S I M O N H AW K E

F Ü R K É S Z
 KULTURÁLIS & KERESKEDELMI SZOLGÁLTATÓ KFT.
BUDAPEST 1995
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Simon Hawke THE SEEKER
Published by TSR, inc.
Trademark and text copyright © 1994 by TSR, inc. Used under authorization
DARK SUN is a registered trademark owned by TSR, inc. The TSR logo is a
trademark owned by TSR, inc.
Fordította Szántai Zsolt
Minden jog fenntartva, beleértve az egész vagy részletek reprodukálásának
jogát!
All rights reserved!

A címlapon Brom festménye.Tipográfia: Marjai Csaba Műszaki szerkesztés:

Zölley ImreHungarian translation © 1995 TSR, inc. Hungarian edition © 1995
TSR, inc.ISBN 963 85291 4 8A kötet kizárólagos terjesztője a TóthÁgas
Könyvterjesztő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15.Kiadja a Neotek
Kft. Felelős kiadó: A Neotek Kft. ügyvezető igazgatója. Felelős szerkesztő:
Héjjas Miklós. Korrektor. Bóday Tamás. Szedés, tördelés: Neotek Kft. A
nyomdai munkálatokat az Egyetemi Nyomda Kft végezte. A nyomdai
megrendelés törzsszáma: 95.3493 Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató
Terjedelem: 19 ívKészült Budapesten az 1995. évben.
– Rodnak és Sharinak jókívánságaimmal

Köszönetnyilvánítások

Hálás köszönet Bruce és Peggy Wiley-nek; Becky Fordnak; Pat Connorsnak;

Robert M. Powersnek és Sandra Westnek; Pamela Lloydnak; Michel Leckbandnak; az
Acton, Dystel, Leone és Jaffe vállalat dolgozóinak és vezetőinek.
Köszönet Nancy L. Thompsonnak a Pima Community College-ről.
valamennyi tanítványomnak, mert nem hagytak ellustulni, és mert noszogattak. Ha
valakit kifelejtettem volna, szánom-bánom bűnömet...
 ELŐHANG

Ahogy a sötét nap egyre lejjebb süllyedt a látóhatár mögött, Athas

ikerholdjai kísérteties fénnyel árasztották el a sivatagot. A
hőmérséklet rohamosan csökkent; Ryana, akit megkönnyebbüléssel
töltött el, hogy maga mögött hagyta a várost, a tábortűz mellett
melegedett.
Tyr csupán rossz emlékeket jelentett a számára. Serdülőlányként, a
villichi kolostorban, ahol felnőtt, sokszor álmodott arról, hogy
ellátogat a Zengőhegy lábánál fekvő városba. Tyr akkor még
egzotikus és izgalmas helynek tűnt a számára; akkor még csak a
zsúfolt piacterekre, és a szédítő éjszakai életre tudott gondolni.
Végighallgatta a városról szóló történeteket, melyeket a
zarándokutakról visszatért idősebb papnők meséltek, és alig várta
azt a napot, amikor ő maga is útnak indulhat, amikor elhagyhatja a
kolostort, és körülnézhet a külső világban. Most viszont már látta,
és meg kellett bizonyosodnia róla, hogy a valóságnak semmi köze
sincs gyermekkori álmaihoz.
Amikor kislány-álmaiban elképzelte Tyr zsúfolt utcáit és
színpompás piactereit, sohasem látta maga előtt a csonka
koldusokat, akik a porban fetrengve pár agyagért szűkölnek, és
mocskos kezeiket könyörgőn nyújtják a járókelők felé. A képzelete
által létrehozott színes képekben természetesen nyoma sem volt a
vizelet- és trágyabűznek, ami a piactéren karámba zárt állatokból
eredt, de a városlakók szagát sem érezte, akik a hulladékukat
egyszerűen kizúdították az ablakon át az utcákra és sikátorokra.
Ryana olyan várost képzelt el, amelyben hatalmas, impozáns
épületek sorakoznak – valami olyasfélét, mintha Tyr minden háza
olyan óriási lenne, mint az Arany- torony, vagy Kalak lépcsős
temploma. Ehelyett azonban főként elöregedett, zömök, földszínű,
durván formázott téglákból épített, málló vakolatú házakat látott,
nyomornegyedeket alkotó rozzant kalyibákat. Tyr szegényei
nyomorúságos körülmények között éltek, valahogy úgy, mint a
bűzhödt istállókban egymás mellé zsúfolt állatok.
 Ryana az álomképekbe nem képzelte bele a férgeket és a mocskot,
a legyeket és az utcákon rothadó szemét miazmáját, az
orgyilkosokat és az undorító, festett szajhákat, meg az elkeseredett
emberek lázongó tömegeit, akiket rajtakaptak, miközben
megpróbálták a varázslókirály zsarnokságát egy sokkal nyíltabb és
demokratikusabb kormányzási formával felcserélni. Ryanának akkor
még eszébe sem jutott, hogy nem papnőként, és nem zarándokútja
során fog eljutni Tyrbe, hanem olyan fiatal nőként, aki megszegte
szent fogadalmát, és éjnek idején elszökött a kolostorból, hogy
kövesse azt a férfit, akin kívül másikat még soha nem ismert és nem
szeretett. Akkor még arra sem gondolt, hogy mielőtt elhagyja a
várost megtudja milyen érzés gyilkolni.
Nem bánva, hogy el kellett hagynia elfordult a távolban árnyként
gubbasztó várostól, és belebámult az alant elterülő sivatagba.
Sorakkal a várostól keletre, a Tyr Völgy fölé nyúló hegyháton
táboroztak le. A városon túl, nyugati irányban a Zengőhegy felé futó
dombvonulat emelkedett. Keleti irányban a fokozatosan ellaposodó
dombok teljesen körbevették a völgyet; egyedül a délre tartó átjárót,
a Tyr és a hátság közötti kereskedőutat hagyták szabadon. A
karavánok ezen a hágón keltek át, hogy délkeleti irányba tartva
eljussanak Altarukba, vagy hogy északkelet felé, Ezüst Forrás
irányába tartsanak, mielőtt az északi Urikba, vagy az északkeleti
Raamba és Drajba vonuljanak. Az Ezüst Forrás néven ismert oázison
kívül keleti irányban csupán sziklás, kietlen sivatag volt, meg a
járhatatlan Sziklás Puszta, amely hosszú mérföldekre nyúlt, és annál
a Határhegységnél ért véget, mely mögött Gulg és Nibenay városa
állt.
A karavánok már feltérképezték maguknak az útvonalaikat,
gondolta Ryana, de mi még nem döntöttük el, hogy merre megyünk
tovább. Egyedül ült, a köpenyébe burkolózott; hosszú, ezüstös haja
lágyan lebegett a szélben. Azon tűnődött, vajon Sorak mikor fog
visszatérni hozzá. Vagyis sokkal valószínűbb, gondolta, hogy a
Csavargó fog megérkezni. Nem sokkal azelőtt, hogy elhagyta a
tábort, Sorak elaludt, és a Csavargó vette át a teste irányítását.
Ryana nem ismerte valami jól a Csavargót, bár már többször is
találkozott vele. A Csavargó nem volt a szavak embere. Vadász volt
és nyomkereső, egy olyan lény, aki kitűnően ismerte a hegyi
erdőségeket és a sivatagos fennsíkokat.
Bár a Sorakban élő törzs többi tagjához hasonlóan a Csavargó is
megette a húst. Sorak, mint a villichik, akik között felnőtt,
vegetáriánus volt.
Ez volt többlényegűsége egyik ellentmondása. Bár Sorak Ryanával
ellentétben nem volt született villichi, a villichik kolostorában
nevelkedett, és számos szokásukat átvette. Ráadásul mint
valamennyi villichi, ő is megesküdött, hogy a Druida Utat, és az
Őrizők ösvényét követi.
Ryana felidézte a napot, amikor Sorakot az idős pirín, aki félholtan
rábukkant a sivatagban, a kolos torba vitte. Sorakot kivetette és
halálra szánta a törzse, mert félvér volt. Az Athason élő emberi és
félig emberi fajok gyakran keveredtek egymással, és a félvér
törpékhez, a félvér óriásokhoz és elfekhez hasonló teremtmények
nem volt ritkák, ám Sorak elfszerzet volt – talán az egyetlen a
fajtájából.
Az elfek és a félszerzetek egymás halálos ellenségei voltak, és
általában első pillantásra végezni próbáltak a másik faj
képviselőjével. Ám egy elf és egy félszerzet mégis közösült, és
megfogant a mindkét fajta jellemzőivel rendelkező Sorak. A
félszerzetek alacsonyak és erős testfelépítésűek voltak, az elfek
viszont elképesztően magas, vékony és hosszú lábú- karú népség
volt. Sorak testében keveredtek a két fajta tulajdonságai, és így
leginkább egy emberhez vált hasonlatossá. Tulajdonképpen első
pillantásra teljesen emberinek tűnt.
A különbségek egészen aprók voltak, bár felismerhetőek. Hosszú
fekete haja olyan vastagszálú, és olyan dús volt, akár a félszerzetek
sörénye. Mélyen ülő sötét szemei voltak, a tekintete nyugtalan és
perzselő, és mint az elfek és a félszerzetek, látott a sötétben. A
szemei ugyanúgy világítottak a sötétben, mint a macskáké, vagy a
félszerzeteké. Az arcában volt valami határozottan elfes: a vonásai
élesek, az arccsontjai magasak és kiugróak voltak. Az orra éles
metszésű, az álla keskeny, majdnem hegyes; a szája széles és érzéki;
a szemöldökei íveltek, a fülei hegyesek, és – mint az elfeknek – az
arcán nem nőtt szőrzet.
Páratlan volt a külső megjelenése, de a mentális alkata még ennél
is szokatlanabbnak számított. Sorak „többlényegű” volt. Az ilyesmi
ritkaságszámba ment, és Ryana úgy tudta, egyedül a villichik
értették meg igazán. Ryana úgy hallotta, hogy a villichik között
csupán két hasonló eset fordult elő, és egyik sem az ő élete
folyamán. Mindkét többlényegű papnő részletes naplót vezetett.
Gyereklányként Ryana áttanulmányozta ezeket a templom
könyvtárában őrzött feljegyzéseket, hogy jobban megérthesse a
barátját.
Ryana hat esztendős volt csupán, amikor a körülbelül hasonló korú
Sorak a villichi kolostorba került. Sorak nem emlékezett a múltjára,
egyetlen emléke sem volt a sivatagba való kivettetése előtti
időszakról, így azt sem tudta, hogy pontosan hány éves. A
szenvedések okozta trauma nem csupán a memóriáját törölte
tisztára, de részekre osztotta az elméjét, így most legalább tucatnyi
különböző személyiség létezett benne, melyek mindegyikének
megvolt a saját különleges tulajdonsága, és amelyek közül nem egy
hatalmas pszionikus erővel rendelkezett.
Sorak érkezése előtt a villichi kolostorban még sohasem járt férfi.
A villichik rendjéhez kizárólag nők tartoztak, akik nem csupán a
saját jószántukból éltek a kolostorban, de születési
rendellenességeik is erre kényszerítették őket. A villichikből sem
volt valami sok, de a többlényegűség még nagyobb ritkaságnak
számított. Senki sem tudta miért, de tény, hogy csak az emberi
fajhoz tartozó nők születhettek villichinek. Szokatlan megjelenésük,
szokatlan magasságuk, karcsúságuk, hajuk és bőrük világos színe,
végtagjaik és nyakuk hossza azonnal elárulta, hogy másnak
születtek, mint a fajtájuk többi tagja. Testrészeik arányát,
magasságukat és a külsejüket figyelembe véve sokkal jobban
hasonlítottak az elfekre, mint az emberekre – bár még mindig
alacsonyabbak voltak, mint az elfek. Ám ami igazán mássá tette
őket, az az volt, hogy születésük pillanatától fejlett pszionikus
képességekkel rendelkeztek. Tulajdonképpen a legtöbb emberben és
emberszerű lényben ott lappangott a pszionikus képesség, de évekig
tartó tanulás, és egy pszionista, az Út egyik mesterének útmutatása
kellett ahhoz, hogy ez kibontakozzon. A villichi gyermekek viszont
már születésük pillanatában pszionikus erejük teljében voltak.
Bár a hat láb magas ember-nők meglehetősen ritkák voltak, Ryana
a villichik között alacsonynak számított, és testrészeinek aránya is
jobban hasonlított az embereknél megszokott átlaghoz, mint a
társaié. Az egyetlen dolog, ami mássá tette, ezüstfehér, albínószerű
haja volt. A szem élénk smaragdzöld volt, a bőre pedig fehér, szinte
áttetsző. Mint a legtöbb villichit, ha nem vigyázott, őt is hamar
leégette a forró Athasi nap.
A szülei szegények voltak; Ryana születésekor már négy
gyermekük volt. Elég nehéz sorsuk volt egy olyan csecsemő nélkül
is, aki ha éhes volt vagy nyűgös, az elméje erejével össze-vissza
hajigálta a házban a tárgyakat. Amikor egy zarándokúton járó
villichi papnő a falujukba érkezett, átadták neki a sok gondot okozó
pszionikus gyermeket, és megkönnyebbültek, hogy a kislány annál a
rendnél fog élni, amely éppen a hozzá hasonlók nevelését és
tanítását végezte.
Sorak helyzete merőben más volt. Nem csupán azért, mert férfinak
született – igaz, már önmagában ez is elég nagy baj volt a számára
de azért is, mert nem volt ember. Érkezése heves érzelmeket és
ellenkezést váltott ki a kolostor lakóiból. Varanna, a rendház
főpapnője befogadta, mert többlényegű volt, egy egyszemélyes
törzs, és példa nélküli pszionikus erővel rendelkezett. A többi papnő
azonban kezdetben, még azt is ellenezte, hogy egy férfi éljen
közöttük – főleg ha ez a férfi nem ember, hanem egy elfszerzet.
Sorak gyermek volt, de a papnők mégis tiltakoztak ellene. Úgy
vélték, a férfiak mind csak arra törekszenek, hogy uralkodjanak a
nők felett, az elfeket javíthatatlanul kétszínűnek tartották, a
félszerzetekről pedig mindenki tudta, hogy húszabáló népség, akik
gyakran még embereket is esznek. Annak ellenére, hogy Sorak jelét
sem adta ezeknek a gyűlöletes jellemvonásoknak, a fiatal villichik
úgy érezték, hogy egy férfi jelenléte el fogja zülleszteni a kolostort.
Varanna azonban kitartott az elhatározása mellett, és váltig állította,
hogy Sorak ugyan nem villichinek született, de a papnőkhöz
hasonlóan ő is szokatlan pszionikus erővel bír, ráadásul mivel
többlényegű, a villichik nevelése nélkül egész életében szenvedésre
és őrületre lenne lenne kárhoztatva.
Azon a napon, amikor Sorak először belépett a terembe, ahol
Ryana is hált, a többi fiatal papnő hevesen tiltakozott ellene.
Egyedül Ryana volt az, aki kiállt mellette. Ahogy most
visszagondolt, Ryanának fogalma sem volt róla, hogy miért tette.
Talán mert körülbelül egyidősek lehettek, és neki az egész
kolostorban egyetlen hozzá hasonló korú barátja sem akadt. Talán
Ryana akaratossága és lázadó hajlama miatt történt az egész, azért,
mert különbözni akart a többiektől, és ennek érdekében kiállt az
elfszerzet mellett; talán csupán azért történt az egész, mert egyedül
érezte magát, és látta, hogy Sorak is magányos; de az is lehet, hogy
azért, mert valami mélyen intuitív, tudat alatti szinten már akkor
érezte, hogy a sors akarata, hogy együtt legyenek.
Sorak sebzettnek látszott, magányosnak és elveszettnek, és Ryana
szíve megesett rajta. Sorak semmire sem emlékezett, még a nevét
sem tudta. A főpapnő adta neki a Sorak nevet, ami elf nyelven
örökké egyedül járó nomádot jelent. Ryana összebarátkozott
Sorakkal, és úgy nőttek fel egymás mellett, akár két testvér. Ryana
mindig úgy vélte, hogy mindenki másnál jobban megérti az
elfszerzetet, ám egy nap rá kellett döbbennie, hogy még ő sem
ismeri igazán. Azon a napon történt ez, amikor közölte Sorakkal,
hogy szerelmes belé – és amikor el kellett szenvednie a
visszautasítást, mert az elfszerzetben lakozó személyiségek közül
néhány nőnemű volt, és ezek nem szerethettek bele egy másik nőbe.
Ryana először megdöbbent, azután szinte megsemmisült, majd
dühös volt Sorakra, amiért erről sohasem beszélt neki, és utána...
Utána fájdalmat érzett. Sajnálta Sorakot; sajnálta, hogy páratlansága
miatt egyedül kell maradnia. Ryana visszavonult a kolostor
tornyában levő meditációs helyiségbe, hogy tisztázza az elméjében a
dolgokat, és amikor végül kilépett a kamrából, azzal kellett
szembesülnie, hogy Sorak elhagyta a kolostort.
Ryana először önmagát okolta, arra gondolt, hogy Sorak miatta
ment el. Ám a főpapnő elmagyarázta neki, hogy ő csupán
elősegítette annak a döntésnek a meghozatalát, ami akkor már jó
ideje foglalkoztatta Sorakot.
– Én mindig tudtam, hogy egy nap el fog hagyni minket – mondta
Varanna úrnő. – Semmi sem tudta volna visszatartani őt. Még te
sem, Ryana. Az elfek és a félszerzetek vándorló népek. Benne van a
vérükben a a kószálás. Sorakot ráadásul más okok űzik: van néhány
kérdés, amire itt nem találhatja meg a választ.
– De képtelen vagyok elhinni, hogy köszönés nélkül odébbállt –
mondta Ryana.
Varanna úrnő elmosolyodott.
– Sorak elfszerzet. Az érzelmei nem hasonlítanak a mieinkre. Ezt
neked kellene a legjobban tudnod. Nem várhattad el tőle, hogy úgy
viselkedjen, mint egy ember.
Tudom, de... Csak... Mindig azt hittem...
Megértelek – mondta a főpapnő lágy hangon. – Már hosszú ideje
tudom, miként éreztél Sorak iránt. Láttam a szemeidben. De egy
olyan kapcsolat, amiben te reménykedtél, Ryana, sohasem jöhet
létre. Sorak elfszerzet, és többlényegű. Te villichi vagy, és a
villichik nem választanak párt maguknak.
– De hiszen a fogadalmunk nem tiltja! – védekezett Ryana.
– Szó szerint nem – bólintott a főpapnő. – Elismerem, az
eskünknek ez a része meglehetősen vitatható, ám ostobaság lenne,
ha párt választanánk magunknak. Mi nem szülhetünk gyermekeket.
Pszionikus képességeink, mindaz, amit megtanultunk, meg persze a
testfelépítésünk a legtöbb férfit visszariasztaná. Nem ok nélkül
történik, hogy a legtöbb papnő a cölibátust választja.
– De Sorak más – tiltakozott Ryana, ám a főúrnő felemelte a kezét,
hogy véget vessen a további ellenkezésnek.
– Tudom, hogy mit akarsz mondani – szólt –, és ebben egyet kell
értenem veled. Senkivel sem találkoztam még, akinek Sorakéknál
nagyobb pszionikus ereje lett volna. Még én sem vagyok képes
áthatolni a védelmi vonalain. Ám mivel félvér, valószínűleg
képtelen lenne utódokat nemzeni. Ráadásul Soraknak van néhány
hatalmas problémája, amit talán sohasem tud majd megoldani. A
legjobb esetben megtanul együtt élni velük. Ő egyedül jár az élet
ösvényén, Ryana. Tudom, hogy számodra nem öröm ezt hallani, és
még nehezebben tudod elfogadni, de még fiatal vagy, és előtted
vannak a legszebb, a legtermékenyebb éveid.
 – Hamarosan – folytatta Varanna – átveszed Tamura nővértől az
oktatást, és rájössz, mily nagy elégedettséget okozhat neked a fiatal
nővéreink testi és szellemi formálása. Amikor eljön az ideje,
elindulsz első zarándokútadra, hogy összegyűjtsd a hozzánk
hasonlókat, és hogy információkat szerezz a külvilágról. Amikor
majd visszatérsz, mindaz a tudás, amit összegyűjtesz, segíteni fog
nekünk abban, hogy enyhítsünk a Pusztítók karmai közt sínylődő
világunk szenvedésein. A mi feladatunk szent és nemes, a jutalmunk
pedig sokkal hatalmasabb lesz, mint a szerelem puszta gyönyörei.
– Tudom, egy fiatal számára nehéz mindezt elfogadni – mondta
Varanna elnéző mosollyal. – Tudom, hisz valaha én magam is fiatal
voltam. Ám az idő meghozza a megvilágosodást, Ryana. Idő és
türelem. Megadtad Soraknak azt, amire a legnagyobb szüksége volt:
a barátságodat és a megértésedet. Mindenki másnál többet segítettél
neki, hogy összegyűjtse az erejét, és rászánja magát, hogy
elinduljon, hogy meglelje a saját útját a világban. Elérkezett az idő,
amikor mindezt meg kell tennie, és neked tiszteletben kell tartanod
a döntését. El kell engedned őt.
Ryana megpróbálta megérteni, hogy a főúrnőnek igaza van, hogy a
legtöbb amit Sorakért tehet az, hogy hagyja elmenni – de valahogy
mégsem sikerült a dolog. Tíz éve, apró gyerekkoruk óta ismerték
egymást a fiúval, és Ryana soha, egyetlen villichi nővérét sem
érezte oly közel magához, mint Sorakot. Talán valóban csak egy
szép és hiú álmot dédelgetett, amikor arra gondolt, mivé válhat a
kapcsolatuk, ám annak ellenére, hogy biztos volt, sohasem lehetnek
egymás szerelmesei, Ryana tudta, hogy Sorak senkit sem szerethet
jobban, mint éppen őt. Ryana mindenesetre nem akart mást, csak a
fiút. Rajta kívül soha, egyetlen férfit sem ismert.
A papnők gyakorta megbeszélték egymással a fizikai vágy
leküzdésének különböző módozatait. Időnként előfordult, hogy a
zarándokutat járó papnők engedtek a testi csábításoknak – az
ilyesmi nem ellenkezett kifejezetten a fogadalmukkal –, de végül
még azok is inkább cölibátust fogadtak, akik ezt megtették. Úgy
vélték, hogy amikor olyasmi került előtérbe, mint a barátság, a
néma tisztelet, és a lelki kötődés, a férfiak igencsak sok
kívánnivalót hagytak maguk után. Ryana még mindig szűz volt, így
nem rendelkezett személyes tapasztalatokkal, amelyek alapján
véleményt alkothatott volna, de szinte biztosra vette, hogy a
szerelem fizikai része tulajdonképpen nem is annyira fontos. Az ő
számára sokkal többet jelentett az a lelki kötődés, ami
gyermekkoruk óta összekapcsolta őt Sorakkal. A fiú távozásakor a
lány lelkében olyan űr támadt, amit senki más sem tudott kitölteni.
 Azon az éjszakán, miután mindenki nyugovóra tért, Ryana gyorsan
bepakolta a hátizsákjába néhány holmiját, majd belopózott a
fegyvertárba, ahol a nővérek azokat a fegyvereket tartották,
melyeket a felkészülésük közben használtak. A villichik mindig azt
a filozófiát követték, mely szerint a test fejlesztése éppoly fontos,
mint az elme élezése. Attól az időtől fogva, amióta először beléptek
a kolostorba, a nővéreket fokozatosan megtanították nemcsak a
kard, a bot, a tőr, a számszeríj, de a láncos buzogány, a lándzsa, a
sarló, és a rövidkard használatára is. A magányosan zarándokló
villichi papnők egyáltalán nem voltak olyan védtelenek, amilyennek
látszottak.
Ryana egy vasból kovácsolt kardot vett magához, magasszárú
mokasszinjába pedig egy-egy tőrt rejtett. Elvett egy botot is, a hátán
keresztbevetett egy számszeríjat, meg egy tegezre való nyílvesszőt.
Egyik fegyver sem volt az övé, de éppen elég munkát végzett már a
fegyverműhelyben, éppen elég íjat és nyilat készített, éppen elég
kardot és tőrt kovácsolt ahhoz, hogy úgy érezhesse, joga van elvenni
mindezt. Érezte, Tamura nővér nem fog neheztelni rá ezért. Ha
valaki, hát Tamura meg fogja érteni.
Ryana átmászott a falon, nehogy felriassza a vén kapust. Dyona
nővér talán nem akadályozta volna meg a távozását, de Ryana biztos
volt benne, hogy megpróbálta volna lebeszélni a tervéről, és rá
akarta volna venni, hogy mielőtt elmegy, mindent beszéljen meg
Varanna úrnővel. Ryana nem volt olyan hangulatban, hogy bárkivel
is megtárgyalja a szándékait. Döntött – most pedig együtt kellett
élnie ennek a döntésnek a következményeivel, és fogalma sem volt
róla, hogy választott jövője mit tartogat a számára.
Csak annyit tudott, hogy meg kell találniuk egy varázslót, akit
mindenki csak a Bölcs néven ismert – ezt pedig könnyebb volt
kimondani, mint végrehajtani. A legtöbb ember úgy hitte, hogy a
Bölcs mítosz csupán. Egy legenda, amely arra való, hogy az
egyszerű emberek reményét életben tartsa; hogy bízzanak benne,
hogy a Pusztítók hatalma egy nap megtörik, hogy a legutolsó
sárkány is elpusztul, és Athas ismét úgy zöldellhet, mint egykoron.
A mondák szerint a Bölcs remete varázsló volt, egy Őrző, aki
megkezdte az átalakulást, hogy Megtorló lehessen belőle. Ryana
elképzelni sem tudta, hogy pontosan mi az a Megtorló. Athason még
soha. egyetlen Megtorló sem volt, csupán az ősi varázskönyvekben
esett róla szó. A metamorfózis-mágiák közül a Megtorló-
transzformáció volt a legbonyolultabb, a legkínkeservesebb, és a
legveszélyesebb. Nem csupán maga a metamorfózis jelentett
veszélyt, hanem a Pusztítók is, különösképpen a varázslókirályok,
akikre a majdani Megtorló a legnagyobb veszélyt jelenthette.
 A mágia sokba került – és ennek az árnak a megfizetése a
legdrámaibban a halódó sivatagbolygóvá változtatott Athasra
pillantva vált a legszembetűnőbbé. A lovagok és varázslókirályaik
azt állították, hogy nem az ő mágiájuk pusztította el az Athas
felszínét. Szerintük az ökológiai rendszer romlása már sok ezer
évvel korábban megkezdődött, hogy azok idézték elő, akik
megpróbálták kontrollálni a természetet, és hogy a senki által nem
irányítható napban beállt változások is hozzájárultak a dologhoz.
Ebben lehetett némi igazság, de csupán néhányan hitték el ezeket az
állításokat, amelyeket semmi sem cáfolt meg jobban, mint az a
pusztulás, amit a Pusztítók varázslatai idéztek elő.
A Pusztítókkal ellentétben az Őrzők nem ártottak a földnek, de a
legtöbb ember mégsem tett különbséget az ő varázslataik, és a
Pusztítók mágiája között. A varázslás valamennyi formáját
felelőssé tették a bolygó romlásáért. Mindenki ismerte a legendákat,
és több olyan bárd akadt, aki újra és újra elismételte őket. A
„Haldokló föld balladája”, a „Sötét nap gyászdala”, a „Druida
kesergése”, és még számtalan dal beszélte el annak történetét,
hogyan pusztult el a világ.
Volt idő, amikor az Athas még zöld volt, amikor a szél termékeny,
virágzó mezők fölött fújt, és madárdalt sodort maga előtt. Egykor a
sűrű erdőkben nyüzsgött az élet, az évszakok jöttek és elmúltak, a
tél szűzhó takaróval borította be a tájat, és minden tavasszal
újjászületett a világ. Most viszont már csak két évszak létezett: a
nyár, meg „a másik”, ahogy az emberek elnevezték.
Az év legnagyobb részében az athasi sivatag nappal perzselően
forró, éjjel pedig dermesztően hideg volt; a két-három hónapig tartó
nyár folyamán éjszakánként elég meleg volt ahhoz, hogy takaró
nélkül is a szabadban lehessen aludni, de nappal olyan forróság
dúlt, akár egy kályha belsejében. Ott, ahol egykoron zöld és
termékeny mezők terültek el, most csupán kopár, barna sivatagi
fűvel, nyeszlett vasfákkal, pagafákkal, szívós bokrokkal, és
kaktuszokkal – ezek legtöbbje halálos mérget rejtett magában –
borított, sivatagos síkságok húzódtak. Az erdőket a legtöbb helyen
felváltották a kopár, sziklás hegységek, ahol a sziklás bércek között
kétségbeesett vadállatként üvöltött és huhogott a szél. Csak néhány
olyan elszigetelt helyen, mint például a zengőbérci Erdőhát, maradt
meg egy-egy kisebb terület olyannak, amilyen egykor az egész
bolygó volt. Ám az erdő ezeken a helyeken is minden évben gyere
jobban visszahúzódott. Ami pedig nem halt meg magától, azt a
Pusztítók semmisítették meg.
A mágiához energiára volt szükség, az energia forrása pedig vagy a
varázsló, vagy pedig más élőlények – például a növények – életereje
volt. A Pusztítók és az Őrzők által gyakorolt mágia alapjaiban
egyforma volt, de az Őrzők tisztelték az életet, és a hagyományos
módon hajtották végre a varázslataikat: úgy kérték kölcsön a
növények energiáját, hogy közben lehetővé tették a teljes
feltöltődését is. Az Őrzők nem öltek meg senkit és semmit a
varázslataikkal.
A Pusztítók azonban a halálvarázslatokat gyakorolták. Amikor egy
Pusztító varázsolt, csak arra törekedett, hogy a saját ereje, és a
mágiája hatásossága érdekében a lehető legtöbb energiát
összegyűjtse. Amikor egy Pusztító kivonta egy növényből az
energiát. a növény elsorvadt és elpusztult, a talaj pedig, amiből
kinőtt, teljesen terméketlenné változott.
A Pusztítók mágiájának vonzereje a hihetetlen hatásosságban
rejlett. Lehetővé tette a varázsló számára, hogy sokkal gyorsabban
megnövelje az erejét, mintha az Őrzők módszereit választotta volna,
amely tisztelte és becsben tartotta az életet. Ugyanaz volt a helyzet,
mint minden serkentőszerrel: a határtalan hatalomvágyban égő
Pusztítók a cél érdekében kénytelenek voltak egyre nagyobb
energiadózisokat elvonni. Annyira vágyták a hatalmat, hogy mindig
többet gyűjtöttek össze, mint amennyit be tudtak fogadni, képesek
voltak elraktározni. Sőt, sok esetben már az a veszély fenyegetett,
hogy az energia még őket is elpusztítja...
Egyedül a varázslókirályok tudtak ellenállni az abszolút pusztító
energia áramlatainak, és ők is csak úgy, hogy átváltoztatták
magukat. Fájdalmas és hosszadalmas szertartásokon fokozatosan
olyan lényekké alakultak át, amelyek kielégíthetetlen energia-
étvágyuk és képességeik miatt a bolygó legveszedelmesebb
életformái lettek... A Pusztítók sárkányokká változtak.
A sárkányok ocsmány élőlények, gondolta Ryana, mágikus
torzszülemények, és a bolygón létező valamennyi életre veszélyt
jelentenek. Ahol egy sárkány áthaladt, ott egész vidékek változtak
sivataggá; ott emberi és emberhez hasonló lények életét kellett
feláldozni előtte.
Ha egy varázslókirály rálépett a metamorfózis mágikus ösvényére,
amelynek végén sárkánnyá változhatott, többé már nem fordulhatott
vissza. Már a folyamat megkezdése után sem volt visszaút. A
transzformáció minden egyes sikeresen végrehajtott fokozata után a
varázsló fizikailag is egyre jobban megváltozott: fokozatosan
elvesztette emberi külsejét, és egyre jobban hasonlított egy
sárkányra. Ekkor a Pusztító már nem törődött emberi mivoltával,
vagy annak hiányával. A metamorfózis együtt járt a
halhatatlansággal, és olyan energiabefogadóképességgel, amihez
hasonlót korábban egyetlen Pusztító sem tapasztalhatott. A sárkány
számára lényegtelen volt, hogy már a puszta létezésével a bolygón
meglevő valamennyi életet veszélyezteti; végtelen étvágya az egész
világot kopár, kiszáradt, élet hordozására alkalmatlan
sziklahalmazzá változtathatta. A sárkányok nem foglalkoztak
ilyesmivel. A sárkányok őrültek voltak.
Csupán egyetlen lény szállhatott szembe egy sárkány erejével, és
ez a Megtorló volt. Legalábbis a legendák szerint így volt. A
Megtorló a sárkány antitézise volt, amely az Őrzők módszereivel
végrehajtott metamorfózis által jöhetett létre. Az ősi varázskönyvek
említést tettek róla, ám az Athason soha, egyetlenegy Megtorló sem
létezett. Talán azért, mert a folyamat túlságosan sok időt vett volna
igénybe – sokkal többet, mint a sárkány átalakulása. A legenda
szerint a Megtorló átváltozásához szükséges energia nem a kivont és
elnyelt életerőből származott, így ő maga sokkal erősebb lehetett,
mint Pusztító ellenfelei. A sárkányok az élet ellenségei voltak, a
Megtorló viszont az élet bajnoka, és minden élőlényhez erős szálak
kötötték. A Megtorló képes lehetett rá, hogy ellenálljon egy sárkány
erejének, hogy megsemmisítse azt, és így elősegítse a világ
felvirágzását.
A legenda szerint egy ember, egy Őrző – egy remete varázsló, akit
mindenki csak a Bölcs néven ismer – elindult a metamorfózis
veszélyes és magányos útján, hogy Megtorlóvá váljon. Mivel a
hosszú, fájdalmas, és óriási erőt igénylő transzformáció évekig
tartott, a Bölcs elvonult valami rejtekhelyre, ahol a metamorfózis
bonyolult varázslataira tudott koncentrálni, és ahol elbújhatott a
Pusztítók elől, akik minden áron fel akarták kutatni, hogy
megsemmisítsék. Mivel a Bölcs valódi nevét sem ismerte senki,
egyetlen Pusztítónak sem sikerült meghatároznia a rejtekhelyét.
A történetnek több variációja is volt, attól függően, hogy melyik
bárd énekelte a dalt, de már évek óta elterjedt a hír. Viszont még
egyetlen Megtorló sem lépett színre. Soha, senki sem látta a
Bölcset, senki sem beszélt vele, senki sem tudott róla semmit.
Ryana, mint a legtöbb ember, mindig úgy hitte, hogy a történet
csupán mítosz, semmi más... Mindig, egészen mostanáig.
Sorak elindult, hogy megkeresse a Bölcset, mert meg akarta tudni az
igazat a múltjáról, és meg akarta ismeri, mi várhat rá a jövőben.
Először Lyra Al'Kalit kereste meg, az idős pirínt, aki megtalálta őt
a sivatagban, és aki annak idején elvitte őt a kolostorba.
A pirínek, akiket mindenki békehozóként ismert, alakváltók voltak,
az Út hatalmas mesterei, a Druida Útjának, és az Őrző Útjának hű
követői. Az Athas legrégibb fajához tartoztak, és bár életük több
évszázadon át tartott, lassanként kihaltak. Senki sem tudta, hányan
maradtak még, de sokan úgy hitték, csupán kevesen. A pirínek
vándorok voltak, misztikusok, akik utazgattak a világban, és
keresték a módját, hogyan szállhatnának szembe a Pusztítókkal, de
általában egyedül ügyködtek, és kerültek minden kapcsolatot az
emberekkel, és az emberszerű lényekkel. Ryana akkor látott először
pirínt, amikor Idős Al'Kali elvitte Sorakot a kolostorba.
Idős Al'Kali minden évben egyszer elzarándokolt a Sárkányfoghoz,
hogy megerősítse esküjét. Sorak itt talált rá. Al'Kali elmondta a
fiúnak, hogy a Titkos Szövetség – a varázslók ellen küzdő Őrzők
egyik földalatti szervezete – vezetői valahogy kapcsolatba léptek a
Bölccsel. Sorak elutazott Tyrbe, hogy megtalálja ezeket a vezetőket.
Miközben megpróbált kapcsolatba kerülni a Titkos Szövetséggel,
akaratlanul belecsöppent egy politikai összeesküvésbe, amely meg
akarta buktatni Tyr kormányát, le akarta leplezni a Titkos
Szövetséget, és egy Pusztító rezsim alatt vissza akarta állítani a
lovagok hatalmát. Sorak segített megakadályozni a cselszövést. A
Titkos Szövetség vezetői hálaképpen megajándékozták egy írással,
amely állításuk szerint mindent tartalmazott, amit ők a Bölcsről
tudtak.
– De miért írták le mindezt? – tűnődött Sorak hangosan, miután
elhagyták a várost. – Miért nem mondták el inkább?
– Talán azért, mert túl bonyolult – vélte Ryana –, és úgy gondolták
elfelejtenéd, ha nem lenne leírva.
– De azt mondták, égessem el a tekercset, miután elolvastam –
mondta Sorak a fejét rázva. – Ha ennyire féltek, hogy rossz kezekbe
kerül az információ, egyáltalán miért írták le? Miért vállalták a
kockázatot?
– Igen, valóban elég különös – bólintott a lány. Sorak feltörte a
pecsétet, és szétbontotta a tekercset.
– Mi van benne? – kérdezte Ryana izgatottan.
– Nem sok – felelte Sorak. Azt mondja, hogy: „Kapaszkodj fel a
várostól nyugatra levő hegyhátra. Várj hajnalig. Napkeltekor vesd a
tekercset tűzbe. A Vándor vezessen küldetéseden.” Ennyi. Sorak
megrázta a fejét. – Semmi értelme sincs.
Talán mégis – mondta Ryana. Ne felejtsd el, hogy a Titkos
Szövetség tagjai varázslók.
Úgy érted, hogy maga a tekercs is mágikus? – kérdezte Sorak,
majd bólintott. – Igen, ez lehetséges. Ha mégsem, akkor becsaptak,
és a bolondját járatják velem.
Bárhogy is van, holnap hajnalban meg fogjuk tudni – mondta
Ryana.
Estére elértek a hegyhát tetejére, és letáboroztak. Ryana aludt egy
keveset, majd őrködött, hogy Sorak is pihenhessen. Alig, hogy
lehunyta a szemeit, a Csavargó átvette a hatalmat a teste fölött.
Felállt, és világító macskaszemekkel, egyetlen szó nélkül eltűnt a
sötétben. Ryana tudta, Sorak már alszik, és – ahogy ő szokta
nevezni – alámerült. Amikor majd felkel, nem fog emlékezni arra,
hogy a Csavargó vadászni indult.
Ryana már akkor hozzászokott Sorak nem mindennapi
viselkedéséhez, amikor még gyermekfejjel mindketten a kolostorban
éltek. Sorak a villichik iránti tiszteletből, akik felnevelték, nem
evett húst. Ám vegetáriánus diétája ellentmondott elf és félszerzet
természetének, és személyiségének többi része nem akarta követni a
villichi szokásokat. A konfliktus elkerülése végett a belső törzse
kompromisszumra kényszerült. Amíg Sorak aludt, a Csavargó
vadászott, a törzs többi tagja pedig anélkül élvezte a meleg vért és a
friss húst, hogy Soraknak részt kellett volna vennie a lakomában.
Sorak ilyenkor teli gyomorral ébredt, de nem emlékezett rá, hogy
mit evett, és hogyan szerezte az ételt. Természetesen tudta, mi
történt, de mivel nem ő ölt, és nem ő evett húst, a saját lelkiismerete
tiszta maradt.
Elég furcsa logika, gondolta Ryana, de Soraknak a jelek szerint
megfelel. Ő a maga részéről nem törődött vele, hogy Sorak eszik-e
húst, vagy sem. Sorak elfszerzet volt, így természetesnek számított,
hogy ezt megteszi. Azon is lehetne vitatkozni, gondolta
Ryana, hogy az emberek miért esznek húst. Mivel a kolostor
elhagyásakor megszegte esküjét, talán semmit sem veszített volna,
ha ő is eszik húst, de mégsem tette. Már a puszta gondolatot is
undorítónak találta, ezért Sorak belső törzse a tábortól távol ölte
meg és fogyasztotta el a zsákmányt. Ryana elfintorodott, amikor
maga elé képzelte Sorakot, ahogy egy darab nyers, még forró, véres
húst marcangol, és elhatározta, ő mindenképpen vegetáriánus fog
maradni.
Már majdnem hajnalodott, araikor a Csavargó visszatért. Olyan
nesztelenül mozgott, hogy az éles villichi érzékszervekkel
rendelkező Ryana csak akkor hallotta meg a lépteit, amikor belépett
a tűz fénykörébe, és keresztbe tett lábakkal leült mellé. A Csavargó
lehunyta a szemét, a mellére hajtotta a fejét, és... És egy pillanattal
később Sorak felnézett, és a lányra nézett.
– Jól aludtál? – kérdezte Ryana kissé gúnyosan. Sorak válasz
helyett csak morgott egyet, és felnézett az égre.
– Hajnalodik. – Benyúlt a köpenyébe, és előhúzta az összetekert
írást. Szétbontotta, és újra elolvasta. – „Napkeltekor vesd a
tekercset tűzbe. A Vándor vezessen küldetéseden.”
– Elég egyszerűnek tűnik – mondta Ryana. – Felkapaszkodtunk a
hegyhátra, és tüzet raktunk. Hamarosan mindent megtudunk... Bármi
is legyen az.
 – Elgondolkodtam ezen az utolsó soron – mondta Sorak. – „A
Vándor vezessen küldetéseden.” Szokásos jókívánság, amit annak
szoktak mondani, aki hosszú útra készülődik. Csakhogy itt az „út”
szó helyett „küldetést” írtak.
– Bizonyára tudták, hogy a te utad egy küldetés – vonta meg a
vállát Ryana.
–Lehet mondta Sorak de szöveg többi szava egyszerű és nyílt,
nincs bennük semmi érzelem vagy tisztelet.
Úgy érted, hogy valami egészen másra gondoltak?
– Talán – mondta Sorak. – Mintha a Vándor naplójára utalnának benne.
Amikor elhagytam a kolostort, Dyona nővér nekem adta a saját
példányát.
Sorak kinyitotta a zsákját, beletúrt, és előhúzott egy kicsiny,
egyszerű, bőrkötéses könyvet. A lapokat állatbéllel kötötték
egymáshoz. Nem származhatott a villichiktől, mert ők tekercsekre
jegyezték le a tudásukat.
– Nézd, Dyona írt is hozzá. Egy kis ajándék, amely segít eligazodni utad során.
Nem oly becses fegyver, mint a kardod, de a maga módján nem kevésbé hasznos. Használd
bölcsen. Becses fegyver – ismételte Sorak –, amit bölcsen kell
használnom. Mintha a Titkos Szövetségtől kapott tekercs is erre
utalna.
– Köztudott, hogy a Titkos Szövetség másolatokat készít a
naplóról, és terjeszti – mondta Ryana elgondolkodva. – A könyvet
egyébként betiltották, mert az igazat mondja a Pusztítókról. De
szerinted itt most valami többről van szó, ugye?
– Lehetséges – mondta Sorak. – Már átolvastam, de talán sokkal
figyelmesebb tanulmányozást igényel. Elképzelhető, hogy van
valamilyen rejtett jelentése is.
– Újra felnézett az égre. Egyre világosabb lett. – Egy pillanat, és
felkel a nap. – Újra szétbontotta a tekercset, a tűz fölé tartotta, és
elgondolkodva rábámult.
– Szerinted mi fog történni, ha elégetjük? Ryana megrázta a fejét.
– Nem tudom.
– És ha nem égetjük el?
– Már tudjuk, mi áll benne – mondta a lány. – Semmi értelme sem
lenne, ha megtartanánk.
– Napfelkelte – mondta Sorak. – Mintha ez lenne a legfontosabb.
És ezen a hegyen. A hegyháton.
– Mindent megtettünk, amire utasított minket. Miért tétovázol?
– Mert egy varázslatot tartok a kezemben – mondta Sorak. – Most
már biztosan érzem. Csak azt nem tudom, mit veszítünk, ha
elégetjük.
 – A Titkos Szövetség tagjai Őrzők – emlékeztette a lány –, tehát
pusztító varázslatról szó sem lehet. Ez ellenkezne mindennel,
amiben hisznek.
Sorak bólintott.
– Szerintem is így van. De nekem minden gyanús, ami mágikus.
Nem bízom benne.
– Akkor bízz az ösztöneidben – mondta Ryana. – Bárhogy döntesz,
én egyetértek veled.
Sorak felnézett a lányra, és elmosolyodott.
– Tényleg sajnálom, hogy megszegted a fogadalmadat miattam...
de örülök, hogy eljöttél.
– Napkelte – mondta a lány, ahogy a sötét nap átkandikált a
látóhatár fölött.
– Hát akkor... – mondta Sorak, és a tűzbe ejtette a tekercset.
A tekercs gyorsan barnára színeződött, majd fellángolt, de a lángja
kékre, utána zöldre, végül ismét kékre vált. Szikrák röppentek fel az
elemésztődő tekercsből; szikrák táncoltak a tűz fölött, és egyre
magasabbra szállva örvénylettek a kékeszöld füstben. Mind
gyorsabban és gyorsabban pörögtek, és egy portölcsérhez hasonló
örvényt formáztak, amely egyre nagyobbodva, egyre hosszabra
nyúlva, és egyre gyorsabban forogva lebegett a tábortűz fölött. Az
örvény beszippantotta és magába húzta a tűz lángjait, és mágikus
energiától szikrázva-recsegve szelet kavart, ami belekapott Ryana és
Sorak hajába, és ami port és hamut szórt a szemükbe.
A sziszegő alagút magasan a kihunyó tűz fölé emelkedett, de a
sercegést hirtelen elnyomta egy hang. Egy mély és komoly hang
hallatszott a kékeszöld felhőörvényből. Csak egyetlen szót mondott:
– Nibenay...
A lángoló felhőörvény felemelkedett, végigszáguldott a
hegygerincen, egyre gyorsulva lerohant a sivatag felé, és keleti
irányban, az Ezüst Forrás és a rajta túl levő sivatagos síkság felé
tartva végigörvénylett a kopár mezőn. Ryana és Sorak addig bámult
utána, míg bámulatos sebességgel, kékeszöld fény-nyomot hagyva
maga után beleveszett a messzeségbe, és eltűnt. Csend támadt.
Egy pillanatig mindketten megkövülten bámultak az örvény után.
Végül Sorak törte meg a csendet.
– Hallottad? – kérdezte. Ryana bólintott.
– Egy hang azt mondta, hogy Nibenay. Szerinted a Bölcs szólt
hozzánk?
– Nem tudom – felelte Sorak. – De kelet felé tartott. Nem
délkeletre, amerre a karavánutak futnak, hogy Altarukon és Gulgon
keresztül bevezessenek Nibenayba. Ez keletre, egyenesen keletre
ment, Ezüst Forrás felé, meg azon túl.
 – Akkor ezt az utat kell követnünk – mondta Ryana.
– Igen – bólintott Sorak. – De a Vándor naplója szerint ez az út a
Sziklás Pusztákba visz. Arrafelé nincsenek ösvények, faluk, és
települések, és ami a legrosszabb: víz sincs. Ott semmi sincs, csak
sziklás puszta. Egészen addig, míg elérjük a Határhegységet, amin
át kell vágnunk, ha errefelé haladva Nibenayba akarunk jutni.
Kemény út lesz... és nagyon veszélyes.
– Akkor minél előbb elindulunk, annál hamarabb a végére érünk –
mondta Ryana, és felemelte a hátizsákját, a számszeríját és a botját.
– De mit csinálunk, ha egyszer eljutunk Nibenayba?
– Én is annyit tudok, mint te – mondta Sorak. – De ha
megpróbálunk átkelni a Sziklás Pusztákon, talán sohasem érjük el a
Határhegységet,
– A sivatag egyszer már megpróbált elpusztítani téged, de kudarcot
vallott – mondta Ryana. – Miből gondolod, hogy most sikerülni fog
neki?
Sorak elmosolyodott.
– Nos, talán nem fog, de nem bölcs dolog kihívni magunk ellen a
sorsot. Mindenesetre arra semmi szükség, hogy mind a ketten
vállaljuk ezt a kockázatos utat. Visszatérhetnél Tyrbe, és
csatlakozhatnál egy karavánhoz, hogy a kereskedőúton haladva,
Altarukon és Gulgon keresztül eljuss Nibenayba. Ott aztán
találkozhatunk, és...
– Nem. Együtt megyünk – mondta Ryana ellenkezést nem tűrő
hangon. A vállára vetette a számszeríját, és bedugta a karjait a
hátizsákja pántjaiba. A botját a jobb kezébe fogva elindult a nyugati
lejtőn. Megtett néhány lépést, majd megtorpant, és hátra nézett a
válla fölött.
– Jössz?
Sorak elvigyorodott.
– Vezess, kishúgom.

