1. Az európai alkotmány- és jogt.

tantárgy funkciója, oktatásának története

Mo-n. A „génbank” jelenség az európai alkotmány- és jogtörténetben.

- Európa-fogalom földrajzi Európa  Észak-Amerikára is kiterjed +

gyarmatosítás hatásai a gyarmatosított területek jogintézményeire
- Tárgya: teljes értelemben a hatalmi, politikai rendszerek és az ezeknek megfelelő
államberendezkedések típusainak, az ezek alapjául szolgáló elveknek, szerkezeti
felépítésüknek és alapintézményeiknek a vizsgálata az adott államgépezet különböző
területein (jogalkotás, kormányzat, közigazgatás, az adminisztráció és bíráskodás) és szintjein
(birodalom, tartomány, territoriális és helyi szervek)
- Funkciója:
• A tételes jogi tanulmányok alapozásaként részt vállal a nélkülözhetetlen jogászi
alapterminológia közvetítésében
• A politikai- és jogrendszerek historikumának megismerése  nélkülözhetetlen jogi
és politikai kultúrtörténeti ismeretek
• 20-21. századra egyre fokozódó sajátos szerep  a jogalkotás, különösen a
kodifikáció előkészítése  természetes szerep, hiszen, ha csak a modern állam
megteremtésének, kiépülésének, majd fejlődésének évszázadait nézzük, az állam- és
jogtörténet „génbankként” raktározza magában egy-egy szervezeti, funkcionális
vagy intézményi megoldás jellegét, tényleges hatékonyságát
- Az összehasonlító jogtörténet-tudomány létjogosultsága:
- Eduard Gans (1797-1839) iurisprudentia – történeti tudomány
- Történeti kutatás: • Hermann Couring – germanista irány
• Friedrich Carl von Savigny – romanista irány  történeti jogiskola 
a jogtudomány alapvetőleg történeti tudomány
- romanista irány: azt vizsgálta, hogy az egyes intézmények római jog alapján hogyan
fejlődtek
- germanista irány: a hazai fejlődést vizsgálta
- külső jogtörténet: államonként vizsgáljuk az állam jogtörténetét
- belső jogtörténet: egy adott jogintézményt kiválasztunk, s csupán annak fejlődését vizsgáljuk

- Oktatása Mo-n:
- A magyar felsőoktatásban a nemzetközi jogtörténeti összehasonlítás igénye  a
szabadságharc bukása után a neoabszolutizmus idején bevezették a német jogtörténet
oktatását  hamarosan egyetemes jogtörténetté változott
- Tankönyvekben megjelenő dokumentációi: Wenzel Gusztáv, Hajnik Imre, Király János
munkásságai
- Wenzel: nagy forrásfeltárás  felismerte, hogy jogfejlődésünket egyetemes
összefüggésekben kell vizsgálni
- Hajnik Imre: munkásságát a modern európai szellemi áramlatok befogadása jellemzi
- Király János: Hajnik Imre szemléletének megőrzője  az egyetemes jellegű orientálódást
továbbfejlesztette
- Timon Ákos: 20. sz. eleje, alapműve utal az összehasonlítás igényére  munkáját máig is
használják a magyar alkotmánytörténetet tanulmányozni kívánó külföldiek
- 1906-tól: a jogi felsőoktatás keretében felszámolták az egyetemes állam- és jogtörténet
oktatását  Illés József és mások is: Holub József és Bónis György tudományos
eszköztárukban továbbra is alkalmazták az összehasonlító módszert
- Az egyetemes jogtörténet az 1948-as reformmal újjászületett: Degré Alajos, Bónis György,
Sarlós Márton munkája, ill. a Horváth Pál szerkesztette „Egyetemes állam- és jogtörténet”
tankönyv  különböző változatainak sora követett

2. Az ókori keleti államfejlődés általános és különös jellemzése.

- Az emberiség bölcsője: az ókori keleti térség, ún. „termékeny félhold” és Egyiptom

• a perzsa öböltől a Sínai-félszigetig nyúlt, ami

nagyjából a mai Izrael, Jordánia, Libanon, Szíria és Irak által felölelt területe
- Délnyugati peremterülete, a Földközi-tenger és a Jordán folyó közötti sáv geopolitikai
szempontból különösen jelentős volt: ez kötötte össze Egyiptomot és a görögül
Mezopotámiának nevezett részt
- 4. évezred vége: a „termékeny félhold” térség és Egyiptom è civilizáció alapjai
- Egyiptom: saját határain belül fejlődött è csak a dinasztiák váltakozása jelentett eltérést

- A t.f. országaiban: sumérok, akkádok, mitannik, hettiták, arámok, héberek

- Számos hasonlóság: India és Kína társadalomszerkezete, állam- és jogfejlődése

- Szerveződés egységei:
• faluközösségek – sokszorosan rétegzett, egymásra telepített közösségi
rendszer è az egyének szerepe a közösséggel szemben nem hangsúlyos
– a mesterségek családon belül öröklődtek è változatlan megoszlású,
állandó termelési szerkezet è kasztosodás
– A vezető pozíció megszerzése è szakrális szerep
• városállamok – rendszerint a faluközösségek összeolvadásából jöttek létre
– kisebb földrajzi területre kiterjedő, szuverén államalakulat è az adott
térség széttagolt volt è birodalmi egység nem létezett
(pl. a dél-mezopotámiai sumér patesiátusok è csak etnikai és kulturális-
vallási kapcsolat volt köztük)
• városállamok szövetségei – széttagoltság korában, a városállami lét és a
birodalmi egység közötti átmenetként jelentkeztem è ókori Egyiptom
• hosszabb-rövidebb ideig fennálló egységes birodalmak

- Az ókori keleti államok szerkezete: ún. adópiramis è a felfelé irányuló szolgáltatások

rendszeréből jött létre
- Az adópiramis legalsó szintje: a faluközösségek tagjai
- Felettük: a közösségi funkciókat ellátó tisztviselők è Pozíciójukat hivataluk, nem pedig
magántulajdonuk határozta meg
- Az adópiramis csúcsa: az isteni származású személyként/megtestesült istenként imádatban
részesített ún. istenkirály (despota) è szakrális vonást kifejező elnevezés, szarvval,
köpennyel, szokásosnál nagyobb alakban történő ábrázolás
 - Despota: világi és szakrális funkció è hatalomgyakorlását isten volta vagy isteni
származása legitimizálta; bírói és egyéb döntéseit az isteni igazságosság kinyilvánításának
tekintették
- Trónutódlás: öröklés, alkalmasság okán, katonai puccs

az új dinasztia alapítója hatalmát rendszerint azzal fogadtatta el, hogy házasság útján
összeköttetésbe került az előző uralkodócsaláddal

- A keleti államfejlődés legfontosabb jellemzője: stagnáció

- Időnként sor került bizonyos szintű elmozdulásokra természeti katasztrófák, külső
támadások vagy belülről induló kitörési kísérletek által è rövid időn belül visszaállt a régi
rend è ezek az államok túlnyomó részt változatlan berendezkedéssel álltak fenn hosszú
évszázadokon keresztül
- Dinamikus alkotmányfejlődés ilyen hiánya è India, Kína és más ázsiai térségek jellemzője is

3. Az ókori keleti államok jogforrási rendszere. A kodifikáció fogalma.

- A keleti jogfejlődés elsődleges jogforrása: szokásjog è rendszeresen ismétlődő, ésszerű, a

társadalmi felfogásból következő szabályok összessége
- Eltérő mértékben, de mindenütt jelen volt az írott jog is è két csoport
• az egyes jogszabályok (törvény, rendelet, utasítás stb.)
• kódexek (törvénykönyvek)

- Mai modern kódexek ókori keleti kódexek è kodifikáció jelenségének tág és szűk
értelme
- Kodifikáció: műszó è a latin codex és a facere egybefűzése
• nem minden írott jogfeljegyzés kodifikáció

• ennek fogalma szűk értelemben minőségi jogalkotást jelent è rendszerint egy

jogág elemeit absztrakt jogelvek szerint, szisztematikusan, szabályozzák úgy, hogy
az adott kódex kizárólagos joghatállyal rendelkezik, tehát nem szokásjog és nem is
recipiált római jog (pl. modern törvénykönyvek)

• tág értelemben: csupán jogösszefoglalás è több jogág elemei keverednek,

legtöbbször olyan módon, hogy az adott társadalmi viszonyhoz kapcsolódó
magánjogi, büntetőjogi és egyéb normák egy helyen szerepeltek
è Szabályozásuk nélkülözi az absztrakt elveket è erősen kazuisztikus
è jogforrási jellege gyakran nem egyértelmű: legtöbbször szokásjogi alapú, azt bírói
joggal és uralkodói parancsjoggal kiegészítő jogösszefoglalások

- Az írott jog az ókori Kelet államaiban és a későbbiekben is csak akkor tudott kellő
módon hatályosulni, ha azok nem álltak ellentétben a szokásjoggal
- Írott jog: a jogalkotó jogpolitikai akarata çè a szokásjog benne gyökerezett a társadalmi
tradícióban
• ha a két jogforrás közt összeütközés volt è a szokásjog
a szokásjog hatása az rendszerint lerontotta az írott jogot
írott jogra
 • a szokásjog pótolhatta az írott jog hiányosságait
• a szokásjog magyarázhatta az írott jogot

A szokásjog rendszerint szóban terjedt, a társadalmi jogtudatban, emlékezetben volt

benne. Az írott jogtól mint jogforrástól azonban akkor is el kell különíteni, ha az
általánostól eltérően elemeit összegyűjtötték és írásba foglalták.

4. A jogi szekularizáció fogalma és a Codex Hammurabi.

- Mezopotámia: jogfejlődését a fennmaradt kódextöredékekből és egyéb jogi szövegekből

ismerjük
- Urukagina (i. e. 24. sz.): Lagas patesija
è az előző despotától kivételesen csak a világi funkciót vette át egy katonai puccs
során
è másolatban fennmaradt törvénykönyve szerint átfogó társadalmi reformot kívánt
végrehajtani
è Törvényei megszegőire természetfeletti szankció várt: az istenek átka
- Lagasi Gudea (~i. e. 2100):
è nem nevezte magát királynak, hanem megelégedett az enszi (korm. fejedelem)
ranggal
è a rendet és a törvényeket ugyan az isteneknek tulajdonította, de szólt arról is, hogy
rendelkezései „az ő döntései”
- Urnammu (i. e. 2050): sumér nyelvű, a magánbirtokosi rend biztosítására törekvő kódex è
mint király isteni erővel alkotott jogot, és így „hozott igazságot az országba
- Iszini Lipit-Istar (i.e. a 20. sz.):
è hozzá hasonlóan Hammurabi is úgy beszélt magáról, mint aki „igazságot és jogot
tett a nép szájába
è A természetfeletti feladata: az isteni átok beteljesítése azzal szemben, aki az
uralkodó „szavaira rá sem hederít”

Ezekben a példákban egy lassú változást figyelhetünk meg. A jogalkotás először a

természetfelettihez teljes mértékben kötődött, és ennek hangsúlyozása biztosított az adott
jogi normának legitimációt, majd lassan átkerült a világi uralkodó hatáskörébe. Ezt a
folyamatot jogi szekularizációnak nevezzük.

- A mezopotámiai jogfejlődés legteljesebb fennmaradt emléke: Hammurabi

törvényoszlopa
sémita uralkodó 42
- A szétszórt patesiátusokból è birodalom kovácsolása è a kultusz és a jogrend egységesítése
is hozzájárult
- Kötelezővé tette Marduknak, Babilon helyi bálványistenének a tiszteletét
- Codex Hammurabi
è akkád nyelvű
è volt városállamok jogrendje közötti ellentmondások feloldására törekedett
è szokásjogi alapú
è uralkodói rendeleti jog és a hétköznapi jogélet problémáira utaló bírói jog társul
 hozzá
è a kodifikáció tág értelmében vett törvénykönyv
è Első része: közjogi rendelkezések (1-41. §§)
è Második része: vagyoni viszonyokra vonatkozó rendelkezések (42-282.§§); jogági
elkülönítés nélkül családjogi és büntetőjogi szabályok
- Hatása: a térség uralkodói Hammurabi kora után több száz éven át utaltak
rendelkezéseikben törvényoszlopára

- Magánjogának legfőbb jellemzője: magánbirtokosi rend védelme

- Városállamok korában: a földek közösségi tulajdona a jellemző, az egyén csak használati
joggal rendelkezett azon a földön, amit ő művelt meg Óbabiloni korban: a
királyi földtulajdon a meghatározó
- Ún. missarum-rendelet: a földek feletti adósságot és ezzel együtt az adósrabszolgaságot
számolta fel időről időre è nemcsak Hammurabi művére, hanem a mezopotámiai jogi kultúra
más korszakaira is jellemző volt

- Családjog: a poligámia háttérbe szorítására irányuló törekvés

• A mezopotámiai jogi kultúra általános jellemzője volt egyébként, hogy a szülők által
kiválasztott hitves mellé a férj másodfeleséget vehetett, ágyast tarthatott, hiszen
házassági hűségre Hammurabi előtt és után is csak a nőt kötelezték

- Büntetőjog: vérbosszú és a kompozíció egyidejű jelenléte

• Ismerte a halálbüntetést (megpörkölés, karóba húzás, folyóba vetés stb.)
• a testcsonkító, illetve testfenyítő büntetést
• az elkövető családtagját sújtó büntetést
- Büntetési rendszerének alapja: „szemet szemért, fogat fogért” elv (tálió-elv)

- A kódex eljárási szabályokat is rögzített è Bizonyítási eszközök: az istenítélet, az eskü, a

tanúvallomás
• Szigorúan büntette a hamis tanúzást, illetve a hamis vádat
• Az ítéletet pecsétes okmányba foglalták, és ha ezt utólag a bíró „meghajlította”,
nyilvános hivatalvesztéssel büntették.

5. A Tóra.

- Az ókori zsidó jog elsőszámú forrása: a Biblia első öt könyvét képező mózesi
törvénykönyv, a Tóra  a héberek jogát az isteni rendelésre vezeti vissza

Mózes ilyen módon csak közvetítette a nép felé a Szináj hegyén átvett
kinyilatkoztatást (Tízparancsolat + a törvény további szabályai)
- A kodifikáció tág értelme szerinti törvénykönyvnek tekinthető  jelentős terjedelmű
történeti részeket is tartalmaz és több jogág elemei keverednek benne
- Eltér más keleti jogforrástól  alapelveket is rögzít: a Tízparancsolat első négy
rendelkezése (I. tábla) az Isten és ember közötti viszonyt, második hat rendelkezése (II. tábla)
az ember és ember közötti viszonyt szabályozza  Az összes többi norma (a 613 micva), ez
utóbbi hat alapelvből vezethető le
- A parancsolatok között hierarchia áll fenn: az emberi élet védelmének a többi parancsolat
alárendelődik  végszükség esetén az élet védelme kerül elsőbbségbe
- A Tóra sajátossága  az isteni jog társadalmi állástól függetlenül biztosít védelmet:
nincs különbség király és szolga közt

- Az államhatalom létrejöttének oka és eredeti funkciója  az államnak a közrendet

fenntartania, valamint a bűncselekmények elkövetőit üldöznie és megbüntetnie kell
Az embervér ontása Isten elleni vétek is  kiengesztelés megszerzése végett elismeri
a meggyilkolt személy rokonainak vérbosszúhoz való jogát
Intézményesíti a menedékjogot is: nem szándékos emberölés esetén lehetőséget ad az
elkövetőnek arra, hogy az ország hat ún. menedékváros egyikében keressen a vérbosszú elől
menedéket és ott várja ki a rendes bírói eljárást
- Szándékos és a gondatlan elkövetés közötti különbségtétel  más keleti népek
tettközpontú büntetőjoga
- Mai értelemben vett pénzbüntetést nem ismerte  Vagyoni szankcióként a kompozíciót
alkalmazta, amely rendszerint a kár többszörös értéke volt
- Ún. elengedés éve (minden ötvenedik év)  az adósságokat elengedték, a földeket
visszaadták eredeti tulajdonosuknak  az emberi méltóságra vezethető vissza
- A Tóra humanizmusa lehetőséget adott a szegényeknek a felemelkedésre  akkor is, ha
saját hibájukból jutottak ilyen helyzetbe
- A Tóra magánjoga: családjogi tárgyú rendelkezések  erkölcsi iránymutatásukkal a zsidó,
majd az európai zsidó-keresztény kultúra alapját képezték és képezik ma is  pl. mindkét
házasfél kötelezettsége a hűség tanúsítására, a vérrokonokkal történő házasságkötés tilalma
- A Tóra szociális jogi rendelkezései: az árvák, özvegyek, szegények, idegenek jogvédelme
ill. ellátása  nem az állam, hanem a társadalom más tagjainak feladata

6. A szasztrák. A fa chia

- i. e. 2500 és i. e. 1500 között: hatalmas városállamok (a dravida néven összefoglalt törzsek

városállamai (Harappa, Mohendzso Daro, Amri, Lothar, Rupar stb.)
- Harappa-kultúra: i. e. 2. évezredben a perzsákkal rokon árja törzsek pusztították el

- A törzsi-nemzetségi közösségeket felváltó államok létrejötte: i.e. 1. évezred eleje è

élén: rádzsa
- Az állandósult belső munkamegosztás + brahmanizmus világképe è kasztrendszer
- Kasztok: • brahmana – papi előkelők
• ksaatriya – katonai előkelők
• vaisya – dolgozók: parasztok, iparosok, kereskedők
• sudra – bérért dolgozók, szolgák: köztük a határok olyan mélyek és
áthatolhatatlanok
voltak, hogy tagjaik egymással nem is házasodhattak

korlátjaik később enyhülnek, ill. vallási tekintetben megszűnnek

- A szubkontinens 16 nagyobb állama è egységes birodalom ~i. e. 500 körül, Gangesz folyó
alsó folyása mellett
- Nagy Sándor 327: behatol Indiába è partizánháború a makedónok ellen
- I. e. 315: Nagy Sándor - Magadha királya
- Asóka: misszionárius elhivatottságának köszönhetően a buddhizmus alatta vált helyi
vallásból világvallássá
- A dinasztia és a birodalmi egység: 185-ben bukott meg véglegesen è a független indiai
államok sokaságából az i. sz. 3. század végére a Gupta-dinasztia királyai teremtették meg a
szubkontinensen az utolsó keleti típusú birodalmat è magas színvonalú városi élet,
szanszkrit epika, csillagászat, művészetek è India aranykora
- A szasztrák: hindu magatartást szabályozó normák è a három csoport
• dharma – a vallási normák köre, melyek a túlvilági jutalomra irányultak mindhárom
• artha – a kormányzás művészete (az uralkodói pol. tudománya) kötelező volt
• káma – nemiség művészete

- A dharmának a király is csak szolgája volt è hozhatott saját rendelkezéseket és

bíráskodhatott is, de csakis a dharma keretei között
- A jogrend a védák tanításaiból, a jogot ismerők döntéseiből és az árják szokásaiból állt

Manu törvénykönyve (~i. e. 200 és i. sz. 200 között) è versbe szedett,

szanszkrit nyelvű, 12 fejezet è csak a 8. és a 9. fejezete tartalmazott
kazuisztikus rendelkezéseket a magánjog, a büntetőjog és a hadijog
területéről è nagyrészt a teokratikus állam vallási előírásaiból állt

ŐSI KÍNAI CIVILIZÁCIÓ

- i.e. 2000: félnomád, városközpontú, feudális jellegű szervezetek keretei között jelent meg
- Qin Shi Huangdi (i.e. 221): birodalomegyesítés kezdődött
- Qin-ek uralma (i. e. 221-206): mandarin (hivatalnoki) rendszer kiépítése, a súlyok és
mértékegységek megállapítása, a pénzrendszer létrehozása, az
utak, csatornák és vízhálózat megépítése, a birodalmi jogrend
kialakítása
- A Han- ok uralma (i. e. 206 – i. sz. 220): erős központosítás, meghatározóvá vált a
távolsági kereskedelem è ~i. e. 114 Selyemút közép-ázsiai
részének megnyitása
dinasztia bukása è újabb széttagolódás
- Sui-dinasztia: uralmuk alatt, i. sz. 589-ben egyesült újra Kína

- Komplex eszmerendszer è Elismerték a hagyományos konficiánus erényeket è de a

hivatalos ideológiában a taoizmus és a yin-yang iskola elemei is jelen voltak
- A vallás a jogrendre nézve is meghatározó volt è A vallási alapú jutalmak és büntetések
rendszerét tartalmazó ún. fa chia (törvény iskolája) nem kodifikált jog
- A legfőbb törvényhozó: az uralkodó
- Az írott törvényektől való eltérés bevett gyakorlat volt az ítélkezésben è „hivatal
gyakorlata” (ting xingshi)
- A jogforrások közt harmadikként alkalmazták az analógia módszerét

- A büntetések nem csak az elkövetőt sújtották: a lakosságot az állam kölcsönös felelősségi

csoportokra (öt-öt család, illetve egy-egy hivatal tagjai) osztotta, és ha az adott csoport
bármely tagja bűncselekményt követett el, a csoport összes tagját felelősségre vonták è
kollektív felelősség è alóla csak az mentesült, aki a feljelentést tette

7. A poliszok alkotmányos berendezkedésének tipizálása.

Az oligarchia és a rhétra.

- A görög államfejlődés első korszaka: Ún. küklaszi kultúra (i. e. 3000-2300)

• a felbomlásban lévő nemzetségi társadalmak kora volt
• a politikai szervezkedés nyomai is megtalálhatók
- Ún. krétai v. minószi korszak (i. e. 2100-1400)
• politikai rendszere a babiloni minta szerint alakult
• Kréta sok kis városa egységes államba tömörült è élén: a szakrális és világi
funkciót is betöltő minósz (=istenkirály)
• A bronz készítéséhez nélkülözhetetlen ón Britanniából és a Pireneusi-félszigetről
érkezett a térségbe è Kréta közreműködésével jutott el a felhasználó országokba
• Első görög törzsek (danaoszok, akhájok): i. e. 2000 körül jelentek meg a Balkánon
• ~I. e. 1700: Kréta az akhájok előrenyomulásának következtében elveszítette
szárazföldi birtokait è helyén törzsi-nemzetségi szervezetű akháj fejedelemségek
jöttek létre:
- Ún. mükénei korszak (i. e. 1700-1100): a görög kultúra hajnala
• A hajózás tudományát, tengeri kereskedelem és a tengeri rablóhadjáratok gyakorlatát

az akhájok a krétaiaktól vették át

• A korszaknak egy újabb görög törzs, a dórok benyomulása vetett véget è A dórok
egy része lerohanta Mükénét, más része pedig Lakónia és Messzénia elfoglalása után
ezek helyén alapította meg a 9. században Spártát
- Ún. homéroszi korszak:
• A görög patriarchális nemzetségi társadalom falusias településekbe szerveződött è
Két rész: a) a közösségi falu és földek
b) a nemzetségi előkelők vezetőjének, a baszileusznak megerősített háza
• i. e. 9-8. sz: Faluközösségek összeolvadása (szünoikiszmosz) è városállamok/
poliszok kialakulása

Ezek alkotmányfejlődése – a stagnáció ókori keleti jelenségével szemben – dinamikus

változásokkal jellemezhető.

- Arisztotelész és tanítványai a görög poliszokat az uralmat gyakorló személyek száma és az

uralom etikai értéke szerint jellemezték è oligarchia: a „legsúlyosabb és legkeservesebb
szolgai állapot”
  Egyszemélyi uralom Csoporturalom Népuralom
Jó etikai érték baszileia arisztokrateia politeia
   Egyszemélyi uralom Csoporturalom Népuralom
Rossz etikai érték türannisz oligarkheia demokrateia
- A korai görög városállamokban: baszileuszok hatalma è nemzetségi vezető réteg
oligarchikus uralma váltotta fel

- LAKOSSÁG:
• A szabad athéni polgárok köre
- eupatridák (nemzetségi előkelők)
- geómoroszok (földművelő gazdákodók)
- démiourgroszok (kézművesek, iparosok)
• Állandóan Athénban élő idegenek köre
- metoikoszok è szabadok voltak ugyan, de egy athéni polgár pártfogása alatt
álltak és politikai jogokkal nem rendelkeztek
• Nemszabadok
- mint minden poliszban, itt is ők képezték a társadalom legalsó csoportját

- i. e. 8-6. sz.: a baszileuszok hatalma egyre szűkebb korlátok közé szorult è helyüket a
nemzetségi előkelők közül választott 9 arkhón foglalta el
• A kormányzó testület feje: ún. névadó arkhón è neve az adott évet jelölte
• Polemarkhosz: a haderő vezetője
• Arkhón baszileusz: a király korábbi vallási feladatait vette át
• A további öt arkhón: a jogalkotás és a törvények megtartásának felügyelete
- Areiosz pagosz: a volt arkhónokból állt è a hatalom teljessége egy szűk csoport kezében
volt
- Ekklészia (népgyűlés): szerepe ebben a korban formális

- Az oligarchia történeti prototípusa: Spárta

- A városállam lakossága a dór hódítást követően è három csoport
• spartaiták (teljes jogú spártai férfiak)
• nagyjából 9 ezer család
• egyetlen feladatuk: az állam szabadságának védelmezése
• közös tulajdonjog a meghódított földek felett è 10-15 hektárnyi részekre, ún.
kléroszokra osztották è átörökíthető, nem eladható
• perioikoszok (körüllakók)
• 30 ezer
• személyükben szabad, de politikai jogokkal nem rendelkeznek
• mezőgazdasági, kézműves és bizonyos kereskedelmi tevékenységet folytattak

è adó az államnak
• katonai szolgálatra is kötelesek
• helóták (állami rabszolgák)
• 200 ezer èleigázott őslakosok utódai
• a felosztott állami földet ők művelték meg
• korlátozott gazdasági önállóság

- Spárta alkotmánya: ún. RHÉTRA (törvény) è Lükurgosz király a delphoi jósda

főpapnőjétől kapta è törvényeinek megsértése egyben szentségtörés is volt
- A polisz élén: két isteni származásúnak tartott örökös baszileusz
• a politikai életre gyakorolt befolyásuk csekély volt
• béke idején igazságot szolgáltattak
• szakrális funkció
• háborúban hadvezérként vettek részt
- 7. sz. elejétől: baszileuszok mellett è a legkonzervatívabb nemzetségi vezető réteg tagjai
közül egy évre választott öt ephorosz

öt ephorosz
• Hatáskör: a baszileuszok és a geruszia (vének tanácsa)
ellenőrzése, valamint az államélet irányítása
- Xenophón szerint: a baszileusz és az állam nevében è az ephoroszok havonta esküt tettek
egymásnak è a király arra, hogy az állam törvényei szerint uralkodik
è az ephoroszok arra, hogy ebben az esetben a király uralmát változatlan
formában megőrzik
- Apella (népgyűlés): Spártában csak formális szerep

- Ehhez a tradicionális államberendezkedéshez a későbbiekben is ragaszkodó Spárta a

peloponnészoszi háború után meggyengült
- Eptadeusz ephorosz törvénye (i. e. 398): lehetővé tette a kléroszok élők közti elidegenítését
è az uralkodó réteg jelentős része a nem teljes jogú polgárok közé süllyedt è a régi
társadalmi rend bomlásnak indult

- A makedón uralom alóli szabadulás reményében i. e. 192-ben Spárta is betagolódott

egy városszövetségbe, ami önálló története végét jelentette.

8. Az oligarchikus államszervezet reformjai Athénban, a demokratizálódás

folyamata. A mikté politeia.

- Külón (i. e. 632): Athénban első próbálkozás a türanniszra  mindennaposakká váltak a

politikai villongások a démosz és a nemzetségi előkelők között

A fennálló oligarchikus államszervezeten ezért bizonyos

változtatásokat kellett végrehajtani  Drakón (i. e. 621) 
megbízás a jogi kodifikáció végrehajtására
- Az igazságszolgáltatás az areiosz pagosz (nemzetségi előkelők) kezében volt  a primitív
nemzetségi szokásjogot saját érdekeiknek megfelelően értelmezték  Drakón írásba
foglalta a szokásjogot
- A zavargások tovább folytatódtak  SZOLÓN (i. e. 594)  arkhónná kinevezés 
 Átfogó társadalmi reform
• Gazdasági reform: - hatálytalanította az adósjegyzéket
- utasítást adott ki az adósrabszolgák szabadon bocsátására
 - a külföldre eladott személyeket az állam költségén
visszavásárolta
- a jövőre nézve megszüntette a hitelezőnek az adós személyére
vonatkozó jogát

• Pénzreform: - szabályozta a kamatlábak nagyságát

- határidőhöz kötötte az adósságok visszafizetését
- a gyermektelen személyek számára is engedélyezte a
végrendelkezést
- az ipar fejlesztése érdekében  mezőgazdasági termékek kivitelének
tilalma

• Államszervezeti reform: - a tisztségviselők és az ún. 400-ak tanácsának

megválasztása  népgyűlés hatásköre
- kiemelkedő büntetőügyekben és tisztviselők felelősségre
vonási ügyeiben is eljáró 6 ezer tagú esküdtbíróság
(héliaia) felállítása

- A vagyoni cenzus intézményesítése  a közéletben való részvétel mértéke többé nem a

származástól, hanem a vagyontól függ (timokrácia)
- Olyan intézkedéseket hozott, melyek célkitűzése szerint a társadalmi harmóniát, az
egyensúlyt, az arany középutat szolgálták

- Sem Szolón, sem Drakón nem tudta a démosz és a nemzetségi előkelők közötti
feszültséget feloldani  A három párt: • a nemzetségi előkelők rétegét képviselő ún.
síkság
• a mérsékelt politikát folytató ún. tengerpart
• a radikálisok, ún. hegyvidék elkeseredett
küzdelme  i. e. 589: nem sikerült arkhónt választani Athénban
Peiszisztrátosz (i. e. 560): türannisz berendezés  más poliszok türannoszaihoz
hasonlóan: • földet osztott
• leszámolt a nemzetségi előkelő réteggel
• kedvező feltételeket biztosított az ipar és a kereskedelem fejlesztéséhez
• munkaerőről idegen rabszolgák tömeges bevitelével gondoskodott
• építkezéseknél munkalehetőséget teremtett a rászorulóknak

- Dinasztiája bukása: i. e. 527  fiai túlzott adóztatási politikája, a perzsák terjeszkedése

miatt Athénnak a tengertől való elszigetelődése, a spártaiak katonai beavatkozása

- Türannisz: egy átmeneti egyensúlyi állapot eredményeként jött létre mindenütt: a

nemzetségi előkelők már nem, a démosz pedig még nem volt elég erős a politikai
hatalom gyakorlásához  gazdaságpolitika: a démosz további felemelkedését szolgálta  a
demokratizálódási folyamatot tovább gerjesztette DE!!!  ez a támogatás nem a köz
érdekében, hanem a türannosz hatalmi bázisa kiszélesítése céljából történt

- I. e. 510: A spártaiak – az oligarchia restaurálása céljából – helyőrséget állítottak fel az

Akropoliszon, de a drakóni kodifikációval megkezdődött demokratizálódási folyamatot
már nem lehetett visszafordítani Athénban
- Kleiszthenész (i. e. 508): vezetésével a spártaiakat elűzték  első arkhónná választás
 • Államszervezeti reform: - korlátozta az arkhónok és az areiosz pagosz hatalmát
- e két intézmény mellé új főszervet állított fel:
ötszáz tagú bulé (tanács)  az ekklészia ellenőrizte és
irányította

- A bulé: minden phüléből 50 ember  rendszerint nem teljes ülésben, hanem 10 tanácsot
alkotva 39 naponként váltották egymást az ülésezésben  folytonosság

- a vérségi köteléken álló phülék helyett  tíz új területi

alapú phülé: egy városkörnyéki, egy tengerparti és egy
szárazföld belsejében található részből állt  A buléban
az eupatridák rétege háttérbe szorult
- Osztrakiszmosz (cserépszavazás): ezzel űzték el az
alkotmányos rendet veszélyeztető polgárokat Athénból
 aránylag ritkán alkalmazták, hatása sem jelentős
- önkormányzati egységek (ún. démoszok) kiépítése 
élén: az egy évre választott démarkhosz

A FELVÁZOLT DEMOKRATIZÁLÓDÁSI FOLYAMAT VÉGKIFEJLETEKÉNT AZ ATHÉNI

ALKOTMÁNY 5. SZÁZADI VÁLTOZÁSAI

- A demokrata tengeri párt: • a polgári jogok egyenlőségének (iszonomia) és

• a közéletben elsősorban az egyenlő véleménynyilvánítás
jogának (iszégoria) igényével lépett fel

- 460-as évek: a vezető szerep a legradikálisabb demokraták kezébe került  (I. e. 462):
Ephialtészt sztratégosszá választották

- Ephialtész jelentős mértékben korlátozta az areiosz pagosz hatáskörét:

• az nem ítélkezhetett többé hivatali vétséget elkövetett személyek ügyében 
ezt a funkciót az ötszázak tanácsa illetve a héliaia kapta meg

Az intézkedés jelentősége abban állt, hogy a tisztviselők tevékenysége társadalmi kontroll alá
került  felelősségre vonásuk alapja: kötelező hivatali eskü

• megvonta tőlük azt a jogot is, hogy a népgyűlés által elfogadott törvényeket
jóváhagyja vagy elutasítsa  a törvényhozó hatalom letéteményese: a
népgyűlés és az ötszázak tanácsa

- Az alkotmányos rendet a graphé (közvád) egyik speciális formája, az ún. graphé

paranomón (törvénytelenség elleni vádirat) intézménye védte  A még nem jogerős
törvény graphé paranomón esetén a héliaia elé került
- A népgyűlés tagjai a törvényjavaslatok előterjesztését jól meggondolták:
• ha a héliaia a törvény jogellenességét állapította meg  az előterjesztőt bírsággal

vagy halálbüntetéssel sújtották

• ha viszont a graphé paranomón alaptalannak bizonyult  a kifogásolót büntették

meg
Ez a szigorú rendszer az oligarchikus uralom ellen, a demokrácia intézményének
fenntartása érdekében jött létre
- I. e. 461: Ephialtészt meggyilkolták  új vezető: Periklész
- I. e. 444-430: a demokrácia kiteljesedésének korszaka Athénben, Periklész-kor
• ~10 ezer földnélküli családot juttatott parcellákhoz
• közmunkákkal munkalehetőséget teremtett
• kialakította a közvetlen ajándékok rendszerét
• a katonák, matrózok rendszeres illetményt kaptak, a választott állami hivatalnokok
pedig napidíjat

- A hivatalviselést korlátozó vagyoni cenzus továbbra is megmaradt, módosított

formában
- I. e. 457: ekkor először zeugitészt (ökörfogatos paraszt) választottak arkhónná  a
csekélyebb vagyonnal rendelkező thészek (kezük munkájából élő polgárok) ezután is
kimaradtak ezekből a hivatalokból + a testület szerepe leértékelődött az 5. század közepére 
ennek a választásnak inkább csak elvi jelentősége volt
- A főhatalom birtokosa: a 40 ezer tagú ekklészia  kézfelemelés, jelentősebb ügyekben
titkosan, cserepek vagy kavicsok
- Hatásköre: • elsősorban a hadvezérek és a pénzügyi hatóság embereinek a megválasztása
• kormányzat és a törvényhozás
• bizonyos ügyekben igazságot szolgáltatott, ellenőrizte a tisztségviselők
működését
• hivatalukból felfüggeszthette és bűnösnek nyilváníthatta őket

- Az ekklészia akkor volt határozatképes, ha 5000 tagja jelen volt a döntéshozatalkor

- I. e. 501-től: kézfelemeléssel minden évben 10 sztratégoszt választott  a sztratégoszok
újraválaszthatók voltak  fizetést nem kaptak, csakis vagyonos emberről lehetett szó
- A sztratégosz vesztes csaták vagy hibás katonai döntések miatt felelősségre vonható volt
 büntetése a pénzbírságtól a halálig terjedt
- Elnevezése ellenére a demokrácia korlátok közt érvényesült  nem túl nagy területre
terjedt ki, csak a szabad férfiakra vonatkozott DE!!!  elidegeníthetetlen emberi jogokról
még a szabad férfiak esetében sem volt szó
- Athén: egyre negatívabbá váló szerep  rossz külső megítélés
- Szókratész (i. e. 469-399): demokrácia  a „fecsegők” uralma
• az ideális rend: a monarchia és az arisztokrácia
• a legrosszabb uralmi forma: a türannisz
- Valamennyi szerző ellenezte a minden polgárra kiterjedő demokráciát  Ideális
berendezkedés: A POLITEIA  a hatalomból az részesült, akinek az anyagi helyzete
lehetővé tette, hogy megvásárolja a hopliták felszerelését  önös érdekek elkerülése,
pozitív etikai értékű hatalomgyakorlás

- A politeia modellje: az egyszemélyű és a kiscsoportos uralom + a népuralom pozitív

vonásai  kevert államforma (mikté politeia):
• monarchikus elem: a királyi hatalom
• arisztokratikus elem: a vének
• demokratikus elem: a népgyűlés
- Az arisztotelészi politeia-elképzelés történeti mintája: nem Athén, hanem sokkal
inkább Spárta  Az athéni modell ilyen értelemben elszigetelt jelenség maradt

9. Az igazságosság értelmezése Hellász jogi kultúrájában. A jogforrások.

- Szétszórt poliszok: autonóm jogrend  kapcsolódási pont: az isteni rendből levezetett

természetjogi szabályok és az ősi, törzsi alapú jogszokások

- Diké római jogban ismert ius fogalom  az igazságot jelöli, egy erkölcsi alapú
normarendszert takar  követését minden szabad embertől elvárták

A görög filozófia számos alakja kereste a választ az igazságosság és a jó eredetére

• Hésziodosz (i. e. 8-7. sz.): az ősi isteni jog betartására hívta fel kortársait, mert azt az
istenek számonkérik rajtuk  az isteni jog a mértéke minden emberi jognak 
az utóbbi csakis akkor értékes, ha megfelel az előbbinek

• Hérakleitosz (i. e. 544-484): - elutasította az antropomorf istenmagyarázatokat

- isten = ellentétpárok összesége  végtelen harc

- az igazságosság ebből a harc során létrejövő

egyensúlyból fakad

• Démokritosz (kb. i. e. 460-370): az észből vezette le az igazságosságot és a jót is

• Szofisták: a természeti törvényekkel szembeállították a társadalmi törvényeket  az

emberek közötti viszonyok változóak, így változóak az azokat szabályozó erkölcsök

és jogi normák is

• Szókratész: a természetes rendből változatlan erkölcsi elvek származnak  az

erény  igazságosság, bátorság, mértékletesség

- Az igazságosság fogalma Arisztotelész szerint:

1) olyan erény, amelyet a közösség a jogi normákban megkíván a polgároktól
(ún. általános igazságosság)
2) a polgárok egymás közötti viszonya  ún. osztó igazságosság: egy polgár
mit kívánhat meg polgártársától
 ún. kiegyenlítő igazságosság: a polgárok
egymás közti sérelmeinek az orvoslása

Úgy vélte, ezt a rendszert minden részében a méltányosságnak kell áthatnia.

JOGFORRÁSOK
- A jog elsőszámú forrása: az ősi szokásjog (theszmosz)  isteni eredetűnek, szentnek
tartották  I. e. 621: szokásjog összeírása
- A törvényi jog (nomosz): a városállamok szabályozó szerepének erősödésével került
előtérbe  Athénben Szólón arkhón volt az első, akinek a reformjai új jog alkotását
feltételezték
- Ún. néphatározat (pszephiszma): a népgyűlés többsége által egyedi ügyekben hozott
döntés  pl. a polgárjog megadásának kérdése.
- Bár a korábbi bírói döntésekre nem hivatkozhatott ítélkezése során az eljáró bíróság 
de azok jogfelfogás alakítói voltak (hatottak a jogtudat és a hivatali vélemény formálására)

AZ EGYES JOGÁGAK ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI

- A magánjog: a római jogi értelemben vett tulajdonjog fogalmát nem ismerték  sokáig
fennmaradt a vagyon közösségi, ill. állami korlátozása.
• A családi vagyon egybentartását szolgálta az a szokás is, hogy az egyedüli
örökösnőnek (epiklérosz) az arkhón az atyai rokonok köréből keresett férjet
-A szerződési jog: a poliszok közötti kereskedelmi kapcsolatok miatt különös jelentőségre
tett szert  a megállapodások rendszerint szóban jöttek létre, érvényességük formulákhoz
nem volt kötve

10. A poliszok jogéletének közös vonásai.

AZ EGYES JOGÁGAK ÁLTALÁNOS JELLEMZŐI

- A magánjog: a római jogi értelemben vett tulajdonjog fogalmát nem ismerték è sokáig
fennmaradt a vagyon közösségi, ill. állami korlátozása.
• A családi vagyon egybentartását szolgálta az a szokás is, hogy az egyedüli
örökösnőnek (epiklérosz) az arkhón az atyai rokonok köréből keresett férjet
-A szerződési jog: a poliszok közötti kereskedelmi kapcsolatok miatt különös jelentőségre
tett szert è a megállapodások rendszerint szóban jöttek létre, érvényességük formulákhoz
nem volt kötve
- A családjog: patriarchális szemléletű è A szabad görög nő többnyire a férfitársaságtól
elzárva serdült fel, és házasságot az atya akaratának megfelelően kötött
è Férjének, kürioszának (urának) hatalma alatt élt
• Házasság a korai időkben: nőrablás vagy adásvétel
• Klasszikus korban: a nő felett hatalommal rendelkező személy és a vőlegény
közötti szóbeli eljegyzési megállapodással (engüédisz) jött létre è a menyasszony a
megállapodás tárgya, nem pedig alanya

• Végrendeleti úton történő kiházasítás: házasságból fiúgyermek született è még a

 férj életében eljegyzési szerződést kötött a férj és az általa kijelölt jövendőbeli è az
említett fiúgyermek az atya halálakor nem vált önjogúvá, hanem a jövendőbeli férj
hatalma alá került

• A görög házasság – elvileg – monogám è A monogámia mellett azonban ismert volt a

pallakisz (ágyasság) intézménye è ha a férj törvényes feleségétől hosszabb ideig távol volt
- Az egyébként felbontható monogám házasság è a törvényes leszármazás rendjét, az oikosz
(ház, család) fenntartását szolgálta
- Az öröklési jog alapelve: a törvényes és a végrendeleti öröklés esetén is a törvényes fiú
örökjoga è a gortüni törvények: a leányok fivérüktől bizonyos örökrészre jogosultak
- A büntetőjog: vérbosszú és kompozíció egyidejű jelenléte
• Különbség: magánjogi jellegű, illetve közjogi jellegű büntetendő magatartások
• EGYÉNI SÉRELEM (pl. testi sértés, szóbeli sértés, lopás) esetén ún. diké, azaz szóbeli

magánvád alapján kártérítésért perelt a sértett è A kártérítés szándékos károkozás

esetén az okozott kár kétszerese volt
• ÁLLAMI SÉRELEM (pl. hazaárulás, állampolgárság színlelése) esetén ún. graphé,
azaz írásbeli közvád alapján büntetőjogi szankciót szabott ki a bíróság

Az eljárás mindkét esetben nyilvános, szóbeli és kötetlen volt; a bizonyítási jog alig volt
szabályozva.

- A kereskedelmi jog: számos elemét a föníciai kereskedővárosoktól, azok gyakorlatából

vették át
A gazdasági életet a piaci elemek mellett jelentősen befolyásolta az állami
irányítás is

A polisz életét alapvetően meghatározó termékek, illetve alapanyagok (gabona, len, fa,
vas, bronz stb.) kereskedelme a politikai kurzusoknak megfelelő adminisztratív irányítás
alatt állt.

- A városállamok központi terén (agora): KAPÉLOSZOK (helyi kiskereskedők)

- Más poliszokban: EMPOROSZOK (utazó kereskedők) értékesítették áruikat

- A görög gyarmatosítás útirányait alapvetően a városállamok export és import

tevékenységének irányai határozták meg è A kolóniát alapító város vezető tisztségviselője
előzetesen Delphoiban Apollón véleményét kérte è nemcsak szakrális, hanem gyakorlati
jelentősége is è a papok kapcsolatban álltak a már meglévő gyarmatokkal és jól ismerték
a lehetőségeket

A gyarmatosítók Apollón áldását és gyakorlati utasításokat is vittek

magukkal

• Amikor a gyarmatosító görög hajók megjelentek a Földközi-tenger, majd a Fekete-

 tenger medencéjében è kiszorították a tengeri kereskedelemben eddig élen járó
föníciaiakat
• Amikor a makedón világbirodalomba a görögség betagolódott è a hellén
kereskedőközpontok képviselői a birodalom legtávolabbi pontjaira is eljutottak,
összekötve keletet nyugattal

- Rodosz (i. e. 3. század második felére): a tengeri kereskedelem meghatározó szereplőjévé

vált è tengerészeti hajózási ismeretek + kalózokkal szembeni sikeres fellépések

A tengeri kereskedelmi jog szabályrendszerének kidolgozása szintén

Rodoszhoz kötődött.

11. A poliszközi kapcsolatok jogintézményei.

- A poliszközi kapcsolatok: az ókori görög jogélet hagyatékának fontos részét képezik

- A PROXENOSZ (védelmező, oltalmazó): egy idegen állam polgárának adományozott

hivatalos cím  tartalmát tekintve ún. vendégbarátság

• Spárta és Delphoi: meg volt bízva az idegenek elszállásolásával

• Máshol: elsősorban a távolsági kereskedők védelmét látta el
• Az antik görög kultúrában a polgárjognak nagy jelentőséget
tulajdonítottak  a polgár a politikai hatalom részese is volt
• A római joggal ellentétben  a görög jog a korlátozott polgárjog
intézményét nem ismerte

A poliszok közötti kereskedelmi kapcsolatok miatt szükségessé vált, hogy a másik

poliszból származó távolsági kereskedőért az idegen poliszban egy teljes jogú polgár
felelősséget vállaljon  Nem görög újdonság ennek kialakult gyakorlata volt már a föníciai
kereskedővárosok világában is

• A kapcsolat szimbóluma: egy cserépdarab  egyik felét a távolsági kereskedő,

másik felét proxenosza tartotta magánál

• a proxenoszok nem egyszer egész poliszok érdekeit képviselték, ill. szövetségi

tisztségviselőként ők feleltek azért, hogy a Déloszi Szövetségben Athén és a
tagállamok között a jó viszony megmaradjon

- A HÜBRISZ:

- Átvitt értelemben: magát a megszemélyesített erőszakos Dölyföt is jelenti  összetett

mitológiai, egyénhez kötött alapjelentés
- Tág értelemben: politikai fogalommá vált  az ókori görögök természetes állapotnak,
isteni rendnek tekintették a széttagoltságot, a birodalmi egység hiányát  az isteni rend
ellen vétkezik az, aki ezen önhitt elbizakodottságában változtatni próbált

- A hübrisz vétke:
• Xerxész  meghódolást követelt a görög városok zömétől
• A Hellészpontoszon felépített hidak egy vihar általi megsemmisítése
• i. e. 480 szeptemberében a szalamiszi öbölben több mint 200 perzsa hajó süllyedt el

- A SZÜMAKHIA: a poliszközi kapcsolatokban  szövetségeket jelentette

a benne résztvevő városállamok egymástól való függetlenségüket teljesen meg

kellett hogy őrizzék

- Peloponnészoszi Szövetség: A perzsákkal szemben katonai akciókban dominált  a közös

ügyekről küldöttek útján, együttesen döntöttek
• i. e. 478: szárazföldön Büzantionig jutottak  a spártaiak elzárkóztak Kis-Ázsia
védelmezésétől.
- Az itteni poliszok és a hellészpontoszi városállamok kérésére  DÉLOSZI SZÖVETSÉG
(i. e. 477) létrejötte  tengeri szövetség
 megalakulásakor 173, később 250 független polisz önkéntes társulása
 Athén külön szerződést kötött minden szövetséges várossal, ezeket azonban
egymáshoz nem kötötte szerződés
 Kifelé Athén képviselte a szövetséget
 ő döntött háború és béke kérdésében is
 A tagvárosok képviselői helyet és egyenlő szavazati jogot kaptak 
Athénnal szemben komolyabb szerepet sosem töltöttek be
 I. e. 454: a szövetség székhelye Athén lett  a gyűlést innentől kezdve össze
sem hívták
 A tagvárosoknak tartózkodnia kellett egymás megtámadásától és kötelező volt

részt venniük a közös háborúkban  közvetlen részvétel (hajóküldés), közvetett

részvétel (hozzájárulás, ún. phórosz fizetése)

 Igazgatási, ill. katonai rendszabályok  a szövetség belső rendjének biztosítása
 Periklész (i. e. 454): a szövetség pénztárát Athénba költöztette  az idővel
adóvá változtatott phóroszt Athénbe kellett befizetni

- A szövetség a tagvárosok függővé tételét jelentette  Athén gazdasági fellendüléséhez

vezetett ( a korabeli világ pénzügyi és kereskedelem egyik központjává vált)

- A perzsa veszély elmúltával: felerősödtek a szeparációs törekvések  Kleon hadvezér

befolyására a szövetségesekkel szemben egyre keményebben léptek fel
• Ha valamely tag ki akart válni a szövetségből, az athéni hajóhad rögvest
lecsapott rá w
• A lázadó városállamtól rendszerint a földjét is elvették  egy részére athéni
nincstelen polgárokat telepítettek
• erős erkölcsi relativizmust tükröző felfogást követtek  csak az egyenlő
hatalmak között létezik igazságosság  a többi polisz szemében: az isteni
 rend elleni dölyfös, önhitt lázadás

A pelopponészoszi háborúban elszenvedett vereség (i. e. 404)  a Déloszi Szövetség

feloszlatása

- ISZOPOLITEIA (jogkölcsönzés): eredeti jelentése az egymással szerződő államokban a

polgári jogok egyenlők
a gyakorlatban  az ilyen szerződések inkább egy erős
polisz terjeszkedésének békés eszközéül szolgáltak

- A Déloszi Szövetség: Athén egységes magánjogot vezetett be  Athén hegemón

törekvéseit és a közös kereskedelmi érdekeket szolgálta
• A szövetség egységes gazdasági terület  elsősorban az attikai pénzt használták és
az attikai mértékegységeket alkalmazták
• Athén irányította a szövetséges városállamok gazdasági életét, export- és
importtevékenységét is

- Jelensége más korszakokban is megfigyelhető  közös: a jogkölcsönzést idővel bizonyos

fokú közjogi függés, hegemón szerep vagy állami-birodalmi egység létrehozása követte

- Hellász  azonos kultúra és vallási felfogás

• A poliszok lakói együttesen valamely istenség „háza népét” képezték 
(pl. Athén – Athéné, Szamosz – Héra, Epheszosz – Artemisz)
- A HELYI KULTUSZ: a lakosságot egységbe forrasztó kapocs  a közösséghez tartozás
vallási kötelezettségekkel járt

A leiturgia  a kultusz ápolására szánt anyagi hozzájárulás, a helyi

istenségre tett eskü, hitetlenség címén bármely polgár feljelentést tehetett
polgártársa ellen  a poliszok közötti viszálykodás => bizonyos mértékben

a helyi kultuszok harca is

- Közös kultuszhelyek: egyik polisz területéhez sem tartoztak  Delphoi: Apollón-jósda, a
Poszeidón-templom: nagy értékű fogadalmi ajándékok nemcsak szakrális, hanem
pénzügyi központok is

- Az amphiktionia intézménye: A kincsek védelmére, illetve a szentély függetlenségének

biztosítására szolgált  A szentély ellen támadó poliszt közös katonai fellépéssel, mintegy
szent háborúval verték le, és lakóit rabszolgának adták el

- A KONGRESSZUS: A poliszok közötti tárgyalások intézményesült formája

• Periklész már próbálkozott ilyen érdekegyeztetési fórummal
• A legnevezetesebb: II.Philipposz védnöksége alatt lezajlott korinthoszi kongresszus

(i. e. 337)
ekkor már Hellász ura volt

• résztvevői: kötelezettséget vállaltak  belső politikai-államszervezeti reformot

nem hajtanak végre  a fennálló kormányzatokat stabilizálták
 • A szövetségesek – elvileg – függetlenek maradtak  csupán makedón védnökség
alá kerültek
• Felesküdtek arra, hogy békében élnek egymással
• Közös szövetségi hadsereg
- A SZÖVETSÉG KÉPVISELETI SZERVE: A szünedrion (főtanács)  a határozatok
végrehajtására azonban a makedón uralkodó volt feljogosítva

- A kongresszusi határozat értelmében  a diplomáciai sikereire büszke II. Philipposz még

ebben az évben kiküldte hadseregét Kis-Ázsiába, hogy előkészítse a nagy hadjáratot

12. Az Imperium Romanum. A birodalmi integráció eszközei.

A BIRODALOMÉPÍTÉS LÉPCSŐFOKAI TERÜLETEKHEZ KÖTÖTT FELVÁZOLÁSA

- I. e. 496: Róma győzelmet aratott a latin városok felett  a latin városszövetség egyenrangú
tagja, majd i. e. 341  Latium vezető városa
- I. e. 285: az etruszk városokat véglegesen uralma alá hajtotta,
- I. pun háború (i. e. 264-241)  megszerezte Szicíliát, Szardíniát és Korzikát
- I. e. 228: Illíria római protektorátus alá került.
- II. pun háború (i. e. 218-201)  Róma a Földközi-tenger nyugati medencéjének ura lett
- III. pun háború (i. e. 149-143)  megszervezték Afrika provinciát, majd a kis-ázsiai
Pergamon annektálása (i. e. 133) után Ázsia provinciát (i. e. 129)
- I. e. 51: Iulius Caesar meghódította Galliát
- I. e. 47: megszervezték Numidia provinciát
- I. e. 31: Egyiptom lett provincia
- I. e. 6: az addig protektorátus alatt álló Júdea  provincia
- I. e. 27 és i.sz. 6 között: a légiók leigázták Hispániát, az Alpesek keleti vidékét, Pannóniát,
valamint az Elba és a Rajna között élő törzseket
- A teutoburgi vereség (i. sz. 9): végleg eldőlt, hogy a birodalom határa Európa szívében a
Duna, illetve a Rajna vonaláig terjed
- I. sz. 43: Több sikertelen kísérlet után  megvetették lábukat Claudius légiói a Brit-
szigeteken  Britannia provincia határai minden igyekezet ellenére sem nyúltak túl a
mai Anglia területén
- I. sz. 46: Trákia provinciává szervezése
- I.sz. 101: Dákia provinciává szervezése
- A nyugati rómaiak által lakott térség az 1. század után épült ki
- A birodalom keleti határrendszere i. sz. 166-ra épült ki

IMPERIUM ROMANUM KIFEJEZÉS:

• Territoriális értelemben vett imperium  késői közt. korban vált használatossá
- az „imperium” eddig csakis azt a hatalmat jelentette, amit a nép felhatalmazásából
a szenátus ráruházott egy magisztrátusra
• Földrajzi kiterjedés értelmében vett imperium  hatalomkoncentráció
állandósulása a principátus rendszerében
• A közt.-kori hódító tábornokok célja: Róma uralma a „föld végső határáig” érése
A CIVILIZÁCIÓ KIFEJEZÉS: a görög humanitas kifejezés latin változata
• Alatta elsősorban a kultúrát, a nevelést és a művelődést értették  a „barbárok”
erkölcsi alacsonyabb-rendűsége, idegen nyelve és bizarr viselkedése

A HUMANITAS ESZMÉJE: a görögök találták ugyan fel  a hellénizált rómaiak

terjesztették el az általuk barbárnak tartott népek között

• A nyugati barbárokkal szemben: brutális erőszak a meghatározó

• A keleti hellénizált királyok, ligák és városállamok felett: civilizált módon
növelték a birodalom hatalmát

A BIRODALMI INTEGRÁCIÓ ESZKÖZEI

A RÓMAI POLGÁRJOG  nem feltétlenül függött az etnikai hovatartozástól, sokkal inkább

civilizatórikus jellegű  a státusz a birodalom egyik összekötő anyaga
nagy szerepet játszott a birodalmi urbanizáció

• Veteránok és városi nincstelenek  a nyugati provinciákban coloniákba

telepítették  a már ott élő helyiek számára autonómiát biztosítottak a
municipiumok keretében

• KELETI PROVINCIÁK: kevés új várost alapítottak a rómaiak, itt inkább a görög

poliszok romanizálására törekedtek

• Lex Iulia de civitate i. e. 90: Itália minden szabad polgárának római polgárjogot
adott
• Caracalla császár i. sz. 212: az ún. constitutio Antoninianával minden szabad
alattvalóra kiterjesztette ezt a jogállást

A LINGUA ROMANA INTEGRÁLÓ SZEREPE

• Latin: a légiók vezérleti nyelve  a hadsereg a nyelv átadásának eszközeként is
szolgált

AZ EGYMÁS MELLETT ÉLŐ ETNIKUMOK POLITIKAI ÉS VALLÁSI CSOPORTJAI KÖZÖTTI

KULTURÁLIS INTERAKCIÓ
• Maga a római állam- és jogrendszer, a római kultúra is fogékony a környezeti
hatásokra
- Etruszkoktól: triumphus intézménye
- Latinoknál: megtalálható a dictator intézménye
- Oscusok: ismerték a consuli méltósághoz hasonló tisztséget

• Principátus kora: Kulturális interakció, ha korlátozottan is, nemcsak a legyőzöttek,

hanem a Rómával ker. kapcsolatban álló más népek irányában is létezett
• Római áruk: É.- Skandináviáig, K.- Indiáig és Kínáig, D.- a Szaharán át a Száhel
övezet országaiig és Fekete-Afrikáig jutottak
• Ezeknek a térségeknek a termékei: drágakövek, vadállatok, elefántcsont, selyem, a
 kínai vas és különleges fűszernövények

• A KULTURÁLIS INTERAKCIÓ TIPIKUS PÉLDÁJA: a rómaiak vallási szinkretizmusa

• A római kultusz: könnyen magába szívta a leigázott népek hitvilágát a babiloni
misztériumvallás egyes elemeitől kezdve a görög istenségek nevének átvételéig
• A birodalom népei szabadon gyakorolhatták vallásukat  amíg az szembe nem
került a római államvallással

• Leghírhedtebb példa: a jeruzsálemi zsidó Szentély elpusztítása i. sz. 7O

• Több kisebb horderejű keresztényüldözés  annak utolsó, nagy hullámát az váltotta
ki, hogy a kereszténység terjedése a légiók egységeit is elérte  ezek harci
készségét bomlasztotta, hogy az új vallást követő katonák nem voltak hajlandók
a császárkultusz teljesítésére

FESZES TERÜLETI IGAZGATÁS  a légiók által fenntartott rend és a kiváló birodalmi

infrastruktúra egészítette ki
• Területi igazgatás tekintetében: a birodalom Itáliából és a provinciák területéből állt
há - Ager populi Romani: a szűk értelemben vett római városállam területe
rm - Municipia Latina: azokat a szövetségesként kezelt latin városállamokat
as jelölte, amelyek i. e. 338 után is megtartották önállóságukat
ta - Socii populi Romani: a további itáliai szövetségeseket jelölte, akiket
Rómához különböző tartalmú szerződések kötötték, egymással azonban
go
nem álltak és nem is állhattak szerződéses viszonyban
lts

„oszd meg és uralkodj”-elv

 A hármas tagoltság: i. e. 91-89-ben vívott véres háború eredményeként felszámolták
• A félsziget szabad lakóira kiterjesztették a római polgárjogot a már említett lex
Iulia de civitate értelmében  az itáliai városok municipiális jogállást kaptak és
saját önkormányzatot hoztak létre

• Itália területén légiók nem állomásozhattak

• Földje adómentességet élvezett
• Elkülönülése a birodalom provinciáitól a dominátus koráig megmaradt

A PROVINCIÁK IGAZGATÁSA  a nagy távolság miatt állandó helytartók alá kerültek

• A provincia szó: - eredetileg a hadvezéri tisztséget jelölte
- majd arra a területre értették, amelyet a hadvezér meghódított, és
így az ő provinciája lett

• A meghódított népek területei azáltal váltak a birodalom részévé, hogy

provinciává szervezték őket
• A légiók közigazgatási feladatokat is elláttak
• Helytartók: kezdetben rendes magistratusok, i. e. 81-től pedig volt consulok és
praetorok
• Feladat: a római fennhatóság biztosítása, a rómaiak és szövetségeseik
védelme, a jogvitáik elbírálása.
 • A provinciák: a központi hatalom adófizetői, nem az államszövetség egyenrangú
tagjai  bizonyos fokú autonómia
• Autonómia tartalma: a területet elfoglaló hadvezér és a senatus által
kiküldött bizottság határozta meg lex provinciae formájában  egyoldalúan
visszavonható vagy módosítható
• A helyi igazgatásra és igazságszolgáltatásra vonatkozott

• A provincia bizonyos városai (civitates liberae et immunes)  kivételezett helyzet

aktussal vagy szerződéssel

• Jogállásuk az itáliai szövetségesek jogállása szerint alakult
• A principátus időszakában igazgatása: senatus alá rendelődött

• Császári provinciák: • Legatusok irányították

• Határ menti vagy még nem pacifikált tartományok  a légiók jelenlétére
nagy szükség volt

A provinciák közötti megkülönböztetés a Severusok idején szűnt meg.

14. A bizantinizmus szűk és tág értelme.

A BIZANTINIZMUS SZŰK ÉRTELME  a hierarchikus hivatalszervezetben az egyes tagok

igen szigorú alá-fölé rendeltségi viszonyban álltnak egymással
• Nagyfokú jogi rendezettség jellemezte
• Az állam élén: az isteni fényben tündöklő CSÁSZÁR (baszileusz, imperator) állt
• A trónbetöltés elve: öröklés  a gyakorlatban legalább ekkora szerepe volt a
katonai puccsoknak
• A császár megoszthatta imperiumát egy társcsászárral  lehetett a felesége vagy
a trónörökös

- Az aktuális császár környezetében: udvari pompa mindenkor tagolt és bürokratikus

hivatalszervezettel párosult
- Kb. 6O rang  rendkívüli címek és udvari palotarangok  Minden szinthez külön
megszólítás, öltözék, hatalmi jelvények, díszek, egyfajta sajátos hivatali életérzés tartozott
- A császár hatásköre: • hivatali kinevezések
• hivatali címadományozások

- A hivatali ranglétra magasabb szintjén álló személyek beosztottaikkal rendkívül

keményen viselkedtek  míg feletteseik felé szolgalelkű módon közeledtek
• „lefelé taposás, felfelé hajlongás”  elvtelen felfelé való törekvés jegyében

- A hivatalnokok kivételes jogállása:

• biztosította számukra az adózás és a katonáskodás alóli mentességet
• tevékenységükért: természetbeni ellátás, pénzbeli fizetés és hivatali ruházat
illette őket

- A bizánci hivatalnokrendszer pozitívuma: szakértelmet kívánt

- Negatívuma a fent említett jellemzőkön kívül: a hivatalokhoz vétel útján is hozzá lehetett
jutni  általános volt a hivatali visszaélés, kenőpénz elfogadása

- A központi szervek (secretion):

• igazgatás
• bíráskodás  ezek koordinálása mindig jelentős kormányzati problémát jelentett

A BIZANTINIZMUS TÁG ÉRTELME  feltételezi a szűk értelem elemeinek a meglétét

• ortodoxiára való törekvés  a görög-keleti egyház egyeduralmát jelenítette meg a
bizánci uralmi térségben
• az univerzalizmus igénye
• a szavak és a tettek hamis egysége,
• az ún. görög álnokság
• egyfajta struccpolitika

- Az állam az „egyedüli helyes és igaz”, ORTODOX vallásra támaszkodott  összefonódás

• az uralkodó egyházi funkciója + az egyházi személyek közjogi pozícióhoz juttatása

- Bizánc hatalmi szimbolikája: előkelő helyet kapott a keleti kereszténység

- A birodalmi művészet:
• az egyházi szertartásokból merített  ezek adtak neki jelentést és értelmezési keretet

• egyúttal a császári hatalom kiszélesítését is szolgálta

• Az UNIVERZALIZMUS: a bizánci rendszer ismert világra való kiterjesztésnek
igényét fogalmazta meg  az ortodoxia mennybéli kizárólagosságának földi
megvalósítása
• Az általa közvetített hivatalos birodalmi ideológiában  egymás mellett szerepel

az ortodoxia és az univerzalizmus (pl. Jusztinianon lovas szobra)

• A császári uralom szimbólumai többé nem római jellegűek  helyükre az
államegyház jelképei kerültek

- A SZAVAK ÉS TETTEK HAMIS EGYSÉGE: az a politikai és diplomáciai viselkedési mód,

mely az ellenfelekkel és a szövetségesekkel szemben is álnokságban nyilvánult meg
• Erre kiváló példa a dunai bolgárok ellen feltüzelt magyarok hátába vezetett besenyő
roham megszervezése

- A GÖRÖG ÁLNOKSÁG: A bizánci politikai tettek egy csoportjának összefoglalását jelenítette meg
• Méregkeverés
• A politikai ellenfelek, ill- az esetleges trónkövetelők uralkodásra képtelenné tétele

- A STRUCCPOLITIKA: olyan önámítás, mely majdhogynem lehetetlenné teszi a reálpolitika

kialakítását
• Erre példa  a politikai propaganda a kudarcokat az évkönyvekben sikerként
jelenítette meg
• Az a hiedelem, hogy bár beveheti a török Bizánc falait  a Hagia Szophia biztos
végső menedéket nyújt

A BIZANTINIZMUS HATÁSA:
 • Elsősorban a Balkán pravoszláv vallású kisebb-nagyobb államaiban nyilvánult
• Jelensége kihatott a cári orosz birodalomra is

16. A római jog továbbélése a Bizánci Császárságban és a leges Romanae

barbarorum.

- A principátus-kori klasszikus jog: a 3-4. század hanyatló viszonyai között egyre kevésbé
volt alkalmazható  Ezért olyan kivonatok (többek között a Pauli Sententiae, az Ulpiani
Regulae, valamint a Res cottidianae) készültek ismert szerzők műveiből, melyek az
egyszerűbbé vált viszonyok igényeihez igazodtak

- Számos gyűjtemény  a klasszikus kori jogtudósok szövegeinek, egyes császári

rendeleteknek a szó szerinti idézeteiből
• Constantinus (4.sz.): Fragmenta Vaticana
• Collatio legum Mosaicarum et Romanarum / lex Dei (4. sz.): bibliai szövegeket
állított szembe a klasszikus kori jogforrásokkal

- A Nyugatrómai Birodalom bukásával: ez a joganyag hatályát vesztette  de a germán

törzseknek az együttélése során germán törzsi joggyűjtemények jöttek létre  kontinuitást
biztosítottak a római jog számára

- A germán törzsek:
• először: dél-skandináv, észak-német térségből kerültek a népek vándorlása során a
római érdekszférába
• 4. sz. végén: Ázsia belsejéből kirajzó hunok nyomására újabb germán törzsek
találkoztak a római kultúrával
• 476: véget vetettek a Nyugatrómai Birodalomnak

LEGES ROMANAE BARBARORUM: A birodalom romjain létrejött germán törzsi

királyságok joggyűjteményei
 jellemzően uralkodói megbízásra készültek
• külön írták össze a törzs tagjainak és a volt rómaiaknak közös viszonyaira
vonatkozó jogot
• külön a volt rómaiak egymás közötti viszonyaira vonatkozó jogot

okok: a lakosság kettőssége, ill. a germánoknak a római lakossághoz képest

csekély aránya, vallási tényező  a két népesség egybeolvadása csak
lassan történt meg
 tág értelemben vett kodifikáció: forrásként a törzs szokásjogát, az uralkodó
rendeleteit és a posztklasszikus római jog forrásait használták fel

- A gyűjtemények a nyugati germánok esetében:

• kevesebb római jogi elem
 • a szabályozás csak a legfontosabb, hétköznapi dolgokra terjedt ki
• a megfogalmazás rendkívül leegyszerűsödött

LEGES VISIGOTHORUM  nyugati gótok joggyűjteménye  a legrégibb fennmaradt

népjog
• Theudered, Theuderich, Eurich: törvényeik tartalmukat tekintve szokásjogi
összefoglalások  egybeszerkesztve és háromszor revideálva álltak össze Leges
Visigothorummá
• Szabályai magasan fejlett pénzgazdálkodásról tanúskodnak  a pénz
helyettesíthető dolog, nem csupán értékfaktor

LEX ROMANA VISIGOTHORUM  II. Alarich egy évvel birodalma összeomlása előtt a
területén élő volt római polgároknak adott ki
• Alarich: egy jogértőkből álló bizottság  a római jog fontos elveinek összegyűjtése

és magyarázása
• az elkészített jogkönyvet püspöki gyűlés vizsgálta felül
• 506. február 2.: az uralkodó elrendelte, hogy a bíróságok más római jogot, mint
amit e jogkönyv tartalmaz, nem használhatnak
• a késői római jogtudomány értékes termékeként tartják számon

LEX BURGUNDIONUM GUNDOBALD  burgund király jogkönyve (5. sz. második fele)

• hatálya a burgundokra és a volt római polgárokkal fennálló vegyes

jogügyletekre terjedt ki
• ellendarabja: a Lex Romana Burgundionum

LEX ROMANA BURGUNDIONUM  az uralkodó birodalma volt római polgárai részére adta ki

EDICTUM THEODERICI  a keleti gót uralkodó, Nagy Theoderich 493 után keletkezett
jogkönyve
• 155 kapitulus  a leggyakoribb esetekre nézve adott előírást
• kizárólag római jogi alapú, germán elemeket nélkülöz
• forrásai: a Codex Theodosianus, a Novellák, Paulus szentenciái, 5. századi
interpellációk

LEX SALICA  leghíresebb joggyűjteményük

• kivételesen sok fennmaradt kézirata különböző szövegformákat tartalmaz
• római jogi vonással alig rendelkezett  elsősorban a paraszti hatás érvényesült
benne
• ellenpélda: a langobard királyság jogrendje

- Amikor a félsziget a keleti gót állam megdöntésével bizánci uralom alá került, 554-ben
Itáliában is hatályba lépett a jusztinianoszi törvénymű.

- A langobard törzsi királyság (568): Jusztinianosz halála után nem sokkal jött létre
 • jusztinianoszi jog számos eleme bekerült a langobardok jogéletébe is  két 9.
századi Codex-kivonat: a torinói Institutio-glossa és a Summa Perusina bizonyít

17. A hatalomgyakorlás külső megnyilvánulásai az Imperium Romanum

hagyatékában.

A nyugati hagyaték eleme: a hatalomgyakorlás külső megnyilvánulásaihoz kapcsolódó

• hatalmi szimbólumok
• az elnevezések
• a politikai, katonai erényeket kifejező mondások

HATALMI SZIMBÓLUMOK:

- A sas motívuma (legelterjedtebb)

• Rómába az ókori Keletről került át  Európa számos uralkodójának, így
Napóleonnak, Mussolininek és Adolf Hitlernek is gyakran feltűnő hadijelvényévé vált
• erőt, szabad szárnyalást, szabadságot sugárzó sasmadár  az Amerikai Egyesült
Államok címerállata
• Az Imperium Romanumban a háborúskodás erénynek számított
 A virtus (erény): arisztokrata értékrend  a származást, a hivatalviselést és a
katonai sikereket foglalta magába

- A Győzelem szárnyas istennője: Victoria  i. e. 294-ben szobrot kapott a Capitoliumon

 alakja ettől fogva állandó eleme lett a római emlékműveknek és érmeknek
A szónok Quintus Aurelius Symmachus szerint: szokás volt, hogy a senatus
épületébe belépő „atyák és összeírtak” Victoria szobránál tömjénáldozatot
mutattak be, majd az oltárnál hűségesküt tettek a császárra

RÓMAI ELNEVEZÉSEK az állami szervek és funkciók meghatározásában voltak közkedveltek

- Az Imperium Romanumhoz foedaratiként illeszkedő korai germán törzsi királyságok több

vezetője: magister militium cím  a római titulusokat 476 után is megőrizték

- Az uralkodók:
• saját germánjaik irányába  rexként
• a törzsi királyság területén élő volt római lakosság irányába  különböző római
titulusok (consul, patricius) birtokosaként gyakorolták hatalmukat

- A keleti gót király, Theoderich okleveleiben: uralkodási éveit nem a királyi cím
felvételétől számolta  a consuli méltóság megszerzése
Túl ezen a közvetlen átvételen  időről időre felbukkantak az alkotmánytörténet
kultúrkincsében az olyan elnevezések, mint imperator, senatus, tribunus, consul, censor,
senatus consultum vagy tribunatus
A POLITIKAI ÉS KATONAI ERÉNYEKET KIFEJEZŐ MONDÁSOK

 beépültek a politikai érvelésbe és a vitakultúrába is

• Iulius Caesar „Te is fiam, Brutus?” kérdése
• Pompeius dorgálása a tengerészek felé, akik féltek gabonával megrakodott hajóikkal
a háborgó tengerre szállni: „Hajózni szükséges, élni nem muszáj!”  Az intés a
szükségszerűséggel elvégzendő teendők nyomasztó hatalmát jelezte
• A polgári szféra évezredek óta áhítja: „Hajoljon meg a tóga előtt a kard!”
• döntési szituáció: „Alea iacta est!” mondás
• A konokon ismételt kívánalmak bevezetése ma is: „ceterum censeo”
• sajnos a 20. század történelme is igazolta a mondást: „Jaj a legyőzötteknek!”

- Scaevola, Cato,Brutus, Cincinnatus, de Caesar példáján is sok politikus gondolkodott el az

elkövetkező századokban  Rómának nemcsak jogi, hanem politikai-kulturális hagyatéka,
szellemisége is tovább élt

18. A patrimoniális uralom. A Frank Birodalom államszervezete

- A középkor kezdetén a társadalmi-állami rend az uralkodó kiemelkedő gazdasági erején

alapult. A tulajdonában lévő terület anyagi forrásai területének megtartását, gyarapítását, a
nagypolitikában való tevékenységet tették lehetővé  A materiális erőforrások ebben a
korszakban nagymértékben helyhez kötöttek

- A királyok a tág értelemben vett, nagy létszámú családjuk, famíliájuk tagjaival mint
tulajdonukat kormányozták az országot
- A patrimoniális uralom alapja: a fejedelem magánjogi természetű hatalma
- A többi szereplő közjogi pozíciókat biztosító földtulajdona ehhez képest alárendelt súlyú
volt  az ország dolgaiban az uralkodó akarata, döntései domináltak  hűséges
embereit bevonta, de ezt nem azok kényszerítették ki
- A korai feudális állam kialakulása: frankok  állami berendezkedéseikkel utat mutattak,
modellt jelentettek a kora középkorban.
- Legjelentősebb törzseik közül hamarosan a száli frankok szerezték meg a vezetést, majd a
hegemón szerepet => Királyuk: a Meroving dinasztiából származó Klodvig 486-ban legyőzte
Galliában a legutolsó római helytartót => brutális kegyetlenséggel szinte teljesen kiirtotta
dinasztiájának többi tagját => egyesítette a frank törzseket.
- Uralmát az alemannokra is kiterjesztette
- Felvette a kereszténységet
 Az így formálódó frank állam élén az uralkodó (király) állt, aki államfőként személyében
egyesítette a kormányzati, a bíráskodási teendőket, a jogalkotást, és irányította a hadügyeket
is.
- A frank király hatalmát az uralmi területén szétszórva található egyes királyi udvarházak
(Pfalz) között vándorolva gyakorolta  Indok: naturálgazdálkodás
 Az uralkodónak nagyon fontos politikai
megfontolások alapján időről időre meg kellett jelennie
valamennyi tartományában
- A királyi udvartartás négy legfontosabb udvari méltósága:

 a marsall (aki eredetileg az istállók élén állott, majd a királyi lovasság vezére lett),

 a pohárnok (aki a királyi szőlőskertek, és nem kevésbé a borospincék és az oda

telepített személyzet felügyeletét látta el),

 a kamarás (ő volt a királyi pénzügyek fő irányítója) és

 az étekfogó mester (a királyi udvartartás élére helyezve) => a királyi udvar

tulajdonképpeni vezetőjének, a majordomusnak állását is betöltötte

- A királyi pfalzok élén: pfalzgrófok

- A királyi kancelláriát, az írásbeliség központi műhelyét eleinte a referendáriusok vezették,
a főnök később egyházi személy lett, a kancellár
- Az első frank királyi dinasztiát politikai tehetetlenségük alapján egyre inkább háttérbe
szorították saját főtisztviselőik, a majordomusok  tényleges hatalom megszerzése 
Pippin a hatalmat készségesen elfogadó pápai áldással koronáztatta meg magát 751-ben
- Az uralomra jutott Karolingok kiterjesztették a frankok uralmi területeit
- Otthon bölcs belátással óvakodtak a veszélyeket rejtő majordomusi tisztség betöltésétől
- A dinasztia legjelentősebb uralkodója: Nagy Károly (768-814)
 vaskezű uralma hadjáratok sorával szilárdult meg a
szászok, longobárdok, bajorok felett
 spanyol és az avar végekre is vezetett seregeket.
 A birodalom szilárd szervezeti kereteket és jogi
rendet kapott.
- 800. december 25.: III. Leó pápa Károlyt császárrá koronázta
- A Frank Birodalom fejlődése során a belső struktúrája is megváltozott  Az eredeti
tagolódás mellett fokozatosan grófságokra oszlott
- Élén: király bizalmasa, az uralkodó által kinevezett gróf => igazgatási, bírósági, katonai
feladatok ellátása
- Központi hatalom meggyengülése  a grófi tisztséget egyes előkelő családok igyekeztek
örökletessé tenni  széttagolódás melegágya
- Határok mentén: ún. határőrgrófságok => itt az őrgrófnak (Markgraf) mint a terület fejének
jóval nagyobb hatalma volt, mint a belső megbékített területeken a grófoknak
- Az egyes grófságok, őrgrófságok ellenőrzésére a királyi kiküldöttek utazták be időről időre
a Frank Birodalmat, és a két kiküldött bírósági funkciókat is ellátott körútja során.
- A Frank Birodalom Nagy Károly halála után: ismételten darabokra hullott, az egyesítés
újabb periódusát követően immár végérvényesen
- I. (Jámbor) Lajos 817-ben, majd 829-ben fiai között osztotta fel a birodalmat 
határozatlansága okozta azt is, hogy fiai ismételten felléptek ellene  A szerencsétlen
uralkodó pozíciói soha sem voltak stabilak
- 843: verduni szerződés:

 Lothar – Lotharingia

 Kopasz Károly – Ny. részek: Középkori francia monarchia  fr. államfejlődés csírái

 Német Lajos – K. részek: Középkori német birodalom  német államfejlődés csírái

- 911: keleti területen férfiágon kihaltak a Karolingok
- 919: Henrik szász herceget királlyá választása
=> A nyugati és a keleti frank részek között a szétválási folyamat véglegesen lezáródik

- A patrimoniális állam modellértékű megvalósítása a frankoknál hamarosan követőkre

talált Európa távolabbi területein
- Különösen a szlávok különböző csoportjai hasonló intézményekkel, működési körű
főtisztviselőkkel és udvari szervezetekkel, hatalompolitikai eljárásokkal láttak hozzá az
államalapításhoz
- Összehasonlító elemzés: a hasonló megoldások nem feltétlenül származnak valamilyen
mintától, ősforrástól, amit az átvevő tudatosan recipiált
- A frank állam és jog hatását konkrét esetekre bontva kell megvizsgálni
- A lengyel, cseh és orosz államfejlődés: az ezredforduló körüli időszakban megkésetten
indultak el a patrimoniális állam kialakításának a frank modellre emlékeztető útján
- Az időbeli eltolódás következtében a csehek különösen szoros kapcsolatba kerültek a
Német-római Császársággal
- A lengyelek: a városi jog és a kolonizáció területén szintén a német jog befolyásának
voltak kitéve
- Az oroszok: a balti lovagrendi hatásokon túl a nomádok támadásainak voltak kitéve
- 13-14. századtól kezdve: A király eladományozta vagy eladományoztatták vele a
patrimoniumok nagy részét
- A főnemesek és az egyház egyre jelentősebb birtokállománnyal rendelkezett
- A polgárság is folyamatosan bővítette gazdasági erejét  politikai hatalom
- Az egyes csoportokból érdekeiket felismerő rendek születtek  az állam fenntartásához
szükséges materiális és politikai hozzájárulásuk fejében részt követeltek az állami döntések
kialakításában
- Ezek a döntések az uralkodóval való alkudozások során jöttek létre
- Színterük: rendi gyűlés
Ez a rendek és az uralkodó közötti dualista rendszer jelentős mértékben hozzájárult az európai
politikai-jogi civilizáció fejlődéséhez.

