Berg Judit · Lengemesék

Lengemesék – IV. A Nádtengeren télen © Berg Judit 2016

www.bergjudit.hu
Illusztrációk © Timkó Bíbor 2016
Berg Judit
www.bibor.org

Szerkesztette: Szekeres Nikoletta

Korrektúra: Lôrinczi Ágnes

Borítóterv: Timkó Bíbor és Czeizel Balázs

Könyvterv: Czeizel Balázs

ISBN 978-963-341-215-2
Lengemesék
A Nádtenger télen

Megjelent a Central Médiacsoport Zrt. gondozásában

1037 Budapest, Montevideo u. 9., tel.: 437-1100
Felelôs kiadó: Varga Zoltán
Könyvkiadás: Szemere Gabriella Timkó Bíbor illusztrációival

Nyomdai kivitelezés: Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt., 2016

Felelôs vezetô: Vágó Magdolna

Tördelés: abc
Felelôs szerkesztô: Zombori Andrea

A könyvet, a Lengemesék elôzô köteteivel együtt

megrendelheti a www.nlkonyvklub.hu könyváruházban
Füttyös Vilkó álmosan, lustán nyújtózkodott a dunyha alatt.
Egyetlen porcikája sem kívánkozott ki a meleg takaró alól. Reggel
volt, de kint még épp csak világosodott, a szürke, barátságtalan
felhôk nem engedték elôbújni a napot.
– Jó reggelt, Vilkó! Ébresztô! – lépett a szobába egy kedves,
barna kontyot viselô asszony.
– Még öt percet hagyj, anya! – nyöszörgött Vilkó.
– Nincs öt perc, kész a reggeli! Mosd meg az arcod hideg vízzel,
és öltözz fel gyorsan!

9
 – Minek mossam? Úgy még hidegebb lesz! – fintorgott Vilkó.
– Pedig finom algás bélest sütöttem! – folytatta az anyukája, de
Vilkó magára húzta a takarót, és csak zöld üstöke kandikált ki alóla.
– Megígérted Lilének, hogy elkíséred az ôrkunyhóba!
– Délután – hallatszott a paplan alól.
– Gyékényes Geri és Mocsári Miki játszani hívott!
– Késôbb.
– Nagyapót is meg kell látogatnod!
– Majd.
– Esett éjjel a hó!
Vilkó úgy ugrott ki a dunyha alól, mintha puskából lôtték volna
ki. Félrehúzta a függönyt, aztán a szeme elé táruló látványtól egy
pillanatra a lélegzetét is visszatartotta.
10
A szigetet, ahol a lengék téli szálláshelye, a nagy fûzfa állt, min-
denütt fehér hótakaró borította. Fehér volt a tisztás, a bokrok
ágát, a part menti köveket, de még körös-körül a nádas száraz
bugáit is hósapka fedte. Egyedül a Locsogó-tó felszíne sötétlett
acélszürkén.
– Miért szürke a tó? – hunyorgott Vilkó.
– Mert még nem fagyott be – magyarázta az anyukája. – Csak
a jégen tud megmaradni a hó.
Vilkónak az utóbbi idôben semmihez sem volt kedve, még a
lengeifjoncok játékaiba sem állt be, annyira hiányzott neki a ba-
rátja, Táltos, aki a többi kecskebékával együtt éppen téli álmát