ELSŐ FEJEZET

Határozott, de kimért léptekkel kelet felé tartot tak. Az Ezüst Forrás

melletti oázis légvonalban hatvan mérföldnyire volt a hegyháton
hagyott táborhelyüktől. Sorak úgy becsülte, két nap alatt megtehetik
az utat, ha naponta nyolc-tíz órát menetelnek. Szabályos
időközönként rövid időre meg-megpihen– hettek, de a tempó nem
tett lehetővé semmit, ami lelassíthatta volna őket.
Ryana tudta, hogy Sorak egyedül sokkal jobb ütemben tudna
haladni, mert elf és félszerzet ősei olyan testet hagytak rá, ami
sokkal megfelelőbb volt a sivatagi meneteléshez. Mivel villichi
volt, Ryana fizikai felépítése túltett a legtöbb emberén, és hála a
kiképzésnek, amit a kolostorban kapott, a kondíciója is remek volt.
Ennek ellenére nem is remélhette, hogy felveheti a versenyt Sorak
természetes szívósságával. A sötét nap a legtöbb utazóból hamar
kiszárította az erőt, de az elfek még a legvadabb athasi nyári
napokon, a legrekkenőbb hőségben is mérföldeket tudtak futni a
sivatagban, méghozzá olyan tempóban, ami szétszaggatta volna
minden ember szívét, aki lépést próbál tartani velük. A félszerzetek
ugyan nem voltak sem olyan termetesek, sem olyan gyorsak, mint az
elfek, de erejük és kitartásuk miatt mégis felvehették volna velük a
versenyt. Sorakban pedig a két faj legkedvezőbb tulajdonságai
keveredtek egymással.
Ahogy Ryana megemlítette, a sivatag egyszer már valóban el akarta
nyelni Sorakot, de kudarcot vallott. Ha egy embergyereket hagynak
magára a sivatagban a legjobb esetben is csak néhány óráig maradt
volna életben. Sorak azonban napokig bírta élelem és víz nélkül,
míg végül megmentették. Hosszú idő eltelt már azóta, hogy Sorak
utoljára látta a sivatagot, amely most ámulatba ejtette a zordságával.
Sorak mindig a Zengőhegyre gondolt úgy, mint otthonára, ám mégis
a sivatag volt az a hely, ahol született – és ahol kis híján elpusztult.
Bár Ryana mellette lépkedett, Sorak nem szólalt meg, és úgy tett,
mintha észre sem venné a jelenlétét. Ryana tudta, a jelekből
felismerte, hogy mi történik: Sorak a belső törzsével beszélgetett.
Ilyenkor mindig szórakozottnak tűnt, és úgy viselkedett, mintha
legalább egymillió mérföld távolságban járna. Az arckifejezése
közömbös maradt, de valahogy mégis valami furcsa figyelemről
tanúskodott. Ryana tudta, ha megszólítaná, Sorak meghallaná –
vagyis inkább a Figyelő hallaná meg, és ő irányítaná Sorak
figyelmét a külső hangforrás felé. Ryana azonban csendben maradt,
mert nem akarta félbeszakítani azt a beszélgetést, amit ő nem
hallhatott.
Amióta ismerte Sorakot – majdnem az élete kezdete óta –, Ryana
sokszor eltűnődött, mit érezhet a fiú, hogy ilyen sok, különböző
személyiség lakozik benne. Elég furcsa és ámulatba ejtő társaság
volt. Némelyiküket Ryana is elég jól ismerte, másokról alig tudott
valamit, és voltak olyanok is, akiknek még csak a létezését sem
sejtette. Sorak elmondta neki, hogy legalább tucatnyi személyiség él
benne. Ryana csak kilencet ismert.
Az egyik a Csavargó volt, aki akkor érezte jól magát, amikor a
hegyek erdeiben kószálhatott, és vadászhatott. Nem nagyon kedvelte
a várost, és csupán néhányszor jött elő, amikor Sorak Tyrben
tartózkodott. Amikor gyermekkorukban Ryana és Sorak a Zengő–
hegy erdeiben kószált, mindig a Csavargó volt a fiú tudatának
előterében. A Csavargó erős és szótlan volt. Ryana tudomása szerint
Sorak egész belső törzséből csupán a Lírikussal érintkezett, akinek
játékossága és gyermeki naívsága kompenzálta az ő zord
gyakorlatiasságát.
Ryana már többször találkozott a Lírikussal, de gyermekkorában
jobban kedvelte, mint mostanában. Miközben ő és Sorak felnőtt, a
Lírikus megőrizte gyermeki természetét. Amikor ő jött elő, általában
megcsodált valami vadvirágot, vagy eljátszott egy dallamocskát a
furulyán, amit Sorak a zsákjában tartott. A hangszer kék pagafából
készült, és körülbelül olyan hosszú volt mint Sorak karja. Sorak
nem tudott játszani rajta, ám a Lírikus bármilyen zeneszerszámot
képes volt megszólaltatni, ami a keze ügyébe került. Ryanának
fogalma sem volt róla, hogy a Lírikus mennyi idős lehet, de a jelek
szerint akkor „születhetett”, amikor Sorak a kolostorba került.
Ryana úgy gondolta, korábban azért nem létezett, mert Sorak
elfojtotta magában ezeket a hajlamokat. Gyermekkora első évei
borzasztóak lehettek. Ryana elképzelni sem tudta, hogy milyen
emlékek buknának elő Sorakból, ha esetleg mégis sikerülne
visszaemlékeznie.
Ezt különben Eyron sem tudta elképzelni. Ha a Lírikus volt a
Sorakban lakozó gyermek, akkor Eyron volt a megviselt és cinikus
felnőtt, aki mindig számításba vette a többiek valamennyi
cselekedetének következményeit. Amikor Soraknak meg kellett
tennie valamit, Eyron általában három vagy négy ellenérvvel is elő
tudott állni. Sorak küldetése is ilyen volt.
Eyron amellett érvelt, hogy Sorak ne akarjon megtudni semmit a
múltjáról. Mire jó, kérdezte, ha Sorak megtudja, melyik törzsből
származik? A legjobb esetben arra, hogy tudni fogja, melyik törzs
vetette ki magából. Mi haszna lenne abból, ha megtudná, hogy kik
voltak a szülei? Az egyik elf volt; a másik félszerzet. Miért akar
Sorak megtudni ennél többet? Miért nem jó, kérdezte Eyron, ha
Sorak sohasem ismeri meg születésének körülményeit? Lehet, hogy
a szülei találkoztak, egymásba szerettek, és hitük, meg fajuk és
törzsük valamennyi konvencióját elvetve gyermeket nemzettek. Ha
valóban ez történt, akkor valószínű, hogy mindkettejüket száműzték,
vagy talán még valami ennél is rosszabb történt velük. Az is
elképzelhető volt, hogy Sorak anyját a törzset ért támadás során
erőszakolták meg, és így Sorak nem csupán egy nem kívánt gyermek
volt, de egyben az anyja és az egész törzs szégyenbélyege. Bármi is
az igazság, állította Eyron, semmi haszon sem származhat a
megismeréséből. Sorak elhagyta a kolostort, és új életet kezdett.
Egyedül ő dönthette el, milyen életformát választ magának.
Sorak ezzel nem értett egyet, mert hitte, hogy addig nem találhatja
meg életének célját, amíg nem tudja meg, valójában ki ő, és hogy
honnan jött. Még ha úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a múltat,
akkor is szerette volna megtudni, hogy mitől válik meg.
Amikor Sorak elmesélte Ryanának ezt a beszélgetést, a lány
megértette, hogy Sorak bizonyos értelemben önmagával vitatkozott.
Két különböző személyiség közdött benne az igazáért, de közben
valahogy mégis egyazon személyiség különböző aspektusai kerültek
ellentmondásba egymással. Sorak esetében ez a két aspektus két
különböző lényként jelent meg. Az Oltalmazó jó példa volt erre: ő
foglalta magába
Sorak empatikus és védelmező aspektusait, amelyek olyan anyai
személyiséget hoztak létre, aminek nem csupán a törzs védelmezése,
de a tagok közötti egyensúly fenntartása volt a feladata.
Amikor elolvasta a két többlényegű villichi papnő feljegyzéseit,
Ryana megtudta, hogy nem magától értetődő dolog, hogy a
különböző személyiségek együttműködnek. Éppen ellenkezőleg:
mindkét nő arról írt, hogy fiatalabb korukban, amikor még nem
értették meg egészen a saját állapotukat, mind a ketten gyakran
tapasztaltak „kieséseket” – ahogy azokat a néhány óráig, vagy
néhány napig tartó periódusokat nevezték, melyekre utólag
képtelenek voltak visszaemlékezni. Ilyenkor valamelyik másik
személyiségük vette át a közös test irányítását, és sokszor
előfordult, hogy egészen másképp viselkedett, mint az elsődleges
személyiség. Először egyik papnő sem tudott arról, hogy több
személyiségük van. Később rájöttek, hogy valamennyi
személyiségük ismeri az elsődlegest, de egymást már nem
feltétlenül. A villichi papnők szerint nagyon zavaró és félelmetes
volt így élni.
A nevelés, amit a villichi kolostorban kaptak, képessé tette őket –
és Sorakot is – arra, hogy felfogják, több személyiség lakik bennük,
és hogy mindegyikkel kapcsolatba kerüljenek. Az Út szellemében
végzett nevelés és kiképzés nem csupán a józan eszüket mentette
meg, de új lehetőségeket nyitott meg előttük, hogy teljes és
produktív életet élhessenek.
Sorak esetében az Oltalmazó volt az, aki először előbukkant, és
közvetítőként szolgált a fiú és a belső törzs között. Telepata volt, és
képes volt a telekinézis végrehajtására is, pedig Sorak a jelek
szerint nem rendelkezett pszionikus képességekkel.
A tanulmányai során ez rengeteg csalódást okozott a fiúnak, de
amikor már elviselhetetlenül gyötrődött, az Oltalmazó mindig
megjelent, és segített rajta. Ezt elsőként Varanna úrnő fedezte fel, és
ő volt az, aki rábírta az Oltalmazót, hogy nyíltan jelenjen meg, mert
Sorak érdekeit nem azzal szolgálja a legjobban, ha eltitkolja előle a
valóságot önmagáról. Sorak számára ez volt a fordulópont.
Mivel az Oltalmazó mindig Sorak hangján szólalt meg, Ryana
sohasem gyanította, hogy nőnemű. Csak akkor tudta meg az igazat,
amikor elmondta Soraknak, hogy kívánja. Ekkor derült ki az is,
hogy Sorak személyiségei között még legalább kettő nőnemű – az
egyik a Figyelő, aki sohasem aludt, és csak ritkán szólt, s másik
pedig Kivara, a csintalan, kíváncsi és nyíltan kacér fiatal leány.
Ryana sohasem beszélt a Figyelővel, aki egyszer sem mutatkozott
meg nyíltan, és Kivarával sem találkozott. Amikor az Oltalmazó
került előtérbe, általában úgy jelent meg, hogy Sorak
személyiségében és viselkedésében nem történt látható változás.
Sorak szavaiból viszont az derült ki, hogy Kivara nem lenne ennyire
tapintatos. Ryana el sem tudta képzelni, hogy Kivara valójában
milyen, de az igazat megvallva nem is nagyon akarta megismerni.
Ryana még hármat ismert Sorak személyiségei közül – vagyis
inkább a személyiségek közül, amelyek Sorakot birtokolták. Az
egyik a Rikoltó volt, a vadállati lény, amely képes volt
kommunikálni az állatokkal, a másik pedig az Árnyék, egy sötét,
zord és félelmetes, Sorak tudatalattijában fészkelő lény, amely csak
akkor bukkant elő, amikor a belső törzset életveszély fenyegette.
Végül aztán ott volt Kether, aki a legrejtélyesebb volt Sorak
bonyolult személyiségei között.
Ryana csak egyszer találkozott Ketherrel, bár Sorakkal többször is
beszélt a különös lényről. Akkor, amikor látta, Kether szinte
mágikus erőről tett tanúbizonyságot – bár valószínűleg csupán
pszionikus hatalmát mutatta meg, mert Sorak sohasem tanult mágiát.
Igaz, ez csupán egy logikus magyarázat volt, és Ryana egyáltalán
nem volt biztos abban, hogy a logika számít valamit, amikor
Ketherről van szó. Még maga Sorak sem nagyon tudta, mihez
kezdjen Ketherrel.
– A többiektől eltérően Kether valójában nem tagja a belső
törzsnek – felelte egyszer Sorak, amikor Ryana a misztikus lényről
faggatózott. Sorak idegesnek látszott, és megpróbálta elmagyarázni
azt a keveset, amit erről a különös, éteri személyiségről tudott. –
Legalábbis úgy tűnik, hogy nem az. A többiek ismerik őt, de nem
kommunikálnak vele, és azt sem tudják, honnan jön.
 – Úgy beszélsz róla, mintha nem belőled, hanem valahonnan kívülről
jönne – mondta Ryana.
– Igen, tudom. És úgy tűnik, ez így is van.
– De... Nem értem. Hogy lehet ez? Hogyan lehetséges ilyesmi?
– Egyszerűen nem tudom – felelte Sorak, és megvonta a vállát. –
Szeretném jobban elmagyarázni, de képtelen vagyok rá. Kether jött
elő, amikor a sivatagban haldokoltam, és ő bocsátott ki magából
olyan erős pszionikus hívást, hogy még a Sárkányfog tetején álló
Idős Al'Kalit is elérte. Sem én, de még a többiek sem lettek volna
képesek erre. Nekünk nincs ilyen erőnk. Varanna úrnő mindig azt
hitte, hogy ez az energia bennem van, de azt hiszem, inkább
Ketheré, és én pusztán csak közvetítem, amikor időnként kitör
belőle. Kether messze a legerősebb közöttünk; még az Árnyéknál is
sokkal erősebb, de valójában nem tartozik közénk. Őt nem érzem úgy
magamban, mint a többieket.
– Talán azért nem érzed, mert a tudatod alatt rejtőzik, mint az a
gyermeki mag, amiről már beszéltél – mondta Ryana.
– Lehetséges – felelte Sorak. – Bár a gyermeki magot érzem, igaz
elég gyengén. A többieket, a mélyen eltemetetteket is érzem, azokat,
akik nem jönnek elő... vagyis eddig még nem jöttek elő. Érzem a
jelenlétüket. Az Oltalmazón keresztül érzem őket. De Kether... Ő
egy egészen más, kimondhatatlan érzést vált ki bennem.
– Azért próbáld megmagyarázni.
– Olyan... – Sorak megrázta a fejét. – Nem tudom, képes vagyok-e
pontosan leírni... Valami átható melegséget érzek, ami az egész
testemben szétterjed, és... szédülök... habár nem ez rá a
legmegfelelőbb szó. Olyan könnyű, szédítő érzés, mintha valami
nagy magasságból zuhannék alá... Azután egyszerűen csak eltűnök.
Amikor visszatérek, még mindig érzem a nagy melegséget, ami egy
ideig még megmarad, de fokozatosan megszűnik. Általában még arra
sem emlékszem, hogy Kether mennyi időre költözött belém.
– Amikor a többiekről beszélsz – mondta Ryana –, egyszerűen csak
az mondod, hogy „előjönnek” Ám amikor Kethert emlegeted, mindig
arról beszélsz, hogy „beléd költözött”
– Igen, pontosan ezt érzem. Olyan, mintha Kether nem belőlem
kerülne felszínre, hanem... mintha valahogy leereszkedne rám.
– De honnan?
– Bárcsak tudnám! Talán a szellemvilágból.
– Tehát úgy gondolod, hogy Kether egy démoni
– Nem, démonok csak a legendákban vannak. Tudjuk, hogy
valójában nem léteznek. Viszont azt is tudjuk, hogy szellemek
vannak. Minden élőlény magját ők mozgatják. Az Út arra tanít
minket, hogy a szellem valójában sohasem hal meg, hogy túléli a
test halálát, és egyesül a mindenség magasabbrendű életerejével.
Azt tanultuk, hogy az elementálok csak a szellem alacsonyabb fokú
megnyilvánulásai, fizikai síkhoz kötött természeti
megnyilvánulások. De a magasabbrendű szellemek egy másik,
magasabb síkon léteznek, ott, ahová mi nem tudunk eljutni, mert a
saját lelkünk képtelen felemelkedni odáig.
– Úgy gondolod, hogy Kether egy olyan szellem, ami rajtad
keresztül megtalálta a magasabb síkokhoz vezető utat?
– Lehetséges. Ezt nem tudhatom. Csak annyit tudok, hogy Kethert
körbelengi a jóság, a béke és az erő nyugalma. És valahogy úgy
tűnik, hogy nem az én részem, inkább egy jóindulatú látogató, egy
külső erő. Nem ismerem őt, de nem is félek tőle. Amikor
belémköltözik, mintha elaludnék, és amikor felébredek, mindig
végtelen nyugalmat, békességet és erőt érzek. Ennél jobban nem
tudom megmagyarázni. Bárcsak megtehetném!
Majdnem életem kezdete óta ismerem, gondolta Ryana, de mégis,
bizonyos szempontból egyáltalán nem ismerem. Tulajdonképpen ő
sem ismeri magát teljesen...
– Min töröd a fejed? – Sorak kérdése visszarántotta a lányt a
merengéséből a jelenbe.
Ryana elmosolyodott.
– Nem tudod kiolvasni a gondolataimat?
– Az Oltalmazó a telepatánk – felelte a fiú szelíden –, de csak
akkor olvasna a gondolataidban, ha engedélyt adsz rá. Legalábbis
azt hiszem, másképp nem tenné meg.
– Úgy érted, nem vagy biztos benne?
– Ha ő úgy érzi, hogy a törzs érdekében fontos, akkor valószínűleg
megtenné. Viszont nekem még akkor sem számolna be róla – mondta
Sorak.
– Nem félek attól, hogy az Oltalmazó olvas a gondolataimban.
Előtted nincs rejtegetnivalóm – mondta Ryana. – Egyikőtök elől
sincs. Különben éppen azon tűnődtem, hogy tíz éve vagyunk együtt,
de még mindig alig ismerlek.
– Lehetséges, mert bizonyos szempontból még én sem ismerem
igazán önmagam – felelte Sorak.
– Ez is eszembe jutott – mondta Ryana. – Lehet, hogy mégis
kifürkészted a gondolataimat?
– Megmondtam, tudatosan sohasem tennék...
– Csak tréfáltam, Sorak.
– Ah. Értem.
– Meg kellene kérned a Lírikust, hogy adja kölcsön a
humorérzékét. Te mindig mindent túl komolyan veszel.
Ryana ezt is csak tréfának szánta, ám Sorak úgy bólintott, mintha
ezt is komolyan venné.
– Úgy érzem, valamennyiünk humorérzékét a Lírikus és Kivara
birtokolja. Meg persze Eyron, bár az ő humora egy kissé fanyar. Én
sohasem tudtam eldönteni, hogy az emberek mikor tréfálkoznak
velem, és mikor nem. Még akkor sem, ha te teszed. Valahogy...
alkalmatlan vagyok az ilyesmire.
Önálló életet élnek az alkotórészeid, gondolta Ryana szomorkásan,
amelyeknek egy összetett személyiséget kellene alkotniuk. Fiatalabb
korukban gyakran tréfálkozott Sorakkal, aki ilyen tekintetben
mindig könnyű célpont volt. Ryana eltűnődött: az lenne jobb, ha a
mókáit megtartaná a Lírikusnak, aki időnként már fárasztó volt,
mert hiányzott belőle minden komolyság, vagy ha megpróbálna
segíteni Soraknak, hogy kifejlessze saját személyisége vidámabb
oldalát.
– Én még sohasem éreztem, hogy bármire alkalmatlan lennél –
mondta Ryana. – Csak más vagy. – Felsóhajtott. – Különös. Amikor
fiatalabbak voltunk, egyszerűen elfogadtalak olyannak, amilyen
vagy. Most viszont már sokkal nehezebben értelek meg téged...
titeket. Ha már korábban megpróbáltalak volna megérteni benneteket,
talán nem üldöztelek volna el.
Sorak összeráncolta a homlokát.
– Azt hiszed, hogy miattad hagytam el a kolostort? – Megrázta a
fejét. – Megvoltak a saját okaim a távozásra.
– Őszintén ki mered jelenteni, hogy én nem voltam az okok
között? – kérdezte Ryana nyíltan.
Sorak egy pillanatig habozott, majd válaszolt:
– Nem. Ezt nem.
– Ennyit az elfek kétszínűségéről – mondta a lány.
– Csak részben vagyok elf – felelte Sorak, majd amikor rájött,
hogy Ryana csak heccelődött, elmosolyodott. – Megvoltak a saját
okaim a távozásra, de azért is el akartam jönni onnan, hogy ne
legyek többé az érzelmi zavaraid forrása.
– Ezért inkább elindultál, és egy még nagyobb érzelmi zavart
okoztál – mondta Ryana könnyedén. – Értem. Tehát ez az
elfszerzetek logikája.
Sorak bosszúsan a lányra nézett.
– Egész úton szenvednem kell majd a csípős megjegyzéseidtől?
– Talán csak egy részén – felelte a lány. Felemelte a kezét, és
félarasznyira szétnyitotta a mutató- meg a hüvelykujját. – Egy kis
részén.
– Majdnem olyan szörnyű vagy, mint a Lírikus.
 – Nos, ha sértegetni akarsz, akkor talán jobb lenne, ha
visszahúzódnál, és előtérbe engednéd Eyront vagy az Oltalmazót.
Valószínű, hogy mind a kettejükkel sokkal élvezetesebben el tudnék
társalogni.
– Ebben nem értünk egyet – felelte Sorak, de teljesen más hangon
beszélt, mint addig. Ez a hang élesebb volt, kissé gúnyos és száraz.
Ryana rájött, nem Sorak szólt hozzá, hanem Eyron. Sorak ismét
komolyan vette a kérését. A jelek szerint úgy érezte, hogy Ryana
haragszik rá, ezért valóban visszahúzódott, és hagyta, hogy Eyron a
felszínre bukjon.
Valahogy mintha a teste is megváltozott volna. Egyenes háta egy
kissé meghajlott, széles vállai előrébb görnyedtek. A lépései
megrövidültek, és keményebben koppantottá a földhöz a sarkait –
úgy járt, mint egy középkorú férfi. Egy felületes szemlélő ebből
semmit sem vett volna észre, ám Ryana villichi volt, és már régen
hozzászokott Sorak testtartásának és viselkedésének változásaihoz.
Akkor is felismerte volna Eyront, ha az nem szólal meg.
– Csak egy kicsit tréfálkoztam Sorakkal – magyarázta a lány. Nem
akartam megbántani.
– Tudom – felelte Eyron.
– Tudom, hogy tudod mondta Ryana. – Szeretném, ha Soraknak is
elmondanád. Nem mondtam komolyan, hogy menjen el, csak azt
szerettem volna, ha nem ennyire komor és komoly.
– Ő mindig komor és komoly lesz mondta Eyron. – Annyira komor
és komoly, hogy már szinte fáj. Nem fogod megváltoztatni őt,
Ryana. Hagyd bekén.
– Komolyan ezt szeretnéd, ugye? kérdezte a lány megbántottan. –
Akkor valamennyien nagyobb biztonságban lennétek!
– Biztonságban? – ismételte Eyron. – Talán azt hiszed, hogy
veszélyt jelentesz ránk?
– Nem egészen így értettem – mondta Ryana.
– Nem? Akkor hogy értetted?
– Miért vagy mindig ilyen kötekedő?
– Mert éppúgy élvezem, ha időnként vitatkozhatom egy kicsit,
ahogy te is élvezed, hogy újra és újra kigúnyolod Sorakot. Mellesleg
az köztünk a különbség, hogy én élvezem az élénk vitákat, te pedig
azért ugratod Sorakot, mert tudod, hogy úgyis reménytelen, hogy
értse, mit miért mondasz.
– Ez nem igaz! – tiltakozott a lány.
– Nem? Akkor miért van az, hogy velem sohasem próbálkozol?
Miért? Kíváncsi lennék rá.
– Mert a tréfálkozás játékos időtöltés, a te humorod pedig keserű.
 – Ó, szóval te játékos humorra vágysz? Ebben az esetben előhívom
neked a Lírikust.
– Nem, várj...
– Miért? Azt hittem, ezt akarod?
– Ne tekerd ki a szavaimat!
– Én pusztán megpróbálom kihámozni belőlük, hogy mire gondolsz
– felelte Eyron szárazon. – Előttem sohasem sziporkáztatod az
elmédet, mert tudod, hogy bennem méltó ellenfélre akadnál, és mert
rám nem haragszol úgy, mint Sorakra.
A lány megtorpant, annyira megdöbbent Eyron szavaitól.
– Tessék?
Eyron visszanézett rá.
– Most meglepődtél? Úgy tűnik, hogy te még annyira sem vagy
tisztában önmagaddal, mint Sorak.
– Miről beszélsz? Én szeretem Sorakot! Nem haragszom rá! Ezt ő is
tudja! Valamennyien tudjátok!
– Igazán? – kérdezte Eyron egy száraz grimasszal. – Az igazat
megvallva a Lírikus tudja, hogy szereted Sorakot, mert hallotta,
hogy kijelentetted, de ő maga semmit sem érez belőle. A Csavargó
vagy tudja, vagy nem. Teljesen mindegy. A Rikoltó? A Rikoltó
valószínűleg megértené a párosodás tényét, de a szerelem
összetettebb részeit már nem. A Figyelő mindent tud és mindent
megért, de mivel nő, kényelmetlen helyzetbe hozza egy másik nő
szerelme. Kivara is nő, de ő már sokkal érdeklődőbb. Igaz, az ő
érdeklődésének több köze van az érzékiséghez, mint a szívhez. Az
Árnyék és a szerelem? Mint az éjszaka és a nappal. Az Oltalmazó
tudja, hogy szereted Sorakot, de azt hiszem, egyetértene velem
abban, hogy haragszol is rá. Ami pedig Kethert illeti... Nos, az ő
nevében inkább nem nyilatkozom, mivel nem ereszkedik le hozzám,
és nem áll szóba velem. Ennek ellenére tény, hogy a Sorak iránt
érzett szereteted alatt ott parázslik a harag, de nincs benned elég
bátorság és őszinteség ahhoz, hogy ezt bevalld magadnak.
– Ez képtelenség! mondta Ryana dühösen. – Ha haragszom
valakire, akkor te vagy az, amiért mindig mindennel vitatkozol!
– Éppen ellenkezőleg. Pontosan ez az, amiért nem haragszol rám –
mondta Eyron. – Hagyom, hogy levezesd rajtam a dühödet.
Mélyen, legbelül haragszol Sorakra, de nem mutatod. Még
magadnak sem vallod be, de ez a helyzet.
– Azt hittem, az Oltalmazó a telepata közöttetek – mondta Ryana
keserűen. – Vagy te is kifejlesztetted magadban ezt a
képességet?
– Ahhoz, hogy lássam, mit érzel, nem kell telepatának lennem
mondta Eyron. – Az Oltalmazó egyszer önzőnek nevezett téged.
Nos, az vagy. Nem mondom, hogy ez rossz dolog, de azzal, hogy
nem vallod be önmagadnak, hogy a dühöd és a haragod a saját önző
vágyaidból fakad, csak rontasz a dolgokon. De talán jobban
szeretnéd, ha az ezt az Oltalmazóval beszélhetnéd meg. Talán
komolyabban vennéd, ha egy másik nőtől hallanád.
– Nem, te kezdted el, te is fejezd be – mondta Ryana. – Folytasd.
Magyarázd el, hogy az önző vágyaim miért kényszerítettek arra,
hogy Sorak kedvéért megszegjem a fogadalmamat, és magam mögött
hagyjak mindent, amit ismertem és szerettem!
– Ó, kérlek – mondta Eyron. – Te semmit sem Sorak kedvéért
tettél. Amit tettél, azt a saját kedvedért tetted, mert meg akartad
tenni. Lehet, hogy villichinek születtél, Ryana, de sohasem bírtál a
kolostor falai között élni. Mindig arról álmodoztál, hogy a
külvilágban kalandozol.
– Azért hagytam el a kolostort, mert Sorakkal akartam maradni!
– Pontosan – mondta Eyron. – Mert Sorakkal akartál maradni. És
mivel Sorak elment, neked sem volt több okod a maradásra. Csak
olyan dolgokat áldoztál fel az ő érdekében, amiről különben is
örömmel lemondt á l volna.
– Hát... Ha ez igaz, és ha tényleg csak azt tettem, amit akartam,
akkor mi okom lenne rá, hogy haragudjak Sorakra?
– Mert akarod őt, de mégsem kaphatod meg – mondta Eyron
nyíltan.
Annak ellenére, hogy évek óta ismerte, és tanúja volt
személyiségei kifejlődésének, Ryana számára furcsa volt ilyen
szavakat hallani Sorak szájából, tudta jól, hogy Eyron szólt hozzá,
és nem Sorak, de Sorak arcát látta, és még akkor is az ő hangját
hallotta, ha a hanglejtés egy kicsit más volt.
– Ezt már elintéztem vele – mondta Ryana, és elfordult. Nehéz volt
Sorak szemébe nézni. Ez most Eyron tekintete, emlékeztette rá
magát, de mégis Sorak szemei.
– Igazán?
– Ti is ott voltatok, amikor megbeszéltük, nem?
– Ha valamiről beszélnek, az attól még nincs elintézve – felelte
Eyron. – Sorakkal együtt nőttél fel, és hiába tudtad, hogy
többlényegű, belészerettél. Azt hitted, hogy így is el tudod majd
fogadni. Egészen addig ebben bíztál, amíg kikényszerítetted
Sorakból a választ, és amíg elmondta neked, hogy sohasem lehet a
tiéd, mert hárman közülünk nőneműek. Ez olyan megrázkódtatás
volt a számodra, amiért Sorak önmagát okolja, pusztán mert el
kellett mondania neked. Ebben gyökerezik a te haragod, Ryana.
Soraknak el kellett mondania az igazat. Hosszú éveken át még nem is
gyanítottad, hogy mi a valós helyzet, mert ő titkolta előled.
 Ryana kénytelen volt beismerni magának, hogy tényleg így van.
Azzal áltatta önmagát, hogy megértette a dolgot; talán valóban meg
is értette, de ennek ellenére dühös volt, és úgy érezte, Sorak
becsapta.
– Soha semmit nem titkoltam előle – mondta, és a lábaira meredt.
– Bármit odaadtam volna neki, bármit megtettem volna érte, csak
kérnie kellett volna. Ő mégis eltitkolt előlem valamit. Nem mondta
el, hogy tulajdonképpen ki, hogy mi ő. Ha tudtam volna, talán
minden másként lenne. Nem hagytam volna, hogy megerősödjenek a
reményeim és a vágyaim... Miért, Eyron? Miért nem mondta el
hamarabb?
– Arra még nem gondoltál, hogy esetleg félt? – kérdezte Eyron.
A lány meglepetten felnézett Sorak arcába, Sorak szemeibe – és
tudta, hogy nem Sorak pillant vissza rá.
– Félt? Ő soha semmitől sem félt. Miért félt volna tőlem?
– Mert férfi, mert fiatal, és mert a fiatal férfiak tele vannak
bizonytalansággal, és olyan érzésekkel, amelyeket nem egészen
tudnak megérteni – felelte Eyron. – Természetesen tapasztalatból
beszélek. Én is osztozom Sorak kétségeiben és félelmeiben. Hogyan
is kerülhetném el?
– Miféle kétségekben? Miféle félelmekben?
– Kételkedik önmagában és a személyiségében – mondta Eyron. –
És fél, hogy nőnemű aspektusai miatt kevésbé tartod férfinak.
– De ez képtelenség!
– Viszont igaz. Sorak szeret téged, Ryana, de sohasem szeretkezhet
veled, mert nőnemű személyiségei ezt sohasem fogadnák el. Talán
azt hiszed, hogy ő nem szenved ettől?
– Nem jobban, mint én – felelte a lány, és kíváncsian Eyronra
nézett. – És veled mi a helyzet, Eyron? Arról még nem beszéltél,
hogy te mit érzel irántam.
– Én barátként gondolok rád – mondta Eyron. – Nagyon közeli
barátként. Az egyetlen barátomként.
– Tessék? Ezek szerint a többiek közül senki sem...
– Ó, nem úgy értettem – mondta Eyron. – Az más. Úgy értettem,
hogy te vagy az egyetlen barátom a törzsön kívül. A jelek szerint
nem barátkozom valami könnyen.
– Te is elleneznéd, hogy Sorak szeretője legyek?
– Természetesen nem. Férfi vagyok, és a barátomnak tekintelek.
Nem mondhatnám, hogy szerelmes vagyok beléd, de kedvellek. Ha
egyedül én döntenék... meg persze Sorak... Nem tiltakoznék.
Szerintem éppen egymáshoz illetek. Ám sajnos mások véleményét is
figyelembe kell vennünk.
 – Igen, tudom. Mindenesetre köszönöm az őszinteségedet. És a
jószándékodat is.
– Ó, ez sokkal több, mint jószándék, Ryana – mondta Eyron. –
Nagyon kedvellek. Nem ismerlek olyan jól, mint Sorak. Egyikünk
sem ismer annyira, mint ő, kivéve talán az Oltalmazót. Bevallom,
nem vagyok igazán alkalmas a szerelemre, de azt hiszem, meg
tudnám tanulni, hogy Sorakkal együtt hogyan szeresselek.
– Örülök, hogy ezt mondod.
– Nos, talán ezek után már nem tartasz annyira kibírhatatlannak –
mondta Eyron.
A lány elmosolyodott.
– Talán nem. De időnként...
– Időnként a legszívesebben megfojtanál – fejezte be a mondatot
Eyron.
– Azt azért mégsem – mondta a lány. – Csak egy kicsit
megszorongatnálak.
– Hálás vagyok, hogy nem teszed. Nem nagyon értek a harchoz.
– Eyron megijedt egy nőtől! Eyron fél egy nőtől!
– Hallgass, Lírikus! – mondta Eyron bosszúsan.
– Hi-hi-hi-hi!
Ryanából kitört a nevetés, ahogy meglátta a Sorak arcán
végigvibráló gyors változást. Az egyik pillanatban még Eyron volt,
a kissé öntelt, kimért felnőtt, ám a következőben már
átváltozott a Lírikussá, az életvidám gyerekké. Az
arckifejezése, a mozdulatai, a testtartása, egyszóval
mindene átalakult és visszaváltozott, annek megfelelően, ahogy a
két személyiség felváltva a felszínre bukkant belőle.
– Örülök, hogy mókásnak tartod – mondta Eyron morcosan.
– Hi-hi-hi-hi-hi! – vihogott a Lírikus magas, dallamos hangon.
– Lírikus, kérlek! – mondta Ryana. – Éppen beszélgettünk
Eyronnal. Nem szép dolog közbeszólni, amikor két felnőtt
társalog...
– Ó, jóó-óól van... – mondta a Lírikus megszeppenten.
– Rám sohasem hallgat annyira, mint rád – mondta Eyron, ahogy
Sorak arcáról eltűntek a Lírikus pajkos vonásai, és újra az ő bosszús
tekintete került előtérbe.
– Mert te türelmetlen vagy vele – mondta Ryana mosolyogva. – A
gyerekek mindig felismerik a felnőttek gyenge pontjait, és gyorsan
kihasználják az alkalmat, hogy kigúnyolhassák őket.
– Csak azért vagyok vele türelmetlen, mert örömét leli a
bosszantásomban – mondta Eyron.
 – Azért csinálja, hogy magára vonja a figyelmedet – felelte Ryana.
– Ha többet foglalkoznál vele, nem tartaná ennyire fontosnak, hogy
provokáljon.
– A nők jobban értenek az ilyesmihez – mondta Eyron.
– Lehet. De a férfiak is éppen olyan jól elboldogulnak a
gyerekekkel, ha időt szánnak rá, hogy megtanulják, hogyan tegyék –
mondta Ryana. – A legtöbb felnőtt túl könnyen elfelejti, hogy
milyen volt gyereknek lenni.
– Soraknak volt gyerekkora – mondta Eyron. – Nekem nem.
Ryana felsóhajtott.
– Van néhány veled kapcsolatos dolog, amit sohasem fogok
megérteni – mondta csüggedten.
– Néha jobb egyszerűen elfogadni a dolgokat, mint megérteni –
felelte Eyron.
– Pedig mindent megteszek, hogy megértselek...
Miközben továbbmentek, egy ideig még beszélgettek, így
gyorsabban telt az idő, de Eyron hamar kifáradt, és visszamerült,
hogy utat engedjen a felbukkanni szándékozó Oltalmazónak. Az
Oltalmazó bizonyos tekintetben egész végig jelen volt. A
Figyelőhöz hasonlóan ő is a felszín közelében lakozott, és még
akkor is előtérben volt, amikor mások jöttek elő. Ahogy a neve is
elárulta, elsődleges feladata a törzs védelmezése volt. Erős,
anyaszerű jellem volt, időnként direkt módon kapcsolatba lépett a
többiekkel, néha passzív maradt, de mindig jelen volt, és
megteremtette a belső törzs összhangját. Amikor,ő manifesztálódott,
másodlagos személyiségként Sorak is jelen volt, és ha akart,
beszélhetett, vagy ha ahhoz volt kedve, némán figyelhette, ahogy az
Oltalmazó kommunikált Ryanával.
Attól függően, hogy ki volt éppen jelen, a helyzet mindig más volt.
Ha a Lírikus, az Oltalmazó, vagy a Rikoltó került előtérbe, Sorak is
jelen lehetett; ám ha Eyron, a Csavargó, vagy többi személyiség
közül valamelyik bukkant elő, Sorak általában eltűnt. Ilyenkor
belemerült a saját tudatalattijába, és csak annyit tudott a többiek
által művelt dolgokról, amennyit az Oltalmazó a tudomására hozott.
Kivara okozta a legtöbb problémát, mert Sorak valamennyi
személyisége közül ő volt a legzabolátlanabb, és a
legkiszámíthatatlanabb, és majdnem mindig összetűzésbe került a
fiúval. Sorak egyszer elmagyarázta Ry– anának, hogy Kivara sokkal
többször szeretett volna felbukkanni, ám az Oltalmazó kordában
tartotta. Az
Oltalmazó képes volt elnyomni a többi személyiséget, magát
Sorakot is. Csupán Kethert és az Árnyékot nem tudta irányítani, de
ők ketten csak nagyon ritkán jelentek meg.
 Ryanának tíz évre volt szüksége ahhoz, hogy többé-kevésbé
megértse azt a bonyolult kapcsolatrendszert, amelyben Sorak belső
törzsének tagjai egymás mellett léteztek. Ryana el tudta képzelni
mit érezhet az, aki először találkozik a fiúval, és megértette, hogy
Sorak miért nem kívánja elmagyarázni különös helyzetét azoknak,
akikkel kapcsolatba került. Az egész csak megrémítette és
összezavarta volna az embereket. Ha nem az Út elvei szerint
nevelik, ő is megijedt volna önmagától. Ryana sokszor eltűnődött,
vajon van-e lehetőség arra, hogy Sorak olyan legyen, mint bárki
más.
– Oltalmazó... – kezdte Ryana. Tudta, az Oltalmazó mindaddig
tiszteletben tartja a gondolatait, amíg nem engedi meg neki, hogy
hozzákapcsolódjon az elméjéhez. – Elgondolkoztam valamin, de
mielőtt beszélnénk róla,szeretnék biztos lenni abban, hogy nem
értesz félre. Nem akarlak megbántani.
– Ilyet rólad nem is feltételeznék – felelte az Oltalmazó. – Beszélj,
és őszintén szólj.
– Szerinted van esélye annak, hogy Sorak valamikor normális lesz?
– Mi az, hogy normális? – kérdezte az Oltalmazó.
– Nos... Tudod hogy értem. Olyan, mint mindenki más.
– Senki sem hasonlít a másikra – felelte az Oltalmazó. – Ami az
egyik ember számára normális, az a másiknak nem az. De azt
hiszem, értem mire gondolsz. Azt szeretnéd megtudni, hogy
elképzelhető–e, hogy Sorak egyszer csak Sorak lesz, és nem egy
egyszemélyes törzs.
– Igen. Nem mintha azt kívánnám, hogy te ne létezz. Vagyis...
Bizonyos értelemben azt hiszem pontosan ezt szeretném, de ezt ne
úgy értsd, hogy ellenséges érzéseket táplálok veled, vagy
bármelyikőtökkel szemben. Csak... Ha más lenne a helyzet...
– Értem – mondta az Oltalmazó. – És szeretném megválaszolni a
kérdésedet, de képtelen vagyok rá. Ez meghaladja a tudásomat.
– Nos... Tegyük fel, hogy megtaláljuk a Bölcset – mondta Ryana –,
és tegyük fel, hogy ő a varázserejével meg tud változtatni bizonyos
dolgokat... Mondjuk hogy Sorak ne legyen többlényegű, csupán
Sorak. Ha ez lehetséges lenne... – Ryana hangja elcsuklott.
– Hogy mi róla a véleményem? – fejezte be az Oltalmazó a
kérdést. – Ha ez lehetséges lenne, gondolom a véleményem attól
függne, hogy hogyan lenne lehetséges.
– Ezt hogy érted?
– Minden attól függ, hogyan lehetne elérni a dolgot, feltéve ha
egyáltalán el lehetne érni – felelte az Oltalmazó. – Képzeld magad
az én helyembe. Képzeld azt, hogy nem egyszerűen Ryana vagy,
hanem csak a lényed egyetlen aspektusa. Képzeld el, hogy
megosztod a testedet és az elmédet más aspektusokkal, olyanokkal,
akik egyenlő mértékben a te részeid, bár teljesen különállóak.
Mondjuk, hogy találsz egy mágust, aki át tud olyanná alakítani,
mint a többi ember. Ugyanolyan leszel, mint a többiek – legalábbis
abban az értelemben, ahogy te most gondolod. Téged talán nem
érdekelne, hogy hogyan lehet ezt végrehajtani? Ha ez a bizonyos
varázsló azt mondaná neked: „Egésszé tudlak alakítani, egyesíteni
tudom az aspektusaidat, hogy egyetlen harmonikus személyiséget
alkossanak” nos, ebben az esetben élned kellene a lehetőséggel. De
ha mit tennél, ha ugyanez a varázsló azt mondaná: „Ryana, meg
tudom csinálni, hogy olyan légy, mint a többi ember, de ezt csak
úgy érhetem el, hogy egyedül Ryana fog létezni, a többiek pedig
eltűnnek”? Ebben az esetben is elfogadnád amit kínál? Talán ez nem
ugyanolyan lenne, mintha halálra ítélnéd a többieket? Ha
feltételezzük, hogy elfogadnád ezt a megoldást, mi lenne a
következménye? Ha a többiek mind különálló személyiségek voltak,
akik egy nagy egészet alkottak, akkor mit nyernél, és mit
veszítenél? Ha valamennyien meghalnak, milyen embert hagynak
hátra maguk után? Egy teljes személyiséget, vagy olyat, ami csak
egy kiegyensúlyozott személyiség egyetlen szilánkja?
– Értem – mondta Ryana. – Ha én kerülnék ilyen helyzetbe,
természetesen visszautasítanám az ajánlatot. De tegyük fel, hogy az
első variációt kínálják fel nektek.
– Hogy mindannyian egyetlen személyiségben egyesüljünk?
Sorakéban? – kérdezte az Oltalmazó.
– Valahogy úgy, hogy mindannyian megmaradjatok, de sok helyett
egyetlen személyiséget alkossatok – mondta Ryana. Akkor mit
tennétek?
– Ha ez lehetséges lenne – felelte az Oltalmazó –, akkor azt
hiszem, nekem nem lenne kifogásom ellene. Ha a törzs érdekeit
szolgálná, hogy egyesülünk, és ha a Sorakban létező valamennyi
személyiség megmaradhatna... Talán valóban ez lenne a legjobb. De
újra végig kellene gondolnunk, hogy mit nyerhetünk, és mit
veszíthetünk az ügyön. Vajon megmaradnának-e azok az előnyeink,
amelyeket így, törzsként élvezhetünk? Vajon tényleg mindannyian
léteznénk-e utána, vagy lennének közöttünk olyanok, akik örökre
eltűnnek? Mi lenne Ketherrel? Ha Kether valóban egy másik síkról
származó szellem, ahogy hisszük, képes lenne-e továbbra is
megnyilatkozni Sorakon keresztül? Vagy lehet, hogy örökre
felégetnénk magunk mögött azt a bizonyos hidat? Ryana bólintott.
– Igen, ezt mind figyelembe kell venni. De most csak spekulálunk.
Talán még a Bölcsnek sem lenne elég hatalma az egyesítés
végrehajtásához.
 – Addig nem tudhatjuk biztosan, amíg nem találjuk meg – mondta
az Oltalmazó. – És ki tudja meddig fog tartani az utunk? De van
még egy dolog, amin érdemes elgondolkoznunk. Valami olyasmi,
amit te nem vettél számításba.
– Mi az?
– Tegyük fel, hogy megtaláljuk a Bölcset, és ő képes egyetlen
személyiségbe egyesíteni minket anélkül, hogy bármelyikünk is
megsemmisülne. Sorak egylényegűvé változna, valamennyien
beleolvadnánk a személyiségébe, és olyan lenne, amit te
„normálisnak” nevezel. Mindenki, beleértve engem, Kivarát, a
Lírikust, a Figyelőt, a Csavargót, az Árnyékot, a Rikoltót, Eyront,
meg a többieket is, akik mélyen legbelül léteznek, tehát
mindegyikünk Sorak részévé válna. Akkor vajon mi történne azzal a
Sorakkal, akit ismersz és szeretsz? Vajon nem változna meg? Vajon
nem semmisülne meg az a Sorak, akit te ismersz?
Ryana egy ideig tűnődve, némán menetelt. Az Oltalmazó nem
sürgette a válaszát.
– Sohasem gondoltam arra a lehetőségre – mondta végül a lány
hogy Sorak teljes mértékben megváltozhat. Ha ez megtörténne, úgy
érzem az én érzéseim is semmivé foszlanának, függetlenül attól,
hogy előnyére vagy hátrányára változott meg. Vagyis...
Valamennyiőtök előnyére vagy hátrányára.
Nem akarlak megbántani mondta az Oltalmazó –, de azt se felejtsd
el, hogy ez a Sorak, akit most ismersz, szeret téged. Tudom, mi a
szerelem, és bizonyos fokig én is osztozom benne, de én sohasem
tudnék úgy szeretni, mint Sorak. Talán azért, mert nő vagyok, és
olyan a természetem, hogy képtelen vagyok beleszeretni egy másik
nőbe. Ha Sorak megváltozna, mégpedig úgy, ahogy az előbb
megbeszéltük, talán a személyiségével együtt megváltozna a
szerelme is. És nem szabad megfeledkezned a többiekről sem. Eyron
férfi, mégis csak barátként gondol rád, nem pedig szeretőként. A
Figyelő nem szeret téged, és soha nem is lenne rá képes. A Csavargó
számára közömbös vagy. Nem mintha bármi baja lenne veled, hanem
pusztán azért, mert a Csavargó az a Csavargó, és nem törődik az
efféle érzelmekkel. Ahogy az Árnyék sem. Kivara imádja az
újdonságokat, és kész lenne testi kapcsolatra lépni veled, ám nagyon
hanyag és nemtörődöm szerető lenne. Azután ott vannak a többiek
is, akiknek a gondolatai és érzelmei mind beleolvadnának Sorak
személyiségébe. Nagyon is lehetséges, hogy az új Sorakot már nem
szeretnéd. Ryana megnedvesítette az ajkait.
– Ha a változás az ő hasznát szolgálná... Ha a ti hasznotokat
szolgálná, és boldoggá tenné Sorakot, elfogadnám, és nem
érdekelne, nekem mennyire fáj.
 – Nos, most olyasmiről beszélgettünk, ami talán sohasem fog
bekövetkezni – felelte az Oltalmazó. – Amikor először szóba került
a Sorak iránti szerelmed, önzőnek neveztelek, és azzal vádoltalak,
hogy csak magadra gondolsz. Durva voltam, de most már bánom.
Most már tudom, hogy nem ilyen vagy, és amit most mondani fogok,
nem az én érdekeimet szolgálja, hanem neked válhat előnyödre. Egy
elérhetetlen dolog után vágyakozni olyan, mint egy mocsárra házat
építeni. A reményeid könnyen belesüppedhetnek az iszapba. Tudom,
az ilyesmit sokkal könnyebb kimondani, mint megcsinálni, de meg
kell tanulnod, hogy barátként vagy testvérként kezeld Sorakot, mert
így bármit is hoz a jövő, nagy szívfájdalomtól kíméled meg magad.
– Igazad van – mondta Ryana. – Ezt sokkal könnyebb kimondani,
mint végrehajtani. Bárcsak ne így lenne!
Egész nap folytatták az útjukat, és csak időnként álltak meg
pihenni. Az út javarészt nehéz volt. Ahogy telt az idő, a hőmérséklet
egyre magasabb lett, míg végül a sötét athasi nap könyörtelen
hóhérként szórta rájuk a sugarait. Sorak újra előbukkant, és egész
nap Ryanával maradt, de az Oltalmazó eltitkolta előle a lánnyal
folytatott beszélgetést. Egyre kevesebbszer szóltak egymáshoz,
hogy megőrizzék az erejüket az előttük álló hosszú út leküzdéséhez.
Ryana még sohasem járt az athasi sivatagban, ezért ahogy
végigpillantott a végtelenbe vesző síkságon, ámulatba ejtette a táj
vad szépsége és kísérteties mozdulatlansága. Valahogy mindig úgy
gondolt a sivatagra, mint egy üres és elhagyatott helyre, ám rá
kellett jönnie, hogy tévedett. A kietlen táj tele volt élettel, bár csak
olyannal, ami képes volt alkalmazkodni az ellenséges klímához.
Itt-ott ágas-bogas pagafa-fák pöttyözték a tájat – itt a sivatagban
sokkal kisebbek és csavarosabbak voltak, mint az erdőkben és a
városok körül, ahol több vizet találhattak maguknak. Itt, a síkságon
legfeljebb tíz-tizenöt láb magasra nőttek; kopár ágaikon nem voltak
árnyat adó levelek. Kékeszöld törzsük és ágaik mintha egyenesen a
napból szívták volna az éltető energiát; szerteágazó, nedvesség után
kutató gyökereik mélyen lenyúltak a földbe. A rövidke esős évszak
során, amikor a monszunok végigsöpörtek a sivatag fölött, és rövid,
de vad viharokkal szórták az értékes vizet a földre, a pagafa-fákon
kisarjadó tűszerű levelek és kihajtó apró ágacskák koronát alkotva
nyúltak az ég felé, hogy magukba szívhassák a nedvességet. Amikor
aztán visszatért a szárazság, a tűlevelek lehullottak, a kis gallyak
elhaltak, hogy a fa elraktározhassa az energiáit a következő
növekedési ciklusig.
A levelek lehullottak, alig egy nap alatt elszáradtak, és rozsdaszínű
takaróval vonták be a fák tövét. Ez a takaró pompás fészkelőhely
volt a sivatagi rágcsálók számára, amelyek járatokat fúrtak a
síkságban növő különböző formájú kaktuszok alá is. Némelyik
kaktusz alig volt nagyobb, mint egy ember ökle – Finom, ezüstszínű
tüskék borították a külsejüket, amelyek évente egyszer vagy kétszer,
az esőzések után egyetlen napig virító, színpompás virágokká
alakultak –, mások viszont akkorára nőttek, mint egy felnőtt férfi,
és hordóalakú testük is emberderék vastagra duzzadt.
A rágcsálók nagy előszeretettel fészkeltek a pagafafák vastag
gyökerei között, és így sokszor előfordult, hogy a járataik miatt
elpusztult egy-egy növény. Igaz, ez a folyamat évekig tartott: a
hatalmas fa lassanként elvesztette a gyökértámaszait, a saját
súlyától kidőlt, majd kiszáradt. A törzse ezután egy darabig otthont
és élelmet adott a száradó, lédús rostokon élő férgeknek és
bogaraknak. A kaktuszok jókora, vastag töviseit rendre learatták a
sivatagi hangyok. A hangydolgozók hosszú sorokat alkotva cipelték
a töviseket a bolyukba, hogy azokkal támasszák alá a keményre
szikkadt sivatagi talajba ásott járataik falait.
A hangybolyokat időnként megtámadták a sivatagi sárkok. Az
Athas sivatagaiban élő nagytestű, félig gyík, félig kígyó hüllőket
vastag bőrük remekül megvédte a hangyok rágóitól. (A városok
lakói nagyra becsülték ezt az irhát – pajzsokat készítettek belőle.)
Hosszú, karomszerű mancsaival kiásta a hangybolyokat, vastag,
izmos, villás nyelvével pedig könnyedén elkapta a zsákmányát, és
összeroppantotta a hangy-egzoszkeletont.
A hangyok ilyenkor előrajzottak, és felvették a harcot a támadóval.
Ha a kolónia elég nagy volt, a hangytömegek testsúlya a földre
szorította a sárkot. Ha végül mégis a hüllő győzött, az életben
maradt hangyok szétszóródtak, és elhagyták a feltúrt bolyt, amelybe
ezután hurrumok – ezeket a dallamosan zümmögő, színes bogarakat
is igen kedvelték a városlakók –, vagy renkek, sivatagi csigák
költöztek, amik azután eléldegéltek egy darabig a hangytelepeken
talált maradékokon.
Ha a hangyoknak sikerült megölniük a sárkot, felzabálták a
hulláját, de hagytak belőle más élőlényeknek is, például a
jaknxoknak – a síkságok városszerűen kiépített járataiban élő
prémes, sipítozó emlősöknek –, vagy a z'taloknak, a magas, kis
falkákban kóborló, kétlábú gyíkoknak, amelyek a sárktetem
eltüntetése után a feldúlt hangybolyba rakták tojásaikat.
A sárk által fellazított talajban gyökeret tudott ereszteni a töviske,
ami körülnőtte, és szúrós indáival megvédte a hátrahagyott z'tal
tojásokat a ragadozó kígyóktól és rágcsálóktól. A sivatag élőlényei
egymásra voltak utalva. Torzak voltak ugyan, de a Pusztítók által
hátrahagyott pusztákban is sikerült kialakítaniuk egy természetes
ökológiai egyensúlyt.
 Ryana eltűnődött, vajon milyen lehetett a sivatag abban az időben,
amikor Athas még zöldellt. Megpróbálta elképzelni, hogy a kopár,
göröngyös, száraz síkságot valamikor magas, a szélben hullámzó,
vadvirágokkal pettyezett, madárdaltól zengő fű borítót– ta. Minden
druida, villichi és Őrző álma az volt, hogy egy nap Athas újra
kizöldell. Nagyon valószínű volt, hogy Ryana ezt már nem fogja
megélni, valahogy mégis örült, hogy elhagyta a hegyeket, és hogy a
maga valójában láthatja a sivatagot – nem a végtelen, zord
pusztaságot, amilyennek a Zengőhegyről tűnt, hanem a furcsán
gyönyörű, és lüktető helyet, amilyen valóban volt.
Tudta azonban, hogy ez a rengeteg szépség halálos is lehet. Ha a
tízlábú hangyok rátámadnak – ez abban az évszakban, amikor a
királynőjük életet adott az új utódoknak, könnyen előfordulhatott –,
félelmetes rágóikkal hamar elintézték volna. A sivatagban található
ritka és csodálatos lángvirágok éppen olyan veszélyesek lehettek,
mint amilyen szépek voltak. Nappali világosságnál könnyedén ki
lehetett kerülni őket, mert szirmaikat már mérföldekről észre
lehetett venni, ám ha az óvatlan utazó kora reggel járt a közelükben,
amikor a körtealakú virágok szétbontották szirmaikat, könnyen
otthagyhatta a fogát. A fényes, ezüstszínű virágok – némelyik
átmérője a két– három lábnál is nagyobb volt – a nap felé fordultak,
magukba szívták az életet adó sugarakat, amelyeket azután halálos
energiapászmákként szórtak ki magukból. A növény így védekezett
– de ha valaki tanúja volt a gyönyörű szirmok szétbomlásának,
biztos, hogy utána már soha többé, semmit sem láthatott.
A lángvirágok csupán véletlenül, vagy önvédelemből öltek, ám a
gyilkosszirom szándékosan tette ugyanezt. A gyilkosszirom
ragadozó volt, és csak úgy maradhatott életben a sivatagi
körülmények között, ha csapdába tudta csalni a zsákmányát. Ezt a
feladatot a növény szárából ötven lábnyi távolságban szétágazó
kacshálózat végezte el. Elég volt megérinteni ezeket az indákat, és a
hálózaton végigfutó impulzus hatására a színes virágok máris
hegyes, tűszerű tüskék felhőjét zúdították az áldozatra. A tüskék
bénulást okozó mérget tartalmaztak. A csápok rácsavarodtak a
szerencsétlenül járt lény – legyen az állat, ember, vagy emberszerű
teremtmény – mozdulatlanná dermedt testére. A gyilkosszirom egy
kisebb rágcsálót vagy emlőst órák alatt meg tudott emészteni, egy
ember esetében viszont napokig is eltarthatott a folyamat.
Iszonyatos, leírhatatlan kínokkal együttjáró halál volt.
A sivatagban nem csupán a gyilkos növények és rovarok
jelentettek veszélyt az utazóra. A pusztában élt egy sor halálos hüllő
– némelyik mérgeskígyó alig volt nagyobb, mint egy ember ujja, de
akadtak harminc láb hosszú sárkok is, melyek teste olyan vastag
volt, mint egy bővizű területen álló agafari fa törzse. A halál a
levegőből is lecsaphatott: a lebegők, az áttetsző testű,
kocsonyaszerű protoplazmából álló, fullánkos csápokkal rendelkező
lények észrevétlenül hullottak a vándorokra. A fullánkok legkisebb
érintése is jókora, fájdalmas, hetekig gyógyuló sebet okozhatott, a
szúrásuk viszont már halálos volt.
A sivatagban a halál lentről, a föld felől is érkezhetett. A
dűnecsapdák nem voltak növények, és nem voltak állatok – valahol
a két életforma között lehettek. Majdnem teljes testükkel
behúzódtak a sivatagba vájt gödreikbe, amelyeket növekedésük
során egyre jobban kitágítottak. A dűnecsapda szája fokozatosan
tágul, szétterül a gödörperemén, és megtelik valami folyadékkal,
amitől messziről úgy néz ki, mint egy tiszta, hűs vízzel teli
tavacska. A száj körül növények sarjadnak, amelyek a különös lény
által termelt nedvességből táplálkoznak. Ettől az egész olyan, mint
egy piciny, hívogató oázis. Ám aki megközelíti ezt a tavat, és inni
próbál belőle, halál fia. Ha valaki rálép a homok alatt rejtőző
vékony hártyára, a dűnecsapda szája összezárul, de előtte még
leszippantja a gyanútlan áldozatot a gödörbe, ahol a teste feloldódik
az első pillantásra víznek látszó folyadékban.
A homokkaktusz sem kevésbé veszedelmes. A dűnecsapdához
hasonlóan a növény testének nagyobb része a sivatag felszíne alatt
rejtőzik – a homokos talajt különösen kedveli –, csak a tövisek
merednek ki egy-két ujjnyira a felszín fölé, így nagyon nehéz
észrevenni. Ha valaki rálép egy ilyen tüskére, a növény válaszul az
áldozat lábába döfi azt. Ahogy a szögekkel kivert horogra
emlékeztető tövis belefúródik egy testbe, a növény elkezdi kiszívni
a zsákmány vérét. Ha valaki egyszer horogra akadt, csak úgy tud
megszabadulni, ha kiszakítja a tövist a helyéről, vagy letépi
magáról. Ez utóbbi csak úgy lehetséges, ha egy darabka hús is
kiszakad az áldozat testéből. Ha valakinek mégis sikerül
kiszabadulnia, ügyelnie kell arra, hogy ne maradjon benne tövis,
mert a sebe könnyen elfertőződhet.
A kúszóférgek még nagyobb veszélyt jelentenek. Egy élesszemű
utazó észreveheti a homokos talajon a sekély bemélyedéseket, ahol
a kúszóféreg haladt, ám akire egy ilyen lény vadászni kezdett,
elbúcsúzhat az élettől. A kúszóféreg az áldozat minden egyes lépését
érzékeli, és így a talajban haladva alá tud kúszni. Egy kis, fiatal
kúszóféreg egy lábfejet, vagy akár egy egész lábat is képes elnyelni,
a kifejlett példányok pedig egészben le tudnak nyelni egy felnőtt
embert.
A sivatagban nem csupán ezek a lények voltak veszélyesek. Ryana
a villichi templomban tanulmányozta az Athas élővilágát. A sivatagi
ragadozókról készült feljegyzések egy egész polcnyi tekercset
megtöltöttek. A Zengőhegy sem volt túlzottan biztonságos. de az ott
leselkedő veszélyek semmiségnek számítottak azokhoz képest,
amelyeket a sivatag tartogatott. A sivatag a nyugalom és az éteri
szépség vidéke volt, de az óvatlanok számára azonos volt a halállal.
A merész utazó nappali világosságnál könnyedén ki tudta kerülni a
veszélyforrásokat, sötétedéskor azonban a kockázat
megsokszorozódott, mert felébredtek az éji ragadozók is. Az éjszaka
pedig gyorsan közeledett...

