Bakony és Balaton-felvidék II.

Írások a Honismeret folyóiratból

1993-2007

Tartalom

A Bakony és a Balaton-felvidék
hagyományos népi kultúrája
A táj és az ember
Veszprém megye az irodalomban
Berhida középkori templomának átépítése
A Balaton-felvidék időjárási viszonyai
Zalai pecsétek a XVII—XIX. századból
„Vitéz Kinizsinek hírét hallottátok-e?”
Százhetvenöt éve született Reguly Antal
Kétszáznegyven éve született gr. Festetics György
Tájház Szentgálon
Szüreti mulatság Paloznakon
Radnóti Miklós Emlékház Szentkirályszabadján
Negyvennyolcas honvédköltő a zánkai sírkertben
Az ember és a táj
Lajoskomárom, a „legelső rendes falu”
Balaton a térképeken
Tapolca a szabadságharcban
A sümegi római katolikus temető
Vajkai Aurél és Cserszegtomaj
A somlóvásárhelyi apácák és a
premontrei kódexirodalom
A Tihanyi Kalendárium
A bakonyi fafaragás és
Németh Gábor művészete
A Zirci Apátság előszállási uradalmának
gazdaságtörténetéhez
A kislődi Keresztmajor
Jutaspuszta major élete
Balaton - Cholnoky Jenő
Veszprém virágai
A Somlói Borrend Somlóhegyen
Zákonyi Ferenc, a Balaton
művelődéstörténésze

A Bakony és a Balaton-felvidék
hagyományos népi kultúrája
S. Lackovits Emőke
1993-3-4

Az a földrajzi táj, amelyet Bakony és Balaton-felvidék néven határozunk meg, a Dunántúl egyik
legváltozatosabb tája, s ma Veszprém megye területe. 212 község osztozik rajta. A megye határai a
XVIII. század végére alakultak ki, azonban a XIX. század során többször is módosultak.
Századunkban 1946-ban, 1950-ben, 1951-ben, 1954-ben, 1958-ban, végül 1978-ban változtatták a
megye határait. A politikai határ és a kulturális határ természetesen nem esik egybe.
A természetföldrajzi tényezők, a gazdasági adottságok és lehetőségek, a történelmi múlt és a
történelmi körülmények, a lakosság vagyoni tagozódása, nemzetiségi, felekezeti hovatartozása mind
meghatározták a néprajzi jelenségeket, s hatással voltak alakulásukra. A XVIII. században a térség
népessége az egész magyar nyelvterülettel megegyezően nemesekre és nem nemesekre tagolódott.
A teljes lakosság falvakban, városokban, mezővárosokban élt. Az egyes faluközösségek lakói
eredetüket a XX. század közepéig tudatosan megőrizték.
A XVIII. század egyik legnagyobb horderejű, a terület lakóinak kulturális jellemzőit máig
meghatározó eseménye volt az elnéptelenedett, vagy csak részben elnéptelenedett falvak
újratelepítése, amelynek során 1715-1780 között német és szlovák telepesek érkeztek a térség
mintegy negyven falujába. A török hódoltság korának falupusztulásai, a helyenként súlyos úrbéri
terhek, valamint a kedvezőtlen termelési feltételek okozta lakosságcsökkenés tette szükségessé az
újratelepítést. Ugyanakkor 1742-től — a csendes ellenreformáció idején — bizonyos protestánssá
lett falvak lakosságát igyekeztek római katolikus, főként idegenből jött népességgel kiszorítani.
Ez időben Németország területén olyan események játszódtak le, amelyek a népesség egy részét
elvándorlásra kényszerítették. Az ország feudális széttagoltsága, a parasztság helyzetének erőteljes
romlása, a megművelhető földterület csökkenése (a földesurak a sajátjukhoz csatolták), a feudális
terhek aránytalan súlyosbodása, a túlnépesedés, a természeti csapások és az éhínség mind
hozzájárultak ahhoz, hogy a lakosság egy része, elhagyva szülőföldjét, éljen Magyarországon az
újratelepítések felkínálta jobb életlehetőségekkel.
Több hullámban érkeztek a területre Sziléziából, Ausztriából, a Mainzi Hercegségből,
Regensburg környékéről, Morvaországból és elenyésző számban sváb földről, dunai bajor és rajnai
frank nyelvjárást beszélve.
A németek mellett szlovák telepesek is megjelentek a túlnépesedett Árva, Trencsén, Nyitra,
Szepes, Liptó, Turóc, Pozsony megyékből és Besztercebánya környékéről. Kedvezőbb
életlehetőséget keresve, szervezetlenül jöttek. Ezt megakadályozandó, indult meg szervezett
letelepítésük hét faluba.
A telepítések 77,6%-át világi és egyházi nagybirtokosok: az Esterházyak, a Zichyek, Szapáryak
és a zirci Ciszterci Apátság, 22,4%-át pedig középbirtokosok bonyolították le. Ugyanakkor a
spontán vándorlást és belső migrációt sem sikerült teljes egészében megszüntetni.
Létrejöttek tiszta német, szlovák, valamint német—magyar, német-szlovák, magyar-szlovák és
magyar-német-szlovák falvak. Az össztelepítés 60%-a német, 11%-a szlovák, 16%-a magyar volt.
A térség összlakosságának mintegy 25%-át alkották a nemzetiségek. Ezzel a század végére
kialakult Veszprém megyében az az etnikai kép, amely némi változással ma is meglévő. Elenyésző
módosulással állandósult a vallási megoszlás is: a lakosság többségét alkották a római katolikusok,
akiket számbelileg a reformátusok követtek, majd az evangélikusok és legkisebb létszámmal a
zsidók. A XIX. században társadalmi és gazdasági okok következtében a reformátusok és
evangélikusok fogyása nagyobb méreteket öltött, amit visszafordítani a későbbiek folyamán nem
lehetett. A térség lakosságának hagyományos kultúrája kisebb-nagyobb módosulásokkal az 1950-es
évek közepéig élő volt. Az ekkor bekövetkezett radikális változás ennek a kultúrának elhalási
folyamatát indította el. Egyes területeken ugyan még ma is élő jelenségek figyelhetők meg.

Gazdálkodás, ősfoglalkozások

A terület lakóinak gazdálkodását az ökológiai viszonyok határozták meg elsősorban. A

kedvezőtlen talaj adottságok miatt a szántóföldi földművelés a jó termőföldű területekre
korlátozódott, pl. Pápa vidéke, míg a dús legelőkön és a makkban gazdag erdők környékén virágzó
állattartás alakult ki. A Balaton egy-egy falunak - pl. Tihany - a halászat révén megélhetést adott,
míg a kiterjedt erdőségek falvak sorának nyújtottak lehetőséget jövedelmük kiegészítésére.

Földművelés
 A szántóföldi növénytermesztés Pápa környékén és a Marcal menti falvakban volt elsősorban
uralkodó gazdálkodási ág : búza, árpa, kukorica, rozs, zab alkották a legfontosabb terményeket. A
szűk határú bakonyi falvakban jelentős volt a burgonyatermesztés. Ezekkel szemben a Balaton-
felvidéken a növénytermesztés arculatát alapvetően a szőlőművelés és az ennek érdekében folyó
állattenyésztés (több helyen főként ökörtartás) határozta meg. A kis területű szántókon rozsot,
valamint az önellátáshoz elegendő búzát, árpát, zabot termesztettek. De az egész térségben (Bakony
és Balaton-felvidék) figyelemre méltó volt a konyhakerti növény-, valamint a gyümölcstermesztés
is.
A birtokviszonyokra a nagy uradalmak, a kevés középbirtok és a sok kisbirtok volt jellemző. A
XIX. század végén 39 873 gazdaságból 39 518 kisbirtokos, s mindössze 355 volt nagybirtokos. Míg
előbbiek az 578 000 kh (1600 öl/kh) összföldterületnek mindössze 52,6%-át, addig utóbbiak 47,4%-
át birtokolták. A 20. századra csökkent a kisgazdaságok területe és száma, ugyanakkor jelentősen
megnövekedett a gazdasági cselédek létszáma.
A XX. századi tagosításig a területen a nyomásos rendszer uralkodott. Az agrotechnikai
eljárásokat a XIX. században elsősorban a fagerendelyes ekék, a fafogas, a kézi vetés, a sarlós
aratás, a nyomtatással és kézi cséppel történő szemnyerés jellemezte. Fokozatos technikai fejlődés -
takaros kaszákkal aratás, különféle típusú vasekék - csak a századforduló után jelentkezett.

Állattartás

„Legértékesebb adottsága a Bakonynak, hogy oly tömegesen termeli a makkot, hogy a sertések
megszámlálhatatlan csürhéit tudja táplálni, legalkalmasabbak ezek az erdők a nyári és téli aklok
elhelyezésére.” (Bél Mátyás, XVIII. sz.) Ezek a dús makktermésű erdők már a korai középkortól jó
lehetőséget nyújtottak - elsősorban a sertéstartásnak - , bár mellette jelentős volt a XIX. század
végéig az extenzív juh- és szarvasmarhatartás is. Míg 1738-ban a területen 11 531, addig 1836-ban
150 000 sertést makkoltattak, bár komoly szerepe volt a szénagazdálkodásra alapozott istállózásnak
is, különösen a földművelésben jelentős igásállatok esetében. Veszprémtől délre nagyobb számban
szarvasmarhát, északra pedig sertést tartottak.
Az 1860-1890 között végrehajtott tagosítással és az erdők jelentékeny pusztulásával átalakult a
gazdasági rend, a régi állatfajtákat (szürke magyar marha, bakonyi sertés, török sertés, rackajuh)
újak szorították ki (szimentáli marha, hússertés, merinó juh).
Az állatok őrzői és gondozói a pásztorok (juhász, gulyás, kanász) voltak, akik a falu
társadalmában különálló réteget képviseltek. Az esetek többségében egymás között házasodtak,
pásztordinasztiákat alkotva, de a rangsort maguk között is szigorúan megtartva. Egységes, a faluétól
bizonyos fokig eltérő kultúrát képviseltek, legtovább őrizve a hagyományos paraszti művelődés
jellemzőit, pl. a népművészetben, a viseletben. De a XIX. század folyamán közülük került ki a
betyároK („járkálok”) jelentős része is, sokan pedig a csavargó szegénylegényeket támogatták.
Jellemző képet festett a korabeli viszonyokról Eötvös Károly: „...A Lesence és Eger patakok
völgyeiben egyik csárda a másikat érte hajdanán. A Kutyafarka, a Billege, az Ürgelyuk, a Sanyarú,
a Kínlódi, a Netovább, a Dobos, a Tüskés, a Szegfű, a Kaparó, a Legényes, a Rostavető... csárdák
hol az útfélen, hol a faluvégen, hol az erdőszélen... Rossz híre van a vidéknek. A Dobos tele van
kanásszal, juhásszal, szegénylegénnyel, tűzhely nélkül való járókelővel... Ki jár a csárdába? Kanász,
juhász, szegénylegény...” „...A nyirádi és Dobosi erdők odaülnek a veszprémi Bakonyra, s lopott
birka, lopott disznó, véresre vert tarkó, hajléktalan ember nemigen ügyel a vármegye határjeleire.
Innen oda, onnan ide akadálytalan volt az erdőn és az éjszakán a közlekedés...”

Szőlőművelés

Mind a Balaton-felvidék, mind a Somló a korai középkortól jelentős helyet foglal el a magyar
szőlőművelésben. E nagy múltú szőlőkultúrák híres borai jelentős kereskedelmi forrást jelentettek.
„Somlyó körös-körül van építve szőlővel. Minden oldalán híres bor terem. Leghíresebb,
legértékesebb a vásárhelyi oldalon, utána a szőlősi oldalon, utolsó a dobai oldalon. Savanyú és
keserű Somlyónak ez a bora, de azért erővel és tűzzel teljes. Aki issza, el nem kábul tőle, de szíve
meg nem lankad, s szerelme el nem gyöngül soha. Csodabornak tartják.” - írta Eötvös Károly.
A parasztság korán megismerkedett a szőlőműveléssel. Földesura birtokán a jobbágy a kiirtott
erdő helyére szőlőt telepített, amellyel a kötelező hegyvám megfizetése és a szőlő megfelelő
gondozása után szabadon rendelkezett. Statisztikai adatokkal igazolható, hogy minden ötödik
gazdaságra egy szőlőgazdaság jutott. Még a távolabbi falvak lakói is igyekeztek szőlőbirtokhoz
jutni, mint pl. a szentgáliak.
Történeti adatok tanúsítják, hogy a szőlőt évszázadokon át azonos helyre telepítették. Bár a török
hódoltság évei itt jelentős pusztítást okoztak, azonban ezeket a szőlőterületeket újratelepítették. Az
igazi nagy pusztulást a XIX. századi, mégpedig a századvégi filoxéravész hozta, amelynek nyomán
eltűntek a régi szőlőfajták (somogyi fehér, juhfark, tüskés szőlő, térdes kolontár, somszőlő).
Megrázó képet tárnak az utókor elé ez időből a História Domus-ok, vagy pl. az 1880. évi alispáni
jelentés. „E vészthozó rovar legelső alkalommal 1880. iúnius 1-ső napján a sólyi szőlőhegyben,
mintegy 45 holdnyi területen constatáltatott. A bajnak e helyen és Kenesén történt hivatalos
megállapítása után a sólyi szőlőhegy zár alá vétetett és a phyloxérával lepett szőlőtők még azon
évben Kenese határában ki is irtattak. Az 1881. év folyamán már a papvásári, szentistváni,
hajmáskéri, vilonyai és mámai szőlőhegyek is zár alá kerültek.” Folyamatosan pusztultak a szőlők:
1882-ben Vörösberény, 1883-ban Paloznak, 1885-ben Aszófő, 1888-ban Örvényes, 1890-ben
Tihany, 1892-ben Szentbékálla, 1896-ban Köveskál, Mindszentkálla és Kékkút szőlőhegyeit
sújtotta a vész.
A pusztítást követően új szőlőfajtákat telepítettek, s ezzel egyidejűleg a nagyobb szőlőbirtokon
megnövekedett a képzett vincellérek szerepe.
A szőlőhegy autonómiát élvezett. Birtokosai (jobbágy, polgár, földesúr) hegyközségekbe
tömörültek, amelynek törvényei, az articulusok mindenkire kötelezően előírták a hegybéli rendet.
A szőlőt a hegyen lévő, gyakran gazdagon díszített présházakban és pincékben dolgozták fel, de
itt tárolták a bort is. A szőlő, mint rendkívül munkaigényes növény, februártól novemberig állandó
elfoglaltságot adott tulajdonosának. De a szőlőhegy a mozgalmas társas életnek is színtere volt: a
vidám szüreteknek, a pinceszereknek, farsangi mulatságoknak, elsősorban az asszonyfarsangnak.

A halászat

Bár a Balaton halászatáról már 1055-ben ismert híradás (Tihanyi Alapítólevél), a halászat
megélhetési forrásként csak harmad-, negyedrangú volt. Igazi halászfalunak csupán Tihany
számított, de kiegészítő jövedelemként számottevő volt még a halászat Kenese, Zánka, Akaii,
Szepezd lakóinak életében.
A halászok a korai időkben halászbokrokba tömörültek, a XVIII. századtól pedig halászcéheket
hoztak létre. A halászati idény szürettől a halívás befejeztéig tartott. Legfontosabb eszköz az
öregháló vagy gyalom volt, amelynek húzására „kompániák” alakultak. „Valamennyi gyalom
között a tihanyi lelet rátartós az ősiségre, mert a kötélzet kivételével minden anyaga Tihany
termése. A tihanyi gyalom 140 m hosszú... A halászbokor 10 ember, kik közül az egyik
kormányos... A tihanyi gyalomhoz 6 db kötél tartozik, mindenik 100 m hosszú, s így a gyalmot a
parttól 300 m-nyi távolságban lehet kivetni, minden szárnyra 3 kötél jutván...” (Herman Ottó)
Nyílt vízen a halászok a terjedelmes, súlyos tölgyfából készült bödönhajóval, majd a könnyebb
deszkahajóval közlekedtek. Legfontosabb a téli, jég alatti halászat volt, de nem lebecsülendő a nyílt
vízi („híg vízi”) és a garda - „a látott halra való” - halászat sem. A XIX. század második felétől a
halászat árendások kezére került.

Az erdő és haszonvételei
 A Bakony erdeinek közelébe megtelepült falvak lakóinak számára az erdő ugyan küzdelmes
életet jelentett, ugyanakkor megélhetési forrás is volt. Adta a tűzifát, az épületfát, a szerszámfát és
melléktermékeit: gombát, gyümölcsöt, almot, taplót, gyógynövényeket.
Elsősorban a nemzetiségi falvak lakói foglalkoztak szénégetéssel (Gyertyánkút, Esztergár,
Borzavár, Porva, Pápateszér, Ugod), mészégetéssel (Bakonykoppány, Bakonyszűcs, Várpalota,
Öskü, Gyulafirátót). Közülük századunk közepéig legnagyobb jelentőségre a várpalotai
mészégetők, „a meszesek” tevékenysége tett szert. Nemcsak égették a meszet, hanem kiterjedt
kereskedést is folytattak vele. Egy-egy közösségen belül meszes dinasztiák alakultak ki.
Faeszközkészítésre ugyancsak a nemzetiségi falvak lakói specializálódtak, bár egyszerűbb
eszközöket és javításokat minden parasztgazdaságban elkészítettek. A legtöbb fafaragó Jásdról,
Kislődről, Ugodról, Pénzeskútról, Bakonybélből ismert. Utóbbi volt a térség legnagyobb
szerszámkészítő faragóközpontja. Faeszközkészítői erdőt is béreltek, s századunkban is 10
ezerszámra készítették híres gazdasági eszközeiket. Az itt élő paraszti specialisták munkái a
Kárpátoktól keletre és a Balkánra is eljutottak.
Rendkívül nagy erdőpusztulást okozott a területen az üveggyártáshoz szükséges hamuzsír
előállítása: XVIII. században 11 helyen 41 kazánban főzték. Országos jelentőségű bakonyi
üveghuták működtek a XVIII. század második felétől, amelyekben mindennapi használatra és
tárolásra alkalmas fehér és zöld üveget, valamint ablaküveget készítettek. Ezek a huták: Városlőd-
Pille (1715-1762), Németbánya (1757-1781), Csehbánya (1760/61-1795/96), Lókút- Óbánya (1765-
1790), Pénzeskút-Újhuta ,,(1791/92-1816), Úrkút (1781-1824 és 1862-67-76), Somhegy (1815-
1859). Utóbbi működött legtovább. Ma már néprajzi ritkaság a maratott technikával készült
somhegyi üvegpalack és pohár, amelyeknek legtöbbje szentgáli kisnemesek megrendelésére
készült. Gyakori rajtuk a főleg vadászjelenetet, de földművelést is ábrázoló életkép.
A XIX. században az erdők védelmére erdőzártartókat kellett kinevezni. Az erdők pusztulásával
a középkorban még oly gazdag vadállomány is megcsappant. Az 1729. XXIII. tc. csak a
nemeseknek engedélyezte a vadászatot, a parasztember csak a kártevő állatokat irthatta, így az ősi
vadászati módokat és eszközöket az orvvadász falusi emberek őrizték meg.

Falusi ipar, a céhek

Az európaihoz hasonlóan térségünkben is az egyfajta foglalkozást űző kézművesek

érdekvédelmi testületeként jöttek létre az ipari termelés kereteit évszázadokon át meghatározó
céhek, amelyek a korabeli rendi társadalomban szilárd és zárt, demokratikus és nemzetközi
szervezetet jelentettek.
A vizsgált területen már a XV. században is léteztek céhek, a XVI. századtól pedig több pápai
céh is ismert: pl. a szabóké 1510-ből, a mészárosoké 1552-ből, a molnároké és szűcsöké 1570-ből, a
vargáké 1582-ből és a gombkötőké 1599-ből. A céhes ipar még a török hódoltság évei alatt sem
bénult meg.
A XVII. századtól nagy számú, virágzó céh ismeretes Pápán (11 céh) kívül Veszprémből (1640-
1700 között 12 céh), Várpalotáról (4 céh), Devecserből (5 céh), Sümegről (3 céh), de
Somlóvásárhelyről (2 céh), Nagyvázsonyból (4 céh), Tapolcáról (4 céh), Balatonfüredről (1 céh) és
Tihanyból (1 céh). A XVIII. században a terület 30 helységében (Pápa, Veszprém, Várpalota,
Devecser, Sümeg, Nagyvázsony, Tapolca, Tihany, Csobánc, Somlóvásárhely, Csesznek,
Gyulakeszi, Városlőd, Berhida, Szentkirályszabadja, Vörösberény, Csajág, Csabrendek, Zirc,
Szentgál, Tótvázsony, Tósokberénd, Vaszar, Tüskevár, Tapolcafő, Csögle, Takácsi,
Nemesgörzsöny, Kapolcs, Káptalantóti) összesen 104 céhre vonatkozóan találhatók adatok. 1800-
1872 között a már céhekkel rendelkező települések mellett néhány új helyen is megalakult egy-egy
céh: így pl. Kővágóörsön, Balatonkenesén, Nemesleányfaluban, Mencshelyen, Hidegkúton, Ajkán,
Láziban, Óbudaváron, Csicsón, Bakonycsernyén, Herenden, Ugodon, Bakonyjákón, Pápateszéren.
Ez időben a terület 27 településén 52 céh jött létre. Elmondható, hogy a XVIII. század nemcsak a
művelődéstörténet, a vallási élet újjászületése, hanem az ipartörténet oldaláról nézve is a virágzás
kora, az építés százada volt.
 Megyénk területén 1510 és 1872 között (megyénk alatt itt most a jelenlegi megyét, a Bakony és
Balaton-felvidék földrajzi tájait értjük) a következő céhszervezetek jöttek létre: szabó, szűcs,
mészáros, molnár, cipész (varga), magyar varga, német varga, asztalos, csapó, gombkötő, borbély,
ötvös, csizmadia, fazekas, bognár, kádár (pintér), puskaagykészítő, legnagyobb létszámban pedig
takács, tímár, tobak, csutorás, kovács, kalapos, süveges, harisnyás (kapcás), posztós, szűrszabó, pék,
ács, szíjgyártó, kereskedő (kalmár), szappanfőző, zsákkészítő: azaz 34 féle céh. Mindezen
egyszakmás céhek mellett gyakoriak voltak a vegyes, azaz többszakmás céhek is. 14 féle
kétszakmás céh létezett: ács-bognár, szabó-szűrszabó, kovács-lakatos, tímár-tobak, bognár-kádár,
kovács-szíjgyártó, csizmadia-varga, csizmadiakovács, molnár-pék, szabó-takács, bognár-kovács,
bádogos-esztergályos, mészáros-tímár, ács-kőműves. Háromszakmás céh 8 féle volt: kovács-
lakatos-nyereggyártó, ács-kőfaragó-kőműves, ács-kőműves-molnár, asztalos-esztergályos-kőműves,
bognár-kádár-kovács, kefekőtő- kötélgyártó-szitás, esztergályos-fésűgyártó-szitás, mészáros-
szappanfőző-tímár. Négyszakmásból 10 félét működtettek: lakatos-órás-puskaműves-sarkantyús,
ács-cserepes- kőfaragó- kőműves, kardkészítő-kovács-lakatos-szíjgyártó, asztalos-bádogos-lakatos-
üveges, bognár-szabó-szűcs-szűrszabó, asztalos-bognár-kovács-lakatos, fazekas-kádár-takács-
varga, csizmadia-szabó-szűcs-varga. Még ötszakmás céhből is három volt: kardkészítő-kovács-
lakatos- nyereggyártó-szíjgyártó, kardkészítő-kovács-lakatos-ötvös-szíjgyártó, bognár-kádár-
lakatos- kovács-tímár. A jelzett időszakban összesen 69 féle céh működött e területen.
Az egyes évszázadokban változó szükségletek kielégítésére és különféle, többnyire mindig új
igényekkel alakultak meg a céhek: pl. a XVII. században megnőtt a száma a végváriak szükségleteit
kielégítő céheknek. A XVIII. században pedig a városok mellett a mezővárosokban és a falvakban
is új céhek születtek a helyi lakosság igényeinek kielégítésére. Az 1860-as évektől egyre inkább
visszaszorultak a céhek. Ez akkor is így van, ha ezen időben egy-egy faluban új céh alakult. A
céhek életének az országoshoz hasonlóan az 1872. évi ipartörvény vetett véget.
A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum egyike azoknak, amelyek a térségben működött céhekre
vonatkozóan a leggazdagabb tárgyi és írásos anyaggal rendelkezik.

Árucsere, vásárok, piacok

A térség településeinek a rangját nem kis mértékben növelte az a tény, hogy rendelkeztek-e
vásártartási joggal. Ugyanakkor ez nemcsak a közösség, hanem egy kisebb vagy nagyobb térség
gazdasági, kereskedelmi életét is meghatározta. A vásári jog nagy része középkori előzményekre
tekint vissza, rendszeres megtartását a kiváltságként adományozott jog biztosította. Ezek a vásárok
az adásvétel szervezett alkalmai voltak, amelyeknek során egy-egy közösségnek vagy tájegységnek
a termékfölöslege a másik hiányait, szükségleteit elégítette ki. Ezek a vásároshelyek különböző
földrajzi tájak találkozásánál, utak (szárazföldi és vízi egyaránt) kereszteződésénél, kisebb-nagyobb
tájegységek középpontjában jöttek létre. Alig található a térségben település, amelynek ne lett volna
a különböző korokban vására, sőt némelyeknek évente több is. A vásár ünnepe volt a közösségnek,
amelyet a vásártartási rend szerint tartottak, a kezdet, az időtartam, a hely, az árusok
elhelyezkedése, az adásvétel szabályszerűsége meghatározásával. Állat- és kirakodóvásárokat
egyaránt, sőt egyidejűleg is lebonyolítottak.
A termékcserén kívül a vásárok jelentős szerepet játszottak a kulturális javak cseréjében,
közvetítésében; átadásban, átvételben, terjesztésben egyaránt. A vásárok jellegzetes alakjai voltak a
vándoralakok, akik vásárokon túl is felkeresték az útjukba eső településeket (vándorkereskedők,
mutatványosok, koldusok stb.).
Az árucsere során a térség termelvényei: gabona, zöldségféle, krumpli, gyümölcs, bor és ipari
készítményei cseréltek gazdát, a jószágon - szarvasmarha, disznó, ló - kívül. Nagy vásároshelyek,
mint pl. Veszprém, Pápa, Devecser, de még Balatonfüred, sőt Kővágóörs közvetítő kereskedelmet
is lebonyolítottak. Somogy, Zala, Veszprém megyék kereskedelmének alakulásában jelentős
szerepet játszott a Balaton.
A nagyobb településeken a város és falu közötti munkamegosztás eredményeként hetente egy
vagy több alkalommal elsősorban mezőgazdasági termékek, élelmiszerek eladására létrejött árusítás
volt a piac. Jelentősebb kézművesipari termékek értékesítésére ezek a piacok hetivásárokká
alakultak. A piac a vásárokhoz hasonlóan nemcsak a termékcsere, hanem a hírközlés helyszíne és a
távolról jöttek találkozási helye is volt.
Az árucsere-kapcsolatok speciális tevékenységi formákat is létrehoztak, amelyek kiegészítő
jövedelemforrássá, nem egy esetben pedig fő megélhetést biztosító foglalkozássá alakultak: pl.
felvásárlás, közvetítés (kupeckedés), állathajtás, fuvarosság.

Település, építkezés, lakáskultúra

A terület falvainak változatos a településszerkezete. Utcahálózati szempontból halmazfalukat

(sugaras, szabálytalan: pl. Köveskál, Almádi), úti falukat (Óbudavár), orsós falukat (Aszófő),
többutcás falukat (a falvak nagy része) és tervezett falukat (telepített falvak) találunk.
Utcabeépítettségük előkertes és utcavonalas (utóbbinál a házak homlokzata az utcáig nyúlik,
hiányzik az előkert). Az udvarok elrendezésére jellemző a tiszta soros udvar (minden épület egy
sorban), a soros udvar (az egy sorban elhelyezkedő épületekkel szemben csak apróbb épületek), a
keresztcsűrös udvar (a telkeket végükkel csaknem összeérő csűrök zárják le). Az utóbbi települési
forma a német falvakat jellemzi: Vöröstó, Márkó, Pula, Városlőd stb. Megtalálhatók még a közös
udvarok kettes, hármas, sőt négyes, ötös változatban is (Balatonhenye, Adásztevel stb. és a német
falvak). Kisnemesi falvakban belőlük alakultak ki az ún. közök (Nemesvámos, Szentkirályszabadja,
Szentgál). A Bakonyban egy jellegzetes településtípus is megtalálható volt, a tanya, amelyek
többsége a tagosítás után keletkezett, s nemcsak a gazdálkodás központja, hanem állandó lakóhelye
is volt tulajdonosaiknak, bár a közeli faluban is rendelkezett legtöbbjük lakóházzal. A
legjelentősebb tanyásgazdálkodás Szentgál környékén alakult ki, virágzásának a tsz-szervezés vetett
véget.
A Bakony és Balaton-felvidék falvaiban a legnagyobb látványosságot és változatosságot az
építészet jelenti. A magyarság és a nemzetiségek népi építészete tulajdonképpen azonos stílusú,
csak bizonyos fejlődési fokozatokat a magyarhoz viszonyítva korábban vagy későbben értek el. A
lakóépületek általában kettő-, három- vagy négyosztatúak (szoba + konyha, szoba + konyha + szoba
vagy szoba + konyha + kamra, szoba + konyha + szoba + kamra). A lakóházak falait már a XVIII.
század második felében is nagyrészt kőből rakták, amelyről írásos adatok és a XVIII. századból
fennmaradt épületek tanúskodnak. De megtalálhatók voltak mellettük az egyszerűbb, sövényfalú
épületek is, amit néhány megmaradt tanú és írásos feljegyzés igazol. A lakóházak tetőszerkezete
általában szarufás vagy szelemenes (ágasos) volt. A födém már változatosabb: volt gerendafödém,
mestergerendás deszkafödém, dongabolt, csehsüvegbolt (főleg istállókban). Általános volt a
nyeregtető és változatai, fedőanyag pedig a zsúp, a nád és a cserép.
A vidék arculatát meghatározó, általánosan elterjedt lakóház az udvarra nyíló, különbéjáratú
helyiségek sorából álló füstösház, s az azt felváltó füstöskonyhás ház volt. Utóbbinak létrejötte
összefüggött a füstösház konyhájából fűthető kályhás-kemencés szoba megjelenésével. A XIX.
századtól a füstöskonyhás házak mellett a szabadkéményes füstelvezetésű is megtalálható. A
beépíthető, zárt kémények megjelenése a füstöskonyhák nagy többségét eltüntette. A konyhák
tüzelőberendezése a hasáb alakú, kőből, téglából épült nagykemence, esetenként a hozzá csatlakozó
ún. kicsi vagy kalácssütő (malacsütő) kemencével, valamint egy korábbi típus, a vesszővázas,
hasábhoz közelítő csonka gúla alakú sárkemence volt. Legújabb a takaréktűzhely + kemence
kombinát. A szobákban többnyire kívülről fűthető, helyi fazekasok készítette szemes- vagy
kupáskályhákat használtak, zöld, drapp, fröcskölt kályhaszemekkel.
A lakóházak külső megjelenésének meghatározója az épületrészek aránya, a különböző
nyílásformák és elhelyezkedésük, a homlokzatok díszítése és a tornácváltozatok.
Az oromfalat vagy csipkefalat téglából lépcsőzetesen kirakott szegély, a macskalépcső vagy
macskajárda zárja le. Változatosak a padlásszellőzők, egyenlő szárú kereszt, íves forma, állított és
fektetett tégla, kör, ellipszis formákkal, amelyek önmagukban is állhatnak, de lehetnek
vakolatkeretesek, sima vagy fogazott párkánnyal lezártak, virágkehelyben végződök, levél- vagy
virágfüzérrel körülfogottak, esetleg hornyolt csíkokkal keretesek. Megjelenhet az orommezőben az
egyszerű, széles sávval, hullámvonallal, füzérrel, levélkoszorúval keretezett felirati tábla, az
oromcsúcs alatt az egy tőből kiágazó kettős csigavonal, szegélydíszként pedig a meander. Gyakori
díszítőelem még a rozetta, a cserépből kinövő páratlan számú virág, a félholdas zárószalag, az
egyszerű vagy ívsoros vakolatpárkány, a félholdas, fonadékos vagy lándzsaíves szemöldökpárkány
is. Előfordul a magyar címer, de találhatók még középrizalitos homlokzatok is. Nem ritka római
katolikusoknál a szenteltvíztartó forma, valamint a házvédő szent szoborfülkéje az oromzaton.
A lakóházak hosszanti fala előtt húzódó tornácok reneszánsz és barokk elemeket őriznek, gazdag
változataik még ma is megfigyelhetők, falvanként ugyan erősen csökkenő számmal. Eredetileg a
tornác a lakóház teljes oldalhomlokzata előtt húzódott. Legegyszerűbb típusa a vaskos pilléren
nyugvó, egyenes, gerendaáthidalású tornác. Ha a széles pillért a házfallal boltív kapcsolja össze,
harántboltöves tornácról beszélünk. A pilléreket többnyire mellvéd köti össze. Legszebb látványt a
mellvédes, boltíves, oszlopos tornácok nyújtják. Változataik: mellvédes, kosárívgörbés tornác,
mellvédes, pilléres tornác szegmentíves árkádsorral, törpeoszlopos, mellvédes, félköríves árkádsorú
tornác.
A keskeny telkeken a lakótér növelése általában a tornácok elfalazásával és a lakórészhez
kapcsolásával volt csak lehetséges. így alakult ki a tört tornác (egy részét kamrának elfalazták) és a
lopott tornác (két oldalról elfalazott, csak a bejárat előtt látható). A klasszicista építészet hatását
tükrözik a kiugró tornácok, a tympanonos, oszlopos szélfogók vagy kódisállások.
Figyelemre méltóak még a lakóépületekre emelt változatos kémények és a telkeket az utca felől
elzáró kőbástyák, kőbástyás kerítések.
Változatosak a gazdasági épületek is, a legegyszerűbb iszlingektől a kőistállókig és pajtákig.
Gazdagok a szőlőbeli építmények, amelyek a falubeli építkezési stílus vetületei, hasonlóan díszes
oromfalakkal. Közülük több lakóépületként is funkcionált.
A vidék lakáskultúrája a bútorzatban és a lakásdíszítő elemekben sajátos. A berendezés módja
megegyezik a másutt is fellelhetővel: diagonális (sarkos), centrális (középpontos), párhuzamos vagy
kevert. A bútorok között festett, faragott és intarziás díszűt egyaránt megtalálunk. Természetesen ez
a múlt századot és a század első felét jellemezte. Ezek a bútortípusok ma már a Laczkó Dezső
Múzeum Néprajzi Gyűjteményében lelhetők csak fel, vagy egy-egy magángyűjtő tulajdonában,
esetleg szőlőbeli épületek hagyománytisztelő tulajdonosánál.
A kisnemesek bútorai általában faragott, vésett díszűek vagy intarziásak voltak. A magyarok
vagy nem, vagy pedig faragással, esetleg berakással ékítették bútoraikat. Festettek csak a ládák
voltak. Festett bútorok nagy számban a németeknél voltak használatosak. De náluk volt
leggyakoribb az intarziával díszes is. Mindkét változatot még az 1930-as években is készítették. Az
intarzia még hosszabb életű volt. Festett szekrény előfordult szlovákoknál is. Ők archaikusabb
bútorfajtákat őriztek meg, pl. a rovással díszes vagy díszítetlen ácsolt ládákat és változataikat. A
magyarság bútorai közül legszebbek voltak a barokk motívumokat őrző, dúsan faragott háttámlájú
székek, amelyeknek XVIII-XIX. századi példányait szép számmal őrzi a múzeum.

Viselet, díszítőművészet, szakrális ábrázolások

A Bakony és Balaton-felvidék falvaiban a hagyományos viselet már a XIX. század végén alig
volt megtalálható. A fejlett kézműipar, a polgárosodott életforma, a Balaton-part átmenő forgalma
következtében a viselet hamar polgári elemeket ötvözött magába, sokszínűvé vált, népviseleti
jellegét elveszítette. Csak a szabásforma és a szín jelentett valamelyes egységet. Legtovább a
németek és a szlovákok őrizték meg polgári vonásokat is magába olvasztott csak falvanként
egységesnek mondható változatos viseletüket, egészen a XX. század közepéig. A paraszti,
ingvállas, fehér vászonviseletek mellett a parasztpolgári ujjasos öltözetek is megjelentek és együtt
éltek, meghatározott kiegészítőkkel, közöttük a legfontosabb kendőkkel. A viselési alkalmak
meghatározták a színösszetételt - alkalmazkodva a liturgia színeihez - az anyag minőségét és a
viselés módját. A színek és a viselési mód több más jelzés mellett a nemzetiségi hovatartozást is
jelölte. Ezek a viseleti együttesek a korábbi magyar viseletek elemeit magukba olvasztva
megőrizték.
 A férfiak hagyományos viseletét, a lobogós szájú, elöl gyakran hímzett fehér vászoninget, a
szálvonással cifrázott fehér vászongatyát, a selyemmellényt és nyakravalót, valamint a télen
bőrmellessel viselt cifra bakonyi szűrt legtovább a pásztorok őrizték meg. A bő, nagy gallérú
cifraszűr befenekelt, rövid ujjú volt, cinóbervörös vagy fekete szegéssel, vörös, többnyire
tulipánrátéttel díszítve. Lábbeliként bocskort vagy csizmát viseltek, utóbbi általános lett a XIX.
század második felére. Fejrevaló a báránybőr kucsma és a széles karimájú kalap volt. Különbség
volt a pásztorok és parasztok, a parasztok és kisnemesek, de a reformátusok és katolikusok viselete
között is. A XVIII. században, sőt a XIX. század elején is egységesebb viselet volt látható. „A régi
férfiing is más volt, mint a mostani... Maguk szőtte vászonból készült, kurta volt, csak derékig ért...
fent fűzőmadzaggal kötötték össze... A szűkujj, kízellő, gallér, gomb és hosszúing mind új dolog,
mely a régit úgy kiszorította...
Egy régi gatyában 7-8 szél vagyis 5—6 rőf vászon is kellett... belehúzták a fűzőmadzagot, s a
gatya bőségét arra rendesen ráráncolták... A gatya hossza szára ikráig, félszárig ért s alul volt
mesterkéje vagyis rojtja. Télen két gatyát húztak egymás fölé...”
„A régi női ruházat tiszta vászon volt. Vászon ümög, vászon péntő, vászon kötény és vászon
kendő, valamennyi fehérben, otthon fonva-szőve, s otthon varrva... A péntő fehér vászonból volt,
leért bokáig s a pártázatából... le az aljáig csak úgy le volt redezve, mint a gatya, s hívták redes
péntőnek. Ez elé a redes péntő elé kötötték a fehér vászon kötényt.” Gankó János 1902.)
A fehér vászonviselethez tartozó fejrevaló az abrosz nagyságú pacsa volt.
A két tájegység díszítőművészetéből a fazekasságot, a pásztorművészetet és a hímzést
emelhetjük ki, mint legjelentősebbeket. A pásztorfaragások a XVIII. sz. végétől, többnyire azonban
a XIX. század elejétől ismeretesek. Legszebb darabjai a vörös és a vörös-fekete spanyolozással
készült, a geometrikus motívumokat felváltó virágkompozíciókkal díszített tükrösök, borotvatartók,
gyufatartók, dobozok. Változatosak, gazdag ékítménnyel a faragott vagy ólomberakásos botok,
ostornyelek, juhászkampók, kanászbalták. Az 1820-1830-as évektől a pásztorművészetben
megjelent az emberábrázolás is: betyárok, táncoló szerelmespárok nemcsak a tükrösökön,
borotvatartókon, hanem a korábban csak geometrikus díszű mángorlók némelyikén is. A XIX.
század végén új díszítőstílusként jelent meg az elaprózott karcolás és a domború faragás. Fából
készültek az ivócsanakok, faragott füllel, szaruból (ökörszarv) a sótartók, fűszertartók némelyike,
karcolt dísszel, választóvízzel sárgítva. Empire és biedermeier stílusjegyek is felfedezhetők rajtuk.
Gazdagon díszítették a textíliákat is a XVIII-XIX. században. Vörös pamuttal, keresztöltéssel
varrták ki a lepedőszéleket, a párnahajak végét és a fonalaszsákokat. A geometrikus minták mellett
megjelentek a virágdíszek. Sok szőttes (vászonból, takácsmesterek által készített) abrosz,
szakasztóruha, de párnahaj is ismert. A keresztszem mellett gyakori, kedvelt technika volt a lapos
öltés. A szabad rajzú, ún. úri hímzések paraszti változataiként a lepedővégeken, törülközők egy
részén alkalmazott technikaként ismerjük. Fehér vállkendőket, fejkendőket, kontytartókat,
főkötőket, de női ingeket is díszítettek fehér lapos és lyukhímzéssel. Vidékünk volt a fehér hímzés
egyik hazája, amelyet ma már csak díszítőművészeti szakkörök asszonyai gyakorolnak. Mintáit, 20.
apró virágokat, levélfüzéreket kézzel rajzolták elő. Legszebbek a lyukas hímzésűek és a pókozással
készültek. Áttört, azaz vagdalásos technikával ötvözve ez a hímzéstípus halottas lepedőkön is
megjelent a lapos öltéssel hímzett kakasos, pávás, fenyőfás motívumok mellett. Gyakori díszítőelem
volt még a szálvonás, a vert és a rececsipke betét.
A szakrális ábrázolások (Krisztus, Mária, feszület, a segítő- és védőszentek egyes képviselői,
szenteltvíztartók), és szentelmények a lakószobák szakrális tereibe, az ügynevezett szent sarkokba
kerültek. Ezek az ábrázolások képek és szobrok voltak, amelyeket nagy becsben tartottak,
némelyiket valóságos ereklyeként őrizték. Ezek elsősorban nem díszítettek, hanem a vallásos
áhítatot ápolták és tanítottak, az egyéni és közösségi hitélet kiteljesedését, elmélyülését szolgálták.
Viszonylag olcsón hozzájuthattak a búcsúkon, vásárokon, de vándorárusok révén is. Szokás volt
ajándékozni is őket. Előképeik a középkori művészetben keresendők, de a barokkban jelentek meg
nagy számban, gazdagságban. Az ábrázolások alapjául a Szentírás, az apokrifok, a legendák és
látomások szolgáltak, de megtalálható közöttük a búcsújáró helyek kegyképeinek másolata és
templomi szobrok kicsinyített mása is, vagy egy-egy hírneves mester alkotása alapján készített
metszetek, nyomatok változatos sora. A szobrok közül a legrégebbiek fából készültek, de többségük
gipsz, viszont üvegből és viaszból készítettek is fellelhetők még.
A nagyszámú és különféle ábrázolás a szobák szent sarkaiban, az egyén és a családok
hitéletében, áhítatában, vallásos világában egyaránt jól megfért egymás mellett. Elrendezésükben a
templomban látott szobor- és képelhelyezéseket akarták megvalósítani, miközben rangsorolták is az
ábrázolásokat. Jézus Krisztus (beleértve a feszületet is) és Szűz Mária képein, szobrain kívül Szent
Antal, Szent Borbála, Szent Flórián, Szent Vendel, Szent József, Szent Anna ábrázolásai voltak a
legnépszerűbbek, hozzájuk sorolva a Szent Családot is. Valamennyit, különösen Jézust és Máriát
rendkívül sokféle változatban őrizték. A szentek többnyire attribútumaikkal jelentek meg, vagy
látomásaikban megörökítve, amely valóságos hitoktatással felérő látványt nyújtott.
Nem feledkezhetünk el a természetben lévő szakrális tér emlékeiről: a keresztekről,
feszületekről, szobrokról és a sírjelekről sem. Legáltalánosabbak a sírjeleken kívül a kereszt, a
feszület. Szobrok közül a segítő szentek itt is: Flórián, Nepomuki Szent János, Vendel, Donát és a
XVIII. századi pestisjárványok után emelt Szentháromság szobrok. A temetőkben már a XVIII.
század végétől a kő sírjelek váltak általánossá, felekezetenként különböző jelképekkel. Többségük
helyi kőfaragó mester nevét őrzi. Mellettük léteztek a fából készült, kevéssé változatos sírjelölő
keresztek, valamint Monoszlón a tulipános fejfák is.

Család, rokonság

A térség falvaiban a családszerkezetet nagy többséggel a vérségi kiscsaládok jellemezték

(szülők, gyermekek). Mellettük azonban a XVIII. századtól kimutatható a nagycsaládok (több
egyenes és oldalági leszármazott együttélése) átmeneti megléte is, amelynek gazdasági és
népesedési okai voltak. Mellettük általánosak voltak a törzscsaládok is (házaspár + gyermeken +
egyik szülőpár vagy szülő). Az írásos és a recens adatok azt igazolják, hogy a családok
összetételüket tekintve nem voltak változatlanok, a megélhetési lehetőségek függvényeként
különböző típusaik alakultak ki. De egy fedél alatt, egy kenyéren nemcsak a vérségi alapon
összetartozó« éltek, hanem rokonok (házassági, házastársi) és idegenek (szolgák, cselédek,
magányos vagy családos zsellérek, öregek, özvegyek) is, akik egy háznépet, egy háztartást alkottak.
A háztartások gyakran több, nem rokoni kapcsolatban álló családot foglaltak magukba. Az uralkodó
gazdálkodási ág meghatározta a háztartások és a családok szerkezetét. A különböző család- és
háztartástípusok a temetkezés rendjében és a temetők szerkezetében is kimutathatók.
A rokonságot a vérrokonság, a házasság útján szerzett és a műrokonság jelenti. A házastársak
egymás rokonságát egyenes és oldalágon többnyire számon tartják, bár legerőteljesebben ez a
kisnemesi eredetű népességet jellemezte, sőt, jellemzi ma is. A rokonság apai és anyai ágon is
tartott volt (részben ez jellemző ma is), bár az esetek többségében az apai leszármazás erősebbnek
bizonyult az anyainál; ennek oka az öröklési jogban kereshető. Az anyai ághoz viszont érzelmileg
kötődtek erősebben az egyének. Mindezeken túl, legerősebb kapcsolat az egy faluban élők között
volt, és ez a jellemző többnyire ma is. Ezzel szemben a múlt században még a vérségi egyenes és
oldalág volt az elsődleges, nem a lokalitás. Általában harmadfokig tartották számon mindkét ágon a
rokonságot. Azon túl voltak (vannak) a távoli rokonok. Ezt bizonnyal befolyásolta az egyháznak a
harmadfokú rokonok között is fennálló házassági tilalma. A rokonság megnevezésében és a
megszólításban némi különbség figyelhető meg a kisnemesek és a jobbágy-parasztok között. A
rokonsági kapcsolat és rangsor tükre a ravatal körülállásának rendje volt.

Szokások, folklórhagyományok

A természeti környezet által meghatározott gazdálkodás és az épített környezet egyfajta

életmódot alakított ki. Ennek keretei között született meg az a szellemi kultúra, amely a
hagyományos népi műveltség leghosszabb ideig és legszívósabban megmaradó részterülete volt és
maradt. Ennek egyik csoportja a szokásvilág, s benne a jeles napok vallásos és kalendáris
szokásegyüttessel, élő jelenségekkel ma is, valamint a passzív tudáskinccsel. Valamennyi az
ünnephez kötődő, a kultusz része.
Az egyházi esztendő ünnepkörében az ünnepes és az ünneptelen fél évet különítjük el, amely utal
a szokásokban való gazdagságra és szegényességre is. Ezen belül beszélünk a karácsonyi
ünnepkörről és a karácsonyi időszak gazdag, változatos ünnepnapjainak világáról, úgyszintén a
húsvéti ünnepkörről és a húsvéti időszak ünnepeiről. De szólhatunk téltemető és tavaszváró
szokásokról, a jeles napokhoz fűződő szerelmi varázslásokról, valamint házasságjóslásokról. Az
ünnepek, jeles napok gazdag hagyománykincse részben kereszténység előtti szokásokból, mágikus
cselekedetekből, részben pedig keresztény szokásokból áll. Lényegük a gonoszűzés,
termékenységvarázslás, megszentelés és megszentelődés. Legtöbbjük párhuzamai az európai
szokásvilágban fellelhetők. Bár nincs lehetőségünk arra, hogy behatóan foglalkozzunk itt és
bemutassuk e térség gazdag szokáskincsét, felsorolásuktól nem tekinthetünk el. Az időszak
legfiatalabb XVIII. század végi, XIX. század eleji és ma is gyakorolt szokása az adventi
szálláskeresés vagy Szent Család-járás. Él még a hagyománya a miklósolásnak, lucázásnak és
lucaszék készítésének. Ma is gyakorolják a karácsonyi bölcsőcskejárást és a német falvakban a
krisztkindlit (leánybetlehemes mindkettő). Emléke lelhető fel csak az ősi, keleti elemeket is magába
ötvözött óeurópai szokásnak, a regölésnek, valamint az aprószenteki korbácsolásnak, a
háromkirályjárásnak, farsangi alakoskodásnak és az asszonyi mulatságnak, az asszonyfarsangnak.
Élő a húsvéti locsolás, a pünkösdi zöldágjárás vagy hajliliomozás és a német Pfingstniegel szokása.
Élők és mindmáig gyakoroltak a vallásos szokások: a bor, a víz, a ház, a gyertya, a tűz szentelése,
az étel megáldása, a nagypénteki keresztjárás, a búzaszentelő, valamint a fogadott ünnepek és
Mária-ünnepek megtartása, profán szokásokkal, paraliturgikus cselekményekkel való kiegészítéssel.
Ősi elemeket és gazdag hagyománykincset őriztek meg az emberélet fordulóihoz kötődő
szokások: a születéshez, keresztelőhöz, avatáshoz, udvarláshoz, esküvőhöz, lakodalomhoz,
betegséghez, halálhoz, temetéshez kapcsolódva. Különös színt adott e szokásegyütteseknek a
különböző felekezethez, nemzethez és életkorhoz való tartozás is. Egyes közösségekben még ma is
gazdag hiedelmek lelhetők fel, mozaikokat őrizve pogány hitvilágunk egykori rétegeiből: a
természetfölötti erővel rendelkező lények alakját és különféle varázslásokat felelevenítve.
A népmondák határrészekhez, romokhoz és hírhedt betyárok alakjaihoz, valamint egykor neves
csárdákhoz kapcsolódnak. A térség falvainak népdalkincse az emberélet minden területén jelen volt,
megörökítve a játékot és a munkát, az ünnepeket és a hétköznapokat, a társadalom különböző
szintjein élő ember örömeit, keserveit, bánatát és óhaját.

A táj és az ember
Tölgyesi József
1993-3

A Bakony az északi tájak síkságaitól, dombságaitól a déli határként húzódó Balatonig, a keleti
Vértestől és a Mezőföldtől a nyugati végeken emelkedő Zalai-dombságig mindig természetes
élettere volt az embernek. A lovasi őskori festékbánya éppúgy tanúja ennek, mint a sümegi
mogyorós-dombi kovakőbánya. Az őskorban évezredesen át folytonosan itt tanyáztak emberőseink:
gyűjtögették a Bakony akkori növényvilágának hasznát, befogták állatait, halásztak a sebes folyású
patakokban, s bizonyára meg-megmártóztak a meleg vizű forrásokban, megkeresték a madarak
fészkeit, s ittak a források friss, üdítő vizéből.
Veszprém megye csaknem azonos a Bakonnyal. A peremrészeknél más kistájak, más geológiai
szerkezetek váltják fel a nagyrészt mészkőből és rokonkőzeteiből álló, némi vulkáni anyaggal is
kitöltött vonulatait. Fő tömegét a tájképileg is gyönyörű Északi- és Déli-Bakony alkotja. A Kőris-
hegy messze kéklő csúcsa, amelyen a Vajda Péter-kilátó mellett a repülésirányító torony gömbje
vonzza már messze távolból is a tekintetet, csak egyike a hegységet elfoglaló ember modern kori
alkotásainak. A korábbi évezredekből, évszázadokból a természetes anyagú építkezések maradtak
fenn, föld- és kővárak, római épületek romjai, s amiket a föld magába foglalt: a különböző kultúrák
temetkezéseit, edény- és cseréptöredékeket, itt-ott elrejtett pénzeket, régi utak maradványait. A
természeti és a szellemi kincsek egymásra találásának színhelye is a Bakony. A már a IX.
században, a veszprémi várban felszentelt Szent Mihály-székesegyház éppúgy tanúja ennek, mint a
Veszprém-völgyi apácák kolostora vagy a lövöldieké a Paradicsom-völgyben.
A természeti szépség varázsával évezredeken át úgy élt az ember együtt, hogy annak csak a
maga számára fordítható értékeit vette számba. Igaz, megismerték a vadvirágok gyógyító hatását, s
bizonyára csokorba szedték már évezredekkel ezelőtt is a csattogó epret vagy bőrtarsolyukba
gyűjtötték a Bakony számtalan ízletes gombáját. Aztán jöttek a természetbúvárok, akik útitáskában
hozták az elemózsiát, s nem akartak mást a természettől, mint szép panorámát, jó levegőt, testet
megmozgató jókora gyaloglásokat, s leírni, hogy melyik növény vagy bogár, kő és ezernyi más mi
is itt ezen a tájon.
E barangolók egyike, a Bakony „felfedezője”, Rómer Flóris volt. 1860-ban megjelent
útirajzában, a Bakony című kötetében elsőként magasztalta fel e tájat: „Összejártam szép hazám
majd minden megyéjét..., láttam Erdély tájképileg gyönyörű fennsíkjait, a Balaton
összvehasonlíthatatlan tempéjét, a Mecsek terményekben dús, szépségekben gazdag vidékét, de
szívem csak vissza és visszacsalt ifjúkori ábrándim színhelyére, megkedvelt Bakonyom ismerős
rengetegei közé.” Az ő elragadtatása folytatódott Eötvös Károly szépírói kötetében és Darnay Béla
Bakony-monográfiájában. A közelmúltban elhunyt Tatay Sándor pedig a Szülőföldem, a Bakony és
a Bakonyi krónika című munkáiban állított emléket e tájnak és a benne élő embereknek. E két tiszta
szívvel, igaz hittel megírt könyve igazi mementója annak az évezredes küzdelemnek, amit a
honfoglalás óta vív a magyar ember a termőtalajnak kifordított földdel, a hideggel és a forrósággal,
a vízzel és a szárazsággal, s mai gondjaink szövevényével.

A nyílt térszínek és az erdők találkozásánál, ahol forrásvizek fakadtak, s különösen, ha déli

fekvésű volt a megtelepedésre kiszemelt hely, évezredeken át lakott maradt. Számos községünkben
- a hegység peremvidékein, de beljebb is, a termékeny medencékben - szinte egymásra települve
tárhatóit fel a különböző korok kultúráinak rétegekben megőrződött maradványai. A Szentgál
melletti Fűzi-kút forráscsoportjánál például őskori „kőpattintó” műhely működött. Másutt földvárak
tanúskodnak arról, hogy nem mindig békésen ment végbe a népcsoportok megtelepedése: a régiek
őrizték földjüket, életüket, őskori földvár maradványait rejti a Tihanyi-félsziget éppúgy, mint a
Bakony belsejében Ajkacsinger, Bakonynána, Iharkút környékén az erdők mélye. A hozzájuk
fűződő történetek többnyire új keletűek, amelyeknek már alig-alig van közük igazi múltjukhoz.
Később ugyanezt az építési, védelmi eljárást alkalmazták a kolostorépítő szerzetesek, s a kővárak
építői is. Csak néhány példa: a Nagyvázsony melletti táladi kolostor körítőfala éppúgy magába
foglalta a mai Kinizsi nevével jelzett forrást, mint a napjainkban sokak által látogatott Kinizsi-vár.
Az Eger-völgyi almádi kolostor közelében éppúgy csordogál ma is a Szentkút-forrás, mint ahogyan
a lövöldi kolostor külső falánál ott folydogált a Torna, vagy a zircinél a Cuha, a bakonybélinél a
Gerence patak. A néhány ezer évvel ezelőtti nedvesebb éghajlat (bizonyíték erre, hogy az akkori
Balaton-vízszint több méterrel volt magasabb a mainál) miatt többnyire a patakok, nagyobb
vízfelszínek ártere fölé magasodott helyeken volt biztonságos az állandóan lakott telep. Régészek a
megmondhatói, hány kultúra cserépanyaga folyamatos ilyen helyeken egészen az Árpád-korig, sőt,
a késő középkorig. Mindezek az emlékek ott sorjáznak az iskolai, a helytörténeti gyűjteményekben
és a múzeumok tárlóiban.
Számos szép népvándorláskori telep őrződött meg ilyen módon. Egyike ezeknek a két
letelepedési hullámot is felölelő városlődi avar kori temető, amelynek leletanyagát a falu 750 éves
évfordulóján, 1991-ben állították ki a község történetét bemutató program keretében. Tapolcán a
Templom-dombon kerültek elő mészbetétes edények, de mindez csak elenyésző része annak a
gazdag leletanyagnak, amit muzeológusaink feltártak. S még mennyi vár az utókor régészeire!
A népvándorlást megelőzően a rómaiak is hagytak itt leleteket. Egyik legjelentősebbje a Baláca-
pusztai villagazdaság. Különös élményt jelent ennek a Veszprémhez közeli feltárásnak a
megtekintése, mert nemcsak művelődéstörténeti emlék, hanem olyan természetföldrajzi
megokolású, a mai ökológiai igényeket is kielégítő gazdálkodási módot takar, amely mintája a
Balaton-felvidék - és minden bizonnyal távolabbi tájak-villagazdaságának. Teljes feltárása még
további évtizedek feladata. A gazdaságot ellátó forrás ma is megvan, s természetes, hogy ez is a
körítőfalon belül van. Érdemes kipróbálni, milyen élmény inni abból a forrásból, amelyből majd
kétezer évvel ezelőtt a római vagy romanizált patríciuscsalád tagjai ittak.
A Balaton-felvidéken számos romba dőlt középkori, de nem egy mai templom alapjaiban is ott
rejtőzik a római kori rotunda vagy más kisebb-nagyobb épület maradványa. Az akkori
mesteremberek égetőkemencéi, vasolvasztói, kézi alkalmatosságai, szobor-, oltár- és sírkőalkotásai
beszédes emlékei nemcsak a múltnak, hanem annak is, hogyan hasznosították a helyi ásványi
anyagokat.

A honfoglalás minőségi változást jelentett a táj és az ember kapcsolatában. Történelmi tény,

hogy az itt élt szláv lakosság túlélte őseink letelepedését, s asszimilálódott. Földrajzi neveik
megőrizték emléküket, névanyagszókincsük egy kis szeletét. A Cuha, a Gerence, a Torna és számos
más vízfolyás neve, néhány településé is megmaradt a fontos szerepet játszó tájékozódás révén. Az
új településnevek (vagy a templomok építésével megváltozottak?) közül minden bizonnyal eredeti a
Szentkirályszabadja, a (Bakony-)Szentkirály, a Királyszentistván és a többi hasonló sok név. Korai
okleveleink megőrizték a Szár (Berény), a Tihany, a Szeg, a Sziget stb. szavakat.
A Bakony - népesebb településekre alkalmatlan, akkor még viszonylag zárt erdőrengetege -
királyi birtok lett. Igazgatását a bakonyi erdőispánok látták el. Egyik fő központja a Városlőd
melletti Hölgykő vára volt. (Romjainál az erdészek a közelmúltban helyeztek el táblát mesterségük
ősei, az Árpád-kori erdőóvók emlékére.) Az erdőispánok közül számosnak a neve fennmaradt
különböző oklevelekben. (Ispánsági központ lett a századok folyamán Csesznek, Zirc és Ugod is.)
A Géza és Szent István uralkodása idején kialakult egyházmegyék közül kiemelkedett
alapításának elsőbbségével, valamint területével a veszprémi. Veszprémben görögkeleti,
(Bakony-)Bélben bencés kolostor kezdte meg a hitterjesztő munkát. A majd tíz évszázad alatt az
előbbiek mellett Tihany, Lövöld (a mai Városlőd), Rátót, Almádi, Pápa, Sümeg, (Vár-)Palota,
Nagyjenő (a mai Tüskevár), Somlóvásárhely, Nagyvázsony, Tálad és még számos más település
területén vagy határában állnak épségben vagy romokban egykor híres kolostorok, monostorok,
zárdák. Bennük virágzó gazdálkodás, szellemi kultúra folyt, s példát adott nemcsak a testi lét
fenntartását szolgáló földművelésre, állattenyésztésre és kertgazdálkodásra, hanem a vallásos (és
később a világi) szellemi kultúra terjesztésére is.
A bakonybéli apátságban élt Szent Gellért, a Veszprémben „otthon lévő” Szent István és fia,
Szent Imre, valamint Gizella királyné és Szent Margit emléke ma is elevenen él. Ugyanígy eleven a
szentgáli királyi vadászok utódainak, a „református köztársaság” lakóinak az a hite, hogy a Szent
Istvántól kapott királyi vadászi, nemesi kiváltságot évszázadokon át valamennyi királyunk
megerősítette.
A XII. századi alapítású — ma muzeális - örvényesi vízimalom, s a többi, amiket okleveleink
említenek, azt bizonyítják, hogy a gabonatermesztés jelentős helyet foglalt el az Árpád-kori
népesség gazdálkodásában. (Éppen a tihanyi alapítólevélből tudjuk, hogy gyümölcstermesztéssel,
méhészettel, s állattenyésztéssel, valamint szőlőműveléssel is foglalkoztak.) Az erdőkiélés a
Bakonyban tehát már a korai évszázadokra visszavezethető. A földművelés során a fából készült
eszközöket használták, ebből épültek házaik, jószágtartóik, erődített helyeik és első templomaik.
(Későbbi évszázadokban az első falusi iskolák is.)
A kézműipar elterjedésével számos mesterségnek adott nyersanyagot az erdő. A deszkametszők,
a faeszközkészítők, a kádárok, a csutorások, a várépítők, majd a mész-, fahamu- és faszénégetők
valóságos erdőirtást végeztek. De irtották az erdőt a földművesek és az állattenyésztő jobbágyok,
szolgák is. Egykori irtásfalvaink ma viszont a legszebb tájképi környezetben vannak: a magaslatok
„fennsíkjain” megtelepedettek évszázadokra meghatározzák egy-egy település helyét. A török kor
utáni újratelepítések többnyire az elpusztult falvakra történtek, bizonyítva az egykoriak bölcs
„településföldrajzi” tudását, ösztönös gazdálkodási, településkörnyezeti ismereteit.
A török kort követő újjáépítési „láz” ugyancsak meggyérítette a bakonyi erdőket. Akkor jöttek
létre a mai környezetet meghatározó fátlan területek, például Veszprémtől egészen Várpalotáig
húzódóan, de ilyen a Vázsonyi-medence, a Pápa környéki síkság és jó néhány kisebb fennsík,
medence. A telepesek épületei sok fát igényeltek. De fogyott a fa az új (német és szlovák) telepesek
irtásai miatt, a faszénért és a hamuzsírért, a jobb legelőkért, a déli lejtőkön a szőlőtermesztésért. A
középkorból átöröklött - vadász, szűcs, fegyverkészítő, szőlőművelő, fazekas stb. - falvak mellé
felzárkóztak az üveghuták mellett kialakult kis települések (Csehbánya, Németbánya, Pille, Úrkút),
a bányászatra „szakosodottak”, s néhány község fejlődését a korábbi cserépedénygyártás minőségi
fejlesztése tette tehetővé (Városlőd, Herend, s néhány évtizedre Bakonybél).
A Bakony belsejében, ahol a geológiai sajátosságok miatt kevés volt a bővizű forrás, a telepes
falvak nevükben is őrzik a víz emlékét (Iharkút, Hidegkút, Hárskút, Tapolcafő stb.).
A zártabb közösségek máig megőrizték a természeti környezet által is kiváltott hatás
eredményeként létrejött néphagyományaikat. így maradtak fenn napjainkig is Veszprém megyében
olyan kisebb régiókban a néprajzi kincsek, mint a Káli-medence, a Somló-vidék, Nyárád környéke,
Szentgál, Városlőd, az Éger völgye, a Balaton-felvidék stb.
A XIX. század második fele a manufaktúrák, a céhek visszaszorulása időszaka. A Bakonyban a
mind erőteljesebbé váló bányászat (kő, kavics, szén) mellé a XX. század elején felzárkózik a bauxit,
a mangán és az ipari (kvarc-)homok kitermelése. Építkezésekhez kisebb mennyiségben időszakosan
félmárványt is bányásztak. Megindult a vulkáni hegyek bazaltjának a fejtése. Ezek egy része súlyos
felszín alatti vízhiányt és a karsztvíz elszennyeződésének veszélyét okozták.

A táj és az ember kapcsolata mára oly szövevényessé vált, hogy csak akkor figyelünk fel „a
megromlott viszonyra”, amikor a természet károsodása az embert is fenyegeti. De maradjunk meg
ezúttal annál, amit a kis falvak megkapó szépsége, a Bakony erdejének nyáron kellemesen hűsítő,
tiszta levegője, a hegyet-völgyet járó turistákat, kirándulókat körülölelő csend, patakjainak
csobogása jelent a pihenni, a kikapcsolódni vágyóknak.
A rohanó, zajos hétköznapok után a szubalpin klímájú magas-bakonyi falvakban és a mediterrán
Balaton-felvidéki kis községekben egyaránt jól érezhetik magukat az ide érkezők. Táj és ember
kellemes harmóniája lesz élményük, ha az országutakat kerülve, kis erdei utakon, ösvényeken,
szőlők között jutnak egyik faluból a másikba. így fedezhetik fel hazánk e gyöngyszemét.

Veszprém megye az irodalomban

Ács Anna
1993-03

A pannon táj, a Jókai által Magyar Tempe-völgynek nevezett Balaton vidéke, a végtelen
erdőségeiről, betyárairól hírhedt Bakony és a szelíd dombhátaktól szabdalt Bakonyalja írók-költők
sorát adta nemzeti kultúránknak az évszázadok folyamán. Az emberséget sugalló vidék hosszabb-
rövidebb időre vonzotta irodalmunk másutt született klasszikusait is.
A Bakonybélhez közeli, III. Béla által alapított zirci cisztercita apátság híres apátja volt 1208-18
között Jean de Limoges. Szent Bernát clairvaux-i monostorából, Clara Vallisból küldték Zircre,
Nova Claravallisba. Ö az egyetlen zirci cisztercita, akinek irodalmi munkásságáról tudomásunk van
a török előtti időkből. Műveinek franciaországi felkutatása szintén zirci cisztercita, Horváth
Konstantin érdeme századunk elején.
1483-ban - Mátyás király híres-nevezetes törökverő hadvezére - Kinizsi Pál, apósával, Magyar
Balázzsal kolostort emelt Vázsony vára szomszédságában. A klastromban a pálosok remetéit
telepítette meg, akik pompás kiállítású imakönyvekkel fejezték ki hálájukat jótevőjük feleségének,
Magyar Benignának. 1493-ból való a Festetics-kódex néven ismert világi imakönyv, horárium,
benne főként Szűz Máriához szóló magánimádságokkal - köztük Petrarca hét bűnbánati zsoltárának
magyar fordításával - és a Pál uram betegségéről szerzett imádsággal. Magyar Benigna ezen
imakönyvének zsoltárait egészíti ki a húsz évvel később készült ún. Czech-kódex, a közelebbről
nem ismert vázsonyi M. fráter munkája. 1516 táján a margitszigeti dömés, vagyis domonkos apácák
számára vállalt másolást az egyik vázsonyi pálos szerzetes. Munkáját a Gömöry-kódex néven
számon tartott imakönyv őrzi. Ekkoriban készülhetett a klastromban a közeli birtokos - ugyancsak a
kolostor jótevője - Csepeli Simon számára az imádságokat, legendákat, énekeket tartalmazó, Peer-
kódex néven ismert könyv.
Alig tíz évvel később, 1527. november 23-án, Kelemen napján fejezte be művét a városlődi,
lövöldi kolostorban - amit még Nagy Lajos alapított 1378-ban — az a néma barát, akit Karthausi
Névtelenként jegyez az irodalomtörténet. Könyve, az Érdy-kódex összegző jellegű: benne
foglaltatik a latin egyházi irodalom és a magyar nyelvű kolostori irodalom minden értéke,
eredménye. 104 prédikációt, 90 legendát és egy István királyunkról szóló éneket tartalmaz. A
Karthausi Névtelen műve a legterjedelmesebb XVI. századi magyar kéziratos könyv, betetőzése és
egyben lezárása a magyar kolostori irodalomnak.
Részben vidékünkhöz kötődik a ferences kódexirodalom legregényesebb alkotása, a Teleki-
kódex. A legendákat, példákat, elmélkedéseket és regulákat tartalmazó munka egyik másolója,
Sepsiszentgyörgyi Ferenc ugyanis 1537-1539 között Várpalotán volt gvardián.
A török pusztítások következtében megszűnt a remetéskedő szerzetesi élet, elpusztultak vagy
erődítménnyé váltak vidékünk kolostorai. Lakói menekülni kényszerültek. Mártonfalvay Imre - aki
Török Bálintnál, majd annak fiainál és unokáinál szolgált - Pápa várnagyaként két török ostromot is
sikerrel vert vissza és többször portyázott a Bakonyban. Közben önéletírásán dolgozott, amelyet
Pápán fejezett be 1585-ben. Műve nyelvileg, művészileg értékes korrajz. A palotai vár török
ostromát, Turi György vitézségét maga Zrínyi Miklós énekelte meg a Szigeti veszedelemben.
Az 1570—1574 között Pápán prédikátoroskodó Sztárai Mihály zsoltárfordításai elsőként Huszár
Gál énekeskönyvében jelentek meg. A nyomdász-reformátor Huszár Gált a pápai egyház 1574
októberében hívta meg lelkésznek. Itt is hunyt el egy év múlva, a városban pusztító pestisjárvány
áldozata lett. A XVII. század ellenreformációjának súlyos eseményei, a pápai református lelkészek
gályarabsága elevenedik meg Kocsi Csergő Bálint emlékiratában. II. József türelmi rendeletének és
a felvilágosodás eszméinek hatására élénk szellemi-irodalmi élet bontakozott ki vidékünkön. A
nagyesztergári születésű pap költő, Ányos Pál verseinek egyik fő élményforrásává vált a bakonyi
táj. Szülőházát emléktábla jelöli és a veszprémi várban is tábla emlékeztet rá: a városban halt meg
és a ferencesek templomában nyugszik. Ányos a Két jó barátomnak a Bakonyba című versében egy
bakonybéli látogatásra emlékezett. A bakonybéli bencés apátság Guzmics Izidor apátsága idején
irodalmi alkotóműhellyé vált és szívesen találkoztak ott író-költő klasszikusaink. Guzmics 1832-től
haláláig, 1839-ig az apátságban szerkesztette az Egyházi Tár című folyóiratot, írta nyelvészeti
tanulmányait és drámákat fordított görög nyelvből. A bencés apátot - többek között - meglátogatta
Toldy Ferenc, Kisfaludy Sándor, Vörösmarty Mihály, Döbrentei Gábor.
Guzmics tanártársával, Beély Fidél Józseffel közösen szerkesztette Bakonybélben a Költészeti
képek (1837-38) tanulmányköteteit. A nyelvújítás lelkes híveként gyakran levelet váltott
Kazinczyval. A Pápa közeli, bakonyszéli Vanyoláról indult a Petőfitől is elsiratott Vajda Péter
életútja. Szülőháza ma emlékmúzeum. Vajda regények, pedagógiai munkák sorát írta és jelentős
volt publicisztikája is. Versei és több prózai munkája a természet, a szülőföld szeretetét zengik.
1844-ben, „apai laktul búcsúzván” így fogalmazott: „Szerettelek, Bakony, kék tetőddel, kék tetődön
a fehér nappal, vagy a fekete felhőkkel, s fekete felhőid gyomrában a fényes villámokkal. Gyakran
pihentem bükköseid hives árnyékában, gyakran hallám benned a szelek zúgását, s e zenét angyalok
nyelvének hittem...” A magyar előidőt, romantikus múltat idézik s hazafiságra nevelnek a Sümegen
született

Vajda Péter szülőháza, Vanyola

 Kisfaludy Sándor Balaton-vidéki várromokról írt regéi. Korának egyik legnépszerűbb
költőjeként ő kezdeményezte a hazánkban harmadik, a Dunántúlon pedig az első kőszínházának
felépítését Balatonfüreden. Az építési munkálatokat is Kisfaludy irányította. A színházat 1832-ben
nyitották meg s az ünnepi alkalomra írt prológusában e vélekedését fogalmazta meg: „Úgy látszik
valóban, mintha ezen magyar hazának némely vidékeiből, a Dunának némely mellyékeiből
kiszorított nemzeti lélek a Balatonnak körét szállotta volna meg.” .Füred kőszínháza már a múlt
század második felében rommá lett. Kisfaludy emlékét gondozza múzeummá vált szülőháza Sümeg
központjában. A szorgos gazda költőre, Szegedy Rózával leélt boldog házaséveire emlékeztet a
badacsonyi hegyoldalon álló Szegedy Róza-ház irodalmi múzeumként.