aludta. De most, hogy végre leesett az elsô hó, a napok óta tartó
rossz hangulat egy csapásra elpárolgott, és reménykedve gondolt
a délelôttre. Alig várta, hogy végre kint lehessen a fûzfa elôtti tisz-
táson, és jól megdobálja a társait. Nincs is jobb, mint egy kiadós
hógolyócsatával indítani a napot!
Mire Vilkó felöltözött, a többi lengeifjonc is megjelent a nagy
fûzfa legalsó szintjén, az étkezôben. Vilkó anyukája, aki gyakran
vállalta magára a közös reggeli készítését, nagy tálakba rendezte a
felszeletelt algás bélest. Csuprokban méz és csipkebogyólekvár is
került az asztalra, reggeli italként pedig forró kamillateát töltött
a bögrékbe.
Amint a gyerekek végeztek, leszedték az asztalt, és máris szaladtak
a kabátjaikért, hogy mielôbb kiérjenek a hóba. Már a vén fûzfa
törzse körül megkezdôdött a csata, és a lesben állók hógolyózáport
zúdítottak a frissen kilépôk nyakába. Persze ôket sem kellett fél-
teni, fél perc múlva már repültek is a válaszlövedékek a támadók
felé. Csak úgy puffantak a találatok a fiatal lengék hátán, karján,
vállán, lábán, hasán és mindenhol, ahol ér. Bár a hógolyócsata
íratlan szabályai szerint fejre nem szabad célozni, Tôzeg Tomi
egyik irányt tévesztett lövése egyenesen Lile arcába csapódott.
– Arcra nem ér! – prüszkölt a lány, és fintorogva tisztogatta ma-
gáról a nyakát és fülét is beborító havat.
11
 – Ezt nézd, Lile! – kurjantott
Vilkó, és következô lövésével telibe
kapta Tôzeg Tomit.
– Na, megállj! – hörgött Tomi, és máris célba
vette barátját, de Vilkó háta mögött felbukkant a kis
Danka Jani, és cibálni kezdte a kabátját:
– Fedezékbe, Vilkó!
Füttyös Vilkó elhajolt Tôzeg Tomi lövedéke elôl, és futva követte
Janit a nagy fûzfa egyik kiugró gyökere mögé. Lile is csatlakozott
hozzájuk, így hárman figyelték a csata alakulását a védett helyrôl.
Tôzeg Tomi összesúgott Mocsári Mikivel és Gyékényes Gerivel,
aztán kiabálva közölték, hogy tíz perc tûzszünetet kérnek.
– Rendben, tíz perc! – egyezett bele Vilkó.
Miki, Geri és Tomi azonnal elrohant a fûzfa törzse mögött
sorakozó hólapátokért, hogy a fûzfa környékérôl nagy kupacba
hordják a havat.
– Várat építenek! – rémült meg Danka Jani.
– Tíz perc alatt csak egy kis bucka lesz belôle! – nevetett Vilkó,
de azért gyorsan kitalálta, hogy várakozás közben ôk is gyártsanak
hógolyókat.
Több fiatal lenge is csatlakozott Tomiékhoz, így a tûzszünet
leforgása alatt egész formás hófalat építettek maguk elé. Mások