MÁSODIK FEJEZET

Ahogy a nap lassan lecsúszott az égről, túlvilá gi, bíbor-narancsszín

ragyogású fény vetült a sivatagra. Szürkületkor a lángszínű athasi
égbolt vérvörössé változott, de ahogy az ikerholdak, a Ral és a
Guthay megkezdték zarándokútjukat az égen, ez az árnyalat
fokozatosan karmazsinvörössé fakult. Sorak és Ryana egy vén,
csavarodott törzsű, kopár pagafa-fa alatt ütött tábort. Ahogy a fény
egyre jobban elhalt, az utazók letörtek néhány gallyat, hogy tüzet
rakjanak. A tűzkövekből kipattanó szikra hamar lángra lobbantotta a
keményszárú, száraz sivatagi füvet, és hamarosan kis tűz lobogott a
sekély tűzgödörben.
Ryana szomjas volt, de csak keveset ivott a vizestömlőjéből. A
hosszú út után úgy érezte, teljesen kiszáradt a teste, de a víznek ki
kellett tartania, amíg elérik Ezüst Forrás oázisát – addig pedig még
egy álló napig kellett kelet felé menetelniük. Sorak csak néhány
cseppet ivott a saját tömlőjéből, de a jelek szerint ennyivel is
beérte. Ryana irigyelte az elfszerzetet, amiért kevesebb vízre van
szüksége. Vágyakozva gondolt vissza a kolostor melletti folyóra, a
hegycsúcsok felől folyó, a meder sziklái közt csordogáló vízre.
Friss volt, és iható. Ryanának eszébe jutott az az idő, amikor a
fegyverforgatási gyakorlatok után a nővéreivel lefutott a lagúnához,
hogy levetkőzzenek és belemerüljenek a csendes kis öböl vizébe.
Akkor mindezt természetesnek tartotta, ám most elképzelhetetlen
fényűzésnek tűnt, hogy valaki minden nap megfürödhet, és annyit
ihat, amennyi belé fér.
 Sorak ilyenkor mindig elkószált a többiektől, feljebb ment a folyó
mentén egy olyan helyre, ahol a víznek át kellett haladnia a meder
közepén álló hatalmas sima sziklák fölött. Elfoglalta megszokott
helyét a legnagyobb sziklán, és háttal a lagúnának meg többieknek,
keresztbe tett lábbal ült az áramló víz közepén. A folyó moraja
minden más zajt elnyomott, csak a lagúnában játszadozó nővérek
kiáltásai jutottak el időnként hozzá. Egyedül ült, a messzeségbe
vagy az alatta, a kisebb sziklák fölött hömpölygő vízbe bámult.
Egyedül ült, és gondolkodott.
Kezdetbén, amikor még apró gyermekek voltak, Sorak csatlakozott a
lagúnában játszó nővérekhez, de ahogy nőttek, egyre többször
vonult félre. Ryana kíváncsi volt rá, hogy vajon azért teszi ezt, mert
ébredezik benne a férfitermészet, és ez lehetetlenné teszi a számára,
hogy meztelenül jelenjen meg a többiek előtt.
Ahogy nőtt, Ryana egyre jobban érezte saját nőiességét, és gyakran
végigmérte a nővérei testét, hogy összehasonlítsa őket a sajátjával,
amit mindig egy kicsit csúnyának tartott. A többiek magasabbak
voltak nála, karcsúbbak, hosszabbak voltak a végtagjaik, és
kecsesebb a nyakuk. Ryana gyönyörűnek találta őket. Hozzájuk
képest az ő teste csúfnak és otrombának tűnt. A mellei nagyobbak
voltak, a csípője szélesebb, a felsőteste rövidebb, a lábai, amik
emberi mércével mérve hosszúak voltak, az övékhez képest
rövidnek látszottak. A nővérek haja is sokkal szebb volt, mint az
övé. A legtöbb villichi sűrű, vörös – lángszínű, sötétebb vagy
világosabb vörös – hajjal született. Ehhez képest az ő ezüstösen
fehér haja fakónak és ritkának tűnt.
Figyelte a nővéreket, és azon tűnődött, vajon Sorak is olyan
szépnek látja-e őket, mint ő. Talán, gondolta, Sorak azért vonult
félre tőlük, mert férfitermészete miatt jobban érdeklődik irántuk;
valahogy úgy ahogy nyiladozó nőiessége miatt ő is egyre inkább
érdeklődött Sorak iránt.
Természetesen akkor még nem tudhatta, hogy Sorak természete
ennél jóval bonyolultabb. Nem tudhatta, hogy néhány személyisége
nőnemű. Most viszont már tudta, hogy amikor Sorak annak idején
elvonult, nem a testi vágyak foglalkoztatták, hanem sokkal inkább
önmaga. Ahogy teltek az évek, Sorak egyre jobban szeretett volna
választ kapni a megfelelhetetlen kérdésekre. Ki ő? Hol a törzse? Kik
voltak a szülei? Hogy lett olyan, amilyen volt?
Sorak szerette volna megismerni a válaszokat, és végül ez volt az,
ami miatt elhagyta a kolostort, és elindult, hogy megkeresse a
Bölcset. De ki tudta volna megmondani, milyen hosszú út áll előtte?
Athas hatalmas világ volt, rengeteg titkos hellyel, és a Bölcs bárhol
lehetett. A Pusztítók is éveken keresztül – talán több időn át, mint
ők éltek – kutatták a Bölcset, de sikertelenül. Pedig nekik még a
hatalmas Pusztító mágia is a segítségükre volt a keresés során.
Varázslat nélkül hogyan is reménykedhetnének a sikerben?
– Egyszerűen képtelen vagyok kiverni a fejemből, hogy a Vándorló
Naplójában több van, mint az utazóknak szánt jótanácsok – mondta a
tábortűz előtt keresztbe tett lábbal ülő Sorak. A lángok nem adtak
annyi világosságot, hogy olvasni lehessen mellettük, ám Sorak
elfszerzet szemei minden nehézség nélkül kibetűzték a szavakat. –
Ezt hallgasd meg – mondta, és hangosan olvasni kezdte a napló egy
részletét.
„AzAthason számtalan különböző hit létezik. Mindegyik követői a négy elementál-erő – a
levegő, a föld, a tűz vagy a víz – egyikében hisznek. Természetesen a mi szomjúhozó világunkon
ezen utóbbiak a legnagyobb hatásúak, de a többi is elég hatalmas ahhoz, hogy érdemes legyen a
tiszteletre.
Egy másik csoport tagjai druidáknak nevezik magukat. A legtöbb megfigyelő szerint ők is külön
kasztot alkotnak. A druidák eltérnek a többiektől, mégpedig abban, hogy nem egyetlen
elementál-erőt imádnak, hanem a halódó Athas elszivárgó életerejének megőrzéséért dolgoznak.
A természetet és a planetáris egyensúlyt szolgálják. Sokan hiábavaló fáradtságnak tartják, amit
ők tesznek, de a druidák tántoríthatatlanok.
Néhány város lakói egy varázslókirályt imádnak úgy, mintha valami halhatatlan lény lenne.
Valójában az ilyen uralkodók többsége csak bűbáj tudor, aki képes megbabonázni az őt szolgáló
lovagokat. Lehetséges lenne, hogy azok is egy szinten vannak a kasztok által bálványozott
elementál-erőkkel? Azt hiszem nem”
Ryana megrázta a fejét.
– Ha ezeknek a szavaknak van valamilyen rejtett jelentésük, én
egyet sem ismerek fel – mondta.
– Lehet, hogy a jelentés nem is annyira rejtett, mint gondolnánk –
mondta Sorak. – Nézzük csak, mit is írt a Vándortól Látszólag csak
a papmágiát említi, vagyis leírja, hogy létezik. A naplónak ebben a
részében főként csak olyasmit magyaráz el, amit úgyis mindenki
tud. Mi teheti ezt szükségessé? Semmi, hacsak valami mást nem
akar elmondani. Valami olyasmit, ami nem ennyire szembeötlő.
– Például? kérdezte Ryana.
– Megemlíti a négy elementál-erőt, a levegőt, a földet, a tüzet és a
vizet – mondta Sorak. Nos, ez olyan dolog, amiről minden gyerek
tud... De azután azt írja. hogy a mienkhez hasonló szomjas világon
„ezen utóbbiak a legnagyobb hatásúak”
– Ez érthető – mondta Ryana. – Egy olyan száraz világon, mint a
mienk, a víz a legfontosabb elem.
– De ő nem azt mondja, hogy „ezen legutóbbi” – felelte Sorak –,
hanem azt, hogy „ezen legutóbbiak” Ez pedig azt jelenti, hogy a két
legutóbbira gondol, vagyis a vízre és a tűzre.
Ryana összeráncolta a homlokát.
 – És? A tűz is fontos.
– De miért? – kérdezte Sorak. – Tekintsünk el azoktól a
nyilvánvaló okoktól, hogy a tűzből fakad a meleg és a fény, és hogy
a tűz energiájával tudunk főzni. Azt könnyen megérthetjük, hogy a
víz miért fontosabb a levegőnél és a földnél... De a tűz miért?
Különben nem azt írja, hogy ezek a legfontosabbak, hanem azt,
hogy a „legnagyobb hatásúak”.
– Még mindig nem értem – mondta Ryana meghökkenten. – Mi
olyat hallasz ki ezekből a szavakból, amit én nem?
– Lehet, hogy csak valami olyasmit magyarázok beléjük, ami nincs
is bennük – felelte Sorak. – De gyanítom, hogy nem ez a helyzet.
Gondolkozzunk csak... Itt a papmágiát emlegeti, itt meg a druidákat.
Nos, mindkettőnket a Druida Út szerint neveltek. Mind a ketten
tudjuk, hogy a papmágia szerint a levegő és a föld elmentáljai
sokkal jelentősebbek, mint a tűz. A növényeknek a fejlődéshez
szükségük van levegőre és földre, meg természetesen vízre is, de tűz
nem kell nekik. Éppen ellenkezőleg. A tűz a fejlődő lények
ellensége. A papmágia, és különösképpen a druida-mágia alapja nem
a tűz, hanem sokkal inkább a föld.
– Ez igaz – mondta Ryana.
– Tehát miért van az, hogy a Vándorló a papmágia ismertetésére
áldozta a naplónak ezt a részét? Talán azt akarta kifejezni vele,
hogy szerinte a tűz sokkal fontosabb, mint a föld és a levegő
együttvéve? Lehetséges, hogy az emberek életére valóban nagyobb
hatással van, de a papmágiában nem fontosabb. Sokkal több olyan
pap van, aki inkább a levegő és a föld elementál-erejének hódol, és
nem a tűznek.
– Azért vannak egy páran, akik a tüzet imádják – mondta Ryana. –
Különösen a törpék.
– De a tüzet, vagy a napot? – kérdezte Sorak.
– Nos, a napot. – Ryana megvonta a vállát. – Ugyanaz, nem?
– Ugyanaz lenne? – kérdezte Sorak. – Akkor a Vándorló ezt miért
nem így írta le? De ha még így is lenne, a napimádók sokkal
kevesebben vannak, mint azok, akik a levegőt és a földet istenítik. A
legtöbben a földet imádják, a következő legnagyobb csoport pedig a
levegőbálványozóké. De itt, ebben a mágiáról szóló részben, itt,
ahol a Vándorló a druidákat külön is megemlíti... Itt azt állítja, hogy
a tűz sokkal fontosabb, mint a föld vagy a levegő. Legalábbis én így
értelmezem. Egyetlen druida sincs, aki a tüzet imádná.
– A druidák nem istenítik az elementál-erőket – mondta Ryana. – A
Vándorló csak ennyit mond.
 – Igen, ez igaz – mondta Sorak. De akkor miért állítja, hogy a
papmágiában fontosabb szerepe van a tűznek és a víznek, mint a
földnek és levegőnek?
Ryana megrázta a fejét.
– Nem tudom.
– Vagy vegyük a következő állítását – mondta Sorak. – Azt írja,
hogy a varázslókirályokat úgy imádják, mintha halhatatlan lények
lennének.
– Mivel valóban halhatatlanok mondta Ryana. – A Pusztító
mágiájuk teszi őket azzá, különösképpen azután, hogy megkezdték a
sárkány metamorfózist.
– De a Vándorló nem azt mondja, hogy halhatatlanok – vitatkozott
Sorak –, hanem azt, hogy úgy imádják őket, mintha halhatatlanok
lennének. Ő azt állítja, hogy nem halhatatlanok, hogy meg lehet ölni
őket, annak ellenére, hogy a varázserejükkel örökké képesek életben
maradni... Vagy nézzük a következő sorait: „... valójában az ilyen uralkodók
többsége csak bűbáj tudor, aki képes megbabonázni az őt szolgáló lovagokat. Lehetséges lenne,
hogy azok is egy szinten vannak a kasztok által bálványozott elementál-erőkkel? Azt hiszem
nem”. Úgy tűnik, a Vándorló ezzel azt mondja, hogy a
varázslókirályok nem olyan hatalmasak, mint a hívők által imádott
elementál-erők.Vagy az is lehet, hogy arra gondolt, hogy a lovagok
nem olyan erősek. Ezt persze mindenki tudja. Sem a
varázslókirályok, sem a lovagok nem lehetnek olyan hatalmasak,
mint egy elementál-erő. Ez természetes, de akkor miért vesztegeti rá
a szót?
– Szerinted nem ezt akarta kifejezni? – kérdezte Ryana.
Sorak a lány kezébe nyomta a naplót.
– Olvasd el figyelmesen – mondta.
Ryana a szemeit erőltetve az írásra meredt. A tűz fényénél
elolvasta a részletet, majd újra végigfutotta, és harmadszor is
kibetűzte. Negyedszerre már hangosan olvasta.
– „Valójában az ilyen uralkodók többsége csak bű– bájtudor, aki képes megbabonázni az őt
szolgáló lovagokat. Lehetséges lenne, hogy azok is egy szinten vannak a kasztok által
bálványozott elementál-erőkkel?”
– Várj! – szólt közbe Sorak. – Most olvasd el újra az utolsó
mondatot. Kikre gondolhatott, amikor azt a szót használta, hogy
„azok”? Vagy egyáltalán mire gondolhatott?
– Hogy mire? – kérdezte a lány a homlokát ráncolva, de
egyszeriben minden megvilágosodott előtte. – Ahh! Mire, és nem
kikre! Nem a lovagokra utal, hanem a varázserőre, ami őket
irányítja!
– Pontosan – mondta Sorak. – A Vándorló úgy fogalmazott, hogy
az utalás bárkire és bármire vonatkozhat. Ha azt akarta leírni, hogy
az uralkodók alacsonyabb szinten vannak, mint az elementál-erők ,
akkor a nyilvánvaló dolgot állít, hiszen a varázslókirályok éppen
ezeket az erőket használják fel a mágiájukhoz. Ha másképp olvassuk
a szöveget kiderül, hogy az elementál-erők segítségével meg lehet
semmisíteni a lovagokat irányító erőket. A Vándorló külön felhívja
a figyelmünket a tűzre. Igaz, arról is ír, hogy szomjúhozó világunk
számára mennyire fontos a víz, de ezt csupán azért teszi, hogy
elrejtse a valódi mondanivalóját.
– De biztos vagy benne, hogy erre gondolt? – kérdezte Rvana.
– Minél többet gondolkozom rajta, annál biztosabb vagyok benne –
felelte Sorak. – Gondolj vissza a fegyverforgató gyakorlatokra,
amiket a kolostorban végeztünk. Emlékszel, hogy az elején milyen
fárasztónak és értelmetlennek tűnt a mozdulatok újbóli és újbóli
elismétlése, a mozdulatsorok állandó elvégzése?
Ryana elvigyorodott.
–Igen. Mindannyian azt szerettük volna, ha minél előbb
megküzdhetnénk egymással.
– De most már tudjuk, hogy az akkor értelmetlennek tartott
gyakorlás során a mozdulatok annyira bevésődtek az elménkbe,
hogy ha harcra kerül a sor, gondolkodás nélkül, reflex-szerűen végre
tudjuk hajtani valamennyit. Amikor Dyona nővér átadta nekem ezt a
naplót, ezeket a szavakat írta a hozzá mellékelt levelében: „Nem
olyan becses fegyver, mint a kardod, de maga módján nem kevésbé
hasznos” Azt hiszem, most már megértem, mire gondolt. A Vándorló
naplója a maga módján valóban fegyver. Ha valaki egyszer-kétszer
elolvassa, megismerkedik az alapokkal, ám ha valaki újra és újra
végigtanulmányozza, feltűnnek neki a finomságok, megismeri a
szerkezetét, és ráérez a valódi tartalmára. Ez valóban egy útmutató,
Ryana, mégpedig nem is akármilyen. Látszólag az Athast mutatja
be, de mélyebb értelmezésében útmutató a Pusztítók ellen vívott
harchoz. Nem csoda, hogy tilos a terjesztése, és hogy a
varázslókirályok vérdíjat tűztek ki a Vándorló fejére, bárki legyen
is az.
– Szerinted még él? – kérdezte Ryana.
– Lehet, hogy már nem. A napló sok-sok évvel ezelőtt bukkant fel
először. Senki sem tudja pontosan, hogy mikor és hol. Fáradtságos
munkával másolatokat készítettek róla, és a Titkos Szövetség
titokban terjeszteni kezdte. A Vándorló bizonyára Őrző volt, talán a
Szövetség egyik magas rangú tagja.
– Kíváncsi vagyok, megtudjuk-e valaha a választ ezekre a
kérdésekre – mondta Ryana, és pár gallyat hajított a tűzre. A lassan
égő pagafa-fa kellemes meleget árasztott az éjszaki hidegben. A
távolban felvonyított valami élőlény. A hang hallatán Ryana
megborzongott.
– Fáradtnak látszol – mondta Sorak. – Egyél valamit. Holnap is
szükséged lesz az erődre. Még hosszú út áll előttünk.
A lány kinyitotta a hátizsákját, és kivette belőle a zengőhegyi
tobozt, korgyökereket, rágós és lédús lótuszmentaleveleket, és a
jumbalafa édes, szárított gyömölcseit tartalmazó élelmiszeres
tarisznyáját. Sorak felé nyújtotta a tarisznyát, de a fiú megrázta a
fejét.
– Egyél csak – mondta. – Én most nem vagyok éhes. Ryana tudta,
hogy ez azt jelenti, Sorak később fog enni, akkor, amikor a
Csavargó elindul, és elejt valamit. Nem erőltette a kínálást.
– Most egy kicsit alszom – mondta Sorak –, utána reggelig
őrködöm, hogy pihenhess. – Lehajtotta a fejét, és lehunyta a
szemeit. Egy pillanattal később a Csavargó felnézett, felállt, és a
levegőbe szimatolt. Egyetlen szó nélkül megfordult és nesztelenül
begyalogolt a holdfényes éjszakába. Egy-két pillanattal később
Ryana már el is vesztette szem elől.
Ryana egyedül maradt a tűz mellett. Most, hogy Sorak elment,
sokkal sebezhetőbbnek és védtelenebbnek érezte magát. A tűz
fénykörén kívül Ral és a Guthay kísérteties fényt szórt a sivatagra.
Hűvös szellő kerekedett. A csendet időnként vadállatok távoli
üvöltése törte meg. Ryanának fogalma sem volt róla, milyen messze
lehetnek tőle ezek a lények. A sivatagban jól terjedt a hang.
Felsóhajtott, és elmajszolta a vacsoráját. Keveset evett – nagyon
éhes volt, de az ételnek még hosszú ideig ki kellett tartania, és nem
lehetett előre tudni, hogy az út során vagy az oázisban találnak-e
majd valamit, amivel feltölthetik a készleteiket. Talán, gondolta, a
végén még arra is rákényszerülök, hogy húst egyek. A szája sarka
legörbült a gondolatra, de számolnia kellett ezzel az eshetőséggel.
Már nem volt papnő... Vagy mégis? A kolostor elhagyásával
megszegte a fogadalmát, de ettől még villichi maradt, és semmi sem
változott meg igazán, amiben előtte hitt.
Lehet, hogy már nem volt a testvériség tagja? Még sohasem hallott
olyat, hogy egy villichit kitaszítottak volna a társai. Vajon
Varannának mi a véleménye? Mit gondolhatnak róla a nővérek? Mi
járt a fejükben, amikor megtudták, hogy elszökött? Lenézték a tette
miatt, vagy lehet, hogy megértik? Hiányoztak neki; hiányzott neki a
társaság, és a kényelmes, rutinszerű kolostori élet. Jó volt úgy élni.
Vajon lesz még rá alkalma? Egyáltalán: vissza akar térni hozzájuk?
Eszébe sem jutott, hogy elhagyja Sorakot, ám elveszettnek és
magányosnak érezte magát, miközben a Csavargó valahol az
éjszakában vadászott. Tudta, hogy hamarosan visszatér, de mégis...
 De mi van, ha nem tér vissza? Mi lesz, ha baja esik? Egy
magányos utazóval számtalan kellemetlenség történhet a sivatagban,
különösen éjszaka. Sorak elfszerzet volt, és bár a Zengőhegy
erdeiben nőtt fel, természeténél fogva otthon érezte magát a vad
tájakon. Ám ő sem sebezhetetlen...
Ryana kitaszította az elméjéből a gondolatot. A sivatag veszélyei
apró semmiségek azokhoz képest, amelyek az út végén vártak rájuk.
A Tyrben tapasztaltak alapján egy dolog biztos volt: a városban –
Nibenayban, vagy azon a helyen, ahová az utuk viszi őket – óriási
veszélybe kerülhettek. De Ryana tudta, nincs értelme ilyesmin
gondolkozni. Megpróbálta belevezetni magát egy nyugodt, meditatív
állapotba, de mégis mindent észlelt, ami körötte történt. Pontosan
úgy csinálta, ahogy tanították neki. Nagyon fáradt volt, és már alig
várta, hogy a Csavargó visszatérjen a vadászatról, és hogy végre
alhasson egy keveset.
Ne gondolj az alvásra, ripakodott magára. Lazíts, és találd meg
önmagad középpontját. Nyugodj meg, és élezd ki az
érzékszerveidet. Válj a mozdulatlan, hűvös sivatag részéve.
Sokféleképpen lehet pihenni, az alvás csak egy a számtalan módszer
közül. Nem, ne gondolj az alvásra...
Hirtelen felriadt, és tágra nyitotta a szemeit. Úgy érezte, mintha
csak egyetlen pillanat telt volna el, ám a tűz lángjai
összezsugorodtak, majdnem kihunytak. Mégis elaludt... De mennyi
időre? És mi ébresztette fel? Nem mozdult, csendben maradt, és
leküzdötte a vágyat, hogy gallyakat szórjon a tűzre. Hallott valamit.
De mit? Minden nyugodtnak tűnt, de a tarkója bizsergett, ez pedig
azt jelentette, hogy valami nincs rendjén. Neszek, apró mozdulatok
után kutatva körülnézett. A pislákoló tűz fénykörén kívül, a
holdfényes éjszakában árnyékokon kívül semmit sem látott.
Az egyik árnyék hirtelen megmozdult.
Miközben a Csavargó besétált az éjszakába, Sorak mélyen aludt. A
nyugalmat csak az éjszakai életet élő lények távoli kiáltásai
zavarták meg. A Csavargó még ezeket a halk hangokat is be tudta
azonosítani. Felismerte a zsákmány után kajtató sivatagi
pengeszárnyúak távoli ordítását – ezen a vidéken sokkal kisebbre
nőttek, mint a hegyekben –, a falkatársait szólongató rasclinn
huhogását, és az éj leszállta után a földalatti üregekből
előmerészkedő, élelmet kereső kis szőrös jankxok sivítozását. A
sivatag számtalan lakójának társalgása, a halk nyögések, az
ultraszonikus rikoltások és csaholás egy ember számára halknak és
értelmetlennek tűntek volna, ám a Csavargó tisztán hallott és
pontosan megértett mindent. Érzékeinek élessége természetfölötti
volt, mindent észlelt, ami körülötte történt, de a szendergő Sorakhoz
semmi sem jutott el az egészből.
Sorakkal ellentétben a Csavargó nem foglalkozott a belső törzzsel,
és a világban elfoglalt helyével. Nagyritkán ugyan eszébe jutott a
dolog, de sztoikusan elfogadta, és megmagyarázhatatlannak tartotta
a helyzetet. Semmit sem tehetett azért, hogy megváltoztassa, vagy
jobban megértse a belső törzs származását és végcélját, ezért
egyszerűen elfogadta, hogy ő a Csavargó, és hogy több más
személyiséggel osztozik egy testen. Ahelyett, hogy gyötrődött volna
a dolog miatt, vagy hogy megpróbálta volna felfogni, mindig a
sokkal időszerűbb problémák megoldására koncentrált – olyan
problémákra, amiket képes volt megoldani.
Ebben az esetben a fő problémát az élelem megszerzése jelentette.
A vörös húsé, és nem azoké a növényeké, magvaké és gyümölcsöké,
amiket Sorak evett. Sorak számára az az étrend megfelelő volt, ám a
Csavargó ragadozó-étvágyát nem elégítette ki. Lehet, hogy az
életben maradáshoz az a táplálék is elegendő lett volna, amit Sorak
fogyasztott – a villichi nővéreknél csak azon éltek –, ám a Csavargó
úgy gondolta, közös testüknek nem tesz jót az ilyen diéta. Nem
akarta megváltoztatni Sorak elveit, de az evolúció ellen sem akart
küzdeni. Nem azért kapaszkodott fel a tápláléklánc csúcsára, hogy
gizgazon éljen. Friss húsra, a torkán legördülő meleg vérre volt
szüksége, és a törzs többi tagjai is erre éhezett.
A többiek is éhesek voltak, de csendben maradtak a közös testben.
Nem zavarták meg a Csavargót, és nem férkőztek be a gondolatai
közé. A Csavargó érezte a jelenlétüket, de távol maradt tőlük. Ő volt
a törzs vadásza; értett a jelek, hangok és szagok beazonosításához, a
nyomkereséshez, a cserkészéshez, a gyors és hatékony gyilkoláshoz.
Valamennyien meg akarták ízlelni a friss húst – mind, kivéve
Sorakot, aki mindig végigaludta a vadászatokat, a lakomákat, és
amikor felébredt, semmire sem emlékezett. A többiek viszont feszült
mohósággal vártak.
Annak ellenére, hogy a Csavargó volt a közös tudat felszínén, és ő
irányította a testet, az ébren levő személyiségek láttak és hallottak
mindent, amit ő. A Sorakot alkotó személyiségek közül nem
mindegyik maradt ébren. A Lírikus aludt – ő jobban kedvelte a
nappali fényt, amikor gyermeki rácsodálkozással és rajongással
figyelhette, amit Sorak és a többiek tettek. Általában csak akkor
bukott a felszínre egy-egy dallal vagy megjegyzéssel, amikor a
többieknek szükségük volt az ő könnyedségére. A félelmetes,
Árnyék néven emlegetett lény is lepihent; a többiek ilyenkor még a
közelébe sem merészkedtek Sorak tudatában ahhoz a helyhez, ahol
aludt. Olyan volt ő, akár egy hatalmas, téli álmot alvó bestia; ritkán
volt ébren, amikor felriadt, barlangjában lapuló vadállatként figyelt
mindent, és csak akkor jött elő, ha arra volt szükség, hogy Sorak
természetének sötét oldala elszabaduljon.
Sorak pszichéjének még mélyebben levő részeiben aludt az a lény,
akit senki sem ismert igazán – talán azért nem, mert ő sohasem
ébredt fel. Valamennyien tudtak róla, de csak annyit, hogy létezett,
és hogy védelmező mentális gátak mögött aludt begubózva. Ő volt a
Belső Gyermek, valamennyiük legsebezhetőbb része – az, akiből
valamennyien származtak. A Gyermek volt az apja azoknak a
férfiaknak és nőknek, akikké váltak. Tíz évvel korábban, az Athas
sivatagában adott életet nekik, akkor, amikor a rémült kisfiút
kitaszította, és ezzel halálra ítélte a törzse. Egy végső, agonizáló
ordítással a kisfiú életre hívta őket, és így elszakadt attól, amit
tovább már képtelen volt elviselni. Most az önmaga által épített
menedék mélyén aludt, de ez az alvás inkább a halálra hasonlított.
Bizonyos értelemben véve talán azonos is volt a halállal. Nagyon
valószínű volt, hogy a Belső Gyermek már soha többé nem fog
felébredni. A személyiségek egyike sem tudta, hogy mi lenne a
sorsuk, ha mégis megteszi...
Az Oltalmazó sejtette. Valamennyien akkor születtek, amikor a
Gyermek elszakadt a rémálommá váló élettől. A Gyermek most
aludt. Ha újra felkel, valamennyiüknek vége lesz. Talán még
Soraknak is. Sorak bizonyos értelemben véve nem volt azonos a
kisfiúból vált felnőttel. Sorak volt az elsődleges személyiség – a
józan eszük megőrzése érdekében kötött egyezségben ebbe
valamennyien beleegyeztek –, ám maga Sorak is azután született,
hogy a Gyermek aludni tért. Ha a Belső Gyermek felébredt volna,
nagy valószínűséggel – az Oltalmazó nem tudta meghatározni, hogy
mekkora valószínűséggel – egyesült volna Sorakkal, és talán még
néhány más személyiséggel is. Ám lehetséges volt az is, hogy a
többiekhez hasonlóan Sorakot is kiűzi magából, és a test, amin
annyian osztozkodtak, újra az az egykori kisfiú lesz. Nem
fizikailag, hanem mentálisan. Az Oltalmazó gyakran eltűnődött ezen
a kérdésen.
Kivarát nem gyötörték ilyen aggodalmak. Ő éjszaka volt a
legélénkebb. Napközben többször is elszundított, így sötétedés
után könnyen ébren tudott maradni, különösen akkor, amikor a
csavargó vadászni indult. Kivara nem volt vadász. Érzéki,
vágyakozó és kacér lény volt, fiatal nő, aki soha, semmiben nem
ismert határt. Ha rajta múlott volna, bármilyen érzéki gyönyört
ígérő kalandba fejest ugrik, és a kockázattal nem törődve
vállalkozik minden érdekes és élvezetes újdonság felfedezésére.
Emiatt veszélyes is lehetett. Ha a többiek nem figyeltek volna rá,
valamennyiüket bajba sodorta volna, hogy azután elmeneküljön,
hátrahúzódjon, és valaki másra hagyja közös sorsuk alakulásának
irányítását.
Ezen az éjszakán Kivara nem akart mást, csak ébren maradni,
figyelni, érezni, és hallgatózni. A Csavargó éles érzékszervein
keresztül eljutott hozzá az éjszaka vibrálása. Képtelen volt
elnyomni a Csavargót, aki sokkal erősebb volt nála. Ha Kivara
mégis megpróbálkozott volna valami ilyesmivel, A csavargó
egyszerűen félresöpörte, és lenyomta volna, méghozzá olyan
könnyedén, ahogy az ember elhesseget egy sivatagi legyet, vagy
lepöcköl a nadrágjáról egy homokpoloskát. Kivara nem akart
előjönni, amikor a Csavargó uralta a testet, mert a Csavargón
keresztül sokkal élénkebb érzéki gyönyörökhöz jutott, mintha ő lett
volna legelöl. Ráadásul éhes is volt, és tudta, egyikük sem ehet,
amíg a Csavargó nem ejt el valamit.
Eyron egyszerűen csak várt... és szokás szerint türelmetlen volt.
Szerette volna, ha a Csavargó egy kicsit jobban siet, és hamarabb
talál valami zsákmányt. Sohasem értette, mi tart ilyen sokáig.
Szárazon cinikus és pesszimista természete miatt aggódott, hogy
ezen az éjszakán a Csavargónak talán semmit sem sikerül elejtenie,
és még egy teljes napig ki kell bírniuk Sorak druida ételein. Eyront
dühítette, hogy azok az ostoba papnők megszédítették Sorakot.
Pedig félig elf volt, félig félszerzet – és az elfek is, meg a
félszerzeték is húsevők. Eyron a legjobban a nyers, friss húst
szerette, de bármilyen húst elfogadott volna a sok gizgaz után. amit
Sorak napközben evett. Mihez kezdjen gyökerekkel, gyümölccsel
meg lótuszlevelekkel? Kanknak való étel az, nem elfszerzetnek!
Valahányszor egy városban voltak, és Sorak elment egy főtt húst
árusító bódé előtt, Eyronnak kicsordult a nyála. Időnként még Sorak
nyála is kicsordult Eyron éhségétől ilyenkor Eyron megérezte Sorak
dühét, és gyorsan visszahúzódott. Eyron szerette volna, ha a
Csavargó jobban igyekszik. Enni akart, utána pedig teli hassal
aludni egyet.
A Csavargó érezte Eyron türelmetlenségét, de ügyet sem vetett rá.
Általában nem törődött Eyronnal; haszontalannak és értelmetlennek
találta, hogy olyasmivel foglalkozzon, mint ő. Eyron nem tudott
vadászni. Eyron nem volt nyomkereső. Eyron nem érezte meg a
zsákmány szagát, és nem volt elég figyelmes ahhoz, hogy
észrevegye a mozgást a bozótban. Eyron semmit sem hallott, kivéve
persze a saját hangját, amit borzasztóan szeretett. Eyron, gondolta a
Csavargó, bolondos teremtmény. Ő sokkal jobban kedvelte a Lírikus
társaságát, aki szintén bolondos volt, de kellemesen csinálta.
Napközben, amikor a Csavargó előtérbe került, gyakran megengedte
a Lírikusnak, hogy vele együtt előjöjjön, és nyomkeresés közben
elénekeljen valami vidám dalocskát. Eyront hallgatni azonban kész
időpocsékolás volt. Amikor a Csavargó ezen tűnődött, Eyron
érzékelte a gondolatait, és sértődötten visszahúzódott.
Járás közben a Csavargó, aki úgy látott a sötétben, akár egy hegyi
macska, feszülten Figyelte maga körül a tájat. Zsákmányra utaló
jeleket keresett. Hirtelen meglátott valamit. Letérdelt, és
megvizsgált egy olyan nyomot, ami a többiek figyelmét elkerülte
volna. A nyomokból elárulták, hogy egy erdland, egy repülni
képtelen, karmos, erős lábakon lépkedő madár járt ott előtte. A
Csavargó tudta, hogy az erdlandok az erdluktól származnak. Az
erdluk a felföldeken élő madarak voltak, de a sivatagi pásztorok is
tenyésztették őket. A városlakók igencsak kedvelték az erdlukat –
főként a tojásuk miatt, de a húsukat is gyakran elfogyasztották. A
vadon élő erdlukat elég nehéz volt elfogni, mert éberek voltak, és
elképesztő gyorsasággal tudtak futni. Az erdlandok sokkal
nagyobbra nőttek, ezért valamivel lassabban mozogtak. A tojásuk
nem volt olyan ízletes, mint az erdluké, de a húsuk jó volt. Egy
erdland elég lett volna egy lakomához is. A Csavargó tudta,
pukkadásig jóllakhatna belőle, és még a sivatagi dögevők sem
maradnának éhen. Annak ellenére, hogy az erdlandok nem futottak
olyan gyorsan, mint kisebb testű rokonaik, nem volt könnyű elejteni
őket.
Egy kifejlett erdland tizenöt láb magasra is megnőtt, a súlya pedig
az egy tonnát is elérhette. Erős lábaival halálos rúgásokat tudott
osztogatni, hegyes karmai pedig félelmetes sebeket szakíthattak. A
felnőtt madaraknak – a Csavargó a nyomokból úgy ítélte, ilyennel
van dolga – hatalmas, ék alakú csőre volt, a fiatalabbaknak pedig
sokkal kisebb, és nem annyira veszedelmes. Egy kifejlett erdland
csontzúzó erővel is le tudott csapni, csőre egyetlen csípésével pedig
leszakíthatta egy ember karját.
A Csavargó gondosan megvizsgálta a nyom körül a talajt. A vad
erdlandok általában falkákban száguldoznak, ám a jelek szerint ez a
példány egyedül volt. A Csavargó követni kezdte a nyomokat, és
közben olyan jelek után kutatott, amikből kiderülhet, hogy sebesült-
e a madár. Néhány lábnyi távolságban meg is találta, amit keresett.
Az erdland egy karmából hiányzott egy darab a sérülés nem tette
mozgásképtelenné, de lelassította, ezért nem tudott lépést tartani a
rohanó falkájával. Hátrahagyták a társai, de ettől még nem volt
könnyű préda.
A Csavargó követte a nyomot. Gyorsan és nesztelenül haladt.
Időnként megállt, és akár egy állat, beleszimatolt a levegőbe. Nem
szerette volna, ha hirtelen találkozik össze a madárral. Egy
mérföldön át követhette a csapást, amikor az orrát megcsapta az
erdland szaga. Egy ember képtelen lett volna megérezni, ám a
Csavargó elkapta a széllel érkező enyhe pézsmaszagot. Gyorsan
meggyőződött róla, hogy a szél szemből fúj, majd kétrét görnyedve
tovább indult.
Egy negyed mérföldet tehetett meg, amikor meghallotta a zajokat.
A madár lassan mozgott, a lábai tompa puffanással csapódtak a
talajhoz. Egy ember nem hallotta volna meg a neszezést, ám a
Csavargó nem volt ember. Még egyszer körülkémlelt. Nyomát sem
látta más ragadozónak. Tovább osont a madár felé. Az erdlandok
elég nagyok voltak ahhoz, hogy elbátortalanítsák az éji vadászokat,
de nem lett volna okos dolog csak a zsákmányra összpontosítani, és
megfeledkezni arról, hogy esetleg a közelben ólálkodik egy
ragadozó. Kellemetlen meglepetés lett volna, ha a zsákmányért egy
másik vadásszal is meg kell küzdeni. Az ilyesmi nem csupán
veszélyes, de félő volt, hogy a viaskodás közben az erdland
kihasználja a kínálkozó alkalmat, és elmenekül.
A Csavargó érezte a többiek mohó türelmetlenségét, de nem törődött
velük. Egy jó vadász sohasem kapkod. Lassan, óvatosan
megközelítette az erdlandot. Fokozatosan csökkentette a köztük levő
távolságot. A madár tizenöt tizennégy láb magas lehetett; a nyaka
hosszú, kígyószerű; hatalmas, gömbölyded testéből oszlopként állt
ki a két erős láb. Pikkelyes gallérja, amit védekezés közben felfújt,
hogy nagyobbnak és félelmetesebbnek tűnjön a feje, most
petyhüdten lógott. Lassan mozgott, és élelem után kutatva a földet
vizsgálgatta. A Csavargó még jobban összehúzta magát, és
türelmesen, egyetlen nesz nélkül körözni kezdett a madár mögött.
Ügyet sem vetett a többiek izgatottságára; nem szerette volna, ha
bármi eltereli a figyelmét a feladatról. Ahogy négykézlábra
ereszkedve előre kúszott, a mozdulatai kecsesek, macskaszerűek
voltak. Újra és újra megállt, és ellenőrizte, hogy a szél iránya nem
változott-e.
Félelmetes türelemre volt szüksége, mert a legkisebb nesz
felriasztotta volna a zsákmányát – elég lett volna, ha elreccsen az
egyik sivatagi bokor egyetlen száraz gallyacskája, ha megcsikordul
a talpa egy kavicson, ha hirtelen megváltozik a szellő iránya... A
madár azonnal felriadna, felfedezné, és vagy elmenekülne, vagy
rátámadna. Az erdlandok akkor voltak a legveszélyesebbek, ha
szemtől-szemben kellett kiállni ellenük.
A Csavargó lassan haladt, fokozatosan közeledett az áldozatához.
A madár még mindig nem vette észre, bár már alig tíz-tizenöt lábnyi
távolság választotta el őket. A Csavargó már majdnem elég közel
ért. Majdnem... Biztosra akart menni.
 Már csak nyolc-kilenc lábnyi távolság... Ha a madár megfordult
volna, mindenképpen felfedezi a rá leső elfszerzetet. A sivatagot
bevilágító holdfényben tisztán lehetett látni az alakját. A Csavargó
csak úgy tudta megközelíteni az erlandot, hogy hátulról mászott
felé.
A madár hirtelen megdermedt, riadtan kiegyenesítette a nyakát, és
felemelte a fejét.
A következő pillanatban a Csavargó támadott.
Egy elfhez illő gyorsasággal felpattant, három gyors lépést tett, és
elrugaszkodott. A bámuló madár hátára érkezett, a test köré fonta a
lábait, és két kézzel megragadta a hosszú nyakat.
A madár éles hangon felrikoltott, előre szökellt, a magasba ugrott,
és miközben megpróbálta levetni magáról a Csavargót, felfújta a
gallérját, és hátra fordította izmos nyakát. A Csavargó teljes
erejéből megszorította a nyakat, hogy a madárnak ne legyen
tehetősége hátrafordulni, és lecsapni. Az ék alakú csőr egyetlen
ütése bezúzta volna a koponyáját. A Csavargó megakadályozta, hogy
a madár hátrafordítsa a fejét. Megfeszítette a lábait, és még
erősebben szorította a vadul ugrándozó erdland nyakát.
A madár mindent megpróbált, hogy lerázza magáról a Csavargót.
Hosszú nyakát előre döntötte, hogy kibillentse az egyensúlyából, de
az elfszerzet keményen kitartott, és visszarántotta a nyakat. Az
erdland egy hosszú pillanatig még előre feszítette magát, de hirtelen
hátra hajlította a nyakát. A Csavargó kis híján elvesztette az
egyensúlyát, de végül mégis sikerült az erdland hátán maradnia.
A madár egyik lábáról a másikra ugrándozott, és mindent megtett,
hogy levesse a hátáról az elfszerzetet. A Csavargó izmai pattanásig
feszültek. A madár jobbra-balra forgatta a fejét, de a Csavargó nem
enyhített a szorításán. Ahogy az erdland újra hátrakapta a fejét,
hogy lerázza a Csavargót, az elfszerzet kihasználta az alkalmat, és
becsúsztatta a kezeit az erdland felfújt gallárja alá, arra a pontra,
ahol a koponyája a nyakához kapcsolódott.
A madár felrikoltott. A Csavargó hátrafeszítette a fejet. Az erdland
még vadabbul hánykolódott, de a Csavargó kitartott. A madár még
egyszer megpróbálta kiegyenesíteni a nyakát, de az elfszerzet még
jobban hátrahúzta a fejét, egészen addig, míg az erdland csőre az ég
felé meredt. A madár a csőrét csattogtatta és rikoltott; a Csavargó
karján kidagadtak az izmok.
Néhány pillanat elteltével az erdland nyaka elroppant.
A madár magatehetetlenül, elhajított kőként a földre zuhant. A
Csavargó legurult a hátáról, és gyorsan elkúszott a meg-megránduló,
de végül mozdulatlanná dermedő lábak közeléből. Az elfszerzet
többi személyisége iszonyodva hallgatott. A Csavargó felállt, és
előhúzta a vadászkését. Lehajolt, felemelte a madár egyik hosszú
lábát, és felhasította alatta a puha hasi részt. A kiömlő vér illata
bódító volt. A Csavargó előre-hátra ingatta a fejét, és diadalmasan
felüvöltött. A többiek átérezték az örömét és az elégedettségét, és
együtt ünnepeltek vele. Azután hozzáláttak a lakomához.
A Csavargó visszaindult a táborhely felé, de nem sietett.
Valamennyien teleették magukat, de a hátrahagyott erdlandtetem
még így is elég volt egy egész falkányi dögevőnek. A Csavargó
tudta, semmi sem fog kárbaveszni, csak a hatalmas madár csontjai
fognak lassan szétporladni a perzselő sivatagi nap alatt, csak az
elszáradt pikkelyeket fogja szétszórni a szél. Egy-egy sikeres
vadászat után a Csavargó élvezte az éjszakai sétát. Imádta a sötétség
neszezését és illatait, és ilyenkor szabadjára eresztette a lelkét az
óriási sivatagban.
A zengőhegyi erdőkben a feje fölött összeboruló lombsátrat, a fák
közelségét szerette, a tágas, látszólag végtelen, a látóhatár széléig
tartó pusztában pedig a nyitottságot. Erősen vonzódott az erdőkhöz,
mindig úgy érezte, ott van igazán otthon, de a sivatagnak is megvolt
a maga édes és vad szépsége. A Csavargó szinte érezte, ahogy a
lénye szétterjed a pusztában. Az erdő kényelmes volt és kellemes,
ám itt sokkal tágasabb volt az élettér. A puszta elhagyatottságában
és ürességében volt valami furcsa, valami olyasmi, aminek hatására
az elfszerzet ráérzett annak a világnak a hatalmasságára és
méltóságára, ahol élt. A tájat valami különös békeérzetet árasztó
zordság lengte be. Lehet, hogy a hely brutális, veszélyes és
könyörtelen volt, olyan, ahol az óvatlan lényeket egyetlen pillanat
alatt elragadhatja a végzet, de közben érezni lehetett, hogy annak,
aki számol ezzel, annak az átalakulás ígéretét rejti magában.
Évekkel korábban a Gyermek kis híján az életét vesztette a
sivatagban, ám a szenvedéséből megszületett a törzs, amelynek
tagjai megtanulták, hogyan élhetik túl a veszélyt – az Athas pusztáin
pedig már a túlélés is felért egy csodával... Ilyen gondolatok
kavarogtak a Csavargó fejében, miközben a táborhely felé tartott.
Hirtelen megtorpant. Az érzékszervei egy pontra fókuszálódtak.
Egy pillanattal később már tudta, mi vonta magára a figyelmét.
Teljes erejéből rohanni kezdett a tábor felé.
Ryana gyorsan a számszeríja után nyúlt, de abban a pillanatban,
amikor félrekapta a tekintetét, az árny eltűnt. Ryana feltérdelt,
hátrahúzta a fegyver idegét, és előhúzott egy vesszőt a tegezéből.
Lövésre készen maga elé tartotta a számszeríjat, és a szemeivel
végigpásztázta a táborhely környékét. Talán csak a képzelete
játszott vele? Nem, biztos volt benne, hogy látott valamit, hogy
valami megmozdult a sötétben. Bármi is volt az az árnyék, a jelek
szerint visszahúzódott az éjszakába.
Ryana megnedvesítette hirtelen kiszáradt ajkait. Bárcsak
visszaérne már Sorak, gondolta. Mozdulatlan maradt, feszülten
figyelt, lövésre készen tartotta a fegyverét, és a fülét hegyezte. A
pusztán végigvisszhangzott egy állat bömbölése. Valami gyilkolt –
vagy az életét vesztette. A hang távolból érkezett. Ryana szeretett
volna gallyakat szórni a már alig parázsló tűzre, de nem merte
letenni a számszeríjat. Lehet, hogy csak a holdfény játéka
tévesztette meg? Ahogy így, kuporogva várt, hűvös szellő kapott a
hajába. Várt, és feszülten Figyelt. Tényleg megmozdult valami,
vagy csak a szél zörgetett meg egy kiszáradt bokrot?
Végtelennek tűnő ideig várt. Nem moccant, a fegyver meg sem
rezzent a kezében. A táboron kívül is minden mozdulatlan maradt,
csak a szél susogott a száraz sivatagi fűben, és a pagafa-fa ágai
között. A tűz kihunyt. Ryana rádöbbent, hogy visszatartotta a
lélegzetét. Kifújta a levegőt, letette a számszeríjat, és kinyújtotta a
kezét, hogy ágakat hajítson a tűzre.
A következő pillanatban rázuhant egy árnyék. Ryana érezte, hogy
hátulról erős karok fonják körül a testét.
Felsikoltott, felemelte a karjait, kicsusszant a támadó szorításából,
oldalra vetődött, és közben söprő mozdulattal maga mögé rúgott.
Érezte, hogy a lába beleütközik valamibe. Mély mordulást hallott.
Valami – vagy valaki – elterült a földön. Ryana talpra szökkent, és
szembefordult a támadóval.
A tűzre dobott száraz ágak hirtelen lángra kaptak. A fénynél Ryana
meglátta a feltápászkodni próbáló emberszerű alakot. Magas volt és
hatalmas termetű, széles vállakkal, keskeny csípővel, hosszú fekete
hajjal és zord arcvonásokkal. Férfinak tűnt, de testének arányaiban
volt valami furcsa. A karjai és lábai szokatlanul hosszúnak
látszottak. Olyan volt mint egy hímnemű villichi, de Ryana tudta, ez
lehetetlen. Ahogy meglátta a lény hegyes füleit, arra gondolt, hogy
egy elffel akadt össze, ám az alak felemelte a kezeit, és a fény
megvilágította horgas, karomszerű ujjait. A kezei kétszer nagyobbak
voltak, mint egy emberé, az ujjai pedig legalább háromszor
hosszabbak, és a végük mintha felfúvódott volna. Ryana rájött,
mitől: nem ujjak voltak, hanem szívókacsok. Végigfutott a hátán a
hideg, amikor megértette, mivel áll szemben. A lény nem ember
volt, de nem is elf. Egy thrax-szal találkozott.
Valaha ember lehetett, de már nem volt az – egy hozzá hasonló
lény iszonyatos fenevaddá változtatta. Az első thraxokat a Pusztítók
mágiája hozta létre – a Pusztítók őket szabadították rá az
ellenségeikre, de jó ideje már ők maguk sem voltak képesek
irányítani teremtményeiket. A thraxok megszöktek uraiktól,
kimenekültek a sivatagba, ahol azután utazókra vadásztak. Árnnyá
változva becserkészték, erős karjaikkal átölelték mit sem sejtő
áldozatukat, és szívókacsaikkal kiszívták testéből a nedveket. Olyan
fájdalmat okoztak, hogy a szerencsétlenül járt ember még védekezni
sem tudott. Az áldozatok kínhalált haltak, és nem maradt más
utánuk, csak egy kiszáradt, fonnyadt tetem.
Ryana még nem hallott olyan esetről, hogy valaki túlélte volna egy
thrax támadását. Ha az áldozatnak sikerült is valahogy életben
maradnia, ha a szívókacsok akár egyszer is megérintették, belehatolt
a vámpírszerű lény förtelmes mágiája, és ő maga is thrax-szá
változott. A mágikus átváltozás kéz- és lábfájással kezdődött, azután
megnyúltak a karok és a lábak csontjai. A fájdalom egyre
fokozódott, végigterjedt az egész testen. A ujjak hegyét borító bőr
felrepedezett, a sebek vérezni kezdtek, az élő hús pedig
szívókacsokká alakult. Közben őrjítő szomjúság vett erőt az
emberen, amit egy kisebb emlős testnedvével ugyan enyhíteni
lehetett, de az új thraxnak ez nem volt elég.
Egyre szomjasabbá vált, és ezt csak egy ember, vagy egy
emberszerű lény testnedveivel tudta megszüntetni – egy rövid időre.
Ahogy a thrax Ryanával szemben, tábortűz túlsó oldalán kuporgott,
hosszú, szívókás végű ujjai förtelmes mozdulattal a szomjúhozó
szájba túrtak. Ryana tudta, hogy csak egy módon menekülhet meg a
haláltól, vagy attól, ami még a halálnál is rosszabb: addig kellett
megölnie a thraxot, amíg szilárd formájában létezett. A számszeríja
a tűz másik oldalán hevert, így nem érhette el, és a kardja is a
bőrtokjában, a hátizsákja mellett feküdt. Csak a kései maradtak
meg. Gyors mozdulattal lenyúlt, kirántotta az egyik pengét
mokasszinja magas szárából, és egy laza mozdulattal a lény felé
hajította. A thrax rögtön átlényegült árnyékká. A kés átzúgott a
testén, és belefúródott a pagafa-fa törzsébe. A förtelmes árnyék újra
megszilárdult. A thrax lekuporodott, és támadni készült.
Anélkül, hogy levette volna a szemét a lényről, Ryana újra lenyúlt,
és kihúzta a mokasszinjából a másik tőrét is. Maga elé tartotta a
hosszú pengét, és szétvetett lábakkal behajlította a hátát. A thrax
meglátta a második fegyvert, és eltétovázott. Ryana kihasználta ezt
a pillanatnyi habozást. Előrenyúlt tudatával, és pszionikus erejével
a thrax arcába vágta a tűzben parázsló ágakat. A thrax ösztönösen
hátrahőkölt, és felemelte a kezeit. Ryana előrevetődött, ám a bestia
gyorsan magához tért. A lány nem számított rá, hogy ilyen hamar
visszanyeri a lélekjelenlét, ezért amikor előredöfött, a tőre
keresztülsiklott az árnyékká változó lényen.
 Az árnyék hátraugrott, és újra megszilárdult. A thrax ezúttal már
sokkal óvatosabb volt: feszülten figyelt, ahogy körözni kezdett a
lány körül. Egyszer– kétszer előre szökkent, megpróbálta rábírni a
lányt, hogy elhajítsa a tőrét, ám Ryana számított erre a cselre. Az
övére akasztott tokból előhúzott egy másik, az elsőnél sokkal
szélesebb pengéjű tőrt is. Már csak ez a két fegyvere maradt, meg
persze a pszionikus ereje, és az akarata. A thrax most már tudhatta,
hogy nem lesz könnyű megszereznie a zsákmányt, hogy a lány nem
egy olyan magányos nő, akit legyőz a saját félelme. Ám szomjas
volt, és mérföldes körzetben Ryana volt az egyetlen, akiből ihatott
volna.
Óvatosan körözgettek, egyikük sem próbált támadni. A thrax
megpróbálta rábírni Ryanát, hogy dobja el legalább az egyik
fegyverét, de a lány nem használta ki a kínálkozó alkalmakat,
inkább arra várt, hogy lesújthasson. Ám valahányszor közelebb
került a förtelmes lényhez, a thrax újra és újra árnyékká változott,
és a háta mögé ugrott. Ryana figyelme egyetlen pillanatra sem
lankadhatott. Tudta, egyetlen apró hiba is az életébe kerülhet.
De azzal is tisztában volt, hogy nem tarthat ki sokáig. Előbb-utóbb
a thrax ki fogja cselezni, árnyék– formájában a háta mögé oson,
vagy annyira eluralkodik rajta a szomjúság, hogy szemből támad,
körülfolyja a testét, hogy aztán megszilárdulva halálra szorítsa.
Ryana éppen erre gondolt, amikor a thrax árnnyá változott, és
előreszökkent. Ryana is előre vetődött, és mielőtt a lény
megszilárdulhatott volna, keresztülsiklott az árnyéktesten. A torka
összeszorult, ahogy áthatolt rajta, és úgy érezte, a testét
megdermeszti a thraxból áradó undorító iszonyat. Ahogy túljutott
rajta hátrapördült, és szembefordult a megszilárduló thrax-szal, ami
ugyan kudarcot vallott, de újra támadni készült. Vajon mennyi ideig
bírom még?, gondolta Ryana. Az idő a thraxnak dolgozott. Ryana
fáradt volt, és ezt a bestia is tudta. Egyetlen hiba, egyetlen rossz
mozdulat, és mindennek vége...
Majdnem ugyanolyan pozícióban álltak egymás előtt, mint a thrax
első támadásakor. Ryana még mindig nem érhette el a számszeríját,
és a kardja is olyan távol volt, hogy nem kaphatta kézbe.
Ám villichi volt, az Út szellemében nevelték, és ha más nem is,
legalább ez neki kedvezett. Ahogy a thraxra meredt, ahogy egyetlen
pillanatra sem vette le róla a szemeit, Ryana kinyúlt elméje erejével,
és a korábban elhajított, a pagafa-fa törzsébe fúródott késére
összpontosított. Lassan kihúzta a pengét a fa törzséből. Ahogy
megérezte, hogy a kés kiszabadul, továbbra is ráfókuszálta az
akaratát, de közben a thrax felé dobta a kezében tartott egyik tőrt. A
thrax gyorsan árnyékká változott – a penge akadálytalanul
keresztülzúgott a testén. Amikor a bestia újra megszilárdult, Ryana
elhajította a második tőrét is, de közben pszionikus erejével
kirántotta a fa törzséből a harmadik kést.
A thrax újra árnnyá változott. A második kés is átsiklott rajta.
Látta, hogy áldozata fegyvertelen, ezért megszilárdult, és ugrani
készült. A háta mögött álló pagafa-fából kicsúszó kés a
hossztengelye mentén megfordult, és hegyével előre, a lány
pszionikus ereje által mozgatva előre vágódott. A penge a thrax két
lapockája közé fúródott.
A thrax felüvöltött, és megint árnnyá változott. A hátába fúródott
kés a földre koppant. Ryana a következő másodpercben a pagafa-fa
tövében, a hátizsákja mellett heverő kardra összpontosított. A
vaspenge kicsusszant a hüvelyéből, nyéllel előre átröppent a
levegőn, és egyenesen Ryana kinyújtott kezébe érkezett.
Ahogy a thrax megszilárdult és előrevetődött, Ryana fürgén oldalra
lépett, kaszáló mozdulatot tett a kardjával, és lefejezte a bestiát. A
thrax a földre rogyott. Nyakából sötét vér fröccsent, levágott feje a
tűz felé gurult. Hosszú, zsíros haja lángra lobbant. Ryana orrába
beleszúrt az égett hús bűze. Öklendezve elhátrált.
Hirtelen újra megbizsergett a tarkója. Hátrapördült, és maga elé
tartotta a kardját. A Csavargó állt előtte.
Az elfszerzet kifejezéstelen tekintettel ránézett. Ryana
megkönnyebbülten felsóhajtott, és fáradtan leeresztette a kardját. A
Csavargó előre lépett, és ránézett a fejétől megfosztott, vérző teste.
– Egy thrax – mondta egyszerűen. A lányra pillantott, elismerően
bólintott, majd egyetlen szó nélkül a tűzhöz, a thrax bűzölögve égő
fejéhez lépett. Egy köteg gallyat hajított a tűzre, majd keresztbe tett
lábakkal leült a földre, lehajtotta a fejét, és elaludt.
Egy pillanattal később az elfszerzet feje felemelkedett, de most már
Sorak nézett a lányra.
– Úgy látom, elég nehéz éjszakád volt – mondta. – most már
alhatsz, ha akarsz. Hajnalig őrködöm.
– Mikor jöttél vissza? – kérdezte Ryana lihegve.
– Ebben a pillanatban – mondta Sorak.
– Úgy értem, hogy a Csavargó mikor jött vissza?
– Ah. Egy pillanat. Megkérdezem tőle. – Sorak tekintete elrévedt,
majd újra a lányra nézett. – Nem sokkal azelőtt, hogy megölted a
thraxot.
– És eszébe sem jutott, hogy segítsen? – kérdezte Ryana
döbbenten.
– Úgy látta, ura vagy a helyzetnek – mondta Sorak.– Nem akart
beleavatkozni a vadászatodba.
– A vadászatomba? – kérdezte a lány hitetlenkedve.
 – Az életemért harcoltam!
– A jelek szerint sikeresen – mondta Sorak, és a thrax fej nélküli
testére nézett.
– A fenébe is, Sorak! Segíthettél volna!
– Ryana – mondta Sorak bocsánatkérően –, ne haragudj, de az
egészet végigaludtam.
A lány leeresztette a vállait, felsóhajtott, és Sorak mellé, a földre
vágta a kardját.
– Igaz – mondta, és elhúzta a száját. – Hát persze!
– Haragszol rám?
– Nem – felelte Ryana lemondóan –, de a Csavargóhoz lenne egy-
két szavam!
– Akkor mondd, ha attól jobban érzed majd magad. Meg fog
hallgatni.
A lány lezökkent a földre.
– Mi értelme lenne? – kérdezte. – Semmit sem értene az egészből.
– Attól tartok, ez igaz – mondta Sorak. – De ha neked jobb, akkor
csak mondd...
– Menj, szedd össze a késeimet – mondta a lány. Végignyúlt a
földön, és magára húzta a köpenyét. – Fáradt vagyok, és aludni
akarok.
A hátizsákjára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemeit. Nem is
emlékezett rá, mikor volt ennyire kimerült.
Hajnal volt, amikor újra felnézett.

HARMADIK FEJEZET

Az éjszaka hátralevő része, melynek során Sorak őrködött,

eseménytelenül tett el. Ryana nem sokkal napkelte után ébredt.
Pihentebb volt, de még mindig fáradt maradt, és minden tagja fájt.
Amikor kinyitotta a szemeit és felült, látta, hogy a thrax teste
eltűnt. Az első pillanatban azt hitte, hogy Sorak valamelyik húsevő
személyisége falta fel.
– Behúztam oda, a bokrok alá – mondta Sorak, aki mintha olvasott
volna a lány gondolataiban. – Úgy gondoltam, nem örülnél neki, ha
ez lenne az első dolog, amit reggel meglátsz. Már belepték a dögevő
legyek.
Ryana megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Kiabáltál álmodban – mondta Sorak.
A lány bólintott, de sikerült visszafojtania egy remegést.
– A thraxról álmodtam. Nem volt valami kellemes.
– A történtek ismeretében ez érthető – mondta Sorak. – Vajon hány
ember tudna egyes egyedül legyőzni egy thraxot? Bebizonyítottad a
tudásodat, húgocskám. Tamura büszke lenne rád.
Ryana a fegyvermesterre gondolt, aki a kolostorban tanítgatta őket.
Hálás volt, hogy Tamura olyan könyörtelen tanár volt, pedig annak
idején számtalanszor megátkozta ezért. Tudta, ha nem Tamurától
tanulta volna a fegyverforgatást, most az ő holtteste heverne a
bokrok alatt.
– Még mindig hosszú út áll előttünk – mondta Sorak, és
összeszedte a holmiját. Meglepően frissnek látszott. Ryana irigyelte
az elf-szívósságát, és azt a képességét, hogy a tudata alá tudott
merülni, miközben a többi személyisége irányította a testét.
Általában nem szívesen lett volna Sorak helyében, de elismerte,
hogy az elfszerzet többlényegűségének vannak bizonyos előnyei is.
– Mit gondolsz, mekkora utat hagytunk magunk mögött? – kérdezte
a lány.
– Úgy számolom, hogy körülbelül félúton lehetünk a forráshoz –
mondta Sorak. – A thrax nem kóborolt volna el túlságosan messzire
a fő útvonaltól. Az ilyenek mindig a karavánutak közelében
maradnak, és szemmel tartják a könnyű prédának ígérkező
vándorokat. Szerintem dél előtt elérjük az utat, azután pedig már
jóval könnyebben fogunk haladni.
– Ennek örülök – mondta a lány, és összeszedte a felszerelését.
– Ahogy kérted, éjszaka megkerestem a késeidet – mondta Sorak,
és elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy a lány milyen
parancsoló hangon utasította a dologra. Átadta Ryanának a tőröket.
– Köszönöm.
– Eltartott egy darabig, amíg ezt megtaláltam – mondta az
elfszerzet, miközben átnyújtotta a lánynak az egyik tőrt. –
Meglepően messzire repült. Erős karod van.
– A félelem felfokozza az erőt felelte a lány szárazon.
– Féltél?
– Igen. Nagyon.
De legalább nem hagytad, hogy a félelem megbénítson mondta
Sorak. – Ez jó. Valóban a magadévá tetted, amit tanítottak neked.
Kevés félelmetesebb lény létezik, mint egy thrax.
 Nos, bármi is tartozik e kevesek közé, én nagyon jól megvagyok
úgy is, hogy nem találkozom velük – mondta a lány.
A vállukra emelték a zsákjaikat, és biztos, de kényelmes léptekkel
elindultak kelet, a felkelő nap felé. Ryana kiváló kondícióban volt,
de az előző napi meneteléstől sajogtak a lábai, és a thrax-szal vívott
küzdelem is rengeteg erőt kiszívott belőle. Nem csupán az előző
éjszakai harc hatását érezte, de az idegfeszültségét is. Észrevette,
hogy Sorak egy kissé visszafogja a tempóját, hogy ő lépését
tarthasson vele.
Lelassítom, gondolta Ryana. Kétszer ilyen gyorsan haladhatna,
vagy talán még gyorsabban, ha futna, de tudja, hogy ha megtenné,
lemaradnék tőle...
– Ne haragudj, hogy csak ilyen lassan tudok haladni – mondta, és
szánalmasan gyengének érezte magát.
– Nem kell sietnünk – felelte Sorak. – Senki sem üldöz minket.
Rengeteg időnk van, hogy elérjünk Nibenayba. Különben fogalmam
sincs, hogy mit kell majd tennünk, ha odaérünk.
– Próbáljuk kapcsolatba lépni a Titkos Szövetséggel – mondta a
lány. – Ez tűnik a legésszerűbbnek.
– Lehet, hogy ez nem is lesz olyan könnyű – mondta az elfszerzet.
– A városokban mindig gyanakvással tekintenek az idegenekre. Még
nem felejtettem el, mi történt Tyrben. Ráadásul Nibenayban még
egyikünk sem járt, és ott Tyrrel ellentétben még mindig egy Pusztító
uralkodik. Minden hatalom az Árnykirály lovagjainak kezében
összpontosul, és valószínű, hogy rengeteg informátoruk is van.
Nagyon óvatosnak kell majd lennünk.
– Ismerjük a jeleket, amelyek segítségével kapcsolatba lehet lépni
a Titkos Szövetséggel – mondta Ryana.
– Ez igaz, de valószínűleg a lovagok is ismerik őket. Attól tartok,
ez nem lesz elegendő. Mielőtt megtalálnánk a Szövetséget, ők már
tudni fognák rólunk. Ez pedig azt jelenti, hogy valószínűleg a
lovagok figyelme is ránk terelődik majd. A városban egy Pusztító
uralkodik, ezért a Titkos Szövetség tüzetesen meg akar majd ismerni
minket, mielőtt kapcsolatba lép velünk. Valahogy be kell
bizonyítanunk előttük, hogy valójában kik vagyunk.
– Akkor az lesz a legjobb, ha majd akkor döntünk, amikor
rákényszerülünk – felelte Ryana. – Ebben a helyzetben nem lenne
értelme előzetes terveket készíteni. De ne felejtsd el, ehhez előbb
egy darabban oda kell érnünk.
Sorak elvigyorodott.
– Az után, ahogy elbántál a thrax-szal, emiatt én nem aggódom.
– Nyugodtabb lennék, ha nem kellene ilyen sokat gyalogolnunk –
mondta Ryana szárazon.
 – Jobban szeretnél felülni valamire? – kérdezte Sorak.
Ryana meglepetten az elfszerzetre nézett. Sorak mindig komoly
volt, és valahogy nem illett a jelleméhez a tréfálkozás.
– Nem figyeltél eléggé – magyarázta Sorak, és lemutatott a földre.
Azt hittem, nyitott szemmel jársz.
A lány lenézett a földre.
– Kank nyomok – mondta.
– Már egy órája ezen a csapáson haladunk – mondta Sorak. –
Valahol előttünk van egy kisebb falka kank. A nyomok még frissek.
Hamarosan meglátjuk őket.
– Szerinted hányan vannak? – kérdezte a lány
– A csapásból ítélve legalább tucatnyian, vagy még többen –
mondta Sorak.
–De hiszen nem találtunk pásztortáborra utaló nyomokat!
– Nem, és ez azt jelenti, hogy vad kankokkal van dolgunk – felelte
az elfszerzet. – Mozgás közben egymás közelében maradtak, tehát
nem legelészni indultak. Valószínűleg egy nagyobb csordától
szakadtak el, hogy önálló bolyt alapítsanak. Szerintem most éppen a
megfelelő helyet keresik.
– Ez pedig azt jelenti, hogy van köztük egy királynő – mondta
Ryana.
– Igen. Valószínűleg egy fiatal egyed, mivel a falka elég kicsi.
– A harcosok elég vadak lehetnek. – Ryana kétkedően Sorakra
nézett. – Úgy gondolod, hogy tudsz majd bánni velük?
– Én nem, de a Rikoltó talán igen.
– Talán? – kérdezte Ryana nyugtalanul. Sorak megvonta a vállát.
– A Rikoltónak még sohasem akadt dolga vad kankokkal – mondta
–, csak a pásztorok által felnevelt szelíd jószágokkal.
– Tehát még nem került szembe a királynőjüket védő kank
harcosokkal sem. Mit gondolsz, el tudja majd végezni a feladatot?
– Ezt csak egy módon tudhatjuk meg – mondta Sorak. – A kankok
nem mozognak valami gyorsan.
– Hozzád képest én sem.
– Mégis inkább gyalogolnál?
Ryana mély lélegzetet vett, majd hangosan kifújta a levegőt.
– A villichi papnők mindig gyalogosan zarándokolnak. Habár... én
már nem vagyok papnő. Nem lenne rossz beügetni Nibenaybe...
– Nos, ebben az esetben próbára kell tennünk a Rikoltót – mondta
Sorak.
Kis idő múlva felértek egy alacsony domb tetejére. Először a
kankok hangját, az egymáshoz érő rágószerveik éles percegését
hallották meg. Tizenhármán, talán tizennégyen lehettek. Egy kisebb
területen szóródtak szét, fényes fekete egzoszkeletonjuk sötéten
csillogott a napfényben. A kankok általában szelíd rovarok voltak –
szerencsére, mert óriásira nőttek. A kifejlett egyedek akár nyolc
lábnyi hosszúak, és négy láb magasak is lehettek, és három-
négyszáz fontot nyomhattak. Ízelt testük egy jókora, háromszög
alakú fejből, egy tojásdad torból, és egy gömbölyű potrohból állt, és
az egészet kemény, kitines egzoszkeleton borította. Hat ízeit lábuk a
torból nőtt ki, és mindegyik erős karomban végződött. Ezek a
karmok lehetővé tették, hogy a kankok megkapaszkodjanak, és
zsákmányt ejtsenek.
A kankok mindenevő lények voltak, de az embereket általában nem
támadták meg. A táplálékuk kikapart gyökerekből, növényekből,
vagy kisebb sivatagi emlősökből és hüllőkből állt. Amikor azonban
egy új boly alapításához készülődtek, és a csapathoz egy királynő is
tartozott, a szokásaik valamelyest megváltoztak. Egy felépített
kolóniában a királynő a bolyon belül maradt, és a dolgozó kankokra
volt utalva, akik mindig a boly közelében tartózkodtak. Ezek a
kankok a harcosok által behordott táplálékot dolgozták fel. A
harcosoknak a gyűjtögetésen kívül csupán egyetlen feladatuk volt: a
királynő védelme. A fiatal királynők általában akkorák voltak, mint
a harcosok, akik kisebbre nőttek, mint a dolgozók, viszont nagyobb
rágószervekkel rendelkeztek. Amint egy kolóniát megalapítottak, a
királynő elfoglalta állandó helyét a boly középső, hatalmas
kamrájában megépített fészkében. Itt tartózkodott, míg az alattvalói
folyamatosan táplálták, és míg felnőtt. A felnőtt királynő, amely
háromszor akkora volt, mint a fejlődésben levő, húsz-ötvenes
adagokban elkezdte a tojásai lerakását, és ezt – akár egy
szaporodógép – ciklusosan egészen a haláláig folytatta.
A dolgozók a hastájékukon elhelyezkedő, vastag hártyával borított,
dinnye nagyságú mirigyek által termelt zöld mézzel táplálták a
frissen kikelt egyedeket. A kank-méz nagyon édes és tápláló volt;
az Athas városaiban és falvaiban ez volt az egyik fő élelmiszer – a
puszták pásztorai éppen a méz miatt tenyésztették a kankokat. A
tenyésztett kankokat a méztermelésen kívül igavonásra is
használták, ezért a városi piacokon igencsak borsos árat kértek
értük. A pásztorok az elpusztult egyedek egzoszkeletonjait is
értékesítették: a mesterek olcsó páncélokat készítettek a kemény
anyagból. A kankpáncél erre a célra is remekül megfelelt, de mivel
túl merev volt, nem bírt ki túl sok sérülést, így gyakran le kellett
cserélni. A kankok ezen okok miatt az athasi gazdaság alapvető
tényezői voltak.
A vad kankok, bár javarészt szelídek voltak, egy új boly
alapításának idején veszélyesek is lehettek. Mivel a fiatal
királynőjük teste védtelen volt és sebezhető, a harcosok nagyon
agresszíven viselkedtek, és mindent megtámadtak, ami veszélyt
jelenthetett a falkára. A kankoknak rengeteg természetes ellenségük
is volt, például a sárkok, az erdluk, a pterraxok, a thri-kreenek és a
hangyok. Ez utóbbiak hatalmas seregekben özönlöttek be a
kankbolyokba. A kankharcosok is mindig együtt támadtak, a
dolgozók pedig a királynőjük köré gyűltek, hogy akár a saját
testükkel is megóvják a sérülésektől. Ha a vándorló kankfalka
véletlenül összeakadt néhány emberrel, azonnal támadásba
lendültek. A harcosok erős rágói nem csupán a húst tudták
kihasítani, és nem csak az emberek végtagjait tudták lecsippenteni,
de közben bénító folyadékot is fecskendeztek áldozatuk testébe.
Bár a kankok nem vadásztak emberekre és ember– szerű lényekre,
ha a kankharcos megharapott valakit, a testet átvonszolta a
falkához, ahol azután élelemként került felhasználásra. A kankok
nem mozogtak valami gyorsan, és mindig kimért nyugalommal
ettek. Egy megbénított, de élő ember testén akár órákig is
elrágódtak, különösen akkor, ha a falka kicsi volt. Ryana ezt
távolról sem tartotta megnyugtató lehetőségnek.
A kankok szeme rossz volt, a szagokat egyáltalán nem érezték,
viszont kitűnően érzékelték a mozgást, és a talaj rezgéseit. Ha
valaki óvatosan lépett egyet a sivatagi homokban, biztos lehetett
benne, hogy a többszáz ölnyire levő kankok felfedezték. A
félszerzetek, akik anélkül vágtak át a sivatagon, hogy akár egyetlen
apró neszt is ütöttek volna, néhány lépésnyire meg tudták ugyan
közelíteni a kankokat, de Ryana tisztában volt vele, hogy ő villichi
képzettsége ellenére sem lenne képes ilyen puhán lépkedni. Tudta,
hogy a kankok már akkor észre fogják őket venni, amikor még
kétszáz lépésnyi távolságban lesznek tőlük, és sejtette, hogy a
harcosok azonnal támadásba lendülnek.
– Talán jobb lenne, ha itt várnál mondta Sorak, és intett a lánynak,
maradjon ott, ahol éppen állt.
És hagyjam, hogy egyedül nézz szembe velük? – kérdezte Ryana,
bár abban a pillanatban nem igazán volt kedve közelebb
merészkedni a kankokhoz.
– Nem én fogok szembenézni velük, hanem a Rikoltó – mondta
Sorak. – És ha esetleg ő is kudarcot vallana... Ne felejtsd el, hogy
én gyorsabban tudok futni, mint te.
– Ebben igazad van – felelte Ryana –, de ha elég közel kerülnek
hozzád, talán nem lesz időd elfutni.
– Éppen ezért egészen addig távol akarok maradni tőlük, míg rá
nem jövök, hogyan reagálnak a Rikoltóra. A törzsem erős, de nem
annyira büszke, hogy szüksége esetén ne meneküljön el. Ha
elszakadnánk egymástól, nagy ívben kerüld ki a kankokat, és menj
kelet felé. A Csavargó majd megtalálja a nyomaidat.
Sorak határozott léptekkel elindult a kankok felé. A köpenyébe
belekapott a sivatagi szél.
– Sok szerencsét! – kiáltott utána a lány. – És vigyázz!
Ahogy Sorak egyre közelebb jutott hozzájuk, a kankok úgy
rendeződtek el, akár egy védekezni készülő hadsereg. A harcosok
előre indultak, és Sorak meg a dolgozók által körülvett királynő
közé vonultak. Figyelmeztetően csattogtatni kezdték a
rágószerveiket – a hang olyan volt, mint amikor egy gyerek
végighúz egy fapálcát egy kerítésen, csak sokkal hangosabb.
Sorak lelassította a lépteit. Ryana látta, hogy a testtartása
megváltozik, és ebből tudta, hogy a Rikoltó került felszínre. Ryana
korábban már tanúja volt ennek az átváltozásnak, és így felismerte a
ráutaló jeleket, ám a legtöbb ember semmi változást nem észlelt
volna az elfszerzet magatartásában. Pedig mások lettek a
mozdulatai, más a testtartása. A változás nem volt szembetűnő, ám
Ryana gyakorlott szemei mégis felfedezték, hogy Sorak egyszeriben
úgy mozog, akár egy állat. A járása lebegővé vált, a teste szinte
hullámzott. Először valami macskaszerű volt a mozgásában, de ez
később megváltozott, és ez a változás most már sokkal
szembeötlőbb volt.
Ahogy a Rikoltó közeledett a kankok felé, a mozdulatai túlságosan
hangsúlyozottakká váltak. Előre dőlt, két könyökét eltartotta a
testétől, a karjait behajlította, nyitott tenyereit a föld felé nyújtotta.
Szögletesen, furcsán, fel-le nyújtogatni kezdte a karjait. Ryana
elképedten figyelte. Az elfszerzet úgy mozgott, mintha valami
furcsa, rituális táncot járna, vagy mintha egy pókot utánozna,
vagy... Ryana hirtelen mindent megértett. A Rikoltó úgy viselkedett,
akár egy kank. A torkából különös hangok törtek elő. A lány rájött,
hogy az elfszerzet a kankok rágóinak csattogását utánozza – már
amennyire a torka és a hangképző szervei lehetővé tették.
Az elfszerzet felé rohanó kankharcosok hirtelen megtorpantak, és
eltétováztak. A Rikoltó is megállt. Ryana látta, hogy a kankok
csodálkozva ingatják hatalmas fejüket. Visszafojtotta a lélegzetét,
és egyre növekvő ámulattal figyelt.
A kankok olyasmivel találkoztak, ami nyilvánvalóan nem volt
kank, de mégis úgy mozgott. A lényből előtörő hangok sem olyanok
voltak, mint az ő csattogásuk, ám mégis hasonlított arra. A ritmusa
viszont... Nem volt gyors és kihívó, inkább nyugtató és csillapító.
Ryana látta, ahogy néhány kankharcos újra elindul, azután megáll,
és kissé hátrahúzódik. A Rikoltó a helyén maradt. A lány elnézte,
ahogy az elfszerzet fel-le mozgatja a lábait, újra és újra, fel és le,
valami bizarr, merev, rovarszerű mozgással, mintha valami
döngölőtáncot járna. Fogalma sem volt róla, hogy a Rikoltó mit
csinál, de lenyűgözve figyelte, és döbbenten látta, hogy néhány
kankharcos utánozni kezdi az elfszerzet mozdulatait. A kankok
felemelték, majd letették ízeit lábaikat, mintha egyhelyben
akarnának futni. Semmi kétség nem férhetett hozzá, hogy a Rikoltót
akarták imitálni.
Az egyik kank párszor megemelintette a lábait, majd megállt. A
Rikoltó elismételte a mozdulatsort, majd ő is mozdulatlanná
merevedett. A többi kank is követte a társuk példáját. A Rikoltó az ő
ritmusukat is eltopogta és várt.
Ahogy belemerült a bizarr pantomim bámulásába, Ryana hirtelen
rádöbbent, mi történik. A Rikoltó és a kankok a lábaikat a földhöz
csapkodva megrengették a földet, és ezt a vibrálást használták fel a
kommunikációra. Tyr piacain már ő is látott karámba zárt
tenyésztett kankokat, amik ugyanilyen mozdulatokat tettek, de
akkor még csak arra gondolt, hogy csupán a szűk hely miatt
toporognak, és eszébe sem jutott, hogy így beszélgetnek egymással.
Mert a Rikoltó beszélgetett a kaakharcosokkal.
A harcosok agresszív viselkedése észrevehetően megváltozott. A
rágóikkal előidézett gyors, csattogó hangok elhallgattak, és
néhányuk megfordult, és visszament a dolgozókhoz meg a
királynőhöz. Azok, akik a helyükön maradtak, egyenként elfordultak
a Rikoltótól, és folytatták a dobogó táncot. Ezek egymással
beszélgetnek, gondolta Ryana ámuldozva.
Biztos volt benne, hogy még soha, egyetlen ember sem volt tanúja
ilyen beszélgetésnek. A kankokat a pszionikus idomárok képesek
voltak irányítani, a tenyésztett egyedeket pedig be lehetett tanítani
arra, hogy válaszoljanak az ösztöke döféseire, ám soha, senki sem
beszélgetett velük a saját módjukon.
Egy idő múlva azok a harcosok, amelyek nemrég visszatértek a
királynőhöz, most újra előre vonultak, és magukkal hoztak egy
dolgozót is. Ryana rögtön felismerte, mert ez az egyed valamivel
nagyobb volt, mint a harcosok, és a hasa is sokkal gömbölyűbbnek
látszott. Egy rövid dobogó pantomim után a Rikoltó megfordult, és
visszasétált a lányhoz. A dolgozó úgy követte, mintha a gazdája
lenne, a többi kank pedig visszament a királynőhöz. Ryana még
sohasem látott ehhez foghatót. Már többször tanúja volt, hogy a
Rikoltó barátságot kötött egy-egy állattal, de a kankhoz hasonló
lénnyel még soha. Ahogy a lány felé közeledett, a Rikoltó háta
kiegyenesedett, és a járása is megváltozott. Amikor az elfszerzet a
kankkal a nyomában Ryana elé ért, már újra Sorak volt.
– A hátasa előállt, hölgyem – mondta Sorak, és tréfásan meghajolt.
 – Ha nem a saját szememmel láttam volna, nem hinném el –
mondta a lány, és csodálkozva megrázta a fejét. – Mit... mondott
nekik a Rikoltó?
– Ó... – mondta Sorak. – Nagyjából azt magyarázta el nekik, hogy
egy fiatal királynővel vándorol, akinek egyetlen dolgozója sincs, aki
ellátná élelemmel. A kankok nem egészen úgy kommunikálnak, mint
mi, de körülbelül ez volt a társalgás lényege.
– És egyszerűen odaadták neked az egyik dolgozójukat? – kérdezte
Ryana hitetlenkedve.
– Nos, erre nem az „adni” a legmegfelelőbb kifejezés – mondta
Sorak. – A kankharcosok ösztönösen védelmezik a királynőket, a
dolgozók pedig ugyanilyen ösztönösen a gondjukat viselik. A
Rikoltót egy meglehetősen furcsa kankharcosnak tartották. Mivel az
elsődleges céljuk a saját királynőjük védelme, nem tartották
helyesnek, hogy egy másik királynő egyetlen harcos kíséretében
vándorol. Egy olyan kolóniaban, ahol két királynő él, a harcosok és
a dolgozók csapata kettéválik, hogy mindkét uralkodó megfelelő
védelemben és ellátásában részesülhessen. Amikor azután az egyik
királynő felnő, a boly megoszlik. A többség helyben marad, de
néhányan az új királynővel együtt elindulnak, hogy új telepet
létesítsenek. Itt is volt ez a helyzet. A Rikoltó csupán annyit tett,
hogy hatott az ösztöneikre. A csapat harcosai a királynőjük mellett
akartak maradni, de mivel a másik királynőnek, vagyis neked, csak
egyetlen harcosa van, a Rikoltó, és egyetlenegy dolgozója sincs, ez
a dolgozó úgy döntött, hogy velünk tart, hogy felépíthessük a saját
telepünket.
Ryana Sorakra bámult, majd az engedelmesen várakozó kankra
pillantott, végül újra az elfszerzetre nézett.
– De én nem vagyok kankkirálynő – mondta. – Te pedig nem vagy
kankharcos.
Sorak megvonta a vállát.
– Ez azt hiszi, hogy azok vagyunk – felelte.
A lány idegesen megnyalta a száját, és újra a kankra meresztette a
szemét.
– De én képtelen vagyok megtenni azt, amit a Rikoltó csinált. Nem
tudok kankot imitálni. Ez itt biztos látni fogja a különbséget.
– A kankok nem valami sokat látnak – mondta Sorak. – Rossz a
látásuk, a dolgozóké különösen. Különben ez nem is számít. Ez a
kank már elfogadta, hogy mi is olyanok vagyunk, mint ő. Kötődik
hozzánk, és a kankok sohasem gondolják meg magukat. Nem valami
okosak...
– Tehát nem fog bántani? – Ryana még mindig kételkedett.
 – Ennek a kanknak eszébe sem fog jutni, hogy bántson téged –
mondta Sorak. – Azt hiszi, hogy te egy királynő vagy. Ellenkezne a
kanktermészettel, és az egész evolúciójuk ellen szólna, ha a
gondoskodáson kívül bármit tenne veled.
– Mit értesz azon, hogy „gondoskodás”?
– Ellát élelemmel – mondta Sorak, és a dolgozó hasán dudorodú
hártyás göbökre mutatott. – Nem kell gyalog menned Nibenayba, és
útközben teleihatod magad kankmézzel. – A homlokához emelte az
ujjait, és biccentett. – Ez a legkevesebb, amit egy ilyen veszedelmes
thrax-irtónak megtehetek.
Ryana elmosolyodott, de még mindig kételkedve nézett a kankra.
– A királynők nem ülnek fel a dolgozók hátára – mondta. – Ez
mégis meg fogja engedni?
– Az alacsonyabb szintű dolgozók nem kérdőjelezik meg a
királynők tetteit, egyszerűen csak szolgálják őket – mondta Sorak. –
Különben amíg idefelé jöttünk, a Rikoltó pszionikus kapcsolatot
létesített ezzel a kankkal. A többiekkel, kölönösképpen a felizgatott
harcosokkal ezt kockázatos lett volna megtenni, de ezt most már
könnyedén lehet irányítani. Olyan szelíd lesz, mintha a pásztorok
nevelték volna, de sokkal erősebb kötelékek fogják hozzánk fűzni.
Sorak a kankhoz lépett, és párszor megveregette a kitines testet. A
lény leereszkedett a földre, Sorak pedig Ryana felé nyújtotta a
kezét. A lány bizonytalanul a kank rágóira nézett – kisebbek voltak,
mint a katonáké, de mégis félelmetesnek tűntek –, majd egyik lábát
a páncélos testre tette, fellépett, és átlendítette a másik lábát a lény
tora fölött. Sorak is felkapaszkodott, és a lány mögött helyezkedett
el. A kank domború, sima teste egy kicsit csúszós volt ugyan, de
ahogy elhelyezkedett a lény hátán levő tarajok között, Ryana
egészen kényelmesnek találta a „nyerget” A lényeg azonban az volt,
hogy nem gyalog kellett továbbmenniük. A kank feltolta magát,
lábra állt, és elindult. Kelet felé tartott, nagy ívben megkerülve a
falkáját.
A hat lábon járó kank simán haladt, és csak egy egészen kicsit
imbolygott. Ryana hamar hozzászokott az új helyzethez. Így már
merőben más volt átvágni a sivatagon, ráadásul a kank jelenléte
lecsökkentette az út kockázatát is: a kígyók nem érhettek fel
hozzájuk, és a kúszóférgek sem jelentettek már veszélyt. Elég ritkán
fordultak elő olyan nagy kúszóférgek, amelyek egészben le tudtak
volna nyelni egy ekkora állatot, ráadásul ezek a bestiák semmilyen
körülmények között nem ettek kankot, mert képtelenek voltak
megemészteni a sivatagi páncélos gigászhangyák testét. A kank
észlelte a talaj remegését, így a dűnecsapdákat, és más föld alatt
ólálkodó lények jelenlétét is jó előre megérezte.
 Ahogy egyre tovább haladtak, körülöttük fokozatosan megváltozott
a táj. A száraz, csenevész növények megritkultak, és egyre nagyobb
foltokban terjeszkedett a napszítta, puszta föld. Az egymástól távol
álló pagafa-fa ligetekből is egyre kevesebb volt, és az itt-ott mégis
feltűnő fák alacsonyabbak, és sokkal csavartabbak voltak, mint
korábban. A táj laposabb lett, és valahogy úgy kitágult a látóhatár,
hogy Ryana elszigeteltnek, ugyanakkor kiszolgáltatottnak érezte
magát. A puszta mélyén jártak; a hátuk mögött magasló Zengőhegy
már nagyon-nagyon távolinak tűnt.
Ryanán megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt. Mérföldnyi
távolságban, ameddig a szeme ellátott csak pusztaság volt, semmi
más. Már messze maguk mögött hagyták a Tyr városát rejtő völgyet,
és nyoma sem volt civilizációnak. Ám ez korántsem zavarta a lányt
annyira, mint a táj végtelensége. Ő a Zengőhegyen nőtt fel, így
sohasem vette körül a civilizáció nyüzsgése, de legalább ott volt a
kolostor, a magas, erős hegyi erődítmény, amit az otthonának
nevezhetett, és ami valahogy nyugalmat árasztott magából. Ám itt, a
pusztában úgy érezte magát, mintha egy hatalmas, kiszáradt tenger
felszínén lebegne. Soha senki és semmi nem készítette fel arra az
idegtépő dologra, hogy ilyen távolra láthat – de hiába néz, semmin
sem pihenhet meg a szeme.
A puszta a végtelenbe nyúlt; a látványt csak a keleti horizonton
élénkítette fel egy egyenetlen szürke vonal. Ryana tudta, hogy az a
csík nem más, mint a puszta másik szélén álló Határhegység, amely
mögött a céljuk, Nibenay fekszik. Hosszú még az út odáig,
gondolta, és egyre fokozódott a nyugtalansága. Egészen odáig el
kell jutnunk...
Ám a sivatag valójában korántsem volt üres. Amikor a szeme már
belefáradt, hogy az előttük elterülő hatalmas síkságot fürkéssze,
Ryana a közvetlen környezetüket, a sivatagnak a lábai előtt elterülő
részletét kezdte figyelni. A táj zord volt és kopár, de nyüzsgött
benne az élet. Olyan élet, aminek a a jeleit a lány csak akkor vette
észre, amikor közvetlenül ráirányította a figyelmét.
Már az is csodának tűnt, hogy ilyen helyen egyáltalán nő valami, de
a növényeknek az évek során sikerült alkalmazkodniuk a sivatagi
viszonyokhoz. Még nem kezdődött el a nyár, de közeledett a rövid
és heves esős évszak, és a sivatagi vadvirágok, amelyek csak erre
vártak már szétnyitották szirmaikat, hogy módjuk legyen szétszórni
a magjaikat azon rövidke idő alatt, amikor a talaj felszíne egy kissé
megnedvesedik. A virágok többsége olyan aprócska volt, hogy csak
egészen közelről lehetett észrevenni, de legalább egy kis színt vittek
a sivatag egyhangúságába. A kúszóindák virágai élénk kék színben
pompáztak, a holdvirágok gömb alakú, sárga szirmai szinte
világítottak. Az ágas-bogas agafari bokrok, amelyek itt legfeljebb
csak térdmagasságig nőttek, piciny, pihe– szerű, jégkristályoknak
látszó, rózsaszínű vagy karmazsinvörös virágokat bontottak. A
nomádkefe, ami legfeljebb két láb magasra nőtt, hosszú, vaskos
indákat eresztett ki magából, amelyek összegyűjtötték a reggeli
levegőből a nedvességet, és addig nyújtózkodtak a talajon, amíg egy
puhább helyet nem találtak maguknak, ahol azután gyökeret
ereszthettek. A gyökerekből új növény fejlődött ki, de az anyabokor
közben elpusztult. A közelgő tavasz hatására a nomádkefe élénk
narancsszínű, keféhez hasonló bogáncsokat növesztett – a nevét is
ezekről a furcsa virágokról kapta.
Távolból szemlélve a sivatag jellegtelen, hatalmas, üres és
elhagyatott vidéknek tűnt, ám aki jobban szemügyre vette, még a
szépségeit is felfedezhette. Az itt tenyésző szívós növények száruk
puha belsejében és szerteágazó, vastag gyökereikben hosszú ideig
képesek voltak elraktározni magukban a nedvességet, így táplálékul
szolgálhattak a rovaroknak és a sivatagi rágcsálóknak, amelyeken a
hüllők, a nagyobb emlősök, és a sivatagi hőhullámokon utazó
pengeszárnyúakhoz hasonló levegőben élő ragadozók éltek. A
sivatag egészen más volt, mint a Zengőhegy erdeje, ahol Ryana
felnőtt, de annak ellenére, hogy mintha egy másik világon lett
volna, tele volt élettel.
Már jó ideje ültek a kank a hátán, de Sorak még nem szólalt meg.
Ryana először arra gondolt, hogy már megint a belső törzsével
beszélget. Amikor az elfszerzet már hosszú ideje hallgatott, a lány
hátrafordult, és ránézett. Sorak a tájat szemlélgette; az arca sokkal
élénkebb volt. mint amikor belső beszélgetést folytatott a többi
személyiségével, de mégis mintha belemerült volna a gondolataiba.
– Csak gondolkoztam – mondta, amikor meglátta, hogy a lány
hátrapillantott.
– Min?
– Nagyon furcsa érzés itt lennem. Itt születtem, valahol a
sivatagban, és ez az a hely, ahol majdnem elpusztultam.
– A szüleidre gondolsz? Sorak biccentett.
– Azon tűnődtem, kik lehettek, élnek-e még, és mi történt velük. Jó
lenne megtudni, hogy azért hagytak a sivatagban, mert a törzsem
nem fogadott el, vagy mert az anyámnak nem kellettem: Ha az
előbbi történt, lehet, hogy az anyám is osztozott a sorsomban? Ha
viszont az utóbbi, tényleg csak úgy tudott megmaradni a törzsben,
ha eltaszít magától? Ma valahogy rámtelepedtek az ilyen
gondolatok. Biztos a sivatag miatt. Furcsa hatással van rám.
– Észrevettem – mondta a lány. – Rám is. Persze nem úgy, mint
rád.
 – Te mit érzel? – kérdezte Sorak.
Ryana eltűnődött, mielőtt válaszolt volna.
– Valahogy nagyon kicsinek érzem magam – mondta végül. – Amíg
ide nem jöttünk, eszembe sem jutott, hogy milyen hatalmas a
világunk, és mi milyen parányok vagyunk hozzá képest.
Nyugtalanító érzés... Ez a végtelenség, ezek a távolságok... De
közben mégis kellemes, mert valahogy úgy érzem, hogy itt a
helyem.
Sorak bólintott.
– Tyrben, amikor a játékházban dolgoztam, a sivatagi pásztorok
gyakran betértek hozzánk pihenni, miután a piacon eladták az
állataikat. Sokat beszéltek a pusztáról. Mindig ezt mondták: „A
távolság beköltözik a szemedbe” Mostanáig nem értettem, hogy ez
mit jelenthet. A város rengeteg csábító dolgot kínált nekik, egy
olyan kényelmes és nyugalmas életet, amiben még sohasem volt
részük, de ők mégis alig várták, hogy visszatérjenek a sivatagba.
Azt mondták, a város „körülzárja” a lakóit. Most már értem, mire
gondoltak. A távolság beköltözik a szemedbe... Megszokod a sivatag
méreteit, a szabadságát, és úgy érzed, itt nyugodtan lélegezhetsz. A
városok zsúfoltak, és ott mindenki csak egy a sok közül. Itt viszont
mindenki közelebb kerül a saját lelkéhez.
– Sorak elmosolyodott. – Vagy lelkeihez, ahogy én is. Itt senkit sem
ragad magával az az őrült ritmus, ami a városlakókra hat. A lélek itt
megleli a saját békéjét. Itt, ebben az óriási némaságban, ahol csak a
szél lélegzése töri meg a csendet, a lélek megnyílhat. A sivatag
veszélyeket is rejt, de valahogy mégis a tisztaság és a béke érzetét
sugározza magából.
Ryana meglepetten Sorakra nézett.
– Ez szép beszéd volt – mondta. – Te mindig takarékoskodsz a
szavakkal, és csak a lényeget mondod ki, ez viszont... költői volt.
Egy bárd se dalolhatna szebben.
– Talán van bennem egy bárd is – vigyorgott Sorak.
– Vagy lehet, hogy felmelegedett bennem az elfszerzet vér, mert ez
a természetes környezetem. – Megvonta a vállát. – Ki tudja? Én
csak abban vagyok biztos, hogy furcsa módon jól érzem itt magam.
A Zengőhegy erdeje az otthonom, de mégis, mintha ez lenne az a
hely, ahová valójában tartozom.
– Talán tényleg ez az – mondta a lány.
– Még nem vagyok biztos benne – felelte Sorak. – Tudom, hogy
vonzódom az ilyen nyílt vidékekhez, és az ilyen csendes
magányhoz... Ez persze nem azt jelenti, hogy nem örülök annak,
hogy itt vagy... Szeretem a sivatagot, de amíg nem ismerem meg a
múltamat, nem lehet biztos benne, hogy valóban ide tartozom.
 Ezután egy jó darabig egyikük sem szólalt meg; mind a ketten a
saját gondolataikkal foglalkoztak. Ryana azon tűnődött, hogy Sorak
vajon meg fogja-e ismerni valaha a múltját, és ha igen,
megváltoztatja-e majd az igazság. Vajon meg akarja-e majd keresni
a törzset, amiből származott, azt a népet, ami kitaszította? És ha
megtalálja őket, vajon mit fog tenni? És ha végül megleli a
rejtélyes, Bölcs nevezetű lényt, és a világtól visszavonultan élő
varázsló vajon eleget fog-e tenni Sorak kérésének? Ha igen, mit
kíván majd cserébe? És mi van akkor, ha Sorak kutatása eleve
kudarcra van ítélve? A Pusztítók már legalább olyan régóta keresték
a titokzatos Őrzőt, amióta a bárdok daloltak róla. Remélheti-e
Sorak, hogy minden segítő varázslat nélkül sikerül végrehajtania
azt, amit a hatalmas varázslókirályok képtelenek voltak megtenni,
minden mágiájuk ellenére?
Vajon mennyi ideig fog kutatni? Amióta Ryana ismerte, Sorak
mindig is arra vágyott, hogy megismerje a múltját. A lány tudta, az
elfszerzet nem fogja egykönnyen feladni. Ryana remélte, hogy
bármeddig tartson is a keresés, végül sikerrel fognak járni. Igaz,
amikor először rádöbbent, hogy szerelmes Sorakba, nem így
képzelte el az életüket, de legalább együtt voltak, és mindenben
megosztoztak. Ryana többre vágyott, de azzal is elégedett volt, ami
kijutott neki.
Sorak azonban csak akkor lesz elégedett, ha majd megtalálja a
válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek gyermekkora óta kínozták.
Nibenay még mindig messze volt, és Ryana érezte, hogy talán ez a
város sem lesz egyéb, mint hosszú útjuk egy újabb állomása. Még
csak sejteni sem lehetett, hogy onnan hová kell majd menniük, ha
egyáltalán lesz olyan út, amin elindulhatnak... Mindketten
megesküdtek, hogy egész életükben az Őrzők Ösvényén fognak
járni, és bár Ryana megszegte villichi papnőként tett fogadalmát,
Őrző akart maradni, amíg él. Ő és Sorak – két Őrző, akik egy
Pusztító birodalmába, a rettegett Árnykirály földjére indultak.
Nibenay kapui könnyen kinyílnak majd előttük, de a kijutás már
valószínűleg nehezebb lesz.
A kank hátán sokkal nagyobb utat sikerült megtenniük, mintha
gyalogoltak volna, és délre elérték a Tyrből induló délnyugati
karavánutat. A széles, keményre taposott úton jóval gyorsabban
haladtak, mint korábban.
Közben egyszer felszínre bukkant a Lírikus, és előadta azt a dalt,
amit a kolostorban a nővérek munka közben szoktak énekelgetni.
Ryana is együtt dalolt az elfszerzettel – kellemes volt felidézni a
régi szép időket. A Lírikus oktávot váltott, hogy a hangja
harmonizáljon a lányéval. Ryana tudta, hogy ő a legjobb esetben is
csak átlagos dalnok, ám a Lírikus hangja csodálatos volt. Sorak nem
szeretett énekelni. Az ő természete túl komor volt az ilyesmihez, és
a hangja sem volt valami kellemes, ám a Lírikus, aki ugyanazt a
torkot használta, mint Sorak, vidáman dalolt, és szabadjára
eresztette a hangját. Jó hallása volt, és úgy alkalmazkodott
Ryanához, hogy mindkettejük hangja csodálatosan szólt, és a lány
egészen megvidámodott a közös énekléstől. Mintha még a kank is
reagált volna a dalra: Ryana úgy érezte, mintha ritmusra lépkedett
volna.
Amikor befejezték az éneklést, Ryana megkönnyebbülten
felkacagott. Már kevésbé látta nyomasztónak a sivatagot, és ha csak
egy pillanatra is, de elpárolgott minden aggodalma. Reggel, amikor
az előttük elterülő végtelen sivatagra nézett, Ryana magányosnak,
aprónak és sebezhetőnek érezte magát. Most viszont, hogy már
Sorak szemein keresztül is látta a pusztát, és hogy az ürességet
megtöltötte a daluk, kevésbé nyomasztotta a táj. Belélegezte a
száraz sivatagi szelet, és élvezte, ahogy szétárad a testében a
nyugalom. Csodálatosan szabadnak érezte magát, és már nem félt a
puszta végtelenségétől, sőt, inkább jókedvre derült tőle. Talán az a
nyomasztó hangulat, ami korábban erőt vett rajta, nem volt más,
mint a thrax-szal vívott harc utóhatása, ez a felszabadító érzés pedig
annak eredménye, hogy sikerült legyőznie a saját félelmét, amivel
szembe kellett néznie. Talán a ritmusos léptekkel haladó kank
mozgása ringatta ebbe a nyugalomba – vagy valami egészen más,
meghatározhatatlan dolog. A sivatagnak sikerült meghódítania őt:
megbékélt a pusztával, ahogy önmagával is.
Ahogy a sötét nap a horizont felé kezdett csúszni, a távolban
megpillantották az oázis magas, a narancsszínű égre feketén
kirajzolódó pálmáit, és terebélyes, fenséges koronájú pagafa-fáit. A
növények mérete is elárulta, víz van a közelükben. Közeledtek Ezüst
Forráshoz.
– Nem leszünk egyedül az oázisban – mondta Sorak. A lány az
elfszerzetre nézett, és kérdőn felvonta a szemöldökét. Sorak
elmosolyodott, és az ösvényre mutatott.
– Ezek szerint megint belefeledkeztél a gondolataidba, mert nem
vetted észre. Nemrég egy karaván haladt el erre. Még mindig frissek
a nyomok.
– Nem igazán fair, hogy a szememre veted, amiért nem látok meg
ilyen dolgokat – mondta Ryana. – Te is mindig merengsz, csakhogy
te nyugodtan megteheted, mert a Figyelő figyelmét semmi sem
kerüli el.
– Ez igaz – mondta Sorak. Valóban nem fair ilyet mondanom,
amikor ekkora előnyöm van veled szemben. Ne haragudj.
 – Jó lesz végre embereket látni – mondta a lány. – A karavánnal
utazó kereskedőknek biztos vannak áruik. Elcserélhetnénk velük a
kankmézet, és feltölthetnénk a készleteinket.
– Én inkább Nibenayról szeretnék megtudni egy-két dolgot –
mondta Sorak.
– De hiszen ez a karaván Tyr felől jött!
– Valószínűbb, hogy Altaruk irányából, ami pedig azt jelenti, hogy
Gulgból indult. Bárhogy is van a kereskedőházak mindenhol jelen
vannak, és minden a tudomásukra jut. Valószínű, hogy ezek a
kereskedők is hallották már a városokból érkező legfrissebb híreket.
Ahogy a nap egyre lejjebb kúszott, és ahogy egyre közelebb
jutottak az oázishoz, a szél zeneszót és sülő hús illatát sodorta
feléjük a forrástól. A hátasuk egyre szaporábban haladt, mert
megérezte a karaván teherhordóinak, a tenyésztett kankoknak a
közelségét. Ahogy a kank egyre jobban felgyorsított, Ryanának
eszébe jutottak Sorak szavai: az elfszerzet szerint a kankok „lassú
mozgású” lények. Valóban nem mozogtak úgy, mint egy elfszerzet,
aki a széllel is versenyre kelhetett volna, de Ryana örült, hogy a
háttérben maradt, amikor a Rikoltó előre óvakodott, és találkozott a
kankharcosokkal. A lány tudta, ha őt vették volna üldözőbe,
semmiképpen sem menekülhetett volna meg előlük.
Kis idő múlva már ki tudták venni a tábortüzek körül mozgolódó
emberek alakját. Ahogy még közelebb értek, eléjük siettek a
karaván, és az értékes áruk megvédésére felbérelt zsoldosok. A
fickók riadtnak látszottak, és jó okuk is volt erre, hiszen nem
tudhatták, hogy Ryana és Sorak nem egy portyázó csapat
előőrseként érkezett-e az oázisba. Mindenki tudta ugyanis, hogy a
karavánokat fosztogató rablóbandák tagjai a legtöbbször egyszerű
zarándoknak vagy vándornak álcázzák magukat. Tyrben már maga
Sorak is leleplezett egy ilyen csapatot, és megmentette az egyik
nagy kereskedőház karavánját, amelynek a rablók a Mekillot
Hegységben akartak csapdát állítani. Az is köztudott volt, hogy a
nomád elfeknek is szokásuk volt lecsapni a karavánokra, ezért a
kereskedők nem kockáztattak, inkább őröket fogadtak a
szállítmányok mellé.
– Maradjatok ahol vagytok! Kik vagytok? – kiáltotta az egyik
zsoldos a közeledő vándorok felé.
Sorak megállította a kankot, és visszakiáltott.
– Zarándokok vagyunk, és Nibenayba tartunk.
– Szálljatok le, és gyertek közelebb – mondta a zsoldos. A társai
kelepcére gyanakodva, a fegyvereiket szorongatva álltak mögötte.
Ryana látta, hogy a zsoldosok szétszóródtak, és nem csak rájuk, de
a hátuk mögött húzódó ösvényt is gyanakodva méregetik, mintha
attól tartanának, hogy bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk valami
fegyveres csapat. Ezek az emberek képzett harcosok, gondolta a
lány. Ez érthető is volt: a gazdag kereskedőházak könnyen
megengedhették maguknak, hogy a legjobb zsoldosokat béreljék fel.
hiszen a létük a karavánoktól függött. Köztudott volt. hogy amikor a
védelmezők megfizetésére kerül a sor, a kereskedők nem alkudoznak
sokat.
Alapvetően két fajta karaván létezett: a lassú, és a gyorsan haladó.
A gyors karavánok – az oázisban is éppen egy ilyen táborozott –
előnye az volt, hogy rövidebb idő alatt megtették az útjukat, így
több hasznot hajtottak. Az ilyenekhez csatlakoztak az utazók is,
akik egyik városból el akartak jutni egy másik helyre. Az útiköltség
tartalmazta a hátasként a rendelkezésükre bocsájtott kankok bérét,
meg az élelem és a víz árát. Lehetőség volt első osztályú helyek
kibérlésére is – természetesen ez jóval többe került. A lassú
karavánok általában több nehéz poggyászt vittek magukkal, és mivel
egy támadás esetén sokkal védtelenebbek voltak, általában mekillot
gyíkokkal vontatott hatalmas, páncélozott szekerekből álltak. A
zsoldosokon és a kocsisokon kívül az egész karaván az óriási, zárt
és védett építmények belsejében rejtőzködött. Ennek a módszernek
is megvoltak a maga előnyei és hátrányai. Az ilyen karaván csak
lassan tudott haladni, de az utasok az egész út során a szekerek
belsejében heverésztek. Ám hiába vágtak szellőzőnyílásokat a
szekerek oldalába, odabent hamar elviselhetetlenül felforrósodott a
levegő, ráadásul egy kényes orrú utas számára felért egy
kínszenvedéssel. Mivel a mekillotok óriási, lassú járású, csiga-
természetű lények voltak, a kocsisok, akik hamar el akartak érni az
út végére, csak ritkán állították meg a menetet, és a pihenők is
rövidek voltak. Tovább nehezítette a dolgot, hogy a gigászi
mekillotok irányítása kifejezetten nehéz dolognak számított. Nagy
ritkán még az is előfordult, hogy a hatalmas gyíkok még a
pszionikus erővel bíró hajtóikat is felzabálták, ha a fickó elég
óvatlan volt ahhoz, hogy hosszú nyelvük hatósugarában lézengjen.
Ezen okok miatt a legtöbb utazó inkább a gyors karavánokat
választotta, és inkább vállalta, hogy az út legnagyobb részén kiállja
az elemek viszontagságait.
Ahogy közelebb értek a zsoldosok kapitányához, Soraknak és
Ryanának módja volt jobban szemügyre venni a társaságot, és a
zsoldosok is megvizsgálhatták őket. A csapat meglehetősen vegyes
összetételű volt: a tagjai főként emberek voltak, de akadt közöttük
néhány félig ember félvér is. Valamennyien fegyvert viseltek, és
mind remek kondícióban voltak. Ryana tudta, hogy nem vonult ki
eléjük az összes zsoldos. Biztos volt benne, hogy néhányuk az oázis
szélén őrködik, míg mások vagy pihennek, vagy az árukat
vigyázzák, nehogy egynémely könnyűkezű utas megdézsmálja a
poggyászokat.
A karaván nagy volt: nem csupán csomagokkal megrakott
teherhordó, vagy hátasként szolgáló kankok tartoztak hozzá, de
Ryana felfedezett néhány könnyű, félig zárt, két-két kank által
vontatott kocsit is. A lány ebből arra következtetett, hogy az utasok
között van néhány nagyon fontos személy is.
Ahogy a zsoldosok háta mögé, a táborra, a jókora, kényelmes
sátrakra, és az előttük álló őrökre pillantott, Ryana beigazolódni
látta a gyanúját. Az egyik sátorból kilépett egy köpenyes férfi.
Rájuk nézett, majd kényelmes léptekkel elindult feléjük. Egy
csapatnyi őr szegődött a nyomába.
– Szép kardod van, zarándok – mondta a zsoldosok kapitánya, és
tüzetesen végigmérte Sorakot.
– Még egy zarándok is rákényszerülhet, hogy megvédje magát –
felelte Sorak.
A kapitány újra a kardra pillantott.
– Ez olyan fegyvernek látszik, ami tényleg alkalmas védekezésre.
A pengéje alakjából ítélve eléggé szokatlan kard lehet.
Valóban az, gondolta Ryana. Ha a zsoldosok kapitánya elf lett volna
és nem ember, valószínűleg felismeri a Galdrát, az ősi elf-királyok
legendás kardját.
– Megnézhetném? – kérdezte a kapitány.
Sorak a kard markolatához nyúlt, de amikor meglátta a zsoldosok
arcán az izgalmat, egy kicsit eltétovázott. Lassan előhúzta a
Galdrát. A penge látványa ámulatba ejtette a zsoldosokat.
– Acél! – kiáltotta a kapitány, és megbűvölten bámult az ívelt
pengére. – Egy vagyont érhet. Mihez kezdhet egy egyszerű zarándok
egy ilyen karddal?
– Egy nagyon bölcs, öreg barátomtól kaptam – mondta Sorak.
– Igazán? És mi a neve ennek a te barátodnak?
– Varanna. Ő a villichi kolostor főpapnője.
A zsoldosok elcsodálkoztak, és meglepettségtől halkan beszélgetni
kezdtek.
– Csend! – parancsolt rájuk a kapitány, de egyetlen pillanatra sem
vette le a szemét Sorakról. – A villichik rendjéhez csak nők
tartoznak – mondta. – Mindenki tudja, hogy a papnők nem engednek
be férfiakat a kolostorukba.
– Pedig Sorak ott nevelkedett – mondta Ryana.
– Sorak? – kérdezte a köpenyes férfi, aki közben a zsoldoskapitány
mögé ért. A két oldalán álló testőrök obszidián pengéjű kardjaik
markolatán nyugtatták a kezüket. – Ismerem ezt a nevet. Te vagy az,
aki Tyr közelében nemrég figyelmeztetett egy karavánt a rablók
támadására?
– Én vagyok – mondta Sorak.
– Persze, hogy azt állítja, hogy ő az – mondta a kapitány hiszen
hasznára lehet a dolog. Hogyan bizonyosodhatnánk meg afelől, hogy
igazat mond?
– Én ismerem a módját – mondta a köpenyes férfi, és Sorakra
nézett. – Megtennéd, hogy hátrahúzod a csuklyádat?
Sorak a hüvelyébe dugta a kardját, és eleget tett a kérésnek. Az
arcvonásai és hegyes fülei láttán a zsoldosok újra összesúgtak.
– Egy elf! – mondta egyikük.
– Nem, ahhoz nem elég magas – vélte a társa.
– Akkor félelf.
– Nem – mondta a köpenyes férfi. – Ő elfszerzet.
– Elfszerzet? – kérdezte a kapitány, és összeráncolta a homlokát.
– Félig elf, félig félszerzet – felelte a köpenyes.
– Ilyesmi nem létezik, uram – tiltakozott a kapitány.
– Mindenki tudja, hogy az elfek és a félszerzetek egymás halálos
ellenségei.
– Ettől függetlenül ő elfszerzet – mondta a köpenyes.
– És valóban az, akinek vallja magát. Már találkoztam vele.
– Jártál a Kristálypókban – mondta Sorak. Hirtelen felismerte a
férfit.
– És úgy emlékszem, elég sokat vesztettem – mosolygott a
köpenyes. – De sokkal nagyobb lett volna a veszteségem, ha te nem
leplezed le azt a hamiskártyást, aki mindenemből ki akart forgatni.
Megértem, hogy nem ismertél fel azonnal. Te sokkal jellegzetesebb
vagy, mint én. – A köpenyes a zsoldosok vezéréhez fordult. – Az
elfszerzet a kereskedőházak barátja, kapitány. Különben...
Elismerem és tiszteletben tartom a tudásodat, de ne akard
összemérni a kardodat az elfszerzetével. Már láttam, mire képes.
Van egy olyan érzésem, hogy mindannyian megizzadnátok, ha le
akarnátok győzni ezt a két vándort. Vagy talán nem ismertétek fel az
elfszerzet útitársát? Nem vettétek észre, hogy a hölgy egy villichi
papnő?
A kapitány, aki eddig csak Sorakkal törődött, most Ryanát is
szemügyre vette.
– A bocsánatodat kérem, hölgyem – mondta, és tisztelettudóan
meghajtotta a fejét. – És tiédet is, elfszerzet. Ha Ankhor nagyúr
kezeskedik érted, a kardom a szolgálatodban áll. Engedjétek meg,
hogy személyesen kísérjelek be titeket a táborba. – Rámutatott az
egyik emberére. – Viseljétek gondját a kanknak.
Az egyik zsoldos sietve előre lépett, hogy engedelmeskedjen, de
Sorak elkapta a karját.
– Én a helyedben nem tenném – mondta.
– Magam is elboldogulok egy ilyen ostoba barommal! – mondta a
zsoldos gőgösen, és még közelebb ment a kankhoz. Ám amikor a
bestia fenyegetően feléje csattintott a rágójával, meglepetten
hátrahőkölt.
– Figyelmeztettelek – mondta Sorak. – Ez egy vad kank.
– Vad? – kérdezte a zsoldos döbbenten.
Sorak néhány pillanatra hagyta, hogy a Rikoltó előtérbe kerüljön,
és kiadjon a kanknak egy pszionikus parancsot, hogy csatlakozzon a
karámban álló társaihoz. Ahogy a gigantikus rovar elindult a szelíd
kankok felé, újból Sorak bukkant a felszínre.
– Csak arra ügyeljetek, hogy elegendő élelem legyen a közelében.
Azt ajánlom, még a hajtóitok se merészkedjenek a közelébe.
– Te mindig szolgálsz valami meglepetéssel – mondta Ankhor
nagyúr. – Gyere. Pihenj le a sátramban. Természetesen a meghívás rád
is vonatkozik, papnő.
– Ezek szerint az Ankhor Házból származol? – kérdezte Sorak.
– Én vagyok az Ankhor Ház – felelte a vendéglátójuk, miközben
két zsoldos, és a kapitány kíséretében a sátor felé tartottak. – Az
apám, az idősebb Ankhor nagyúr a házunk patriarchája, de már
koros, és egyre többet betegeskedik. Az elmúlt két esztendőben a
ház minden ügyét én intéztem. Az a karavánom, amit megmentettél,
egy kisebb vagyont érő árut szállított. Csak azután hallottam az
esetről, hogy találkoztam veled a Kristálypókban. Reméltem, hogy
még alkalmam lesz kimutatni a hálámat, de te elhagytad a várost.
Persze előtte még felbolygattad.
– Felbolygattam? – kérdezte Sorak.
– Az emberek csak arról beszélnek, hogyan zavarod össze a város
irányításának megszerzéséért mesterkedő lovagok terveit. Tyrben
még hosszú ideig emlékezni fognak rád. Mindenki Sorakot, a
nomádot emlegeti. Azt hiszem, elindítottál egy legendát.
– Tehát te akkor hagytad el Tyrt, amikor mi már nem voltunk ott? –
kérdezte Ryana a homlokát ráncolva. – Hogy lehet az, hogy a
hosszabb úton haladó karaván hamarabb ideért?
– Úgy, hogy ez a karaván nem Tyrből jön – felelte Ankhor nagyúr.
– Gulgból indult, érintette Altarukot, és most Urik felé tart. Én
néhány zsoldos kíséretében érkeztem, és itt, a forrásnál
csatlakoztam hozzá. Azok ott az én szekereim. Külön nekem
tervezték őket. Az embernek manapság gyorsan kell mozognia, ha le
akarja hagyni a versenytársait.
 – Valami dolgod van Urikban? kérdezte Sorak.– Úgy hallottam,
mostanában az a hely eléggé veszélyes.
Azért, mert Hamanu király meg akarja szerezni Tyrt? kérdezte
Ankhor nagyúr, és legyintett. A kereskedőházaknak semmi közük a
politikához. Hamanu sem engedheti meg magának, hogy a
kereskedelemre hatással legyen a politika. Az egész gazdasága a mi
házainkra épül. Van egy régi kereskedőmondás: „Előbb vagy utóbb
mindenki üzletet köt mindenkivel” A házak még háború idején is
virágzanak. Bizonyos értelemben véve a mi hatalmunk nagyobb,
mint a királyoké. Persze ezt nem nagyon hangoztatjuk.
Ahogy átmentek a táboron, a tábortüzek körül összegyűlt emberek
megbámulták őket. A csinos arcú, fiatal, díszes köntösbe öltözött
Ankhor nagyúr valóban feltűnő jelenség volt, de Ryana érezte, hogy
valójában ő és Sorak vonta magára az emberek figyelmét. A
legtöbben a kereskedőház alkalmazásában álltak, öreg kereskedők és
tapasztalt karavánkísérők voltak, de akadtak közöttük utazók is,
akik meglehetősen furcsának találták, hogy éppen a sivatag közepén
találkoznak össze két magányos vándorral.
Ryana megpróbált úgy viselkedni, mintha észre sem venné a
kíváncsi tekinteteket. Ahogy megérezte a tüzek fölött sercegve sülő
húsok szagát, fintorogva elhúzta az orrát, de közben nem kis
meglepetéssel nyugtázta, hogy az illatok felébresztették az éhségét.
Elérték Ankhor nagyúr sátrát, amely sokkal nagyobb volt a Tyr
nyomornegyedében álló némelyik háznál. Az egyik testőr félrehúzta
előttük a bejáratot takaró ponyvát. A sátor belseje két részre oszlott,
közöttük egy finom mintázatú szőnyeg függött. A külső helyiségben
egy asztal állt, körülötte székek; az asztalon lámpások álltak,
írószerszámok, és tekercsek hevertek.
– Útközben ez a dolgozószobám – magyarázta Ankhor, majd
félrehúzta a térelválasztó szőnyeget, és átvezette a vendégeit a sátor
hátsó, tágasabb helyiségébe. – Gyertek be, és helyezzétek
kényelembe magatokat. Éppen vacsorázni készültünk.
Megtisztelnétek, ha velem tartanátok.
Sorak és Ryana elbújt a szőnyeg mellett. Beléptek a másik
helyiségbe, de mindketten megtorpantak, és ámuldozva körülnéztek.
A sátor hátsó része sokkal tágasabb volt, mint az elülső
fogadószoba. A földre finom, vastag draji szőnyegeket terítettek. A
ponyvafalak körül elhelyezett parázstartó üstök meleg, meghitt
fényt szórtak magukból. A füst a sátor tetejére vágott
szellőzőnyíláson át kanyargott fel az égre. Az üstökből égő
holdvirágok édes, átható illata áradt – a szag nem csupán a sátor
levegőjét tette kellemessé, de a rovarokat is elriasztotta. A padlón
itt-ott gondosan kidolgozott, kényelmes ülőpárnák hevertek,
középen pedig egy hosszú, alacsony, alig egy láb magas asztal állt.
Az asztalt beborító edényrengeteg minden bizonnyal felvette volna a
versenyt a varázslókirályok palotájában található tálakkal és
tálcákkal. Az edények között borosüvegek, vizeskorsók, kankmézzel
teli kancsók, sivatagi füvekből főzött, gőzölgő teával teli kannák
sorakoztak. Ankhor nagyúr a jelek szerint utazás közben is szerette
a fényűzést. De bármilyen bámulatos is volt a sátor berendezése,
Ryana figyelme szinte azonnal az asztal körüli párnákon ülő
férfiakra és nőre terelődött.
Az egyik férfi jóval idősebbnek látszott a társainál. Ősz haja a
vállát verte, hosszú szakálla ápolt volt. Az arcát mély ráncok
barázdálták, de kék szemei élénken csillogtak, tekintetéből pedig
erő áradt. Ugyanolyan finom, de kevésbé díszes köntöst viselt, mint
Ankhor, a fején egy vertezüst, az Ankhor Ház jelével díszített pánt
villogott.
A másik férfi sokkal fiatalabb volt nála; talán a húszas évei
közepén járhatott. Sötét haja nem ért le egészen a válláig; vékony,
formásra nyírt bajsza és kecskeszakálla valamelyest öregítette.
Meztelen, izmos mellét csak egy erdlubőrből varrt mellény fedte,
karpántjai is ebből az anyagból készültek. Puha, csíkos kirre-bőr
nadrágot viselt, és magasszárú csizmát. Az ékszerei, és az övébe
tűzött, drágakövekkel kirakott tőr arról árulkodtak, hogy tekintélyes
ember lehet.
A nő volt a legfeltűnőbb jelenség. Fiatal volt, körülbelül Ryanával
egyidős. Csinos volt; szőke, meglepően vékonyszálú haja a vállára
omlott. A szeme mélykék volt, az arca pedig legalább olyan szép,
mint a teste. Csak egy finom kék selyemből készült, aranyszálakkal
átszőtt melltartót viselt, meg egy hosszú, ugyanilyen színű
szoknyát. A szoknyát két oldalt hosszan felhasították, így láthatóvá
váltak a nő hosszú, formás lábai. Mezítláb volt; lábfeje sima volt és
tiszta, bokáira ugyanolyan aranyláncok feszültek, amilyenek a
csuklóit és a karjait is díszítették.
– Vacsoravendégeink érkeztek, barátaim – mondta Ankhor nagyúr.
– Engedjétek meg, hogy bemutassam Sorakot, a nomádot, akiről már
beszéltem nektek. Ez a társnője pedig... Bocsásd meg hölgyem
udvariatlanságomat, de elfelejtettem megkérdezni a neved.
– Ryana.
– Ez pedig Ryana papnő – mondta Ankhor, és meghajolt a lány
előtt. – Még egyszer elnézést. Engedd meg, hogy bemutassam
Lyanust, az Ankhor Ház számvető miniszterét... – Az idős férfi
biccentett, Ankhor pedig tovább beszélt. – ... Torian vikomtot,
Gulg legnemesebb családjának tagját... – A sötéthajú, sza-
kállas fiatal férfi egy alig észrevehető biccentéssel viszonozta Ryana és Sorak
meghajlását.– ...és végül, de nem utolsó sorban őfelsége Korahna hercegnőt,
aki Legfenségesebb Uralkodónk, Nibenay urának, az Árnykirálynak a legifjabb
leánya.