Szegedy Róza háza Badacsonyban

 Mintha Kisfaludy megállapítása bizonyosodott volna meg, amikor a reformkorban hazánk egyik
leglátogatottabb fürdőhelye, Füred a „Magyar Országi Tenger” partján a nyári Magyarország
központja lett. Füreden találkoztak a kor társadalmi-politikai vezéralakjai: Deák Ferenc, Széchenyi
István, Kossuth Lajos, Wesselényi Miklós, akik a fürdőhelyen formálták meg a
reformországgyűlések több alapgondolatát. Füred demokratikus légkörét Kossuth híres fürdői levele
is kiemelte. A fürdőhelyen - ahol birtoka volt, zeneiskolaként működő kastélyát ma tábla jelöli -
javasolta a gazdálkodó-poéta Pálóczi Horváth Ádám a Magyar Nyelvművelő Intézet felállítását. Ez
végül - mint ismeretes - Széchenyinek az első reformországgyűlésen tett felajánlása révén
valósulhatott meg. Széchenyi elévülhetetlen érdeme a balatoni gőzhajózás megindítása is 1847
májusától. A balatoni táj szépsége, a korabeli fürdőélet színessége elevenedik meg Pálóczi, Vachott
Sándor, Czuczor Gergely, Vörösmarty verseiben, elbeszéléseiben, Nagy Ignác: Egyesüljünk című
drámájának első felvonásában. Garay János - Az obsitos költője - Balatoni kagylók címmel, 28
versből álló ciklusát, köztük A tihanyi visszhang című költeményét és prózai útirajzát szentelte a
Balatonnak.
1857-től gyakran nyaralt Füreden családjával együtt Jókai Mór. 1858-ban jelent meg saját
rajzaival illusztrált útirajza a Balatonról a Vasárnapi Újság hasábjain. 1867-ben villatelket vásárolt a
fürdőhelyen, amelyre tágas, kényelmes nyaralót építtetett. 1870-től mintegy húsz éven át Füreden
nyaraltak. Jókai ideje jó részét ott is munkával töltötte. Művei közül: Az aranyember, a Fekete
gyémántok, a Szegénység útja, a Damokosok, a Három márványfej című regényei, A befagyott
Balaton, az ölelkező várromok című útirajza, A Balaton vőlegényei című elbeszélése, a Rémhalász
című regéje, a Hon és az Életképek balatoni tárgyú cikkeinek sorozata mind a táj ihletésében
született.
Jókai villája a fürdőváros központjában 1954 óta irodalmi emlékmúzeum. Az oda látogató az
enteriőrök révén felidézheti azt a tárgyi és szellemi miliőt, amelyben élt nyaranta Jókai és családja s
fogadták vendégeik tömegét. A „szentélyben”, a dolgozószobában láthatók főként azok az
eszközök, amelyek az író kedvteléseiről tanúskodnak: festőkészlet, távcső, botgyűjtemény, kerti
szerszámok és nem utolsósorban nevezetes ásvány- és csigagyűjteménye. S mielőtt a látogató
tovább folytatná füredi sétáját, érdemes megpihennie Jókai császárfájának árnyékában az író kerti
padján.
Veszprém szülötte, Endrődi Sándor költő, bár sorsa messzire vetette szülővárosától, rendszeresen
visszatért a Balatonhoz. Alsóörsi szőlőjében nyaralt, az első balatoni vitorlázók közé tartozott.
Egyik verseskötete a Balatoni ég alatt címmel jelent meg és a fővárosi lapok is gyakran közölték
írásait a Balatonról. Veszprémben ma utca és emléktábla őrzi emlékét. A táj, a Bakony és a Balaton
hagyományai, költészete szól az egykori veszprémi megyei aljegyző, országgyűlési képviselő,
Eötvös Károly regényeiből. Veszprémben temették el, sírját rendszeresen koszorúzzák késői
tisztelői. Megyei könyvtárunkat róla nevezték el. Műveiből s a róla készült írásokból jelent meg a
Pannon Pantheon legújabb kötete Eötvös születésének 150. évfordulójára, Az utolsó szó Istenhez
címmel 1992-ben.
A veszprémi Cholnoky család két írót adott a magyar literatúrának. Viktor és László újságíróként
Pestre kerültek. Több elbeszéléskötetük és regényük jelent meg századunk elején. Viktor nagy
műveltséggel, politikai éleslátásával hamar karriert ért el a fővárosban és a legnépszerűbb
elbeszélők közé sorolták.
Az I. világháborút követő években többször megfordult vidékünkön Krúdy Gyula. A Magyar
tájak című kötetében megjelent útinaplójának írásai közül számos tájunkhoz kötődik. Balatoni
tárgyú novelláit - Krúdy Zsuzsa válogatásában - önálló kötetben jelentette meg a Magyar
Irodalomtörténeti Társaság 1991-ben.
Századunk harmincas éveitől íróink, képzőművészeink egy csoportja megtelepedett a Balaton
mellékén. A mediterrán klímájú táj otthont, kinek-kinek menedéket és Kedvező alkotói légkört
nyújtott. Illyés Gyula Tihanyban alkotott csaknem fél évszázadon át, kötődve a tájhoz, a maga
alakította természeti környezethez hol magányban, hol barátai társaságában. Németh László sajkodi
házában írta sok jelentős művét 1957-től. Füreden, Tamás-hegyi házában töltötte nyarait Déry
Tibor. írásai, önéletrajzi jegyzetei örökítették meg tájélményeit. Füreden az 1950-es évektől sajátos
irodalmi szalon alakult ki Lipták Gábor író házában. A villa „nyitott kapuval” várta vendégeit,
irodalmi-művészeti életünk mára már jórészt klasszikussá vált nagyjait.
A Balatonfüreden megfordult magyar és külföldi írók, költők emléktábláit a SZOT-szanatórium
folyosóján helyezték el. A panteon ma egyik fő nevezetessége a fürdőhelynek. Utolsóként 1992
májusában Zákonyi Ferencnek, a Balaton szakírójának, Füred nemrégiben elhunyt monográfusának
emléktáblája került fel a falra.
A Veszprém megyében barangoló utazó, ha ideje engedi, térjen le a sümegi útról, keresse fel
Bazsit, a Bakony-völgyi kis falut. Az első kérdő szóra rá fog találni Simon István szülőházára,
amely 1983. április 1 l-e óta emlékház. Néprajzi ihletésű irodalomtörténeti kiállítás jeleníti meg ott
azt a környezetet, amelyben a költő gyermek- és ifjúkorát töltötte. „A tollforgató pedig azt szeretné
éreztetni, mi adta a kezébe a tollat. Esetemben valóban a szülőföld, a kis falu ludas a dologban” -
vallotta Simon István. A ház hátsó szobájának irodalmi kiállítása Simon költői-írói munkásságának,
irodalmi és közéleti pályájának főbb állomásait mutatja be. Simon István végső nyugvóhelyét is
szülőfaluja temetőjében lelte meg.

Simon István szülőháza Bazsiban

Megyénk más, kevésbé ismert tájaira kerül az a látogató, aki Nagy László és Ágh István költők
szülőházát szándékozik felkeresni. A Somló tövében, a Bakonyalján fekvő Felsőiszkáz szélső háza
1984. április 10-e óta az immár 15 éve halott Nagy László emlékét idézi. Az irodalomtörténeti
kiállítás anyagát a költő özvegye, Szécsi Margit bocsátotta rendelkezésre és a kiállítást fiuk, Nagy
András grafikus rendezte. Az első szoba berendezése eredetiben látható, paraszt-polgári környezetet
mutat. Az. egykori lakótérhez kapcsolódó műhelyben a „csodabognár” dédapa megmaradt
szerszámait helyezték el. Itt vannak a költő faragáshoz használt eszközei is. Az utolsó helyiségben,
a hajdanvolt fészerben - amelyet zárt szobává alakítottak - a költő emlékének hódoló bolgárok
rodopei környezetet alakítottak ki. Olyan miliőt, amely szmoljani tartózkodása idején körülvette a
költőt, akárcsak a Nagy László-múzeum Szmoljanban.

Nagy László szülőháza, Iszkáz

(Nagy vári Ildikó felvételei)
 Végezetül meg kell emlékeznünk egy olyan hasznos kézikönyvről, antológiáról,
életrajzgyűjteményről, amely Simon István előszavával jelent meg első ízben 1969-ben, s azóta már
négy újabb kiadást ért meg. Harmath István középiskolai tanár, irodalomtörténész és Katsányi
Sándor könyvtáros munkája a Veszprém megye irodalmi hagyományai című sikeres és
mindnyájunk által sokat használt kötet. Harmath István ebben az évben ünnepelné 70.
születésnapját..., de már elhunyt 1986-ban. Rövid összefoglalásom is az ő emlékét hivatott ápolni.

Berhida középkori templomának átépítése

Márton Antal
1993-03

Legtöbb középkori templomunkat a váltakozó közösségi igények kényszerítő hatására

átépítették, belső berendezését újakkal pótolták. A még szerencsésnek mondható kevesek közé
tartozik egyik páratlan építészeti emlékünk, Berhida késő gótikus középkori temploma. Csak egy
nagyszabású átépítés formálta és hozta létre mai szép arányait. Ekkor készült a szentély és a hajó
egyedülálló kőboltozatú tetőszéke.
Az átépítés tényét és mértékét az 1963-1964. évi műemléki helyreállítást megelőző falkutatás és
régészeti feltárás igazolta, mely sok új értékes adatot szolgáltatott az átépítés történetéhez, de adós
maradt a különböző levéltárak anyagának értékelésével. Ezt az adósságot szeretném a
következőkben törleszteni.

Ki építette át a templomot?

Levéltári forrásaink alapján az átépítést egybehangzóan Huszár Zsófiának tulajdoníthatjuk.

Bizonyság erre a szentély felőli első boltszakasz zárókövének holdas-csillagos címere, valamint a
második boltmező címeres zárókövén látható kettős kereszt. Virágh Péter vallja, hogy egy
„bizonyos Pápista Berhidai földes asszony, Huszár Sófia nevű építette és a Pápisták temploma lött
légyen. Ezt pedigh bizonyittyák... belől a boltozaton álló köröszt bizonyos mellette levő czimerrel
együtt.” A másik tanú, Kovács János vallja, hogy a templom a katolikusoké volt. Ezt pedig igazolja
a „templomnak boltozásán dupla köröszt, bizonyos mellette levő czimerrel együtt.”
A tanúvallomásokkal egybehangzó az 1747. évi Visitatio Canonica megállapítása: „Nyilvánvaló,
hogy a templomot a katolikusok, mégpedig a Huszár család építette, kiknek nagylelkűségét belül a
szentély felőli boltozaton látható címer még ma is hirdeti.” Ugyanezt olvassuk az 1746. évi
főesperesi látogatás jegyzőkönyvében is.
Ha nem is vesszük szó szerint, hogy a templomot a berhidai Huszár család, illetve Huszár Zsófia
„a fundamentis” építette, csupán olyan nagyobb szabású átépítési munkát tételezünk fel, mely a
templom használhatóságát tekintve új építésnek tűnhetett, a levéltári adatok értékelését mégis
nehezíti, hogy Huszár Zsófia személye mindmáig ismeretlen a Huszár család leszármazottjai között,
továbbá, hogy a berhidai Huszár család címere nem hozható kapcsolatba a boltmezők zárókövein
látható címerrel és végül: a szakirodalom a régészeti kutatás adatait felhasználva ugyanezen címerre
hivatkozva az átépítést a Hunt-Pázmán nembeli Demeter veszprémi püspöknek tulajdonítja és a
XIV. század végére datálja.
Az első adat, mely a Huszár család berhidai kapcsolataira utal, 1588. amikor a rovásadó
összeírások szerint Berhida birtokosa Huszár Péter pápai főkapitány. Az ő testvérbátyja volt Huszár
Mátyás, aki már gyermekkorában török fogságba esett. Törökországban török módra nevelték.
Felnőve visszaszökött hazájába, de elfogták és büntetésül a Feketetoronyba zárták. Hosszú évekig
tartó raboskodás után újra megszökött. Konstantinápolyban egy török hitre tért magyar lovat
szerzett neki, így és janicsárnak öltözve hazaindulhatott. Útközben felismerték és ismét visszakerült
a Feketetoronyba. Innen ismeretlen időpontban fogolycserével szabadult. 1605 táján palotai
várkapitány.
Nem tudjuk, mikor és milyen körülmények között jutott Berhida birtokába, de 1625-ben már
leánya, Radován Istvánné Huszár Zsófia a falu birtokosa. Ettől kezdve gyakran találkozunk
lányának nevével a különböző berhidai iratokban (pörös ügyek, birtok-adásvételek, határjárások,
viták és megegyezések). 1625-ben özvegy, győri lakos. Három gyermeke van: Judit, akit 1630-ban
férje nevén Boronkay Ferencnének említenek, István, aki 1660-ban pápai várkapitány és Ferenc.
1625-ben berhidai birtokai a következők: egy nemesi kúria, tizenkét jobbágyház (ebből három
üres), két jobbágygyümölcsöskert, egy templom, egy működő malom, két puszta malom, két királyi
ekealja szőlőhegy és ugyanakkora közerdő, 1635-ben még életben van. Férje Komárom várának
kapitánya volt. Családi birtokai Komárom és Győr környékén vannak.
A templom legkorábbi részletes leírását egy 1630-ból származó zálogolási jegyzőkönyv őrzi. A
peremartoni nemesek és Huszár Zsófia között támadt birtokháborítási perben Keresztes Balázs,
Veszprém vármegyének egyik szolgabírája 1630. június 30-án két esküdt kíséretében kiszállt
Berhidára „Radovánné Asszonyom Huszár Sophia Jószágának el foglalására és kézhez adására, az
melly így következik, mind a Birák részével edgyütt... egy Kápolna módgyára való Egyház, az
kinek egy Tornya vagyon, de temető helye nincs, fa épület nélkül való, böcsültük tizenöt Girára,
mellynek két részét a fiai részére hattuk, harmad részét az pörösöknek és bíráknak exeqváltuk.” Két
évvel később ez a hivatalos fórumokon zajló vita a győri káptalan előtt megegyezéssel zárul: Huszár
Zsófia kártalanítja a peremartoni nemeseket és ígéretet tesz, hogy birtokháborítások a jövőben nem
fordulnak elő.
Visszatérve a címerekre: Két címeres zárókő látható a templomban. A szentély felőli boltszakasz
zárókövén címerpajzsban a többször hivatkozott holdas-csillagos címer, a másodikon hasonló
címerpajzsban kettős kereszt. Mindkét zárókő eredeti helyén, bolygatatlan környezetben! Az első
címerről állítják a tanúk, hogy Huszár Zsófia címere. A fentebb vázolt életrajzi adatok alapján
bizonyos, hogy amikor a tanúk Huszár Zsófia címeréről beszélnek, nem a Huszár család címerére
kell gondolnunk, mert a címer mindig férfiágon öröklődött tovább és csak rendkívüli esetekben női
ágon. Huszár Zsófia sem örökölte apjának, Huszár Mátyásnak a címerét. Öt férje után a Radován
(Radványi) címer illette meg. Joggal nevezik tehát a tanúk az első boltszakasz zárókövének
Radványi címerét Huszár Zsófia címerének.
Lényeges az építtető személyének azonosításánál a szentély felőli második boltszakasz
zárókövének címere: az előbbihez hasonló címerpajzsban kettős kereszt. Ezt a címert a
szakirodalom építéstörténeti szempontból nem vizsgálta. Erről a keresztről, „belül a boltozaton álló
körösztröl”, a „templomnak boltozásán dupla körösztről” említést tesznek a XVIII. századi tanúk is
annak bizonyságaként, hogy a templomot a pápista Huszár Zsófia építette és a pápisták temploma
volt.
 Amint említettük, 1630-ban Huszár Zsófia leányának, Radován Juditnak a férje Boronkay
Ferenc. A Boronkay család címere pedig címerpajzsban kettős kereszt. Ez a Boronkay család lesz
Huszár Zsófia halála után leányági örökösödés folytán csaknem három évszázadon át Berhida
birtokosa. A későbbi Keresztes, Pécsi, Beniczky stb. családok is e család leszármazottjai. A
Boronkayak szervezik meg rokoni alapon Berhida és a templom életében az 1950-es évekig, az
államosításig fontos szerepet betöltő compossessoratust, közbirtokosságot.
Ilyen összefüggésben, a boltmezők zárókövein egymás mellett a Radován és Boronkay címer,
anya és leányának címere, bizonyossá teszi a tanúvallomások hitelességét és a Visitatio Canonica
megállapítását: „Nyilvánvaló, hogy a templomot... a Huszár család építette, kiknek nagylelkűségét a
szentély felőli boltozaton latható címer még ma is hirdeti.”
A templom építéstörténetének vizsgálatánál meg kell említenünk azt a szakirodalomban
általánosan elfogadott tételt, mely az első zárókő címerére, valamint a késő román-kora gót
stílusjegyekre hivatkozva az átépítést a Hunt-Pázmán nembeli Demeter, veszprémi püspöknek
(1387-1392) tulajdonítja.
Valószínű, hogy Békefi Rémig, A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban című,
1907-ben megjelent munkájában nevezi először a berhidai címert a Hunt-Pázmán nemzetség
címerének. Ezt írja: A háromszögletű pajzsban „van egy hold hatágú csillaggal, az alatt egy kereszt,
a kereszttől jobbra egy szakállas nyílhegy, balra meg alabáraféle. A hold és fölötte a csillag azt
jelzi, hogy itt Hunt-Pázmán nemzetség valamelyik tagjának címerével van dolgunk.”
Békefi véleményétől eltérően a két ábra berhidai előfordulásából az építtető személyére
vonatkozóan nem tudunk egyértelmű következtetést levonni, mert a hold és fölötte a csillag számos
XVI-XVIII. századi címerben előfordul. Figyelembe kell vennünk továbbá a címerpajzsban látható
többi címerábrát is: kereszt, szakállas nyílhegy, alabárd. Demeter püspök címerében ez utóbbi ábrák
nem szerepelnek.
Berhida esetében a stílusjegyek bizonysága sem egyértelmű. A barokk oltár szoboranyagának
vizsgálatánál részletesebben tárgyaljuk, de már itt is megemlítjük, hogy főleg a kisebb rangú és
jelentőségű munkákon dolgozó, a szerényebb képzettségű mesterek nem voltak stílusteremtő
egyéniségek, nem lehet tőlük számon kérni a stílusváltozatok jegyeit. E mesterek generációkon
keresztül szívósan ragaszkodtak a megszokotthoz, másolták a jól bevált régit. A berhidai templom
hol gondosan, máskor meg elnagyolva megmunkált részei, kövei is arra vallanak, hogy az
építőmesterek tehetségük és körülményeik szerint, ahogyan látták vagy tanulták, építették újjá a
román kori kis templomot: a címerek és a bordaprotilok XIV. század végére vallanak, a
pasztoforium Mátyás korabeli formákat mutat, az ügyetlenül faragott sírkő középkori, a gazdag
felépítményű keresztelőmedence is középkori, az impozáns kőboltozat is stb.
A berhidai középkori templom „különösen szokatlan tetőszerkezetével hívja fel magára a
figyelmet. Sem Magyarországon, sem közvetlen közelben nem találtunk eddig példát erre a
tetőszerkezetre. A franciaországi Montataire XIII. századi kolostortemplomában találunk hasonló
tetőszerkezetet, s valószínűleg Franciaország más területein is. Egyelőre nem ismerjük azokat a
szálakat, amelyek ezt hazánkba közvetíthetik. De ha ismernénk is a közvetítő szálakat, nem
valószínű, hogy azt irányzatokban, iskolákban jelölhetnénk meg, hanem sokkal inkább a
realitásokban, amely a szükségszerű építkezéseknek, így a várépítésnek, korszerűsítésnek is
mindenkor jellemzője volt. A berhidai Huszár család történetében is vannak ilyen realitások, hic et
nunc-adottságok, amelyek francia földre mutatnak.
1591-1594-ben Pápa várának főkapitánya Huszár Péter. Már az ő idejében, de a későbbi években
még inkább jelentős számú, 6000-8000 francia-vallon zsoldos is teljesített a várban katonai
szolgálatot. 1600. június l-jén a zsoldosok bérkövetelésük miatt fellázadnak. A lázadást a magyar és
osztrák csapatok leverik és a fogságba esett lázadókat kegyetlenül megkínozzák és kivégzik. A
harcok során mintegy 200 francia-vallon zsoldos kétségbeesve menekül Bakonyjákó- Városlőd-
Veszprém körzetén át állítólag Fehérvárra a törökhöz. Menekülésük útja a Huszár család birtokán,
Berhidán vezetett keresztül. Nem ismeretes, hogy miért választották ezt a kerülő utat, valamint az
sem, hogy szorongatott helyzetükben kapcsolatba kerültek-e itt a birtokon a Huszár családdal. De az
sem kizárt, hogy pár évvel később már ők végzik, illetve irányítják a Huszár Zsófia nevével jelzett
átépítési munkálatokat hazulról hozott tapasztalataik alapján. - Csak lehetőségek ezek, amelyek
további bizonyítékokra szorulnak. Talán valamikor majd megtaláljuk azokat is.

Mikor történt az átépítés?

Az átépítés idejéről levéltáraink nem tájékoztatnak. Az említett adatok birtokában azonban nagy
valószínűséggel meghatározható.
A Radován-címer mellett a Boronkay-címer arra utal, hogy az átépítés Radován Judit és
Boronkay Ferenc házasságkötése után, de még Huszár Zsófia halála előtt történt. További
pontosításra ad lehetőséget Boronkay Jánosnak a revindikációs perekben tett vallomása. Szerinte a
templomot néhai Huszár Zsófia, Radoványi István komáromi várkapitány felesége építette apjának
halálához méltóan, a szent kereszt tiszteletére „ubi genitorem suum Matthiam Huszár in Palota
commendantem proprii haidones occidissent” - „ahol apját, Huszár Mátyást, palotai várkapitányt
saját hajdúi megölték”.
Mikor történt ez a haláleset?
Két dátummal határolhatjuk be. Az egyik 1603, amikor Huszár Péter halála után testvérbátyja,
Mátyás lesz a falu birtokosa. A másik pedig 1625, amikor már Huszár Mátyás leánya, Huszár
Zsófia a birtokos. E két dátum között Palota várának története eléggé ismert. Viszont mindmáig
fehér folt az 1605. május végi napoknak a története, amikor a vár „ismeretlen körülmények között”
Bocskay pártjára állt át. 1605 április elején még Horváth Gáspár, a vár főkapitánya keményen
visszautasít minden átállási felhívást, de május 25-30. táján a vár mégis önként behódol
Bocskaynak.'' Úgy tűnik, ennek az átállásnak lett áldozata a katolikus Huszár Mátyás: az új
vallással szimpatizáló katonaság fellázad, megölik kapitányukat és harc nélkül átadják a várat.
Annál is inkább feltételezhető ez, mert Bocskay csapatainak 1605. évi dunántúli hadjárata során
nem egy vár hasonló körülmények között állt át a felkelők oldalára (Szentgrót, Sümeg, Veszprém
stb.).
Elfogadva Boronkay János vallomását, a templom átépítésének kezdetét az 1605 utáni évekre
tesszük és keressük, melyik lehetett a Huszár család által épített kripta, ahova Huszár Mátyást
temették.
Az 1963-1964. évi régészeti feltárás négy sírt talált a templomban. Ebből egy volt felnőtt sír, a
másik három gyermeksír. A felnőtt sír kiemelt helyen, a szentélylépcső előtt középen volt.”
Bizonyosnak látszik, hogy ez volt Huszár Zsófia apjának, Huszár Mátyásnak a sírja. Ez lehetett az a
Huszár család által épített kripta, melyre Boronkay János is hivatkozik. Ennek a kriptának fedlapja
lehetett az a félig elkészült keresztes kőlap, amelyet megfordítva a földre fektetve belül a bejárati
ajtó előtt találtak. Ez volt a legjobban bolygatott sír.” Valószínű, hogy a környék szegénylegényei
és a végvárak kóbor hajdúi is tudták, hogy a volt földesúré.
A templom átépítésének sok találgatásra okot adó, mindmáig homályos szakasza a körülfalazás.
Boronkay János vallomása szerint a templom körös-körül művészi módon simára faragott kövekkel
volt burkolva: „afabre expolitis ex lapidibus circum circa coniunctis.”„ 3 Ez az igényes
körülfalazási mód is arra enged következtetni, hogy elsődleges célja nem a legjobban rongálódott
teherhordó falszakaszok megerősítése, nem is hadászati célokat szolgált, sokkal inkább a családi
temetkezési hely, a cinterem kialakítása lehetett. A templomban feltárt gyermeksírok és a déli
oldalon kialakított kis temetőkert is arra vall, hogy az utódok is cinteremnek tekintették a
templomot.
Az elmondottak természetesen nem zárják ki azt, hogy a végvári élet nehéz éveiben a korszerűen
átépített és megerősített kis templom a török hódoltság szomszédságában, a gyakori portyázások
idején katonai célokat is szolgált. Feladata, mint általában az ilyen csekély hadiértékű megerősített
helyeknek, a zsákmányszerző kisebb portyázások megakadályozása és a csekély számú lakosság
védelme. A berhidai „kistemplom” ezt a szerepét a fehérvári, palotai és veszprémi végvárak
szomszédságában, a Sárréttől övezett, mocsaras, lápos, nehezen járható terepen kitűnően elláthatta.
Minden bizonnyal el is látta, nemcsak a Radovánok és Boronkayak idejében, valószínű a hódoltság
egész ideje alatt. Azok a magyar hajdúk is, akik „azon templomban ki akkor puszta volt, nevezett
Parrag Gergellyel edgyütt recipiálták magokat és onnét puskáztak”, a berhidai közbirtokosság
jobbágyai közül kerültek ki. De ez már a török háborúk vége felé történhetett, mert Parrag Gergely
nevével az 1696. évi rovásadó-összeírásokban találkozunk.
Ez az eset egyben arra is rávilágít, hogy az eddigi feltevésekkel ellentétben Berhida a hódoltság
alatt sohasem néptelenedett el teljesen. A Parrag család két tagja már 1630-ban, az említett
zálogolási jegyzőkönyvben is szerepel. „Ismét vágyom kilencz ház Jobbágy, az melly
Jobbágyoknak hármát a Convicta Pars részét exeqváltuk az Pörösöknek és Biráknak, úgymint
Vadász Istvánt, Parragi Imrét és Parragi Istvánt, három Girára böcsülvén minden hozzá tartozó
ingóságával edgyütt.” Úgy tűnik, a folyamatos életlehetőség megteremtésében és megvédésében
nem kis szerepe Tehetett a korszerűen átépített és megerősített kis erődtemplomnak.

A templom vallási hovatartozása

A Berhidai Közbirtokosság irataiból úgy értesülünk, hogy 1630 táján a templomnak temetőhelye
nincs. Csak kriptájáról történik említés, mely Huszár Mátyás temetkezési helye. Ekkor özvegy
Radován Istvánné Huszár Zsófia a templom birtokosa. A templom sorsának alakulásánál nem
hagyható figyelmen kívül, hogy a falut templomával együtt a XVII. század közepén megalakult
közbirtokosság bírja. Következésképp a közbirtokosság tagjainak vallási hovatartozása a templom
hovatartozását is meghatározta. A közbirtokosság tagjai a XVII. század folyamán mindvégig
katolikusok, s ez idő alatt a templom is bizonyosan a katolikusok birtokában van. Nincs adatunk
arra, hogy az átépítés után, vagy a XVII. század folyamán bármikor a protestánsok átvették vagy
használták volna a templomot.
Változás csak a XVIII. század elején, a Rákóczi-szabadságharc alatt következett be.
Előzményeihez tartozik, hogy a török háborúk idejére a király a környékbeli falvakkal és pusztákkal
együtt Berhidát is Palota várának ellátására rendelte. A XVI-XVII. század folyamán ezek a falvak
és puszták a palotai tisztek és főlegények kezére kerültek. A várban teljesítenek szolgálatot a
Baranyaiak is. Ők is több falut bírnak. Pl. Baranyai Balázs és Cseszneki Mihály Abát, Lángot,
Kálózdot és Felegrest. Valószínűleg így kerül Berhida is ismeretlen időpontban a Baranyaiak
birtokába. 1696-ban Berhida birtokosa Baranyai Mihály.
A török háborút lezáró békekötések után a vár ellátására rendelt falvak és puszták visszakerültek
régi tulajdonosaikhoz. Baranyai Mihály azonban továbbra is ragaszkodik megszerzett birtokához,
noha a Boronkayak visszakövetelik ősi jussukat. A református Baranyai Mihály berhidai
megjelenésével egyidőben a peremartoni reformátusok, akiknek helyben lelkipásztoruk és iskolájuk
is van - lelkipásztoruk 1707-ben Baranyay János -, pozíciójukban jelentősen megerősödve
befolyásukat a Peremartonnal egybeépült Berhidára is kiterjesztik. Együttműködésük eredménye,
hogy 1707 táján a berhidai és peremartoni reformátusok Baranyay János berhidai földesúrtól
megveszik az 1702-ben már elhanyagolt állapotban levő templomot. Az eladásról az 1746. évi
főesperesi látogatás jegyzőkönyve és az 1747. évi Visitatio Canonica tájékoztat. „Amikor a berhidai
katolikusokat is a peremartoni prédikátor adminisztrálta, negyven évvel ezelőtt, amint Boronkay
János előadja és jól emlékszik rá Baranyay János az oltárkövet kidobta és a templomot az a
katolikusoknak 29 Ft-ért eladta. (Az 1746. évi főesperesi látogatás jegyzőkönyve szerint a vételár
829 Ft volt.) Hasonló értelemben nyilatkoznak az átvétel idejéről a revindikációs perek
jegyzőkönyvei is. Virágh Péter hallotta, hogy „a kurucz világ után mindgyárt a berhidai templomba
a Calvinisták mentek belé elsőben, de kinek engedelméből... nem hallotta.” A másik tanú, Kovács
János szerint a templom két kőoltárát „mivel a Calvinistáknak azokra szükségük nem volt, kurucz
világ után lerontották.”
Az 1706 táján átvett templomot a berhidai és peremartoni reformátusok 1742-ben közös erővel
kívül-belül restaurálják, cseréppel fedik és saját istentiszteleti céljaiknak megfelelően átalakítják.
Az átalakítást az 1963-1964. évi OMF-feltárás és -falkutatás nagy gonddal részletezi. Annyit
kívánunk itt pontosítani, hogy a templomnak a Huszár-féle átépítés után nem három, ahogyan a
régészeti kutatásnál említik, hanem csak két oltára volt. Kovács János tanúvallomása: A
templomnak „két kő oltára is volt benn, egyik a végén, a másik a templomnak szegletin a
sanctuáriumnak elein.” A feltételezett harmadik, a déli fal melletti mellékoltár helyén a szószék
állott, úgy, ahogyan jelenleg is látható a templomban. A másik tanút, Virágh Pétert idézem: „Az
előbbeni prédikáló széket 1742-ik esztendőben Bilkei János prédikátor idejében elrontván egy újat
más formára csináltattak.”
Az oltárok és szószék átépítésének ténye is megerősíti azt az előbbi állításunkat, hogy a templom
a Huszár-féle átépítés után, a török hódoltság alatt, a XVII. század folyamán mindvégig a
katolikusok birtokában volt. Eredeti oltárát és szószékét csak 1742-ben rombolják le. Ekkor
alakítják át a templombelsőt az új hit kívánalmainak megfelelően.
Külön figyelmet érdemel a kórusmellvéd, a református időkből való népi építészet szép emléke.
A Huszár Zsófia nevével jelzett átépítés idején a templomnak csak egy kórusa volt, kőből, a bejárati
rész felett: a mai orgonakarzat. A reformátusok hagyományaiknak megfelelően az 1742. évi nagy
átalakítás ideién még egy másikat is építettek, fából; a kegyúri karzatot. Virágh Péter vallomása:
„Tudgya, hogy a templomban levő fa Chorusnak egy részét pedigh jóval és utóbb Peremartonyi és
Berhidai lakosok magok között öszve szedett pénzből tsináltatták.” „ Az új kórussal egyidőben
készült a régi kőkórus népies, faragott-festett fakorlátja. A reformátusok munkájára utal, hogy
mindkét kórus korlátján a Károlyi Gáspárféle bibliafordításból való zsoltáridézetek olvashatók. Az
egyiken, mely az orgonakarzat korlátja volt: „Énekeljetek az Úrnak és áldjátok az Ö nevét,
hirdessétek minden napon az Ö szabadítását. Solt. 96. I. 2. „. A másikon, mely a kegyúri karzat
korlátja volt, a 82. zsoltár 3-4.: „Tegyetek Ítéletet a Szegénynek és Árvának, a nyomorultat és
Szegényt igazítsátok meg. A szegényt és szűkölködőt mentsétek meg.” Később a két egyforma
faragású és festésű korlátot az oldalkórus elbontása után egybeépítették és azon ma a következő
értelmetlen szövegrész olvasható: „az Ö szabaditását. Solt. 96. I. 2. Tegyetek ítéletet a Szegénynek
és Árvának, a Nyomorultat és szegényt ek minden nap Szegényt és Szükö jetek az.” A
korláttöredékek egybeépítését már a katolikusok végezték, amikor újra átvették és átalakították a
templomot.
A visszatérés idejét és a vele kapcsolatos „nem éppen békés körülményeket” Beke Kristóf
História Domusából vette át a szakirodalom. E szerint: A reformátusok a torony kőkeresztjét le
akarták verni. Tervüktől csak Boronkay Dániel fegyveres fenyegetésére álltak el. Nincs adatunk
arra, hogy ez az incidens - amint Beke állítja - a plébánia újjászervezésével (1759) kapcsolatban
történt volna és a templom átvételét jelentette. De mivel Beke adatai a szakirodalomba is bekerültek
és abból a barokk oltár keletkezési idejére vonatkozóan is messzemenő következtetések vonhatók
le, Beke tévedéseire részletesebben is kitérek:
- Beke Kristóf 1835-ben kezdte írni krónikáját, melyben csak a plébániai levéltár anyagát és a
helyi hagyományokat dolgozta fel. Nem ismerte a berhidai közbirtokosság levéltárát - a sorozatos
birtokháborítások miatt hadilábon állt a közbirtokossággal - , de nem dolgozta fel az 1747. évi
kánoni látogatások jegyzőkönyveit és a káptalani levéltár terjedelemre is jelentős berhidai anyagát
sem. Csak 1759-ig, a peremartoni plébánia újjászervezéséig tudja visszaforgatni az eseményeket.
Saját bevallása szerint: „Többnyire az 1759. esztendőkig semmi
bizonyosat nem tudhatni.”
- 1939 előtt a mai Berhida két különálló község volt: Berhida és Peremarton. Az 1759-ben
újjászervezett plébánia Peremartonban volt. Első istentiszteleti helyül Peremartonban egy magánház
szolgált, mert a templom romos, használhatatlan volt. Csak évekkel később vette igénybe a plébánia
a berhidai templomot, de ez az igénybevétel a reformátusoktól függetlenül 1760 táján történt,
amikor a templom már régóta a berhidai katolikusoké.
- A peremartoni nemeseket a hétszemélyes tábla 1752. évi döntése értelmében a veszprémi
káptalan már 1759-ben kártalanította birtokaikért és azok még az év folyamán egy kivételével el is
hagyták a falut és a szomszédos falvakban telepedtek le. Ilyen körülmények között már nem is
vehettek részt a templomért folytatott vitában.
- A kőből faragott toronykeresztet belülről a kőboltozat miatt nem lehet megközelíteni.
Leverésére csak akkor kerülhetett volna sor, amikor a torony kívülről be volt állásolva. Ilyen nagy,
1759 táján végzett munkáról nem tudunk. Beke sem említ ilyent. Ellenben az 1742. évi nagy
restauráláskor a feltételek adottak voltak.
 - Az 1747. évi Visitatio Canonica szerint a peremartoni és a berhidai reformátusok 1742-ben
„contra instructionem Pestiensis” restaurálják a templomot. Ez a jogcím nélkül végzett munka is
valószínűsíti a tulajdonos, Boronkay Dániel ez idő táji indulatos és fegyveres közbelépését.
A visszatérés pontosabb idejének meghatározásához két dátum adott: az egyik 1742, amikor a
templom még de facto a reformátusok birtokában van és azt „contra instructionem Pestiensis”
restaurálják. A másik pedig 1749, amikor már a katolikusoké és úira a Szent Kereszt tiszteletére van
szentelve. A két dátum között további pontosításra ad lehetőséget Padányi Bíró Márton püspök
naplója. Bíró Márton volt a veszprémi egyházmegyében a katolikus restauráció élete végéig
fáradhatatlan harcosa. Munkájáról, kudarcairól, eredményeiről, a püspöksége idején visszaszerzett
templomokról Róma számára és önmaga igazolására gondos kimutatásokat készített. A berhidai
templomot egyetlen alkalommal sem említi, jóllehet Peremartonban ő szervezte újjá a plébániát.
Hallgatását csak azzal tudjuk magyarázni, hogy a templomot már püspöki székfoglalása, 1745.
március 18. előtt legalább de iure, nem sokkal később pedig már de facto is visszakapták a
katolikusok.
Említésre méltó még Boronkay Dánielnek, a berhidai közbirtokosság egyik tekintélyes tagjának
1751. május 27-én Pozsonyból írt levele. Ebben azt írja nagybátyjának, Boronkay Sándornak, hogy
a „berhidai galibás dolgainkat előbb véghez vivén” Pécsi Gábor ítélőmestertől a Boronkay család
számára visszakérte a birtokaikra vonatkozó iratokat, „kiket ante annos 6 tamquam
Plenipotentiario” neki átadtak.46 Nehezen hihető, hogy a templom galibás dolgai kimaradtak volna
a hat évvel ezelőtti, feltehetően 1745-1746. évi birtokrendezésből.

A templom barokk oltára

Eddigi ismereteink szerint a késő barokk oltár három; helyben, időben és felfogásban egymástól
erősen elütő részből tevődik össze. A négy nagyobb szobor - a stílusjegyekből ítélve - valószínűleg
lényegesen korábbi eredetű és a „felső-magyarországi fafaragás XVII. század derekán kialakult
késő reneszánsz stílusát tükrözi... Feltehetően egy feleslegessé vált kora barokk oltárról
ajándékozták az újra berendezett katolikus templom oltárához... szerencsére mindennemű
változtatás vagy átfestés nélkül.” A másik csoport, a négy kisebb szobor pedig a XVIII. század
közepi jellegzetes barokk munka és az „oltáron feltüntetett idővel egyezőnek látszik... Úgy tűnik,
mintha a kisebb szobrok a nagyobb méretű apostolok kicsinyített, de mozgalmasabb felfogásban
készült másolatai lennének. Ennek magyarázatát csak úgy találnánk meg, ha ismernénk az oltár
keletkezésének körülményeit... És végül a harmadik csoport, az oltárépítmény, az összefoglaló keret
pedig a leveles-indás díszítményével, oszlopaival, kis szárnyas angyalokkal és angyalfejekkel egy
vidéki műhely primitív, kedvesen naiv alkotásai.”
Oltárképe a Szent Kereszt felmagasztalása. Festője ismeretlen. „Az oltárképet körülfogó keret
felső részén levő címerszerű díszítmény kék mezőjében, arany festéssel IHS betűk olvashatók,
alatta 1749. évszám látható. Az évszám előtt AP, utána CB betűk olvashatók. Ezek az oltár
készíttetői nevének kezdőbetűi lehetnek. A kereten levő évszám nem bizonyítja az oltár
keletkezésének idejét, már csak azért sem, mert a történeti kutatás szerint a templomot 1759-ben
foglalták vissza a katolikusok a reformátusoktól. Ebben az időben a templomnak oltára nem volt.”
Eltekintve attól, hogy az oltárok, oltárképek és szobrok ilyen nagymérvű vándorlása csak II.
József korára, a szerzetesrendek feloszlatása utáni időkre jellemző, az oltár keletkezésének idejéről,
körülményeiről alkotott véleményünk némileg módosul, ha tekintetbe vesszük a templom vallási
hovatartozásának fentebb vázolt fontosabb adatait. Ha a templomot 1742-ben legalább de iure,
1745-1746 táján pedig már de facto is a katolikusok birtokolják, nincs akadálya, hogy a képkeret
felső részén a címerszerű kartusban látható 1749. évszámot az oltár keletkezésének dátumául
fogadjuk el. Következésképp hitelesnek fogadjuk el azt is, hogy az évszám mellett jobbról és balról
látható AP és CB betűk a helyi donátorok, esetünkben a közbirtokosság vagy a falu tehetősebb
földesurai nevének kezdőbetűi.
Az azonosítás Berhida kevés számú katolikus lakossága esetében nem jelent különösebb gondot.
Az 1747. évi egyházlátogatási jegyzőkönyv a berhidai közbirtokosság tagjai között elsőnek említi
Andreas Pécsi nevét, gyakran szerepel a közbirtokosság irataiban is. Ügy tűnik, ez idő tájt ő a
társulás vezetője. Carolus Bezerédy nevét pedig a püspöki levéltár számadáskönyvei őrzik. Nem
volt a közbirtokosság tagja, de a XVIII. század közepe táján Berhida legtehetősebb földesura. Jó
kapcsolatai vannak a veszprémi káptalannal: kölcsönöket vesz fel és fizet vissza. Bizonyos, hogy a
négy betűben a két berhidai mecénás, Andreas Pécsi és Carolus Bezerédy földesúrnak, mint az
oltár építtetői nevének kezdőbetűit kell látnunk.
Kell, hogy sokat mondjon nekünk az a körülmény is, hogy a XVIII. század közepén
Magyarországon a hagyományosan köztiszteletben álló szentek: Szent István, Szent László, Szent
Péter, Szent Pál és Nepomuk Szent János szobrai mellett nem a népszerű segítőszentek (Vendel,
Flórián, Rókus, Sebestyén), hanem a donátorok égi patrónusai kaptak helyet a gazdagon díszített
oltáron. Az idősebb apostol szobra, jóllehet attributuma, az andráskereszt hiányzik, Szent András
apostol, míg a másik, az oltárkép feletti kartusban betűvel is jelzett donátor, Bezerédy Károly égi
patrónusa Borromei Szent Károly püspök. A harmadik szobor pedig az apostoli kollégium
legfiatalabb tagját, Szent János apostolt ábrázolja. Nagyon valószínű, hogy őbenne a közbirtokosság
ismert agilis tagja, a revindikációs perekben is fontos szerepet vállaló Boronkay János tiszteli égi
patrónusát.
Itt jegyzem meg, hogy az oltáron, a tabernákulum mellett álló két nagy apostolszobrot a
legutóbbi restaurálás óta tévesen jelzik attribútumaikkal. A könyvet tartó fiatalabb apostol nem
Szent Péter, hanem Szent Pál, akit hagyományosan könyvvel és karddal szoktak ábrázolni. A
nagyszakállú apostol pedig Szent Péter. Ő az apostoli kollégium legtekintélyesebb tagja, kezében a
mennyország kulcsai.
Az 1749. évszámot az oltárépítés dátumául elfogadva, vizsgáljuk a következő kérdést. A
szobrokkal és ornamentikával gazdagon díszített oltárt több, felfogásban és kvalitásban különböző,
helyben és időben egymástól távol élő művész munkájának kell-e tekintenünk, vagy egyetlen,
egységes irányítás mellett dolgozó műhely, de több különböző tehetségű mester munkájának is
felfogható.
Ha csak az ornamentika és a szoborcsoportok közötti nagy kidolgozás- és felfogásbeli
különbséget, a szobrok faanyagának különböző mérvű pusztulását tekintjük, akkor sem kell
feltétlenül az elsőként említett nézetet tartanunk. A magyarországi barokk szobrászat nagy
tekintélyű kutatójának, Aggházy Máriának megállapítását idézem: „A vidéki, másodkézből vevő
kismesterek érthetően szívósan ragaszkodtak a megszokotthoz, a régihez. Ez az oka annak, hogy a
periodizáció élesen elválasztó, elhatároló módszere nem alkalmazható szobrászatunk alakulásának
meghatározásánál.” De ezen túl több körülmény is utal arra, hogy helyi megrendelésre, egy
műhelyben, több mester munkájával készült oltárral állunk szemben.
Nem szembetűnőek, de jelentősek az oltár keletkezésének körülményei. A peremartoni plébánia
újjászervezése (1759) előtt Berhida, mint filiális község, az ősi plébániához tartozott. Ősiben 1746-
ban készült el az újonnan helyreállított templom belső berendezése a kegyúr, Padányi Bíró Márton
megrendelésére, Schmidt Ferenc veszprémi szobrász műhelyében. (A berendezés azóta tönkrement.
Egy évvel később, 1747-ben a másik szomszédos falu, Hajmáskér újonnan épült temploma kap
teljes felszerelést: három oltár és szószék szobrokkal, gazdag ornamentikával, a külső homlokzaton
pedig Szent Péter és Szent Pál szobra és két angyalszobor - az utóbbi négy kőből - ugyancsak a
kegyúr, Bíró Márton adományából. A nárom oltárért Schmidt Ferenc szobrász, Anteszner József
festő és Heiszler Ferenc asztalos 1 000 forintot vesz fel. A két angyal- és apostolszobrokért pedig
Schmidt Ferenc 60 Ft-ot. Az oltárok, a szószék és szobrok az átfestéstől eltekintve ma is épségben
vannak és a stílusjegyeket, az oltárok felépítését és a kidolgozást is figyelembe véve elegendő
okunk van annak Jeltételezésére, hogy a sorozat harmadik tagja, az 1749-ben felállított berhidai
oltár is Schmidt Ferenc veszprémi szobrász műhelyében készült.
Egy műhelyre utal, hogy a berhidai oltár átfestés nélkül maradt fenn, melynek jellemzői az
elnagyolt márványozás és a tompa tónusú, nyers színskála, a festékréteg alatt pedig a szokásosnál
kissé keményebb enyves-gipszes krétaalap: a XVII. századi késő reneszánsz jegyeket mutató, felső-
magyarországi mesterre utaló nagyobb szobrokon, az egy századdal későbbre datált, jellegzetesen
barokk formákat mutató kisebb szobrokon és az összefoglaló keretet alkotó barkácsolásszerű
ornamentikán is.
A több segéderővel dolgozó, tömegmunkára berendezkedett, megbízatásokkal bőven ellátott
Schmidt-műhely szériamunkájával magyarázható az is, hogy a kisebb szobrok a nagyobb méretű
apostolalakok kicsinyített, mozgalmasabb változatai. Számos példával igazolható, hogy a jól bevált
kompozíciókat, mintaképeket másolgatták az ismeretlen segéderők egyéni beállítottságuk,
tehetségük és az oltárok ikonográfiái kívánalmai szerint, gyakran tükörképes változatban.
Szembetűnő igazolásai ennek a Schmidt-műhely legjellemzőbb emlékei, a XVIII. század közepi
szentháromság-szobrok a veszprémi egyházmegye számos templomában és 11 db a veszprémi
Gizella Királyné Múzeumban. Úgy tűnik, hogy a művészi színvonal nagy eltérései sem a
megrendelőt, sem a műhely vezető mestereit nem zavarták, művész és műveik jól megfértek
egymás mellett Ősiben, Hajmáskéren és Berhidán is.
A templom régebbi titulusához igazodó oltárkép - mint Boronkay János vallomásában
megemlítette: Huszár Zsófia tragikus sorsú apjának emlékéhez méltóan a Szent Kereszt tiszteletére
szenteltette a templomot - keletkezésének körülményeiről, mesteréről levéltáraink nem
tájékoztatnak. Összehasonlításra kínálkozó emlékanyagunk azonban itt is van. Mint említettük,
Schmidt Ferenc minden munkáján együtt dolgozott rokonával, Anteszner József veszprémi festővel,
ennek haláláig, 1757-ig. Anteszner az oltárképeket, oltárokat festette, aranyozta. Igazolható
legkorábbi munkája 1745-ből a nyirádi főoltár középső és emeleti oltárképe. Majd a hajmáskéri
három oltárkép következik 1747-ből. A felfogás, kidolgozás és stílusjegyek alapján neki
tulajdonítjuk a Szent Kereszt felmagasztalása oltárképet is 1749-ből. E munkákból egy szerény
képíró tűnik elénk. Nyers színei, elrajzolt, darabos alakjai kompozíciós elgondolás nélkül,
ötletszerűen töltik ki a vásznat. Mondanivalója közérthető, mint a középkori Biblia Pauperum.
Képeit sohasem szignálta, de a veszprémi Szent Mihály plébánia anyakönyvei és oltárképei így is
őrzik emlékét.

A Balaton-felvidék időjárási viszonyai

(1829-1855)
Veress D. Csaba
1993-03

Igen ritkák a múlt századból az olyan feljegyzések, melyek évszakról évszakra vagy akár évről
évre rögzítették az időjárás változásait. Ezek közé tartozik a paloznaki római katolikus plébánia
História Domusa, melynek 1823-1841 közti feljegyzéseiben az akkori plébános - Vaszary István
(1791-1851) - értékes időjárási adatokat rögzített. Első feljegyzése 1829. évből való:

1829:...A vetés alkalmatosságával igen száraz volt a föld, a hideg is nagyon korán jelengeti magát,
úgy hogy a késői szüretelőknél a tőkén derekassan megfagyott a szőlő. Veteseink igen hiányosan
keltek ki, sőtt, a késeiek nem is keltek ki. A hideg igen korán, és pedig nagy mértékben jelent meg.
Már Erzsébet napra a Balaton tellyesen be állott. Karácsony napjaiban a folyvást tartó hideg
annyira növekedett, hogy majd mindennap a kehelyben a bor megfagyott, és folyvást naponként
temérdek hó esik.

1830: A tél folyvást nagyon erősen tartya magát, és az élő emberek nem emlékeznek illy nagy
hidegre - ami még eddig Paloznakon nem történt, most is a kehely (ti. a misénél használt kehelyben
lévő bor- Sz.) naponként befagy. Hó olyan tömérdek esik, hogy az emberek alig győzik az utakbul
kibánni, hogy aki akar-mehessen. A hideg és a hó mind untalan növekedik, és igen bajos valahová
szánon is elmenni. Sok megfagyottakrul jön még az újságban is a tudósétás. A nagy temérdek hó
Februárius 14-dikén kezdett olvadni. Ez csak 3 napig tartott, és ismég kemény hidegek, és nagy hó
esések következtek. Az olvadás Jósef napján kezdődött. Féltünk, hogy a nagy hó majd nagy áradást
okoz, de nálunk minden kártétel nélkül ment el. Tulajdonétani lehet annak, hogy ősszel nagyon
száraz lévén a föld, lassan-lassan mind magához vette a hó levét. Jósef napkor még be volt állva a
Balaton ...A Tavasz igen szépen kezdi magát. A szőlővesszőkben azonban, és a fákban, különösen a
Dió, Cseresznye, s Meggy fákban a fagy miatt nagy károkat sajdéttunk. Egész fákat is el vitt a
hideg. A föld azonban reménység fölött előbb lett alkalmatos az el vetésre... Az egész Májusi holnap
igen kellemetes, annak idején jó tenyésző essők járnak. A szőlő - amit nem reménylettünk - szépen
kifakadott, ki vévén a Lugasokat, mellyek átoljában el fagytak. A gabona is nálunk szépen mutattya
magát... A Plébánia Háznál levő, nagy fekete, jó ízű szedres termő szederfa is majd egészen
elfagyott, nem igen akar hajtani. Májusban, kivált vége felé nagyon rekkenő melegek járnak, ügy
hogy a Balatonyban untig lehet förödni. Félő, hogy ezen meleg, a szénának, és a tavasziaknak,
mellyek különösen szépek - ne árcson!... Május vége fete kezdődött nagy szárazság és kánikula,
mellyhez hasonló hévség most is (Június 9-dikén) nagy mértékben tart - mellytül a tavasziak nagyon
el tikkadtak már, és az ősziek is nagyon sárgulnak, pedig még nem tellett meg a szemek. Félő, hogy
ha ezen hévség sokáig tart, hogy se őszink, sem tavaszink nem lészen; ekkor pedig az éhség a
nyakunkon lesz... A nagy hévségre Június 9-dikén Úrnap előtt való estve igen kevés essővel szörnyű
égi háború jött Tihany felül. Mint egy 11 óra tájban éjjel a Meny kő Csopaki Templomunk
Tornyába bé ütött, és azt fel gyújtotta. (Az 1882-ven lebontott katolikus templomról van szó,
melynek ma már csak a tornya áll Csopakon - Szerző). Két benne lévő harangok - minekutánna
tengeleik elégtek - le estek, és mind a kettő el repedett. A Templom teteje azonban a helybéli oltók
munkássága által a meg gyulladásiul meg tartatott, és a tűz tovább nem terjedett... Június 28-dikán
ismég le ütött a villám Csopakban, éspedig mindgyárt a Templom mellett lévő Hajdú Házba, de
nem gyújtotta meg, hanem csak tűzfalát rongálta meg.
Valamint a múlt Tél rendkívül való hideggel kegyetlenkedett, úgy a nyár is rendkívül való
hévséggel égett. Június, Július, Augusztus Holnapokban ember emlékezetet feliül haladó meleg
uralkodik... A kukoricza, melly az idén igen szépen mutatta magát, többnyire már el fonnyadt... A
nagy meleg a szőlőt korán meg érlelte, úgy hogy Sz. Mihály napon derék szüret lett... A nagy
hévségnek meg mi lett a következése? (legalább ennek tulajdonétyák az Orvosok is). Ezen az őszön
tömérdek a hideglelős - úgy hogy egész Haz lakosi sínlődnek ezen nyavalában.

1831: Be köszöntésétül fogva átaljában az egész Tél gyenge volt, keveses Hóval. A Tavasz korán
vidám üdővel kedveskedik. Jósef napkor már untig lehetett vetni... Olly rendkívül való jó, és meleg
idők jártak, Szép tenyésztő essőkkel, hogy Szent György napra (ápr. 24.) már a Rozs derekassan ki
hányta a fejét s Május 6-dikán virágos Rozsot láttam. A Szőlő is korán és igen szépen fakadt. A szép
meleg napokra azonban Május 10-aike óta igen hüves napok következtek, úgy hogy a Bundát is el
lehetne szenvedni. Egész Június szomorú és híves... Az aratás Szalmára igen bő, de mivel sok a dűlt
és gazos gabona, fizető nem jó leszen... Mivel korán bé takarodtam, és el nyomtattattam, nagyon jól
jártam, mert a rettenetes sok essőzés meg jővén, temérdek kárt tett kint a kepékben, sok a csírás
gabona. 1832: A Tél lágy volt inkább mint kemény, majd minden hó nélkül.

1833: A Tél száraz, a hideg nem igen nagy... A Tavasz későn ereszt ki, a szőlő fakadása igen
elkésett.
Aratásunk felette rossz... Borunk igen kevés, ami lett is rossz, mert éretlenül el rohadt a szőlő.
Szörnyű
száraz a tavasz, alig tudunk vetni.

1834: Az egész Tél lágy és száraz. Vízkereszttül (jan. 6.) fogva Gyertyaszentelőig (február 2.) a leg
szebb tavaszi napok. Fak is virágoznak sok felé. Gyertyaszentelő után kevés esső, alkalmatlan hideg
üdők. A szőlő későtskén, de igen szépen fakad. Tele minden bimbó szőlővel. Senki sem emlékezik,
hogy illy buján látta volna hozni a szőlőt... Ember nem emlékezik olly melegre, és nagy
szárazságra, melly az idén májustul fogva uralkodik. Nincs sem áztató esső, se harmat - a tavasziak
mind el hervadtak, az ősziek még is tartyák magukat. Csakugyan aratásig nem volt úgy szólván
semmi esső, amiért aratásunk igen szomorú lett... A szárazság folyvást tart, sarjuhoz, kukoriczához,
kolompérhoz semmi reménység - minden aszik, minden ég - soha illy melegség! A melegség büdös
füsttel van vegyülve, mintha tűzokádó hegyektül származnék ide. Csak ugyan minden felé ismég sok
gyújtogatások hallatnak, mellyek miatt is sok a koldus, de sok a szükség miatt is! Sok felé a bozótok
meggyújtván, el olthatatlanok, és iszonyú füstölgéssel égnek. A szőlő nagyon kezd sülni, és korán is
kezd érni. Július 26-án a magam szőlejében ettem jó bajort... A szüretkor is olly rettenetes a hévség,
hogy a szőlő fejét melegsége miatt alig lehet kézben tartam... A szárazság folyvást tart, a már korán
vetettek el hervadtak, úgy hogy sok helyeken fel kellett szántani. Vetéseink a szárazság miatt éppen
nem kelnek... Egész új esztendeig a leg szebb ü dők járnak. A marhák mindenfelé ki hajtatnak, és
kinn legelnek, ami nagy Isten áldás a szűk takarmányra.

1835: Semmi Tél, alig fagy egy-két nap, már felenged, sem hó, sem esső. Februárius: egész hónap
gyenge, a Marhák folyvást kinn vágynák... A vége felé van egy kis esső... Március: néha csepereg-
ami a vetéseknek jó - különben igen gyenge az üdő. Amire ismég ember nem emlékezik, a Birkák és
Marhák egész télen által ki járhattak, és jártak is sok helyen. Április: száraz, hideg szelekkel... A
Diófák majd minden felé oda vágynák, ágaik szárazak, következése kétségkívül a tavalyi példa
nélkül való szárazságnak, amelly esztendőben csak egyetlen egy áztató esső nem volt. Isten csudája,
hogy termett, ami termett! Május: szép áztató meleg essőt hozott, mellyre minden elevenedik és
virul. Szépek minden felé az ősziek, szebbek a tavasziak. Június: ámbár másfelé dicsekszenek az
essővel, vidékünkben azonban a nagy szárazság ismég mindent kezd elfonnyasztani. Sok felül jön a
szomorú hír, hogy a köd egészen el ütötte a gabonát. Julius: a szárazság nálunk folyvást tart...
Augusztus: a bor eránt lévő nagy reménységünkben aligha meg nem csalatkozunk... Szeptember:
híves és száraz, a szőlő nehezen érik... October: semmi... November: a kemény fagy korán bé
köszöntött, már 6-dikán. És folyvást tart -igen kevés hóval. így ment ki December is. A Balatonon
untig lehet is halászni. De közbe-közbe nagyon változó meleg napok lévén, a rianások nagyon
elszélledtek és veszedelmesek.

1836: Januárius: a Tél száraz, és igen változó, a leg keményebb hidegrül tavaszi langyos üdőre,
majd csak nem minden héten meg történik a változás... A Balatonon sok szerencsétlenségek
történnek, és még sem tanulnak az emberek! Most különösen Január 23-dikán Csetneki Prédikátor
Latzai Szabó János kocsisával együtt éjjel Somogyba akarván haza menni: a rianásokban elmerült.
Másnapra csak a rúd vége látszott ki, s arruí vették észre a halászok a szerencsétlenséget. Lovakkal
eggyűtt magok is áldozatijai lettek a jég erősségében bizakodásoknak. Februárius: semmi.
Március: az üdő korán kezd kedvező lenni. Már 1-aik Mártiusban láttam a Méheket hordani. A jó
kellemes és meleg tavaszi napok egész Húsvétig tartottak, amidőn azokat majd két hétig hűves
napok és éjszakák váltottak fel. Április: semmi. Május: 8-dikán igen csípős északi széllel hideg
napok köszöntöttek be; 10-dikén fagyott, 17-dikén hó esett és keményen meg fagyott, úgy hogy egy
ujjnyi vastagságú jeget is lehetett látni a tócsákban.

1838: Igen erős tél, nagy dög Hó.

1841: Az itteni földeket is nagy csapás érte csak hamarjában. Az őszi már mind vetve lévén, egy
olly zápor, sőt felhő szakadáshoz hasonló esés jött rá, millyenre az emberek még nem emlékeznek.
Ez mind a felszántott jó földet, mind a benne lévő magot el sodorta a telekrül, s csak kevés helyen
maradt meg a víz árja elől. S így szomorú lett a kilátás a jövő aratásra. Ekkor árkoltattam fel a
földek éjszaki részét, de már késő volt az eső után a köpönyeg. Az egész év folyama felette meleg és
száraz volt. A szüret már Kisasszony nap után való héten meg lett. Bor középszerűen termett, de
jóságára majdnem az 1834-dikihez hasonlít!

Vaszary István plébános 1841-1850 között nem vezette feljegyzéseit. Utóda – Köteles János
plébános - folytatta az időjárási adatok feljegyzését a História Domusban:

1851: Junius hónak 23-dik napja fölöttébb gyászos volt, különösen Paloznakra nézve. Ugyanis
délután 5 óra felé a láthatár éjszak nyugoti szélén felhők kezdtek tornyosodni, s csak hamar mindég
fenyegetőbb alakot öltenek magokra, mig végre mintegy esti 7 óra tájon hozzánk elérkezvén szörnyű
szélvész és mennydörgés közt önték ki határunk fölött aió nagyságnyi jegöket olly sűrűen, hogy
néhány percnyi esés után némelly helyeken két lábnyira is összetódult a jég, smég harmad nap
múlva sem olvadott el. Az egész Paloznaki határt ugy elverte, hogy az igen szépen mutatkozó, s bő
szüretet igérő 1 6/8 holdnyi plébánia szőlő csak fél akó mustot adott.

1853: Junius hónak 15-dik napján délután 5 órakor olly szörnyű zápor esett, borzasztó
mennydörgés kíséretében, hogy a sebesen rohanó árvíz az utszák és ország utak szélességét majd
másfél lábnyi magasságra egészen elfoglalta, a szőlő gyepüket áttörte, s kövekkel, szeprentével,
iszappal még a réteket is elöntötte. A plébánia földekre is négy helyen csapott be, különösen egy
helyen három öl szélességben elnyomta a szép tavaszi rozsot, holott már előbb is temérdek károkat
okozott a vetésekben a fakadék, mellyekhez hasonlósra ide való ember egy sem emlékezett, ugy
annyira, hogy a fakadékok miatt még a hegyek tetején lévőpinczék is be omlottak, ott is fakadékok
támadtak, hol illyeneket még a leg éltessebbek sem láttak soha; a szántó földeimből közel 5 holdat
tettek haszonvehetetlenné, az ezekről lefolyó viz pedig szinte bokáig is ellepte a rétet, azt a füvet
pedig, amelly mégis meglehetős mennyiségben termett volna, a reá rohanó árviz iszapolta be. A
csordát is csak akkor lehetett haza ereszteni, midőn már a zápor megszűntével a vizek sebesebb
folyása szűnni kezdett. Nálunk csak valami három darab malaczot sodort el az árviz, de Csopakon
csaknem egyharmadát elvitte a sertéseknek, a templom fenekét pedig fél lábnyira töltötte meg
iszappal. Általában a tél derekától kezdve tavasz elejéig mintegy három holnapig majd minden nap
folytonos essőzések voltak, ugy hogy a sok esőzések miatt igen sok bolt pinczék beszakadtak, a
tavaszi vetéssel pedig egészen elkéstünk... Julius 24-én - a Junius 15-diki záporhoz csaknem
hasonló esett, ismét mintegy délután 5 óra tájon jéggel, de igen csekély kárt tett a jég, melly csak
utoljára mutatkozott, s a zápor által, noha mogyoró nagyságú is volt közte, kártékony erejétől
megfosztatott, a viz pedig noha az előbbi zápor által csinált utakon bőven folyt, de annak csak
mintegy harmada lehetett, s uj helyeken nem tört nyílást magának.

Itt befejeződik Köteles János plébános (1819-1890) feljegyzése, miután 1854-ben távozott
Paloznakról. Utódai is számos Különleges időjárási eseményt örökítettek meg. Elsősorban Hornyi k
József plébános (1802-1873), aki - számos eset mellett - drámai hangon írta le az 1855. augusztus 9-
i szörnyű szerencsétlenséget:

... 1855-dik Év Augusztus Hó 9-dike a legrettenetesebb nap a plébános vagyonára, ugy a Paloznaki
Plébánia Lakra nézve. Ugyan is Augusztus 9-dikén délután 4 órakor a villám le csapott a Plébánia
Lak hátulsó részébe, és egy pillanat alatt az egész ház lángokba borult. Fél óra alatt már tető
nélkül volt a ház. Mindenem semmivé lett, semmi menthető nem volt. Egy szobán kívül minden
szoba be égett, a folyosó végig égett, a konyha, két kamra, cseléd szoba, a gazdaasszony szobája és
az én egyik lakószobám. Egy falat kenyerünk sem maradt. Három Paloznaki Katolikus lakos u. m.
Guáth Pál 35 éves, Németh József 36 éves és Aigner János vincellér estek áldozatul a tűznek, benn
égtek. Engemet és gazdaasszonyomat az udvar felőli ablakon, a vas rostélyok fáradtságos ki
feszítése után, nagysokára menthettek meg a jóemberek a tűzből; ez a szoba is a folyosóról az ajtón
át már lángba borult, és így a tüz veszélyből csak a rajtunk való maradt meg. Én éppen a folyosón
lévén - hol a villám be ütött - engem a lábamról el ejtett, de életemnek még is kegyelmezett...

Érdekfeszítő még Czigány (Zágor) Pál plébános (1875-1949) leírása az 1909. szeptember 15-én
lezajlott esti zivatarról, amikor is a paloznaki r. katolikus templomba csapott egy - rendkívül
érdekes és rejtélyes - villám.
Sajnos, az ezt követő - és egyre gyérebbé váló, majd 1926-tól megszűnő - feljegyzések nem
őriztek meg több, a korábbiakhoz hasonló időjárási-meteorológiai adatot

_____________________________
 Balatoncsicsó, 1862.

_________________________________

Zalai pecsétek a XVII—XIX. századból

Dr. Borsos András
1993-06

A Zala Megyei Levéltárban a XVII. század végétől találunk mezővárosi, falusi és egyházközségi
pecséteket korabeli iratokon. Egynémely pecsétünknek a nyomója (=typariuma) is ránk maradt. Ez
utóbbiakat pecsétnyomó-gyűjteményünk őrzi.
Néhány régi pecsétünket az elmúlt években, hónapokban újból megismerhette a szélesebb
közönség. Azokat, amelyeket az új helyhatósági címerek megalkotása céljából kellett napvilágra
hozni, tanulmányozni. Sok-sok szép pecsét azonban továbbra is ismeretlenségben maradt. Az
utóbbiak közül mutatunk be néhányat. Ezek sokszor meglehetősen eltérő minőségűek. Ennek oka a
következő. Míg a szabad királyi városok, vármegyék pecsétjeinek vésői céhbeli ötvösök voltak - a
szakma kiválóságai - , a falvak typariumait helyi mesterekkel, esetleg vándor cigánykováccsal
készíttették. E feltevést bizonyítja a sok kusza betűvetés, ami írástudatlan pecsétmetsző keze
munkájára utal. (Feiszt György. Rövid magyar címertan és pecséttan, Bp. 1986. 94. old.)
Egyházi - hitfelekezeti - pecséteket is bemutatunk. A vármegye lakosságának túlnyomó
többségét tömörítő katolikus egyház pecsétjei általában a plébániatemplom védőszentjét jelenítették
meg. A nem katolikus felekezeteknél ilyen alakos ábrázolással nem találkozunk.