13
hógolyókat gyúrtak, de közben Vilkóék csapata is gyarapodott.
Lile barátnôi és Danka Jani barátai is beálltak a gyökér mögé ké-
szülôdni, így amikor Tôzeg Tomi elordította magát, hogy letelt
a tíz perc, és folytatódhat a küzdelem, két mindenre elszánt csapat
állt egymással szemben.
Eleinte az elôre elkészített hógolyókkal dobálóztak, de csak rit-
kán sikerült eltalálniuk egymást, hiszen mindkét csapat fedezékbôl
célzott. Most már a barrikád mögül kimerészkedtek a nyílt terepre
is, így a csata egyre izgalmasabb lett, aztán amikor Tôzeg Tomi
túlságosan közel engedte magához a támadókat, Vilkó odaszaladt
hozzá, megragadta a karját, és kijelentette, hogy Tomi mostantól
fogoly. Geri és Miki hiába tiltakozott a hófal takarásában, Vilkó
Lile segítségével elhurcolta Tomit a gyökér mögé.
– Foglyot ejteni nem ér! – hadonászott Mocsári Miki, de Vilkó
visszakiáltott, hogy ordibálás helyett inkább szabadítsa ki Tomit,
ha tudja.
Miki visszavonult a fedezékbe, megbeszélte csapatával a tenni-
valókat, hogy késôbb egyszerre rontva elô, hógolyók özönét zú-
dítsák a gyökerek mögött lapulókra. Vilkóék hiába lôtték ôket,
mégsem sikerült megállítaniuk a támadást. Miki és társai sikeresen
eljutottak a gyökérhez, Tôzeg Tomit kirángatták a fogságból, sôt
Danka Janit is magukkal vitték.
Most Vilkóékon volt a sor, hogy elrabolt társuk megmentésére
induljanak. Elôször gyúrtak egy nagy kupac hógolyót, hogy legyen
mivel lövöldözni, aztán Vilkó javaslatára kétfelôl támadtak. Balról
és jobbról is megkerülték a hófalat, így oldalról zúdultak az ellen-
félre a golyók, akik a védôfal takarásából kikerülve könnyû cél-
ponttá váltak. Danka Jani felismerte, hogy a harc hevében senki
sem figyel rá, gyorsan átvetette magát a falon, és visszafutott a gyö-
kérhez. Vilkó is hamarosan kiadta a parancsot a visszavonulásra,
így a két kimerült csapat végre szusszanhatott egyet a fedezékek
mögött.
Közben Rence Ervin, az ôrparancsnok is megjelent a nagy fûzfa
bejárata elôtt, és maga elé parancsolta a csata résztvevôit.
– Nagyon örülök, hogy ilyen jól érzitek magatokat, de elérkezett
az ôrjárat ideje, a többiek már rég elindultak. Miki, Geri és Lile
a túlparti ôrbódéba megy, Tomi és Borzas Füzi velem jön a for-
ráshoz!
– Hadd hógolyózzunk még! – kérte Danka Jani, de Rence Ervin
szigorúan leintette.
– A zöld hajú csemeték azt csinálnak, amit akarnak, de az ifjon-
cok velem jönnek. A hógolyózást délután folytathatjátok!
– Vilkó, ugye legalább te itt maradsz? – nyafogott Danka Jani,
aki sokkal jobban szerette a nagyok társaságát, mint a vele egyko-
rúakét, de Vilkónak esze ágában sem volt egyedül a kicsik közt
maradni. Ha már a kortársai közül csak neki nem barnult be a
haja, akkor kihasználja az alkalmat, és amíg a többiek járôröznek,
ô meglátogatja Nagyapót!
Vilkó nagypapája volt az egyetlen lenge, aki a hideg ellenére
sem költözött be a nagy fûzfa mélyén berendezett téli szálláshelyre,
hanem egész évben kint lakott a Nádtengeren. Jobban szerette
a csendet és a nyugalmat, öregségére nem volt már kedve részt
venni a téli nyüzsgésben. Azt sem bánta, ha a házát olykor bete-
mette a hó, csak annyit kért, hogy Vilkó, az unokája idônként
látogasson el hozzá. Vilkó pedig ment is szívesen, mert a világon
a legjobban Nagyapó kunyhójában szeretett üldögélni a kandalló
mellett, miközben az öreg lengével a Nádtenger történetérôl és
lakóiról beszélgettek.
15