NEGYEDIK FEJEZET

Ry a n á n a k elakadt a lélegzete. Nibenay egyik hercegnője, a

varázslókirály leánya egy kereskedőkaravánnal utazik!
Képtelenségnek tűnt a dolog. Az Athas uralkodóházainak tagjai csak
ritkán hagyták el szigorúan őrzött palotáikat, és még ritkábban
utaztak el a városukból, de ez a törékenynek tűnő, nemes kis
virágszál mégis egy karavánnal kelt át az athasi pusztán. A jelenléte
nem csupán megdöbbentő volt, de ellenkezett az összes tradícióval.
Ryana el sem tudta képzelni, hogy mi oka lehet a hercegnőnek arra,
hogy itt legyen, és arra sem talált magyarázatot, a királyi család
hogyan engedhetett meg ilyesmit.
– Kérlek benneteket, üljetek le – mondta Ankhor nagyúr.
Ryanát annyira meglepték és zavarba hozták a történtek, hogy már-
már elfogadta a meghívást, ám Sorak szavai megtörték az elméjére
borult bűbájt.
– Bocsánatodat kérem, Ankhor nagyúr, nem szeretném
visszautasítani szívélyes vendéglátásodat, de esküm nem teszi
lehetővé, hogy egy asztalnál étkezzem egy Pusztítóval. – Beszéd
közben nem nézett a hercegnőre, de egyértelmű volt, hogy a
jelenlevők közül egyedül csak őrá célozhatott.
Ryana visszafojtotta a lélegzetét. Természetesen az ő fogadalma sem
engedte meg, hogy elfogadja egy Pusztító vendéglátását. Eszébe
jutott, hogy villichi papnőként tett esküjét már megszegte, amikor
Varanna úrnő engedélye nélkül hagyta el a kolostort, ám Sorakkal
együtt az is megfogadta, hogy a Druida Utat, az Őrző Ösvényét
fogja követni, és ezt az esküjét már semmiképpen sem akarta
semmissé tenni. Ryana viszont azt is tudta, hogy Sorak a
megjegyzésével kimondhatatlanul megsértette Nibenay királyi
házát, és hogy az elfszerzet kijelentése felér egy nyílt támadással.
Meglepő módon Torian vikomt felnevetett.
 – Nos, az elfszerzet a jelek szerint igencsak merész... Becsületére
váljon!
Hát persze, hogy így beszél, gondolta Ryana, hiszen nem az ő
családját érte sérelem. Gulg nemesi famíliái – akárcsak a többi
városban élő családok – csupán arisztokraták voltak, és nem királyi
sarjak, és ha valamelyikük tanulmányozta vagy gyakorolta is a
Pusztítók praktikáit, jobbnak tartották, ha ezt mélyen eltitkolják.
Ryana a hercegnőre nézett. Arra számított, hogy a nő dühösen kitör,
és Sorak sértő nyelvét, vagy az életét fogja követelni engesztelésül
a sérelemért. A hercegnő válasza azonban még jobban
meghökkentette, mint a vikomté.
– Ankhor nagyúr túlságosan járatos a diplomácia rejtelmeiben, és
túlságosan jól ismeri a társasági szabályokat ahhoz, hogy
elkövessen egy akkora hibát, hogy az Út követőit egy Pusztító
asztalához invitálja – mondta könnyedén. A hangja olyan sima és
finom volt, akár a ruhája selyme. – Most valószínűleg azon
gondolkodtok, hogy hogyan akadhatott össze Nibenay hercegnője
egy karavánnal. Elárulom. Száműztek otthonomból, mert elkövettem
egy megbocsáthatatlan bűnt: megesküdtem, hogy a Druida Utat
követem. Nyugodtak lehettek tehát, nem szegitek meg a
fogadalmatokat, ha leültök ehhez az asztalhoz. Én is éppúgy az Út
követője vagyok, mint ti.
– Te? – kérdezte Ryana. – De hiszen te egy varázsló– király lánya
vagy! Ez lehetetlen!
– Az anyám még nagyon fiatal volt, amikor megszülettem – felelte
Korahna hercegnő. – Olyan volt a természete, hogy képtelen volt
egy gyermek nevelésével foglalkozni. Úgy tudom, a királyi
családoknál gyakran megesik az ilyesmi. Átadtak egy dajkának, a
palotában élő egyik lovaghölgynek, aki a hagyományoktól eltérően
megtanított olvasni. Bár a lovagok a Pusztítókat szolgálják, hogy
jobban megértsék az ellenségeiket, a könyvtáraikban megőrzik az
Őrzők írásait is. Tizenhárom éves koromban rábukkantam néhány
ilyen feljegyzésre. Titokban mindet áttanulmányoztam. Először csak
a kíváncsiság hajtott, de végül megtértem.
– De az Őrző Ösvényére csak egy Őrző esketheti fel az embert! –
mondta Ryana döbbenten.
– Így is történt – felelte a hercegnő. – Álruhát öltöttem, és abban a
reményben, hogy találok a tanulmányaimhoz egy mentort, egy
éjszaka kiszöktem a palotából. Sikerült kapcsolatba lépnem a Titkos
Szövetséggel. Amikor megtudták, hogy ki vagyok, először
megdöbbentek, de hamar rájöttek, milyen nagy jelentősége van
annak, hogy az egyik varázslókirály lányát sikerült áttéríteni.
Sokáig gyanakvóan néztek rám, és hosszú ideig tartott, míg
kivívtam a bizalmukat. Végül megértették, hogy mindig őszinte
voltam velük, és ezért feleskettek... Ám az anyám egy véletlen
folytán tudomást szerzett titkos életemről. Amiért megtanított
olvasni, a lovaghölgyet kivégezték. Amikor ezt megtudtam,
elhatároztam, hogy nyíltan megtagadom a családomat, és
bejelentem, hogy Őrző vagyok. Ám mielőtt ezt megtehettem volna,
az anyám elfogatott, és száműzött a városból.
– És az apád? – kérdezte Sorak. – Ő hogy reagált?
– Nem tudom – mondta Korahna. – Szinte biztos vagyok benne,
hogy az anyám eltitkolta előle a történteket. Viszont ha a Titkos
Szövetség tagjai megtudják mi lett velem, egészen biztos, hogy ők
mindent nyilvánosságra hoznak. Nibenay manapság nem sokat
törődik a családjával, de ez a hír minden bizonnyal az ő fülébe is
eljutna. Akkor pedig nem szeretnék az anyám helyében lenni...
– És most hova fogsz menni? – kérdezte Ryana.
– Arra a helyre, amit Ankhor nagyúr megfelelőnek tart a számomra
– felelte a hercegnő. – Bizonyos értelemben most ő a fogvatartóm.
Legalábbis addig, amíg ennek az útnak a végére érünk.
– Igazságtalan vagy velem, felség. Tudod, hogy ez nem így van –
tiltakozott Ankhor. – Félretájékoztatod a vendégeinket. – Sorak és
Ryana felé fordult, és magyarázkodni kezdett. – A királynő
közvetítők révén megbízta az Ankhor Házat, hogy vigyázzon a
leányára, és védelmezze ezen az úton. Ha körülnéztek, ti magatok is
láthatjátok, hogy semmiképpen sem lehetek a hercegnő fogvatartója.
Ez a hely aligha hasonlít egy börtöncellára.
– De ha az Árnykirály megtudja, hogy te is belekeveredtél az
ügybe... Nem félsz a következményektől? – kérdezte Sorak.
Ankhor megvonta a vállát.
– Nem követtem el bűnt – mondta. – Különben nem volt más
választásom. Az Ankhor Ház nincs olyan helyzetben, hogy
visszautasíthatná az anyakirálynő megbízásait. Ha ezt teszem,
megsértettem volna Nibenay uralkodóházát. A legjobb tudomásom
szerint én éppen az Árnykirály kívánságát próbálom teljesíteni, amit
a legfiatalabb királynőjén keresztül közölt velem.
– Nagyon jól tudod, hogy ez nem igaz! – mondta Korahna.
– Ah! Valóban tudom, felség? – kérdezett vissza Ankhor. – A
Nibenayban élő képviselőim jókora fizetséget fogadtak el az
anyádtól, az anyakirálynőtől. Az embereim gondoskodtak róla, hogy
biztonságban eljuss Gulgba, és első osztályú körülmények között
utazhass ezzel a karavánnal. Torian vikomt, kinek családját régi
kapcsolat fűzi a kereskedőházunkhoz, önként vállalkozott rá, hogy
elkísér. Én magam itt találkoztam veled először.
 – És tudod, hogy mi a helyzet, hiszen mindent elmondtam neked –
felelte a hercegnő.
– Annyit mondtál, hogy felesküdött Őrző vagy, és hogy emiatt
száműztek a királyságból – mondta Ankhor nyugodtan. – Ilyen
körülmények között senki sem állíthatja, hogy atyád akarata ellen
cselekszem.
– Ahogy már mondtam, Ankhor nagyúr igencsak jól ért a
diplomáciai intrikákhoz – mondta Korahna. – Különösen akkor,
amikor a saját érdekében kell felhasználnia a képességeit. Remélem
anyám jól megfizette az Ankhor Házat.
– Nos – szólt közbe Torian vikomt –, nem értem, mért vagy ilyen
keserű, felség. Kétségtelen, hogy az anyád tartott attól, hogy az
Árnykirály mit tenne, ha tudomást szerezne a te árulásodról. Mert
hogy a király árulásnak tartaná azt, amit tettél. Egy anya legerősebb
ösztöne mindig a gyermeke védelme. A királynő csupán távol akar
tartani a veszély forrásától.
– És a véletlenre bízza a sorsomat – mondta Korahna keserűen.
– Minden tiszteletem a tiéd, felség – felelte Torian –, de ezt te
magad tetted meg, méghozzá akkor, amikor legelőször kapcsolatba
léptél a Titkos Szövetséggel. Nibenayban és Gulgban az halált
érdemlő bűnnek számít. Te magad dugtad a fejed a hurokba. Hálával
tartozol az anyádnak, mert éppen ő mentette meg az életedet. Vagy
talán azt hiszed, hogy atyád szemet hunyna a leánya bűnei fölött?
Az Árnykirálynak az ágyasaitól több gyermeke született, mint ahány
szolgája az egész családomnak van. Nem hiszem, hogy az egyik
megtévelyedett leányának elvesztése különösebben zavarná őt, vagy
megrengetné az uralkodóházat.
Ryana elképedve hallgatta a beszélgetést. Sorak sem szólt közbe,
és révetegen figyelt. Ryana gyanította, hogy az elfszerzet nem
csupán a vitát hallgatja, hanem közben megengedte az
Oltalmazónak, hogy kifürkéssze Ankhor, Torian és Korahna
gondolatait, és kiderítse az igazat. Ryanát a legjobban Ankhor
közömbössége lepte meg. A nagyúr a legkevésbé sem bánta, hogy
idegenek előtt zajlik le a beszélgetés. De miért is aggódott volna? A
háza az egyik királynőtől kapott megbízást, amit sértés lett volna
visszautasítani. Neki, Toriannak és a képviselőinek valóban nem
volt más választása. Attól pedig igazán nem kellett tartania, hogy a
két idegen is tudomást szerez a dologról, hiszen Őrzők voltak, és
így nagyon jól tudták, milyen sors várna rájuk, ha egy Pusztító
király karmai közé kerülnének.
– Fontos most éppen ilyen lehangoló dolgokról beszélgetnünk? –
kérdezte Ankhor. Bizonyára untatjuk a vendégeinket. Foglalkozzunk
inkább ezzel a finom vacsorával, és ezekkel a kitűnő borokkal.
Érezzük jól magunkat!
– Helyes – bólintotta Torian, és Sorakra nézett. – Tehát te
hiúsítottad meg Tyr mellett azt a rablótámadást. Már alig várom,
hogy megismerhessem a részleteket!
– Nem sokat mondhatok – felelte Sorak. – Véletlenül
belebotlottam a rablókba, és jelentettem a felfedezésemet a tyri
tanácsnokoknak.
– Pedig szerintem ennél sokkal több történt – mondta Torian, és
Ryanára pillantott. – Úgy érzem, papnő, hogy a barátod túl szerény.
– Soha sem szeretett túl sokat beszélni – felelte Ryana.
– Becses tulajdonság – mondta Torian. – Habár ezzel egy kissé
egysíkúvá teszi ezt a társalgást. És mi a helyzet veled? Most éppen
hova zarándokolsz?
Ryana eltétovázott, és a komor hallgatásba burkolózó hercegnőre
nézett.
– Nibenayba.
Korahna felkapta a fejét, és Ryana szemébe nézett.
– Igazán? Elég hosszú az út odáig – felelte Torian. – Kár, hogy
nem tarthattok velünk. Ez a karaván most éppen Urikba tart.
– Ankhor nagyúr már elmondta – mondta Ryana. – Mindenesetre
hálásak vagyunk a vendéglátásért. Reggel folytatjuk az utunkat.
– Ha Őrzőkről van szó, Nibenay sokkal kevésbé vendégszerető,
mint az Ankhor Ház – jegyezte meg Torian.
– Ez igaz – bólintott Ankhor nagyúr. – De a villichi papnők nem
gyakorolják a mágiát, és amíg a rendjük a Druida Utat követi, nincs
politikai szerepük. Ez azt jelenti, hölgyem, hogy nem fognak ugyan
szívesen látni, de zaklatásra sem kell számítanod.
Ryana nem akarta elárulni, hogy valójában nem zarándoklaton van,
vagy legalábbis nem úgy, ahogy ők hiszik. Arról sem akart beszélni,
hogy a Bölcset keresik, és hogy ennek a küldetésnek igencsak sok
köze lehet a politikához.
– Meglep, hogy a hegyek körül vezető északi utat választottátok –
mondta Torian. – A déli, Altarukon és Gulgon át vezető útvonal
sokkal rövidebb lenne.
– A Sziklás Pusztákon át vezető út még rövidebb – mondta Ryana.
Ankhor és Torian kihúzta magát, és mindketten meglepetten a lányra
meredtek.
– Azt tervezitek, hogy átvágtok a pusztákon? – kérdezte Ankhor. –
Minden tiszteletem a tiéd, hölgyem, de ez nem lenne bölcs dolog.
– Ez több, mint ostobaság – mondta Torian. – Ez egyszerűen
őrültség!
 – Fiatal barátom úgy érti... – kezdte Ankhor, hogy megpróbálja
enyhíteni Torian durva szavait, ám a fiatal férfi közbe vágott.
– Pontosan úgy értem, ahogy mondtam. – Sorakra nézett. Ha azt
tervezed, hogy átviszed a papnőt a pusztákon, a halálába viszed.
Sok férfi megpróbált már keresztülmenni ott, de már egy sem él,
hogy elmondhassa, mivel találkozott.
– De én nem vagyok férfi, uram – mondta Ryana. – És a barátom
sem ember. Ő elfszerzet.
– Nem vonjuk kétségbe a képességeidet, hölgyem – mondta Ankhor
nagyúr – Mindenki tudja, hogy a villichik rendjéhez tartozó
papnőket már pici koruk óta arra nevelik, hogy bármilyen
nehézséget le tudjanak küzdeni. Kétségtelen, hogy Sorak is hatalmas
erővel és tudással rendelkezik. Ám gondolkozzatok el. Az egész
Athason nincs nehezebb és veszélyesebb terep, mint a Sziklás
Puszták. Nem fogtak táplálékot találni sem magatoknak, sem a
hátasotoknak. Ott nincs víz. A talaj sziklás, és nehezen járható.
Képtelenség gyorsan haladni. A nap úgy felmelegíti a sziklákat,
hogy bármit húztok a lábatokra, megég a talpatok. És az arrafelé
portyázó ragadozókról még nem is beszéltem.
– De ha valamilyen csoda folytán mégis életben maradnátok, a
puszta túlsó peremén át kell majd kelnetek a hegyeken – tette hozzá
Torian. – Én már hallottam valakiről, aki egyszer megmászta a
bérceket... Nem könnyű út, és nem is biztonságos. Persze emiatt
nem kell aggódnotok, mert ha tényleg a pusztán keresztül akartok
eljutni oda, sohasem éritek el a hegyeket.
– Így igaz – mondta Ankhor. – Ha a térképet nézzük, az az út
valóban rövidebb. Ám a térkép nem árul el mindent. Ráadásul a
pusztákat még soha senki sem térképezte fel. Azt ajánlom,
gondoljátok meg magatokat.
Ryana már éppen válaszolni akart, de Sorak megelőzte.
– Biztos vagyok benne, uram, hogy te és Torian nagyúr sokkal
jobban ismeritek ezt a vidéket, mint mi. Hálásak vagyunk a
figyelmeztetésért. Mit ajánlasz, milyen útvonalat válasszunk
ehelyett?
Ryana meglepetten az elfszerzetre nézett, de nem szólt.
– Nos, akár a déli, akár az északi utat választjátok, innen elindulva
körülbelül ugyanakkora távolságot kell megtennetek – mondta
Ankhor. – Ha dél felé fordultok, megállhattok, és néhány napig
megpihenhettek Altarukban. Az a település a kereskedőbirodalmunk
központja. Ha rám hivatkoztok, apám házában meleg fogadtatásra
számíthattok, addig maradtok, amíg kedvetek tartja.
– És utána Gulgban újra megpihenhettek – mondta Torian. – Ott
pedig az én családom vendégszeretetére számíthattok.
 – Mindketten nagyon kedvesek és nagylelkűek vagytok – mondta
Sorak. – Azt hiszem, megfogadjuk a tanácsotokat, és a déli úton
megyünk tovább.
– Micsoda megkönnyebbülés! – mondta Ankhor. – Még
belegondolni is rossz, mi történt volna, ha Torian nem kérdezi meg,
merre mentek tovább... Már rágondolni is rossz, mi lett volna a
sorsotok!
– Mi is szerencsénknek tartjuk, hogy találkoztunk veletek –
mondta Sorak. – Ha úgy érezted, adósom vagy, most vedd úgy, hogy
kiegyenlítetted a számlát.
Ankhor elmosolyodott.
– Pompás. Szeretem, a kiegyenlített számlákat. Már holnap reggel
el akartok indulni?
– Igen. Mivel hosszú út vár ránk, az lesz a leghelyesebb, ha korán
nekivágunk – mondta Sorak.
– Nos, én magam nem szeretek korán felkelni – mondta Ankhor.
Nem fogom sértésnek tartani, ha már nem lesztek itt, amikor
felébredek. Még ma éjjel elköszönünk egymástól. Gondoskodni
fogok róla, hogy feltöltsék a készleteiteket. Felajánlhatom ma
éjszakára az egyik sátramat?
– Köszönjük – mondta Sorak –, de már így is nagyon sokat tettél
értünk. Meleg az éjszaka, és mi szeretünk druida módra a csillagok
alatt hálni. A forrás túlsó oldalán verünk tábort, hogy korai
indulásunkkal ne zavarjunk meg benneteket.
Ahogy kívánjátok mondta Ankhor. Nos, Torian. most aztán igazán
el kell mondanom, hogy a barátunk hogyan mentett meg attól, hogy
az az ördögi hamiskártyás Tyrben, a Kristálypóknak nevezett
játékházban elnyerje az ingemet...
Miután az előkészített csomagokat cipelve kiléptek Ankhor nagyúr
sátrából, körbesétálták az oázis tavacskáját, és elindultak a kankok
karámja felé. Ryana Sorakra nézett.
– Képmutatóan viselkedtél a házigazdánkkal. Az Oltalmazó talán
nem találta elég megbízhatónak?
– Szerintem Ankhor nagyúr csak akkor megbízató, ha az érdekei
azt kívánják – felelte az Oltalmazó. Felszínre bukkant, hogy
közvetlenül megfelelhessen a lány kérdéseire.
– És Torian vikomt?
– Torian vikomt túlzott önbizalommal rendelkezik – mondta az
Oltalmazó. – Sejtette, hogy valaki kifürkészi a gondolatait. Igaz,
arra számított, hogy te fogod megtenni. Persze te nem értesz a
telepátiához, de Torian tudja, hogy időnként ez a tudomány is a
villichik pszionikus képességei közé tartozik. Nem tudhatta, hogy te
rendelkezel-e ilyen képességgel, de azért felkészült a próbára.
 – Úgy érted, hogy képes volt pajzsot vonni a gondolatai köré? –
kérdezte Ryana.
– Éppen ellenkezőleg – felelte az Oltalmazó. – Nem rejtette el a
gondolatait, mert be akarta bizonyítani az őszinteségét. Nagyon
figyelemre méltó fiatalember. Nagyon kevés ember bízik ennyire
önmagában.
– És mit találtál, amikor belestél a gondolataiba?
– Önzést és büszkeséget, amit önmaga túlértékelése táplál, meg
erős kötődést a városához. Torian vikomt ambiciózus ember, és azt
is tudja, hogyan irányítsa a vágyait egy nagy adag
gyakorlatiassággal és realizmussal. Korahna hercegnőben nagy
lehetőséget lát, ezért döntött úgy, hogy személyesen kíséri el ezen
az úton.
– Miféle lehetőséget?
– Gulg és Nibenay régóta rivalizál egymással. Ezt részben a
Határhegyekben található nyersanyagforrások megszerzéséért vívott
harc, részben pedig az uralkodóik antipátiája okozza. Ha Torian
feleségül venné Korahnát, a Nibenay uralkodóház hercegnőjét,
nemcsak Gulgban, de Nibenayban is megnövelhetné a saját
befolyását. Az Árnykirály régebben nem engedte meg, hogy életben
maradjanak a feleségei által világra hozott fiúgyermekek, mert így
akarta biztosítani, hogy senki ne taszíthassa le a trónjáról. A
leánygyermekeit, ha elértek egy bizonyos kort – amikor annyi
idősek lettek, mint most Korahna –, a lovagjai közé állította. Torian
tudja, hogy amióta elkezdődött a sárkány metamorfózisa, az
Árnykirály nem sokat törődik az asszonyaival. Korahna a legutolsó
gyermek, akit valaha nemzett. Ezért Korahna ha fiút szülne
Toriannak, akkor az a gyermek lenne Nibenay trónjának egyetlen
jogos örököse.
– Értem – mondta Ryana. – És a hercegnő mit szól mindehhez?
Összhangban vannak a vágyai Torian terveivel?
Lehajoltak, és a tóba merítették a vizestömlőket.
– Torian abban bízik, hogy meg tudja nyerni magának a hercegnőt,
ha Korahna úgy érzi, rá van utalva az ő segítségére. És jól
okoskodik. Korahna eddig még sohasem hagyta el az otthonát, most
pedig a saját anyja száműzte. A dadáját, aki felnevelte, már
kivégezték, és a Szövetséghez tartozó barátaitól is elválasztották.
Senkije sincs. Torian ki akarja használni ezt a helyzetet, és meg
akarja kedveltetni magát a hercegnővel. Ha ez sikerül neki,
feleségül veszi Korahnát, visszatér Gulgba, ahol aztán az új
asszonya megszülheti neki azt a gyermeket, aki egykor majd joggal
követelheti Nibenay trónját.
 – És mit szól ahhoz, hogy Korahna felesküdött Őrző? – kérdezte
Ryana.
Nem tartja kizáró tényezőnek – felelte az Oltalmazó. – Szerinte csak
valami ifjúkori eltévelyedés az egész, és abban bízik, ha mégsem az,
akkor a saját hasznára tudja fordítani. Egy Őrzőként felnevelt
trónkövetelő ugyanis könnyen elnyerheti az Árnykirály által
elnyomottak támogatását, és egy ilyen herceg számíthat a Titkos
Szövetség segítségére is. Ryana bólintott.
– Igen, értem. Torian vikomt valóban nagyra törő. És okos is.
– És végtelenül gátlástalan – tette hozzá az Oltalmazó. – Torian
nem szimpatizál sem az Őrzőkkel, sem a Pusztítókkal. A számára
legelőnyösebb úton halad. Torian kizárólag Toriannal törődik.
– Szegény Korahna – mondta Ryana. – Fényűző körülmények
között nevelkedett, de mégis sajnálom. A jelek szerint még a
hercegnők is áldozatul eshetnek a nagyratörő emberek vágyainak.
Miközben átmentek a pálmafasorhoz, amely alatt le akartak
pihenni, újra Sorak került előtérbe.
– Korahna nem szándékozik elvállalni a gyalog szerepét Torian
játszmájában. Éles szemű nő, és pontosan tudja, hogy Torian mire
készül.
– És mit akar csinálni?
– Meg akar szökni – mondta Sorak. – Éppen ma éjszakára tervezi,
– De hogyan? – kérdezte Ryana. – Hová menne itt, a sivatag
közepén?
–Velünk akar Jönni – felelte Sorak. – Át a Sziklás Pusztán,
– Micsoda? – Ryana alig hitt a fülének.
– Toriannak eszébe sem jutna, hogy egy ilyen kis mimóza hercegnő
éppen a sivatag közepén akar megszökni tőle – mondta Sorak. –
Korahna sátra előtt csak két őr áll. Azt tervezi, hogy hátul kihasítja
a sátor ponyváját, és hozzánk lopózik.
– És honnan veszi, hogy magunkkal visszük?
– Ő is Őrző – mondta Sorak. – Úgy gondolja, nem fogjuk
elutasítani. Különösen most nem, hogy ismerjük a helyzetet. Számít
rá, hogy esetleg nem visszük magunkkal, de biztosra veszi, hogy
mindenképpen segítünk rajta.
– Akkor most rögtön tovább kell mennünk – mondta Ryana, és
összeszedte a holmiját.
– Nem – jelentette ki Sorak. – Megvárjuk, és magunkkal visszük.
Ryana döbbenten meredt az elfszerzetre.
– Elment az eszed? Ankhor zsoldosai azonnal utánunk– erednének!
– De az Altaruk felé vezető déli úton fognak keresni minket –
mondta Sorak. – Miután oly részletesen elmagyarázták, milyen
veszélyek leselkednek majd ránk a Sziklás Pusztában, eszükbe sem
jutna, hogy mégis arra mentünk, és még a hercegnőt is magunkkal
vittük.
– Ez őrültség! – kiáltotta Ryana. – Az a puhány, romlott kis
palotavirágszál nem élné túl az utazást. Csak lelassítana minket, és
egyfolytában panaszkodna!
– Azt hittem, megsajnáltad – mondta Sorak.
– Lehet, de sokkal jobban járna, ha Toriannal maradna, és nem
jönne át velünk a pusztán. Mi értelme volna magunkkal cipelni?
Vagy talán elbűvölt a szépsége?
A féltékenység nem áll jól neked, Ryana mondta Sorak. Ha
egyetlen nő is képes lenne rá, hogy megbabonázzon, akkor az te
lennél. De te is nagyon jól tudod, ez nem fordulhat elő, bárhogy is
szeretném. Nem Korahna bájaira vágyom. Azért van rá szükségem,
mert kapcsolatban áll a Nibenay-i Titkos Szövetséggel. Az ő
segítségével sokkal könnyebb dolgunk lenne.
– Tehát nem Torian bábja lesz, hanem a mienk – mondta Ryana.
– Ez így nem egészen igaz – felelte Sorak. – Korahna haza akar
térni, találkozni akar a Szövetséghez tartozó barátaival. Csak
bennük bízik. Elvisszük őt hozzájuk. Viszonzásképpen csak annyit
kérünk majd tőle, hogy mutasson be nekik minket. Ez igazán
méltányos ajánlat. Senkit sem akarok kihasználni.
Ryana mély lélegzetet vett, majd nagy sóhajtással kifújta a
levegőt.
– Ezzel az érveléssel nem vitatkozhatom – mondta –, de nem
igazán örülök neki, hogy egy nyafka kis hercegnőt kell majd magam
után vonszolnom a Sziklás Pusztában. Nélküle is éppen elég
kockázatos lenne az út.
– Ez igaz – bólintott Sorak. – Te is éppen olyan jól tudod, mint én,
hogy hasznunkra lehet, ha magunkkal visszük, és hogy ez a
legokosabb, amit tehetünk. Nyafka vagy nem, romlott vagy nem,
hercegnő vagy sem, ő is Őrző, és ezért nem tettethetünk süketséget,
amikor kér tőlünk valamit.
– Nem, tényleg nem – jegyezte meg Ryana komoran. – És ezt ő is
tudja. De mi van, ha szökés közben rajtakapják?
– Akkor semmit sem tehetünk – mondta Sorak. – Egyedül rajta
múlik a szabadulása. Különben ha megteszi, bebizonyítja, hogy hű
maradt Őrző fogadalmához. Ha napkelte előtt egy órával nem ér ide
hozzánk, nélküle indulunk el. Feküdj le, és pihenj. A Figyelő majd
őrködik.
Nem sokáig kellett várniuk. A tábortüzek sorban leégtek, a karaván
nyugovóra tért, és csend ereszkedett az oázisra. Nem sokkal éjfél
után Ryana arra riadt, hogy Sorak keze gyengén megszorítja a
karját. Azonnal felébredt, gyorsan felült, és az elfszerzetre nézett.
Sorak az ajka elé emelte az ujját. Egy pillanattal később már Ryana
is meghallotta a közeledő könnyű léptek neszét. Egy sötét köpenybe
burkolózó, árnyszerű kétrét görnyedt alak tartott feléjük.
– Korahna – mondta Sorak, ahogy az alak még közelebb ért.
A hercegnő egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, majd ahogy
észrevette az elfszerzetet, belépett a pálmafák közé.
– Ti vártatok? – kérdezte meglepetten, majd a csuklyája árnyékától
sötét arcán átvillant egy különös kifejezés. – Hát persze – mondta,
és Ryanára nézett. – Olvastál a gondolataimban.
Mielőtt Ryana felelhetett volna, Sorak megszólalt.
– Nincs vesztegetnivaló időnk. Azonnal indulnunk kell. Hozom a
kankot. – Gyors léptekkel belemerült a sötétségbe.
– Őszintén hálás vagyok a segítségetekért – mondta Korahna. – És
megértem, miért kell ily sietve elindulnunk. Ha kiderül, hogy
eltűntem, Ankhor zsoldosai a nyomunkba erednek. Akkora előnyre
kell szert tennünk, hogy ne érhessenek utól minket.
Ryana nem válaszolt. A hercegnőre nézett, aki semmit, még egy
tömlőnyi vizet sem hozott magával. Az övébe tűzött, ékkövekkel
kirakott tőr inkább csak dísz volt, s nem fegyver. Ryana kételkedett
benne, hogy Korahna tudja, hogyan kell használni az efféle
szerszámokat. A hercegnő egy könnyű köpenyt viselt, alatta pedig
ugyanazt a selyemruhát, amit a vacsoránál. A lábára csak egy
könnyű szandált húzott – az ilyen lábbelik a sivatagban egyetlen
napig sem tartanának ki, a pusztában pedig pillanatok alatt
szétfoszlanak. Semmi szükségünk sem volt erre a csomagra,
gondolta Ryana. Lehet, hogy Soraknak igaza volt, és a hercegnő
segítségével valóban könnyebben felvehetik majd a kapcsolatot a
Szövetséggel, ha Nibenayba érnek, ám ahogy végignézett rajta,
Ryana kételkedett benne, hogy Korahna kibírja odáig. Hátrányba
fogunk kerülni miatta, gondolta a lány.
Sorak hamarosan visszatért. A kank a nyomában lépkedett. Valami
tompa puffanással Korahna lábai elé esett.
– Vedd fel ezeket – mondta Sorak.
Korahna lenézett. Egy pár vastag bőrmokasszin hevert előtte.
– Ezek a csinos kis szandálok a sivatagban egy óráig sem
tartanának – mondta Sorak. – Ezt a teherhordó állatokra vigyázó
őrszem lábáról húztam le. Megkötöztem a fickót, és felpeckeltem a
száját. Mire felfedezik, már rég úton leszünk.
Korahna hitetlenkedve Sorakra bámult.
– Azt kívánod tőlem, hogy egy kankhajcsár lábbelijét viseljem? –
kérdezte undorodva. – Azután, hogy már összekente a mocskos
lábával?
 – Jobb, mintha mezítláb kéne végigmenned a pusztán – felelte
Sorak.
– A pusztán? – kérdezte a hercegnő. – De... Én azt hittem... Csak
nem azt tervezitek, hogy mégis átvágtok a pusztán?
– Ha a déli úton indulnánk el, a zsoldosok legkésőbb délben
beérnének minket. Ha viszont a puszta felé megyünk, esélyünk van
rá, hogy lerázzuk őket.
– De... Még soha senki sem jutott át élve a pusztán! – mondta
Korahna.
– Akkor mi leszünk az elsők – felelte Sorak. – De ha akarod, itt
maradhatsz Toriannal, hagyhatod, hogy nőül vegyen, és
megszülheted a gyermekét, hogy joga legyen Nibenay trónjához.
Most kell döntened. Mi indulunk.
Korahna szemeiben rémület csillant.
– Várjatok! Legalább annyi időt adjatok, hogy felhúzzam ezt a
mokasszint!
Leült, lehúzta és arany láncövébe dugta a szandáljait, majd
felrángatta az őrtől elorzott mokasszint. Sorak közben elindította a
kankot. Ryana egy pillanatig habozott, de végül követte a
félszerzetet. Egy perccel később Korahna is utánuk futott. Keleti
irányban hagyták el az oázist.
– Gyalog megyünk? – kérdezte Korahna.
– Amíg eléggé el nem távolodunk a forrástól – felelte Sorak. –
Addig is lehetőleg a laza, homokos talajon lépkedj. A szél egy órán
belül eltünteti a nyomainkat. Addigra már a puszta határára érünk.
Vigyázz, nehogy valami növényre, vagy száraz gallyra taposs, mert
a nyomkeresőknek rögtön szemet szúrnak az ilyen jelek.
Ez a mokasszin túl nagy rám – mondta Korahna.
– Elég szorosan megkötötted? – kérdezte Sorak.
– Igen... Mi lesz, ha vízhólyag nő a sarkamon?
– Akkor majd lábujjhegyen mész tovább jelentette ki Sorak.
Hogy mersz velem ilyen hangon beszélni? Mostantól szólíts
fenségnek!
– Miért? Nem vagyok az alattvalód.
– De é n hercegnő vagyok!
– De pillanatnyilag nincs birodalmad,– emlékeztette Sorak. É n
nem Torian vagyok, és nem akarlak meghódítani. Ne felejtsd el,
hogy te jöttél hozzánk, és te kértél tőlünk szívességet. Csak azért
teljesítjük a kérésed, mert felesküdött Őrző vagy. Engem egyedül ez
érdekel. Korahna Ryanára nézet.
– Mit tettem, hogy ilyen durván bánik velem?
– Teher vagy a számunkra – felelte Ryana. – Máris sok
bosszúságot okoztál nekünk. Én a te helyedben nem panaszkodnék,
inkább másra tartalékolnám az erőmet. Szükséged lesz rá az út
során.
Korahna kétségbeesetten a lányra meresztette a szemét.
Megdöbbentette, hogy a másik nőtől sem kapott támogatást, aki
pedig ugyanolyan Őrző volt, mint ő. Elhallgatott. Némán lépkedett a
társai mögött, és közben ügyelt rá, nehogy rátiporjon valami
növényre, és ne hagyjon árulkodó nyomokat maga után.
Nemsokára lemaradt. Sorak egy kicsit lelassított, de nem állt meg,
hogy bevárja. Ryana egyre idegesebb lett. Torian nem volt ostoba,
és Ankhor zsoldosai között bizonyára akadt néhány jó nyomkereső.
Lehet, hogy először azt hiszik majd, hogy a szökevények a déli úton
indultak Altaruk felé, de Ryana biztosra vette, hamar rá fognak
jönni a tévedésükre. A zsoldosok persze nem szívesen mennek majd
utánuk a pusztába, ezért minél hamarabb elérik azt a területet, annál
előbb biztonságban érezhetik magukat. Vagyis... Az üldözőiktől nem
kell majd tartaniuk, de a puszta többi veszedelmétől annál inkább.
Úgy egy óra múlva elértek a puszta peremére. A talaj fokozatosan
egyre egyenetlenebb lett. Még mindig legalább négy óra volt
hajnalig. Ryana hátrafordult, hogy mégnézze, mi van a hercegnővel.
Korahna nem bírta valami jól a menetelést. Igyekezett ugyan a
többiek mögött maradni, de nem sok sikerrel. Látta, hogy Ryana
hirtelen megfordul, ránéz, lekapja a válláról a számszeríját, és egy
nyílvessző illeszt az idegre.
– Mit művelsz? Ne! Ne! – sikította Korahna, amikor a lány lövésre
emelte a fegyverét.
A nyílvessző elröppent. Alig egy-két ujjnyira zizzent el a sikoltozó
Korahna feje mellett, és halk puffanással belefúródott valamibe.
Korahna megfordult. A háta mögött settenkedő sárk éppen akkor
fordult az oldalára. Ryana nyílvesszője mélyen belefúródott a
hüllőagyba. A bestia úgy hat láb hosszú lehetett, a teste pedig olyan
vastag volt, akár egy férfiderék. Végignyúlt a kavicsos földön, és
már csak a farka remegett. Korahna felsikoltott, hátraugrott, és a
tenyerébe temette az arcát.
– Ha nem fordultam volna hátra, már véged lenne, felség – mondta
Ryana. Az utolsó szót kissé gúnyosan ejtette ki. – Ugye most már
megpróbálsz lépést tartani velünk?
– Milyen iszonyatos vadállat! – zihálta Korahna. – Megmentetted
az életemet!
– Tovább mehetünk végre? – kérdezte Sorak, Soraknak feltűnt,
hogy Korahna enyhén biceg. A mokasszinja vastag bőrből készült,
de finom kis lábai nem szoktak hozzá az ilyen sivatagi sétákhoz.
Sorak leguggolt elé, és lehúzta a bal lábáról a mokasszint. Korahna
Sorak vállára támaszkodott, az elfszerzet pedig felemelte, és
megvizsgálta a lábát. A hercegnő sarkán egy hatalmas vízhólyag
keletkezett. Fájdalmas lehetett így járni, de Korahna egyetlen szóval
sem panaszkodott.
– Talán jobb lenne, ha egy kis időre felülnél a kankra – mondta
Sorak, és visszahúzta a hercegnő lábára a mokasszint. Később majd
megint megnézem a lábad. Nem szabad hagynunk, hogy a seb
elfertőződjön. Most viszont nem állhatunk meg pihenni.
Korahna rémülten a kankra meresztette a szemét.
– Én még sohasem ültem ilyenen – mondta. – Torian kocsit
hozatott nekem...
– Ryana – mondta Sorak. – Ülj fel, és segítsd fel Korahnát magad
mögé.
Ryana felkapaszkodott a kankra, és felhúzta a hercegnőt is.
– Csak ülj le, és amíg nem szokod meg a ringatózást, kapaszkodj a
derekamba – mondta, és Sorakra nézett.
– És te?
– Nem lenne okos, ha túlterhelnénk a kankot – felelte az
elfszerzet. – Én gyalog megyek tovább. Ezen az egyenetlen terepen
a kank sem tud valami gyorsan haladni. Nem lesz nehéz lépést
tartani vele.
Továbbmentek. Ahogy kelet felé haladva mind jobban behatoltak a
pusztába, a talaj egyre egyenetlenebb és sziklásabb lett. A kank alig
haladt gyorsabban, mint Ryana, amikor Korahnával a háta mögött
gyalogolt. Az óriási rovar rákényszerült, hogy ösvényt keressen
magának az egyre járhatatlanabb, szikladarabokkal beszórt talajon.
Valamikor az Athas távoli múltjában egy lassú gleccser csúszhatott
végig a sivatagon, ami haladás közben szétszórta a földből kikapart
kőtömböket.
Nemsokára lehetetlenné vált, hogy egyenes utat követve menjenek
tovább, és rákényszerültek, hogy a sziklák között kanyarogva
haladjanak. Ryana kellemesen csalódott a hercegnőben. Arra
számított, hogy Korahna egyfolytában siránkozni fog, ám
szerencsére nem ez történt. A hercegnő hallgatott, pedig a lába is
fájhatott, és gömbölyű, puha párnákhoz szokott feneke is sajoghatott
a kank kemény, tarajos hátától. Az ég nemsokára megvilágosodott,
és a látóhatár mögül előkúsztak az első napsugarak.
– Tegyük fel, hogy az éjszaka folyamán nem fedezték fel az
eltűnésedet – mondta Ryana. – Szerinted mikor fognak rájönni, hogy
megszöktél?
– Ha lepihentem a sátramban, sohasem zavartak – felelte Korahna.
– Torian ezt mindenkinek megtiltotta. Ankhor is azt mondta, hogy
nem szokott korán kelni. Mire felöltöztem, a hajcsárok általában
már meggyújtották a tüzeiket. Torian mindig bejött hozzám, hogy
megnézze, felkeltem-e, pedig az is elég lett volna, ha kintről
beszól... Ez úgy hajnal után két órával szokott megtörténni.
– Akkor még mindig van néhány óránk, mire felfedezik, hogy nem
vagy a helyeden – mondta Ryana. – Ha összeállítanak egy gyors
keresőcsapatot, ami levonul a déli útra... Ryana számolgatott. Akkor
eltelik még néhány óra, mire rájönnek a tévedésükre. A karaván
nélküled nem indul tovább, tehát meg fogja várni a felderítők
visszatértét. Ez további néhány órát jelent. Ha szerencsénk van, egy
teljes napnyi előnyre is szert tehetünk, mire végül rászánják
magukat, hogy kövessenek minket a pusztába.
– Szerinted meg fogják tenni? – kérdezte Korahna.
– Talán nem – felelte Ryana. – De Torian helyében én megtenném.
Túl értékes vagy a számára ahhoz, hogy ilyen könnyen lemondjon
rólad. Úgy láttam, ez a Torian nagyravágyó és határozott ember.
–Tudom, mit akart megkapni – mondta Korahna. – De sohasem
adtam volna oda neki.
– Egyszer elfogyott volna a türelme, és akkor erőszakkal is elvette
volna amire vágyott – mondta Ryana. – A férfiak mind ezt teszik...
Legalábbis így hallottam.
– Sorak másnak látszik – mondta Korahna, és az előttük lépkedő
elfszerzetre nézett.
– Azért, mert valóban más.
– Ugye nem a párod?
– A villichik nem választanak párt maguknak.
– De te mégis szerelmes vagy belé.
– Miből gondolod?
– Hallom a hangodon, amikor hozzá szólsz. És a szemeiden is
látom, amikor ránézel. Lehet, hogy fiatal vagyok, de nőnek
születtem, és a nők értenek az ilyesmihez. Különben sohasem volt
olyan kényelmes az életem, mint gondolod. Legalábbis az elmúlt
néhány évben nem.
– Sorak olyan, mintha a bátyám lenne. Együtt nőttünk fel.
– Nem úgy nézel rá, mint egy testvérre.
– És ha így van? Miért zavar ez téged? – kérdezte Ryana élesen.
– Nem zavar – mondta Korahna kedvesen. – Csak megpróbáltalak
jobban megismerni. Nem akartalak megbántani.
Ryana hallgatott.
– Mit tettem, hogy így gyűlölsz? – kérdezte Korahna.
– Nem téged gyűlöllek, hanem azt, ami vagy.
– Hercegnő? – firtatta Korahna. – Arisztokrata?
– Egy olyan nő, aki nem tanulta meg, hogyan vigyázzon magára –
felelte Ryana. – Olyan nő, aki egész életében ostoba, eltúlzott
kényelemben élt, aki mindenkivel kiszolgáltatta magát, akinek
vágyai a nála kevésbé szerencsések kárára teljesültek.
– Ebből semmi sem igaz – mondta Korahna. – És nem én
választottam a sorsomat. Nem tehetek róla, hogy olyan körülmények
közé születtem. Nem én választottam ki az apámat és az anyámat.
Életem legnagyobb részében nem tudtam, hogy mások hogyan élnek.
Azt hittem, hogy mindenki úgy, ahogy én. Tizenöt éves voltam,
amikor először kiléptem a palotából. Titokban tettem, vállalva a
kockázatot. Amikor láttam, hogy az emberek többsége hogyan él...
megdöbbentem és sírtam. Addig még csak nem is sejtettem, de utána
már tudtam, hogy Nibenayban nincsenek rendben a dolgok.
Megesküdtem, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy
megváltoztassam a körülményeket, de közben tudtam, hiába
erőlködnék... Bizonyos értelemben véve te sokkal szerencsésebb
vagy nálam.
– Én? – kérdezte Ryana. – Hogy én szerencsésebb vagyok, mint te?
– Bármit megadnék azért, ha olyan képességekkel születhettem
volna, mint te – mondta Korahna. – A villichik a Zengőhegyen
élnek, igaz?
– Igen.
– Bármit megadnék, ha szabadon élhetnék a hegyek között, ha
sétálhatnék az erdőben, ha hallgathatnám a köveken zubogó víz
csobogását... Még sohasem láttam patakot, csak egy forrást egy
oázisban. Nem tanítottak meg főzni, varrni, szőni. Azt mondták az
ilyesmi nem méltó egy hercegnőhöz, pedig én szerettem volna
mindent megtanulni. És a hercegnők nemcsak varrni és főzni nem
tudnak, de a harchoz sem értenek. A testem puha és gyenge, a tiéd
pedig erős és edzett. Én meg sem tudnám feszíteni azt az íjat, amit
te olyan ügyesen használtál, és gyanítom, hogy ahhoz sincs erőm,
hogy felemeljem a kardodat. Gyűlölöm azt az életet, amit éltem, és
irigylem a tiédet. Ha lehetne, ebben a pillanatban helyet cserélnék
veled. Mondd meg őszintén, belemennél egy ilyen cserébe?
Ryana végigmérte a hercegnőt, majd egy másodpercnyi tűnődés után
hűvös hangon így felelt:
– Természetesen nem.
– Azt hiszed, hogy azért akarok visszamenni, hogy úgy élhessek,
mint régen? – kérdezte Korahna. – Hogy anyám bocsánatáért
könyörögjek, és visszavonjam az eskümet? Nem. Inkább meghalnék,
akár itt helyben, a sivatagban! Lehet, hogy végül ez fog történni
velem... De ha túlélem ezt az utazást, nem azért megyek vissza
Nibennayba, hogy folytassam a régi életem, hanem hogy újat
kezdjek. Nem mint hercegnő, hanem mint a Titkos Szövetséget
szolgáló Őrző. Nem értek a mágiához, ez igaz, de talán éppen azért
lehetek a hasznukra, mert az vagyok, ami. És ha csak egy
szimbólumnak kellek nekik, akkor az leszek. Még az is jobb, mintha
semmire sem lennék jó.
Ryana most sem válaszolt azonnal. Önkéntelenül kezdte
megkedvelni a hercegnőt.
– Rosszul ítéltelek meg – mondta nagysokára.
– Nem hibáztatlak érte – felelte Korahna. – Azt hiszem, senki sem
ítélheti el olyan keményen önmagát, mint ahogy én tettem.
– Talán valóban nem – mondta Ryana. – De sohasem késő új életet
kezdeni. Az ember mindig tanulhat valami újat, ha vágyik rá.
– Én vágyom rá. Tanítanál?
– Mire?
– Mindenre! Arra, hogy hogyan lehetnék olyan, mint te!
Ryana elmosolyodott.
– Hosszú ideig tartana.
– Akkor taníts meg arra. amit szerinted a legkevésbé ismerek –
mondta Korahna. – Tanítsd meg, hogyan tudok vigyázni magamra.
Mutasd meg, hogyan kell harcolni!
Ryana felnevetett.
– Hiszen éppen az előbb mondtad, hogy meg sem bírnád emelni a
kardomat!
– Ha megmutatod, hogyan csináljam, akkor megpróbálom – mondta
Korahna.
– Most ezt mondod, de amikor tényleg meg kell erőltetned magad,
más lesz a véleményed.
– Nem.
– Tényleg nem?
– Tényleg nem.
Ryana előhúzta a kardját.
– Jól van – mondta. – Fogd! – A válla fölött hátranyújtotta a
fegyvert Korahnának. – Akkor kezdjünk hozzá az első leckéhez.
– Egy kank hátán?
– Ez is éppen olyan jó hely, mint bármi más. Azt mondtad, tanulni
akarsz.
– Így van.
– Rendben. Tartsd ki a kardot karnyújtásnyira a testedtől.
Korahna halkan felnyögött, de a jobb kezével kitartotta a kardot.
– Nehezebb, mint amilyennek látszik.
– Nemsokára még nehezebb lesz.
– És most mit csináljak?
– Tartsd ott.
– Meddig?
 –Amíg azt nem mondom, hogy leteheted. A kank haladt, Korahna
pedig még mindig maga elé tartotta a kardot. Ryana időnként
hátralesett és leellenőrizte. A kard fokozatosan lejjebb ereszkedett;
Korahna érezte, hogy a karja egyre jobban elfárad, de amikor
észrevette, hogy Ryana hátranéz, a fogát csikorgatva feljebb emelte
a kezét. Végül, amikor az izmai nem bírták tovább a megerőltetést,
a kard remegni kezdett, és egyre lejjebb ereszkedett. Korahna karja
behajlott. Ryana hátranézett a válla fölött. A hercegnő szorosan
lehunyta a szemét és egymáshoz préselte az ajkait. Az arca egészen
elvörösödött az erőlködéstől.
– Jól van, most már leeresztheted – mondta. Korahna kifújta a
tüdejéből a levegőt, és a kank kemény páncéljára eresztette a
kardot. Mély lélegzetet vett, és újra kieresztette a levegőt.
– Olyan, mintha égne a karom! – nyöszörögte.
– Fáj?
– Nagyon!
– Helyes. Most fogd a másik kezedbe a kardot, és úgy emeld fel.
– A... bal kezemmel?
– A helyes válasz: „Igen, nővérem” – mondta Ryana. – Gyerünk,
gyerünk! – Csettintett az ujjaival.
Korahna felsóhajtott.
– Igen, nővérem – mondta, és felemelte a bal kezébe szorított
kardot.
Ryana elmosolyodott. Lehet, hogy puhány, gondolta, de hogy
romlott-e? Talán nem. Idővel majd ez is kiderül...