1. Balatonfüred pecsétje 1695-ből

A helységet egy 1211-ben kelt összeírás említi először: 1298-ban III. András itteni birtokot
adományozott a tihanyi monostornak. Pecsétje 1695-ből való. Egy 1777. január 21-én kelt úrbéri
iraton látható, amelyen a kihallgatottak tanúsítják, hogy az urbáriumban foglaltakat velük szemben
betartják, velük törvénytelenül nem bánnak, a földesúr és tiszttartója magatartására nem
panaszkodhatnak.
A pecsét enyhén ovális alakú, hossza 26 mm, szélessége 23 mm. Ábrája nem igazán címerszerű. A
falusi pecsétek zöméhez hasonlóan földműveléssel kapcsolatos szimbólumokat, eszközöket ábrázol.
Szőlőgerezd, metszőkés és ekevas díszíti. Mindezek alatt igen apró félhold és csillag képe látható.
Körirata: FÜREDI * FALU * PÖCSETI * 1695.

2. Vászoly pecsétje

A Tihanytól északnyugatra, a veszprémi megyehatár közelében fekvő falut 1164-ben említi először
oklevélbeli feljegyzés. Túlnyomórészt a veszprémi káptalan birtoka volt.
A pecsét kör alakú, átmérője 22 mm. Egy belső körben ekevasat látunk. Körirata: VASZOL
HELSEG PECSETJE. A vésés ideje nem állapítható meg, de primitív szövegéből megítélhetően
lehet, hogy XVII. század végi. Egy 1849-ben kelt nyilatkozaton látható.

3. Bodorfa község pecsétje

A Sümegtől északra a megyehatáron fekvő faluról elsőként egy 1334-ből fennmaradt pápai
tizedlajstrom említi Bodorfalva néven. Később Sárosbodorfalva a neve.
A pecsét évszám nélküli, kifejezetten címerszerű motívummal. XVII. sz. véginek látszik.
Pálmaágak közt talajon ágaskodó oroszlán látható rajta. Jobb mancsában görbe kardot (szablyát)
tart. Fölötte BF betűk, a falunév rövidítése.

4. Kapolcs pecsétje 1821-ből

A sok nemes által is lakott község pecsétje Bodorfáéra emlékeztet, de annál későbbi, kimunkáltabb,
szebb kivitelű. Alakja enyhén ovális, hossza 27 mm, szélessége 24 mm. Hálószerű rajzolattal jelzett
talajon ágaskodó oroszlán jobb mancsában HELSEG. AGY. [?] PECSETJE 1849-ből származó
igazoló iraton látható.

5. Csicsó pecsétje 1847-ből

A heraldikai jelleget nélkülöző falupecsétek újabb példája. 24 mm hosszú, 22 mm széles, enyhén

ovális. Egy belső körben kasza, sarló és ekepapucs sorakozik rajta, a földművelésnek mint a falu
népe foglalkozásának eszközei. Körirata: CSICSÓI HELYSÉG PECS: 1847.

6. Csobánc pecsétje
Csobánc hegyét 1221-ben említik először, a tatárjárás után a hegyen vár épült.
7-én keltezett úrbéri tanúsítványon látható.

7. Zalaszegvár pecsétje

27 mm átmérőjű, kör alakú pecsét, egy 1777-ből való úrbéri iraton látható. Cifra olvashatatlan,
évszám talán 1675.

8. Türje mezőváros pecsétje

A pecsét átmérője 28 mm, majdnem szabályos kör alakú. Körirata: INSIGILVM OPIDI
TVRGEIENSIS. A község nevét hajdanán Türgyeként ejtették.
Címere: felső szélén konvex ívű szimmetrikus tárcsapajzs, a pajzsszél kettőzött; a címerkép egy
vitéz, jobb kezében nagyméretű görbe kardot, „szablyát” tart, bal keze csípőre téve, fején süveg
vagy toll, felsőruhájának három nagy méretű gombja jól kivehető; a vitéz talpa alatt talaj nem
látható, tehát inkább lebeg, mint áll. A pajzs mindkét oldalán egy-egy stilizált ötszirmú virágdísz,
felette egy-egy hatágú csillag.
Készítésének időpontja a XVII. század végére tehető. Nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy
e pecsétet a XVIII. században még két részből álló mezőváros egésze használta-e, vagy csak a
magyarok lakta belsőváros, ahol a török korban erősség állt, amire a vitéz utalhat.
(A külsővárost német bevándorlók lakták.)

9. Kotor mezőváros pecsétje

E muraközi helység pecsétje kör alakú, átmérője 27 mm. A belső körben enyhén ovális pajzson ún.
mankós kereszt látható. Kis méretű sisakról címerpalástként kibomló sisaktakaró hull alá.
Sisakdísze ugyancsak a mankós kereszt. Körirata: SIGILLUM OPPIDI KOTORIENSIS. E
középkori lovagvilágot idéző pecsét keletkezési ideje ismeretlen, talán XVII. századi.
A lenyomat 1776-ból való.
10. Perlak mezőváros pecsétje 1690-ből

Perlakot 1264-ben említi először forrás. Bemutatott pecsétje egy 1777. január 21-én kelt okiraton
maradt fenn. 27 mm átmérőjű, kör alakú pecsét. Szép címerszerű ábrája belső körben, kőből rakott
várfalból emelkedő lőréses, ablakos bástyatornyot mutat, két oldalán egy-egy apró csillaggal.
Körirata: SIGILVM OPIDI PERLAKIENSIS * 1690.

11. A zalaszántói r. k. plébánia pecsétje 1830-ból

A plébániát a XIV. században alapították. Anyakönyvei 1732-től kezdve maradtak fenn. A herceg
Festetics család kegyurasága alatt állt. A plébániatemplom védőszentje a 303-ban vértanúhalált halt
orvos testvérpár, Szent Kozma és Dámján. Mozsár, mozsártörő, üvegtégely az attribútumuk. A
vértanú testvérpár védőszentül választása és ábrázolásai a nyugati egyházban és főleg a barokk kor
után ritkák - szemben az ortodox kereszténységgel, amely minden templomi ikonosztázán
felvonultatja őket. Pecsétjük átmérője 30 mm. A két szent talajon áll, kezükben különböző orvosi
műszereket, patikaedényeket tartanak. Öltözetük keleties: kaftánt, turbánt hordanak, fejük körül
glória. Körirata: SIGILLUM ECCLESIAE PAROCHIALIS, SZÁNTÓ 1830.

12. A zalaszentgróti plébánia pecsétje 1848-ból

A veszprémi egyházmegyében fekvő plébániát a XIV. században állították fel, 1715-ben

megújította török korban megszűnt működését. A templom védőszentje Szent Imre herceg. A pecsét
átmérője 29 mm, szabályos kör alakú. Egy belső körben az első magyar trónörökös áll atillában,
vállán palást, fején hercegi korona, jobb kezében attribútuma: a liliom, a szüzesség jelképe.
Körirata: SZ. GRÓTI EGYHÁZ PECSÉTJE 1848.

13 A zalaszentlászlói plébánia pecsétje 1830-ból

E plébániát szintén a XIV. században alapították, 1755-ben újította meg működését. Templomának
védőszentje Szent László, a magyar lovagkirály.
A pecsét átmérője 32 mm. Szent Lászlót mint ágaskodó lován ülő koronás huszárt mutatja, aki jobb
kezében tartott bárdjával sziklára sújt le. Legendája szerint ugyanis szomjas katonái számára a
sziklából fakasztott vizet. A védőszent ünnepe június 27. Legszemélyesebb attribútuma a pecséten
is feltüntetett bárd. A pecsét köriratából csak ennyi látszik:[ ...jSZALA SZ. LÁSZLÓ 1830 +.

14. A búcsúszentlászlói plébánia pecsétje

A falu plébániáját 1720-ban alapították. Kezdettől ferencrendi közösség vezette. A középkor óta
álló, s időről időre megújított templomot Szent László király tiszteletére szentelték. O látható az
egyház pecsétjén, de eltérően attól, ahogy a zalaszentlászlói egyház pecsétjén szerepel.
A pecsét ovális, hossza 26, szélessége 22 mm. Egy belső keretben áll a szent király, jobbjában egy
bárdot fog, bal kezével Magyarország földön álló címerét fogja. Körirata: SIGILLVM
RESIDENTIAE SANCTI LADISLAI. A pecsét egy 1849-ben kelt iraton látható, feltehetőleg a
XIX. század elején keletkezhetett a nyomó.

15. A nagyrécsei plébánia pecsétje

A plébániát 1788-ban állították fel. Ennek temploma is Szent László nevét viseli. Pecsétje mégsem
kapcsolatos a gyakran és szívesen ábrázolt védőszenttel, hanem bibliai témát, a vízkereszti jelenetet
dolgozza fel.
A kör alakú pecsét átmérője 31 mm. Középen a Betlehemi Kisded előtt hódoló napkeleti bölcseket
láthatjuk. „És bemenvén a házba, ott találák a gyermeket anyjával, Máriával; és leborulván,
tisztességet tőnek néki; és kincseiket kitárván, ajándékokat adának néki: aranyat, tömjént és
mirhát.” (Mt. 2;11) Érdekes, a szent család tagjai közül csak a Szent Szűz fejét övezi dicsfény. A
csoport fölött a betlehemi csillag lebeg. Körirata: NAGYRÉCSEI ANYAEGYHÁZ PECSETE.
Szokatlan, hogy a köriratot az ábrázolt jelenettől nem választja el belső kör. A pecsét egy 1849-ből
származó iraton látható, a fejlett írásmódból következően a XIX. század elejénél biztos nem
régebbi.

16. A pölöske-szentmihályi plébánia pecsétje 1847-ből

Pölöske parókiális egyházát már az 1332-1337-es tizedjegyzék említi. Ferences kolostora is volt a
középkorban. A XIX. században igazi temploma nem volt, csak egy Kisboldogaszszony tiszteletére
épült kápolnája. Ez időben és egészen 1945-ig Zalaszentmihállyal közös plébániát alkotott,
amelynek védőszentje Szent Mihály főangyal.
A pecsét témáját az Újszövetséget záró könyvből meríti. „Es lőn az égben viaskodás: Mihály és az ő
angyalai viaskodnak vala a sárkánnyal... És vetteték a nagy sárkány, ama régi kígyó, aki neveztetik
ördögnek és a Sátánnak... vetteték a földre.” (Jel. 12; 7, 9) Pecsétünkön a sárkányt már elterülve
látjuk, amint Isten főangyala diadalmaskodik felette. Körirata: A PÖLÖSKE SZ. MIHÁLYI
PLÉBÁNIA PETSÉTJE 1847. A körirat és a kép közt belső kört itt sem látunk.

17. A csicsói plébánia pecsétje

1757-ben állították fel a tapolcai járásban fekvő község plébániáját. A temploma védőszentje Szent
Ágoston nyugati egyházatya, aki az észak-afrikai Hippo püspöke volt, a keresztény kegyelemtan
nagy tudósa.
 A 32 mm átmérőjű kerek pecsét belső körében a védőszentet láthatjuk, fején mitrával
(püspöksüveggel), kezében főpásztori hatalmát jelző pásztorbottal, amint talajon áll. Kimondottan
Szent Ágostonra jellemző attribútumot - nyíllal átlőtt szív, gyermek - nem látunk a pecséten.
Köriratából a következő olvasható ki: [...] ECCL. PAROCH CSICSOIENSIS AD S.
AUGUSTINUM.

18. Szelencze (Szelnicza) egyháza

E muraközi községet és egyházát 1458-ban említi először forrás. A templom Szent Márk tiszteletére
épült.
A pecsét 30 mm átmérőjű. Egy belső körben enyhén ívelt talajon (halmon) három szőlőtő látható,
mindegyiken három fürt. Körirata: SIGILLUM PAROCHIAE SZELNIZIENSIS *. A pecsét ábrája
semmi összefüggést n em mutat a templom patronusával, Márkkal. Sokkal inkább Jézus szavaira
emlékeztet: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves... Én vagyok a szőlőtő, ti a
szőlővesszők: Aki é n b e n n em marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt: mert nálam
nélkül semmit sem cselekedhettek.”, (jn. 15; 1, 5) A középkorban szívesen ábrázolták Krisztust,
mint szőlőtőre feszítettet.
A pecsétnyomó a XVII. században készülhetett. Szokatlan a pecsét előfordulási helye. Egy 1777-
ben kelt úrbéri iratra nyomták; ezeket az iratokat a község pecsétjével szokták ellátni.

19- A kővágóörsi evangélikus gyülekezet pecsétje

Kővágóörs a volt dunántúli evangélikus egyházkerület zalai egyházmegyéjének népes gyülekezete
és centruma volt.
A parókia pecsétje ovális alakú, hossza 23 mm, szélessége 20 mm. Körirata: & K. V. * EŐRSI EV.
EKKLESLA. Ábrája három halom közül kiemelkedő barokk templomtorony, gombján kereszt,
fölötte csillag. A bemutatott pecsét egy 1849-ben kiállított megbízhatósági bizonyítványon látható,
de ugyanilyen pecsét a parókia anyakönyvein már 1828-tól megfigyelhető; a nyomó a múlt század
elején készülhetett.

20. A kővágóörsi evangélikus gimnázium pecsétje 1840-ből

A pecsét kör alakú, 25 mm átmérőjű. Részben olvasható körirata: A ZALAI EV. ESP [ERESSÉG]
EÖRSI GYMNÁZIUMA PECSÉTJE - * - 1840 - *
Rajzolata erdőkkel, ligetekkel borított hegyes-dombos vidéket mutat. Jobbról egy csúcson vár,
baloldalt sugárözönben kelő nap.

21. Morgenstern főrabbi pecsétje

A bemutatott hitfelekezeti pecsétek legérdekesebbje: átmenet a személyi pecsét felé. Ezt mutatja kis
mérete is. 21 mm-es átmérőjéből következtetve a nyomó akár pecsétgyűrű is lehetett.
Felső szélén M. H. FŐRABBI felirat olvasható. A pecsét közepén keskeny gúla látható, amely egy
kicsiny gömbben végződik. Az alatta levő három tárgy közül csak a jobb oldaliról dönthető el, hogy
kinyitott könyvet ábrázol, a másik kettő talán tekercs vagy tábla. A kötet fölött látható ábra
legvalószínűbben egy bölcs baglyot mutat, csőrében írótollal.
E pecsét „zalaisága” nem minden kétséget kizáró. Egy 1849-es igazoló okiraton található, amely a
szentgróti hitközség tagjainak forradalom alatti magatartását tisztázza. A szövegből azonban mintha
az tűnne ki, hogy a főrabbi székhelye nem itt van, de hogy hol, arra nem ad feleletet.

Lelőhelyek: A Zala Megyei Levéltár IV. 1 g. Úrbéri ügyek irataiból ismertek az 1., 6., 7., 8., 9-,
10. pecsétek. A Zala Megyei Levéltár IV. 151/b. Megyefőnöki iratok 1849. közül került elő a 2.,
3-, 4., 5. és 11-21. pecsétek.

„Vitéz Kinizsinek hírét

hallottátok-e?”
Dr. Fenyvesi László
1994-01

Vitéz Kinizsinek hírét

Hallottátok-e?
Hogy vigadott Kenyérmezőn
Azt tudjátok-e?
Mint csatába rohanónak
Tüzelt a szeme,
Bajnokos volt mozdulása
Feszült kebele.”
Czuczor Gergely: Magyar tánc, 1844.
Ötszáz esztendeje (1494. január 29-én)
nevezi ki II. Ulászló
Kinizsi Pált országbíróvá.
(Szerk.)

A reformkori poéta romantikus köntösbe burkolt költői kérdése még ma sem veszített
időszerűségéből. Éspedig azért nem, mivel a fordulatos sorsú Kinizsiről az elmúlt másfél évszázad
folyamán sem készült olyan életrajz, mely méltó emléket állított volna alakjának. így e középkori
történelmi személyiség életútjának reális vonásait szinte teljesen elfeledték, elhomályosították a
népköltészet és a szépirodalom gyöngyszemei, továbbá a vásári ponyvairodalom vadhajtásai.
Nevét jónéhányan már gyermekkorunkban hallhattuk. Annál is inkább, hiszen a nyers erőt, a
bátorságot és a vitézséget megtestesítő Toldival egyetemben Kinizsi is századokon keresztül a
magyar nép legkedveltebb középkori katonahősei közé tartozott. Napjainkban pedig már seregnyi
népköltészeti alkotás, bábszínmű, ifjúsági regény, vers, valamint utcák, terek, laktanyák, iskolák,
mozik, szórakozóhelyek, a nagyvázsonyi vár, sőt sörmárka és könnyűzenei dal is népszerűsíti
legendák ködébe vesző alakját. Korunk embere, aki talán még e fellegekben tanyázó, mítikus-
eszményiesített hősről sem a legteljesebb ismeretekkel rendelkezik, okkal kérdezheti: végül is, ki
volt ez a Kinizsi Pál? Mesék, mondák, szólások, adomák, anekdoták, vitézi énekek, irodalmi
alkotások legendás hérosza, akinek sohasem élt alakja legfeljebb a nép, a költők és az írók teremtő
fantáziájában, egyféle sajátos álomvilágban létezett? Vagy mégis tevékenykedett a középkori
Magyarországon egy ilyen nevű történelmi személyiség? S ha igen, ki volt a hús-vér Kinizsi? Tán
egy középkori zsoldos főtiszt, afféle „magyar condottiére”, aki kíméletlen célratöréssel, igen
alacsony sorból a saját erejével verekedte föl magát a katonai-politikai hatalom legfelső bástyáiba,
úgymint a királyi tanácsot alkotó, mérhetetlen vagyonnal rendelkező nagybirtokos arisztokraták
közé? Vajon a katonabáró típusú hadvezérek, a homo novusnak — új embernek - mondott királyi
katonatisztek sorát gyarapította ő is, akik szédületesen magasra ívelő karrierjüket a nem akármilyen
eredményeket elérő fegyverforgatásukkal alapozták meg? Törökverő hadvezér volt-e Kinizsi, aki
egész életét, páratlan katonai talentumát az ország területi épségét veszélyeztető „pogány” hódítók
elleni szüntelen harcnak szentelte? Vagy csak élete egyes szakaszaiban küzdött a törökök ellen,
kivéve részét a király és az ország többi háborújából is, melyek védekező-megelőző, esetleg nyíltan
agresszív-területszerző célokat szolgáltak? Verhetetlen katonatiszt volt, miként a népköltészet
sugallja, vagy pedig érték kellemetlen meglepetések, ostromkudarcok, súlyos anyagi és
emberveszteségek, katonai vereségek is? Való tény-e, hogy herkulesi termettel, roppant izomerővel,
emberfeletti bátorsággal rendelkezett ? Pusztán a kard embere volt, avagy megáll a talpán az
olyasféle vélemény is, mely egyenesen „temesvári gróf” gyanánt szerepelteti? Igaz-e, hogy a déli
határvédelem központi részének főparancsnokaként tevékenykedett? Joggal nevezhetnénk-e a
„mátyási örökség” egyik oszlopos „sírásójának”, a Corvin János-féle trónutódlási törekvések
meghiúsítójának, a Fekete Sereg „hóhérjának”? Vajon hosszú éveken keresztül Hunyadi Mátyás
udvari bandériumának egyik lovaskapitányaként, vagyis királyi testőrtisztként tevékenykedett?
Megfelel-e a valóságnak, hogy tucatnyi déli vármegye főispáni posztja mellé, élete utolsó évében
még az országbírói főméltóságot is megszerezte? Vérszomjasán kegyetlen zsarnok volt-e, aki netán
abban lelte örömét, hogy keresztény és mohamedán ellenfeleit tömegesen halálra kínoztassa,
mégpedig keresztre feszítve, karóba húzatva, kerékbe törve, lassú tűzön megsütve, egymással
fölfalatva őket?
Nos, az ilyetén kérdéseket még hosszasan tovább sorolhatnám, ám legyen elég ennyi! Annál is
inkább, mert alighanem már ezekből is kiviláglik, hogy a Kinizsi problémakört mily meghatározó
módon szövi át a legendás és a valóságos, a pozitív és a negatív, a jelentős és a semmitmondó
elemek folyondára. E vad dzsungelben nem mindig könnyű ösvényt vágni, ám a korabeli iratok és
más leírások szerencsére lehetőséget nyújtanak arra, hogy a fellelhető mozaikcserepek
összerakásával dióhéjban, fő vonalakban felvázolhassam Kinizsi hadvezéri portréját, fordulatokban
gazdag életútjának mindazon jelentős állomásait, melyekről valaminő emlékanyag az utókorra
maradt. Ebből az átfogó képből most csak a Kinizsi-néphagyomány néhány jellegzetes
gyöngyszemét szeretném bemutatni. A legérdekesebb mondák, anekdoták, szólások, kalandos-
törökös históriák felvillantásával ugyanis méginkább szembetűnővé válhat ama éles kontraszt, mely
a heroizáló paraszti emlékezet legendás hőse, valamint a középkori hadvezér valóságos, hús-vér
alakja között feszül.

Egy emlékezetes haditánc

 Fürge kezű piktor palettájára kívánkozó, látványos jelenet, afféle „tájkép csata után”, melyet a
nagy reneszánsz uralkodó udvari történetírója, Antonio Bonfini mester, évekkel az esemény után,
nyilván hallomásból, valamelyik szemtanú erőteljesen kiszínezett elmondása alapján vetett papírra,
nagy műve minden bizonnyal legpompásabban dramatizált fejezetének végén.
A hadvezér legkiemelkedőbb győzelmét követő kenyérmezei hadiünnepség leírása több reális
mozzanatot is magában foglal. Ám a bizarr haditánc szépirodalmi színvonalú bemutatása még
abban az esetben is gyanút ébresztene a kései utókor emberében, ha Francesco Fontana jellemzése
alapján nem tudnánk, hogy Kinizsi „herculesi termete” a legendák világába tartozott. íme, az olasz
historikus érzékletes leírása!
„Bár véres volt a győzelem, az örvendező Kinizsi társával, s a győztes jámbor csapatokkal
lakomát rendezett a holtak között, minthogy rájuk sötétedett s nem térhettek vissza táborukba. Az
ellenség elfoglalt táborában úgyis találtak ételt-italt bőven. A holtakra teritettek asztalt; ezek szerte
a mezőn oly sokan és sűrűn feküdtek, hogy bármerre fordulva, tizenhat stádiumnyi területen
holttestben botolhattál. A katonák odatelepedtek a lakomához. Testük felüdült a bőséges ételtől,
lelkük pedig az örömtől és a bortól felvidult. A lakomázás vitézi dalok éneklése közben telt el.
Hevenyében versbe foglalták a vezérek és a főemberek dicsőségét. Majd amikor Bacchus
felhevítette őket, vitézi táncba kezdtek. Fegyveresen járták a katonatáncot, s ütemesen felhangzó
kiáltozásuk mindent betöltött.
Azután az általános örömben, midőn mindegyik katona különböző taglejtésekkel nevettette
társait, Kinizsit is táncba hívták, ő hirtelen a kör közepére ugrott, keze segítsége nélkül, pusztán a
fogával, derekánál fogva felragadott egy megölt, hórihorgas törököt, majd ütemesen körbe táncolt.
Ez a herculesi termetű férfihez illő tánc inkább csodálkozást, mint nevetést váltott ki a
szemlélőkből. Kiáradó örömükben az egész éjszakát álmatlanul töltötték.”
Bonfini mester irodalmiasan kerekded, kiszínezett leírására támaszkodott azután a népköltészet,
a szépirodalom és a vásári ponyvairodalom is, mely végül ama közismert túlzáshoz vezetett, hogy a
kenyérmezei hős nem csupán a fogaival felragadott törökkel ropta a haditáncot, hanem mindkét
karjával is egy-egy „pogány holttestet szorongatott a hóna alatt...

„Egy parasztember fia vala...”

A Kinizsi-mondakör legismertebb elemét a legendás hős népi, paraszti származásának egyöntetű

hiedelme képezte minden időben. Az elnyomott parasztság „igazságot szolgáltatott” magának,
bemutatva, miként lesz a nincstelen jobbágyfiúból országos főméltóság, a törökellenes küzdelmek
rettenthetetlen hadvezére. Mindez pedig a megmagyarosodott erdélyi szász írástudónak, Heltai
Gáspárnak az ezerötszázhetvenes években keletkezett krónikájára megy vissza. Szeben jeles
szülötte Bonfini latin históriáját „magyarította” és színezte tovább a népies elvárásoknak
megfelelően. Ilyképpen: „Kinizsi Pál egy parasztember fia vala, és malomból jöve ki a szolgálatra.
Szolgála pedig előszer az Magyar Balásnak hadnagysága alatt. Szép, Hercules-termetű ember vala,
jó eszű és felette nagy erejű. A malomba egyedől felemelte a malomkövet. Egy egész hordó bort
egyedől felemelt. Jeles hammar futó vala. Látván az Magyar Balás az ő emberségét és nagy vitéz
voltát, az önnen lányát adá néki feleségül.”

„Hallatlan lelki és testi erővel bírt..”

A Kinizsi-mítosz valamennyi fontosabb alapmotívumának első megfogalmazója a már többször

említett udvari történetíró, Antonio Bonfini mester volt. ő a humanista történetírás antikizáló
törekvéseinek szellemében, Kinizsit Ajaxhoz és Herculeshez hasonlítgatta. Mindeközben az
emberfeletti tulajdonságokkal rendelkező, heroikus félistenek sorába emelte. Ily módon, ámbár
leírása számos, igen értékes információt is tartalmazott, de idealizáló-klasszicizáló-legendateremtő
elemei révén, jobbára közvetve és áttételesen, a legfontosabb kútfőjévé vált a Kinizsi-mondakör
megteremtőjének is, miként ezt a fenti Heltai-példából már láthattuk.
 „Kinizsi Pál alacsony sorból származott, gabonaőrlő szárazmalomból került a katonasághoz, s
először Magyar Balázs alatt szolgált. Vezetéknevét szülőfalujáról nyerte. Hallatlan lelki és testi
erővel bírt; termete, izmai, tagjai Herculeshez tették teljesen hasonlóvá. Apja malmában
nevelkedett. Minden segítség nélkül emelte fel a földről gyakran a malomkereket, olykor a
boroshordót, melyet a szekér is alig tudott elvinni. Fegyveres vitézt fogával felkapva, fegyveresen
járta körül a haditáncot. Birkózásban legyőzhetetlen. A katonáskodás alatt Magyar Balázs annyira
megkedvelte, hogy nemcsak a legnagyobb katonai tisztségekre emelte, de látva vitézségét és
hűségét, még leányát is hozzáadta feleségül.”

Kinizsi malmai

Ez a témakör ugyancsak az egyik legkedveltebb elemét alkotja a Kinizsi-mondakörnek, mely

éppen úgy magában foglalt valóságos mozzanatokat, apró részelemeket is, mint a jeles hadvezér
alakját fölidéző néphagyomány mindmegannyi termése. Megfigyelhető, hogy többnyire Mátyás
király - egyazon időpontban sokfelé fölbukkanó — személyét is bevonják a „Kinizsi-malomkörbe”.
Már ha a magyar népköltészet a legkedveltebb uralkodóját éppen idehaza lelték, két-háromfrontos
háborúskodásainak lélegzetvételnyi szüneteiben.
Ha viszont őt a legszorgosabb nyomozással sem sikerült megtalálni, akkor mesélős kedvű eleink
kénytelenek voltak beérni Magyar Balázzsal, a hadvezér későbbi apósával is. Megesett azonban,
hogy „Vastag Balázs” a „Közelebb ennél, ha kománknak kezét akarjuk fogni” - felkiáltással éppen
a „velencéseket” okítgatta a magyar hadművészet fortélyaira, netán az itáliai Otranto vára alatt
csalta lesre a élelemért portyázgató törököket. A malom-mondát barkácsolgató paraszti képzelőerő
ilyenkor beérte az uralkodója parancsára meglehetősen távoli területekre hadiexpedíciókat vezető
királyi főkapitány lányával is. Akit azonban, a némi turpisságokat meg nem vető mesemondók
jobbára a Jolánka, netán a Benitta névre kereszteltek át. Noha itt ugyanarról a Magyar Benignáról
volt szó, akit évekkel első férje halála után is a „néhai Kinizsi Pál hites társa” gyanánt emlegetnek.
Nem véletlen hát, hogy a malom-mondák közül az egyik legjellegzetesebbet éppen Vázsonyban
jegyezték föl. A paraszti mesélő ma már nehezen ellenőrizhető információi szerint Mátyás király
egyszer a kis település környékén vadászgatott, a Bakony idáig lenyúló sűrűségeiben. S mivel
megszomjazott, a Séd-patak melletti vízimalomhoz lovagolt, ahol inni kért az öreg molnártól, ő
pedig intett a mellette szorgoskodó legényfiának, aki készségesen eleget tett királyura
kívánságának. Az illem persze azt diktálta, hogy ne a markában szorongatva nyújtsa át a friss
forrásvízzel megtöltött kupát Mátyásnak. Ámde holmi tálcafélének híre-hamva sem volt az
egyszerű parasztmolnár faluszéli portáján. Mit volt, mit nem tenni, az élelmes legény felkapta az
ajtó közelében heverő malomkövet, és arra rátéve kínálta meg meghökkent uralkodóját a szomjoltó
nedűvel. Melyből persze az is kiviláglik, hogy a monda alighanem az újkorban keletkezett, lévén
hogy a középkor magyar nemese és katonája — részben a fertőzések elkerülése végett - vízivásra
leginkább csak akkor vetemedett, ha már a szomjanhalás közvetlen veszélye fenyegette...
A meglepetéstől félig-meddig sóbálvánnyá váló Mátyás bizony nem hagyta annyiban a dolgot.
De nem ám, hiszen a robusztus termetű, bivalyerős molnárlegényre igencsak szüksége volt a
sokfelé hadakozó seregeiben is! így esett, hogy értékes ajándékokkal és még fényesebb ígéretekkel
elcsalta magával az ifjú Kinizsit, melyet utóbb egyikük sem bánt meg. Legfeljebb a szegény apa,
mert amikor aszályosabb években kiapadt a Séd, bizony nem kelepelt már a malma! Az erős Palkó
hetedhét országon is túl járt már, s így nem akadt, aki a puszta kezével is megforgassa a
malomkereket...Ennyit a malomkőről, melyről jól ismert, hogy már Toldi Miklós is meg-
megemelgette, jó egy évszázaddal Kinizsi előtt. Melyben nincs is semmi csodálatos, hiszen a
roppant fizikumú, nagyerejű hős mindenkor szerves része volt a történeti mondák nemzetközi
motívumkincsének.
A legendák Kinizsijének malmairól megemlékeznek népmondáink a Veszprém megyei
Nagyvázsonyban, a bihari Kinizsen és Csucsán, az abaújvári két Kinizsen, a szolnoki Abonyban és
a temesközi Temesvárott is. A hadvezér életútjával kapcsolatos források azt bizonyítják, hogy nem
is teljesen alaptalanul. Melyben persze megint csak nincs semmi csodálatos, hiszen olyan történeti
monda sosem volt, melyben legalább is egy szemernyi igazságfióka ne rejtezne.

Törökijesztő zöld ág

Kinizsi hadifortélyairól Zrínyi Miklós költő-hadvezér, a szigetvári hős dédunokája vetette

papírra a legrégibb regeszerű esetet jeles művében, a Vitéz hadnagy-ban, minden bizonnyal a
szájhagyományozó népi emlékezet és a vitézi énekköltészet akkor még elevenen élő históriái
alapján. A nyúlfarknyi kuriózumot a harcedzett Zrínyi - különben Mátyás király és Kinizsi
hadvezéri erényeinek őszinte csodálója - ama véleményének megtámogatására mesélte el, hogy a
körültekintő óvatosságot sohasem mellőzve, mégis mindenféle újítással, meglepetéssel,
változtatással is élnie kell a jó főtisztnek:
„Kinizsi Pál az egész hadának zöld ágat ada kezében hordozni, s azzal ijeszté el a törököt. Oka
ennek a dolognak az, hogy mikor a szem olyant lát, az kit soha sem látott, az szű olyat gondol, akit
soha sem gondolt... Ha az ellenség megtudta volna, hogy... Kinizsi Pál zöld ágat hordoztat,...
memdenem nagyobb szű vet vett volna-e magának avval, gondolván, hogy az erőtlenség viszi reá,
hogy valami találmánt találjon az elvesztésére; mert egyébiránt az, kinek elegendő ereje s hatalma
van, nem szokott igen az ilyen találmányokkal élni.”
Való igaz, hogy Zrínyinek ezt az elgondolkodtató Kinizsi-fortélyát ez idő tájt korabeli adattal
még nem lehet megtámogatni. Ám az is tény, hogy hasonló cselfogásokkal gyakorta éltek a
szemben álló felek a török-magyar küzdelmek egyharmad évezredet felölelő időszakában. Például a
tizenötéves háború egyik hadjáratában valamelyik nem túl nagy létszámú, gyenge harcértékű,
vonuló török sereg lovainak, tevéinek és más teherhordó állatainak a hátára embert formázó
fafaragványokat kötöztek. Mégpedig avégett, hogy a messzi távolból őket kémlelő magyarokat
ijesztőnek tűnő katonai erejükkel tévesszék meg...

Kézszorítás, vasmarokkal

A Toldi-mondakör jól ismert elemei úgyszintén begyűrűztek a Kinizsi-néphagyományba is.

Mely korántsem véletlen, hiszen Botonddal együtt ők képviselték a nyers fizikai erő legjellemzőbb
megnyilvánulásait a históriai gyökerekhez visszanyúló magyar népköltészetben.
Ilyen volt a kézszoritás-motívum is, mely a népmondák Kinizsi-változatai szerint a következő
módon zajlott le. Egyszer úgy esett, hogy a vitézi párviadaloktól csöppet sem húzódozó Kinizsi
valamelyik török bajnokkal, egy rettenthetetlen gázival állt ki, egy szál kardra, életre-halálra. Az
összecsapás előtt persze a hagyományos parolázással pecsételték meg egymás iránt érzett
megbecsülésüket, tisztelvén egymásban a vitéz harcost.
Kinizsi azonban nem szerette volna, ha a szintén jól megtermett mohamedán levente fölösleges
illúziókat táplálna a bajviadal kimenetele felől. Éppen ezért igyekezett minél erőteljesebb
nyomatékot adni kézszorításának. Mely persze meg is hozta a várt eredményt: vasmarkának
satuszorításában a török bajnok ujjai úgyszólván összepréselődtek!
Kinizsinek ekkor — legalábbis a Toldi-mondák lovagias szabályai szerint - türelmesen meg
kellett volna várnia, hogy a fájdalomtól sziszegni is csupán módjával képes ellenfele, némi külső
segítséggel, egyenként szétválassza vérző, összepréselődött ujjait. Úgy tűnik azonban, hogy a
legendák Kinizsije - avagy inkább a történet tizennyolcadik századi kifundálója - vajmi kevéssé
méltányolta Toldi udvarias nagylelkűségét, példamutatását. Hősünk ugyanis rögvest a cselekvés
mezejére lépett, s mielőtt a harcképtelenné váló török hitharcos megmarkolhatta volna görbe
szablyáját, a borotvaéles jatagánt, egy villámgyors kardsuhintással lecsapta fejét...

A nyereg alakú szikla rejtélye

 A pontosabb értesülésekkel rendelkező néphagyomány arról is tud, hogy fényes győzelmei méltó
jutalmaként Mátyás király nem csupán a vázsonykői uradalmat adományozta legkedvesebb
törökverő hadvezérének, hanem utóbb neki adta a közeli Somló várát is.
Emlékét itt ma is őrzi egy különös alakú, nyerget formázó szikla. A néphit szerint ez akkor
keletkezett, amikor az újonnan megadományozott vezér éppen a vár átvételére sietett. Gyalog indult
útnak, mivel nem akarta fárasztani lovát a nehezen járható, köves hegyi utakon. Menet közben,
jócskán elfáradva a meredek terepen felfelé kaptatás során, szusszanásnyi időre leült az ösvény
mellett magasodó kősziklára.
Igen ám, de a sokkal könnyebb terhekhez szokott bazaltkő számára túlontúl súlyosnak bizonyult
Kinizsi hatalmas testének roppant tömege, úgyhogy mély horpadás keletkezett a közepén...

„Haragos az én komám, az Isten!”

Természetesen nem csupán Bonfini és Heltai leírásai bizonyítják, hogy Kinizsi alakja köré már
életében s röviddel halála után legendák, csodás és babonás hiedelmek szövődtek, hanem például
Szerémi György atya munkája is, aki Zápolyai János király udvari káplánjának a posztját töltötte be
öregkorában.
Gyermekkorában ő még talán láthatta is Kinizsit, aki gyakorta megfordult a Szerémségben,
György atya szűkebb pátriájában, sőt itt érte a halál is, utolsó hadjáratáról visszatérőben. A
mindenféle konyhai pletykát és útszéli babonát hallatlan szorgalmatossággal összekapirgáló királyi
káplán Kinizsiről, a Mátyás királyt eláruló „nagy hűtlenek” egyikéről is följegyzett egy csokorra
való mendemondát. Ilyesféléket: „Kinizsi Pál megnémult és így múlt ki Temesvárott a világból egy
pap miatt, akit mezítelenül malomkerékhez köttetett. És csodálatos volt, hogy a malomkerék
megállt a pappal. A mai nap is tanúságára van a papnak a város. Mondta Kinizsi Pál: — Bizony,
haragos az én komám, az Isten!
Megnémulásának másik oka az volt, hogy a csanádi püspök dézsmáját minden évben behordatta
magának temesvári várába. A harmadik ok az volt, hogy semmit sem törődött az egyházi
kiközösítéssel. Ezért halála után egy teljes évig felfüggesztés alatt volt a lelke; ezalatt éjjel és nappal
sokat zörgött, fazekat tört össze és kerepelt. Látták ezt a kolostori szerzetesek. A parókus, név
szerint Demeter, híres volt derék életéről Temesvárott; megszánta komáját, Kinizsi Pált, mert ő
keresztelte meg a fiát. Lelkéért nagy megemlékezést tartott, áldozott borjúkat és kecskéket, s
szárnyasokat öltek le lelkéért. Es bőségesen adott az áldozatokból a papoknak, szerzeteseknek és
szegényeknek. Mivel a pogányok ellen nagy védője és híve volt Kinizsi az egyháznak, ezt
megemlítették az imádkozó férfiak a magasságos Isten előtt, s így többé nem jelent meg.”

Ki félhet jobban?

Jóllehet Kinizsinek sikerült megvernie a pogányt a Kenyérmezőn, ámde roppant

létszámfölényben levő ellenfelei lassanként újfent összeverődtek s megerősödtek. Olyannyira, hogy
még az előzőnél is nagyobb feneséggel készültek rácsapni a magyarokra, miként ezt a jó
emlékezetű reformkori polihisztor, Dugonics András feljegyezte múlt századi, remek
Példabeszédeiben.
Látja ám az akkor is két kardot szorongató vezér, hogy vitézei közül sokan megijedtek, meg is
háborodtak az ismét rájuk zúduló, iszonyú sokaság láttán. — Nosza, rajta — úgymond -, vitéz
bajtársaim, jó szívvel legyetek! Mert ha mi, kik ezelőtt győzedelmesek voltunk, így félhetünk,
elgondolhatjátok, mennyire retteghetnek a törökök, kiket az imént már megvertünk! Beszédét
elvégezvén, bátorságukat visszanyerő vitézei élén a törökökre esett, s úgy elverte őket megint, hogy
miként régóta szokta volt, hírmondóul is csak egynek engedte meg az életét...

„Kinizsi könnyei”
 Erdős-hegyes Bakonyország élénk képzelőerővel rendelkező népe még a múlt században sem
unta meg az újabb és újabb Kinizsi-történetek kifundálását. Eszményien szép természeti
környezetben, közel a Séd völgyéhez, egy ilyen bővizű forrás fakadt, mely Vázsonytól rövid sétával
elérhető. Vizét a patak vezeti le.
Ide, a vártól északra elhelyezkedő forráshoz még a XVKI. század folyamán egy csővezetéket
építettek az uradalom birtokosai, a Zichy grófok. A mezőváros földesúri joghatóság alatt álló
parasztságának alighanem ekkortájt fordult a figyelme a forrás felé is, mivel a Kinizsi-relikviák
megmentése éppen a Zichyek nevéhez fűződik. A hazája sorsát sirató hős hadvezér könnyei
táplálhatják a bővizű forrást — véli a népi fantázia - , hiszen ő holtában sem feledkezhet meg
gyámolítottjairól. Ily módon kapta a Séd hídjáról nem messzire található forrás vize a „Kinizsi
könnyei” nevet. A kései utódok tiszteletben tartották úgy a nagy hadvezér emlékét, mint a népi
képzelőerő e sajátos megnyilvánulását: ma a forrás egész környéke természetvédelmi terület.

Miért süllyedt a földbe a Mátyás-templom?

A néphagyomány arról sem feledkezett meg, hogy Kinizsi nem csupán a török ellen és Vázsony
környékén tevékenykedett, hanem szívesen látott vendég volt Budán is, ha éppen ott kellett
segítenie. Mint például akkor, midőn a nagy király dicsőségére éppen a budavári Mátyás-templom
építkezéseinek utolsó munkálatait végezték a szorgos pallérok és a taljánus fondáló mesterek.
Voltaképpen már be is fejeztek mindent, csupán a torony keresztrózsájának a feltűzése volt még
hátra. Ezzel azonban sehogyan sem boldogultak.
Mi mást tehettek, üzentek Kinizsiért, aki történetesen éppen a palotában tárgyalt az uralkodóval.
ő azután legott a helyszínre sietett, s nem sokáig töprengett. Miután alaposan szemügyre vette a
helyszínt, nekirugaszkodott, és markát megpökve, alig néhány ugrással az épület tetejére lendítette
magát. Ott pedig olyan hatalmas ütéssel erősítette föl a toronyra azt a fránya keresztrózsát, hogy az
egész építmény öt lábnyira a földbe süllyedt! Íme, ez az oka, hogy még ma is csak lépcsőkön lehet
lejutni a templom belsejébe — hirdeti e helyi történeti monda.

Kinizsi ugratója

Érdemes módon, az akkor már Magyarország belsejében pusztító török a Kinizsi-mondákban

mindenkor következetesen megtartotta kedvelt szokását. Tudniillik, azt, fiogy csupán akkor tört rá a
rettegett hírű hadvezérre, ha a magyar sereg jóval kevesebb harcost számlált.
így esett ez a Vázsonyhoz nem túl messzire fekvő Palota váránál is, melynek előterében sikerült
lesre csalniuk Kinizsi maroknyi lovasságát. Az persze most ne nagyon savarjon bennünket, hogy
amikor Mohács esztendejében a török száguldók először dúlták fel a bakonyi régiót, akkor hősünk
már három évtizede odalent nyugodott... Sőt, ha hihetnénk a szapora szavú Szerémi atyának, az
odafönt tanyázó komája idő közben kegyelmet adott zörgő-kerepelő-fazéktörő lelkének is...
A vezér persze szemvillanásnyi idő alatt átlátta a veszélyes helyzetet, s azonmód parancsot adott
a menekülésre a palotai végház felé. A leengedett felvonóhíd előtt pedig mindaddig halálmegvető
bátorsággal, egyszál maga is feltartóztatta az üldöző pogányokat, amíg az utolsó magyar huszár is
be nem menekült a várba.
Akkor pedig felhúzatta a felvonóhidat, majd a régi magyar népmesék kedvelt táltoscsikóinak
legjobb tulajdonságaival rendelkező paripájával merészen és könnyedén átugratta a széles
várárkot... Tette mindezt a hitetlen pogányok nem csekély megrökönyödésére, akik már-már a
markukban érezték legveszedelmesebb ellenfelük fejét. Mégpedig azt a fejet, melyet hálás királya, a
következő népmonda szerint, mérhetetlenül többre becsült, mint a törökökét. A népi emlékezet
pedig azóta is Kinizsi ugratójának nevezi a vezér csodálatos megmenekülésének színhelyét —
vallották a régi öregek a szellemi néprajz szorgos kutatóinak.

Harmincezer fejet egyért?

 Bármennyire is a kard embere volt Kinizsi, a jó király csak nem állhatta meg, hogy a török nyelv
és az iszlám szokások kiváló szakértőjeként el ne küldje a sztambuli Portára, a fényességes
padisahhoz. Azaz, csupán szerette volna útnak indítani, mert a különben mindenkor felettébb
tettrekész és önként ajánlkozó Kinizsinek hogy, hogy nem, most bizony semmiképpen sem fűlt a
foga a kitüntetésnek számító megbízatás vállalásához. Mátyás persze hamar átlátta, merről fúj a
szél! Annál inkább, hiszen ifjúkorában valaha ő maga is szagolgatta a bosnyák-szerb hadszíntér
törökös lőpor füstjét. így aztán, a maga gúnyos modorában, ekként próbálta jobb belátásra bírni
vonakodó vezérét:
- Ó, hát semmit se félj, jámbor szolgám! Ha a gaz pogány netán leüttetné a kobakodat, menten
rájuk megyek hadaimmal! S meg sem állok mindaddig, amíg harmincezer török fejet le nem
kaszabolunk a tiéd helyett!
Hanem a királyi nagyrabecsülésnek ez az ékes megnyilvánulása sem tudta a követ megbízatás
fölvállalására ösztönözni a továbbra is szívósan ódzkodó Kinizsit. Aki aztán végezetül a következő
rezignáltán bölcs szentenciával szorította sarokba a retorikában különben verhetetlennek bizonyuló
uralkodóját:
— Úgy ám, felséges királyom! Életem-halálom a kezedbe ajánlom, de bizony abból a
harmincezerből egy sem illik olyan pompásan a Palkónak a nyakára, mint ez az egy mostani!

„Megugratták a Kinizsi Pál táncát...”

A kenyérmezei győzelem hírhedt haditánca révén népies szóláskincsünk is meg gyarapodott egy
motívummal. Tudniillik azzal, melyet a nyelvészek még századunk elején is be tudtak gyűjteni a
magyar parasztságtól. Ez pedig így szólt: „Megugratták a Kinizsi Pál táncát.”
Ami semmi egyebet nem jelentett, mint hogy az ütlegek nyomát már jól ki lehetett venni a
delikvens hurkásodó hátán, vagyis alaposan elpáholták.

Hány Kinizst alapított a hadvezér?

A népies szófejtés-nyelvészkedés magától értetődően, Kinizsi alapításának vélte a régi magyar

állam területén fellelhető összes Kinizs, Kenéz, Kenes, Kanizsa falut Melyben van is egy szemernyi
ráció, hiszen a közkedvelt hős vezetékneve valóban a kenéz szóból eredt. A történeti etimológiai
kérdéseket nemigen feszegető paraszti képzelőerő tehát majdhogynem joggal kapcsolta össze
Kinizsi nevét az azonos talajból sarjadt helynevekkel.
így adódott, hogy a népi fantázia Kinizsi alapításának tartotta mindkét Abaújvár megyei falut -
Nagykinizst, Kiskinizst —, a bihari Kinizst, a Bács megyei Kanizsát, a zalai Nagykanizsát, sőt még
a temesközi Paulist is.
Az utóbbi a kevésbé ismert szerb szájhagyományhoz kapcsolódik, mely tudvalevően Pavle
Sremac, Knez Pavle néven emlegette őt. Hitük szerint a Versec környéki Paulis szerb lakói úgy
vélték, hogy falujukat Pavle junák, ez az ifjú szláv vitéz alapította, akit azután, miután kral Matijas
szolgálatába szegődött, a magyarok lassacskán kisajátítottak maguknak...
A tudományos álláspont jóval egyszerűbb és természetközelibb: a szerb paulj kifejezés ugyanis
fűszálat jelent, a paulja pedig árpát - ezekhez kapcsolódott a falunév keletkezése.

Parola és kaszabolás

Ámbátor Kinizsi, éppen a törökök kifogyhatatlannak tűnő számbeli túlsúlya miatt, leginkább
mindkét kezében egy-egy karddal szeretett harcolni velük, de ez természetesen nem jelenti azt,
hogy szükség esetén ne látta volna el a bajukat csak a jobbjával is - így a néphagyomány.
Mint például abban az ütközetben, amelyben a megint csak halálos veszedelembe sodródott
Magyar Balázs felmentésére sietett. Mint mindig, ezúttal is sikerült kimenekítenie az ellenség
gyűrűjéből az öreg hadvezért.
 Pedig Kinizsi már-már halottnak vélte őt, így aztán érthető, hogy amikor mégis rábukkant a
harcosok sűrűjében, túláradó örömében hosszasan parolázott vele az egyik kezével, míg a másikkal
továbbra is akkurátusan kaszabolgatta le helyükről a tar fejeket. Mégpedig olyan hatékonyan, hogy
csaknem kicsorbult hosszú, egyenes, pallosra emlékeztető kardja. Tán éppen az, melyet napjainkban
is éberen őriz Temesváry Ferenc, a Kinizsi-mondakör jeles magyar kutatója, Nemzeti Múzeumunk
Fegyvertárában, 55.3272 leltári szám alatt...

Magyar Balázs a veremben

Nem meglepő, hogy a délvidéki küzdelmek vezéregyéniségének alakját nemcsak a magyar, hanem
az ott élő — helyenként éppen általa betelepített -, balkáni eredetű, jobbára szerb népesség is
megörökítette a maga hagyományaiban.
Az egyik délszláv bugarática, vagyis afféle vitézi kesergő például arról tud, hogy a Kenyérmezőnél
diadalmaskodó Kinizsi árulással és a csatából történő elszökés hamis vádjával próbálja befeketíteni
Mátyás király előtt Vuk despotát, a „Tüzes Sárkányt”, a magyarországi szerbek legnépszerűbb
középkori hősét.
Viszont a Magyar Balázshoz és lányához kötődő Kinizsi-történetek ennél megnyerőbb portréját
hagyományozták ránk a törökverő hadvezérnek. Az egyik szerb bugarStica például arról ad számot,
miként mentette meg jótevője életét a hős kenéz. A nyomasztó török túlerő ugyanis vereséget mért a
magyar-szerb keresztény seregre, s maga kapetan Madjar is halálos veszedelembe sodródott.
Ifjú hadnagya ekkor egy veremhez menekítette a vállán a súlyosan sebesült magyar vezért, és ide
rejtette el őt a már mindenfelé szaglászó török üldözők elől. S hogy ne bukkanhassanak rá, a verem
nyílását egy hatalmas malomkővel fedte le. Az ekként megmentett Magyar Balázs hálája nem is
maradt el: szerencsés hazatérésük után csakhamar a lánya, Benitta kezével jutalmazta meg kedves
vitézét.

Barát, gyere, levél érkezett!

Ne higgyük persze, hogy egész életét a csatamezőkön élte le a vitéz Kinizsi Pál! A harcok
nyúlfarknyi szüneteiben ugyanis el-elviszi őt a bakonyi népmonda legkedvesebb várába,
Vázsonykőre is. Néhanapján itt időzött nejével, Magyar Benignával miközben a vár falairól és az
öregtorony ablakaiból gyönyörködött a környező magaslatok, völgyek és rengetegek pompás
látványában.
Meg aztán akkor is lefelé nézelődött, ha valahonnét levelet várt. Leginkább persze Budáról,
Mátyás király fényes várpalotájából, az uralkodó vörös viaszpecsétjével, melyekben jobbára
hadbahívásról, toborzásról, várostromokról, hadjáratokról esett szó. Ilyenkor azonban mindig nagy
bajban volt a csaknem semmilyen akadályt sem ismerő, derék hadvezér. Úgy ám, lévén hogy - több
jeles pályatársához hasonlóan -, a betűvetéshez, az olvasáshoz, meg általában azokhoz a fránya
deáki tudományokhoz bizony őkelme sem konyított egy szemernyit sem.
Persze, egy Kinizsin ez sem tudott kifogni. Mert bizony nem hiába telepítette ő ide, a várral
szemközti Szentmihály pusztára a pálos szerzeteseket, ellátva őket kolostorral, templommal,
földekkel és más, fejedelmi ajándékokkal is. Ha pediglen bárhonnét levele érkezett, csak lekiabált
hozzájuk a mérföldekre elható, sztentori hagján a toronyból vagy a várfalról:
— Barát, gyere, levél érkezett, olvasd el!

„Bajnok Kinizsi halál után is öl”

Lehetetlent csak racionális gondolkodás ismer, a népköltészet parttalan képzelőereje nem

respektálja a realitás határait. Mindeközben nem nélkülözi a következetesség elemi logikai
láncszemeit sem. Mert ha egyszer Kinizsinek egész életében az volt az elismert szakmája, hogy a
pogány török támadókat irtsa, akkor érthető, hogy erről a szent kötelességéről a halála után sem
mondhatott le egykönnyen...
 S való tény: Dugonics jóvoltából, aki egyike volt múlt századi, utolsó polihisztorainknak,még
arra is találunk példát, hogy a törökverő hős a sírjából is ölte a pogányt.
Történt egyszer, hogy a fél Dunántúlt meghódító törökök közül néhányan elkeveredtek a
vázsonyi kolostorba is, melynek pincekriptája Kinizsi síremlékét is magában rejtette. Egyiküknek
különösen alapos oka volt kiruccanni ide, mivel a monda szerint a nagyapját még Kinizsi szelte
derékba, jó két emberöltővel korábban. No, a törökökön aratott győzelmekkel dicsekvő sírfeliratot
olvasván, a türk atyafi bősz haragra gerjedt. Minek következtében oly módon igyekezett bosszút
állni az ebhitű gyaúr emlékkövén, mely még egy népies múlt századi poétát, Erdélyi Jánost is
versírásra ihletett:

„Olvasta szörnyen
Mi feljegyeztetett,
Hőstől hazája
Miképp megszenvedett.

Hogy a betűket
Megszégyenítené,
Sűrű agyaggal
A szobrot elkené.

És fogta a csővet
Damaskus vas fiát,
Homlokba lőtte
Mint egy haramiát.

De viszzapattant
Az érc nagy hirtelen
Szegény haragvót
Megölte véltelen.

Méltó beszéd van

Korok regéiből;
Bajnok Kinizsi
Halál után is öl.”

Nos, ennyit a népi hősről, a legendák Kinizsijéről, a makulátlanul tiszta erkölcsű, eszményi testi-
lelki tulajdonságokkal rendelkező „magyar Herculesről”, a dicsőséges győzelmekkel végződő
törökellenes küzdelmek verhetetlen héroszáról, Mátyás király legvitézebb hadvezéréről. Jóllehet, a
népköltészet kimeríthetetlen kincsesbányája, továbbá a szépirodalmi alkotások és a vásári
ponyvairodalom itt nemigen érintett, értéktelen fattyú hajtásai még rengeteg mesés-csodás-legendás
történetet is az utókorra hagyományoztak róla, ám alighanem e néhány jellemző mozaik alapján is
szemléletes képet nyerhettünk arról a Kinizsiről, akinek bizony nem túlságosan sok köze ralt a hús-
vér történelmi személyiség lényegesen bonyolultabb és összetettebb egyéniségéhez, jóval
göröngyösebb életútjához, sokrétű tevékenységi köreihez.

Százhetvenöt éve született

Reguly Antal
Selmeczi Kovács Attila
1994-04
 Amikor 1839 nyarán egy húsz éves fiatalember - jogi tanulmányainak bevégzése után - elindult
Németország felé, aligha gondolt arra, hogy a szülei támogatásával néhány hónapra tervezett
tanulmányútjáról kereken egy évtized múlva tér vissza, és olyan távoli tájakat fog bejárni, ahol
előtte még európai ember nem fordult meg. Arról sem álmodhatott, hogy néhány évvel később
megválasztják a Magyar Tudományos Akadémia tagjának, hogy az általa személyesen nem is
ismert honi tudósok róla elnevezett társaságot hoznak létre és nevét viselő albumot jelentetnek meg.
Noha már gyermekkorától rendkívül szomjazott a hímévre, elutazásakor a világlátáson kívül semmi
határozott szándék nem vezette. Gimnáziumi évei alatt egyik tanára ugyan olthatatlan érdeklődést
lobbantott fel benne az őstörténet iránt; édesapja, a zirci apátság ügyvédje mégis a józan és biztos
megélhetést nyújtó jogi pályát jelölte ki számára. A reformkor nemzeti felbuzdulásának hatása alatt
álló ifjú azonban legcsekélyebb kedvet sem érzett arra, hogy tehetségét a táblabírák
Magyarországának valamelyik vármegyei hivatalában eltemesse.
Ez az ifjú nem más, mint Reguly Antal, aki abban az esztendőben született, amikor Körösi
Csoma Sándor útra kelt, hogy felkutassa Belső-Ázsiában a magyarok őshazáját. És negyedszázad
múltán ővele robog az Urálon túli végeláthatatlan hómezőkön a bérelt szán, hogy végigjárja a
szibériai nyelvrokonok lakóhelyét, hogy szinte az utolsó órában - az orosz gyarmatosítást
megelőzve - felgyűjtse nyelvüket és folklórjukat, kutassa ősi kultúrájukat. Ez okon már életében
„Észak Körösi Csornája” névvel illették, nem is gondolván, hogy mennyire hasonló sorsot jelöl
ezen elismerés. (Felbecsülhetetlen értékű gyűjtött anyagának egy része még mindig érintetlenül
hever a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában, a hazai fotótörténet kezdetét megkoronázó
csaknem száz fényképfelvételének üveglemezei máig nem kerültek elő, kutatásaiból idestova
negyedszáz kötetre rúgó szövegközlések mind halála után láttak napvilágot).
1819- július 11-én Zircen született Pápáról elszármazott német polgári család harmadik
gyermekeként. Alsóbb iskoláit és latin nyelvi tanulmányait szülővárosában kezdte meg, majd 1828-
tól a cisztercita rend székesfehérvári gimnáziumában tanult, a hatodik osztályt Nagyszombatban
végezte el. Ezt követően a győri akadémián tanult bölcseletet (1834-1836), ahol legnagyobb hatást
történelemtanára, Maár Bonifác gyakorolta rá, akihez később is atyai barátság fűzte. A pesti
egyetem jogi fakultásán fejezte be tanulmányait (1836-1839).
Hogy miként lett Reguly Antal utazóvá és tudóssá, annak megvilágítását bízzuk kortársára, az író
és politikus Eötvös Józsefre, ki a következőképpen szólt róla: „Életének iránya fölött a véletlen
határozott, mely őt a stockholmi könyvtárban Arvidson finn tudóssal összehozá, ki őt a magyar s
finn nyelvek között létező rokonságra emlékeztetvén, benne azon gondolatot ébreszté, hogy miután
a magyar nép eredetének kérdése csak az észak népei és nyelveinek tanulmányozása által fejthető
meg, ezt tűzze ki élete czéljául.”
Rádöbbenve elhivatottságára, otthona helyett Finnország felé vette útját, ahol két gazdag évet
töltött el, megtanulta a finn és észt nyelvet, bejárta a lappok földjét, eredményes néprajzi kutatást
végezvén körükben. Még 21 éves sincs, amikor a Finn Tudományos Akadémia levelező tagjává
választják, a finn nyelvészet nagy ígéretének tartják. Meleg barátság fűzte a neves finn nyelvészhez,
Castrénhoz, akinek segítségével nyelvészeti és néptani stúdiumokat folytatott. A finn főváros
előkelő társaságainak rajongott vendége mégsem talált nyugalmat finn barátai körében. Elhatározta,
hogy felkeresi a távoli Szibériában élő finnugor népeket.
1841. június 11-én meg is érkezett Szentpétervárra. Az oroszok szívesen fogadták az ifjú magyar
utazót. Több neves tudóssal kötött barátságot, akik segítséget nyújtottak felkészüléséhez.
Legkiemelkedőbb tanítómestere Kari Maximovics Baer akadémikus, neves antropológus, akitől
elsajátította az embertani kutatás azidőben legkorszerűbb ismereteit. Ezen kívül számos
tudományszakban képezte magát, megfeszített erővel tanulmányozta a cseremisz, mordvin és zűrjén
nyelvet.
Útiterve rokonszenvet váltott ki az orosz tudományos élet vezetőiben, nagyszabású szibériai
expedíció vezetését kívánták rábízni. Azonban ezt elhárította magától, mert a magyar tudománynak
akart hírnevet szerezni. Két évig tartó alapos elméleti felkészülés után alkalmasnak érzi az időt régi
álma megvalósítására. 1843. júliusban útra készen áll, elsőként a vogulok, majd az osztjákok
felkeresésére. A Magyar Tudományos Akadémiának küldött levelében a maga által megszabott
feladatairól a következőképpen szól: „Különös figyelmet kívánok fordítani e népek természettani
viszonyaira is, s e népcsaládból egy koponya-gyűjteményt szerezni össze, fejméréseket tenni s
gipsznyomatokat venni, minek csinját itt magamévá tettem. Ezt szép volna a többi borealis népekre,
tán Szibéria minden népeire kiterjeszteni, melly úton idővel a polaris népekről, vagy tán tovább is
menve a túrán népclassisról, mi bizonyosan nem haladja még túl nemzeti érdekeinket, olly munka
támadhatna, melly Mortonnak az amerikai népekről írt munkáját bizonyosan felülhaladná.”
E lenyűgöző méretű terv megvalósítására a 24 éves utazó, már a Magyar Tudományos Akadémia
levelező tagja hajlandó volt egész életét áldozni. A magyar Akadémia pénzküldeményének
késlekedése miatt azonban csak 1843. október 9-én tud útra kelni. Moszkván át Kazanyba megy,
ahol két hétig bújja a könyvtárakat: csuvas és cseremisz nyelvtant tanul. Majd hasonló célból Perm
városában tölt el egy hetet, és a legzordabb téli időben: december 4-én átkel az Urálon.
Bogoszlovszkojban az ottani bányaigazgatóságtól térképvázlatokat és két vogul kísérőt kap, akik
segítik a nyelvtanulásban és a kutatómunkában. Az egész telet a vogulok között tölti. 1844.
márciusában utazik tovább Tobolszkba, ahol felkeresi az utolsó kondai vogul fejedelem fiát,
ráadásul itt találkozik Castrén finn nyelvtudóssal, régi barátjával is. Majd a Konda folyó vidékén élő
népcsoporthoz igyekszik. Két hónapot tölt Polimszkojéban, ahol a nyelvi és folklórkutatáson kívül
antropológiai méréseket végez és néprajzi tárgyakat gyűjt. Nagy lendülettel és lázas sietséggel
dolgozik, miközben anyagi és egészségi gondokkal küzd: a magyar Akadémia segélye nem éri utói,
a nélkülözésektől és a megfeszített szellemi munkától mind gyakrabban kínozzák gyötrő fejfájások.
1844 nyarán viszontagságos folyami úton éri el a Szoszva vidéki vogulokat, hogy e népcsoport
kultúráját eredeti ősiségében ismerje meg. Gazdag tudományos zsákmánnyal tér vissza szibériai
állomáshelyére, de nem pihenni, hanem új útra készülni. Innen küldött egyik levelében írja: „Ily
roppant kiterjedést nyert szteppe-utazásom; etnographiai és anthropologiai tekintetben teljesen
kielégítvén, Berezovban egész buzgósággal feküdtem osztják stúdiumaimnak.” 1844. október elején
Obdorszkba, az osztjákok központjába érkezik. Bejárja a környéket, nagy lendülettel gyűjti a
népköltészeti anyagot. Mihelyt az Obon beáll a jég, átkel a tundrák vidékére, az Ural legészakibb
területeit kutatja fel. Eljut egészen a Jeges-tenger partjáig. Majd visszatér Berjozovba, ahol az egész
telet tölti. Hatalmas méretű osztják népköltési gyűjteményét megfeszített erővel gyarapítja, amikor
1845. március 3-án váratlanul Kazanyba indul; a pétervári intrikák miatt kénytelen félbeszakítani
munkáját. A kimerítő másfél éves utazástól megtörve érkezik meg Kazanyba, ahol már várja a
magyar Akadémia újabb megbízása: a cseremisz és mordvin nyelv megvizsgálása. Nekilát tehát a
nyelvtanulásnak, és 1845 őszén betegen újra útnak indult a legdélibb finnugor törzsek lakóhelye
felé. Bejárja a Volga-környéki cseremiszek, mordvinok és csuvasok földjét.
1846 nyarán érkezik meg Szentpétervárra hét hatalmas ládába csomagolt jegyzeteivel,
antropológiai, régészeti és néprajzi tárgyaival. Aggódnak életéért, a szörnyű fáradalmak teljesen
felőrölték erejét. Néhány hónapos pihenés után hazájába készül, amikor az orosz földrajzi társaság
felkéri uráli geográfiai anyagának kidolgozására. Barátai rábeszélésére nekilát térképe
megszerkesztésének, melyen 5400 települést jelöl meg rendkívül nagy pontossággal. Etnográfiai
térképének azonnal hasznát veszi az ekkor induló uráli orosz expedíció. (Reguly utazásai során 385
ezer km2 kiterjedésű területet járt be és közel 30 ezer kilométernyi utat tett meg).
1847 elejétől azonban - a makacs fejfájások miatt - németországi gyógykezeltetésre kényszerül.
1847 szeptemberében jön először haza néhány hét pihenésre szüleihez. Hat ládányi küldeménye
már ekkor megérkezett a Magyar Tudományos Akadémiára, melynek novemberi ülésén Toldy
Ferenc adott tájékoztatást Reguly utazásairól, és bemutatták a 92 tárgyból álló ethnográfiai
gyűjteményét. Ez volt az első hazai néprajzi kiállítás, amint Reguly anyaga is az első tudományos
megalapozottságú és célú tárgygyűjtés eredménye. Még németországi gyógykezelésének idején,
1848. júniusában Eötvös József kultuszminiszter kinevezi az Egyetemi Könyvtár első
könyvtárosává, de csak 1849 májusában tér végleg haza.
Utazásának pártfogói és az Akadémia vezetői egyedül azt várják tőle, hogy szibériai útjának
nyelvészeti anyagát dolgozza fel és adja közre, továbbá szóljon a néprokonságról. Az 1850-ben
tartott akadémiai székfoglalójában azonban a néprokonság kérdésével kapcsolatban további alapos
kutatómunka szükségességét emlegeti. Az évek azonban múlnak, és semmi látványos eredménnyel
nem hozakodik elő. Egyre inkább felmerül a kérdés, hogy Reguly nem csalódott-e éppen úgy, mint
Körösi Csorna Sándor. A türelmetlen szakmai várakozás ellenére szibériai anyagának rendezését
csak 1857 őszén kezdi meg hivatali elöljárója, Toldy Ferenc unszolására, amikor Hunfalvy Pállal
nekifog vogul gyűjtése feldolgozásához. Azonban a következő évben, 1858. augusztus 23-án egy
súlyos agyvérzés kioltja életét.
Tudós kortársai és a nyelvtudomány képviselői nagy sajnálkozással tekintettek erre az évtizedre,
amely alatt szibériai gyűjtéseinek nagy részét feldolgozhatta volna. Ennek elmaradását egyedül
betegségének tulajdonították.
Reguly Antalról szóló megemlékezésekben közhellyé kövesült életpályájának drámai ellentéte: a
páratlan aktivitású szibériai kutatóútjaival szemben az itthon eltöltött egy évtized alatti tétlensége,
teljes összeroppanása. Hogy ez a felfogás alapjaiban téves, hogy Reguly Antal utolsó évtizedét
egyáltalán nem a tétlenség jellemzi, arra életének mindeddig kevésbé vizsgált és feltárt körülményei
szolgálnak egyértelmű cáfolatul.
Amint a kortárs Toldy Ferenctől tudjuk, hazatérése után „Reguly felsőbb tudományos kiképzése
folytatásának új hévvel nekifeküdt. Első vonalban általános nyelvészeti és ethnographiai
stúdiumaihoz fordul ismét, melyekhez később physiologiaiak, sőt földrajz, természetrajziak,
növény- és állat-geographia is járultak, így kívánva a népeket egészletökben, az égalj 's a földhöz
levő viszonyaikban felfogni, 's eképp a néprokonsági kérdést minden oldalról megközelíteni.
Kranioskopiai stúdiumaihoz csatolta végre a physiognomiaiakat, 's hasonlítás okáért bevonta
vizsgálatai körébe a hazai fajokat is. Megtanulván a fényképezést, a szünidőkben néhány
anthropológiai utat tett az alföldre, a palóczok közzé, melyeken mind arcztani, mind fejméreti, de
erkölcs- és lélekrajzi adatokat is szerzett.”
Ez a szemelvény beszédesen tanúskodik arról, hogy hazatérése után ismét komoly tudományos
vállalkozásba kezdett: a néprokonság kérdését eldöntő összehasonlító vizsgálat elvégzésére készült.
Mivel a magyarság köréből nem állt rendelkezésére megfelelő anyag, szibériai gyűjtésének
összehasonlító feldolgozását a magyarság különböző népcsoportjai között végzett komplex
gyűjtéseknek kellett megelőzniük. Erre a számos tudományszak ismereteit alkalmazó munkára is
egyedül vállalkozott, mint ahogyan szibériai útját is egyedül járta. Sokoldalú képzettsége és
bámulatos tudása alkalmassá is tette erre, azonban a már végtelenségig kimerített idegrendszere
útját állta e merész terv kivitelének, melyre életének utolsó évtizedét áldozta.
Az 1857. év szeptemberét rendkívül aktív - szibériai útjára emlékeztető intenzitású -
terepgyűjtéssel töltötte a palócok körében. Az október 10-ig tartó gyűjtőútjának első hetéről naplót
vezetett. Jegyzeteinek tanúsága szerint idejének első részét Fülek vidékén töltötte. Gyűjtőútjának
másik nagyobb állomása a Mátra túlsó oldalára esik: Egercsehi, Uppony, Bánhorvát központtal,
ahova szeptember végén utazott tovább. Az antropológiai mérések és az ekkor még rendkívül
nehézkes fényképezés adatgyűjtésének tempóját meglehetősen mérsékelte. Azonban így is
tekintélyes méretű anyaggal tért vissza hat hetes gyűjtőútjáról: a Fülek környéki 12 helységből 40, a
Heves megyei 6 helységből 46 részletes antropológiai mérést és leírást, a vizsgált személyekről 96
fényképfelvételt készített. Több mint félszáz települést bejárt, melyek mindegyikéből
adatközléseket, megfigyeléseket rögzített közel 300 oldalnyi terjedelemben. Ismereteit néhány
témakörben közlésre alkalmas gonddal foglalta össze. (Hazai utazásának anyagát születésének 175.
évfordulója alkalmából a Néprajzi Múzeum megjelentette; Reguly Antal: Magyarországi jegyzetek.
Series Historica Etnographiae 8. Budapest, 1994.)
A palócoktól való visszatérése után következett be az a váratlan fordulat, amire tudós kortársai
egyáltalán nem számítottak és amiről a mai napig egyetlen szaktudomány sem vesz tudomást, noha
kezdettől azt várták Regulytól, hogy nyilatkozzon a néprokonság kérdésében. Amint Toldy Ferenc
1868-ban írta: „s jól emlékezem ez úton módosult s határozottan kifejezett azon meggyőződésére,
mely szerint a magyar népességnek minden ágai teljesen a kaukázusi fajtához számítandók.”
Reguly magát elsőrendűen etnográfusnak tekintette, aki elhivatottságának tartotta a magyarság
eredetének felderítését. A palócok között tett etnográfiai és antropológiai vizsgálatai annak a
nagyszabású tudományos vállalkozásnak első lépését jelentették, amely a magyar őstörténet
komplex összehasonlító módszerrel való feltárását tűzte ki célul, s a néprokonság kérdésének
eldöntését szolgálta. Ez a vállalkozása azonban közvetlen munkatársaiban, környezetében
riadalmat, sajnálkozásba torkolló megnemértést váltott ki. Még negyven éves sem volt, amikor a
hirtelen halál elragadta, tehát bizakodhatott abban, hogy lesz ideje páratlan méretű tudományos
vállalkozásának eredményével megajándékozni nemzetét.
A romantika korának nagy tudósa volt, kinek igazi arcát életútjának és tevékenységének jóval
behatóbb feltárása után ismerhetjük csak meg, és vallhatjuk Eötvös Józseffel, hogy „kevés ember
élt, ki tiszta lelkesedésből s a tudomány iránti szeretetből az övéhez hasonló áldozatokra határozta
el magát.”