19. A rendi államszervezet. A rendiség végkifejlete és hatása a modern

politikai-jogi gondolkodás kibontakozására

- Az európai rendi fejlődés élén: A nyugati térségek

- Anglia, 1265, Simon de Monfort: már próbálkozott rendi képviseleti gyűlés létrehozásával
 azonban a mintaparlament: 1295-re vált hatalmi tényezővé
- Két kamara:
aszimmetrikus kapcsolat 
 a Lordok Háza • HoL: örökletes tagság (erősebb
jogosítvány)
• HoC: városok és grófságok képviselői
 a Közösségek Háza

- Angol rendi parlament részt vesz: adómegszavazás, törvényhozás, kiemelt ügyekben

bíráskodás
- Későbbi fejlődése során kiiktathatatlan eleme lett az alkotmányszervezetnek
- Rugalmasság: megfelelő vagyoni erő esetén közrendű is felemelkedhetett a lovagok közé
- Az angol rendiség központi szerve: rendi parlament  az abszolutizmus csak időlegesen
tudta kikapcsolni, véglegesen félretolnia nem sikerült

- Francia rendiség, 1302, IV. Szép Fülöp: a királynak terjeszkedési igényeihez szükséges
hadikiadásaihoz nem volt elegendő pénze  rendi gyűlés összehívására kényszerült
- Ez a szerv törvényalkotással nem foglalkozott
- Az általános rendi gyűlés mellett: az előkelők gyűlése, a tartományok rendi gyűlése és az
egyes rendek külön gyűlései  rendi fórumok
- A francia abszolutista állam 1614 után hosszú időre félretette az általános rendi gyűlést
 1789-re azonban az állam csődbejutása kikényszerítette az általános rendi gyűlés újbóli
összehívását  Alkotmányozó Nemzetgyűléssé alakulva végrehajtotta a jogi és államépítési
forradalmat és modernizációt

- A modern állam kialakulásában a rendiségnek összetett szerepe volt: a rendiség politikai

gyakorlata és jogi módszerei  erjesztő befolyás

- Lengyel térség a 16. sz. végére: a rendiség a központi hatalom felett látszólag diadalt aratott,
de ez pürrhoszi győzelemnek bizonyult  a 18. század végén az oroszok, az osztrákok és a
poroszok felosztották maguk között Lengyelországot  A túlhajtott rendiség tehát az
államiság bukását okozta
- Cseh térség: rendiségét az a Habsburg-dinasztia abszolutizmusa szüntette meg
- Német térség: a rendiséget a tartományokban elsöpörte az abszolutizmus, majd a
modernizáció alkotmányos berendezéseket eredményezett
- 1918 végéig: számos német tartományban érintetlenül fennmaradt a rendi alkotmány 
ezek azonban a kortársak gúnyos megjegyzései szerint teljes mértékben negatív hatást
gyakoroltak az érintett tartományokban
- Orosz térség: bizonyos csírái talán voltak, a cári autokrácia már azelőtt sem tette lehetővé a
rendiség kiépítését, ami előtt a térség hatalmi szisztémája abszolutista berendezkedésű lett
- Ez a szabadsághiány az orosz történelmet mindig is terhelte
- A magyar állam, 16. század eleje: a rendiség a lengyel modell követésére mutatott
tendenciát
- A török hódítás hatására azonban nem fejlődhetett ebben az irányban, hiszen a Habsburg-
dinasztia hatalmát nem gyengíthette le ilyen mértékben
- Ugyanakkor nemzeti függetlenségi harcaink sora lehetővé tette, hogy a cseh variáns sorsára
sem jutott a nemzet
- A rendi dualizmus 1848-ig fennmaradt
- Az utolsó rendi országgyűlés (1847/48): ún. áprilisi törvények  ezzel felszámolta
önmagát és így a rendiséget is

20. Az abszolút állammodell és értékelése

- A földrajzi felfedezések és prekapitalista jelenségek  a városok súlya fokozódik

- A központosító hatalom: adóztatás  állandó hadseregek és a hivatalnokrendszer
anyagi alapjai
- Az uralkodó a koncentrált hatalmával olyan politikát folytatott, amely a térség
modernizációját szolgálta, a jogrendet megszilárdította, a jólétet növelte  Ebbe a régi
hatalmi elitek, a rendek már nem kaptak beleszólást, az új elit, a polgárság pedig még nem
tudta meghódítani az államhatalmat  abszolutizmus rendszere
- A francia abszolutizmus fókuszpontja: a király (különösen XIV. Lajos, a napkirály)
- Ő bocsátotta ki a legjelentősebb jogszabályokat, az ő hivatalnokai intézték a
közigazgatást, az ő nevében szolgáltattak igazságot, az ő tisztjei, tábornokai és tengernagyai
vezették hadseregét és flottáját
- Központi ügyintézés: kollegiális testületek  működésük meglehetősen lassan zajlott, és a
felelősséget több ízben el is moshatták
- Az igazgatás központi szereplője: a kancellár  egyaránt foglalkozott a financiális
ügyekkel, a gazdaságpolitikával és a gyarmatosítással.
- Királyi ügyészek: általános ellenőrzési funkciók

Az abszolutizmus a harmadik rend legjelentősebb csoportjait az adók bérbeadásával, a

hivatalok kiárusításával, és nemesi címek adományozásával meg tudta magának nyerni, 
a polgárság jelentős részét integrálta

- A gazdasági nehézségeken túl a francia abszolutizmus 18. századi válságát elsősorban

azzal magyarázhatjuk, hogy a polgári rend az abszolutizmus ellenségévé vált azzal, hogy a
politikai hatalomgyakorlásban továbbra sem kaphatott szerepet.
- Az abszolutista állammodell értékelése:
- A francia abszolút monarchia világos államcéllal rendelkezett, felismerte az
államérdek kategóriáját, megpróbált racionális lenni intézkedéseiben
- Sok szállal kötődött a tradicionális társadalmi elithez  a modernizációs
folyamatokat csak korlátozottan tudta szolgálni.
- A jogegység felé vezető úton kétségkívül korszerűsödést jelentettek a kodifikáció
eredményei
- A közigazgatási viszonyokat fejlesztette a társadalmi élet minden területére kiterjedő
policia, a rendészet
- Az állam gazdaságpolitikai szerepvállalása is fokozatosan hatott egy fejlettebb
gazdasági modell irányába  Intézkedéseinek összefogó kapcsa klasszikusan a
merkantilizmus volt
- A széttagoltság és a központosítás, illetve birodalmi integráció jelensége jelentős
következményekkel járt az európai tartományok, országok, valamint birodalmak
alkotmánytörténetének alakulása során
- Közös törvényszerűségek  melyik nemzet tudott önálló országot, territóriumot alakítani,
vagy melyik népet szabdalták fel a szomszéd királyságok.

21. Jogforrások a középkorban (a szokásjog, az általános érvényű írott jog,

a privilégiumok, a római jog újjáéledése és a középkori oklevéltan)

Legfontosabb: a szóban terjedő vagy összegyűjtött, írásba foglalt SZOKÁSJOG  jelentős

különbség volt ezek területi hatályát tekintve

LÉTEZHETETT:
• helyi szokásjog: elsősorban a városokban érvényesült & az ún. városi
jogkönyvekben nyert feljegyzést
• tartományi szokásjog: a területileg széttagolt államokban volt meghatározó
• országos szokásjog: többnyire a közp. bíróságok ítélkezési gyakorlatából fejlődött ki

- A középkori jogfelfogás szerint igazán értékes jognak a régi számított  az újításoknak a

régi jog felélesztéseként, megtisztításaként kellett magukat feltüntetni
Így a szokásjog hosszú ideig továbbélhetett
- HATÁSA a modernkori kodifikációkig megnyilvánult  KIVÉTEL: A kontinentális Európán
kívül eső angolszász jogterület
ott a jogrend alapja a mai napig a tradicionális szokásjog

- A LATIN-ROMÁN JOGTERÜLET: kiemelkedő jelentőségűek voltak a római jog bizonyos

fokú kontinuitását biztosító germán törzsi joggyűjtemények
• germán-frank jog
• francia jog
• ibér jog

- 6-9. sz.: mindvégig meghatározók maradtak a joggyűjtemények  időközben a személyhez

kötődő jogból  ún. territoriális (területi) hatályú joggá váltak
Kizárólagosságuk a későbbiekben elveszett, jelentőségük azonban megmaradt:

tipikus pl.: Leges Visigothorum  13. sz.: spanyol fordítás

• Coutume-ök joga: frank alapú tartományi szokásjog  magánmunkák, mégis az uralkodók

jogkönyveiként tünették fel őket
• Szent Lajos törvényei” c. jogösszefoglalás
• Philipp de Beaumanoir gyűjteménye
• 16. sz.: 260 joggyűjtemény  iránymutató: a párizsi (coutume de Paris)

• A Sacrum Romanum Imperium: a széttöredezett politikai és közjogi keretek a szokásjogi

partikularizmust fenntartották
- A keleti frank gyökerek német területen az ún. Schöffenspruch
Mindkettő szóbanéséltaz
ún.
többWeistum
feljegyzésük is ismert
formájában is továbbéltek • brünni Schöffenbuch
- Schöffenspruch: a bírósági esküdtek mondásai • Weistum-feljegyzések
- Weistum: paraszti jogdeklarálások

- Tartományi szokásjoggyűjtemények: ún. tükrök (Spiegel)  prototípusa a 13. sz.

harmincas éveiben összeállított Sachsenspiegel

• Skandinávia: ehhez hasonlóan hosszú ideig itt sem létezett országos szokásjog
- Az északi periféria germán királyságaiban: a törzsi szokásjog szóban öröklődött
át és az ún. langomanok (jogmondók) emlékezetében élt
- 13-14. sz.: Az első tartományi joggyűjtemények összeállítása királyi parancsra, a
langomanok közreműködésével

-AZ ANGOLSZÁSZ JOGTERÜLET  hasonló fejlődés ment végbe

• Kent: ~600: „Ethelbert igazsága” c. gyűjtemény
• Wessex: ~690 „Iné igazsága” c. gyűjtemény érvényesült
• 9. sz.: „Nagy Alfréd törvénykönyve” c. jogforrás = első kísérlet volt arra, hogy
Wessexben, illetve a visszahódított területeken az angolszász jogszokásokat
összegyűjtsék

- 10. sz. végére: Anglia egységes állam DE  A helyi szokásjogok helyét csak a normann
korszakban foglalta el országos szokásjog (common law)

feldolgozta és bemutatta a bíróságokon

alkalmazott jogot, illetve összegyűjtött 1982
tárgyalási jegyzőkönyvet (Bracton’s Note Books)
- II. Henrik bírósági reformjai  westminsteri székhellyel működő központi bíróságok
megerősödése  döntései: ún. precedensként érvényesültek

- A common law kodifikálására tág értelemben sem került sor, azonban

• 12. sz.. Ranulph de Glanvill
• 13. sz.: Henry Bracton

- A SZLÁV JOGTERÜLET
• Lengyelek: az íratlan szokásjog partikularizmusa  politikai széttagoltság
- Szokásjog összeírása: 13. sz. kezdődött meg  ekkor még megmaradt tartományi
szinten, sőt
- III. Kázmér uralkodása alatt összeírt szokásjog  két külön statutumba foglalták:
• Kis-Lengyelország (Wislican Statutum)
• Nagy-Lengyelország (Pjotrkowi Statutum) számára
- 15. sz.: Az országos lengyel szokásjog kifejlesztése a központosítás folyamatával
párhuzamosan

• Csehek és morvák: jóval gyorsabban játszódott le ez a folyamat

- Íratlan szokásjog: az országos bíróságok jogkönyvei fejlesztették és egységesítették
- Német telepesek: a ius teutonicum szerint éltek

- A parasztság: 10-15. sz. mindvégig megmaradt a ius bohemicum mellet

- Első szokásjoggyűjtemény: I. Károly gyűjteménye  Maiestas Carolina
- A későbbiekben: több jogkönyv is:
• 14. sz.: „Cseh országos jog kifejtése” c. gyűjtemény ~1400
• „9 könyv Csehország jogairól, bíróságairól és tábláiról” c. gyűjtemény ~1500
• A latin nyelvű Ordo Iudici Terrae

• Kijevi állam: az íratlan szokásjog mellett a 11. században már megtörtént az első
szokásjoggyűjtemény összeállítása (Ruszkaja Pravda)
- az eredeti rövid = rövid Ruszkaja Pravda
- 12. sz. bővített = bővített Ruszkaja Pravda
- 15. sz. rövidített változatban is fennmaradt = rövidített Ruszkaja Pravda

ÍROTT JOG: A szokásjog mellett a középkorban még egyértelműen háttérbe szorult

- A király törvényalkotási joga:

• az ésszerű szokások védelmében, a rossz szokások ellenében jelent meg
• a szokásjog konkrét, megoldást igénylő hézagait és a jogbizonytalanságot töltötte ki

• RENDI KORSZAK: - a törvényhozási hatáskör pár kivételtől eltekintve megoszlott a rendek

és az uralkodó között
• ABSZOLÚT ÁLLAMOK: - a rendek szerepe a törvényhozásban háttérbe szorult
- a törvények helyett  olyan írott jogi jogforrások melyek
egyedüli forrása az uralkodó
- újfajta felfogás: az uralkodó akaratnyilvánítása a jogalkotásban
leront minden más jogforrást  a szokásjog és az írott jog
viszonya véglegesen megváltozott

- A szokásjog állt az első helyen  annak továbbélése mellett az

írott jog, azon belül is az országos területi hatályú normák
kerültek előtérbe

A KÖZPONTI JOGALKOTÁS JELLEMZŐ FORMÁI:

Latin-román jogterület:
- Merovingok: • a királyi akaratot ediktumokba és dekrétumokba foglalták

- Karolingok: • kb 830 ún. kapitulárét adtak ki  elnevezés: a szövegeket

kapitulákba osztották be
• Kapitulárék: minden esetben territoriális jogként funkcionáltak 
törvénynek tekinthetők annak ellenére, hogy proklamációk, levelek,
szerződések és ítéletek is vannak közöttük
• A kapituláréknak több kéziratos gyűjteménye is fennmaradt
• A Karolingok bukása után: a törvényi jog jó időre eltűnt a nyugati
frank térségben

- Francia monarchia: • a 11. sz.: cluny reformmozgalom  új típusú írott jogforrás:

ún. istenbékék  egyházi büntetések kilátásba helyezésével

próbálták az ellenségeskedést és a vérbosszút visszaszorítani
• 12. sz.: „Örök érvényű” királyi törvények (ordonnance)  15. sz. az
igazgatás és igazságszolgáltatás központosításával váltak jellemzővé
• Az általános rendi gyűlés csak megvitatta a javaslatot  jogalkotási

jogosultsága nem volt  ordonnance a rendi korszakban is a király

döntése
• 16. sz.: az abszolút állam kiépülésével az ordonnance a legfontosabb

jogforrássá vált Franciaországban

- Sacrum Romanum Imperium:

• a szokásjog elsőbbsége érvényesült
• Amikor az istenbéke-mozgalom a német földet is elérte  az említett

egyezmények itt is elterjedtek (szekularizált formában)

• 11. sz. végétől – 15. sz. végéig: számos birodalmi béke
 (Reichslandfriede) és tartományi béke (Landfriede)
• Utolsó birodalmi b.: 1495. wormsi birodalmi gyűlés  DE területen
ezek a paktumok világi szankciókkal fenyegették megsértőit
• A szokásjog elsőbbségét biztosította  a Birodalmi Gyűlés nem
alkothatott új jogot

Angolszász jogterület:
• Miután Anglia egységes királysággá vált  a 10. sztól a törvényi jog (statute law)
is megjelent
• Az angol rendi parlament hatásköre: a törvényhozás  petition, bill vagy act
• Petition: a parlament két háza által megfogalmazott kérelem
• Bill: az elfogadott törvényjavaslat
• Act: a király által szentesített törvény
• Statute law: csak a klasszikus liberális korszakban, nagyobb jelentőségre

Szláv jogterület:
- Lengyel állam: • az országos hatályú királyi törvényhozás a szokásjogot csak
összefoglalta
• Az országos és a tartományi rendek egymástól függetlenül
alkothattak jogot
• Tartományi rendek: a partikuláris szokásjog kiegészítésére
szolgáltak
• Országos rendek: az által alkotott jog annak működésképtelensége
miatt a 16. századtól egyre ritkábbá vált
• A szokásjogi jogrend megmerevedett és változatlanul megmaradt a
20. századig

- Cseh jogfejlődés: • 10. sz. után: a királyi törvényhozás alakította a szokásjogot

• Rendi jogalkotás: csak a Habsburg- uralom idején veszített
jelentőségéből

- Orosz jogfejlődés: • a Rendi jogalkotás terméke: Szobornoje Ulozsenyije

• Szobornoje Ulozsenyije: RU első nyomtatott törvénykönyve  a
két Szugyebnyiken alapult  közvetve tartalmazott szokásjogot és

uralkodói jogot
• A korlátlan uralkodói jogalkotás a felvilágosult abszolutizmus
korában vált általánossá

A VÁROSOK SAJÁT JOGALKOTÁSA ÉS PRIVILÉGIUMOK: Partikuláris írott jogforrások

• Többletjogokat vagy szabadságokat biztosító privilégiumok: királyi oklevelek 

kancellária
 • Rendi korszak: privilégiumok  többnyire a rendi gyűlések és a király által
megalkotott jogforrásokba foglalták.

• A privilégiumok címzettje: egy bizonyos személy vagy egy személycsoport

Személyes privilégium: a) Földesurak mentessége földbirtokukra nézve
b) Nemesi cím az arra érdemesnek tartott nem nemesnek
Személycsoportokat jogosító privilégium: a renddé szerveződés folyamatában

rendi szabadságokat biztosítottak

A privilégiumok egyaránt vonatkozhattak a közjog, a magánjog, illetve hűbérjog,

valamint a büntető anyagi- és eljárásjog területére is

KÖZJOGI PRIVILÉGIUM: pl. • A szabad költözködési jog megadása  három forma:

• a kereskedők szabad költözködési joga  a kereskedelmi tevékenység feltétele
• a telepesek, ill. telepesközösségek joga arra, hogy házukat eladják
• a jobbágy joga földesura megválasztására

• „Luft macht frei” szabadsága: a jobbágy mentesült a földesurához fűződő személyes függés
alól  beköltözött egy városba, és ott meghatározott időt eltöltve, városlakóból városi
polgárrá vált
Két fontos joghatás:
• Megszűnt eddigi földesurával szembeni közjogi kapcsolata
• A városúrral, ill. a város közösségével szemben  új kötöttség („Luft macht eigen”)

VÁROSI PRIVILÉGIUM: • Az elidegenítéstől való mentesség  a városúr ígéretet tett arra,

hogy a jövőben az adott várost nem zálogosítja el

MAGÁNJOGI PRIVILÉGIUM: • A házassági kényszer, ill. tilalom alóli mentesség

Ezek a mentességek megfeleltek az egyházjogi elveknek  a kánoni házasság a két
fél egyező akaratnyilatkozatán alapult

A TULAJDON SZABADSÁGA: • A majorságok leadás és szolgálat alóli mentessége

- közjogi vonatkozás is  a földesúr és jobbágyai
közötti jogviszony dologi oldalára vonatkozott
• Az öröklési jog biztosítása  a telepesközösségek,
kereskedők, városok szabadságaként jelent meg
hűbéri jog területe: relevium alóli mentesség

RENDI PRIVILÉGIUM: A végrendelkezés szabadsága

BÜNTETŐJOGI PRIVILÉGIUM: • Idegen bíróságtól való mentesség  a bírói hatalom
korlátozásaként jelent meg a városúri autonómia korszakában

• Letartóztatás és házkutatás elleni garancia  meghatározott

személycsoportok számára biztosított személyes szabadságot

OKLEVÉLTAN: A privilégiumokat ezekben rögzítették

- Az antik oklevélrendszer: eltűnt a középkor elején  10-11. sz.: az írásbeliség

újjáéledésével a jogéletnek újra nélkülözhetetlen részévé váltak az oklevelek  a késő
középkorig a jogi szövegeket ezekben rögzítették

- Az oklevél fogalma: meghatározott formai előírások szerint elkészített és hitelesített írásmű,

melyet a jogélet bizonyítékaként alkalmaztak  KÉT FŐ TÍPUS
• deklaráló (bizonyító) oklevél  egy nem írásbeli jogi aktus megjelenítésére
szolgáltak (pl. a jogi szimbólumok átadásával történt tulajdonátruházás)
• konstitutív oklevél  többé nem egy már megszerzett jogot igazolt, hanem maga
hozta létre a jogosultságot
kéziratként készítették el, szerepelt rajta a kiállító aláírása, pecséttel
hitelesítették, és archívumokban, nyilvános helyen helyezték el

KÉT FŐ FORMA: ezek között éles határt nehéz felállítani

• A mandatum: mindennapi jogügyleteket rögzített
• A diploma: szigorú formai kellékekhez kötött, ünnepélyes jellegű nyílt levél

A DIPLOMA FELÉPÍTÉSE:
- 1. rész: Az ún. protokol
• invocatio (Isten ünnepélyes hívása)
• intitulatio (a kiállító neve és címe)
• arenga (annak indoklása, hogy miért választották az írásos formát)

- 2. rész: A szöveg
• publicatio (kihirdetési formula)
• narratio (az oklevél kiadásához vezető körülmények elbeszélése)
• dispositio (a tulajdonképpeni rendelkezés)
• sanctio (fenyegetés)
• corroboratio (a hitelesítő eszközt adta meg)

- 3. rész:
• subscriptiones (a kiállító, a tanúk és a leíró aláírása)
• datálás
A KÁNONJOG (ius canonicum): görög kanón kifejezés (mérőzsinór, mérték, szabály) +
annak latin változata (canon)
• tág értelemben: a keresztény egyházak joga  az egyházak által alkotott saját,
belső jogrend
• szűk értelemben: a katolikus egyházjog

Azoknak a szabályoknak az összessége, amelyeket az állam alkot egy bizonyos egyházra

vonatkozóan: • Nyugat – ius ecclesiasticum
• Kelet – nomokánonok

A RÓMAI JOG ÚJJÁÉLEDÉSE, MAJD RECEPCIÓJA

~1050: a Digesta teljes kézirata Firenzébe jutott  Ennek egy másolata Bolognába került:
- A bolognai egyetem jogászai egy új jogi kultúrát bontakoztattak ki:
• nem az eddig használt kivonatokat, hanem magát a jusztinianoszi
forrásszövegeket állították vizsgálódásuk középpontjába

- A módszeres jogi oktatás Bolognában: Irnerius megjegyzéseit a kéziratok margójára vagy

a sorok közé jegyezte fel  jogi műszavak magyarázatai, párhuzamos forrásokra történő
hivatkozások
- Irnerius tudományos iskolája: A GLOSSZÁTOROK
• Martinus, Bulgarus, Jacobus és Hugó  Irnerius tanítványai
• Azo  a forrásszövegekhez tömör összefoglalókat készített
• Azo tanítványa: Accursius  a korábbi glosszátornemzedék glosszáit válogatva
„Glossa Ordinaria” c. összegzésébe ~97.000 glosszát gyűjtött össze  jogéletben
betöltött szerepe: a gyűjteményből kimaradt, nem glosszált szövegrészeket nem
tekintették érvényben lévőnek

A glosszátoriskolát az 1150-es évektől más észak-itáliai, illetve angliai, francia és ibériai

egyetemeken is követték.

- 13. sz. második felében bizonyos irányváltás a jogtudományban: A KOMMENTÁTOROK

• Bartolus de Sassoferrato
• Bartolus tanítványa: Baldus de Ubaldis
• Elődeikkel szemben a Corpus Iurishoz kommentárokat írtak (lecturae)
• az egyes jogintézményeket monografikus formában elemezték (tractatus)
• jogi szakvéleményeket (consilia) tettek közzé
• Szemléletmódjuk gyakorlatiasabb, értelmezési és érvelési módszerük szabadabb
• Gyakran magát a glosszákat vették alapul  Cél: a korszakra jellemző más
jogforrások (partikuláris városi statutumok, a hűbéri jog, a kánonjog) a római
joggal való összeegyeztetése

- A statutumok: megszorítóan értelmezték őket  ha joghézag mutatkozott: szubszidiárius

jogként a glosszált római jogot alkalmazták
- A hűbérjog: római jogi fogalmakat használva dolgozták fel
- Ún. ius commune (közös jog)  a kommentátoriskola tevékenységének eredménye
• tartalmazta: az újjáélesztett római jogot
• feldogozott hűbérjogot
• kánonjogot  ezzel ez utóbbiak a Corpus Iuris Civilis részévé váltak

AZ ÚJJÁÉLESZTETT RÓMAI JOG: Európa egyes térségeiben eltérő időben (12-16. század) és
mértékben vették át  Ebben a recepcióban szerepe volt a…
• bolognai és más itáliai egyetemeken végzett jogászok  hazájukba hazatérve
alkalmazták a tanultakat
• a bolognai mintára alapított hazai egyetemek
• az adott területen a szokásjog tartalmazott-e, ha igen, akkor milyen mértékben
tartalmazott római jogi elemeket
• a hazai jogászság érdekei mit diktáltak

- FRANCIAORSZÁG ÉSZAKI TARTOMÁNYAI: a frank alapú törzsi szokásjogok továbbéltek

- FRANCIAORSZÁG DÉLI RÉSZE: az erősen római jogias Lex Romana Visigothorum
érvényesült a 12. századig  talaj a recepció számára

- A SZÉTTAGOLT IBÉRIAI-FÉLSZIGET: a Leges Visigothorum és a partikuláris jogforrások

mellett  szubszidiárius jogként használták a római jogot

- ANGLIA:
• A római jogot oktatták egyetemen  század végén: az ügyvédek testületei vették át

az oktatást  16. sz.: római jog oktatásának újbóli bevezetése

• Glanvill és Bracton: római jogi fogalmakat használt a common law rendszerezéséhez

az említett jogkönyvekben DE  a common law szabálytartalmára a római jog

nem gyakorolt hatást
• 1235. évi mertoni statutum: kifejezetten elutasította a recepciót
• Kereskedelmi különbíróságok: a római jogi alapú ius mercatoriát alkalmazták
• Tengerészeti bíróság: kifejezetten a római jogot alkalmazott

- A SACRUM ROMANUM IMPERIUM: A 15. sz. végén érte el a római jog

• Római jog: benne univerzalisztikus igényük segédeszközét látták, amikor a
tartományi széttagoltság visszafordíthatatlanná vált
• Reichskammergerichtsordnung (1496): központi bíróság számára megalkotott
rendtartás  a recepció előtti utat nyitotta meg
 szubszidiárius jelleggel alkalmazható a római jog („császári jog”)
Azokban az európai államokban, ahol recepcióra nem került sor, a kánonjog
közvetítette a római jogi elveket és fogalmakat a nemzeti jog felé.

22. A hűbérjog és forrásai.

A HŰBÉRISÉG intézménye: a Merovingok korában, a 6-7. sz-ban jött létre  nem

előzmények nélküli Európában
• Római városállam, a királyság kora: létezett szabad személyek és földnélküli
parasztok között olyan kétoldalú magánjogi jogviszony  alapja a hűség (fides)
• CLIENS  hűséggel tartozott patronusának
 gazdasági és katonai kötelezettség terhelte

• PATRONUS  cliense megélhetését biztosította

 ingyenesen földet adott a használatára (precarium)
 szükség esetén anyagi támogatást nyújtott neki
 védelemben részesítette

• Késő római kor: ilyen hűségen alapuló személyi függés a birtokos középréteg tagjai

és egy-egy hatalmasabb személy között  az első a hatalmasság védelmébe

ajánlotta magát (commendatio)

• Germán előzmények is: Germán törzsi királyságok  az uralkodó kíséretét olyan

fiatal, szabad harcosok alkották, akik szolgálatuk fejében:
- tartást,
- ajándékot és
- gyakran ideiglenes adományként földbirtokot kaptak
• Meroving frank állam: Klodvig halálát (511) követő belháborúk  bizonyos szabad
személyek nem voltak képesek önmaguk és családjuk megvédésére  más
szabadok védelmébe ajánlották magukat
Kezdetben: függő szabadok (ingenui in obsequio)
8. sz-tól: vazallusok

• Vazallus és hűbérura között: kétoldalú magánjogi jogviszony

A VAZALLUS
 ura védelmébe/hatalmába (patrocinium/Munt) kommendálta magát

 Holtig tartó engedelmességet fogadott

Az ÚR
 gondoskodott eltartásáról és védelméről
 házába fogadta
 olyan helyzetbe hozta, hogy tudjon gondoskodni magáról =>
tartásdíjat fizetett neki vagy földterülettel (beneficium) látta el

A COMMENDATIO:
1) egy önátadási aktus
 2) a hódoló kezének elfogadása  kötelezettségek megtartására
vonatkozó eskü követte

A BENEFICIUM: általában élethosszig, néha azonban tulajdonba adták

• Élethosszig: az elkötelezett v. az úr halálával a közöttük lévő
személyi függés is megszűnt
• Ha a hűbérúr előbb hal meg: a vazallus automatikusan felajánlotta a kommendációt

az örökösnek, aki ezt elfogadta

• Ha a vazallus hal meg előbb: a birtokos (a vazallus fia) is kommendálta magát apja
hűbérurának  a beneficium mindkét esetben de facto örökölhető
A KLASSZIKUS HŰBÉRI JOG:
A vazallus kötelezettsége:
• AUXILIUM (segítség)
- katonai szolgálat a hűbér nagyságához igazodó létszámú csapattal
- más segítség a hűbérúr fogságból való kiváltásakor
- lányának férjhez adásakor
- fiának lovaggá ütésekor
- 12. sz.-tól: kisebb vazallusoknak lehetőség: auxilium pajzspénzzel való
kiváltására
• CONSILIUM (tanács)
- hűbéres bírótársként közreműködött hűbérura bíróságán az ítélkezésben
- udvari tisztséget töltött be
- más teendő

A hűbérúr kötelezettsége:
• Ebben a korszakban a tartás  feudum (nem beneficium) adását jelentette
• Feudum: föld, vár, közjogi eredetű méltóság, hivatal, vámszedési jog, pénzverési
jog, bíráskodási jog vagy adószedési jog

A vazallust az ún. invesztitúra ruházta fel a hűbérrel, amely egy bizonyos szimbolikus
tárgy (jogar, zászló, pálca, gyűrű, kesztyű, lándzsa) átadását jelentette

- 11. sz. végére: a hűbér már ált. örökölhető  mégsem szállt át az örökösre közvetlenül,
csak a hűbéreskü és az invesztitúra megtörténtét követően
- 12. sz. kialakultak a hűbéri öröklés szabályai  ált. a primogenitura (az elsőszülött fiú
öröklési joga) elve
A HŰBÉRI JOG FORRÁSAI
• A langobard hűbéri jog összegzésének különböző változatai (11-12. sz.)
• Végső gyűjtemény (Libri Feudorum) kifejlődésének egyes állomásai  közel 2OO
kézirat (consuetudes feodorum)
• Libri Feudorum  a 19. sz.-ig a hűbérjog leginkább elterjedt forrása
- Az ebben foglalt jogi szövegek különböző eredetűek
- Átfogó rendszerezést nem tartalmaz  ellentmondások és ismétlések
- Hűbérjogi intézményeket elemző írások (tractatus)
- Tartalmi összefoglalások (summae)
- Szokásjogi szabályok, bírósági döntések, német-római császári rendelkezések
 és nem egy esetben egyházjogi szabályok is
- Rögzíti a hűbéri hierarchiát, meghatározta a hűbérképességet, szabályozta
annak tartalmát, egyes különleges formáit és karakterisztikus intézményeit

23. A földesúr és jobbágya közötti közjogi kapcsolat.

A közjog területéhez tartozik a földesúr-jobbágy viszony szabályozása

• A kapcsolat dologi oldala  A jobbágy használati joga a telek és az ahhoz tartozó
jogosultságok felett
- A jobbágyi telekbirtok: • a portából
• osztott szántóból
• az osztatlan közösségi földekből (erdő, legelő, nádas) állt
- A földesurat a járadékok rendszere (kezdetben munka és termékjáradék, később
pénzben fizetendő bérleti díj) és az urasági földek megművelése illette meg

• A kapcsolat személyi oldala  az uralkodó osztály politikai hatalmából fakadó,

kényszerrel fenntartott személyi függés
Ez nem jelentett korlátlan rendelkezési jogot a jobbágy személye felett 
mégis igen sokoldalú függőség
- A szabad költözködés joga
- Annak hiánya és a jobbágyok felett való közjogi hatalom (bíráskodás,

igazgatás, adóztatás) gyakorlása is

- 12-13. sz.-ra: Európában a jobbágybirtok a mindenütt elidegeníthetővé vált

- A középkor végére: az Elbától keletre eső területeken  a jobbágyokat ismét röghöz
kötötték  itt az elidegenítés joga is eltűnt
- A jobbágybirtok öröklése: a középkorban mindvégig lehetséges
• különbségek: csak a földesúri privilégiumlevélbe foglalt részletes szabályok
tekintetében voltak

24. A hűbérbirtok, az allodiális birtok, a szabad parasztbirtok, a polgári

birtok és a Markközösségek.

HŰBÉRBIRTOK
- A középkori magánjog: tárgyuk (ingó vagy ingatlan dolog) szerint osztályozták a vagyoni
kereseteket
- 11. sz. végére: de iure is örökölhetővé vált a hűbérbirtok  az ingatlan vagyonjogban
meghatározó jelentőségre tett szert a feudális földtulajdonjog
- Szerkezete osztott  A HŰBÉRES JOGA: használati tulajdon (dominium utile)
A HŰBÉRÚR JOGA: ún. főtulajdonjog (dominium directum)
 • A hűbéres tulajdonjogának vertikális korlátja: A HŰBÉRI LÁNCOLAT 
magszakadás és hűtlenség esetében a tulajdon visszaháramlott arra, akitől a
tulajdonos hűbérbe kapta
• AZ ÁLLAMI JOBBÁGYVÉDELEM FORMÁJÁBAN MEGJELENŐ ÚRBÉRISÉG
- behatárolta a nemesi tulajdonnal való rendelkezést
• A HITBIZOMÁNY INTÉZMÉNYE
- kötöttségeket tartalmazott

• Horizontális korlát: A ROKONSÁG BELESZÓLÁSA  a végrendelkezés kizárásában,

a visszaváltási jogban és az elővételi jogban nyilvánulhatott meg

- Jövedelmező kiegészítők: hatalmi és egyéb jogosultságok, pl.

• bíráskodási,
• igazgatási,
• halászati,
• vadászati,
• adóztatási jog
• jobbágyok családjogi,
• és öröklési jogi viszonyaiba való beavatkozás

A feudális tulajdonjog: nem individuális, hanem szorosan kötődött a politikai-

gazdasági rendszer más szereplőihez  a kötődést, az említett korlátokat csak a polgári
átalakulás korában a tulajdonjog teljességének liberális elve számolta fel
ALLODIÁLIS BIRTOK
- Olyan ingatlanbirtok, amely felett a tulajdonosnak teljes tulajdonjoga van
- Elsősorban a családi örökséget sorolták ebbe a körbe.
- Angliában az allodium intézménye  az angolszász korszak sajátossága  a normann
hódítás (1066) után eltűnt
- A hűbéri korszak Franciaországában: ritka, a jogi vélelem az allodium ellen irányult
- A német térségben: kezdettől fogva gyakori volt különösen a nemesség körében  nem is
tűnt el
- Idővel számos fejedelem nem hűbérbirtokaiból adott vazallusának feudumot, hanem az
allodiumából

SZABAD PARASZTI BIRTOK

- Skandináviában, a svájci kantonokban és az észak-német tartományokban ismert
- Az ingatlan:
• egy vagy néhány jobbágytelek nagyságú volt csupán
• szabad birtok
• nemesi közszolgálatra nem képesítette tulajdonosát  többnyire nem számított
nemesnek és a nem nemesek terheit viselte

POLGÁRI BIRTOK
- Létrejötte a polgári városi autonómia korszakához kötődött  a város területének ura már
nem az eddigi városúr  a polgárok közössége
- Az ingatlan:
• csak közjogi, elsősorban pénzbeli terhek terhelték
 • az ilyen birtokra vonatkozó jogok átruházása  városi tanács előtt  telekkönyvi
bejegyzés készítése és pecsétes okmány kiállítása
• a birtokot a partikuláris városi jogok szabályozták

A SZABAD LAKOSSÁG KÖZÖSSÉGI FÖLDBIRTOKLÁSA

- A kora középkorban a letelepedett törzsek közösségében (Mark) jelent meg
- A Mark:
• erdők, folyók, patakok, beépítetlen mezők, vadállatok, madarak és méhek
• mint védelmi közösség kiterjedt a gazdátlanná váló földekre is
• nem volt része az a föld, amelybe az eke behatolt, továbbá a kertek, a lakóházakhoz
közeli rétek és a házak.

26. A középkori büntetőjog általános jellemzése.

- A középkori büntetőjog sokáig megőrizte a törzsi-nemzetségi társadalom szokásjogát

• Nyugaton a 6-10. században a bűnelkövetés esetében az elkövető háttérben maradt, a

hangsúly a közösség becsületén volt  Ez az ellenségeskedés végtelen lehetett, ha

nem került sor vagyoni elégtétel (kompozíció) megfizetésére
- A legsúlyosabb bűncselekmény a kultusz elleni magatartás  közösségből való
kizárással, némely törzsi jogban az elkövető kultikus feláldozásával szankcionáltak
- A testi büntetés a szabadoknál nem volt jellemző, míg a nem szabadoknál halálbüntetés
és testcsonkító büntetések is előfordultak  változás: romanizálódás és a kánonjog
előtérbe kerülése miatt
- A Meroving-korból származó decretio Childeberti az oknélküli, szándékos emberölés
esetére a ius talionis értelmében halálbüntetést írt elő mintegy száz évvel azután, hogy a
frankok katolizáltak.
- A Karolingok kapituláréi: számos testi büntetés
- Az állam büntetőhatalmi igénye a patrimonális királyság idejében általában csak abban az
esetben érvényesült, ha az elkövető magatartása a király uralmát, országát vagy az
egyházát sértette

- A 11. század utolsó évtizedeitől a cluny reformmozgalom hatására az egyházi és világi

felsőbbség közösen lépett fel az ellenségeskedések visszaszorítása érdekében  istenbéke
(francia területen egyházi) és birodalmi béke mozgalom (német területen világi), amely
szankciókkal fenyegette az ellenségeskedőket
- Ezekben a békékben meghatározott személyek, illetve személycsoportok, dolgok és
helyek kerültek védelem alá  bizonyos időre vagy örökre kötötték
- A keresztény etika terjedésével áttört az a nézet, hogy csak a tudatos, szándékos
bűnelkövetőt lehet megbüntetni  tettközpontúság  tettesközpontú szemléletmód vált
uralkodóvá
- Officialitás igénye  az állami bűnüldözési hatáskör kiszélesedett
- A büntetés célja hármas volt: a megtorlás, az elrettentés, valamint az egyházi vezekléssel
összekötött megbánás.
- A kompozíciós rendszer ugyan továbbélt, de csak bizonyos bűncselekmények esetén
alkalmazták, és részesült belőle a közösség is
- Emellett a testi büntetések kerültek előtérbe  az esküvel megerősített béke megtörőit
fenyegették
- Legtöbbször alkalmazott büntetéssé a halálbüntetés vált.

 emberölés, gyilkosság, nemi erőszak, rablás, gyújtogatás, eretnekség, boszorkányság

és gyakran lopás is
- A halálbüntetés végrehajtása társadalmi állástól és az elkövetett bűncselekmény jellegétől
függött
- A halálbüntetést súlyosíthatták azzal, hogy végrehajtása előtt testcsonkítást végeztek.

 testi sértés, istenkáromlás, hamis eskü vagy lopás esetén, míg a jelentéktelen
bűncselekményeknél becsületbüntetéseket (a „bőr és a haj büntetése”, kiközösítés,
száműzetés, megbélyegzés) szabtak ki
- A szabadságelvonás a középkorban csekély jelentőséggel bírt csak
- A korszakot fogalomnélküliség jellemezte
- A korszak „terméke”: a testi büntetések előtérbe kerülésével a kár jóvátételének gondolata
elhalványodott  a magánjogi eljárá, ill. a büntetőjogi eljárás eltávolodott egymástól 
a magánjog és a büntetőjog elválása
- Az újkor elejére a büntetőjogban bizonyos változások következtek be  észak-itáliai
büntetőjog-tudomány: a kánonjogi elveket, intézményeket és fogalmi meghatározásokat
exportálta a világi jogba a büntetőjogi szemlélet párosult a kánonjogban
kitermelt eszközök használatával
- A büntetés célja változatlan maradt, és az abszolút határozott, szigorú büntetési
rendszer is továbbélt
- Az abszolút államok kiépítése > az állam büntetőhatalmi igénye kiteljesedett  aktív
bűnüldözés
- Az eddig tisztázatlan fogalmakat már többnyire pontosan meghatározták

27. A középkori eljárásjog. Az akkuzatórius és az inkvizitórius eljárás.

Két alapvető típus:

Sok esetben a kettő keveredéséről,
 az ún. akkuzatórius eljárás (vádelvi) átmeneti megoldásokról volt szó
(vegyes rendszer).
 és az ún. inkvizitórius eljárás (nyomozóelvi)
- Az időben korábbi AKKUZATÓRIUS eljárás csak felségárulás esetében indult hivatalból
- Ennek kivételével a sértett fél vagy hozzátartozója kezdeményezte az eljárást azzal, hogy az
általa vádolt személyt a bíróság elé hívta és arra kényszerítette, hogy a keresetre válaszoljon,
azaz perbe bocsátkozzon, ELLENBEN  a bíróság számkivetésre és száműzetésre ítélte
- A képviselet eredetileg kizárt volt, a felek a perben személyesen vettek részt
- A bizonyítás a bíróság szeme előtt zajlott le, azaz az eljárás közvetlen volt
- A per szóbeli és nyilvános volt, valamint a szembenálló feleknek a bíró jelenlétében
egymással folytatott harca, az ún. kontradiktórium (ellentmondás) jellemezte
- A bíró feladata: a percselekmény rendjének megtartása és a bizonyítási kötelezettségek
megállapítása
- Az akkuzatórius eljárás során formális bizonyítási eszközöket használtak fel: eskü, a
tisztító eskü és az eskütársak intézménye
- Az eskü: a sértett panaszát a bíróság előtt megerősítette
- Tisztítóeskü: a vádlott élhetett vele  kivéve a tettenérés esetén, amikor a büntetendő
magatartás tanúsítására kétséget kizáróan sor került
- Eskütársakat mindkét fél állíthatott maga mellé, ezek száma az ügy jelentőségétől függött
 Az eskütársak nem tudomástanúk voltak, azaz esküjük nem a bűncselekményre
vonatkozott, hanem arra, hogy a peres felet becsületes, tisztességes embernek ismerik
- Formális bizonyítási eszköz volt az ordália (istenítélet): tüzesvaspróba, tűzpróba,
forróvízpróba, hidegvízpróba, bajvívás vagy gyilkossággal gyanúsított személy esetén tetemre
hívás
- Az ordáliákat a középkori katolikus egyház erős kritikával illette és istenkísértésnek
nevezete  Ennek ellenére istenítéletek a kora újkorig kivételesen előfordultak a
büntetőeljárásban – a Sachsenspiegel szerint csak akkor, ha más bizonyíték nem volt.
Az akkuzatórius eljárás formalizmusával szemben, az INKVIZITÓRIUS eljárás kifejlesztésével
a cél az volt, hogy az anyagi igazságot kiderítsék.
- Az akkuzatórius eljárástól való elfordulás azzal kezdődött meg, hogy a vád többé nem a
sértett fél belátásától függött: megtiltották a felek békés peren kívüli megegyezését és hivatali
személy emelt vádat (hivatali vád, kényszervád).
- Az eljárás írásbeli és titkos volt  nemcsak a nyilvánossággal, hanem a vádat magával a
vádlottal sem ismertették  a védekezés lehetőségét tagadták meg a perbe fogott
személytől  a perben nem volt kontradiktórium  a vádlott igazából csak tárgya volt az
eljárásnak.

Bizonyítási rendszere kötött  meghatározott bizonyítékokhoz meghatározott bizonyító

erőt rendeltek hozzá
- Perdöntő bizonyíték volt két érdektelen tanú egybehangzó vallomása, valamint a
beismerés
- A tanú abban különbözött az akkuzatórius eljárásban használt eskütárstól, hogy közvetlen
tudomása volt a bűncselekményről (tudomástanú).
- Beismerés: probléma  kínvallatás (tortúra)
- Bár van olyan jogforrásunk, amely kifejezetten megtiltotta a tortúra alkalmazását  a 14.
század második felétől általában széleskörűen alkalmazták már  Ezzel az inkvizitórius
eljárás messze került attól a céltól, amely elérésére kidolgozták
- A szemle: bizonyítási eszköz, amely az elkövetés helyszínén tett vizsgálatot jelentette,
valamint a szakértői vélemény
- Indiciumok, gyanújelek  közvetett bizonyíték, amely önmaga nem bizonyította a terhelt
bűnösségét, hanem csak utalt arra
- Jogi jelentősége: megfelelően felsorolt gyanújelek esetében megindulhatott a vizsgálat, sor
kerülhetett a gyanúsított fogságba vetésére és a tortúra elrendelésére, ami általában
„eredményes” volt  beismerő vallomás
- Maga az eljárás két szakaszra tagolódott

 Az előzetes ún. nyomozati szakasz: bizonyítékok felvételére szolgált

 Az ún. végső törvénykezési nap: bírósági tárgyalás napja

- Némely források szerint az eljárás sikeréhez szükséges volt, hogy a vádlott beismerő
vallomását megismételje a bíróság előtt is, míg más források megelégedtek azzal, hogy a
kihallgatást levezető hivatali személyzet tanúsította a bíróság előtt a beismerést
- Az eljárás két szakaszát össze is vonhatták, különösen akkor, ha a tortúrán a bíró és az
ülnökök jelen voltak  a döntést már a végső törvénykezési nap előtt meghozták

- Csúcspont: 16. századi boszorkány- és eretnekperek

28. A középkori jogászrend és a középkori jog típusjegyei.

A KÖZÉPKORI JOG TÍPUSJEGYEI

- A jogági elválasztás hiánya: az anyagi jog és az eljárási jog, valamint a büntetőjog és a
magánjog sokáig nem különült el egymástól a jogforrásokban;
Elsőként a kora újkori jogegységesítő törekvések valósították meg a magánjogi és
büntetőjogi normák elválasztását, de az anyagi jog és az eljárásjog többnyire ekkor
is ugyanabban a jogforrásban kapott helyt
- Nyílt jogegyenlőtlenség
• Jogképessége ugyan minden természetes személynek volt, azonban teljes
jogképességgel csak a szabad, nemes férfiak rendelkeztek.
• Mindenki mást idegen, illetve honpolgár volta, a honpolgárok körében társadalmi
állása/nemi ill. vallási hovatartozása miatt korlátozott jogképesség illette csak meg.
- A servi (szolga, rabszolga) státus, bár az egyház ellenezte, a naturálgazdálkodás pedig nem
kedvezett neki, túlélte az ókort
- Bár a középkor végére a rabszolgaság intézménye eltűnt, Európán kívül az újkori
gyarmatosítások során újjáéledt.

- A nők korlátozott jogképessége/cselekvőképessége a patriarchális germán királyságokban

abból fakadt, hogy a nők atyai, illetve férji hatalom (Munt, mundium) alatt álltak.
- A férj kötelezettségei a védelem és a tartás biztosításában jelentek meg
- A patriarchális jelleg a nem germán európai népeknél is megvolt, a férj jogosultságai itt
azonban ált. szűkebb körűek voltak

- A vallás mint a jogképesség teljességét befolyásoló tényező a középkori Európában

elsősorban a zsidókat érintette  Tulajdonszerzési és végrendelkezési képességgel
rendelkeztek, birtokszerzési képességgel általában nem, hivatalviselési joguk sem volt
- Vallásuk gyakorlását nem tiltották, de szabadságukat az állam nem védte.
- Jogi partikularizmus
• eltérő mértékben ugyan, de minden európai államban jelen volt a középkori jogrend
érvényesülése idején.
• emellett általános volt a személyi partikularizmus is  a patrimoniális, a rendi és
az abszolút állam korszakában  az eltérő jogállású személyek, illetve
személycsoportok jogviszonyait más jogforrások más módon szabályozták.

A KÖZÉPKORI JOGÁSZREND
- A középkor elején az a jogászrend, amely az Imperium Romanum jogtudományának
művelője volt, szinte a semmivé foszlott
- Képviselői: kizárólag a klerikusok köréből kerültek ki  az egyház rendelkezett a kor
kulturális monopóliumával
- A városok felemelkedése + a római jog újjáéledésével párhuzamosan kialakult a világi
jogászok köre is
- Jogi tapasztalatok:
• a központi bíróságokon és a kancelláriákon lehetett hozzá jutni, egyetemi
tanulmányok nélkül is.
• A jogászok másik rétege: európai egyetemek jogi fakultásain és a jogakadémiákon
szerezte tudását
- A bolognai egyetem: egyházjog + újjáélesztett római jog  a jogtudó értelmiség között a
kanonisták és a legisták kettőssége formálódott ki  aki mindkét jogot ismerte, mindkét
jogtudomány doktorának nevezték
- A bolognai példát követve: új universitasok más itáliai városokban, francia és ibériai
területen, valamint Angliában, majd a 14. században Közép-Európában a 15. században pedig
a német térségben

- A szekuláris jogászrend megjelenése =/= erős elkülönülés a kánonjogászoktól  a

kánonjog sok tekintetben hatott a világi jogtudomány alakulására
- A jogászi, szakmai tevékenység diszfunkciója: diabolus rottae
- A rabulista az volt, aki az ellene szóló jogot álérvekkel, szofizmák segítségével maga
mellett magyarázta, vagyis veszekedő, jogkicsavaró módon érvelt
- A kalumnia pedig olyan perbeli magatartást takart, mellyel az állítólagos igények
rosszhiszemű percselekményekkel való érvényesítésére törekedett a peres fél
- Egyházi vonatkozású jellemzője a középkori jogászságnak: a jurátusoknak, a jogi karoknak
és a jogkeresőknek volt patrónusa, Ivo Helori, akit a katolikus egyházban 1347-ben avattak
szentté.
A középkorban a jogászokkal, különösen a bírókkal szemben erőteljes erkölcsi elvárásokat
támasztott az uralkodó és a jogkereső közönség is.
A jogszolgáltatás igazságszolgáltatás legyen, a bíró pártatlanul, a felek igazát mérlegelve
hozza meg ítéletét, ne legyen megvesztegethető
- Salamon az igazságosan ítélő Messiás előképeként vonult be a jogi kultúrtörténetbe
- Az igazságosság antik szimbóluma Iustitia volt, aki a középkori ábrázolásokon bekötött
szemmel, a peres felek személyére nem tekintve, azok igazát a kezében lévő mérlegen
vizsgálva
- Az újkor hajnalán a jogászok társadalmi megítélése meglehetősen rossz volt  A
közgondolkodás úgy tartotta, hogy az ember lelkiismeretére nincsen károsabb foglalatosság a
jogászkodásnál, a jogászok rossz keresztények, tulajdonképpen Júdás fiai

29. A középkori városok létrejötte és típusai. A városszövetségek.

- A középkor derekán az európai városok sajátos újjáéledésével találkozunk

- A korai időszakban a „városias jellegű” települések jogilag nem emelkedtek ki  a

kedvező fekvésű helyek az árucsere színterei lettek, vagy ezek a települések védelmi,
adminisztratív, egyházi funkciókat csoportosan kezdtek ellátni  a terület többi részéhez
képest kiemelt szerepkörük lett
- Ezzel együtt belső felépítésük megváltozott: A kialakuló városok társadalmi viszonyai igen
összetettek voltak, jogi szabályozottságuk többrétegűvé vált
- Az adott város területén jogosítványokkal rendelkezett a király, a város földesura
(városúr) és az egyházi személyek
- A lakosság körében : • szabadok  tartományi jog
• miniszteriálisok  szolgálati jog irányandó jog
• jobbágyok  uradalmi jog

- Kereskedelmi központok: ius mercatorum  Ez a joganyag, a városok kialakulásának

idejére már a letelepült, rendszerint azonos nemzetiségű kalmárok csoportjaira
vonatkozott
- Ezek a városok jóval kisebbek voltak, mint az ipari korszak városai  A késő középkorban
csak Köln esetében kb. 40 ezer fő
TÍPUSAI.
• városállamok (pl. Genova, Velence)
• szabad és birodalmi városok  közvetlenül a császár alatt áll
 széles körű önkormányzat
 a Birodalmi Gyűlésen is részt vehettek
• tartományúri városok  a tartományfejedelem alá voltak rendelve
 attól számos privilégiumot kaptak
 tartománygyűlésen általában jelen lehettek
 jogállásuk nem érte el a birodalmi városok szintjét
• püspökvárosok
• földesúri városok  az általuk teljesítendő szolgáltatások felügyelete
 a földesúr tisztjeinek felügyelete
 korlátozott bíráskodási jogkör

- Európa legfejlettebb városaihoz viszonyítva kelet felé haladva a kolonizált német, a cseh,
a lengyel, a magyar, a balti és az orosz térségekben a városok később keletkeznek 
 szervezeti formájuk és joganyaguk is egyszerűbb
- Utolérési törekvés: Krakkó és Prága
- A balti térségben a Hanza vérkeringésébe számos gazdag város bekapcsolódott  a
térség városaiban a polgárság nagy része idegen területekről érkezett, különösen a német
tartományokból
- A kora újkortól megfigyelhető, hogy a jogi térszerkezet nem fedi a gazdasági térszerkezetet

34. Az ortodox egyház és szervezete. Az ortodox egyházjog forrásai.

- Constantinus uralkodása alatt kezdetét vette a cezaropapizmus rendszerének a kiépülése

 a Bizánci Birodalom egyházpolitikájában teljesedett ki a keleti ortodoxiában

- Egyházszakadás: 1054  ez a folyamat az Imperium Romanum két részre szakadásával

már megkezdődött  a dogmatikai, szertartásbeli, egyházfegyelmi és egyházszervezeti
különbségek kialakulásával egyre élesebbé vált

- 3. sz.-ban kialakult patriarchátusok (Róma, Jeruzsálem, Antiokhia és Alexandria,

Konstantinápoly  381): egyenlők voltak és közöttük csak tiszteletbeli sorrend létezett
úgy alakult, hogy Konstantinápoly Róma után megkapta
a második helyet

- Röviddel azután, hogy 1054-ben IX. Leó pápa küldötte (Humbertus) a pápa felsőbbségének
elismerését követelő levelet átadta Konstantinápolyban  kitudódott, hogy a római
egyházfő halott
• A pátriárka ilyen körülmények között nem volt hajlandó a tárgyalások folytatására
 a követ a Hagia Szophia oltárasztalára tette a pátriárkát és híveit kiközösítő
bullát  VÁLASZ: a konstantinápolyi helyi zsinat egyházi átokkal (anathéma)
sújtotta a kiközösítő okiratot és készítőit

AZ EGYHÁZSZAKADÁS VÉGLEGESSÉ VÁLT

AZ ORTODOX EGYHÁZSZERVEZET ALAPELVE:

• az egyház egyedüli és mindenkori feje Jézus Krisztus
• a püspökök egymással egyenlők  egyenként és együttesen ugyanazt a hatalmat
gyakorolják

- Megmaradt a világi hívőktől elkülönült, hierarchiába rendeződött papi rend (klérosz) az

egyházi hatalom gyakorlására
• tanítói hatalom (potestas magisterii)
• az egyházi szertartások végzésének hatalma (potestas ordinis)
• a jogalkotás, továbbá a kormányzás hatalma (potestas iurisdictionis)
• a keleti egyházjogtudomány

- LAIKUS HÍVŐKÖN ÉS A PAPSÁGON KÍVÜL: • szerzetesek

• keresztségre készülő ún. hitjelöltek
 • legfőbbtekintély: ún. pléróma  e négy rendnek az összessége, az egyháztagok
közössége

- A PATRIARCHÁTUSOK  ún. autokefál közösségek saját jogalkotó, kormányzati és

jogszolgáltató szervekkel  a legmagasabb: a zsinat
- A patriarchátusok egyházmegyékből, azok esperességekből, azok pedig
egyházközségekből álltak

- Az autokefál egyházak mellett létrejöttek ennél korlátozottabb önállósággal

rendelkező, ún. autonóm egyházak is  valamely autokefál egyházzal függőségi kapcsolat

egyházfőjüket az adott autokefál egyház pátriárkája

erősítette meg és szentelte fel

Az egyetemes zsinatok léte Keleten is megszokott volt; ezek funkciója az egyetemes

ortodox egyházat foglalkoztató kérdések megvitatásában állt, illetve áll.

AZ ORTODOX EGYHÁZJOG FORRÁSAI

• a Biblia
• a hagyomány
• az egyházi törvényhozás
• az egyházra vonatkozó és az egyház által elismert állami törvények (nomokánonok)
• a pátriárkák és a zsinatok határozatai
• a kánonjogászok állásfoglalásai

- Az autokefál egyházak helyi zsinatai mellett jelentősége volt az egyházszakadás előtti

egyetemes zsinati döntvényeknek is  a keleti és a nyugati egyház egyaránt elfogadta

egyházszakadás  a keleti egyetemes zsinatok az ortodox egyházszervezetből

következően csak egyeztető fórumként működtek

- Kánongyűjtemények készültek  az ezekben foglalt kánonok átfedéseket is tartalmaztak

vagy a korábbi szabályokat módosították/kiegészítették
Sok kánon egy bizonyos korhoz kötődött  idővel aktualitását veszítette

- Az autokefál egyházak saját jogrenddel rendelkeztek  azonos elveken alapultak,

apróbb eltérésekkel

- A görög katolikus egyház joganyaga: a római katolikus egyházjog kodifikálásával

párhuzamosan rendezték (Codex Iuris Canonici Orientalis), majd 1991-ben ezt a joganyagot
is modernizálták (Codex Ecclesiarum Orientalium)
 53. Az angol abszolutizmus sajátosságai. A Petition of Right. I. Stuart
Károly pere. A lordprotektorátus rendszere.

- Az angol abszolutizmus: a főnemesség nagy részét kiirtó anarchia, a hadviselő York és

Lancaster család címerjelvényéről elnevezett „rózsák háborúja” után alakult ki

- VII. Tudor Henrik (1485-1509): többmenetű polgárháború (1455-1485)  megbékélés

- William Shakespeare írásaiban politikai propagandát is kifejtett a győztes Tudor-dinasztia
érdekében
- A polgárháború lezárása után: a rendiségből számos intézmény fennmaradt  az
uralkodók azonban gyakran felsőbírósági eszközökkel és különbíróságokkal
(Csillagkamara, Északi Tanács) érvényesítették akaratukat

- Az anglikán egyház: az abszolutizmust szolgálta, a reformáció szigetországi változata

- Act of Supremacy (1534): az anglikán egyház feje  az uralkodó (előtte: pápai főség)

így a királyi abszolutizmus ellen irányuló politikai törekvések Angliában

rendszerint vallási köntösben jelentkeztek:
• keményen elfojtott, katolikus restaurációs törekvések
• királygyilkos merényleteket is forraló összeesküvések
• a különféle puritán mozgalmak
- A Tudorok abszolutizmusa: a parlamenttel szemben  inkább óvatos volt, az uralkodók
együttműködésre törekedtek.

- I. Erzsébet uralma: Anglia tengeri nagyhatalommá vált  az angol expanzió mögött a

társadalom vezető elitjeinek és a koronának az egyetértése állt
- 1601 végén: értesült a monopóliumokkal kapcsolatos ellentétekről  magához
idézte a vezető parlamenti politikusokat  „népének ragaszkodása
többet ér számára a világ minden kincsénél”  Intézkedett a sérelmek

megszüntetéséről
- 17. század első felében: a skót származású Stuartok igyekeztek a parlament nélkül
uralkodni  Erőszakos, abszolút, nagyhatalmú kegyencekkel való kormányzás

kincstári megfontolásból egyre nagyobb számban osztogattak

egyedárusítási engedélyeket, monopóliumokat

- Anglia érdekei ellenére: I. Jakab (1603-1625) és I. Károly (1625-1649) idején: katolikus

külpolitikai orientáció
- Az ellenszegülő alattvalók ellen: katonai beszállásolás, hadbíróságok, üldözték a
politikailag és vallási szempontból is egyre inkább aktivizálódó puritánokat.
- Petition of Right (1628): a parlament két háza által kiadott, a királyhoz intézett kérvény, a
kiterjedt sérelmeket tükrözte

• a jövőben az ő hozzájárulása nélkül az uralkodó ne követeljen újabb adókat,

adományokat, kölcsönöket, és ne kényszerítsen senkit ilyenek megfizetésére
• senkit ne lehessen letartóztatni királyi parancsra az ok megjelölése és
törvényes vád nélkül
• a katonai beszállásolásokkal hagyjanak fel
• a polgári személyekre a hadijog alkalmazását szüntessék meg
- A gazdasági csőd és a skót háború katonai vereségei (1640):
• kikényszerítették a parlament összehívását  1642-ig: kompromisszumos
helyzet  ennek keretében a király kivégeztette a nép által gyűlölt kegyenceit
• Számos intézkedéssel korlátozták a királyi jogokat  egyfajta „jogi
forradalom”
• 1642: az uralkodó megpróbált fellépni a parlament ellen  a politikai erők
polarizálódtak  Ezután kezdődött meg a hosszú és véres polgárháború

ezt időlegesen 1648 végén Oliver Cromwell lovasságával

kivívott katonai győzelme zárta le

- Cromwell (1599-1658): szigorú puritán nevelésben részesült
- A polgárháború idején katonai karrierje a legmagasabb szintre emelte, csaták
sorozatában verte meg a királypártiakat
- 1648 végén: megtisztította a parlamentet  irányítása mellett különbíróság ítélte
halálra I. Károlyt
- a következő években sikeres politikát folytatott
- elegendő volt számára a lordprotektori hatalom és méltóság, a felkínált királyi
címet visszautasította.

- John Hampden (1594-1643):

- nagy népszerűségre tett szert, amikor megtagadta az I. Károly által kivetett ún.
hajópénz megfizetését
- A hosszú parlament egyik vezéralakja
- egyike volt azon öt képviselőnek, akiket a király el akart fogatni a parlament
üléstermében

- I. Károly felelősségre vonása: nem rendes bírósági rendszeren belül történik  létrehozott
különbíróság
• Vád: saját nemzete ellen támadt, Magna Cartától kezdődő korlátozott királyi
hatalmat nem fogadja el, a nép és uralkodó közti szerződést megszegi 
abszolutista hatalmat vezet
• Védelem: az uralkodó hatalmát Istentől kapja  nincs választása

- A különbíróság ítélete: bűnös, indoklás  nem a király (ő csupán főtisztviselő), hanem a

jog szuverén
- Károly halála után: Anglia 1649-1653-ig köztársaság lett  hamarosan Cromwell katonai
erőn alapuló diktatúrája következett

• lordprotektorátus rendszere az 1653-as írott alkotmányon, az ún.

„Kormányzati eszközön” nyugodott  a rendszer nem tudott stabilizálódni
• A parlamenttel együtt  legfőbb törvényhozó
• ismételten hívott össze és oszlatott fel parlamenteket, ha veszélyes volt
azok összetétele és nemkívánatos irányt vett a működésük
• katonaság vezetője  az országot katonai körzetekre osztották  élén:
kiterjedt hatáskörű katonai parancsnokok
• kegyelmezési jog
• Az őt segítő Tanács véleményét kikérve irányítja a külügyeket, üzen
hadat, köt békét

- A hollandokkal szemben való fellépés egyik igen hatékony eszköze: 1651-es Hajózási
Törvény (Navigation Act)  Angliába gyarmati területekről idegen árut csak angol hajó
hozhatott be
- A kérdéses terméket előállító európai ország saját hajóján szállíthatott árut  magas
vám
- A németalföldi kereskedőket és hajósokat sértette  tengeri háborúk előidézője

- Cromwell halála (1658) után: fia vette át az állam irányítását  Richard nem rendelkezett
olyan képességekkel, amellyel fenn lehetett volna tartani atyja hatalmát
- Az angol társadalom stabilizációs igénye fokozódott: katonai puccsal 1660-ban
visszatérhetett a monarchia  A restauráció korszaka azonban csak néhány évtizedig tartott

- A visszatért Stuartok megpróbálták felújítani az abszolutizmust:

• II. Károly (1660-1685): óvatosan, ellenállásra találva vissza-vissza húzódva történt
az erre irányuló kísérlete
• II. Jakab (1685-1688): jó képességű, de erőszakos, öntelt uralkodói habitusú,
magabiztos és merev fellépés

54. A Habeas Corpus Act.

1679-ben a Habeas Corpus Act modernizálta a középkori gyökerekkel bíró ún. writ of
habeas corpus intézményét

A KÖZÉPKORI ANGOL ELJÁRÁSJOGBAN: ha a királyi bíróságok v. erre feljogosított

főtisztviselők ilyen writet adtak ki:
• A parancsban meghagyták, hogy a lefogott személyt állítsák bíróság elé  hogy
felülvizsgálhassa a letartóztatás okát és jogosságát
• Erről az 1628-as Jogok Kérvénye, és egy 1641-es parlamenti határozat már
 rendelkezett  nem egyértelműen megnyugtató eljárásjogi megoldások

1679 - MÓDOSÍTÁSOK
• A letartóztatott személy 6 órán belül kérhette az elfogatási parancs kezéhez adását
• A Londonban székelő rendes királyi bírósághoz  a letartóztatottak vagy jogi
képviselőik kérvénnyel fordulhattak, mellékelve az elfogó parancsot is

A HABEAS CORPUS
• A parancsot a bíróság adta ki
• Erre a börtönfelügyelő jelentést tett  megjelölte a lefogás okát és kijelentette,
hogy a kibocsátásra kerülő bírósági határozat nyomán a letartóztatottat ki fogja adni
• A letartóztatottnak a bíróság elé állítására 2O napon belül sort kellett keríteni
• Súlyosan büntették:
- ha a fogház vezető tisztviselője elmulasztotta a letartóztatott előállítását
- ha megtagadta az elfogatási parancs kiadását
• Ezek után: A főtörvényszéki bíró vizsgálatot folytatott  határozat:
- szabadlábra helyeztette vagy
- visszaküldte a gyanúsítottat a fogházba
- későbbi gyakorlat szerint: olyan óvadékot kívánt tőle, amely nem lehetett
magas összegű
• A legsúlyosabb bűncselekmények (hűtlenség és felségsértés) esetén:
- nem volt követelhető a habeas corpus parancs kiadása

- A jogintézmény működését rendszeresen felfüggesztették háborús időkben, vagy akkor,

ha valamilyen belső zavargás veszélye fenyegetett.
- 1816: A habeas corpus újabb szabályozása kiterjesztette a törvény hatályát minden
szabadságelvonásra, bármilyen jogcímen következett is be az

55. A Bill of Rights és az Act of Settlement.

- 1688: az angol politikai közvélemény és a parlament külső segítséget vett igénybe az

uralkodói zsarnokság ellen
• I. Károly letörésére sokéves, kegyetlen polgárháborúra volt szükség  II. Stuart
Jakab uralmát néhány hét alatt elsöpörték
Az uralkodót hadserege és hívei cserbenhagyták
Utolsó szimbolikus cselekedet: a Temzébe dobta királyi nagypecsétjét és
Franciaországba menekült  I. Károly leánya, Stuart Mária és férje, Orániai
Vilmos jutott hatalomra (1689-1702), akiket a parlament hívott meg a trónra.

- 1688-AS ÚN. DICSŐSÉGES FORRADALOM: eredményeit a két egyetemes alkotmány- és

jogtörténeti jelentőséggel bíró közjogi dokumentum rögzítette
• Az 1689-es BILL OF RIGHTS (Jogok Törvénye)
• Az 1701-es ACT OF SETTLEMENT (Trónöröklési Törvény)
A BILL OF RIGHTS
• Jellegzetes korabeli angol politikai-jogi stílus
• Tizenkét pont: azok a cselekmények és merényletek, amelyekkel II. Stuart Jakab
„megkísérelte fölforgatni és kiirtani a protestáns vallást és a királyság törvényeit és szabadságait”
• A „királyi bűnlajstrom” után: olyan rendelkezések, amelyek az önkényes királyi
hatalmat voltak hivatottak a jövőben hatékonyan korlátozni

 Hogy bitorlott hatalom királyi tekintély által törvényt alkotni, vagy törvény
végrehajtását megakadályozni a parlament beleegyezése nélkül törvénytelen
 Hogy bitorlott hatalom királyi tekintély által a törvénytől vagy a törvény
végrehajtásától diszpenzációt adni, mint az utóbbi időben történt és gyakoroltatott,

törvénytelen
 Hogy az egyházi ügyek végetti törvényszék felállítására kinevezett bizottmány,

úgyszintén minden hasonló bizottmány és törvényszék törvénytelen és veszedelmes

 Hogy a korona részére történő pénzszedés, az előjog ürügye alatt a parlament
beleegyezése nélkül törvénytelen.
 Hogy az alattvalók joga folyamodványt intézni a királyhoz, és az ily
folyamodványokérti elfogatás és törvényszéki üldözés törvénytelen.
 Hogy egy állandó hadsereg tartása a királyságban béke idején, hacsak nem a
parlament beleegyezésével történik, törvény ellen van.
 Hogy az alattvalók, akik protestánsok, fegyvert hordozhatnak, mely rangjukhoz

illő, és a törvény által meg van engedve.

 Hogy a parlament tagjai választásának szabadnak kell lenni.
 Hogy a parlamentbeli szabad szólás és vitázás nem akadályozható, és nem lehet

tárgya semmiféle vizsgálatnak, semmiféle törvényszék előtt, a parlamentet kivéve.