ÖTÖDIK FEJEZET

Délre már mélyen behatoltak a pusztába. A terep nehéz volt, és

csak lassan haladhattak. A kank a sziklás talajon is biztos lábakkal
haladt, de – ha Ryana és a hercegnő nem is – Sorak észrevette a
zavarát. A Sziklás Puszta neve nagyon találó volt: közel s távol
semmi sem nőtt. Eleinte még találkoztak egy-egy száraz és
csenevész vegetációfolttal, ám ahogy beljebb hatoltak a kietlen
pusztába, minden kopár lett körülöttük. A kank is megérezte, hogy
ezen a vidéken egykönnyen nem talál magának élelmet. Bármerre
néztek, sok-sok mérföldnyi távolságban csak hasadozott, repedt és
törött sziklákat láttak.
 Sorak ügyesen kerülgette a hatalmas kődarabokat. A föld még ott
sem látszott ki, ahol a sziklák nem takarták el: a talajt mindenütt
vastag törmelékréteg borította. Ahogy telt az idő, a könyörtelen nap
egyre vadabbul perzselte, és egyre jobban felhevítette a köveket.
Sorak végül már a mokasszinja vastag bőr– talpán keresztül is
érezte a forróságot. Nem akarta túlterhelni a két utast cipelő kankot,
de tudta, a lábbelije hamarosan szétfoszlik a köves talajon. A talpa
ugyan elég kérges volt, de nem igazán volt kedve mezítláb
átgyalogolni a pusztán.
A nap delelőn járt. A hőmérséklet reggel óta folyamatosan nőtt.
Sorak úgy látta, az arcáról lecsorgó veríték a földön azonnal gőzzé
forr Elviselhetetlen
volt a forróság. Ryana csendben ült a kank hátán; a teste az állat
járásának ritmusára mozgott. A hercegnő Ryana hátához dőlt,
félrefordította a fejét, lehunyta a szemeit, és lassan, nehézkesen
lélegzett. Sorak elismerően Korahnára pillantott, aki szemmel
láthatóan szenvedett a pokoli hőségben, de mégsem panaszkodott.
– Őrültség volt, hogy ezen az úton indultunk el – mondta Eyron. – Ez a pokoli
sziklamező olyan nagy, hogy nem is lehet látni a végét. Jobb lett volna, ha megkerüljük.
– A tekercs útmutatása szerint pontosan erre kell jönnünk – felelte Sorak szavak
nélkül.
– De miért? – firtatta Eyron. – Mi értelme van? Mi hasznunk lehet abból, ha megfojt
minket ez a hőség, és meghalunk ebben a kopár kősivatagban?
–Nemfogunk meghalni – felelte Sorak. –A Bölcs nem ok nélkül irányított minket erre az
útra. Talán a képességeinket és az elszántságunkat akarta próbára tenni. Nem vallhatunk
kudarcot.
– Lehet, hogy a Bölcs nem akarja, hogy bárki megtalálja – mondta Eyron. – Erre még
nem gondoltál? Lehet, hogy pontosan így akarja elintézni, hogy soha ne találhasd meg. Talán
azt akarja, hogy itt pusztuljunk...
– Nem hiszem – mondta Sorak. – Ha a Bölcs nem akarja, hogy megtaláljuk, nem sok
értelme lenne, hogy éppen ilyen durva eszközzel vessen véget a küldetésünknek. A Pusztítók
éveken át keresték, mégsem találták meg.
– Akkor miből gondolod, hogy neked sikerülni fog? –kérdezte Eyron.
– Azért fogunk sikerrel járni, mert a Bölcs úgy akarja – felelte Sorak. – Vezérelni fog
minket, ahogy most is vezérel.
– De honnan tudod, hogy valóban a Bölcs vezérel minket? – vitatkozott Eyron. –A
tekercset a Szövetségtől kaptuk. Mi bizonyítja az eredetiségét? Lehet, hogy ők akartak félrevezetni
minket.
– Ez tényleg lehetséges – hagyta rá Sorak. – De én mégsem tartom valószínűnek. Ha
van valamilyen ok, ami miatt a Szövetség meg akarja akadályozni, hogy megtaláljuk a Bölcset,
elég lett volna, ha nem állnak szóba velünk. Akkor semmi értelme sem lett volna, hogy átadják
nekünk a tekercset.
 – De ha azt akarták, hogy a saját akaratunkból jöjjünk a Sziklás Pusztába... – kezdte
Eyron, de az Oltalmazó közbevágott.
– Elég, Eyron! Elmondtad a véleményed, semmi értelme a további vitának. Különben már túl
késő visszafordulni.
– Az Oltalmazónak igaza van – mondta Sorak. – Ha most visszafordulnánk, minden
értelmét vesztené, amit eddig csináltunk, és ráadásul összefutnánk Toriannal meg a zsoldosaival,
akik azóta már minden bizonnyal elkezdték keresni a hercegnőt.
– Van még valami – mondta Eyron. – Miért cipeljük magunkkal ezt a haszontalan
koloncot? A hercegnő olyan, akár egy felesleges teher. Még élelmet és vizet sem hozott magával.
A mi készleteinken akar élősködni!
– Szükségünk lesz rá, ha beérünk Nibenayba – mondta Sorak. –Különben egyáltalán
nem olyan nagy teher, mint amilyen ebben a pillanatban te magad vagy. Arra számítottam, hogy
siránkozni fog, mert egész életében kényelem vette körül, és bele sem kóstolhatott az élet
keménységébe, de eddig még egyetlen panaszszó sem hagyta el a száját. Az ő sírása helyett a te
patetikus nyüszítésedet kell hallgatnom. Vegyél példát a hercegnőről, Eyron. Ő nem fél.
–Eyron fél, Eyron fé-fé-fél! – kántálta a Lírikus évődő hangon.
– Hallgass el te nyomorult kölyök!
– Eyron gyáva, Eyron gyáva!
– Abbahagynátok? – Kivara kiáltása végigvisszhangzott Sorak
elméjében. – Aludni szeretnék, és megfájdul tőletek a fejem!
– Most már mindenki hallgasson! – mondta az Oltalmazó. Előrenyomult, mire
a többi hang elnémult. – Soraknak szüksége van az erejére. Semmi értelme, hogy ti is
rátegyetek egy lapáttal a problémáira.
– Köszönöm – mondta Sorak.
– Szívesen – felelte az Oltalmazó. – Ha fáradt vagy, pihenj egy kicsit, és hagyd
előtérbe kerülni a Csavargót.
– Majd később pihenek – mondta Sorak. – Sok mindent át kell gondolnom.
– Aggódsz Torian miatt.
– Igen. Mostanára már rájöhetett, hogy a pusztán keresztül vezet az utunk. Habár az is
lehetséges, hogy már az első pillanatban tudta.
– Szerinted követ minket?
– Biztos vagyok benne. Erről sem Ryanának, sem a hercegnőnek nem beszéltem, mert semmi
értelme sem lenne, ha még jobban megrémülnének, de nem lennék meglepve, ha Torian utánunk
eredne. Olyan embernek tűnt, aki nem adja fel egykönnyen.
– Én is így láttam – helyeselt az Oltalmazó. – Akkor csak az a kérdés, hogy a
zsoldosai is vele tartanak-e.
– Ha megkapják a megfelelő ösztönzést, megteszik – mondta Sorak. – És Toriannak
rengeteg pénze van ahhoz, hogy felbuzdítsa őket Ha mégsem így lenne, Ankhor bizonyára
kisegíti.
– Ez biztos– mondta az Oltalmazó. – De még mindig előnyben vagyunk. Nem
érhetnek utól minket.
 – Éppen ezen gondolkodtam. Minden attól függ, hogy Torian hitt-e nekem, amikor azt
mondtam hogy a déli úton indulunk el. Ha igen, először abba az irányba küldte ki az embereit.
Ebben az esetben az előnyünk behozhatatlan. De ha nem így történt...
– Akkor Torian beér minket?
– Lehetséges. Még akkor is legalább öt, talán hat órányi előnyünk van, ha először nem a déli
úton kerestek minket. Minden attól függ, hogy Torian mennyire hajtja meg a zsoldosait. Nem
tudhatjuk, mennyi idő alatt jutunk át a pusztán. A térképek sem jelölik pontosan a távolságokat.
Ha Torian emberei egész éjszaka úton lesznek, vagy legalábbis az éjszaka nagy részében, egy-két
nap alatt lefaraghatják a hátrányukat. Legjobb esetben három nap alatt.
– Akkor talán jobb lenne, ha mi sem pihennénk meg éjszakára – javasolta az
Oltalmazó.
– Ez nem ilyen egyszerű – felelte Sorak. – A törzset ugyan nem erőltetné meg
különösebben, de Ryana és a hercegnő hamar összeroppanna. Különösen Korahna. Úgy látom,
ő már most az ereje végén jár. Ez nem valam i kedvező...
– Mi lenne, ha felváltva pihennének? – kérdezte az Oltalmazó. – A kankot nem kell
irányítani. Ösztönösen követni fog téged. A hercegnő alhatna, amíg Ryana ébren van és vigyáz
rá, nehogy leessen vagy megsebezze magát. Utána Ryana aludna, és a hercegnő őrködne.
Sorak bólintott.
– Megfontolandó javaslat. Torian nélkül is éppen elég nehezen fogunk átjutni a pusztán.
Ráadásul ha éjszaka haladunk, amikor hűvösebb a levegő, nagyobb utat megtehetünk.
– De sokkal veszélyesebb is lesz – figyelmeztette az Oltalmazó. – Ébernek kell
lennünk.
–A Figyelő még soha nem hibázott – mondta Sorak.
– De még sohasem volt ilyen nagy a tét – felelte az Oltalmazó. – A Figyelő figyelmét
semmi sem kerüli el, de ettől még nem szabad elbíznunk magunkat. Az lesz a legjobb, ha
valamennyien éberek maradunk.
Sorak hátranézett a válla fölött, és a kank hátán ülő Ryanára, meg
a mögötte kuporgó hercegnőre nézett. Ryana fáradtnak tűnt; a
szokatlan meleg teljesen kimerítette. A hercegnő átölelte a derekát,
és a hátához dőlt. Mind a ketten az éjszakai pihenést és hűs levegőt
várták. Soraknak nem sok kedve volt elmondani nekik, hogy egész
éjszaka megállás nélkül tovább kell haladniuk. A legjobb az lett
volna, ha napnyugtakor egy rövid időre, legalább egy-két órára
megpihennek, de Sorak tudta, hogy az Oltalmazónak igaza van. Ha
Torian úgy dönt hogy utánuk ered, nem engedhetik meg maguknak
az éjjeli pihenőt.
Sorak tudta, hogy a nap legforróbb szaka hamarosan véget ér ér.
Éjszaka könnyebben haladhatnak, bár nagyobb lesz a kockázat is.
Sorak úgy tervezte, a következő napon sem állnak meg. Még
felbecsülni sem lehetett, hogy hány nap alatt fognak átérni a
pusztán. Ryana számára nagyon nehéz lesz, a hercegnő pedig...
Sorak abban sem volt biztos, hogy Korahna még egy ilyen napot
kibír. Talán mégis Eyronnak volt igaza. Talán nem kellett volna
magukkal hoznuk. Persze önként vállalkozott az útra, de akkor még
nem tudhatta, mire számíthat. Ha elpusztul... Sorak tudta, a halála
az ő lelkén száradna.
Újra a Bölcsre terelte a gondolatait, arra a lényre, aki miatt
elindultak. Vajon a titokzatos varázsló miért erre irányította őket?
Lehet, hogy csak a kitartásukat akarja próbára tenni, vagy Valami
más oka van, hogy éppen a pusztán keresztül kell haladniuk?
Soraknak eszébe jutott, amit Toriantól és Ankhortól hallott. A
pusztán még soha senki sem ment keresztül. Lehetséges volna, hogy
a Bölcs valahol ezen a vidéken rejtőzik? Igen, egy Őrző varázsló
legjobban egy ilyen halálos sivatagban tud elrejtőzni, egy ilyen
helyen, ahová senki sem meri betenni a lábát. De a lángokból
hallatszó hang azt mondta, hogy Nibenayba kell menniük. A puszta
akkor nem más, mint egy leküzdendő akadály...
Miközben az utat kereste a sziklák között, Sorak újra és újra
feltette magának a kérdést: miért? Miért a puszta?
Ahogy a nap egyre lejjebb ereszkedett az égen, Sorak végignézett a
sziklákon, a kőtömbökön. Ameddig a szem ellátott mindenhol csak
kő és kő. A horizont szélén halványan szürkéllő, a Határhegyeket
jelölő csík semmivel sem volt közelebb, mint mikor elindultak.

– Ennek semmi értelme – mondta a zsoldosok kapitánya, és

megállította a kankját. – Ebből a sziklás sivatagból nem juthatnak ki
élve. Ha utánuk megyünk, mi is éppúgy elpusztulunk, mint ők. Az
embereim nem mennek tovább.
Torian a kapitány elé fordította a hátasát. Végigpillantott a
zsoldosokon. Nyolcan voltak, nem számítva a kapitányt. Komor
arcuk elárulta, hogy ugyanazt érzik, amit a vezérük mondott.
– Azt fogjátok tenni, amit parancsba kaptok – jelentette ki Torian.
– Nem erre vállalkoztunk – tiltakozott a kapitány. – Minket arra
szerződtettek, hogy megvédjük a karavánt, és nem arra, hogy a
pusztában nyargalásszunk. Ez őrültség!
Torian előhúzta a tőrét, és egy hirtelen kézmozdulattal elhajította.
A penge átrepült a levegőn, és belefúródott a kapitány torkába. A
férfi köhögő, fuldokló hangot hallatott; a tőrhöz emelte a kezeit, de
a szájából már vér fröccsent. Lefordult a kankról, és a köves talajra
zuhant. Vére vörösre pettyezte a köveket. Mielőtt a társai bármit
tehettek volna, Torian előhúzta a kardját. A késéhez hasonlóan ez is
acélból készült; ritka és szinte felbecsülhetetlen értékű fegyver volt,
olyan, amit csak a tehetős nemesemberek képesek megfizetni.
 – Van még valaki, aki őrültségnek tartja a dolgot? – kérdezte
Torian. – Ha igen, akkor lépjen elő, és mérje össze az erejét ezzel az
őrülttel.
A zsoldosok egymásra bámultak, majd a lábuk előtt heverő halott
kapitányra néztek. Torian pontosan tudta, mi jár a fejükben.
Nyolcan voltak egy ellen, de annak az egynek acélkardja volt, és ezt
mindenki tudta, mit jelent. Ez a fegyver darabokra zúzná az ő
obszidiánpengéiket, ráadásul a nagyúr már bebizonyította, hogy ért
a gyilkolás mesterségéhez. A nemesek általában nem is konyítottak
a harchoz, ám Torian kora gyermekkorától kezdve leckéket vett
Gulg legkitűnőbb fegyvermesterétől. De most nem csak a
képességeiben bízott, hanem abban is, hogy meg tudja félemlíteni a
zsoldosokat, akik végülis csak parasztok voltak, akik egész
életükben a felsőbb osztályokat szolgálták, így eszükbe sem jutott,
hogy fegyvert emeljenek egy arisztokratára.
Torian azonban semmit sem akart kockáztatni, ezért úgy döntött,
hogy rájuk ijeszt.
– A kapitányotok remek nyomkereső volt – mondta. – Majdnem
olyan jó, mint én magam. Talán van még köztetek olyan, aki hasonló
adottságokkal rendelkezik. Talán nélkülem is kitalálnátok a
pusztából, de az is lehet, hogy nem. Bárhogy döntötök, döntsetek
most. De annyit megmondok, csak úgy mehettek vissza, ha már én is
ott fekszem a kapitányotok mellett.
A zsoldosok idegesen összenéztek. Torian már azelőtt tudta a
válaszukat, hogy megszólaltak volna.
– Követünk téged, uram – mondta az egyik fickó.
– Helyes – mondta Torian. – Mostantól te vagy a kapitány. A
fizetséged ennek megfelelően magasabb lesz. Különben ha
megtaláljuk Korahna hercegnőt, és visszatérünk, mindegyikőtök kap
ötven aranypénzt.
Ahogy meglátta a zsoldosok szemében fellobbanó mohó tüzet,
Torian elmosolyodott. Ötven arany ezeknek az embereknek egy
egész vagyont jelentett. Ha egész hátralevő életükben szolgálnak,
akkor sem szerezhettek ekkora összeget. Torian számára azonban
semmiség volt. Athas egyik legtehetősebb családjához tartozott,
amely hatalmas vagyonnal rendelkezett, és amit szoros üzleti
kapcsolatok fűztek a z Ankhor Házhoz, az egyik legbefolyásosabb
kereskedőfamíliához. Torian tudta, ha feleségül veszi Korahnát,
bekerül az Athas politikai arisztokráciájába, és nem csak egy, de két
királyi házzal köt majd szövetséget. Képes lett volna átkúszni a
puszta másik oldalára, csakhogy ezt elérje.
– A késemet, kapitány!
 Az újonnan kinevezett zsoldoskapitány kihúzta az elődje torkából
az acélpengét, beletörölte a holttestbe, majd átnyújtotta Toriannak.
– Tovább megyünk – mondta Torian, és nyugat felé fordította a
hátasát. A zsoldosok követték.
Torian tudta, hogy miután hátat fordított nekik, bármelyikük
könnyedén végezhetett volna vele, de biztos volt benne, hogy erre
nem fog sor kerülni. Egyelőre még nem. Félemlíts meg egy embert,
gondolta, utána piszkáld fel a mohóságát, és attól fogva örökké a
tiéd. Torian ismerte az emberek manipulálásának eszközeit.
De vajon milyen eszközt használt Korahna, hogy hatni tudott az
elfszerzetre? Talán férfiúi vágyait és ösztöneit ébresztette fel? Erre
valószínűleg képes lett volna, csakhogy Sorak nem volt ember.
Elfszerzet volt – és az elfekről meg a félszerzetekről is mindenki
tudta, hogy soha senki érdekeit nem helyezik a sajátjuk elé. Vajon
Korahna hogyan győzte meg az elfszer– zetet, hogy segítsen neki
megszökni? Talán vagyont ígért neki? Vagy a testét? Torian ezt az
utóbbi lehetőséget rögtön elvetette. Egy kétségbeesett nő végső
elkeseredésében talán hajlandó szexuálisan is felajánlkozni, ám az
elfszerzetnek volt egy útitársnője, aki ugyan papnő volt, de legalább
olyan kívánatosnak tűnt, mint a hercegnő. A villichi papnőkről
mindenki tudta, hogy általában cölibátusban élnek ugyan, de nem
fogadtak szüzességet.
Akkor csak a vagyonról lehetett szó. A jutalomról, amit az
elfszerzet a Titkos Szövetség tagjaitól kaphat, ha épségben
visszajuttatja hozzájuk a hercegnőt. Egy varázslókirály lánya, aki
felesküdött az Őrzők hitére, félelmetes fegyver lehet a Titkos
Szövetség kezében. Az elfek pedig jobban szerették a pénzt, mint a
leg– kapzsibb ember. Ami pedig a papnőt illeti, ő valószínűleg azért
segített Korahnának, mert Őrző volt... Ahogy megértette az
elfszerzet és a papnő motivációit, Torian rögtön jobban érezte
magát. Mindig hasznos, ha ez ember megismeri az ellenfeleit. Sorak
pedig, amiért elorozta tőle Korahnát, Torian örök ellenségévé vált.
Hamarosan rájön, hogy ez mit jelent, gondolta Torian. Mindent meg
fog bánni! Újra az előttük elterülő tájra összpontosította a
figyelmét, és hamarosan megtalálta a nyomokat. A forrástól egészen
eddig a helyig nem sok nyomra bukkantak.

Torian szokásához híven korán kelt, hogy a hűs reggeli levegőben

gyakoroljon egy keveset a fegyvereivel. Ahogy kilépett a sátrából,
különös zajra lett figyelmes. Nem messze a sátortól megtalálta az
őrt; akit Sorak megkötözött. A fickó minden erejét megfeszítve,
hernyóként mászva elvergődött a sátrakig. Amikor Torian
kiszabadította, mindenről beszámolt. Torian Korahna sátrához
rohant.
Az őrök váltig állították, hogy a hercegnő még alszik, és amióta
átvették a szolgálatot, senki sem járt a sátor közelében. Torian
fellebbentette a bejárati ponyvát. Korahnának nyomát sem találta,
viszont felfedezte a sátor hátsó ponyvafalába hasított rést. A
sivatagi szél már eltüntette a homokból a nyomokat, ám
Torian felfedezett az egyik bokron egy törött gallyat, kicsit arrébb
pedig egy letaposott fűcsomót, és rögtön tudta, hogy a hercegnő
hova indult. Torian előző éjszaka látta, hogy az elfszerzet és a
villichi papnő hol táborozott le. Rádöbbent, Korahna megszökött
velük. Két apró jelből Torian azt is kikövetkeztette, hogy merre
indultak el. Sorak elvette az őr mokasszinját valószínűleg Korahna
szandálja helyett kellett és csak a saját kankjukat vitte el.
Ha a déli úton indultak volna el, biztos elloptak volna még
két állatot, hogy könnyebben lehagyhassák az üldözőiket. A Sziklás
Pusztában egy kank sem haladhat gyorsabban, mint egy gyalogos,
ráadásul mivel ott nem terem meg semmi, a saját készletükből kell
etetni a hátasukat. Három kank hamar felzabálta volna az összes
élelmüket, egy viszont talán életben maradhatott mellettük.
Torian még nem hallott olyan emberről, aki élve kikerült volna a
pusztából, de mivel az Athason élő fajok közül az elfek és a
félszerzetek voltak a legszívósabbak, az elfszerzetnek talán mégis
sikerülhetett. Az ő segítségével talán még a papnő is túlélheti a
dolgot. A villichiket korán hozzászoktatják a zord körülményekhez.
Korahna viszont... Vele kapcsolatban Toriannak nem voltak illúziói.
A kis bolond ott fog meghalni a pusztában, gondolta, feltéve ha
eddig nem falta fel őket valami portyázó vadállat.
Torian tudta, Korahna le fogja lassítani a menetet. El sem tudta
képzelni, hogy a hercegnő gyalog teszi majd meg az utat. Nem, neki
mindenképpen fel kell ülnie a kank hátára. A villichi papnő a
kemény kiképzések ellenére is ember maradt, így ő sem lesz rá
képes, hogy napokon át gyalogoljon a forró Sziklás Pusztában.
Mindebből az következett, hogy a kank hátán hárman, de legalább
ketten fognak ülni, ha az elfszerzet úgy dönt, hogy mégis inkább
gyalogol. Az a kank pedig dolgozó volt, és nem harcos, tehát nem
mozog olyan gyorsan, mint Torian csapatának hátasai.
Vajon mennyi előnyük lehet? Öt óra? Talán hat? Hatnál
semmiképpen sem több. Behozható hátrány. Egyszer meg kell
állniuk, hogy pihenjenek...
Ahogy figyelmesen megvizsgálta a talajt, Torian felfedezte a kank
nyomait. Néhány kisebb kavics kilazult a helyéről, egy-két nagyobb
kövön kank karmolások látszottak. Torian hálás volt az apjának,
amiért ragaszkodott hozzá, hogy a fia megismerje a harci
tudományokat, és nem elégedett meg azzal, hogy puhány
nemesember váljon belőle. Igen, az apja hitte, hogy a
harcművészetek gyakorlása átformálja az ember jellemét. Ez igaz is
volt. Egy gyengébb ember már rég feladta volna a keresést, és nem
vállalkozott volna rá, hogy a pusztában is folytassa az üldözést. Az
elfszerzet talán pontosan erre számított. Nos, gondolta Torian,
kellemetlen meglepetésben lesz része.

Amikor a nap süllyedni kezdett a horizonton, Sorak elhatározta,

rövid pihenőt tartanak. A kankot meg kellett etetni, és nekik is
szükségük volt egy kis frissítőre. Ryana kimerültnek látszott,
Korahna pedig a jelek szerint teljesen kikészült. Sorak
mindkettőjüket lesegítette az óriási rovar hátáról. A két nő szó
szerint az egyik kőtömb tövébe roskadt. Sorak a kezükbe nyomta a
vizestömlőt, figyelmeztette őket, hogy takarékoskodjanak a vízzel,
majd ellenőrizte, hogy meg tudják-e állni, hogy nagy kortyokban
igyanak.
Most már legalább nincs annyira meleg. Ryana bágyadtan
elmosolyodott.
Sorak a késével lekaparta a kank hasáról az egyik mézgöböt.
Kiszúrta a hártyát, és átadta Korahnának. A hercegnő kinyomott egy
kis mézet, Ryana kezébe nyomta a maradékot, majd lehunyt
szemmel a sziklához dőlt. Sorak nem szívesen tette, de nem
hallgathatta el tovább a kellemetlen hírt.
– Legalább valamivel kellemesebb lesz az éjszakai utunk.
Korahna tágra meresztette a szemeit.
Továbbmegyünk? Úgy érted, hogy nem állunk meg éjszakára?
– Most csak rövid ideig pihenünk – mondta Sorak. – Minél több
utat teszünk meg, annál hamarabb elérjük a hegyeket.
– Tehát azt hiszed, hogy követnek minket – jegyezte meg Ryana
tompa hangon.
Sorak bólintott.
– Igen. És attól tartok, Torian meg a zsoldosai sem állnak meg
éjszakára, mert el akarnak kapni bennünket. Nem engedhetjük meg,
hogy ledolgozzák a hátrányukat.
– De hiszen nem tudhatod biztosan, hogy Torian valóban üldöz
minket! – tiltakozott Korahna.
– Nem, ebben valóban nem lehetek biztos – ismerte be Sorak. – De
azt sem feltételezhetjük, hogy nem így van. Különben éjszaka
sokkal könnyebb lesz az út, mert nem lesz akkora hőség.
– Könnyebb, de veszélyesebb is – mondta Ryana.
 – Lehetséges. De az sem lenne biztonságosabb, ha itt vernénk
tábort. Semmink sincs, amiből tüzet rakhatnánk. Az éji ragadozók itt
is éppen olyan könnyen ránktámadhatnak, mint útközben.
– Te nem vagy fáradt? – kérdezte Korahna csodálkozva.– Minket is
megkínzott a meleg, pedig a kank hátán ültünk. Te viszont egész nap
gyalogoltál.
– Elfszerzet vagyok – mondta Sorak, és a két nővel szemben leült
a sziklás földre. – Nem fáradok ki olyan hamar, mint az emberek.
Különben én is érzem a gyaloglás hatásait. Jó leülni. Még akkor is,
ha csak egy rövid ideig pihenhetek.
Sorak képes volt pihenni, míg a Csavargó, vagy a törzs valamelyik
másik tagja került előtérbe, de valamennyien ugyanazt a testet
használták. Sorak elfszerzet teste kitűnő kondícióban volt, de nem
rendelkezett végtelen mennyiségű energiával.
– Szerinted még hány napnyi út van előttünk? – kérdezte Korahna.
Sorak megvonta a vállát.
– Nem tudom. A sivatagban nagyon csalóka a messzeség. Ha jól
haladunk, talán két-három nap alatt kiérünk innen, de az is lehet,
hogy egy hétig, vagy még tovább el fog tartani. A távolban már
látom a hegyeket, de nem tudom biztosan, milyen messze lehetnek.
Ryana elvégzett egy gyors számítást.
– Ha három-négy napnál tovább tart, elfogy a vizünk.
– Viszont van kankmézünk – felelte Sorak. – Azt összekeverhetjük
a vízzel, így tovább ki fog tartani.
– A kankméz édes – mondta Ryana. – Csak fokozná a szomjunkat.
– Ha kis adagokban keverjük a vízbe, akkor nem.
– Jól van, de még így is csak öt, talán hat napra elegendő a
készletünk.
– Eggyel több ok arra, hogy éjszakára se álljunk meg, és a lehető
leggyorsabban átkeljünk a pusztán – mondta Sorak.
– Ezzel a problémával Toriannak is szembe kell majd néznie –
mondta Korahna. – Biztos vagyok benne, hogy visszafordul.
– Szerintem nem olyan fajta, aki egykönnyen felad valamit, amit a
fejébe vett – felelte Sorak. – Valószínűleg több vizet hozott
magával, és az emberei kankharcosokon ülnek, amik sokkal
gyorsabb haladásra képesek, mint a mi hátasunk.
– Szóval elképzelhetőnek tartod, hogy utolérnek minket? –
kérdezte Ryana.
–Attól függ, mikor eredt utánunk, és hogy rájött-e egyáltalán,
merre indultunk. Minden a nyomkeresőin múlik.
– Torian is gyakorlott nyomkereső – mondta Korahna. – Gyakran
hencegett vele. Az apja harcosnak nevelte. Azt állította, hogy Gulg
legügyesebb fegyvermesterétől tanult. Egy reggel végignéztem a
gyakorlatait. Ankhor nagyúr legjobb katonáját is könnyen legyőzte
volna.
– Hát, ezt nevezem én bátorító hírnek – mondta Ryana szárazon.
– Mindenről én tehetek – mondta Korahna. – Ha nem jöttem volna
veletek, nem kényszerültetek volna rá, hogy ezen az úton induljatok
el, és most nem kellene üldözőktől tartanotok.
– Mindenképpen erre jöttünk volna – felelte Sorak. – És nélküled
sem lenne könnyebb az út.
– De miért? – kérdezte Korahna. – Választhattátok volna a déli
utat is. Ha nem lennék veletek azon minden baj nélkül célhoz
érnétek.
– Nem – mondta Sorak. – Ez az az út, amin végig kell mennünk.
– Kell! – kérdezte Korahna, és k ifejezéstelen tekintettel Sorakra
nézett. – Miért kell? Mi célból?
– Egy varázslat jelölte ki számunkra ezt az utat – mondta Sorak. –
Egy olyan varázslat, ami abból az égő tekercsből szabadult fel, amit
a tyri Titkos Szövetségtől kaptunk.
– Egy égő tekercsből? – Korahna hirtelen felült, és előre hajolt. –
Egy meghatározott időben, egy megjelölt helyen kellett elégetnetek?
Sorak összeráncolta a homlokát.
– Igen. De honnan tudod?
– A Titkos Szövetség így tartja a kapcsolatot a Bölccsel –
magyarázta Korahna izgatottan. – Én magam még sohasem láttam
ilyen tekercset, de már hallottam róla, hogy bizonyos személyek
előtt mágia révén jelenik meg, és amíg egy bizonyos helyen, egy
bizonyos időben el nem égetik, addig semmi haszna sincs. Úgy
tudom, a helyre és az időpontra vonatkozó adatokat csak bizonyos
álmokból, vagy egy kristályból lehet kiolvasni. Úgy hírlik, egyedül
a Titkos Szövetség titkos mesterei láthatják az efféle tekercseket. A
mai napig nem tudtam eldönteni, higgyek-e ezekben a
mendemondákban, vagy sem. Miért nem mondtátok, hogy a Titkos
Szövetség tagjai vagytok? Talán azért, mert nem bíztok meg egy
Pusztító király lányában?
– Nem. Egyszerűen azért, mert nem vagyunk a Titkos Szövetség
tagjai – felelte Sorak. – Tyrben tettünk nekik egy bizonyos
szolgálatot, ezért hálából kaptunk tőlük egy tekercset, ami állítólag
segít minket a céljaink elérésében.
– Miféle céljaitok vannak?
–Meg akarjuk találni a Bölcset – mondta Sorak. Korahna az
elfszerzetre meresztette a szemét.
– De hiszen még soha, senki sem találta meg őt!
– Akkor azt hiszem, mi leszünk az elsők. – Sorak felállt. – Jobb
lesz, ha most továbbmegyünk.
 A fáradt nők felkapaszkodtak a kankra. Ahogy a nap eltűnt a
látóhatár mögött, újra elindultak. A sivatagra egy ideig teljes
sötétség borult, de azután felkelt az ikerholdak egyike, és
nemsokára a másik is felkúszott az égre. A Sziklás Pusztára
kísérteties, kékes fény hullott.
– Most már tudom, hogy miért hoztatok magatokkal – mondta
Korahna. Sorak nem sokkal előttük, a sziklákat kerülgetve
lépkedett. Azt hittem, egyszerűen csak megsajnáltátok a hozzátok
hasonló Őrzőt, de valójában azért kellek nektek, hogy rajtam
keresztül kapcsolatba lépjetek a Nibenay-i Titkos Szövetséggel,
Sorak ötlete volt – mondta Ryana. – Ha tudni akarod, én elleneztem,
hogy magunkkal hozzunk. Tudtam milyen nehéz út vár ránk, és nem
bíztam benne, hogy túlélnéd.
– Értem. És még mindig ezt hiszed? Ryana felhorkant.
– Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy akár egyikünk is
életben fog maradni. Te viszont bátrabban viselkedtél, mint amire
számítottam. Ki tudja? Majd kiderül.
– Ez nem hangzott valami meggyőzően.
– Erős a lelked, Korahna, de a tested gyenge – felelte Ryana. –
Nem te vagy a hibás, egyszerűen így van, és kész. Egy erős lélek
gyakran képes kompenzálni a test gyengeségét, de még csak
egyetlen napja vagyunk úton, és te máris a tűrőképességed határára
jutottál. Ne érts félre. Becsülöm a bátorságodat, de nem hiszem,
hogy ez elég ahhoz, hogy élve kikerülj innen.
– Jobb itt, a pusztában meghalni, miközben megpróbálom
kézbevenni a saját sorsom irányítását, mint Torian uralma alatt élni
– mondta Korahna. – Az eddigi életem nem sokat ért, és valójában
nem tehettem próbára a hitem erősségét. Ha meg kell halnom, akkor
legalább Őrzőként halok meg, és nem egy gazdag férfi trófeájaként.
Add ide a kardod!
– Jobban tennéd, ha tartalékolnád az erődet – mondta Ryana.
– Nem, inkább fokoznom kell – felelte Korahna. – Különben ha
kitartom, az erőfeszítés legalább eltereli a gondolataimat a halálról.
– Ahogy akarod – mondta Ryana, és átnyújtotta a kardját.
– Most mintha nem lenne olyan nehéz – jegyezte meg a hercegnő,
amikor kinyújtott karral maga elé emelte a kardot.
Ryana elmosolyodott.
– Ne fáraszd ki magad – mondta. – A kardforgatás nem annyiból
áll, hogy megerősíted a karodat. Ehhez is idő kell, és még rengeteg
dolog van, amit meg kell tanulnod.
– De legalább már elkezdtem – mondta Korahna.
– Igen, ez a kezdet. De csak a kezdet. Hosszú éveken át kell
tanulnod és gyakorolnod, hogy megismerd a kard használatát.
 – Életem hátralevő részében, egészen a halálomig tanulhatok.
Igen, gondolta Ryana. Bízzunk benne, hogy ez nem csupán néhány
napot jelent...

HATODIK FEJEZET

Öt nap, gondolta Torian dühödt csodálkozással. Már öt átkozott napja

vergődtek a perzselő, sziklás senkiföldjén, és egyszer sem aludták
végig az éjszakát, de mégsem érték utói a szökevényeket. Torian
számára felfoghatatlan volt, hogy az elfszerzet és a papnő, a
hercegnővel a nyakukon hogyan tudta tartani az iramot. Torian a
végsőkig meghajtotta az embereit. Az első nap elteltével egész
éjszaka folyamatosan haladtak. Biztosra vette, hogy már másnap
beéri az üldözötteket – ám újra lenyugodott a nap, és még csak meg
sem pillantották őket. Ezután napközben néhányszor rövid pihenőt
tartottak, de éjszakánként csak három-négy órányi alvást
engedélyezett az embereinek. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy a
szökevények hogyan tudták megtartani az előnyüket.
Pedig az elfszerzet és a papnő csupán egyetlen kankkal
rendelkezett. Torian kankharcosai gyorsabbak voltak, mint a
szökevények dolgozója, de a nehéz terep ezt az előnyt szinte
semmivé változtatta. Torian tudta, hogy az elfszerzet nem sok
utánpótlást vihetett magával, és már a meglevő készleteik is
elapadhattak. Azt is tudta, hogy az elfek és a félszerzetek kitűnően
bírják a sivatagi utazásokat, és valószínűnek tartotta, hogy az
elfszerzet örökölte őseitől ezt a képességet. A villichi papnő is
megkapta a megfelelő kiképzést, ám Korahna...? Hogyan
maradhatott életben ilyen sokáig? Torian arra számított, hogy
egyszer csak belebotlanak a hercegnő holttestébe. Nem gondolta
volna, hogy Korahna néhány óránál tovább bírja a
megpróbáltatásokat, az pedig még álmában sem jutott eszébe, hogy
öt napig bír egy ilyen erőltetett iramot. Az egész képtelenség volt.
A nap sugarai könyörtelenül perzselték a sziklákat, és annyira
felhevítették a levegőt, hogy az üldöző csapat tagjai úgy érezték,
mintha egy kovács kemencéjében haladnának. Időnként éles,
reccsenő hangokat hallottak. Torian és a zsoldosok ilyenkor
összerezzentek, de végül rá kellett jönniük, hogy csak a mérhetetlen
hőségben szétrepedő sziklák zaját hallják. Hihetetlennek tűnt, hogy
egy élőlény képes életben maradni ebben a nap-perzselte pokolban.
Torian torka kiszáradt, a tüdejét égette a forró levegő. Az ajkai
megrepedeztek és kicserepesedtek, pedig egyfolytában nyalogatta
őket. Amikor a testéhez ért, úgy érezte, hogy a bőre menten
megreped, mint egy pirosra sütött madáré. Az emberei, edzett
zsoldosok mind, alig bírtak megmaradni a kankok hátán. Torianon
kívül már csak hatan maradtak.
A második éjszakán az egyik zsoldost elragadta egy tűzsárk. A
bestia a sziklák között rejtőzött. Kavicsszínű bőre lehetővé tette a
számára, hogy beleolvadjon a környezetébe. Ahogy a szerencsétlen
férfi elhaladt mellette, a sárk előre ugrott, lerántotta a hátasáról, és
a vállába mélyesztette hatalmas agyarait. A többi kank riadtan
félreugrott. A zsoldosok nyilai lepattantak a sárk vastag irhájáról. A
kankok megvadultak, és mire gazdáiknak sikerült lecsillapítani őket,
a sárk eltűnt, és magával cipelte a zsákmányát is. Még sokáig
hallották az áldozat távoli sikolyait, de végül minden
elcsendesedett.
A következő napon egy agóniabogár végzett egy másik emberrel. A
repülő dög szelíden a férfi hátára ereszkedett, aki először észre sem
vette. A bogár bemászott a zsoldos köpenye alá, és leereszkedett a
gerince tövébe. Ott aztán a pofájából kidugta csápfullánkját, és
nekilátott, hogy szétfúrja a bőrt, hogy azután a fullánkot mélyen
becsúsztassa az áldozata gerincoszlopába. A halálos fullánkot borító
anyag érzéketlenné tette a férfi bőrét, így az már csak akkor érezte
meg a csípést, amikor már nem lehetett segíteni rajta. Ahogy a
csápfullánk a gerincben található idegvégződések köré fonódott, az
agóniabogár – nevéhez méltóan – iszonyatosan megkínozta az
áldozatát.
Az áldozat hirtelen üvölteni kezdett, és ahogy az elviselhetetlen
fájdalomhullámok a gerincéből az agyáig futottak, kaparni,
marcangolni kezdte a saját hátát. A bogár a fájdalom által gerjesztett
pszionikus energiával táplálkozott. Ha a fullánkját egyszer befúrta
valamibe, az áldozat megölése nélkül lehetetlen volt eltávolítani a
testről. A zsoldos lezuhant a hátasáról, és eszelősként rángatózva,
sikoltozva vergődni kezdett a köves talajon.
A társai döbbenten bámulták; elképzelni sem tudták, mi okozhatja
a szenvedését. Végül Torian jött rá, hogy miről lehet szó. Leugrott a
kankjáról, előhúzta a tőrét, és a földön vonagló emberhez ugrott.
Egyetlen metszéssel felhasította a zsoldos köpenyét, és felfedezte az
áldozat gerincéhez tapadó, fényes-fekete, kitines bogártestet. Torian
és a zsoldosok megpróbálták leszorítani a szerencsétlenül járt
embert, de a fájdalomtól őrült férfi lerázta őket magáról, és talpra
ugrott.
A fájdalom teljesen elvette az eszét. Újra és újra az egyik sziklához
vágta magát, abban reményben, hogy így sikerül megszabadulnia a
bogártól. Borzalmas hangon visítozott, és amikor rájött, hogy hiába
erőlködik, az egyik kőtömbhöz csapdosta a fejét. A társai döbbenten
figyelték, ahogy a sziklát vörösre festi a kiömlő vér. Néhány
zsoldos befogta a fülét, mert nem bírta hallgatni a szerencsétlen
üvöltözését, és a nedvesen cuppanó kopogást, ahogy a feje újra és
újra a kőhöz csapódott.
Torian kitépte az egyik zsoldos kezéből a számszeríjat, az idegre
illesztett egy nyílvesszőt, de mielőtt lelőhette volna az eszelős
szerencsétlent, a férfi elnémult, és elterült a földön. A feje egyetlen
véres massza volt. Inkább kiverte a saját agyvelejét, mint hogy el
kelljen viselnie a kínt. Ahogy a bogár visszahúzta a csápját, Torian
felkapott egy követ, és addig püfölte, amíg a félelmetes lényből
csak egy nedves folt maradt.
A zsoldosokat elbátortalanította két társuk iszonyatos halála. Nem
beszéltek róla, de az arcuk komorrá változott, és Toriannak nem
kellett az elméjükben olvasni ahhoz, hogy tudja, mi jár a fejükben.
Ilyen, vagy ehhez hasonló szörnyűség bármelyikükkel megeshet, és
minél tovább maradnak a pusztában, annál valószínűbb, hogy
egyikük sem jut ki belőle élve.
Torian úgy döntött, hogy rövid pihenőt tartanak, hogy
megetethessék a hátasaikat. A készleteiket két teherhordó kank
cipelte. Ahogy az emberei mellé értek, Toriannak feltűnt, hogy két
fickó, meg a két teherhordó állat hiányzik.
– Hol van Dankro és Livak? kérdezte.
A zsoldosok körülnéztek. Ők is csak most vették észre, hogy két
társuk nincs mellettük.
Hátul voltak a teherhordókkal mondta az egyik férfi, és
tágranyíltak a szemei, ahogy megértette, mi történhetett. – Az
átkozott gazfickók! Ezek visszafordultak, és magukkal vitték a
készleteinket is!
A másik három zsoldos összenézett. Valamennyien tudták, ez mit
jelent. A szökevények minden élelmüket, minden tűzifájukat, és
majdnem a teljes vízkészletüket magukkal vitték. Csak annyi vizük
maradt, ami a tömlőikben volt.
– Mikor láttátok őket utoljára? – kérdezte Torian. A zsoldosok újra
egymásra néztek.
– Ma, a reggeli pihenőnél – mondta az egyikük.
– Amikor elindultunk, éppen mögöttem voltak – mondta egy másik.
– Eszembe se jutott, hogy hátranézzek. Azok után, ami a többiekkel
történt, figyelni szoktuk egymás hátát. Azt hittem, hogy... –
Elcsuklott a hangja, mert rádöbbent, hogy úgy telt el a nap, hogy az
ő hátát senki sem figyelte.
– Vissza kell fordulnunk, és utánuk kell mennünk – mondta Rovik,
az új kapitány.
– Hogy még több időt veszítsünk? – kérdezte Toriaji komoran. –
Nem. Csak meneküljenek! Tovább megyünk.
– De uram, minden vizünket és élelmünket magukkal vitték! –
tiltakozott Rovik. – Csak annyi vizünk van, ami a tömlőinkben
maradt. Ez pedig mára sem lesz elég!
– Tudom – felelte Torian. – Én is ugyanabban a helyzetben vagyok,
mint ti. Innunk kell, de takarékoskodnunk kell a vízzel. A lehető
legtovább ki kell tartania.
– És utána? – kérdezte az egyik zsoldos. – Ezt a mennyiséget a
legjobb esetben is csak egy-két napra tudjuk beosztani. Utána
szomjanhalunk. Vissza kell fordulnunk! Csak úgy maradhatunk
életben, ha elkapjuk Dankrót és Livakot!
– Mit gondoltok, mennyi előnyük lehet? – kérdezte Torian. –
Reggel óta egyikőtök sem látta őket. Akkor maradhattak le, amikor
elindultunk, és az első kínálkozó alkalommal megfordultak.
Megállás nélkül fognak haladni, mert félnek, hogy üldözőbe vesszük
őket. Csak akkor állnak meg, ha Valami rákényszeríti őket. Ha
elpusztulnak, a teherhordó kankok el fognak kóborolni, és akkor
ugyanolyan helyzetben leszünk, mint most. Ha pihenés nélkül
haladunk, öt napig tart az út visszafelé. A vizünk már sokkal
hamarabb el fog fogyni.
– Akkor mindenképpen halottak vagyunk – mondta az egyik
zsoldos.
– Odanézzetek! – mondta Torian, és a távolban emelkedő hegyekre
mutatott. – A Határhegy három, legfeljebb négy napnyi távolságban
van. Én ott nőttem fel, és úgy ismerem azt vidéket, akár a
tenyeremet. Ha eljutunk oda, bőven lesz vizünk, és élelmet is
találhatunk. Tovább kell mennünk. Ez az egyetlen esélyünk.
– Mi értelme lenne? – kérdezte az előbbi zsoldos. – Egy-két napnyi
távolságra leszünk onnan, amikor mind elpusztulunk. Látni fogjuk a
hegyet, de el nem érhetjük. Reménytelen... Végünk van, Torian. Ez
az értelmetlen, őrült hajsza valamennyiünkkel végzett. Halottak
vagyunk.
Torian előhúzta a kardját.
– A halottaknak nincs szükségük vízre – mondta, és a zsoldos
mellébe döfte a pengét. A fickó felsikoltott, hitetlenkedve Torianra
meresztette a szemét, majd a sebére bámult, és lefordult a kank
hátáról.
 Torian a véres karddal a kezében szembefordult a többiekkel.
– Akad még valaki, akinek az a véleménye, hogy nincs remény? –
A zsoldosok némán néztek vissza rá. – Helyes. Akkor most elosztjuk
a halott vizét. Ha takarékoskodunk, ez a mennyiség egy-két nappal
tovább fog tartani. Mostantól nálam lesz az összes víz, és úgy
adagolom, ahogy jónak látom. Ellenvetés?
Semmi válasz.
– Akkor ebben megegyeztünk – mondta Torian. – Adjátok ide a
tömlőiteket. Most elindulunk, és csak a Határhegynél fogunk
megállni.

A negyedik napon elfogyott az élelmük. A lehető legtovább

beosztották, de a legnagyobb részét a kanknak kellett adniuk. Az
állat étvágya kielégíthetetlen volt, és nem élhetett csak a saját
mézén. Már ők is ráfanyalodtak a mézre, de már csak néhány gömb
maradt a kank hasán. A kanknak szüksége lett volna növényi
táplálékra is, de a pusztában semmi sem nőtt. A maradék mézet mind
odaadták neki, de ez sem volt elég. Az ötödik napon az állat
gyengülni kezdett. De nem ez volt a legrosszabb. A vizük is
elfogyott.
Ryana úgy érezte, teljesen kiszáradt a teste. Nagyon jól el tudta
képzelni, hogy a hercegnő hogyan érezheti magát. Korahna órák óta
egyetlen szót sem szólt. Gyenge karjaival átölelte Ryana derekát,
fejét a lány hátára hajtotta. Ryanának feltűnt, hogy már Sorakon is
látszanak a fáradtság jelei. Ryana és Korahna legalább alhatott
menet közben. Felváltva pihentek, és vigyáztak, nehogy a másik
leessen, miközben a kank engedelmesen követte az elöl haladó
elfszerzetet.
Sorak az út elejétől talpon volt, és bár időnként alámerült pihenni,
és átadta az irányítást a Csavargónak vagy a Rikoltónak, a közös
test nem aludt, és csak a rövid pihenők során ernyedhetett el.
Valahányszor Sorak került felszínre, Ryana mindig látta rajta, hogy
az ereje végén jár. Elfszerzet teste többet bírt ugyan, mint egy
emberé, de már ő is kimerült.
Ryana érezte, hogy Korahna keze lecsúszik a derekáról.
Hátrafordult, és az utolsó pillanatban sikerült megakadályoznia,
hogy lezuhanjon.
– Sorak! – kiáltotta Ryana.
Sorak megállt, megfordult, és fáradtan a lányra nézett.
– Korahna elájult. Sorak a kankhoz lépett.
– Ereszd le – mondta.
 Ryana leeresztette a kank hátáról a hercegnőt, Sorak pedig a
karjaiba vette. Ryana is leszállt a hátasról, és az elfszerzet mellé
állt, aki szelíden a földre fektette Korahnát.
– Nem hittem volna, hogy ilyen sokáig kibírja – mondta Ryana. –
Már én is alig állok a lábamon.
Sorak bólintott.
– Önző voltam, amikor úgy döntöttem, hogy elhozzuk mondta.
Sokkal jobb dolga lenne Torian mellett.
– Azt mondta, inkább meghal, de nem lesz az övé.
– Attól tartok, most tényleg meghal – mondta Sorak. – Már egy
cseppnyi ereje sem maradt. Eddig is csak a lelke miatt bírta, de ez
most már nem elég. Estére meg fog halni.
Ryana hátrafordult, és a hegyekre nézett.
– Még három nap, és kiérünk a pusztából. – Lemondóan
felsóhajtott. – Ha Torian még nem fordult vissza, már csak a
holttestünket fogja megtalálni.
– Még nem haltunk meg – mondta Sorak.
– De már nem kell sokáig várnunk rá. – Ryana újra a hegyekre
pillantott. – A Rikoltónak eddig sikerült távol tartania tőlünk a
ragadozókat, de a kőből ő sem tud vizet fakasztani. Ha a testünk
nem engedelmeskedik az akaratunknak, valami éhes fenevad azonnal
felfal minket. Azt hiszem, a Bölcs a halálba küldött minket.
Sorak nem válaszolt. Ryana megfordult, és ránézett. Az elfszerzet
keresztbe tett lábakkal ült a mozdulatlanul heverő hercegnő mellett.
Korahna mellkasa alig mozgott, és szinte észre sem lehetett venni,
hogy lélegzik. Olyan volt, mintha a halál már egészen közel járna
hozzá. Sorak lehunyta a szemeit. Lassan, mélyen, és szabályosan
lélegzett.
Ryanán hirtelen valami forróság ömlött végig. Ez a hő azonban
nem a horizont felé süllyedő napból érkezett, nem is a megperzselt
sziklákból, és nem a saját testéből, hanem Sorakból.
Ryana tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy az elfszerzet körül
hullámokban kavarog a forróság. Sorak arca megváltozott. A szája,
ami máskor szélesnek, kegyetlennek és érzékinek tűnt, most
ellágyult, az ajkai még jobban megduzzadtak. Szokásos komor
arckifejezése most komolynak és üdvözültnek tűnt. Amikor
kinyitotta a szemeit, és Ryanára nézett, a lány látta, hogy sötétbarna
íriszei azúrkékre változtak.
– Kether – suttogta Ryana.
Az elfszerzet kinyújtotta a kezét. Ryana megfogta, és érezte, ahogy
végigáramlik rajta az erőt adó meleg. Lehunyta a szemeit. Az
energia keresztülfolyt a karjain.
 Kether, anélkül, hogy eleresztette volna Ryanát, a másik kezével
megérintette Korahna homlokát. A hercegnő szétnyitotta az ajkait,
mély lélegzetet vett, és halkan felnyögött.
Ahogy a hercegnő lélegezni kezdett, Ryana megszédült, és bár
csukva voltak a szemei, mégis „látott” valamit: egy könyvtár
belsejét, ami hasonlított a villichi kolostor könyvtárszobájához.
Csakhogy ez a terem sokkal fényűzőbb volt, a tekercsek vertezüsttel
díszített obszidiánpolcokon sorakoztak. Ryana rájött, hogy az
Árnykirály palotájában levő lovag-könyvtárat látja, azt a helyet,
ahol Korahna először megismerte az Őrzők írásait.
A következő képen Ryana Nibenay éjszaki utcáit látta. A
kapualjakban koldusok kuporogtak, a sötét sikátorok torkában
rongyos-loncsos szajhák sétálgattak. Ryana hallotta a házak nyitott
ablakaiból az éhes csecsemők sírását; látta a szemét közt élelem
után kutató vénembereket. Végtelen szomorúság kerítette a
hatalmába, és ahogy a lealacsonyított emberekre nézett, érezte, hogy
könnyek csorognak az arcán – pedig ő maga nem sírt. Képek
örvénylettek a tudatában; arcok és tavernák képei, ahol Korahna
megpróbált kapcsolatba lépni a Titkos Szövetséggel. Csuklyás
alakok egy elsötétített szobába vezették, de utána máris azt látta,
ahogy kilopakodik a palotából, hogy részt vehessen egy titkos
összejövetelen. Az emlékképek egyre gyorsabban, és még
gyorsabban áramlottak keresztül rajta, és ebben a kaleidoszkópszerű
gondolatforgatagban átélte Korahna életét, érezte a hercegnő
érzéseit, magáévá tette az élményeit...
Azután, éppoly hirtelen, ahogy elkezdődött, a képáramlatnak vége
szakadt. Ryana érezte, hogy Kether elereszti a kezét.
Kinyitotta a szemeit. Egész teste verítékben fürdött és reszketett.
Szédült, de már nem volt fáradt. Még mindig éhes és szomjas volt,
de úgy érezte, mintha meglegyintette volna egy erőt adó szél. Látta,
hogy Korahna is felpillant; hallotta a hercegnő lélegzését, látta
ahogy felül, és hallotta a hangját:
– Csodálatos álmot láttam...
Sorak a mellére hajtotta: a fejét, és nehezen lélegzett. A
melegséghullám véget ér ért, de Ryana még mindig érezte a hatását.
A nap, ami az előző pillanatban még a látóhatár fölött lebegett, már
rég lenyugodott. A Ral és a Guthay, az ikerholdak kísérteties fényt
bocsájtottak a pusztára. Sorak felemelte a fejét, de még mindig nem
nyitotta ki a szemét. Mélyeket lélegzett, és lassan eresztette ki
magából a levegőt.
Hirtelen felnézett.
– Azt hiszem, most már mehetünk.
 Ryana a hercegnőre nézett. Valami megmagyarázhatatlan dolog
történt velük, és mindketten tudták, hogy törhetetlen kapocs jött
létre köztük, ami már örökre összeköti őket. Hirtelen úgy érezték,
mintha teljes egészében ismernék egymás életét. Testvérek lettek,
mert Kether segítségével jobban és mélyebben megismerték
egymást, mintha valóban nővérek lettek volna.
– Nem értem, mi történt – mondta Korahna lassan. – Furcsa
álomnak tűnt... De ugye nem álom volt?
– Nem – felelte Ryana. – Nem álom volt. A hercegnő Sorakra
bámult.
– De hogyan...? – Elcsuklott a hangja. Nem tudta, hogyan
fogalmazhatná meg a kérdést.
– Ez olyan dolog, Korahna. amit mi semmiképpen nem érthetünk
meg – mondta Ryana. – Nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk.
Kether erőt adott nekünk, és még valami mást. Sokkal többet.
– Kether? – kérdezte Korahna. Ahogy Sorakra nézett, mindent
megértett; megértette a dolgot, hiszen Ryana addig is tudta. Korahna
most először fogta fel, hogy Sorak valójában kicsoda és micsoda. –
Többlényegű! – suttogta. Már hallott ilyen lényekről, de most már
azt is értette, hogy ez mit jelent.
– Sorak! – kiáltott fel Ryana. – Nézd!
Egy mérföldnyire tőlük, keleti irányban, egy emelkedőn tűz
lobogott.
– Torian! – sikoltotta Korahna. – Megkerült minket!
– Nem – jelentette ki Sorak. – Az a fény nem tábortűzből
származik. Ott nincs semmi éghető, és ha Torian hozott is magával
tűzifát vagy fáklyákat, ekkora világosságot semmiképpen sem
csinálhatott. Ez a fény kék... és zöld. Most pedig újra kék.
– Mint a varázstekercs lángjai – mondta Ryana.
– A Bölcs? – kérdezte Korahna.
– Lehetséges lenne, hogy megtaláltuk a menedékét? – kérdezte
Ryana.
– Talán – mondta Sorak. – Megtudjuk, ha odaérünk. Gyertek,
igyekezzünk!
A két nő felkapaszkodott a kank hátára. Az állat vonakodva bár, de
elindult, és követte Sorakot. A kank fáradt volt és gyenge. Ryana
úgy látta, már nem sokáig bírja. Egy mérföldet kellett megtenniük
addig a helyig, ahol a láng égett. De vajon mit találnak majd, ha
odaérnek?
A talaj fokozatosan lejtőssé vált; a hegyek még mindig több napnyi
távolságban voltak. A sziklák itt nagyobbak voltak, é s
megszaporodtak a szakadékok is, amelyeket az utazók kénytelenek
voltak megkerülni. Többször szem elől vesztették a lángot, é s csak
lassan tudtak haladni felé, ám így is egyre közelebb jutottak hozzá a
várfalakra emlékeztető kőtömbök között vezető, labirintusszerűen
kanyargó ösvényen. A távolban egy rikoltás harsant – egy ragadozó
éppen akkor ejtette el a zsákmányát, de az is lehet, hogy az áldozat
üvöltött.
Ahogy egyre közelebb értek a lánghoz, már Ryana is látta, nem
tábortűz ég, hanem az egyik sziklából felemelkedő zöldeskék
tűzoszlop világít.
– Hogy éghet a kő? – kérdezte Korahna, ahogy ámuldozva a lángra
meresztette a szemét.
– Mágia – felelte Ryana egyszerűen.
Amikor a közelébe értek látták, hogy a láng ugyanolyan, mint az a
varázstekercsből felcsapó mágikus tűz, amely kijelölte számukra a
sivatagon és a pusztán át vezető utat. Nem létezik, hogy ez mindig
égett, gondolta Ryana, hiszen már hamarabb észrevettük volna. A
tűz egy hatalmas szikla tövében lobogott. A kőtömb három oldalról
körülvette őket. Sorak megállt a lángoszlop előtt, és rábámult.
– Nincs itt semmi – mondta Ryana, ahogy körbenézett. – Zsákutca.
– Ha Torian most találna ránk, csapdába kerülnénk – mondta
Korahna rémülten. – Csak arra mehetnénk ki, ahol bejöttünk ide.
– Nem véletlenül kellett idejönnünk – jelentette ki Sorak.
– Tessék? – kérdezte Ryana. – Hiszen nincs itt semmi.
– Nem véletlenül kellett idejönnünk – ismételte Sorak.
– Gyertek – szólalt meg hirtelen egy mély, visszhangzó hang.
Ugyanaz a hang volt, ami annak idején Nibenayba irányította őket.
Egyenesen a lángból eredt.
– Hová? – kérdezte Ryana.
– Gyertek – ismételte a hang. Sorak előrelépett.
Ryana megragadta a karját.
– Mit csinálsz?
– Közelebb kell mennünk a lánghoz – mondta Sorak. Ryana a
tűzoszlopra meredt.
– Semmi kedvem ennél közelebb merészkedni hozzá. Sorak egy
szelíd mozdulattal lefejtette a lány kezét
a karjáról.
– Nem azért tettünk meg ekkora utat, hogy most meghátráljunk –
mondta. – Engedelmeskednünk kell a hangnak.
– Ne menj túl közel hozzá! – kérte Ryana idegesen. Sorak a tűzhöz
lépett.
– Gyertek – szólt a hang harmadszor is.
Sorak még közelebb lépett. Már csak egy karnyújtásnyi távolság
választotta el a lángoszloptól.
– Gyertek – ismételte a hang. Sorak még előrébb lépett.
 – Sorak! – kiáltotta Ryana.
Az elfszerzet már csak néhány arasznyira volt a tűztől.
– Gyertek – mondta a hang.
– Sorak! Ne! – rikoltotta Ryana, és az elfszerzet felé ugrott.
Sorak belépett a lángba.
Korahna felsikoltott, de rögtön a szája elé kapta a kezeit. Sorak
eltűnt a tűzben. Ryana mozdulatlanná dermedt, és hitetlenkedve,
kiguvadt szemekkel bámult az elfszerzet után.
A hang újra megszólalt.
– Gyertek.
– Ryana, menjünk innen! – kérte Korahna.
Ryana nem szólt. Némán arra a helyre bámult, ahol Sorak belépett
a tűzbe.
– Ryana, már nem tehetünk semmit – mondta Korahna. – Sorak
odaveszett. El kell mennünk innen!
Ryana megfordult, a hercegnőre nézett, és megrázta a fejét.
– Ryana, kérlek... Gyere!
– Nem – jelentette ki a lány, és közelebb lépett a lánghoz.
– Ryana! – A hercegnő Ryanához ugrott, megmarkolta a karját, és
megpróbálta elvonszolni. – Ne! Sorak megölte magát. Semmi
értelme, hogy te is elhajítsd az életedet!
– Érzed a tűz melegét, Korahna? –Mi?
– A meleget. Érzed a meleget?
– Majd megérzed, ha közelebb mész – mondta a hercegnő. – Gyere,
Ryana. Kérlek! Könyörgöm!
– Már éreznünk kellene – mondta Ryana, és a tűzre meredt. – Ha
valaki egy ekkora tűzoszlop közelében áll, éreznie kellene a
forróságot. De ez nem meleg. Igaz?
Korahna Ryanára meredt.
– Igaz?
Korahna pislogni kezdett.
– Igaz – mondta.
Ryana megfogta a hercegnő kezét.
– Azt mondtad, bátor vagy. Azt mondtad, inkább meghalnál,
minthogy a sors játéka légy. Itt az ideje, hogy bebizonyítsd, igazat
szóltál.
Korahna nyelt egyet, és megrázta a fejét, de Ryana a láng felé
húzta.
– Ne! Állj meg! Mit művelsz?
– Követnünk kell Sorakot – mondta Ryana.
Korahna hátrahőkölt.
– Megőrültél? Éppúgy szétégnénk, mint ő!
 – Hogy éghet egy kőtömb? – kérdezte Ryana. – Hogyan lehetséges,
hogy egy tűz nem melegít? Ez nem közönséges tűz, Korahna. Nem
hiszem, hogy megéget minket.
Korahna megnedvesítette az ajkait, és nyelt egyet.
– Ryana... Én félek.
– Sorak belépett a tűzbe. Hallottad, hogy sikoltott?
– Nem – mondta a hercegnő.
– Azt mondtad, bátor vagy – folytatta Ryana. – Fogd meg a kezem.
Korahna az alsó ajkába harapott, és előrenyújtotta a kezét.
– Gyertek – szólt a hang a lángoszlopból. Beléptek a tűzbe.
Furcsa módon hűvös volt. Korahna elámult. Átsétáltak a lángon.
Minden oldalról tűz vette körül őket, de mégsem égtek meg. Úgy
érezték, mintha egy vízesés alatt sétálnának – a különbség csak
annyi volt, hogy nem lettek nedvesek. Beléptek egy barlangba. A
falakból zöld, foszforeszkáló fény áradt. Vízcsobogást hallottak.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte Sorak. Korahna felkacagott.
– Víz! – kiáltotta, amikor a barlang távolabbi végében meglátta a
kis tavacskát.
Sorak a tó mellett állt; nedves hajáról vízcseppek csorogtak.
– Igyatok – mondta. – A víz a szikla alatti forrásból származik.
– De... Hová folyik? kérdezte Ryana ámuldozva. Ezen az alagúton
keresztül folyik ki mondta Sorak, és a barlang hátuljában sötétlő
járatra rnutatott. Egy kicsit arrébb valószínűleg van egy másik
barlang.
Miközben Korahna megtöltötte a vizestömlőiket, Ryana Sorak
mellé állt, és az alagútra nézett. A barlang végében, a tavacska túlsó
oldalán egy sziklaperem meredezett, alatta pedig egy alagút
rejtőzött. Ryana hallotta a járatban folydogáló víz szelíd csobogását.
Ahogy megkerülték a tavat, felfedezték, hogy az alagút ítyílása
enyhén jobbra dől. A forrásból előbuggyanó víz az évek során utat
vájt magának a sziklában, és úgy alakította ki a járatát, hogy az
egyik oldalon maradt egy keskeny perem. Egy ember éppen elfért
rajta.
Kaparászó hangot hallottak a hátuk mögül. Megfordultak és látták,
hogy a barlang bejáratát eltakaró lángfal eltűnt, és a kank legelészni
kezdte a nyílás közelében sarjadzó növényeket.
– Hát, a kank legalább nem éhezik tovább – mondta Ryana. –
Nekünk sem ártana, ha keresnénk valami ennivalót.
– Én már annak is örülök, hogy vizet találtunk – mondta Sorak. –
Már éppen kezdtem kételkedni benne, hogy életben maradunk.
Biztosra veszem, hogy a Bölcs vezérelt ide minket.
– Ha Torian még mindig a nyomunkban van, ő is láthatta a tüzet –
mondta Ryana.
 – Igen, de most már eltűnt – felelte Sorak. – A lángoszlop nélkül
pedig nem találhatja meg egykönnyen ezt a helyet.
– Mégis jobban érezném magam, ha továbbmennénk. Persze egy
rövid pihenő után.
Sorak megrázta a fejét.
– Nem. Még nem. Nem hiszem, hogy a Bölcs egyedül csak azért
vezetett ide minket, hogy vizet találjunk.
A barlang bejáratát eltakaró tűzoszloppal akarta próbára tenni az
elszántságunkat. Úgy érzem, mást is találni fogunk itt, nem csak
vizet. Ryana körülnézett.
– Én semmit sem látok, csak egy barlangot.
– Akkor talán ott kell szétnéznünk – Sorak az alagútra mutatott.
Korahna melléjük lépett.
– Ugye nem mondod komolyan, hogy be akarsz menni oda? –
kérdezte.
– Miért ne?
– Nem tudhatjuk, mi vár ránk odabent – mondta a hercegnő.
– Csak egy módon tudhatjuk meg – felelte Sorak. Bebújt a
sziklaperem alá, és elindult a járatban.
– Először a tűz, most meg ez a fekete lyuk! – Korahna
felsóhajtott. – Nem mondhatnám, hogy unalmas az utunk. Ryana
elmosolyodott.
– Én nagyon jól meglennék ilyen izgalmak nélkül is – mondta. –
Csak utánad, felség!
Korahna elfintorodott, majd bebújt a sziklaperem alá, és követte
Sorakot.
Lassan haladtak. Az alagutat ugyanolyan foszforeszkáló sziklák
világították meg, mint a barlangot. A víz közvetlenül mellettük
csobogott. Egy fokozatosan lejtő peremen lépkedtek. Ryana egy
ideig feszülten figyelt, hogy nem hall-e valami vízesésre valló
zuhogást, de azután abbahagyta a fülelést. Tudta, Sorak már jóval
előbb észrevenné a fenyegető veszélyt. Az elfszerzet hallása jóval
élesebb volt, mint a lányé, ráadásul a sötétben is kitűnően látott.
Az alagút lejtése egyre meredekebbé vált. Egy ideig egyenesen
haladtak, majd a járat kanyarait követve újra és újra elfordultak.
Sorak jóval a két nő előtt haladt. Ryana képtelen volt megállapítani,
mekkora utat tettek meg. Sorak váratlanul felkiáltott.
–Ryana! Hercegnő! Gyertek gyorsan!
Ryana riadtan elfurakodott a hercegnő mellett, és a kardját
előhúzva előre sietett. Az alagút éles kanyart írt le. Ryana befordult
a sarkon, és meglátta a fényt. Hallotta, hogy Korahna követi, ezért
futni kezdett. Az alagút végén zihálva megállt.
 Az alagút egy gigantikus barlanggá öblösödött. A falakon
foszforeszkáló csíkok hamis holdfényként világítottak. A víz tovább
folyt a barlang közepéig, ahol egy ősi rom, egy erődítmény állt.
Egyetlen kőtornya a romos falak fölé magaslott. A patak vize egy
földalatti tóban gyűlt össze. Az erőd a tó közepén terpeszkedő
szigeten állt. Ryanától balra ívelt kőhíd vezetett át a szigetre.
Ryana hallotta, ahogy a hercegnő nagy lihegve megérkezik mellé.
– Egy erőd! – kiáltotta Korahna. – Egy földalatti vár! A formájából
ítélve legalább ezer éves lehet! De... Ki építhette?
– Egy olyan ősi faj, amely már csak a legendákban létezik –
mondta Ryana. - Én már hallottam földalatti városokról és romokról
szóló meséket, de senkit sem ismerek, aki látott volna akár egyet is.
– Azt beszélik, az ilyen helyeken szellemek laknak
– mondta Korahna nyugtalanul.
– Lehetséges - felelte Sorak.
– De mégis ide kellett jönnünk. Azt hiszem, megtaláltuk a Bölcs
menedékét.

