3.

Gyermek a középkorban
A korai kereszténység embere a földön túli élet felé fordította figyelmét. Törekszik arra, hogy
lelkét megtisztítsa a földi élet szennyeitől Az erkölcs forrása nem a tudás, hanem a hit és
szeretet. Szeretet, alázatosság, békére való törekvés lelkierő jellemzi a kor emberét.
Az egyházatyák és a gyermeki élet:
Középpontban az akarat fejlesztése áll. Nagy fontosságot tulajdonítottak a családi nevelésnek.
Megköveteli, hogy a szülők óvják gyermekeik tiszta és romlatlan lelkét a káros hatásoktól. A
verést tiltotta. A nevelés fontos eszköze mese: bibliai történeteket meséljenek nekik.
Keleti egyházatyák, mint pl.:
Aranyszájú Szent János (Antiochia 344 körül- Kappadókia, 407. szept. 14.)
A verés nem alkalmazható. Inkább büntessen a szülő „szigorú tekintettel”, szemrehányó
szavakkal. Hasson a gyermek lelkére barátságos ígéretekkel. Féljen a veréstől, de ne legyen
sűrűn része benne.
A nevelés fontos eszköze a mese: könnyen érthető bibliai történetek.
A lélek tisztaságának megőrzése az érzéki vágy legyőzésével. Ennek eszköze az akarat
nevelése, illetve az, ha az ifjút korán egy hozzáillő leánnyal jegyzik el szülei.
A nevelő kiválasztása. Óvás a rossz társaságtól, a színháztól: amit ott lát az ifjú, az
megronthatja lelkét.
Nyugati egyházatyák, mint pl:
Szent Jeromos (Sztridon, Dalmacia, 347. k – Betlehem, 419 v. 420. szept. 30.)
Nevelői gondolatok fennmaradt leveleiben.
„Éljen angyali tisztaságban; legyen testben test nélkül”.
A leány dolga az, hogy „a világot ne ismerje; éljen, mint angyal; bár húsból is van, legyen a
húsnak romlása nélkül”
Éljen visszavonult életet otthona falai között, mértékletesen táplálkozzon, tanulja meg a női
nemhez méltó házimunkát.
Női erényei kettős szüzességében testesülnek meg: a test és a lélek érintetlensége az elérendő
cél. A leánynevelés ideálja Mária, a Szűzanya.
Tanuljon írni, olvassa a Bibliát.
Mindenre kiterjedő felügyelet és segítés együtt.

Szent Ágoston (Aurelius Augustinus)

