EGY

Amikor a nap végre visszatért a sarkkörre, és lángolóan rózsaszín

csíkokat festett a szürke égre, Augustine odakint várakozott. Hóna­
pok óta nem érzett természetes fényt az arcán. A rózsás ragyogás
túlfolyt a látóhatáron, beszivárgott a tundra jeges kékjébe, indigólila
árnyékokat vetve a hóra. A hajnal úgy kúszott felfelé, mint egy éhes
lángfal, finom rózsaszínje narancssárgává mélyült, majd égővörössé,
és egyesével falta fel a vastag felhőrétegeket, amíg az egész égbolt
izzani nem kezdett. Augustine átadta magát a visszafogott ragyogás­
nak, bizsergett tőle a bőre.
A felhős égbolt szokatlan volt a tavaszhoz képest. Az obszervató­
rium helyszínét direkt a tiszta időjárás miatt választották ki, a vékony
sarkköri légréteg és a Kordillerák magaslatai miatt. Augie lesétált az
obszervatórium betonlépcsőjén, majd követte a hegy meredek olda­
lába vájt ösvényt – egészen a hegyoldalban fészkelő melléképülete­
kig, aztán még tovább. Mire elhagyta az utolsó melléképületet is, a
nap már lefelé tartott, a színek megfakultak. A nappal tíz perc alatt
felvirradt és elmúlt – vagy talán még gyorsabban. Hófödte csúcsok
hullámoztak egészen az északi látóhatárig. Délen a tundra alacsony,
sima lapálya ömlött a távolba. Augie-t a jobb napjain ellazította ez a
táj; a rosszabbakon az őrülettel kacérkodott tőle. A vidék nem törő­
dött vele, és ő nem tudott hova menni. Még abban sem volt biztos,
hogy milyen nap van.
10  |  l i l y brook s-dalton

Egy másik életben mindig bepakolta puha bőrből készült utazó­

táskáját, ha a környezete elutasította, mint az gyakran előfordult,
és keresett egy másik helyet, ahova elszökhet. A bőröndje még csak
nem is volt nagy, de létezése összes alapvető kelléke szépen elfért
benne, noha nem sok hely maradt mellettük. Soha nem volt szüksé­
ge költöztetőfurgonra vagy búcsúbulikra. Ha úgy döntött, távozik,
egy héten belül elment. Egy észak-chilei doktoranduszprogramról
az Atacama-sivatagban, ahol a haldokló csillagokkal foglalkozott,
Dél-Afrikába, Puerto Ricóba, Hawaiira, Új-Mexikóba, Ausztráliá­
ba – mindig a legfejlettebb teleszkópok nyomában, a legnagyobb
műholdvevők felé, mintha azok a Föld felszínén végigszórt kenyér­
morzsák lennének. Minél kevesebb földi interferencia volt a kör­
nyékükön, annál inkább vonzották. Augustine számára ez mindig
így ment.
A kontinensek és az országok semmit nem jelentettek számára.
Csak az ég mozgatta meg, az, ami az atmoszféra túlsó oldalán tör­
tént. A munkamorálja erős volt, az egója hatalmas, az eredményei
látványosak, mégsem töltötte el elégedettség. Azt soha nem érte
el, és úgy érezte, soha nem is fogja. Nem sikerre vágyott, még csak
nem is hírnévre, hanem a történelemre: fel akarta törni az univer­
zumot, mint egy érett görögdinnyét, hogy kiterítse gyümölcshúsos
magvait döbbent kollégái elé. A kezébe akarta venni a csöpögő,
piros gyümölcsöt, számosítani a végtelennek a rostjait, hogy meg­
pillanthassa az idő hajnalát, mindennek a kezdetét. Azt akarta, hogy
emlékezzenek rá.
Mégis ott állt hetvennyolc évesen egy sarkköri szigettenger csú­
csán, a civilizáció peremén, és életműve tetőpontjára érve nem
volt képes másra, csak a saját tudatlanságának mély szakadékába
bámulni.
 a z é j f é l i é g b o l t   |  11

A Barbeau Obszervatórium mintegy a hegy egyik kiszögellését ké­

pezte. A teleszkóp kupolájának lekerekített ökle egyértelműen ma­
gasabb volt, mint bármi más kilométerekre; úgy tornyosult a hegy­
vonulat többi része felett, akár egy börtönőr. Egy kifutópálya és egy
hangár is volt tőle nagyjából egy kilométerre délre, ahol a tundrát
ledöngölte és elegyengette egy Grönlandról odarepített buldózer; a
területet fényvisszaverő narancssárga zászlók szegélyezték, illetve
mostanra kiégett lámpák. A hangár üresen állt, a kifutópálya gazos
volt. Az utolsó repülőgépek, amelyek ott jártak, a kutatókat gyűjtöt­
ték be a bázisból, és a legutolsó hír a civilizációból, több mint egy
évvel korábban, háborúról szólt.
A bázison annyi ellátmányt tároltak, hogy tizenkét kutató kilenc
hónapig kihúzza vele; több hordó üzemanyagot, tartós élelmiszere­
ket, tisztított vizet, orvosi készleteket, puskákat és horgászeszközöket,
futóléceket, hágóvasakat, mászóköteleket. Több kutatófelszerelést
halmoztak fel ott, mint amennyit Augie használni tudott volna,
több adat érkezett be, mint amit egy tucat élet alatt fel tudott volna
dolgozni. Ő többé-kevésbé elégedett volt a dolgok alakulásával. Az
obszervatórium a bázis fókuszpontjában trónolt, a szétszórtan elhe­
lyezett lakóépületek, raktárak és rekreációs helyiségek között. Ez az
építmény volt a legállandóbb az egész bázison – végtére is a benne
lévő hatalmas teleszkóp adta minden más ottlétének az okát. Az ob­
szervatóriumot körülvevő melléképületeket szinte nem is lehetett
épületnek nevezni, inkább vízhatlan sátraknak tűntek, amelyekben
ettek, ittak, aludtak, és mindenfélét tároltak. Egy átlagos barbeau-i
kutatói ösztöndíj általában hat-kilenc hónapig tartott, de Augustine
már majdnem két éve ott tartózkodott az evakuálás idején. Azóta
12  |  l i l y brook s-dalton

