindenkinek átadom az üdvözleted. Igen, én is szeretném, ha
itt volnál. Tessék? – Most rövid csend következett. – Nem,
eszemben sincs, hogy visszatérjek Damienhez. Hogy jutott ez
az eszedbe? Igen, én is biztosra veszem, hogy nagyon szép
napunk lesz. Mondd csak, anyu, miért érdeklődtél Damienről?
Anyu… De kérlek, anyu…
Josie gondterhelten tartotta el fülétől a kagylót.
– Nahát, ilyen se volt még! Letette a kagylót, anélkül hogy a
visszaszámlálási fázisra szükség lett volna. – Ismét lezöttyent
Martha mellé. – Anyám azt kérdezte, tervezem-e, hogy
visszatérek Damienhez.
– Hallottam.
– Úgy látszik, újabban szóba áll vele. Nem értem, mi járhat a
fejében.
– Anyádnak néha elég meglepő húzásai vannak.
– Nekem mondod?
Most Martha apja, Joe sétált be a konyhába. Alsótrikót és
becipzározatlan nadrágot viselt, inge vitorlaként lifegett
körülötte.
– Képtelen vagyok magamra rángatni ezt a rohadt
pingvinruhát.
Felicia sietett a segítségére.

143
 – Jöjjön, Mr. Rossani, fogyasszon el egy bagelt, amíg én
belerázom az ingbe.
– Atyavilág – jajveszékelt az apa –, még jó, hogy csak ez az
egy lányom van. Egy csomó öröklakást vehetnék abból a
pénzből, amibe ez a kis parádé kerül nekem.
– Hagyd abba a siránkozást, apu. A mama pontosan ilyen
esküvőt szeretett volna.
– Azt elhiszem; anyád minden percet kiélvezett volna. –
Megcibálta a csokornyakkendőjét. – Hű, alig várom, hogy
levethessem ezt a vackot. Különben is, minek kell már
felöltöznöm? Hiszen még éjszaka van.
– Nem szabad elkésnünk a templomból.
– Ott csak órák múlva várnak.
– Addig még rengeteg a teendő.
– Azt látom, hogy ti már nyaktól fölfelé kirittyentettétek
magatokat. Na hiszen!
– Apu!
Joe felemelte a kezét.
– Nekem itt nincs maradásom. A kuckómban leszek, nézem
a Milliomos kerestetiket. Kiabáljatok, ha sátrat kell bontani.
Martha az ajkát harapdálva nézett utána.
– Tulajdonképpen örül az egésznek – jegyezte meg
bizonytalanul.
– Hát persze hogy örül – csitítgatta Josie. – Ő is olyan, mint
az anyám. Mindkettő imád panaszkodni. Remekül mulat majd,
és évek múlva is ez lesz a fő témája.
Martha és Josie felálltak a szépészeti székekről; helyüket
Felicia és Betty-Jo foglalta el.
– Martha, nem akarsz reggelizni?
– Elkenném a számat.
– A fele rúzst már úgyis lenyaltad. Beatrice majd később
újra kifesti. Enned kell valamit.
– A gyomrom elzáródott.

144
 – Tessék… – Josie egy bagelt tolt unokanővére felé.
Mindketten óvatosan csipegettek. – Gondolkoztál azon, amiről
az éjjel beszélgettünk?
– Egész éjszaka szorongásos álmatlanság kínzott.
– Na és?
– Ezt kell tennem. Így a helyes.
– Biztos vagy benne?
– Biztos.
– Mennyire?
– Még hányszor kell elismételnem?
– Csak egyszer, de akkor hangozzék úgy, mintha egy kicsit
boldog lennél.
– Ha elszáll az idegességem, sokkal boldogabb leszek.
– Lazíts és örülj. Olyan gyorsan telik majd el a nap, hogy
emléked is alig marad róla.
Martha keze remegett.
– Azt szeretném, Jo, ha ez a nap tökéletes lenne. Azt
szeretném, ha mindenki holta napjáig emlékezne rá, és azt
mondaná: hű, öregem, a Martha esküvője, az aztán nem volt
semmi!
Josie megfogta és egymáshoz szorította unokatestvére
mindkét kezét.
– Ne aggódj. Meglátod, így is lesz.
Hirtelen élesen megcsikordult a kavics, és az ablakok
elsötétültek.
– Itt vannak a kocsik – mondta Martha.
Valóban: három, minden valaha látottnál is nagyobb és
hófehérebb limuzin gördült a ház elé, eltakarva a látóhatárra
lassan felkapaszkodó napot.
– Ideje, hogy felöltözzünk, kishúgom – közölte Martha.

– Ó, édes Istenem – sóhajtott Josie, és hátradőlt Martha ágyán;

145
úgy harapdálta a száját, hogy Beatrice rúzsának utolsó
nyomait is szétmázolta.
– Könyörgök, ne sírj, mert feloldod a festéket.
– Nem sírok, csak egy picit szipogok.
Martha megfordult a tengelye körül.
– Szóval tetszik?
– Nálad szebb menyasszony még nem volt a földön.
– Tehát igen? – Martha a tükör elé állt, hogy megcsodálja
magát.
A ruha düsessz-szaténból készült, testhez állóra szabták, és
felső részét gyönggyel hímezték ki; továbbá, amint azt Josie
enyhe irigységgel megállapította, hosszú ujjú volt.
– Emlékszel, amikor kislánykorodban felvettük anyukád
hálóingeit, és hercegnősdit játszottunk? Nahát most pont
olyan vagy, mint egy hercegnő.
– Minden nőnek ugyanígy kellene éreznie magát az
esküvőjén. – Martha ismét megpördült; a pókháló vékonyságú
uszály libegve terült szét a padlón, és hullámzott, ahogy
belekapott a levegő.
– De örült volna Jeannie!
– Ugye szerinted is? – Martha szemét elfutotta a könny. –
Vagyis inkább ne szólj semmit, mert csak megríkatsz.
– Annyira büszke lett volna rád.
– Jack azt akarta, hogy csak kettesben esküdjünk meg, a
Fidzsi-szigeteken. Most már örülök, amiért a teljes műsorhoz
ragaszkodtam.
– Remélem, nem vész kárba a nagy igyekezet.
– Én szilárdan hiszem, hogy a hercegkisasszony boldogan
él, míg meg nem hal. – Martha lassan ringatta magát a tükör
előtt. – Ha jól emlékszem, ez mindig így van.
– Nem – mondta Josie. – Nem mindig.
– Ne haragudj… – Martha leengedte a karját. – Damienre
gondolsz?
Josie bólintott.

146
 – Olyan biztos voltam a dolgomban! Csodálatos volt
minden, és mi voltunk az álompár. Hogyan siklott félre az
egész? – Még csak azt sem tudta megállapítani, hogy mikor
roskadt meg az építmény. Talán az első összeveszésük után? A
bocsánatkérés egyiküknek sem volt erőssége. Vagy az volt a
baj, hogy a tapéta dolgában soha nem jutottak egyezségre?
Vagy akkor távolodtak el egymástól, amikor kiderült, hogy
Damien Bon Jovit szereti, míg Josie esküdött rá, hogy Will
Smithnél eredetibb pofa még nem termett a földön? Még a
macska elnevezésén is összekülönböztek. Josie szerint Prince
tüzesvérű kis pamutgombolyag és igazi popstílusú
mókamester, született szerepmodell minden aranyos, élénk
kiscica számára, míg Damien röviden csupán pökhendi,
alulméretezett kis fütyinek, továbbá selyemfiúnak nevezte, és
hallani sem akart róla, hogy az ő macskáját egy riszáló
buzeránsról nevezzék el. Ő, az egész életére jellemző idült
fantáziátlansággal, Cirmit, Borzast vagy Selymit javasolt, mire
fej vagy írást játszottak, és Prince trónra léphetett.
– Én is így álltam alig öt évvel ezelőtt, mint most te, Martha.
Úgy voltam öltözve, mint egy hercegnő, és készültem a sírig
tartó boldogságra. És mi történt a két időpont között?
– Damien félrekúrt.
– Köszönöm a helyzet e tömör összefoglalását – háborgott
Josie. – De mi vitte rá? Én tehetek róla? Rosszat mondtam?
Vagy olyat tettem, amit nem kellett volna? Esetleg nem azt
tettem, amit kellett volna? Soha nem árulta el. Soha nem
mondta meg, mi volt a bűnöm.
– Attól, hogy az exférjed egy seggfej, még nem kellene
elbizonytalanodnod és ócsárolnod magad.
– Látod, Martha, miattad is ezért aggódom. Nem akarom,
hogy ugyanazokba a hibákba ess, mint én, különösen hogy azt
sem tudom, mit hibáztam el.
– Velem minden rendben lesz.

147
 – Egyszer olyasmit olvastam, hogy ne olyanhoz menj
férjhez, akivel el tudod képzelni az életed, hanem csakis
olyanhoz, aki nélkül elképzelni sem tudod.
– Sok szemetet összeolvasol te, Josie.
Josie elnevette magát.
– A válás miatt van. Túl sok a magányos éjszakám.
– Abból nekem is bőven kijutott – mondta Martha. – Most
már a házaséletre vagyok kíváncsi.
– Remélem, nővérkém, hogy e téren többre viszed, mint én.
– Csatlakozom.
Mindketten kuncogtak.
– Gyere ide – kérte Martha, és gyengéden egymás karjába
omlottak. Aztán Josie kissé eltolta magától unokatestvérét.
– A szívedre hallgass, Martha, bármit jelentsen ez. Csak
annyit ígérj meg, hogy boldog leszel.
– Az leszek.
– Martha! – kiáltotta Felicia a lépcső aljáról. – Vár a
fényképész. Még nem vagy kész?
– Jövök már!
– Josie, neked is föl kell venned a ruhád!
Ó, minő boldogság! Hát itt a pillanat, amelyre várt. Lila
muszlin – elepedek érted…

148
 Huszadik fejezet
A heathrow-i repülőtér hajnalhasadtakor a legkevésbé sem
állt az események gyújtópontjában. A csekély számú fegyveres
rendőr unottan lődörgött; úgy látszott, ha lőniük kellene,
netán egy terroristát a földre teperniük, nemigen találnák fel
magukat. A takarítók életveszélyes méretekben fényesítették a
padlót, a boltok személyzete lelki békéje feláldozásával
készülődött a nyitásra, hogy könnyelműen kitegye magát a
mosdatlan nagyközönség rohamának.
Mivel Damiennek a szoros útiterv nagyon szűk mozgásteret
hagyott, örömmel állapította meg, hogy minden járat időben
indul. Vállára lódította hát sporttáskáját, és keresztülbaktatott
a csarnokon. A Szerezd Vissza Josie-t Misszió alakulása eddig
teljes megelégedésére szolgált. Melyik nő tudna ellenállni a
tesztoszteronszint ilyetén egyértelmű megnyilatkozásának?
Nem sok férfi kelne át csak úgy, hűbelebalázs módra az
óceánon, csak hogy bizonyságot tegyen érzelmeiről. Ezt
próbálja utánozni Mr. X., a titokzatos lovag!
Mindazonáltal voltak hibák is a gépezetben. Elhaladva a Tie
Rack előtt, Damien megszemlélte magát a kirakatüvegben. A
látvány nem volt valami vonzó: a dühöngő Melanie
tányérhajigálási magánszáma kellemetlen nyomokat hagyott
az arcán. Másfelől, ha Josie – amint az újabban nemegyszer
előfordult – be akarna gombolkozni, ezek a
konyhaeszközöktől származó külsérelmi nyomok
együttérzésre hangolhatják: lám, Damien asszonya
visszahódítása érdekében eltűrte a még oly kegyetlen
bánásmód minden nyűgét s nyilait, és joggal várja el, hogy a
hölgy értékelje áldozatát. Damien végigsimított sajgó bőrén, és

149
megállapította, hogy Melanie az elmebetegek pontosságával
céloz. Még szerencse, hogy nem a késes fiókra vetette magát –
akkor ő most elég ijesztő fejhangon sipákolna.
Nem értette magát: mit is evett a nőn, eltekintve a nagy
dudák, a ruganyos kis segg és a megfelelően csökkentett
számú agysejt kétségtelen adottságaitól. Bár talán nincs is
szükség magyarázatra – amolyan férfiügy volt az egész.
Hasonlóktól zsong manapság az egész iroda – csoda, hogy még
valaki is dolgozik. Damien leginkább az e-mailt hibáztatta; az
egész rendszer melegágya a kétértelmű üzeneteknek. Az
emberi erőforrások osztálya már fontolgatta, hogy fegyelmi
kihágássá minősíti a munkatársak közötti szerelmi
kapcsolatokat abban az esetben, ha a cég tulajdonát képező
felszerelési tárgyak igénybevételével zajlanak. Ha ez az
intézkedés valaha napvilágot látna, a munkaerő felét
kirúghatnák, beleértve a vezérigazgatót és a titkárnőjét.
Damien az órájára nézett. Még rengeteg agyonütni való
ideje volt. Elsétált a boltok előtt, céltalanul elnézegetve a
közszemlére tett megállapodott bőr aktatáskákat, a kézzel
varrott selyemingeket és a panamakalapokat. Ilyen lesz ő is, ha
idősebb lesz – az édeskésségig elegáns. Mert nézzünk csak
szembe a dolgokkal: aki azt akarja, hogy a kis nőcik még
ötvenes éveiben is ragadjanak rá, az nem vásárolhat a sarki
Nextben.
És ekkor pillantotta meg azt a bizonyos valamit, ami
azonnal lebilincselte. Ott csillogott kék, rózsaszín és zöld
szikrákat kibocsátva a kirakat harsány reflektorfényében. Az
nem lehet, hogy ne tegye magáévá. Soha még ekkora, ilyen
ragyogó, ilyen elsöprően felvágós briliánsgyűrűt nem látott.
Elhidegült szerelmének visszaszerzésében ezzel a gyűrűvel
semmi sem versenghet. A dallal ellentétben a gyémánt ez
esetben nem a nők legjobb barátja, hanem a férfié.
Kristályosan, áttetszően tiszta volt, és könnycseppformára
csiszolt (milyen jól eltalált szimbólum!). Damien el sem hitte,

150
hogy valóban ennyire romantikus volna. Íme a másodszori
eljegyzési gyűrű. Térdre fog hullani, úgy kéri Josie-t, hogy
fogadja vissza. Vastaps!

Az ékszerész – gondolta Damien fagyos mosollyal – azt

hihette, három aranyvasárnapot él meg egyszerre: leplezetlen
kéjjel vigyorgott, amikor Damien a felső zsebébe dugta a
bársonydobozt, meg is veregetve, hogy minél kényelmesebben
elfészkelődhessék. Még a kártyaleolvasóba csúsztatott Amex-
kártya is feljajdult kínjában, holott szokva volt gazdája
szertelen költekezési rohamaihoz. A brill, való igaz,
látványosan felvágós volt, de még látványosabban egészítette
ki a hozzá csatolt árcédula. Damien azonban biztos volt benne,
hogy a befektetés többszörösen megtérül. Aki ekkora
költségbe veri magát, az már elég nagy szeletet lemorzsolt a
bűnbánat száraz kenyeréből.
No persze Josie megéri ezt a költséget. Milliók közül ha egy
ilyen asszony van; míg a Melanie-kból tizenkettő egy tucat. Ó,
miért nem jött rá erre hamarabb – mennyi nyűglődéstől s
mekkora ügyvédi tiszteletdíjaktól kímélhette volna meg
magát! Josie úgy állt mellette, ahogy soha senki nem tenné. És
mit nyert a Melanie-hoz fűződő viszonyán? Legföljebb azt a
kétes tisztességet, hogy ami a müzlinek a videófelvevő
réseiből való kioperálását illeti, világelsőnek mondhatja
magát. Kemény lecke volt – kemény és költséges. Damien
ismét megveregette a zsebét. Hát igen – a bűnös immár a
javulás útjára tért. Nem érdekes, hogy a jövőben hányszor
csalja még meg Josie-t – a fő az, hogy elhagyni többé nem fogja
soha.
Most már csak az van hátra, hogy kiderítse: hol tartják a
nagy eseményt. Mobiltelefonján felhívta Martha számát, és
lábával dobolva várta, hogy az éteren át létrejöjjön a
kapcsolat.

151
 – Halló – szólalt meg egy távoli női hang.
Damien ernyőt formált a füle köré.
– Martha?
– Nem, itt Felicia. Marthának most éppen egy kis dolga van.
Mindjárt indul a templomba.
– Én is hivatalos vagyok az esküvőre, de valahová elástam a
meghívót. Nem juttatná eszembe, hol lesz a fogadás?
– Nagyon szívesen. – Felicia elhadarta a szálloda nevét,
Damien pedig felírta egy, a zsebéből előhalászott boríték
hátára.
– Köszönöm, igazán nagyon kedves volt. Josie ott van
valahol?
– Igen, de ő sem látszik ki a dologból. Sürgős?
– Nem. – Előtte még az egész közös jövőjük, hogy mindent
elintézzenek.
– Megmondjam neki, ki kereste?
– Nem, most ne terhelje. – Dehogy rontja el Josie életének
legnagyobb meglepetését.
– Nos, akkor majd hamarosan úgyis látjuk – mondta Felicia,
és letette a kagylót.
Efelől semmi kétség, gondolta Damien, és elmosolyodott.

152
 Huszonegyedik fejezet
Holly ijesztően festett, és nagyon csendesen viselkedett.
Mélyeket szívott a cigarettájából, és bár önmagát
koffeinmentes övezetnek minősítette, minden jel szerint
méregerős feketét kortyolgatott.
Matt olyan csomagnak érezte magát, amit a macska
majdnem hazacipelt, de aztán az egészségügyi kockázatra
tekintettel mégis az ajtó előtt hagyott. Minden várakozására
rácáfolva Headstrongék megjelentek a stúdióban, persze nem
a megbeszélt időben, de mégiscsak ott voltak, ami
Kölyökbandaföldön kisebbfajta csodaszámba ment. Mialatt a
lazán interjúnak nevezhető megpróbáltatásra vártak,
nintendojátékokkal szórakoztatták magukat. A
keverőhelyiségben lévő technikusok zajtalanul dolgoztak a
tegnapi felvételeken. Óóó óóó bébi, mikor elengedtelek, hogy
sejthettem volna, mit vesztek benned. Óóó óóó bébi…
Matt eltűnődött: hol lehet Josie. Bizonyára most bújik a lila
ruhájába, vagy eleget tesz ilyen-olyan nyoszolyólányi
kötelmeinek, és nem is sejti, hogy már csak rövid néhány óra,
és ő betör Martha esküvői ünnepségére, hogy Josie-t élete
legnagyobb meglepetésében vagy megrázkódtatásában
részesítse.
Aztán leült a bágyadtan mosolygó Holly mellé.
– Jól aludtál?
Holly rátapasztotta két tenyerét a csészére, és melléhez
szorította.
– Ha elfogadtad volna a meghívásom, most magadtól is
tudnád a választ.
– Te is érzed, hogy nem lett volna jó ötlet.

153
 – Szerintem első osztályú ötlet volt.
Matt a háza kapujánál vált el Hollytól. Búcsúcsókot
váltottak. A csók nem volt szenvedélyes, de részt vett benne a
két nyelv is, és közben kóstolgató meg szívó hangok is
hallatszottak. És mindennek tetejébe még nagyon kellemes is
volt. Amikor azonban Matt egyértelművé tette, hogy ennél
tovább nem akar menni, Holly szemlátomást felkapta az
iszapot. Nyüszített, még kérencsélt is egy sort, és latba vetette
minden meggyőző erejét – mi tagadás, még egy csipetnyivel
több, és nyert ügye lett volna. Nem mintha Matt olyan
komolyan vette volna önként vállalt nőtlenségi fogadalmát –
egy kis megingásért elvégre ő sem ment a szomszédba –, de
ezekben a mai időkben igenis fontosnak tartotta, hogy ha
valakivel az ember szexelni/szeretkezni/picsipacsizni akar,
legalább lelkesedésben ne legyen hiány; ne sajnálja a nőktől az
időt, és ne rohanjon el, még mielőtt a szalonnás tojás a
serpenyőbe ugrik. Emellett jót tesz a dolognak az is, ha a két
fél már valamelyest ismeri egymást. Mindezt Hollyval is
próbálta megértetni, még mielőtt hívta volna a taxit, hogy
hazavitesse magát; Holly azonban a jelek szerint nem osztotta
felfogását.
– Talán majd egy más alkalommal – mondta most Matt, és
bízott benne, hogy szavai nem érződnek túl elutasítónak.
– Te bánhatod, angol fiú. – Holly hangja hűvös volt, és Matt
remélte, hogy nem sértette meg. – Nos, kíváncsi vagy még, mit
gondolnak a srácok az emberiség legfontosabb kérdéseiről?
– Nincs olyan, ami számomra ennél érdekesebb lenne.
A szemük találkozott, és Holly rákacsintott.
– Én tudnék olyat.

Matt feltételezésével ellentétben a Headstrong tagjai nem

voltak született New York-iak. Justin, a legfelvágottabb nyelvű,
az angliai Basildonból jött; Tyrone Barnsleyból származott,

154
ahol az ír hangzású, spéci neve miatt az iskolában alighanem
pokollá tették az életét; Bobbie Accringtonban látta meg a
napvilágot, Stig pedig gyermekéveit Maidstone-ban töltötte,
ahol az angol vidéki élet minden bizonnyal a maga teljes
bájában érhető tetten, de azért a bolygó legmenőbb helyének
mégsem nevezhető. No de az volt-e Liverpool a Beatles előtti
korban?
Más kérdés, hogy ő, Matt mi a fenének kelt át az óceánon,
hogy meginterjúvolja őket, amikor épp így rendelkezésére
állhattak volna Lewishamben vagy Camdenben is? A fiúk –
magyarázta píárnyelven Holly – szembemennek a tradícióval,
és elsőnek Amerikát akarják két vállra fektetni; úgy gondolják,
a világelsőség azután már megjön magától. Az ember igazán
csak jó szerencsét kívánhatott hozzá. Rá fognak szorulni.
Matt úgy érezte magát, mint a tanár, ha kiáll egy
fékezhetetlen osztály elé. Headstrongék ott ültek előtte,
egymás bokáját rugdosva, és játékosan ütögetve egymás fejét.
Közülük hárman végeztek középiskolát, és ameddig a Beeline
menedzseriroda ki nem halászta őket az ismeretlenségből,
egyikük sem jutott messzebbre Ibizánál. Napirendjük,
amelyen bulik és utazások váltották egymást, mostanra már
behajtotta rajtuk az adóját. Arcukat hathüvelyknyi
narancsszínű sminkréteg avagy műbronz borította, jól-rosszul
elrejtve rügyező pattanásaikat és borotva okozta elhanyagolt
kiütéseiket, amelyek elárulták, hogy inkább szórakozással,
semmint mosakodással szeretik múlatni idejüket. Fogaik
azonban még most is szinte természetellenesen fehérlettek;
ilyen vakító ragyogást csak jelentős Colgate-pocséklás árán
lehet elérni. Úgy látszott, a reklámkampányok várható
eredményességében a legátütőbb fegyvernek a tökéletes
mosoly számít. Mind a négyen olyan bő nadrágban jártak,
hogy kisebb cserkészlány rajok is elfértek volna bennük. Nem
csoda, hogy a tinilányok imádták őket, míg a korosztályhoz
tartozó fiúk nem múló gyűlölettel viseltettek irántuk. Hogy is

155
mondta Matt rovatvezetője? Ha eleged van a kölyökbandákkal
készített interjúkból, az életet untad meg. Nos, ez a társaság
gyors ütemben ölte ki belőle az élni akarást.
Magába fojtva egy elkínzott sóhajt, ismét bekapcsolta a
magnóját.
Matt: Mit mondanátok, ki volt a legnagyobb hatással a
zenétekre?
Justin: Hogy micsoda?
Matt: Melyek a kedvenc bandáitok?
Bobbie: Kik közül?
Matt: A széles nagyvilág összes bandája közül.
Stig: Fatboy Slim bandának számít?
Matt: Ne vegyük talán az elismertebb bandákat, például a
Beatlest?
Bobbie: A nagyim bírja őket. Meg az a Jane MacDonald nevű
spiné is a tévéből.
Stig: Nem az övék volt a „My Generation”?
Tyrone: Á, az Jim Davidson volt.
Matt: Az a Generation Game című kvízjáték. A „My
Generation” egy nóta.
Tyrone: Ja vagy úgy.
Matt: És a The Who énekelte.
Bobbie: Azok kik?
Matt: A Valakik. Ahogy mondják.
Tyrone: Én hallottam valami számot a Frankie Goes To
Hollywoodtól, na, az eléggé baba volt.
Matt: Mind csupa buzi.
Stig (sértődötten): Miért, mi rossz van abban…
Justin: Nem a Beatlesnél volt az a szemüveges balfasz is?
Matt: John Lennon.
Justin: Micsoda zrikás fószer!
Bobbie: A nagyim bírja őket.
Matt: És rajta kívül még jó páran. A Beatles a huszadik
század legsikeresebb bandája. Albumaik világszerte eladott

156
példányainak száma a mai napig százhatmillióra rúg. Egy
hajszálnyival több, mint amennyivel a Headstrong
dicsekedhet.
Justin: Nem valami kövér kínai csajszit dugott?
Matt: Yoko Onót vette feleségül.
Justin: Mibe, hogy mi a végén nagyobbak leszünk?
Matt: A Sergeant Pepper’s Lonely Hearts Club Band
száznegyvennyolc héten át vezette az albumok eladási listáját.
Öt bombasikerű játékfilmet dobtak piacra, amelyek jóval
megelőzték korukat.
Justin: Ennyire a Spice Girls is vitte.
Tyrone: Azt hiszem, mára már kimentek a divatból, vagy
nem?
Justin: Négyszemű seggfej! Világbékét akart!
Matt: És terád miről fognak majd emlékezni? A hajzselé
körül szerzett érdemeidről?
Justin: Egyáltalán miféle név az, hogy Beatles?
Matt: És miféle kibaszott név az, hogy Headstrong? A fasz se
ismeri!
Justin: Na mi az, öreg, van valami hézag?
Matt: Nálad a hézag, kis tetű!
Matt elfelejtette kikapcsolni a magnóját, mielőtt a
verekedés kitört volna. Mellbe vágta Justint, az pedig – ahhoz
képest, mennyire kifullasztotta a tánc – meglepő erővel lökte
vissza. Ekkor Matt, őrjöngve vak dühében, a torkának ugrott.
Vannak az emberéletben meghatározó pillanatok. Az első
általában akkor következik be, amikor az ember rájön, hogy a
rendőrök mind fiatalabbak nála – Matt úgy gondolta, hogy ezt
a csapást még sztoikus nyugalommal viselte el. A második
felismerés akkor éri, amikor egy reggel arra ébred, hogy
valamennyi haverja már házasember, csak ő nem. Ilyenkor
kezdődik a kétségbeesett hajsza: találni az alkalmi partnerek
közül valakit, akit még az év vége előtt oltárhoz lehet vezetni.
Bizonyos értelemben ez magyarázza, miért kérte meg Matt a

157
kétes hírű Eileen Fishert mindössze hathetes alkalmi
kiruccanásokból álló ismeretség után. Szerencséjére a lány
kikosarazta; hat hónappal később azonban,
szerencsétlenségére, a felesége igent mondott. A harmadik
meghatározó pillanat, amikor makeszoktól virító
kölyökbandák kijelentik, hogy popbálványaidat a nagyijuk is
csípi, kabaréénekesekhez hasonlítják őket, és tiszteletlenül
nyilatkoznak korunk egyik élenjáró muzsikusáról. Hát
fogalmuk sincs, mit jelent az „ikon” szó? James Dean? Janis
Joplin? John Lennon? Marilyn Monroe-ról feltehetőleg azt
hiszik, hogy ő szolgál ki a videokölcsönző-lánc helyi fiókjának
pultjánál. Mindez túl sok volt ahhoz képest, ami egy
férfiembertől, különösen egy magányos, letört, elfásult
rockújságírótól elvárható.

158
 Huszonkettedik fejezet
Josie a templom végében toporogva markolászta elkékült
ujjaival fehér rózsacsokrát; össze-összekoccanó térde körül
viharos erejű szél süvített. Nem volt melege. Martha, az
optimizmus csaknem nevetséges gesztusaként, a sajátjával
összehangolt ujjatlan csipkekesztyűket adatott nekik, hogy ne
fázzanak.
Aztán megjött a menyasszony kocsija, s néhány pillanat
múlva Joe és Martha lépett be a templom kétszárnyú ajtaján.
Joe-nak remegett az ajka, de Josie biztosra vette, hogy ezúttal
nem a kiadásait siratja.
Glen és Jack már a templomban voltak. Jack mereven
előrenézett, Glen azonban idegesen forgolódott, és tíz
másodpercenként babrálta a zakója hajtókájára tűzött rózsát.
Mindketten fekete szmokingot viseltek, és Josie-nak el kellett
ismernie, hogy Jack egész tisztességesen kipofozta magát. Glen
viszont, ha kicsit emlékeztetett is egy éjszakai mulató
kidobóemberére, tényleg ragyogóan festett: széles váll,
keskeny csípő, megvesztegető mosoly. A nyoszolyólányokhoz
időközben három vőfély is csatlakozott, de Josie csak Martha
unokafivérét, Albertet ismerte közülük; a másik kettő Jack
testvére volt, két izomagyú díjbirkózó. Világos volt, hogy
ebben a családban Jack az észkombájn.
Megszólalt a zene, az „Íme, itt jön az ara” ismerős dallama
visszhangzón töltötte be a templom hatalmas terét. Josie
elfoglalta helyét a nászmenet élén, és mély lélegzetvétellel
erősítette meg magát. Minden fej felé fordult. Az oltárhoz
vezető út rettentő hosszúnak ígérkezett. Miért nem
menetelhet durcásan végig a folyosón, a többiek hátában? Így

159
még a libabőrét is közszemlére kell tennie. Glen a végén még
azt hiszi, az ő személye kelt benne ekkora izgalmat.
– Te, Josie – suttogta hangosan Felicia –, valami hapsi
keresett pont indulás előtt, de te javában fényképezkedtél.
– Ki volt az?
– Nem mutatkozott be. Azt mondta, később majd megkeres.
Angol akcentusa volt.
Ki tudott arról, hogy ő részt vesz Martha esküvőjén? Josie
szíve viharosat dobbant. Csak egyetlen férfira gondolhatott:
Matt Jarvisra! Érezte, hogy a csipkekesztyű alatt nyirkos lesz a
tenyere.
Hogy az ördögbe jutott a nyomára?
– Sápadtnak látszol – szólt oda Martha. – Ugye semmi baj,
húgocskám?
– Neked illenék sápadtnak lenned! – mosolygott rá
Marthára, aki még soha nem sugárzott ennyire. – Minden
rendben?
Unokanővére egy mozdulattal megigazította uszályát.
– Na gyerünk, hadd essenek seggre! – mondta.

Amikor Martha belépett a templomba, szem nem maradt

szárazon, beleértve Josie szemét is. A gyülekezetre áhítatos
csend telepedett, amelyet csak itt-ott tört meg a fojtott
szipogás. Martha igézőn, fejedelmien, feje körül a szerelmes nő
dicsfényével lebegett végig az ülések közti folyosón. Az
édesapja leplezetlenül zokogva közeledett az oltárnál
várakozó Jack felé, s úgy tapadt lányához, mintha soha el sem
akarná engedni. Kimondatlanul is azt sugallta: mennyire
élvezné Jeannie ezeket a perceket.
Jack és Martha az oltárhoz lépett. Jack gyengéden fogta
Martha kezét, és szeméből kendőzetlenül sütött az imádat.
Josie-ban felmerült, hogy talán hibásan értékelte a férfit. Egyik
legkomolyabb gyengesége volt ez: csak fehér-feketén ítélte

160
meg az embereket. Újra meg újra elkövette ezt a tévedést, és
utána mekkora erőfeszítésébe került, hogy változtasson a
véleményén! Nemegyszer hatalmasakat kellett csalódnia
hozzá. Ékes példa rá Matt Jarvis esete.
Martha átadta Josie-nak a menyasszonyi csokrot.
A pap belekezdett szövegébe.
– Azért gyűltünk ma össze, hogy ez a két ember, Martha és
Jack egymáshoz köthesse az életét…
Duruzsolt tovább vég nélkül, Josie pedig végigpásztázta
szemével a templomot. Miért ragaszkodnak az emberek még
mindig ehhez az elavult intézményhez? Vajon a gyülekezetből
hányan élnek boldog házasságban? Hányan kívánják, hogy
bárcsak mással kötötték volna össze az életüket? Hányan
fickándoznak más férfiak asszonyaival? Hányan eszelnének ki
jól hangzó kifogásokat, nehogy meg kelljen ismételniük az
egykori fogadalmat? Ülnek-e itt olyanok, akik másodjára
édesebbnek érzik a hitvesi szerelmet, vagy, mint első esetben,
máris megkeseredett szájukban az íze? Kik azok a bátrak, akik
már második vagy harmadik házasságukat élik? Élvezik-e a
mostohagyerekekkel és elvált házastársakkal való
bűvészkedés örömeit, vagy már rájöttek, hogy miközben
mindenkit ki akarnak elégíteni, végső soron senkit sem
tesznek boldoggá? Minden kapcsolattól többet várnak, mint a
megelőzőtől – de hát csak tanultak valamit a tévedéseikből!
Vagy mégsem?
Válás utáni életében mindezzel neki is szembe kell néznie.
Szinte valamennyi ismerőse cipelt valamilyen múltbeli
poggyászt, és hatalmas összegű tartásdíjak nyomasztották
őket. Damien soha nem akart gyereket, s végül mégis egy
kétgyerekes anyával lécelt le. Ki tudná ezt megfejteni? Josie
úgy képzelte, még saját gyerekkel sem lehet könnyű az élet,
nemhogy egy idegen gyerekeivel kelljen nyűglődni.
A hideg a csontjáig hatolt, ha nem fegyelmezi magát, a fogai
is vacogtak volna, és a lába megdermedt. Ha az embernek

161
megfagynak a lábujjai, milyen hamar kell amputálni őket?
Martha és Jack közben harmatos szemmel bűvölték egymást. A
padsorokban itt is, ott is előkerültek a zsebkendők. Glen
ünnepélyesen, kőszobormereven állt, készen arra, hogy eleget
tegyen nagybetűs násznagyi kötelezettségeinek. A pap éppen
Marthához intézte szavait.
– Fogadod-e, hogy szeretettel, tisztelettel és
engedelmességgel leszel iránta…
Micsoda nevetséges ígéretek, gondolta Josie. Hogy lehet az,
hogy valaha ő is ott állt ezen a helyen, és elhitte: van rá csak
valamelyes esély is, hogy állja a szavát? Igaz, elsőnek Damien
szegte meg a fogadalmát, és Josie-t valamelyes önelégültséggel
tölthette el, hogy kettejük közül ő a sértett fél. De meddig
tartott volna, amíg az ő fejét is elcsavarja valaki – nem mintha
a közoktatás tündökletes, pezsgős-kaviáros világában oly
bőven tenyésznének a csábítók. Vajon nem unt volna-e ő is rá,
hogy szeresse, tisztelje és vakon kövesse Damient? Habár így
visszatekintve olyan sok tisztelnivaló nem volt benne.
– …jóban, rosszban, gazdagságban és szegénységben,
betegségben és egészségben…
A legtöbb férfi már attól összeomlik, ha párjának egy
ragtapaszra van szüksége. Hol a biztosíték arra, hogy lágy
tojással és saját készítésű forró levessel rohangáljanak fel s alá
a lépcsőn, hátha fölkeltik betegeskedő feleségük étvágyát?
Elég pusztán csak szóba hozni előttük egy kis menstruációs
görcsöt, máris elvágtatnak, és meg sem állnak a legközelebbi
kocsmáig. Hogyan vállalhatják mindezt a nők anélkül, hogy az
arcizmuk is rezzenne? Nap mint nap, amióta csak történelmet
írnak, szerte a világon ezrek és ezrek suttogják el ezeket a
könnyelmű ígéreteket – de vajon mi bírja rá őket? Bizony nem
kevés írható az anyatermészet és az egzotikus szünidei
brosúrák számlájára.
– …és minden egyébről lemondva kitartasz mellette, amíg a
halál el nem választ?

162
 A templomban ismét mélységes csend lett, majd tisztán,
erősen felcsendült Martha hangja.
– Igen. – Aztán Jack felé fordult: – Ezennel ünnepélyesen
megfogadom.
Josie csak egyvalamiből merített vigaszt. Igaz, ő
aggodalmában szemhunyásnyit sem aludt, mégis, a hajnalba
nyúló hosszú beszélgetésük és unokatestvérének végső ideges
kiborulása ellenére, a menyasszony hangja most erős és
magabiztos volt.
Amikor kijöttek a templomból, havazott. A hópihék nedves
foltokat ejtettek a lila muszlinon, s a foltok száradás után is
megmaradtak. Josie-nak még a libabőre is lúdbőrzött, és
mellbimbóival bárki szemét kiszúrhatta volna.
Glen belekarolt, és nagyon komolyan megjegyezte:
– Gyönyörű vagy ma, Josie.
– Eszerint te a kékekre buksz.
– Tessék?
– Köszönöm, Glen. Neked sincs okod panaszra.
Glen levezette a lépcsőn, de a karját utána sem engedte el.
– Szerintem balszerencsét hoz az embernek, ha az
esküvőjén havazik – mondta panaszosan Martha. – Hogyan is
felejthettem el, hogy jobb időt rendeljek?
A násznép több tagja félreismerhetetlenül didergett.
– Te fázol – állapította meg Glen.
– Nem is kicsit – bólogatott Josie.
– Csak még egy pár kattintás! – kiabált a fotós.
– Egyikőtök se merjen láthatóan vacogni! – szólt a
nyoszolyólányokra Martha. – Nem tűröm, hogy az esküvői
képeimet lila szájak csúfítsák el!
– Az legalább jól menne a ruhákhoz! – mormolta Josie.
A fényképész beállította őket a templom lépcsőjén, és
kattogtatni kezdett.
Glen ledobta magáról a szmokingzakót.
– Nesze, borítsd magadra, hátha megment a fagyhaláltól.

163
 A limuzinok a templom elé hajtottak. A jelenlévők nedves
konfettivel hajigálták meg Marthát; a tarka papírdarabkák
szánalmas kis kupacokban gyűltek a lába köré. Ezután már
senki sem húzta tovább az időt; az emberek leszáguldottak a
lépcsőn. Az első kocsiba Martha és Jack szállt be, majd
következtek a nyoszolyólányok és a vőfélyek.
Josie lehuppant a bőrülésre, és beljebb csúszott, hogy a
többiek is elférjenek. Glen követte. A CD-lejátszó érzelmes
óceánon túli tánczenével szolgált, a limuzin mennyezetébe
ültetett rengeteg parányi diszkólámpa ritmusra pislogott. Glen
egy üveg pezsgőt varázsolt elő, és olyan ügyesen húzta ki a
dugót, hogy egy csepp sem folyt ki – ez nem akármilyen
fegyvertény volt, hiszen a kocsi ekkor már a gyorsforgalmi
úton száguldott az esküvői fogadás felé majd mindenkinek
töltött egy pohárral.
Ő maga Josie felé emelte poharát.
– Szóljon a tószt a legszebb nyoszolyólánynak.
Josie koccintott vele.
– És a legcsinosabb násznagynak.
Glen szeme csillogott a diszkófényben. Josie leejtette
válláról a férfi zakóját, amely a lila ruha vállpántját is magával
sodorta. Bár az ablakokat továbbra is verte a hó, a kocsiban
hirtelen nagy lett a meleg. Josie nagyon örült, amiért
unokanővére berzenkedett a Fidzsi-szigeteken tartandó
bensőséges kis ünnepség ellen, és megállapította, hogy egyre
jobban élvezi Martha esküvőjét. Még egy elégedett kis mosolyt
is megkockáztatott, és hagyta, hogy a ruha pántja még
mélyebbre csússzon. Matt Jarvis talán nagyon büszke arra az
egy szem hitvány kis bocsánatkérő telefonhívásra, csakhogy
könnyen lehet, hogy elkésett vele.

164
 Huszonharmadik fejezet
– Négy ember egyidejű kiütésével még Sugar Ray Leonard
sem kísérletezett volna – vélte Holly, miközben lelkesen
nyomkodta Matt arcát egy Jack Danielsbe mártott papír
zsebkendővel. Az arca fehér volt az aggodalomtól, és ujjai Matt
haját súrolták.
Matt három összetolt széken feküdt a lemezstúdióban, és
műanyag zacskóban összetört jeget szorított az arcán
éktelenkedő sebhez. – Csak felszíni – motyogta összepréselt
fogain át. – Azt hiszem, a büszkeségem nagyobb sebet kapott.
Hollynak persze igaza volt: hülyén viselkedett. Miért is
kellett úgy felkapnia a vizet négy pattanásos és néhány hét
múlva úgyis a feledésbe visszasüppedő tizenéves kölyök
otromba szellemeskedésétől? Hiszen jóformán még gyerekek,
akármilyen nehezen kezelhetők is; a Headstrong név valóban
illik rájuk. Matt híres volt arról, milyen türelmesen viseli a
sors viszontagságait. Amikor feleségét azon kapta, hogy
gumilabdaként pattog fel s alá egy King Kong-epigon alatt,
vajon követte-e ösztönös ingerét, és lenyomta-e a hapsi
fogsorát a torkán, ahogy azt szerette volna? Szó se róla. Még
csak jelenetet sem csapott. Ehelyett szép csendesen
átballagott a Kakas és Bikába, megivott tizenegy felest
valamilyen alkoholos italból, és észrevétlen csuklott össze a
sarokban, mígnem záróra után valaki az üres poharakkal
együtt őt is eltakarította. Mi történt hát, hogy a gyújtózsinórja
így megrövidült? Józan, megbízható énje mintha rövid
szabadságot vett volna ki, hogy elfoglalja helyét a
beszámíthatatlan Matt Jarvis, akinek beteges hajlama van rá,
hogy maga körül mindent eltökítsen. Vajon mi a mélyebb oka

165
annak, hogy az utóbbi napokban semmi sem jön be neki? Ó,
szegény jó Matt Jarvis, a Sax ’n’ Drums and Rock ’n’ Roll című
magazin saját külön bejáratú Mr. Beanje…
Holly a kezébe nyomott két Tylenolt és egy pohár Jack
Danielst. Matt fintorogva nyelte le a tablettákat. – Hány óra
van? – Hirtelen megérezte szájában a vér ízét.
– Hát veled elég rendesen elbántak. Több mint egy órája,
hogy rád számoltak. Először attól féltem, meghaltál. Kis híja
volt, hogy fel nem hívtam a 911-et.
– Az is valami kölyökbanda?
– Közös a számuk a mentőkével.
– Aha. – Legalább van valaki, aki mintha törődne vele. –
Kösz. – Megpróbált felülni, és az órájára pillantott. Az üvege be
volt zúzva.
– Fél három – mondta Holly. – A srácok már elmentek.
Tényleg sajnálták a dolgot. Remélik, hogy a cikkedben nem fog
befolyásolni.
– Ez csak természetes – mosolygott savanyúan Matt, bár
örömére szolgált, hogy a tollnak még manapság is nagyobb a
tekintélye, mint a jobbhorognak.
– Megmondtam nekik, hogy John Lennon a féltestvéred, és
ezért buktál úgy ki a benyögéseiken.
– Elhitték?
– Légy észnél, Matt. Ezek nem rakétatudósok, hanem
énekesek – és még ez is vitatható.
Matt nevetett, bár úgy érezte, mintha a hang nem az ajkán,
hanem két szál megtermett kolbász között préselődne át.
– Neked mindenre kéznél van a válasz?
– Többnyire – mondta Holly. – Összejött minden anyag, ami
a cikkedhez kell?
– Túl sok is belőle.
– Akkor szabadok vagyunk. Akarsz enni valamit?

166
 – Köszönöm, nem. – Matt óvatosan a szájára bökött. – Azt
hiszem, ha akarnék, se bírnék. De amellett meg is kell
keresnem valakit, amíg még New Yorkban vagyok.
– Neked mindig más programjaid vannak, Matt Jarvis.
– Sűrű az élet – mentegetőzött Matt.
– Esetleg később? Estére meg vagyok híva egy bulira. Egy
régi haverhoz. Bombajónak ígérkezik. Elintéztem, hogy a
srácok is előadjanak pár számot. Nem lehet, hogy elgyere?
– Inkább nem. – Hogy is mondhatná meg Hollynak, hogy
reményei szerint az estét Martha esküvőjén táncolja végig egy
igen szexis nyoszolyólánnyal?
– Talán egy másik klub…?
– Nem hinném, hogy a szervezetem alkalmas lenne rá –
vigyorodott el Matt.
– Közlöm veled, hogy Burt Reynoldsot sem az
elérhetetlensége emelte odáig, ahol ma tart.
– Én nem játszom az elérhetetlent. A tegnapi este nagyon
jópofa volt. De ma este valószínűleg foglalt leszek, holnap
délután pedig hazarepülök.
– Talán majd megkeresel, ha legközelebb itt jársz.
– Nem talán, hanem egész biztosan.
– Hazug hóhányó.
– Komolyan mondom. Megkereslek.
– Lehet, hogy majd a Headstrong világhódító turnéján
összefutunk.
Matt még szélesebben vigyorgott.
– Látod, ez elképzelhető. – Tapogatózva próbált felállni a
székekből tákolt ágyról. Úgy tűnt, semmije sem tört el;
zúzódásból annál többet érzett. – Mennem kell.
– Viszlát, Matt – búcsúzott Holly. – Sokkal viccesebb is
lehetett volna.

Amikor a lemezstúdió bugyraiból előkeveredett, hullott a hó,

167
így hát taxival vitette magát Azekal Manhattani Moteljéig.
Felturbózott barna homokkő épület volt a Flat Iron körzetben,
és jellegtelen neve ellenére mint esküvői helyszín elég bizarr
választásnak tetszett.
Miután kifizette a taxit, a hotel halljába csörtetett, s hajából
tetemes mennyiségű havat rázott ki az előkelő vörös
szőnyegre. A hall tele volt rakva esküvőhöz illő, túláradóan
bőséges virágdíszekkel. Krémszínű virágok borultak görög
urnák peremére, lugasszerűen elrendezett virágos ágak
csüngtek alá a gerendákról, és a portásnőt is csaknem teljesen
eltakarta a mindenféle zöldség. Szakszerűbb elnevezést nem
talált; a virágkertészet soha nem tartozott az erősségei közé.
Matt a pulthoz óvakodott, homlokához tapasztva nedves
haját.
– Martha esküvőjére jöttem – mondta, és reménykedett,
hogy a hangja elég magabiztosan cseng; nem akarta, hogy
betolakodónak higgyék.
– Martha esküvőjére?
– Azt hiszem, jó helyen járok.
A portásnő kopogtatni kezdett számítógépe billentyűin,
majd kissé idegesen felmosolygott Mattre.
– Elnézést, csak most vettem át a délelőttöstől… Martha
esküvője a nagyteremben van. – Áthajolt az előtte tornyosuló
virágköltemény fölött, és kezével mutatta az irányt. – Fel a
lépcsőn, és aztán balra, uram, akkor egyenesen odaér.
– Köszönöm.
– És valamivel előbb a férfimosdót is megtalálja. –
Tekintetében ott volt a tanács: okvetlen keresse fel.
Matt finoman megtapogatta az arcát. Még az is lehet, hogy
megint vérzik.
– Köszönöm.
– Nincs mit.
Matt felvágtatott a lépcsőn, és megkereste a mosdót, amely
ugyancsak krémszínű virágdíszekkel volt kidekorálva, jóllehet

168
ez még így esküvők alkalmából is elég szokatlan egy
férfivécétől. A szóban forgó Marthának kurva nagy lehet a
virágvásárlási kerete.
Tükörbe nézni nem volt épp a legjobb ötlet. Valóban vérzett
– nem nagyon, de azért így is inkább látszott fegyveres
rablónak, mint átlagos esküvői vendégnek. Lerázta magáról a
felöltőjét, és a fogasra akasztotta. Nem lesz túl feltűnő ez a
nyakkendő? Angliában őrjöngnek a South Parkért – illetve
őrjöngtek akkor, amikor ő ezt a bolondos nyakkendőt
beszerezte –, de mit szólnak majd hozzá az itteniek? Na
mindegy; fő, hogy legalább van rajta nyakkendő. Ez talán
ellensúlyozza majd a zakó hiányát. A csomagját nem egy
esküvő, hanem egy rockbandával készítendő interjú igényei
szerint állította össze.
Josie-ra remélhetőleg olyan elsöprő hatással lesz majd az ő
nyomozói bravúrja, hogy megbocsátja az ilyen apró-cseprő
hiányosságokat. Matt benedvesített egy pár toalettpapírt, s
azzal nyomogatta felhasadt arcát. Meglehet, hogy a
Headstrong csak maroknyi idegesítő kiskorúból áll, de az
egyikük egy megkérgesedett profi biztonságával üt.
Matt kiegyenesedett, kidüllesztette a mellét, és az ép oldalát
fordította a tükör felé, hogy aztán csüggedten eressze le a
vállát. A látvány korántsem volt meggyőző. Reménykedett,
hogy a nagyteremben hangulatvilágítás lesz.
– Ebből nem néz ki semmi jó – mondta, fel-alá járkálva a
tükör előtt. – Váratlanul bukkanok fel, úgy nézek ki, mint egy
kalap másnapos szar, és szedett-vedett vagy legalábbis
trehány a ruházatom. Nem biztos, hogy ez megnyeri a bűbájos
Josephine tetszését.
Lélegezz mélyeket, Matthew… Nem azért jutottál el idáig,
hogy most meginogj!
– Másfelől sikerült ráakadnom, csak hogy bocsánatot
kérjek, amiért gyalázatosan cserbenhagytam. El fogom

169
árasztani imádatom mágikus rezgéseivel, ő pedig azonnal
ráérez, milyen nyerő pali vagyok.
Nem, ez így túl egyszerűen hangzik. Lehet, hogy jelenetet
csap, kidobat a személyzettel, vagy a fejemhez vág egy esküvői
tortát – sőt a többieket is arra biztatja, hogy kövessék a példát.
– Embereid meg magad, Matt – vetette oda feddőn a
tükörképének. – Mi vagy te: férfi vagy kisegér? Mi a
legrosszabb, ami kitelhet tőle? Az, hogy elküld a búsba?
Legalább emelt fővel járhatsz, és elmondhatod, hogy te
mindent megpróbáltál.
Matt úgy ugrálta körül a helyiséget, mintha bemelegítene.
Még néhány felajzónak szánt ökölcsapást is irányzott a tükör
felé. Kár, hogy nem korábban lendült így edzésbe, még mielőtt
nekiment volna a Headstrongnak; mások lehettek volna az
esélyek. Vállat vont, és néhány erőteljes kilégzéssel hűtötte le
magát.
– Ennél jobban már nem készülhetek fel – közölte a
tükörrel.
Ekkor mögötte kinyílt a fülkeajtó.
– Helyes – mondta a kilépő férfi. – Ha érdekli a
véleményem, nagyon jó formában van.
– Köszönöm – felelte zavartan Matt. – Sajnálom, azt hittem,
egyedül vagyok.
– Ugyan már, semmiség. – A férfi nagyot szívott a
szivarjából. – így sokkal szórakoztatóbb volt a szarás. – Azzal
megindult az ajtó felé.
– Várjon – mondta Matt. – Véletlenül nem Martha esküvőjén
vesz részt?
– Még jó.
– Megengedné, hogy csatlakozzam magához?
A férfi vállat vont.
– Miért ne?
– Köszönöm. Igazán köszönöm.
– Semmi gond.

170
 – Tudja, nem ismerek senkit.
– Mármint Marthától eltekintve…
– Ja igen, hát persze. – Matt kezet nyújtott. – Egyébként
Matt Jarvis vagyok.
– Én pedig Hymi bácsi.
– Örülök, hogy megismerhettem.
– Még semmit sem mulasztott – biztatta Hymi bácsi. – A buli
csak most kezdődik.
– Ez remek.
Együtt folytatták útjukat az ajtó felé.
– Az a bizonyos nő, akinek tetszeni akar… – kezdte Hymi
bácsi.
– Josie?
– Ha Josie, hát Josie. Miért nem visz neki virágot?
– Virágot?
– Úgy van. Attól mind hanyatt dobják magukat.
– Szóval virágot.
Matt gyorsan körülnézett a helyiségben, majd egy, a
mosdók közelében lévő vázából kikapott egy szemrevaló
összeállítást, lerázta róla a vizet, és lerántotta az aljáról a
szivacsbetétet. Ezután két törülközőt húzott ki az adagolóból,
és körültekerte a szárakat. Csak reménykedhetett, hogy Josie
nem vágja majd a fejéhez a bukétát.
– Megvan a virág – mosolygott helyeslőn Hymi bácsi.
– Meg – bólintott Matt.
– Figyeljen csak, hogy eldobja majd magát!
– Az jó lesz – mondta Matt bizonytalanul; azzal békés
összhangban elindultak, hogy megünnepeljék Martha
esküvőjét.