 Hogy sem túlságos óvadék nem követeltethetik, sem nagy pénzbírság, és
kegyetlen vagy szokatlan büntetés ki nem szabható.
 Hogy az esküdtek névsora törvényes alakban állíttassék ki, és tétessék közzé,
és hogy az esküdteknek, kiknek felségárulási ügyekben kell ítélnie, független
birtokok tulajdonosainak kell lennie.
 Hogy a pénzbüntetésre vonatkozó minden kötelezettségek és ígéretek, melyek
magánszemélyek által törvényszéki ítélet előtt tétettek, törvénytelenek és
semmisek, és
 Hogy a sérelmek megszüntetésére, a törvények javítására, erősítésére és
fenntartására gyakori parlamentek tartandók.
EZEK A KÖZJOGI SZABÁLYOK:
• Kizárták a királyi önkény szinte minden lehetőségét
• A törvények hatályának felfüggesztését
• Hatályuk alól egyesek felmentését
• A petíciók miatt a kérvényezők önkényes vád alá helyezését
• A parlamentben elhangzott beszédek megtorlását
• A parlamenti jóváhagyás nélküli közteherkivetést
• Megakadályozták békeidőben az állandó hadsereg egységeinek fenntartását

A BÜNTETŐ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS TERÉN IS FONTOS INTÉZKEDÉSEK TÖRTÉNTEK :

• Tiltották a személyi szabadságot biztosító, a törvénytelen letartóztatások ellen
garanciákat nyújtó habeas corpus eljárás során a túlzott óvadék követelését
• Tilalmazták a kegyetlen és szokatlan büntetéseket

AZ 1701. ÉVI ACT OF SETTLEMENT

• A trón várományosa  a hannoveri választófejedelmi dinasztia öröklési rend
szerint meghatározott sarja
• A trónra lépés feltétele: - az uralkodó nem lesz vallása szerint katolikus
- nem választ katolikus házastársat
• Jogot adott a parlamentnek arra, hogy a trónöröklés rendjén változtasson
• Tovább szűkítette az uralkodói jogokat:
- a király nem adhat kegyelmet a parlament által felelősségre vont
személyeknek
- idegeneket nem hívhat a tanácsba
- az uralkodó csak a parlament bizalmát élvező főtisztviselőket nevezhet ki
- köteles a Titkos Tanács tanácsait megfogadni
• További rendelkezés: az idegen eredetű dinasztiának
- idegen uralkodó nem kényszerítheti háborúba az angol népet olyan
territóriumok megvédése érdekében, amelyek nem tartoztak az angol koronához
• A bírókat csak a parlament hozzájárulásával lehet elmozdítani

56. Az angol parlamentáris monarchia modellje.

- Az angol uralkodó hátrányos hatalmi helyzetbe került a közjogi eredmények

következtében
• Nem lehetett hadereje
• Kormányát a többségi pártból kellett kialakítania

- A parlament többségi pártjából alakított kormány tagjai, a miniszterek  a szintén

pártpolitikus miniszterelnöktől függtek
• Együttesen politikai felelősséggel tartoztak
• Szakterületükért is egyénileg feleltek
• A testület politikailag homogén
- A végrehajtó hatalom felelősségének differenciált meghatározása  Az európai
jogtörténetben a parlamentarizmus kialakítása során mintaadó lett
Ezt a szisztémát jelölték az államtudományok KABINETRENDSZER elnevezéssel
• Társadalomelméleti, hatalomfilozófiai megalapozás: Hobbes (1588-1679) és Locke
tudományos munkái
• Az angol bírói kar függetlensége: a trónöröklési törvényben található rendelkezést
erősítette meg  a bíró kinevezése addig szól, ameddig jó magatartást tanúsít
(Ez a megoldás a gyakorlatban az életfogytig tartó bíró kinevezéssel tekinthető
egyenértékűnek)
• A bírók kiemelkedő helyzetben voltak  magas presztízs
• Az angol királyt továbbra is ált. és tradicionális tisztelet övezi
• Az angol államiság jelképe: a király ugyan uralkodik, azonban mégsem kormányoz
(King in the Parliament)
- 19. sz.: Anglia addig nem tapasztalt mértékű gazd. fellendülés nyomán a világ műhelye lett
• Albion államélete: a liberális politika legfontosabb nemzetközi modellje lett
számos állam számára, amely a polgári modernizáció útjára lépett

- A parlamenti demokrácia folyamatos kiteljesedése  parlamenti választójog bővülése

• Legfontosabb dokumentumai:
• az 1832-es, ún. első parlamenti választójogi reformtörvény
• az 1867-es ún. második parlamenti választójogi reformtörvény

- Az 1832-es választójogi törvény: megszüntette azokat az anomáliákat, amelyeket az

elnéptelenedett választókerületeket képező kis települések jelentettek 
megvesztegethetőségük miatt: „zseb”- vagy „rohadt” kerületek
A megnőtt jelentőségű, városi települések  új választókerület
• Választójog: akinek földtulajdona biztosított évi tíz fontot meghaladó jövedelmet.
• 19. sz. közepén: a passzív választójog cenzusát megszüntették  a liberális
politikai körök nyertek választóbázist
• 1867: tovább bővült a választójoggal rendelkező polgárok köre
• 1872: bevezették a titkos szavazást
• 1918: a nők kaptak választójogot

58. Az angol jog jellemzői, fejlődési szakaszai és jogforrásai.

AZ ANGOL JOG JELLEMZŐI

• TRADICIONÁLIS  a jogi emlékezet 1189-ig megy vissza  az ez után egyes esetekben

hozott bírósági döntésekre, ún. precedensekre lehet hivatkozni
• PRECEDENS RENDSZERŰ IS EGYBEN  egy meghatározott ügyben hozott felsőbírósági
ítélet a későbbiekben zsinórmértékül szolgál
• PROCESSZUÁLIS  a peres eljárási formák vannak előtérbe helyezve

Az angolszász jog felépítése és a jogforrási rendszere:

- Jogképző stílusa
- Szakmai technikája
- Esetjogi szemlélete
 több tekintetben emlékeztetett • a klasszikus római jogi struktúrákra
• az azt meghatározó formanyelvre
 • és jogi megoldási módozatokra
- Mindennek ellenére 1235: MERTONI STATUTUM  a helyi angol joganyag
védelmében elutasította a római jog recepcióját

AZ ANGOL JOG FEJLŐDÉSI SZAKASZAI

NÉGY FŐ SZAKASZ:
1) 1066-os normann hódítás előtti angolszász korszak
2) 1066-tól a Tudor-ház uralomra jutásáig (1485) terjedő időszak
3) 1485 és 1832 közötti időszak
4) A klasszikus polgári korszak (~1832 utánra szokás datálni)

- A normann hódítás előtti szakasz joga alig ismert  A germán törzsi jogkönyvekből, és
a négyszáz éves római uralom jogából kevés nyom maradt fenn

2) 1066-TÓL A TUDOR-HÁZ URALOMRA JUTÁSÁIG (1485) TERJEDŐ IDŐSZAK

• A common law kialakulásának idejeként tartják számon
• A központosított államnak szüksége volt közös jogra is  a királyi rendeletekből
és a királyi bíróságok ítélkezési gyakorlatából jött létre
• A legfőbb igazságszolgáltatás: A király személyes bírósága, a curia regis
- Csak kivételes esetekben járt el
- Három királyi bíróság (King’s Bench, Common Pleas, Court of Exchequer Chamber)
fokozatosan elszakadt a curia registől  Westminstert választotta állandó
székhelyül  olyan ügyben ítélkezhettek, mely a király hatáskörébe tartozott
• Az eljárás központi kategóriája: ún. writ kieszközlése
- A keresetindítás kiváltság volt
- Kérelmezni kellett

- A WRIT: a király nevében kiadott bírói parancs, mely az eljáró bíróságnak szól.
• Hasonlóságot mutat a római jogi actióval
• A per tárgyától függően számos változata alakult ki
• Ha a felperes peréhez nem megfelelő writet kért, pervesztes lett  az eljáró
bíróság kötve volt hozzá
• Jogorvoslati lehetőség nincs
1258. oxfordi provízió: az új parancsok kiadásához a tanács hozzájárulását kívánta
meg
1285. II. westminsteri statutum: megtiltotta újfajta parancsok kiadását 
A common law megmerevedése
• A common law alapú igazságszolgáltatási rendszer fontos eleme: ESKÜDTSZÉKEK
- II. Henrik állította fel bírósági reformjaival
 A westminsteri székhellyel működő központi bíróságok megerősödése
- Polgári perek mellett a büntetőügyekben is szerepet kapott
- Vádjury (a nagyesküdtszék)  A kiválasztott személyek nyilatkoztak arra
nézve, hogy a kérdéses kerületben kik a tolvajok, rablók, gyilkosok és a velük

cimboraságban lévő más gonosztevők

- Tartós elemei lettek az angol bíróságok előtti eljárásnak
3) 1485 ÉS 1832 KÖZÖTTI IDŐSZAK
• A common law felvirágzása és az equity kialakulása jellemezte
• A common law merevsége miatt a 14. sz-tól a peres felek gyakran a királyhoz
fordultak, hogy méltányosságból avatkozzon be
• Kérelem: a KANCELLÁRON keresztül
• A 15. sz-tól: a kancellár egyre önállóbb A feleket ún. bírságos paranccsal
rendelte magához  komoly pénzbírság, ha nem tettek ennek eleget
• A kancellári méltányossági bíráskodás és a common law bíróságok  egymás
mellett éltek tovább
• 1621 után: a Lordok Háza ellenőrizte a kancellári bíráskodást
• 1673: szekularizáció  a kancellár többé nem egyházi személy  jogász v. politikus
• Sikerei ellenére maga a kancellári jog is lezárult, majd megmerevedett

4) A KLASSZIKUS POLGÁRI KORSZAK

• Az angol jog modern korszaka
• Legfőbb jellemvonás: A STATUTE LAW uralma
• A törvényi jog formái: assise, petition, bill, act
• A törvényi jog mellett: királyi rendeletek (ordinance)
• Az angol jogrendszer továbbra is tradicionális oszlopain nyugodott

AZ ANGOL JOG FORRÁSAI

- 19-20. sz.: az angol jogot több ízben modernizálták

Jogösszefoglaló tv-k segítségével tartották karban a joganyagot, ill. csökkentették a
mennyiségüket  nagyon jelentősek voltak a jogfejlődésben
AZ ANYAGI JOG került előtérbe
• A franciához hasonló kodifikáció Angliában nem volt, de
• Az anyagi jog megtisztítását (consolidation) több ízben megkísérelték
• 1873-75: A felsőbírósági szervezet modernizációja  továbbra is a tradicionális
alapokon állt
• 1876: A fellebbezési felsőbíróság (Court of Appeal) megalkotása
- A királyi bírósági ügyosztály
- A kancelláriai ügyosztály
- Az összevont, a hagyatéki, bontóperes, admiralitási ügyosztály
• A reformok következtében megszűnt a formális különbség a common law és az
equity bíróságok között
• Az angol felsőbíróságok ügyvédei  innekben nyerték kiképzésüket
• Békebíróság  A bírák jogászi karrierjük csúcsa
- barristerek („tárgyalóügyvédek”)  a germán „szószólók” utódai, „korona
képviseletét” végzik
- solicitor  ő közvetíti ki az ügyfelet a barristerhez, akihez közvetlenül
nem lehet fordulni
• „General attorney”: Angliában csak a különlegesen súlyos bűncselekményre van
felállítva
 59. A gyarmatok típusai az angol gyarmatbirodalomban

- A nagy földrajzi felfedezések: a 15-16. sz. fordulójától indult meg a MODERN

GYARMATOSÍTÁS, elsősorban spanyol és portugál részvétellel
A két ibér királyság az elfoglalt területekből Latin-Amerikában a koronának
alárendelt, merev, bürokratikus rendszerrel rendelkező alkirályságokat hozott
létre  az őslakosság jelentős része genocídium áldozata lett
 a megmaradtak többnyire keveredtek a behurcolt fekete lakossággal és a
helyi politikai elitet képező hódító népelemmel
Kulturális, vallási és jogi egybeolvadásra is sor került

- Az angolok: 17. sz. elején bekapcsolódtak az Európán kívüli világ felosztásába
• Kezdetben: királyi megbízólevéllel rendelkező kalózhajóik (privateer) és
kereskedőik, ill. kereskedelmi társaságaik
• A későbbiekben: A királyi haditengerészet (Royal Navy) kötelékébe foglalt
hajórajaik segítségével tették ezt
Royal Navy: az Admiralitás vezette, élén a parlamentnek felelős első lord
AZ ANGOL GYARMATOK TÍPUSAI  többféle szempont szerint adhatók meg
• A MEGHÓDÍTOTT TERÜLETEKET MEGKAPHATTA A GYARMATOSÍTÓ GAZDASÁGI TÁRSASÁG
• SZEMÉLYES HŰBÉR
• KORONAGYARMAT

Legfelső szintű igazgatás: minden esetben az ún. gyarmatügyi minisztérium végezte

• Szemben: a francia gyarmatok az anyaország belügyiminisztériumának
a német gyarmatok a külügyminisztériumnak a felügyelete alatt álltak

 RENDELTETÉSÜK SZERINT
• Földműves-, • Ültetvényes-,
• Bánya-, • Büntető-,
• Stratégiai gyarmat  a haditengerészet céljait szolgálta (pl. Gibraltár
sziklaerődje, Málta szigetének hadikikötői, HongKong)

A gyarmatok közjogi státusa: változó  közvetlen katonai irányítás valósult meg

Hongkongban, Gibraltárnál és Máltán, azaz demokratikus fejlődésről itt szó sem lehetett.

A domíniumok:
• autonómiával rendelkeztek
• brit típusú kétkamarás parlamenteket állítottak fel
• kabinetkormányzást alkalmaztak

Koronagyarmati jogállásúak: közvetlenül Londonból irányították

• A gyarmati jogforrási hierarchia élén: az anyaországi normák  gyarmati
jogszabály nem lehetett ellentétes az angol törvényi joggal
• A gyarmati igazságszolgáltatás nem önálló

A tulajdonképpeni gyarmatosítás mellett: a helyi uralkodóknak bizonyos látszatszerepet

biztosító protektorátus (védnökség), vagy az adott terület érdekszférák szerinti felosztása
 61. India az angol gyarmatbirodalomban.

- Indiában a BIRODALMI EGYSÉG és a SZÉTTAGOLTSÁG váltakozása állandósult

• É. területeit a 12. sz.-ban érte iszlám hódítás  Delhi szultanátus
• 14. sz.: a szultanátus pénzügyi nehézségek és felkelések miatt hanyatlásnak indult
• 2OO évvel később: Babur rátört Indiára  Mogul birodalom
 Akbar reformpolitikája: • Hivatali szervezet megreformálása
• Közvetítő vallás  sikertelen

• A SZÉTTAGOLTSÁG: pol. és állami tekintetben is továbbélt

 a maharadzsák és maharanik államaiban észak és dél közötti kulturális és
fejlettségi különbségek
• 15. sz. végétől: Az eu. felfedezők kiépítették támaszpontjaikat Indiában
• 18. sz. közepén: gyarmati háborúk a franciák és az angolok között  angol
győzelem  területi jogosítványok
• Robert Cliwe: első bengáliai angol kormányzó
• Az 1857-58-as lázadás leverése után: Az angol parlament az ún. India Act-tel
feloszlatta a brit kelet-indiai társaságot  a gyarmatot közvetlenül az ekkor
felállított indiai minisztérium felügyelete alá helyezték
• 1876: Indiai Császárság  Viktória királynőt India császárává koronázták

- A „PAX BRITANNICA”  azért érvényesülhetett, mert

• Az indiai belpolitikába való komolyabb beavatkozásokat kerülték
• Az angol adminisztráció megfelelő működése érdekében a hivatalnokokat alapos
képzésben részesítették

- 1919: Government of India Act egy ún. diarchátusi rendszert hozott létre
• A központi kormányzat tevékenységét elválasztották a tartományi kormányok
hatáskörétől  a császárság unitárius szerkezetét úgy őrizték meg, hogy a
tartományok korlátozott autonómiát kaptak
• A kormányzó: bizonyos ún. fenntartott jogok
 A rendőrség és a pénzügyek irányítása, demokratikus kontroll alá
mégsem vonták

ún. átruházott jogok

 ezt az indiai miniszterekre bízták
- Az indiai lakosság mintegy 3%-uk rendelkezett választójoggal
- A brit uralom nem volt mentes a durva erőszak alkalmazásától sem
• 1919-es amritsari vérengzés
- Az indiai nemzeti politikai erők kulcsfigurája: Mahatma Gandhi

- 1935. évi újabb Government of India Act  szövetségi állammá formálta az eddig
unitárius szerkezetű császárságot
• A választójogi jogosultsággal rendelkezők aránya 10%-ra nőtt
• A tartományokban saját kétkamarás parlamentet és felelős kormányt állítottak fel
• A tartományi kormányzók vétójogot kaptak a tartományi parlamentek által
elfogadott törvények vonatkozásában
- 1947: India  domíniumi jogállást kapott
- 1949: India  föderatív tagoltságú köztársaság lett
A gyarmati korszak sajátosságai több tekintetben újra és újra felbukkantak ezután

- Az iszlám-hindu vallási megosztottság  Pakisztán különvált Indiától annak ellenére,

hogy Gandhi a tolerancián alapuló együttélés és közös állam elképzelését képviselte
A szétválás során: Több mint 1Omil menekült került az országutakra
O,5mil halálos áldozata volt a véres összecsapásoknak

- A tradicionális vallások nagy befolyása  zavargáshoz vezethetett a próféta hajszálának

eltűnése vagy a szent tehenek megölésének problémája is
- A köztársaság problémája  a több mint 5OO fejedelmi állam beolvasztásának kérdése,
melyek az angol fennhatóság alatt jelentős privilégiumokkal bírtak
Ezeket a maharadzsa-kiváltságokat 1972-re sikerült csak felszámolni
-1965: az angol helyett a hindi nyelvet akarták bevezetni  zavargások

- Súlyos gondokat okozott és okoz a mai napig is a széleskörű mélyszegénység, egyes

vidéki területek gazdasági elmaradottsága.

- INDIA FÜGGETLENEDÉSE  A brit gyarmatbirodalom történetének vége

• Függetlenedésének elnyerése utáni évtizedekben dinamikusan fejlődött
• 1974: atomhatalommá vált
• Indiai modernizáció: a tradíciókat sok tekintetben megőrizve, alapvetően angol
minta szerint ment végbe
• Az angol politikai, jogi és kulturális hatás továbbra is meghatározó volt ezeken a
távoli területeken  ma is számos szállal kötődnek az egykori anyaországhoz

Az észak-amerikai kontinensrészen a viking Leif Eriksson vinlandi partraszállása (1001) után

majd’ hat évszázaddal később tudták csak az angol korona tengerészei megvetni lábukat. A
tengeri nagyhatalmi igényt tápláló Anglia azonban vetélytársakra talált az Újvilágban is. Bár a
spanyol gyarmatosítás elsősorban Amerika értékesebbnek tartott déli részére irányult,
elsőként a spanyol korona szerzett területeket az északi kontinensrészen is. Juan Ponce de
León floridai partraszállását (1513) követően az általa elkeresztelt félsziget meghódítására
1539 májusában indult el Fernando de Soto és 6 ezer főnyi serege, de ezzel egy időben a
Mexikó területén kialakított spanyol alkirályságból (1535) is megkezdődött a terjeszkedés
észak felé. A franciák állandó telepeket először a mai Kanada déli területein hoztak létre Port
Royalnál (1605), majd Québecben (1608), de szőrmekereskedőik és katolikus hittérítőik innen
a Nagy-tavakon és a Hudson-öböl vidékén, azaz a kontinens belső területein át a
Mississippiig, illetve Louisianáig jutottak.
Az első terület, amelyet az angol korona megszerzett (1583), Új-Fundland volt. A
következő évben Sir Walter Raleigh már az I. Erzsébetről Virginiának nevezett térség
feltérképezésén dolgozott. A Virginiai Társaság azonban több sikertelen kísérlet után, csak
1607-ben tudta megalapítani a 13 keleti parti gyarmat közül az elsőt, Virginiát, melynek
területét a társaság – az őslakosok földtulajdonjogának figyelmen kívül hagyásával – a korona
fennhatóságától független gyarmatnak tekintette. 1621 tavaszán puritán bevándorlók csekély
összegért vásárolt földön alapítottak várost, melyet volt szűkebb hazájuk, az angliai Plymouth
után neveztek el. A 41 család az I. Jakab vallási szempontból intoleráns uralma alatt álló
Óvilágot a Mayflower nevű hajón hagyta el az előző év szeptemberében. A viszontagságos
utazás és a lehorgonyzott hajó fedélzetén átvészelt tél után a túlélők partraszállásuk előtt
megegyeztek abban (ún. Mayflower Compact), hogy a „közjót” és a jogegyenlőség elvét
messzemenően szem előtt tartva alkotják meg közösségi szabályaikat, és ezeknek önként
alávetik magukat. A Mayflower Zarándok Atyáinak protestáns etikán alapuló hagyatéka máig
megbecsült része az amerikai közgondolkodásnak, de emléküket az ún. Hálaadás Napja is
őrzi. Plymouth annak a Massachusettsnek a partjain jött létre, amelyet a Massachusetts-öböl
Társaság szervezett gyarmattá a puritán településekből 1629-ben. Sajátos vonása volt, hogy –
nem kis lelkiismereti abszolutizmust gyakorolva – a gyarmati lakosságból csak a
puritánoknak adott szavazati jogot a gyarmati népképviseleti gyűlésben. 1632-ben Baltimore
lordja, Cecil Calvert ún. tulajdonosi gyarmatként alapította meg Mária királynő tiszteletére
Maryland gyarmatát, melynek benépesítésekor Calvert tekintettel volt arra is, hogy a vele egy
hiten lévőknek, azaz a katolikusoknak adjon rögzített járadék fejében földet örökbérbe.
Connecticutot az independens Thomas Hooker tiszteletes vezetésével hozták létre (1635) a
massachusettsi intoleráns rendszerrel kibékülni nem tudó, onnan továbbvándorló telepesek.
Ugyanebben az évben John Mason, Új-Fundland korábbi kormányzója adománybirtokán New
Hampshire néven alapított koronagyarmatot. 1636-ban Roger Williams baptista prédikátor,
ugyancsak Massachusettsből továbbvándorolva, indiánoktól vásárolt területen telepítette le
közösségét: Rhode Islandet – a már említett Connecticuthoz hasonlóan – az ún. squatter
módszerrel alapították meg, azaz a területfoglalást csak utólag legalizálta a királyi koncesszió.
1664-ben az angol korona a hollandoktól elfoglalt Nieuw Amsterdam helyén létrehozott New
York-kal gazdagodott, melyről még ugyanebben az évben levált New Jersey. A Holland
Kelet-Indiai Társaság megbízottja, Henry Hudson egyébként a Csendes-óceánhoz vezető
észak-nyugati átjárót keresve 1609-ben fedezte fel a Delaware öblöt. Ezen a vidéken, a
Delaware és a Hudson völgye között szervezte meg a Társaság azt a holland gyarmatot
(Nieuw Nederland, 1624), melynek az említett Nieuw Amsterdam volt a székhelye. 1638-tól
svéd gyarmat is volt a Delaware folyó torkolatánál, de Új-Hollandiához hasonlóan Új-
Svédország is az angol korona kezére került, sőt 1685-ben II. Jakab az angol gyarmatok
mellett ezeket is az ún. Új-Anglia domínium részévé nyilvánította. 1663-ban II. Károly több
kegyencének adott chartát arra, hogy az uralkodóról elnevezett új gyarmatot benépesítsék.
Később Észak-Karolina és Dél-Karolina elkülönült egymástól (1712), majd 1719-ben az
angol korona mindkettő területét visszavásárolta tulajdonosaiktól, és ún. koronagyarmatként
újraszervezte őket. Északon 1679-ben jött létre New Hampshire gyarmata, amelyet 1681-ben
Pennsylvania követett – Marylandhez hasonlóan tulajdonosi gyarmatként. A nemesi
származású William Penn kvékerjeit azon a földön telepítette le, amelyet II. Károly az idősebb
Penntől kapott kölcsön fejében adományozott neki. Pennsylvania a vallási üldözöttek
menedéke lett. Delaware területével William Penn 1682-ben gazdagodott, miután igényt
formált a gyarmatával határos tengerparti részekre. Delaware önálló gyarmatként 1704-ben
vált le Pennsylvaniáról. Utolsóként a II. Györgyről elnevezett Georgiát szervezték meg (1732)
a yamasee indiánok legyőzését (1717) követően, ezek elnéptelenedett területén. Mivel az
angol-francia gyarmati háborúk (1689-1763) eredményeként a francia gyarmatbirodalom a
kanadai területekre szorult vissza, az 1763. évi párizsi békével a Mississippitől keletre eső
hatalmas térséget, valamint a spanyol koronától ugyanekkor megszerzett Floridát Anglia
hozzácsatolhatta keleti parti gyarmataihoz.
Az amerikai alkotmányfejlődés útja az európai országokban bekövetkezett változásoktól
jelentősen eltért. Ennek egyik alapvető oka az volt, hogy a gyarmatok társadalmi struktúrája
más volt, mint az európai államoké. Az európai típusú földesúr-jobbágy viszony nem volt
jelen az angol kolóniákon. Bár a tulajdonosi gyarmatokon, azaz Marylandben,
Pennsylvaniában és 1719-ig a két Karolinában a betelepülőket az örökbérbe kapott földért
termény- és pénzjáradék terhelte a gyarmat tulajdonosaival szemben, ez a függőségi rendszer
többnyire csak névleges volt, hiszen nyugatabbra még voltak szabad földek.
„Ellenszerként”, gondolván, hogy a nyugatra vándorlás így megállítható, a korona 1683-ban
megtiltotta, hogy magánszemélyek földet vásároljanak az indián törzsektől. Azokat a
gyarmatokat, amelyeket kezdetben az alapító gazdasági társaság társasági formában,
részvényesi jogok alapján irányított, a 17-18. század fordulójára – a brit gyarmatbirodalom
egységének igénye szerint – koronagyarmattá szervezték, így tulajdonosukká a korona
vált, eddigi önkormányzatiságukat pedig elveszítették. A gyarmatokon az árutermelést
elsősorban a bevándorló vagyontalanok végezték, akik 2-7 évre szerződéses szolgaként
lekötötték magukat az Újvilágba történő átszállításuk és ennek idejére történt ellátásuk
fejében. Őket a hajótulajdonosok illetve kereskedők közvetítették ki a földbirtokosok felé,
míg azok a szerződéskötők, akik megváltási joggal rendelkeztek, meghatározott idő leteltével
maguk térítették meg szállítási költségeiket a hajótulajdonosnak vagy kereskedőnek. A
gyarmatok munkaerő-szükségletének kielégítéséhez az Angliából kényszermunkára
száműzöttek és a halálra ítélt, de kegyelemben részesített személyek is hozzájárultak. Az
angol gyarmatokra, elsőként Virginiába fekete rabszolgákat először 1619-ben szállítottak. A
rabszolga-kereskedelem a 17. század végére rendszeressé vált. A rabszolgaság intézménye a
tulajdonos számára előnyösebb volt, mint a szerződéses szolga alkalmazása, hiszen ő a
szerződési idő leteltével szabadult függő helyzetéből. Ezért a déli ültetvényes gazdálkodást
folytató gyarmatokon (Virginiában, Marylandben, Észak- és Dél-Karolinában, valamint
Georgiában) a rabszolga-munkaerő alkalmazása terjedt el. A nagybirtokos déli elittel szemben
északon a kézművesipar, illetve a kis- és középfarmer-gazdaságok domináltak, melyek mellett
hosszú ideig megmaradt a telepesek közösségi földbirtoklása is. Mindennek nem kis szerepe
volt abban, hogy az északi gyarmatok berendezkedése – Déllel szemben – demokratikus
irányba hajlott. A sajátos társadalmi struktúra része volt az is, hogy a gyarmatok lakosságát
nem kötötte a születési előjog. Az előkelőség foka ezzel szemben attól függött, hogy az ősök
mikor vándoroltak Amerikába. A vegyes etnikumú és vallású bevándorló tömeg jelentős
részét az Óvilágban üldözött vallási kisebbségek tagjai tették ki, ezért az állam és az egyház
viszonya az európaitól eltérő módon alakult. Amikor 1637-ben a nyugati világ első írott
alkotmányát (Fundamental Orders of Connecticut) Connecticutban elfogadták, a haladó
alapelvek közt különös jelentőséggel tűnt fel az „Evangélium szabadságának és
tisztaságának” ügye, a szabad vallásgyakorlás elve. Szó sem volt azonban általános
vallásszabadságról; Massachusetts példájából mit sem okulva Connecticut többségi
lakossága is államvallásként intézményesítette saját felekezetét. Ez a példa nem volt
egyedülálló, hiszen a tizenhárom közül kilenc gyarmaton államvallást hoztak létre, melynek
legfontosabb külső jele – az európai mintához hasonlóan – az volt, hogy a közhivatalokat
betöltők számára vallási feltételeket írt elő a gyarmati kormányzat, és az államegyház
támogatást kapott az állami adókból. Bár New Jerseyben és Rhode Islanden nem alapítottak
hivatalos vallást, a keresztény felekezetek egyenlősége maradéktalanul csak Delaware-ben és
Pennsylvaniában valósult meg.
koronagyarmat: A gyarmattartó államnak közvetlenül alárendelt, önkormányzattal nem
rendelkező gyarmat

Az amerikai alkotmányfejlődés sajátossága másodsorban a gyarmati kormányzati

rendszerrel magyarázható. Ugyan jelentős különbség volt a tulajdonosi gyarmatok, a
koronagyarmatok és a két ún. chartered colony jogállással rendelkező gyarmat (Rhode Island
és Connecticut) között, a fő szervek mindenütt ugyanazok voltak. A gyarmat élén a tág
jogosultsági körrel rendelkező királyi kormányzó állt, aki 11 gyarmaton az uralkodó kegyéből
és tetszéséig töltötte be tisztét, bár Marylandben és Pennsylvaniában Calvert, illetve Penn
utódainak javaslatát a kormányzó kinevezésekor figyelembe vette a korona. A két kivétel a
demokratikus jellegű gyarmati alkotmányáról ismert Rhode Island és Connecticut volt; itt a
kormányzó választott tisztségviselő volt. A kormányzói tanács (COUNCIL) tagjait a két
tulajdonosi gyarmaton a tulajdonos, másutt a király nevezte ki. A kivétel e tekintetben is
Rhode Island és Connecticut, valamint Massachusetts volt. Ezekben tehát a Council választott
testület volt. A gyarmati képviseleti gyűlés (ASSEMBLY) államonként eltérő, de mindenütt
ingatlantulajdonhoz kötött választójog alapján, elektoros választást követően alakult
meg. Tevékenysége nagyrészt arra irányult, hogy lehetőség szerint ellenőrzése alá vonja a
kormányzót. A 18. századtól a Council rendszerint második kamaraként betagolódott a
képviseleti gyűlés mellé, melynek határozatait a korona nevében az angol Titkos Tanács
(PRIVY COUNCIL) felülvizsgálta és szükség esetén érvényteleníthette. Az
igazságszolgáltatás szervei a puritánok által „importált” angol jog alapján ítélkező
békebíróságok voltak, melyeket ún. megyei bíróságok (county courts) egészítettek ki.
Massachusettsben és Pennsylvaniában ugyan létezett gyarmati legfelsőbb bíróság is, azonban
az igazságszolgáltatás csúcsszerve minden gyarmaton a kormányzói tanács volt. A gyarmati
bírósági rendszer önállósága azonban messze nem valósult meg, hiszen a fellebbezés főbb
bűnügyekben az angol Titkos Tanácshoz tartozott. Ennek az államhatalmi
berendezkedésnek a központi szereplője tehát a kormányzó, illetve a kormányzói tanács
volt, mely fontos hatásköri jogosítványokkal rendelkezett a képviseleti gyűlés mellett és az
igazságszolgáltatás területén is. A gyarmati kormányzati rendszer sajátosságai azért
érdemelnek különös figyelmet, mert az angol koronától való függetlenedést követően ennek
republikanizált és demokratizált változata jelent meg az Egyesült Államok hatalmi
struktúrájában.
Miután 1763-ban a párizsi békekötéssel véget ért a francia-angol gyarmati háborúk sora, az
új amerikai elit és a korona konfliktusa felerősödött. A békekötés évében királyi
proklamáció tiltotta meg a gyarmatok lakosságának, hogy az Appalache-hegységtől nyugatra
lévő területeket birtokba vegye. Az ok érthető: a hadsereg képtelen volt arra, hogy a
Mississippiig terjedő angol területek egészén kellő mértékben érvényesítse a korona érdekeit,
és az indián törzsekkel szembeni védelem is korlátozott volt. A tilalom azonban szemben állt
a pionírok szabad földek iránti igényével. A hetvennégy évnyi folyamatos háborúskodás
lezárása után a korona és a gyarmatok közötti érdekazonosság majdhogynem megszűnt.
Londonban úgy vélték, itt az idő, hogy a birodalom terheinek hordozásához jelentősebben
járuljanak hozzá az amerikai gyarmatok. A gyarmati alkotmányok ugyan biztosították az
angol Parlament jogát az adókivetésre, a helyi lakosság mégis politikai sérelmet látott abban,
hogy a pénztörvény és a cukortörvény (1764), valamint a bélyegilleték-törvény és a
beszállásolási törvény (1765) úgy helyezett terheket rájuk, hogy – mivel nem rendelkeztek
képviselettel az alsóházban – e döntések meghozatalában nem vehettek részt. A politikai
konfliktust súlyosította az is, hogy 1774-ban az angol Parlament a többi koronagyarmathoz
hasonlóan szervezte újjá Massachusetts államrendszerét, eddigi jogait jelentősen korlátozva.
A koronával való megegyezés céljából Philadelphiában összeült Első Kontinentális
Kongresszuson (1774. szeptember 5. – október 26.) a gyarmatok küldöttei, bár a korona
iránti hűségüket is kifejezték, visszautasították a vámintézkedéseket és a brit áruk további
bojkottjára szólították fel a gyarmati lakosságot. A fegyveres konfliktus nem sokáig
váratott magára.
Az 1775. április 19-én megindult függetlenségi háború eseményeiről nem szólva ehelyütt
csak arról emlékezünk meg, hogy az angol koronától való elszakadás közvetlenül milyen
alkotmányjogi változásokkal járt. A 13 alapító tagállam alkotmányozása véres
polgárháborús jelenetek közt, a helyi arisztokráciával szembeni fellépés jegyében valósult
meg. A két kivétel ezúttal is Rhode Island és Connecticut volt, ahol a gyarmati karták eleve
önrendelkezési jogokat biztosítottak és demokratikus elveket tükröztek; ezek átalakítása nem
volt szükséges. A népszuverenitás elvére alapított, új tagállami alkotmányokat nem egy
kortárs a demokrácia túlkapásaként értékelte. A kritikát leginkább az váltotta ki, hogy a három
hatalmi ág között nem volt egyensúly, hanem a törvényhozásnak elsőbbséget biztosítottak a
másik két ággal szemben. Az új alkotmányokhoz az 1776. június 12-én elfogadott Virginia
Bill of Rights példájára széleskörű szabadságjogi deklarációkat csatoltak. Jelentőségük
elsősorban abban állt, hogy az individuum jogait – Thomas Jefferson „Summary View of the
Rights of British America” (1774) című művének gondolatmenetét követve – a
természetjogból vezették le. Ezzel jogfilozófiai szempontból messze meghaladták az angol
előzményeket (Petition of Right, 1628 és Bill of Rights, 1689), melyek az alattvalók jogait a
korona beavatkozásával szemben kívánták védelemben részesíteni.
John Hancock, a második Kontinentális Kongresszus elnöke, Charles Thomson titkár,
valamint a 13 alapító állam kongresszusi küldöttei 1776. július 4-én írták alá a Függetlenségi
Nyilatkozatot (The Unanimous Declaration of the Thirteen United States of America),
melynek bevezető sorai az emberi jogok természetjogi indokolását – John Locke „Két
értekezés a polgári kormányzatról” című műve hatására – a következőképp rögzítették.
„Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként
teremtetett, az embert Teremtője olyan elidegeníthetetlen Jogokkal ruházta fel, amelyekről le
nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az Élethez és a Szabadsághoz, valamint
a jog a Boldogságra való törekvésre”. A nyilatkozat megállapította azt is, hogy mivel a
kormány hatalma a kormányzottaktól ered, feladata az, hogy a kormányzottak jogait
biztosítsa. Az Amerikai Egyesült Államok alapító okmányának tekintett Függetlenségi
Nyilatkozat három része logikus láncolatot képez. Az első részben rögzítették, hogy a
természetjog alapján mikor tekinthető a forradalom jogosnak. A második rész az angol
korona azon cselekményeit sorolta fel, melyek a gyarmat lakóinak jogait tartósan és súlyosan
sértették. A harmadik rész a következtetést tartalmazta: megállapította, hogy a gyarmatok
anyaországtól való elszakadása szükséges és jogos, és ezért joguk van arra is, hogy független
és szuverén államként lépjenek fel. A nyilatkozat, melynek szerzője a bizottsági előkészítés
ellenére ténylegesen Jefferson volt, a meghozott döntések, azaz az elszakadás és a
függetlenségi háború erkölcsi és jogi legitimációja volt.
A John Marshall szerint „első nemzeti alkotmánynak” tekinthető Konföderációs
Cikkelyeket (1777) az uniót létrehozó tagállamok, majd maga a Kontinentális Kongresszus is
ratifikálta. A dokumentum, mely 1781 és 1789 között volt hatályban, az „örökös uniót”
szuverén államok társulásaként, azaz konföderációként határozta meg. A tagállamokat
csupán együttműködési kötelezettség terhelte, azaz kölcsönös támogatás és védelmezés a
közjó és a szabadság biztosítására. A konföderáció, azaz a laza szövetségi kapcsolat
célzatával magyarázható az is, hogy csak a törvényhozó hatalmi ágban állítottak fel szövetségi
szervet, magát a Kontinentális Kongresszust. Ennek döntéshozatala során a tagállamok egy-
egy szavazattal rendelkeztek. Tehát hiányoztak a szövetségi végrehajtó hatalom önálló
szervei, bár ennek egyes lényegi feladatit az ún. Állambizottság ellátta. A végrehajtás ilyen
módon az egyes tagállamoknál volt, nem pedig az uniónál, és nem helyeztek kilátásba
büntetést arra az esetre, ha egy tagállam nem teljesíti a közös feladatokat. Szövetségi bírósági
rendszert sem hoztak létre; a tagállamok közötti esetleges jogvitákat ad hoc választott
bíróságok bírálhatták el, míg a fellebbezés ilyen ügyekben a Kontinentális Kongresszushoz
történhetett.
George Washington 1783-ban, a függetlenségi háborút lezáró versailles-i békeszerződés
aláírásának évében a főbb államok kormányzóihoz fordult, és a Konföderációs Cikkelyek
említett hiányosságai miatt arra bíztatta őket, hogy az unió fennmaradásának érdekében
támogassák egy új megállapodás létrehozását. A Konföderációs Cikkelyek módosításához a
tagállamok egyhangú szavazása lett volna szükséges, ezért a módosítási kísérletek rendre
kudarcba fulladtak. Amikor a Kontinentális Kongresszus – az 1786 őszén megrendezett
annapolisi értekezlet javaslatára – döntött az alkotmányozó konvenció összehívásáról, annak
kifejezett céljaként mégis a módosítás előkészítését határozták meg. A konvenció 1787. május
25-én kezdte meg a munkáját. Az alapvető vita a konföderáció-föderáció kérdésében
bontakozott ki. Az Edmund Randolph által kidolgozott ún. Virginia Plan azonban olyan
föderális elgondolást tartalmazott, amely messze nem módosítás, hanem egészében új
koncepción alapuló alkotmány terve volt. A szövetségi rendszer szorosabbra fűzésétől
ódzkodó kisebb államok ezek után – bár az egyenlő képviselet jogához továbbra is
ragaszkodtak – a William Paterson által megfogalmazott tervezetben (New Jersey Plan)
hajlandóságot mutattak a kompromisszumokra, azaz nem zárkóztak el a szövetségi végrehajtó
hatalmi és bírói szervek felállításától. A végső szövegváltozatot 1787. szeptember 27-én
fogadták el az Alapító Atyák, majd ratifikálásra megküldték a konvención résztvevő 12
tagállamnak és az attól távolmaradó Rhode Islandnek is. Nem véletlen, hogy ez az állam volt
az utolsó, amely 1790. május 29-én – némi gazdasági nyomásgyakorlás hatására – elfogadta
az új alkotmányt. George Washington 1789. április 30-án az elhúzódó ratifikációs folyamat
ellenére letette elnöki hivatali esküjét, és a szövetségi szervek még ebben az évben
megkezdték működésüket.
Az Amerikai Egyesült Államok logikus felépítésű, írott alkotmánya a Zarándok Atyák
örökségének és a felvilágosodás szellemének megfelelő eszmék alapján született meg; saját
korában megfelelt az ideális államról alkotott képnek. Előzményének – bár ott királyi
privilégiumlevélben, nem pedig a népfenség elvén álló alkotmányozó hatalom által
megalkotott dokumentumban rögzített jogokról volt szó – a gyarmati alkotmányok
tekinthetők: ahogy ezek egykor az adott gyarmat elsődleges jogforrásának számítottak, a
szövetségi alkotmány supreme law-nak, legfőbb jognak nevezi rendelkezései összességét.
Szemben a parlamenti szuverenitás eszméjével, amely az angol monarchiában a 18. század
elejére rögzült, az Amerikai Egyesült Államokban az alkotmány sérthetetlensége vált
elsődleges elvvé. Törzsszövege (I-VII. cikkelyek) változatlanságát az alkotmánykiegészítés
rendjéről szóló V. cikkely szigorú szabályai biztosítják. Ha az adott kiegészítés a törzsszöveg
vagy egy korábbi kiegészítéssel ellentétes rendelkezést tartalmaz, az időben későbbit
alkalmazzák. Ez a technikai megoldás lehetővé tette, hogy az alkotmányt intézményei és elvei
megtartása mellett szükség esetén hozzáigazítsák a kor követelményeihez, és így mindmáig
hatályban maradjon. Jelentősége az európai államok számára elsősorban abban áll, hogy
létrejöttétől fogva fontos hatást gyakorolt a polgári modernizáció eszmerendszerének
alakulására és a szabadelvű jogi kultúrára.
Az alkotmány legfontosabb elvei a népszuverenitás, a prezidenciális kormányzati rendszer, az
államhatalmi ágak megosztása és a föderalizmus lett. A népszuverenitás a képviseleti
demokrácia sajátosságai szerint elsősorban a törvényhozó hatalmon, azaz a Kongresszus két
házán keresztül érvényesül (I. cikkely). Az első kamara, a Képviselőház tagjait (1929 óta 435
képviselőt) kétévente választják meg az adott tagállam választójoggal rendelkező polgárai. A
tagállamok által delegált képviselők száma a tagállam lakosságával arányosan, azaz egy kvóta
(435 / a tagállam lakossága) szerint alakul. A második kamara a Szenátus, melynek tagjait hat
évre választják meg. A kisebb és nagyobb tagállamok érdekérvényesítési esélyegyenlőségét
biztosítja az, hogy minden állam 2 szenátort küld a testületbe, tekintet nélkül a lakosságszám
alakulására. A szenátorokat három osztályba sorolják; az adott osztály tagjainak mandátuma a
második, a negyedik, illetve a hatodik év végén szűnik meg, azaz a Szenátus egyharmadát
kétévente újraválasztják. A rotáció ilyen módon folyamatos kontrollt biztosít az aktív
választójoggal rendelkező polgároknak. A Szenátus elnöke az USA alelnöke, aki (ügydöntő)
szavazati jogával csak szavazategyenlőség esetén rendelkezik. A Kongresszus függetlenségét
szolgálja, hogy tagjait tevékenységükért anyagi kompenzáció és személyes mentesség illeti,
továbbá az, hogy más közhivatalt ugyanekkor nem viselhetnek. A Kongresszus hatáskörét
tekintve három jogosítványcsoport különíthető el. Az ún. implied power általános
felhatalmazást jelent a törvényalkotásra, amely ahhoz szükséges, hogy az ún. expressed
power körében felsorolt jogosítványaival élni tudjon. Ilyen kifejezetten felsorolt jogosítvány
többek között az adó-, illeték- és vámkivetés és az állami fizetőeszköz kibocsátásának joga, az
unió védelmének és hadseregének megszervezésére, illetve ellenőrzésére vonatkozó joga vagy
a szövetségi bíróságok felállításának joga. Harmadikként szólni kell az ún. denied powerről,
azaz arról, hogy milyen tárgyban nem hozhat törvényt a Kongresszus. Ide tartozik a
visszaható hatályú és az egyénre szabott jogalkotás tilalma, az állampolgárok közötti
diszkrimináció tilalma és a tagállamok közötti indokolatlan diszkrimináció tilalma. A
Kongresszus nem tagadhatja meg az állampolgároktól a habeas corpust (a törvényes vád
hiányában történő fogva tartás tilalmáról van szó), és végezetül a hatáskörök e csoportjához
tartozott az is, hogy eredetileg a Kongresszus nem tilalmazhatta a rabszolga-kereskedelmet. A
Kongresszus működését a két kamara házszabályai, a tárgyalási szokások, precedensek és
több kézikönyv, elsősorban Jefferson „Parlamenti gyakorlat kézikönyve” című összeállítása
határozza meg. A két kamara egyenlő súlyát az biztosítja, hogy a törvényjavaslatokat csak azt
követően lehet aláírásra az elnök elé terjeszteni, ha már mindkét ház elfogadta őket. Ezen a
szimmetrikus rendszeren az a szabály üt csak egy apró rést, hogy a Képviselőház joga az
állami bevételekkel kapcsolatos törvényjavaslatok kezdeményezése.
A prezidenciális kormányzati rendszer a nemzet egészét reprezentáló, nagytekintélyű elnöki
intézmény hangsúlyos szerepéből következik. Az elnök a végrehajtó hatalom egyszemélyi
letéteményese (Chief Executive) lett, hiszen egyéb szerveket e hatalmi ágban az alkotmány
nem állított fel (II. cikkely 1. §), de mindeközben az ő hatáskörébe tartoznak a klasszikus
államfői jogosultságok is. Mint utaltunk rá, a gyarmati kormányzati rendszer republikanizált
változata tűnik itt fel, melyben az egykori királyi kormányzó tág hatáskörét az unió 4 évre
megválasztott elnöke „örökölte meg”. Klasszikus államfői jogosultsága, hogy – szenátusi
jóváhagyással – ő nevezi ki az állami tisztségviselőket, az állam elleni bűncselekményeknél
kegyelmet adhat és a büntetések végrehajtást felfüggesztheti, a Szenátus kétharmadának
jóváhagyásával nemzetközi szerződéseket köthet, ő képviseli külföldön az uniót, míg
belföldön ő fogadja más államok képviselőit. Ebbe a körbe tartoznak a Kongresszussal
szembeni hatásköri jogosultságok is. Rendkívüli alkalmakkor összehívja a Kongresszust és
elnapolhatja annak üléseit, de nincs joga arra, hogy feloszlassa a Kongresszust vagy
berekessze az üléseket. Felügyeli a törvények végrehajtását, valamint vétójog és
törvénykezdeményezési jog illeti meg. Az elnököt rendszeres beszámolási kötelezettség
terheli az unió állapotáról a Kongresszus felé. Az elnöki jogkörökön túl a végrehajtó hatalom
letéteményeseként joga van azonban arra, hogy írásban véleményt kérjen „a végrehajtó
hatalom egyes tisztségviselőitől az adott hivatallal kapcsolatos bármilyen kötelezettség
vonatkozásában” (II. cikkely 2. §). Ebből a jogosítványból vezették le az elnöki kabinet
felállításának lehetőségét. Ez az ún. Executive Branch departmentekre tagolódik, melyek élén
egy titkár (secretary) áll. A departmenteken belül ügyosztályokat (division), hivatalokat
(office) és irodákat (bureau) hoznak létre, de a departmentek mellett független
kormányhivatalok is léteznek. Ilyen többek között az Elnöki Hivatal (Executive Office) is,
amelyet 1939 nyarán Franklin D. Roosevelt az elnöki feladatkör bővülésére hivatkozva állított
fel. Ha az elnököt elmozdítják, meghal, lemond vagy feladatát nem képes ellátni, hatásköre az
alelnökre száll, aki önálló végrehajtó jogosítványokkal nem rendelkezik, csupán az elnök
helyettese az elnöki ciklus idejére. A helyettesítés, illetve az utódlás szabályait a 25.
alkotmánykiegészítés rendezte 1967-ben. Az elnök és az alelnök megválasztása közvetett
módon, elektori rendszerben történik. Az adott állam aktív választójoggal rendelkező polgárai
annyi ún. elektort választanak, ahány képviselője és szenátora a tagállamnak a
Kongresszusban van, majd az elektorok szavaznak az elnök és – a 12. alkotmánykiegészítés
óta – az alelnök személyére is. A rendszer előnye, hogy a választást nem az határozza meg,
hogy az adott jelölt melyik tagállamból származik. Kifejez azonban bizonyos
bizalmatlanságot is a politikában nem feltétlenül jártas választópolgárok felé: az
alkotmányozási munkálatokban számos olyan vezető államférfi vett részt, akik az athéni
demokrácia és a római köztársaság történeti példáját szem előtt tartva igyekeztek elkerülni a
prototípus „működési hibáit”. Az elnök újraválasztható, ami F. D. Rooseveltig a gyakorlatban
egyszeri újraválasztást jelentett. Ő viszont négy alkalommal, 1932-ben, 1936-ban, 1940-ben,
majd 1944-ben is elnök lett. Ezért a 22. alkotmánykiegészítés 1951-ben kimondta, hogy csak
egyszeri újraválasztás lehetséges. Az elnök, mivel a végrehajtó hatalom fejeként csak a
népnek tartozik elszámolással, a Kongresszussal szemben politikai felelősség nem terheli,
közjogi felelősség azonban – mint minden más szövetségi főtisztviselőt is – igen: az ún.
impeachment eljárást a Képviselőház által emelt vád alapján a Szenátusban folytatják le a
szövetségi Legfelsőbb Bíróság főbírája elnökletével. Ha az elnök felelősségét ennek során
megállapítják, hivatalát és ezzel járó mentességéit elveszíti, majd rendes bíróság elé állítják.
Az Egyesült Államok első elnöke a függetlenségi háborúban nagy érdemeket szerezett
George Washington (1789-1797) lett két periódusra. Őt volt alelnöke, John Adams (1797-
1801), majd Thomas Jefferson (1801-1809) követte, aki elnökké választása előtt ugyancsak
alelnöki tisztet töltött be. A negyedik elnök az a James Madison (1809-1817) volt, aki
Jefferson államtitkáraként szerzett politikai tapasztalatot. Őt James Monroe (1817-1825)
követte, aki szenátori, nagyköveti és államtitkári posztot is betöltött korábban. Az első öt
elnök, akik mindannyian az Alapító Atyák nemzedékéből kerültek ki, munkásságukkal
jelentősen hozzájárultak a föderáció intézményrendszerének megszilárdításához. A
kormányzóként, szenátorként vagy más vezető tisztségben előzetesen szerzett politikai
jártasság később is gyakorlat maradt a legmagasabb közjogi méltóság megszerzésénél, mint
ahogy nem egyszer előnyt jelentett a korábbi katonai pályafutás is: Ulysses S. Grant (1869-
1877) a polgárháború tábornoka, Dwight D. Eisenhower (1953-1961) a II. világháború
altábornagya volt.

Procurator: helytartó zsidóknál

Oikonomosz: gazdasági tisztviselőweist
Epiklérosz: egyedülálló örökösnő
Nomothétész: a heliaia 6000 fős tvhozó tanácsa
Dikaion: igazságosság
Diadochosz: Nagy Sándor utódai
Impeachment: fej és jószágvesztő ügy, fellebbezés ekkor a Lordok házához
Common pleas: polgári peres bíróság
Reichskammergericht: birodalmi kamarai tvszék, ellenőrzési és semmisítési jogkör
King’s bench: királyi tábla, büntető perekben járt el, a common pleas fellebbviteli
fóruma
Osztrakiszmosz: cserépszavazás
Theszmothetész: a maradék 6 arkhón, a vallás és a törvények betartásának
biztosításáért feleltek
Magna carta libertatum: Anglia, 1215 Földnélküli János által kiadott oklevél, ellenállási,
egyházi jog, ellenőrző szervek
Heriot: Angliában átörökítési illeték
Dilectum: magánjogi bűntett
Missarum rendelet: Az Ó-Babiloni (ie. 18. sz.-tól 12. sz-ig) korban a föld feletti
adósságok állami eltörlése
Awelum: Babilonban szabad ember: király, papok, hivatalnokok, önálló vagyonnal
rendelkező földbirtokosok és iparosok, kereskedők, mezőgazdasági földbíró
Muskenum: Babilonban félszabad, szolgáltatásra kötelezett mezőgazdasági munkás,
iparos, kereskedő a templom vagy a palota szolgálatában, telkes katonák
Tamgaru: Babilonban olyan muskenum, aki az uralkodótól kiváltságként kereskedelmi
monopóliumot kapott
Wardum: Babilonban rabszolga, szolga, akinek van saját vagyona, de felette és
leszármazottjai felett korlátozott rendelkezési joga van. És az asszír területek
hadifoglyai
Kompozíció: Az elkövetett cselekménnyel azonos vagyoni hátrányt kell elszenvednie a
károkozónak
Próféta: A zsidó társadalomban karizmatikus képességekkel felruházott törvénytisztelő
és tanító ember, aki az isteni akarat földi hirdetője
Szünedrion: Nagy törvényszék, Júdeában a Makkabus királyok alatt ie. 1. sz. 70 fős
kormányzó, törvényalkotó és igazságszolgáltató testület, amely a vének tanácsát váltotta
fel
Tóra: Mózes öt könyvében foglalt 613 parancsolat és tilalom, az első isteni legitimitással
rendelkező jogforrás a zsidó vallásban, liturgikus és civil tv-k, ie. 5. sz-ra alakult ki
Crimen: közjogi bűntett
Familia regnis: királyi udvartartás
Thesaurarius: kincstárnok
Leges Romanae Barbarorum: a római alattvalók joga
Leges Barbarorum: a germánok népjoga
Kapituláré / capitulare : a frank uralkodók rendelkezése
Markgraf: őrgróf
Cezaropapizmus: világi hatalom döntési joggal bír egyházi ügyekben
Patriarcha: a praefectura élén álló pap
Adoratio: lábcsók
Lex Salica: a legkorábbi frank joggyűjtemény
Lombarda (libri feudorum): a 10. században kiadott feudális tulajdonjog rendszerét
foglalja össze
Eklogé: VIII. század bizánci, görög nyelvű jogf., 4 tvkönyv kivonata császári
rendeletekkel kiegészítve
Pax dei: isten békéje, magánharcok tiltása
Szubszidiárius: kiegészítő jellegű
Lipit-Istar törvényei: Mezopotámiában ie. 20 sz. oszlopba vésett törvényei: (csak
awelumokra és wardumokra vonatkozik) rabszolgafelszabadítás, föld elbirtoklása,
missarum jellegű utalások
Ur-nammu törvényei: Mezopotámiában ie. 18-19. sz. törvénye: házassági jog, nők
védelme, szökött rabszolgák büntetése, kompozíció
Hammurapi törvényei: Mezopotámiában ie. 18. sz. oszlopba vésett, akkád nyelvű
jogesetek gyűjteménye minden rétegre: közjog, vagyoni viszonyok, családi és öröklés jog
és büntetőjog, gyakran tálió elvű és szigorú
Salamon király: A zsidó királyság fénykorának uralkodója ie. 970-930
Kettős királyság: Salamon halála után ie. 930 a zsidó birodalom 2 részre szakadt. É-i 10
törzs: Izraeli királyság, D-i 2 törzs: Júdea királysága (kp. Jeruzsálem), ez fennált ie. 722-
ig, amikor Izrael Asszír fennhatóság alá került
Babiloni fogság: ie. 586-tól kb 50 éven át tartó időszak, amikor a babiloni seregek
elfoglalták Jeruzsálemet és a zsidókat elhurcolták
Geruszia: Vének tanácsa Palesztinában a görög uralom idején ie. 4-2. sz., és a spártai
államban a 9. században
Déloszi szövetség: Athén vezetésével alakult városállamok szövetsége a perzsák ellen az
ie. 5. században
Eupatridák: görög nemesek az ie. 7. században
Areiosz pagosz: a görögöknél az arkhónságot viseltekből álló intézmény az ie. 9.
században, feladata a főbíróság, az állami ellenőrzés és a tisztségviselők felelősségre
vonása
Drakón arkhón törvényei: ie. 621-ben a görög szokásjog írásba foglalása
Szolón reformjai: ie. 594-ben államszervezeti reform a görögöknél, cenzus szerinti
csoportosítás (timokrácia), a heliaia felállítása
Heliaia: Szolón arkhón államszervezeti reformjai keretében felállított népbíróság, a
kifejlett demokrácia idején ie. 5. században 6000 tagú, évente sorsolják a tagjait a 30 év
feletti athéni polgárok sorából, feladata a törvények jóváhagyása
Kleiszthenész reformjai: ie. 506-ban a görögöknél területi elv szerinti közigazgatás,
ötszázak tanácsa (bulé), cserépszavazás (osztrakiszmosz)
Bulé: ötszázak tanácsa, a népgyűlésen kívül a polisz legfontosabb hatalmi szerve a
görögöknél, ie. 6. században Kleiszthenész alakította ki, a kifejlett demokrácia idején (ie.
5. sz.) a népgyűlés munkáját készíti elő, összehívja, felelős a határozatok végrehajtásáért
és diplomáciai kapcsolatokat tart fenn
Osztrakiszmosz: cserépszavazás a népgyűlésen arra, akit a demokráciára veszélyesnek
találnak a görögöknél  10 évre szóló száműzetés, ie. 6. sz. Kleiszthenész alakította ki
Ekklészia / Ekklézia: népgyűlés, a szuverén népakarat megtestesítője a kifejlett
demokrácia idején a görögöknél, tagjai a 20 év feletti athéniak, fizetett munka, feladata
a törvényhozás (néphatározatok), bíráskodás és végrehajtás is, havonta legalább egy
alkalommal működött
Arkhónok testülete: az athéni demokrácia idején 9 fő, 1: családi és örökösödési perek, 2:
baszileosz, főpap; 3: polemarkhosz = hadvezér; 4-9: theszmothétesz, a régi törvények
revízióját végző arkhónok
Graphé paranomón: törvénellenesség vádja
Theszmosz: írásba foglalt szokásjog a görögöknél, Drakóntól kezdve ie. 621
Nomosz: görögöknél a homéroszi korban olyan törvény, amelyet a tanács dolgozott ki, a
népgyűlés megvitatta, majd a nomothétész is jóváhagyta
Diké: görögöknél egyéni jogsérelem esetén alkalmazott szóbeli kereset, amely
kártérítésre irányul
Graphé: görögöknél állami érdeksérelem esetén alkalmazott írásbeli közvád, amely
bűntetőjogi szankciókat eredményezhet
Küriosz: görögöknék a ház ura
Majordomus: a király általános helyettese a germánoknál
Palatium: királyi udvar a merovingok idején
Titkos tanács: kormányzásban résztvevő testület a vezető tanácsosokból és
főtisztviselőkből a karolingok idején, politikai, adminisztratív és katonai ügyeket
tárgyalt
Mark: őrgrófsáf a határterületeken, vezetője a Markgraf
Eigenkirche: magánegyház a frankoknál
Két kard elmélet: a Dictatus papae-ra alapul az Isten a világi hatalmat 2 kard képében
ruházta a pápára, egyik a lelki, spirituális hatalom, marad a pápánál, a másik a világi,
temporális hatalom kerül tovább a világi uralkodóhoz, akit a pápa felügyel
Bíborosi kollégium: az egyházi állam tanácsadó testülete
Plebejus: kezdetben nem római lakos, majd szegény szabad
Patrícius: kezdetben római lakos, majd gazdag római szabad polgár
Consul: a legfőbb hatalom birtokosa Rómában
Prétor: igazságügyi hatósági feladatot lát el Rómában
Aedilis: szakirányú feladatot ellátó római tisztségviselő
Questor: a város közös pénzügyeivel foglalkozik, adószedő és ellenőrző hivatalt is ellátó
római tisztségviselő
Cenzor / censor: a szenátus összeállításával megbízott római tisztségviselő, aki a város
lakóinak lajstromba vételével és vagyonszerinti osztályozásával foglalkozik
Cursus honorum: a hivatali ranglista sora, amit végig kell járni egy poszt betöltéséhez
Rómában, alóla csak a császár tehet kivételt
Comitia: népgyűlés Rómában (ua mint a Spártaiaknál az apella)
Szenátus: öregek tanácsa, alkotmánybírósági kontrollt gyakorol a törvényhozás felett,
elnöke a princeps
Néptribunus: a szabad, de polgári joggal nem bíró plebejusom római képviselője
Pontifex maximus: főpapi tisztséget betöltő magiszter Rómába
Lex Citationis: időzési tv, mely szerint csak Gaius, Papinianus, Ulpianus, Paulus és
Modestus műveit, és az általuk idézett jogtudósok véleményét szabad figyelembe venni a
jogalkalmazás során, a Római Birodalom mindkét felében kiadták 426-ban
Codex Theodosianus: II. Theodosius adta ki 438-ban Ny-Római Birodalomban, a
Constantinustól kiadott császári rendeleteket tartalmazza
Edictum theodorici: a Ny- Római Birodalomban a rómaiakra és a germánokra is
vonatkozik, 460-ban kiadott barbár jogkönyv, kivonatokat tartalmaz a Codex
Gregorianusból, a Codex Hermagenianusból, a Codex Theodosianusból és Paulus
Sententiae c. műből
Lex Romana Visigothorum: II. Alarik vizigót király adta ki 506-ban a Codex
Theodosianus, a császári rendeletek és Gaius Instituoi alapján, csak a római polgárokra
vonatkozik
Lex Visigothorum: II. Alarik vizigót király adta ki 506-ban, részben germán szokásjogi
szabályokat tartalmaz, a germán népre vonatkozik csak
Glosszátorok: a római jog feldolgozására XI. században létrejött iskola, amely a szöveg
mélyreható vizsgálatán és az egyes sorokhoz fűzött széljegyzeteken, glosszákon alapul, fő
képviselői: Bulgarus, Marinus, Iacobus, Hugo
Kommentátorok: A római jog feldolgozására XIII. században létrejött
(posztglosszátorok) iskola, amely hosszas magyarázatokkal, de gyakorlatiasabb
szelleműekkel látta el a római jogi szövegeket, képviselői: Bartolus és Baldus
Edictum: a korai feudalizmusban a szűkebb királyi tanácsokon belül kiadott rendelet
Privilégium: a korai feudalizmus jellegzetes jogalkotási formája, jogátruházásról szóló
oklevél, amit a kancellária állít ki
Városi vagy közösségi privilégiumlevél: a korai feudalizmus jellegzetes jogalkotási
formája, közhatalmi tevékenységre jogosít fel
Coutume: szokásjog a Frank Birodalom D-i részén
Common Law: precedensjog a virágzó feudalizmus idején Angilában
Year Books: évkönyvek, perek, bírói és ügyvédi nyilatkozatokkal együtt a virágzó
feudalizmus idején Angliában
Statutum: területi közösségek által alkotott jog a virágzó feudalizmusban
Per a korai feudalizmusban: formaságokhoz kötött eljárás, vita a sértett és a sérelmet
elkövetett között. Szakaszai: 1: a bíró és társai, valamint a szabadok együtt találják meg
a jogot; 2: a megtalált jogot megvitatják a bírótársak; 3: a közösség helyben hagyja; 4: a
bíró kinyilvánítja
Inkvizitórius eljárás: a korai feudalizmusban, a tényekre alapuló eljárás, eszköze a
ténybizonyítás, hivatalból történő bűnfelderítés
Vádelvi eljárás: a korai feudalizmusban a nem a tényekre, hanem a becsületre
alapozódó eljárás, a bizonyítás eszköze az eskü és az istenítélet
Court of Exchequer: Kincstári bíróság Angliában a virágzó feudalizmusban
Jury: Esküdtszék Angliában, akik segítik az utazó bíró működését, szavahihető
emberek, akik a köztudomást nyilvánítják ki a virágzó feudalizmusban
Békebíró: rendészeti ügyekben és kisebb büntetőügyekben jár el Angliában a virágzó
feudalizmusban
Kánonjog: egyházi szabályok, amelyek lehetnek pápai határozatok, vagy zsinati
vélemények
Kánon jog forrásai: Szentírás, apostoli hagyomány, zsinati jogalkotás (syntagma
canonum), a római pápa ügylevelei (dekretialisok)
Traditio apostolica: apostoli hagyomány, a kánoni jog egyik forrása, ősi egyházi
szokásjog összefoglalása
Corpus Iuris Canonici: kánoni jogi gyűjtemény a XVI. században
Klérosz: Spártában a használatra megkapott földbirtok
Helóta: állami rabszolgák, akik a peloponésszoszi lakosságból kerültek ki, 1 kléroszhoz 7
helóta család tartozott a Spártai Államban
Ephorosz: Spártában ellenőrizték a király és a tanácsa magatartását, irányították a
politikai életet
Genosz: nemzetségek, amelyek a közös őstől származó családi közösségekből állnak a
görögöknél a homéroszi korban
Feudum: állandó katonai szolgálathoz kötött, halál esetén átörökíthető királyi
adománybirtok
Augsburgi vallásbéke: akié a föld azé a vallás 1555-ben a lutheránusok győzelme V.
Károly német Római Cs. és a birodalmi rendek között
Gentry: árutermelő kis és középnemes Angliában
Equity: méltányosság, a kancellária által gyakorolt rugalmas jogalkalmazás Angliában
Act of Settlement: Trónöröklési Törvény 1701-ben Angliában: A trón várományosa a
hannoveri választófejedelem dinasztia öröklési rend szerint meghatározott sarja; a
trónra lépés feltétele: 1: az uralkodó nem lesz vallása szerint katolikus; 2: nem választ
katolikus házastársat; Jogot adott a parlamentnek arra, hogy a trónöröklés rendjén
változtasson; tovább szűkítette az uralkodói jogokat: 1: a király nem adhat kegyelmet a
parlament által felelősségre vont személyeknek; 2: idegeneket nem hívhat a tanácsba
Petition of Rights: A Jog kérvénye, 1628-ben Angliában: a parlament összefoglalja régi
követeléseit; adót segélyeket, csak a parlament hozzájárulásával lehessen megszavazni;
senki sem vonható el az őt megillető bíróság elől, senki nem vonható törvénybe bűn
nélkül; katonák beszállásolása tilos; hadijog alkalmazása békében tilos

Bill of Rights: Jogok törvénykönyve 1689 Anglia a dicsőséges forradalom alatt: a

parlament hozzájárulása nélkül törvényt felfüggeszteni nem lehet; senki sem mente a tv-
k alól; túlzott óvadék szedése tilos; adót kivetni csak a parlament hozzájárulásával lehet;
a parlament maga dönt a mandátumok helyességéről; a parlament tagjait a beszédükért
felelősségre vonni nem lehet, az ülésezés idejére mentelmi joguk van
Habeas Corpus Act: 1679 Anglia: a személyes szabadság védelme az önkényes
letartóztatásokkal szemben; a letartóztató szervek kötelesek az elfogott személyt bíróság
elé állítani, hogy a letartóztatás okát és jogosságát felülvizsgálják; cselekményei: 6 órán
belül elfogatási parancs; HCA kiadása a kérvény és az elfogatási parancs alapján;
fogházfelügyelő jelentése; letartóztatott bíróság elé állítása 20 napon belül; szabadláb –
visszaküldi a fogházba – kezesség
Public Act: közérdekű törvény az angol parlamentáris monarchia alatt
Private Act: egyeseket érintő tv az angol parlamentáris monarchia alatt
Tory: konzervatív párt az angol parlamentben
Whig: liberális párt az angol parlamentben
Statute law: becikkelyezett jogsz., amely vagy fennálló jogot állapít meg, új jogot hoz
létre Angliában
Jogösszefoglaló törvény: ugyanazon kérdést rendező szétszórt rendelkezések egységes
törvényben összefoglalva Angliában
Felony: felségsértés
Treason: hűtlenség
Puritánok: kálvinista irányzat Angliában
Schöffenspruch: a bírósági esküdtek mondásai
Weistum: paraszti jogdeklarálások

Az államhatalmi ágak megosztásának elve az USA-ban tagállami és szövetségi szinten is