Kétszáznegyven éve született

gróf Festetics György
Dr. Pintér János
1995-01

Festetics György 1755. december 31-én a Sopron megyei Ságon (a mai Simaságon) született. A
horvátországi eredetű Festetics család a XVII. század első felében kapott magyar nemességet, majd
csaknem egy évszázad múltán szerzett Keszthelyen birtokot. Festetics Pál — György apja - mint
Mária Terézia bizalmi embere a bécsi kancellárián, 1772-ben lett a magyar kamara alelnöke, s
egyúttal grófi cím tulajdonosa.
Festetics György alsó fokú iskoláinak elvégzése után - az aulikus főúri családok gyermekeihez
hasonlóan - a bécsi Theresianumban tanult, hogy idővel magas beosztású állami hivatalnokként
szolgálja a Habsburgokat. Ezért a Theresianum elvégzése után a megfelelő gyakorlat megszerzése
érdekében a magyar kamaránál, majd később a horvát királyi tanácsnál helyezkedett el. A szürke
hivatalnoki élet azonban nem elégítette ki a becsvágyó fiatalembert, felettesei és családja mélységes
megdöbbenésére - és élénk ellenzésük dacára - 1778-ban a katonai pályára lépett. A Nádasdy, majd
a Barco huszárezred határvidékeken állomásozó egységeinél teljesített szolgálata után 1786-ban
Bécsbe került a magyar nemesi testőrséghez, ahol őrnagyi rangot kapott. Egy év múlva már a
Graeven huszárezred állományában szerepelt, 1788-ban pedig alezredessé léptették elő.
A II. József németesítő törekvéseivel szembeni nemesi ellenállás a császár halála (1790) után
számottevően megerősödött és kiszélesedett. Mivel a sajátos magyarországi viszonyok között
nyugat-európai értelemben vett burzsoáziáról nem beszélhetünk, a középbirtokos köznemesség állt
a reformtörekvések élére. Célkitűzéseikben a nemzeti függetlenség és a gazdasági önállóság
követelése mellett előtérbe került a polgári átalakulás kérdése is. Mindez .azonban keveredett a
feudális előjogok védelmével, ami egyúttal a haladás egyik akadályát is jelentette. A nemesség
nemzeti törekvésének fő színtere az Országgyűlés volt 1790 júniusára összehívták az
Országgyűlést, melyre Festetics mint főrend hivatalos volt. A gróf ekkor már Budán tartózkodott,
mivel a Graeven huszárezred két szakaszát rendfenntartási célból odavezényelték. Az ezred magyar
tisztjei nevében Festetics alezredes és Laczkovics János svadronyos kapitány (utóbbit később a
Martinovics-féle összeesküvésben való részvétele miatt lefejezték) folyamodványt készítettek,
melyet az Országgyűlés mindkét házának benyújtották. Ebben azt kérték, hogy béke idején a
magyar ezredek Magyarországon állomásozzanak, és hozzanak létre magyar katonatiszt- képző
iskolát. A folyamodványban sérelmezték, hogy a magyar ezredekben „országunk nemes hazafiainak
káros hátráltatásával és megvetésével” idegen nemzetiségű és gyenge képességű főtisztek
parancsolnak. A német vezényleti nyelv gyakorta együttjárt a magyar nemzeti önérzet
megsértésével: „a fegyveri gyakoroltatásban elkövetett leg-kisebb hibáért édes véreink s hazánk-fiai
testekben nem tsak keménven tagoltatnak, (azaz veretnek - P.J.) de sokszor még azon fellyül az
idegen tisztek által nemünk alacsonyítására szolgáló illetlen nevekkel ártatlanul szidalmaztak, és
elannyira már üldöztetnek, hogy számos hazafiaink... hazájuknak örökös el-hagyására vetemedtek
vala”. Festeticsék szerint csak a katonai szolgálat hasznára válnék, ha „a közönséges szolgálat rende
és parantsolás magyar nyelven folytattatnék.”
Az írás óriási vihart váltott ki az Országgyűlésen, és - ellenkező előjellel - Bécsben is. Festeticset
letartóztatták, több héten át fogva tartották, majd egy németalföldi ezredhez, azután Milánóba
helyezték. Festetics számára a katonai pálya befejeződött: 1791-ben nyugdíjazását kérte, s
hazaköltözött Keszthelyre, a Festetics latifundium központjába. Bécs urai még hosszú ideig
rendkívül gyanús és veszedelmes embernek tartották. Mint a Zala megyei nemesi ellenzék egyik
vezéralakja nem értett egyet a Napóleon ellen 1797-ben szervezett nemesi felkeléssel sem, ezzel
Bécs előtt még inkább megbízhatatlanná vált. Megfosztották kamarási rangjától és kitiltották az
udvarból.
A XVIII. század végétől a napóleoni háborúk következtében - mivel a hadseregek hatalmas
fogyasztók voltak - számottevően megnőttek a magyarországi mezőgazdasági áaik értékesítési
lehetőségei. A birtokosok többsége beérte azzal, hogy a robotmunka fokozásával, a hagyományos
termelési eljárásokkal is több haszonra tett szert. Jónéhányan azonban birtokaik jövedelmezőségét
sokkal nagyobb mértékben kívánták növelni, s ennek érdekében gazdaságaik és a termelés
korszerűsítésére törekedtek. A tárgyi feltételek hiányán túl problémaként jelentkezett, hogy nem
rendelkeztek megfelelő szakemberekkel. Ez utóbbi gond enyhítése érdekében alapította meg gróf
Festetics György 1797-ben a világ első, felsőfokú képesítést nyújtó mezőgazdasági tanintézetét, a
keszthelyi Georgikont.
Festetics már az 1790-es évek elejétől törekedett az ésszerű gazdálkodásra. Ennek
megvalósításában uradalmainak jószágigazgatója, a XVIII-XIX. század fordulójának kiemelkedő
tudású elméleti és gyakorlati mezőgazdasági szakembere, Nagyváthy János töltött be vezető
szerepet. Nagyváthy szerepe vitatott a Georgikon alapításával kapcsolatban - hiszen 1797-ben már
Csurgón élt, a végkielégítésként kapott 40 holdon gazdálkodott, s az uradalom ügyeibe semmi
beleszólása nem volt - de szellemi hatása elvitathatatlan.
Hazánk az agrárismeretek terjesztésének és oktatásának megindítása terén fontos szerepet
játszott Európában. A XVIII. század második felében már tanították az erdészet tudományát és
gyakorlatát a Selmecbányái Bányászati Akadémián. A pesti egyetemen az 1700-as évek végén
Mitterpacher Lajos vezetésével mezőgazdaságtani, Tolnay Sándor irányításával pedig
állatgyógyászati tanszék alakult és tevékenykedett. 1780-ban hozta létre Tessedik Sámuel lelkész,
egyúttal polihisztor szakíró és gyakorlati gazda, dolgozva-nevelő gazdasági iskoláját Szarvason.
Tessedik a Georgikon alapításához példájával és Festetics kérésére tanácsaival jelentős mértékben
hozzájárult. A gróf kikérte Mitterpacher, továbbá Kitaibel Pál, a neves botanikus és Rausch Ferenc
pesti egyetemi tanár véleményét is.
1797. július l-jétől kezdődött a tanítás a Georgikonban, egy tanárral és egy tanulóval. A cél az
volt, hogy a Festetics uradalmak számára képezzen szakembereket, de a Magyar Hírmondó című
folyóirat 1798-ban már arról tudósított, hogy külső hallgatók is jelentkezhettek az intézetbe. Még az
alapítás évében került Keszthelyre tanárának Pethe Ferenc, a kor egyik legnagyobb mezőgazdasági
szaktekintélye. Négy évi georgikoni tevékenysége az intézmény megerősödését jelentette, hatása
még évtizedek múltán is érezhető volt.
Úgy tűnik, Festetics iskolaalapítása, de főleg a napóleoni háború költségeihez való
hozzájárulásai - csaknem százezer forint hadisegély, nagy mennyiségű élelmiszer - enyhítették a
bécsi udvar gyanakvását. A megbocsátást a következő esztendő hozta: 1801 nyarán József nádor
meglátogatta a Georgikont, s a fényes külsőségek közötti ünnepség csúcspontjaként római korabeli
öltözékben egy eke szarvát megfogva néhány barázdát szántott. Az ekét húzó ökröket Festetics
vezette. Ez a ceremónia nemcsak Festetics, hanem a Georgikon tekintélyét is növelte. Az 1802-
1803-as tanévben már 36-ra emelkedett a diákok száma, akik közül 27 külső hallgató volt. A
létszám a későbbiekben változóan alakult, 1810-től évente átlagosan 30 hallgatója volt a
Georgikonnak.
A nyolc intézetből álló Georgikonban - mely nevében Vergilius híres tankölteményére és
Festetics keresztnevére utal - az elsődleges gazdatiszt képzés mellett egyéb felsőfokú, továbbá
közép- és alsó fokú oktatás is folyt. Felsőfokon gazdatiszteket, uradalmi ügyvédeket, erdészeket és
mérnököket képeztek. A közép- és alsó fokú oktatás határvonala gyakorta egybemosódott, ha mégis
különválasztjuk, akkor a vincellérek, ménesmesterek és a geodéták képzése nevezhető
középfokúnak. A legfontosabb szakmai alapismereteket tanították meg a vadászoknak,
lovászoknak, béreseknek és a gazdaasszonyoknak.
A Georgikon gerincét a hároméves Tudományos Gazdasági Iskola jelentette, mely 1797-ben
kezdte meg működését. A felvételi követelmény középiskolai végzettség, magyar, latin és német
nyelvtudás volt. A hallgatókat „főpraktikánsoknak” hívták, közülük évente két-két fő kapott a
gróftól ösztöndíjat, mint „belső főpraktikáns”, a többiek voltak a „külső főpraktikánsok”. A
tananyagot - melynek felosztását túlnyomó részben Pethe Ferenc dolgozta ki, s lényegében a
Georgikon egész működése alatt érvényben maradt - mezőgazdasági, matematikai és
természethistóriai, illetve állatgyógyászati ismeretek alkották. A mezőgazdasági tárgyak tanulása
során a hallgatók megismerkedtek a szántóföldi és kerti növények, gyümölcsök termesztésével,
szőlő- és erdőműveléssel, az állattenyésztéssel, valamint a halászat és vadászat alapfogalmaival. A
„mathézis” tárgyai közül matematikával, geometriával, gazdasági számvitellel és építészettel
foglalkoztak. A természethistória és az állatgyógyászat témakörébe - többek között - a zoológia,
botanika, kémia, illetve a járványtan, gyógyszertan, anatómia, állatkórtan és gyógyítás, valamint az
állategészségügyi rendelkezések ismeretei tartoztak. Jelentős súlyt helyeztek a gazdaságvezetési,
birtokigazgatási és jogi ismeretek megfelelő szintű elsajátítására is.
1798-ban kezdődött meg az „alpraktikánsok” azaz a bérestanulók oktatása a Földműves
Iskolában. Festetics felismerte, hogy ne a jobbágyi robotmunkára, hanem a majorsági
gazdálkodásra kell alapozni a termelést, s ehhez szakképzett, az eredményességben érdekelt
alkalmazottakra van szükség.
Az 1804-ben felállított Pristaldeumban végzettek az uradalmak jogi ügyeit intézték mint
ügyvédek, jogtanácsosok vagy ügyészek.
1806-ban kezdte meg működését az Erdész- és Vadásziskola melynek két fakultása volt. A
felsőbb szinten tanultak az „erdei praktikánsok” akik később főerdészek lettek. A másik tagozaton
„erdőpásztorokat” vagyis erdőőröket, erdőkerülőket és vadőröket képeztek. Ugyancsak 1806-ban
alapították a Kertész Iskolát, itt azonban csak vincellérek képzésével foglalkoztak.
 Festetics György büszke volt híres fenékpusztai ménesére, érthetően gondot fordított arra, hogy
1807-ben Ménesmester és Lovásziskolát is létesítsenek a Georgikon keretei között, a megfelelő
szakember utánpótlás biztosítása céljából.
1808-ban hozták létre a Mérnök- és Építésziskolát. Felső szinten mérnököket képeztek, akik
gazdasági épületek tervezésével, építési és csatornázási munkálatok irányításával foglalkoztak.
Középfokon oktatták a geodétákat, akik az uradalmak földmérési munkáiban vettek részt.
Az 1808-as kísérleti jelleggel létrehozott Gazdaasszony képző nem váltotta be a reményeket.
Szervesen kapcsolódott az elméleti oktatáshoz a gyakorlati képzés, melynek színtere a Festetics
által különösen fontosnak tartott tangazdaság volt. Területét már az alapítás évében kijelölték,
nagysága az 1810-es évekre már megközelítette a 700 holdat, azaz csaknem 400 hektárt. A
tangazdaság önálló egységet alkotott, és a többi Festetics uradalomhoz hasonlóan a
jószágkormányzóság (Direktio) felügyelete alá tartozott.
Művelési ágak szerint a tangazdaság negyed-negyed része kaszáló illetve erdő, 20-20 %-a
szántó, illetve legelő, a többi belső telek, kert és szőlő volt. Már a tangazdaság kijelölésekor
megkezdték a gazdasági épületek építését, melyeket folyamatosan bővítettek és gyarapítottak. Sorra
épültek az ökör-, göböly-, tehén- és lóistállók, magtárak, színek, pajták, béreslakások.
A szántóföldi munkák előkészítése során gondot fordítottak a talajjavításra, csatornázások és
lecsapolások révén. Fontosnak tartották a rendszeres trágyázást is, ami korántsem volt általános a
korabeli Magyarországon. A hazánkban uralkodónak mondható nyomásos gazdálkodás helyett a
Pethe által kidolgozott korszerű vetésforgót alkalmazták. A gabonafélék, kapások,
takarmányféleségek és olajos növények termesztése mellett még a dohány, a len, a kender és a
sáfrány meghonosításával is kísérleteztek. A georgikoni gazdaság átlagtermései nemcsak messze
meghaladták az országos szintet, de kitűntek a többi Festetics birtok közül is. A termés jelentős
részét piacra vitték. Termesztettek kertészeti növényeket is, különösen a zöldséges kert választéka
volt gazdag. A palántázásnál rendszeresen melegágyat használtak. Cserszegtomajon néhány holdon
szőlőt telepítettek, majd hordós és palackos bort is előállítottak. Úttörő kezdeményezésnek
számított a gyümölcsös létrehozása. Az 1810-es években 6 kh területen különböző alma, körte,
barack, cseresznye, meggy, szilva, dió és mandula fajtákat termesztettek és nemesítettek.
Festetics elsők között hozatott be hazánkba jól tejelő nyugati fajtájú szarvasmarhákat.
A vízvezetékkel is felszerelt istállókban az állatokat számmal, névvel ellátott törzslapokon
tartották nyilván. (Magyarországon jó száz év múltán vált általánossá a szarvasmarha
törzskönyvelés.) Nagy gondot fordítottak a takarmányokra és a tejtermelésre. Az ökröket nemcsak
igaerejük miatt tartották, hanem hizlalásra is fogták. A hazai juhfajták helyett a hús- és
gyapjútermelés szempontjából jóval nagyobb hasznot biztosító spanyol merinót tenyésztették
korszerű tartási és takarmányozási körülmények között. Lótenyésztést a tangazdaságban nem
folytattak, ennek színhelye a nagyhírű fenékpusztai ménes volt.
A Georgikon gyakorlati termelési eredményeit jelentős mértékben elősegítette, hogy
Magyarországon szinte egyedülállóan, korszerű mezőgazdasági gépekkel és eszközökkel - ezek egy
részét Pethe Ferenc tervezte - szerelték fel a tangazdaságot. Főként az alapító életében a georgikoni
tangazdaság a hazai belterjes gazdálkodáshoz, a magyar mezőgazdaság kapitalizálódása felé vezető,
hosszú és buktatókkal teli úton az első állomások egyikének tekinthető.
A Georgikonban a tanév - igazodva a mezei munkákhoz - november elejétől szeptemberig
tartott, harmadokra (trimeszterekre) osztva. A szemeszter beosztásra 1831-ben tértek át. A
hallgatók-tanulók elfoglaltsága nyári időszakban hajnali négytől (az állattenyésztéssel összefüggő
területeken), illetve reggel hattól este nyolcig, télen este hatig tartott. Az elméleti órákat általában-
délelőtt tartották a ma is álló emeletes épületben.
A hallgatók-tanulók az első években a tanév végén, majd 1817-től a Helikon-ünnepségek
alkalmával adtak számot áldásukról. A vizsgákra- széles körű nyilvánosság előtt került sor, hiszen
arra írókat, tudósokat, földbirtokosokat, főpapokat, a megyék főrangú tisztviselőit hívták meg. Az
irodalmi előadásokkal színesített, a tangazdaság megtekintésével jelentős eseménnyé bővült
ünnepségeknek országos visszhangjuk támadt.
 Gróf Festetics György nemcsak a Georgikonnal alkotott maradandót. A helikoni ünnepségek
mellett az ő érdeme a keszthelyi Festetics kastély további építése és benne a Helikon könyvtár
létrehozása, a csurgói református gimnázium alapítása, a keszthelyi gimnázium fejlesztése, Hévíz
gyógyfürdővé tétele.
1819- április 2-án bekövetkezett halála után a Georgikon hanyatlásnak indult, jelentősége
csökkent, de úttörő szerepe elévülhetetlen. Jelenleg Keszthelyen agrártudományi egyetem működik,
mely büszkén vallja magát a Festetics alapította intézmény utódjának. Az egykori tangazdaság
központjában, a helyreállított gazdasági épületekben jött létre 1972-ben a Georgikon
Majormúzeum, méltó emléket állítva Festetics Györgynek és munkásságának.

Tájház Szentgálon
Lukács László
1995-04

A bakonyi Szentgál község nevét Vajkai Aurél kétkötetes néprajzi monográfiája tette országosan
ismertté (Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza. Budapest, 1959; Szentgál. Egy bakonyi falu
folklórja. Budapest, 1987). Szentgál múltját, népi kultúráját ma már nem csak Vajkai Aurél
könyveiből, hanem a közelmúltban megnyílt Tájház kiállításán is megismerhetjük.
1993- szeptember 12-én, a szentgáli búcsú napján nyitotta meg Zongor Gábor, a Veszprém
Megyei Közgyűlés elnöke néhai vitéz Tamás Gábor parasztember egykori lakóházában, a Malom
utcai 12. szám alatt a Tájházat. Egy évvel később, 1994. november 25-én nyílt meg ugyanitt a
Lőrincze Lajos Emlékszoba. Ezen a napon vette föl a szentgáli általános iskola, a község
szülöttének, magyar anyanyelvünk művelőjének, Lőrincze Lajos nyelvésznek a nevét. Erre az
alkalomra jelentette meg a veszprémi Új Horizont Alapítvány Lőrincze Lajos: Megnől az ember
szíve című könyvének második kiadását.

A királyi vadászok faluja

Az Árpád-kori falu nevét templomának védőszentjéről, Szent Gálról kapta. Lakói részleges
nemesi jogokat élvező, királyi kanászokból lett királyi vadászok voltak, akik a XVI. századtól a
királyi adó alól is mentességet kaptak. Feladatuk a vadászat, természetbeni lőtt vad adó és vadbőrök
beszolgáltatása volt egészen a XIX. századig. Még I. Ferenc József királyunknak is szállítottak
vadat a bécsi Burgba. A jogszolgáltatás szempontjából a maguk külön széke alá tartoztak, ahonnan
Veszprém vármegyéhez fellebbezhettek.
Szentgál a Bakony közepében, a fő úttól távol, védelmet nyújtó fekvéssel rendelkezett. így már a
középkorban is nagy falunak számított, a török alatt nem pusztult el, a XVIII. században pedig
Veszprém vármegye legnépesebb települése volt. A XVIII. század végétől a nemesek mellett erősen
megnőtt az agilisek (félnemesek) és a nem nemesek lélekszáma is. Nemesi lakossága a hitújítás
idején a református hitre tért. 1773-tól református és római katolikus iskolája, iskolamestere ismert.
Szentgál Veszprém megye legnagyobb területű községe. Határa 1935-ben 24.546 kh volt,
amelyből a szántó 10.062, a legelő 2006, az erdő 9828 kh-at tett ki. A királyi vadászok kisnemesi
utódai számára a megélhetés alapját a mezőgazdaság, főként az állattenyésztés, a földművelés és az
erdőgazdálkodás jelentette. Birtokmegoszlását a két világháború közötti időszakban a
középbirtokok túlsúlya jellemezte: 1935-ben Szentgálon 42 birtokosnak volt 100-500 kh közé eső
földbirtoka. Ipara elsősorban a helyi szükségleteket elégítette ki, csizmadiák, takácsok, szabók,
kovácsok, kőművesek, molnárok, mészárosok mellett a hatalmas Bakonyerdő fájára alapozva
mindig sok bognár, kádár, asztalos dolgozott itt. A faszerszám készítést (favilla, fagereblye, falapát,
csépfa, szerszámnyelek, tövisborona, talicska, tragacs, mosófa, mángorló), vesszősöprű- kötést,
kosárfonást, szakajtókosár-kötést háziiparként űzték. Az 1920-as években a kocsikerekeket 5
bognár gyártotta, az ekevasakat 9 kovács élezte, a királyi vadászok utódainak fegyvereit 1
puskaműves javította, a lányok hozományát 6 takács szőtte.
 Nemzetes urak, jómódú pásztorok

Szentgál társadalma egészen a II. világháború végéig nemesekre (nemzetes réteg) és nem
nemesekre tagolódott, közöttük helyezkedtek el a félnemesek vagy agilisek, akiknek csak egyik
szülőjük volt nemesi származék. A X1X-XX. században a nemesektől elkülönült az egykori
jobbágyság, az 1848-as jobbágyfelszabadítás eredményeként kialakult paraszti réteg. Tőlük
ugyanígy különvált az önmagában is rétegzett pásztortársadalom (juhászok, gulyások, kanászok). A
szentgáli társadalom két fő pólusa a különböző nagyságú birtokkal rendelkező nemes, nemzetes
réteg és az egyre jobban meggazdagodó, birtokai nagyságát, társadalmi presztízsét növelő pásztori
rend.
A lakosság két vallásfelekezethez, a reformátushoz és a római katolikushoz tartozott. 1930-ban a
katolikusok száma 2435, a reformátusoké 1700, de ha a külterületi tanyák népességét leszámítjuk, a
tulajdonképpeni faluban csak 1082 katolikus lakott, a reformátusok tehát túlsúlyban voltak. A
törzsökös őslakosság, a nemesség református, a később bevándorolt pásztorok, napszámosok,
favágók, szénégetők, mészégetők legtöbbje katolikus. A vagyonos nagygazdák java része
református volt, bár mellettük akadtak református személyek is.
Szentgál környékén a Magas-Bakonyban túlnyomórészt a XVIII. század végén betelepült német
lakosság (Herend, Bánd, Márkó, Fájsz, Városlőd). Német környezetben felerősödött a szentgáli
királyi vadászok utódainak magyar nemesi, nemzeti öntudata. Szentgál lakosságának száma 1930-
ban 4284, ebből magyar 4062, német 214. Az összlakosságból 1593 fő a Szentgálhoz tartozó
tanyákon, népes pusztákon élt. Itt lakott a szentgáli határban frissen földet vásárló vagy bérlő
németek nagy része is. A községben magában csak 2691 ember élt, ezek közül mindössze 19
vallotta magát német nemzetiségűnek. Szentgál így gyakorlatilag tiszta magyarnak tekinthető. A
szomszédos német községekhez fűződő jóviszony ápolását és a nyelvtanulást a cseregyerek
intézmény szolgálta. Szentgálra jártak iskolába a herendi gyerekek, hogy magyarul tanuljanak. A
szentgáliak köziil akadt, aki Bándon volt cseregyerek, helyette a bándi német fiú Szentgálon tanult
meg magyanil. Felnőtt korukban is tartották a barátságot az egykori cseregyerekek.

Tamás Gábor élete

„1897. július 21-én születtem Szentgálon a Malom utcában, a Tamás udvarba. Azért vót Tamás
udvar a neve, mer három család lakott ott, mindegyiknek Tamás vót a neve, bár nem vótak rokonok.
Szentgálon igen sok Tamás vót és van ma is. Ezér különböző ragadvány vagy csúfneveket attak a
szentgáliak. Huszonegy ragadványnevet tudok a Tamásokrú. A faluban legtöbb a Tamás és Gombás
nevezetű. 1840-be az utósó nemesi
választáskor 36 Tamásnak és 32 Gombásnak vót szavazati joga. Az én családom Baka Tamás
nevezetű vót. Ez onnan ered, hogy apai öregapám 48-as honvéd vót, még pedig baka.” E sorokkal
kezdődik az önvallomás Tamás Károlyné - Sófalviné Tamás Márta: Vitéz Tamás Gábor szentgáli
parasztember élete (Veszprém, 1991) című könyvében.
A ház körüli munkákban már hat évesen részt vett, a mezei munkát teljes értékű munkaerőként
tizenhárom esztendős korától végezte. Tizenötödik évében „bekeresztűtík”, legénnyé avatták a
főszegi gazdalegények közé a Bognár-kocsmában, Gombás Bálint és Kása János keresztapaságával.
Édesapja 1915-ben a harctéren kapott sebeibe belehalt, miközben ifjú Tamás Gábort besorozták
katonának. Ezzel rövid legényélete véget is ért. Előbb az orosz, majd az olasz fronton harcolt,
ahonnan 1918 őszén a vitézségi nagyezüst és másodosztályai kisezüst érem tulajdonosaként tért
haza. Feleségül vette Szűcs Vilmát, házasságukból két fiúgyermek született. A Malom utca 12.
szám alatti házat 1931-ben vásárolta meg, 1935-ben 16 kh-as vitézi telket kapott, 5 kh-at
édesapjától örökölt, 7 kh-at pedig bérelt. A vitézi telekre, amelynek árát évenkénti részletekben
törlesztette, szép gyümölcsöst telepített.
1943-ban őt és idősebbik fiát katonának hívták be. Maga a herendi vasútállomás bombázásakor
comblövést kapott, fia 1944-ben a Tatabánya környéki harcokban elesett. Birtokától 1949-1958
között fokozatosan megfosztották. 1991-ben hunyt el, hosszú, küzdelmes, de gazdag életének
helyszínén, Szentgálon a Malom utcában.

Vitéz Tamás Gábor háza

A lakóépület a bakonyi kőépítkezés, a nemesi községek tornácos, boltozott födémű házainak

egyik fennmaradt példája, amelyet a XIX. század második felében emeltek. Négy helyiségből áll: a
két szoba, a konyha és a kamra is külön bejárattal nyílik a zárt folyosóra, amely eredetileg nyitott
tornáca lehetett a háznak. A hátsó szoba födémé csehboltozat.
Berendezési tárgyai egy parasztpolgári szinten élő család eszközkészletéről adnak képet. A
bútorokat részben a szülőktől örökölték, részben Szőcs Vilma hozományaként kerültek a házba.
Egy részük helyi asztalosmesterek által készített együttes, két nemzedék lakáskultúráját mutatja. Az
első szoba életképe a gyermek születéséhez kapcsolódó áldomást, a keresztelőt követő lakomát, a
paszitát (komavendégség) mutatja be, amelynek időpontját általában a keresztelőnél későbbre
halasztották, hogy megfelelően felkészülhessenek rá. Legnagyobb paszitát az első-, s a
fiúgyermeknek rendeztek. Meghívták a keresztszülőket, komákat, nagyszülőket, a szülők
keresztszüleit, a testvéreket. Az ilyenkor kapott komapénz a család számára komoly anyagi
segítséget jelentett. A középpontos elrendezésű első szobában az ajtótól jobbra két szekrény,
középen terítővel letakart asztal, mellette négy szék látható, mögötte a fal közepén áll a páros ágy,
ünnepi ágyterítővel letakarva. Balra a bölcsőben a vánkosba pólyált baba, díszes
keresztelőpaplannal betakarva. Körülötte három fiatal asszony. Az asztalon tálca, rajta üveg
poharak, mellettük három fiatal férfi koccintásra készen. A falakon családi képek, a szekrényben
ruhanemű, ágy- és asztalnemű látható. A kamrában polcokon tárolóedények, befőttes üvegek, a
földön kosarak és a csak alkalmanként használatos nagyméretű főzőedények sorakoznak. Innen
nyílik a pincelejárat.
A hosszú folyosón Tamás Gábor portréja, Szentgál század eleji faluképe, két templomának
fényképe és néhány családi kép emlékeztet arra a környezetre, amelyben a ház egykori gazdája
ifjúkorát élte. A konyhai asztalnál két asszony, egy fiatal és egy idősebb, terítésre, tálalásra készül.
Kezükben asztalnemű, előttük edények, evőeszközök, tálon ételek, üvegekben, kancsókban bor.
A hátsó szobában Szentgál történetének és néprajzának dokumentumait mutatják be. Szentgál
királyi vadászaira, nemeseire egy régi vadászpuska, lőportartó, kova, acél, a somhegyi hutában
készült szép üvegek, poharak emlékeztetnek. Vadászjelenetet, szántást, vetést és pipázó nemzetes
urat ábrázoló somhegyi üveget is kiállítottak. Ide kerültek a pásztorművészeti tárgyak:
pásztorbotok, faragott tükrösök, borotvatartók, gyufatartók, ivócsanakok, képkeretek. Itt láthatók a
szentgáli takácsok szőttesei, a hozomány részét alkotó szakajtóruhák és a hímzett párnavégek is.
Szentgál múlt századi lakáskultúráját idézi egy vésett-festett díszítésű kelengyeláda, valamint egy
faragott háttámlájú, keményfa szék. A Lőrincze Lajos Emlékszobában a magyar nyelvész és
szülőfaluja kapcsolatát felidéző dokumentumokat, fényképeket, a szentgáliaknak dedikált műveit,
Szentgálra írt leveleit mutatják be.
A szentgáli Tájházban megnyílt Fejezetek Szentgál népéletéből című kiállítás XIX. és XX.
századi használati tárgyakon, lakásbelsőn keresztül bemutatja egy kisnemesi eredetű, parasztpolgári
szinten élő család környezetét, felszereltségét, rávilágít életformájára, felvillantja a társadalmi
kapcsolatokat, elénk tárja a köznapi és ünnepi tárgyak jelentős részét, bepillantást enged a
szokásvilágba is, jellemezve nemcsak a nemeseket, hanem a parasztokat, pásztorokat,
reformátusokat és katolikusokat egyaránt. Amit eddig Szentgálról tudunk, hallottunk vagy
olvastunk, itt tárgyakban, dokumentumokban is megelevenedik előttünk. A Tájház
megvalósulásával az elkövetkezendő években lehetőség nyílik egy állandó bővíthető és bővítendő
kiállítási részben Szentgál társadalmáról, népének életmódjáról, gazdálkodásáról (pl. az erdei
tanyákról) áttekintést nyújtani.
A Tájház megvalósításának tervét Szentgál néprajzkutató-polgármestere, Sófalviné Tamás Márta
már több mint egy évtizede dédelgette. Az ő támogatásával Lackovits Emőke néprajzkutató, a
veszprémi Laczkó Dezső Múzeum igazgatóhelyettese rendezte a figyelemre méltó kiállítást.

Szüreti mulatság Paloznakon

Sári Katalin
1995-05

A piciny Balaton-felvidéki település - Paloznak - faluházát 1993 nyarán avatta fel Antall József
néhai miniszterelnök. Balogh Lajos polgármester öt éve a paloznaki szüreti mulatság fő szervezője.

Csaknem ezeréves település Paloznak, de már a rómaiak idejében is lakott település volt. Itt
mindig bort termeltek! A szőlő jellemezte a települést, és - persze - a Balaton! A téeszesítéssel ezek
a hagyományok megszűntek. Gyermekkoromban a szőlő szüretelése alkalmával ugyancsak voltak
felvonulások. Ez itt - a Balatonfelvidéki településeken - szórakozást, bolondozást, mulatozást
jelentett, és az igazi szüret kezdetét jelentette. Amióta én vagyok itt a polgármester, ezt a
hagyományt minden évben felelevenítjük.
347-en lakják a falut - ez az állandóan itt lakók száma -, de nyáron naponta 1500- 2000 ember él
a faluban; zömük nyaraló. Van egy 1500 férőhelyes kempingünk is, ami szép bevételt jelent a
településnek. Mielőtt elvállaltam a polgármesterséget - igaz nem főállású, hanem tiszteletdíjas
vagyok - vendéglátósként, szállodaigazgatóként dolgoztam; jelenleg egy kft. ügyvezetője vagyok.
Itt még nem rontották el a települést ronda épületekkel, Paloznakot még lehet formálni.
Megépítettük a faluházat, az orvosi rendelőt, a gyógyszertárat. Ezen kívül szép sportpályát sikerült
létrehoznunk. A kemping felett is sikerült kialakítanunk egy csomópontot, hogy a kempinget
Paloznak felől is meg lehessen közelíteni.

Van-e jövője Paloznakon a hagyományos szőlőtermesztésnek?

 Mindenképpen, mert az emberek a minőségi bort keresik. Én - jómagam - is borversenyeken,
borheteken részt veszek, és úgy veszem észre, hogy a külföldiek nagyon szeretik a paloznaki bort.
Itt főleg az olaszrizling terem, de a németek körében népszerű a tramini és a chardonnay is; tehát
mindenképpen arra kell ügyelni, hogy a minőségi bort megőrizzük. Sajnos - el kell mondani - ,
hogy a kárpótlás nem tett jót az itteni szőlőtermesztésnek, a Balaton-felvidék bortermelésének.
Ugyanis vannak olyan helyek, ahol 5-15 szőlőtőke jutott egy gazdának. Nálunk is 500-1000
négyszögöl jutott egy-egy gazdára, és ezt művelni egyszerűen lehetetlen. Ez nem tett jót a
történelmi borvidéknek; a szőlőtelepítésnek. Nem tudom, hogy lehet ezt a hibát rövid időn belül
kijavítani?

Strenner József és családja Paloznak főutcájában lakik.

A szüleim is itt születtek. Ez régóta szőlőtermelő vidék. Ebből éltek elődeink, meg a
gyümölcstermesztésből. Ők is gazdálkodtak, szőlőt termesztettek addig, amíg a téeszcséket létre
nem hozták.

A szüreti mulatság Paloznakon régi hagyomány, akkor a szőlőhegy tele van nyaralókkal,
üdülőkkel.
A faluban azelőtt a szüreti mulatságot mindig Szent Mihály napján tartották, amikor szombaton
megrendezték a Mihály-napi búcsút.

Klopp Lajos ötven év körüli paloznaki lakos.

A szüreti bál Paloznakon régi hagyomány. Azelőtt jóval később tartották meg, a búcsú előtti
napon. Régen akkor tartották, amikor már mindent leszüreteltek, és az itteni gazdák saját lovaikkal,
kocsijukkal tartották a felvonulást. De jelenleg a faluban nincs annyi ló, hogy lovas felvonulást
lehetne tartani, ezért Felsőörsről hívunk lovasokat. Azelőtt akkor tartották itt a szüreti mulatságot,
amikor már kezdett forrni a must. Nagy bálokat rendeztek és a környék falvait a paloznakiak
bejárták, és cigányzenészek húzták egész idő alatt nekik a nótát. A szőlősgazdák cigánybandákkal
végigjárták, végigmulatták a környező falvakat.

A kisbíró a szüreti mulatság résztvevőit a következő történettel szórakoztatja:

Tudják, hogyan járt a piacra bort vivő paloznaki gazda? Elindultak ketten a nagy hordóval! Alig
bírták vinni a negyven fokos melegben. Egyszer csak megszólal az egyik:
- Nem bírom tovább! Innék egy kortyocskával!
- Jó, de hát megkárosítasz bennünket. Vegyél, de adjál egy krajcárt! - s az ember adott is egy
krajcárt. Mentek tovább, aztán a másik kezdte:
- Én is innék egyet! - és ad ám az is egy krajcárt. így mendegéltek, s ameddigre elértek a vásárba,
egymásnak adogatták az egy krajcárt, és kiürült a boroshordó.

És végül a kisbíró tanulságos története:

Az is nagy baj ám, hogy számos asszony, amikor ura becsületes munkából - a borozásból -
hazamegy, rögtön pörlekedni kezd. Ugyancsak gyógytanács: bámulatos hatással vagyon a tiszta víz,
ha azt az asszony szájába veszi, és mindaddig benne tartja, amíg az ura el nem alszik. Sokkal
kevesebb lesz a perpatvar.
Az is tudható, hogy igen vigyázni kell a paloznaki borra! Nekem a dicsekvés - tudják - nem
kenyerem, de a legjobb csopaki bor Paloznakon terem! Így aztán vigyázat mindenkinek! Mert igaz,
hogy borban erő vagyon, de előbb-utóbb aztán olyan nagy erő vagyon benne, hogy az ember nem
tudja felemelni a lábát!
 Radnóti Miklós Emlékház
Szentkirályszabadján
Ács Anna
1996-01

A balatonfelvidéki kedves kis falu, Szentkirályszabadja Radnóti Miklós utolsó verse révén
ismert az irodalombarátok körében. 1944. október 31-én itt írta a 4. Razglednicát s a vers alá
jegyezte a település nevét. Tudjuk, hogy az egy héttel korábban átélt borzalmakat foglalta benne
költői formába, barátja, Lorsi Miklós hegedűművész kivégzését örökítette meg. S a vers Radnóti
végveszélybe kerülésének teljes tudatosulását sugallja. A kortársi visszaemlékezések szerint
valóban Szentkirályszabadján értesültek utolsó reményeik szertefoszlásáról. Előző szálláshelyükön,
Mohácson még két heti szabadsággal, hazautazási lehetőséggel kecsegtették őket katonai kísérőik.
Amint kiderült, megtévesztésül, csökkentendő az esetleges szökések számát. Radnóti pedig a remélt
szabadság, felesége viszontlátásának igézetében mondott le kórházi kezeltetéséről Mohácson.
Szentkirályszabadján várta őket a hír: hamarosan Mosonmagyaróvárra kell indulniuk
gyalogmenetben majd tovább Németországba a Birodalmi Védőállás kiépítésére. Radnóti lelkileg is
összeroppant a hír hallatán, sorsát bevégzettnek érezte.
A mintegy másfél ezer munkaszolgálatos mindössze néhány napot töltött a faluban. Pontosabban
nem is a faluban, hanem az annak határában kiépített katonai repülőtér barakkjaiban. Talán öt-hat
vagy hét napot, utólag kideríthetetlen. A halottak napján még a táborban emlékezhetett néhai
szeretteire, másnap utolsó útjára indították társaival együtt.
A település népe döbbenttel és szánakozással figyelte a munkaszolgálatosok életét. Ha csak
tehették, lehetőségeik szerint segítettek rajtuk, enyhítették kínjaikat. Az 1941. évi április 16-i
kormányrendelet után, mellyel honvédelmi munkaszolgálatra kötelezték a zsidó vallású és fajú
hadköteles férfiakat, egyre több kisegítő munkaszolgálatos századot rendeltek az itteni repülőtér
építésére. A község lakói élelmiszert juttattak be nekik a táborba. Ha az őrök nem engedték a
kerítésen átadni a kis csomagokat, gyerekek csempészték be a krumplit, szakajtónyi sárgarépát,
tojást, kenyeret és gyümölcsöt. A munkaszolgálatosok levelezését a helyi postamesternő szervezte
meg. A fiktív nevekre érkező leveleket a reptérre vezető út mentén álló egyik ház kőkerítésének jól
rejtett üregében helyezte el s onnan éjjel titokban vitték be a táborba. A munkaszolgálatosok közül
sokakat házi munkára kértek ki a szentkirályszabadjai gazdák. A házi munkások az állatok
ellátásában, takarmányhordásban segédkeztek vagy éppen fát vágtak. Munkájukért ellátást kaptak a
háznál, kicsit felerősödhettek és megpihenhettek, hiszen nem kellett megerőltető munkát végezniük.
Ezért nem mindig a legmunkabíróbbakat kérték ki, hanem humanitárius szempontok szerint - a
faluba beszállásolt tisztek javaslata alapján - a gyengébbeket, védendőket is.
A máig élő szentkirályszabadjai szájhagyomány szerint Radnóti Miklós is végzett házi- illetve
kisegítőmunkát a faluban. Az emlékezet alapján úgy tudjuk, a településen ezidőben valamilyen
betegség pusztította a sertéseket. Mivel a helyi állatorvos katonai szolgálatát teljesítette, a tábor
vezetőségéhez folyamodtak segítségért. A munkaszolgálatosok között akadt egy állatorvos, akit a
faluba rendeltek. Kisegítőit munkaszolgálatos társai közül választhatta ki, így Radnótit is magával
vitte. Mesélik, hogy az orvost kocsin szállították Szentkirályszabadjára, míg a kisegítőknek parancs
szerint a kocsi mögött kellett gyalogolniuk. De amint a községbe értek, s a táborból már nem
láthatták őket, felvették a kocsira a gyalogoló munkaszolgálatosokat is. A költőt aztán a házába
beszállásolt katonatiszt kérésére házimunkásként fogadta Máté Dániel gazdálkodó. Radnótira
visszaemlékezik a szomszédban élő idős asszony, Tarsoly Istvánné. A katonatiszt hívta fel a
figyelmét a költőre, a szelíd hangú férfira, akit keresztnevén szólítottak társai. A ház tulajdonosának
néhai lánya pedig néhány éve arról beszélt rokonainak, hogy a Miklós nevű költő verseket olvasott
fel noteszéből a Máté családnak. A bori noteszből? - merül fel a késői utódban. Minden bizonnyal
az utolsó verseit hallhatták tőle, ízelítőt a világháború általuk meg nem ismert, át nem élt
borzalmairól. Az idős falubeliek közül néhányan állítják, hogy Radnóti az utolsó
szentkirályszabadjai napját még Mátééknál töltötte. Éjszakára a ház pincéjébe menekítették. Ám
hajnalban érte jöttek a táborból.
Fél évszázad távlatából kideríthetetlen, valóban így történt-e. A Radnóti körül kialakult legendák
azonban szívósak, átörökítődtek napjainkra. Érdek nem fűződik hozzájuk, miért is kételkednénk
bennük?! S tudjuk, minden legendának van némi valóságalapja. Szentkirályszabadján három
évtizede már megyei és országos hírű Radnóti-kultusz alakult ki. 1964-ben a helyi művelődési
házban a veszprémi Vegyipari Technikum Irodalmi Színpada Radnóti emlékműsort mutatott be. A
műsor titán az irodalmi színpad vezetője, Egyed László tanár emléktáblát adott ál a tanácselnöknek
a 4. ecloga két sorával: „Szabad szerettem volna lenni mindig, s őrök kísértek végig utamon.
„Radnóti szentkirályszabadjai tartózkodása emlékére ettől az évtől a veszprémi iskolák diákjai
gyalog tették meg az utat Veszprém és Szentkirályszabadja között a 4. Razglednica keletkezésének
napján, október 31-én.
1969-ben, Velegi László tanácselnök kezdeményezésére, Radnóti Emlékházzá alakították Máté
Dániel faluközpontban álló szép házát. Ennek a falán újabb emléktáblát helyeztek el a 4.
Razglednica sorait idézve. Az ebben rendezett emlékkiállítást 1970. május 5-én nyitotta meg
Ortutay Gyula, s a ház a Radnóti ünnepségek színhelyévé vált a következő két évtizedben. De
kiállítása lassanként elöregedett s szükségessé vált a ház felújítása. Mivel anyagi lehetőséget nem
tudtak előteremteni a munkák elvégzésére, az ünnepi megemlékezéseket a veszprémi Vegyipari
Technikumban tartották meg, a megyei szavalóversenyeket a falu művelődési házában rendezték.
Csak tavaly, a holokauszt és Radnóti halálának félévszázados évfordulóján nyílt mód arra, hogy
megyei és országos összefogással felújítsák az emlékházat. A Petőfi Irodalmi Múzeum és a
Veszprém megyei Múzeumi Igazgatóság munkatársai új állandó kiállítást rendeztek a
balatonfelvidéki népi építészet legértékesebb hagyományait őrző parasztházban. Dr. Csaplár Ferenc
irodalomtörténész az épület két szobájában fotódokumentum kiállítást tárt a látogatók elé, míg a
szabadkéményes konyhát enteriőr-jellegűen mutatta be a veszprémi múzeum etnográfusa.

A kiállításra Radnóti Miklósné mindeddig publikálatlan fényképeket bocsátott rendelkezésre. Az

első szobában elhelyezett fotóknak köszönhetően azt a Radnótit ismerhetik meg az érdeklődők, aki
szerette az életet, élvezni tudta az utazás, természetjárás, sport, színjátszás örömeit. Önfeledten
nevetni, szórakozni látjuk felesége oldalán és barátai, ismerősei körében. A másik szoba fényképei
már a fenyegetettség és a halálélmény árnyékában élő költőt mutatják be. E fotók többsége 1940
után készült s a portrékon megjelent a tragikus sors előérzete. Ilyen plasztikus erejű Zinner Erzsébet
1940-ből származó felvétele a Radnóti házaspárról. Először kerültek a nyilvánosság elé Radnóti
1946. augusztus 14-i budapesti temetését megörökítő fényképek. Köztük az a drámai hatású
felvétel, amelyen a gyászszertartást végző Sík Sándor beszenteli fiaként szeretett egykori tanítványa
sírját.
A felújított emlékházat 1994. november 5-én adta át a nagyközönségnek Göncz Árpád
köztársasági elnök. Radnótit a legtisztább és legszelídebb hangú magyar költőnek nevezte. Az
ünnepségen Radnóti 83 éves özvegye nem tudott részt venni. De a megyei közgyűlés elnökének, dr.
Zongor Gábornak írt levelében megígérte, hogy ellátogat Szentkirályszabadjára. 1995. május 19-én
jutott el a faluba kísérői társaságában. A Radnóti versek egykori szőke Fannija elragadtatással
szemlélte meg a fényképekről már ismert, 1854-ben épült parasztházat. Dicsérte a helyreállítók és a
kiállításrendezők munkáját. A kiállításon Dr. Csaplár Ferenc és Ács Anna kalauzolták az emlékház
vezetőjével, Pintér Tiborné könyvtárossal együtt. Radnótiné sok-sok emlékét idézték fel a fotók,
közös életük megannyi szép és szomorú emléke eszébe ötlött. A bori notesz lapjainak kinagyított
másolatai előtt - a noteszt, mint megtudtuk, az özvegy őrzi az abdai tömegsír feltárása óta - a
legtragikusabb napok történései kísértették meg újra, máig alig tompuló fájdalommal.
A szentkirályszabadjai Radnóti Miklós Emlékház hazánk egyetlen állandó Radnóti kiállítása.
Remélhetőleg a közeljövőben, amint a helyi önkormányzat meg tudja valósítani az épület fűtését és
vitrineket vásárolhat, újabb dokumentumanyaggal bővül. A kiállítás jelen formájában is sok
látogatót vonzott már, s hisszük, hogy mihamarabb a Radnóti tiszta életét, immár klasszikussá vált
életművét megbecsülök, tisztelők zarándokhelyévé válik.
A falu Balatonalmádi és Veszprém irányából közelíthető meg, mindkét várostól alig öt
kilométernyi távolságra fekszik. Az emlékház a falu központjában, a műemlék református templom
szomszédságában található. Hétfőn, kedden és pénteken 16 órától 20 óráig látogatható, vasárnap
pedig 16 és 18 óra között várja a vendégeket. Eltérő időben előzetes bejelentéssel fogadják az
érdeklődőket a Polgármesteri Hivatal vagy az emlékház vezetője címén: Polgármesteri Hivatal,
8225 Szentkirályszabadja, Petőfi Sándor utca 12. T: 88/367-100, illetve Pintér Tiborné T: 88/325-
642.

Negyvennyolcas honvédköltő
a zánkai sírkertben
Poór Ferenc
1996-01

A zánkai sírkert központi részén, ősfás környezetben nyugszik Bozzay Pál lírai költő, 48-as
honvéd. Különös síremléke már messziről magára vonja az ide látogató figyelmét: szinte hívja,
csalogatja magához az érdeklődőt a csaknem két és fél méter magas, oszlopszerű építmény. Rajta
egy név, semmi más, másfél évszázad időjárása lekoptatta már a feliratokat.
Bozzay Pál 1829. január 10-én egy kővágóörsi udvarházban látta meg a napvilágot, Bozzay
József földbirtokos és Diskay Eszter gyermekeként. Születésével mindjárt árvaságra is jutott:
édesanyja saját élete árán adott neki életet. A kis árvát szigort édesapja nevelte, életéből bizony
hiányzott az anyai gyengédség.
Fogékony, mélyen érző szívű gyermekként ismerték. Tehetsége korán fejlődött, szívesen bújta a
könyveket, verseket írogatott. Édesapja a pozsonyi evangélikus iskolában helyezte el, ahol irodalmi
társaságot alakított, melynek tagjai írogatással, szavalatokkal foglalták el magukat. Ennek a kis
társaságnak a lelke, vezetője volt pozsonyi tanulmányai alatt.
Pozsonyból jogi előkészítő és jogi tanfolyamokra a késmárki evangélikus főiskolára ment, ahova
a nagy tudású Hunfalvy Pál tanári működése vonzotta. Az iskolai tantárgyak mellett folytonosan és
nagy szorgalommal foglalkozott itt is irodalmi kísérletekkel, amelyek biztos tanújelét adták
kibontakozó tehetségének, elhivatottságának. A lírai költészet iránt főleg Petőfi példája vonzotta,
lelkesítette. Költeményeit eleinte csak szűkebb baráti körben ismerték, nyilvánosan még nem
próbált azokkal fellépni. 1847 nyarán, jogi tanulmányait bevégezve, visszatért szülőföldjére és
gyakornokként Gulácson helyezkedett el. Ebben a minőségben ott volt az 1847-es pozsonyi
országgyűlésen, majd az országgyűléssel együtt ő is Pestre költözött. Itt találkozott az ifjúság
irodalmi törekvéseivel és legkiválóbb egyéniségeivel, bár tartózkodó, zárkózott természete nem
könnyen engedte az ismerkedést.
Első verseit a Jókai által szerkesztett Életképekben tette közzé. Az 1846-47-es évek termései
közül kitűnnek érzelmes hangvételű, bús-borongós szerelmes versei (Szép kedvesein. Éjjeli bú, Ne
nézz rám). A Holdas éjek I. része megzenésítve napjainkban is ismert, kedvelt nóta, de kevesen
tudják, hogy a szöveg az. ő szerzeménye. 1848-ban a haza, a dicsőség, a forradalom eszmevilága
felé fordul költészetében, ekkor születnek olyan remekei, mint A dicsőségről, Adjatok egy jó szót!,
Hallgass el! Ezek a versek magukra vonták Petőfi figyelmét is, különösen a dicsőségről írt
költeményéről nyilatkozta, hogy „ettől a gyermektől sokat vár”. Voltak olyanok is, akik az
ismeretlen Bozzay név alatt magát Petőfit sejtették. Az Életképekben jelentek meg 1848-ban a
Kelet könyvei című költői elmélkedései is; amelyeket a szabadságharc eszméinek hatása alatt írt.
Nemcsak költészetével, hanem tetteivel is szolgálni kívánta a szabadság ügyét. 1848 nyarán, 19
évesen a honvédek sorába lépett, bár gyenge fizikuma nehezen viselte a katonasággal járó
megpróbáltatásokat. Végigszenvedte a szabadságharcot, annak bukását. Osztrák fogságba esett és
büntetésül besorozták a császári hadseregbe. A josephstadti, theresienstadti kaszárnyák sivár és
kemény világa teljesen elgyötörte a fiatal, érzékeny költő testét és lelkét. Emésztette a honvágy,
annál is inkább, mivel szíve-választotta életcélját már teljesen elzártnak látta maga előtt.
Olvasgatással, írogatással igyekezett feledni helyzetének örömtelen, sivár napjait. Néhány,
sikeresen hazajuttatott versét barátai helyezték el különböző lapokban. Gyötörte elhatalmasodó
tüdőbaja is, amit még az itthoni hadjáratok alatt kapott. Eleinte még reménykedett a
kiszabadulásban, de minden reménye meghiúsult, amikor édesapja sem tudta kiváltani.
Az 1848-52-es időszakban, kényszerű katonaéveinek szomorú világában születtek csüggedt
hangvételű, hazaszeretettől, honvágytól átitatott, reménytől pislákoló költeményei. (Kisírtam
könnyeim, Eltűnt boldogság). Petőfi szellemét kívánja vissza és betegen is kész harcolni hazája
elveszett szabadságáért (Petőfihez).
1852-re annyira eluralkodott rajta betegsége, hogy májusban mint gyógyíthatatlant,
elbocsájtották a hadseregtől. Testvérbátyja zánkai birtokára utazott pihenni s gyógyulni, de baja
egyre súlyosbodott. Az orvosok már semmi reményt nem nyújtottak életben maradásához. Bátran
viselte sorsát, csak június 23-án panaszkodott rosszullétről. Másnap végképp megszűntek
szenvedései. 1852. június 26-án temették el Zánkán, az evangélikus egyház szertartása szerint.
Temetésén Király József kővágóörsi és Erdős Márton szentantalfai lelkészek szolgáltak.
A költő síremléke csaknem egy évszázad elteltével - leszármazottak és odafigyelő, hazafias
érzelmű közönség hiányában - feledésbe merült. Az időjárás kikezdte a puha homokkőbe vésett
feliratokat, lekoptatta a nevet és az évszámokat. Olvashatatlanná vált a síremlék hátoldalán
megörökített (azonosításra váró) versidézet is. Az 1930-as években Szalai Imre irodalmár, akinek
családja az egykori Bozzay udvarházban élt, kutatta fel a sírt. A világháború majd az azt követő
zűrzavaros, kommunista időszak alatt nem volt lehetőség Bozzay Pál emlékének hazafias ápolására,
így a síremlék is lassan újra feledésbe merült. Csak 1977-ben - hála Benke László nyugalmazott
révfülöpi iskolaigazgatónak, a környék lelkes helytörténeti kutatójának, sikerült újra felfedezni a
köztudatban már-már feledésbe merült síremléket. Igazi támogatás nélkül azonban ez a
kezdeményezés sem tartott sokáig. Csupán a rendszerváltás után nyílt igazi alkalom arra, hogy a 48-
as honvédről Nemzeti Ünnepünkön rendszeresen megemlékezzünk, síremlékét megkoszorúzzuk.
E jeles hazafi, kiváló költő emlékének ápolására a Zánkán 1994 tavaszán megalakult civil
szervezet, a Közéleti Klub keretei között ma már megkülönböztetett figyelmet fordítunk. Az 1994-
es év végén összeállított és a helyi általános iskolának valamint könyvtárnak adományozott Bozzay
verseskötetek hiánypótló és fontos szerepet játszhatnak az ifjúság hazafias nevelésében,
lokálpatriotizmusunk erősítésében. Szorgalmazzuk az utoljára 1886-ban megjelent versek méltóan
szép kivitelű, gyűjteményes nyomdai kiadását is, amelyben a Megyei Könyvtár támogatását máris
élvezzük. Tervezzük, hogy rossz állapotban lévő síremlékét felújítjuk, a környékét méltón
rendezzük.
Azt is szerelnénk elérni, hogy az újonnan épült és 1994 szeptemberében felavatott zánkai iskola
felvegye Bozzay Pál nevét, hogy emlékét, munkásságának gyümölcseit soha ne feledjük.
Ehelyütt is megilleti a köszönet Benke László nyug. Igazgató Urat korábban kifejtett kutató
munkájáért, melynek eredménye nagyon sok támaszkodót nyújtott e tárgyban kifejtett eddigi
tevékenységünkben.

Az ember és a táj
Réthy Zsigmond
1998-01

„Az ember és a táj” című, a

II. Országos Ifjúsági Honismereti Helytörténeti Konferencián,
Békéscsabán 1997. október 4-én elhangzott nyitóelőadás
szerkesztett változata

Ha lelkünk derűs és tiszták céljaink,

jókora utat tehetünk meg előre.”
(Goethe)

Ha az ember és a táj kapcsolatát próbáljuk boncolgatni, rögtön rájövünk, hogy szinte zavarba
ejtően sok megközelítési lehetősége van a témának. Jelen esetben csupán néhány aprócska
gondolatot vetek fel, olyanokat melyek jó része továbbgondolkodásra késztet. Szerintem a
megközelítés két fő lehetősége: a természetes (ma már úgy mondjuk, hogy természetközeli) és a
mesterséges táj. De a szép és a csúnya táj is lehetne kiindulási alap...Nem is beszélve most a
természetvédelem bonyolult kapcsolatrendszeréről.
De máshonnan is megközelíthetjük a témát; melyik volt előbb? Az ember vagy a táj?
Nyilvánvalóan a táj. A tájba nőtt bele az ember, majd a társadalom. Már akkor is voltak tájak
földünkön, amikor még nem is létezett rajta az ember. Emiatt nem is nevezte senki tájnak mindazt a
gyönyörűséget, amely a Földön van - és helyszíne lett életünknek.
A szótár meghatározása szerint a táj: „Földrajza, növényzete stb. alapján egységes v. összefüggő
(kisebb) terület... A körülöttünk látható természet. Környék, tájék...” Dombos táj, Körös-táj, a világ
minden tája, - és így tovább. De mi tudjuk, hogy valójában a táj ennél jóval több... Számunkra a táj
tele van szeretettel és lélekkel. És mindenütt ott lebeg a hely szelleme, amely mindegyikőnk
számára mást és mást jelent. Legtöbbször nem is tudjuk megmagyarázni, talán nem is kell, csak
szeretettel kell élni benne - soha meg nem ismétlődő életünkben.
Na, és itt van az ember. A szótár meghatározása szerint: „Termelőeszközök készítésére, kultúra
teremtésre való képességével az állatvilágból kiemelkedő, legfelsőbb rendű élőlény (Homo
sapiens).” (Ha szkeptikus vagy cinikus beszélgetésbe kezdenénk, lenne mit szólni erről a
mondatról.) Mindenesetre jobban tetszik a következő idézet: „Amit a klasszikus pszichoanalízis
mondana; az ember - lényegét tekintve - magas szinten organizált állat.”
Megy az ember a tájban. De milyen ember? Fekete, sárga, fehér, kreol? Melyik ember? Nő vagy
férfi? Okos vagy buta? Egyáltalán, milyen tájban? Trópusi esőerdőben, sivatagban, északi
jégvilágban, tengeren vagy a mediterránban? Mert minden esetben más és más lehet a kapcsolat. És
mit lát meg a tájból? Az anyagi lehetőségeket vagy az érzelmieket? És mit nem lát meg a tájból - az
anyagiakat vagy az érzelmieket? Egyáltalán: a táj a d t a lehetőség inkább gazdasági vagy érzelmi
kérdés? Vagy mindkettő elegye? Valószínű. De hol kezdődik az egyik, hol a másik? Miért erősebb
az egyik emberben az egyik gondolat vagy érzés mint a másik? Lénárd Sándor egy helyt azt írja.
„Az ember nem élhet csak emberek között. Szüksége van a fák társadalmára. Földet, áldott
termőföldet csak a fák gyártanak neki. Nap ellen, eső ellen csak a lombok védik. Leghívebb
barátunk a fa: jól teszi, aki fából farag magának védőszentet, s imádkozik hozzá.” Érdemes
gondolat.
Mennyi újabb kérdés; az ember és a táj kapcsolatában döntéseinket mennyire befolyásolja
történelmünk? A tudomány különböző szakágai régóta vizsgálják, hogyan él az ember a tájban: a
hegyvidéken, a pusztában, a mocsárvilágban, a tengereken? Hol vannak saját gyökereink? Hol
kezdődik lakóhelyünk ismerete? Szerintem az ágyunknál, ahol alszunk (legyen az városi lakás,
szénaboglya vagy sátor), és a környék felé terjed, a mezők felé és az ég felé. És hol kezdődik a
másfajta gyökerekkel való ismeretségünk? Az iskolában, utazásainknál, vagy már korai
olvasmányainkban? Hol kezdődik a táj szeretete? A benne éléssel, a szaporodó élményekkel vagy a
vágyakozással más tájak felé, filmek és fotóalbumok hatására? Természetesen én a tájban szerzett
élményeket tartom elsőrendűnek. A terjedő városiasodás és a természettől való további, fokozatos
elidegenedés miatt szükség van az egyre szebb fotóalbumokra és természetfilmekre, de ahogy
Konrad Lorenz írja” „Olyan tökéletesnek és ragyogónak sem szabad ábrázolni a világot, mint
amilyennek a reklámszakemberek és demagógok mutatják.”
Még egy fontos kérdés a természettudományos honismeret szemszögéből: mi az, hogy
szülőföld? Topográfiai pont csupán? Nyilvánvalóan nem, de ki hogyan és miért szereti a földjét
ahol született?... Lehet-e jobban szeretni a másiknál, vagy még jobban?, vagy legeslegjobban?!...
Mindenesetre adjunk tiszteletet a Földanyának - vagy ahogy a régi görögök nevezték: Gaianak
hiszen mai tudatunkban az ősi hit és a modern tudomány eggyé lett a bámulatban, amikor az
űrhajósok először pillantották meg a Földet a világűrből... Ezt követően döbbent rá először az
emberiség az ember és a természet közti kapcsolat törékenységére...És mindez nemrég történt,
szinte napjainkban! „A Gaia-elmélet azoknak való, akik szeretnek sétálni vagy egyszerűen csak
megállni és elmerengeni a Földről és a rajta lévő életről, elgondolkozni jelenlétünk
következményeiről. Az elmélet ugyanakkor választási lehetőséget kínál azzal a borúlátó nézettel
szemben, ami a természetet leigázandó és meghódítandó primitív erőnek tekinti. Választást nyújt
ahhoz az éppily kiábrándító képhez képest is, amely bolygónkat vezető és cél nélkül a Nap körül
körbe-körbe járó agyalágyult űrhajóként festi le.
A szülőföld szeretetének érzését mindenki átéli, s van aki ezt meg is tudja fogalmazni, van aki
nem. Sinka István egykori bihari-békési pásztor, századunk egyik nagy költője az Alkonyatkor című
versében így beszél a tájhoz:

Aludj, hazám, Bihar. Tájad mezőivel

birkózik az este és a szállongó por.
A nyáj hazaballag. Most látom utolszor,
amint távolodik síró csengőivel.
Virít a tökvirág, imbolyog a bodza.
Neveld őket hazám, vénséges anyókám,
s ha sohase tetted, most vess egy jó szót rám.
ím sürget az este, s kér a sárnak foglya.
S mondd el én Biharom: volt-e már fiad,
ki annyi könnyel ment itt át a lejtőn,
bölcsődalt dalolva felejtőn?
S bolyongott-e körötte alkonyat,
amitől kisérték hosszú, néma árnyak,
míg nagy rónáidon állt vagy tovafáradt?