171
 Huszonnegyedik fejezet
Még a pávákon is látni, hogy félholtak a hidegtől, gondolta
Josie. Didergésükben olyan készségesen mutogatták a
tollaikat, amilyen lelkesedést páváktól még nem látott, és a
lármájuk még fültépőbb volt, mint egyébkor. Josie eltűnődött,
hogy vajon melegebb égtájakról jöttek-e, és az is
meggondolkodtatta, hogy ki erőltethetett krémszínű, selyem
esküvői szalagcsokrokat hosszú, csillámló nyakuk köré. Örült,
hogy ez legalább nem tartozik a nyoszolyólányok kötelmei
közé. Ugyan gyanítják-e az angliai nyoszolyólányok, hogy ők
milyen könnyen megússzák a dolgot?
A násznép, pezsgőspohárral a kezében, teljes létszámban
felsorakozott az erkélyen Martha és Jack köré. Josie a pohara
köré fonta ujjait, némi visszaverődő meleg reményében, de a
pohár még az ülepénél is hidegebb volt, pedig az ugyancsak
rohadtul fázott. Milyen kár, hogy nem inkább jó forró, erős
húslevest isznak, tűnődött. A legtöbb nő már megvált
kalapjától, és kecsesen vacogott az erős mínuszban. Bármilyen
hideg volt, a havazás elállt, és már ezért is hálás lehetett az
ember, habár kétségtelen, hogy a hó tovább gazdagította a
„hófehér esküvő” kifejezés értelmét. A társaság amúgy már
vagy tíz perc óta az eget leste.
Glen mindvégig roppant figyelmes volt. Josie most is az ő
zakóját viselte, míg Glen maga, kezét oltalmazón Josie derekán
tartva, férfiasan ingujjban álldogált. Istenem, milyen csodás,
hogy újra vonzónak érezheti magát! Talán már Matt Jarvis
iránt is ezért táplált merőben haszontalan rokonszenvet. Hát
ilyen kétségbeesetten keres magának társat, hogy behódol az

172
első pasasnak, aki egyáltalán felfigyelt rá? Kár volt elolvasni a
Bridget Jones naplóját, ha mit sem tanult belőle!
Megjegyzendő persze, hogy a pasas igazán aranyosnak
látszott – mármint a maga megbízhatatlan módján. Nagy
szemétség volt, hogy nem jött el. De hát manapság ez az élet
rendje. Minden eldobható. A tejesüveg. A borotva. A pelenka.
És az emberek.
Josie kíváncsi volt, vajon hívja-e majd újra a férfi. Csakhogy
addigra az ő száma talán már foglalt lesz. Aki egyszer
megégette magát… Glen felé fordult; hálával és örömmel
nyugtázta, hogy barátságosan megszorítja a karját.
Toronyként magasodott Josie fölé, és ő beljebb húzódott karja
melegébe. Csak így tovább, Josie Flynn, egészen a csillagokig!
– Most már nem tart sokáig – biztatta Glen, és mintegy
végszóra kis repülőgép jelent meg a fehér téli égbolton,
amelybe a túlmosott ing enyhe szürkesége vegyült. A gép a
szálloda fölött körözött, egyre közelebb hozzájuk, és motorja
nedves, cuppantós, szellentésszerű hangokat bocsátott ki.
Aztán a hátsó részéből egyszer csak fehér füstfelhők
gomolyogtak elő, a gép pedig lejjebb ereszkedett, szinte
bukfenceket hányva az ég pőre mezején. A tömeg idegesen
óóózott. A gép úgy pörgött a tengelye körül, mint egy
eszement sirály, mielőtt súlytalanul aláhanyatlana. A pávák
harsányan rikácsoltak.
Ekkor lassan betűk formálódtak ki a füstből, mígnem a
kopár felhőkarcolók fölött egyszer csak megjelent a MARTHA
név. Miközben a motor ijesztően berregett, a füst kékre váltott,
és a menyasszonyé mellett kirajzolódott a JACK név is. Újabb
alábukás, újabb csavarok, és íme, a füst most piros csóvaként
buggyant elő, hogy aztán a gép kanyarjai és vetődései
közepette piros szívet rajzoljon a két név köré.
A tömeg éljenzésétől kísérve a gép most függőlegesen
szárnyalt az ég felé, majd diadalmas pörgések után, éppen a
mestermívű rajz fölött, kibontott egy zászlót, a következő

173
felirattal: AZ ÖRÖK SZERELEM JEGYÉBEN! A vendégek egy
emberként hujjogattak és tomboltak, mindenki vörösre
tapsolta a tenyerét.
Munkáját elvégezvén, a gépmadár eltűnt a tágas kékségben,
amelyből jött, és a tömeg oszlani kezdett: követték Marthát a
szállodába, hogy kezdődhessen az esküvői ünnepség.
Glen úgy irányította Josie-t, hogy ő is a többiek után
induljon.
– Na, hogy tetszett?
– Olyan… olyan más volt.
– Angliában is ennyire odavannak az ilyesmiért?
– Nem mondhatnám.
– Tényleg?
– Mi visszafogottabban kezeljük a dolgokat.
– Csakhogy ez itt egy szuperesküvő.
– Mi manapság egy meleg kolbászos zsemlével vagy egy
töpörödött szendviccsel is beérjük.
– Látnád, mi van kajában odabenn! Itt aztán igazán nagyban
megy a rongyrázás. Ennek a Jacknek rohadt egy mákja van.
Remélem, ezt ő maga is tudja.
– Glen… – Josie megköszörülte a torkát. – Te jobban
ismered Jacket, mint én; sőt sokkal jobban. Szerinted Martha
meg ő – összeillenek?
– A francba, hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam? Az
biztos, hogy Martha a jelek szerint így gondolja.
– Ugye neked is ez a véleményed? – Josie belerúgott a
kőkockákba; selyemcipője már kínosan szorította a lábujjait. –
Mit gondolsz, rendes fiú?
Glen megfordult, és felbámult az égre.
– Inkább ezt nézd!
Josie követte a pillantását. A légi üzenet füstje szétoszlott,
tovapöndörödött a szélben; a betűk elhomályosultak,
szétestek, összemosódtak. Glen elnevette magát. A JACK név
beleolvadt az égbe, a betűk alakot váltottak, míg végül a JECI

174
szót írták ki. MARTHA és JECI. A férfi, aki mellette állt,
felhőtlenül derült, még a szeme is könnyes lett. Josie azonban
valamilyen okból nem tudott osztozni jókedvében.

– Hála az Úrnak, hogy ezen is túl vagyunk! – kiáltotta Martha,

és leroskadt a cifra mintájú szövettel bevont pamlagra. – Most
végre kezdődhet a muri!
A szálloda figyelmesen rendelkezésükre bocsátott egy
külön helyiséget, ahol a násznép a maratoni fényképezkedés
előtt felüdülhetett. A vendégek számára elérkezett a koktél
ideje. Az állóbüfé ínyencségei akkora halmokban álltak, hogy
akár ötezer embert is jóllakathattak volna, és italból annyi,
hogy a Titanic is elringatózhatott volna hullámain. És ez még
csak a bevezetés volt az igazi evészethez-ivászathoz. Josie
értette már, miért panaszkodott Martha papája a költségekre.
Két pincérnő jelent meg, tálcákon szalonnába csavart
vékony borjúhúst és elképesztő méretű rákokat kínálva.
– Pezsgőt, hölgyem?
Martha mohón nyújtotta a poharát.
– Mindjárt elszáradok itt!
– Gondolod, édeském, hogy jól teszed, ha az esküvődön
alkoholt fogyasztasz? – kérdezte Jack, kezével eltakarva
narancsleves poharát.
– Miért, tudsz jobb alkalmat? – Martha a fátylát rángatta, de
nem sikerült elmozdítania; Beatrice mintha a fejbőréhez
hegesztette volna. – Azt hiszem, a rengeteg szervezőmunka
után igazán megérdemlem.
– Nos, talán egy kevés nem fog megártani.
Martha lerúgta lábáról a cipőt, és elterült a pamlagon.
– Ha jól leiszom magam, semmi sem fog fájni.
Felicia paradicsommártást kent a rákra, és majszolni
kezdte.
– Isteni a rák, Martha!

175
 Jack átbandukolt a pompás falatokkal megrakott tálcákhoz.
– Nem megmondtam, hogy a koktélbüféhez ne adjanak
szalonnát?!
– Lazíts, Jack! – szólt rá Glen. – Elvégre ez ma az esküvőd.
Életed legszebb napja meg minden. Mit számít itt egy döglött
kismalac? Engedd el magad!
– Nem szokásom.
– Akkor egyél egy kis rákot! – javasolta Martha, és mindjárt
vett is magának a Felicia odakínálta tálcáról.
– Hizlal.
Martha trágár mozdulatot tett a rákjával.
– Legalább egy korty pezsgőt! – unszolta Glen. – Oldja a
feszültséget.
– Azt hiszem, keresek magamnak egy nyugodt helyet, és
elvégzek néhány csi kung gyakorlatot.
– De Jack! – duzzogott Martha. – Vár a fényképész, és utána
az egész társaság.
– Fontos, hogy megfelelően legyek hangolva – jelentette ki
Jack, majd eltávozott, határozott mozdulattal csukva be az
ajtót maga után.
– Jack! – kiáltott utána Martha.
– Hagyd békén – mondta Glen. – Adjunk neki néhány percet,
akkor majd megkeresem. Felzaklatta ez a nap. Mégiscsak
komoly lépés…
– Nekem legalább annyira! – Martha ajka gyanúsan
remegett, Glen pedig átfogta a vállát.
– Hisz tudod, milyen.
– Gondolod, hogy tudom? – motyogta Martha, és ernyedten
nekidőlt a férfinak.
A pincérnő egy félig üres üveget emelt a magasba.
– Pezsgőt? – kérdezte, megszakítva a feszült csendet.
– Nem hozhatna esetleg egy kis teát? – érdeklődött Josie.
– Ó, de megrögzötten angol vagy, Jo-jo! Ha parázs lesz a
hangulat, a vitatkozók bekapcsolják a vízmelegítőt, és szép

176
illedelmesen megteáznak. – Martha ismét odanyújtotta a
poharát. – Nekem azonban továbbra is pezsgő kell.
Glen felállt, és aggodalmas pillantást vetett Josie-ra.
– Megyek, megkeresem Jacket.

Martha békésen szürcsölte a teáját, Josie pedig közben

átfestette unokanővére szemhéját. Nem mintha szükség lett
volna rá. A kocsimosó fecskendő is kevés lenne ennek a
rengeteg kencének az eltávolításához. Beatrice, mielőtt a
kozmetikára adta volna a fejét, alighanem vakolómunkás
lehetett. Josie megfogadta, hogy mihelyt visszaér a
szállodájába, smirglivel fogja lesikálni magát.
Felicia és a többi nyoszolyólány eltikkadva hevert mögöttük
a pamlagon. A fényképész, amikor utoljára látták,
türelmetlenül toporgott.
Unokanővére határozottan lehangoltnak látszott.
– Csak nincs valami baj? – kérdezte Josie, mialatt a kis kefét
a festékbe mártotta.
Martha a fejét rázta.
– Biztos?
Martha nem válaszolt.
– Ha ez megvigasztal, Damien meg én is összevesztünk az
esküvőnkön.
– Nem gondolod, hogy ez figyelmeztetés volt?
– Valószínűleg igazad van – helyeselt Josie. – Megcsipkedte
valamelyik nyoszolyólány fenekét.
– Az enyémet is.
– Jé, tényleg! – kapcsolt Josie.
Martha hosszan, remegőn felsóhajtott, és halkabbra fogta
hangját.
– Mondd, Josie, szerinted jól tettem, amit tettem?
– Hát persze hogy jól tetted!
Martha az ajkát harapdálta.

177
 – Olyan – furcsán érzem magam.
– Ennél mi sem természetesebb! Ma volt az esküvőd, csupa
ideg vagy, kis híján halálra fagytál, most meg mintha egy
szaunában pörkölődnél, és nem ettél semmit, kivéve egy fél
bagelt és egy pohár iszapot. Már hogyne volnál kibillenve!
– És tegyük fel, hogy máris bánom, ami történt…?
– Senki ne sajnálja, amit tett, legföljebb azt, amit
elmulasztott.
– Ez is csak afféle mások bölcsessége…
– Meglehet – mondta Josie védekezőn.
– Csak arra gondoltam, amit az éjjel mondtál.
– Ó, velem igazán nem kell törődnöd. Ha nincs más, amin
aggódjam, akkor miattad aggódom. Csak a saját
bizonytalanságomat vetítettem ki rád.
– Nem gondolod, hogy túl könnyelműen ugrottam fejest?
Amióta Jeannie meghalt, úgy össze vagyok zavarodva, hogy
nincs egy épelméjű megmozdulásom. Nem lett volna jobb, ha
várok?
– Mindezt már kitárgyaltuk, és te is tudod, hogy ez volt a
helyes döntés. Ha már elfelejtetted volna: gyerekeket akarsz!
– És ha neki nem lehet? Igazad volt. Ez nem jutott eszembe.
– Rengeteg gyereketek lesz. Annyi, hogy saját rögbicsapatot
állíthattok ki.
– Inkább focicsapatot. Mint Európában.
– Legyen foci.
Glen jött vissza.
– Jack pillanatokon belül itt lesz.
Martha arca törődöttnek látszott.
– Jól van?
– Kutyabaja.
Martha halványan mosolygott. Glen megpaskolta az állát.
– Tudsz te ennél szebben is…
– Muszáj lesz – bólintott Martha. – Még előttünk a sok
fénykép.

178
 Jack visszajött, térdre hullott, és megcsókolta Martha kezét.
– Bocsáss meg, szívem – mondta. – Azt hiszem, ez az egész
kicsit megviselt bennünket. Ne haragudj rám.
Martha a férfi copfját babrálta, úgy vizsgálgatva, mintha
először látná.
– Kész van mindenki? – kérdezte. – Szegény fényképész már
eleget várt.
Jack átkarolta a derekát, és magához szorította. Martha az
ajkát harapdálta, és elnézett a válla fölött. Szeme
összetalálkozott a Glenével, de csak Josie-nak tűnt fel, micsoda
pillantást váltanak.

179
 Huszonötödik fejezet
Amikor Matt és Hymi bácsi benyitott a bálterembe,
odabenn már javában harsogott a „Hava Nagila”. Hymi bácsi
nyomban tapsolni kezdett, és az ujjait pattogtatva himbálta
csípőjét a zene ütemére. Matt a papírtörülközőbe csavart
virágjával sután álldogált mellette, és Josie-t kutatta a
szemével.
– Rajta, fiú, ki a pástra! – javasolta Hymi bácsi, és magával
húzta Mattet a táncosok formálta körbe. Úgy látszott,
mindenki tudja a dolgát – kivéve őt. Merjen-e színt vallani? Ha
a „The Birdie Songról” vagy a „Saturday Nightról” lett volna
szó, ő is feltalálta volna magát, de hogy az ősi zsidó népdalokat
miféle mozgásformák kísérik, az élete során valahogy elment
mellette.
Ott állt hát esetlenül beletapsolva a csokrába, és igyekezett
átkukucskálni a táncosok feje fölött, amikor egyszer csak
karon ragadta és megpörgette egy nő, aki kisebb volt, mint a
guruló robot, de bögyösebb, mint Dolly Parton. A virág
nekiütődött egy márványoszlopnak, a parkettre sziromeső
záporozott. Dolly néne bátorítóan mosolygott rá, és az
ellenkező irányba is megforgatta, majd karját egy másik rokon
markolta meg, és a kör középpontjába sodorta. Az ott
tartózkodó férfiak rituális mozdulatokkal rángatóztak, míg a
külső körben lévők tapsoltak és harsányan biztatták őket. Matt
megállapította, hogy bizonyos koron túl a férfiaknak már nem
áll jól a tánc. Michael Flatley még valahogy elboldogulna, de
csak hajszál híján; egyszerűbb halandók csak maradjanak a
tekénél vagy a golfnál. Valaki hátba bökte, ő pedig, a többieket
másolva, engedelmesen kezdte emelgetni a lábait; vadul

180
rúgkapált, és lengette a bukétáját. Közben körbetekintett, nem
figyeli-e Josie, és megkönnyebbült, amikor sehol sem látta.
– Atyavilág, te asszony – lihegte összeszorított foggal –,
neked aztán ki kell tenned magadért, hogy kifizetődjék ez a
sok megaláztatás!
Ha legalább utat törhetne magának a tortához, talán
megpillanthatna egy nyoszolyólányt vagy éppen azt a
bizonyos nyoszolyólányt. A zene most mintha lassult volna;
Matt abbahagyta a csápolást, és South Park-i nyakkendőjébe
törölte izzadó homlokát. A táncosok azonban tovább
kurjongattak, a zene pedig ismét felgyorsult. Az ég szerelmére,
mi ez? Az ötödik sebességfokozat? Hát még mindig nem volt
elegük? Úgy látszik, a New York-i nyugdíjasokat kemény fából
faragták. Megint Dolly néne jelent meg előtte, önfeledten rázva
hatalmas kebleit. A legtöbb virágnak már letört a kelyhe. Matt
utánozni kezdte Dolly néne mozdulatait, és hálát adott az
égnek, amiért az általánosban olykor benézett a country
táncórákra. Úgy látszik, megérezte, hogy egy napon még
hasznát veheti a tanultaknak.
A táncosok ismét belelendültek, ő pedig megpróbált
átevickélni köztük, de az összefonódó karok úgy sodorták-
pörgették, hogy mindig elvétette az irányt. Ekkor odahajította
a csokor maradványait az egyik arra suhanó pincérnek, és
rábízta magát az áradatra.
Amikor már úgy látszott, egyre többen szorulnak csípő-
protézisre, egyszer csak abbamaradt a zene, a táncosok pedig
olyan hirtelen, ahogy rákezdték, lelkes hurrázás közepette
elhagyták a parkettet. Valaki egy pohár pezsgőt nyomott Matt
kezébe; egy hajtásra leitta. Kifulladva kapkodott levegő után,
és rájött, hogy a formája már nem olyan, mint amilyennek
valaha hitte.
– Jöjjön már, és egyen valamit!
Dolly néne a fényűzően megrakott büféasztal felé terelte.
– Igazán nem kérek… – szabadkozott Matt.

181
 – Ne legyen már olyan kis félénk – makacskodott az
asszony.
Matt riadtan nézett körül.
– De igazán nem vagyok…
– Á, szóval maga angol! – hördült fel jóakarója. – Nahát, még
ilyet! Én jártam ám Stratford-upon-Avonban. Maga is?
– Igen, én is – mondta Matt. Ekkor az asszony egy tányért
nyomott a kezébe, és lökdösni kezdte az asztal mentén.
– Az a William Shakespeare csuda egy pali volt.
– Úgy van – helyeselt Matt, és tűrte, hogy a tányérját
telerakják csupa olyasmivel, amihez semmi gusztusa nem volt.
– Láttam az összes filmjét. Pont úgy néz ki, mint Joseph
Fiennes.
– Igaz – bólintott Matt.
– És Angliából utazott ilyen messzire Martha esküvője
kedvéért?
– Hát nem… azazhogy igen… azazhogy nagyjából.
– Régóta ismeri?
– Annyira azért nem…
– Hol ismerkedtek meg?
– Izé…
– Úgy tudtam, Martha még nem járt Európában.
– Én… izé… elnézést kérek… – Matt magához ragadta
felpúpozott tányérját, és megcélozta a legközelebbi oszlopot,
amely mögé elrejtőzhetett.
Miután sikerült egy harmadik pohár pezsgőt is elkapnia, és
hálásan lehajtotta a jegesen gyöngyöző italt, végre
megleshette a menyasszonyt is: magas volt, szőke és
valószínűtlenül gyönyörű. A ruhájáról ordított a csillagászati
ár. Semmi kétség: ez a Martha igazi luxusportéka. Most éppen
lopva szívott egyet-egyet a toronymagas esküvői torta mögé
rejtett cigarettából, és úgy vedelte a pezsgőt, mintha félne,
hogy holnapra kimegy a divatból. Igazán nagystílű esküvő volt.
A hatalmas teremben százával nyüzsögtek a vendégek, és

182
világosnak látszott, hogy Martha papáját magasan jegyzik a
tőzsdén. Matt reménykedve pásztázta végig az arcokat. Hová
lettek azok az átok nyoszolyólányok? Josie-nak is itt kell lennie
valahol…
Matt az oszlopához dőlt, és kipróbálta a báránykotlettet.
– Hölgyeim és uraim – jelentkezett egy túlcukrozott hang. –
A következő táncot a nyoszolyólányok és vőfélyeik nyitják
meg.
Ez az! – gondolta Matt, és újabb poharat kapott le egy arra
járó tálcáról. Végre!
A vendégek lelkesen tapsoltak. A zenekar rázendített, a
tömeg szétvált, hogy utat nyisson az érkezőknek.
Négy nő lejtett be méltóságteljesen a táncparkettra. Matt
szíve vadul zakatolt, a szája a bőséges locsolás ellenére is
kiszáradt. A nők várakozó táncosaik karjába siklottak, és
lebegni kezdtek a zene ütemére.
– A kurva életbe – mondta Matt. Lenézett a finomságokkal
megtömött tányérra, és hirtelen végképp elment az étvágya.
Mind a négyen szépek voltak, kecsesek, sugárzók.
Megbűvölt figyelemmel néztek táncosaik szemébe. Ruháik
gyönyörködtették a szemet – csupa finoman áttört minta
valami pókháló-vékonyságú anyagban.
– Bazmeg, bazmeg, bazmeg – hajtogatta Matt, és az oszlop
mögött lassan a földre roskadt.
Szenvedésével mit sem törődve, a nyoszolyólányok csak
járták tovább – megannyi formás, elragadó, piruettező kis
hercegnő. Miért éppen vele történik mindez? Miért, hogy
minden a világon mindig összeesküszik ellene?
A ruhákkal Matt szemszögéből nézve csak egyetlen baj volt,
de az annál lényegesebb. Rózsaszínűek voltak. Cukormáz-
rózsaszínűek. Vattacukor-rózsaszínűek. Barbie-rózsaszínűek.
Nagyon csinosak, mindazonáltal rózsaszínűek.
Nem pedig lilák.

183
 A zene elhallgatott. A nyoszolyólányok igézőn mosolyogtak.
A maguk módján mind ellenállhatatlanok voltak, és Matt tudta,
hogy elvben akármelyikükbe beleszerethetne. Mint ahogy,
szívet tépő bizonyossággal, azt is tudta, hogy soha a büdös
életben még egyikükkel sem találkozott.
Finoman az oszlopba verte a fejét.
– Bazmeg.
Akárki légyen is ez a Martha, Josie Flynnhez az égvilágon
semmi köze.

184
 Huszonhatodik fejezet
– Hölgyeim és uraim – mondta a mikrofonos, tüsihajú férfi –
, kérem, emeljék tapsra kezüket, hogy üdvözöljék az ifjú párt,
Mr. és Mrs. Jack Labatit!
Martha és Jack dobpergésre lépett be a bálterembe, s
középen megálltak. Martha úgy forgott, mint egy balerina;
uszálya redőiből folyamatosan szóródott szét a konfetti. A
vendégek felálltak, és megtapsolták őket.
Josie idegesen harapdálta csipkekesztyűjét, Glen a
csokornyakkendőjét igazgatta.
– Hölgyeim és uraim, tisztelt násznép! Íme az első hölgy,
Ms. Josie Flynn, a messzi angliai Londonból és a násznagy, Mr.
Glen Donnelly!
Ők is kiléptek a táncparkett közepére, habár a forgást Josie
inkább meghagyta Marthának. Ugyanígy, fanfárszó és dübörgő
taps kíséretében konferálták be a többi nyoszolyólányt és a
vőfélyeket. Ideát mindenből nagy felhajtást kerekítettek; egy
angliai esküvőn bezzeg már rég leültek volna a bőrnél is
rágósabb roast beefhez és a kiszikkadt yorkshire puddinghoz,
lévén hogy az angol szállodaipar egyszerűen alkalmatlan
négynél több vendég meleg étellel való tisztességes ellátására.
A mamák még mindig a kalapjukat bámultatnák, a többiek
pedig siránkoznának, amiért nem hallják a papot, nem ismerik
a műsoron levő egyházi énekeket, és nem győzik kivárni a
pincéreket.
Glen a karjába vette.
– „Mondtam-e már, mennyire szeretlek?” – búgta az
alkalomra szerződtetett nászi énekes.

185
 – Most már lazíthatsz – mosolygott le rá a férfi. – A
legrosszabb már mögöttünk van.
Josie elernyesztette vállizmait. Glen végigfuttatta ujjait
meztelen karján, és Josie bőrét meleghullám bizsergette.
– Már nem fázol annyira?
– Nem, most már sokkal jobb. Köszönöm.
– Ne félj, egykettőre kiolvasztunk.
Josie is ebben bízott; semmi kedve nem volt hozzá, hogy
hátralévő életét jégcsappá dermedt szívvel élje le, jóllehet Glen
valószínűleg nem erre célzott. Josie felnézett a férfira. Zavaros
tóra emlékeztető sötét szemében, mint valami veszélyes
mélyvízi áramlat, nyugtalanság bujkált. Mattben különösen az
tetszett neki, hogy a mai férfiak nagy részével ellentétben a
szeme tisztességet, őszinteséget tükrözött, és a hangja mintha
egyenesen az ő szívéhez szólt volna. Bámulatos, mekkorákat
tévedhet az ember. Úristen, részegebb lehetett, mint gondolta,
hogy ilyen vak bizalommal ajándékozott meg egy idegent.
Ez azonban már történelem. Josie ismét felnézett Glenre.
Nem csoda, ha a tekintete boldogtalanságról árulkodik. Nehéz
napja lehet. Ő például mit érezne, ha megtudná, hogy Damien
feleségül veszi Izékét? Elgondolni is rémes, hogy megjelenjen
az esküvőn és gratuláljon nekik. Glennek pedig le kell nyelnie,
hogy a legjobb barátja nőül veszi hajdani szerelmét. Nem
akármilyen megpróbáltatás.
Szerette volna elmondani neki, hogy megérti, min megy át,
hogy tud a gyerekről, hogy Martha akkoriban mindenki
másnál jobban szerette. Vajon Glen mit érez most Martha
iránt? Kelthet-e bárkiben is jóindulatú közönyt olyasvalaki,
akit korábban imádott? Josie-t annak idején mélységesen
megrázta, hogy Damien iránti viharos szerelme néhány
rosszkor kimondott szó hatására egyszeriben gyűlöletté
fajulhatott. „Mást szeretek” – íme a rövid mondat, amely
lefékezi és hátramenetbe kergeti a legvadabbul dobogó szívet
is.

186
 Hogyan is lehetséges, hogy az az ember, akit szerettünk,
akivel oly hosszú időn át közös volt az utunk, egyszer csak
kilép az életünkből, és már csak ügyvédi levelek közvetítenek
kettőnk közt, kétszáz font óradíjért? Igaz, a szerelmet és a
gyűlöletet nagyon keskeny sáv választja el egymástól. Baráti
válás alighanem nincs is a világon. Ha a velejáró sok-sok
fájdalmat civilizált formák között lehetne tartani, nem lenne-e
egyszerűbb, ha a két ember nekigyürkőzne, és helyrehozná az
elrontott kapcsolatot?
Glen a füléhez hajolt.
– Szerinted boldognak látszanak?
Josie elnézte Jacket és Marthát, amint egymáshoz simulva
táncolnak. Jack olyan büszkének látszott, Martha pedig, akiben
semmi sem volt a piruló arából, látszólag csak úgy sugárzott az
öntudattól és a magabiztosságtól. Tudta, hogy gyönyörű, és
mindent elkövetett, hogy az utolsó cseppig érvényesítse ezt a
hatást. És miért is ne – hiszen igazán megérdemli. Jeannie
halála óta megjárta a poklokat; kijár neki egy kis boldogság.
– Szerintem igen – válaszolta Josie.
– Én is úgy látom – toldotta meg Glen, de mintha a
megállapítás nem derítette volna jobb kedvre.
– Nem akarnál leülni?
– Azt hiszem, ha kedved van, néhány nyugodt percre
félrevonulhatnánk – ajánlotta Glen.
Josie az üvegajtó felé intett fejével.
– Akkor gyerünk.
Útközben az egyik pincértől elmartak két poharat meg egy
üveg pezsgőt, és kimentek a kertbe.

– Nagyon hallgatag vagy – mondta Josie.

– Hosszú volt a nap – felelte Glen, és felhörpintette
pezsgőjét.

187
 A kert egyik végén lévő csónakházban ültek, amelynek
nyitott ajtaján át szürke kis tóra lehetett kilátni; a vízen kacsák
fagyoskodtak. A csónakház finomkodó deszkaépítmény volt,
György-korinak álcázott ablakokkal. Szemlátomást ritkán
használták: a gerendákról egész lakótelepre való pók
függeszkedett háborítatlan nyugalomban. Josie felrakta a lábát
a keskeny padra, és átölelte a térdét, hogy kevésbé fázzon. Ma
már harmadszor burkolózott Glen szmokingzakójába, de az
érzés változatlanul kellemes volt.
– Kicsit te is fáradtnak látszol.
– Fogadjunk, hogy Cameron Diazról nem ez jutna először az
eszedbe – adta a megbántottat Josie. – Szia, Cam, na hogy
állunk a lila karikákkal meg a táskákkal? – Azt is lefogadnám,
hogy őt az utóbbi tíz évben senki nem ültette fel…
– Nem ez jutott először az eszembe – védekezett Glen. –
Csak figyelmes akartam lenni.
– Elnézést – mondta Josie. – Úgy látszik, öregkoromra
fölöslegesen sértődős és bizalmatlan leszek.
– Te nagyon vonzó nő vagy.
– Angliában ez nem számít valami nagy bóknak. Alapvetően
azt jelenti, hogy bár nem vagy valami észbontó szépség, azért
papírzacskót még nem kell húznod a fejedre. Továbbá az is
beletartozik, hogy nem kell félni tőled, mert a bárban még ki
tudsz fizetni egy rundot.
– Nos hát – mondta Glen –, New Yorkban igenis bók.
A mosolya – Josie-nak el kellett ismernie – eléggé
térdroggyantó volt; még szerencse, gondolta, hogy ül. Glen
most közelebb húzódott hozzá, és Josie orrát megcsapta a férfi
aftershave-jének enyhe illata – amolyan új divatú kétnemű
kölni volt, friss és sportos, amely jelzi, hogy viselője lépést tart
a korral; alighanem hektószámra kapja ingyen a vállalatától.
Josie sóvárogva gondolt vissza a Gingham és a Charlie régmúlt
korára – ezek voltak azok az egyértelműen nőies illatszerek,
amelyeket az öltözőasztalról lehetett elcsórni, ha a mama

188
éppen máshová nézett. Mi lehet az oka, hogy őrajta ezek a
menő új párlatok is ócska levendulakölninek érződnek?
– Még egy kis pezsgőt?
Josie bólintott. Glen odahajolt, és megfogta a kezét, hogy
biztosabban tartsa a poharat, amíg tölt – de ettől Josie keze
csak még inkább remegett.
– Elég?
– Még nem – mosolygott Josie –, de már a legjobb úton
vagyok. – Úgy érezte, mintha a buborékok a lábujjaiig
szállnának le, és bizsergetnék őket a hidegben.
Meghitt csendben dőltek hátra, és elnézték a kacsákat,
amint a feneküket rázzák, hogy fölmelegedjenek.
Josie a fejét is hátrahajtotta, hogy a nyakában oldódjon a
feszültség.
– Marthával csaknem az egész éjszakát átbeszélgettük.
Glen borongósan felnevetett.
– Marthától ez nem szokatlan. Néha kiültünk a hátsó
verandára, és csak úgy lazán elcseverésztünk, amíg meg nem
virradt.
– Szép lehetett.
– Rég volt.
– Nagyon nehéz most neked?
Glen nevetett.
– Micsoda? Hogy pezsgőzöm egy szépasszonnyal? Mit
mondjak – rettentő nehéz!
– Tudod te, mire értem.
Glen még egy kis pezsgőt töltött, majd ismét nekivetette
hátát a csónakház nyers deszkáinak.
– Nehezebb, mint hittem volna.
– Miért mentél bele?
– Ezt már én is többször kérdeztem magamtól.
Josie észrevett két kacsát, amint összebújva pihennek meg a
víz szélén, és hirtelen beléhasított az irigység. Eltűnődött,

189
vajon a hím kacsák is olyan betegesen ódzkodnak-e a
felelősségtől, és nekik is ide-oda jár-e a szemük.
– Szép pár lett volna belőletek.
– Azt hiszem, volt idő, amikor boldoggá tehettem volna, de
elbaltáztam.
– Martha elmesélte, mi történt – vallotta meg Josie, a
poharát tanulmányozva. – Az egészet.
– Talán erről folyt a szó pirkadatig? – kérdezte évődve a
férfi.
– Erről is.
Glenből hosszú sóhaj szakadt ki.
– Nagyon rosszul bántam vele. Ezt a terhet most már
cipelnem kell.
– Megbántad?
– Életem legnagyobb ballépése volt, pedig elkövettem
egynéhányat.
Ebben a pillanatban Martha hajolt be az ajtó nyílásán. Az
arca kipirult, szeme gyanúsan fénylett. Fejdísze csálén ült a
haján, és a kezében tartott magas, keskeny pohárból ki-
kilöttyent a pezsgő. Imbolyogva állt a lábán, és mielőtt
megszólalt volna, belekapaszkodott az ajtóba.
– Mi volt a legnagyobb ballépésed?
Josie és Glen indokolatlan bűntudattal rebbent szét.
Elsőnek Glen szedte össze magát, és sugárzó arccal bámult
Marthára.
– Az, hogy nem röpítettelek az oltárig, amíg még módom
volt rá.
– Komolyan?
– Te éppúgy tudod, mint én.
– Nem kellene most lelépnem? – kérdezte Josie.
– Hülyeség. – Martha kirázta az arcából az odatévedt
fürtöket. – Csak ugratjuk egymást. Értetek jöttem, mert most
szeretném szétszórni a csokromat, és azt akartam, hogy ott

190
legyetek. Sosem tudhatod, Glen – hátha a végén még Josie-t
veszed el!
Josie felállt.
– Nem, köszönöm. Már voltam második helyezett.
– Ez most nem következne be – jelentette ki a férfi. – Azóta
továbbléptem. Nem tehettem mást. Úgy nézett rajtam
keresztül, mint a lepráson.
– Ez nem igaz! – tiltakozott Martha, selyemcipőjén billegve.
Glen a kezét nyújtotta, hogy megtámogassa.
– Talán elsőnek adnád ránk áldásodat, ha összekerülnénk?
Martha bizonytalanul kuncogott.
– Gyere, Josie – mondta. – Hajítsuk el azt a csokrot, hátha
hamarosan tényleg kimondod a boldogító igent.
– Ezt könnyen megtudhatod, nem kell hozzá előjáték.
– Akkor is gyere már – nógatta durcásan Martha. –
Mindenki rátok vár. Senki sem tudta, hová tűntetek.
– Csak egy kis friss levegőre vágytunk – csitította Josie, mire
unokanővére felcsattant:
– Fölösleges magyarázkodni.
Glen feddőn emelte fel az ujját.
– Igazi csodabogár vagy, Martha Rossani.
Martha arcáról lehervadt a mosoly. Ő is fölemelte az ujját,
amelyen ott villogott a jegygyűrű.
– Labati – igazította helyre a férfit. – Mrs. Martha Labati.
– Nos, Mrs. Labati – mondta Glen –, akkor térjen szépen
vissza az esküvőjére. Neveletlenség váratni a vőlegényt.
Martha támolyogva sarkon fordult, és bizonytalan léptekkel
indult vissza a vendégkoszorúhoz.
A világosság már fogyatkozott; a hűvös délután lassan
hideg, derült éjszakába fordult. Glen és Josie is fölkerekedtek,
és Martha nyomába szegődtek. Glen átfogta Josie vállát;
hallgatagon követték a szelesen botladozó menyasszonyt. Glen
könyöke kimeredt; érintése ezúttal nem volt megnyugtató, a
karjában megfeszülő izmok keményen súrlódtak Josie

191
csontjához, lépteinek üteme élesen elvált Josie ritmusától.
Josie kényelmetlenül érezte magát. Martha és korábbi
szeretője között nyilvánvalóan maradtak nyitott kérdések, és
Josie már azt is kétségbe vonta, hogy unokanővére mindent
elmondott-e neki.
Martha ott trappolt előttük, szorosra kötött csokra a lábát
csapkodta; amerre ment, szirmok borították a földet. Ha így
folytatja, nem marad sok széthintenivaló.

192
 Huszonhetedik fejezet
Mattet agyon hava-nagilázták. Egymás után lejtett körbe
több öt éven aluli kisdeddel, Dolly nénével, Hymi bácsival,
Tom Cobbleigh bácsival és másokkal. Eljárta a csirketáncot,
amely mintha a „The Birdy Song” amerikai megfelelője lett
volna, az „Electric Slide”-ot, amelyet nem győzött forgásokkal,
és kiügyeskedett magából néhány kezdetleges körtánclépést is
egy olyan dallamra, amely ködösen az „Achy Breaky Heart”-
éra emlékeztetett. Az elvárt virtuóz pörgések helyett fokozódó
zavarral csoszogott fel-alá a „Hey, Macarena” zenéjére is,
amelyet – gondolta – egészségügyi záradék nélkül nem lett
volna szabad exportálni Ibizából. Mindez igazán szívet vidító
happening volt egy modern rockújságíró számára; és Matt – e
hétvége során immár nem először – eltűnődött, hogy vajon jól
választott-e hivatást.
Most éppen egy nagyon helyes nyoszolyólánnyal táncolt.
Nem azzal a bizonyossal, ez kétségtelen, de így is nagyon
csinos volt. Bőven élt Martha II., azaz a Melléválasztott
Menyasszony pezsgőjével, és bár megtört szívvel nyugodott
bele, hogy a nagyváros sűrűjében elkallódott Ms. Josie Flynn
utáni hajszája kudarcot vallott, tulajdonképpen remekül
érezte magát. Mája ellen egyetemi évei óta nem vétett ekkorát,
és biztosra vette, hogy mire felül a heathrow-i gépre, a
meggyötört szervben több lesz a sav, mint egy üveg pácolt
uborkában.
Matt elengedte a nyoszolyólányt. Elragadó teremtés volt,
karcsú, mint a nádszál, barna fürtjei a kishúga kibontott hajú
tündérbabájára emlékeztették. Emellett neki is az volt a
véleménye, hogy William Shakespeare bitang jó filmeket

193
csinál. Most kicsit kifulladva mosolygott fel rá, és Matten
hirtelen mélységes szomorúság lett úrrá. Mit keres ő itt? Orvul
tört be a sok nagynéni, nagybácsi, rokon, jó barát közé, ahol
semmi keresnivalója. Ártalmatlan betolakodó ugyan, ráadásul
még jól is szórakozott, de mégiscsak kakukktojás.
Megfogta a lány mindkét kezét.
– Nagyszerűen éreztem magam – mondta. – Köszönöm. De
most már mennem kell.
– Ilyen korán? – csodálkozott a lány. – Ez itt még legalább
hajnalig eltart…
Efelől Mattnek sem volt kétsége.
– Mindenből lesz még, amennyi csak kell. Kajából, táncból…
Matt úgy érezte, egy szupermarket bevásárlókocsijának
teljes tartalmát tömte már magába, és többet táncolt, mint
Lionel Blair a legjobb napján.
– Várnak valahol.
– Nagyon kellemes volt magával…
– Hát még nekem magával! Köszönöm, izé… – Még a lány
nevét sem tudta.
– Alana vagyok.
– Köszönöm, Alana.
Miért nem ismerkedhetett meg ezzel a sok nagyszívű nővel,
vagy legalább ezzel a kis Alanával, még mielőtt Josie Flynn a
bűvkörébe vonta volna?
Elköszönt Dolly nénétől és Hymi bácsitól, akik úgy ölelték-
csókolták, mintha rég eltűnt fiukat látták volna viszont, és
megígérték: ha legközelebb Shakespeare kedvéért Londonba
ruccannak, okvetlen jelentkeznek. Elbúcsúzott Martha II.-től
is, sok boldogságot kívánt neki, és magában megfogadta, hogy
Angliából hálája jeléül nevetségesen gavalléros ajándékkal
kedveskedik majd.
Utána elvonult a férfimosdóba a kabátjáért. A váza,
amelyből Josie virágját kilopta, továbbra is üresen árválkodott.
Elnézte a körülötte heverő szirmokat, és elkeseredetten

194
horkantott. Milyen közel érezte már magát Josie Flynnhez, és
lám, a hajsza nyomorúságosan meddőnek bizonyult – a keze
ügyében érezte a díjat, s az messzebb volt, mint valaha, íme, az
élete dióhéjban. Belebújt a kabátjába, megtalálta a sálját is, és
eltűnődött, vajon havazik-e még.
A szálloda előtt az egyik portás állította le a taxikat, és Matt
csatlakozott a sorhoz. Hová menjen? Megnézte az óráját, és
megállapította, hogy a betört üveg valamikor a tánc hevében
elkallódott. Azt is felmérte, hogy még csak este van, tíz perc
múlva kilenc – korai még az idő, hogy valahol egy bárban
iddogálni kezdjen. A Broadwayn most teljes pompájukban
villódznak a fények. Előrébb csoszogott a sorban, sálját
szorosabbra tekerve a nyakán. Fagyott, az éles levegő
borotvapengeként harapott a bőrébe, az utcák kürtőjén
végigsüvítő szél alattomban a kabátja alá hatolt, és érezni
lehetett, hogy hamarosan ismét havazik majd. Úristen, de sivár
lehet New Yorkban az élet, ha hideg van, és az ember
magányos. Hiszen ez itt még az angliai tóvidéknél is
kietlenebb…
Röpke kis melegség cirógatta meg a nyakát. Várjunk csak!
Hiszen van még egy hely, ahová elmehetne. Ismer valakit, aki
szívesen fogadná. Holly… Miért nem jutott már eddig is
eszébe? A portás megfújta sípját: ő következett a sorban.
Mégsem viselkedhet így Hollyval; nem járja, hogy úri kedve
szerint csípje fel és ejtse, mint valami… De nem jutott eszébe
megfelelő hasonlat.
Mielőtt még lelkiismerete közbeszólhatott volna, fagyott
füléhez szorította mobilját, és lebillentyűzte Holly számát.
A telefon addig csöngött, amíg be nem kapcsolt és életre
nem kelt az üzenetrögzítő.
– Helló, sajnálom, de nem vagyok itthon. Kérlek, hagyd meg
a számodat, és visszahívlak.
Jöhet az üzenet. Találj ki már valamit, Matthew!
– Én, izé… Szia, izé, Holly. Itt, izé, Matt. Matt Jár…

195
 A kazetta kattogva megszakadt, és a vonal lépett a helyébe.
– Szia – szuszogott a telefonba Holly.
– Itt, izé, Matt beszél.
– Reméltem, hogy jelentkezel.
– Mintha nem kapnál levegőt…
– Visszarohantam a lépcsőn, amikor szólt a telefon. Épp
elmenőben voltam.
– Ó. Vagy úgy. Akkor nem érdekes.
– Mi nem érdekes?
– Én, hát szóval…
– Ráérsz?
– Én… hogy is mondjam… – dadogta, aztán csüggedten
hozzátette: – Kútba estek a terveim. Izé, tudod…
Holly megkönyörült rajta.
– Gyere át hozzám.
– O-ké… – Lehet, hogy a lány majd felfújja ezt az egészet?
Talán ez sem jobb ötlet, mint egy karcsú tű után kutatni a
szénakazalban, miközben a kegyetlen nagyváros az ember
arcába nevet?
– Mármint ha kedved van – tette hozzá Holly, már nem
olyan hetykén.
– Nem akarlak ide-oda rángatni – mondta Matt. – Talán
jobb lenne, ha az eredeti programodhoz tartanád magad.
– Én inkább veled találkoznék.
– Aha…
– Át akarsz jönni?
– Igen – felelte Matt, és ebben a pillanatban így is gondolta.
– Emlékszel még a helyre?
– Leírtam a címet.
– Most hol vagy?
– Egészen közel a Hatodik Sugárúthoz.
– Akkor öt perc múlva nálam leszel.
A telefon elnémult; Matt üres szemmel bámulta. Újabb taxi
húzott mellé. A portás besegítette a hátsó ülésre, Matt

196
borravalót nyomott a kezébe. A portás, sapkáját megbillentve,
becsukta az ajtót, Matt pedig begubózhatott a taxi gőzölgő,
tömjénillatú belső terébe. A kényelmes, szőrmével borított
ülés sarkába húzódott. Mégsem a rockfirkászé a legnehezebb
kenyér…
– Hová?
Matt előhúzta zsebéből a papírt, amelyre a címet írta, és
kibontogatta. Honnan hirtelen ez a gondosság a lényegtelen
papírdarabok kezelésében? És főleg miért most, háromnapos
késéssel jelentkezik?
Odaadta a sofőrnek Holly címét, és elindultak lefelé a
Hatodik Sugárúton – a taxisofőr a maga különleges
tájékozódási képességének és kamikazei ösztönének
biztonságában, Matt sajátosan felajzva és reményteljesen.

197
 Huszonnyolcadik fejezet
Bár előrelátóan a legfényűzőbb körülmények között
utazott, és a szent cél érdekében pénztárcája is több ezer
fonttal soványabb lett, Damien mégis rohadtul érezte magát. A
járat zsúfolva volt túlsúlyos üzletemberekkel, akik a
költségeikből írták le az út árát. A mellette ülő pacák egészen
New Yorkig akkorákat horkantott, mint egy üzekedő disznó,
noha Damien mindent elkövetett, hogy tapintatos
böködésekkel felébressze; a sztyuvik pedig szarrágó leszbik
voltak, akik olyan fösvényen mérték a pezsgőt, mintha a saját
pincéjükből származna – még a legenyhébb kis szalonspicchez
is megfeszített akaraterőre és türelemre volt szükség.
Márpedig nincs rosszabb, mint ha az ember úgy állít be egy
esküvő seggrészeg vendégei közé, hogy maga olyan józan,
mint a misszionárius szentmise előtt. Ezért a pénzért,
gondolta Damien, nyugodtan utazhatott volna hátul is, a plebs
között. No persze az is igaz, hogy a plebs tagjai már
hónapokkal korábban megtervezték az útjukat, és az ösztönük
hívó szavára hallgató, nagystílű férfiaknak már csak első
osztályú jegy jutott.
A vámon túljutni egy örökkévalóságba telt, és Damien most
türelmetlenül topogva várta, hogy a csomagja felbukkanjon.
Úgy érezte, végelgyengülésben múlik ki, mielőtt a szalagon
odaérne, és torkig volt már a lökdösődéssel; nem azért fizetett
egy vagyont, hogy taszigálják. Miért is nem jutott eszébe, hogy
Josie-nak faxot küldjön? Igazán leszokhatna már az ilyen
ifjonti könnyelműsködésről.
Ahogy kócos hajába túrt, valóságos lavinaként pergett ki
belőle a Tate & Lyle-féle szárazsampon, amely messzebbről

198
szemlélve gyanúsan hasonlított a korpára. Damien megvető
kis morgással porolta le a válláról. Gyűröttnek, fésületlennek
érezte magát, és azt kívánta, bárcsak lenne ideje rá, hogy
lezuhanyozzon és megborotválkozzon. Josie szerette, ha a
hozzá tartozó férfi ápoltan jelenik meg; ezért is lelkesedett
Jeremy Ironsért és Pierce Brosnanért, miközben az
elhanyagolt, leharcolt Ewan McGregor-féle típusok iránt
ösztönös ellenszenvet érzett. Damien az órájára nézett. Hiába,
Josie-nak így, mosdatlanul kell elfogadnia őt; csak abban
reménykedhet, hogy a látvány esetleg fölébreszti benne az
anyai ösztönöket – hiszen Isten a tudója, mennyi anyáskodó
gondot fecsérelt arra az elkényeztetett, rosszcsont
macskájukra. Damien ismét az órára nézett. Nem, most már
egy pillanatot sem vesztegethet el.
Melanie ezzel szemben a nyers, belevaló férfiakat szerette –
azokat, akik a nappal és az éjszaka – de különösen a nappal –
minden percében bevetésre készek. Damient kikészítették az
első hetek titkos találkái; azt kellett hazudnia Josie-nak, hogy
munka után fallabdázott, ezért van, hogy olyan későn, olyan
felhevülten és olyan izzadtan tér haza. Tulajdonképpen nem is
hazudott akkorát, hiszen Melanie meg ő egyesült erővel
többórás fallabdázáshoz elegendő kalóriát égettek el.
Eltűnődött: vajon mit művelhet most a nő. Valószínűleg
sorra lemetéli az összes Armani-zakójának egyik ujját; esetleg
a kenyérvágó késsel kurtítja meg a nadrágjait, vagy érett
camembert-rel tölti meg Rockport-féle sportcipőit. El kellett
volna hoznia minden rendesebb ruhadarabját; kár, hogy nem
gondolt rá előbb. Akármilyen tüzes boszorkány is Melanie az
ágyban, nagy természetének kellemetlenebb velejárói sajnos
nem korlátozódnak a hálószobára. Ó igen: ez a harc – és nem is
csak képletesen szólva – nem lesz vértelen.
Josie ezzel szemben kétségbeesésében is jámborul tűrte a
szakítást. Szó sem volt dühödten elhajigált edényekről, nem
nyomorodtak meg a golfütők, nem szenvedett kárt a BMW

199
zománca, mint ahogy nem került sor zokogásra,
jajveszékelésre vagy egyéb rendhagyó színészi mutatványokra
sem. Josie csak állt ott, sápadtan, de száraz szemmel és
beletörődőn; méltóságteljes hallgatással dolgozta fel a csapást.
Damien éppenséggel azt sem bánta volna, ha valamelyest
mégiscsak elengedi magát; egy kis őszinte fájdalom hízelgett
volna hiúságának.
A mamája viszont annál hevesebben bombázta sosem
hallott, saját leleményű szidalmakkal, amelyektől a hírhedten
csúnya szájú négyes csatorna is elpirult volna.
Damien ugyanakkor bízott benne, hogy felesége az
egymásra találásukhoz is jó képet vág majd, nem nyomja bele
az orrát a saját piszkába, és nem kényszeríti hosszadalmas
pedálozásra.
A tulajdonos büszkeségével veregette meg a zsebét. Nem,
ezt a kis bizsut senki sem veheti félvállról. Ez a kő az ő
kősziklája, amely adott esetben bármilyen biztosítási
kötvénynél többet ér.
Éjszakára szobát sem foglalt, annyira biztos volt benne,
hogy Josie ágyában tér majd nyugovóra. Sokadszorra is
megnézte az óráját – remélhetőleg ez nem válik rögeszmés
beidegződéssé –, és izgatott kis borzongás futott végig rajta.
Egy kis szerencsével – ha kedvező a széljárás, és a JFK előtt
hosszú sorban várakoznak a taxik – egy órán belül a
helyszínre érhet, éppen akkor, amikor az esküvő hullámai
lassan elülnek. Ez aztán a tökéletes időzítés! Az esküvők úgyis
mindig dögunalmasak, csoda, hogy az emberek még mindig
elviselik őket. Nagy sokára a csomagja is méltóztatott befutni;
Damien somolygott magában, ahogy lekapta a vedlett
szalagról. Biztos volt benne, hogy váratlan betoppanása az
utolsó percekben alaposan feldobja majd Martha esküvőjét.

200
 Huszonkilencedik fejezet
– Egy!
Martha a színpadra vonult, egy csoport facér leányzó élén;
az ifjú hölgyek lelkes izgalommal pattantak fel üléseikről, hogy
mögé tóduljanak. Josie-t unokanővére minden teketória nélkül
az első sorba taszigálta. Ez a fellépés ugyan műsoron kívüli
volt, de azért mosolyt erőltetett az arcára, hogy ne rontsa el
Martha örömét. Pedig hát akár zászlót is lobogtathatott volna,
JAJ NEKEM – ITT ÁLLOK HAPSI NÉLKÜL felirattal.
Észrevette, hogy Felicia is elég kelletlenül vállalta az újabb
szolgálatot, és felsóhajtott magában: nyoszolyólány-társa
igazán följegyezhette volna Matt címét vagy telefonját, amikor
reggel jelentkezett. Igaz, hogy látni sem akarja többé a férfit,
de mennyivel jólesőbb lenne ez a tudat, ha a találkozás
egyedül rajta múlna. Josie ingerült kis fintort vágott.
Martha közben célzatosan vigyorgott rá, és Josie idegei
pattanásig feszültek. Jaj, mennyire utálkozott tőle, hogy itt
álljon az első sorban, a tekintetek kereszttüzében –
tulajdonképpen csodaszámba ment, hogy annak idején
elvállalta a tanári munkát. Unokanővére közben incselkedett a
facér lányokkal: hátra-hátrapillantott, hogy felvillantsa előttük
a már meglehetősen törődött csokrot. A vendégek
kurjongattak és füttyögettek.
– Kettő! – harsogta a mikrofonba a lakodalmi dalnok.
Martha először csak bemelegített néhány, dobást utánzó
mozdulattal, anélkül, hogy a parittyaként használt csokrot
elengedte volna. A lányok olyan mohón tolongtak, mint sorban
álló vásárlók, akik már a nyári kiárusítás legelső pillanataiban

201
szeretnék megrohanni az üzletet. A tömeg ismét éljenzett,
Martha pedig pajkos mosollyal egyensúlyozott a sarkain.
– Három!
Az új asszony most végre a magasba hajította a csokrot,
amely sziromesőt kavarva repült el a feje fölött, majd
nekiütközött a szikrázó gömbnek, amely a táncparkett fölött
csüngött alá a mennyezetről, és végül egyenesen Josie
feltartott kezében kötött ki. Josie ijedten és álmélkodva bámult
rá, és legszívesebben elejtette volna, mint a forró krumplit. Az
esküvői vendégek mint a tébolyodottak visítoztak és fütyültek.
– Mindenki tapsolja meg az angol nyoszolyólányt, Ms. Josie
Flynnt! – biztatta őket az énekes.
A sokaság szót fogadott, Josie pedig érezte, hogy az arca
valósággal lángol. Csikorgó foggal próbált mosolyogni, majd a
csokrot magasba tartva célozta meg a bárt, amilyen gyorsan
csak vitte a lába. Mit jelentsen mindez? Egy angliai esküvőn
mostanra már holtrészegen, alkoholos kómában feküdne az
egyik asztal alatt…
– Most pedig, hölgyeim és uraim – kiáltotta az énekes –,
lássuk, kié lesz a menyasszonyjelölt!
A facér férfiak szemlátomást jóval kelletlenebbül
vállalkoztak a rítusra; joggal tartottak tőle, hogy csak
nevetségessé teszik magukat. Fekete öltönyös, marcona
szicíliaiaknak kellett a táncparkettre édesgetniük őket, utána
pedig csak kedvetlenül toporogtak egy helyben. Glen leghátul
húzódott meg; látszott, milyen kényelmetlenül érzi magát.
Pillantásával Josie-t kereste, és kézmozdulatokkal jelezte
zavarát; Josie bátorítón mosolygott vissza rá. Jack időközben
felment a színpadra Martha mellé, és a „The Stripper”
dallamának kíséretére hozzálátott, hogy lefejtse ifjú felesége
combjáról a halványkék csipkés harisnyakötőt; közben
ledéreket pislogott a magukat rekedtre ordítozó vendégek
felé.