még egy év eltelt. A program fiatal, merész férfiakat vonzott oda,

gyakran olyanokat, akik frissen végeztek a doktori képzésükkel, és
alig várták, hogy maguk mögött hagyhassák a szűkös akadémikus
környezetet, legalább egy időre, mielőtt az örökre magába szippan­
taná őket. Augustine megvetette ezeket a könyvmolyokat, akik tele
voltak elmélettel, viszont kevés vagy semennyi gyakorlati tapaszta­
lattal nem rendelkeztek. De persze nehezen tudott volna bárkit is
mondani, akit nem vetett meg.
A látóhatárra hunyorítva éppenhogy csak ki tudta venni a vastag
felhőtakaró mögött a nap süllyedő gömbjét, amit pont félbevágott a
Kordillerák szaggatott vonulata. Valamivel dél után járt az idő, már­
cius végén. A sarkköri éjszaka végre elvonult erről a kihalt tájról, és
szép lassan visszatértek a nappalok. Ez mindig fokozatosan történt,
eleinte csak pár órányi fénnyel egyhuzamban, kelet felől. De hama­
rosan megjelenik majd az éjféli nap, és a csillagok elhalványulnak.
A nyári ragyogás végére Augustine már örömmel fogadta a sötétebb
őszi időszakot, majd a tél kékesfeketéjét, de pillanatnyilag nem tudott
volna vigasztalóbb látványt elképzelni a nap olvadt körvonalánál a
látóhatár peremén, ahogy a mélyen fekvő tundrára csorgatta fényét.
Michiganben, ahol felnőtt, a tél gyengéden köszöntött be: az el­
ső hó porával, paplanszerű lepleivel, a hosszú, hegyes jégcsapokkal,
amelyek utána csöpp-csöpp-surr csurrantak el a tavaszi olvadásban.
Itt minden kemény volt. Kopár. Olyan irgalmatlan, mint a gyémánt
pereme, hatalmas jégmezőkkel, amelyek soha nem olvadtak el, és a
talajjal, amely soha nem engedett. Miközben a maradék fény is eltűnt
a déli égboltról, Augustine látta, amint egy jegesmedve kel át az egyik
hegy tetején, a tenger felé tartva, hogy vadásszon. Azt kívánta, bár­
csak bemászhatna vastag bundájába, és összevarrhatná maga mögött.
Elképzelte, milyen érzés lenne lenézni hosszú orra felett tányérnyi
mancsaira, a hátára gördülni, érezni, ahogy ötszáz kilónyi izom, zsír
 a z é j f é l i é g b o l t   |  13

és szőrme préselődik a fagyott talajhoz. Kirántani egy gyűrűsfókát

a lékből a jégen, egyetlen erőteljes csapással megölni, a húsába mé­
lyeszteni a fogait, nagy hájdarabokat tépni belőle, majd jóllakottan
elaludni a tiszta, fehér havon. Gondolatok nélkül, pusztán ösztönből
élni. Amikor nincs más, csak az éhség és az álmosság. Meg a vágy
az év megfelelő szakában, de semmi szerelem, bűntudat, semmi re­
mény. Túlélésre, nem gondolkodásra teremtett élőlényként létezni.
Ettől majdnem elmosolyodott, de nem volt szokása ilyen irányba
görbíteni a száját.
Ő sem értette jobban a szerelmet, mint az a medve. Soha nem
értette. A múltban néha megérezte egy-egy alacsonyabb rendű im­
pulzus ösztökélését – a szégyenét, a megbánásét, a haragét vagy az
irigységét –, de amikor ilyesmi történt, mindig az ég felé fordította
tekintetét, és hagyta, hogy a csodálat elmossa. Csak a kozmosz vál­
tott ki belőle mély érzelmeket. Lehet, hogy amikor ez történt, az
szeretet volt, de soha nem adott neki nevet tudatosan. Ő egy mindent
felemésztő, egyirányú románcot folytatott az egész univerzum üres­
ségével és teljességével. Emellett nem maradt hely vagy idő, amit egy
alacsonyabb rendű szeretőre pazarolhatott volna. És ezt nem is bánta.
Amikor utoljára közel járt ahhoz, hogy egy emberi lényre testálja a
csodálatát, az nagyon régen volt. A harmincas éveiben teherbe ejtett
egy borotvaéles agyú nőt az új-mexikói Socorróban. Ő is tudós volt,
a doktoriját fejezte be éppen, és Augustine már az első találkozásuk
alkalmával rendkívüli embernek találta. Amikor a nő elmondta neki
a dolgot, meleg szikra gyúlt benne a kisbaba gondolatára, olyan, mint
egy frissen megszületett csillag villanása hatmilliárd fényévnyire.
Kézzelfogható, gyönyörű, de már abban a pillanatban haldokló, ami­
kor odaér hozzá: egy utóragyogás. Nem bizonyult elégnek. Megpró­
bálta rávenni a nőt az abortuszra, és amikor az nem volt rá hajlandó,
elhagyta a féltekét. Évekig az Egyenlítő túloldalán maradt, mert
14  |  l i l y brook s-dalton