A délkeleti Alföld tájairól többen is írtak, d e a táj és az ember kapcsolatát talán Sinka versei
idézik legszebben. Mint mások másutt, mi is elmondhatjuk, hogy „mi itt vagyunk itthon”. Van egy
másik, talán világszerte ismert mondat, amely így hangzik: „gondolkozz globálisan, cselekedj
lokálisan...” - s ezek a kis mondatok hoznak most közelebb minket a Körösök vidékéhez, ahhoz a
természeti környezethez, amely annyira kedves számunkra. A jó termőföldön kívül értékét nagyban
növeli, hogy 1997-ben megalakult a Körös-Maros Nemzeti Park is ezen a tájon. Biztosra veszem,
hogy a természettudományos honismeret erősödésének és a lokálpatrionizmusnak is jól működő
motorja lesz.
Akármerről is próbálom megközelíteni ezt a témát, nem tudok róla érzelmek nélkül beszélni.
Tapasztalataim alapján nem hiszem, hogy az ügy érdekében meg lehetne mozgatni a társadalom
döntő többségét és vezetőit, érzelmi ráhatás nélkül. A segédmunkástól a bankigazgatóig, a
gyárosokig, a polgármesterekig - mint ahogy az észak-európai országokban már évtizedek óta
természetessé vált ez... Ne legyünk naivak, mindannyian a gazdagságból élünk, de gazdagságunk és
társadalmi vagy személyes gazdálkodásunk, boldogulásunk forrása a környezet, a táj - egy adott
régió természeti viszonyaitól függ. A természethez fűződő ősi kötelékeinket megzavarta az
álracionalista gőg és az anyagias szemlélet, mely nemhogy csökken, de a mostani rendszerváltás
után még erőteljesebben tört a felszínre. Amerika a közép-európaiak számára még ma is álom. Az
„amerikai álom”, a „fogyasztói társadalom”, az ezekkel járó agymosó reklámhadjárat és az utóbbi
évek egyre erősödő amerikanizáló „kultúra” zuhataga úgy borít el bennünket, mint „szerencsés”
legyet a kiboruló tejszín... Belefulladunk, de legalábbis olyanokká válunk aminek semmi köze
eredetünkhöz, európai voltunkhoz. A franciák büszkék arra, hogy azok, az oroszok is, az amerikaiak
is, a finnek is. Csodáljuk és irigyeljük magabiztosságukat, ugyanakkor a kommersz amerikai
kultúrát habzsoljuk, a tökéletes átlagot. Elájulunk az örömtől, hogy hozzánk jön, holott félnünk, de
legalábbis tartanunk kellene fizikai és lelki környezetünk gyarmatosításától. Ami már
megkezdődött, „...ezekben a percekben amerikanizálódik a nemzeti ízléstelenség”.10 A kultúra
mellett csak az ökológia és az ökonómia közti kölcsönös közeledés és megértés húzhat ki bennünket
a kátyúból. De a hivatalos Magyarország pont ezekkel törődik legkevésbé.
A DK-Alföld természeti értékeit - leegyszerűsítve - elsősorban a mezőgazdaság, másrészt az
idegenforgalom hasznosítja, illetve hasznosíthatná. De hosszútávon ez csak ú g y képzelhető el, ha
mindegyik tekintettel van a másikra. A mezőgazdálkodás a természetvédelemre, az idegenforgalom
a természetvédelemre - és természetesen a védelem is mindkettőre. A riói környezetvédelmi
világkongresszuson a fenntartható fejlődés volt a főtéma, a globális stratégiák kidolgozása, ezek
jóváhagyása. Mindez a regionális szintű ember és táj kapcsolatban valósulhatna meg. Évek teltek el,
próbálkozások vannak, de a politika még mindig nem tudja megoldani. Ahogy mondani szokták:
más irányba megy a világ...Az amerikai pragmatizmus és a szovjet-féle marxizmus egyaránt azt
hirdette hosszú évtizedeken át (gyakorlatilag a XX. században), hogy a z ember a természet ura és
legyőzője... - hogy ennek a gondolatnak milyen káros hatása lett az emberi lélekre az egész világon,
a lélekre, a testre és környezetünkre, csak most kezdjük lassan felfogni, bizonyítva látni.
Szent-Györgyi Albert professzor szerint” „Az emberiséget előrelendítő erőket azok képviselték,
akik új tudás, új szépségek, hathatósabb erkölcsi és etikai értékek u t á n kutattak. De
történelemkönyveimben sehol sem találom a nevüket. Bertrand Rüssel találóan jegyezte meg, hogy
nemzeti hőseink szobrainak talapzata annál magasabb, minél több embert öltek meg ezek a hősök.
Véleményem szerint az emberiség igazi hősei a Galileiek, Newtonok, Darwinok, Pasteurök,
Shnkespeare-ek, Bachok, Lao-cék és Buddhák, akiknek a nevét ritkán említik azok a
történelemkönyvek, amelyek tele vannak a csaták és a nemzeti határok értelmetlen ide-oda
tologatásának a leírásával.” Tisztelet a kivételeknek, de a nevelési- és oktatási „programokat”, azok
eredményességét mégiscsak a szülőktől és a pedagógusoktól kérhetjük számon. De nem ők a
hibásak, hanem az a kultúr- és oktatáspolitika, mely szinte mindig elsorvasztotta - az
ideologizálható tantárgyak javára - azt az ősi oktatási, nevelési alapot, mely szerint a világ alapja a
természeti környezet; - és nem a soros ideológiák.
Szeptember végével a régi naptárak szerint megkezdődött a vándormadarak hava. Mihály
napjával „szakadt meg a fű gyökere - ahogy az öreg gazdák mondták. Ilyenkor pihenőre mennek a
szorgalmas méhek, és a vándormadarak százezrei és milliói repülnek az ismeretlen felé. Mi most
egy kevésbé ismeretlen vidéket, a Körösök-völgye természeti értékeit tekintjük át: mi is az, ami egy
Nemzeti Park létrehozását indokolta az ember és a táj kapcsolatrendszerében?
Közismert, hogy térségünk legjelentősebb környezeti tényezőjének a termőtalajt tartjuk. Békés
megyében 70 % fölötti a szántó aránya, emiatt létkérdés a még töredékeiben, szigetszerűen
megmaradt természetes, illetve természetközeli táj védelme. Természetközeli tájat mondtam, mert
igazi vadon nemcsak nálunk, de már sehol sincs Európában. Ugyanakkor ezek a megmaradt
természetközeli tájak védettsége garantálhatja, hogy minél tovább fennmaradjon az élet
sokszínűsége, növények- és állatok változatos fajgazdagsága.
Nemzeti Parkunk 8 különálló törzsterületből áll, melyek két nagy földrajzi tájon találhatók
mozaikszerűen: a Berettyó-Körös vidékén és a Körös-Maros közt. A tájat az említett folyók és
mellékágaik formálták, elsősorban a legutóbbi jégkorszak során. A hordalék kavicsos, iszapos,
agyagos, homokos rétegsorait a térség legnagyobb részén ún. infúziós löszköpeny fedi. Az
alapkőzeten kialakult talajok közül a csernozjom, a csernozjom jellegű, a mészben szegény
szolonyec, szoloncsák szikes, láp- és réti talajok, ezek különböző altípusai és kombinációi a
jellemzőek.
Összességében: a felszín kis térszintkülönbségekben gazdag, bonyolult képet mutat, amelyet
egykori árterek, meder maradványok, mocsarak és másodlagos, viszonylag sík puszták formálnak.
A Nemzeti Park főbb természeti rendszerei:
- folyóvizek, állóvizek, holtágak;
- lápok, mocsarak (főként föliszapolódott morotvák) elsősorban nádasokkal, magassásokkal
borítva;
- láprétek, mocsárrétek maradványai;
- zömmel szolonyec talajú szikes puszták és szikes mocsarak;
- löszpuszta maradványok;
- puhafa-keményfa ligeterdők és lösztölgyesek maradványai.
A Körösvidék (Crisicum) flórajáráshoz tartozó természetes növényzet az eddigi felmérések
szerint mintegy 300 magasabb rendű növényfajt, köztük 40 védettet és 3 fokozottan védettet őriz.
Génrezervációs szerepüket tekintve a gyepek a legfontosabbak. A természetközeli növényzetre
épülő állatvilág védett és fokozottan védett fajainak száma (jelenlegi ismereteink szerint) több mint
400.
Nemzetközi szempontból is figyelemre méltó a regionális park madárvilága. A térség a
madárvonulás egyik fő irányában fekszik itt közép-Európában. Ugyanakkor jelentős fészkelő és
táplálkozó terület. Kiemelkedő: a sokezres vonuló daru (Grus grus) állomány, az ország
valószínűleg legnagyobb túzok (Otis tarda) populációja és a jelentős egyedszámú sziki fészkelő
közösségek. Az utóbbiak jellemző tagjai a fokozottan védett gulipán (Recurvirostra avosetta), a
gólyatöcs (Himantopus himantopus), a széki lile (Charadrius alexandrinus). Igen figyelemreméltó a
térség nagy létszámú - ugyancsak fokozottan védett - fehér gólya (Ciconia ciconia) fészkelő- és
átvonuló közössége. A szabadon élő fiízofcpopuláció életlehetőségeinek fenntartása mellett a
nemzeti park fontos feladata a túzok mentése, mesterséges felnevelése és repatriációja is. Igen
jelentős a történelmi múltú magyar háziállatfajták (szürke marha, rackajuh, mangalica sertés,
baromfi- és galambfajták stb.) állományának fenntartása.
A park a természeti értékek mellett gondot fordít a művelődéstörténeti emlékek fenntartására is.
Ebből a szempontból kiemelt jelentőségűek a több ezer éves kunhalmok, a Vésztő-Mágorpusztai
régészeti feltárás és a folyószabályozások műszaki, tárgyi emlékei.
Még a történelmi időkben, amikor az Alföldet borító vegyes erdőségeket, ligetes erdőspusztákat
lassan felváltotta a mezőgazdálkodás, ez igen változatos újabb, antropogén eredetű élőhelyek
kialakulását jelentette: rét, kaszáló, legelő, szántó, halastó, ártéri gyümölcsös, víztározó stb. alakult
ki mindenfelé a nagytájban. A változatos élőhelyek rendkívül változatos, gazdag élővilágnak
nyújtottak otthont. Aztán a modern, intenzív mezőgazdaság szorításában (különösen a XX. század
második felében) mindez néhány évtized alatt megszűnt. Apró szigetekké zsugorodtak az ideális
élőhelyek a mezőgazdasági kultúra tengerében. Tulajdonképpen spontán módon ökológiai szigetek
és folyosók alakultak ki, amelyek a mai természetvédelmi területek egy részét képezik. A Világ
Természetvédelmi Alap magyarországi képviselete ezek megmentésére indította egyik kutatási
programját: Az intenzív mezőgazdálkodás és földhasználat hatása a természeti értékekre
Magyarországon címmel.
 A biológiai sokféleség védett menedékei a Körösök völgyében - jórészt Békés megyében - a
biharugrai halastavak, a bélmegyeri Fás-puszta, a Mágor-puszta, a dévaványai, ecsegi, kígyósi,
cserebökényi, kardoskúti és csanádi puszták, valamint a Körös- és Maros-árterek törzsterületei. De
ezek ismertetése már egy külön dolgozat témája.
Galyasi Miklós, a már égi vadászmezőkön kóborló egykori hódmezővásárhelyi muzeológus és
költő így köszönt el a szeretett tájtól:

Égen a felhő is más itt, mint

máshol,
Testvérem-rokonom minden fattya.
Az én földem ez, ha tömérdek holdján
Magamnak nincs egy talpalatja.
Mégis enyém, enyém itt minden.

Enyém tavasza, ősze, télje,

Minden beérett halásza a nyárnak,
Minden szülöttje és vetéltje.
Ide születtem, itt is kötöttem
Vérszerződést a szavával,
Hűséget ígértem, hűséget adtam
örömében és bánatában.

Lajoskomárom, a „legelső rendes falu”

Demeter Zsófia
1998-01

Lajoskomárom ma több mint kétezer lelkes virágzó, jó gazda-hagyományaira és hírére mais

büszke, 1950-ig Veszprém megyéhez tartozó, Fejér megyei település.
Az egyik utolsó olyan telepítés, ahol jobbágyokat egy tömbben telepítve új falut hoztak létre, a
herceg Batthyány uradalom területén Lajoskomáromé. Vas Gereben egyenesen a legelső
magyarországi „rendes falu”-nak nevezi, „hol... a leggazdagabb jobbágyok laktak...”
„Lajoskomárom telepítvény és kétség nélkül mintapéldánya a faluknak, egyenes és tágas,
szabályosan fölosztott utczákkal és minden keresztülutazónak feltűnő, hogy ilyent Magyarországon
is láthat.” Az 1847-es uradalomleírás is például állítja a települést és a telepeseket: „még most is
például szolgálnak a gazdasági iparban a mezzőföldi földmívelő Népnek.”
Lajoskomárom telepítésének kezdő dátum a hagyományosan 1802. Irtványként a település
viszont már néhány évvel előbb is létezett. 1800-ban már munkálkodtak itt emberek, nagy
szegénységben tengődve kérik őszi nyomásuk nagyobbítását „a három oktályos szessziós földeken
föllül.” Az irtást az Ozora-Enying és a Mezőkomárom-Dég közötti utak körzetében kezdték el, ahol
ezidáig csak egy rosszhírű csárda volt. A területet Mezőkomáromhoz tartozó Hodos-aljai irtványnak
nevezték. A telepítő szerződés szövege 1802. március 7-én született az Enyingen tartott
tisztiszéken, s Hegedűs György prefektus írta alá. A telepítési felhívást a környező megyékben is
kibocsátották. Ekkor természetesen csak a faluhelyet jelölték ki. A falu tervét a herceg szó „H”-
betűje formájára Farkas Ferenc uradalmi földmérő készítette. A kész terv szerint lehetetett itt
szessziós házhelyet (akkor Ozorai és Hodos utca), illetve zsellér-házhelyet (akkor Dégi utca)
elvállalni. A vállalkozók régi földesuruktól „szabadság és bizonság levelet” hoztak, ezekkel
igazolták, hogy nem szökött jobbágyok és hogy elvállalni akart jogállásra megfelelőek-e: „arra
ellegendő emberek és jó erköltsűek.”
A telepítő hirdetmény igen kecsegtető. Jöttek is a telepesek: még három év sem telt el, minden
helynek lett gazdája, sőt sorba álltak kérvényeikkel, hogy helyet nyerjenek.
 A falu mérnöki tervében 112 jobbágy- és 46 zsellérházhelyet alakítottak ki. Minden építkező
házához 200 d b téglát ingyen kapott és két évi adómentességet háza és kertje után, de csak a
mérnöki tervnek megfelelő téglaházat építhette, téglakéménnyel. Faház építését tilalmazták. A
házhely és a belső telek mellé a jobbágyok úrbéri földet, szőlőhelyet, káposztásés kenderföldet
kaptak a későbbiekben. A szántók és szőlők művelésbe vételekor is adókedvezményeket ígértek.
Minden egészhelyes gazda 8 ökröt, 4 tehenet, 4 gulyamarhát, 24 juhot, 8 db sertést tarthatott (a rész-
telkesek telkük arányában). Az állatok mellé a községnek kellett pásztorokat fogadni.
Még a telepítéskor szokásos három év türelmi idő le sem járt, a lajoskomáromi telepesek
panasszal fordultak Hegedűs Györgyhöz. A panaszosok türelmetlenek, hogy nem kapták meg az
ígért földeket, kérik az adómentes türelmi idő meghosszabbítását, valamint a község, az eklézsiák és
az iskolák eltartására is kérnek földet. Leírják az irtók, házépítők nyomorúságos körülményeit:
„született földünket el hagyván el vesztegetvén házainkat, mobiliainkat, mint bujdosó Izraeliták ide
egy puszta esméretlen helyre jöttünk, itt le telepedtünk az ég boltozatja alatt, míg némellyek a
földbe ástak magokat lyikakat, putrikat. De a föld alatt való lakásra a' következett, hogy majd mind
meg betegettünk...” így vagyonkájukat felélik, lovaik elhullanak. Minden nyomorúságuk ellenére
bizakodással írják azonban, hogy „igen szépen épül a mi Helységünk... de nevelkedvén a' Helység,
nevelkedik annak szüksége is.” A tisztségtől a prefektus adatokat kért. Válaszukban1 3 leírják, h o g
y addig a határ 1/3-át osztották ki, ez 42 szesszióra lett elég, de a 112 házhely szerint felosztva
minden telkes jobbágy csak 3 / 8 szessziót kapott. Ez jobbágyonként 9 2 / 8 holdnak felel meg, van
benne 2 6 / 8 holdnyi őszi, tavaszi és kukoricának való föld, valamint 3 6 / 8 hold rét, két darabban.
A fennmaradó 172 holdnyi remanenciális földet lehet majd a templomok, papok, tanítók és a község
számára felosztani, amíg erről a herceg nem határoz, addig is bérbe adják a lajoskomáromiaknak. A
javaslat szerint egyébként az akkor kiosztandó 3. nyomásban 3 hold szántót és 1 hold rétet
kaphatnának a tanítók és a faluközösség. így a három nyomásban összesen 10-10 holdjuk lehetne.
A válaszból kiderül tehát, hogy a jobbágyok valóban nem kapták meg az egész telkeket. Ezt a
kiosztást a javaslattal kiegészítve a tisztek megfelelőnek ítélték azzal, h o g y az előtte való éven
épített Hodosi utcai házakhoz a földet még nem mérték ki, az mintegy 1500 hold lesz. Különösen a
legelő tágasságát (2960 hold) emelik ki, a z „ nem két, hanem három Komáromnak is... elég volna”.
Ebből a mondatból kiderül, hogy e tágas legelő Mezőkomárom és Lajoskomárom között nincs
megosztva, és ez a két falu máris kipattant viszályának az oka. A lajoskomáromi új telepeseknek a
letelepedés kezdetén elnézte az uradalom, ha több állatot tartottak, mint amit a telepítési felhívás
alapján készített szerződés engedélyezett. A mezőkomáromiak viszont már ekkor zúgolódtak
miatta. A tisztek ígérik, hogy a környező pusztákon bérbe adandó földet is kapnak majd, ha időben
jelentkeznek és javasolják, hogy a telepesek kapjanak még egy évi adómentességet.
A két Komárom közös legelőjét csak 1826-ban választották szét, 1827-ben hagyták jóvá ezzel a
két község határának rendezését. A község határa az 1857. évi 5480 kat. holdról század végétől
közigazgatási átcsatolásokkal jelentősen megnövekedett. A 3 / 8 telkesek telekállományának
fölemelését egy 1825-ös hercegi rendelet az úrbéri rendezési per során megvalósíthatónak ítélte. A
per azonban csak 1843-ban zárult le, végrehajtására pedig 1846-ban került sor. A már végrehajtott
elkülönítést 1848-ban a mezőkomáromiak szerették volna megváltoztatni. Azzal érveltek, hogy
Lajoskomáromot az ő határukban levő, 1806-ban elkülönített 1300 hold remanenciális földön
létesítették. Az uradalmi ügyvéd válaszában kifejtette, hogy Lajoskomárom egy része valóban a már
elkülönített egykori remanencia uradalmi részén települt, de ahhoz még az uradalom több száz
holdnyi allodiális földjét is kiosztották.
Urbániumot 1813-ban kapott a község. Ebben 1344 hold úrbéres szántót írtak össze. Az
urbáriumban megjelenített birtokarányok még az 1852-ben lezárt telekkönyvben is tükröződnek.
Ekkor a 7000 holdas (1200 D-öles holdban) határból a Hodoson megszervezett allódium 4231
holdat (kerekítve 60 %) foglalt el. A fennmaradó 40 %-ból 1851-ben már 1572 ember élt.22 1840-
ben 152 családfő összesen 1305 ft porciót fizetett 2 3 1841-ben 151 házban 141 család lakott. Az
1368 fő között 183 katolikus, 952 evangélikus, 122 református és 11 zsidó volt. Az Ozorai úttól Ny-
ra már hg. Batthyány Fülöp mérette ki a 65 holdas szőlőhegyet, neve Fülöphegy lett
 A német és szlovák többségű telepesek Paksról, Pusztavámról, Levélről, Oroszlányból,
Vértesacsáról; a magyarok Verebről és Homokszentgyörgyről érkeztek. Ennek megfelelően
vallásuk is különbözött, a németek katolikusok és evangélikusok, a szlovákok és magyarok
evangélikusok vagy reformátusok voltak. Az eredeti mérnöki terv a templomok, pap- és tanító
lakások számára l-l zsellérházhelyet biztosított.
Hrabovszky György a templomépítő evangélikus prédikátor 1822-ben írta le a községet. „Lakják
magyarok, leginkább németek és részből tótok. Az Evangelika legszámosabb résznek prédikátora
van 1806. fogva,... tornyos temploma 1820 fogva; a nyelvek különbözősége miatt káplánya,
oskolája és oskolamestere. A 25 gazda és 9 sellér ház katholikusoknak oskolájok és oskolamesterek,
kik... Mezőkomáromba járnak isteni tiszteletre. A reformátusok legkisebb számúak, mert tsak 13
gazdaházból állanak, kiknek azonban isteni szolgálatot és Oskolát tartó levitájok van.”
A nemzetiségi és vallási megosztottság sok súrlódáshoz vezetett és továbbra is fenntartotta az
eredeti telepesek kapcsolatait szülőhelyükkel. Különösen az itteni evangélikus népesség élt a
Mezőföldön szigetszerűen elzárva, így gyakori volt az eredeti közösségből való házasodás. A
község a XIX. század folyamán befogadó maradt; a lakosság részben cserélődött is. Nagyobb
mozgás a zsellérek között volt. A házatlan zsellérek 1840-es összeírásában az 55 családfőből 20
mesterember, 1 boltos a többi földműves. Ám közöttük az eredeti telepesekből már csak hárman
voltak, akik 1803-1804-ben érkeztek és azóta is itt laktak. Ketten, Stotr János és Muk Pál is az
eredeti telepesek közül valók, de közben visszamentek egy időre. A többiek az 1820-as, 30-as
években jöttek vándorló legényként, szolgaként, vagy itt nősültek. Kettő a herceg kiszolgált
katonája volt, egy már helyben született. Az izraeliták, Brükner Mátyás szabó és Müntzer József
boltos az uradalmi ügyvéd engedélyével telepedtek le. Feltűnő, hogy az összeírásban 6 takács
szerepel. A takácsokat, mint a falura jellemző mestereket a Hrabovszky-féle leírás is kiemelte:
„Laknak itten mesterségeket jól értő szinte sávolyost és német kittelt szövő takácsok is.”
Hrabovszky prédikátor tudós, tapasztalt ember volt, ezért rövid faluleírásában több apró
észrevételére érdemes felhívni a figyelmet. Híveit „mohó dolgos” embereknek nevezi, akik sok
pusztabeli, sőt szomszéd uradalmakbeli földet is művelnek bérért és napszámért. „Eladni való
terméseiket heti vásárokra Veszprémbe rendszerint, Fehérvárra ritkábban viszik.” Minden háznak
rendes kútja van és minden udvarban vannak gyümölcsfák. Egyes gazdák méhészkednek. A
lelkipásztor feljegyzése méltónak tartja, hogy itt nem gyertyával világítanak, hanem a négy
olajmalomban sajtolt olajjal. Az olajat repcéből, kenderből vagy tökmagból készítik.
Hrabovszky György (1762-1825) 1817-től már „kiszolgált seniorként” lakott Lajoskomáromban.
Az alig elkezdett templomépítést végrehajtotta, az evangélikus templomot 1822-ben szentelték fel.
1910-ig a gyülekezetben 3 nyelven folyt az istentisztelet: magyarul, németül és szlovákul.
Hrabovszky nagy tudományos munkásságot fejtett ki, 14 önálló kötete jelent meg. Hitbeli
alapelve volt, hogy közeledést érjen el a felekezetek között, ezért katolikus és református
folyóiratokba is dolgozott. 1.500 kötetes könyvtárát megnyitotta hívei előtt.
A felekezetek közelítésének alapelvét kívánta a gyakorlatban megvalósítani lajoskomáromi
szolgálata alatt, ami nagyon sok bonyodalomhoz vezetett: elsősorban a szlovákoknak volt vele
bajuk. Már 1817-ben, ideérkezésekor tiltakoztak ellene és a magyar nyelvű istentiszteletek ellen.
Nem bizonyos, hogy személye, inkább hivatala váltotta ki az ellenállást, hiszen utódját, Tatay Imrét
is úgy fogadták „nyakas” hívei, hogy becsukták szekerei előtt a kapukat. A többségben lévőknek
kellett a kapukat erőszakkal kinyitni.
Hrabovszky Györgynek az uradalom írta elő, hogy „keményebben bánjon a tótokkal”. A
lelkipásztor őszintén bevallja, hogy nem bír velük, ritka az a hét, hogy békétlenség ne történjen.
Szerinte a tótok a hangadók a faluban, a magyarok és németek félénkek és bátortalanok, nem állnak
ki papjuk mellett. Pedig ő javasolta a superintendensnek, hogy a tótokat kapcsolják a magyarokhoz.
A superintendens, Kiss János leveléből derül ki, hogy mit is javasolt tulajdonképpen a jeles
prédikátor. Az egyezséget úgy kívánta létrehozni, hogy csak magyar istentisztelet legyen, s így
majd mindenki megtanul magyarul. A superintendensi gyűlés 1819-ben ezt nem javasolta: ne
erőszakkal, hanem „szelíd tanításával édesgesse” több nyelven beszélő hallgatóit a magyar nyelv
megtanulására. Hrabovszky lelkész az ügyről írott cikkében kissé meg is rója egyházát, hogy más
katolikus és református egyházmegyékkel szemben, nem pártolja a magyar nyelv ügyét. 1824-ben
ismét előtérbe került a nyelvkérdés. A gyűlés most is arról rendelkezett, hogy a tótok gyermekeit az
iskolában saját nyelvükön tanítsák, mint eddig. A tanító azonban igyekezzen a magyar tanításban is
előrehaladni. A végzés mellé írott levélből kiderül, hogy az uradalom kezdeményezte a szlovák
oktatás beszüntetését. A levélben Kiss János kifejti, hogy szerencsésebb, ha a „vallásbéli oktatásban
erőszakot nem teszünk.” Közben egyes „háborgó, veszedelmes emberek” tovább bosszantották
papjukat. Az újonnan felépült templom magas szószékére - „korossága és nehezedett testállása”
miatt nem tudott felmenni, így engedélyt kapott egyházi hatóságaitól, hogy az istentiszteletet az
oltár előtt állva végezze. Emiatt egyes hívei el akarták üldözni. Szakonyi Ferenc a pap nyugalmának
biztosítására kéri a z uradalmat. Elősorolja Hrabovszky „mind tudományos, mind hivatalbeli”
érdemeit, azt, hogy a gyülekezetet rendbe hozta, a templom építését véghez vitte. A szlovák és a
német nyelvű istentisztelet megmaradásának ügye 1833-ban került ismét az esperesi gyűlés elé.
Úgy rendelkeztek, hogy a szlovák és német nyelvű vasárnap délelőtti maradjanak meg, de a
délutániakat csak magyarul tartsák. Egyben utasítják „tóth nyelvű híveiket is, hogy a magyarul
tartandó isteni szolgálatokra rendessen feljárjanak.” A gyülekezeti iskola nyelve viszont ekkortól a
magyar.
A falu nagy építkezései csak úgy valósulhattak meg, ha Batthyány Fülöp hercegtől téglavetésre
kaptak engedélyt. A falu határában maguk vetették meg a téglát és maguk égették ki. Ilyen
engedélyt 1815-ben faluháza, 1818-tól evangélikus templom építéséhez, 1825-ben az itatókutak és
az evangélikus templom kerítése építéséhez is kaptak. Egyébként viszont tiltották számukra a
téglaégetést.
A legelő elkülönözés során az uradalom 60 holdat adott a község birtokába. A községnek így
100 holdja, az evangélikus egyháznak 40, a református egyháznak 35, a katolikus egyháznak 18
hold földje, mindegyiknek szőlője és temetője volt.
Feltétlenül szólnunk kell itt a lajoskomáromiak nagy igyekezetéből egy évszázad múlva beérett
országos hírnévről. Az igyekvő parasztok gazdálkodása - gyújtópontjában a gabona- és
kukoricatermesztéssel, valamint a mintaszerű állattenyésztéssel - századunk 20-as 30-as éveiben
országos figyelem középpontjába került. Róla Féja Géza 1935-ben Kollektív falu címmel számolt
be. 1932-től állatvásárral egybekötött hetipiacukat a kereskedők igen szívesen látogatták.
Gabonatőzsdét és állatbiztosító szövetkezetet, illetve tejszövetkezetet hoztak létre érdekeik
védelmére.

Balaton a térképeken
Róbert Péter
2000-04

Először 1339-ben tűnik fel a Balaton térképen, igaz, hogy csak egy apró sötét foltként. A térkép
szerzője Angelo Dolorto olasz származású, a Baleárok szigetein levő mallorcai királyságban élő
térképész-csillagász volt, akinek két, a földközi-tengeri hajózást segítő térképe maradt ránk. 1406-
ban egy másik olasz térképkészítőnél Európa abroszán Balato Lac hosszúkás tóként tűnik fel, amit
egy 1507. évi német térkép is átvesz.
Lázár deák, Bakócz Tamás esztergomi érsek titkára a XVI. század elején mérte fel az országot.
Szép kivitelű térképén a Balaton - a valóságos helyzetüknek megfelelően ábrázolt települések
gyűrűjében - S-alakban megtörve, a valóságosnál kétszerte szélesebb vízfelülettel jelenik meg.
Ennek az az oka, hogy amikor korai halála után bécsi kollégái az ő felmérési térképszelvényeit egy
térképpé illesztették össze, pontatlanul jártak el, az északi lapok a délihez képest nyugatra
eltolódtak, ezért keletkezett a Balaton rajzában az erős S-alakú törés. A vízfelület kétszeres
szélességét az is magyarázza, hogy a rajz nem a tó partvonalát, hanem Lázár deák - a korabeli
vízrajz, úthálózat, települések és a térképezésre különösen alkalmas, nagy területre jó áttekintést
nyújtó magaslati pontok alapján valószínűsíthető - útvonalát ábrázolja.
 Lázár deák munkáját Wolfgang Lazius bécsi professzor és udvari térképész dolgozta át. Ő a
Lázár deák munkáján szigetként ábrázolt Tihanyi-félszigetet a déli parthoz csatlakoztatja. Ez persze
nem volt így, de a törökök által veszélyeztetett területre nem szívesen mentek ki a felmérők, így
még hosszú ideig találkozunk ezzel a hibával, még a következő évszázad nagy világatlaszaiban is,
pld. Mercator, a Blaeu testvérek és Witt atlaszaiban. A Tihanyi-félsziget csak a török kiűzése után
Mikoviny Sámuel térképében kerül a helyére.

A Balaton rajza Lazius térképén (1556)

Utána egyre jobbak lesznek a térképek, egyre inkább hasonlítanak a mai Balaton-ábrázolásokra.
Szükség is volt erre, hiszen a XIX. század fejlődése egyre nagyobb mértékben igényelte a pontos
térképeket. Később az idegenforgalom lendítette fel ennek a szép tájnak a látogatottságát.

Tapolca, egy volt zalai mezőváros

a szabadságharcban
Hangodi László
2001-01

„Elé izent az ellenség,

kössön kardot a legénység,
kedves barátom.”
(Népdal 1848-ból)

Az 1848 előtti években Tapolca a kelet-zalai térség szerény lélekszámú és közepesen fejlett
gazdasági szerkezetű, de regionális központi funkciókat betöltő városkája volt. Kettős
adminisztrációs alközpontként járási és egyházi hivatalok működtek itt. Otthont adott a járási
főszolgabírói hivatalnak, melynek vezetője 1848/49-ben Vargha Lajos főbíró volt. Ugyanitt
praktizált a járási sebész és a járási szülésznő, Rhédey Gábor és Mezriczky Terézia.
Tapolca földesurai a XVII. század óta a veszprémi püspökök voltak. 1848-ban gróf Zichy
Domonkos töltötte be e méltóságot és ő rendelkezett a város feletti földesúri jogokkal. A püspökség
helyi adminisztrációs alkalmazottja, a kasznár látta el a város jogállásából fakadó gazdasági és
számtartói feladatokat. A tapolcai római katolikus plébános, mint kerületi esperes ellenőrizte és
irányította a környékbeli lelkészek munkáját. A vizsgált időszakban Hägen Gottfrid állt az említett
poszton.
Részlet a tapolcai nemzetőrség lajstromából
 (Zala Megyei Levéltár, Zalaegerszeg)

A forradalom és szabadságharc kezdete mélyreható változásokat hozott a helyi társadalmi és

gazdasági viszonyokban. Amikor a polgári szabadságjogok és a nemzeti függetlenség védelmére a
magyar kormány fegyverbe szólította a katonakorú férfilakosságot, Tapolcán 378 nemzetőr szerelt
fel és vonult a magyar-horvát határszélre tábori őrszolgálatra Nagy József kapitány, Kovács Márton
főhadnagy és Horváth János hadnagy parancsnoksága alatt. A honvéd újoncozások során pedig
összesen 114 tapolcai állt be önkéntesen vagy sorozás útján a szabadságharc hadseregébe. Közülük
a törzstisztektől a közvitézekig valamennyi fő- és mellékhadszíntéren megtalálhatók voltak a
tapolcai honvédek. Többségük a 47. (zalai önkéntes), az 56. (keszthelyi) és a 7. (szombathelyi)
honvédzászlóalj katonájaként harcolt.
Az 1848. március 15-i pest-budai és pozsonyi események híre hamar eljutott a zalai városokba,
falvakba is. Hogy a korabeli Tapolca lakói pontosan mikor értesültek minderről, azt nem tudjuk, de
a közeli Keszthelyen a fővárosból hazatérők jóvoltából már aznap este hírt kaptak a pesti
forradalomról. Március 19-ig azonban a vármegye egész közönsége megtudta, hogy mi is történt
azon a bizonyos napon.
 Tábori szolgálaton lévő tapolcai nemzetőr tizedes, 1848.
(A szerző grafikái)

A március 15-i pest-budai forradalomnak volt egy tapolcai szemtanúja, aki aktívan részt is vett e
nap eseményeiben. Török János mezőgazdász és publicista, a szabadságharc későbbi honvéd
alezredese volt ez a személy, aki ezen a napon a pesti forradalmi klubban a köztársaságról
szónokolt. A Török szerkesztésében akkoriban megjelenő Magyar Gazda című gazdaságpolitikai
szaklap másnapi számában maga a szerkesztő köszöntötte vezércikkében a vér nélkül győzött
forradalmat az „Ütött az óra! Most vagy soha!” kezdetű soraival az újság címoldalán. írásának
merész hangvételű tartalma egybecsengett a pozsonyi utolsó rendi országgyűlési ellenzék, és a
márciusi ifjak által az előző napon megjelentetett 12 pont követeléseivel.

A tapolcai járás nemzetőrzászlóaljának tábori szolgálaton levő

hadnagya, főhadnagya és századosa, 1848 nyara

1848. március 23-án Batthyány Lajos miniszterelnök rendeletben szólította fel Zala vármegye
elnökét, Csillagh Lajos első alispánt, hogy minél előbb hozzon létre ún. törvénymagyarázó
küldöttségeket, amelyek feladata a városok és falvak lakóinak politikai felvilágosítása.
Zalaegerszegen március 30-án tartott megyei központi bizottmányi ülésen azonnal meg is
választották erre a célra a bizottsági tagokat. Vargha Lajos tapolcai járási főszolgabíró vidékében
Mórocza Dániel és Dallos György kapta ezt a megbízatást. Ugyanekkor megválasztották a központi
és az egész vármegye „belbékéjére és csendességére” felügyelő választmányt is. Az új forradalmi
bizottságnak tagja lett Vargha Lajos főszolgabíró, valamint Mórocza Dániel és Dallos György is.
Szintén ezen a napon és e gyűlésen hirdették ki a sajtószabadságot és a cenzúra eltörlését.
Tapolcán ezekben a napokban csend és béke honolt, amint az Vargha Lajosnak a megyéhez
küldött jelentéseiből kiderül. Március 27-én Csillagh alispán felszólította a főszolgabírókat,
jelentsék Zalaegerszegre, hogy milyen létszámú és erejű császári, királyi katonai csapattestek
állomásoznak az egyes szállásházakban.
A főszolgabírák továbbították a feladatot a katonai állomásbiztosoknak. A főszolgabírói
felszólítást a tapolcai állomásbiztos, Roskovecz Vencel is megkapta, amit másnap meg is válaszolt,
mely szerint azokban a napokban a császári, királyi 7. (báró Carl Kress) könnyűlovasezred egy alig
félszázad erejű része tartózkodott Tapolcán.
Április óriási jelentőségű vívmányokat hozott Magyarország minden lakója számára. A pozsonyi
utolsó rendi országgyűlésen intenzív jogalkotás folyt, és gyakorlatilag két hét leforgása alatt
megtörtént a polgári Magyarország alapjainak a lerakása. A király, V. Ferdinánd fényes külsőségek
közepette, április 11-én szentesítette az új törvényeket. Az „áprilisi törvények” 31 cikkelye a
márciusban kivívott függetlenség és a polgári átalakulás egyik legjelentősebb eredménye volt -
meglévő hiányosságai ellenére is. A törvénycikkek kimondták a jobbágyság felszabadítását és a
földesúri jogosítványok eltörlését. Többek között megszűntek a püspöki mezővárosi kötöttségek is,
így: „Az országgyűlésen alkotott törvénycikkeknél fogva Tapolca város a dézsma adásától is
felmentetett.”
Április 25-én Tuboly Mihály vármegyei főjegyző leiratot intézett a tapolcai járáshoz, amelyben a
nem nemesi származású lakosokat is meghívta a zalaegerszegi népképviseleti gyűlésre az „áprilisi
törvények” kihirdetésére. Az új törvények május 8-án kerültek kihirdetésre a megyeszékhelyen, az
állandó bizottmány által erre a célra összehívott népképviseleti gyűlésen. Az „áprilisi törvények”
alapján megkezdődött a nemzetőri szolgálatra kötelezett polgárok és a népképviseleti országgyűlési
választók összeírása. A valamivel több mint 3300 lakosú Tapolcán 442 személy kapta meg a
választójogot. A 94 városi nemes már 1848 előtt is rendelkezett ezzel.
A vármegye állandó bizottmánya május 22-i ülésén miniszteri rendelet alapján a „haza szent
oltárára teendő adakozások”-ra hívta fel a lakosságot. Tapolcán ezek begyűjtésére a sümegi
Ramasetter Vince és Diskay Lajos szolgabíró irányításával május 31-én került sor. „Tapolca
mezőváros közönsége” ezen a napon összesen 112 pengőforint 20 krajcár készpénzt és egy
aranytömböt ajánlott fel az ország javára. (Viszonyításképpen az egész tapolcai járásban 559
pengőforint és 56 krajcár gyűlt össze az adakozások során.) Június folyamán Tapolcán is a
legjelentősebb esemény az országgyűlési választások lebonyolítása volt, melynek időpontját június
15-re tűzte ki a megyei központi választmányt. Zalában az 5. sorszámot viselő tapolcai
választókerületben június 23-án a Szigligeten birtokos liberális nemesi politikust, báró kimpani
Putheány Józsefet választották meg országgyűlési képviselőnek.
Júniusban katonai csapatmozgások zajlottak Zala vármegye területén, amelyek érintették
Tapolcát is. A magyar-horvát határon egy katonai védelmi vonal kiépítése és megerősítése folyt,
Josip Jellacic császári, királyi altábornagy, horvát bán Magyarország elleni katonai készülődése
miatt. A császári, királyi 60. (Wasa Gusztáv herceg) gyalogezred I. zászlóalja június 17-én, a II.
zászlóalja június 21-én indult el Budáról a drávai védvonalra, a Budaörs, Bicske, Lovasberény,
Székesfehérvár, Várpalota, Veszprém, Nagyvázsony, Tapolca, Keszthely, Nagykanizsa útvonalon.
Az 1. (Pesti) honvédzászlóaljat pedig június 24-én indították útnak a fővárosból az Ercsi, Velence,
Székesfehérvár, Várpalota, Veszprém, Nagyvázsony, Tapolca, Keszthely, Kiskomárom,
Nagykanizsa menetvonalon.
E napokban sok dolga akadt Vargha Lajos főszolgabírónak. Június utolsó napjaiban Csány
László királyi biztos több ízben is tanácskozásra hívta nagykanizsai főhadiszállására. Csány gigászi
szervezőmunkát végzett a Mura-Dráva védővonal létrehozása érdekében.
Tapolcára vonatkozóan napirendre került még a májusban felállított nemzetőrszázadnak a járási
zászlóaljon belüli és az azzal együtt történő kimozdítása és tábori szolgálatra vezénylése. A tapolcai
nemzetőrök első váltása július 7-én búcsúzott a várostól, és megkezdte a horvát határig tartó
gyalogmenetét Alsólendva vidékére.
 16. (Károlyi) huszárezredben tizedesek

Július 2-án a járás többi településéhez hasonlóan Tapolcán is megtörtént a helyi zsidó lakosság
megyei vezetés által elrendelt összeírása. Eszerint Tapolcán ekkor 101 zsidó élt. Értelmiségiek,
kereskedők és iparosok voltak, mindnyájan jó magaviseletűnek minősítve. Mivel ekkor még
váratott magára a zsidó emancipációt kimondó törvény, a tapolcai zsidók, hasonlóan az ország
zsidóságához, nem lehettek tagjai a nemzetőrségnek, és a választójogot sem kapták meg. így az
életkoruk és egészségi állapotuk miatt alkalmas, de vallásuk miatt kizárt tapolcai zsidó férfiak közül
huszonötén nem lehettek tagjai a város nemzetőrszázadának.
Eközben Csány László a horvát határszélre vonuló magyar csapatok egyik összpontosítási
körletéül jelölte ki Tapolcát. Július 3-án elrendelte, hogy a tábori szolgálatra vonuló
nemzetőrcsapatok ne egy helyen gyülekezzenek, hanem Tapolcán, Siófokon és Keszthelyen vonják
össze őket. Július 7-én Csány málhaszállító szekereket kért Veszprém vármegye állandó
bizottmányától Tapolcára, Sümegre és Siófokra. Másnap hajnalban egy 184 szekérből álló
menetoszlop indult el Tapolcáról a Keszthely, Marcali, Kaposvár, Szigetvár útvonalon Vajszlóra.
19-én Csány László személyesen jött Tapolcára, és gyakorlottabb nemzetőrszázadokat sürgetett a
főszolgabírótól, aki vonakodott szervezkedni. Csány ezen a napon nem találta Tapolcán Vargha
Lajost, ezért egy szigorú hangvételű levelet írt, a további tennivalókra nyomatékosan felhívva
Vargha figyelmét: „Barátságosan, de egyszersmind hivatalosan felhívom önt a haza szent nevében
és szoros kötelességül teszem, hogy minél előbb szervezzék őrseregeiket a már gyakorlottabb
seregükből és hozzánk csatlakozzanak, kik Jellasics ellen a tábort képezzük, minden hazafinak
kötelessége e szent ügyben vérit, vagyonát áldozni, de főleg kötelességünk ez nekünk Zala megye
lakosainak, kiknek már keblünkben dulong a vad ellenség. Nádor őfelsége, a jeles, a derék főherceg
vezetője táborunknak. Ő karolta fel a vihartul zaklatott haza kormányát, nem lehet nyomorultabb,
cudarabb lény annál, ki a nagy férfiúnak seregéhez csatlakozni vonakodik, ha csatlakozásra
felszólíttatik. Azonban mindnyájan nem jöhetve ki a megye határaiból, a nagy néptömegnek a
népfölkelést kell alakítani, tehát aki felszólíttatik arra, hogy a népfölkelést elősegélje és nem teszi,
az nem érdemli, hogy a magyar haza végvonaglásai közt is fiai sorába fölvegye. - Isten önnel, Isten
mindnyájunkkal, mielőbb küldjék seregüket, és csatolják a fehérvári táborhoz.”
Augusztus első felében a járási nemzetőrzászlóalj kötelékében felszerelt Tapolca
nemzetőrszázadának a második, tábori szolgálatra készülő része is, és a Murához masírozva
leváltották a már egy hónapja szolgáló társaikat. Szeptember 11-én Jellacic császári, királyi
altábornagy Dráva jobb parti tüzérütegei működésbe léptek Légrád és Barcs térségében, majd 35
000 főnyi serege két hadoszlopban átkelt a folyón és általános - tervei szerint pest-budai irányú -
támadásra indult. Gróf Teleki Ádám vezérőrnagy, magyar főparancsnok visszavonulást rendelt el
csapatainak.
A hirtelen veszélyesre fordult helyzet rendkívüli intézkedéseket sürgetett. Csány László azonnal
sürgönyözött Csillagh Lajos zalai alispánnak, hogy a tapolcai nemzetőröket éjjel-nappal, még
szekereken is szállítsák Nagykanizsára a betört horvát csapatok ellen. Jellacic sem tétlenkedett:
földet és a szőlődézsma eltörlését ígérte az éppen szüret előtt álló zalai parasztoknak. Sokan hittek
is neki: „Egy csutorából ittunk velük, minket nem bántanak, Budára mennek a koronáért, s
megtanítják a pestieket”.
Szeptember 15-én Csány levelet intézett a szomszédos Vas vármegye vezetéséhez, amelyben
katonát és fegyvert kért a harc eredményes felvételéhez: „Küldjön ki a tisztelt megye kebeléből
annyi tiszta jóakaratú hazafiakat, kik erélyösségükön kívül elegendő fellelkesedéssel és
fellelkesítéssel, a lehető legnagyobb számot hazánk védelmére kiállítani törekedjenek. A
lőfegyvereket, dárdákat és kaszákat osztassák ki közöttök, és küldjék rendelkezésem alá oda, ahol
hadiállomásomnál fogva legcélszerűbbnek találják; például ha még Keszthelyt el nem hagytam
volna, Sümegre vagy Tapolcára. Lehet, hogy fenti igyekezetünket nem fogja siker kísérni, de
megnyertük a legdrágábbat, ha minden veszve lesz is becsületünket fenntartottuk, melynek
fenntartása az eddig hiányzó szimpátiát a civillizált világnál irántunk fel fogja kelteni és ennek
csodaerejével sírjából e nemzet új és tartós erővel kelend ki.”
A helyzet valóban súlyos volt. Ugyanezen a napon foglalták el Nagykanizsát a horvát csapatok.
Zala megye állandó bizottmánya Csány László kormánybiztos felszólítására szeptember 16-án úgy
határozott, hogy az első és a második nemzetőri váltásokból az erős testalkatúakat és a
fegyverforgatásra képeseket kimozdítják és a táborba küldik. Végül azonban mindössze a tapolcai
járási zászlóalj egy része került kimozdításra. Önkéntesei élén csatlakozott a zászlóaljhoz Kisfaludy
Móric sümegi nemzetőrszázados is. A zászlóalj Tapolcáról Balatonfüreden át Magyaralmásra
vonult. Szeptember 29-én, a pákozdi csata napján Zámolyban állomásoztak.
17-én a keszthelyi ideiglenes magyar főhadiszállásról Csány levelet küldött Vargha Lajos
főszolgabírónak is: „Ezen szempontban voltam oly szerencsés Nádor Őfenségétől parancsot kapni,
mely szerint seregeinket Veszprémnél összpontosítani kívánja, és maga személyesen vezérlendi a
már süllyedő hazának boldogságát kivívandó. Felhívom ezért főszolgabíró urat, hogy Tapolca
járásból, mely járás eddig is lelkesedését kimutatta, a leglelkesebb honfiakat a már csaknem
elveszett haza és nemzetiségünk megmentésére a leggyakorlottabb nemzetőrökből kiállítani
legszebb feladatának tartsa. Szégyen lenne Zalának a honhoz hű védők között hiányozni, önnek
erélyességében meg van bízva, várom a legjobbat. Holnap mi Tapolcán táborunkkal
megjelenendünk, azon bizalommal, hogy ez a szükségesekkel el leend látva.”
Közben, bár az ellenséges főerők a Balaton déli partjain általános előnyomulásban voltak, és a
magyar csapatok az északi parton a Tapolca-Nagyvázsony-Veszprém útvonalon retiráltak, az
állandó bizottmány Veszprémben úgy döntött, hogy a Tapolcán és Sümegen gyülekező különféle
nemzetőregységeket a Jellacic ellen harcra kész Miklós- és Sándor-huszárok századainak
megerősítésére kell küldeni.
Szeptember 18-19-én Csány László kormánybiztos Tapolcán tartózkodott és innen irányította a
katonai ellenállás szervezését. Még 18-én délelőtt kihirdette, hogy délig kell a beérkező
csapatoknak táborba gyűlni a tapolcai síkon. Pár napig tehát a magyar főerőnek számító drávai
hadtest ideiglenes főhadiszállása Tapolcán volt.
Csány szeptember 19-re Tapolcára várta a nádort, Habsburg István főherceget, hogy megszemlézze
a városba több lépcsőben, folyamatosan beérkező drávai hadtestet, és a hadműveletek folytatását
megvitassa a parancsnoki karral. A nádor azonban csak Veszprémig jött le Pest-Budáról, és onnan
küldte el további rendelkezéseit.

A tapolcai nemzetőrszázad őrmestere

 Tapolcára, a z átmeneti főhadiszállásra viszont a drávai hadtest csapattesteivel együtt szeptember
19-én megérkezett gróf Teleki Ádám vezérőrnagy-főparancsnok és táborkara. Csány még bízott
abban, hogy a nádor megérkezhet Tapolcára, amikor szeptember 18-án levelet intézett a
szomszédos Keszthelyre Bogyay József zalaszántói járásbeli főszolgabírónak, hogy a horvát
csapatmozdulatokról informálódjon: „Holnap, vagyis folyó h ó 19-én reggeli 11 órakor a nádor ide
Tapolcára érkezend; miért is ezennel igen kérlek, hogy holnap reggeli 10 órára körülményes
tudósítást küldj: az illérek (horvátok - H. L.) (Kis-)Komárom tájáról hova, merre, mennyi számmal
távoztak, vagy még ott vannak-e segédcsapatai, léteznek-e? Vagy váratnak, hogy a nádornak
jelentésemet meglehessem.”
Ezt követően a nádor 18-i utasítására a fegyveres erők Tapolcáról a Veszprémnél kijelölt
gyülekezési körzetbe folytatták vonulásukat. Előtte, a katonai helyzet áttekinthetetlensége miatt
még végrehajtásra került egy Keszthelyig tartó előrenyomulás a horvátokkal való harcérintkezés
felvételének reményében, de az ellenség Balaton déli parti útvonalválasztása miatt ez akkor
elmaradt. A nádori utasításra a visszavonulás folytatódott, de a sereg harci kedve nem lohadt, és a
helyzetet szemléletesen jellemzi Csánynak István főherceghez írt 18-i levele, amely szerint a
csapatok harci vágya erős, és arra számítanak, hogy Tapolcánál végre már csatára kerül sor a
horvátokkal.
Szeptember 19-én a miniszterelnök Horváth Vilmos alispánt bízza meg a Zala megyén belül
maradó nemzetőrség parancsnoki teendőinek ellátásával, egyben kinevezi a megye
kormánybiztosává. E napokban Csány több rendeletet küldött Zala megye állandó bizottmányának
és az újdonsült kormánybiztosnak. Szeptember 22-én tudatta az állandó bizottmánnyal, hogy a már
Tapolca felé útnak indított nemzetőrök számával meg van elégedve, a többit tartsák otthon
lakóhelyeiken, és nyugtalanítsák velük Jellacic hátrahagyott egységeit. Szeptember végére a
tapolcai járás nemzetőrzászlóalja már 2000 főt számlált. Parancsnoka Vigyázó Ferenc
nemzetőrszázados volt. A zászlóalj is útban volt ekkor a Székesfehérvárnál kijelölt összpontosítási
körzetbe. Az alakulat 28-án Zámoly község vidékére érkezett, ahol egyesült a várpalotai és inotai
nemzetőrökkel. Ugyanezen a napon rekviráló horvát katonákba botlottak, akiket sikeresen
megfutamítottak.
A szeptember 29-i győztes pákozdi csata lényegi részéből a zászlóalj kimaradt, de egy kisebb
csetepatéban szétugrasztottak egy horvát szekerész csapatot, és 320 puskát, valamint két
töltésszekeret zsákmányoltak. Október 8-án a Zala megyei állandó bizottmány olyan értesítést vett,
hogy a (Zala)szántói járás nemzetőrzászlóalja az osztrák-magyar határon levő táborból hazatért és
feloszlott. A híradás szerint várható volt, hogy a tapolcai járás zászlóalja is hazatér néhány napon
belül, mivel a négy hétre vállalt hadiszolgálata letelt e váltásnak is. Éppen ezért a bizottmány úgy
döntött, hogy e két járásba toborzóbiztosokat nevez ki az önkéntesek kiállítására. A tapolcai
járásban Oszterhuber Imre és Hertelendy Kálmán toborzóbiztosok azt a feladatot kapták, hogy a
berukkolt önkénteseket, még ha félszázadonként is, de minél előbb küldjék a Zala megyei önkéntes
mozgó nemzetőrzászlóalj alakulási helyére. Közben a tapolcai járás nemzetőrzászlóaljáról az a hír
érkezett, hogy a Feldunai Hadsereg Lajta-parti táborában tartózkodik, éppen ezért a fenti határozatot
úgy módosították, hogy csak azok a községek kezdjék meg az önkéntesek kiállítását, amelyeknek a
nemzetőrei nincsenek hadiszolgálaton.
1848. október elején a Zala vármegye részét alkotó Muraköz a császári csapatok kezén volt. Zala
megye állandó bizottmánya október 9-én tudatta az ideiglenes forradalmi kormánnyal az Országos
Honvédelmi Bizottmánnyal (OHB), hogy Nagykanizsáról ugyan kiverték a horvátokat, „de azok
most is több álgyúkkal és rendes hadvezérekkel ellátva, Muraközben tanyáznak, általuk a
csáktornyai vár elfoglaltatott, rendes katonasággal megrakatott és kivonatott álgyúkkal védetik”.
Szerintük a vármegye veszélyben és „álgyú s begyakorlott katonaság nélkül nem csak Muraközből
az ellenség ki nem nyomattathatik”. Rendes katonaságra és tüzérségre volt szükség a megyei
nemzetőr és népfelkelő zászlóaljak megerősítésére.
Az ekkor a főhadiszállását Veszprémben tartó Perczel Mór honvédezredeshez futár érkezett
Csertán Sándortól, Zala megye kormánybiztosától, hogy Perczelnek a feldunai „fősereghez
csatlakoznia nem kell, Muraközbe vonuljon, megtisztítani az ellenségtől”. Perczelnek ekkor
mintegy 4000 katonája volt. Október 13-án csapatai élén a kapott utasítás értelmében megindult
Veszprémből, és két század - mintegy 160 főnyi - (9.) Miklós huszárral, 12 ágyúval és 13
töltésszekérrel Nagyvázsonyon, Nemesleányfalun, (Vigánt)Petenden, Kapolcson, Monostorapátin
és Diszelen keresztül Tapolcára vonult. Gyalogságát - a „Hunyadi zászlóalj” és a Zrínyi Csapat
összesen mintegy 2000 katonáját - Balatonfüredre küldte, ahol a „Kisfaludy” lapátkerekes
utasszállító gőzhajó vette őket a fedélzetére, amelyen Keszthelyre hajóztak. A seregtesthez tartozó
Szabolcs megyei önkéntes mozgó nemzetőri zászlóalj 600 fegyveresét október 14-én este vette fel a
gőzős a révfülöpi kikötőben, és ők is Keszthelyre hajóztak. Október 13-án tehát Perczel ezredes a
lovasságával és tüzérségével Tapolcán állomásozott. Innen értesítette Csány Lászlót, hogy Zala,
Veszprém és Somogy vármegyék kormánybiztosaitól úgy értesült, hogy a vele szemben álló gróf
Albert Nugent von Westmeath császári, királyi ezredes, szlavóniai biztos, csatlakozni készül
Jellasicshoz. Emiatt, „és a kormány elnökének ma hajnalban vett diszpozíciója nyomán is”
kötelességének érezte, hogy Nagykanizsa védelmére vonuljon.
Október 14-én Csány szemrehányást tett Zala megye állandó bizottmányának, amiért az nem
küldte önkénteseit tábori szolgálatra, csak a tapolcai járás nemzetőrzászlóalját. A szemrehányást az
a tény is magyarázta, hogy a tapolcai járásbeli önkéntes nemzetőröket október 11-én hazabocsátotta,
s ezek pótlására lett volna szükséges az új kontingens. Közben Perczel ezredes csapataival a
Muraközbe érkezett, amit október 17-19. között Dahlen császári, királyi altábornagy csapatait
legyőzve, sikeresen felszabadított. A győzelem után Perczel Nagykanizsáról összesen több mint
1000 horvát hadifogolyból álló szállítmányokat küldött Tapolcán át Veszprémbe.
A megyei vezetés október végén értesült arról, hogy a pákozdi (szeptember 29.) és ozorai
(október 7.) magyar katonai győzelmek eredményeként Pest-Budáról 324 horvát hadifoglyot fognak
Zalán keresztül Tapolcán, Keszthelyen, Kiskomáromon és Nagykanizsán át hazájukba bocsátani.
Október 23-án meg is érkeztek Tapolcára a horvát hadifoglyok, majd továbbvitték őket a magyar-
horvát határra.
Október végén az országgyűlés 4656 újonc bevonultatására kötelezte Zala vármegyét. Az
újoncozás hamarosan meg is kezdődött, és az állandó bizottmánynak, valamint a járási
tisztviselőknek igen sok gondja akadt az újoncok kiállítása során. Az OHB rendelkezése értelmében
a tapolcai járásnak 516 főnyi újonckontingenst kellett biztosítani.
A hónap folyamán az egész vármegye területén, így Tapolcán is zajlott a honvéd újoncok
sorozása. A már korábban alakult 7. és 47. honvédzászlóalj feltöltése mellett, megszervezték az 56.
(keszthelyi) és a Zala megyei szám feletti újoncokból a 62. honvédzászlóaljakat. 1848. december
16-én a császári erők főparancsnoka, Windisch-Grátz táborszernagy Pozsony térségében általános
támadásra vezette seregeit a forradalmi Magyarország ellen. Zalában mint mellékhadszíntéren
ekkor még néhány napig nyugalom volt. Perczel Mór és serege az alsólendvai táborban
állomásozott, mely sereg ekkor a 35. („Zrínyi-csapat”), 47. (zalai önkéntes), a 48. (szabolcsi
önkéntes), 50. („Hunyadi-csapat”) honvédzászlóaljból, két század (Császár) ezredbeli huszárból,
egy-egy század Sándor (4. huszárezredbeli) és Miklós- (9. huszárezredbeli) honvédlovasból, egy fél
század Radetzky- (5. huszárezredbeli) huszárból, egy utászszázadból, a tartalékcsapatból állt, és
összesen 16 ágyúval rendelkezett.
A császári erők támadásának megindulását követően Görgey Artúr tábornok, magyar
főparancsnok visszavonulásra utasította Perczeit, amit az említett hadtest a nagy hóban és hidegben
december 20-án meg is kezdett. A Perczel Mór vezette erők visszavonulását Szekulits István őrnagy
hadosztálya biztosította. A hadosztály az 56. (keszthelyi), 60. (somogyi nemzetőrökből alakult) és a
61. (somogyi honvéd újoncokból alakult) honvédzászlóaljból, egy századnyi Miklós-huszárból és
négy lövegből állt. Az ő feladatuk lett volna a murai védővonal tartása. De amint azt Szekulits
Kossuthnak is jelentette, a sereg „nagyobbrészt fegyvertelen, ruhátlan, s a beállott hideg időben
gatyában és bocskorban tesz katonai szolgálatot”. A 4000 főnyi gyalogság felének nem volt
lőfegyvere. Szekulits terve az volt, hogy december 22-én az 56. és 60. honvédzászlóaljjal és három
szakasz Miklós-huszárral Nagykanizsára vonul, a 60. zászlóalj és egy szakasznyi huszár pedig
Letenyén, Muraszerdahelyen, Molnáriban és Rátkán foglalt figyelőállásokat. December 22-én
Perczel körmendi hadiszállásáról még azt az utasítást küldte Szekulitsnak, hogy állásait igyekezzék
egész télen át tartani, s ellenkező parancsig ne kezdjen visszavonulást. De még ezen a napon maga
Perczel is feladta Körmendet, és Devecser-Pápa irányába kezdett visszavonulni, Szekulitsot és
seregét pedig Tapolcára rendelte. Kossuth is veszélyesnek tartotta a nagyobbrészt fegyvertelen
zászlóaljak hátrahagyását. December 25-én Perczel már Jánosházáról jelentette, hogy Szekulits és
csapatai Sümegen és Tapolcán állomásoznak három zászlóaljnyi gyalogsággal, egy század huszárral
és négy ágyúval. Szekulits őrnagy december 27-én Sümegen tartózkodott és itt kapta meg Perczel
utasítását, hogy Tapolcán át vonuljon Veszprémbe, és ott várja az ő, vagy Kossuth további
utasításait. Ugyancsak ekkor értesült arról, hogy a császári csapatok betörtek Zala megyébe, gyors
előrenyomulásba kezdtek.
Szekulits és hadosztálya december 28-án Sümegről Tapolcán át Veszprémbe menetelt.
Feltehetően Tapolcán csatlakozott a csapattesthez a 44. (szombathelyi) és a 61. honvédzászlóalj. A
hadosztály Veszprémen túl tovább folytatta útját Várpalota és Dömsöd felé, majd átkelve a Dunán
Ceglédre.
A Dunántúl néhány n a p leforgása alatt a császári hadak kezére jutott. Zalában a Nugent
tábornok alárendeltségébe tartozó báró Johann Burits császári, királyi vezérőrnagy csapatai
nyomultak be. A főhadiszállását Zalaegerszegen berendezett Burits tábornok elrendelte a vármegye
területén a fegyverek begyűjtését, amire összesen 48 órát adott, azon túl rögtönítélő hadbírósági
eljárással fenyegetett meg mindenkit. Buritsot hamarosan kinevezték kilenc vármegye, köztük Zala
kerületi katonai parancsnokává, mely parancsnokságnak a székhelye Sopron volt.
1848. december legvégén a Keszthely irányából előrenyomuló császári alakulatok átvonultak
Tapolcán és a város, valamint környéke 1849 tavaszáig tartó osztrák katonai megszállás alá került.
A megszálló erők első dolga volt a városokban és falvakban levő fegyverek begyűjtése. Szigorú
megtorlást helyezve kilátásba elrendelték a fegyverbeszolgáltatási kötelezettséget. A településeken
a bírák feleltek a végrehajtásért, és az ő vezetésükkel is történt a demilitarizálás.
Január 20-án Windisch-Grätz táborszernagy, a császári erők főparancsnoka Fiáth Ferencet
nevezte ki Zala és Veszprém vármegyék ideiglenes királyi biztosává. Február 3-án Fiáth összehívta
Zala tisztviselőit, mely ülésen kimondta a nemzetőrség feloszlatását, megtiltotta a honvéd-
egyenruha viselését és bármiféle gyűlés tartását, továbbá rendezte a postaügyet. Ugyanezen a napon
jelent meg Sopronban báró Burits császári, királyi vezérőrnagy, dunántúli katonai parancsnok
hirdetménye a megszálló katonaság és a lakosság tennivalóira vonatkozólag: „A békés polgár
személye és vagyona védelmeztetni, ellenben mindennemű csoportozás, pártütés, őfelsége I. Ferenc
József császár és királyunk személye elleni szó vagy írásbeli izgatás haditörvények szerint fog
büntettetni; valamint hasonló bűnhődés érendi mind azt is, ki katonákat kötelességfelejtésre vagy
hűségszegésre tántorítani kísért vagy merészkedik. Valamennyi polgári hatóság katonai törvények
alá helyeztetik, melyeknek oltalma alatt tartoznak eljárni hivatalos hatáskörükben. Mindazon
polgári hivatalnok, ki ezen rendeletnek szóval, tettel vagy hanyagsággal ellenszegül, valamint az is
ki a katonai tekintélynek engedelmeskedni vonakodik, a lázadók cimborájának és rögtönítélőszék
szerint katonai törvény alá esettnek kijelentik.
Minden nemű, akár az úgynevezett honvédelmi bizottmánnyal és annak elnökével, vagy a
korább létezett forradalmi kormány egyéb tagjaival a már feloszlott országgyűléssel összeköttetés
legszigorúbban eltiltatik. Kik a nevezettek parancsait közlik, és velők hivatalos vagy bizodalmas
közlekedésben állanak, a hadtörvények legteljesebb szigora alá esvék”.
1849 kora tavaszán járvány ütötte fel a fejét Tapolcán és környékén, amint az dr. Takács János
március 10-i jelentéséből kitűnik. E napon a következőket jelentette a megyei vezetésnek: „Alulírott
hivatalosan jelentem, hogy az egészség ügyében a felügyelésem alá bízott járások közül a
tapolcainak, Tapolca vidékében több skarlát, melynek számosabb gyermek lett áldozata,
uralkodott”.
1849 áprilisában a honvédsereg győztes tavaszi hadjáratának hatására már csak a Dunántúl volt a
császári katonaság kezén. Május hónap folyamán aztán harc nélkül feladták e területet, így vált
szabaddá Zala is. Május 15-én ismét kinevezték Csertán Sándort Zala vármegye teljhatalmú
kormánybiztosává. Megyei bizottmány alakult, és mivel a megyeszékhely, Zalaegerszeg még a
visszavonuló császári erők katonai hatósugarán belül volt, a bizottmány székhelyét áttették
Keszthelyre.
Az első megyei bizottmányi ülésre május 31-én itt került sor. Mindenekelőtt 1142 honvédújonc
bevonultatása lett kiróva Zalára. Megtiltották, hogy bárki is szökött honvédet fogadjon be és
rejtegessen. Gyakorlatilag már másnap meg is indult megyeszerte az újoncozás. A toborzók
zeneszóval járták a településeket, de már nem önkéntes alapon fogadták az újoncokat, hanem az
előírt kötelező létszámot szigorúan beöltöztették barna-kék honvédruhába vagy valamely
huszárezred mundérjába. A tapolcai szabadságharcos honvédek nagyobbik része is valószínűleg
ekkor vonult be, ki önként, ki mint besorozott közvitéz. 15-17 évesek is beálltak, mint például a 17
esztendős tapolcai Márkus József és Vincze József.
Ugyancsak május végén, mivel báró Putheány József annakidején a kormányt és az
országgyűlést nem követte Debrecenbe, és a politikai élettől jó ide távol maradt, a megyei
bizottmány lemondottnak tekintette, és újbóli követválasztást hirdettek meg. Ezen kívül Csertán
Sándor felkérte a vármegye lelkészeit, hogy a debreceni április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat és a
győztes ütközetek emlékére tartsanak ünnepet, vallási szertartások gyakorlása mellett. A tapolcai
járásban Diskay Lajos szolgabíró, Komesz György gyulakeszi római katolikus plébános és Lájpczig
Nándor kapolcsi evangélikus lelkész hirdette ki a Függetlenségi Nyilatkozatot. A mielőbbi közhírré
tétel érdekében e munkát a szolgabírók, nemzetőrtisztek és szerzetesek is segítették.
A Honvédelmi Minisztériumban a győztes tavaszi hadműveletek idején Magyarország tervszerű
megerődítéséről és katonai védelmi rendszerének kiépítéséről folyt a tanácskozás. Az „ideiglenes
mérnökkar” főnökének, gyulai Gaál Miklós honvéd tábornoknak szóló utasításban több Tapolca
környékére és a Balaton-felvidékre vonatkozó erődítési terv szerepelt. A zalai születésű Gaál
Miklós 1849 tavaszán a honvédsereg hadmérnökkari szakfőnöke, majd június 1-től országos
erődítési szakfőnöke lett. Július 24-i lemondásáig a mérnökkar szervezésének feladatát és
különböző erődítési munkálatok vezetését látta el. A Gaál tábornoknak címzett minisztériumi
direktíva így szólt: „...mivel a Balaton vidékét rögtön erősíteni kell, nevezetesen Tihanyból egy erős
fegyverhelyet építeni a tapolcai, városlődi szorosokat, úgymint Marcal Hídvégnél, Karakónál stb.,
ahol majd legjobbnak találja, megóvni kell, tehát ehhez szükséges embereket, a körülfekvő
megyékből kérje, a hozzávaló mindennemű eszközöket megszerezze, melyekre úgymint a
mesteremberek, kézimunkások s katonák kifizetésére 20 000 pengőforintot számadása alá vegyen”.
Az említett „tapolcai szoros” vagy a várostól északkeleti irányban levő Eger-völgyet, vagy az
északnyugatra lévő Lesence-völgyet jelentette, amelyek árkokkal-sáncokkal és ágyúállásokkal
lezárhatók lettek volna, de a felsorolt erődítésre alkalmas helyek közül csak a Tihanyi-félszigeten
kezdődtek tényleges munkálatok.
1849 június elején megkezdődött a császári és az orosz cári hadseregek összpontosított támadása
Magyarország ellen.
A hónap elején Vigyázó Ferenc nemzetőr őrnagy a parancsnoksága alá tartozó csapatokkal a
Karakó-Vál vonalon teljesített őrszolgálatot. A főhadiszállását Zalaszegváron berendezett Gaál
Miklós tábornok terve az volt, hogy a védelmi vonalat meghosszabbítják, Karakótól egészen le
Zalalövőig. E vonal őrzésére Zala megye vezetésétől 1000 nemzetőrt és 50 huszárt kért. Szolgabírói
körlevéllel a toborzás meg is kezdődött. Eközben a megyei vezetés utasítására a jegyzők és a papok
kihirdették a lakosság körében, hogy „Jön az orosz!”.
Vargha Lajos főszolgabíró, aki addig a Keszthelyen működő megyei bizottmányban Tapolcát
képviselte, június 15-én beadta lemondását Csertán Sándor kormánybiztosnak: „Tisztviselő társaim
járásomban széjjelfutva vannak. - Ami csekély személyemet illeti, minekután nemzetőreimet úgy
újoncaimat vidékemből kiállítottam, kormánybiztos úrnál hivatalomról leköszöntem...” Utódja az
addigi alszolgabíró, a kővágóörsi Győrffy János lett a tapolcai főszolgabírói poszton.
A Csertán Sándor vezette állandó bizottmány június 6-án elhatározta és rendeletben rögzítette,
hogy a tapolcai és a (Zala-)szántói járás nemzetőr zászlóaljaiból 5-5 századot felszerelnek és tábori
szolgálatra vezényelnek. Erre azért volt szükség, mert a vizsgált időpontban a megye területén nem
állomásozott állandó katonaság, és mert Lendva környékét több horvát katonai rajtaütés érte ez idő
tájt. A nemzetőr csapattest feladata a portyázó ellenség visszaszorítása és lehetőség szerinti
szétverése volt. A zászlóalj élére Tóth János nemzetőr őrnagyot nevezte ki az állandó bizottmány.
Táborkarának törzstisztjei: Nagy Farkas hadbíró és Szigethy Károly őrnagyi segédtiszt, míg
századparancsnokai: Hertelendy Ferenc, Meszlényi József, Ross Sándor és Nagy József nemzetőr
kapitányok voltak. A tapolcai nemesi származású Nagy József százados - ezúttal mint a 2. század
parancsnoka - már 1848 nyarán és őszén is részt vett a tapolcai járás nemzetőrzászlóaljának tábori
szolgálatában. 1849 júniusában 255 főnyi csapatot vezényelt hadműveleti területére. Helyettese
Mórocza Károly nemzetőr főhadnagy volt, ezen kívül Vresics Elek és Futó József hadnagy, továbbá
Pesenhoffer János és Zsófics Gábor őrmester alkotta a század fő- és altiszti karát. A 2. századon
belül 12 tizedes tartotta a rendet a közvitézek soraiban.
Az állandó bizottmányi utasítás szerint a csapatoknak először Zalaegerszegre, majd Dél-Zalába,
Lendva környékére kellett menetelniük. Négy napot kapott a zászlóalja arra, hogy a kijelölt védelmi
vonalra érkezzen. A négyhetesre tervezett tábori szolgálat idejére a nemzetőrök napidíjat és
kenyérellátmányt kaptak. A tapolcai járás aztán végül is nem 5, hanem csak 4 századot állított ki, és
a zászlóalj összesen 1055 főnyi létszámmal indult a magyar- horvát határszélre.
1849 júliusában a császári, királyi Styriai Hadsereg részéről osztrák támadás indult a Nyugat-
Dunántúl, ezen belül Zala ellen. A Körmenden át előrenyomuló osztrák csapatok egy hadosztálya
július 15-én báró Dondorf őrnagy vezérlete alatt elfoglalta Zalaegerszeget. A Keszthelyen ülésező
bizottmány Csertán kormánybiztos távollétében Csillagh Lajos alispán elnökletével kihirdette az
általános népfelkelést, a megyei véderő pedig Tóth János őrnagy parancsnoksága alá lett helyezve.
A népfelkelésről szóló rendelkezés értelmében megyeszerte betiltották a harangozást, és ezt csak ott
volt szabad, ahol az ellenség felbukkant. így adtak hírt egymásnak a települések. Ha a népfelkelők
valamely irányból harangszót hallottak, a legrövidebb időn belül oda kellett vonulniuk a helyszínre,
községenként egy, a lakosság bizalmát élvező személy vezetése alatt. Zsold nélkül, hatnapi élelmet
magukhoz véve kellett bekapcsolódniuk a hadmozdulatokba a népfelkelőknek. A népfelkelő
csapatok a Mura folyón átkelni készülő Knezevits császári, királyi ezredes dandára elé vonultak. A
nagyobb települések népfelkelőit többnyire papjaik, lelkészeik vezették a hadszíntérre. A
hadsorokban néhány száz honvéd újonc is vonult. A tapolcai járás Balaton-felvidéki fegyveresei
magukkal vitték a „Kisfaludy” gőzhajó két kis viharjelző ágyúját is. Összességében azonban a
gyenge felszereltség és harcérték jellemezte e csapatokat. N e m is tudták megakadályozni a
Knezevits parancsnoksága alatt előrenyomuló stíriai egységek murai átkelését. Július 12-16. között
az említett dandár hat ágyúból álló tüzérséggel átkelt a folyón, és a Letenye-Nagykanizsa útvonalon
mozgott előre.
 Közben az ismét Nyugat-Magyarországra érkezett báró Burits császári és királyi altábornagy
július 19-én elrendelte, hogy „...a rend, jogosság, béke és biztonság ismét visszaszereztessék
mindazok számára, kik a királyi párthoz szítnak”. Ezen kívül rendelkezett az általános fegyver-
beszolgáltatásról és a népfelkelés azonnali leállításáról. Knezevits ezredes dandárával
Nagykanizsáról előrenyomulva elfoglalta Marcaltőt, majd déli irányba kanyarodva augusztus 22-én
csapatai harc nélkül bevonultak Tapolcára. Egy másik császári hadoszlop Nugent ezredes
parancsnoksága alatt augusztus 22. után Komárom felé előrenyomulva megszállta Tihanyt és
Balatonfüredet. Nugent rögtön kisebb portyázó lovascsapatokat küldött ki a Balaton-felvidékre,
hogy állandó összeköttetésben legyen Knezevits-csel. Tapolca vidékén osztrák lovaskülönítmények
cirkáltak e napokban. Szeptember elejére egész Zala a császári erők megszállása alá került.
Tapolcán Knezevits ezredes súlyos hadisarcot vetett ki a város lakosságára, mivel Tausz József
városbíró 1848-ban hitelt nyújtotta nemzetőr- és honvédcsapatoknak. A városnak elegendő
készpénze nem volt, de terményekkel, borral és az egész lakosság hozzájárulásával teljesítették a
követelést.
Tapolcán a szabadságharc története lezárult. A közeli Déli-Bakony erdőségei hamarosan
benépesültek menekülő és bujkáló honvéd tisztekkel és honvédekkel.