202
 Josie nagyot kortyolt a pezsgőjéből, és azon tűnődött: képes
lesz-e valaha megszeretni a férfit, akivel unokanővére
összekötötte az életét. Jacknek még a keze sem állt jól Martha
combján: mintha valami visszataszító féreg mászta volna meg,
olyan püffedten, fehéren, ráncosan ütött el a kéz a
fiatalasszony sima, napbarnított bőrétől. Vannak párok, akiket
egyszerűen nem lehet elképzelni szeretkezés közben: ilyenek
az ember szülei, ilyen Károly herceg és bármilyen, tetszés
szerinti nő – és ilyen volt Martha és Jack is. Ő és mondjuk, Matt
Jarvis mindjárt más eset lenne; de még Glen is számításba
jöhet, mint ahogy Damient és Izékét sem volt nehéz ilyen
helyzetben maga elé idézni – sőt ez utóbbi nagyon is gyakori,
visszatérő rémlátomása volt.
Jack ekkor, mint aki jól végezte dolgát, a vendégek őrjöngő
biztatása közepette cirkalmas mozdulattal a magasba emelte a
harisnyakötőt; valójában ugyanazt a szertartást végezte el,
mint az imént Martha, csak éppen a feszültség hiányzott a
mutatványból.
– Egy! Kettő! Három!
Jack a háta mögé dobta a harisnyakötőt, amely átlibegett a
levegőn, a férfiak feje fölött; azok ügyetlenül, bizonytalan
mozdulatokkal kaptak utána. Glen előrevetette magát,
felugrott a magasba, és röptében fogta el a csipkés mütyürt. A
vendégkoszorú felajzva ünnepelte a bravúrt, ő pedig mímelt
szerénységgel meghajolt, feje fölé emelve a diadal tárgyát.
– Hölgyeim és uraim – háromszoros hurrá Mr. Glen
Donnellynek, a násznagynak!
A zenekar valamilyen győzelmi témára zendített rá, a dobos
különösen kitett magáért.
– Megkérhetném a szerencsés párt, hogy foglalják el a
parkettet?! – Az alkalmi énekes megköszörülte a torkát, hogy ő
is előálljon valami idevaló számmal.
Szerencsés pár? Josie felhörpintette a maradék pezsgőjét.
Ekkor Martha lépett oda mellé.

203
 – Rólad van szó! – sziszegte. – Eriggy már, és gyújtsd be
magadnak!
Josie bosszankodást színlelve cöcögött, és csuklójához
erősítette az elhajított bokrétát.
– Kösz, nővérkém – suttogta kajánul, és elindult a
táncparkett felé, ahol Glen már szélesre tárt karral várta. Talán
nem is lesz olyan kellemetlen, gondolta Josie, és mosolygott
magában.
Glen a karjába vette, amit a vendégek megújuló hurrázással
nyugtáztak. Martha közben visszament a színpadra;
lehiggadva tapsikolt, és belecsimpaszkodott Jack karjába, de
sápadtnak látszott. Josie ráeszmélt, hogy e kései órán már elég
kimerült lehet.
– „Csak egy futó kis mámor” – búgta az énekes.
Glen addig forgatta Josie-t, míg a parkett közepére nem
értek. Ekkorra már néhány további pár is csatlakozott
hozzájuk.
Glen a füléhez hajolt.
– Amit mondtam, komolyan gondoltam – suttogta.
Josie felnézett rá, és csábítónak szánt mozdulattal simította
a haját a füle mögé.
– Miről?
– Arról, hogy Martha most már férjes asszony, és többé nem
kapható. – A férfi lebiggyesztette a száját. – Én viszont még
piacképes vagyok.
– Én is.
– Úgy gondoltam, kirúghatnánk a hámból, amíg itt vagy.
– Szerintem is.
Glen közelebb húzta.
– Mi lenne, ha együtt mennénk vissza Manhattanbe? A
lakásom éppen a parkra néz.
Josie nagyot nyelt.
– A gépem holnap délután indul.

204
 – Addig még néhány órát együtt tölthetnénk. Járkálhatnánk
a városban, együtt ebédelhetnénk. Ki tudja? Vagy van esetleg
valami más terved?
– Nemigen. – Ugyan dehogy.
Glen rámosolygott.
– Akkor megegyeztünk?
– Meg.
Glen még szorosabban ölelte magához, úgy irányította
lépteit. A vendégek közül többen hozzájuk léptek, és
mosolyogva gratuláltak, mintha ők volnának az újdonsült
házasok.
Josie elengedte magát a férfi karjában. Nem akármilyen
szám, gondolta. A fogai talán túl gyöngyszerűen fehérek, és a
haja is túl makulátlanra van zselézve, de ezt még igazán el
lehet viselni, elvégre senki sem tökéletes. Mit számít, ha
hiányzik belőle Matt fesztelen kedvessége, elhanyagoltan
diákos férfibája. Szükség esetén elfogadható a kifutón
végiglejtő tökéletes férfimodell karizmája is, és miért ne
ültetné át máris a gyakorlatba az új programot: lépj tovább, és
ezután ne hagyd, hogy született lúzerek akaszkodjanak rád.
Josie még mélyebben fészkelte bele magát Glen ölelésébe, és
kezdett hozzászokni a jó érzéshez.
Ekkor Martha vonult oda hozzájuk: az arca viaszfehérre
fakult, a száját összepréselte. Csupa feszültség volt, a
mozdulatai bábszerűek.
– Nagyon haragudnál, Josie, ha Glent néhány pillanatra
elragadnám tőled?
– Éppen most? – kérdezte Josie csodálkozva.
– Nem tart sokáig.
– Talán valami baj van?
Martha figyelmeztető pillantást lövellt felé.
– Nem, dehogy. Nos, Glen…?
Glen azonban nem akarta hagyni, hogy csak úgy
sakkozzanak vele.

205
 – Várd ki, Martha, amíg ezt az elragadó hölgyet a szám
végéig körbetáncoltatom, és utána majd megkereslek.
Martha úgy nézett rá, mint aki tiltakozni készül, de végül
meggondolta magát.
– Rendben van – mondta. – De aztán igyekezz. – Azzal utat
tört magának a feltorlódott táncosok között, és magukra
hagyta őket.
– Mire ment ki ez az egész?
– Ha megfeszülök, se tudom. – Glen valóban értetlennek
látszott. Tovább pörgette Josie-t, úgy, ahogy Marthának is
megmondta, de Josie-nak feltűnt, hogy mozdulatai valahogy
sietősebbek lettek.
Josie összeharapta a száját, és Martha után nézett: figyelte,
ahogy fátylát libegtetve szalad fel a lépcsőn a különterem felé,
amelyet a szálloda a rendelkezésükre bocsátott. Vannak
dolgok, amikben unokanővére mit sem változik. Már
kislánykorában is dühöngött azokra, akik a játékaihoz mertek
nyúlni.

206
 Harmincadik fejezet
Matt kifizette a sofőrt, és nézte, ahogy a taxi belevész a
sötétségbe. Tétován álldogált egy darabig Holly háza előtt, ott,
ahol a búcsúcsókot váltották; figyelte az ég neonfényes izzását,
majd felhágott a hatalmas kapuig vezető néhány lépcsőn, és
átböngészte a lakók névsorát. A megvilágított plexilapocska
mögül szerényen, mégis magabiztosan tűnt elő a feketével
odafirkantott „HB” monogram.
Ahogy ott tipródott a csengőgombot nyomogatva,
reccsenve kelt életre a kaputelefon.
– Szia. – Holly testetlen hangja vékonyka volt, és légköri
zörejek festették alá. – Nyitom a kaput. Gyere.
A csengő újra megszólalt, és a kapu résnyire kinyílt; Matt
benyomult, majd lecsavarta sálját, és a zsebébe tömte. A túl
fényesre világított előcsarnokban fullasztó volt a meleg. A fény
visszaverődött a kopottas fehér falakról, és feltárta az
illendőnél sokkal nyirkosabb és repedezettebb szakaszokat. A
sötét, agyonhasznált fapadló már jó ideje nem látott viaszt. Az
egyik oldalról díszes, kanyargós lépcső vezetett felfelé,
középütt ősrégi, nyitott, kovácsoltvas lift foglalt helyet. Matt
lesimította a haját, és megindult a lift felé.
A lépcsőkorlát mentén Holly hangja hatolt a mélybe.
– Nem működik! Gyalog kell feljönnöd.
– Nem baj.
Matt nekilódult a lépcsőnek, s kettesével vette a fokokat. A
lépcső a Szabadság-szobrot juttatta eszébe, csak éppen itt
hiányzott a legfőbb attrakció: Josie előtte táncoló, helyes kis
feneke. Annak idején egyedül ez a látvány késztette kitartásra,

207
és most eltűnődött, vajon kitalálta-e a nő, hogy a nagyképűség
máza alatt tériszony gyötri.
A harmadik fordulónál már kiadósan fújtatott. Elhatározta,
hogy mostantól lemond az italról és a taxizásról, és még az is
lehet, hogy amint hazaér, vesz magának egy hegyibiciklit.
– Már csak két emelet! – kiáltott le Holly bátorítón. Szédítő
szögben hajolt át a korláton, loboncos haja az arcába hullott.
Matt megállt, és a faragott fakorlátnak dőlve kapkodott
levegő után.
– Remélem, tartasz odafenn oxigént.
– Annál jobbat is. Tequilám van.
Matt ismét nekiindult.
– Nem csoda, hogy ilyen girhes vagy.
– Jaj, ne, légy már kíméletes! Mindjárt bűntudatom lesz. Már
tényleg nincs sok hátra.
Matt elbotorkált a pihenőig, ahol Holly állt. Bánta, hogy
félúton nem szabadult meg a kabátjától; nyirkosnak érezte
testnyílásait. Nagy erőfeszítéssel kiegyenesedett, és viharosat
sóhajtott megkönnyebbülésében.
– Sikerült!
– Örülök neki.
Felnézett Hollyra, aki félénk mosollyal nézett vissza rá.
– Tetszik? – kérdezte, és megperdült előtte.
– Hű, de baba! – lelkesedett Matt. – Hová lett a hippi kiscsaj?
– Időnként szabadságolom.
– Baromi jól nézel ki! – Eltűnt a menő farmer, az edzőcipő, a
köldökékszer – ehelyett kis fekete ruhát viselt, és hozzá igazi,
Dominatrix típusú magas sarkú cipőt. A ruha csupa úgy-ahogy
összetartott vékony kis pántból állt, s amilyen kevés volt
benne az anyag, olyan remekül mutatott a lányon.
Mindenesetre nem igen állta volna a Matt vérében hirtelen
felhullámzó tesztoszteron rohamát.
Holly megragadta a kezét, még mielőtt Matt beletörölhette
volna a farmerjába.

208
 – Akár beljebb is jöhetnél! – húzta magával a bejárati ajtón
át. – Isten hozott a chez moi-ba.
A chez moi zsúfolt kis padlástéri lakás volt, hatalmas
ablakain beáradtak a város színes fényei. A szoba minden
felületét festészeti munkaeszközök lepték el – ceruzák,
festékek, csorba pasztellkréták. A máskülönben kopár falakat
alapszínekben tartott hatalmas, nyers vásznak díszítették.
– Vedd le a kabátod.
– Kösz. – Matt hálásan vált meg felöltőjétől, és ráborította
egy, az ajtó mellett álló viharvert rattanszék hátára. Továbbra
is melege volt, és nyaka az ing alatt kényelmetlenül viszketett.
Lassan forgott körbe a szobában, ízlelgetve a merész
képeket, majd rámutatott az egyikre:
– Te festetted?
Holly megvonta a vállát.
– Képzőművészeti főiskolára jártam.
– Nagyon jók.
– Nem annyira, hogy úgy élhessek belőlük, ahogy szokva
vagyok.
– Ezért álltál át a píárra?
A lány bólintott, majd átballagott a konyhába.
– Ideiglenesen.
Mindez felfedezésnek is beillett. Matt szerette az
összevisszaságot. A rendetlen nők többnyire szexisek és két
lábbal a földön állnak, ellentétben például volt nejével, aki
vallásosan tisztelte a kukás zacskókat, a Harpicot meg a
Domestost. Már megfogadta, hogy rendszerető nőbe soha
többé nem esik bele, és szívből remélte, hogy Josie is a lompos
háziasszonyok számát gyarapítja.
A szoba sarkában kupacban hevertek a levetett
ruhadarabok – jótékonysági üzletekben vásárolt limlom és
méregdrága egyedi tervezésű holmik vegyesfelvágottja. A
halom legtetején két pár túracipő és egy lycra sortnadrág
foglalt helyet. A könyvespolcot megtöltő bámulatosan

209
ezoterikus könyvritkaságok úgy festettek, mintha
antikváriumban vásárolták, esetleg könyvtárakból szipkázták
volna el őket. Matt felemelte az egyik kötetet, végighúzta ujját
a poros, elrongyolódott gerincen, és hirtelen belényilallt a
felismerés, hogy milyen keveset is tud Josie-ról. A tükröt
rendetlen fényképkollekció vette körül; a képek Hollyt
ábrázolták részint rokonoknak és barátoknak látszó
személyek társaságában, részint ismert és kevésbé ismert
popsztárokkal – az utóbbiak közül nem hiányzott a
Headstrong sem.
Matt követte Hollyt a konyhába.
Ezen a helyiségen is érződött, hogy jól be van lakva, de a
káosz itt sokkal rendezettebb volt. A háztartási eszközök, az
edények átgondolt elképzelés szerint sorakoztak. A tűzhely
közelében Matt egy üveg jó minőségű balzsameceten és egy
köcsögnyi nedvdús olajbogyón kívül egy sorozatra való,
láthatóan sűrűn forgatott szakácskönyvet fedezett fel: Holly
eszerint nem tekinti méltóságán alulinak, hogy olykor
összeüssön egy-egy emberi fogyasztásra alkalmas menüt.
Ellensúly gyanánt a kenyérpirító mellett rendetlen halomban
gyűlt fel a morzsa, és a mosogatóban egy rakás piszkos edény
várta a sorát.
Holly egy üveg tequilát rántott elő a frizsiderből, és
meglengette Matt előtt.
– Kis pohárral vagy naggyal?
– Miért ne folytassam a hagyomány szellemében? Naggyal
kérek.
A tizenkét fokozatú detoxikáló kúrával ráér hétfőig.
Holly letaglózó adaggal töltött ki, és odaadta Mattnek, majd
töltött magának is, és poharát a Mattéhez koccantotta.
– Egészségedre.
Matt a szájában forgatta a jéghideg folyadékot, és élvezte
perzselő érintését.
– Mintha kissé meglepettnek látszanál.

210
 – Mert másra számítottam. – Matt a lábát keresztezve dőlt a
konyhaszekrénynek. – Benned, Holly Brinkman, több van,
mint az ember első látásra feltételezné.
– Erre iszom. – Holly állta Matt pillantását, úgy hajtotta le az
egész pohár tequilát. – Talán ez egyszer maradhatsz addig,
amíg rá nem jössz még egy-két dologra.
– Szándékomban áll.
– Helyezzük magunkat kényelembe – javasolta Holly, majd
áthúzta Mattet a szobába, és lenyomta a középen elhelyezett,
hatalmas, kopott, krémszínű heverőre. A heverőt árulkodó
festékfoltok borították, amelyeket ügyetlenül próbáltak
eltávolítani.
Matt a párnákra hanyatlott. Fájt a lába, és hirtelen
megsejtette, milyen érzés lehet, ha az embernek bütykei
vannak; habár Dolly nénét a jelek szerint ez sem zavarta
abban, hogy úgy szökdécseljen, mint egy megháborodott vízi
najád.
Holly hátrafelé nyújtózva kapcsolta be a CD-lejátszót, ami
valószínűleg begyakorlott csábítási manőverei közé tartozott.
Elektronikus dzsessz lágy hangjai öntötték el a lakást. A lány a
kelleténél látványosabban rúgta le a cipőjét, és lábát maga alá
húzva lekuporodott a párnák tövében, majd beletúrt sűrű,
göndör szőke sörényébe.
– Így… Most, hogy végre négyszemközt vagyunk, nem
akarnád elmesélni az életedet? Vagy meséljem el én a
magamét?
Matt a tequiláját hörpölgetve bámulta a pohár fenekét.
– Az én élettörténetem elég kiábrándítóan hangzik. Egy pali,
aki szerencsétlen a munkahelyén, boldogtalan a szerelemben,
minden vágya, hogy a Bahamákon egy tengerparti házikóban
éljen és bestsellereket írjon, de úgysem lesz belőle semmi. Te
jössz.
Holly összecsücsörítette az ajkát.

211
 – Macskaköröm. Egy csaj, aki azért fanyalodik munkára,
hogy kifizethesse a lakbérét, túl link ahhoz, hogy elkötelezze
magát, és ezért fogalma sincs az igazi szerelemről, az évtized
felfedezéseként szeretne berobbanni Manhattan legmenőbb
képzőművészeti köreibe, de úgysem lesz belőle semmi.
– Pedig megérdemelnéd.
Holly előredobta a haját.
– Ó, ti angol srácok mindig tudjátok, mit kell mondani.
Mindketten kortyoltak az italból, és Matt észrevette, milyen
gyorsan ürül a pohara. Holly ugyanezt tapasztalta, és mohón
felhörpintette az utolsó cseppet is, aztán előbbre csúszott a
heverőn, úgy, hogy a szája csak milliméterekre volt a Mattétól.
– Most legalább mindketten tudjuk egymásról, amit
érdemes.
– Így igaz.
– Pedig azt mondják, hallgatni arany, beszélni ezüst.
– Az igazság viszont aranyat ér.
Holly, kezét Matt combján nyugtatva, még előbbre
nyomakodott, és szempillája alól hosszú pillantást vetett rá. A
fene egye meg, miért kergetett egész életében olyan nőket,
akik gyorsabban futottak, mint ő, ahelyett, hogy csak hátradőlt
volna, kivárva, hogy őt érje utol az események sodrása? És
semmi kétség: Holly aztán gyors tempót diktál. Ujjai feljebb
kúsztak az ingén, úgy játszott az anyaggal: huzigálta,
kisimítgatta, a bőréhez dörzsölte. Matt szíve hallhatóan
kalapált, és a mellkasa úgy bizsergett, mintha pici hangyák
ezrei zsibongnának rajta. Aranyos kis hangyák voltak – semmi
kifogása nem volt ellenük. Holly szája most megtalálta az övét:
meleg volt, puha és kiviízű. A lány végighúzta a nyelvét Matt
felső ajkán, Matt pedig – amire már rég nem vágyott –
legszívesebben lihegni kezdett volna. Igaz, előfordult ez a múlt
héten is, amikor az Embankmenten szaladt a busz után, de
akkor nem is bírta visszatartani a lihegést. No és persze ne
feledkezzünk meg a Szabadság-szobor lépcsőjéről sem.

212
 Matt megrettent. Ne merészeld ezt most elszúrni nekem,
Josie Flynn! Soha még nő nem vágyott ilyen kétségbeesetten a
testemre, úgyhogy sürgősen kopj le, és hagyj nekem békét!
Igazán mindent elkövettem, hogy megtaláljalak, de nem megy,
szóval szállj le erről a dologról!
Lehunyta a szemét, majd elképzelte, hogy a Tottenham
Hotspur nyeri meg a kupát, és más efféle valószínűtlen
forgatókönyveket eszelt ki, hogy gondolatai elterelődjenek, és
átadhassa magát Holly csókjának.
Holly, olyan váratlanul, mint ahogy letámadta, most
finoman elhúzódott tőle.
– Nem vagy éhes?
– Nem. – Miért kellett ezt abbahagyni?
– Nincs sok kaja itthon. Csak egy pár üveg szósz és egy kis
szusi.
– Elvagyok szószok nélkül – felelte Matt. Inkább folytasd,
amit elkezdtél! – És nyers halra se vágyom.
– Lemehetnénk a sarki delibe – javasolta Holly. – Isteni
aszpikos borjújuk van.
– Annyit ettem ma, hogy egész héten át kitart. – Matt
bizonyságképpen megveregette feszülő gyomrát.
Holly a füle mögé simította a haját.
– Tulajdonképpen mi történt? Lecsúsztál a randidról?
Matt bűntudatosan gondolt a mexikói étteremben
magányosan üldögélő Josie-ra.
– Nem – mondta habozva. – Tulajdonképpen nem is volt
randi. Mármint a szó igazi értelmében.
– Engem nem izgat – nyugtatta meg Holly. – Nagyvonalú
vagyok.
– De ha mondom, hogy nem volt…
– Akkor mivel töltötted a napot – a táplálkozástól
eltekintve?
– Hát… hogy is mondjam…
– Turistáskodtál?

213
 – Nos, ami azt illeti, táncoltam egy kis hava nagilát, jártam
körtáncot, néminemű Electric Slide-ot, egy kis csirketáncot, és
valamennyi Hey, Macarenát… – Matt közben dalra is fakadt, és
kezét csípőre téve gyér lelkesedéssel himbálta magát.
– Ne haragudj, ez kissé homályos…
Matt visszaejtette fejét a párnára, és lehunyta a szemét.
– Elmentem egy esküvőre.
– Nem igaz!
– De még mennyire, hogy igaz. Egy csupa ének, csupa tánc
nemzetiségi, azaz amerikai–zsidó esküvőre.
– Nem is tudtam, hogy esküvőre készülsz.
– Én sem. Azazhogy én azért sejtettem valamit.
– Ismerted a menyasszonyt vagy a vőlegényt?
– Erre újra csak nemet mondhatok. – Matt ismét megszívta
magát tequilával. – Nagyon hosszú mese.
– Micsoda érdekes egyezés…
– Micsoda? Talán te sem ismerted őket?
Holly arca különös kifejezést öltött.
Matt lelkébe ekkor valami hideg áramlat tört be. Olyan volt
az egész, mint egy horrorfilm, amikor az ajtó megreccsen, a
villany kialszik, a kísérteties zene felerősödik, és az ember
legszívesebben párnát tömne a szájába, mert tudja, hogy
valami rettenetes fog történni.
Most vette csak észre a gyönyörűen becsomagolt
nászajándékot, amely egy befejezetlen, leginkább kettétört
gyümölcsöstálat ábrázoló festmény mellett állt. Az
ezüstmintás csomagolópapíron túlcirkalmazott betűkkel a
„Sok boldogságot” felirat volt olvasható, és a csomag tetejéről
szalagcsokrok és fémszálas pántok kígyóztak lefelé. Hollyra
nézett, és vigyázott, nehogy eltátsa a száját. Istenem, add, hogy
ez ne legyen igaz!
– Én is éppen egy esküvőre indultam, amikor telefonáltál.
Matt tarkóján vigyázzba állt minden szőrszál. Valóban egy
krimi tetőpontján érezte magát.

214
 – Ez volt az a buli, amelyikre engem is hívtál, de én nemet
mondtam?
Holly megrázta a fejét.
– Nem tudtam, hogy te is esküvőre készülsz. Miért nem
szóltál?
Hányszor hangzott már el élete során ez a mondat? „Miért
nem szóltál?” Miért nem szóltál, hogy a legjobb barátnőmmel
szeretnél járni, miért nem szóltál, hogy előléptetésre pályázol,
és rosszul viseled, hogy az a taknyos Simpson legyen a
rovatvezető, miért nem szóltál, hogy ennyire szeretsz, akkor
nem hagylak el és a többi és a többi. Még hányszor vett volna
más irányt az a nyomorult élete, ha annyiszor szól, ahányszor
ezt a jelek szerint elvárták volna tőle? Hát persze! Szólnia
kellett volna, hogy a mai napon New Yorkban megrendezendő
esküvők közül ő egy meghatározott alkalmat keres, egy
meghatározott menyasszonnyal, egy meghatározott
nyoszolyólánnyal. Miért is nem szólt? Micsoda kibaszottul
hülye egy kérdés!
Holly előrébb csúszott, hogy ismét megcsókolja, Matt pedig
inkább nem szólt semmit, és hagyta, hogy a lány szája az övére
tapadjon. Ugyanilyen engedelmesen tűrte, hogy a nyelve
megkeresse az övét, kóstolgassa, kalandozzon rajta, majd
hegyével a fogait pásztázza.
Nem, ez lehetetlen. Ez már maga volna a szürrealizmus.
Képtelenség. Vagy mégsem?
Nyelvével Holly ajkát birizgálta, de a szeme nyitva volt, és a
feje kóválygott.
A lány most az ingét gombolta ki, enyhén nyugtalanító
szakszerűséggel. Aztán ujjai behatoltak a nyíláson – mintha
jeges uborka súrlódott volna Matt lázasan forró bőréhez. Matt
szeme kitágult, mert Holly most nyöszörögni kezdett – édes,
biztató kis hangokat hallatott, amelyek azonban nem
fojthatták el a Matt tudatában motozó kérdést. Lehetetlenség,
hogy tovább nyalakodjék, amíg meg nem tudja az igazat.

215
Muszáj, hogy választ kapjon. Feltartóztatta a lány kezét, amely
az ing alatt lassan a nyaka felé kúszott.
– Várj egy percre – mondta, és óvatosan arrébb húzódott. –
Mondj még valamit arról az esküvőről.
Holly értetlennek látszott, de hát ez az adott helyzetben
igazán természetes volt.
– Nagyon fontos.
A lány hátradőlt a heverőn; nem is tűnt olyan bosszúsnak,
amilyen lehetett volna. Széttárta kezét, amolyan „hát nem is
tudom, hol kezdjem” modorban.
– Egy régi barátnőm megy férjhez. Amikor én a képző-
művészeti főiskolára jártam, ő éppen kisegített egy sohói
galériában. Több képemet adta el a vastag barátainak.
Gyakorlatilag ő tartott el, amíg tanultam. Az adósa vagyok.
Matt intett, hogy folytassa; Holly is élénk taglejtésekkel
kísérte az elbeszélést.
– Megszerveztem, hogy a Headstrong előadjon pár számot
az esküvői fogadásán. De túl nagy lett volna a cirkusz. Veled
sokkal jobban érzem magam.
Jelezte: ennyi. Befejezte.
Matt finoman letörölte az orra alatt kiütött hideg verítéket.
– És nem lesz pipa a barátnőd, amiért nem mentél el?
Holly nevetett.
– Nem én leszek a legnagyobb gondja.
Matt visszafogta magát, nehogy a hangja fegyelmezetlenül
fel-le csúszkáljon. Ez olyankor fordult elő vele, ha nagyon
ideges volt; emiatt is dobták ki az iskolai kórusból.
– Talán illenék megmutatnunk magunkat.
– Két esküvő egy napon? Hát neked sosem elég a jóból?
Matt torkába gombóc szorult az aggodalomtól. Nagyot
nyelt.
– Alapjában véve nagyon érzelmes alkat vagyok.
Holly odatörleszkedett hozzá, szinte belébújt, és kezét
végighúzta a combja belső felületén.

216
 – Én is…
Matt egyre nehezebben kapott levegőt.
– …de pillanatnyilag egyéb elfoglaltságokon jár az eszem.
– Haha. Az enyém is – mondta Matt. – Hány óra is van? – Ki
akarta szabadítani a karját Holly szorításából, de a lány nem
hagyta.
– Későre jár.
– Odaérhetnénk még a vége előtt?
Holly ismét hátradőlt a kereveten; homloka ráncokba
szaladt.
– Hát igazán el akarsz menni?
Matt szíve kánkánt járt, de a látszat érdekében fesztelenül
vonta meg a vállát.
– Legalább alkalmam nyílna, hogy még egyszer
meghallgassam a Headstrongot.
– Hiszen rühellted őket.
– Lehet, hogy elhamarkodva ítéltem.
Holly rámosolygott.
– Ugye csak az én kedvemért csinálod az egészet?
Matt harminckét foggal mosolygott vissza rá, majd
szellemeskedni próbált, és bolondosan kacsintott.
– Lebuktam!
– Majd ha megjött a nászútról, felhívom és
kimagyarázkodom. – Aztán szinte áhítatosan fűzte hozzá: –
Három hétig fognak túrázni az Amazonas vidékén.
– Milyen izgalmas – mondta Matt.
– Sose aggódj – nézett rá Holly véghetetlen megértéssel. –
Itt is nagyon kedélyesen megleszünk. – Az üvegért nyúlt, és
ismét teletöltötte a két poharat. – Martha ki fogja bírni.
Matt úgy érezte, kisegérré zsugorodik, amelyet egy
hatalmas ordítás feszít szét. Megmarkolta Holly kezét.
– Vedd a kabátod! – ugatta, és közben vadul gombolgatta az
ingét, majd felrántotta a lányt a heverőről.
– De hát mi történt? Matt…

217
 Kiloccsantotta az italt a kis fekete ruhára, és miközben Matt
az ajtó felé ráncigálta, kétségbeesve próbálta elkenni a foltot.
– Mi történt? – ismételte meg.
– A kabátot! – vetette oda Matt, és a vállára dobta a magáét.
– Siess! Esküvőre megyünk!
– Te megőrültél! – kiabálta Holly, és fél lábon
egyensúlyozva próbált visszabújni a cipőjébe.
– Gyere már! Siess!
Matt fél lábbal már a folyosón volt, amikor hirtelen
megtorpant, és visszafordult Hollyhoz.
– Hol tartják azt az esküvőt?
– Long Islandon.
– Long Islandon, de azon belül hol?
– Zeppe Nászi Lakjában.
– Zeppe Nászi Lakja! – ismételte meg Matt, és arra gondolt,
hogy most jó lenne sürgősen elalélni.

218
 Harmincegyedik fejezet
Josie ujjai között sodorgatta az elhajított csokor leveleit, és
úgy érezte, nagyon ostoba szerepet osztottak rá. Glen és
Martha már jó ideje eltűnt. Gyanúsan hosszú ideje. Jack, aki
egymaga adta a házigazdát a saját esküvőjén, már-már
szánnivalónak és elárvultnak látszott. Éppen egy aprócska,
idősecske, tintakék hajú szicíliai nagynénivel táncolt, és
érződött, mekkora erőfeszítésébe kerül a nyájaskodás.
Josie legszívesebben felrúgott volna valamit. Teljes erőből.
Hová lett az ő angyali unokanővérkéje? És ami még
fontosabb: hová mehetett éppen az általa kiszemelt férfival?
Azért szenvedte végig az egész csokordobálós majomkodást,
hogy Glen legyen a jutalma. Hol lehetnek? És mi volt az az
életbe vágó ügy, amely miatt Martha elvonszolta a közeléből a
férfit, éppen amikor már kezdtek összemelegedni? Lehet
Martha bármilyen gyönyörű, elragadó, szellemes – nála
megbízhatatlanabb teremtés nincs a Földön. Josie
végigpásztázta szemével a sokaságot, hátha meglát valahol egy
libbenő fátylat vagy egy délcegen macsó násznagyot. Sehol
semmi. Akárhol vannak, akármivel foglalatoskodnak – a lehető
legrosszabb pillanatot szúrták ki.
– Hová lett az én megveszekedett lányom? – zsörtölődött
Joe, aki éppen legidősebb bátyja feleségével lejtett el Josie
előtt.
– Csak egy percre kiszaladt, Joe bácsi. Friss levegőt szívni.
– Friss levegőt, a seggem lyuka! Atyaisten, ez a lány lekésné
még a saját temetését is. – Joe hirtelen eszmélt rá, mit is
mondott, és az arca sírósra torzult.

219
 A francba… Josie elhagyatottan álldogált a táncparkett
szélén. Ekkor Nunzio bácsi bukkant fel mellette.
– Csörgünk egyet, kis hölgy?
– Miért ne?
Az öreg gyengéden ölelte át fonnyadt karjával, amely azt
sejtette, hogy egy életen át szántott, aratott és szüretelt,
jóllehet Martha elárulta, hogy a bácsi multimilliomos, és
valamiféle exportbirodalom feje. Ettől függetlenül remekül
mozgott, és Fred Astaire-hez méltó könnyed szakszerűséggel
bújtatta át Josie-t a többi pár között.
Bármilyen dallamosan csicseregte Celine Dion „A szívem
tovább ver” kezdetű számot, Josie-ban változatlanul motozott
az aggodalom, és Nunzio bácsi válla fölött is csak a tömeget
kémlelte, elveszett unokatestvére hátha feltűnik valahol.
– Lazíts! – szólt rá Nunzio bácsi. – Egy jó kupakolás, az kéne
neked.
– Az ég szerelmére, ne kezdje elölről. Én igazán mindent
elkövetek. Tegnapelőtt összefutottam valakivel, akivel az első
szóra ágyba bújtam volna, holott ez egyáltalán nem az én
stílusom, de az illető elhúzott a nagy kék semmibe; ma pedig
egész nap kergettem a násznagyot, erre most ő is eltűnt. Már
érzem, ahogy a fejem fölött összecsapnak a gátlások, úgyhogy
legalább maga hagyjon békén.
Nunzio bácsi valahány csorba fogával rávigyorgott, Josie
pedig visszanevetett rá.
– Ugye hogy nem is kapiskálja, miről beszélek? – kérdezte.
– Lófaszt – felelte a bácsi.
– Gondoltam – mosolygott Josie. – Maga is csak olyan, mint
a többi férfi, akivel dolgom volt.
Ekkor Jack jelent meg mellettük, még egyszer megforgatva
játékbaba-méretű, kékkel bemosott táncosnőjét.
– Josie, nem láttad Marthát? – kérdezte.
– Kis ideje már nem. Miért?

220
 – Most szolgálják majd fel a következő fogást, és nem
szeretném, ha nélküle fognának hozzá. – A homloka ráncos
volt – legalábbis ráncosabb, mint egyébkor. – Megyek,
megkeresem.
Josie maga sem tudta, miért ijedt meg ettől.
– Ne – mondta –, majd én.
– Talán Glen tudja, hol van… – mormolta Jack, és
körülnézett a násznagya után. – De őt sem látom.
– Valahol csak itt kell lennie – mondta biztatón Josie.
– Nem gondolod, hogy Marthának valami baja van?
– Ugyan. Biztos, hogy remekül érzi magát.
– Nekem úgy tűnik, már régóta nincs itt.
Josie nyugtatni próbálta.
– Talán megfájdult a feje… Hosszú volt a nap, meg minden…
– Közben arra gondolt: ki tudja? Elvégre valóban fájhat a feje.
– Majd én megkeresem, Jack. Te csak maradj a
vendégeiddel.
– Köszönöm, Josie. – Jack rámosolygott, és Josie-t váratlanul
érte a mosolyból kicsapó őszinte melegség.
A férfi már tovább akart táncolni, de Josie megszorította a
karját.
– Gratulálok, Jack. Ez nagyon szép esküvő volt.
– Köszönöm – felelte a férfi, szinte megható nyíltsággal. –
Örülök, hogy te is itt lehettél.
– Én is örülök.
Ekkor közéjük szökellt a fényképész, és kattintott egyet.
Mindketten egyazon pillanatban hunyorogtak.
– Jól rajtakapott! – mondta Jack, és nevetve tovakeringőzött.
Josie visszafordult a táncosához.
– Mennem kell – kiáltotta olyan hangosan, mintha az öreg
süket volna.
Nunzio bácsi csak mosolygott, és tovább táncoltatta.
– Mennem kell – ismételte meg Josie, és az ajtóra mutatott.
– Van egy rokonom, akit még meg kell ölnöm.

221
 – Si, si – bólogatott lelkesen a bácsi. – Si.
– Si – vágta rá Josie, és kibontakozott az öregúr karjából. –
Később majd még elkapom egy fordulóra.
– A tököm lángol, annyira kívánlak.
– Nem mondhatom, hogy ezt már sok férfitól hallottam
volna.
– Isteni valagad van.
– Köszönöm. – Josie fényes mosollyal nyugtázta a bókot. –
Magának pedig nagyon csúnya szája.
Mielőtt még kísértést érzett volna, hogy személyesen mossa
ki az öregember száját, faképnél hagyta, és a lépcső felé indult.
Lehet, hogy Martha felment a különterembe, és ledőlt kicsit.
Van persze rosszabb eshetőség is: talán elbújt egy zugba
Glennel, hogy a lehető legalkalmatlanabb időpontban idézzék
fel hajdani románcukat. De ha valóban a régi szép időkről
cseverésznek, ő mindkettejüket megöli. Ha a téma eddig elállt,
egy darabig még igazán várhattak volna.
Jack időközben elfoglalta helyét a nászi asztalnál.
Magányosnak látszott, és lerítt róla a szorongás. Újabb
gratulálók vonultak el előtte; szellemeskedő megjegyzésekkel
írták tele a vendégkönyvet, amelyre – akárcsak a
fényképalbumokra – az esküvő elmúltával többé egy lélek sem
kíváncsi. Jack idegessége senkinek sem tűnt fel.
Josie meggyorsította lépteit. Bárhol legyen is Martha –
legfőbb ideje, hogy visszanyargaljon.
A lakodalmi énekes megkocogtatta mikrofonját.
– Hölgyeim és uraim – a hölgykoszorú szépét már
kiházasítottuk! Most vacsora közben tovább szórakoztatjuk
önöket, mielőtt – itt jegyzeteibe mélyedt – átadnánk a terepet
a New York-i popvilág legizgalmasabb ifjú tehetségeinek: a
Headstrongnak!
Josie megtorpant. Headstrong?
Pincérnők jöttek elő, gőzölgő tálcáikon felszeletelt filet
mignonnal.

222
Headstrong? Hol az ördögben hallotta már ezt a nevet?

223
 Harminckettedik fejezet
Havazott, és nem találtak taxit; mintha kivesztek volna a
környékről. Holly szökdécselve próbálta elhelyezni a lábát a
magas sarkú cipőben, amelyet semmiképpen sem komolyabb
sétára terveztek, Matt pedig igyekezett kilépni, hogy
szabaduljon a hidegtől és a nedves arcukba csapó éles
hópelyhektől.
– Ez nagyon kellemetlen – morgott, a lányt magával húzva.
– Nem kötelező odamennünk – figyelmeztette Holly.
– De igen – felelte Matt, mintegy tisztázandó a helyzetet. –
Ne kérdezd, hogy miért, de igenis kötelező.
– Ez valami angol babona? – Holly félresöpörte a szája elé
tévedt, szélfútta fürtöket. A haja felül lapos lett, oldalt pedig
még jobban felgöndörödött és megduzzadt, mint a kis Crystal
Tippsé a Crystal Tipps és Alistair kutyus című rajzfilmben.
Isten a megmondhatója: aranyos volt, és percről percre
aranyosabbnak látszott; Matt bármikor máskor visszacipelte
volna a meleg, művésziesen rendetlen lakásba, hogy
megerőszakolja. Csak éppen most nem. Most tovább akarta
taposni a havat, mintha az Ice Station Zebra valamelyik drámai
jelenetében érezné magát, mert meg akart találni egy lila
muszlinba öltözött nőt, akinek fogalma sincs róla, hogy milyen
romboló hatással van Matt Jarvis szerelmi életére.
– Talán rosszat jelent, ha az ember elmulaszt egy esküvőt?
– De még milyen rosszat!
Holly mozdulatlanná dermedt, majd az ég felé tárta karját.
– Inkább megkockáztatom – mondta. – Mi történhet?
Feldagad az arcom?

224
 – Ne szórakozz. Már elfelejtettem, de az biztos, hogy
szörnyű dolgokra számíthatsz. El sem tudod képzelni.
– Allergiás leszek az alkoholra? Ennél rémesebbet tényleg
nem tudok elképzelni.
– Még öt percig bírd ki – kérte Matt rábeszélőn. – Öt
rövidke, vacak percig, és ha addig nem jön erre egy taxi, akkor
az egész le van fújva.
– Borzalmasan fogok kinézni. Át vagyok ázva, és a hajam
felgöndörödött.
– Szerintem elragadó vagy – intette le Matt.
– Ezt komolyan mondod? – kérdezte Holly, és az ujjára
csavart egy fürtöt.
Matt ránézett. Szemügyre vette nedvesen fénylő orrát,
átázott, felpöndörödött haját, nevetséges cipőjét, majd mély
meggyőződéssel kijelentette:
– Halál komolyan.
– Matt, kérlek, menjünk vissza hozzám – mondta a lány.
Matt megállt. A hó az arcába és a kabátjára hullott, és
fejéhez tapasztotta a haját. Az egyenletes utcai lárma ellenére
is hallotta saját lélegzetvételét. Körülöttük neonfények
táncoltak, a széleken fehér homályba veszve.
Ekkor kéretlenül megállt mellettük egy taxi. Matt tátott
szájjal meredt rá. Ez a sors. A sors nyavalyás, állhatatlan,
kiszámíthatatlan keze.
– Szállj be – utasította a lányt, majd kitárta az ajtót, és Holly
mögött ő is a kocsi belsejébe kecmergett.

225
 Harmincharmadik fejezet
Josie elindult a lépcsőn a különterem felé, ahol korábban az
egész társaság kipihente magát; az esküvői ünnepség duhaj
hangzavara lassan enyhe háttérzajjá halkult. A lépcsőket
vastag, hemoglobinpiros plüss-szőnyeg borította; sajgó lába
jólesőn süppedt bele. Lábujjai azonban tovább lüktettek a
szűk, lila cipőben.
Egyszer csak megállt, ránehezedve a végtelenbe tekeredő
mahagónikorlátra, amelyet csúszósra fényesítettek, és
érintetlen felületén nyomot hagyott a keze. Ezt kisuvickolni
nagyobb munka, mint a Forth híd kifestése, gondolta.
Most, hogy megpihent, képtelenül nehéznek tűnt, hogy újra
mozgásba lendüljön. Érezte, ki van facsarva. A térde már-már
felmondta a szolgálatot, ő pedig nem tett rajta erőszakot, és
hálásan roskadt le az alatta lévő fokra.
Hát megérte? Érdemes volt az egészbe ennyi szervező-
munkát, izgalmat, pénzt beleölni? Mi volt az értelme? Végső
soron kinek használ ez a rituális dorbézolás? Az ő esküvője
például tökéletes volt, és mégis, szinte napra öt évvel később,
a dolog túlhaladottá, céltalanná, értelmetlenné fakult, mintha a
házassági fogadalmak el sem hangzottak volna. Pedig ő aztán
nem vett fel rózsaszínű szemüveget, amikor férjhez ment;
nagyon jól tudta, hogy minden házaspár életében vannak
nehéz korszakok – de olyan áthághatatlan útakadályra, mint
az a szívós kis cafka a könyvelésről, mégsem számított. Bár jól
belegondolva talán mégsem kellett volna annyira
meglepődnie: Damien libidója mindig sokkal mozgékonyabb
volt, mint az IQ-ja.

226
 Pedig milyen boldogok voltak – ő legalábbis így hitte.
Akadtak hullámhegyek és hullámvölgyek – elvégre az olyan
férfi, aki egy polcot sem tudott felszerelni anélkül, hogy utána
tiszteletét ne tegye a villanyszerelő, a vízvezeték-szerelő és a
tűzoltóság, állandó családi feszültségforrás de közben
mekkorákat nevettek is együtt! Vajon Damien Melanie-val is
mozgatta-e árnyjátékszerűen a lábát szeretkezés után,
különböző alakzatokat vetítve az egyszerű magnóliaszínű
falra, amelyet mindig át akartak festeni, de valahogy sosem
került rá sor – és hangoztatta-e Damien, hogy az ő „párzó
jávorszarvasa” a szépségdíjas? Vagy könnyesre kacagták-e ők
is magukat a konyhapadlón, amiért az egymásról mintázott
sajtszobrocskák inkább a hasoncímű rajzfilm Beavis és
Buttheadjére emlékeztettek? Josie kételkedett benne. Melanie-
ról nem az jutott az ember eszébe, hogy sajtszobrokat faragna.
Az is lehet, hogy ő nem reagált megfelelően. Mára olyan
mindennaposak lettek a szerelmi viszonyok; többé senki sem
várja el, hogy a házasságok önműködően felboruljanak
miattuk, sőt az viselkedik felvilágosult, érett személyiségként,
aki jó képet vág a házastársi hűtlenkedéshez. A nagy
összefüggések szemszögéből nézve a dolognak semmi
jelentősége. Igaz, a válság idején ő még másként gondolkodott
erről. Damien viselkedésében egyébként nyoma sem volt
bűnbánatnak. Kitartón hajtogatta, hogy Josie rossz feleség volt,
s emiatt történt minden; arról, hogy ő maga milyen pocsék férj
volt, valahogy nem esett szó. Nem maga a házasságtörés a
bajok forrása, hanem a kölcsönös bizalom és tisztelet
megrendülése. Ha ez oda van, többé semmi nem pótolhatja.
Mihez kezd majd Damien – most, hogy ráunt a Melanie-val
és gyermekeivel eljátszott családi fészek komédiájára? Ugyan
megkísérelte, hogy ismét behízelegje magát Josie-nál, de ez
csak amolyan tessék-lássék igyekezet volt. Néhány, többnyire
ittas állapotban és hajnali egy órakor eszközölt telefonhívás;
egy-két csokor virág, még véletlenül sem Josie kedvenceiből;

227
időnként egy-egy garnitúra szexis fehérnemű, ami ajándéknak
túl otromba volt ahhoz, hogy komolyan lehessen venni. Ha
Damien igazán be akarta volna dobni magát, olyan
kivédhetetlen lett volna, mint egy lavina. Ki lesz vajon a
következő gyanútlan balek? – tűnődött Josie. Damien sajátos
válfaja a vámpírnak: ő az önbecsülést szívja ki készséges
áldozatából, bár ezzel is okoz annyi kárt, mintha a partner
vérére fájna a foga.
Magányosan élni nem volt könnyű; hiányoztak a meghitt
összebújások, és az emberi társaságot bizonyos fokon túl a
Korábban Prince Névre Hallgató Macska sem pótolhatta.
Voltak pillanatok – különösen úgy hajnali három körül –,
amikor Josie egyszerűen kifogyott az észérvekből, és annyira
vágyott Damien után, hogy szinte odaképzelte maga mellé az
ágyra, és kinyújtotta a kezét, mintha megérintené – jóllehet
történetesen ebben az új ágyban Damien még egyszer sem
fordult meg. Ilyenkor vette igénybe forró vizes palackját, és
reggelre a fájdalom többnyire elszállt, sőt egészében meg
kellett állapítania, hogy egyedül élni még mindig kellemesebb,
mintha továbbra is Damienhez volna láncolva.
Josie felpillantott a lépcsősor végére. Őszintén remélte,
hogy Marthával kegyesebb lesz a sors. Lentről nevetés
foszlányai hatoltak el füléig. A fenébe is – most már tényleg
mozdulnia kell, ha nem akarja, hogy szegény Jack egész éjjel
egyedül szórakoztassa a vendégeit. Nagy nehezen
feltápászkodott, és továbbindult.
Idefenn minden olyan békés, olyan csendes volt. Josie
lábujjhegyen óvakodott végig a folyosón, a dús axminsteri
szőnyeg elnyelte léptei neszét. Ha most itt meghalna, senki
nem venné észre.
Befordult a különterem rövid, folyosószerű előszobájába. A
falon aranykampóról Martha váltóruhája lógott átlátszó
fóliában: türelmesen várakozott a halványkék, majdnem fehér

228
nadrágkosztüm és a hozzáillő sötétkék bokacsizma. Martha,
mint mindig, ezúttal is tökéletes lesz.
A különterem csukott ajtaja mögül halk mormogás
hallatszott. Ez csak Martha lehet. Talán azért jött fel, hogy
telefonáljon, hogy még az utolsó percben elintézzen egyet-
mást.
Josie csendesen megkocogtatta a tömör faajtót.
– Martha…?
Válasz nem érkezett, de így is tudta, hogy van benn valaki. A
moraj erősödött, a hangok ismerőssé tisztultak. Josie hegyezte
a fülét, de az ajtó túl vastag volt.
Másodszorra már határozottabban kopogott.
– Martha!
Elforgatta a kilincsgombot, és a jól olajozott ajtó
hangtalanul megnyílt.
– Ótejóisten – mondta Josie, és még abban a pillanatban
szájához kapta kezét, de már késő volt, jócskán késő: kiguvadt
szeme már majd’ kiugrott a helyéből.

229
 Harmincnegyedik fejezet
Havazott, és Matt a taxi ablakán kibámulva hallgatta az
ablaktörlők surrogását. A forgalom végig akadozott, mert
mihelyt az utakra a legcsekélyebb hóréteg is odafagyott – nem
ártalmasabb, mint tortán a cukormáz –, a New York-iak,
akárcsak a londoniak, egyik pillanatról a másikra elfelejtettek
vezetni. Igaz, Matt maga már hónapok óta nem ült autóban. A
kocsi odalett, ugyanúgy, mint az a néhány, szívéhez nőtt
Gustav Klimt-nyomat, a Breville-féle kenyérpirító, amely
egyetemi évei alatt megóvta az éhhaláltól, és az a térfél, amely
a hitvesi ágyban őt illette.
– De lassan cammogunk – mondta, és megpróbálkozott egy
bágyadt mosollyal.
Holly odabújt hozzá.
– Fázom.
– Tessék… – Lecsavarta nyakáról a sálat, a lány haja alá
fűzte, és gyengéden beburkolta vele.
– Köszönöm – hálálkodott Holly, és még szorosabban
hozzásimult.
A sofőr szőrme fülvédős bőrkalapot viselt, és érzékelhetően
takarékoskodott a fűtéssel. Az idegen New Yorkban akár
folyamatosan is panaszkodhatott a hőmérsékletre, mindhiába
– a helyieknek a jelek szerint semmi érzékük nem volt a
környezeti hőmérséklethez mint olyanhoz, és mindenütt vagy
túl hideg, vagy túl meleg volt. Matt hosszan, lassan kifújta
magából a levegőt, és figyelte, ahogy tovagomolyog a taxi
hideg légterében. Mi a jó nyavalya ütött belé? Miért robog
(haha, ez éle volt) keresztül Manhattanen összebújva egy
nagyon csinos lánnyal, aki ha nem is olthatatlan szenvedéllyel,

230
de mindenesetre komoly érdeklődéssel vágyik a testére, csak
azért, hogy futólag megpillanthasson egy angol
nyoszolyólányt, aki valószínűleg minden teketória nélkül
felszólítaná, hogy húzzon el a sunyiba. Hát viselkedhet így
épelméjű ember? Nem tenné sokkal bölcsebben, ha békén
hagyná azt a Flynn nevű nőszemélyt, és mentve a még
menthetőt, legalább némi kis élvezetet szippantana ki a
helyzetből?
Lenézett Hollyra. A lány szemhéja elnehezült, arcán révült,
álmatag kifejezés jelent meg.
– Mit gondolsz, vége lesz az egésznek, mire odaérünk?
– Valószínűleg – felelte álmosan Holly, és elnyomott egy
ásítást.
– Már a Headstrongon is túl vannak?
– Valószínűleg.
– Ugye nem ezt tervezted a mai estére?
Holly felhúzta az egyik szemöldökét, a szája körül lusta
mosoly játszott. Legalább neki még van kedve mosolyogni,
gondolta Matt.
– Hát nem egészen – felelte, de nem nézett vissza rá.
Matt sóhajtott.
– Így vagy amúgy, de az biztos, hogy ezt a hétvégét irtóra
elcsesztem.
Holly még jobban rátapadt, és becsúsztatta kezét a kabátja
nyílásán; Matt nyaka libabőrös lett jeges ujjhegyeitől.
– A hétvége még tart – susogta.
– Ne… – A lány szeme még csukva volt, de a szája csodálatos
érzékkel éppen egy csóknyi távolságra közelítette meg Mattét
– csak egy parányi fejmozdulatra volt szükség, és kezdődhetett
volna a dokkolás. Mattben tombolt a határozatlanság; a szíve
olyan szabálytalanul és ritmustalanul vert, mint a Headstrong
dobja. Felnézett, és éppen elkapta a sofőr pillantását. A
jóember elmélyülten figyelte őket a visszapillantóból.

231
 Matt megvonta a vállát, hogy tájékoztassa szorult
helyzetéről; a sofőr válaszképpen szintén rántott egyet a
vállán. Mattnek több se kellett. Hátrahanyatlott a hideg
műanyag ülésen, magával húzva Holly forró, álomittas testét.