Vilkónak a sûrû nádason kellett keresztülverekednie magát, hogy
eljusson Nagyapó házához. Ahogy nádlevélrôl nádlevélre ugrott,
a nádszálak megrebbentek, és a bugákon megült hó mind alászállt,
így a száguldó lengefiú útját porzó hóesés kísérte egészen a kis
házig. A tornácra érve Vilkó mérgesen porolta le magáról a havat.
– Ki kellene fejlesztenem egy fedett nádsiklót – gondolta
magában –, mert így a Nádtenger összes hava az én nyakamba
zúdul!
Nem volt ideje töprengeni a találmányon, mert Nagyapó már
nyitotta is a kis ház ajtaját, hogy beljebb tessékelje.
– Fôztem egy kis mézes teát – mosolygott az öreg. – Ahogy
elnézlek, jól fog esni egy meleg ital!
Vilkó lehuppant a kandalló mellé, arcát a pattogó fahasábok
felé fordította, és élvezte a tûzbôl áradó forróságot. Ezután mesélt
16
Nagyapónak az elsô hóról, a hófehérbe fordult téli világról és
a nagy hógolyócsatáról, amit remélhetôleg folytathatnak majd
délután.
– Lám, milyen jó, hogy felkészülve vártuk a telet – bólogatott
Nagyapó. – Ilyenkor már nincs gondunk ételre, tüzelôre, hiszen
tele a kamra, és a fát is felhasogattuk. Bezzeg a harácsoknak fôhet
a feje! A vadkacsák azt beszélik, hogy szokás szerint alig gyûjtöttek
be valamit a télre. Hamar elfogynak majd a tartalékaik.
– Ha elolvad a hó, könnyebb dolguk lesz – vonta meg a vállát
Vilkó.
– Idén kemény telünk lesz! – jelentette ki Nagyapó mindentudó
hangon. – Figyeld meg, kisunokám, néhány héten belül befagy
a tó, és tavaszig nem jön enyhülés. A vadkacsák is érzik ám! Amikor
megdermed a víztükör, melegebb vidékre vonulnak, akkor aztán
magukra maradnak az ôrzôk!
Vilkó megértette. A lengék hátas madarai, a nádirigók már az
ôsz beálltával melegebb éghajlatra költöznek, és tavaszig vissza
sem térnek, így a lengék télen kénytelenek gyalog közlekedni és
ôrjáratozni. A tóban élô récék ugyan szívesen a hátukra veszik
ôket, de a leghidegebb telek idején ôk is délebbre vonulnak,
mivel a befagyott tóban nem találnak táplálékot, és elrejtôzniük
sincs hová. Ha a vadkacsák elmennek, a lengéknek nem marad
szövetségesük, akitôl vész esetén segítséget kérhetnének.
– Azért építettük az ôrbódékat és a makkágyúkat, hogy a kacsák
nélkül is meg tudjuk védeni a Nádtengert – jelentette ki hatá-
rozottan Vilkó, majd csillogó szemmel hozzátette, hogy a lenge-
ifjoncok szükség esetén hógolyókkal is szembe tudnak szállni
a támadókkal.
Nagyapó hümmögve bólogatott. Fiatalabb korában ô is a lenge-
ôrök csapatába tartozott, híresen bátor harcos és kiváló rigólovas
hírében állt. Számtalanszor összecsapott már a tó túlsó partján
élô harácsokkal, sôt egy réges-régi, hosszúra nyúlt télen, a távoli
hegyekbôl idetévedt kóbor farkast is sikerült elûzniük a Nád-
17