képtelen lett volna elviselni egy olyan gyermek közelségét, akit nem
tudott szeretni. Az idő telt, és lassan rávette magát, hogy megérdek­
lődje a gyermek nevét, a születésnapját. Amikor a kislány betöltötte
az ötöt, egy drága amatőr teleszkópot küldött neki, hatéves korában
egy csillagképgömböt, a következő évben Carl Sagan Kozmoszának
dedikált első kiadását. A nyolcadik születésnapjáról megfeledkezett,
de a kilencedikre és a tizedikre újabb könyveket juttatott neki, komo­
lyabb kiadványokat a gyakorlati asztronómiáról. Utána nyomát vesz­
tette a gyermeknek – az anyjával együtt. Az a holdkődarab, amelyet
a következő születésnapjára küldött, és amelyet a sok kutatóállomás
egyikének a geológiarészlegéről emelt el, „hibás cím” megjelöléssel
érkezett vissza. Ekkor vállat vont, és úgy döntött, nem próbálkozik
tovább. Ez a játék az ajándékokkal nem volt túl bölcs ötlet, csak va­
lami szentimentális dadogásnak tűnt egyébiránt logikus életében.
Ezután nem sokat gondolt a rendkívüli nőre és gyermekére, végül
egészen megfeledkezett róluk.
A jegesmedve lebattyogott a hegy túloldalán, aztán eltűnt szem
elől, elnyelte a hó. Augie mélyebben beburkolózott nagykabátja ka­
pucnijába, szorosabbra húzta a zsinórját a nyakán. Jeges szél fújt át
rajta. Lehunyta a szemét, érezte a szúrós deret az orrlyukában, láb­
ujjai érzéketlen csoszogását a gyapjúzokniban és a nehéz csizmában.
A haja és a szakálla már harminc évvel azelőtt kifehéredett, de az
állán és a nyakán még mindig akadt pár fekete szál, mintha az örege­
dés folyamata csak összecsapta volna a munkát, majd továbbállt volna
a következő feladatához. Ekkor már évek óta öreg volt, közelebb
járt a véghez, mint a kezdethez, és nem tudott olyan sokáig sétálni
vagy állni, mint korábban, de azon a télen különösen vénnek kezdte
érezni magát. Aggastyánnak. Apránként összement, a gerince szép
lassan meggörbült, a csontjai közelebb húzódtak egymáshoz. Kezdte
elveszíteni az idő múlásának fonalát, ami nem volt szokatlan a tél
 a z é j f é l i é g b o l t   |  15

végtelen sötétségében – de a saját gondolatai fonalát is. Rendszeresen

arra eszmélt, mintha álomból ébredne, és nem tudta, min gondol­
kozott pár pillanattal korábban, merre járt, mit csinált. Megpróbálta
elképzelni, milyen sors vár Irisra, ha ő már nem lesz. Aztán felhagyott
vele. Megpróbált inkább nem foglalkozni ezzel.

Amikor visszatért az irányítóközpont tornyához, az ég színe mély

alkonyati sötétséggé fakult. Hatalmas erőfeszítéssel tolta be vállával
a súlyos acélajtót. Ez nehezebbnek bizonyult, mint egy évvel ko­
rábban. A teste mintha minden egyes eltelt évszakkal törékenyeb­
bé vált volna. A szél becsapta mögötte az ajtót. Hogy spóroljon az
üzemanyaggal, csak az obszervatórium legfelső emeletét fűtötte:
egyetlen hosszú helyiséget, ahol a legértékesebb eszközeit tárolta,
és ahol Irisszal aludtak. Néhány kényelmi kiegészítőt is átvittek oda
az alacsonyabb szintekről meg a melléképületekből: két indukciós fő­
zőlapot, egy hálózsákokból és göröngyös, egyszemélyes matracokból
készített fészket, pár tányért, edényt és evőeszközt, egy elektromos
vízforralót. Augie-nak az összes lépcsőfokon meg kellett pihennie
felfelé menet. Amikor felért a harmadik szintre, becsapta maga mö­
gött a lépcsőház ajtaját, hogy bent tartsa a meleget. Lassan vedlette
le magáról a téli rétegeket, az összes ruhaneműt felakasztotta a fa­
lon lévő kampók hosszú sorára. Túl sok volt a kampó egy emberre.
Mindkét kesztyűje külön helyet kapott, majd letekerte a sálját, és azt
is felakasztotta, nagyvonalúan elosztva a ruháit a kabátakasztókon.
Lehet, csak azért csinálta, hogy ne tűnjön olyan üresnek a helyiség –
betöltötte maga körül a teret a saját nyomaival, hogy üvöltő magánya
ne legyen olyan nyilvánvaló. Néhány flaneling lógott a kampósor
túlsó végén, egy jégeralsó, pár vastag pulcsi. Augustine bajlódott
16  |  l i l y brook s-dalton