Antropológiai felfogása, emberképe
Két ember él bennünk: a lelki (szellemi) és a testi (természetes) ember.
A lelki ember a bölcsesség (sapientia) révén képes az örök igazságok szemlélésére; a testi
ember ismerete, tudása (scientia) kizárólag a földi dolgokra vonatkozik.
A tanulás, a tudás végső célja csak a bölcsesség elsajátítása lehet.
Augustinus szerint tehát a tudományos ismeret csak abból a szempontból értékelendő, hogy
mennyire segíti a Biblia szent könyveinek a megértését.
A „műveltség rostája”
A Szentírás szövegeinek olvasásához görög és héber nyelvismeretre van szükség.
A szent könyvekben előforduló allegóriák, „képes beszéd”, az utalások megértését segíti, ha a
művelt hívő ismeri a természetet, eligazodik a számok világában, de a történelem, az
asztronómia és a zeneelmélet sem idegen számára.
A Biblia tanításának megvédéséhez jártasnak kell lennie a retorikában, s gondolatait
logikusan, a dialektika szabályai szerint kell kifejtenie.
Augustinus az ókori klasszikus műveltség valamennyi ágát be tudta illeszteni a keresztény
ember számára fontos tudományok rendjébe, úgy, hogy ezek a Szentírás megértésére
előkészítő (propedeutikus) szerepre tettek szert.
Ez az antik műveltség azonban csak megfelelő szelekció után kerülhet a keresztény ember elé.
Így például elutasítja az asztrológiát, a csillagjóslást, hiszen „a csillagok jelképeiből előre
megmondani az újszülöttek erkölcseit, cselekedeteit, sorsát, nagy tévedés és nagy balgaság”.
A tanításról
Figyelemreméltó gondolatokat a katekhumenátusok részére írt műve: „A kezdők tanításáról”.
Kathekumenátus = áttérő pogányok „iskolája”
Kathekumen = keresztény tanító
A tanítás alkalmazkodjék a jelöltek értelmi és érzelmi fejlettségéhez, egyéniségéhez. Nagyon
fontos, hogy a rendszeres oktatást előzze meg az érzelmek, mindenekelőtt az Isten iránti
szeretet felkeltése. Ebben is a tanítónak kell példát mutatnia. Csak akkor lesz eredményes, ha
lelkesedéssel, szeretettel végzi munkáját.
Az eredendő bűnről
Az ember azzal, hogy embernek született, elvesztette szabad akaratát. Krisztus áldozatának
révén a keresztség felvételével megváltást nyerhet az előtte járó nemzedékek bűneitől, de
lelke még mindig terhes a “bűn robbanóanyagával”, a bűnre való hajlammal.
Az ember veleszületett ösztönei hordozzák a „bűn alapanyagát”, de ez igazi bűnné csak az
ember beleegyezésével (consensus) válik.
Az ember esendő, de mégsem elveszett: Isten felkínálja a lehetőséget számára, hogy ne
azonosuljon saját ösztöneivel.
Még ha vétkezik is, a könyörület megbocsátása elérhető számára. Megmutatja az ingatag
akaratú, tévelygő embernek az erkölcsi tökéletesedés útját.
Pedagógiai következtetések
A legfontosabb pedagógiai feladat tehát az akarat nevelése.
A szeretet viszont nem zárja ki, sőt, e felfogás szerint egyenesen megköveteli – a gyakori testi
fenyítést.
Hatása a középkori gyermekképre
Szent Ágoston tanítása az eredeti bűnről hozzájárult annak a középkori keresztény nevelési
felfogásnak a kialakulásához, miszerint a gyermek eredendően rosszra törekvő hajlamait a
nevelőnek kell jó irányba fordítania. A nevelés voltaképpen folyamatos küzdelem a gyermek
bűnös természete ellen. Mivel a gyermek lelkileg még fejletlen, képtelen a jó felismerésére. A
fejlődés feltétele, ha magát feltétel nélkül aláveti a felnőttek akaratának, ha ellenkezés nélkül
azt teszi, amit parancsolnak neki. Engedelmes, alázatos, tekintélyt tisztelő emberek
kialakítására törekedtek.
Hitt a nevelhetőségben, érdeklődött a gyermekek fejlődése iránt, élénken foglalkoztatta az
anya-gyermek kapcsolat.

Életkor Jellemző vonások – gondozási, nevelési feladatok

0–3 „ Csak a szopáshoz értettem, szenderegtemgyönyörűségemben.”

Mosollyal, kapálózva, gügyögve, próbál
kapcsolatot teremteni a felnőttekkel.
Sír, ha nem figyelnek rá, ha kívánságát nem
teljesítik.

3 –7 Otthon kell nevelni.

Megköveteli, hogy „sürögjenek–forogjanak”
körülötte.
Beszélni tanul.
Nem tanítják, magától, szavanként tanulja a nyelvet.
“Arcmozdítással, szemhunyorgatással, egyéb testrészek integetésével teremt
kapcsolatot a felnőttekkel. (Szavak nélküli kommunikáció,
 testbeszéd.)
7 – serdülés Iskolába jár.
Időnként lanyhul a tudás iránti vágya
Nem szeret tanulni.
Rákényszeríttették a tanulásra, s ez javára szolgált.
Később megszereti a tanulást.
„Többet ér a tudás kötetlen vágya”,
mint a „szükség félelmes szabálya.”
A pelagianizmus
Pelagius (350 körül-5. sz. eleje) brit szerzetes sok követőt gyűjtött maga köré az emberi
természet erejéről, jóra való törekvéséről szóló tanaival.
Eszerint az egyes ember Ádám bűnét nem örökli, szabadon dönthet, hogy vétkezik-e vagy
sem, tehát felelős tetteiért. A bűn feltételezi a tudatos személyes döntést, tehát az újszülött
gyermekeknek nem lehet bűnük. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lenne szükségük a
keresztség felvételére, a Krisztus által való megváltásra. Sőt, ez nélkülözhetetlen, mivel a
bűnös szokások kialakulásának veszélye állandóan leselkedik a gyermekre. Ha nem követi az
Isten által kijelölt utat, akkor napról napra herdálja azt a mérhetetlen kincset, amelyet
születésekor lelkében hordoz.
A fentiekből látható, hogy a korszak írói (mindenekelőtt a keresztény egyházatyák) egyre
gyakrabban foglalkoztak műveikben a születéssel, a gyerekkel, a gyermekkor sajátosságaival.
A szülők számára mind gyakrabban adtak megfontolt tanácsokat gyermekeik helyes
neveléséhez. Noha írásaikból ambivalens érzelmeik is kitűnnek, maga az tény, hogy
kiemelten foglalkoztak a gyermekséggel, hozzájárult ahhoz, hogy a Róma végnapjaiban
uralkodó közömbös gyermekszemlélet lassanként átformálódott.