abban jelent meg, hogy az egyik hatalmi ágban tevékenykedő személyek más hatalmi ágban
nem viselhetnek tisztséget. Ez az összeférhetetlenség, azaz a szervezeti elkülönülés azonban
önmagában nem tudja megakadályozni azt, hogy a három hatalmi ág valamelyike a többi fölé
ne emelkedjen. A hatalmi ágak egymáshoz való viszonyát ezért „fékek és ellensúlyok”
(checks and balances) kiépítésével szabályozták: az elnöki végrehajtó hatalommal szemben a
másik két hatalmi ág, a Kongresszus és a szövetségi Legfelsőbb Bíróság áll, és ezek
mindegyike – a montesquieu-i hatalmi ágak következetes elválasztásáról szóló tant túllépve –
bizonyos jogokat gyakorol a másik kettő irányába. Így a Kongresszus az elnökkel szemben
közjogi felelősségre vonást alkalmazhat, az elnököt viszont vétójog illeti meg a törvényhozó
hatalom döntéseivel szemben. A szövetségi bírósági rendszert a Kongresszus alakította ki,
míg ezzel szemben a bírói felülvizsgálat (judicial review) intézményével a bíróságok
gyakorolnak ellensúlyt a törvényhozás irányába. A bírói felülvizsgálati jogkör azt jelenti,
hogy a bírók jogalkalmazó munkájuk során őrködnek az alkotmány és törvényesség felett,
azaz megvizsgálják, hogy az a (tagállami vagy szövetségi) norma, amely alapján döntésüket
meghoznák, a szövetségi alkotmánnyal összhangban van-e. A joggyakorlat szerint az
alkotmányellenesség akkor áll fenn, ha a konkrét normaszöveg ütközik az alkotmánnyal vagy
formai, illetve tartalmi hibája van. Meg kell azonban jegyezni, hogy az alkotmánybíráskodás e
sajátos amerikai módja, a judicial review intézménye csak 1804-ben nyert elismerést a
Madison v. Marbury, 5 U.S. 137 (1803) ügy lezárásával: a szövetségi Legfelsőbb Bíróság
döntésében John Marshall főbíró a jogi normák ütközésének lehetőségeit vette sorba, majd
megállapította, hogy az elsődleges jogforrás, azaz a társadalom alapvető elve a szövetségi
alkotmány, és az a törvény, amely ennek ellentmond, semmis. A bírói felülvizsgálat kiterjed a
szövetségi végrehajtó hatalom döntéseire is, míg ezzel szemben az elnököt illeti meg –
szenátusi jóváhagyással – a szövetségi bírók kinevezésének joga. Az elnök tehát a bírói kar
összetételének meghatározásával befolyásolja az igazságszolgáltatás működését, egyébként
azonban érvényesül a bírói függetlenség követelménye. Ez azt jelenti, hogy a szövetségi bírók
mindaddig hivatalban maradnak, amíg megfelelően („good behavior”) ellátják feladatukat,
tiszteletdíj illeti meg őket, és ez hivatali idejük alatt nem csökkenthető. A
hatalomkoncentráció lehetőségének csökkentését a „fékek és ellensúlyok” rendszerével ilyen
módon sikeresen megvalósították. John Adams meggyőződéssel vallotta „Defense of the
Constitutions of Goverment of the United States of America” című művében, hogy ez azért
szükséges, hogy a társadalom egyik része védve legyen a másik rész igazságtalanságaival, a
többségi zsarnokság kialakulásával szemben.
Az alkotmánytervezet tárgyalása során a legtöbb vita a konföderáció-föderáció kérdése körül
bontakozott ki. A föderalizmus hívei, elsősorban Madison és Hamilton úgy látták, hogy az
unió állami létének fejlődése szempontjából főként a brit békeszerződés betartása végett
szükség van az erős központi kormányzatra, ezzel szemben a konföderáció mellett
elkötelezettek a tagállamok eddigi viszonylagos önállóságának megőrzését kívánták. A
preambulum az alkotmány célját a következőképp rögzítette: „mi az Egyesült Államok népe,
attól vezetve, hogy tökéletesebbé tegyük az Uniót, megvalósítsuk az igazságosságot,
biztosítsuk a belső nyugalmat, gondoskodjunk a közös védelemről, előmozdítsuk a közjót,
biztosítsuk a szabadság áldásait magunk és utódaink számára, meghagyjuk és bevezetjük az
Amerikai Egyesült Államok jelen alkotmányát”. Az alkotmány tehát – ellentétben a
Konföderációs Cikkellyel – a föderalizmus elvén állt és áll ma is. Az erős szövetségi állam
léte abban jelent meg, hogy a tagállami államszervezetet és jogrendet a szövetségihez hozzá
kellett hangolni. A szövetségi államban a tagállamok kaptak bizonyos belső jogkört, de a
legfontosabb funkciókat az unióhoz rendelték. Az alkotmány IV. cikkelye ennek megfelelően
rendezte az államok egymáshoz és az unióhoz való viszonyát: deklarálta, hogy az egyes
államok polgárait megilletik az összes többi államnak nyújtott kiváltságok és mentességek,
valamint egy államban végrehajtott állami aktusok, az állami okmányok, feljegyzések és bírói
eljárások hitelességgel és hatállyal bírnak más államokban is. A föderalizmus elvének
érvényesülését tükrözi az is, hogy az alkotmány, mint említettük, „legfelsőbb jognak” nevezte
önmagát, és kijelentette, hogy alakítója a nép, azaz nem a tagállamok. A nemzetközi
kapcsolatok intézését a föderális szervekre ruházta. A föderációnak saját alkotmánya, saját
végrehajtó hatalmi szerve (az elnöki hatalom), törvényhozása lett. Az alkotmány a bírósági
rendszerről is a föderális elveknek megfelelően rendelkezett. A tagállami bíróságok (helyi
bíróságok, fellebbviteli bíróságok és legfelsőbb bíróságok) mellett szövetségi Legfelsőbb
Bíróságot állított fel, és a Kongresszusra bízta azt a feladatot, hogy a szövetségi bírósági
rendszert kiépítse (1789. szeptember 24-i bírósági törvény). Az 1911. évi reformtörvény óta a
szövetségi bíróságoknak is három szintje van: a szövetségi kerületi bíróságok, a fellebbezési
bíróságok és a Legfelsőbb Bíróság, melyeket a speciális hatáskörű szövetségi bíróságok köre
egészít ki. A föderalizmus elve – mindezt összegezve – az ún. vertikális
hatalommegosztásban, a szövetségi és tagállami hatáskörök elválasztásában nyilvánul meg.
A philadelphiai alkotmányozó konvenció az alkotmány törzsszövegéből lényegét tekintve
kihagyta az emberi jogokat. Pár apró szabályt rögzítettek csak. Ilyen az elnök szabadsága arra,
hogy eldöntse, szekuláris vagy a szakrális esküt tesz-e hivatalba lépésekor (II. cikkely 1. §),
az a szabály, hogy – az európai, illetve gyarmati tradícióval szemben – az Egyesült Államok
joghatósága alá tartozó hivatali tisztség vagy megbízás betöltésével kapcsolatban nem lehet
vallási hovatartozást megkövetelni (VI. cikkely), vagy az angol jogi tradícióval magyarázható
Habeas Corpushoz való jog és a bill of attainder tilalma (I. cikkely 9.§). Ez utóbbi azt
jelenteti, hogy vagyonától és állampolgárságától senkit sem lehet bírói tárgyalás nélkül,
törvényhozási úton megfosztani. Ennél többre azonban a föderációról folytatott vita közepette
nem telt, bár a ratifikáció ellenzői, a szabadságpárti antiföderalisták számára komoly ellenérv
volt ez a hiányosság. A szabadságok alkotmányi rögzítését tehát nyugodtabb időkre hagyták
annak ellenére, hogy a többségi zsarnokság elkerülésének fontos eszközét látták bennük,
hiszen a többségi akarattal szemben a kisebbség ezekkel az egyéni és kollektív
szabadságjogokkal élve fejtheti ki kellő módon véleményét.
1789 nyarán a föderalisták az alkotmányos intézményrendszer stabilizációja érdekében a
korabeli emberi jogi felfogásnak megfelelően terjesztették elő a klasszikus szabadságjogokat
tartalmazó katalógusukat. A már említett Virginia Bill of Rights (1776) mintájára Bill of
Rightsnak nevezett tíz kiegészítés a ratifikációt követően 1791. december 15-én lépett
hatályba. Fontos tudni, hogy rövid felsorolásról volt csupán szó, melynek értelmezése a
szövetségi Legfelső Bíróságra várt. Egy adott ügy tagállami bíróságtól akkor kerül(t)
szövetségi bírósághoz, ha az ügyben alkotmányos jogra hivatkoztak illetve hivatkoznak. A
Bill of Rightsban lefektetett jogok értelmezése nem lezárt; alakulásában jelentős szerepet
töltenek be a „tisztesség fejlődő követelményei” („the evolving standards of decency”), azaz a
közösségi értékszemlélet változása. A szabadságjogok közül elsőként a vallásszabadság elvét
rögzítették: „a Kongresszus nem alkot törvényt vallás alapítása (ún. alapítási klauzula) vagy a
vallás szabad gyakorlásának eltiltása tárgyában (ún. szabad vallásgyakorlás-klauzula).” Ezt a
rövid rendelkezést az állam és az egyház viszonyáról a függetlenségi háború idején született
állami alkotmányok és az 1786. január 16-án elfogadott virginiai törvénycikk (The Virginia
Statute of Religious Liberty) mintájára fogalmazták meg: a volt gyarmatokban eddig
államegyházi pozícióban lévő felekezetek belátták, egyikük sem rendelkezik elegendő
társadalmi támogatottsággal ahhoz, hogy államegyháziságukat az unióra is kiterjesszék. Bár a
vélemények sokfélesége jellemezte a felekezeteket, egyben megegyeztek: mindegyik
szabadságot igényelt saját magának. Ennek megszerzéséhez pedig az egyedüli út az volt, ha
ezt mindenki másnak is egyenlő módon biztosítják. Az eredmény az állami és az egyházi
szféra teljes, következetes elválasztása lett a polgári és felekezeti jogegyenlőség elvének
megfelelően. Az I. cikkely második félmondata – nem túl szerencsés szóhasználattal – arról
rendelkezett, hogy a Kongresszus nem csorbíthatja a szólás- és sajtószabadságot. A minta
ezúttal is a Virginia Bill of Rights volt, mely szerint a „sajtó szabadsága az állam
szabadságának alapvető biztosítéka”, azaz a vita és az eszmecsere lehetőségében a társadalmi
fejlődés garanciáját látták. Mivel azonban kétséget kizáróan olyan konfliktusos jogról van szó,
melynek korlátlan érvényesülése más polgárok jogait vagy a közérdeket sértheti, a
Kongresszus nem maradt meg a teljes jogalkotási tilalom mellett, és több ízben, jellemzően
súlyos politikai konfliktusok idején, törvényi korlátokat állított fel. Ilyenek voltak többek közt
1798-ban a lázadási törvény, illetve 1917-ben a hírszerzői törvény rendelkezései is. Az I.
cikkely a nép békés gyülekezéshez való jogát is rögzítette, amely alapján – bár nevesítve nem
szerepel a kiegészítésben – az egyesülési szabadságot is értelmezik a szövetségi bíróságok. Ez
utóbbit úgy tekintik, mint a polgárok jogát másokkal történő szövetkezésre politikai
véleményük kifejezése céljából. Ebben a cikkelyben utolsóként az ősi angolszász jogelvekből
levezetett petíciós jogot nevesítették, amely a bíróhoz fordulás jogában, a fellebbezés jogában,
illetve a végrehajtó hatalom jogellenes károkozása esetén a kártérítéshez való jogban jelent
meg.
Míg az I. cikkely a négy legfontosabb szabadságjogot egy mondatba sűrítette, a II. és III.
cikkely külön-külön nevesítette a fegyverviseléshez való jogot, valamint azt, hogy béke idején
a ház tulajdonosának hozzájárulásával, háború idején törvényben megállapított módon lehet
csak katonát beszállásolni. Az előbbi a felfegyverzett polgári lakosságnak a függetlenségi
háborúban betöltött szerepével, az utóbbi az 1765. évi angol beszállásolási törvény
sérelmezésével magyarázható.
A Bill of Rights IV-VIII. cikkelyei a bírósági eljárásban alkalmazandó garanciák katalógusát
tartalmazzák. Ezekben is rövid felsorolásokról van szó, melyek pontos tartalma,
érvényesülésük keretei a szövetségi Legfelsőbb Bíróság joggyakorlatából világlanak ki. Ilyen
garancia a személyes szabadság, a mozgás és a tulajdon védelme az önkénnyel szemben (IV.
cikkely), főbenjáró vagy súlyos bűncselekmények esetén a Nagy Esküdtszékhez való jog, a ne
bis in idem elve, az önvádra kötelezés tilalma, az önkényes jogalkalmazással szembeni
általános védelem, a fair eljárás követelménye és magántulajdon közcélokra történő
kisajátításakor az igazságos kártalanításhoz való jog (V. cikkely). A VI. cikkely az
elfogulatlan esküdtszékhez való jogot, a gyors és nyilvános tárgyaláshoz való jogot, a
vádlottnak a vád megismeréséhez és az ellene tanúskodó személyekkel történő
szembesítéshez fűződő jogát, a mellette tanúskodó személyek megidézéséhez való jogát és
védelemhez való jogát írta elő. A VII. cikkely az előző folytatásaként az esküdtszéki
tárgyaláshoz való jogot a common law alapján történő polgári perben is megadta 20 dollárnál
magasabb peresített érték esetén. A sokat idézett VIII. cikkely a túl magas óvadékot, a túl
magas pénzbírságot, illetve a kegyetlen és szokatlan büntetéseket tilalmazta, és tilalmazza ma
is. A tagállami büntetőjog humanizálására, a büntetési rendszer átalakítására irányuló
törekvéseket a 19. században rendszerint ezzel a cikkellyel indokolták, mint ahogy ez a
hivatkozási alap a halálbüntetés ellenzői számára is. Különösen fontos a IX. cikkely generális
klauzulája, mely szerint a Bill of Rights jogkatalógusa nem taxatív felsorolás, azt „a nép által
élvezett” jogok egészítik ki, melyek (többek között az emberi jogok alapjának tekintett emberi
méltóság, a becsülethez vagy a magánélethez való jog) a common law alapján védendők –
akár a konkrétan nevesített jogokkal szemben is. A X. cikkely ezek után alapelvként
rögzítette, hogy ha egy bizonyos jogot az unióra nem ruháztak rá, illetve a tagállamoktól ezt
kifejezetten nem tagadták meg, akkor az a jog a tagállamokat, azok lakosságát illeti meg.
A Bill of Rights rendelkezései a szövetségi törvényhozó hatalom, a Kongresszus irányába
jelentettek kötelezettséget, az említett X. cikkely értelmében pedig a tagállamok igen szigorú
törvényeket hoztak a szabadságjogok területén ott, ahol a szövetségi hatáskör hiánya ezt
lehetővé tette. Ezért 1868-ban újabb alkotmánykiegészítésben (XIV. cikkely 1. §) döntöttek
arról, hogy egyetlen állam sem hozhat vagy alkalmazhat olyan törvényt, amely korlátozza az
Egyesült Államok polgárait megillető jogokat. Így a tagállamok és az unió közötti kapcsolat
egyes vonatkozásainak rendezése kapcsán a Bill of Rightsban deklarált jogok az utóbbi
cikkely védelme alá kerültek. Ennek értelmében az alkotmányos jogok – nagyjából száz év
alatt – a tagállami jogokban is érvényesüléshez jutottak. Az alkotmány törzsszövegéhez a mai
napig 27 kiegészítő cikkelyt fűztek, melyek első sorban a választójog bővítésével (XV., XIX.,
XXIV. és XXVI. cikkely), a Kongresszussal (XVI., XVII. és XXVII. cikkely) és a végrehajtó
hatalommal (XII., XX., XXII., XXIII., XXV. cikkely) kapcsolatos rendelkezéseket
tartalmaznak. A négy ízben (1868, 1880, 1886, 1892) is angol miniszterelnökké választott
liberális William E. Gladstone az amerikai alkotmányt „az emberi elme és szándék által
valaha alkotott legcsodálatosabb műnek” nevezte. Ha ez a megállapítás némiképp túlzónak is
tűnik, kifejezi, hogy az amerikai modell demokrácia iránti elkötelezettségével és
intézményeivel közvetve vagy közvetlenül befolyásolta számos európai és Európán kívüli
állam polgári modernizációs törekvéseit is.
Az Amerikai Egyesült Államok 19. századi történetét elsősorban a rendkívüli területi
növekedés határozta meg. A terjeszkedés a független szövetségi állam létrejöttét követően
indult meg azzal, hogy a Mississippi vidékén, illetve a határszéleken a pionírok letelepedtek.
Az adott térséget akkor nyilvánították territóriummá, ha a lakosság létszáma elérte az 5 ezret.
A territóriumoknak joguk volt arra, hogy saját törvényhozó testületet válasszanak és a
Kongresszusba megfigyelőket küldjenek. A 60 ezres lélekszám átlépését követően a
territórium kezdeményezhette, hogy a Kongresszus tagállami jogokkal ruházza fel. Míg a
század beköszöntekor, 1803-ban 17 tagállamból állt az unió (az ekkor felvett tagállam Ohio
volt), a század végére, 1896-ra ez a szám Utah felvételével 45-re nőtt. Az USA 19. századi
alkotmánytörténetében több alapkérdés kapcsolódott össze. Ilyenek voltak a rabszolgaság
intézménye, az őslakos indiánok személyi jogállása, a bevándorló népesség földigényének
kielégítése, a föderalizmus megtartásáért folytatott polgárháború, illetve az amerikai
kontinens feletti hatalmi primátus kérdése.
A rabszolgaság elleni első tiltakozás amerikai földön 1688. február 18-án született meg,
amikor a pennsylvaniai Germantown mennonitái a minden embert megillető jogokra és a
lelkiismeret szabadságára hivatkozva a test fizikai szabadságát követelték. A rabszolgaság
intézményéhez való hozzáállás azonban nemcsak a gyarmati korszakban, hanem a
függetlenedést követően is megosztotta az ültetvényes gazdálkodást folytató déli és a szabad
munkaerőt követelő, iparosodó északi tagállamokat. Az északiak általános hozzáállása
azonban messze nem a feketék integrálásának célzata volt, sőt fajelméleti okokból többnyire
erősen korlátozták a szabad feketék letelepedését és tiltották a vegyes házasságokat. Ha
felvilágosult nézeteik miatt magát a rabszolgaság intézményét rossznak is találták, az
elkülönítés mellett foglaltak állást. Kisebbségben maradtak tehát az egyenlősítést erkölcsi
okokból támogató abolicionisták, és pártjuk, a Free Soil Party a választásokon is
eredménytelen maradt mindaddig, amíg össze nem olvadtak a Republikánus Párttal 1856-ban.
A tagállamok közötti gazdasági érdekekből fakadó ellentét és a tudományos álláspontnak
tekintett fajelmélet széleskörű jelenléte miatt a rabszolgaság eltörlése a szövetségi
alkotmányjogban egy hosszadalmas folyamat eredményeként valósulhatott csak meg.
1820-ban, miután Missouri a Kongresszust arra kérte, hogy ruházza fel állami jogokkal, a
Kongresszus két házának északi tagjai azon az állásponton voltak, hogy az unióba való
felvétel csak akkor lehetséges, ha az új állam kimondja a rabszolgaság korlátozását, később
pedig az eltörlését. Időközben a rabszolgaság-ellenes északi Maine is kérte felvételét az
unióba, így az elhúzódó vita azzal zárult le, hogy Missouri és Maine is az Egyesült Államok
tagállama lett, azaz az eddigi egyensúly megmaradt a Kongresszusban. Az egyensúly további
fenntartása érdekében megtiltották, hogy a 36°30’ szélességi foktól északra fekvő területeken
rabszolgákat alkalmazzanak (ún. Missouri-kompromisszum). 1854. május 30-án azonban
Franklin Pierce elnök (1853-1857) mintegy féléves kongresszusi vita után aláírta a telepesek
„teljes szuverenitását” védő Kansas-Nebraska törvényt. Ezzel a telepesek döntésévé tették,
hogy az ekkor megnyitott kansasi és nebraskai földeken alkalmaznak-e rabszolgákat. Ez a
gyakorlatban azt jelentette, hogy a tőkeerős déli nagybirtokosok előnyre tettek szert a földek
felvásárlásánál a farmerekkel szemben, azaz a rabszolgaság kérdése és a pionírok földhöz
juttatása szorosan összefonódó alapkérdésként jelentkezett. Míg Nebraskát rabszolgaság-
ellenes, ún. szabad államként szervezték meg, Kansasbe az említett törvény elfogadását
követően tömeges migráció indult meg – északról a rabszolgaságot ellenzők táborának
erősítésére, délről pedig az ellenkező célzattal. A fegyveres atrocitásokig fajult politikai vitát
1859-ben a tagállami alkotmány (másodszori) elfogadása zárta le azzal, hogy nem
engedélyezte a rabszolgatartást, majd a Kongresszus ezt követően vette fel az unióba az új
tagállamot (1861). Az egyre kiszélesedő társadalmi vitához a szövetségi Legfelsőbb Bíróság
csak újabb alapot adott 1857-ben, amikor a Dred Scott v. Sandford, 60 U.S. 393 ügyben
kimondta, hogy az afrikai származású személyek – függetlenül attól, hogy déli rabszolgák
vagy északi szabadok – nem állnak az alkotmány védelme alatt és nem állampolgárai az
Egyesült Államoknak. Így a szabad területen tartózkodó Dred Scott, mivel nem állampolgár,
kereseti joggal nem rendelkezik a szövetségi bíróság előtt. A bíróság azt is megállapította,
hogy a Kongresszus nem rendelkezik hatáskörrel ahhoz, hogy betiltsa a rabszolgaság
intézményét az unió területén, mivel a rabszolgák felett tulajdonjogi jogosultság áll fenn és
ezt a Bill of Rights a magántulajdontól való megfosztás tilalmával védi. Az ún. Dred Scott-
döntést 7:2 arányban hozta meg a Legfelsőbb Bíróság. A korabeli társadalmat megosztó jogi
vita mélységét jelzi, hogy a bíróság testületi véleményét (opinion of the court), melyet Roger
B. Taney főbíró fogalmazott meg, hat bíró jóváhagyta, kettő azonban különvéleményt
(dissent) csatolt hozzá. A rabszolgaságot ellenzők táborát ugyanekkor John Brown
mozgósította. A harcos abolicionista Brownt 1859-ben rabszolgákkal való összeesküvés
vádjával halálra ítélték és nyilvánosan kivégezték, miután Harpers Ferry-ben húszfős
csapatával, köztük gyermekeivel megtámadta az állami fegyverraktárt és rabszolgafelkelés
szervezésébe fogott. A föderális szövetségi rendszer ötévnyi erőpróbáját 1860. december 24-
én Dél-Karolina deklarációja nyitotta meg, melyben az unióból való kilépése okait fektette le.
1861 februárjában tíz déli állam elfogadta „Az amerikai államok konföderációja” című
rabszolgatartó alkotmányt, és ezzel kezdetét vette a polgárháború. 1862. szeptember 22-én
Abraham Lincoln elnök (1861-1865) rendeleti úton szabadította fel a rabszolgákat, majd még
a polgárháború vége előtt, 1865-ben a XIII. alkotmánykiegészítés mondta ki a rabszolgaság és
a kényszerű szolgaság tilalmát az Egyesült Államok fennhatósága alá tartozó területeken.
Ebből logikusan következett volna mindenütt, hogy a korábban jogfosztott afroamerikai
személyek, akik most saját államuk polgáraivá váltak, választójogot kapjanak, hiszen a már
említett XIV. kiegészítés értelmében tőlük sem lehetett megvonni a polgári jogokat. Az ettől
ódzkodó államok eljárásával szemben 1870-ben újabb kiegészítést (XV.) fogadtak el, amely
mindezt kifejezetten ki is mondta: egyetlen állam sem vonhatja meg vagy korlátozhatja
polgárainak választójogát fajra, bőrszínre vagy korábbi szolgaságra való hivatkozással.
Azonban a társadalmi emancipáció, különösen a déli tagállamokban, még váratott magára. A
változás annak volt köszönhető, hogy a 19-20. század fordulójára megerősödött afroamerikai
középosztály, az érdekvédelmi liga és a wilsoni progresszív politika céljai szerencsésen
egybeestek. A szövetségi Legfelsőbb Bíróság 1915-ben hatálytalanította az ún. nagypapa-
klauzulát, mely szerint egyes államokban más államokból bevándorolt fekete bőrű
állampolgárok csak akkor szavazhattak, ha a nagyapjuk is rendelkezett ezzel a joggal vagy a
szavazás előtt megfelelő szinten töltötték ki a hivatalos intelligenciatesztet. 1917-ben az
afroamerikai népesség lakóhelyi elkülönítésének felszámolásáról született döntés
(szegregáció-tilalom).
Az őslakosok jogi helyzetét az unió megalapításakor nem rendezték kétséget kizáróan. Az
indiánok tényleges vagy ősi legendákból táplálkozó fiktív vérségi kapcsolatok által
meghatározott törzsi közösségekben éltek. A törzs földje felett közösségi földtulajdon állt
fenn, az egyén a közösség tagjaként rendelkezett birtokosi jogokkal. A gyarmatosítók
földszerzése három jellemző módon történt. A társaságok már említett módszerén túl sok
esetben szerződéseket kötöttek az érintett törzzsel, ezek azonban gyakran aránytalan vételárat
határoztak meg vagy a szerződési feltételek betartására nem került sor. Harmadikként
említendő, hogy a gyarmatosításban egymással versengő angolok és franciák az egyes
törzsekkel szövetségeket is kötöttek, amelyekben a katonai támogatásért cserébe az őslakos
törzs földtulajdonjogát garantálták. A katonai konfliktusokban győztes fél azonban
rendszerint a földek elhagyására kényszerítette az ellenséges gyarmatosító hatalommal
szövetségben álló törzs tagjait. Bár 1763-ban III. György király proklamációjában megtiltotta
a brit koronához csatolt, indiánok által lakott területeken a gyarmati lakosság letelepedését és
elismerte ezeknek a területeknek a külön kormányzatát, a függetlenségi háború ennek a
csekély jogvédelemnek véget vetett. A határterületeken egyre inkább súlyossá váló helyzetet
1786-ban a Kongresszus az indián ügyek szabályozásáról szóló rendelettel próbálta meg
rendezni. Ebben elismerték a törzsek vadászterülethez való jogát, és a földszerzést csakis
szerződés útján tették lehetővé. Az 1787. évi alkotmány az indián törzsekkel kapcsolatos
kérdéseket, így a földvásárlást is a Kongresszus kizárólagos hatáskörébe helyezte (I. cikkely
8. §). Ekkor alakult ki a szövetségi jogban az a – gyarmati előzményekkel bíró – fikció, mely
szerint az őslakos törzsek az állam területén élő, idegen nemzetnek tekintendők. Az 1789.
augusztus 7-i törvény rendelkezett arról is, hogy tulajdonuktól nem szabad őket megfosztani,
és csak olyan kereskedők köthetnek velük üzletet, akik erre állami felhatalmazást kaptak. A
földadásvételi szerződések rendszerint késleltetett vásárlásról (delayed purchase) szóltak, azaz
a tulajdonjog a szerződéssel átszállt a szövetségi államra, de a földeket csak akkor kellett az
eladónak birtokba adni és onnan nyugati csereföldre áttelepülni, amikor a telepesek elérték az
adott területet. Más esetekben a szerződések nem a teljes törzsi terület átadásáról szóltak,
hanem a törzs földtulajdonjogát eddigi területük egy részére szorították vissza, melyen
rezervátumot hoztak létre. A telepesek növekvő földigénye ahhoz vezetett, hogy a „faji” és
vallási felsőbbrendűség tudatából fakadó előítéletek sokasodtak, és az említett szerződéseket
az őslakosok számára egyre kedvezőtlenebb feltételekkel kötötték meg, és az áttelepítésnél
katonai erőszakot alkalmaztak.
Messze ható jogi következménye lett annak a Georgia állam és a szövetségi kormányzat
közötti szerződésnek (1802), amely szerint Georgia a szövetségi állam javára lemondott a
határain túli területekről, ellenszolgáltatásként viszont jogot kapott arra, hogy a területén élő
törzsek földtulajdonjogát hatályon kívül helyezze és az így felszabaduló földek jogi sorsát
maga rendezze. 1829. december 19-én Georgia tagállami törvényhozása kimondta, hogy az
indiánok által okkupált földeket bekebelezik és az őslakosok törvényeit, szokásait
érvénytelenítik. Földjüket felparcellázták és sorshúzással kiosztották a farmerek között.
Mintegy fél évvel később a szövetségi áttelepítési törvény (Indian Removal Act, 1830. május
23.) ezzel szemben területcseréről rendelkezett, és az elnöknek adott felhatalmazást arra, hogy
a törzsekkel szerződést kössön a Mississippitől nyugatra történő átköltözésről. Az anyai ágon
1/8-ad részben cherokee John Ross, aki 1828 és 1866 között a cherokee nemzet elnöke volt,
1830 júniusában keresetet nyújtott be a szövetségi Legfelsőbb Bírósághoz arra hivatkozva,
hogy nemzete szuverén és így az alkotmány III. cikkely 2. § szerint joga van szövetségi
bírósághoz fordulni. A cherokeek egyébként 1827 júliusában New Echotában saját nemzeti
alkotmányt dolgoztak ki és fogadtak el. A Cherokee Nation v. Georgia, 30 U.S. 1 ügyben
Marshall főbíró arra a megállapításra jutott, hogy a törzs okkupációval szerzett földjogai
semmissé váltak azután, hogy azt önkéntesen átengedte a szövetségi államnak. A cherokee
nemzet nem szuverén hatalom, hanem ún. függőségben lévő belső nemzet (domestic
dependent nation). Mivel tehát nem idegen államról van szó, a szövetségi Legfelsőbb
Bíróságnak nincs hatásköre arra, hogy az ügyben eljárjon. 1832-ben a Worcester v. Georgia,
31 U.S. 515 ügyben azonban a bíróság kimondta, hogy az őslakos nemzetek különálló
politikai közösségek, melyek területi határaikon belül kizárólagos fennhatósággal
rendelkeznek. Georgia állam ezért jogtalanul tartóztatta le Samuel A. Worcester
misszionáriust és hat társát, akik anélkül éltek cherokee területen, hogy a georgiai törvények
szerint szükséges tartózkodási engedéllyel rendelkeztek volna, illetve Georgia alkotmányára
és törvényeire esküt tettek volna. Bár a szövetségi Legfelsőbb Bíróság ezzel a döntéssel
elismerte az őslakos törzsek szuverenitását belső ügyeik vonatkozásában, a kényszerű
áttelepítést a cherokee nemzet és a többi délkeleti, ún. civilizált törzs (seminole, creek,
chickasaw, choctaw) sem kerülhette el. Az évtized végére ugyan létrejött egy új, állandó
indián határ a Mississippin túli Indián Territórium rezervátumaival, az indiánkérdés nem
oldódott meg, sőt közigazgatási, illetve szociális problémává vált.
Az 1887. évi Dawes-törvény értelmében felszámolták a törzsi kormányzatot, a rezervátumi
területeket farmokra osztották, és azzal a feltétellel, hogy földjét 25 évig nem idegenítheti el,
állampolgárságot adtak annak az indián személynek, aki földet kapott. 1906-ban a Burke-
törvény úgy rendelkezett, hogy az állampolgárságot csak a 25 év letelte, azaz a föld
tulajdonjogának megszerzése után kapja meg az érintett. Ugyanekkor az egyes indián
nemzeteket feloszlató, asszimilációs célzatú tagállami törvények is napvilágot láttak. 1924 óta
állampolgárságot kap minden indián, aki az USA fennhatósága alatt álló területen született.
Ősi kultúrájuk jelentős része elpusztult, de az utókor több kiváló indián vezért az amerikai
Pantheon hőseinek sorába emelt azzal, hogy a róluk, illetve törzseikről nevezett el államokat,
hajókat és harceszközöket.
A szövetségi állam tulajdonába került földek (public land) benépesítése számos problémával
járt. Az 1840 és 1860 közötti években mintegy 4 millióan települtek át Európából az Egyesült
Államokba. Ennek a hatalmas, többnyire nincstelen tömegnek egy részét ugyan felszívták az
északi iparterületek, más része a földtől remélt megélhetést. A pionírok törekvése az volt,
hogy a földek árverésének helyszínét a keleti nagyvárosokból közép-nyugatra vigyék át, hogy
a telekspekuláció lehetősége megszűnjön, kisebb parcellákhoz is hozzá lehessen jutni kedvező
áron. Követeléseik közé tartozott az is, hogy a föld tényleges birtokosa elővételi jogot nyerjen
az értékesítéskor. 1802-ben a Harrison Land Act ezeknek a követeléseknek részben tett eleget.
Hivatalokat létesítettek Nyugaton és 2 dollár minimális árverési értéket határoztak meg. Az
árverésen megszerzett föld vételárának ¼ részét kellett rögtön kifizetni, a maradékot három év
alatt részletezhette a vevő. Az ezt követő évtizedben a súlyosbodó gazdasági nehézségek
hatására azonban az adósok száma rohamosan megnövekedett. A részletfizetést elmulasztók
elvesztették földbirtokukat is és a már kifizetett részleteket is. Csak 1820-ban vált lehetővé,
hogy a kifizetett részt a vevő megtartsa (Land of Act). Bár 1841-ben a Preemotion Act a
szabad földek tényleges birtokosának elővásárlási jogot biztosított az általa megművelt
területből 160 amerikai hold földre árverés nélkül, minimális vételárért, a tömegével Nyugat
felé kirajzó farmerek követeléseit mindez nem elégítette ki. A déli ültetvényes nagybirtokosok
érdekeit képviselő James Buchanan (1857-1861) elnök azonban 1861-ben vétójogával élve
megbuktatta a mintegy húszévnyi vita után elkészült átfogó rendezést biztosító szövetségi
törvényjavaslatot. A még ez év márciusában hivatalba lépő Abraham Lincoln azonban
jóváhagyta a Homestead Act (1862) rendelkezéseit. Ezzel 10 dollár illeték fejében minden
farmer birtokba vehetett 160 hold földet. A föld tulajdonjogát 5 évi ott tartózkodás és
tényleges földművelés után szerezték meg. A polgárháborús körülmények között életbe lépő
törvény hatása rendkívüli volt. A telepesek rövid időn belül minden szabad területet birtokba
vettek, és farmjaikon az amerikai mezőgazdasági termelést életképes, sőt modellértékű
húzóágazattá alakították.
Az Amerikai Egyesült Államok föderális államszerkezetének szakítópróbájára a polgárháború
éveiben került sor. Az unió és a tagállamok közötti viszony kérdése mellett a rabszolgaság
(mintegy 4 millió fő) intézménye és ezzel szoros összefüggésben a déli ültetvényes
gazdálkodás rendszere is megkérdőjeleződött az északon általános szabad munkaerőt
alkalmazó farmergazdaságokkal szemben. Az eltérő érdekeltség abban is megjelent, hogy a
déli mezőgazdasági termékek túlnyomó részét Európába exportálták, míg az északi ipart
protekcionista vámokkal kellett védeni a nemzetközi versenytől. Az 1860-as évekre az
északiak népességi, gazdasági fölényre tettek szert a déli tagállamokkal szemben. Kérdéses
csupán az volt, hogy ezt érvényesíteni tudják-e a lazább uniós kereteket kívánó déllel
szemben, amely a tagállami függetlenség mellett politikai és erkölcsi arculatát, kultúráját is
védte. Amikor 1860. december 20-án Dél-Karolina kilépett az unióból, majd négy nappal
később – a már említett deklarációban – kilépése okait is világossá tette, Buchanan elnök 4
pontból álló programot terjesztett a Kongresszus elé. Javasolta, hogy a szövetségi állam
bevételeit (jövedelemadó nem létezett, tehát a vámokat és az illetékeket) továbbra is hajtsák
be, hívják össze az alkotmányozó konvenciót, a flottát és a szárazföldi haderőket helyezzék
készenlétbe, de egyúttal kötelezzék el magukat arra, hogy nem indítanak fegyveres harcot.
Lincoln elnöki beiktatásakor (1861. március 4.) elmondott beszédében úgy foglalt állást, hogy
nem kívánja a rabszolgaságot felszámolni ott, ahol az létezik, és arra törekszik, hogy az unió
egységét megőrizze. Azonban – éppen ezért – elzárkózott attól, hogy a déli küldöttekkel
tárgyalásokat folytasson, és ezzel elismerje a Konföderációt. Miután Jefferson Finis Davis, a
konföderáltak elnöke április 12-én a Sumter erőd elleni támadással kinyilvánította, hogy nem
hajlandó a szövetségi vámok megfizetésére és álláspontját fegyverrel is megvédi, Lincoln
felhívásában 75 ezer önkéntes jelentkezését kérte három hónapra a vámok beszedésére, majd
május 3-án újabb 50 ezret immár háromévnyi időtartamra. Davis kongresszusi szavazás
nélkül elrendelt katonai mozgósítását háborús aktusnak tekintette, és ezért május 6-án a déli
Kongresszus megállapította a hadiállapot beálltát. A polgárháború menetére jellemző volt,
hogy Lincoln az elnöki hatáskört kiszélesítve rendeleti kormányzást alkalmazott. Sor került a
habeas corpushoz való alkotmányos jog felfüggesztésére, valamint a Kongresszus, az állami
milícia és a sajtó déli érzelmű tagjainak letartóztatására. Így vezette be az általános
hadkötelezettséget, vagyonelkobzásokról rendelkezett, intézményesítette a jövedelemadót és
ilyen úton valósult meg a rabszolga-felszabadítás is. Ugyanekkor a hadviselés forradalma is
bekövetkezett. Tömeghadseregek álltak egymással szemben és technikai újdonságok jelentek
meg, mint például a gőzhajó, a páncélozott hadihajó, a torpedó, a tengeri akna, a
tengeralattjáró, a stratégiai szállításokra használt vasút, a páncélvonat és a sorozatlövő
fegyverek.
A polgárháború számos jogi problémát felvetett. William Tecumseh Sherman vezérőrnagy, aki
1864-ben a nyugati hadszíntér teljhatalmú parancsnoka lett, Georgiában Atlanta elfoglalása és
a város kiürítése után annak minden katonai és kormányzati létesítményét felgyújtatta. A
„totális háború” jegyében a lakosság kirablásával biztosította Savannah kikötővárosa ellen
vonuló 62 ezer fős seregének ellátását, több mint 100 millió dollár kárt okozva a polgári
lakosságnak. Az ún. felperzselt föld taktika alkalmazása azt jelentette, hogy az infrastruktúrát
is lerombolta, maga után valóban csak az üres földet hagyva. Ilyen jogi probléma volt a
háborús felelősség kérdése is. Az andersonville-i hadifogolytábor parancsnoka, Wirz kapitány
a polgárháború után a hadifoglyokkal való embertelen bánásmód miatt került haditörvényszék
elé. A bíróság nem fogadta el védekezését, mely szerint ő csupán tábornoka parancsát
teljesítette, és megállapította, hogy ha az alárendelt engedelmeskedik feljebbvalója jogellenes
parancsának és abból szerencsétlen következmények származnak, mindketten felelősséggel
tartoznak azért, azaz a „parancsra tettem” a büntetőjogi felelősség alól nem mentesít. Az ipari
nyersanyaghiánnyal küszködő konföderáltak utánpótlási útvonalait Lincoln rendelete alapján
egy összehangolt tengeri és szárazföldi blokáddal vágták el az uniós erők (ún. Anakonda-
terv). A nemzetközi jog a háború idején alkalmazott blokádot akkor tartotta jogszerűnek, ha
az egy meghatározott területre terjedt ki, előre kihirdették és ténylegesen fenn is tartották. Az
amerikai polgárháborús tengeri gazdasági blokád újdonsága abban állt, ahogy a blokád alá
vont hadviselő fél eljárt. Mivel a belülről való kitörési kísérletek 1862 elejére legtöbbször
eredménytelenek maradtak az északi ágyúnaszádok tömegével szemben, a déliek hozzáfogtak
a CSS Virginia nevet viselő új konstrukciójú páncélozott hadihajó (át)építéséhez, amely 1862.
március 8-án az északi köteléket elsüllyesztette, illetve elűzte. Ezt követően kellett megvívnia
a USS Monitor névre keresztelt, kifejezetten e célra épített északi hadihajóval. A csata
eredményeként az északi blokád megmaradt és a déli hadigazdaság felmorzsolása lassanként
megvalósult. A háborús semlegesség kérdése az „Alabama” nevű déli cirkáló működésével
függött össze, amelyet angol hajógyárakban szereltek fel. Hosszú hónapokon keresztül
portyázott a világtengereken, több mint hetven északi kereskedelmi hajót pusztított el,
gyakorta váltotta az álcázásként használt idegen lobogót – óriási károkat okozva az unionisták
kereskedelmének. Az Alabama-ügyet 1872-ben választott bírósági határozat zárta le. Angliát
15,5 millió aranydollár kártérítésre ítélték és megállapították, hogy a semleges államnak
kötelessége megakadályozni azt, hogy kikötőiből a hadviselő felek olyan hajóegysége fusson
ki, amely a vele barátságban élő másik hadviselőnek károkat okoz.
Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikai koncepcióját a 19. században az Európától
történő tudatos elzárkózás határozta meg. Ennek jegyében az Angliának megküldött francia
hadüzenetre (1793) az Egyesült Államok semlegességi nyilatkozattal reagált, majd ezt
rögzítette az ún. Neutrality Act (1794) is. A nyilatkozat újdonsága abban állt, hogy a
függetlenségi háború időszakában fennálló amerikai-francia szövetséget szakította meg. Más
kérdés, hogy az amerikai kontinensen történő európai beavatkozásokra hogyan reagáltak.
Amikor a spanyol korona latin-amerikai gyarmatait sorra elveszítette, James Madison a
Kongresszushoz intézett üzenetében kifejezte, komoly nyugtalansággal tölti el az, hogy a volt
spanyol területek más európai hatalmak fennhatósága alá kerülnek (Madison-doktrína, 1810).
Az amerikai államok közös fellépésének és védekezésének igényét az európai hatalmakkal
szemben – a később Chile elnökévé is megválasztott – Juan Egaña Risco fogalmazta meg
Chile első provizórikus alkotmányában (1812). Az amerikai álláspont formálódásához minden
bizonnyal hozzájárult az is, hogy Anglia nehezen törődött bele amerikai gyarmatai
elveszítésébe. A napóleoni háborúk időszakában Anglia arra hivatkozva, hogy az Újvilágból
érkező kereskedelmi hajók a franciák számára utánpótlást is szállíthatnak, rendszeresen
megállította azokat a blokád alá vett francia kikötők előtt. Az angol álláspont szerint az
amerikai tengerészek egy része angol dezertőr volt, ezért a megállított hajók legénységét a
királyi haditengerészet besorozta. James Madison elnök 1812 júniusában üzent hadat
Angliának. Ezt a második függetlenségi háborúnak is nevezett két éves konfliktust, melynek
hadszíntere újra az Egyesült Államok területe volt, 1814. december 24-én a genti béke zárta le
többek között azzal, hogy Anglia kénytelen volt egykori gyarmatai függetlenségét újra
elismerni. Ennek a háborúnak a tapasztalata és az 1820-as évek latin-amerikai történései arra
ösztönözték James Monroe elnököt, hogy az Egyesült Államok be nem avatkozási politikáját
kiegészítse. Az ún. Monroe-elv (1823) rögzítette, hogy az USA nem avatkozik bele az európai
hatalmak politikájába és de facto elismeri az európai államok törvényes kormányait, birtokait
és gyarmatait. Azokat az európai törekvéseket azonban, amelyek az amerikai kontinensen
fennálló rend ellen irányulnak, veszélyesnek tekinti. Ezért kijelentette, hogy az USA által
elismert dél-amerikai államok elnyomása és befolyásolása barátságtalan cselekmény, amit
nem fog tétlenül nézni. Az elv aktív alkalmazására azonban 1870-ig nem került sor: amikor
1824-ben Kolumbia követe megkérdezte Adams elnököt, milyen segítséget biztosítana a Szent
Szövetség beavatkozása esetén, a válasz az volt, hogy ilyen veszély egyelőre nem áll fenn.
Két évvel később Rio de la Plata Egyesült Tartományok Brazíliával szemben – annak
Portugáliával fennálló kapcsolatára hivatkozva – kérték az USA támogatását. A válasz elől
ekkor a megkérdezett kitért. 1870-ben azonban – az elvet immár aktívan alkalmazva –
kijelentette Grant elnök, hogy a jövőben európai hatalom nem valósulhat meg az amerikai
kontinensen. Kijelentésének előzményei közismertek: az 1858-ban elnökké választott
BenitoJuarez kormányát az USA elismerte, a francia segítséggel trónhoz juttatott Habsburg
Miksa uralmát azonban nem. Miksa 1864. június 12-én vonult be Mexikóba azután, hogy a
francia csapatok elfoglalták számára a fővárost, és az ekkor felállított új szerv, az ún. nemesek
tanácsa a Mexikói Császárságot örökletes monarchiaként megalapította. Hatalmát az új
uralkodó 1867-ig, a francia csapatok távozásáig tudta csak megőrizni. A 19. század végére a
Monroe-elv defenzív értelmezése offenzívvé alakult át. Az USA kizárólagos befolyási
övezetévé nyilvánította Latin-Amerikát, és ennek a politikának számos esetben az amerikai
tengerészgyalogság partraszálló manőverei adtak nyomatékot.
A 20. század világméretű konfliktusainak eredményeképpen, noha jelentős politikai körök
sokszor követelték a világ többi részétől való elzárkózást (izolacionisták), az USA az egész
glóbusz meghatározó nagyhatalma lett. A második világháborút közvetlenül megelőzően
felfejlesztette hadiiparát és haderejét, így „két óceánt átfogó” haditengerészetet hozott létre. A
katonai konfliktus során arzenálja lett a tengelyhatalmakkal szemben álló államoknak. Az
angolokkal való szövetségesi viszony fontos állomása volt az 1941. augusztus 14-i Atlanti
Charta, amely békecélként hirdette meg a népek önrendelkezéshez való jogát, a szerződéses
kötelezettségeket figyelembe vevő szabad kereskedelem elvét, a gazdasági együttműködést,
az átfogó biztonsági rendszer létesítését, az erőszakról történő lemondást és az
elkötelezettséget az agresszorok lefegyverzésére. Ennek ellenére a Pearl Harbor elleni,
hadüzenet nélküli japán támadást (1941. december 7.) követően az Egyesült Államok nem
maradhatott távol a II. világháborútól. Annak lezárása után a globális politika meghatározó
eleme lett katonai-hadiipari komplexumával annak ellenére, hogy a polgári adminisztráció
feltétlenül igyekezett fenntartani a hadsereg polgári, kormányzati ellenőrzését. A
fegyverkezési verseny utolsó menetét az USA a Szovjetunióval szemben egyértelműen
megnyerte, majd nagyhatalmi befolyása a szovjet birodalom széthullásával világméretű
szereppé fokozódott.
Az Egyesült Államok alkotmányos berendezkedése többszöri korszerűsítéssel megőrizte a
polgári demokráciát. Ennek a folyamatos önmegújítással fenntartott önazonosságnak
legfontosabb eseménye a Franklin D. Roosevelt (1933-1945) elnök nevéhez fűződő New Deal
volt, amely úgy segítette ki az amerikai társadalmat a gazdasági világválságból, hogy
mindeközben a közhatalom gyakorlásának autokratikus torzulására nem került sor. Roosevelt,
aki korábban New York állam kormányzójaként kezelte a válságot, első elnöki kampánya
során egységes irányelveken nyugvó, átfogó reformprogrammal állt elő, melyet a kiváló
tanácsadó testülete (ún. „agytröszt”) segítségével dolgozott ki. Az új társadalmi-gazdasági
formáció, az állammonopolista kapitalizmus erőteljes irányítási igényekkel lépett fel. Az
intézkedések a bankok konszolidációjával kezdődtek 1933-ban. Ennek körében a szövetségi
tartalékból kölcsönt nyújtottak a bankoknak, megtiltották a betétek tömeges kivételét és az
aranykivitelt. 1935-ben az új banktörvény szavatolta az 5 ezer dollárnál kisebb betétek
kifizetését, szövetségi társulást hozott létre a kisbetét-tulajdonosok védelmére, szétválasztotta
a beruházási és a kereskedelmi bankokat, valamint azok ellenőrzéséről rendelkezett. A Polgári
Tartalékok Hadteste a munkanélküli fiatalokat félkatonai szervezetben közhasznú munkára
alkalmazta és egyben katonai kiképzésben is részesítette őket. A munkanélküliség ellen gyors
intézkedéseket hozott a Szövetségi Gyorssegélyező Hivatal. A Nemzeti Újjászervezési
Hivatal az ipart és a mezőgazdaságot kontrollálta, míg az erőteljes pénzügyi irányítás
intézménye az Újjászervezési Pénzügyi Testület lett. A mezőgazdaság helyreállításáról szóló
törvény az árak stabilizálása érdekében csökkentette a vetésterületet és az állatállományt,
valamint kormánykölcsönt biztosított a farmereknek, az ipar helyreállításáról szóló törvény
pedig körülhatárolta a „tisztességes verseny” szabályait, minimálbért vezetett be, rendezte a
munkavállalók jogait és betiltotta a gyermekmunkát. A munkajogi konfliktusok kezelésére az
ún. Wagner-törvény rendelkezései szolgáltak. A válság társadalmi hatásának elhárítását célzó
védelmi jellegű intézkedések, bár több esetben kiváltották a szövetségi Legfelsőbb Bíróság
ellenállását, hatékonynak bizonyultak, és az Egyesült Államok alkotmányos
intézményrendszere ezzel az elnöki hatalom torzulásának próbáját is kiállta.
Az amerikai kontinens jogfejlődését az anyaországok joga alakította, legyen szó francia,
spanyol vagy angol gyarmatokról. A 13 keleti parti angol gyarmaton a közjogot a gyarmati
alkotmányok határozták meg, a magánjogot és a büntetőjogot pedig az angol common law és
a gyarmati képviseleti gyűlés törvényhozása szabályozta azzal, hogy az elfogadott
törvényeket az angol Privy Council felülvizsgálhatta és megsemmisíthette. A common law
szabályai a gyarmatokon nem teljességükben, hanem az 1608. évi Calvin-ügy értelmében
akkor érvényesültek csak, ha a helyi életfeltételeknek és életviszonyoknak megfeleltek. Mivel
azonban a common law bonyolultsága jogi szakértelmet igényelt, tovább nehezítette a
szakszerű jogalkalmazást, hogy a 17. században nem létezett a gyarmatokon jogászképzés,
jogértő személy is alig akadt, sőt a jogászi tevékenységet általában megvetették, illetve
némely gyarmaton (Connecticut, Virginia) kifejezetten tiltották is. A helyi egyetemi képzés
hiánya miatt a 18. század közepére egy gyakorlati ismeretekkel rendelkező joggyakornoki
réteg alakult ki. Az egyes angol gyarmatok között jogi kapcsolat nem volt. A gyarmati
társadalom szerkezete jelentősen különbözött az anyaországétól, és a kivándorlók
fenntartással viseltettek a common law iránt, amely a sajátos viszonyokból fakadó új jogi
kérdéseket egyébként sem tudta kezelni. Mindezek a körülmények együttesen ahhoz vezettek,
hogy az angol gyarmatokon egy erősen leegyszerűsített jogrend élt, melyben a jogalkalmazók
a common law-t az említett megszorítással és a helyi jogforrások fényében alkalmazták, de
döntéseikben gyakran hivatkoztak a Bibliára is. Ahol a gyarmati lakosságban a radikális
protestánsok voltak többségben, ott elsődlegesen a bibliai elvek érvényesültek. A bírók
mozgástere ilyen módon igen tág volt. Ezzel magyarázható, hogy az önkényes bírói
jogalkalmazás elkerülése céljából néhány gyarmaton az angol jogtól idegen kodifikációs
munkálatokba fogtak (pl. Massachusetts, 1634 vagy Pennsylvania, 1682). A 18. században a
javuló életfeltételek mellett a common law-hoz való hozzáállás is jelentősen megváltozott.
Meglátták benne a lehetőséget szabadságaik védelmére a királyi önkénnyel szemben, mint
ahogy fontos szemponttá vált az angol gyarmatokat némiképp összekötő szerepe is a francia
veszéllyel szemben. A common law alkalmazását segítette elő, hogy William Blackstone
„Commentaries on the laws of England” című common law kommentárját (1753)
Philadelphiában nyomtatásban adták ki az 1770-es évek elején.
A függetlenségi háború lezárását követően azonban az angol joggal szemben megjelent az
igény a független amerikai, köztársasági szellemiséget tükröző és nem utolsó sorban
természetjogi alapú jogrend iránt. Ennek jellegét tekintve azonban a 19. század közepéig
húzódó jogi illetve jogpolitikai vita bontakozott ki a francia típusú kodifikáció és az amerikai
common law hívei között. Az első azokban a tagállamokban volt népszerű, melyek területe
korábban a francia jog hatálya alatt állt. Így New Orleans francia mintájú polgári
törvénykönyvet fogadott el 1808-ban. Louisianában átfogó, büntető anyagi, eljárási és
végrehajtási jogot is tartalmazó kódextervezetet (1826) készített a tagállami törvényhozás
megbízásából az utilitarista szemléletű EdwardLivingstone. Tervezete, mely sok tekintetben
megelőzte korát, mégsem nyert elfogadást. A tagállami kodifikációk, illetve kísérletek mellett
tervbe került a szövetségi kodifikáció is, elsősorban a magánjog területén. David Dudley
Field (1805-1894) javaslata, mely a common law hatályos szabályait foglalta volna össze,
ugyancsak tervezet maradt, mégis hatást gyakorolt több tagállami kodifikációra. A common
law és a kodifikált jog versengéséből az első került ki győztesen. Ezt a folyamatot nagyban
befolyásolta a 19. század közepétől az unióhoz csatlakozó új tagállamokban a common law
recepciója is, mely a gyarmati korszak spanyol vagy francia jogát váltotta fel. A korábbi
jogrend ezzel csekély számú jogviszony (pl. házassági vagyonjog, telekjog) vonatkozásában
maradt csak meghatározó. A tagállami törvények nem egy helyen azt is rögzítették, hogy az
az idő szerinti állapotban alkalmazandó a common law, amely így már az angol jog mellett az
angolszász jogrend második, önállósult ágává vált.
Az amerikai common law többnyire megtartotta az angol common law fogalmait, érvelési
módját és jogforráselméletét. Alapvetően a jog szerkezete is azonos, hiszen az angol és az
amerikai jog is bírói döntéseken alapul, és a törvényi jog akkor válik a jogrend részévé, ha a
bíróságok alkalmazzák a szabályait. A hasonlóságok ellenére számos sajátossága is van az
amerikai jogrendnek. Mint láttuk, már a gyarmati korszakban is különbség volt az
anyaországban érvényesülő jog és a gyarmatokon alkalmazott common law között, és ez a
különbség a függetlenedés után tovább nőtt. Hiányoznak az amerikai jogból az angol bírói
jogban 1776 után rögzült szabályok, de eltérést jelentenek a közjogi sajátosságok is. A
monarchikus, illetve köztársasági államforma miatt jelentősen eltér egymástól az angol és az
amerikai alkotmányjog, valamint közigazgatási jog. Eltérés van az angol centralizált és az
amerikai föderális igazságszolgáltatási rendszer között is. Az Egyesült Államok az 1787. évi
alkotmány szerint – mint erről szóltunk – szövetségi állam, melyben a tagállamok saját
alkotmánnyal és saját jogrenddel rendelkeznek. Bár a tagállamok bíró alkotta jogát azonosnak
fogják fel, kérdéses a szövetségi common law léte. Az USA jogrendszere az egyes
tagállamokra érvényes jogból és a szövetségi jogból tevődik össze. A tagállamok bíróságai a
saját joguk alapján, az uniós bíróságok a szövetségi jog alapján járnak el. A szövetségi
bíróságokhoz a tagállamok bíróságainak eljárása ellen akkor lehet fordulni, ha arra
hivatkoznak, hogy az ítélet a szövetségi alkotmányt sérti.
A jogegységesítési törekvések körében elsősorban a jogászképzés szerepét szükséges
kiemelni, mely a függetlenség korától jelen van, 1865 után azonban jelentősen kiteljesedett és
hivatásos jogászrend létrejöttéhez vezetett. A Law Schools az alapvető jogi tanok, a jogi
technikák és metodikák oldaláról gazdagítják az egységesedési folyamatot. Az amerikai
jogászképzés, bár vannak angol gyökerei, mégis sajátos. A jogi oktatási intézményeket az
Association of American Law Schools és az American Bar Association meghatározott
szempontok alapján minősíti. Ebben szerepet játszik az infrastruktúra, a könyvtár, a
tanulmányi idő, a hallgatók felvételének rendje, az oktatók kvalifikáltsága és az oktatási
programok is. A jogi iskolákban a hallgatók már túl vannak három vagy négy év college-
tanulmányokon, most már a hivatáshoz szükséges gyakorlati ismereteket sajátítják el. A
hagyományos előadások háttérbe szorulnak, esetekkel dolgoznak, bírói ítéleteket és
szakirodalmi cikkeket tanulmányoznak. A kiscsoportos oktatásban a professzor meghallgatja
az eset előterjesztését, kérdéseket tesz fel, majd a véleményeket ütköztetik. A hallgatók
tantárgyválasztási szabadságot élveznek. A jogegység fejlesztése szempontjából is fontos
szerepe van a tagállamok egységes törvényeinek. Az ún. National Conference of
Commissioners on Uniform State Laws, mely először 1882-ben ült össze, mintatörvényeket
ajánl a tagállami törvényhozó testületeknek. Működésének évtizedei alatt számos
mintatörvényt (uniform law) kidolgozott az American Bar Association is. Ezek közül
legnagyobb jelentőséggel az 1956-ban hatályba lépett Uniform Commercial Code bír. A
common law rendszerezésével és egyszerűsítésével foglalkozó American Law Institute ún.
restatementeket ad ki, melyek bár tankönyv, illetve kommentár jellegű magángyűjtemények,
ugyancsak hatással rendelkeznek a jogegységesítésre. Mindezeken túl a szövetségi jog
fejlesztésében elsődleges szerepet mégis a Kongresszus tölt be.

Közismert adat, hogy az angol gyarmatbirodalom a 19. század utolsó harmadára minden
kontinensre kiterjedt, és 1885-re teljes területe mintegy hetvenháromszorosa volt az
anyaországénak. Mivel az angol szárazföldi és tengeri hadak nyomán a gyarmatok idegen
földjébe az anyaország állam- és jogéletének számos intézményét beplántálták, úgy véljük,
nem felesleges az alábbiakban röviden áttekinteni az angol gyarmatosítás szakaszait, a
gyarmati politika változásait és az angol politikai és jogi kultúra hatását. Feltételen figyelmet
érdemel, hogy a spanyol-portugál gyarmatosítás korszakát követően a legnagyobb
gyarmattartók azok a nyugat-európai államok (Anglia, Franciaország, Hollandia) voltak,
amelyek a nyugati alkotmányfejlődésben is vezető szerepet töltöttek be. Nem véletlen, hogy a
nyugati típusú alkotmányosság, politikai gondolkodás és jogrend korlátok között ugyan, de
gyarmataikon is megjelent. Ezek a korlátok többnyire abból adódtak, hogy a gyarmati
társadalmak felépítése és működése alapvetően más volt, és hiányoztak azok az előzmények
is, amelyek az anyaországban a modern intézmények létrejöttének fontos feltételei voltak. A
gyarmatosítók kulturális felsőbbrendűség-tudata, a politikai, gazdasági és katonai kényszer
hatása ugyan jogátvételt eredményezett, ez azonban messze nem volt organikus fejlődésnek
tekinthető, idegen maradt és hatékonyságát tekintve is kisebb jelentőségű volt. Mindezek
előrebocsátásával lássuk most az angol birodalomépítés korszakait!
Az angol gyamatosításnak sajátos előtörténetét képezi az a folyamat, amelynek során a 10.
századra egységesülő angolszász királyságok normann meghódítását (1066) követően a
normann Anglia területi éhségét a Brit-szigeteken élő más népek kárára csillapította. A
szigetekre a kelta törzsek, mint az előző fejezetben szó volt róla, i. e. 800 körül költöztek be.
A római invázió idején azonban a peremterületekre, Skóciába, Walesbe és Írországba
szorultak vissza. A kelta Wales politikai önállósága a folyamatos normann betörések után
csak a Plantagenet-dinasztia uralma idején, 1282-ben szűnt meg, amikor I. Eduárd seregei
Cilmerinél legyőzték Llywelyn ap Gruffudd walesi herceget. A megszállás ellenére Wales
nyelvi, szokásjogi és államszervezeti különállása mindaddig megmaradt, amíg Angliával való
egyesítését VIII. Henrik az 1535-1542 közötti években végre nem hajtotta.
Az angolok a modern kori gyarmatosításba a spanyol tengeri hatalommal versengve
kapcsolódtak be. Arthur herceg, majd öccse, a későbbi VIII. Henrik házassága Aragóniai
Katalinnal még az angol-spanyol szövetséget szolgálta, de Henrik leánya, I. Erzsébet
uralkodása idején már sokkal inkább rivalizálásról volt szó. A tizenhárom évesen
hajósinasnak állt Francis Drake (kb. 1540-1596) volt az, aki flottájával másodikként hajózta
körbe a földet, pontos útleírásaival, térképeivel, illetve a királynő kalózaként spanyol,
portugál és holland hajók valamint a latin-amerikai spanyol kikötővárosok fosztogatásával
részt vállalt az angol monarchia hatalmának kiterjesztésében. Jelentős szerepe volt abban is,
hogy az angol hajóhad 1588 nyarán az addig legyőzhetetlennek tartott spanyol Nagy Armadát
meghátrálásra kényszerítette. Lord Howard tengernagy, a sokkal gyöngébb angol flotta
parancsnoka, gyújtóhajókat küldött a spanyolok ellen, és ezzel olyan zavart támasztott
soraikban, hogy jobbnak látták a végre nekiindult szelet felhasználva visszavonulni. Angliát
észak felől megkerülve akartak hazajutni Spanyolországba, a tengeri viharok azonban az
Armada jelentős részét megsemmisítették: Erzsébet királynő érmet is veretett „szélvészt
küldött az Isten és a hajók szétszórattak” felirattal. A spanyol II. Fülöp vállalkozása, melynek
célja a szigetország meghódítása lett volna számára, hatalmas veszteséggel ért véget. Ezzel
Spanyolország tengeri hatalma enyészetnek indult, bár gyarmatait csökkenő számban ugyan,
de a 19. század végéig megtartotta. Drake-hez hasonló szerepet töltött be a gyarmatbirodalom
kiépítésében Walter Raleigh (kb. 1552-1618) is. Az első angol gyarmat az észak-amerikai Új-
Fundland volt, melynek megalapítása és irányítása Raleigh műve volt, mint ahogy hozzá
köthető a dél-amerikai legendás „Arany Város”, Eldorado felkutatására vezetett angol
expedíció is 1616-17-ben. Élete a sikertelen expedíció után azzal ért véget, hogy I. Jakab
parancsára egy koncepciós per eredményeként fejét vették. Raleigh nyomán a 17-18.
században az Újvilágban, a kontinens keleti partján tizenhárom angol gyarmatot alapítottak.
Másodikként a puritán hadvezér és lord protektor, Oliver Cromwell külpolitikai sikereit
szokás említeni, amely Európában az ír és a skót területek elfogalalásában, Európán kívül
pedig abban realizálódott, hogy a Navigation Actet (1651) követő angol-holland háborúkban
Hollandia alul maradt, és ezzel Anglia meghatározó tengeri erővé vált. A Cromwell által
megkezdett politika a 18. századra teljesedett ki. XIV. Lajos francia király II. Stuart Jakab
halála után annak fiát, a névleges skót királyt és az emigráns kormányzat fejét, III. Jakabot
támogatta Angliával szemben. Nem feledhető, hogy ennek a konfliktusnak vallási (katolikus-
protestáns) vonatkozása is volt. A 17. század végétől kibontakozó angol-francia háborúban
sorozatos protenstáns angol győzelmek születtek, majd a spanyol örökösödési háború
vonulatához illeszkedő csaták eredményeként a megalázott Napkirály 1711-ben
tárgyalóasztalhoz kényszerült. Az utrechti békével (1713) Anglia több spanyol gyarmatot
megkapott, és ezzel új, nagyhatalmi állást épített ki. 1707-ben a skót-angol viszonyt azzal
rendezték, hogy reáluniót hoztak létre a két monarchia között Nagy-Britannia név alatt. Meg
kell jegyezni, hogy a brit gyarmatosítás a skótok számára is felettébb hasznosnak bizonyult.
Glasgow hatalmas várossá duzzadt, elhódítva Bristol és Liverpool addigi forgalmának
jelentős részét. Az angol-skót torzsalkodás ezzel háttérbe szorult.
A harmadik szakasz Angliának nem területnövekedést, hanem területcsökkenést hozott. III.
György uralkodása idején elveszítette tizenhárom gyarmatát az észak-amerikai kontinens
atlanti-óceáni partjainál azután, hogy a francia, spanyol holland és amerikai összefogással
zajló függetlenségi háború 1783-ban a versailles-i békével lezárult és az USA függetlenné
vált. A további gyarmatokra áhítozó francia monarchia, amely már lassan végnapjaihoz
közeledett, minden gyámkodása ellenére is sikertelen maradt ekkor – bár az afrikai Szenegált
megszerezte.
Negyedikként Írország és Anglia kapcsolatáról kell szólni. Írországot 1536-ban VIII. Henrik
csatolta a koronához. Bár saját parlamenttel, közigazgatással és bírósági szervezettel
rendelkezett, szuverenitását elveszítette. Egyfelől az ír parlament csak
törvénykezdeményezési joggal rendelkezett, illetve tárgyalta a törvényjavaslatokat és
szavazott róluk, de azok törvényerőre emelkedéséhez arra is szükség volt, hogy az angol és az
ír titkos tanács elfogadja őket. Másfelől az angol parlament rendszeresen hozott Írországra
számára igen hátrányos törvényeket. Ilyen volt többek között az, hogy Írországot kizárták a
brit tengeri kereskedelemből, melynek pedig a protestáns Skócia haszonélvezője volt. A
katolikus ír térség vezető tisztségeit azonban a protestáns angol uralkodó osztály tagjai
töltötték be. Az 1641. évi ír felkelés után Kilkennyben katolikus konföderációt hoztak létre
1642-ben, amelyet azonban, mint erre már utaltunk, Cromwell seregei 1652-re teljesen
felszámoltak. 1704-től az ír Test Act a katolikusokat és a nonkonformistákat megfosztotta
politikai jogaik gyakorlásától, így a közélet teljes egészében a protestáns kisebbség kezébe
került. Az erőteljes tiltakozások következtében azonban számos engedményre is sor került.
1768-tól nyolc évenként újra kellett választani az ír parlamentet, 1782-ben az angol parlament
lemondott törvényhozási és igazságszolgáltatási felsőbbségéről, 1793-ban pedig választójogot
kaptak és közszolgálatba léphettek a katolikus írek is. Ez a liberalizáló politika azonban
rövidesen véget ért. A francia „kirágyilkosság”, azaz XVI. Lajos elítélése és kivégzése után az
angolok, akik ugyanekkor nem egyszer színházakban, előadások közben is nemzeti
büszkeséggel énekelték az „Isten óvja György királyt” sorokat nemzeti himnuszukban, a
franciák megbüntetését követelték: a tory kormány 1793 januárjában üzent hadat a forradalmi
I. köztársaságnak. Ennek a konfliktusnak a keretében került sor arra 1798-ban, hogy
Írországban a katolikus többség és a protestáns kisebbség együtt (United Irishmen) kelt fel az
angol uralom ellen, majd a francia csapatokat kishíján partra segítették. A következmény nem
maradhatott el: 1800-ban az ifjabb William Pitt „új-tory” vagy saját szavait idézve „független
whig” kormánya (1783-1801) kegyetlenül megbüntette az íreket. Eltörölték az ír parlamentet,
így az írek ezt követően – skót mintára – csak képviselőket küldhettek az angol parlament
alsóházába. Míg korábban Pitt fontolgatta a katolikus emancipációt, most elhatárolódott attól.
Mindezek megpecsételéseként az ún. Uniós Akta 1801. január 1-jei hatállyal kimondta Nagy-
Britannia és Írország egyesülését Egyesült Királyság név alatt. Az ír kérdés azonban
mindezzel nem megoldódott, hanem súlyosbodott. A kemény kézzel kormányzott Írországban
időről időre drámai éhínség dúlt, ami tömeges kivándorláshoz vezetett az Amerikai Egyesült
Államokba, Ausztráliába és Új-Zélandra. A többszörös sikertelen megoldási kísérletek és ki
nem elégítő, részleges engedmények és a Sinn Fein nacionalista terrorszervezet akciói után a
John Redmond vezette ír nacionalisták az angol belpolitikában a mérleg nyelvévé váltak. Ezt
a kedvező helyzetet kihasználva 1914-ben sikerült elfogadtatniuk az Írország számára
autonómiát biztosító Home Rule Billt, amit azonban az I. világháború kitörése miatt
felfüggesztettek. A protestáns északi tartomány, Ulster unionistái és a déli tartományok
republikánus nacionalistái között a szakadás az 1916. évi húsvéti felkelésben vált
visszavonhatalanná, amely következtében 1920-ban a brit parlament külön kormányzatot
adott Ulsternek és a déli részeknek. Az ír köztársasági kormányzat és a brit kormány ezek
után 1921-ben aláírta azt a szerződést, amely Ulster kivételével domíniumi jogállást adott
Írországnak. Így Írország déli részei Ír Szabad Államként önállósultak, míg Ulster Észak-
Írország néven megmaradt az Egyesült Királyságban.
Bár az ír kérdés kapcsán időben továbbléptünk, említést kell tennünk Angliának a napóleoni
háborúkban való részvételéről is. A világtengerek hullámain gyakorolt uralomnak mintegy
perszonifikációja volt Horatio Nelson (1758-1805), aki kamaszkorában állt be tengerésznek,
és diadalmas csatákon keresztül (St. Vincent, Abukir, Koppenhága) emelkedett
flottaparancsnoki beosztásba. 1805. október 21-én az „Anglia elvárja, hogy minden fia
teljesítse kötelességét” zászlójellel ütött rajta a Trafalgar-foknál a túlerőben levő, rosszul
vezetett spanyol-francia hajóhadon. A tengernagy elesett, de az angol hajók megsemmisítő
vereséget mértek ellenfeleikre. Nelson jelképe lett az angol tengeri dicsőségnek. Az ő ragyogó
tehetsége mellett az angol hajók tüzérségi fölénye, legénységének magas fokú kiképzése és
morális helytállása egyaránt szerepet játszott a tengeri uralom megalapításában, melynek
legfontosabb adminisztratív vezetését az Admiralitás lordjai látták el.
Az ötödik szakasz annak a liberális gyarmatpolitikának a korszaka, amely a gyarmatok és az
anyaország közötti közjogi kapcsolat átalakításához vezetett. Kanada önálló
alkotmányfejlődése 1791-ben azzal kezdődött el, hogy az USA elvesztésének hatására 1791-
ben területét két részre osztották, és mindkét rész koronagyarmati jogállásban autonómiát
kapott. 1837-ben a két kanadai tartomány, az angol Ontario és a francia Quebec fellázadt
Anglia fennhatósága ellen. Ekkor úgy tűnt, hogy az USA példája rövidesen megismétlődik.
1840 és 1847 között azonban a demokratikus szellemiségű brit kormányzók hatására a helyi
törvényhozásnak felelős kormányt állítottak fel, majd 1867-ben a British North America Act
domíniumi jogállást biztosított Kanadának. Pár év múlva több volt koronagyarmatban ment
végbe ez a folyamat. Ausztrália 1842-ben, Új-Zéland pedig 1852-ben kapott autonómiát és
felelős kormányt. Dél-Afrika Cape Colony és Natal tartományai 1872-ben illetve 1893-ban
kaptak képviseletei kormányzatot, de az angol-búr háború után (1902) elfoglalt két búr
köztársaság (Oranje és Transvaal államok) koronagyarmati jogállású volt. Itt felelős kormányt
1906-ban állítottak fel. A négy dél-afrikai tartomány egyesülésével 1909-ben jött létre a Dél-
Afrikai Unió, amely már domíniumi jogállást élvezett. Az évszámokban megadott változás
hátterét tehát az a félelem jelentette, hogy az USA-t más gyarmatok is követik, majd a
liberális gyarmatpolitika továbbfejlődését gazdasági szempontok erősítették. William E.
Gladstone első kormányzati ciklusában (1868-74) támogatta a kanadai szeparatizmust és Új-
Zélandról visszarendelte a brit hadsereget, míg a Kelet-Indiai Társaságot a parlament
különbizottsága rendszabályozta. Ugyanekkor a gyarmati politika elméleti hátterét az ún.
Manchester-iskola közgazdász gondolkodói dolgozták ki. Azon az állásponton voltak, hogy a
gyarmat és az anyaország közötti kapcsolat mértékét és jellegét a nyereségnek kell
meghatároznia. Ha tehát az adott gyarmat bizonyos gazdasági szint alatt teljesít, el kell vágni
a köldökzsinórt, ami az anyaországhoz köti. A konzervatív Benjamin Disraeli kormányzása
idején (1868. február 27. és december 1. között, illetve 1874-80 között) ez a hozzáállás
annyiban módosult, hogy Disraeli felismerte a gyarmatok kulturális kötődését és ezt a
szempontot juttatta érvényesüléshez.
A 19. század utolsó harmadában az immár egységes német állam fontos kelet-afrikai
területekhez jutott, ami Disraeli halálát (1881) követően egy újfajta, erőszakos angol
gyarmatpolitikát eredményezett az ezután még három ízben (1880-85, 1886, 1892-94)
miniszterelnökké választott Gladstone kormányzása idején, majd különösen akkor, mikor a
külügyek irányítója a tárca helyettes államtitkára, a konzervatív Rober Cecil, Salisbury
márkija lett 1915 és 1919 között. Ez a változás elsősorban a geopolitikai
szempontokhangsúlyozásában, illetve a brit katonai szerepvállalásban nyilvánult meg, és az
eredmény kétséget sem hagyott hatékonyságát illetően: Afrika felosztása során Angliának
jutott a legnagyobb rész. Az, hogy 1885-re a gyarmatbirodalom mérete az anyaország 73-
szorosára nőtt, ennek a politikának a következménye volt.
Az angol gyarmatpolitika utolsó, hetedik korszaka 1918 után kezdődött el. A gyarmatok
lakossága először önkéntesként, majd később a reguláris brit hadsereg kötelékében kivette a
részét az I. világháborúból, a segítség fejében azonban a háborút követően egyre inkább
követelésekkel léptek fel. A szuverenitás kérdését elválasztották az anyaországhoz való
kulturális kötődés kérdésétől. 1922-ben a török válság idején a nagy domíniumok már nem
támogatták Angliát, 1923-ban pedig a szokásos brit birodalmi értekezletre már birodalom
„kormányfőit” várták. 1926-tól a domíniumi jogállású gyamatok a Brit Nemzetközösség
(British Commonwealth of Nations) tagjai lettek és a Népszövetségben is önnálló államként
vettek részt. Ezt a folyamatot az 1931. évi Westminsteri Statutum azzal pecsételte meg, hogy
az eddigi domíniumok számára korlátlan szuverenitást biztosítottak, a közös államfő a brit
uralkodó maradt, azonban megszűnt a brit parlament felsőbbsége, a király törvények
jóváhagyására irányuló joga és az angol Titkos Privy Councilhoz történő fellebbezés
lehetősége. 1948-ban elnevezését Nemzetközösségre (Commonwealth of Nations)
változtatták, kifejezve, hogy a közösség egyenrangú partnerek szabad társulása. Szimbolikus
feje az angol uralkodó, aki egyben a monarchikus államformát megőrző államok közül
tizenhatnak államfője is, míg hat további nemzetközösségi királyság (Brunei, Lesotho,
Malajzia, Szamoa, Szváziföld és Tonga) saját államfővel rendelkezik, a társulás harmincegy
további tagja pedig köztársaság. A Nemzetközösség operatív ügyintézője a főtitkár, a célja
pedig a gazdasági együttműködésre valamint a demokrácia és az emberi jogok előmozdítására
irányul.
A klasszikus polgári korszak jellemzője volt a politikai váltógazdaság is, amit a szakirodalom
a „parlamenti inga” elnevezéssel is illet. Tartalma abban állt, hogy a konzervatívok és a
liberálisok rendszerient egy-egy ciklus után váltották egymást a kormányzási pozícióban. Az
angol parlamentarizmus működése során kiváló államférfiakat termelt ki, akik politikai
habitusukkal, szónoki tehetségükkel és vitakészségükkel általánosan figyelembe vett és
utánozni kívánt etalonok lettek a polgári fejlődés egyetemes politikai kultúrájában az egész
világon. Ilyen volt többek között az ifjabb William Pitt (1759-1806), aki fiatal ügyvédként lett
a parlament tagja, és 24 évesen már miniszterelnök volt. Ezt a tisztséget több ízben betöltötte
az Anglia számára igen nehéz századfordulón. A 19. században a konzervatív Benjamin
Disraeli, Beaconsfield lordja (1804-1881) emelhető ki, akinek tevékenységét olyan
események fémjelzik, mint Kelet-India közigazgatásának átruházása a koronára, a parlament
megnyitása a zsidók előtt (1867), a második parlamenti reformtörvény, és az angol Empire
sikeres továbbépítése. Ellenlábasa a liberális William E. Gladstone (1809-1898) volt, aki
ragyogó retorikai tehetségével és óriási munkabírásával több mint hat évtizednyi politikai
működés után érdemelte ki a „nagy öreg” címet és azt, hogy testét a Westminsteri Apátságban
helyezték örök nyugalomra.
A parlament két házának viszonyában is változás következett be 1911-ben, amikor a Lordok
Háza hatáskörét korlátozták, különösen a költségvetés elfogadásával kapcsolatban. A
reformtörvény értelmében – az első alapesetet figyelembe véve –, ha az alsóház pénzügyi
törvényjavaslatot fogadott el, azt legalább egy hónappal az ülésszak lejárta előtt átküldte a
Lordok Házába, és ha az a hozzá megküldött javaslatot nem fogadta el, a törvényjavaslatot
módosítás nélkül a király elé lehetett terjeszteni szentesítésre. Ez azt jelentette, hogy a
továbbiakban a parlament törvényhozási tevékenysége során nem volt szükség a pénzügyi
kérdésekben a törvény elfogadásához a Lordok Házának hozzájárulása. A második variáns
szerint abban az esetben, ha nem pénzügyi javaslatokról, hanem általában
törvénytervezetekről volt szó, a Lordok Háza csak felfüggesztő, szuszpenzív vétójogot
gyakorolhatott. Ennek az új jogtechnikai megoldásnak az értelmében, ha az alsóház két
esztendő alatt három ízben megismételte a kérdéses törvényjavaslat megküldését, akkor az
törvényerőre emelkedett a lordok hozzájárulása nélkül is.
A parlamentarizmus gyakorlati működése során kialakultak egyes részintézményei és
működési elvei is. Ilyenek a parlamenti munkabizottságok struktúrájának és funkcionálásának
egyre differenciálódó részletszabályai, a parlamenti vizsgálat intézményének és kereteinek
megfogalmazása, az interpellációk rendje, a képviselők szólásszabadsága és a mentelmi joga.
A törvény-előkészítés során kiformálódtak a javaslatok általános és részletes vitájának
technikai módszerei. Meghatározták a bizalmatlansági szavazás módját, a költségvetés
elfogadásának részletes szabályozása is megtörtént. A költségvetés egyik angol elnevezése, a
budget onnan ered, hogy eleinte az angol költségvetést a kincstárnok egy bőrtáskában hozta a
parlament elé. A megszabott költségvetés végrehajtására külön felhatalmazást kap a kormány,
ez az ún. appropriatio. A végrehajtott költségvetés zárszámadását ismét külön tárgyalás alá
veszik, és a kormány vagy megkapja a felmentést (absolutorium) gazdálkodásával
kapcsolatban, vagy a parlament intézkedik felelősségre vonása iránt. A rugalmasságot az ún.
virement, a hitelátruházás biztosítotja, amely az egy bizonyos célra megszavazott
költségvetési tétel más célra történő felhasználását engedélyező parlamenti határozatot jelenti.
Rendes állapot az, hogy a költségvetési időszakot megelőzi az arra vonatkozó költségvetés
elfogadása. Ha ez nem történne meg, a kormány felhatalmazást (indemnity) kér a régi
költségvetés arányos teljesítésére a végső, új költségvetés elfogadásáig. Ha egyik változat sem
realizálódik, költségvetési szempontból ex-lex állapotba kerül a kormány. Mindezeket a
rendelkezéseket a parlamenti élet egyik belső alapdokumentuma, a házszabály tartalmazta. Az
európai kontinens, de más földrajzi térségek államai is a parlamentáris életben ezeket az
intézményeket jelentős terjedelemben átvették a saját nemzeti közjogi szabályozás
kialakítására irányuló törvényhozás során.
Az angol önkormányzatiság átalakulásában kiemelhető a modernizációt megvalósító 1835.
évi városi törvény, az 1888-as törvény a countyk (megyék) önkormányzatáról és az 1894-es
törvény a községekről és körzetekről. Ezek a törvények egy sajátos angol modellt fogalmaztak
meg az európai modern önkormányzati alapstruktúrák vonatkozásában. Az 1835. évi városi
törvény az addigra már reménytelenül elavult középkori eredetű, korrupt és áttekinthetetlen
városigazgatási rendszert félretolva korszerű önkormányzatokat teremtett. A városi
közterhekhez hozzájáruló polgárok által megválasztott önkormányzati testület a tanács volt, a
városi főtisztviselőket szintén időről időre választották. Ennek során sajátosan ötvözték a
városatyák (alderman) esetében a szakismeretet és a tanácstagoknál a laikus részvételt. A két
kategória esetében jelentősen eltérő volt a mandátum ideje (három, illetve hat év) is a
szakértelem javára. Központi szerep jutott az angol városi önkormányzatok életében az évente
választott polgármesternek (major). A városi önkormányzatokkal kapcsolatos központi
felügyelet többcsatornás volt, és csak mérsékelten szólt bele a helyi ügyek intézésébe. Az
angol bíróságoknak ugyanakkor nagy szerepe volt az autonómia védelmében. A városok
szervezetében kiteljesedett az önkormányzati döntéseket előkészítő bizottsági, illetve ezek
szervezetén belül az albizottsági munka, és széles körű volt a helyi jogalkotás. Sajátos angol
jelenség volt az, hogy egyes szakkérdések rendezésére az általános önkormányzati szerveken
kívüli speciális, külön szervezeteket hoztak létre. Ilyenek voltak az ún. útuniók és
csatornauniók. Bizonyos, elsősorban szociális igazgatással összefüggő kérdésekben nagy
szerepe volt az egyházközségeknek is. Jellegzetes angol intézmények voltak az ún. local act-
ek, amelyek értelmében egy-egy dinamikusan fejlődő város saját intézményeire, a
lehetőségeihez mérten – mondhatni testre szabott – „helyi törvényt” kapott a parlamenttől.
Ezek kivételt jelentettek az általános önkormányzati szabályozás alól. Ehhez hasonlóan az
állami szakigazgatási szervezet is jelentős módosulásokon ment keresztül, és folyamatosan
bővült, mégpedig a növekvő számú közfeladatokra reagálva fokozott ütemben.
A brit politikának a 20. században két világháború iszonyú tehertételével kellett
szembenéznie. Szövetségeseinek csapataival együtt mindkét világégésből győztesként került
ki, bár a tengeri és légi háború eseményei közepette gyakorta magára hagyatva vívott élet-
halál harcot. Ennek a helytállásnak a jelképe az angol történelemben Winston Churchill
(1883-1967). 1940-ben a vereség küszöbén „vért és könnyeket” ígérve konok erőfeszítésekkel
vezette győzelemre Angliát. Meg kellett azonban érnie, hogy az általa oly nagy értéknek
tartott Brit Birodalom felbomlik, és ehhez neki az összetartásra irányuló minden erőfeszítése
ellenére is asszisztálnia kellett. A globális erőviszonyok alakulása következtében Anglia
fokozottan hátrébb szorult a világpolitikát meghatározó nagyhatalmak mögött. Az angol
haditengerészet esetében is rég elmúlottak azok a napok, amikor a brit hajók uralták a
tengereket. Ez annak ellenére így alakult, hogy az angolok atomütőerővel rendelkeznek. A
parlamentáris viszonyok talaján általában a kormányváltozások ingája funkcionált. A
konzervatívok esetében Anglia első női miniszterelnöke, Margaret Thatcher (1925-2013)
játszott igen jellegzetes szerepet, ugyanis a következetes gazdasági irányvonal mellett
erőteljesen képviselte Anglia érdekeit az európai közösségekben, és erőteljesen szembeszegült
a szakszervezeti törekvésekkel. Anglia tengeri dicsőségének megőrzése szempontjából
jelentős eseménynek számított az 1982-es falklandi (Malvin-szigeteki) háború, ahol a brit
expedíciós erők győzelmet arattak és visszaszerezték az argentinoktól a vitatott területeket.