A sümegi római katolikus temető

Miklósi-Sikes Csaba
2002-02

Történelme folyamán Sümeg négy pontján temetkeztek. Ez idáig ismert adataink szerint,
legkorábban az ún. tizenháromváros nevű városrészben álló, egykor Szent Katalin tiszteletére
szentelt, koraközépkori eredetű templom körül volt a város temetkezési helye. A mára nyomtalanul
eltűnt temető kiterjedését nem ismerjük. Csak feltételezni lehet, hogy a középkorban alig pár száz
lelket számláló Sümegnek temetője sem lehetett túl nagy. Nehezíti ennek tisztázását az is, hogy a
török hódoltság ideje alatt a lakosság szinte teljesen kipusztult, az egykori templom is gazdátlan
maradt, s amikor 1756-1759 között, Padányi Bíró Márton püspök, a régi, romos templom helyébe a
mai Plébániatemplomot felépítette, ennek környéke, azaz a város középkori eredetű temetőjének
területe, elhanyagolt állapotban, részben már be volt építve. Erről az egykori temetőről - mostanáig
- egyetlen írásos adatot ismerünk 1746-ból, amikor egy latin nyelven felvett vizitációs
jegyzőkönyvben azt írják, hogy „Tartózik a templomhoz egy teljességgel romos temető', minden
kerítés nélkül. A temetőhelyén kereszt látható, de Krisztusalak nélkül”. (Püspöki Levéltár.
Veszprém. Visitatio Canonica Comitatus Szaladiensis 1746. A 8/5.16. old.)
Sümeg második temetője a Ferences templom és rendháztól észak-keletre, az egykori városfalon
kívül, mára szintén teljesen beépített, Tokaj városrész területén feküdt. Ezen a területen manapság is
csontokra bukkannak azok, akik itt házalaphoz, vagy pincéhez szükséges gödröket ásnak. A város
második temetőjének megnyitása Széchenyi György püspök nevéhez fűződik, aki miután 1649 és
1652 között felépítette a ferencesek templomát és hajlékát, kijelölte az új temetkezési helyet is.
Erről az eseményről 1746-ban így emlékezett az „akkor 60 évesnél idősebb Ferenczy Anna úrnő,
Szigethi János hátrahagyott özvegye”, aki a történetet apósától, a száz évet megélt, Szigethi Pétertől
hallotta: „...A városfalain kívül elhelyezkedő temetőt a Nagyérdemű és boldog emlékezetű
veszprémi püspök, Széchenyi György áldotta meg 1650 év körül, amikor a plébániai templom
melletti és körüli temető tele volt a pestisben meghaltak holtestével annyira, hogy mikor egy
bizonyos gazdag vendég fia meghalt, nem jutott helly a temetésre a köztemetőben, azért először őt
temették oda... .A keresztet ugyanabban a temetőben Telekesy Adorján hitszónok atya
szorgalmazására jólelkű hívek kegyes adományaiból emelték 1923-ban.” (Püspöki Levéltár.
Veszprém. Protocollum Eppale 1746. Tom. 2. 285. old. - A 39 b/2.) Mára a kőkereszt elpusztult, a
temető helyén lakóházak sorakoznak.
Sümeg harmadik, ma is használt temetője a településtől délkeletre, nagy területen elterülő, igen
értékes sírjelekkel, a 84-es műút és a Tapolcára vezető országút által közrezárt háromszögben
fekszik. Megnyitásának pontos évét nem ismerjük, bár bizonyos, hogy ez Padányi Bíró Márton
(1696-1762) veszprémi püspök nevéhez köthető. 1778-ban Bíró püspök halálát követően ugyanis,
egy vizitációs jegyzőkönyvben azt olvassuk, hogy „A halottak temetésére van alkalmas, megáldott
hely - a lakott területen kívül”. (Püspöki Levéltár. Veszprém. Visitatio Canonica Archidia.
Szaladiensis 1778 A 8/14. 93. old.) A temető legrégibb része a temetőkápolnáig terjedő északkeleti
rész. Itt áll a temető legrégibb emléke, az 1871-ben állított kőkereszt, amely megjelenik Sümeg
legkorábbról való, 1782-ben készített hadmérnöki térképen is. A legrégebbi síremlék - az 1998-ban
felszámolt (!), s a sümegi Városvédő Egyesület által a ravatalozó mellé újra felállított, s így
megmentett - Entz Ferenc Zala megyei főorvosé, aki harminckét éves korában, az akkor dühöngő
pestisjárvány áldozataként, 1806. január 6-án hunyt el. A XIX. század első évtizedeiben már
kizárólag ide temettek. Az 1810-es években Libay Lajos által készített sümegi látképen, amely
éppen a temető irányából örökíti meg a várost, már több sírjel látható ezen a területen, ahová 1816-
ban megépült a késő barokk stílusú kápolna is. A temető délnyugat felé történt bővítését az 1823-
ban Franz Witman „sómester” német nyelvű felirattal ellátott kőkeresztje jelzi, amely 1995-ben,
szintén a ravatalozó mellé lett átköltöztetve. Sümeg 1854-ben készült második katonai térképén már
pontosan fel lett tüntetve a temető is, ahová az akkor még a város határát jelentő Petőfi és Balogh
Alajos utcák találkozásától egy gyalogút vezetett. Az 1885-ben kiadott harmadik katonai térképen,
már a kórház területén egykoron átvezető kálvária-sor is megjelenik. A temető legrégebbi
ábrázolása Halász István kiadásában, 1872-ben kiadott „Kisfaludy Sándor Emléklap”-on jelenik
meg, ahol a temetőt a költő emlékművétől nézve, a kápolna irányában örökítette meg a művész.
Ezen a színezett metszeten több, máig megőrzött síremlék azonosítható. A temető újabb, délkeleti
irányban való bővítésére 1911-ben került sor, amikor ide helyezték át azt az impozáns méretű
kőkeresztet, amely 1818-ban Ábrahám Katalin adományából, a keszthelyi Zitterbarth által
készíttetett, és eredetileg a plébánia templom előtt állott. Szintén ezekben az években alkotta meg
Pentz sümegi kőfaragó azt a kálváriacsoportot, amely a kápolna mögötti oldalbejáró mellé került.
Az ettől délkeletre eső, a kápolna mögötti részben a második világháború éveiben kezdtek
temetkezni. A kápolna mögötti temetőrésznek korabeli állapotát örökíti meg Györgyfy György
(1896-1981) festménye, amely a sümegi Polgármesteri Hivatal tulajdonában van. A modern, a
temető hangulatától idegen ravatalozót az 1960-as évek végén emelték. 1968-ban a Tihanyból
eltávolított kálváriacsoportot állították fel Sümegen. A bronzból öntött remekművet az erdélyi
származású, Ditrói Siklódi Lőrinc (1876-1945) szobrászművész készítette, míg a temető északi
útvonala mentén felállított kálváriastációk sora Simon Béla (1923-1976) helybeli kőfaragó-szobrász
munkája. A temető északnyugati sarkában leválasztott protestáns temetőt az 1840-es évek végén,
Kecskeméthi Albert akkori főbíró közbenjárásának köszönhetően nyitották meg.
Az 1800-as évek első feléből fennmaradt sírjelek - formai szempontból - négy csoportra
oszthatók. Talán a legszebben, az ún. hegedű-alakban, copf stílusjegyeket mutató sírkövek,
amelyek készítője a neves keszthelyi kőfaragó, Zittenbarth József volt. Jelenleg hat ilyen sírkő
található a temetőben. Legrégibb egy bizonyos Catharinae sírjele 1809-ből, őt követi Magdalena
Nősek (tl821) Kisbarnaki Farkas László (tl825 k.), Szüts Éva (+1843), Ramasetter Leopold (tl844)
és neje, született Krausz Erzsébet (+1846) síremléke. A másik csoport a nagyméretű kereszttel
koronázott, alkalmakként korpusszal díszített sírjelek. A legrégibb a már említett Entz Ferenc
megyei főorvosé (tl806). A harmadik csoportot az ún. hasáb alakú kövek alkotják. Legrégebbi
emlékünk a „köztünk tisztességet nyert” Babos György (+1820), kronosztikonnal írt sírjele, a
klasszicista modorban mívesen kidolgozott Holzheim Theresia (+1830) emléke, Zacharias Pummer,
máltai kereszttel koronázott sírjele (+1830 után), az 1806-ban elhunyt nemes Mikola Mihály,
akinek síremlékét csak felesége Pest Éva halála után, 1839-ben emelték. Ebbe a csoportba tartozik
Funt Mihály (+1849), Nikola Ádám (+1854) stb. sírköve is. A negyedik csoport, az ún. vállas
sírkövek, amelynek legkorábbi példánya egykor Szegedy Róza (+1832) sírján állott, s mely emlék
1903-tól Kisfaludy Mór (1814-1893), az 1848/49. évi szabadságharcban jeles szerepet vállalt
dandártábornok, illetve családja emlékét őrzi. Ide sorolható még Horváth Pál (+1834)
„sümegegyház kerületi esperes és csehi plébános” sírja, továbbá Mójzer György (+1842), Mójzer
Imre (+1843), Joos Ferenc és Vlasits Juliánná (+1845) közös síremléke. Érdekes, hogy ezt a
síremlék-formát még húsz év múlva is használták. Ezt igazolja az 1866-ban elhunyt Dabronyi Cseh
József sírjele.
A XIX. század második felétől kezdődően egyre inkább elterjedt a romantikus jeleket mutató
síremlékek állítsa, amely egyben a műfaj eliparosodását is jelenti. Egyre jelentősebb a távolabbi
műhelyekből, Pápáról, Győrből, Budapestről stb. megrendelt emlékek száma, s a helyi kőfaragók
munkái is egyre inkább az országosan terjedő modellekhez igazodnak. Kivétel az alig három éves
korában, 1853-ban elhunyt Lukonich Ferenc vörös mészkőből faragott, gótizáló díszítőelemeket
mutató síremléke, a hasonló anyagból készített Skotty-Meyer sírkert öt sírjele, amelyek az 1860-as
években a győri Birkmayer műhelyéből valók. Az újabb divat szerint készítettek legimpozánsabb
példáit jelenti Kisfaludy Sándor (1772-1844) emléke, amelyet a budapesti Gerenday-műhelyben
gyártottak 1872-ben, a grazi Kociancic által készített Mayer Josephine (+1872) szürke obeliszkje,
illetve az 1878 után felállított három Ramasetter sír: Ramasetter Vince (1806-1878), neje Kompanik
Zsófia (1821-1876), és a még gyerekkorban elhunyt egyetlen fiuk, Ramasetter Károly (1837-1843)
szürke gránitból faragott, nagyméretű obeliszkje.
A XX. század első évtizedeiben az obeliszk formájú sírjelek a legelterjedtebbek. Fekete gránitból
készítette Krausz pápai kőfaragó Bogyay Kálmán (1832-1913) földbirtokos, 1848/49-es
honvédhadnagy, és az Eitner-család sírjelét, akárcsak a Mójzer Józsefét (1833-1917) és dr.
Lukonich Gáborét (1853-1922). Hasonló formát mutat Szüts Pál (1822-1876) kir. körjegyző,
honvédszázados és Takács János (1811-1887) orvostudor szürke gránitból faragott sírjelei, míg
Cseh László (+1893) Sümeg utolsó táblabírájának, és dr. Kellemen Károly (1859-1918)
iskolaigazgató, valamint családjának fehér mészkőből készítettek hasonló sírköveket.
A XIX. század második felében, illetve a századforduló utáni évtizedek emlékei közül külön ki
kell emelni a Ramasetter Vince sümegi szobrát készítő Istók János szobrászművész által 1903-ban
készített Szegedy Róza magas művészi szinten mintázott bronz emléklapját, illetve a Lujszer-család
sírja felé, fehér márványból mintázott érzéki nőalakját, amely a sümegi temető legjelesebb emlékei
közé tartozik. E síremlékek mellett a Darnay-család mauzóleuma elsősorban impozáns méreteivel
hat a szemlélőre, míg az 1920-as évek végén, fekete gránitból emelt Hetyey-, és Hidasi-családok
jelentős anyagi ráfordítással, klasszicizáló jelleggel emelt emlékei, az eddig felvázolt, többé-
kevésbé sajátos jegyeket mutató síremlékállítás gyakorlatának a végét jelentik. Ami ezután
következik betonból-műkőből, ritkábban természetes anyagokból emelt, jobbára karakter nélküli
emlékek sorába tartoznak.
A legrégibb síremlékek és keresztek többsége Keszthely környéki homokkőből készült, s a
keszthelyi temető mellett ez a keszthelyi kőfaragás a XIX. század első feléből való emlékeink
legjelentékenyebb együttese, ahol a típus és stílusfejlődés folyamatosan nyomon követhető, állapítja
meg Lővei Pál műemlékvédelmi szakember egy 1898-ban készített tanulmányában. A sümegi
temetőben az 1950-es évekig dolgozó mesterek közül többeknek nevét sikerült azonosítani. A győri
Birkmayer János, illetve örökösétől 1836. és 1927. között ismertek sírkövek; Egerszegről Sipos
(1915 k.); Keszthelyről Zitterbarth József (1819-1846), Harnásch F. (1885), Kutasi István (1904-
1922); Pápáról Fellner J. (1879-1891) és Krausz (1936); Reziből Tanos Gyula (1888); Budapestről
Gerenday Antal és fia (1893); Grazból Kocianic (1872); míg Sümegről Pentz Mihály (1882-1913)
és fia, Pentz U. (1915-1929); Kovács József (1928-1941), valamint az 1623 és 1675 között élt
Simon Béla munkáit sikerült azonosítani.

Vajkai Aurél és Cserszegtomaj

Vajkai Zsófia
2003-06

Édesapám munkásságában jelentős helyet foglal el Cserszegtomaj kutatása. Miért éppen

Cserszegtomaj? - tehetnénk fel a kérdést. Ő már kisdiák korában a kassai hegyek közti
kirándulásokon megszerette a szép környezetet. Másik vonzalma a művészetek és a zene iránt a
mediterrán tájakra hívta. El is biciklizett egyszer Velencébe, de később aztán soha nem jutott el az
általa annyira szeretett művészetek hazájába. A Balaton környékét mediterrán szépségű tájnak
tartotta. Szerinte a rómaiakat a hazájukra emlékeztette, azért telepedtek meg szívesen a Balaton
partján. Ő is ebben a tájban találta meg azt, ami számára oly fontos volt: a kilátás, a hegyek, a tó, a
színek harmóniája, a virágzó fák. Egy tanulmányából sem marad ki a természet dicsérete, legyen az
erdő, rét, vagy kultúrtáj.
Cserszeg, ahová először egy nagybátyám jövendőbéli lakodalma alkalmából került el, mint
néprajzi gyűjtő, nagyon megtetszett neki.
Először a táj szépsége ragadta meg, majd ahogy közeledett az emberi lakhelyhez, neki, aki
mindenféle zártságot, kötöttséget nehezen tűrt, nagyon megfelelt a szabadon bejárható hegyközség,
ahol sem kerítés, sem dühös kutya nem állta útját. Még közelebb jutva, a saját rendszeretetéhez
hasonló rendet talált a cserszegi ember házatáján: a gondozott szőlősorok, a mértani pontosságú
farakás, a házak hátához támasztott kukoricaszár, amely a hidegtől óvta, mind nagyon tetszett neki.
De mindenek előtt a cserszegi ember keltette fel érdeklődését, mert annyira mások voltak
szegényparaszti létük mellett élő „polgári” öntudatukkal mint a korábban megismert falusi emberek.
Ott, Cserszegen ismerte meg édesanyámat, aki tősgyökeres cserszegi volt, általa rokonságba került
szinte az egész „heggyel”, ahogy ezt Cserszegen mondják. 1944 júniusától ott is laktunk 1950
májusáig. Akkor nevezték ki a veszprémi Bakonyi Múzeum igazgatójának és elköltöztünk
Balatonalmádiba. De Cserszegre mindig visszajártunk a rokonokhoz, majd 1961-ben, amikor
édesanyámék megosztoztak a testvéreivel, a kapott telken felépítették a „kisházat”, ahogy
Cserszegen mindenki beszélt róla.
Ez a kisház lett aztán a kedvenc tartózkodási helye. Olyan volt, mint egy múzeum, tele furcsa,
érdekes tárgyakkal. A különbség csak az volt, hogy itt mindenhez hozzá lehetett nyúlni, és „Arél
bácsi” mindenről elmondta, amit tudni lehetett. Rengeteg könyv is volt a kisházban, amiket szintén
szívesen megmutatott a cserszegi gyerekeknek, felnőtteknek. Nem ritkán iskolai csoportok is
felkeresték, akiknek a régi Cserszegről mesélt. „Arél bácsi” volt a gyerekeknek, a felnőtteknek
„Doktor úr”. Emlékszem sok fiatalra, akik eljöttek hozzá tanácsért, mert valamilyen művészi
ambíciójuk volt. Akkor is hozzá fordultak, amikor fel akarták újítani Cserszegen a szüreti
mulatságok hagyományát. De másképp is kiállt a cserszegiek érdekében, pl. nagy része volt abban,
hogy autóbusz járatot kapott a hegyközség. Sokszor felkeresték a helybeliek, elmondták
sérelmeiket, „tegye bele az újságba Doktor úr” - mondták. Cserszegről írt tanulmányai az 1939-től
1979-ig terjedő fél évszázadot ölelik át. A Cserszegtomaj című tanulmányból két dolgot emelnék ki:
[Cserszegtomaj (Egy hegyközség élete) Néprajzi Értesítő, 1939. In: Vajkai Aurél: A magyar nép életmódja. Bp.,
1999.]
- Éleslátását, ahogy megfigyeli akár a tájra, akár a benne élő emberre jellemző, maghatározó
vonásokat. Pl. észreveszi a Cserszeg és Tomaj közti láthatatlan, csak az emberekben, nem is
tudatosan meghúzódó határvonalat. Meglátja azt is, hogy ott van kerítés két birtok között, ahol a
szomszédok viszonya rossz, de a közös utakon vezető keréknyomok között növő füvet majdnem
mindenki igyekszik lekaszálni a szomszéd elől, még ha jóban is vannak. Nagyon jól látja a „város”
(Keszthely) és a „hegy” (Cserszeg) akkori viszonyát, a kulturális átadás-átvétel lehetőségeit és
gátjait.
- Jellemző erre a tanulmányra, útkeresése a néprajzi módszerek között. Először azt gyűjtött
szívesen, amihez már az egyetemen tanultak folytán értett: a népi gyógyászatot. De már akkor
meglátta azt is, hogy nem elég csak az archaikust keresni, mint azt sok más néprajzos tette, nem
elég a „mélyen begyökerezett életformák” leírása. Ahogy a gyógyításnál sem csak azokkal
foglalkozott, akik javasemberekhez jártak, hanem azokkal is, akik orvoshoz. Az adatokat nem
„élettelen tömegként” kezelte, hanem „élő, folyton változó és átalakuló, az emberi természettel
egybeolvadó valóságként.” Előszeretettel alkalmazta a lélektani elemzéseket, de felismerte, hogy
annak kizárólagos alkalmazása is tévútra visz. Gyűjtéseiben megjelent az egyéniségkutató módszer
is, de a jelentős személyiségeket ugyanakkor olyan szempontból elemezte, hogy mit jelentettek a
környezetük számára.
A Cserszegen kialakult megfigyelési módszere és néprajzi gondolkodása a későbbiekben
kiteljesedett. De olyan, szinte novellisztikus szépségű tanulmánya, mint az 1948-ban megjelent
„Élet a cserszegtomaji házban” nincs még egy. A ház funkcióit ismerteti, de közben a benne élő
emberről szól, akinek életében „a gazdálkodás törvényei szigorúbbak voltak, mint az ember
személyes szükségleteinek törvényei”. Ahol a „kényelem majdnem ismeretlen fogalom, talán az
egyetlen a jóízű alvás”. Itt ismerjük meg igazán a cserszegi embert, de ez az ismeretünk kiteljesedik
az 1967-ben a Kortársban megjelent Cserszeg tanulmánnyal, ahol a rengeteg jó megfigyelés közül
megint kettőt emelnék ki.
- A hegyközségi embernek mindenért többet kell teljesítenie, mint másnak: ivóvízért, állatainak
takarmányáért sok kilométert kell megtennie. A boltba, iskolába eljutni, a piacra áruval bemenni
szinte mindennapi küzdelem. Másrészt mindig kéznél van a pincében a saját bora, ami könnyen
átsegíti a válságon. - Más értelemben, de napjainkig és másokra, nemcsak a cserszegiekre érvényes,
az a megállapítás, hogy „az ekét könnyű traktorra kicserélni, de már sokkal nehezebb az ekeszarvát
vezetőember szemléletét hirtelenjében a traktoros világnézetére átállítani”
Nincs mód egy rövid megszólalás keretében mindent elmondani Vajkai Aurélról és Cserszegről.
De talán ennyiből is világossá válik, hogy jól látta a lassú, tétovázó, szemlélődő, a természetet jól
ismerő és azzal minden misztikától mentes, jó viszonyban lévő, de az újításoktól ódzkodó, lelke
mélyén babonás cserszegi embert, ő maga is ilyen lett lassan, ahogy öregedett. (Kivéve a babonát,
mert az ellen haláláig tűzzel-vassal harcolt.) Cserszegi házában folyton hallgatta a rádiót és a TV-t,
több újságot járatott, kertjében esőmérő állt, meteorológiai megfigyeléseket végzett. Noha óriási
szerepe volt abban, hogy Cserszeg bekapcsolódott az artézi kút hálózatba, cserszegi házába
sohasem engedte bevezetni a vizet. Minden hajdani adatközlőjének volt már fürdőszobája, mi akkor
is vödörben hordtuk a vizet, igaz, már nem a több kilométerre levő Birkáskútról, hanem a kertünk
sarkán álló nyomóskútról. A cserszegi gödrök, tókák, amelyeknek régi voltára a körülöttünk álló
öreg gyümölcsfákból következtetett hajdan - már mind be lettek temetve. Ugyanakkor a miénk úgy
nézett ki, mint hajdan a „polgároké”, és a köréje ültetett gyümölcsfáknak is volt idejük
megöregedni.

A somlóvásárhelyi apácák
és a premontrei kódexirodalom
Jakits Orsolya Johanna
2004-06

Használd a világ dolgait, de ne ejtsen rabságba a világ.

Beléptél ebbe a világba, útján haladsz előre, de úgy jöttél,
hogy ne maradj ebben a világban, hanem lépj majd ki belőle.
Haladj tehát, hiszen csak fogadó ez az élet.
Használd a pénzt, amint a fogadóban az utazó is használja
az asztalt, a kelyhet, az ágyat, a korsót, de nem azért,
hogy ott maradjon, hanem hogy tovább menjen.
(Szt. Ágoston)

I. A premontreiek helye a középkori szerzetesség történetében

A mai magyar társadalomnak nincs valós képe a szerzetesekről. Az a kép, amely az emberekben
él, esetenként karikatúra vagy annyira torz, hogy mögötte csak ismerethiányt, tájékozatlanságot
sejthetünk. Ha fel is teszik a kérdést: mit csinálnak a szerzetesek egyáltalán, csak arra a
társadalmilag hasznos munkára gondolnak.
A premontreieket úgy szoktuk meg, mint nagy szerzetesrendet, amely jóhírű gimnáziumokat tart
fenn. A kép azonban ennél árnyaltabb, hiszen Norbert nem iskolákat kívánt alapítani, és hozzájuk
középiskolai tanárokat kiképezni, hanem felismerte a kor egyházi kihívásait és rendje erre adott
máig érvényes választ: valami egészen újat hoztak létre a pasztoráció területén. Norbert nyomán
egy új rend alakult meg az addig szinte egységesen benedeki irányultságú kolostorokkal szemben.
A középkor vallási élete elképzelhetetlen a szerzetesség nélkül. A közösségek és a kolostorok
belső világa hű tükre a korabeli világi hatalomnak, valamint a keresztény egyház állapotának. A
kolostorok viszonylag tűrhető megélhetést nyújtó életmódjukkal erős vonzást gyakoroltak nemcsak
a nemesi családok másod- illetve sokadszülötteire, hanem a szegényebb rétegekre is. Az egyházi
hierarchia mindenekelőtt azért pártfogolta a szerzetességet, mert benne szilárd támaszt látott
szándékainak megvalósításában és a tévtanok elleni harcban. A szerzetesrendek emellett fontos
szerepet töltöttek be az egyház belső életének megújításában, a tudományos és művészeti életben,
az alapfokú oktatástól az egyetemekig.
A középkori szerzetességet négy csoportba oszthatjuk. Az elsőbe a bencés, illetve a benedeki
regulát követő közösségek tartoznak; a Szent Ágoston regulája szerint élő ágostonosok a
másodikba; a harmadik csoportot a lovagrendek alkotják; végül a negyediket a kolduló rendek. A
kanonoki közösségek megjelenése egybeesett Nyugat-Európában a Benedek-rendi közösségek
monopóliumának megszűnésével és a ciszterci reformmozgalom kezdeteivel. A kanonokok Szent
Ágostonig nyúltak vissza, akit kezdetben inkább teológusnak, mint szerzetesi vezetőnek tartottak,
ám regulája tág teret engedett a hagyományos szerzetesi életformától eltérő, azonban szervezett
vallásos életközösséget megvalósítani akaró embercsoportok számára. Az alapítások ideológiáját II.
Orbán pápa egy oklevelében találjuk meg. Ebben az szerepel, hogy a kanonokok az egyháznak egy
korábbi hagyományát élesztették fel, amelyben a gyakorlati szolgálatnak kiemelkedő helye van: ők
Márta szerepét élik meg az egyházban, szemben a bencés szerzetesek Máriát utánzó életében.
Az ágostonos kanonokok rendjének egyik különálló ágából alakult ki a premontrei rend. A
premontrei karizma középütt áll a szentbenedeki-szentbernáti szerzetesség és a kolduló rendek
között. Történelmi érdeme a kimondottan pasztorációs célokra való irányultság, amelyet a maguk
teljességében majd a kolduló rendek valósítanak meg. Az alapító Norbert élete hasonlít Szent
Domonkoséhoz (a vándorutak felvállalásában, önként odaadva a biztos jövőt), és a külső
életformáját kereső Szent Ferencéhez is. Rendje a hivatásos szakpasztorációt művelve állt a
püspökök mellett, s a ciszterciek és a kolduló rendek között áthidalta a nyugati szerzetesség
fejlődését.

II. A premontreiek Magyarországon

A premontreiek II. István hívására, még a rendalapító életében érkeztek hazánkba Prémontréből.
Az első monostor Váradhegyfokon létesült Szent István első vértanú tiszteletére 1130-ban. II. István
királyt is itt temették el, rendi ruhában. A hazai premontrei prépostságok többségének
Váradhegyfok volt az anyamonostora, vagyis az újabb alapításokat, melyek sűrűn követték
egymást, innen szervezték. A premontrei monostorok száma körül sokáig bizonytalanság
uralkodott: a Pázmány-féle összeírás 1629-ből 51 nevet sorol fel, a rendi történetírás 39 monostorról
tud, de van egy 65-re becsült lista is. A bizonytalanság fő oka az, hogy a kolostorok legtöbbje még a
tatárjárás előtt létesült, s okleveleik többsége 1241-42-ben megsemmisült.
A tatárjárás előtti évekből egyetlen eredeti oklevél sem maradt ránk. A pusztulás mellett ennek
oka az is, hogy a XV. század előtt a nem királyi kolostoralapításokat csak akkor foglalták írásba, ha
ezt a nemzetség örökösödési rendje igényelte. Alapító oklevelek hiányában a kolostorok
alapításának sorrendjének csak a rend központi katalógusai őrizték meg számunkra; az idegenszerű
írásmód és az átírás nehézségei miatt azonban ezek ellenőrzése, pontosítása nehéz feladat.[Oszvald
Arisztid mutat rá arra, hogy „a magyar cs, h, ly, ny, ty, ő és ű betűk milyen változásokon mentek keresztül már itthon a
magyar szöveg leírásakor s milyen eltérések keletkeztek külföldön, ahol olvasási nehézség esetén (...) legjobb belátásuk
szerint jártak el. így lett pl. Kaposfőből Coppuphe v Choppefeu; Hatvanból: Cothevan v. Goteshav, Kökényesből
Kukenis”. Mivel pedig a könyvnyomtatás kezdetén a magyarországi szerzetesintézmények már bomlófélben voltak,
nem volt honnan információt kérni vagy összeolvasni az adatokat.]
A premontrei monostorok a benedeki regulát követő szerzetesek által kevésbé „megszállt”
területeken települtek. Mivel a rend kezdettől fogva lelkipásztori tevékenységet végzett, a
középkorban forgalmas helyeket kerestek letelepedésre, hogy a közösség pasztorációs irányultsága
megvalósulhasson. [Mórichida, Jánoshida nevei meg is őrizték számunkra a névben a telepítési okot, Zsámbék
félúton volt Esztergom és Székesfehérvár között. Holnapy D. Márton O.Praem. kutatásai kimutatták, hogy csaknem
minden monostornál látható a római úthálózatot felhasználó középkori szándék. ] Így először az ország északi és
északkeleti részén: Váradhegyfok, Almás, Abrány, Adony, Nyírpályi, Lelesz, Jászó, Turóc, majd a
Duna-Tisza közének északi részén és Buda környékén, mint például Zsámbék, Majk, Mórichida,
nyugatabbra Csorna, Rátót és Tűrje. A 150 éves török hódoltság azonban megváltoztatta az utakat
is, így gyakran nehezen képzelhető el egy mai kisközségről, hogy ott a középkorban virágzó
kereskedelmi útvonal húzódott.
A premontreiek hamarabb és nagyobb mértékben terjedtek el hazánkban, mint a ciszterciek.
Ennek oka lehet az is, hogy kisebb földterülettel beérték, hiszen az általuk végzett lelkipásztori
munka jövedelemforrást jelentett. Ezenkívül a rend szabályzata az alapítóknak némileg nagyobb
beleszólást engedett a monostorok életébe, s kétségkívül ez is hozzájárulhatott népszerűségükhöz.
Prépostságaik közül kb. 10 volt királyi alapítású, a többi egyházi alapítású vagy nemzetségi
monostor volt.
A kommendátori rendszer következtében a rend jelentős prépostságait veszítette el. Mindez
fogékonnyá tette a rendtagokat a külföldi házakban végbemenő változásokra. A káros folyamat
megállítására és a rendi élet megreformálására az 1506-ban sági préposttá választott Fegyverneky
Ferenc vállalkozott. Fegyverneki a rendi szellemet a liturgikus élet megújítására tett erőfeszítéseivel
kívánta feléleszteni, s ennek nélkülözhetetlen eszközei voltak a megfelelő liturgikus szövegek,
valamint a szerzetesi élet szabályait, lelki olvasmányokat tartalmazó kéziratos könyvek, kódexek.
Fegyverneky váratlan segítőre talált Majtényi Uriel személyében, aki kancelláriai jegyzőként II.
Ulászló (1490-1516) idején lett Turóc kommendátor prépostja, majd mégis a reform mellé állt. ő k
ketten vettek részt az 1501-ben Szent Quentin-ben tartott rendi káptalanon. Fő céljuk a szabad
prépostválasztás visszaszerzése volt, s támogatta őket Bakócz Tamás esztergomi érsek is.
Fegyverneky a mohácsi csata után is folytatta tevékenységét, de az előrenyomuló törökök a fennálló
17 prépostságból hetet megsemmisítettek. Csorna 1542-ben szűnt meg, Jászó és Ság 1552-ben,
Turóc 1560-ban s végül utolsóként Lelesz 1569-ben. A somlóvásárhelyi női konvent utolsó
feljegyzése 1594-ből való. Ezután mintegy 150 évig nem voltak premontreiek Magyarországon,
míg a „főkötős atyafiak” avagy Boldogasszony leányainak újraalapítására egészen 1927-ig várni
kellett.

III. Premontrei kódexek

A premontreiek francia szellemiséget hoztak magukkal, és azt képviselték hazánkban. A rend

első virágkorából, a középkori rendi teológiai irodalom használatáról az újabb kori kutatók, Gábriel
Asztrik és Mezey László jóvoltából van tudomásunk. Érdekes, hogy a rend a teológia augusztinus
irányzata mellett kötelezte el magát, amiben az ágostonos regula mellett szerepet játszhat az is,
hogy a középkori Magyarországon nem volt olyan egyetem, amely a skolasztika teológiai irányzatát
általános érvényűvé tette volna. A magyarországi premontreiek nem rendelkeztek önálló teológiai
irodalommal, viszont használták és népszerűsítették a külföldi premontreiek munkáit, amelyek a
patrisztikus teológiát továbbfejlesztő ágostonos teológia irányvonalába illeszkednek. A magyar
középkorból fennmaradt premontrei kódexek liturgikus kézikönyvek voltak, így csak közvetve
sorolhatók a szorosabb értelemben vett teológiai irodalomhoz. A ránk maradt premontrei kódexek
közül a három legrégebbi breviárium. A Jászói Breviárium a XIV. század végéről, a Leleszi és
Csuti vagy Téti pedig a XV. század végéről való. Az imakönyvek magyar voltát az is bizonyítja,
hogy külön magyar proprium (bizonyos ünnepekre és szentek ünnepeire külön officiumokat és
miseformulákat tartalmazó rész) is szerepel benne, a naptárban pedig helyet kaptak a magyar
szentek ünnepei is. A rendi reform sem tudta azonban megszüntetni az ősi magyar liturgikus
hagyományokat, köztük például az oltárok nagycsütörtöki megmosását, amely Magyarországon
kívül egyedül a Szent Péter-templomban volt szokásos.
A premontrei kódexek második csoportja a XVI. század eleji rendi újraéledéshez kapcsolódik.
Az Apor-, Lányi-, Szegedi-, és Pozsonyi Kódex néven ismert könyvek a somlóvásárhelyi illetve a
mórichidai premontrei apácák tulajdonában voltak.7 Mind a négy kódex több kéz írása, tartalmilag
több részből áll, s a különálló részeket az utolsó tulajdonos köttette egybe. Az Apor-kódexet
eredetileg Szegeden használták, első felében még a korábbi magyar liturgikus hagyományt őrzi,
második fele azonban már a rendi reform szellemében átdolgozott. A Lányi- kódex egy 1505-ös
apáca-rendtartás szövegét tartalmazza [A Lányi-kódex egyébként az első „kísérlet” a liturgikus ünnepek
lefordítására. így például Böjtfőszerda: Hamvazószerda, Süketvasárnap: Feketevasárnap, Testfogadó Boldogasszony:
Gyümölcsoltó Boldogasszony. Valamint tartalmaz lélekajánlást „soror hogyha meghaland” és a beöltöztetés előtti
vizsgálatot „noviciáknak néminemű bizonyittások”.], míg a Szegedi-kódex egy énekeskönyv, liber variorum
cantionum.[ Szendrey Janka, a magyar gregorián dallamkincs egyik jeles kutatója és oktatója nagyra méltatja ezt a
kódexet, mivel véleménye szerint amellett tanúskodik, hogy „a középkor végére bizonyos kolostorok zenekultúrája is
szervesen épülhetett be a magyar zenei műveltségbe.”] A Pozsonyi-kódex értékét nyomtatott volta adja.
Ismerjük a kódex másolóját is, Mihály deáknak hívták, s 1520-ban másolta az imádságokat. Rajta
kívül még további hét kéz dolgozott a kódexen, amelyet utolsó tulajdonosa egy 1505-ben
nyomtatott premontrei breviárium töredékével köttetett össze.
E kódexek igyekeznek a latin hagyományt a nemzeti nyelv mindenki által megközelíthető
közérthetőségében elevenné tenni és a nyugatról kiinduló reformszellemet a nemzeti nyelv
segítségül hívásával diadalra vinni.
Mezey, Körmendy, és Gábriel kutatásai azt mutatják, hogy számtalan forrásmunka lappanghat
még, s ezek napvilágra kerülése módosíthatja az eddig kialakult képet. Annyi azonban elmondható,
hogy az eddig előkerült munkák alapján a premontreiek teológiai munkásságát nem száraz és elvont
spekuláció jellemezte, hanem nagyon is gyakorlatias volt: pedagógiai és lelkipásztori célra irányult,
s igyekezett kielégíteni a tökéletességre törekvő szerzetesek lelki igényeit.

IV. A Somlóvásárhelyi apácakonvent

Magyarföldi premontrei apácákról elég kevés adatunk van, valószínűleg még Norbert életében
telepedhettek meg hazánkban. A Margit-legendában bukkan fel egy Margit nevű premontrei apáca,
aki elmondja, hogy a szent királyleány hányszor segítette alamizsnával a szigeten álló kolostorukat.
Ivanics női kolostorát 1246-ban alapította a zágrábi püspök IV. Béla és Laszkarisz Mária ajánlására.
Ebben a kolostorban van eltemetve Béla öccse, Kálmán herceg is, a rend nagy jótevője.[ Kálmán
herceg lovas szobra jelenleg a gödöllői Szent István Egyetem főépülete előtt áll. Az épület az első világháború után az
összevont rozsnyói, jászói és nagyváradi gimnáziumok tanárai és növendékei számára épült.] A Győr megyei
Mórichida kolostorát 1251-ben alapították. Ugyancsak jelentős volt a szegedi kolostor is, ahonnan
kiindulva került sor a somlóvásárhelyi ház megalapítására.
A szegedi kolostor Szentlélek patrocíniuma arra enged következtetni, hogy itt begina-
előzményekre, illetve a betegápolással kapcsolatos tevékenységekre gondolhatunk. Szeged esetében
sem egyházi, sem főúri alapítókról nem tudunk, ezért valószínűnek látszik, hogy az alapítás gazdag
szegedi polgárok érdeme, akik a monostort főleg leányaik, özvegyeik számára tartották fent, akik
nemcsak literátus műveltségűek voltak, hanem értettek latinul is. A premontreiek egyedisége tehát a
középkori magyar szerzetesrendek működésében nemcsak oly módon nyilvánult meg, hogy a
szemlélődő életformát összekapcsolták a lelkipásztorkodással, hanem abban is, hogy a rend női ága
számára magyar nyelven fogalmazták meg a liturgikus cselekmények végzésének módját.
A már sokszor említett XV. század végi, XVI. század eleji válság a negatív következmények
mellett pozitív eredményekkel is járt. Ezek közé tartozott a somlóvásárhelyi kolostor premontrei
apácákkal való benépesítése. Somlóvásárhely benedekrendi kolostorát 1511 júniusában adták át a
Szegedi Katalin apátnő vezetésével Szegedről érkezett 19 premontrei apácának. [A kolostor
történetéhez Id.: Lukcsics Pál: A vásárhelyi apácák története, Veszprém 1923. A benedekrendi apácák ugyanis
apátnőjükkel egyetemben megvetették a rendi szabályokat, fényűzően éltek, a kolostorban táncmulatságokat rendeztek
és egyéb módokon is botránkoztatták a környéket. Az első 19 apáca neve egy jegyzékben fennmaradt. A nevek
vizsgálata alapján, amelyet Bálint Sándor végzett el, megállapítható, hogy az apácák többsége szegedi polgárlány volt,
néhányan pedig délvidéki köznemesi családból származtak; a legtöbbjüket Katalinnak, Erzsébetnek és Margitnak
hívták, amely a későgótika szentkultuszára utal (Bálint Sándor: A somlóvásárhelyi premontrei apácák, fénymásolatban,
eredetmegjelölés nélkül).] II. Ulászló király 1511. augusztus 10-én állítja ki számukra az
adománylevelet, az ünnepélyes beiktatás pedig szeptember 14-16-án történik meg Rudabányai
Benedek veszprémi kanonok és Borszörcsöki Bors László királyi megbízott jelenlétében. A nővérek
védelméről Somlóvásárhely mindenkori várnagya volt köteles gondoskodni, ellátásukat pedig
Iszkáz, Kisszőlős, Csősz és Lovas falvak biztosították. [Fennmaradt az apácák magyar nyelvű urbáriuma is,
ami egy nagyon fontos gazdaságtörténeti dokumentum a számunkra, amely, Acsády Ignác szerint, leginkább
emberségességével tűnik ki. Bővebben ld. Acsády Ignác: A magyar jobbágyság története. Budapest 1944.186. old. A
lokálpatrióta Bálint megkockáztatja a feltevést, hogy az urbárium emberséges hangvétele ismét csak az apácák
polgárszármazásának lenne köszönhető, hiszen Szeged környékére nem volt jellemző az a fajta nagyúri és feudális
birtokrendszer, mint a Dunántúlra.] 1511. augusztus 10-én II. Ulászló a konventnek a kis Jézust tartó
Boldogságos Szűz képével és „S. Conventus monialium de Wasarhel” körirattal ellátott hiteleshelyi
pecsétet adományozott és a konventet hiteleshelyi működésre jogosította fel. Ez azért fontos, mert
megerősíti azt, amit fentebb mondottunk a szegedi apácák műveltségről: ennek az intézménynek az
ellátásához ugyanis kevés lett volna az írás-olvasás készsége és a kódexmásolás passzív ismerete.
Szükséges volt a latin nyelvtudás, jártasság a jogban, politikai és közigazgatási kérdésekben. Bálint
Sándor egyébként azt is megkockáztatja, hogy a szegedi apácák műveltebbek voltak a Margit-
szigeti kódexmásoló dominikánáknál. Somlóvásárhelyről ismerjük a már fentebb említett Lányi
kódex harmadik másolóját, bizonyos Kálmánchay László presbitert. ő valószínűleg a hiteleshelyi
tevékenység gyakorlati végzésében közreműködő, deák műveltségű személy volt.
A beiktatást II. Gyula pápa Rómában 1512. május 15-én hagyja jóvá. Érdekes módon Ilona
bencés apátnő nem adja fel a dolgot, 1524-ben Rómában találjuk őt, ahol megpróbálja elérni
VII. Kelemen pápánál a döntés felülvizsgálatát. Kelemen pápa utasítja is a győri püspököt, hogy
nézzen utána a történteknek, s ha jogtalan volt a bencés apátnő elmozdítása, úgy helyezze őt vissza.
A vizsgálat lefolytatásáról és eredményéről nincs tudomásunk, mivel azonban a későbbiekben senki
sem vitatta a premontrei apácák tulajdonjogát, a kérdés vizsgálatát ennyiben lezártnak is
tekinthetjük.
A Dózsa-féle parasztháború nem érintette a környéket, az 1543-as, Székesfehérvár elfoglalása
utáni török portyázás azonban igen. Az apácák a török veszélyre hivatkozva 1544-ben Bécsbe
akartak költözni, amit Várdai Pál esztergomi érsek engedélyezett is nekik. [Elképzelésüket érthetővé
teszi az a tény is, hogy a vármegyei hatóság ezidőben teszi át székhelyét Pápára. ] A fenyegető török veszedelem
magyarázza, hogy kiépítik kapcsolataikat a legközelebbi külföldi premontrei női kolostorral. Ez
pedig nem más, mint a bécsi Himmelpforten kolostor, amelyet III. Béla Konstancia nevű lánya
alapított. A Bécsbe menetelre azonban nem került sor, még Veszprém 1552-es elfoglalása után sem;
hiszen a kolostort jól kiépítették és védművekkel ellátták. 1553-ban Zólyomi Margit apátnő
vezetésével a mórichidai apácák is átköltöztek Vásárhelyre. [Az apácák erre Ferdinánd királytól kaptak
engedélyt. 1539-ből és 1540-ből fennmaradt oklevelekben azonban még János király neve szerepel, így például egy
vitás tulajdonjogú szőlőt ítél nekik az uralkodó.] Mórichidára egyébként csak 1519 után érkeztek szegedi
apácák. 1563-ban mennek csak az első magyar nővérek Bécsbe, s 1566-ban már többségben vannak
a menekült magyar apácák. [Ismét csak Bálint Sándor hívja fel a figyelmet arra, hogy Zentay Lucia perjelnő neve
szintén a régi szegedi kapcsolatokra utal. 1575-ben a Palásthy Katalin által a császárvárosba küldött nővérek Zoltán
Márta perjelnő kormányzása alatt éltek. A vizitáció elmondja, hogy öten vannak, szegények, idősek és egyszerűek. A
Himmelpforten utolsó elöljárója maga Palásthy Katalin lesz, aki azonban 1586-ban mégis visszatér Magyarországra,
haldokló közösségéhez.]
A török veszedelem elmúltával azonban hamarosan újabb probléma jelent meg: a Devecseri
Choron család hatalmaskodása. A jelentős Veszprém vármegyei, Habsburg-párti család 1547-ben
szerzi meg Somlyóvárát, Erdődi Péter horvátországi bán zálogosítja el a vasvári káptalan előtt a
vásárhelyi kolostor kegyuraságát 2000 forintért. Choron András kegyúri jogát a tized beszedésére és
egyéb jövedelmek megszerzésére valamint szolgáltatások elvégzésére kívánja fordítani, amit az
apácák, érthető módon, nem néznek jó szemmel. A nővérek nem kérnek többet a somlyói várnagy
védelméből sem, a győri illetve az országos főkapitány védelme alá kívánják helyeztetni magukat.
Az energikus Palásthy Katalin apátnő azonban eléri azt, hogy - bár 1570-ben András fia János
beiktattatja magát a kolostor kegyuraságába - 1575-től visszahelyeztetik őket a mindenkori magyar
király patronátusa alá. [Ferdinánd már 1544-ben inti Choron Jánost, hogy hagyjon fel a hatalmaskodással, 1552-
ben pedig királyi védelem alá veszi az apácákat. Fennmaradt Katalin apátnőnek 1571. március 21-én Magyarország
helytartójához írt levele, amelyben a hatalmaskodásokról számol be. 1572 áprilisában újból kéri a királyt, hogy
vizsgáltassa ki Verancsics Antal által ügyüket, és hogy a kolostort szabadítsa ki Choron János patrónussága alól.
Fennmaradtak Palásthy Katalin utasításai is a konvent ügyvédjéhez. 1576-ból való a királyi védelmet kérő levél,
amelyben a nővérek azt kérik, hogy a királyi patrónusságról oklevelet is állítson ki nekik a kancellária. Mindez meg is
történik, az apácák levelei magyar nyelvűek, amely Bálint Sándor szerint a nővérek tudatosabb anyanyelv-kultuszával
van összefüggésben.]
Palásthy Katalin 1590-ben bekövetkezett halála után Vásárhelyi Katalin veszi át az apátnői
tisztet. A közösség utolsó éve Vásárhelyen az 1593-as volt, ekkor még a mórichidai apácákkal
együtt vannak a kolostorban. 1594-ben azonban a török elfoglalja Győrt, s ezzel lehetetlenné teszi
életüket. Vásárhelyi Katalin 1594. november 14-én a pozsonyi klarisszáknál rendelkezik a kolostor
birtokairól, s ez az utolsó nyomunk róluk. [A vásárhelyi egyház birtokait Rudolf császár 1600. október 13-án a
Pozsonyban tartózkodó óbudai klarissza konventnek adta. Abeiktatást a török közelsége miatt Sárváron végezték. A
klarisszák természetesen soha nem költöztek oda, míg a birtok a devecseri földesuraknak adózott. Fennmaradt
ezenkívül még egy 1597-es lajstrom, amely a kolostor liturgikus felszereléseinek és könyveinek listáját adja. ] Az
apátnő végrendeletében arra kérte az utókort, hogy egykor újítsák fel a rendet Magyarországon, de
ez a kívánsága csak 1927-ben, illetve Vásárhelyen csak 1938-ban teljesült, akkor is csak rövid 12
évre.
Vásárhelyi Katalin végrendeletével tulajdonképpen a magyar középkor monasztikus világának
szakad vége. A magyar premontrei újjászületésnek a mohácsi vész és a hitújítás miatt sem lehetett a
szegedi illetve hódmezővásárhelyi kezdeményezésnél nagyobb eredménye. Ez a két alapítás a
felebaráti szolgálat eszménye mellett a nők korszerű műveltségére is meglepő gondot fordít, s a
fennmaradt kódexek is azt bizonyítják, hogy a középkor orális szellemi készsége mellett ők már a
reneszánsz individuális világában éltek.
Összefoglalólag megállapíthatjuk, hagy Norbert rendje a mindennapi élet számára hasznosította
karizmáját: kanonokjai közösségben élő plébánosok voltak, templomai mindenki számára nyitott
helyek, piteleshelyi tevékenysége az átlagember világába helyezte őt. Ugyanakkor mély lelki
műveltséggel és hazaszeretettel rendelkezett francia eredetű kódexeibe a magyar szentek himnuszait
helyezte el és énekelte, breviáriumai egyben a magánimádságok individuális lelkiségének forrásai is
lettek.
A rend nőtagjai egyszerre voltak a szó bibliai értelmében Máriák és Márták, gyakran polgári
származású, öntudatos és művelt nők, akik teljesen tudatosan vettek részt a XVI. század elejének
rendi reformjaiban. Nem rajtuk s nem elöljáróikon múlt, hogy az ígéretes kezdeményezések nem
tudtak gyümölcsöt hozni. Csak remélni tudjuk, hogy a jövő már nem így alakul.

A Tihanyi Kalendárium
Korzenszky Richárd
2005-01

A kalendáriummal, mint műfajjal Győrött találkoztam először az 1960-as évek közepén, amikor
a volt jezsuita könyvtárat rendezhettem. Találtam ott két, a Régi Magyar Könyvtár anyagához
köthető kalendáriumot, amelyek említésének sehol nem találtam nyomát. Mi is a kalendárium?
Tulajdonképpen naptár, plusz még valami. A plusz valami lehet nyomtatott és lehet személyes
kézírásos följegyzés. Egy kalendáriummal voltaképpen éveken át magam is együtt éltem, amikor
egy keskeny kis naptárat a belső zsebemben hordoztam, és bele-beleírtam valamit. Ezt a följegyzés-
funkciót is teljesítették régen a kalendáriumok. Azokban a kalendáriumokban, amelyeket én
használtam, hasznos információ csupán annyi volt: közölték az egyházi ünnepeket (általában német
nyelvű kiadványokat használtam): mikor is van pünkösd, mikor hamvazó szerda. Nekem, mint
egyházi iskolai egykori igazgatótanítónak ezekre az információkra már egy évvel előre mindig
szükségem volt.
1994 októberében, amikor Tihanyba kerültem, egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha is
kalendáriumot fogok szerkeszteni. Valamiféle hiányérzet játszott abban szerepet, hogy mégis
létrejött a Tihanyi Kalendárium. Amikor megszűnt a Halászbokor című újság, három községnek a
közös újságja, és Tihany község létrehozott egy munkacsoportot, hogy csináljunk egy helyi újságot.
Benne voltam én is ebben a csoportban, és amikor már arra került a szó, hogy ki fogja szerkeszteni,
ki mit csinál benne, akkor megállt a tudomány. Én erre azt mondtam: az apátság készít egy
kiadványt. A Tihanyi Kalendárium az 1997-es kötettel elindult.
S itt vissza kell kanyarodnom egy kicsit az időben. 1948-ban nemcsak a kalendáriumok szűntek
meg, hanem megszűntek az iskolai évkönyvek is. Buzgó iskolaigazgatók gépelve rögzítették azt,
ami volt, mert fontosnak tartották: „Verba volant, scripta manent” - a szó elszáll, az írás megmarad.
Kiadásukra azonban nem volt lehetőség. Nemcsak anyagi, hanem politikai oka is volt ennek. Pedig
annak idején a kalendáriumnak mint műfajnak, rendkívül fontos szerepe volt a magyar
polgárosodásban. Mit is jelent a polgár? Szuverén egyéniséget, akinek közössége van. Mert a helyi
öntudat, a józan önértékelés, múltunk megbecsülése rendkívül fontos.
Manapság a kalendáriumok túlburjánzásával találkozunk. Mindenki megpróbál kalendáriumot
csinálni, s kérész életű kalendáriumok sora jön létre, általában koncepció nélkül. Amikor mi az első
kötetet megszerkesztettük, az csak úgy szerkesztődött. A következő évi azonban már tudatosan
szerkesztett munka volt. Az első kötetet még úgy gondoltuk, hogy kalendáriumként kell
szerkeszteni, tehát az elején van a naptár. Hogy aztán a kalendáriummal szemben mégis az évkönyv
vette át az elsődleges szerepet, mutatja, hogy most már a kalendáriumunk végén van a naptár,
másodlagos vagy mellékes függelékként, hiszen hogy néz ki egy kalendárium, ha nincsen benne
naptár?
A tihanyi bencés apátság egyszerre egyházi intézmény, turisztikai nevezetesség és magyar
történelmi hely. Nem véletlen tehát, hogy ebben a kalendáriumban szó van Tihanyról, mint
történelmi helyről. Megpróbálunk benne olyan dokumentumokat megjelentetni, amelyeket még
nem publikáltak, mint a perjeli napló, az apáti napló, vagy az apátság feloszlatása utáni időből a
plébánosok História Domusa. Érdekes ugyanis, hogy mit írtak 150 évvel ezelőtt a tihanyi perjel-
naplóba, vagy mit írtak 50 évvel ezelőtt. Ez mind kortörténeti dokumentum. (Zárójelben jegyzem
meg, nagy szomorúsága sokaknak egyházainkon belül, hogy a História Domusok gyakorlata
kiveszőben van. Pedig ez rendkívül fontos forrás, mert szükség van arra, hogy az utókornak
kézzelfogható dokumentumai legyenek.)
Meg szokták kérdezni tőlem: mit csinálunk egy ilyen helyen, mint a tihanyi apátság? Sőt azt is
szokták mondani, hogy „jaj de jó neked, ott vagy fönt a csendes szobádban, olvashatsz, írhatsz”.
Valóban előfordul, hogy olvashatok és írhatok, sőt abban a megtiszteltetésben is volt részem, hogy
a Bakony-Balaton Kalendárium számára is írhattam, mégpedig szatírát. Fontos dolog, hogy ne
abszolutizáljuk azt, ami relatív, és ne relatívitáljuk azt, ami abszolút, ez a humor lényege. Éppen
ezért a humornak kell, hogy helye legyen egy ilyen kiadványban. Kovács Márk rendtársunk a XIX.
században élt Tihanyban, ő írta „A tihanyi mulattató” című könyvet, több kötetben. Ezekben
olvasom a következőt: Utazik a plébános a korhely, ravasz kocsisával, s elmennek az akasztófa
mellett, amelyen akkor több akasztott ember függött. „Hát te mikor járod ezekkel a táncot?” - kérdi
a pap a kocsisát. Mire ő úgy felel: „Uram, hívek vannak itt elegen, plebánus kell nekik.” Belekerült
ez is valamelyik tihanyi kalendáriumba, ahogyan a legelsőbe belekerült a következő is: Tihany és
Füred összeveszett, mert hát nem lehetett tudni, hogy hol van a két helység között a határ, hol van
vége a tihanyi partnak, hol kezdődik a füredi. De ez még semmi, a fürediek azt mondták a
tihanyiakról, hogy bozótlakók. Ez borzalom, meg kell bosszulni! Összeül a tihanyi falutanács:
álljunk bosszút! Hogyan? Ágyúzzuk meg őket. De hát csinálni kell ágyút, mert nincsen. Keresik a
vasat vagy rezet, nincsen. Nem kell annak rézből lenni, a Gábor Ároné volt rézágyú, csináljunk mi
fából. Meg is csinálták fából, fölhúzták a legmagasabb tihanyi hegyre, ráirányították Füredre.
Vasárnap a 10 órás mise után összegyűlt a falu apraja-nagyja, a gyerekek fölmásztak a fákra. Jól
megtömték az ágyút puskaporral, és hozták a tüzes kanócot. Mikor a bíró vezényelt: „Tűz!”, óriási
nagy puffanás, füst, durranás és az ágyú közelében vagy tizenöt halott. Mire a bíró megszólalt:
„Emberek, ha ez itt ekkora pusztítást csinált, mi lehet Füreden?!” Amikor ez belekerült a
kalendáriumba és olvasták a tihanyi atyafiak, azt mondták nekem: „No atya, azért ezt nem köllött
volna!”
A kalendáriumban szükséges a népélet, Tihany, a tihanyi apátság, az egyházi intézmény, s
mindaz ami a mi történelmünkkel összefüggésben van. Az évkönyv-jelleget úgy próbáltuk
kidomborítani, hogy bizonyos évfordulókat számon tartunk. Ebben az évben például 250 éves a
tihanyi barokk templom, 250 évvel ezelőtt szentelték föl. Jövőre 950 éves az Apátság.
Kiknek a számára készítjük a kalendáriumot? Egyrészt azok számára, akik közvetlen
kapcsolatban vannak velünk bencésekkel, akik eljönnek előadásainkra, ott van az egyházközség, a
ránk bízott hívek gyülekezete, és a régió. És jönnek a turisták, akik számára ismereteket kellene
közölni. Mi az, hogy bencés? Ezért minden kalendáriumunkban van valamilyen spirituális jellegű
fejezet, amelyben megpróbáljuk megmagyarázni, mit is jelent az, hogy szerzetes. Ünnepeink
vannak, amelyeken elhangoznak prédikációk, s a meghívott szónokok jó beszédeit megpróbáljuk
rögzíteni. Közösséget kell formálni azokkal, akik hozzánk jönnek ünnepeinkre, eseményeinkre,
előadásainkra. Előadásszövegek is belekerülnek, válogatva, rövidítve; kiállításaink vannak, a
kiállításokról beszámoló, egy-egy kiállítás megnyitóbeszéde, és fontos, hogy itt is legyenek képek.
Van bérmálás, első áldozás, kell hogy szerepeljen a névsor, és boldog rendkívül a szülő, a
nagyszülő, hogy a fia, unokája szerepelt a könyvben. Ez a kalendárium közösségformáló funkciója.
És a kalendáriumban a szöveg mellett egyre inkább szerepe van a képnek - még akkor is, ha a kép
minősége nem tökéletes - , mert az emberek szeretik a személyességet. Minél több kép kell.
Munkatársak képe, akikkel együtt dolgozunk, akikkel viseljük a nap hevét és terhét. Aztán ami
Tihanyhoz kötődik: például IV. Károly király emlékezete, hiszen IV. Károly Tihanyban töltötte
utolsó a magyarországi napjait, s megkívánja a tisztesség, hogy emlékezzünk. És volt Tihanyban
egy kálvária, amit leromboltak, hogy helyére felszabadulási emlékmű kerüljön. Nem szabad, hogy
feledésbe merüljön ennek a kálváriának az emlékezete. Hogyan történt, miként történt? Idén az
egyik munkatársunk férje a kórházban olyan beteg mellett feküdt, aki ki volt vezényelve a kálvária
lerombolásához. Az ő emlékezései is szerepelni fognak a kalendáriumunkban, természetesen úgy,
hogy ebből kellemetlensége ne származzon.
Aztán valami a népi életből, a tihanyiak múltjából.
Van ennek a kalendáriumnak egy számomra nagyon személyes része. Amikor a Művelődési és
Közoktatási Minisztériumban dolgoztam, elkezdtem naplót írni. Sajnos nem a legelső évben, csak a
másodikban. Aztán mikor Tihanyba kerültem, ezt a gyakorlatot folytattam. Minden este leülök a
számítógéphez, néhány sor odakerül, és ebből év végére bizony 180-200 oldal összejön. A
naplójegyzetekből kivonat kerül a kalendáriumba, hozzá képek. Kell, hogy merjen az ember
személyes lenni. Ilyen dolgok vannak benne: „Reggel a teraszon megiszom az idei első hideg sört a
szinte nyárias napsütésben. A délután kábult alvással telik, majd a vesperás, vacsora. A Hét a
televízióban, kisebb rendezkedés.” „6 óra körül pirkad, felhők nincsenek, csak fátylas az ég, vad
bíbor nem jelenik meg az ég alján, csak tompítva, de festőien.” Amikor Pannonhalmán tanári
éveimet kezdtem, olyan szobában laktam, amelyben a szekrény ajtajára belülre föl volt írva a dátum
1917, „kigyulladt a villany az apátságban”. Ugyanezen a szekrényen szerepelt egy másik dátum, téli
időpontról. „Dörgés, villámlás.” Csak ennyi. Én is le merem írni ezeket a teljesen szubjektív
dolgokat a napfölkeltéről, a napnyugtáról, a Balaton befagyásáról, felolvadásáról, valaki
kiharangozást kér, 50 éves fia halt meg infarktusban, pénteken temetik Dunaharasztiban. „Turisták
mindenütt, németek, olaszok, magyarok nyüzsögnek a faluban és a templomban, kiállításaink
nyitva.” „A nagy papírvágót hiába keresem, eltűnt az elmúlt napok ideges kiállítás-rendezésében.
Majd csak felbukkan valahol.” „Délután az immár hagyományos ünnep, másnap badacsonytomaji
látogatás Udvardi Erzsébetnél, szép képet készített Dunaföldvárra, Triptichon.” „Tamás Pista
nyugszik a temetőben, akinek a kápolnájába kerül majd.”
A kalendárium címlapja Udvardi Erzsébet munkája. Ami állandó, ez a kék vonal és állandó a
tihanyi apátság kettős tornya, ám évről évre változó a szín. A tartalomban is van, ami azonos, van,
ami változó; fontosnak tartom mindenképpen, hogy minél több név szerepeljen benne, és lehetőleg
minél több munkatársat találjak a kalendáriumhoz, lehetőleg a helybéliek, a tihanyiak közül is. Egy
tihanyi fiatal hölgy, aki munkatársa a Veszprémi Egyetemi Könyvtárnak, megkapta a feladatot,
hogy gyűjtse össze azokat a községeket, amelyeket a középkor meghatározott idejéig a tihanyi
apátsági dokumentumokban említenek, hogy majd a nagy ünnepre meg tudjuk szólítani ezeket a
községeket. Vagy van valaki más, ugyancsak tihanyi, aki a népszokásokról fog írni. A legutolsó
Tihanyi Kalendáriumban szerepel egy rövidke részlet egy tihanyi fiatal tanítóképzős
szakdolgozatából. Fontos, hogy minél többen magukénak érezzék ezt az ügyet.
Eseménynaptár is kell, hogy szerepeljen benne, beszámoló hangversenyekről, kiállításokról,
ünnepekről. Van egy mozgássérült barátom, aki számára - lehet, hogy túlzok - , úgy érzem, hogy az
életben maradást jelenti az, hogy évről évre két verse megjelenik a kalendáriumban. Miért ne
hagyjak helyet neki? Ez a kalendárium nem vállalhatja azt a szerepet, hogy az irodalom szervezője
legyen, de az a szerepet igen, hogy közösségszervező legyen. Hadd zárjam az ő versével, Á. Dezső
Károly szavaival:

Látkép

Elült a zaj a hegy tetőn,

Harang szaván Tihany mereng
Az úrra felmutatva áll.

Nem szeretném semmiképp sem túlértékelni ezt a kiadványt, de 2000 példányban jelenik meg,
körülbelül 1500 példányt adunk el belőle, 500 példány reprezentációs célra megy, és így a kiadvány
költsége indirekt módon megtérül. Szükséges a nyilvánosság. Szükséges az, hogy hírt adjunk
magunkról, hogy jelen legyünk, személyesen legyünk jelen.
Az a célunk, hogy valamilyen módon igazodási pont legyünk, szellemi, lelki, kulturális igazodási
pont, minden beképzeltség nélkül. Természetesen nem lehet tökéleteset alkotni, a nyomda ördöge itt
is megjelenik, még akkor is, ha a Tihanyi Apátság egyik számítógépén készül. Sokkal nagyobbak a
kihívások, mint aminek meg tudunk felelni. De amit meg tudunk tenni, azt meg kell tenni, és
vállalni kell. Hát ez most a feladatunk, ez az én feladatom, rendtársaimmal, civil munkatársaimmal
együtt. S ennek valamiféle lenyomata a Tihanyi Kalendárium, amit jó szívvel ajánlok az Önök
figyelmébe.