Kereszténység, gyermekvédelem, gyermekségtörténet

A gyermekvédelem csírái
A kora középkorban a gyermekek meggyilkolása, elhagyása, „kitevése” még nem számított
bűnnek. Csak 374-ben született egyházi törvény, amely a gyermekek meggyilkolását
főbenjáró bűnnek bélyegzi.
A 442-ben megtartott vaisoni zsinat határozata értelmében a „kitett” gyermekeket
templomokba, kolostorokba kellett vinni, ahol felnevelték őket: papok, szerzetesek lettek
belőlük.
A plébánosok számára írt útmutató kézikönyvek arra szólítják fel a papokat, hogy közösítsék
ki azokat, akik ilyen bűnt követnek el.
A talált gyermeket „feltételesen megkeresztelték”, mivel nem tudhatták, részesült-e a
keresztség szentségében.
Kórházakat, gyermekmenhelyeket hoztak létre az elesettek befogadására.
Az első árvaházat Dateo (latinosan: Dateus), Milánó püspöke alapította 787-ben, ezt több
hasonló intézmény követte (Bergamo 982, Padua 1000, Montpellier 1070, Firenze 1161).
III. Ince pápa 1198-ban alapította Rómában a Szentlélekről elnevezett lelencházat, a
hagyomány szerint azért, mert látott egy halászt, akinek a hálójában a Tiberis vizéből kifogott
csecsemő holtteste akadt fenn. (Sok anya dobta a folyóba újszülött gyermekét.)
Egyre jobban megszilárdult az az erkölcsi norma, amelynek alapján a közvélemény elítéli a
csecsemőgyilkosságot.
Boccaccio elszörnyedéssel ír azokról az anyákról, akik megölték a gyermeküket, vagy az
erdőben hagyták őket vadállatok és madarak prédájául.
A törvény különbséget tett a hirtelen, dühből vagy gondatlanságból elkövetett és az előre
megfontolt gyilkosság között. Az utóbbiért a büntetés megégetés vagy elevenen eltemetés
volt, és az esetek egy részében végre is hajtották.
A világi papok prédikációikban egy másik gyakori csecsemőhalált kiváltó okra is felhívták a
figyelmet:
Az édesanyák (vagy dajkák) gyakran magukhoz vették a kisdedet az ágyba, így gyakran
előfordult, hogy óvatlanágból agyonnyomták őket (opressio infantium). Ez a gyakorlat szinte
kiirthatatlannak bizonyult. Amennyiben a tettre fény derült, évekig kenyéren és vízen kellett
élnie a bűnös anyának.
A középkorban rendkívül gyakori gyermekbalesetek okát Shulamith Shahar abban keresi,
hogy az emberek gondolkodása más volt, mint a mai: Nem voltak képesek előre látni azokat a
körülményeket, amelyek balesetet okozhattak és nem tanultak a tapasztalatból. Sokszor
ösztönösen cselekedtek, gondolkodásmódjuk fatalisztikus volt:
Úgy vélték, az Úr a szentjei segítségével megvédi őket és gyermekeiket minden bajtól.
A középkori gyermekkép pozitív elemei
A középkori szerzők közül többen úgy tüntetik fel a gyermekkort, mint a tisztaság, ártatlanság
és hit korát.
A gyermekkor tisztasága és szépsége később elenyészik; a felnőttkor így egyfajta veszteség:
az ártatlanság és a vele járó önfeledt derű elveszítése.
A dolgokra való rácsodálkozás képessége és ártatlansága révén a gyermek időnként olyan
jelentős igazságra döbben rá, amely a felnőttek előtt is rejtve marad. Ezen a ponton a
középkori szerzők a 19. századi romantika felfogását előlegezik meg.
A 12. században virágkorát élte a gyermek Jézus kultusza.
Krisztust gyakran kicsiny gyermekként ábrázolták, akit anyja karjaiban tart, és egy almát
majszol. (Az alma közkedvelt motívum ebben a korban: a világ szimbóluma.) Ilyen meghitt,
bensőséges jelenetnek vagyunk tanúi Altdorfer következő festményén.
A Szentanyát a gyermek Jézussal ábrázoló festmények egész sora született a 12. századtól
kezdve.
A képek jelentős részén kimutathatók bizonyos tipikus vonások az anya-gyermek kapcsolat
ábrázolását illetően:
Klerikusképző iskolatípusok a középkorban