Már nagyon régóta tartott az út, anélkül, hogy ötről a hatra

jutottak volna. Damien görcsösen eltakarta az óráját. Nem,
csak azért sem bűvöli tovább azt a rohadt órát, mert a végén
még idegbeteg lesz tőle. Az elemi iskolában volt egy Joseph
Miller nevű fiú, aki olyan ügyesen utánozta a dadogást, hogy
mindenkit megnevettetett, de aztán egyszer csak nem bírta
abbahagyni. Damien két évvel ezelőtt egy számítógépes
tanácskozáson összefutott vele egy harrogate-i szállodában, és
az ürge még mindig dadogott. Damien az ő példáján tanulta
meg, hogy sosem szabad alábecsülni sem a neurózisok
veszélyességét, sem a népszerűség-hajhászás árnyoldalait.
Most is kényszerítette magát, hogy hátradőljön a taxi hideg,
rugalmatlan ülésén.
Az életben minden a pontos időzítésen múlik. Tudják ezt a
komikus színészek csakúgy, mint a gazdálkodók, a tőzsde-
ügynökök és a lottónyertesek. Hogy lehet hát, hogy épp a
nyomorult taxisofőrök nem hallottak róla? Az övé félig
hátradőlt gyöngyborítású ülésén, és bár kezét folyamatosan a
dudán tartotta, megnyomni valamiért nem akarózott neki. És
Damien érezte, hogy hiába öntené ki a szívét; olyannak
látszott, akit a legkevésbé sem rendítene meg, hogy utasa
idejövet jócskán rávert Amex-kártyájára, és most egy igazi jól
megtermett dél-afrikai csodakövet rejteget a felső zsebében,
helyrehozandó felborult házasságát.
Nem, ez így nem lesz jó. Ha továbbra is egy helyben
vesztegelnek, Josie-val legföljebb a londoni gépen találkozhat.
A hóesés hollywoodi arányúvá sűrűsödött – akár a Holiday
Inn híres jelenetében, amikor Bing Crosby kissé logikátlanul

232
azt énekli, hogy fehér karácsonyról álmodik, és közben ki sem
látszik a tonnányi fehér szöszből, amelyet valami tébolyult
segéderő a hógépből rázúdít. Damien megpróbált nyugalmat
erőltetni magára, de a nyugalom békésebb körülmények
között sem volt az erőssége. Josie bezzeg értett hozzá, hogy
nyugodt maradjon, de ő inkább a rövid fortyogások és gyors,
Uzi-szerű kisülések embere volt. A rövid fortyogás most is
viharos sebességgel közeledett a forrponthoz, és rosszkedvén
mit sem enyhített a tény, hogy Trini Lopez vagy másvalaki
teljes hangerővel bömbölte bele a „La Bambát” a kocsi
légterébe, úgy, hogy a hangszórók csak úgy sisteregtek, és az
ajtók fájdalmasan megvonaglottak.
Damien előrehajolt.
– Nem tudna megkérdezni valakit a központtól, hogy mi a
baj?
– Nem beszélni ááángol – felelte a sofőr.
– Nincs a rádióban egy adó, ahol közlekedési híreket
mondanak? Ha jól tudom, a világ egyik technikailag
legfejlettebb városában vagyunk, vagy mi a szent szar!
– Hablo español – közölte a sofőr.
Damien visszahanyatlott az ülés támlájára.
– Moi aussi – morogta. – Dos cervezas, por favor.
– Ha-ha – szólt a sofőr. – Cervezas!
A mellettük lévő sávban egy kocsi valamivel előbbre
araszolt. Damien, mint akit puskából lőttek ki, előredőlt. Amaz
miért araszolt előbbre, és ők miért nem? Ilyen az ő formája;
akármelyik sorhoz csatlakozzék, legyen bár bankban,
lakásépítő szövetkezetnél vagy a szupermarketben, mindig,
mindig a másik sor halad gyorsabban, sőt már-már szédítő
gyorsasággal. Damien dühödten nézett ki az ablakon. A
szomszédos sávban a pasas ismét előbbre araszolt.
– Na, most már betelt a pohár – mondta Damien, és
cselekvésre szánta el magát. Lehet, hogy gyalogszerrel nem jut

233
el Long Islandre, de akkor sem fog itt tehetetlenül ücsörögni,
anélkül, hogy tudná, miről van szó.
– Maradjon itt! – ordított rá a taxisofőrre, akit mindenfelől
Buickok, Lincoln Continentalok és további sárga taxik
szorongattak, és aki a felhívás nélkül sem lőtt volna ki.
Damien kiugrott a kocsiból, és csúszkálni kezdett az utat
borító jégkérgen. Hogy szándékai felől ne lehessen kétség, jó
nagyot csapott az ajtón: hadd lássa mindenki, hogy ha egyszer
Damien Flynn akcióba lép, ott kő kövön nem marad. Kabátja
hajtókáját a füléig húzta, de így is fájdalmasan kellett
érzékelnie, hogy a kövérre hízott, lucskos hópelyhek éppen a
két szeme között csapódnak be. Még mélyebbre fúrta kezét a
zsebében, és összegörnyedt a hideg ellen, majd szilaj iramban
indult el az egy helyben rostokoló autók mentén, amelyek
messzire ellátszó hátsó lámpái pimaszul hunyorogtak.
– Na lássuk, rendet teremt-e egy angol ebben a diliházban!

Matt sofőrje – ennyi nyilvánvaló volt – egy darabig érdeklődve

figyelte, hogy nyalják-falják egymást utasai a hátsó ülésen,
majd hirtelen bocsánatkérő arccal kihúzta magát, és zavart
képet vágott.
– Semmi bajod? – kérdezte Matt, és levakart Holly
kabátjáról egy kis, régóta megszilárdult hamburgermaradékot.
– Azt hiszem… – Holly kisimította arcából a haját. Kissé
kábultnak látszott – de ki vehette volna ezt zokon? Az egyik
pillanatban még hosszú, gyengéd csókban forrtak össze, a
következőben pedig – bumm – leszánkáztak az ülésről, és a
kocsi padlóján kötöttek ki. A bummnak nem volt semmilyen
átvitt értelme, nem a szerelem vagy az érzéki szenvedély
kirobbanása sodorta őket magával – nagyon is földhözragadt
oka volt: taxijuk – bumm – egyenesen és nem csekély erővel
belehajtott az előttük araszoló kocsi hátsó részébe, majd –
bumm-bumm – gyorsan nekik csapódott a mögöttük jövő. És

234
ezekben a pillanatokban egyik vezető sem látszott
különösebben boldognak.
Az összegyűrt motorháztető alól gőz- vagy füstpászma tört
fel – mindenesetre olyasvalami, aminek jelenléte a legkevésbé
sem volt természetes – és bomlott szét a levegőben. Az előttük
lévő taxi csomagtartója középen belapult és felpattant,
előtárva tartalmát: emelők, kötelek, pótkerekek és
szerszámládák kusza egyvelegét. Egy-két darab éppen kapóra
jöhetett volna, ha a sofőr nem veszti el minden humorérzékét,
és feltalálja magát. Ám nem így történt. Ehelyett hátrajött
Matték taxijához, és üvöltözni kezdett. Méghozzá tele
torokból.
Matt felsegítette Hollyt a padlóról, és bágyadtan nevetett.
– Fogadjunk, hogy most arra gondolsz: a hapsi több bajt
okoz, mint amennyit megér.
– Hát nagyjából.
– Értem.
A lány elhelyezkedett az ülésen, és a nyakát próbálgatta,
nem rándult-e meg. A nyaka azonban sértetlennek tűnt,
ellentétben a cipősarkával, amely a megpróbáltatás hatására
kettétört.
– A kurva életbe – káromkodott, és viharosat sóhajtott
hozzá. Úgy látszott, mindjárt elsírja magát. – Melletted aztán,
Matt Jarvis, nincsenek unalmas pillanatok.
– Hát ritkán – ismerte be Matt.
Sofőrjük közben kiszállt, és szenvedélyes vitába
bonyolódott az elülső taxi sofőrjével. Mindketten ordítoztak,
és fenyegetőn lóbálták a karjukat. Matt csak azon imádkozott,
hogy verekedés ne legyen a dologból. Ő, ahogy az a
Headstrong-féle sajnálatos közjátékból is kiderült, úgyis csak a
rövidebbet húzná.
– Jobb lesz, ha én is kiugrom, és kiderítem, miről van szó. –
Azzal átmászott Hollyn, és kinyitotta az ajtót.

235
 – Nem hiszem, hogy ma este még eljutnánk Martha
esküvőjére – mondta a lány. – Nincs más hátra, mint kivárni,
amíg feldagad az arcom, vagy másvalamilyen katasztrófa ér.
– Azt hiszem, ez csak akkor fenyeget, ha szándékosan
maradsz távol. Ha becsülettel mindent megpróbáltál, és
minden lépésnél akadályok tornyosultak az utadba, akkor a
sors alighanem eltekint a megtorlástól. – Matt reménykedett,
hogy sikerült megnyugtatnia a lányt, és azon fohászkodott,
hogy bárcsak igaza lenne.
Holly utána mászott, és ahogy a behavazott útra ért,
megkérdezte:
– Divat még tornyosuló akadályokról beszélni?
Matt a lány felé fordult, és újra beterítette a sáljával.
– Rockújságírók körében feltétlenül.
– Akkor egy szavam sincs.
Az aszfalton közben egész kis karattyoló csoport gyűlt
össze. A vita két eredeti résztvevőjéhez csatlakozott a
harmadik taxisofőr is, továbbá egy rendkívül felindult pasas,
aki feltűnő menedzseröltönyt viselt, és angol akcentussal
hangoskodott.
Mialatt Matt és Holly a hóban vacogva csak az események
pereméről követte a felhevült vitát, a sofőrjük egyszer csak
feléjük fordult, és rájuk szögezte hüvelykujját; gyűlölködő
arckifejezését Matt merőben indokolatlannak ítélte. Nem
tartotta magát gyávának, de most szívből remélte, hogy
megússza ezt a kis epizódot, anélkül hogy padlót fogatnának
vele. Hiszen a legutóbbi sérülései még be sem gyógyultak!
– Ezek ketten tehetnek róla – hőzöngött a sofőr. – Az én
taximban volt nekik muszáj bibizni. Nem tudtam figyelni, ezért
mentem bele magába.
– Szó sem volt bibizésről – tiltakozott Matt. – Legfeljebb
néhány gyengéd pillanatról beszélhetünk. Különben is maga
bujtott fel. Én tanácstalan voltam, amíg maga nem tett egy
olyan fura vállmozdulatot. Ezért csókoltam meg a hölgyet.

236
 – Ó, valóban? – kérdezte sötét arccal Holly.
A sofőr széttárta karját, hogy jelezze, mennyire ártatlan.
– Én semmit nem csináltam, hölgyem.
– Majd mindent megmagyarázok – ígérte kapkodva Matt.
– Kíváncsian várom – szólt Holly.
– Mindebből még nem következik, hogy magának is
ütköznie kellett – oktatta ki harsányan a menedzseröltönyös
férfi a maga sofőrét. – Öt percre, mindössze öt percre hagyom
egyedül, hogy kiderítsem, mi a helyzet, miért kerültünk ilyen
rohadt dugóba, és mire visszaérek, a taximat szétlapítva
találom! – A férfi az arcára tapasztotta kezét, hogy valamelyest
fegyelmezze magát. – Talán maga is a bibizést figyelte?
– Nem bibiztünk – mondta kórusban Holly és Matt.
– A hátralévő életem forog kockán, mialatt itt behorpadt
lökhárítókról vitázunk! – A férfi már a haját tépte. – Úgy sietek,
ahogy még soha senki. SÜRGŐS A DOLGOM, értik végre?
Három és fél ezer mérföldet tettem meg az Atlanti-óceán fölött
annyi idő alatt, mint a reptértől idáig! – Elhallgatott, majd
csüggedten, szinte elhaló hangon tette hozzá: – Tisztelettel
kérdem, nem tehetnénk magunkat végre sebességbe, hogy
elmozduljunk erről a kurva, kibaszott helyről itt?
A többiek csak álltak; senki sem mozdult.
– Kérem az egész társaságot…
Továbbra sem történt semmi.
A férfi ekkor édeskésen elmosolyodott, és sürgetőn kaszált
a kezével.
Időközben, mialatt a kis csoport csak állt a hóförgetegben a
befagyott gyorsforgalmi út kellős közepén, körülöttük
megindult a forgalom, és minden irányból dudák tülköltek
feléjük. Matt összehúzta magán a kabátot, és a bajsza alatt
mindennek lehordta magát. Ez volt a négyszázhuszonhetedik
elhibázott döntésed, Matthew. A rohadt életbe, ott kellett
volna maradnia Holly lakásán, hogy megegye azt a nyers halat,

237
kilője magát a tequilával, és – ha minden jól megy – hagyja
magát elcsábítani.
A behorpadt elülső taxi vezetője a csomagtartóhoz
battyogott, és megpróbálta rácsapni az ajtót, az azonban ismét
csak felpattant. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte a
műveletet. A sofőr újból próbálkozott, ezúttal már
keményebben, ám az eredmény most is elmaradt. A sofőr sötét
pillantással nézett körül, majd még egyszer, ezúttal teljes
erejéből, rávágott az ajtóra, amely most bölcsen csukva
maradt.
Az egész társaság felszabadultan sóhajtott.
A kék öltönyös vadember visszaindult a maga taxijához, de
útközben szándékosan nekiütközött Mattnek.
– Szerencséd, öreg, hogy nem akasztottál le egy maflást –
sziszegte összeszorított foggal, mint egy bábjátékból szalajtott
gazfickó.
– Hozzám beszél? – kérdezte Matt.
– Hozzád hát! – A férfi Matt felé bökött mutatóujjával, majd
kitartón igyekezett tovább a kocsija felé.
– Miért éppen velem van baja? – kiáltotta utána Matt,
amikor úgy látta, a pasas már nem fordulhat vissza.
A férfihoz tartozó sofőr bűnbánó képpel loholt utasa
nyomában, majd mindketten beszálltak, és a taxi pufogó és
csikorgó zajok közepette bekapcsolódott a forgalomba, hogy
hamarosan belevesszen az éjszakába.
Matt összeverte a kezét, hogy valamelyest átmelegedjen.
– Nos, úgy látom, már csak mi maradtunk – mondta
jókedvet színlelve.
– Szálljanak be – rendelkezett a sofőr.
Holly némán siklott be a kocsiba, Matt pedig kirázta hajából
a havat, és követte.
– Szerencséd, öreg, hogy nem akasztottál le tőlem is egy
maflást – mondta a lány, és karját a mellén összefonva
behúzódott a sarokba.

238
 Matt nem talált szavakat, annyira felháborította ez az
igaztalan vádaskodás. A forgalom elsüvöltött mellettük, a
fényszórók homályosan villództak a behavazott ablakokon túl.
A sofőr kényelembe helyezkedett gyöngyös ülésén, és
megigazgatta bőrsisakját. Az előttük lévő kocsi elporzott,
magával vonszolva elülső lökhárítójukat, amely megkínzott
papagájként sivalkodva csúszott tova az úton.
A sofőr száját eltátva nézett körül.
– Maga csak hajtson – szólt rá fagyosan Matt.
Ha egész nyomorult életében mást nem visz is végbe: csak
azért is eljut ma éjjel Martha nyomorult esküvőjére.
A sofőr sebességbe tette a kocsit, kiengedte a kéziféket, és
belenézett a visszapillantóba; feltehetőleg ellenőrizni akarta,
csókmentes övezetté nyilváníthatja-e a taxiját. Matt óvatosan
Holly felé sandított: a lány befészkelte magát a sarokba,
nedves arcocskáján gőgös kis fintor ült – közvetlen veszélyre
nem volt kilátás.
A sofőr elforgatta a kulcsot a gyújtásban. Kattanás – aztán
semmi. Újra próbálkozott. Kattanás – semmi. Még egyszer.
Kattanás, újabb kattanás – és utána a süket semmi. A sofőr
hátrafordult, és kérdőn nézett Mattre. De Matt mit mondhatott
volna neki? Legföljebb azt, hogy döglött lovat kár ostorozni.

239
 Harmincötödik fejezet
Martha szoknyája a derekáig volt felgyűrve, szépséges,
pókháló-finomságú uszálya belelógott az óriás rákadagot
körítő paradicsommártásba, amely az ülepét is fenyegette.
Glen nadrágja viszont a bokája köré gyűlt – és mindketten
olyan hangokat hallattak, amelyeket a hatvanas évek
legrosszabb pornófilmjeihez társított az emlékezet. Ám a
menyasszonyi fátyol az élénk, vonagló mozdulatok ellenére is
kitartott a helyén; a derék Beatrice valóban bámulatos munkát
végzett.
Josie álltában megdermedve nézte a jelenetet; nyelve
kifityegett szájából, a szeme, mint valami eszelős
karikatúrafiguráé, kocsányon lógott. Azok ketten úgy
egymásba voltak temetkezve, hogy észre sem vették
megjelenését. Mi lett volna, ha Jack lép be? Mi lett volna, ha
most ő nézné, ahogy násznagya és ifjú felesége mindenről
megfeledkezve, az őrjöngésig köcsögölnek? Vajon ugyanilyen
fürge lenne Martha, ha ki kellene evickélnie a slamasztikából?
Furcsa élmény volt így, hívatlan nézőként meglesni ezt a
világból kiszakadt intim együttlétet. Előfordult-e már, hogy
Damien az ő kedvéért ilyen maradéktalanul kirekesztette a
környező valóságot? És ő maga járt-e valaha a szenvedély
ilyen szédítő csúcsain, különösen egy ennyire feszült, ennyire
kockázatos helyzetben? Ha igen, nem emlékezett rá, ami
semmiképpen sem jelentett jót.
A helyiség, ahol korábban már mind megfordultak, mit sem
változott; a fülledt meleg inkább csak fokozódott. A szalonnás
ínyencségek, amelyeket Jack kifogásolt, kihűlve dermedeztek a
megszilárdult zsírban; Martha sminktáskája félig nyitva hevert

240
az öltözőasztalon; a pamlagon, ott, ahol Felicia néhány percig
pihentette lüktető lábujjait, most is gyűröttek voltak a párnák.
Miért nem azon szeretkeznek?
Bizonyára kényelmesebb volna, mint egy
paradicsommártásos tányérban megmerítkezni…
Martha időközben eljutott az orgazmus küszöbéig, átírva az
ismert dalt „Itt megy el az ará”-ra. A hörgések mind
hangosabbak és – legalábbis Josie fülének – mind
színpadiasabbak lettek; Martha most úgy viselkedett, mint
Meg Ryan a When Harry Met Sally vendéglői jelenetében –
kényszeredetten, híján minden meggyőző erőnek. Damien
mindig felpanaszolta, hogy Josie nem eléggé lármás – szerinte
a nő hangereje – mint az autórádióé – egyenes arányban van
az élvezettel. Miért van az, hogy a gyönyör csendes, diszkréten
tompított változatát senki sem értékeli? Martha szeme csukva
volt; egész testével rátapadt Glenre, kétségbeesetten
markolászva az elegáns szmokingot, és Josie megállapította,
milyen nevetségesen fest a szmokingzakós férfi kigombolt
ingében, bokáig tűrt nadrágjában. Szemlátomást annyira
sürgős volt a hancúrozhatnékjuk, hogy még tisztességesen
neki sem vetkőzhettek. A nők azonban valamilyen okból még
rendetlen, szedett-vedett öltözékben is megőrzik
csáberejüket, míg a férfiaknak nem áll jól a hiányos öltözék –
és Glen sem volt kivétel.
Martha immár olyan hangokat bocsátott ki, mintha
vajúdna: sikítozott, kiabált, és úgy dobálta a fejét, mint egy
megszállott. Aztán egyszer csak kinyitotta a szemét, egyenesen
Josie-ra nézett, és a következő sikolyát – efelől Josie-nak
kétsége sem volt – már nem a kéj csalta elő. Glen azonban mit
sem vett észre, és úgy érezte, kötelessége viszonozni az
óbégatást. A dolog kezdett elviselhetetlenné fajulni – a Josie-
ban felrémlő hasonlatok hovatovább az állatvilágot idézték.
Damien egyszer levitte Brightonba, egy romantikusnak szánt
hétvégére. A szomszédos szobában lévő párocska azonban

241
egész álló éjjel úgy döngette egymást, mint két nyúl, aminek
fényében az ő szegényes kis kétszeri nekifutásukból minden
romantika kiveszett. Az ágy fejlapja egyhangú
szabályszerűséggel csapódott a falnak, és ezt betetőzendő,
amazok ketten éjfélig úgy hápogtak, mint két kacsa, egy óráig
úgy bőgtek, mint két szamár, kettőig úgy bégettek, mint két
juh, háromig úgy röfögtek, mint két disznó, mígnem végül,
hajnali négy órakor, mielőtt az egyidejű orgazmus egész
állatfarmot mozgósító pillanataiig eljutva elhallgattak volna,
Josie egyszer csak fickándozni kezdett az ágyon, és
bekapcsolódott a kukurikúba. Damien magánkívül volt
mérgében; azt állította, hogy Josie – mármint hogy ő? –
tönkretette kettejük romantikus hétvégéjét. Kinevezte
irigynek és kicsinyesnek, amiben lehetett valami –
legfőképpen azonban fáradt volt. Damien azt is megjósolta,
hogy a reggelinél össze fognak futni a párocskával, és könnyen
lehet, hogy ez így is történt. Több nő is volt a
reggelizőhelyiségben, akiről fel lehetett tételezni a röfögést és
a vijjogást, ám a férfiak egyáltalán nem keltették ilyen
eredményes hosszútávfutók benyomását. Josie-nak elvben
csak ájult tiszteletet kellett volna tanúsítania, ő azonban
ingerlékeny volt, és elhanyagoltnak érezte magát – aznap nem
is álltak egymással szóba. Hát ennyit a romantikáról. Lehet,
hogy Damien elégedettebb lett volna, ha ő is átröfögi az
éjszakát? Akkoriban még valamin tűnődött: ha a falakon ennyi
minden áthallatszott, milyen érzés lenne közös helyiségben
tartózkodni egy ilyen párocskával? Nos, most legalább erről is
szerzett valamelyes tapasztalatot.
Martha továbbra is megbabonázva meredt rá, arcát
iszonyat, rettegés és gyönyör elegye torzította el. Az egész
kezdett átmenni lidércnyomásba. Josie úgy érezte: itt a végszó
a távozásra.
Becsapta maga mögött az ajtót, majd súlyosan
nekihanyatlott. Rosszullét környékezte. A szíve összeszorult, a

242
gyomra émelygett. Kísértést érzett, hogy még egyszer kinyissa
az ajtót és bekukucskáljon, mint a melodramatikus filmeken,
ha valaki meg akar győződni róla, hogy az imént valóban
valami hihetetlen szörnyűséget látott. És hát ami odabenn
történik, egyértelműen szörnyűség – ezt első látásra is
megállapíthatta. Igazából semmi szüksége nem volt rá, hogy
még egyszer végignézze, amint Marthát a férje násznagya
annak rendje-módja szerint derekasan meghágja.
Josie torka kiszáradt, a nyelve súlyos volt. A lila
muszlinruha mintha összement volna, úgy szorította bordáit;
tüdejéből pedig fojtogatón préselődött ki a lélegzet. Szája
fölött utálatos kis izzadságcseppek gyűltek meg, a tenyere
olyan forró és ragacsos volt, mintha mérföldeket futott volna.
Itt baj van. Nagyon nagy baj. Martha csak alig néhány órával
ezelőtt ígért örök szerelmet, tiszteletet, engedelmességet és
egyéb baromságokat, és a hangjából mély meggyőződés
sugárzott. Mi romlott el? Lehet, hogy ez csak egyetlen,
kivételes alkalom, gondolta Josie; tudatában villámgyorsan
peregtek le a különféle forgatókönyvek. Talán csak amolyan
kisebb eltévelyedésről van szó… Ó, valóban? Ha valaki az
esküvői fogadásán feloson a lépcsőn egy numerára a
násznagyával, az nem afféle kisebb eltévelyedés. Úgy látszik, a
Damiennel való hosszú együttélés kijjebb tolta erkölcsi
világképének határait. Nos, akkor talán nevezzük… Josie
lehunyta szemét, úgy kutatott belső adattárában megfelelő
minősítés után. Lehetne, mondjuk… De nem. Akárhogy
igyekezett, nem talált mentséget Martha számára.
Az ajtón túl elnémult a sok óóó és ááá, sertésszerű hangok
sem hallatszottak többé; csupán tüllzizegés és cipzársurrogás
szűrődött ki. Josie, még mielőtt Martha kócosan és kihevülten
megjelenhetett volna, bevette magát a női mosdóba, hogy időt
nyerjen és eltervezze: mit is mondjon unokanővérének,
anélkül, hogy a kelleténél többször használja a kurva szót.

243
Josie a hideg vizes csap alá tartotta kezét, és addig folyatta rá a
vizet, amíg ujjai érzéketlenné váltak. A nyersen megvilágított
tükörben arca olyan sárgás volt, mint a tapétaragasztó. Hiába,
a lila mégsem az ő színe. Vagy talán csak ma nem az?
Az ajtó tétován kinyílt, és Martha óvakodott a helyiségbe. A
fátyol most is biztosan ült a fején, de a szája körül elkenődött a
rúzs, és uszályának vége rózsaszín volt, sőt megdermedt
mártáspöttyök tapadtak hozzá.
Josie a tükörből nézett vissza rá.
Martha pillantása vízben ázó ujjaira siklott.
– Még rajtad van a csipkekesztyű – jegyezte meg.
– Tudom, mit csinálok – csattant fel Josie, de azért
elrántotta kesztyűs kezét a csap alól.
Martha a falnak dőlt, és felsóhajtott:
– Én is.
Josie megperdült, és szembefordult vele.
– Na ne mondd!
Martha zilált és szánalmas benyomást keltett, de általában
lágy pillantású zöld szemében valami dacos, kemény fény
szikrázott, mint mentás bonbonban a töltelék.
– Öt percnek se rémlik, hogy álmatagon néztél Jack
szemébe, és azt suttogtad: mindhalálig. Emlékszel még?
Megfogadtad, hogy másra rá sem nézel, és csak neki őrzöd
meg magad. Volt egyetlen szó is, amit komolyan gondoltál?
– Akkor még igen.
– Akkor! – robbant ki Josie-ból az indulat. – De hiszen nem
tavaly történt, nem is hat hónapja, még csak nem is hat napja,
hanem – az ujjain számolta ki az időt – mindössze hat órája!
– Tudom. – Martha hangja halk volt, de elszánt. – A dolgok
változnak.
– De a francba is, nem ilyen gyorsan.
– Éppen hogy így.

244
 – Nem igaz.
– Miért, Damien mennyi idő alatt hagyott el?
– Ez övön aluli ütés, Martha. Az egészen más helyzet volt.
Nem öt percet, hanem öt évet éltünk le együtt. Te meg még az
esküvői tortát sem vágtad fel!
– Talán visszaválthatnánk – mormolta Martha.
– Állítólag meg szokás tartani a keresztelőig.
– Azt hiszem, a körülményekhez képest túl derűlátó vagy.
– Én pedig azt hiszem, hogy egy tisztességes esélyt sem
adtál ennek a házasságnak.
A sarokban, a Tampax-gép és az önműködő kézszárító alatt
egy bársonyszék állt, és Martha most leroskadt rá, térde köré
csavarva az uszályt.
– Nem való hozzám.
– Jack?
– Dehogy, én Brad Pittre gondoltam – mondta pökhendin
Martha.
– Én pedig Glenre. Kérlek, próbáld használni a fejedet.
– Azt teszem. És meggyőződésem, hogy Jack nem hozzám
való.
– Ez az időpont, Martha, nem alkalmas ilyen kijelentésekre.
Tegnap kellett volna erre a következtetésre jutnod.
– Te mondtad, hogy olyan, mint egy sharpei.
– Így is van.
– Hát akkor?
– Te pedig azt mondtad, hogy szereted. Mi több: neki is ezt
mondtad. A templomban kiálltál fél Szicília elé, és biztosítottad
szerelmedről.
– Akkor így is éreztem – erősködött Martha.
Josie azt kívánta, bárcsak Martha fejét tarthatná a hideg
vizes csap alá.
– Most pedig már nem.
– Úgy van. Most már nem…

245
 – Hallgass rám, Martha… – kezdte Josie azon a – reményei
szerint – józan és megfontolt hangon, amellyel adott
alkalmakkor problematikusabb tanítványait igyekezett jobb
belátásra bírni. – Lehet, hogy Jack úgy néz ki, mintha
laboratóriumban tenyésztették volna. Meglehet, hogy az
időnél is vénebbnek látszik, és az is lehet, hogy az
elviselhetetlenségig csökönyös és kenetteljes. Mi több:
meglehet, hogy magam más férjet javasoltam volna számodra.
Mindez, sok egyébbel együtt, igaz lehet, Martha, de te
választottad őt, nem más, és ezt a bánásmódot nem érdemli
meg. Legyen bár akármilyen, követett légyen el bármit – erre
nem szolgált rá.
– Nem követett el semmit. Minden az én felelősségem.
– Ettől aligha lesz boldogabb.
– Ezen nem segíthetek – vágta oda Martha harciasan.
– Igenis segíthetsz. Te vagy az egyetlen, aki haladéktalanul
véget vethet ennek a rossz komédiának.
Martha szája lebiggyedt.
– A férjed ezekben a pillanatokban odalenn vár rád, mialatt
te a násznagyával picsipacsizol. Éppen egy kék hajú szicíliai
gnómot táncoltat, akinek olyan a képe, mint egy összegyűrt
papírzacskó, és mindent elkövet, hogy kedves és előzékeny
legyen hozzá.
– Ez még nem ok arra, hogy vele maradjak.
– Nem bántott meg semmivel. Magad mondtad, hogy imád,
hogy a tenyerén hordoz. Ez sem számít?
– Te sem bántottad meg Damient, mégis elhagyott.
Josie józan érvei lepattogtak Martha teljesen logikátlan
gondolkodásáról. Ebbe még dr. Spock is beleőszült volna, mint
ahogy Josie-ra sem hatott felvillanyozóan.
– És hogy kerül a képbe Glen?
– Úgy, hogy szeretem.
– Ő is így érez?
– Igen. Mindig is szeretett.

246
 – Túlságosan megbízol egy hapsiban, aki lelépett, mert nem
volt hajlandó felelősséget vállalni egy olyan helyzetben,
amikor égető szükséged lett volna rá.
Martha arca megvonaglott.
– Az már régen volt.
– De azóta sem láttad! – emlékeztette Josie indulatosan. –
Miből gondolod, hogy ha majd a zenekar elhallgat, és a fények
kialszanak, nem húzza el újra a belét? Vagy most itt marad, és
segít a romok eltakarításában? Honnan tudod, hogy ezúttal
számíthatsz rá?
– Azt hiszem, most kitart mellettem.
– A hitet és a tudást világok választják el.
– Ahogy akarod. Tudom, hogy most számíthatok rá.
– Csodálkoznál, ha azt mondanám, hogy ezelőtt egy órával
arra kért: töltsem vele a hétvégét?
– Mert azt gondolta, elveszített.
– Nos, mint az esküvőd násznagya joggal gondolhatta.
– Nem tudunk egymás nélkül élni.
– Eddig nagyon jól megvoltál nélküle.
– De most már nem.
– Mondd, Martha, megkérdezhetem, hogy nem esett-e a
közelmúltban valami nehéz tárgy a fejedre?
Martha mintegy halálos fáradtan lökte el magát a
bársonyülésről.
– Visszakanyarodtunk beszélgetésünk elejére, Jo. Tudom,
mit csinálok.
– Szabadna érdeklődnöm, hogy ez pontosan mit jelent?
– Glen meg én együtt megyünk el innen.
– Most?!
– Most.
– Hát nincs egy lélekgyógyászod? Úgy tudom, minden
amerikai pszichiáterhez jár.
– A helyzet az, hogy én is.

247
 – Akkor csöngesd fel. Most mindjárt. Hallgasd meg, miként
vélekedik arról, hogy egy másik férfi meg akar szöktetni az
esküvődről.
– Azt mondaná: tegyem, amit az érzelmeim sugallnak.
– Akkor ócska kuruzsló! Hallgass inkább rám.
– Az érzelmeim azt sugallják, el kell mennem.
– Ezt nem teheted, Martha.
– Nincs más választásom.
– Nem igaz. Töltsd a hátralévő időt úgy, mintha mi sem
történt volna, táncolj Jackkel, mosolyogj a vendégeidre, igyál
pezsgőt – lehetőleg minél többet –, és vágd fel azt a nyavalyás
tortát. És utána adj magadnak fél évet, de legalább fél évet,
hogy ezt az egészet rendesen átgondold. Hosszú évek óta éltek
egymástól távol; mit számít még néhány vacak hónap?
– Nem bírok addig várni.
– Akkor legalább néhány hétig…
Martha csak állt, mozdulatlanul.
– Vagy még néhány napig…
Martha nem szólt semmit.
– És ha azt mondanám: várj legalább holnapig?
Martha az uszályával babrált. Úgy látszott, csak most veszi
észre, hogy az elmúlt órában paradicsompirosra színeződött.
– Az isten szerelmére, Martha, kérlek, könyörgök, ne hagyd
magára Jacket, hogy egyedül kínlódjon ezzel a rengeteg
vendéggel, a tortával meg a kimagyarázkodással.
– A ma éjjelt Glennel akarom tölteni. – Martha megragadta
Josie kezét; most derült ki, hogy a kesztyű még mindig vizes. –
És azt akarom, hogy segíts benne.
Josie hátrahőkölt.
– Azt már nem. Soha! Soha!
– Azt akarom, hogy te mondd meg Jacknek.
– Nem, nem és háromszor is nem.
– Az unokatestvérem vagy. Meg kell hogy tedd nekem.
Kérlek…

248
 – Ez nincs a nyoszolyólányi szerződésemben. Ne is
beszéljünk róla.
– Mert nem olvastad el az apró betűs részt.
– Soha!
– Én nem tudok a szemébe nézni.
– Pedig muszáj, Martha. Legalább ennyivel tartozol neki.
Martha nagyot rántott fátylán és fejdíszén, de az építmény
szemernyit sem mozdult.
– Ki kell másznom ebből – vinnyogta. – Különben meghalok.
– Nem te vagy életveszélyben, hanem Jack – mondta Josie.

249
 Harminchatodik fejezet
– Azt hiszem, most történetesen nem vonz a társaságod –
motyogta Holly, miközben szórakozottan rugdosta az út szélén
felgyűlt hótömböket. A haja olyan volt, mintha Bryll krémmel
a fejéhez lapították volna, és meleg kabátjában is vacogott.
Remegő ujjakkal dugott a szájába egy cigarettát, és hogy
megszívja, összecsücsörítette már amúgy is elkeskenyült ajkát,
a füstöt pedig valósággal beleköpte a hóesésbe. – Úgy érzem,
mintha megerőszakolnád a magánszférámat.
– Csak a visszaverődő hőt próbálom átadni – védekezett
Matt.
– Köszönöm, nincs szükségem rá.
– De igenis van. Nesze a kabátom… – Matt kigombolkozott.
– Kurvára kihűlnél – mondta a lány panaszosan. – Hagyd
csak magadon. Majd kibírom valahogy. Csak tudatni akartam,
mennyire szenvedek.
– Mindketten ki fogunk hűlni – mutatott rá Matt. – Szálljunk
inkább vissza a taxiba.
– Hitler nem enged dohányozni odabenn – mondta Holly, a
levegőt böködve cigarettájával.
A keskeny járda széléről figyelték a csigatempóban
vonszolódó forgalmat, várva a kisegítő kocsit, amelyet
sofőrjük már jó néhány perce megrendelt. A taxis maga a
motorháztetőt támasztva élvezte jól megérdemelt cigarettáját,
anélkül, hogy rájuk nézett volna. De hát könnyen
élvezkedhetett, amikor báránybőr bundát és szőrme fülvédős
repülőssapkát viselt.
– Hát nem tudsz meglenni cigaretta nélkül?

250
 – Nem, Matt, nem tudok – acsargott a lány. – Sok mindennel
megbirkózom ezekben a percekben, többek között a te
jelenléteddel is, de cigi nélkül történetesen nem megy. Segít,
hogy agyonhajszolt idegeim valahogy megőrizzék a génjeim
által elrendelt alakzatukat.
Matt helyénvalónak érezte, ha ő is rugdalni kezdi a havat.
– Sajnálom, hogy így alakult az esténk. Kicsit túl sok a
zűrből, nem igaz?
Holly némán felhorkantott.
– Ígérem, hogy kárpótolni foglak.
– Mikor? – Holly ismét letüdőzte a füstöt. – Ha jól tudom,
holnap hazautazol.
– Visszajövök.
Holly rámeredt.
– Valamikor. Valamikor nagyon hamar. El fogom intézni.
Holly ismét horkantott egyet.
– És akkor mindent kipótolok. Elviszlek valami
rokonszenves helyre. A randevúim általában mindig
élményszámba mennek.
Holly ezúttal akkorát horkantott, hogy még a taxisofőr is
megfordult, és rájuk nézett. Matt bocsánatkérő pillantást
vetett rá, a sofőr pedig tovább hódolt káros függőségének.
– Martha esküvője majd felvidít. – Szívesen megbökte volna
Hollyt, de úgy gondolta, jobb, ha virágos kedélyét megtartja
magának. – Ihatunk valamit, rázhatunk egyet,
meghallgathatjuk a Headstrongot.
Bátorítón ringatta meg csípőjét a lány előtt. Annak
orrlyukain füst – vagy pára? – távozott. Szemfestéke kis
csatornákat vájt magának az arcán; hovatovább úgy festett,
mint a Kiss-együttes valamelyik kevésbé vonzó tagja. De hát
Matt ugyebár aligha tehetett neki szemrehányást. Elvégre az ő
hibájából kerültek ilyen csávába.
– Ezekben a pillanatokban sehová sem kívánkozom
kevésbé, mint Martha esküvőjére – jelentette ki vontatott

251
hangon a lány. – Nincs más vágyam, mint hogy hazamenjek,
eresszek magamnak egy jó forró fürdőt, és utána belezuhanjak
az ágyba.
Matt szeme felragyogott. Lehet, hogy számára is ez a
követendő út. Josie Flynn utáni hajszája hovatovább már
Monty Python és a Szent Grál kalandjára emlékeztet; ideje,
hogy feladja, és maga is a habfürdő, valamint a tehermentes
szex alternatívája mellett kötelezze el magát.
– De egyedül – tette ekkor hozzá Holly, majd eldobta
cigarettáját, és céltudatosan beletaposta a hóba.
Bazmeg, gondolta Matt. Vagy ne bazmeg, csak döntsd el
végre. Miért nem ejti már ezt az egész Josie-ügyet? Egyáltalán:
miféle ügyről beszél? Jelen helyzetében ügynek még csak
nyoma sincs. Olvasott egyszer egy könyvet egy férfiról, aki
halálosan beleszeretett egy sosem látott nőbe. A kórt De
Clerambault-szindrómának hívták, és tünetei közé tartozott,
hogy az érintett telepatikus úton közvetített vagy csak általa
áhított szerelmi üzeneteket fedezett fel mindenütt:
bokrokban, felhőkben, még a birkatrágyában is. A popsztárok
jól ismerik e kór kihatásait: megszállott őrültek ostromolják
őket, akiknek meggyőződése, hogy kívül-belül ismerik
bálványaikat, holott mit sem tudnak róluk. Volt egy bizonyos
nő, aki szentül hitte, hogy John Lennon neki írja valamennyi
számát. És az ilyesmi nem csupán akkor következik be, amikor
az ember nyomott hangulatban vagy kedvese által elhagyatva
hallgatja a rádiót, és azt gondolja, hogy hopp, ez a nóta
egyenesen nekem szól; nem, az ilyenek valóban, kezükkel a
szívükön tudni vélik, hogy John rájuk gondolt, amikor ezt vagy
azt a számot komponálta. Kicsit félelmetes az egész. Vajon mit
gondolt az illető nő, amikor a Sárga tengeralattjárót hallgatta?
Netán ezt a kis eltévelyedést mindenestül Paul számlájára
írta?
Matt felnézett a felhőkre, és úgy érezte: szerelmese az
elemek útján mindössze annyit üzen, hogy további erős

252
havazások várhatók. És mégis: meg kell hogy találja. Isten
tudja, miért, de nem tehet mást. Lehet, hogy nincs is
szindrómája vagy rögeszméje – talán csak egész egyszerűen és
régimódian eleped a szerelemtől. Valahol mélyen benne
fészkelt az érzés, hogy Josie Flynnről kár lenne lemaradni –
gyomoridegességéből arra következtetett, hogy ez az érzés
valahol a zsigereiben rendezkedett be. Úgy tűnt, a nő horga
beléakaszkodott, és őt immár eltéphetetlen kötelék fűzi hozzá;
és purgatóriumi kín volt a tudat, hogy Josie valahol itt van
ebben a pokolbéli városban, a következő kanyarnál, a
következő hóakadályon túl vagy a következő lerobbant
taxiban, csak éppen ő nem férkőzhet hozzá.
Végszóra melléjük gördült a póttaxi. Matt még ki sem
nyithatta előtte az ajtaját, Holly máris egy ugrással benn
termett.
– Haza akarok menni – közölte, amikor Matt bizonytalanul
mellé huppant, élvezve az egész lényét elborító meleget.
– Nagyon-nagyon pipa lennél, ha nélküled mennék el
Martha esküvőjére? – kérdezte, miközben a melegtől folyni
kezdett az orra, és apró tűszúrások bizsergették a bőrét.
Holly döbbenten fordult felé.
– Az én barátnőm megy férjhez, és akkor nélkülem állítanál
be?
– Hát valahogy úgy – mondta Matt. – Mármint ha nem volna
ellene kifogásod.
Most eszmélt rá, hogy a bőrét csipkedő tűszúrások inkább
kellemesek, mint fájdalmasak. Gyönyör és izgalom hullámzott
át az erein, kicsit viszketősen, mintha egy érdes gyapjúpulóver
horzsolását érezné.
Holly vizslatón nézett a szemébe.
– Lehet, hogy van itt valami, amit nem értek? – kérdezte.
– Azt hiszem, Holly, kicsit mindketten sötétben
tapogatózunk – felelte Matt, és elborzadva észlelte, milyen
álmatag lett a hangja.

253
 Harminchetedik fejezet
– Josie… – kezdte Glen, amikor Marthával visszamentek a
különterembe. Úgy festett, mint akinek égető szüksége van egy
erős italra, egy cigarettára vagy esetleg egy űrhajóra –
bármire, ami jelenlegi szorult helyzetéből kiragadná és
átröpítené egy másik bolygóra.
Martha lezöttyent az öltözőasztal elé; Josie megállapította,
hogy még nem látott nála komorabb, durcásabb
menyasszonyt. Glent anyjától ellesett, megsemmisítő
pillantással sújtotta – ezt a nézést eddig kizárólag parkolási
ellenőröknek, szállítóknak és tanácsi tisztviselőknek tartotta
fenn, és általában le is törte vele a szarvukat. Glen is
szemlátomást magába roskadt. Időközben legalább felöltözött,
jegyezte meg magában Josie. Igazán kínos volna, ha egy ilyen
szép szál felnőtt férfi a bokszer alsónadrágja nélkül roskadna
magába. Marthának egyébként igaza volt, Glen popsija valóban
isteni; persze jobb lett volna, ha más körülmények között jut
erre a felismerésre.
– Tudom, mit gondolhatsz – kockáztatta meg óvatosan a
férfi.
– Nem, Glen, erről neked fogalmad sem lehet.
– Bizonyára reménytelen seggfejnek tartasz.
– Inkább a rohadék és a tetű szavak jártak az eszemben.
– Egyikünk sem akarta, hogy ez megtörténjék…
– Akkor miért történt meg mégis? – kérdezte Josie. – Senki
sem kényszerített rá.
– Szeretem Marthát.
– De magadat feltehetőleg sokkal jobban, különben nem
tettél volna ilyet vele. Ha szereted, nagy ívben el kellett volna

254
kerülnöd. Az ég szerelmére – hiszen ma volt az esküvője! És te
vagy a férjének a násznagya. Hogy tehettél ilyet?
– Nem hinném, hogy a magyarázkodásnak értelme volna.
– Nem nekem tartozol magyarázattal, hanem Jacknek.
– Az nem lenne tisztességes…
– Valóban? Tisztességesebb megpattanni a feleségével és
rám bízni a piszkos munkát? Ó, te gerinctelen…
– Josie – szólt közbe idegesen Martha –, ki kell bújnom
ebből a ruhából.
Josie odalépett, és rángatni kezdte a ruha cipzárját.
– Erre most nincs időnk – hördült fel Glen. – Mielőbb ki kell
jutnunk innen.
– De így akkor sem mehetek! – tiltakozott Martha.
– Nincs más lehetőség.
– Legalább ezt hadd vetem le – rimánkodott Martha, és
cibálni kezdte a fátylát – természetesen hiába.
Josie is bekapcsolódott, és lázasan bogozgatta a finoman
áttört, sűrű tüllrétegeket.
– Legalább háromszáz hullámcsat vagy mi a fene rögzíti.
Meg se moccan. – Josie elképzelte, mit szól majd Beatrice, ha
megtudja, hogy a frizurája tartósabbnak bizonyult, mint a
házasság.
– Ne törd magad, Martha. Majd holnap veszünk mindent –
ruhákat, cipőt, mit tudom én. Ami csak kell. Jack bármelyik
percben utánad jöhet.
– Nem akarom látni – mormolta Martha könnyektől elfúló
hangon.
– Képtelen vagyok eltávolítani – jelentette be Josie. –
Beatrice ezt a fejedhez hegesztette. – Talán ezért nem
működik rendesen az agyad…
– Akkor most mit tegyek?
– Glennek igaza van, Martha. – Josie feladta az erőfeszítést,
és leengedte a karját. – Ha meg tudod tenni, akkor menj.
Tűnjetek el innen. Hadd mossák ki mások a szennyest.

255
 – És mi lesz a váltóruhámmal?
– Hagyd csak itt – sóhajtott Josie. – Minél kevesebb
emlékeztet erre a csődtömegre, annál jobb.
Glen átkarolta és felsegítette Marthát, aki immár
leplezetlenül zokogott.
– Josie, ugye megmondod Jacknek?
– Megmondom.
– Mondd, hogy nem akartam neki fájdalmat okozni.
– Ez kissé üresen kongana, Martha. Ha az ember nem akar
valakinek fájdalmat okozni, akkor nem művel vele ilyeneket.
– De azért még szeretsz, ugye Jo-jo?
– Most történetesen még csak rokonszenves se vagy nekem.
Martha arcán könnyek peregtek végig.
– Azt mondtad, hallgassak a szívemre, bármit is sugall. Szó
szerint így mondtad.
– Kár volt hallgatnod rám. Sokszor magam sem tudom, mit
beszélek. De most menjetek, mielőtt még észreveszik, hogy
eltűntetek.
– Köszönöm, Josie – hálálkodott Martha, és magához ölelte
unokahúgát. Josie nem akart ellágyulni, de a jó szándék kevés
volt: ő is elsírta magát.
– Légy boldog, nővérkém.
– Az leszek. – Egymás karjában pityeregtek, mialatt a
háttérben Glen nyugtalanul toporgott.
– Menjünk már – szólt sürgetőn.
Martha csak vonakodva bontakozott ki az ölelésből.
– Hívj majd fel, hogy tudjam, hol vagy – kérte Josie. Martha
bólintott, majd menyasszonyi ruhájának csipkeujjába törölte
könnyeit, immár szemfestékkel is gyarapítva a visszatetsző
foltok növekvő számát.
Kinyitották az ajtót, és mint valami rossz B kategóriás
filmben, kikandikáltak a folyosóra, hogy tiszta-e a levegő.
Természetesen tiszta volt.
– Isten veled, Josie.

256
 – Telefonálj.
– Ezt már mondtad.
– Nem tudom, mi mást mondhatnék.
– Mert nincs is más.
Josie rántott egyet a vállán.
– Hát akkor isten veled.
– Isten veled, Jo. – Martha újra megcsókolta, majd Glen
kezébe kapaszkodva kióvakodott az ajtón. Mivel senki sem
volt a láthatáron, ez is csak fölös drámázás volt, és Josie
hirtelen mérhetetlenül fáradtnak érezte magát.
– Martha – kiáltott utánuk azt mondtad, szeretnéd, ha az
emberek örökké emlékeznének az esküvődre.
Martha megfordult, és szomorúan mosolygott a könnyein
át.
Josie inkább csak a maga kedvéért tette hozzá:
– Szerintem inkább az lesz a baj, hogy ha akarják, sem
tudják majd elfelejteni.

Josie a csupasz karjába törölte könnyeit, és fásultan caplatott

lefelé a dús, bársonyos szőnyegen, figyelve, amint Martha és
Glen, akik csak néhány fokkal előzték meg, lopva kiosonnak az
éjszakába. Közben a lépteik felgyorsultak, és a végén már úgy
vihorásztak, mint új házasok, ha nászútra indulnak.
– Atyaisten – mondta Josie, és kezén a még mindig nedves
kesztyűvel, megdörzsölte az arcát.
A lépcső aljánál egy pincér állt, tálcáján túlcsorduló
pezsgőspoharakkal. Josie elmart egyet, és fenékig kiürítette. –
Ahhoz, ami rám vár, még mindig nem vagyok elég részeg –
motyogta, és újabb pohárral dobott be, majd szájához kapta
kezét, hogy elfojtson egy böffenést, és végül kelletlenül
elindult a bálterem felé.
A küszöbön megállt, és onnan szemlélte a mulatságot,
amely még mindig teljes gőzzel tombolt – valóban pompásan

257
sikerült esküvő volt. Az események váratlan alakulása csak
ekkor kólintotta főbe. Most újabb banda játszott – négy
harmatosan ifjú, csípőrázó, szíveket szaggató tizenéves, akik
rapmodorban forgattak ki egy régi Beatles-számot, a
szicíliaiak pedig úgy vonaglottak a parketten, hogy az Chubby
Checkernek, „a tviszt királyának” is becsületére vált volna.
Everybody’s green, ‘cos I’m the one who won your love…
Ez a Headstrong! Maguk a Nyakasok! Josie már tudta, hol
hallotta ezt a nevet, de mielőtt még a felismerést
megemésztette volna, Jack lépett oda, szélesen rávigyorgott, és
barátságos puszival üdvözölte.
– Na, megtaláltad Marthát? – kérdezte, és a karjánál fogva
behúzta Josie-t a terembe.
Josie lehalkította hangját.
– Beszélnem kell veled, Jack. – Sosem hitte volna, hogy egy
ilyen mondat – az EastEnders című sorozaton kívül – a való
életben is elhangozhat.
– Meglepetést tartogatok neki.
Josie Jack kezére tette a kezét.
– Azt hiszem, ő is neked.
Jack, ha lehet, még szélesebben vigyorgott.
– Tűzijáték is lesz! – újságolta. – Martha imádja! Titokban
szerveztem meg, ő nem is sejti. Mindjárt kezdődik.
– Elhiszem – mondta halkan Josie –, de ez tényleg nem
várhat.
Jack homloka elfelhősödött.
– Csak nincs valami baja?
– Attól függ, mit értesz bajon. – Josie megfogta a férfi kezét.
A vendégek kiözönlöttek a teraszra, tűzijátékot nézni. – A
többiek csak nézzék, de mi vonuljunk el valami csöndes
helyre.
– Nincsenek jó híreid, igaz, Josie?
– Nincsenek.

258
 A sugárzó mosoly eltűnt, és vele Josie bátorsága is jórészt
elszállt.
– Gyere, menjünk – mondta.
Ahogy Jacket kalauzolta az asztalok között, és aztán a
kerten át a csónakház felé, eszébe jutott, a fejlemények
fényében milyen nevetségesnek hat előző csónakházi
kiruccanása. Odakinn hideg volt, és most nem számíthat Glen
szmokingzakójának jóleső védelmére. Továbbra is
valószerűtlennek érezte mindazt, ami történt. Olyan volt, mint
egy gonosz álom, amiből az ember hajnali háromkor, vacogva
és verítékezve riad fel. Most is csak abban reménykedhetett,
hogy még ágyban van, és hamarosan felébred, és akkor
kimarad ebből az egészből. Talán már csak egy perc, és
megszólal a vekker; akkor pedig elindulhat az ósdi, roskatag
camdeni iskolába, ahol újabb izgalmas nap várja az
információ-technika berkeiben. Mi köze neki ehhez a
históriához? Glen Donnelly… Micsoda sötét alak! Akármilyen
helyes a popsija, akkor is csak ócska, széllelbélelt, élvhajhász
gazember! Ő és Matt Jarvis az első számú jelöltek az Év
Szemétládája versenyen.
A szeme sarkából rásandított Jackre. A szája éppolyan ívben
görbült lefelé, mint a bajusza, és látszott az arcán, milyen
gondterhelt – amire minden oka megvolt. Josie még kifelé
menet felkapott az egyik asztal romjai közül egy félig tele
pezsgősüveget és két viszonylag tisztának látszó poharat.
– Tudod, hogy nem iszom – figyelmeztette Jack.
– Most majd fogsz – jelentette ki Josie. – Nekem elhiheted.

A sárga taxi nagy csikorgás és a füstölgő gumiból kicsapó

bűzfelhő közepette húzott oda Zeppe Nászi Lakja elé –
Damiennek végül mégiscsak sikerült meggyőznie a sofőrt a
„sürgős” szó értelméről.

259
 Kifizette a fuvart, kiszállt a taxiból, és megállapította, hogy a
havazás elállt. Az ég tiszta volt, a levegő fagyosan,
bizsergetően ropogós. Összedörzsölte a kezét, részben a hideg
ellen, részben hogy levezesse növekvő izgalmát. Érezte, hogy
fogytán az önfegyelme – már ha eddig volt ilyen. De sebaj –
fegyelmezett férfiak nem repülik át az óceánt, nem birkóznak
meg ennyi kavarodással, és nem szórnak ki ilyen töméntelen
sok pénzt, csak azért, hogy bizonyságát adják romolhatatlan
szerelmüknek.
Kiemelte útitáskáját a kocsiból, majd becsapta az ajtót.
– Hallja csak, cimbora – kiáltotta ekkor egy férfihang –, nem
foglalná le nekünk azt a taxit?
Damien benézett a sofőr ablakán.
– Várjon még, öregem – mondta. – Újabb fuvar a láthatáron.
Ekkor felnézett – Martha állt előtte. Sokkal nyúzottabb és
megviseltebb állapotban, mint az egy átlagos menyasszonytól
elvárható.
– Martha…?
Martha csak most vett tudomást Damienről. Tágra nyílt
szemmel bámult rá, és Damiennek feltűnt, milyen vörös és
zavaros ez a szempár – úgy látszott, akármikor forogni
kezdhet. Ez a csajszi jó pár pohár pezsgőt guríthatott le, amíg
ilyen állapotba került. Igaz, hogy mindig is híres volt erről a
képességéről. A legjobbak között is megállta a helyét – a
bulizásban igazi bajnok volt. Damien őszintén remélte, hogy a
hozzá tartozó pofa tudja, mit spájzolt be.
Martha szeme átmenetileg kitisztult.
– Damien!
– Mesésen nézel ki.
– Mit keresel itt?
– Csak nem mulasztom el, hogy személyesen gratuláljak a
kedvenc unokasógornőmnek! – Damien letette táskáját a
kövezetre, és átölelte Marthát. – Gratulálok! – Majd jó erősen
szájon csókolta, és megismételte: – Gratulálok!

260
 Magában el kellett ismernie, hogy Marthában nem teng túl a
lelkesedés; még szerencse, hogy nem ennek a gratulációnak a
kedvéért repült idáig, mert akkor ez a kelletlen fogadtatás
elrontaná az egész mulatságot.
– Épp most indulunk – közölte a nő.
– Csak azt ne mondd, hogy ekkora sietség után lekéstem a
buliról!
– Nem, nem. Csak mi ketten… azazhogy én… szóval…
Martha elhallgatott.
– Hol marad akkor a nagy búcsúztatás?
Martha szorongva pillantott körül.
– Nem lesz – mondta.
– Más szóval csak így titkon lopakodtok el. Csak csendben,
csak halkan, hogy senki meg ne hallja!
– Valahogy úgy.
– És hová készültök? – kacsintott rá Damien.
Martha kótyagosnak látszott.
– Azt nem tudom.
– Szóval titok, mi? Remélem, valamilyen egzotikus karib-
tengeri szigetre…
– Ó, értem már, mire gondolsz…
A férfi, aki megkérte Damient, hogy foglalja le a taxit, most
közelebb lépett, és fenyegető képet vágott.
– Martha, jobb lesz, ha indulunk.
– Ez bizonyára a férjed – mondta Damien, majd a férfi keze
után nyúlt, és erélyesen megrázta. Az idegen kéz bágyadtan
pihent meg az övében; aztán a férfi még egy torz vigyorral is
megpróbálkozott. A mindenit, bitang jó esküvő lehetett itt,
hogy menyasszony is, vőlegény is ilyen lehervadt állapotban
van! – Gratulálok, öreg… – Damien vállon veregette a férfit –
mintha egy betonfalat lapogatott volna. – Te aztán megütötted
a főnyereményt.
– Tudom.
Martha a kövezetet bámulta.