– Örökre eltévedünk ebben a kőlabirintusban! – mondta Rovik.

– Nem – felelte Torian. – Megjelöltem az idevezető utat. Most csak
az számít, hogy legfeljebb egy-két órányi hátrányunk van. Ez a
kanktrágya még egészen friss. A tűzoszlophoz mentek, amit a múlt
éjjel láttunk.
– De most már nincs itt semmiféle tűz – mondta Rovik. – Bármi is
lángolt, már elégett. Most már nincs jelzőtűz, amit követhetnénk.
– Ez igaz. Viszont mindjárt hajnalodik, és így könnyebben
követhetjük a nyomaikat – felelte Torian. – Adj egy másik fáklyát!
– Ez volt az utolsó – mondta Rovik. – A többit elvitte az a két
átkozott szökevény.
– Majd ha visszatérünk, velük is elbánok – mondta Torian, és
dühösen a földhöz vágta az utolsó fáklya lobogó, sercegő
maradványait.
– Vajon miből rakhattak tüzet? – kérdezte az egyik zsoldos.
– Az nem tábortűz volt – felelte Torian. – Sokkal fényesebb volt a
lángja.
– Észrevettétek, hogy olyan kék meg zöld volt? – kérdezte egy
másik zsoldos. – Én mondom, csak boszorkánytűz lehetett!
– Kétlem, hogy egy boszorkány képes lenne életben maradni ezen
a vidéken – mondta Torian szárazon. – Szerintem vulkántűz volt,
azért égett úgy.
 – Vulkán? – kérdezte a zsoldos riadtan. – Olyan, mint a Füstölgő
Korona?
– Nyugodj meg mondta Torian. – Ha olyan vulkán lett volna, mint
a Füstölgő Korona, már rég észrevettük volna a kúpos hegyet.
Különben egy valódi vulkánkitörésnél az egész ég vörösen
ragyogna. Az viszont elképzelhető, hogy egy kisebb tűzhányó
működött, vagy egy kéngödör gyulladt be. Előfordul az ilyesmi.
Biztonságban vagyunk.
– Olyan biztonságban, amennyire az ember egy ilyen elátkozott
vidéken lehet – mondta a zsoldos.
– Egy elfszerzet és két nő bátrabb lenne, mint ti? – kérdezte Torian
gúnyosan. – A hercegnő a királyi arisztokraták puhány életét élte,
de érdekes módon ő is eljutott idáig. Talán több kitartás szorult
belé, mint belétek?
– Ha még él, akkor lehet, hogy így van – mondta a zsoldos. – Én
viszont sokkal valószínűbbnek tartom, hogy már meghalt, és a társai
eltemették a testét a szilák alá.
– Ha ez történt volna, látnunk kellett volna a nyomokat – mondta
Torian. – Nem, a hercegnő él. A társainak semmi oka sem lett volna
arra, hogy magukkal cipeljék a holttestét. Nemsokára utolérjük őket.
A hajszának rövidesen vége.
– Mit fogsz csinálni az elfszerzettel, ha megtaláljuk? – kérdezte a
zsoldos.
– Csíkokra hasogatom – mondta Torian –, a fejéből pedig trófeát
csinálok.
– És a papnővel? Őt is megölöd?
– Nem érdekel, mi lesz vele. Ha akarjátok, a tiétek lehet.
A zsoldosok elvigyorodtak.

HETEDIK FEJEZET
 A magasan a tó fölött ívelő kőhidat úgy építették meg, hogy az
erőd lakói könnyen megvédhessék. Szűk volt, csak két ember fért el
rajta egymás mellett, a várhoz közelebbi végén pedig egy őrtorony
állt. Az ívét úgy tervezték, hogy a támadó csapatok előrenyomulás
közben ne vehessék hasznát a pajzsaiknak, és a maguk előtt tolt
fedezékeknek: az őrtoronyban álló íjászok könnyűszerrel lelőhettek
a lejtős részen haladó ostromlókat. A jelek arra vallottak, hogy
hosszú évek óta már senki sem kelt át rajta. A vakolata régi volt és
repedezett, ráfért volna már egy tatarozás; a két oldalán húzódó
alacsony falakból a kövek egy része az alant elterülő tóba hullott.
Sorak lassú léptekkel elindult, járás közben minden lépésnél
kitapogatta lábával a hidat, mert számított rá, hogy az építmény az
évek során meggyengülhetett. Az egész hihetetlenül réginek tűnt, a
felületét vastag törmelékréteg borította, de ennek ellenére
masszívnak látszott. Korahna és Ryana is követte az elfszerzetet.
Egyre közelebb értek a túlsó hídfőnél álló romos toronyhoz.
Közeledtükre felriadtak az épületben tanyázó denevérek.
Kiröppentek, és magas hangon rikoltozva, őrült arabeszk
mintázatokba rendeződve leírtak egy kön a levegőben, hogy végül
nagy ívben felszálljanak a barlang mennyezete felé.
Ryana karddal a kezében, óvatosan haladt. Sorak csak a botját
tartotta a kezében – Galdra a hüvelyében pihent. Korahna mozgásán
látszott, hogy ideges. Félt, de szó nélkül követte Sorakot, és ügyelt
rá, hogy legfeljebb csak néhány lépésnyire maradjon le az elfszerzet
mögött.
Egykor bizonyára egy vastag fakapu zárhatta le az őrtornyot, ám a
nedves levegőjű barlangban a fa már rég elkorhadt. Sorak a botjával
félresöpört néhány hatalmas, vastag pókhálót. Az erőd a tóból
kiemelkedő óriási sziklán állt. A kőtömb alakja szabálytalan volt, de
a falakat úgy húzták fel, hogy vonaluk nagyjából kövesse az alap
formáját.
Átmentek az őrtornyon, és egyre közelebb értek az erőd negyven
láb magas külső falához. Itt-ott a falak is ledőltek, a főtorony
legfelső szintje pedig beomlott, de az építmény legnagyobb része
még mindig erős volt. Sorak végigment a boltíves kapubejárón, és
kilépett egy kőkockákkal kirakott kis udvarra. Az udvaron egy kút
állt – az erőd lakói innen húzhattak maguknak vizet –, meg néhány
kisebb épület, amelyek valószínűleg a legénységnek adtak otthont. A
főtorony sötéten és fenyegetően magaslott föléjük. Minden néma
volt, a csendet csak a denevérek rikoltozása törte meg.
– Azt hiszem, beljebb kellene mennünk – mondta Korahna.
– Ha akarod, kint maradhatsz – felelte Sorak.
– Egyedül? Inkább nem – mondta a hercegnő gyorsan.
 Az őrtoronyhoz és a külső várfalhoz hasonlóan az erőd
főépületének kapuja sem maradt meg. Sorak felment a kőlépcsőkön,
és a boltíves kapun át belépett a sötétbe. Korahna nyugtalanul
követte, a sort most is Ryana zárta. Egy tágas, porlepte, pókhálókkal
teli előcsarnokba értek. A padlót a nagy neszezéssel elmenekülő
állatkák potyadéka, és guanó borította. A hely a pusztulás szagát
árasztotta magából.
– Semmit sem látok – mondta Ryana tudva, hogy Sorak legalább
olyan jól lát sötétben, mint ő nappali fénynél.
– Nem sok látnivaló akad – felelte az elfszerzet. A hangja Ryana
jobb oldaláról hallatszott, és visszhangot vert a sötétben. Lehet,
hogy valamikor bútorok is voltak itt, de már rég elporladtak. A
csarnok négyszögletes, tőlünk balra egy kőemelvény van. Ezen ült a
várúr a lakomák, és a kihallgatások alatt... Nehéz elképzelni, Hogy
valamikor ilyesmit is rendeztek ezen a gyászos helyen. A falakba
fáklyatartó karokat vertek. A termet három oldalról egy boltíves
galéria fogja körül. A mennyezeten... Ott is rohadnak a gerendák. A
padló egy része is elkorhadt. Itt már nemzedékek óta nem élt senki.
Alig, hogy ezt kimondta, hirtelen felvillant egy remegő fény, és
megvilágította a toronyba felvezető kőlépcsősort. Úgy imbolygott,
mintha valaki egy gyertyával a kezében lefelé indult volna a
lépcsőn. Csakhogy ez a fény kék volt.
– Boszorkányfény! – suttogta Korahna, és megfogta Ryana karját.
A fény egyre élesebbé vált. A lépcsőkön, az ívelt fal mögül hirtelen
előbukkant egy alak. Korahna lélegzet után kapkodva Ryana mögé
húzódott. Ryana ujjai a kardja markolatára fonódtak. Ahogy az alak
még közelebb ért, már azt is látta, hogy egy köntöst viselő férfi tart
feléjük. A kezében nem tartott sem lámpást, sem gyertyát. A kék
ragyogás a testéből eredt. A belső fény túlvilágivá változtatta az
arcvonásait.
A haja hosszú volt, jóval túlért a vállán. A kék fénvben lehetetlen
lett volna megállapítani a színét, de Ryana fehérnek képzelte, mert a
férfi nagyon öregnek látszott. A férfi hosszú szakálla az arca
nagyrészét eltakarta. Az alakja emberi volt; a köntösébe bonyolult
mintákat szőttek. Tar feje körül egy pántot hordott – Ryana képtelen
volt megállapítani, hogy aranyból, vagy ezüstből készült-e. A pánt
közepén egy fazettás drágakő csillogott. Az öreg egy kardot kötött a
derekára; a fegyver markolatát és keresztvasát drágakövek
díszítették. A nyakába vastag láncot akasztott, és a csuklóin
karkötőket viselt.
Puha csizmái nem hagytak nyomot a lépcsőt fedő porban. Ahogy
leért a legutolsó lépcsőfokra, hirtelen megállt, és a jövevényekre
nézett. Élénkkék aurája az egész csarnokot beragyogta.
 – Te vagy a Bölcs? – kérdezte Sorak, aki egy pillanatra sem vette
le a szemét az alakról.
– Én Belloc nagyúr voltam, Carador hercege, a Puszták Ura, a Tudás
Pecsétjeinek Őrzője, Valatrix király, az Első Teluri vazallusa.
– Az Elfeledettek! – suttogta Korahna. – A régi legendák
megemlítik őket. Állítólag ők gyakorolták elsőként a mágiát.
– Ezek szerint szellem vagy? – kérdezte Ryana.
– A testem háromezer éve halott – felelte a szellem.
– Azóta itt laksz? – kérdezte Sorak.
– Volt idő, amikor egy olyan palotában laktam, ami még Valatrix
királyéval is felvette volna a versenyt – mondta a szellem. – Innen
több napi járóföldre, nyugatra állt, a füves pusztán, egy hűs forrás
mellett.
– Az Ezüst Forrás – mondta Sorak. – Hogy kerültél ide?
– Valatrix féltékeny lett rám a tudásom miatt, és veszélyben érezte
magát a hatalmam miatt. Meg akarta tőlem szerezni a Tudás
Pecsétjeit, amit a villichik, az Isteni Kulcs Rendjének Szent Nővérei
bíztak rám. – Az öreg Ryanára nézett. – Üdvözöllek, nővér. Hosszú
idő óta nem találkoztam a szent rend egyetlen papnőjével sem.
Ryana a szellemre nézett. Először nem értette, mire gondolhat, de
hamar rájött a megoldásra.
– Az Isteni Kulcs... A villichik... A villichik!
– Valatrix azt hitte, hogy a Szent Nővérek hatalma a Tudás
szentséges pecsétjeiből, és nem önmagukból fakad, ahogy valójában
van. Abban is hitt, hogy én is ugyanezektől a Pecsétektől nyertem
erőmet, és nem úgy tettem szert a hatalmamra, hogy éveken át
türelmesen tanulmányoztam a titkos tanokat. Hitte, hogy a Tudás
Pecsétjei hatalmas erőt rejtenek magukban, pedig csupán a kulcs
volt bennük ahhoz az erőhöz, amit hosszú éveken át tartó türelmes
és áldozatos munkával mindenkinek önmagából kell felszabadítania.
Féltékenységében és mohóságában Valatrix szövetséget kötött a
damitákkal, akik északon, a Sárkány Fennsíkon álló erődvárosban
éltek. Szövetkeztek, és ellenem küldték egyesített erőiket.
– Képtelen voltam kiállítani egy akkora sereget, ami felvehette
volna a harcot egy ilyen rettenetes armadával – folytatta a szellem.
– Menekülnöm kellett, és hű csatlósaimnak és életben maradt
embereimnek is velem kellett szökniük. A Szent Nővérek
szétszóródtak a négy égtáj felé, hogy azután újra találkozzanak egy
olyan titkos helyen, amit egyedül ők ismertek. Én néhány hű
kísérőmmel ide jöttem. Megépítettük ezt az erődöt, és ebben az
eldugott barlangban őriztük a Pecséteket. Itt éltünk, és itt haltunk
meg. Én maradtam életben a legtovább. A halálos ágyamon
megesküdtem, hogy addig nem tűnök el, amíg át nem adhatom a
Tudás Pecsétjeit egy olyan ember kezébe, aki méltó rá, és meg is
tudja védelmezni őket.
– A Tudás Pecsétjei – mondta Ryana. – Úgy érted, hogy a
Bölcsesség Elveszett Kulcsai, amelyek a villichi legendákban
szerepelnek?
– Valóban a bölcsesség kulcsai – bólintott a szellem de csak annak
adják át titkaikat, aki tudja, hogyan használja fel őket.
– És mi van a Bölccsel? – kérdezte Sorak.
– Ah, igen, a Vándorló – mondta a szellem, és újra bólintott. –
Egyszer, sok évvel ezelőtt eljött. Ő volt az első élő lélek, akivel a
halálom óta találkoztam. Akkor még eléggé fiatal volt,
meggondolatlan, és tele volt az ifjakra jellemző türelmetlenséggel.
Láttam, hogy egy nap talán majd megkaphatja a Pecséteket, de
akkor még nem volt rá alkalmas.
– A Vándorló? – kérdezte Sorak meglepetten. – Úgy érted, hogy a
Vándorló és a Bölcs egy és ugyanaz a személy?
Azóta már sokat gyarapodott a bölcsessége – mondta a szellem. –
De most nem hagyhatja el a menedékét, és én sem mehetek e
falakon kívülre. Ti fogjátok elvinni neki a Tudás Pecsétjeit. Azért
küldött ide benneteket, hogy elvigyétek a Pecséteket, és hogy
elhozzátok nyugalmamat.
– De... Nem tudjuk, hol találhatjuk meg őt – mondta Sorak. –
Merre keressük?
–A szívetekben – mondta a szellem. – És az álmaitokban. A
Vándorló vezérelni fog titeket, a Pecsétek pedig kulcsok lesznek a
bölcsességetekhez. Vegyétek át...
A szellem kinyújtotta a jobb kezét, szétterpesztette az ujjait,
felfelé fordította a tenyerét, és olyan mozdulatot tett a karjával,
mintha megemelne valamit. A terem közepén hangos csikorgással
megmozdult egy hatalmas kőtömb. Lassan kiemelkedett a padlóból, és
három láb magasan lebegni kezdett. Ahogy a szellem megmozdította
a karját, a kőtömb is megmozdult, oldalra dőlt, majd a padlóra
zuhant, és óriási csattanással darabokra tört. A lyukból, ahonnan
kiemelkedett, egy kis ládika szállt fel a levegőbe. Valamilyen
fémből készülhetett, mert lágyan csillogott a fényben. Ryanához
röppent, és mellmagasságban lebegni kezdett előtte.
– Csak egy papnő hordozhatja a Pecsétet – mondta a szellem.
Ryana kinyújtotta a kezét, és megfogta a ládikát. Ahogy
megérintette, a láda tetejét lezáró kicsiny vaslakat kinyílt, és
szétfoszlott a levegőben.
– Lejárt az időm, el kell hagynom ezt a világot – mondta a
szellem, és fáradtan felsóhajtott. – Végre pihenhetek!
 A kék fény Ryana szeme láttára gyengülni kezdett, és a
világossággal együtt eltűnt a szellem is.
– Ne feledjétek, a Fürkész számára az egyetlen ösvény a tudás
ösvénye. – A szellem hangja végigvisszhangzott a termen. – A
Vándorló lesz a vezetőtök. A Pecsétek lesznek a kulcsok saját
bölcsességetekhez. Most menjetek, és siessetek.
Hideg szél söpört végig az újra elsötétedő termen. Ryana érezte,
hogy Sorak megfogja a karját, és kivezeti őket az épületből. Az
udvaron Ryana a kezében tartott kis ládikára nézett. Színaranyból
készült, a felületébe ősi rúnákat véstek.
A hátuk mögül iszonyatos robaj hallatszot. Amikor megfordultak
látták, hogy az épület és a torony lassan összeomlik.
– Gyorsan! – mondta Sorak, és megfogta a két nő karját. –
Sietnünk kell.
Átfutottak az udvaron, ás a külső fal boltíves kapuján. A hátuk
mögött az épület egyetlen sziklagörgeteggé válva összeroskadt.
Továbbrohantak, át az őrtornyon. A híd remegett a lábuk alatt,
ahogy átfutottak rajta. A vakolat megrepedezett; a kőhídon is
hatalmas rések nyíltak, és jókora kőtömbök zuhantak le a tóba.
Korahna megbotlott. Felsikoltott, és előreesett, de Sorak elkapta,
és a karjaiba vette. Az egész barlang megremegett, ahogy az erőd
törmelékké válva, óriási kőporfelhőt felkavarva összerogyott. A
denevérek rémülten visítozva keringtek a levegőben.
Mielőtt a híd összeomlott, Soraknak az utolsó pillanatban sikerült
a a tó partjára rántania a társait. A tó vize forrt és tajtékzott a belé
hulló nehéz kőtömböktől. Azután a robaj elcsendesült, a por lassan
leülepedett, de ahogy visszanézek, már csak egy halom törmeléket
láttak az erőd helyén.
– Pihenj békében, Belloc – mondta Sorak. – Teljesítjük a
kívánságodat.
Ryana a kezében tartott ládikára nézett.
– Most olyan titkot ismertem meg, amiről még Varanna úrnő sem
tud – mondta halkan. – Annak idején tanultam a villichi rend
történetéről. A nővérek négyfelé váltak, hogy azután újra
találkozzanak egy olyan titkos helyen, amelyet egyedül ők ismertek:
a Zengőhegy völgyében, ott, ahol ma a kolostor áll. Ebben a
ládikában pedig a bölcsesség rég elveszett Kulcsa fekszik... A Tudás
Pecsétjei, amelyeket több mint háromezer esztendeje egyetlen papnő
sem látott!
– Te viszont megnézheted őket – mondta Sorak. Ryana megrázta a
fejét.
– Hogy én? Én, aki megszegtem villichi eskümet...? – Újra
megrázta a fejét. – Nem vagyok méltó rá.
 – Belloc nagyúr úgy gondolta, hogy az vagy – mondta Sorak.
– De ő nem tudta, hogy... Nem mondtam meg neki, hogy...
Sorak a lány vállára tette a kezét.
– És én, a kitaszított ugyan milyen jogon viselhetem az elf
királyok kardját? – kérdezte. – Ki vagy te, hogy őrizd a Tudás
Pecsétjeit? És ki Korahna, hogy szembeszálljon atyja akaratával, és
szövetséget kössön az Őrzőkkel? Kik vagyunk mi, hogy
kételkedjünk ilyen dolgokban?
– A kérdéseink vezettek ide minket mondta Ryana.
– Ez igaz – bólintott Sorak. – És van még néhány válasz, amit meg
kell találnunk. De nem itt. Abban reménykedtem, hogy vége a
kutatásunknak, de már tudom, csak most kezdődött el igazán.
Korahna a tó közepén, a vár helyén a tornyosuló romhalmazra
nézett.
– Ha belegondolok, hogy az a szerencsétlen lélek hosszabb ideig
járkált egyedül azokban a sötét és üres termekben, mint amióta mi
élünk, vagy egyáltalán élni fogunk... Mindig azt hittem, a szellemek
félelmetesek,– most mégis sajnálom szegényt, és örülök, hogy végre
megpihenhetett.
– Igen, miután átadta nekünk a feladatát mondta Ryana, és az
aranyládikára meredt. – Ez pedig nem könnyű teher.
– Mik azok a „Tudás Pecsétjei”? – kérdezte Korahna. Ryana
kinyitotta a ládikát. A belsejében egy csiszolt obszidiándarabkába
vágott mélyedésekben négy jókora aranygyűrű hevert. Fémpénzhez
hasonlóan kerek pecsétnyomó részükbe rúnaszerű jeleket véstek.
Ha a gyűrűket forró viaszba vagy agyagba nyomták,
megformázódtak a pecsétek.
– A villichi legendák szerint ezek varázsgyűrűk – mondta Ryana. –
Egy druida mágus készítette őket. Ő volt ősi rendünk első
főpapnője. Állítólag mindegyik gyűrű egy kulcs, a négy világtáj
egy-egy kulcsa. Ha egymás mellé pecsételünk velük, a jelek
megnyitnak egy varázslatot, ami kitárja a bölcsességre nyíló
kapukat.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte a hercegnő. Ryana megrázta a
fejét.
– Nem tudom. Lehet, hogy a történetnek itt még nincs vége, de a
folytatás elveszett az évek során. A legenda szerint mindegyik
villichi papnő, aki eléri a megfelelő kort, zarándokútra indult, hogy
felkutassa a Bölcsesség Kulcsait, amelyek valahogy elvesztek.
Állítólag így kezdődtek a zarándoklataink... Most már azt is tudjuk,
hogyan vesztek el a kulcsok. Belloc őrizte őket ebben a barlangban,
miközben Valatrix, és ki tudja még hányan szüntelenül kutattak
utánuk. Annak ellenére, hogy Valatrix és társai nem ismerték a
használatukat, a pecsétek megszerzésével egy egész vagyonra tettek
volna szert. Most, hogy a fémek még ritkábbak, az értékük
egyszerűen kifejezhetetlen. A varázslókirályok bármit megadtak
volna értük.
– Most pedig nálunk vannak – mondta Korahna. Ryana
beleharapott az alsó ajkába, és elfintorodott.
– Ha ennek híre terjed – mondta a bolygó minden tolvaja, rablója
és varázslókirálya ránk fog a vadászni.
– Nem lenne jobb, ha visszavinnénk őket a zengőhegyi villichi
kolostorba? – kérdezte a hercegnő.
Ryana megrázta a fejét.
– Adjunk okot a tolvajoknak, rablóknak és varázslókirályoknak,
hogy megtámadják a kolostort? Nem. Újra megtörténne, ami egyszer
már bekövetkezett. Bellocnak kellett vigyázni rájuk, és nem csak
életében, de a halála után is. Ő úgy gondolta, hogy a pecséteket el
kell juttatnunk a Bölcshöz. Ha valaki, akkor a Bölcs tudni fogja,
hogyan használja fel őket.
– Akkor az lesz a legjobb, ha tovább megyünk Nibenay felé –
mondta Sorak. – Ezt az állomást jelölték ki a számunkra.
Az alagúton át visszamentek a külső, kisebb barlangba. Sorak a
tavacska fölé hajolt, és megnedvesítette az arcát.
– Ki kell használnunk a lehetőséget, hogy utoljára teleigyuk, is
felfrissítsük magunkat – mondta.
– Igen. Valóban ez lesz rá az utolsó lehetőséged – hallatszott Torian
hangja. A barlang szájában állt, a kezében kard, körülötte a
zsoldosai.
– Torian! – kiáltotta Korahna.
– Elismerésem, felség – mondta Torian, és belépett a barlangba. –
Álmomban sem gondoltam volna rá, hogy túléled ezt az utazást.
Alábecsültem az erődet és az akaratodat. A jelek szerint csak az
öltözeted rongálódott meg, és nemcsak hogy életben maradtál, de
vizet is találtál. Az embereimmel együtt hálásak vagyunk neked.
Már kezdtünk nagyon szomjasak lenni.
Torian és a zsoldosok fáradtnak és kimerültnek látszottak, de a
szemükben vad elszántság villogott. A zsoldosok lövésre készen
tartották számszeríjaikat, és egyetlen pillanatra sem vették le a
szemüket Sorakról és Ryanáról.
– Nem kellett volna utánam jönnöd, Torian – mondta Korahna. –
Nem fogok visszamenni veled.
– Ó, eszemben sincs újra átvágni ezen az átkozott pusztán! –
mondta Torian. – Két, legfeljebb három napnyi út választ el minket
a hegyektől. Ahogy odaérünk, már az én birodalmamban leszünk.
Elviszlek Gulgba. Kényelmes életed lesz a családom otthonában.
 – Nem, Torian mondta Korahna. – Nem megyek veled.
Hazamegyek, Nibenayba.
– Minek? – kérdezte Torian. – Hogy az árnyak közt bujkálva a
Titkos Szövetség tagjainak szánalmas életét éld? Hogy a
nyomornegyedben, egy viskóban lakj, és a lovagok elől b u j k á l j ?
Bűzös, mocskos kis szobákban akarsz tengődni, mosdatlan, izzadt
testű emberek között? Olyan helyzetbe akarsz kerülni, hogy ne merd
megmutatni az arcod a nappali fénynél? Ez nem hercegnőhöz méltó
élet. Én ennél sokkal többet kínálok neked.
– Lehet – mondta Korahna. – De olyan áron, amit én nem fogok
megfizetni.
– Attól tartok, nincs más választásod – mondta Torian. – Nem azért
jöttem utánad, hogy eleresszelek. Négy ember pusztult el miattad,
Korahna, és még kettő fog meghalni, ha utolérem őket. Persze,
lehet, hogy a puszta már végzett velük... Nagy gondot okoztál
nekem, felség, sokkal nagyobbat, mint eddig bármelyik nő. Meg
akarom kapni fáradozásaim jutalmát. És te leszel az a jutalom
Korahna.
– Ehhez nekünk is lesz egy-két szavunk – jegyezte meg Ryana.
– Te csak hallgass, hölgyem! – vágott vissza Torian gorombán. –
Élveztétek sátram kényelmét, de a vendéglátásért azzal fizettetek,
hogy elraboltátok tőlem a tulajdonomat!
– A tulajdonodat? – kérdezte Korahna döbbenten.
– Papnő vagy, vagy nem, belőlem senki sem fog bolondot űzni –
folytatta Torian, ügyet sem vetve Korahna közbeszólására. Sorak
felé fordult, és kardja hegyével rámutatott. – Te pedig, elfszerzet...
Téged személyesen foglak megölni.
– Ne csak beszélj róla, tedd is meg! – mondta Sorak.
– Meg is teszem! – Torian felemelte a kardját, és Sorak felé ugrott.
Sorak előrántotta Galdrát, és félrecsapta vele Torian pengéjét. A
mozdulat olyan sima és egyenletes volt, hogy már-már lassúnak
tűnt. Ahogy összecsapott az elf acéllal, Torian pengéje kettétört.
Sorak nem is érezte az ütést; a karja tovább lendült. Torian
megtántorodott, pengéjének levágott része a barlang padlójára
csattant. A férfi döbbenten a fegyvere maradékára, a törött pengére,
és a markolatra meredt.
– Mit is mondtál? – kérdezte Sorak, és felvonta az egyik
szemöldökét.
Torian szemei dühödten kimeredtek.
– Öljétek meg! – ordított a zsoldosaira. – Lőjétek le! A zsoldosok
felemelték számszeríjaikat, és kilőtték nyílvesszőiket. Csak tizenöt
lépésnyi távolság választotta el őket az elfszerzettől, de a lövedékek
mégis célt tévesztettek. A zsoldosok döbbenten kapkodtak levegő
után.
Torian artikulátlan hangon felüvöltött, majd nyálat fröcskölve az
embereire förmedt.
– Hülyék! Mi van veletek? Húsz láb távolságból sem tudjátok
eltalálni a célt? Azt mondtam, lőjétek le! Lőjetek le!
Lőjétek le!
A zsoldosok új nyílvessző után nyúltak, de ezeket is hiába lőtték
ki. A nyílvesszők mintha önálló életre keltek volna, átszálltak a
barlangon, beleütköztek a falba, és belecsobbantak a tóba.
Ryana azonban nem vétette el a célt. A nyílvesszője az egyik
zsoldos torkába fúródott. A férfi hörögve, gurgulázva összerogyott.
Még esés közben is a gégéjéből kiálló nyílvesszőt markolászta.
Ryana előhúzta a kardját.
– A többi az enyém – mondta.
Torian levegő után kapkodva, hüledezve figyelte, ahogy a lány két
kézre kapva a kardját az életben maradt zsoldosok közé lép.
Torian a dühtől félőrülten felrikoltott, majd előrántotta, és Sorak
felé hajította a tőrét. Sorak felemelte a kezét – a tőr úgy állt meg a
levegőben, mintha egy láthatatlan falba ütközött volna.
Torian álla leesett a csodálkozástól. A tőr a sziklapadlóra hullott.
Torian a második tőre után kapott, ám mielőtt az ujjai ráfonódhattak
volna a markolatára, a fegyver kiröppent a tokjából, magas ívet
leírva átszállt Sorak feje fölött, és belehullott a tóba.
Amikor látta, hogy Torian fegyvertelenül, kábultan áll a helyén,
Korahna dühöngve eléugrott.
– A tulajdonod vagyok? Igen? – kérdezte lángoló szemekkel. – Majd
én megmutatom neked, hogy kinek vagyok a tulajdona!
– Hercegnő! Ne! – kiáltotta Sorak, de már elkésett. Korahna
felemelte a kezét, hogy pofon vágja Toriant, ám a férfi elkapta a
csuklóját, megpördítette, és hátracsavarta a karját. Félelmetes
erővel magához vonta a hercegnőt, egyik karját a torka köré fonta, a
másikkal pedig a hajába markolt.
– Ne próbálkozz, elfszerzet, különben eltöröm Korahna nyakát!
Dobd el a kardod, papnő!
A két életben maradt zsoldos – bár mindketten tapasztalt és képzett
harcosok voltak – kénytelen volt a barlang szájáig hátrálni Ryana
elől. Amikor a lány meglátta, hogy Torian túszul ejtette a hercegnőt,
kissé hátrahúzódott, de még mindig maga előtt tartotta a kardját. A
két zsoldos kihasználta az alkalmat.
Ryana két oldalára ugrottak, és felkészültek, hogy lecsapjanak rá.
Ryana a zsoldosokra nézett, majd Torianra pillantott, végül újra a
zsoldosok felé fordult.
 – Azt mondtam, dob el a kardod! – ismételte Torian. – Dobd el,
vagy megölöm ezt a szajhát!
Ryana habozott.
– Sorak... – mondta bizonytalanul, de közben nem vette le a
szemét két támadójáról.
– Ha megölöd Korahnát – mondta Sorak semmi sem menthet meg
tőlem.
– Ha viszont eleresztem, gondolom nagy kegyesen el fogtok
ereszteni minket – mondta Torian gúnyosan, és ugató hangon
felröhögött. – Nem, barátom. Azt hiszem, nem. Nem vagytok
ennyire ostobák. Nagyon jól tudjátok, hogy én nem adom fel, és újra
utánatok eredek. Nem hagyhattok életben. Azt ajánlom, szólj a
papnőnek, hogy dobja el a kardját, mielőtt még ideges leszek.
– Sorak – mondta Ryana. – Mit tegyünk?
– Ne hallgass rá, Ryana – mondta Sorak. – Az a két ember abban a
pillanatban megöl, ahogy eldobod a kardod.
– Szavamat adom rá, hogy nem teszik meg mondta Torian.
– Azt várod tőlem, hogy bízzam benned? – kérdezte Sorak
gúnyosan.
– Nincs más választásod – mondta Torian. – De ha úgy jobban
tetszik, akkor ne bízz bennem. Viszont ne felejtsd el, semmi
hasznom sem lehet a papnő megöléséből. Élve, túszként sokkal
többet ér nekem.
– A hercegnő pedig még többet mondta Sorak. Megpróbált időt
nyerni, és közben lázasan törte a fejét, hogy mit csináljon. Egy
gyors mozdulat, és
Korahna nyaka elroppan... Sorak biztos volt benne, hogy Torian nem
habozna. Egészen idáig jöttél, hogy megszerezd. Ha most megölöd,
hiába fáradoztál.
Igen, nagy veszteség lenne – mondta Torian nyugodt hangon és
bizonyára az életembe kerülne, ha megtenném. De úgy halnék meg,
hogy te sem kaphatod meg, amit akarsz. És ez is valami. Neked is
terveid vannak a hercegnővel, különben különben merő jóindulatból
nem vállaltál volna érte ekkora kockázatot, így van? Szerintem te is
el akarsz érni vele valamit. Talán jutalmat akarsz kapni érte, vagy
azt akarod megszerezni, amit ő ígért neked.
Sorak átkozta Torian éleselméjűségét. A férfi rátapintott az
igazságra, bár nem tudta pontosan, mi az. Soraknak valóban
szüksége volt a hercegnőre, ráadásul őszintén aggódott érte, és ezt
Torian is tudta.
– Ha most eleresztem – folytatta Torian –, akkor tényleg semmi
sem fog megvédeni tőled. Akkor is meghalok, ha megölöm. Bármit
teszek, ugyanaz lenne az eredménye. Amíg viszont Korahna él, a
játék nem ér véget. Túszként magammal viszem a papnőt, nehogy
valami trükkel próbálkozz. Bebizonyítottad, hogy az Út mestere
vagy, ezért nincsenek illúzióim, hogy megölhetlek. A papnő lesz a
biztosítékom, hogy te sem ölsz meg engem.
– Mit akarsz? – kérdezte Sorak nyersen.
Torian elmosolyodott. Rájött, hogy előnyben van Sorakhoz képest.
– Elmegyek Gulgba. A hercegnővel, és a papnővel. Ha úgy akarod,
követhetsz minket. De ne gyere túl közel, mert a papnő fogja
megbánni. Megértetted?
– Megértettem.
– Sorak! Ne! – kiáltotta Ryana.
– Nincs más választásunk, Ryana – felelte az elfszerzet.
– Hallgass rá, papnő mondta Torian. – Az idő nem alkalmas az
ostoba gondolatokra, és a nemes gesztusokra.
– Folytasd – mondta Sorak. – Mit akarsz még?
– Amikor biztonságban elérek a családom palotájába – mondta
Torian eleresztem a papnőt. Addig nem esik bántódása, amíg tartod
magad az egyezséghez. A hercegnő velem marad. Bármilyen
jutalmat ígért, tőlem megkapod, így nem kell üres kézzel távoznod.
Folytathatod az utadat, de ne zavarj többé. Nincs kedvem hozzá,
hogy egész hátralevő életemben tartanom kelljen tőled. Gulg
kapuján kívül fogsz várakozni. A papnővel majd kiküldöm a
jutalmadat. Ott találkozhattok. Parancsba fogom adni, hogy ha
belépsz a városba, öljenek meg. Még az Út mestere sem szállhat
szembe egy város minden őrével... Azt is megengedem, hogy
megtartsd mágikus kardodat, bár szerettem volna megszerezni.
Értelmes ember vagyok, és nincs kedvem hozzá, hogy újra
összeakaszkodjam veled. Elvettél tőlem valamit, de
visszaszereztem. Hajlandó vagyok elintézettnek tekinteni a dolgot,
sőt, még fizetek is a rengeteg szenvedésért, amit okoztál nekem.
Úgy tekintem majd, hogy egy majdani üzletbe fektettem az összeget.
Nos... Mi legyen? Legyünk mindketten gyakorlatiasak? Vagy inkább
folytassuk ezt az ügyet, és mindketten veszítsünk az üzleten?
– Tedd le a kardod, Ryana – mondta Sorak.
– Sorak, ne! Ne hallgass rá! Nem bízhatsz meg benne! – kiáltotta a
lány.
– Azt hiszem, mégis. Ő csak a saját érdekeit tartja szem előtt –
mondta Sorak. Most pedig az az érdeke, hogy alkut kössön velem.
Tedd le a kardod.
Ryana habozott, de végül dühödt mozdulattal a földhöz csapta a
kardját.
 NYOLCADIK FEJEZET

Sorak számára nem volt nehéz észrevétlenül Torian és és a

zsoldosok nyomában maradni. Még arra sem volt szüksége, hogy a
Csavargó kerüljön felszínre. Torian gyakorlott nyomkereső volt, ám
Sorak elfszerzetnek született, így azon kívül, hogy a villichiktől
tanultaknak is nagy hasznát vette, voltak bizonyos, a génjeiből
fakadó előnyei is. Érzékszervei rendkívül élesek voltak, és szívós is
volt – sokkal többet kibírt, mint egy ember.
Torian persze tudta, hogy a nyomukban van, hiszen ő sem volt
bolond. Felkészült rá, hogy ha meglátja Sorakot, azonnal végez
Ryanával. Ám Sorak sokkal ügyesebb volt annál, hogy akár egy
Torianhoz hasonlóan tapasztalt ember is észrevegye, milyen közel
merészkedett a csapathoz. Egyetlen percre sem vesztette őket szem
elől.
Sorak nem bízott meg Torianban. Igazat mondott Ryanának: biztos
volt benne, hogy addig megbízhat Torianban, amíg a férfi érdekei
egybeesnek az övével, ám azt is tudta, hogy Toriannak nem érdeke
életben hagyni a lányt és őt. Megpróbálta beleképzelni magát Torian
helyzetébe, hogy így előre kitalálja, mire készülhet. A feladat
könnyű volt; csak előtérbe kellett engednie a cinikus, önimádó
Eyront.
– Egyszerű– mondta Eyron. – Ha én lennék Torian helyében, számba venném a
lehetőségeket, és azt választanám ki, amelyikkel a legkisebb kockázat árán elérhetem a céljaimat,
– És mi az? – kérdezte Sorak.
– Nos, feltételezve, hogy te tartod magad a megállapodáshoz, én Torian helyében is ezt tenném.
Egy bizonyos pontig – mondta Eyron. – Elindulnék Gulg felé, és vigyáznék arra, nehogy
túl közel kerülj hozzám. Szerinted mennyi ideig fog tartani az út?
– Négy, talán öt napig. Talán valamivel tovább. Ha jó iramot diktál, két-három napon belül eléri
a hegyeket. Azt a vidéket már jól ismeri. A Határhegy nem túl magas. Két nap alatt átkelhet rajta,
és máris a völgy fölött van, amiben Gulg fekszik.
– Akkor amikor tábort ver, mindig őrt fog állítani – mondta Eyron. – Nincs oka rá,
hogyan jobban megbízzon benned, mint te őbenne. Biztos, hogy gondosan megfogja kötözni a
foglyait, ügyelni fog rá, nehogy kiszabadíthassák magukat, és nagy tüzet fog rakni, mert tudja,
hogy a fény megcsillanna a szemedben, ha közel merészkedsz. Semmit sem bíz a véletlenre, és
mindig Ryana közelében fog maradni, hogy bármikor megfenyegethesse, ha esetleg mégis ki
akarod szabadítani.
– És ha nem csinálok semmit? Ha hagyom, hogy eljusson Gulgba? Akkor mi lesz? –
kérdezte Sorak. – Te mit tennél az ő helyében?
– Akkor az lenne a legegyszerűbb, ha a családom palotájába mennék. Persze előtte
megparancsolnám a kapuőröknek, hogy tartsanak szemmel téged. Ha a túszaimmal együtt
biztonságban lennék, akkor teljesíteném az ígéreteimet. Elereszteném Ryanát, és odaadnám neki
a jutalmat, amit neked ígértem, de először gondoskodnék róla. hogy egy csapatnyi őr a
városkapu közelében legyen. Természetesen nem úgy, hogy te észrevedd őket. És kint is elrejtenék
néhány embert. Abban a pillanatban, amikor Ryana kilép a város kapuján, és te elésietsz,
lecsapnék rád. Mindkettőtöket megölnélek, és így végleg megoldanám a problémáimat,
mégpedig anélkül, hogy az életemet kockáztatnám.
– Csavaros észjárásod van, Eyron.
– Ez a te eszed is – felelte Eyron.
– Igaz – mondta Sorak. – Időnként azon tűnődöm, hogy jut benne hely mindannyiunk
számára.
–Ha akarsz, bármikor elmehetsz – mondta Eyron. – Nem ellenezném, ha én lehetnék az
elsődleges tudat.
– Azt hiszem ehhez a többieknek is lenne egy-két szavuk – mondta Sorak szárazon. –
De azért örülök, hogy vagy, bár időnként eléggé nehéz elviselni téged.
– Mihez kezdenél nélkülem?
– Nem tudom. Talán vidámabbnak látnám az életet.
– És vakon megbíznál mindenkiben.
– Torianban sohasem bíztam. Most viszont biztosra veszem, hogy pontosan azt fogja tenni, amit
mondtál. Az a kérdés, hogy számít-e rá, hogy megneszelem a terveit?
–Ha én Torian helyében lennék, minden lehetőségre felkészülnék – mondta Eyron.
– Torian okos ember – mondta Sorak. – Ha ki tudtuk találni, hogy mit fog tenni, talán
arra is rájöhetünk, hogy mit fog megsejteni. Szóval, hogyan intézzük el?
– Azt hiszem, véglegesen kéne – felelte Eyron.
– Ennél valamivel részletesebb válaszra számítottam – mondta Sorak.
– Bocsáss meg – válaszolta Eyron. – Olyan ritkán vagy kíváncsi a véleményemre, hogy
meglepett ez a hirtelen támadt érdeklődés. A válasz egyértelmű. Azelőtt kell elkapnod
Toriantt hogy elérné Gulgot.
– Erre egyedül is rájöttem volna – mondta Sorak. – A kérdés az, hogyan
csináljam anélkül, hogy Ryana és a hercegnő életét kockáztatnám.
– Torian csak a legvégső esetben Jog ártani a hercegnőnek – felelte Eyron. – A
barlangban csak azért akarta megölni, mert nem volt vesztenivalója. Meg kellett győznie,
hogy komolyan beszél, és tudta, ezt csak
fenyegetéssel érheti el. Számított rá, hogy a hercegnő érdekében lemondasz a győzelemről.
– És igaza volt – mondta Sorak.
– Természetesen. Különben most nem lennénk ilyen helyzetben. Torian azonban tudja, hogy
csak időt nyert... és szerzett egy másik túszt is. Ryanának sokkal hamarabb ártana, mint a
hercegnőnek.
 –Ha ezt megteszi, vége – mondta Sorak.
– Talán ezzel is tisztában van. Nem is fogja megölni Ryanát, de ezen kívül még nagyon
sok dolgot tehet vele. Úgy kell lecsapnunk rá, hogy sem neki, sem a zsoldosaink ne legyen
lehetőségük a cselekvésre.
– Tehátminden a gyorsaságon múlik – mondta Sorak.
– De ez is nyilvánvaló. Számítani fog a támadásomra, és azt is tudni fogja, hogy csak akkor
érhetem el a célomat, ha gyors vagyok.
– Pontosan – mondta Eyron. – Számít a támadásodra, ezért úgy kell intézni, hogy
valaki más támadjon rá. Vagy valami más...

– Láttátok? kérdezte Torian.

Rovik megfordult, és megrázta a fejét. Nem. Gorakkal együtt
nyitva tartottuk a szemünket, de semmi jelét sem láttuk, hogy
követne minket.
– Ő, pedig itt van, ebben biztosak lehettek mondta Torian. És
valószínűleg közelebb, mint gondolnánk.
– Ez nyílt terep. Ha közel lenne, már láttuk volna, és..
– Semmit sem láttatok volna – reccsent rá Torian. – A nomád nem
ember. Elfszerzet. Mindkét átkozott faj tulajdonságai egyesülnek
benne! Olyan helyen is képes elrejtőzni, ahol egy gyerek se tudna
elbújni, és úgy jár, akár egy árnyék. Ha rátámad, egyet pislantasz,
és máris a nyakadon van. És ráadásul az Út mestere. Ne becsüld alá
csak azért, mert embernek látszik. Nézd meg ezt... Torian
meglóbálta az obszidiánkardot, amit a barlangban, a Ryana által
megölt zsoldostól vett el. A fegyver markolatára egy bőrszíjat
csavartak, aminek a végét a férfi a csuklójára hurkolta. – Nem fog
ilyen könnyedén lefegyverezni. Habár ennek a pengének nem sok
hasznát venném az ő átkozott kardjával szemben...
– Akkor meg mire jó? – kérdezte Gorák.
– Arra, hogy nem ellene, hanem a papnő ellen fogjuk használni
mondta Torian komoran. – Az a nő fontos a nomád számára.
Valószínűleg szerelmesek egymásba.
– De én úgy tudom, hogy a villichi papnők nem... – kezdte Gorák,
de Torian türelmetlenül leintette.
– Nő, nem igaz? – kérdezte. – Az a fickó meg minden keménysége
és vadsága ellenére jóképű férfi. Rengeteg nőt levenne a lábáról a
külsejével.
– De... Hiszen nem is ugyanahhoz a fajhoz tartoznak! – mondta
Rovik.
Na és? Még nem hallottál olyat, hogy egy ember– nőt egy elf hágott
meg? Mit gondolsz, te ostoba, miből lesznek a félelfek? A tiltott
gyümölcs mindig édesebb. Hát nektek nem tűnt fel, hogy ez a nő
hogy nézett az elfszerzetre? Nem, hát persze, hogy nem vettétek
észre. Ezért vagytok balekok. Ne bízzátok el magatokat. A nomád
meg fog támadni minket, mielőtt elérnénk a várost. Ezért kell a
lehető leggyorsabban haladnunk. Napnyugta előtt magam mögött
akarom tudni a pusztát.
– Álmomban sem jutna eszembe megkérdőjelezni a döntéseidet,
uram – mondta Gorak –, de miért?
– Neked tetszik a gondolat, hogy idekint éjszakázzunk, amikor
nem tudunk tüzet rakni? – kérdezte Torian. – Itt nincs semmi
éghető, és ma éjjel mindkét hold megtelik. Az elfszerzet lát a
sötétben. Ti is?
– Ó! – nyögte Gorak csüggedten.
– Ha kiérünk a pusztából, a hegyek lábainál már találunk
tűzrevalót – mondta Torian. – Ha az elfszerzet közel merészkedik,
látni fogjátok, mert a fény megcsillan majd a szemében. Úgy fog
világítani a szeme, mint a macskáé. Ha éberek maradtok,
észrevehetitek. De talán akkor már túl késő lesz... De azért jobb, ha
megteszünk bizonyos óvintézkedéseket.
– Ha én lennék az elfszerzet, csak a hegyekben támadnék – mondta
Rovik. – Ott több fedezéket találnék.
– Ha te lennél az elfszerzet, sokkal több esélyt adnék magunknak –
felelte Torian szárazon. – Biztosra veszem, hogy arra számít, hogy
azt hisszük, csak ott fog akcióba lépni, ezért már jóval előbb
támadni fog, hogy meglepjen minket.
– Jó hadvezér lenne belőled, nagyuram – mondta Rovik.
– A hadvezérek a királyokat szolgálják felelte Torian. Én ennél
jóval többre vágyom. Ti viszont egyelőre csak arra vágyjatok, hogy
életben maradjatok. Majdnem tucatnyian voltunk, amikor
elindultunk. Hárman maradtunk, és még legalább négy napnyi út van
előttünk.
– De ő egyedül van – mondta Gorak. – A papnőre már nem
számíthat. Tényleg azt hiszed, hogy hármunkat is képes legyőzni?
Az Út mestere, vagy nem az, én ezt nem tartom valószínűnek.
– Ha nem lenne az Út mestere, én akkor sem kockáztatnék szívesen
– mondta Torian.
– Mit gondolsz, nagyuram, milyen esélyeink vannak? – kérdezte
Rovik idegesen.
– Az attól függ, mennyire szeretnétek életben maradni. A papnő a
legszilárdabb biztosítékunk, hogy megússzuk. Úgy nézzetek rá,
hogy most egyedül ő véd meg benneteket. Maradjatok a közelében.
Közelebb, mint az árnyéka, mert amíg annak a nőnek baja eshet,
addig a nomád nem fog támadni.
 A gúzsbakötött, felpeckelt szájú Ryana hallotta Torian szavait.
Gyilkos pillantást vetett a három férfi felé. Torian elkapta a
tekintetét, és elvigyorodott.
– Ezt a nézést! – mondta. – Ha ez a pillantás perzselni tudna, itt
helyben porrá égnék. – Korahnára nézett. Ami pedig téged illet,
hercegnő... Minden elismerésem a tiéd. Ha nem ragad el az
uralkodói indulat, az én számomra abban a barlangban végetért
volna az utazás.
Korahnát éppúgy megkötözték, mint Ryanát, a száját is betömték,
de a szemei elárulták a félelmét, és hogy marcangolja az önvád.
Nagyon jól emlékezett a történtekre. Újra és újra végiggondolt
minden mozzanatot, mert ezzel akarta büntetni magát. Jobban
szenvedett a bűntudattól, mint tettének következményeitől.
Amikor azt látta, hogy Torian fegyvertelen, azt hitte, hogy
védtelen is. Abban a pillanatban csak a férfi sértéseire tudott
gondolni. Amikor Torian a tulajdonának nevezte, amikor úgy beszélt
róla, mint egy tárgyról, ami az övé, Korahna csak arra tudott
gondolni, hogy megpofozza a kijelentéseiért, és megszégyenítni az
emberei előtt. Végül azonban ő maga szégyenült meg. Korahnának
eszébe sem jutott, hogy Torian kezet mer emelni rá, hogy túszulejti,
és hogy fegyver nélkül sem veszélytelen. Addig a pillanatig még
soha senki sem ütötte meg. Senkinek nem volt hozzá mersze,
elvégre Nibenay uralkodóházának egyik hercegnője volt.
Ostoba voltam, gondolta keserűen, sértett, nyafka, hisztériás
bolond, és rászolgáltam a sorsomra. De Ryana mit követett el azon
kívül, hogy felém nyújtotta baráti jobbját?
Még a Titkos Szövetséghez tartozó barátai is csak azért lettek
azok, mert hasznát vehették. Ők is kihasználták, és Sorak is. Igaz,
Sorak céljai nem voltak önzőek. De Ryana... Ryanának semmi
haszna sem származott abból, hogy barátságot kötöttek. Az igazat
megvallva először nem is nagyon akarta dolgot. Ryana volt az
egyetlen igaz barátja, és tudta, hogy azután, hogy Kether olyan erős
kötelékekkel fűzte őket egymáshoz, soha senki sem kerülhet olyan
közel hozzá, mint a villichi papnő. Ő pedig így hálálta meg neki a
barátságát... Korahna tudta, hogy minden az ő hibája miatt történt,
és képtelen volt megbocsátani magának.
Az arcán végigfolyó könnyek átáztatták a szájába tömött
rongycsomót. Még csak fel sem tudta emelni a kezét, hogy letörölje
a könnycseppeket. Milyen mélyre süllyedt Nibenay uralkodóházának
hercegnője, gondolta. Biztos volt benne, hogy amikor majd elérnek
Torian palotájába, még mélyebbre kerül. Torian kezdetben megadta
neki a rangjának kijáró tiszteletet, és gavallér magatartásával, meg
gondoskodásával akart hatást gyakorolni rá. Ám minden
összekuszálódott, és Torian végre kimutatta a foga fehérjét: már
nyoma sem volt benne kedvességnek és arisztokratikusságnak.
Korahna kiismerte a férfit, aki többé nem tartotta szükségesnek,
hogy megjátssza magát. Korahna biztos volt benne, hogy Torian az
erőszaktól sem riad vissza, hogy megszerezze azt, amit más
módszerrel nem sikerült megkapnia.
De mi lesz Ryanával? Korahna látta, hogy a zsoldosok milyen
tekintettel méregetik. Gyönyörű volt, fiatal, és szűz. Azok a fickók
úgy méregették,, mint a dögevők egy darab húst. Ráadásul Torian is
megígérte nekik, hogy megkapják. Korahna tudta, bármilyen kínokat
is kell majd kiállnia Torian kezei között, Ryana szenvedése nagyobb
lesz, mint az övé. Képtelen volt elviselni a gondolatot. Tennie
kellett valamit! Valahogy... De mit, és hogyan? Ha Ryana, az erős és
életrevaló Ryana nem tudott megszökni, hogyan is reménykedhetne
abban, hogy neki sikerül?
A kétségbeesése, és a barátnője iránt érzet aggodalom szikrát
pattintott Korahna lelkében. Aprócska kis szikra volt, alig fénylett,
de mégis, lassan lánggá fejlődött, és meggyulladt az a tűz, ami
azokban ég, akiknek már nincs semmi vesztenivalójuk. Csak azok
érezhetik ezeket a lángokat, akik számára az életben nincs egyetlen
cél és vágyálom sem. Ahogy a szikrából kifejlődött tűz végigterjedt
a testében Korahna valahogy megkönnyebbült. Valahogy meg kell
szabadulnia a kötelékeitől, és segítenie kell Ryanán még akkor is,
ha ez az életébe kerül. Ahogy tüzes tekintetét belefúrta a háttal álló
Torianba, Korahna némán megesküdött, hogy megtalálja a módját,
hogyan ölheti meg...

– Gyorsan haladnak – mondta Sorak.

– Torian még sötétedés előtt ki akar érni a pusztából – felelte Eyron. – Nem akarja
vállalni a kockázatot, hogy tűz nélkül táborozzon le.
– Úgy gondolod, hogy pihenés helyett inkább tovább mennek?
– Ha a helyében lennék, én nem állnék meg – mondta Eyron. – A sötét neked kedvez. A
táborverés lelassítaná őket, egy tábortűz pedig megnehezítené a dolgodat.
– A dolgunkat – mondta Sorak.
– Nos, ha majd cselekedned kell, engem hagyj ki a játékból – mondta Eyron. – Az
erőszak mindig nyugtalanná tesz.
– Úgy érted: a félelem tesz nyugtalanná.
– Nevezd, ahogy akarod – felelte Eyron. – A lényeg az, hogy nem sok hasznomat vennéd,
ha éreznéd a... nyugtalanságomat. A tanácsomat kérted. Meglepő, hogy kíváncsi voltál a
véleményemre, de a legjobb tudásom szerint eleget tettem a kívánságodnak. Elvégeztem a
feladatomat. Amikor elérkezik a cselekvés ideje, én inkább félrehúzódom, és alszom egyet.
Elegem volt az izgalmakból.
– Nem is akarod tudni, mi fog történni? – kérdezte Sorak.
– Tudom, mi fog történni, feltéve ha nem hibázol a tervem végrehajtása közben – felelte
Eyron. –Ha pedig mégis elrontanál valamit... Inkább álmomban érjen a halál.
– Azt hiszed, hogy az Árnyék, Kether, meg a többiek hagynák, hogy meghaljunk? – kérdezte
Sorak.
–Kether megidézése sokáig tartana, időd pedig nincs – mondta Eyron élesen. Az
Árnyék pedig félelmetes, de nem sebezhetetlen.
– Te túlságosan is tudatában vagy a saját halandóságodnak, Eyron.
– Te pedig nem a miénknek felelte Eyron. Mivel a te halálod az enyém is lenne,
érdekemben áll, hogy erre időnként figyelmeztesselek.
– Igazad van – mondta Sorak, és elmosolyodott.
– És ne mosolyogj ilyen lenézően – mondta Eyron sértődötten. – Nem mindig
vonulok vissza, amikor veszélyben vagyunk. Most csak arról van szó, hogy...
– Aggódsz Ryana miatt – mondta Sorak meglepetten. – Pedig mindig azt hittem,
zavarónak találod a jelenlétét.
– Nos... Az elején talán... – felelte Eyron tétován, mintha nem akarná
beismerni, hogy valaki mással is törődik, nem csak önmagával. – Azt
hiszem, megszoktam, és ha véletlenül valami rossz történne...
– Akkor inkább nem akarsz a tanúja lenni fejezte be Sorak a gondolatot. – Azt
hiszed, én igen? Az én Ryana iránt táplált érzéseim sokkal erősebbek, mint a tieid.
– Tudom – mondta Eyron együttérzően. – Azt hiszen, tényleg gyáva vagyok.
– Ha az vagy, akkor te vagy a gyáva énem – mondta Sorak. – Különben a félelem nem
azonos a gyávasággal. Ha viszont hagyod, hogy mindenben a félelem irányítson, akkor valóban
gyáva vagy. Így van, Oltalmazó?
– Időnként mindenki fél – felelte az Oltalmazó . – Ez a dolgok természetes rendje.
– Még te is? – kérdezte Eyron.
– Még én is – felelte az Oltalmazó. – És éppúgy aggódom Ryanáért, mint ti. És a
hercegnőt is féltem. Lehet, hogy egy Pusztító leánya, de a szíve tiszta, és önként választotta az
Őrzők Ösvényét. Ha Torian ágyasaként kellene élnie, az számára azonos lenne a halállal És
persze magunkat is féltem...
– És az Árnyék? – kérdezte Eyron. – Ő valószínűleg nem ismeri a félelmet.
– Nem beszélhetek a nevében – válaszolta az Oltalmazó. – Ő a tudatunknak az a
része, amelyiket az elementális, ősi túlélési ösztön vezérel. Ő a bennünk lakozó vadállat, és
mindannyian tudjuk, milyen iszonyatos. Amikor ébren van, mi remegünk. Amikor alszik, örülünk,
hogy köztünk van. Ha belegondolunk, hogy miből táplálkozik, az Árnyék csak erős lehet. A
túlélés ösztönét különben részben a félelem táplálja. Lehet, hogy az Árnyék látszólag nem ismeri
a félelmet, de bizonyos fokig a félelem mégis része annak, ami őt vezérli és motiválja. Teljes
mértékben senkiből sem hiányzik a félelem, Eyron. A félelem minden élőlény alkotórésze. Ez
olyan dolog, ami lehetővé teszi a számunkra, hogy megértsük, mit jelent élni.
Eyron egy időre visszahúzódott, hogy elgondolkozzon az
Oltalmazó szavain, és az Oltalmazó is háttérbe vonult, hogy ne
zavarja meg Sorak gondolatait. Különben ő sohasem került túl
messze a felszíntől, és Sorak tudta, hogy mindig számíthat anyai
erejére, és megérzéseinek bölcsességére. Eyron minden
kibírhatatlansága ellenére már sokszor megvigasztalta Sorakot, de
sokszor bosszantóan nyersen viselkedett vele. Sorak nagyra
értékelte Eyron rosszhiszeműségét és cinizmusát, mert belőle
hiányoztak ezek a tulajdonságok. Régebben még tehernek érezte,
de már rájött, hogy Eyron karaktere remekül ellenpontozza az övét,
és a többiekét – a Csavargó erősen pragmatikus érzékenységét,
sztoikus önzését, a természet iránti szeretetét és vonzódását; a
Lírikus gyermeki rácsodálkozásait és ártatlan lelkét; az örökké néma
és örökké éber Figyelő óvatosságát; a titokzatos és éteri Kethert, aki
bizonyos értelemben mindannyiuk része volt, ám sokszor egy másik
síkról átlátogató léleknek tűnt; és az érzéki élmények után vágyódó,
erkölcstelen hajlamú Kivarát. Külön-külön egyikük sem ért semmit,
de együtt megalkották azt az egyensúlyt, ami lehetővé tette az
egyszemélyes törzs létezését.
Eyron terve teljes mértékben a törzs finom egyensúlyán múlott. Ha
meg akarták menteni Ryanát és a hercegnőt, együtt kellett
működniük. Az időzítés is létfontosságú volt, mert egyszerre nem
lehettek jelen mindannyian. A terv még akkor is veszélyes volt, ha
Sorak képes lett volna ugyanakkor előhívni a törzs minden tagjának
képességeit, ám ezt nem tudta megtenni. A siker nagyrészben a törzs
kevésbé emberi tagjain múlott, azokon, akik lényük állati jellemzőit
képviselték. Először a Rikoltónak kellett munkához látnia.

Torian megállt, és körülnézett.