A szelíd éghajlatú Brit-szigeteken a megtelepedésre kedvező feltételek voltak, így Európa

nyugati részének népfölöslege időről időre oda vándorolt. A lakosság zöme mindig délkeleten
élt. Anglia legősibb lakosai a napimádat központját, a Stonehenge-t felépítő népcsoport tagjai
voltak. I. e. 1700 körül Hollandia területéről és a Rajna vidékéről telepedett be az ún. Beaker
Folk, a Serleg Népe, amely elkeveredett az őslakosokkal. I. e. 800 körül francia és német
területekről érkeztek a kelták, belőlük jött létre a Serleg Népe felett uralkodó osztály. A
számos kelta törzs közül a belga volt a legnagyobb, az országnak nevet mégis a brit törzs
adott. A briteket az európai kereskedők pretaninak, a rómaiak britannesnek nevezeték. A
kelták között a vezető tisztet a papi réteg, a druidák töltötték be, akik tanították és igazgatták a
lakosságot. I. e. 55-54-ben Iulius Caesar sikertelen kísérletet tett a Brit-szigetek
meghódításra, száz év múlva azonban Britannia, jobban mondva csak a mai Anglia területe
római provincia lett. A többi területen megmaradtak a kelta törzsi keretek. Az 5. század elején
a légiók egyenként kivonultak, így a szigetország római fennhatósága 410 után elenyészett.
Az 5. században három germán törzs, az angolok, a szászok és a jüt törzs telepedett be, ennek
következtében a kelták a peremterületekre húzódtak vissza. A 9. század közepén érkeztek a
dánok, akik elsöprő invázióval foglalták el a területet. A szigetlakóknak a hódítókkal való
találkozása sokszor véres volt és drámai. Egy, a dánok által lemészárolt kelet-angol uralkodó
a keresztény hit mártírjainak sorát gyarapította. A másik oldalon 1002 novemberében Szent
Briccius napján megadott jelre az angolszászok öldösték le ezrével a hódító dánokat. Az
utolsó invázió az észak-nyugati francia térségből érkező normann hódítóké volt 1066 után.
A normannok Harald király felett aratott 1066-os hastingsi győzeleme messze ható politikai
és jogi következményekkel járt. Hódító Vilmos Hitvalló Eduárd törvényes leszármazójaként
formált igényt az angol trónra, amit karddal és lovagsereggel érvényesített. A normann
hódítók mint ismeretlen, veszélyeket rejtő, idegen vidéken előretörő hadsereg nyomultak
előre. Sűrű erődítményhálózatot építettek fel, és jól megfontolt, saját létérdekük alapján
fegyelmezetten összetartottak. Ennek során igen erős központi államhatalmat hoztak létre.
Felfogásuk szerint Anglia egész területe a hódítás jogán a királyé, pontosabban az
ingatlanokkal kapcsolatos minden jogcím végső soron az uralkodói jogcímre vezethető vissza.
Ezen túl a föld tetemes részét és az erdőket a vadállománnyal együtt közvetlen tulajdonba az
angol király kapta. Az uralkodók a földbirtokokat nem egy tömbben, hanem a katonai
előretörést követő térnyerésnek megfelelően, sávokban, elszórva adományozták érdemeket
szerzett hűséges embereiknek. A salisburyi gyűlés után (1086) megkövetelték az
alvazallusoktól is – kiélezett esetben akár a közvetlen, esetleg engedetlen hűbérurával
szemben is – a főhűbérúr, a király iránti engedelmességet, és így az uralkodó iránti általános
hűség kategóriája formálódott ki, ami a többnyire frank mintát követő patrimoniális uralom
összetartó erejévé vált. Az általános hűbéreskünek jelentős szerepe volt abban, hogy
Angliában a frank utódállamokban megfigyelhető hűbéri széttagolódás elmaradt.
A normann patrimoniális uralom a következőként valósult meg. A területi, a grófsági
igazgatás központi figurájának, a sheriffnek méltósága nem volt átörökíthető, őket a királyi
kincstár tisztviselői rendszeres és szoros számadás alá vonták. Hódító Vilmos uralkodása
végén (1086-ban) egy nagy terjedelmű, átfogó összeírás, a Domesday Book vette számba az
angol földeket birtoklási és szolgáltatási viszonyaik szerint. A történészek, a jogtörténészek
számára felbecsülhetetlen értékű regiszter onnét nyerte nevét („az utolsó ítélet könyve”), hogy
az összeírás kínos alapossággal történt, és az összeírásra kerülőket az adatközlés során a
végítéletre utalva őszinteségre szólították fel. A központi hatalom szilárdságát az egész
államgépezet szervezeti felépítése szolgálta. Az igazságszolgáltatás is az uralkodó és
főtisztviselői szoros irányítása alatt állt. A Westminster székhelyű királyi főbíróságok a
következők voltak: a kincstárt érintő ügyekkel foglalkozó bíróság a Court of Exchequer
Chamber volt, ha két alattvaló állt egymással szemben, a bíróság a Common Pleas volt, és ha
az ügy a korona érdekeit is érintette, a King’s Bench járt el. Ezek a központi királyi hatalmat –
a bírósági bevételek miatt anyagi értelemben is – hasznosan szolgáló ítélkezési fórumok
féltékenyen őrzött, nagy tekintéllyel és kiterjedt hatáskörrel rendelkeztek. A vidéket magas
rangú királyi utazóbírák járták; működésüket a clarendoni assise (1166) kiadása után az
esküdtszékek támogatták. A korszak viszonyai között modernnek számító normann
igazságszolgáltatási rendszer jelentősen fokozta a központi hatalom erejét és intézkedéseinek
hatékonyságát.
A középkori francia királyságba lazán illeszkedő normadiai hercegségen és az invázió
nyomán meghódított Anglián kívül ugyancsak normann uralom alatt állt Szicília is, amely az
állam- és jogfejlődésében messze megelőzte a korabeli Európa királyságait és különböző
tartományait, főként az uralkodók hatalmi pozíciója és az ezt realizáló államszervezet
centralizált rendje és jogi rendezettsége területén.
Az európai, kontinentális gyökerekkel rendelkező, azaz eredetüknél fogva francia
tartományúri pozícióból kiemelkedő angol uralkodóházak, elsősorban a Plantagenetek,
évszázadokon keresztül szoros kapcsolatot tartottak fenn Franciaországgal. Aktívan
bekapcsolódtak a korabeli keresztény államközösség nagy vállalkozásaiba, és többnyire részt
vettek az európai államok diplomáciai intrikáiban és kisebb-nagyobb hadivállalkozásaiban is.
Jó példa ezekre a mozgalmas eseményekre és fordulatokra Oroszlánszívű (I.) Richárd élete is,
aki 1189-ben került az angol trónra. Herceg korában többször szembekerült, elsősorban anyja,
Eleonóra felbujtására királyi atyjával, II. Henrikkel (1154-1189), a középkori angol királyság
államszervezői talentummal megáldott igazi megszilárdítójával. Henrik igen keménykezű
uralkodó volt. Konfliktusai közül igen nevezetes esetnek tekinthető, amikor sugalmazására
hívei 1170 december végén az oltár előtt végeztek az urukkal szembeszegülő Thomas Becket
canterburyi érsekkel. (Meg kell jegyezni, hogy a főpapot a katolikus egyház 1172-ben szentté
avatta az egyház jogainak védelmében elszenvedett mártírhalála miatt, több mint három
évszázaddal később VIII. Henriknek azonban volt gondja arra, hogy emlékünnepét betiltsa és
földi maradványait elégettesse.)
Oroszlánszívű Richárd trónra kerülve 1190-ben rögtön keresztes hadjáratra indult lovagjaival.
A legenda szerint úgy vonult végig Európán a Szentföldre tartva, hogy az egész úton
szuverénként viselkedett, és ennek során jogot formált arra, hogy ítéletet mondjon a kezébe
került gonosztevők felett. Szicíliában telelt, rövidesen aztán összeveszett az ottani
fejedelemmel, majd amikor Messina polgárai felkeltek ellene, fegyvereseivel megrohamozta a
várost. Hamarosan komoly konfliktusba került II. Fülöp Ágost francia királlyal is. 1191-ben
gazdag zsákmányt ejtve meghódította Ciprus gazdag szigetét. Az eseménydús út után 1191
nyarán a Szentföldön található Akkon kikötőjéhez és erődjéhez érkezett, amelyet a
keresztesek már régóta eredmény nélkül ostromoltak. Itt tovább mélyült a szakadék az angol
uralkodó és a francia király között, majd Richárd király komoly és végül igen súlyos
következményekre vezető összeütközésbe keveredett BabenbergLipót osztrák herceggel. A
gőgös, zabolátlan angol király ugyanis nem tudta elviselni, hogy a rangban alatta álló herceg
csapatai Akkon megrohamozásakor kitűzték uruk zászlaját a városfalakra, ezzel jelezve Lipót
zsákmányjogát. Richárd letépette a hadi jelvényeket. Ezt követően az összeférhetetlen angol
uralkodó maga maradt a Szentföldön, kisebb győzelmeket aratott, Jeruzsálem és Ciprus
koronája fölött rendelkezett kegyesen. Hamarosan azonban fegyverszünetet kellett kötnie a
kiváló hadvezéri képességekkel és egyben mély uralkodói bölcsességgel felruházott
ellenfelével, Szaladin szultánnal, majd ezután hazaindult az elhanyagolt Angliába. Hazatérése
során, a viszontagságos úton igazi királyhoz méltóan viselkedett. A dalmáciai kikötővárosban,
Raguzában például gazdag adományt tett egy templom felépítésére, a jószerencse azonban
elfordult tőle. Hajótörést szenvedett az Adriai tengeren és zarándokként álcázva magát nagy
vakmerőséggel szárazföldi úton folytatta útját. Halálos ellensége, Babenberg Lipót osztrák
tartományának szívében, Bécs közelében 1192 decemberében azonban csapdába esett, és
fogságba vetették Dürnstein várába. A fogságban tartás igazi szenzációnak számított
Európában. Az osztrák herceg kellő ellenszolgáltatásért hamarosan átadta a számára túl nagy
falatnak bizonyult és nem kis kellemetlenséget jelentő királyi foglyot VI. Henrik német-római
császárnak. Az alkudozások nyomán létrejött egyezségben Richárd elismerte a császár
főhatóságát, hódolt neki, óriási, 150 ezer ezüstmárkányi váltságdíjat ígért és egyéb,
házasságokra vonatkozó és külpolitikai értékű engedményeket is kilátásba
helyezett.Szabadságát visszanyerve Oroszlánszívű Richárd 1194-ben megfékezte trónjára törő
testvérét, János herceget, majd ismételten megkoronáztatta magát. Miután nagylelkűen
megbocsátott megtévedt, álnok öccsének, az európai kontinensre vonult rendet teremteni
tartományaiban és birtokain. Négyéves hadjárat után kötött csak fegyverszünetet Fülöp
Ágosttal, ezt követően azonban 1199 tavaszán egy vazallusa erődjét ostromolva halálos
nyíllövést kapott. A kor vad erkölcseire jellemző, hogy a haldokló király ugyan kegyelmet
adott a lövést leadó íjásznak, de testőrkapitánya királya elvesztése fölött érzett bánatában a
Richárdot lelövő mesterlövész után küldetett, elfogatta őt és elevenen megnyúzatta.
Richárdot a késői utókor, főként a romantika a „gonosz János herceggel” szemben a „jó
király” mezébe öltöztette, alakja kapcsolatba került az íjász Robin Hoodról szóló népszerű
legendával, és bevonult az angol regényirodalomba is. A kortársak azonban a vakmerő és
bátor uralkodót inkább azért nevezték oroszlánszívűnek, mert a kétségtelen kiemelkedő
vitézség nála zabolátlan természete miatt gyakorta kíméletlen kegyetlenségbe csapott át.
Az angol rendiség kialakulása több történeti és politikai változás együtthatására vezethető
vissza. A 13. század elején a francia királyok egyre fokozódó mértékben léptek fel
nagyhatalmú vazallusuk ellen, aki egyidejűleg az angol királyi címet is viselte. Ennek során
Földnélküli János serege a bouvines-i 1214-es ütközetben katasztrofális vereséget szenvedett
a francia II. Fülöp Ágosttól és szövetségeseitől. Ezután János király erőteljesebben kívánt
fellépni saját angol felségterületén a vereséggel végződő hadjárattól távolmaradt báróival
szemben, ezért ún. távolmaradási illetéket, pajzspénzt követelt tőlük. Az angol bárók dühödt
ellenállása nyomán adta ki 1215. június 15-én a Magna Carta Libertatumot. Ebben a főrendek
és az egyháziak jelentős pozíciókra tettek szert a királyi központi hatalommal szemben, és
korlátozták annak hatalmi-politikai törekvéseit. Az ígéretek teljesítésének biztosítására
megalkották az ellenállási jogot. Ez a rendi kiváltságokat tartalmazó oklevél sokszor nem
hatályosult, amit több mint három tucatnyi megerősítése igazol. Az őrjöngő János király az
aláírás után azonnal összetörte azt a díszes írószerszámot, amellyel röviddel azelőtt
kézjegyével látta el az oklevelet, majd a pápával haladéktalanul felmenttette magát a
kikényszerített ígéret teljesítése alól. Bár a Magna Carta keletkezésekor, az akkori aktuális
politikai körülmények között inkább széttagoltságot okozott, jelentősége mégis nagy volt,
amit az egyetemes alkotmánytörténet és a politikai tanok históriája szempontjából feltétlenül
hangsúlyozni kell. A későbbiek folyamán ugyanis az önkényuralom, az abszolút királyi
hatalom ellen fellépő, sokszor már polgári törekvésnek minősülő érvrendszerben az 1215-ben
lefektetett előírások, elvek és stíluselemek rendszeresen megjelentek. Fordulatait sokszor a
politikai összecsapásokban perdöntő közjogi argumentumként fogadták el. A rendiség
kifejlődésének jelentős elemei a Magna Cartában már megtalálhatók, különösen a főrendek és
az egyház tekintetében.
A fent már említett ius resistendi (ellenállási jog) egyetemes alkotmánytörténeti jelentőségű
megfogalmazását a Magna Carta 61. pontja a következőképpen tartalmazta. „Mindezeket a
fent elmondottakat megengedtük Isten kedvéért, királyságunk megjavítása céljából, valamint
a köztünk és a bárók közt keletkezett viszály kedvező lecsendesítése végett. Mindörökre
örvendeni kívánván ezek teljes és szilárd tartósságának, az alább leírt biztonságot
engedélyezzük nekik. Tudniillik azt, hogy a bárók válasszanak tetszésük szerint huszonöt
bárót az országból, akik saját erejükhöz képest tartoznak őrizni, megtartani, s őriztetni a békét
és szabadságokat, amelyeket nekik adtunk és jelen oklevelünkkel megerősítettünk, mégpedig
olyképpen, hogyha mi vagy udvarbíránk vagy ballivusaink, vagy valaki közegeink közül
hibázni fog valamiben és valaki ellen, vagy a béke és biztonság valamely cikkelyét át fogja
hágni és a vétek a huszonöt báró közül négynek tudomására jut, akkor e négy báró keressen
fel bennünket vagy távollétünkben udvarbíránkat és jelentse nekünk a sérelmet s kérje tőlünk
egyúttal késedelem nélküli orvoslását. És ha mi – vagy ha országon kívül vagyunk, a mi
udvarbíránk – a bejelentésétől számított negyven napon belül nem orvosolná a sérelmet,
abban az esetben a négy báró ismertesse az ügyet a többi báróval a huszonöt közül. Ezek
huszonöten pedig az egész ország közösségével nyugtalanítsanak és sanyargassanak
bennünket minden módon, ahogyan csak bírják, vegyék be várainkat, foglalják el földjeinket,
birtokainkat, amíg véleményük szerint az orvoslás meg nem történt. Személyünk, a királyné
és gyermekeink személye azonban épségben maradjon. Mihelyt az orvoslás megtörtént,
ragaszkodjanak ismét hozzánk, miként előbb tették. Az országból, aki akar, esküdjön meg
arra, hogy a fentnevezett huszonöt báró parancsát teljesíteni fogja a felsorolt megtorlások
végrehajtására, és hogy velük együtt fog bennünket sanyargatni, amennyire csak bír. Mi pedig
nyilvánosan és szabadon engedélyt adunk eskü letételére annak, aki esküdni akar és senkit
sem fogunk valaha is ebben megakadályozni. Az országból mindazok, akik vonakodnak
maguktól és önként esküdni a huszonöt bárónak arra, hogy velük együtt nyugtalanítsanak és
sanyargassanak bennünket, parancsunkból esküdjenek meg a fentebb mondottak szerint.”
Tömören összefoglalva mindezt, a választott 25 báró a béke és szabadság őre lett. Ha a király
vagy tisztviselői közül valaki megsértette a Carta szabályait, 4 báró keresi fel előbbieket az
orvoslás végett. Ha a kitűzött 40 napos határidő eredménytelen, a bárók szankciókat léptetnek
életbe, de ez a királyi családot nem érintheti.
A következő évtizedekben az angol főnemesség további pozíciókat szerzett meg. III. Henrik
külpolitikai manőverei gazdasági csődbe juttatták a kincstárat. 1258-ban a meghívott bárók
fegyveresen jelentek meg a nagytanácsban (Great Council). Ez volt az utólag „őrjöngő
parlamentnek” nevezett tanácskozás, melynek határozatait oxfordi provizióknak nevezzük.
Ennek rendelkezései lényegében lehetővé tették a bárók számára a tényleges kormányzati
tevékenység ellenőrzését. Az egyetemes jogfejlődés hasonlóan fontos, kiemelkedő eseménye
és teljesítménye volt, hogy Angliában a 13. század végére megszilárdult a rendi parlament
intézménye. 1265-ben Simon de Monfort, a nagyhatalmú normann báró a királyi hatalom ellen
fellépve már egyfajta képviseleti szervvel kísérletezett, amikor két-két grófságból származó
lovag mellett két-két városi polgárt is meghívott Westminsterbe, a Great Councillal közös
rendi gyűlésre. A rendi intézmény megszilárdulása az ún. „mintaparlamenttel” következett be
1295-től. Ez a testület a Lordok Házából (House of Lords) és a Közrendűek Házából (House
of Commons) állt. Az elsőben a bárók és főpapok kaptak helyet, akik eddig a Great Council
tagjai voltak, míg a második kamarát a grófságok és a városok követei képezték. A rendi
képviseleti szerv a későbbiek során a királyság központi döntéshozási mechanizmusának
szerves eleme lett. Jogköre igen terjedelmesre formálódott ki az évszázadok folyamán: a
legjelentősebb, hogy törvényeket hozott, adókat szavazott meg az uralkodónak, diplomáciai
kérdésekben foglalt állást, az uralkodó dinasztia többnyire külpolitikai érdekeket érintő
házassági politikáját befolyásolta és kiemelt esetekben bíróságként is eljárhatott. Szemben az
általános kontinentális gyakorlattal, az abszolutizmus idején sem tudták az uralkodók
végérvényesen háttérbe szorítani. A modern polgári parlamentarizmus szerves gyökerei ebben
a rendi jellegű angol törvényhozó gyűlésben találhatók meg.
Az angol abszolutizmus a főnemesség nagy részét kiirtó anarchia, a hadviselő York és
Lancaster család címerjelvényéről elnevezett „rózsák háborúja” után alakult ki. VII. Tudor
Henrik (1485-1509) egy olyan többmenetű polgárháborút (1455-1485) követően hozott
megbékélést, amikor az egyes csatákban, ahogyan William Shakespeare királydrámájában, a
VI. Henrik című művében írja, a fiú megölhette édesapját, vagy gyilkos fegyverével a
gyermek atyjával végezhetett. A drámaírás kimagasló alakja írásaiban politikai propagandát is
kifejtett a győztes Tudor-dinasztia érdekében, amikor a történelmi realitásokon bizonyos
tekintetben túllépve ábrázolta pokolfekete lelkű, nyomorék szörnyetegnek III. Richárd királyt.
A polgárháború lezárása után megszilárdult rendszerben a rendiségből számos intézmény
fennmaradt, az uralkodók azonban gyakran felsőbírósági eszközökkel és a félelmetes hírű
különbíróságokkal (Csillagkamara, Északi Tanács) érvényesítették akaratukat. Az
abszolutizmust szolgálta a reformáció szigetországi változata is, az anglikán egyház. 1534-
ben az Act of Supremacy értelmében az anglikán egyház feje az uralkodó lett, szemben az
eddigi pápai főséggel, ami a katolikus korszak angol nemzeti egyháza felett fennállt. Ezek
után a királyi abszolutizmus ellen irányuló politikai törekvések Angliában rendszerint vallási
köntösben jelentkeztek. Ilyenek voltak a keményen elfojtott, katolikus restaurációs törekvések
és a királygyilkos merényleteket is forraló összeesküvések, de még nagyobb
alkotmánytörténeti-politikatörténeti jelentőségre tettek szert a különféle puritán mozgalmak.
A polgári jogrendszer kiépítésére az egyes államokban akkor került sor, amikor a modern
államépítési alapelvek a gyakorlatban már érvényesültek és lehetőséget biztosítottak a
jogrendszer fejlesztéséhez. Ennek általános menete az addigi jogi partikularizmus
felszámolásával az egységes jogrend megteremtése volt. Joggal nevezhetjük ezért a polgári
korszakot a jogfejlődés tekintetében a kodifikációk korának – legalábbis a kontinentális jog
területén.
Mielőtt a modern polgári jog, büntetőjog, polgári eljárásjog és büntető eljárásjog legfontosabb
elveit ismertetnénk, egy előfeltételről, a formális jogegyenlőség elvéről kell szólnunk, amely a
polgári forradalmak egyik alapvető követelése volt. Mivel a középkori, illetve feudális jogban
a nyílt jogegyenlőtlenség elsősorban a társadalmi állás, ezen túl pedig a nemi és vallási
hovatartozás következtében a magánjogban, a büntetőjogban és kisebb mértékben az
eljárásjogok területén is megjelent, polgári jogrend kiépítésére csakis úgy kerülhetett sor,
hogy ezeket a különbségeket felszámolták. A modern államépítési elvek körében a
jogegyenlőségről a klasszikus szabadságjogok érvényesülési feltételeként beszéltünk, ez
azonban az alkotmányjogon túl a többi jogág területén is igaz: a jogegyenlőség abból fakad,
hogy minden embert emberi méltóság illet meg és ugyanazokkal a jogokkal jön világra, ez
pedig kizár minden társadalmi állásra, nemre, vallásra, etnikai hovatartozásra vagy más
tényezőre alapozott jogszabályi diszkriminációt. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat ezt
így fogalmazta meg: „Mi ezeket az igazságokat magától érthetőnek tartjuk, hogy minden
ember egyenlőnek van teremtve”. A francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat ezzel szemben
azt hangsúlyozta, hogy minden ember „szabadnak és egyenlőnek születik”. Ez a különbség
csak a két nyilatkozat eltérő eszmetörténeti hátterére utalt, a lényeg azonban ugyan az volt: a
teljes diszkriminációtilalom.
Ezek után lássuk elsőként a polgári jog területét! A jogegyenlőség elvét a polgári jogban az
alkotmányokon túl jellemzően a nagy természetjogi kódexek is rögzítették, illetve
részletszabályaikban is törekedtek annak érvényesítésére. Ezt azonban – többnyire a
tradicionális gyökerek maradandósága miatt – nem feltétlenül sikerült megvalósítani. A
porosz ALR-ben hosszan sorolhatók a jogegyenlőséget megsértő szabályok, de a Code Civil
is adós maradt ezzel az elvvel a házasság személyi joghatása és a bontójog, valamint a
munkavállaló és a munkáltató közötti jogviszony tekintetében. Ezzel szemben az osztrák
OPTK személyi jogi része – a következetesség jegyében és a bécsi udvar elkötelezett
felvilágosult természetjogászainak, elsősorban Sonnenfelsnek, majd később Zeillernek
köszönhetően – még azt is rögzítette, hogy az állam területére lépő rabszolga ipso iure
felszabadul. A rabszolgák jogalannyá válásának kérdése azért kulcsfontosságú a modern
államok történetében, mert ennek a területnek a modernizálásával sokáig adósak maradtak
egyes államok: az olcsó munkaerőhöz fűződő gazdasági érdek és a faji előítélet felülírta a
szabadság és a jogegyenlőség iránt elkötelezett társadalmak, illetve a gazdasági-politikai elit
szándékait. A fekete rabszolga-kereskedelem megszüntetése a különböző területeken több
szakaszban, hosszabb idő alatt valósult meg. Angliában 1807-ben, az angol gyarmatokon
pedig 1830-ban szabadították fel a rabszolgákat. Annak ellenére, hogy Franciaországban a
jakobinus többségű nemzetgyűlés 1794-ben megszavazta a rabszolgaság felszámolását, XIV.
Lajos ordonnance-a, az ún. Fekete kódex 1685-től 1848-ig hatályban maradt. Így tehát a
francia gyarmatokon csak 1848-ban szűnt meg a rabszolgaság mintegy 244 ezer fekete bőrű
ember felszabadításával. Ezt követően az Amerikai Egyesült Államokban alkotmányos úton
1865-ben, Brazíliában 1871-ben, Kubában pedig csak 1880-ban került sor arra, hogy a volt
rabszolgák dologból személlyé, jogalannyá válhassanak a pozitív jog szerint, mint ahogy
addig is azok voltak a természetjog szerint. Afrika belső részein azonban ezt követően is
tevékenykedtek a rabszolgavadászok és rabszolga-kereskedők, akikkel maguk a törzsfők is
kötöttek adásvételi üzleteket a más törzsből kikerülő hadifoglyokról és saját törzsük egy
részéről is. Ezeket az állapotokat 1890-ben Brüsszelben nemzetközi jogi egyezmény kívánta
felszámolni, bár az emberkereskedelem rejtett formái továbbra is megmaradtak.
A modern polgári államokban alapvető jelentőségű volt a magántulajdon szentségének
elismerése, szemben a korlátokkal terhelt középkori illetve feudális tulajdonjogi
viszonyokkal. A Petition of Right (1628), bár törvénnyé nem vált, azt jelentette, hogy a
parlament két háza egyértelműen állást foglalt az angol alattvalók tulajdonának védelme
mellett a kisajátításokkal és az önkényes adóztatással szemben. Az amerikai Függetlenségi
Nyilatkozat preambuluma a veleszületett és elidegeníthetetlen jogok között sorolta fel a
boldoguláshoz való jogot, ami alatt többek között a korlátok nélküli magántulajdonhoz való
jogot értették, majd a szövetségi alkotmány első tíz kiegészítése (1791) között rögzítették azt
a jogelvet, hogy magántulajdon közcélra történő kisajátítása esetén kártalanítás illeti a
tulajdonost. A francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat a négy alapvető jog között
másodikként nevezte meg a tulajdonhoz való jogot a szabadsághoz, a biztonsághoz és az
elnyomással szembeni ellenálláshoz való jog mellett. Magát a Nyilatkozat tartalmát képező
jogokat, többek között a magántulajdon szentségének az elvét és a közjó érdekében történő
kisajátítás feltételeit (igazságos és előzetes kártalanítás) e négy alapvető jogból vezették le.
Ilyen alkotmányjogi alapok után a modern természetjogi kodifikációk (elsősorban a porosz
ALR, a francia Code Civil, illetve az osztrák OPTK) részleteiben is szabályozták a
tulajdonjog szentségének elvét, ami a tulajdonjog teljességében jelent meg a tulajdonjog
tárgya felett. Az árutulajdon kizárólagos és érinthetetlen lett: a polgár tulajdona tárgyát
szabadon birtokolja, használja, rendelkezhet felőle, valamint joga van a dologra irányuló
minden külső behatás kizárására, és mindez társadalmi állástól függetlenül illeti meg a
tulajdonost.
A 16-17. századi jogtudományban előtérbe került az a szemlélet, hogy a formátlan
szerződések peresíthetők. A szerződés intézményének központi elemévé a megegyezés
(consensus) vált, melynek komolynak, kölcsönösnek, igaznak, befejezettnek és kifejezettnek
kellett lennie, bár kivételesen a hallgatólagos megegyezést is elfogadták, ha kellő módon
igazolható volt a megléte. Ezt követően a természetjogászok a megegyezést a szerződések
általános alapelvévé tették: a szerződés létrejötte elveszítette eddigi szerepét, csak az volt
lényeges, hogy mi a rendeltetése és a funkciója. Eszerint az ALR visszterhes és ún. jótékony
célú szerződéseket különböztetett meg. A szerződéskötési formalitások háttérbe szorításával
elsőként a Code Civil fogalmazta meg kellő részletességgel a szerződési szabadság elvét,
amely a magántulajdon szentségéből és a jogegyenlőségből közvetlenül következett. A
formális jogegyenlőség megvalósításakor a szerződési szabadságot két irányba terjesztették
ki: a szabad bérmunkás munkaerejére és az árutulajdonosok áruira vonatkozóan. E szabadság
következtében a munkás szabadon vállalhatott bérmunkát és a tulajdonjog tartalmát képező
rendelkezési jog realizálódott. A szerződési szabadság elmélete a 19-20. század fordulójára
teljessé vált és a magánautonómia fontos biztosítéka lett. Tartalmát tekintve a
formamentességet, a szerződő partner szabad megválasztását, a szerződés megkötésének vagy
meg nem kötésének szabadságát és a szerződés tartalmának, különösen a szolgáltatás és az
ellenszolgáltatás mértékének a szabad meghatározását foglalta magába.
A végrendelkezési szabadságot a jogtudomány ugyancsak a tulajdonjog szentségéből vezette
le. Tartalmát tekintve a rendelkezési jog kiterjesztéséről volt szó, hiszen a végrendelkezés a
tulajdonjog tárgyát képező dolgok felől halál esetére szóló rendelkezés, mely a leszármazók
törvényes örökjoga ellenére történik. A végrendeleten (testamentum) vagy öröklési
szerződésen alapuló, diszpozitív öröklés a középkorban másodlagos volt csak a vérrokonok
törvényes, azaz szokásjogban rögzült öröklésével szemben. A végrendelkezés jelentősebb
mértékben a római jog újjáélesztésével terjedt el és vált elfogadottá, de a hűbéri, úrbéli vagy
családi kötöttségek ekkor is bizonyos gátat szabtak az öröklési jogban. Még a természetjogi
kódexekben is eltérő volt annak megítélése, hogy a végrendeleti és a törvényes öröklés
egymás mellett álljon (ALR, OPTK), vagy a végrendeleti öröklésre csak a törvényes öröklés
hiányában kerülhessen sor.
A forgalom biztonságának elve a kötelmi jogban a piac működésének feltételeként a
gazdasági élet szereplői számára bír jelentőséggel. Tartalmát tekintve jogi biztosítékok
rendszerét jelenti. Ebbe a körbe elsősorban a kártérítés intézménye tartozik. A szerződésen
kívüli, jogellenes károkozáshoz fűződő kártérítést sem a modern jogtudomány találta fel.
Jelenléte már az archaikus keleti jogokban és a római jogban is megvolt, majd az újjáélesztett
római jogban fokozatosan bővült, és végül a természetjogászok a deliktuális felelősség
általános tanává fejlesztették. Alapelvként rögzített tanukat az ALR, a Code Civil és az OPTK
is átvette. Ezzel általánossá vált, hogy a vétkesen, azaz szándékosan vagy gondatlanul és
jogellenesen okozott dologi vagy személyi jellegű kárért az elkövető kártérítéssel tartozik. A
forgalom biztonságát szolgálja továbbá az ingatlan-nyilvántartás is. A nyilvánosság az
ingatlanforgalomban, az ingatlanok megterhelésében, illetve öröklésében mindig is szerephez
jutott. A középkorban német és közép-európai területeken a városokban és az uradalmakban
vezettek külön e célra rendszeresített, fóliákból álló könyvekben nyilvántartást. A 18.
századtól a telekhez kapcsolódó reális, dologi rendszerű ún. főkönyvek is létrejöttek,
melyekbe a tulajdonjogot és az esetleges jelzálogjogot is bejegyezték. A bejegyzést a felek
írásban kérelmezték az oklevelek bemutatásával. A telekkönyvezés rendi rendszerét a polgári
modernizáció során, az ingatlanszerzés rendi feltételeinek eltörlésével számolták fel. A
modern telekkönyvek német, elsősorban porosz hatásra akkor jöttek létre, amikor a 19. század
során viszonylag egységes, modern polgári ingatlanjog jött létre. Ezzel a telekkönyvi
bejegyzés jogkeletkeztető hatást nyert. A forgalom biztonságát ezen kívül még számos
intézmény, többek között a foglaló, a nem tulajdonostól jóhiszeműen szerző személy védelme
vagy a szerződésszegés jogkövetkezményei is elősegítik.
A fakultatív vagy kötelező polgári házasság elve szoros összefüggésben áll az egyéni és a
felekezeti jogegyenlőséggel is. A házassági jogalkotás és jogalkalmazás a kereszténység
államvallássá nyilvánítását követően (380) fokozatosan került át a civiljog területéről az
egyház kizárólagos hatáskörébe. Ez a vallási szempontból homogén társadalmakban nem
jelentett problémát, azonban a reformációt követően a legtöbb európai országban a helyzet
megváltozott azzal, hogy vallási pluralizmus jött létre. Az egyházak ekkor arra törekedtek,
hogy híveik maguk között, saját egyházi jogrendjük szerint házasodjanak. Ha azonban vegyes
házasságra került sor (pl. a férj római katolikus, a feleség ágostai evangélikus vallású volt),
felmerült a kérdés, hogy a férj vagy a feleség vallása szerint történjék a házasságkötés.
Nyilvánvaló, hogy bármely fél egyházának színe előtt (in facie ecclesiae) léptek frigyre a
felek, házastársa vallási tekintetben hátrányos helyzetbe került. Ezért a vegyes házasságok
kérdése a 16. századot követően – a vegyes házasságból származó gyermekek vallásának
meghatározásával és az egyházi anyakönyvezéssel együtt – az egyházak közötti konfliktusok
elsődleges területét képezte. A polgári modernizáció során ezt a konfliktust többnyire a
fakultatív vagy kötelező polgári házasság bevezetésével oldották fel. Következetes megoldást
az utóbbi jelentett. A házassági jogalkotás és jogalkalmazás ezzel teljes egészében állami
hatáskörbe került vissza, illetve a felekezeti házassági jog elveszítette polgári jogi joghatályát.
A polgári házasságkötés a felek vallási viszonyait érintetlenül hagyta. A kérdéskört bővebben
„A nővételtől az állami anyakönyvvezetőig. A magyar házassági köteléki jog és az európai
modellek” c. monográfia (2006) tárgyalja.
Ezek a klasszikus elvek az idők során továbbiakkal gazdagodtak. Gyakorlati
megvalósításukban az egyes államokban szembetűnő különbségek voltak. A korai polgári
átalakulások során gyakran kompromisszumos megoldások jöttek létre, vagy a forradalmi
korszakot követően az államforma megváltozása egy-egy jogelv háttérbe szorulását
eredményezte. Ez történt pl. Angliában 1660-ban, amikor a restauráció következtében az
egyházi házassághoz tértek vissza. Ahol azonban a korábbi személyi és területi
partikularizmussal terhelt jogrendet következetesen felszámolták, mint pl. Franciaországban,
ott ezek az elvek továbbfejlődtek és egyre tisztábban lettek megfogalmazva. Alkotmányok
mondták ki, majd részleteikben a nagy jogi kodifikációk szabályozták őket. Buktatót ebben a
folyamatban az jelentett, ha a kódextervezet előkészítői túlzott filozófiai szárnyalással
fogalmazták meg művüket, és az ideológiai elkötelezettség végleges túlzásokra vezette őket.
Ha a régi joggal radikálisan szakítani akartak, kétségessé vált, hogy a frissen megalkotott új
mennyiben felelhet meg a tényleges társadalmi igényeknek. Ennek a hibának a prototípusai a
francia Code Civil előzményei, a forradalmi korszak törvénykönyv-tervezetei (1793-96)
voltak. A nagy természetjogi kódexek közül a porosz ALR típushibája pedig volt az, hogy
előbb kellő precizitással és tudományos igényességgel megfogalmazott egy elvet, majd a
következő szakaszban rögtön az általános szabály alóli kivételek egész sorát adta meg, és
ezzel az általános, természetjogi alapú szabályt önmaga rontotta le. A modern polgári államok
jogrendjében a magánjog kiemelkedő jelentőséggel bír. A 18. századtól rohamos fejlődésnek
indult, kialakult a magánjog-tudomány rendszere és új területekkel gazdagodott. Így a
kereskedelmi jog, a munkajog vagy a hiteljog olyan részterületei voltak, melyek bizonyos
önállóságra tettek szert. A polgári jog a modern jog legszélesebb területét képezi.
A jogegyenlőség kérdése a modern büntetőjogban is alapvető jelentőséget nyert: a
büntethetőség feltételei, az eljáró bíróságok hatásköri szabályai, a büntetés mértéke vagy a
büntetés-végrehajtás nem függhet a társadalmi állástól, nemtől vagy egyéb tényezőtől,
mindemellett vannak olyan személycsoportok, amelyekre saját büntető anyagi, eljárási és
végrehajtási szabályok vonatkoznak. Ilyenek a fiatalkorúak és a katonai bíróságok előtt
elbírálandó személyek ügyei. A jogegyenlőség gyakorlati megvalósításának szélsőséges
példáját a guillotin névre keresztelt kivégzőeszköz bevezetése adta a francia forradalom során.
Dr. Guillotin javaslatára egységesítették a halálbüntetés végrehajtását, ahhoz azonban a
doktornak már semmi köze sem volt, hogy a lefejezés új eszközét róla nevezték el.
A természetjog és a felvilágosodás a büntetőjog-tudományt is megtermékenyítette. Amikor
Joseph von Sonnenfels, MáriaTerézia udvari jogásza kifejtette, hogy a bűncselekményeket
pontos törvényi tényállásban kell rögzíteni, ez már nem volt előzmény nélküli törekvés: az
újkortól kezdve számos jogforrásban törekedtek a büntetendő magatartások pontos
meghatározására, ahogy azt a német birodalmi Carolina (1532), XIV. Lajos büntető
ordonnance-a (1670) vagy az alsó-ausztriai Ferdiandea (1656) is jelzi. Sonnenfels művével
egy időben (1764) jelent meg Cesare Beccaria itáliai büntetőjogász rövidke műve „A
bűncselekményekről és a büntetésekről” címmel, melyben tételszerűen rögzítette azt, amit
más szóhasználattal Sonnenfels is megfogalmazott: a nullum crimen sine lege (nincsen
bűncselekmény törvény nélkül) értelmében csak az a magatartás lehet bűncselekmény,
amelyet a törvény kifejezetten annak nyilvánított. Eszerint a törvényhozó joga eldönteni, hogy
mi a bűncselekmény, míg a jogalkalmazó feladata abban áll, hogy megvizsgálja, van-e olyan
törvényi rendelkezés, amelyre ráillik az adott magatartás. Ha van olyan, akkor további
feltételek fennforgása esetén az elkövető felelősségre vonható. A további feltételeket szintén
csak a törvények határozhatják meg. A nullum crimen sine lege elv érvényesülése kizárja azt,
hogy a büntető igazságszolgáltatás a végrehajtó hatalom önkényes befolyása alá kerüljön.
Beccaria célja a büntetőjog modernizálása, az önkény és a kegyetlenség elleni küzdelem volt,
ahogyan Sonnenfels is – nem kis kockázatot vállalva – ez ellen szólalt fel. Sonnenfels
büntetőjogi nézeteit bővebben a „Jogtörténészportrék I. Werner Ogris” c. tanulmánykötet
(2007) tartalmazza. Mária Terézia büntető törvénykönyve, a Constitutio Criminalis
Theresiana (1768) alkalmazta a bűncselekmények törvényi meghatározásának követelményét,
amely szerepelt a francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozatban is, majd ezt követően
általánossá vált a modern büntetőjogi kódexekben. Jellemző módon a polgári demokráciák
értékeit kétségbe vonó államokban írták csak felül, mint többek között a francia jakobinus
diktatúra idején, a náci jogrendben az ún. egészséges népi érzület kategóriájával, illetve a
kommunista Szovjetunióban a dolgozó nép ellensége kitétellel.
A nullum crimen sine lege elv értelmezéséhez hozzátartozik az is, hogy pontosan
meghatározzuk, mikor keletkezett az a jogszabály, amely alapján a felelősségre vonás
történik. Az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat előírta, hogy „mindenkit csak olyan törvény
alapján lehet megbüntetni, amelyeket a bűncselekmény elkövetése előtt hoztak és hirdettek
ki”, és ezzel a kontinentális büntetőjogban a későbbiekben általánossá vált a visszaható hatály
tilalma. A common law büntetőjog léte miatt azonban ez az elv hiányzik az angolszász jogi
dokumentumokból.
Míg az előző elvben a bűncselekmény léte a kérdés, a nulla poena sine lege (nincsen büntetés
törvény nélkül) elv a büntetés nemére vonatkozik. Beccaria szerint a büntetés akkor
igazságos, ha a bűncselekmény súlyával egyező mértékű, mert a bűnözés legerősebb féke nem
a büntetések kegyetlensége, hanem azok elmaradhatatlansága. A nulla poena sine lege elv tág
értelemben ez azt jelenti, hogy a bűnelkövető csak olyan büntetéssel sújtható, melyet törvény
állapít meg. Az elv szűk értelemben arra vonatkozik, hogy egy adott bűncselekmény
elkövetője csak azzal a büntetéssel sújtható, melyet a törvény annak a bűncselekménynek a
megvalósítása esetére kilátásba helyez. A büntetés mértékére vonatkozóan a bírónak kisebb-
nagyobb mérlegelési lehetősége van attól függően, hogy az adott büntetőjog rendszere milyen.
Abszolút határozott, szigorú büntetési rendszer esetén igazából a jogalkotó a mérlegelési
lehetőséget kizárta, míg a relatív határozott büntetési rendszerben (pl. 5-8 évig terjedő
szabadságvesztés a szankció) a bíró a törvény által meghatározott kereten belül mérlegel (pl. 6
év szabadságvesztés). Az abszolút határozott, szigorú büntetési rendszert alkalmazta az 1791.
évi francia büntető törvénykönyv, ami a nemzetszuverenitás elvének merev érvényesítésével
magyarázható. A törvénykönyv megalkotói azon az állásponton voltak, hogy a bíró
jogalkalmazóként csak végrehajtja a törvényeket, önmaga azonban nem válhat jogalkotóvá a
legkisebb mértékben sem. A későbbi törvénykönyvekben azonban a relatív határozott
büntetési rendszer vált általánossá, mely szerint a büntetés mértékének megállapítása ugyan
függ a bíró belátásától, a büntetés nemét és mértékének kereteit azonban a nulla poena sine
lege elv értelmében a törvényhozó mindig maga határozza meg. Ez az elv az elmúlt 200 év
politikai történései során ott is érvényesült, ahol a nullum crimen sine lege elvet figyelmen
kívül hagyták.
Az analógia tilalma elv a hasonlóság alapján történő ítélkezésnek szab gátat. Eszerint olyan
magatartást nem lehet bűncselekményként értékelni, amelyet a törvény nem minősít annak,
hanem csupán analóg egy bűncselekmény törvényi tényállásával. Az analógia tilalmát az
angolszász jog területén a common law büntetőjog léte miatt nem találjuk meg a modern kori
alkotmányos dokumentumokban. Szó szerint ugyan az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat
sem rögzítette, büntetőjogra vonatkozó cikkelyei azonban tiltották az önkényes ítélkezést,
valamint a nem törvény alapján történő ítélkezést, azaz az analógia alkalmazását és a
szokásjog alapján történő eljárást is. A modern büntetőjog elvei különösen rávilágítanak arra a
fontos tényre, hogy ezek érvényesülése a gyakorlatban csak akkor lehetséges, ha az
államépítési alapelvek biztosítják ehhez a feltételeket. E három utóbbi jogelv a törvények
uralma államépítési elvben kapcsolódott egybe, és rendszerint együtt jelent meg a modern
büntetőkódexekben, mint az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozatra alapított 1791. évi francia
kódexben illetve Napóleon Code Pénal-jában (1810) is, majd francia mintára más európai
törvénykönyvekben.
A modern büntetőjoghoz köthető a humanizmus elve is, melynek az anyagi jogi
szabályokban, az eljárásban és a végrehajtásban is érvényesülnie kell. Sonnenfels és Beccaria
egyaránt hangsúlyozta, hogy a büntetéseknek nem kegyetlennek, hanem az okozott sérelem
nagyságával egyezőnek kell lennie, és a bűnüldözés hatékonysága nem a büntetőtörvények
szigorából, hanem a felelősségre vonás elkerülhetetlenségéből fakad. Az önkényes
jogalkalmazás pedig mindezt gátolja. Mindketten felléptek a tortúra alkalmazása és a
halálbüntetés ellen is. Az angol Bill of Rights 1689-ben már rögzítette a „kegyetlen és
szokatlan büntetések” tilalmát, majd erre a jogi tradícióra alapítva az amerikai Bill of Rights
körében is helyt kapott ugyanez az elv. Az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat erre a
felvilágosult, természetjogi alapú felfogásra hivatkozva rögzítette, hogy „meg kell büntetni
azokat, akik önkényes intézkedéseket szorgalmaznak, hoznak, végrehajtanak vagy
végrehajtatnak”, illetve „a törvény csak nyilvánvalóan szükséges büntetéseket szabhat ki”.
A büntetőjog-tudomány csírái a 12. századi itáliai egyetemeken jelentek meg, igazi kezdetét
mégis a 18. század jelentette, amikor először a filozófia keretein belül bontakozott ki. A
büntetőjogot a filozófiai rendszerekkel akarták összefüggésbe hozni, illetve azokból levezetni,
ezért nagy számú elmélet jött létre a felelősség alapjáról és a büntetőjog céljáról. A
felvilágosodás követelménye volt, hogy az állam köteles előmozdítani az emberi mivolt
biztosítását, azaz a felelősségre vonáskor nem lehet elfelejteni, hogy a terhelt is ember. Ez a
humánus jelleg arra irányult, hogy a felelősségre vonás az elkövetők javára is szolgáljon, azaz
a büntetés nevelő hatású legyen. A polgári kor büntetőtörvénykönyveinek emellett a fenti
elvek érvényesítésével garanciális szerepük volt. Franz Liszt, a 19. század jeles jogtudósának
szavaival élve mintegy a bűnözők Magna Cartájaként funkcionáltak és funkcionálnak ma is.
A modern eljárásjogok az inkvizitórius rendszer felszámolását követően az akkuzatórius
rendszerhez való visszatéréssel jöttek létre. Az akkuzatórius elvek azonban az eredeti
változatnál sokkal fejlettebb, kifinomultabb formában jelentek meg olyan módon, hogy néhol
bizonyos inkvizitórius vonásokat is magukba olvasztottak. Összességében elmondható, hogy a
modern eljárásjogi elvek töredékét rögzítik csak az alkotmányos dokumentumok, többségük
csak az eljárásjogi kódexekben szerepel. A modern eljárásjogok közös elvei a következők. A
közvetlenség elve nem minden eljárásjogi törvénykönyvben szerepel expressis verbis, hanem
a részletekből való általánosítással mutatható csak ki. Így jelen van abban a rendelkezésben is,
hogy a tárgyaláson a bizonyítékok közvetlenül kerülnek megvizsgálásra. Ez a személyes
észlelés akkor valósul meg, ha a bíróság valamennyi tagja, változatlan összetételben,
mindvégig jelen van a bizonyítás felvételénél. Ha ez rendkívüli nehézségbe ütközik, szűk
körben lehetőség van kiküldött vagy megkeresett bíró által történő felvételre. A közvetlenség
elve megsérül akkor, ha származékos bizonyítékot használnak fel, amikor lehetne eredetit is
(pl. hallomástanú az eredeti tanú helyett), vagy nem hallgatják ki a tárgyaláson azt, akinél
rendkívüli nehézség nem állt fenn. A nyilvánosság elve alapvetően azt jelenti, hogy a
tárgyaláson bárki jelen lehet. Ez magánérdek, de közérdek is egyben, mégis gyakran
hangoztatott érv a nyilvánosság ellen, hogy a potenciális bűnelkövetőknek lehetőséget ad a
felkészülésre, és a bűncselekmény erkölcstelensége a közerkölcsöt károsan befolyásolja. A
nyilvánosságnak megkülönböztethető teljes (népnyilvánosság) és korlátozott
(ügyfélnyilvánosság) változata. Az első a nyitott ajtók melletti tárgyalást jelenti, a második az
ügyfelek, a tanúk, szakértők stb. perben való részvételét. Az elv ellenére lehetőség van a
nyilvánosság kizárására is általában erkölcsi okokból, vagy ha a per tárgyát képező ügyben
államtitok, illetve szolgálati titok van. A szóbeliség elvét az akkuzatórius eljárás
tartópilléreként tartják számon. Ez az elv az előző kettővel szorosan összefügg és azokkal
együtt értelmezendő. A bizonyítékok szabad mérlegelése a bíró szabadságát jelenti,
ellentétben a középkori eljárásjogokkal, hiszen az akkuzatórius eljárásban eredetileg formális
bizonyítékokat használtak (eskü, eskütárs, istenítélet), míg az anyagi igazság kiderítése
érdekében az inkvizitórius eljárásban ezeket félre nem tették. Itt viszont a kötött bizonyítási
rendszerrel a bizonyítékok konkrétan meghatározott értéket kaptak, azaz a bírói mérlegelés
kizárt volt. A bírói függetlenség egyben államépítési és jogelv is. Különleges szerepe abból
adódik, hogy megsértése esetén az igazságszolgáltatás lényegi tartalma károsul. A
kontradiktórium a polgári eljárásjog területén a peres felek egymásnak való ellentmondását, a
bíróság aktív részvételével zajló jogi küzdelmét jelenti. A büntetőeljárás jogban a
kontradiktórium a funkciómegosztásban, a vád, a védelem és az ítélkezés elkülönülésében
nyilvánul meg; ha ugyanis az eljárási feladatok nem oszlanak meg, azaz a bíró és a vádló
azonos, a bírói önkény elkerülhetetlen.
A modern polgári eljárásjog speciális elvei a peres felek rendelkezési joga és a tárgyalási elv.
Az első azt jelenti, hogy a felek hatalmában van az eljárás kezdeményezése, az esetleges
peren kívüli megegyezés és a kereset visszavonása is. A tárgyalási elv a bizonyítási eljárás
során érvényesül azáltal, hogy minden bizonyítékot a tárgyaláson kell megvizsgálni.
A modern büntetőeljárás-jog speciális elvei közé tartozik a laikus részvétel igénye. A laikus
részvétel megvalósulhat a hivatásos bírák mellett működő ülnökök által, illetve
esküdtbíráskodáson keresztül. Míg a bírósági ülnökök intézménye a kontinentális jogban
gyökerezik, az esküdtbíráskodás rendszerét az angolszász jogrendszer termelte ki. Angliában
a 11. századi normann hódítást követően az igazságszolgáltatásban fontos szerepet töltöttek
be az ún. vádjuryk (nagyesküdtszékek) és 12 tagú kisjuryk (kisesküdtszékek). Míg a vádjuryk
arról nyilatkoztak, hogy kik azok a személyek a kerületben, akik gonosztevők, azaz vád alá
helyezendők, a kisjuryk a vándorbíró megjelenésekor a vádlott által elkövetett cselekmény
tényállása és a bűnösség kérdésében foglaltak egyhangúan állást verdictjükben. Így a bíró
feladata csak a büntetés mértékének a meghatározása vagy a vádlott felmentése maradt. A
kisjuryk ma is fontos szereplői az angolszász igazságszolgáltatásnak. Az angol common law-
ból átkerültek az amerikai gyarmatok, majd a független Egyesült államok jogrendjébe is. A
szövetségi Bill of Rights (1791) az elfogulatlan esküdtszékhez való jogot polgári ügyben a
következőképp rögzítette: „A common law alapján folytatott bírói eljárás során, amennyiben a
peresített érték 20 dollárnál magasabb, az esküdtszéki tárgyaláshoz való jog fennmarad, és az
esküdtszék által megvizsgált tényt az Egyesült Államok bíróságai csak a common law
szabályai szerint vizsgálhatják felül.” A Bill of Rights büntetőügyekben fenntartotta a
vádesküdtszék intézményét is, mivel úgy rendelkezett, hogy „senkit sem lehet főbenjáró vagy
súlyos bűncselekmény miatt felelősségre vonni, csak ha a vádesküdtszék vádindítványt vagy
vádhatározatot terjesztett elő”. Az esküdtszékek kiemelkedő intézményei az egyetemes jogi
kultúrának. A 18. század végétől a kontinentális jogban is szerepet kaptak. A francia 1791. évi
büntetőeljárás-jogi törvénykönyv átvette azt a szabályt, hogy a vádhatározatot csak a
vádesküdtszék hozhatja meg, míg a bűnösségről az ún. ítélőesküdtszék dönt. A napóleoni
büntetőeljárás-jogi kódex azonban a vádesküdtszékeket megszüntette és helyettük az ún.
vádtanácsot állította fel. Az ítélőesküdtszékeket csak a bűntettek elbírálására hagyta meg, míg
a kihágások és vétségek esetében esküdtszék nélkül döntöttek. Más államokban, így
Magyarországon is először a sajtó útján elkövetett bűncselekményeknél, majd a főbenjáró
bűncselekményeknél alkalmaztak esküdtszékeket, francia mintára. A juryket az angolszász
jogirodalom a társadalmi kontroll szükségességével indokolja.
A védelem elvét fontossága miatt általában alkotmányi szinten, majd részleteiben
büntetőeljárás-jogi kódexekben szabályozták. Tartalmát tekintve azt jelenti, hogy a
büntetőeljárás alá vont személyt az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A
védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt, és a védő
személyét a vádlott szabadon választhatja meg, A védelem elvének tipikus alanya a terhelt és
a védő, valamint mellékszemélyként a törvényes képviselő és a segítő (hozzátartozó). A
mellékszemélyekre az elv alapvetően nem vonatkozik, mégis fontos szerepük lehet az ügy
kimenetele tekintetében, mint ahogy ez a Dreyfus-perben is történt, melyben Emile Zola
védelmi segítő volt.
Mivel a büntetőeljárás-jog kényszerintézkedésekből és kényszert nem tartalmazó
cselekményekből áll össze, fontos szerepe van a kényszerítő eszközök törvényességének. Ezt
az elvet elsőként az angol Petion of Right (1628) tartalmazta: a parlament azt kérte I. Stuart
Károlytól, hogy senkit se lehessen letartóztatni királyi parancsra az ok megjelölése és
törvényes vád nélkül. Mivel ez a kezdeményezés törvényi elismerést ekkor nem nyert, 1679-
ben a Habeas Corpus Act rendezte az angol polgár személyes szabadságát megsértő
letartóztatás és vád alá helyezés jogi garanciáit az európai jogtörténetben egyedülálló módon.
A habeas corpus intézményét az amerikai gyarmati jogrend is átvette, majd 1791-ben a
szövetségi alkotmány első tíz kiegészítésével rögzítették a személyes szabadság védelmét
szolgáló elvek körét, melyeket a bírói joggyakorlat értelmezett. A kontinentális Európában
ilyen előzmények után az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat megalkotói is kimondták, hogy
„a törvénynek szigorúan meg kell torolnia minden olyan szigort, amely túlmegy az illető
letartóztatásához szükséges rendszabályokon.” Az eljárási kódexek ezt úgy értelmezték, hogy
a kényszerintézkedések csak eljárási célokra alkalmazhatók. Ilyen cél az eljárás résztvevői
jelenlétének a biztosítása (pl. a tanú elővezetése, a terhelt őrizetbe vétele), a tárgyi
bizonyítékok megszerzésének a biztosítása (pl. házkutatás, motozás) és a büntetőhatározatok
végrehajtásának biztosítása (pl. lefoglalás, előzetes letartóztatás). A kényszerintézkedések
fontos szabadságjogokat sértenek meg, ezért a jogalkotó feladata annak a pontos törvényi
szabályozása, hogy ki, ki ellen és milyen esetben alkalmazhat kényszerintézkedést.
A terhelt hátrányos helyzetének javítása érdekében a modern büntetőeljárás-jogi kódexekben
kialakult az ún. favor defensionis (védelem kedvezménye) elvcsoport. Az alábbi öt elv ebbe a
körbe tartozik. Az ártatlanság vélelme azt jelenti, hogy senki sem tekinthető bűnösnek
mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
Az ártatlanság vélelme alkotmányos szintű alapjog, mely minden személyes véleményt kizár
és mindenkire egyaránt vonatkozik. Első megfogalmazása a francia Emberi és Polgári Jogok
Nyilatkozatban található: „(…) fel kell tételezni, hogy minden ember ártatlan, mielőtt
bűnösnek nyilvánították (…)”. Az elv elnevezése két szempontból is kritikával illethető.
Egyrészt a büntetőeljárásban nem az ártatlanság, hanem a bűnösség vagy a nem bűnösség
megállapítására kerül sor. Ha a vádlott nem bűnös, felmentik a vád alól, vagy megszüntetik az
eljárást. A bűnösség fogalompárja tehát nem az ártatlanság, hanem a nem bűnösség. Így
például egy súlyos bűncselekmény elkövetője nem ártatlan, adott esetben mégsem vonható
felelősségre, mert kóros elmeállapota büntethetőséget kizáró ok. A bíróság ebben az esetben
azt állapítja meg, hogy az elkövető nem bűnös. Másrészt ez az elv nem vélelem, hanem
ideiglenes igazság, mely csak addig áll fenn, míg a bíróság jogerős határozata a terheltet
bűnösnek nem nyilvánítja. A terhelt hátrányos helyzetén javít az utolsó szóhoz való joga,
amely különösebb magyarázatot nem igényel. A ne bis in idem elv, amely az amerikai jogi
kultúrából (Bill of Rights) átvéve jelent meg Európában, azt jelenti, hogy „senkit sem lehet
ugyanazon bűncselekményért kétszer életet vagy testi épséget fenyegető eljárás alá vonni”.
Az in dubio mitius elv az enyhébb minősítés követelményét tartalmazza. Eszerint ha a bíró
nem tudja eldönteni, hogy két vagy több szabály közül melyiket alkalmazza, akkor a terhelt
számára kedvezőbbet kell választania. A favor defensionis körében végezetül meg kell
említeni az in dubio pro reo elvet, mely szoros összefüggésben áll az ártatlanság vélelmével.
Jelentése az, hogy a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt nem lehet a terhelt terhére
értékelni.
A modern állam az alkotmánytörténeti szakirodalomban az újkortól kezdődően a közélet
formájára, illetve az államélet egészére vonatkozó általános megjelölés. Maga a szó
elsősorban időbeliséget fejez ki, tulajdonképpeni tartalma azonban ennél jóval összetettebb.
Az összehasonlító alkotmánytörténet-tudomány módszereivel a modern állam fogalmát annak
lényegét tekintve az alábbiak szerint lehet közelebbről is meghatározni.
Ha modern államról beszélünk, elsősorban arra a külöbségre gondolunk, amit a keleti, az
antik és a középkori államokkal szemben ez megjelenít. Jellemző, hogy az állam kategóriát a
legfiatalabb típustól, a modern államtól kölcsönöztük a régebbi típusok leírásához. Maga a
modern állam három szakaszban formálódott ki. Az első stádiumban a korábbi, középkori
hierarchikus-feudális államból a modern állam ideáltípusára jellemző vonulatok jelentek meg
úgy, hogy sokáig még felismerhetők voltak a középkori vonások is. Ez a korai szakasz tehát a
modern állam kiépítésének korszaka volt, amely időben a francia forradalomig, 1789-ig
tartott. A második szakaszban már többnyire az ideáltípus teljessége érvényesült. Ezt
nevezzük a modern állam virágkorának, ami lényegében a 19. századot ölelte fel. A harmadik
szakaszban ezzel szemben már a leépülés nyomai tűntek fel, amikor is az ideáltípus újabb
tendenciák megjelenésével lassan szétfoszlott. Ezzel tehát a modern állam időbeli határai
nyilvánvalóvá váltak: a modern állam kifejezést a nyugati politikai és jogi kultúra területén a
középkor végétől számítva a 20. század elejéig, többnyire az I. világháború végéig szokás
alkalmazni.
A modern állam ideáltípusát az alábbiakban ebben a három időszakban bekövetkezett
történeti fejlődés alapján mutatjuk be. Ez természetesen csak úgy lehetséges, ha
megvizsgáljuk azokat a tendenciákat, amelyek együttes hatása következtében a modern állam
megjelent. Ezzel a módszerrel négy különböző absztrakció különíthető el, amelyek egymást
kölcsönösen kiegészítették. Ezek az európai államok rendszerében a következők voltak.
Elsőként a szuverén abszolút állam jelent meg, majd a viszonylag kötött, polgári-kapitalista
társadalmi és gazdasági formációval rendelkező ún. kereskedőállam. Ezeket harmadikként az
individuum személyes szabadságának jelszavával operáló liberális jogállam követte, majd a
sort a nemzetállam zárta le az előző tendenciákat is átfogva, demokratikus irányultsággal.
Az abszolút állammodellről korábban már volt szó. A 6. fejezetben leírtakhoz ezért témánk
szempontjából csak két kiegészítést kell tennünk, mindkettőt a hatalom teljességére
vonatkozóan. Egyrészt a szuverén abszolút állam az egyházi gyámkodás alól felszabadulva
világi államként lépett a középkori monarchiák helyére. A középkori szuverenitáselméleteket
részletesen alább mutatjuk be. Ahogy a reformzsinatok korában a pápai világuralom eszméje
összeomlott, egy új államegyházi rend jött létre, amely jellemzően az uralkodói abszolutizmus
támaszát képezte a katolikus és a protestáns kultúrákban egyaránt, az utóbbit tekintve
különösen Anglia esetében. Itt aztán világtörténeti szempontból is jelentős változás
következett be a puritán forradalommal 1642 után, amely a korona túlsúlyát a monarchikus,
államegyház feletti főhatalom tekintetében is megtörte és ezen a területen is utat nyitott a
parlamentarizmus előtt. Franciaországban elkerülhetetlen volt a radikális forradalom, mert a
még egészében feudális irányultságú gallikán államegyházzal szorosan összefonódott
királyság nem volt képes arra, hogy a szükséges reformlépéseket időben megtegye.
Spanyolországban az egyház Ferdinánd és Izabella kora, illetve a jezsuita rend megalapítása
(1540) óta kulcspozíciót élvezett az államélet irányításában, ahogy ez a Habsburg
Ausztriában is történt. A protestáns német tartományokban a tartományfejedelem egyházi
jogosítványai a modern állam leépüléséig politikai tényezőt képeztek. Az állam és az egyház
elválasztásának eszméjét ekkor különböző módokon értelmezték, részben a közügyek
autonóm állami intézéseként bármiféle tekintet nélkül az egyházra és annak érdekeire, részben
pedig az állam és az egyház közötti baráti szerződéses viszonyként. Az állam abszolút
szuverenitását azonban azokban az ügyekben, amelyek egyházi érdekeket érintettek, a római
katolikus egyház sosem ismerte el.
Másrészt a szuverén abszolút állam a hatalom teljessségét olyan értelemben is megjelenítette,
hogy az uralkodó hatalma és felsőbbsége saját jogán alapult, szemben a nép által az
uralkodóra átruházott hatalom elméletével, amely – római gyökerekből táplálkozva – a
középkorban is jelen volt. Az állam ezzel kilépett a korábbi közösségi viszonyokból és
önmaga meghatározójává vált. Ennek előfeltétele belülről az államhatalom kizárólagossága,
kívülről pedig függetlensége volt. A kizárólagossághoz tartozik, hogy ha a
hatalomgyakorlásban parlamentáris intézmények is szerepet kaptak, mint ahogy ezt Anglia
esetében láttuk, azokat az államhatalom részeként kezelték. Bizonyos esetekben rendi
intézmények is érvényesülthettek még, de ezeket Franciaországban és német területen a
feudális szervek maradványának tekintették. A lényeg tehát minden esetben az volt, hogy az
államon belül kényszert kizárólag az államhatalom gyakorolhatott az alattvalókkal szemben.
Éppen ezért az önhatalom bármely formája kizárt volt az abszolút államokban, és ebből
fakadóan az állam maga volt kénytelen kielégítő jogvédelmet biztosítani alattvalói számára. A
függetlenséget tekintve meg kell állapítanunk, minden szuverén abszolút államnak tudnia
kellett, hogyan tudja érdekeit megvédeni és érvényesíteni. Ennek azonban az univerzalizmus
eszméjét hajszoló államok, először a Habsburg Spanyolország, illetve Ausztria, majd
Franciaország és Anglia rendre útját állták. Ez a nagyhatalmi politika azonban, melyet akár
imperializmusnak is nevezhetnénk, az európai népek feletti antik univerzalizmust sosem tudta
teljesen megvalósítani, hiszen a hatalmi egyensúly annak megsértését követően újra és újra
helyreállt.
A viszonylag kötött, polgári-kapitalista társadalmi és gazdasági formációval rendelkező ún.
kereskedőállam a modern államnak a gazdasági életben betöltött szerepét mutatja be,
amelyben a főszerepet a merkantilizmus játszotta. Történeti jelentősége abban állt, hogy az
államot önálló gazdasági egységgé formálta a fizetőeszköz és a mértékegységek
egységesítésével, a szabad belső piac megteremtésével és a külső vámhatárok felállításával.
Minezek az intézkedések az állam gazdasági érdekeit védelmezték. Az elvek és a módszerek
változóak lehettek, a lényeg azonban azonos volt: az állam széleskörű önellátásra törekedett
és külkereskedelméből jelentős bevételt realizált. Az államok versengése azonban a gazdaság
területén is jelen volt, és a gazdasági túlsúly más államokkal szemben rendszerint a háborús
potenciálban nyilvánult meg. Ennek eredményeként a 16-17. század vallásháborúit a 17.
század közepétől a forradalmi korszakig kereskedelmi háborúk váltották fel. Ilyenek voltak a
Navigation Act (1651) miatt kibontakozó angol-holland tengeri háborúk, az angol-francia
nagy háború 1793-at követően és a napóleoni háborúk is. A kapitalizmust nem az állam hozta
létre, de az állammal kapcsolatban, annak szolgálatában és védelme alatt vált mértékadó
gazdasági formává. Korai szakasza a merkantilista gazdaságpolitikával kezdődött el, míg
virágkora egybeesett a modern állam virágkorával, azaz a 19. századdal. Kétség nélkül
mondhatjuk tehát, hogy erősen kötődött a modern államhoz és annak polgári társadalmi
rendjéhez.
Az individuum személyes szabadságának jelszavával operáló liberális jogállam nemcsak az
objektív jogrend védelmezője volt, hanem az ember és a polgár szubjektív igényeinek őre is
mind a magánszféra, mind a közélet területén. Eszköze a racionális törvényi jog volt, amely a
18-19. század fordulójára többnyire előtérbe került az eddigi szokásjoggal és bírói
precedensjoggal szemben. A felvilágosult abszolutizmus már jogegységesítésbe fogott,
melynek eredményei mellett a legisták recipiált római joga a monarchikus szuverenitás
védelmezőjének bizonyult a forradalom előtti Franciaországban, illetve az alattvalók
magánszférájának javát szolgálta a német térségben. Ezt követően az individualizált jogi
racionalizmus termékeiként jelentek meg a nagy természetjogi kódexek, többek között a
porosz ALR (1794) és francia Code Civil (1804). Ezzel egyidőben átalakult és egyben
bürokratizálódott az igazságszolgáltatási rendszer is. Fontos szólnunk az alattvalók szubjektív
közjogi jogainak elismeréséről és védelméről is. Ez a tendencia az angol polgári
forradalommal vette kezdetét, majd az Amerikai Egyesült Államok Alkotmányával (1787) és
a francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozattal (1789) teljesedett ki. A klasszikus
szabadságjogokat ezek után minden modern alkotmány alapjogként ismerte el. A
szabadságjogok mellett a polgári szabadság másik tartópillére a képviseleti alkotmány volt,
amelyben az államhatalom különböző funkcióit a törvényhozó, a végrehajtó és az
igazságszolgáltató hatalmat egymástól elválasztották. A jogállam lényegét mindezeket
számba véve Immanuel Kant (1724-1804) a jogcél (Rechtszweck) megvalósításában, a
törvények szerinti kormányzásban látta. A gyakorlatban azonban egyetlen kormányzat
tevékenysége sem korlátozódhatott a törvények egyszerű végrehajtására, hiszen mindennapos
jelenséggé vált, hogy az exekutív hatalomnak döntést kellett hozni. Ezért a pártalapú
kormányok esetében feltétlen szükségesnek bizonyult az is, hogy e döntéshozatal
ellenőrzésére független közigazgatási bíróságot intézményesítsenek. A liberális jogállam
lényegét ezért – legyen szó alkotmányos monarchiáról vagy köztársaságról – abban látjuk,
hogy az egyén védelmet élvez a rendőrséggel és a közigazgatási hatóságok aktusaival
szemben.
A nemzetállam kollektív-szövetségi szerkezete az előző típussal szemben abból adódott, hogy
a nép egy egységet képezett, és ez az egyesülés nem uralmi, hanem szövetségi formában
történt meg. A nemzetállamok alapja az az összetartozás-érzés volt, amely a közös
származásból, nyelvből, kultúrából és történelmi emlékezetből táplálkozott. Ha ezek a
feltételek teljesültek, rendszerint egy konkrét jogi dokumentum hívta életre a
nemzetállamokat. Angliában ez a polgári parlamentarizmus kiépülésével együtt valósult meg.
Történeti dokumentumként ebben az esetben az ún. Agreement of People (1647. október 28.)
szolgált, amely a katonai főtanács által megfogalmazott, népszuverenitás elvén álló
köztársasági alkotmány tervezete volt. Ez a dokumentum volt az európai jogtörténetben az
első, melyben az ún. politikai nemzetfogalmat alkalmazták. Ennek lényege az ún. kulturális
nemzetfogalommal szemben abban állt, hogy származásra való tekintet nélkül a nemzethez
tartozónak ismerték el mindazokat, akik hajlandóak voltak a nemzetbe asszimilálódni. Az
Amerikai Egyesült Államokban a nemzetállam életre hívása 1776. július 4-én, a
Függetlenségi Nyilatkozat kiadásával kezdődött meg és 1787. szeptember 17-én a föderális
szövetségi állam elvén álló nemzeti alkotmány aláírásával fejeződött be. A 19. század során
ezen az alapon az amerikai nemzet a bevándorlók, az őslakosok és a behurcolt rabszolgák
utódaiból formálódott ki. Franciaországban a nemzetállam a forradalom koráig csak látens
módon létezett. Az áttörést 1789-ben a Basilles ostroma illetve a következő évben a párizsi
föderációs ünnep (1790. július 14.) hozta meg, amelyet a franciák a nép szövetségre lépésének
szimbolikus aktusaként tartanak számon. A nemzetállam Rousseau értelmezésében azt
jelentette, hogy az alattvalók nemcsak tágyát képezik az államhatalomnak, hanem
jogalanyként részesei is annak, azaz alattvalóból polgárrá (citoyen) váltak. Ezért a
nemzetállam szorosan összefügg a nemzetszuverenitás fogalmával.
A felsorolt négy absztrakció időben egymás után lépett fel és egymással keveredett. A
szuverén abszolút állam „egyeduralkodó” volt nagyjából 1650-ig úgy, hogy egyúttal még
rendi vonásokat is őrzött. A kereskedőállam és a jogállam időben egybeesett; a 19. század
előtt mindkettő az abszolút állam módosult formájaként jelent meg, jól szemléltetve azt a
különbséget, ami az angol parlamentrizmus és a kontinentális monarchikus abszolutizmus
között fennállt. A nemzetállamok korában a demokráciára való törekvés jegyében vált
általánossá a képviseleti alkotmány. Ennek a négy absztrakciónak a keveredéséből jött létre
tehát a modern állam, amely a maga teljességében a 19. századra kristályozódott ki. A 20.
század elejétől azonban az európai államok többségében olyan alapelvi változások
következtek be, amelyek a modern állam leépüléséhez és új tendenciák felerősödéséhez
vezettek.
A modern állam megjelenése és kibontakozása szorosan összefüggött a polgári átalakulással
és a polgári modernizációval, melynek modelljeit részletesen a 27. fejezetben mutatjuk be.
Ezen a helyen csupán az időtényezőre utalunk. A polgári átalakulás zászlóvivői az észak-
németalföldi, protestáns többségű tartományok voltak, melyek 1566-tól felkelés, majd l570-
től függetlenségi harc és polgárháború formájában fordultak szembe a katolikus vallású,
abszolút uralmat megvalósító spanyol Habsburgokkal. Ezt követően Angliában robbant ki
polgári forradalom a Stuart-dinasztia abszolút jellegű hatalomgyakorlásával szemben 1640-
ben. A németalföldi és az angliai modernizáció a mozgatórugóit elsősorban a protestáns
teológiából kölcsönzött politikai elvekből nyerte, ezért elmondhatjuk, hogy a korai polgári
forradalmak vallási köntösben jelentkeztek. Ehhez hasonlóan a független Amerikai Egyesült
Államok létrejöttében (1776) és alkotmányozási folyamatában is fontos szerepet töltött be a
protestáns etikán, az ún. Zarándok Atyák örökségén alapuló természetjog, de emellett a
francia felvilágosodás elvei is befolyásolták a történéseket. Ami ekkor az európai kontinensen
még csak a politikai gondolkodók elmélete volt, az USA-ban a történelmi környezet
biztosította feltételek következtében gyakorlattá válhatott. A modernizáció következő
színhelye Franciaország volt, ahol 1789-ben a felvilágosodás által meghódított természetjog,
az ún. észjog szolgáltatott ideológiai alapot a radikális forradalomhoz, az abszolutizmus
felszámolásához és a polgári jogegyenlőség elvén álló jogrendszer kiépítéséhez. Európa
középső és keleti része csak jelentős késéssel, a 19. század derekán volt képes a modern
polgári állam kiépítéséért harcba szállni, bár ekkor még német és osztrák-magyar területen is
várni kellett az áttörésre: a német egység létrejötte (1871), illetve az osztrák-magyar
kiegyezés (1867) volt az, ami megnyitotta az utat a modernizáció előtt. Ezek a polgári
átalakulás és modernizáció szempontjából megkésett államok az eszméket többnyire
nyugatról exportálták: a kor jogforrásai és a politikai irodalom tükrében egyértelműen
állítható, hogy a gondolkodók és politikusok „vigyázó szemüket” nemcsak Párizsra vetették,
hanem az amerikai eredményekre is tekintettel voltak.
A polgári korszak klasszikus államépítési alapelveit a polgári alkotmányosság elve foglalja
össze. Ebben a keretben az alábbiakban az államhatalmi ágak elválasztását, a parlamenti-,
nemzet- illetve népszuverenitást, a parlamentarizmust, a kabinetrendszert és a végrehajtó
hatalom felelősségének elvét, a törvények uralmát, a bírók, bíróságok függetlenségének elvét,
az állam és az egyház elválasztásának elvét, a szabadságjogok érvényesülését és végezetül az
önkormányzatiság elvét mutatjuk be. Mindezek előtt azonban nézzük magát a keretelvet! Az
alkotmány az államhatalom gyakorlásának legfontosabb viszonyait, valamint az alapvető
emberi és állampolgári jogokat szabályozó jogi norma. A kartális alkotmányozás úttörői az
amerikai gyarmatok voltak. A gyarmati korszak alkotmányait 1776-ban polgári tagállami
alkotmányokká formálták, majd 1787-ben a szövetségi alkotmányt is elfogadták. Európa első
kartális alkotmánya, ha az abszolút monarchia alaptörvényeként értelmezett dán Lex Regiát
(1665) figyelmen kívül hagyjuk, az 1791. május 3-i lengyel rendi alkotmány volt, amely a
francia forradalmi eszméket átvéve alkotmányos monarchiáként próbálta a szétzilált lengyel
államot modernizálni. Ezt az erőtelen lengyel kísérletet még ugyanebben az évben,
szeptember 3-án a francia alkotmányos monarchia alapdokumentuma követte, és ezzel
Európában általános gyakorlattá vált, hogy a polgári átalakulás eredményeként létrejött
államforma- és kormányforma-változásokat írott alkotmányban rögzítették, legyen szó egy
alkotmánylevélről vagy több alkotmánytörvényből álló alkotmányról. A modern polgári
államokban a jogforrási hierarchia élén a kartális alkotmány állt, tehát a benne rögzített
szabályokkal ellentétesen más jogi norma nem rendelkezhetett. Emellett azonban Angliában –
a tradíciókhoz ragaszkodó modernizáció jellegzetes vonásaként – továbbra is kitartottak az
ún. történeti alkotmány mellett. Ez azt jelenti, hogy a Magna Carta Libertatum (1215) éppúgy
részét képezi az angol alkotmánynak, mint a későbbi alapvető fontosságú törvények, többek
között a Bill of Rights (1689) vagy az Act of Settlement (1701), melyek a parlamentáris
monarchia megalapozásaként szolgáltak. Az angol alkotmányjogi felfogás szerint a történeti
alkotmánynak mindezeken túl részei az ugyancsak alapvető fontosságú alkotmányos
konvenciók és szokások is. A történeti alkotmányok tehát időben folyamatosan formálódtak,
illetve változtak, ezért egyben rugalmas alkotmánynak is tekinthetők, szemben a szigorú
feltételek és speciális eljárás mellett módosítható merev alkotmányokkal. Az alkotmány jogi
szupremáciája (felsőbbsége) történeti alkotmány esetén nem érvényesült, mivel a rendes
törvények és az alkotmány között ilyen formális-jogi különbség nem volt. Az alkotmányokat
mindezeken túl aszerint is csoportosíthatjuk, hogy megfelelnek-e bizonyos tartalmi
feltételeknek. Formális értelemben ugyan alkotmány az adott norma, ha az alkotmány
elfogadására előírt speciális eljárási feltételek teljesültek, és így fogadták el, illetve hirdették
ki. Ezzel szemben a materiális alkotmányfogalom azt jelenti, hogy az alkotmány tartalmazza
és garantálja az alábbi államépítési elvek érvényesülését. Ezért a polgári alkotmányosságot
materiális értelemben keretelvként tartjuk számon.
Az államhatalmi ágak elválasztásának elve először Arisztotelész „Etika” c. művében jelent
meg. Arisztotelész rögzítette, hogy a görög poliszokban törvényhozó, végrehajtó és
igazságszolgáltató hatalmi szervek különíthetők el, etikai értékelést ehhez nem fűzött. A
későbbiek során az ideális államberendezkedésről gondolkodók azonban már erkölcsi
motivációból vizsgálták a jó államvezetés módját. Szent Ágoston „De Civitate Dei” c.
munkájában abból az alaptételből indult ki, hogy minden hatalom (uralom) közvetett módon a
bűnbeesés következménye, és ezért csak annyiban menthető és igazolható, amennyiben az
vezérli, hogy a bűn következményeit csökkentse. Ha tehát a hatalom nem Istenre irányul, az
állam nem más, mint felfegyverzett rablóbanda. Mai nyelven szólva a hatalom demoralizál, és
a hatalomgyakorlás csak morális célja által kaphat igazolást. Aquinói Szent Tamás a
hatalmakat egy hierarchikus rendbe sorolta be. A hierarchia csúcsán szerinte a természetfeletti