261
 – Valami különös adottságod lehet, hogy ez a madárka így
lépre ment. Mindig úgy képzeltem, hogy csak bilincsben lehet
az oltárig hurcolni!
– Martha! – mondta a férfi, célzatos pillantást vetve a taxi
felé.
Martha nyugtalanul sodorgatta a fátylát.
– Hosszú mese, Damien, és most nincs rá időm, hogy
beavassalak a vérfagyasztó részletekbe.
– Aha – szólt Damien, hirtelen lelohadt lelkesedéssel.
– Mennünk kell.
– Szerencsés nászutat! És ha valami nem megy, csak
gondoljatok rám!
Az ifjú házasok összenéztek.
– Viszlát, haver – mondta az óriás, és betuszkolta Marthát a
várakozó taxiba.
Damien megveregette a kocsi tetejét.
– Legyen az utatok rózsával felhintve!
Martha kihajolt az ablakon.
– Josie még odabenn van – mondta. – Okvetlen beszélj vele.
Még jó! Talán nem ezért törte magát idáig?
– Sajnálom ezt az egész válásügyet meg minden – tette még
hozzá Martha, mialatt a taxi nekilódult az éjszakának, és
Damien ott maradt egyedül a járdán. Önkéntelenül is sértve
érezte magát, amiért Josie unokatestvére elrontotta diadalmas
belépőjét.
– Csak ezt a pontot figyeld, Martha! – mondta, és vigaszt
keresve megveregette a zsebét. – Most jön a fordulat!

Rakéta pukkant az éjszakai égbolt háttere előtt, a

vendégkoszorú elismerő morajától kísérve. A mutatványt az
esküvői induló ütemei festették alá, de úgy tűnt, mintha
Martha és Jack egy más korban vonultak volna végig a
templomon ugyanennek a dalnak a hangjaira, hogy a legszebb

262
reményekkel eltelve ígéretekkel pecsételjék meg új, közös
életüket. Martha valóban nem aprózta el a dolgokat: egyetlen
estén két új életet döntött romba.
Jack és Josie a csónakház menedékébe húzódva figyelte,
hogyan tükröződik az ezer darabra robbanó rakéta a tó
csendes vizében. Rózsaszínű, zöld és sárga szikrák zápora
szökellt át a víz felszínén, mielőtt újra tintafeketére váltott. A
kacsák rezzenéstelen közönnyel libegtek tova rajta.
Jack a kezébe temette arcát.
– Szeretem őt, Josie.
Josie a pad szögletében talált egy összehajtogatott,
pókhálós takarót, abba csavarta magát, és megpróbált nem
gondolni rá, mekkora lehet és hol bujkálhat maga a háló
tulajdonosa. Kitöltött egy pohár pezsgőt.
– Nesze, idd meg ezt.
– Nem kell. – A férfi eltolta magától a poharat, és inkább az
üveget vette ki Josie kezéből: félig kiürítette, majd a kezébe
törölte száját. – Nem rossz – mondta, szemügyre véve a
címkét.
– Jól vagy? – kérdezte Josie.
– Ocsmányul.
– Nem bírom elhinni, hogy ezt művelte veled.
Jack nevetett. Üres, keserű nevetés volt, és visszaverődött a
csónakház deszkafaláról.
– Olyan gyönyörű, olyan szellemes, olyan gyengéd. –
Hirtelen Josie felé fordult. – Amikor azt mondta, hozzám jön,
nem akartam elhinni.
– Hát…
– Valld be, hogy te sem akartad elhinni!
– Én… hát szóval…
– Nagyon ügyesen titkoltad. – Jack másodszor is felnevetett,
de ezúttal valamivel lágyabban.
Sistergés – robbanás – elismerő moraj. Nézték, ahogy fehér
hózápor hanyatlik méltóságteljesen a vízbe.

263
 – Jeannie halála mindnyájunkat megviselt, de Marthában
azóta minden szanaszét van. Nem tudom, mit akar. Annál is
kevésbé, mert ő sem tudja. – Josie megrázta a fejét. – Anyám
azt mondaná, hogy egy jó nyakleves kéne neki.
– Én vigyáztam volna rá, Josie. Jó férje lettem volna. Hiszen
imádom.
– Akkor pedig ebben az egész ügyben ő a vesztes. Nem
hinném, hogy Glen is imádni fogja.
– Fogalmam sem volt, hogy ők ketten újra…
– Mert nem is volt így. Csak ma kezdődött. – Éppen ma!
Telitalálat!
– Nem tudom, hogy ettől most jobb vagy rosszabb-e nekem.
– Ismét nagyot húzott a pezsgőspalackból, és köhögni kezdett.
– Ó, Jack… – Josie a férfi vállára hajtotta fejét. – Annyira
sajnálom…
Jack átfogta a vállát.
– Fölösleges. Te semmin sem változtathattál.
– Talán rávehettem volna, hogy hallgasson rám.
Megpróbáltam lebeszélni. Hidd el, hogy megpróbáltam.
– Martha nagyon nyakas teremtés. – Josie összerezzent,
mert a szó kéretlenül is Matt kölyökbandájának nevét juttatta
eszébe. – Ha egyszer valamit a fejébe vesz, többé nincs
visszaút. Egyebek közt ezt is szerettem benne.
– Tudom, hogy az unokatestvérem, és szeretem is, de most
akkor is meg tudnám ölni!
Az ilyen céltalan düh nagyon ártalmas – jelentette ki Jack.
– Egyáltalán nem céltalan. Nagyon is tudom, ki ellen
irányul.
Egyelőre az a legfontosabb, hogyan másszak ki ebből. – Jack
ismét a szájához emelte az üveget, de észrevette, hogy már
kiürült. – Mit mondjak ennek a sok népnek? Annyira meg
lesznek bántva. És mi legyen Martha apjával? Tudja már?
– Ó, a francba – mondta Josie. – Szegény Joe bácsi, róla
teljesen megfeledkeztem.

264
 – Pedig meg kell hogy tudja.
– Azt hiszem, újabb pirotechnikai mutatványra
számíthatunk. Ezt alaposan meg kell fontolnunk, Jack. Ha
elmondjuk neki, mi történt Marthával, el kell szaladnunk, hogy
megelőzzük a robbanást.
– És mi legyen a sok ajándékkal?
– Vissza lehet küldeni őket. Kisebb gondunk is nagyobb
most egy pár frottírtörülközőnél.
Jack az ajkába harapott.
– A rohadt életbe, Josie, mindjárt elbőgöm magam.
Josie a vállára vonta a fejét, szorosan átölelte, és szelíden
ringatta, amíg zokogott.
Sistergés – robbanás – elismerő moraj. Piros tollakkal
megtűzdelt arany fényzuhatag hullott alá. Valóban szép volt.
– Ne aggódj, Jack. Majd kitalálok valamit.
Rakéták köpködése-ropogása és a kordit éles szaga töltötte
meg a levegőt: elkövetkezett a tűzijáték fináléja. Egyhangú
kiáltás tört fel a nézők torkából, majd elragadtatott tapsvihar
következett. Hát ez is elmúlt. Véget ért egy tékozló,
gyönyörűséges, értelmetlen mutatvány, még mielőtt igazából
elkezdődött volna.
Josie a csónakház falának támasztotta fejét, és
gondterhelten forgatta pezsgőspoharát. No igen – megígérte
Jacknek, hogy valamit kieszel. Csak épp halvány sejtelme sem
volt róla, hogy mit is lehetne tenni.

265
 Harmincnyolcadik fejezet
Amikor Damien belépett, a portán éppen nem volt senki;
minden bizonnyal a személyzet is a teraszról csodálta a Long
Island-i égboltot bevilágító, látványos tűzijáték végső
mozzanatait. Nem mondom, ez is valami, gondolta Damien; de
hogy jön ez a sziporkázás a zsebemben pihenő kis drágaság
tündökléséhez?
A pincérek tétlenül őgyelegtek, várva, hogy a mulatság
folytatódjék; Damien elvett az egyiktől egy pohár pezsgőt,
majd az ajtó felé indult. A színpad mellett négy baseballsapkás,
ideiglenesen munkanélkülivé vált muzsikus ücsörgött, titkon
meg-megszíva marihuánás cigarettájukat. A helyiség idén
formájában átmenetet képezett a Marie Celeste szellemhajó és
egy némafilmes tortadobálási burleszk díszlete között;
látszott, hogy a vendégek komolyan vették ittlétük célját.
Damien a büféasztal végénél helyezkedett el, és a sarkokat
díszítő ezüsttálcák egyikéről tányérjára pakolt néhány
szendvicset, majd a parányi süteményeket vette szemügyre, és
találgatta, melyikben mi lehet. Bizony nem ilyen megérkezésre
számított. Úgy képzelte, hogy a még javában zajló esküvői
bulira toppan be, ahol vőlegény és menyasszony csókkal
fogadja mint rég nem látott, hőn szeretett rokont, majd
karjába zárja a hálájában elpityeredő Josie-t, és végül fél
térdre hullva bejelenti az álmélkodó és ujjongó tömegnek
kettejük újbóli eljegyzését. Ilyen érkezést képzelt el magának.
Ezen mélázva figyelmetlenül a szájába lapátolt egy kis kaviárt,
amelyet a következő pillanatban undorral kiköpött szívből
utálta ugyanis a halpetét –, majd csüggedten vette szemügyre
az elpukkant petárdákat. A következő szendvicset a

266
kellemesebb folytatás reményében egyszerre tömte a szájába;
úgy gondolta, kicsi az esélye, hogy egymásután két
sikerületlen étvágygerjesztővel sújtsa a sors.
Odakint abbamaradt a taps, és a vendégek élénk társalgás
közepette visszaszállingóztak a terembe. Nos, spongyát az
előzményekre – lássunk dologhoz! Damien újabb pohár
pezsgőt vett magához. Itt az ideje, hogy megkeresse a hölgyet,
aki – ha őrajta múlik – a jövőben is Mrs. Flynn marad.

A taxi hátsó ülésén Holly még duzzogott, de valamelyest már

enyhültebb hangulatban; a szája hol lebiggyedt, hol kis
félmosolyra húzódott. Amellett a lába szép lassan, fokozatosan
közeledett Matt lába felé, amit a testbeszéd szakértői biztató
jelként könyveltek volna el.
Matt a lány felé hajolt, és rámosolygott.
– Csinálhatsz bármit – mondta –, csak nehogy
visszamosolyogj rám!
Holly ajka remegni kezdett, de úrrá lett rajta.
Matt még szélesebben vigyorgott.
– Nehogy elmosolyodj!
Holly szája a széleken felkunkorodott, és már a foga is
elővillant.
– Vigyázz! Tilos mosolyogni!
Hollyból kibuggyant a nevetés, és öklével kezdte csépelni
Matt karját.
– Rémes egy alak vagy, Matt Jarvis!
– Ilyet még senki sem állított rólam.
– Csodálom. – Holly a nevetéstől prüszkölve hanyatlott
hátra. – Nem értem, hogyan dumáltál rá erre.
Ezt Matt sem értette. Holly az egyik pillanatban még
toporzékolva kiáltott nemet; a következő pillanatban már
hajtottak is Long Island felé egy sértetlen taxiban. Most pedig
már kőhajításnyira voltak Zeppe Nászi Lakjától, és Matt idegei

267
pattanásig feszültek. Akár egy néhány szem kavics is elég lett
volna, hogy elakadjanak, de nem: úgy tették meg a Long
Islandig vezető hosszú utat, hogy egyszer sem karamboloztak,
nem hullott le rájuk meteorit, nem térítették el őket
földönkívüliek – feltartóztathatatlanul közeledtek a
célállomáshoz.
Matt szája kiszáradt, mégis néhány pillanatra nyugalom
szállta meg. Ösztönösen tudta, hogy ez most az igazi Martha
igazi esküvője lesz, és nem holmi álmenyegző, citromsárga
vagy zöld ruhás nyoszolyólányokkal. Az igazi Marthát lila
muszlinruhás igazi nyoszolyólányok veszik majd körül, és
köztük lesz Josie Flynn is. Érezte ezt a szívében, a zsigereiben,
de még a csontja velejében is.
– Már kedvem sincs ehhez az esküvőhöz – mondta Holly
panaszosan.
– Dehogy nincs – biztatta Matt. – Remekül fogunk
szórakozni. Ígérem.
Eközben azonban szemét alaknak érezte magát, amiért ilyet
művel a lánnyal: idáig cipeli, csak hogy egy másik nő után
koslathasson. Győzködte magát, hogy tulajdonképpen
szívességet tesz Hollynak, aki, ha ő nincs, lemaradt volna
barátnője esküvőjéről, de hiába próbálta egymás mellé
illeszteni a tényeket, mindig maradt köztük valamilyen hézag.
Ugyan mit tesz majd, ha odaér? Elvágtat az igéző Josie után,
Hollyt simán faképnél hagyva? Netán pajzsként tartja maga
elé, ha Josie tettlegességhez folyamodna? Rábízza a gyatra és
agresszív négyes fogatra, hogy ő maga álmai asszonyával
beletáncoljon az éjszakába? Az ilyen viselkedést az ember
Warren Beattyhez, Matt Le Blanc-hoz vagy Johnny Depphez
társítja – azokhoz a sztárokhoz, akik a Hello! magazin
sugalmazása szerint magánemberként is kéjesen tetszelegnek
a nyers és lelketlen macsó testre szabott szerepében. Matt
azonban a legkevésbé sem élvezte ezt a szerepet. Az ő
szerepköre általában éppen az ellenkezője volt: őt dobták azok

268
a nők, akiket imádott. Így volt ez mindig, amióta csak Julia
Mulville a negyedikben ejtette Keith Kirkby kedvéért,
merthogy annak teljesebb gyűjteménye volt a Jam lemezeiből.
Igen, igen: már a kis Julia Mulville kidolgozta valamennyi
későbbi nőügyének sémáját. Soha nem ő volt a szívtipró;
inkább az ő szívét taposták sárba.
A taxi díszes kovácsoltvas kapukon billegett keresztül, majd
széles behajtóúton, téliesen zord tölgyfák sorfala között haladt
át. Az eget tűzijáték szivárványszínű fényei ragyogták be. A
látvány hatására Mattben feltámadt az újságírói ösztön;
ennyiből is felfogta, hogy nem akármilyen kitapétázott helyre
tévedt, és nem bánta volna, ha kedvenc ócska kabátja és a
South Park környékén beszerzett nyakkendője helyett valami
menőbb cucc volna rajta.
Holly, ha kissé viharverten is, változatlanul elragadó volt.
– Ígérd meg, Matt, hogy nem maradunk soká – mondta, és
belekarolt a férfiba, majd fölemelte hozzá puha, gyöngéd,
bájosan szexis arcát. – Ma éjjelre ennél izgatóbb programot
tervezek.
– Rendben – ígérte Matt. A helyzet minden jel szerint egyre
kedvezőbbre fordult, benne azonban felvillant, hogy a
kimenetel még korántsem biztos.

269
 Harminckilencedik fejezet
– Hogy érzed magad, szívecském? – kérdezte Glen, és
megszorította Martha karját.
– Kicsit furcsán. – Valójában összevissza volt benne
minden: üresnek, tőrbe csaltnak, felszabadultnak,
nyomorultnak, ujjongóan boldognak érezte magát, és nem
utolsósorban zúgott a feje a taxizástól.
Egy szálloda felé haladtak, neki pedig eszébe jutott a
Waldorf Astoria üresen várakozó nászutas lakosztálya,
amelyet Jack meg ő erre az éjszakára lefoglaltak. Az ágy
rendezett marad, a habfürdőt senki sem használja majd, a
pezsgősüveg dugóját sem rántja ki senki a helyéből – bár ez
utóbbi mulasztásért igazán nem kár, hiszen már így is
támolyog az ittasságtól.
Glen meglazította nyakkendőjét, és elfojtott egy ásítást.
– Pokoli egy nap volt, Martha – mondta. – És soha nem
hittem volna, hogy így ér véget.
– Én sem. – Martha kibámult az ablakon, és nézte, ahogy
elsuhan mellettük a sötétség.
– Hozzám is mehettünk volna. – Glen addig csúszkált az
ülésen, míg a testük összesimult. – Azt hiszem, tetszeni fog
neked a kégli.
– Nem akartam, Glen, hogy minden ennyire egyértelmű
legyen. Úgy éreztem, jobb lesz valami személytelen hely. Kell
egy kis idő, hogy hozzászokjak ehhez az egészhez.
– Értem, drágám. Tudom, mekkora elhatározás volt.
Martha elmosolyodott, de a mosolyban nem volt derű.
– Majdnem akkora, mint férjhez menni.
– Biztos vagy benne, hogy helyesen döntöttél?

270
 Martha bólintott, és visszafojtotta könnyeit.
– Szerintem idővel Jack is így látja majd.
– Valami nagyobb lakásra lesz szükségünk – jegyezte meg
Glen, és hátradőlt az ülésen. – Hozzá is kell látnom a
kereséshez. Talán ugyanaz a háztömb megfelelne.
Fantasztikus kilátás nyílik belőle a parkra, sajnálnék megválni
ettől.
– Mi lenne, ha északabbra néznénk körül? – kérdezte
Martha. – New York nem megfelelő környezet a
családalapításhoz.
– Ez igaz – bólintott Glen, de Martha kihallotta hangjából a
bizonytalanságot.
A taxi megállt az autópálya fizetőkapujánál, és Glen némán
adta oda a díjat a sofőrnek.
– Másfelől persze a munkanapokra a városban is fenn kell
majd tartanom egy lakást – mondta, miközben behajtottak
Manhattanbe. – Rendszeresen meg kell vendégelnem az
ügyfeleket, és utána nem ülhetek csak úgy vonatra
Napfényország felé.
– Talán korai még ilyesmiről tanakodnunk. Először újra
meg kell ismernünk egymást.
– Igazad van. Hajoljon közelebb, Mrs. Labati, és adjon egy
csókot.
– Ne nevezz így, Glen. Valahogy nem tűnik illendőnek.
Nagyon rossz érzéseim vannak ezzel kapcsolatban…
– A különteremben mintha nem lettek volna ilyen aggályaid
– mondta Glen, és csábítóan mozgatta a szemöldökét.
– Az még csak álom volt – felelte Martha. – De ez itt már a
valóság.
– Én azt is valóságosnak éreztem. – Glen magához húzta a
nőt, és átölelte. – Minden rendben lesz – nyugtatgatta, és
megcsókolta Martha feje búbját, amelyhez továbbra is
ragaszkodón tapadt a fátyol. Marthának már fájt tőle a feje, és

271
attól félt, a végén sebészi úton kell eltávolítani. – Nem lesz
okod megbánni, ami történt.
Martha azonban tudta, hogy igenis megbánja majd. A
hajnali órákban addig hánykolódik, míg felriad, és akkor majd
azon tépelődik, hogyan tehette ezt azzal a kedves, odaadó
férfival, akinek egyetlen tévedése az volt, hogy éppen Martha
Rossanit szerette meg.
Mit szólt volna mindehhez Jeannie? – tűnődött. Ugyanazt
mondta volna, mint Josie: vidd végig, amit elkezdtél, és majd
akkor határozz, ha a fejedből kitisztult a pezsgő, és az
érzelmek nem kergetőznek benned olyan kiszámíthatatlanul,
mint a kis ezüstlabdák a játékautomatában. Ha Jeannie is ott
van, talán alkalma sem lett volna a szökésre. Sőt még az is
lehet, hogy Jeannie magát az esküvőt is megakadályozta volna.
És mit mond majd az apja? Az ördögbe is – ő valahogy
kimaradt a számításokból. Eszébe sem jutott, hogy őt is
beavassa – talán mert tudta, hogy Joe is visszatartaná. Most,
hogy az édesanyja nem állt többé közéjük békítőn, kettejük
viszonya megromlott, de ha van valami, amihez minden
szicíliai ragaszkodik, az a családi kötelesség – és Joe-nak
gondja lett volna rá, hogy a lánya a helyén maradjon, és
teljesítse, amit vállalt. Úgy látszik, ez a makacs becsületérzés
ugrott egy nemzedéket, és Martha tudta, milyen szörnyű lesz
apjának a csalódás – a tudat, hogy a lánya élete egyik
legnagyobb napján megalázta a barátai előtt.
Márpedig hamarosan ráeszmél majd a valóságra: a
szállodából mindjárt fel fogja hívni, és megmondja, hogy nincs
semmi baja – feltéve, ha biztos lehet benne, hogy Joe nem
akadhat a nyomára. Mert különben egyszer csak beállítana
Nunzio bácsival meg néhány marconább rokonnal, és
visszacipelné. Nem, nem – tulajdonképpen jobb, hogy a tudtán
kívül oldott kereket.
Lejjebb húzódott, és elfészkelődött Glen meleg karjának
hajlatában – mindjárt nem fázott úgy a csupa csipke

272
menyasszonyi öltözékben. Mennyi pénz ment pocsékba… És
mennyi ellensége lett, aki soha többé nem áll szóba vele…
ballépését a legnagyobb nyilvánosság előtt követte el, és ezt
senki sem bocsátja meg egykönnyen. A legkevésbé ő maga.

A szálloda nagyképű volt és fojtogatóan elegáns, popsztárok,

filmsztárok, királyok, királynék, államfők, pénzes turisták,
lottónyertesek és nem utolsósorban nászutasok törzshelye.
Martha már járt itt, valamilyen radikális, minimalista afrikai
festő kiállításának sajtótájékoztatóján, de a hotel neve csakúgy
kiment a fejéből, mint a festőé. Mindegy – az agya ez idő
szerint legföljebb alapjáratban működik.
Glen szobát foglalt, ő pedig céltalanul lődörgött a megviselt
menyasszonyi ruhában, és nagyon esetlennek érezte magát.
– Engedje meg, asszonyom, hogy minden jót kívánjak –
mondta a portás, mialatt Glen kitöltötte a bejelentőt. – Egyben
tolmácsolom az igazgatóság gratulációját, amely a szoba
dekorálásában is kifejeződik.
– De mi csak… – kezdte Martha.
– …holnap indulunk a nászutunkra – szólt közbe Glen
ragyogó mosollyal.
– Igen – mondta Martha, zavartan babrálva fátylát. –
Holnap.
– Poggyászuk van?
Most Glen jött zavarba.
– Izé… az nincsen.
– Ha bármire szükségük van, uram, a szobapincér-szolgálat
örömmel áll rendelkezésükre.
– Köszönöm.
A portás rezzenéstelen mosollyal adta át Glennek a
mágneskártyát.
– Remélem, ez a rövid tartózkodás is kellemes emlékük
marad.

273
 Martha pedig azon tűnődött, mit szól magában ez az ember
a kései szobafoglaláshoz és a zilált megjelenésű
menyasszonyhoz, akinek könnyfoltos az arca, fogkefét
azonban nem hozott magával. Az alkalmazott azonban már
tapintatosan elfordult, hogy a számítógépbe pötyögtesse
adataikat.
Amikor Glen a lift felé terelte, Martha megkérdezte:
– Miért mondtad, hogy házasok vagyunk?
A férfi mereven mosolygott az egyenruhás hotelboyra.
– Nos hát, drágám, elsősorban azért, mert te esküvői
ruhában vagy. Rosszul tettem?
– Nem, dehogy. Csak olyan kényelmetlenül éreztem magam.
– Ez a játék nekem is szokatlan, Martha – mondta
nyomatékosan Glen. – Beletelik némi időbe, amíg mindketten
feltaláljuk magunkat.
– Tudom – mormolta Martha. – Ne haragudj
Amikor a liftbe léptek, és becsukódott mögöttük az ajtó,
Glen magához ölelte.
– Előttünk az egész élet, szívem, hogy megszokjuk a
helyzetet.
A lift indulásra készen megvonaglott, és vele vonaglott
Martha gyomra is. A mai napon immár másodszor ígéri el a
jövőjét.

274
 Negyvenedik fejezet
Josie a két tenyere közé vette Jack arcát, és a szemébe
nézett. A férfi már nem sírt, de sápadt volt, és nagyon
fáradtnak látszott – szakasztott olyannak, mint akit esküvője
napján hagytak el.
– Jobb már kicsit?
Jack bólintott.
– Talán nem ártana, ha még egy darabig elüldögélnék itt.
– Fel a fejjel – mondta Josie, és puszit nyomott az arcára. –
Itt maradok veled, amíg csak szükségét érzed. Mármint ha
nincs ellenedre.
Jack bágyadtan elmosolyodott.
– Nagyon jólesne.
– Ó, milyen meghitt pillanatok! – szólalt meg ekkor egy
hang a csónakház ajtajából. – Meg kell a szívnek szakadni!
Josie a sötétségből kirajzolódó árnyalakra nézett. Az illető
határozottan ismerős pökhendiséggel dőlt az ajtókeretnek. De
nem, ez lehetetlen… Aztán a férfi lépett egyet, és alakjára
rávetült a tó körüli lámpák szűk fényköre.
– Damien!
– Á, szóval még emlékszel rám – mondta a jövevény.
– Mi a csudát művelsz itt?
– Jelenleg mindenesetre fölösleges harmadiknak érzem
magam. – Hüvelykujjával a megzavarodott Jack felé bökött. –
Őrá nem számítottam.
Josie és Jack értetlenül nézett össze.
– Jackre? – hebegte Josie. – De hát miért nem?
– Ha az anyád megmondja, hogy ő is itt lesz veled, soha nem
caplatok utánad.

275
 – Mi köze ehhez anyámnak?
– Ő reménykedik, hogy kibékülünk.
– Mi ketten? – Josie elnevette magát. – Azt hiszem,
szívesebben látna a kukásember oldalán, mint ismét melletted.
– Miért, ő mitől olyan nagy szám? – Damien arca elsötétült,
ahogy Jack felé pillantott. – Elég öreg ahhoz, hogy az apád vagy
a nagybátyád lehessen.
– Hogy mitől olyan nagy szám? – Jack és Josie ismét
összenézett; Josie az orrát ráncolta. – Nem egészen értelek,
Damien, de van egy érzésem, hogy hamis nyomon jársz.
Damien beérte egy gúnyos horkantással.
– Akarod, Josie, hogy elintézzem ezt a félreértést? –
kérdezte Jack, és lassan feltápászkodott. Damien mellbe
taszította, mire Jack egy meglepett „uff”-fal zöttyent vissza.
– Azt hiszem, öreg, már éppen eleget intézkedtél. Ez a nő
egyelőre még férjezett, habár ezt valószínűleg nem közölte
veled.
– Tisztában vagyok Josie családi állapotával. – Jack újra
talpra állt, és Josie legnagyobb rémületére vészjósló kung fu
pózba helyezkedett. – Inkább azt gondolom, maga érti félre az
enyémet.
– Szarok a családi állapotodra, haver. – Damien kihúzta
magát, és kiállt Jack elé. – Azazhogy mégsem. Amennyiben a
feleségemet érinti, nagyon is érdekel.
– A felesége családi állapotával semmi dolgom. – Jack furán
kifacsart mozdulatot tett, mint aki nem akarja, hogy az
indulata elszaladjon vele.
– Én pedig azt mondom, igenis közöd van hozzá. – Damien
másodszor is mellen bökte Jacket, aki megismételte az iménti
fura mozdulatot: most úgy hatott, mintha valami nem létezőt
próbálna lepöckölni magáról.
– Úgy gondolom, le kellene higgadnunk, hogy
átcsoportosítsuk erőinket.

276
 – Kibaszottul nem érdekel, hogy te mit gondolsz – közölte
Damien, majd hátrált egy lépést, és öklével Jack orrát célozta
meg.
Josie csak állt ott hüledezve, majd egyet pislogott – és ezzel
le is maradt az egészről. Az összecsapás egy töredék
másodperc alatt véget ért. Az egyik pillanatban Damien még
meg akarta ütni Jacket; a következőben már ott hevert arccal
lefelé a csónakház padlóján, és kurta jajszót hallatott.
Jack lába Damien vállán pihent, hogy aztán hátracsavarja
áldozata karját, és acélos erővel fogja satuba ujjait – arca
eközben mintaképe volt a szelídségnek és a derűnek. Josie
nem értette: ha ő van Jack helyében, a legnagyobb élvezettel
veri eszméletlenre a kétségbeesetten kapálózó Damient.
Josie összefonta mellén a karját, és odaállt a lázasan
vonagló férfiú fölé.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy gondoskodjam a hivatalos
bemutatásról. Jack, ez itt Damien, az exférjem.
– Örvendek, Damien, hogy megismerhettem – bólintott Jack,
de Damientől beszélhetett – ő vinnyogva tűrte, hogy
rászámoljanak.
– Damien, ő pedig Jack, a harcművészetek szakértője, és
amúgy mellesleg Martha férje – mondta Josie.

Amikor Matt bevonult Zeppe Nászi Lakának előcsarnokába,

igyekezett, hogy a lehető leghűvösebben és legfesztelenebbül
viselkedjen, mivel a fejében éppen az „I Am the Walrus” utolsó
ütemei dübörögtek, az a rész, amelyben minden röfögésbe,
szellentésbe és széthangzó csipogásokba fúl; Lennon és
McCartney közösen előállított megannyi remeke közül éppen
ezt a számot soha nem kedvelte, és még kevésbé örült annak,
hogy most a saját fejében és gyomrában szól.
A mellette lépkedő Holly mezítláb volt. Kezében hozta
eltört cipőjét, hogy aztán menet közben szó nélkül elhelyezze

277
egy öblös virágcserépben. Matt kibújt hóáztatta kabátjából, és
Hollyról is lesegítette az övét, majd mindkettőt átnyújtotta a
ruhatárosnak. Aztán nyugtalanul rámosolygott Hollyra, aki
játékos, megbocsátó kis nevetéssel viszonozta igyekezetét –
most, hogy végre célhoz értek, mindketten
megkönnyebbültek, habár merőben más okokból.
Matt mellében harsány, súlyos ütésekkel kalapált a szíve –
hajlottabb korú férfinál ez már komoly koszorúérzavarokra
utalt volna. Hát itt vagyunk. Eljött az igazság pillanata. Annyi
megpróbáltatás és viszontagság után el sem tudta hinni, hogy
végül mégiscsak győzött. Idegesen kapott a szájához, és
megtapogatta kiserkent borostáit. A fenébe is, meg kellett
volna borotválkoznia. A nagy igyekezetben végképp
elfelejtette, hogy úgy fest, mint egy kiérdemesült csőlakó.
Vajon Josie észreveszi-e majd? Hát persze hogy észreveszi,
elvégre azért van szeme. Nincs más hátra: sziporkázó
társalgásával kell majd elkápráztatnia. És ezzel máris
ingoványos talajra lépett. Tulajdonképpen mit mond majd
neki? Hogyan fejezze ki, amit érez, anélkül hogy otrombának
vagy erőszakosnak hatna? Hogyan értesse meg vele, hogy
amióta csak megismerkedtek, eleped a vágyakozástól, anélkül
hogy pipogya, lesajnálandó alaknak tűnjön? Megannyi fogas
kérdés.
Holly most belékarolt. Így az eszelősen magas sarkú cipő
nélkül hirtelen egész kicsinek tetszett, Matt pedig úgy érezte
magát, mint a kis Piroska életére törő gonosz farkas. Ebben a
pillanatban egy nyoszolyólány haladt el mellettük. Nem az a
bizonyos, de mégiscsak egy a négyből. Egy lila ruhás
nyoszolyólány. Hát és ujjak nélküli, libbenő semmiség, ami
rajta volt – szakasztott olyan, ahogy Josie leírta. Matt lehunyta
a szemét, és legszívesebben üvöltött volna boldogságában.
A terembe lépve rögtön látta, hogy a Headstrong játszik,
Holly pedig elismerően integetett nekik.

278
 – Hallod, mit játszanak? – kérdezte Matt álmélkodva. – A
„Got To Get You Into My Life” az!
– Tudom – sóhajtott Holly. – Fogalmuk sincs arról, hogy
Beatles-szám. Kérlek, ne is mondd el nekik. Ők azt hiszik, az
Oasistól való.
– Ugye nem is csinálják rosszul? – Matt kellemes
meglepetéssel észlelte, hogy máris veri a ritmust a talpával.
– Akarsz táncolni? – kérdezte Holly.
– Nem illenék először megkeresned Marthát?
– Lehet, hogy igazad van – mondta Holly. – Biztosan nem
lesz nehéz kiszúrni. Nem sokan csúszkálhatnak itt uszályos
fehér ruhában. Nézzünk körül?
– Azt hiszem, ezt inkább rád bízom. Én addig elugrom a
fiúmosdóba. A sok izgalomtól elgyengült a hólyagom…
– Nem bánom. De hamarosan számíthatok rád?
Matt bólintott.
– Egy perc és itt leszek.
Holly beleveszett a táncosok forgatagába, menet közben
még integetve és tomporát riszálva Matt felé.
Matt összedörzsölte a kezeit, mint a filmvászon gazemberei,
ha kifőzik gonosz tervüket. Rajta: most kell megkeresni Josie-t.
Mire a harmadik kört is lefutotta a táncparketten, elfogta a
csüggedés. Igazán földerített minden zugot, de a bájos Josie-
ból még egy lila fodrot sem látott. Megvakarta fejét, mint a
filmvászon gazemberei, ha gonosz tervük kudarcot vall. Pedig
hát a nőnek itt kell lennie. Most végre jó helyen jár, az időpont
is megfelelő, a menyasszony is az igazi Martha. Most már csak
az kellene, hogy az igazi nyoszolyólány is megjelenjen végre.

279
 Negyvenegyedik fejezet
Martha leült az ágy végébe, és négyszázhuszonöt hajcsattal
később a Beatrice által oly megbízhatóan rögzített fátyol
végre-valahára különvált a fejétől. Megkönnyebbülése
határtalan volt, és amikor a vér nagy rössel visszaáramlott
hajgyökereibe, felujjongott örömében.
Glen is odafordult, és rámosolygott. Ő ugyancsak
megkönnyebbült: a szmokingzakó és a csokornyakkendő az
egyik szék karfáján hevert, ingnyakát megoldotta, a kézelőt
pedig könyékig feltűrte; már a haja sem tetszett oly frissen
zselézettnek.
– Azt hittem, sosem szabadulok meg ettől a vacaktól –
mondta Martha. – Attól féltem, hátralévő életemben fátyolosan
járok majd a Target-boltokba vásárolni.
– Még többen fordultak volna meg utánad, mint egyébkor.
– Hát az meglehet. – Josie e kedvelt szavajárása heves
vágyat ébresztett Marthában unokatestvére iránt. Bárcsak itt
volna, és segítene neki. Már a hajcsatok eltávolítása sem volt
valami jó mulatság, most meg azt nem tudta, mihez kezdjen
ezután. Josie, ha itt volna, megmondaná. No persze, amikor
valóban megmondta neki, mit csináljon, ő eleresztette a füle
mellett. Martha némi bizonytalanságot érzett a gyomrában.
Talán okosabb lett volna, ha hallgat Josie-ra.
– Rendeljek egy kis pezsgőt? – kérdezte Glen.
– Pezsgőt?
– Hogy ünnepeljünk.
– Ünnepeljünk? – Hát ünnepelni való, ha az ember az
esküvője napján megszökik, és egy másik férfi karjába veti
magát? Martha úgy érezte: ebben a helyzetben nincs mire inni.

280
 – Gondoltam, esetleg szeretnéd emlékezetessé tenni ezt a
napot.
– Mára elég volt a pezsgőből – sóhajtott Martha. Mit tenne
most Josie? Nyilván megteázna. – Rosszul lennék, ha
folytatnám az ivást. – Idegesen ráncigálta csipkeruháját,
amelyben immár az egész teste viszketett. – Ebből is ki kellene
bújnom.
– Segítsek? – kérdezte a férfi, és buján rámosolygott; az
ilyen vigyor leginkább nappali szappanoperákba való,
gondolta Martha.
Glen odalépett, és leült mellé, majd Martha fürtjeit
hátrasimítva könnyű kis csókokat lehelt homloka és haja
határvonalára. A szája hideg és nyálas volt, holott korábban
melegnek és izgatóan nedvesnek érződött. Végigfuttatta ujjait
Martha tarkóján, majd a ruha kivágása alá is benyúlt, és a nő
megborzongott.
Nem, nem akarja, hogy a férfi lesegítse róla a ruhát. És
pezsgőt sem akar. De hogy mit akar, arról fogalma sincs!
Fáradtság tört rá, elnehezítve ízületeit, megmerevítve
csontjait, mintha túl sokat aerobikozott volna.
– Azt hiszem, Glen, jót tenne, ha kis időre magamra
maradnék – mondta, a vállát dörzsölgetve. – Több mindenen el
kell gondolkodnom. Lehet, hogy meg is fürdöm közben.
Glen magához vonta.
– Nem akarod, hogy együtt bújjunk a kádba?
– Azt hiszem, egyedül most jobb lenne – mondta Martha, és
kicsit arrébb húzódott. – Te, Glen… Olyan különös ez az
egész…
– Én is így vagyok vele, szívem. Ezért is követek el mindent,
hogy a kedvedre tegyek. – Megcsókolta a nő orrát. – De sajnos
nem megy.
Martha viszonozta a csókot, s a köztük lévő feszültség
feloldódott.
– Ne haragudj…

281
 – Semmi baj. Azt hiszem, a bensőséges helyzetekben kicsit
még bizonytalanok vagyunk. Hiszen annyi idő telt el… –
Átfogta Martha derekát. – Mindent megteszek, Martha, hogy
neked jó legyen. Ígérem. Csak várd ki a végét.
Martha máris lazábbnak érezte a nyakát.
– Miért nem hívod a szobapincért? – kérdezte. – Rendelj
magadnak valamit, amíg én áztatom magam.
Glen felállt, és a gyomrát kezdte gyúrni.
– Egy falat sem menne le a torkomon. Őrületes egy esküvői
buli volt. Csak a papád ne kapjon szívrohamot a számla láttán.
– Szomorú, hogy csak egy darab papírt kap cserébe a sok
fáradságáért.
Glen letérdelt elé, és mélyen a szemébe nézett.
– Jól tetted, amit tettél – mondta. – Lehet, hogy most nem
így érzed, de sokáig úgysem bírtad volna. Az emberek pedig
majd megszokják az új helyzetet.
Martha Jackre gondolt: ő vajon hogy szokja meg? És hogy
szokja meg az édesapja? Azt tudta, hogy Jeannie inkább
megölte volna, semhogy beletörődjön ebbe a bizonyos új
helyzetbe.
– Fel kell hívnom aput – mondta. – Meg kell tudnia, hogy jól
vagyok, és hogy nem akaratom ellenére szöktettek meg.
Rengeteg késő éjjeli kábeltévéműsort néz; talán máris úgy
képzeli, hogy egy földönkívüli ragadott el.
– Majd utánad küldi a szicíliaiakat – figyelmeztette Glen.
Martha nevetett.
– Á, mind túl mólés ahhoz, hogy vezessen! Mindenesetre
kikapcsoltatom a telefont.
– Megmondom, mi lesz! Én most lemegyek az
előcsarnokban lévő bárba, iszom egy lefekvés előttit, és egy
időre békén hagylak. Nos, mit szólsz hozzá?
– Szerintem így jó lesz.

282
 Glen felállt, és nyújtózott egyet. Ő is fáradtnak látszott, az
arca kissé szürkés volt, és a szeme körüli ráncok valamelyest
elmélyültek. Neki sem lehetett könnyű ez a nap.
– Nem szívesen hagylak magadra – mondta. – Biztos, hogy
nem lesz semmi baj?
– Biztos.
A férfi fürkészőn nézett a szemébe.
– Nincs miért aggódnod – nyugtatta meg Martha.
Glen felkapta a székről a zakóját, és a vállára dobta.
– Nem maradok soká.
– Semmi okod a sietségre.
Glen forrón szájon csókolta, majd ráhunyorított.
– Máris hiányzol – mondta, és kilépett a hálószoba ajtaján.

A forró víz úgy bugyogott a csapból, mint a vízesés, és a

fürdőszoba megtelt kunkori gőzindákkal. Martha óvatosan
hozzátöltött a vízhez egy kupaknyit a szálloda adományozta
habfürdőből, és beszívta a levegőt elárasztó édeskés,
mesterséges illatfelhőt. Aztán várt egy kicsit, majd a vízbe
döntötte az egész üveget – ha már lúd, legyen kövér. Vajon hiú
remény, hogy a buborékok minden gondját magukba szívják
majd? Alighanem…
Tenyerével letörölte a párát a tükör egy darabjáról, és
vizslatón nézte a kicsapódott cseppek keretéből rámeredő
arcot. A szeme fáradt volt és karikás, és akkor a szemceruza és
a szemfesték hagyta nyomokat még nem is vette számításba. A
rúzsa szétkenődött, az alapozó rég letörlődött. Ha ő ilyen
siralmas állapotban van, vajon Jack hogyan festhet?
Fölemelte a karját, és megpróbálta kikapcsolni a ruháját.
Már megint nagy szüksége lett volna Josie-ra. Száz apró
gyöngygomb tartotta fogva, mindegyiket szerető gonddal
varrták a helyére, s mert a ruha vadonatúj volt, mindegyik
szorosan ült a gomblyukban. Kísértést érzett, hogy az egészet

283
letépje magáról, de tudta, hogy úgysem lenne hozzá ereje, és
inkább eleve belenyugodott a vereségbe.
Leült a kád szélére, és hagyta, hogy a forró víz nyugtatón
zúduljon a kezére. Glen bizonyára nem marad el soká; nyilván
alig várja már, hogy ágyba bújjanak. Miért is ne? Úgy illenék,
hogy ő is legalább ilyen felajzott legyen. Martha azonban
csupán mélységesen mély, pihentető alvásra vágyott, amely
talán feledteti vele a nap eseményeit.
Itt az ideje, hogy felhívja az apját. Martha visszabandukolt a
hálószobába, és szorongással eltelve rágcsálta tökéletesen
manikűrözött körmeit, majd leült az íróasztalhoz, fölemelte a
kagylót, és városi vonalat tárcsázott. Mit is mondjon majd?
Visszatette a hallgatót, és inkább a körmét rágta tovább.
Milyen számot hívjon? A szállodáét vagy az apja mobilját? Hol
nagyobb az esély, hogy Joe nem kezd el üvölteni? Az ég a
tudója, mekkora szerencséje van, hogy a történtektől az apja
nem kapott szívrohamot – persze az is lehet, hogy kapott, csak
ő még nem tud róla…
Martha mély levegőt vett, és füléhez emelte a kagylót –
aztán ismét nagyot lélegzett, és megint letette. Rémálom ez az
egész. Még akár őt is rosszullét foghatná el. Hogy is hagyhatta
Jackre az egész csődtömeget – arra a kedves, csupa szív
emberre? Mindvégig Josie-nak volt igaza. Jack semmi olyat
nem tett, amivel erre a bánásmódra rászolgált volna.
Reménykedett, hogy unokahúga a pártfogásába vette. Örülhet,
ha a lakodalmi torta marcipánjából nem mintázzák meg az ő
képmását, hogy tűket szurkáljanak bele.
Az utcáról szirénázás hallatszott; a panaszos sivítás tompán
visszhangzott a benne kongó ürességben. Ugyan meddig érzi
majd így magát? – tűnődött. Vagy valóban azt gondolta, hogy
pofonegyszerű lesz Glennel megszökni? Nos, arra
semmiképpen sem számított, hogy a Jacktől való, búcsú
nélküli elszakadás így megviseli majd… Az ágyra nézett – az
agyra, amelyen hamarosan Glennel osztozik majd. Nem

284
egészen erre a nászéjszakára készült. És a fényűzően
berendezett, mégis olyan semmitmondó hálószobában Martha
egyszer csak hangosan fölnevetett. Jackkel megfogadták, hogy
még ma éjjel gyereket fabrikálnak. Egy nászéjszakán fogant
kisbabával mennek a jövő elé, így pecsételik meg
boldogságukat, így válnak majd házaspárból családdá. Glen
vajon mit szólna ehhez? Nem tudhatta; hiszen az elmúlt
hosszú évek alatt a férfi mostani meghittségük ellenére is
idegen lett számára. Vajon szerepel-e ez idő szerinti
kívánságlistáján egy csecsemő?
Martha letett a telefonálásról, és odaállt az ablakhoz, majd a
nyugtató hatású bársonyfüggönyt széthúzva beengedte a
szobába a kinti sötétet, egyszersmind magába fogadva az
Ötödik sugárút éjszakai látványát. Ahogy perzselően forró
arcát az ablaknak támasztotta, jóleső érzéssel töltötte el az
üveg hidege. A hó kérlelhetetlen fehérségének már nyoma
veszett, csak a kövezet csillogott nedvesen, alkalmi tükörként
verve vissza az utcai lámpáknak és a kocsik vöröslő
fényszóróinak villódzását. Az ablak külső felületén lassan, de
folyamatosan két vízpatak kanyargott, mint magányos
könnycseppek sora, és Martha ujjaival követte tekervényes
útjukat. Csodálkozva tapasztalta, hogy az ő szeméből is könny
pereg.
Most már tudta: rosszat cselekedett. Miért is nem hallgatott
Josie-ra? Hogyan ígérgethetett, hogyan fogadkozhatott, ha
aztán az első kísértés szószegésre csábítja? Mitől vált Glen
egyszeriben olyan vonzóvá, hogy ő minden átmenet nélkül
sarkon forduljon, megbántson annyi embert, és különösen
Jacket? És mi volt az értelme ennek az egésznek?
Meddig tart, amíg a bűntudat maga alá temeti ezt az új
kapcsolatot? Mikor kalapál majd tudatában olyan
győzelmesen a „mi lett volna, ha…” kérdése, hogy elnyom
minden más meggondolást? Összeilleszthetik-e valaha az

285
érintettek életük széthullott darabkáit úgy, mintha mi sem
történt volna?
Szeme a telefonra tévedt. Ami történt, csak egyféleképpen
hozható helyre; mást nem tehet. Mélabús mozdulattal húzta
ismét végig ujjait az ablakon, mintha a lecsorgó víz a lelkét
mosná tisztára. Az elhatározás megérett benne. Így lesz a
legjobb mindnyájuknak.

A szállóvendégeknek fenntartott bár fényűző volt és

diszkréten fojtott hangulatú. Glen minden lelkesedés nélkül
emelte szájához a harmadik pohár konyakot. A maroknyi
vendég halkan, szinte suttogva társalgott, kivéve két
miniszoknyás, éles hangú hölgyet, akik mintha szakmai jellegű
érdeklődést tanúsítottak volna egy csoportra való s
szemlátomást merész élceken kuncogó japán üzletember
iránt. A távoli sarokban fehér szmokingos zongorista
pötyögtetett valamilyen érzelgős dzsessz-számot, de a magas
mennyezet alatt s a piros bársonypamlagok, kemény hátú
aranyozott székek között sehogy sem sikerült elővarázsolnia a
megcélzott intim légkört; úgy felsült vele, mint ő Marthánál,
gondolta Glen.
Végső menedékként a bárpincérhez fordult, aki úgy tett,
mintha buzgón fényesítené a poharakat; de még ő sem
viszonozta Glen segélykérő pillantását. Glen töprengett, hogy
visszamenjen-e már Marthához. Nem akarta elhamarkodni a
viszontlátást, de elmaradni sem akart túl soká. Kettejük között
a légkör ugyanolyan kényszeredett és természetellenes volt,
akárcsak itt a bárban, és ő minden tőle telhetőt el akart
követni, hogy feloldja.
– Mr. Glen Donnellyt keresem. – A szállodai boy arany váll-
lapos, élénkpiros egyenruhájában fontoskodón, csücsöri
szájjal vonult át a báron, minden figyelmét küldetésére
összpontosítva. – Mr. Glen Donnellyt keresem.

286
 – Hóha! – Glen a fiú felé emelte poharát; az oda is sietett.
– Mr. Donnelly?
– Nem más.
– Üzenetem van a számára, uram.
– Ki vele!
A boy lehalkította hangját.
– Egy kis kellemetlenség adódott elő a szobájában, uram.
Glen nyelvén megfagyott a konyak.
– Miféle kellemetlenség?
A bárpincér felnézett; aznap éjjel először látszott
érdeklődés az arcán. Törlőruhát tartó keze megállt a
levegőben.
– Azt nem tudom biztosan, uram. Az ügyeletes igazgató már
úton van a tartalék kulccsal a szobája felé, de szeretnénk, ha
ön is jelen lenne. Volna olyan szíves velem jönni?
Glen ledöntötte maradék italát, anélkül, hogy az ízét érezte
volna, majd leugrott a bárszékről, és nagy léptekkel sietett a
szaporán ügető boy után. Félig már futva érték el a liftet, és
némán, kényelmetlenül feszengve álldogáltak, amíg az
felröpítette őket a megfelelő emeletre.
Mire a folyosón végigrohanva az ajtóhoz értek, az ügyeletes
igazgató már a zárral babrált. Nagy sietségében megzavarta az
elektronikus szerkezet működését, úgyhogy a piros és a zöld
fény egyszerre gyúlt ki. Amikor meglátta őket, és ránézett
Glenre, abbahagyta buzgólkodását, alkalmat adva rá, hogy
mind a zár, mind ő maga megnyugodjék.
– Mi a baj?
– A szoba alatti szobából jelezték, hogy a mennyezeten víz
szivárog keresztül.
– Víz…? – Glen alig leplezhette megkönnyebbülését.
– Talán az önök fürdőszobájából, uram.
– Ennyi az egész? Azért cibáltatott ide, mert a
fürdőszobából folyik a víz?
A boy és az ügyeletes igazgató szorongó pillantást váltott.

287
 – Hol a felesége, uram?
– A feleségem? – húzta össze Glen a szemöldökét. – Vagy
úgy – értem már. Az izé… a feleségem, ha jól tudom, fürdik.
Talán rossz az egyik csap.
– Próbáltuk hívni a szobát, uram, de senki sem jelentkezett.
Glen ereiben jéggé dermedt a vér.
– Adja ide. – Kikapta a mágneskártyát az ügyeletes igazgató
kezéből; az szemlátomást megkönnyebbült, amiért
szabadulhat a felelősségtől.
Mindhárman úgy rontottak be a szobába, hogy a kilincs a
falnak csapódott, és kitépett egy tapétadarabot.
Életjel sehol.
– Martha! – ordította Glen a fürdőszoba felé tartva.
Felrántotta az ajtót, és tüstént magába szippantotta az
örvénylő gőzfelhő meg a vaníliaillat. – Martha!
A kád oldalára fehér habförgeteg csapott ki, és szivárgott
derűsen a csempézett padlóra; alatta jó hüvelyknyi magasan
állt a víz. Glen átlábalt rajta, és heves mozdulattal forgatta
vissza a csapokat.
Egy biztos: Martha nem volt a kádban.
Glen az ügyeletes igazgatóhoz fordult. Az bosszúsnak
látszott, habár az élet színe legalább visszatért az arcára.
– Sajnálom – mondta Glen. – Fogalmam sincs, mi
történhetett.
– Majd küldök valakit a személyzetből, uram, hogy
összetakarítson – mondta udvariasan az igazgató.
– Köszönöm. – Glen visszament a hálószobába, és a hajába
túrt. – Minden kárt megtérítek – ígérte szórakozottan, és
tétován az ablakhoz indult.
– Ezt majd számon tartom, uram – mondta az igazgató. – De
igazán nem szeretném, ha ez a kis baleset elrontaná az
esküvőjük éjszakáját. Óhajtja, hogy egy másik szobába
költöztessük?

288
 Glen közben odaért az ablakhoz. A függöny el volt húzva, az
ablaktáblák homályosak voltak a kicsapódott párától.
Mereven, mozdulatlanul állt, majd így szólt:
– Köszönöm, erre nem lesz szükség. Lenne szíves
elkészíttetni a számlámat? Hamarosan kijelentkezem.
– Értem, uram – mondta az igazgató, és minden további
kérdés nélkül kivonult a szobából, maga után intve az
értetlenkedő boyt.
Glen visszafordult az ablakhoz, és üres tekintettel meredt
rá. A párába Martha a következőket írta: „Azt hittem,
szeretlek, de erre nem visz rá a lélek. Bocsáss meg.”
Glen megköszörülte a torkát, amely mintha hirtelen
elzáródott volna, majd összehúzta a függönyt, kívül rekesztve
az éjszakát és Martha búcsúüzenetét. Aztán leült az ágyra,
kezébe temette arcát, és úgy zokogott, mint annak idején,
amikor Marthát először engedte kisiklani a kezéből.