egy kicsit a nagykabátja zsinórjaival, majd a cipzárjával. Utána azt

is felakasztotta.
Irisnak nyoma sem volt. A lány ritkán szólalt meg, bár időnként
csendben dúdolt, általa kitalált dallamokat, amelyek mintha a felet­
tük lévő kupolát ostromló szél hangjával emelkedtek és süllyedtek
volna, a természet zenekarát kísérve. Augustine megállt, hallgatózott
egy kicsit, de semmit nem hallott. Általában azért nem vette észre
Irist, mert a lány mozdulatlan maradt, úgyhogy most figyelmesen
végignézett a szobán, azt a finom szemvillanást kutatva, a halk léleg­
zetvételt. Csak ők ketten voltak az obszervatóriumban, és a teleszkóp
meg a tundra. Az utolsó civil kutató is már egy éve visszarepült a
legközelebbi katonai támaszpontra, onnan pedig a családjához. Vala­
mi katasztrófa történt a külvilágban, de ennél többet senki nem volt
hajlandó mondani. A többi kutató nem is kérdezgette a megmentői­
ket, csak sietve összepakoltak, és azt tették, amit mondtak nekik, ám
Augustine nem akart elmenni.
A légierő egysége, amit a tudósokért küldtek, mindenkit beterelt az
igazgatói irodába, mielőtt elkezdtek összepakolni a bázison. A kapi­
tány felolvasta az összes kutató nevét, és ellátta őket utasításokkal ar­
ra nézve, mikor és hogyan szálljanak fel az odakint várakozó Hercre.
– Én nem megyek – jelentette ki Augustine, amikor meghallotta
a nevét. Az egyik katona felnevetett. Néhány tudós frusztráltan fel­
sóhajtott. Akkor még senki nem vette komolyan. De Augustine-nak
nem állt szándékában engedni. Nem hagyta, hogy feltereljék egy
repülőgépre, mint egy birkát – neki itt volt a munkája. Itt volt az élete.
Remekül elboldogult a többiek nélkül, és úgy gondolta, csak akkor
megy el, ha már készen áll rá.
– Nem jövünk vissza, uram – közölte vele a kapitány szinte türel­
metlenül. – Mindenki, aki itt marad a bázison, hajótörött lesz. Vagy
velünk jön most, vagy itt ragad.
 a z é j f é l i é g b o l t   |  17

– Megértettem – felelte Augustine. – És nem megyek.

A kapitány hosszan fürkészte az arcát, de csak egy bolond öreg­
embert látott, aki elég eszement ahhoz, hogy komolyan mondja,
amit mondott. Augustine úgy nézett ki, mint egy vadállat: vicsor­
gó fogak, összevissza álló borosta és rezzenetlen, meredt pillantás.
A kapitánynak túl sok dolga volt, nem maradt ideje a meggyőzhe­
tetlenek unszolására. Túl sok másik ember miatt kellett aggódnia,
túl sok felszerelést kellett elszállítania, és túl kevés idő állt ehhez a
rendelkezésére. Hátat fordított Augustine-nak, lezárta az eligazítást,
de miközben a többi kutató szétszaladt, hogy összepakolják a holmi­
jukat, félrevonta a férfit.
– Mr. Lofthouse – kezdte higgadt, de egyértelműen ellenséges han­
gon. – Ez hiba lenne. Nem fogok felkényszeríteni egy öregembert a
repülőgépre, de higgye el nekem, hogy nem viccelünk a következ­
ményekkel kapcsolatban. Nem lesz több járat.
– Kapitány – tolta el Augustine a férfi kezét a karjáról –, megértet­
tem. És most menjen a fenébe!
A kapitány megrázta a fejét, és végignézte, ahogy Augustine el­
masírozik, becsapva az igazgatói iroda ajtaját. Augie visszavonult az
obszervatórium legfelső emeletére, ott megállt a délre néző ablakok
előtt. Odalent a többi tudós a sátrak és a melléképületek között ro­
hangált, csomagokat, bőröndöket vonszolva maguk után, karjukban
könyvekkel, felszerelésekkel és emlékekkel. Néhány csurig megpa­
kolt motoros szán száguldott fel-le a hegyen a hangár felé, és a kuta­
tók Augie szeme előtt csordogáltak le a repülőgéphez, amíg egyedül
nem maradt.
A repülőgép felszállt a tundrának abból a zugából, ahol a hangár
bújt meg, éppenhogy csak elrejtve, és Augustine figyelte, ahogy el­
tűnik a halvány égen, a motorja zúgása beleolvad a szél üvöltésébe.
Hosszú ideig ott maradt még az ablak mellett, hagyta, hogy a helyzet
18  |  l i l y brook s-dalton