hatalom áll, alatta az egyház, ez alatt pedig erkölcsi rangjuknak megfelelően a világi hatalmak
helyezkednek el. A hierarchiában magasabb helyen lévők az alattuk állók felett erkölcsi
ítéletet mondhatnak, ezért az egyház megmondhatja, hogy ki a zsarnok, azaz az uralkodó
felett erkölcsi értékítéletet alkot. A zsarnokság Aquinói Szent Tamás szerint nemcsak a
hatalom erkölcsi igazolását, hanem az uralkodói minőséget is megszünteti, ezért a zsarnokot
büntetlenül meg lehet ölni, mert nem uralkodó, hanem lázadó.
A polgári forradalmak koráig a zsarnokölés elmélet volt csak, de amikor az alattvalók állást
foglaltak az uralkodó minősítése kérdésében, mindez gyakorlattá vált. Az angol
lordprotektorátus 1653 és 1660 között bebizonyította, hogy az újonnan hatalomra kerültek, a
nép is demoralizálódott. Ekkor már a Szent Tamás-féle rendszerben a földi hatalmak között
legmagasabban álló egyház demoralizált volta is nyilvánvalóvá vált, aminek következménye a
reformáció és Európa vallási megosztottsága lett. E két történelmi tapasztalatra való
visszahatásként az abszolutizmus bölcselője, Thomas Hobbes (1588-1679) az előzőekkel
szemben már úgy fogalmazott, hogy a legfelsőbb hatalom, a szuverén felett, legyen az király,
oligarchia vagy parlament, nem lehet magasabb fórum, mely ítélkezne annak
igazságosságáról, mert az ítélet által maga válna szuverénné. Elmélete az előző két teória
szekularizálását jelentette. Alapelve az volt, hogy az igazságtalanul gyakorolt hatalom nem
más, mint rabló erőszak. Angliában a Stuartok uralmát lezáró forradalmat követően a 17.
század végén a király és a parlament közötti közjogi rendben egy sajátos egyensúlyi helyzet
jött létre. Megbomlott a hatalomkoncentráció (a szuverenitás), és az uralkodót ez a belső,
szervi tagolódás arra kényszerítette, hogy – Bibó szavaival élve – „a maga helyessége feletti
ítélkezésnek ténylegesen alávesse magát”.
Ezt a történelmi szituációt a puritanizmusból kinövő, szekularizált publicisztika a forradalom
után értelmezte. A puritán John Locke (1632-1704) rendszerében az alap Arisztotelész
osztályozása volt, melyet egy politikai-etikai céllal, az ún. joguralmi gondolattal egészített ki.
Mivel az embernek van méltósága, ezért szükségszerű, hogy ne emberek, hanem a törvények,
a jog uralma alatt álljon. Ha a törvény végrehajtására hivatott személy megváltoztatja a
törvényt, megszűnik a jog uralma és helyette zsarnokság, önkény jön létre. Locke három
államhatalmat különböztetett meg: törvényhozó, egy belső végrehajtó és egy föderális
hatalomnak nevezett, az állam külső viszonyaival kapcsolatos végrehajtó hatalmat. Jó
államvezetés, azaz a jog uralma akkor valósul meg szerinte, ha minden hatalom kötött a
törvénnyel szemben, valamint a törvényhozás és a végrehajtás nem egy kézben van. A máig
érvényes, klasszikusnak nevezhető rendszerezés azonban Montesquieu (1689-1755) nevéhez
fűződik (A törvények szelleméről, A perzsa levelek). Elméletének a lényegi magva az, hogy
az általa törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalomként csoportosított három ágat
egymástól következetesen el kell választani. Locke föderális hatalma helyett ő a bírói funkciót
emelte ki harmadikként, mondván a történelmi tapasztalat azt igazolja, hogy az
igazságszolgáltatás függetlensége különösen fontos, míg a föderális hatalom nem szorul rá
olyan mértékben az óvásra. Montesquieu elméletét az angol történeti alkotmány (a „király a
parlamentben”-rendszer) alapján dolgozta ki, némiképp félreértelmezve azt. Angliában
ugyanis az államhatalmi ágak nem voltak és ma sincsenek mereven elválasztva egymástól: a
törvényhozás befolyásolhatta a végrehajtást a kormánybuktatáson keresztül, a közigazgatás és
az igazságszolgáltatás alig volt elválasztva és a törvényhozás, pontosabban a Lordok Háza
bizonyos ügyekben bírói jogkört gyakorolt. Ez az államberendezkedés nem azért volt
működőképes, mert a hatalmi ágak el voltak választva egymástól, hanem mert több hatalom
állt egymással szemben, és ezek önállósága körül volt bástyázva. Mivel a
hatalomkoncentráció veszélye leginkább a végrehajtó hatalomnál állt és áll fenn, Angliában a
legtöbb biztosítékot itt építették ki. Az Amerikai Egyesült Államok Alkotmánya Montesquieu
elvét ültette át a gyakorlatba – módosult formában. Az ún. fékek és ellensúlyok elvét
részleteiben a 14. fejezetben mutatjuk be. A francia forradalmat követően a svájci hugenotta
családból származó Benjamin Constant (1767-1830) az európai államvezetési gyakorlat
alapján azt állította, hogy létezik egy negyedik hatalmi ág, a regulatív hatalom is. Szerinte a
köztársasággá alakult európai államokban a király szerepét folytató államfő a kormánnyal
szemben az állandóságot, a folytonosságot képviseli. Mivel a montesquieu-i funkciók egyikét
sem lehet neki tulajdonítani, külön hatalmi ágként kell kezelni.
A modern államépítési elvek között másodikként a nemzetszuverenitásról, illetve
népszuverenitásról kell szólni. Ehhez azonban elengedhetetlen, hogy tisztázzunk, mit értünk
szuverenitás alatt, illetve e két forma milyen történelmi előzmények következtében
bontakozhatott ki. A szuverenitás az államnak az a tulajdonsága, hogy van benne egy olyan
erő, amely fenntartja a rendet. A szuverén az, aki ezt a magatartást tanúsítja, azaz az állam
területén a főhatalmat gyakorolja. Az ún. belső szuverenitás mellett a szuverenitásnak van egy
külső oldala is, amely az állam függetlenségében, valamint abban jelenik meg, hogy a
nemzetközi jog önálló jogalanya. A történelmi előzmény az ún. monarchikus szuverenitás
volt, ami egyszerűen szólva azt jelentette, hogy a főhatalom az uralkodót illeti meg. Ha
azonban a társadalmi erők ellensúlyt képeztek és részesedést kértek a szuverenitásból, a
szuverenitás többféleképpen alakulhatott. A 4. századtól, nagyrészt Szent Ágoston
munkásságának következtében a középkori római katolikus egyházban a Biblia Jézus Krisztus
1000 éves királyságáról szóló tanítását úgy magyarázták, hogy az tulajdonképpen az egyház
földi uralmát jelenti. Ez a tétel jelentős befolyást gyakorolt a katolikus államvallású középkori
államok hatalmi mechanizmusára. Ebből vezette le később Aquinói Szent Tamás is a fent már
ismertetett elméletét: a hatalmi hierarchiában magasabb helyen lévők az alattuk állók felett
erkölcsi ítéletet mondhatnak, ezért az egyház jogosult megmondani, hogy ki a zsarnok. Mivel
minden hatalom Istentől származik, és a földi törvények az isteni törvények konkretizálásai,
alsóbb fokon való megvalósulásai, a világi uralkodó hatalmi helyzete funkcióvá válik.
Szuverén voltának a korlátját képezi, hogy ha az egyház zsarnoknak nyilvánítja, szabadon
meg lehet ölni. A reformáció kálvini irányzata lényegét tekintve a zsarnokölés elméletét
vallotta, míg Martin Luther nem foglalkozott a kérdéssel. Az egyházi elméleteken túl szólni
kell arról is, hogy a társadalmi erők milyen korlátot jelenthettek a monarchikus
szuverenitással szemben. Az angol Magna Carta Libertatum (1215) vagy a magyar
Aranybulla (1222) a társadalmi erők szuverenitásból való részesedésének korai formáját, az
ún. ellenállási jogot (ius resistendi) fektette le. Az ellenállási jog az uralkodó és a
dokumentumot kikényszerítők közötti szerződéses helyzet megtartására szorítkozott. Bár
mintegy négyszáz évvel később, az abszolutizmus korában Hobbes azt állította, hogy az Isten
kegyelméből hatalmon lévő király csakis Istennek felelős és csak az ő parancsait köteles
végrehajtania, egy generációval később a természetjogász Locke a középkori előzményeket is
felhasználva úgy fogalmazott, hogy az ellenállási jog az, amit a társadalmi szerződés során a
nép nem adott át az uralkodónak. Ennek körében értelmezték a polgári engedetlenséget és a
sztrájkjogot is. Míg tehát Hobbes azt vallotta, hogy a „hatalom hiánya rosszabb, mint a
korlátlan hatalom”, és a humanista Jean Bodin is a koncentrált hatalomgyakorlás
szükségessége mellett foglalt állást, többek között Johannes Althusius (1563-1638), Hugo
Grotius (1583-1645) és Locke is elkötelezetten állította, hogy a szuverenitás a népet illeti, bár
az szabad akaratból jogait szerződéses úton átruházhatja az uralkodóra. A
szuverenitáselméletek vázlatos áttekintése azt igazolja, hogy az uralkodók szuverén voltának
a polgári átalakulásig a korlátja egyrészt az egyházi hatalom volt, másrészt pedig
szuverenitásán kénytelen volt osztozni, ha a társadalmi erők rákényszerítenék erre, ahogy erre
más nézőpontból már a szuverén abszolút állam kapcsán is utaltunk.
Az angol polgári forradalom egyik következményeként tartják számon azt, hogy a hatalmi
rendszer súlypontjai megváltoztak, aminek következtében a hatalom centruma a koronáról a
parlamentre tevődött át. Az angol parlamenti szuverenitás abban jelent meg a 17-18. század
fordulójára, hogy a királyi előjogok, ún. prerogatívák szerinti kormányzást a parlament
túlsúlyán alapuló kormányforma váltotta fel. Az uralkodó tehát már nem közvetlenül, hanem
minisztereivel kormányzott, akiket úgy jelölt ki, hogy tekintettel volt a parlamenti
erőviszonyokra. 1694-től a parlamentet három évenként össze kellett hívni (Triennial Act),
1716-tól pedig a képviselők megbízatásának idejét hét évre emelték fel (Septennial Act). Az
angol alkotmányjog megalapozójaként számon tartott Albert Venn Dicey a parlamenti
szuverenitás fogalmát úgy adta meg, hogy a parlament „nem megbízottja és nem is bizalmi
közege a választóknak”, hanem „az állam szuverén törvényhozó hatalma”. Felsőbbsége
eszerint azt jelenti, hogy „nincs ember vagy testület, akinek Anglia törvénye jogot adna a
parlamenti törvényhozást megdönteni vagy eltávolítani”. A kétkamarás és aszimmetrikus
angol parlamentarizmusban az örökletes tagsággal rendelkező House of Lords idővel
elvesztette elsőbbségét a képviseleti alapú alsóházzal (House of Commons) szemben, majd
1911 (Parliament Act) után egyértelműen ez utóbbi vált hangsúlyossá az előbbivel szemben.
A természetjogász és felvilágosult politikai gondolkodók eszméi alapján, de a római
gyökerekre is figyelemmel a polgári modernizáció során a szuverenitásnak új formái jöttek
létre. Az angol mintával szemben az amerikai gyarmatokon, illetve az európai kontinensen a
népszuverenitás elve terjedt el. Az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat kimondta, hogy a nép
olyan alkotmányt ad magának, amilyet akar, és ha a kormány annak céljait veszélyezteti, a
nép leteheti azt. A francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata az ellenállás jogát az
elnyomással szembeni fellépés esetére tartotta fenn. A Függetlenségi Háború
jogdeklarációinak, elsősorban a Virginia Bill of Rightsnak (1776) mintáját követve az
Amerikai Egyesült Államok alkotmánya (1787) alapelveként rögzítette a népszuverenitást,
míg két évvel később a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata nemzetszuverenitásról
beszélt. Fentebb már volt szó arról, a nemzetállam Rousseau (1712-1778) értelmezésében azt
jelentette, hogy az alattvalók nemcsak tárgyát képezik az államhatalomnak, hanem
jogalanyként részesei is annak, és ezzel alattvalóból polgárrá (citoyen) válnak. Az állam
alkotmányának alapját képező társadalmi szerződés szerinte úgy jön létre, hogy mindenki
magát általánosan – személyét és minden erejét – az általános akarat legfelső vezetése alá
adja. E szerződésben a társak mint egység a Nép nevet viselik. A társadalmi szerződés a
szerződéskötő egyes személye helyébe azonnal egy szellemi egész testet helyez, amely éppen
ennek az aktusnak a következtében kapja meg egységét, életét és akaratát, és válik közös
énné. Bár Rousseau vélekedése szerint (Társadalmi Szerződés, 1762) a néppé vált egység a
főhatalmat közvetlenül gyakorolja, a későbbiek során a közvetett, képviseleti demokráciá vált
általánossá úgy, hogy a modernizálódó államok néhány közvetlen hatalomgyakorlási formát
(népszavazás, népi kezdeményezés) is intézményesítettek. Míg Rousseau szuverenitástana a
nép tagjainak szövetségre lépésével a nemzetállamhoz kötődött, a szóhasználat a francia
alkotmánytörténetben az I. köztársaságban, a jakobinus korszak alkotmányában módosult
népszuverenitásra 1793-ban. Ezt követően a népszuverenitás elve Európában a monarchikus
szuverenitással szemben, a polgári törekvések és követelések körében jelent meg, illetve a
modern polgári államok egyik legfontosabb államépítési elvévé vált.
A parlamentarizmus elve és a szuverenitás kérdése szorosan összekapcsolódik a parlamentáris
szuverenitás és a népszuverenitás esetében is. A parlamentarizmus a törvényhozó szerv
primátusát jelenti, melynek keretében a nép a főhatalmat választott képviselői útján
gyakorolja. A parlamentarizmus elve történetileg az angol rendi parlamentre vezethető vissza.
Az angol mintaparlament a 13. század második felében alakult ki, majd szervezete 1295-re
rögzült. Létrejötte idején a királyi hatalommal szemben álló rendi képviseleti szerv volt,
melyet az angol uralkodók még az abszolutizmus korában sem tudtak hosszabb időre
félretolni. Az angol rendi parlament hatásköri jogosultságai kiterjedtek a törvényhozásra is,
ami annyiban sajátos, hogy a francia általános rendi gyűlés és a német Reichstag nem
alkothatott új jogot. Emellett hatáskörébe tartozott a dinasztia házassági politikájának a
meghatározása, a külügyekben való döntéshozatal és az adómegajánlás is. Ilyen módon az
angol rendek erős hatalmi ellensúlyt képeztek az uralkodóval szemben, majd a királyi
abszolút hatalom elleni törekvések következtében a polgári követelések megfogalmazóivá
váltak. Ennek alkotmányos dokumentumait a 12. fejezetben ismertetjük. Az eredmény az lett,
hogy a rendi parlament a polgári modernizáció korában organikus módon alakult át modern
parlamentté és vált prototípusává a modern parlamentarizmusnak Európában és Európán kívül
is. A parlamentarizmus érvényesülése érdekében fontos szerepe van többek között annak,
hogy a képviselői mandátumok törvényességéről ne egy függő külső szerv döntsön, a
képviselők rendelkezzenek mentelmi joggal és szólásszabadságuk legyen. A
részintézményeiket a 19. századi Anglia alkotmányos berendezkedése kapcsán, ugyancsak a
12. fejezetben mutatjuk be. Itt csak annyit szükséges megjegyeznünk, hogy a parlament
szervezetét, működési elveit, hatáskörét, valamint a többi államhatalmi ághoz való viszonyát
rendszerint alkotmányi szinten szabályozzák.
Az abszolút monarchiákban a végrehajtó hatalmi szervek a királynak tartoztak felelősséggel.
Ezzel szemben a végrehajtó hatalom felelősségének modern elve az angol parlamentáris
monarchia keretei között alakult ki. A végrehajtás mint állami tevékenység körülhatárolása
történetileg igen változatosan alakult. Jellemző volt, hogy a hatalmi ágak tényleges
elválasztásáig a végrehajtó szervek közé sorolták a bíróságokat is, mivel azok a törvények
végrehajtásában valóban szerephez jutottak. Előfordult, hogy a végrehajtást a központi
kormányzattal azonosították, de az is, hogy a kormányzati és az igazgatási szervek
összességét értették alatta. A végrehajtó hatalom önállósulása Angliában a 18. század elejére
következett be ún. kabinet, illetve kabinettanács elnevezéssel. Ennek lépcsőfokaiként a
Tudorok Privy Council (Titkos Tanács) elnevezésű szerve, majd a III. Orániai Vilmos (1689-
1702) uralkodása idején a király főtanácsadói testületéből kialakuló kabinet adható meg. Ezt a
folyamatot a német Hannoveri-ház trónra kerülésével (1714) a nyelvi problémákból adódó
hatáskör-eltolódás zárta le: I. és II. György, mivel angolul rosszul beszéltek, nem látogatták a
kabinet üléseit, így a kormányzati ügyek intézése a kabinet kezében önállósult. A felelősség
típusait tekintve lehetett politikai és közjogi is. A közjogi felelősség azt jelentette, hogy a
miniszterek az uralkodó minden olyan cselekedetéért feleltek, amit a király tanácsukra vagy
közreműködésükkel tett. Ez a gyakorlatban a parlamenti megrovásban vagy a vád alá
helyezésben intézményesült. Ez utóbbi esetben a House of Lords bírói funkciót betöltve
ítélkezett az adott közjogi méltóság felett. A közjogi felelősség tehát személyes volt. Ezzel
szemben az ún. politikai felelősség, mely 1782-től folyamatosan érvényesült, kollektív volt:
1782 márciusában Lord North kormánya, hogy megelőzzön egy sikeresnek ígérkező
bizalmatlansági indítványt, lemondott. Ha a szakminiszter nem értett egyet a
kormányprogrammal, lehetősége volt a lemondásra, egyébként azonban felelősséggel tartozott
tárcájáért és az egész kormánypolitikáért is. A 18. század végétől tehát az angol kormányok
közjogi és politikai felelősséggel is tartoztak, azaz tartósan csak a parlamenti többségre
támaszkodva kormányozhattak.
Mivel a közjogi felelősségre vonás személyes, a rossz kormányzat elleni védekezés hatékony
eszköze elsősorban a politikai felelősség, a kormánybuktatás lehet. Nem meglepő, hogy ebből
a felismerésből kiindulva az amerikai és francia jogi dokumentumokban a végrehajtó hatalom
politikai felelősségének elvét rögzítették. A már említett Virginia Bill of Rights erről a
következőként szólt: „Minden hatalom a népen alapszik és ennek következtében a néptől
származik; a hivatalnokok csak az ő meghatalmazottjaik és szolgálattevőik és ezért a népnek
mindenkor felelősek” (2. cikkely). A kormányzatot a közjó érdekében, a nép, a nemzet és a
köz védelmére és javára kell felállítani; a kormányok különböző változatai és formái közül a
legjobb az, amely a boldogság és a biztonság legmagasabb fokát hozza létre, és amely a
leghatékonyabban zárja ki a rossz kormányzás veszélyét; a köz többségének kétségtelen,
elidegeníthetetlen és sérthetetlen joga van arra, hogy a kormányzatot megváltoztassa vagy
megdöntse, ha az ezeket a céloknak nem megfelelően vagy ezekkel ellentétesen jár el,
méghozzá úgy, ahogy ez a közjó érdekében a leghasznosabbnak tűnik (3. cikkely). Az
amerikai Függetlenségi Nyilatkozat ehhez hasonlóan rögzítette, hogy a „népnek jogában áll a
kormányt megváltoztatni vagy megbuktatni, és egy új kormányt felállítani”. Sajátos, hogy
ilyen előzmények után az amerikai alkotmány az elnöki rendszerrel a politikai felelősséget
nem intézményesítette, a francia Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat pedig csupán annyit
mondott ki, hogy „a hatalom (…) mindenki javára áll fenn, nem pedig azoknak a
magánérdekében, akikre rá van bízva”. Ez azonban az 1791. évi francia alkotmányban nem
realizálódhatott, mivel a végrahajtás letéteményese a király volt, akitől a közjogi felelősséget
a miniszteri ellenjegyzéssel a miniszterek vették át, politikai felelősségről azonban szó sem
volt, ahogy nem rendelkezett erről a jakobinus (1793) és a thermodori alkotmány (1795) sem.
Így a kormány politikai felelősségének elve az angol modellből a parlamentarizmus elvével
együtt került be a kontinentális modern alkotmányokba, de többnyire csak az 1848-as
forradalmi hullám eredményeként.
A törvények uralma az alkotmányos jogrend hatályosulását jelenti. Az elv a politikai
gondolkodásban Locke ún. joguralmi (rule of law) gondolatával jelent meg. Eszerint minden
ember rendelkezik méltósággal azért, mert embernek született. Az emberi méltóság (dignitas
humana) miatt pedig elengedhetetlen, hogy az emberek felett a törvények és ne más emberek
uralkodjanak. Locke elméletének folytatásaként a liberális jogállam a racionális törvényi jog
eszközével az objektív jogrend védelmezőjeként, illetve az ember és a polgár szubjektív
igényeinek őreként lépett fel a magánszférában és a közéletben is – ahogy arról a modern
állam definiálása kapcsán szóltunk. A rule of law a 19. százaban tehát azt jelentette, hogy a
törvények a kormányzatot is kötik és a törvény előtt minden ember egyenlő. Ez akkor valósult
meg, ha az embert és polgárt más természetes vagy jogi személyek, illetve az állami szervek
jogsértése esetén is megillette a bíróhoz fordulás joga. A törvények uralma a népszuverenitás
érvényesülését is magába foglalja: a törvényeket az a parlament alkotja, amelynek képviselőit
az állampolgárok ideális esetben demokratikus választások során választották meg, azaz a
törvényekben – a képviseleti demokrácia szabályai szerint – népakarat érvényesül. A
törvények uralma elv szorosan kapcsolódik ezenkívül a materiális értelemben vett
alkotmányossághoz is. Ha ugyanis az alkotmány és/vagy a törvények tartalma nem felel meg
bizonyos feltételeknek, a joguralmi gondolat és a törvények uralma elv utópiává válik. Ezek a
feltételek alkotmány esetében elsősorban a modern államépítési elvek kellő intézményi
garanciákkal történő alkotmányi realizálását jelentik, a törvények esetében pedig azt, hogy
azok tartalmát a természetjog, az erkölcs, a méltányosság és nem utolsó sorban a szokások
alapján alakították ki. Tipikus történeti példaként a náci diktatúra évei (1933-45) adhatók
meg, amikor a weimari alkotmányt formálisan nem helyezték hatályon kívül, a gyakorlatban
azonban annak elvei és intézményei leépültek, a törvényi pozitív jogrend pedig ellentétbe
került az említett feltételekkel. Ezt a jelenséget nevezte Gustav Radbruch törvényes
jogtalanságnak – ahogy arról a náci jogrend bemutatása kapcsán a 20. fejezetben részletesen
lesz szó. A törvények uralma elv kapcsán tehát mindig felmerül az a kérdés, hogy egy
államban milyen közösségi értékirányultság és az állampolgárok között milyen személyes
értékszemlélet uralkodik. A modern állam leépülésének idején, de napjainkban is nem egyszer
tanújává vált az emberiség annak, hogy azt, ami a természetjog és a tradicionális erkölcs
szerint abnormális, az értékirányultság változása miatt normálisként fogadta el és
törvényhozási úton normává tette a többség a kisebbség akaratával szemben.
A bírók, bíróságok függetlenségének elve az igazságszolgáltatás pártatlanságának a
biztosítására hivatott. Az igazságosság bibliai és antik szimbólumairól, a bölcs Salamon
királyról és a bekötött szemű, kezében mérleget tartó Iustitiáról már szóltunk a középkori
jogászrend kapcsán. A modern államépítési elvek közé a bírók, bíróságok függetlenségének
kívánalma azzal került be, hogy az államhatalmi ágak között Montesquieu a törvényhozó és a
végrehajtó hatalom mellett harmadikként az igazságszolgáltató hatalmat nevesítette. Ennek
oka abban keresendő, hogy a történelmi tapasztalat igazolta: a bírói hatalom különösen
rászorul az óvásra. A modern államokban ez a függetlenség abban jelent meg, hogy a bírók
csak a törvényeknek lettek alárendelve, elmozdíthatatlanná és a végrehajtó hatalom politikai
érdekeitől befolyásolhatatlanná váltak. Elmozdíthatatlanságuk azt jelentette, hogy életük
végéig vagy határozatlan időre nevezték ki őket, és felmentésükre csak fegyelmi okból vagy
alkalmatlanság okából, bírói ítélettel kerülhetett sor. A pártatlanságot szolgálta a bírói
összeférhetetlenség szabályozása is. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a három hatalmi ág
alkotmányi különválasztása akkor tudott a gyakorlatban is realizálódni, ha a politikai élet
szereplői, elsősorban a kormányok maguk is elkötelezettek voltak a demokrácia, illetve a
jogállamiság felé és önkorlátozást gyakoroltak, azaz tudatosan távol tartották magukat annak
lehetőségétől is, hogy a bíróságok munkáját befolyásolják. A modern állam átmeneti
hanyatlásakor vagy végleges leépülésekor azonban a bíróságok függetlenségének elvét az
elsők között számolták fel. Ezzel az igazságszolgáltatás a végrehajtó hatalom érdekinek
kiszolgálója lett: a francia jakobinusok rendkívüli bíróságai, a forradalmi törvényszékek és a
párizsi forradalmi főtörvényszék a Konvent politikai nyomására hozta meg statáriális
bíráskodás keretében halálos vagy felmentő ítéleteit. Más lehetőség e kettőn kívül nem volt. A
náci III. Birodalomban a bírói döntéseket ún. „bírói levelekkel” sugalmazták, 1922 után a
Szovjetunióban pedig bizonyíthatóan felhasználták a koncepciós pereket a kommunista
diktatúra megszilárdítására.
Az egyházak szervezetét és jogát tárgyaló 9. fejezetet azzal zártuk, hogy a modern
modernizáció igénye és a polgári alkotmányos államberendezkedés kiépítése a középkori és
újkori előzmények után nem véletlenül vezetett az állam és az egyházak tradicionális
viszonyának átalakításához. Az állam és az egyház elválasztása álláspontunk szerint a modern
polgári államokban akkor valósult meg teljes mértékben, ha felszámolták az intézményes
összefonódást az eddigi államegyházak és az állam között, autonómiát, azaz öntörvényhozási
és önigazgatási jogosultságot biztosítottak az egyházaknak, alkotmányban rögzítették a vallás
szabad megválasztásának elvét, valamint az egyéni és közösségi szabad vallásgyakorlás elvét,
társulási szabadságot biztosítottak az azonos hitelveket követőknek, végezetül pedig a vallási
közösségek egyházként történő elismerését kellő feltételek mellett és olyan módon
szabályozták, hogy az egyházi státusról döntő szerv a hitelveket, illetve a vallási közösség
belső viszonyait rendező szabályzatot csak törvényességi szempontból vizsgálta, a hitelvi
igazságok tekintetében pedig nem nyilvánított véleményt. Mindezeket figyelembe véve a
polgári modernizáció során az egyházak és az állam közötti kapcsolatban két alapvető
változat bontakozott ki: az elválasztást képviselő amerikai és francia modell, valamint az
államegyházi rendet megőrző angol modell.
Ebben a folyamatban elsődleges szerepe annak volt, hogy a reformáció korában a nyugati
kerszténység eddigi vallási homogenitása megszűnt, míg keleten az ortodox egyház továbbra
is „egyeduralkodó” maradt. A vallási szempontból plurális társadalmakban a kérdés az volt,
hogy mekkora az adott felekezetek társadalmi bázisa. Itáliában, a spanyol és a portugál
királyságban, valamint a Habsburg örökös tartományokban a római katolikus egyház
megmaradt többségi pozícióban. Ha voltak is vallási kisebbségek, azokat a rekatolizálás
évszázadaiban az államhatalom támogatásával igyekeztek visszaterelni eredeti felekezetükbe.
Ez vagy sikerrel járt, vagy a kivándorlást választották az érintettek. Skandináviában a lutheri
államegyház ehhez hasonlóan többségi vallás maradt, számottevő kisebbség az északi
királyságokban a zsidó közösségeken kívül nem volt. Ezért az ilyen, túlnyomórészt homogén
államokban nem volt olyan jelentős erő, amely az államegyházi rend felszámolását és a
felekezeti jogegyenlőség biztosítását követelte volna, így az egyházi viszonyok modernizálása
ezekben az államokban későn, a 19. század végétől indult el. Angliában azonban az anglikán
nemzeti egyház (Church of England) mellett katolikus és protestáns kisebbségek is léteztek.
Ez utóbbiakat a nonkonformista, azaz nem anglikán kifejezéssel jelölték. Itt az egyházi
viszonyok modernizálására csak a klasszikus liberális korszakban (1832-1914) került sor,
amikor a népszámlálási adatok szerint (1851) már csak 5,2 millió állampolgár vallotta magát
anglikánnak, szemben a 4,5 millió nonkonformistával és a majdnem félmillió római
katolikussal. Az államhatalom (Body Politic) karjaként funkcionáló anglikán egyház azonban
továbbra is megőrizte államegyházi (established church) pozícióját, és csak mintegy száz
évvel később erősödött fel anglikán körökön belül az állami semlegesség iránti igény.
A következetes elválasztás elsőként az Amerikai Egyesült Államokban valósult meg. Az
1791. évi amerikai Bill of Rights rendelkezéseit a 14. fejezetben ismertetjük, így itt csak arról
kell szólnunk, hogy az egyházak a polgári életben jogalanyként hogyan jelentek meg. Mivel a
maguk sajátos felekezeti jogi szervezettségében nem ismerték el őket, a jogrendben elfogadott
külső formát öltöttek. Az amerikai jogfelfogás az egyes egyházakat (church) megkülönbözteti
egyrészt az egyház híveinek összességétől (denomination), másrészt a szervezettől (religious
corporation), melyben az egyház a külső jogélet tényezőjévé vált, illetve az egyéb külső jogi
szervezeti formáktól. A corporationt, ha nem jogi jellegét hangsúlyozták, gyaktan religious
societynek nevezték. Belső szervezetét, jogrendjét néhány alapvető rendelkezéstől eltekintve
tetszése szerint alakíthatta. Ennek értelmében autonóm szervezetet építhetett ki olyan egyház
is, melynek jellege ezt eredetileg kizárta. A religious corporationra vonatkozó tagállami
jogszabályok megalkotásánál – az állam és az egyház elválasztása alkotmányos elvének
megsértése nélkül – gyakran tekintettel voltak az adott államban jelentős létszámú felekezetek
egyházi jogelveire is. Történhetett ez az általános egyesületi jogtól némileg különböző vallási
egyesületi jog keretében, vagy az egyes felkezetekre vonatkozó külön egyesületi jog
formájában is. Az állam és az egyházak következetes elválasztása az Amerikai Egyesült
Államokban nem vallásellenességből fakadt, hanem abból következett, hogy ilyen módon
tudták az egymás mellett élő felekeztek szabadságigényét kielégíteni.
Franciaországban ezzel szemben az egyházi modernizáció mozgatórugója a felvilágosodás
antiklerikalizmusa és észjoga volt. Ennek eredménye több hullámban, a rendszerváltásokhoz
igazodva jelentkezett. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata e tekintetben csak azt
rögzítette, hogy „senkit sem szabad meggyőződése, illetve vallási meggyőződése miatt
zaklatni”. Ugyanebben az évben (1789) eltörölte a Nemzetgyűlés az egyházi kiváltságokat, és
szekularizálták a katolikus egyházi vagyont. 1790-ben elfogadták a „papság polgári
alkotmányát”, amely erőteljes állami beavatkozást és kontrollt intézményesített. 1791-ben,
majd 1808-ban a francia zsidókat jogegyenlősítették erőteljes asszimilációs célzattal. A
második reformhullám a III. köztársaság idején valósult meg. 1880-86-ban radikálisan
semleges oktatási rendszert vezettek be, kongregációkat oszlattak fel és kolostorokat zártak
be, 1884-ben megszüntették a kórházi lelkészi hivatalt, és a házszabály eltörölte a parlamenti
imát. 1905-ben végül a szeparációs törvény a semleges állam vallástalansága jegyében
biztosította a lelkiismereti szabadságot és a vallás szabad gyakorlását. Rögzítették, hogy az
állam nem ismer el és nem finanszíroz egy felekezetet sem, és az állam ellenőrző hatásköre az
egyházak felett megszűnt. A köztársaság biztosította a lelkiismeret és a vallás szabadságát, a
vallás szabad gyakorlását, amely csak a közrend érdekében és törvényes módon korlátozható.
Az egyházi vagyon azon része, mely az államtól származott, visszaszállt az államra. A
jótékonysági vagy nem vallásgyakorlási célt szolgáló javak a hasonló célt szolgáló közhasznú
intézmények tulajdonába, míg az egyházi célokat szolgáló épületek állami tulajdonba
kerültek. Ezeket térítésmentesen az egyházak polgárjogi jogképességét biztosító önfenntartó
vallási egyesületek (association cultuelle) használatába adták. Az elismert és a nem elismert
felekezetek közötti különbség tehát megszűnt, azaz egyenlő jogokat biztosítottak minden
felekezetnek, amely az egyesületi formát elfogadta. Míg azonban az Amerikai Egyesült
Államokban az állam és az egyház összefonódásának akadályozása volt a cél,
Franciaországban az egyházi modernizáció az eddigi összefonódást bontota le. Ez a francia
szabályozás – az amerikai modellel karöltve – figyelemre méltó példaként áll napjainkig a
polgári jogegyenlőséget egyházi területen is hangsúlyozó erők előtt.
A polgári alkotmányosság keretelve tartalmazza az emberi jogok biztosításának
követelményét is. Az emberi jogok köréből a modern államépítési elvekről szólva az ún. első
generációt, a klasszikus szabadságjogokat kell említenünk, amelyeket a modern államok
kiépítése során elsőként deklaráltak, majd biztosítottak az államhatalommal szembeni
korlátként. Az emberi jogok további generációi már a 20. század második felének termékei.
Közös terminológia ebben a történeti fejlődésben aligha várható el. Míg az amerikai
jognyilatkozatok a rights, az inherent vagy a natural rights kifejezést használták, a francia
Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat a droits de l’homme et du citoyen megjelöléssel élt. Ezzel
szemben a dél-német korai alkotmányok (1815-30) állampolgári jogokról, politikai jogokról
vagy általános jogokról, a birodalmi német Frankfurti Alkotmány (1849) alapjogokról
(Grundrechte), az 1850. évi porosz alkotmány a poroszok jogairól, az osztrák decemberi
alkotmánytörvények (1867) az állampolgárok általános jogairól rendelkeztek. A 19. század
közepétől vált általánossá a kontinentális jogtudományban a jogi pozitivizmusnak megfelelő
alapjogok kifejezés. Alapjogok alatt azokat a jogokat értették, amelyeket minden ember és
minden állampolgár számára alkotmányi szinten biztosítottak az adott államok. A klasszikus
szabadságjogok körében egyéni és kollektív jogokat lehet elkülöníteni. Ezeket most úgy
soroljuk fel, ahogy a korabeli dokumentumok, illetve szakirodalom megnevezte őket. Egyéni
jog volt a vallásszabadság, a szólásszabadság, a sajtószabadság és a személyes szabadság
joga, míg kollektív jog volt a gyülekezési és az egyesülési jog.
A szabadságjogok alapját az emberi méltóság (dignitas humana) képezi. Az élőlények között
egyedül az ember rendelkezik hármas, testi-lelki-szellemi integritással, ami személlyé teszi. A
személy képes arra, hogy életét saját belátása szerint, értelmével maga határozza meg és
alakítsa. A személy méltósága az emberiség történetében elsőként a zsidó vallásfilozófiában
jelent meg azzal, hogy a ius divinum a szabad akarattal, Isten képére teremtett emberiség
minden tagját méltósággal ruházta fel. A görög szofisták is egységes csoportként értelmezték
az emberiséget: egyrészt azt állították, hogy a természetjog szerint nincs különbség ember és
ember között, másrészt úgy gondolták, hogy ha a valóságban mégis létrejött bármiféle
különbség, az csak erőszak és hatalom következménye lehet. Arisztotelész ezzel szemben azt
állította, hogy „természettől fogva vannak szabadok és szolgák, és a szolgaság ez utóbbiak
esetében hasznos és jogos.” Jusztinianosz mintegy 800 évvel később úgy vélte, hogy az
emberek szabadon születnek és a rabszolgaság ellentétes a természetes renddel – bár ez utóbbi
intézményt a jusztinianoszi jog sem számolta fel. A középkori egyházjogba az emberi
méltóság fogalma a zsidó vallásfilozófiából került át. Aquinói Szent Tamás úgy vélte, hogy
Isten előtt minden ember egyenlő és Isten országának polgáraként veleszületett méltóság
hordozója, ez a méltóság pedig elidegeníthetetlen és sérthetetlen értékként természetes korlát
a világi hatalom minden beavatkozásával szemben. Az emberi méltóság fogalmát a
teológiából a világi jogtudományba a humanista Pico della Mirandola exportálta. Ezzel az
emberi méltóság az ember személyiségének központi részeként az ember és az állam közötti
viszonyban kulcsfogalommá vált. A jogtudomány a személy ontológiai adottságát a 16.
század óta respektálja. Ezzel az embert a közösség tagjaként megillető jogok és
kötelezettségek háttérbe tolódtak (szekunder szerep), míg az embert egyénként megillető
jogok és kötelezettségek elsődleges értelmet (primer szerep) nyertek. Az emberi méltóság
ekkortól kezdve mindenkor az emberi jogok alapját képezte és képezik.
A szabadságjogok érvényesülési feltételei között a liberális jogállam elméleti megfogalmazói
a jogegyenlőség elvét és az ún. negatív szabadság fogalmát jelölték meg. Ez utóbbi John
Stuart Mill (1806-1873) szerint azt jelenti, hogy az állam kényszert állampolgáraival szemben
egyetlen esetben alkalmazhat csak: akkor, ha ez más állampolgár jogsérelmének a
megakadályozását szolgálja. Ahogy ezt az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat már
megfogalmazta: „A szabadság abban áll, hogy mindent megtehetünk, ami másnak sem árt, így
tehát minden ember természetes jogainak gyakorlása csak olyan korlátba ütközhet, amelyek a
társadalom más tagjainak biztosítják, hogy ugyanezekkel a jogokkal élhessenek. Ezeket a
korlátokat csak a törvény állapíthatja meg.” Ezek szerint a szabadság (liberalizmus) és a
szabadosság (libertianizmus) élesen elkülönül egymástól. Míg az utóbbi korlátnélküliséget
jelent, addig a szabadságnak van határa, hiszen addig terjedhet csak, amíg más ember jogát
nem sérti. A Nyilatkozat szerint a törvények feladata ezeknek a korlátoknak a meghatározása,
tehát a nemzetszuverenitás elvén álló törvényhozó hatalom jogosult egyedül arra, hogy ezt
megtegye. Mindehhez hozzátartozik az is, hogy a Nyilatkozat rögzítette: amit a törvény
kifejezetten nem tilt, az szabad. Francia mintára ez az elv az Elbától nyugatra a polgári
modernizációval általánossá vált, míg az Elbától keletre ennek ellentéteként az ún.
autokratilus jogelv még hosszú ideig továbbélt, azaz amit a törvény kifejezetten nem engedett
meg, azt tilosként fogadták el.
Ahelyett, hogy most a klasszikus szabadságjogokat tartalmazó dokumentumokat egyenként
elemeznénk, az ismétlések elkerülése érdekében az alábbiakban a szabadságjogok történeti
megjelenésének és kiteljesedésének korszakait jelöljük meg. A középkorban a szabadságokat-
mentességeket, azaz a kivételes jogállást, ahogy arról 7. fejezetben részletesen beszéltünk,
privilégiumok formájában biztosítottak egy adott személynek vagy személycsoportnak a
magánjog, a hűbéri jog, a büntetőjog vagy a feudális közjog területén. Ilyen előzmények után
a jogegyenlőség elvére alapított, minden embert egyaránt megillető szabadságjogok a 16.
század végétől, illetve a 17. században a polgári átalakulás és modernizáció úttörőinél, észak-
németalföldi területen és Angliában természetjogi indokolással jelentek meg. Az elméletet
többek között Donellus, Grotius és Althusius alkotta meg. A hugenotta Donellus a személyt
megillető élethez, testi sérthetetlenséghez és közéleti megjelenéshez való jogról beszélt,
Grotius az emberi jogok elidegeníthetetlenségét hangsúlyozta, Althusius pedig a
jogegyenlőségről értekezett. A protestáns etikán alapuló természetjogot az angol szigetország
majdhogynem készen vette át tőlük a puritán forradalom során. Az eredményt ebben a
korszakban a rendi Magna Carta Libertatumra hivatkozva a Petition of Rights (1628), a
Habeas Corpus Act (1679) és a Bill of Rights (1689) rögzítette. Ez utóbbi törvény – a
tradíciókból táplálkozó angol modernizáció részeként – az angol alattvalók jogait „valóságos,
ősi és kétségbe vonhatatlan” jogként értelmezte. Annak ellenére, hogy ezzel bizonyos
mértékben a szabadságjogok pozitivizált joggá váltak, összességében csak az alapjogok
„előjogainak” tekinthetők, mivel a királyi hatolom korlátjaiként, rendi jelleggel fogalmazták
meg őket. A szabadságjogok átfogó pozitivizálása az amerikai, illetve francia jogfejlődésben
valósult meg. Ennek alapvető dokumentumai az USA-ban a Virginia Bill of Rights és a
Függetlenségi Nyilatkozat, valamint a szövetségi alkotmány első tíz kiegészítését tartalmazó
Bill of Rights voltak, míg Franciaországban a már sokszor hivatkozott Emberi és Polgári Jogi
Nyilatkozat volt az első szabadságjogi deklaráció. A szabadságjogokat az amerikaiak a
Teremtőtől származó, „veleszületett és elidegeníthetetlen” jogokként, a franciák „természetes,
elidegeníthetetlen és megszentelt” jogokként értelmezték. Ezek a klasszikus szabadságjogokat
tartalmazó dokumentumok a politikai társulások célját abban látták, hogy a polgárok számára
a jogaikat biztosítsák. Könyvtárnyi irodalom foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy az amerikai
vagy a francia dokumentumok tekinthetők nagyobb hatásúnak. Minden részletezés nélkül
ehelyütt csak annyit jegyeznénk meg, hogy az amerikai Bill of Rights valódi jogvédelmet
biztosított, hiszen alkotmányos jog sérelme esetén az állampolgár bírósághoz fordulhatott,
míg az Emberi és Polgári Jogi Nyilatkozat csupán egy államcélokat tartalmazó deklaráció
volt. Eszmetörténeti jelentősége azonban mindkettőnek hatalmas.
A modern államépítési elvek körében végezetül – a teljesség igénye nélkül – az
önkormányzatiság elvéről kell említést tennünk. A szervezett közösségek létrehozására
irányuló törekvés egyidős az emberiséggel. Az abszolút államokban a koncentrált
hatalomgyakorlás tételéből kiindulva a területi és a testületi önkormányzatiság is elveszítette
jelentőségét és felszámolódott. A középkorban saját jogrenddel, bíróságokkal és igazgatási
szervezettel rendelkező autonóm városok autonómiája megszűnt, mint ahogy a
személyegyesülések (manufaktúrák, céhek, ipartestületek, egyházi és más világi korporációk)
felett is erőteljes állami felügyeleti rendszert működött. Az egyesülési jogra vonatkozó újkori
elméletek alapvetően három csoportba sorolhatók. A középkori korporációs tant vitte tovább
Hobbes „Leviathan” c. művében, amikor azt állította, hogy az egyetlen független egyesülés az
állam, míg a többi mind a szuverén alatt, függő helyzetben áll, és ezért a szervek hatáskörét
nem a tagok, hanem az állam állapítja meg. Ezzel szemben az egyesülésellenes elméletek
körébe sorolható Rousseau felfogása, mely szerint minden egyesülés az általános akarat
meghamisítása, és az ilyen közbenső csoportok léte összeegyeztethetetlen a demokratikus
politikai akaratképzéssel. Úgy vélte, az ember természetes állapotához az egyesülés nem
tartozik hozzá, mivel a részérdekek összessége sosem helyettesítheti a közakaratot. Az Emberi
és Polgári Jogi Nyilatkozat nem is tett említést az egyesülési jogról, bár Mirabeau javasolta
azt, és még 1791-ben feloszlatták az összes korporatív egyesülést Franciaországban. A francia
hatás miatt az egyesülési jog az amerikai nyilatkozatokba és alkotmányos dokumentumokba
sem került be. Harmadikként a liberális egyesülési felfogások említhetők, melyek többnyire a
vallási mozgalmak egyházzá szerveződéséből indultak ki, és az egyesülési jogot a
vallásszabadságból mint anyajogból vezették le. Locke az egyházat az államtól független,
szabad egyesületként definiálta; az egyesülési cél sajátos, de az asszociatív struktúra ugyanaz
az egyházi és a világi közösségeknél is. A levellerek és a diggerek gazdasági programjukban
emellett az asszociatív közösségképződés mellett foglaltak állást. Ezek alapján a német
természetjogi irányzatban rögzült az a felfogás, hogy az államnak mindaddig tűrnie kell a
szabadon alapított egyesületeket, amíg azok nem sértik a rendelkezéseit. 1814-ben a holland,
1831-ben pedig a belga alkotmányban már az egyesülési jog is helyet kapott a gyülekezési jog
mellett. Az egyesülési jog elismerésével az önkéntes személyegyesülések (asszociációk), a
testületi önkormányzatok előtt nyílt meg az út, míg a területi önkormányzatiság kiépítése a
modern városi autonómia megteremtésével kezdődött el, ahogy arról a 8. fejezetben már volt
szó.
A kereszténység alapvető állítása az, hogy a Messiásról szóló ószövetségi próféciák a názáreti
Jézusban teljesedtek be, és ő keresztáldozatával üdvösséget szerzett minden embernek, aki ezt
elfogadja. Az egyházra (ekklészia) a görög nyelvű újszövetségi Szentírás ugyanazt a szót
használja, ami Athénban a népgyűlés neve volt; az ekklészia a „kihívottak” (ek=-ból, -ből,
kaleó=hívok) közösségét jelentette. A keresztény egyház szervezettsége, jogrendje és
államhatalommal való kapcsolata a létrejöttétől máig eltelt majd’ két évezred alatt jelentős
változásokon ment át. Ezért elkerülhetetlen, hogy az alábbiakban a főbb korszakokat
feltüntetve tegyük meg megállapításainkat úgy, hogy határvonalként nem a teológia-történet,
hanem a jogtörténet szempontjából fontos változásokat adjuk meg. Jogi értelemben az egyház
szervezeti egységekkel, szervekkel és céljait szolgáló intézményekkel rendelkező olyan
jogilag elismert közösség, amely meghatározott közjogi, érdekvédelmi és magánjogi
jogosítványokkal bír, valamint állami jogvédelemben részesül. Kapcsolata azzal az állammal,
amelynek területén fennállt és működött, lényegét tekintve két alapvető formában jelent meg
az idők során. E kettő között a határvonalat egyik oldalról az álllamegyházzá válás, másik
oldalról a polgári modernizáció előtérbe kerülése húzta meg. A korai egyház korszaka után a
keresztény társadalom osztatlan egységére alapítva létezett mind a világi uralkodóval
szemben a pápaság felsőbbségét hirdető egyházállami, hierokratikus rendszer, mind az
államegyházi rendszer (a keleti ortodoxia cezaropapizmusa, a nemzeti egyház, a
territorializmus, valamint a fejedelmi szuverenitásba integrált egyházi hatalom tételén alapuló
abszolút állam államegyháza). A modern alkotmányos állam kiépítése azonban magával hozta
az állam és az egyházak tradicionális viszonyának az átalakítását. Ezek alapján a vizsgálandó
korszakokat a következőként adhatjuk meg. Elsőként az 1-4. századi korai egyházról, ezt
követően az államegyházi rendszerekről, illetve ezzel párhuzamosan az egyházállamiságról
szólunk, és ezek kapcsán az adott korszak illetve egyház egyházjogát is bemutatjuk.
Harmadikként a polgári modernizáció korában bekövetkező változásokra utalunk.
Az 1-4. századi korai egyház 70-ig, a jeruzsálemi Templom lerombolásáig egyértelműen a
zsidósághoz kötődött. Tagjai első sorban zsidók voltak, másodsorban olyan nem zsidó
származású személyek, akik vagy egészében felvették a zsidó hitet (ún. prozeliták), vagy
annak bizonyos főbb előírásait követték csak (ún. istenfélők). Nem meglepő, hogy az
újszövetségi Szentírás szerzői között is csak egy nem zsidó személy volt, az orvos Lukács, és
az sem, hogy a római polgárjoggal rendelkező tarszoszi Saul, akit az utókor római nevén,
Pálként ismer, útjain mindenütt a zsinagógákat kereste először fel. Jeruzsálem pusztulása után
egy átmeneti időszak következett. A hívők a szent városból ugyan szétszóródtak, de ez pozitív
hozadékkal is járt, hiszen nagymértékben előrehaladt a nemzetek evangelizálása. A
keresztények viszonyulása az államhatalomhoz addig volt elfogadó, amíg a kötelező
császárkultusz – mint arról már szóltunk – ennek véget nem vetett. Suetonius (75-160) „A
caesarok élete” c. művében (V. 25) beszámolt arról, hogy Claudius 50-ben „azokat a zsidókat,
akik Chrestus bujtogatására szüntelen zavarogtak, kiűzte Rómából”. Tacitus (kb. 55-120)
„Annales” c. művéből (XV. 44) világosan kitűnik, hogy a rómaiak az 1. századi
kereszténységet veszedelmes vallási irányzatnak tartották. Amikor 64-ben Nero felgyújtatta
Rómát, Tacitus szerint a császár katonái fenyegetéssel tartották vissza az embereket attól,
hogy a 7 napig tartó tűzvészt megfékezzék, majd a gyújtogatás bűnével a „becstelen” császár
„hamisan megvádolta azokat a személyeket, akiket közönségesen keresztényeknek neveznek,
és akiket a nép gyűlöl csalárdságuk miatt. Christust, ennek a névnek az alapítóját Tiberius
uralkodása alatt Pontius Pilatus, Judea procuratora halálra ítélte, mint gonosztevőt; de ez az
ártalmas babona, amit egy időre elfojtottak, újra felütötte fejét nemcsak Júdeában, ahonnan ez
a rákfene ered, hanem Róma városában is”. Nero „a legfondorlatosabb kínzási eszközökkel
büntette meg ezeket a keresztényeket” – állította Tacitus –, többek között két apostol, Pál és
Péter mártírhalálát okozva. Amikor Domitianus az ősi vallás megújítása részeként 81-ben
kötelezővé tette a császárkultuszt, az egyháztagok a halálbüntetés és a hitehagyás között
választhattak. Az üldözések kapcsán ifj. Plinius (62-114), Bythinia helytartója Traianus
császárhoz írt levelében beszámolt a keresztények életmódjáról, istentiszteleti szokásairól, és
világossá tette azt is, hogy a probléma nem ezekben, hanem a császárkultusz elutasításában
rejlik, mint ahogy a görög szatirikus szerző, Lukianosz Szamoszateosz, latin nevén Lucianus
(kb. 125-180) is ezért találta veszélyesnek a „megfeszített szofista” követőit. A 2. századtól a
keresztények nemcsak kivonultak a társadalomból, hanem meg is tiltották számukra, hogy
állami hivatalt töltsenek be. A „katakomba egyház” ugyanekkor egyre inkább eltávolodott
zsidó gyökereitől is: az ószövetségi Szentírás allegorikus értelmezésével felütötte a fejét az
ún. helyettesítési elmélet is, mely szerint a „testi” Izrael helyét a „szellemi” egyház foglalta el
az üdvtörténetben. Ennek a sajátos, antiszemita vonásokat sem nélkülöző nézetnek korai
megjelenésére példa a bizonytalan keletkezési idejű (95 és 150 között) és szerzőjű ún. ál-
Barnabás levél. A római állam vallási egységét veszélyeztető és politikai szempontból nem
kívánatos kereszténység ellen az utolsó üldözési hullám 303-ban kezdődött el Diocletianus
birodalmának négy részében (tetrarchia) eltérő intenzitással. Ennek 313-ban Licinius és
Constantinus társcsászárok milánói rescriptuma vetett véget, amely szabad vallásgyakorlást
engedélyezett számukra. Ezzel az ősi római vallás és annak részeként a császárkultusz
elveszítette államvallási pozícióját. A helyi egyházszervezet választott tisztviselői az
„asztalok körüli szolgálatra” rendelt egyházszolgák (diakonosz), a vének (preszbüterosz) és az
püspökök (episzkoposz) voltak. A püspök a helyi egyház vezetéséért különös felelősséggel
tartozó férfi, aki egy volt a vének testületéből. A püspököket illetően Pál apostol két
levelében is erkölcsi követelményekről írt: egy feleségű, józan, mértékletes, tanításra
alkalmas, nem nyereségvágyó stb. személyek kerülhettek ilyen egyházkormányzati hivatalba,
amelyet szolgálatként, nem pedig hatalomgyakorlásként értelmeztek. Az egyháztagok
körében elkülönült papi rend az 1. században nem volt.
A korai egyházjog forrásai körében magán a Biblián túl a szokásjogot, a zsinati jogot, a
püspöki jogot és 367 után a pápai jogot lehet említeni. Az „apostoli hagyománynak” tekintett
szokásjogot ún. pszeudo-apostoli gyűjteményekbe foglalták. Ilyen volt többek között a 125 és
150 között, Szíriában keletkezett „Didakhé” c. őskeresztény szertartáskönyv, a 215 körül
keletkezett „Traditio Apostolica”, amely az egyház belső életével, a szolgálatokkal
foglalkozott és elutasította a keresztény erkölccsel össze nem férő, ám Rómában gyakori
mesterségeket (pl. gladiátor, bordélyház üzemeltetése). A korai szokásjog ismert forrása volt
továbbá a 225-250 között keletkezett „Dikaszkalia” is, amely elsősorban egyházi tanításokat
és intelmeket tartalmazott. Ezeknek a pszeudo-apostoli gyűjteményeknek 380 körül Apostoli
Constitutio néven az összegzését is elkészítették. A zsinati (consilium, szünodosz) jogalkotás
150 után vált gyakorivá. A legrégibb fennmaradt iratok a 300 körül tartott elvirai zsinatról
származnak. A 4. század közepéig tartott zsinatok határozatait kronologikus sorrendben
tartalmazta az Antiokhiában összeállított „Syntagma Canonum” c. gyűjtemény. A zsinatok
tartományi, tartományközi, kelet-nyugati és egyetemes gyűlések is lehettek. Már a korszak
végét követően, az 5. századtól vált általánossá, hogy a zsinati döntéseket a római pápa
felülvizsgálta. A 2-4. században keletkezett püspöki jog körébe sorolják többek között a
szmirnai Polycarp (kb. 69-155) levelét, melyet a püspök a filippibeli gyülekezethez címzett,
és az antiokhiaigyülekezet püspökének, Ignatiusnak 7 búcsúlevelét, melyeket nem sokkal kb.
107-ben bekövetkező mártírhalála előtt vetett papírra: János apostol tanítványát vadállatokkal
tépették szét. A püspöki levelek arról tanúskodnak, hogy az egyes helyi egyházak között élénk
levélváltás és kapcsolat volt. Végezetül szólni kell a pápai jogról is, melynek első forrásaként
a katolikus történetírók római Kelemennek a korinthoszi gyülekezetnek címzett levelét (96)
tartják számon, bár a zsidó származású Kelemen igen korán, 92-től 101-ben bekövetkezett
mártírhaláláig volt a római gyülekezet püspöke, amikor Róma primátusa messze nem
érvényesült még az egyházban. A 4. század második felétől, Damasus pontifikátusától már
valóban a pápa címet felvett római egyházfők írásairól volt szó. 400-ig nagyjából 80 ilyen
egyházfegyelmi tárgyú rendelkezéseket tartalmazó és széleskörű alkalmazásra igényt formáló
dekretális született, melyek többsége azonban csak irodalmi utalásokból ismert. Ezek az ún.
dekretális levelek a császári konstitúciók formáját követő, jogi-katonai nyelvezeten íródott
jogszabályok voltak.
Az Imperium Romanum hagyatéka kapcsán szóltunk már arról, hogy Constantinus uralkodása
alatt kezdetét vette a cezaropapizmus rendszerének a kiépülése, ami a Bizánci Birodalom
egyházpolitikájában teljesedett ki a keleti ortodoxiában. Az ortodox Kelet és a katolikus
Nyugat közötti nagy egyházszakadás időpontjaként az 1054. évet tartják számon annak
ellenére, hogy ez a folyamat az Imperium Romanum két részre szakadásával már
megkezdődött, majd a dogmatikai, szertartásbeli, egyházfegyelmi és nem utolsó sorban
egyházszervezeti különbségek kialakulásával egyre élesebbé vált. A keleti felfogás szerint a 3.
században kialakult patriarchátusok (Róma, Jeruzsálem, Antiokhia és Alexandria), melyek
körébe 381-től Konstantinápoly is beletartozott, egyenlők voltak és közöttük csak tiszteletbeli
sorrend létezett. Ez a sorrend – némi császári ráhatásra – úgy alakult, hogy Konstantinápoly
Róma után megkapta a második helyet. Röviddel azután, hogy 1054-ben IX. Leó pápa
küldötte, Humbertus bíboros a pápa felsőbbségének elismerését követelő levelet átadta
Konstantinápolyban, kitudódott, hogy a római egyházfő halott. Kéruláriosz Mihály pátriárka
ilyen körülmények között nem volt hajlandó a tárgyalások folytatására, ezért a követ
Humbertus ez év július 16-án a Hagia Szophia oltárasztalára tette a pátriárkát és híveit
kiközösítő bullát. A válasz 8 nappal később érkezett meg: a konstantinápolyi helyi zsinat
egyházi átokkal (anathéma) sújtotta a kiközösítő okiratot és készítőit. A keleti pátriárkák ezt a
határozatot kivétel nélkül elfogadták, így az egyházszakadás véglegessé vált, és azt a 13.
illetve 15. századi újraegyesítési kísérletek sem számolták fel. Az ortodox egyházszervezet
alapelve, hogy az egyház egyedüli és mindenkori feje Jézus Krisztus, a püspökök pedig
egymással egyenlők. Ők egyenként és együttesen ugyanazt a hatalmat gyakorolják. Az
ortodox egyházban megmaradt a világi hívőktől (laosz) elkülönült, hierarchiába rendeződött
papi rend (klérosz) az egyházi hatalom gyakorlására. Ebbe a hatalomba a tanítói hatalmat
(potestas magisterii), az egyházi szertartások végzésének hatalmát (potestas ordinis) és a
jogalkotás, továbbá a kormányzás hatalmát (potestas iurisdictionis) sorolta, illetve sorolja a
keleti egyházjogtudomány. A laikus hívőkön és a papságon kívül harmadikként
megkülönböztették az egyetlen szerzetesrendhez tartozó szerzeteseket és végül a keresztségre
készülő ún. hitjelölteket. Az ortodox egyház legfőbb tekintélye az ún. pléróma, e négy
rendnek az összessége, azaz az egyháztagok közössége. A patriarchátusok ún. autokefál
közösségek saját jogalkotó, kormányzati és jogszolgáltató szervekkel, melyek között a
legmagasabb mindhárom funkciót tekintve a zsinat. A patriarchátusok egyházmegyékből,
azok esperességekből, azok pedig egyházközségekből álltak. Az ortodox kereszténységben az
autokefál egyházak mellett létrejöttek ennél korlátozottabb önállósággal rendelkező, ún.
autonóm egyházak is, amelyek valamely autokefál egyházzal álltak függőségi kapcsolatban és
ezért egyházfőjüket az adott autokefál egyház pátriárkája erősítette meg és szentelte fel. Az
egyetemes zsinatok léte Keleten is megszokott volt; ezek funkciója az egyetemes ortodox
egyházat foglalkoztató kérdések megvitatásában állt, illetve áll.
Az ortodox egyházjog forrásai a Biblia, a hagyomány, az egyházi törvényhozás, az egyházra
vonatkozó és az egyház által elismert állami törvények (nomokánonok), a pátriárkák és a
zsinatok határozatai, valamint a kánonjogászok állásfoglalásai. Az autokefál egyházak helyi
zsinatai mellett jelentősége volt az egyházszakadás előtti egyetemes zsinati döntvényeknek is,
amelyeket a keleti és a nyugati egyház egyaránt elfogadott. Ezzel szemben az egyházszakadás
után a keleti egyetemes zsinatok az ortodox egyházszervezetből következően – mint
említettük – csak egyeztető fórumként működtek. Kánongyűjtemények készültek ugyan, az
ezekben foglalt kánonok átfedéseket is tartalmaztak vagy a korábbi szabályokat módosították,
illetve kiegészítették. Sok kánon egy bizonyos korhoz kötődött, és ezért idővel aktualitását
veszítette. Bár az autokefál egyházak saját jogrenddel rendelkeztek, ezek a jogforrások
rendszeréből következően mégis azonos elveken alapultak, apróbb eltérésekkel. Meg kell
említeni azt is, hogy a pápa egyházfőségét elfogadó, de az ortodox rítushoz ragaszkodó görög
katolikus egyház joganyagát a római katolikus egyházjog kodifikálásával párhuzamosan
rendezték (Codex Iuris Canonici Orientalis), majd 1991-ben ezt a joganyagot is modernizálták
(Codex Ecclesiarum Orientalium).
Az államegyháziság következő típusa a partikuláris nemzeti egyház, amely a nyugati
kereszténység területén a germán törzsi királyságok katolizálásával jelent meg, majd vált
általánossá Európában a patrimoniális királyságok korában. Szó volt arról, hogy 380 után
Nyugaton az Imperium Romanum államegyháza ragaszkodott ahhoz, hogy a világi uralkodó
ne kerüljön az egyház fölé. Az Ambrosius által megfogalmazott tétel („az uralkodó helye az
egyházban van, és nem az egyház felett”) a gyakorlatban azonban sok tényező
együtthatásaként alakult.
Ezek egyike a kánonjogi autonómiafogalom volt, mely szerint az egyház a ius divinum
alapján szuverén. Ez a szemlélet magától értendőnek tekinti az autonómiának mint az
egyetemes egyházra vonatkozó jogosítványnak a létét az állammal szemben. Az
egyházszervezetet 381-ben uralkodói rendelkezésre a birodalom közigazgatási egységei
szerint határozták meg: az adott praefectura határaihoz igazították a területén lévő
patriarchátust, a diocesishez az érseki egyháztartományt, a provinciához pedig a püspökséget.
Az adott egység egyházi vezetőjének a közigazgatási egység székhelyén működő klérikust
tették meg. A Nyugatrómai Birodalom felbomlását követő évszázadokban létrejött uralmi
térségekben azonban a fejedelmi-királyi hatalommal összefonódó nemzeti egyházak
autonómiáját általában addig tartották csak tiszteletben, míg az a világi hatalomgyakorló
szuverenitását nem sértette, bár az augustinusi keresztény uralkodóeszmény azt jelentette,
hogy az uralkodó köteles az isteni parancs szerint kormányozni, és e parancs mibenlétét a
földön az egyház határozza meg. A római katolikus egyház igényelte az adott államoktól az
állam területén lévő egyháztartományok autonómiáját, de a laikusok partikuláris
önkormányzatiságát elutasította. Szervezetének teokratikus, egyetemes, egységes és központi
jellege kizárta az autonómia olyan értelmezését, amely szerint az egyháznak – akár a maga
egészében, akár pedig valamely politikailag vagy földrajzilag körülhatárolt területen – a
szónak államjogi értelme szerint felfogott önkormányzatot tulajdoníthatnánk. Kánonjogon
nyugvó autonómia illette azonban a székes- és társkáptalanokat, a szerzetesrendeket, pápai
privilégium alapján a papi egyetemeket és püspöki privilégium szerint a vallási egyesületeket
is, ezt azonban a papi rend gyakorolta a világi elem kizárásával, hierarchikus szervezetben.
Egyházjogi értelemben az egyházi hatalom természetfeletti hatalom, amelynek egy része
forum ecclesiasticum internum, azaz a lélek felett, az érzéki világon kívül érvényesül, más
része az egyház külső, érzékek alá eső viszonyaira vonatkozik (potestas esslesiastica pro foro
externo). Mivel azonban ezek a legritkább esetben különölnek csak el, az egyházi hatalom
egyszerre lelki és jogi (potestas pro foro utroque). Aquinói Szent Tamás – az isteni (ius
divinum) vagy emberi jogon (ius humanum) alapuló – egyházi hatalmat rendi (potestas
ordinis) és joghatósági hatalomra (potestas iurisdictionis) osztotta, míg a későbbiekben tanítói
(potestas magisterii), megszentelő (potestas ministerii) és kormányzói hatalomról (potestas
iurisdictionis) beszéltek, ahogy ez – mint láttuk – a keleti ortodoxiában is történt. Az egyház
társadalmi viszonyainak rendezésére és az egyház kormányzására vonatkozó joghatósági
hatalom „Krisztus helytartóját”, a pápát illette, nem a hívek összességének adatott – szemben
a keleti ortodox tanítással. A katolikus egyháztörténet-írás a hívek egyetemes papságának
elvét az ősegyház vonatkozásában sem ismerte el, a hívektől elkülönülő klérus intézménye
miatt a 16. század után pedig kifejezetten elutasított minden protestáns mintát. A tridenti
zsinat (1545-1563), bár e tekintetben lényeges változást nem hozott, szigorította az
egyházfegyelmet és megerősítette a katolikus egyház hierarchikus szervezetét: fenntartotta a
papi rendet, a cölibátust és a pápa egyházfői hatalmát is.
A nemzeti egyházak esetében az állam és a római katolikus egyház kapcsolatát a fenti
autonómifogalmon kívül másodikként az ésszerűségből fakadó uralkodói egyházpolitika
alakította, melynek alapjai jól láthatók már a nemzeti egyház prototípusánál, a frank
uralkodók ún. sajátegyházánál (Eigenkirche). Klodvig keresztségével (498) a romanizált
lakosság athanaszioszi hitvallását választotta a germán törzsek arianizmusával szemben.
Megnyerte Gallia lakosságának szimpátiáját, akik a frank hódításig az ariánus nyugati gótok
fennhatósága alatt álltak, sőt a római katolikus tradíciót követő püspökök személyében az
állami és városi igazgatás alapelemeire is rátalált a gyorsan növekvő frank birodalom. A
püspökök és az apátok tehát állami feladatokat is elláttak, tanácsadóként és kancellárként a
vándorló udvartartásban éltek, hűséggel (Treueid), valamint udvari szolgálattal (Hoffahrt)
tartoztak. A frank egyház népegyházként, az uralkodó saját egyházaként Rómával szemben
önállósága megőrzésén fáradozott. Egyházalkotmánya, igazgatása, méltóságainak kinevezése
(királyt illető kegyúri jog, azaz ius patronatus regiae maiestatis) a királyi belátástól függött. A
király egyházkormányzati jogkörét egyrészt az egyházat adományokkal ellátó
egyházalapítóként, másrészt a „rex et sacerdos” elvvel indokolva gyakorolta. Ez utóbbi elv azt
jelentette, hogy a püspöki felszenteléssel azonos koronázási szertartás során a király a
felkenéssel más minőségű személlyé vált, amit a későbbi oklevelekben a sacratissima
maiestes (szentséges felség) kifejezés adott vissza. Így pedig – szólt az indokolás – jogos,
hogy az egyház ügyeit kvázi papként rendezze. Martell Károly halála (741) után a pápai
udvar, hogy ezt a viszonylagos különállást felszámolja, újjászervezte a frank egyházat, és
748-ban minden keleti frank és bajor püspökséget a mainzi püspökségnek rendelt alá. Bár az
erősebb kezű frank királyok alatt a pápai hatalomgyakorlás nagyban az uralkodói akarattól
függött, Jámbor Lajos uralkodásának idejére (814-840) a római egyház frank földön is a
világi uralkodó feletti szellemi hatalom igényével lépett fel.
Ahogy a későbbi francia monarchia királyainak, úgy a Sacrum Romanum Imperium
uralkodóinak egyházpolitikája is ezen a frank hagyatékon alapult azzal a különbséggel, hogy
Nagy Ottó, akit a pápa 962-ben koronázott császárrá, az egyházat a törzsi hercegek hatalmi
törekvéseinek ellensúlyozására használta: az egyházi méltóságviselők állami hivatalukat a
kényszerű papi nőtlenség következtében nem tudták átörökíteni, viszont az uralkodó patrónusi
joga következtében az ő érdekeit szem előtt tartó személyek voltak. A törzsi hercegségek
vezetői ezzel szemben birodalmi méltóságukat továbbadták utódaiknak, és ilyen módon a
császári hatalomtól függetlenedő, területi széttagolódást elősegítő tényezőkké váltak.
Angliában a katolikus nemzeti egyház korában az előkelők — ellentétben a német
fejedelmekkel — a Rómával folytatott politikai csaták során uralkodójukat támogatták, és
nemzeti érzelmeiktől indíttatva számos esetben maga a klérus is vállalta a pápai hatalommal
való szembeszegülést. A különbségek az egyes nemzeti egyházak között nem kis mértékben
aszerint alakultak, hogy az éppen királyi, illetve pápai trónon ülő uralkodó és pápa között
milyen diplomáciai kapcsolat élt, személyiségük konfliktuskerülő vagy konfliktust felvállaló
volt, és mennyire voltak képesek érdekeik érvényesítésére egymással szemben. Emiatt
többször változott annak megítélése, hogy a királyt illető kegyúri jog pontosan milyen
tartalommal értelmezhető a pápai rezervációval (fenntartás) vagy a kánoni választással
szemben. Időben és országonként is voltak eltérések az egyházi jogalkotási és jogalkalmazási
hatáskörbe tartozó ügyeket tekintve is (lásd később, a kánojogi irodalom kapcsán leírtakat),
hiszen a IV. lateráni zsinat (1215) csak azt rögzítette, hogy a szentszékek nem terjeszthetik ki
joghatóságukat világi ügyekre.
A helyi sajátosságok ellenére a frank alapokon túl több közös vonás létezett még a nemzeti
egyházak viszonyait tekintve. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a szigorú egyházfegyelem
megtartását követelő 1022. évi páviai zsinat után a nyugati kereszténység egységessé
formálódott, majd a 13. század elejére jogrendje is egységesült. Épp így közös jellemvonás
volt az is, hogy a nemzeti egyházakban az egyháziak szerveződtek elsőként renddé (ordo
clericorum), pontosan azért, mert a patrimoniális uralom korai szakaszában megkapták már
privilégiumaikat. Ezek a következők voltak. A privilegium fori (ítélkezési kiváltság) a saját
joghatóság érvényesítését jelentette az egyházi rend tagjaira, azaz mind büntető-, mind
magánjogi perekben mentesültek a világi bíróságok joghatósága alól. Ezt a kiváltságot – az
alább ismertetett egyházállamiság eszméje értelmében – az egyházjogászok azzal indokolták,
hogy a világi uralmat erkölcsileg megítélő egyház tagjai magasabban állnak, mint a világi
személyek, ezért az egyházi bíróságok elsőbbséget, illetve felsőbbséget élveznek a világi
bíróságokkal szemben. A privilegium immunitas a közterhek viselése, azaz az adók, vámok
stb. alóli mentességet jelentette, bár haderejével az egyház háború idején rendszerint az
uralkodó rendelkezésére állt. Több pápai dekretális rögzítette, hogy az egyház közszükség
esetén sem kényszeríthető arra, hogy vagyonjogi tekintetben teljes mentességét feladja, de
belső meggyőződésből rendkívüli adók formájában hozzájárulhat az állami költségek
fedezéséhez. Harmadikként a privilegium canonisról kell megemlékezni, amely fokozott
büntetőjogi védelem formájában biztosította az egyházi személyek méltóságát, testi épségét és
javait. Az ezeket sértő magatartások szentségtörésnek minősültek, és egyházi büntetéssel (is)
is szankcionáltak voltak.
A középkori római katolikus egyház és az egyes államok közötti viszonyt alakító tényezők
körében harmadikként az egyházállamiság eszméjéről és annak gyakorlati megvalósulásáról
kell szólni. A katolikus egyháztörténészek a római püspök kiemelkedését a püspökök köréből
– mint említettük már – Kelementől, az 1. század végétőlszámolják. Ehhez társult, hogy a 4.
század óta pater patres címet használó római püspök, aki ekkor már Itália legnagyobb
magánbirtokosa volt, a Sancta Romana Ecclesia fejeként az eredeti egyházi hatalom mellett a
constantinusi hagyatékra (Constitutum Constantini) hivatkozva önmagának világi rendező
hatalmat is tulajdonított. Stilisztikai jegyek alapján a Constitutum Constantini keletkezését
újabban a 8. század második felére datálják. A hamisított oklevél állítása szerint Constantinus
birodalma nyugati részében a politikai hatalmat a római püspöke hagyta, amikor székhelyét
Bizáncba tette át. Az oklevél, ha ez a kormeghatározás pontos, jó hivatkozási alapot
szolgáltatott az egyházi állam létrejöttéhez, majd a virágzó és késő középkorban a pápai
szupremáció igényét támasztotta alá. A 8. századra a nyugati kereszténység fokozatosan
távoldott Bizánctól. Amikor a pápa szicíliai birtokait a császár elkobozta és a konstantinápolyi
pátriárka fennhatósága alá helyezte, a 731. évi római zsinat pedig elítélte a keleti képromboló
mozgalmat, a Közép-Itáliát fenyegető langobard betörésekkel szemben III. Gergely pápa
(731-741) nem reménykedhetett abban, hogy a Bizánci Császárság segítségére siet. Bár tettét
Bizáncban a régi Róma barbár uralom alá kerüléseként értékelték, a frank majordomushoz,
Martell Károlyhoz fordult. Ez a szövetségre lépés eredeményesnek bizonyult. 751-ben Károly
fiát, Kis Pipint a frank püspök királlyá kente jogos urával, a Meroving Childeriggel szemben,
akit ugyanekkor kolostorba internáltak. 3 évvel később, amikor a langobardok újabb betörése
miatt II. István pápa (752-757) az Alpokon át Pipinhez menekült, az új szövetségesek
szerződésben is rögzítették megállapodásukat. Eszerint Pipin a pápának ígérte a
langobardoktól visszafoglalandó földet, ő pedig Pipint felruházta a római császár
helyettesének méltóságával és újra megkoronázta, mint ahogy ezt tette fiaival is.
Természetesen mindezt kellő érvekkel támasztották alá. Zakariás pápa (741-752) szerint a
hatalom valójában azt illeti, aki ténylegesen gyakorolja azt, ami a Merovingok uralma alatt
alkalmazott öröklési elvvel szemben az ún. idoneitás, az alkalmassági elv előtérbe kerülését
jelentette. Ilyen előzmények után 756-ban a pápai állam mintegy 40 ezer négyzetkilométernyi
területen (Ducatus Romanus, Pentapolis, Ravennai Exarchátus) jött létre formailag független
hatalomként. A gyakorlatban azonban a frank uralkodó erős befolyása csak Nagy Károly
halála (814) után csökkent. 780-ban a pápa már szuverén uralkodóként lépett fel Bizánccal
szemben és állama saját képével ellátott pénzzel is rendelkezett. A 9. század első felében
összeállított, sevillai Szent Izidornak tulajdonított ún. Ál-Izidor gyűjtemény már a pápa
felsőbbségét hirdette a világi hatalmasságok felett.
Az egyházállamiság eszméjét erősítette az a törekvés is, hogy a pápaválasztást függetlenítsék
a császárok befolyásától. Ezért rögzítette 499-ben a római zsinat, hogy a pápa életében rajta
kívül senkinek sincs joga az utódlás kérdésével foglalkozni, sem a választással kapcsolatban
pártot alapítani, és ezért hirdette ki II. Miklós pápa (1059-1061) törvényét is az 1059. évi
lateráni zsinat. Ez utóbbi szerint a pápát a bíborosok választják, a papság további része és a
nép pedig utólagos jóváhagyását adja. A császárnak ebben a rendben csak annyi maradt, hogy
óhajára elvileg figyelemmel kellett lenni. A világi befolyás, a császár annulációs joga a
pápaválasztásra ezzel elenyészett, sőt nem sokkal később, 1074-ben VII. Gergely „Dictatus
papae” c. okmánya azt is rögzítette, hogy a pápának joga van a császárt trónjáról letenni, ha az
alkalmatlannak bizonyul az uralkodásra, és csak a pápa használhatja a római császári hatalmi
szimbólumokat. A pápaválasztás jogi szabályozásával párhuzamosan kialakult a bíborosi
kollégium (Collegium Sacrum Apostolicum), így rögzült a hierarchikus, monarchikus és
teokratikus katolikus egyházszervezet legfelső szintje is, melyen az egyházfő mellett az
említett bíborosi kollégium és az egyetemes zsinat kapott helyet.
A cluny reformmozgalom ugyanekkor a főpapi székek betöltésére gyakorolt laikus
(uralkodói) befolyás és a sajátegyházi rendszerből adódó esetleges korrupció ellen is fellépett.
Mivel az egyházi méltóságviselők egyben világi hatalomgyakorlók és a császári hatalom
elsőszámú támaszai is voltak, a megüresedett javadalmakba helyezett személyek
kiválasztásának joga jelentős politikai súllyal bírt, miközben az ún. „két kard elmélet” egyházi
részről megfogalmazott szubordináló változata szerint az egyházra ruházott két kard egyikét
az egyház a világi felsőbbségnek azért adományozza tovább, hogy azt a világi
hatalomgyakorlók az egyház érdekében, az egyháznak alárendelve forgassák. Az
invesztitúraharcot lezáró wormsi konkordátum, amely V. Henrik császár és II. Calixtus pápa
1122. szeptember 23-án között jött létre, a világi hivatalok és javadalmak adományozását
(jogarral való invesztitúra) elválasztotta a megüresedett egyházi méltóságok betöltésétől
(bottal és gyűrűvel való invesztitúra). Ennek következtében a birodalmi alkotmány a Stauf-
házi császárok reformjával jelentősen módosult. Az alkotmány alapja a birodalom feje és a
fejedelmek közötti hűbéri jogviszony lett, úgy az egyházi, mint a világi fejedelmek
vonatkozásában. A főpapok világi kormányzási és haszonvételi jogosítványaikat hűbérjogi
aktussal, jogarral való invesztitúrával kapták a császártól, mint ahogy ezt követően a világi
fejedelmeket is velük azonos módon integrálták a birodalmi hierarchiába.
A konkordátum hatásai között tartják számon azt is, hogy az egyházállamiság eszméjének
szolgálatában a római egyházkormányzat hivatalnokrendszere az egész katolikus egyházra