289
 Negyvenkettedik fejezet
– Honnan tudhattam volna, hogy ő Martha férje? – kérdezte
panaszosan Damien.
– Mielőtt ágálnál, használd inkább az eszed, és mielőtt
ütnél, próbálj tudakozódni – javallotta Josie. – Talán többre
mennél.
– Igazságtalan vagy. Mit kellett volna hinnem? Öt perccel
korábban láttam Marthát, amint taxiba száll valami szőrös
tökű, nagydarab melákkal.
– Ő Glen volt – közölte Josie. – A násznagy.
– Bassza meg – szólt Damien.
– Már megtette.
– Micsoda?
Josie megrázta a fejét.
– Nem számít.
A tó mellett sétáltak, miután Jacket a csónakházban
hagyták: hadd töprengjen, mit mond majd a vendégeinek, ha
bátorságát összeszedve visszamegy a hotelbe. Josie-t most is
csak a pókhálós takaró védte az egyre csípősebb éjszakai
levegő ellen. A sötétben alig néhány kacsa ringott hősiesen a
tó felszínén, de rajtuk is látszott, hogy majd’ megveszi őket az
isten hidege.
– Kíváncsi vagyok, bejutnak-e majd a Guinnessbe, a
történelem legrövidebb házasságának jogcímén.
– Azt hiszem, ezekben a percekben ez foglalkoztatja őket a
legkevésbé.
Szorosan egymás mellett lépkedtek; Damien öltönye
súrolta Josie csupasz karját, és Josie csak reménykedett, hogy
nem lesz libabőrös az érintéstől. Régóta nem voltak már így

290
édes kettesben; más körülmények között a helyzet akár
romantikus is lehetett volna. A telihold üdén, derűsen fénylett.
Josie oldalról megnézte magának a férjét. A maga kemény,
élesen metszett vonásaival nagyon jóképű volt, és sütött róla
az önbizalom, a magabiztosság; ezért is buktak rá
mindmostanáig a nők. Josie azonban szomorkás mosollyal
figyelte. Ha csak szemernyi lágyság, valami kis lekerekítettség
volna benne… Ha megkönnyezte volna A muzsika hangját,
vagy ha szeretni tudná Micimackót… Josie a karjába csípett,
hogy visszazökkenjen a jelenbe.
– Még mindig nem árultad el, mit keresel itt – mondta,
óvatosan lépkedve a kaviccsal felszórt úton.
– Úgy gondolom, ez magáért beszél.
– Nem tudtam, hogy így oda vagy Martháért – jegyezte meg
Josie. – Soha nem mondtad.
– Egyáltalán nem vagyok oda érte – csattant fel Damien. –
Széllelbélelt, húgyagyú nőszemély.
– Nem igaz! – vágott vissza Josie, bár magában elismerte: a
mai nap eseményei tulajdonképpen Damient igazolják. – Csak
kicsit össze van zavarva – tette hozzá gondterhelten.
– Más szóval megérett a diliflepnire – állapította meg
fölényesen a férfi. – Egyébként már megmondtam, miért
követtelek idáig.
Josie értetlenül nézett rá.
– A válásunk bármelyik percben jogerőre emelkedhet. –
Damien nagyot sóhajtott, és széttárta a karját. – Ezt pedig nem
akarom.
Josie-ból kipukkadt a nevetés.
– Ugye nem beszélsz komolyan?
– Mi van ezen nevetnivaló? – kérdezte Damien mélységesen
megbántva. – Persze hogy komolyan beszélek.
Josie tovább kacagott.
– Lehetetlen!
– Már miért volna lehetetlen?!

291
 – És azért repültél idáig, hogy ezt közöld velem?
– Elég lassan kapcsolsz!
Josie megállt, és szembefordult vele.
– És miért?
Damien megütődött.
– Hogyhogy miért?
– Így, ahogy mondom. Miért?
Damien idegesen téblábolt.
– Hogy miért?
– Igen. Miért?
– Miért akarod megnehezíteni a dolgot?
– Eszemben sincs. Csak kíváncsi vagyok az okára.
– Elhagytam miattad Melanie-t – közölte a férfi.
– Mit beszélsz?
– Elhagytam – ismételte meg Damien, lehorgasztva a fejét. –
Tegnap este.
– Csak így, durr bele módon?
– Mi mást tehettem, ha egyszer téged szeretlek – erősködött
Damien.
– És mit szólt Izéke a sietős távozásodhoz?
– Melanie… vagyis Izéke nem repesett a boldogságtól.
Tányérokat vágott a fejemhez.
Josie felhorkant.
– Még olcsón megúsztad. Át is szabhatta volna a képedet.
– Tudom.
Bekanyarodtak, és haladtak tovább. A recepció felől
zenefoszlányok szűrődtek ki; Josie ebből megállapította, hogy
Jack még nem küldte haza a vendégkoszorút.
– A dolgok nem úgy alakultak, ahogy elképzeltem – szólalt
meg ismét Damien. Egy pillanatig úgy látszott, mintha meg
akarná fogni Josie kezét, de aztán meggondolta magát. – Úgy
terveztem, hogy betoppanok Martha esküvőjére, mindenki
füle hallatára újra feleségül kérlek, és ezzel egyből leveszlek a
lábadról.

292
 Josie ismét megállt, de most a szája is tátva maradt.
– Még gyűrűt is hoztam – tette hozzá reménykedve a férfi.
– Egyszóval betrappoltál volna ide a negyvenhetes
cipődben, és világgá kürtölted volna a legbizalmasabb
magánügyünket?
– Izé… hát lényegében…
– Hogy tönkretedd Martha esküvőjét?
– Na, álljunk meg egy szóra! – berzenkedett Damien. –
Szerintem ezt ő nélkülem is megoldotta.
– Érzéketlen tuskó vagy, Damien Flynn.
– Úgy beszélsz, mintha valami rosszat akartam volna –
mondta savanyúan a férfi.
– Mert ez az igazság. Elegem volt a mesterkedéseidből.
Nekem már megvan a magam élete, Damien, és neked nincs
benne szereped.
– Azt hiszem, kissé hebehurgya vagy, Josie.
– Te akartad, hogy így legyen. Emlékszel még?
Damien kivette felső zsebéből a finom kis bársonydobozt.
– Ritka nagy gyűrű – mondta, miközben felpattantotta a
doboz fedelét.
Josie felhördült, Damien arcán pedig lassan szétterült a
mosoly.
– Szavamra, Damien – ez gyönyörű…
– Tudtam, hogy tetszeni fog.
– Nincs nő, akinek ne tetszene.
Damien kissé bizalmatlanul méregette a kavicsos utat,
aztán fél térdre ereszkedett.
– Szeretlek, Josie.
Azzal kivette a dobozból a gyűrűt, és az asszony felé emelte.
Josie elvette, és csak bámulta.
– Soha még csak hasonlót sem láttam. – A kövön
megcsillanó holdfény ezernyi bezárt színárnyalatot
szabadított fel, és a briliáns úgy szikrázott, úgy táncolt, mintha
önálló életet élne.

293
 – Jegyezzük el egymást, Josie – kérte Damien. – Fújjuk le a
válást, és kezdjünk mindent elölről.
– Azt nem lehet.
– Igenis hogy lehet.
– Hidd el, Damien: nem megy.
– Miért ne menne? Mindössze le kell állítani a papírok útját.
Josie a gyűrűt nézte, és felsóhajtott.
– Nem ilyen egyszerű.
Damien térdet váltott.
– Miért?
Josie leengedte a karját, elrejtve a gyűrűt a csáberejű
holdvilág elől.
– Azért, mert én már nem szeretlek.
Damien nagy nehezen feltápászkodott, és bekattintva az
üres dobozt, ismét zsebre vágta.
– Nem bírom elhinni! – Dobbanó léptekkel járt fel s alá, és
tehetetlen dühében a haját ráncigálta. – Ugye hogy őmiatta
van az egész?
– Kiről beszélsz?
Damien a messzeség felé bökött.
– Őróla.
– Ki az az ő?
– Ki az az ő? – utánozta gúnyosan a férfi. – Hát a férfi, aki
belépett az életedbe. Akivel intim vacsorákra jársz. Aki fontos
számodra. Komoly lehet az ügy, mert anyádnak nem szóltál
róla, márpedig a jóasszonynak mindent elfecsegsz!
Josie elnevette magát.
– Hát erről szól a történet, Damien – mondta. – Nem arról,
hogy újra akarod velem kezdeni, csak arról, hogy ne lehessek
boldog valaki mással. Arról, hogy bebizonyítsd: te különb
vagy, mint az a másik.
– Ő is vett már neked briliánsokat?
– Nem, nem vett. – Josie elhallgatott; nem tudta, folytassa-e.
– Ez másfajta kapcsolat. – Hirtelen fölemelte a gyűrűt. – És ha

294
már itt tartunk: ez üres és értelmetlen gesztus. Nekem,
Damien, megnyugtatás kell, bűnbánat, biztonság és szeretet –
nem pedig egy futball-labda nagyságú drágakő.
Damien arca sötét volt, mint az éjszakai égbolt.
– Ez a kis kő, csak hogy tudd, húsz darab ezresembe került.
Ennyi pénzért egész farmot vehettem volna az Orkney-
szigeteken.
– Bárcsak azt tetted volna – sóhajtott Josie. – És bárcsak
magad is odaköltöztél volna. Habár a juhokra rossz világ
köszöntene.
– Mi a neve?
– A neve? – Josie szorosabbra fogta magán a pokrócot. –
Izé… Matt.
– Mint a sakk-mattban?
– Mint a Matt Jarvisban.
– És szereted?
– Igen – bólintott Josie dacosan, majd higgadtan is
megismételte: – Igen, szeretem.
– Mivel foglalkozik? Holmi pipázó, anorákban feszítő, a
Munkáspártra szavazó fizikatanár, akit a tanáriban szedtél fel?
– Örülök, Damien, hogy ilyen magasra taksálod az
ízlésemet. Elvégre téged is én választottalak.
– Fogadjunk, hogy ezúttal fején találtam a szöget – mondta
kajánul a férfi.
Josie csípőre tette a kezét.
– Tudd meg, hogy rock… zenész.
– Rockzenész?! Mit kezdesz te egy rockzenésszel?
– Remekül szórakozom vele.
Damien a gyűrűre mutatott.
– Ez a gyűrű tanúsítja, mit jelentesz nekem, te pedig fogod
magad és az arcomba vágod. Hát hogyan lehetséges, hogy még
ez sem indít meg? Mit szeretnél még? Új autót? Új
mosogatógépet? Elmehetünk egy olyan Thomson-féle
luxusnyaralásra is, ha ez tesz boldoggá.

295
 – Gyökeresen félreérted a helyzetet, Damien. Én nem
ilyesmit várok egy kapcsolattól. Pénzen engem nem lehet
visszavásárolni.
– Velejéig hálátlan teremtés vagy, Josie Flynn.
– Te pedig egy csökönyös és eltájolt exférj. Ezt pedig itt –
emelte a magasba a gyűrűt – nem az arcodba vágom, hanem a
tóba!
A gyűrű a vízbe csobbant, megriasztva egy balszerencséjére
arra úszkáló kacsát. A kacsa hápogott egyet, majd csőrét a
vízbe merítve fogta magát és lenyelte.
Josie és Damien szájtátva nézte a jelenetet. Az idő jó néhány
másodpercre megállt, mígnem ismét Josie szólalt meg.
– Elmegyek – közölte. – Elegem volt a férfiakból, és
különösen belőled, Damien Flynn. És végképp elegem volt
ebből a rohadt esküvőből! – Azzal sarkon fordult, és alakja
beleveszett a sötétségbe.
Damien megbabonázva meredt a fodrozódó vízre; nem bírt
mozogni, nem bírta megállítani az életéből immár végleg
kivonuló Josie-t, csak nézte a kacsát, amely lenyelte az ő
briliánsgyűrűjét. Még sokkos állapotában is tudta, hogy
valamit tennie kéne – begázolnia a vízbe a kacsa után,
megdobnia egy kővel, vagy legalább hangosan szitkozódnia –,
de dermedt tagjai nem engedelmeskedtek. A kacsa fojtott
hápogást hallatott, majd tollait felborzolva derűs méltósággal
siklott tovább. És ha Damien nem a józan ész embere,
megesküdött volna, hogy még mosolygott is hozzá.

296
 Negyvenharmadik fejezet
Josie csöndesen tajtékzott magában. Hogy is mehetett
hozzá egy ekkora… egy ekkora… egy ekkora istenverte
SEGGFEJhez? A recepció előtt állt, egy sárga taxira várva,
közben pedig dobolt a lábával és tördelte a kezét, hátha így
levezetheti a benne felgyülemlett dühöt – elvégre a haját
mégsem téphette ki, és teli torokból sem üvölthetett. Az arca
égett, a mai napon most volt először melege, de közben azért
csupasz karját is dörzsölgette.
Hogyan is képzelhette Damien, hogy csak meglengeti az
orra előtt azt a méregdrága mütyürt, és ő máris a karjába alél?
Milyen jellemző erre az üresfejű alakra, aki képtelen egy másik
ember gondolatvilágába beilleszkedni! Mennyit kínlódott ő a
szakításuk óta, hogy egyik napról a másikra megéljen – és
akkor Damien kérkedni mer előtte a gazdagságával! Még a
Korábban Prince Névre Hallgató Macskát is leszoktatta
azokról az ínyenceknek való, észveszejtően drága
minikonzervekről – a kaviáros mártásban fürdő
homárfarokról, a rákkrémes tintahalról, az aszpikos
gombakoktélról –, és közönséges hétköznapokon áttért az
egyszerűen csak tápláló Whiskas-húsokra. Ünnepnapokon
azért így is kijárt a csemege – de a semmirekellő macska
ennek ellenére meg volt sértve rá. Damien pedig nem restell
olyan ajándékkal előállni, amelynek ára kiteszi az ő egész évi
fizetését. Talán ha elment volna a lakásszövetkezethez, és fél
évre kifizeti a kölcsönrészleteit, sokkal jobban meghatódott
volna, bár ő is tudta, hogy a világ mai értékrendje szerint ez
nem számított volna különösebben romantikus gesztusnak.

297
 Ahogy ő Damient ismeri, különben is van a dologban valami
suskus. Alighanem ingyen jutott ahhoz a gyűrűhöz valamilyen
karácsonyi édességsorsoláson, esetleg Kellogg pelyhes
zacskók címkéit küldte be, és a kő nem is igazi briliáns. Ennyi
töméntelen pénzt exférje csak akkor adna ki, ha valóban a
mélyponton van, márpedig Damien, amióta csak ismeri, még
soha nem volt mélyponton – eddig mindig megkapta, amit
akart. Josie homloka hirtelen ráncba szaladt – azért a kacsák
közé dobni azt a gyűrűt mégis túlzás volt.
Visszanézett az ajtókon túlra, az esküvői buli felé, amely a
menyasszony több mint különös távolléte ellenére még most
is javában tartott. A Headstrong nevű kölyökbanda egész
jónak bizonyult, és ha Josie megfelelő hangulatban van,
továbbá ha a szóban forgó lakodalom nem minősülhetett
volna az évszázad katasztrófájának, talán vissza is megy, hogy
táncoljon még egy kicsit. Azért mindent megkísérelt, hogy ne
is gondoljon Matt Jarvisra; kit érdekel, hogyan boldogult a fiúk
meginterjúvolásával, vagy hogy tulajdonképpen miért is nem
jött el az Alamóba, ahogy megbeszélték.
Ácsorgás közben mégiscsak megremegett az ajka. Odabenn
boldognak látszó párok táncoltak; és ha nem is boldogok,
annyi mindenesetre világos volt, hogy jól kijönnek egymással.
Elvégre ő se vágyott többre – hát olyan nagy kívánság ez?
Talán hirdetnie kellene a helyi lap magányos szívek
rovatában: csalódott elvált asszony rokonszenves férfit keres,
dohányosok, szarrágók, lúzerek, piperkőcök, sörivók,
kopaszok, perverzek, ingatlanügynökök, teherautó-sofőrök,
futballrajongók, bűnöző hajlamú elmebetegek és a Sunday
Sport olvasói kíméljenek. Így persze alaposan leszűkül a
választék – ki maradna? Mi a baj mostanság a férfiakkal? Miért
nem sikerül olyasvalakit találnia, aki az értelmező szótárban
túljut a DUGÁS-on, és az F betűt föllapozva megismerkedik a
FELELŐSSÉG szó jelentésével?

298
 Taxija közben odahajtott a szálloda elé, és ő kicsörtetett a
fagyos februári éjszakába. A taxiba pattanva szívből remélte,
hogy Damien nem ugrik elő valamelyik bokor mögül. Semmi
kedve nem volt egy újabb vitához; ma már érte annyi
meglepetés, amennyiből élete végéig gazdálkodhat. Másra sem
vágyott, mint a szállodai szobájára, ahol végre
megszabadulhat a lábát nyomorgató kecses, lila cipőtől, forró
fürdőt vehet, és üresre ihatja a minibárt.

Matt és Holly táncolt a Headstrong egy további Beatles-

feldolgozásának, az „I’m Happy Just To Dance With You”-nak a
zenéjére. A táncparkett teli volt, és Mattet több tucatnyi
hegyes könyök böködte. Vajon amikor a keringő és a foxtrott
volt divatban, hogyan sikerült az akkori táncosoknak
méltóságteljesen tovasiklaniuk? Akkoriban bizonyára jóval
nagyobbak voltak a táncparkettek – manapság még ki sem
egyenesedhet az ember anélkül, hogy közben a saját vagy a
partner lábujjára ne lépjen. Hollynak szerencsére fel sem tűnt,
milyen kényelmetlenül érzi magát a táncosa.
– Marthát láttad már? – kérdezte Matt látszólag fesztelenül,
de már vagy negyvenedszer.
– Nem… – Holly felhúzta az orrocskáját. – Fogalmam sincs,
hol lehet. Az egyik vendég szerint még nem ment el, akkor
pedig valahol itt kell lennie.
Még jártak néhány lépést, de Matt lába már nem akart
engedelmeskedni, a karja pedig önálló életre kelve kaszált
ritmustalanul a levegőben.
– Az összes számukat a Beatlestől lopták? – kérdezte.
– Nem egészen, de majdnem – ismerte be Holly. – A
szövegesek mind tőlük valók.
– És senki nem szánta el magát, hogy erről felvilágosítsa
őket?
– Szerintem elég ciki lenne…

299
 – Ugyan miért? Bárcsak legalább engem tájékoztattál volna,
akkor tegnap nem próbálom lenyomni az öklöm valamelyikük
torkán, és egy csomó kellemetlenségtől megmenekültünk
volna.
– Biztos, hogy nincsenek megsértődve rád.
– De én rájuk annál inkább!
– Ó, Matt… – nézett rá szánakozva a lány.
– Tudd meg, hogy ami történt, mélyebbre megy néhány
felületes karcolásnál.
– Nem lehet, hogy téged másvalami is nyomaszt? Egypár
Beatles-szám nem indokolja, hogy ilyen hisztis légy.
Matt megállt.
– Nem vagyok táncra hangolva, Holly. – A lába nem vitte
tovább; úgy látszik, a sok hava-nagilázás egész estére szólóan
kimerítette. – Nem vennéd zokon, ha néhány percre kisétálnék
innen?
– Csak nyugodtan – felelte a lány. – Addig majd a srácokkal
lógok. Most már hamarosan befejezik.
– Nem maradok el sokáig – ígérte Matt, és kifelé indult,
abban a reményben, hogy nemcsak menedéket talál, de Josie-
ra is rábukkan.
Amikor a hűs és nyugodalmas előcsarnokba ért, a szálloda
előtt éppen csapódott egy sárga taxi ajtaja, és a kocsi
beleveszett az éjszakába. A „You’ve Got To Hide Your Love
Away” durván megerőszakolt lüktetése is szerencsére tompa
háttérzajjá halkult. Különös, hogy a többi vendéget a jelek
szerint egyáltalán nem zavarja ez a merényletsorozat. Igaz,
hogy a beivottaknak minden zene jó, csak táncolni lehessen rá
– ezt a tételt nem egy esetben már a Boney M sikere is
igazolta.
Most, hogy a vágyott menedékre rálelt, unatkozni kezdett,
és nem tudta, mire használja a kezét. Bárcsak legalább
dohányozna, gondolta; azzal is elüthetné az időt. A nap sok
feszült helyzete miatt vitustáncot jártak az idegei. Ki kéne

300
találni valamit. Több lehetőség is felmerült, az orrpiszkálástól
a körömrágáson át a ruhájára hullott korpaszemek
megszámlálásáig. Megállapította, hogy ez a mai is egyike
azoknak az elveszett napoknak, amikor az ember
legszívesebben visszatekerné az órát, és elölről kezdené az
egészet. Akkor talán minden jóra fordulna. Josie-nak itt kell
lennie valahol. Az nem lehet, hogy az ő jelenlétében
felszívódott volna, méghozzá a saját unokatestvére
esküvőjén…

Damien időközben lehúzta a cipőjét; a kétszázötven fontot

kóstáló Patrick Cox-féle műremeket igazán nem áztathatja el.
A zokniját is levetette, és gondosan elhelyezte a cipőben. A
tóparti fű jegesen simult meztelen talpa alá. Öt perc a végső
határ, gondolta; ha a művelet ennél tovább tart, valószínűleg
amputálni kell a lábujjait. Éppen a nadrágszárát tűrte fel úgy,
hogy közben szemmel tartsa a briliánsfaló kacsát, és
egyensúlya se billenjen meg.
– Gyere ide, te kibaszott szörnyeteg! – mondta Jack
Nicholsonra emlékeztető vicsorgással. – Gyere apucihoz!
– Háp-háp – vartyogta a kacsa, anélkül, hogy megmoccant
volna.
Damien a víz felé araszolt. – Ez roppant kellemetlen kaland
lesz – mormolta, a fogát csikorgatva. Még szerencse, hogy
kéznél volt a pókhálós takaró, amelyet Josie menekültében
otthagyott. – Gyere ide, szép kicsi kacsa – mondta Damien
édeskésen. – Ha együttműködnél, mindjárt egyszerűbb lenne
az egész.
– Háp – szólt a kacsa, és a tó közepe felé vette az irányt.
– Hallgass ide! – förmedt rá Damien. – Összesen arról van
szó, hogy ledugjam a kezem azon a vacak torkodon, és
visszaszerezzem a gyűrűmet. Hát olyan nagy kérés ez?
– Háp… – hangzott a válasz.

301
 Damien a vízre nézett, amely olyan sötét volt, mint az a
tintahaltintából készült előkelősködő mártás, amivel
manapság a méregdrága divatos éttermekben a pastát nyakon
öntik. Damiennek semmi kétsége nem volt felőle, hogy a tó
dermesztően hideg lesz. Óvatosan közeledett, és belemártotta
a vízbe lábujjait. A fogvacogtatóan jeges érintés hatására
elakadt a lélegzete, és olyan hangosan hördült fel, mint ama
ritka alkalmakkor, amikor a bűbájos Melanie nagy kegyesen
szopogatta ugyanezen lábujjakat.
– Háp-háp – ismételte meg a kacsa.
– Ha mozdulni merészelsz – fenyegette meg Damien –, a
másik kezemet abba a kis kacsaseggedbe dugom fel, csak úgy,
merő mulatságból!
A kacsa kihúzta magát, és csapkodni kezdte maga körül a
vizet, majd fölemelkedett, a felszínt súrolva néhány méterrel
továbbrepült, aztán ismét leereszkedett.
– Azonnal hagyd abba! – sziszegte Damien. – Nekem már a
ma esti liba is betett!
Immár benn állt a vízben. Lábujjai nyomban belesüppedtek
a síkos, cuppanós iszapba, s bokától lefelé érzéketlenné vált. –
A kurva kibaszott életbe, a kurva kibaszott életbe – motyogta
magában, mialatt beljebb gázolt a tóba.

302
 Negyvennegyedik fejezet
Josie hálásan zuhant hotelszobája ágyára, egyetlen, csodás
és felszabadító mozdulattal rúgva le lábáról mindkét cipőjét.
Nagy lábujjai szinte megroppantak a gyönyörűségtől, a paplan
jólesőn melengette kihűlt tagjait. A város fényei a
függönyökön át is utat találtak maguknak, a szűnni nem akaró
szirénabőgéssel együtt, és Josie eltűnődött: vajon Martha hol
lehet most. Az biztos, hogy nem ott, ahol kellene, vagyis a
Waldorf Astoria nászutas lakosztályában, a férjével.
Őszintén remélte, hogy Glennel is jól meglesznek majd, és
szerencsésen alakulnak a dolgaik, de ugyanakkor komoly
kétségek mardosták. Hihető-e, hogy Glen most, második
nekifutásra, megbízhatóbb társa lesz? Reménykedjünk – bár
nyugtalanító, hogy a férfi szemöldöke középen összeér. A
mamája már ennyiből is végzetes következtetéseket vont
volna le – szerinte az ilyen szőrmókoktól minden kitelik. És
mert a férfiak megítélését illetően saját mércéi siralmasan
csődöt mondtak, talán jobban tenné, ha a jövőben Laviniára
hallgatna.
Josie, karját a feje fölé emelve, kéjesen nyújtózkodott;
élvezte a csontjaiba lassan visszatérő meleget, és megadta
magát az egész testén végighullámzó álmosságnak. Milyen
szép is volna, ha most összegömbölyödhetne, és mialatt
álomba szenderül, valaki becézőn simogatná. Bárhogy
neheztelt magára, Matt jutott eszébe. Hol lehet most ebben a
sistergő, fortyogó, zakatoló nagyvárosban? Az utcákat járja,
vagy a szobájában gunnyaszt? Egyedül van-e, vagy talált
magának társaságot? Fölcsípett-e egy újabb hiszékeny
nőcskét, hogy annak is összetörje a szívét? Vagy olyan

303
magányosan bámul a mennyezetre, mint ő? Nem, Josie Flynn,
ennek a lelkiállapotnak nem engedheted át magad! Matt Jarvis
csak verje a falba a fejét, amiért lemaradt az évszázad
találkájáról! Neki mára elege van a jajokból-bajokból-
búsongásból. Ideje, hogy a régi, jól bevált módszerekkel
könnyítsen magán.
Pia, fürdő, alvás – ez most a sorrend. Szemét e reményteli
távlatokra függesztve Josie összeszedte maradék energiáját, és
kikecmergett az ágyból.
Első dolga az volt, hogy minden teketória nélkül letépje
magáról a lila muszlin nyoszolyólányruhát, majd
búcsúpillantásra sem méltatva a szemétkosárba hajítsa. Ó,
micsoda könnyebbség! Soha többé, amíg csak él, nem öltözik
lilába – úgy látszik, ez a szín nem hoz neki szerencsét.
Ezután belebújt a szálloda figyelmességéből kéznél lévő,
Demis Roussos-méretű, kényelmes fürdőköpenybe, és
hozzálátott, hogy kielégítse legsürgetőbb igényét. Kinyitotta a
minibárt, és átvizsgálta tartalmát, majd gyors és azonnali
fogyasztásra kiszemelt három üveget: két miniatűr vodkát és
egy icipici tonicot. Amikor a tonic hozzáadásától a vodka is
pezsegni kezdett, nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében.
És most jöhet a fürdő.
A fürdőszobapolcon illatos kis üvegcsék egész sora várta.
Máris elképzelte magát, amint szemét lehunyva elterül a jó
szagú vízben, és azt játssza, hogy az elmúlt két nap csupán
rossz álom volt. Felfokozott várakozással húzta végig kezét az
üvegcséken. Gyöngyvirág, jázmin, nárcisz, szegfű, rózsa.
Mennyei illatok, amelyek gondolatban átröpítik majd egy
angol vidéki kertbe – csak ki kell egy-kettőt választania, és
beleöntenie a vízbe. Ám amikor elforgatta a kád csapját,
megszólalt a telefon. Hátha Martha az! Sóvár pillantást vetett a
hívogató, kagyló formájú szappanokra, majd visszaforgatta a
csapot, és beszaladt a szobába.

304
 – Anyád az – szólalt meg a vonal túlsó végén a
félreismerhetetlen hang.
Josie az ágyra roskadt. A fürdő és az alvás közé
elmulasztotta beilleszteni a napi dumaáradat kötelező
láncszemét. A piának azonban ebben a helyzetben is hasznát
veheti. Egy hajtásra ledöntötte a második vodkát is.
– Szia, anyu.
– Nos, mi újság?
– Kösz, minden rendben.
– Én Martha esküvőjére vagyok kíváncsi.
– Hmmm – mormolta Josie, és azon tűnődött, elér-e a
telefonzsinór a minibárig.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Lavinia. – Éreztem, hogy
ott kellene lennem.
– Nem hiszem, hogy számított volna.
– Mennyiben? És miért vagy már ilyen korán a
szállodádban?
– És te miért hívtál, ha azt hitted, még nem vagyok itt?
Hosszú, vészterhes csend következett.
– Gondoltam, próba szerencse. Amellett a mobilod innen
oda nem működik. Mrs. Smithers azt mondta, hogy nem anális,
hanem decimális.
– Digitális és nem analóg – igazította helyre Josie.
– Szóval miért vagy olyan zárkózott az esküvőt illetően?
Ahelyett, hogy könnyek között áradoznál róla?
– Hosszú mese, anyu. Majd elmondom, ha hazaértem. – A
zsinór egy lábbal rövidebbnek bizonyult a kelleténél. A fenébe!
Hogyan bírja ki ezt a beszélgetést száraz torokkal? Josie
elcsüggedt.
– De kimondta a boldogító igent?
– Többé-kevésbé.
– Ilyen nincs. Mi történt?
– Mennem kell, valaki van az ajtó előtt.

305
 – Nehogy kinyisd. Hátha egy besurranó tolvaj adja ki magát
szobapincérnek.
– Ezt a kockázatot muszáj vállalnom.
– Várj még! Josephine! Rossz hírem van számodra…
Jaj ne! Berekesztési fázis parancsa visszavonva…
– Miféle rossz hír?
– Damien még mindig szeret.
– Tudom. – Josie titkon elmosolyodott. – Rémes, mi?
– Porig vagyok sújtva miatta. De hogy érted azt, hogy
tudod?
– Utánam jött.
– Martha esküvőjére? Hisz meg se volt híva!
– Damient nem szokta zavarni az ilyesmi.
– Micsoda bugris!
– Ezt mondtam én is. Ó, Damien, te bugris! – Josie hanyatt
vetette magát az ágyon. Az ágy puha volt és meleg, a párna
csábítóan simult a nyaka alá.
– Jó, jó, tudom, hogy nektek, fiataloknak kifejezőbb
szavaitok is vannak ugyanerre, de lényeg a lényeg – fejtegette
sértődötten Lavinia. – Kivettem a hangjából, drágám, hogy
nagyon szeretne mindent visszacsinálni. Szívből remélem,
hogy nem hódolsz be a varázsának.
– Soha életemben senki varázsának nem hódoltam be.
Josie-nak úgy rémlett, hogy a mamája gúnyosan felhorkan,
de ez lehetett légköri zavar is. Rendben van, legföljebb egyes
elszigetelt esetekről lehetett szó.
– Ígérd meg, kicsikém.
– Ígérem – mondta Josie. – Előbb du… du… döglene meg
Damien egy kacsáért, mint hogy másodszor is velem akarjon
összeházasodni.
– Nem is képzeled, mennyire megnyugtattál.
Te meg nem is képzeled, anyám, mennyire így van!
– Ha már össze vagyunk kapcsolva, mindjárt
beszámolhatnék Mrs. Bottomley benőtt lábkörméről.

306
 Josie lehunyta a szemét; a gyöngyvirág, a jázmin, a nárcisz,
a szegfű és a rózsa illata lassan, de biztosan a távolba
enyészett.
– Ez az egész egy vagyonodba kerül, anyu!
– Már csak egyetlen perc…
Ilyenkor többnyire hatvan percre volt szükség.
– Mondtam már, hogy el kellett mennie dr. Pilkingtonhoz,
aki felvágta?
– Nem, nem mondtad.
– Azt mondta, örüljön, hogy az ujja megmarad.
– Tényleg?
– És Mrs. Golding sincs jobban. Emlékszel még Mrs.
Goldingra?
– Nem én.
– Dehogynem! Volt egy nővére, aki a te elemidben volt
énektanár. Betegekről vagy jót vagy semmit, de ő szabadított
rá a lemezjátszóra. Három hónapon át a „Greensleeves”
bömbölt reggelihez, ebédhez és uzsonnához, míg végül a
lemez titokzatos módon eltört.
Heteken át tartó keresés után a gyászba borult Josie három
darabban talált rá a mamája fehérneműs fiókjának legmélyén.
– Ugye már emlékszel rá?
– Igen. – Nem!
– Bélrákja van. A jelek szerint már nincs sok hátra neki. –
Lavinia hangja kéjesen csengett. – A sokéves rendezetlen
életmód a végén mégiscsak megbosszulta magát. Ezért
esküszöm én a korpás pehelyre…
Josie megint hümmögött valamit.
– Mondd, Josephine, figyelsz te rám egyáltalán?
– Hát persze, anyu. – Josie nagyot ásított, aztán az oldalára
fordult, és belefúrta fejét a párnába.
Odakinn, ebben a vibráló, izgalmas nagyvárosban emberek
élvezik az életet. Egyesek pazar vacsorát költenek el menő
éttermekben. Mások egzotikus koktélokkal koccintanak elit

307
bárokban. Ismét mások most esnek szerelembe. És vannak a
szerencsések, akik éppen szeretkeznek.
Könnyen lehet, hogy Matt Jarvis is az utóbbiak közé
tartozik.
Hirtelen felötlött benne, hogy e rég várt New York-i
látogatás helyett elmehetett volna tanulmányi kirándulásra az
Ile de France-ba is, harminckét hormonálisan felpörgetett
tizenéves és néhány szakállas, pipázó tanárkolléga
társaságában – és ez a leírás nagyjából a kolléganőkre is illett.
Josie elengedte magát. Lassan hanyatlott álomba, miközben
tovább záporozott rá Lavinia monológja, barátnői, szomszédai,
a tejesember és egyéb gyengélkedők apró részletekig ismert
megpróbáltatásairól. Elalvás előtt azonban még átfutott a
tudatán, hogy ez a telefonbeszélgetés egy pokolbéli nap méltó
lezárása.

308
 Negyvenötödik fejezet
– Maradj már, te kis mocsadék! – Damien immár térdig
lábalt a sötét, iszapos vízbe.
– Háp-háp – vartyogott a kis mocsadék, és még távolabb
iparkodott Damientől, akit szemlátomást tökkelütött hülyének
nézett.
Damien a magasba lendítette karját, és lecsapásra készen
egyensúlyozott, akár Peter Cushing egy régi House of Horror
filmen.
– Ha esik, ha fúj, akkor is elkaplak! – méltatlankodott.
Ekkorra a többi kacsában is feltámadt az érdeklődés, és ott
úszkáltak Damien lába körül.
– Húzzatok innen! – förmedt rájuk Damien. – Ti nem
érdekeltek. Nekem ez a Donald-szerűség kell. – Nagyot csapott
a vízre, hogy elijessze a többieket. – A hatalom egyelőre még
nem a kacsáké. Tűnjetek el a búsba, és hagyjátok őt a sorsára.
A szétfröccsenő víz Donaldot is arra ösztökélte, hogy
tovább ússzon.
Damien a közömbösen világló hold felé emelte karját.
– Az ég szerelmére! Ha ez így megy tovább, itt töltöm az
éjszakát…
Donald most már kihívóan, sőt harciasan hápogott.
– Kérlek, ahogy tetszik! – Damien kibújt a zakójából, és a
nyakkendőjét is megoldotta, majd az inkább csak dísznek való
kis stéget megcélozva megforgatta a feje körül a zakót, és
teljes erőből elhajította. A ruhadarab a vízben kötött ki, alig
néhány hüvelykre a kitűzött céltól.

309
 – A rohadt életbe – mondta Damien, ma este immár
ezredszerre átkozva el szerencséjét, majd az undortól
megremegve elvetette magát a vízben.
Donald kilőtt, Damien vacogó foggal, de izzó szenvedéllyel
üldözőbe vette.
– Közlöm veled – lihegte bele a tó fagyos vizébe –, hogy
ötéves koromra már megvolt az ötvenméteres jelvényem!
Hányan mondhatják ezt el magukról?
Donald szaporázta a tempót, Damien követte a példát.
– Tizenhárom éves koromban a Regent Gimnázium
mellúszó bajnoka voltam – komoly, nyilvános versenyen! Ha
még ettől se tojsz be…
Donald közben elérte a túloldalt, áttotyogott az iszapos
parti sávon, és csatlakozott társai nyüzsgő csoportjához; ott
megpihent, és kényeskedve rázta tollait. A nyomába szegődött
Damien is kigázolt a vízből, és ijedt felkiáltással nyugtázta,
hogy térdig süpped az iszapba. A lárma megrémítette
Donaldot: el akart inalni, de Damien már belevetette magát az
iszapba, és karjával szorosan átfogta a kétségbeesett kacsát.
– Megvagy! – üvöltötte diadalittasan; legszívesebben a
levegőbe öklözött volna, ha nem fél, hogy a kacsa kibújik a
présből.
Donald vadul hápogott rémületében.
A hold felületén baljós fekete felhők úsztak lassan keresztül,
és hűvös szél kerekedett, felborzolva a hajszálakat Damien
tarkóján és belekapva Donald faroktollaiba. Damien csak ült
csuromvizesen a sárban, karjában egy felzaklatott kacsával,
amely a gyomrában egy briliánsgyűrűt őrzött. Ha a tény,
miszerint beruházása még érintetlen, szerzett volna is neki
némi megkönnyebbülést, kedvét egykettőre lelohasztotta a
tudat, hogy az értékes tárgyat előbb még vissza kell szereznie.
Damien jó erősen fogta Donaldot, és ujjait fürgén a kacsa
csőrébe csúsztatta. Vajon ha mutatóujját ledugja a torkán,
hajlandó lesz-e az állat kiokádni a gyűrűt? Donald a csőrével

310
satuba fogta Damien kutakodó ujjait, és közben felháborodva
hápogott. – Juj! – ordított fel Damien, visszarántva a kezét. –
Te dög!
Damien és Donald gyűlölködve nézett farkasszemet. Az
előbbi művelt már élete során egynémely hitványságot,
amelyet később megbánt, de ami igaz, az igaz: soha még
élőlényt hidegvérűen nem tett el láb alól. Megpróbált kellően
fenyegető arcot vágni, a kacsa pedig, amelyik valamiképpen
ráérzett megváltozott hangulatára, szívet tépően hápogott.
– Bassza meg – mondta Damien, mivel szókincsének
kifinomultabb rétegeihez elvesztette a kulcsot.
Mindössze egy erős rántásra és utána egy csavarintásra
lenne szükség, és minden meg lenne oldva. Bizonytalanul
átfogta Donald nyakát, és meghúzta. A kacsa halálfélelmében
vadul verdesett a szárnyával. – Hagyd ezt – rimánkodott
Damien. – Alig érzel majd valamit.
Donald remegett és hápogott rémületében, és megpróbált
elrepülni, Damien pedig erőt gyűjtött, hogy megszorongassa
az állat nyakát.
– Ígérem, hogy semmit sem fogsz érezni. Nekem sokkal
jobban fáj majd, mint neked.
Donald őrjöngő szárnycsapdosása világosan kifejezte, hogy
ő erről másként vélekedik. Damien elfordította a szemét, és
fokozta a nyomást. A kacsa úgy hápogott, mintha az élete
múlna rajta – mint ahogy ez is volt az igazság.
Nemsokára aztán, amikor az ölét már kacsaszar borította,
Donald pedig még nagyon is eleven volt, Damien feladta, és
csüggedten süppedt vissza az iszapba. Sok mindent el lehetett
mondani róla, de született gyilkos semmiképpen sem volt.
– Na gyere – mondta, és Donaldot a hóna alá bújtatva
kilábalt a vendégmarasztaló sárból. – Valami emberségesebb
módszert kell keresnünk…

311
 Méregdrága Paul Smith-öltönye a felismerhetetlenségig
összesározódott, fejét komoran leszegte – így baktatott vissza
Martha esküvőjére.

Matt még mindig ott állt a portánál, és tétován mérlegelte, mit

lépjen legközelebb. Igaz, hogy eddigi utolsó lépéseitől a
legfényesebb eredményt várta, elvégre egyfajta görcsös,
sarokba szorított logikával előzetesen az ikszedik részletig
átgondolta őket, a végén mégis zsákutcába jutott…
Néhány pillanattal korábban egy szicíliainak látszó
alacsony, sötét bőrű emberke csatlakozott hozzá, aki
előnytelen növését mintha valamilyen, lényéből áradó
titokzatos tekintéllyel ellensúlyozta volna. Mattet
kísértetiesen emlékeztette Marlon Brando Keresztapájára –
bár persze sokkal kisebb, cingárabb és összehasonlíthatatlanul
rútabb volt amannál.
Az emberke érdeklődéssel méregette Mattet, és
barátságosan bólogatott. Matt óvatos mosollyal bólintott
vissza.
– A nyoszolyólányoknak bitang jó csöcsük van – közölte
Nunzio bácsi.
– Valóban? – kérdezte Matt nagyon komolyan. – Még nem
volt hozzájuk szerencsém. Habár remélem, hogy ezt még
kipótolhatom.
Nunzio bácsi olyan szélesen vigyorgott, hogy előtűnt jórészt
fogatlan ínye, de mielőtt tovább ecsetelhette volna a násznép
hölgytagjainak anatómiai előnyeit, mindkettőjük figyelme egy
fülig sáros férfira terelődött, aki az előcsarnokból a porta felé
trappolt, kezében egy vonagló sporttáskával, amely mintha
fojtott hápogást hallatott volna.
A férfi céltudatosan, száját összeharapva közeledett; szemét
mereven szegezte a recepcióra. Matt és Nunzio bácsi
összenéztek, és megvonták a vállukat.

312
 Damien, amikor meglátta őket, sötét, fenyegető arccal
fordult feléjük.
– Van valami hézag? – ripakodott rájuk.
Matt körülnézett, hogy vajon hozzájuk intézte-e kérdését,
de az előcsarnokban rajtuk kívül teremtett lélek sem volt.
– Nem, öregfiú – felelte. – Úgy látom, inkább maga van
bajban.
– Atyaisten – mondta Damien, és a földre ejtette a donaldos
táskát. – Hát maga az?
– Atyaisten – visszhangozta Matt a felkiáltást. – Hát maga
az?
– Maga az az ürge a taxiból!
– Akárcsak maga! Először csak a sár miatt nem ismertem
meg.
– Mi dolga itt? – kérdezte bőszen Damien.
– Ezt én több joggal tudakolhatnám – jelentette ki Matt,
célzatosan méregetve a hápogó táskát, amely megpróbált
eliramodni.
– Talán Martha barátja?
– Nem egészen…
– Prütyköli a nyoszolyólányt – szólt közbe Nunzio bácsi
segítőkész mosollyal.
– Nem igaz! – tiltakozott Matt.
– Melyiket? – Damien arca sötétszürkére váltott.
– Egyiket sem – makacskodott Matt. – De még leginkább
Josie-t. – Azzal megfordult, és dühösen meredt Nunzio bácsira.
– Köszönöm, vén szicíliai szarkeverő!
– Josie-t? – Damien nyáladzani kezdett, mint egy veszett
kutya.
Matt tisztázni akarta a helyzetet.
– Nos hát – magyarázta –, prütykölésről tulajdonképpen
még nem volt szó. – Szünetet tartott, hogy újabb
megsemmisítő pillantással sújtsa a bácsit. – Vagyis nem tettem

313
semmit, de csöppet sem lenne ellenemre. – És rákacsintott
Damienre: mi, férfiak ugye megértjük egymást.
– Na ne mondja!
– Bitang jó csöcsei vannak – vetette közbe Nunzio bácsi.
– Kinek lehetne itt ellenvetése? – mosolygott hamiskásan
Matt.
– Nekem – közölte Damien, hangját vészjóslóan lefojtva. –
Mivelhogy Josie történetesen a feleségem.
– A felesége? – hebegte Matt, és csodálkozva észlelte, hogy a
szája hirtelen kiszárad.
– A feleségem – ismételte meg Damien, s összeharapott
szája némiképp egy rottweilerére emlékeztetett – egy olyan
rottweilerére, amelyik most tudta meg, hogy a postásba nem
illik beleharapni.
– Nekem határozottan azt mondta, hogy elvált…
– Akkor én mi vagyok? Délibáb?
Mattet most hagyta el az ékesszólása, amikor a legnagyobb
szüksége lett volna rá, de hát felismerte, hogy az előtte álló,
szemlátomást igen haragos férfi sokkal valóságosabb és
félelmetesebb, mint egy, az égre vetülő illúzió.
– Megnyugtathatom, barátocskám, hogy a hölgy minden
kétséget kizáróan férjes asszony.
– Vicces, hogy erről nem tett említést – jegyezte meg Matt,
némi hetykeséggel próbálkozva, bár a nyelve bénultan tapadt
a szájpadlásához.
– Haha, hogy én milyen jót mulatok! – mondta gúnyosan
Damien, noha nem úgy festett, mint aki az oldalát fogja a
nevetéstől; Mattnek úgy rémlett, mintha, épp ellenkezőleg, a
tettlegesség gondolatával kacérkodna.
– Prütykölni való kis muff – szólalt meg Nunzio bácsi, aki
viszont pompásan szórakozott.
– Jaj, az ég szerelmére – mondta Matt esengőn. – Hol tanult
maga angolul? A négyes csatornán?

314
 – Várjon csak egy percre – szólt Damien, s a szeme résnyire
szűkült. – Csak nem maga az a Matt nevű pasas?
– Izé… – Matt fején átsuhant, hogy letagadja
személyazonosságát. Elvégre ezerszámra flangálhatnak New
York-szerte az olyan Mattek, akik azt állíthatják magukról,
hogy ismerik Josie-t.
– Matt Jarvis – szögezte le Damien, miután sikerült a nevet
előkotornia emlékezete mélyéről.
– Izé…
– A rockzenész – tette hozzá Damien csúfondárosan.
– Izé… – mondta Matt harmadjára is. Rockzenész? Az
elnevezés meglehetős csábítóan hangzott, és különben is,
kicsoda ő, hogy megcáfolja?
– Az, akibe a feleségem – vagyis Josie, a prütykölni való
nyoszolyólány – bele van esve?
Matt képe felragyogott.
– Ezt komolyan mondja?
– Fogalmam sincs, mitől ilyen kurvára jókedvű. Le kéne,
hogy nyomjam a kibaszott fogait a kibaszott torkán.
– Hol van Josie? – kérdezte Matt.
– Mi köze hozzá?
– Csak épp arra gondoltam, hogy…
– Maga csak ne gondoljon semmit!
– Itt van?
– Nem – felelte Damien. – Egyáltalán nincs itt.
– Akkor hová lett?
– Azt hittem, ezt maga tudja a legjobban.
Matt egyre kevésbé értette a helyzetet.
– Én aztán nem…
Damien kimerülten felsóhajtott.
– Na, ide figyeljen – mondta. – Maga miatt több ezer fontot
dobtam ki az ablakon a nehezen megszerzett jövedelmemből,
hogy iderepüljek és bolondot csináljak magamból. Maga miatt
egy macska lett félárva. Maga miatt hagyott el a feleségem.

315
Maga miatt került egy kacsa beleibe egy hatalmas és szédítően
drága briliánsgyűrű. Maga miatt lett csupa ronda, büdös sár a
Paul Smith-féle öltönyöm. Maga miatt ment jóvátehetetlenül
taccsra a kedvenc Patrick Cox-féle papucscipőm. Maga miatt
tanultam meg, milyen ízű a kacsaszar. Mindennek
következtében megbántam, hogy a sajnálatos taxibalesetünk
alkalmából nem engedelmeskedtem az első sugallatomnak, és
most igenis lenyomom a kibaszott fogait a kibaszott torkán.
Damien felemelt ököllel közeledett Matt felé.
Matt a sportszatyorra mutatott.
– Vigyázzon, haver, szökik a kacsája!
Damien a táskára pillantott, amely lassan és kissé
imbolyogva távolodott.
Matt, az alkalmat megragadva, futásnak eredt volna, ám
beleütközött Hollyba, aki csípőre tett kézzel, csinos kis száját
durcásan lebiggyesztve állta el az útját.
– Téged öt percre sem lehet magadra hagyni, anélkül hogy
bajba ne keverednél! – sziszegte. – Mi ez már megint?
– Mindent megmagyarázok – mondta Matt, egy töredék
másodperccel megelőzve Damien ütését. A méretes
ökölcsapás az arcát érte, mire az agyában ezernyi, a korábbi
tűzijátékhoz hasonlatos kisebb-nagyobb petárda robbant,
elejét véve minden magyarázkodásnak.
Maga is hallotta, amint gyomorforgató puffanással padlót
fog – a szó tényleges és átvitt értelmében egyaránt. Miért nem
mondta meg neki Josie, hogy férjnél van? Akkori beszeszelt
állapotának gőzein át úgy rémlett, a nő határozottan említette,
hogy külön élnek. Nos, ha ez így van, a férje még nem értesült
erről a fejleményről. Pedig hát még a válási folyamat okozta
megrázkódtatásokról is eszmét cseréltek – sőt még az ügyvédi
számlákat is egybevetették. Lehet, hogy Josie mindvégig az
orránál fogva vezette, csak úgy, merő szórakozásból?
Eszerint lehetséges, hogy egész New York-i tartózkodása
alatt fölöslegesen hajszolt egy lila szivárványt, mert az áhított

316
kincset már másvalaki birtokolja. Ó, micsoda abszurd,
könyörtelen világ! Ezek után férjes asszonnyal többé szóba
sem áll. Amúgy is ellentmond erkölcsi alapelveinek. Nem sok
ilyen elve volt, de a meglévőkhöz úgy ragaszkodott, mint fehér
macskaszőr a fekete nadrághoz.
Gondolatai minduntalan összekuszálódtak, azt azonban a
szeme előtt örvénylő köd ellenére is megállapította, hogy
nincsen rózsa tövis nélkül. Miközben egész kicsire
összegömbölyödött, és lassan elalélt, volt egy gondolat, amely
a pillanatragasztó szívósságával kapaszkodott tudatába. Igaz,
hogy Josie egy szót sem szólt a háttérben ólálkodó féltékeny
férjről – az viszont éppily bizonyos, hogy a fent említett
férjnek tudtára adta: szerelmes őbelé, azaz a Matt Jarvis nevű
rockzenészbe.
Most aztán az eddiginél is sürgetőbbé vált, hogy beszéljen a
nővel, és választ kapjon egynémely kérdésére. S ahogy a köd
lassan összezárult fölötte, három nap alatt immár harmadszor
eszmélt rá, hogy már csak egy gond van: miként találja meg
Josie Flynnt?

317
 Negyvenhatodik fejezet
Amikor Matt azt hitte, már csak Josie előkerítése az
egyetlen problémája, tévedett: nem vetett számot azzal, hogy
ha majd magához tér, Hollynak is kielégítő magyarázattal
tartozik. Úgy tűnt azonban: ilyen magyarázattal nem
szolgálhat.
Hollynak is megvoltak a maga kérdései, amelyekre választ
várt, és Matt azt sem tudta, hol kezdje. Talán ha a feje kitisztult
volna, előállhatna néhány meggyőző hazugsággal – erkölcsi
elvei mára végképp szabadságolták magukat. Holly ott állt
előtte, és türelmetlenül dobolt meztelen lábával. A haja még
kócosabb lett a szüntelen húzkodástól, és arcát
paradicsompirosra festette a harag és az alkohol. Nagyon
mérgesnek látszott, de ugyanakkor elmondhatatlanul bájos is
volt. Ha Matt fájdalmai kevésbé erősek, még egy mosolyt is
megeresztett volna.
– És nehogy nekem mosolyogni próbálj! – rendelkezett
Holly.
– Nem isssz akartam… – szűrte Matt a szót virslivé dagadt
ajkán át.
– Erre nyers hús kellene – mondta határozottan a lány, és
rábökött egy halványan már kirajzolódó lilásfekete foltra Matt
szeme alatt.
– Azt hittem, ezt cak rajzfilmeken használják.
– Mit tudom én, Matt – vetette oda a lány. – Nem vagyok a
dadusod, bár igencsak rászorulnál az állandó felügyeletre.
Matt lehorgasztotta a fejét, amely több ponton is sajgott.
Valami jótét lélek félig ülő, félig fekvő pozitúrában a
portáspultnak támasztotta, amitől viszont a háta fájdult meg.

318
Hajába egy cserepes pálma nyúlványai gabalyodtak, ám
egyelőre még nem mert mozdulni.
– Ssszajnálom – selypegte. – Annyi bajt cináltam neked…
– Jól mondod. – Holly összefonta karját, de a hangja valamit
lágyult. – Ideje, hogy hazacipeljelek. Már mindenki elment.
Erre a végszóra a Headstrong négy virgonc tagja ballagott
ki a bálteremből.
– Szia, Holly – mondták kórusban. – Holnap benézel?
– Hát persze – válaszolta kimerülten a lány. – Jó munkát
végeztetek. Egy rakás idős hölgyet tettetek boldoggá.
Matt még lejjebb csúszott, s ugyanúgy nem vett tudomást a
fiúkról, mint ahogy azok is keresztülnéztek rajta, habár
megesküdött volna, hogy az, akinek tegnap nekiment – Barry,
Larry, Gary vagy minek hívták –, az indokoltnál szélesebben
vigyorog. Aztán még odaintettek Hollynak, és eltávoztak,
magukkal víve képtelenül bő nadrágjukat, felpuffasztott
frizurájukat és túltengő hormonkészletüket.
Matt megdörzsölte az arcát.
– Mi történt a kacsás Drakulával?
– Elvonult, a kacsájával együtt – közölte Holly. – Azt
mondta, indul a gépe.
– Bár a fejére zuhanna!
– Ne reménykedj.
– És mi van Marthával?
– Ő is elment.
– És a nyoszolyólányok?
– Azok is.
– Egytől egyig?
– Úgy van.
Matt kérdőn nézett a lányra, aki vállat vont.
– Fogalmam sincs, mi történhetett. Talán megfájdult a fejük.
Soha még ilyen kvászos esküvőt nem láttam.
Matt megpróbált felülni, de nem sikerült.
– Tehát csak ketten maradtunk.

319
 – Nagyon úgy néz ki – állapította meg Holly, a lábujjait
mozgatva.
– Csak azt szeretném mondani…
Ebben a pillanatban Nunzio bácsi jelent meg, nyomában egy
fekete kabátos, toronymagas férfival, aki két kamasz fiút
hurcolt magával a fülüknél fogva. A férfi, szétvetett lábára
támasztva hatalmas törzsét, odaállt Matt elé, elfogva a
recepció süllyesztett fényszóróinak világosságát, és Mattet
félhomályba borítva.
– Nunzio bácsi szeretne bocsánatot kérni – közölte napi
ezer vitamintablettától érces, messze vivő hangon.
– Én ezer bocsánat – tette hozzá Nunzio bácsi, kezével a
szívén.
– Úgy érzi, mindez az ő hibája…
– Ugyan már… – nyugtatta Matt.
– Enyém hiba – bólogatott a bácsi.
– Nem, dehogy – tiltakozott Matt, nagylelkűen legyintve,
majd kis szünet után így szólt: – Azaz voltaképp igen.
– Nunzio bácsi angoltudása nem a legtökéletesebb. Már
többször is bajba keveredett miatta. – A nagydarab ember
kupán verte a két szabadulni próbáló fiút, anélkül, hogy rájuk
nézett volna. – De most jóvá akarja tenni, ami történt.
– Úgy van – visszhangozta ünnepélyesen Nunzio bácsi.
– Mi Szicíliában nagyon sokat adunk a becsületre.
– Hallottam róla – mondta savanyún Matt.
– Hiszünk a szemet szemért, fogat fogért elvében.
Családunk jelszava: bosszút bűnbánat nélkül.
– Helyes – motyogta bizonytalanul Matt.
A fekete kabátos most Hollyhoz fordult.
– Hová ment a kacsás ember?
– A JFK-ra – felelte Holly.
– A JFK-ra – ismételte meg az óriás.
Nunzio bácsi alig észrevehetőn bólintott.