magánya befészkelje magát a tudatába. Végül hátat fordított az ab­

laknak, és végignézett az irányítótermen. Elkezdte félretologatni a
kollégái munkáinak a maradékát, átalakította a teret, hogy az őt és
csak őt szolgálja ki. A kapitány szavai – nem lesz több járat – ott vissz­
hangoztak a hirtelen támadt némaságban. Augustine megpróbálta
lenyelni a realitásukat, felfogni a jelentésüket, de ez a gondolat egy
kicsit túl véglegesnek tűnt, túl drasztikusnak ahhoz, hogy sokáig
foglalkozzon vele. Igazság szerint Augustine-nak nem volt kihez vis�­
szamennie. És itt legalább nem emlékeztette erre semmi.
Egy vagy két nappal később talált rá Irisra, aki az egyik kiürült
hálóteremben bújt meg, egy emeletes ágy csupasz alsó matracán,
ott hagyva, mint egy elfelejtett bőrönd. Augustine egy darabig csak
hunyorgott rá, nem hitt a szemének. Iris kicsi volt, talán olyan nyolc­
éves lehetett – ezt nem tudta biztosan kideríteni –, sötét, szinte fekete
hajjal, ami kócosan hullott keskeny vállára. Kerek, mogyoróbarna
szeme mintha mindenfelé nézett volna egyszerre, és volt benne va­
lami éber mozdulatlanság, akár egy gyanakvó állatban. Sőt, annyira
mozdulatlan maradt, hogy Augustine már-már azt hitte, csak optikai
csalódás, de utána megmoccant, és az ágy fémkerete felnyögött alat­
ta. A férfi dörzsölni kezdte a halántékát.
– Ez valami vicc – mondta csak úgy a semmibe. – Hát jó, gyere!
– Ezzel megfordult, hogy elmenjen, és egy csettintéssel a lányt is
maga után hívta. Az nem beszélt, csak követte az irányítóterembe.
Augustine odadobott neki egy zacskó aszalt gyümölcsöt és magvakat,
miközben felforralt egy kanna vizet, és a lány megette az egészet.
A férfi készített neki egy adag instant zabkását is, azt ugyanúgy befal­
ta. – Ez nevetséges – jelentette ki Augustine csak úgy általánosságban.
A lány továbbra is hallgatott. A férfi átnyújtott neki egy könyvet,
azt lapozgatni kezdte, de nem lehetett megállapítani, hogy tényleg
olvas-e. Augustine belemerült a munkájába, közben megpróbálta
 a z é j f é l i é g b o l t   |  19

figyelmen kívül hagyni a korábban soha nem látott kislány megma­

gyarázhatatlan, kényelmetlen jelenlétét.
A gyermek persze hiányozni fog valakinek; bármelyik pillanatban
megérkezhetnek érte. Biztosan csak az evakuálás zűrzavara, a félre­
kommunikálás tehetett arról, hogy otthagyták: „Azt hittem, veled
van!”, „Hát, én meg azt hittem, veled van!”. De leszállt az éj, és senki
nem tért vissza. Augustine másnap megpróbálta felvenni a rádiókap­
csolatot az Alert katonai bázissal, a legészakibb egész évben üzemelő
támaszponttal az Ellesmere-szigeten. De nem jött válasz. Végigpász­
tázta a többi frekvenciát – az összeset –, és miközben sorra ellenőrizte
a sávszélességeket, elöntötte a rémület hulláma. Az amatőr frekven­
ciák némák voltak; a műholdas vészhívó kapcsolatok kihaltan züm­
mögtek; még a katonai légi csatornákból is csak csend áradt. Úgy tűnt,
mintha egyetlen rádióadó sem maradt volna a világban, vagy egyetlen
lélek sem, aki használni tudná őket. Augustine tovább próbálkozott.
Semmi. Csak a fehérzaj. Azt mondogatta magának, hogy ez csupán
valami kihagyás. Egy vihar miatt. Másnap majd újra megpróbálja.
De a kislány… vele nem tudta, mihez kezdjen. Amikor kérdéseket
tett fel neki, a gyermek csak távolságtartó kíváncsisággal bámulta,
mintha egy hangszigetelő üveg túloldalán ülne. Mintha üres len­
ne; egy üreges lány kócos hajjal, komoly szemmel, hang nélkül.
Augustine úgy kezelte, mint egy kisállatot, mert nem tudta, mi mást
tehetne – esetlen kedvességgel bánt vele, de úgy, mint egy másik
faj képviselőjével. Enni adott neki, amikor ő maga is evett. Beszélt
hozzá, amikor beszélgetni támadt kedve. Elvitte sétálni. Ellátta olyan
holmikkal, amikkel játszhatott, vagy amiket nézegethetett: egy adó­
vevővel, egy csillagtérképpel, egy zacskó dohos potpourrival, amit
egy üres fiókban talált, egy sarkvidéki kalauzzal. Minden tőle telhetőt
megtett, és tudta, hogy ez nem sok, de a lány nem tartozott hozzá,
ő pedig nem az a fajta ember volt, aki kóbor jószágokat fogad be.
20  |  l i l y brook s-dalton

Azon a sötét délutánon, közvetlenül azután, hogy a nap felkelt, és

ismét lement, Augustine az összes szokásos helyen kereste a lányt: a
hálózsákok alatt, ahol szunyókálni szokott, mint egy lusta macska;
a forgószékeknél, amelyekben gyakran pörgött; az asztalnál, ahol
egy elromlott DVD-lejátszó belsejét piszkálgatta egy csavarhúzóval; a
vastag, mocskos ablaküveg előtt, amelyen át a végtelen Kordillerákat
bámulta. Sehol sem találta, de nem aggódott. A kislány néha elbújt,
viszont soha nem merészkedett messzire nélküle, és előbb-utóbb
mindig megjelent. Augustine hagyta, hogy megtartsa magának a
rejtekhelyeit, a titkait. Ebben a létesítményben nem voltak babák,
sem képeskönyvek, se hinták, semmi, amit a gyermek a magáénak
nevezhetett volna. Szóval így tűnt igazságosnak. És, mint arra em­
lékeztette magát, őt amúgy sem érdekelte ez a gyerek.