kiterjedő hatalom birtokosává és gyakorlójává vált. Ekkor épült ki a diplomáciai életben a
legátusok rendszere, a pénzügyi igazgatást végző Apostoli Kamara, a központi írásbeli
ügyintézés és oklevélkiállítás helye, az Apostoli Kancellária, valamint a Curia Romana, a
pápa egyházfői és egyben uralkodói udvara, mely 1100 után a pápai központi hivatalok
összességét jelölte és egyben az egyházkormányzat legfontosabb szerve volt. Az
egyházállamiság fénykora minden bizonnyal III. Ince, a teokratikus reformpápa (1198-1216)
időszaka volt, aki amellett, hogy a katolikus világ uralkodói felett erkölcsi kontrollt gyakorolt
és így erőteljesen befolyásolta azok politikáját, a pápaság császári hűbériségtől független,
világi teljhatalmát is megszilárdította. Az ő korára nyúlik vissza a központi egyházi bíróságok
rendszerének kiépítése Rómában, melyek feladata az egyes nemzeti egyházakban, azaz a
katolikus tartományegyházakban eljáró egyházi törvényszékek (sacra sedes) feletti felügyelet
volt. A pápai főbíróságok delegált pápai joghatóság alapján működtek. Ilyenek voltak a
Dataria Apostolica és a Sancta Rota Romana, melyekhez később a Signaturae Apostolica és a
Poenitentiaria Sacra Romana társult. Magánjogi ügyekben legfelsőbb fórumként a kifinomult
eljárásáról híres Rota járt el. Elnevezését – egyes nézetek szerint – kör alakú padlóberakásáról
kapta vagy ez a kör alakú határidő-nyilvántartás eredménye, míg mások úgy vélekedtek, hogy
az eljárásban a bírák körben ültek és rotálták a perbeli szerepeket. A kéthavonként történő
rotációnak a jelentősége elsősorban abban állt, hogy csak maga a Rota bírálhatta felül az általa
egyszer már eldöntött ügyeket a következő turnusban. A Signaturae Apostolica 6 bíborosból
álló testülete semmítőszékként funkcionált és az igazságszolgáltatást felügyelte, tehát csakis a
pártatlanság kérdését vizsgálta a Rota ítélkezése tekintetében is, nem pedig az ügy meritumát.
A Dataria és a Poenitentiaria a pápa kegyelmezési jogkörét érvényesítő kegyelmi fórum volt.
Meg kell jegyezni, hogy a római perlekedés igen költséges és a időigényes foglalatosság volt.
Éppen ezért fontos, hogy a 10-11. századtól kezdve gyakorta pápai delegált bírók (iudex
delegatus) helyben, az adott tartományegyházban ítélkeztek fellebbezési fórumként. A iudex
delagatus intézménye azon túl, hogy tehermentesítette a központi bíróságokat, hozzájárult a
nemzeti egyházak szentszéki bíróságainak kiépüléséhez és hatékony működéséhez is.
Az egyházállamiság eszméje – amellett, hogy maga a pápai állam megmaradt – a
nemzetállamok nagymértékű erősödésével és a pápai hatalom gyengülésével bukott meg a 14-
15. század során. A Sacrum Romanum Imperiumban Bajor Lajos uralma idején, 1338-ban
rögzítették a Constitutio Licet Iurisban, hogy a császár megválasztása csak a
választófejedelmek hozzájárulásától függ, azaz a megválasztott király pápai megerősítés
nélkül is császárnak tekintendő. 1452 után a császárokat ennek megfelelően a pápa már nem
koronázta meg. Anglia esetében a szakítópróba a pápai igazságszolgáltatási és pénzügyi
rendszerrel szembeni ellenállás volt. A péterfillérek és a betöltetlen püspökségek
javadalmainak Rómába utalása a nemzeti vagyon jelentős részét elszívta. Az 1353. évi Statute
of Provisors szerint „Anglia szent egyházát” a király és a nemesség látta el beneficiumokkal,
és ezek az ország jogának védelme alatt állnak. III. Eduárd (1327-1377) 1376-ban a Jó
Parlament összehívásával ennek a felfogásnak kívánt érvényt szerezni, a végső döntés előtt
azonban kikérte John Wyclif (1320-1384) oxfordi egyetemi tanár véleményét. Wyclif igennel
válaszolt arra a kérdésre, hogy a parlament jogosan tartja-e vissza az ország kincseit, mire XI.
Gergely (1371-1378) öt átokbullát adott ki a teológus ellen. Bár élete során egyházi hatóság
egyszer sem marasztalta, a konstanci zsinat (1414) arra ítélte Wyclifet, hogy „260 tévelygést”
tartalmazó könyveit és exhumált csontjait megégessék. 1393-ban a Statute of Winchester az
1353. évi rendelkezést megerősítve szigorú büntetést írt elő a királyi bíróságok hatáskörébe
tartozó kérelmeknek az országból történő kivitelére, és így a pápai igazságszolgáltatás ellen
foglalt állást. Kétségek merültek fel a pápa státuszát illetően is: Róma püspökeként nem
tekinthették olyan személynek, akinek angol bíróságok writet küldhetnek vagy aki angol
alattvalót kiközösíthet. Franciaország esetében a német és az angol példával szemben arról
volt szó, hogy az avignoni fogság (1305-1377) időszakában a pápai befolyás vagy még
kevésbé akarat érvényesítését bátran feledni lehetett. Szimbolikus jelentőségű, hogy 1377-ben
az ünnepélyes „hazaköltözés” Rómába már nem a Lateránt, hanem a Vatikánt jelentette,
amely ezentúl az egyházi állam székhelyeként szolgált. A gallikán szabadságjogokra történő
hivatkozás, amelyet az 1438. évi Pragmatica Sanctio de Bourges rögzített is, ezután állandó
részévé vált a pápai hatalommal szemben a francia egyházpolitikának. Ez a norma tiltotta meg
többek között azt is, hogy a jogvitákat az országból kivigyék, azaz a felek pápai bíróságokhoz
folyamodjanak. Miután VI. Orbán pápa (1378-1389) megengedte a nyugati kereszténység
uralkodóinak, hogy megvizsgálják, az adott pápai irat nem ütközik-e saját jogrendjükkel,
általánossá vált, hogy a nemzeti egyházak autonómiáját, illetve az uralkodó egyház körüli
jogait e királyi tetszvényjog (ius placeti) segítségével védjék Rómával szemben. Bár a
nemzetállamok megerősödését ehelyütt csak a három meghatározó európai állam példájával
szemléltettük, a folyamat a nyugati kereszténység más államai esetében is lezajlott,
gondoljunk csak a prágai egyetemi tanár, Jan Hus (1369-1415) hitújító mozgalmára és a
kényszerűen elismert (bázeli zsinat, 1433) cseh nemzeti egyházra, melyet a kenyér és a bor
együttes vételével történő úrvacsoráról utraquista egyháznak neveztek (sub utraque specie =
két szín alatt).
A pápai hatalom gyengüléséhez jelentősen hozzájárult a párizsi egyetemen kidolgozott ún.
zsinati elmélet is. Ennek lényege először is az az állítás volt, hogy a pápa nem abszolút ura az
egyháznak, csak normál esetben irányítja azt. Rendkívüli körülmények esetén azonban a
hívek közössége teszi ugyanezt. Az ilyen hatalomgyakorlás fomája az egyetemes zsinat,
melynek ekkor nagyobb a hatalma, mint a pápáé (concilium supra papam). Másrészt a zsinati
elmélet hívei azt állították, hogy a pápai hatalom az egyház hatalmából fakad, és ezért csak
megbízásból kormányoz. Ha pedig hatalmával visszaél, az egyetemes zsinat ítélkezhet felette
és megfoszthatja attól. A concilium supra papam tételt a konstanci zsinat (1414-1418) 5.
ülésén hivatalosan is elfogadták. Közvetlen gyakorlati következménye az volt, hogy az ún.
nagy egyházszakadást felszámolták, azaz XII. Gergely, a törvényes pápa lemondott, a pisai
ellenpápát, Baldassare Cossát (XXIII. János) Zsigmond császár elzáratta, az avignoni
ellenpápát, Pedro de Lunát (XIII. Benedek) maga a zsinat fosztotta meg vélt jogaitól, majd
szabályozták a pápaválasztást és Oddone Colonnát V. Márton néven pápává választották
(1417-1431). A zsinati elmélet azonban a konstanci zsinat határozata ellenére sem nyert pápai
elismerést a későbbiekben.
A római nemesi családok párharca, amelyekből az egyházfők nehezen tudtak kimaradni, a
pápák és ellenpápák sora, valamint a reneszánsz pápák nepotizmusa (elvilágosiasodása, túzó
fényűzése) erkölcsileg kezdte ki az egyháziállamiságot, amely így a 14-15. században
mélypontra jutott. Az erkölcstelenség kirívó példáját a Borgiák tevékenysége adta, akik
egyébként eredményesen léptek fel a territoriális hatalom megerősítése érdekében. A Borgia
VI. Sándor pápa (1431-1503) nagybátyja, III. Calixtus révén igen fiatalon érsek és bíboros
lett, aki egyháztartományát évtizedeken keresztül gondos gazda módjára tartotta rendben.
Gazdag, kiváló képességeket és sötét bűnöket egyesítő személyisége jogászi, katonai
ismereteket is magába foglalt. 1492-ben nyilvánvaló vesztegetésekkel (szimónia) szerezte
meg a pápaválasztók szavazatát és így a pontifex maximusi triarát. Nagyszámú gyermekét
mindig támogatta, különösen fiát, Caesart befolyásolta negatívan. VI. Sándor
döntőbíráskodásával felosztotta az újvilágot a portugálok és a spanyolok között, ugyanakkor
mindent megtett a katolicizmus esetleges megújulásának elfojtása érdekében is, ahogy ezt a
reformáció előhírnökének tekinthető Girolamo Savonarola (1452-1498) működése jelzi. A
firenzei San Marco rendház dominikánus szerzetese a prédikálás mellett irodalmi
tevékenységet is folytatott. 1494 és 1498 között teokratikus köztársasági rendet hozott létre az
Arno-parti városban, amely sajátos módon érvényesítette a népszuverenitás elvét. A barát
hívei radikálisan léptek fel a hiúság külső jelei ellen. Erkölcsjavító törvényei és aszkétikus
túlzásai miatt fokozatosan nőtt Savonarola egyházi és világi ellenségeinek száma, míg végül
eretnekként, az egyházi béke megzavarójaként és népbolondítóként máglyán égették el 1498-
ban.
A pápai illetve egyházi hatalom védelmének eszközei körében mindenekelőtt a pápai
inkvizícióról kell szót ejteni. Ennek első formája olyan pápai ad hoc vizsgáló bizottság volt,
mely a 13. század elejére Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában elterjedt és eretneknek ítélt
valdens és albigens mozgalom követőit kutatta fel (inquerere=nyomozni, kutakodni) és
büntette meg. Az ilyen bizottságok közös jellemzője volt, hogy a hívek erkölcsi és hitbeli
megítélését kivonták a helyi püspök joghatósága alól. Az 1215. évi IV. lateráni zsinat ezt az
eseti intézményt tette állandóvá a Szent Hivatal megnevezés alatt. 1233-ban IX. Gergely a
Domonkos-rendi szerzetesek generálisát nevezte ki főinkvizítornak. Az inkvizíció során
alkalmazott eljárást a középkori jogrendről szóló fejezetben elemeztük már, így ehelyütt csak
azt kell megjegyzeni, hogy egyes térségekben, mint például a francia monarchia területén az
eretnekek felkutatására igénybe vették a brachium secularét, és az inkvizíció végső soron az
állami bíróságoktól függött. Ennek oka a királyi hatalompolitikai igény és a pápai hitvédelmi
igény egybeesésében jelölhető meg: VIII. Lajos (1223-1226) francia király a dél-
franciaországi albigensek ellen folytatott hadjáratot területszerzésre és az ország
központosítására használta. Az eredmény az európai jogtörténet első genocídiuma lett
mintegy 1 millió albigens halálát okozva. Hasonlóan szélsőséges példája volt az eretnekekkel
szembeni eljárásnak a reconquista után frissen egyesült spanyol királyságban 1483-ban
felállított inkvizíció, amely az uralkodók abszolút hatalmának egyik megalapozójaként
szolgált. Az iszlám vallású mórokkal és a zsidó kisebbséggel szembeni intoleráns politika
következtében a régebbi pogromok helyett ebben az időben váltak gyakorivá a
kényszerkeresztelések és a színleges áttérések. Az inkvizíció célpontját ezek a katolizált
neofiták képezték. Az inkvizítorok tehát nem származás szerint jártak el, hanem az áttértek
(convers) hitelvi meggyőződését vizsgálták. Ezt a királyi politikát Spanyolországban 1492-
ben, Portugáliában pedig 1496-ban a zsidó valláson maradtak kiűzése teljesítette be, amit
1505-ben a mórok kiűzése követett – maradandó torzulást okozva az ibér királyságok
társadalmában. Miután 1610-ben III. Fülöp spanyol király (1598-1621) az iszlámról a
katolikus vallásra tért moriszkókat is kiűzette, a köztisztségek viselői hosszú ideig kötelesek
voltak bizonyítani „vértisztaságukat” (limpieza de sangre). Időközben az 1542. július 4-én
kiadott „Licet ab initio” kezdetű pápai bulla újraalapította a római inkvizíciót is, amely a
katolikus világon belül változó súllyal ugyan, de annak ellenére is megmaradt, hogy a
felvilágosodás idején ez a középkori intézmény számos támadás kereszttüzébe került. A
francia forradalom csapatai felszámolták itáliai tartózkodásuk alatt, 1815 után a restauráció
azonban újra felállította, így csak a 19. század második felében, az egységes Olasz Királyság
államrendszerében tűnt el véglegesen. Az inkvizíciós törvényszékek fellebbviteli fórumaként
is szolgáló Szent Hivatal Kongregációját a II. vatikáni zsinat számolta fel 1965-ben, II. János
Pál pápa pedig 1982. évi madridi látogatása során ítélte hivatalos formában „súlyos hibának
és tévedésnek” az inkvizíciót.
Hatékony egyházi hatalmi eszköz volt az Index Librorum Prohibitorum, a tiltott könyvek
jegyzéke is, melyen maga a Biblia is helyt kapott. Ennek indoka az volt, hogy a Szentírás
értelmezésére kizárólag a papi rendet tartották alkalmasnak és hivatottnak. A középkori
katolikus egyház erőteljesen fellépett egyéb, hit és erkölcs szempontjából károsnak tekintett
iratok olvasása és birtoklása ellen is. Az eljárás során a szerzők elleni szankción kívül az
egyes könyvpéldányokat rendszerint máglyára vetették. Az index szerepe a könyvnyomtatás
felfedezése után tovább fokozódott. A 16. század közepén az egyházfők ismételten adtak ki
ilyen jegyzékeket, melyek közül a tridenti index a 19. század végéig mintegy 40 kiadást ért
meg. Az indexekben szerepeltek olyan szerzők, akiknek minden műve a listára került,
másoknak csak egyes műveit jelölték meg. Külön kategória volt a névtelen szerzőké, mint
ahogy könyvkiadók is bekerülhettek a jegyzékbe.
Mindezeken túl a római katolikus egyház fennmaradását szolgálta az is, hogy a jogtudomány
művelői körében a kánonjogászok jelentős szerepet töltöttek be és az egyház kifejlett
jogrenddel rendelkezett. A középkori kánonjog forrásait a Decretum Gratiani, pápai
dekretálisok, valamint a kánonjogi irodalom képezték. A Decretum Gratiani (teljes nevén
Concordantia discordantium canonum) az itáliai származású Gratianus, kamalduli szerzetes
magánmunkája volt, melyet 1140-ben fejezett be. Törvényerőre sem zsinati, sem pápai
határozat nem emelte. A bolognai kolostoriskola egyházjogtanára a teljesség igényével
gyűjtötte össze az egyházi jogtudomány alapját képező jogi dokumentumokat, a kánonjogi
szokásokat, az egyetemes és tartományi zsinatok határozatait, a pápai iratokat és az
egyházatyák (doctores ecclesiae) műveit. Szerepeltek benne kapitulárék, és merített a
pszeudo-isidori gyűjtésből is. Gratianus művét egységes szemléletű skolasztikus
interpretációval látta el. Munkája a teológia és kanonisztika közötti szoros kapcsolat miatt
nemcsak jogi, hanem morálteológiai kérdésekkel is foglalkozott. A Decretum Gratiani
gyűjtemény mivolta miatt valójában nem képezett egységes rendszert, amit az a sajátossága is
fokozott, hogy a bibliai zsidó-keresztény jogelvek mellett, illetve azzal szemben a római jog
számos megoldását is alkalmazta. A középkor során több, egymástól eltérő kiadása is
forgalomban volt, majd egy átdolgozást követően 1582-ben bekerült a XIII. Gergely pápa által
kihirdetett új egyházjogi gyűjteménybe (Corpus Iuris Canonici).
Az elkövetkező évszázadok során az egyházjogtudomány továbbfejlesztette Gratianus művét
és kitöltötte annak hiányos részeit. Később általános jogi szabályokat (brocarda) állítottak fel,
folyamatosan glosszálták és különleges magyarázó szövegekkel látták el a Decretum
Gratianit. Ez a továbbfejlesztés elsősorban a pápai dekretálisokban (litterae decretales) jelent
meg, melyek a pápák egy adott ügyben, egy meghatározott személy részére hozott jogi
döntései, jogkinyilvánításai voltak. A dekretálisokból önálló gyűjteményeket állítottak össze.
A Liber Extra nevű zárógyűjteményt Raymund de Penafort IX. Gergely megbízásából
készítette el. 1234-ben történt kiadatását követően megküldték a párizsi és a bolognai
egyetemeknek is. 1298-ban VIII. Bonifác is összeállíttatott Liber Sextus néven egy hasonló
gyűjteményt. Az ezt kísérő pápai bulla már modern hangnemben beszélt arról, hogy az
egyházi törvényhozásnak jog van a régi jogot felváltó új törvények kiadására. Végezetül
mindezt 1317-ben a XXII. János megbízásából készített Clementinae (V. Kelemen
Konstituciói) c. gyűjtemény követte. Később több magángyűjteményt csatoltak még a
katolikus egyházjog testéhez. Ilyen volt 1325-ből az Extravagentes Joannis XXII és 1500-ból
az Extravagantes communes. A XIII. Gergely által kihirdetett említett gyűjtemény, a Corpus
Iuris Canonici tartalmazta a Decretum Gratianin kívül mindezeket a dekretálisgyűjteményeket
is. Egyházi törvények a katolikus egyházban később is születtek, de a Corpus Iuris Canonici
1918-ig hatályban maradt.
A kánonjogi irodalom eljárásjogi, valamint magánjogi és büntetőjogi írásokat jelentett. A
szerzők általában Gratianus munkájára építettek. A peres eljárásnak a kontinentális jogban a
mai napig érvényesülő alapformája itt alakult ki. Eszerint a pernek legalább három
résztvevője van: a panaszos felperes, az alperes és a bíró. A magánjogi és büntetőjogi
irodalom alapkérdését az egyházi hatáskör indokolása jelentette, azaz annak a bizonyítása,
hogy egy jogterület szabályozása miért tartozik az egyház hatáskörbe,l és az ilyen
jogviszonyból származó jogvita miért tartozik egyházi bíróság elé. Mivel a jog erkölcsi alapú
normarendszer, az egyházi hatáskört a magánjog és a büntetőjog területén is számos
intézmény esetében alá lehetett támasztani.
Annak ellenére, hogy a 13. század elejére a nyugati kereszténység egyházjoga – elsősorban a
Decretum Gratiani hatásaként – egységesült, az egyházi jogalkotási és jogalkalmazási
hatáskörről szóló vita az egyes európai államokban alapvetően az adott állam uralkodója és az
egyház közötti erőviszonyok szerint változott. Alapelvként az egyházjogtudomány képviselői
két szempontot kívántak érvényesíteni, a személyi és tárgyi elvet. Tárgyuk szerint
elkülönítették a tisztán egyházi (mere spirituales) és vegyes (mixtae causae) ügyeket.
Általában egyházi iurisdictio alá estek ez utóbbi alapján a törvénytelen származás kérdései és
a házassági ügyek. Indokolni lehetett az egyházi hatáskört nem végrendeleti és végrendeleti
öröklés vonatkozásában is éppen úgy, mint erkölcsi bűnök, így fajtalanság, házasságtörés,
falánkság, becsületsértés és az esküvel megerősített szerződés megszegése esetén. A személyi
elv alapján egyházi hatáskör érvényesült az egyházi személyek és az egyházi birtokokon elő
személyek ügyeiben és többnyire az ilyenek sérelmére elkövetett testi sértés vagy emberölés
estén is, míg az egyházi földbirtokokkal kapcsolatos ügyek rendszerint akkor voltak kivéve a
világi bíróságok hatásköréből, ha a hűbérúr iránti feudális szolgálati kötelezettség nélkül
kapta azokat az egyház. A személyi elv érvényesült végezetül az egyház védelmére rászoruló
személyek (özvegyek, árvák) esetében is.
Bár időben túllépünk a fent jelzett korszak határán, a téma miatt mégis itt kell
megjegyeznünk, hogy a kánonjog nehezen áttekinthetető joganyagát csak a 20. század
legelején kodifikálták. Az előkészítést 1904-től egy tizenhat bíborosból álló bizottság végezte
el szakértők bevonásával, Pietro Gaspari kardinális irányítása mellett. A római katolikus
egyházi törvénykönyv (Codex Iuris Canonici) 1918 pünkösdjén lépett hatályba. Öt könyve a
német pandektisztika hatására utaló általános részt, a római jogi tradíciót követő
személyekről, dolgokról és eljárásokról szóló hármast (personae-res-actiones), illetve
zárásként a büntetőjogi szabályokat tartalmazta. Autentikus interpretációjára egy
bíborosokból álló külön bizottságot állítottak fel, melynek munkálatai – terjedelmüket
tekintve – rövidesen elérték a Codex volumenét. Ezek után a hatályos katolikus egyházi
törvénykönyv 1983 januárjában jelent meg. 1752 kánonja 7 könyvre tagolódik, melyek az
általános szabályok, az egyháztagokról szóló könyv, az egyház tanítói feladatával, illetve
megszentelő feladatával foglalkozó két könyv, ötödikként a katolikus egyház anyagi javairól,
hatodikként a büntető rendelkezésekről, hetedikként pedig az eljárásokról szóló könyv. Ez a
tradicionális felekezeti jogrend tartalmában ragaszkodik a gyökereihez, polgári jogi
joghatállyal azonban a Vatikánon kívül nem rendelkezik.
Az államegyháziság sajátos formája, a territorializmus a lutheri reformációhoz köthető. Míg a
középkori hitújító mozgalmakat (katharok, albigensek, valdensek, lollardok, husziták)
elfojtották, az Ágoston-rendi szerzetes, Martin Luther (1483-1546) fellépése következtében a
nyugati kereszténység területén mindeddig visszafordíthatatlan vallási heterogenitás jött létre.
A reformáció mint visszahatás a katolikus egyház alkotmányának monarchikus
abszolutizmusa ellen, az egyház szervezetét tekintve hasonló nézetekben nyilvánult meg a
lutheri és a kálvini egyházban. Vallották, hogy a Szentírás tanúsága szerint a Jézus Krisztustól
származó oldás és kötés hatalma (ún. kulcshatalom, potestas clavium) a maga egészében az
egyházat illeti meg, nem egy azon belül elkülönülő rendet. Martin Luther munkássága
elsősorban az egyház szellemi tartalmára (communio spiritualis, ún. belső keresztyénség) és a
tanítás igei tisztaságára, nem pedig a történetileg megvalósult communio corporalisra (ún.
külső keresztyénség) irányult. Szerinte az Isten balján álló világi birodalomban a világi jog, a
kényszer, az egyenlőtlenség és az uralkodás érvényesül. Ennek tagjai status corruptusban
vannak, amelynek terméke az egyházi jogrend és az egyházi szervezetrendszer is. Ezzel
szemben az Isten jobbján álló birodalom tagjai status incorruptusban vannak. Ebben a
birodalomban a szabályozás eszköze a lex divina, ami a megigazító kegyelemben nyilvánul
meg. Itt szabadság, egyenlőség és testvériség uralkodik. Mivel a hívő – a mellérendeltség
dialektikájában – mindkét birodalomnak tagja, az egyház szétbonthatatlanul szellemi és testi
jelenség is. Azt tartotta, hogy az egyház teológiai értelemben a hívők hitvallástól és nemzettől
független hitbeli közössége, amelynek középpontjában a názáreti Jézus Krisztus áll. Luther
négy tétele a hit által történő megigazulásról, a miséről, a szerzetesi életről és a pápaságról,
amelyekből úgy vélte, nem engedhet, közvetlen kapcsolatba állíthatók az egyházszervezet
kérdésével. Ha hit által van a megigazulás, kegyelemközvetítő papi rendre nincs szükség:
„Minden hívő valódi szellemi rend tagja, és köztük különbség nincs, csak egyedül hivataluk
szerint”. Az egyházi hivatallal megbízott (ministerium verbi) személyek ordinatiója
természetfeletti képességgel vagy eltörölhetetlen papi jelleggel nincs összekötve, és az
ordináltak teljesen egyenlők. Az igazi egyháznak látható feje és központja nem lehet, tehát a
pápaság az egyház megrontására irányuló legnagyobb zsarnokság – állította Luther.
Bár a lutheri, fejedelmi reformáció egyházalkotmányai változatosan alakultak, mindnek
sajátja volt, hogy a püspöki rendszer változatlanul megmaradt, és az uralkodónak, illetve
tartományfejedelemnek kivételes vezető pozíciót biztosítottak az egyházban. Az egyházi
hatalmat nem tartották felsőbbségnek. A világi felsőbbség hatalma azonban kiterjedt az
egyház kormányzására is: ezt nem polgári hatóságok, hanem a fejedelem által kinevezett, a
fejedelem nevében kormányzó, egyházi és világi tagokból álló konzisztórium (országos
egyházi tanács) gyakorolta. Az egyház önálló kormányzati feladatot nem látott el, csak az Ige
hirdetésével és a szakramentumok kiszolgáltatásával foglalkozott. Luther nézetei alapján
tagadták a pápa joghatóságát, a püspökök apostoli jogutódlását és a különálló papi rend
létezését is. Miután nyilvánvalóvá vált számára, hogy a papi rend útján az egyház megújítása
nem lehetséges, úgy vélte, hogy a német nemzet nemességében lelt rá a szükséges mentő
kézre. Az apostoli levelek alapján vallotta, hogy „a világi hatóság Istentől arra van rendelve,
hogy a gonoszokat megbüntesse és a kegyeseket védelmezze, (és ezért) szükséges, hogy
hivatalát szabadon és minden akadály nélkül gyakorolhassa az egész keresztyénségben”. Ez a
felfogás közvetett módon ahhoz vezetett, hogy a parasztfelkelések (1524-25) leverésével
megerősödött tartományfejedelmi hatalom természetes része lett a tartományi egyház feletti
rendelkezési jog. Luther pártfogójának, Bölcs Frigyesnek öccse, János 1527-ben e
rendelkezési jogból fakadóan végeztetett a szász tartományban átfogó egyházi és iskolai
vizitációt. Minden helységben megvizsgálták a klerikusok, a tanárok és a hívők képzettségét,
a helyi egyházi szokásokat és a tulajdoni viszonyokat; a régi egyházjogi intézmény azonban
most az új célt szolgálta. Eközben az első speyeri birodalmi gyűlés 1526-ban – a következő
zsinatig – a tartományi rendekre ruházta a ius reformandit. Ennek értelmében mindazon
rendelkezéseket bevezethették, amelyeknek keresztényi jellegéről és célszerűségéről a
hercegek meggyőződtek. Az evangélikus tartományfejedelmi egyházkormányzat kialakulását
nagyban elősegítették a kisajátítások is. Az egyházi javak szekularizálása, bár a pénzügyi
szempontból szükséghelyzetben lévő tartományurak már korábban is éltek ezzel a
lehetőséggel, a protestantizmussal kapcsolatban elsőként a Német Lovagrend területén fordult
elő 1525-ben.
A tridenti zsinat megnyitásával egy időben (1545) a vallási egység megőrzésén fáradozva V.
Károly császár a protestáns fejedelmek alávetését határozta el. Az ún. schmalkaldeni
szövetség megtörését (1546-47) követően a katolikus rendek, melyek egyébként 1538-ban
ugyancsak ligába tömörültek a császárral szemben, most a protestáns fejedelmekkel közösen
léptek fel. Az újabb török támadás veszélyével szembesülő Ferdinánd császár 1552.
augusztus 2-án aláírta a passaui szerződést, amely a szabad vallásgyakorlást azzal a kikötéssel
biztosította, hogy a következő birodalmi gyűlés dönt a vallási kérdések rendezéséről. Ez
azonban az uralkodói akarattal szemben csak súlyos bel- és külpolitikai tényezők hatására
valósulhatott meg. Az 1555. szeptember 25-én megkötött augsburgi tartományi- és vallásbéke
– minden más felekezet, elsősorban a reformáltak kizárásával – a katolikus egyház és a
Confessio Augustana, a lutheri egyház követői közötti viszonyt szabályozta a birodalmi
alkotmányjogba illesztve. Annak reményét, hogy a teológusok kiegyeznek, ekkor még nem
adták fel. Elsősorban a katolikus rendek és Ferdinánd ellenállásán múlt, hogy a hitvallás
megválasztásának általános szabadsága, amely teológiai, birodalmi jogi és hatalompolitikai
vonatkozásban is megfogalmazódott, nem nyert elismerést. A birodalmi hatáskörből kikerült a
tartományok feletti egyházi felségjog, és a középkori egyetemes császár- és
birodalomeszmény is elenyészett. A tartományi rendeket illető ius reformandi annyiban
korlátozott volt, hogy a Reservatum ecclesiasticum értelmében az egyházi fejedelem, ha a
protestantizmushoz csatlakozott, elveszítette fejedelmi jogait, bevételeit és uralmi területét,
illetve kénytelen volt maga helyett katolikus utódot jelölni. A reservatum célja az volt, hogy
az akkori birtokviszonyokat megőrizzék és az egyházi tartományfejedelemségek
szekularizációját megakadályozzák. A ius reformandi mellett a vallásbéke csupán a
kivándorlás jogát (ius emigrandi) biztosította azoknak a nem jobbágy státuszú alattvalóknak,
akik a tartományi vallást nem fogadták el és adóhátralék nem terhelte őket. A jobbágyok
esetében a kényszerrel fenntartott személyes függés ilyen módon a vallásszabadság teljes
hiányát jelentette, míg a birodalmi városok polgárai lehetőséget kaptak arra, hogy vegyes
vallású lakosság esetén a két felekezet egymás mellett létezzen. A „cuius regio, eius religio”
fordulat a vallásbéke szövegében nem szerepelt. Az utólag interpretált jogelv jelentősége
elsősorban abban állt, hogy az újkori államegyházi rend német földön ebbe lett
„felöltöztetve”. A Reservatum ecclesiasticum alapján egyértelműen állítható, hogy az
augsburgi vallásbéke egy kölcsönös engedményeken alapuló megegyezésnél nem tekinthető
többnek.
Az augsburgi tartományi- és vallásbéke pontosítására 1648-ban került sor a harmincéves
háborút lezáró westfáliai békekötések, azaz a francia részről Münsterben, illetve svéd részről
Osnabrückben aláírt békeszerződések értelmében. A birodalmi rendek ezen túl a
birodalommal szemben korlátlanul élhettek tartományi felségjoguk gyakorlásával úgy világi,
mint egyházi ügyek tekintetében. A westfáliai békék újítása volt az is, hogy a vallási
rendelkezéseket kiterjesztették a kálvini reformált egyházra, amely így birodalmi jogilag
elismert egyházzá vált. A wesztfáliai békék, illetve az azt rögzítő nemzetközi jogilag garantált
birodalmi alaptörvény a német térség visszafordíthatatlan széttöredezettségéhez vezettek
vallási szempontból is. Mindezek következtében a protestantizmus német földön nem az
általános vallásszabadságot és nem is a felekezeti jogegyenlőséget jelentette, sőt a
tartományfejedelmi egyházkormányzat az államegyházi rendszert nagyjából még 250 évre
átörökítette.
A 16. század második felében a protestáns tartományokban szinte kivétel nélkül felszámolták
a püspöki hivatalt, és a püspök potestas iurisdictionisát a fejedelem vette át. A püspöki
rendszer elméletének képviselői a tartományúr püspöki jogát mindezeken túl a birodalmi
jogból is levezették. A wesztfáliai békék után a tartományúr külső jogi hatalma az
egyházalkotmány felett már egyértelműen az általános territoriális szuverenitásból (is) fakadt.
A vallási közösségek életét szabályozó egyházi törvényeket (leges ecclesiasticae,
Kirchenordnung) a világi úr alkotta, ő járt el egyházi ügyekben, elsősorban a házassági
bíráskodás területén, illetve felügyelte azt, ha az ő jogosultsága alapján a teológusokból és
jogászokból álló vegyes testület, a konzisztórium bíráskodott. Ezt a világi jogalkotási és
jogalkalmazási hatáskört a protestáns jogászok sosem tagadták, hiszen az egyházkormányzat
következménye volt. A Luther utáni generációk protestáns jogászai számára problémát
jelentett a jogegység hiánya német földön. Ezért a bizonytalanságok elkerülése érdekében
gyakorta a katolikus egyházjoghoz vagy a római joghoz nyúltak vissza abban az esetben is, ha
az adott jogintézményt a reformált teológia másként ítélte meg. Ezért a Kirchenordnungok
jelentős része e két előzményen, a kánonjogon és a recipiált római jogon nyugodott.
Láthattuk, hogy a kálvini protestantizmus szerephez jutott német földön is. Jelentősége
azonban sokkal nagyobbnak tekinthető Németalföld északi tartományaiban,
Franciaországban, Skóciában, a történelmi Magyarországon és a puritanizmuson keresztül
Angliában. A jogász végzettséggel rendelkező Jean Cauvin, latinosított nevén Johannes
Calvinus (1509-1564) „Institutio religionis Christianae” c. művében – különbséget téve a
látható és a nem látható egyház között – Lutherrel szemben már konkrét egyházszervezeti
modellt dolgozott ki. Látható egyház alatt a jogilag szervezett egyházközséget értette,
szemben a nem látható egyház teológiai fogalmával, amely a Heidelbergi Káté
megfogalmazása szerint „az Isten által kiválasztottak oszthatatlan, egységes gyülekezete, (…)
örök és megtartó”. A kálvini egyházszervezet az egyetemes papság, a presbiteri, illetve
zsinati-presbiteri rendszer és az államhatalomtól való függetlenség elvén nyugodott. Az
egyetemes papság lényege, hogy Jézus Krisztus a hatalmat nem csupán Péternek és az
apostoloknak adta, hanem a hívek összességének, az egyháznak. Az egyházkormányzati
tevékenységet folytató személyek, akik kizárólag a gyülekezet felhatalmazása alapján
járhatnak el, nem uraik az egyháztagoknak, mert az egyházban úr egyedül a „fej”, Jézus
Krisztus lehet. Ők – ahogy ezt már Wyclif és Hus is megfogalmazta – csupán szolgák. A
katolikus szervezeti hierarchiára reagálva állították, hogy a szolgálatot végzőknek nem magát
az egyházi hatalmat adta át az egyház, hanem csak a hatalom gyakorlását bízta rájuk. Az ún.
presbiteri rendszerben a látható egyház alapegysége a presbitériumi vezetés alatt álló
gyülekezet, az egyházközség, amely önmagában is befejezett egyházat képez. A kormányzati
hatalom és a bírói hatalom gyakorlásának is ez az elsődleges intézménye. Magasabb
kormányzati szerv nincs; illetve több egyházközségből álló szervezet annyiban gyakorolhat
kormányzati hatalmat, amennyiben az azt alkotó egyházközségek tagjainak összessége a
maguk eredeti jogát e szervezetre átruházta. A zsinati-presbiteri elv érvényesülése esetén, így
Magyarországon és Erdélyben is, a gyülekezetek között létezett bizonyos kapcsolat, a
rendszeres zsinattartás célja azonban csak az egyházfegyelem gyakorlása és a tan
tisztaságának a megőrzése lehetett. A gyülekezetben működő lelkipásztori, tanítói, presbiteri
és diakónusi szolgálatot úgy írta le Calvinus, hogy azokra a világi hatóságok befolyást
gyakoroltak választásuk és működésük felügyelete tekintetében. Az egyházkormányzatot a
lelkészek és a világi egyháztagok közösen végzik olyan módon, hogy a presbitériumban a
világi tagok vannak többségben, a magasabb hatáskörű választott szervekben pedig általában
a paritásos elv érvényesül. A zsinati-presbiteri elv értelmében bírói hatalmat az egyháztagok –
kizárólag az egyházközség szintjén – közvetlenül vagy közvetett módon, a jogosultságot
meghatározott személyekre átruházva, társas bíráskodás formájában gyakorolják. Az
államhatalomtól való függetlenség elve Calvinus felfogásában úgy jelentkezett, hogy az
államot és az egyházat saját feladattal rendelkező, különálló, egymás mellett párhuzamosan
működő szervezetként ragadta meg. Az államfő mindenki mással azonos rangú tagja az
egyháznak, sőt egyházi ügyekben alárendeltje az egyháznak, mint ahogy világi ügyekben az
egyház áll a világi felsőbbség hatalma alatt. A kálvini protestantizmus jelentősége a vallási
vonatkozásokon túl abban is megmutatkozott, hogy megtermékenyítette a politikai
gondolkodást. Ha ugyanis minden emberre hatott Éva és Ádám engedetlenségének a
következménye, és ez alól mindenki azonos módon, kegyelemből, hit által menekülhet csak,
akkor minden ember egyenlő – állította Calvinus. Az egyenlőségnek ez a teológiai elve pedig
egyenes utat jelentett a polgári jogegyenlőség és a polgári modernizációhoz vezető más
követelések megfogalmazásához.
Szó volt arról, hogy a 14-15. század folyamán a pápai világuralom eszméje megtört. Mindez
hozzájárult ahhoz, hogy amikor a 16. század első évtizedeiben a monarchikus abszolutizmus
kiépült, az új államegyházi rend annak erős támaszául szolgált. A pápai befolyás háttérbe
szorult, és a hatalomgyakorlás tisztán világi karakterűvé vált annak ellenére, hogy a
keresztény király cselekvési szabadságával szemben a ius divinum mindig is erkölcsi kerítést
emelt. Ennek a változásnak tipikus példájaként a francia nemzeti egyház (gallikanizmus) és az
abszolút uralom világi jellegének követelményét hirdető nyilatkozat tekinthető, melyet a
francia klérus 1682-ben fogalmazott meg. A XIV. Lajos által Párizsba összehívott nemzeti
zsinat Jacques Bénigne Bossuet püspök vezetésével 4 cikkelyben összegezte az ecclesia
gallicana „szabadságait”: 1. Az egyház csak szellemi dolgokban rendelkezik hatalommal és a
fejedelmek világi ügyekben függetlenek ettől; 2. szellemi dolgokban is korlátozza a pápai
hatalmat az egyetemes zsinat tekintélye; 3. a francia király törvényei és a szokások az eddigi
gyakorlatnak megfelelően továbbra is érvényben maradnak és 4. hitbeli kérdésekben a pápai
döntéseket az egyetemes egyháznak meg kell erősítenie. Az abszolút állam államegyházában
mindez két súlyos következménnyel járt. Egyrészt az uralkodói szuverenitás és a királyi
hatalomkoncentráció révén növekedett az uralkodó egyházakkal szemben gyakorolt
jogosítványainak köre, és kisebb mértékben az egyházi öntörvényhozás, jelentősebb
mértékben az önigazgatás szabadsága is sérült. A főpapi székek betöltésére vonatkozó
erőteljes királyi jogosítvány – az I. Ferenc (1515-1547) és X. Leó (1513-1521) pápa között
létrejött konkordátum értelmében – garantálta a francia klérus királyhűségét, mint ahogy a
kolostorokat és a kongregációkat is az állami főhatalom érdekeinek megfelelően szervezték.
Másrészt az abszolút állam államegyháza továbbra is megőrizte privilégiumait, a papság az
országrendek között és a tartományi rendi gyűléseken is az első helyet foglalta el, és a
katolicizmus nemcsak államvallás, hanem kizárólagos vallás is volt. 1598-ban ugyan a
BourbonNavarrai Henrik (1589-1610) nantes-i ediktuma elismerte a hugenották protestáns
vallását, és biztosította az alattvalók vallásszabadságát, a 17. században Richelieu és Mazarin
kormányzó első miniszterek ezeket a kedvezményeket fokozatosan felszámolták, majd 1685-
ben a hetvenkét évig uralkodó XIV. Lajos (1643-1715) fontainebleau-i ediktumával
visszavonta IV. Henrik rendelkezését. A vallási türelem után ismét vészterhes időszak
következett, amikor a francia protestánsok egy része katolizált, más része külföldre menekült,
sőt volt, aki (les commisards) a fegyveres ellenállást választotta. A vallás megválasztásának
szabadsága megmaradt, de a vallás gyakorlásának szabadságát erősen korlátozták. Csak a
katolikus egyház tulajdonában lehettek egyházi épületek, és a francia protestánsok érvényes
házasságot csak katolikus pap előtt köthettek. Az izraeliták különadót fizettek, szigorú rendőri
felügyelet alatt álltak és nem rendelkeztek a nyilvános közösségi vallásgyakorlás jogával.
Az abszolút állam államegyháza nem feltétlenül kötődött a katolikus monarchiákhoz. A
skandináv államok uralkodói döntéssel, hatalmi szóval csatlakoztak a lutheri reformációhoz,
mint ahogy az elkötelezett hugenotta, III. Johanna (1555-1572) is protestáns (kálvinista)
államegyházat rendezett be a Navarrában. Az anglikán nemzeti egyház létrejöttének közvetlen
kiváltó oka VIII. Henrik (1509-1547) házassági ügye volt. A mézeshetek után tizenöt évesen
megözvegyült Aragóniai Katalin és az elhunyt Artúr herceg után trónra kerülő fivér, Henrik
1510-ben kötött házasságot. Fiú utódjuk nem született, ezért a férjben érett a gondolat, hogy
első házassága érvénytelenítését kezdeményezze, hiszen bontásra a kánonjog nem adott
lehetőséget. Katalin és Henrik házasságát kánonjogi nézőpontból két okból lehetett vizsgálat
alá venni. Anyagi jogi értelemben azért, mert testvér feleségét az isteni jog szerint nem lehet
elvenni, alaki jogi értelemben pedig azért, mert II. Gyula (1503-1513) pápa felmentése, ha az
előzőek ellenére tartalmilag nem is érvénytelen, de formailag mindenképp hatástalan volt.
Henriknek az anyagi jogi érv érvényesítéséhez az ószövetségi Szentírás két igehelye (III.
Mózes 20:21 és V. Mózes 25:5) közötti „ellentmondást” kellett feloldania az első javára: ha
ez sikerül, nyilvánvaló, hogy a pápai dispensatio az isteni jog ellenére történt. Az európai
egyetemek szakvéleménye az ügyben általában attól függött, hogy az angol vagy a spanyol
udvar fizetett többet a támogatásért. A vita elvesztése azt eredményezte, hogy az angol
uralkodó számára házassága érvénytelenítéséhez vezető útként csak a Rómától való
elszakadás maradt. 1529-ben a király a parlamentet azért hívta össze, hogy ezt kellőképpen
előkészítsék. Canterbury érseke érvénytelenítette az uralkodó házasságát, majd 1534-ben a
parlament (Act of Supremacy) rendelkezett arról, hogy Jézus Krisztus után az egyház feje
(supreme head) a király, és hazaárulást követ el az, aki Henrik jogát kétségbe vonja. A Titkos
Tanács által szerkesztett Oath of Supremacy (1535) elnevezésű szöveg elmondásával –
halálbüntetés terhe mellett – esküt kellett tenniük az állami tisztviselőknek és a neves
magánszemélyeknek is. 1536 és 1539 között VIII. Henrik 560 rendházat és kegyhelyet
záratott be. Míg a szerzetesek vándorló koldusként folytatták életüket, és a rendházak
birtokait az uralkodó a környék nemeseinek adományozta, tovább folytatódott a
protestantizmus kontinentális áramlataihoz tartozó keresztények üldözése is. 1549-ben a
törvényhozás útján bevezetett Book of Common Prayer megvetette az anglikán liturgia
alapjait, és az egyház nyelve az angol lett. „Véres” Mária uralkodásának öt évét (1553-1558)
követően I. Erzsébet (1558-1603) megpróbált békés választ találni az angol reformáció
problémáira. Miközben Skóciában John Knox vezetésével kálvini hatást mutató protestáns
államvallás jött létre (1560), Angliában a protestánsok 1559. évi megegyezését követően a
királynő mint legfőbb kormányzó (supreme governor) autoritása alatt álló és az állam szerves
részeként működő nemzeti egyház (Church of England) mereven elzárkózott mind a
katolicizmustól, mind a protestantizmus egyéb irányzataitól, szervezete pedig alapvetően
továbbra is hierarchikus és monarchikus maradt. Az 1559. évet éppen ezért az angliai
reformáció zárópontjának tekintik.
A modernizáció igénye és a polgári alkotmányos államberendezkedés kiépítése ilyen
előzmények után nem véletlenül vezetett az állam és az egyházak tradicionális viszonyának
átalakításához. Ennek modelljeit azonban már nem itt, hanem a modern államépítési elvekről
szóló 10. fejezetben mutatjuk be.
középkor derekán az európai városok sajátos újjáéledésével találkozunk. A kezdeteknél
azonban a középkori emberekre a római városok letűnt világából pusztán a falak, épületek és
néhány megőrzött, sokszor átformált latin elnevezés maradt. Jellemző, hogy a Bécs helyén
lévő településről írásos említés az i. sz. 6. évszázadtól 1030-ig nem maradt fenn. A korai
időszakban a „városias jellegű” települések jogilag nem emelkedtek ki. Részei voltak a „gau”-
knak, így az ún. „századkerületi” beosztás rájuk is kiterjedt. Ahogy azonban a kedvező
fekvésű helyek az árucsere színterei lettek, vagy ezek a települések védelmi, adminisztratív,
egyházi funkciókat csoportosan kezdtek ellátni, a terület többi részéhez képest kiemelt
szerepkörük lett. Ezzel együtt belső felépítésük megváltozott. A kialakuló városok társadalmi
viszonyai igen összetettek voltak, jogi szabályozottságuk többrétegűvé vált. Az adott város
területén jogosítványokkal rendelkezett a király, a város földesura (városúr) és az egyházi
személyek. A lakosság körében a szabadokra a tartományi jog, a miniszteriálisokra a
szolgálati jog, a jobbágyokra az uradalmi jog volt irányadó. A kereskedelmi központokban
érvényesült a ius mercatorum. Ez a joganyag, eltérően a korábbi gyakorlattól, amikor csak
egyes embereket illetett (Karoling-korszak), a városok kialakulásának idejére már a letelepült,
rendszerint azonos nemzetiségű kalmárok csoportjaira vonatkozott. Ezek a városok jóval
kisebbek voltak, mint az ipari korszak városai. A késő középkorban a Sacrum Romanum
Imperiumban csak nyolc városnak volt több mint húszezer lakosa, de csak Köln esetében kb.
40 ezer fő. 12 város népessége volt a 10-20 ezres érték közötti, és körülbelül kétszázötven
városnak nevezett település 2-10 ezer fő közötti lakosú volt.
A középkor és az újkor évszázadaiban az európai városoknak tekintett településeknek
különböző típusai alakultak ki. A széles skála tetején helyezkedtek el a városállamok, amint
azt az olasz példák: Genova, Velence mutatják a legjobban. A német városok legelőkelőbb,
elérni kívánt státuszát a szabad és birodalmi városok foglalták el, melyek közvetlenül a
császár alatt állottak és széles körű önkormányzatukon túl a Birodalmi Gyűlésen is részt
vehettek. A tartományúri városok csak a tartományfejedelem alá voltak rendelve, attól számos
privilégiumot kaptak, a tartománygyűlésen általában jelen lehettek, jogállásuk azonban nem
érte el a birodalmi városok szintjét, noha ismételten törekedtek annak kivívására. Az egyházi
territóriumon lévő püspökvárosok általában kedvezőbb helyzetükkel tűntek ki közülük. A
városkategóriák közül legalsó szinten a földesúri városok helyezkedtek el. Az ő részleges
autonómiájukat az általuk teljesítendő szolgáltatások és a földesúr tisztjeinek felügyelete, a
korlátozott bíráskodási jogkör jellemezte.
A történeti földrajzi térségekben egy további kategorizálásra kell a figyelmet felhívni. Európa
legfejlettebb városaihoz viszonyítva (a korábban romanizált területeken, a Frank Birodalom
tartományaiban továbbfejlődött, gazdaságilag élenjáró területeken elhelyezkedő és nem utolsó
sorban a nagy kereskedelmi útvonalakhoz illeszkedő térségekben található urbánus
településekhez képest) kelet felé haladva a kolonizált német, a cseh, a lengyel, a magyar, a
balti és az orosz térségekben a városok később keletkeznek. A megkésettség következtében
szervezeti formájuk és joganyaguk is egyszerűbb, annak ellenére, hogy lényegében a
középkori európai városok típusaiként kezelhetők. Megfigyelhető volt egy utolérési törekvés
is, amelyet különösen olyan székhelyvárosok, mint Krakkó és Prága valósítottak meg
sikeresen. Ugyanakkor a balti térségben a Hanza vérkeringésébe számos gazdag város
bekapcsolódott. Ebben a szövetségben még a távoli, orosz Novgorod városának is kitüntetett
szerep jutott. Ezzel sokszor párosult, hogy a térség városaiban a polgárság nagy része idegen
területekről érkezett, különösen a német tartományokból. A kora újkortól megfigyelhető, hogy
a jogi térszerkezet nem fedi a gazdasági térszerkezetet, hiszen kiváltságos jogállású
települések jelentéktelenné süllyedése mellett a dinamikus városok fellendültek, de csak késve
vagy egyáltalán nem szerezték meg a királyi (birodalmi) városi jogállást.
A középkori városok polgárságának kemény és igen hosszú küzdelmet kellett azért folytatnia,
hogy saját gazdasági, társadalmi jellegüknek, sajátos érdekeiknek megfelelő saját hatalmi-
igazgatási és jogi rendet hozzanak létre. Ez a sokszor meglehetősen hosszú és visszaesésektől
sem mentes önállósulási folyamat az alábbiakban foglalható össze. Az első ezredfordulóra a
nagybirtokosoknak földbirtokaikra nézve gyakran sikerült egy sajátos kivételezettséget, az
immunitás jogát megszilárdítani. Az egyháziakat is mentességek sora illette meg. A városok
földesurai, a városurak igyekeztek városaik területén ilyen, politikai hatalmat is jelentő
különállást kialakítani. Ennek tartalma, hasonlóan más immunitásokhoz, a parancskiadás
jogát, a legsúlyosabb ügyekre is kiterjedő ítélkezési jogot, az erődítés, vásártartás, vámszedés,
regáliák szedésének jogát, esetlegesen a pénzverés és a grófi hatáskör gyakorlásának jogát
jelentette. Mindezeket a városurak királyi privilégium alapján vagy saját hatalmukból eredő
módon gyakorolták, esetleg egyszerűen bitorolták. Ennek a folyamatnak részeként uruk
törekvéseivel párhuzamosan a városoknak a tartomány többi részéhez viszonyított
elkülönülése is fokozatosan előrehaladt. Ez a fejlődés megfigyelhető az észak-olasz, észak-
francia és a Német-római Birodalom törzsterületeinek egyes territóriumaiban elhelyezkedő
püspökvárosoknál. A főpapok egyházi kiváltságaik mellé székhelyük speciális immunitását is
meg akarták szerezni. Ehhez gyakran a császárok privilégiumai szolgáltatták a jóváhagyást. A
városi lakosok feletti hatalmukat a püspökök a frank időkből eredő missus (királyi kiküldött)
jogkör elnyerésével is növelhették. A középkori városok autonómiájának első periódusa tehát
a városúri autonómia korszaka volt.
Már ebben a fejlődési szakaszban voltak olyan városi ügyek, melyeket nem a városúr
tisztviselői, hanem a városlakók saját szervei intéztek. A városok gyarapodásával egyre
jobban szembekerültek a városúr és a városlakók érdekei. Húsbavágó kérdés lett a városúri
szervek hatalmának korlátozása, majd felszámolása. Ez a hatalmi törekvés eredményezte
hosszabb-rövidebb, sokszor kiélezett küzdelem után a városok elkülönítésének új fogalmát, a
polgári-városi autonómiát. Különösen az úgynevezett kommunamozgalmak hoztak heves
összecsapásokat. A mozgalmakhoz az önálló szervezet kiépítése mellett önálló joganyag
megteremtése is kapcsolódott. Amikor például Laon (1128) vagy Cambrai (1076) fellázadt
ura ellen, a felkelt városlakók sorait eskü tömörítette. Amikor 1112-ben „Kölnben esküvel
(erősített) egyesülés jött létre a szabadságra” („Eidgenossenschaft”), akkor ezzel együtt
jogalkotásra is sor került: a városlakó közösségek megerősítették eddigi szokásaikat, és az
együttélésre normákat állítottak fel. Ez jogilag is rendezett állapotot eredményezett. A
kommuna joganyaga rögzített formájában is (institutio pacis, lex amicitiae) igen egyszerű,
technikai kialakításában, intézményeinek elhatárolásában, megfogalmazásában
differenciálatlan volt. Könnyen lehetett évenkénti felolvasással a lakosság emlékezetébe
idézni.
A középkori európai város autonómiájának számos hatalmi szimbóluma volt. Ilyen volt a
várost körülvevő városfal, a magasba szökő tornyú városháza, a városi joghatóságot jelképező
oszlop vagy egy, valamelyik téren felállított páncélos lovagszobor, a Roland, esetleg a
vérhatalommal ellátott bíráskodási jogra utaló kesztyű, oszlopra felállított kardot tartó kéz
vagy a meztelen pallos. A város privilégiumait tartalmazó okiratot rögzítő pergameneket
mindig kitüntetett hely illette és nagy becsben tartották azokat. Ez érvényes volt a város jogait
tartalmazó, díszes kötésű városi könyvekre is.
Az önállóság változatos alakban megjelenő funkciókat foglalt magában. A piactereket, a
fürdők, utak, vízellátás létesítményeit üzemeltetni kellett, a városfalakat karban tartani és
veszély esetén kellő számú fegyveressel védelmezni kellett. A közrendről a városi rendőrség,
a rendészeti szabályozás gondoskodott. Ez kiterjedt többek között a piacokra, a mértékekre, a
céhekre, a vásárokra, az építészetre, a tűzrendészetre, a gyámügyre, a járványügyre, a városi
bevételek biztosítására. A feladatok sokasága tagolt szervezetet igényelt főtisztviselőkkel,
személyzettel és szolgálati utasításokkal. A város élén álló főbíró vagy a polgármester mellett
testületi szervként szenátus, illetve magisztrátus és – ha a társadalmi bázis szélesebb az
önkormányzatban – külső tanács működhetett. A városgazdaság és a városigazgatás
differenciált szervezetének fontos szereplői voltak a város jegyzői, ügyészei, a főkapitány, a
kamarás és az alárendelt tisztviselők sora. A szervezet legalján a városi szolgák, porkolábok,
darabontok gondoskodtak a határozatok végrehajtásáról és a kellő rendről. A partikularitás
következtében szinte minden város egy kisvilág volt, történetében egyedi módon kialakult,
speciális szervezeti részmegoldásokkal és sajátságokkal.
A városok belső szervezetével szorosan összefüggött a polgárság tagolódása és korporatív
szervei. A középkori városokban nem minden városlakónak volt polgárjoga, a polgárok is
különböző mértékben vettek részt a hatalom gyakorlásában. A legrégibb, leggazdagabb
családok, a patríciusok gyakran távol tartották a városvezetéstől a polgárság többi részét,
elnyomó oligarchikus uralmat teremtve. A középrétegek elsősorban a céhekben szerveződtek,
és szívós harccal (ún. céhforradalom) időnként elérhették, hogy osztozzanak a hatalomban.
Sok helyen a patríciusok uralma töretlenül fennmaradt, és volt, hogy korrupt, rokonuralmat
hozó magisztrátusi oligarchia uralkodott a városban. A városi önkormányzatokban felépített
korporációkra jellemző, hogy a kézművesek, a kereskedők céheket és gildéket alapítottak.
Ezek a szakmai önkormányzatok egyúttal életmód-szabályozási és vallási funkciókat is
elláttak. Aki megfelelő idő, próbák, remekek készítése és ceremónia után felvételt nyerhetett a
céhmesterek közé, annak védelmet jelentett a céh előírásaival és belső ítélkezési
gyakorlatával. Egyúttal azonban korlátokat is emelt a konkurenciaharc elé a céhen belül, mert
szabályozták a munkaidőt, a munkafeltételeket, a minőséget, az árat, a termelési
kapacitásokat. Reménytelen harcot folytattak a céhen kívüliek, a kontárok ellen. A kézműipar
magas minőségeket, „remekeket” produkált, de a 19. századi modernizáció túllépett rajta. Az
iparszabadság elve ezeket a testületeket, igaz, időbeli eltolódással, de végül mindenütt
elsöpörte.
A városi önkormányzatok elemei voltak egy adott ország közjogi térszerkezetének, maguk is
önálló kapcsolatra léphettek egymással. A 14. évszázadban ilyen volt az elzászi, a rajnai, a
sváb és az alsó-szász városok szövetsége. Mindezeknél jelentősebb volt a Hanza. Története a
12. évszázad közepétől a 17. évszázad végéig húzódik. A benne tömörült városok elsősorban
Bréma, Hamburg, Lübeck vezetésével évszázadokon át monopolizálni tudták az Északi- és a
Keleti-tenger tömegáru-kereskedését. Ilyen volt a fa, a só, illetve a sózott hering
kereskedelme, amiket nagy tételben szállítottak, szemben a mediterrán kereskedelemmel,
amelynek jellemzője a nagyértékű, de kis súlyú áruk, így elsősorban a fűszerek és a selyem
szállítása volt. Kirendeltségeket létesítettek többek között Londonban, Novgorodban, Brügge-
ben, Bergenben és Wisby szigetén. Jelentős katonai erőt, hajóhadat tartottak fenn, az ún.
Hanza-gyűléseken kötelező erejű határozatokat hoztak. A Hanza hatalma fokozatosan
hanyatlott, majd az 1669-es, utolsó Hanza-gyűléssel feloszlott. Hamburg, Lübeck és Bréma
azonban továbbra is megőrizte függetlenségét.
Az európai városok jogforrási rendszere a középkor és az újkor évszázadaiban szervesen
kapcsolódott az adott korszak jogi világához, melynek számos részterületével és sajátos
forrástípusával találunk érintkezési pontokat. Ennek a karakterisztikus jogi világnak részleteit
az alábbiakban fejtjük ki. Amikor a 11-12. századtól jogi értelemben is megindult az európai
városok önállóságának kiépülése, e partikuláris jogrendszerek sokszínűek és dinamikusak
voltak. A városokban sok ember koncentrálódott, a vidék felé egyre több funkciót láttak el. A
város gazdasági életében a munkamegosztás és kooperáció mind intenzívebbé vált. Mindezek
olyan szervezési és jogi problémák sokaságát vetették fel, amellyel a környező és
differenciálatlan (korábban a városiakra is irányadó) tartományi jog nem tudott megbirkózni.
Ezek az igények új jogi világot hoztak létre. A kialakuló autonóm joganyag szabályaival
visszahatott a városlakók társadalmi életére, így a városok jogi rendjének kiépülése együtt
járhatott az anyagi virágzással. A városokban intézmények komplexuma jelent meg a
védőművek karbantartásával, a vásárrendészettel, az adóüggyel, az építkezésekkel, más
életviszonyokkal kapcsolatban, melyet a „városigazgatás” névvel foglalhatunk össze. A
fentiekben megfogalmazott feladatokat ellátó intézmények és berendezések működése megint
az igen sokrétű és megfelelően rugalmas lokális jogi szabályozás kialakítását igényelte. A
középkor „városi jogáról” beszélni egyfajta absztrakció. Egy ország, tartomány esetében a
„városi jog” – közös vonások, kölcsönhatások ellenére – az egyes városok konkrét, sajátos
jogából áll. Ha a „városok jogi rendjéről” beszélünk, a sajátosságoktól el kell
vonatkoztatnunk. A városok beépültek a tartomány, az ország – de kereskedelmük, gazdasági
kapcsolataik révén – a több államot magába foglaló térségbe is. Ez kihatott a belső életüket
szabályozó jogi normák és az eljáró hivatalok szervezeti és eljárási rendjére vonatkozó
megoldások keletkezési módjára is. A városi jogszabályok származhattak a város fölé rendelt
hatalomtól (privilégium, egyezmény, dekrétum), keletkezhettek az autonóm jogalkotás
keretében (statutum, tanácsi rendelet, bírósági precedensek), létrejöhettek szokásjogi alapon,
de eredhettek a városok környezetéből is (jogkölcsönzés, ítélet, kitanítás kérés, tartományi jog
hatása). E külső hatások között külpolitikai jellegűek is voltak (mint például a katonai
konfliktus, a több-kevesebb keménységgel lezajló hódítás, a békekötések és a szövetség),
mint ahogy ide tartozott a recipiált római jognak a városi jogra gyakorolt hatása is.
A privilégiumok a városok fölé rendelt személytől származó, általában ünnepélyes
kellékekkel kiadott, az európai városok és polgáraik, valamint más jogállású lakói sokszínű
életviszonyait érintő szabályokat tartalmazó, elkülönült, résszerű jogot, ius singularét teremtő
oklevelek voltak. A középkori városok különböző egyházi és világi hatalmasságoknál érték el
a kiváltságlevelek kiadását. A német-római császár, az ország királya, a tartomány hercege,
grófok, bárók, lovagok (földesurak) találhatók az oklevelek kibocsátói között, adtak
privilégiumokat földesúri, tartományúri minőségben egyháziak is. A középkorban gyakori
anarchiát tükrözi az ismételten trónkövetelőktől, ellenkirályoktól nyert privilégiumok sora,
találkozunk ellenséges hatalmasságoktól, idegen uralkodóktól kapott kiváltságlevéllel is. A
városok a kiváltságaikat gyakran pénzért szerezték, máskor katonai kiállásukkal vagy hasznos
politikai szolgálatukkal érdemelték ki. Előfordult, hogy csak véres küzdelemmel tudták
kivívni azokat. A polgárok igen kitartóan és felette leleményesen igyekeztek gyarapítani
jogaikat, ellenkirályokhoz sem átallottak fordulni, ügyesen kihasználhatták a császár és
tartományurak viszályát is. Ha kellett, fondorlatos módon ügyeskedtek ki privilégiumokat,
vagy „szakértővel” egyszerűen hamisíttattak maguknak egyet. A privilégiumok száma
meglehetősen nagy volt. A jelentősebb francia városokban a 12. évszázadból 54, a 13.
századból mintegy 52 privilégiumlevélről tudunk, Angliában az egész középkorban becslés
szerint körülbelül ezerötszáz oklevél ismert. A privilégiumok különböző és variálható
kiváltságokból tevődtek össze. Az eltérésekre elsősorban a városok fejlettségi különbözősége,
az általános politikai helyzet, benne a város és a privilégiumot adományozó személy
erőviszonyai szolgáltatnak magyarázatot. Mégis a városi élet alapfunkcióinak sajátosságai
(vásár, vám, bíráskodás, fal stb.) közös vonásokat hoztak a privilégiumokba. A francia
kommuna oklevelekben általában megtalálhatók voltak először: a város szabadságainak és
jogainak védelmére adott kiváltságok, másodszor: a polgárok terheinek és jogainak közelebbi
meghatározása, végezetül igen fontos résznek tekinthető a városi jog legfontosabb tételeinek,
intézményeinek és rendelkezéseinek írásba foglalása. Nagyon jelentős mértékben
hasonlítanak továbbá az ugyanazon uralkodó által kiadott városprivilégiumok, a megegyezés
fokozott mértékben fennállott, ha az adományozott jog egy másik város joga volt. Itt
közrejátszik a kancelláriai okleveles gyakorlat és az oklevélmintakönyvek hatása is. A város
életében oly fontos privilégiumok, kiváltságlevelek rendelkezéseit a város tanácsa mint a
közösség jogainak őre gondosan igyekezett a gyakorlatba átültetni.
Az ún. városi könyvekbe másolták őket, és ezek a fóliánsok a városi szabadságot megtestesítő
Roland-szobrokhoz, illetve a város önállóságát jelző más szimbólumokhoz hasonló
tiszteletben részesültek. Egyértelmű, hogy a privilégiumok tiszteletben tartása az uralkodó, a
városúr részéről hatalmi kérdés volt. A privilégiumok léte egyáltalán nem jelentette azt, hogy
azokat gyakorolták is, és hogy e rendelkezéseik érvényesültek. A történeti körülmények
hatására relatívvá válható, küzdelmekkel fenntartható jogi státusról szól az a körülmény, hogy
a városok igen gyakran igényelték privilégiumaik megerősítését. Franciaországban szinte
minden király trónra léptekor – vagy uralkodása alatt ismételten – megerősítette a városok
kiváltságleveleit. A jogok és szabadságok megújítása különösen a gyakori háborúk és
trónviszályok után volt ajánlatos a városok számára, például a német-római térségben
láthatjuk a 13. század közepén az ún. nagy interregnumot követően. Az uralkodók,
tartományurak hatalmukat gyakran a privilégiumok visszavonásával is kimutatták.
Míg a privilégiumlevél egyoldalú aktusként biztosította a középkori városoknak a jogokat, a
városok kétoldalú jogviszonyba is kerülhettek az uralkodóval vagy a városúrral. A két fél
konfliktusát lezáró egyezségek tartalmazták a városlakók és a városszervezet viszonyait
szabályozó joganyagot is. A középkori és a kora újkori európai városokra hatott a terület
általános írott joga, a királyi dekrétum is. Ez a hatás azonban a városi jog partikuláris
forrásaihoz képest az általános és a különös joganyag viszonyát értelmező korabeli
jogfelfogás következtében háttérbe szorult, a későbbi, abszolutista kori befolyást nem
közelítette meg.
A legfejlettebb európai térségekben lezajló kommunamozgalmak említett joganyaga után a
városi életviszonyok továbbfejlődése egyre rendszeresebb jogi szabályok kiadását kívánta. A
polgári-városi autonómia keretében lokális érvényű jogszabályok, úgynevezett statutumok
kiadására került sor. A városok saját jogalkotásának jogát főszabályként a privilégium(ok)ban
kaphatták meg, így volt ez például Lübeck (1188), Aachen (1273), Riga (1238), illetve a
tartományi városi rangban levő Stettin (1245) esetében. Itáliában és Franciaországban több
város már a 12. században elérte a statutumalkotás jogát. London 1212-ben adott ki
statutumot az építések szabályozására. A városi statutumok létrejötténél kezdetben szerepet
játszottak a városi élet demokratikus vonásai. A helyi szabályokat eleinte a nép alkotta,
később a tanács és a lakosság közösen. Ekkor még a kihirdetés szóban történt, a szabályokat,
mint például Firenzében a 12. század végén, évente megújították. Ahogyan a városi
alkotmány fejlődésével a tanács vette át a városok irányítását, a statutumalkotás is
fokozatosan a magisztrátus joga lett. Amelyik városban a kézműves polgárság közreműködött
a városvezetésben, az ún. külső tanács is a jogalkotás részese lett. Az újkor kezdetétől a
tanácsok hatalma fokozódott. A statutumalkotás legtöbb helyen végérvényesen kezükbe
került. A gyakorlatban a statutumokat szinte egyenrangúnak tekintették a magasabb jogi
normákkal. Bécsben 1278-ban így fogalmaztak: a város főbírájának a tanács által elfogadott
statútumot úgy kell alkalmaznia, mint a császári jogot. A helyi érdekcsoportok befolyásától
azonban a városi jogalkotók sem tudták magukat függetleníteni. Az 1386-os frankfurti
szabályrendelet rögzíti: „a statutumok addig állnak fenn, amíg a tanács vagy többsége el nem
törli vagy meg nem változtatja” azokat. A városi statutumok igen gyakran kompilációs
technikával jöttek létre. Ilyenkor több város joganyagának a megfelelő szabályait választották
ki. Megalkotásukban a 13. század végétől esetenként, a 14. évszázadban pedig egyre többször
működött közre jogi képzettséggel (a helyi jog ismeretén túl római jogi ismeretekkel is)
rendelkező személy.
Az európai városok falakon belül zajló élete jóval differenciáltabb volt, mint a tartományi jog
által szabályozott életviszonyok, így a városi jog a tartományi normákat mennyiségben
felülmúlta. A statutumok az élet egyre több területét szabályozták, a régebbi joganyagot
kiegészítették vagy hatálytalanították, így sok városban a jogi előírások bonyolult szövedéke
alakult ki. A virágzó középkorból fennmaradt észak-olasz városi statutumok száma például a
tízezret is meghaladja. Ez a szétágazó szabályozás tette szükségessé a statútumok rendszeres
feljegyzését, összegyűjtését, szisztematikus feldolgozásukat. Itáliában a 12. században a
városoknál már statutumkönyvek találhatók. Augsburg (1276) és Bécs (1320) statutumait
városi könyvébe jegyzi fel. A jog rendszerezésére Hamburgban 1270-ben, Londonban 1320
körül került sor. Amikor a magisztrátusok a helyi jogalkotást a kezükbe vették, a statutum
megjelölést viselő szabályok mellett megjelentek a tanácsi rendeletek, határozatok és
rendtartások. Ezeket egymástól és a statútumoktól precízen elhatárolni nem lehet, sokszor az
azonos tartalmú szabályok elnevezése is ingadozó. A rendeletek és rendtartások igen gyakran
a rendészet legkülönbözőbb ágaival voltak összefüggésben. A vásár-, tűz-, utca-, erkölcs- és
céhrendészet körében és az életviszonyok legváltozatosabb területein sokszor terjedelmes
rendeletek kerültek kiadásra, amelyek gyakran igen aprólékosan belenyúltak a polgárok
mindennapjaiba. A rendeleteket, normatív határozatokat és a rendtartásokat a városi
könyvekbe másolták, ezekről számos terjedelmes gyűjtemény maradt fenn. A lakosság
jogismeretét esetenként e rendeletek nyilvános felolvasásával igyekeztek biztosítani. Az
európai városi jog forrásaként tartjuk számon még az egyes a városi bíróságok városi (ítéleti)
könyvekbe feljegyezett, precedensként érvényesülő ítéleteit. A statutumalkotás, így a városi
statutumalkotás teóriáját a középkor jeles jogtudósai alakították ki. A glosszátorok a
statutumalkotásra való jogot általánosan elismerték. Bartolus úgy vélekedett, hogy minden
korporáció természetszerűen rendelkezik azzal a joggal, hogy saját belső ügyeit szabályozza,
ha pedig ez a testület iurisdictióval is fel van ruházva, normáihoz, tehát statutumaihoz kifelé
ható, kötelező magatartásszabályokat megállapító hatály is kapcsolódhat.
A városi jogéletben az írott jog mellett a helyi szokásjog is jelen volt. Szerepe az egyes
jogforrások között eleinte kiemelkedően nagy, részletes szabályait gyakran a városi
jogkönyvekbe foglalták össze. A későbbiek során a szokás egyre inkább feloldódott az írott
jogban, amelynek szerepe folyamatosan növekedett. Ennek ellenére a középkori városok
hatóságai előtt bizonyos kérdésekben a régi szokásokra még mindig lehetett esküvel
megerősített módon hivatkozni.
A városok jogélete kimutatható elkülönülésük dacára sem volt elszigetelt. Környezetük
termékeny hatást gyakorolt jogi rendjükre, ezek a hatások gyakran országhatárokon is
átnyúltak. Megemlítjük itt más városok jogának kölcsönzését, egyes tekintélyes városok
bírósági ítéleteinek alkalmazását, a várost körülvevő tartományi jogkönyvek befolyását, a
városszövetségek határozatainak érvényesülését, a hódító állam jogának behatolását vagy a
római jog recepcióját. Amikor a középkorban Európa egy-egy földrajzi térségében a
városalapítások több hullámban követték egymást, nem került sor minden esetben új városjog
megteremtésére. A telepesek gyakorta már kiépült városjoggal rendelkező, régebbi alapítású
városokból érkeztek, így a magukkal hozott régi joggal kívántak élni. Máskor kérhették az
alapítótól vagy a terület uralkodójától valamelyik tekintélyes város jogát vagy közvetlenül
magához a mintaként szolgáló városhoz fordulhattak. A megkapott jogot ezek az új városi
települések a térségben újonnan megjelenő, még fiatalabb városok részére átadhatták. Ez
városi jogcsaládokat hozott létre anya-, leány-, unoka- és dédunoka-városokkal, olyan
településekkel, amelyek között joganyaguk közös gyökerei miatt jogi értelemben vett „rokoni
helyzet” alakult ki. A jogkölcsönzés nem zárta ki, hogy az átvevő város önállóan fejlessze
jogát. Található olyan jogátvétel is, ahol a változtatás jogát a befogadó városok kifejezetten
fenntartották maguknak. A jogkölcsönzés által teremtett hasonlóságot megváltoztathatta, ha a
város olyan új tartományúr hatalmába került, aki új felsőbírósághoz való fellebbezést írt elő és
ez a fórum új jogot alkalmazott. A városok jogában a jogkölcsönzésnek volt egy igen
dinamikus oldala is. Az anyaváros recipiált joga – mivel érvényesülése az új helyen
történetileg kialakult sajátosságokkal, illetőleg maradványokkal nem volt megterhelve –
felgyorsult fejlődésnek indulhatott a friss megalapítású városban. A középkorban az európai
térségekben sajátos a városi jogcsaládok kiépülése. Németországban a széttagoltság
következtében több városi jogi körzet alakult ki. Van szerző, aki tizenöt városi jogi körzetbe
mintegy 320 jelentékenyebb várost sorol. Magdeburg joga 83, Lübecké 42, Frankfurté 43,
Soesté 28, Goslar joga pedig 23 városban terjedt el. A legnagyobb jogi kisugárzás a szász
városok esetében mutatható ki. Franciaországban kiterjedt jogcsalád épült fel például Beuvais
(12 város) és Laon (18 város) körül. Angliában a jelentősebbek között volt például Exeter,
London, York város jogcsaládja. Jellegzetes módon a hódítások következtében például
normandiai anyavárosra nyúlt vissza (lex Britolli) több angliai város joganyaga, míg az
angolok írországi expanziójára lehetett visszavezetni azt a körülményt, hogy Bristoltól öt ír
város kölcsönözte jogát. Kelet- és Közép-Európában a németek kolonizációja hatott.
Csehországban különböző, elkülönülő városi jogcsoportok jöttek létre. Erre a történeti-
földrajzi térségre nagy hatással volt a szász-magdeburgi, a frank-nürnbergi és a bécsi jog.
Lengyelország városai szintén többféle német városi jog hatásának voltak kitéve.
Leggyakrabban Magdeburg, Neumark és Kulm jogának átvételéről lehetett szó. Adott
territórium a középkorban elhelyezkedhetett több városi jogcsalád metszéspontjában is.
Máskor a politikai viszonyok módosulása következtében került egy-egy térség városainak
joga egy új város jogi hatása alá. A jogcsalád névadó városai rendszerint jelentékeny, gazdag,
fejlett joggal rendelkező városok voltak, de nem minden ilyen város alakított ki maga körül
önálló jogcsaládot.
Az anyavárosokhoz fűződő jogi viszonyt az is szorossá tehette, hogy azok általában
felsőbíróságai is voltak jogcsaládjuk városainak. Nagy tekintélyük hatására a városi
jogcsaládba nem tartozó, idegen jogú városok is gyakorta fordultak hozzájuk konkrét
igazságszolgáltatási eset kapcsán. A kiépülő városi felsőbírósági rendszer ugyanis maga is
hatott az egyes városok jogára. Kényesebb esetekben a városi bíróságok gyakran kértek jogi
kitanítást vagy másodfokú ítéletet jelesebb városok nagyhírű „Schöffe-bíróságától”. Ahogy
már fentebb érintettük, ez rendszerint az anyaváros bírósága volt. A jogi kérdésekre adott
válaszokból gyűjtemények maradtak fenn. Ilyen a lipcsei ítéletgyűjtemény, a stendali ítéleti
könyv vagy a „magdeburgi kérdések”. Utóbbi három változatban is fennmaradt. A bírósághoz
érkezett kérdések rögzítése vagy szisztematikusan, vagy alfabetikus sorrendben, vagy
rendezettség nélkül történt. A konkrét jogesetben hozott felsőbírósági döntés vagy a jogi
vélemény többféle módon hatott a kitanítást kérő város jogára. Az egyik típust Magdeburg
városa képviseli. A konkrét ügyben a kérdés ide írásban érkezett, a felsőbíróság a jogi
véleményét írásba foglalta, a megkereső város saját bírósága azután a vélemény figyelembe
véve maga mondta ki az elsőfokú ítéletet. Elkülönült tehát a jogi vélemény és az ítélet, a bírói
döntés. Lübeck város bírósága viszont az elsőfokú ítélet ismeretében járt el, a megjelent felek
előtt szóban mondta ki döntését, amely tulajdonképpen másodfokú ítélet volt. Az újkor
évszázadaitól megerősödő államok uralkodói, fejedelmei igen nehezen tűrhették el, hogy
szuverenitásuk csorbításával városaik idegen országok városi bíróságaihoz fellebbezzenek.
Ebből egyrészt az is következett, hogy ha egy terület gazdát cserélt, az új uralkodó városai
számára más felsőbíróságot jelölt ki, másrészt már korábban, a 14. században találkozunk
általában is a kifelé való fellebbezés eltiltásával. Ez a törekvés azonban még nem mindig volt
hatékony, mert a tilalom ellenére a városok továbbra is gyakran fordultak az – esetenként
külföldi – anyavároshoz. Az újkorban az abszolutizmus egyre hatékonyabban számolta fel
bíráskodási felségjogának csorbítását.
A 15. század második fele, a 16. század eleje között fordulat következett be a felsőbíróságok
által alkalmazott joganyagban. A 15. század közepéig a ius fori elvét követve a felsőbíróság
saját városi jogát alkalmazta a megkereső város ügyében. A felsőbíróság székhelyének joga
így akár ki is szoríthatta a folyamodó városét. Előfordult, hogy a jogi kitanítást kérő város
kifejezett kérelmére sem alkalmazták annak statutumát. A 15. század derekától kezdődően
azonban a statutum-elv kezdte felváltani az előbbit, ennek hatására a felsőbíróságok egyre
inkább figyelembe vették a megkereső városok statutumait. Ettől az időtől kezdve a jogi
kitanításhoz kapcsolódó igényeknek azok a felsőbíróságok, illetve alaptevékenységük mellett
sajátos ítélkezési funkciót is ellátó egyetemi fakultások tudtak jobban megfelelni, melyek
praxisuk során a helyi jogokat figyelembe vették. A középkor végére a megkeresett bíróságok
hatása csökkent.
A városok nem voltak elszigetelve tartománytól, ahol elhelyezkedtek. Így a nagy tartományi
jogkönyvek hatása alól sem vonhatták ki magukat. G. L. v. Maurer a 19. század közepén
kiadott munkájában több mint 25 városban jelzi a Sachsenspiegel jelenlétét, a
Schwabenspiegel pedig adatai szerint 181 több város levéltárában és könyvtárában volt
megtalálható. A tükröket gyakran a városi jogra vonatkozó feljegyzésekkel egy fóliánsba
kötötték bizonyítva szubszidiárius alkalmazásukat. Készültek a városi és tartományi jogot
egyesítő kompilációk is. A tartományi jogkönyveket általában a városi jogkönyvek