320
 – Ne aggódjon, barátom. – A férfi lehajolt, és úgy szorította
meg Matt kezét, mintha nedvdús szőlőszemeket préselne
össze. – Helyreállítjuk a becsületét.
– Fő a becsület – mondta Nunzio bácsi, és könnyedén
meghajolt hozzá.
Azzal eltávoztak, a két fiút is beletuszkolva egy elsötétített
ablakú, háztömbnyi nagyságú autóba.
A porta tájéka kísérteties csendbe süppedt. Matt és Holly
üres tekintettel meredt egymásra. Matt arra gondolt: az ő
sárba tiport becsületének helyreállításába alighanem még a
szicíliai bicska is beletörik. Kis fintort vágott.
– Nem tudom, jól tettük-e, hogy elárultuk, hová ment…
– Észnél légy, jóember! Ez itt a XXI. század Amerikája, nem
pedig a középkori Szicília. Ugyan mit tehetnek? Ellopják a
nyavalyás kacsáját, és megsütik?
– Azt nem tudom – mondta Matt. – De nem szeretném, ha
tartoznék nekik, és utána egy sötét, elhagyatott sikátorban, öt
dollárral a zsebemben, beléjük ütköznék.
Holly megvakarta az állát.
– Úgy rémlik, Martha egyszer megemlítette, hogy a családja
kapcsolatban áll a maffiával…
Matt szája tátva maradt.
– Jaj, csak ezt ne!
Holly elnevette magát.
– Hű, de marha vicces, Ms. Brinkman – szólt rá élesen Matt.
– Csak rúgjon bele abba, aki már a földön van.
Holly abbahagyta a vihogást.
– Láttad volna a képedet! – mondta békítőn. – Túl sokat
jársz moziba.
– Bírom a magáért való szexet meg az erőszakot.
– Én is. Legalábbis a szexet.
Matt elvörösödött.

321
 – Ami pedig az erőszakot illeti, azt te helyettem is szállítod.
– Holly lehajolt hozzá, és megigazgatta az ingét. – Na, ideje,
hogy rendbe szedjünk.
Matt nagyokat nyögve felhúzódzkodott a földről, Holly
pedig átfogta a karjával, és negyvennégy kilójának minden
erejét latba vetve talpra állította.
– Kösz – mondta Matt, megborzongva a fájdalomtól, majd
lenézett a lányra, és igyekezett minél hálásabb arcot vágni.
Már vagy ezredszer suhant át a fején a gondolat: miért is
kerget egy mindegyre tovaröppenő, ráadásul a jelek szerint
már foglalt pillangót, amikor a szomszédos káposztalevélen
egy pompás és szabad példány várja. No persze Hollyt sem
ejtették a fejére: dehogy kérne belőle azok után, hogy ilyen
pofátlanul járatta vele a bolondját. Mattet mélységesen
bántotta a tény, hogy időnként legjobb szándékai ellenére is
úgy viselkedik, mint a többi férfi.
Holly ekkor a mennyezetre emelte szemét.
– Magam sem hiszem, amit most mondani fogok – jelentette
ki és még ki sem mondtam, máris tudom, hogy egész
életemben bánni fogom. – Ránézett Mattre, és viharosat
sóhajtott. – Volna kedved még beugrani hozzám egy utolsó
pohárra?
Ha Matt szája nincs fölrepedve, talán még el is vigyorodott
volna.

322
 Negyvenhetedik fejezet
Mindenki elment – egyedül Jack maradt a helyszínen. Ott
gubbasztott az elsötétült teremben, az emelvény szélén.
Mellette, a színpadszerű dobogón még ott állt, üresen,
elhagyatva, a menyasszony és a vőlegény díszes karosszéke;
körülötte mindenfelől elsütött durranóbotok és
nászajándékok hevertek. A hatvanas évekből való
tükörcserepes gömb lassan forgott, gyémántszikrákat hintve
szét a helyiségben, ezzel is fokozva a magány, az
elhagyatottság hangulatát.
Elment még Mr. Rossani is, bár pokoli nehéz volt távozásra
bírni. Jacket nem vitte rá a lélek, hogy közölje a menyasszony
apjával, miszerint leánya meglépett a saját esküvőjéről, és a
násznagy társaságában beleveszett az éjszakába. Ehelyett
makacsul hangoztatta, hogy Martha odafenn az emeleten
piheni ki a fejfájását, és némi szelíd győzködés után az apa
bele is nyugodott a hazamenetelbe. Holnap sem lesz késő,
hogy megtudja az igazat, gondolta Jack. Holnapra Mr. Rossani
is kijózanodik, és bizonyára nem ered majd Glen nyomába egy
lefűrészelt vadászpuskával és néhány markosabb szicíliai
rokon társaságában.
Jack végignézett az asztalokon, melyeket elborítottak a félig
üres pezsgőspoharak és a félig elfogyasztott szendvicsekkel
megrakott tányérok. Belül ő is olyan élettelennek érezte
magát, mint a szénsavját vesztett pezsgő, olyan hidegnek és
dermedtnek, mint az otthagyott étel. Végül nem volt rá képes,
hogy bárkit is beavasson a történtekbe. Csak Josie és ő ismerte
az igazságot – eltekintve persze Marthától és Glentől. Titkon,
indulat nélkül emésztette magát. A vendégek azt hitték,

323
Marthát elnyűtték a megterhelő nap izgalmai – és ebben talán
még volt is némi igazság. Mostanra mindenki elment – és az
álom is tovaszállt.
Jack a tenyerébe temette arcát, és ajkát harapdálva próbálta
visszatartani ismét feltoluló könnyeit. Ha így ás le saját
érzelmeiig – ahogy nemrég még oly sületlenül hirdette akkor
jobb lenne tudomást sem venni róluk. Ez most nem a lélekben
való vájkálás pillanata; itt csak az ital, illetve az eszméletlen
részegség segíthet. Újabb pohár állott pezsgőt töltött magának,
és anélkül, hogy az ízét érezte volna, a felét legurította. Eleve
hogyan is hihette, hogy egy Martha-szabású nő éppen őt
választaná? Akkor már sokkal jobban illik hozzá Glen vagy
bárki más, aki gazdagabb, fiatalabb, csinosabb, mint ő. Glen
sokkal vonzóbb csomagolásban nyújthatja mindazt, amire
Marthának szüksége van. Pedig hát ő – ha módjában állna – a
holdat is letépné az égről, hogy tálcán átnyújtsa neki.
El fog költözni, és mindent elölről kezd. Nem teszi ki magát
egy ilyen, Katonah-szerű kisváros szóbeszédének. Talán már
eddig is ujjal mutogattak rá, és megjósolták, hogy Marthához
fűződő kapcsolata halálra van ítélve. Fölösleges, hogy
megtudják, mennyire igazuk volt. Meglehet, ha nem akar
annyira kitenni magáért, ha nem próbálja elhitetni, hogy
igenis a helyzet magaslatán áll… ha értésére adja Marthának,
milyen kétségbeesetten vágyik rá, hogy a fényt, az életet
jelenti neki… meglehet, akkor kitartott volna mellette.
Ekkor halkan kattant az ajtó, és a homályból egy alak
közeledett felé. Későre jár; a személyzet már bizonyára
takarítani szeretne, hogy hazamehessen – ki-ki a szeretteihez,
a maga nyugodt kis életébe. Előbb azonban még el kell
söpörniük a lakodalom romjait. Jack úgy érezte: ő maga erre
soha nem lesz képes.
Felnézett.
– Szia – mondta Martha, és bizonytalanul megállt Jack előtt.

324
 A tükörcserepek szórta fények végigsiklottak arcán,
megvilágítva halovány bőrét. Fáradtnak és törődöttnek
látszott, mint ahogy ő maga sem festhetett különbül. A fátyol
lekerült róla, de még mindig a menyasszonyi ruháját viselte, és
még mindig gyönyörű volt.
– Szia – felelte Jack.
Martha megviselten fújta ki a levegőt.
Jack helyet mutatott maga mellett, és Martha súlyosan
huppant le a dobogó szélére. Jack a legközelebbi tálcáról
leemelte az egyetlen, tisztának látszó poharat.
– Megiszol velem egy kis állott pezsgőt?
– De hiszen te nem iszol – mondta Martha.
– Most iszom.
Töltött a nőnek a buborékok nélküli italból, és a kezébe
nyomta a poharat. Legszívesebben megfogta volna Martha
remegő kezét, de leküzdötte az ingert, és csak koccintott vele.
– Mire igyunk? – kérdezte Martha.
– Azt hiszem, Martha, ezt nem tőlem kellene kérdezned.
A nő felsóhajtott, és szájához emelte a poharat; úgy látszott,
mintha élvezné az íztelen pezsgő ízét. Aztán végigpillantott a
helyiségen.
– Micsoda káosz – jegyezte meg.
– Egykettőre kitakarítják majd.
– Nem a teremre értettem. – Felcsípett egy darabka színes
papírt, és az ujja köré tekerte, Jack pedig észrevette, hogy az
eljegyzési és az esküvői gyűrű még rajta van. – Magunkról
beszéltem.
– Tudom.
Martha keze merev volt, a bütykei kifehéredtek. Olyan
erősen markolta a poharát, hogy Jack attól tartott, eltörik a
szára.
– Apu mit szólt?
– Semmit. – Jack hátradőlt, és a mennyezetet bámulta. –
Nem mondtam meg neki. Mint ahogy másnak sem.

325
 – Senkinek?
– Egy léleknek sem. Csak Josie tudja.
– Miért?
– Nem tudtam, mit mondjak, hogy ne rontsam el
visszamenőleg az egész napjukat. A végén azt mondtam, hogy
megfájdult a fejed.
Martha komoran felnevetett.
– Még most is rám gondoltál.
– Nem csak a te hibád, ami történt.
– Hát kié, Jack? – fordult felé Martha. – Én szöktem el a
legjobb barátoddal. Az esküvőnk napján.
– Bizonyára megvolt rá az okod.
– Csak nem volt elég alapos. – Újabb fáradt sóhajt hallatott.
– Jobban éreznéd magad, ha ezeket az okokat előttem is
feltárnád?
Martha elmosolyodott.
– Hogy jobban érezném-e magam, azt nem tudom, de annyit
tudok, hogy ez a legkevesebb, amivel tartozom neked.
– Itt nem tartozásról van szó, Martha. Most az a lényeg,
hogy kiderítsük, mi siklott félre.
– Semmi – és minden! – felelte a nő, és megvetőn fújt egyet.
– Bepánikoltam. A „holtomiglan” egyszer csak
életfogytiglannak tűnt. Én megszoktam, hogy csak
önmagamban gondolkodjak. Egész életemben csupán rólam
volt szó – rólam, mindig csak rólam. Mindent, amit csak
megkívántam, tálcán nyújtottak át, és amikor megláttam Josie-
t Glennel, rájöttem, hogy ebből én már ki vagyok zárva. Már
nem csak én létezem, mostantól kettőnkben kell
gondolkodnom. Bármit teszek ezután, örökkön-örökké egy
másik személyre is tekintettel kell lennem… – Martha most
felpillantott. – Legalább egy személyre, de inkább többre is.
Mindaz, amit elterveztünk, fojtogatni kezdett; nem tudtam,
készen állok-e minderre, de közben már késő volt… Ó, nem is
tudom… Mentségeket keresek, holott amit tettem, arra nincs

326
mentség. – Hirtelen felállt, és lerúgta lábáról a cipőt. –
Kínszenvedés volt egész nap ebben járni – mondta
panaszosan.
Fáradtan bicegett oda a teljes pompájában kiállított esküvői
tortához.
– Még csak fel sem vágtuk – mondta, és bágyadtan húzta
végig ujjait a bonyolult rajzú cukormázvirágokon, amelyek lila,
kék és türkiz árnyalatai finom zúzódásokra emlékeztettek.
– Nem volt rá alkalmunk – emlékeztette Jack.
– Akarod, hogy most felvágjuk? – kérdezte Martha,
felragadva az érintetlen torta mellett türelmesen várakozó
kést. – Halálosan éhes vagyok.
– Szerintem nem kellene…
– Egyedül nem vághatom fel, Jack. Az balszerencsét hozna.
– Azt hiszed, ez még számít? Nem hittem volna, hogy a
házaséletünk így kezdődik.
Martha ránézett a félhomályban.
– Nagyon megbántottalak – jelentette ki fakó hangon. –
Pedig nem akartam. Nem tudom, mit mondjak.
Jack újra töltött magának a pezsgőből.
– Gyere, Jack, vágjuk fel ezt a tortát – kérte Martha
sürgetőn. – Szépen kérlek…
Jack felállt, és ólomsúlyos léptekkel követte. A felesége –
bármilyen furcsán hangzott ez a szó – izgatott, feszültségét
alig türtőztető kislánynak látszott, és a férfi hirtelen rájött,
hogy bármilyen gyönyörű is, még messze nem érett felnőtté.
Nos, a mai napon talán megtette az első lépéseket.
Martha a torta fölé emelte a kést, úgy, hogy a hegye épp
csak érintse az étvágygerjesztő cukormázfelszínt.
– Gyere – mondta –, tedd a kezed az enyémre.
Jack engedelmeskedett. A nő keze már nem remegett, bár
érintése olyan volt, mint a márványé.
– Te fázol – mondta Jack, és kezével beborította az ujjait.
Martha a szemébe nézett.

327
 – Te pedig jó meleg vagy… No, felkészültél?
– Igen. – Jack lenyomta Martha kezét, és a penge könnyedén
hatolt át a bevonaton. Martha irányította; így kanyarítottak le
közösen egy vékony szeletet.
Martha kihúzta a kést a tortából.
– Ugye hogy nem fájt?
– Nem, csöppet sem.
Martha odakínálta Jacknek a kezében tartott tortaszeletet.
– Nincs étvágyam – mondta a férfi.
– Edd csak meg – utasította Martha.
Jack előrehajolt, és beleharapott a tortába.
– Finom – bólogatott –, nagyon jó torta. Ízlett volna a
vendégeinknek is.
Martha letette a tortát, és az asztalnak dőlt. A forgó gömb
szikrázott a csendben, Jack pedig nézte, ahogy felesége
érverése lüktet a nyakában. Aztán a nő egyszer csak
odakapott, ujjai követték a nyak vonalát, és Jacknek úgy
rémlett, mintha nagyot nyelne.
– Borzalmas… rettenetes hibát követtem el – mondta, és a
szeme könnybe lábadt. – Fogalmam sincs, Jack, hogyan
tehetném jóvá.
A férfi csak állt, és figyelte, hogyan villódznak át a fények új,
ragyogóra dörgölt, de annál kényelmetlenebb cipőjén.
– Meg tudsz valaha bocsátani?
– Szeretlek, Martha – mondta, és szemébe nézett zilált hajú
asszonyának. – És ezen soha semmi nem változtathat. Úgy,
ahogy az oltár előtt fogadtam.
– Én is fogadalmat tettem, csakhogy mindjárt utána meg is
szegtem. A szemed láttára törtem darabokra.
Martha sírni kezdett.
– Csitt, csitt – nyugtatta Jack. – Ne sírjál. Az esküvőd napján
nem szabad sírni. Majd minden rendbe jön.
– Hogy tudnám rendbe hozni?
Jack a tenyerébe fogta arcát, és fölemelte.

328
 – Miért jöttél vissza, Martha?
– Mert nem bírtam tőled távol maradni – zokogta a nő.
– Nekem ennyi elég.
Martha hangosan szívta az orrát, Jack pedig magához vonta.
– Legyünk újra egy pár. Férj és feleség. Hagyjuk magunk
mögött a múltat, és éljünk tovább úgy, mintha mi sem történt
volna. Csak rajtunk áll.
– Hogyan lenne ez lehetséges?
– Egy kis igyekezettel és sok, nagyon sok szeretettel.
– Megcsaltalak, Jack.
– A hűtlenség nem feltétlenül a legrosszabb, ami egy
házasságban történhet.
– Az esküvőnk napján!
– Hát szó, ami szó: az időzítést illetően ügyesebb is lehettél
volna.
– Mit szólnak majd a többiek?
– Senki nem tud róla, és nem is kell hogy megtudják –
vigasztalta Jack.
Martha bizonytalannak látszott. Jack ekkor átfogta mindkét
kezét.
– Ha azt mondod, hogy Glen csak tévedés volt, ezt fel tudom
dolgozni. A jóvátehetetlen hiba az, amivel soha nem bírnék
együtt élni.
Felesége ajka még mindig lebiggyedt, és meg-megvonaglott
a kétségbeeséstől.
– Mondd, Jack Labati, hogy lehetsz ilyen francosan
nagyvonalú?
A férfi nagyot sóhajtott.
– Martha, én hosszú-hosszú éveken át magányosan vártam
valakire, akivel a hátralévő életemet le akarom élni. Nem
szeretném könnyelműen eldobni magamtól ezt az esélyt.
– Annak ellenére, hogy én éppen ezt tettem – szipogta
Martha.

329
 – Mit is fogadtunk egymásnak? Gazdagságban,
szegénységben, jóban, rosszban… – Lesöpört egy
könnycseppet felesége arcáról. – Szerintem ami történt, csak
példa volt erre a rosszra.
– Lemondva mindenki másról – amíg csak éltek.
Ünnepélyesen megfogadom.
– Hogy ragaszkodom hozzá és megtartom…
– Tarts meg, Jack.
A férfi szorosan magához ölelte.
– Azt hiszem, ez az a pont, ahol megcsókolhatom a
menyasszonyt…
Ajkával megízlelte Martha ajkát: egyszerre volt édes és
könnyektől sós.
– Szeretem, Mrs. Labati – mondta és mindig szeretni fogom.
– Én is szeretlek, Jack – rebegte Martha.
Jack magával húzta a táncparkettre.
– Felkérhetem a feleségemet házaséletünk első táncára?
És mindketten hallották, amint halkan, csak kettejük
számára, megszólal a zene. Have I told you lately that I love
you…
– Mit gondolsz, Jack: túljutunk ezen?
– Remélem, a huszonötödik házassági évfordulónkon majd
úgy gondolunk vissza az egészre, mint ifjúkori balgaságra.
– Mármint az én ifjúkori balgaságomra – helyesbített
Martha, és férje vállára hajtotta a fejét.

330
 Negyvennyolcadik fejezet
Ha kacsa esetében megszállottságról lehet beszélni –
Donald úgy harcolt, mint egy megszállott. A sporttáska vadul
ugrált Damien térde között, s ő mindent elkövetett, hogy
térdét összepréselve megfékezze Donald szabadságvágyát, ám
mégse szorítsa ki belőle a szuszt – ámbár futólag az utóbbi
lehetőséggel is eljátszott.
A jegykezelő hölgy gyanakodva mérte végig.
– Kézipoggyász, uram?
– Csak ez az egy – felelte Damien, és lenézett a térdére.
A barátságtalan tisztviselőnő követte pillantását, majd az
utas sáros öltözéke és vonagló poggyásza láttán áthelyezte a
rágógumit szájürege másik felébe.
– Idejövet baleset ért – magyarázkodott Damien, majd
hozzátette: – De van nálam váltás ruha. – Azzal megpaskolta a
sporttáskát.
Donald hápogott.
– Saját kezűleg csomagolt be, uram?
– Igen.
Damien idegesen pillantott végig a többi jegykezelő pulton,
majd eltűnődött, hogyan lehetne elapasztani az orra alatt
kiserkenő verítéket, illetve hogyan törölhetné le anélkül, hogy
a zakója ujját vegye igénybe.
– Maradt-e a poggyásza őrizetlenül?
– Nem. – Majd épp egy briliánssal kibélelt kacsát fog
őrizetlenül hagyni!
– Ajánlkozott-e bárki, hogy viszi a poggyászát?
– Nem.

331
 Damien szeme a szomszédos pult mögé tévedt, ahonnan
három termetes és sötét tekintetű úriember méregette.
– Visz-e magával kábítószert, robbanóanyagot vagy támadó
jellegű fegyvereket?
Damien hátat fordított a szomszédos pultnak, és
rákönyökölt az előtte lévőre.
– Igen, mindhármat.
A jegykezelő felhúzta a szemöldökét.
– Csak vicc volt – mondta Damien; a nő azonban nem
mosolygott. – Nem, nincs nálam se drog, se bomba, se pisztoly.
– Szállít-e élő állatot?
– Izé… dehogy.
A tisztviselőnő a pultjának dőlt.
– Megkérdezhetném, uram, mi az oka, hogy a poggyásza
magától mozog?
– Játék van benne – magyarázta bizalmasan Damien. – Most
dobták piacra. Az új Furby. Úszik, hápog, és remekül illik hozzá
a narancsszósz.
A nő kőmerev arccal bámult rá.
– Amolyan robotkacsa… – folytatta. – A lányomnak viszem…
azazhogy egy unokahúgnak… az egyik barátom
unokahúgának… az unokahúgom egyik barátjának… – A kurva
életbe!
– A csomagnak át kell esnie a szokásos biztonsági
ellenőrzésen, uram.
– Semmi gond. – A büdös kurva életbe!
Damiennek úgy rémlett, mintha a tisztviselőnő kedélytelen
arcán halvány mosoly suhanna át.
– Itt a beszállókártyája, uram. Kérem, ellenőrizze a
képernyőkön az indulás időpontját. – Most már le sem
tagadhatta volna a mosolyt – gúnyos volt és fensőbbséges. –
Kellemes utazást.
– …A seggedbe – mormolta magában Damien, ahogy
elfordult a nőtől.

332
 – Önnek is, uram – felelte az, anélkül, hogy felnézett volna.

Damien megtalálta a legközelebbi bárt, és odahúzott magának

egy széket a bárpulthoz. A donaldos táskát ledobta a lába elé,
mire a kacsa felháborodva hápogott egyet. Úgy érezte, újabban
túl sok jut ki neki a repülőterekből, miközben egyre rosszabb
róluk a véleménye. És minderről megint csak Josie tehet. Még
rengeteg idő volt hátra az indulásig – hogyan üsse agyon?
Órákig ücsöröghet itt, és morfondírozhat: hogyan került ebbe
az átkozott katyvaszba? Miért is nem érte be, ha nem is Josie-
val, de legalább Melanie-val, ahelyett, hogy új legelőket
hajszolna, amelyek csak azért zöldek, mert már másnak
virulnak?
Josie-val – immár jól tudta – mindennek vége. Szíve mélyén
mindig is sejtette, hogy így lesz. Az asszony túl józan, túl
földhözragadt őhozzá. Úgy látszik, elkésve mérte fel, hogy ő
afféle szabad szellem, könnyedén pezsgő energiabuborék, s
mint ilyennek, másfajta társra van szüksége: olyanra, aki nem
bánja, ha ő szabadon szárnyal, ahelyett, hogy a konyhai
tűzhelyhez szögezné. Őmellé olyasvalaki való, akivel együtt
meztelenül tobzódhatnak a szertelen élvezetek mezőin; mit
kezdjen az olyan asszonnyal, aki még nyáron is anorákot és
kötött sapkát tukmálna rá? Vajon ha Josie másodszorra is
igent mond – ő szívvel-lélekkel vállalta volna-e a fenntartás
nélküli életközösséget? Nem lett volna-e mindig ott
tartalékban egy Melanie vagy valaki más? Meglehet, hogy neki
a jövőben is mindig két nőre lesz szüksége: az egyikre, aki
biztos családi bázist nyújt, szeretetet, terített asztalt, frissen
vasalt ingeket, és a másikra, aki a háttérben meghúzódva a
játékosságról, a tiltott örömökről, a szado-mazochizmus enyhe
fűszeréről gondoskodik. Miért is ne? Mások is megvalósítják
életükben ezt a kettősséget – popsztárok, politikusok, papok.
A jelenség semmivel sem ritkább, mint lábon a kék zokni. És

333
Damien némi keserűséggel nézett le a maga csupa sár és
csatak zoknijára, amely eredetileg ugyancsak kék volt.
Ha már a tiltott örömök jártak a fejében, eltűnődött, hol
lehet most Melanie, és hirtelen gyengédség fogta el a nő iránt,
akit mindössze egy nappal korábban még gyilkos
szándékokkal gyanúsított. Nem is csinált vele olyan rossz
vásárt – a felszínen ugyan könnyű fajsúlyúnak látszik, de
valójában acélos jelleme van és vasakarata. Biztos, hogy
visszafogadja majd. Elég egy adag a régi, jól bevált Flynn-féle
csábmodorból, és máris az ágyában érezheti magát. Damien
lágynak vélt mosolyt erőltetett szájára, és visszagondolt az
együtt töltött kellemes percekre, elismerve, hogy a legtöbb
ilyen perc a vízszintes testhelyzetben űzött tevékenységi
formákhoz kapcsolódott.
Ha valóban megsejthette volna, mit művelt távozása óta
Melanie, aligha ringatózik ilyen magabiztos és meghitt
hangulatban. Hamarosan azonban mindenképpen megtudja
majd, hogy a nő az egész délelőttöt a Debenham-áruházban
töltötte, ahol sorozatban hamisította Damien aláírását a
fizetési bizonylatokra, és így szerzett be egy csomó drága
divatékszert, néhány Jasper Conram-márkájú ruhát, továbbá
számos kis terjedelmű, de merőben fölösleges elektromos
cikket. Ezután hazament, s a bevásárlás fáradalmain
felülemelkedve Damien személyi számítógépén megírta a férfi
felmondólevelét, nem mulasztva el, hogy menet közben
főnökét seggfejnek címezze (ami mellesleg helytálló volt), és
végezetül ismét odabiggyesztette Damien színpadiasan
cikornyás aláírását. Miután ezzel is végzett, kocsiba ült, és a
számítógépet, a színes tintasugaras nyomtatóval, a
szkennerrel, a digitális kamerával és többszatyornyi
agyzsongító játékprogrammal egyetemben, odaajándékozta
Valerie nevű barátnőjének, aki óvónő lévén máris
hozzáláthatott a helyi négyesztendősök módszeres
elbutításához. Ezek után Damien hivatali telefonjáról felhívta a

334
Milliomos kerestetik című műsor közönségvonalát, ám a
kagylót nem tette vissza a helyére, ami Damiennek
ötvenpennys percdíjat jelent majd, és a biztos tudatot, hogy
belőle történetesen nem lesz milliomos. Végül, még mielőtt
minden lelkifurdalás nélkül ágyba bújt volna egy palack
vörösborral (mellesleg Damien kedvencével) és Stephennel,
előkelő fitneszklubjuk szabadidő-menedzserével, ügyesen
benyomott egy parányi, alig látszó atlanti-óceáni rákocskát
Damien szeretve féltett laptopjának CD-csatlakozójába.
Hogy visszatérjünk a JFK-ra, Damien éppen nagyot
sóhajtott – amire meg is volt minden oka. Már korábban
elhatározta, hogy a természet törvényeire bízza magát, és
kivárja, amíg Donald könnyít magán, de az idő veszedelmesen
fogyott, és Donald még egy icurka-picurkát sem kakilt.
Lehetséges, hogy a kacsák a rémülettől székszorulást
kapjanak? Mit tegyen, hogy kivágja magát ebből a helyzetből?
Mit tegyen, hogy kivarázsolja a briliánsát ebből a kacsából? A
dilemma olyan nagy volt, hogy csak erős alkohol segítségével
lehetett elmélyedni benne.
– Mit hozhatok, uram? – kérdezte, éppen végszóra, a
bárpincér. Látszott rajta, hogy szakmája gyakorlásának hosszú
évei alatt mindenhez hozzáedződött, és hitelesen játszotta el,
hogy a vendég mocskos, zilált külseje még csak fel sem tűnik
neki.
– Egy dupla konyakot – felelte Damien.
– Máris jön.
– Legyen két dupla – helyesbített Damien. – És egy sör.
A bárpincér cifrázás és késlekedés nélkül letette elé a kért
italokat, Damien pedig először a sört, majd a konyakot
döntötte le gyors egymásutánban. Amikor a sorozatot
megismételte, egyre világosabbá vált, hogy Donald
nyugtalankodik. Damien ugyan már előre-hátra imbolygott a
bárszékén, azt azonban így is látnia kellett, hogy a kacsa
alattomban el akar totyogni.

335
 Damien kiürítette a két poharat, fizetett, majd leugrott a
székről.
– Gyerünk, kacsa – mondta. – Meg kell gondolnom, mi
legyen veled.
Amikor felkapta a táskáját, ismét meglátta a mogorva
férfiakat, akik zárt csoportban álldogáltak a bár melletti
bisztró egyik fogyasztópultjánál. Damien a vállán át
hátrapillantott. A férfiak hirtelen lenyelték kávéjukat, és
szájukba tömték maradék rongyoskiflijüket, közben lesöpörve
összehangolt sötét felöltőikről az odatévedt morzsákat.
Damien melléhez szorította Donaldot, és gyorsan
továbbindult. Kik lehetnek? FBI-ügynökök? Vámhivatalnokok?
Talán a morcos jegykezelőnő adta le nekik a drótot; látszott
rajta, hogy nem veszi be a robotkacsasódert.
Lefoghatják az embert kacsacsempészésért? Vagy azért,
mert a kacsában briliánst csempész? Az is lehet, hogy gyanús
külseje miatt terroristának vélik, ahelyett, hogy felismernék
benne a romantikus lovagot, aki balszerencsés a szerelemben.
Damien a lehető leggyorsabban loholt keresztül a reptéri
csarnokon, ami nem ment egyszerűen, tekintve hogy
mindenütt nyüzsögtek a melegebb éghajlatok felé igyekvő,
kékített hajú, szalmakalapos nyugdíjas hölgyek, Donald pedig
a maga részéről méltatlankodva hápogott, valahányszor
sikerült élénkebb ritmusra váltania. Közben szorongva
állapította meg, hogy a három férfi céltudatosan lépdel a
nyomában.
Hirtelen elhatározással bemenekült az egyik fényesen
kivilágított reptéri boltba, ahol utolsó gyorssegélyként olyan
holmikat árulnak, melyeket a vakációra kiéhezett utas
siettében hajlamos otthon felejteni. A három férfi megállt
odakinn, s figyelte a jövést-menést. Semmi kétség: őt követik.
Damien szája kiszáradt, a szíve viharosan vert, kacsája pedig
fel-le ugrált vászonbörtönében. Damien, hogy elcsitítsa
fokozódó rettegését, összeszedte minden önuralmát, és

336
nyugodt, egyenletes léptekkel sétálgatott a polcok között, futó
pillantással felmérve a kiállított piperecikkeket, óvszereket és
édességeket. Megpróbálta figyelmét a következő
megmozdulására összpontosítani, de nehezére esett, hogy
utolérje a fejében összevissza zsongó gondolattöredékeket.
Uralkodj magadon, Damien! A kibaszott életbe – gondolkodj
logikusan!
A három férfi még mindig ott állt az üzlet előtt. Az egyikük
most két lépést tett Damien irányába. Ő ekkor hirtelen
megtorpant, és mereven, földbe gyökerezett lábbal bámulta az
előtte lévő polcot; minden egyéb benyomás a háttérbe olvadt.
Szeme sosem tapasztalt élességgel rögzült a kiválasztott
tárgyra. Boldogságában sírni tudott volna. Hogy a csudába
lehetséges, hogy ez eddig még nem jutott eszébe?
– Egy nagy szart – mondta, és összekotort a zsebében
néhány dollárnyi aprót, majd a közelgő férfit is figyelve a
polchoz kapott, és megmarkolta a hőn áhított valamit.
– Ez majd megmozgat, te kis bélrenyhe! – mondta sötét
mosollyal, és már vitte is a pénztárhoz a legnagyobb csomag
Eezee-Go hashajtót, ami csak a bolt kínálatában föllelhető volt.

337
 Negyvenkilencedik fejezet
Matt és Holly az utóbbi lakóháza előtt kiszállt a taxiból, és
most dideregve álltak a mínuszos hidegben; ruházatuk
alkalmatlan volt rá, hogy megvédje őket a csontjaikig hatoló
jeges széltől. Holly dermedt ujjakkal kutatott föllelhetetlen
lakáskulcsai után. Matt újabb keletű monoklija kitartóan
lüktetett, s mintha csak féltékeny volna tolakodó utódjára, újra
kiütközött a régi is, amelyet még a Headstronggal való
összetűzésben szerzett, egyszóval sztereóban szólt a fájdalom.
Nahát! Ez nagyszerű! Holnap első dolga lesz, hogy beszerez
egy Blue Brothers-stílusú napszemüveget, és ekként elrejti a
világ elől a lila zúzódásokat és az egész megaláztatását. Nem
tudta megállapítani, mekkora része van a történtekben Josie-
nak, de az biztos, hogy hovatovább valóban rockzenészbe
megy át: piál, hőzöng, bunyózik. Már az is megfordult a
fejében, hogy hazaérve előkeresi régi gitárját és erősítőjét.
Amikor már attól tartott, hogy odafagy a kövezethez, és
Holly meddő kutakodását is megelégelte, egyszerűen felkapta
a lányt, és felvitte az előcsarnokig vezető néhány lépcsőn.
Olyan könnyű volt, mint egy tollpihe, és a haja is tollpiheként
csiklandozta Matt orrát.
Holly rácsapott a retiküljével.
– Tegyél le azonnal, te nagydarab tahó!
Ám hiába vergődött, Matt erősen fogta.
– Úgy gondoltam, esetleg fázik a lábad – mondta a lány
meztelen lábujjaira nézve.
– Fázik is – felelte Holly fogvacogva. – Elküldöm majd a
számlát az új cipőmről.

338
 Matt először rá akart mutatni, hogy a taxibaleset
következtében eltört cipősarokról igazán nem ő tehet, de
meggondolta magát: alaposabb elemzéssel könnyen
kimutatható, hogy az egész katasztrofális estéért őt terheli a
felelősség.
– Legalább légy kíméletes – mondta. – A hitelkártyám csak
háromezer fontig nyújt fedezetet.
– Haha! – Holly diadalmasan meglobogtatta az eltévedt
kulcsot, Matt pedig lejjebb engedte, hogy kinyithassa a kaput,
amelyet aztán a lábával lökött be, és hálatelt szívvel cipelte
beljebb a lányt.
– Jó, most már letehetsz – mondta Holly, amikor az
előcsarnokba értek. – Ki fogom bírni.
– Csak nehogy valami éles tárgyba lépj. Nem szeretném, ha
mindennek tetejébe még meg is sebesülnél. – Matt a
lépcsőmászástól zihálva kapkodott levegő után. – Te még nem
vetted észre, milyen hosszú út vezet a lakásodig?
– De még milyen hosszú! – mondta Holly, és szemében
gúnyos fény csillant. A következő pillanatban átfogta Matt
nyakát, és elégedetten vonta fel szemöldökét.
Matt kis fintort vágott, és tovább kapaszkodott felfelé.
– Vehetjük úgy is, hogy most bűnhődsz meg az elmúlt
napok különb-különb csínytevéseiért – mondta incselkedve
Holly.
– Köszönöm – lihegte a férfi.
– Jobb lesz, ha nem beszélsz – utasította a lány, és
könnyedén a szájára tette ujját. – Nehogy nekem túl korán
kifogyj a szuszból.
– Csupa szív teremtés vagy.
– Ez most a te ötleted volt – jelentette ki Holly, szemügyre
véve körmeit, és vidáman lóbálva a lábát.
Matt feltámolygott a véget nem érő lépcsőn; Holly
pehelysúlya ezalatt ólomsúllyá nehezült. A lakáshoz közeledve

339
Matt lábának állaga is változott: úgy reszketett, mint a
kocsonya.
– Le kéne fogynod – hörögte.
– Mert elhagyod magad, és nem vagy edzésben – duruzsolta
a lány.
Szerencsére az ajtó már látótávolságba került.
– Mindjárt célnál vagyunk – jegyezte meg, merőben
fölöslegesen, Holly, és meglóbálta Matt előtt a lakáskulcsát.
Matt szeme előtt pszichedelikus ábrák örvénylettek, amit ő
az oxigénhiányos állapotnak tudott be. Maratoni nap állt
mögötte, és a teste nem szokott ilyen igénybevételhez. A Dolly
nénével elkövetett hava-nagilázásnak meglett a maga böjtje.
– Lejjebb! – parancsolt rá Holly, amikor már ott tántorgott
az ajtóban. Matt szófogadón a kulcslyuk magasságáig engedte.
A térde égett, a karja égett, a háta érzéketlenné vált. – Na
lássuk csak… – Holly hosszan válogatott a kulcsok között.
– Csipkedd már magad, jóasszony! – mondta Matt, és hol
feljebb dobálta, hol lejjebb eresztette a lányt, aki immár a
vihogástól is rázkódott. Amikor végre kinyitotta az ajtót,
valósággal bezuhantak a szobába, és úgy kacagtak hozzá, mint
két ötéves.
Matt keresztülbotorkált a helyiségen, és minden teketória
nélkül lecsapta Hollyt a heverőre; eközben azonban
megroggyant a térde, és teljes hosszában ráesett a lányra.
Holly a kuncogástól kifulladva feküdt alatta, ő pedig olyan
gátlástalanul fújtatott, mint egy végsőkig hajszolt versenyló.
Aztán egyszer csak abbamaradt a nevetés, és lélegzetük
súlyosabb, tagoltabb lett. A szobában némaság honolt, nem
hallatszott más, csak kettejük görcsös lihegése és
ellenpontként az elhagyatott utcákról felhatoló, szűnni nem
akaró, bús szirénázás. Matt nagyon is tudatosan érzékelte,
ahogy a puha, törékeny kis test az övéhez simul. A vadóc,
büszke hajtömeg keretében a lány arca egyszerre tűnt bujának
és sebezhetőnek. Matt a párnához szegezte keskeny, fehér

340
csuklóját úgy, hogy a teste megfeszüljön. Az ajka rózsaszín volt
és nedves, a nyelve remegve siklott végig rajta. Matt jól látta,
amint a pőrén felé táruló nyakon bizonytalan kis nyeldeklés
fut át; a ruha kivágásában a bőre rózsásra színeződött, melle
hullámzott a szabálytalan lélegzéstől, és kiemelkedő
mellbimbói úgy súrlódtak Matt ingéhez, hogy még a
forróságukat is érezte. A sötétben Holly szemébe nézett.
Atyaisten, milyen könnyű is lenne, és milyen csábító…
– Ms. Brinkman – mondta –, nem szeretnék visszaélni a
helyzetével…
– Mr. Jarvis – visszhangozta Holly –, biztosra veszem, hogy
kímélni fogja erényemet – elvégre ön angol és igazi úriember.
Matt a könyökére helyezte át a súlyát.
– Ms. Brinkman, attól tartok, túlbecsül.
– Amint az bizonyára ön előtt sem titok, több alkalma is volt
rá, hogy betámasszon nekem – fejtegette a lány –, ön azonban
következetesen ellenállt nem csekély bájaimnak.
– Attól tartok, ez a helyzet még nagyon is képlékeny. Elég
néhány rövid pillanat, és úgy fogok viselkedni, mint
hitelesített bunkó és vérbeli ripők.
– Ripők, Mr. Jarvis? – Holly értetlen arcot vágott. – Elfelejti,
uram, hogy egyszerű amerikai lány vagyok, és nem tudom,
hogy viselkedik egy vérbeli ripők.
Matt kisimította Holly haját a szeméből.
– Ez esetben, Ms. Brinkman, lesz szerencsém kegyednek
bemutatni – mondta, és Holly ajkára illesztette száját.

341
 Ötvenedik fejezet
Amikor Damien, szertelen örömmel markolászva frissen
szerzett hashajtóját, kilépett a reptéri boltból, az ijesztő
külsejű férfiak még mindig ott várakoztak a bolt előtt, ám
éppen egy Zippo öngyújtó körül hajoltak össze, és annyira
elmerültek a pöfékelésben, hogy Damien észrevétlenül
tovasettenkedhetett.
Lopva kanyarodott be egy folyosón, és bepattant a
legközelebbi férfimosdóba. Micsoda nevetséges helyzet!
Mintha holmi nyavalyás Harrison Ford-filmben lépne fel, csak
éppen nem élvezi a sztársággal járó előnyöket, többek között a
rendelkezésére bocsátott csinibabát és a zsíros gázsit.
A falnak támaszkodva mélyeket lélegzett, abban a hiú
reményben, hogy visszanyerje nyugalmát, majd a sporttáskát
a pultra helyezte. Donald zajongásából kitetszett, hogy
kelletlen útitársa is erős stresszhatás alatt van.
Damien körülnézett. A szigorúan gyakorlatias célú
létesítmény fehér csempével és fényes krómszerelvényekkel
volt berendezve. A hangszórókból zene szólt: Bill Medley és
Jennifer Warnes adta elő az „I’ve Had the Time of My Life”
című számot, amitől a helyiségben zajló rendeltetésszerű
cselekmények némiképp szürreális jelleget öltöttek.
Egyelőre azonban a fülkék üresnek látszottak. Damien
gondosan az ajtók alá nézett, lát-e a résben lábakat. Sehol
semmi. Hacsak nem egy különlegesen apró növésű liliputi
könnyít magán.
Damien lassan, roppant elővigyázattal széthúzta a táska
cipzárját; keserű tapasztalat tanította meg rá, hogy a csibész
harapni is tud. Egyetlen rossz mozdulat, és a párviadal

342
könnyekben végződhet. Donald kidugta fejét a vászonredők
közül. A táska mélyéből nagyon kellemetlen kacsaszag csapott
ki. Damien újra rántott egyet a cipzáron.
Donald, megérezve a szabadulás halvány lehetőségét, hősi
kísérletet tett a szökésre: a táskából egyszeriben felszárnyalt a
férfimosdó tágas légterébe, valóságos szabadságdalt hápogva.
Damien azonban röptében elkapta.
– Megvagy! – kiáltotta, és rákacsintott Donaldra. –
Sajnálom, haver, de azért ez nem ilyen egyszerű!
Donald egy darabig még küszködött, hogy aztán Damien
karjába omoljon. – Én csak egy finom kis tablettát akarok
beadni neked. – Damien kicsomagolta a hashajtót. – Egyetlen
aprócska, icipici kis tablettát. Vagy mondjuk kettőt. – Fel is
mutatta, hogy Donald megszemlélhesse. – Te is látod, hogy
ebben nincs semmi fájdalmas. Kisebb még egy
briliánsgyűrűnél is, nem igaz? Eezee-Go! A neve mindent
megmond. Hidd el, még ízleni is fog! – Damien biztatóan
mosolygott a kacsára. – Hamm-hamm, juj de finom lesz!
A kacsa nem látszott lelkesnek.
– Tátsd ki szépen! – Damien szétfeszítette Donald csőrét,
vigyázva, nehogy az ujjaiban kárt tehessen.
Donald úgy lármázott, mintha a holtakat akarná
felébreszteni.
– De hisz nem öllek meg! Legalábbis egyelőre még nem!
A műveletnél még az is egyszerűbb volt, amikor a Korábban
Prince Névre Hallgató Macskának kellett bélféreg elleni pirulát
beadni, és attól kezdve, mihelyt az állatorvos, a tabletta vagy a
bolhapor szavak elhangzottak, a macska harciasabbá változott,
mint Brad Pitt a Fight Clubban.
A kacsa még szélesebbre tátotta csőrét, és akkorát
hápogott, mint még soha, Damien pedig kihasználta az
alkalmat: az egész doboz hashajtót lenyomta a torkán, majd
összeszorította a csőrét. Utána pedig gonosz vigyorral így
szólt:

343
 – Most már csak várnunk kell.

A várakozás jó hosszúra nyúlt. Damien megint egyszer az

órájára pillantott. Negyedórája tartott már a tétlenség, és a
kezébe beleállt a sajgás. Kart cserélt, és lehunyt szemmel tűrte
a gyötrelmet. Ott gubbasztott a szűk térben, a fülke hideg
falának préselődve, és a térde lassanként bemondta az
unalmast. Donaldot a vécéülőkének szorítani nem volt éppen
fáklyásmenet. Két évvel ezelőtt el kellett távolítani a benőtt
lábkörmét – nos, az valóságos üdülés volt mostani helyzetéhez
képest.
– Ugyan már, rajta-rajta-rajta – nógatta a kacsát. – Csak
egyetlen kis nyomást… Akkor egyből véget ér ez a kálvária, és
mindketten szépen hazamehetünk.
Donaldot nézve hirtelen feltámadt benne a gyanú: a
nyomorult mindjárt elalszik.
– Nehogy itt szunyálj nekem – intette. – Most az a dolgod,
hogy termelj.
Donald álmosan forgatta a szemét.
– Figyelj csak, inkább énekelek neked, jó lesz? – kérdezte
Damien, és törte a fejét, milyen dallam lehetne alkalmas egy
kacsa bélműködésének elősegítésére.
Donaldon nyoma sem látszott érdeklődésnek.
Damien agyában ekkor kigyúlt egy lámpa. – Megvan! –
kiáltotta, és máris köszörülte a torkát. Általában jóval több
borostyánszínű nektár kellett hozzá, hogy dalra fakadjon, és a
hangja a maga törvényei szerint kanyargott Barry White öblös
mélységei felől a Bee Gees magaslataiig. Még egyet köhintett,
és rágyújtott az „Old MacDonald had a farm” kezdetű
gyermekdalocskára. Az öreg farmer állatseregletének tagjai
közül természetesen rögtön a kacsát választotta, és sűrű
hápogással festette alá a számot, majd nekidőlt a vécéajtónak,
és reménykedve kérdezte:

344
 – Na, jön már valami?
– Háp – közölte Donald.
– Kezdjem elölről? – ajánlkozott Damien.
– Háp.
Damien felhúzta az orrát, de aztán biztatón mosolygott
Donaldra. Sajnos ami a kacsatárgyú dalokat illeti,
felkészültsége siralmasan elégtelen volt. Az öreg
MacDonaldról szóló kis rigmus mindig arra a rettenetes
hétvégére emlékeztette, amikor Josie meg ő romantikus
kiruccanást terveztek, de Josie egész éjjel állatkerti hangokat
bocsátott ki a szomszédos szobában elszállásolt párocska
címére, akik hallhatóan sokkal bujábban és gátlástalanabbul
szexeltek, mint ők. Életének ezen a pontján Damien egyáltalán
nem kért ebből az emlékből, de azért összeszedte magát, és
újra rázendített: – Old MacDonald had a farm, ee-I, ee-I, o…
Valahányszor hápogott, Donald is bekapcsolódott.
– Nem azért üldögélsz itt, hogy velem énekelj! – üvöltött rá
végül Damien. – Szarjál már, te idióta madár!
– Háp.
Damien végül megtörten roskadt a földre.
– Úgy látszik, ez sem megy…
Donald mintha nagyon határozottan azt hápogta volna: de
nem ám.

Damien kimerült sóhajjal állította Donaldot a pultra.

– Na most ide figyelj, kis tollas barátom. Egyfelől megértem
kínos helyzetedet, és tudom, hogy ártatlan áldozatnak tekinted
magad ebben az egész kalamajkában. Elvégre fogalmad sem
lehetett, hogy az előtted a vízbe csobbanó csábos falat nem egy
darab keksz vagy ropi, és jóhiszeműen bekaptad, tehát mit
sem tehetsz róla, hogy a nők legjobb barátját tüntetted el. –
Damien egyenesen Donald szemébe nézett, s úgy szólt hozzá,
mint férfi a kacsához. – Másfelől az sem tagadható, hogy

345
alaposan megnehezíted a helyzetet. Én igazán mindent
elkövettem a józan és ésszerű megoldás érdekében, de az idő
ellenünk dolgozik. Ha tehát a következő öt másodpercen belül
nem vagy hajlandó szarni, akkor, öreg cimbora, útjaink sajnos
elválnak egymástól.
Damien a fél kezével átfogta Donald torkát, a másikkal
elforgatta a meleg vizes csapot, megtöltve a férfiillemhely
mosdóját, majd anélkül, hogy megfontolta volna egy kacsa
vízbe fojtásának célszerűségét, fogta áldozata fejét, és a víz alá
nyomta. Donald húsz kacsa egyesített erejével küzdött, és
szárnyával olyan ádázul verdesett, hogy Damient tetőtől talpig
összefröcskölte.
– Dögölj meg, te alvilági gazember kacsa! – ordította
Damien, és eszelős igyekezettel fogta le Donaldot. – Dögölj
meg!
Ebben a pillanatban felpattant az ajtó, és a három marcona
férfi elállta a napfényt.
– Mindent megmagyarázok – mondta Damien, és elengedte
a kacsát, amely vizet köpködve pihegett a pulton.
A férfiak előbbre nyomultak. Donald köhögött. Damien
hátrált, majd arca elé tartotta kezét.
– Ne bántsanak! – rimánkodott.

346
 Ötvenegyedik fejezet
Matt kinyitotta a szemét, és megpróbálta kipislogni belőle
az álmot. A függönyök szét voltak húzva, de a közelgő hajnalra
csupán valami szürkés szellemfény utalt. Holly hálószobája
úgy festett, mintha nem egy magányos rockújságíró, hanem
egy egész heavy metalos banda töltötte volna falai közt az
éjszakát. A padló tele volt szórva ruhaneműkkel,
italospalackokkal és egyéb nem oda való tárgyakkal. Matt a
feje fölé emelte karját, és kimerülten hanyatlott vissza a
párnára. Lehet, hogy a fizikuma újabban nem alkalmas
távolsági futamokra, de úgy látszik, szükség esetén még
változatlanul képes csúcsteljesítménnyel előrukkolni, és Holly
magában bizonyára tízes osztályzattal díjazta legalábbis az
erőkifejtést, ha a művészi kivitelt nem is.
Szeretkeztek a kereveten, a kerevettől elemelkedve, a
kandalló előtti szőnyegen, a zuhany alatt, a fürdőszoba
padlóján, a hálószoba padlóján és végül még az ágyban is; no
meg – igaz is! – valamikor menet közben a
konyhaszekrénynek dőlve. Matt hálás volt, amiért Holly nem
egy nemesi kúriában lakik, és előbb-utóbb kifogyott a
helyiségekből. Nem fogyott ki viszont az óvszerből, és Matt
igyekezett kiverni a fejéből, hogy a lánynál szélesebb választék
található, mint egy átlagos, jól felszerelt drogériában. Ha a
píármunkájába csak félannyi erőfeszítést ruház be, mint
szerelmi viadalaiba, a Headstrong minden bizonnyal
meghódítja majd Amerikát, akkor is, ha amúgy egy falusi
tűzoltóbálon is felsülnének.
Matt tulajdonképpen nem volt híve a kóbor numeráknak;
szemében ez a terület felért egy aknamezővel. A szex még

347
akkor is veszélyes üzem, ha az ember ismeri és szereti a
partnert – de ha a nő idegen, akkor mindenféle bénító hatású
csapdák robbanhatnak az arcába. Először is a fizikai
adottságok okozhatnak gondot: elég nagy-e az ember
micsodája, netán túl nagy-e (persze ez már a vágyálmok
birodalmába tartozik), elég gyors-e vagy nem elég lassú, nem
élvez-e el túl hamar, illetve elélvez-e egyáltalán? És mindehhez
vegyük még hozzá az érzelmi bizonytalanság tényezőit,
amelyek abból fakadnak, hogy az ember meztelenül fekszik az
ágyban egy ismeretlen személlyel. Matt gyakran el is tűnődött:
egyáltalán miért megy valaki bele az ilyen kalandba. De hiába,
időnként mindenki belemegy, mert a tegnap estihez hasonló
helyzetek egyszerűen elő szoktak adódni, és ha csak minden
szökőévben egyszer, az még izgalmasabbá teszi őket. Vannak
éjszakák, amikor túlteng a szerelmi incselkedés, túlteng az ital,
túlteng a halmozódó feszültség; amikor túl sok az alkalom, túl
terhes a magány, és túl erős az a nevetségesen
megfoghatatlan, romboló hatású, esetleges mágnesesség,
amely két testet egymáshoz ránthat.
Ám ha minden tényező szerencsésen összejön, a gyönyör az
ő esetében többnyire akkor is kurta életű, mivel utána hetekig
azon nyűglődik, hogy nem állt helyt úgy, ahogy kellett volna.
Még ha a nő elmenőben lefirkálta is a telefonszámát, vagy
sietős ígéretet tett egy újabb találkozóra, Mattet akkor is
kétségek emésztették. Sohasem vágyott rá, hogy a lepedőn
nyújtott teljesítményét a helyi kocsmában taglalják, több
pohár Bacardi rumkoktél elfogyasztása közben. Ehhez túl
sérülékeny volt az önképe, amellett nagyon jól tudta,
mennyire hajlanak a túlzásokra a nők, különösen ha egy-két
kupicával már lehajtottak. Még az a szerencse, hogy Holly egy
másik földrészen él, és így az ő beszámolói soha nem fognak
eljutni Matt helyi kocsmája, a Szatyor és Brifkó
törzsvendégeihez.