A hosszú sarkköri éjszaka során, többhétnyi teljes sötétség után,

majdnem két hónappal az evakuációt követően Iris megtörte a csen­
det, hogy feltegyen Augustine-nak egy kérdést.
– Mikor lesz már reggel? – tudakolta.
Augustine ekkor hallott először bármilyen hangot tőle, a kísérte­
ties dúdolást leszámítva, amihez már hozzászokott – azokat a hos�­
szú, reszkető, mély torokhangokat, miközben a lány kibámult az
irányítóközpont ablakából, mintha a kopár vidék alig észrevehető
mozgásait narrálná egy másik nyelven. Amikor aznap végre megszó­
lalt, rekedtesen suttogva tette. Mélyebb volt a hangja, mint amilyenre
Augustine számított, és magabiztosabb is. Már kezdett kételkedni
abban, hogy a lány képes beszélni, illetve felmerült benne, esetleg
más az anyanyelve; de azokat az első szavakat könnyedén ejtette ki,
amerikai vagy talán kanadai akcentussal.
 a z é j f é l i é g b o l t   |  21

– Már félúton járunk felé – válaszolta a férfi, semmivel sem utalva

arra, hogy a kislány valami szokatlant tett volna, és Iris csak bólin­
tott, szintén közönyös arccal. Tovább rágcsálta a szárított marhahúst,
amit vacsoráztak, két kézzel tartva a csíkokat, úgy harapva ki belőle
a darabokat, mint egy kölyökragadozó, aki csak most tanulja hasz­
nálni a fogait. Augustine adott neki egy palack vizet, és azon kezdett
gondolkozni, miket is akart kérdezni tőle, de rájött, hogy nem sokat.
A neve felől érdeklődött.
– Iris – felelte a kislány anélkül, hogy elfordult volna a sötét ab­
laktól.
– Szép név – jegyezte meg a férfi, mire a lány összevont szemöl­
dökkel meredt a saját tükörképére.
Nem ilyesmit szokás mondani a bájos, fiatal nőknek? Ennek örülni
szoktak, nem?
– Hol vannak a szüleid? – kockáztatta meg Augustine pár pillanat­
tal később. Ezt a kérdést természetesen már korábban is feltette, de
muszáj volt megismételnie. Lehet, hogy végre kiderül, mit keres itt
ez a gyerek, és melyik kutatóhoz tartozott.
Iris az ablakon tartotta a tekintetét, és tovább rágott. Nem mondott
egyebet sem azon a napon, sem később.
Ahogy telt az idő, Augustine értékelni kezdte a hallgatását. A lány
intelligens teremtés volt, és ő mindennél többre tartotta az intelligen­
ciát. Eszébe jutott a saját kényszeres fecsegése az elején, közvetlenül
azután, hogy rátalált, amikor még a rádiófrekvenciákat pásztázta,
és abban reménykedett, hogy valaki eljön a gyermekért, felbukkan
a halotti némaságból, felkapja, és magával viszi, ő pedig egyedül
maradhat. A lány már akkor elfogadta a helyzetet, és elkezdett akk­
limatizálódni, amikor ő még a hogyanokon és miérteken rágódott,
a frekvenciák hallgatásán, a lány ottlétének az okán. De a gyermek
jelenléte és némasága miatt érzett ingerültsége végül elhalványult.
22  |  l i l y brook s-dalton

Gyökeret vert benne a csodálat magva, és Augustine elengedte a

megválaszolatlan kérdéseit. Miközben a hosszú éjszaka betakarta a
hegycsúcsokat, az maradt az egyetlen lényeges kérdés, amit a lány
feltett: hogy meddig tart ez a sötétség.

– Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy az a csillag igazából egy

bolygó? – kérdezte tőle egyszer az anyja, miközben felmutatott az
égboltra. – Elhinnéd?
Augustine lelkesen rávágta, hogy igen, igen, elhinné, mire az anyja
azt felelte, hogy jó fiú, okos fiú, mert az a ragyogó fehér pötty köz­
vetlenül a házak teteje felett a Jupiter.
Kiskorában imádta az asszonyt – még mielőtt megértette volna,
miért különbözik annyira a többi anyukától az utcájukban. Az anyja
lelkesedése magával sodorta, a szomorúsága lesújtotta; olyan lázas
odaadással követte a hangulatait, mint egy hű kutya. Ha lehunyta
a szemét, maga előtt látta szürke tincsekkel csíkozott, kócos, barna
haját, tükör nélkül, rosszul felkent, borvörös rúzsát, a lenyűgöző
ragyogást a szemében, miközben a legfényesebb csillagra mutatott
michigani szomszédságuk felett.
Ha az a jó és okos fiú ezen a barátságtalan vidéken találta volna
magát, egy öreg, ismeretlen gondviselőt leszámítva teljesen egyedül,
talán sírni, kiabálni vagy toporzékolni kezd. Augustine soha nem
volt különösebben bátor gyermek. Lehet, hogy kísérletet tett volna
a szökésre: összegyűjtve némi felszerelést, elmasírozik a kopár mes�­
szeségbe, hazafelé, hogy aztán pár óra múlva visszatérjen. És ha a
kis Augie-nak azt mondták volna, hogy nincs már meg az otthona,
ahova hazamehetne, sem az anyja, aki megnyugtatná, és senki más
nem maradt számára a világon, akkor vajon mit tesz?
 a z é j f é l i é g b o l t   |  23