Tihany. Parasztház

A bakonyi fafaragás és Németh Gábor

művészete
Prágai Gábor
2002-01
 A Dunántúlon, de főként a Bakonyban élő népek életét az erdő határozta és határozza meg ma is.
A XVIII. században az ott élők közül a pásztorokat tartották a fafaragás mestereinek. Voltak
díszesebb tárgyakat előállító földművesek is, de ők nem tudtak annyi időt fordítani mesterségükre,
így kezükből jóval kevesebb munka került ki.
A pásztorok a falvaktól gyakran távol, tanyákon, pusztákon éltek, mindennapi életükhöz
szükséges eszközeiket, tárgyaikat, maguk készítették el. Amíg a jószág legelt, bicskájukkal, a
bicsókkal a megmunkálás egész folyamatát elvégezték. Szorosan együtt éltek a foglalkozásukhoz
kapcsolódó tárgyakkal, a pásztorbottal, juhászkampóval és a tülkökkel.
Amint az egykorú ábrázolások is bizonyítják, a pásztorok a múlt század elejétől sokat adtak a
külsejükre. Kedvelt ruhadarabjuk volt a cifraszűr, amelyet tiltások ellenére is viseltek. Sőt éppen a
cifraszűr árának a megszerzése révén kerültek nemegyszer szembe a törvénnyel.
Amilyen igényes volt a külsejével, ruhájával szemben, éppoly igényes volt eszközeivel,
használati tárgyaival szemben is. Gondosan kiválasztották az anyagot, ami legtöbbször fa vagy
szaru volt. Faanyagnak legszívesebben szilvát, körtét, diót, juhart, nyírfát használtak. A faragók jól
ismerték ezek tulajdonságait, így különféle tárgyak elkészítéséhez más-más faanyagot használtak,
sőt gyakran hónapokig nem nyúltak a félretett fához, csak amikor már alkalmasnak találták a
megmunkálásra. Szerszámaik a már említett bicsók volt, de dolgoztak még borotvakéssel, fúróval,
vésővel, árral és egyéb szerszámokkal, amelyeket szintén maguk készítettek, nyelüket kicifrázva.
A következő technikákkal dolgoztak: a karcolás (karcolozás), a domború faragás, a spanyolozás
és a berakás. A karcolás: a díszítmény finom felületi karcolása, amit aztán bedörzsöltek kalapzsírral,
korommal, vagy más festőanyaggal, s amikor a felületet lesimították, a karcolt részekben ott maradt
a festék s a színezett díszítmény. A domború faragásnál a faragó mélyen a fa felülete alá hatolt a
késével, a felesleges részeket eltávolította, miáltal a díszítmény plasztikussá vált. A spanyolozásnál
egy-két milliméter mélyen kivésték a színezendő minták helyét és az így keletkezett mélyedéseket a
díszítményeknek megfelelő színű spanyolviasszal töltötték meg. A berakás - ólommal, cinnel,
rézzel, kaucsukkal - lényegében hasonló módon történt.
A díszítmények között egyaránt szerepelnek az egyszerű geometrikus motívumok, valamint a
virág- és növényornamentika, az állat- és emberfigurák, olykor jelenetek és egész törté netek a
pásztoréletből, a betyárvilágból, a magyar nép történelmi múltjából. Az ábrázolásmód
legkülönfélébb változataival találkozhatunk a lényegre szorítkozó stilizálástól az aprólékos
naturalista ábrázolásig. Mindenesetre Herman Ottó használta először a pásztorművészet kifejezést,
ugyanis pásztoraink tevékenysége valóban művészi alkotásokat hozott létre. A használatra alkalmas
tárgyban nemcsak ügyessége, gyakorlati készsége, hanem szépérzéke is kifejezésre jutott.
Az egyéniségek érezhető nyomot hagytak a technikákban. A magyar pásztorfaragás a
Dunántúlon kívül az Alföldön, a Tiszántúlon és a Felvidéken a legkiemelkedőbb.
A népi faragóművészet nem szorítkozik a pásztorművészetre; viszonylag régi hagyománya van a
faluban élő parasztság között is. A falusi kisiparosok, kismesterek, ácsok, bognárok a nép számára,
általában a nép ízlése szerint készítettek kisebb használati tárgyakat, ládákat, székeket, egyéb
bútordarabokat, kapufélfákat, más házdíszítményeket és fejfákat.
Szeretném bemutatni Németh Gábor bakonyi fafaragót, aki Veszprémvarsányban él és alkot.
1926-ban született Veszprémvarsányban, életét végigkísérte a fa. Volt szerencsém megcsodálni az
általa készített gyűjteményt és személyesen is megismerhettem. Mint kiderült szerte a világban,
még Ausztráliában is található a faragásaiból.
A megmaradt gyűjteményben, aminek nagy részét feleségének ajánlotta, cseresznye-, barack-, és
szilvamagból faragott gyöngysor is található, amely minden magjának más-más virágmotívum az
ékessége.
Ostort is készített ólomberakásos nyéllel, nyolcágas fonású, díszes bőrsallangokkal ellátva. Bot
is szerepel munkái között. Szárán végigtekeredő kígyó a dunántúli pásztorfaragások sajátja. A kígyó
gyakran tart békát a szájában. Ez a jelenet egy hiedelemmel kapcsolatos, mely szerint hét főbűne
bocsáttatik meg annak a pásztornak, aki a békát elveszi a kígyótól. A fokos unokájának készült,
almafából. A békát fogó motívum itt is jelen van, de minden más részt virágok töltenek ki.
 Mángorlót, szapulófát, csanakot (ivócsészét), furulyát, dohánydobozt is fellelhetünk munkái
között, valamint faragott széktámlákat is. Mint hagyománytisztelő faragóművész Gábor bácsi is
készített asztalt, faragott székekkel. Az ékelt asztal és a négy szék égerfából készült, domború
faragással. Kontyolt székek ezek, ahogy a Dunántúlon nevezik. A széktámlákon az életfa motívum
látható, valamint margaréta és tulipán sajátos stilizálásban. A monogrammal ellátott, szívből kinövő
életfa, a támláján lévő szív alakú nyílást veszi közre. A domború faragás fény-árnyék hatása
hangsúlyozza a faragott motívumokat. Készültek Gábor bácsi keze alatt olyan, kontyos székek,
amelyeknek mélyített lapos faragása van. Ezeken a széktámlákon ismételten szerepet kap az
egymással szembehelyezett madár motívum, a szerelem régi szimbóluma. Kicsi szék is készült,
melynek az ülőkéje hasonlóan mélyített lapos faragású.
A millecentenárium alkalmából Veszprémvarsány polgármestere felkérte Németh Gábort, hogy
faragjon egy kopjafát. 1996-ban avatták fel. Az alkotás a székely formavilágot hordozza magán és
ma is látható a falu központjában.
Németh Gábor munkássága és művészete hozzájárult, hogy a múlt gazdagsága fennmaradjon és
további nemzedékek emlékezetében őrizze a népművészet felejthetetlen értékeit. Gábor bácsi méltó
utódja fia, Németh István, aki Lázin él, és apjához híven továbbélteti a Dunántúli fafaragás
hagyományait.
 A Zirci Apátság előszállási uradalmának
gazdaságtörténetéhez
Süveges Zoltán
2006-04

A Szent Benedek (480-543) által alapított Benedek-rend (bencések) missziós tevékenységének

nagymértékben köszönhetően Közép-Európa - így Magyarország is - a latin kereszténységhez
csatlakozott. Az idővel meggazdagodó, szerzetesrend megújítására a cluny-i kolostorból kiinduló
reformok végrehajtója VII.Gergely pápa (Hildebrand cluny-i szerzetes) lett, aki a Német-római
Császárság ellen invesztitúra háborút indított az egyház világuralmi törekvéseinek megvalósításáért.
Ebben az időben kelt életre a bencés rend reformágaként a cisztercita rend (1098),amely nevét
első kolostorának helyéről, a franciaországi Citeaux völgyéről (Cistercium) kapta. Az alapítók,
közöttük Clairvaux-i Szent Bernát az eredeti bencés életeszmény - szegénység, egyszerűség mellett
az imádság, művelődés és a saját kétkezi fizikai munka egyensúlyának - , vagyis Szent Benedek
regulájának maradéktalan megvalósítására törekedtek. A bencésektől váló függetlenségét és
különállását ruházatában („szürke barátok”) is kifejezésre juttató rend a középkorban sokat tett a
mezőgazdasági kultúra (szőlő- és gyümölcstermesztés, állattenyésztés) és a gótikus építészeti stílus
terjesztéséért.
Magyarországon az első cisztercita kolostort II. Géza (1141-1162) király 1142-ben a Tolna
megyei Cikádoron (Bátaszék) létesítette az ausztriai Heiligenkreuz szerzeteseinek
közreműködésével, melyet III. Béla (1172-1196) király korában további alapítások (Egres 1179;
Zirc 1182; Pilisszentkereszt; Szentgotthárd 1184; Pásztó 1191?) követtek. Későbbi Árpád-házi
királyaink, sőt egyházi és világi előkelők is - így a középkori Magyarországon utolsóként Mojs
nádor a Tolna megyei Ábrahám (1270) területén - létesítettek monostorokat a XIII. században,
melynek eredményeként a ciszterciek virágkora hazánkban III. Béla uralkodásától kezdve mintegy
száz éven át tartott. A tatárjárás után, a XIV. században Magyarországon is hanyatlásnak indult a
rend, a teljes pusztulást pedig a török hódoltság és a reformáció hozta magával. Az ún.
kommendátori rendszer éveiben idegen kézbe került apátságok jogfolytonosságát címzetes apát
rangok adományozásával biztosították, később pedig a jogilag még fennálló monostorok javadalmát
a Habsburg uralkodók más egyházi intézmények fenntartására rendelték.
Közben egy évszázadon át szünetelt hazánkban a ciszterci rendi élet. A „szürke barátok” csak a
XVIII. században tudtak ismét gyökeret verni Magyarországon újraalapítva (Zirc 1726
Szentgotthárd 1734 Pilis-Pásztó 1802) rendszerint külföldi apátságokba olvadt monostoraikat. Zirc
az ausztriai lilienfeldi, majd az 1810-ben III. Frigyes Vilmos porosz király rendeletére
megszüntetett sziléziai heinrichaui apátság fennhatósága alatt állt. Az utolsó heinrichaui-zirci apát
halála után az I. Ferenc (1792-1835) király által kinevezett Dréta Antal zirci apát saját vezetése alatt
egyesítette (1814) a pilisi és pásztói apátságot is. Szentgotthárd először a cisztercita rend
magyarországi alapításában érdemeket szerző Heiligenkreuz apátságával egyesült, majd a XIX.
század második felében (1878) csatlakozott Zirchez. A XIX. századtól kezdve a plébániai munka
mellett a magyar ciszterciek fő tevékenysége a tanítás lett: Egerben, Székesfehérváron, Pécsett,
Baján, Budapesten létesítettek jó nevű iskolákat. A tanító renddé vált magyarországi ciszterciek a
XX. század elejéig az osztrák rendtartományhoz tartoztak, Békefi Rémig zirci apát kormányzása
alatt azonban (1923-ban) XI. Pius pápa leválasztotta a zirci monostort a tőle függő rendházakkal
együtt az osztrák provinciáról és önálló magyar kongregációvá alakította. Magyarországon a XIX-
XX. század fordulóján a katolikus egyházon belül a cisztercita rend is hatalmas birtokokkal
rendelkezett, az 1895-ös összeírás szerint 59 472 k. hold területű földbirtokot 8 uradalomban
(előszállási 31 262 k. hold, zirci 10 641 k. hold, barátfalui 7821 k. hold, szentgotthárdi 6454 k.hold,
csákányi 1130 k. hold, mátraszőlősi 930 k. hold, apátmaróti 650 k. hold, pásztói 584 k. hold)
kezelték. Az összes földterület 50%-át kitevő előszállási uradalom kivételével jóformán mindenhol
az erdőterület alkotta a birtok legnagyobb részét.
 Az előszállási uradalom nevét Fejér megye délkeleti részén lévő Előszállás pusztáról kapta, ahol
az uradalom jószágkormányzósága székelt. A helység létrejöttére írásos adatok nem állnak
rendelkezésre, de - a település történetírója, Farkas Gábor szerint - az összetett helynév utótagjaként
szereplő „szállás” szónak „kun település” az értelme, vagyis kunok által lakott hely volt. A
névetimológiát alátámasztja, hogy a középkorban a Duna jobb partjának ezen a szakaszán
helyezkedett el a kun székszervezet egyik központja, Hantos-szék. A félnomád életmódot lassan
feladó kun szállások (és a felbomló kun társadalmi szerkezet) a Mohács utáni török pusztítás
áldozatául estek. A település az egymással vetélkedő' magyar királyok (Habsburg Ferdinánd és
Szapolyai János) hívéül szegődött földbirtokos családok kezéből a török hódoltság idején (XVII.
század) vásárlás révén került a cisztercita rend tulajdonába. A terület a XIX. század elejéig a rend
magyarországi újraalapításában közreműködő heinrichaui apátság kezelésében volt, amely a
birtokot bérbeadás útján hasznosította. Az uradalom (majorság) kiépülése már ekkor (XVIII.
század) elkezdődött. Az itt élő, többségében katolikus lakosság részére a ciszterciták előbb
kápolnát, majd 1779-ben templomot építettek, a plébániát pedig szerzetesek vették birtokba. A
tanító renddé lett szerzetesrend az iskolák és a rendházak fenntartása érdekében is a XIX. század
elejétől a zirci apátság tulajdonába került előszállási uradalomban felszámolta a bérleti rendszert és
a gazdálkodást a maga kezébe vette. Szerzetes jószágkormányzók irányításával modern uradalmi
szervezetet, kerületi rendszert hozott létre, majd az 1848-as áprilisi törvények kihirdetésével
elszenvedett területi veszteséget (úrbéres telkek) kiheverve tőkés mezőgazdasági üzem kiépítését
kezdte el. A XX. század elejétől Békefi Rémig zirci apát a cisztercita rend gazdasági alapjának
megteremtése érdekében magyarországi birtokaik közül legnagyobb kiterjedésű, legkedvezőbb
gazdasági adottságokkal rendelkező előszállási uradalom fejlesztését ösztönözte. A cisztercita rend
történetét megíró zirci apát ugyanis felismerte, hogy a rend fennmaradása Magyarországon
Előszállás jövedelmezőségétől függ, ezért a hasonló meggyőződésű Wéber Márton rendi számvevőt
nevezte ki jószágkormányzónak (1912-1924) az előszállási uradalomba. Az ő irányításával
kezdődött Előszálláson az a fél évszázadon át tartó gazdasági fejlődés, melynek eredményeként az
eddigi egyoldalú gabonatermelésre törekvő külterjes gazdálkodást intenzív belterjes gazdálkodási
forma váltotta fel. Békefi Rémig apát terveinek megvalósulását már nem élhette meg. A rend a
történelmi Magyarországot feldaraboló trianoni béke után elvesztette az elcsatolt országrészekben
lévő birtokait, a megmaradt uradalmakból pedig területeket (13 056 k. hold) kellett átengednie a
Nagyatádi-féle földreform céljaira. Miután Wéber Márton Zircre került a rendi uradalmak
főjószágkormányzójának, a helyébe lépő Hagyó Kovács Gyula (H. Kovács Gyula) az elhunyt apát
terveit a 29 052 k. holdra fogyatkozott előszállási uradalom jószágkormányzójaként (1924-1944/45)
valósította meg.
Hagyó Kovács Gyula (1888-1960) pappá szentelése után az első világháború éveiben végezte el
a mosonmagyaróvári agrárfőiskolát és 1917-től az előszállási uradalom másod-jószágkormányzója
volt. Jól képzett, eredményeket is felmutató szakemberként 1924-től - Wéber Márton
főjószágkormányzói hivatalba távozása után - már az uradalom jószágkormányzójaként folytathatta
az elődje által megkezdett gazdaságfejlesztő munkát. Tevékenysége első éveiben az uradalmi
állattenyésztés fellendítésén fáradozott. Hangsúlyt fektetett a sertéshizlalásra, tehenészetet állított
fel, az Erdélyből vásárolt igavonó állatok pótlására igásökröket és igáslovakat tenyésztettek. A
növénytermesztésben a hagyományos gabonafajták mellett növelte a takarmánynövények és a
kapásnövények (kukorica, cukorrépa, stb.) termőterületét. A korszerű mezőgazdaság
megteremtéséhez elengedhetetlen gépesítést és infrastruktúrát, különösen a gazdasági kisvasút
létesítését ítélte fontosnak az 1920-as évek közepétől. Az ercsi cukorgyár által megépített vasútért
az uradalom cukorrépával fizetett, melynek 1000 k. holdra növekedett termőterületéről 1934-től
már évi 1600 vagon cukorrépát szállítottak a cukorgyárnak. A kedvező terményszerkezet és a
cukorrépa-termelés jövedelme révén is felhalmozott tartalékok elősegítették az előszállási uradalom
talpon maradását az 1929-1933-as (Magyarországon a mezőgazdaságban 1928-tól kibontakozó)
világválság idején. A gazdasági visszaesés évei alatt megőrzött tőkeerő lehetővé tette a területi
gyarapodást is a simontornyai Wimpffen-féle grófi birtok megvásárlásával. A kedvező eredmények
hatására Előszállás a válság idején is folyamatos - részben idényjellegű - munkaerő igényéről
lehetett ismert. A konvenciós cselédeken kívül a mezőgazdasági munkák csúcsszezonjában
alkalmazott vándormunkások száma évente a 2000 főt is meghaladta, főleg aratómunkásokat, a
kapálási idényben pedig a felfutó cukorrépa-termelés miatt 500 cukorrépamunkást is
foglalkoztattak. A cukorrépa egyelése, kapálása és szedése szokatlanul nehéz és megerőltető volt, a
környékbeli falvak lakói nem szívesen vállalkoztak ilyen munkára. A szükséges munkaerő egy
részét ezért is szerződtették a legnagyobb vándormunkás tömeget kibocsátó vármegyékből (Borsod,
Heves, Békés, Vas, Zala), d e a gazdasági válság (a szélesre nyílt agrárolló, a sűrű árverezések)
éveiben a közeli falvak - így Tolna megye - lakosságából sem okozhatott gondot a toborozás.
A mezőgazdaságimunkás-szerződéseket a két világháború között országszerte az agrárszocialista
mozgalmak egyik csúcspontja idején keletkezett 1898. évi II. tc., az ún. „rabszolgatörvény” alapján
állították ki. A törvény szerint a mezőgazdasági munkásoknak a munkaadóval írásos szerződést
kellett kötniük a munkások többségének lakhelyén illetékes községi elöljáróság előtt, melynek
tartalma uradalmanként és summáscsapatonként változott. A szerződés aláírása után a jegyző
köteles volt a felolvasás és a munkások anyanyelvén való megmagyarázás megtörténtét a
szerződésre rávezetett záradékban igazolni, ezzel egyidejűleg pedig a munkás állandó lakhelye
szerinti községi elöljáróság által kiállított munkásigazolványba a munkaadó nevét, a munka nemét
és időtartamát bejegyezni. A munkakönyvet a gyakorlat szerint ezután a munkaadók a szerződés
teljesítéséig őrizték. A záradékolt szerződés egyik példányát a munkaadónak, a másik példányát a
munkások által a szerződésben megnevezett megbízottnak kellett azonnal átadni. A törvény
szigorúan előírta a szerződés megtartásának kötelezettségét és a munkaadónak a karhatalom
alkalmazását is engedélyezte. Az idénymunkások vezetője (bandagazda, munkásgazda, toborozó
gazda) kötötte meg a szerződést az uradalommal és az embereket a földművelésügyi miniszter
rendelete (75000/1926.FM) értelmében a munkateljesítés helye szerint illetékes főszolgabíró
engedélyével verbuválta rokonsági, ismeretségi alapon.
Munkásgazdaként került az előszállási uradalommal kapcsolatba az 1930-as években Vida István
(1905-1976) bölcskei földműves. Vida István családjáról (feleségéről, kiskorú gyermekéről)
gondoskodni akaró, jó szervezőkészségű, megnyerő modorú, határozott egyéniségű parasztember
volt, aki boldogulása érdekében igyekezett ügyesen élni az adódó lehetőségekkel. Vállalt mezőőri
munkát, próbálkozott zugpálinkafőzéssel, legtovább pedig - kalandvágyó természetéből fakadóan -
matrózként szolgált. Fiatalemberként a válság - csökkenő agrárárak, munkaalkalmak,
napszámosmunkabérek - éveiben az Előszállástól 15-20 km-re található Tolna megyei Bölcske,
Madocsa, Dunakömlőd és a Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyei Géderlak szorgalmas, korábban a
helybeli uradalmak által is szívesen alkalmazott, de a nyomasztó gazdasági helyzet miatt most
megélhetés nélkül maradt földműves lakossága körében tevékenykedett munkásgazdaként. Toborzó
munkáját - rendelkezésünkre álló források tanúsága szerint - a 967 k. holdon gazdálkodó Herczegh
Gyula solti földbirtokosnak 1930-ban szervezett 19 párból álló bölcskei aratóbandával kezdte.
Gondos gazdaként őrizte meg a 2300 k. hold földbirtokkal rendelkező hartai büntető intézet 27
bölcskei aratópárral 1932-ben kötött szerződését és a bv. intézet igazgatójával folytatott levelezését
is. Az előszállási uradalomnak dolgozva a következő két év (1933, 1934) volt szervező
tevékenységének csúcspontja, csaknem 200 munkavállalót sikerült mozgósítania e rövid időszak
alatt. Munkásgazdánk alaposságának köszönhetően Hagyó Kovács Gyula jószágkormányzó
aláírásával hitelesített szerződések, munkaerő szervezéssel kapcsolatos levelek gazdagítják az
előszállási uradalom levéltári anyagát. A kapcsolatteremtés évében, 1933-ban a szervezőmunka -
érthető módon - nehezen indult, két hónap alatt több válaszlevélre volt szükség. Vida István
feltételezhetően még az előző év őszén kereste meg levelezőlapon az előszállási uradalmat
munkaerő toborzását vállalva. Vállalkozó szellemű gazdánk az uradalom kérésére már február
közepén (11.13.) munkás toborzási engedélyt kapott a sárbogárdi járás főszolgabírójától. Az 51 fő
cukorrépamunkás 1,5-2 hónapos alkalmazásáról szóló mezőgazdaságimunkás-szerződést 1933.
február 15- i dátummal állította ki az uradalom jószágkormányzósága, aláírásra pár nappal később
(11.17.) küldték el Vidának. A toborzó gazda fizetésére a munkásszerződésekben általában
semmiféle utalás nem történt (a gazdaságok szerződésen kívül állapodtak meg velük), H. Kovács
Gyula is szándékosan hagyta ki munkásgazdánk juttatásait az egyezségből), akinek aggodalmait egy
újabb levélben (11.24.) oszlatta el. A szükséges munkáslétszámot Bölcskéről és a szomszédos
Madocsáról február végéig (11.27.) sikerült Vidának szerződtetnie, a jószágkormányzó azonban
márciusi levelében (111.12.) már újabb 31 fő toborzását kérte. A kívánt létszám április elejére
(IV.3.) volt együtt. H. Kovács Gyula áprilisi levele (IV.19.) már csak a munkába állás időpontjáról
(V.l.) és a munkahelyről (Előszállás, Kokasd ) rendelkezett. A következő évben a szervezőmunka
már gördülékenyebben ment, bár később, március elején érkezett meg Bölcskére az előszállási
jószágkormányzó levele és az 1934.március 4-i dátummal aláírt szerződés. A sárbogárdi járás
főszolgabírói hivatala már másnap (II1.5.) kiállította a munkás toborzási engedélyt. Vida István -
részben az előző évi munkavállalók közül - 95 cukorrépamunkást szerződtetett a Tolna megyei
Bölcske, Madocsa, Dunakömlőd és a Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyei Géderlak községekből. Az
uradalom áprilisi levelében (IV.16.) már csak a munkába állás helyéről (Kokasd, Ménesmajor) és
idejéről rendelkezett.
Az előszállási uradalom maga készítette szerződés szövegmintája alapján az 1933. február 15-i
és az 1934. március 4-i mezőgazdaságimunkás-szerződést 16 pontba foglalva azonos tartalommal
állították ki. A munkavégzés feltételei a korabeli mezőgazdaságimunkás-szerződésekhez hasonlóak
voltak, d e a munka sajátosságának megfelelően nem terményben, hanem pénzben (1933-ban havi
15 pengő, 1934-ben havi 14 pengő) kapták a munkások a fizetésüket. Az útiköltség térítés és a havi
étkezés (30 kg kenyér- és főzőliszt, 12 kg burgonya, 3 kg bab, 2 kg hús, 2 kg szalonna, 1 kg zsír, 0,6
kg só, 50 fillér fűszerpénz) mellett a törvény szerint betegség esetén járt a munkavállalóknak 8
napig orvosi kezelés és gyógyszerellátás is. A munkásszerződés egyoldalúságát jelzik azok a
kikötések (6., 14. pont)amelyek értelmében a gazdaságnak módjában állott a nem megfelelő korú és
erőnlétű munkást hazaküldeni, és „bármily vétség esetén ...a munkást azonnal elbocsájtani.” A
korabeli szerződésekben gyakran előforduló ingyenmunkát, „robotot” viszont hiába keresünk a 16
pont között. Munkásgazdánk és az előszállási uradalom gyümölcsöző kapcsolata - talán a válság
után szükségszerűen bekövetkező gazdasági növekedés és a szaporodó munkaalkalmak
következtében is - az 1930-as évek közepén véget ért. Valószínűleg utolsó szervezőmunkája során
1936-ban Kiss János dunaföldvári cséplőgép-tulajdonosnak toborzott 19 munkást, pár évvel később
már arról értesülünk, hogy ő maga is mezőőri, majd matróz állásba kényszerült.
Vida István munkásgazda és az általa főleg Tolna megyéből az előszállási uradalomnak toborzott
megközelítőleg 200 f ő cukorrépamunkás a maguk szerény eszközeivel (munkaerejükkel) járultak
hozzá a két világháború közötti Magyarország egyik legjobban vezetett gazdasága, egy jól (évi 1
millió pengőt) jövedelmező modern egyházi nagybirtok fejlődéséhez. A kimagasló eredmények
tanulmányozására Előszállásra látogatott Horthy Miklós kormányzó, az OMGE (Országos Magyar
Gazdasági Egyesület) vezérkara, Habsburg Frigyes főherceg és Kállay Miklós földművelésügyi
miniszter, Magyarország háborús miniszterelnöke is. A gyümölcsöző gazdálkodás biztosította az
anyagi alapot a két világháború közötti magyarországi katolikus reneszánsz részeként a cisztercita
rend felvirágzásához, kultúrpolitikai küldetésének, gimnáziumi oktató munkájának folytatásához. A
fellendülés rendi hagyományokat is folytató megteremtőjének, H. Kovács Gyula
jószágkormányzónak az ország „első gazdájának” kijáró tiszteletet és a rövid ideig tartó közéleti
sikereket (Előszállás község létrehozása, miniszteri bársonyszéket ajánlott neki második
kormányában gr. Teleki Pál, felsőházi tag az országgyűlésben) eredményezett. Hagyó Kovács
Gyula hamarosan tanúja lett életműve megsemmisülésének is. A nagybirtokrendszert felszámoló
1945-ös földreform a Zirci Apátság Előszállási Uradalmának szétesését eredményezte megrendítve
ezzel a rend anyagi alapját, az egyházi iskolák államosítása pedig a hivatásuktól (tanítás) fosztotta
meg 1948-ban a cisztercitákat. A zirci kongregáció megszüntetése (1950) után évtizedekig szünetelt
hazánkban a ciszterci szerzetesi élet. Csak az elmúlt évtizedben szerveződhetett újjá a ciszterci rend
magyarországi kongregációja.
Az 1990-es években e Magyarországon első ízben Tolna megyében gyökeret eresztő
szerzetesrend Cikádoron alapított monostorának régészeti feltárása kezdődhetett el a hazai ciszterci
kolostorok hozzáértő kutatója, dr. Valter Ilona vezetésével. Talán jelképes értékű, hogy a mai
Bátaszéken évekig tartó munkával kialakított romkertet államalapításunk millenniuma tiszteletére
rendezett ünnepségsorozat részeként, az új évezred küszöbén (2001-ben) adták át.
Mezőgazdasági munkásszerződés, 1933

Mely egyrészről a Zirci Apátság Előszállási Uradalma, másrészről alulírott munkások között a
következő feltételek mellett köttetett:
1./ Az uradalom felfogadja Vida István munkásgazdát és 51 társát az 1933. év tavaszán végzendő
gazdasági munkákra, úm. cukorrépa, tengeri, burgonya stb. kézzel való megmunkálására, valamint
takarmánygyűjtés és egyéb hasonló munkák elvégzésére.
2./ A munkások 1.1/2, illetve 2 hónapra szerződnek oly módon, hogy az Uradalomnak jogában áll a
munkásokat 1 1/2 hónap letelte után elbocsájtani, d e jogában áll a teljes 2 hónapig is itt tartani, de
csak az aratás megkezdéséig. A munkábaállás ideje április 20. és május hó 5.-e közötti idő, amiről
idejekorán kapnak értesítést.
3./ A munkások fizetése havi 15.-p, azaz havi tizenöt pengő. Ezen járandóságuk azonban csak a
munkaidő leteltével lesz kifizetve.
4./ Élelmezésre a munkások kapnak havonta: 20 kg kenyérlisztet, 10 kg főzőlisztet, 12 kg
burgonyát, 3 kg babot, 2 kg sózott szalonnát, 2 kg húst, 1 kg zsírt, 0,60 k g sót és 50 fillér
fűszerpénzt. Élelmezés és fizetés a munkábaállás napjától számítódik. Szakácsné fizetése havi 20.-
pengő, azaz havi húsz pengő.
5/ Úgy az ide-, mint a visszautazási költséget az Uradalom viseli félárú III. oszt. vasúti jegy erejéig.
Minden munkásnak a munkakönyve rendben legyen, mert ellenkező esetben az ezzel járó vasúti
túlfizetést a z illető munkásnak kell viselnie. Azon munkásért, aki a munkásszállító vonatról
lemarad, munkaadó útiköltséget nem fizet, és a visszautazási költségre is csak az tarthat igényt, aki
a végelszámoláson jelen van, tehát az időközben hazautazók költségeit sajátjukból tartoznak viselni.
6./ A munkaadó fenntartja a jogot magának arra, hogy megbízottja által a munkások közül azokat,
akik öregség, gyengeség, vagy betegség miatt munkára nem megfelelők,az indulás előtt
visszautasítsa,vagy pedig azokat akiket az uradalmi orvos fertőző betegeknek, vagy ilyenre erősen
gyanúsnak talál,a munkahelyről is hazaküldhesse.
7./ A munkaadónak jogában áll a fentnevezett munka bármelyikét,bármelyik gazdaságban
végeztetni és tartoznak a munkások a tiszt utasításának engedelmeskedni.
8./ A munka napfelkeltekor kezdődik és napnyugtakor végződik,vagyis a munkás napfelkeltekor a
munka színhelyén tartozik lenni, ahonnét napnyugtakor lesz elbocsátva .A munkásoknak reggelire
1, ebédre 1, és uzsonnára 1/2 órai pihenő adatik. Szombaton a munka d. u. 1/2 6-óráig tart,
uzsonnaidő ekkor azonban nincs.
9. / Szükséges kézi eszközökről a munkások maguk tartoznak gondoskodni,az Uradalomtól
kopott szerekért pedig anyagilag felelősek.
10./ Vasár és ünnepnapokon,valamint szombaton d. u. 1/2 6.-óra után csak akkor kívántatik meg
munkásoktól a munka, ha a munkaadó szélroham, eső, tűz, bogárkár,vagy más előre nem látható
elemi csapás miatt veszélyeztetnék.
11./ Az uradalom köteles a munkások szállásáról, ivóvizéről és a főzéshez szükséges tüzelőről
gondoskodni.
12./ Betegség esetén a munkások orvosi és gyógyszerköltségeit az uradalom nyolc napon keresztül
viseli,az egész idő alatt egy alkalommal. Betegség alatt a munkás élelmezést kap, fizetésben
azonban nem részesül.
13./ A munkásgazda, illetve a pallérok kötelessége a munkásokat szorgos és jó munkára serkenteni,
felettük felügyelni valamint a kimért élelmet igazságosan elosztani.
14./ A munkások tartoznak úgy a tisztnek mint a felügyelő személyzetnek engedelmeskedni,
bármily vétség esetén jogában áll a munkaadónak a munkást azonnal elbocsájtani.
15./ Jelen szerződésből eredő peres ügyek elintézésére a sárbogárdi kir. járásbíróság illetékes.
16./ Fenti szerződés két eredeti példányban kiállítva alulírott munkások előtt a községi elöljáróság
által felolvastatott, megmagyaráztatott és ők azt elfogadásuk jeléül aláírásukkal ellátták azzal, hogy
annak betartására magukat kötelezték.
 A kislődi Keresztmajor
Gazsó Beáta
2006-04

A majorság egy-egy nagybirtok vagy valamely nagybirtok igazgatási, üzemviteli központja;

ezenkívül lakóhelyként szolgálhat a gazdálkodást végző munkásoknak. Általában a falutól, várostól
távol, külterületen épült, a nagybirtoknak azon a részén, amely természeti és közlekedési adottsága
a majorság telepítésére, fenntartására legalkalmasabb. Ebből adódik, hogy az újkori majorságok
gyakran az elpusztult középkori falvak helyén jött létre.
A Kislőd közelében fekvő - ma már sajnos nem majorként működő - Keresztmajort 1902-ben
hozta létre a veszprémi püspökség báró Hornig Károly vezetésével Veszprém megyében a 8. számú
főút mellett. „Mintamajornak” szánták, a püspökség gondos építészettel hozta létre a települést.
Mindszenti József gyakran látogatta a majort püspöksége idején. Nevét a püspökség által tervezett
keresztről kapta, amit körben hét hársfa díszít. A hét fa egyben a Hét, szentséget, és a Szűzanya hét
fájdalmát jelképezi. A hét fa a mai napig létezik a majorság egykori területén és utal a major
lakóinak vallásosságára. Minden vasárnap és ünnepnap misére jártak a gazdák, és családtagjaik.
Római katolikus vallásúak voltak, 2,5-3 km-t gyalogoltak Kislődig a templomba. A majorság
közigazgatásilag is a községhez tartozott.
A tanya létrehozása mellett fő érv az volt, hogy adott volt az ivóvíz ellátásra egy bővizű forrás,
az állatok itatására pedig egy ásott kút szolgált. Keresztmajor nagyobb épületcsoportokból épült fel.
Tizenhárom család élt a majorban, így a tizenhárom családi házsort, és párhuzamos utcácskákat
alkotott. Hat-hét ház helyezkedett el a két sorban. Az első házsorban két ház járt a gazdatisztnek,
aki az intéző segítségével működtette a majorságot. Minden család kapott egy „konyhakertet” is,
melyben a család számára termeltek növényeket. Allatokat is tarthattak a háznál, általában sertést,
baromfit. Ezenkívül egy hatalmas magtár állt a majorban. Itt tárolták a learatott búzát, kukoricát.
1945 után Keresztmajor a Veszprémi Püspökség tulajdonából átkerült a Városlődi Állami Gazdaság
„kezére”. Tevékenysége ezután sem változott, még a cselédek is a Városlődi Állami Gazdaság
tulajdonába kerültek az állatokkal, épületekkel együtt. A major is megmaradt „mintamajornak”, a
szarvasmarhát csakis Olaszország részére exportálták. 1989-1990-ig gyakorlatilag mintául szolgáló
majorként működött ez a kis település, de a Városlődi Állami gazdaság megszűnésének
felmerülésekor felszínre került a kis gazdaság kisebb-nagyobb problémái. Említeném ezek közül az
egyre nagyobb mértékben romló úthálózatot, és az orvosi ellátás nehézségeit. Ezért a Városlődi
Állami Gazdaság megszűnésekor felszámolták a tanyát, és az épületeket szétbontották. A major
egykori létezését és működését ma már csak a félig lebontott falak, kb. harminc éve meg nem
metszett gyümölcsfák és a ma Kislőd községben élő volt keresztmajori lakosok bizonyítják. A régi
Keresztmajorra emlékezve az egykor majorsági lakosok; akik Kislődön kaptak házat a majorság
felszámolása után; utcájukat „keresztmajori utcasorként” emlegetik. A major elpusztult, de jelenleg
is látogatják kirándulók, Kislőd, valamint a környező települések lakosai. Ez annak köszönhető,
hogy a XX. század elején a majorságiaknak ivóvizet nyújtó forrás m a is működik. Kislőd Község
Önkormányzata rendszeresen gondozza a forrás környékét, ezzel tökéletes kirándulóhelyet teremtve
a „szórakozásra, pihenésre vágyó embereknek. Ezeket az információkat egy idős, volt keresztmajori
lakos hozzátartozójától kaptam, akinek itt is szeretném megköszönni a segítségét.

Jutaspuszta major élete

Kirchkesmer Bernadett
2006-04

A Veszprém melletti Jutas település nevét a régebbi időkben a honfoglaló Árpád nevével
kapcsolták össze, hiszen Jutast az ő fiaként ismerik a történészek. A régészeti ásatások azt
bizonyítják, hogy a honfoglalás előtti korban is lakott volt e település, illetve ennek közvetlen
környéke. A honfoglalás kori alapítás után Jutás része lett a Veszprém körül fekvő nagy
mezőgazdasági övezetnek. Az 1930-as években a települést Jutaspusztának vagy egyszerűen csak
Jutasnak nevezték. Ebben az időben a veszprémi káptalan uradalma, a gazdaság, a szántóföldek,
legelők és az erdők birtokosa a káptalan. A művelést a fogadott cselédség végezte. Az uradalom
élén az intéző állt, aki többnyire a gazda és két ellenőr segítségével irányította a gazdálkodást. Bár a
puszta eléggé zárt gazdasági egység volt, s emlékeztet a középkori majorságokra, egyes részei
mégis jól elkülöníthetők.
Két hosszú házból állt a béresudvar. Ezek „L” alakban állottak. Az „L”- betű másik szárát a
disznóólak alkották. A nádtetősben lakott a gazda úr, a bognár és a gépészmester. A többi lakást
béresek lakták. A lakás egy szobából és egy „kamurából” állott. Közös volt a konyha és minden
udvarhoz tartozott egy vízcsap.
A másik nagyobb lakóegység a juhászudvar. Ez a pusztának a délnyugati oldalán terült el. Az
udvar épületei „U” alakot formáltak. A cselédházak csak belülről, az udvarról nyíltak. Itt is közös
illemhelyek voltak az udvaron és közös trágyadomb, ahová a szemetet is gyűjtötték. A Pálinkaház
„U” alakú épülettömbje győri vasút és a Séd közötti területen helyezkedett el. Cselédlakások, az
ellenőri lakások, majd erdészlakások voltak itt. Egy lezárt vasajtó mögött volt a tulajdonképpeni
pálinkafőző, amiről a nevét is kapta.
A Summásházban egy-két lakás volt, melyhez „L” alakban kapcsolódott egy nagyobb épületrész,
ami egy nagy barakk volt. Itt laktak aratáskor a summások. Esténként az egész pusztán hallható
volt, amint kalapálták a kaszákat és készültek a másnapi munkára.
A puszta közepén állott a keresztdomb. Itt volt az iskola a tanítói lakással egybeépítve. Az iskola
tűzfala délre nézett, nem nagynak mondható ablaka nyugatra. A padok szokásos deszkapadok, egy-
egy padban 6 gyerek ült. A tábla háromlábú állványon állott. E terem takarítását a nagyobb lányok
végezték.
Jelentősek voltak a mesterhelyiségek, a kovács- és a bognárműhelyek. Ezek mellett a magtár, a
csíraistálló, a tejház, az ökör- tehén- és lóistálló, a juhakol, az ólak, a jégtermelő, a jégverem és a
borospince volt jelentős része az akkori majorságnak.
A major környékéhez tartozott a Kis- és Nagyrét. Kisrét az állomás alatti terület folytatása volt.
Gyalogútja egy kis alagúthoz, az alagút túlsó vége az állomáshoz vezetett. A Nagyréthez a keleti
vasúti átjárón át szép, diófasorral szegélyezett úton lehetett eljutni. A helyet régen „Műrét”-nek is
nevezték. Külön öntözési naptára volt. Az öntözés a csősz dolga volt. A puszta északi részén volt a
Cukordomb, a nagyobb fiúk gyülekező- és játszóhelye. Rengeteg ököl és fej nagyságú dolomit kő
borította. A puszta északnyugati oldalán volt a halastó, amit kőfallal megerősített földhányás
szegélyezett. A Séd patak vize töltötte fel. Ősszel lehalászták, csak a fiatal halak teleltek át a tóban.
A puszta egyik legérdekesebb része volt az Anglia. Ez egy, alacsony dombos rész, dorongfa
kerítéssel kerítve. A jutási pusztán valamikor jezsuita kolostor volt, templommal, melynek romjai
most is láthatók. A kolostorhoz angolkert tartozott, ami népnyelven „Anglia” elnevezést kapott. Itt,
Angliában nevelkedtek a kiscsikók. Szomorú sorsa lett, mert a vasútállomás felemésztette. A
majorhoz tartozott még a Séd, a vízház, a kilátó, a gyümölcsös, Pusztaszentegyház, a temető, a
különböző Bakterházak, Magyari-akol, a repülőtér és Újpuszta.
Puszta jelentős szereplői voltak a vándorkereskedők, mivel nem volt bolt. Nyáron a dinnyeárus,
ősszel a szilva- és káposztaárusok. A pék csak vasárnap jött. Bokor, a paprikás gyalog érkezett.
Lovas szekérrel hozták az égetett, oltatlan meszet. Hatalmas bőröndöt cipelve, gyalog érkeztek a
képet áruló utazók, a könyvárus és a cserepes.
Jutas azon majorságok egyike, mely még ma is fennáll, jelentős létszámú lakossággal, nagy
történelmi múlttal. Előadásomat Eötvös Károly szavaival zárnám: „Elfelejtkezni a múltról annyi,
mint a fa és a termőtalaj közt megszakítani az összeköttetést.”

Balaton
Cholnoky Jenő
2007-03
 Veszprémben született 1870. július 23-án Cholnoky Jenő földrajztudós, akadémikus, s 1950. július 5-én halt meg
Budapesten. A veszprémi honismereti akadémián tisztelettel adózunk emlékének. Balaton című műve 1936-ban jelent
meg, ebből idézünk most. (A Szerk.)

(Bevezetés)
Ennek a könyvnek az a célja, hogy elmondjon a Balatonról olyan dolgokat, amiket jó tudni,
főképpen két okból. Először is mert az ember ezeknek a tudnivalóknak hasznát veszi, ha a Balaton
mellett tartózkodik, másodszor pedig azért, mert aki az itt elmondottakat tudja, az sokkal jobban
tudja élvezni a Balaton gyönyörűségeit.
Nem mondom azt, hogy amit itt leírtam, azt „illik tudni'' hazánk legnagyobb taváról. Mit tesz az,
hogy „illik tudni”? Illik tudni olyant, hogy az igazi úri ember nyilvános helyen nem veti le a
kabátját, ha még olyan melege is van. Illik tudni, hogy a hölgyek nem szépek, ha „short”-ban, vagy
fürdőruhában mászkálnak a rendes utcai forgalomban, mert ez olyan, mintha kivágott báli ruhában
mennének a vásárcsarnokba. Én azt hiszem, hogy a nők a legjobban kivágott ruhában is
megjelenhetnek igazán úri társaságban, ott, ahol az urak egyetlen förtelmes mellékgondolattal sem
szentségtelenítik meg a Föld legnagyobb szépségének, a teremtés leggyönyörűbb alkotásának, a
szép női testnek ízléses látványát. De az utcára vinni! Minden jampecben és csirkefogóban a
legaljasabb gondolatokat és érzéseket támasztani: ez nem úri nőhöz illő. A fövenyfürdőben akkor
van helyén az ilyen ruha, ha ott is diszkrét, úri társaság van együtt. „Magunk között” szabad
pongyolának is lenni, de „odi profanum vulgus!”
Ezt „illik tudni”! Illik tudni, hogy úri ember nem eszik az utcán, még fagylaltot sem nyal. „Illik
tudni” nekünk férfiaknak, hogy a villamoson a nőknek helyet kell adnunk, mert mi férfiak
testalkatunknál fogva is sokkal szilárdabban állunk a lábunkon, mint a nők (honny soit qui mal y
pense![ Francia mondás: Huncut, aki rosszra gondol. (A Szerk.)]).
Tudományos dolgok tudása nem az illik és nem illik kérdése. Rendkívül kedves, előkelő úri
nőket ismerek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy ki volt Horatius. Ezt a tudatlanságot nevetséges
volna illetlenségnek tartani. Ha érettségizett, diplomás férfi nem tudja, az sem „illetlenség”, hanem
vagy feledékenység, vagy szellemi szegénység. Ez nagyobb baj, mint az illetlenség, mert az
illetőről igen csúnya szegénységi bizonyítványt állít ki, de elvégre az illető lehet emellett igen
művelt, kedves, úri ember.
Amit ebben a könyvben elmondunk a Balatonról, az minden művelt ember szemében érdekes
lehet. Ez annyit jelent, hogy a művelt embert érdekli. Érdekli, mert maga is szokott gondolkozni a
dolog felől. Miért kék, miért zöld egyszer a tó, miért van a déli parton kitűnő homokfürdő, az
északin meg nincs, hanem van helyette rengeteg nádas. Igaz-e, hogy a tó szél nélkül is háborog?
Igaz-e, hogy a fenekén források vannak? Igaz-e a rianás úgy, ahogy Jókai leírja? Miért jobb a
Balaton mellett, mint a Genfi-tó partján stb. stb.
Mindezek olyan kérdések, amiket a Balaton mellett pihenő úri emberek százszor is fölvetnek
egymás közt, és mindig akad olyan, magát nagy tudósnak mutatni szerető magyarázó, aki
fölényesen mondja el a legnagyobb szamárságokat, s mindig vannak, akik el is hiszik.
Nem akar ez a könyv turistavezető lenni. Ilyen könyvünk van már a Balatonról, még pedig
kitűnő. [Dr. Dornyay Béla és dr. Vigyázó János: Balaton és környéke. Részletes magyar
útikalauzok. 7. sz. Bp 1934] Itt csak az általános tudnivalókat, érdekességeket olvashatjuk s az
olvasottak arra is valók, hogy az igazi tartalmas lelkű Balaton-kedvelők tovább is gondolkozzanak
és igazi gyönyörűségük legyen benne, amikor ráismernek a könyvben elmondottakra.
Az érdeklődés ébrentartására és az olvasás megkönnyítésére, mintegy pihentetőül kis
eseményeket, kalandokat is beleszőttem. Persze a nagyképűek, látva a könyvet, azt fogják mondani,
hogy ..lám, a professzor úr megint regényt írt”. Ezeknek azt mondanám, hogy próbálja meg, írjon ő
egy regényt, meglássuk ki olvassa el? Mert képtelenek a nagyképűséget feladni. Csak olyant írnak,
amiből az tűnik ki. hogy „bámuljatok, ilyen nagy tudós vagyok én!” Mindenki elnyom egy titkos
ásítást, aztán egymás közt mindenesetre azt fogják mondani, hogy „igazán nagy tudós ez a
Nagyképű úr”, mert ha nem ezt mondanák, akkor azt hihetné a másik, hogy nem értette meg. amit a
Nagyképű úr mondott. Pedig igazán nem értett belőle egy kukkot sem. Csak néhány egyenes
jellemű, és őszinte beszédű - rendesen hölgy - szokta nyíltan megmondani, hogy Nagyképű úr nagy
tudós lehet, de ne nekünk beszéljen, hanem a többi tudósnak, mert mi elalszunk rajta!
Véleményem szerint igen nagy szükség van igazán olvasható és megérthető népszerű munkákra,
mert ezek adnak a művelt ember lelkének igazi tartalmat. És csak a tartalmas lelkű ember lehet
igazán hasznos tagja a társadalomnak és derék, hasznos fia nemzetének. Ez a lelki tartalmasság nem
az adatok nagy halmazának tudásából áll. Ha valaki kívülről tudná, hogy a Balaton mellett fekvő
községeknek mennyi lakosa van. ez esetleg, kivételes esetben, hasznos tudás lehet, de ha komoly
intézkedést kell tennünk ezeknek az adatoknak megfelelően, úgysem bízunk az emlékezetben,
hanem megnézzük a statisztikai adatokat. Aztán meg hiábavaló tudás volna, mert egy év, tíz év
múlva egészen mások lesznek a számadatok.
Az adatok összefüggés nélkül semmit sem érnek. Értékesek csak azok. amelyek általános értékű
következtetésekre alkalmasak. A történelmi adatok is csak ilyenek. Az évszámok, nevek, családi
leszármazások tudása csak akkor értékes, ha azok közt valami olyan, érdekes okozati összefüggés
van, amit jó tudni. Ezért ebben a könyvben csak olyan adatokat találunk, amelyek értékesek abból a
szempontból, hogy összehasonlításokra és így gondolkozásra serkentenek.
De mindenesetre célja ennek a könyvnek az is. hogy a Balatont megszeressük. Egész Európának
legkedvesebb, legalkalmasabb pihenőhelye a Balaton s hogy valóban az is legyen s itt mindenki jól
érezze magát, abban mindnyájunknak közre is kell működnünk, mert óriási nemzetgazdasági
jelentősége van annak, hogy a magyar ember itthon nyaraljon, a külföldiek pedig minél nagyobb
számban, minél hosszabb időre keressék fel a Balatont.

(Tizenegyedik fejezet. A Balaton-vidék múltjából)

Amint itt a Balaton-vidék falvait, hegyeit, völgyeit járom, majd öröm és büszkeség, majd
szomorúság és elkeseredés vesz erőt lelkemen. Mennyi fény és mennyi árny! Mennyi szép vonás a
múltban, mintha csillagok ragyognának a sötét égboltozaton! És utána milyen sötétség! Mintha
sötét, haragos felhők rohannának az égen. De még az is szép! Hanem aztán visszasír a múltból sok
bűn és aljasság s még ma is látunk elszomorító jelenségeket. Úgy ránehezednek a lelkünkre!
Nem törődünk a jégkorszakbeli ősemberrel, ezzel a szörnyeteggel aki halálra rémítene ma
mindenkit, ha megjelenne hirtelen. Pedig bizonyosan irgalmasabb és nemesebb lelkű, emberebb
ember volt, mint a kommunisták. Nézzétek meg, mit csináltak Spanyolországban s mit csinálnak
maguk közt is Oroszországban!
Nem törődünk a neolitos kőkorszak emberével sem, hisz annak is csak gyér nyomai maradtak a
Balaton mellett s mindenesetre éppen úgy élt, mint mindenfelé Európában. A bronz-korszak nagyon
rövid ideig tartott, de azzal már érdemesebb volna behatóan foglalkozni, ámde a Balaton vidéke
nem sokat mond a bronzkorszak emberének szorgalmas munkálkodásáról.
Annál érdekesebb a rómaiak uralmának korszaka. A római időkből sok emlék maradt a Balaton
vidékén, mindenesetre annyi maradt, hogy általános képet tudunk képzeletünk elé varázsolni abból
az időből.
Akkor is nagyon hasonlíthatott a kép a maihoz. Falvak, elszórt tanyák mindenfelé s köztük egy-
egy úri lak. Pompásan kiépített utakon bizonyosan énekelve vonultak el a vitéz római légiók, hogy
felváltsák a Duna mentén sorakozó őrhelyek védő seregeit. Nagy, nehéz kétkerekű kordék tértek le
előlük a kövezett útról a virágos út szélére. Akkor is csak a vadmurok (Daucus) fehér, ernyős
virága, a zsálya (Salvia) ibolyaszínű virágfüzére, a vasvirág (Xeranthemum) halvány rózsaszínű
csillagocskái. a cikória kobaltkék virágai díszlettek az. út mellett, mint ma. Akkor is felmentek a
művelt földek egész a lejtő fordulóvonaláig s a hegytetőket, a domború lejtőket akkor is erdők
fedték, még pedig ugyanilyen, meglehetősen rossz cserfaerdők, mint ma. Fenyőerdők sohasem
voltak a Balaton mellett s ez az oka, hogy bár a Balaton erre nagyon alkalmas volna, mégsem
találunk benne semmiféle cölöpépítmény-maradvánvt. A falvak közelében, egy-egy nagy birtok
közepén állt a római földbirtokos háza. De micsoda házak lehettek azok! A művészetnek micsoda
magas fokát hozták magukkal Itáliából! Római villák nyomait több helyen találták meg a Balaton
mellett, de legszebbek a Balácapuszta mellett feltárt maradványok. Nagyszerű mozaikpadlók,
falfestmények, apró bronztárgyak kerültek elő ezekből. A legszebb mozaik Budapesten, a Nemzeti
Múzeumban van, de szép darabok vannak a Veszprémi Múzeumban is. A balácai, római villák
fölfedezésének történetét Laczkó Dezső így mondta el nekünk:
Valami vámosi kisgazda üres szekérrel baktatott Veszprém felé. Az országutat éppen
makadámozták, a nyitva hagyott fél úttesten éppen egy 20-25 szekérből álló kocsikaraván döcögött,
ölfával megrakodottan. Ezeknek átvonulását meg kellett volna várni, azért kicsapott a tarlókra, hisz
jól ismerte a járást s úgy akarta elkerülni a kellemetlen útrészletet. Egyszer csak zsupsz! Beszakadt
alatta a föld és ő valami pinceszerű mélyedésben volt kocsistól, lovastól. A lovak nem sérültek meg,
a kocsi nem törött össze; az ijedségen kívül nem volt semmi bajuk.
Nagy kínnal kifogta a lovakat, kiugratta a gödörből, aztán szétszedte a szekeret, azt is kiemelte.
Mielőtt az újra összerakott szekérrel útra kelt volna, leszállt a gödörbe, hogy megnézze, mibe esett
bele? Furcsa, nagy. pinceszerű helyiség volt s a földön hevert egy jókora nagy darab abból a vastag,
gyönyörű színekkel festett vakolatból, ami a falakat még hézagosan borította. Fölvette a félméter
széles és hosszú, töredezett darabot, föltette a szekérre, hogy bevigye Veszprémbe és megmutassa a
közismert és szeretett Laczkó Dezső tanár úrnak. Föl is ment a Várba, a piaristák rendháza elé s
átadta a darabot Laczkónak. A lelkes férfiú pihenést, ebédet, mindent otthagyott s a gazdával
kiment arra a helyre, ahol a szekér elsüllyedt, mert a behozott darabon azonnal fölismerte a római
freskót. A bámulattól és lelkesedéstől szinte ittasan turkált az omladékban s fölismerte a római úri
lak maradványait. Hornig Károly báró, veszprémi püspök, a nagyműveltségű és bőkezű főúr
azonnal segítségére jött a régészeknek s nemsokára behozták az egyik legszebb és legnagyobb
mozaik-padló darabot a múzeumba.
A római leletek ásatásában és fölfedezésében halhatatlan érdemeket szerzett a
Veszprémvármegyei Múzeum boldogult igazgatója. Rhé Gyula. Mint régész, különösen a római
dolgokkal foglalkozott s nagyszerűen egészítette ki a geológus. Laczkó Dezső munkálkodását.
A Balaton mellett igen erős gyökeret verhetett a római műveltség. Csányi Károly, az
Iparművészeti Múzeum igazgatója kis nyaralót építtetett Tihany északnyugati partján, az Apáti-
hegy alatt. Amikor a villa alapjait kiásták, római villa alapfalaira bukkantak s ezeknek
megőrzésével, változtattak az épület tervén. Csopak, illetőleg Köves falu alatt a tompa félsziget
gyanánt előrenyúló, Kőkoporsó nevű háton római szarkofágusokat találtak. A Siófokról Kaposvárra
vezető vasút építésekor római hídpillér maradványai kerültek elő. Ez összefüggésben lehet azzal a
római, klasszikus feljegyzéssel, hogy Galerius császár lecsapoltatta a Balatont, t. i. megnyitotta a
Sió-csatorna útját, mert ott azelőtt aligha volt lefolyása a tónak, hanem csak éppen olyan „berek”
volt, mint a többiek. A lecsapolás egész természetesen nem sikerült, a Sió nyílását a tó mindjárt
elhomokolta, turzással elzárta. A kísérletet Mária Terézia korában is megismételték, sikertelenül.
A magas római műveltség szépségéről és fejlettségéről Pannóniában számtalan rom beszél, csak
az aquincumi romokhoz kell kimenni. Hisz a romok közt több fürdőszoba van, melegvízzel, mint
amennyit ma egész Óbudán találni lehet. Az utcai csatornázás, a vásárcsarnok stb. mind olyan
rendről, civilizációról és magas művészi ízlésről tanúskodik, amilyenről még ma sem igen
beszélhetünk vidéki városainkban! A mai technikai eszközök sokkal fejlettebbek, mint a rómaiak
idejében voltak, de a lelkek műveltsége sokkal magasabb volt mint ma. Körülbelül a kínaiak nagy,
magas lelki műveltségével hasonlíthatnám össze, de a rómaiak birodalmában a civilizáció volt
magasabb, mint Kínában, legalább, mint ma Kínában. Mert hajdan, a nagy császárok idejében Kína
civilizációja is felülmúlta a középkori Európáét, elég fényes bizonyságot tesz erről Marco Polo, a
XIII. század végén Kínában járt. nagyműveltségű olasz férfiú.
A Római Birodalom bukása után a népvándorlások korában mélyen lehanyatlott Pannónia
civilizációja és kultúrája. A római hatás nem múlt el teljesen. A nép, az istenadta nép a római
időkben sem volt itáliai, hanem a keltákkal keveredett, mindenféle népség lehetett, s valószínűleg
nem beszélt latinul. Ez az őseredeti nép a rómaiak kivonulása után is megmaradt, csak gazdát
cserélt. Mindenféle nép megfordult a Dunántúlon, sok szláv is beszivárgott, de a terület nem
szlávosodott el, sőt valószínűleg csak mint hódítók tűntek föl rövid időre. A húnok és avarok
hullámai elsimultak. Hűn emlék alig maradt, hisz rövid ideig voltak csak itt urak. De az avarok 200
esztendeig uralkodtak a Dunántúlon s azért emlékeik maradtak. Nagyon züllött, összevissza
állapotot találtak itt a magyarok, de mindjárt rendet csináltak. A vezérek koráról keveset tudunk,
csak Szent István idejéből ismeretesek olyan adatok, amelyek azt bizonyítják, hogy már a vezérek
korában is szépen konszolidálódott a terület s a szent király csak törvényesítette az állapotokat. A
vármegyék már be voltak rendezve, a törzsfők birtokai kijelölve, az ország védelmére a gyepük
védelemmel ellátva. Az Ormánságban, aztán Dél-Somogyban. majd a Göcsejben lakó. különös
etnográfiájú népek bizonyára behódolt, a magyarokkal rokon bolgár, vagy avar népek lehettek s a
határok védelmére rendelték őket. A göcsejiek bizonyosan rokonai a székelyeknek s ugyanaz volt a
hivatásuk is. Privina szláv fejedelem leverése után szlávok is maradhattak itt. de elvesztek a
magyarok és a szlávoknál is sokkal régibb bizonyosan keltarokonságú őslakók között. Általános lett
a magyar nyelv, mert szláv helyneveket találunk ugyan, de túlnyomó a magyar helynév, már az
Árpádházi királyok idejében.
Magyarország legfényesebb korszaka az Árpád-házi királyok, majd az Anjouk és Mátyás király
ideje. Az Árpád-házi III. Béla király idejében hazánk valóban legalább is egyenrangú volt
műveltség és civilizáció szempontjából a nyugati országokkal, ha csak felül nem múlta őket. Csak a
féltékeny osztrák politika igyekezett mindig elhomályosítani a magyar középkor dicső történetét.
A Balaton-vidék az Árpád-házi királyok idejében sűrűn lakott, jómódú vidék volt. de kívül
feküdt a nagy, messzejáró kereskedelmi forgalom útjaitól, mert hisz mindene megvolt, amire
szüksége lehetett s nem igen szorult idegen területek termésfölöslegére, ezért nem is igen vett részt
a világkereskedelemben. A somogyi oldal igen gyéren lakott mocsár és futóhomok területektől volt
meg-megszakítva, s a nagy terjedelmű pásztorkodás miatt sokkal későbben konszolidálódott, mint a
szántóvető és kertészkedő zalai és veszprémi oldal. A Fonyódi-hegy például még a 90-es években is
egészen üres volt. Néhány kis pince volt rajta s a keleti lábánál a halászház. Valóságos vadon volt a
környéke. A déli vasút vonala mentén Fonyód és Keresztúr közt igazán elmaradt, vad állapotokat
lehetett látni. Az a nagyszerű, széles homokturzás, amelyik elrekeszti a Nagyberek mocsárvilágát a
Balatontól, teljesen műveletlen parlag és legelő terület volt. Bivalyok legelésztek a homokon s
életveszélyes volt idegennek a csorda közelébe kerülni.
De a rettenetes utakon csak a bivalyokat lehetett nagyobb teher vontatására használni, mert
szörnyű ereje van a bivalynak.
1895-ben nagy tutajt építettem Bogláron, hogy a tutajt kihorgonyozzuk a tó közepén s a tutajra
állított. félig vízbe süllyesztett hordó vizén tanulmányozzuk az elpárolgást és a porlerakódást.
Később ezen a tutajon állt a szántódi szorulat áramlásait jegyző gép. A tutajt a szárazföldön,
hatalmas nagy fenyőszálakból állítottuk össze, közvetlenül a homokos partszegélyen s mindjárt
gerendasínekre fektetett görgőfákon építettük. Amikor készen volt, be akartuk gördíteni a tóba a
roppant súlyos alkotmányt. Az. ácsok nekifeszültek, de meg sem mozdult. Embereket fogadtam föl,
voltunk összesen húszan s teljes erővel nekifeszültünk, de a tutaj meg sem mozdult. A boglári
földbirtokos Körmendy Lajos, látva küzdelmemet felajánlotta, hogy ő két bivallyal behúzatja a
tutajt. Kissé mosolyogtam magamban, hogy amit 20 erős ember nem bírt megmozdítani, hogy tudná
azt elvontatni két bivaly?
De megjöttek a bivalyok. Erős láncokkal megkötve a tutajt, elé fogtuk a nyugodtan kérődző,
ősvilági emlékeket fölidéző két állatot. Körmendy úr elküldte a tutaj mellől az embereket, mert baj
történhet velük. A bivalyos aztán megkondította karikás ostorát, a bivalyok nekifeszültek. Kidagadt
a szemük, utoljára letérdeltek, de nem engedtek! A tutaj recsegett, ropogott, letörtek alatta a sínek,
csak úgy a homokon csúszott, de megindult s meg nem álltak vele addig, amíg a tutaj nem lebegett
a víz színén. Akkor aztán, mintha mi sem történt volna, kényelmesen belefeküdtek a vízbe s tovább
kérődztek, bámulva a bolond emberen, hogy ilyen ostobaságokkal vesződik, ahelyett, hogy legelne.
Ekkor csodáltam meg valóban ősvilági erejüket! Ezek voltak az urak azon a homokturzáson.
amelyiken ma Balatonmária és Balatonfenyves fürdőhelyek díszlenek, s a pompás homoki szőlők
embermagas tőkéi közül alig látszanak ki a kis. barátságos nyaralók mosolygó, piros tetői.
Benn a berekben ott élt az ősi növény és állatvilág, képződött a tőzeg. A boglári berekben ma
már tőzegfejtők emelik ki az ősvilági növényzet összetömött maradványait.
Csak ahol egy-egy nagy homokjardang ér ki a tóra, ott volt élet. Boglárnak különös jelentőséget
adott a két vulkáni tufa-hegy. A Várhegyen bizonyosan mentsvár volt. A Fonyódi-hegyen is szépen
látni a mentsvár maradványait. Veszedelem idején a szomszéd falvak népe menekülhetett ide a
mocsarak és a tó közt fekvő szigetre. Csak két. keskeny turzás kötötte össze a szigetet, de ezeket is
megszakították a mocsarak lefolyásai. Ha ezeken nem voltak hidak, bizony bajos volt rajtuk átkelni,
ha a Balatonnak magas vízállása van. Most rendes csatornákká alakították őket. egyes helyeken
még látni a régi-régi hidakat, olyan festőiesek voltak ezek a pusztaságon!
Boglár akkor virult föl, amikor a déli vasút vonalát megépítették, mert akkor ide hordták
Somogy keleti részének gabonáját, mert ezt az állomást érték legközelebb - Bécshez! Innen volt a
legkisebb a vasúti szállítás díja Ausztria felé. Innen nyugat felé már a boglári és fonyódi óriási
Berek következett, azon át nem lehetett a gabonát tengelyen szállítani.
A déli parton a községek mindig a partig kinyúló jardangok alámosott vége mellé épültek:
Szemes, Szárszó, Szántód, Zamárdi. Nyugaton pedig Keresztúr és Berény. A szélbarázdákban nagy
somogyi falvak kaptak szép helyet, mint Kőrös-hegy, Karád. Somogyvár stb., stb. Igazi város ezen
az oldalon egyáltalában nem fejlődött ki. Még Siófok is csak rongyos falu volt a Balaton Bizottság
munkálkodásának
megindulása előtt. Csúnya berek volt Siófok mögött is, az úgynevezett Sióbozót s különösen
mocsaras volt a vidék amiatt, hogy a Sión malmok kotyogtak s ezek felduzzasztották a Sió vizét.
Mária Terézia mérnöke. Krieger Sámuel le akarta csapolni az egész Balatont, de ez természetesen
utópia, a Sió-csatornával még csak a nagy árvizek keletkezését is nehéz megakadályozni. A
csatorna lehet elég bő, nagy keresztmetszetű, de olyan kicsiny az esése, hogy nem folyik benne elég
sebesen a víz. Hisz a Balaton felszíne a Sió-Kapos dunai torkolata fölött csak 8 méter magasan van,
ez a magasságkülönbség olyan hosszú útra elosztva, bizony nagyon kicsiny esést jelent. Hisz a
Duna magas árvize Tolnánál eléri a 8 métert!
A somogyi községek tehát nem igen kapcsolódtak a Balatonhoz, Siófok kivételével. Csak a tó
partján fekvő, igazán kicsiny falvak, minden más területtől messze elzárva, azok halászgattak és
használták a berkek nádasait. Mert a nádnak mindig nagy értéke volt. Tudjuk, hogy télen aratják a
nádvágó szánokkal. A Balatonban a déli oldalon nincsenek nádasok az erős hullámmorajlás miatt,
de van a berkekben. A Balaton alacsony vízállása idején a berkek meglehetősen kiszáradtak,
ilyenkor elszáradt a nádas is és gyakran lehetett látni, hogy a nádas kigyulladt s napokon át égett,
sűrű, nehéz füsttel töltve meg a levegőt. Egyszer én is feleségemmel a Fonyód-kaposvári vasút
töltésén jártunk, jó fényképfelvételt keresve a rengeteg nádasról s a mellettünk „elrobogó” vicinális
vasút kéményéből kipattant szikrától meggyulladt a nádas. Gyors futással bírtunk csak menekülni s
nagyon jól el tudtuk képzelni, hogy milyen lehet az a préri-tűz.
Az [18]90-es évek elején sötét, esős őszi napon késő este értem el szekeremmel a Földvári-
csárdát, a mai fürdőhely helyén akkor volt egyetlen épületet. Magas kőfal kerítette s amikor
megérkeztem, a kocsmáros hatalmasan eltorlaszolta a kaput éjjelre, mert azt mondta, ha meglátták,
hogy kaputos ember szállt meg a csárdában, akkor az éjjel bizonyosan fölverik a szegénylegények,
vagy a cigányok. Este, szurok sötétben, dohos szobámat szellőztetve, vonyítást hallottam a Balaton
felől. Mondom a kocsmárosnak, hogy hiszen valamiféle tanyának kell itt a közelben lennie, mert a
kutyák vonyítanak!
- Nem kutyák azok kérem, hanem farkasok! Idelenn üvöltenek a nádasban!
Balatonföldvár gyönyörű villái két turzásra épültek. Az egyik, az újabb és alacsonyabb a tó
partján húzódik, ezen vezet a Kvassay-sétány s mögötte a csodálatosan üde növényzet közé rejtőző,
igazán úri villasor. Ezen a villasoron belül következik a hosszú, keskeny lagúna, beépítetlenül, majd
a régibb turzás. Ezen a régibb turzáson vezet a balatoni nagy körút és mindkét oldalán a villák.
Sajnos, ma már semmit sem lehet látni ebből a kavicsturzásból, pedig akkor, amikor ott jártam a 90-
es években, még bronzkori cserepet, hálósúlyokat találtam rajta. A kőkorszakbeli ember eszközeit is
lehetett volna ott keresni, de persze ma már minden be van építve s tropikus pompájú kertekkel
beültetve. A turzás mögött van az igazi „Berek”, ma halastóvá duzzasztva. Csúnya, mocsaras
látvány, jó volna a szélét fákkal sűrűn körülültetni. Abban a kis berekben, a két turzás közt, ott volt
az a nádas, amelyben 1894-ben, november havában még a farkasok üvöltöttek!
Gondolhatjuk, hogy milyen állapotok lehettek itt a középkorban, az Árpád-házi királyok
idejében. Menedékvárak lehettek itt a mocsarak közt. Mentsvár lehetett a földvári vár, a boglári
Várhegy vára. a fonyódi hegy tetején levő vár, de már igazi, állandóan lakott vár lehetett
Somogyvár vára. A tótól távolabb már szép községek voltak s román ízlésű templomok
tanúskodnak arról, hogy az Árpádházi királyok idejében is sűrűn lakott volt a terület. Somogyvár,
Kőrös-hegy templomai vagy templomromjai kétségtelenül tanúskodnak erről. Nagyon szép
Somogvvámos rom-temploma.
Ezeknek a községeknek gazdasági kapcsolata nem a Balaton felé. hanem Kaposvár felé irányult,
illetőleg afelé a nagy kereskedelmi út felé. amelyik Dombóvár felől Kaposváron át Nagykanizsa
felé vezetett. Ez igen nevezetes, nagy kereskedelmi út volt s a tengerrel és Horvátországgal, meg
Itáliával hozta kapcsolatba a Duna vidékét. Ez az út valószínűleg már a rómaiak idejében megvolt,
de mindenesetre igen erősen járták a középkorban.
A Balaton-vidék legelhagyatottabb. legnehezebben hozzáférhető része volta Kis-Balaton
környéke. A feliszaposodó tómedencét majdnem teljesen ellepte a nádas, azokon át kellett a
tisztavíz-foltokat megkeresni. Legalkalmasabb volt a Zalán, vagy a délről bejövő Cölömpös-árkon
végig csónakázni. A tó mocsár és nádas rengetegében elrejtve volt néhány sziget. Ezek pannóniai
homokból és agyagból álló kis kiemelkedések, valószínűleg nem pusztultak le annyira, mint
egyebütt. Ilyen a Diás-sziget.
Valóságos rejtekhely! Ezeken a szigeteken egész nyáron át kinn szokott legelni a szilajmarha.
Dereglyéken szállították őket ide-oda. Megtörtént, hogy az egyik szigeten a nagy szárazság miatt
kezdett a szarvasmarha éhezni. Keservesen bőgtek és nyugtalankodtak. A pásztor nem tudott velük
mit csinálni. Egyszer aztán a bika elkezdett hatalmas, hívó hangon búgni s rohanva indult meg a
nádas felé. A pásztor hiába próbálta őket visszaterelni, nem fogadtak szót, a bika után áttörtettek a
nádason, átúsztak a nyílt vizén és Vörs táján jutottak partra. Nem történt semmi bajuk. Azt
mondják, akik látták, hogy valóságos ősvilági látvány volt. mert hisz az állatokban föléledt az ősi
ösztön.
A Kis-Balaton körül levő falvak, Vörs, Fönnyed, Hollád, Hidvég stb. a legelmaradottabb falvak
voltak a Balaton vidékén.

A balatoni Riviera két típusának különbsége.

Az innenső tömbszelvény a Füred-Almádi típus,
a túlsó a Füredtől nyugatra fekvő rész jellemző metszete.