348
 Mindehhez pedig további elemként járult a tudat, hogy
megcsalta Josie-t, és ettől a gondolattól a gyomra olyan lett,
mint egy tál kihűlt és összeragadt zabkása. Afelől persze nem
volt biztos, vajon szigorúan véve megcsalhat-e az ember
olyasvalakit, akinek halvány fogalma sincs az általa keltett
mély és tartós szenvedélyről; olyasvalakit, aki ráadásul
elmulasztotta megemlíteni, hogy többé-kevésbé férjnél van.
Mindazonáltal Matt tudatában lángbetűkkel izzott a bűnbánat
szó, ami viszont Hollyval szemben volt lovagiatlan, tekintve
hogy Matt az elmúlt éjszakán csöppet sem fukarkodott
lelkesedése szembeszökő jeleivel.
Igen ám, csakhogy más az éjszaka, és más a néhány órával
később, hideg, átható fénnyel beköszöntő hajnal. Matt törte a
fejét, mitévő is legyen, amikor maga mellett, az ágy túlsó
felében mocorgást érzékelt, és combján egy csöppecskét
elmozdult a lepedő.
Viszolygott ettől a pillanattól – jobban, mint mások
testszagától, jobban, mint a vaníliakrémes piskótától, jobban,
mint attól a ténytől, hogy képtelen ésszel felérni az amerikai
futball szabályait. Elmondhatta ugyan magáról, hogy még
sohasem feküdt le csúnya nővel, de az is biztos, hogy
nemegyszer csúnya nő mellett ébredt fel. Vajon Hollyt is
átgyúrja-e a napfelkelte, olyannyira, hogy végül a Majmok
bolygójának bűbájosan mosolygó majmához lesz hasonlatos?
Merthogy az ilyesmi megtörtént már vele: este Liz Hurleyval
bújt az ágyba, hogy reggel Les Dawsonnal keljen fel.
Megfordult, és kínkeservesen rámosolygott a szürkületben
mellette fekvő árnyalakra, majd hálásan állapította meg, hogy
a lány változatlanul kívánatos. Holly lassan, szétmeredő hajjal
felült az ágyban, sóváran rágyújtott egy spanglira, és elnézte,
amint a kifújt füstkarikák ráérősen libegnek a mennyezet felé,
hogy aztán összepöndörödve semmivé foszoljanak. Aztán
visszamosolygott Mattre, s fogai vakítón fehérlettek a
szürreális világításban.

349
 – Szia.
– Szia – mondta Matt.
Holly újabb füstkarikát fújt ki.
– Jól érzed magad? – kérdezte Matt.
A lány bólintott, de modorában volt valami hűvös feszesség;
amellett a paplanlepedőt szemérmesen a teste köré csavarta,
ami tekintettel a tekintendőkre némileg értelmetlennek tűnt.
– Nem akartalak felkölteni – mondta két szippantás között.
– Én sem akartam átfordulni és elaludni – mondta Matt
félszegen. – Olyan hapsidolog…
– Tudom. Volt már benne részem. – Holly elnyomta a
spanglit egy kagyló formájú, szemlátomást kiszolgált
hamutartóban.
– Nagyon nem csípem ezt a fejezetet – vallotta meg Matt. –
Sose tudom, mit mondjak, vagy mit tegyek. – A könyökére
támaszkodva folytatta. – Olyan ciki, ha az ember megkérdi, „na
és neked milyen volt” vagy hogy „ugye szívem, rengett közben
a föld?”.
– Nos, ha ezt kérdeznéd, azt felelném, hogy kellemes volt, és
bár a föld nem rengett, kicsit azért himbálózott.
– Komolyan?
– Komolyan. – Holly szájáról eltűnt a kemény kifejezés. – És
ha nem tudod, mit csinálj, nos, majd én megmondom: például
a karodba vehetnél.
Amikor Matt nem tiltakozott, Holly odabújt mellé, és most
Matt lett kissé görcsösebb. Hogy sikerült ebbe belemásznia?
Az egyik pillanatban még letört cipősarkakról és
nyoszolyólányokról volt szó, a következőben pedig már
egymáson rugóztak, és nem elhanyagolható mértékben
növelték a világon felhalmozódó használtgumi-hegyeket.
– Neked jó volt? – kérdezte Holly.
– Aha. Nagyszerű. Isteni. Fantasztikus. Izé… – Matt kifogyott
a rendelkezésére álló felsőfokú jelzőkből. – Mesés.

350
 – Mesés? – érdeklődött Holly, és ujjai Matt mellén
végigkalandozva elindultak a hasa felé. – Annyira, hogy kész
volnál újrakezdeni?
– Most?
– Miért ne?
– Hogy miért ne? – Matt fejében ezer ok zsongott, de a
lánynak egyet sem mondhatott el közülük. Az egyik s nem a
legcsekélyebb az volt, hogy honnan venné a szükséges
energiát.
– Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra – toldotta meg
Holly.
Matt megfogta a kezét, hogy elejét vegye a további
felfedezőútnak.
– Hány óra? Hű, te jó isten! – A félhomályban odapislogott a
Holly háta mögött álló órára.
Holly megfordult, és ő is odanézett.
– Még nincs hat.
– Máris? Azt a mindenit…
Holly elhúzódott tőle.
– Ne is mondd. Már megint menned kell.
– El kell érnem a repülőt.
– Az csak délután indul.
– Csomagolnom kell.
– Ki akarsz bújni ebből a helyzetből, igazam van?
– Igen.
– De miért? – kérdezte a lány.
– Már mondtam, hogy igazi hapsi vagyok. Nem erősségem
ez a másnap reggeli szövegelés.
Holly arcán látszott, hogy ilyen olcsón nem ússza meg.
– Ráadásul angol hapsi vagyok, és azok még rosszabbak.
Erről vagyunk híresek.
– Mit hibáztam el?
– Semmit – mondta Matt. – Semmit az égvilágon. Hidd el
nekem.

351
 – Akkor miért akarsz elrohanni?
– Dehogy akarok. – Matt kényelmetlenül feszengett.
Rettentő pisilhetnékje volt, de nem bírta vállalni, hogy
meztelenül, petyhüdten és mindenképp szánalmasan
evickéljen ki az ágyból. – Vagyis hát igen. De ez teljesen
független tőled. – Elvonta Holly kezét a melléről, és
megszorította. – Nagyon jó kis móka volt, de…
– Móka? – kérdezte Holly. – Azt mondod, móka?
Mattnek egyáltalán nem tetszett, hogy a szó Holly ajkán
becsmérlő jelleget ölt.
– Neked összesen ennyi az egész? – Matt még a homályban
is érzékelte, hogyan sötétül el a lány arca. – Egy kis móka, és
kész?
– Hát mi tagadás – ennyi… – mondta Matt. – Úgy gondoltam,
te is ezt akarod.
– Azt hiszed, én csak mókából csinálom?
– Hát – valahogy úgy…
– Nekem te fontos vagy, Matt. Ezt tudnod kell. Nem mászom
az ágyba minden férfival, aki az utamba akad. Miféle nőnek
képzelsz te engem?
– Nos hát, izé… egy felszabadult, modern, jóvérű nőnek –
kockáztatta meg Matt. – Egy igazi New York-inak…
– Oregonból jöttem.
– Igazán? Arra még sosem jártam…
– Tehát felszabadult, modern, jóvérű nő vagyok, akit
másnap reggel faképnél hagyhatsz, mert úri kedved úgy tartja?
– Holly, nekem valóban el kell érnem a gépemet. Tudhattad,
hogy ez a dolog csak ideiglenes. – Matt kezét széttárva kutatott
megfelelő szavak után. – Éreztem én, hogy mindent el fogok
ügyetlenkedni.
– Nem értem, hol itt a probléma. – Holly, Matt-tel
ellentétben, összefonta karját a mellén. – Még
szerelmeskedhettünk volna egy kicsit. Utána együtt
reggelizhettünk volna. Készíthettem volna friss

352
gyümölcssalátát, esetleg fölverhettem volna egypár tojást, sőt
talán még palacsintával is megkínálhattalak volna. És utána jó
érzésekkel válhattunk volna el. Nem értem ezt a hirtelen
változást.
– A palacsinta tényleg finom lett volna.
– Dugd fel magadnak a palacsintát!
Matt megadón hanyatlott hátra.
– Miattam van minden, Holly. Nem miattad.
– Ez általában az ellenkezőjét jelenti. Már ha érted…
– A jó öreg bűntudatkomplexus a hibás. Azért nem tudok
veled újra szeretkezni, mert olyan rohadt bűntudatom van az
egésztől.
– Bűntudatod? – Holly is hátradőlt. – Mi miatt?
– Emiatt. Meg – amiatt… Különösen az utóbbi…
– De hát miért? Mind a ketten szabadok és függetlenek
vagyunk, hát nem igaz?
– Izé… nagyjából igen. Csak éppen reggelente az ember más
színben látja a dolgokat. Nem ismered ezt az érzést?
– Hát nem tudom, Matt. Jobb lesz, ha felvilágosítasz. Tegnap
éjjel, amikor lefeküdtem veled, még független voltam – Holly
itt a gyűrűs ujjára pillantott –, és úgy látom, ez most sincs
másként. Tehát maradsz te…
– Hmmm… izé…
– Van valamilyen komoly kapcsolatod, Matt?
– Attól függ, mit jelent nálad a komoly.
– Feleséget, két gyereket, vidéki házat.
– Akkor a válaszom nem. Nincs ilyen kapcsolatom.
– De van valaki az életedben?
– Háát… – Matt egyre inkább azt kívánta, bárcsak
felkelésen-öltözködésen túl már kinn lenne az utcán, ahelyett,
hogy az ágyban fekve, meztelenül érezze magán Holly
lézersugár élességű pillantását.
A lány az orrát ráncolta.
– Egész idő alatt éreztem, hogy valamit titkolsz előlem.

353
 A nők úgy szimatolják meg a csalárdságot, mint macska a
sülő csirke szagát. Az egyetlen különbség, ahogy Matt erre már
rájött, az, hogy a nők néha befogják az orrukat. A macska egy
mérföld távolságból is megtalálja a csirkét, és minden
teketória nélkül lerágja a lábát – a nők, ameddig ez
érdekükben áll, olykor a legárulkodóbb csalásról sem vesznek
tudomást. Sokéves edzés eredményeként csak várnak és
várnak, és csak akkor vetik magukat a zsákmányra, amikor
úgy érzik, eljött a legalkalmasabb pillanat.
Holly ismét elfintorította az orrát.
– Összefügg a dolog Martha esküvőjével?
– Össze.
– És azzal a nyoszolyólányüggyel is?
– Igen.
– Tehát van valaki más?
– Van.
– És ezért ütött meg az a pasas?
– Ezért.
– Szerelmes vagy abba a nőbe?
– Igen.
– Ő is szerelmes beléd?
– Fogalmam sincs.
– Akkor mit kerestél az ágyamban?
– Elrontottam egy eszményinek ígérkező barátságot.
Holly lejjebb csúszott az ágyban, és a nyakáig húzta a
takarót.
– Azt hiszem, Matt, jobb, ha most elmégy.
– Igazad van – mondta Matt, és törte a fejét: hogyan jusson
a ruháihoz és onnan a bejárati ajtóhoz anélkül, hogy végképp
pojácát csinálna magából.

354
 Ötvenkettedik fejezet
A férfiak közül ketten közrefogták Damient; a könyöke alatt
tartották a karját, és olyan fürgén terelték keresztül a
repülőtér épületén, hogy a lába alig súrolta a földet. A
harmadik Donaldot vitte, immár ismét a sporttáskában.
Jöttükre szétváltak a kékített hajú, szalmakalapos tömegek.
Damien azon tűnődött, vajon leolvassák-e arcáról a rémületet,
és ha igen, miért nem sietnek a segítségére? Egy ideig
latolgatta, ne kezdjen-e kiabálni, de még e kővé dermedt
állapotában is úgy érezte, meg kell őriznie méltóságát.
– Tulajdonképpen kik maguk? – kérdezte, miután
kituszkolták az épületből, és átvezették az úttesten, kockára
téve a puszta életét is a sivító taxik között.
A két férfi válasz helyett még szorosabban markolta a
karját.
– FBI? – kísérletezett tovább Damien. – Vagy vámosok?
– Hagyja abba a fecsegést – förmedt rá a jobb karját
szorongató férfi. – Elvisszük valakihez, aki látni akarja.
– Engem? – kérdezte Damien, de ekkorra a két férfi már
beráncigálta a parkolóba, és taszigálni kezdte egy fenyegetően
várakozó, elsötétített ablakú limuzin felé. – Valakivel
összetévesztenek.
Az egyik férfi felrántotta a kocsi ajtaját, és belökte Damient
úgy, hogy menet közben beverje a fejét az ajtókeretbe. Aztán a
férfi is benyomakodott mellé, odapréselve Damient a kocsiban
várakozó Nunzio bácsihoz.
Damienen eláradt a megkönnyebbülés.

355
 – Ó, hála az égnek! Hát maga az?! Ismerjük egymást Martha
esküvőjéről! – Damien színpadiasan kapott a melléhez. –
Mondhatom, csúnyán rám ijesztett!
– Nunzio bácsi azért van itt, hogy a becsületen ne essen
csorba! – közölte komoran a mellette ülő hatalmas szál férfi.
Damien észrevette, hogy Donald egész vidoran üldögél
szomszédja térdén, és kíváncsian kandikál elő a táskából.
– Igen, igen, becsület – bólogatott Nunzio bácsi.
– Tessék? – kérdezte Damien. – De hát kinek a becsületéről
van szó?
– Maga megsértette a barátunkat az esküvőn, és most
elégtételt kell hogy adjon.
– Miféle barátjukat? – Damienben felderengett valami. –
Csak nem arról a Matt Jarvis nevű balfácánról beszél? Ugyan
már, az ég szerelmére!
– Jóvá kell tennie, amit vétett – makacskodott a férfi.
– Még hogy jóvátenni? Az a pofa, úgy, ahogy ott látták,
tönkretette a házasságomat! A legkevesebb, amit kaphatott
tőlem, az a jámbor kis koki volt!
A férfit azonban nem lehetett eltéríteni mondanivalójától.
– Elhatároztuk, hogy kárpótlás fejében elvesszük a kacsáját.
– A kacsámat? – kérdezte bőszülten Damien. – Egy nagy
büdös…
– Lófaszt? – érdeklődött reménytelin Nunzio bácsi.
– Abból nem esztek, barátocskám! – szelídített a
fogalmazáson Damien. – Ez a kacsa évek óta él a családnál.
Olyan, mintha a testvérem volna. Márpedig a családommal
senki sem kekeckedhet! – Szeretett volna ijesztőbb s nem
olyan megfélemlített képet vágni.
– A kacsa a mienk! – ismételte meg a férfi.
– Kezeket el a kacsámtól! – rikoltotta harciasan Damien.
Mind a hárman jegesen méregették egymást, majd a
nagydarab férfi behajlította ujjait; bütykei úgy ropogtak, mint
a kartácstűz.

356
 – Várjon csak, várjon! – Damien fölemelte a kezét. – Ugye
amiatt van az egész, mert meghallották azt a hülye sódert a
briliánsgyűrűről?
Senki sem válaszolt.
– Ugye eltaláltam? Maguk azt hiszik, ennek a kacsának
briliánsgyűrű van a begyében. Jól mondom?
Nunzio bácsi és az izompacsirta összenézett.
– Nos, akkor súlyos tévedésben vannak. Hát mit gondolnak,
hogyan viszem át a vámon? Az nem jutott eszükbe, hogy át
fogják világítani? El se hiszem, hogy bedőltek egy ilyen
mesének! – Damien a combját csapkodta, mint egy
bohózatban.
Nunzio bácsi és a kolosszus már nem látszottak olyan
magabiztosnak.
– A briliáns csak a kacsa értékére vonatkozott. Mert ez egy
többkarátos, minőségi, tenyésztett fajkacsa…
A melák Nunzio bácsira nézett, annak azonban arcizma sem
rezdült.
– Nagyon megnehezíti a helyzetet, barátom – mondta a
melák. – Csak két lehetőség van. Vagy maga hátrál meg, vagy
bennünket ér megaláztatás.
Damien bosszús sóhajtást hallatott.
– Jaj, emberek, torkig vagyok ezzel az egésszel. Nem kell itt
senkinek megalázkodni. Fáradt vagyok, elgyötört vagyok, el
kell érnem a gépemet, méghozzá okvetlenül, mert nagyon
unom már New Yorkot. Vihetik a kacsát. – Ellökte magától
Donaldot. – Na rajta, fogják. Fogják és vigyék. Kiszállhatok
végre?
A nagydarab ember tanácstalannak látszott. Nunzio bácsi
vállat vont. A férfi kiszállt a kocsiból, és Damien végre
kinyújtóztathatta összesajtolt tagjait.
– Nem állíthatom, hogy örvendtem a szerencsének – fordult
búcsúzóul Nunzio bácsihoz –, bár igaz, ami igaz: Marthának

357
igen érdekes rokonai vannak. Remélem, most már boldog, és a
kacsám is boldog lesz.
A melák ott állt a kocsi ajtajánál, Damien pedig, miután
kikecmergett, megpróbált minél méltóságteljesebben
kiegyenesedni, ami nem ment könnyen, lévén hogy a lábai
remegtek, mint a kocsonya. Utoljára még előrehajolt, és
megsimogatta Donald fejét.
– Vigyázzanak rá. A neve Donald.
Donald elkeseredve hápogott. A melákon látszott, hogy a
jelenet könnyekig megrendíti. Damien beleharapott remegő
ajkába, és csak annyit suttogott:
– Ég veled, öregfiú…
És ekkor, olyan szélsebes mozdulattal, amely Will
Carlingnak is becsületére vált volna, kitépte a táskát a
meghökkent melák kezéből, és elvágtatott, belefúrva magát a
dudáló kocsik rengetegébe. Donald kötelességének érezte,
hogy visszadudáljon. Damien egy ízben hátranézett, és jót
nevetett a nyomába lóduló három férfin, akiknek útját elvágta
a sárga taxik végeláthatatlan folyama. Ki merné ezek után még
azt mondani, hogy akkor nincsenek sehol, amikor a
legnagyobb szükség volna rájuk?
Most már csak azt kell kieszelnie, hogyan juttassa át
Donaldot a vámon – bár ez adott esetben nem ígérkezett
egyszerűnek.

358
 Ötvenharmadik fejezet
Josie minden idők legpocsékabb másnaposságában
szenvedett. Teljes fél órán át feküdt az ágyban úgy, hogy
megpróbálta a szobát megállásra késztetni, továbbá elszánni
magát, hogy minden bátorságát összeszedve függőleges
testhelyzetbe kerüljön.
Aztán végre ott állt lehunyt szemmel a zuhany alatt, bő
sugárban folyatva testére a meleg vizet. Közben úgy
imbolygott-támolygott, mintha reklámfigurának kínálkozna a
macskajaj elleni bombabiztos szerek hirdetéseihez.
Bár határozottan kijózanodófélben volt, a tegnapi nap
eseményeinek tömény borzadálya mit sem enyhült.
Eltűnődött, hol lehet most Martha, és mikor talál rá a papája,
hogy végezzen vele. Sokkos állapota már abból kitetszett, hogy
legszívesebben fölcsengette volna Laviniát. Olyan
magányosnak érezte magát ebben az óriási városban, hogy
úgy gondolta, csak az anyai szeretetben találhat megnyugvást
– de aztán eszébe jutott, hogy negyedórán át hallgathatná
tovább az ismerősök betegségeinek részletes leírását, és ekkor
úgy határozott: inkább egyedül vívja meg a maga tusáját.
Visszaforgatva a zuhanyt, bebugyolálta magát egy meleg,
bolyhos frottírlepedőbe, majd letörölte a tükörről a párát, és
hosszan, könyörtelenül vizsgálgatta magát. Amióta látta Tom
Cruise-t a Találkozás a vámpírral című filmben, nem került
még elé ilyen vörös, vérágas szempár. Kellőképp elszörnyedve
baktatott vissza a szobába. A légkondicionálás és a központi
fűtés ádáz birtokháborút vívott egymással, amelynek
hozamaként a port táncoltató levegő egyszerre volt fagyott,
fojtogató és áporodott, és ahogy ez már a New York-i

359
szállodákban szokásos, az elbarikádozott ablakok ezúttal sem
nyíltak.
Lenn a mélyben ébredezett a város; az álmos vasárnap
reggeli mozgolódás lomhán taszigálta a Nagy Almát a lassú
éledés felé. Valahol odalenn Matt is bizonyára mocorog már.
Josie elhúzta a függönyt, és lenézett az utcára. Próbálja
megkeresni a férfit? Ha nagyon-nagyon igyekezne, vissza
tudna-e emlékezni a szállodája elhelyezkedésére? Vajon két
háztömbbel van-e odébb, vagy tízzel? Csak Isten a
megmondhatója. Az adat minden valószínűség szerint kiesett
a fejéből, hogy maradjon elég hely mindarra, amit a kis szürke
sejteknek az elmúlt negyvennyolc órában be kellett fogadniuk.
Egyáltalán ér-e annyit Matt Jarvis, hogy ilyeneken rágódjon?
Lehet, hogy szerencsésen végzett az interjújával, és már vissza
is utazott Londonba. Sosem fogja megtudni.
A napfény szűkös, halvány rózsaszín foltocskái hősiesen
próbálták átmelengetni a hűvös hajnal nyers, szürke
világosságát. Semmi értelme, hogy utolsó amerikai napján az
érzelgős másnaposság prédájaként a szobájában kuksoljon.
Nagyon is hamar: már holnap belesüppedhet Camden
légkörébe és az információs technológia megszokott
taposómalmába. Most kell kimerészkednie a városba, hogy
beszívja a viszonylag friss levegőt, és kihasználja a még
megmaradt órákat.
Josie elővette a Hová menjünk New Yorkban? szállodai
példányát, és végiglapozta a zsúfolt programkínálatot.
Vasárnapi gospel istentisztelet Harlemben – túl sok éneklés,
túl sok lárma, túl sok kedélyeskedés. Brunch Lola Kuckójában
– kaja, émelygés, sose lássak többé ételt. Liften a Világ Tetejére
– a magasság szédít, földet akarok a lábam alá. Nézzük tovább.
Állj. Josie vörösre gyűlt, pislogásra is érzékeny szeme kis híján
felragyogott. Biciklikölcsönzés – csábított a hirdetés. Josie
elmosolyodott magában, de még ez a kis izommunka is
fájdalmas volt. Ugyan hol lehetne hatékonyabban kiheverni a

360
macskajajt, mint a Central Parkban, a város zöld tüdejének
lüktetését élvezve, méghozzá pedálozás közben?

Holly gyümölccsel hajigálta meg – pedig Matt minden tőle

telhetőt elkövetett, hogy barátilag váljanak el: tréfálkozott,
vigasztalt, bókolt, engesztelt, volt könnyed, és volt együtt érző.
Öltözködés közben a kínos helyzetekben tanúsítható érzelmi
megnyilvánulások teljes skáláját mozgósította, de csak nem
sikerült kicsalogatnia Hollyt a takaró alól, ahová szótlanul
visszavonult. Igaz, végső soron Matt ezt nem is bánta, lévén
hogy nincs ember, aki érzelmesen tudna zoknit húzni.
Amikor azonban végre elhagyta a házat, Holly kivetkőzött
önmagából. Feltépte ablakát, és valóságos sortüzet zúdított rá:
sárgabarackot, kivit, narancsot, töméntelen, amúgy páratlanul
finom apró banánt és még valamilyen gyümölcsöt, amely
Angliában egyszerűen ismeretlen volt – és közben teli
torokból válogatott szidalmakat üvöltött. Amikor reggelire
friss gyümölcssalátát helyezett kilátásba, Mattnek még
egészen más elképzelései voltak. Miközben igyekezett kitérni
a C-vitaminos bombák elől, feltűnt neki, hogy a járókelőknek a
szemük sem rebben. Talán már megszokták, hogy Holly
egzotikus termékekkel dobálja meg a lóhalálában menekülő
férfiakat, de az is lehet, hogy New Yorkban az ilyen jelenet
hozzátartozik az átlagos vasárnap reggeli utcaképhez. Végül
aztán sikerült kijutnia Holly lőtávolából, a lány pedig – egy
búcsúzóul odavetett „tűnj el a francba!” kíséretében – teljes
erőből becsapta az ablakot. Mindent egybevetve úgy látszott,
rosszul viseli Matt korai távozását.
És akkor most mi legyen? Matt először is egymagában
megreggelizett – palacsintát evett egy csupa gőz bisztróban –,
és most a járdán állva töprengett, hogyan töltse ki utolsó New
York-i délelőttje tátongó űrjét. Adva volt a lehetőség, hogy
kerülő úton visszatérjen a szállodájába, és a végső

361
elhatározást kijelentkezés utánra halassza. Egész teste sajgott
a hétvége különb-különb sanyargatásaitól, és tulajdonképpen
másra sem vágyott, mint hogy – lehetőleg társaság nélkül –
ágyba bújjon, és aludjon egyet.
A szél belekapott hajába, és a fejbőre lüktetni kezdett. El
tudta képzelni, milyen nyomorúságosan festhet – az biztos,
hogy pocsékabbul nem is érezhette volna magát. Végighúzta
kezét kiütköző szakállán, amely bizonyára sötéten vált el
tésztásan sápadt, kiszikkadtan feszülő bőrétől. Szép kis
látványt nyújthat – nem csoda, hogy Holly inkább elbújt a
takaró alá.
Egy kis séta minden bizonnyal jót tenne; a friss levegő
megtisztítaná elkókadt agyát a pezsgő és a tequila utolsó
maradványaitól. Különben is időre volt szüksége, hogy
elgondolkozzon Hollyról meg erről a jóvátehetetlenül
elrontott kalandjukról, mint ahogy arról a másik eltolt ügyről
és benne Josie-ról is elmélkedni akart.
Hazaérve Angliába Hollyt talán még megbékítheti. Majd
küld neki virágot, csokoládét, sőt esetleg egy pár elegáns,
Jimmy Choo-féle pótcipőt, és talán gyümölcsöt is, készletei
feltöltésére; ha minden jól megy, Holly szellemesnek találja az
ötletet, és hajlandó az egész ügyet tréfának elkönyvelni.
Ezenkívül izzó cikket szentelne a Headstrongnak, amelyben,
zsigeri ellenállását leküzdve, a csúcsokat ostromló
kölyökbandát igen kedvezően hasonlítaná össze a
megboldogult nagy John Lennonnal. Inkább rekedne órákra a
liftben Des O’Connorral, a tévé legellenszenvesebb
népszórakoztatójával, mint hogy hátralévő életében még
egyszer találkoznia kelljen Justin, Tyrone, Bobbie és Stig, más
néven a Headstrong förtelmes kis közösségével.
Ami Josie-t illeti, az már sokkal nehezebb ügy.
Matt felnézett a fölötte kitárulkozó végtelen égboltra. A
bágyadt téli napsütésnek sikerült szétkergetnie a szürkeséget,
amely mögül kristályos kékség tündökölt elő. Valahol,

362
ugyanezen égbolt alatt bujkál Josie is, de ő majd megtalálja.
Valamikor, valahogy. Még ha mást nem visz is végbe egész
életében.
A reggel kedvezőtlen előjelei ellenére a délelőtt szépnek,
derűsnek ígérkezett. A lecsupaszított fák ágainak hegyét
kemény rétegben vonta be a fagy; a nap megcsillant rajtuk, és
a hidegtől éles levegő meg-megcsipkedte a védtelen füleket és
orrokat. Matt szorosabbra húzta magán a kabátot, és elindult.
Hosszú, sietős léptei azt sejtették, hogy tudja, merre tart,
holott valójában semmilyen célt nem tűzött maga elé.

363
 Ötvennegyedik fejezet
Damien alaposan benne volt a pácban. A nyomában ott
ügetett a három kolosszus, akik egy balerina kecses
könnyedségével törtek maguknak utat az éppen megrekedő
forgalomban, és most céltudatosan kocogtak át a csarnokon, le
nem véve tekintetüket kiszemelt áldozatukról, Damien Lewis
Flynnről – előtte pedig három, hasonlóképpen marcona és
rosszindulatú vámhivatalnok várakozott. Igaz, ez utóbbiak
legalább nem kergették, hanem közönyösen támasztották a
pultot.
Donald most is rajcsúrozott a táskában, és Damien már nem
először átkozta el magát, amiért nem volt mersze megfojtani
az átkozott jószágot addig, amíg még tehette volna. Most
persze már mindenhez késő volt. És inkább próbál szerencsét
a vámosokkal, semhogy egyszer csak a New York-i kikötő
piszkos vizében, a halak közt találja magát, vagy esetleg egy új
felhőkarcoló betonalapozását erősítse. Még egyszer
hátrapillantott, majd átment az útlevélkezelésen, és belépett a
vámvizsgálati körletbe. Három üldözője közben megtorpant,
fekete felöltőik tömör fallá álltak össze: hiába akarták
megfosztani őt tollas kis barátjától, a galád terv összeomlott.
Damien még egy gúnyos kis vigyort is megengedett magának,
s egy rövid, szárnyaló perc erejéig úgy tetszett: minden a
legnagyobb rendben van.
Közeledett a vámosokhoz, akiket Donald is szívélyes
hápogással üdvözölt, azok azonban mintha meg sem hallották
volna.
– Kérem, uram, tegye csomagját a szalagra – mondta
egyikük, hármuk közül a legtermetesebb és legmarconább.

364
 Damien nagyot nyelt. Most mit tegyen? Valljon be máris
mindent? A tenyere izzadt, és úgy érezte magát, mintha nem
egy harcias és szemlátomást elpusztíthatatlan kacsát, hanem
huszonkét kiló első osztályú heroint őrizne a csomagjában.
Bűnnek számít-e, ha az ember élő állatot visz ki az országból?
Valószínűleg igen. És ha majd a briliánst felfedezik, vajon azt
hiszik-e majd, hogy nemzetközi ékszertolvajjal van dolguk, és
Donald csupán fondorlatos eszköz a csempészet álcázására?
Meg tudta volna ölni Josie-t, amiért ilyen helyzetbe taszította.
– A csomagját, uram – ismételte meg a vámtiszt. Ekkorra
Damien háta mögött már sor képződött, és az emberek furcsán
néztek rá.
Damien fürgén lerakta a táskáját, s figyelte a hápogó
Donaldot, amint elnyeli az átvilágítógép fekete fémalagútja.
– Jöjjön, uram… – szólt rá egy másik tiszt, betessékelve a
biztonsági kapun.
Amikor átment a kapun, éles csengetés hallatszott, és
Damienben kis híján megállt az ütő. Lehet, hogy mindez már
Donaldnak is sok, és a röntgengép útvesztőjében a szíve
egyszer csak felmondja a szolgálatot – akkor pedig kútba esett
Damien minden eddigi fáradozása.
A biztonsági őr végigfuttatott rajta egy fémdetektort.
– A kulcsok – mondta.
Damien ajka összeragadt.
– Mi tetszik? – dadogta nehézkesen.
– A kulcscsomója a zsebében maradt, uram.
– Jaj, persze – mondta Damien, egy tálcára dobta a kulcsait,
és másodszor is átment a biztonsági kapun, ezúttal minden
fennakadás nélkül, majd odalépett a futószalaghoz, ahol a gép
kezelője mögött már a három vámos is összeverődött.
– Volt róla tudomása, uram, hogy élő állatot szállít?
– Hát izé… igen.
– Tudta-e, hogy ezzel megszegi a Szövetségi Gyógyszer- és
Élelmiszer-hivatal rendelkezéseit?

365
 – Valóban? Erről fogalmam sem volt.
– Szíveskedne velünk jönni, uram? – kérdezte kórusban a
három vámos, majd karon ragadták Damient, akit aznap már
másodszor vezettek el erőszakosan.
– Attól tartok, az állatot át kell vennünk megőrzésre
jelentette ki ellentmondást nem tűrőn a vámtiszt, védelmezőn
oldalához szorítva a kacsát tartalmazó sporttáskát. Donaldnak
ismét kikandikált a feje; nagy érdeklődéssel követte a
fejleményeket. – Élő állatnak az Amerikai Egyesült Államokból
történő kicsempészése szövetségi kihágásnak minősül.
Damien egy szerény, de fenyegető, kórházszerűen fehér és
nyomasztóan szűk helyiségben ücsörgött. Fullasztó volt a
meleg, ő pedig piszkos volt, rossz szagú, fáradt és egyre
ingerültebb. Megrángatta ingnyakát, hogy tovább lazítson már
amúgy is kioldott nyakkendőjén. A vámosok álltak, és Damien
látószögéből mindhárman óriásnak tűntek.
Damien a tenyerébe hajtotta fejét.
– Megmondtam már – szólt kimerülten, és úgy érezte
magát, mint aki idegen nyelven próbál társalogni –,
megmondtam, hogy eszem ágában nem volt csempészni.
Alapos ok bírt rá, hogy a kacsát Angliába próbáljam vinni.
Ilyen kifejezéstelen arcokat utoljára kőbe vésve látott.
– A feleségemmel jártunk itt, hogy részt vegyünk Martha
unokanővére esküvőjén, és sajnálatos módon önhibámon
kívül kissé összekoccantunk…
– A feleségével?
– Igen – bólintott Damien. – Afféle szerelmesek közti kis
civódás. Hiszen tudják, milyen az, amikor a házasság már
megért néhány évet… – Ha tudták is, semmi rokonszenvet nem
tanúsítottak szorult helyzete iránt. – És akkor – folytatta csak
hajszálnyival bátortalanabbul – a feleségem sajnálatosan
bedobta a jegygyűrűjét a tóba, ahol lenyelte ez a… ez az élő
állat. – A rohadék.
– És hol a gyűrű most?

366
 Damien Donaldra mutatott.
– A hasában.
A három vámtiszt kifejezéstelen arccal nézett össze.
– Tehetnek vele, amit akarnak – ajánlotta nagylelkűen
Damien. – Nekem csak a gyűrű kell. A feleségem odalesz, ha
kiderül, hogy nem kaphatja vissza.
– És most hol a felesége, uram?
Ez a kérdés, ha lehet, még kínosabb volt.
– Egy későbbi géppel jön utánam. New Yorkban akarta
tölteni a napot. Tudják már: üzletből ki, üzletbe be…
A vámtisztek ismét összenéztek.
– Tudom, elég nyakatekerten hangzik – jegyezte meg
Damien, bágyadtan heherészve.
– Igazán szeretnénk elhinni a meséjét, uram – mondta az
egyik vámos. – Olyan meghatóan hangzik. – A másik kettő
egyetértőn kuncogott. – Csakhogy – folytatta az első, s itt egy
kis hatásszünetet tartott – a gépünkön nyoma sem látszott
gyűrűnek, se briliánsnak, se másmilyennek.
Damien arcából a maradék vér is kiszállt.
– Az nem lehet!
– Sajnálom, uram, de az állatában legföljebb kacsaszar van.
– Ott kell hogy legyen… – Damien felugrott, kirántotta
Donaldot a sportszatyorból, és alaposan megrázta. – Hová lett
a kibaszott gyűrűm? – ordította.
Donald hangosan és mintegy megbántódva hápogott.
– Nem röntgenezhetnénk meg még egyszer? – kérdezte
Damien. – Talán a maguk apparátusa hibás.
A három embert szemlátomást férfiúi büszkeségében
sértette a feltételezés.
– Úgy értem, a röntgengép – helyesbített Damien.
– Erre fáradjon, uram. – Damien, hóna alatt Donalddal,
engedelmesen szegődött a nyomukba, hogy visszamenjenek az
átvilágítógéphez.

367
– Talán ha kivehetném a táskából, és közvetlenül a szalagra
ültetném… – javasolta Damien. – Akkor talán tisztább lenne a
kép. – Aztán engedélyre sem várva lecsapta Donaldot a
futószalagra. Mind a négyen ott tömörültek a röntgenkép előtt.
Mindenféle kacsatartozék vált láthatóvá: kacsabordák,
kacsaszív, kacsatüdő és a kacsabelekben sok-sok kacsaürülék,
de briliánsgyűrűnek – úgy, ahogy a három vámos már
megmondta – sehol semmi nyoma.
Damien belerúgott a gépbe.
– Fenét se ér az egész!
Az egyik vámtiszt megmarkolta a karját.
– Kérem, uram, ne rongálja a technikát.
Donald kiszánkázott a röntgengépből. Damien először
legszívesebben feljajdult volna fájdalmában, de ehelyett
inkább térdre hullott a reptér padlózatán.
– Ez lehetetlen – kiáltotta a szemét nyomkodva. – Ilyen
nincs. Akkor ez nem az a kacsa. Úgy látszik, a sötétben
összetévesztettem az igazival!
A vámosok egymásra néztek, s a vállukat vonogatták.
– De uram… – kezdte egyikük.
– Tartsák meg! – mondta Damien. – Nekem nem kell. Lőjék
le, fojtsák meg, fogyasszák el ebédre, engem nem érdekel.
Mindent megtettem érte, és tessék, így hálálja meg. – Damien
eltakarta a szemét. – Vegyék már el tőlem!
Az egyik tiszt óvatosan megfogta Donaldot, és magával
vitte.
Damien felnézett a földről.
– Elmehetek végre?
– Annak is eljön majd az ideje. Követne bennünket, uram?
Hátravan még egy-két rutinművelet.
Damien eltompultan baktatott a nyomukban a kis fehér
szoba és a rá váró kemény, barátságtalan szék felé.

368
 – Tessék itt várakozni.
– Telefonálhatok? – kérdezte Damien.
– Hamarosan ismertetjük a jogait, uram – felelte az egyik
tiszt, azzal rácsukta az ajtót.
Akasszátok fel magatokat, gondolta Damien. Melanie-t
akarta felhívni – valamit mégiscsak ki kell hogy mentsen ebből
az összeomlásból, és akkor már miért ne ő legyen az? Ha
bedobja magát és egy kis szerencséje van, a nő tárt karokkal
várja majd a Heathrow-n. Elővette zsebéből a mobilját,
amelyből vékony, de folyamatos erecskében folyt a piszkos
tóvíz.
– A kurva anyját – dühöngött Damien, és az asztalra dobta a
telefont.

A vámosok a pihenőhelyiségben ráérősen szívták jól

megérdemelt cigarettájukat. Donald elmélyülten figyelte őket.
– Na és ezzel itt mihez kezdjünk?
Mindhárman egy utolsót slukkoltak, aztán elnyomták a
cigarettát a hamutartóban.
– Hadd menjen. Hátha a szabadban több szerencséje lesz.
Semmi sem indokolja, hogy itt tartsuk.
Aztán mindhárman hahotázni kezdtek.
– Még hogy briliánsgyűrű!
Az egyik vámos odasétált a vészkijárathoz, és félrehúzta a
reteszt.
– Végeztünk, kis haver – mondta, majd felemelte Donaldot,
és az ajtóhoz vitte. – Szabadon távozhatsz. Aztán vigyázz ám
magadra odakinn. Viszlát!
Donald még egyszer futólag körülnézett, búcsú gyanánt
hápogott egyet, azzal szófogadón kitotyogott az ajtón, és
elindult a repülőteret övező pázsitsáv felé.
– És most? Menjünk és igazítsuk el a fazont?
– Szerintem komplett kezelésre van szüksége.

369
 – A vak is láthatja, hogy dugdos valamit. Az efféléről mindig
kiderül. És tudni szeretném, mi van a füle mögött.
– Te akarod megmotozni, vagy rám hagyod?
A legtestesebb, legmarconább, legellenségesebb,
legmegátalkodottabb vámtiszt elvigyorodott, és a kezét
dörzsölte. Kollégája ekkor átadott neki egy doboz „extra
méret” feliratú orvosi kesztyűt; ő kiválasztott egy párt, majd
tömzsi ujjaira húzta a krémszínű latexanyagot, és kéjesen
csettintett hozzá.
– Ezt az élvezetet magamnak tartom fenn.

370
 Ötvenötödik fejezet
Matt cél nélkül bolyongott egy jó órán át, mígnem
megfájdult a lába, és testének sürgős koffein- vagy
csokoládéinjekcióra volt szüksége. Japán turistaraj robogott el
mellette, és bocsánatkérőn hajlongtak, amiért megzavarták
békéjét. Aprócska idegenvezető nőjük, aki a hideg ellen sárga
düftindzsekibe burkolózott, hangosan karattyolt
anyanyelvükön, és lelkesen lengette esernyőjét, amellyel
együtt próbálta őket tartani. Matt felnézett: kíváncsi volt,
miféle látvány indítja a társaságot kameráik izgatott
kattogtatására. A Nyugati Hetvenkettedik utca végénél járt,
szemközt a Dakota-házzal, vagyis azzal a hellyel, ahol egy,
magát a sztár rajongójának nevező elmebeteg brutálisan
lelőtte John Lennont.
– Oh, Yoko Ono! – mondta az idegenvezető, az épületre
mutatva.
– Oh, Yoko Ono! – visszhangozták a többiek, széles mosoly
és sűrű bólogatás közepette.
Magában Matt is elmosolyodott. Az idegenvezető elmondta,
hogy Yoko továbbra is itt lakik, mire a közléstől felajzott
japánok újra kattogtatni kezdtek.
Matt zsebei mélyére süllyesztette kezét. Az élet John után is
megy tovább. Korunk egyik legnagyobb popikonja meghal, de
az élet folytatódik; vacak bandák írnak vacak változatokat
dalaira, és alig ismert rockmagazinok fásult újságírói
fogalmazzák lapos cikkekké a hatást, amelyet mások életére és
zenéjére gyakorolt – de egyebekben nem sok változott. A
számok kipotyognak a slágerlistákról, hogy legyen hely a
következő, éppoly elcsépelt dallamoknak, az újságcikkek

371
szemétkosarakat bélelnek ki, és azok, akik John Lennont
igazán ismerték és szerették, élnek tovább, jól-rosszul, ahogy
lehet.
Matt átment az úttesten, kerülgetve a Central Park nyugati
része felé igyekvő kocsikat. Az élet Josie után is megy majd
tovább. Elvégre meg sem halt, csak elkeveredett. És lesznek
majd további Josie-k is; szőkék és barnák, morcosak és
kedvesek – köztük még olyanok is, akik viszonozzák az ő
érzelmeit, ő pedig figyelmesebb lesz majd, nehogy
elkallódjanak. A csomagolásuk talán nem lesz ugyanolyan
előnyös, de ettől még akadnak más nők az életében, és ha lesz
rá elegendő ideje, és néhány „segíts magadon” kézikönyvet is
átböngész, akkor biztosan nem packázza úgy el a dolgokat,
mint tette Holly esetében.
Lassan bevette magát a Central Parkba, amely csábítóan
terült szét előtte, mint zsúfolt ketyerebolt kellős közepén egy
gyönyörű, zöld szőnyeg. Vasárnap reggel a parkban… A
kutyasétáltatók már felvonultak, a biciklisták és a
gördeszkások nemkülönben; mind készen arra, hogy
kiaknázzák ezt az egyetlen kis zöld térséget, amely nem
fuldoklik a szén-monoxidban. Még mindig keményen fagyott,
és Matt járás közben továbbra is láthatta a leheletét. Éppen
elérte a Strawberry Fieldst, a John emlékére ültetett lejtős kis
kertet. A csendes magány szigetecskéje volt ez abban a
városban, amely éppen csendben és magányban szenved
hiányt. Matt megállt, hogy a feje kitisztuljon.
Piros orrú, alaposan bebugyolált párocskák sétáltak
körülötte kéz a kézben, nevetve vagy viháncolva, függetlenítve
magukat a külvilágtól. Gyomorforgató látvány volt. Miért van
az, hogy mindenki más boldog, turbékoló párkapcsolatban él,
csak neki nincs senkije? Miért van az, hogy egyesek
szerencsésebbek a szerelemben, mint mások? Hogyan
lehetséges, hogy némelyek zökkenőmentesen siklanak át egyik
viszonyból a másikba, és játszi könnyedséggel rendezkednek

372
be a másik ember életében, anélkül hogy kiálló élekbe vagy
veszélyes szögletekbe ütköznének? Miért van az, hogy egyesek
olyan biztos kézzel szerkesztik meg kapcsolataikat, mintha
egy kirakós játék darabkáit illesztenék össze szép, sima,
kifejező képpé, míg mások (például ő) csak reménytelenül
kergetik egymást, mint egy kifürkészhetetlen Rubik-kocka
alkatrészei, mígnem csüggedten és kimerülten ráunnak a
játékra, vagy beismerik vereségüket. És végül: miért van az,
hogy némely ember, aki már-már azt hiszi, megtalálta a lényét
kiegészítő játszótársat, a maga határtalan ostobaságában
elveszíti a következő találka helyszínének a címét?
Mindezt végiggondolni is fájdalmas volt, Matt mégis célba
vette a legközelebbi üres padot, és leült, hogy a továbbiakban
éppen ezeken a kérdéseken mélázzon.

Josie viszonylag könnyen megtalálta a biciklikölcsönzőt, és a

jogok és tilalmak jellegzetesen amerikai, azaz enyhén
paranoid lajstromával fölfegyverkezve egy rozoga kerékpáron
elindult a Central Park felé, a kormányra akasztva a kötelező
bukósisakot, amelyben legföljebb csak holtan lett volna
hajlandó mutatkozni. Haját felborzolta a friss szél, és
elhatározta: csak azért sem töri rajta a fejét, mikor ült utoljára
biciklin.
Miután testi épsége kockáztatásával átjutott a Columbus
köröndön, behatolt a parkba, egyaránt viaskodva
gyakorlatlanságával és alkoholtól zsibbadt izmai
ellenállásával. Benn a parkban úgy érezte magát, mintha egy új
világ nyílna meg előtte. A forgalom lármája elhalkult, s helyébe
másfajta zajok léptek: gyerekkacagás, a baseballütőhöz
csapódó bőrlabda tompa csattanása, a gördeszkák vidám
surrogása. A park szélein egymásra torlódó épületek sóváran
lestek át a kopár fák csúcsain, vetélkedve, melyikükről nyílik
jobb és ezért költségesebb kilátás a felbecsülhetetlen értékű

373
zöldterület négyszögére. A Josie mellett elsüvítő hűvös
légáramlat elfújta a pókhálókat, és felszabadította tudatát.
Atyaisten, de szörnyű is volt a tegnapi nap. Először jött Martha
és Glen öneltüntető kis magánszáma, utána mint derült égből a
villámcsapás, megjelent Damien – az egész inkább hasonlított
hátborzongató cirkuszi műsorra, mint esküvőre.
Most, hogy Damien személye és az ő dühe már bizonyos
távolságra került egymástól, Josie-t némi lelkifurdalás
környékezte. Tételezzük fel – gondolta –, hogy Damien a maga
nagyhangú és magamutogató módján ez egyszer őszinte
szeretett volna lenni. Tételezzük fel, hogy a briliánsgyűrű
esztelenül költséges szerelmi zálog volt, nem pedig holmi
olcsó kóklerkedés. Talán mégsem kellett volna ilyen
szívtelenül viselkednie. Damien minden bizonnyal hazug,
hűtlen, szoknyavadász disznó, de azért nem mondható, hogy
velejéig romlott volna.
Josie lába lassacskán rátalált a rég elfeledett ritmusra, így
karikázott egyre beljebb, szentül eltökélve, hogy akármilyen
poshadtnak érzi magát, csak azért is új életet ömleszt
viharvert szervezetébe. Elhaladt a lusta turisták mellett, akiket
csillogóra festett kocsijaikban unott lovak szállítottak körbe-
körbe az ezerszer megtett úton. A korcsolyapálya zsúfolásig
megtelt gyapjúsálas-gyapjúkesztyűs családokkal; ügyetlenül
botorkáló gyerekek bízták magukat nem kevésbé ügyetlen
szüleikre abban a reményben, hogy oltalmuk alatt sértetlenül
róhatják köreiket a síkos felületen. Josie-ba hirtelen
belenyilallt a magányérzet. Igazán szép dolog, ha az ember
egyedül is jól feltalálja magát, de hát az élet egyik legnagyobb
ajándéka mégiscsak az, ha ezeket a kis örömöket valaki mással
is megoszthatjuk… Muszáj lesz, hogy előbb-utóbb ismét
lebontsa a maga köré emelt védőfalat, különben soha senki
nem közelítheti meg a falak mögött bujkáló igazi Josie-t. Vajon
nem ér-e többet, ha az ember nyíltan és szabadon szeret,
vállalva, hogy közben esetleg sebet kap, mint ha a

374
kockázatoktól óvakodva mindentől megfosztja magát?
Körbepillantott a fákon. A nyers téli kietlenség után jön a
tavaszi újrakezdés, a rügyfakadás, a virágzás, a megújulás. Ez a
természet rendje, és nekünk, embereknek csak az a dolgunk,
hogy elfogadjuk. Ó, de mennyivel könnyebb ezt kimondani,
mint meg is tenni…
Gondolatait elhessegetve egyre mélyebben hatolt a parkba;
a mozgás megpezsdítette ereiben a vért, belülről fakadó
melegség hullámzott végig rajta, és egyre jobban örült, amiért
elszánta magát erre a kirándulásra. Való igaz, hogy a Central
Park a viszonylagos nyugalom oázisa ebben a nagyra törő
városban, de a New York-iak még így is értették a módját,
hogy a csenevész fű, a pőre kőzet minden négyzetcentimétere
zsibongjon az elevenségtől. Josie végigpedálozott a The Mail
nevű egyenes, szilfák szegélyezte úton, amelyet jeles
irodalmárok szobrai díszítettek, aztán balra kanyarodott, és
továbbhaladt a Bárányok-rétje mentén, ahonnan minden, a
piknikezésnél lármásabb tevékenységet szigorúan kitiltottak.
Az arca immár átforrósodott, ereiben ütemesen lüktetett az
energia, tüdejét perzselte a szokatlan erőkifejtés. A vasárnap
délelőttöt általában az ágyban töltötte, tea és pirítós, a Mail on
Sunday és a Korábban Prince Névre Hallgató Macska
társaságában – de ez a korszak már a múlté! Ezentúl
vasárnaponként – vagy legalábbis majdnem minden vasárnap
– korán kel, és biciklitúrára indul.
Lassított, hogy kicsit kímélje a lábát. Előtte lejtős kis kert
terült el, s ő megállt az alacsony kerítésnél, hogy néhány
percet pihenjen, mielőtt folytatná felfedezőútját. Leugrott a
kerékpárról, és a fürtjeit összefogó gumit eltávolítva megrázta
a haját, hogy szabadon omoljon a vállára, majd a kerékpárt a
kerítésnek támasztva felmászott az enyhe kaptatón,
reménykedve, hogy bérelt járművét a séta után is a helyén
találja.

375
 A növények ritkásak voltak a maguk téli mezében, de azért
tetszeni vágyón nyújtogatták fehérrel bevont ágbogaikat. A
szél fodrain is ringatózott némi fagyosan szikrázó permet,
varázslattal árasztva el a kertecskét. Josie dermedt arca
átmelegedett a hősies téli nap sugaraitól. Felsóhajtott, és
szinte érezte, ahogy a feszültség fölenged benne. Jó volt most
itt lenni. Jó volt élni. Jó volt magát fiatalnak, épnek,
egészségesnek tudni. Még az is jó, hogy az ember olykor
meggyötri a testét; hadd tanulja meg értékén becsülni.
A dombocska tetején hatalmas szürke-fehér kőtábla
ágyazódott a földbe, csillagrajzában az IMAGINE szóval. Az
egész helyet béke és nyugalom lengte be, és Josie most már
tudta, miért van ez így. Karjaival átfonta a mellét, és
körülnézett. Senki nem volt a láthatáron, egyetlen zilált
külsejű, borotválatlan férfi kivételével, aki magányosan ült az
egyik szemközti padon. A fejét a mellére horgasztotta, és
látszott, hogy elmerül gondolataiban. Josie közelebb lépett a
táblához, és ekkor a férfi felnézett.
– Josie…? – mormolta.
Josie jobban megnézte, de nem hitt a szemének.
– Matt?
A férfi felállt, és tétován közeledett.
– Josie…
Josie orra csorgott a hidegtől, a szemét pedig forró könnyek
csípték – de ugyanakkor a torkából nevetés tört felfelé.
– Matt!
A férfi a csodálkozástól döbbenten állt meg előtte.
– Nem tudom elhinni, hogy te vagy az!
Csak nézték egymást, mozdulatlanul.
Matt megrázta a fejét.
– Az egész istenverte várost átkutattam utánad!
– Komolyan?
– Azt hittem, örökre elvesztettem a nyomodat!
Josie az orrát szívta, és kipislogta a könnyeit.

376
 – Én meg azt hittem, felültettél.
– Nem is sejted, mi mindent nem műveltem, hogy
megtaláljalak. – Maga is hitetlenkedve nevetett. – Két
Marthának is jártam az esküvőjén, pofozóbábunak használt
először egy képtelenül pocsék kölyökbanda, utána a férjed…
– A volt férjem – igazította helyre Josie.
Matt felkacagott megkönnyebbülésében.
– Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy ezt mondod.
– És mindez akkor ért, amikor engem kerestél?
– És el sem hinnéd, hogy ezen kívül még mi minden egyéb…
– A folytatást elharapta. – És most itt vagy.
– Igen – mondta Josie.
Matt közelebb lépett, és először átölelte, majd felkapta, a
magasba emelte, és megforgatta.
– Azt gondoltam, nem érdekellek – lihegte Josie.
Matt visszaengedte a földre, és tenyere közé vette az arcát.
– Csak te érdekelsz! A poklokig, sőt még Long Islandig is
elmentem, csak hogy a kettőnk dolgát rendbe hozzam. – Azzal
magához rántotta Josie-t, betemetve elnyűtt rockújságírói
kabátjának redői közé. – Nem akarlak még egyszer elveszíteni.
Soha többé. – Az ajkába harapott. – Szinte hihetetlen, amit
most hallani fogsz – duruzsolta. – Lehet, hogy kiabálsz majd
vagy sípcsonton rúgsz vagy még kellemetlenebb helyen találsz
el, de az a helyzet – és itt mély levegőt vett –, hogy szeretlek!
Josie nem tudta, sírjon-e vagy nevessen.
– Én is téged.
Szorosan ölelték egymást, kimondatlanul is megfogadva,
hogy mától kezdve összetartoznak és megőrzik egymást,
jóban, rosszban, gazdagságban és szegénységben,
egészségesen és betegen.
Boldogságukban nem vették észre a kicsiny, jelentéktelen
kacsát, amely a hátuk mögül vidoran totyogott a Strawberry
Fields felé, majd némi erőlködés árán, de utána annál nagyobb
megkönnyebbüléssel adott ki magából valamit, ami már

377
hosszú órák óta csikarta a hasikáját. Végül, felszabadult
hápogást hallatva, Donald elindult, hogy keressen magának
egy komótos tavacskát; nyomában pedig ott maradt egy
meglehetősen mocskos és meglehetősen testes briliánsgyűrű.
Matt kissé eltolta magától Josie-t, és könnyes mosollyal így
szólt:
– Képzeld csak el, hogy éppen itt kellett egymásba
botlanunk… Imagine…
Josie is nevetett a könnyein át, és végigfuttatta ujjait Matt
arcán.
– Képzeld csak el… Imagine… – mondta.
És ki tudja, hogyan, valahol a Central Park fölötti egekben
John Lennon egyszer csak énekelni kezdett…

378