Augustine alaposan végigmérte ifjú társát. Mostanra, öregkorá­

ra az emlékek csapdájába esett. Korábban soha nem gondolkozott
a múltról, de a tundra valahogy mindent felidézett benne – olyan
élményeket is, amelyekről azt hitte, már rég maga mögött hagyta
őket. Trópusi obszervatóriumok jutottak eszébe, ahol korábban dol­
gozott, nők, akiket a karjában tartott, publikációk, amelyeket ő írt, az
általa tartott beszédek. Volt idő, amikor az egyetemi előadásai több
száz embert odavonzottak. Utánuk mindig várta a rajongói csoport­
ja, hogy autogramot kérjenek tőle – az ő autogramját! Kísértették a
sikerei, a szex, a diadalok és a felfedezések, azok a dolgok, amelyek
akkoriban olyan jelentőségteljesnek tűntek. De ezek már egyáltalán
nem számítottak. Az obszervatóriumon túli világ csendes volt, és
üres. A nők valószínűleg meghaltak, a publikációk hamuvá égtek,
az előadótermek és obszervatóriumok összeomlottak. Augustine
mindig úgy képzelte, a felfedezéseit akkor is egyetemeken fogják
tanítani, amikor ő már nem lesz, és még meg sem született kutatók
nemzedékei írnak majd róluk. Azt hitte, hogy amit maga után hagy,
az évszázadokig fennmarad. Ebből a szempontból önnön halandósága
lényegtelennek tűnt.
Felmerült benne a kérdés, hogy Iris vajon szokott-e a korábbi éle­
tére gondolni. Hogy hiányzik-e neki. Egyáltalán felfogta-e, hogy vég­
leg eltűnt. Egy otthon, valahol, talán egy fivér vagy nővér, esetleg
mindkettő. A szülei. Az iskolája. Kíváncsi lett volna, melyik hiányzik
neki leginkább. A hosszú éjszaka vége felé együtt kerülték meg a
létesítményt a friss hóban csoszogva, ami a régi fagyott tetején kavar­
gott. Az alacsonyan lebegő hold világította be útjukat. Mindketten a
legmelegebb ruháikba burkolóztak be; olyannak tűntek vastag téli­
kabátjukban, mint a csigák a házukban. Iris arckifejezését elrejtette
az orra meg a szája elé húzott sál. Augustine szemöldökére és szem­
pillájára jég rakódott, szikrázása elhomályosította a látómezejét. Iris
24  |  l i l y brook s-dalton

egyszer csak megtorpant, és egyik hatalmas kesztyűjével felmutatott

az égre, közvetlenül a fejük fölé, ahol az Esthajnalcsillag pislogott.
Augustine követte a tekintetét.
– Polaris – mondta a kislány a sáltól fojtott hangon.
A férfi bólintott, de a gyermek továbbindult. Az iménti nem kér­
dés volt, hanem kijelentés. Pár pillanattal később Augustine is ment
utána. Ekkor örült meg először igazán a jelenlétének.

Amikor Augustine úgy döntött, hogy az obszervatóriumban marad,

a munka még nagyon fontosnak tűnt – az adatok nyomon követése,
a csillagok sorának naplózása. A kiürítés és az azt követő rádiócsend
után úgy érezte, a megfigyelések, a katalogizálások, a kereszthivat­
kozások nagyobb jelentőséggel bírnak, mint valaha. Csak ez állt kö­
zötte és az őrület között: egy vékony membrán abból a hitből, hogy
amit csinál, hasznos és fontos. Komoly erőfeszítést tett azért, hogy
gondolatai ne zökkenjenek ki a megszokott kerékvágásból. A civili­
záció megszűnésének mérhetetlen súlya, ami az elméjét nyomta – azt
az elmét, amely éppen arra edződött, hogy elviselje a mérhetetlen
nagyságot –, már-már túl soknak bizonyult számára. Furcsább és
kolosszálisabb volt minden egyébnél, amit valaha megtapasztalt. Az
emberiség pusztulása. Az életművének a teljes eltörlése. Saját jelentő­
ségének az újrakalibrálása. Inkább a kozmológiai adatoknak szentelte
magát, amelyek folyamatosan elárasztották az űrből. Az obszervatóri­
umon kívüli világ néma volt, az univerzum viszont nem. Eleinte csak
a teleszkóp karbantartása, az adatarchiváló programok ellenőrzése és
Iris jelenlétének higgadt, szenvtelen horgonya óvta meg az őrület sod­
rától. A lány kiegyensúlyozottnak tűnt, könnyedén belefeledkezett
egy könyvbe, az evésbe, a táj szemlélésébe. Immunis volt a férfi páni
 a z é j f é l i é g b o l t   |  25

félelmére. Augustine végül beletörődött a helyzetbe, és nyugodtabbá

vált. Elfogadta a reménytelenséget, majd túltette magát rajta.
Ő szabta meg a napjai ritmusát – nem volt határideje, nem közelgett
a vég. Az adatai egyenletesen, közömbösen érkeztek. Átprogramozta
a teleszkóp szemét a saját kíváncsisága kielégítésére, és egyre több
időt töltött odakint, a kihalt épületek között bóklászva a hosszú éjsza­
ka mélykékjében. Mindent, amit használt, átvitt az irányítóközpont
legfelső szintjére, egyesével. Egyenként végighúzta a matracokat a
havon, majd fel a lépcsőn, szintén egymás után. Iris mögötte battyo­
gott egy láda konyhai eszközzel. Amikor Augustine megállt, hogy
kifújja magát, hátranézve nyugtázta: a kislány ügyesen cipel. Erős kis
teremtés volt, strapabíró. Együtt hurcolták ki az alapvető kellékeket a
lakóépületekből, és hordták fel a harmadik szintre, ahol korábban csak
íróasztalok, számítógépek meg papírokkal telerakott iratszekrények
sorakoztak. Rengeteg konzervet és szárított élelmiszert vittek ma­
gukkal, palackozott vizet, üzemanyagot a generátorhoz, akkumulá­
torokat. Iris zsebre vágott egy pakli kártyát. Augustine kimentett egy
szépiaárnyalatú földgömböt az egyik épületből, és a hóna alá csapta;
a réztengely az oldalába nyomódott vastag télikabátján keresztül.
A harmadik szint elég nagy volt kettejük számára, de amikor be­
költöztek, döbbenetes mennyiségű lom borította: használhatatlan,
idejétmúlt készülékek, elavult jegyzetek rég megcáfolt hipotézisekkel,
a Sky & Telescope szamárfüles példányai. Miután nem talált megfelelő
méretű üres felületet a földgömbjének, Augustine lerakta a padlóra,
majd némi nehézség árán kinyitott egy súlyos ablakot, és habozás
nélkül kidobott rajta egy öreg, poros számítógép-monitort. Iris oda­
szaladt a matracok mellől, hogy megszemlélje a maradványait oda­
lent, azt a néhány sötét alkatrészt a fehér havon, amelyek némelyike
még mindig lefelé gurult a hegyoldalban. Némán, kérdő tekintettel
meredt a férfira.
26  |  l i l y brook s-dalton