A Balaton északi partvidéke egészen más földrajzi helyzetű. Ez már erősen a Balatonra utalt
terület. Három részből tehetjük össze. Almáditól Badacsonytomajig nyúlik el a Riviéra, azután
következik Edericsig a Tapolcai-medence és végül Edericstől a Keszthelyi-hegység déli és keleti
lába előtt elhúzódó Riviéra. A Tapolcai-medence kivételével, véges-végig a fennsík pereme lejt le a
tóra. Almáditól Tomajig a szép parti, pannóniai abráziós lejtőt sűrűn hintik be a falvak, kevés
kivétellel. A Riviéra lejtőjén fölkapaszkodva. Almáditól Füredig a Veszprémi-fennsíkra jutunk
közvetlenül. A fennsík peremén, tudjuk, hogy kemény kőzetrétegek okozzák a „hegyek” illetőleg
fennsíkperem kis felmagasodását (Tamás- hegy, Péter-hegy stb.). Füreden túl nyugatra megváltozik
ez az egyszerű forma.
A dolomittakaró hátrább vonul s a márgarétegek nagy szélességben terülnek el a Riviéra mögött.
A márgarétegek puhák, könnyen lepusztulnak, ezért a szél nagy medencéket takarított ki a
márgaterületeken. A márgavidékeket északról aztán megint a töréssel kiemelt középtriász-rétegek,
vagy más keményebb kőzetek, például bazalt, vagy édesvízi mészkő határolják. A márgaterület
szép, egyes medencékre bomlik. Az első a Kéki-völgy, Füred fölött, még kicsiny.
A második a Pécsöli-medence, beszéltünk már róla. A harmadik a Dörgicsei-medence, a
negyedik a Csicsói-medence, az ötödik a Monoszlói-medence. Azután már megváltozik a felépítés
és hiányzik mindez, következik a már leírt Kállai-medence és a túlnyomóan bazalttal födött hegyek
vidéke.
No mármost az ábra mutatja a két Riviéra-típus különbségét. Rajzunkon az első. közelebb fekvő
szelvény a Füred. Arács. Csopak típusát mutatja. A Riviéra fölött emelkedő hegyek teteje kissé
magasabb, mögötte kis völgyek vannak a keskeny márga-övezetben. aztán mindjárt fölérünk a
Veszprémi fennsíkra. A második típus Füredtől Zánkáig olyan, hogy a Riviérából kiemelkedő
hegyek mögött széles márga-medence van s csak ezentúl emelkedik ki a Veszprémi-fennsík,
egészen Nagyvázsony vidékéig.
Az első típusban a Riviérán sűrűn sorakoznak a falvak: Vörösberény. Alsóörs. Lovas, Paloznak,
Csopak-Kövesd, Arács és Balatonfüred. A márgaövezet mögötte keskeny, ebben nincsenek falvak.
Csak fenn. a Veszprémi fennsík szélén látjuk Szentkirályszabadja és Felsőörs községeket, aztán
nincs a fennsík szélén egyetlen egy sem, egészen Hidegkútig. de ez már inkább a második típushoz
tartozik.
A második típusban a Riviéra községei: Aszófő. Örvényes, Balatonudvari, Akaii. Tagyon.
Zánka.
Szepezd. Révfülöp és Rendes, a mögötte levő márgamedencékben pedig:
1. a Pécselyi-medencében Kisszőlős és a két Pécselv.
2. A dörgicsei medencében Alsó-, Felső- és Kisdörgicse meg Vászoly. Ezt a medencét
elválasztja a Csicsói-medencétől a Halomhegy bazalt takarója.
3. Csicsói-medencében Óbudavár. Szentjakabfa. Balatoncsicsó. és Szentantalfa.
4. A Monoszlói-medencében Monoszló és Balatonyhenye.
Szerkezetileg ezektől elkülönül a Kállai-medence, ebben van Kővágóörs, Köveskál,
Szentbékálla, Mindszentkálla (és a vele összeépült Kisfalud). Kékkút, Salföld és Kisörs.
A medencék fölött, egészen a Csicsói-medencéig, a Veszprémi-fennsík pereme igen határozott és
éles. Meglepő a látvány, amikor Nagyvázsony, vagy Tótvázsonv felől, a Balaton felé haladunk.
Típusos, egyenetlen fennsíkon fehérlenek az országutak. Szántóföldek, kukoricaföldek
egyhangúsága köröskörül. Egyszerre elérjük a fennsík peremét, s nagyszerű kilátás nyílik a
Balatonra! Előttünk a márgamedencék bájos tájképei, szőlők, gyümölcsösök födik a homorú
lejtőket, s mint egy-egy fészekben, úgy ülnek a falvak a márgamedence deflációs
részletmedencéiben. Megszámlálhatatlan sok kis pince fehérlik a hegyek oldalán. Kinek volna
türelme ezt megszámlálni? A medencéket erdős hátak választják el az innen láthatatlan Riviérától.
A veszprémi fennsík peremén ilyen típusos helyzetben van a márgamedencék fölött Hidegkút,
meg Mencshely. Beljebb a fennsíkon Tótvázsonv, Barnag. Vöröstó, Nemesleányfalu és
Nagyvázsony.
Egészen más a települések eloszlása a Tapolcai-medence vulkáni eredetű bazalt-mezái körül. A
főhely. Tapolca helyzetét már megismertük. A többi helység - mind patinás, régi helyek - a hegyek
lábánál van. A nyugati szélén Balatonederics. Nemesvita, Lesencenémetfalu, és Lesencetomaj, az
északi szélén Zalahaláp és Sáska, a keleti szélén Hegyesd, Díszei. Nemeskáptalantóti.
A szigetszerű vulkáni mezák lábánál: Gulács a Gulács lábánál, Badacsonytomaj és Tördemic a
Badacsony lábánál, Kisapáti, Hegymagas és Raposka a Szent-György körül. Gyulakeszi a Csobánc
lábánál és végül Szigliget a tufahalmok lábánál.
Nagyvázsony felől a Veszprémi-fennsíkról jön le az Eger-patak. Már Nagyvázsonynál mély
völgye van a falu két része között, de aztán igen festőies völgyben tör át Pula falunál a fennsík
nyugati, szabályos peremén. Először kis, pannóniai rétegekből és bazalttakarókból álló egy, hegyek
közt fekvő medencébe, a szép Kapolcsi-medencébe jut. Ez a Balatonvidék egyik legszebb részlete!
Vigánt, Petend, Kapolcs, Taliándörögd és Öcs falvak vannak a medencében, északról már a
Veszprémi-fennsíktól északnyugatra fekvő Déli-Bakony nyugati folytatásában levő dolomit-hátság
határolja s ezen át kijutunk a Kis-Alföldre Devecser környékére.
A keszthelyi hegység egészen izolált fennsíkdarab. Déli lábánál sajátságos, szétszórt telepek
vannak: Cserszegtomaj, Gvenes, Diás, Vanyarc és Vashegy. Csak Balatongyörök, azelőtt
Meszesgyörök összeépült falu. A fennsík túlnyomóan dolomitból van, tehát falu nincs rajta, csak
északnyugati részében van a fennsíkon egy. néhány négy szögkilométer terjedelmű lösz-takaró,
ezen mindjárt van falu; Rezi. Várromja már a Keszthelyi-hegységtől északra fekvő bazaltmezák
közé rejtett, szélkaparta kis medencékre tekint le. Típusos szélmarta, deflációs medence a
Vindornya-medence, szélén Vindornyaszőlős és Vindornyalak. Mellette van a Zalaszántói-
medence, ebben Zalaszántó meg Felső- és Alsó-Zsid.
Mind régi helyek, az Árpád-házi királyok idejében már mind megvoltak!
Keszthely szintén nagyon régi hely. A római Mogentianae helység valószínűleg a mai
Fenékpuszta helyén volt, ott meg is találták a Castrum (tábor) helyet, de lehet, hogy ott, az
átkelőhely védelmére csak a tábor helyezkedett el, úgymint az aquincumi romok is a tábor körül
keletkezett új telep volt; az igazi város a mai Óbuda helyén volt. így lehetett a tábor (Castrum)
Fenékpuszta helyén, de maga Mogentianae a mai Keszthely helyén volt, mert ennek a helynek nagy
földrajzi energiája van: a zalai szölőhegyes meg a somogyi dimbes-dombos típus érintkeznek
egymással és a Balatonnal. A nagy római út talán Kanizsa felöl a fenéki szorulaton kelt át
Mogentianaeba s onnan Györökön, Tapolcán, Nagyvázsonyon, Veszprémen, Várpalotán és
Székesfehérváron át húzódott Floriana felé (Tétény) s onnan Acuincumhoz.
Ez az út a középkorban is igen nevezetes lehetett s mivel középkori várak építésére igen
alkalmas hegyek vannak itt, tehát volt is sok szép vár és várkastély; csak Szigliget, Csobánc, Tátika.
Rezi nevét kell említenem. A márgamedencék népét a fennsík felől szintén várak védelmezték.
Ilyen Óbudavára, a
pécselyi Pusztavár stb., de lehet, hogy Mencshely is innen vette nevét, hogy menedéke volta
közeli falvak népének. Nagyvázsonyban állt a Kinizsi-vár. kétségtelenül Vigánt és Pula felől a
völgy ölén fölfelé jövő út védelmére, mert a mai országút modern kígyózásai a fennsík peremén
egészen új tervezésre vallanak. A Balaton-vidék zalai oldalának egyik legérdekesebb és eddig
nagyon kevéssé méltatott jelensége a temérdek templomrom. Csak néhánynak képét mellékelem
ide. de szinte megszámlálhatatlan, mert sok felismerhetetlen, vagy átépítették.
És ezek a templomromok túlnyomó nagy többségükben román ízlésűek, tehát az Árpádházi-
királvok idejéből valók. Milyen gyönyörű kis, román ízlésű bazilika volt az Ecséri-templom,
Révfülöp közelében, milyen gyönyörűek lehettek az alsó- és felsődörgicsei templomok. Egészen
különös volt az aszófői kis templom. Ennek homlokfalán, meg az Ecséri-templom homlokfalán nem
régen még freskók nyomai voltak láthatók. Emlékszem, hogy az Ecséri-templom nyugati falán a
gyermekét tartó Szűz Mária óriási alakja volt látható, piros és sárga csíkos ruhában. Ma már
lepusztult.
Egészen eredeti, magyar dolgok ezek. Egyszerűek, szerények, de ízlésesek és meghatóan szépen
elhelyezettek. Buzgó, műveit, de szerény anyagi viszonyok közt élő nép lehetett az. amely ennyi
szép kis templomot épített. Hisz. mind parányi kis falu, néhány száz lakosa van és volt s ha az a
200-300 lakosú Ecsér építhetett egy olyan szép kis román bazilikát, miért ne építhetett volna a 20-
30.000 lakosú Speier olyan remek dómot ugyanebben az időben. A veszprémi katedrális a város
lakos-számához viszonyítva bizonyosan nagyszerűbb volt. mint a speieri dóm.
Éppen a Balaton-vidéki magyarság múltjának jellemzésére a legnagyobb gonddal kellene
fenntartanunk ezeket a romokat. Nekünk ezek éppen olyan értékesek, mint a franciáknak Paris,
Reims, Rouen vagy Amiens nagyszerű gótikus katedrálisa. Minden kövüket izzó hazaszeretettel
kellene megvédeni, mindegyiket szent hellyé kellene tenni, körülkeríteni, a további omlástól
megvédeni, virágokkal feldíszíteni és magyarázó táblával ellátni. Hisz csodájára járna a külföld!
Mert nemcsak az csodálatos, hogy ennyi templomunk maradt meg, legalább romjaiban, az Árpádok
korából, hanem az is megdöbbentő, hogy ennyi templom rommá lett. Nincs Európában még egy
vidék, ahol ennyi templomromot láthatni! Mert sehol olyan irgalmatlan pusztítást nem végzett a
mohamedánus fanatizmus, mint éppen hazánkban, mert hisz mindez a török időkben pusztult el.
 Az Anjouk alatt csak keveset fejlődhetett már a vidék, mert gót emlékünk kevés van. A török
idők után pedig mind barokk ízlésben építették újra a templomokat, de máshová, mert a falu is
rendesen másfelé fejlődött újra.
A Műemlékek Országos Bizottságának egyik oszlopos tagjától hallottam azt a kijelentést, hogy
ezek nem műemlékek, mert nem művészi értékűek. Ugyanőtőle hallottam, hogy a díszmagyar ruha
a Grünbaum és Weiner találmánya. Ilyen felfogás mellett természetesen a romok omladoznak, a
magyar nemzet történetének ezek az ékesen szóló emlékei pusztulnak s nemsokára nem marad
belőlük semmi, így becsüljük meg mi történelmi emlékeinket? Ha nem is nagy művészi értékűek,
de nekünk drága kincsek. Milyen gyönyörűen védik az angolok, svédek, németek stb. az ő
történelmi emlékeiket! A norvégek a még megmaradt 12 fatemplomot úgy óvják, úgy védik, mintha
a legdrágább műemlékek volnának, pedig egyik sem az, mindegyik meglehetősen kezdetleges
fatákolmány. De szentségek, mert a nemzet nagy múltjának drága emlékei!
Milyen elhanyagolt állapotban vannak a tihanyi Barátlakások. Külföldi kollégáim gyakran
hozzák hozzám tanítványaikat, hogy mutassam meg nekik az országot. Természetesen eljövök
velük a Balaton vidékére is és megmutatom Tihanyt, a Barátlakásokat stb. Mindig hallom, amikor a
hátam mögött suttogják, hogy ez barbarizmus, így bánni a 700-800 éves emlékekkel!
Mennyi silány emlékre költöttük a nemzet pénzét, hogy megörökítsük olyan „nagyságok”
emlékét, akikről néhány évtized múlva senki sem fogja tudni, hogy ki volt, mik voltak ama
monstruózus érdemei, hogy szobrot állítottunk neki. Az igazi történelmi emlékeket pedig barbárul
hagyjuk elpusztulni! A balatoni népnek sokkal több érzéke van az ilyen emlékek iránt. Senki
hozzájuk nem nyúl. mindenki tiszteletben tartja őket, ösztönösen. Ez már a vérében van. De úgy
látszik, azoknak nincs érzéke az ilyesmi iránt, akiknek hivatásuk volna a nemzetnek ezeket a drága
történelmi emlékeit megóvni, még ha nem is nagy művészeti értékűek.
A templomokat a törökök, a várkastélyokat az osztrákok pusztították el. Nekünk csak romok
maradtak! De ezeknek szent falai alatt kell felnőnie annak a lángoló hazaszeretetnek, annak a
tetterőnek, amely a török dúlás és az osztrák elnyomatás után ismét fölemeli nemzetünket az
európai nagyhatalmak közé. mint amilyen volt az Árpádok és Mátyás király idejében.
A középkort jellemző, erős vallásosság nemcsak falusi templomok építésében nyilatkozott meg,
hanem kolostorok fenntartásában is. Veszprémben volt a dominikánusoknak, rövid ideig a
jezsuitáknak is kolostora, ma is megvannak a piaristák és a ferencesek, az Angolkisasszonyok és az
irgalmas nővérek zárdái. Keszthelyen premontrei és karmelita kolostor (újabbak) van, Tihanyban
meg az ősi bencés kolostor. Kolostorrom és emlék van több is a Balaton vidékéről.
Nagyvázsonyban szép gótízlésű templom festői romjai mellett a kolostor romjai is ott omladoznak.
Legfestőiesebb volna a salföldi kolostor és templom romja az Örsi-hegy nyugati oldalán, ideális
szép kis völgyteknőben az erdő szélén. Csakhogy fölverte az akácfa bozótja, rossz szagú akol épült
melléje, ott. a közelben legelnek a tehenek s a piszok és hulladék mindenfelé. Külföldön ezt a romot
a legszebb kirándulóhellyé tennék s ha az épületmaradványoknak nincs is művészi értéke, megvan a
történelmi értékük s meg kellene becsülnünk és fel is kellene használnunk az idegenforgalom, és a
hazafias érzés gerjesztésének érdekében.
Ugyanilyen siralmas állapotban vannak a tihanyi Barátlakások. Tudjuk, hogy a Szent Miklósról
elnevezett görögkeleti perjelség barátainak cellái voltak ezek. sőt az egyik üreg valószínűleg
templom volt. Krim-félszigeten. Szebasztopol mögött lehet ilyen barlangkolostorokat látni, ma is
laknak bennük görögkeleti barátok. Az Óvár bazalttufa szikláinak függőleges falába vésték ezeket a
cellákat mintegy 800 évvel ezelőtt a rétegezett, de könnyen fejthető sziklába, a törmelék-lejtő felső
szélén. A törmelék azóta megszaporodott, az egyik üreg majdnem egészen föld alá került, de
bizonyosan vannak üregek még mélyebb szinten is, sőt az úgynevezett Leánylakás ürege felé még
soknak kell eltemetve lennie. Azokat bizony ki kellene ásni, az egészet általában behatóan
tanulmányozni, mert még biztosan vannak ott eltemetett cellák s azokban esetleg nagyértékű
régészeti leletek kerülhetnek a régész kezébe.
Dehát ki törődik az ilyesmivel nálunk? Néha akad egy-egy lelkes férfiú, aki ezt. amazt
megmenti, de ritkaság. A tudós és költő Sebestyén Gyula, szepezdi szőlőbirtokos saját költségén
igyekszik megvédeni a révfülöpi, szép, román ízlésű templomot. A tihanyi Barátlakásokhoz
gyalogutat készítettek, mindenki sétálva megtekintheti őket, de az üregeket senki sem védelmezi.
Idevaló magyar nem is rongálja őket, csak a pesti víkendezők közt vannak, akik szinte
szenvedéllyel pusztítják a múlt emlékeit.
Arács fölött, a Koloska-völgy neve kétségtelenül a Kolostor szóból származik. Nagyon kicsiny
kis bencés „Kolostorka” állhatott ott azon a mészkőpaddal megóvott márga-gerincecskén a delelő
fölött, amelyet a nép ma is Barátlakásnak nevez. Elhagyott kőfejtő van a kolostor helyén,
kétségtelenül építőköveknek hordták el a romokat. Ez tehát már eltűnt. Ez lesz a sorsa a többinek is.
ha nem sietünk biztosítani a romok változatlan fennmaradását. Csakúgy a térképről s csak a zalai
oldalon 26 templomromot számláltam össze egész Nagyvázsony-Veszprém vonaláig. Hol van még
a Földön ilyen csodálatos romsokaság! Hozzávehetjük a várromokat (Tátika, Rezi, Szigliget,
Csobánc, Hegyesd. Pusztavér, Tihany) s akkor igazán nagyszerűnek kell mondanunk a romok ilyen
sűrűségét. Van néhány műemlékünk is (Veszprém, Felsőörs, Nagyvázsony, Zalaszántó, Egregy stb.,
stb.) s bizony büszkén tekinthetünk arra a múltra, amely ennyi idealizmust árul el emlékeivel.
A török időkben a Balaton környékének népe hősi ellenállást fejtett ki, de mégis tönkrement és
nagyon megfogyatkozott. A falvak nagyon elpusztultak s igen sok népet telepítettek be Mária
Terézia korában. Németek is kerültek a környékre, különösen a Veszprémi-fennsíkra, mert onnan
majdnem kipusztult a lakosság a falvak védhetetlensége miatt. Veszprémben a Temetőhegyre
telepítettek svábokat, sváb falvak Fájsz, Barnag, Vöröstó. Sok sváb lakik Nagyvázsonyban stb.
Lenn a Riviérán csak Örvényes német telep. A somogyi partokra nem kerültek idegenek, de már
délebbre sok derék, jómódú sváb lakik.
A zalai kis falvak kőből tudták házaikat fölépíteni s a kerítéseken, vakolatlan falakon mindig
meglátni az illető vidék kőzetét. Vörösberény, Alsóörs, Szepezd, Révfülöp és Rendes a vörös
homokkő vidékén igen szép, mély vörösszínű kövekből építi házait. A többi faluban leginkább a
füredi mész és a márga keményebb mészkőpadjainak anyaga a kitűnő építőkő. Tihanyban a tarka,
de sötétszínű bazalt-tufa.
a Tapolcai-medencében a fekete bazalt, északon meg a szármáciai mészkő a legfontosabb
építőanyag.
A zalai falvak rendesen nem épültek sík térszínre, hanem vagy a patakvölgy nyílásában, a völgy
minkét oldalára, mint Vörösberény, Lovas. Csopak. Arács, Balatonfüred és Aszófő. vagy pedig a
Riviéra homorú lejtőjéből kiemelkedő, földművelésre alkalmatlan, keménykövű magaslatra, mint
Paloznak, Kövesd. Alsóörs, Zánka, Szepezd stb.
Ezekben rendesen igen festőiesen emelkednek a házak egymás fölé s a templom mindig jól
kiemelkedő helyen van, mintha uralkodnék a falu fölött (Rendes, Alsóörs. Paloznak stb.). Kevés
falu fekszik egészen közel a Balatonhoz. Ez csak ott lehetséges, ahol a Balaton partján források
fakadnak föl. mert különben nem települt volna oda az ember. Ennek köszönhető, hogy Akali és
Szepezd, meg Balatongyörök egészen a tó partján vannak.
A völgynyílásokban fekvő falvak a patak vizét malmok hajtására használják föl. Egyik másik
ilyen malom rendkívül festőies.
A falvak legfontosabb tartozéka mindig a szőlőhegy. Száz és száz kis pince és présház fehérlik a
hegyoldalakon. Ide mellékelem néhány kis pince képét, hogy fogalmat szerezhessünk a kedves
változatosságról és a legfeltűnőbb típusokról. Szegény embernek kis szőlője, kis pincéje van, a
présház is csak éppen hogy elég. Minél nagyobb a birtok, annál nagyobb a pince és présház is. Néha
a pincéből állandó lakóház lesz. persze akkor bővül és kényelmesedik. Vannak egész kis uradalmak,
azokhoz már erős kőház. gazdasági épületek tartoznak. Nem „fejlődés” fokozatok ezek. hanem a
birtoknak megfelelő méretek. Érdekesek a szélfogók, a pinceajtót beárnyékoló nádkévék, a
tűzhelyek stb. Egész szép tanulmányt igényelnek ezek a pincék Kenesétől Keszthelyig!
A somogyi falvak házai vályogból épültek, szalma a tetejük, de tele van a falu akácfavirággal,
akácfavirágnak édes illatával.
A falu igazán lombok alatt rejtőzködik. A nép jómódú, mert jó földjeik vannak s nem termelnek
annyi bort, mint a zalaiak, azért nem olyan iszákosak.
 A löszlakások, földbevájt odúk sem hiányoznak. Kenese körül, meg a somogyi és zalai
löszvidékeken. A síkságokra épült falvak rettenetesen sárosak, a zalaiak építésmódja egészen
különös.
Mielőtt a Balaton Bizottság megkezdte korszakalkotó működését s a Balaton vidékét valósággal
fölfedezte a magyar nemzet számára, azelőtt nagyon szomorú állapotok voltak a Balaton mellett. A
zalai nép nem csinált mást, csak a szőlőjét művelte és halászott. A hegyoldalakon temérdek pince és
présház, ezekben tanyázott a gazda munkaidőben, egészen kezdetleges viszonyok közt.
Mindenkinek joga volt halászni, tehát lementek a tóra, szigonnyal kiböktek néhány halat, az
asszony a patak mentén, meg a tóparton, a balatoni abráziós szint külső szélén, konyhakertekben
dolgozott s néhány zsák zöldséget, miegyebet megtudott termeszteni. Voltak tyúkjai, libái, de a
legfőbb termesztmény volt a bor s ebből adott el annyit, amennyinek árából be tudta szerezni az
egyévi szükséglet gabonát, zsírt stb. A többit elitta.
Amikor Tihanyt mértem föl részletesen, hogy térképezzem a gejzírkúpokat, akkor figuránsom
volt a 60 éves öreg Kántás Vendel tihanyi paraszt. Esküdött, hogy 60 éves koráig nem ivott egy
csöpp vizet sem. A 80-as években a filoxéra kipusztította a szőlőket s a gazdák tönkrementek. Azért
volt kénytelen Kántás Vendel barátunk is napszámban mérőlécet tartani. Sokat mesélt nekem az
elmúlt aranyidőkről. Különösen a tihanyiak nem tettek mást, csak halásztak meg bort ittak. Minden
zalai parasztnak akkora vörös orra volt, mint a jólérett paprika, de még többnek egészen lilaszínre
edződött az orra. Rezes képéből két zavaros, véraláfutásos szem révedezett az emberre, keze
reszketett, öltözete szennyes, illata kibírhatatlan volt. A tihanyi bírónak három esztendeig nem jött
le a csizma a lábáról. Pocakos, rezes arcú. rekedt hangú, goromba ember volt, a kalapja olyan
zsíros, hogy nem ázott át esőben. A lába aztán megüszkösödött, a fatális csizmákat a veszprémi
kórházban vágták le a lábáról, de már nem lehetett segíteni rajta, mindkét lábát amputálni kellett s
mivel a szíve is teljesen tönkrement, az operációba belehalt.
A falusi nép hányaveti módon viselkedett a villatulajdonosokkal, a füredi üdülőkkel. Nem adtak
el sem baromfit, sem tojást, sem tejet. A fürdőbódékat minden szüretkor felgyújtották, az utak mellé
ültetett facsemetéket kivágták. Gyerekeknek és nőknek nem volt tanácsos egyedül sétálni a szőlők
között, mert mindig ki voltak téve részeg, duhaj legények otrombaságainak.
Almádi még csak szőlőhegy volt. fürdeni ott alig lehetett. A veszprémi jobb módú iparosoknak
volt szőlője és kis pincéje Almádiban, s minden szombaton oda kimentek s holtrészegre itták
magukat s úgy jöttek be, persze szekéren, vasárnap késő este. Alig lehetett őket a szekérről
leemelni. Mindegyiknek nagy vörös, uborkaorra volt. Az egyik, egy nagy brontes bognármester volt
mindig a kormánypárti főkortes, mert olyan hangja volt, mint a bikának s annyi bort tudott vedelni,
hogy senki sem bírt vele. De amikor a hordóról ordított a veszprémi „tisztelt választóknak”, akkor
az orra úgy világított, mint a tilosra állított szemafor vörös lámpása.
Mindez elmúlt. A filoxéra kiirtotta a szőlőket, a halászati jogot elvették s nagy vállalatnak adták
át s a falvak csak a jövedelemből kapnak részesedést. A nép kénytelen volt munkához, fogni. A
túlterjeszkedett szőlők nagy része végleg elpusztult. A gazdák ugyanis felhatoltak a szőlőkkel a
fordulóvonalak fölé is, a domború lejtőkre. Ott kiirtották az erdőt s gyümölcsfákat, szőlőt
telepítettek a helyébe. A szőlők kipusztulása után nem védelmezte többé növényzet a talajt, tehát
úrrá lett a szél s minden termőföldet elhordott. Ma már ezekre a domború lejtőkre föltolakodott
szőlőterületekre többé szőlőt ültetni nem lehet. Ezek a pusztakertek különösen a Tamás-hegy tetején
nagyon különösek. Gyönyörű, az erdők tisztásait jellemző növényzet lepi el őket. A pinceromok
festőiesen húzódnak meg a felburjánzott bozót lombjai közt. Némelyiket az iszalag futotta be s
fehér virágával pompásan feldíszíti. A másiknak a tetején a zsálya meg a vasvirág virulnak, az
elvadult szőlő hosszú indái néha lefüggnek a boltozatról. Vannak ilyen pusztakertek mindenfelé a
hegyek domború részén, ott. ahol természetszerűleg erdőknek kellene lenni. Az erdők szélét
feldíszíti a bangita világosbarna, bolyhos virágzata, szeptemberben meg gyönyörű, vérpiros
levélzete. A legpusztább helyeken az árvalányhaj egy neme lengedezik a szélben, a hajdani
kerítésfalakra meg az efeu terjeszti ki örökzöld, szomorú színű leveleit. Ősszel az „üszibogár”
hallatja zengzetes, ciripelő hangját s akkor a lombok ábrándos szép színekkel öntik el a mosolygóan
nyugalmas tájat.
 A temérdek pincerom valami idegen utazót arra a feltevésre csábítana, hogy itt valami
veszedelmesen pusztító ellenség dúlt. Igen. a filoxéra volt ez az alattomos ellenség. Ma már
legyőzték. Amerikai vesszőkkel pótolták a szőlők legnagyobb részét, de ma a megmunkálás sokkal
nehezebb, mint régen volt, mert folyton kapálni, permetezni, kötözni, gyomlálni kell, mert ma
sokkal jobb borokat és különösen kitűnő csemegeszőlőket termesztenek. A gyümölcstermesztés is
fejlődik. Azelőtt egyedül talán a szilvafa volt nagy mennyiségű. Néhány hitvány gyümölcsöt termő
almafa és körtefa dulakodott a széllel. A koránérő „szentiványi óma” volt a gyerekek kedvence.
Meggyfa is volt, meg kevés cseresznyefa, de legjobban bírja a diófa, meg a mandulafa. Minden
szőlőben volt néhány „üsziboroc”-fa, mert ez kevés árnyékot vet, alacsony termetű, tehát a szélnek
jobban ellenáll. Mindezt azonban messze felülmúlta a szilvafa. Egész erdők voltak belőle. A
fügebokrot inkább az úri házak körül szerették, de nagyon sok egyszerű pince déli oldalán is ott
nyújtogatja idegenszerű, ujjas leveleit.
Ma már kezdenek áttérni nemesebb gyümölcsök termesztésére is, de a viharos északi szél miatt
meglehetősen nehéz feladat. Csodálatos, hogy a diófa mennyire állja a szelet. Ritkán látni
egyoldalra fejlődöttet, hanem rendesen gyönyörű, teljes félgömbalakú, sűrű lombja alatt nagyszerű
árnyék van s mivel a légy nem szereti a diófának talán a szagát, azért a diófa alatt a legkevesebb
légy szokta bosszantani az embert.
Most már megbecsülik az idegeneket! A faluban a házakban is rendeznek be nyaralók számára
szobákat. Sőt a pincék présházait is átalakítják „nyaralóvá!”
Természetesen nem nagyon értenek hozzá, hogy mi a művelt ember igénye, azért nagyon
kezdetlegesek ezek a dolgok. Nagyon kezdetlegesek még a vendéglők is, de mindegy, most már a
fejlődés gyors, néhány évtized múlva valóban üdülőhellyé alakulhat át a Balaton környéke. Lóczy
Lajos nyugodtan pihenhet az arácsi temetőben, az ő munkájával megindított fejlődést most már nem
lehet megakasztani!

Veszprém virágai
Molnár Jánosné
2007-03

Honfoglalásunk millenniumának évfordulója alkalmából a Budapesten rendezett ezredéves

országos kiállításra (1896) báró Hornig Károly veszprémi püspök a Vörösberényben született, de
Rómában élő kiváló festőtől, a hetvenöt éves Szoldatits Ferenctől rendelt meg egy nagyméretű
képet. A mellékelt festmény Magyarország védasszonyát ábrázolja Szent Imrével és Boldog
Margittal. A kiállítás bezárása után a monumentális kép visszakerült a megrendelőhöz Veszprémbe,
s a püspöki palota kápolnájának oltárképe lett. Minden valószínűség szerint a gyönyörű, stílszerű
keretet Ruprich Károly budapesti műasztalos készítette. [Veszprémi Független Hírlap, 1894 okt. 13.]
A festmény előteréből Veszprém két virága, két szentje néz ránk: Szent Imre és akkor még csak
„boldog” címmel rendelkező Margit. Annak ellenére, hogy majd két és fél évszázad választotta el
őket egymástól, közös vonások fellelhetők mindkettőjük életében. Mindketten királyi családból
származtak, életük egy-egy része, mozzanata az ősi Veszprémhez kapcsolódik. Sorsuk alakulását
fogadalom határozta meg. Fiatalon haltak meg, egyikőjük sem érte el a harminc évet. A tisztaságot
jelképező liliomot Szoldatits csak Szent Imre kezébe adott, pedig alázatos, vallásos életével Boldog
Margit is megérdemelte volna.
Szentjeink élete

Szent Imre (1007-1031), a liliomos királyfi. E szép költői képben a mélyen vallásos Imre
herceget kell látnunk, az első királyi pár. Szent István és Boldog Gizella fiát. A szülők fiukat
egyházi pályára szánták. Neveltetése is ilyen irányú volt, de a kor követelményét követve a
fegyverforgatással is megismerkedett. Gondos, körültekintő neveltetése még csak fokozódott,
amikor Ottó bátyja halálával trónörökössé lépett elő. Atyja nevelőjéül a tudós és szentéletű
Gellértet, a későbbi csanádi püspököt rendelte. A szerzetes-tanító a kor minden tudományára
oktatta, latinos műveltséget adott át neki, ugyanakkor lelkének építésével is foglalkozott, az ifjúban
szunnyadó erényeket kibontakoztatta. Imre herceg szellemileg gyarapodott, testi erőnléte,
ügyessége fokozódott, az Istenhez, az Egyházhoz való ragaszkodása megerősödött. Ájtatos volt:
vallásos buzgalmában zsoltárokat énekelve virrasztott, bűnbocsánatért esdekelt. A trón
várományosaként is hű maradt klerikusi neveltetéséhez. A krónikások feljegyzése szerint a
szelídség, az alázatosság, a könyörületesség, az engedelmesség, az önuralom, az igazságosság, a
türelem mintaképe volt. Ezek királyi erények is!
Imre herceget az atyja felkészítette az uralkodói szerepre. István magával vitte országjáró útjaira,
módja volt végighallgatni apja ítélkezéseit. Vele együtt látogatta a monostorokat,
templomalapításnál is jelen volt. Belelátott az uralkodó gondjaiba. Az ügyes fegyverforgató és
lovagló Imre megtanulta a hadvezetést. Alig húszévesen a hatalmat is gyakorolhatta a számára
Bihar vár központtal megszervezett hercegségben. A kormányzás alapelveit István uralkodói
végrendeletként megírta/megíratta fia számára az Intelmekben.
Imre herceg gyermekként és ifjúként gyakorta töltött hosszabb-rövidebb időt Veszprémben
királyi szülei és nevelője. Szent Gellért társaságában. A legenda szerint Veszprém ősi és ódon. a
vértanú Szent György tiszteletére épített templomban ,,égi jelenés” kíséretében tette le a szüzességi
fogadalmát. A ma is látható Szent György-kápolna helyén állt az önálló kerek kápolna, ahol Szent
Imre fogadalmat tett. A 13-14 éves ifjú az önként vállalt aszkéta élet mellett trónörökösként is
kitartott. Az önmegtartóztató életét felesége is bizonyította.
A trónöröklést egy vadkan hiúsította meg. 1031-ben egy vadászaton érte a végzetes baleset.
Szent István reménysége, hogy Imre folytatja állam- és egyházszervező munkáját, a sírba szállt a
félig kész fehérvári bazilikában.
A kortársak a trónörökösben a szent életű embert tisztelték. A sírjánál bekövetkezett csodák ezt
még jobban táplálták. Szent László király kérelmére VII. Gergely pápa Imre herceget a szentek
sorába iktatta. 1083. november 5-én Szent László jelenlétében háromnapos böjt után ..Szent Imre
testét fölemelték, s díszes koporsóba helyezték, hogy a hívek előtte tisztelegve megértsék: példája
nem céltalan önsanyargatásra int [...], hanem lelki és szellemi kapcsolatokon alapuló szeretetre”.
Szent László király nevéhez fűződik Szent Imre herceg napjának esztendőnkénti megülése
november 5-én. 1092. május 20-án a szabolcsi zsinaton hozta ezt a végzést az ország valamennyi
főpapjával és apátjaival közösen. Ez is hozzájárult a szent tiszteletéhez elsősorban egyházi vonalon.
De hamarosan az ifjúság védőszentjeként emlegették, példaképül állították eléjük évszázadokon
keresztül.
Szent Margit (1242-1270). a Veszprémben gyermekeskedő királylány. A Várhegy fokáról
látható Szent Katalin-kolostor és templomának romja. Ennek a XIII. századi Domonkos-rendi női
zárdának volt neves lakója Margit 1246 és 1252 között.
A tatárok elől a dalmát tengerpartra menekülő IV. Béla és felesége kilencedik gyermeküket Isten
szolgálatára ajánlották fel az országért és saját megmenekülésükért. A tatárok hirtelen eltakarodása
után, 1242-ben a királyi pár visszatért az országba. Fogadalmukat nem felejtették el. Az alig
felcseperedő kis Margitot három és fél éves korában Mária királyné a veszprémi Szent Katalin-
zárdába hozta, és a domonkos apácákra bízta. Abban a korban nem volt szokatlan, hogy az előkelő
szülők egy-egy gyermeküket Istennek ajánlották fel. Ezért találhatott a zárdában Margit királylány
hozzá hasonló korúakat, akik társai lettek a játékban, később a tanulásban, munkában, vallásos
buzgóságokban.

Szent Katalin kolostor és egyháza romjai

 A veszprémi kolostorban ismerkedett meg Margit a tudás megszerzésének örömével és a
vallásos hit mélységével. Iskolamestere Katalin nővér volt. A tananyag az egyházi élethez
igazodott, hivatásukra készítette fel az apácajelölteket. „Ezen időben kezde Szent Margit asszony
(ti. a kisgyermek) tanulni az ábc-t- mondja a róla szóló legenda-, Ave Mariá-t és kevés időnek utána
igen jól kezde tanulni és énekelni az egyéb kisded leányokkal.” Persze ez mind deák (latin) nyelven
történt.
Margitot vonzotta a kolostor lakóinak szigorú regula szerinti élete. Már kisgyermekként
felöltötte a szerzetesruhát. Ha jobb anyagból készültet kapott, mint társai, akkor csak kényszer
hatására vette fel, mert nem akart kitűnni társai közül ilyen világi hívságokban. Gyorsan olyan
munkát végzett, hogy ruhája minél előbb elnyűttnek látsszék. Alázatosság, szerénység, a
szegénység önkéntes vállalása már ebben a korban erényei közé tartozott. Ötéves korában
vezeklőövet kért. Gyenge teste ekkor még nem bírta huzamos viselését. Imádkozással és
önsanyargatással akart Istennek hü gyermekévé válni. Közben szülei felépíttették a Nyulak-szigetén
(Margit-sziget) a kolostort apácalányuk számára. Margit tízéves korában búcsút vett Veszprémtől, s
számos szerzetestársával együtt itt folytatta tovább vezeklő, engesztelő életét.
Nem királylányként élt a kolostorban. A legalantosabb munkát is elvégezte. A betegápolásban
jeleskedett. Buzgón vett részt a különböző szertartásokon, melyeket mindig megtoldott hosszan
tartó imádsággal. Sokat böjtölt, testét sanyargatta. Szülei fogadalmát maradéktalanul teljesítette.
Nem lehetett eltántorítani, elcsábítani a világi életre. Kérőit visszautasította, pedig a tizenkét éves
korában letett szerzetesi fogadalmát apja kérésére semmissé nyilvánította volna a Szentszék.
A súlyos vezeklések felőrölték Margit egészségét, s rövid betegség után 1270. január 18-án
meghalt.
„Gyermekéveitől kezdve a lángoló áhítat és a szűzi tisztaság, az alázatosság és önsanyargatás, a
gyengédség és szolgálatkészség, a világ örömeinek megvetése és az ég boldogsága után való
sóvárgás tekintetében társait mind messze túlszárnyalta. [...] Teste a földön járt, nélkülözött és
szenvedett; lelke szüntelenül Isten trónja előtt, az ég szentei között túláradó boldogságban lebegett”
- írta róla az élettörténetével foglalkozó Fraknói Vilmos történetíró püspök.
Társai gyermekkorától fogva csudás tüneményeket észleltek Margiton, csodatételek hatalmát
tulajdonítottak neki, melyek halála után megszaporodtak. A szentté avatási tanúkihallgatásokról
készült jegyzőkönyv 74 csodás eseményről számol be, elsősorban rendkívüli gyógyulásokról.
 Annak ellenére, hogy halála után hamarosan elindult a kanonizációs eljárás, csak hét évszázad
után, 1943-ban került az Árpád-házi Boldog (1789) Margit a szentek sorába.

Emlékük ápolása

A püspöki székhely, illetve megyeszékhely Veszprém megkülönböztetett módon őrizte

szentjeinek emlékét; kialakította és táplálta méltó tiszteletüket. A zűrzavaros évszázadok után ez
csak a XVIII. században vált lehetségessé, illetve ettől az időtől vannak emlékeink. Feltehetően
Veszprém templomaiból sem hiányzott a középkorban Szent Imrét ábrázoló oltárkép, freskó,
üvegablak vagy szobor. Csak jóval később került ki az egyházak falain kívülre.
Az 1750-ben felállított Szentháromság-szobor alakjai között megtaláljuk Szent Imrét is. Az
1828-1836 között épült piarista templomot Szűz Mária és Szent Imre tiszteletére áldotta meg 1836.
június 30-án Kopácsy József veszprémi püspök. Az 1907-es nagy utca elnevezések és házszámozás
reformjakor lett először a városnak Szent Imréről elnevezett tere, az akkori Benedek teret
keresztelték át (ma Patak tér). A piarista főgimnáziumban 1921-ben megalakult az ifjúság körében a
Szent Imre cserkészcsapat.
A Szent Imre kultusz halálának 900. évfordulóján megrendezett ünnepségeken (1930)
terebélyesedett ki. Veszprém képviselő-testülete a Jutási utat elnevezte Szent Imre útnak, a
Búzapiac teret (ma a Hotel környéke) pedig Szent Imre térnek. Gaál Sándor királydíjas karnagyunk
zenét komponált. Dr. Gutheil Jenő kanonok, teológiai tanár megírta Veszprém. Szent Imre városa
című történelmi tanulmányát. A katolikus ifjúság létrehozta a Szent Imre Kört. Számtalan
lélekemelő rendezvény volt Veszprémben: kiállítás, iskolai, egyesületi ünnepségek. Zarándokokat
fogadott: Zalaegerszeg. Kaposvár. Celldömölk, Enying és az egyházmegye távoli településeinek
híveit. Zászlódíszbe öltözött a város. A templomok zsúfolásig megteltek, többször a szabadban
tartották a szentmisét. A jubileum évében a veszprémi székesegyház Szent Imrét idéző emlékekkel
gyarapodott a megyéspüspök és a székeskáptalan gondoskodásának köszönhetően. Az oldalsó
bejárat melletti (jobb oldalhajó) mellékoltár új oltárképet kapott. Nepomuki Szent János képe
helyére került a soproni Schwartz Antal festőművész készítette Szent Imre-kép. Azóta is ez a Szent
Imre-oltár. A székesegyház belső, északi falába márványtáblát helyeztek, melynek szövege utal a
herceg Szent György-kápolnában tett fogadalmára. Ereklyével is gazdagodott a székesegyház. Rott
Nándor megyéspüspök kérésére Schulte Károly József bíboros, kölni érsek Szent Imrének
Aachenben tisztelettel őrzött földi maradványaiból ereklyét adományozott a mellékoltár részére.
Államsegélyből és az egyházközség pénzéből 1929-ben felépült kéttantermes iskolát Szent Imréről
nevezték el. A jubileum évében szentelték fel.8 Veszprémben köztérre 1941-ben került Szent Imre-
szobor. Erdey Dezső fiatal szobrászművész alkotását az egykori Szent György-kápolna (az 1957-es
ásatás során került napvilágra) helyén állíttatta fel a város a káptalan és a kultuszminisztérium
bőkezű támogatásával. Ezzel a bronzszoborral köszöntötte az. avatáson megjelentek sokaságát
névnapján, november 5-én a ..liliomos” herceget.
Szent Margit neveltetésének színhelye a török időkben lett az enyészeté. Szentéletű lakójáról
elnevezett Árpád-kori emlékünkre, a Margit-romokra későn figyelt fel a város. Tulajdonjogát csak
1929-ben sikerült visszaszereznie. 1936-ban ásatás során szabadították ki a romokat elfedő földből
és törmelékből. A régi falak egy részére a XVIII-XIX. században lakóházak épültek, s ezek
megakadályozták a kolostor teljes feltárását. A templomból már több részlet maradt fenn. 1938-ban
a romok környékét parkszerűen rendezték, ezzel idegenforgalmi látványosság lett. A Várhegy
északi fokáról, a Szent István és Boldog Gizella szobrától jól látható. Az utóbbi években nyaranta
emlékmisét tart a katolikus egyház a romoknál.
1907-ben örökítette meg először a királylány nevét közterületen a város közgyűlése: a Szerzetes
utcát Szent Margit utcának nevezte el.” Az 1931-ben megalakult egyházi vegyeskar Árpád-házi
Boldog Margit Vegyeskar néven szerepelt. A Jutaspusztán működő iskolakápolnának védőszentje
Szent Margit.
1938-ban Rott Nándor veszprémi püspök építtette fel a neobarokk Boldog Margit-templomot. A
templom védőszentjét ábrázoló főoltárképet Krusnyák Károly festőművész készítette 1939-ben. A
város északi részén élő katolikus hívek egyházközséggé szerveződtek, s 1944-ben önálló plébánia
lett Árpádházi Szent Margit címmel. Az első plébános, dr. Szemes József kérelmezte az akkori
veszprémi püspöknél, dr. Mindszenty Józsefnél a szent ereklyét a templom részére. 1946-ban
ünnepélyes keretek között érkezett meg Szent Margit ereklyéje a város második legnagyobb
templomába, ahol a főoltár mögött kialakított fülkében helyezték el. Az évtizedek alatt kialakított
különböző ájtatosságok a szent tiszteletét fejezik ki.

A II. világháborút követő évek lerombolták szentjeinkhez fűző emlékeinket. A róluk elnevezett
utca és tér is „demokratikus” elnevezést kapott 1950. április 4-én.14 Tiszteletük beszorult a
templomokba, és csak a hívő közösségekben élhetett tovább. Változást az 1989-90-es évek hoztak.
Feléledt a 126. sz.
Szent Imre cserkészcsapat, 1995-től a Padányi Iskolában működik. 1994. július l-jétől megnyílt a
Szent Margit Katolikus Óvoda. A legújabb várostérképen már olvasható a Margit tér és a Szent
Margit park (a rom, illetve a templom környéke). Szent Imre jubileum év alkalmából 2007. február
19-én megalakult Veszprémben a Szent Imre Egyesület.
Egyedülálló az egyháztörténetben, hogy egy uralkodócsalád, a magyar Árpád-ház 38 szentet
adott a katolikus egyháznak. Életükben rendkívüli emberek voltak, haláluk után tiszteletet
érdemelnek. Veszprém büszke lehet arra, hogy hajdanán falai között járt két az utókor által szentté
avatott fiatal. Szent Imre és Szent Margit, Veszprém „virágai”.

A Somlói Borrend Somlóhegyen

Dr. Gáncs Lajos
2007-03

A Somlóhegy Alapítvány Kuratóriumának kezdeményezésére, anyagi és erkölcsi támogatásával

jött létre a legkisebb történelmi borvidéken a Somlói Borrend 1992. november 17-én
Somlóvásárhely községben. Taglétszáma jelenleg 162 fő. Célja a Somló hírnevének,
hagyományainak felvirágoztatása, a környék gazdasági, idegenforgalmi céljainak megvalósítása,
kulturális értékeinek megőrzése. A Borrend nemcsak hazánkban, hanem külföldön - pl. Angliában,
Franciaországban, Németországban, Szlovéniában, Tajvanon is - ismert.
Mint minden borrend zászlós bort választ magának, amely a táj legjellegzetesebb,
legkülönösebb, legkedveltebb fajtája. A mi borrendünk a Somlói Furmintot választotta, amit a
„Nászéjszaka bora”'-ként is ismernek. Ez a fajta a vulkáni talajon termesztett szőlő, amely kemény,
férfias, tüzes bort ad. A rendszeresen fogyasztott somlói bor jótékony hatása - sok egyéb jó
tulajdonsága mellett - abban rejlik, hogy több fiúgyermek születik. Fogyasztása a Habsburg-házi
királyi udvaron keresztül Európa számos királyi és főúri családjában is kedveltté vált.

A Somlói bor története

A Somló hegy 435 m magas, óriási haranghegye messziről látszik a sík terepből kiemelkedve.
Alapkőzete bazalt, az ezt borító lyukacsos, salakszerű láva hasonló összetételű, mint a Vezúv.
Területe 500 hektár. Szőlőit a hagyomány szerint még a rómaiak telepítették, az Árpád korban
említik először vincelléreit, de nagy a valószínűsége, hogy az itt megtelepült kelták is művelhettek
szőlőket.
Szent István királyunkhoz fűződik a vásárhelyi apácák letelepítése és birtok adományozása is.
Borának hírneve már a mohácsi vész előtt szárnyra kelt, és a Somló várurai, a vásárhelyi apácák,
valamint a Garaiak réven terjedt el igazán. Bonfini említi, hogy Mátyás király visegrádi palotájában
nagy ünnepek alkalmával a függőkért közepén lévő márványkútból somlói bor folyt, amit a hegy
felső részénél töltöttek be a csővezetékbe. Nem véletlen, hogy a gazdagon fűszerezett nehéz
húsokhoz az erős savairól ismert bor közkedveltté vált.
Erénye a somlói bornak, hogy szállítás közben nem „tört7', nem barnult meg. Az eper illatú,
sárgás- zöldes színű somlói fehérbort, amit a vásárhelyi, jenői, szőlősi, dobai oldalon egyaránt
termeltek, valóságos legenda vette körül az idők során. A bor fogyasztásának a fiú utódok
nemzésére vontakozó hiedelme olyan erősen élt a köztudatban, hogy Mária Terézia elrendelte az
itjú Habsburg főhercegeknek, hogy nászéjszakájuk előtt fogyasszanak el egy-egy pohár somlóit a
királyi ház férfiágának megtartása érdekében. A régi tapasztalatokat és a modern orvostudomány
kutatásait összevetve joggal nevezhetjük gvógybornak is, mert somlói bor magas savtartalma
elősegíti az emésztést, fokozza az étvágyat, javítja a szervezet nitrogén- és zsírgazdálkodását. A
környék lakói közül sokan egészen magas életkort értek el és érnek el ma is.
Nem véletlen, hogy a híres főúri családok, a Zichy, Erdődy, Esterházy, Bezerédy grófok, Vas,
Veszprém, Zala, Győr megyék nagyobb birtokosainak, püspökeinek, apátságának, nagy szőlője,
gazdag pincéje. kényelmes hajléka volt a hegyen. A táj varázsát, a bor tüzességét Vörösmarty
Mihály, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel, Mikszáth Kálmán és Hamvas Béla is megénekelte.
A hegy oldalán lévő két forrás, a Séd és a Szent Márton az ősember korától folyamatosan lakott
hely volt. Ezt bizonyítják az előkerült régészeti leletek is. A középkori eredetű Szent Margit
kápolnához, az Ilona és a Szent Márton kápolnához kiépített utak vezetnek. A hegy északi ormán
lévő várat már a XI. században említik. A hegy tetején 1938-ban kilátót is emeltek, amit Szent
Istvánról neveztek el.

A borrend tagsága

A borrendnek tagja lehet minden Somlón élő és dolgozó szőlősgazda, aki borversenyen
aranyérmet szerzett kitűnő borával, ezen kívül mindazok a jeles személyek, akik segítik a Somló
hegy felemelkedését, hírnevét gyarapítják, vagy megyénk, hazánk gyarapodásába érdemeket
szereztek. A tagfelvételt a próbatétel előzi meg. Ez ünnepi esemény, külön ceremónia fűződik hozzá
az avatási szertartással együtt a Borrend elöljárói előtt.

A próbatétel leírása

A jelöltnek nyilatkoznia kell, hogy ismeri a somlói bort, s ha tagja lesz a borrendnek, miben
kívánja segíteni a Somló hegy hírnevét, elismertségét.
1. Ismernie és mondania kell olyan magyar királyt, köztársasági elnököt, vagy miniszterelnököt,
aki ihatott somlai bort és bizonyíthatóan fiúgyermeket nemzett.
2. Két bormintából fel kell ismernie kóstolás után a Furmintot, a borrend zászlós borát.
3. Borral töltött korsóból, lopóval bort kell szívnia, pohárba töltenie és egy jelenlévő vendéggel
el kell maradéktalanul fogyasztatnia.
A próbatétel után eskütétel következik, amit a közönség állva, csendben hallgat végig, majd
átadásra kerül az érem, a zászlós bor, oklevél. Ezt követi a koccintás a tisztségviselőkkel egymás
egészségére. A tisztségviselők: Fehérvári Károly nagymester, dr. Gáncs Lajos ceremóniamester.
Vathy Gyula kancellár, Dreisziger József. Borbély Lajos, Somogyi Lajos. Györgykovács Imre
borrendi mesterek.

Az eskü szövege

„Én, ……. fogadom, hogy a Somlói Borrend hűséges és odaadó tagja leszek. Fogadom, hogy a
Somló-vidék borainak rendíthetetlen fogyasztója leszek, jó hírnevét a világban hirdetem, és új
híveket is toborzok számara. ígérem, hogy a Somlói Borvidék borát nemcsak hajón, hanem
szárazföldön, levegőben is inni fogom. Egyetértek minden somlói borkedvelő és fogyasztó
társammal, és utódaimat is erre tanítom, hogy a somlói bor a legjobb. Isten és a somlói bor engem
úgy segítsen.”
 Zákonyi Ferenc,
a Balaton művelődéstörténésze
Tóth-Bencze Tamás
2007-03

A Baranya megyei Romonyán született, 1909. augusztus 28-án. A család ekkor még a Gruber
nevet viselte, csak később, 1934-ben változtatták Zákonyira. 1911-ben Siófokra költöztek, édesapja
itt kapott kántortanítói állást. Itt nevelkedett - ismerte meg a Balaton vidékének életét, vált idővel a
táj múltjának és művelődéstörténetének szenvedélyes kutatójává - , az elemi iskolát helyben, a
középiskolát Pécsett végezte el - a nagyszüleinél lakott - , majd az érettségi után visszatért Siófokra.
A községházán helyezkedett el jegyzőgyakornokként.
Még pécsi iskolai évei alatt ismerkedett meg és kötött egy életre szóló „szerelmet” a
cserkészettel. 1928-ban Molnár István római katolikus káplánnal megalapította a 466. számú
„Magyar Tenger” cserkészcsapatot, Molnár a parancsnok, Zákonyi pedig az elsőtiszt lett. A siófoki
cserkészmúzeum létrehozásával helytörténeti és néprajzi gyűjteményt alapított. A mintegy 40 fős
ifjúsági szervezetet felhasználta a népi kultúra megismertetésére, népszerűsítésére, így többek
között a néptánc ápolására is. Az 1933-as gödöllői cserkész-világtalálkozón a 60 fős siófoki
tánccsoporttal vett részt Zákonyi Ferenc. 1935-ben. a lengyelországi Spala-ban rendezett találkozón
a siófoki táncosok képviselték a Magyar Cserkészszövetséget. Még ugyanebben az évben a
svédországi öregcserkész világ-találkozón, majd 1937-ben, a Hollandiában tartott világ-találkozón
népszerűsítették a magyar tánckultúrát.
1936-ban megnősült, feleségével a házasságukból született 3 gyermeket becsületben, szeretetben
és tisztességben nevelték fel. Ugyanebben az évben jogból, 1937-ben állam tudomány okból
doktorált a pécsi egyetemen. Odaadó munkájával segítette Siófok társadalmi és kulturális életét.
1937-ben Balatonszabadiban lett segédjegyző, ezt követően 1939-ben Mezőkomáromban, majd
1943-ban Berhidán főjegyzőnek nevezték ki. A negyvenes évek elejétől rendszeresen hívták meg a
KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyletek Országos Testülete) és az érdi népfőiskola
rendezvényeire előadónak. Az utóbbin ismerkedett meg Molnár István (tánc) művésztanárral (nem
azonos a siófoki cserkészcsapatot vezető káplánnal). Ismeretségük újabb lendületet adott a magyar
néptánc-mozgalomnak. Molnár Zákonyi Ferenc táncáról filmet is készített, illetve felhasználta a
Magyar tánchagyományok című könyvében. Később a siófoki Népfőiskolán - ezt Zákonyival
Balatoni Népfőiskola néven, mint néprajzi irányú szabadiskolát szervezte meg, amely 1946-49-ig
működött - is rendszeresen felhasználta előadásain a filmet. A Népfőiskola az ország
szabadművelődési központjává fejlődött rövid három év alatt. A parasztság széles rétegeinek
általános műveltséget adó, identitástudatát, nemzeti önérzetét erősen befolyásoló, legjobban
működő népművelési központok egyike volt.
1945-ben a siófokiak hazahívták és megkérték, hogy álljon az újjászervezésre váró helyi
közigazgatás élére. A Nemzeti Bizottság, majd az új községi elöljáróság élén, nagy energiával látott
hozzá a károk helyreállításához, az építőmunka megindításához. Teljes odaadással. párját ritkító
munkabírással, érett közéleti tapasztalatával segítette az újjáépítést. Zákonyi javaslatára egyesítették
Siófokot Balatonújhellyel, és Siófokot Somogy megyéhez csatolták (1950).
Siófok életében nagy eseménynek számítottak a nemzetközileg is jelentős sportesemények.
Zákonyi Ferenc a Balatoni úszóverseny, a Balatonfüredtől Siófokig terjedő távúszás, és nem utolsó
sorban a Tihany - Balatonfüred közötti úgynevezett Wesselényi emlékverseny szervezésében is
fontos szerepet vállalt. Ali. világháború után, 1945. augusztusában Siófokon rendezték meg az
Országos Sport Kongresszust, valamint az első helyi sportnapokat, megelőzve az ország más
községeit, illetve üdülőhelyeit. A siófoki sportéletet is. mint minden mást. az idegenforgalom
szolgálatába állította.
A Balatoni Intéző Bizottság is újjászerveződött 1945-ben. Molnár Erik. népjóléti miniszter új
kormánybiztost nevezett ki az élére Mihályfi Ernő miniszteri tanácsos személyében. Zákonyi
Ferencet pedig a BIB főtitkárának választották. Elfoglaltsága miatt azonban nem fogadta el a
megbízást, és maga helyett Lukács Károlyt kérte fel erre a tisztségre.
1946-ban Zákonyi Ferenc adta ki az első idegenforgalmi prospektust - cseh. német, lengyel és
magyar nyelven - . s 1947-ben ő hozta létre Siófokon az ország első idegenforgalmi hivatalát.
Lukács Károly, a kiváló Balaton-kutató vetette fel egy halászati múzeum megalapításának a tervét.
Zákonyi mellett azok sorakoztak fel. akik nem kompromittálták magukat a háborús időkben,
megbízhatóak voltak és készségesen munkálkodtak a község kultúrájának fejlesztésén. Belőlük
alakult meg 1946-ban az Irodalmi és Művészeti Bizottság, aminek legjelentősebb vállalkozása a
Siófoki Füzetek című kiadványsorozat megjelentetése volt.
Zákonyi Ferenc komoly segítséget nyújtott a zeneiskola, illetve a zenei élet fellendítésében
Dalló Gyulánénak és Helényi Gyula karnagy karmesternek. Bárdos Lajos 1947-es siófoki
jegyzeteiben olvashatjuk: .Jó volt látni a műsorok tisztaságát! Jó volt hallani a zenei munka sok
dicséretes megnyilatkozását! Köszönet a sok lelkes, önzetlen munkájáért!” Érdemes megemlíteni,
hogy ekkoriban Rajeczky Benjámin, Kerényi György, Forrai Miklós, Bárdos Lajos, valamint a
világhírű karmester, Otto Klemperer is gyakori vendég volt Siófokon.
1951-ben politikai okokból eltávolították beosztásából, kényszerűségből Balatonfüredre
költözött. Itt a járási vb-titkár posztját kínálták fel neki, amit nem fogadott el, később a megyei
idegenforgalmi szervezet létrehozásával bízták meg. Nyugdíjaztatásáig - 1970. január 31-ig-
vezetője volt a Veszprém Megyei Idegenforgalmi Hivatalnak, amit elsőként az országban ő
szervezett meg Balatonfüreden.
Lehetőségeihez mérten továbbra is támogatta a somogyi művelődési kezdeményezéseket: ő
szorgalmazta és avatta fel 1956. augusztus 5-én Bartók Béla balatonberényi emléktábláját, továbbá
szakmai tanácsaival segítette a SIOTOIJR Rt. égisze alatt működő Szántódi Tudományos Bizottság
munkáját. Csaknem félszáz útikalauzt írt vagy szerkesztett. Várak, műemlékek helyreállítását,
emléktáblák és szobrok elhelyezését kezdeményezte, szervezte és irányította Veszprém megye, a
Bakony és a Balaton településeinek többségében. Visszatekintve életútjára elmondható, hogy amit a
Balaton-mellék múltjáról tudunk, leginkább tőle származik, vagy ő kutatta ki, vagy támogatásával
mások végezték el. Zákonyinak köszönhető a tihanyi tájvédelmi körzet létrejötte, a sümegi, a
cseszneki és sok más vár- és templomrom helyreállíttatása, a nagyvázsonyi lovasjátékok
megszületése éppúgy, mint a Balatoni / Füredi panteon emléktábla együttese és ennek külhoni
küldöttei: Thorpe-Satchville (Anglia) - Paget; Draguignan (Franciaország) - Kisfaludy Sándor;
Kassa-Kufstein-Linz-Párizs - Batsányi; Krakkó - Balassi: Podolin - Krúdy: Korinthos - Türr István
emléktáblája: Rimaszombaton Blaha Lujza szobra. .,Múlhatatlan érdemű az idegenforgalmi
munkássága” - írta róla Keresztury Dezső. Ugyancsak ő írta róla a siófoki emléktáblán olvasható
sorokat: ,.A szolgálat volt mindene; / és a legvonzóbb alkalom, / miben teljes élete: a Balaton.'„
Nevéhez fűződik a balatonfüredi Anna-bálok emlékének felelevenítése és újbóli megrendezése
is, 1954-től kezdődően.
Zákonyi Ferenc az 1950-es években már ismert és elismert egyénisége volt a megye közéletének,
és már ekkor komoly hírnevet szerzett, mint idegenforgalmi szakíró, helytörténeti kutató és előadó.
Előadásain nemcsak mondandójának tartalma, hanem annak pontos és szabatos megfogalmazása,
egészen rendkívüli, szuggesztív előadásmódja miatt is magával ragadta a hallgatóságot. Azokban az
években a Balaton mellett, amely minden bizonnyal az igazi szerelme volt, a közép-dunántúli
várromok sorsa, közülük is főként a sümegi és a nagyvázsonyi várak állagmegóvási és
rekonstrukciós munkái, valamint a Balaton-felvidéki turistautak kijelölése és feltérképezése
foglalkoztatta. Akik ismerték őt, tudják róla, hogy a fontos és helyes célkitűzés megvalósításától
nem nagyon lehetett őt eltántorítani, saját ideje és ereje pedig még súlyos betegsége éveiben sem
korlátozhatta tervei megvalósítását. Nem véletlen tehát, hogy amikor csak alkalma, lehetősége
nyílott rá, tüzes hévvel ezekről a rendkívüli feladatokról beszélt, s a munka megkönnyítésére egy
hátaslovat kért a megye akkori vezetőitől. Ez meglehetősen szokatlan, de a feladatokhoz mérten
teljesen ésszerű ötlet volt. Sajnos - a kor szemléletére jellemzően - ez a kérés is azok közé tartozott,
amelynek teljesítéséről másoknak, a feletteseknek kellett volna intézkedni, így azután soha nem
teljesült.
Ez a körülmény azonban sem akkor, sem később nem gátolta őt a vállalt feladat teljesítésében.
Ilyen pedig számára igazán bőségesen akadt az évtizedek során. Hiszen sziporkázó elméje az
ötletek sorozatait szülte, nyughatatlan természete pedig szüntelenül új utakra ösztökélte a körülötte
élőket és vele együtt munkálkodókat, de mindenek előtt saját magát. A néhány tízezer fürdőző
tavából, milliók egészségadó paradicsoma, kiránduló és üdülőhelye, a nyári szabadság, a pihenés és
felüdülés legfontosabb hazai centruma lett. Ebben Zákonyi Ferenc szerepét Keresztury Dezső 1988-
ban így fogalmazta meg:
..Ha nem volna szerény ember, büszkén gondolhatna rá, hogy ennek a már-már túláradó
bőségnek előkészítői, alapvető szervezői között ő a legérdemesebbek közé tartozik.”
Felmérhető-e milyen sok terv és feladat, alkotói siker és kudarc kísérte azt az időszakot, amíg a
Balatonpart és annak hátországa eljutott a mai telítettségi állapothoz?
Mindig találkozhattunk/találkozhatunk Zákonyi Ferenc nevével; kezdeményezőként vagy aktív
közreműködőként légyen szó a keszthelyi Festetics-kastély rekonstrukciójától és hasznosításától a
balatonakarattyai Rákóczi-fa megmentésének ügyéig, a múzeumoktól az irodalmi emlékhelyekig, a
színvonalas hangversenyektől a füredi Anna-bálok szervezéséig, a turistautaktól a korszerű
autóskempingekig - a magyar Camping Club elnökeként, az 1966-ban, Balatonfüreden
megrendezett, a Nemzetközi Camping és Karavánkocsi Szövetség 27. kongresszusának
szervezésében és lebonyolításában oroszlánrészt vállalt-, a sümegi Maulbertsch-freskóktól a tihanyi
képzőművészeti kiállításokig. írásaiban megtalálhatjuk azoknak az ötleteknek a magját is,
amelyeket a táj szerelmesei, ügyes és élelmes vállalkozók napjainkban igyekeznek a tóparton és
környékén megvalósítani. Nemcsak kiváló szerzője, hanem hivatott kutatója, jó tollú és
fáradhatatlan agitátora is volt a Balaton-part ügyének.
25 éves korában jelentkezett először írással, és a Balatoni Kurír akkor mindjárt, 1934-ben 11
írását közölte. A siófoki kilátótoronyról készült tudósítástól az 1988-ban megjelentetett, 900
nyomtatott oldal terjedelmű balatonfüredi monográfiáig nemcsak 54 év telt el, hanem egy állandó
alkotói lázban égő élet is. Évenként átlagosan tizenöt munkája jutott el az olvasóhoz, önálló
kiadványként vagy periodikákban. A hetvenes-nyolcvanas években több mint száz alkalommal
szerepelt a magyar rádióban. A „Szombat délelőtt” című sorozatban vagy egy-egy aktuális
műsorban elhangzott előadásai megalapozott ismeretanyagukkal és őszinte szenvedéllyel történő
megelevenítéssel nagy szolgálatot tettek a Balaton ügyének. Kétségtelen, hogy a figyelmét döntően
a Balaton és annak varázslatos környéke kötötte le. Az is bizonyos, hogy legszívesebben és
legavatottabban XIX. századi témákhoz nyúlt. Ahhoz a korhoz, amelyben a „Magyar Tenger” és
különösen szeretett városa, Balatonfüred a magyar szellemi életben fontos, mondhatni központi
szerepet töltött be. De a figyelme és a gondolatai soha nem ragadtak meg egy témánál. Gyorsan és
jól felkészülve reagált az időszerű feladatra, eseményre vagy évfordulóra. A források fölkutatása és
az adatok ellenőrzése számára a végzett munka elemi követelményének számított. Állandóan és
módszeresen bővítette az adattárát, állandóan levelezett, információkat adott és kért,
forrásmunkákat jegyzetelt, könyvtárak, levéltárak és más adattárak rendszeres látogatója volt.
Semmit nem bízott a memóriájára, pedig e tekintetben is ritka kivételes adottságokkal rendelkezett.
Nyugdíjasként a kutatás és a publikálás töltötte ki életének döntő részét. „Újra felfedezte”
Somogyországot, fiatalkori életének színterét, amelytől soha nem szakadt el, most azonban bölcs és
érett kutatóként tért oda vissza.
Legjelentősebb alkotása az 1988-ban megjelent Balatonfüred című monográfia. Egész életének
alkotói munkáját jelenítette meg abban. Nyugdíjas éveinek nagyobb részét e feladatnak szentelte;
heteket, hónapokat töltött könyvtárakban és levéltárakban. Keresztury Dezső a Balatonfüred című
kötet előszavában leírja, néhány alkalommal ő - mármint Keresztury - is kísérőtársául szegődött a
Bakony hegy- és erdővilágának bejárásában, régi nyomok felderítésében, amely munkában Zákonyi
Ferenc állandó társa „egy kis festékhordozó legényke” volt. Ez a munkája hibái ellenére
nélkülözhetetlen alapmű a város történetének megismeréséhez. Továbbá tanulmányai szerepelnek a
Kanyar József által szerkesztett Siófok monográfiában.
Zákonyi Ferenc a munka, az alkotás megszállottja, a Balaton és a körülötte elterülő szépséges
Pannon-táj elfogult szerelmeseként élt. A történelem joga és feladata eldönteni, kedvező korban élt-
e, s az elmúlt évtizedek segítették, vagy gátolták az ő törhetetlen és nyughatatlan alkotókedvének
érvényesülését és kiteljesedését. Ma már tudjuk, Balatonfüred, Siófok, s hazánknak ez a vidéke
büszke lehet arra. hogy ilyen egyéniség szolgálta és segítette fejlődését.
1985-ben a Balatonvin - Csopak Borrend tagjává avatták. 1986-ban Balatonfüred, majd 1991-
ben Siófok városa választotta díszpolgárául. 1989-ben Balatonfüred városa Pro Urbe díjjal tüntette
ki.

Zákonyi Ferenc utóélete

1991. május 29-én. Balatonfüreden hunyt el. 81 esztendős korában. A balatonarácsi régi
temetőben nyugszik, felesége (1913-2000) mellett. Balatonfüreden. Mezőkomáromban utca. a
Füredi panteonban az 1992-ben. Siófokon az 1994-ben felavatott emléktábla őrzi nevét.
Hagyatékának, könyvtárának egy részét családja a balatonfüredi városi könyvtárnak
adományozta, ez az 1993-ban megnyílt Városi Helytörténeti Gyűjteményben került elhelyezésre, ott
őrzik, gondozzák. Nagy része kutatható is. 1994-ben posztumusz Balaton-díjat kapott. 1995-ben a
városi könyvtár. Karika Erzsébet szerkesztésében. Zákonyi-bibliográfiát adott ki. Halálának tízedik
évfordulóján Matyikó Sebestyén József szerkesztésében. a Balatonfüred Városért Közalapítvány
kiadásában emlékkötetjelent meg róla. 2004-ben posztumusz ,.Balaton díszpolgára” címmel
tüntették ki.

***