– Itt letáborozunk – mondta.
Fáradtan leszállt a hátasáról, és ráparancsolt a két zsoldosra,
gyűjtsenek száraz ágakat, és rakjanak tüzet. Gorak és Rovik is
kimerült volt, és Torian pontosan tudta, mit érezhetnek. Már benne
is alig maradt valami erő.
A papnő és a hercegnő félholtnak látszott. Gúzsbakötve és
felpeckelt szájjal még nehezebben bírták az utat, mint a férfiak.
Nem számít, gondolta Torian. A papnő életben marad arra a rövidke
időre, ami még hátra van neki, Korahnának pedig lesz alkalma
pihenni Gulgban. Torian arra számított, hogy ez a rengeteg
szenvedés majd megtöri a hercegnő lázadó, szabadságra vágyó
lelkét, megszelídül és kezessé válik, és többé nem akar majd
harcolni. Amikor rádöbbent, hogy úgy gondol a két nőre, mintha
nem is emberek, de állatok lennének, Torian elmosolyodott. Igen,
pontosan olyanok, gondolta. Természetüknél fogva vadak és nehezen
kezelhetőek, de ha egyszer betörik őket, engedelmesen teljesítik
uruk parancsait. Korahna olyan lesz, mint egy csinos kis állatka,
akiben majd az örömét lelheti. Ami pedig a papnőt illeti... Nos,
talán tényleg balszerencsét jelent megölni egy papnőt, de majd úgy
intézi, hogy ne személyesen kelljen megtennie.
Végre maguk mögött hagyták azt az átkozott Sziklás Pusztát.
Torian borzasztóan elégedett volt magával. Nem csak azért mert
lerázta az elfszerzetet, és sikerült visszaszereznie a hercegnőt, de
azért is, mert élve kijutott a pusztából. Előtte ez még soha, senkinek
sem sikerült. Természetesen a kereskedők nem számítottak. Pedig
már rég visszafordultak volna, ha nem űzi tovább őket a félelem. A
bárdok sok-sok emberöltőn át fogják énekelni az ő tetteit elbeszélő
dalokat. Elhatározta, amint visszaér Gulgba, haladéktalanul megbíz
majd egy bárdot, hogy írjon egy dicsőítő balladát.”Torian nagyúr
küzdelmei” Igen, gondolta, ennek a címnek van valami nemesi
csengése...
Amint a zsoldosok összeszedték a megfelelő mennyiségű rőzsét,
Torian leemelte Korahnát a kank hátáról, és átvitte az egyik közeli
pagafa-fa alá. A csavarodott, zöldeskék, kopár ágú fa nem sok
árnyékot adott, de arra pontosan megfelelt, hogy a foglyokat
hozzákösse éjszakára. Korahna még csak nem is tiltakozott, amikor
átvitte a fához, és a törzshöz kötözte. Ahogy a hercegnővel végzett,
Torian a papnőért indult.
A papnő elcsigázottnak látszott, és amikor Torian a leemelte a
kank hátáról, semmivel sem ellenkezett jobban, mint Korahna. Ám
amikor a férfi ölbe kapta, és elindult vele a fa felé, Ryana vadul
vonaglani kezdett, és dühödten kicsúszott Torian kezéből. A férfi
elvesztette az egyensúlyát, elvágódott, és a földre ejtette Ryanát is,
de a következő pillanatban már talpra is szökkent. Ryana
megpróbált felállni, de Torian melléugrott, és az oldalába rúgott. A
nő fojtott hangon felnyögött, és visszarogyott a földre. Torian még
egyszer belerúgott. Ryana ezután már mozdulatlanul maradt.
– Túl fáradt vagyok, papnő – mondta Torian. – Amikor pedig
fáradt vagyok, egy kicsit hevesebbé válok. Figyelmeztetlek ugyan,
hogy élve van rád szükségem, de nem feltétlenül egy darabban.
Lenyúlt, belemarkolt Ryana hajába, és a fához vonszolta. Ott
lehajolt, megfogta a nő vállait, felrántotta, és a fa törzséhez csapta a
fejét. Még háromszor megismételte a mozdulatot, míg Ryana feje
végül előrebicsaklott. Ezután háttal a fához kötözte, közvetlenül a
hercegnő mellé.
Torian felegyenesedett, néhány mély lélegzetet vett, körözni
kezdett a fejével és megmozgatta a vállait, hogy elűzze a testéből a
zsibbadtságot, majd a hátasához lépett, és jókorát kortyolt a
vizestömlőjéből.
– Mi is kaphatnánk egy kis vizet, nagyuram? – lépett mögé Rovik.
– Elég fát gyűjtöttetek, hogy kitartson egész éjszaka? – kérdezte
Torian.
– Még nem, nagyuram – mondta Rovik, és idegesen megnyalta a
száját. – De egy ideig elég lesz. Még szedünk hozzá, de jobban
menne a munka, ha nem lennénk ennyire szomjasak.
– Jól van – mondta Torian. – De igyekezzetek. És tartsátok nyitva
a szemeteket. Az az átkozott elfszerzet biztos a közelben van.
Roviknak nem nagyon tetszett Torian hangsúlya, de nem szólt. A
kankjához lépett, és leoldozta a vizestömlőjét. Hosszú kortyokban
ivott, Gorak pedig mögötte várt a sorára. Amikor Rovik befejezte az
ivást, a társa kezébe nyomta a tömlőt.
– Torian nagyúr idegei olyan feszesek, akár egy íj húrja – mondta
halkan, és a szeme sarkából Torianra sandított, aki karddal a
kezében a foglyai mellé telepedett.
Gorak nagyot kortyolt, és amikor megszólalt, óvatos, halk hangon
beszélt.
– Ha engem kérdezel azt mondom, vágjuk el a torkát, vegyük el mi
a nőket, és vessünk véget ennek az egésznek.
– Hogy azután egész életünkben üldözzenek, mert megöltünk egy
arisztokratát? – kérdezte Rovik. – Ne légy bolond.
– Ki tudná meg? – kérdezte Gorak. – A nőkön kívül nem lenne
tanú, ők pedig nincsenek olyan helyzetben, hogy ellenünk valljanak.
– Miért, mit akarsz tenni velük? Őket is megölöd?
– Miután eljátszadoztunk velük. Miért ne?
– És üres maradjon a zsebünk ezután, amin keresztülmentünk?
Hogy pár percnyi élvezet legyen az összes fizetségünk? Különben
Toriannal nem lenne könnyű dolgunk. Egész életében
kardművészekkel edzett. És ne feledkezz meg az elfszerzetről sem.
– Jól van, nem feledkeztem meg róla – mondta Gorak –, de eddig
még elő sem dugta az orrát. Az is lehet, hogy feladta a harcot, vagy
hogy megölte valami vadállat.
– Ő inkább otthon van ezen a vidéken, mint te vagy én – mondta
Rovik. – És az Út egyik mesterét megölni nem egyszerű dolog.
Nem, az lesz a legjobb, ha Toriannal maradunk. Három ember
erősebb, mint kettő, ráadásul itt vannak a túszok is. Gulgban majd
megkapjuk a jutalmunkat. Akkor majd kilépek Torian szolgálatából,
és végtelen élvezet lesz az életem.
– Elég! – üvöltött rájuk Torian a pagafa-fa alól, és megemelte a
kardját. – Dolgozzatok! És ügyeljetek arra a nyomorult elfszerzetre!
 – Talán jobb lenne, ha mégis elvágnánk a torkát, és átadnánk a
nőket az elfszerzetnek – mondta Gorak. – Az erszényünk ugyan üres
maradna, de legalább elégtételt vennénk.
– Ha tudnám, hogy az elfszerzet beéri ennyivel, és elereszt minket,
azt mondanám, csináljuk meg – felelte Rovik. – De nincsenek
illúzióim, barátom. Ha végül sikerül elvégeznünk Toriannak a
munkát, és magunk mögött hagyjuk Gulgot, egész életünkben
rettegnünk kellene. Inkább gyorsan haljak meg, mint hogy életem
végéig féljek és bujdossak. Akárhogy is lesz, nekünk mindegy.
Folytatták a rőzsegyűjtést, és közben idegesen figyelték a
környéket.

Sorak úgy döntött, nem vár tovább, és ezen az éjszakán hajtja

végre a tervet. Tudta, Torian három napon belül eléri Gulgot, és
minél közelebb kerül a városhoz, annál előnyösebb helyzetbe kerül.
Torian elképesztő tempót diktált, hogy a csapata sötétedés előtt
kiérjen a pusztából. Sorak tudta, hogy Torian és a zsoldosai fáradtak
lesznek, és hogy ez neki kedvez, ám azt is tudta, hogy Torian is
tisztában van ezzel, és számít rá, hogy ő éppen ezen az éjszakán
próbálja majd megszöktetni a foglyokat. Sorak egyetlen esélye az
volt, hogy olyan módon hajtja végre az akciót, ami Toriannak eszébe
sem jutna.
Kissé hátrahúzódott a tudatában, és hagyta, hogy a Rikoltó
előtérbe kerüljön. A Rikoltó soha nem beszélt, csak az állatokkal
érintkezett. Ha ismerte is az emberek, az elfek, vagy a félszerzetek
nyelvét, soha nem adta jelét, ám Sorak biztos volt benne, hogy az
állatokkal képes kommunikálni. Amikor nagynéha előtérbe került, a
legszívesebben állatok társaságában volt, és csak velük beszélt, a
törzs többi tagját meg sem szólította. A Rikoltó sokkal inkább állat
volt, mint humanoid, de megvolt benne a félszerzetekre jellemző
fortélyosság is. Sorak előre engedte, de nem bukott alá teljesen.
Ahogy megosztotta a tudatát vele, közös testük rögtön másként
viselkedett.
A Rikoltó lehajolt, és lebegő, sima, macskaszerű mozdulatokkal,
négykézláb mászva indult el. A puszta szikláit és kőtömbjeit
felváltotta a sivatagi síkföld. A talaj enyhén az éjszakai égre
félelmetesen kirajzolódó Határhegy felé emelkedett. A föld homokos
és kavicsos volt; itt-ott egy-egy bokor, néhol pedig egy kis pagafa-
fa állt. Egy-két helyen rekettyebokrok és kaktuszok kínáltak
fedezéket, de a terep olyan nyílt volt, hogy még a holdfényben sem
rejtette el igazán a lopakodót. A Rikoltó szinte a földhöz tapadt, és
gyötrelmes lassúsággal közelítette meg a tábort. Kínosan ügyelt rá,
nehogy egy gyors mozdulattal elárulja magát.
Egy hasonló testhelyzetben mászó ember izmai hamar
megfájdultak és begörcsöltek volna, a térdei sajogni kezdtek volna,
a tenyereit pedig véresre hasogatták volna a földet borító kavicsok,
tövises, száraz gallyak, és kaktusztüskék. Sorak kezei azonban
kemények voltak, és a térdeit is megedzette a rengeteg kúszás. A
karjaira és lábaira felkapaszkodó kis rovarokkal sem törődött. A
parányi fenevadak csípései egy embert felbosszantottak volna, de
Sorak már ehhez is hozzászokott, és a Rikoltó tudomást sem vett a
rajta mászkáló lényekről. A figyelmét az előtte lobogó tábortűzre
összpontosította.
A két zsoldos száraz gallyakból rakott tüzet, ezért a lángok magasan
lobogtak, és éles fénykört vontak a tábor köré. A tűzrakásnál
felhasznált gallyak legnagyobb része hamar elégett, ezért
folyamatosan táplálni kellett a tüzet.A lángok közé hajított sivatagi
rekettyebokrok gyantatartalmuk miatt nagyobb meleget árasztottak
magukból, de lassabban égtek. Ahogy egyre több rekettye-gally
került a tűzre, úgy fokozódott a meleg, de a fény élessége is. A
zsoldosok nem voltak zöldfülűek – mindketten képzett harcosok
voltak, és ismerték a sivatagi túlélés művészetét.
Ahogy a Rikoltó még közelebb ért a táborhoz, meglátta a
kékeszöld, csavarodott ágú pagafa-fa alatt ülő Toriant. Ryanát
szorosan a fa egyik vékony léggyökeréhez kötözték, a hercegnőt
pedig egy másikhoz. Meg sem moccantak. A pagafa-fa léggyökerei
nem voltak vastagabbak Sorak combjánál, viszont elképesztően
szívósak voltak. A legyengült Ryana, és a még gyengébb hercegnő
semmiképpen sem tudta volna kiszabadítani magát.
Sorak tudta, hogy a három férfi felváltva fog aludni. Abban bízott,
hogy egyszerre kettő pihen majd le, míg a harmadik őrködik, de
hamar rá kellett jönnie, hogy Torian ennél sokkal óvatosabb. Az
egyik zsoldos végignyúlt a tűz és a fa közé terített pokrócán, a társa
pedig Toriannal együtt ébren maradt.
Az őrködő zsoldos fel s alá járkált, és feszülten figyelt. Időnként
egy-egy ágat hajított a tűzre, de a tekintetével egyfolytában a
sötétséget fürkészte, a kezét pedig a kardja markolatán tartotta.
Ahogy közelebb ért, Sorak azt is meglátta, hogy miért. A férfi egy
szíjjal a kezéhez kötözte a kardot, így lehetetlen volt az Út
módszereivel lefegyverezni. A zsoldosok hamar megtanulták, mire
számíthatnak.
Torian Ryana közelében, a két nő között maradt, és a fa törzsének
támasztotta a hátát. Obszidiánkardja meztelen pengével hevert az
ölében. Egyetlen gyors mozdulattal Ryana torkához tudta volna
emelni a fegyvert. Nem mozdult; Sorak azt hihette volna, hogy
alszik, ám ő tudta, Torian pontosan ezt szeretné elhitetni vele. Sorak
biztosra vette, hogy Torian ébren van, és feszülten figyel, és
hallgatózik. Ha megpróbált volna a háta mögé kerülni, a sétálgató
őr, aki a jelek szerint számított egy ilyen támadásra, azonnal
felfedezi. Ha viszont a zsoldost támadta volna meg, Toriannak
rengeteg ideje maradt volna ahhoz, hogy Ryanára emelje a
fegyverét, ráadásul az alvó fickó is felriadhatott volna. Torian nem
volt ostoba, viszont még nem akadt dolga egy egyszemélyes
törzzsel.
A Rikoltó lehasalt, és kígyó módjára kúszott tovább. Már olyan
közel ért a csoporthoz, hogy ha négykézlábra emelkedik, az őrködő
zsoldos észrevette volna. Sorak kitűnően látott a sötétben – éles
szemeivel gondosan megvizsgálta a tábort és környékét. A kankokat
jobbra, a fától tizenöt-húsz lábnyira pányvázták ki. A járkáló őrnél
egy kard, és egy kis számszeríj volt, amit szüntelenül lövésre
készen tartott. Az alvó férfi mellett egy felajzott számszeríj hevert,
és ő is egy kardot kötött a csuklójához. Torian a fa alatt ült; egyik
lábát kinyújtotta, a másikat kissé felhúzta. Az ölében a kardja
hevert, a másik keze egy számszeríjon nyugodt, és még három tőr is
volt nála. A jelek szerint semmit sem akartak a véletlenre bízni.
– Most, Rikoltó – mondta Sorak.
A Rikoltó újra a földre hasalt, lehunyta a szemeit, és megeresztett
egy pszionikus hívást. Néhány pillanattal később nyugtázta, hogy
valami fogta a jelzését. Torian táborának környékéről kicsiny,
színpompás gyíkok indultak a pagafa-fa felé. Nesztelenül a vékony
léggyökerekhez, Ryana és a hercegnő mögé kúsztak, és nekiláttak,
hogy elrágják a két nő kötelékeit.
A Rikoltó közben útjára bocsájtott egy második pszionikus hívást
is. Ezt a tábortól negyed mérföldnyire levő kolóniában élő sivatagi
óriáshangyok fogták. A hangykirálynő felelt a hívásra, és néhány
pillanattal később a dolgozók kiáramlottak földalatti labirintusuk
kapuján. Az óriási hangyák párhuzamos vonalakba rendeződve
átáramlottak a sivatagon. Egyik a másik után haladt, akár egy
kanyonban vonuló hadsereg. A Rikoltó jelzéseit követve gyorsan és
céltudatosan mozogtak.
Először Ryana érezte meg, hogy valami történik. Miután Torian a
fa törzséhez csapta a fejét, elvesztette az eszméletét, és csak lassan,
fájdalmasan nyerte vissza az öntudatát. Mintha sűrű köd lengte
volna körül a fejét. Hirtelen úgy érezte, valami mászik a kezein.
Megpróbálta megmozdítani az ujjait, de hiába erőlködött. Kinyitotta
a szemeit, és meglátta a tábortüzet. Lassan kitisztult a látása, és már
emlékezett rá, hogy hol van, és milyen hogyan került ebbe a
helyzetbe. Már arra is emlékezett, hogy Torian megrugdosta, és
leütötte. A fájdalom kósza utóérzéseit felváltotta a jeges düh. Érezte
a háta mögött a fa törzsét, és megértette, megkötözték.
Balra nézett. Torian közvetlenül mellette ült, a feje mellére bukott.
Még nem aludt, de már közel járt hozzá. Ahogy Ryana ránézett, a
férfi gyorsan felkapta a fejét, megrázta magát, és a tűz fénykörén
túlra meredt. Ryana lehajtotta a fejét, mintha még mindig
eszméletlen lenne. Néhány pillanattal később résnyire szétnyitott
szempillái alól újra Torianra lesett. A férfi feje újra előrebukott.
Ryana megint megérezte, hogy valami végigmászik a kezén.
Visszafojtotta a lélegzetét. Egy kígyó lenne? Nem védekezhetett.
Azután megérezte, hogy a kötelékei egy kissé meglazulnak.
Amennyire tudta hátra fordította a fejét, és látta, hogy a háta mögött
a léggyökéren színes gyíkok nyüzsögnek, és... És az ő köteleit
rágcsálják! Ryana a Torian másik oldalán ülő, megkötözött Korahna
felé lesett, és ahogy meglátta a hercegnő mögött mászkáló gyíkokat,
bólintott. Több tucatnyi gyík... Ryana hirtelen mindent megértett. A
Rikoltó!
Ha Torian felébredt és megfordult volna, ha az őrködő zsoldos
közelebb lép, azonnal meglátták volna a gyíkokat. Ám az egyik
zsoldos aludt, a másik pedig a tűz előtt sétálgatott, és a sötétséget
fürkészte. A jelek szerint Torian sem fedezte fel a körülötte
hemzsegő gyíkokat. Ryana érezte, hogy az egyik köteléke elpattan.
Azután egy másik is szétfoszlott. Óvatosan, ügyelve rá, hogy ne
üssön zajt, megfeszítette a megmaradt köteleit, hogy segítsen a
gyíkoknak. Érezte,e hogy az egyik hüllő felmászik a hátára, onnan
leereszkedik a nyakára, és rágcsálni kezdi a szájába tömött
rongyokat rögzítő kötelet. Egy-két perccel később a rongycsomó
meglazult. Ryana mely lélegzetet vett.
A tábortűz fénykörén kívül rejtőzködő Rikoltó a földre szorította a
fülét. Már hallotta a közelgő hangyok halk dobogását. Gyorsan
jöttek. Még néhány perc, é s tisztán hallható lesz a zajuk. Sorak
tudta, amikor elérkezik az ideje, gyorsan kell cselekednie.
Mozdulatlanul feküdt, é s várt.
Gorak hirtelen megtorpant. Valami zajt hallott a sötétből. A
világító szempár után kutatva a sivatag felé meresztette a szemeit.
Semmit sem látott. Akkor mi lehetett ez a zaj? Olyan volt, mint
valami távoli mennydörgés – de mégsem egészen olyan. Felemelte a
számszeríját. A kardja a csuklójára kötött szíjon lógott. A zaj
közeledett. Hangosabb lett. A dörgés erősödött, és olyan volt,
mint... A zsoldos egyszeriben megértette, mi okozza a robajt, de
akkor már késő volt. Tágra meredt szemekkel felüvöltött.
 – Rovik! Torian nagyúr! Ébredjetek! Gyorsan! Rovik talpra
szökkent, és felkapta a számszeríját.
– Mi van? – kiáltotta, és idegesen körülnézett. – Mi az?
– Hangyok! – ordította Gorak. – Erre jönnek! Gorak első
riasztására Torian felkapta a fejét, és gyorsan a foglyaira pillantott.
Ahogy a hercegnőre nézett, meglátta, hogy a léggyökér mögött
nyüzsgő gyíkok elrágták a kötelékeit.
– Gith vérére! – átkozódott, és talpra ugrott.
A következő pillanatban Ryana kiszabadult a gyíkok által átrágott
kötelek közül. Torian felé ugrott, de a nő félregurult, és kirúgta
Torian lábait. A férfi elvágódott, de közben meghallotta Gorak
fájdalmas rikoltását.
Az első óriási hangy belépett a tűz fénykörébe. Goraknak csak
annyi ideje maradt, hogy kilője a számszeríjába illesztett
nyílvesszőt. A lövedék lepattant a hangy kemény
egzoszkeletonjáról. Az óriási lény Gorak felé fordult, hatalmas
rágóit összecsattintotta a dereka körül, és a levegőbe emelte. Gorak
fülhasító üvöltése visszhangot vert az éjszakában. A hangyok
csapata támadásba lendült.
Rovik megpróbált elmenekülni, de tudta, nincs esélye. Egy kifejlett
hangyot legfeljebb csak egy elf tudott volna lehagyni. Négy szörny
állt köré. Egy pillanattal később Rovik eltűnt a csattogó rágószervek
között. A hangyok támadásától rémült kankok kirángatták a földből
a cövekeket, és elmenekültek. A hangyok nem vették üldözőbe őket.
Torian talpra szökkent. A hercegnő felé ugrott, de Ryana
rávetődött, és újra a földre döntötte.
Ahogy Torian másodszor is a földre került, Korahna hirtelen
feleszmélt. Az első pillanatban csak a táborba beáramló hangyokat
látta. Az arca elé emelte a kezeit, és felsikoltott. Félelmében még
azt sem vette észre, hogy a kezei szabadok. Azután meglátta a háta
mögött hemzsegő gyíkokat. Némelyik még mindig a karjába
csimpaszkodott. Korahna iszonyodva elvergődött a pagafa-fától, és
lerázta magáról a hüllőket.
Torian lerugdosta magáról Ryanát, ám ahogy felállt és megfordult,
három hangy indult meg felé. Hátrálni kezdett. Azt hitte, a szörnyek
meg Ryanára támadnak – nem értette meg, hogy a hangyok éppen
azért jönnek, hogy megvédjék a lányt. Torian a hercegnő felé indult,
de két másik hangy elvágta az útját. Korahna megpróbált elfutni, de
egyszeriben azon kapta magát, hogy körülfogták a kitines testek.
Újra felsikoltott, de hirtelen egy kéz tapadt a szájára.
– Ne félj – szólalt meg a háta mögött egy ismerős hang. – Téged
nem bántanak.
 Korahna megfordult, átkarolt az előtte álló Sorakot, és zokogva a
mellére borult.
Torian a tűz felé hátrált. Kétségbeesetten jobbra- balra forgolódott,
a szabadulás útját kereste. Ám nem menekülhetett. A hangyok
gyűrűt vontak köré, mégsem támadtak rá, csak álltak a tűz körül, és
fenyegetően csattogtatták a rágóikat. Torian csak ekkor vette észre,
hogy két zsoldosa elpusztult.
Mozdulatlanul állt, obszidiánkardját maga elé tartotta, de tudta, a
hangyok ellen ez a fegyver semmit sem ér. Ha egyet sikerülne is
megölnie, a többi darabokra tépné. Nem volt más választása: csak
állt, és várta a halált.
Azután legnagyobb megdöbbenésére az egyik hangy félrehúzódott,
és a résen át Sorak lépett a körbe. Az elfszerzet mögött a hercegnő
és Ryana közeledett. A hangyok nem bántották őket. Torian hirtelen
ráeszmélt, hogy az elfszerzetnek valahogy sikerült uralma alá
hajtania a hangyokat. Csak ekkor értette meg, kivel szállt szembe.
Már átkozta magát, hogy összeakaszkodott az elfszerzettel.
Megértette, a saját halálát üldözte, és most sikerült utolérnie.
– Légy átkozott, varázsló! – kiáltotta, és felemelte a kardját.
– Azt hiszed, hasznát veszed? – kérdezte Sorak, és a fegyverre
pillantott.
– Többet, mint gondolnád! – felelte Torian. – Ez fog megfosztani
téged a végső dicsőségtől!
E szavakkal megfordította a kardot, kétmarokra kapta, és a saját
gyomrába döfte.
Sorak erre nem számított. Döbbenten bámult Torianra, aki
fájdalmasan nyöszörögve, a saját kardja hegyére döfve térdre
rogyott. A szájából vér buggyant. Ryana visszafojtotta a lélegzetét,
Korahna pedig zihálva bámult a haldoklóra.
Torian felemelte a fejét, és a hercegnőre nézett.
– Te okoztad a halálomat – mondta erőlködve. – Te, és a saját...
vágyaim. Ha elfogadtál volna... jó sorod lett volna mellettem. De
nem... Te túl jó voltál nekem. És én... lehettem volna akár... király
is...
Torian megüvegesedő szemeiből eltűnt az élet fénye. A földre
rogyott. A hangyok lassan elindultak a bolyuk felé. A tűz mellett
már csak Sorak és a két nő állt. Mindhárman Torian testére
meredtek.
Sorak Ryanára pillantott. A lány fáradtan rámosolygott. Sorak a
hercegnő felé fordult, és megfogta a karját.
– Gyere, hercegnő – mondta. – Vége van. Most már pihenhetünk.
Holnap hazaviszünk.
 A Határhegyhez vezető emelkedőről nézve a nyugati látóhatár felé
terpeszkedő puszta egy végtelen sziklatengernek látszott. A három
utazó egyetlen hegyfokon, a kietlen síkság fölé hajóorrként kinyúló
sziklán állt. A hátuk mögött a hegyek felé egyre sűrűbbé váló
facsoportok álltak. A szirtről nézve a puszta mintha egy másik világ
része lett volna.
– Tényleg átkeltünk rajta? – kérdezte Korahna. A nap lassan
nyugovóra tért; a hegyek árnyékai egyre hosszabbra nyúltak a
síkságon. Korahna úgy viselkedett, mintha egy három napig tartó
álomból térne magához.
A Csavargó követte Torian és a zsoldosok kankharcosait, a Rikoltó
pedig visszahívta és lecsillapította a riadt állatokat. Sorak hagyta,
hogy egy ideig legelésszenek, így másnap reggel, amikor tábort
bontottak, a kankok frissen indultak útnak.
Most, az útjuk végéhez közeledve Korahna nem igazán látszott
hercegnőnek. A legyilkolt zsoldosok ruhadarabjaiban inkább egy
nőnemű útonállóra,
mint Nibenay uralkodójának leányára hasonlított. Az óriási
mokasszinokhoz egy bőr térdnadrágot húzott magára, meg egy
ujjatlan inget - ennek az alján vérfoltok sötétlettek, ezért Sorak
levágta, így végül Korahna dereka is fedetlen maradt. A derekára
egy széles kardövet kötött, és úgy viselte rajta Torian
obszidiánpengéjét, mintha egész életében azzal járt volna.
Megesküdött, hogy ezt a kardot mindig nagy becsben fogja tartani,
mert kifejezhetetlenül nagy szolgálatot tett neki. A vállára egy
barna, csuklyás köpenyt terített; hosszú szőke haja, amit csak az
ujjaival tudott megfésülni, már nem csillogott olyan fényesen, mint
akkor, amikor esténként a sátrában gondosan kikefélgette. Ryana
azonban úgy gondolta, hogy a szedett-vedett holmik ellenére
Korahna külseje sokkal hatásosabb, mint korábban volt.
Útközben Ryana a kank hátán ülve a karjai közt tartotta az
álmában nyöszörgő, és halkan sírdogáló Korahnát. Nem akarta
felébreszteni. Tudta, egy ideig még mindenképpen rémálmai
lesznek. Később, amikor Ryanára került a sor a pihenésben, a
hercegnő egyetlen szóval sem beszélt az álmairól, sőt másnap, és az
azután következő napon is hallgatott.
Most azonban, a szirtfokon állva, végül mégis előbukott belőle a
régi – vagy talán új? -- énje.
– Lehet, hogy a Vándorló óta először mi keltünk át a pusztán
mondta Sorak. - Vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a Bölcs
óta?
– Nem, mondj csak Vándorlót – felelte Ryana. Akkor még nem lett
belőle Bölcs.
– Kíváncsi lennék, mikor járt erre – tűnődött Korahna fennhangon.
Ryana megrázta a fejét.
– Ezt senki sem tudja. Senki sem emlékszik rá, mikor bukkant fel
először a Vándorló naplója.
– A palotában, a lovagok könyvtárában volt belőle egy példány –
mondta Korahna. – Legalább tucatszor elolvastam. Akkor még úgy
gondoltam, a Vándorló csodálatos életet élhetett. Szabadon
elmehetett bárhova, ahova csak akart, a csillagok alatt alhatott,
láthatta az egész világot, én pedig el sem hagyhattam a palotát.
Addig nem is léptem a falain kívülre, míg egy éjszaka titokban ki
nem lopóztam. Ó, mennyire vágytam az olyan kalandokra, amiben
neki része lehetett!
– Nos, most megvolt az első kalandod – mondta Sorak. – Milyen
érzés?
Korahna nem válaszolt azonnal. Amikor végül megszólalt, a hangja
halk volt és tűnődő.
– Nem is hasonlított a régi álmaimra. Én nem álmodtam bele a
kalandjaimba a vad valóságot. Elképzeltem, hogy átkelek a
sivatagon, de a perzselő forróságra, az iszonyatos szomjúságra, és a
szokatlan megerőltetéstől sajgó izmokra nem gondoltam. Nem
tudhattam, milyen érzés félni a ragadozóktól... Az állati és emberi
ragadozóktól. Sohasem jutott volna eszembe, hogy Torian képes úgy
bánni velem, ahogy tette.
Sorak és Ryana hallgatott; mindketten várták, hogy Korahna
folytassa.
– Lealacsonyított, és nem vett emberszámba – mondta Korahna egy
percnyi tűnődés után. – Csupán egy tárgy voltam a számára, egy
olyan dolog, amit birtokolhat, és amit felhasználhat céljai
elérésében. Amikor pedig a tulajdonának nevezett... Azt hiszem,
csak akkor értettem meg igazán, hogy mit jelentek a számára. Ezért
fakadtam ki annyira. – Ryanára nézett. – Ostoba voltam. Nem is
tudom, mi volt velem.
Ryana bólintott.
– Időnként előfordul az ilyesmi. Főleg akkor, ha az ember túl sokat
szenved.
Korahna elfordult, és újra a pusztára pillantott.
– Amikor magába döfte a kardját... Én élveztem! Jó érzés volt.
Elégtételt kaptam, és úgy éreztem, újra élek... – Elcsuklott a hangja.
Mély lélegzetet vett, kifújta a levegőt, és megrázta a fejét. – Milyen
ember vagyok én?
– Normális – mondta Sorak, de Ryana rögtön tudta, nem Sorak
szólt. A hang ugynolyannak tűnt, de Ryana túlságosan jól ismerte az
elfszerzetet ahhoz, hogy észrevegye rajta az Oltalmazó jelenlétére
utaló jeleket. Ryana arra is rádöbbent, hogy a kötelékek, melyekkel
Kether egymáshoz kapcsolta őket, Korahna számára is lehetővé
teszik, hogy lássa a változást.
– Oltalmazó? – kérdezte Korahna, igazolva Ryana feltételezését.
– Igen.
– Még nem találkoztunk, ugye?
– Sorakon keresztül megismertelek – mondta az Oltalmazó. – De te
nem ismersz engem.
– Miért, bölcs Oltalmazó? – kérdezte Korahna. – Miért? Hogyan
lehetnék normális, amikor ennyi szenvedélyt váltott ki belőlem egy
ember halála?
– Mert egy normális ember számára a gyilkolás a szenvedélyek
egyik megnyilvánulási formája – felelte az Oltalmazó. – Ugyanúgy,
ahogy a kétségbeesésé, vagy az önvédelemé is. Torian azt vonta
kétségbe, ami számodra, ahogy a legtöbb ember számára is, a
legfontosabb, a lényed esszenciája: az öntudatodat. Az álmaidat és a
vágyaidat. Kétségbe vonta a szabad akaratodat. És azt is tudtad, ha
megtehette volna, mindannyiunkat megöl.
– De nem tehette meg – mondta Korahna. – Amikor erre rájött, már
tudta, hogy nem győzhet.
– Döntött – felelte az Oltalmazó. – Képes volt elpusztítani egy
életet, még a sajátját is. Ezért vagy te teljesen normális ember,
Korahna, és Torian ezért nem volt az. Amit most érzel, azok a
normális emberek érzései. Ha nem éreznéd ezeket a dolgokat, akkor
valóban aggódhatnál, hogy milyen ember lett belőled. Persze ha
olyan ember lennél, akkor nem támadnának ilyen gondolataid, mert
már nem lenne lelkiismereted.
Korahna lehajtotta a fejét. Amikor újra felnézett, könnyek
csillogtak a szemeiben.
– Köszönöm, Oltalmazó – mondta halkan. – Köszönöm, hogy
segítettél megérteni.
Azon az éjszakán a hegyek közt ütöttek tábort, tüzet raktak, és
aludtak. Ryana, miközben érezte, hogy maga alá gyűri a fáradtság,
még látta, hogy Sorak alábukik, és a Csavargó kerül előtérbe.
Az elfszerzet felállt, és egy hegyi macska nesztelen lépteivel,
egyetlen szó nélkül belemerült a sötétbe. Ryana beletörődőén
felsóhajtott, felült, előhúzta a kardját, és az ölébe fektette, hogy
megvárja, míg a Csavargó befejezi a vadászatot, és visszatér.
Közben elnézte, a mélyen, nyugodtan alvó Korahnát.
– Pihenj jól, nővérem – mormolta Ryana. – Pihenj jól. Már
elkezdődött a gyógyulás.

KILENCEDIK FEJEZET

A Határhegy vonulata északnyugat felé ívelő félholdra hasonlított,

melynek két csúcsa kelet és dél irányába mutatott.
A hegylánc legdélibb végében, a félhold alsó csücskének
közelében Gulg városa, a félhold túlsó végében pedig Nibenay állt.
A vonulat felső végében levő szirtről, ahol állt, Sorak jól látta az
alant elterülő várost. A völgy másik végében álló távoli Gulg alig
látható folttá mosódott a kora reggeli ködben.
A két város az Athas azon ritka vidékein állt, amelyek még zöldek
maradtak. A régiót a hegyekben eredő patakok, és földalatti források
látták el vízzel – ez utóbbiak többsége Nibenay közelében fakadt.
A Vándorló Naplója szerint – amelyet Sorak újra
végigtanulmányozott, miközben a hegyekben táboroztak –, Gulg
valójában nem is város, hanem inkább a Határhegy erdeiben
gyűjtögető-vadászó népek kiterjedt települése volt.
Gulg uralkodója, vagy más néven obája, Lalali-Puy, a
varázslókirálynő volt, kinek neve népe nyelvén annyit jelentett,
hogy „erdei istennő” Meglehetősen primitív alattvalói valóban
istenként imádták. Az oba székhelye az Athas talán legkülönösebb
palotája volt: egy ősrégi, gigantikus agafari fa ágai közé építették.
A királynő lovagjai a fa alacsonyabb ágain álló kunyhókban laktak.
A palota a Vándorló leírása szerint kicsiny volt, de bámulatos –
egyszerű, mégis gyönyörű, és híven tükrözte, hogy Gulg lakóit
milyen erős érzelmi szálak kötik az erdő fáihoz. Bár a királynő
Pusztító volt, valamennyi athasi uralkodó közül az oba életmódja
hasonlított a legjobban a druidákéra.
Gulg legtöbb lakója kicsiny, kör alakú, zsúptetős kunyhókban
lakott, a királynőnek otthont adó óriási agafari fa körül. Az
egyszerű házakat egy „védőfal” vette körül, ami tulajdonképpen
hatalmasra nőtt tövises fák sora volt, amelyeket olyan szorosan
ültettek egymás mellé, hogy még egy félszerzet sem tudott volna
átbújni közöttük. Gulg lakóinak nagyrésze félvad jobbágy volt. Ők
leginkább a hegyekben vadásztak, és zsákmányuk egészét átadták az
obának, aki a lovagjai segítségével szétosztotta az élelmet az
alattvalói között.
A városba érkező kereskedőknek a lovagokkal kellett üzletet
kötniük, és nem a polgárokkal, ezért Torian apja – a királynő egyik
lovagja – erős szövetséget tudott kialakítani az Ankhor Házzal.
Toriant az apja a judagák, a gulgi harcos fejvadászok hagyományai
szerint nevelte. A judagák kegyetlen harcosok voltak és kiváló
íjászok – mérgezett hegyű nyilaik legkisebb karcolása is halált
okozott. Nem is csoda, gondolta Sorak, hogy Torian oly kevéssé
tisztelte és becsülte az emberi életet.
Nibenay már sokkal hagyományosabb város volt, legalábbis abban
az értelemben, hogy az épületei fából és kőből készültek. Ennek
ellenére a Nibenay-i építészetet a legnagyobb jóindulattal sem
lehetett szokványosnak nevezni. Sorak elcsodálkozott, amikor a
Vándorló leírásában azt olvasta, hogy a város házait szinte teljesen
beborítják a kőbe vésett képek. Nibenay lakói kőművesek és
kézművesek voltak, akik okkal lehettek büszkék tudásukra.
Mesterségbeli fortélyaikat javarészt arra használták, hogy bonyolult
mintákkal díszítsék az épületeket. Némelyik kép a ház
tulajdonosának őseit ábrázolta, másokon rituális táncokat
örökítettek meg, de a legtöbb rajzon bestiákat és szörnyeket lehetett
látni – ezeket a képeket olyan aprólékos gonddal dolgozták ki,
mintha így akarták volna kiengesztelni az iszonyatos,
kielégíthetetlen étvágyú lényeket.
Nibenay gazdasága sokkal fejlettebb volt, mint Gulgé, aminek
lakói gyakorlatiteg a kereskedőházakkal folytatott üzletektől
függtek. Nibenayban nem csak a házakat díszítő kőművesek, a kis
szobrokat és bálványokat készítő kőfaragók munkája után volt
kereslet; a várost nem csak fejlett mezőgazdaságáról ismerték –
Nibenay földművesei főként rizst termeltek az uralkodó
tulajdonában levő patakokkal öntözött földeken –, de híres volt a
fegyvereiről is. Különösen azok a darabok voltak kapósak,
amelyeket a masszív, majdnem bronzkeménységű agafari fából
készítettek.
Az agafari fák csak lassan növekedtek, és általában satnyák
maradtak, de ha a hegyekbe ültették ki őket, ahol több vízhez
juthattak, jobban megvastagodtak, és valamivel gyorsabban
kifejlődtek. Az agafari fából készített harci bunkókkal majdnem
minden páncélt be lehetett zúzni; az agafari lándzsák és csatabotok
vékonyságúk ellenére is hihetetlenül erősek voltak. Még az
obszidiánkardok csapásainak is képesek voltak ellenállni, de még az
oly ritka vasfegyverek is csak karcolásokat tudtak rajtuk ejteni. Az
agafari fa soha nem tört el, éppen ezért nehéz volt a megmunkálása
– csak a tapasztalt mesterek voltak képesek fegyvert készíteni
belőle. Egy egész favágócsapat több napi munkája kellett egyetlen
agafari fa kidöntéséhez, pedig kőásókkal és baltákkal dolgoztak, és
a gyökereket is elégették. Az agafari fa megmunkálásához speciális
szerszámok kellettek, meg persze egy kovácsműhely, ahol el lehetett
végezni a megfelelő hőkezelést. Az agafari fából készített
hosszúíjakat nem lehetett valami könnyen felajzani, de ha az íjász
elég erős volt, olyan erővel tudta kiröpíteni a nyílvesszőit, hogy
azok ötven ölnyi távolságból még a páncélt is átszakították. Nibenay
mesterei méltán voltak híresek agafari fegyvereikről, és melyeket a
kereskedők is nagyra becsültek.
És éppen ez volt a Gulg és Nibenay közötti ellentét fő forrása.
Nibenay fegyverkészítői kivágták a Félhold Erdő fáit, viszont Gulg
vadászó-gyűjtögető életmódot folytató lakóinak éppen az az
agafarik jelentették a megélhetést. Az agafari fák adtak otthont az
állatoknak, amelyeket Gulg lakói elejtettek, és alattuk nőttek a kola
bokrok, a borsrekettyék, meg még jónéhány növény, amelyek nem
csupán élelmezési célt szolgáltak, de fűszerként és
gyógynövényként kereskedelmi cikké váltak. A két város között
olyan régóta fennállt az ellentét, hogy már senki sem emlékezett rá,
mikor kezdődött. És ez az ellentét gyakran háborúvá fajult, melynek
tétje mindig a természeti kincsek birtoklása volt.
– Egyszerűbb lenne, ha Nibenay lakói mindig új csemetéket
ültetnének a kivágott agafari fák helyett – jegyezte meg Sorak.
– Meg is teszik – felelte a hercegnő. – De csak a város környékén,
a bővizű területeken. Azzal nem foglalkoznak, hogy a Félhold
Erdőből kivágott fák helyére is újakat ültessenek, mert nagyon
nehezen lehetne megoldani az öntözésüket, és körülményes lenne a
szállításuk. Ráadásul a lovagok, akik ezeket a munkákát irányítják,
úgy tartják, ha megfosztják Gulgot a természeti forrásaitól, akkor
meg is gyengítik, és sebezhetőbbé teszik. Ennek eredménye pedig
szerintük az lehet, hogy Gulg olyan mértékben függővé válik
Nibenaytól, hogy végül kapitulál.
– Közben pedig megsemmisítik a Félhold Erdőt – mondta Ryana –,
és elpusztítják az erdőben élő állatokat, és növényeket is.
–Így igaz – bólintott Korahna. – Kislány koromban sohasem
gondoltam ilyesmire, és csak akkor kezdtem megérteni a dolgot,
amikor titokban elkezdtem az Őrzők írásainak tanulmányozását, és
kapcsolatba léptem a Titkos Szövetséggel. Nibenay népe képtelen
felfogni, hogy így nem csak Gulg lakóinak ártanak, de önmaguknak
is. A lovagok pedig, ha meg is értik a dolgot, nem törődnek vele.
Remélem, egy nap ezen is tudok majd változtatni.
– Ha megteszed, szembeszegülsz apáddal – mondta Ryana.
– Már megtettem – felelte Korahna. – Amikor letettem az Őrzők
esküjét, örökre hátat fordítottam neki.
– Magadra is haragítottad – mondta Sorak.
– Ha egyáltalán tud a dologról – mondta Korahna. – Nibenay egyre
kevesebbet törődik a családjával, és még kevesebbet a
királyságával. Gondoltátok volna, hogy még egyetlenegyszer sem
láttam?
– Soha?– Ryana elcsodálkozott. – A saját apádat?
– Egyszer sem – mondta Korahna. – Lehet, hogy megnézett, és az
ölébe vett, de akkor még csecsemő voltam, és nem emlékszem rá.
De az alattvalói sem látták. Amióta én élek, ki sem mozdult a palota
központi részéből, és csak a magasabb rangú lovagok léphettek be
hozzá. Amióta én élek, a feleségei közül is csak néhány találkozott
vele.
– Hány asszonya van? – kérdezte Ryana.
–Valamennyi lovag az ő asszonya – mondta Korahna –, vagy ha
nem, akkor a lánya. Nibenayban minden lovag nő. A magasabb
rangúak mind a király idősebb feleségei. Nibenayban nagy
megtiszteltetésnek számít ez. Egy lovagnak először legalább
huszonöt éven keresztül szolgálnia kell az urát, azután az
érdemeinek megfelelően, az idősebb lovagok döntése alapján
megkapja a beosztását, ahol a haláláig szolgál. Az esküjük arra
kötelezi őket, hogy teljes odaadással dolgozzanak. Sokan belehaltak
már ebbe...
– Tudod, hogy miért nem láthattad soha az apádat?
– kérdezte Sorak. Korahna megrázta a fejét.
– Sokszor elgondolkoztam már ezen, de amikor néha meg is
mertem kérdezni, csak annyit válaszoltak, hogy semmi közöm
hozzá.
– Ugyanazért nem láttad, amiért az alattvalói sem – mondta Sorak.
– Azért, mert az Árnykirály már nem ember. Beleborzadna, aki
meglátná.
– Ezt hogy érted? – kérdezte Korahna.
– Ő már rálépett a sárkány-metamorfózis felé vezető ösvényre –
mondta Sorak.
– Az apám? – kérdezte Korahna.
– Már valamennyi megmaradt varázslókirály eljutott a sárkány-
metamorfózis valamelyik szintjére – mondta Sorak. – Mind attól
félnek, hogy valamelyik társuk megelőzi őket az átváltozásban,
ezért minden erejükkel a hosszú és fájdalmas varázslatokra
koncentrálnak.
– Ezt nem tudtam. – Korahna arcán őszinte döbbenet tükröződött.
– Még a Titkos Szövetséghez tartozó barátaim sem beszéltek erről.
– Valószínűleg meg akartak kímélni az igazságtól – mondta Ryana.
– Az apám! mondta Korahna tompa hangon. – Már az is szörnyű
volt, amikor rájöttem, hogy Pusztító, de ha belegondolok, hogy
olyan lény lesz belőle, aminél förtelmesebb és gonoszabb még nem
létezett ezen az elátkozott világon...! – Megrázta a fejét. – Átkozom
a napot, amikor beleszülettem ebbe az iszonyatos famíliába!
– Most talán már megérted, hogy a Bölcs miért áldoz ennyi
energiát a holléte titokban tartására – mondta Ryana. – Egy
sárkánnyal csak egyetlen lény szállhat szembe: a Megtorló. A
megmaradt varázslókirályok bármit megadnának azért, ha
megtudhatnák, hol rejtőzik a Bölcs, mert ő jelenti a legnagyobb
veszélyt a hatalmukra.
– És ha sikerülne megölniük a Bölcset – mondta Sorak –, többé
már senki és semmi sem állíthatná meg őket. Befejeznék az
átalakulást, azután egymás ellen fordulnának.
– És végül elpusztítanák egymást – mondta Korahna.
– Lehetséges – felelte Sorak. – De valószínű, hogy a végén
maradna egy győztes. Addigra azonban az Athas kiégett, élettelen
sziklatömbbé fog válni.
– Meg kell állítani őket! – mondta Korahna.
– Ha nem sikerül megölni a sárkányokat, mielőtt befejezik a
transzformációt – felelte Ryana –, akkor a Bölcs az egyetlen, akinek
erre esélye lehet.
– Mindent megteszek, hogy segítsek! – jelentette ki Korahna.
– Hamarosan alkalmad is lesz rá – felelte Sorak, és lenézett
Nibenayra.
A főkapun léptek be a városba. Áthaladtak a városfalba
süllyesztett, egymással hadakozó sárkánygyíkok és tűzsárkok
rajzaival díszített két hatalmas oszlop között. Az unott tekintetű
félóriás őrök szó nélkül beeresztették őket, még csak a motozással
sem bajlódtak. A kapun folyamatosan áramlott ki s be az
embertömeg. Ahogy az Athas legtöbb városában, Nibenayban is
mindenki hordott magánál valamilyen fegyvert, így egy kés vagy
egy kard nem keltett feltűnést. Ha azonban tudták volna, hogy a
három rongyos zarándoknál fémkardok vannak, az őrök érdeklődése
valószínűleg felébredt volna, ám meleg volt, ezért inkább nem is
törődtek az érkezők holmijának átvizsgálásával. Tudták, hogy a
bajkeverőket a város falain belül is hamar el lehet majd intézni. A
lovagok nem tűrték a város törvényeinek megsértését, de az őrséget
meg a hadsereget alkotó félóriások kitűnően el tudtak bánni a
bűnözőkkel.
A három vándor először a piactérre ment, hogy eladják a
kankjaikat. Korahna mindenképpen a városban akart maradni, és
Sorak meg Ryana sem tudta, mikor indulnak tovább. Úgy tervezték,
amikor menniük kell, majd vesznek két másik kankot, vagy
hozzácsapódnak valamelyik karavánhoz, vagy – ahogy addig is
tették – gyalogosan vágnak neki az útnak. Amúgy is szűkében voltak
a pénznek, és nem sok értelme lett volna a kankok ellátására
költeni. Sorak remekül értett az alkudozáshoz, és az Oltalmazó is
besegített neki pszionikus erejével, így végül szép summát kaptak
az állatokért. Az alku megkötése után bevonultak az egyik
fogadóba, és jól teleették magukat.
Korahnával senki sem törődött. Mivel élete legnagyobb részét a
palota falain belül töltötte, Nibenay polgárai közül legfeljebb csak
azok ismerték, akikkel a Szövetségben találkozott – viszont ilyen
külsővel még ők sem ismerték volna fel. Valahogy nem úgy nézett
ki, mint egy hercegnő. A zsoldosoktól örökölt túlméretezett
ruhákban, az út porától piszkosan sokkal inkább hasonlított valami
sivatagi pásztorra, mint Nibenay királyi házának hercegnőjére.
Hosszú szőke haja kócos volt, az arca maszatos, a keze piszkos és
egy kicsit érdes, egykor hosszú körmei rövidre töredeztek, ráadásul
útközben fogyott is valamennyit. Komornak és keménynek látszott,
és volt valami az arcában, ami korábban hiányzott belőle: a
tapasztaltak tekintete.
Ha valaki mégis kíváncsian végigmérte őket, nem Korahna, sokkal
inkább Sorak és Ryana miatt tette. A legtöbb villichivel ellentétben
Ryana haja nem vörös, hanem ezüstösen fehér volt, és bár végtagjai
nem nyúltak természetellenesen hosszúra, így is túl magasra nőtt,
ahhoz képest, hogy nő volt. A magassága, a hajszíne, és az izomzata
miatt elég feltűnő jelenség volt.
Sorak külseje még kevésbé volt hétköznapi. Nibenay lakói addig
még sohasem láttak elfszerzetet. Sorak első pillantásra olyan volt,
mint az emberek, de valahogy mégis különbözött tőlük. A járókelők
közül sokan akaratlanul is végigmérték. Amikor a szél belekapott a
hajába, a bámészok felfedezhették hegyes füleit, de észre vehették
furcsa módon szögletes vonásait, sörényszerűen vastag hajszálait, a
félszerzetek sörényéhez hasonlító loboncát. Az is feltűnhetett nekik,
hogy Sorak magas volt – bár még az emberek között is lehetett
találni olyat, aki legalább akkorára nőtt, mint ő. Ám még a
legfürkészebb tekintetű kíváncsinak sem tűnhetett fel mélyen ülő
szemeinek csillogása, és különös tekintete, ami arra kényszerítette a
rábámulókat, hogy máshol keressenek maguknak néznivalót.
 A központi piactér közelében levő fogadó ponyvatetős előrészében
ültek le, így nyugodtan figyelhették az utcát, a nyüzsgést és a vásári
életet. Ahogy közeledett az este, a kereskedők sorra elvonultak, és a
piactér lassanként kiürült. Az árnyékok megnyúltak, az emberek
hazatértek, átmentek egy- egy fogadóba, vagy valami más
szórakozást kerestek maguknak. Az a fogadó is hamar megtelt, ahol
ők ültek. A zajongó vendégek csak arra vágytak, hogy leöblíthessék
a piactér porát, és a nap melegét.
– Milyen érzés újra otthon lenni? – kérdezte Ryana.
– Különös – felelte Korahna. Eltolta maga elől a tányérját, és
körülnézett. – Amikor elmentem, nem gondoltam volna, hogy újra
látom majd ezt a várost. Most, a puszta és a hegyek után egy kicsit
furcsa, hogy ennyi embert látok egy helyen. Olyan... nyomasztó.
Ryana elmosolyodott.
– Tudom, mit érzel – mondta. – A sivatag magányában és
szépségében van valami, ami belopózik a lélekbe. Ott az ember
valahogy sokkal szabadabban érzi magát, mint egy városban, egy
faluban, vagy akár... akár egy villichi kolostorban. Amikor aztán
újra emberek között találod magad, úgy érzed, mintha bezártak
volna.
– Igen – bólintott Korahna. – Pontosan ezt érzem.
– Az embereknek nem lenne szabad városokban lakniuk – mondta
Ryana. – A városok mesterséges dolgok, amiket először a szükség
hozott létre, hiszen az embereknek együtt nagyobb esélyük volt az
életbenmaradásra. Ám ez az idők során megváltozott, és a
városokból a kereskedelem, és az ipar központja lett. Ahogy nő a
népesség, a hely egyre szűkebbé válik, és a lélek összezsugorodik.
Az emberek egyre zárkózottabbak lesznek. Magukkal ragadja őket a
túlzsúfoltságból fakadó gyors ritmus. Mindig mindenki siet, mindig
mindenki mindenkinek az útjában van. Az emberek feszültebbek,
egyre kevésbé bíznak meg egymásban, és mindenre erőszakkal
reagálnak. A városok egészségtelenek. Az ilyen helyeken az
emberek képtelenek szabadon lélegezni. Kislány koromban arról
álmodoztam, hogy egyszer elmegyek egy nagyvárosba. Akkor még
kalandnak tűnt. Most viszont már el sem tudom képzelni, miért
akarnak az emberek úgy élni, mint a hangyok a bolyaikban. Talán a
Pusztítók éppen ezért élnek városokban. Már elfelejtették, hogy mi
az, amit elpusztítanak. Nem is szerethetnek egy olyan világot, amit
csak nagyritkán látnak.
– De nekem mégis ez az otthonom – mondta Korahna. – Itt
születtem, itt nőttem fel, és itt éltem a kivételezettek életét,
miközben mások szenvedtek. A városok csak akkor fognak
megváltozni, Ryana, ha valaki megváltoztatja őket.
 – Lehet egy város más, mint ami? – kérdezte Ryana.
– Talán nem – felelte a hercegnő. – De több lehet, mint ami. Ezért
érdemes erőfeszítéseket tenni.
Ryana felsóhajtott.
– Jó lenne hinni ebben!
– Sötétedik – mondta Sorak –, és az éjszaka a legjobb arra, hogy
kapcsolatba lépjünk a Szövetséggel. Jobban fogom érezni magam,
ha már a védelmükbe vesznek, és biztonságban leszel.
– Ennyire meg akarsz szabadulni tőlem? – kérdezte Korahna.
– Nem – mondta Sorak. – Csak szeretném elvégezni a feladatot,
amiért idejöttem, és egyelőre még azt sem tudom, mit kell tennem.
– Gondolod, hogy a Szövetség tagjai tudják?
– Ha a Szövetség tagjai kapcsolatban állnak a Bölccsel, akkor ő
majd rajtuk keresztül tudatni fogja velünk – felelte Sorak.
– És ha nem?
– Akkor nem tudom, mit csinálunk – mondta Sorak. – A
varázstekercs ide, Nibenayba irányított minket. Itt vagyunk. Mi
elvégeztük a dolgunkat, most a Bölcsön a sor.
– Nos, akkor elviszlek titeket valahova, hogy találkozzatok a
Szövetség tagjaival. – Korahna hátratolta a székét, és felállt. –
Hazahoztatok, és ezért hálával tartozom nektek. Nyafka
hercegnőként menten el innen, és olyan nőként tértem vissza, aki
ráérzett a saját képességeire. Ezért is hálás vagyok, és... – Sorakról
Ryanára nézett. – Nem tudom, Kether hogy csinálta, amit tett, de
örökké hálás leszek neki azért a kapocsért, amivel egymáshoz kötött
minket. Attól tartok, Ryana, ebben az üzletben te jártál rosszabbul,
hiszen én semmi különlegeset nem adhattam neked. Amit viszont én
kaptam tőled... – Elcsuklott a hangja. Megrázta a fejét. – Csak
annyit mondhatok: „köszönöm”, de ez nem elég.
– Elég – mosolygott Ryana. – De ne légy ilyen igazságtalan
magadhoz. Az sem értéktelen, amit én kaptam tőled. Azt hiszem,
most már sokkal többet tudok a nemesség életéről, mint valaha, és
azt is megtanultam, milyen érzés, ha az ember megtalálja élete
célját. Nekem születésem óta megvolt a célom, de neked keresned
kellett a tiédet. Nyugodtan kijelenthetem, megtaláltad. Volt bátorság
hozzá, hogy még akkor is hited szerint cselekedj, amikor ez azt
jelentette, hogy mindentől meg kell válnod, amit addig ismertél. Ez
pedig nem kis bátorságra vall.
– Hát... – Korahnán látszót, hogy elérzékenyült. – Egy villichi
papnő szájából ez nagy dicséret.
– Igen, valóban villichi vagyok, mert annak születtem – mondta
Ryana. – De hogy papnő lennék? Ezt a címet többé nem viselhetem
igaz szívvel. Megszegtem az eskümet.
 – Tudom – mondta Korahna. – És azt is tudom, hogy ez nagy
fájdalmat okoz neked. De most elismétlem, amit te mondtál. Nagy
bátorságra vall, hogy hited szerint cselekedtél, amikor ez azt
jelentette, hogy mindent elvesztesz, amit addig ismertél.
– Ha befejeznétek végre egymás dicsőítését, talán kereshetnénk
valami szórakozást ebben a városban – szólt közbe Sorak, bár a
saját hangján beszélt, a hangszíne mégis teljesen más volt, és a
viselkedése is drámai átalakuláson ment keresztül. Felállt, csípőre
tette a kezeit, oldalra döntötte a fejét, és türelmetlenül a két nőre
nézett.
– Kivara – mondta Ryana.
Korahna a hirtelen változástól döbbenten az elfszerzetre bámult.
Amióta Kether Ryanához kötötte, természetesen ő is tudta, kicsoda
Kivara, de mégis meglepte, hogy láthatja.
– Ez az idő nem alkalmas ilyesmire, Kivara – mondta Ryana.
– Már unom, hogy mindig a megfelelő időre kell várnom! – felelte
az elfszerzet, és dacosan felszegte a fejét. – Tyr óta nem jöttem elő.
Útközben semmi érdekes sem történt, de most, hogy végre beértünk
a városba, azt hiszem, nekem is jár egy kis szórakozás.
– Nem szórakozni jöttünk ide, Kivara – mondta Ryana. – El kell
kísérnünk Korahnát a Titkos Szövetséghez, utána meg kell tudnunk,
hogy mi dolgunk van itt.
– Na és? Én nem tartalak vissza benneteket – mondta Kivara. – De
ez miért jelenti azt, hogy közben nem érezhetjük jól magunkat?
– Őrzők vagyunk, Kivara, és éppen az egyik Pusztító városában
vagyunk – mondta Ryana nyugodtan, de már meglátszottak rajta a
türelmetlenség jelei. – Visszahoztuk a száműzött hercegnőt.
Veszélyben vagyunk.
– Helyes – mondta Kivara. – Végre egy kis izgalom ez után az
unalmas út után.
– Oltalmazó... – mondta Ryana.
– Nem! – kiáltotta Kivara, és dühösen toppantott. Néhány ember a
furcsán viselkedő elfszerzetre bámult. – Hetek óta nem voltam elől!
Nem megyek vissza!
– Kivara – mondta az Oltalmazó Korahna és Ryana számár
hallhatatlan szavakkal. – Rossz vagy. Nem ebben egyeztünk meg.
– Abba belementem, hogy együttműködöm veletek, de abba már
nem, hogy egész végig alul legyek! Nekem is éppen annyi jogom
van előtérbe kerülni, mint neked!
– Kivara, sem a hely, sem az idő nem alkalmas erre a vitára. Később majd megbeszéljük...
– Nem! Ez nem fair! Én sohasem érezhetem jól magam?
– Kivara...
– Azt mondtam: nem!
Korahna döbbenten, tágra nyílt szemekkel figyelte az előtte zajló
vitát. Sorak – vagyis inkább Kivara – arca eltorzult, ahogy
megpróbált ellenállni az Oltalmazó akaratának.
Nem... nem... nem! A fogadó vendégei már mind az elfszerzetet
nézték. Sorak teste remegett; a fejét rázta, a szája rángatózott,
ökölbe szorított kezeivel a combját püfölte. Azután a test hirtelen
mozdulatlanná dermedt és ellazult, egy pillanattal később
felegyenesedett, és újra Soraké lett. A fogadó vendégei suttogni
kezdtek egymás közt.
– Jobb, ha rögtön elmegyünk innen – mondta Sorak, és kisietett a
fogadóból. Az emberek utánabámultak.
Kiléptek az utcára. Beesteledett. A két nő megpróbált lépést tartani
Sorakkal, aki nagy sietve maga mögött hagyta a fogadót. Az épület
sarkánál megállt, és fáradtan a falnak támasztotta a hátát.
– Sorak... – lépett hozzá Ryana aggódóan. – Jól vagy? Az
elfszerzet bólintott.
– Bocsássatok meg – mondta.
– Nem a te hibád – mondta Ryana.
Korahna Ryana mellé állt, és az alsó ajkába harapva Sorakra nézett.
Azt sem tudta, mit gondoljon. Sorak felsóhajtott.
– Kivara már rég nem csinált ilyesmit. Az Oltalmazónak még nem
volt gondja vele. Azt hiszem, egyre erősebb.
– Semmit sem lehet tenni vele? – kérdezte Korahna. Sorak
megrázta a fejét.
– Kivara is része annak, ami mi vagyunk – mondta. –
Gyerekkoromban a villichi kolostor főpapnőjének segítségével el
tudtam érni, hogy a törzsem tagjai megegyezzenek, és elfogadják,
hogy egymásért és a saját érdekükben együttműködnek. Mindig az
Oltalmazó volt a legbölcsebb közöttünk, és mindig sikerült
megőriznie az egyensúlyt. Ilyesmi már hosszú, nagyon hosszú ideje
nem történt.
– Ura tudsz maradni a helyzetnek? – kérdezte Ryana feszülten.
– Azt hiszem – felelte Sorak. – Csak fáradt vagyok. Hosszú, és
kemény út van mögöttünk, és a kimerültségem miatt Kivara előtérbe
tudott csúszni. Mostantól majd jobban vigyázok. – Mély lélegzetet
vett, és sóhajtva kifújta a levegőt. – Jól van, hercegnő – mondta. –
Vezess minket!
Korahna átvezette őket Nibenay sötét, kanyargós utcáin.
Eltávolodtak a piactól, és elindultak a város központja felé. Ahogy
közeledtek a belső városrészen fekvő palotához, az épületek egyre
nagyobbak, és egyre díszesebbek lettek. A házak bejáratában
majdnem mindenütt hatalmas, vésetekkel díszített kőoszlopok
álltak. A szolgák már kitették a kapuk előtti karokba a fáklyákat, így
az utcák nem voltak teljesen sötétek. A néhány járókelő, akivel
találkoztak, gyors léptekkel átment az utca túlsó oldalára.
– Jól nézhetünk ki – jegyezte meg Ryana, amikor észrevette, hogy
az emberek kitérnek előlük.
– A városnak ebben a részében az emberek félnek az idegenektől –
magyarázta Korahna. – A módosabbak zöme a palota közelében
lakik, csak a nagyhatalmú nemesek házai állnak közvetlenül a
városfal mellett. Időnként előfordul, hogy betéved a városba egykét
rabló, vagy útonálló. Óvakodnunk kell a félóriás őröktől. Biztos
megpróbálnának feltartóztatni minket.
– Mi van, ha megteszik? – kérdezte Ryana.
– Gondoljunk inkább arra, hogy nem teszik meg – felelte Korahna.
– Gyertek, siessetek! Erre.
Átfutott az utca másik oldalára, majd végigsietett egy sikátoron.
Egyik sikátorból a másikba értek, és hamarosan eljutottak a
palotatömbhöz, amelynek közepén jóval a többi épület fölé
magasodva ott terpeszkedett a királyi palota. Az egész gondosan
faragott kőtömbökből épült, és a közepén egy gigantikus fej
magaslott. Sorak és Ryana ámuldozva megállt. A palota
oldalszárnyai olyanok voltak, akár egy ember vállai, a középső tömb
pedig akár egy nyak. A koponya mélyenülő szemeiben vörös lángok
lobogtak. A hatalmas homlok ráncos volt, az előreálló áll büszkén
felszegett. A fej tar volt, az óriási arc kifejezése pedig egyszerre
volt közömbös és fenyegető.
– Mindenre ami szent... Ki ez? – suttogta Ryana.
– Az apám – mondta Korahna.
– Ez az Árnykirály? – kérdezte Sorak. Korahna bólintott.
– Évtizedekbe tellett, míg a város legjobb kőfaragói és kőművesei
kifaragták az arcmását ezekből a tömbökből. A legtöbbjüknek az
egész élete ráment erre a munkára. Minden nap dolgoztak, hajnaltól
szürkületig, és amikor beesteledett, egy másik kőművescsapat látott
munkához, hogy fáklyafénynél folytassák az építkezést. Azt
beszélik, sokan meghaltak közben. Néhányan az állványokról
zuhantak le, másokkal a kimerültség végzett. Amíg a kőművesek
kívül dolgoztak, belül egy másik csapat márványból, alabástromból,
obszidiánból, cinnabaritból és értékes kövekből megépítette a belső
termeket. Amikor befejezték a munkát, valamennyiüket kivégezték.
– Miért? – kérdezte Ryana.
– Hogy senki ne árulhassa el, mi van apám magánlakosztályában –
felelte Korahna. – Amikor a palota elkészült, Nibenay beköltözött.
Azóta senki sem látta.
– Senki? – kérdezte Sorak.
 – Csak az idősebb lovagok, akik gondoskodnak róla – mondta
Korahna. Felmutatott az arc felső részére. – Minden éjszaka,
egészen hajnalig tüzek égnek a szemekben, mintha Nibenay
szüntelenül figyelné a nevét viselő várost. A szóbeszéd szerint
minden bűnt észrevesz, és kiküldi a lovagokat meg a félóriásokat,
hogy szerezzenek érvényt a törvényének.
– És te egész életedben úgy éltél, hogy ez nézett le rád? – kérdezte
Ryana.
Korahna elmosolyodott.
– Kiskoromban azt hittem, hogy ez a kőfej az apám. Kiálltam a
palotaudvarra, és beszéltem hozzá. De persze ő sohasem felelt.
Gyertek, tovább kell mennünk. Nemsokára ideér az őrjárat.
Sietve tovább mentek a palotán túl, a város másik végében fekvő
elfnegyed felé.
– Sok elf él Nibenayban? – kérdezte Sorak meglepetten.
– Főleg félelfek – mondta Korahna. – De vannak köztük valódi
elfek is, akik feladták a nomád életet. Úgy hírlik, manapság egyre
több elf költözik be a városokba. A pusztákon nehéz az élet, és a
várostól délre elterülő Elefántcsont Nagyalföld legalább olyan
lakhatatlan, mint a kősivatag. A környéken élő elfek legtöbbje
valamikor a Félhold Erdőben lakott, meg a városlakók által Nibenay
Hegynek nevezett Határhegy felső részein, de a fakitermelők meg a
gulgi vadászok elűzték őket onnan. A favágók kivágták az agafari
fákat, a vadászok pedig felprédálták a még megmaradt vadakat, így
az elfek számára szinte semmi sem maradt. Néhány törzsük még ma
is ott él, de a legtöbbjük rabló lett. Évről-évre kevesebben vannak.
Senki sem tudja pontosan, hány elf él a negyedben, de nagyon
valószínű, hogy egyre több.
– És mit csinálnak itt, a városban? – kérdezte Sorak.
– Minden munkát elvállalnak felelte Korahna. – Főként olyanokat,
amikre az emberek már nem vállalkoznak. Némelyikükből tolvaj
lett, bár ez veszélyes, mert kegyetlen büntetés vár rájuk, ha
rajtakapják őket. A legtöbb elf asszony önmagát árulja. Nincs
valami jó életük, de a városon kívül még nehezebb dolguk lenne.
– Pedig valaha milyen büszke volt ez a nép! – mondta Sorak. –
Most pedig idáig süllyedtek...
A városnak ezen a részén egyre sötétebbek lettek az utcák. A
rogyadozó épületek előtt csak itt-ott égett egy-egy fáklya. A
roskatag házak némelyikét szemmel láthatóan régi, javításra
szoruló, de még így is lenyűgöző faragványok díszítették. Az
épületek nagy része nem sokban különbözött a tyri nyomornegyedek
viskóitól. Itt már több ember járt az utcákon. Ahogy Tyrben, a
hatóságok Nibenayban sem vezényeltek ki őrjáratokat a város
legszegényebb negyedeibe; nem sokat törődtek vele, hogy mi
történik az itt lakókkal.
Egy fogadó közelébe értek. Az épület bejáratának két oldalán egy-
egy fáklya lobogott. A házfalakhoz támaszkodó elf szajhák sorra
megszólították Sorakot, heccelődtek vele, és provokatív pózokat
vettek fel előtte. Némelyikük végtelenül tolakodó volt, és már
messziről látni lehetett rajtuk, hogy mit árulnak. Sorak és Ryana
szomorúan látta, hogy egyikükmásikuk még egészen fiatal –
gyereklányok voltak csupán, akik nem is reménykedhettek abban,
hogy egyszer más lesz a sorsuk.
– Erre – mondta Korahna. – Ide be.
Beléptek a fogadóba. A külső falon egy megfakult felirat hirdette,
hogy az Elf kardhoz címzett tavernába érkeztek. Soraknak erről
eszébe jutott a saját kardja, és leellenőrizte, hogy a köpenye eléggé
elrejti-e.
A fogadó egy tágas, barlangszerű helyiség volt kőboltívekkel és
fapadlóval. A vendégek durva ácsolatú fapadokon ültek a hosszú
faasztalok mellett. A legtöbbjük iszogatott, néhányan kockáztak. Az
egyik fal mellett egy alacsony pódiumon egy vak elf zenész
pengette hárfáját. Két társa flótán és dobon kísérte a játékát. Egy
ketrecben egy kölyök-pterrax csámcsogott a vendégek által
odavetett falatokon. Az asztalok között mezítlábas
felszolgálólányok járkáltak; tálcáikkal időnként visszamentek a
söntéspulthoz, hogy megtöltsék agyagkorsóikat és teli
üvegpalackokkal meg kerámiakelyhekkel térjenek vissza a
vendégeikhez.
A vendégek legtöbbje félelf és elf volt, de Sorakék felfedeztek
egy-két emberi arcot is. Törpét egyet sem lehetett látni – érthető,
hisz' az elfek és a törpék nem igazán kedvelték egymást. Ugyanez
volt a helyzet a félszerzetekkel is. A félszerzetek vadak voltak, és
sohasem tették be a lábukat a városokba, bár Sorak azt sem
felejtette el, hogy valamikor az elfekről is el lehetett volna mondani
ugyanezt.
Ahogy beléptek, néhány szempár feléjük fordult, de a legtöbben
tudomást sem vettek róluk, és senki sem nézett egyenesen a
szemükbe. Ha az ember elkapja valakinek a tekintetét, előfordulhat,
hogy a másik ezt kihívásnak véli. Korahna a söntéspult felé fordult,
majd intett a társainak, hogy kövessék. Céltudatos léptekkel ment
végig a termen.
Ahogy végigmentek az asztalok között, hirtelen megreccsent az
egyik lóca. Egy alak tántorodott Sorak felé.
– Te hazug ganéj! Ezért kivágom a nyelved!
 A fickóval szemközt ülő elf vicsorogva felpattant, és átugrott az
asztal fölött. A két alak Soraknak vágódott, akinek még nem volt
ideje eltaszítani magától az első elfet. Sorak a két üvöltöző elffel
együtt a padlóra került.
Sorak hirtelen megérezte az erszényét megemelintő gyakorlott ujjak
érintését, és rögtön megértette, mire megy ki a játék. Ahogy
néhányan szétválasztották a két verekedő elfet, Sorak is talpra
szökkent.
– Jól van. Ti ketten! Kifelé! – ordította egy tagbaszakadt ember, a
fogadós, és két kezében egy-egy hatalmas agafari bunkóval elindult
az asztalok felé. – Odakint intézzétek el!
– Egy pillanat – szólt közbe Sorak, miközben a két elf az ajtó felé
fordult.
– Mit avatkozol bele? – kérdezte a kocsmáros, ütésre készen tartott
bunkókkal.
Sorak az egyik elfre mutatott.
– Elvett tőlem valamit.
– Mit? – kérdezte a kocsmáros.
– Az erszényemet – mondta Sorak.
– Hazudik! – tiltakozott az elf. – Hozzá se nyúltam a koszos
erszényéhez... Ha egyáltalán volt neki.
– Csak azért ugrottatok össze, hogy meglophass – mondta Sorak.
– Jobban teszed, barátom, ha nem gyanúsítgatsz – felelte az elf
fenyegető hangon. A társa, akivel néhány pillanattal korábban
egymást püfölték, ugrásra készen állt a háta mögött. – Ez az erszény
az enyém. – Előhúzta az erszényét, és megrázta. Csak néhány
kerámiaérme csörgött benne. – Ezt a barátom is tanúsíthatja, meg a
felszolgáló lányka is, hiszen ebből fizettem. Nézd csak, még a
nevem is bele van írva!
– Én nem erről az erszényről beszélek – mondta Sorak hanem
arról, ami a köpenyed zsebében van.
– Elment az eszed!
– Igazán? – kérdezte Sorak. – Akkor ez mi?
Sorak erszénye kiröppent a zsebtolvaj köpenye alól, és lebegve
megállt a levegőben, éppen az elf arca előtt. Az elf egy pillanatig
rámeredt, majd dühödten félresöpörte, felrikoltott, és előrántotta a
kardját. Ahogy előreszökkent, és széles ívben meglendítette a
pengéjét, Sorak könnyedén előhúzta Galdrát, és kivédte a csapást.
Az ütéstől az elf obszidiánpengéje ezer apró szilánkra hasadt.
Ahogy Sorak a torkához tartotta Galdra hegyét, tolvaj döbbenten
lihegett.
– Az erszényemet – mondta Sorak.
 A tolvaj segítségkérően körülnézett, de hiába. A társa nem
mozdulhatott: Ryana egy tőrt tartott a nyakához. A fogadóra mély
csend borult. Minden szem feléjük fordult, és egyetlen pisszenés
sem hallatszott. A tolvaj rémülten a torkához feszülő kardra nézett.
Ahogy felfedezte a penge szokatlan formáját, ahogy felismerte az
elfek kovácsolta acélt, és megpillantotta a ráírt elf rúnákat, a szemei
tágranyíltak, és úgy nézett Sorakra, mintha szellem állna előtte.
– Galdra! – suttogta. Térdre rogyott, és lehajtotta a fejét. –
Bocsáss meg! Nem tudhattam!
Izgatott mormolás hullámzott végig a termen.
– Állj fel – mondta Sorak.
Az elf sietve engedelmeskedett.
– Most add vissza az erszényemet.
– Azonnal! – mondta az elf. Gyorsan megkereste és felemelte az
erszényt, majd Sorak elé tartotta. Én csak egy kis tolvaj vagyok,
nagyuram. Tégy velem amit akarsz, de engedd meg, hogy alázatosan
a bocsánatodért esedezzem.
– Hallgass – mondta Sorak. – Túl sokat beszélsz.
– Igen, nagyuram. Hallgatok. Bocsáss meg.
– Tűnj előlem! – mondta Sorak.
– Köszönöm, nagyuram, köszönöm! – Az elf mélyen meghajolt, és
elhátrált. A társa hajlongva követte, de közben rettegve Sorakot és
Ryanát Figyelte. Ahogy kiléptek az ajtón néhányan követték őket.
– A sárkány fogára! – mondta a fogadós. – Mi volt ez? Nemes
lennél?
– Nem – mondta Sorak. – Biztos összetévesztett valakivel.
– Nem vagy nemes, a kardod mégis értékes mestermunka. Elfnek
látszol, de nem vagy az. A szemed és a hajad akár egy félszerzeté...
Ki vagy te?
– A barátom – mondta Korahna, és a fogadós elé lépett.
– És te ki lennél? – kérdezte a fogadós. Korahna a férfi elé állt.
– Nézz meg jobban, Galavan! – suttogta. – Nem ismersz meg?
A fogadós összeráncolta a homlokát, egy pillanatig a lányra
meredt. A szemei hirtelen elkerekedtek, és az álla is leesett a
csodálkozástól.
– A sárkány fogára! – suttogta. – Azt hittük, meghaltál!
– Erről majd később – mondta a hercegnő. – Tudod, miért jöttem.
Ők ketten a barátaim. Az életemmel kezeskedem értük.
– A szavad is elég – felelte Galavan. – Erre gyertek, a hátsó
szobába.
A pult mögé ment, és átlépett egy elfüggönyzött boltív alatt. –
Figyelj a boltra – mondta az egyik segédjének, és tovább ment.
 A helyiség raktárnak látszott. Egy kis asztal állt benne egy
székkel, és egyetlen lámpás világított. A falak mellett fapolcok
álltak, rajtuk üres kupák, edények, palackok, és hasonlók. Galavan
az egyik polc elé lépett, benyúlt mögé, elkattintott egy rejtett
kapcsolót, majd az egész polcos szekrényt elfordította. A szekrény
mögött folyosó sötétlett.
– Erre – mondta. Felemelte az asztalon álló lámpást, és intett
Sorakéknak, lépjenek be. A lámpást Korahna kezébe nyomta, és
amikor a két nő és az elfszerzet a rejtekfolyosón állt, bezárta utánuk
a titkos ajtót.
– Hová visz ez a folyosó? – kérdezte Ryana a hercegnőtől.
– Majd meglátjátok – felelte Korahna, és elindult az utca alá
vezető kőlépcsősoron.
Jó darabig haladtak a sötét folyosón, de végül megérezték, hogy
kitágult körülöttük a tér. Az alagút falai eltűntek. Egy nyitott helyen
álltak, de még mindig a föld alatt voltak.
– Mi ez a hely? – kérdezte Ryana, aki csak a lámpás fényét látta.
– Romok – felelte Sorak. – Földalatti romok. Valami udvaron
állunk.
– Nibenay egy ősi, több mint ezer éves város romjaira épült –
mondta Korahna. – Sem a lovagok, sem az apám nem tudja, hogy a
városban több helyen is le lehet jutni az ősi romokhoz. Az Elfkard is
egyike ezeknek a helyeknek. Galavan a Titkos Szövetség titkos
szövetségese.
– És most? Mi lesz? – kérdezte Ryana.
Mintha a kérdésére akarnák megadni a választ, hirtelen fáklyák
lobbantak a sötétben. A fény jól megvilágította a jókora körben
körülöttük álló csuklyás alakokat.
– Légy üdvözölve itthon, Koranha – mondta az egyik alak. – Már
vártunk.