– Lom – jelentette ki Augie, aztán lerakta a földgömböt a monitor

korábbi helyére. Jól mutatott ott, egy szép tárgynak tűnt a természet­
tudomány hulladékai között.
Augustine azt tervezte, hogy később, miután a hold felkel, kimegy,
és összegyűjti a szemetet, de nagyon jó érzés volt számára kihajítani a
monitort az ablakon. Egy apró megkönnyebbülés. Megfogta a hozzá
tartozó billentyűzetet, amelyre rátekeredett az egér zsinórja, és át­
nyújtotta Irisnak. A kislány nem teketóriázott: kidobta az egészet az
éjszakába, akár egy frizbit, azután együtt hajoltak ki a csípősen hideg
levegőbe, hogy végignézzék, amint pörögve eltűnik a sötétségben.

Miután a nap visszatért, kettesben sétákat tettek a melléképülete­

ken túlra, hogy megnézzék, ahogy felkel és lenyugszik. Ez eleinte
nem tartott sokáig: felbukkant a látóhatár mögül, lágy, narancssárga
fényívvel jelezve érkezését, tüzes rózsaszínbe borította a tundrát,
majd amint felemelkedett a havas csúcsok fölé, ismét süllyedni kez­
dett, lila, rózsaszín és jeges kék árnyalatokra festve az eget, mint
egy színes tortát. Augustine és Iris észrevették, hogy az egyik közeli
völgybe mindennap visszatér egy csapat pézsmatulok, és a hóval
borított talajon legelésznek. A füvet nem lehetett látni onnan, ahol
Irisszal üldögéltek, de Augie tudta, hogy ott van, szalmaszerű szálak­
ban áll ki a hóból, vagy közvetlenül alatta rejtőzik. A pézsmatulkok
hatalmasak voltak, bozontos bundájuk vastag nemezfonatokba állt
össze, és szinte a földet seperte. Hosszú, görbe szarvuk az ég felé
meredt. Ősöregnek, szinte történelem előttinek hatottak – mintha
már jóval azelőtt itt legelésztek volna, hogy az ember két lábra állt,
és jóval azután is itt legelésznének, hogy az ember építette városok
összedőlnek. Irist lenyűgözte a csorda. Rávette Augustine-t, hogy
 a z é j f é l i é g b o l t   |  27

egyre közelebb üljenek hozzájuk; ahogy teltek a napok, némán rán­

gatta maga után.
Egy idő után, amikor a nap már órákig elidőzött az égen egy­
huzamban, Augustine más szemmel kezdte fürkészni az állatokat.
Eszébe jutott a kis fegyvertároló az obszervatóriumban, azok a va­
dászpuskák, amelyeket soha nem használt. Felmerült benne, milyen
lehet a friss hús íze majdnem egyévi tartós, íztelen élelem után. Meg­
próbálta elképzelni magát, amint feldarabol egy ilyen szőrös teremt­
ményt, hússzeleteket és bordákat vág le róla, kiveszi a belső szerveit,
leválasztja az ehető részeit a csontokról, de ezt még képzeletben sem
bírta. Túl kényes volt, túl gyenge ahhoz, hogy elviselje a vért és az
erőszakot. De mi lesz, amikor apadni kezdenek a készleteik? Akkor
vajon megy majd neki?
Iris jövőjén is gondolkozott ezen a helyen, de ettől csak remény­
telenség, tehetetlenség és kimerültség lett úrrá rajta. És még valami:
harag. Haragudott, amiért ez a felelősség az ő vállát nyomja, amiért
nem fordíthat hátat neki, nem testálhatja valaki másra. Haragudott
magára, amiért törődik a lánnyal, noha mindent megtett, hogy ne
váljon fontossá számára. A túlélés káosza olyan ízléstelen. Legszíve­
sebben nem is gondolt volna rá. Ehelyett csak a nap útjának fokozatos
lejtését bámulta, miközben az leereszkedett, majd türelmetlenül vár­
ta, hogy felkeljenek a csillagok. Egy ezüstös pont bukkant fel a hegyek
mögül, amely túl gyorsan mozgott, és túl erősen fénylett ahhoz, hogy
égitest legyen. Augie végignézte, ahogy negyven fokban felkúszik az
egyre mélyebb kékségbe. Beletelt neki pár pillanatba, ám amikor a
pötty visszakanyarodott a délnyugati látóhatár felé, rájött, hogy az
a Nemzetközi Űrállomás, amely még mindig kering, s továbbra is
visszatükrözi a Nap fényét a sötét Földre.