tengertôl. Vilkó jól ismerte a történetet, mégis újra meg újra
megkérte Nagyapót, hogy mesélje el. Most viszont nem volt idô
a múltidézésre, mert Vilkó szánkózni szeretett volna.
18
A fából tákolt kis járgányt még az édesapja, Füttyös Tóbiás
készítette az eltûnése elôtt, és Vilkó pici korától kezdve nagyon
vigyázott rá. Tavasztól ôszig a Nagyapó háza mögötti fészerben
volt a helye, télen azonban elôkerült, hogy Vilkó kedvére csúsz-
kálhasson a domboldalon. Most is szánkóval akart átvágni a tó
túlpartjára, az ôrbódékhoz, hogy amikor Lile végez az ôrszolgá-
lattal, együtt csúszhassanak a friss havon.
Sietve ellapátolta a ház elôl a havat, hogy könnyebben lehessen
kint közlekedni, aztán elôvette a fészerbôl a szánkót, megölelte
Nagyapót, és elindult, hogy megkeresse Lilét. Az öreg lenge bú-
csúzóul két sulyomcipót nyomott a kezébe, hogy legyen mibôl
falatozniuk szánkózás közben. Hosszú lett volna az út a domb-
oldalig, hiszen Vilkónak a parton szinte az egész tavat meg kellett
volna kerülnie, de szerencséjére éppen arra járt két vadkacsa, akik
vállalták, hogy hátukra veszik ôt meg a szánkóját, és keresztül-
vágnak vele a tavon.
– Nem sokáig leszünk már itt! – hápogták, miközben gyors láb-
tempókkal suhantak a jéghideg vízben. – Amint megdermed a tó
tükre, mi is útra kelünk.
– Hová mentek? – kérdezte Vilkó.
– Délre, ahol nem fagynak be a vizek – magyarázták. – A jég alól
nem tudunk ennivalót szerezni. Ha itt
maradnánk, éhen pusztulnánk.
A túlparton Vilkó megkö-
szönte a kacsáknak a fuvart,
és megindult felfelé a domb-
oldalon az elsô tölgyfa
felé, ahová ôsszel az
ôrbódét építették.
Lile, Gyékényes
Geri és Mocsári Miki
már messzirôl integetett
neki.
 – Dögunalom volt az ôrség – panaszkodott Geri. – Semmi
mozgás, semmi élet. Még szerencse, Vilkó, hogy fûthetô leshelyet
terveztél, mert legalább fáznunk nem kellett.
– Hamarosan itt a váltás! – örvendezett Mocsári Miki, aki alig
várta már, hogy visszatérjenek a nagy fûzfa odvába uzsonnázni.
– Lile, szánkózol velem egyet? – kérdezte Vilkó, mire a lenge-
lány lelkes bólogatásba kezdett. Mikit és Gerit jobban érdekelte
korgó gyomra, így amint megérkeztek az új ôrök, a két fiú haza-
sietett. Vilkó és Lile pedig a szánkó zsinórját fogva a dombtetô
felé vette az irányt. Útközben elmajszolták a sulyomcipókat, és
elégedetten, teli hassal kapaszkodtak felfelé.
– Menjünk minél magasabbra! – kérte Lile. – Nem baj, ha
sokáig tart felsétálni, annál tovább tudunk csúszni utána.
Vilkó egyetértett. Ô is azt szerette, amikor hosszú percekig siklik
a szán, anélkül, hogy megakadna a lejtô alján.
Az emelkedô a fákkal és bokrokkal benôtt domboldalra kapasz-
kodott fel, amely elválasztotta a Locsogó-tó partvidékét a túloldali
Csobogó-tótól. A két fiatal lenge kifulladt a szánkóhúzásban,
ezért félúton megálltak pihenni. Lile kulacsában maradt még egy
kis tea, azt igazságosan elosztották. Amíg Vilkó a lábuk alatt csil-
logó tó tükrében gyönyörködött, addig Lile hátrafordult, hogy
szemügyre vegye a lábnyomaikat.
– Milyen vicces látvány – mondta nevetve. – Felfelé vezetnek
csak a nyomok, de vissza nem. Sôt visszafele egyáltalán
nem lesznek nyomaink, csak a szántalpak csíkja.
– Ott is van egy sor lábnyom! – mutatott
Vilkó a bokrok irányába.
– Nézzük meg, ki járt erre! – lelkesedett
Lile, és máris megindult arrafelé.
Vilkó a szánkót húzva követte.
20
A bokrok tövében kis, kerek tappancsok és
karmos lábujjak nyoma rajzolódott ki a hóban.
– Nyúl vagy ôz? – tûnôdött Lile, de Vilkó
gondterhelten rázta a fejét.
– Az ôznek páros a patája, a nyúl lába hosszúkás.
Szerintem ez egy patkány!
A lábnyomok a tópart felôl érkeztek és a domb-
tetô felé vezettek, közel a bokrokhoz, hogy a
nyomok gazdája lehetôleg észrevétlenül ha-
ladhasson.
Vilkó összehúzott szemmel morfondíro-
zott. A szomszédos Csobogó-tóban sok
vízipatkány él, akik ôsszel egyszer már
megpróbálták elfoglalni a Nádtengert.
A lengék azóta is aggodalmasan figyelték
a két tó közt húzódó dombot, hogy nem
érkeznek-e újabb támadók. Nagyapó szerint
azért indítottak háborút a patkányok, mert
a Csobogó-tóban már túlságosan elszaporodtak,
és nem jutott mindenkinek elegendô terület.
A fiatal, erôs példányok új, gazdag élôhelyet
akartak maguknak. Elképzelhetô volt, hogy a tél
beálltával újabb támadásra készülnek, és a sötét éj leple
alatt felderítôket küldtek a Locsogó-tó partjára.
Lile értetlenül ráncolta a homlokát.
– Ha ez a patkány a Csobogó-tóból érkezett, akkor a másik
irányból kellene jönnie a nyomoknak. Márpedig ez az állat éppen
tôlünk indult a Csobogó-tó felé.
– Lehet, hogy tegnap estefelé ideosont már – vélekedett Vilkó.
– Egész éjjel szaglászott, szimatolt, közben leesett a hó, és így
visszafelé láthatóvá váltak a nyomai.
– Igazad van! – bólintott Lile. – Ezeket a nyomokat egy hazatérô
felderítô hagyta! Azonnal riasztanunk kell Rence Ervint!
21