TIZEDIK FEJEZET

Az egyik csuklyás alak feléjük lépett a fáklyájával. Ahogy

közeledett, Ryana már azt is látta, fehér köntöst visel, és az arcát a
csuklyán kívül egy fehér fátyollal is eltakarta.
– Ők a barátaim – mondta Korahna. – Segítettek nekem megszökni
a fogságból, és áthoztak a Sziklás Pusztán.
– Ti átkeltetek a pusztán? – kérdezte a csuklyás férfi csodálkozva.
 – Ha ők nem lennének, már nem élnék – mondta Korahna. – Nekik
köszönhetem az életemet.
A csuklyás alak Ryanára pillantott, majd Sorakra nézett.
– Te vagy az, akit Soraknak, vagy Nomádnak neveznek?
– Ismersz engem? – kérdezte Sorak.
– Jelezték nekünk az érkezésedet.
– Ki? – kérdezte Sorak. – A Bölcs?
Az Oltalmazó megpróbálta kifürkészni a csuklyás gondolatait, ám
az megrázta a fejét.
– Ne próbáld alkalmazni rajtam az Út módszereit, Nomád. Nem fog
sikerülni. Pajzs vesz körül.
– Erős a mágiád – mondta Sorak.
– Igen, de nem eléggé – felelte a fátylas varázsló. – Az Árnykirály
sokkal erősebb. Hálásak vagyunk neked... és neked is, papnő, hogy
visszahoztátok Korahnát. Nagyon sokat segíthet nekünk a
küzdelmünkben. De nektek meg volt a saját okotok, hogy
megmentsétek.
– Igen – mondta Sorak. – Abban reménykedtünk, hogy segít majd
felvenni veletek a kapcsolatot. Minket Nibenayba küldtek...
– Tudom – mondta a varázsló. – Vártunk benneteket, de azt nem
tudtuk, hogyan és honnan fogsz megérkezni. Arra gondoltunk, talán
egy karavánnal jössz majd, vagy a kevésbé használatos északi
ösvényen... De a Sziklás Pusztán át! Ez olyan tett, amiről még
sokáig fogunk beszélni. Már alig várom, hogy megismerhessem
utatok részleteit. Majd Korahna mindent elmesél. Attól tartok,
nektek most más dolgotok lesz.
– Mire gondolsz? – kérdezte Ryana.
– A lovagok rájöttek, hogy az Elfkard a Szövetséghez vezető egyik
ösvény. Kémeket küldtek a fogadóba, hogy figyeljék, ki érkezik, és
ki távozik onnan. Ez csak Korahna eltűnése után jutott a
tudomásunkra, így ő nem tudhatott róla. Jelentést kaptunk, hogy a
kis... nézeteltérésetek után több ismert kém egyenesen a lovagokhoz
rohant. Nem ismerték fel Korahnát, de miközben azzal a tolvajjal
bajlódtál, te leleplezted magad. Hamarosan az Árnykirály is tudni
fog a megérkezésedről. Akkor pedig nagy veszélybe kerülsz.
– De honnan tudhat az Árnykirály arról, hogy a Bölcset keresem? –
kérdezte Sorak.
– Ne becsüld alá Nibenay hatalmát – felelte a varázsló. – Különben
nálad van Galdra, az ősi elf királyok varázskardja. Már egyedül
emiatt is ellenségnek tekinthet. Egyetlen Pusztító sem látná
szívesen, hogy az elfek egy uralkodó alatt egyesülnek – talán csak
akkor, ha ez az uralkodó ő maga.
 – De én nem vagyok elf király – tiltakozott Sorak. – Ezt a kardot
Varanna úrnőtől kaptam, és ő nem mondta, hogy valami örökség is
együtt jár vele. Különben nem nagyon hiszem el a kardokról
keringő csodálatos történeteket.
– Ennek ellenére ezek a történetek hatással lehetnek az életedre.
Ha egy mesét elég gyakran ismételgetnek, akkor legendává válik, és
a népek hisznek a legendákban. Akár igaz a prófécia, akár nem,
lesznek olyanok, akik valóra akarják váltani. Vagy megpróbálnak
belekényszeríteni téged ebbe a szerepbe, vagy éppen ellenkezőleg:
maguknak akarják megszerezni a kardodat. Természetesen ha azt
akarod, lemondhatsz a fegyveredről, de akkor vállalnod kell annak
kockázatát, hogy esetleg rossz kezekbe kerül. Nibenay például nagy
hasznát venné. Ha viszont ezzel az eszközzel valóban egyesíteni
lehet az elfeket, én jobban szeretném a te kezedben látni. Bárhogy is
van, amíg a városban maradsz, veszélyben vagy. Lehetséges, hogy
az Árnykirály csahosai megtalálják a raktárban a rejtett lejárót. Ha
ez sikerül nekik, rájuk tudjuk omlasztani az alagutat. Van még
néhány út, amin keresztül le lehet jutni ezekhez a romokhoz. Olyan
is akad közöttük, amit Nibenay emberei még nem fedezhettek fel.
Az az alagút, amin idejöttetek, egy helyen elágazik. Ha a másik
járatok mentek tovább, az Elfkard mögötti sikátorba fogtok jutni. Az
lenne a legjobb, ha nem látnának meg titeket, ahogy kiléptek a
fogadóból, mert ha mégis, követnének benneteket.
A csuklyás varázsló a köpenye alá nyúlt, előhúzott egy zöld
szalaggal átkötött kis tekercset, és átadta Soraknak.
Ez majd elmondja nektek, amit tudnotok kell szólt. – Ne
kérdezzetek, mert úgysem tudok válaszolni nektek.
A varázsló megfordult, és elindult.
– Várj! mondta Sorak. – Hogy léphetünk veletek újra kapcsolatba?
– Az lenne a legjobb, ha ezt nem tennétek meg – mondta a
varázsló. – Minél tovább maradtok itt, annál nagyobb kockázatot
vállal az, aki segít nektek. Nektek feladatotok van, és nekünk is
meg kell vívnunk a saját harcunkat. A céljaink azonosak, de más
úton kell haladnunk. Sok szerencsét, Nomád. Találd meg, amit
keresel. Gyere, Korahna!
A hercegnő Sorakra és Ryanára nézett.
– Szavakkal ki sem tudom fejezni, amit érzek – mondta. – Mindig
az adósotok maradok.
– Nem tartozol nekünk semmivel – mondta Sorak.
– De igen, nagyon is sokkal! – felelte Korahna. – Egy nap talán
majd illően meg tudok fizetni nektek. – Megölelte Sorakot, majd
Ryanát is. – Ég áldjon, nővérem – mondta. – Gondolatban mindig
velem leszel.
 – Te pedig velem – mondta Ryana. – Biztos lábbal járj az
Ösvényen!
– Te is. Ég áldjon!
Korahna átadta Ryanának a lámpást, és a csuklyások után ment. A
fáklyák fénypontjai fokozatosan összezsugorodtak a sötétben, majd
egy helyen szétváltak, és más utakon elindulva lassanként eltűntek.
Sorak a kezében tartott tekercsre nézett.
– Egy újabb nyom – mondta. – Nézzük, mi van benne. – Kibogozta
a zöld szalagot, és kigöngyölte a tekercset. – Csak ennyi áll rajta:
„Égesd el egy biztonságos és elhagyatott helyen.”
– Nos, ez a hely elég biztonságosnak és elhagyatottnak látszik –
mondta Ryana, és felemelte a lámpást. Sorak a lángba dugta a
tekercs szélét.
Ahogy a lángnyelvek végignyalták a tekercset, fényük kékeszöldre
változott. Sorak a földre dobta az égő tekercset, és mindketten
hátrébbhúzódtak.
Az égő tekercs szélei felpöndörödtek és elfeketedtek; táncoló
szikrák röppentek a levegőbe. Ahogy a tekercs egyre nagyobb
felülete kapott lángra, megszaporodtak a szikrák, és fénylőn, vad
arabeszkeket alkotva, őrült szentjánosbogarakként örvénylettek
körbe-körbe, egyre gyorsabban, míg végül egy szikrázó, forgó,
kékeszöld fényoszloppá egyesültek. A fényben megjelent egy
elmosódott körvonalú alak. Az arcvonásai kivehetetlenek voltak,
csak annyi látszott, hogy csuhát visel. Az alak élesen kiviláglott a
fényoszlopból, és olyan szikrázó fényt sugárzott magából, amely
megvilágította az egész földalatti udvart.
Az alak megszólalt.
– Ügyesek voltatok, gyermekeim. Biztonságba helyeztétek a Tudás
Pecsétjeit, Korahna hercegnő megmentésével megakadályoztatok
egy igazságtalanságot, és a Sziklás Pusztán való átkeléssel
bebizonyítottátok elszántságotokat. De még nagyobb feladatok, még
hatalmasabb veszélyek várnak rátok. Most el kell hagynotok az
Árnykirály városát, mégpedig gyorsan, mert nagy az ő hatalma, és
még nem érkezett el az idő, hogy szembeszálljatok vele. Keljetek át
az Elefántcsont Nagyalföldön, a Mekillot Hegyen, és menjetek el
Sófölde falujába. Ott keressétek meg a Csendes néven ismert
druidát, aki majd elvezet benneteket Bodach ősi városába. Ott,
Bodachban találjátok meg utatok következő célját. Az életetek árán
is védjétek meg a Tudás Pecsétjeit, mert azzal együtt, amit
Bodachban fogtok találni, ezek alkotják a kulcsot, ami kinyitja
végső célotok zárát.
– De mit kell megkeresnünk Bodachban? – kérdezte Sorak.
 Nem kapott választ. A remegő alak elhalványult, az örvénylő
szikrák szétváltak, és sötétség borult a földalatti romokra.
– Gith vérére! – átkozódott Sorak dühösen. – Csak játszadozik
velünk! Miért nem beszél nyíltan, és miért nem mondja el, amit
tudnunk kell? Hány próbát kell még kiállnunk?
– Talán azért adagolja így az információkat – mondta Ryana –,
hogy ha kudarcot vallunk, ne tudjuk elárulni az egészet, és a
Pusztítók ne ismerjék meg a titkot.
– Most Bodachban kell megkeresnünk valamit – mondta Sorak
csalódottan. – De még azt sem tudjuk, hogy mit! Azután pedig egy
harmadik valamit is meg kell találnunk. Valami olyasmit, amiről nem
tudjuk, hogy micsoda, és a helyét sem ismerjük.
– Talán az a Csendesnek nevezet druida, aki a vezetőnk lesz,
elmondja majd.
Sorak fáradtan felsóhajtott.
– De ahhoz, hogy megtaláljuk őt, először át kell mennünk az
Elefántcsont Alföldön – mondta. – A pusztában csak sziklák voltak.
Az Elefántcsont Nagyalföld egyetlen sótenger. És még ez sem elég:
utána át kell mennünk Bodachba. A Csendes pedig állítólag hajlandó
bárkit elvezetni arra a gonosz helyre.
– Bodach miért gonosz hely? – kérdezte Ryana. Sorak felhorkant.
– Hogy miért? – A zsákjába nyúlt, és előhúzta a Vándorló Naplóját. –
Ezt hallgasd meg! – mondta. Kinyitotta a könyvet, és olvasni
kezdett.
„Bodach, az alföld egyik iszapmedrébe nyúló félsziget csúcsán fekszik. Minden bizonnyal ez
volt a régiek egyik leghatalmasabb városa. A romjai a félsziget sok-sok négyzetmérföldnyi
területét betakarják. Ha az iszapmeder szélére állsz, jól láthatod a sok mérföldnyi távolságban az
iszap fölé emelkedő tornyait.
Sajnos Bodach és környéke nem valami kellemes hely. Ahogy a karmazsinszín nap lenyugszik,
sokezer élőhalott és csontváz kúszik elő a cellákból a csatornákból és a titkos kazamatákból hogy
végigportyázzák a várost és a környező vidéket. Ha sötétedés után a városban maradsz, készülj
fel rá, hogy egész éjszaka ádáz harcot kell vívnod.
Beszéltem olyanokkal akik azt állítják, hogy az élőholtakat egy hatalmas Pusztító irányítja, aki
velük akarja távoltartani a várostól a kincsvadászokat. Mások szerint az élőholtak a város eredeti
lakói, akik nem pihenhetnek, mert Bodach szívében valami iszonyatos titok rejlik, és ők meg
akarják akadályozni, hogy ezt bárki felfedezze. Bárhogy is van, ha Bodachba mész, készülj fel rá,
hogy meg kell vívnod ezzel a förtelmes hadsereggel.”
– Ó! – mondta Ryana. – Már értem.
– Észrevetted? Sehol sem említi, hogy ő maga is járt ott – mondta
Sorak. – Még a Bölcs se merészkedett be Bodachba, de minket
mégis odaküld.
– Amikor Vándor volt, még nem ő volt a Bölcs – emlékeztette
Ryana. – Most pedig, hogy ő lett a Bölcs, már nem mehet oda. A
pirín előre megmondta, nem lesz könnyű utad. Azért keresed a
Bölcset, hogy szívességet kérj tőle, és megtaláld életed célját. Nos,
minden annyit ér, amennyibe a megszerzése kerül.
Bárhogy is van, mielőtt Bodachra, meg az élőhalott seregekre
gondolnánk, először ki kell jutnunk ebből a városból, és el kell
mennünk Sófölde falujába. Az milyen hely?
– A Vándorló szerint az egykori rabszolgák faluja. A lakói rablók
és vándormutatványosok. Egy mul, egy néhai gladiátor a vezetőjük.
Azok az útonállók is arrafelé táboroznak, akikkel már találkoztunk.
Bizonyára a faluban szerzik be az utánpótlást, és ott is
szórakoznak... Más szóval: nem számíthatunk rá, hogy barátokra
lelünk.
– Egyet valószínűleg azért találunk, majd. A druidát – mondta
Ryana. – Ne bátortalanodj el, Sorak. Együtt indultunk útnak, és
együtt fogunk a végére érni. Eddig úgy éltél, hogy nem ismerted a
múltad. Nem tudsz még néhány hetet várni, hogy megkapd a
válaszokat a kérdéseidre?
Sorak felsóhajtott.
– De igen. Csak abban reménykedtem, hogy... Nos, mindegy. Én
választottam ezt az utat, és most végig kell mennem rajta.
–Mi választottuk ezt az utat – mondta a lány. Sorak Ryanára nézett,
és elmosolyodott.
– Igen. Mi. Együtt. Bocsáss meg, húgocskám. És köszönöm, hogy
ilyen erős vagy.
– Megbocsátok – mondta Ryana. – És szívesen. Most pedig
hagyjuk magunk mögött ezt az átkozott helyet. A lámpás mindjárt
leég, és semmi kedvem sötétben botorkálni.
Visszamentek az alagútban, és megtalálták az elágazást, amiről a
varázsló beszélt. Továbbmentek, végigsiettek egy rövid folyosón, és
felkapaszkodtak egy lépcsősoron.
A lépcsősor végén egy téglafalba ütköztek.
– És most? – kérdezte Sorak.
– Kell hogy legyen itt egy ajtó – mondta Ryana.
Pár pillanatnyi kutatás után Ryana a lámpás halvány, pislákoló
fényénél meglátott a falban egy vaskarikát. A lámpás kialudt. Ryana
megrántotta a karikát. Először semmi sem történt, ám amikor a lány
most már erősebben másodszor is meghúzta a karikát, a fal
csikorogva félrecsúszott.
A rejtekajtó a fogadó hátsó fala mellé épített fabódéra nyílt.
Óvatosan átléptek a nyíláson, és kilestek. Senkit sem láttak.
Kiléptek a sikátorba, és mélyen beszívták a friss éjszakai levegőt.
A következő pillanatban lábdobogás ütötte meg fülüket. A tompán
puffanó lépések zaja elárulta, hogy egy embernél jóval nehezebb
lények közelednek feléjük. A falhoz lapultak. A sikátor bejárata
előtt egy szakasznyi félóriás csörtetett el. A kezükben hatalmas
agafari harci bunkókat szorongattak. Hatalmas léptekkel befordultak
a sarkon. Az Elfkard bejárata felé tartottak.
– A varázsló nem tévedett – mondta Sorak. – Biztos minket
keresnek.
– Akkor az lesz a legjobb, ha elmegyünk innen – mondta Ryana. –
Méghozzá gyorsan!
Futva elindultak a sikátor vége fel, és óvatosan kilestek az árnyak
közül. Az utca üresnek látszott, de ahogy kiléptek a sikátorból, és
gyors léptekkel elindultak a város központja felé, valaki felrikoltott
a hátuk mögött.
– Ott mennek! Nézzétek! Ott vannak! Ott! Hátranéztek a válluk fölött, és
meglátták a fogadó bejáratában álló, feléjük mutogató alakot. Egy
másodperccel később egy csapatnyi félóriás dübörgött ki az
Elfkardból az utcára.
Nibenay derék polgárai miért nem csak a saját átkozott dolgukkal
törődnek, mint a tyriek? – mormolta Sorak futás közben.
A félóriások nagy csörtetve utánuk vetették magukat. Nem tudtak
ugyan olyan sebesen futni, mint az üldözöttek, de hatalmas
lépteikkel így is gyorsan haladtak.
– Erre! Siess! – kiáltotta Sorak, és befordult egy sötét sikátorba.
Átfutottak a szűk utca másik végére, és kirohantak egy
mellékutcára, de még mindig hallották – és egyre közelebbről – a
nyomukban loholó félóriások bömbölését. Úgy dübörögtek, mintha
egy megvadult mekillot-csorda.
– Nem tudjuk lerázni őket! – mondta Ryana. – Egy lépéssel
messzebb jutnak, mint mi hárommal, és ismerik a várost... Mi pedig
eltévedtünk!
– Akkor nézzük, mit tehetünk annak érdekében, hogy egy kicsit
elbátortalanítsuk őket! – mondta Sorak. Ide!
Behúzódtak egy kapualjba, és a falhoz támasztották a hátukat. A
félóriások egyre közelebb értek hozzájuk. Ryana egy nyílvesszőt
illesztett a számszeríjába. A félóriások elrohantak a rejtekhelyük
mellett. Ryana felemelte a számszeríját, és célzott.
A legelöl loholó félóriás hirtelen megtorpant.
– Nem erre jöttek! – kiáltotta. – Biztos lemaradtak valahol!
Ryana lőtt. A nyílvessző átszisszent a levegőn, és belefúródott az
egyik félóriás tarkójába. A fickó a nyakához kapott, felüvöltött, és
nagy robajjal elvágódott. Ryana már felemelte a számszeríját, hogy
másodszor is lőjön. A félóriások megfordultak, és elindultak feléjük.
Ryana második nyílvesszője az egyik őr szemei közé fúródott. A
félóriás összerogyott. Néhány társa megbotlott a testében, és egy
páran elterültek a földön.
– Most! – kiáltotta Sorak. Visszarohantak az úton. amelyiken
jöttek.
Majdnem tucatnyi félóriás üldözte őket. Kettőt ugyan sikerült
ártalmatlanná tenniük, de a többi még vadabb dühvel folytatta a
hajszát. A házak ablakaiban fények lobbantak: a kíváncsi polgárok
gyertyákat és lámpásokat gyújtottak, hogy megnézzék, mi okozza az
irdatlan üvöltözést. Ahogy Sorak és Ryana az egyik kanyargós
utcából átrohant a másikba, némelyik kíváncsi polgár lekiáltott a
félóriásoknak, és megmutatta, merre menekültek az üldözöttek.
– Tudod, merre megyünk? – kérdezte Ryana lihegve.
– Nem. És te?
– Olyan sokat kanyarogtunk, hogy teljesen eltévedtem.
– Valahova biztos kijutunk – mondta Sorak.
Befordultak egy sarkon, és egy valahogy ismerősnek tűnő utcán
találták magukat. Egy pillanattal később rájöttek, hol vannak. Az
utca túlsó oldalán majdnem velük szemben az Elfkard állt.
– Hát ez remek! – mondta Ryana. – Visszaértünk oda, ahonnan
elindultunk!
– Nézzük a dolgok jó oldalát. Most legalább tudjuk, hogy hol
vagyunk – mondta Sorak.
Meghallották a közeledő félóriások lépteit.
– Erre! – mondta Sorak, és arra az útra mutatott, amin Korahna a
fogadóba vezette őket. Ám alig értek el az utca közepére, amikor
előttük az egyik sarok mögül kilépett egy másik félóriás-csapat. Az
Árnykirály egyik lovagja vezette őket.
– Ezek azok! – kiáltotta a lovagnő, és az utca közepén megtorpanó
két alakra mutatott. –Állítsátok meg őket!
Sorak és Ryana megfordult, de alig tettek meg három lépést,
felbukkant az első üldöző csapat.
– Csapdába kerültünk – mondta Ryana, és az utca két végébe
nézett.
– Már unom a futkosást – mondta Sorak, és előhúzta Galdrát.
Ryana kilőtt egy nyílvesszőt – egy félóriás a földre zuhant –, majd
a hátára vetette a számszeríját, és kivonta a kardját. Hátat
fordítottak egymásnak, és egyik kezükben karddal, a másikban
tőrrel védekező pozícióba helyezkedtek.
Az üvöltöző félóriások egyre közelebb értek. A legelől haladó vad
mozdulattal felemelte agafari bunkóját, és Sorak felé csapott. Sorak
Galdrával védte az ütést – a penge kettészelte a csatabunkót. Sorak
újra meglendítette a kardját. A félóriás hátraugrott, de nem volt elég
gyors. Galdra felhasította a gyomrát. A félóriás felüvöltött; a belei
az út kövére omlottak.
Közben Ryana is felvette a harcot a támadóival. Két félóriás ugrott
felé a győzelem biztos tudatában, hiszen csak egy nővel kellett
megküzdeniük. Ám hamar rá kellett döbbenniük, hogy a villichi
papnő nem közönséges asszony. Ahogy felemelték a bunkóikat,
Ryana pengéje szédítő sebességgel lecsapott. A két félóriásnak arra
sem jutott ideje, hogy lecsapjon: halálos sebükből vér fröccsent, és
mindketten elterültek. De máris újak léptek a helyükbe.
Ahogy a második félóriás is Sorak elé ugrott, az elfszerzet hirtelen
megszédült, és úgy érezte, mintha lezuhanna valahova. A Sorak-
tudat háttérbe szorult, de a mélyből jeges förgetegként rögtön
előreszáguldott az Árnyék. A félóriások döbbenten meredtek az
előttük álló kegyetlen, gyilkos lényre, akinek a kardja mintha önálló
életet élt volna. Új ellenfelük pillantása legalább olyan félelmetes
volt, mint a pengéje – akik elkapták az elfszerzet tekintetét úgy
érezték, a rémület megfagyasztja a testüket.
Három másodperc alatt három félóriás hullott a földre, de Galdra
véresen villogva máris újabb áldozatot keresett magának. Az Árnyék
egyik kezével meglendítette Galdrát – a penge derékban szelte ketté
az egyik félóriást –, a másikkal pedig elkapta a feje felé csapó
csatabunkót. A félóriás tágranyílt szemekkel, döbbenten bámult az
aprócska lényre, aki ilyen könnyedén hárítani tudta az ütését. Csak
nézett, és többre már nem is volt ideje: az Árnyék, miközben
kivédett egy újabb csapást, a térdébe rúgott. Kettéhasadt egy újabb
bunkó – Galdra úgy metszette át, mintha csak egy vékony kis
gallyacska lenne. Egy pillanattal később még két halott félóriás
hevert a földön.
Ryana közben fürgén és ügyesen kikerülte a neki szánt ütéseket.
Haláltáncosként mozogva pörgött és forgott, kitért a csapások elől,
és beugrott a rátámadó félóriások közé. Úgy cikázott közöttük, mint
egy légy egy csordányi állat között – de az ő csípései fájdalmasak
voltak. Az egyik félóriás a földre rogyott, és fájdalmasan
felüvöltött. Ryana a térde mögötti inakat vágta át. Egy másik
meglátta maga előtt a lányt, és felemelte a bunkóját, de hirtelen
rádöbbent, hogy a mellén ejtett sebből patakokban ömlik a vér.
Ryana olyan gyorsan csapott le rá, hogy nem is látta a kard
villanását. Lassan eldőlt, és magával sodorta egyik társát is – Ryana
közben ezt a fickót is ártalmatlanná tette.
A szűk hely is Sorakéknak kedvezett: a félóriások, miközben
megpróbáltak lecsapni iszonyatos sebességgel mozgó ellenfeleikre,
rendre egymásnak ütköztek. Az egyik fickó vakon lesújtott a
bunkójával. Abban bízott, hogy ütése célba talál, de csak a társa
bordáit sikerült bezúznia. A sebzett félóriás a fájdalomtól eszét
vesztve szétzúzta az ügyetlen fickó fejét, majd egy pillanattal
később ő is összerogyott – Ryana az oldalába merítette a kardját.
A lovag az utca távolabbi végéből figyelte a küzdelmet. Döbbenten
látta, hogy a félóriások egymás után hullanak a földre. Ez
lehetetlen, gondolta. Ki ez a két alak? Már csak egy maroknyi őr
maradt életben, de ahogy támadásba lendültek, ők sem végezték
másként, mint elesett társaik. A csata zűrzavarában hirtelen egy
iszonytató hang vegyült az őrök bömbölésébe; egy olyan hang,
amitől a csendesen figyelő lovag hátán végigfutott a hideg.
Az Árnyék vérszomjas rikoltása volt; félelmetes, nem emberi,
inkább állati üvöltés. Még két félóriás elhullott, majd még egy, és
még egy, és az Árnyéknak hirtelen nem akadt több ellenfele.
Megfordult, hogy segítsen Ryanának. Kettejük között a három
megmaradt félóriás egyetlen szempillantás alatt a földre zuhant.
Már csak négy maradt. Ha emberek lettek volna, már rég feladják a
harcot, ám a félóriások túl ostobák voltak ehhez. Csak a dühük
hajtotta őket. Sorra elhibázták az ütéseiket, és túl lassúak voltak
ahhoz, hogy újra támadásba lendüljenek. Olyan nagyok és lomhák
voltak, hogy nem vehették fel a versenyt fürge kis ellenfeleikkel.
Néhány másodperccel később mind a négyen a földön hevertek.
Sorak és Ryana két szakasszal végzett.
A lovag alig hitt a szemének; a döbbenet mozdulatlanná
dermesztette. Ám amikor az elfszerzet felé fordította iszonyatos
pillantását, hirtelen összerezzent. Legalább negyven lépésnyi
távolságra álltak egymástól, és a lovag tudta, bármilyen vad harcos
az elfszerzet, nem érheti el őt, mielőtt végrehajt egy varázslatot.
Felemelte a karjait. Közben látta, az elfszerzet is felemeli a kardját,
de nem indul felé. A lovagnő elmosolyodott. Az utolsó gondolata
gúnyos volt – de leesett az álla a csodálkozástól, amikor látta, hogy
az elfszerzet elhajítja a fegyverét.
A lovag felnevetett. Tudta, hogy a penge nem érheti el őt. Ám a
nevetés a torkára fagyott, mert a halálos kard forogva, villogva
egyre közelebb ért hozzá. A levegőn átszálló pengére mintha nem
lettek volna érvényesek a gravitáció törvényei. Már húsz lépésnyi
távolságot megtett... már harmincat...
– Ne! – suttogta a lovagnő, és elborzadva a sebesen közelgő kardra
meredt. Megfordult, hogy elfusson, de mielőtt három lépést tehetett
volna, Galdra kettészelte a testét. Ha életben marad, még láthatta
volna, hogy a kard kecses ívet leírva visszaröppen gazdája
kinyújtott kezébe.
Sorak arra eszmélt, hogy a halott félóriásokkal teli utca közepén
állt. Az Árnyék visszahúzódott. Sorak gyorsan körülnézett. A háta
mögött álló Ryana lihegve szorongatta véres kardját. A lány az
elfszerzetre nézett, és bágyadtan elmosolyodott, de ahogy Sorak
mögé pillantott, rögtön eltűnt az arcáról a vidámság.
Az utca végén két szakasznyi félóriás jelent meg. Sorak és Ryana
hátrapördült. A másik irányból egy újabb csapat közeledett.
– Sorak... – mondta Ryana, és csüggedten az elfszerzet szemeibe
nézett.
– Úgy látom, még nem végeztünk – mondta Sorak. Megérezte az
Árnyék közeledtét.
Ryana megrázta a fejét. Nem. Attól tartok, végeztünk – mondta.
– Mit szólna Tamura, ha most hallana? – kérdezte Sorak abban
bízva, hogy régi mesterük nevének említése kiemeli a lányt a
csüggedésből.
– Bárcsak itt lehetne! – sóhajtotta Ryana. – Nekem már nincs több
erőm.
– Maradj a közelemben – mondta Sorak, és eltűnődött, vajon lesz-e
ideje Kether megidézésére. A félóriások már mindkét oldalról
vészesen közel értek.
– Mindig ezt tettem – felelte Ryana. Felemelte a kardját, és
szembefordult az ellenséggel.
Vállvetve álltak egymás mellett, és felkészültek a harcra. Ám
miközben a félóriások egyre közelebb érek hozzájuk, az utcán
ragyogó fény ömlött végig. Tűzgolyók robbantak – egy pontosan a
félóriások egyik csapatába csapott. A hatalmas termetű őrök
üvöltve, bömbölve fedezékbe ugrottak, vagy egyszerűen a földre
rogytak, hogy henteregve megpróbálják eloltani a testüket égető
lángokat. A másik csapatot is belepték a levegőn keresztülröppenő
tűzlabdák, melyek ahogy földet értek, rögtön lángtengerré robbantak
szét.
– Mi történik itt? – kérdezte Ryana, és az ellenfeleikre zuhogó
tűzesőre bámult.
– A Szövetség! – kiáltotta Sorak.
A környező háztetőkön feltűntek a fehér csuhát viselő Őrző
varázslók, akik az őrökre szabadították a tűzvarázst.
– Sorak! Ryana! Erre! – kiáltotta az egyik épület kapujában álló
Korahna. – Gyorsan! Fussatok!
Sorak és Ryana az épülethez rohant, és belépett a kapun. Korahna
végigvezette őket egy folyosón, majd egy hátsó kapun át kilépett
egy másik utcára.
– Nem is érkezhettetek volna jobbkor – mondta Sorak.
Korahna ránézett, és elmosolyodott.
– Jót tett helyében jót várj – mondta. – A lehető leggyorsabban el
kell hagynunk a várost. Megtudtuk, hogy a lovagok a teljes
városőrséget erre a környékre vezényelték. Eddig csak a sereg egy
parányi részével találkoztatok. Nemsokára az egész elfnegyed tele
lesz félóriásokkal, és mind titeket fog keresni.
– Hirtelen nagyon szeretnék már úton lenni – mondta Ryana.
Végigfutottak egy sikátoron, és ráfordultak egy másik utcára.
– A városkapuk nem az ellenkező irányban vannak? – kérdezte
Sorak futás közben.
– Az elfnegyed másik végében a városfal alatt van egy titkos
alagút – felelte Korahna. – Ott biztonságban kijuthatunk a városból.
A barátaim által okozott zűrzavar a segítségünkre lesz. Minden őrt a
fogadó környékére fognak vezényelni.
Ahogy elértek az utca végére, és befordultak egy sarkon, hirtelen
egy újabb félóriás-csapattal találták magukat szemben.
– Vagyis... nem mindegyiket – mondta Korahna, és kivonta a
kardját. Nem menekülhettek meg az összecsapástól; csak alig tíz-
tizenkét lépésnyi távolság választotta el őket az őröktől.
A félóriások felüvöltöttek, és csatabunkóikat magasra emelve
támadásba lendültek. Ryana hirtelen megborzongott, ahogy Sorak
gyorsan ellépett mellette. Az elfszerzet egy ragadozó halálos
kecsességével mozgott, és Ryana rájött, Sorak újra hátrahúzódott,
hogy helyet hagyjon a tudata legmélyéről előtörő Árnyéknak.
Az Árnyék hihetetlen gyorsasággal a félóriások közé ugrott, és
megvillantotta Galdrát. A penge egyetlen szempillantás alatt
kettévágta az egyik őrt; a megcsonkított torzó sikoltozva hullott a
földre. Galdra újra megvillant – úgy metszett keresztül egy
csatabunkót, mintha nem agafari fából, csak valami száraz sivatagi
fűcsomóból lenne. Egy újabb üvöltő félóriás hullott a földre. Ryana
felfedezte, hogy a megmaradtak viselkedése hirtelen megváltozott.
Néhány félóriás elhajította a bunkóját, és védtelenül az elfszerzet
elé állt, másik egyszerűen elmenekültek. Ryana hirtelen megértette,
miért borzongatta meg annyira Sorak közelsége. Az elfszerzet
valamennyi személyiségének volt bizonyos pszionikus képessége.
Az Árnyék az iszonytató borzalom aurájával rendelkezett. Ryanát is
ez csapta meg, amikor az elfszerzet elhaladt mellette, de most még
erősebben érezte a hullámokban áradó színtiszta, bestiális
kegyetlenséget. Ugyanaz a tiszta iszony volt ez, az a hipnotikus,
bénító félelem, ami a kicsiny emlősökön lesz úrrá, ahogy a kígyó
szemébe néznek; az az irányíthatatlan dermedtség, ami
mozdulatlanná fagyasztja a rágcsálókat, amikor a szárnyas
ragadozók lecsapnak rájuk.
Ahogy megértette, mi történik körülötte, őt Ryanát is a hatalmába
kerítette a félelem. Az Árnyék nem törődött vele, hogy csak a
villogó kardja előtt álló félóriásokra irányítsa a hullámait – minden
irányban ezt sugározta magából.
Korahna felsikoltott, pánikba esett, és visítozva végigfutott az
utcán, mintha az élete forogna koc kán. Ryana utánarohant, vagyis
inkább vele. Közben az elméje mélyén tudta, hogy őket nem
fenyegeti veszély, de mégsem volt képes uralkodni magán.
Menekülnie kellett, mielőtt megfagyasztja, és elnyeli a határtalan
félelem. Egy háztömbnyivel arrébb érezte, hogy alábbhagy a
rémülete, és visszatér a józansága. Korahnát azonban annyira
magával ragadta az iszony, hogy még mindig nem állt meg.
– Korahna! – kiáltotta Ryana, és a hercegnő után eredt. – Korahna,
várj!
A következő pillanatban meglátta az utcára beforduló tucatnyi
félóriást, és az őket vezető lovagnőt. Korahna egyenesen feléjük
tartott.
– Korahna! – ordította Rvana. – Korahna!
Inaszakadtából rohant, és amikor eléggé megközelítette a
hercegnőt, előre vetődött, és elkapta a lábát. Mindketten a földre
zuhantak. Ryana Korahna fölé kerekedett, és leszorította. Korahna
megpróbált kiszabadulni alóla, de Ryana arcul ütötte.
– Térj már magadhoz! – kiáltotta. – Korahna, az ég szerelmére!
Újra megütötte a hercegnőt. Korahna feje oldalra fordult az ütéstől,
a szemei kezdtek kitisztulni. Zavarodottan, értetlenül felnézett
Ryanára.
– Korahna, veszélyben vagyunk! Állj fel!
Talpra álltak, de a félóriások már melléjük értek. A hatalmas
termetű őrök körbefogták őket, és bunkóikkal fenyegetően
csapdosni kezdték széles tenyerüket.
– Nicsak, kit, találtunk? – kérdezte az előrelépő lovagnő. – Az
áruló leánya visszatért a jussáért.
– Narimi! – kiáltotta Korahna.
– Nem lett volna szabad visszajönnöd, Korahna mondta a lovagnő,
és zordan végigmérte a lányt. A királyi ház szégyene vagy!
– A királyi ház a szégyen! – mondta Korahna. Szégyellem, hogy
oda születtem!
– Ezen könnyen segíthetünk – mondta a lovagnő. – Nem kell
tovább együtt élned a szégyeneddel. Ugyanúgy ki fognak végezni,
mint az anyádat, de először még elmondod, kiket ismersz a
Szövetségből.
– Inkább meghalok! – mondta Korahna, és megmarkolta a kardját.
Ám mielőtt kiránthatta volna, a lovagnő széles mozdulatot tett a
kezével. A penge a hüvelyében maradt. Korahna minden erejét
megfeszítette, hogy kivonja, de hiába.
 Ryana a lovag mögött álló félóriás bunkójára összpontosította
pszionikus energiáját. A félóriás felmordult. A bunkó kiröppent a
kezéből, és a lovagnő feje felé tartva átszállt a levegőn. Ám a nő
gyorsan megfordult, és újra intett. Fény villant, és az agafari bunkó
porrá égett.
A lovagnő visszafordult, és Ryana felé nyújtotta a kezét. Ryana
érezte, ahogy egy láthatatlan erő mellbe vágja. Hanyatt vágódott, és
a háta mögött álló félóriás lábai elé zuhant. Kábultan, lélegzet után
kapkodva képtelen volt összpontosítani az akaratát.
– Szép próbálkozás volt, papnő – mondta a lovagnő. – De a
pszionikus erők mit sem érnek a mágiával szemben. Te is meg fogsz
halni, de előbb mondd meg, hol az elfszerzet!
– Neked semmit sem mondok, te szajha!
– Azt hiszem, mégis beszélni fogsz – mondta a lovagnő, és újra
felemelte a kezét. – Fogjátok le.
Ahogy két félóriás lehajolt, hogy felemelje Ryanát, valami átzúgott
a fejük fölött. Ahogy a tőr a mellébe fúródott, a lovagnő felnyögött.
Csodálkozva lenézett a fegyverre, majd a földre roskadt. A
következő pillanatban nyílzápor hullott az utcára.
–Feküdj! – kiáltotta Ryana. Előre vetődött, ledöntötte a lábáról
Korahnát, és ráfeküdt.
A körülöttük álló félóriások fájdalmasan és dühödten bömbölve
összerogytak, de a nyilak tovább zuhogtak rájuk. Pár pillanattal
később már valamennyien holtan feküdtek.
A nyílzápor abbamaradt. Ryana felnézett. Az árnyak közül magas
alakok léptek elő. Tucatnyian lehettek; valamennyiüknél egy-egy
számszeríj volt. Elfek és félelfek voltak. A vezetőjüket Ryana
ismerősnek találta.
– Te? – kérdezte.
A tolvaj volt, akivel a fogadóban találkoztak. A következő
másodpercben Sorak lépett az elf mellé. Ryana döbbenten
végigmérte. Az elfszerzet testét vér borította.
– Sorak!
– Minden rendben – mondta Sorak. – Ez nem az én vérem.
– Látnotok kellett volna! – mondta a tolvaj. – Csodálatos volt!
Csak úgy hullottak körülötte a félóriások! – A társai felé fordult. –
Hát nem megmondtam, pajtások? Tényleg ő az a király, akiről a
legendák szóltak.
– Egyszer már megmondtam, nem vagyok király – felelte Sorak.
– Nálad van Galdra, az ősi elf királyok kardja.
– Egy kard még senkit sem tesz királlyá.
– Ez igen.
– Akkor vedd el!
 – Nem – mondta a tolvaj. Te vagy a király.
– Megmondtam: nem én vagyok az!
Nem tudnátok ezt később megvitatni? kérdezte Korahna. A negyed
tele van őrökkel. Nincs sok időnk.
– Elkísérünk benneteket – mondta a tolvaj. – Ez a legkevesebb,
amit engesztelésül megtehetek.
– Már bocsánatot nyertél – mondta Sorak. – De azért vigyél ki
innen minket.
– El kell érnünk a kőudvar melletti északi falat – mondta Korahna.
– Akkor erre gyertek – szólt a tolvaj. – Ismerem a legrövidebb
utat. A tolvajoknál senki sem ismeri jobban a sikátorokat és a kis
utcákat.
Végigfutottak a kanyargós utcákon, átvágtak a szűk, hulladékkal
borított utcákon. Az elfek közül néhányan hátramaradtak, hogy
fedezzék őket. A két nő alig bírt lépést tartani az elfekkel, pedig
azok a saját mércéjük szerint épp hogy csak kocogtak mellettük.
Nemsokára kiértek a kőudvarra, a város északi fala melletti nyílt
területre, ahol a kőfaragók a megmunkálásra váró tömböket tárolták.
Korahna vezetésével átvágtak a holdfényes udvaron, és
végighaladtak a hatalmas kőtömbök labirintusán. Itt is lemaradt
néhány elf, hogy fedezzék őket, ha üldözőik a nyomukra akadnának.
Végül elérték az északi falat. Addig haladtak mellette, míg elérték az
udvar távolabbi végében álló viskókat. Korahna megtorpant, hogy
összeszedje magát.
– Erre – mondta, és befordult egy szűk átjáróba, és számolni
kezdte az ajtókat. A sikátor alig volt szélesebb, mint Sorak vállai.
Ez volt a város legszegényebb negyede; az egymáshoz zsúfolt
kalyibákhoz képest Tyr nyomornegyedei főúri szállásnak tűntek.
Jobbra a hetedik ajtónál Korahna megállt, és hétszer bekopogott.
Feszülten vártak. Egy perccel később bentről megérkezett a három
lassú válaszkopogás. Korahna még egyet kopogott, majd benyitott.
A helyiség alig volt nagyobb, mint egy szekrény belseje. Csak egy
kicsiny, olcsó lámpás világította meg a padlón heverő szalmazsákot,
a durva ácsolatú bútordarabokat, a különböző deszkákból összetákol
alacsony asztalt, meg a háromlábú széket. Más nem is fért volna be
a helyiségbe. A vénember, aki kinyitotta az ajtót, rongyokat viselt;
gubancos ősz haja piszkosan omlott a vállára. Nem szólt, rá sem
nézett a kuckójába belépő idegenekre, csak a szalmazsákhoz
csoszogott. Lehajolt, nyögve félrehúzta a fekhelyét, és felfedte az
alatta rejlő csapóajtót.
– Az alagút nagyon szűk – mondta Korahna. – Kúsznotok kell
majd... De kivezet a városból. Innen egyedül kell tovább mennetek.
 – Akkor újra elbúcsúzunk – mondta Sorak, és megölelte a
hercegnőt. – Az életünket köszönhetjük neked. És neked is, barátom
– tette hozzá, és a tolvaj felé nyújtotta kezét.
A tolvaj azonban nem fogta meg a felkínált kezet, inkább mélyen
meghajolt.
– Megtiszteltetés volt, nagyuram. Remélem, nemsokára újra
találkozunk.
– Lehetséges – mondta Sorak. – De ne nevezz uramnak!
– Igen, nagyuram.
– Aaah! – Sorak felemelte a karjait. Az öreg kinyitotta a
csapóajtót.
– Siessetek – mondta Korahna. – Minél tovább maradunk itt, annál
nagyobb kockázatot vállalunk.
Sorak megfogta, és szelíden megcsókolta a hercegnő kezét.
– Köszönöm, felség.
–Menjetek! Siessetek!
Sorak lemászott az alagútba.
–Ég veled, nővérem – mondta Ryana. – Hiányozni fogsz.
– Te is.
Gyorsan megölelték egymást, majd Ryana is leereszkedett Sorak
után a lyukba. A fejük fölött bezárult a csapóajtó. Ryanát teljes
sötétség vette körül. Kinyújtotta a kezét, és kitapogatta maga előtt a
nyílást, ami olyan szűk volt, hogy alig fért el benne.
– Sorak?
– Gyere – szólt hátra az elfszerzet. – De húzd be a nyakad.
Ryana bemászott a nyílásba, és kúszni kezdett. Semmit sem látott.
Rosszul érezte magát a szűk helyen, és eltűnődött, mi történne, ha
az alagút rájuk omlana. Nyelt egyet, és továbbmászott. Eszébe
jutott, hogy a kígyók és a mérges pókok kedvelik az efféle helyeket.
Örült, hogy Sorak halad elöl, mert így biztos lehetett benne, hogy
nem neki kell szétszaggatnia a pókhálókat. Nem lehetek valami
bátor, gondolta, de legalább őszinte vagyok...
Végül, szinte végtelennek tűnő idő múlva megérezte, hogy az
alagút padlója szelíden emelkedni kezd. Nem sokkal ezután a végére
ért. Ezt onnan tudta, hogy a fejét beütötte egy falba. Átkozódva
hátrahúzódott, megdörzsölte a fejét, és tapogatózni kezdett. Egy
nyílás volt fölötte. Maga alá húzta a lábait, majd felállt, és
kitapogatta maga előtt a falba vert facövekeket. Mászni kezdett.
Tíz-tizenkét lábnyi magasságban járhatott, amikor érezte, hogy
Sorak átkarolja a derekát, és kisegíti a lyukból. Mély lélegzetet vett
a friss, hűs éjszakai levegőből. Enyhe szellő csapott az arcába. Egy
bozótosban álltak. Ryana először azt hitte, egy patak folyik
mellettük, de ahogy jobban körülnézett látta, hogy csak egy
öntözőcsatorna partján állnak. A városfal harminc-negyven lábnyi
távolságban emelkedett – az alagútban mászva valahogy többnek
tűnt.
– Gyűlölöm az alagutakat – mondta, és nekilátott, hogy lesöpörje
magáról a piszkot, de rájött, hiába erőlködne. A ruhái szakadtak és
mocskosak voltak. Sorak sem nézett ki sokkal jobban: a testét
száraz vérrögök borították, amit vékony nyálkaréteg takart.
– Ne nézz így rám – mondta Sorak. – Te sem vagy sokkal tisztább.
Egy agafari ligetben álltak. Ryana leakasztotta a számszeríját,
leoldozta az övét, a földre dobta a hátizsákját, és belegázolt a
csatornába. Ahogy a hidegvíz az arcába csapott, jóleső érzés áradt
szét benne.
– Nos? – kérdezte. – Bejössz? Vagy inkább úgy döntöttél, hogy az
út hátralevő részén úgy akarsz kinézni, mint egy hulla?
Sorak elvigyorodott. Letette a kardját és a zsákját, és a lány mellé
gázolt. A víz a mellükig ért. Mindketten alámerültek, és
ledörzsölték magukról a piszkot.
– Amilyen szerencsénk van, a végén itt, fürdőzés közben fognak
elkapni minket – mondta Ryana.
– Én a helyedben nem adnék ötleteket a végzetnek – felelte Sorak.
– Igen, nagyuram.
Sorak lefröcskölte a lányt.
– Hagyd ezt abba!
– Igen, nagyuram. – Ryana is lefröcskölte Sorakot. Hirtelen kitört
belőlük a nevetés, és hamarosan úgy szórták egymásra a vizet, mint
gyermekkorukban,
amikor a kolostor melletti tóban játszottak. Egy idő múlva
kimásztak a partra, és megpihentek.
– Ez jól esett – mondta Ryana, és a fákra nézett.
– Élvezd az érzést – felelte Sorak. – Amíg a Mekillot Hegyekbe
érünk, most látunk utoljára vizet.
Ryana felsóhajtott.
– Azt hiszem az lenne a legjobb, ha elindulnánk, és még az éjszaka
folyamán elmennénk a város közeléből.
Sorak felállt, és a derekára kötötte a kardövet.
– Ha lenne másik kardom, akkor ezt most behajítanám a
csatornába.
– Igen, pontosan ezt kellene tenned a főpapnőtől kapott ajándékkal
– jegyezte meg Ryana kissé gúnyosan, és a vállára vette a zsákját.
Sorak kivonta a kardot, és a pengére nézett.
– Az elf-királyok kardja – mondta szárazon, és felsóhajtott. –
Miért került éppen hozzám?
– Hálás lehetnél – mondta Ryana. – Megmentette az életünket.
 – De előtte még életveszélybe sodort minket – felelte Sorak. A
hüvelyébe dugta a kardot. – Ettől függetlenül Finom, és csodálatos
penge.
– És még szükségünk lesz rá – mondta Ryana. Elindultak. A fák
között haladtak, hogy a lehető legtovább fedezékben
maradhassanak.
– Furcsa, hogy Korahna nincs velünk – mondta Sorak. –
Megkedveltem.
Ryana bólintott.
– Ahogy én is. Először nem szerettem, de bebizonyította, hogy
sokkal többet ér, mint amennyit a külseje után ítélve kinéztem
belőle. Szerinted biztonságban lesz?
– Nem – felelte Sorak. – És azt sem hiszem, hogy előbb-utóbb
nyugta lehet.
Ryana elmosolyodott.
– Legalább neki alkalma lesz pihenni egy kicsit – mondta. –
Minden izmom sajog.
– Keresnünk kell egy helyet, ahol hajnal után egy kis időre
megpihenhetünk. Hosszú út vár ránk.
– Nem lehetne elintézni, hogy a Rikoltó megint szerezzen egy
kankot?
– Az Elefántcsont Alföldön? Esély sincs rá, és azt is kétlem, hogy
itt, a város közelében találnánk vad kankokat. Nem, attól tartok,
nincs más választásunk, gyalog kell mennünk.
– Mit gondolsz, fognak üldözni minket?
– Lehetséges – mondta Sorak. – De valószínűbb, hogy azt fogják
hinni, hogy a Titkos Szövetségnél találtunk menedéket. Először a
várost fogják átkutatni utánunk. Mire rájönnek, hogy túljutottunk a
falakon, már messze járunk.
Hamarosan kiértek a liget szélére. Több hektárnyi rizsföld terült el
előttük. Átgázoltak az öntözött mezőkön, elhaladtak a földművesek
sötétségbe burkolózó házai mellett. Mindketten fáradtak voltak, és
egyiküknek sem volt kedve a társalgáshoz. Nemsokára sokkal
kopárabb területre értek. A talaj enyhén emelkedni kezdett. Ryana
tudta, hamarosan újra elérik a sivatagot. Még a csatornánál
megtöltötték vizestömlőiket; a lány tudta, ennek a víznek sokáig ki
kell majd tartania, de valószínű volt, hogy ez mégsem fog sikerülni.
Hajnalra felértek a hegy tetejére. A sziklák között pihenni tértek.
Ahogy a nap felkelt, Ryana lepillantott a hegyről, és végignézett a
kora reggeli napfényben csillogó, végtelen fehér vidéken.
– Az Elefántcsont Nagyalföld – mondta Sorak.
A távolban Ryana felfedezte a Mekillot Hegyek, következő
állomásuk körvonalait.
 – Hát... – mondta csüggedten. – Mindig hosszú zarándokútra
akartam menni. – Felsóhajtott. – De akkor nem igazán ilyen útra
gondoltam.
Sorak nem felelt. Ryana megfordult. Az elfszerzet végignyúlt a
földön az egyik szikla árnyékában, és elszenderült. Ezúttal a
Csavargó nem jött elő, és a többiek is háttérben maradtak. A test
fáradtsága valamennyiüket legyőzte.
– Aludj jól, Nomád – mondta Ryana, és lefeküdt az elfszerzet
mellé. – Mindketten megérdemeljük a pihenést.
Lehunyta a szemeit, és a Zengőhegy erdeire, a folyóra, és az
erdőkre gondolt. Úgy érezte, mintha mindez nem is az ő életéhez
tartozott volna. Eltűnődött, milyen lenne az élete, ha nem döntött
volna úgy, hogy követi Sorakot, hanem inkább a villichi kolostorban
marad. Kellemes lenne, gondolta, békés és nyugodt... és
kiszámítható. Semmit sem bánt meg. Mosolygott, amikor elaludt.

EPILÓGUS

A végletekig kimerült utazók leheveredtek egymás mellé, és

elaludtak a végtelen síkság fölé emelkedő hegy szikláinak
menedékében. Az árnyékban hevertek, a föléjük nyúló sziklaperem
megvédte őket a felkelő sötét nap sugaraitól, melyek fénye miriád
szikraként verődött vissza az Elefántcsont Nagyalföldet borító só-
és kvrackristályokról. Ha felébrednek, hosszú út vár rájuk, és
amikor végül elérik a Mekillot Hegyeket, még nagyobb veszélyekkel
kell majd szembenézniük. A fehércsuhás alak egy sóhajjal
végighúzta hosszú, csontos ujjait a távolbalátó kristályon, és
elhomályosította a belsejét. A fáradt utazók arca úgy tűnt el, mintha
köd nyelte volna el őket. A hatalmas gömb olyan sötétté változott,
mint a fekete bársonylepel, melyen ezüstállványa állt.
– Hagyjuk őket pihenni egy kicsit, Kinjara – mondta a Bölcs, és
elfordult a kristálytól. – Majd máskor folytatjuk a figyelésüket.
A fehér-fekete csíkos kirre mély hangon felmordult, majd
felrikoltott. Megmozdította jókora fejét és két kosszarvát, és csapott
egyet hosszú, tarajos farkával.
– Mi baj, Kinjara? Éhes vagy? A kirre újra felmordult.
 – Akkor ne rám nézz. Tudod merre van az ajtó. Ha éhes vagy,
vadássz. Ez a dolgok rendje.
A kirre panaszosan felhördült.
– Elég ebből! Persze, hogy még mindig a barátod vagyok, de te
vadállat vagy. Csak azért, mert befogadtalak, és mert a társad
vagyok, ne várd tőlem azt, hogy én etesselek. Csak
elkényelmesednél.
A kirre felmordult, megbántottam kivillantotta hatalmas fogait,
majd nyolc izmos lábára állt, és sértett gőggel az ajtó felé vonult.
– Jó kiscica vagy – mondta a Bölcs. – De ne felejtsd el, miben
egyeztünk meg. Ne ölj meg egyetlen madarat sem.
A kirra elmorgott egy választ.
– Nem, sajnálom, egyetlenegyet se, és kész. Nem szeretném, ha
éhesen néznél rám, amikor elkezdenek kinőni a szárnyaim. Ismerem
a fajtádat.
Grrrrr!
– Meg a hozzád hasonlókat is. Menj!
A helyiség másik végéből egy másik csuhás-csuklyás alak lépett a
Bölcshöz. Első pillantásra embernek tűnhetett, csakhogy több mint
hat láb magasra nőtt, és a vállai meg a felsőteste is feltűnően
szélesek voltak. A karjai is szokatlanul hosszúra nyúltak, a kezein
pedig csak négy-négy, éles karomban végződő ujj volt. A lábai is túl
nagyok és madárszerűek voltak – nem is lábaknak, inkább
karmoknak látszottak. A csuhája alól pedig hüllőfarok bukkant elő.
Ahogy a fénybe lépett, a csuklya által eltakart arca is láthatóvá vált.
Nem is hasonlított emberre. Nyitott csőrében kicsiny, éles fogak
sorakoztak; gyíkszerű, sárga szemgolyóját áttetsző hártya borította.
A lény egy sor halk, csattogó hangot hallatott.
– Igen, megszerezték a Pecséteket – mondta a Bölcs, a
gyíklénynek. – Látod, Takko, tévedtél. Élve kijutottak a Sziklás
Pusztából, ahogy én azt előre megmondtam.
A gyíklény újra mondott valamit különös, csattogó - csiripelő
nyelvén.
– Igen, elküldtem őket a Csendeshez, aki majd segít nekik, hogy
eljussanak útjuk következő állomására.
A gyíklény újra elcsiripelt valamit.
– Nem. A Csendes nem őrült. Talán egy kicsit különös, és
bolondos, de hogy őrült lenne? Nem, nem hiszem.
A gyíklény mondott valamit.
– Hogy érted azt, hogy biztos vagyok-e benne? Hogy lehetne bárki,
bármiben biztos ezen a világon?
Klik-klik, klik-klik-csíp-klik, klik-klik-csíp.
 – Nem beszélek mellé! Az élet tele van bizonytalansággal, ennyi
az egész. Még én sem tudhatok mindent. Ez az egy viszont biztos.
A gyíklény ismét kérdezett valamit.
– A fájdalom? Köszönöm kérdésedet, ma nem olyan
elviselhetetlen. Csak a szokásos kis sajgás. Alig veszem észre. Az
átalakulás következő fokozatában rosszabbul leszek, de arra még
nem készültem fel. A barátainknak először el kell hozniuk a
szükséges anyagokat.
A gyíklény kérdőn felcsipogott.
– Igen, legközelebb Argentum Mellvértjét kell megszerezniük.
A gyíklény csipogott.
– Igen, Bodachban.
A gyíklény egy sor éles hangot hallatott.
– Tudom, hogy Bodachban élőholtak vannak. Mit akarsz tőlem?
Nem én telepítettem oda őket!
A gyíklény megrázta hatalmas fejét, és elcsettintett egy mondatot.
– Hogy nem fog sikerülni nekik? Úgy emlékszem, akkor is ezt
mondtad, amikor nekivágtak a Sziklás Pusztának. Valahogy ott is
sikerült életben maradniuk.
A gyíklény röviden válaszolt.
– Ó, hogy csak szerencséjük volt? Nos, talán igazad van. De
szerintem a tudásnak, a türelemnek, az eltökéltségnek és a
jószándéknak is köze van a sikerhez.
A gyíklény megvonta a vállát, és válaszolt valamit.
– Te mindig, mindennek a sötét oldalát látod – mondta a Bölcs. –
Azt hiszem, tévedsz.
A gyíklény felelt.
– Hogy akarok-e fogadni? Ó, te túlméretezett, érzéketlen ősveréb,
hogy mersz ilyet kérdezni? Fogadni! Fogadni akar velem! Ezt a
pimaszságot! Miféle fogadásra gondolsz?
A gyíklény gyorsan válaszolt valamit.
– Hmmm... Értem. Érdekes. És mi van akkor, ha te vesztesz?
A gyíklény kinyújtotta horgas-karmos ujját, és válaszolt.
– Hogy ezt én mondjam meg? A mindenit! Hogy ekkora önbizalma
legyen valakinek, aki még enni sem tud anélkül, hogy az étel felét
szét ne szórná a padlón! Jól van. Megmondom. De csak akkor, ha
vesztesz.
A gyíklény hátravetette hatalmas fejét, és egy hosszú, dallamos,
éles rikoltást hallatott.
– Nevess, ahogy akarsz, barátom – mondta a Bölcs. – Hamarosan
meglátjuk, kinek fog sírásra görbülni a csőre.
A gyíklény trillázó hangokat hallatva kiment a helyiségből.
 A Bölcs bosszúsan felmordult, lassan, fájdalmasan mozogva az
ablakhoz lépett, és a táj fölött a felkelő napra nézett.
– A ti utatok sem kevésbé gyötrelmes, mint az enyém, gyermekeim
– mondta. – Nem sok, amit értetek tehetek, de mindent elkövetek,
hogy könnyebbé tegyem nektek. A többi viszont tőletek függ.
Sokkal több múlik rajtatok, mint gondolnátok. A sorsunk
összefonódott. Ha elbuktok, veletek bukom én is. Ha pedig én
elbukom minden elveszett ezen az éjszakába borult világon.
Elfordult az ablaktól, a székéhez bicegett, és lassan leült. Az
átalakulás fájdalma egy időre elmúlt, de ő tudta, hamar vissza fog
térni. A tükörben megvizsgálta eltűnőfélben levő emberi vonásait.
Már majdnem hozzászokott a látványhoz. Ahogy a tükörképére
bámult, már nyomát sem látta rajta annak a fiatalembernek, aki
egykor elindult, hogy megírja Athas vidékeinek és útjainak
krónikáját. Most Sorakon volt a sor, hogy a nyomában haladjon, és
eljusson oda, ahová ő sem ért el, ahová ő sem mert belépni. A Bölcs
remélte, hogy az elfszerzet és a papnő sikerrel jár. A várakozáson
kívül egyelőre semmit sem tehetett. Hátradőlt a székében, és
lehunyt szemmel tűrte, hogy a nyitott ablakon át beszűrődő
napsugarak megmelengessék.
Valamivel később a Vándorló elaludt.

VÉGE