megjelenése szorította ki, de a városjogok újraszabályozásakor gyakran merítettek a
tartományi jogból, így pl. München a Schwabenspiegelből, Hamburg a Sachsenspiegelből. A
városokra külső tényezők is hatottak, ha szövetség tagja lett vagy hódításnak esett áldozatul.
Az előbbire példa a rövid életű rajnai városszövetség a 13. század közepén, ahol a szövetségi
bíróság felállítása mellett szövetségi statutumokat is alkottak. Nevezetesek voltak a jóval
hosszabb életű Hanza-szövetség gyűlésein hozott kötelező határozatok (recesszek). A hódítás
erőszakos impulzusokat adhatott az alávetett városok fejlődésének. Firenze a leigázott
városokra kényszerítette statutumait. A szardíniai Cagliari jogára uralma idején Pisa, az
aragóniai fennhatóság idején Barcelona hatott. Ha egy terület többször cserélt gazdát, a
hatások változó irányokból érték jogát.
A középkor utolsó évszázadaiban és különösen a 15-16. század fordulójától az árutermelés
kiteljesedésével az érintkezési formák az élet minden területén bővültek és nagymértékben
differenciálódtak. A felmerülő kérdésekre adandó lehetséges jogi válaszok között
nyomatékosan jelent meg a római jog recepciója. Az európai városok jogi rendjére irányuló
késő középkori, illetve kora újkori hatások közül éppen a római jog befolyása volt a
legjelentősebb. Néhány eleme a német városi polgárok ügyleteiben már a 13. század elején
hatott. Ettől kezdve azonban a recepció több csatornán is megindult. A felsőbíróságoknál
tanult jogászokat alkalmaztak, akik ítélkezésükben a római jogot is alapul vették. A felsőbb
bíróságokkal fenntartott törvénykezési kapcsolat miatt a városi bíróságokon is a római jogot
ismerő bírákat kellett alkalmazni. Ők lettek azután a recepció előmozdítói. A közigazgatás
vezető szakembereinek római jogi iskolázottsága is a befogadást segítette elő. A fenti
körülmény fontosságát aláhúzza a svájci kantonokra vonatkozó ellenpélda: miután ez a térség
kikerült a Birodalmi Kamarai Bíróság ítélkezési hatósága alól és nem alakított ki saját közös
szövetségi felsőbíróságot, fejlődése többnyire a recepció mellőzésével történt. Számos
városban normatív elhatározás honosított meg római jogi intézményeket. Így Cassel 1444-ben
tanácsi határozattal vezette be a cessio bonorumot, Treyssa városa 1529-ben a lex Cornelia de
falsis alkalmazását statutummal mondta ki. A recepciónak ennél áttételesebb módja volt a
glosszálás. Ennek a folyamatnak során adott városban a városi jogkönyvnek hazai (német
jogon alapuló) jogi tételeit a felélesztett római joggal magyarázták. A régi, korábban oly nagy
tekintélyt élvező városi jogkönyveket e hosszabb-rövidebb ideig tartó procedúra
következtében gyakran egyszerűen elfelejtették, nem alkalmazták. A recepció legjelentősebb
dokumentumai a városjogok 15-16. századi megújításai, ún. új reformációi voltak. A régi és
új jog összeötvözése, a kor igényeinek megfelelő jogintézmények rendszerének kialakítása
során a reformációk különböző mértékben merítettek a római jogból. Nürnberg 1479-ben
túlnyomórészt német jogi alapon újította meg városjogát, Worms 1499-ben erősen romanizált,
míg Freiburg im Breisgau 1520-as új városjoga szerencsés ötvözet. Dél-Németországban
erősebb romanizáció következett be, északon inkább a régi alapokhoz építettek be új
elemeket. Bizonyos jogterületek – kötelmi jog, ingójog – rugalmasabban fogadták be az újat,
míg például a házastársi vagyonközösség intézménye konzervatív maradt. A városjogok
reformációja több hullámban következett be, a városjogokat revideálták. Ezzel a recipiált
római jogi elemek aránya egyre növekedett. Néha azonban az átvétel túlnyomó részben
formális volt csak, és a hazai jogi gondolatok a tanult jog stilizálásában és
szisztematizálásában léptek fel. Annak ellenére, hogy a jogtudó kortársak közül igen sokan a
római jogot a városjog megújulásának mércéjévé tették, számos német városban határozott
tiltakozásokra került sor a nemzeti jog háttérbe szorítása miatt. Lübeck tanácsa például 1456
és 1555 között több ízben határozottan tiltakozott a birodalmi fórumok előtt a beáramló
idegen jog ellen. Mecklenburg tartomány városai pedig 1543-ban a recepció ellen
panaszkodtak. Jellemző, hogy a 16. század második harmadában sok birodalmi város éppen
új, a római jogot is figyelembe vevő vonásai miatt vonakodott a Constitutio Criminalis
Carolinát elfogadni, noha arra a fejlett európai térségek városainak büntetőjoga is hatott.
Ulrich von Hutten lovag a római jog gyakorló szakembereit, a jogtudó értelmiségieket, így az
írnokokat is egyenesen a közönséges rablók alantas változatának minősítette.
A városjog normáinak – elsősorban az eljárásjognak – az átalakulása a gyakorlatnak szánt
formulagyűjteményekbe is begyűrűzött. A korszakra jellemző jogi írott műfajt megjelenítő
összeállításokban is volt romanizálás, de a mindennapi élet alapvető és tömeges
jogügyleteinél az ősöktől hagyományozott okirati fordulatok, stílusbeli megfogalmazások,
vagyis a gyakorlatot vezérlő jogi elképzelések erősen tartották magukat. Ennek a konzerváló
hatásnak következtében az anyagi jog területén még a 16. század közepén is viszonylag
csekély a római jog hatása. A recepció jelensége alkotmányjogi téren kifejezetten bénítóan
hatott egyes városi jogforrásokra a fejedelmi abszolutizmus idején. Az európai középkori
városi jogban oly karakterisztikus autonóm statutumalkotási jog leépítésének folyamata
ugyanis jogtechnikailag-teoretikusan a római jog korporáció fogalmának felhasználásával
történt. Összességében leszögezhetjük, hogy a római jog hatása a legfejlettebb európai
urbanizációs térségekben, így különösen a német városokban igen számottevő volt. Ennek oka
alapvetően az, hogy jogi megoldásait az új, dinamikus viszonyok szabályozására igen jól fel
lehetett használni.
A virágzó középkorból és az újkorból a városi jog kisvilága számtalan tárgyi emléket
hagyományozott ránk. Ennek részeként értékelhető, hogy a városfalak, városházak, hivatali
épületek architektúrai emlékein túlmutatva, kiegészítve a városi főtisztviselők viseletével,
magatartáskultúrájával és méltóságának jelképeivel, maga a belső jogi rend írásos
dokumentumokra épült, és a városi jogélet mindennapjainak nagymennyiségű írásos emléke
maradt fenn. A városra irányadó jogforrásokat (privilégium, statutum, tanácsrendelet)
könyvekben másolva őrizték. Rendszerint a tanács asztalára helyezték őket. A
nevezetesebbeket a bekötött külsejük alapján nevezték el, például: fémveretükről
„Vaskönyvnek”, mint Breslauban, Hirsus Hillának (kócos Hilda) és Nudus Laurentiusnak
(meztelen Lőrincnek). Ez utóbbi megjelölés annak volt köszönhető, hogy a fóliáns bekötése
hiányzott. Az ódon, díszes kivitelben készült, vaskos és tekintélyt parancsoló méretű
fóliánsok a féltve őrzött városi szabadságot szimbolizálták. A városi nótárius, illetve írnokai
által pontosan vezetett városi könyvekben a szerteágazó joggyakorlattal kapcsolatos
bejegyzések, a mindennapi jogügyletek (végrendeletek, ingatlan-adásvétel, zálogszerződés)
rögzítése, a felsőbb hatóságokkal kapcsolatos fontos, a város jogéletére kihatással bíró
levelezés volt található, és a felsőbb rendeletek szövegét is bemásolták. Természetesen a
szorosan vett városigazgatás jogi aktusai is gondos regisztrálásra kerültek. Ilyenek voltak a
számadások, bírságok feljegyzése, az ügyvitel leírása, hivatali ranglisták vagy a polgárjogot
elnyerők jegyzéke. A városi könyvek tehát a városi jog forrásainak összegyűjtése mellett
tartalmazták a mindennapi jogélet anyagát is. Nagyobb városokban több megfelelően
szakosodott könyv is volt. A kisebb helyeken csak egy Liber civitatist találunk. A városi
jogforrások bőséges írásbeliségére jellemző, hogy az újkor elejéről a szász városok és egyéb
helységek statútumait ötvenegy fólió és tizenkét quart formátumú kötetben őrizték a 19.
században a drezdai udvari könyvtárban. Egyes esetekben ismerjük a városi könyvek
felfektetésének kezdeti időpontját és indokait is. Goslarban a 13-14. század fordulóján tanácsi
határozat rendelte el a hatályos jog „egy könyvbe való lefektetését”, Augsburg 1276-tól
császári engedéllyel vezette városi könyvét.
Az ún. városi könyvektől meg kell különböztetni a városi jogkönyveket. Ezekben ismert vagy
ismeretlen jogértő személyek magánmunkálatként kisebb-nagyobb szisztematikussággal és
tehetséggel a városi jogot vagy egyes elemeit dolgozták fel. 1350-re tehető például Bécs
jogkönyve. A németeknél a szász térségben keletkezett a legtöbb ilyen munkálat. A
sokszínűségre jellemző, hogy fennmaradtak a felsőbíróságokhoz intézett kérdéseket, ezen
fórumok döntéseit, a városi statutumokat, Eike von Repgow Szász Világkrónikáját és a
„tükröket” elegyítő munkák is. A szerzők alfabetikus rendben, szisztematikusan, egy másik
munka kivonatát adva vagy a glosszálás technikáját követve alakították ki a maguk városi
jogát. Ezek sokszor hangzatos elnevezést viseltek, mint például „Magdeburg Virága”.
A középkori városok joga számos, eltérő jellegű, különböző időben keletkezett forrásból
táplálkozott. Az ennek során keletkező, egyre nehezebben feloldható ellentmondásokat és
jogbizonytalanságot sok városban jogösszegzés, kodifikáció segítségével igyekeztek – több
nekirugaszkodással – felszámolni. A kérdésnek a megítélésénél megszorításokat kell tennünk.
Sok jogtörténész és történész utal arra, hogy például Németországban viszonylag kevés
városnak volt szisztematikus joga. Másutt is voltak városok, melyeknek joga nem
nagyszabású jogalkotó aktussal épült ki, hanem inkább apránként a praxisban, ezek
többségükben általában el sem jutottak a szokásjog feljegyzéséig. Egyes esetekben mégis
jelentős munkák születtek a városok jogának összegzésére. A kodifikációs „vészhelyzet”
kialakulásának időpontjára ugyanis a privilégiumok, a szokás, a szubszidiárius tartományi
jogok, a statutumok, ítéletek és a jogkönyvek rendelkezései már korántsem voltak
összhangban, és így a mindennapi ítélkezésben nehezen áthidalható jogbizonytalanság támadt.
A források összegyűjtésével, revíziójával jött létre új városi jog például Hamburgban (1270)
és Brémában (1303-1307). A jogrendező munkálatokat legtöbbször egy kisebb-nagyobb
bizottság végezte, a tervezetet a tanács, ha a város őrzött valamit demokratikusabb
hagyományaiból, a választott község (külső tanács) vagy kivételesen a polgárközösség is
jóváhagyta. Esetenként a kodifikációhoz a tartományúr előzetes engedélyét vagy utólagos
hozzájárulását is kikérték. Előfordult, hogy az adott város a szintetizálást jelentő új jogot
privilégiumként kapta, például 1278-ban Bécs. A jogi revízió során a városok a másutt már
végbement hasonló munkálatok eredményeit is figyelembe vették. Erre Hamburg (1270)
példa.
Az európai városi jog differenciálódásával, a kielégítésre váró új, sokszor ellentmondásos
szükségletek megjelenésével a 15-16. fordulóján ismét jogegységesítést igénylő szituáció jött
létre. A jogbizonytalanság felszámolására, részletesebb joganyag kiépítésére irányuló
törekvés beillett a 15. században általánosan jelentkező igénybe. A Német-római
Birodalomban az egyház és a világi hatalmasságok egyaránt megújulási szándékokat
hangoztattak, ami azonban a középkori mentalitáshoz kapcsolódó módon sokszor még úgy
jelent meg, hogy bennük renoválást ígértek, a régi jó viszonyok helyreállítását kívánták. Ezért
nevezik a korszak összefoglaló városi jogi termékeit – ahogy már említettük – reformációnak,
illetve új reformációnak. A könyvnyomtatás megjelenése a folyamatot felgyorsította.
Európában az első nyomtatott világi törvénykönyv Róma 1471-ben reformált városjoga volt,
Nürnberg város jogát pedig 1564-ig hatszor nyomtatták ki. A források bősége következtében a
későbbi összeállítások – más városjogok kinyomtatott reformációit felhasználva – gyakran
élhettek a kompilációs technikával. Így Wetzlarban az örökjogra kiterjedő 1548-as reformáció
a frankfurti városi jogi reformáció megfelelő részének másolata. A megreformált városi
kódexek ettől függetlenül is különböző jogi-technikai megoldásokat alkalmazhattak.
Frankfurtban az anyagi jogot beépítették az eljárási szabályokba vagy a függelékben
helyezték el, míg például Nürnbergben és Freiburgban teljesebb értelemben vett kodifikáció
jött létre.
Az európai középkori és kora újkori városi önkormányzatok belső szervezete és jogi rendje
sokrétűen alakult, és számos megtermékenyítő hatás fókuszában fejlődött. Kialakulásának és
későbbi alakulásának időszakában azután maga is kisugározta az ott megalkotott szervezeti és
jogi megoldásokat és intézményeket. Ez a formálódó modern államra is kihatott,
természetesen úgy, hogy ez utóbbi más politikai, hatalmi, gazdasági és kulturális forrásokat is
felhasznált. A városok által gyakorolt hatások sokrétűek voltak és jelentős közvetlen, illetve
közvetett következménnyel jártak. A középkori európai városok falai között alkalmazott
szervezeti-jogi megoldások átvétele már a 13. században megindult. Többek között ezt
igazolja a II. Hohenstauf Frigyes német-római császár uralmi területéhez tartozó dél-itáliai
tartományainak modernizációja. A polgárok városi autonóm szervezetei a rendi szervezetek
más formáinak kialakulásához is kölcsönöztek megoldásokat. A városok hatása azonban
igazából a modern (az újkortól keletkező) államnál mérhető le. A városok gazdaságot
szabályozó tevékenysége, adóztató funkciói (különösen a közvetlen adók kezelése), a város
gazdasági üzemei mintaként szolgálhattak a nagyobb politikai szervezet, a tartomány és a
központosított állam számára. A városi élet sokoldalú, igen aprólékos rendészeti
szabályozását sokszor normaszöveg szintjén és jogtechnikai megoldásokkal egy magasabb
szintű állami „polícia” vette alapul. Az újkori állam számos esetben a városoktól kölcsönözte
közigazgatásának strukturális eljárási elemeit is, és a városok az állami hatóságok természetes
székhelyei voltak. A városok, a központosító állam hivatalnokai természetes módon
rekrutálódtak a városi, polgári elemekből. Voltak az újkori államra közvetlenül ható jogi
hatások is. Például Worms reformációjának büntetőjogi, eljárási szabályai, ahogy erre már
Mittermaier is utalt, a Bambergi kódexnek (CCB) és a Constitutio Criminalis Carolinának
legközelebbi előfutárai voltak. A középkori városi jogélet természetesen nem lehetett az
újkori modern állam számára a maga egészében alapul vehető mintakép. A történeti
városalkotmányok tarka berendezései, a testületek és céhek joga, a korporációk
használhatatlanok voltak a modern állammá átalakuló országokban. Az abszolutizmus ezeket
a hatásokat felvéve, magukat a városokat is adminisztratív béklyóba verte, és deformálta a
jogi kultúrértékek sokaságát megteremtő, virágzó középkori városjogot is. Ennek során
privilégiumokat vontak vissza, megtiltották más terület bíróságához a fellebbezést, a statutum
a jogforrási hierarchiában nagymértékben leértékelődött. Utalnunk kell arra, hogy a középkori
városok közösségi életéből számos olyan jogi, államelméleti gondolat indult ki, amit majd a
burzsoá politikai mozgalmak karolnak fel. A városok jogéletének tehát közeli, közvetlen
befolyása mellett távolibb, közvetett hatásai is voltak, sőt a 19-21. században a többmilliós
metropoliszokban a modern (posztmodern) állam és a városok kölcsönhatása fokozottan
megfigyelhető.
A 18. század végén kezdődött az a korszak, amikor az európai államok állami-jogi struktúráját
az új gazdasági-politikai viszonyokhoz kellett igazítani. A gyakran a 19. századba nyúló
modernizáció reformok, forradalmak útján haladt előre. Fontos részterülete volt a polgári kor
igényeinek megfelelő önkormányzatok kiépítése. Az új városigazgatás jogi rendjének
megteremtésekor a kor politikusai, jogászai és közigazgatási szakemberei bonyolult kérdések
megválaszolására kényszerültek. Gyakran egymással szembefutó követelményeket kellett
kielégíteniük. Alapvető kérdés volt, hogy át lehet-e menteni a korábbi jogot vagy mellőzni
kell azt. Az európai térségekben néhány városban kivételesen fennmaradt a középkori jogi
rend. Ez azonban nem progresszív örökségnek, hanem inkább az európai fejlődés mögötti
elmaradásnak tekinthető. Az esetek többségében az abszolutizmus szétverte vagy deformálta a
városok tradicionális jogrendjét, elvonta privilégiumait vagy autonómia-ellenes
értelmezésüket adta. Ezzel a városi statutumok radikálisan leértékelődtek a jogforrási
hierarchiában. A felszámolt autonómia helyett egy sokrétű állami gyámkodás érvényesült a
városlakók felett. Ezzel párhuzamosan a városvezetés egyre jobban oligarchikussá vált. Az
abszolutista szisztéma sem volt tehát a maga egészében adaptálható, noha számos
részintézménye tekinthető korszerűnek. Az átvétel dimenziói az egyes jogágak területén a
városi joganyagban nem lehettek azonosak. A közjogi jellegű szabályokat éppen abszolutista-
oligarchikus jellegük miatt kellett félrerakni. A jogi partikularizmus ellen a polgári jogelvek
léptek fel. A városok büntetőjoga, magánjoga és törvénykezési joga alól a nagy kódexek,
valamint a bíráskodásnak a közigazgatástól való elválasztása húzta ki a talajt, míg a modern
parlamentarizmus a városok rendi képviseletét számolta fel. Ami a közigazgatási-szervezeti,
jogi megoldások kérdését illeti, a helyi önkormányzatok burzsoá jogi rendjét megteremtő
törvények és a történeti városi jogrend kapcsolatáról különböző nézetekkel találkozunk.
Vannak, akik a kontinuitást hangsúlyozzák, régi és új valamiféle összeolvadásáról beszélnek.
Mások inkább a francia hatást, a régi felszámolását emelik ki. Kétségtelen, hogy a múlttal
való szakítás a francia forradalom idején és közvetlen hatására volt igen erőteljes. Angliában
pedig a végletekig felbomlott városi szervezettel és joggal egyszerűen nem lehetett mit
kezdeni. Közép-Európában a végig nem harcolt forradalom radikális eredményekre nem
vezethetett. Ezért épült be több régi közigazgatási jogi intézmény az újonnan megteremtett,
modern városi jog épületébe. A városokkal kapcsolatos közjogi átalakulás mégis gyökeres
volt. Ez a nagy hatású, mintaként felhasznált 1808-as Stein-féle városi törvénynél jól
megfigyelhető. Méltán nevezték az alkotó politikust Németország városépítőjének, aki a
városalapító I. Henrik királyhoz hasonlítható és műve a német városok Magna Cartája.
Jellemző a porosz reakciós körök első reagálása a berlini nemesi kaszinóban: jobb három
auerstädti csatát elveszteni, mint egy ilyen törvényt megélni.
A szakirodalomban esetenként a régi keretek feléledéséről, új tartalommal való megtöltéséről
beszélnek. Véleményünk szerint azonban új önkormányzatok keretében új társadalmi,
szervezeti és jogi jelenségek születtek, nem pedig a kiüresedett, hajdani autonómia éledt ujjá.
A városok egykori bíráskodási, hadügyi vagy pénzverési jogának felújításáról ugyanis szó
sem lehetett. Így van ez az autonóm jogalkotással is. A statutum korábban az öntörvényű
városi jogrendszer alkotóeleme volt. A polgári korszak városi törvényei általában lehetővé
tették a helyi jogalkotást az egyes helyi szükségletek rendezésére, a városszervezet
részletkérdései szabályozására. A szabályalkotás joga azonban igen korlátozott volt. A
statutumok szervesen beépültek az adott ország egységes államjogába, kiadásuk előtt állami
szervek vizsgálhatták felül, utólag is felfüggeszthették vagy meg is semmisíthették azokat. A
szabályozás témaköreit gyakran központi jogszabály írta elő, egyes kérdésekben kötelezően
kellett alkotni szabályrendeletet. Több, a törvényben leírt lehetőség közül gyakran az
önkormányzat csak választhatott. Kevés városban és kivételesen maradtak meg a régi
értelemben vett statutumok.
Az európai térségekben elhelyezkedő középkori társadalmi szervezetre felépülő hatalmi
struktúrát és az ennek megfelelő szervezeti alakzatokat, valamint az ezek között kirajzolható
mozgáspályákat az alábbiakban modellezzük, természetesen csak a kardinális szereplők és az
alapösszefüggések rendszerének vázlatos rögzítésére vállalkozva. Az egyes szereplők
elnevezése egyszerűsített, nekik megfelelt egy belső struktúra és normarendszer is. A hatalmi
struktúra elemei a világi uralkodó osztály, a keresztény egyházi hierarchia, a parasztság és a
városok voltak.
A lovagok a világi uralkodó osztály feudális hierarchiáján felépített szervezettel rendelkeztek,
az egyszerű vazallustól a bárói, grófi, hercegi rangú nagyhűbéreseken át, akik lefelé
szeniorok, hűbérurak voltak, a rangsor élén szereplő uralkodónak (királynak, császárnak)
pedig mint főhűbérúrnak voltak alárendelve. Az állam politikai tevékenységét, katonáskodást,
hadvezetést, bíráskodást és a közigazgatás vitelét a hűbérért cserében teljesítendő
szolgáltatások szövedéke valósította meg. Ennek során külön normarendszer is kialakult, a
hűbéri jog, melynek legjelentősebb dokumentuma az észak-olasz Libri Feudorum volt. Az
egész szisztémát az anarchiára való egyfajta hajlam jellemezte, de az is, hogy a rendszer
működtetése során olyan jogi megoldások, technikák keletkeztek, amelyek az egyetemes
európai politikai és jogi kulturális örökségbe is bekerültek és tovább hatottak.
A klérus szervezete a keresztény egyházi hierarchia volt, amely azonban 1054-ben az
egyházszakadással megosztott lett, és a 16. században a reformáció eredményeként tovább
osztódott. A római katolikus egyház szervezetét és normarendszerét, a kánonjogot jelentős
állam- és jogtörténeti terméknek tekinthetjük, amelyet azután korántsem vallási alapú hatalmi
csoportosulások is figyelmesen vizsgáltak, és tanulni is igyekeztek tőle: eljárási módozatokat,
bürokratikus szervezést vagy konkrét intézményeket. A világi papság élén a római pápa állott,
mellette tevékenykedett az egyetemes zsinat, a bíborosi kollégium és a vatikáni központi
igazgatás kifinomult adminisztratív, jogalkotó és jogszolgáltató szervezete. Az
egyháztartományokat püspökök kormányozták káptalanok segítségével, több püspöki megyét
érseki tartományok fogtak össze, adott állami területen közülük kiemelkedett a prímás. A
püspökségek főesperességekre, esperesi kerületekre és plébániákra oszlottak. A kétezer éves
múltra visszatekintő katolikus egyház tradicionális és monarchikus felépítésű. Emellett a
kiemelt feladatok ellátására (térítés, oktatás, anyagi civilizáció elterjesztése, katonai szolgálat
vagy térítési, ellenreformációs akciók, illetve szociális gondoskodás és mások) férfi és női
szerzetesrendeket hoztak létre.
A paraszti népelem igen sokrétűen megjelenő jobbágyi függésben volt földesuraitól.
Szervezetét a falusi közösségek jelentették, amelyek külső funkciója volt a felettük uralmat
gyakorló személyekkel szemben védelmet nyújtani tagjainak, egyfajta szűrő szerepet játszva.
Ugyanakkor a belső tradicionális viszonyok és normák fenntartói is voltak. A közösség
tagjainak szép belső rendjét ki is kényszeríthette. Szankcióiban végső soron a kiközösítésig és
a fizikai megsemmisítésig is elment. A közösségeket a polgári korszakban a
jobbágyfelszabadítás gyöngítette meg, a 20. század viharai tovább lazították, csaknem
megsemmisítették ezt a tradicionális, elemi szintű, értékteremtő és értékőrző közösségi
köteléket és szokásrendszert. A városok problematikájával, szervezetükkel, jogukkal külön
fejezetben részletesen foglalkozunk.
A hatalmi struktúra elemei közötti mozgáspályák tekintetében a tevékenységcserékre, a
felemelkedési lehetőségekre és a kiélezett konfliktusokra kell utalni. Az alapvető struktúrák
több évszázados fennmaradása, bár szakaszos modifikációk is történetek, elsősorban azért
volt lehetséges, mert a főszereplők között kölcsönös érdekrealizálást lehetővé tevő és
kanalizáló tevékenységcserék egész hálózata alakult ki és működött. A lovagok és a parasztok
között ez úgy realizálódott, hogy a világi uralkodó osztály anyagi fennmaradását a jobbágyok
biztosították a termékszolgáltatásokkal. A közvetlen fogyasztási naturáliák és a fokozatosan
előtérbe kerülő pénz szolgáltatásán kívül ideértjük az olyan tevékenységeket is, mint az
erődök, utak és hidak megépítése és karbantartása vagy a bűnözők elleni fegyveres
hajtóvadászat. A lovagok, természetesen tartományúri vagy királyi minőségben,
viszonzásként a területek védelmének biztosítását, a közrend védelmét és az
igazságszolgáltatást nyújtották. Ha a klérus vagy a városok városúri pozícióhoz jutottak,
ebben a minőségben is megtalálhatók voltak. A klérust a hívek materiális szolgáltatásai és
tevékeny közreműködése tartották el. A papság az egyházszervezet hierarchiájának megfelelő
módon a kultúra közvetítésével, illetve (különösen a szerzetesrendek) új termelési technikák
elterjesztésével „nyújtott ellenszolgáltatást”, illetve szentségi szolgálatot teljesített. Ez utóbbi
tömeg- és individuálpszichológiai szolgálattal is párosult a szentségben, a misztériumban való
részesítés és a gyónás formájában. A világi uralkodó osztály a brachium secularét, az állami
karhatalmat nyújtotta az egyháznak, az pedig cserébe a lovagnak azon túl, hogy keresztény
hívőként „legeltette a nyájban”, mint uralmat megvalósító személynek szakrális jellegű
igazolást, legitimációt biztosított. Ebbe az összefüggésrendszerbe a városok is beilleszkedtek,
ez külön fejezetben kerül részletezésre.
A szisztéma hosszú távú működését karrierlehetőségek, státusváltozások, felemelkedési
pályák, szerepváltások is elősegítették. A paraszti tömegek vitézséggel kitűnt elemei
nemesítéssel a világi uralkodó osztályba emelkedhettek az uralkodói rangemelő kegy folytán.
Legfelső szinten a rendszerben a főnemesség, a tartományuraság elérése terelte perspektivikus
mozgáspályákra a feltörekvőket. A városi polgár hasznos szolgálatai hasonlóképpen
rangemeléssel is jutalmat nyerhettek. Az egyház hosszú évszázadok során kicsiszolt
káderpolitikával emelte fel a tehetséges paraszti és plebejus-polgári sarjakat, akik az egyházat
szolgálva meredek karrier után akár püspöki, apátúri stallumot érhettek el, és a legmagasabb
posztra, Szent Péter örökébe is feljuthattak. A nemesi-főnemesi famíliák másod-, harmad-
szülöttei fokozott eséllyel voltak a főpapi székek várományosai, a dinasztikus érdekek
nyomán többször került sor papi fogadalom alóli feloldás után tartományúri méltóság
betöltésére. Ilyenfajta pozícióváltásokra a tizenhatodik században a vallásújítás viharai során
egyes területek szekularizációja is példákat szolgáltat. A városlakói és polgári státus elérése
ugyancsak státusváltozást hozhatott a vidéki lakosság számára.
A fentebb vázolt struktúra természetesen változásokon ment keresztül, az alapvető szereplők
közötti tevékenységcsere és a felemelkedési pályákon történő szabályozott mozgási
lehetőségek kiélezett konfliktusokkal párosulhattak, amelyek az előbbi csatornák nem kellő
működése nyomán új utakat igyekeztek megteremteni. Ezek gyakorta igen heves társadalmi-
politikai robbanásokhoz is vezettek. A lovagok és a parasztok vonatkozásában ilyenek voltak
a parasztháborúk, a klérus és a parasztok között az eretnekmozgalmak, illetve a reformáció
plebejus irányzatai. A klérus és a világi uralkodó osztály csúcsainak, a császárnak és a
pápának kiélezett konfliktusa figyelhető meg az invesztitúraharcban. Ennek hatalom-
szimbolikai megalapozása a korszak kibontakozó államteóriai eszmerendszerében igen fontos
helyet betöltő nézetekben, az úgynevezett „két kard elméletek” variánsaiban figyelhető meg.
A városok jogtörténetének kifejtése során részletezésre kerülnek azok a vonások, amelyek
eredményeként a középkori államot felváltó modern állam egyik kimunkálója, a városi
polgárság és a városokhoz kötődő jogtudó értelmiség lett. Olyan eszméket is kitermeltek,
amelyek a polgári forradalmak és a polgári államépítési és jogi princípiumok gondolati
muníciójának részét jelentették. A városok olyan korporációk voltak, amelyek autonóm
különállását, immunitásait a kor más testületeihez, az általános jogrend alól kiemelt rendekhez
és személyekhez hasonlóan privilégiumok eredményeként nyerték el, sajátos jogi helyzetük
tehát a kor jogi formanyelvén és eszköztárának megfelelően volt kialakítva. Mégis itt, az
alapstruktúrák megrajzolásakor meg kell állapítanunk, hogy minden (aktuális, de még jobban
potenciális) rendszeridegensége ellenére a középkori városok becsatolódtak a feudális hatalmi
struktúrákba, és számtalan szállal kötődtek a feudális struktúra többi szereplőjéhez. A világi
uralkodó osztály tagjai (esetleg az uralkodó) városurak voltak, a királyi, tartományúri
hivatalok és az állam haderejének jelentős része a megerődített városokban állomásozott. A
városok magasabb kategóriái (a városállamok) szuverénként részesei voltak az európai
politikának, számos kiemelt (királyi, birodalmi) város pedig az országos hatalmi
történéseknek. A városok társadalmának tagjai nemesítés útján gyakorta bekerültek a lovagi
típusú elitbe, a krém, a patríciusok pedig számos esetben nemesi egyenrangúságnak
örvendtek, címereket viseltek, magukévá tették a nemesség ideológiáját és
viselkedéskultúráját. Jellemző módon, az észak-olasz hűbérjog szerint a városokba
beköltözött nemes a hűbérura és az otthont adó civitas konfliktusában jogszerűen állhatott ki
az utóbbi mellett. Az egyház püspöki székhelyeinek a kánonjog szerint városokban kellett
lennie, a rendházak is gyakorta a városok falai között kaptak otthont, a főpapok városok felett
rendelkeztek. A papság viszont a másik oldalon a városi polgárságból is rekrutálódott. Maguk
a városok is rendelkezhettek kegyurasággal a plébániáikon keresztül. A reformációt követően
azután a városi igazgatás sokszorosan összefonódott az egyházközségek ügyeinek intézésével.
A jobbágyokkal megint csak természetes szálakkal volt összekötve a város. A városi népelem
természetes utánpótlása a városba beköltözött (beszökött) falusi, aki a „városi levegő
szabaddá tesz” elv alapján, az általános középkori jogszokás szerint egy év és egy nap után
nem volt földesura által visszakövetelhető. Ugyanakkor a város nemcsak természetes
piachelye volt környezetének, de számos térségben és korszakban nem volt szokatlan, hogy a
városoknak hatalmas földbirtokaik, így jobbágyfalvaik is voltak, mint példának okáért
Sopronnak a magyar királyságban. Paradox módon a városok a tradicionális társadalmi,
hatalmi és jogi paradigma felszámolására maguk is tradicionális lehetőségekre támaszkodva
és ilyen eszközöket is felhasználva érettek meg, illetve készültek fel.
A keleti rész hagyatékának harmadik, igen fontos eleme a római jog továbbélésében betöltött
szerep volt. A keleti birodalomfél többnyire konszolidált viszonyai lehetővé tették azt, hogy a
klasszikus kor jogtudósainak műveit a császári rendeletek mellett továbbra is alkalmazzák a
jogéletben. Mivel azonban az ilyen iratok másolataihoz vidéken többnyire nehezen fértek
hozzá, ezekben véleménykülönbségek is előfordultak, sőt a másolatok hitelessége is nem
egyszer vitatott volt, korán igény keletkezett bizonyos jogegységesítésre. A Bizánci
Császárság állami intézményként működő jogi főiskoláin már az 5. században kezdetét vette a
klasszikus jogtudomány sajátos reneszánsza. Az oktatás nyelve ugyan ekkor már a görög volt,
a klasszikus jogtudósok műveit latin nyelven tanulmányozták az öt évfolyam hallgatói.
Tanáraik a kazuisztikus szövegeket összegyűjtötték, tartalmi összefoglalásokat készítettek és
elvek szerint rendszerezték azokat. I. Jusztinianosz nem titkolt célja az volt, hogy az
Imperium Romanum dicsőségét helyreállítsa. Az udvarába gyűjtött tehetséges hadvezérek
segítségével olyan sikereket ért el, hogy úgy tűnt, nincs akadály a birodalom újraegyesítése
előtt. Ennek a feléleszteni kívánt dicsőségnek fontos részét képezte a dominatus idején
hanyatlásnak indult jogélet megújítása, illetve a jogegység biztosítása is. A Codex Iustinianus
előkészítése 528-ban kezdődött el. A kiküldött császári főtisztviselőkből és ügyvédekből
összeállított tíztagú bizottság a gyűjteményt a császári rendeletek közül az elavultakat
kiválogatva és az ellentmondásokat feloldva készítette el a következő évre. A Codex
hatálybaléptével (529) a privilégiumokat tartalmazók kivételével hatályát veszítette
valamennyi korábbi császári rendelet. 530-ban Jusztinianosz újabb bizottságot állított fel.
Feladatuk az volt, hogy a – túlnyomó részt klasszikus kori – jogtudósok műveinek
használható szövegrészeiből készítsenek ellentmondásmentes kompilációt. Összeállításuk, a
Digesta seu Pandectae 533-ban törvénykönyvként lépett hatályba azzal, hogy azok a
szövegrészek, melyeket nem válogattak be a gyűjteménybe, nem használhatók sem a jogi
oktatásban, sem az igazságszolgáltatásban. A Digestával együtt, törvénykönyvként lépett
hatályba az Institutiones c. tankönyv is, melynek négy könyvét úgy fogalmazták meg, hogy
maga a császár beszélt a joghallgatókhoz. Bár a tankönyv forrásait nem tüntették fel, azt
túlnyomó részben Gaius institúcióiból válogatták össze. A Jusztinianosz uralkodásának
későbbi éveiben kiadott 158 konstitúciót, valamint két utódja, II. Jusztinosz és II. Tibériosz
további 10 konstitúcióját együttesen Novellae constitutiones post Codicem névvel illették.
Ezek a többségében görög nyelvű, közigazgatási és egyházjogi tárgyú normák azonban csak
magángyűjteményekben maradtak fenn. Jusztinianosz rendelkezése szerint az említett három
gyűjteményt (Codex, Digesta, Novellae) a jogegység védelme érdekében egységes
törvénykönyvként kellett alkalmazni. Annak ellenére, hogy elvileg hamisítás bűntette (crimen
falsi) miatt száműzetéssel büntették azokat, akik a latin törvényszöveget a szöveghű görög
fordításon, a párhuzamos helyekről készített utalásokon és a rövid tartalmi mutatókon túl
kommentálták, a törvénymű hatékony alkalmazása érdekében elkerülhetetlen volt az, hogy a
jogi iskolák tanárai görög nyelvű, tömörített összefoglalókat (paraphraszisz), illetve
kommentáló megjegyzéseket (paragraphai) készítsenek. A hanyatló gazdasági, társadalmi és
jogi élet miatt kényszerült arra III. León császár (717-741) is, hogy a bíróságok munkáját a
mindössze 18 titulust tartalmazó, Eklogé tón nomón c. kivonat törvényként történő
hatálybaléptetésével segítse. Amikor a Makedón-dinasztia uralma idején átmenetileg ismét
megerősödött a birodalom, felvetődött az is, hogy a jusztinianoszi latin nyelvű joganyagot
félretegyék. VI. Bölcs León uralkodása alatt (886-912) készült el a görög nyelvű, egységes
szerkezetű Baszilika, amely 60 könyben dolgozta fel a szabályozás tárgya szerint összefüggő
részeket a Codexből, a Digestából és a Novellákból. Ezt azonban az első kettő esetében nem
az eredeti latin szöveg alapján, hanem a bizánci jogtudósok fent említett paraphrasziszait
felhasználva tette – a kor viszonyaihoz igazítva a törvénykönyv rendelkezéseit. A Novelláknál
ezt a módszert nem kellett alkalmazni, mivel azok eredetileg is többnyire görög
szövegezésűek voltak. Bár a Baszilika hatályban maradt mindaddig, amíg a Bizánci
Császárság fennállt, továbbra is készítettek kivonatokat a hanyatló jogélet jogalkalmazói
számára. Ilyen volt többek között a Hexabüblosz c. hat könyvből álló mű, amelyet 1345-ben
Thesszaloniké városának bírája, Konsztantinosz Harmenopulosz állított össze. Ez a sokszoros
kivonat 1946-ig, a modern görög polgári törvénykönyv hatálybalépéséig érvényesült.
A Nyugatrómai Birodalom ugyan rövidebb életűnek mutatkozott, mint keleti párja, de 476-
ban bekövetkezett bukását követően – Jusztinianoszhoz hasonlóan – Európa jelentős
uralkodói sem mondtak le az Imperium Romanum újjáélesztéséről. Ez az igény az Európa
nagy részére kiterjedő birodalmiság létrehozásának céljában és a „közös Európa” godolatában
testesült meg az elmúlt másfélezer év során. Először frank alapokon Nagy Károly (768-814)
és az utódai biztosítottak viszonylagos egységet 843-ig a birodalom megújítása (renovatio
imperii) jegyében. Az uralkodói pecsétek fennen hirdették, hogy a frankok állama nem más,
mint az Imperium Romanum. E nem túl hosszú birodalmiság megszűnése után 962-ben I.
Ottó uralmával azonban létrejött egy sokkal tartósabbnak bizonyuló egység, melyet a királyi
kancellária szóhasználata szerint II. Konrád idején már – frank mintára – Imperium
Romanumnak, 1157 után Sacrum Imperiumnak, 1254 óta pedig Sacrum Romanum
Imperiumnak neveztek. Ahogy a birodalom a 15. század végére a német magra szűkült,
elnevezése is módosult: a Német Nemzet Szent Római Birodalma formálisan 1806-ig állt
fenn. Bonaparte Napóleon kísérlete és Adolf Hitler III. Birodalma ugyancsak erre a római
hagyatékra, a birodalmiság eszméjére utal. Az 1950-es években megindult egységesedési
folyamat eredményeként a közös Európa már nem cél, hanem valóság a tagországok számára.
Kiépülésének folyamatát az Imperium Romanum kiterjedésével összevetve több párhuzam
fedezhető fel. A terjeszkedésben és az új területek, illetve ma államok integrálásában
kulcsfontosságú szerepet töltött és tölt be az egységes jogrendszer, a jogharmonizáció,
amelyhez némi történelmi alapot ad az, hogy a római politikai és jogi kultúra az európai
civilizáció legtöbb államában a gyökereket tekintve ma is fellelhető. Az ókorban a
terjeszkedés főként hadi úton történt és a leigázott népek függetlenségének elveszítéséhez
vezetett, napjainkban általában kívánatosnak tekintik az Európai Unióhoz való csatlakozást,
ami viszont a tagországok szuverenitásának bizonyos mértékű sérülésével jár.
A Nyugatrómai Birodalom hagyatékának elemei között előkelő helyen szerepel a köztársaság-
kori alkotmányos rendszer, amelyet a polgári átalakulás, illetve a polgári államok kiépítése
során Európában és Amerikában egyaránt különös odafigyeléssel tanulmányoztak a politikai
gondolkodók akkor, amikor követeléseket, elveket vagy konkrét alkotmányos
dokumentumokat fogalmaztak meg. A „tökéletes államforma” vagy valósághű
megfogalmazással: a legkevésbé rossz államforma keresése izgatta Arisztotelészt és Platónt is,
mint ahogy római szerzők, többek között Polübiosz és Marcus Tullius Cicero is foglalkoztak
a témával. A III. makedón háború után túszként Itáliába deportált görög történetíró és
politikus, Polübiosz (kb. i. e. 200-118) a spártai, a karthágói és a krétai államszervezetet
hasonlította össze a római köztársaság alkotmányos berendezkedésével „Hisztoriai” c.
művében. Arra a következtetésre jutott, hogy Rómában egy sajátos „forradalom”
(anaküklószisz) során a három ismert alkotmányforma előbb korrumpálódott, majd egymásba
fonódott. Először tehát a királyságból (baszileia) zsarnokság (türannisz) lett, amivel
szükségképpen együtt járt, hogy a „jók uralmát” (arisztokrateia) a „kevesek” torzult uralma
(oligarkheia) váltotta fel, majd végül a „népuralom” (demokrateia) a „csőcselék uralmává”
(okhlokrateia) vált (VI. könyv 4.7, 9.10). Szembetűnő a hasonlóság Arisztotelész mikté
politeiájával. Cicero (i. e. 106-43), aki a ténylegesen megvalósult görög államformák közül a
monarchiát tartotta a legjobbnak, „De re publicae” c. művében (I. 45; II. 23; II. 39) azt
állította, hogy a legtökéletesebb mégis a kevert alkotmány, amelyben a királyi hatalom
(potestas) a magistratusokat illeti, a tekintély (auctoritas) az előkelőké, a szabadság (libertas)
pedig a népé. A városállamból világbirodalommá táguló Róma a görögséghez hasonlóan
dinamikus alkotmányfejlődésen ment keresztül Polübiosz koráig és azt követően is: a
királyságot köztársaság váltotta fel i. e. 510-ben, a köztársaság számos válság és
reformkísérlet után i. e. 31-től burkolt egyeduralomként (principátus) élt tovább, amelyet a
császárság első változatának is szokás nevezni. I. sz. 284-ben Diocletianus nyílt egyeduralmat
(dominátus), a császárság kifejlett változatát hívta életre, melyben a dominus isteni tiszteletet,
keleti pompát megkövetelő, leplezetlen egyeduralkodó volt. Ebben a folyamatban témánk
szempontjából az fontos, hogy a Polübiosz és Cicero által rajongással magasztalt ún. kevert
köztársasági alkotmány milyen alapokon fejlődött ki, milyen volt a felépítése és a
gyakorlatban hogyan működtek az államhatalmi szervei.
Az alapokat tekintve a latin, szabin és etruszk etnikai gyökerekkel bíró városállam korai
berendezkedéséről, a spártai rendszerhez hasonló királyságról kell szólni. Róma választott
királya a 7. század elején, kb. i. e. 616-ban vált egyeduralkodóvá, azaz az imperium, a
főhatalom kizárólagos birtokosává. Ahogy a hellászi baszileuszok szakrális és világi feladatot
is elláttak, a római uralkodó hatáskörébe is beletartozott a kormányzat, az igazságszolgáltatás
és a főparancsnoki méltóság mellett a főpapi szerep is. Fontos hangsúlyozni, hogy király
imperiuma nem a természetfelettitől, hanem a római néptől származott, amely – ugyan az
istenek véleményének kikérése (auspicatio) után – de maga ruházta fel az új királyt az
imperiummal (lex curiata de imperio). A spártai gerusziához hasonló szerv volt Rómában a
tanácsadói funkciót betöltő senatus. A király halálát követően ennek a nemzetségfőkből álló
testületnek a tagjai 5 naponként ún. interrexként váltották egymást mindaddig, míg az új
király személyére az auspicatio során fény nem derült. Őt a soros interrex mutatta be a
népgyűlésnek (comitia curiata). Ez a szavazati joggal (ius suffragii) rendelkező férfi
polgárokból álló gyűlés a lex curiata de imperio kiadásán túl az állami kultusz körébe tartozó
feladatokat látta el.
I. e. 510-ben a patrícius nemesség ugyan elűzte az utolsó etruszk királyt, Lucius Tarquinius
Superbust, a királynélküli alkotmány azonban sajátos módon az egyeduralom kialakulása
előtti hatalmi viszonyok, Polübiosz szavaival élve az arisztokrateia visszatértét jelentette. A
király eddigi világi imperiumát most két „felsőbbségre” (magistratus) ruházta a népgyűlés,
akiket consulnak neveztek. A római alkotmánytörténet csak kivételesen ismerte a consul sine
collega intézményét, így például i. e. 52-ben Pompeius Magnus esetében. A consulok –
szemben a királyt élete végéig megillető méltósággal – egy évre választott világi
tisztségviselők voltak (annuitás elve), akik közösen, osztatlanul rendelkeztek az imperium
egészével (kollegalitás elve). Mindkettőjüket vétójog illette, az ún. ius intercedendi, amellyel
a hadsereg feletti rendelkezések kivételével tiltakozhattak a társconsul intézkedése ellen. A
hadvezetés zavarainak elkerülése céljából a hadszíntereket legtöbbször felosztotta a két
consul: a consul togatus otthon maradt, míg a consul armatus vezette az adott hadi
cselekményt. Abban az esetben, ha mindkét consul hadba vonult, váltották egymást a
parancsnoklásban, ami nem egyszer, például a cannae-i csatában katasztrofális
következményekkel járt. A király főpapi funkcióját a köztársaság korában az ugyancsak
választott, de élete végéig tisztében maradó rex sacrorum vette át. A consulok hatáskörébe
tartozott a kormányzati hatalom egésze (imperium domi) és a főparancsnokság (imperium
militiae) is, amely utóbbit addig gyakorolták, míg az új consulok ténylegesen át nem vették
azt. Hadjáratok idején kivételesen, népgyűlési határozattal az adott hadjárat befejezéséig
meghosszabbítható volt a consulok hivatalviselése. A consulok fenyítő hatalommal (ius
coercitionis) rendelkeztek mindazokkal szemben, akik parancsaiknak ellenálltak,
összehívhatták a senatust és a népgyűlést, tárgyalandó kérdéseket terjeszthettek a senatus (ius
referendi ad senatum), illetve törvényjavaslatot és választási javaslatot a népgyűlés (ius
agendi cum populo) elé. Őket illette a polgári és a büntető- igazságszolgáltatás egésze is. A
későbbiek során több feladatot elvontak a consulok hatásköréből, és azok ellátására új
magistratusokat állítottak fel. Ilyen volt a dictatori magistratus az állam létét fenyegető külső
vagy belső szükséghelyzetben, amely a teljes imperium átvételét jelentette úgy, hogy a
consulok imperiuma eközben nyugodott. A consulok által senatusi egyetértéssel kinevezett
dictator hat hónapig volt hivatalban, de megbízatása ennél korábban végződött, ha az őt
kinevező consul hivatali ideje lejárt. Kuriózum, hogy i. e. 363-ban a Iupiter-templomban
elvégzendő szögbeverésre neveztek ki dictatort, amit csupán a szakrális szempontból
rendkívüli helyzet indokolt. Míg az i. e. 4. században 34 esetben neveztek ki dictatort, az i. e.
1. században már csak 5 esetben. Ilyen magistratus volt ezen kívül a praetori megbízatás is i.
e. 367-től, ami az igazságszolgáltatásban a peres eljárások átvételét jelentette a consuloktól. I.
e. 242 óta elkülönült egymástól a praetor urbanus és a praetor peregrinus méltósága. Az első a
római polgárok egymás közötti, a második a római polgárok és idegenek közötti, illetve az
idegenek egymás közötti peres ügyeiben járt el. Ezeken az imperiummal rendelkező
magistratusokon kívül az ún. magistratus maiores csoportjába tartoztak i. e. 366 óta az
ötévente esedékes cenzus lefolytatására megválasztott censorok is, akik másfél évig maradtak
hivatalban. A censorok feladata volt a vagyoni osztályokba történő soroláshoz szükséges lista,
a census összeállítása, a lex Ovinia (i. e. 312) szerint a senatusba való kinevezés joga, az ősi
erkölcsi szabályok betartásának felügyelete és az állami költségvetés kezelése is. Az ún.
magistratus minores körébe tartozó hivatalokat nem a consulok imperiumából választották le,
hanem azért hozták létre őket, hogy a magistratus maiores körébe tartozó tisztségviselőket
tehermentesítsék. Ezek a következő voltak: a tribunus plebis, az aedilis és a qaestor. A
tribunus plebis (2, majd 10 fő) eredetileg a plebsnek nyújtott segítséget a magistratusok
önkénye ellen. Ők hívhatták össze a plebs népgyűlését (consilium plebis) és általános
vétójoguk volt a dictator kivételével minden magistratus intézkedésével szemben. A négy
aedilis vásárrendészeti jogkörrel rendelkezett, a quaestorok pedig az államkincstárt és a
levéltárt felügyelték. Hangsúlyozandó, hogy a dictator közvetetten, minden más magistratus
közvetlenül a népgyűlés által választott tisztségviselő volt, aki jövedelmet ezért nem kapott,
sőt rendszerint saját vagyonát használta a tisztségével járó kiadások fedezésére. Hivataláról
ugyan lemondhatott, de felelősségre vonni csak hivatali ideje lejárta után lehetett mindazért,
amit hivatalában tett, hiszen nem volt elmozdítható. Mivel ő maga politikus volt, mellette
szakértők (consilium) és hivatalsegédek (apparitores) tevékenykedtek a szakszerűség
érdekében.
A magistratusok ebben a – Polübiosz szavaival élve – kevert köztársasági alkotmányban a
monarchikus elemet jelentették, míg a demokratikus elemet a népgyűlésben látta, amelynek új
funkciója az volt, hogy az ősi szokásjog (mores maiorum, consuetudo) mellett a köztársaság
idején előtérbe kerülő új jogforrásokról, a törvényekről (lex lata, lex rogata) döntsön. A
királyság korából megmaradt comitia curiata ebben a korban már csak a curiákat képviselő 30
lictor gyűlése volt. Servius Tullius uralkodása óta létezett már a comitia centuriata is, de végső
formája csak a köztársaság idején rögzült. Feladata a magistratus maiores megválasztása és az
elé terjesztett törvényjavaslatokról való döntés volt. A comitia centuriata ezen kívül
bíráskodási jogkörrel is rendelkezett államellenes bűncselekmények és főbenjáró bűnügyek
esetén. A vagyoni helyzet szerint katonai századokba, centuriákba sorolt polgárok
centuriánként egy szavazattal bírtak, ami azt jelentette, hogy a legszegényebbek politikai
érdekérvényesítési készsége igen csekély volt. A comitia tributa a szavazati joggal rendelkező
polgárok tribusok szerinti gyűlése volt. A tribus eredetileg területi jellegű testületet takart,
amelybe a polgárokat a censorok lakóhelyük szerint osztották be, később személyi jellegű
testületté vált. A comitia tributa feladata a magistratus minores megválasztása volt, de döntött
azokról a törvényjavaslatokról is, amelyeket a magistratus ez elé a népgyűlés elé terjesztett. A
consilia plebis a plebs külön gyűlése és önkormányzati szerve volt, majd a populus Romanus
alkotmányos szervévé vált. Ez a gyűlés választotta meg a tribunus plebiseket és az aedilis
plebiseket, de határozatot is hozhatott (plebiscitum), amelyek a lex Hortensia (i. e. 287) óta a
törvényekkel azonos módon az egész népet kötelezték.
A köztársaság arisztokratikus szerve a senatus volt, amely a királyság korában csupán
tanácsadó funkcióval rendelkezett. Belátása szerint bármely ügyet tárgyalhatta, de határozata,
a senatus consultum formailag továbbra is csak tanács volt, melyhez a magistratus nem volt
hozzákötve. Mivel azonban a magistratusok arra törekedtek, hogy saját politikai
felelősségüket csökkentsék és a senatus támogatásával intézkedéseinek elismertséget adjanak,
minden jelentős ügy a senatus elé került. A testület templomokban, többnyire a curia
Hostiliában ülésezett. A meggyőzés fő eszköze a szónoklás volt, a factiókról nem sokat
tudunk. Elfogadott, hogy súlya nagyobb volt, mint a tanácsadó szerep, hiszen
meghosszabbíthatta a magistratusok hivatali idejét vagy annak letelte után gazdag provinciák
helytartójává nevezhette ki őket, továbbá szükségállapotot (senatus consultum ultimum)
hirdethetett ki, amivel a consulokat teljhatalommal ruházta fel. A senatus tagjait eredetileg a
consulok nevezték ki, i. e. 312 óta azonban a censor feladata volt a senatusi névjegyzék
összeállítása. A 300, majd Sullától 600, Iulius Caesartól pedig 900 fős testületben a volt
magistratusok kaptak helyet 5 évre úgy, hogy a már felvetteket csak súlyos okból lehetett
mellőzni. Így a magistratusok hivatali idejük lejártát követően a gyakorlatban életük végéig
senatorok voltak.
És itt a kör bezárult. A főhatalom formailag a néptől származott, hiszen a népgyűlés
választotta a magistratusokat és ruházta fel őket imperiummal. A magistratusok rendelkeztek
a népgyűlések összehívásának jogával és – az athéni demokráciával szemben –
törvényjavaslatokat (rogatio) is ők terjeszthettek csak a népgyűlés elé, amely a senatus
jóváhagyásával (patrum auctoritas) megszavazta vagy elvetette azokat. Ez a jóváhagyás i. e.
339-ig utólagos volt, a lex Publilia Philonis értelmében azonban a beterjesztést megelőzővé
tették, tehát a népgyűlés elé a magistratus csak olyan javaslatot terjeszthetett, amelyet a
senatus már megvitatott és jóváhagyott. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy szavazni
csak Rómában lehetett, azaz a távolabb élő polgárok lehetősége a politika alakítására elvileg
volt csak egyenlő másokéval. A magistratusok a senatus határozatait figyelembe véve
gyakorlatilag annak akaratát hajtották végre, a volt magistratusok pedig senatorok lettek.
Ebben a kölcsönös függőségi rendszerben egyértelműen a senatus rendelkezett meghatározó
erővel. Igaz, a római szónokok mindig az egész népet, a populost szólították meg
beszédeikben, és az arisztokrácia nem hagyhatta teljességgel figyelmen kívül a nép
véleményét, lényegét tekintve mégis arisztokratikusnak látta Polübiosz és Cicero is a római
köztársaság kevert alkotmányát. Cicero „De leges” c. művében (II. 15-16) azt állította, hogy
az államot az istenek hozták létre, és ezért a kevert alkotmány életképessége, a harmónia
megtartása attól függ, hogy a vallási szokásokat a polgárok megtartják-e. Ha viszont a vezető
férfiakat súlyos hibák terhelik, a romlás elkerülhetetlen. Nem ez történik azonban akkor, ha az
állam vezetője „bölcs ember” (vir prudens) és képes az „állam-fenevadat” kordában tartani. A
történetíró Publius Cornelius Tacitus (kb. 55-120) már maga is megtapasztalta, hogy ez a
romlás nagyon is kézzel fogható. 120 körül publikált Évkönyveiben – bár a köztársaság
formális fenntartásával burkolt egyeduralmat intézményesítő principátus nyílt kritizálásától
ehelyütt tartózkodott, úgy fogalmazott, hogy „a köztársasági formát dicsérni könnyebb, mint
megvalósítani, vagy ha megvalósul, nem lehet tartós”. Sajátos vonása a római
alkotmányfejlődésnek, hogy a főhatalomnak a néptől való eredeztetése a királyság korából
származott, és ez képezte az alapját a köztársaság alkotmányos rendszerének is. A principátus
császárai ragaszkodtak a népszuverenitás látszatához, bár a népgyűlés már
működésképtelenné vált, és a nép szerepe a törvényalkotásban semmivé foszlott. Gyakorlat
lett, hogy a senatus által előzetesen jóváhagyott törvényjavaslatokat már nem is terjesztették a
népgyűlés elé. A senatus consultum törvényerőt nyert, sőt a 2. század végétől már maga a
princeps előterjesztése (oratio principi) lett jogforrás. 284 után, a Diocletianus által
megteremtett dominátusban a népszuverenitás elvének formálisan sem maradt hely.
Felváltotta a monarchikus szuverenitás elve, azaz minden hatalmat úgy tekintettek, mint
amely a császártól ered, minden hatalomgyakorlót úgy, mint aki a császár delegátusa, és az
egyetlen élő jogforrás a császári rendelet (leges generales, canones) volt. Diocletianus
esetében ezt a „hatalomkisajátítást” a császár személyét természetfeletti jelleggel felruházó
császárkultusz tette ideológiailag megfelelően indokolttá, míg az államvallásváltást követően
a császárok az isteni kegyelemre hivatkozva uralkodtak épp úgy a két utódbirodalomban, mint
a polgári átalakulás koráig az európai államokban.
A kevert köztársasági alkotmánnyal és annak arisztokratikus jellegével való kapcsolat miatt itt
teszünk említést arról is, hogy a köztársasági kor sajátossága volt a római polgárjoggal
rendelkezők közötti társadalmi differenciáltság elvi felszámolása a politikai tisztségek
betöltése tekintetében. A római nép tagolódását a korai, nemzetségi társadalom felbomlását
követő vagyoni különbségekkel, az etnikai ellentétekkel, valamint a hódításokkal szokták
magyarázni, és a viszályok oka e tényezők kombinációjából adódott. A városalapító atyák
(patres) leszármazottai, a földbirtokos arisztokrata réteg (patricii) a királyság idején olyan zárt
rendet képezett, amely hatalmi fölénye és előjogai révén a népgyűlésben és a senatusban is
döntő súllyal rendelkezett. Ezzel szemben a birtokos parasztság, a kézművesek, kereskedők és
a vagyontalan népréteg, azaz a köznép (plebs) kiszorult a politikai döntéshozatalból. Nem
véletlen, hogy a patrícius-plebejus ellentét vezetett az első organikus államkeletkezési elmélet
megfogalmazásához i. e. 494-ben, amikor a plebejusok kivonultak a városból (secessio in
Montem Sacrum), és eltökélték, hogy új várost alapítva elvágják sorsuk fonalát a patríciusi
Rómától. Ennek a konfliktusnak a megoldása során mondta el Meninius Agrippa híres meséjét
a gyomor ellen fellázadt tagokról, amely a legenda szerint jobb belátásra bírta a zendülőket, és
így visszatértek a városba. A tanmese érdemi állítása az volt, hogy a testben minden
testrésznek, azaz patríciusnak és plebejusnak egyaránt megvan a maga helye és szerepe, így
egyik sem képes a másik nélkül megfelelően működni. Garanciaként megteremtették a már
említett consilium plebist, valamint a tribunus plebis tisztséget. I. e. 450-51-ben további
garanciális előrelépést jelentett a XII táblás törvények megalkotásával a jog írásbeli rögzítése.
I. e. 445-ben a lex Canuleia feloldotta a házasságkötési tilalmat a patríciusok és plebejusok
között, és ezzel a két társadalmi csoport összeolvadása felgyorsult. Az egyes magistrátusok
fokozatosan nyíltak meg a plebejus elit előtt, így a questor (i. e. 409), az egyik consul (i. e.
367), majd a dictator (i. e. 356) pozíciója. I. e. 337-ben találjuk az első plebejus praetort, míg
i. e. 330-ban nyerhették el először a censori méltóságot a plebejusok. I. e. 300 körül a lex
Ogulnia megnyitotta előttük a papi tisztségeket, majd i. e. 287-ben a lex Hortensia értelmében
a plebiscitum hatályát az egész populusra kiterjesztették. Jellemző, hogy az egyes tisztségek
megszerzésének sorrendje pontosan megmutatja, hogy mekkora volt ezeknek a pozícióknak a
közjogi, társadalmi és politikai presztízse, valamint jelentősége.
Mindezek ellenére szükséges hangsúlyozni, hogy a differenciáltság felszámolása elvi
jelentőségű volt csak, hiszen a magistratusok és a senatusi tagság is az elit „kiváltsága”
maradt a gyakorlatban, sőt a kései köztársaság idejére a régi helyett új differenciáltság jött
létre. A római polgárjoggal rendelkezők körében három társadalmi csoport különült el
egymástól. Az első a plebejus-patrícius hivatali nemesség (ordo senatorius) volt, melynek
tagjai a magistratusokat betöltötték. Társadalmi súlyukat emelte az is, hogy hadvezérként,
illetve tartományi kormányzóként a hódítások haszonélvezői voltak és jelentős vagyonra
tettek szert. A kereskedelemmel és pénzügyletekkel foglalkozó vállakozókból állt a lovagrend
(ordo equester). E két rend érdekközösségével szemben a plebs gyűjtőnév alatt összefoglalt
köznép állt, akiknek csupán a népgyűlési szavazati jog maradt. A principátus korában a
császári hatalom társadalmi támaszának biztosítása céljából megteremtették ennek az
elkülönülésnek a jogi kritériumait is. Az azonos helyzetű és egységesen fellépő, saját
ideológiával rendelkező társadalmi csoportok tagjainak rögzítették a jogállását, így a
csoportok renddé válása befejeződött. Augustus örökölhetővé tette a senatori ragot. A császár
tetszése szerint állította össze az ismét 600 tagúra csökkentett senatus névjegyzékét,
elsősorban a magistratust viseltek köréből, de sokakat a lovagrendből felemelve és
magistratushoz juttava. A lovagi rend erősítését szolgálta ezen kívül az is, hogy a censori
magistratus megszűnését követően ennek a rendnek a tagjait is a császár nevezte ki azok
közül, akik 400 ezer sestercius vagyonnal rendelkeztek, és a császári hivatali apparátust ennek
a rendnek a tagjaival töltötték fel. A principátus idején jelent meg új rendként az itáliai, illetve
provinciabeli városok és municipiumok nemessége (ordo decurionum). A kiváltságosokkal
szemben nem szerveződött renddé a vagyoni helyzete és foglalkozása szerint rendkívül
összetett köznép. A római polgárjoggal rendelkezők erős társadalmi differenciáltsága a
politikai tisztségek betöltése tekintetében azt a nézetet erősíti, hogy a kevert köztársasági
alkotmány kétséget kizáróan arisztokratikus volt, a principátus korában pedig a renddé válás
befejeződésével a formális jogegyenlőség de iure is felszámolódott.
A nyugati hagyaték elemei közé sorolható az állam és az egyház viszonyának sajátos
alakulása, ami a középkor során a pápa és a Sacrum Romanum Imperium uralkodója közötti
erőtérben, valamint a pápának más római katolikus vallású államokhoz való viszonyában
mutatkozott meg. Róma városában az első század második felében jött létre olyan diaszpóra-
zsidókból és nem zsidó rómaiakból álló gyülekezet, melynek tagjai a názáreti Jézusban mint
Messiásban hittek. 250 körül a római gyülekezet létszáma már több tízezer fő volt. A
keresztényüldözések korát követően döntő változásra került sor az állam és az egyház
kapcsolatában nyugaton is. Ahogy I. Theodosziosz 380-ban a keleti birodalomrészben
államvallássá tette a kereszténységet, megtette ugyanezt társcsászára, Gratianus (375-383) is
nyugaton. Gratianus lemondott a pogány pontifex maximus címről és a hozzá tartozó
öltözetről, 382-ben a római senatus épületéből végleg eltávolította Victoriának, a győzelem
istennőjének szobrát, betiltotta a pogány áldozatok bemutatását, és megvonta a pogány papok
jövedelmeit. Ezekkel az intézkedésekkel nyugaton is az állam által támogatott, kizárólagos
vallássá vált a kereszténység. Az állami támogatás elnyerésével egy időben az egyház belső
rendje is megváltozott. A klérus tagjai állami hivatalokhoz jutottak és különböző tiszteletbeli
címek szerzésére törekedtek. 378-ban Damasus felvette a Gratianus által keresztényi
meggondolásból elutasított pontifex maximusi címet is. Ő volt az, akit először nevezetek
Pater Patrum-nak (atyák atyja), azaz pápának, ami azt is kifejezte, hogy elsőbbséget kívánt
magának a római püspök az egyház más püspökei között. Ennek alátámasztásaként Péter
apostol örökségére hivatkozva Apostoli Széknek nevezte a római püspökséget. A keleti
cezaropapizmussal ellentétben nyugaton az állam a római pápát nem tudta maga alá rendelni,
hanem sokkal inkább az egyház került morális fölénybe az államhatalommal szemben. Ez a
sajátos viszony több okkal magyarázható. A császári hatalom ekkorra már meggyengült, a
nyugati birodalomfél székhelye 395 után nem is Róma, hanem Milánó, majd Ravenna volt, az
egyház pedig mindent megtett, hogy betöltse azt az elvet, amit Milánó püspöke, Aurelius
Ambrosius (343-397) fogalmazott meg: „a császár helye az egyházban van és nem az egyház
felett”. Eszerint kívánatos volt, hogy egyháztagként annak érdekeit szolgálja, de hatalmát nem
terjesztheti ki rá, sőt ő maga is az egyház felsőbbsége és fegyelmező hatalma alatt áll. Az
államegyház jogosságát vallotta Augustinus is. A korszakban meghatározó teológiai elmélet,
az ún. posztmillennizmus szerint Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása, majd mennybe
menetele után (kb. 32-ben) az egyház szellemi értelemben belépett a messiási 1000 éves
királyságba. Ezért úgy vélték, az egyháznak joga és kötelessége, hogy uralkodjon a nemzetek
felett, míg az 1000 év elteltével majd a Messiás testi értelemben is megjelenik. Ezt az
uralkodást Augustinus úgy képzelte el, hogy az államhatalom az egyházi erkölcsi felfogásnak
és érdekeknek megfelelően jár el. 411-ben Karthagóban az egyház ügyeibe való állami
beavatkozást elutasító Donatus püspök és követői (ún. donatisták) ellen állami döntőbíróság
előtt folytatott hitvitát a katolikus doktor, melynek során kifejtette az erőszakos hitterjesztés
jogosságát, és a császárt kíméletlen fellépésre szólította fel a szerinte eretnekségbe (heresis)
esett donatistákkal szemben. Ugyan a Nyugatrómai Birodalomtól megörökölt
posztmillennizmus elméletének ez a változata a 11. században, az 1000 év elteltével
megbukott, az egyházi felsőbbség igénye továbbra is megmaradt, sőt Aquinói Szent Tamás
teológiájával újabb ideológiai alátámasztást nyert. Ezzel azonban majd később, a
szuverenitás-elméletek körében foglalkozunk. Az állam és az egyház közötti viszony nyugati
változata kapcsán említést kell tenni végezetül arról is, hogy az összefonódásból következően
az állam jogalkotási és jogalkalmazási hatásköréből bizonyos erős valláserkölcsi tartalommal
rendelkező jogviszonyok nyugaton is átkerültek az államegyház hatáskörébe. Ezeket az
egyházjog szabályozta, és ilyen ügyekben egyházi törvényszékek ítélkeztek. A római
katolikus egyházjog (ún. kánonjog) nagy szerepet játszott a római jog továbbélésében, hiszen
elveinek és jogintézményeinek tetemes része római jogi alapú volt.
A hagyatéki elemek körében szólni kell arról is, hogy a posztklasszikus római jog hogyan élt
tovább a Nyugatrómai Birodalom felbomlásakor a korai germán törzsi joggyűjteményekben.
A principátus-kori klasszikus jog a 3-4. század hanyatló viszonyai között egyre kevésbé volt
alkalmazható. Ezért olyan kivonatok (többek között a Pauli Sententiae, az Ulpiani Regulae,
valamint a Res cottidianae) készültek ismert szerzők műveiből, melyek az egyszerűbbé vált
viszonyok igényeihez igazodtak. A klasszikus kori jogtudósok szövegeinek és egyes császári
rendeleteknek a szó szerinti idézeteiből számos gyűjteményt is összeállítottak. Ilyen volt a
Constantinus uralkodásának idejéből származó Fragmenta Vaticana, melyet 1821-ben a
vatikáni könyvtárban fedeztek fel, továbbá az ugyancsak 4. századi Collatio legum
Mosaicarum et Romanarum vagy lex Dei címmel illetett gyűjtemény, amely bibliai
szövegeket állított szembe a klasszikus kori jogforrásokkal. A Nyugatrómai Birodalom
bukásával ez a joganyag ugyan hatályát vesztette, de a felbomlóban lévő Imperium
népelemeinek és a szokásjogi jogrenddel rendelkező germán törzseknek az együttélése során
olyan germán törzsi joggyűjtemények jöttek létre, amelyek kontinuitást biztosítottak a római
jog számára. A germán törzsek először a dél-skandináv, észak-német térségből kerültek a
népek vándorlása során a római érdekszférába (i. e. 102, 101; Aix, Vercellae). A 4. század
végén Ázsia belsejéből kirajzó hunok nyomására újabb germán törzsek találkoztak a római
kultúrával, melyek az áttört limesen keresztül egymás után nyomultak a provinciák belsejébe.
Több ízben bevették és kifosztották Rómát (410, 455), bár nemegyszer, így a catalaunumi
csatában is a birodalom oldalán harcoltak, majd az elözönlött provinciákban letelepedve 476-
ban véget vetettek a Nyugatrómai Birodalomnak.
A birodalom romjain létrejött germán törzsi királyságok joggyűjteményei (leges Romanae
barbarorum) jellemzően uralkodói megbízásra készültek úgy, hogy rendszerint külön írták
össze a törzs tagjainak és a volt rómaiaknak közös viszonyaira vonatkozó jogot illetve külön a
volt rómaiak egymás közötti viszonyaira vonatkozó jogot. Ennek oka a lakosság
kettősségében, illetve a germánoknak a római lakossághoz képest csekély, mintegy 5-10%-os
arányában kereshető. Mivel a többnyire ariánus gótok tudatosan elzárkóztak a birodalomban
380 után államvallásként létező római hittől, a vallási tényező is hozzájárult ahhoz, hogy a két
népesség egybeolvadása ne, illetve lassan történjen csak meg. Ezt az összeolvadást
akadályozta az is, hogy külön jog szerint éltek, ami így a törzsi joggyűjtemények említett
kettőzöttségéhez vezetett. E tág értelemben vett kodifikáció során forrásként a törzs
szokásjogát, az uralkodó rendeleteit és nem utolsó sorban a posztklasszikus római jog
forrásait használták fel. Jellemző, hogy a gyűjtemények a nyugati germánok esetében
kevesebb, a keleti irányból érkező törzsek, így a keleti gótok, vandálok, burgundok esetében
sokkal több római jogi elemet tartalmaztak, a szabályozás csak a legfontosabb, hétköznapi
dolgokra terjedt ki, és a megfogalmazás a posztklasszikus római jogi forrásokhoz képest
rendkívül leegyszerűsödött. A legrégibb fennmaradt népjog a nyugati gótok Leges
Visigothorum nevű gyűjteménye volt. A Theuderedtől (419-458) és az uralkodásban egymást
követő két fiától, Theuderichtől és Eurichtől származó törvények tartalmukat tekintve
szokásjogi összefoglalások voltak, amelyek egybeszerkesztve és háromszor revideálva álltak
össze Leges Visigothorummá. Mindez jól tükrözi azt a fejlődési folyamatot, ahogy a
nemzethez kötött jogból egy bizonyos területe kiterjedő, ún. territorális jog lett. A római jogi
hatásról tanúskodó Leges Visigothorum a nyugati gótokra és ezeknek a területükön élő volt
római polgárokkal folytatott vegyes pereire terjedt ki. Szabályai magasan fejlett
pénzgazdálkodásról tanúskodnak: a pénz helyettesíthető dolgoként, nem csupán
értékfaktorként jelent meg. A nyugati gótok másik jogkönyve a Lex Romana Visigothorum
volt, melyet II. Alarich egy évvel birodalma összeomlása előtt a területén élő volt római
polgároknak adott ki. Alarich egy jogértőkből álló bizottságot azzal bízott meg, hogy gyűjtsék
össze a római jog fontos elveit és magyarázzák meg azokat. Az elkészített jogkönyvet püspöki
gyűlés vizsgálta felül, majd ezt követően 506. február 2-án az uralkodó elrendelte, hogy a
bíróságok más római jogot, mint amit e jogkönyv tartalmaz, nem használhatnak. A Lex
Romana Visigothorumot a késői római jogtudomány értékes termékeként tartják számon. A
Lex Burgundionum Gundobald burgund király jogkönyve az 5. század második feléből,
melynek hatálya a burgundokra és a volt római polgárokkal fennálló vegyes jogügyletekre
terjedt ki. Ennek ellendarabja – hasonlóan a nyugati gótok két jogkönyvéhez – a Lex Romana
Burgundionum volt, melyet az uralkodó birodalma volt római polgárai részére adott ki. Az
Edictum Theoderici a keleti gót uralkodó, Nagy Theoderich (471-526) 493 után keletkezett
jogkönyve volt. 155 kapitulusában a leggyakoribb esetekre nézve adott előírást. Kizárólag
római jogi alapú, germán elemeket nélkülöző jogkönyvnek tekintik, mivel forrásai a Codex
Theodosianus, a Novellák, Paulus szentenciái és 5. századi interpellációk voltak. A
leghíresebb germán törzsi jog azonban a száli frankok Lex Salica nevű jogkönyve volt,
melynek kivételesen sok fennmaradt kézirata különböző szövegformákat tartalmazott. Római
jogi vonással alig rendelkezett, azaz elsősorban a paraszti hatás érvényesült benne.
Ellenpéldaként a langobard királyság jogrendje hozható fel. Amikor Jusztinianosz
hódításaival a félsziget a keleti gót állam megdöntésével bizánci uralom alá került, 554-ben
Itáliában is hatályba lépett a jusztinianoszi törvénymű. A langobard törzsi királyság 568-ban,
Jusztinianosz halála után nem sokkal létrejött, amivel a bizánci jog uralma Dél-Itáliára és a
Ravennai Exarchátusra szorult vissza. Ennek ellenére a jusztinianoszi jog számos eleme
bekerült a langobardok jogéletébe is, amit két 9. századi Codex-kivonat, a torinói Institutio-
glossa és a Summa Perusina bizonyít. A germán törzsi joggyűjtemények köre hosszan
sorolható lenne még, hiszen az említettek csupán a legismertebbek.
A nyugati hagyaték elemeként tartják számon a hatalomgyakorlás külső megnyilvánulásaihoz
kapcsolódó hatalmi szimbólumokat, az elnevezéseket és a politikai, katonai erényeket
kifejező mondásokat is. Az örökségül hagyott hatalmi szimbólumok közül a legelterjedtebb a
sas motívuma volt, mely Rómába az ókori Keletről került át, innen pedig Európa számos
uralkodójának, így Napóleonnak, Mussolininek és Adolf Hitlernek is gyakran feltűnő
hadijelvényévé vált. Az erőt és szabad szárnyalást, szabadságot sugárzó sasmadár az
Amerikai Egyesült Államok címerállata. Az Imperium Romanumban, amelynek
felemelkedését és kiteljesedését katonai potenciájával magyarázta az 5. századi római szakíró,
Vegetius, a háborúskodás erénynek számított. A virtus (erény) mint arisztokrata értékrend a
származást, a hivatalviselést és a katonai sikereket foglalta magába. Nem véletlen, hogy a
Győzelem szárnyas istennője, Victoria már i. e. 294-ben szobrot kapott a Capitoliumon, és
alakja ettől fogva állandó eleme lett a római emlékműveknek és érmeknek. A szónok Quintus
Aurelius Symmachus (345-402) szerint szokás volt, hogy a senatus épületébe belépő „atyák és
összeírtak” Victoria szobránál tömjénáldozatot mutattak be, majd az oltárnál hűségesküt tettek
a császárra. Ha vallási szertartásról nem is volt szó, de épp olyan nagyra becsülték a
birodalmat építő későbbi európai államok a katonai dicsőséget, gloire-t, mint római
példaképeik. Azt a vélekedést, hogy a birodalmat Victoria tette naggyá, csak az
államvallásváltást követően Augustinus bírálta felül „De civitate Dei” c. művében.
A római elnevezések az állami szervek és funkciók meghatározásában voltak közkedveltek.
Az Imperium Romanumhoz foedaratiként illeszkedő korai germán törzsi királyságok több
vezetője is viselte a magister militium címet, és a római titulusokat 476 után is megőrizték. Az
uralkodók saját germánjaik irányába rexként, míg a törzsi királyság területén élő volt római
lakosság irányába különböző római titulusok (consul, patricius) birtokosaként gyakorolták
hatalmukat. A keleti gót király, Theoderich okleveleiben uralkodási éveit nem is a királyi cím
felvételétől számolta, hanem a consuli méltóság megszerzésének idejétől. Túl ezen a
közvetlen átvételen, a későbbiek során is időről időre felbukkantak az alkotmánytörténet
kultúrkincsében a római hagyomány értékeinek többé-kevésbé tudatos vállalásaként az olyan
elnevezések, mint imperator, senatus, tribunus, consul, censor, senatus consultum vagy
tribunatus. A már említett római virtus számtalan példáját kölcsönözte a későbbi korok
képzőművészete és irodalma. Ezek a politikai és katonai erények beépültek a politikai
érvelésbe és a vitakultúrába is. Ilyen többek között Iulius Caesar „Te is fiam, Brutus?”
kérdése vagy Pompeius dorgálása a tengerészek felé, akik féltek gabonával megrakodott
hajóikkal a háborgó tengerre szállni: „Hajózni szükséges, élni nem muszáj!” Az intés a
szükségszerűséggel elvégzendő teendők nyomasztó hatalmát jelezte. A polgári szféra
évezredek óta áhítja, hogy „Hajoljon meg a tóga előtt a kard!”, a döntési szituációt pedig az
„Alea iacta est!” mondás jellemzi. A konokon ismételt kívánalmak bevezetése ma is a
„ceterum censeo”, és sajnos a 20. század történelme is igazolta a mondást: „Jaj a
legyőzötteknek!” Scaevola, Cato,Brutus, Cincinnatus, de Caesar példáján is sok politikus
gondolkodott el az elkövetkező századokban, ezzel is bizonyítva, hogy Rómának nemcsak
jogi, hanem politikai-kulturális hagyatéka, szellemisége is tovább élt.