Plébániai (falusi és városi) iskola: Minden plébániával rendelkező településen létrehozták az
alpvető klerikus ismereteket (olvasás és éneklés)
Kolostori iskola
Székesegyházi (káptalani) iskola
Egyetem (studium generale)
Retorika, Dialektika, Aritmetrika , Geometria, Asztronómia, Zenetudomány
A középkor komplex klerikus „tananyagrendszere” Akik magasabbra akartak kerülni a
klerikus pályán, azok további 3 komplex tantárggyal ismerkedtek meg:
 Grammatika: Részletes latin nyelvtant, a helyesírás, a kiejtés, a hangsúlyozás
szabályait elméletben és gyakorlatban is.
 Diktámen: Latin nyelvű írásművek fogalmazásának szabályai, gyakorlati
„írásművészet” tudománya. Pl.: oklevelek készítése. Szükségesek voltak bizonyos jogi
ismeretek is. Levélminta-gyűjtemények.
 Kompútusz: A számokkal kapcsolatos ismeretek összessége. Számtani műveletek, az
elemi geometria szabályai, a csillagos ég ismerete tartozott körébe. Naptárkészítéshez
csillagászati számítások ismerete. Az időszámítás tudománya, a történeti időfolyam
főõbb állomásainak ismerete, néhány természeti jelenség (villámlás, szelek, a négy
évszak) magyarázata, néhány földrajzi téma és az emberi test fölépítésére.
 A tananyag módosulása
Városi plébániai iskola:
Oktatója az iskolarektor. Ő a plébános felügyelete alatt állott.
Első szint:
A XIV–XV. századi hagyományos plébániai iskolákban a kisgyerekek először az alapszinten
kezdték meg tanulmányaikat. Betűismeret, szótagolás, szóolvasás, mondatok, szentenciák. Az
olvasás tanulását segítette a – kérdés-felelet formájában megfogalmazott – latin
nyelvtankönyv.
A tanárok és diákok közötti kommunikáció a diákok anyanyelvén folyt.
Második szint:
Részletes latin nyelvtan, beszédkészség fejlesztésével. A latin lett az oktatás nyelve.
Harmadik szint:
Ez a tanuló érdeklődésének, későbbi élethivatásának megfelelő latin nyelvű szakművek
tanulmányozását jelentette.
A könyvek többsége teológiai értekezés, csillagászati munka, könnyebb Arisztotelész-mű,
levélminta-gyűjtemény, logikai összefoglalás, zeneelméleti tanulmány vagy iratfogalmazással
foglalkozó szakanyag volt.
Nagyobb városok iskoláiban előfordult, hogy – az elsajátítandó tananyagrészek alapján – több
tanulócsoportot, „osztályt” szerveztek. A legnépesebbek természetesen mindig a kezdők
osztályai voltak.
Humanista városi iskola – humanista gimnázium
A XV. század végére megtörtént a klasszikus tanulmányok („studia humanitatis”) behatolása
ebbe az iskolatípusba.
Középső szintjén az új szellemű, humanista grammatikát kezdték tanítani; felső szintjén pedig
az antik klasszikus szerzők műveit tanulmányozták.
Ez az átalakulás mindenkor az iskolarektor humanista műveltségétől és a városi magisztrátus,
a helybeli plébános szemléletmódjától függött.
Ekkorra – a XV. század végére – alakult ki tehát Európa-szerte a humanista városi iskola,
minden későbbi humán gimnázium prototípusa.
Egyetemek
Az egyetemek nehezebben engedték át falaikon a humanista eszméket.
Változást leginkább a filozófiai fakultás tananyagában és oktatási módszerében hozott: itt még
a XVI. században is Arisztotelész logikai, természetfilozófiai, metafizikai művei állottak a
középpontban.
A XV–XVI. század fordulóján már a bölcseleti kar tanrendjében is helyet kaptak más latin és
görög szerzők.
A humanista szellemű professzorok ezek feldolgozásakor már elvetették a hagyományos,
tekintélyekre támaszkodó magyarázás-kommentálás módszerét.
Az auktorok (szerzők) eredeti – filológiailag „megtisztított” – szövegeit magyarázták, ahhoz
fűzték hozzá saját, személyes, egyéni felfogáson alapuló véleményüket. Ez a tény is egy új,
szabadabb, emberközpontú világfelfogás kibontakozását példázza.